A helyzet reménytelennek látszott; itt már csak a lóverseny segíthetett.
Kellér Andor: Zöld asztal, zöld gyep
Sokaknak a fogadás azt jelenti: meneküljünk a mindennapok taposómalmából, élvezzük a felszabadult kezdeményezés, a szabadság világát; a hivatásos játékos számára a taposós mindennapok jelentik a menekülést amabból.
Marc Coton: 100 tanács a jobb játékhoz
5 61998. június 6. Szombat. Az epsomi Derby délutánja. Nem vagyok ott. Még csak Derby-közelben sem. Számos oka volt, hogy itthon maradtam. A ház tatarozása, ahol lakunk. Délelőtt a Sky-on jó előzetes Epsomból. Lent jártam bevásárolni, kétszer; keservesen kimentem Szpéróék sírjaihoz; ma van Szpéró halálának 10. évfordulója.
A telefon kihúzva. Munkám, ha ezt leszámítom, nincs. Nézem a televíziót, főzök, egyedül vagyok, a dolgok beosztott rendje szerint. Alain Delon, aki Artaud-ra hasonlít épp, szétlő épp egy méhkast, a bérgyilkost megeszik a méhek. Tudom, csöngetni fognak. (Evidenciatörténet: újságcím: „A magyar méhek békések”)
Csöngetnek. Azért ez akkor mégis más. Ha tényleg történik. A könyvet ott fejeztem be: talán nem is akarok semmit se csinálni már. Talán nem akarok elutazni soha Totyi verebem mellől. Majd bocsánatot kérek tőle, elintézem vele valahogy, ha itt végképp mégsem bírom. Kimegyek a lovakhoz, ha muszáj lesz. Londonba.
A közműszámlás jelezte cédulán tegnap, jön. Jött. Fürdőköpenyben, fekete sapkát húzva megyek ajtót nyitni. (Kivételesen a számla nem is lesz olyan nagy. Örülhetnék.) Szegény számlás? Én: „Máskor ne írjon szombatot, hogy jön. Hétfőt! Ezt a szart már nem én akarom csinálni. Minden szart már nem én akarok csinálni.” Borravalót adok, persze. „A meleg”, mondja. „Nem, egyszerűen legalább péntek-szombat-vasárnap senkit nem akarok látni. Máskor se nagyon.” Belerúgok az ajtóba (óvatosan, is), ahogy becsukom. Jövök vissza. Miért, miért? És micsoda miért? Ennyit se tudok megmondani.
7Mert végül semmi sem marad, csak az angyalok s a lovak. De sokszor idéztem tanárom, a költő Nemes Nagy Ágnes versének szavát. Amikor nem oly sokkal halála előtt felhívtam őt, kértem, írjon nekem valamit „egy lovas könyvembe”. Felhatalmazott, idézzek tőle bármit, újat már nem akar mondani ő erről.
Engedélyével sokszor éltem.
A lovas könyv, íme, lassan született meg.
Vagyis, ha segítenek az angyalok – halott madaraim lelkei, például –, ez egy könyvpáros első darabja.
1990-ben, egy fehér szárnypár jóvoltából ismertem meg egyáltalán a lóversenyek világát. Igaz, Bécsben is akkor, ötvenegy éves fejjel jártam életemben először.
Kilencedik éve vagyok a pályán, pontosabban inkább a pályák szélén, még inkább az irodákban.
Ez a könyv főleg Angliára és Írországra összpontosít.
Nem ígérhetem, hogy az olvasó rendszeres lóversenytörténeti ismereteket szerezhet a révén. Azt sem, hogy kíváncsiságát minden lehető pletykával, ténnyel, adattal kielégítem.
Remélem, mégis jól fogunk mulatni. Magam, hogy emlékeimet felidézhetem, az olvasó pedig, hogy – ha jól végzem dolgom, ha elfogódottabban – az események irdatlan bősége magával fogja sodorni, el fogja ragadni, s hogy honnan? A mindennapok taposómalmából.
Vagy hát én nem tudom, hogyan tudnám.
Ami engem illet, könnyebben fogom elviselni, hogy Angliám és Angliám közt szünetek vannak.
Holott a most nálunk, velünk élő kezes madár, egy kis veréb miatt nem is akarnék én igazából Londonba menni, még oda se.
8Csak hát az nem megy. Miért?
A madárka dolgát nehezebben tudnám megmagyarázni. Ki-ki azt hiszi, tréfaság, túlzás, akármi.
Figyelmeztetem olvasómat: az általa alkalmasint ismert lóverseny-kép, lóverseny-fogalom, lóverseny-gyakorlat, a lóverseny hagyományos rossz híre olyan messze van a lóversenyek igazi világaitól (Anglia, Írország, Franciaország, hogy csak az általam ismertek közül említsek pár helyet), mint a Külső Lóbaj utcai uzsorás pénzkölcsönző a Wall Streetről, netán a Bank of Englandtól.
És akkor kezdjük is. Miért látszott a helyzet reménytelennek? Javult-e aztán, mondhatok-e jobbat azóta?
„Jónak nem jó, de jobb híján a legjobb.” Ismerős mondás, már feltétlenül ismerős alaphelyzet.
Az első nagy baj valami drámai fordulat volt – életünkben idehaza, feleségemmel s velem – 1977-ben. Utána kezdtek jönni a madarak.
Mikor 1984-ben feleségemet kórházba küldték, hogy eltávolítsák a fél veséjét, ő így kiáltott: „De hát főorvos úr, az lehetetlen, nem hagyhatom el a madarainkat…!”
Emlékszem, amikor már itthon volt lábadozó beteg Tandori Ágnes, próbáltam „vinni a háztartást”, elláttam akkor futballcsapatnyi madárseregünket minden hajnalban, írtam egy máig kiadatlan Nat Roid-könyvet, közben a fülembe, fejhallgatón át, dzsessz szólt. Műsorom napra nap hajnali fél öttől fél nyolcig.
Ugyanilyen „verekedős”, rámenős, belharcos stílusban csináltam „a ló-ügyet”, amikor jól csináltam. Ha szerencsém volt közben, ha nem. De ha rosszul csináltam, akkor is így.
Ám a bajoknál tartottunk.
1986-ban Szpéró, a kifehéredő szárnyú madarunk még élt, de már baljós jelek mutatkoztak: túl sokat tojt. Csak úgy. Ha ez folytatódik, a madár belepusztul, állapítottuk meg.
1986 őszén minden együtt volt, hogy pár hétre Londonba menjek. Az utolsó pillanatban megbetegedtem. „Belebetegedtem” abba, hogy Szpérót itt kell hagynom.
9Nem is hagytam itt aztán soha, a kezemben halt meg 1988 nyarán.
Azaz kénytelen voltam őt én is egy kórházi hétre itthagyni. Sérvműtét. Az utolsó tíz perc érzéstelenítő hatása nélkül.
Szpéró éjszaka ment el körünkből. Iszonyatos görcsök után. Mindene viszketett. Urémiát diagnosztizáltam nála.
A sok tojás. Valami belső szakadás, repedés.
Mire meghalt, már csaknem teljesen fehér volt mindkét szárnya. Az evezőtollak, ha jól mondom. (Lókifejezések tárházát se várja tőlem senki oly nagyon. Amatőr maradtam.)
Profi dolog volt, hogy Szpéró életét itthon végigcsináltam. Hiába, hogy sok-sok kedves madarunk volt még, engedtem a szelíd házi erőszaknak, meg Szpéró is „ezt hagyta” rám: mentem Londonba.
Lovakról ott akkor még szó se volt.
Múzeumok, múzeumok. Városok, városok. Könyvek, könyvek. Utcák, terek, Temze. Jó három hét.
Abbahagytam az ivást. Egyik napról a másikra. Nem cigarettáztam. Londonomnak éltem.
1989-ből és 1990-ből Londonomnak ki kellett maradnia. S így történt, hogy rákaptam Bécsre.
Fordítottam elég sok német és osztrák könyvet, mondhatni, „a fél irodalmukon” végigmentem.
Szpéróék miatt a Nagy Ösztöndíjakról, 1978 és 1988 között minden felajánlott utazásról (Japán, Hollandia, Portugália – bűnügyi írók kongresszusa! –, Franciaország stb.) lemondtam.
Nem bántam meg.
Hosszabb időre azután, Szpéró halálát követően se mentem el itthonról.
1990 nyarára az osztrák Irodalmi Társaság két-két hetesre felezhető egyhónapos ösztöndíjjal kedveskedett nekem.
Miután Bécs összes múzeumát, antikváriumát, parkját, pompázatos és kisvárosias részét bejártam, rajzolgatni is 10kezdtem, igen, városokat akkor kezdtem rajzolni (amatőr!), szemügyre vettem a havi kulturális ajánlófüzetet, s nagy meglepetésemre azt leltem benne: „Krieau, Práter – ügető”.
Gyerünk ki a Práterba, a Krieauba, az ügetőre.
Hát így kezdődött.
Az nem olyan egyszerű viszont, hogy mi volt a „baj”, miért látszott a helyzet reménytelennek.
S miféle helyzet?
Az enyém. Mint magyar íróé, műfordítóé.
1989 késő őszén rájöttem: ha úgy megy tovább, ott fogok állni munka nélkül. A régi kiadók „kissé” széthulltak, a munkáltatás új rendszere meglehetős összevisszaságot teremtett. Kijjebb szorultak „régifajta” irodalmi áramlatok (klasszikusok, modernek stb.), előtérben voltak szélhamar a sikerkönyvek, a ponyvaszerűségek, a szórakoztatóbbnak ítélt nyomdatermékek.
Belharcot kezdtem, megverekedtem érte, legyen munkám. Sajnálatos módon legalább húsz kiadót „elnyűttem” kilenc év alatt. Arról ne beszéljünk, mi van most, mi ez a hullámvasút (fordítások dolgában). A helyzet akkoriban volt kissé aggasztó.
Gondoltam én.
Tandori Ágnes szerint amellett, hogy az utazásokkal jó sokat „nyithattam” addigi írói falaimon-kapuimon (ah, a „verebek”, a „gombfoci”, a „koalák”, na ja), a lóversennyel úgy valahogy mégis a „konkrét pénzezés” közelébe akartam kerülni. Jelképesen. Az aprópénzezés formájában, mégis. Vagy…?
Igaz lehet. Meg hát, aki a lóvilágot, a zöld gyepet kicsit is megismerte, tudja: egyszer belekóstoltál… és nem szabadulsz.
Holott én semminek így nem voltam, nem lettem s nem vagyok a rabja. A lóversenynek sem.
A kitűnő filozófiaprofesszor, Mark Coton által adott meghatározás „belső senkiföldjén” kószálok csak így.
11De erről mind lesz szó, bőven lesz.
Falaimon, kapuimon a Krieau egyetlen délután viharos sikerrel nyitott egy nagyot.
Hogy így mondjam.
Egy fehér szárnypár jóvoltából.
1990 őszéről (Párizs, Enghien) szintén ködös emlékeim vannak csak, egy-két ló nevére azonban mindhülyülésig emlékezni fogok.
Párizsról e könyvben csak kiegészítésképpen eshet szó. De vissza Bécshez.
Szpérónak volt egy „távbarátja”. Egy barátunk kanárija, a Jácint. „Leveleztek”. Megjegyzem, Anna hercegnő sokáig kapott leveleket „Mrs. Arkle”-nek, „Arkle Anna hercegnő”-nek címzetten – Arkle minden idők talán legnagyobb angliai akadálylova volt (bocsánat a pontatlan magyar szóért, angolul: chaser). Mint a hercegnő meséli, Arkle a pályán (Cheltenhamben például, az egyik legnagyobb lófesztiválon, ahol háromszor nyerte a főversenyt, a Gold Cup-ot) nagyképű volt, büszke, rátarti… de odahaza az istállóban úgy hajtotta Anna hercegnő térdére a fejét, mint aki azt mondja: „Na, most mesélj te…”
Szpéró meghalt, Jácint még élt.
Nézegettem a krieaui programot (szépséges füzet). Mit látok: egy ló neve Jacinthe.
Hajtója Erich Kubes.
Ezt a körülményt csak azért említem, mert Kubesszel nyert sok év után jószerint újra (másodszor életében?) a Jacinthe, akkor is az én jelenlétemben. Iszonyatos kvótája volt akkor már; rossz beidegződés volt a részemről, hogy nem fogadtam legalább 10 schillinggel.
Ja, konkrét összegekről sosem lesz szó. Erre céloztam: minden pletyka azért nem lesz. S minek is? Oly relatív a lóversenynél a pénzek konkrét összege. Erről még sokat mesélek majd.
A lovak, kocsikkal maguk mögött, a kocsikon mindenféle színes zubbonyos alakkal, ott köröztek, várakoztak a 12salakon. Akkor kigördült elébük valami fura autó. Kitárt két nagy fehéres szárnyat. Ez volt a startautó. A szárnyak mögött kellett felsorakozniok a lovaknak. És a többi.
Elfutotta szememet a könny.
Megvolt máris az Örök Kapcsolat. Szpéróm küldte holtából. Ne legyek olyan egyedül.
Szavamat ne öltsem: véletlenségből épp Cheltenham volt az a hely, ahol Angliában először láttam lóversenyt élőben; s fogalmam se volt róla, hogy épp „az Arkle nagy fesztiváljára” zuhantam be. Na, sok évvel Arkle után. De…
…mégis.
Moratalla márkinőnek volt három nagyszerű akadálylova (chase, steeplechase). Az Uccello II, az Ubu III és a The Fellow. A The Fellow szenzációs bemutatkozását láthattam a Gold Cupban. Fejhosszal lett csak második. Aztán óriási favoritként indult két évben is – lemaradt. Letettek róla ilyen szempontból.
Pedig még fiatal ló volt, chase-hez igen fiatal. Lózseni. Írországban voltam éppen, Dublin mellett Leopardstown pályájának hatalmas képernyőin láttam a The Fellow Gold Cup-győzelmét végre 1994-ben. Végre, végre! Ez volt a Times-méretű angol lóújság, a Sporting Life szalagcíme.
Titkon mindenki a The Fellow-nak s lovasának, Adam Kondratnak szurkolt.
Ám Ubu III és Uccello II tragikus hirtelenséggel (Párizsban, pályán) elpusztult, s a márkinő úgy döntött: a The Fellow-t, legszebb lókorban bár, visszavonja a versenyzéstől. Legyen neki otthon a The Fellow az istállóban, éljen soká – az többet ér.
Mondom, nem okvetlenül „lóverseny” a lóverseny.
Hol is folytassam?
13Időrendben fogok haladni.
1991 első hónapjai. Az első „iraki válság”. Na ja.
Megijedtek a légitársaságok, némely szállodaláncok. Szinte ingyen adták a repülést, a szállást. Feleségem unszolt: használjam ki, mozgás. Legyek jó gyerek Londonban, és nem lesz semmi baj.
Nem is lett.
Életemben nem tudtam volna megfizetni én, a csőszobalakó, fél-sufnilakó, zugszállóvendég – egy lakosztályfélét különben az Oxford Streeten, a Mount Royalban.
Ágyba hozták a reggelit. (Jó, hát mert átépítés alatt állt épp az étterem.)
Volt egy négy városra szóló bérletem, nekivágtam.
Döntenem kellett. Nagyot utazom-e, akkor irány Exeter. Devonban. Nézzük meg a térképen. (Akad néhány pálya Angliában! Ugye? Mindig társadalmi esemény, ha sor kerül egy-egy városra. Nézzük meg a szintén mellékelt versenyprogramot. Megjegyzem: a hatalmas adathalmazból nehéz volt válogatnom. Épp csak ízelítő, amit a könyv végén nyújtani tudok ekképp.)
Exeter helyett a jelentősebbnek ígérkező Cheltenhamet választottam.
Persze, nem emlékszem már egészen pontosan: de hát tudtam én azt, hogy az ott a Nagy Fesztivál (keddtől csütörtökig, hagyományosan). A reptérről a városba bemetrózva meg is néztem az aznapi esélyeket.
S másnap, 1991. március 13-án megvettem életem első angol lóújságját.
Aztán elvonatoztam Cheltenhambe.
Addig én jószerén csak ügetőversenyeket láttam. Nem akárhol, persze. A dolog egyik európai szentélyében is, a fekete salakos pályájú Vincennes-ben (Párizs).
14De hurdle-ben és chase-ben először volt részem. (Maradjunk annyiban: a chase = nagyobb akadályok; a hurdle = kisebb akadályok.)
Először láttam angol lópályát. Beleágyazva az angol tájba. Hol is kezdjem el?
Fogalmam sem volt, hogyan kell fogadni. De Szpéró fehér szárnyaival itt is találkoztam.
Szó sincs róla, hogy startautó lett volna. A chase és hurdle versenyeket úgy indítják, hogy a versenyzők felsorakoznak egy elpattintásra váró gumikötél mögött. Méghozzá a kisorsolt rendben. Egy úriember egy magas állványról int zászlajával, kiált, pattan el a gumikötél, lódulnak neki a versenyzők. A fogadók „tudják sorsukat”, ha az a ló, amelyikre ők tettek, a rajt pillanatában épp háttal áll az iránynak, netán zsokéja által nem túlságosan ösztökélve húsz méterrel hátrább cövekel vagy kóborol. Az okokat ne keressük.
Az angol pályák annyiban hasonlítanak egymáshoz, mondom, hogy angol tájakba, néhol városrészekbe ágyazódnak. Különben – főleg a galopp, pontosabban a síkversenyek, a flat pályái – igen változatos alakúak, néha „cikornyásak”; néhány ábra szemléltetheti ezt is.
Semmit sem tudtam az angol lóversenyről. A nagy zsokék, a nagy lovak… ki van formában, mi ez az egész egyáltalán… melyek a nagy versenyek aznap például… nem tudtam, fogalmam sem volt róla. Megdöbbentett a tömeg. Olvastam az idén, hogy a Gold Cup napjára Cheltenham minden helyét elővételben eladták; 50 000-nél több néző, ha jól mondom.
A vasútállomásokon buszokba zsúfolódtunk, jött a kanyargás a városon át. 1995-ben vagy 96-ban eljutottam Exeterbe is; 12-13 kilométerre van a várostól a pálya; gyalog mentem, még a térképem is otthon feledtem; erről később.
Összesen 8 angol pályán jártam, Írországban 9 helyen. Drága a vasút és a belépő együtt; nálunk kisebb rockhangversenyre mehetsz olyan áron, mint Angliában egy-15egy lópályabeugró. Ha ennyit kiadsz „a semmiért”, sokat kéne nyerned, ez idegi teher.
Cheltenhamben azonban nem gondoltam ilyesmivel; csak a már említett borsos ár vágott hanyatt. Ide se jövök kétszer, gondoltam. A tuniszi Kasbahban nincs akkora tolongás, mint ott volt egy-egy sörsátorban. (Akkoriban még söröztem. 1993-tól, egy kínos élményt követően, abbahagytam pár évig az italt. A lófogadás minőségét nem befolyásolja sem a bódulat, sem a tökjózanság. Nem attól függ; már úgy rendes körülmények közt ezen nem múlhat siker, kudarc.)
Találtam ülőhelyet egy iszonyúan koszos, üvegcserepes vastribünön, ám ez épp szemközt volt a céllal, jó messzi is tőle, kószáltam hát inkább összevissza.
A főtribün előtti sokadalomba nem mertem befúrni magam. Színfolt volt a pályabukmékerek jelenléte. Kész őrület! Általában kalapos figurák; gyűrött zakók, roppant aktatáskák, kis asztalok, nap- és esernyők; ládák, melyeken a bukmékersegédek állnak és kézmozdulatokkal, nyakukat, hónaljukat verve, tapsolva, ordítozva közlik egymással a dolgok pillanatnyi állását, teremtik meg az összhangot; táblákra ki vannak szögezve az épp várt futam cédulái, a lovak neve, száma, a kvóta, „mennyiért adják” az esélyt ennél és annál; Angliában és Írországban a bukmékerfogadásnál ilyen számokat látsz: 7/2, 4/5, 20/1, Evs, 9/2 stb. Mindig add hozzá az egy fonthoz, tíz fonthoz, száz fonthoz stb. az alapösszeg három és félszeresét, négyötödét, hússzorosát, egyenértékét, négy és félszeresét – hogy példáimnál maradjak. A kvótákat (SP, Starting Price) gyakran változtatják. Függ az ár a piactól, hányan fogadnak egy-egy lóra, mekkora összegekkel. A számítógépes totó más. Az olyan, mint nálunk vagy Bécsben a pályatotó. Itt egymás esélyeit rontjuk, javítjuk, össze vagyunk kötözve. Az angliai bukmékerfogadásnál nem. Csak rá kell íratni – irodán is – cetlidre, milyen áron vetted a fogadást. A szerint kapod a nyereményed.
16Nekem ilyesmikről Cheltenhamben fogalmam sem volt. Kint voltam (de fura ez ma már így, szinte hihetetlen! azóta hat év Cheltenhamjével a hátam mögött, igaz, csak irodai képernyőről, más pálya képernyőjéről), nem tudtam jelentősége szerint, hol vagyok; hogy a 2 mérföld 4 furlongos (egy mérföld = kb. 1600 méter, egy furlong kb. 200 méter) Sun Alliance Novices’ Hurdle egy Grade 1-es verseny, szuperosztályú (a „Sun Alliance” egy biztosítótársaság; a versenyek 85%-ának így van külön toldalékneve, a szponzorról kapják). 29-en indultak. Te jó ég! Kinek szurkoljak?
Minorettes Girlt megtettem volna helyezésre. Értsd: első, második vagy harmadik lehet, az jó. De volt valaki más.
Épp a 29-es ló. Crystal Spirit. Fehérnek láttam az „ábrát” (nem a lovat, a képzeletbeli lényegét, a név szóalakja, jelentése miatt). Szpéró! Kristály szellem! Később is találkoztam ezzel a lóval. Gyönyörűen nyerte a Sun Alliance Novices’ Hurdle-t. A novices egy kritérium neve. Bizonyos ideje a „hurdle” kategóriában nem nyert két versenyt. Fura, ugye.
Furább volt Crystal Spirit győzelme. Jót sejtettem. (Könnyelműen.) Bár főleg haza akartam jutni onnét. Tehetetlenkedésemből elegem lett. Gyönyörködtem a pasztell háttérben (hányszor láttam békés tájakat, házakat, tengert, dombokat, lombokat stb. később, azóta – irodákon, az SIS-rendszer közvetítésében; az SIS a nyolcvanas évek vége óta működik, fantasztikus dolog, erről is mesélek később; láttam legalább 3000–3500 „irodai” futamot Angliában; legalább), a pálya közepén a nagy mezőben álldogáló helikopterek is hihetetlenek voltak: nagymenő tulajdonosok érkeztek így, egy-egy zsoké is, talán trénerek, nem tudom.
A második futamot meglepetésló nyerte, Katabatic (7 az 1-hez!); vele találkoztam még párszor, egy alkalommal igen nagyon csalódnom is kellett benne; de ez már 1993 elején történt. Az 1993-as januári utam komoly lehetősé17geket villantott már; fanyar élmény lett a vége, ám elszánttá tett. De még Cheltenhamnél tartunk, és egyre csak tétovázom. Megnézem még azt a futamot, amelyben Stupid Cupid az odds on favorit (értsd: 1 fontra nincs még 1 font se a nyereményed), aztán hazasöprök.
Rossz vonatra szállok idegességemben, de szerencsém van: mielőtt Bristolba röpítene, rájövök tévedésemre, s jókor; mert a nagy elágazásban ott áll a szemközti sínen a londoni szerelvény, átvágtatok a hídon, kész.
Szép kis „evidenciatörténet” volt ez, úgy érzem. Akkor mindenesetre boldog voltam vele. Úgy éreztem, hasonló így az élet az irodalomhoz: valami „átélés” kell, nagy odaadás… és fura dolgok történnek.
Látnom kellett később, bár hát ezt már Párizsból tudtam, a vincennes-i ügetőről, Jacinthe példájából, hogy csak az átélt fogadásokat érdemes megcsinálni. Kinek-kinek mást jelent, persze, az „átélés” fogalma. Irodalma van lóügyekben is.
Másnap belevetettem magam az irodai életbe. Kezdtem fölfedezni a Ladbrokes, a Hill, a Coral műintézeteit, Londont már 1988-ból ismerős helyként járva. Lóiroda (fogadóiroda) annyi van a brit fővárosban, mint nálunk presszó és kocsma; még több. Az említett három cég jóformán állami, azaz országos méretű-jellegű. Városnegyedenként változik a környezet minősége; bár az iroda mérete is meghatározó elem. Vannak a Mayfairben (London egyik belvárosi negyedében) parányi irodazugok, ráadásul a legelegánsabb turisták étkeznek a kis tér asztalainál, a vendéglők teraszán, az irodára meg malteros ruhában jönnek a környező építkezésen dolgozó munkások, de hát ez nem gond. Olyan irodát kell választanod (olyan irodákat), ahol te magad kellemesen el tudsz helyezkedni, kapsz levegőt, bírsz gondolkozni stb. A későbbi évek során kialakult ebbéli felfogásom, s igazán van miből választani.
Fontoskodva olvastam a másnapi lapban, mik a Gold Cup esélyei. Indult még, utolsó alkalommal, a korábbi évek nagy lova, máig az angolok egyik kedvence, Desert 18Orchid, a „fehér” (szürke) fenomén. Kemptonban szobra van, mint nálunk Kincsemnek.
Furcsa viszontlátni a régi Sporting Life-okat. És holtbizonyosra megtalálni a hét évvel ezelőtti újságban azt a cikket, azt a mulatságos cikkcímet. Persze, sok mindent más szemmel nézek már a régi Sporting Life-ban. Akkor, mit tagadjam, különös ködben úszott az egész. Nem tudtam, mit jelentenek a számok, elnevezések. Tíz nap alatt az sem tisztázódhatott, mik az erőviszonyok, a várhatóságok (zsoké, ló). Mark Cotonnak igaza van: a lóversenyjáték – gambling, punting, backing, laying – komoly munka, hangsúly a munka szón. Tekintve a tekintendőket, hogy az angol átlagfizetés évi 17 000 font (1993; jesszus!!!), hogy a profi fogadó-élet tömérdek napi munkaórát kíván, hogy a költségek komolyak, esetleg utazgatni kell stb., jól gondolja meg, aki belevág. Angliában öt-hat ember van, aki a fogadásból él, megél.
Hol voltam én ettől, hol leszek én ilyesmitől valaha is. Raktam fel (jó, most ne titkoljuk az összeget) szóló egy-két kis fontjaimat a nevük és eredményeik szerint esélyesnek látott-érzett lovakra. De hát a fogadás mestersége, gondoltam sokáig (gondolom olykor ma is) nem való egy olyan írónak, aki „Töredék Hamletnek” címmel bocsátotta útjára első verskötetét. A hirtelen döntések! Megvan a jó ötlet, az ihlet, minden arra utal, hogy ez lesz az, ez, nem más… vagy olyan sugallatszerűen jön a „belső súgás”, hogy csak tollat, cetlit kéne ragadni, s akkor…
Akkor dermedten nézem, hogyan nyer „lovam”, de nem fogadtam meg végül.
Nézem a régi újságot. Itt nyeri egy képen a The Fellow orra elől a Gold Cupot Garrison Savannah, a 16 az 1-hez (a továbbiakban 16/1 v. 16 a jelölés stb.), a nevezetes idomárnő, Mrs. Jenny Pitman lova, nyergében Jenny fiával, Markkal (azóta csak idomár ő is, megsérült! tömérdek a kizupálódott akadályzsoké, gyűjteni is szoktak a javukra), s micsoda verseny volt! SIS-monitoron néztem, már nem 19tudom, hol. Akkoriban összevissza jártam az irodákat, s ami még rosszabb, előre fogadtam. Helytelen (már ha nem valami Early Birdöt, délelőtt meghirdetett, talán kedvező hozadékú lovat fogadsz, de az is rázós). Nekem ezen a napon megvolt helyezésre, csak most döbbenek rá, a szép neve miatt, egy Lovely Citizen nevű, 14/1, de hát a totón a hely (placc) csak 4,10 font. Az is boldogság volt. Ráadásul, hogy két futammal arrébb (a Samu verebünk miatt, ó, Isten, mondaná Hamlet! Samu akkor még élt) a Sam da Vinci is bejött, 1 fonttal játszottam győzelemre, nyertem rajta… de nem, nem! Sam da Vinci egy hétre rá, sokkal kisebb versenyen nyer nekem, s favorit volt már, odds on. Emlékek, emlékek.
Tessék alaposan tanulmányozni az újságot!
Ez egyébként főleg fogadás előtt alapszabály. Órák munkáját jelenti. Ami a „fontoskodásomat” illeti, ez volt: London utcáit járva az eget néztem. Lesz-e eső. Mert az Desert Orchidnak így jó… úgy rossz. Egy árva szál fontom volt rajta (húsz pennyt nyertem, ebből lement a 10 penny irodai adó). De hát Dessie, a nemzet csalogánya (hogy így mondjam). Máris fontos volt nekem.
Harmadik lett csak. Nem volt már az igazi. Öt-hat év óriás-alak lova, kedvenc. Az akadálylovak soká futnak. Van, amelyikük tizenháromévesen is csúcsformában nyer nagy versenyt. Van mód megszeretni őket. A galopplovakat, ha netán learatnak pár klasszikust (a klasszikusok Angliában – is – a tavaszi versenyek közül az ún. 1000 és 2000 Guineas, vagyis a hároméves kancacsikók – filly – és mének – colt – 1600 méteres futamai, aztán a többnyire június elején rendezett Derby és Oaks, szintén így, a Derby a hároméves mének v. kancák 1 és fél mérföldes versenye, az Oaks kizárólag a kancáké; ritkán, de előfordul hogy kanca nyeri a Derbyt; meghatottan nézem, igaz ez? régi újság, már későbbi időkből: „a Balanchine megnyerte az ír Derbyt? persze, Dettorival”, nagy ég, de messze vagyok 1991-től, mikor volt jobb? na, és az ötödik klasszikus az őszi St. Leger, mondjuk, 2800 méter, egy kicsit hosszabb 20tehát, és korosztálytól függetlenül, azt hiszem, 4 éves kor felett bármelyik ló indítható itt: Amerikában a dolgok némiképp másképp vannak, itt Amerikáról azonban nem lesz sok szó, tehát nyer, mondjuk a Commander in Chief egy angol Derbyt, egy ír Derbyt, hazavisz még egy nagy díjat nyár vége felé, és megy tenyésztésbe. Dubaiba, mondjuk; melynek uralkodója, Mohammed sejk talán a jelenlegi legnagyobb tulajdonos (nemcsak Angliában). Bár Commander in Chief történetesen Abdullah úré, és külön történet nekem, a könyv végén odaérünk.
Ám egy olyan ló, mint az Oh So Risky (Jaj De Rázós), aki egy kis szindikátus tulajdona („enyém a farka… tied a bal lába” stb., szoktak viccelni), négyévesen nyerte Cheltenhamben akkor a Triumph Hurdle-t (nagyon nevezetes elsőcsoportos verseny, 2 mérföldön, az első helyezett viszonylag szerény 33 ezer 109 fontot és 4 pennyt kapott – ezt így pennyre elosztják, az összdíjat! –, s Oh So Risky is 14/1-es ló volt, érintette a 16/1-et is), Oh So Risky ma is fut, bár nem a régi. Eltelt jó hét év. De még tud nyerni. Igaz, nem Triumph Hurdle-t, nem ilyen kiemelkedően fontos versenyt. De tud. Ezekre a futamokra hónapokkal azelőtt, fél évvel korábban megkezdődik a tippelés. Sőt, még hamarább lehet fogadni is a meghirdetett, alkalmasint induló lovakra. S fogadnak is. Nem olyan ritkán egészen hihetetlen összegű nyerések adódnak. Nekem nem kenyerem az ilyen. Ott kellene élni hozzá. Meg különben se.
„Oh! It Wasn’t So Risky!” Értsd: Jaj! Nem Is Volt Olyan De Rázós! Szellemes, nem? És a zsoké a képen tarkakockás zubbonyban van. Ez az Oh So Risky szindikátus „színe”. Összevarrt-takaró jellegű, hiszen ők is sokan vannak. (A lovat nemrég eladták, kár.)
