Első emlékeim közé tartozik, ahogy bátyámmal nézzük a Tiszán átkelő, a házunk előtt elhaladó 3. ukrán hadsereg vonulását. Már második-harmadik napja nem akar vége szakadni a vonulásnak, bátyám azt mondja, ne csodálkozzak, ez a történelem, most már majd így kígyózik végtelen, jóllehet nekem még fogalmam sincs, mi is az, hogy történelem… Akkor váratlanul egy orosz katonatiszt ugrat fel fehér lován mellénk a járdára. Kezünkbe nyomja a kantárt. És rövidszárú, kátránnyal kent, sáros csizmájában berohan édesapám boltjába. Majd egy sárkefével a kezében rohan ki. És azon nyomban csutakolni kezdi lovát. Ahogy befejezi, lehajol, hogy csizmáját is lecsutakolja. De hirtelen meggondolja magát. És a megóvott, szép, erős kefét bedobja a ló oldalán lógó bőrtáskába…
Az első film, amit nálunk a háború után vetítettek, s ami különös mód majd a fenti élményhez kapcsolódik: a Légy jó mindhalálig volt. Nekünk, kisiskolásoknak, tilos volt moziba menni, de mi, néhány idősebb barátunk vezetésével, áttörtünk egy falat a mozi alatti pincében, és ott egy titokzatos lépcsőn felsurrantunk a hatalmas padlásra, melyből jutával választották le a moziterem felső részét. A jután zsilettel finom kis réseket vágtunk, és úgy, onnan, furcsa szögből gukkeroztunk az alattunk szikrázó sötétségbe, jóllehet fogalmunk sem volt, mit is kell gukkerozni, a nézőket vagy a nagy lepedőt, fogalmunk sem volt ugyanis, mi is az, hogy film…
Valami hosszúra nyújtott, fekete-szürke figurák mozgása sejlett – azóta sem láttam olyan jó filmet, azóta is a hasonló filmeket keresem, ugyanis valamiféleképpen a fal áttörését, a titokzatos lépcsőt, a hatalmas padlást, az egzotikusan illatozó jután metszett réseket is a film szerves részének tudtam… Aztán, szintén e nagy izgalom részeként, bátyám felolvasta nekem magát a regényt is, addig csak idegenlégiós ponyvákat olvastunk, ama kalandok vacogtattak bennünket, és akkor a Légy jó mindhalálig – az egymásra vetülő film és a regény, akárha valami új műfaj, átvette a ponyvák egzotikus kalandjának a helyét.
Nem tudom megmondani, miért is, de rám a legnagyobb hatással a kenyérre kent subick megevése volt.
Még a teológusok is mind megtudták még akkor este a konviktusban, hogy egy kisdiáknak csomagja jött, s legelőször a csizmatisztító kenőcsöt zabálták meg belőle a coetusbeliek.
Olyannyira, hogy nemsokára észrevettem, subick-, illetve hát kenőcs-, cipőpaszta-érzékennyé lettem. Első alkalommal, amikor Szabadkára utaztam, sokáig nem mozdultam a cipőpucoló éterikus felhővel körüllengett tükrös szekrénykéje elől, sőt végül még mezítlábamat is feltettem a szekrényke rézüllőjére – és a vak, opálszemű cipőpucoló megérintette, sokáig simogatta finom ujjaival, selyemkeféivel, bársonyrongyikáival, s mivel egyik kis seb valamiért éppen vérezni kezdett a lábamon, szépen szétkenve a vért, afféle kis pirosrózsaszín csizmát varázsolt rá.
Később Bunyin Arszenyevjét olvasva, ismét megszédültem attól az illattól… Ahogy Móricz regényét a subickevés, úgy az Arszenyevet a háncsdobozban lévő cipőkenőcs leírása, a cipőkenőcs egész életet meghatározó volta miatt veszem mindig újra a kezembe.
