Sok nejlonzacskó volt a hajában. Bele volt fonva, azt hiszem, alkalmanként belekapott a szél, és bugyrokat formált belőle. S olyankor valami halk zenét lehetett hallani, a hajából. Megálltam az ajtóban és néztem a mozdulatait. Csak egy cédulával ott hagyta a tornácon. Az volt ráírva: Nincsen hangja. Gyakran kerül így bútor hozzám, az emberek valahogy nem szeretnek beszélni a hangtalan tárgyakról. Csak elhozzák a hangvizsgálóhoz, és tesznek rá egy cédulát. Én pedig nekilátok a vizsgálatnak. Szép kis orvosi szekrénynek tűnt, de az illatáról ítélve, már rég nem orvosságot, hanem könyveket tárolhattak benne. Ha nincsen hangja, akkor a legrosszabb esetben elrabolták a lelkét. Jobbik esetben csak elő kell csalogatni, mert valamilyen oknál fogva magába fordult, vagy elmenekült. Ha félév alatt sem kerül elő, akkor az ilyen bútorokat általában elviszik a bóhérok, elégetik, vagy részekre szedik és tyúkól-kerítést csinálnak belőle. Lelketlen bútor nem kell senkinek, tartanak tőle…
27 és fél éve ez a munkám, és még mindig izgalommal tölt el, ha egy új bútor lelkét kell kutatnom. Fehér lehetett régen, azóta lecsiszolták és mattlakkal lefújták. Gyönyörű állapotú szekrényke. A bútorokat szóra bírni rendkívül hosszadalmas folyamat, sok türelem kell hozzá, és mindig más úton kell járni. Bár van egy-két praktika, amit minden bútornál be lehet vetni. Hozattam is már jó előre egy zsák rigót, a rigók fütyörészésének kevés szekrény tud ellenállni. Emellett összekészítettem egy pazar könyvválogatást, amit elhelyezek benne. Némely szekrény nagyon tud örülni egy-egy szép könyvnek. Az alsó polcára pedig néhány régi kottakönyv kerül, így remek hangulatú belseje lesz. Azután pedig elhelyezem a tetején a futónövényem, egyrészt jól is mutat majd, másrészt ez egy különösen érzékeny növény, van a gyökerénél egy kis penész, pontosan tudja, mennyi páratartalomra van szüksége a bútornak. Úgy alakítja a szárait és a leveleit, hogy jó legyen. A termése egy marék lencse lesz, azt jól szét kell dobálni a szobában. Különböző helyekre elgurulnak és megrekednek a szemek, parketta réseiben, zongora billentyűi közt, meg ilyen helyeken. És onnan kinő majd a megfelelő növény belőlük. Ezek a fajta bútorok, még mind odavannak a romantikus zenékért. Küldtem egy zongoraművésznek meghívót, hogy segítsen. Már vissza is jelzett, mihelyst megtudta, hogy egy bútor lelkéről van szó. Első alkalommal Chopin műveket fog játszani.
Legszívesebben bezárnálak egy toronyba, mondjuk egy világítótoronyba, nézheted egész nap a tengert. Sirályok visznek neked rizst és néha krumplit is. A halak pedig készítenek neked moszatokból és algából salátát, jól fogsz lakni. És ott nem érhet semmi baj.
Már óvodás koromban kiderült, hogy a hangok közül a bútorokét tudom a legjobban megérteni. Ezért egyértelmű volt, hogy hangvizsgálói tanulmányaimat bútor-specializáción fogom elvégezni. Bár volt egy nagyon jó barátom, akivel hosszú ideig a tetőcserepek hangjáért rajongtunk, de hamar eldőlt, hogy ez a pálya túl kiszámíthatatlan számomra. A cserepek hangja elképesztő és változatos, de mindig meg kell hozzá várni az esőt. Anélkül nem lehet vizsgálni. Hacsak nem született cseréphalló az egyén, mert akkor valahogy van benne egy belsőeső, amivel meg tudja szólítani a cserepeket. De ilyen csak egy-kettő van a világon. Mellesleg a barátom is ilyen.