A Lovely Citizen tényleg nyert, de hogyan! A hajrában az ellenfél elvesztette fél kengyelét.
Nézem, miket raktak pár lóra. Jó, hát Cheltenham az Cheltenham, nem mérvadó. De másutt is repkednek az 500, 2000, 4000 fontok. A liverpooli Grand National – a legnagyobb chase-verseny a világon kb. – a múltkor 2175 millió fontot „vitt”. Igaz, a pénz 80 százaléka visszamegy a fogadókhoz (!!).
Na, polgártársak, na?
És az angliai irodai adó 10%-ról lement 9%-ra!
Nézem. A Gold Cup nagy esélyese, a végül hatodik helyen bejött Celtic Shot vitt magán 6000 fontot pl., 20 000 font nyeremény reményében, de még egy 20 000 fontos fogadás is volt 50000 font nyereményre kacsintva stb. Összesen, nézzük csak, a „kivetített nagy-fogadások” tesznek vagy 250 000 fontot. S ehhez jön „a jónép” pénze.
Ettől, utoljára mondom, én csillagtávolban vagyok. Ki ne ott lenne közülünk?
De például (a tulajdonostársaság?) valaki Oh So Riskyn 2000 fonttal 32000 fontot nyert. Hagyjuk gyorsan.
Nem is nézem már, Crystal Spiriton mi volt. De a Gold Cup 14 indulójának szinte a felén voltak nagy fogadások pénzei. Jellemző, hogy a The Fellow-n nem.
Mindeközben, persze, folynak a versenyek a többi színhelyen is. Szombatonként 5 versenyszínhelyről is közvetít az SIS. Lehetetlen minden futamra fogadni. De akkor melyikre?
Hogyan viseld el a kisebbfajta „összeomlást”, hogy sorra hagyod ki azokat a versenyeket, melyeknek egy-egy indulója „megszólít a nevével”, csak te lassú vagy, sokan állnak a kasszánál, titkon szeretnéd is lekésni, küzdesz aztán reménytelen favoritokkal, kutyaütőkkel, kapkodni kezdesz…
Vissza!
Katabatic futamában a Waterloo Boyon (később sokat találkoztam vele! de fura most ezt így látni) 30000 fontos szóló-fogadás is volt. Mi?
Ehhez képest például egy handicap chase-versenyben, úgy a nap végén, a Gold Cup napján, persze, egy Foyle Fisherman nevű 33/1-esként nyert olyat, hogy a favoriton 9000 fontos fogadások ragadtak benn. Ilyenkor dörzsölik a kezüket a bukmékerek.
Mark Coton idézi könyvében a nevezetes Nick Mordint, aki nem győzi hangsúlyozni: keservesen megkere22sett pénzét ő egy adott személynek adja oda? a pult túloldalán? még ha gép lenne, még ha csak egy luk lenne! Gyűlölöm a fogadást, mondja Nick Mordin, ez az oka, hogy főleg nyerni szoktam. „Ki tudom ülni a szükségtelen futamokat”. Szóval, itt nem annyira csak a dolog szépségéről van szó.
Kinek mikor miről.
23Ez még 1991, „Mount Royal és vidéke”, csak hát másunnét. Hogy hunnét? „Unnét” is, ahogy én mostanság ezt a derék szállodát mustrálgatom. Maximum egy rágyújtás erejéig érinthetem – teherbejáratának – kövét, nagy szélben oda húzódván. Mindjárt elmondom azt is, „mit végiglaktam” én Londonban. Illusztris lista.
Meg hát nem is nagyon járok arra.
Ahogy Pesten a Hold utca és környéke, úgy lett Londonban szinte kizárólagos vadászterepem két kis kerületféle. Máshová jószerén nem is megyek. Londonba se járok valami gyakran most már. És ez így lesz, s még ígyebbül, lásd Totyi madaram, és éljen még tíz évet. És ne egyen annyi főtt krumplit, mert el fog hízni, aztán baj lesz.
Sam da Vinci. Valahol Chelsea-ben fogadtam meg (l árva fonttal, persze, győzelemre). Kotrom elő a Sporting Life-okat, hol az a győzelem? Mert lelkem szemével látom és látom. A Margret Streeten, a Tote városi irodáján (kevés ilyen van), nem messze az Oxford Circustől (kedves pincehelyiség, jó a szellőzése, a térelosztása, mondhatni, gyerekkorom édes színhelye, s még sok kísérteties dologé; vak Icsi széncinegénk emlékére ott nyertem egyszer például, mikor nagyon-nagyon kellett, egy Son of Iris nevű lóval, Írisz Fia, akit egyik kedvenc akadályzsokém, a skót Peter Niven vitt), igen, ezen a Tote irodán néztem végig magát a versenyt is (ismételnek másnap mindent), és újra csak fontoskodva ujjongtam. Kaptam nyolcvan pennyt.
Azért „a pénzhez” talán csak el fogunk érkezni. Nem itt. Ha majd a mai időkről lesz szó. De azok még messze vannak. Közben is mi minden volt!
Vegyünk csak egy Gold Cup-lovat. Itt a Jodami. Nyerte egyszer ezt a versenyt. Épp a The Fellow előtt. S ha jól 24mondom, 1993-ban. Nagyon csalódtak akkor a fogadók a márkinő lovában, Adam Kondratban. (Lengyel származású akadályzsoké Franciaországban, nincs sok lovaglása. A saját elitkedése okán?) Dublinban voltam, a Rádiónak akartam felvételt készíteni (a Bródy Sándor utcának, persze, nem a dublininak). S hogy jó legyen a felvétel (másodközlésre már nem tartották alkalmasnak; sebaj, meg kell szoknod, hogy ki-kihajítanak; igaz, én betegesen „más” maradtam: nem akarom visszaküzdeni magam a szerkesztők, főszerkesztők kis-nagy ízlésvilágába, mely által is a rendes kis flekkhonoráriumokat lehet keresni; sok helyről óvatosan kiszorítottak, s én rákaptam annak az ízére, hogy inkább ilyen könyveket írjak, nekem ilyesmi kell), vállaltam az áldozatot: nem a nagy képernyőnél helyezkedtem el, hanem egy megafon megfelelő közelében.
Mondom, egykor, nem is olyan rég, nem volt még SIS. S akkor a tannoy szavára kellett adni. Megafonon az szólt a nyilvánvalóan nem olyan mutatós, neonvillogású – legföljebb kilazult neoncsővillogású! – irodákban. Akkor nem lehetett „máris tudni”, hogy a célfotót a 8-as nyeri az 1-essel szemben, hiába írják ki: „Photo 1,8”, az igenis 8 és 1 lesz, orrhosszal.
De, rövidre fogva: teljesen hiteles volt a megafonos közvetítés. Majdnem a nadrágomból ugrottam ki, mikor Jodami az élre állt. Ám a The Fellow ott volt, és magabiztosan húzott el, visszatámadva.
Most nem is erről van szó. Hanem például hogy ott vagyok a Ferihegyen, veszek egy Guardiant, nézegetem nyomban a lórovatot. Valami a Jodami esélyeiről. De ez egy másik év, egy másik nagy verseny, egy másik történet.
Aztán 1994 februárja, latyakos Glasgow. Szombat késő dél. Nézem, mi van. Egészen 1997 decemberéig nem fogadtam soha Angliából külföldi versenyre. Holott lehet. Japán Kupa, Melbourni Kupa, Hong Kong, Amerika, Arc de Triomphe (Longchamp, Párizs). Kétszer is szerettem volna, de elmafláskodtam.
Ezek a dolgok is összefonódnak, akár a Jodami tényező. Tényező? Minek a tényezője? Mi fonódik össze mivé?
25A buszpályaudvartól lefelé vezető utcán volt egy Coral iroda. Ott láttam Jodamit Írországra meghirdetve. Megy vasárnap. Elő fog kerülni ez az újság is; ahogy rendeztem a halmot, láttam. 3/1 volt a Jodami, de holtbiztos pénz. (Semmiféle pénz nem holtbiztos.)
Dublin, Glasgow, Ferihegy, Mayfair – összefonódnak. És akkor mim van ezzel?
Az, hogy a „mim”-ről eszembe jut megint egy Mim-Lou-End (vagy And) nevű ló. És hogy egyszer, késő délben, a Mayfairben, ahogy megérkezésem után nyomban nekivágtam, az első futamban valami 8/1-gyel ott volt ez a Mim ló. És nyert. És úúúgy tudtam. És nem játszottam, neeem.
Később, szerencsére, megint nem játszottam. Akkor meg veszített. Most itt nem az átlagolásról van szó. Valami másról. Virágot árultak a sarkon. Sorra fordultak be a taxik a Thai Légitársaság lilás cégtáblája mögül, a sarkon. A Cork Streeten, ahová átmentem két futam közt galériát nézni, a Waddingtonék egyik galériájában megint láttam az 1927-es (olyasmi) Picabiát, Kikötő.
Vagy arról van szó, hogy míg ezt írom, szombat kora reggel (hat óra után), négy madarunkat rég elláttam (fél négykor keltem), s ők az írógép zajára és az Új Balaton együttes zenéjére hatalmasan harsognak a másik szobában.
Arról is szó van, hogy mikor este elaludtam (abbahagyva ezt a munkát), szétnyitottam a két szobát; két szobánk van itt; és áradt a csodálatos madárillat, fűszag. Ami nélkül már nem tudnék élni.
És… és… és.
Ja, de még valami másról akartam beszélni itt. Hogy ezt a témát (könyvek, cikkek, fordítási lehetőségek; e pillanatban a főfoglalkozásomban, a fordítóiban, épp munkanélküli vagyok; sebaj, lesz munka, nem is egy, de masszívan vissza-visszatérnek, mint a tavaszi álmok, hogy szívem megdobbantsák, ezek a munkanélküliségek; a Totyinak köszönhetem megint, hogy nem vágok neki ANNAK; tudom, megbánhatnám… bár a Maida Vale 26egyik sarkán virágot árulnak, a csatorna vizének illata száll, meghúzom francia boromat, rágyújtok, a Coral pinceirodája nem valami hajdebajde, a szomszédos halpiacról néha hallé csorog le, odatesszük a vájdlingokat; délosztráknak, észak-olasznak hittek, állítólag az „írásomról”; mi, mik vannak? egy japán pultos mondta ezt, egy kis bukméker; mikor épp úgy nyertem a nagymamám nevét idéző Gysarttal – Sviderszky Gizella volt ő –, hogy a Mrs. Jenny Pitman már-már nyertesnek látszó lova az utolsó akadályon bukott; és összetörte magát; elpusztították; mikor megtudtam, sírtam), hogy ezt a témát végleg befejezzük: 1990-ben, a belharccal kiküzdött melóm, persze, egy jó kiadónál, olyan honoráriumot „vitt”, amelyet azóta (tisztelet a kivételnek!) 10–20%-kal tudtam csak meghaladni. Annyival se. Közben az adók megháromszorozódtak, a forint árfolyamáról ne is beszéljünk.
Hiszed, nem hiszed: ha fordítok, majdnem nominálisan kapok annyit, amennyit nyolc éve. Ritka a kivétel.
„Hol lenne altiszt, azt kutatja”, írta a költő. Hát persze, hogy egy jól megpakolt Promalee (apja Homo Sapien, anyja Oralee), ha ismered is a tulajdonságait, ha belegondolsz, milyen fura az ősök neve, többet ígér, mint Cardoon Browine „Kálvinisták Indiában” című könyvének magyarítása.
Rizikósabb, izgibb élményt, minimum.
Ugye, mennyivel jobb lesz, tisztább ügy, ha visszatérek a Sporting Life-okhoz.
Ennek egyik szerkesztője, David Ashforth barátom írja, hogy…
De előbb valamit a Sporting Life szakíróiról.
Többségükben, ha jól mondom, egykori egyetemi tanárok Oxfordból, Cambridge-ből.
Ez valahogy így alakult:
Ashforth írja pl., hogy ő már nagyon unni kezdte, délelőtt azt tanítja, miként kellett volna kezelni a szegénységet a tizenkilencedik században, délután pedig azt gyakorolja, miként lehet a huszadikban megvalósítani.
27S mikor a bankjában az illetékesek kissé homlokráncolva mondták, nem sok jövője van efféle délutáni befektetéseinek, Ashforth barátom elhatározta: szakmát változtat. Beszáll a lóba.
Mellesleg, az angol nagymenőknek (a kisebbeknek is) megvan a „maga” bukmékere, személyesen ismert palik, akiket felhív telefonon, s vagy hivatalos formában, vagy becsszóra megteszi a lovát. A sokezres fogadások is, lefogadom, telefonon köttetnek.
Azt mondja Ashforth: beállt szabályosan egy Labrokes irodába a pult mögé, azaz beült, és egy kurta év alatt a gyomorrontásig megismerte a szakmát (ezt a részét is).
Cikkeket kezdett írni, külsősként a Sporting Life-nak… Aztán egy hosszú vesztési sorozat után úgy döntött, telefonos tippszolgálatot nyit. Vannak ilyenek. Felhívod őket (fel nem hívnám őket!), Mandrovich urat, Clabundot Skóciából, Gargantuát stb., ilyen nevek is vannak, vagy Winner Willy… hagyjuk.
Ashforth egyetlen jó tippet adott rövid pályafutása során. Megközelítőleg idézem: volt egy futam, húsz ló, kezdők – novices’ hurdle, futott egy Nana és egy Mana nevű ló. A Nana volt 2/1, a Mana 50/1. (Egyébként a Gold Cupot Cheltenhamben egy Norton’s Coin nevű ló nyerte 1990-ben sokkos 100/1-gyel!!) Ne tovább a Gold Cupról, túl sok a fájó emlékem 1997-ből és 1998-ból.
Szóval, bemondja David Ashforth a Nanát… s másnap hálálkodó telefonhívás jön, per maszek. A Mana nyert, s a hapsi én-nem-tudom-mennyit nyert rajta.
Több ilyen eset nem volt, David szerint semmi megközelítőleges sem akadt. Végül a Sporting Life-nál kötött ki; ma a nagyon erős mezőnyben is David Ashforth az egyik legjobb. Na ja, hagyjuk ezt. Kerekasztal.
Maga David mondja: jó ez az iroda (a lapé) a Canary Wharfon. Szerintem: inkább a Nemzetközi Kereskedelmi Központot robbantják, nem a kiadóhivatali toronyházat. David Ashforth: egész nap olyanok közt vagyok, akiknek merő-egy-hasonló az érdeklődése, van tíz SIS-képernyő, 28és törhetetlen üvegből van a fal, nem lehet leugrani a 23. emeletről, ha a hatodik lovad se jön be. (Megjegyzem, Angliában 6–7 futam van általában egy versenynapon, Németországban több… de hát el nem cserélném a kettőt… Németországban igen sok angol zsoké dolgozik, és a jó versenydíjakért a nagyok is átjárnak oda, de nem mindig nyernek, a német lovak elég prímák most már megint.)
Hát David Ashforth remek könyvében esik szó egy arisztokrata hölgyről, aki egész házsorokat játszott el (jaj! a magyar alaptudás a lóversenyről, pedig ez nem a helyes, ez általánosságban nem így igaz; hányszor láttam irodákon olyan figurákat, akik bejöttek, szolíd 20–30 fontot feltettek, mit tudom én, egy téli homokpályás versenyen – télen ez van, „Örök Talaj”, nem fű, az megfagy, ló lába törhet stb. –, 2000 méteren, feltettek az El Nidóra, a Kingchip Boyra, ja, ez utóbbi rövidebb távon megy, feltették, megnyerték, besöpörték a százast, mentek; milyen jó pénz; egy olcsóbb párizsi repülőjegy egyből), és – a hölgy után – nem maradt más, csak „A Halom”, vagyis sok köbméter Sporting Life. De egy fél szobányi. Velem ez azért nem így lesz.
Több okból sem.
Remélem, most már forog velünk kicsit a világ, olvasóm, veled is, ahogy velem, holott az idő helyben áll, még mindig ott vagyunk 1991-ben, s nekem a pincér épp csak a Sporting Life-ot nem hozza ajtóhoz. Sajnos, sivár délelőtt vár: velem van a fordítás, mit tudom én, Balanour Kwandi: Leprások közt a Boode-ban című könyve, esetleg hatvan lap fénymásolva, netán széttépve maga a kötet stb., és kell és kell, le kell fordítanom az adagot, mit tudom én, annyi pénzért, amennyi egy jól eltalált placc egy 10/1-es lónak, mondom, csak totó helypénz. Öt fontra egy 3/1-es. Csak hasból mondom. Félek, túlbecsültem fordítói pénzkeresetemet.
Igen, ott vagyunk, és ez mind nem érdekel minket, hanem megvettük az Edgware Road sarkán, nem messze a 29Marble Arch-tól a Life-ot (Sporting), nincsenek nagyon rossz szokásaink, cigi nuku, sajnos a sör még megy, nagyon is. Türelemmel cipeljük túlsúlyunkat, nem tudjuk még, 1993-as januári, nem, februári kudarcunk után, majd főleg egy párizsi epizódot követően abbahagyjuk a piát, a kaját, lemegyünk zsokésúlyba, 57–58 kilóra.
Minden így összefügg a lóval! Párizst hamarost elmondom. Sam Grandchamp az egyik legnagyobb történet. Egy ügetőló.
Még azonban csak Sam da Vincinél tartunk.
Meg ott, hogy a Life-ból kiszedjük az agárversenyrészt, sok oldal az is, letesszük a fenekünk alá a Hyde Parkban egy harmatos padra, odatelepszünk, s ahol pár napja még azon töprengtünk, Exeterbe menjünk-e avagy (helyesen!) Cheltenhambe, most nagy természetességgel tanulmányozunk merőben másféle dolgokat. Az új versenyszínhelyek számítanak csak. A tegnapi nap főleg azért érdekes csupán, hogy „mennyire is nyertek a favoritok?” – a többi élményréteg mélyebbre kerül, a szívünkbéli halomba.
Jó lesz a könyvhöz… vagy szétomlik, igaz, vérünkké is válik közben.
Nézem az 1993. március 16-i Life-ot.
A címlapon nem olyan izgalmasak a címek. Na jó, mit terveznek a bukott Gold Cup-favorittal. Megy talán Liverpoolba (Aintree), a Grand Nationalre (7,2 km, s néha 39-ből csak 6 ló érkezik a célba). Persze, a legérdekesebb a jónépnek a mai esélyek kérdése. Nyer-e Bonanza Boy? Nekem ezek a nevek: merő újdonságok. Érdekes, bennem a Life eredményoldalai ébresztik a legtöbb emléket. A tizenöt-tizenhat nagy oldalon irdatlan sokféle rovat van. Persze, sok négyzetdeciméteren: a „mai” futamok. Színes zsokézekékkel érzékeltetve az érzékeltethetőt; számadatok halmaza, lovakra „lebontva”, a mélyebben érdeklődőnek. Fogadni, persze, sokféleképpen lehet, s ennek elméletébe itt nincs is időnk belebocsátkozni. Vannak a jelen30tősebb újságok tippjei… különböző tréningterepek szakértői véleményei… előzetesek, mi várható a nagy versenyektől… és nyilvánvalóan méltatják az előző nap sikereit, kudarcait stb.
Hát én nagyon kifáradhattam a Gold Cuptól. Nem gyártottam semmit ezen a napon, úgy látom. (Nem kell megijedni, nem fogok napról napra haladni. A lingfieldi újságot keresem.)
Itt van Lingfield. Jó, de ez nem „az” a Lingfield. Egy másik versenynap. Bejelöltél pár lovat. Például a verébnevet idéző Lapiaffe-ot. Mellesleg: van pár La Piaffe (Le Piaf?) nevű vendéglő Londonban, az egyik mellett Hill-iroda. Hányszor jöttél ki, néztél fel a cégér verébkéjére. „Segíts…!”
Micsoda szépséges színes képek! Persze hogy nyert a Bonanza Boy.
A hamarosan leköszönő champion, Peter Scudamore vitte. Az a Scudamore, aki mindenfélét megnyert, sokszoros évi-bajnok volt, de a liverpooli (Aintree) Grand National babérja elkerülte. Van ilyen. De most: 1998-ban nyert egy ló, kinek is (kinek, igen!) az idomárja mellé Scudamore nemrég társul szegődött. (Cheltenham közelében közös szállodájuk, fogadójuk is van.) S örömkönnyeket sírt a hajdani bajnok: felerészben végre „megnyerte” a Grand Nationalt. A nagyon „samus” nevű trió előtt: Suny Bay, Samlee, St. Mellion Fairway. Itt futottak be csupán hatan. A győztes neve nem jut az eszembe, de ez egy későbbi könyv témája. Melynek is „Vissza a sírból” lesz a címe, tárgya sejthető. Mottója: „frissen földszagú élmények”.
Ja, ebben az újságszámban vannak Wolwerhampton eredményei. Botrányos időben mentem ki a „Fekete Ország” nevezetes pályájára. Jót vonatoztam – „jót”! –, s ott, a kissé rútas pályakörnyéken bokáig érő vécévízben álltam volna, ha nem a falhoz végzem, s a büfé volt csak otthonosan ilkovicsos, fehérökrös.
Alaposan melléfogdostam a – ki érti ezt? – még délelőtt Londonban megtett fogadásaimmal. Csak a The 31Leggett nevűt (Scudamore vitte) tudtam eltalálni. Üldözött a „penny” szó. Az első futamot Catchapenny nyerte. A legszebb pennys történetem későbbi, az 1993-as év őszéről van.
Akkor egy Piccolino House nevű zugolyban laktam (népszerű hotel, nem vitás, csak kicsit szakadtas), és délután az Edgware Road egyik irodájára siettem. Volt egy nagyon nagy mezőnyű, jelentős handicap. Az indulók közt, majd meg kell néznem megint, egy Penny Drops nevű. Mekkorát nyert! S nagyon éreztem. Mi ez? Keservesen maradtam nulla közelében a nyereményeimmel… mentem haza. (Nem volt vonzó opció, a legnagyobb élmény még mindig az, hogy – nem ittam már! szívtam a napi sok doboz Szimpit, mi lesz még ebből! –, igen, az, hogy a tolóablak, melyhez az ágyon tudtam odatérdelni, nem zuhan a nyakamba, tilóként, s nem gyújtom fel a csikkel a dunyhát. Kicsit kiperzseltem, szórtam is rá a Caomilla port!) Most azonban, hazaérve, valami fényességre villant egyből a tekintetem („most”, 1993 őszén): egy pici penny hevert a „szőnyegen”. Ahogy pénzem számoltam, még elinduláskor, lepottyanhatott (drop, ugye). Penny Pottyan. Ez a ló nyert. Persze, nem pontosan ezt jelenti a „penny drops” kifejezés, ám innen jön.
Keressük meg Sam da Vincit.
Aztán jön a nagy dekázás napja. Ami az önbizalmamat megadta. Az eljövendő két kudarchoz. De onnan felfelé ívelt… minimum stabilizálódott.
Sajnos, egy darabig a „délelőtt fogadok, délután megnézem” elvet követtem. Mohó voltam. Ahogy teltek Mount Royal napjai, fogyott a fordítandó, nőtt az otthonosság, kezdtem csak úgy kapásból is leszaladgálni a közeli – Edgware Road, ez vezet a Maida Vale felé, mai kedvenc vidékem, és majdnem merőleges az Oxford Street végére, a Hyde Parkhoz fut, a Szónoksarok is arra van –, igen, a közeli irodákba, főleg mert egy jóféle portugál bort (a legolcsóbb volt még mindig) árusító Victoria Wine üzlet volt mellette.
32Aha, itt egy cikk is a Sam da Vinciről! S hogy egy híres idomár születésnapi ajándéka volt a Sam da Vinci győzelme. (Cheltenhamben, erősebb versenyben, „jobb társaságban”, nagyon lemaradt a Sam.)
Ilyenkor aztán az idomár, a tulajdonos stb. már azt nézegeti-méregeti, hová küldjék a lovat legközelebb. Klasszissal feljebb? Hosszabb távra?
A galoppvilág egyik mindenkori legnagyobb lova (és apaménje, ha jól tudom, aztán) Ribot volt. A Sam da Vinci-cikk mellett szomorúbbat látok. „Camici temetése ma”. S hogy ez mi? Meghalt az olasz lósport óriása, Enrico Camici. Ő lovagolta anno a következő nagy lovakat: Ribot, Tissot… stb. Az olasz lótenyésztés nagyon nagy volt! De hát erre nem tudok kitérni. Barátomtól számos lótenyésztési könyvet kaptam, s megtudtam valamivel többet annál, amit tudni illik, hogy tudniillik a „telivér” kifejezés nem jó szó, helyesen nem a német jelöli a műfajt, hanem az angol a „thoroughbred”. Kitenyésztett, át- meg áttenyésztett. És hogy minden „thoroughbred” három ős leszármazottja. (Vannak kitűnő félvérek is, Franciaországban például jelentős akadályversenyeket is nyernek olykor.) A három ló: Darley Arabian, Byerley Turk és Godolphin Arabian. Godolphin történetét még elmondom talán. De ami feltűnő: a Darley Arabiantól származik – halljunk pár tudnivalót még, röviden bár – tömérdek olyan bajnok ló s apamén, mint Nearctic, Dante (gondolom, a yorki májusi Dante-verseny, a Derby előpróbáinak egyike, az ő nevét őrzi, s igen sok Dante nevű ló van, kedvelem őket), Grundy, Northern Dancer (nagyon nagy; de Grundy is), Mill Reef (kedvencemnek, Brigadier Gerardnak a nagy ellenfele volt ő a hetvenes évek elején), Nonoalco, Native Dancer (!!), Northern Dancer utódai között van a The Minstrel (nevezetes történet szól róla: a nagy angol champion, a néha bírált Lester Piggott mindenféle bűneinek bocsánatára azt mondják, „jó, jó, de ki nyert volna Derbyt a The Minstrellel”, nem volt tehát egy könnyű ló), Lyphard (az ember ezekkel a nevekkel nap mint 33nap találkozik: tudniillik a lószaklapok az indulók apját-anyját, sire és dam, épp fordítva, mint az embereknél, ahol sir és dame van, mondjuk, de az anya apját is közlik, persze, lehet, hogy a „resztli” származékok egyike az épp adott ló), nem is tudok leállni, imádom a neveiket, a történeteiket… Affirmed, Relko (hányszor volt bajom Relkóval! Vannak olyan utódaik, mint pl. Relkino, akit én orosz mozinak hittem, egy esős búcsúnapon nem fogadtam, rá is áztam-fáztam, jaj, máig fáj), Habitat (barátom kedvence), Sir Ivor… ezek szentek nevei. Secretariat!! Troy! Itt jön Brigadier Gerard, aki a nép kedvence volt, Anglia kedvence, s csak egy versenyt veszített el, a Benson és Hedges Díjat, s a későbbi Derby-győztes Robertótól kapott ki, akinek ezt nehezen bocsátották meg. És itt jön az én szívem régi lova: Sea Bird. Könnyeim folynak. Becsukom a könyvet.
Becsukom, és visszatérek a jelenbe. Az imént szárny suhant… nem, nem Sea Bird lelke volt az, hanem Totyi. Átjött, megunta, hogy kis társaival szórakozik, kalitkáikon mászkálva, s nyomban kezemre vettem őt, álldogált, leültem a másik fotelba, feltettem lábam ennek a fotelnak a karfájára, melyben ülök, így írok, de abbahagytam az írást, szólt az Új Balaton, Totyi a tenyerembe hasalt forrón, üvöltözött át a többieknek, néztem, hogyan mozog a csőre, olyan ismerős, húsz éve, Szpéró óta, aztán kis hangokat adott, ezek társas hangok, nekem szóltak. Hát ezért nem lehet elmenni sokat. Jó, hogy van ez a könyv, lesznek ezek a könyvek, talán.
Sam da Vincin csak 500, 1500 fontok voltak. Kis versenynap (Trent Handicap, Nottingham). De nézem, elnézem, miféle győztesek akadtak ezen a napon, 1991. március 19-én Fontwellben (dél-angliai pálya) és Nottinghamben: Beaujolais Nouveau (5/1), Pinata (5/1), nem favorit egy se, Poetic Gem (5/6, tehát odds on, favorit)… kicsiny nevek az imént soroltakhoz képest, de ők is lovak, lovak, lovak. Miért nem fogadtam ily neveket? Ez utólag mindig érthetetlennek tűnik fel. De amikor „ott vagy”, lehet az, hogy
34nem veszed észre a nevet,
elmáléskodod,
más jó nevek is vannak.
Vagy a favoritjátszás ígéretei kapnak el. Hiszen Hope Endre is tettek 500-at, 200-at, méghozzá 3000 és 4000 és 6000 font reményében, lévén hogy 20/1-en is állt Hope End. S ha belegondolsz, 1998-ban, most nemrég, hogyan menekültél meg egy Cape Hope nevű lóval, 10/1 volt, 8/1, majd egyszer megírod. Nehéz a nevekben maximálisan hinni. Saját sugallataidat is felül kell bírálnod. (Vagy éppen: nem kell. Bármilyen poétikusan-plusz-szakszerűséggel játszasz, marad a rizikó. Ó, De Rizikós, persze.)
Nem bíráltam felül egy Sam-sugallatomat a kilencvenes évek legelején Kölnben egy este. Igen, Vincennes esti versenyéről volt szó, ez különösen szép dolog, hetente kétszer, hosszú távok vannak – Bécshez képest feltétlenül –, fekete salak villog neonfényben, kísérteties, szép, mintha este még megfürdenél a Balatonban, magányosan. Nyolcra járt az idő, s én rendes délutánt „tudhattam magam mögött”. Angliára fogadtam, s oda-vissza dolgokat is találtam el, számos melléfogás mellett, Párizsban meg, de nem is, talán Enghienben, egy Randori nevű lovat. Vagy az később volt? Nem is eznap? Mindegy. Bementem az irodára, a kocsik már ott forogtak a rajt környékén. „Sous les ordres”, gyönyörű kifejezés. Elhangzott.
(Átjött megint Totyi. Visszaviszem a származástani könyvet a polcra. Lekattintom az üresen járó magnót.)
Szépséges kifejezés a „Sous les ordres”. Rendelkezés alatt. Azaz felkészülni. Azaz innen már csak jó vagy rossz jöhet. A fogadásokat visszacsinálni nem lehet, s ha elhangzott ez a bűvközlemény, az innentől fogva rendetlenkedő, kizárt, rajtot megtagadó lovat indulónak tekintik, pénzt rá vissza nem adnak. Nem lehet visszavonni többé az indulót stb.
S a képernyőn ott villogott egy név: Sam Grandchamp.
A franciák másképp csinálják. Náluk nincs 15/2, 20/1 stb. Van 4,8; 27; netán 75, ami Sam Grandchamp kvótája volt.
35Egy frankra.
Bármit feltehettem volna rá. Akkora súgás volt. Ahogy a misztikusok mondják, szamár mód (Musil is sápítozott ezen, méltán, szépen, alapvetően; de hát köztudott): mi az, hogy „angyal jelent meg” (itt volt Totyi, repült a fejem mellett), hogy „nagy fényesség támadt”, „minden más kialudt”. Van ez, volt nekem ez 1997/98 telén nem is egyszer. Lásd Cape Hope.
4 német márkát tettem győzelemre, 4-et helyezésre a Sam Grandchamp dolgában. Akkorát nyert, mint egy ház. 75 az 1-hez, ismétlem.
Így sem volt csekélység, de mit söpörhettem volna be egy százassal, jó, hát egy húszassal! Mindegy.
Alig vártam, hogy Párizsba valami okkal-móddal mihamarább kijussak. Érdekeltek más lovak is, de a Sam Grandchamp (a Grandchamp lócsalád Sam nevű sarja, mondjuk) mindennél kíváncsibbá tett.
Érdekesek ezek a névadások, sokat kellene foglalkozni az üggyel. Hogy például a Szpérót így is hívtuk: „Kicsiny Sas”. És hány, de hány „sas” nevű ló nyert (volna) nekem, és a Szpéró homlokán a csillag, a fehér folt hány, de hány „Star” nevű lovat ígért, egyiket joggal, a másikat csalódásra, és így tovább. Szpéróról még sok szó esik majd, ám a Posziról, Éliásról, de még mennyire, róluk is.