Egész életemben nem éreztem olyan elragadtatást, írja Bunyin, olyan örömöt a földön látott dolgok miatt – márpedig én sokat láttam! ‒, mint amikor egy dobozka cipőkenőcsöt tartottam a kezemben a város piacterén. A kerek dobozka háncsból volt, de micsoda háncs volt az, és milyen páratlan művészi ügyességgel készült belőle az a doboz! Hát még a cipőkenőcs! Tömör, fekete, halvány fényű és mámorító szeszszagú! Azután még két nagy öröm ért: piros szattyánbőrrel szegélyezett szárú csizmát kaptam, amelyről a kocsis ezt az egész életemre emlékezetembe vésődő kijelentést tette: „Akkurátus kis csizma!…”
Ha még mindehhez hozzáadjuk, hogy édesapám bőröket, finom szattyánokat, sevrókat és talpbőröket árult az üzleteiben, valamint azt, hogy a bőrárut aztán én liferáltam az isteni csirizillatú-bűzű cipészműhelyekbe, akkor körülbelül érzékeltettem a lábbeliket illető előéletemet.
De az igazán különös mindebben az, hogy számomra lábbelis korszakom második fele, valamint maga Móricz Zsigmond is, valamiféleképpen éppen a PIM-hez kötődik. Ezt azért is el kell most mesélnem, mert érzékeltetni szeretném, hogyan is kerültem én most ide a PIM-be: Móricz, illetve Fehér László csizmái elé.
Néhány éve Kosztolányiról beszéltünk a PIM-ben. Emlékszem, éppen átalakítás alatt lévő tanyánkról érkeztem Pestre, arra a beszélgetésre, a PIM-be. A beszélgetésről kijövet, noha siettünk, indultunk vissza a tanyára, ahol a mesterek vártak ránk, zavartan forogtam az aulában, s véletlen egy kis bolti pult előtt találtam magam. Bután bámultam, mit is árulnak a PIM-ben – és azt láttam: hosszú, fehér ácsceruzákat árulnak a PIM-ben. Hirtelen felvettem az egyiket, majd egy másikat és egy harmadikat is, álltam ott a beszélgetésről kijövő emberek között három Móricz-aláírással ellátott, hosszú, fehér ácsceruzával, ácsceruzacsokorral a kezemben, akárha egy gyerekkori fényképezésen… Igen, három ácsceruzával, ugyanis a már említett mesterek hárman voltak, három testvér, az egyik ács, a másik kőműves, a harmadik asztalos. Fizettem. Majd az udvaron, bekászálódva feleségem mellé a kocsiba, azon morfondírozva, semmit sem tudok Móricz ácsceruzához való viszonyáról, istenem, lehetséges, netán azzal jegyzetelt, ácsceruzacsonkokkal famózus noteszkáiba, de akkor, miközben a három hosszú plajbászt a hátizsákomba süllyesztettem, miközben már robogtunk is vissza a határontúlra, Szerbiába, a Járásnak nevezett pusztán lévő tanyánkra, eszembe villant Schöpflin egyik pillanatfelvétele.
Ha az ember leányfalusi nyaralójában látta ‒ mondja Schöpflin ‒, vászonruhában, hanyagul öltözve, szalmakalappal a fején, egy falusi ácsmester képét mutatta, amilyen az apja volt…
A mesterek nagyon megörültek a pesti ajándéknak, az ácsceruzáknak. Az egyik azonnal meghegyezte szekercéjén, bámultam, azóta is próbálom utánozni művészetét, bámultam, hogyan ír, rajzol máris vele a szálkás fára, a másik kettő eltette emlékbe.
Móricz művészete mibenlétét, rendkívüli nagyságát én a Barbárokban értem tetten; biztosan vannak tanulmányok, amelyek Bartók Allegro barbarójával, Jancsó filmjeivel, netán például Esterházy Fuharosaival olvassák együtt irodalmunknak ezt az egyik alapszövegét. Azt viszont az Az Isten háta mögött zseniális zongorás jelenetéből tudom, Móricz egyike volt azoknak, akik legjobban értették Bartókot, nem is hiszem, létezik jobb értelmezése-elemzése ennél a regénybeli jelenetnél… Ha a Barbárokat olvasom, az Allegro barbarót hallom, ha az Allegro barbarót hallom, a Barbárokat látom.
Egyszer láttam egy fényképet Bartók kis cowboycsizmájáról, de az sincs kizárva, magát a kis csizmát láttam, amit népdalkutatásra indulva tervezett, készítetett magának.