Írnék neked levelet. Kék borítékban van. Amikor kinyitottad, felszállt belőle egy pók azonnal. Repülő pókok, nem ritka. A hangja olyan, mint amikor októberben sétálsz a nyárfaerdőben. A lehullott falevelek finoman rezzennek a talpad alatt. Nem kellemetlen hangosan, csak puhán, halkan. Minden levél hangja más, én ezt választottam.
Egy idő után borostyán csüngött a csillárról, és egy törpe szomorúfűz nőtt az íróasztal alatt. Az ablak előtt bambusznád és sás sűrűsödött, egy pohár vízben pedig tavirózsa lebegett. Hoztam neki egy nagyobb vödröt vízzel. A radiátor helyén egy kisborjú ácsorgott, hozzá lehetett bújni melegedni. A szoba kezdett teljesen ráhangolódni a bútor lelkének keresésére, és az érzései szerint legideálisabbnak vélt körülményeket próbálta kialakítani. A rigók szép kis fészket raktak a szőlőfa ágai közé, a zongorában pedig egy lótusz motoszkált. Felnyitottam a tetejét, hogy kifordulhasson belőle.
Már csak két hét és lehet, hogy találkozunk.
Felbugyogott a víz a lefolyóban. Bizonyára összeértek benne a színek. Kinyitottam a csapot, nagyot horkantott, majd lassan kibuggyant belőle egy kis szivárvány nyúlvány. Még jobban megnyitottam, ekkor egy adag szivárvány trutyi flittyent a mosdókagylóra. Feltekertem az ujjamra és egy sokat gyakorolt mozdulattal felhajítottam a plafon egyik sarkába. Szépen meg is maradt, egy darabig kitart.
Egy idő után megjelent a gisz az ablakban. Ideje indulni. Hasznos és fontos része lehet a bútor lelkének kutatásában, ha az ember ellátogat a tárgy utolsó tartózkodási helyére, ehhez végig kellett mennem a helyi Bútorgyűjteményen. Egy hatalmas, végeláthatatlan terem volt, tele csupa használati tárggyal: székek, fotelek, kanapék, asztalok, szekrények, polcok. Ha egy használati tárgy valamilyen oknál fogva legyengül, akkor ide kerül. S egy darabig dísztárgyként pihentetik. Ahhoz, hogy igazán hatásos legyen a művelet, hozzájuk sem érhet senki, csak szemlélgetik őket. Lehet bennük gyönyörködni. A bútorok lelke ilyenkor pillangó formájú. Pontosabban kefelábú pillangó formájú. Napközben repkedhet a világban szerte, azzal is erősödik a bútor. Néhány hónapig, vagy akár egy évig is eltart a rehabilitáció, melyiknek mennyi időre van szüksége. Azután ha kellőképp megerősödött, akkor visszaküldik a helyére. Az errefelé lakó pókoknak ki lett adva rendeletben, hogy a kefelábú pillangók védettek, ezért minden póknak biztosítani kell egy kefelábú pillangó alakú rést a hálóján, hogy azon gondtalanul átlibbenhessenek. Néhány pók egészen megküzdött a feladattal, és sehogy sem sikerült nekik eltalálni az említett pillangó alakját. Egyes hálókon fecske, és vitorláshal sziluettek kerekedtek ki, de a legextrémebb egy víziló formájú lyuk volt, egy közönséges kaszáspók készítette. A szoba egyes részeire olyan sötétség borult, hogy az arra járók rendszeresen beestek a bútorok alá, vagy a szőnyeg alá. Sokszor csak hetekkel később kerültek elő. De valahogy mindenki gazdagabb lett valamivel és örömmel állt tovább. Azt mondják.
Már csak tíz nap és találkozunk.
Úgy döntöttem, érdemes elidőzni egy kicsit a bútorok között, hátha tudnak valamit a szekrényemről. A bútorok nem állnak egykönnyen szóba akárkivel. Főleg nem idegen helyen, idegen emberrel. Az egyetlen reményem az volt, hogy egy idő után megszokják a jelenlétem, és elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Több napig visszajártam, elmélázva keringtem körbe újra és újra a bútorerdőt. Türelmesen szemléltem őket, de semmi. Csak a csend és hideg. A legtöbb ágy alatt van egy kutyafej. Szomorúan néz.