Nevük – minimum – átment lóba.
A Totyit nevezem sokszor ekképp: Cindragon Legenda. Ld. Cinderella. Vagy kutyánkat, a bozontos Szuszit így: Puligunda.
Sam Grandchamp-nal kétszer találkozhattam még. Mindkétszer élőben.
Vincennes volt az első színhely. Jószerén favoritként indult, 3 és 4 közt állt, és a táv az ő távja volt, 2700–2800 körül.
És az utolsó kanyar elején már az utolsók közt kocogott. Tizenvalahányadik lett. Első napom volt ez akkor Párizsban, éreztem, rá fogja nyomni bélyegét az egészre.
Esőfelhők alatt, komoran sörözgetve mentem haza. Mai eszemmel mérve vicc, milyen kis összeget veszítet36tem, de az nekem akkor mázsás volt. Súly. Bánat. Hogy a Sam Grandchamp. Samu nevű verebünk, az életkori rekorder névrokona. Szpéró, Samu, akik miatt (örökre) lemondtam, íme, a berlini DAAD ösztöndíjról még 1978-ban, és a többi.
Egy elméleti megjegyzés (támogatja feljegyzéseim sokasága is, Sporting Life példányokra firkantva), pl.: „Ma az isten kincsét megnyerhettem volna”, ez a lapszám elő fog még fordulni könyvünkben itt.
Hát nincs az, hogy „vége”. Most se volt. Csak…
Csak hát, ugye, „én”…
Alig négy napra rá mit látok ugyanis: ki kell vonatoznom Enghienbe. Ügetőnap van, és megy a Sam Grandchamp.
Enghien kellemes fürdőváros; kaszinó, minden; jómagam, amióta lovazok, egy totót nem veszek, egy dartot nem lendítek meg. Nem játszom szerencsejátékokat. Még a sakk elmegy. Szerencsejáték, mert teljesen az ellenfél marháskodásaitól függ, nyerek-e, egy szinten felül már (alacsony szint).
Fontoskodva próbáltam volna megkeresni a hajtót. Breton gazdálkodók lova (volt?) a Grandchamp, így nevezem csak, bár ez félrevezető, mert sok nyertes „Grandchamp”-t láttam azóta, őket rendre kihagytam.
Szóval, más lovuk nem is volt. Cseleskedtek volna? Emlékezzünk, jó tudni néha (tudható?) dolgokat. Hogy annak az idomárnak, a Sam da Vinciének, épp az 52. születésnapja volt akkor. Vagy volt egy Miss Henrietta C. Knight-születésnap. Idomárnő Devonból (Exeter!). És ment egy lova, naná, esélyes volt, naná, nyert. De hogy a – remélem, nem tévedek – Grousman, ez a 7/1-es autszejder is megünnepli a hölgy szülinapját, kevesen hitték. Én sejtettem. De lekéstem a rajtot. Dupla vagy semmi alapon a Grousman (Grouseman? vagy más G-s ló) akkorát nyert, hogy az egy halom.
Az angol fogadó, úgy látom, kicsit naiv. De hát nem vagyok jogosult a bírálatára. Nem bizonyítottam magam sem úgy, ahogy kellett volna.
37Fontoskodva szerettem volna megkeresni a hajtót… minek? Persze, hogy nem engedtek a szentélybe! Végül elközelgett a rajt. Eleve döbbent voltam…
Hogyhogy a Sam Grandchamp nem 2700 körüli távon fut itt? Hanem egy mérföldön. Az egy másik világ! Sprintnek számít az ügetőn. A síkon (galopp) az 1000 és az 1200 méter (5 és 6 furlong, más országokban más távocskák is vannak, pl. 900 méter) a sprint; az 1400–1600–1800 kis és nagy középtáv, 2000-től már a hosszútáv következik, 3000 felett, 4000 közelében már maratonról van szó. (2400 m a Derby távja Európában.)
Akkor leöntöttem borral a szürke kordnadrágom.
Nem fogtam gyanút.
Nézegettem az újságot. Elcsúsztam közben, gatyám kiszakadt térdben az éles betonon, a tribün lépcsejének élén.
Kezdtem érezni valamit.
Nadrágomat erre a lóra! Feltenni mindent.
Mentem. Feltettem 20 frankot. Én gyáva senki. Mindent fel kellett volna. Annyi maradjon, ami két maradék napomra elég.
Ahogy gyömöszöltem vissza a tárcám, elszakadt az övem. Sam Grandchamp kétszáz méter után az élre állt. Féltávnál 150 méterrel vezetett, ebből 30-at a célban is őrzött.
5/1 volt. Képzeljük el.
Jó, de hát viszont hol lenne ma már az a másfélezer frank? Ez is van itt; hogy Mark Coton megkérdi: mire kell a nyeremény? Ezt jól döntsd el. (Feleségek is olvashatják a könyvét, mesélem Tandori Ágnesnak. Csak és csak józanságra int; józanságra, mely nem zárja ki a „sugallatot”, a „merészséget”. Nem. Csak…)
Hát itt végződött a Sam Grandchamp története. Samu az év őszén, rekord életkort élve, meghalt.
Tömérdek Sam-lóval találkoztam azóta. Na ja. De az ember nem is hinné. Samsolom, Samson-Agonistes, Simmie: egy téli homokidényben egymás ellen futkostak. A-tól H-ig jelölik a versenyeket. Galoppban a G a legalacsonyabb handicap-osztály. F és G versenyekben néha két 38„Sam” ló is volt, ilyen nevű. Mit törtem a fejem! Mennyit gyáváskodtam. A pénzemnél voltam kb., utolsó délután. Ültem egy padon, egy fa tövében, kezembe temetett homlokkal. Aztán bementem, mi az eredmény. Az irodai képernyőn ott villogott pl., hogy Simmie nyert, második a Samson-Agonistes. Oda-vissza vagy 13 font 1 fontra, totón. Kihagyások, kihagyások.
De hát mit mond Mark Coton? Határozd meg, mire kell a pénz. Én már csak a Totyi miatt se tudnám megkísérelni, hogy gázra-villanyra angol lovon keressem meg a betévőt-kitévőt. Maradnak a nagyon szerény célok.
Meg hogy ezt írom. Most lemegyek, bár nem iszom, társaság kedvéért (a pohár társaságáért) megiszom valahol valamit. Fekete az ég, de vidám vagyok. Totyi jön újra meg újra. Kicsit foglalkozom vele, aztán lemegyek.
A könyvet a „dekázós délutánnal” (Kelso, Southwell), Lingfielddel és Párizs-Enghien ügetődolgokkal folytatom utána.
(És a „kézműbeszedő” dolgával – az enyémmel itt, megítélésemmel –, a dolog megítélésével: várj, olvasó, a második kötet végéig. Lesz meglepetés. Viszont így már nem meglepetés neked, amit én már szintén tudok: ez két kötet lesz, azzal „kész”. Szentkuthyt olvasok nagy gyönyörűségre épp, ő mondja, minek „mű”, ha „olyan, de olyan élet van”; én erre: ha, látni fogod, „a lónál”, ahogy velem történt aztán, gyanúsan maga „az élet” a mű. Nemlétező műalkotást létrehozni, mondta Duchamp.)
39A Samu nadrágja ma is megvan még.
Kellene a meglévő kord anyagokból ennek a nadrágnak és egy szűkebbnek a szabásmintájára újakat csináltatni. Ez pár éve, lassan évtizede halasztódik. Fenyeget az is, hogy meghízom.
Bajban vagyok az idővel? Igen, valahogy úgy, ahogy a Párizs melletti nagy plat (galopp) pályáról, Maisons-Laffitte-ből hazatérve egy vesztős, esős délután (Omar Sharif írja: ne menj messzire! vesztesként rémes, míg hazaérsz, míg nem jutsz saját konyakodhoz stb., sebeid nyalogatásához; meg Omarnak másképp is könnyű volt, függetlenül az Argentínában idomított lovaitól: elvállalt egy undok szerepet „mégis”, ha vesztett, és sokat vesztett – de, mesélem Tandori Ágnesnak, a vesztéssel az a baj, hogy nem értem, ha valakinek „végtelenek” a tartalékai, akkor is, hát nem megy tönkre a lelke azon, hogy egyáltalán vesztett??), mentem haza, minden második kapu mögül lovak néznek ki, lótenyésztési központ, tréningközpont, és jött egy möszjő lovon, megkérdezte, hány óra, erre én elkezdtem kotorászni, táskámban a kisebb szütyőben van az órám, mellette ott egy kis faragott medve, Csupor András barátom műve, bőr szíjon, ott van Münchenből az Ökörke, kis lény, ott van Racine, fa kacsa Párizsból, van ott dobókocka, cellux, biztosítótű és szemkenőcs, és ez mind beleborult a vízzel teli árokba, a möszjő leugrott lováról, zavarban volt, szedtük össze az egészet, az óra háromfelé hullt, de a számlap mutatta az időt: öt óra huszonhét perc. Ittunk egy sört, a möszjő vendége lettem, na ja.
A Samu nadrágja ma is megvan, a Rudi, akit egyképp ajánlottam 1994-ben Írországban a Nagy Védszent, a Szt. Patrick és Joyce Leopold Bloomja védő szárnyai alá 40(Bloom-nak volt a regényben egy fiacskája, az egy évet élt Rudy), Rudi a legjobb úton halad, hogy Samu életkori rekordját megdöntse, csudálatos kis úriember mezei verébben elbeszélve, és a Totyi olyan harsány, hogy…! Itt tartunk.
És én rég voltam ilyen jól, hogy lemegyek, aztán hazajövet ez a munka vár, vár, most itt van.
Mentem haza Enghienből, Párizsban még csavarogtam egy jó sort, bánkódtam, aztán megvigasztalt a környezet.
A környezet („a szerves élet”) vigasza pénzügyekben ugyanúgy nem ér semmit, ahogy a pénzügyi sikerek (bizonyos szint alatt, s nekem mitől lenne följebb? mai jövedelemmel a középröhej szintje alatt mászkálok messze), igen, azok se számítanak olyan kérdésekben, mint a „miért vakul meg az Icsi”, „miért nem vagyok én… nincs nekem, hogy…” Nem jön össze semmi.
A bódulatban jön csak össze.
Ezért olyan jó, hogy hét évvel ezelőtti újságoknak nincs, nem lehet, biztos nem létezik már semmiféle bódulata, de van, ami volt, és nemcsak, hogy „van”, de nekem van, nem kell az, hogy meglegyen, anélkül, hogy „megvan” volna, van, elérhető, közelíthető, bejön. Ide.
Lingfieldben az volt a vesztés, amit győzelemnek hittem. Hogy a kb. hét és fél deciig leivott literes ginemet a nyikorgó, szűk vas forgósajtón áteresztették. Nem eresztenek át ott ilyet, mert azt akarják, bent igyál, ott fizess, azt fizesd ott.
A lóversenyezés és az élet közt mégis megvan az a különbség, hogy az életben a „több tényező”, olykori gyötrelmek ellenére (hogyan egyeztesd össze), nem túl nagy akaratok, nem túl kihegyezett dolgok fennforogtán, jó. Jó az életben, ha felkattinthatod a magnód, a Totyi kiabálása közben, meg míg a kis sápadt spárgád fő az omletthez, bedobhatod plusznak az Új Balatont.
Lingfieldben a szesz nem volt jó a fogadáshoz.
És nem azért, mert befolyásol, agyat rombol, elvisz, szó se ilyenekről.
Hanem mert meg kell valahogy – titkon – inni.
41A lópályákon van olyan, hogy felvezető kör (talán paddock?), ahol a lovak körözgetnek, aztán a zsokék, miután a középütt a füvön szerencsétlenkedő vagy nagyképűsködő vagy szerénykedő tulajdonosok utolsó utasításait, látszat-utasításait megkapták, felsegítődnek a nyeregbe, s tessék! Ki a rajthoz. Ascotban különösen szép az a terep, mely az istállókat, előttük az oválist, ódon fák alatt, aztán a köröző kört, ovális, ódon fák alatt, „tartalmazza”. Ez volt Ascotban a legszebb, meg ahogy Coastal Bluff bejött, a korlátnál, iszonyú dübörgés, megvolt nekem győzelemre, de a hülye fejemmel mögötte a…
Meghagyom későbbre, más könyvre. Kidolgoztam egy sárdagasztó lovat második helyre. És bejött. Írjuk a veszteséglistára.
Lingfield felvezetőköre kicsit Maisons-Laffitte-re emlékeztetett, az ottani paddockra (ha jól mondom). Jön Totyiék szaga a másik szobából, de a Totyi csak üvöltözik, egyelőre nem jön át.
Velem volt az üveg, inni kéne belőle. Odamentem a köröző (oválisozó) lovakhoz, néztem a Sporting Life-ot is, láttam (azóta is megy ez a ló!), Edward Seymour a favorit, de… én nem győztest kerestem egyelőre. Helyet. Rejtekhelyet, ahol meghúzhatom pofátlanság nélkül a ginem.
S mire az meglett…
Az első futam nem is volt olyan poénos. Nem nyert a „Seymour” (később is jó volt tágítani tőle), de második lett, harmadik az Against You… őt azért gondoltam, mert hogy Tandori Ágnes nyilván ellenezné a nagy fogadósdit (ma ő bízik bennem aránytalanul, bár igazi meggyőződés nélkül, nagyon), jó, a Visage nyert, de…
Ez még nem is volt olyan éles. Hanem aztán! Rögvest a következő futamban. Szintén Salinger-áthallás. Frans Girl. A Seymournak felvezetőnek kellett volna lennie.
Frans Girl. Frances. Franny (és Zooey).
Ittam a klozeton. Félig figyeltem csak oda. „Megvolt” nekem a Frans Girl. 14/1-es ló, jó ég.
Folytattam. Már megittam a magamét, odafigyelhettem. Baj nem lett, csak…
42…még a harmadik helyezett, az El Capistrano is engem szólított meg. És én „fel voltam érzékenyülve” aznap. Csak a gin…
Utána, én nem is tudom, miért emlékezem úgy, hogy a Briggs Builders valami favorit volt. Kapaszkodni: 16/1! Ezt már tudod, olvasó, mit jelent. Helyezésre raktam. Így is hozott (nyilván, nincs élményemlékem) 2,70-et. De egy szempont, figyelem: a bukmékerek 16/1-re adták őt. A pályatotón lement úgy, hogy 9,60-at fizetett csak! Érdekes, nem? Egy jellemző adat, ténykörülmény.
Azt hittem, fura az emlékezet, e B. B. valami csúcs favorit volt. Miért tetszett nekem annyira? Meg nem mondhatom már. Nekem evidens volt (ez az emlékem, az volt). A nem érdekes dolgok is milyen furcsák.
S ami jött még. (Szintén döngő vastribünök, sok rendőr. Kosz. Akkor még nem volt Örök Talaj – műhomok – pálya Lingfieldben. Most ott minden van. Akadály, műhomok, sima galopp is, ha jól tudom. Műhomok – Equitrack, Fibresand stb. – még Southwellben van, s volt 1991-ben is, mindjárt rátérünk, és Wolwerhamptonban, ott nem volt még 1991-ben.) Mi jött: a 3.30-as futam. Helyre tippeltem két szpérós nevű lovat: Oxbow és Galaxy High. Az Oxbow inkább Ökörke neve lenne, de nem tudom, megvolt-e már Ökörke. Másképp az íj (bow) Sagittarius-képe vezethetett, csillagkép, és Szpérót is a Hajnalcsillagban látom.
Az 1,30 és 1,90 a kétszer 1-re nem is volt rossz.
Alakult ez.
Aztán eljöttem. Holott (Szpéró!) a Holy Saintre lehetett volna még (amilyen kedvemben akkor én voltam) placcot fogadni (1 fontra nix; mert csak 6 induló volt, és ilyenkor a harmadik helyezett nem fizet, tehát jó, hogy eljöttem).
Agatha Christie világából emez ódon vonatok ott… oldalra nyíló ajtókkal fülkénként.
De sok időnek kellett telnie, mire a „szomszédos” Plumpton pályájára elkeveredtem; szép idő volt, de mikor legközelébb a duisburgi irodán láttam viszont Plumptont, valahogy „oldalba kapott, mint a hóesés”, elkezdett zúdulni a hó, elmaradt a versenynap.
43Ehhez fogható élményem csak Dortmundban volt, az ottani Örök Talaj versenyen. A kanyarra elkezdett zuhogni a hó. S kijött belőle a mezőny. A napfénybe!
Ezen a dortmundi versenynapon volt egy különös Samu-történetem. Így esett:
Át kellett vonatoznom Mülheimből Dortmundba;
volt velem – német – lóújság;
vettem a pályaudvaron egy könyvet, ebben fura nevet láttam egy versikében: Simsalabim;
néztem az újságot, fut egy ló, tök esélytelen, a neve Simsalabim;
barom racionalista, aki vagyok, nem játszottam meg;
nyert, óriásit;
hazaértem Mülheimbe, hol az újságom? elveszett;
a vonaton hagytam, nyilván, kiesett, a könyv megvolt, az újság nem. Simsalabim eltűnt a ló nyerésének képében, el az újságéban.
Titokzatos történeteim Párizsban másképp adódtak.
Párizsban először egy jóbarátunknál laktam, ez eléggé sikertelen ügy volt. Aztán egy hotelban a Montmartre körút közelében, ennél nekem olcsóbbat kellett keresnem, feleségemnek még csak megengedhetünk ilyen „kilengést”, de én utaztam többet stb., és egy nőnek mégis… igaz, Tandori Ágnes a Szuszink mellett úgy tart ki most, mint a Szpérónk mellett egykor én.
Fájó lesz, ha ő írországi barátaimhoz, barátnéimhoz fog utazni; akkor már nem lesz a…
„Ilyen sosem lesz!”
Szóval, Párizsban egyszer megérkeztem, beköltöztem a hűséges Tumi úr szállodájába (egycsillagos, de csúcs!), és rögtön nekilódultam.
Hallgatom a zenét.
Úgy, de úgy tudom; tudom, tudom; tudom, amit bárkivel találkozva, beszélve: nincs.
Az lesz, hogy „kedden 1 óra 30-kor Yarmouth”, netán „2.00 óra Catterick”. Őszinte részvétem magamhoz bárkinél, őszinte részvétem magamnál bárkiért.
44De semmi részvétel többé.
írja Eliot,
Semmiféle művészeti igyekezet stb., satöbbi igyekezet, semmiféle, nem hatol el hozzánk. Akik feljöttünk a teremből, lentről. Alkalmi szavak, találkozások – eléd teszik az 1/8-ad bort Bécsben, ismernek a City fogadóirodáin stb. –, igen, na ja, igen-igen. Semmi több.
Vissza, akkor Párizsba. Még London előtt volt. Az első ügetőzés.
Ez is jellemzően alakult.
„Á, hát én aztán nem akartam, csak” – jeligére.
A verseny Enghienben volt.
Kimentem.
Ja, Simsalabim varázsló-név. El-bűvölte újságomat. Nem?
Hagyjuk a német versenyeket. Ma is lesz részem belőlük az ntv hírcsatornán. Na ja.
Irtó „helyes” történet, hogy valakinek, aki Aszklépioszról írt könyvet, mesélem: Hamburgban 1991-ben egy Asklepios nevű lóval nyertem, na ja.
De még ismertebb a hamburgi BMW Derby-történetem. (A BMW patronálja a hamburgi német Derbyt.)
Volt egy irtózatos favorit. A Lomitas. De nem akart bemenni a rajtgépbe, soha, sehogyan sem, újabban. Ellenfele, tisztes távolból, Leone lehetett. Számuk az 1-es és a 2-es volt.
Hívtak egy amerikai lópszichológust. Sulykolja bele a lóba, tessék a boxba bemenni, a rajtgépbe.
Volt kettejükön kívül még sok ló. A Temporal nevű, akit az akkor még nem szupersztár angol, Llanfranco Dettori vitt, 350 körül állt (a 10-hez).
Száma a 8-as volt.
Németül: 8–1–2.
45Születésnapom: 12. hó 8. nap.
Ez visszafelé: 8–1–2.
Megírtam a cetlit. Mentem a kasszához, tíz márka lett volna az összegem.
Valaki ment mellettem. Lelkesen magyarázta – „kis hülyém”, így én –, hogy ő a szülinapját teszi. A szüleinek magyarázta. Eldobtam cetlimet.
8–1–2 lett a hármasbefutó. Nyugodtan meglehetett volna. 9801 német márka 1991-ben. Kilencezer-nyolcszázasegy.
Ehhez nincs mit hozzátennem. Ez a pénz még ma is jó lenne. Bármikor.
Csak hát…
Eltaláltam viszont, kombinálás nélkül szintén, a Bécs melletti Badenben, ezt is írtam már, a Rih-Nux-Muskoka hármasbefutót. Kb. 980 osztrák schilling 10-re. Nem rossz, és eleve mindenki nevetett, hogy ezt én variáció nélkül megtippeltem. Na ja! Magyar vonatkozás mindhárom szó.
Németországban sok finom pengézés adódott, de sosem mertem rámenni olyankor, amikor sikerülhetett volna.
Domicellát, az akadálylovat (német földön kevés a hurdle és chase) Düsseldorfban látványosan megraktam, én nem tudom, jó sokkal. Nyertem is. De hogy Hamburgban viszontláttam (esélytelenre vették), nem mertem rendesen dolgozni vele. Ahogy kellett volna.
138/10 volt, azaz 138-as ló. Egy százasra ezerkétszáznyolcvan. Minimum, mondta ott dolgozó lovász ismerősöm. 100-zal kéne.
„Minimum”. Szép fogalmak. De nem az enyémek. Akkor én nem tartottam ott. (Ma tartok-e bárhol is?)
Mi volt még? Németországban egy ilyen dolog: megy két Ó-betűs ló Kölnben. Utolsó futam.
Van 4 egységnyi vesztésem.
Ocamonte. Organdi. Fura, mindkettő 40-en áll, háromszorosat lehet nyerni tehát (totó).
46Mi legyen? Organdi… ez olyan régi hímző-fogalom, nem? Sajnos, az Ocamontéban ott volt az „ok” szógyök. Mit tettem? Két egységgel játszottam Ocamontét, és vesztettem. Hat egységnyi vesztés. Így mehettem haza.
Mit kellett volna csinálni? Jó, hát Organdit eltalálni, direktbe, túlzó igény.
De meg kellett volna pakolni győzelemre mindkettőt 2-2 egységgel (ha már én nem szoktam befutót, 1-2. helyezettet, mondjuk, oda vissza sorrendben, játszani).
Kéraban a Vasfejű. T. D.
Akkor az Ocamontén elúszik két egység, de visszakapom a 2 egységemet, hozzá 6 egységet (ha 10, ha 20, ha 50 márkáról van szó, ha netán 100-ről), és 0-val megyek haza. Nullával.
Ebbe kellett volna belenyugodni. Helyette?
Nézhettem magam.
A lógó orrom.
Cifrább dolgok voltak Párizsban, nem is egyszer. Eltekintek most a sok-sok gyönyörű élménytől. Amikor ide-oda villogtam. Például a Nagy Kultúrpolitikai Egyéniségre emlékeztem, aki mindig a macedón tömeggyilkost, cellatársát emlegette, aki oly falánk volt… nem kell egy értelmiséginek oly sokat akarni! Magának, Tandori, van már egy kötete, nem? Ezt kérdezte, mikor a sárga könyv ügyében bekergettek hozzá kihallgatásra. (Többször se láttam őt közelről.) S Párizsban, hogy nagyon kellett a pénz, volt egy ló. Star Macedon. 57-es. Mekkorát nyert. Bár 100-nál többre tettem volna!
De Párizsban ilyesmi is volt: egyszer baleset ért, utcai, s elszegényedtem hirtelen. Kaptam kölcsön pénzt (a követségen), egyből meglakomáztam, ettem-ittam, tényleg, ahogy soha addig. Másnap kimentem a nagy galopp-pályára, Longchamp mezejére.
Európának talán az egyik legszebb síkpályája. Itt futják október első vasárnapján mindig az Arc de Triomphe-ot. A legnagyobb díjazású verseny Európában. Talán Epsom vetekszik vele újabban, ha bír.
47És a követségtől kapott pénzemmel egyszerűen nem és nem bírtam veszteni.
Az utolsó futamban messze túl voltam a kölcsönösszeg számszerűségén. Így választhattam: játsszam Memoryt, mert hamarosan emlék az egész, netán játsszam mégis a Je Ne Suis Pas Là nevű lovat, „Már Itt Se Vagyok” – nehéz döntés.
Zúgva átrepül Totyi. Kicsit foglalkozom vele.
Fenébe is, a Memory volt a rossz súgás.
De: vidáman vesztettem.
Belefért.
Nem a pénzről van szó. Mondom, ha valakinek vastag a bukszája, akkor sem értem, hogyan bírja elviselni a vereség ízét. Persze, lehet, én ezért nem fogok soha megtollasodni a lovakon. Miért is tenném? Megvannak nekem már az angyalok!
Az angyalok, istenem!
Itt volt a Poszi. Poszátánk. Egy barátka(poszáta). Tojó.
Talán ő is túltojta magát. Így vakult meg.
Ezt fura módon érzékeltem.
Délutánonként – ital! – eldőlögettem aludni. A Poszi mellettem ücsörgött. De hogy egy nap (feleségem másutt járt) este hétig aludtam, aztán a Poszi még mindig mellettem ült a szürke csergetakarón, ez gyanús lett.
Röpködött ő úgy egy kicsit bizonytalanul már korábban is, de…
Akkor délután szállt le szemére a homály.
Még két évig élt. Kézből etettük. Feleségem megtanította, mit hol talál stb.
A Poszi! Aki úgy került hozzánk, hogy az első félóra után majdnem kiverte a szememet. Nem nehezteltem rá. Én voltam a hibás.
Éveknek kellett eltelnie, míg az lett, ami van: beverem bokám a fotel lábába, ajtóba a könyököm, rögtön elkezdek mesterségesen vigyorogni. „De jó, de nagyszerű!” Másképp a cserépkályhát verném szét, de lobogó gázostul, egy széket vágnék ki a dupla ablakon.
48Ilyen vagyok. Csak így megy hát.
Utána vágnék még egy széket. Lemennék, megtaposnám. Aztán kijózanodnék.
Nem jobb rögtön vigyorogni?
A vesztést nem tudom így viselni. De vissza a Poszihoz. Franciaországban háromszor is jelentkezett. Sőt, a Positano nevű lovat („A Poszi tán óv”) kétszer láttam nyerni. Poseidonast és Polzinót egyszer. Sosem fogadtam rájuk.
Reménytelen ez nekem, tudom.
Mondom, reménytelen.
Ami viszont szép volt. Khnoum. Evryben (ejtsd: évri).
Evry a legmodernebb pálya Párizs környékén. Új.
Régi nekem csak az, hogy sosem találom el.
Nem az ottani versenyek eredményét. A pályát. Magát Evryt. Többnyire rossz irányba megyek, tévesen szállok át.
Akkor jön a nagy gyaloglás. Egyszer így, hogy Evry központjába érjek, ahonnét a lópályai buszok indulnak, átmentem Saint-Exupéry elővároson.
Nagyon derekas szellemű, ilyképp kitűnő író Saint-Exupéry. A Sivatagi repülés (Az ember földje) című könyvét kimondottan kedvelem úgy tizenöt-tizenhat részletéért. Például:
„Ebben a könyvben megidéztem néhányat azok közül, akik, úgy látszik, egy szuverén hivatásnak engedelmeskedtek” – ugye, nem erre számított a legjáratosabb olvasó sem?! –, „akik úgy választották a sivatagot, ahogy mások a kolostort választották volna” (nem akarom mondani: úgy választották a lovat), „de meghazudtoltam célomat, ha elsősorban emberek iránt keltettem csodálatot. Ami elsősorban csodálatos: az a talaj, mely összeforrasztotta őket.”
Inkább ez volt favorit, nyilván:
„A sivatag: eleinte csönd és üresség; nem nyílik meg mindjárt első napon szerelmesének. Hiszen egy otthoni jámbor kis falu is elleplezi magát! Ha nem mondasz le érte az egész világról…”
Istenem! Szpéró, Alíz, Totyi, a többiek!
49Ezt hogyan nem tudja mindenki? Miféle „olvasást”, mely „összetartozást” várok, ha Szpéróékért nem szorítja meg valaki, bárki némán a kezem? Jó, megszólít másért; megszorítja kezem egyébért. Minden jól van, ahogy van, mondja „Charlie”.
Pardon. „Charlie” és Saint-Exupéry; így van.
Mit erőszakoskodnék.
Az ntv csatornán Baden-Baden megy! A Tavaszi Fesztivál. Én jártam ott, igaz, ősszel.
De láttam Londonban a Dover Street Ladbrokes-irodáján… nem is, egy azóta megszűnt kis irodában szintén arrafelé… láttam versenyt Baden-Badenból, nyilván ősszel… ki tudja… és akkori kedvenc zsokém a Green Parfume nevű lovon második lett.
Green… zöldikénk.
Parfume… bementem a klotyóra, valami irdatlan bűz fogadott, parfőm.
S utólag első helyre tették T. Quinnt és Green Parfume-ot. Nyertem volna. De hát ezek éles dolgok.
Mintha ott járnék.
Az ntv közvetítése ilyképp alig érdekel. Baden-Baden. Ki kell buszozni a pályára. Sokat kell meddően gyalogolni a városkában. Kacifántos az egész. Semmi közöm a német lóügyekhez, már tényleg semmi.
Mentem Saint-Exupéry elővárosán át.
„Elfogadjuk a játék szabályait” (óóó!), „és a játék a maga képére formál minket. A Szahara bennünk mutatkozik meg. Hogy közelébe jussunk, nem elég meglátogatnunk az oázisokat, az kell hozzá, hogy egy forrás – a vallásunk legyen.”
Ezek tényleg nagyon titokzatos, megcáfolhatatlan szavak. És nem csupán azért, mert titokzatosak.
Vannak lóeredmények is, melyek utólag mintha azt mondanák: te megfejtettél valamit. Vaktában, meg. De még ezzel is elrontjuk. Persze, nem feledjük. Coton, Ashforth is erről beszél. Azt a napot nem felejted. Vagy hát 50azt a „napot” én már nem is tudom, mikor egyszerre ott voltam Evryben. (Többször is voltam ott, de most erről a napról van szó.)
Nagy kotrás lenne, ha elő akarnám keresni (megvan!) azt a Paris Turf számot.
Valahogy így volt: veszett összegekkel vesztettem sorozatban. Kihagytam biztos megérzéseket. Egy jó fél év múlva Mülheimből Kölnbe vonatoztam, csak hogy egy evryi (aznapi evryi) kétéves-verseny negyedik helyezettjét győzelemre játsszam. Nem mertem végignézni a futamot. Hogyan nyert? Ezt kérdeztem utána a pultnál. Végig vezetve, de fél orrhosszal. Ha egy méterrel tovább tart a verseny, veszít.
De nem tartott egy méterrel tovább. Karmisyk, Karmysik, így valahogy hívták a lovat. Kedves barátom, dr. E. Misi emlékére játszottam. Elütötte tükrével (!) egy furgon a villamosmegállóban. Évek kómája, aztán jobban-lét, aztán a halál.
Misi, Misi. Karmysik, Karmisyk.
Kihagytam az eredeti evryi futamot, ahol kockadobással (egyik ló sem indult addig még) az „öreg” Freddy Head vitte ló, a 4-es megígérkezett. 4-est dobtam ui.
S nyert.
Aztán más hibák. Így jött el Khnoum futama.
Nem volt az Khnoum futama. Csoda tudja, mi volt, egy ötödik futam. De Khnoum. Tisztára arabos, Szaharás hangzású név. Maga a sivatag. És Saint-Exupéry. Súgás, éreztem.
Khnoum, viszi Mathieu Boutin. Na jó, na ja. De ez mi, ez a szám? 99. Azt hittem, Boutin 100. győzelme jön. Persze, így is iszonyú. Miért aznap jönne, miért az én tiszteletemre, miért Khnoummal?