Két éve estet rendeztek itt, a díszteremben, s én a rendezvény előtt nagy lelkesedéssel meséltem a PIM kedves, tudós relikviatárosainak arról, milyen nagy hatással volt rám Füst alakja, költészete, Esztétikája, de mesterségei, rézmívessége, tímár volta, és főleg az, hogy maga készítette el magának királyi, pirosbarna házi papucsát, valamint azt is bevallottam, az estre készülve írtam egy verset Füst papucsa avagy a magyar vers libre monumentális emlékműve címmel, s ha úgy jön ki a lépés, nincs kizárva, az est folyamán majd fel is fogom olvasni. A vers Shelley látomására való utalással végződik:
mint ahogy shelley versében a pusztán
az a szörnyű két láb áll.
És akkor, felolvasás közepette, egyszer csak az egyik szorgos relikviatáros, Zeke Zsuzsanna, behozta nekem egy cipődobozban a papucsot, Füst maga gyártotta papucsát. És én felmutattam. Felmutattam a PIM dísztermében Füst pirosbarna papucsát.
Az est után a PIM vendégszobájában aludtunk. S másnap, valami fotelben gubbasztva, azt vettem észre, szobánk hatalmas, vasrácsos ablakán, a Károlyi-palota udvarán, Lakner sötét bronzkönyve mögött valahol, egy ecetszömörce abszolút kiszámíthatatlanul bicsakló ágai alól merészen, dacosan kilépő bronzcsizmát látok. Később, hol a nap, hol a hold által megvilágítva újra és újra mutatkozott. Időre volt szükségem, amíg felismertem, Ferenczy Béni Petőfijének bronzcsizmájáról van szó… Néztem, néztem a szömörce alól való merész kilépését, s közben azt éreztem, egy kis erdei sintér és tímár bácsitól szerzett szakismereteimnek köszönve (római zarándokúton jártam vele, ő magyarázta el nekem szakszerűen a Sixtus-kápolnában, hogyan is, milyen mesterfogásokkal élve nyúzta meg, cserzette ki önmagát ott fönn, a plafonon Michelangelo) bebizonyosodott, hogy a szömörcelevéllel cserzett bőr sárgászöld. Míg a tölgy- és gesztenyefa cserzőanyagaival készített bőrök inkább barnák, igaz viszont, a mimózával szép vörös bőrt nyerhetünk…
Mondom, így, ilyen és hasonló tapasztalatoknak, semmis, illetve felfedezés nélküli kutatásaimnak köszönve (Hamvas fordítja így Rilkét, Merleau-Ponty beszél Montaigne felfedezés nélküli kutatásairól) lett belőlem valamiféleképpen a PIM egyik lábbelifelelőse, papucsosa, csizmadiája, pontosabban, balkáni cipőpucolója…
Azon sem lepődnék meg, ha máris írni kezdenék egy Thomas Bernhard-novellát, ahogy éjszakánként besurranok a PIM-be, és szeszszagú, éteri subickommal újrasubickolom mind az írók-költők cipőit, papucsait, sarujait, csizmáit; ha netán valamelyik mezítláb kóvályogna éppen, annak a lábára pirosrózsaszín csizmát varázsolok, mint nekem varázsolt a vak, opálszemű cipőpucoló, illetve amilyet az ifjú Arszenyev kapott volt a piacon… Tudjuk, Bernhard nagy gazdaházában gyűjtötte a cipőket, bakancsokat, s bizonyos időközökben szépen, sorban, hosszan, kitartóan mind újrasubickolta, mint A menthetetlenben írja:
A cipő-bálványimádó, ahogy Glenn nevezte, azt hiszem, százszámra tartotta a cipőket a kohlmarkti lakásban…
Amikor Csorba Csilla felhívott, elmagyarázta, mi történt, mármint hogy Fehér Lászlót megihlette Móricz csizmája, rajzot és festményt is készített róla, monumentalizálta, és a PIM most szeretné ezeket a műveket Móricz-relikviáival együtt kiállítani, arra gondoltak, engem kérnek meg, mondjak valamit a kiállítás előtt. Elvben elvállalom, mondtam zavartan, ugyanis már beszélgetés közben éreztem, igaz, erről nem tettem említést, megcsapott az a szeszszag, hatni kezdett az éter: lelki szemeim előtt máris megjelent Móricz csizmája.