Az egyik sötétítő fólián találtam egy pici rést, ahol a besütött a nap. Odajárt egy pitypang szösz ragyogni. Leültem nem messze tőle egy székre és figyeltem.
Később megint együtt leszünk. A fűzfa ágai közt szoktunk bújócskázni, és ha erősebb szél jön, egymás kezét megfogjuk és együtt repülünk. De amúgy nincs is kezünk, csak elképzeljük, hogy van. Azután mi vagyunk az összes zörej, moraj az erdőben, minden nesz, lehulló pihe, mi csillogunk az ökörnyálon, tapadunk a fák törzséhez, pöttyöket formálunk a barázdákon, azután hagyjuk, hogy a nap kiszívja a színünk. Felemelkedünk és a csillagok közt bolyongunk. Zenélünk is. Ott, a csillagok közt. A fejünkkel pedig rázzuk a ritmust. Néha le is hull a fejünk, s a csillagok kezein megpihen. Az még az egyszerűbb eset. De ha végképp lehull, az olyan mint egy hullócsillag és amikor földet ér, akkor puhán koppan kis kavics a gyepen, az valamelyikünk feje. Napokig is eltart, mire megtaláljuk a fejünk. De nem búsulunk, addig teszünk a helyére mást. Például bemegyünk az erdőbe és keresünk egy nagy falevelet, azután azt tartjuk a fejünk helyére. Nekem is volt már egy hétig is falevél fejem. Nyárfalevél volt.
Egészen hajnalig is elsétálgatunk. Amikor lentebb ereszkedünk, csomó felhő tapad a lábunkhoz, azokat rázogatjuk lefelé. Egymás orráról is lefújogatjuk. Aztán nagyot ugrunk és hosszú növények szárain harmatcseppként gurulunk, s a porhanyós földbe huppanunk. A hajszálaidon is csúszdázunk. S az ingeden finom ráncokat formálunk, mint egy hegygerinc. Amikor nagyobb levegőt veszel, hagyjuk magunkat kisimítani. A gomblyukakon bujkálunk ki-be, pattogunk lefele és a földre érve halkan kopogunk a betonon, a pázsiton, meg süvítünk, ha a szél is segít.
Mindig ott lakunk, ahol vannak nagyon magas fák. Platánfák, vagy gesztenyefa, vagy mandulafa. Vagy szomorúfenyő. Az is nagyon jó fa. Sokat nevetünk együtt, és néha iszonyúan szorosan megöleljük egymást, bár nincsen testünk. De így is jó. Ha elválunk is rövid időre, később beszámolunk egymásnak, mi történt. Mindig úgy kezdjük, hogy: képzeld el! És közben csillog a szemünk és mosolygunk is, de igazából szemünk sincs. De azért mindig megfogjuk egymás kezét.
Azt hittem, ma már semmi nem fog történni, s akkor pontosan egyszerre két bútor megreccsent. Ilyen meglepetéseket s ilyen egyenletes, bontatlan magasságot az Esz-dúr darabtól hiába várnánk.
A zörrenésre az egész terem egy kicsit megbillent, és valahonnan frissen sült kakaóscsiga illata érződött. Alaposan hegyeztem a fülem. Egy kis puff szólított meg alig hallhatóan és a látogatásaim oka felől kérdezett. Elmeséltem neki mindent. Hamar kiderült, hogy a szekrényemről sajnos nem tud semmit, de kedvesen eligazított a bútorok birodalmában, és hirtelen rengeteg információ került a tudomásomra.
