Látszólag szélső-surranópályás könyvecskét vesz kézbe az Olvasó, másfelől mégis épp egyik (nekem) legfontosabb munkámat. És elmúlt fél év eseményei, utolsó madaram halála, ennek következtében „teljes belső” rendszer-átváltozásom azt hozta, hogy többször is kimondtam, s itt, legaktuálisabb helyén végérvénnyel elismétlem: számomra az egyetlen érdekes, ilyképp érvényes rendszer ez a 36. éve játszott kártya-koala-zen bajnokság maradt. Madárkám halála eredményezte, hogy nincs többé lelkiismeretfurdalásom: „miért nem foglalkozom többéi az emberekkel” (közvetlenül; ó, hát közvetve, írásaim révén, nagyon is sokat! kevesen vallanak annyira nyíltan önmagukról, élményeikről, mint talán éppen én), mégis, teljessé vált, hogy csak „medvék” és halottak ennek a könyvnek, meg a bajnokságoknak a szereplői. Ez egy halottas szeretetkönyv. Oly összetartozásé, amilyet Kosztolányi a Csáth Géza-versben (még emberközelibben) fejez ki. Az éj felé – az életé: ezzel a szembeállítással. Már nincs madaram, aki a maga módján emberré vált, ahogy a többiek is, így az emberi fogalmak közül (a fennmaradás biológiai fogalom! minden helyben maradás, előrejutás ezt szolgálja) csak ez a rendszeralkotódás maradt meg számomra. Az összetartozás netovábbja nekem ez a játéklehetőség, ám ezt, mikor a könyvet írtam, még magam sem tudtam. Nem foglalkozom emberközi társalkodással – azért írok. Még idehaza is – kimagasló evidenciájú, egy szoros együttesben is páratlan érvényű (nekem) ez a rendszer, melyet, ismétlem, a végső összetartozás mérőónozása jegyében, Olvasómnak bemutatni próbálok.
FONTOS FIGYELMEZTETÉS!
VESZÉLY!
Ebben a könyvben
minden benne van,
amit pillanatnyilag
közölni akartam
magamról (ki az?)
és világomról (mi az?).
Csak végig kell olvasni (mi az? ki az?).
Palkum, dakelkum.
Pakuldum, kuldum.
Egyet lépek „Az elbeszélés nehézségei” és „Musil” után, és rendre hajíthatom el utólag írt előszavaimat, holott azt érzem, kellene ilyes. Függő némaság egy ilyen bevezetés, mert én már tudom az elmondhatatlant (s Olvasóm örömét rontanám), de nekem épp a megtudottak számítanak. Mentségeim is. Ez itt hát a könyv végvára, nonszensz kafkai „felleg”.
Volt egy idő, mikor… kezdődnek így mesék. Ez a könyv nem mese. Technikai részéről most, hogy befejeztem, többet tudván, kezdhetném elölről. Például „jobban írnám meg”, ez mélyes mély mondás volt egy kollégámtól saját dolgában. Igen, mely igaz! Átnézvén ezt itt, hamarost láttam, s Olvasóm, látni fogod: „regényelméletem” detektívhistóriai! Nem a gyilkost vagy indokait akarjuk tudni, de (ahogy a jó kriminális-történetben is) többet ennél, valamire rá akarunk döbbenni, ahogyan egy dzséjdíszelindzseresen pozitív családregényzet olvastán valaki azt érzi, jé, ez az én Zooey öcsém, holott nincs is öccse, itt meg akkor: íme, az én mackóm! az én kártyafordulóm! Hanem én a felfénylést speciálisan nem így gondolom. El sem árulhatom, nekem hogyan jött be. (Megengedhetetlen bár, ezért ismétlem el, s mostani gépírással, mindjárvást.) Volt egy idő, mikor úgy kezdték nézni az irodalmi műveket a (jó, fogadjuk el, jót a rossz ellen tenni akarók), hogy mit is lehet kezdeni velök. Ez lett, s ez már nem jó, az érték fogalma. Érdekes, hogy a mai, üzletiesebb értékszempontok nem ily kárhoztatandók (medvém kedvenc eleme!), mert szervesen 7jönnek egy olyan-amilyenből. Hanem akkor velem nem lehetett mit kezdeni, s ez nem jött jól nekem, és ez jól jött nekem, nagyon. A funkcionális lett a kritérium, s pedig tudhatták volna, mennyire hasonlít ez a „funkcionárius”-hoz, ahogyan, jaj ma a „funkcionál” szó nem hányadék társaságában jön ki-ki szájából, de hagyjuk. Mint legracionálisabb világ-kötelmű alaknak jól jött, hogy a világnak még az ellenzéséből is kijjebb lettem küllebbítve, mert így semmiféle harmadlag-hatodlag (ld. később: közszereplők = másodleosztás, Ottlik így), lényegtelen, bár bizsegő eszmeközeg nem lett meghatározóm. Azóta fordultak a dolgok, de mint talpon a vastagult bőr, jár csak ellenemre, mi így járt. Már késő, ez. De nem „a Tóvan”!
Akkor hát legalább itt tartunk, sikerül; s hogy bárki is tud-e kezdeni valamit dolgunkkal, kiderül. A regény nagy kérdése mindig ez: felfénylik-e hirtelen valami, amiről nem is hittük. (Nekem itt, így utóbb, megvan érzetem s titkos tippem. Hogy mi.)
„Feljegyeztem, hogy…”
(E vélt formaelemet hagytam el aztán.)
Kérem elhinni: legkülönösebb könyvem ez.
Mert ez a könyv nem ez a könyv. (De, végül nagyon is az lett.) – Valaki írja: „hát kedves tédé, az összefoglalás mellett döntött… nyilvánvaló is, a két Kártyatorna 1972 óta tartó történetét lehetetlenség könyvbe foglalni. A Tornakönyvek maguk: épp e história. És elolvasni se tudná a közönség, a legcsodásabb közönség se. Na már nem én!” Kb., de leveleket nem ki!!
Szóval hogy ő, ki ezt írta, el tudná olvasni fordulóról fordulóra… egy-egy Torna mind a 300 meccsének krónikáját, és hány 8ilyen tornajáték is volt? 80? 90? Hányféle statisztika, mely eltérő izgalmak…
Ez a könyv, így írom, EZ a könyv nem lett meg.
Van helyette EZ. (Jaj, mondanám, pofa be, elölről-hátulról!)
Valahogy döntenem kellett. Adódott a szerény „Feljegyeztem, hogy…” formaelem. És a bolond is látja, hogy a kontraszt hatására építettem, bár nem oldalbabökősen:
emez az élet (jó, az én hülye fejemen átszűrve is marad az élet az, ami, de bárki okos fején átszűrve se lesz különb), amaz meg amit a könyv hátlapjára írtam, ez az IGAZI, a VALÓJÁN-LÉTEZŐ dolog. A Bajnokság, mely elhamvadás, az idő elmúlása, a négyzetrács betelése eredményekkel, számokkal, valami eredmény, ami kialakul, máris szintén dologi, tehát porladó, feledés prédája – de nem! Épp ez az, hogy nem. A 2 Koala Kártyabajnokság itt az Elmúlva Megmaradás példája.
Kis sem merem mondani, hogy mi.
Hogy mi-vagy-sem. Lásd előző könyvemet, Zen-Vagy-Sem.
Ki-ki elnézését kérem a túl-sokért v. a túl-kevésért!
Lehet: álomként húz át rajtam ez a könyv majd, ha meglesz, mert olyan lesz, mintha nem is lenne meg.
Alapvető lélektani, művészeti, jelenségvizsgálati kérdéseket érintek ezzel: úgy lesz meg, hogy mintha meg se lenne, amiképpen a Kártyabajnokság így folytatódik, soha nincs meg,
így a könyv, mely nem lehet a Kártyabajnokság igazi beszámolója, a Kártyabajnokságot a legkevésbé zavarja! S ez így jó.
Pillanatnyilag a Kis Koala Kártyabajnokság 2003/2004-es Szuper Kupájának első 9tornája zajlik, a Kis Koala… neve OT, Old Trafford, ez ragadt rá 1976-ban, mikor kezdődött, mert sokat foglalkoztunk a vaksággal, és az Old Trafford stadionban, hallottuk, van a vak embereknek külön szektora. Aztán lett vak verebünk is, de már csak 1981-ben, ha jól írom, a Pipi Néni, de ő a Patti nevű medvénkkel a Nagy Koala Kártyabajnokságban alkot klubot. Mindegyik bajnokságban húsz klub van, nehéz lesz például mindegyikükről csak bármit is, érintőlegesen mondani itt. A Nagy Koala… az NKKB. Koala úgy lett a dolog, hogy sokat foglalkoztunk a 70-es évek elején koalákkal, van is ilyen könyvem, és 1976-ban, mikor az NKKB már ötödik éve ment, nagy önlegyőzésembe került, hogy versben is érintsem a bajnokságokat, tehát hogy idehaza mi a Felügyelőnével (legyen feleségem neve itt) húsz klubnak (öt csapatba vannak osztva) egymás ellen francia kaszinót játszunk, amiképpen én zsenge éveimtől fogva minden második jóbarátommal játszottam ezt; akkoriban is sokat ment az NKKB, csatlakozott hozzá 1976-ban az OT, de ma az életem egyik középpontja ez a munkám, madárkánk, kutyánk mellett, Dömi Főmedvémék örökre megoldatlan élete mellett. (Mi lesz Dömiékből, ha mi a Felügyelőnével meghalunk?) Itt csupa nagy kérdés jött elő, ezeket mind érinti a Kártyabajnokság, sőt. Az élettel szemben ellenjáték is, az úgynevezett életnek kiegészítője is; sajnos, valóján megírhatatlan téma. De nem minden arra van, hogy megírják.
Mondom a Felügyelőnének, ahogy megy le kutyánkkal, mondom, ebben a könyvben te ismét mint „Felügyelőné” szerepelsz, rendben? Rendben, de Főmedvénk (a Felügyelőné hangján) megszólal: „Nekem ő Főfelügyelőné, de nem a Mágret miatt, hanem mert annyira félek tőle sokszor!” Főmedvénk vásott. De a 10kártyabajnokságban semmi ilyen édes-fanyar humor nincs, nem lenne, a kártyabajnokságok igazi története az eredmények sora lenne, a latolgatásoké, az örömöké, csalódásoké. Ez csak egy kis jelenet volt. Lényegesebb, hogy az OT új sorozatának I. tornájában a XVII. fordulónál tartunk, összesen 20 forduló van, és még halvány esélye adódik a Mézi/Ibraha klubnak, ők 1976 óta egyszer sem nyertek tornát, tehát soha; esélye, hogy győzzenek, de a Bill bácsiék, azaz Bill/Bob/Molly/Grace/Csutora, igazi ausztrál koalaklub, négy koala, meg a mi házi verebünk, Csutora, Csutora már rég nem él, klubjaink nevében ott vannak halottaink, állandóan együtt vagyunk velük, de én pl. nem járok temetőbe, ez nem halottkultusz, ez valami szent derű, vagy nem szent, valami természetesség. Ők örökké léteznek. Valahol itt majd madarainkat is elsorolom, épp csak érintőleg, ahogy a könyv szerkezete is kialakult (íme, egy szakkérdés), jó, hát szakkérdésekről szólok, az egész könyvnek kártyaszakkérdésnek, szakkérdések sorának kéne lennie, de ez az, ami nem megy.
Egy könyv, ld. a mindenkori irodalom (mottónk itt) annyira nincs meg soha, hogy pl. ide, ahonnét jobb-vigyázni-alapon megint kivágtam egy „rohadmányos világ!”-ot, talán hogy a közszereplőket nem egészen arra tenyésztették, hogy közszerepeljenek, ergo amatőrség…
A Tóvan, ami a hátlapon van, onnan van, hogy Csirip(ovics Csiprip), Dömiék csapatának egyik klubja, apró sárga madár, meg a Lapos, egy szivacsmedve, még a mamámtól kaptam rég, együtt csónakázott egy kis bronz tálban egy üveglapon, és énekelték: „Gyere csónakázni a TÓVAN-TÓVAN, gyere csónakázni velem, Lapos! v. Csirip” stb. Szegény Lapost 11egy nap széthullva találtuk kis dobozában, karácsonyi cukorpapírból hajtogatott arany ágyában. Anyaga, a szivacs, nem bírta, de Lapos szuperklub!
Fontos! A „Tóvan” a felügyelőné leleménye, helyi értékűen használt változata a csónakázó tó! Lapos és Csirip, ott, a kis bronz tálban, minden nap, csónakáztattam őket, ahogy ma a Totyi szárnyas ajtaját és a rozzant kis konyhaajtaját megsimogatom (ld. később), és éjszaka is, éspedig kabalából két kézzel, lebezek neki.
Na, most itt a határtalan izgalmak azonban mások, a tüzek-lázak (egyszerű szurkolóként használom a szavakat pillanatnyilag) merre megy tovább az OT/I/XVII. Ez, ugye, az idei első torna XVII. bajnoksága, meg a XVIII. is jön rögtön. A Martin/Szpéró klubnak 100 az 1-hez esélyt adok csak. Fülöpke/Phil klubunknak („A Fülöpke/Phil-nek”) 25 az 1-hez esélyt. Ők néha nekizúdulnak, nyernek egy-egy bajnoki fordulót, az 5 pont, a többiek 4, 3-3, 2-2-2-2, meg 1 stb. pontot szereznek, fel lehet jönni az ötpontozással, az ám, de nem mindig. A Fülöpke/Phil is 27 éven át küzdött hiába a tornagyőzelemért. Aztán épp a legutóbb ez sikerült nekik. Tényleg a semmiből jöttek. Ahogy egész csapatuk (Martin/Szpéró; ők maguk; Athos/Colours, Vöcsök; KaktuszCH) ott volt az élen, mindenben. Vannak csapatversenyek is stb. Ezekről később. (A továbbiakban sose mondom, hogy „erről később”. Ami belefér, arról lesz szó előbb-utóbb, „később”.)
A műfaji (műfilozófiai) nehézség itt az, hogy meg is kell írni valahogy rendesen ezt a könyvet, meg a tárgyáról is kéne szólnia, s a kettő nehezen megy együtt.
Na, a múltkor a Palmerék (egy pingvines csapat) letottyantak a vége előtt, így húz12tak el mellettük Fülöpkéék, maradt előttük Athos, jöttek fel nagy hajrával Kaktuszkáék, látjuk, elsöprő fölénye volt ez a Fülöpkéék-csapatnak. (Fülöpkéék, négyen: ez egy csapat. Fülöpke a Phillel, aki egy szegény kis zöldike volt, négy napot se élt meg, rettenetes kínok közepette múlt el, ó, istenem, az egy klub.)
Az OT-ben pl. így van öt csapat (már fejből tudom, de három éve, 23 év után tehát, még én se tudtam fejből, csak most minden nap játszunk, ha mindketten itthon élünk-vagyunk, kétszer 5 meccset, hát ez már maga az élet!):
BULMÁRÉK, klubjai:
BULMÁR/OFN – itt az „OFN” homályba vész, mit rövidít, de maga Bulmár egy nagy-nagy medve, láttunk egy ilyen medvét Belgrádban, még 1973-ban egy teherautó sofőrfülkéjére kötve, kabalának, s ahol anyám az elfekvőkórházban feküdt végül, volt egy trafik, kirakatában egy nagy medve (Bulmár; mert a Bulvar Revolucjén láttuk Belgrádban azt a medvét), hamu v. por a fején, kabalából, gyógyulna meg anyám, megvettem, komoly szégyenkezések közepette, 1974-ben. Egy jeles, nem is rossz irod. történész írta, „Bulmárjait nem értjük…” Mondom erre: akadtak, akik azt mondták, na majd mi olyat írunk, amit itt értenek etc. (S írtak!)
BILL/BOB/MOLLY/GRACE/CSUTORA – Billt Ausztráliából küldték barátaink, egy kedves vak asszony áthozta az egész városon (S.) a Billt, s hangfelvételt készített hozzá a zajokból, meg rábeszélt. Bill légi úton érkezett rendben, itt a postás (1975) simán ráakasztotta a kilincsre, bárki elvihette volna! Magyarország. A három koala szintén ugyanígy jött (Bob etc., ők kisebbek, két házaspár ez). Csutora legelzárkózóbb házi 13verebünk volt, így is csaknem 11 évet élt, szegény drága Csuti. A koalák eleve úgy jöttek a kártyabajnokság nevébe, hogy rettentően kétségbeestünk a koalák, az igaziak sorsát megismerve, nagy koala-időszakok voltak. De Monet, az amerikai absztraktok is rég „benn” voltak nálunk, Beuys, Artaud, mire „itt” kultuszuk lett (vagy sem). (A koalák a bozótirtások tüzeiben elevenen égtek el, éji átkelőhelyeiken százával ütötték el őket stb. ld. „Itt éjszaka koalák járnak…” c. könyvemet.)
ULLSTEIN/ICSI – Ullstein egy Ullstein Könyv címlapján egy (kocsiból kihajított) kis medve; magunkhoz vettük. Sokáig ők se nyertek tornát; az külön esemény lett! Ahogy most Mézinek/Ibrahának drukkol mindenki. Icsi: széncinegénk volt. A legönfejűbb kis fickó, akit valaha láttam. De olyan ökonomikusan alakította életét, hogy a kései évek során a fáradásának megfelelően ment vissza hamarabb s hamarabb a kalitkájába. Eleinte nem akart. Apró színes tárgyakkal, dobókockák, építőkövecskék, kavicsok stb. csalogattuk be. Mellesleg, ma élő egyetlen madarunk (szóló verebet akartam, s ez csodásan bejött!), Totyi így fekszik le este. Kalács a tenyerembe, s ő bemegy. Máskor szabadon kalitkaajtaján jár ki-be, övé két szobánk egyike, volt dolgozószobám, ahol egykor néha 15 madár is élt. Aki akart közülük, kint tölthetett bizonyos időt. A többiekre való tekintettel keveset. (Mi nem számítottunk a Felügyelőnével.) Icsinek is ezért kellett visszamennie. Végül megvakult, ő is jó 11 évet élt. Vakon is remekül töltött két és fél évet, hasalt a Felügyelőné által neki is a kalitkába szerkesztődött fa lapon. Szerette a zöldborsót. Sokat fürdött. A lábára végül sárkoloncok tapadtak, 14képtelen volt tisztálkodni. Szörnyű látvány volt. De meghagytuk természetes halálát, mely azért persze már megváltás volt neki.
ARA/TRAFIK/FLÓRI – Arát és Trafikot ezer éve nem láttam, a Medveszekrényben hátul laknak. Talán mindketten trafikból kerültek? Ara esetleg Olaszországból? Flórika első madarunk volt, őt még nem tudtuk megmenteni, siralmasan halt éhen. Halála napján találtam alapmadarunkat, Szpérót. Ez volt az a lehetetlen vállalkozás, hogy „én pedig hozok haza fiókát”. Véletlenül hoztam is. Szpéróról egyebütt, bár ő ismert valaki.
Sokakat alig látok. Sőt. Vannak, akik nem kártyáznak de elöl csücsülnek, vagy harmincöten pl., apró madarak, medvék, lovak stb., ők a Kupola, a lemezjátszó mellett. Vagy igen hálás helyen van Luso, a nagy londoni medve. Egy Luso nevű lovon kalandosan nyertem (Hongkongban futott, távfogadás volt kétségbeesett helyzetben, ld. Zen-ló… Terebess), s ő a centrum, majd ejtek szót róla, de mellette ül Ambrus, A. ajándéka, és Bocs, T.-éké; egy ír medve, zöld; egy Lisi nevű mackó, jó drágán vettem Alíz verébkénk, nagy drágám emlékére Bécsben – eleve: volt ez a vonulat, van: Szpéró – Alíz – Totyi. Persze, nagyok mellettük még tucatnyian. Mégis. És medvének ott van az újonnan ide került Zazie, akinek a metró épül Budapesten, Tati (a megbukott áruházláncból), Muki (a Fény utcából, ő is elit, és a legszebb arcú kis medve), őket, meg Goncsarovot (bécsi kínai bolt) könnyű abajgatni, gyurmálni, megsimogatni este v. napközben, mert jól elöl vannak. Dömiéket is elő szoktam venni (Dömi, a neje Broomey, velük van Csirip kis dobozban), megsimogatom Billéket. Átmentünk egy új évbe, 15nem az új év számít, de az OT/XVII-től a torna. A klubokról meg ennél is többet lehetne írni.
Az egyik nap, hogy ezt írom, hajnalodik, szeretek hajnalban gépelni, mindjárt átmegyek Totyihoz. A csukott szárnyas ajtó mögött alszik. A régi lakásunkból, 4 szoba, cselédszoba etc. ez a szárnyas ajtó maradt (a megmaradt két szoba közt). Apámék egy bizonyos történelmi korszakban (inkább ok nélkül, de…) féltek, kitelepítenek minket Budáról. Hát leadták a lakás másik részét. Elég sok sötét népség is volt az ideköltöztetettek közt. (Budai úri negyed.) Mindegy, Bubus úr, első medvém megmaradt. Ő 64 éves múlt, az NKKB-ben van csapat és klubja. A medvék története jellegzetes. Kamaszodásom teljén Bubust anyámra bíztam. Aztán, már házasságom idején, visszavettem. Felnőttként. Igazi felnőttként, aki nem akar felnőttködni nagyon. Dömit a Felügyelőné hozta a házhoz. (A Főfelügyelőné, Dömi szerint, bár én csak Felügyelő vagyok neki. A Dömi találta ki a „Hányszor ne mondjam?” viccet. Arra a kérésre válaszul, hogy ne mondd már annyiszor…!) Meg Csiripet, meg Broomeyt, meg aki Broomey (Brumi) klubjában van, a Blankát, az ő férje, Zénó a Dömi klubjában játszik, de erről később. És Barnabásról s a már említett Patti doktornőről.
Totyinál, ezt még ideírom, vizet cserélek, sajtot cserélek, két új sejbni krumplit adok, friss salátát, szépiatörmeléket, reggel is egyebeket. Totyit ki is engedem. Egy darabig velem van, tévézik (vagy sem), aztán kiköveteli, csukjuk rá az ajtót, a szárnyasat, ott rádiót hallgat, uralkodik a zene felett; remekül meglett szóló veréb; jól él. A nap későbbi részét inkább velünk tölti. Nézi, mert kedveli, a kártyát, az 52 16francia lapot. Totyi az életem. Rajta csügg minden, rajta függ. Neki járok le krumplit, salátát vásárolni. Most elhagytam a bort, sört cipeltünk haza, de sokba kerül a dobozos, nehéz, meg túlságosan „rászokottság”. Abbahagyom? De Totyi miatt is van, hogy nem utazom. Nem is vágyom többé sehova. Vonatfülkébe nem bírnék beülni. Indul a mai nap.
A Tornakönyvek, egymásra rakva, negyven centis tornyot alkotnak már. Van kimutatás a tornákról, szuper kupákról, ki hányat nyert, hány helyezése van. De magam sem emlékszem, mikor mi volt. Majd utána kell lapoznom. Még sehol sem tartunk a tárgyban, mégis hangulatos írói művecske kavarog (már akinek). Íme, a tematika és a forma mennyire eltér, jaj.
Billék háromszor nyertek tornát. Mikor, nem emlékszem. Csak arra, hogy pár éve balszerencséjük volt. Na ja, mi az. Palmeréknek (Palmer/RémóZsV) szintén, nem is oly rég, ezt írtam talán. Nehéz kinek szurkolni. Persze, Mézi/Ibraha a kedvenc épp. Még nem nyertek, mondtam, tornát. Helyzetük nem könnyű. Erről is írok hamarosan. Miket akarok közölni? Amik ideférnek.
I. Mi a játék maga? Miféle szerencse-osztása van? (Elárulom: a kluboknak, ugye, mi játszunk, egymás „ellen”, a Főfelügyelőnével. Az utolsó 1800 játszma: 900 neki, 900 nekem, néha elhullámzik plusz-mínusz 10–15 értékig, de… csak hihetetlen, ugye? Ritka eset, hogy hibázunk, azaz hogy egyikünk sokkal többet vét. A játék lapjárása meg ilyen! Azon múlik, melyik klub kezd…? melyik klub a hányas számot kapta az 1–20 közt? majd mutatok…
…II. táblázatokat.
III. Ismertetek különösen izgalmas hajrákat, alakulásokat.
17IV. Bemutatom természetesen a többi csapatot és klubot.
V. (vagy nem is külön pont) mindig előjön az egésznek a megfogható-megfoghatatlan „lényege” („nem lényege”), ennek, ami ez. Ami „A Tóvan”. Mert a tó meg a rag… „tavon”, miért ne lenne „tóvan”? Fő az, hogy ketten egymást annyira szeressék, mint a Lapos meg a Csirip, és akkor lehet csónakázni. Mindkettő szuperklub, bár hát a 40 klub mindegyike az, függetlenül attól, hogy van-e győzelme már tornán vagy nincs. Örökké vannak. Nekem ők a már említett dolgoknál-élőknél nincsenek jobban, de a világ valamennyi „tényezőjénél” jobban megvannak, s jobban vagyok velük.
Nem szeretem az olyan egyenlősdizős mellébeszélést, szép-beszélést, hogy „mindenki egyforma”. Ezért nem is vágyom beszélgetni. Jó, az „üzleti” mellé teszem még: szakmai beszélgetések kevesekkel. Szakmai levelezések. Vagy a kártyabajnokságról levelezni „a Batthyány utcával”. Ezek jöhetnek, ezek nekem jók.
De nem lehet azt hazudni, társasági-beszédezni, hogy egyformaság. Aki igenis részt vesz a közéletben, a diskurzusba beveszik, reáliák elérésére törekszik (többre, mint a háztartási pénz meg egy kis plusz), aki nagy társaságokban mozog, külföldön, itt, politikai (újság-írói) szerepet fő-fő mód visz, nem is sorolom, akinek vállalkozása van a kultúrában, aki meghatározó személy stb. – az nem olyan illető, mint én. Punktum.
Hanem hát én már öreg vagyok, 65 éves, még ha megy is az ipar, de csak öreg vagyok. Nem „mérvadó”.
Hála az égnek, hogy a kártyabajnoksággal így összeforrtam. Tényleg egyek vagyunk. 18Ez a 40 klub és bajnokságai, meg én (és ekképp a Főfelügyelőné, rángatja meg trikómat Dömi). Igen, ekképp. Nagyon is, ekképp. Meg másképp még.
De a sorolásokat sem szeretem. A sokszor leírt „de” szót sem. Ha rendben van minden (lásd: rend, haha!), nincs „de”. Nem?
Megyek Totyihoz. Ennyit az életről. Rettegek: él-e. Minden nap ez: hát megértük, a Totyi és én. De (de!) sosincs mézmáz, hogy „jaj, de jó”. Az van: mi lesz holnap? Tényleg megyek.
Borzasztó gyorsan tudok gépelni. Ez megmaradt. De (de!) a bal kezem feje már csaknem egyetlen dudor. Két ujjam elhalt majdnem. Újabban „beráng”. Felrántják magukra a másik két ujjamat. Nem megyek orvoshoz. Sehova nem járok. Mindenem a szabadság. Annyit dolgoztam fordítóként másoknak, másokért. Csak saját akaratomat tűröm a kinti mozgásban. (Ahogy azt én képzelem!) Fő, hogy egy ujjam, rúdként, gépelőnek megmaradjon, s a fájdalmak eltűrhetőek legyenek, kis gyógyszerrel.
Totyi már szabad, végigjárja helyeit. Még nem falatozik, ma történetesen rajtam sem lóg. Majd később. Hatalmasakat kurjongat a csengetésre, ahogy a Felügyelőné s kutyánk, Lotti érkezik. Szuszival imádták egymást ketten: Alíz és Szuszi. Ügyetlen mondat. De Alíz sánta volt. 1984-ben félholtan került hozzánk, leszakadt láb, vérző kloaka. Akarata ellenére mentettük meg. Csak kalitkában élhetett, nem bírt landolni. Szuszi volt neki „a tévé”. Én voltam Alíz mindene. Van egy kis porcelánmadaram az emlékére: „Nálam mindenki második leosztás melletted”, ez van ráégetve. Alíz több mint 12 évet élt. Agyvérzést kaphatott egy este, másnap holtan fogadott minket. 19Lefényképeztem. Akkor már 15-16 éve nem fényképeztem madarainkat. Alíz halála idején nem ittam. Hát könnyem se hullt. Csak elmúlt belőlem az utazás vágya. Még kikényszerültem párszor Londonba, sőt, újra neki is lelkesedtem, de 1999-ben már majdnem mind a négy napomat gyárnegyedek bemászkálásával töltöttem a szigetországban – és Dublinban –, s ma útlevelem sincs. Még volt pár lelkes bécsiző év, de – vége. Alíz halála után, mikor még Csutora és Rudi nevű, életkori rekorder, kalitkájából szintén ki nem mozduló, bár ép mezei verebünk megvolt, megtanultam: egyszerűbb, ha nincs olyanod, akit érrendszerig szeretsz! 1997-ben került ide Totyi. Most 6 és fél éves.