Akkor, abban az első pillanatban, egy durva parasztcsizmát láttam. Akárha Van Gogh parasztcipőit. Illetve az első orosz katona rövidszárú, súlyos, kátránnyal kent csizmáját. Mindezt Shelly által monumentalizálva. Már letettem a telefont, amikor megértettem, én tulajdonképpen Tolsztoj csizmáit láttam. Ahogy Rilke látta például. És már akkor behelyettesítettem Rilkét Fehér Lászlóval. Valahogy így okoskodtam, Fehér László úgy látja Móricz csizmáját, mint Rilke Jasznaja Poljanán Tolsztoj csizmáját látta volt… És akkor természetesen Maxim Gorkij egyedülálló Tolsztoj-emlékezése is eszembe jutott, szinte hangosan hallottam, annak utolsó mondatát:
Ez az ember az istenre hasonlít!
Közben Kovács Ida, a Relikviatár vezetője, elküldte nekem Móricz csizmájának fényképét. És ledöbbentem.
Mintha egy pár még mindig ragyogó, pirosbarna, majdnem azt mondtam, dzsentri világutazók, arisztokrata afrikai vadászok mimózával cserzett csizmáját láttam volna.
De ugyanakkor, sok lukjával egy gyönyörű fúvós ikerhangszert, sőt, egy izgalmasan ragyogó tudósi műszert is.
A csizma színe, nem csak a földnek, az időnek is ellenálló finom minősége mindezek felett, akkor, nagy zavaromban, még egy ragyogó, egy fess olasz tiszti csizmát is megidézett nekem. Az egyik kis, hvari dalmát faluban bort, olívaolajat mentünk venni. És a konobába lépve, egy nagy fehér kőkádat pillantottunk meg, az olajos kádat, amelyben az arany olívaolaj pihent ‒ és felette a gerendára egy gyönyörű, abszolút minőségű, ragyogó, hosszúszárú, inkább sárgának mondható, párba kötött tiszti csizmát. Úgy ragyogott, mintha abban a pillanatban emelték volna ki az olívaolajból, tán valami fény is érte valahonnan, minden bizonnyal magából az olívaolajból… Amikor a gazda észrevette, izgatni kezdett az a fess csizma, elmesélte, az egyik olasz katonatiszté volt, aki a megszállás ideje alatt oda járt hozzájuk udvarolni, de a férfiak belefojtották az olajoskádba. Majd hozzátette, láttam kezének reflexmozdulatán, ő is azok közé tartozott, akik az akciót végrehajtották, akik belefojtották az olajba az olasz tisztet, csak a drága csizmát húzták le róla, akasztották az olívaolajos márványkád fölé…
És néztem Móricz csizmáját. Illetve Fehér László e csizmáról készült rajzát, opálos rózsaszínben derengő monumentális hologramját. Az általam vizionált csizma tehát éppen ellentéte Móricz csizmájának. Nem a népi író csizmája. A magyar irodalomtörténet-írás talán, nem tudom, nem a szakmám, a kelleténél kissé jobban a népi írók közé tolta ezt a kettős profilú írót, a másik profil majd csak Jancsó és Szabó filmjeivel, Balassa és Esterházy, a fiatal irodalomtudósok írásaival, és persze Szilágyi Zsófi nagymonográfiájával, illetve hát Fehér László e képeivel mutatkozik igazán…
Emlékszem, egyszer Veres Péter ellátogatott Újvidékre, el közénk, a symposionisták közé is. Parasztcsizmában érkezett, ám mivel a rendkívüli kánikulában éppen az Adriát készültek neki megmutatni, úgy határoztak, valamiféleképpen le kell húzni a lábáról a feszes szárú csizmát, és venni neki egy könnyű szandált… Nem voltam jelen, de sokszor elképzeltem, lévén jelképesnek mondható, amint a Fórum Könyvkiadó emberei, igazgatója, szerkesztői, sofőrje húzzák le Veres Péter lábáról a csizmát, s ő ellenkezik, nyüszít, s azt is nem egyszer elképzeltem, ahogyan Veres Péter vitorlaszéles gatyájában boldogan lubickol az Adriában, miközben csizmája az újvidéki PUTNIK szállóbeli szobájában vár rá…