Egyszer volt egy ilyen lidérces latolgatásom. Longchamp, jókora mezőnyben két ló: Kopelman és Kagou.
Mint két titkosszolgálati ügynök.
Gyötrelmek után (nem túl nagy összeggel, sőt) Kopelmant választottam. A gyönyörű longchamp-i pályán óriásit nyert, s jó ló lett belőle.
51Khnoum.
5/1, masszívan, pardon, 50. Azaz „5”. Dehogy 5/1, angolul ez 4/1. A francia „50” az angliai 4/1, na.
Iszonyat összeget építettem föl rá.
Jött a futam. Mindenféle név hangzott, csak Khnoumé nem. Mi lesz? Tenyérben a fej, ültem az alsó lépcsősorok egyikén.
Jó levegő volt. Hallgattam a közvetítést.
És akkor…
… felém, közel hozzám, a szélen.
Még tíz méter. És hogy „Khnoum, Khnoum, Khnoum”.
Berepült a célba.
Nájlonban adták a pénzt.
Ennek egy része el is veszett hamar. Egy amatőr-hölgyfutamban megtettem a tuti 40-es lovat. Vezetett is tuti, aztán 100 méterrel a cél előtt…
…barátom mondja, a nagy lótenyésztő:
„Ugye, lefordult a lóról? Régi trükk.”
De sebaj.
Fáj inkább, hogy most, ahogy átgondoltam, kiderült: nem is egy 1998-as fogadásom (Promalee) volt a legnagyobb összegű rakás a részemről, hanem az auteuili, Kadalkóra.
Kadalko váratlanul robbant be az élvonalba. Árva ló volt. Igen, bizony, meghalt az anyukája, úgy nevelték stb. Érzelmes történet.
De Kadalko nem sokat érzelmeskedett. Verte a semmibe az ellenfeleit. Volt, hogy kétszáz méterrel vezetett.
Sajnos, annak másnapján ugrott el utcai baleset során a pénzem, amikor Kadalkót – jó, hát 12-es ló volt, 2 frankot adott 10-re – megtettem. Ezért is felejtem el nyilván. De ez volt „a” legnagyobb pakolásom, nem lehet tagadni.
Párizs Enghiennel indult.
Rám jellemző történet.
Mi más lenne!
52Párizs Enghiennel indult, úgy méghozzá, hogy aznap (Bécs után szinte rögtön ősszel, 1990) épp Enghienben volt ügető. A galopp ilyenkor kiköltözik Deauville-ba (a tengerpartra, nagy buli nyilván, nekem megfizethetetlen). Meg egyáltalán. Nem hepajozni járok sehova.
Kimentem Enghienbe. De aznap a dolgok furán alakultak. Megláttam a pályát, az első futam lovait… teljesen elbizonytalanodtam. A „Viennois” szóról azt hittem, „Bécs” (Vienna) jelentésű. Dehogy. Egy francia (bor?) vidék neve.
Pár nap telt el, nem is tudom, hogyan és mivel. De csak azután mentem ki Vincennes-be. (A párizsi ügető, mint mondtam.)
Nem tudom én elmondani azt a kijutást.
Vittem a Paris Turföt. Ez a lap mindig a másnapi futamokat ismerteti, tehát már előző délben elkezdhető a rémálom, a latolgatás. (Egyszer történt meg velem, hogy elnéztem a dolgot. Pedig rutinos voltam már. Én nem is tudom. Véletlenül egy nappal hamarább mentem ki Saint-Cloud-ba. Fura volt a nagy, a túl nagy csönd. De: az „én” lovam leégett. S hogy tizennégy hónap múlva ismét kijutottam, játszhattam őt, és nyert. Na ja.)
Vittem a szaklapot, ballagtam át a vincennes-i erdőn, akár csupa nagy betűvel is írható. Gesztenyefasor… zúgós patakocska… mindenféle. Közben, le-leülve, a lapot tanulmányoztam. Életre-halálra. És „megszúrtam” két lovat. Un et Un volt az egyiknek a neve, mert két makk zuhant (Egy és Egy) a táskám mellé. A másik…
…folyamatosság-igényem jele. Tatiana Viennoise, így hívták. S indult Enghienben is. És esélyesnek hittem őt ott. De negyedik lett csak.
Most megjátszottam.
Első francia győztesem lett. Lásd Jacinthe Bécsben.
Aztán jött még Un et Un is.
De a csúcsteljesítmény egy Ariane de Semilly nevű volt. 37-es (370-es). A magyar szóhasonlóság miatt tettem. Az tette.
53„Semmily”, Semilly etc. Kosztolányi örült volna, Karinthy Frigyes.
Persze, pár nap múlva Enghienben Ariane de Semilly semmily eredményt nem ért el már. Szerencsére ott is csak tíz frankkal játszottam. Ám az a vincennes-i 370 frank gyönyörű élmény volt. Emlékszem, utána megtettem egy mezőnynek mind a hét lovát tízes alapon, és kiültem a tribünre borotválkozni a kis Brownommal.
Párizsban van lópálya, kis jóindulattal Auteuil és Longchamp a főváros területére „sorolható”, Auteuil talán tényleg ott is van… sőt, nézem… Longchamp is. Bois de Boulogne. Már kevésbé Saint-Cloud, kötőjellel írják a pálya nevét, míg a helységét, a Szajna túlfelén emelkedő, dombos városét Saint Cloud-nak csak, kötőjel nélkül. Utána kellene járni.
Auteuil és Longchamp mellett baktatsz el, ha gyalogszerrel közelíted Saint-Cloud-t.
Van egy híd az elővárosi vasút felett, nekem az „a Márvány kis hídja”, ld. Márvány utca. (Vagy fordítva.)
Saint-Cloud-ban sok minden volt, még velem is, de ott estek ezek a dolgok, igen jellemzőek.
Egy megfejthetetlen talány.
Gloucester nevére emlékszem csak a többiek nevei közül. Az én lovam Valgrija volt.
Nem is tudom, nem lehetett ez valami hosszú távú verseny. De kezdjük az elején.
Megérkeztem „arab” szállodámba, nekilódultam. Saint-Cloud-ban nem kezdtem rosszul. Már volt valami kis nyereményem, ehhez hozzátettem egy (jelentősebb, de szerény) összeget, s megraktam a Valgrija nevű lovat győzelemre és (szerencse!) helyezésre.
Mert hogy egy éve hasonló ázott talajon nyert egy hasonló távú versenyt „a Grizsa”. A többieknél ilyesminek a nyomát se láttam, bár, mit tudom én, a Valgrija neve előtt (helyezések) olyasmi volt, hogy 0007604057800, s a többieké előtt inkább egyesek, kettesek, hármasok. Sebaj. Hittem Valgrijában.
54Mint kiderült, joggal. Jó darabig csak az ő neve hallatszott, hogy vezet… meg sem közelítették. De akkor… nem a Gloucester volt az, valaki más.
A Valgrija neve eltűnt a közvetítésből.
Fel nem foghattam.
Ez volt:
Egy ló bevágott elébe. Ezzel „a Grizsa” jócskán visszaesett. De akkora formában volt, úgy bírta a körülményeket, hogy a harmadik helyre visszaküzdötte magát végül.
Tulajdonosa és idomárja óvást jelentette be.
Na jó, hogy erre a győztest, a szabálytalankodót hátradobták harmadiknak. Hanem aki második volt: az nem követett el a Valgrijával szemben semmit. Ő lett az első, „a Grizsa” a második.
80-on, 75-ön, 90-en állt, nem is tudom, győzelemre, a Valgrija.
A placc is szépen fizetett. Kárpótolt az elveszített győzelem (tét) pénzéért (én nem használom a magyar szavakat, nem nagyon, ez ügyben). Zíg, én így nevezem a győzelmet. Na.
De akkor, a nyert összegen, még elkaptam egy győztest. A végén annyi jött össze, hogy 50 frank híján megvolt a hét napi szállodapénzem.
És ezzel a nyereménnyel (és taxival), én őrült, kimentem Vincennes-be, az esti ügetőre, és az egészet (meg még plusz valamit) elvesztettem.
Életem fontos fordulatát hozta ez a március 15-e. A kilencvenes évek elején.
Egy „iksz nap”, délután van, Totyi szabadon van. Ha felállok asztalom mellől, harsogni kezd. Mit akarsz te? Ezt mondja.
Hát 1993, na persze, mit „90-esek elején”!, ez történt: 16-án kedvetlenül ébredtem. Ittam este még (éjszaka), reggel nem. Kiöntöttem a fáradt vöröset. (Ma egy korty nem menne abból!) Lementem, ki a Canal St. Martinhez. Borús volt az idő. Leültem, előtte beszereztem egy üveg újabb vörös jófélét, de nem ment.
55Délig próbáltam.
Nem és nem.
Délután próbáltam egy kis sört. Egy csavargó elé toltam végül a pulton, iszkoltam kedves kocsmámból, feltűnő ne legyen.
Másnaptól nem mentem kedvenc-kocsmákba.
Nem vettem bort. (Azt a háromnegyed üveg vöröst kiöntöttem a mosdóba.)
És elkezdődött a nem-ivás. A nemivás. A nem és nem. 7000 nap nem lett belőle, mert itt valamit félrehallottam. Hétezer napig nekünk itt madaraink voltak. De jó ezer napig nem ittam.
Ez, kis túlzással, az életemet mentette meg.
S ami a vicc, épp Samu verebünk jövetelének napján maradt abba velem az ivás. Így mondom. Abbamaradt velem. Én nem vagyok olyan racionális, olyan okos, olyan erős, hogy magam határozzak. Ahogy lennie kell, lesz.
Ez lett.
Ez mind a lóval függ össze.
Nincs mit hozzátenni.
Nagyjából mind a hét párizsi (és környéki) lópályát elemlegettem itt, s nem is akarok sokat vackolni velük.
Vissza gyorsan Angliába, 1991-ben vagyunk, továbbra is. A dekázás a Margret Streeten, ekkor volt az.
Ehhez hasonlót egyszer csináltam csupán. Amikor az a mániám támadt (1995-ben? 1994-ben?), hogy 1 fontos alapon játszom. Lett a… nem is tudom, hány győzelmem. Meguntam jóval a 365. előtt még.
Ilyen mániás ügy volt ez is, bár akaratlan.
Mi sem volt természetesebb, hogy (Desert Orchid, Sam da Vinci stb. után) 1–1 fontba játszom. De már nem előre fogadtam meg a lovakat, hanem a remek szellőzésű Tote irodán a Margret Streeten.
Fogalmam sem volt, hol van Kelso. (Skóciában, Edinburgh alatt.)
56Vagy Southwell. Vagy hogy mi a soutwelli örök-talaj, a homokpálya.
Néztem a futamokat.
A neveket. Az esélyeket. Együtt a kettőt.
2.10-kor Southwell indult elsőnek.
Tony (A.) Clark azóta kedves zsokém. Akkor sejtelmem se volt róla, mit kell tudni e tárgyban. Ám a lovát (Art Form, nyert) placcra játszottam. 1,20, de az is 10 penny nyeremény. (Unhattak a kasszánál!)
Nézem közben ma Baden-Badent (ntv közvetítés, szombat). Istenem, egy Prince Firebird nevű nyer a bécsi Andreas Suboriccsal! Egy asszonyság épp őt fogadta meg telefonon a játék-ajándék 200 márkájával. „Suborics derekasan védelmezte őt”, így a bemondó.
Art Formnál én még, persze, nem gondoltam, lesz mit derekasan védelmeznem aznap. Lett. Sokáig volt (gyerekesen) nevezetes számomra ez a délután.
Kelso, első futam. Négy lovon is voltak jelentős pénzek. 300-tól 3000-ig (a favorit No Mor Trixen akart valaki 3300-at nyerni, nyilván 11/10 volt akkor a ló. De a 25/1-es Young Minerben is hittek (200 font erejéig, istenem… 5000-ben bízva). Magam Truely Royalt tettem placcra, második lett, egy rejtélyes L. O’Hara vitte, nevével azóta sem találkoztam… 1 fontomra 1,40-et fizetett.
Southwell. Nem az most, hogy ez olyan nagy és izgalmas nap lett volna, de jellemző lehet a fogadó számára bármi, tanulságos.
Top of the World 4/11 (!) favorit volt, zígre játszottam, de hát az 1,60 nem volt sokkal kevesebb, mint amit a 25/1-es Hand Paintedre kaptam volna (placc: 2,00). Ilyenkor az van, hogy sokan fogadják helyezésre a kívülállókat. Ellenben előfordul, hogy egy helyezés sokkal többet fizet (a totón), mint a győzelem, ez bőven előfordul.
Szép volt ez a mai Baden-Baden. Green Parfume jut az eszembe. Az az első nap, az is egy első londoni napon volt. Hát igen. Rég, rég.
Kelsóban nem mertem (a később győztes) Lothian Captainnel „tartani”, tartottam tőle. De (szerencsére) a favorit Christmas Hollyt csak helyezésre fogadtam, meg is lett neki ennyi.
Most érzem, ezzel milyen dögunalmas vagyok.
Pedig akkor nagyon izgalmas volt, kész bódulat. Köd. „Varázs”.
Karácsonyi fények, na ja.
De így, de most?
Intézzük el. Pár placc, pár zíg, pár futamot nem játszottam. Az utolsó southwelli futamot Hinari Video nyerte, nekem fogalmam sem volt a márkanévről, fene tudja, gondoltam, érdekesen rímel a hínár szóra.
Később „találkoztam” vele még, rajtavesztettem, vesztettem csak rajta.
Tény, ezen a március 20-án minden futamot eltaláltam, amelyiket csak figyelembe vettem…
Ma már semmi jelentősége.
Hagyom a Doc’s Coat (Dömötör főmedvém a „Doc”, Doktor) napját is. Az se lehet izgalmasabb utólag. S igaz, hogy a doncasteri galoppnyitányt is láttam (március 21. körül indul a füvön a síkidény), nem volt semmi különös, St. Ninian nevét jegyezhetjük meg, nyert; nem tudom, azóta mi lett vele, nem sokat hallottam róla. Igaz, 1993 elejéig nem is jutottam ki Londonba.
(Ez akkor egy nagy szünet.)
58Hamburgba még egyszer elvetődtem azért, irodalmi est meghívottjaként, talán 1995-ben. Jó is volt, nem is; hazafelé tartva meg kellett állnom Mülheimben, ahol valami új „csarnokot” avattak (a pálya mellett), és itt ingott meg szent alkoholtilalmam. A narancslében ugyanis gyanús ízt észleltem. Ez csak pezsgő lehet. Rájátszottam: adjanak a pincérek a körbehordott tálcákról, amit akarnak. Mindig pezsgős narancsot kaptam. De még 1996 februárjáig tartottam magam. Igaz, utána 1996 nyarán három hónapra hirtelen „vágással” lemondtam minden alkoholról. Nehéz fordításom volt. Ismert történet: akkor halt meg Alíz. Legalább nem mondhatom, „befolyásolt” állapotban lettem volna. Halála után se ittam még másfél-két hónapig egy korty szeszt sem.
Tulajdonképp nem mindegy? (Nem. 1998. június 5-i megjegyzés.)
Átmegyek Totyihoz.
Fogalma sincs Alízról.
Dömötör Főmedvém (feleségem szavaival): „Miért, neked miről van fogalmad? Miről van mid?”
Mely igaz!
A lójáték ennek cáfolata és igazolása, szellemeskedhetnék vissza pillanatnyi érvénnyel. Nem szeretem az ilyet. Dömit szeretem, és a többi.
Totyi itt volt velem. Lassan belehasalt a tenyerembe, lefödtem, megsimogattam a szárnyát, kis hangokat adott ki.
Ha pár napra elmegyek, ki kell bírnia. (Ki is fogja.) Én is ki fogom. De nem szaporítom ezeket az alkalmakat, fölöslegesen végképp nem.
59Amikor (1976 után) egyetlen egyszer Párizsban jártam még a Krieau előtt, akkor is versenyeztem, bár nem volt „ló”. Magammal.
Egy óra alatt meddig tudok elgyalogolni, futás nélkül? A Montmartre tövéből (a metrómegállótól) kb. a Nation térig ment ez oda-vissza, nem csekélység.
Párizsban több helyen laktam, míg az algériai arab szállodát (az egyik legcsodásabb lakhatási lehetőség a világon) meg nem leltem. Volt, ahol magam vettem ülőkét a vécére a végén, csak hogy legyen. (Megnyertem rá a pénzt.) De a dolgok más mód is elvadultak egy kicsit; nem ahogy bárki gondolná. Foglalt házba jártam zenét hallgatni, volt mindenféle „akció”. Jó, hogy megúsztam. Maigret-szerű utcanév: az Ecetárusoké. Ez vezetett a Canal St. Martinhoz. Ültem, ültem, Samu napján, nem tudtam inni többet borból. Érdekes, de Staël festő volt megint a védőszentem. Aznap lett öngyilkos (1955. március 16., Antibes), amikortól rólam tudni lehetett, íróféle akarnék lenni. (Gimnazista voltam, megnyertem egy irodalmi pályázatot.)
Az ivás az ő halála napján hagyott el. Meg Samu jövetele napján, mint mondtam. Nem lehet elégszer. (Hogy ilyen elhagyás van. Hogy ilyeneket elmesélsz.)
Akkor az olvasó nem is olvas engem, hanem velem együtt él, már amennyire ez kölcsönösen jó és lehetséges.
Nehezen zöttyenek át 1993-ba.
A Kelso-Southwell dekázás feltétlenül belejátszott, hogy önbizalommal vágjak (vágtam) neki az útnak.
Még egyszer utoljára rendes szállóba mentem. Nem hittem akkor, hogy Londonnak olyan gyakori látogatója leszek (mint lettem aztán).
Péntek volt, 1993. január nyolcadika.
A Tavistock Hotel lett a szállásom.
Pesten be lehetett fizetni, még szintén jutányosan. Munkát is vittem magammal megint; mert rövid időre mentem, s mert Omár Khajjám verseit kaptam feladatul 60(azóta is csak egy részletét adta ki a híres műnek egy másik kiadó!), ceruza és papír elég volt. Nem kellett írógépet cipelnem.
Nem dolgoztam valami sokat.
Valami, mondjuk inkább így, megtagadta bennem az engedelmességet. Sebaj, ráérős munka volt; 1993 júniusában is ezen vacakoltam (már egy másik szállodában; de erről: később).
Nem tudom, mikor volt, de volt ez: megérkezem… a déli géppel, hogy a kora délutáni versenyeket már nézhessem irodán. S akkor el is érem az első futamot (a másodikat, mindegy), és ott a négy leosztás…
Ezt az újságot nem lelem.
(Nem 1993 januárjában történt.)
Ez egy karakteres alkalom volt, emlékszem is jól, miért. Megint tele minden ígérettel. Kelso-Southwell dekázásom önbizalmával. Jogos bizakodással.
Aztán…
(Az a bizonyos elpaccolás ez volt, kb.: egy ló, 5/1, talán, egy másik, hasonló, de a harmadik is megvolt, lehetett volna triózni, bármi.)
Az egyik ló idomárja Spearing, ld. Szpéró.
A másik tulajdonosa valami Samuelson. Ld. Samu.
A harmadiknak is volt valami ajánlása.
Kihagytam gyáván az egészet.
Utána, nagy esőben, elmentem én-nem-tudom-mit vásárolni!
(Ez nagyon jellemző volt és maradt rám.)
Baden-Baden: nem igaz!
Egy Karakulev nevű ló nyer!
Mándynak való név. Karakulev. 115-ös, ejha.
Egyből feltűnt a neve, ahogy kezdték mutatni a futamot. Még hogy.
Egy könyvem címe ez lesz: Kolárik légvára. Sőt, írói névként is felveszem ezt, talán, pár alkalomra.
61Tegnap egy Anna Kurnyikova nevű orosz teniszezőnő nyert. Erre ma: Karakulev.
Mindez rajtam nem segít. Ki kell nyitnom a Sporting Life 1993. január 8-i számát.
Mi is volt? Bár a jelleget tudom.
Látok hátul rögvest egy képet. Gay Ruffian és Peter Scudamore. Ó, a Gay Ruffian nyert 1991-ben is, fura név volt, az egyik legfurább név nekem akkor.
Itt kezdte pályafutását a nevezetessé vált Hever Golf „család”. Sokan követték az „alaplovat”, bővített nevekkel. Hever Golf Rose lett talán a leghíresebb, a Párizsban Group 1 győztes sprinter.
Kár, hogy a zseniális, de parádét nem tűrő Lochsongot csak egyszer láttam, Bécsben irodai SIS-en át. Épp fel volt háborodva, hogy díszelegnie kell, meg a táv se passzolt, és a champion Dettorival úgy lemaradt, hogy az szinte… Hát ha körbeér a Föld, a pálya, a délkör…
De hát, ó, ez volt az a kis sorozatom, mikor úgy éreztem: egy nappal előbb kellett volna jönnöm. Mert akkor – Worcesterben – „mindenfélét” eltaláltam volna.
Kérdés.
Aahsaylad. Vitte a későbbi bajnokaspiráns A. Maguire. Aztán: Gay Ruffian. Hát nem tudom. Ezek az érzések, ezek az érzések! De elavulnak.
Továbbá: Beauchamp Express, Kiwi Velocity (régi kedvencem, nem vitás), Capability Brown: favoritok. Bíztam volna ennyi favoritban? S a végén Olveston?
Nem, nem. Egy legendával máris kevesebb. Ez ma már nincs úgy, ahogy hittem.
De ázott ez az újságpéldány! Ez már januári.
Szpéró megint előjött ezen a napon.
Madarunk a házi kártyabajnokságban (legalább nem kell utazni miatta! mindennél fontosabb, rögtön az egészség után következik) egy Martin nevű klubhoz igazolt 62(madárnév, mármint fajtanév franciául). Martin/Szpéró a klub a mai napig is; sokszoros bajnok.
Hiába volt azonban (ráadásul akkor népszerű, sikeres) Martin’s Lamp a towcesteri 2.40-es futam esélyese (s nyert is, odds on 8/11, volt rajta még 1800 is!), én Billy Borut játszottam helyezésre. A Fő Koala, a Sidneyből érkezett Blinkey Bill tiszteletére. Nem tettem rosszul. Iszonyúan hátulról jött meg Billy Bori az utolsó kanyarban a második helyre. Ujjongtam. Szép volt. 2,70-et fizetett (10-re 27-et!).
Elhatároztam, még egy valamit nyerek, aztán kész. Ezt meg lehet valósítani. Mint hogy nem iszol, nem nagyon eszel, nem gyújtasz rá. Csak hogy mitől függ: épp mikor akarod és tudod? Belülről jön. Mindentől függ.
Nekem aznap ez meg is lett.
Ha végignézem az eredményeket, rá fogok jönni, kivel értem el ezt az optimumot.
Megvan: Icsi miatt Ityfullal. Placcra.
8/1 volt, s fizetett totó helyre is 3,60-at. Sajnos, emlékszem, csak 5 fonttal játszottam, nem tízzel. Elég volt ez így is.
Másnap Katabatic döfött be nekem. Pedig olyan biztosra vettem. Sebaj, maradt még pluszom, nyereményem, így vágtam a harmadik napnak.
S ez sem volt rossz nap.
Itt ismertem meg egy kedves lovamat. Allinson’s Mate a neve. F és G osztályú handicapekben futkos, nyer évente többet is, ám főleg eladóverseny-félékben.
A helyszín, persze, mert téli galoppról van szó, Southwell volt, homokpálya, „Örök Talaj”.
Két placcom adódott.
Allinson’s Mate (vitte Alex Graves, egy idomár felesége, aki később egy Joseph’s Wine nevű lóval lett emlékezetes nekem), Daaniera (vele az azóta sajnálatosan letűnt Emma O’Gorman, egy idomár lánya). Kár, hogy nem voltam bátrabb.
Így is felkapaszkodtam tisztes összegig. S az lett a mániám, ezt folytatom. Több nem kell.
63Elgyávultam? Padlón volt az ellenfél, nem döngöltem a földbe? Lehet.
Későbbi ismerőseim – No Submission, Broughtons Formula, Modest Hope – rendre feltűntek, s nyertek eznap. Csak hát ilyen versenyeken ez merő kiszámíthatatlanság. Nyerhetett volna ugyanígy Arctic Guest, Qualitair Sound vagy Stairway to Heaven is. A nevétől aztán igen.
Totyi vijjogva, szpérósan nyekeregve átrepül a szobán. Baden-Baden: még egy utolsó futam.
Ettem sajtos spárgát.
Összecsukom ezt a szintén vizes (hajdan vizes, ma gyűrt) újságot.
Jönnek a sötét napok.
Jöttek ugyanis.
A véletlen hozta az egészet.
Mi más.
Richard Dunwoody, a nagyon népszerű champion nekem sosem volt a zsokém.
Bár néhány kényes helyzetben megmentett. Annál többször befürdetett (sokunkat).
Mi történt ezen a január 12-én?
Nem sok. De épp elég.
A Tote irodán voltam. (Margret Street.)
Álomszerűen indult – egy tévedés folytán.
A 12.30-as futamban szolídan eltaláltam a 6/4-es Perfayt. Favorit volt. Szépen nyomultam előre a nyereményemmel.
Nem tudom, miért gondoltam Don’t Light Upra, akár helyezésileg is.
De hát gondoltam.
Ott volt előtte pedig egy favorit, aztán későbbi kedvencem, a csuda nevű Uluru, mások. 7/1 volt a Don’t Light Up. És elfelejtettem beírni, hogy csak helyre játszom őt. És csodálkoztam, mikor döntötték elém a tízeseket.
Három font hiányzott egy háromjegyű kerek számhoz. Én barom, egy 10-est kellett volna feltenni a favorit Me64ranóra. Vagy Lingfield „öröktalaján” (aha, pardon, volt ez ott már akkor is, csak én nem láttam a szememtől, s így emlékezetemben sincs az a salak!) kellett volna körülnéznem. Falcon Flight („Szpéró Kicsiny Sas” jeligére). De nem. Nekem Gertrudis királynő kellett. Dunwoodyval.
Később egyszer felléptem („majomkodhattam”) Meranóban, jó volt minden. S ott találtam ki a Gertrudis-játékot, rég nem emlékezve, hogy 1993-ban londoni januáromat ez az ostoba húzásom rontotta el (meg még több is aztán): a Merano nevű ló.
Azt játszottam el, hogy mi magyarok megöltük a meráni királynőt. De én most, magyar író, ott vagyok Meranóban, és teljes felelősségem tudatában mondom, térdre esve (szelleme előtt Néki): „Pardon, Madame!”
Később „Pardon! Madár”-ra változott e mondásom. Szóval, hogy hagyjuk az emberi számonkéréseket. Pardon. Madár vagyok, madárról van szó.
Dunwoody teljes dermedetemre harmadik lett.
Zígre játszottam őt Meranóval.
Elszaladt velem a ló.
Nyereményemnek több, mint a fele odalett. Most is jóval több volt, mint az első napok után, de én ezt nem akartam ennyiben hagyni.
Holott 1,30 lett volna a Merano placca.
Őrült dolgokkal próbálkoztam. „Trükkre” játszottam. Esélytelen Dunwoody-lovakra. Egy se jött.
Véres fejjel távoztam.
Pénzem még maradt derekasan, persze. És volt előttem versenynap. De milyen. (Ha tudom, a mai eszemmel… De hát mindig az aznapi eszeddel játszasz, vagy middel.)
Láttam nem sokkal elutazásom előtt egy filmet. Idehaza.
Brazíliában játszódott. Dinoszaurusztojások nyomában kutattak a föld alatt mindenféle ifjú kalandorok és kalandornők.
Télen gyakorta közvetítenek Angliában „Dél-Afrikát”. Ott süt a nap. Angliában elúsztatja a pályákat a latyak.
65Mi több, Vaal volt a versenyszínhely (Dél-Afrika). Lásd a váli erdő, Vajda János költőnk.
Nekem ez mind kevés volt. 5/2 favoritként a Matto Grosso. Nyert. Egy 1100 méteres sprintet vágott haza. Mindent visszaverhettem volna, ha rá teszem a merész összeget.
Ráadásul az iroda, ahol ezt nem tettem meg, egy „Szpéró-nevű” utcában volt, távol igen régi lakhelyemtől, közel nagyon is mai lakhelyemhez.
(Az iroda azóta bezárt. Feketéllik az ajtaja, ilyenre festették.)
A következő utáni futamban próbáltam szerencsét. Ekkora kihagyás után az ilyesmi már többnyire beteg ötlet.
Az lett.
Holott az egyik irodás még figyelmeztetett is. Ne Hiram B. Birdbath-t játsszam. (5/1). Hanem a favorit Hard to Holdot.
De mennyire igaza lett. Az amatőr Mr. A. Hambly úgy behozta elsőnek a Hard to Holdot, hogy…
És a Birdbath-szal ki úsztatott el? Dunwoody. Befürdetett a „madárfürdő”-be.
Ha madaraink fürdenek, eztán sem ez fog az eszembe jutni. Máskülönben el sem felejtem.
Nagyon kevés pénzem maradt. De még lett volna remény. Ha lehűlök, ha a maradékot másnapra elteszem. Jó, a későbbi eszemmel, de másnap micsoda lovak jöttek…
De nem. Én a Have A Nightcap című lovon elvesztettem jószerén mindenem. Annyi maradt, hogy ez-az. A reptérrel. Egy kis ajándék, miegymás.
Valahogy legyűrtem a következő napot.
Újságom ronggyá szakadt az esőben.
Jöttek olyan nagy lovak, mint Dubacilla, Fed On Oats, nyertek sorra. Nem is Fed On Oats, hanem Oatis Regrets, mindegy. Miss Henrietta C. Knight (van-e, ki e nevet nem ismeri?) idomítottja. Nijmegen, ha favorit kell, 5/4. Imádott kedvencem, Young Hustler, még némi pénzt is dobott volna, 13/8.
66De hát egy-sze-rű-en nem volt már mi-ből.
S erre jött a ráadás. Ráadásul.
A sors ugyanilyen ócska trükkje, mint ez a szójáték. Kierőltettem (magamnál), hogy lekéssem a repülőjáratomat.
A British Airways nagyon rendes volt. Áttettek másnapra. De addig mi legyen?
Visszamentem a városba.
Azt a szállodát, ahol laktam, ugyan ki nem tudtam volna fizetni már. Keresni kellett egy másikat. Egy „filléreset”. Ez volt a – később novellámban sikerrel „Hotel Baalbek”-nek elnevezett – Hotel Talbot.
Nem messze a mai szállásomtól, nem messze a Matto Grossóval vesztő, azaz kihagyós, a Birdbath-szal vesztő irodától stb.
Állva aludtam. Az ajtót támasztottam. Olyan szigorú biztonsági dolgok voltak kiírva. Féltem.
És nem késhettem le a másnapit.
Nem késtem le.
Novellám sikert aratott.
Jött Párizs, Valgrija… a pia elhagyása.
És így következett el a remények reménye, 1993 júniusa, első epsomi Derbym.
Tele voltam nagy várakozásokkal, mit is mondjak. A Guardiant tanulmányoztam, betéve tudtam egy sor esélyt. Omar Khajjám zöme-maradványával, Szpéróm halálának ötödik évfordulója körül, egy vasárnap délután, megérkeztem Londonba.