Rácsuktam az ajtót, van zenéje (számomra borzalom mai slágerzene) stb. Majd 10 óra felé ránézek. Nem akarom megzavarni addig, együtt él a „zenével”.
Az OT nevezetes csapata a FÜLÖPKÉÉK.
Fülöpke még háború előtti kis drótlábú cinke, Phil rettentő körülmények közt, 1984-ben meghalt zöldike madár (emléke, azaz ő). Martin/Szpéró: hát a Martin az egy halászmadár, jégmadár, egy fotóalbumból, s csak „ő volt” a klub, de 1977-től Szpéró hozzá csatlakozott. Szpéró volt az Alap-Madár nálunk, sokan ismerik őt könyveimből, fényképről is. Miatta hagytuk abba 1977-ben az utazgatást, azaz Jugoszláviát (Adria-őszeit). A Felügyelőné 1986-ban, magam szerencsére csak 1988-ban Szpérónk halála után utaztam. (London és a brit sziget.) Szpéróval egészen új dimenziója lett az életemnek, életünknek. Kockázatos ügy, hogy Totyi szóló veréb. Rettegés az egész! De erre ne gondoljunk.
Mert Szpérót annyiszor megírtam (A meghívás fennáll; És megint messze szállnak… etc.), Kaktuszkával folytatom. Ő a bajnoki 20rekorder. A CH = Certo, egy kis fényképezőgép, és Hertie veréb, aki valamivel Totyi előtt jött, de hamar meghalt, nem tudni, miért. Ez nagy lutri, mit hoznak a szervezetükben, hajlamokat stb. Kaktuszka még Szpéró előtt volt. Kicsiny, másfél centis kaktusz. Egyszerre csak száradni kezdett. Teljes kétségbeesés! Nagy kaktuszozó periódust indított el a halála, ez nem tartozik ide. Athos egy ceruzásdobozon látható medve, mellette áll, hogy „Colours”, így ő ez. Vöcsök egy Szpéró halála után hozzánk került kisveréb, pár napot élt csak. Athos/C/Vö a klub neve, íme.
Mézi/Ibraha egy BÁRÁNYÉK nevű csapat klubja. Mézi a régi medve-alakú-kisflakon, mézzel. Ibraha ugyanolyan tragikus sorsú zöldike volt, mint Phil. Most nem részletezem a madarak sorsát. Ebbe a könyvbe minden ilyen „színből” csak egy bizonyos mennyiség fér, akár egy Seurat- vagy Veszelszky-képre. Foltocskák. Bárány, a csapatfőnök, egyben klub is (ez mindig így van), nála játszik Böbe, egyik legkedvesebb kicsi verebünk, 1987 nyarának végén ő kezdte a Nagy Halál-Sort, folytatódott a dolog legzseniálisabb, legnevetősebb verébkénkkel, a hímmadár Éliással, aztán Poszi halt meg, majdnem hasonló rémkörülmények közt, poszátánk, mint a cinege Icsi, s meghalt 1988; nem felejthető június 5-éről 6-ára virradó éjszakáján, s most kicsordulnak könnyeim (söröztem!), Szpéró, a tenyeremben. Sokáig hittem, még él. Aztán a drága vak Pipi Néni december 3-án, meg nem érdemelt hosszú szenvedést követően, 8 és fél órás agóniával, „miközben” 8 és fél évet élt is nálunk. Samu volt a barátja, Samu nem udvarolt neki soha, de mindenfélére tanította a szomszéd kalitkából. Samu ugyanolyan szívközép emlék, mint 21Szpéró, Alíz stb. A második legnagyobb életkort érte meg, több, mint 13 évet.
A Felügyelőné már nem nagyon beszél senkinek a madárkákról. Ezek a dolgok azon a hőfokon, melyet érdemelnének, senkivel nem jönnek össze. Elnézően megértő bólogatásból pedig nem kérünk. Jó, az emberek azt érezhetik, hogy a Felügyelőné és én: teljesen ugyanazok azért nem vagyunk. Ez igaz is. De nem a kártya és nem a madárkák dolgánál jön ez.
E = Elza, a bárányklubban. Az oroszlán. „Elza halott volt.” Ő kicsit: Szpérónk. Bárány maga egy báránybőr, leszakadt részeit Szuszi kutyánk imádta. „Barátom”, ez volt neki a báránybőr.
Canarino is a Bárány-csapat tagja. Canarino itáliai medvécske, egy ottani kanáriról neveztük el. Vele van FB, azaz Fnac, párizsi kis figura, és Berci, a mi kanárink, szegény.
Végül Bárány-csapatos Lipton/Ke/Pad. Lipton egy teásdoboz. Kezdetben nem volt itt annyi lény és „illető”. Ma százával lennének, akik klubba kívánkoznak, de nincs hely. Nehéz átélni egy új nevet, még toldalékként is. Sokan próbálkoznak, próbáljuk velük, leperegnek. Ligát cserélni is csak Samunak és pingvineink közül a fő-fő figurának, Neárer Szidinek sikerült. (Át az NKKB-ből az OT-be, ill. fordítva.) Na ja, Samu, neki minden megy. (Főmedvém szavajárása, saját magáról.) Kis Emír a „Ke”. Ő volt legeslegeslegelső lelenc madarunk, az Állatkertbe vittük be, na ja, még Flóri előtt. A „Pad” = Paddington Medve. Nekem egy kicsiny ily medvém van, a British Museummal szemközt egy skót boltban vettem, de nagyon sokszor laktam Londonban a Paddington pályaudvar közelében.
Megvoltak hát BULMÁRÉK, FÜLÖPKÉÉK, BÁRÁ22NYÉK, van még a NON STOP-csapat és a POOH-csapat (Micimackóék, Winnie the Pooh). Non Stopék, a klub, egy síelő mackópár, ott van még Pepi, lelenc papagájunk, meg Berger, egy bécsi medve. Aztán a „M” az McMurdóék, Párizsba keveredtek innen, ritka dolog. Így: NSPepiMB.
Itt van Famadár/SzLT. Eredetileg Szokol/LT. A Szokol a kis rádió volt, sokat szólt nekünk az Adria mellett. A L = Labda. AT az a Toshi rádió. Ilyen klubnevek alakultak hajdan. Mit fejlődtek a dolgok! De a hagyományőrző konzervativizmus itt csak annyit engedett, hogy a Duisburgból 1994 táján hozott, rúdján föl-le szaladgáló, harkályszerű Famadár, Fami vegye át a klubot. (Mennyit néztem vele, toronyszobámból, az éji erdő feletti jelzőfényt!) Innen a név. Nagyon népszerű, sokszor szeretett volna a Bárányék csapatába átmenni, de ezek nem szerencsés cserék. A NS-csapat tagja végül Szidi/Július/Tódor. Szidi a Neárer Side: Pingvin, aki egy régi National Geographic címlapja, több példányban megvettük a 70-es évek derekán. Egyáltalán, az akkori honoráriumokból igen sok mindent lehetett venni, ma szinte semmit. A 90-es évek derekáig is rendesen lehetett utazgatni, repülni a honoráriumokból, munkát vitt magával az ember, pár hetet Londonban, Németországban élt, a könyvhonoráriumból telt repülőjegyre, mondom, megélhetésre külföldön, itthon. Ma a háztartás nem jön ki, egy hónapra, messze nem, egy vastag-féle műfordított prózakönyvből. Hát a Samu innen ment át az NKKB-be, de erről is – majd.
Július egy szegény, rejtélyesen meghalt zöldike, Tódor egy drága pofa, szintén csak pár évet élt papagáj. (Júliusnak mindössze néhány napja adatott.)
23Marad a POOHÉK. Pooh/BVG = Pooh, Bagoli (sic!), Vendel. Ők folyóiratlapokon vannak, gyakran simogatom meg őket. És Gida: egy szegény, rövid életű mezei verébke.
Hogy olvasás-unalom ne legyen: szaporázzuk Koala/Postage/Ny. Koala/Postage: egy ilyen gyerekkori ausztrál bélyeg. Zöld. Ám sok-sok koalánk van! Ny = Nyuszi, a Rudi kishúga, mezei veréb, Rudi életkorát messze nem közelítette meg, szelíd illetőcske volt, élete végén sokat fürdött, gyanúsan sokat, aztán széthullt, meghalt hirtelen. Sokan halnak meg így, hirtelen, még távol az optimális életkortól, ami elérhető nekik pedig.
Itt vannak még, harmadikként (mondjuk), Lancyék. Lancy egy kis medve, Petit Lancy, Párizsból. A klub neve furcsa. Mert hogy „Lancy/Svök”. SV = Csucsu zöldikénk, élt öt évet, a legkedvesebbek egyike. Látható betegeskedés után, mégis, hirtelen halt meg. Szívünk közepe ment el vele, hadd mondjam így. Szpérónak udvarolt, faji különbséggel nem törődve. (A verebek etc. minket, embereket is fajtársaiknak tekintenek, ha fióka koruktól velünk nőnek fel.) Svunicsnak hívták őt eredetileg, de Csucsu lett. Az Ők – jeles dolog. A Münchenben 1989-ben vett Ökörke jelölése. Ökörke nagy fej. Velem van táskám mélyén örökké. De ott van a ceruzahegyező oroszlán, Leó, ott a famadár Racine, ott van Aston, Csi A. barátom ajándéka (vele levelezek a Batth. utcába! Ő is nagy ligafőnök.) Ott van az Orrszarvú, egyik kedves állatom műanyagból. S így tovább. De csak Ökörke tudott klubba kerülni.
Próbálkoztunk III. ligával. De abbahagytuk. Az NKKB és az OT már akkora… mit is mondjak… elemi nyomatékkal van meg, ahogy írom a hátlapon. Megvannak! Amiképpen egy írótársam mondta rólam, „Hogyan írnak az 24írók?” viccsorozatában: „Tandori – megvan.” Úgy, azzal írok, hogy megvagyok. Azt írom. S ezért nem bírok többé utazni. Mert nem evidens. Szenvedés lenne az utazás minden részlete, az előző esti becsomagolástól… végig. Még mondjuk a Westbahnhof peronján leszállni – az megható. De nem éri meg már.
A lovak elmentek, a lójáték; a rövid ital, a bor; a kocsmák; a beszélgetések; találkozások. Budapesti csatangolások. Kiállítások. Minden. Maradtak Dömiék, maradt Totyi, maradt az élet a Felügyelőnével és a munkával. Maradt, ahol lakom, a hely. A környezet. Nagyon fontos. De már nem a kinti. Írtam: kilépek a kapun, és… merre, hova, minek? (Ld. Lábon vett filozófia: Terebess) Részben csak Totyi az oka. Részben. De a rengeteg ülő foglalkozás, tévézés… hogy kint is járművel járok… felszedtem a kilókat, tízkilókat. Teljesült (brr, sajnos) álmom, hogy mint az e szerephez kihízlalt Gerard Phillip csak ülök Guatemala (vagy mely ország) partján, ex-orvos, nem csinálok semmit, pusztulok. Pusztulni nem pusztulok, de elég cifra életmód, ha már a küldönc, a postás gondolata is teher. Holott pénzt hozhatnak (bár az inkább a bankba küldődik, ez jó is, rossz is), érdekes küldeményeket, s akkor már örülök. Ám szabadságom csorbításának tartom, ha várni kell valakit, valamit. Ha el kell tűrnöm. Olyan jól (??) megvagyok. Vagy sem. S akkor is… hm?!
A negyedik Pooh-csapatos: A.A.A.A. Aloysius, Alacsony, Alassio, A-Maci. Nem engednek ötödik a-betűst magukhoz. Aloysius medve egy nagy regényben szerepel, kedvenc medvéje valakinek, de elveszíti ezt az ember-barátját. Kallódik ő is. Mi, a felügyelőnével, egy kis fenyő alatt, Széplakon, még 1974-ben (istenem, Balaton sincs, semmi sincs, 25a kutyák és a madarak kíméletlenek! a szív kíméletlen végül önmagával, ha tényleg szív), örökbe fogadtuk bor mellett. S Alassio egy kis táska, nem utaztunk vele végül se az itáliai Alassióba. Rossz belegondolni, nekem ott pl. mily szörnyű lenne két téli nap! A-Maci: csak úgy egy maci. Alacsony: saját könyveim egyikéből van. Ez egy nagyon elvont, ezoterikus klub hát, az A.A.A.A. Rendkívül sokat nyertek. Izgalmas, most az OT-ben (az aktuális I/XVII-ben) a semmiből jöttek fel. Beleszólhatnak az élmezőny harcába? Erre mindjárt rátérek, aztán másról lesz szó.
Itt hát a körmérkőzéses táblázat.
Mivel az ökölvívás vagy a tenisz (stb.) kieséses rendszere szerint zajlik a torna, vagyis
a legjobb tizenhat (azaz: tizenhat),
innen a nyolc győztes,
marad négy,
jön a döntőbe jutó kettő,
és a döntő,
26világos, hogy kialakult hamar, 1972 után, talán már 1974-re, hogy ezt a rendszert kell játszani: mindig egy csapat kimarad. (A 16 közt nem játszanak egymás ellen azonos csapatbéliek.) S így 20 forduló egy torna.
Lássuk a mostani OT/2003–04/I. bajn. forduló példáját. Kimarad a harmadik helyre sorsolt csapat, ők itt FÜLÖPKÉÉK. Kezd az első helyre sorsolt NS-csapat az utolsó helyre sorsolt BULMÁRÉK-csapattal, játszik a POOHÉK a BÁRÁNYÉK ellen. Ez adta:
I. bajn. | 2003. XII. 1–2. |
NS-ék – Bulmárék: | 24:20 |
Poohék – Bárányék: | 28:16 |
Felügyelő, kezd | Felügyelőné | ||
FamiSzLT | - | AraTrFlóri | 6:5 |
A.A.A.A. | - | BárányBE | 7:4 |
PalmerRZsV | - | Bulmár OFN | 6:5 |
SzidiJTódor | - | BillBobMGCs | 5:6 |
KoalaPNy | - | Canarino FB | 8:3 |
LancySvök | - | Lipton KePad | 8:3 |
PoohBVG | - | Mézi Ibraha | 5:6 |
NSPediMB | - | Ullstein Icsi | 7:4 |
Látjuk, itt az nyert többször, aki kezdett, de ez kiegyenlítődik végül. Akik nyertek, továbbjutottak.
Így jött a
Felügyelőné | Felügyelő (cseréltünk) |
(innen a kezdést már sorsoljuk; a 16 közt halálpontosan igazságosan kezd mindegyik klub egyformán)
27FamiSzLT | – | A.A.A.A. | 6:5 |
Palmerék | – | Billék | 10:1 |
KoalaPNy | – | LancySvök | 3:8 |
MéziIbraha | – | NSPepiMB | 4:7 |
(Jaj! írtam oda, egyformán) de szoktam ilyeneket is:
27-25 laptöbbség;
7-6 pikktöbbség;
csak poénok.
Stb.
Ezeket elmagyarázom még.
Jött az
Felügyelő (ő vezette az elöl állókat) |
Felügyelőné | ||
FamiSzLT | – | Palmer RZsV | 4:7 |
LancySvök | – | NSPepiMB | 4:7 |
Felügyelőné | Felügyelő | ||
Palmer RZsV | – | NSPepiMB | 2:9 |
Bajnoki forduló-bajnok tehát az NS-klub. Babona: általában nem nyeri a tornát, aki az első fordulót nyeri. Bulmár volt kivétel, talán Lipton az utóbbi időkben. Ja, a „Felügyelőné”-t a L betű, a „Felügyelő”-t az M jelöli a Tornakönyvben. Palmeréknál meg a Zs egy Zsuzsi nevű, télen megmentett mezei verébke, akit tavasszal elengedtünk. Őt el lehetett engedni!
S ez megy fordulóról fordulóra, telik a körmérkőzéses „elsőfordulós tábla”. A mi táblánkba már a XVII. utánit írtam be. Természetesen a körsorsolások klasszikus rendje szerint most másik csapat „pihen”. (Bárá28nyéké. S úgy tovább.) Aztán a VI. fordulót követően, hogy egy körbejátszás megvolt, és a csapatok más tagjai (klubjai) kezdenek a 16 közt egymás ellen (a párok elhelyezkedését sorsoljuk!), cserélődik a „ki kezd” is. A XI–XX. közt a Felügyelőné (L) kezd stb.
Az előrehaladási táblázaton látni fogjuk, mi lett a II. bajn. fordulóban.
Mert: a forduló-bajnok 5 pontot, a második 4 pontot, a két harmadik 3-3 pontot, az első fordulóból továbbjutók 2-2 pontot kapnak, a rögtön a 16 közt kiesők 1-1 pontot, a pihenők 0 pontot.
Aki döntetlen után jut tovább, kap egy mínusz jelet, és + jelet kap, aki így esik ki, utánjátszásra. Ez az „index”. Ha két klubnak azonosan van egy adott forduló után 20-20 pontja, és az egyiknek van egy plusza, +, ez áll előbb. Ha nincs index, a két azonos pontszámú klub közt az dönt, melyiknek van jobb helyezése. Pl. ha az egyiknek van I. helye, a másiknak csak két II., az áll jobban, amelyiknek I. helye van.
Az előrehaladási táblázatból kiderül, a II. fordulóban NS-ék csak egyet mentek, 2 pont az 5-re. Ellenben Palmerék újra II. lettek, mert a 4-re 4 pont jött, így lett nekik 8, igaz, ezzel élre is álltak, mert a fordulót Billék nyerték, világos, 2 pontról 7-re ugrottak. Stb. Akit érdekel, elmélyedhet ebben, más Olvasóimat nem untatom. Lesz ebben a – végső soron, most már úgy érzem – rendesen sikeredő könyvben sok egyéb. Életem legnehezebb feladatainak egyike ez a munkám. Belátható, nem?
De ezt már jeleztem. Elmondtam. Többet róla – ne.
Néha kézzel rajzolom meg a táblázatot, nem vonalzóval, szabadkézzel, merthogy mindig „kézzel”. Az írás is ad ilyen pontatlan29ságokat, a táblázat is suta néha, pl. nem onnan húzom a vonalat, ahová kijelöltem a kezdő pontot stb.
A mostani előrehaladási táblázatról leolvasható, hogy Palmerék négy fordulón át vezettek (bekarikázás). De akkor „pihentek”, s Mézi/Ibraha, sokak nagy örömére, előzte őket. Ám ott volt a BillBobMGCs klub, a Liptonék is kartávolságra. Akkor Palmerék ismét jók voltak, de ők, figyeljük meg, fordulót nem nyertek. Billék azonban igen, s átvették a vezetést. Mézi jól tartotta magát, feljött Bárány.
Innen Bill ellenállhatatlannak bizonyult, s kis előnyt is szerzett. Pl. a dolgok a XV. forduló után így álltak (kivetítem ekképp a táblázat hasábját):
1. Billék | 31 pont | |
2. PalmerRZsV | + | 28 |
3. Lipton KePad | 27 | |
4. MéziIbraha | – | 26 (tehát mínusszal, volt egy döntetlen) |
5. A.A.A.A | – | 26 |
6. Fülöpke/Phil | 25 | |
etc. |
A múltkori torna (végre, először, írtam) győztes Fülöpke-klubjától bajosan várhatunk további I. helyet. De jól állnak. Billék helyzetében sokszor „letottyantak” a klubok, mások lehajrázták őket. Méziék? A.A.A.A.? Lipton nagy ravaszdi. Ők sokáig nem voltak tornagyőztesek, de Paddington csatlakozása után a 90-es évek végén, s utána kicsivel, arattak. Ld. összesítő táblázatunkat.
Innen, ugye, még 5 forduló van. Látjuk, a XVII. forduló derekán nagyon nyílt minden. Jönnek A.A.A.A.-ék. Méziék pihennek. Palmer nem tudott döntő esélyt kicsikarni, a 8 közt vesztett. Stb. Ez mind leolvasható az előrehaladási táblázatról.
30 31Ilyen táblázat annyi van, ahány torna volt. Azaz majdnem. Az első hármat, azt hiszem, kicsit romantikusan játszottuk, akkor csak 14, ha jól emlékszem, majd 16 klub volt. Balatonszéplak-felsőn indult az ügy, s nem akarom ilyen hangulatosan mesélni, nem, hogy „Dömiék s pár medve, madár elhatározta…” Nem. Madár akkor még csak Csirip volt stb. Szpéróék 1977-től jöttek. De nem határoztak el semmit, hanem mi (velem az élen ebben) úgy döntöttünk, legyen az egymás elleni kártyázásnak valami jobb rendje. Ne egymás ellen játsszuk a francia kaszinót, hanem legyen ez
egy bajnokság,
egy rendszer,
legyenek szereplői,
legyen így izgalmasabb,
önzetlenebb, éljük át mások sikerét, kudarcát.
stb.
S így lett. Jelsán (Hvar szigetén) már így játszottunk 1973-ban, ha jól mondom. Elő fogom keresni a szép rendben őrzött tornakönyveket, -füzeteket. Azokban minden ott van.
Említettem, sok függ attól, melyik klub milyen rajtszámot kap. Egy-egy csapat kapja az 1–4., 5–8., 9–12., 13–16. rajtszámokat, majd az utolsónak marad a 17–20. közötti csoport. Azt hinnők, ez hátrány, a 17–20. De látni fogjuk, nem az. Csak a lóversenyben van, hogy ott „gyengébbek” futnak kisebb súllyal, de pl. francia, angol földön is gyakran van, mit tudom én, 17, 20-as befutó, vagy 15, 18, 13-as hármasbefutó.
Újabban feljegyzem (mert minden élvezetet meg akarok szerezni magamnak a tornákból!), milyen rajtszámok nyertek nemrég, értek el helyezést. Itt pl. most:
OT/III, 2003 11 – 9 – 10 – 17 – 7 – 5
NKKB/I. 2004 17 – 20 – 6 – 10 – 12 – 18
OT/I. 2004
Az V. után: 13 – 18 – 4 – 15 – 2 – 17
A X. után: 18 – 15 – 4 – 13 – 14 – 1
A XV. után: 18 – 4 – 15 – 13 – 7 – 12
Ellenőrizzük!
A két végeredményt (OT/III, NKKB/I) és a mostani állást tekintve (OT/legújabb I.) szép nagy a szórás. Ugye?
Pl. Fülöpkéék csapata véletlenül (ezen sokat töprengek mindig: engedhető-e ugyanaz a csapat, ugyanaz a négy klub ugyanolyan rajtszámokkal? Jó, még ha a négy klubot megkeverem is!), véletlenül ők a középső, rögtön kimaradó blokkot (9.–12. rajtszámok) kapták. Logikus, most eléggé lemaradtak. De ez sem törvényszerű.
Természetes, hogy az igazi Tornagyőzelem (s az értékes további 6 hely) abból adódik, ki hány győzelempontot ért el, azaz a XX. forduló után az 5, 4, 3, 2, 1 pontokból mennyi jön össze.
De (a Nagy Egyéni ennek a neve) a Nagy Egyéni mellett van Kis Egyéni is. Ez lényegtelenebb úgy, de végig vezetem kimutatását. Adódik a pontszám a 16 közt, az első fordulóban elért kártyapontokból. Ez 16 meccsből jön össze, a Kis Egyéni pontszám, de eléggé másodlagos jellegű ügy; jegyezzük, jó, ennyi csupán.
Fontos a Nagy Csapat. Jeleztem az I. fordulónál itt, hogy
NS-ék 24, Bulmárék 20 pontot értek el,
Poohék 28-at, Bárányék 16-ot.
És így tovább, fordulóról fordulóra. A klubok „16 közti” kártyapontszámából adódnak e számok. Pl. itt Fami 6 pontot szerzett, 33Palmer is 6-ot, Szidi 5-öt, NSPepi 7-et, az 24. Mint látjuk. Stb.
És van a Kis Csapat, világos, hogy ez a klubok „nagy egyénibe számító” helyezési pontszámaiból jön (győzelmi pontszámokból). Így az I. fordulóban NS-ék 13 pontot szereztek, Poohék 8-at, Bárányék 5-öt és Bulmárék is 5-öt, míg a „pihenő” Fülöpke-csapat 0 ponttal indult. Az előrehaladási táblázatból leolvasható a Kis Csapat állása, a körmérkőzéses táblázatról a Nagy Csapat.
Ez, ha nyomába sem jön Ottlik bridzsének, azért elég komoly ügy, úgy érzem, főleg ha valakik (mint mi a Felügyelőnével, hol kicsivel, hol naggyal írom, a klubok nevét se írom ki mindig etc.) több, mint 30, sőt, 33-34. éve csináljuk. Ez egy életmű.
(„Ne életműzzél, barátom, és ne világozz annyit, figyelj inkább”, így Dömi, „sokat hibázol osztásnál, számolásnál!” Igaz, igaz.) Vissza az iméntiekhez, s erre értem, arra, amit jól csinálok:
Rólam feltétlenül elmond valamit a dolog. A Felügyelőné is mosolyog (bár nagyon szereti a kártyázásunkat), micsoda hangyaszorgalom ez az enyém; hányszor elvétem a számolást, nem nyugszom akkor, ha gyanút fogok, vagy durván nem stimmel valami, amíg ki nem javítom. Sokszor negyedórákat ellenőrzök, számolok. Könyvelek!
Mond ez valamit, ismétlem, arról az igényemről, mely a világgal „szemben” lenne.
A könyv kontrasztos felépítése pedig az, hogy most megint a világ dolgai jönnek (dolgaim, ha úgy tetszik, a világgal), a cetlik, melyeket az írógépfedélben őrzök. Egy halom. Feldolgozom majd a matériát hosszabb cikknek is, azt hiszem, A meddőhányó funkcionál lesz a címe, egy barom tévés „funkcionál” bemondása alapján, de tényleg, egy kráterre, 34kihűlt meddőhányóra mondták, hogy „funkcionál”, „hogyan funkcionál”. Sejthetően, ugye, „imádom” a motivál, angazsál, funkcionál, miről szól stb. szavakat és kifejezéseket. Ez a mai világ, persze, nagyon is ez.
Kiadómat megkértem, ha kell, kiemelt mondatokkal, szavakkal stb. tagolják könyvemet, már ahol a táblázatok etc. nem teszik meg ezt.
Itt se tudom, mi lesz az alcím, de így a jó. Valami rejtély nekem is maradjon, öröm ennyi munkában. Évek óta halogattam. Valamikor a hetvenes évek végén írtam egy (számomra) sikertelen Tornakönyvet. Őszinte voltam, írtam, ahogy történt. De BulmárOFN lenyerte a versenyt. Ráadásul megalkudtam. 4 csapat indult csak. Ilyen pedig nincs.
Az NKKB és az OT 20-20 klubos. Mondtam, 5 csapatos. Nem is lehetett jó az a könyv. Nyilvánvaló, az az Olvasóm, elemzőm, aki azt mondta, ő centire elolvasná Balatonszéplak-felsőtől, Jelsán át az egészet, hiteles a számomra. De az Olvasó láthatja, csak ez a két torna, melynek táblázatait közlöm, ez is mekkora feladat, ha valaki, első nekirugaszkodásra, fel akarná dolgozni. (Nem kell feldolgozni, persze! Csak úgy mondom.)
Nehéz érzékeltetnem azt is, mi a játék, mit jelent, mik az érzelmeim, netán a felügyelőné érzelmei a klubok iránt. Én ebben élek, ezekben az eredményekben. Arányítok. Ki, melyik klub mennyit, mikor nyert, milyen sorozata van, mit várnék már tőlük, nekik mit kívánnék, szegényeknek. Persze, a FÜLÖPKÉÉK csapat a legvonzóbb nekem. (Ha mondhatok ilyet.) De Liptonék, Ullsteinék ugyanígy! Vagy most Méziék. Famadárék! Billéknek is kéne drukkolnom. Lancy és Lipton jó barátok, na tessék. Sok szempont van.
Vágyom a szoros versenyre is. A jó haj35rákra. De ezzel igazságtalanságot követek el. Drukkolok Billék ellen? Különlegesnek tartanám A.A.A.A.-ék győzelmét? Igen. Szpéróékét jószerén lehetetlennek. De mi a véleményem (utaltam rá) Palmerékról, ahol a kicsi Rémó, apró medve, is játszik? Lipton újabb bravúrja? Közlöm majd a táblázatot: játszhat az Liptonék 4. tornagyőzelme lenne. A.A.A.A.-éknak van eddig 5, a tömérdek helyezéssel büszkélkedhető Kaktuszéknak 4 etc.