Mindezt, mármint az ellentétet, azért hangsúlyozom, mert éppen ennek köszönve tett rám még nagyobb hatást Fehér László monumentális képe – csizmája, merészsége, gesztusa, amint opálos rózsaszínével a faggyúval, kátránnyal kent lábbelikkel, csizmákkal szemben, a magyar irodalom látszólag egy másik hagyományához, Balassi Bálint piros, sőt báró Amade László kissé lilásabb árnyalatú, már-már nőies karmazsin csizmájához kötötte…
Móricz, másodszor indulva a frontra, most immár Tisza István külön engedélyével, mint Móricz Virág írja, most jobban felkészülve, nagy csizmával, meleg ruhával, hósapkával, alig felfogható beleéléssel, elképzelt, megtervezett magának egy csizmát. Egy csizmaremeket. Feleségének, Holics Jankának, Krakkóból 1915 novemberében írt levelében szépen érzékelteti, számomra megdöbbentő módon, akárha tényleg valami fantasztikus színielőadásban: színrelépését. Kissé hosszabban idézem, ugyanis kedves városom is felemlegeti közben:
Olyan, írja Krakkóról, mint Zágráb. Modern kis főváros…
Olyan megnyugtató érzés jó ruhában lenni rossz időben. A kosztümömet az teszi különlegesen bizarrá, hogy le van vágva. Tehát teljes egészében látszik a csizmája, teszem hozzá.
Olyan pikáns. A többieké egész természetes hosszúságban lóg s bokáig fedi őket. De így fess, ahogy én viselem.
Móricz téglaszín levélpapírosára le is rajzolja magát rövid kosztümjében, fűzős csizmájában.
TÁBORI POSTA
K.u.k. Militerzensur Krakau 1.
Előbb úgy képzeltem, Fehért Móricz nagy tudósításai, terepjárásai, egy szociográfiai intézet munkájával felérő kutató kíváncsisága igézte meg, és nem tévedtem, valóban az igézte meg, hiszen az ő szellemképei, hologramjai mögött is mindig valami hasonló valóságéhség, szenvedélyes dokumentarista-fotorealista szenvedély, program munkálkodik, pulzál, amely hol átszakítja a szellemképet, hol visszahúzódik, csak ő megértette, ehhez a móriczi kutatói vállalkozáshoz, expedícióhoz valami más, modernebb, ám ugyanakkor varázslatosabb, spirituálisabb műszerre volt, van szükség…
És akkor Kovács Ida elküldte nekem Sőregi János debreceni muzeológus két Móricz-fotóját is. Ahogy áll a pusztában. Ahogy áll a földön. Csizmájában, amely egy pillanatra, Móricz súlya, tömbje, azt is mondhatnánk, műve mintha mégis Van Gogh fűzős cipőin, Tolsztoj csizmáin állna. Így megállni a földön még nem láttam embert. Ahogy a nagy fűben gázol, jár, akárha a mi Járásunkon, amely egy kis, szegényesebb, pusztább, sivatagszerűbb Hortobágy.
De ahogy jobban szemügyre vesszük, azt kell megállapítanunk, mégiscsak a levélből ismert bizarr, pikáns, fess (hihetetlen, de ezek Móricz szavai) csizmát látjuk, ám azt is látjuk, Fehér ennek a mestere, hogy ez egy csodálatos, spirituális hangszer valójában egy egzakt műszerré lett, Fehér titokzatos módon megérezte, felismerte, Móricz úgy vitte, hordozta körbe világunkban 1915-től egészen élete végéig ezt az új, maga tervezte műszert, ahogyan például Eötvös Loránd vitte, hordozta ingáját.