67Június | |||
1 | Achilles Stakes | (Kempton) | |
Coral Spring Handicap Stakes | (Newmarket) | ||
Charlotte Fillies’ stakes | (Newmarket) | ||
Horse and Hound Cup Final Cahmpion | |||
Hunters’ Steeple Chase | (Stratford) | ||
2 | Prix du Jockey-Club | (Chantilly) | |
Prix Jean Prat | (Chantilly) | ||
3 | Cara Ballyogan Stakes | (Leopardstown) | |
7 | Diomed stakes | (Epsom) | |
Victress Stakes | (Epsom) | ||
Oaks | (Epsom) | ||
8 | Derby | (Epsom) | |
Woodcote Stakes | (Epsom) | ||
Coronation Cup | (Epsom) | ||
John of Gaunt Stakes | (Haydock) | ||
Silver Bowl (Handicap) | (Haydock) | ||
Sandy Lane Rated Stakes | (Haydock) | ||
Gallinule Stakes | (Curragh) | ||
Belmont Stakes | (Belmont Park) | ||
9 | ’Dash’ Rated Stakes | (Epsom) | |
Prix de Diane | (Chantilly) | ||
12 | Silver Flash Stakes | (Leopardstown) | |
13 | Ballymacoll Stud Stakes | (Newbury) | |
15 | William Hill Trophy (Handicap) | (York) | |
Daniel Prenn Royal Yorkshire Rated Stakes | (York) | ||
Leicester Mercury Stakes | (Leicester) | ||
McCalmont Memorial Stakes | (Gowran Park) | ||
18 | St James’s Palace Stakes | (Royal Ascot) | |
Prince of Wales’s Stakes | (Royal Ascot) | ||
Coventry Stake | (Royal Ascot) | ||
Queen Anne Stakes | (Royal Ascot) | ||
19 | Coronation Stakes | (Royal Ascot) | |
Jersey Stakes | (Royal Ascot) | ||
Queen’s Vase Stakes | (Royal Ascot) | ||
Queen Mary Stakes | (Royal Ascot) | ||
20 | Gold Cup | (Royal Ascot) | |
Cork and Orrery Stakes | (Royal Ascot) | ||
Norfolk Stakes | (Royal Ascot) | ||
Ribblesdale Stakes | (Royal Ascot) | ||
Chesham Stakes | (Royal Ascot) | ||
21 | King’s Stand Stakes | (Royal Ascot) | |
Hardwicke Stakes | (Royal Ascot) | ||
King Edward VII Stakes | (Royal Ascot) | ||
22 | Fern Hill Rated Stakes | (Ascot) | |
23 | Grand Prix de Paris | (Longchamps) | |
26 | Gala Stakes | (Kempton) | |
29 | Chipchase Stakes | (Newcastle) | |
Northumberland Plate (Handicap) | (Newcastle) | ||
Van Geest Criterion Stakes | (Newmarket) | ||
Fred Archer Stakes | (Newmarket) | ||
Empress Stakes | (Newmarket) | ||
Pretty Polly Stakes | (Curragh) | ||
30 | Budweiser Irish Derby | (Curragh) | |
Grand Prix de Saint-Cloud | (Saint-Cloud) |
Hát pedig Hard to Holdot az alkalmazott is hogy megmondta. Szinte sugallta, mondjak le a „Madárfürdő”-ről (Befürdőm), (Befürdetőm), de én…
Mindezt, tanulságos, a Matto Grosso után.
Amikor 1998-ban ugyanilyen mélyre csúsztam, hajszálon múlt, hogy nem még tovább… hanem a csillagtalanig szárnyaltam. De az nem is fog ebbe a könyvbe férni.
Itthon nem sok időt töltöttem, Párizsba kellett mennem, a történet ismerős. Fogyáshoz fogtam. Sok tévét néztem. Volt munkám megint. A gyászos januárt csak a novella őrizte, emlékét annak.
1993. május 30-án vasárnap érkeztem Londonba. Rosszabbkor nem is érkezhettem volna.
Erre most döbbentem rá. Ahogy könyvemre készülődtem, és átnyaltam a Sporting Life-okat. Te jó isten, mibe zuhantam.
Nem rögtön vasárnap. Szünnap volt, vagy hát nekem mindenképp, mert késő délután foglaltam el szobám abban a (görög) szállodai műintézetben, amelyben mostanság is lakom, ha. Egyszerű, tüdőkiköptető, ha magas emeletet kapsz, de megbízható. Csótány is csak egyszer volt (kínos meglepetésemre; azt hittem, itt nincs). Igaz, ősszel már hűtlenkedtem. De az még messze innen. Akkor mentem (emlékszünk: Penny Drops) a Piccolino House-ba.
Nekem akkoriban mindig újítanom kellett (valamit). Örkény jeligére: lakásom elcserélném… ugyanarra a lakásra.
A Piccolino House egy sarokkal odább van, és a görög hotel a jobb. Na, mindegy.
Egyelőre a görög hotelban vagyok, a 48-as szobában, ezt jó kabalának tekintem. Írógépem alatt összerogy az asztal. Minek is vittem írógépet! Omar Khajjámot gépbe? Csak azt gondoltam, „majd” le is gépelem.
69Jó, hát derék gyerek voltam, kézzel lefordítottam mindent. Napi 8–12 soros átlag. S akkor kezdtem el bizonyos madárrajzokat. Puha grafitcerkával. Bevált.
Első estémen lementem a Hyde Parkba. Borzongtam az előérzetektől. A legdrágább pékségek egyike volt csak nyitva. Bár fogyókúrán voltam, vettem egy kiflit.
És másnap nekivágtam.
Profi napnak gondoltam el ezt a hétfőt.
A legrosszabbkor gondoltam ilyet, mondom.
Bár mindent megcsinálhattam volna. Csak mégis.
Szabadnap volt Angliában, jellemző módon ők „Bank Holiday”-nek nevezik az ilyet. Ja, a Londoni Szín. Zárva a bankok. A pénzintézetiség a lényeg.
Ünnepnap; s versenyek a következő helyeken: Sandown, Cartmel, Chepstow, Doncaster, Fakenham, Fontwell, Hereford, Hexham, Huntingdon, Leicester, Redcar, Uttoxeter, Wetherby.
Csekélység.
És 6–7 futam mindegyik színhelyen.
Ennyiből az SIS is csak öt versenyterepet közvetít. Ám az szintén maga a pokol. Néha átfedik, máskor le is előzik egymást a futamok, más nyalánkság.
Sandown volt a fő hely. Nem is az volt a baj, hogy nem döntöttem „mellette”.
Szó szerint minden baj volt.
Pedig hihetetlenül indult.
Ez van ezzel: mit ér, ha bármi szenzációsan kezdődik is. Jó, 2.00-kor megvan az első nyereséged. Nem akármi, mert – új divatod, nagyságrended, pardon – más kiindulással játszol. Intézzük el rögtön. Ha mindennaposan ennyit nyertem volna, ingyen lakom, repülök, élek máris, sőt, a múltkori vesztés fele is visszatérült.
De, ismétlem, mi a nyavalyát csinálhattam volna 2.05-től? 2.10-től, amikor a nyereményt (dupláját annak, amit Meranón vesztettem) felvettem? Ráadásul egy Allesca nevű ló tett szívességet nekem, igazolta favoritságát.
70Hajrá tovább.
Sajnos, kihagytam a 2.20-as doncasteri futamban Arz nevű jelöltemet. Nem az, hogy az az 1,20, amit helyre dobott volna, engem nagyon továbblendít. Mégis. Vártam 2.30-ig, és Allesca városában (Chepstow) nagy öntudattal tettem egy favoritra. Son of Sharp Shot volt a neve. (Később visszatér e név.)
Éles Lövés Fia. Nekem való ló. Sagittarius vagyok, Íjász.
Úgy lemaradt, mint…
De még (nem mindegy? na ja) Kadastrof is. Akinek kedveltem a nevét. Nyert valami unalmas Dusty Point.
Son of Sharp Shot és Kadastrof mellett ugyan ki játszik Dusty Pointot, nem?
Parányi nyereményem így is maradt. De akkoriban én még erős híve voltam a helyezésjátszásnak. S ebben az irodában (azóta szintén megszűnt) nem lehetett helyezésre játszani. Nem lehetett, és kész.
Három percet kellett volna várnom.
Kis bátorságot összegyűjtenem.
Powell urunk, egyik kedves dzsesszzongoristám nevezetes száma a Polka Dots And Moonlight, vagy mi, Moonbeams.
Polka Dots.
Favorit volt.
Sandownban.
Sajnos, győzelméről már csak a Margret Streeten értesültem. A Tote irodán, ahová átsiettem.
Fene enné meg.
S utána jöttek a betlizések.
Meg voltam híva Párizsba. Ment egy ló, Paris House. Sprinter. 1000 méteres verseny. 5 furlong.
Kihagytam.
Ment egy ló, Pay Hommage. Első nevezetesebb versem: Hommage. Nyert, mint…
Kihagyva.
Bezzeg megrámoltam Just Your Dare-t (vesztett), Nassmát (miféle nevek? csak mert favoritok voltak) stb.
71Szerencsém volt, hogy Redcarban a derék River North hozott nekem egy 15/8-as győzelmet.
Volt vesztésem így is bőven.
Eznap láttam az egyik legérdekesebb ilyen dolgot. Kis verset is írtam róla, rigmust, a minap:
Mert hogy ez egy eladóverseny volt, sosem felejtem, és a Rock the Barney 33/1 állt.
És kezdte megpakolni a nép.
Senki se tett rá ötszázakat.
Csak félmillióan (na, túlzás) tettek rá öt-tíz fontot. Elég az.
Állítólag a talaj kellően latyakos lett neki. Rengeteget töprengtem.
Állíthatóan a lelkem volt már egy latyak. Még 8/1-nél is rakhattam volna a Barneyt. (Ráíratom, hogy 8/1, akkor azt fizetik.)
Mindenem visszajött volna, sőt.
A Rock the Barney úgy nyert, ahogy akart. Még vesztettem egy kis adagot, aztán sóhaj kíséretében hazaindultam.
Mi mást tehettem volna.
Jó, de ez még nem volt tragédia (eléggé rémes volt, nagy érvágás), maradt nekem a másnap. Úgy értem, akkor még szerdán futották a Derbyt, jött hát a kényes nap előtt a kedd. Hogy mindent visszanyerjek.
S ezt meg is tehettem volna.
Délután is, este is.
Hű, de fájt a szívem, ahogy elnézegettem az újságot, a Life-ot másnap. Polka Dots gyönyörű győzelme. A zseniális Walter Swinburn beviszi őt a korlát mellett. S nem is Polka Dots, hanem Polka Dancer, olyan mindegy.
Nekem.
72Egyébként Swinburn tizenkilenc évesen nyerte első Derbyjét, a tragikus sorsú csodalóval, Shergarral. (Akit elraboltak aztán, és sose lett meg.)
Nemrég újra Derbyt nyert. Erről másutt, majd. De utána Hong-Kongban úgy a korlátnak ment, hogy majdnem meghalt.
Talán újra lovagol majd, nem vonult vissza. Igazi elitzsoké.
Polka Dancer, gyönyörű kép, na ja.
Mi legyen, gondoltam kedd reggel (nyilván). Omar Khajjám és más alibizések: nem számítottak. A pénzt vissza kell nyerni. Ez volt, csak ez.
A szalagcím már a Derbyvel foglalkozott. Sztárolták Tenbyt. Pesten én is csak róla és esélyeiről olvashattam a Guardianben.
Ez úgy volt, hogy három lova volt az Abdullah sejknek, mindháromnak az edzője a sokszoros trénerchampion Henry Cecil.
De az Armiger csak az ázott talajt kedveli, őt hamar visszavonták.
Maradt a Tenby és a Commander in Chief. Meg egy csomó más ló.
Jó, még nem tartottunk itt, én még itt nem tartottam kedden. A szerdai Derbynél.
Hogyan is tartottam volna. Vissza kell nyerni.
Ez volt.
Itt tartottam.
Ha minden jól megy, én mindig ott tartok, ami van. Hol tartsak? A többi megy úgy is, hogy nem „tartok”, csak vagyok, úgy-nagy-általában (és a legsajátosabban).
Ha már korlátozom magam (azzal, hogy „mi is van”), tartsak ott, ami a legközkeletűbben van.
Jellegzetes napom volt ez a június elseje, ha csak az kell. Tényleg az (volt).
Magamhoz méltóan viselkedtem.
Méltóan ahhoz, ahogy és amiért se küllemem, se bellemem ki nem állhatom.
73A küllemem most nem jött számításba.
Vissza kellett volna nyernem a pénzt. Erre mit csináltam?
Omar Khajjámba menekültem. Ahelyett, hogy legalább „áttanulmányoztam” volna rendesen azt a nyomorult pár versenyszínhelyet, futamaikat. Arra se panaszkodhattam, hogy sok az esemény.
Volt Leicester (2.30-as kezdés), volt Redcar (2.15), és csókolom.
Este (6.25-ös kezdéssel) megint Sandown.
Ennyi volt, ami volt.
És egy padlóra küldött, felállni hagyott ellenfél. Sőt, közben én is voltam padlón.
Na, de ez mind hogyan alakult? A Derby előestéjén, mondom.
Hogyan is? Így:
Még a Khajjám szóból sem hallottam ki például, hogy Kinane. Mick Kinane, az ír champion. Ő vitte az egyik („a másik”) Abdullah-Cecil lovat.
De még előbb a keddet nézzük.
Iszonyú baromság volt, hogy a 11/10-es Catrailt (csak mert „Cat” = macska) nem tettem meg. De telibe. A veszteség jó fele megjött volna. Mondom, ha igencsak telibe teszem őt. Duplán.
Ráadásul, hogy nagy ellenfelét, Desert Greent vissza is vonták, nem volt „under starters order”.
Én, én, én. Rosszul indult a lelkemnek, ezt hamar éreztem, azt, hogy rossz.
S volt előtte, Redcar, 2.15, még egy állatság. Egy Michellisa nevű lóval.
25/1 volt.
De az Alíz miatt… a Lisa…
Második lett.
A totója 7,30!
Csak egy tízessel mit lehetett volna alkotni!
Folytatódott. A 2.45-össel, Redcar.
Én barom. Megfogadtam, a két Lisa-Liz közül egyet játszhatok csak. A Formidable Lizre szavaztam (mondom, 742.45, Redcar). De hát ha a Michellisa bejött! El kellett volna felejteni a Formidable Lizt. Egy amatőrfutamban, pláne. Vele kezdtem dicső keddi játszásomat.
S még mélyebbre süllyedtem. (Vesztettem, persze.)
Elmentem más irodákba.
Jött Leicester, 2.30. Szerencsére a Görög Kertekhez címzett favoritot kihagytam (Grecian Gardens). Akkorát vesztett, hogy…
Tovább! Mentem máshová megint.
Az ilyesmi nem jó, de önmagában még nem tragédia. Redcar, 3.15. Itt fenyegetett a tragédia. Az Eager Diva nevű nyerte, messze voltam tőle, de mást se raktam.
Még tovább. Vissza kedvenc környékemre. Be a Mayfairbe.
3.45, Redcar, persze.
Moon Spin.
11/4. Nem rossz.
Fejhosszal nyert a „Házmester” (Master of the House) előtte. Nem volt idegpihenés.
De visszajött az eznapi vesztés, meg a tegnapiból is valami derék rész.
El innen.
El, hogy kihagyhassam a holtbizonyos Barraakot. Szörnyű volt (részemről). 13/8. Ha ez meglett volna, az „esti” Sandownban elég egy 2/1-es nyerés, aztán egyenlítettem, nulláról kezdhetem a Derby-napot.
De hát…
Elsétáltam az Edgware Roadra. Úgy egy kis irodára. Ahol a Dog’s Coatot játszottam, régen, például.
1991-ben. Emlékszem úgy egyre-másra.
Szerencsére az első, a 6.25-ös futamot kihagytam. Ja, és hogy miért volt jellemző rám ez a nap? Mert ahelyett, hogy csak és csak a visszanyerésre összpontosítottam volna, elkezdtem bevásárolni. Apró ajándékokat. Hogy legyen valami „fix értékem”. Ne csak a nyerek-vagy-sem.
Kényelmetlenül, feszengetően tele volt a táskám. Muszáj volt mindezt pont rögtön? Nem ért volna rá?
75Az első esti futamot egy Antoinetta Armes nevű zsokénő nyerte. Vagy nem is. Az már a második volt. Szerencsére az elsőt is kihagytam, a másodikat is. De az Antoinetta Armes rajt-cél győzelmet arató lova, a Mr. Copyforce (ah! másolás!) 50/1-es volt, ismétlem, ötvenszeres pénzt dobott.
Díszkísérettel ért haza. Csak ennyit mondok a dologról.
És nem tudom. Honnét tudnám?
Innen már lehetett játszani. Játszottam is. Az 5/4-es Red Bishopot. Bár nem kedvelem az ilyen neveket. De az volt a baj, hogy csak félszívvel (félpénzzel) játszottam. Nyert. Jó, ez is valami.
Utána szerencsére kihagytam a madaras lovat (Winged Victory), favorit volt pedig. Hála az égnek. (Bár a végén mindegy volt. Sajnos.)
Közben megcéloztam egy Risky nevűt. Parányit fizetett, ez is jó volt. Faragtam le a mínuszt.
Farigcsáltam. Alig.
Az utolsó, 8.55-ös futamban, egy hosszútávúban, ment a kedvenc zsokémmal nyergében egy Pharamineux nevű ló. 5/1, 7/2, visszaromlott 4/1-re.
Itt volt padlón az ellenfél.
Megcélozhattam volna a visszanyerést. Mikor, ha nem a nap utolsó futamában? Ha nekem olyan fontos, hogy a Derbyt vesztés nélkül kezdjem, a Derby napját mármint?
Mérsékelten tettem, mint egy fanyar lord, Pharamineux-re. Nyert, mint…
Mentem haza. Aludni? Nem aludni. Vacakoltam, alibiztem az Omarral. És eltökéltem, hogy Tenby lesz a megoldás.
Jó, hát ezt nem én tökéltem el, hanem mindenünnét ez csorgott. Tenby, Tenby nyer.
A Derbyt, ezt mindenki tudja, hívhatnák akár Bunburynek is.
A helyzet az volt, hogy ez a két úr, Lord Derby és Sir Charles Bunbury, elébbinek a divatos fürdőhely, Epsom 76közelében álló, Oaks nevű házában fogadott: Derby Stake vagy Bunbury Stakes legyen-e a következő évben Epsomban lebonyolítandó szupernagy verseny neve. Derby úrnak kedvezett a szerencse. De Sir Charles „lábjegyzetet írt” a történelemkönyvbe azzal, hogy az ő lova, Diomed nyerte 1780-ban az első Derbyt.
Sok történet fűződik a Derbyhez. Például 1913-ban a „feminista” (szüfrazsett) Emily Davison a lovak elé vetette magát tiltakozásul, meg is halt.
Az én kedvenc, de ma már nem olyan aktuális Derby-történetem a 16 éven át zsokéchampion Gordon Richardsé volt.
27-szer próbálta megnyerni a Derbyt, mindhiába. A 28. kísérletre sikerült (a Pinza nevű lóval), ráadásul épp a királynő lovát verték meg, Aureole-t, s a királynő pár nappal azelőtt ütötte lovaggá Gordon Richardsot. Ej, Sir Gordon!
Pár hónapja még azt mondogattam: jó, de nem szavazással nyerik a Derbyt. Ma már csak nevetek ezen. Igaz, nem mindegy (lásd az erőszakos Piggott példáját), ki alá milyen lovat adnak!
Derbyk előtt talán még annál is nagyobb a latolgatás, a hírverés, a szakcikkezés (lólapokban és más lapokban), mint a liverpooli (Aintree) Grand Nationalt megelőzően.
„Little Tenby for the big occasion”, olvashattuk például. (A kis Tenby a nagy alkalomra. Tudniillik eléggé kistermetű ló a Tenby. Azóta eléggé jeles apamén.)
A következő lovak indultak:
Barathea (később Amerikában nyert nagy versenyt);
Blue Judge (láttam ír földön, 1994-ben, nem volt esélyes);
Blues Traveller, a kitűnő Darryll Holland lovagolta;
aki a Derby-napon nagyon kitett magáért, ki tudta ezt, három versenyben is;
Bob’s Return, a későbbiekben mindig érdekes volt, ha megy;
Cairo Prince, a nagy Willie Carson vitte, ő tényleg második ember volt Piggott mögött;
77Canaska Star, lovagolta Alan Munro, aki meglepő módon nyert Derbyt Generous-zal 1990-ben. (Ekkor figyeltem fel a Derbyre. Volt egy kis madarunk, nem tudtuk megmenteni, de Epsomka volt a neve, míg nálunk élt. Hát… Ugye?)
Commander in Chief, lovagolta Mick Kinane. Itt álljunk meg. Emlékszünk? Mikor elindultak, a Commander (Abdullah és Cecil mester állítólag csak Tenbynek iramot diktáló, második lova) 15/2-n állt.
Derby-napon a Sporting Life minden elképzelhető Derby-adatot közöl. Nem folytatom most az indulók sorolását. Tenbyről azt írták: alkalmasint nem egy új Shergar ő, nem új El Gran Senor, de olyan kis „belharcos”, küzdő alakzat, aki kimondottan „Epsomra termett”.
A Sporting Life „betét-magazinjából” meg lehet tudni az epsomi közhelyeket: hogy a jelenlegi pályán 1872-ben futották az első Derbyt; hogy a „kényes” forduló neve Tattenham Corner, nem Tottenham; hogy Shergar nyerte a Derbyt a legkönnyedébben (10 hosszal); hogy a legeredményesebb Derby-zsoké Lester Piggott, kilenc győzelemmel (Never Say Die – 1954! –, Crepello, St. Paddy, Sir Ivor, Nijinsky, Roberto, Empery, The Minstrel, Teenoso. Pár név már ismert néked, olvasó!)
Hagyom is ezt. De még van egy Sam-pletyó. Tessék: az egyetlen zsoké, aki „az ő nevét viselő” lovon nyert Derbyt, Sam Chifney (1818), méghozzá a Sam nevű lovon nyert ő.
Ami lényegesebb: egyetlen kérdésbe tömörítettem. És ezt a kérdést fel is tettem a szállodámhoz közeli irodámban. (Ahol januárban az utolsó használható bankómat vesztettem el. Felejtsük.)
Zseniálisnak is nevezhető kérdésről volt szó. Kb. így hangzott: „Mi a nyavalyától ilyen abszolút esélyes a Tenby?”
Ja. Hogy ti. 8/11, 4/7, 4/6 stb. árakkal adják??
A hivatalnok csak a vállát rángatta. Veretlen stb. A Commander in Chief is veretlen volt. Igaz, ő csak 1992-ben ment egy kisebb versenyen. De hát…
78Miért ilyen szuperesély a Tenby?
Bár maradtam volna meg ennél.
Helyette – elkezdtem számolni. Mennyivel kell megpakolnom a Tenbyt, hogy pluszba jöjjek vissza?
(Ahová előző nap bőven visszajöhettem volna!)
S elkezdtem a megpakolást.
Őrültség volt.
Persze, hát én viszonylag „bagót” tettem föl rá, ha megnézzük – ne nézzük! képzeljük el –, mi volt rárakva.
De, megnézem. Már csak azért is, hadd lássuk, mi volt a többi ló némelyikére.
Ez ugyanis a szép az egészben. A lóversenyben.
Bár ez egy randa ügy volt, ez az 1993-as Derby. Nagyon úgy érzem.
Hát… nem is voltak olyan kirívó összegek. Leszámítva egy 16 000 font nyerésének reményében feltett 22 000 fontot, meg egy szerény 30 000-et… na. Volt rajta pénz.
Jól az járt, aki a Commander in Chiefre 2800-at tett 22000 font reményében. Na ja. De még az 5600 nyerésért feltett 700 is jó befektetésnek bizonyult aztán. Jaj, istenem.
Commander in Chieffel ellensúlyozni kellett volna a Tenbyt. Hogy legrosszabb esetben ne nyerjek sokat Tenbyn, de ha lemarad, akkor…
Jó, de belénk sulykolták, hogy a Commander csak irammenő lesz.
Mellesleg: Fatherland, Barathea, Bob’s Return, Planetary Aspect, Desert Team, Geisway (rég kifújt akkorra már!) Wolf Prince, Cairo Prince stb. se volt elhanyagolva. Wolf Prince-re valaki arcátlan 1000 fontot tett 50 000 font nyerés reményében!
De nem is érdemes erről ennyit beszélni.
Tenby egyszerűen eltűnt a mezőnyben a Tattenham Corner után. És a Commander 3 és 1/2 hosszal magabiztosan nyert… kik előtt? A 150/1-es Blue Judge és a másik 150/1-es, Blues Traveller előtt. Minden idők egyik legfurább, leglinkebb Derbyje volt az 1993-as. Állítom.
S engem porig vert.
De hát – dehogy még.
79Csak ki figyelt jól oda? Akkor! Finom érzékkel játszani egy ilyen vereség után: szinte lehetetlen. Persze, hogy a következő (sprint) futamban birkaként követtem a favorit Farfelut! Willie Carson vitte; ő maradt le vele, mint a remény. Nyert az Éliás nevét idéző El Yasaf, aki több évre rá kellemes meglepetést okozott még nekem; akkor se győzelemre játszottam, de a helyezés is rendesen fizetett (a kis mayfairi irodában, ahová építőmunkások járnak be, emlékszünk, míg kint elegáns turisták falatoznak).
S ez még mindig nem a vége volt!
Akadtak akadályfutamok is. Nyerhettem volna rendes pénzt könnyedén. Béna lettem.
Ott volt, de nagyon éreztem, a sokszoros champion Pat Edderyvel az utolsóelőtti epsomi futam. Fieldridge! Annyi szólt mellette! Holott csak 10/1 állt. Egyenest nekem való. Majdnem 0-ig jöhettem volna fel vele. De még Northern Birddel, 5/1-es volt, vele is rendbehozhattam volna majdnem mindent, ha dupla adagot teszek rá. Elmulasztottam.
És még ezek után is volt kedvem és erőm, hogy (ha csak aprópénzt is) visszanyerjek valamit egy írföldi futam győztesén, Diligent Dodgeren (3/1). Ha legalább dupla adagot tettem volna rá… De nem.
Hazamentem, mit tudom én, hogyan, elaludtam, ezt se tudom. Jó, hogy teljes antialkoholizmus dúlt akkor nálam.
Másnap jött az Oaks, ha jól mondom, a kancák nagydíja. Vagy később csupán? Nem, nem, másnap a Coronation Cup következett, a harmadik epsomi fénypont.
Fantasztikus versenyt hozott. A semmiből jött fel a favorit Opera House (őt játszottam, de már óvatoska összeggel, így aztán le is mondtam a visszanyerésekről), volt ellene óvás, de megmaradt győztesnek.
Később az Oaksszal ismét csak lejjebb csúsztam.
Ezért volt különösen szép dolog egy csekély epizód. (Miközben már a Hyde Park „ölén” egy angolul elmondandó köszönőbeszédre készültem; „Omar Sharif-alapon” az volt a vigaszom, hogy hazatérve júniusban úgy80nevezett Getz-díjat kapok, ami – hát! – messze kárpótolt jelentős veszteségeimért is).
1995 nyarát leszámítva egyébként ez volt az utolsó alkalom, hogy Angliában jelentősen vesztettem. Bécsben is már csak egyszer.
Volt még egy fájó kihagyás: a Fabulous Mtoto. Apja a híres Mtoto, akit annyira kedvelek. S milyen gyönyörűen nyert Epsomban, június 3-án! M. Roberts vitte.
De azon a napon, június 3-án egyebek is történetek. (Aztán térek rá a „Nessun Dorma epizód”-ra.)
Sporting Life-omra ez van írva: „Az isten kincsét kihagytam ma”. Tehát a Derbyvel, utána a kapkodással: semmi sem volt igazán elveszve.
Nem lett volna, ha.
Itt sincs „ha”. Nincsen az.
Ez így volt valahogy:
…de csak szép nyugodtan. Akkor miért nem voltam nyugodt? Ki kellett volna hagyni például az Oaksot, pár más nagy futamot, illetve ahol játszottam, jól meg kellett volna pakolni…
Tehát csütörtök, a Derby utáni nap volt az, amikor (egy kis színhelyen) egyetlen húzással mindent helyre lehetett volna hozni. Nem is magam miatt mesélem, de mert olyan szép volt az egész, „maga a dolog”. Hogy még akkor is, ott is!
A minap, hogy az újságot átnéztem, beleborzongtam a hangulatába öt év múltán is még.
Vagy mégsem ezen a napon volt? Valahogy úgy emlékszem, a színhely Hamilton, Glasgow mellett. Na, mindegy, megkeresem, de tudom fejből is. Talán a második futam lehetett azon a színhelyen. Egy Evening Falls nevű ló (Az Est Leszáll, ezt jelenti kb.), idomárja Spearing. Nekem volt kitalálva.
16/1.
Igen. És akkorát nyert, hogy…
81Teljesen lesújtott. Kár játszanom, nekem ezt kár csinálnom. De nem? Joggal éreztem akkor ilyet. Efféle sebek később se gyógyulnak, semmitől se. Nem, nem.
(Spearing: ugye, utalás Szpéróra, súgás tőle.)
S – ó, már látom, megvan! –: pénteken volt ez, Evening Falls, június 4-én.
(A helyszín Catterick, nem Hamilton. Na, mindegy.)
Egyik akkori kedvencem vitte, Kevin Darley.
Nem semmiért. Nem akárhogy.
„Krúdys” volt az a miliő. Ahol nyert. Vagy csak én érzem így? Az est leszáll, e tartalom miatt? Továbbá az első futam volt, rögvest az első.
És a Tote irodán játszhattam volna.
Ez mind fontos.
A 4-i lapra ezért van írva ez a „világ v. isten kincse”. Aznap történt. Fáradok. Jó lesz pihenni pár napot.
Szpéró halálának évfordulója, az ötödik, szombatról vasárnapra volt. Nem is tudom, mit csináltam vasárnap.
Soká égettem a magammal vitt piros gyertyát. Hajnalig. Alhattam bele a napba, a délelőttbe.
Nessun Dorma ügye ezután következett. Kedden. Ez az, erre emlékszem, kedden volt az.
Nem nagy eset. De még mindig alapvetően megmenekülhettem volna a „végvesztésből”.
Egy ló, 5/1-es esély, 3.45-kor Pontefractben.
Apja Night Shift. S én végigvirrasztottam Szpéró halála éjszakáját. Éjszakai Műszak. Egyébként az egyik legjobb apamén mostanság (nemrég). A Night Shift.
Nem vitás, voltak rá jelentősebb fogadások. 500 font, látom, ilyesmi, jó ég. De a futamból még négy lóra „pakoltak”. Meglepő.
82Valami jelesen szerény kis összeggel játszottam. Tovább vegetálhattam a révén, ha pénzem magvát nem akartam érinteni. A „legmagvát”.
Már béna voltam. Nem is érdemes erről a júniusról beszélni. Alig vártam, hogy hazaérjek.
Annak az évnek a tavaszán kezdtem el egyébként halálosan félteni Alízt. Mondhatni, mély „depresszióim” következtek. Így írtam, így beszéltem. Ez egészen Alíz haláláig (1996. augusztus 15.) tartott. Nem volt rövid és nem volt könnyű idő. Persze, sokszor elutaztam Írországba, egyebüvé; ezek a dolgok nem függtek össze. Totyival megint másképp van. Talán utolsó ilyen madaram. Vagy én változtam megint. Vagy elég volt, ami elég.
Mindegy. Hosszú lesz kibírni, nem lesz egyszerű. Érzem. (De hát az én „érzéseim”…)
83Nyertem, persze, ezt-azt, Rih megfelelőjével, Ribhivel az Oaks napján – de a feltett összegek már semmi jelentőset nem ígérhettek. Széthulltam. S nem viccelhettem, mint a költészetben:
Nem szeretném, ha mindig „az” lennék, ami 1993 júniusában ott.
Talán ezért, meg a Szpéró halála évfordulója miatt, valahogy így ment el a kedvem a görög szállótól. A Piccolino House után – egy váratlan lehetőség révén – decemberben London délebbi részére „költöztem”, fölfedeztem ott egy lakhatást. De feleségem, én nem tudom, már mikor, Londonban járván, talált egy még jobb helyet: 1994 őszétől már oda mentem ki, nem volt messze eredeti szállodáinktól, sőt, ott volt Tandori Ágnes hoteljának a közvetlen szomszédságában. Rettentő olcsó is volt. (Azóta lebontották, na ja.)
Kis hányattatás után visszakeveredtem a görögökhöz. Ezzel elmondtam mindent, ami londoni szállásaimról mondható.
1995-ben, utolsó vesztés-tragédiám után, még kint, rákaptam a nagy hard rock walkmanezésre. Vigasz. S legyen a pénzért kézzelfogható „érték”. Marhaság, persze.