A bútorok nehezen szoktak hozzá a gyűjteményben uralkodó rendszerhez. Főleg az embereken csodálkoztak, nem értették, mi bajuk lehet. Teljes aggodalommal töltötte el őket, hogy mindenki csak jön, megáll előttük, és néz… Ahelyett, hogy leülnének, olvasnának, írnának vagy hoznának valami holmit, amit lehet tárolni. De hogy ezeknek nincs egy darab könyvük, amit a polcra tennének, hogy valószínűleg ezek az emberek már nem tudnak kártyázni se, és olyan szegények, hogy nincsen semmijük, amit a szekrénybe tegyenek. Egyes kisebbségi komplexusos székek keservesen hajtogatták, hogy ők valószínűleg nem elég jók, nem elég formásak vagy kényelmesek ahhoz, hogy az emberek rájuk üljenek, és ezért nem ülnek le soha. Mások úgy vélték, talán nem látják őket a maguk valójában, hanem azt hiszik, hogy ők még mindig fák, holott ők már túl vannak az átváltozáson, és nagyon is bútorok! Elmélkedtek, tanakodtak, és idővel kezdtek beletörődni, hogy a világ valószínűleg így megváltozott… El kell fogadniuk, az emberek ma már tényleg nem tudnak kártyázni. Végtelen részvéttel, és együttérzéssel szemlélték a jövevényeket. Reményük azért nem apadt ki teljesen. Bíztak benne, hogy eljön majd az Ember, aki hozzájuk mer érni, és minden olyan lesz, mint régen. Egy nap úgy tűnt, ez be is következik. Franciskának hívták. Vidám kacagása már a folyosó kövén ugrándozott jóval előtte, mielőtt még valójában belépett volna a bútorok termébe. Hároméves volt és tökéletesen pálmafa alakú copf meredezett a feje búbján. Egytől egyig minden bútort megnyomogatott, megsimogatott, kinyitott, bekukucskált, bebújt, ahova csak lehetett. A bútorok mind odavoltak érte. Hát végre! Franciska végül eltűnt egy fiókban, és csak egy hónap múlva találták meg a szülei. Többet nem látták őt.
Már csak egy hét és találkozunk.
Próbáltam kérdezősködni a szekrényemről, de a bútorok nem szívlelik, ha félbeszakítják őket, ezért csak hallgattam tovább. Tőlük tudtam meg, hogy nem messze innen, az épület másik szárnyában, egy nagy háromlábú zongora megevett egy zongoristát. Alapjában véve feketeribizlivel etették, szép volt tőle a hangja meg a színe is. Sose volt vele semmi baj. Azt rebesgetik, talán nem jól lett szelídítve. Kis zongora korában nem jó kezekbe került, s úgymond benne volt a pakliban. A zongoristáról azóta se tudni semmit.
A bútorok erről is megosztóan vélekedtek. Egyesek szerint még mindig van egy-két önfejű zongora, aki felelősségének érzi a tanítást. És ez nem helyes.
– A zongora szolga, szolgáljon alázattal, nem lehet saját véleménye! Ha van is, azt tartsa magában – mondta néhány fonott szék.
– A zongorista tele pedálozta a Waldstein szonátát, s ezzel a koncepcióval sehogy se tudott egyetérteni a zongora, ezért oktatás céljából tette, amit tett. Voltaképpen megérdemelte! – harsogta egy karosszék, olyan indulattal, hogy szinte beleremegett a lába a reccsenésbe. Néhány radikális könyvespolc ezt rendkívül elavult módszernek tartotta.
– Ma már nem a zongora feladata az oktatás, főleg nem a nevelés! Ilyen gőggel nem élhet egy zongora, ideje lenne félretolni a sarokba virágtartónak!
A maradék bútor úgy vélte, ha majd előkerül a zongorista, akkor lehet érdemben ítélkezni az ügyről, hiszen akkor derül ki, hogy milyen következményei lesznek az esetnek.
Egy, a díványon felejtett, megbízható díszpárna halkan dörzsölgette hátát a bútorkárpitba.
– Irigyek csak. Mert a zongora hangja elvarázsolja bármelyik embert. Egy asztal aligha tud rabul ejteni így egy gondolkodó lényt. A zongorák mind némák, nem használnak szavakat. Arisztokratikus közönyüket csak kevesen tudják megérteni, ebből kifolyólag az itt tartózkodó bútorok közül is többen ellenszenvvel viseltetnek iránta. Mindaközben, ha valaki játszik rajta, már a tételszünetben sem tudják visszafogni lelkes tapsukat. Az a nagyhasú régi szekrény, aki az imént még úgy támogatta a virágtartós száműzetést, majd szétesik tapsolásában, ha szól a zongora. Őrület… Valóban hűvösek és nem beszélnek, de hangjukkal bárkit megszólítanak.
Aznap hazaérve megváltoztak a dolgok. Már jobban örült nekem, mint a nyitott kapunak.