Közben az émelyítő slágerek szólnak „Totyi szobájából”. Ez megint egy másik nap, csak késő délelőtt van, előszedem Totyi kosztját a jégről. – Lotti itt alszik lábamnál. – A Felügyelőné vásárolni ment, csekkeket befizetni, ez az ő reszortja. Postámat épp feladni. Őrület ez a postagyártás. Tegnap is: 12 nagyalakú levél, küldemény, kötetanyag, cikk, vers, köszönet, szerződés. Jó, ez egy nagy ipar, egy kis manufaktúra. Meddig bírom? Bármeddig, és mégse. A kezem leszakadhat. Írtam róla. Más is történhet. Természetes, hogy a munka rendje jól beleillik a „csak semmi pluszt ne, nem látogatni, nem beszélgetni, nem utazni stb.” rendjébe. Ez kialakult. De meddig vihető? Nemcsak a bíráson múlik…
(Ha leesik egy hidam, melyet óvok, bal felől rágok csak, de ha ott így átlukad egy korona. Ha mégis orvoshoz kell mennem. Ha és ha… Nem lehet mindent küldöncök, villámtalálkozások útján. De, lehet. Csak mégse. Akkor meg? Nem várom a tavaszt, hogy akkor más lesz. Persze, nyáron másképp élek. De ugyanannyit dolgozom.)
(„Slamposkodsz”, zárja iménti szavait Főmedvém. Feledjük!) Tovább!
Slamposan, feledve, elhanyagolva ne maradjon semmi: nem közlöm a Kis Csapat, Nagy Csapat és a Kis Egyéni eredményeket (pl. 36máról), mert, ám legyen, a „mai” keresztmetszetet adom, egyetlen képzetes napon írva ezt, pillanatnyi főművemet, bizarr Házi Ulyssesként, nem, e mellék versenyek nekem is eléggé átélhetetlenek. Túl sok már így! De írom, pontosan, javítom, bárki megállapíthatja, hogy a XVI. forduló után a Nagy Csapatban Bulmárék vezettek (319 pont), utánuk jöttek Bárányék (293) etc. S a Kis Csapatban Bárányék álltak az élen (111 pont), majd Bulmárék 106-tal, és hogy Fülöpkéék csapata eléggé lemaradva kullog. De a múltkor ők arattak.
Nem tudom, mennyi helyem marad még régi dolgok idézésére. Olvasómnak úgysem fontos. De Fülöpkéék a legutóbb valami fantasztikus hajrával törtek fel az I. helyre a Nagy Egyéniben, és a csapat is minden lehetőt elért. Ne ismételjem magam: nézzük inkább, hogyan zajlanak „lelkileg” (nekem) a meccsek. Például amikor a XVI. ford. után itt Bill vezetett, Mézi a maga mínuszos 30 pontjával pihent, ott állt Palmer plusszal és 29-cel, Lipton is pihent a 29-ével, BárányBE a 27-tel, de A.A.A.A. a mínusszal és 27-tel ugrásra kész, Fülöpke is a 25-tel (bár nem hiszem, ismétlem), mit éreztem egy olyan forduló láttán, ahol Palmerék kezdenek, Poohék ellen… s nyernek! Aztán Bill kikap Athoséktól! Bill leállt. Totyogás jön? 33-ra 1 pont, az 34. S Palmerék a 8 közt is nyernek, verik épp Athosékat (ergo Billt is verték volna). PalmerRémónak már 32 pontja van és plussza. Élre állhat!
Érzelmileg fontos még, hogy Martin/Szpéró a 8 közt, KaktuszCH is. A.A.A.A. játszik Szpéróék ellen, ez visszavágó. Mert az előző fordulóban ők nyerték ezt a meccset. (Véletlen, hogy újra összekerültek. De annyira érrendszerig megy nekem ez a játék, hogy 37emlékszem, volt ilyen meccs, mondjuk, öt fordulóval ezelőtt. Állítólag Szép Ernő magát a játszmát, a francia kaszinó ütéseinek sorát tudta mindig, milyen lap várható még. Efféléket az ember (bár én messze nem vagyok játékos-géniusz) szintén érez, szerény méretekben.
Megismétlem, 2002. október óta számolom (véletlenül jött be! mit lehetne még kiszámítani?), hány játszmát nyert a felügyelőné, hányat én. S így jött ki (ezt a számot nem is adtam meg pontosan, bocsánat, javítom, hogy az előző Szuper Kupa (egy szuperkupaegység az három torna), a két Szuper Kupa (NKKB és OT) játszmái, meg a mostani teljes NKKB/I és az OT/I/XVII töredék, mert felénél vagyunk, játszmanyerési összege egyenlő. Nincs plusz!!! 905:895 a Felügyelőnének amaz,
nekem 279:269 ez itt.
Az akkor Az akkor: | 895 | 905 | ||
+ | 279 | + | 269 | |
- - - - - - - - - - | ||||
1174 | 1174 |
ILYEN NINCS!!!
van.
Kis szünetet tartottam én is, azaz ide beiktatom a „Mi is a francia kaszinó”?-t. Hogyan játsszuk. Csak röviden.
Egy pakli francia kártyával, dzsókerek nélkül. 52 lappal.
A mi változatunk (nem az orthodox!) ez:
11 játékpont (kártyapont) van. Ja, még. A francia kaszinó az NKKB és az OT hordozóanyaga. Ez a matériája. Ez a (kicsit gépies) játék. Itt tehát a kártyára épülő plusz emberi rendszer, bajnoki rendszer az, amiről szólunk, amiről itt a könyv etc.
38A 11 pont így jön össze: a négy ász, a laptöbbség, a pikktöbbség, a nagy kaszinónak nevezett lap, tehát a káró tízes, és a kis kaszinónak nevezett lap, a pikk kettes.
A végeredmény lehet tehát (oda-vissza) 11:0, 10:1, 9:2, 8:3, 7:4, 6:5, illetve 5:3, 4:4, 8:0, 7:1, 6:2, ha lapegyenlőség van. Erre épül a körverseny, de a kieséses (16-8-4-2) lebonyolítás adja az igazit, a Nagy Egyéni győztest.
Végső soron a három torna együttese, egy-egy évben, ergo három OT, három NKKB torna összeadott eredménye adja a két szuper kupagyőztest.
Nagyon érdekes, hogy (ha jól emlékezem) 38 pontnál kisebb eredménnyel nem nyerték még a tornák egyikét sem, de a maximum pontszám sem magasabb a 45-nél. (Tévedek!)
Ha egy klub mindent nyerne, az 80 pont lenne.
Messze nincs így! Ld. 45 pont. (46!)
Ha egy klub mindent veszítene (egy tornán) ez már jobban előfordul. Akadt már 19 pontos eredmény is. Az 3 győzelmet és 15 vereséget jelent.
Miért van ebben az irányban szélsőség, amabban miért nincs? Talán mert már a 8 közt, a 4 közt, a döntőben is kell mérkőzni. Míg a 16 közt „elvérezve”, ugye, marad az árva 1-1 pont. Talán. Sőt, kicsit valószínű.
De valóban hogyan játsszuk?
Egy játszma ezzel indul:
Felütünk 4 lapot, ki-ki kap három lapot. Az egyik fél kezd. A tornák első 10 fordulójában mindig az elöl álló klub (színeit a felügyelő vezeti), a második tízben a hátul álló (a felügyelőné játszik nekik).
Ezt hagyjuk. Valaki tehát kezd, lapjait nem mutatja meg, üt, ha tud. Például… mutatok egy darabig egy játszmát:
39(Szól közben szenvedélyes könnyűzene, sláger. Jó szám, egyébként. Én e dolgom árnyékában mégis nevetségesnek tartom. Aki ilyen komolyan csinál ilyen periferikus dolgot, mint ez a bajnoki rendszer, a felszínen mindenféle iránt – munka, emberek… khm, khm – tűrőképes, udvarias, igyekvő, az magára vessen. Hiába csinálja rendesen dolgát a felszínen. Hiába dolgozik többnyire megfelelően. Ha ott van a szívében, idegeiben etc. a költészet iránti, az absztrakt festészet – durva szó – iránti, a medvék, madarak iránti vonzalom – játékmedvék? nem játék! nehéz –, ha ilyen bajnokságot vall élete egyik középpontjának… ld. mindjárt jegyzeteimet, magára vessen. Ha közben ily megátalkodott, hogy majdnem mindent – praktikusan csak csöndben, de már egyre nagyobb pofával, a szabad világban, a felszínen is – bírál… hagyom.)
Áthozom Totyit.
Vigyázni fogok, épp nagyon ég a munkától az agyam.
A meccset bemutatom előbb; sajnos, belelátok az ellenfél kártyáiba, sebaj, nem akarom a Felügyelőnét egy mintajátszmával gyötörni, meg az a játszma egy tornajátszma lenne, hohó!
Az életről meg: ha várni kell a postást, az is teher.
Ha egy kétes ünnep-nem-ünnep? napon nem jön, akkor „ez a szar posta”. Közel az igazsághoz.
Felütöm a négy lapot. 14 egységig lehet ütni. Pikk 4, treff király, pikk 8, treff búb. Mim van? Treff 5, 2 és 6. Hm. A király 13 egység, a dáma 12, a búb 11, az ász csak 1, de… a végelszámolásnál számít. Ütöm három lapommal (5+2+6) a királyt, megmarad így a kezdés, mert „kimentem”. Mit tesz az 40ellenfél? Megnézem lapját (mondom ez így abszurd). Kör király és ász, pikk hármas. Ütik a pikk négyest, leteszi királyát. Fel kell ütni még egy lapot, amíg lehet, legyen négy ott. Kapok három lapot. Kis kaszinó, treff ász, pikk búb. Hm. A királyt ütöm a búbommal és a kis kaszinóval. Jön az ellenfél. Van pikk 10-ese és 7-ese, kör 3-asa. Ütése nincs. Leteszi talán a tizest, hogy 7+3 ütése jöjjön. Le kell tennem az ászt. Ellenfelem bosszús, üt, de hagyja az ászt. Felütünk egy lapot, legyen négy. Treff hatos. Kezdek. Kapok kör dámát és 2-est, treff 8-ast. Ne feledjük, tizenhármon belül van ütés. Dámámmal a búbot és az ászt ütöm. Az ellenfél pikk király és dáma, kör 6-os. Csak a káró hatost ütheti. Megkönnyebbülten ütöm a pikk nyolcast, nő a pikk és a lap száma nálam. Ellenfelem dámát rak le, én a kettest, ellenfelem a királyt. Rosszul áll. Véletlenül megint csak egy lapot kell felütni. Van pikk ászom, kör ötösöm, káró 8-am még. Nem tudok ütni, mert kör 2-es lett felütve. Ászom nem szolgáltatom ki, rakom az ötöst. Ellenfelem örül. Királyával üti a búbot és a 2-est. Rakom ászom? Vagy kilencesem? Ászom, kockáztatva. Rossz. Stb. A végén… kiderül, kinek van több lapja, pikkje, poénja. Az utolsó menetet már nyílt lapokkal játsszuk. Kitárom lapjaimat, ellenfelem is az övéit. Felütve középen már nem okvetlenül 4 lap van, hanem amennyi jut. S a kezdés nem okvetlen esély. Sokszor látszik itt, ha kezdek, ha nem: semmi esélyem. Az adott partiban, mellyel Olvasómat nem gyötörtem tovább, úgyis irreális, hogy látom az ellenfél lapjait, még a nagy kaszinó dönthet, az ászok se jöttek elő mind, és a laptöbbség, pikktöbbség korántsem dőlt el.
41Szinte csak egyszer fordult elő, hogy a végén, „nyíltban” két ász volt ezen, kettő azon az oldalon. De gyakorta marad, jó keverés ellenére is, nagy és kis kaszinó, meg egy ász a „nyíltra”. Sokszor van 27:25-ös laptöbbség. Előfordult bőven, valakinél laptöbbség és pikktöbbség van, de mind a hét poén „amott”. Van, hogy valakinek csak „pikk-poén-triója” van, ergo pikk ász és kis kaszinó, meg pikk többség.
Sokszor érződik parti közben, valamelyik fél fölényben van. Figyelem, a laptöbbség sokszor behozható. Majdnem minden a lapjáráson múlik, de egészen kis árnyalatok a játékosok esélyeit növelik; jó döntés, rossz döntés, utóbb derül ki. Kockáztatok. Több lap mellé lerakom az ászt, mert üthetem. De elviszik. S így tovább.
Nagyon egyszerű játék. Elemi erővel az. Azért meséltem el csak nagy vonalakban, mert nem hiszem, innen akarná megtanulni bárki is. A kártyakönyvekben más változatai szerepelnek. Ott poén az is, pl., ha kiürítjük „az asztalt”, tarolunk a felnyitott lapokból. Én gyerekkorom óta a mi mai változatunkat játszom, a játékot a Felügyelőné tőlem tanulta.
Játszottuk már néhány éve a francia kaszinót, amikor medvéink elhatározták, bajnoki rendszert teremtenek.
Annak a világnak se volt jó a rendszere, a maié se, félszívvel utáltam azt is, félszívvel utálom ezt is… ráfér a világ rendszereire egy kis házi rendszer. Ez is a Nagy Koala… és az OT.
(Épp ma jön Felügyelőném, s mondja: a fél világot be kellett járnia, mert nincs nyitott posta, csak a főposták. Egy pénteki napon, jó ég. Közben az európaiuniós postáról szaval a rádió stb. A postások össze42vissza járnak, kevesebbszer jönnek, mint jöttek 1976-ban egy párizsi munkáskerületben, adjuk a sok borravalót, tűrjük a borzalmas drágulást… és ez van.)
Ez van – de az NKKB és az OT, az nem az EZ VAN.
A kártyabajnokságuk a medvéknek, madaraknak, lényeknek: a kicsi betűkkel írva bár, de maga a van. Még az.
Jól úszunk át feljegyzéseim feldolgozásába. A legapróbb mozzanat is a mi szemünkben szar világot példázza, mutatja. Most a posta. A világ pártoktól, politikai rendszerektől nem függetlenül, de egyfolyamban szar. Ha emezek alatt, ha amazok alatt. Ha keletien, ha nyugatian. Ha a kereskedelem által kitenyésztetlenné kitenyésztett közönség bornírtsága által, ha fegyverkezve, rombolva, aljaskodva, hatalmaskodva, ha másképp. Egy giccsfilmben nem a művészélet, hanem a halálra kiakasztott muzsik a reális. A borzadály az. Reá emlékezem, nem a hegedűs kalandjaira.
De hagyjuk ezt. Mégis, 1956-ban igen közel kerültem valami nagy bajhoz. Az iskola forradalmi gyűlésén csaknem elkiáltottam: „Le a vörös csillaggal…!” S akkor… ami utána várt volna… Nem egyetemi felvételi (még így is keserves volt, nagy ellenszél), semmi az utána következőkből. Mégis öt év „művészélet”, bár utána 9 év keserves állásviselés, végül nem is oly keserves, azokban az időkben például úgy is meg lehetett élni egész jól, mi lakást tudtunk venni, amikor második verskötetem még le volt tiltva, s csak harmincötéves koromra jelent meg. Sebaj, volt fordítás bőven, egyszerűen éltünk, mondom, az Adriára jártunk ősszel, segítettek az újvidéki tudósok, írók etc. 43Amikor az 1956-os forradalomban tovább izgágáskodtam volna, apám ettől határozottan eltiltott.
Hallotta a rádióban, hogy az angolok elismerték pl. a BBC hullámhosszán, hogy a szovjetnek, nagy birodalom, joga van egy védőövezetre. Nos, akkor egymagamban játszottam a franciakártya-paklival úgy, hogy a színeket versenyeztettem egymás ellen. De kora gyerekidőmben is mindig játszottam a tömérdek társas (vagy magányos, magam elleni) gombfocizás mellett valami kockadobásosat, mércéset. Feltaláltam az atlétikai játékokat, még a rúdugrást is, de gombokkal kosárlabdát, és síversenyt, lesiklást, műlesiklást, és játszottam lóversenyt, és gombokkal és gesztenyékkel minden lehetőt, és az udvarban, a romok közt motorversenypályát építettünk, és 56 alatt és után is gombfociztunk barátaim egyikével a házban. De ma már csak valakivel tudok játszani (bajnokságot), nekem magamnak nem volna hozzá türelmem… nem is érdekel. Annak ellenére, mondom, hogy gépiesen megy a dolog. Beosztása van így a napoknak, délben 5 meccs, este 5, vagy 4-4, aztán 4-3… tudjuk, a „3” az az elődöntő és döntő. S annyira Dömiék, Szpéróék, Samuék, Liptonék, Totyi, Lapos etc. nekem ez a bajnokságosdi, hogy messze több, mint a páros kapcsolat (viccem erre: nekem a páros kapcsolathoz a két fél is sok általában, nem hogy a három!) – – –
Visszapillantok még pár régi tornára, mégis, álljon itt az OT eredménylistája. Ki hány győzelmet, helyezést szerzett tornán, szuper kupában. A // választja el a tornabelieket a szuperkupabeliektől. Az I–VI. helyezéseket számolom.
Ezek 1976 óta gyűltek össze. Tudom, nehéz így az Olvasónak, nincs érzelmi kapcsolata 44a klubokkal, mint írtam, mibenlétük v. a sok játék szerint. Sebaj. Értsd itt: I, II, III, IV, V, VI hely és // ue.
Martin/Szpéró 3, 4, 3, 4, 2, 2 // 1, 2, 0, 1, 1, 0
Kaktusz/CH 4, 4, 3, 4, 4, 2 // 4, 3, 1, 0, 0, 0
Fülöpke/Phil 1, 1, 0, 1, 0, 4 // 0, 0, 1, 1, 0, 0
Athos C Vö 1, 3, 3, 0, 1, 1 // 1, 0, 0, 1, 2, 1
CanarinoFB 2, 1, 2, 3, 1, 3 // 0, 1, 0, 2, 0, 0
BárányFB 1, 1, 2, 1, 2, 3 // 1, 0, 1, 0, 2, 0
Mézi/Ibraha 0, 0, 1, 2, 3, 1 // – – – – – –
LiptonKePad 3, 2, 0, 2, 1, 1 // 0, 1, 1, 1, 1, 1
NSPepiMBerger 1, 3, 0, 1, 0, 1 // 0, 0, 0, 0, 2, 0
SzidiJTódor 2, 1, 2, 3, 0, 3 // 1, 0, 1, 0, 0, 4
Palmer RZsV 1, 3, 4, 2, 3, 0 // 1, 2, 0, 1, 0, 0
Fami Sz LT 2, 1, 2, 3, 2, 2 // 0, 1, 2, 0, 1, 1
Bulmár OFN 3, 2, 0, 1, 5, 0 // 1, 0, 0, 0, 0, 1
Bill Bob MGCs 3, 0, 0, 2, 1, 2 // 0, 0, 2, 0, 0, 2
Ara Tr Flóri 1, 2, 2, 0, 2, 1 // 0, 1, 1, 0, 0, 1
UllsteinIcsi 2, 1, 1, 2, 3, 3 // 0, 0, 0, 1, 1, 2
Pooh BVG 1, 1, 3, 1, 2, 1 // 0, 0, 0, 1, 0, 1
A.A.A.A. 5, 1, 0, 2, 1, 2 // 0, 2, 0, 0, 0, 1
Lancy Svök 2, 0, 2, 3, 2, 2 // 1, 0, 0, 2, 0, 0
Koala PNyuszi 2, 2, 3, 1, 0, 0 // 1, 1, 0, 1, 0, 1
Érdekes, Kaktuszkáék 4 szuperkupa-győzelmet jegyeznek
A.A.A.A. 5-ször nyert (írtam már) tornát
Méziéknek semmije sincs a Szuper Kupákból. Stb.
45 46Beszélgetés minek? Nem lehet magamat elmondanom. Mert eleve az van: „Téged szinte mindenki elismer, de nem nagyon szeretnek.” Ez a „nem nagyon szeretnek” nem ám ilyet jelent. Nem nagyon akarnak – enyhe szó! – a diskurzusba bevenni, semmi pluszt adni az érvényesülés piacán. De nekem nagyon jók a Tandori-konferenciák, a G. F. úr nagyon jó, bibliográfusom, sok minden jó. Jó a sok-sok emlék Totyival. Bár a gyakorlatban nehéz vele. Veréb! iszonyúan erőszakos. Önveszélyesen. S az én életemet rombolná le bármi balesete. Mennyit vigyáztam rá, ösztönösen is, amikor rossz volt a tollazata, lábam alá repült, talpam alá zuhant. Ha leteszem fölemelt lábam… – Totyit kézből etetem sokszor, ezen még a Felügyelőné is elcsodálkozott. Ő sokat szór neki az asztalra, hoz neki tyúkhúrt január elején is. De ezt nem tudta. – Szépséges lett az OT a XVII-re. (Feljegyzések erről itt is, rendre.) – Mindenek határán túl védenem kell szabadságomat. Ahogy én azt képzelem. Ez jó kétértelmű. – Jó rendezgetni Lisiéket, Mukiékat, Lusóéket. (Írtam már? Van, amit fejből tudok. Ezt fejezem ki így.) – Jó, ha bőven van itthon géppapír. Csak olyan sivár környékről hozom az olcsót. Hm. – JÓKRÓL IS ÍRNI. (Na, tessék!) – Egyetlen slágerénekesnő feje az MTV-ben, a felügyelőné: „Jó ég…” Kezdem tovább magyarázni, férfiak, nők így milyen rémesek az utóbbi évtizedben már, de ő mondja: „Nem, nem, csak a tekintete… benne a jelenség… borzalom.” – Egy tévében, de műegyetemista fiatalemberek, stb., értelmes fickók: „És tudjátok, itt hatalmas robotokkal kell megküzdenünk…” Tévé-játékok így 47komolyan véve! Jóságos ég, szintén. Aztán a „funkcionáló meddőhányó” a német adón. Nem részletezem. Ha vannak is kiváló erők ilyen tévéknél, nem minősíthetőek, mert olyan közegben mozognak, hogy nagy értékeik abba mosódnak bele, s ki tudja, mikor milyenek(nek kell lenniök). De pár egyéniség így is átüt, megáll. – A slágerzenék kontinuóját – hogy folyton szólnak – nem lehet figyelmen kívül hagyni. Régen ez a tényező nem volt. Az elhülyített, netán a hülyének hagyott sokaság… a tömegek ilyen „lázadása”… ízlésük jogain belül érzik s tudják magukat. Agresszívek? Jámborak? Ostobaság a „mint egy rocksztár” kifejezés. Elemi volt, hogy abbahagyom a sapkás, majomkodós, bár sokaknak kedves szereplősdit. És velejáróikról is lemondok. –
Érdekes, egészen más kluboknak drukkolok ma, mint régen. Vagy akik régen nagyok voltak (mikor?), nincsenek is horizontomon. Canarinóék, de Billék is, Ullstein megint mindig lecsúszik, pedig, Liptonnal együtt, nagy volt. Lipton ma is kb. az. – A medvék régen, jegyeztem fel, „Adok! – Kakukk!” játékot játszottak. (Nagy robotokkal?) A kártya óriási fejlődés nekik. Az emberek adok-kakukk játékaihoz (gépi játékok) mik adhatnának visszautat a hajdani emberibe? Vagy épp ez az ember? Nekem nem egészen ember, mert mai ember? Ide jutottam? Nem vagyok engedékeny. Elmondhatatlan viszont az izgalom egy Fülöpkéért, Méziékért. Így nem lehet meg ez a könyv (írtam már, de nem lehet elégszer), mert a szíve elmondhatatlan épp. – Ilyen bajnoki rendszert senki se játszik! (De, biztosan. Semmiben sem vagyunk páratlanok.) Sokan abbahagyták a gombfocit, kártyáznak másképp. Rokonok? Nem? Nehéz. A mi kártyánk rendszere, mint pontos 48felélődés, így megmaradás. Ld. hátlap. – Van, aki úgy akaszkodik, hogy végképp nem lehet „leveszekedni” őt magunkról. A végén azt mondja, mint rossz párkapcsolatokban szokás, (nekem egy férfiember nem is párkapcsolat): „Te kiabáltál velem a végén.” Ő kiabált. De ez tisztázhatatlan. Engem figyelembe nem vevő, csupa-szeretetnek mondott másságát tűrjem? Annyit kérem: ne legyen ő az egyetlen, aki benső-csend igényembe beleront. Annyit olvashatna tőlem! Ha iránta érdeklődik. Ha „én kellek” neki. De neki a maga pillanatnyija kell.
Mondtam, e kis közjátékok, beiktatások: kontrasztok, íme, ahhoz képest, ami „a mi bajnoki kártyánk”. Szerencsére, nem csak a kártyánk ellenjáték. De ne legyen „ellen”, és nem „játék”. Ha valami kizökken, még a Hamlet említése is hiábavaló. Kizökkent az idő, ó, kárhozat, végképp el van kettyintve az egész. Felesleges vagyok én is, mehetnék vissza egyetemi városomba vígan játszani, mint Gábor Miklós elemzi szenzációsan a királyfit.
A funkcionáló kráteresek elfelejtik, nem is tudják, írtam, hogy utáltuk a funkcionáriusokat. Én az „apparatcsik” és a „szamizdat” szót is utálom, mert szovjet-orosz. – A sok sörivást a pénz és a cipelés fogja megbuktatni nálam. Nem a hízás félelme. – Micsoda nagy dolog egy ilyen állandó rendszer, mint az NKKB és az OT. Vissza lehet térni hozzájuk, búvárolni lehet őket, aktivizálódnak. – – A kocsmai emberekről is többet tételeztem fel. Nem járok kocsmákba. Nem az én társalgásom. De a magam embereivel így leülni: azt se már. Sok helyre épp azért nem járok, mert akár talán még jól 49is el lehetne beszélgetni. Ne lehessen nekem jól elbeszélgetnem. – Keserves tévében látni komoly zenészeket, ahogy rockosan hülyéskednek. Fejbe verik egymást, négykézlábra ereszkednek. Derekas művész urak és hölgyek, ilyenek titkon? Takaros arcuk efféléket rejt? De mit rejt az arc, mi a „megjelenés”? A mai világban agyon-favorizált külsők s etc. E világ már nem az én világom, de nem mint Pilinszky mondja. Nemes leereszkedéssel – többé senki és semmit nem akarnék kezelni. De hogyan lehetséges az? Mégis érdekrendszereim vannak, része vagyok ilyeneknek. Mindenütt összeütközni? Ebből így együtt lett elegem.
Folytatódott az OT/XVII., véget ért egy forduló. Koaláék nyerték a döntőt a feljavult Szpéróék ellen, akik (Szpéróék) visszavágtak Aloysiuséknak (A.A.A.A.) és KaktuszCH-nak is, de végül. Mármost így, hihetetlen, Billék 34, Palmarék +32 mögé, Méziék (30 és mínusz) elé a III. helyre KoalaPostageNyuszi 30 és mínusszal feljött. Igaz, rögtön pihennek is. Hatalmas izgalom. Mondom a Felügyelőnének, miközben Totyi a kezemben ül, s mindent megtesz az önveszélyesség és a kártyázás akadályozásának érdekében, jó, hogy egy torna lett a könyv középpontja, így jobban bemutatható sok minden.
Visszatérek jegyzeteimhez. Ha a 64. évem után a 65. a „mi a 65. mező”, a sakkban, kérdést hozta (mert a 64. a sakk éve volt, a sakktábla 64 mező, hát mi? Minden = a 65. mező! Konkrétan: megúsztam a borzalmas halált, mert nem siettem nehéz cipő, nagy testsúly (talán), nem léptem a vörös tűzoltóautó elé a Clarkon, elszámítva irányát. Élek. Rengeteget dolgoztam (írtam), elhíztam közben, megszakadt legalább egy kapcsolatom, melyet a világi körülmények nem 50engedtek, sajnos, nem kettő. Lotti kutyánk jött áprilisban. Totyi él. (Lotti! De Szuszi, elődje: az emlékek emléke! Emlékszem, ahogy halála előtt három nappal – ki tudta, drága nagybetegünk akkor hal meg! – visszahozott a Keletibe a vonat, valami vezetékhiba miatt visszatolatott, s én leugrottam, rohantam haza, eleve hozzá, Szuszinkhoz! ő a Dömiék ligájában, NKKB, játszik, Guszti/Kutya/Szuszi a klubja, róluk később.)
Nem kis teljesítmény: annyi minden volt, amit tőlem nem „kaptak fel”. Nem került diskurzusba, ó. De hát akik diskurálnak, rajtuk is múlik. Helyette volt: az élet rövid, Tandori hosszú. A kártyabajnokságok hossza, ó… S egy ilyen rövid könyv, és benne ennyi minden. Az élet hosszú és sokrétegű, s én, ha azt mind írnám… Én vagyok ebben rövid. Azát húzom, a rövidebbjét.
Halálok és elszakadások ellen nem jó a kártya, de különben majdnem mindenre jó!