De ez még nagyon messze van.
Egyelőre el kell telnie 1993 nyarának, el is telt. Így-úgy, sokat voltam „kettesben” Alízzal (élt még jó pár ma84darunk akkor), Tóni épp 1993 decemberében halt meg. A Cromwell Road melletti hotelban laktam, hajnalonta felballagtam a csöndes kertvárosi utcán mindig a Kensington High Streetre, ott volt az újságosom, megvettem a Life-ot, aztán leültem vele egy padra a Karmeliták temploma elé a Kensington Church Streeten, átnéztem (amennyire volt türelmem hozzá).
Ez nehéz kérdés: mennyire kell átnézni a lapot. Emlékszem, még régebben egyszer kedves tavamnál, a Round Pondnál órák hosszat tanulmányoztam a Life-ot, hogy rájöjjek, nem szabad játszani egy akadályfutamban Sylvia Beachet. Nem tudtam, hogy ez egy nevezetes hölgynek a becses neve, na ja; viszont a poszáták gyűjtőneve ez, „sylvia”. A Poszi! Ellene kell játszanom? Igen, ellene. S jó volt a súgás, ha ez ugyan súgás volt.
És a Hyde Parkban sok mindenféle jó üldögélés esett még. Télen például, csupa hó volt minden, itt történt az, hogy elgondolkodtam: jó ég, én már túléltem Karinthy Frigyest, Kosztolányit. A folytatójuk vagyok, mindeközben.
Ó, legyintettem, nagyképűség. Felálltam (havas) székemről, mentem, jártam egy nagyon nagyot, már nem emlékszem, merre. Talán a Hammersmith Bridge-ig is lementem.
S jöttem vissza. Félig álmodón, át a Hyde Parkon. Vékony jég volt a Round Pond vizén. Elfáradtam, leültem. Csak úgy, valahová. Hát hová ültem: ugyanarra a székre!
Tényleg a folytatójuk vagyok, gondoltam aztán a park északi oldalának férfi vécéjében jó hideg vízzel kezet mosva. Semmi dolgom nem volt, mentem vissza csőalakú szobámba, a nagyon olcsó Royalba.
Volt velem mindig fordítás; sajnos, sokat cigarettáztam is. De nem ittam.
Átnézem most a jegyzeteimet, mi mindent akartam (akarok) én ebbe a könyvbe belehordani (még).
Jó, hát persze, érdekes lapszám az epsomi Derby napján megjelent Life, de olyan savanyú lenne most a leghíresebb apaméneket felsorolni, az akkori pillanatnyi állást.
85Ennyit a tények értékéről.
Mikor ez a könyv itt olyan jó szomorú lett, olyan lehangoló. Pedig az utolsó júniusi napok kinti tanácstalan vergődését, inkább topa téblábolását, nem is „ábrázoltam”.
Mi mindentől reméltem, hogy könyv lesz ez a könyv, mik voltak ötleteim? Ha ilyen ötletesen játszottam két alkalommal is, mikor pedig minden lehetőségem meglett volna, nyilván „nagyszerű regényírónak” bizonyultam itteni terveimmel is.
Lássuk. Most nem az, hogy merő önutálatból ki akarom készíteni magam, netán nagyon lehangolódtam volna.
Elmondhatnám, Eliottal szólva, délutánonként mennyit kóboroltam, milyen virágok voltak, miféle emberek könyököltek az ablakokban (vagy sem), idézet-féle egy költeményből, mondom, Eliot.
A legtartalmasabb lókönyv is attól lókönyv csak, ha (hogy) könyv. Most én olyan lehangolt lettem, hogy szerintem ez eddig „könyv”, aztán majd meglátjuk. Jön 1993 ősze, hangulatos lesz a kiutazás Bécsbe, a körülmények úgy hozzák majd, hogy a Lauda Airrel megyek tovább. Merő új dolgok. (1993-ban.)
Megjött a telefon kora reggel, csak a sírást hallottam először, tudtam, a feleségem az, és akkor hamarosan azt is, hogy meghalt a Tónika.
A Tóni neve, hát persze, nagyon sok ló nevével előjött, életében és halálában is. A Tóni hetekig küzdött az életéért a porban. Nem arról volt szó, ott, nála, neki, akkor, hogy merjen-e kockáztatni. Hanem hogy egyszerre nem volt meg semmi, az, ami az imént még volt, ami ő volt, az egyszerre nem volt meg, az egyszerre nem ő volt. Orvosunk, „Miska” szerint két-három hétig tarthatott ez az élet-halál harca a Tóninak, mondom, a porban. „Megmutatom neked a világot…” Egy marék por. Most akkor, nyolc-kilenc év után a Tóni mégis egy marék por lesz majd csakhamar a Tabán oldalában.
Tony’s Fright, Antonin… de nem is sorolom. Hány és hány ló nevét latolgattam a Tóni miatt. A regény nem lel86tár; az, ami az életed, megváltatlan, kifejezetlenül görgetődik tovább, ez a szüszifoszi kő, a görgetéssel legföljebb összedíbolod a terepet, egy kis izomjátékot mutatsz be, kondícióban tartod magad, program valakiknek, a többi rád marad. Telefonálni sem lehet örökhosszat. Magadra maradsz Londonban, „az Aliék hoteljában”, azzal, hogy meghalt a Tóni.
Gyerünk akkor, mondod. Nekivágsz, venni Sporting Life-ot. Sírva cigarettázol a kis kertes utcán, átsuttyansz az átjárón (biciklis épp hogy átfér ott a lonc alatt, szemközt a paraguayi követség épületével). Nagy forgatag a Kensington High Streeten. Megint meghalt valaki. Leülsz a karmelita-padra.
Hallgatom az Új Balatont. „Ott ültök együtt a Holdon, / gondolkodtok a dolgon…” Ha valahogy, így képzelem a madár-halottainkat. De hát szamárság. Meg a zene divatja is hullámzó.
Mi mindent elfelejtettem (elmondani, itt). Az 1993-as Derby teljes történetét, na ja, „teljes”. Hogy a 150/1-es Blue Judge és a másik 150/1-es Blues Traveller lett a második és a harmadik. És itt volt a klasszikus történet a hármasbefutóról.
Olyan furcsa volt viszontlátni ezt David Ashforth könyvében. Talán Mark Coton mondja, vannak, akik stb. stb. összegeket tesznek fel kis vidéki F osztályú handicapek lovaira, de sajnálják 80-90 pennyért megvenni az újságot, nem adnának ki szívesen 1 font 05-öt sörre etc. Én se hiszem, hogy sietve megvettem volna kemény kötésben a David barátom könyvét, de Tandori Ágnesnak volt szíve kiadni rá 14 font 99 pennyt. (Azóta háromszor olvastam ki a művet, fel is dolgozgattam, igaz, egy olyan hetilapba, amely csak 1 év – !! – múlva fizet a cikkekért, akkor is vagy igen, vagy sem.)
Hát Angliában nincs (sincs?) mindig és nincs mindegyik irodán meghirdetve a hármasbefutó. Fura, a Hillnél meg volt hirdetve 1993-ban, a Ladbrokesnál nem volt. A srác a Ladbrokesnál adta fel a kevert hármast. De nem tri87óra (ahol mindegy, a három ló milyen sorrendben jön), hanem hármasbefutónak. És valami 136 000 font körüli összeget nyert (volna, pl. a Hillnél). Ment érte.
Elnézést kértek.
Akkor mi lesz? Ez volt a nagy kérdés, hát persze.
Kifizetik oda-visszának, vagyis az első két helyezettre. 700-valahány font.
Ahogy rég az Esti Hírlaphoz be lehetett írni, a srác beírt a Life-nak. Ashforth-ék nekiestek az ügynek, és annyit értek el, hogy jó, a Ladbrokes trióban kifizeti a dolgot, három trió, ilyesmi (direkt nem írom pontosan, nem akarom Davidot lelopni). 36 000 font körüli összeg.
Jó ég, mi. Ott „izé” a történet, ahol hozzányúlunk.
A srác nem fogadta el!
Perre viszi!
Mondták neki, ne tegye. A Ladbrokes szabálykönyvében megvan, hogy a szerencsejátéknak az is része (!), hogy a kisasszony vagy az úr a pult mögött netán rosszul veszi fel a fogadást. („Mit jár ilyen helyekre!” Hahaha.) El fogja veszteni a pert.
Nem is jutott odáig a dolog.
A srác makacsul kitartott, és egy én-nem-tudom-miféle lófórum elé került az ügy. (A Sporting Life-oknak teljes ilyen lófórum-anyaga van, de az olvasót ezekkel az „ismeretekkel” sosem akartam, nem is fogom untatni; miféle harcok folynak százalékokért, kormánytámogatásért, hogyan mennek végbe fúziók etc.)
A srác ügye pofonegyszerű volt. A „tárgyaláson” – szakmai szakkörben – egyből megkérdezték, hány éves. Tizennyolc, hangzott büszkén. Mikor töltötte be?
Kiderült, jóval a Derby napja után.
Kösz. Visszaadták a 4,40 fontját. A négy cetli árát, vagy mi. Joga se lett volna bemenni az irodára. „18 éven aluliaknak…”
Ez is egy szemétláda sztori. Fizette a srác a 400 font „perköltséget”.
Az 1993-as Derbyt, bocsánat a trivialitásért, valóban „túltárgyaltuk”. Igaz, azóta se tudtam Derbyre igazán 88odalesni. Bár 1995-ben (utolsó vesztő-nyaramon) közel álltam hozzá, ösztönösen is. De erről majd egy másik könyvben.
Pete Afrique.
Csak nézem. Mik voltak. Mármint azután, hogy a Derby-hét tragikusan, inkább gatyásítóan, vágóhídra-hajtóan lerohant, és akkor még több napom volt Londonban, de nem volt hozzá (anyagi) erőm.
Mik voltak pedig.
Adós vagyok még legalább annyival, hogy pár futamot „feldobjak” itten, mutassam, hogyan latol az ember… mutassam, ahogy a sógoromnak Bécsben, mikor (pillanatok alatt, őstehetség?) ő nyomban el is sajátította annak tudományát, hogyan kell ott tartani, mindent értesz, de fogalmad sincs.
A ló ezért is igazi dolog – mire? Az egészre, nem?
Nem is az, hogy Pete. De hogy „Afrique”.
Elment, a Samu Afrikába…
Igen, az „elment” után van egy olyan szünet a klasszikus nótában, amit vesszővel próbáltam jelölni. Javíthatatlan mesterember, én. Iparos, ha kell. És néha, Eliot írja, ha úgy jön, a Bolond. (Hamlet mármint.)
Hamlet ide vagy oda, végig a dolog gyökere körül köröztem. Szép kép, nem? Már a föld alatt. Olyan eredményekkel.
Hínárban kaszáltam, sűrű vízben függőlegesen, lásd Hinari Video. Mennyi gatyázás, gyáváskodás stb. Aztán, de ez az újabb évek fejleménye, akkor van valami, úgy igazán valami, tényleg, ha belevágsz, és tessék. Végignézni se mered.
De hát ez se új. Semmi új elem… csak csupa új változat… ez is a ló. És így nem „a ló” csupán.
És mégis a ló! A Sporting Life, nem az Abendblatt, Esti Futár, semmi. Maga a dolog. A ló az, hogy „maga a dolog”. Real.
89Álmodni, mi az?
1993-as Sporting Life-okat, futamokat úgy tanulmányozni, mintha még előtte állnál. Minden álom rémálom is, de szebb is, mint a való.
„Tandori, a racionalista”. Ezt rám így érthetik. Rég nem tettek olyan boldoggá, mint mikor ezt mondták. Hát ahogy én racionalista vagyok, úgy én boldogan lennék az, ha igazából az lennék, ha így igazából, ahogy vagyok.
A valóság meg, kedves olvasóm, akire most gondolok, igen, Rád gondolok, Neked írom ezt, a valóság meg olyasmi, hogy egy darabig nem hallgatod az Új Balatont, de előrántod, bevágod a magnóba a kazettát, amikor és amihez kell, ahhoz és akkor.
És az Új Balaton (a 4 Non Blondes, a Beck, a Manic Street Preachers, hogy lejtsünk-kaptassunk) így jár a legjobban. Ha ez neki bármit is jelent.
Emlékszem (lekávézom most a papírt itt, sebaj), egyszer úgy érkeztem meg, hogy a Peter Davis futott, vitte Michael Roberts. Vagy Pete Afrique?
Nem, a Peter Davis. (Davies? Majd megnézem.) Most, ahogy lapoztam a lapokat, láttam, volt egy nap, mikor mindkét ló ment, s nem egymás ellen futottak).
Elment… elmeeent, a Samu Afrikába.
Mindkét ló nyert. De hogyan kellett volna, hogyan lehetett volna latolgatni? Ez lesz olyan, mint egy rémálom. Abba is fogom hagyni az elemzést.
Olvasóm, észrevetted talán, merre tartok (mindig). Semerre se tartok úgy egészében, csak minden részlettel nagyon tartok valamerre. Közben nagyon tartok valamitől is.
Ez a baj?
Ez a jó?
Megérkeztem, kora délután volt, késő dél, olyan időszak, oly napszak, mint amikor Baden-Badenban a Green Parfume futott. Micsoda zöld volt a klotyó csempézete! Micsoda parfőm illata szállt (át a nőiből?). De csak óvással nyert a T. Quinn. Most ezek volnának a Nagy Bizonyosságok? Folyton ismételgetem őket.
90Hogy például egy kiszabadult krokodilt látsz a Picadillyn, rég üldözik, és egy újságosláda alól bújik ki, fiatal krokodil, eljutott idáig valahogy, nyilván éjszaka, az Állatkertből, jó három mérföld út, most kibújik. Látsz egy „Dundee” feliratú plakátot.
És akkor meg kellene tenned a Krokodil Dundee-t, vagy kit. A film alapján van elnevezve a ló. De nem ő jön be, hanem a Duncan Cricket.
Nee!
Ám akik úgy játszanak, hogy „favoritra” – külön fogalom! emlegetik is a lapok: „A favoritjátékosok üdve volt Ez-s-Ez…” Na ja, de ha végigviszed a favoritokat, inkább gyújts rá a pénzedre.
Komolyan.
Vagy a „kontrák”. Ezek: a favoritok ellen logikával nagyon ígérkező esélyek. Frászt jön abból is valami, abból se jön semmi.
Mi van? Lásd: Nick Mordin. Kiülni, amit nem kell megjátszanod, lecsapni, mint sas az égből, oda, ahol a te dolgod van.
A madár oda üt le, ahol a talajtól valami elüt. Színben, formában. Ezt te nem teheted. Hanem erről már volt szó. (A vesztés boldogtalansága c. téma.)
Most senki ne várja, hogy hangulatos délidőket írjak le, ahogy ott ülök elhajított, már rothadozó virágok mellett, kidöntött kólákkal lábamnál (más döntötte ki), tanulmányozok egy novices’ futamot, hurdle, húszan indulnak, és nyilvi, hogy a favorit nem nyer. De akkor ki? Kiszúrom. Ténylegbe. Csak nem merem megjátszani, csak megjátszani, azt nem merem. De közben kavarog és áramlik az élet, szépek a kirakatok, ódonak (majdnem azok) a házak, és a Londoni Színen vagyunk.
A Gucci-kirakat a legjobb. Épp. Piros, intarziás, fekete.
Picabia nincs, de van Picasso, harmincasok, van Ben Nicholson, nagyon jó faktúra. És a Waddington az AIDS-kiállításról, brit festők a betegek javára, megvette a David Hockneyt (Gauguin széke, kicsit Van Gogh stílusában 91festve, mellesleg). Kérdem a kisasszonyt, hogyhogy itt ez a kép.
Mi vagyunk a Hockney galéristái, csakis itt lehet, hangzik a szerény válasz.
Vagy egyszer kétszer kilencven perc kazettára feldumáltam, hol járok, milyen cégtáblák vannak, egyáltalán, mi – senki se várja, hogy ebben a könyvben ilyesmik bőven lesznek. Nagyon kulturált fiú vagyok, mint egy lemezgyűjtő kardvívó olimpiai bajnok, de…
A különbség csak az, hogy lófogadásban én egyelőre nem vagyok „olimpiai bajnok”.
Egyelőre. És ez is egy real dolog lóügyben. Egyelőre. Megfogyva bár, de törve nem. Még hogy!
Mikor Párizsban „a követség pénzén” játszottam, Samunak ezt az „afrikai” vonalát nagyon elfogadtam, figyelembe vettem. Ezért tudtam a végén Memory–Je Ne Suis Pas Là dolgomban könnyű szívvel dönteni. Ott egye meg.
Nem az, hogy „soha olyan jól nem ment…”
Inkább: elfogadtam, hogy kis részletekből össze fog állni. A lófogadás nagyon hasonlít a jégkoronghoz. Bár fociban is volt a portugáloknak az, hogy Korea ellen 0:3-ról nyertek 5:3-ra, nem jellemző. A lófogadásban lemehetsz zuhanóba, és felszárnyalhatsz az égbe. De ez nagyon 1997/98-as témám.
„Vissza a sírból” lesz a könyv címe, ennek a könyvnek a befejezése lesz az. „Friss földszagok” alcímmel. Talán, ez utóbbi talán, csak.
Evening Falls, hát persze. Fűzfák hajolnak utamra, a tóra. Talán mert White Willow is ment akkor. Vagy nem akkor. Spearing, a tréner: Szpéró neve benne. Mi kellene nekem, hogy tényleg hallgassak a szóra, a súgáséra? Hát Nessun Dormánál hallgattam. Nem vagyok hajlandó (nem bírom) elfogadni, hogy kis részletekből összeállhat, igenis összeáll, össze fog állni, ha ráállok, az ez-meg-az. Vagy mégsem érdekel? Így is jó?
Nem tudom. Olvasó, fogalmam sincs most, ki vagy most te, kinek mondom ezt. Senki kedvére nem akarok 92beszélni. A lóról beszélni azért jó, mert ha azt mondod, ami tényleg volt, senkinek a kedvére nem beszéltél.
És ezzel itt, ezzel sem azt akarom eladni, hogy na tessék, a ló ilyen sugallatos, általános-emberiség dolog, mindennek az ütőere. Kitapintjuk – és nem éltünk hiába. Francot.
Persze, azzal együtt se éltünk hiába. Csak minek?!
Most olyan ez, mint mikor szünetben kint vagyunk a büfében, kétrészes a produkció, a második rész után már csak az jön, hogy haza lehet menni, és? Valaki esetleg kint cigarettázik a tűzoltócső mellett. Csikkjét egy tócsába vágja.
Visszaballag.
„Pete Afrique”, látja. Ezen elgondolkozik. Vagy sem.
Nézem a Life 1993. június 10-i számát. Szép kép a hátlapon. Nyer épp Arctic Guest. Tessék, őt én említettem nemrég. Pedig tényleg „csak úgy”. Akkor jól lemaradt.
Mivel ez a könyv nem gyakorlati fogadási útmutató, és Mark Cotont, aki igazán érti a dolgát (de mindenki dolga más és más!), még őt sem idézem valami nagyon, hát nem kezdek bele. Hogy egy-egy futamban egy-egy ló neve előtt a helyezéseket jelölő számsor, hogy tehát a ló mit ért el az utóbbi időben, csupa 000000, mégis az a ló nyer, nem az, amelyiknek a neve előtt az van, hogy 17634222311, ugye… az azt jelenti, hogy a 000000-ás ló a saját távjára jött vissza, szereti az ázott (kemény stb.) talajt, leszállt netán három kategóriát, igen, B kategóriában futkosta a nulláit, és ez most egy E osztályú izé, nem is folytatom. Sötétebb ügyek a „Rock the Barney”-k.
Meg hát egy regényben két dolog legyen: a dolgok áradása, egyrészt, meg a dolgok kibelezése.
Most, áradást bevezetni, kicsit belezzünk.
Nézek egy esti (7.00 a kezdés) hamiltoni versenynapot. Glasgow-tól délre esik Hamilton. Talán sose jutok ki oda már.
Ehhez az ügyhöz sok közöm tényleg nem lehetett – gondolom, csomagoltam, haza, mikor a dolgokat futották.
93Az első futamban rögtön: az odds on favorit Drumdonna nyer. 4/7 volt. És az északi zsokék egyik legjobbika (isten tudja) Jimmy Fortune vitte. Hát az ember úgy is gondolkodhat, hogy végignézi az étlapot (7.00-tól 9.25-ig az összes futamot, de zsokéra, árra stb.) (Akkor még mindig jöhetnek a hajmeresztő „rögtöni” dolgok, egy lónak elkezd leszaladni az ára, elkezd felmenni.)
Ha valaki úgy nézi ezt most, hogy a Fortune a második futamban a Perzsa Bájolót viszi, Persian Charmer, és 7/1 ígérkezik ott, de az Ajdayt, akit Withworth lovagol (és Withworth azért úgy néha nagyon is szokott nyerni!), hát akármijét felteszi a Drumdonnára. Le se viszi az árat, ha odaíratja, 4/7 teszi. Igaz, a Drumdonna inkább felszaladt, számoljunk csak, 1/2 se volt, 4/9 volt eleinte. Igaz továbbá, hogy ebben a 7.00-ás futamban (most tényleg egy kis versenyt vettem példának, a G osztályú – nincs is ennél kisebb! – Sporting Club of Mexico Selling Stakes-t, szóval eladóverseny) más lovakra is pakoltak ezt-azt. Mind a négyre. A végül negyediknek befutó 10/1-es Bluebellára 300-at, Bold Flash-re (5/2) 400-at és 300-at (meg az emberek még sok aprót), és Bardia sem árválkodott, jóllehet 50/1 és 33/1 is volt, végül 25/1, harmadik lett, szerzett hát díjat a tulajnak… és az a Kim Tinkler vitte, akire (lásd Antoinetta Ames, vagy kicsoda) a sors néha a meglepetések szerzését osztja. Kevés a zsokénő ma Angliában, de Kim Tinklerre még annál is jobban érdemes ráfigyelgetni, mint a tréner-nej Alex Gravesre.
Ez volt a 7.00-ás futam, és a 7.25-ös megnyerte Ajdayt, 5/4. Már nem volt olyan biztos a jóvilág a második favoritgyőzelemben.
Lehet, valaki (épp ha ezekért a dolgokért vette meg s kézbe ezt a könyvet) fojtogató ellenszenvet érez most a szerző iránt, joggal nyilván. Mert szerző meg fogja nézni, mi történt ezen a szép napon, június 9-én délután. (Sajnos, van egy párhuzamos verseny a déli Kemptonban, 6.40-kor kezdték. Egyébként este, például mikor Alinál laktam, az ember este úgy szaladt le nyerni – vagy vesz94teni? inkább nyerni – egy kis aprót az irodára, azaz szaladt „fel” a Kensington High Streetre, ahogy este a falu kocsmájába lemegy egy sörre, ilyesmi. Ezeknek a dolgoknak hangulata van. Nyílnak, netán elnyíltak már a fák, szép az alkonyi ég, netán baljós, akkor átélted a dolgok szépségét, netán borzongva elválsz fenyegető feketeségüktől. Csak a szobában egyedül… de hát az is elmegy. Elalszol. Néha meg is segíted ezt a folyamatot. Vigyázat: 1 Andaxinnal csak; 1/2 Eunoctinnal. Nem kell itt annyi, mint a majomkodásokhoz. A lóhoz nem kell „szer”.)
Szóval, mi is volt, nézed meg, eznap. Sok favorit? De talán ez akadémikus kérdés. Mert Hamiltonodban bejött a Drumdonna és az Ajdayt. Ajdayt neve netán Alízodéra hasonlított. Bár hát reménytelen eset vagy. Mülheimben egy napot, első napodat, fantasztikusan kezdhetted volna. Accaccia és Lizzica. Ha azt veszed, hogy „hölderlines toronyszobád” az Akazienalleen volt, és Lizzica=Alíz. Más alkalommal viszont, mikor Baden-Badenba utaztál le, igen, mikor azt hitted, kötelező a „megismerés” (egy mennyiségig igen, de épp azért – ha te ilyen vagy –, hogy utána ne legyen az!), akkor egyből megnyerted Gelsenkirchenben a kenyérre valót. Baden-Badenban el is vesztetted. Aztán rányertél megint. Aztán ezt Gelsenkirchenben vesztetted el.
Miért van ez így?
A cím ráidézi… Hogy ez „mi nem”. Ezért van?
A harmadik futamot aznap este Hamiltonban 7.55-kor kezdték.
Az ördögbe is! A vak Pipi Néni, a megvakult Icsi, a megvakult Poszi, a félszemű Tutu.
És Braille a ló. Odds on, 1/2. Mi lesz? Három favoritgyőzelem?
Ó, a Pipi, gondolod. Ahogy feleséged berendezte a kalitkáját, és megtanítottátok a Pipi Nénit, hogyan közlekedjen. Vagy hát megtanulta. A Samu volt a barátja, igaz, nem udvarolt neki. „Tudta” a Samu?? Csak figyelmeztette a Pipit, ha veszély jön. (Ha jövünk mi.) A Samu! Aki alig várta, hogy a Szpérótól, halála után, átvegyen engem. 95Addig feleségem madara volt a Samu. (A Pipi végig az. A Szuszi kutya is az. De a Samu engem akart. Órákig hasalt délután a tenyeremben. A kék szemhéja! A gesztenyeszív formája. Milyen öreg volt.)
13 évnél is többet élt a Samu.
Hátha most a Rudi, akkor.
Alíz is 12 éves múlt, mikor meghalt. Egy este rosszul lett, ez nagyon felháborította. Alízzal az volt a kapcsolatom, hogy benyúltam a kalitkájába (szűk tér, sebaj), ő a kezemre szökkent, ott ült és hasalt. Ezen az estén, mikor talán szélütést kapott (milyen parányi szellő üt meg így egy három dekás madarat!), nem akart velem szóbaállni. Elvonult hátra, fészkébe.
Hajnalban ott ült holtan.
De föl a fejjel, él Totyi, nagyokat repül. Ha nem is úgy, mint Szpéró, aki az idegeimre ment már a zúgásaival, sivító „nyolcasaival”. Windsornak van ilyen (kicsit) nyolcas alakú vonalvezetése. Nyáron hajóval lehet odamenni.
Sose mentem. Már nem is fogok.
Braille nyer! Olly Pears vitte, az Oliver. Kér-e kétszer a kis Oliver? Ilyen kérdéseket is fel lehet tenni. Ha már eszedbe jutott, fel lehet tenni a kérdést. Nyer-e kétszer a Fortune? Északi zsokék… északi pályákra a nagyon nagy-általános zsokék, mint a Pat Eddery, Carson, Dettori stb. nem nagyon jártak, járnak fel.
Ha feljön egy ilyen ember északra (Carlisle, Hamilton, Newcastle stb.), annak már oka van. Arra a lóra igencsak oda kell nézni.
A mai angol kormány lelkes lóversenylátogató. Brightoni galoppünnepélyeik közmondásosak. Robin Cook, ha jól tudom, amatőr lószakíró. A külügyminiszter! Ért valamihez, nem mondom. Blair sedgefieldi. (Északi akadálypályaváros.) Vitatkoznak is. Akadály? Galopp? Melyik különb e világon. És így. Egyáltalán.
A negyedik futam. Nincs kibúvó. Persze, nehezebb a helyzet, ha Kemptont is belekavarod. De az olvasót én nem akarom most meggyötörni.
96Milyen lehetett ez a 9-e este, 1993 júniusában? Ki tudja ma már. Képzeljünk valamit. Még világos az ég.
8.25 a következő futam rajtideje.
Nézzük, kik mennek. Délután a szintén nem nagyon déli Beverleyben volt verseny. Ide feljött Dettori, David Harrison, Brucc Raymond, de ott volt Oliver Pears is, a nagyon is északi Kieren Fallon (a mostani champion), ott volt S. Webster, akit Fallon hamarosan arcul ver, vélt csalás vagy akadályozás miatt, a pálcájával, eltöri (talán, vagy sem) az orrát is, nincs tanú, Fallont eltiltják, fél év Írország, Amerika, nem lovagolhat, persze, de sokat tanul, hazajön, megtámogatják, és Pat Eddery után Henry Cecilnél lesz istállózsoké, és megnyeri a championátust. De hagyjuk most Beverleyt.
Ó!
Nézem Hamiltont. Hiszen játszottam én ezt. S milyen rosszul. A 8.25-ös futam mezőnye így festett:
Just Bob (Jimmy Fortune),
Gemini Fire (Dean McKeown, nem rossz északi zsoké),
Murray’s Mazda (placcló, viszi a kitűnő J. Carrol, na, jó kis dolgok voltak itt),
So Superb (S. Webster, az ő neve is mond már neked valamit, olvasó; a balhé óta majdnem teljesen eltűnt, igen, ő tűnt el jócskán, még ő!),
Diet (R. Havlin, három és fél kiló súlyengedménnyel),
Second Colours (K. Darley, szuper északi zsoké),
Satöbbi.
A Sporting Life Darley lovát 3/1 javasolta, Mazdát is jól adta, 9/2, magam Just Bob mellett döntöttem.
Harmadik lett. Diet orrhosszal verte meg Murray’s Mazdát. Alig volt olyan verseny, ahol valaki ezt meg ne tette volna a Mazdával. Sőt. Mindig volt. Bécsben a Landstrasser Hauptstrassénál van (volt?) egy Mazda-bolt. A Murray’s ott nekem eddig még mindig eszembe jutott. Mellesleg: van egy Bob nevű koalánk. De a súgások, az isteni utak – nem ilyen egyszerűek.
Mert a Diet, oda is írtam, „iszonyú súgás”, persze, én barom. A fogyókúrám! Lefelé az 57-58 kiló irányába, haha. Diet. Kihagytam.
979/1 volt végül. 8/1-re is leszaladt, 106/1-re is fel. Hát igen.
Kicsit lehangoló ilyenkor, hogy még 2 futam van, de a 8.55-ös egy amatőrfutam. Három favorit után nyilván nem a legjobbnak saccolt ló – és amatőr – nyer. Akkor viszont?
(Az amatőrök neve előtt ott a Mr., Mrs. etc. Tehát ők „urak, hölgyek”. Nem az, hogy hallja maga! Mint rajzoló így maradok én is amatőr, úr. Mint lójátékos? Hát… ezzel a könyvvel biztos elvesztem a rangom. Vagy épp ezzel kerülök vissza belé?)
Ilyen lovak vannak a hamiltoni 8.55-ösben:
Paulinus, Invisible Armour, Be the Best, Rapid Mover… na, nekem ez megtetszik. Lássuk, mi lett. Ráadásul Miss L. Eaton (!) viszi. És Rapid Mover. Na, pardon.
Ez lett: megnyerte!!!!
Nézzünk oda.
Hát az utolsó? Vagy annyit nyertünk a 9/1-es Moveren, hogy haza is megyünk? Engem csak az aggaszt, hogy a 9/1-et látva, józanul, nem csak helyezésre tettem volna-e Miss L. Eatont? Kedvelem az Eaton Square-t Londonban. Könnyű súlyommal én is Gyors Mozgó vagyok? Vagy mi volt ez? 9/1! Ez már 1997/98-as formám. (De nem józanul!)
Az utolsó futamban Five to Sevent Olly Pears viszi (Ollie?), Darley lova a Shaffic, A. Mackay megy Mentalasanithinggel (hülye nevek ezek az egybeírt szavúak), és van még Don’t Cry (Kim Tinkler!), gyenge favorit West with the wind (3/1).
Neki van egy friss második helye. Nekem Shaffic tetszik. Tavaly nix volt utoljára, előtte azonban második is tudott lenni. És a Darley viszi.
Na nézzük, mi lett.
A kis Olivér kétszer kért!!
O. Pears nyerte a futamot Five to Sevennel! Tessék, az első gondolatom volt jó. Kétszer fog kérni Olivér.
Kétszer nyert. Tessék, mondom.
Ezt ott miért nem valósítottam meg? Kiülni négy versenyt, és az elsőt s az utolsót tenni csak. 9/2 volt a Five to 98Seven. Volt rajta pénz, persze. De a Mentalasanythin messze előzte őt pénz dolgában. Még 4000-et is raktak rá. Igaz, Windre szintén. Baromi összegeket. Egy kis hamiltoni futamra, a nap utolsójára. Amikor három favorit jött az elején. Versengtek egymással a skótok.