Azért említem éppen ezt, mert úgy tűnik, tanyánk előtt, a Járás Sárga-árok és a Görbe ér-határolta részén, Eötvös Loránd valóban elhaladt az ingájával, és Móricz is kiszállt Szabadkára, Doroszló környékére, hol Herman Ottó Magyarország pók-faunája című jelentős opuszát írta volt, minő cikázása ez a nagy tudósoknak, Eötvösnek, Hermannak, Móricznak! Igen, azt mesélték nekem, Eötvös éppen itt, a Görbe-ér mentén vitte a földi nehézséget ‒ Beckett is éppen ezzel a földi nehézséggel birkózik, talán ő leginkább, hiszen hősei már-már négykézláb járnak ‒, a földi delejességet mérő eszközét, Kosztolányi egyik alapkategóriája a delejesség… Amikor, még gyerekkoromban, először hallottam e műszerről, arról, hogy felénk is járt, a Tolnai Világlexikonában néztem utána, amelyből megtudtam, hogy a tehetetlen tömeg arányos a gravitációs tömeggel, meg azt is, hogy Eötvös eme megállapítása képezi az Einstein-féle relativitás-elméletnek egyik kísérleti alapját… Mondanom sem kell, barátaimnak már úgy mutattam, úgy mutatok a semmibe bámuló kócsagokkal teli Görbe-ér felé, mint egy einsteini-kosztolányi-féle görbület felé (mert máshol, Kosztolányi görbe grízét is einsteini görbületnek minősítettem)… Valamint azt is, hogy az Eötvös-inga adataiból megrajzolhatjuk a föld belsejének térképét. Gyakorlati fontosságúak eme eredmények a földgáz- és petróleumkutatásokban, mert ha van valahol földgáz vagy kőolaj, az Eötvös-ingával kijelölhetjük azt a helyet, ahol a fúrás a legtöbb eredménnyel kecsegtet. Az ilyen kutatásokra tényleg az egész világon használják az Eötvös-ingát…
A minap tanyánkon ismét megéreztem az Eötvös-inga közelségét. Pasolini regényét, a Kőolajat olvastam éppen (már rég, még olaszul való megjelenésekor próbáltam központba állítani ezt a könyvet, a Petroleo-t), amikor azt vettem észre, körülöttem, a Járást szegélyező földeken valami kis, fehér tankszerűségek jelentek meg, pánikszerűen kezdtem tudakolózni, futkosni, mi történik?! Azt felelték, az oroszok kutatják, hol fúrjanak… De hiszen akkor minden bizonnyal az Eötvös-ingával kutatnak ismét, gondoltam, s máris feljogosítva éreztem magam, hiszen az én 3 hold földemet is mind összevissza túrták, feljogosítva, hogy a világ olyan centrális dolgaiba is belebeszéljek, mint a kőolaj kérdése, hiszen nincs kizárva, éppen az indította el, mint egykor az aranyláz, a kőolajszomj, szerte a világban mindezt, amiben éppen leledzünk, kátrányba fulladó madárként csapkodunk, nem tudom…
De azt tudom, hogy milyen jó tudni-látni, hogy éppen Fehér László festette meg, monumentalizálta, helyezte Bacon-i üvegkalitkába Móricz hétmérföldes csizmáját, amely a maga bő arányaiban kimérte – kilépte földünket, világunkat.
Ahhoz, hogy egy nagy művész opuszának egészére ráláthassunk, ahhoz, hogy ne tűnjön kétarcúnak, egy magasabb pontra van szükségünk; úgy látszik, Móricz vonatkozásában Fehér László ezt a pontot, a maga módján, akárha a népmesék szuperrealista eszközeivel megalkotott csizmájával felmutatta ‒ ezek a szavak, mármint a népmesék szuperrealista eszközei, Illyés Móricz-írásából valóak (azt se feledjük, Kosztolányi Móricz szürke tündérregéjéről beszél) ‒, ugyanakkor mi is megleltük a népmesék szuperrealista eljárásának, az opálos rózsaszínben mutatkozó képnek-csizmának köszönve azt a pontot, ahonnan ez a csodálatosan változatos Fehér László-i munkásság mint egy szigorúan egységes opusz felmerülhet. Jóllehet, közben, mint ez a csizmán derengő fény, a mosoly arcunkra fagy.
A Petőfi Irodalmi Múzeum Móricz csizmája című kiállításának megnyitó szövege, 2017. április 10.