Álmomban jött egy fekete ló, de harapott. Nem tudom, mi baja volt. Rémhír terjengett a környéken, hogy állítólag vandálok gyűjtik a kéket. Kékrablóknak is hívják őket. Alattomosan járják a múzeumokat és a gyűjteményeket, és minden képről kiszívják a kéket. Egy speciális fecskendőt használnak. Valahogyan elfolyósodik tőle a kék pigment, akármilyen kötőanyag is volt benne, szépen beleszivárog a fecskendő tartályába. Azután a rablók jó pénzért eladják, csupa hatásvadász szövegekkel: ez itt a halál kékje Picasso kék korszakából, emez Yves Klein védett mélykékje, a remény kékje Rippl-Rónai festményeiről, Kandinszkij spirituális kékje és hasonlók…
Gyorsan felkeltem, és beütöttem a fejem egy cseresznyébe. Jó nagy magja volt. Úgy tűnik, az ágy mögé is beesett egy lencseszem.
Már csak három hét és találkozunk.
A Bútorgyűjteményben rám rakódott ismeretekkel időszerűnek láttam túlhaladni a kanyaron. Egy hatalmas kanyar volt linóleumpadlóval és néhány leselejtezett színházi székkel, idős nénik ültek ott. Az egyik felállt, és fekete szemeivel erősen belenézett az enyémbe. Hirtelen zavaromban megkérdeztem tőle, nem tudja-e merre lehet a hangtalan bútorom utolsó tartózkodási helye. Meglepetésemre azt válaszolta, talán tud segíteni, csak meg kell néznie valamit. Erre kivette a szemeit és elgurította őket a folyosón. A hosszú folyosón sokáig gurultak a szemek, az egyik megállt a 3. ajtónál és bekukucskált, a másik tovább gurult. Néhány percig vártunk. A többi néni a falat nézte és néha nevetett. Olykor egymáshoz fordultak és sugdolózva virágokról beszéltek. Egyszer csak lehajolt a földhöz és elkezdett sziszegni, vagy cicegni: „Cic, cicc, cicc, cícc”, erre a szemgolyók megdermedtek a távolban egy pillanatra, rá sandítottak, majd egymással versenyezve, őrülten sebesen gurultak vissza. Elővett a zsebéből egy bögre kamillateát és belemártotta őket, aztán visszatette a helyükre. Megint erősen a szemembe nézett, majd egy mustárkiszedővel a kamillateájában matatott. Kis idő elteltével előhúzott belőle egy elázott papírfecnit. Egy halvány fénykép volt, azt mondta, még le kell csepegtetni, de már látszik. Egy állatorvos és egy tanítónő volt rajta, mögöttük pedig a ház.
– Arra kell menni – kezével a folyosó felé mutatott –, át a falon és a kerítésen is, utána csokimorzsákat kell követni, ha elfogynak, akkor már közel jársz.
Alighogy kimondta, lezúdult a színházi székre és nézte azt, amit a többiek is.
Aznap valóban sok csokimorzsát hozott a szél. A csokigyárak dolgozói nem győzték befogni a levegőben szállingózó darabokat. Minden kezükben csokitároló-formákat tartottak és igyekeztek úgy rugózni a térdükkel, hogy a levegő csokitartalmát a leghatékonyabban kiszűrjék. A tavaszi csokiszállingózás rég volt ilyen dús és szép. A zeneszerzők azonnal nekiláttak lejegyezni a darabokat, ehhez különös érzékenységre és figyelemre volt szükség. A csokimorzsák hullásában ugyanis különböző formákat és motívumokat lehet meglátni, ha arra hajlamos az egyén. Ezeket pompásan meg lehet ragadni és leírogatni. Utána következik a kidolgozás.
Az el nem kapott csokimorzsák ráhullottak a tulipánokra, a szántóföldekre, a veteményre és a hársfákra. A csokivirágok nem sokáig tartottak, mert vagy leolvadt róluk a massza, vagy az állatok nyalogatták le a szirmokat. Ahol mégis megmaradt a csokimáz, főként a virágok szirmainak redőiben, csokirajzok kezdtek körvonalazódni, és a leghamarabbi esővel váltak teljesen láthatóvá. Így a réteket hamarosan csokoládégrafikával ellátott virágok tarkították. A szántóföldeket és a veteményeket igen jól táplálta a csokoládé, bő termésre lehetett számítani. A helyiek teljesen boldogok voltak, ujjongva tapsoltak az utcákon. A hársfatea csokoládé zamatú lesz idén.