Milyen nehéz volt legyőzni szégyenkezésem a Mennyezet… kötetnél, hogy versek a koalákról, a bajnoki kártyáról. Mégsem volt más út. Csak ez nem vezetet a diskurzushoz, Németországhoz, Berlinhez. Nekem egyik sem kellett. Szpéróék miatt halasztottam el, aztán nem is kértem újra a DAAD-ot. (Ösztöndíj.) Lettek volna később is segítők. De ha a Tandori nem, hát nem. Ez is egy felfogás. Hagyjuk.
Unom, jegyeztem fel, a focisták nevét. Zidane, Rolando, Beckham. Én, aki gombfocikönyvekben annyit… de nem és nem. Unom a síugrókét is. Örökké a sportolókról, politikusokról, slágersztárokról van szó. Felőlem! Csak unom neveiket. Is.
De nem lehetne – fel sem forrósodna a dolog! – 1972-ig végigismertetni a kártyát.
51Mennyi fölösleges feljegyzés. Mi mindent hiszünk még magunkról is. (Hallom: „Na, öregem, most mondtál igazat!)
Kézrángás. Nagyon fáj a csuklóm a gépeléstől. Majd lesz valahogy. Kezem sem rebbent. Szemrebbenés nélkül beszélek. Stb. Ostobaságok. Mindent s mindenkit örökké hibáztatni nem lehet! Totyi, magam, jellegem, egykor Szpéró, választásaim stb. összjátéka zajlik (velem). Melón kívül senkivel nem akarok kooperálni. Szívből már, a kártyán kívül, nem is tudok. Még egy dologban: én igyekszem kedves és udvarias lenni hozzád, hát légy szíves, te is. Ám ez nem megy. Az illetőnek az ő életében esélyek jönnek, fordulatok – olyan emberekkel függ össze, akik nekem „nem”. Olyan dolgokhoz jut, melyekről nem fogom hallgatni lelkes beszámolóit. Jobb ha a kapcsolat véget ér. Vagy ld. makacs telefon-keresőm: semmi mással nem törődik belőlem, csak amit hallhat tőlem, meg amit tőle meghallgatok. Pedig hajdan egész jó olvasóm volt. Sőt. S most mégis ez. De ő talán nem akar ennyi munkát tudomásul venni tőlem. Jó. De miért erőlteti akkor?
Számít ez? Hagyjam már abba, mondtam az imént.
Ennyire szarnak tartani az életet, mint én (ha belegondolok), divatból, hazugul vagy tévelygésből NEM LEHET. Nem úgy tartom szarnak az életet, hogy még unokáim is prosperálnak, pozícionáltak. (Nincsnek nincs ilyenje.)
A Kártyabajnokság (a torna): tevékenység, saját tulajdonú izgalom, szerves élet, melyhez nem kell „kinti” más; szeretteim őrzése, együttlét velük… s a véletlen, a sors. Bármi hiányt szenvedsz; itt a bajnokság! örökké játszódik.
52Na, hagyjuk ezt.
Ha van, akit másoknál is jobban „megterhelek”, magam vagyok az. Csak magamtól nem szabadulhatok. Akkor nem egyszerűbb komplexen, mint kierőltetve az úgysem teljes szólót?
Az élet lecseng, elfogy. És tovább kell élni Pipi Néni nélkül… hol van csodás kalitkája, melyet a Felügyelőné berendezett neki? Melyben Pipit megtanította, hol a fűcsomó, a fürdőtál, merre vezet a rúd? Pipi, akinek lement a nyakáról a toll, sokk hatása, lila nyak, áttetsző csontocskák… s milyen gyönyörű madár lett. A szoba levegőjét is megfújtam körötte, s egyszer nagyot vétettem mégis ellene. Hogyan lehet így bármiről beszélni, akármiről is? Ha mindenről úgyse?
A kártyabajnokságnál mindenről lehet beszélni!
Legyen elegendő ennyi kontrasztanyag a világból? Talán.
Vissza. Lotti kutyánk (katalán pásztor, nagy tünemény, de kicsit túl energikus még, vad, fiatalka 11 hónaposan is, bár nagy, 22 kilós!) még nincs beosztva kártyaklubba. Ráér. Fülöpke/Phil lenne a klubja. Jó, hogy nem még, mert Fülöpkéék maguk akartak nyerni végre. Méziék is! Mézi/Ibraha jobban lerázott eddig minden kapcsolódni vágyót, mint kapcsolatokat én. De hogy nyernek-e? Náluk legalább igazi a tét. Nálam – örök hullámzás.
Borzasztó teherbíró vagyok – és sérülékeny.
A kártyabajnokság is igazi hullámzás, de másképp. Valódi tény mindig (ahogy írtam már). Fáj a kezem a gépeléstől, az ujjam begye.
53Latolgatja-e velem itt bárki is, Olvasóm, komolyan: mi lesz az OT/I végeredménye? Mégis örülök, hogy így részleteztem. Jó, hát ez a könyv – ilyen tárgy. Hirtelen inkább a többi dolog marad fénytelen, a kontrasztelemek nem élednek. Helyes! Ne is.
Hagyjuk jókora világot, különben még megbánjuk!)
(Sérüléseim hamar is múlnak.)
Lapozgatok visszafelé a nagy tornakönyvben – mekkora köteg mondja róla a felügyelőné –, mutatom, valamelyik korábbi évből is ugyanilyen nagy, bele kell férnie hat tornának, két szuperkupának tehát. A 2003/2004-es tornákat (három-három torna, írom újra, tehát 1-1 Szuper Kupa) 2003. október 24-25-én kezdtük. Október 23. a korai kártyázásomra, nagy szerencsémre, apám bölcsességére való tekintettel az előző Szuper Kupa végnapjának maradt meg.
(Abszolút nem vagyok papázós, sőt. Divat lett ez az apa-micsoda a mai magyar irodalomban. Ne mán, hogy én. Nem. Csak igaz, ami igaz. Kártyaszempontból, is.)
Totyival, leírni, hogyan járok-kelek a szobában. (Hogyan lehet leírni? Ahogy kapaszkodik rajtam stb.)
Viselkedése (Totyié). Hogyan lehet leírni? Mániákus képeslapkirakó lettem. Polcairól leveri a képeslapjaim egy részét. Még azt se láttam soha, hogyan. Rejtőzködve él, haha! Egyszer majdnem láttam mégis. Hatalmas szárnylengetéssel repül, kicsit lassan, s e szél leveri a lapokat. De nem biztos!
Lottival sosem lesznek olyan kapcsolatban, mint Szuszival. Szuszi megtanulta kint, ahogy a felügyelőné madarakat etetett, a madár: „gazdié”. Szabadon voltak együtt, Szuszi és Totyi. Ez volt.
54Már csak volt.
Nézzük azonban, ha már az OT-ről ennyi szó esett, az NKKB-ben mi minden volt. Lapozzunk vissza a 2003/04 I. torna végeredményéhez.
S de szép dolog is volt (az), íme! Laposnak és Csiripnek, a két örök jóbarátnak volt itt egy csodás dolga. (Egyébként Lapos a Szuper Kupa abszolút világrekordere, 123 ponttal. Gondoljuk meg, háromszor 41 pont. Micsoda átlag. Már Totyival.)
Totyi csak klubtársa Laposnak, nem más. De nagyon jó küzdés az, amit várhatunk tőlük mindig. Íme, most is.
Lapos/SzW/Totyi, Dömiék csapatának négy oszlopa közül az egyik (Dömi, Broomey és Csirip mellett) a II. fordulóban az élre állt, aztán is jól szerepelt. De főleg Bájos/Poszi ígérkezett egy darabig nagy esélyesnek. Bájos a Bubus úr felesége. Szlovákiai, szép nagy termetű medve. (Lusónál és Bulmárnál kisebb.) Igaz, Bájos/Poszi nyerte az I. bajnoki fordulót, ez nem jó előjel. Később TVMaci/Valér/Goncsarov vezetett, majd Dömi. Hanem akkor, a XIII. fordulóban, CsiripCsCsSzp az élre állt, és végig vezetve nyert. Az a Csirip, akitől senki se várt sokat, mert régóta(?) nem produkált semmit. Ellenben Lapos/Totyi! visszakapaszkodtak, és az utolsó fordulóban…
Tessék: | Bankárék/Tóni ellen a 16 közt 8:3 |
Patti/Pipi ellen a 8 közt 9:2 | |
A négy közt (elődöntő) Jakabék/Éliás ellen 7:4 | |
végül a döntőben Záróra Tili/Lisi ellen 6:5, 27:25 laptöbbséggel. |
És a második helyre jöttek fel, Csirip mögé közvetlenül. Megelőzve Goncsarovékat 55(TVHV), Guszti/Kutya/Szuszit, Sörösék/Rudi klubját, Broomey/Blanka/Alízt.
Mennyi ismerős név, ugye? És az is jó, hogy ismerősek már kicsit talán a fogalmak, fordulatok, számszerűségek is. (Aki az OT-t figyelte itt. Egyébként a XX. forduló eredményének kialakulását – a végeredményét! – követni fogjuk. Január 6-án, ha jól mondom, Vízkeresztkor ér véget az első 2004-es OT.)
Ám itt Dömiék ligájáról, az NKKB-ről kell pár szót ejtenünk. Az Olvasó több nevet ismer már, de fogalma sem lehet a csapatokról, klubokról. Tessék, jegyeztem fel:
DÖMIÉK csapata. Természetesen Dömi, vele Zénó (az unokafivére), meg egy Staedtler nevű majom. Dömit nem kell bemutatnom, amazok meg ketten a harcostársai. Brumi, Dömi neje, Blankával (Zénó felesége) és Alízzal játszik egy klubban. Csiripről volt szó, a két Cs két jóbarátunk már meghalt verebének kezdőbetűje, Szpérusz meg (Szp) Csí A. barátomtól kapott ajándék veréb, barna varrott. Laposnál Totyi a klubtárs-sztár, Sz az Szivacs, és Wagner egy kis lándzsás figura, védelmezőjük, testőr.
BARNABÁS csapatában Barnabás egy „Tartalma Medve” nevű, ritkán látható medvével küzd együtt a klubban. A medve ilyen feliratú dobozkában érkezett, ő is barna. Barnabás neje Patti, vele játszik együtt Pipi. Barnabás a Medve Takarék elnöke, vidékiesen gazdag. Dömi tőle kér kölcsön anyagiakat, sosem adja meg. Velem voltak Angliában, Lingfield pályáján, kézenfogva jöttek velem kétfelől, s Dömi szerint Barnabás hangosakat lingott. Ez Dömi!
Itt játszik még Samu, vele Némó, Szpéró utáni verébkénk, akit az én hibámból elengedtek ismerőseink. Még kötelezőnek tartottuk, hogy lemenjünk Jelsába, az Adriára. 56Szpéró és Némó itt maradt, féltem, nem boldogulnak kettejükkel, dühös voltam (magunkra, hogy elmegyünk, ez volt az utolsó utam Szpéró mellől, s az egyetlen), kértem, ha nem megy a dolog, engedjék el Némót. A kicsi Némó a Felügyelőné barátnéja volt, játszottak együtt gesztenyegurítósdit a szőnyegen. Némó később megbocsátott nekem, a madárkák sírjához zarándokoltam ki (de rég nem jártam már náluk se, de hát a bajnoksággal és egyebekkel folyton itt vannak, játszanak!), s mit látok: kettétépett könyv egy fa tövén. Nézem: Némó kapitány, a Verne-mű. Bár talán Némó boldog volt. Remélem, nem fázott meg kint, s talált ennivalót. Három hét után már kockázatos a madárelengedés, ha nincs kertünk, s ha nálunk nőtt fel ő.
Ábrándos a negyedik klub Barnabásnál, vele játszott Simonka és Celesztin, két bárányka-féle hosszú lábú lény. Mikor nem utaztam el (Szpéró mellől) 1986-ban Angliába, örömemben vettem őket a Gólya Áruházban. Sérült emberek művei. Celesztinnek nem varrtak hangszálakat, ám Simonka annál pofázósabb. Éles hangon kukorékol, szemtelenkedik. Szerettek volna a Bárányékhoz átmenni az OT-be; most ott is vannak, de vissza fognak jönni Ábrándoshoz (aki dobozban élő kis fehér medve), s itt már a Trióval lesznek együtt, ők három veréb, fotón, jópofák, ahogy az ereszen ülnek, néznek, itt szemközt az íróasztalom túlján.
Így nem lehet oly könnyen szakítani a hagyományokkal. Simonka és Celesztin a jó példa. (Névadásuk: a felügyelőnétől, ahogy sok medve és lény neve ily eredetű.)
Most – ma, hogy épp ezt írom – „rácsuktam” az imént Totyira a szoba ajtaját. Aludni fog hamar. Nekem az egyedüli evidens dolog 57ez: nem menni sehova, nem utazni, Totyival lenni ugyanazokban az időpontokban mindig. Ez nem édeskés viszony. Totyi erőszakos, bár rendkívül rám hangolódott, elképzelhetetlenül. Igazi veréb maradt, van (sok) akarata, és nagyon igényel engem. A felügyelőnével is pompás a kapcsolata.
A MEDINÉK csapat névadója egy fehér mackó, aki a Medin Kolač feliratú régi „jugó” mézeskalácsos dobozokon ül, ráfotózva tarka kockás háttér előtt. Gyűjtöttük őket, és F.-éktől is kaptunk egyszer egy Medint. Valaha Méziék is játszottak náluk, de csak a kezdet kezdetén. Medinék klubtársa Tutu, egy szegény félvak zöldike, rég meghalt, egy hangot nem adott ki soha, barátja volt a Berci kanári (Canarino/Fnac/Berci klub, OT), akivel együtt hoztuk el őt Kispestről, télen. Egész kommandóakció volt. Pokrócokban az ottani kalitkáik. Roncskalitkák. Itthon kaptak gyönyörűt. Berci, a hím kanári, a hím zöldikének, Tutunak udvarolt. Ezek ők!
Tutu életét egyszer válságos állapotában a felügyelőné mentette meg négynapos munkával. (Tutu volt válságos állapotban.) Medin/Tutu/Luso – ez a klub. Lusót Londonból hoztam, nyertem egy Luso nevű lovon, említettem már így-úgy, és vettem Luso medvét a reptéren. Ő öleli át Ambrusékat, Lisit stb.
Centrális klub itt a Bankárék/Tóni. Bankárék ez két medve, metropoliszi házaspár, fekete és fehér. Dömi nagy barátai, kölcsönzői. Tónika az egyik legcsodásabb verebünk volt. Hím veréb. Ellőtt szárnnyal hozták, tökéletesen idomult a körülményekhez, kicsit volt csak félénk. Kalitkája az ablakhoz közel, növényeink mellett volt. Tóni, a kicsi kertész. Többször is felvérezte lábát, mentem gyógyszerért, addig a félénk Tóni 58jámboran ült a felügyelőné kezében. Külön legenda, jaj, hogy most tíz éves, mikor meghalt, december 15-én (1993) épp Londonban voltam, telefonon vettem halálhírét. Egy padba belevéstem a nevét, aztán újra. De elvétettem a nevet, mást véstem rá több év múlva. Mikor a Londoni Tandori c. filmet forgattuk (ah, már nem akartam volna akkor utazni; hagyjuk, van, ahogy volt), nagy garral vittem oda a stábot a padhoz – hűlt helye volt. A padnak.
Ott van még Záróra/Tili/Lisi. Záróra kis lógómedve, műanyag, kalitkai, Tili társa volt. Tili meg zöldike. Mennyi tragédia, bánat volt imádott zöldikéinkkel, ugye? (Ha valaki követte ezt…) Tili tragikusan halt meg, Szpéró barátnője volt. (Szpérónak később Csucsu udvarolt vadul.) Erőszakos, de ügyetlen repülő. Sokat írtam kapcsolatukról. Agyontojta magát, nem értettünk megmentéséhez. Hogyan alakult ez a klub? Mi volt eredeti neve? Hiszen Tili 1979-es madárka, s neki vásároltuk Zárórát, Lisit meg pár éve hoztam Bécsből! Történeti rejtély. Egyszer, ha a régi tornakönyveket is előszedem, kiderítem.
Lisi ott volt egy kirakatban nem messze szállásomtól az Ungargassén. Jól kinyitottam érte pénztárcámat, de megérte. Csodás kis medve.
BUBUS úr csapata Bájosból, Tituszékból és egy Kék–Sárga eredetű klubból áll. Bubus egyszer majdnem elveszett, édesapám ment vissza érte a Svábhegyre (1943?) – és Bájost a Felügyelőné hozta, vette, szlovák eredetű. Dömi rossz nyelve szerint a Bájos prakkerekkel kereskedett Szlovák és Magyar közt. Haha. Őt párszor jól elverte (Bájos a Dömit). Bubus neve mellett, a klubjelölésben, YB van. Yashica fényképezőgépünk, meg a Brown 59villanyborotvám nevéből. Bájos társa Poszi, ó, istenem, Poszi. Csodás poszáta tojónk. Ő is megvakult. (Mennyi vakunk, sántánk, ellőtt szárnyúnk volt.) Akkor jöttem rá, hogy a Poszi vak, mikor egy du. (bor hatására) díványunkon, egymagam itthon, elaludtam, s Poszi egyre a kezemen ült. Csuklómon, ahogy Csáth Géza foghatta Kosztolányi kezét. Fogta. Kézből etettük éveken át a Poszit, végül lábtól elvérzett.
Tituszékra (Titusz és Berenisz, házaspár, kicsik, sárgák) Dömi egyszer gyalázatosan azt mondta: „Hülye mázlisták.” De Döminek, aki professzor, Titusz a legjobb tanársegédje, és Dömit szeretné megtanítani, önzetlenül, írni. „Nem akarok önzetlenül-írni tanulni”, így Dömi. „Titusz, mázlista, taníts meg önzőn-írni.” Hanem a mázlista szó kiment már a divatból. Tituszék társa Mokka, egy csodás verébke. Réges rég meghalt, persze, ma csak Totyi él itt. Mokka visszafejlődése nem ismert határt. Eleinte kijárt, aztán nem volt hajlandó fél percnél többet időzni karunkon, ha kiemeltük a kalitkából. Végül nem jött ki soha. Tíz és fél évet élt ő is, és túl nagyokat tojt. Lehet, ez viselte meg. Most Muki, a szépséges kis fehér medve (említettem: Fény utca) csatlakozott hozzájuk. Nehezen megy a dolog, de már ki fognak tartani egymás mellett Tituszék–Mokka és Muki.
Megint külön történet – mi más lenne – az ötödik NKKB-s GUSZTI csapaté. Guszti/Kutya/Szuszi. A „Kutya” édesapám levélnehezéke. Szuszi kicsapott, v. elszökött kutyaként került hozzánk. Mondtam-e, bánkódunk most, mennyire túl sokat vártunk volna tőle azonnal, mikor – fogai szerint – fél évesen feltűnt horizontunkon? Nem mesélem el kalandos történetét nálunk, elég legyen ennyi: 60kis kutya volt ő, és idegei sokszor felmondhatták a szolgálatot a gazdavesztés megpróbáltatásai után. Végül nálunk maradt (visszakerült hozzánk, mikor már kétszer kitettük a szűrét) (bár jó helyre adtuk). és csodálatos életet élt, rettentő gyász volt halála, majdnem 15 évesen. Lotti hasonló kutya, de barna, nem fehér, és – más is. Jakabék/Éliás a második klub itt (ha van sorrend. Gusztink, aki egér, nagyon rokonszenves kis arc, a Felügyelőnével érkezett 1967-ben… jaj, ti régi idők, szépek voltatok, meg milyenek is még? Bonyodalmasak. Jó, hogy a munka ment, sok minden remek volt, „előbbre jutottunk”, pl. meglett az NKKB! Jakabék két nyúl, a Jakab és neje, Tapsi. Éliást már mondtam. Igen, a felügyelőné szerint Éliás nevetett. Mókázott. Építkezett a karunkra füvekből, fészket, és még ma is vannak magasabb polcokon könyveink, melyeken az Élike füvei tarkállanak-sárgulnak. Másutt írtam már róla is. Főveréb volt!
Bubuséknál, most látom, elfelejtettem részletezni Kék–Sárgát. Két kaucsuk medve, kedves kis méretűek. Nagyon jók a kártyában! Pippa egy kék–sárga kacsa, egy Párizs melletti pékboltban is volt ilyen, én a Tati áruházban vettem. Ah, Enghien és lóversenypályája. A versenyekre menet a péknél vettem kenyeret, néztem a kacsát. Öröm volt a Tatiban hasonlót vásárolhatni. Cicu kicsi veréb volt, egy napot se élt nálunk; vihar verhette ki.
No, Gusztiék csapatához vissza. Volt úgy, hogy a Kék–Sárgáék ide jöttek volna, de a GUSZTI-csapat annyira együtt van, hogy ez szóba se jöhetett végül soha. Bronzék/Mi/Za, azt jelenti, hogy a Bronzék maguk, ugye, az két medve, alacsony kis bronz medvék, pesti 61nagyapáméktól hoztam el őket. (Még 1948-ban. Azóta jeltelen éltek, míg csapattársai nem lettek Gusztinak.) Sokáig ugyanúgy nem voltak képesek tornát nyerni, ahogy Fülöpkéék; Méziék máig etc. Kétszer is másodikak lettek aztán a 2002/03-as évben. Csak elsők nem! De a Szuper Kupában nőttek az esélyeik. Az utolsó, a III. NKKB XI. fordulója után ez volt a Szuper kupa állása, érdemes kivetíteni:
1. Bronzék/Mi/Za …jaj, el ne feledjem. Mikóka a Mi, egy napot se volt nálunk, szélverte fióka, hangos sikollyal halt meg estére…
94 pont | |
2.–4. Bankárék Tóni | 85 |
2–4. Brumi Blanka Alíz | 85 |
(Broomey, Broomy, Brumi, sokféle írása van) | |
2.–4. Ábrándos/SC | 85… |
És senki se hitte volna, hogy Ábrándosék csaknem utolérik Bronzékat! A vége ez lett: |
|
1. Bronzék/Mi/Za | 108 |
2. Ábrándos/SC | 107…! |
Így Bronzéknak is lett végre I. helye, igaz, Szuper Kupa „csak”, de az, lehet, még többet ér. Nem tudom.
Amit igazán számon tartunk, ez a kettő az: a tornagyőzelem és a szuperkupa-siker.
Csapatdolgokról továbbra sem írok, Dömiéknél se. (Milyen nagy egyéniség Dömi, jellemző: az NKKB neve inkább „Dömiék”. Az OT-nál nem ilyen erősen „Kaktuszkáék”, „Szpéróék”, nem, egyáltalán nem. Dömi „a” Főmedve maga!)
Szeretem megvenni Totyinak a salátát (0,01%-os hatásfok, ennyit fogyaszt, ennyit se), mégsem „szeretem” a piacot. Jó nézni, ahogy ösztönös diadallal a salátákon állva Totyi megkezdi egy-egy napját.
62(Nyomorult sör! Olyan jó, kell a napomhoz. De ha hízlal?!)
Az egyik reggel, valami ünnepnap volt, hétvége, úgy mentem ki a konyhába, hogy cigányzene, efféle félművi népzene szólt. Hallgattam kis darabig, nevettünk a Felügyelőnével, milyen fura nyenyerézés (nem volt „egészen” ez a bizonyos úri-útféli cigányzene, tehát én nem a romák zenéjéről beszélek itt, hanem a „ciki” zenéről), mondtam is, a Karinthy Frigyesék ilyenektől is ihletődtek a halandzsa szövegeik írására, s akkor bevágott. Azt mondtam: „Tudod, én ezt még mindig sokkal jobban bírom és kevésbé unom, mint a pop és rockzenét! Mert azt fél nap hosszat hallgatom, bár ha csukott ajtón át csak, de…”
„Persze, persze”, mondta a Felügyelőné, „de azt a Totyi boldogan hallgatja.”
És kornyikál rá, és én a Totyi miatt hallgatom. Akinek a szárnyas ajtaját most is megsimogatom.
Közeledik, sőt, örökké itt az idő, amikor a Love Story és a Keresztapa zenéjén, a Michel Legrand filmzenéken kicsit sírok. Mi lesz velem egyedül. Dömi csak néz komoran maga elé, félt engem és félti magát.
Reálisabb ügy a fulladásom. Éjszaka felkelek – kevesebb sört ittam, most elfogy a készlet, kevesebbszer megyek ki éjjel –, ám ahogy leülök a vécére, ahogy felállok: fulladok. Ahogy visszafekszem földközel matracomra, negyedóráig fulladok, zihálok. Most, hogy a nyáron majdnem bementem a tűzoltóautó alá, borzalmas halál, vagy még borzalmasabb túlélés aztán, anyámra gondoltam. (Én, aki nem „szülőzök”. Én is szülőzök, csak én nem tudnék a szüleimről annyi rosszat összeírni, volt, ahogy volt, és sajnálom, hogy apámat mindig untam, ha az első világháborús 63balkáni élményeiről beszélt, meg a családtörténetünkről, és anyámmal eléggé bajlódva viselkedtem, mikor az elfekvőben volt.) Elgondoltam, jó ég, anyám 66 éves volt, mikor meghalt. Igaz, rémségesen, szörnyű két év három hónap után. De én még nem vagyok 66 éves! És ez a fulladás, a felszedett nagy súly, igen, még sosem voltam ekkora súlyban…
S akkor Dömi: „A Felügyelő (ő így mondja: a barátom, sőt, a M.!) újra suliba jár, csak ellipszilonnal írja!” (Súlyba járok.) S ő engem, magas tandíjért, mindig is be akart volna íratni a medveegyetemre. „Meglásd, az egy világegyetem!” (Hogy ne kelljen mindig a Barnabáshoz és a Bankárékhoz kuncsorogni járnia.)
Mondom a Felügyelőnének: „Egy kései főmű lett ez a Zen Koala Kártya”. Mert megoldottam benne a legnehezebbet: nem terheltem, nem nyomtam agyon az Olvasót sok adattal, de már a könyv fele táján bevontam őt egy világba, ahol evidens neki a sok medve, meg hogy a Barnabás hogyan és mint, a Dömi, a Totyi… Ez a legtöbb, amit egy nehéz témában elérhetünk. Mégis: így van-e ez? Képzelem?
A Felügyelőné azonban, jól gondolja-e, vagy sem, a lelki egészségemért (a testiért is) önzetlenül és – miért ne! – önzően is drukkol, tehát ha a Barnabást hallja, ezt a nevet, első gondolata, persze, a tájszólásban beszélő, rendkívül jó szívű kis zömök barna medve, akinek a Patti doktornő a neje, ám a második gondolata, hogy én egykor Lingfieldben, a lópályára, oly vígan mentem a Barnussal (Barnabás) meg a Dömivel, kézenfogva (és a vodkát a táskámba rejtve, mert italt nem szabad bevinni, csak 64a pálya italából szabad, akár lerészegedni is ott), és mekkorákat lingott a Barnabás a jó hagymás angol koszttól. És hogy nem kísérelném-e meg (Dömi: „nem-e kisérelnéd-é e meg”) újra az ilyesmit. Ha nem is Angliát, nem is a lovat, de legalább Bécset. Akkor mit is kisérelne meg? Ezt kérdi Főmedvém. Na, így megy ez nálunk, amikor jól megy, és menjen minél többször jól.
Hogy végül nem fogok elmenni most mégse Bécsbe (két napra) oka nem az, hogy túl komolyan veszem az ügyet. Nem! Elemien nem bírom elviselni az utazás körülményeit. Hogy pár utazási óráig nem én vagyok életem vitelének korlátlan ura. (“Hogy a vonat visz?” Dömi!)
De ahogy a „66 év”-dolgokat nem bírom egészen komolyan venni, s a szívem mélyén könnyelmű vagyok, már csak a Totyi révén sincs soha idill nekem, nincs mégse, mert a végpusztulás képe ott bujkál, mit, bujkál! itt van. Ez más, mint az utazást ne!
Még alszik ő, majd elindítjuk a napot, tél van, fél nyolc felé, akkor kicsit velem van, megkapja a slágerzenéjét, ordibál rá, és – érdekes! – majd csak késő délben ver le egy sor levelezőlapot a könyvespolcról: Zürich, Írország, kutyák, madarak, Hvar melletti sziget stb. képét. A Hvar melletti sziget képét K. küldte, az abszolút poéta, isten éltesse ezúton is. Hajdani Szerkesztőmet.