Kétszer 2000 a Mentalra, még rá 400, mondtam, 3000, 1100, 800, tessék, 4000!!!
Ellene még a szürke Parancsnokra (áthallás a Commander in Chiefből?) 200, 300, 400.
Mingusra 5000 font nyeremény reményében 400!
Ki hinné, de tényleg?
S hogyan nyert a Five to Seven? Nyakhosszal! Jesszus. Ugrottak a Mackay lovára tett nehéz ezrek. Így mehettek haza a manusok.
Mit mond Omar? Közeli pályákra járj csak, nincs kínosabb, mint vastag vesztesként hazafelé törekedni a sűrű forgalomban, lassan, vánszorogva. Míg saját konyakodat el nem éred kandallómnál. Talán ez az, hogy nekem kandallóm sincsen.
(„Jóllehet Hérakleitosz…” jeligére. Hogy nincs kétszer.)
S akkor nem is néztük, ne is nézzük, Kemptont. Versenynaptárunk sűrűségét (lásd hátul) ezek a dolgok adják. Hogy esti versenyek is ilyen bőséggel vannak. Kemptonban nyilván Edderyék, Dettoriék rohangáltatták „az állatot”.
Én meg jöhettem haza a reggeli géppel.
Mire gondoltam? Nem tudhatom. Nyert, persze, ugyanazon a napon, Peter Davis (Davies?) és Pete Afrique. Hagyjuk is ezt most. Elállok az elemzéstől, a sok szép mindenfélétől. Szép mindenfélék, nyilván, a versek, melyekkel a prózai olvasó kedélyét nem akarom megzavarni. Itt most tényleg nincs szó arról se, miféle „hozadéka” van az én lovazásomnak. Kerüljenek a szépséges költemények is hátulra, adaléksorba.
És folytatódjék az ügy 1993 őszén. Amikor Bécsbe utaztam stb. A vonaton Wittgensteint olvasgattam. Mikor halála közeledett, azt mondta, a rémes csak az lesz, hogy 99minden mód meg akarják menteni majd. (Rákja volt.) Nővérét, aki Amerikából tért haza Bécsbe, még őt se engedte magához. Mondják meg neki, influenzás vagyok. S ilyet mondott még akkor: mondjátok meg nekik, hogy nagyon boldog életem volt. Most mondjuk meg! a „boldog” szó használata. Holott állítólag nem lenne szabad, ez a szó nem állja meg a helyét, e fogalom. És hogy kétszer is ez volt: „mondják meg… mondjátok meg…”. Mint Oliver Pears, kétszer volt a dolog.
Hiába, hogy mekkora különbség. Kétszer volt, ez a formai elem. És ez mindenben így van.
100Bécsre odafelé egyetlen napot szántam.
És ez jó is volt így.
Ellátogattam a Wien-Mitte pályaudvar (Landstrasser Hauptstrasse, kicsit arrébb a Muskétás terasza, a Sünn-Hof átjárója, régi lakásom az apácáknál), az O villamos (az N villamos? nem, az O) melletti fogadóirodára, de jó ürügyet találtam, miért ne játsszam, persze, holnap én már Londonban vagyok.
Így hagytam ki, ha igaz, de nézzük…
Nem, nincs meg ez a lap. Szóval, Michael Roberts, „a nagy öreg” négyet nyert!
Jókat jártam a Józsefvárosban. Szeretek a Józsefvárosban járni. Most ismerkedtem vele. 1993-ban, ősszel. Fejemben a 4 Non Blondes nótája. Hűvös délután.
Ó, a hamiltoni este, annak hűvöse. Messze volt. De, nézem az újságot, Itt van Allan Mackay, ahogy – egy kép mutatja – iszonyúan meglódulva, a „jackpot-gyilkos” 14/1-es No Mean Cityvel nyer! Nem sztársztori, csak fogadási csemege.
A nagy nép Newmarketban száguldozott. (Newmarket az angol lósport centruma, HQ-nak is nevezik, Főhadiszállás.)
Volt egy Peter, játszottam. Az első futamban. Godolphin Stakes Class A (Listed), azaz az A csoportban a legalsó szint. De még A osztály. A dubaiak csináltak azóta egy izét, projectet, ez ma a Godolphin.
Elvittek magukhoz (saját lovaik közül) télre egy sor reménytelit, töltsék meleg éghajlaton az időt, míg a többiek Angliában dideregnek, na ja, a kisebb lovak homokpályákon futkosnak. Az első évben lehengerlő sikerük lett. (Balanchine stb.)
101A következő évben hónapokig égtek, egy szál győzelmük nem akadt. Ez ilyen. Mark Cotonnak volt az a 49-es vesztési szériája.
Tulajdonképpen őrült vagyok, hogy „valami ponton” nem szedem össze magam. Össze tudnám.
Nem tudnám, mert nem tudom.
Peter Quinceyre mindenesetre nem én raktam fel a 600-at, hahaha, az 540-et (fura szám).
Titkos kedvenceim egyike Willie Ryan vitte.
Ha Ryan egy alacsony osztályú versenyben „feltűnik”, azzal a lóval valami lesz. Vagy valami, vagy semmi.
Hahaha.
A Peter (Davis és Afrique után végre megembereltem magam, „harmadszor kértem”) 10-re 18 fontot dobott, nem semmi. Voltak kezdőnapjaim (megérkezvén), hogy 1 font 80 pennyvel megelégedtem. Az is pluszba’ van.
Jaj, a következő futamban jött a No Mean City. Azonnal közölte a fogadókkal, mire számíthatnak. Akik 6 futamra megcsinálták a jackpotot (6 győztes). Nem is nyerte meg a jackpotot senki. Atyaisten, 286 091 font 21 pennyt vittek át másnapra. Kétszáznyolcvanhatezret! Na ja, volt egy 11/1-es My-O-My győzelem is.
Máj-ó-máj! Ezt a két csapást nincs ember, aki elviselheti.
Én ilyen jackpotokat és placepotokat nem játszom soha. Halmazatokat se. (Három ló egymás után, mondjuk, nyer. Mindegy, mely helyszínen, csak aznap legyen. Akkor, ha pl. az első 10 fontra 80-at nyer, 90 fonttal indul a második lovad. Ha nyer, mondjuk, 2/1-gyel, azt hiszem, 270 fontra mész fel, vagy 360-ra? nem tudom; és a végén, ha 5/4 nyer a harmadik, akkor az alapösszegre jön a negyedének az ötszöröse, pluszba… nincs kedvem számolgatni, nem játszom ilyeneket.)
A nagyon nagy verseny a Middle Park Stakes volt, bőven Group A/1-es.
Enyhe meglepetés, hogy a Hills testvérek közül a (nagyobbik) Michael a First Trumppal jót nyert. Lemaradt a 102tavasszal még oly nagy Turtle Island; szakembereken kívül ki emlékszik már őrá? Nem is terhellek ilyenekkel, olvasó. Félek, a legjobban azt a játékot szereted, hogy ki nyer majd?
Nem emlékszem rá, hogy ezen a szeptember 30-án nekem olyan nagy sikereim lettek volna. A Peter pénzét veszthettem el, aztán kész. Ez kész, mondja az Új Balaton. Kész, de nem történt semmi. Igaz, nem is tartunk sehol.
Newmarket ritkán jó terep a fogadáshoz.
Másnapra a jackpot 700 000 fontra nőtt. Nem az én világom.
Totózzatok csak, lottózzatok. Én egy dart nyilat se… (Én, a Sagittarius.)
Mondok egy rondábbat.
Ez ronda: egy goodwoodi (az angolok irtó szellemesnek gondolják magukat, költőinek, a Glorious Goodwood elnevezéssel. Nyilván szép a pálya, az alakja se semmi. De…)
Ez a ronda, egy goodwoodi Selling Nursery (eladó tenyész) verseny, F osztály, 1400 méter. Húsz induló. Tessék; a helyezések, ló neve, zsoké neve:
6430 Swagger Lady (Lester Piggott, még dolgozott)
616500 Connect (A. Lakeman, három és fél kiló engedmény)
062060 Not for Joe (Billy Newnes, ma német földön)
065 Jobisdun (Mark Denaro, ritkán visz lovat)
60/360 Toton Lad (M. Wigham) (Tóni neve benne van? jaj, a Tóni nevét bevéstem akkor a padba, aztán elkopott a tintája, egy év múlva, hogy visszatértem, meg akartam újítani, de az Icsi nevét véstem be tévedésből, aztán, amikor javítani akartam volna, újabb év múltán, kiderült: tárgytalan, a padot lecserélték)
0550 Forest Loch (Willie Carson) (miért ő a favorit?)
3000 Swordmanship (G. Duffield, veszélyes zsoké)
050 Snowball Anaconda (micsoda név; B. Raymond)
3530 Ellaruth (S. Mulvey)
3530 Kennet Boy (kedvencem akkor, T. Quinn)
10300300 High Swinger (J. Quinn)
000030 Speedy Snaps Imaga (J. Williams)
0005524 Strapped (Nicki Adams)
00530 Queens Stroller (kedvenceim egyike! viszi W. Ryan!)
(Szpéró volt a királynő. Ezért az ilyen nevű lovak érdekesek nekem.)
00660 Royal Interpreter (R. Perham)
000 Only Fools (A. Clark, a Tony Clark, hm)
203560 Sweet Whisper (A. McGlone)
54000 Koonoona Lady (F. Norton)
000 Let’s Go Bo (A. Tucker)
444365 Just Greenwich (valaha jó volt; N. Gwilliams)
Lehet fogadni!
A Life épp így adta:
5 a Forest Loch, 7 a Queens Stroller (na!), 8 a Let’s Go Bo (ejha), 9 a Kennet Boy, 12 a Sweet Whisper és a Swordman… 14 Ellaruth, Swagger Lady, Strapped, 16 Jobisdun, Only Fools, Speedy Snaps Image, 20 High Swinger, Connect, Not For Joe, 25-tel a többi.
Gonosz kis verseny volt (verekedés) a 425-ös Foundation Stakes (Listed, A), öt lóval:
414341 – Perpendicular (a vonal azt jelenti, idén ősszel még nem ment), viszi W. Ryan
562361 Young Buster, viszi Paul Eddery (Pat öccse)
4-20131 Icy South (Icsi?! viszi Carson, a Willie)
111-533 Taos (L. Piggott)
Végül Queen’s View (12-4312), viszi A. Munro. (Ő rég a Távol-Keleten dolgozik.)
Hát nem akarok nagyon nagy versenyeket idézni. De tessék tippelni:
Young Buster (5/2), Icy South (11/4, alig különbség, s ez csak a Life tippje), Perpendicular (3), Taos (4) eléggé fej fej mellett vannak, a Queens az 8/1.
Újságom jó esőázott.
Nézzük, mi lett. Én se tudom, honnét emlékeznék.
Ez lett:
104Goodwood elmaradt. Irtózatos esőzések voltak. A jó utalás: az esőverte újság.
Esküszöm, én se tudtam.
Vicc, hogy épp Goodwoodot választottam ki. Legalább nincsenek kisebbségi érzéseink. Hogy félrefogtunk.
Ám ez egyszersmind legalább valami egyedi. Nem az örök-ugyanaz-örök-ismétlődését mutatja. (Futamok… Totyi… munkanélküliség… előrejelzések.)
Totyi harsog odaát. Nagy náluk az élet.
1993 októberének elején Longchamp közeleg. Az Arc de Triomphe.
Nem változik-e mocsárrá Longchamp? Aggódik a nagy francia idomár, A. Fabre.
Lesz-e Párizs királynője Lochsong? A legnagyobb európai sprintfutamban. Elengedik neki a parádét. Naná. A franciák.
De még Newmarket „a főnök”.
Ott a tegnapi versenyek megvoltak. Nézzük, ha fogadtam, mire és hogyan.
Szombati az újság, tehát pénteken történt, ami történt.
Szombaton már Párizs is „fut”.
Az első versenyben rettentő kiegyensúlyozottak voltak az esélyek, és én Alasibot helyezésre tettem (Alíz-féle). Majdnem nyert, a 6/1 favorit Branston Abby (nyergében M. Roberts) a célvonalon kapta el, orrhosszal alig.
Nagida (Jason Weawer jól jött, alig maradt le).
Kaptam 10,90-re 26-ot. Nem lehetett rossz. (Nem volt rossz.)
A következő futamban a 16/1-es Faugeron alaposan betett megint a jackpotnak. (Láttam egyszer – nem játszottam, dehogy – frankfurti irodán, Könyvvásár 1997) olyan „Newmarketet”, őszi versenyek, zárás, hogy az első három futam 25/1, 50/1, 17/1 volt, hasból mondom, de a jelleg stimmel; és a 6 futamban a helyezettek közt összesen 1, egyetlen favorit volt (egy harmadik hellyel).
Szerencsém, hogy a Faugeron futamában szolídan (akkor még nem voltam Kéraban, hogy csak egyet játszom, 105őt is győzelemre!) elkaptam egy III. helyet Saffaahhal. Pedig J. Carroll, aki vitte, nem „favoritom”. Nézzük: 10,90-re 25.
Remek.
Rémes volt a következő futam. Fraam nyerte, egy dubai ló. Vitte kedvenceim egyike, Walter R. Swinburne, a költői nevű zsoké. (A „Chorboy”, a kis kerek képe miatt, de Suny Boy is állítólag, nekem aztán mindegy. Csak ez mind hozzátartozik. Nem nekem. Elszántan a siker érdekel már csak. Na, meg ez a könyv. A siker a lónál… s nem tudom, mije annak az írás.)
Favorit volt mérföldön (Listed, A) a Gabr, rég figyelem, de nem az én lovam. Annál érdekesebb volt a 2800 méteres „stayers” – állóképességi – futam. Vicc, hogy ment Miss Pin Up, aki állóképesnek mutatkozik a nevével, Madonnát Maradonna idézte (amazt Swinburn vitte, ezt R. Cochrane, negyedik lett, még pénzes hely; handicapekben a 4. is fizet, ha van legalább 16 – 17? – induló), és ki nyert? El nem találnánk!
Egy 33/1-es ló, Addicted to Love. 10-en is állt. Hogyan csinálta? Lovasa T. Sprake, egy kisebb zsoké.
Nyertek, le volt gyilkolva Newmarket e napja, maradjunk ennyiben.
Ez volt az utolsó futam. Madár-jóslással jól leégtem volna. Wings Cove sehol se volt. Akkor még inkább a Tili madarunk nevét idéző Tilyt, de az ilyenbe bele kell őrülni.
Pluszban voltam. Egy ilyen nap után. Erre sincs mit mondani. Kiültem a szükségtelen dolgokat.
Ennyi volt az „elszántságom”.
De most már aztán mindenki Párizsra kezdett figyelni. A nagy október elejei hétvége a Sporting Life-nak mindig jókora mellékletét érdemli ki.
Az angolok bőséggel tódulnak át Franciaországba ilyenkor. Nagyok a díjak, a zsokék mennek. Nagy reményeket fűznek a dologhoz a fogadók. Buli az egész.
Voltam egyszer én is Arcon Párizsban. Sajnos, a lovam, a Subotica, akit egy éve kísértem figyelemmel, s aki a kö106vetkező évben 80-nal nyert (10-re), nem indult akkor. Sérült volt, ilyesmi.
A következő évben már bőven nem voltam ott.
Most Lochsong volt az angolok számára a fő szám. A nagy kérdés. Mint már mondtam.
Fura, hogy nekem ez a Párizs így „kimaradt”. Sokszor ügyködtem (ha gondolatban, ha fogadva) a nagyhétvégével (Londonból), de 1993-ban nem.
A pénzemet féltettem? Akartam volna alkotni valamit, de szerényebb terepen? Ki emlékszik!
Prix de l’Abbaye. Jegyezzük meg ezt a versenyelnevezést. Ez a Nagy Sprint.
Megnyeri-e Lochsong? A sárban…
Nyilván Llanfranco Dettorival. A nagy olasz bajnokcsalád Angliába telepített sarja úton volt a kétszeres angol championátus felé.
Lochsong – fura? – négyévesen tört az élvonalba. Volt egy „hármasa”, páratlan, írják, csak a szakértőknek mondom el: A Stewards’ Cup, a Portland Handicap és az Ayr Gold Cup.
Érdekes, hogy ezt én így mind valahogy átaludtam. Még Pesten is többet foglalkoztam Lochsonggal (Guardian a Vörösmarty téren).
Engem szombaton az a futam érdekelt, bár elrontottam, ahol a Penny Drops nyert (és a Piccolino House szőnyegén ott várt az elpottyantott Pennym, meséltem).
Olvasom, hogy (Penny futama) a William Hill fogadóiroda által patronált híres-neves Cambridgeshire Handicap a fogadók örömére szolgált, nyert a végül favorit-féle Penny Drops (7/1, ha igaz), és más éllovas is helyre jött be.
A szép lovacska képét hozza hátul a Life, a cím a szokásos szellemesség: „Penny pounds rivals”, na ja, a „pound” kettős értelmére játszik rá. Az újságokban ez a fárasztó. Holott ezt kénytelenek tenni (vagy más fárasztó dolgokat; hogy könnyednek látszódjanak). Lásd Kosztolányi: csak itt nem a nehézkesség a nehéz, hanem a könnyedség ólmosálmos.
107Ó, nézem az eredményeket! Ez volt az a szombat, mikor Párizsban a Halesia nyert (egy Alíz-nevű ló). 7/1-re adták Angliában. Lehet így átfogadni a Csatornán, naná, lehet(ne).
Az angolok büszkék voltak, hogy Assessorral John Reid győzött. Lochsongra várni kellett vasárnapig.
Megcsinálta!! Hat hosszal nyert. Sárba verte az ellenfeleket. Ó, Lochsong. 2/1 volt, ellenfelei hárman (kapcsolt fogadással, mindegy, melyik nyer, 6/4; de nem nyertek, Lochsong nyert; Lochsongot imádták, Lochsong nekem is mint Szpéró stb.).
Swinburn nyert még egy Insijaam nevű lóval (sosem hallottam), és jött a L’Arc de Triomphe (nagyon is Group 1), és 597 372 font volt – átszámítva – az első díj.
És egy Urban Sea nevű autszájder nyerte, vitte Étienne (Eric! inkább Eric!) Saint-Martin, egy hajdani szupergyőzelmi-sorozatos nagy zsoké fia. Eric, igen.
Nem tudom én itt az Arc nagyságát érzékeltetni, nem is szegődöm Tudománytalan Ismeretterjesztőnek.
Őrület, hogy 370-es (380-as, mert 37/1 Angliában), tök kívülálló-esély volt az Urban Sea. Megverte Hernandót, Opera House-t (a Coronation Cup győztesét, ezek a dolgok egy éven, két éven belül visszaköszöngetnek, variálódnak, ha odalesel), második White Muzzle lett (John Reid), Armiger (Carson) messze lemaradt. Pedig volt sár. (Vagy ez volt a baj?)
Közben San Siro, Dortmund stb. – nagy őszi versenyek. Lehet fogadni bármelyikre (ha van angol vonatkozása).
De mit műveltem ténylegesen én (ezen az elszürkülni látszó kiránduláson, Piccolino House óvatoskodója; akivel írógép se volt, cipeltem így is eleget).
Newmarketben eltaláltam helyezésre rögtön Our Ritát. (10,90-re 33,–; ejha, szépen rágcsálódtam előre). Leégtem Mockingbirddel. (10,90 vesztés.) Jött Penny Drops kihagyása!
Legyávultam.
Fura, a Pennyn olyan 300–650-ek voltak csak.
108Harminchárom induló volt…
Ismerőseink közül itt futott Mentalasanythin, de – kapaszkodjunk! – 100/1 volt az esélye. Ez annyival rangosabb verseny, mint a múltkorija.
Egy B osztályú szuperhandicap. Nagy versenynaptárakban nyilvántartott dolog. (A handicap az az, hogy a fogadás állítólagos „egyenlő-esélyezése” miatt kisúlyozzák, eredményeik alapján a lovakat, sok kilóval, néha tízzel is többet visznek némelyek.)
Icsi miatt fogadtam a favorit Istibshaart, leégtünk.
Hihetetlen mázli, hogy Kelso egyik futamában megcsaptam az egyik kedvenc akadályzsokém (Tony Dobbin, ja, Tony!) lovát, Beaucadeau-t, 3/1. Ez ismét jókora pluszba vitt; mert jókorával csaptam meg.
És még Uttoxeter. Szintén akadályszínhely. Fura, megint, hogy egy szuper-galoppnapon akadálylovakkal bajlódom. De…
…Red Indiant nem tudtam kihagyni. Emlék arról a napról, mikor Evening Falls nyert!!
És 7/1 volt az „indián”.
Uttoxeterben egy favorit se jött be.
Óriási teljesítmény volt, hogy a vasárnapot „kiültem”. Egyetlen árva font erejéig se „moccantam”.
Képzeld el, olvasó, ha az esélyes Hernandót teszem. Vagy azt gondolom, itt jön be Armiger számítása.
Sőt! Még titkon gondolkodtam is Éric Saint-Martinen. A „Martin” szó miatt. De az Urban Sea név a másnapi lap címoldalán teljesen ismeretlen volt nekem.
Remélem, e pár nap ismertetése elriaszt bárkit a meggondolatlan bizakodásoktól. Én jókor szóltam.
Egyelőre szó sem volt a veszteségek komolyabb visszanyeréséről. Érdekes lelkiállapot: szépen nyertem… ezt őrizzük meg. Elfogadható. „Majd legközelebb” korrigálunk. Múltbélieket.
Végeredményben ez a dolgok menete. Néha éveket várakozol, s akkor jön a „visszavétel”. Mikor kell várakoz109ni? Mikor kellene sasként lecsapni? Már tudjuk, rejtély. Ugye?
Most jött az a nagy haydocki nap. Haydock Manchester közelében van, fontos pálya.
S jöttek azok a lovak, akikről – s dolgok, amikről – versek is lettek.
Yorkban az első futamot (nekem!) megnyerte Clyde Goddess, Clyde Istennő (Carsonnal).
A második futamban leégtem a Kék Oroszlánnal, sajnos.
De a harmadikban! Megint egy nagy handicap. W. Ryan vitte a Simmie’s Special (egy Samu-nevű) lovat.
És elcsíptem! A Simmie… meg fejhosszal a győzelmet, méghozzá majdnem végig vezetve. (Akit megvert, Saddlehome nekem később egyszer nyerőm lett. Ám az más ügy. „Nyergelj Haza” – így értelmeztem nevét. De hogy az ilyen értelmezések mikor érnek bármit is, ld. fentebb.)
A Simmie’s Special kvótája 16/1 volt. Ezzel mindent megmondtam.
Gondjaim nem voltak (még az se vágott földhöz, hogy a gaz Gatwick Airport hatóságai a csomagjaim túlsúlya miatt – ehhez Heathrow-n nincs szokva az ember, de hát most Bécsbe kellett visszamennem, irodalmi okból, a Lauda Airrel – leszedett rólam 45 fontot). Történt azonban valami, amiből (mondtam már?) vers lett.
Mellesleg: a Clyde Goddess régi adósom volt szintén. Most fizetett. Vagy így néha lovakkal. Többnyire másodszor is leégsz velük, akkor jobb feledni őket. A tudatod alól bukkanjanak elő csak, ez is megoldás olykor – négy év, öt év múlva. Ha még futnak.
A dolog Haydockban esett.
S milyen vicces egy név is itt.
Az első futamot – fejreállt a világ! – egy Philgun nevű nyerte, 12/1-gyel. A másodikban a Majom Menyegzője c. lovat (Monkey’s Wedding) sokakkal egyetemben kihagytam; a handicapekben gyakran futkározó Little Ibnrt tettem helyezésre, s annyira jó is volt ő eznap.
110Akkor történt.
Miért nem indítják a harmadik futamot? Nagy tanácskozás, kalapos emberek a pályán, kerti szerszámokkal overállosok, traktorka érkezik, mi ez? A zsokék különítménye is a pálya egyenesének első harmadához baktat.
Kiderült, hogy valami kő (egy sírkő? egyéb kő?) lapult a haydocki pálya felső rétege alatt itt, és most, az esők nyomán, rottyant egyet a talaj, épp annyira, hogy egy nagy luk tátongjon hirtelen.
Jókora balesetet akadályozott meg, aki észrevette a balhét.
Ezzel végeztem őszi Angliámat. Sétálgattam a Hyde Parkban, könyveknek örültem, melyeket kiadás reményében vásároltam; na, már nem sokat, 1989-ben voltak efféle reményeim, 1993. a kijózanodás felé vezető év volt. Élveztem, milyen sovány vagyok, szorongatta szívemet… nem a búcsú, nem a Round Pond látványa… hanem hogy mekkorát kell cipelnem hamarosan. Máig sajnálom, hogy nem adtam 1 font borravalót a lengyel kisegítőnek, aki a Piccolinóból kitrógerolta a holmim. De hát taxival kellett mennem… és nyertem… hát szarrágó voltam, mint Piggott, pardon. (Aztán Gatwiek leszedett rendesen.) Bécs még így is kellemesen telt, vagy hát nem is emlékszem, fogalmam sincs. Talán ekkor készült egy sapkás fotóm, magam csináltam, megjelent többfelé. Azt hittem, vége a lóévnek.
111Nem tudom, miért és hol, de megvettem a The Guardian 1993. dec. 8-i számát. (Ez a nap a születésnapom.)
Jó lórovata és remek tippelője van a Guardiannek.
A lényeg most azonban inkább az, hogy feleségem fölfedezett egy akciós utazási lehetőséget. Használjam ki.
Mert a Piccolino House nem tetszett valami nagyon, kiszúrtam egy szintén igen olcsó (azóta jócskán megdrágult) hotelt (Ali szállóját) a Lennox Gardens nevű helyen, ez egy köralakú utca, vagy nyeles tér. Sic.
Nyeles.
És itt vannak a szép kertvárosi részek. Tavasszal virághabban jár az ember – irodára, bárhová. Este lemegy, mint a falu kocsmájába. 1994-ben ezt aztán nagyon élveztem. Nem ittam, minden. Fura bódulat azért az is, ha úgy élsz.
Nézzünk oda, itt egy Evening Standard. Ennyire skót lettem volna (nem hamiltoni ló-skót!), hogy szemétládából emeltem ki a lórovatot? Így történhetett.
Van itt egy cikk a The Fellow-ról. Ó, 1994-ben nyeri meg aztán a Gold Cupot, meséltem. Edzője, François Doumen figyelmes, zord arccal vigyorog, objektívkedve néz, oké a hapsi.
A The Fellow meg pláne.
Na, hátha nem maradtak el ezek a versenyek, olvasóm, annál több az esélyünk, mert Southwell „öröktalaján” futják őket. Iderakom az egész versenynapot, mit csinálsz belőle, mit csinál belőle kigyelmed, netán „ön”?
112Southwell, „öröktalaj” (téli-nyári műanyagpálya), galopp „menü”
12.00 – időpont; Sheraton… – a verseny neve.
Maiden – nyeretlenek; Div 1 – két részre osztották a mezőnyt
Stakes – nem hendikep, „díj”, nincs súlykülönbség a fogadás esélyeinek egyenlővé tételére. Nézzük meg: a 9–0 113azt jelenti, kilenc „stone”-t, 14 font egy „stone”, egy font nem egészen fél kiló. Ennyit „visz” a ló.
Elöl az 1, 2, 3 stb. a ló száma, fogadási száma. Zárójelben a rajtszáma. Olykor a rajtszám előnyt jelenthet. (Belső pálya, nem olyan vizes talaj stb.) A 0–002 a ló neve előtt: legutolsó helyezései (időrendben balról). A fekete pont a lap favorizálásában a „legjobb”. Flying Impr, Sir Danny stb. – a lovak nevei. Mögöttük a 257, 13 stb. – hány napja nem futott. – Az M. Ryan, L. Barratt stb nevek: az idomárok.
Végül a zsokék nevei, zárjelben mögöttük, ha pl. zsokétanoncként súlykedvezményt kapnak. A vonal azt jelenti, nincs még zsoké, de nem is valószínű az indulás.
A Standard betting – várhatóan ennyiért „adják” a lovakat (az újság szerint). Például Chilly Lad 1 fontra majdnem másfél fontot fizet pluszban, Sir Danny 1 fontra plusz 10 fontot dob, ha nyer stb.
Form Guide: formatanácsadó. Chilly Lad január 20-án másfél hosszal lemaradva lett 2. Southwellben Warhurst mögött. Ez egy eléggé egyszerű tanácsadó. Másik ábránk részletesebb.
Látjuk már a 2.30-asnál majdnem egyformák a súlyok. A kancák visznek 1 pounddal kevesebbet, na ja. Udvariasság csak.
Hát erre én is kíváncsi vagyok.
Tippelek, ha szabad.
Bár az ilyen újságtippelésnek nincs sok értelme. Ott kell lenni (irodán legalább, sőt, ott a legjobb).
De akkor mégis:
Az első futamot nyeri a Chilly Lad.
A másodikat: a Qualitair Aviator.
(Fogalmam sincs, persze, mindjárt megnézzük a másnapi Sporting Life-ot. Szerencsére vettem. Aztán jön a 15-i, akkor halt meg Tóni. A Tóni! Hányszor verte be a lábát, sebezte fel; s akkor ő, aki úgy rettegett tőlünk, feleségem kezébe bújt, várta, jöjjön a segítség. Hoztam a Miskától, míg itthon nem volt ilyen, valami vérzéscsillapítót. 114Ennyi kellett csak. Elvérezhetett volna másképp. Nem vérzett el. Gyengélkedett. Feleségemet holtan várta egy reggel a kalitka alján. Még meleg volt a teste. Jött a telefon „Aliékhoz”…)
De ezt már írtam.
A harmadik futam: Very Dicey. Ha formában van, sorozatnyerő.
Bár Seb Sanders a Samson-Agonistesszel veszélyes! Nekem kedvesebb is. Helyezésre, ha bejönnek, semmit se fizetnek szinte.
Negyedik futam: Dream Carrier. (Bár nyerhet még a Beverly Knight, meg a Karinska se rossz.)
De hol a meglepetés, valami finom húzás?
Nehéz.
Ötödik futam: Breakdancer. Legalább 5/1.
Hatodik futam: Jolly Swagman (ő lesz az?).
Hetedik futam: Cazanove’s Pet (6/1).
Nézzük:
…vagy hát nem is. Ez már a Tóni napjának újságja. Mert az Evening Standard előre közli a dolgokat, a Sporting Life aznap.
Nyert a Chilly Lad (10 fontra kb. 6 font).
Nyert a Mrs. Jawleyford, lemaradt a Qualitair…
(De hát a verseny előtt már 9/2 favorit volt a Mrs. J…)
(Tessék, ezt mondogatom. Ott kell lenni irodán.)
Harmadik futam: nyert Very Dicey. És 4/1 volt! Nyerésben vagyunk mi is.
Persze, nem tudom, a valóságban kit játszottam. És hogy a Tóni padján ezeket az eredményeket nem nézegettem, az is bizonyos. Játszottam-e aznap egyáltalán? Nyilván csak akadályversenyek voltak.
Negyedik futam (Tóni emlékére van ez a játék, mondjuk): nyert a Mentalasanythin! 7/1, itt volt a bukfenc.
Csúszunk lefelé.
Az ötödik sem örvendetes: 4 hosszal lemaradt a Breakdancer; de hát nem is nekem való név. Igaz, a győztesé sem az: Applianceofsience. Fuj.
115A hatodik: éreztem! Miért nem tettem? Just Harry!
A hetedikben kár volt okoskodnom: a favorit Queens Strolle’ nyert. Ne játssz királynőd ellen!
Just Harry nem volt favorit. De olyan jó érdekes ló, régről. Kis szerencsével… de hagyjuk.
Enyhén leégtünk.
Télen ez van. A sok kis homokpályás futkosda. Mellettük a sárdagasztások. Igaz, olcsóbb az élet, a kijutás.
Ezek a dolgok így alakultak.