Lassan csökkent a nyüzsgés az úton. Gondoltam, kipróbálom előre gurítani a szemeimet, hogy megnézzem, jó irányba haladok-e, de úgy megnyomtam őket, hogy neonsárga és rózsaszín krumplikat láttam tőle percekig mindenhol. Mikorra elmúltak a krumplik, megpillantottam a házat.
Remek kis lak volt. A kerítése klasszikus kivitelezésű, magas, sűrű sövénynek tűnt. Az ilyeneknél általában van valahol egy tigrispók, amellett balra pedig az átjáró. A tigrispók pihenő állásban kuksolt egy levél alatt. Vettem egy mély levegőt és lassan kifújtam magamból az egészet, sikerült olyan soványra zsugorodnom, hogy az ágak között szinte kényelmesen megindulhattam, vélhetően előre. A levelek csiklandósak és hűvösek voltak, néhány erősebb ág belecsimpaszkodott az ingembe és hosszú percek teltek el, mire ki tudtam fordulni ölelésükből. A sövénytől is függ, hogy meddig tart az átjáró, vannak olyan sövénykerítések, amik órákon át is magukban tartják a házba kívánkozó embereket, s csak ha teljesen kiismerték őket, akkor engedik be. De olyanról is hallottam, egy kerti sövényre bírságot szabtak ki, mert majd egy egész napig nem engedett kijutni valakit, s beperelte az illető. A bírságot végül nem rótták ki, mert kiderült, csak magányos volt a sövény, és ezért nem akarta elengedni a jövevényt. Félórát bandukoltam a sövényben, mire egy nem várt lépéssel a nappaliban találtam magam. A szoba átható hűvössége, enyhe alma-illata, és mélysége földbe gyökereztette a lábam, dermedten álltam. Amint megmozdultam, elestem, s nyomban megreccsent egy hintaszék. Sőt, hirtelen nemcsak a bútorokat lehetett hallani, hanem a falakat, az ajtókat és az ablakokat is. A parkettaveszély miatt a földhöz tapadtam, minden erőm elhagyott. Egy komondor búskomorságának aurájába kerültem. Úgy éreztem, soha többé nincs értelme felállni. Iszonyúan sok zene kavargott a fejemben egyszerre. A plafonon forogtak a partitúrák. Lazára szőtt régi pókhálók hullámoztak a szélben, majd hirtelen olyan erős fuvallat zúdult be, hogy a hálók elengedték magukat és szürke csóvákban lágyan koppantak a padlón. A földön kicsit megkékültek és úgy hömpölyögtek, mint a köd a réteken koraőszi hajnalokon.
Lassan beállt a csend. Meg tudtam mozdítani a karom, ennek rendkívül örültem. Felkeltem és igyekeztem kiegyenesíteni testemet. Teljesen lefogytam mindenből. Éreztem, hogy egyenlőre nem sok mindent sikerült feldolgoznom az élénk intenzitású eszmeörvényből. Azt hiszem, beüthettem a fejem egy előke értékű hangértékbe, rögtön az elején. Bekukucskáltam az egyik szobába, ahonnan a hang jött, de nem láttam senkit. Egy pianínó állt a sarokban. Óvatosan kinyitottam a tetejét, hátha valami ki akar belőle bújni, de semmi. A kisszobában tárolták a kert almafájának almáját. Egy darab almát. Annak jelenléte okozta a többi alma megjelenését a ládákban. Egy kis idő után a ládák megreccsennek és bennük apró gumócskák válnak láthatóvá, azokból lesznek az almák. A ládák egymás mellett és egymásra pakolva sorakoztak. Sehogy se tudtam eldönteni, hol állhatott a szekrény. Már abban sem voltam biztos, hogy ebből a házból származik. Teljesen összezavarodtam. Be kellett látnom, ma már semmire nem jutok, vissza kell jönnöm még egyszer.
Már csak két hét és lehet, hogy találkozunk.