Na, így mennek a dolgok, és feljegyeztem, mert most csak e könyv számára jegyzetelek, hogy így megy ez a testi bajokkal, hallgatni nem hallgathat róluk az ember, de ha mondja (ezeket a bajait), azt felelik, hogy aha, a segged fáj, vagyis a farpofád, kisugárzik valami, magad is mondod, de mi? A 65combforgó? A mi?? Ha én azt tudnám, és nem mindegy? És hogyan fáj? Jó, hát… mondom. De akkor jönnek a tanácsok, mit kéne tenni. És én nem akarok semmit se tenni pluszba! Én ezt a könyvet is megírtam, tíz évi készülődés és két évi szorongás után úgy, mint amikor egy síkfutó az 5000 métert sprintben futja le, még 1500 méterre nem egészen jó ez az idő a nyeréshez, vagy talán oda is, 800-hoz még nem, de az 5000-t olyan idővel nyeri, hogy… De nem is az idő a lényeg, nekem az a lényeg egy ilyen kaliberű könyvnél (hála istennek, hogy ilyen kaliberű lett, s én ne tudnám ezt?!), hogy a rövidke idő alatt, míg írom, bár a kezem leszakad, a mutatóujjamon szó szerint tyúkszem lesz, akár a búváron a homloklámpa, hogy egyben maradjon a képzet, érezzem, mit írtam meg, mit nem, rakjam fel a festékfoltokat, mint a Veszelszky vagy a Seurat. Igen, hát ez a könyv egy Seurat.
S mégse Seurat, nem tehetség v. rang okán. De mert ez a könyv nem „evidens”. Túl sok ahhoz a tényezője. Egy festménynek főleg egyetlen tényezője van, s ezért nem lehet leokádni, mert akkor második tényezője is lenne (s túl direktben). Egy írói művet le lehet.
Nincs hát cserebere. Majd csak lesz valahogy az izületijeimmel. (Nem lehet így venni!) El kell menni Cs.-hez. Jó. Most pl. útlevelet csináltatok, bár nem utazom. Mert… de térjünk lényegesebbekre. Mert…
Közben, hallom, Dömiék már jobb kedvben vannak, s „a Dömike dánol danol, a Dömike dánol danol, a Dömike danol.” Egy régi dzsessz-motívum, írtam máshol.
Nem kell elsietni, mondom a felügyelőnének, legyünk túl a januáron, aztán meglátjuk, mi időm van elmenni a Cs.-hoz (orvos jótevőnk).
66Na, így megy ez, mondom, s hogy én csak a változatlanságot bírnám, elegendő kaland a kártyabajnokság, de mekkora kaland.
El is mondom, mi történt azóta, hogy Olvasómat a XVII. fordulóban benne hagytam. Meglett a XVII. forduló. S az történt, hogy Palmerék bejutottak ugyan a 4-be (elődöntő), ám ott kikaptak, és a mezőnyben hátul állók játszották a döntőt. A XVII. forduló után tehát ez volt az állás:
1. | Bill/Bob/MGCs | 34 |
2. | PalmerRZsV | 32 és plusz |
3. | Koala/Postage Nyuszi | 30 és mínusz, |
óriási, így feljöttek!! | ||
4. | Mézi/Ibraha | 30 és mínusz |
5. | Lipton Ke Pad | 29 |
6. | A.A.A.A. | 29 és mínusz |
…etc. |
Így vágtunk a XVIII. fordulónak, ahol innen A.A.A.A. pihent. (Sajnos, nem sikerült nekik a XVII. fordulóban feljebb jönni, az Aloysiuséknak.)
A XVIII. fordulóban a 16 közt ez lett a párosítás (a körmérkőzéses tábla kívánalmai, majd a kisorsolt mérkőzés sorrend szerint):
Bárányék – Billék – s lett 7:4
Az egyik legnagyobb meccs a torna során. Adok-kapok, folyton hullámzó esélyek, s a végén a nyíltból (amikor ki-ki megmutatja lapját, lehet kombinálni, van alapja) törvényszerűen Bárányék! Az ám, csak ezzel Bill letottyant. Mit tesz Mézi?
Én vittem színeit, nem voltunk kezdők, és rosszul indult a parti, poén az ellenfélhez, Billék csapattársához, Ullstein/Icsihez. De a végén Mézi kerekedett felül, és
7:4
Mézi/Ibraha azért csak jön!
67Szpéró is nyert, ez csak magán-öröm, de nyert, és Lipton/Ke/Pad kikapott! Ma játszik délben Palmer, kiderül, Mézin kívül „hozott-e” bárki is pontot Billéken.
Ne feledjük, Billék már csak egyszer játszanak, az utolsó fordulóban. S ha nyakukon 3-4 klub, ez nagy cidri, nadrágban a szív. Vagy épp: Billék még egyszer összekapják magukat. Hm.
A 8 közt Bárányékkal, csapattársukkal játszanak Méziék. Csalás nincs, de ha van isten, ők nyernek, Mézi/Ibraha, és már két ponttal (sajnos, mínusszal is) vannak Billék mögött, ám eggyel többet játszanak! Ennyit az OT-ről.
Beszélgetünk itt reggel (hajnalban még, mielőtt Lottit levinné) a Felügyelőnével, mondom, amit ma hajnalban ezzel a könyvvel megcsináltam, 4 óra óta és beszélgetéseink mellett, az egyik legnagyobb feladat megoldása, J. D. Salinger is ambicionálta (volna?) ezt: megírni az ilyen átlagos családi hajnalt, a dumákkal, minden. (Veled, barátom, mondja Dömi, mint rémalakkal! Na, kösz, Dömikém.)
„M., barátom, hogy bírtuk mi egymást?” így Dömi. S a Felügyelőné (Dömink néha Főfelügyelőné hangján): „Barátom, mi azért, ugye, elviselhetők vagyunk, hogy?” Hangsúly fel a magasba.
Tudom, az „elmegyek-e izületeimmel” című kérdésnél még nevetségesebb, mennyit foglalkozom a „ki zavar telefonon, ki nem” üggyel. Ellenben ez máris irodalmi „mindenkoriság”. Mutatja, valami „elemiségemben” (ha van olyanom), milyen elemien vagyok felkavarható. Ez adottság. Életmindenkoriság? (Vicc.)
Na, szóval, mondom, mert úgyse fogja senki így mondani, így, úgy, ez egy baromi jó 68könyv, és, mondja a Felügyelőné, Dömiék már megrendelték „a Ternyesztőtől”, sic, minden iskolaszintre, alagsor, földszint, emelet, padlás, kötelező olvasmány lesz. Medvei. A kedvéért Dömi is megtanul olvasni. (Önzően!)
Hogy Totyi mondom a felügyelőnének, azt mondja: „Hát ez az, mihelyt van valakid, véged…” stb. Ahogy Kosztolányi is kifejezte ezt, sokkal régebben, hasonló tömörséggel. „A Lotti is…” Persze, rengeteg baj van vele, de – ne lenne? Akkor a Felügyelőné azt mondaná, minek élek? Van időm rá, van… lehetőség, hogy… Na. De a Lotti, mondom magamban, még nagyon fiatal, vele csak az élet bajai vannak, ám Totyi már 6 és fél lesz január tizedikén, nálunk. Nálunk. Plusz egy hónap. És a vég bajai képzelhetőek.
A medvéknek is voltak bajai. Viselkedésbeliek. Rettegtek, nehogy medvejavítóba kerüljenek. Mert a Tituszék, akikkel a Dömi ezért is volt ingerült, egy MEDVEJAVÍTÓ feliratú helyről jöttek. De ez bezárt. Hála égnek, nincs több medvejavító! Így az én Főmedvém. „Nem, nem, M.” (bizalmas nevem, Menotti főedzőből lett), „én tudom, ez medve dolog, ezt én tudom, nem te, több medvejavító nincs, punktum.”
„És hogy punktum, ezt meg honnan tudod?”
„Ezt tőled, na jól van, jól van…” Főmedvém kedvenc szavajárása. „Ez egy frazeológia”, mondja büszkén.
Szokás kérdezni, s az OT/I/XVIII-nál jogos is a kérdés, én is felteszem magamnak: kinek drukkolsz? Kinek drukkolok?
„Ezt a mondatot is hogy megoldottad, M., igaz?” Így Főmedvém. Szemtelenkedését akarja ellensúlyozni. De hát Dömi felülmúlha69tatlan. „Ugye, én is így vagyok ezzel?” kérdi. Utal egy mondásomra: „Felülmúlható vagyok, de alul múlhatatlan!”
Ez írásban nem jön ki, mert a felül és a múlható egybe vagy külön íródik, ha már íródik. „Ha már íródik, az baj, mi?” kérdi Főmedvém, általánosítva. „Sok baj van, he, az írással, akkor már?” De ne micimackózzunk.
Alul is nagyon múlható vagyok, 64. születésnapomat közelítve négy hónapon át voltak válogatott zűrjeim: vezetékek? vese? hólyag? prosztata? Magam kezeltem, az erős gyógyszerektől külön fulladások stb. De orvoshoz nem! Ezért nem akarok telefonálgatni se, ezt nem lehet megérteni? Egy önző fráter az ilyen illető, ha nem érti meg. Egy fokon túl már nem is „kedves” önző fráter. Na.
Dömi kérdi: „Szóba kerültem? Az mennyi? Mennyibe kerültem?” Mennyi szóba? „Nézted a fogam?” Mert ajándékba hozta őt a felügyelőné, aztán „a resztlit” is megkaptuk (Blanka, Zénó). Dömi vigyáz, meg nem sértené a Zénó barátját, hogy „te resztli”. Bár közel járok ehhez.
„Közel járok, barátom, a resztlihez!” mondja büszkén.
Jaj, mikor a Dömi londoni regényét írtam. De rég volt. Az a Kiadó is beugratott most valamibe, és jól átvert. („…ssza meg az isten mind a két kezével?” idézi Petőfi-változatunkat Dömi. Rákiabálok: „Medvém!” Lefokozom egy pillanatra. Medvék nálunk nem használnak csúnya szavakat.)
„Nem hiszem, hogy én elégbe kerülhetek, elég szóba. Hogy rólam elég szó lehet.” Egy szótárkönyvet lapozgat. „Vannak rólam pl. szólások?” És így tovább.
Nem ismétlem el, az ilyenekkel egy hajnal 70hangulatát ábrázolni nehéz. De ha valaki jön most, mint ahogy a „Zabkeselyű” c. könyv befejezését túl amerikaiasnak, bestselleresnek, műanyagosnak minősítette egy volt barátom, hát azt mondom: lehet, bár nem hiszem, de nyilván irritált rám. S mikor én bekanyarítok így kifogásokat valaki regényére, hát abba is belejátszhat, jól érzik, akik érzik, hogy valami a kapcsolatban nem tetszik. Akkor a kapcsolatot abba kell hagyni.
„Nálunk semmi se játszik be, ugye?” kérdi Dömi. Mondom, nem, nálunk semmi. „Nekünk még a Szpéró is megcsipkedte a fülünket”, büszkélkedik. Igen, a fotelban ültek ők 1977-78-ig, és Szpéró egyszer meghúzta a Dömi fülét. „Csak mert te kérkedsz, a könyveddel, én is kérkedek”, mondja. „Kérem”, felelem. „Te most kéremkedsz vagy kérkedsz?” kérdi.
Az esti játékból, írtam fel, játéktól, inkább, csak a Totyi hiányzik. Egyébként a XVII. fordulót, sejthetően, ha így feltörtek (a III. helyre, ha csak átmenetileg is!), Koaláék nyerték.
Bánt már, régi könyveimbe miért annyi angol focieredményt írtam, nem a Dömi s Társai eredményeit. Most már sebaj, vígasztal Főmedvém, a focit, a német 2. Bundesliga kivételével, meguntad, és minket nem. Jó, de a Különtorna-könyv, magam is tudtam, nem jó, visszariasztott. „Íme, te azt is tudod, mikor nem jó egy könyved, sőt”, így Főmedvém. Mi ez a „sőt”? „S öt könyvem nem jó?” Kétségbeesve elkullog.
Elhatároztam, mégis visszalapozok a régi tornakönyvekbe! Legyen itt ez-az, még.
Tati medvénk talpán van egy cetli: „Származási országa: Európai Únió”. Ez meg hogyan értendő? „Csak nem azért jött ez, hogy 71rengeteg szabályt érvényesítsen nálunk is, medvéknél? Lesznek ránk, medvékre nézve, új európai úniós szabályok? Szabályoznak minket? Fogszabályzó, Tisza-szabályzó, ilyesmi?”
S hogy ő fogorvoshoz (agyarászhoz!) nem megy. Nyugtatom, nem is kell. „Altassátok minél többet a Tatit!” kéri. Ha az ilyen egyszerű lenne. A madáreleséges a Csarnokban már az Únióra hivatkozva kért 3%-kal többet. „Ez minden év elején többet kér!” Nálunk teljes zűrzavart fog okozni az Únió.
Mondják, háborog a Felügyelőné, másutt is okozott. Ennyiben nem lesz különbség, teszi hozzá, köztünk és egy normálisabb úniós tagország közt. Egyelőre ennyiben.
Zűrzavart fog okozni a belépés. Bár hát Ausztriában én nem láttam zűrzavart. Normális helyen a zűrzavart is normálisan veszi, nem normális helyen a normálisat is zűrzavarosra.
Már pardon.
Ugye, jobb csak Dömiékről, a kártyáról? Már Totyiról is szívszorongva írok, az úniós dolgokról meg szívszarongva. A háború után sokan mondták: még mindig jobb a szovjet uralom, mint ha… nem akarom mondani, melyik fél nyert volna. Mert azok, na ja, módszeresen fosztottak volna ki minket, a szovjet meg csak úgy ruszki módra. Én nem tudom. Ezt sokan mondták, és nem beszéltek össze. Mármost akkor most… Hm… Nem mondom!
Tényleg, kinek drukkolok? Ezt nem az Únióra értem. A kártyában. Persze, nem drukkolok Billék ellen. Ha vesztenek, sajnálom őket, ha nyertek volna a XVIII. fordulóban, sajnálnám a többieket. Méziék megérdemelnék a győzelmet. De vajon? És most látszik, milyen nagy dolog, hogy Billék háromszoros 72(!) tornagyőztesek. Csak egyetlen tornát megnyerni is mekkora dolog!
Hát Palmerék? Azt hiszem, ha pl. itt Mézi egy pontra megközelítené Billéket, csak e három, itt említett klub nyerheti a tornát. Bár megtáltosodhat akár Bárány is stb.
Akárki, akinek matematikai esélyei vannak.
Jaj, eszembe jut sok lóversenyfutam hajrája, és elszorul a szívem. Azért csak elszorul! A cigaretta, a bor emlékére nem szorul el, a lovakéra igen. De hagyjuk.
Remélem, Szép Ernő úgy a mélyek mélyén nem vert át engem, írtam a minap, egy könyvismertetőbe. Hogy az élet, az élnivaló nem szép itt mégsem, vagy hogyan is mondta. („Szép”, ez nem stimmel.)
Ha a szabadság olyan nagy szám nekem, hát Dömivel, Totyival, a kártyával vagyok szabad? Totyival nem, lásd szorongás. Dömivel se, lásd szorongás. Mi lesz velük utánunk, medvéinkkel; mi lesz velem Totyi után? Szépen szimmetrikus. A kártyával vagyok szabad. Az emlékeimmel se, úgy összességükben. Hagyjuk.
Hagyjunk mindent, és írjunk.
Ah, nem. Ezzel a könyvvel sem vagyok szabad. Mégis megoldottam a Kártyabajnokságok Történetét, aztán kész. Nincs több még-meg-nem-írt dolgom, variációk jönnek, új verskötetek, esszégyűjtemények, ha igaz, de így, hogy előttem legyen valami, és meg kell oldani, nem lesz több semmi. Megvolt minden. Ezzel a könyvvel, érzetemben, hirtelen egykönyves író lettem. Az egykönyves író nem az igazán, akinek egy jelentős műve van. Hanem akkor vagyunk egykönyvesek, ha ez a könyv van, ez, amit írok éppen, s – főleg, ha jól meglett – több nincs. Vége.
73Valamikor félve szégyelltem, hogy a kártyabajnokságról írok. Ma szinte azt szégyellem, hogy nem mindig a kártyáról beszélek, hanem olyan sokat lázongok irodalmi dolgokban, marha „úniós” dolgokban, bánom is én! Ha tényleg kívül élek kicsit a világon, mit megyek vissza a világba a szidásával, a dohogásommal? Igaz, így igaz, igaz. Hát akkor most ez… Ám Dömi mondja jól.
„Ez a Kártyakönyv, meg a kártya, meg mi… nem vagyunk ugye csak fagylalt?” kérdi.
„Hogy micsoda??”
„Jég, na. Vagy fagylalt. Németül ez ugyanaz”.
Vagy úgy, a bécsi villamosokon a Tichy-fagylalt reklámjára gondol!
Weil Eis nicht Eis ist! Tichy.
Hahaha.
Összedolgoztam egy csomót, és szétdolgoztam magamat. De „hogy 35 éves korodra már hülyére dolgoztad magad”, mint telefonlerázhatatlanom mondja, az is túlzás. Vissza is vonná, de csak durván lehet az ilyet. Mondjuk, hogy ezt én mondtam, ezt mondja nekem. Meg hogy új verseskötetemmel feltámadtam. Miért, 35 éves korom óta szerinte nem csináltam semmit?
Hanem majdnem mindenki ilyen telefonálós. Azért jobb régi ismerősökkel se érintkezni. Én benne élek, miben élnék, a magam publikációs szekvenciáiban, hol jön írásom, mit kell megírni, jó lett-e ez ott, amaz emitt stb. Ők meg: jó, ha egy finci valamit olvastak tőlem. Nem mondom, jó az is, valami, de én nem ennek a mai kornak a valamije vagyok, hanem inkább nem vagyok semmi kor semmije (az Ady-tartás korszerűtlensége, na persze, hagyjuk), viszont akkor ne is társalogjunk felszínességekről, nekem óhatat74lanul felszínes dolgokról, hanem maradjon meg a csöndem, ha nem is szilíciumos angyalcsend, G. F., na nem, hanem nagyon realista alapokon megkívánt csend. És ha nyökögök a csuklóm bajaival, hogy kipotyognak belőle néha olyan tárgyak is, mint félig teli söröskrigli, bele a krumplis ládába, vagy mint írtam, lerántom (nem rántottam le!) combfájdalomtól elcsúszva, a konyhai gázbojlert, s hogy megkapaszkodjam, magamra tépem a sütőt (nem téptem még!), akkor miért ne nézhetnék végig elégedetten művemen, miért titkolnám azt, mondaná-e halász, ragyogó fogás után (pfuj!), ez szar volt, vagy szobrász, ahogy a jelsai kikötőben (ah, jelsai kikötő, drága!), hogy ez egy szar. Nem, isteni kegyből és saját erőmből ez a könyv meg van oldva. Ez a könyv, így Dömi, „egy vanoldva.”
Egy reggel Dömi azzal fogad, s erről a napról még nagyon is lesz szó – csak ide mégse iktattam be semmit, ez a könyv tehát beiktatások nélkül íródott! –, ma Simonka napja van! Ah, Simonka, írtam már, ő az, aki éles hangon okosakat, de tényleg, mond, és barátnéja Celesztin hangszálak nélkül lett varrva, és Simonkáék át akartak menni az OT-ba Bárányékhoz, és jól tették, Mézi ellenében egy kényes pillanatban nem nyertek, ezzel nyitva hagyták Méziék útját a tornagyőzelemhez. (Ha ez aztán meglesz. Vagy sem.) Tegnap is nagy nap volt, emlékeztetem Dömit. Titusz napja. Khm. Így Főmedvém. Megünnepeltük. Megünnepeltétek? És ma Simon napját. Minden napot meg kell ünnepelni. Megünnepeltek ti egyáltalán minden napot? – Nehogy Medvém szektát alapítson a végén! – Feljegyeztem még, s ide iktatom: estére, mikor a második öt meccs van minden nap, s 75ezek lennének ünnepek, főleg egy-egy izgalmas torna vége felé, nagyon fáradtak vagyunk. S vagy a Felügyelőné olyan, mint az író, akinél lelkesebb az olvasója (én), vagy fordítva, vagy olyasmi történt (s később látni fogjuk itt, ezen a Titusz napon, ezen nagyon is!), hogy csak dermedten játszom, és még Mézi/Ibraha sikerét is mattul veszem. Totyi az életem! Persze, hogy vele történt (majdnem) valami ezen a Titusz napon, az OT/XIX. ford. első 10 meccsének napján. S persze, hogy ez előhoz mindent. Jól aludtam az éjszaka, de felébredtem többször is (a sör!), és mindig azt éreztem, mi lenne ha. Olyan volt, mint a képzelt atomháborús filmben, csak még rosszabb. Akkor így adnám le a dolgaimat, melyeken annyit dolgoztam? Ezért volt a 65. mező? Én életben maradtam (tűzoltóautó stb.), mindent megtettem, tűrtem izületeim lerobbanását, elhízásomat, napjaim megoldatlanságát – és tudtam közben, mindig tudtam, csak Totyi éltet, csak ő a szerves kapcsolat mindenhez, s akkor ő, igen, ő, de úgy, hogy én is „hibás” vagyok, itthagy? Ez TÖRTÉNHET? „Megünnepeltek minden napot, hé, ti?” kérdi Főmedvém. És igaza van. Ezek után érintkezzem-e bárkivel is, vagy sem? Mert úgysem értik…
Eljutottam Kafka nagybátyjának alap-állásához: nem hiszem, hogy a szomszéd faluba egyáltalán el lehet érni.
„Tatandó megvolt?” kérdi Főmedvém, mert hogy beiktatandó, tatandó volt ez a kis cikk. „Iktatandó, tatandó, ikta…” Ezt mormolva, Dömi távozik.
S mind a fentebbi sikeres futamok után, maradok magam egyedül, azzal, hogy hogyan tovább.
Mert hiába van meg az egy munka egy adott ponton, el lehet szúrni. Megyek mosdani, az76tán jöjjön Totyi. (Bár ma megint egy másik nap van.)
„Nekünk nincsenek tatandóink”, hallom még Főmedvémet, „Ezért nem is mosdunk mi annyira.”
Nevetek. Mire ő: „Jó, jó, barátom, de annyira azért te se.” Jól van, jól van, mondom.
Később hallom, a „tatandó” az valami medvebirkózás szőnyege lett náluk, a legkisebb medvéket tatandón oktatják medvebirkózásra. Na tessék.
„Most azért leálltunk, igaz, barátom?” hallom.
„Nem, nem látod, én épp felálltam, hogy menjek…”
„Mosdani inkább. Te ahelyett mosakszol, hogy elrontanád a könyvünket”, mondja Főmedvém. „A könyvünkért mosakszol.”
„Nem, nem, pontosan az, hogy nem akarok utóbb mosakodni a könyv ügyében.”
„Ezt feljegyzem”, mondja. (Hogyan jegyzi fel?!) „Könyv közben kell mosakodni menni, akkor nem kell utána mosakodni. Barátom, de ha én előre mosakszom?”
„Mert hogy?”
„Mert hogy nem is írok könyvet. Lehet azt?”
„Lehet, Dömikém, lehet.”
„Na, kösz azért, M., ezt el is vártam tőled.” S hosszabb időre elbilleg.
A halál után poraim szétszórva lesznek, nem koporsóban, urnában, nem soká. Koporsóban, mert igényes vagyok, koporsóban: élek. Ma. Emberek: faanyag vagytok, üveg, bádog!
Kis idő múltán, ahogy nyűglődöm, hogyan tovább, hallom, Főmedvém jár-kel, dünnyög. Így:
Köz
beik
tatandó,
magán
baik
tatandó.
Hm. Integetek, jöjjön…
77„Tehát?” kérdi. „Beik avagy baik?” (Az életet, barátom…)
„Hogy érted ezt?” (szétszórja itt az élet, én nem tudom…)
„Azt mondom épp. Hogy sehogyan se.” (mit éltem, s mi az…)
„Hm.” (hogy én itt voltam, már minden igazságnak, mi itt…)
„Tehát?” (jár, udvaroltam, fáradt vagyok, nincs kedvem…)
„Dömiiiiii! Medvém!” (s magamról nem beszélek.) (Szép Ernő)
„Ez felfokozás vagy lefokozás?” (Brumi: „Dömi, agyon-)
„Fel.” (váglak, miféle, szépnek udvaroltál te, hallod?”)
„Tehát: Medvém, Főmedvé, Medvém? Ez a három alak?”
Mondom, ez, s ő tovább kérdez.
„Mi az, amit veled kapcsolatban annyit emlegetnek.”
„Ez kérdés?” (Jó, gyengébb viccek, de „a mindenkori…”)
„Igen.” (irodalom pont ez.)
„De milyen mit?” (S mégis hiszi, reméli, várja, hogy)
„Tandori. Azt.” (a boldogság fog egyszer feléje jönni,)
„Hogyhogy?” (s elmúlt napjai, mint tavasz, vissza.)
„Ez mit jelent?” (Ez az ide-oda, ez, van, Szép Ernő ezért.)
„Jó ég, Dömi…” (volt a legnagyobb, mert ezt mindennapi,)
„De tényleg. A neved nem lehet, mert az nekem M., Felügyelő,
Barátom, meg
ilyesmi. Tandori, az mi?”
(emberi nyelven,)
„Ha én azt tudnám!” Így én. (költőieskedés nélkül, mégis)
„Te se tudod. Aha. Jó, még ez a legjobb. De miért tűröd?"’ (költőien kimondta. Ez a „mindenkori irodalom”.)
„Pont ez az. Te nem tűrsz sok mindent? Medvém?”
„Ez felsőfok? Ha felsőfok, tűröm.”
Kis csend támad. (Az „ahogy épp” s az „örök”.)
„Barátom, mondhatok valamit?” (Látod, barátom, itt)
„Mondhatsz.” (ez a szép Ernő dolog volt a)
„Mondhatom, jó hírem van. Mondhatom?” (tatandó!”)
„Hatod.” (Látom, mondom magamban.)
„Na, megy a járás? Úgy értem, a forgóddal, minden. A súlyoddal.
Igaz,
Magrétnek is volt.”
(És szép volt?” Így Medvém.)
„Mije? Súlya?” (Szép, sőt, Ernő, is, így én.)
„Á, viseld el. Elő akarunk léptetni. Főfelügyelővé. Aránytalan, hogy a L. Főfelügyelőné, te meg csak Felügyelő vagy.”
„Szép tőletek”, mondom. („Na látod”, így ő. S én látom.)
„És most, hogy annyit ülsz kint a sámlin a Lotti mellett, meg a Totyinál is a polc tövében, tudod, a képeslapok alatt…”
Miket megfigyelnek az én medvéim! (Megsímogatom Dömi fejét.)
„…olvasgatod a Magrétet, ahol ő már főfelügyelő, gondoltuk, megy neked is… ez… és így.”
„Aha. Nagyon kedves tőletek.”
„Csak a Tandori az nem tatandó, vagy ilyesmi. Mert beiktatnánk.
Ez lenne a magán tatandónk. Jó?”
„Jó.”
„Magánfelügyelő? Ez jó? Mint magáníró, magán terület, magánzó…”
„Magánfelügyelő az jó.”
„És hogyan tovább?” kérdi. És ez az, amit itt épp én se tudok!
Tatandók
Dömi: „A ser – passzivitásra serkentő szer, de serkentő szer!”
Nem lehet örökké érintkezni, hát nem kell örökké érintkezni. Vagyis, barátom, így elemzi ezt Főmedvém, ha te velünk örökké vagy, együtt, ez megy. Ez a norma. Van ilyen a világon. De az Iksszel vagy Ipszilonnal nem érintkezhetnél oly bőségben, ahogy ő azt megérdemelné, vagy a kapcsolatotok. Mindig volna valami közbeiktatandó, vagy a kapcsolat lenne csak olyan… tatandó. Hát inkább nem szabad nagyon belemenni semmibe, és miért?
Ezt kérdi.
„Miért?” kérdem, mert eddig a gondolatait olvastam, kérdem már fennhangon.
„Mert úgyse lenne az olyan nagyon, és a végén semmi se lenne.”
Más kérdés jön elő. Persze, barátom, így ő, hogy megalázónak érzed, ha rendezel valami kapcsolatot. Hogy te pedig ezt is tűrted, azt is, de ami most jönne, azt te nem és nem tűröd. Jó, igaz is, azért csak megalázó. Úgy fest, hogy neked, aki annyi mindenen keresztülnéztél, átnéztél, most egy ilyen 79csekélységen fennakadsz, hogy te ezt nem fogod hallgatni… ezt te már nem tűröd… ez igazságtalanság… ez már nem baráti viszony. Akkor ez vagy továbbra is baráti viszony, vagy sose volt az, nem igaz.
Hümmögök a kijelentésre, melyet Főmedvém gondolataiból olvasok. „Na?” kérdem. – „Mit hogy na?” fortyan fel ő. „Velem volt ez már így neked?” – „Dömikém, ez nem férfias gondolkodás!” próbálom. De csak legyint. Hízeleg neki a „férfias” szó, kihúzza magát. Aztán egészében is kihúzódik a szobából, s még azt mondja: „A kártyabajnokságunkban az is jó, igaz, hogy ott nincsenek ilyen…” – „visszásságok?” – „Azt nem ismerem, de hogy köz-tatandók.”
Zavarom zavarba hozza. „Na”, mondja, „csak annyi, hogy ténylegesen be tudtok kapcsolódni a medve dolgokba, és…” Említ pár szélsőbb értéket. „Nincs ilyenekben hiány, ezek nincsenek.”
Nem, hát tényleg nincsenek, mondom (gondolom) utána, s nézem meghatottan, ahogy.
„Te most ne meghatottan nézd, ahogy meghatódtam”, fordul vissza, „hanem megindultan nézd, ahogy megindultam. Világos?”
Világos, és megindultan nézem, ahogy újra megindul, s eltűnik a medvesötétben. Már tudom, hol folytatom.
Megmosakodtam ugyanis, még az iméntiek előtt. Szép fehér ujjas-trikó van rajtam, kellemes meglepetés, hogy Totyi ezeket is tűri, nem csupán a koszvadtakat, szakadtakat stb. Jaj, Totyi, éljünk soká, de mindig együtt!
És ez nem fog menni. Bárki nyeri is az OT-t, ha Méziék, ha Bill, ha Lipton, ha Palmerék, ha… mit tudom én, Koaláék akár.
Ja, és Dömi még ezt is mondta: „Összehoztad, utólag, a cím értelmét is. Én pl. nem 80vagyok koala, de mégis koala vagyok, a Szpéró is koala, mindenki koala, és minden kártya, és ez akkor az, hogy zen. A Tandori az, amit veled kapcsolatban annyit emlegetnek, és, ne is tagadd, te, aki annyit tiltakozol minden ellen…”
Hogy ez a Tandori az egyetlen, ami ellen nem tiltakozom, holott, kezem a szívemre, én se tudom megmondani, mi ez. Kezem. Tényleg nem tudom.
„Neked mindig igazad jön”, mondom neki. Ez megint egy másik alkalommal van. Ül a lemezjátszó szélén, látogatóba ment a Famadárhoz, és a lábát lógázza.
„Na, maradjunk ebben”, mondja engedékenyebben.
Mehetek előkeresni legutóbbi eredményeiket, a közelmúlt NKKB-tornáit. Majd eldöntjük, a régi-régi tornakönyveket is elő kerítjük-e.
Elő kéne őket. Mikor, ha nem most. Szerencse, hogy Olvasómnak már nem kell csodát várnia. Csoda, hogy ez a könyv itt is tart, ahol!
Ezt hallom. De nem Főmedvémtől, hanem ez zsong a fejemben. Mert ma olyan reggel van, amikor se sporthírt nem akarok nézni (az adó, a képújsággal, rondán redukálta a sporthíreket egyetlen sporthírre, és ez: vagy ismétlés tegnapról, vagy olyasmi, hogy Baden-Tuftenberg sportminisztériuma ezentúl nagyobb… kisebb… ugyanolyan összeget áldoz a…), nincs kedvem tévézni, hát mert még Totyi alszik, a Felügyelőné lent van a Lottival, sörözgetek. S ma már nem hozok 81haza sört. „Eldobom” – ha igaz – a sört. Az itthoni sörözést. Az „ennyi sokat”. Kevesebbet, mondja a Felügyelőné. Mintha nem ismerne, hogy sok mindent eltúlzok.
Ebben a könyvben az a jó, hogy nincs eltúlozva. Szépen kialakult. Mondom ezt, ahogy Kosztolányi tapsolt saját versének a zeneakadémiai Nyugat-esten. Különben szélhámos lennék, csaló. Miért hagytam, hogy elmondják, ha nekem se tetszik? Tetszik, igen, tetszik. Így ő.
Ma azt fogom élvezni, hogy nem hozok sört.
Ez olyan lesz, volumenre, mintha hoznék.
De nem hozok.
Tehát nem lesz súlya.
Tehát nem az lesz, hogy így a jobb. Nem jobb, de sokkal jobb, mert súlya sincs.
Igaz, hogy sör se lesz aztán itthon.
Sebaj, dolgozhatok, amivel megkeresem, amit mégse fogok holmi doboz sörökre költeni. Holott miért ne költeném?
A súlyod miatt, mondja Főmedvém. Muszáj azzal törődni?
Közbeiktatom, valami iméntiekhez: „És nem akarnál egy oly kedvesen és jól ismert bécsi utcán állni, és Totyira gondolni, rá vágyni, szeretett, nagyon kedvelt Bécsedben? Elég neked az V. ker. Bécsi utca? Riasztó, ezt a pesti Bécsi utcát abszolút nem kedvelem külön, de a nevezett célra megfelelőbb. Hát ezek az igazi ellentmondások, sterilen!
Nézegetem eredményeiket. Tulajdonképpen enyhe meghatottsággal. Mennyi igyekezet. S ezek a zsúfolt oldalak! Fotóztass be egyet, így a Felügyelőné. Azt nem, a házból a tornakönyvek ki nem mennek, de kb. ilyen egy-két oldal:
82 83„Na, szóval: állni egy bécsi utcasarkon, így??”
Ha a medveiskolában ezt tanítanák, az lenne: Na, Kismackó, itt volt az, a legutóbbi NKKB-ben, ahol a Csiripék nyertek, hogy az utolsó forduló előtt a dolog így állt; Bécs ide v. oda:
CsiripCsCsSzp | 37 pont |
TVMVGoncsarov | 33 és plusz (nyerhet tornát!) |
és Guszti Kutya Szuszi 33 és jobb helyezési szám (nyerhet).
Ergo nagyon rossz nyitány volt a Csiripnek, hogy egyből kikapott a Záróra/Tili/Lisi klubtól. De a Záróráék becsületesek voltak. 9:2-re verték csapattársukat, a TVMaci–ValérGon-t, s nagy jót tettek Csiripéknek. Mert ha TV-ék nyerték volna a fordulót, s ha Tévéék nyerik, ők a tornagyőztesek, a pluszukkal. Medin is szépen cselekedett, hogy Gusztiékat kiütötte. Így Cs-éknek. Igaz, nem Záróráék nyerték a fordulót, hanem LaposTotyi :5-re, de micsoda izgalmak után, 27:25 laptöbbség. Így a jobb. És itt jött fel a
TÓVAN
másik tagja, a két örök barát közül az egyik, Lapos (vele már Totyi, aki a M. örök barátja), a II. helyre Csiripék mögé, erről volt már szó. Kár, hogy eredetiben a tornakönyv lapján nem mutathatjuk be, de azt a M. még nekünk se adja kölcsőőőőn. Na, Kismackó, miről volt szó?”
NEM TUDJUUUUK!”
Harsogják kórusban.
Van kit lehagyni, Olvasóm.
És most megyek Totyihoz. Világos az ég, világos? kérdi magában Főmedvém. De most ő egy „illető”, meg van illetődve az imént 84vázoltak utólagos izgalmától is. Érdekes kérdés, felforrósodik-e a tornák emléke? A nagy események? Mikor pl. a tévék „Aranygólok, nagy meccsek, halhatatlanok, védhetetlenek” műsorait unom. Igen, talán az, ami valóban minket érintett, kicsit felforrósodhat. Fellangyosodhat, hogy őszinte legyek. Mindig a jelen az, ami él!!!
Nagy erő kellett hozzá tavaly januárban, sérülésemmel ne adjam magam emberek (orvosok) kezére. Nagy erő. Holott a Hemingway-teóriát sem vallom: a sebesülések helyén erős leszel. Fenét. A sebesülésekkel nyomorékabb leszel. Így is inkább, mint a „feladás”!
Olyan egyszerű mindig, a reggelek, Totyival. Krumplikat (sejbnik) ide, sajtot oda, ezt ekkor, azt akkor, almakockák a komódra, fürtös kölesek ellenőrzése, zöldek leváltása, víz friss. Ez kellene már csak egy életen át.
S nem olyan drámai dolgok az emberi kapcsolatok és megszüntetéseik, ahogy akár „Az utolsó látogatás” v. „Utolsó látogatás” veszi. Nem. A telefonkapcsolatoknál, ha nem teljes, full contact az érintkezés, s van-e olyan: két íróféle egymás minden – legalább megjelent – művét ismeri stb.? mire is kéne az? ergo ha nem, ez történhet: az egyik azt mondja: „Nézd, a fele jó a dolognak. Én nem vagyok jó benne, mert nem akarom elmesélni a panaszaimat stb. senkinek. S akkor neked miért? miért pont neked? mert neked az jól esne, elbüszkélkedhetsz” (régen rossz), „tájékozott vagy, csak csöndes hiúságod tápja az egész?” Mire ez az írás megjelenik, sóhajtok oda (de Főmedvém alszik, ő nem szól bele effélékbe), már rég elintézettnek kell lennie (ennek a dolognak). Holott semmifé85le „dolog”. S persze, el is lehet altatni, húzni, nyúzni, sietek, mondani… ezer módja van. Miért kell nekem ezt tisztázni? Mi az, „tisztázni”? Nem kisszerű?
De engem ne tartson sakkban a kisszerűség vádja!
Főmedvém látja jól: „Tandori”, mi az? S ami vele jár. Érdemben az, hogy Tandori, Zekudovszkij, Mbdofongó, Fak-Von Csi nincs. És a legtöbb világi lebonyolítás…
„Barátom, ne rontsd el írásban, ami szóban olyan jól volt magánbeiktatandó. Hagyd a közbeiktatandókat”, így egyszerre Dömi, aki meg az én gondolataimban olvasott.
Így tud olvasni ő! S nem ez volna-e az igazi olvasás? Aki tud így olvasni, mégsem így olvas, (ön)csaló.
Kihagyott anyagokból (s nem „gyávaság” a kihagyás, így):
A bal kezemnek már három ujja zsibbad, ma hajnalban akkora fájdalom vágott bele, hogy éreztem, mi a totálkár. Valóban kivédőlegességből kell elmennem Cs. sebész barátunkhoz. – Hol élünk, mikor a világ ilyen: egy cég, zászlóshajóul, hipp-hopp közli, nem lesz nyugdíj a dolgozóinak?? – (Naná, a példát sokan fogják követni. A törvény nem szólhat bele. Ah, a törvények! Ah, felvilágosodás kori írók, mit filozofáltatok! Az államfilozofáló írók egyetlen haszna a saját hasznuk. – Nekem a létminimumom a Totyi és az itthoni két kártyaliga. – Bejön valami, megjósoltam: lesz az, hogy már a gyógyszerek ára is a bécsi, a honoráriumunk az ausztriainak a negyede se! Az írók honoráriuma még rosszabb arány, mint a minimálbér, az állítólag itt az amottani legrosszabbaknak a fele. (Persze, az se.) Tehát megpróbáltam becsukni a szemem, mint Balzac papja, 86aki hiába jósolta (volna) a mulatozó népnek, zsiványok fűrészelték el másnapra kocsijuk alatt a hidat. De a világ ma nem ilyen romantikus. Hiába hunyjuk be a szemünket. „Előrehaladásunk” napsugarai oly erővel törnek ránk, hogy szemhéjunk felcsusszan: s látjuk a Polybé (a Polybé!) árának emelkedését 2,70 forintról (eleve volt még „fillér”! de a mi pénzünk, a forint olyan nagy péééz, hogy nincs kis-egységgye! a jó ízlést a magánemberként talán jó ízlésű „elhivatottak” a Nagy Dolgokban nem hogyishívjákolják!) 580 forint körülire ment. Ment csak az utóbbi hónapban ebből 100 forintot. Most akkor, mondjuk, az irod. hetilapnál kaptunk anno 1000 forintot egy cikkért, ma 8000-et. Phuhh. S végig így. Végig így! És aki nem üzletember? Nem „vállalkozó”? S én, az író, mint vállalkozó! Musil, csak ne emlegessük Musilt, éhen halt Svájcban a hitleráj idején, kis híján éhen halt. – Ily témák feldolgozhatatlanok. József Attilának mindenben igaza lett. „Csak hát az én apám egy tényleges tőkés világban volt kereskedelmi főigazgató!” Félek, az más tőkés világ volt. Látjuk, ha belemegyünk a „köz-beiktatandók”-ba, a közhelyekig jutunk. Az átlagember élete közhelyesen van tönkretéve, és otthon elitként reflektál rá: tehetetlenül. Természetes, hogy verebekről ír, mondta a Felügyelőné mamája, mikor nála maceráltak, mit ír a veje verebekről. Miről írjon. (Még a szovjet korszakban.) Miért, és ma miről írj, mondja a Felügyelőné mamája sajnos ugyanígy. De jó, hogy a Kártya Könyve is megvan! Passz.
A témák egymás mellett vannak. (Még a – bocsánat – mi nemzedékünknél, mint a Felügyelőné s jómagam. Egyrészt: a nagy világ87fórumok, művelt nyugati országgyűlések is émelyítőek, ha örökké csak a pénz a témájuk, s mi magunk milyen szerephez jutunk így, átlagemberek? „Hiába, hogy – mint a Felügyelőné mondja – én itt állítólag jégbort készítek, ritka, extra, koncentrált, s a könyv végén, őrület, látni fogjuk, ez a hideg-ügy bejön! Együtt jönnek a témák, mondom. S megragadom az alkalmat…)
…és kimegyek a zárjelből, s azt mondom: sok rá a példa, a kártyabajnokság mely csodás. Íme:
Ha csak egy kicsit is visszább megyek: az OT/2002/I.
Itt történt, hogy Guszti/K/Szuszi nyert, de hogyan! A végén Samuék majdnem feljöttek a nyakára, és Brumi/Bl/Alíz végig ott volt mögöttük. Jaj, nem is. Ezt a Canarinóék nyerték. Miket írok. Látod, Olvasóm, én is ilyenekre vagyok képes. A Canarinóék akkor, nagy utolsó fordulóbelivel, beugrottak Kaktuszkáé elé. És világos, hogy az NKKB/II-t nyerték a Gusztiék. Még én beszélek a világ dolgairól, mikor a sajátjaimban is így leégek.
Talán nem akarnék visszalapozni, igazából.
Hagyjuk azonban a világot. Zűrképe: ld. az iméntiek. (Miket is gyáván – kihagytam!!!)
Mégis, lapozzunk. A köv. OT-t, 2002, hatalmas meglepetésre, az utolsó fordulóbeli győzelemmel nyerték Szidiék az A.A.A.A. klub előtt. 42 pontjuk lett, ejha, 37-re 5! És A.A.A.A.-ék is 42, de – hihetetlen! – ez volt az a torna, amikor valaki (A.A.A.A.-ék) 8 harmadik helyet jegyezhetett! Két első és 8, ismétlem, nyolc harmadik hely. Így haladtak előre:
0, 1, 6, 7, 8, 8, 13, 16, 17, 19, 19, 22, 25, 27, 30, 30, 33, 36, 39, 42
Az utolsó öt tornán mindig harmadikak voltak.
88Talán ez a legkuriózabb eredmény a Történelemben itt. Nem? Ilyen kincseket rejtenek a tornakönyvek. Szidiéknek, persze, három első helye volt, s ezzel elsők!
Az index, már tudod mi az, Olvasó! (Pardon.)
Aloysiusék tiszteletére „y”-t írtam ide „x” helyett!
Aztán: Az NKKB III. tornáján (2002) ez volt:
Samuék a második fordulóban az élre álltak, innen leváltotta őket Záróra/TiLi, de a IX. fordulóban Samuék újra, s innen végig vezetve, 40 ponttal elsők!
Aztán: az OT III. kicsit zűrös lett. Valamiért a két klub, Koaláék és Lancyék, csapattársak (Poohnál) nem tudtak megegyezni valamiben. Így a mínuszok is kevésnek bizonyultak, hát kibékültek, abban maradván, mindketten elsők. Mert ez senkit sem zavart, 38,5 ponttal nyerték, Ullsteinék 37-tel a harmadikak.
Jobb feledni!
Ja, és a Szuper Kupát Szidiék vitték, ők eléggé jól hajtottak nemrég. Feledtem, ah, én botfülű.
Az NKKB/2002/2003 – azaz 2003 – I. tornáján Brumiék győztek, tehát Brumi/Blanka/ Alíz, 40 ponttal, itt volt rettentően sajnálható, hogy Bronzék ugyancsak 40-nel a II-ak. Aztán Bronzék, még mindig torna – vagy szupergyőzelem nélkül, Samuék (de jól hajtottak nemrég, a Samuék! mi lesz a folytatás az NKKB 2004/II-ben?) mögött Bronzék újra II., de hát a totyogó Samuékat be kellett volna fogniuk, jaj! Akkor, mint írtam, nyerték végre e sorozat Szuper Kupáját.
És még visszább, orrom előtt ezek a tornakönyvek-füzetek:
89NKKB/2001. KSPippa Cicu nyeri. 42 pont. A második: itt is Lapos/SzVV/Totyi. Ők is tartják a tartandót. Harmadik a ma szürke Jakabék/Éli!
Szürke? Bármikor bármi lehet. Olvasóm, örülök, hogy legalább valamicskét ismered már e neveket. Az OT ugyanezen évből, I.:
Az 1. rajtszámmal Bulmár (nagy hörgés). Jobb index révén verte Martin/Szpérót (még nagyobb hörgés). Nézzünk oda, III. Poohék.
Majd, NKKB II: Patti/Pipi nyert, nem is oly rég! A doktornő. És Vak Pipi Nénink. A II. a becses férje, Barnabás/TM, a III. pedig Lapos SzVV Totyi, nézzük meg! Mi lett itt a Szuper Kupa? Nem találom, néha fura helyre iktatom be táblázatát. Keresem.
Aztán NKKB/2001/III: Samuék nyerik Jakabék/Éli és Brumi/Bl/Ali előtt. Őrület, sikerklubok. Ah, a Szuper Kupát ismét Lapos/Totyi nyerte, Barnabás/TM előtt, Tituszék a harmadikak. Ez Laposék 2. szuper-győzelme, az előzőn állították fel a fantasztikus, említett 123 pontos rekordot.
Itt már csak az tartson velem, aki valóban beevődött a tárgyba (akibe beleette magát a tárgy). Aki nem, térjen meg a világba!
Említettem a Kaktusz/CH I. helyet? OT/II. S hogy 38-38-38 pont volt Samu, Jakabék, Brumiék!
Majd: OT/2001/III: Liptonék győzelme, NS-ékkel azonos pontszám. Liptonék ezt nyerték AZ ELSŐ FORDULÓTÓL VEZETVE!
Az első fordulótól vezetve.
És NS-éknek a végén 5 pont kellett volna, 4-et szereztek. Igazságtalanság lett volna Liptonékat lehajrázniok. Azzal együtt:
Liptonék örök barátja, az L-es Lancy verte meg a kérdéses döntőben NS-éket!!!!!!!!!!!
Ez a barátság. Ez. (És a mázli.)
90És az NKKB/2000/I-et Záróráék nyerték, második Bubus/YB, harmadik Bronzék/Mi/Za.
Na, mindegy, Bronzék megvannak, mi lesz Méziékkel ma?
Annyit dolgozok (sic) ezen a könyvön, toldok-foldok, Szerkesztőm látja, vágok-ragasztok, elvetek, visszahozok, figyelemre méltatok mégis, és mindez teljes „homályban” zajlik.
Ássak még mélyebb? Érzed, Olvasó, a dolgok kavargását? Nevekét, vonzódásokét, érzed a hatalmas teljesítményeket? Liptonék végig vezetve! ILYEN NINCS. Van.
Nekem élvezet, hogy kicsit visszalapozhatok.
Meddig? Menne – egészen a 70-esekig? Nem, olyan nagy a matéria. Annyi a dicsőség. annyi a nemesen-ugyanaz, míg a politika, fontosra feltolva, zajlott. Pfuj!
Az igazi munka jeltelen szépsége. És kontrasztja, íme:
„A rémes az, hogy ami, törekvésnek, a gyakorlati élet köz-terepén nemes, megvalósulva: minimum bemocskolódott.”
És a lehetőségek a legelemibb emberi hajlamot hívják elő: hasznot nekünk! Akik fenn vagyunk! Mert ki is épp lenn van, ő sem különb. Ez igaz, sajnos.
Furcsa, hogy ezek a „régi” eredmények nekem már nem eleven emlékek. Ha valamiből sok van, mint nálunk a tornákból, abból jön ez. De a pillanatok dúsabbak, pillanatokban gazdagabbak vagyunk. Szent ellentmondás! A „gyakorlati életben” csak a hazugságok kényszerű tűrésével, a hamisításokkal vagyunk „gazdagabbak”. S mi jön még, 2004 után, mi jött, eleve, 1989 után. Mi volt, 91mondják sokan, 1989 előtt, na ja. De nem is hitte magáról az a világ, hogy az igazság világa. Ez a nagy bökkenő.
Gazdag vagyok, hogy így visszalapozhatok. Keresem Liptonék, Laposék emlékezetes sikereit. (Ó, mától nem felejtem: Liptonék egyszer végig vezetve győztek! Isten!)
A robbantók (szörnyetegek, rendben) nyíltan robbantanak.
De J. A. megmondta, bankó a bombarobbanás, mint fillér száll szét a szilánkja. Jó, a robbantó rémalakok sem pénztelenek. Nálunk nincs fillér se. Ízléstelen dolog, lehet mondani? Kinek? Kikről?
Közbevetőleg, az NKKB eddigi Örök Eredménylistája:
Tornák Szuper Kupa
DömiZST 4, 3, 2, 2, 2, 2 // 2, 0, 0, 1, 0, 2
BrumiBlAlíz 3, 3, 4, 2, 1, 2 // 0, 0, 0, 2, 1, 1
CsiripCsCsSzp 3, 1, 1, 4, 4, 2 // 1, 0, 1, 1, 0, 0
Lapos SzVV Totyi 2, 3, 5, 2, 0, 0 // 2, 0, 1, 0, 0, 1
Bubus YB 2, 3, 0, 1, 2, 0 // 0, 0, 3, 1, 1, 0
Bájos Poszi 0, 1, 0, 0, 3, 2 // 0, 0, 0, 1, 1, 1
TituszékMoMu 2, 1, 1, 4, 3, 4 // 1, 0, 2, 0, 0, 0
KS Pippa Cicu 3, 1, 2, 2, 1, 3 // 0, 3, 0, 1, 1, 1
Guszti K Szuszi 3, 1, 0, 2, 2, 0 // 0, 0, 2, 0, 0, 2
JakabékÉliás 1, 1, 2, 1, 1, 2 // 1, 0, 0, 0, 1, 1
Sörösék Rudi 0, 2, 2, 1, 3, 3 // 1, 0, 1, 0, 1, 0
BronzékMiza 0, 3, 2, 1, 2, 1 // 1, 0, 0, 0, 1, 0
Medin Tu Lu 1, 4, 1, 2, 2, 2 // 1, 1, 1, 0, 0, 1
Bankárék Tóni 3, 3, 1, 3, 1, 0 // 1, 0, 1, 3, 0, 0
TVMVGoncsarov 2, 2, 2, 2, 2, 3 // 0, 0, 1, 0, 1, 0
Záróra Ti/Lisi 1, 2, 2, 2, 2, 4 // 1, 2, 2, 0, 0, 0
Barnabás TM 2, 3, 1, 1, 3, 0 // 0, 2, 0, 1, 0, 1
Patti Pipi 2, 1, 2, 2, 3, 1 // 0, 2, 0, 1, 0, 1
Samu PNémó 3, 3, 2, 0, 1, 5 // 2, 0, 0, 1, 0, 1
Ábrándos Trió (SC) 1, 2, 3, 2, 2, 4 // 0, 1, 1, 0, 0, 0
S ezek mögött (a számok túlján) fantasztikus egyszeri esetek vannak. Minden győzelem irdatlan teljesítmény (megérdemelt, szerencsés), el kellett érni, oda kellett jutni. Tényleg van. Talán a könyv hátulján ez lesz: Tényleg van. A Tóvan. De nem. Ez megvan. A Tóvan. Jobb. Ám ezek az eredmények mind tényleg vannak, olyan dolgok. Nem mint a politikai rendszerek, a harc a pénzért, a szemkitörlések, meg amivel kitörölhetjük. Ezek a dolgok tényleg vannak. Ez voltam.
„Ez voltál? És még mi minden! Valld meg kisszerűségedet, hülyének ne nézzenek.” Kafka finomabban fogalmazott. Egy finomabb világ volt az. Az eldurvulást, az igénytelenséget, ma a majdnem kizárólagos-csak-érvényesülési-vágyat nem tudom, mi honosította meg? Kualumbur Gulungur? Japán, a Nyugat? Az Észak Sarka? A pingvinek? Vagy természetes fakadmány. Haladás és primitívség jegyesek. J. A. – ?
És most, Olvasóm, a 2004-es OT/I/XVIII. ford. legjobb 8-as közt ez:
BárányBE – Mézi/Ibraha
Martin/Szpéró – Athos CVö,
de előtte még Palmerék Fülöpkéék ellen stb. Három pár a 8 közé jutásért. Ugrál a gyomrom. Ahogy az utóbbi három év tornáit (villám-futva) átnéztem, a könyvírás fárad(t)ságánál is rémesebb állapot környékez. Ugyan, nagyvilág, globál, juró, hun világ, pannon világ, 1938. dec. 8. – 2004… közti kacat rémvilág, másodlag világ, mikor hogy, kinek-mi. Jön az OT… stb. nagy meccse. Bárányék a klubtársuk ellen. És nem történhet csalás. És Palmerék még előbb. Ne feledjük, pillanatnyilag:
Billék 35 és most befejezték, aztán a köv. ford. pihennek,
93Palmerék 32 és plusz, s játszanak, az utolsó ford. pihennek,
Méziék 30 és mínusz, játszanak és még két fordulóban megvolt a pihenés.
Koaláék most pihennek. 30 és mínusz. Stb.
Lássuk. Tényleg annyi smonca után, ami a világról, a korról stb. szól. És ami reménytelen agytépés. Senki… mondjuk így: a költő úgyis hasztalan vonít. Ki lenne az, funkcionáló meddőhányó-ember, aki azt mondaná, elvtársak, polgártársak, honfitársak, kedves bélelputyiszkaiak itt a tanácsteremben, önkormányzati szálában, igen, József Attila nagy igazságai fogják jellemezni elkövetkező korunkat, melyet azért csak ne… Befejezni sem merem. Így vagyok szabadabb.
Nekem akkor Billék maradnak inkább, Méziék, Samuék, Liptonék.
Az EMMÁ (NEM) NYÓC medve-ügyosztály közleménye: az adatok annyira stimmelnek (ha nem tévesek mégis!), hogy pl. az OT-nek 13 Szuper Kupája volt, s csak azért látszik a táblázati számokat összeadva 12, mert Samu 2-t hozott át az NKKB-ba, és Szidi csak 1-et vitt az OT-ba.
Eléggé érdekes egy ilyen világban, amilyen a mai, a „ki független” kérdése.
Hagyd a világot, barátom, ilyesmit morog Főmedvém, és ha azt mondod, jámbor vagy, légy is az, és ha azt, hogy bizonyos órán, mikor beállítódsz a magányra – és nem az van, hogy „be volnál állítva” –, ha ezt mondod, hogy semelyik óra sem alkalmas, hogy a világ téged keressen, csak úgy érintkezni próbáljon veled, mert ez a világ sem azért nem a te világod, mert olyan a magadfélékhez, a nem e világi aktivitásra valókhoz, mint hozzád, és ha a régebbi világ inger94szegényebbje neked jobban megfelelt (nemlétezik, hogy ezt Főmedvém mondaná), most meg azt se tudod, hány ingered van, „mit tudom én, ma hány ingerem van, mikor abban az ingerszegényebb, de hát persze, hogy tarthatatlan világban valahogy csak megvoltam”, ha ezt mondod, tudd, abban sem voltál meg, ott is, negatívan, meghatározódtál a rend célszerűségei és másokat-kegyelése által, és az egészet hagyd, inkább azon töprengj el, milyen különös, hogy az OT/I/XVII. és etc. átélése ilyen intenzív nálad, és ne keseregj, tényleg, azon se, hogy az igazibb élet is hogyan rétegződik, igen, hogy döbbenetedre volt Kaktuszka nem is oly régi győzelme, és hogy akkor most meg erre föl lett II., micsoda sorozat, a Samué is, és még a Samuéhoz és a Liptonéhoz és a Lapos/Totyiéhoz is vissza fogsz talán kotorni, igen, ezek oly elevenek voltak, rendben, ma nem azok, de ma a Méziékért élsz át mindent, vajon mi lesz? Bal kezed középső ujja is takarosan zsibbad, ne beszélj hát a világ állapotáról, annyi a témád! Ez a könyv mégis ez a könyv lett! Mondd ezt, vagy hogy „Fűmű? Kései fűmű?” S feleld: „A tóvan.” Hát akkor most jönnek még az OT/I/XVII. negyeddöntőjéből ezek a meccsek:
Bulmárék – Kaktuszkáék
Fülöpke Phil – Canarino FB,
s utána Mézi/Ibraha, Athos/CVö ellen!!!