Otthon leültem a szekrénnyel szemben egy székre és néztem. Nincsen hangja. A futónövényem egy-egy hajtása gyengéden simult az oldalához. A könyvek harmonikus rendben sorakoztak benne. A szoba egészen pompás állapotban volt. A sás besűrűsödött és apró hápogás hallatszott belőle. A szőlőfa törzsén a gumók mély sötétkékben tündököltek, kezdtek megérni. A rigók éppen kis éji zenéjüket adták elő. Az íróasztalom közepén egy csokor tyúkhúr burjánzott. A szivárvány már megfakult, de a fák lombjai közé elbűvölő kis felhők nyomultak be. A zongorista tegnap Mendelssohnt játszott.
Lehetetlen, hogy nincsen lelke.
Nem hagytak nyugodni a gondolataim… Egyetemi tanulmányaim során, néhány alkalommal foglalkoztunk végtelenül ritka bútorlelkekről szóló történetekkel, ezek a források főképp anekdoták és legendák voltak. Egyes szekrények rehabilitációs fázisában nem teljesen szakértő szemtanúk szerint a bútorok lelke nem kefelábú pillangó alakját ölti, hanem azúrlepke formájában él. De erre nincs valódi bizonyíték, olyan ritka az esetszám. Ha egy bútor lelke azúrlepke, akkor különösen veszélyeztetve van a rehabilitáció során, hiszen rá nem terjed ki a pókhálószövési rendelet, valamint kék színe miatt sokak a markukhoz akarják vonni. Előkerestem a régi jegyzeteim és a bútorok lelkének alakváltozásairól szóló ismeretterjesztő folyóirat összes számát, ami a birtokomban volt. Meg is találtam az orvosi szekrények hangvizsgálásáról szóló kutatásokat. Az orvosi szekrények lelke esetenként annyira átveszi a gazdája, tehát a hozzátartozó ember habitusát, hogy a rehabilitációs fázisban hajlamos gyógyítással foglalkozni, vagy legalább is segítségnyújtással tölti a felépülésére szánt időszakot. A bútorok megtanultak nem ragaszkodni senkihez, nem maguknak valók, egyszerűen csak tudják, hogy hol a határ. Ezért arra vonatkozóan nincs adat, hogy egy bútorlélek eme tevékenysége miatt ne tért volna vissza.
Olyan fáradt voltam, hogy rábuktam az asztalomra és egy hétig aludtam. A fekete ló most nem harapott. Öregebb is lett és fényes szőre káprázatosan ragyogott. Hasonlóan, mint a pianínó a sarokban. Fauré Pavanéja szólalt meg rajta. Saját maga játszotta. Gyönyörűen szólt. Olyan szép volt, hogy valóban kéknek látszott. Kezébe vette gyengéden, sietett, el ne ejtse, az ujjai közt himbálódzott, míg nem óvatosan letette a földre. De a giliszta meg se moccant. Később kiderült, csak egy cipőfűző volt az. A környezettudatosság miatt a hajában komposztálta a nejlonzacskót. Végül egészen jól hallható zene lett belőle. Esténként naplót írt. Szépen megfogalmazott nyöszörgéseket. De a napló nem volt hajlandó megtartani őket, s reggelre kihányta. Minden reggel ott volt egy halom papírgalacsin az íróasztalán. Egy csokoládémorzsából egy teljes értékű világot teremt. A zongoraszobában egy hatalmas azúrlepke a szárnyait tisztogatta, rendezgette. Kitárt szárnyai betöltötték az egész szobát. Varázslatosan szép volt. Mikor meghallotta léptemet, megriadt, rám nézett egy pillanatra és kétségbeesett tekintettel felrobbant. Beleremegett a ház és kék por hullott a földre. A zongorát is beborította, mint egy bársonyos, selymes lepel ölelte át. Már csak egy nap és lehet, hogy találkozunk. Szíven ütött a borzalom, kiszaladtam a házból, végig a kerten, de megbotlottam egy borsóbokorban, megpördültem a levegőben és a földre érve gurulva haladtam tovább.
Arra kellett ébrednem, hogy egy moharéteg vagyok az íróasztalomon, és a bóhérok erőszakosan zörgetik az ajtót és üvöltöznek.
– Ha nincsen hangja, el kell vinnünk! Hallja??! Nem áll jogában lelketlen bútort tartani a háznál! Nyissa ki!
Nagy robajjal betörték az ajtót, egy magas feketecsuhás alak állt elöl egy pórázra kötött hatalmas kakassal. Ettől úgy megijedtem, hogy tényleg felébredtem, de nem tudtam felemelni a fejem. Igyekeztem megnyugodni és a valóságra koncentrálni. A tyúkhúr úgy megnőtt, hogy belefonódott a hajamba, ezáltal az asztalhoz szorított. Sajnos el kellett szakítanom a szárait, másképp nem tudtam megmozdulni. Vettem néhány mély lélegzetet.
Kora reggel volt, hamarosan meg is jelent a gisz az ablakban, ideje indulni.
Nagyokat léptem, közben arra gondoltam, ha van magyarázat a szekrény némaságára, akkor azt a zongorában kell keresni. Alaposan meg kell néznem a hangszert! Pontosan ugyanúgy tettem meg az utat a ház felé, mint a legelső alkalommal. Egy idő után mégse stimmelt valami. Toporzékoltam egy pocsolya szélén és kerestem a sövényt. Itt kéne lennie. Se ház, se sövény. Visszamentem az út végére, és újra végig jöttem rajta. Aztán megint visszamentem, eszembe jutott, hogy a legutóbb nagyjából ezen a ponton szándékoztam előre gurítani a szemeim. Ezért újfent jól megnyomogattam őket, villogtak is a neonburgonyák rendesen, de mire elmúltak, a ház mégse került elő. Megismételtem még háromszor a procedúrát, de hiába. Értetlenül álltam. Mit rontottam el? Gondolataim tanácstalanul ficánkoltak koponyám hasznavehetetlen akváriumában. Forogtam körbe-körbe, majd egy borsóbokron akadt meg tekintetem. Az árokban nőtt, egészen lent. Leszaladtam, és letéptem az egyik ágáról egy hüvelyt. Roppant mély és meredek árok volt, ott maradtam és lent sétáltam visszafelé. Nagyon friss alpesi hegyi levegő volt benne és sokféle növény, de nem tudtam szabadulni nyomasztó érzéseimtől. Az árokból kiérve tyúkól és disznóól-kerítéseket láttam meg a tájban mindenhol. Kivettem egy szemet a borsóhüvelyből és elszopogattam. Enyhén csokoládé íze volt. Elérkeztem a kanyarig, most más nénik ültek Az egyikük fején egy kétszemélyes sátor volt. Felállt és egy hirtelen mozdulattal behúzott alá. A félhomályban felismertem a fekete szemeket, erősen meredtek bele az enyémbe. Szóhoz sem jutottam. Egészen kellemetlenül éreztem magam a szűkös helyen, a homlokunk csaknem összeért. Már-már a kikapálózás gondolatával játszadoztam, amikor egy sűrűn gőzölgő bögrét vett elő. Sütőtök és zuzmó illata volt, de a gőztől nem látszott semmi. Az arcunk alá emelte és beinhaláltuk az egészet. Azután elkezdett a mustárkiszedőjével matatni benne és előhúzott belőle egy elázott cédulát.
– Még le kell csepegtetni, de már látszik – mondta és becipzározta a sátrat.
Az utcán szokatlanul jó levegő volt és nagy zsongás. Mindenki arról beszélt, hogy már elkészült az I. Csokoládé szimfónia. Jövő héten lesz a bemutató. Hazaérve csendesen kinyitottam az ajtót, ráakasztottam a szekrényre a cédulát és hosszasan néztük egymást némán. A cédula egyre elevenebb kékben ragyogott.
Végig simogattuk egymás kezét. Mind a négy kezecske megkapta a maga cirógatásait. Az ujjak boldogan szaladgáltak barokk témafejeken át a cisz-fisz-esz-g toronyban kavarogva. Olyan hosszan, hogy közben megnyugodtam. Kint a postás épp a kapu előtt pihent meg és almát evett. Mindig is lenyűgöztek azok az emberek, akik az almát elejétől a végéig mind meg tudták enni, még a magját is.
A cédula hátuljára egészen halványan az volt írva: Nincsen hangja, mert odaadta a lelkét egy pianínónak.