A párhuzamos szerkesztés érdekes példája: a Totyi-elemek következetes (?) betoldása. Hogy pl. kikurjongat „kinti” hangokra, miket csak ő hall.
Hosszú oldalakat töröltem. A Dömi által „Köz Beikta Tatandók” sokaságát. Mit írjak arról, amit a Felügyelőné is így mondott: 95„Elkeserítő, ami itt van” (körülöttünk). És elgondolkoztam a (megnézni rendesen nem volt türelmem, ilyen filmekhez nincs) The Day After című 1983-as amerikai produkció, atomtragédia az Egyesült Államokban, mit tudom én. Undorító volt és maradt az a világ, mely atomzsarolásra épült. Így volt jogos a „Köz Beikta Tandó” mondás, hogy a világpolitika = szovjet belpolitika. És Csernobillal meg is történt „a ruszkinál”, ott történt meg a dolog, s kint jártam az utcán, rám szakadt az eső, melyet Észak-Kelet-Magyarország s a Felvidék felől hoztak a felhők, csatangoltam, akkoriban is csatangoltam még ezért-azért, Budán, s „hekiből” nem nyitottam ki az esernyőmet. Csak évekre rá, akkor jutott eszembe, hogy jesszus, én hamarosan lefogytam akkor 53 kilóra (!), s a sógornőm csaknem bizonyítottan Csernobil következtében halt meg valami rákban, drága jó olvasóm. Így meghalni, kiált fel ezen a hajnalon a Felügyelőné. Mindjárt mesélem Méziék dolgát. Nem fura? Sorsuk épp egy Kártyapakliban szunnyad.
Mikor Kennedy és Hruscsov dolgában – ennyit mégis Köz-Beik-Tatok, Dömi épp alszik még, nem szólhat közbe, olyan közel hozták – na ja, „ők” – az atomveszélyt, nagy gombfociéletet éltem. Túlestem épp az egyetemen, az állás-eligazításra el se mentem, nem remélhettem semmi jót. Valami majd csak lesz. Ah, a kártya mennyire más, ez a bajnokság 1972 óta. De szituáltságomat felboríthatja bármi, Csernobil nélkül is, itt ez a mostani meghízás, nehéz légzés, elemi fulladások, s különben is elég rémes, hogy napról napra élek abban az értelemben, hogy tényleg, mi is volt ez tegnap, mi van ma, mi vár holnap, hiába, hogy ezt a könyvet is írom, jó, sok minden összejön, de az „elemi életem”, a 96Magán Beik Tatandó egyáltalán: nincs-meg-hogy. Csak e könyv van meg. (S a Tóvan?)
Bécs már nem „a Tóvan”. Nem lehetek együtt ott a régiek emlékével sem, a maiaktól ott végképp el vagyok szakítva.
A papír alatt, melyre írok, a másodpéldány: már „rontott” lap. Eldobtam, mert fölös dolgok voltak rajta. Ez a szó szabadsága ma is, íme! Félni kell. Nem direkt, meg nem is… itt… ma… sehogy. Nem kell félni. És mégis nehéz még csak annyit is leírni, hogy akik bármi mód funkcionálnak, nem mint meddőhányók, hanem nagyon is eleven zsebbel… na, már ezt is nehéz leírni… de eleven hiúsággal, meg valahogy ráálltak e pályára, holott külön efféle „képzőbe” nem jártak, medveiskolába pl., a magamféle író meg kijárta N. N. Á., Ottlik, Mészöly iskoláit, kijárta, olvasóként, Kosztolányiékét, József Attiláét, a világirodalomét stb., de hagyjuk, és mégis „e” betűt üt „a” helyett, s fordítva, hát még akkor a köz-funkcionálók, emez így beiktatottak! nem az, hogy ki-ki dolgához mit értenek, de… egyre több a géphiba, hagyom, nem akaródik ez, kár ezekre az emberekre pazarolni a papírt, mikor olvasott-hallott kijelentéseik nyomán a legkevesebb, hogy hitetlenkedve rázzuk fejünket, nehéz leírni, hogy egy olyan világrend aktív részesei, amelyik nemrég az atomzsarolásra épült, ma a pénz egész-emberiség-zsarolására, és hogy mi tartjuk el őket, rendben, hogy állítólag „meg vannak választva”, és ezt Kuala Nullumpurra és a vele ellenséges Buala Dulumpurra (is) értem. Tasmániáról is láttam valamit. Amikor gengszterek ivadékaiból álló népesség, „a fehérek” behatoltak e szép szigetre, kiirtották a még maradék ottani őslakosságot, 9725000 ember volt az, az utolsó szálig. Hogy higgyek az emberiség-katasztrófafilmekben? Rendben van, állítólag fejlett (?) politikai tudatú országok (ah, németek? osztrákok?) sajátja az erős zöld párt. De miért annyi konferenciára járnak a zöld vezetők is? Miért nem gombfociznak, vezetnek amatőrként ma is taxit, mit tudom én, dolgoznak kicsit kertészetekben? Miért nincs Kártyabajnokságuk?
Ó, és miért nem érdeklődnek a párhuzamos szerkesztődés hátborzongató újabb lehetőségei iránt? Jó ez, tőlem. Mikor nekem egy egész élet kellett hozzá, hát hogy ők egy fröccs idejéig…
(Ezt sem komolyan szeretném tőlük, az isten attól óvjon!) Hát mondom, hagyom, a közbeszéd az a közbeszéd, a magánbeszéd a piacon, a kocsmában, egyebütt, hagyom hát, hogy végső soron kifosztódunk, lefosztódunk, mert pl. engem éhhalál, efféle nem fenyeget, és aki teljesen kifosztódik, maga is hibás lehet, kivéve ha nyugdíjas, és egy adott társadalmi megállapodás jegyében dolgozta le az életét, 40 évet, mit tudom én, és még Németországban is baj van a nyugdíjakkal, és Budulum Lumpurban, hallom, bajok vannak, és egyből az egészségügy, a kultúra, az oktatás stb. anyagilag rövidítendő. Ezekről hadd ne beszéljek, a Patyomkin és Visszahajl. Kéz kitüntetésekről meg végképp ne, végső soron egy csomó díjat maga is megkapott, Tandorikám, most mit akar?
Semmi mást nem akarok, csak hogy az ne legyen, ami tavaly, mikor elcsúsztam egy alattomos üveglapon (a hó alatt volt), egy díszkivilágítási tartozékon (de bármin elcsúszhatsz!), és fél napig nem bírtam lábra állni az alattomos sérülés nyomán, aztán se mentem orvoshoz (akkor mit bájtelefonáljak 98bárkivel? majd a D.-vel igenis beszélgetek, mert ő rendesen dolgozik a prózámon, minden, tudósilag, meg a szegedi T. Á.-val boldogan levelezek, mert („hát kedves TéDé”) amit tud, mindent elolvas tőlem, de különben, az „üzleti” kapcsolataimat leszámítva, nem sok emberrel, és miről beszéljünk? a Kártyabajnokságról? holott lehetne! az említettek egyike írta, hogy centire elolvasná, az elejétől, na, erre én, hogy attól megóvnám, de tényleg izgalmas, prousti dolog ez azzal, hogy mire emlékezünk… jesszus, hogy a Lipton végig-vezetését elfeledtem, a nagy utolsó fordulós cidrit! még én is elfeledtem, azt akarom csak, hogy elbírjon a lábam… hogy kapjak levegőt, fizikailag… az ellen majd csak védekezem valahogy, hogy az újságok hírei csak az árak emelkedései révén jussanak el hozzám. Miért, mit akarja velem egy-egy kis pöcshuszár-helyzetű elhitetni, hogy nem a pénzről van szó? Arról van szó. És undorít, hogy még a piacot járva is az ilyen 3 százalékot kell hallanom, az amazt a 15 százalékot, és ezt olyan nyuszi arccal adják be nekünk, hogy mi vagyunk a nyulak, naná. A 2. Bundesligát vagy a síugrást keresve szar csatornáimon, óhatatlan látom a német politikai dolgokat. Csak a pénzről van szó! Émelyítően csak a pénzről. Mondom, „az atom” helyett most ez van.
S ebbe köz-beik-tatódni? Még én is sokat beszéltem róla. (És nem kell pöcshuszározva gorombulni.)
Tényleg, mit gorombázok, értelme sincs. Jaj, pedig, mondom, jámbor ember vagyok, és csak akkor zsongulok, mikor a tasmániai mai-lakos, a gengszter apák révén szintén őslakó, azt mondja, hát igen, ő büszke a 99fegyenc apjára (tessék! büszke az apjára! nem ürült ki az apaképe! nem meakulpázik, s igenis szeretni kell apáinkat, már legalább e tasmán pofa szerint), ki kell tartani, írja, eredetünk mellett, és minél jobban kell élvezni a pillanatokat! Ő kikötői turistahajókáztató. És a tasmániaiak nagy ital- és ételélvezők, naponta más vendéglőkbe etc. járnak, nekik semmi se elég jó. Az őslakosok meg a papáiknak, dédpapáiknak (képzeljünk el egy Nagy Tasmán Ükaparegényt!) túl jók voltak, még jó, hogy megették őket ezért.
Na, ha ezeket leszámítjuk, meg hogy a mai állítólagos Európában élek (bár Svájcban vagy Norvégiában se élnék, ott is öncsalás lehet a köz-boldogság), jámbor fickó vagyok. Mint Szeredy Dani, mondjuk. Lennék. (Ottlik könyvében.) Ritkán mondok olyanokat, hogy: „A politika? folyton beszéltetnek magukról!” Aztán 2%-ok meg ilyesmik jönnek ki csökkentésnek, és 3000 forintok emelésnek, és a legbalgább ifjúsági tévéken is áhítattal mondják: „Kossuth-díjas”, nem gyáriparos-díjast mondanak áhítattal, és ha Ottlik „Kossuth Lajos-díj”-nak nevezte a dolgot, a dolog így a helyén van ezért… és akkor a Kossuth-díjasok szerencsétlen, egy közép-bankvezér havi juttatásának 2-3 százalékát kivető… nem javadalmát, jutalmát, hanem eladott műveivel kapcsolatos üzleti járandóságát nem tudják megadni centrálisan? Miért, ezt én ugyanúgy mondom, ahogy az olimpiai bajnok kardvívó mesélt Ottliknak a gödöllői HÉV-en a tiszti nyugdíjjal kapcsolatos… khm, khm-ökről… miért nem meri leírni az ember ma se, az átlagembert sújtó disznóságokat? ilyen lapokat dobtam ki a könyvből, de visszakéredzkednek, szóval, akár „a ruszkinál”, 100mindenütt a „tárgyaljunk”, az van e világon, amikor valamelyik fél úgy érzi, neki az a jobb, megy az idő, nem kell cselekednie addig se. „A ruszki” legalább (úgy-ahogy) megbukott, de még a Felügyelőné is azt mondja (pedig, velem ellentétben, ő foglalkozik is a politikával, úgy-emígy), hogy azért jobb mégis az Únióban lenni, mint nem, mert akkor a… nevezgeti az országokat, melyekkel lennénk együtt. Hát ha így vesszük, tényleg. Na jó.
Szóval, az nincs megszavazva, hogy a Kossuth-díjasok üzleti járandósága fixre, örökéletig meglegyen.
De a fő bajok ezek: meddig működik (funkcionál) a kezem, visz el a lábam, lefogyok-e, ha nem iszom sört, nem iszom bort (a bort már kiköpöm, nem kell, de a sör a kávéra kell, mert 38 év meló-túlkávézottsága miatt a gyomrom is „kivan”, s amit elértem, így, politikamentesen? Persze, persze, a Tandori (Dömi kérdése: „mi az? mit mondják rólad folyton?” emlékszünk?) egy sajátos érték… Na, nekem ezért lukad ki csaknem a gyomrom? ld. ingerbőség, attól is. És ezek a minimális egészségi meglétezhetések, kérdéseik: ezek érdekelnek, nem a politrukk helyzet.
Csodásak! A Főfelügyelőné maga-ácsolta ajtópótlásai (polcokra), lécezései, linóleumozásai (Lotti „ellen”, kivédőlegesen). S nagyszerű olcsó-bevásárlásai ilyen központokban, a város peremén. (Kutyatáp, kávé, sajt, kenyérfélék, ágynemű, fantasztikus, gyönyörű.)
S ah, gyönyörű volt tegnap a kártya! Bárányék, csapattárs, kikaptak Méziéktől, ők így az elődöntőbe jutottak. Ott is csalás nélkül 11:0-ra verték a derék Athosékat. Hanem CanarinoFB – szintén Mézi/Ibraha 101csapattársa – volt a döntőbéli ellenfél bizony nem kímélték ők Méziéket. Mégis mindenki boldog volt. Velem az élen. Bizonyítja ez is, hogy nem lehetetlent kívánnék semmiben. Csak a kizsákmányolás enyhülését (aki sokat dolgozik az én szakmámban, azt sokat zsákmányolják ki! ezt teszik vele, a műfordító, kevés kivételtől eltekintve, éhbérért dolgozik), normálisabb honoráriumot (röhej vagyok ezzel!), íme, nekem az, hogy Méziék végre tornagyőztesek legyenek, nagyon fontos, mégis meghajtom fejem az adódás előtt, Méziék a harmadik döntőt veszítik el, most egymás után kettőt, ám így is minden esélyük megvan. A célegyenesben mennek már, és
Bill Bob MG CS 35 pont (de csak egyszer játszik már)
Mézi/Ibraha 34 és mínusz (még kétszer játszik)
Palmer/Rémó ZsV 33 és plusz (veszélyes) (még egy meccs)
Lipton Ke Pad 30 (még két meccs)
Canarino FB 30 (még két meccs)
Bulmár OFN 30 (még egy meccs)
Koala PNy 30 és mínusz (még két meccs)
Bárányék 29 (még két meccs).
A következő fordulóban (utolsó előtti) Méziék a Szidiék ellen állnak ki, nemrég döntőt vesztetek Szidiék ellen, kezdenek, a Felügyelőné vezeti színeiket a 16 közt; Palmerék, a nagy veszély – ők Canarinóék ellen küzdenek, na, Canarino, most mutasd meg, ez lenne a szép, holott kisebb a feladat, mint mikor Lancyék megmentették Lipton tornagyőzelmét, írtam itt. Ah, Lancy/Csucsu! Nemes szívek!
Ahogy az „Iskola” olvastán egy volt növendéktársa azt írta Ottliknak, „Kőszeg” leg102szebb felmagasztalása, ez a nevelés, a katonás nevelés, a könyv: így ne mondja rám senki végül a kártyabajnokságok túl bő kontrasztjaira, hogy „ez az, a tényleges mai élettel kell foglalkozni”.
(Dömi: „Köz-beik-tatandók! Magán-baik-beik-tatandók!”)
Apámtól, s ha ő maga nem mozgott is nagy nemzetközi körökben (mozgott!), barátai közt olyan ügyvédek, egyebek voltak (ó, bár faggattam volna ki őket, de hát tízéves voltam, ilyesmi, akkor), akik, mit tudom én, az egyik későbbi amerikai külügyminiszterrel dolgozott egy-irodán, na, mindegy, apámtól sok alapigazságot tanultam. Egyrészt nagyapám szavát közvetítette apám: „Politika hazugság.” Sokkal egyszerűbb politizálni, mint embernek lenni. Ez utóbbiba beletartozik ugyanis, amit a Felügyelőné mond: hogy mintha meglenne újra kis féllábú rigója, akit évek óta etet. Tessék! Reméljük. Meg amit nagyanyámra mondott apám: hogy aki nem tudott kijönni vele, az maga volt hibás. (Nagyapámmal, aki talán alkoholista is volt, én nem tudom, elváltak.) Én apámékat azért se akarom „kiapázni”, mert – ha jóra, ha rosszra – nekem pl. nem mondták meg, hogy anyám első férje agytumorban meghalt, mindegy, miben (engem az se dúlt fel hipochondriákkal, hogy apám nővére is!), és apám, mint a volt férj barátja, mintegy örökbe kapta, gondozásra anyámat, aztán házasság lett a dologból. És én. Nem akarok, mondom, szülőzni, hát azt mondom inkább, amit apámtól hallottam: hogy az egyik nagyhatalom pl. Dél-Amerikában mindig a legrohadtabb korrupt rétegekkel szövetkezett, lespóroltak egy centet mindenről e hajdani politikusai, aztán meg is kapták az uszító szovjetet a 103bérenceivel a nyakukba. Nem tudom. Pillanatnyilag úgy fest, a volt szovjetet „a Nyugat” (na, köszönöm) kipénzezte. Meglátjuk ezt is, ne lássam meg. Nem sorolom az alapigazságokat. Ha alapigazságokra fogok vágyni, majd az NKKB és az OT eredményeit tanulmányozom, de hát, be kell látni, nem csinálhattam ezekből könyvet, nekem ugyanis egy könyvet kellett csinálnom, ez volt a lehetőségem és a kötelességem is, még egyszer, nem összegyűjtés formájában, meg kellett próbálnom: mi az, ami… ami nem „Tandori” csak. Relációbb.
Így: „Barátom, nekem te ne legyél egy apaképp!” Így Dömi, két p-vel, a relációkról. „És manapság, mikor kinek-kinek a szavát úgy lesik, ne mondj olyanokat se, hogy neked 56 óta „egy 56” az egész, végig. Csak mert azt a „le a vörös csillaggal”-t nem mondtad ki. Legyen neked apakép, hogy apád visszatartott a heveskedéstől”, így Főmedvém, aki úgy nyilatkozik, mint a sportújságokban a különben netán bakogó-makogó sportolók (csak az ilyen sportolókra mondtam ezt! vannak örökké márcosan, simán szövegelők, meg aztán teljesen normálisak is, bőven), úgy, mintha az újságíró eleve úgy olvasná. Szóismétlés. „És ne heveskedj! Ennyi az az egész.” – Komolyabb kérdés, hogy az OT a XVIII. ford. után hogy is alakult. Őrület. Jó, Bill most pihen, de ha Palmerék és Méziék nem jeleskednek, ott vannak a 30 pontosak, akik még rendre kétszer játszanak: Liptonék, Canarinóék (!), Koaláék, és még Bárányék is a 29 pontjukkal feltörhetnek, helyezésre minimum jók, I–III. valami. Bárányékhoz alkalmilag e tornára átment az NKKB-ből, Ábrándos mellől, mint írtam, Simonka és Celesztin. (Micsoda boldogság 104volt nekem az 1986-ban, hogy Szpéró mellől nem mentem el Angliába! ld. korábban, itt.) Hát Bárányék kikaptak Méziéktől, írtam az imént, s a Simonka azt mondta: „Nem azért jöttünk át az OT-ba, hogy a csapattársunkkal kiszúrjunk!” Szép! Mondom a Felügyelőnének, ez, akárhogy vesszük, ritka egy könyv, ez itt. Ilyen nyers, mégis árnyalatosan átmenetes (vagy sem) szomszédságban egymás mellett nyers világ, éteri összetartozások, igen konkrét adottságok (a kártya), nem nagyon szoktak lenni, együtt. Salinger a családdal próbálta ezt, nálam messze nem így adódott, hanem Dömiékkel, Szpéróékkal (ma Totyi), meg a többi. Magát a kártya-alakulást is gyengéden nézem, mintha élőlény lenne. Igen, élő lény a kártya alakulása, ezt nem tudom megmagyarázni. És itt nagy-nagy elnézéseket is kell kérnem. Bájtelefonálósdi? Nem csak! Semmit sem tudok már elviselni, ami „fenyeget! Hogy valami telefon holnap hivatalosan bejön, intézni kell a dolgot. De nem túlzom el kicsit? Ma röstellhettem magam: betévedtem régi másolóirodámba, ahol a fiatal főnök úrnak ezzel jó napja lett. Oly rég nem találkoztunk, s más szóismétlések. Még én volnék emberkerülő? Csak úgy legyek az, ahogy az erdőkerülő erdőkerülő. (Régi viccem. Minden ismétlődik. Mi újat mond ez a könyv? Csak rétegződésében, kontrasztjaival mondhat. Ha.)
Valamicskét menjünk vissza mi is. Itt egy 1999-es OT, ahol – de érdekes! mégse 45 pont a rekord, hanem – 46! – Bulmár ennek a rekordnak a beállításával győzött. Megint letarolta a mezőnyt, az akkor még Szokol/LT/Fami és Bárányék 38-38 ponttal végeztek mögötte. (Mézi utolsó előtti lett.) Visszább: az 1999-es NKKB Szuper Kupa, aha! Lapos/SzW/Totyi nyerte az utolsó tornát, 105és itt állították fel a talán megdönthetetlen 123 pontos Szuper Kupa-csúcsot, mögöttük akkor KS/Pipp/C 107, Sörösék/Rudi 104 etc. Őrületes eredmény: Lapos/Totyi 36+44+43 pont, a három tornán.
Előtte volt nagy Lipton/KePad siker. 44 pontos tornagyőzelem. Még korábban: Kék–Sárga Pippa Cicu, a 46-os rekord felállítása. Csináltak egy 16 pontos utolsó negyedet! Laposék a XV. ford. után még (32 pont) két ponttal vezettek előttük. 44 pontjukkal csak másodikok lettek. (Ez a 44 pont a fentebbi 36+44+43 része.)
Ezek felülmúlhatatlan dolgok. Jó fölelevenítenem emlékeimet! Hála néked, Olvasó. Az NKKB-ben, korábban itt, az NSPepiMB az 1-es sorsolási számmal (most ezek Famiék, az 1-es) nyerte 43 ponttal élete első tornáját. Mennyi levél, falevél, koala- és madárkép van a üzletekben, képeslap, minden. Van itt egy szép, 1998-as Csiripék-tornagyőzelem is, Szidiék előtt. Akkor Szidiék még az NKKB-ben szerepeltek. Laposéknak a IV. helyen, ez az a kétszer már ideírt 36 pontja, na tessék. Kerek a kép. – Micsoda mackóképek, micsoda falevelek ebben a tornakönyvben. A többi könyvért a Medveszekrényt kell megtúrnom. De meg fogom. (Aztán mégse. De gondoljuk meg: ha egy ilyen OT/I. 2003/2004 ilyen dúsan konkrét, „mennyi lehet” 80 torna!)
Ide valamit még. Mert ez egyrészt, formailag, az OT mostani regénye (na ja!), egyebekben pedig… összetett dolog, nem futtathattam ki a szándékolt fő motívumra. (Hogy a kártyabajnokság mi volt, nem írhattam meg úgy, hogy „hogyan is volt”. Ez látszana abszolútnak (kizárólagosnak). De van az összetettség gyarló telje. Az írás, amilyen ez is itt, sajnos, ily abszolútság 106igényével létezhet csak. Hogy neki s csak neki van igaza – abban a valamiben, ami ő, azaz: a mindenkori írás. Mondtuk ezt. (Az elején.) Mivel be vagy avatva, Olvasó, kivel hát, íme, kapcsolatomat jelenti ez a könyv, magánemberként nem érintkezem, az csak (általam pillanatnyilag elháríthatatlan) istencsapása lehet, futó, azonnal megszüntetendő véletlen, rámköszönés, bolti-pult ügy (Dömi, ez itt egy „tetendő”, akkor!), máris rátérek erre, ez az egyik téma. – Apróságok. Milyen kevés zoknit, alsónadrágot, fehér sortot, fehér (koszvadt, rongyos) trikót váltogatok csak; Totyi ebben a trikó-fehér, sort-fehér szerelésben ismer; kevés inget, két kinti nagykabátot, egy sálat, kesztyűt még, bár kezem összefagyhat, állítólag, nem hordtam ezen a télen még (tessék! a kezem jó lenne, csak szétgépeltem), kevés holmi, kevés pár pizsama (alsó-felső) váltogatja egymást a fregolin. Feljegyeztem valamit arról is, lehet-e két embernek eszményi kapcsolata. Kezdjük máshonnét. Mekkora különbségeket bír el az „eszményi” fogalom? Kinél-kinél másmennyit. Dömivel, Dömiékkel eszményi a kapcsolatom. S mégsem az. A tragédia fenyegető árnyéka miatt nem. (Mi lesz velük, ha mi meghalunk? S a többi, s meg fogunk.) Totyival? Nem. Eszményi lehetne, de mi lesz velem, ha ő hal meg előbb? Eszményi lehet-e más emberrel a kapcsolat? A Felügyelőné maga mondja meg, ő mit gondol e tárgyban. Nem vagyok családkiíró (családirtó) író, hahaha. Magammal azért nem eszményi a kapcsolatom, mert… nem az abszurd emlékeim miatt, nem is. Hanem mert szép, szép, viszem ezt az életet, életvitelem van, s ez megy is, pillanatnyilag. Tavaly januárban is kibekkeltem az orvosokat, mentőket, sérült maradtam inkább, de nem 107adtam magam – pardon – emberek kezére. Hanem ez meddig megy? Ha már egy nagyobb fogorvosi beavatkozást is inzultusnak veszem? Meddig megy így, ez a másik téma, hogy én, aki – más könyveimben ott van – Totyit és Szuszit anno a szinte biztos füsthaláltól mentettem meg, azzal, hogy nem nyitottam ajtót a tűzoltóknak se (fura ezek után a tűzoltókocsis majdnemhalál!), én nem akarok magánkapcsolatot senkivel, marad a szakmai és „üzleti”. Emberkapcsolatok, mint jeleztem, lezárva. Nix telefon, bájolgás.
TOTYI MA DÉLBEN MAJDNEM MEGHALT! Érdekel is engem a világ, mikor majdnem „én öltem meg” – Totyi közreműködésével, saját közreműködésével – azt az egyetlent, akin… aki által… hagyjuk. A Felügyelőné a konyhában volt, épp akkor jött haza, s én ki akartam menni hozzá a belső (a veréb-) szoba kis ajtaján át, ennél az ajtónál erőszakoskodtak madaraink mindig, repültek ki a meg nem engedett, életveszélyes konyhába. Szerencsére lassan húztam be magam mögött az ajtót – gépies óvatosság –, de azt hittem, már a fölemelt könyvvel, elriasztó színével, megoldottam a dolgot, Totyi bent marad. De ő iszonyú, halálos gyors. És surr-zurr, egy kis koppanás, ott volt, szerencsére csak szárnyával ütközött az ajtónak, magasan. Jó ég. Nem kommentálom. Végem lett volna. Ha Totyi meghal, akkor végünk, hogy Dömit variáljam. De ha van fohász, ima, ha van jó kapcsolat a sorssal, íme: 1./ hogy tegnap nem zúgolódtam Méziék kis balszerencséje miatt, elfogadtam, még nem biztos az I. helyük jó esélye; 2./ hogy ez az ajtó annyit látta Szpérót, meg más története is van, nem mesélem, mert családtörténet; 3./ és nem halhatott volna meg Totyi épp akkor – 108épp most –, amikor a Felügyelőnének a magam kis családíró-kiíró, családirtó ötletét akartam volna elmesélni, írótársaim most már sok évtizedes apakeresése, apakiírása stb. után. – Ez volt, s e napra írtam ki a XIX. fordulót, s azt hittem, legnagyobb „gondom” az. – Beszélgettünk másról is. Valaki, aki többet tehetne többünk ügyéért, meg lett bírálva általunk (a Felügyelőné és én). Hogy funkcionárius, így nem a mi-félénk, nem a fajtánk. – Totyi rettentő ragaszkodása hozzám. Folyton rajtam. Karszékemen stb. S meghalna! – De, írtam fel, ha meghalt volna (NEM!), nem tudnék átállni, s így sem tudok átállni a „minden eleve szar” életkönnyítő felfogásra. Nem szar minden. Van tét. – S kinek meséljem el az egészet, szakmailag akár, közeli embernek (ki nekem az?), hát ezért írom meg. Ezért írok. Feljegyeztem, hogy: „Iszonyú profi író, írógondolkozó vagyok, mert Totyi sokadik majdnem-tragédiájához azonnal az írói emlékeimet (a maiakat) kapcsoltam.” Ld. az iménti 1–3. pontot. Ha Ottlik azt írja, hogy szerinte az író az angyalok földi megbízottja, csúnyább szóval mondta ő ezt, felderítője, hírszerzője, még csúnyább szóval… nem szeretem ezeket a fogalmakat, mert ügyosztályok rút földi ügyekkel elrontották a legtöbbet… hanem én mégis a kivédőlegesség önéleti, Magánfelügyelője vagyok, ugye, és ez azért is mulatságos, mert a jelek szerint annyi zűrzavart, kalamajkát nem tudtam életemben kivédeni, és magam is képtelenül viselkedtem tömérdekszer. Holott az volt gyerekkorom óta az elgondolásom: 3 jó nem ér meg egyetlen rosszat. Az állatokkal úgy vagyok, hogy képtelenségeiket elviselem, de ha bajba jutnak, azt nem? Az emberek képtelenségeit nem viselem el, de 109ha bajba keverednek, nem nagyon érdekel? Szerencsére a sors nem az ilyen mondásaimért „jutalmazott” ma, amikor Totyi életét megóvta. Kivédőlegesként a Totyi életét (akár önmaga által is) fenyegető veszélyek teljes elhárítására törekszem. Mellékes ehhez képest, sikerül-e (így nevezem a csak magánemberi kapcsolatokat) minden bájolgást vagy fürkészősdit kiiktatni az életemből. Ki kellene.
Totyi, mondja a Felügyelőné, oly csodás. Ahogy teljes életet alakított ki „magányában” (is). Ahogy a „zenékre” reagál. Ahogy nem zavarja a téli ablakbepokrócolás: ez így – odú.
Az OT/XIX. elindult. Jaj, Palmer máris kikapott, neki szegénynek nincs már matematikai esélye a győzelemre, s ugyanez a sors érte utol a Lipton-klubot is. Fami nyert itt, de hiába, ők már kiestek az esélyesek köréből. Canarino győzte le Palmeréket, s ezt jó néven vette tőlük a medve-közvélemény, mert „ha Méziéket meg tudták verni, most is bizonyítsanak”, ez volt. Méziék este játszanak, utolsó párban. Igen, és Koala PNy is nyert, még van valami kiszámítható esélyük. Visszavágó a Mézi-meccs, Szidiéket kellene legyőzniök. És Martin/Szpéró A.A.A.A.-val találkozik. (Szintén matematikai esélyek, nagyon halványak. Totyi már alszik. Nagyon vigyáztam rá délután.)
Hát ez volt Titusz napja! Az élet ilyen: Titusz császár, akinek tegnap volt a napja, csak úgy mondom, keresztre feszíttette Simont, akinek ma van a napja. Ha Totyi tegnap meghalt volna, legfőbb gondom az lenne, hogy nem tudok hogyan megszabadulni az életemtől. (Nehogy Dömi bezárasson ezért! Csak azért nem zárat be, tudom, mert akkor is 110elvesztene.) Érvényes-e bármi viccem, azok után, hogy Totyi ezt a szakadékot tárta föl előttem, teljesen naivul? Érvényes-e, hogy „nem megyek sehová, csak ha előállítanak; viszont engem 1938. dec. 8-án már előállítottak, sőt, előbb valamivel”? Mit kell nekem írók sok évszázados seregén tréfálkoznom, hogy családírók-családirtók? Mit érdekelnek engem az írók? A Felügyelőnének van igaza: Totyi él! Nem szabad képzelegnem! Nagyon kell rá vigyázni. Mert ő nem tud magára. Ő életazonos. Biztos az életében. Hát igen. Rilke: oroszlán, ki nem ismer hanyatlást. Csak én ismerek sokakat, akik sosem térnek magukhoz a kedves emberük, állatuk halála utáni én-nem-tudom-miből.
Az OT/XIX. sem ragyogott igazi fényben Nyertek pedig Méziék, egy őrjítő, verekedős partiban Szidiék ellen, akik nem adták olcsón a 6:5-öt (Méziéknek). Szpéróék 11:0-ra verték A.A.A.A.-t, Bárányék is kikaptak. Most a még tornaesélyesek így festenek: 1. Mézi/Ibraha 36 és mínusz és játszik; 2. Billék 35 (épp nem játszanak); 3. CanarinoFnac–Berci 32 és játszik; s vicc, Martin/Szpéró, 30 pont és plusz és épp játszik. Koaláék, A.A.A.A.-ék, Liptonék és Bárányék, de Fülöpkéék is elvesztették esélyüket. Ez az utolsó előtti fordulókban gyakran van így. Dili, ugye, mennyi mélye van (lehet) 32 év tornáinak!
A tornakönyvek tömérdek könyvelést jelentenek, ezt a Felügyelőné „csak úgy bámulja”. Mégis ő a – jó! – közönség, én vagyok a kártyabajnoksággal az író. De különben az ötletek nagy tömegét (Dömin át) a Felügyelőné szolgáltatja, már ha jól van, s nem dühöng a Lotti vagy egyebek miatt, nem fáj az ez-meg-az neki, s így tovább. Ergo, mert ő játssza a bajnokságok felét, ez közös könyv 111valahogy. Kérdik tőle sokszor, te mit csinálsz. Nem mondhatom már, hogy „végső soron Tandorit”, mert a Dömi nem tudja, mi az, amit annyit mondanak, hogy Tandori.
Jaj, istenem, hagyjuk ezt. Mit keltem ki magamból a minap, egy cikkben, hogy nekem nem kell a „külön szerencse”, nekem (ha már annyi adottságom el kell szenvednem) kijárna a Jó. S mindenkinek. N. N. Á. tanárnőm sem unta volna, versében írja, „az örök üdvösséget”. De a legtöbben így veszik ezt: szerencséd volt, öcsi. Csak az ilyen írás, mint ez, nem a legtöbbeknek szól. No business.
Mégis nyugodtabb nap volt ma, lementem, s bár nem tudtam, mire, miért, vásároltam sok papírt; salátát Totyinak, és borzalmas lenne, ha nem vásárolhatnék neki salátát, és erre mondom: ha engem ilyesmik fenyegetnek, hát ne várd, öreg, hogy bájcsevegjek veled, s hogy az emberek víg dolgaiban komor vagyok kicsit, de szakmai dolgokban (ha tényleg azok!) nem dohogok. Az együttlétekre pszichós vagyok, így látszik mindenesetre, holott ez a normális. A kártyában nincsenek nevetséges riporteri kérdések, mint az igazi sportban, műdolgokról. Mézi pokoli partiban nyert NSPepi/MB ellen, a négy közé jutott, itt Lancy SvÖk megverte. De Canarinóékat (micsoda sorozat), akik a döntőbe jutottak, szintén (legyőzte a Lancy-klub, derekas). Így az állás a XX., utolsó forduló előtt: 1. Mézi/Ibraha 37 és mínusz 2. BillBobMGCs 35 (3. Palmer Rzsv 34 és plusz, de befejezte.) 4. Canarinóék 34. Több esélyes nincs, elhulltak így heten. Totyi ma sok képeslapot vert le, én képeslapokat rakosgattam, mint Schwitters (akihez hasonlítgattak már engem) Hannoverben a Nerz-művét építette. Ha Totyi meghalna (holnaptól e 112szót le nem írom megint), én pöccentgetném le a képeslapokat? Nagyon velem volt ma, fürdött, kártya közben a kezemen stb. ült. Kegyelem, hogy Totyival mehet tovább az élet, másképp nem is mehetne. Nagy szavak? – Irtózatos erő kellett 2003-beli munkáimhoz, most rettenetes fáradt lehetek. De ez miben nyilvánul? Sör marad, de kevesebb. Amit a Felügyelőné hazahoz. Elvből nem hozok. De csak elvben! Milyen baromságokat írok ide! Hiába, hogy a panaszkodás ugyanolyan fals, mint a fegyelmezett tűrés… (??) – Mert Totyi egy nap igenis itt fog hagyni, jóllehet 2003. jún. 1. a tűzoltóautó (kik olvasták azt egyáltalán?), s visszatér belém, Baudelaire, vad kavargásban, pokolban, a tél, az egész rémség, a széthullt életanyag köröttem, ahol, e lakásban, Totyival minden úgy renden van, ahol Főmedvém a Manu és Menotti alapján így hív: „Menyu” (ez az M.), ahol az életem kész csoda, szervezek, tervezek, igen, beáll, hogy magányos, szomorú és reménytelen vagyok (ma is).
De Totyi harsog odaátról: élek.
Hogy „odaátról”: ne kössünk bele. A másik szobából. Ahol annyit dolgoztam. Fordítottam sok száz könyvet, kötelezően elolvastam sok tucatnyit, de hagyjuk ezt; a magaméit annyiban ismerem, hogy papírra kellett vetnem valamennyit; és akkor, íme, valami igazam csak lehet, ha mondom: ez hosszú időkre visszamenőleg, egy bizonyos „hajóosztályban” talán abszolút, a legjobb prózai munkám. (Más hajóosztályban van egy, szerintem, gáncstalan esszékötetem, A Honlap Utáni címmel, és zászlóshajónak ígérkezik a Galambocskám – Tőrmellék. Hagyjuk ezt.) És akkor (hozzáteszem, e könyv megannyi hibájával együtt, így értettem!) itt ez a könyv, 113itt vannak az állítólagosan komoly „életbeli fontolásaim”, végső soron „verekedéseim” azért, hogy miként is éljek, itt van csak a fürdőszoba sarka is, melyre rálátok a klozetton ülve, itt vannak a testi nyavalyáim stb. – és ez mind attól él csak, hogy-és-ha a Totyi él. Jó, eltelt egy kis idő a konyhaajtó majdnem-balesete óta, szegény drága kis rozzant konyhaajtó, hiszen „őt” is megsimogattam mindig, ha Totyi mögötte aludt benn, igen, és nem lennék élő most, mindenemmel együtt, ha a Totyi nem élne. Haladékot ó, még évek haladékát kérem, Szpéró halála is rettenetes volt, a Samu élt 13 és plusz töredék évet, Alíz nagyot élt stb. Totyi ráadásul azonban Egyetlen, Szóló Veréb lett, vele valami meg is szakad, teljesen kiürül az élete-módom ebben a lakásban etc. – S akkor a kártya. Mézi mellé jött fel Totyi könyvbeli második szereplőnek, Dömi meg állandó szereplő volt, ilyen ez a regény. A felügyelőné, Billék: állandó szereplők. Hát tegnap este, mit mondjak, Canarinóék a 8 közé jutottak, de Mézi is a 8 közé jutott, szegény Billék pedig kiestek. Hosszú vezetés után. Most úgy áll a dolog, hogy ha a 8 közt Canarinóék, Méziék is nyernek, Mézi/Ibraha megnyerte a tornát, mert igaz, hogy a 4 közt, ha Canarinóékkel (!) összekerülve vesztenek a Méziék, már nincs annyi pont a pakliban, jelképesen, hogy az elért 40 pontjukkal, mínuszuk ellenére, Canarinóék lehagyhatnák őket. Jaj, hogy csapattársuk, a Canarino/FB így feljött; nélkülük nem lenne gond, de…
114Hogyan lehetne ráadás egy regény-félének az az utolsó (pár) oldala, mely a cselekmény befejeződéséről ad számot? A cselekmény ráadásul be sem fejeződött, mert… Nos, Kiadóm, aki velem drukkolt, valósulhasson meg ez a lehetetlennek látszó vállalkozás, és remélem, utána páran úgy ünnepelnek majd – mert megvalósult, ennyit tudnom kell! –, mint egy norvég síugrót a Négysánc után, vagy mit tudom én, ahol és akiket ünnepelni szokás, mondjuk medvéim ujjonganak… Kiadóm azt kérte, 100 oldal legyen, és milyen igaza volt! Ebből lett meg, legalább 1/3 részt a könyvnek ez a formája és… mije is? A többi oldal tehát ráadás. Sajnos, rosszul indul ez a mai nap, Vízkereszt, 2004 napja. Canarinóék is, Méziék is túljutottak az első fordulón, de akkor már csak Canarinóék, mert Méziék kiestek, vereséget szenvedve arról a Martin/Szpéró klubtól, amelyik most a 4 közé jutásért Canarinóékkal játszik, s este győznie kellene. Fakó a szívem, nem tudom, mi lesz. Totyi is sok életveszéllyel él, váratlanul belekap a számba, valami morzsa maradt a szélén? Nos. –
És akkor este. Beszélni alig tudtam az izgalomtól. Próbáltam beszélgetni mindenről. Arról, hogy az irodalmi pályán velem kapcsolatban kínosan betartják az ízlésességet: alig egy nagy, üres dicséret, hahaha! Írásban soha! És meséltem Totyit. És akkor…
Martin/Szpéró a négy közt 10:1-re verte Canarinóékat! És megvolt Mézi/Ibraha első tornagyőzelme, majdnem 28 évi játék után!! 115És Ullsteinék is megszerezték a bűvös 30 pontot (14-en a húszból), és Pooh nyerte a XX. fordulót, végül Szpéróékat legyőzve. És Canarinóék is boldogok voltak, szörnyűnél is szörnyebb lett volna, ha csapattárs a csapattársat elüti. Másodikak lettek, szegény Billék a harmadikak, és Palmerék után Szpéróék az ötödikek, és Koaláék (Rudi húga, Nyuszi pl.) a VI.
És holnap már Dömiéket, az NKKB-t sorsolom, táblázataikat rajzolom.
116Főmedvém ragaszkodott ennek végbe-iktatásához. Tehát röviden: egy-két nap, hogy megszervezik Mézi/Ibraha méltó ünneplését. Mézi, tudjuk, gyűjtőnév: és több ilyen kis flakon-medvénk van, egykor méz volt bennük. Ibraha zöldikénk említett tragikus sorsához az is hozzájárult, amit úgy hívunk: „emberi tényező”. Egy lelkes madárbarát – ma már nem él szegény! az operativitást egyesítette valami fura érzelgősséggel – el akarta kunyerálni, a Felügyelőné hajlott e kérésre, én sietve akartam Ibrahát felnevelni, s talán az őszibarack (madárnak ne!) rostjai és a túl hamar befalt homok (kell pedig a begy működéséhez) okozta a tragédiát. Se Phil, se Ibraha halála nem volt épületes. Láttunk így vagy 40 halált. – Tegnap este két szempontból is irtózatos nyomás (feszültség) alól szabadultam. Az egyik nagy munkám kontroll-szerkesztésével kellett szembenéznem. És csudás! Éljen! Méziék győzelme más. Magam már megküzdöttem tavaly azzal a munkával (a Parzival c. lovagregény fordításáról van szó, mindegy), de Méziék… És most, látod, Olvasó, az én „lelkemnek” megfelelő a helyzet az OT-ben. Mindenkinek van tornagyőzelme. Így szeretem én a világot. Ugyan már, hogy hanyadik leosztás a legtöbb közszerepelő… ugyan már, emberi széttagozódottságunk (kocsmák népe és tolakodók), ugyan már. Rend van az OT-ben, és tényleg csodásan fejeződött be ez a regény, sőt, regény lett. (Mégse írhatom címbe ilyen ügyiratosan, hogy „Az OT 2003/2004/I. regénye”. Mit hinnének rólam? Hanem hát nem az „Emmá Nyóc” regénye sem ez. – Naná, nem „nyóc” nekem, milyen volt 117Méziék útja. A könyvnek köszönhetem, hogy olyan átélten lapozgathatok vissza a tornakönyv emez adott részében.) De tekintsük Méziéket: eleve a szerencsétlen 13-as szám volt a rajtszámuk. Igaz, ezzel nem ért el klub jobb helyezést a legutóbbiakban. (Ismertettem ezt a kimutatást, de még hátrább is nézek hamarost.) Tehát: a bekarikázás az, hogy elsők:
Íme, a sokáig olyan kis „szürke klub” révbe ért! Sztárok ma. (S itt így haladtak előre, a bekarikázás: élen!)
És Bill: a VIII. fordulóban átvette a vezetést. És vezettek ők még a XVIII. után is. De akkor…
Canarinóék meg: 6 pontjuk volt, mikor Méziéknek 13, aztán 14, mikor Méziéknek 20. A XV. fordulónál már közel kerültek, 24 nekik, 26 a Méziéknek. És mind Méziék, mind Canarinóék 13-13 pontot szereztek (nagy hajrá!) az utolsó 5 fordulóban.
Mézi 13 ponttal kezdte (V. forduló), aztán két 5-ös ciklusban összesen 13 pontot szerzett, s végül egy ciklusból is 13-at. És 13-as volt a rajtszámuk. Aki az ilyet szereti…
De búvárkodni lehet, s a könyv miatt, már csak magamnak, fogok is. Méziék, megjegyzem, a Kis Egyénit is megnyerték, de hogy milyen szoros verseny volt, jelzi, csak ők érték el a 100 pontot. (Tudjuk, a 16 közt játszott meccsek kártyalap-pontszáma.) A Nagy Csapatot Bulmárék nyerték (Bulmár, Bill, Ullstein, AraTrafik). A Kis Csapatot, persze, Bárányék (Méziék és Canarinóék mellett Bárányék és Liptonék). S így tovább. Jelenleg a múltkori 905:895 arányt követően (az a felügyelőné „javára” volt), most 307:293 118lett „nekem”. De ez nem számít. Dömiék sorsolásánál (NKKB, még ma) a medvék és társaik nagy latolgatásokba bocsátkoznak majd, mit ígérnek a rajtszámok. Most ez lett a sorrend, rajtszám szerint az első hat helyezetté:
13 – 16 – 18 – 4 – 9 – 5 (Eltalálhatatlan, akár egy ilyen francia lóversenyfutam.) Nézem, korábban mi volt, ugye, az utolsó NKKB-ben, az utolsó OT-ben semmi 13 és 16, a 18-nak van egy VI. hellyel, aztán… és lassan búcsúzom. Dömiék, az udvariasság határain belül, készülődnek már a maguk dolgához. Totyi él. A Parzival kontrolljával nagyon jól tudok együtt-élni. Ne csússzak el az utcán. Hagyjam a sok sört is (nem is kell igazán, csak valami kell), próbáljak lefogyni. Nincs sok erőm. Nagyon ki-dolgoztam magam. Fáradtan ébredek. Tegnap este halántékgörcseim voltak, mint szinte soha. Sok volt! És: 2003 elején a 13-assal Samuék nyertek azért, s a 16-os is volt meg jól.
Egy szókimondóbb medve:
„B.+”, tédé, ha meg téged spec. igazán értékeltek volna, már rég nem értékelnének! Ez lenne. Nem jobb akkor várni, vagy pláne már nem is?” Mi az, hogy!
(„Tolakodjunk le!” Dömi)
Visszavonom mentegetőzésemet, hogy meghaladtam volna a 100 oldalt (gépelve). Mert nem haladtam meg! (Meghaladtam.) Ugyanis, mint korábban itt céloztam rá, „gyávaságból” kidobtam a legzaftosabb, „világi” (e mai világra utaló, finoman szólva, epés) oldalakat. (Nem mindet!) „A sör rossz az epének!” Így Dömi. Az OT hihetetlen izgalmai után elkezdtük az NKKB-t, a 2003/04-es II. tornát. A viharos tenger után (nem mondtam 119még ezt? páratlanul újító hasonlat): akár az olajozott víz az öbölben.
Dömivel (előveszem őket olykor, Brumit, Dömit, Csiripet, nézünk tévét, ilyesmi) láttunk egyszer egy filmet Genováról. Írtam erről egy verset, talán nem is sikerült rosszul. Idáig lehet elmenni (a közlésben). Hogy milyen jó volt Dömiékkel nézni a filmecskét, az elbeszélhetetlen. Jól belemásztam tehát ebbe. Nem tudom, T. Á. számára lesz-e erőm, hogy az NKKB-t és az OT-t (majd) ismertessem levélben? Cs. A.-nak mindig írok e dolgokról. Lassan belejöttem ebbe az írásosságba. Holott különben sokszor keserves a napi 15-16 ily intézendő. De sem Cs. A., sem T. Á., sem egy bizonyos „Morszelf” – nem „intézendő”. Meg még más levelezés is van, ami üdítő.
Békés napok zajlanak, nagyjából. Meredekebb hangú cikkeimet vagy nem olvassák el, vagy úgy tesznek (sokan), mintha viccelnék, sőt, bohóc lennék etc. Mostanság fogadtam meg, sőt, abban a lapban, melyben könyveket „ismertetek”, egyszer végre meg is írom: ma élő írókról soha többé! Hogyan jön ez ide? Egyszerű! Ki fog majd erről a könyvről? S akkor, ha nem? Akkor, ha I/A-nyertes ló vagyok, és senki nem… hát ki vagyok, hogy feltolakodjam? S ha nem vagyok az, főleg ki vagyok, akkor?
„VÉGE!?”
120„Mert várgyuk!”
„Most kiírtál magadból minden ilyet, és hagyd ezt, hagyd a szakmád, hagyd a mai világot, és csináld a saját dolgodat”, így a Felügyelőné, és Dömi hozzáteszi: „És a kezeddel menj el a Cs.-hoz!” A kezemmel menjek el?! Medvém! De valóban. Ideírom még, amire (ahogy Elvist elnéztem ma a tévén; micsoda hang, micsoda figura volt, ikon!) ma jöttem rá. Ahogy Elvis elhízott. Meg az egész. A „Töredék Hamletnek” súly sem volt tartható. Persze. De a rajzversekkel a mai napig visszahozom és tartom a csodát. Azt a szerény csodát, melyre nekem futja, melyhez (még így is nyilván eltúlozva elért akármijeim becsét) satöbbizhettem. Csak hát mi van; az van, hogy legaktívabb híveim egyike is azt mondja, hát igen, magam sem vagyok kivétel, rólad épp a leg-köz-be-ik-ta-tóbb közhelyeken (mérvadó, ah, mi az a mérv!) (folyóiratokban stb.) nem írjuk le a legnagyobb szavakat, való igaz, amit mondasz, hagyjuk, hogy te szemérmetlenebb légy, hadakozz, mi meg a legnagyobb szavakat nem… Megkérdem legközelebb, drága öreg, te pl. miért nem? Igaz volna, amit valaki mond: „Neked, tédé, nagyon be van keményítve.” Jó, keményítő, kékítő, de kik által? S kinek az érdekében? Ez nem olyasmi, mint hogy én akár a Bill bácsi ellen is drukkolok Méziéknek. A világi dolgok nem tiszta dolgok, mert a világ gyakorlati, materiális együtthatója ott van. Miért nem akaró(d)zott nekem a Kártyabajnokságot megírni? Mert ezzel is védeni akartam létezését a világ materializmusától. Miért, hogy valaki azt 121mondja: hát igen, tédé, a KOPPAR KÖLDÜS korszakos mű volt, csak mégse lett az, mert nem tették azzá? Ah, pár évtized, s a művész – ha olyan fene művész volt sok mai tündöklet! – híre elhúny, s bár a halál őrzi csak nevét, mégis minden rajta áll, mert pl. Méziék győzelme is a biztos fundamentum. Én így vagyok fundamentalista.
Ism.: Cémus, pokémus,
kalabandémus.
Élni annyi, mint… Hogy ez el ne maradjon. Élni annyi, mint ítélő széket tartani magunk felett. Dömi: „Hogy engem pl. ez az itt él a szék ítéljen meg? Ez a fotel, amelyikben ültem? Nem és nem!”
(„Ez a szék ítéljen meg engem? És ehhez még én tartsam? Nem elég,
hogy az államférfiakat, a közembereket eltartjuk? Meddig tart ez még el?”)
MEDVÉM!!!!!
Élni tehát, s ezért hoztam fel Elvist, élni annyi, mint: egyszerre lenni 53 kilósnak, 93 kilósnak, 74 kilósnak stb. Egyszerre! De nem úgy, hogy a 93-ban benne a 74, a 74-ben benne a csontváz-TD, az 53, nem. 122Egyszerre. A dolog látványával is. Ez a lélek állapota, így kell élnie annak a szellemnek, mely mi vagyunk – s mindenki az! szellem IS –, s ezt képzeletünk csak váltólázasan tudja realizálni, képként.
Mindent képként realizálunk. A Kártyabajnokság nem volt kép e lapokon, medvém nem így mutat, ahogy rajzoltam, medvém annál is láthatatlanabb, mint… na, a medvéknél az EMMÁ NYÓC az Ügyosztály. Mint annak a feje. S nem is találgatjuk: a Bubus úr az? netán egy Bronz? Egyszerre kell mindenféle lelki kilósnak lennünk, nem csoda hát, hogy emez élet végét IS, tkp., várgyuk.
De hogy ez a dolog azzal, hogy „vég”, milyen nehezen megy végbe, tessék! A Felügyelőné, mint már mondtam, fantasztikus vásárlásokkal megjött a Város Pereme áruházból, és ebédnél megemlítette, férfi háziköntös is van ott, 2900.- forint (nulla fillér). S hogy ilyenek a városi boltokban 19000 forintok, ilyesmi. Hű, így én, ha kimegyek (mert kimegyek, hozok kávét stb., bár napi egy és fél bögre kávétól is hányok már, ingergazdag világa 38 év munkámnak), veszek ilyen köntöst. Kopik a régi. Hallom, nagykockás, de hogy nekem van már ilyen, mondja a Felügyelőné, ő nem bánja, de hozott nekem Párizsból (egyetlen útja volt ez az utolsó 7 évben, Szuszi halála után tette). De én csak az avittasat nyúzom. No, nem emlékszem, így én. Hát hív ki hamar a fürdőszobába, ott lóg egy sötétkék, erre még kicsit derengett az agyam reá, de a fekete? Hűha, s téli, jó vastag, posztó. No, ez akkor kipipálva. „A MenJu pipázni is fog benne”, így Dömi. „Na hogy is ne”, így a Felügyelőné etc. D.u. megyek, felpróbálom a kéket, rendben, de a fekete tényleg izgat. Rá van „hímezve”: 123Kelvin Gordon 26. Tisztára egy EMMÁ NYÓC főnök neve, medvében, mondanám Döminek, de eszembe jut: A Kelvin-fok! Az abszolút valami hőfok, elérhetetlen. „Ezt hordd, barátom”, így Dömi, „és elérhetetlen leszel, főleg, ha a telefont továbbra se dugod be.” Hanem más is akad. Egy cetli, árvédjegy, Kelvin Gordon stb., és hogy TATI. Az áruház, ott vette a Felü.né. Ott! És a kis medve neve, aki jött hozzánk, hogy származása Európai Únió, írtam, az a Tati. Ó, ez valami remény, a sors utalása. „Mire?” Az Únióra, mondom Medvémnek, minden: és ráírjuk Mézi/Ibraha klubnevét, a győzelemre föl. „Tehát kijöhetünk valahogy az EU-val?” Így Dömi. „Hát ha belőle nem jöhetünk ki, csak a vele marad.” Ezen lelkesedünk épp, hát a „Tiffany” (Audrey Hepburn) film után, kicsit könnyen halljuk a német híreket. Teljes zűr az egészségbiztosítással ott, az emberek kétségbe vannak esve! Na, ez jó dolog, kicsit zavarban vagyunk, halljuk tovább, súlyos betegek szoronganak, kiabálnak, nem fogják tudni kifizetni az ilyen díjat, olyat. Elkiabáltunk valamit megint Főmedvémmel? (A Felügyelőné lent van a Lottival. Majd lesz újság.) De megint beleront a világ, az euzósdi, a szép TATI cetlibe, meg a Kelvinbe! „Ne próbáljunk lemenni Gordon 26-ba?” Így Dömi. „Annak meg mi értelme van?” „Hát a hidegfok miatt. Jó meleg a házikabát, nem?” Mondom, igen, de mi értelme, mégis? „Hát neked van?” Ezt kérdi ő, régi patron. Új azonban az én viccem. Hogy t.i. mi a különbség a gerelyhajítás és a diszkoszvetés közt? Ami e könyvet illeti, hm, mi? Mi, tanakodik Főmedvém. Mondom neki, hogy majd azt kérdezzük meg, hogy ha nincs is semmi kivetnivaló a könyvben, nem fognak-e vele minket kihajítani??
124„Burkolózzunk be Kelvinbe”, így Medvém, „és eztán ne törődjünk a világgal és fejlődésével.” Ebben a maradiságunkban maradunk.
Dömi: „M., meglett, hogy e könyv mégis csak 0–101 gépelt old. S: „Ezt kötik majd.”
És ez akkor csakugyan az utolsó szó itt: feljegyeztem, hogy: „Néha arra ébredek, szent ég, mi lesz, ha egyszer nem tudok többé lábra állni, úgy elültem a seggem például 40 év munkájával, és e munkálatok során annyira elegem lett a teljes szabadságon (max. krumpli- és salátavásárlás Totyinak, sörözés papírpohárból), hogy tehát nincs időpontom senkivel, e teljességen kívül annyira nem bírtam elviselni dolgokat, hogy nem mentem orvoshoz, a bal kezemmel se, és a Totyi még rég élni fog, de a kezemet le fogják vágni, vagy gipszben kell hordanom, és akkor én hogyan leszek meg a Totyinak, félkézzel kártyázni még csak tudok… de hagyjuk. Hajnalonta arra ébredek, hogy nonszensz kafkai fellegként lebeg felettem ez a könyv is, és ahogy egy klub csak nyer, csak nyer, tudható, eljön egy nap, amikor veszít, vagy épp csak letottyad, aztán elveszíti az egészet. S ez itt MÉG TÖBB IS! jaj, több még, jaj, több.
125