Mi volt A „Tóni halálnapján” a lapban? Istenem, persze. Sheer Abilityt ajánlja a tippelő. Csupa Tehetség. A Tóni is az volt. Megharcolt az életéért a porban. Szépséges zöld növények tövében, az ablaknál állt nálunk a kalitkája. Nézegetett kifelé. Ő volt a Kis Kertész.
Így öntözzük azóta ezeket a növényeket. Mind megvannak, rendesen.
Elemzik az előző nap dolgait. „Mental”, Mrs. Jawleyford… akit hirtelen felsztároltak.
Peter Scudamore-t ünneplik valamiért. Ja, az 1600. győzelméért.
Játsszunk kicsit, bánatunkban? De csak 1993. december 16-i versenyekre.
Tóni napját hagyjuk. Ezzel azt akkor hagyjuk is.
Ugye, ha úgy akarjuk, taposómalomnak is nevezhető, ahogy a „fogadóélet” telik! Nem illik ide Cervantes alapmondása: „Az út jó, a fogadók rosszak!” Bár van benne valami, itt is, ha nagyon belegondolunk. Sosem a futam a hibás.
De igen. Néha nagyon. Azt te nem is tudod. Rosszkor tételezed fel, hogy svindli van. Máskor van. Máshogy. Hagyjuk.
1993. december 16-án nem tehettem mást, játszottam. Előző este elmentem még a Tóni padjához. Ruhák, élelem volt odatéve a szegényeknek. Ez egy ilyen pad, a templom előtt.
Hazamenet egy áruháznál, ahol „Csúszik a kövezet” tábla volt angolul és németül kitéve, egy ezüst-szín man116kós öregember rám kiabált: „Vigyázzon! És boldog ünnepeket!”
Ezzel zárult 15-e.
Fel, fel a szent küzdelemre. Nézzük.
Éreztem, sajnos, ez is csak „konzerváló” út lesz, nem volt bennem nagyobb kezdeményező kedv.
Mondom én.
Itt el kellett gondolkoznom. Hogyan tovább. Ezzel a könyvvel. Kéne írni Davidnek, kik vannak egészen pontosan a szerkesztőségben. „Holt Költők Társasága”. Kiket kell megemlítenem.
Lassan az idei Derbyre is gondolnom lehetne. Bár csak messziről fogom látni. Mégis. Az idei 1000 és 2000 Guineasről is lemaradtam. Aztán a többi Derby-erőpróba. A Dante, például. Hogyan jövök én így „jobb társaságokból”? (Ahogy lovakról mondani szokás.) Mi mindent kell még elmondanom! Bécsben a Schwedenplatzon kapni lehet a Life-ot. A Lessing-szobortól jöttem a medvebolt mellett, átellenben egyszer rántott májat ettem kedves Péter barátommal. A medvebolt után jobbra svenkoltam, esett az eső. Leültem egy zöld asztalhoz. Kihoztam magamnak egy pohár bort. Kiteregettem a Life-ot. Csak lapozgattam. Fogalmam se volt, mi van. (Megj. a Derbyt idén messziről se láthatom.)
A Holt Költők Társasága az Új Balaton szerint fent ül, tudjuk, a Holdon, gondolkodik a dolgon. A gyönyörű férfifők: Tóni, Samu, Éliás, Csucsu, Icsi. A szépséges hölgyek: Alíz, Szpéró, Böbe, Tili, Pipi Néni, Poszi, Flórika, mind, mind. Nézem a színes zsokézekéket.
Aztán belesek a Minoriták temploma felé. Vagy a Josefstadtból kinézve, kisebb magasból, szintén látom. Lucas barátomra gondolok a Naschmarkton. Már szinte teszik elém az 1/8 bort, csakígy a Rochusplatzon. Kicsit kell csak odajárni valahova, ott vagy. A Mayfairben az egyik irodán 1998 tavaszán azt motyogta a pénztáros: „Here we go again”, vagyis kb., „hát ez megint itt van”; és a másik helyen kitették az amatőr (Mr.) lórajzaimat. Kell is ilyen lovat rajzolnom, annyi lesz csak a neve: Mr.
117Ide azért nem teszek lórajzot, mert nem akarom, a legjobb módon sem szeretném elamatőrködni ezt. „Vielleicht dass ich durch schwere Berge gehe”, írta Rilke. És tanárnőm a könyvébe – ugratva engem, az ő társaságuk engem kicsit mindig ugrat – hozzátette: „De ugye nem is olyan nehezek, Dezső?” De, tanárnő, de, Balázs, de, Többiek, nehéz. Jobb társaságokból jövök Group A 2 és 3 és Listed futamokból. Persze, hogy 00000-lal a nevem előtt, így is hazavágom a Bugyipust Barinbobár Handicapet.
Hogy néz le rám Tóni a Holdból? Mint vigyázza álmom? Kicsit szétestem tegnap, az ő padjától, a december 15-éjétől, elmentem, találkoztam, hallottam, láttam. Kiterítem a Bécs-térképet.
Ha bármi kis téli homokpályás versenyről mész haza, mondjuk, az Alsergrund felé, esőverte újságodat begyűröd táskádba, veszel egy virslit a Museumquartier táján, aztán nekivágsz a Josefstadtnak. Különféle utakat választhatsz. S ez egyáltalán nem függ attól, mit találtál el, mit nem. Akár egy búcsúkudarccal is mehetsz. Bécsben ez a rész, így, jó…
…Vagy a South Audley Streeten. Ne válaszd a Park Streetet. Ne sajnáld lépteid sokát, kicsit ferdén el-tart a Park is, a South Audley is a Park Lane-től. De sebaj. Az Oxford Street után, amerre a Portman Square jön, ha jól mondom, de ha nem, sebaj, a lószövetség van, nem idézem pontosan a nevét. Kilép három zsoké. Vádolták őket, le se írom, mivel. Fallont is ott „ítélték el”. A Lerchenfelder Strassén vágsz át épp. Vagy a Piaristenen mész, vagy a Langegasséra kanyarodsz le, a Lange Gasséra, vagy hogy. Vettél egy üveg bort, beverted dugóját a máskülönben rég nem használt halványlila rosttolladdal, de hazaértedig alig iszol egy kortyot is. Most, hogy ezt a könyvet írod, fényesen bizonyítod magadnak, nem is bírod a palackozott bort. Tényleg nem kell ilyet hazahozni. Kölnben milyen ronda érzés volt, rút látvány, ahogy ott állt az üveg a szekrény sarkában. Mégis inkább pár szál cigaret118ta naponta. Pár pohár, alkalmilag. Semmi intézményesség a borral se. Hogyan kellene lójátékodat intézményesíteni? Ehhez közel jársz. Rákanyarodsz a Wehringer Strasséra. Közel már a Strudlhof-lépcső, ahol egy szép palotában laksz, na ja, palotában.
Ez volna ez, ha ez irodalom lenne. De ez az: nehéz társaságokból jössz, s majd ha 1998-ról mesélsz, 1997 végéről, maximum, ez kiderül. Bár – de fura! – ahogy elgondolkodtál, hogy a legnagyobb fogadásod mégis Kadalko volt Párizsban. Nem Khnoum volt ott sem a legnagyobb fogadásod, a 4 pluszos Khnoum, akinek a neve sem hangzott el az utolsó pillanatig, csak amikor repülve „érkezett”, a szélen, ahogy Royston ffrench (Ffrench, vagy épp hogy íratja a nevét), a feketebőrű zsoké, egyik kedvenced ma, a szélen szokott berepülni. Egy 10/1-eset el is kaptál vele. Mentél haza a South Audley Streeten. Megsimogattad kedvenc templomodat, a Grosvenor Chapelt. Már meg lehetett. Már nem akartál tőle semmit. Emlékszel, mikor Graham Bradley behozta neked Rock Colourt? Megmenekültél vele. Ne feledd ezeket. Az esőverte liberális sátorban tanárnőd egykori férjével, a kritikussal találkozol. Megölelitek egymást. Ő nyolcvanéves és te hatvanéves vagy. Tudod, hogy „lerámolót” fog írni rólad. Te ezért nem is írtál, hülyén venné ki magát, a születésnapjára, ezt megírtad levélben. Azt mondja öreg barátod: szóval tudod, hogy „rosszat írok rólad; ne olvasd el”.
Hát ennél szebb nincs is. Persze, hogy nem fogod elolvasni. Zavarban vagy ezekkel az elolvasásokkal. Ahogy a Life-ot lapozod, elolvasod, miket műveltél. De kritikákat stb. nem szívesen olvasol el. Most valaki felkért, ne tedd. Egy hang a múltból. Milyen szervesen össze vagyunk nőve. Az én öreg haverom szólít fel, ne olvassam el, amit ír rólam. Rendes dolog. Nekem ez tetszik. Sok minden megtehető, ami botránynak látszana. Még vágyom ilyen dolgokra. Istenem, elrakjuk magunkba. Ami történt, nem történt. Vijjogva jön, repül ide Totyi. Megfordítom az Új Balaton kazettáját.
119Az újság címoldaláról Jenny Pitman néz rám, kicsit öregvidékiesen, sapkában, a maga módján vagányul, hát mit tudom én, Jenny Pitman. Meghalt több lova is a mostani versenyévadban, és pl. Cheltenhamre panaszkodott, a lejtőre, ha jól értem. Nagy választ kapott: persze, hogy ott ezek a dolgok jönnek; de talán az idomár se vádolható (nagy szöveg! talán az se, mi?), mert a ló eleve a lejtőtől felgyorsul, aztán történnek a dolgok, elkezdenek a dolgok történni (nyaktörés, lábtörés, egyéb bukások). A Gysart lovam esete (vagyis a Jenny lova halt meg a Gysart ellenében, hát fáj, nagyon fáj). S még az van, hogy épp a születésnapi újságomban van a Doumen és a The Fellow. Vannak ezek az irodalmiaknál jobb összeüzenések, én nem tudom, mik.
Totyi átzúg.
Én egy másik fajba léptem ki, a madarakéba, az már valóban csekélység, hogy mikor a Totyi a kezemen ül, azt is gondolom: Lochsong van itt. Ez a liberalizmus. Átélem, mi volt, mikor Lochsong végre hagyta magát. („Azt” se hagyta sokáig. Istenem, na.) Senkihez semmi közöd, senkit sem szabad bántanod, ehhez kell erősebb társaságokból érkezned.
Ez ilyen rövidre zárható.
A ritka világosságok pillanata érkezik el; ahogy 1997 őszén-telén egyszerre minden „elsötétül”, és az SIS-ernyőn csak az a név látszott. 8/1.
Ennek kellene átmennie a rivaldán ezzel a könyvvel. Vagy hogy Pegasus Bay szeptemberben „a” várhatóság, ellenben januárban már őt kell bőven mellőznöd, feledned, hiába favorit.
Kelso megint.
Jenny Pitman képe azért van a Life első oldalán, mert a Do Be Brief nevű lova megverheti Kelsóban a Bit Of A Clownt.
Nekem a magyar „bitófa” szó miatt kedvencem egykor leginkább a Bitofabanter volt. Így írva. Hahaha.
120Aztán rájöttem.
Hirdetik már a Walesi Nationalt. Az angol (Aintree) Grand National párját. Van skót is.
Érdekes, hogy aki 1998-ban az Aintreet nyerte, már megcsinálta magának a walesit is, sőt, ha jól tudom, a skótot is. Nem ritkaság? Van erről elég szó?
Csak a neve nem jut az eszembe most se.
Lesz az 1997-es Grand Nationalről egy nagy bécsi történetem. Majd, A „Friss földszagok” alcímű könyvben (Vissza a sírból). De ki is nyerte Suny Boy és Samlee előtt a Grand Nationalt? A walesit mintha Samlee is nyerte volna. Régebben.
Majd elmesélem, milyen volt, mikor Angliából végre először fogadtam tengerentúlra. De előbb egy érdekes csekélység: volt egy Prix de l’Abbey, már jóval Lochsong kora után. És Hever Golf Rose stb. se lehetett esélyes többé. Ellenben a francia Mme Head („Criquette”) két lova volt favorit és felfutójelölt. Nem is tudom. A Frankie boy (Dettori) előző nap egy Anabba vagy Anabaa nevű angol lóval nyert (francia lóval? mindegy), és erre a Freddy Head az Annabát vitte az Abbey-ben. Olyan piszok nagy esély volt, hogy…
De az ellenfél, mondom, a runner-up jelölt is a Criquette lova, csak más tulajdonosé. Én nem tudom, melyik volt a Wildenstein úr lova Amerikából. Dehogynem. Az Annaba (vagy Anabaa?) volt a Headék tulajdona. És francia ló volt a Kerstina v. Kerstyna is. Most mi lesz?
1/2 volt az A…
8/1 a Kerstina.
Ilyenkor kell megnyesni a 8/1-est egy jókorával. Én barom. Persze, hogy a Wildenstein-ló nyert. A Freddy lemaradt egy nyakkal.
Barátommal sokat beszélgettünk erről. Azt mondja: ilyenkor nagyon nehéz. Mert az idomár esetleg azért nyer mégis a saját lovával, mert… stb. Ebbe nem akarok belemenni.
Gondolom, tisztességgel nyert szegény Kerstina. Mert lesérült utána, nem is tudom, fut-e majd még. Az Abbey-t megnyerte, ennyi fix.
121Én meg kihagytam egy nagy dolgot.
De ez mind, mondom, későbbi történet.
Egyelőre ott vagyunk Tóni halála napján…
…ott vagyunk Tóni halála napján, és kitaláltam valamit a Tóni emlékére, meg a verebekére, egyáltalán, egy másik faj tiszteletére, amelybe beléptem, bár hát dehogy lehet egy másik fajba belépni. Most erről, ugye, ne többet.
A Life december 15-i számában végig fogjuk nézni, hogyan ismertetik az esélyeket, kis „horoszkóp-dumával” minden nap itt.
Mellesleg: az „alapozás”, az adatok végeláthatatlanja, mutatom feleségemnek… őrületes munka lehet, mi? Komoly teljesítmény, mondja ő, napról napra így összehozni ezt. S ezzel együtt, mondom, vagy épp ezért kedves a dolog: a Life egyik szerkesztője szerény öngúnnyal, de a lap nem minden „önszeretete” nélkül, minimum dédelgetőleg, azt mondja: „A Sporting Life-ot nem szokták olyan egészen komolyan venni…” (Ha ezt már mondtam volna, most utalás legyen a jelenlegiekre, az adathalmazra.)
És még erről: nem adathalmaz ez. Az exeteri versenyről (1993. december 15.) közölnek egy Kiküldött tudósítónk („ember a helyszínen”) című értékelést, majd lefordítom pár részletét, jönnek a (Id. Evening Standard; csak színes zekékkel) futamok, sorban, rajtszám szerinti sorban… nem… fogadási számaik szerintiben, a lovak (Time for a Flutter, Colette’s Choice, Glenfinn Princess, Handy Lass, Proverbs Girl, Cheryls Pet, Spirit Level, Really Neat, Cadolive, Elegant Touch, Lirella, Up All Night – fura, hogy nem Night Shift a papa –, Blue Lyzander, na, egy futam egészen rendkívülien szép névegyüttessel!). A tippek szerint Glenfinn Princess és Time for a Flutter a legesélyesebb, de például „Augur” (az egyik Life-szakíró) Proverbs Girlt emeli ki, a Daily Expresstől „Bendex” – ilyen neveik vannak a tippgazdáknak – Cadolive-ot favorizálja, a Daily Mailtől „Goodfellow” szerint Handy Lass nyerhet, a Daily Mirror („Newsboy”) újra Glenfinn Prin122cessnek ad nagy esélyt, a Guardian („????” nem tudom) Elegant Touchra szavaz, és a The Times „Thunderer”-je, Mennydörgő) úgy véli, Cherlys Pet a legjobb. Ám Templegate és Hyperion is tippel stb.
Lássuk az első verseny statisztikai segítő-adatainak kis részét. Valóban csak ízelítőül. Van, aki erre mondja, látva: „Hát ez egy külön tudomány…” Biztos, hogy nem elsőre ismerkedik az ember a „Sporting Life Form” rovattal. A „form” szó azt jelenti, hogy a ló eredményei, tehát nem annyira „formája”. Ennél általánosabb. Csak ízelítőül.
„Másik ábránk”, részletesebb. A Sporting Life részlete.
Egy futamból kiragadva: ELEGANT TOUCH – a ló neve
1234–10–0 Négyéves, 10 „stone”-t visz.
Helyezései 40… – (=innen idén) – 54450 legutóbb nem volt az első 10-ben. Idomára (a nagy) Martin C. Pipe
b or br – kb. „barna”, f – kanca
Elegant Ayr – apja
Teye – anyja; Teye apja pedig Mummy’s Pet; A TR: a lap egyéni értékszáma (Elég szubjektív érték.)
Oct 26 Newton Abbott, ekkor is itt futott
Oct 14 Taunton, ekkor és itt futott korábban. A táv 2 mérföld és 1 furlong volt (3400 méter), a versenyt 4 éveseknek és idősebbeknek írták ki; a nov hurdle – novice hurdle, az elmúlt két szezonban nem nyert még 2 versenyt ezen a gátfajtán (ezt kb. tudom csak, elnézést), a talaj jó volt (good), tehát nem soft (süppedős, mély) stb. A díjazás (jó alacsony) 1,710 font. Győzött Fatack stb. Ami lovunk 5. lett, megverték őt 19 hosszal. 9 stone és 12 poundot vitt, tehát kevesebbet, mint ma. Lovagolta D. Burrows, 7 font engedménnyel. Együtt ment a mezőnnyel, a hatodik gátnál előretört, de utána nem sokat mutatott (a cél előtti harmadik gáttól). 33/1 volt az esélye, 40/1-ről „javult fel” erre. 14-en futottak. A távolságok befutásakor: 6 hossz, 10 hossz stb. A rejtelmes RACECHEK szerintem: a versenyen indult lovak azóta 2 győzelmet és 7 helyezést értek el, 12-szer maradtak helyezetlenek (utalás a verseny erősségére, na ja, ez túl árnyalatnyi elem, de akinek tetszik… nézetheti).
A LATEST FLAT FORM: utolsó sík-forma (mert ez gátverseny).
A Kiküldött tudósítónk rovat, történetesen Steve Delve, ilyesmiket ír az indulókról:
Harald Express Mares Novices’ H’ cap Hurdle (2 1/2 mérföld)
TIME FOR A FLUTTER abszolút semmit sem csinált síkon ez évben a hároméves korában mutatott kitűnő teljesítményei után, de végre némi tehetséget mutatott új közegében („connections”, ergo tulaj és tréner), mikor múlt 124hónapban Haydockban maga mögé utasította a korábban győztes Col Buckmore-t. (Nem olyan könnyű ezt a szöveget gördülékenyen fordítani.) Kitűnő eredmény ez első hurdle-kísérletül… Az aznapi harmadik és negyedik helyezett igazolta a formát, amikor másodiknak és harmadiknak érkeztek hétfőn Newton Abbotban az eredményesnek ígérkező újonc Bold Stroke mögött. Time for a Flutternek minden esélye megvan itt, tekintve ráadásul, hogy zsokéja három és fél kiló súlykedvezményt kap. – Glennfinn Princess csak 1 1/2 és 1 1/2 hosszal kapott ki Affától és Sail By the Starstól Huntingdonban múlt hónap derekán, s ez különösen csodateljesítménynek tűnik fel, ha meggondoljuk, a távnak milyen hosszú szakaszain húzott vadul balra. Végre teljes lett a siker Nottinghamben aztán, ahol igen meggyőző első helyét a célegyenesben már lassítva érte el, így is nyolc hosszal. Hasonló teljesítmény azt jelenthetné, hogy Glennfinn Princess a legyőzendő ló itt, érdekes lesz látni továbbá, vajon hogyan tér vissza megint jobbkanyaros pályára. – Handy Lassnak már volt egy jó idénye két győzelemmel és két második hellyel mindössze négy futásból. Tarthatja Up All Nightot az utolsó futásuk alapján, ám annak ellenére, hogy Colette’s Choice eléggé lemaradva futott be negyediknek; Gerald Ham lova (Colette’s Choice, a szerző) akkor Írországból érkezvén először futott itt, és a verseny befejező szakaszát remekül bírta. Ezúttal sokkal közelebbre is felfuthat. – Proverbs Girl általában túl későn lendül bele, talán hosszabb távot igényelne.
És a többi. Elnézést, ha túl nyers a fordítás, életem első ilyen produkciója, ld. Írországból most jöttem át.
Előfordul, hogy sokkal több lovat is méltatnak az indulók közül. Meglátjuk a 16-i újságból, mi volt az eredmény.
Hogy mind a hat futamra rálátásunk legyen, közlöm az újságok jóslatait, ehhez képest nézzük meg, mi lett Exeterben.
125 126Ez lett: Handy Lass; Derrymoss; Maggots Green; Sandro; Sheer Ability; Edimbourg nyert. Favorit volt közülük Handy Lass, Sheer Ability és Edimbourg (Henrietta C. Knight lova, ezt fejből mondom, igaz-e? de mennyire). Maggots Green 12/1 volt, Derrymoss 10/1, Sandro 8/1, Sheer Ability 9/4, a többiek odds on, tehát a következetes favoritjáték legatyásodás-félével járt volna kb., vagy hát parányi vesztéssel, na, és kedvetlenséggel.
Ha ez mond valamit is az olvasónak, de már talán mond. Glennfinn Princess hét hosszal kapott ki, Time for a Flutter negyedik lett. Chiekabiddy nyakhosszal vesztett, Valianthe (egy újabb csalódás Richard Dunwoodyval annak, aki bízott benne) messze lemaradt, Crystal Bear négy hosszal győzött, Chapel Hill sehol, nézzük meg, Maggots Greent egyetlen újság tippelte, én régen igen sokra tartottam ezt az újságosdi táblát, de hát… Nézzünk oda, egy Tony-motívum, Tóni halála napján (szegény Tónika): a Daily Telegraphtól Tony Stafford eltalálta az első két futamot. Cosmic Force-t visszavonták, Mobile Messenger lemaradt, Laabas jelentéktelen volt, Sandrót egy újság tippelte csak, a Kiküldött tudósító, de hát egyebet se talált el. Nem mondom, 8/1, az kárpótlás az öt bukásért.
Ha valaki bízik benne, hogy egy-két autszájder nagy odsszal bejön (8/1, 10/1 stb.), éppenséggel végigveheti egy-egy tippgazda lajstromát, még mindig jobb az, mint ha ő maga okoskodik, és összehoz öt vesztést meg egy 10/11-es, hangsúlyozom, tíz per tizenegyes nyerőt.
Tónika napján a címlapon Sheer Abilityt ajánlotta a Life, mondván: nem vitás… nem lehet ellenszegülni. Tóni is maga volt a sok-sok képesség, tehetség.
Megnézem még, s nemcsak a meghatott emlékezés miatt, de mert élvezem a dolgot – Tónika szerez ezzel még örömet, halála után is –, megnézem, mi volt Lingfieldben (örök talaj). Lássuk:
Tswana 10/1, Broughtons Formula 9/4 (de Head Turner volt a favorit), Private Fixture (Evs, azaz 1/1), végre egy favorit, majd Saltcorn, 4/1, nem favorit, Patsy Grimes, 12711/4, nem favorit, Obsidian Grey, 11/2, nem favorit, mellesleg e futamban ment az a Halbert, akivel 1995 nyarán „lezárni véltem” fogadóéletem, Ottlik Géza Hilbert nevű alakja volt a névsugallat, sajnos, vesztettem; végül Awesome Power, ő sem volt favorit. Hát egy kemény nap. Nem tudom, Sheer Abilityt játszottam-e. Elképzelhető, hogy innen kezdtem számolni győzteseimet, ez lett a közel 350-es sorozat, 1 fontos alapon. Nem tudom.
„Tóni 15-jén”, esős napon, egyébként, a Life már a következő évet is beharangozta, nevezetesen azzal, hogy az 1994-es zsokéchampionra milyen árakkal lehet fogadni, Llanfranco Dettori 3/1 és 4/1 állt. Közelgett január, hát persze, s emlékszünk, 1993 tavaszán kezdődtek szorongásaim Alíz életéért, ennek ellenére „Skóciát terveztem”, talán csak azért, hogy lekössem magam. Van egy nagy, részletes Anglia-atlaszom, azaz Skócia- és Wales-atlasz is ez…
„Totyikám, ne hisztizz!” Mindenképpen ki akarna jönni a kalitkából, ez furcsa, már sokat repült, mi van vele? Ezentúl ez így lesz?
…és terveztem hihetetlen skót túrázásokat. Edinburgh – Dunfermline-Inversness – s fel a legmagasabb északra, át Ullapoolnál a szigetekre – Fort Williams-Glasgow. Önáltató én! Feleségem csak mosolygott csöndesen. Tudja jól, én vagyok az utolsó, aki a minden-reggel-csomagolunk-és-tovább gyakorlata szerint hajlandó lenne élni. Hol maradna a fogadóirodásdi, sok békés lötyögés, séta? Erőltetett menet lett volna Skócia így; 1994 elején először is Írországba mentem ki, letanyáztam ugyanabban az egy penzióban.
Nem is tudom már, majd a Life-okból kiderül, emez első alkalommal utaztam-e bárhová, nem hiszem. Dublin úgy elsőre meglehetősen döbbenetes benyomást keltett. Borús volt az idő is, de az volt az érzésem rögtön, hogy nem behízelgő város. Az ottaniak imádják, no persze, és én is megkedveltem a magam módján. Bár abban az évben elég sokszor mehettem Írországba, nem lettem – divatból végképp nem – „írbolond”; jóllehet rengeteget fordítottam költőiktől, Beckett dolgaiból stb.
128De ez még „arrébb” van egy kicsit, Írország.
Most nehezen fog az írógépem (nem a tollam; másrészt sosem fogok számítógépen dolgozni, visszatértem a mechanikushoz, lévén hogy a villanygépek elhasználódtak), s a bal csuklómon éktelenkedő nagy dudor sem gátol. „A madártojás”, vagy Szüszifosz köve, nevezzük, ahogy akarjuk. Valóban egy jókora szárnyas tojásához hasonlít a púp, beleágyazva csuklóm szöveteibe. Csontjára rakódva? Ízületi duzzanat lenne? Nem vagyok hajlandó megoperáltatni.
Valaki a szomszédunkban rettenetesen járt. Holott csak – „Ivan Iljics” – egy kis külsérelmet szenvedett (eredetileg), bokaficam, ilyesmi. Csontrepedés. De nem vették észre, ő is könnyelmű volt, „szétjárta”. Eszembe jut: 1976-ban én is szétjártam egy ilyen sérülést, de nem lett baj. Ez a szegény itt akkor kórházba került, azt hitték eleinte, orbánc. Aztán, hogy érgyulladás. Még nagyobb baj volt. Szegecselés stb., de a traumatológián teljességgel eltolták őt „belgyógyászatilag”. Kilyukadt gyomor, elfertőződés, csontgennyesedés (!), csontvelőgyulladás, alighanem le kell vágni a lábfejét. Jó ég, mi? Most értettem meg, miért van az, hogy sokszor kigyógyítják a nyaktöréses lovat, de a lábtörésest lelövik. Nincs vele mit kezdeni, egy ilyen sérüléssel, a lónál, és iszonyúak lehetnek az állat fájdalmai is.
Mindannyiunkat lehangol most ez a szörnyű fordulat. Kedves emberrel, derék valakivel történik egy tragédia. Ráadásul gazdag külföldi államban élt, onnét költözött haza. Erre.
Ló-halottaimról azonban majd egy másik könyvben írok.
Kevés híján „hétvégi író” lettem. (Repked itt közben a Totyi, kierőszakolta a még egyszeri délutáni kalitkanyitást.) Kevés híján, mondom; végképp nem tudnék mit kezdeni magammal ebben a borús időben, az átlagnál is nyomottabb vagyok, gyerünk, foglalkozzunk valamivel. Ez a valami, ha írsz, csak az írás lehet; elhanyagolod egyéb kötelességeidet stb. Persze, aludnék is egy jót, de annyi minden van délután, jön ez, jön az, nincs rá mód. Az éjszakák pedig nagyon rö129videk (nekem). Ma hajnalban rémesen álmos voltam, rémálmos, ittam hát két bögre kávét. Ettől: gyomoridegesség, rossz közérzet megint. Nem lesz könnyű mindhalálig leélni az életet, mondom valakinek. Mi több, minden napom „megoldása”: nagy HOGYAN? Ezért nem lesz könnyű, csekélységekből áll össze valami lehetetlenség. Nem én vagyok „képtelen”, képtelenség lesz a „képességekből” is.
Szép viszont a Life címlapján a célbaérkezés: Patsy Grimes véghajrája, „túl erősnek” bizonyul ő így First Option számára a Glaucia Handicapben, na ja.
Feleségem beszélt rá Írországra. Ám december 16-án, Tóni halálának másnapján még jócskán „Skóciánál” tartunk.
A helyszín Kelso. Az idő 12.40. A verseny a Queens Head Kelso Novices’ Chase. Tehát a magasabb akadályok. Egy ló hever élettelenül az egyik vizesárok mögött, ahol a többieknek „landolniok” kéne a következő körben, azért az akadályt „kiiktatják”, ám így a verseny azonnal érvénytelen, értsd, az eredmény. Ez a verseny többé nem az a verseny etc. Ennek ellenére: az indulók végigfutják, mert ilyen utasítást hallanak (a legtöbben). Sokan mégis leállítják lovukat.
Az 1993-as brit akadályszezon botránykrónikájából már csak ez hiányzott. A liverpooli Grand National után, ahol hibás rajtok és rajtoltatások, helyes-helytelen leintések miatt a végén érvénytelennek nyilvánították „az eredményt”. (Mert sokan végigmentek, valaki nyert.)
Kínos vereséget szenvedett – nyakhosszal – Scotton Banks, egyik kedves chase-lovam (játszottam-e?), hatalmas meglepetést szerzett a 33/1-es Aragon Ayr, aki a későbbiekben szintén „az enyémek” közé tartozott; de hát itt még ki gondolta volna? Jókora összegek voltak Scotton Banksen, gondolom, aztán az Aragon Ayr futamában a favoritot azért pakolták meg a nagyfogadók, mert utolsó reményük ez volt pénzük visszaszerzésére; nem sikerült, sőt. Gyászos dolgok – és mindennaposak.
Towcester, a másik akadályszínhely sem kényeztette el a favoritjátszókat. Emlékszem, itt egy Nimfa nevű lóval 130helyezést értem el, 7/2-n állt. Southwellben volt öröktalaj; Daaniera rendre-másra okozza a csalódásokat, láttam, s most sem nyert, Karinska mögött volt második favorit, a 12/1-es lovak egyike győzött. Az első futamban itt ráadásul egy 10/1-es. Gyásznap volt 16-a. (Már inkább Samu napja, persze. De hát egy ilyen Samu-nap.)
Volt-e épp Samu nevű ló? Nézzük. Hát nem. És volt még egy 33/1-es győzelem, ráadásul (talán buktam vele?) Hillzah sem kényeztetett el minket (Alíz miatt szeretem őt), második lett, épp csak visszaadta a pénzt. Persze, aki nyert, Holy Wanderer egy másik futamban, Hillzah nélkül: nagyon nekem való név.
11/1 volt!
Nekem még az utolsó futamot nyerő Absalom’s Pillar volt a legkedvesebb, a legközelebbi. Helyre játszottam a 7/1-re „elromlott” lovat. Nehéz ilyenkor bízni. Arctic Guest lett a második, ő 9/2-ről csúszott 6-ra. Komoly pénz csak Eurotwisten volt. Egy F osztályú handicap nem épp vonzó cél a fogadónak, nem az „igazi” terep.
Ha nem is úgy már, öt év múltán, hogy „napra pontosan”, inkább sok-sok rétegből összerakódva: emlékszem az ilyen versenynapok utáni hazamenések, téblábolások, ődöngések hangulatára. Pláne az esősekre. Szándékosan mondom ilyen csúnyán.
Csúnya alkonyok voltak. London ide vagy oda. Felhők a lovastestőrség felhőkarcolója felett. Szürkés-feketék. A tó vize (Serpentine) is ellenségesen fodros. Mindenütt nyirok.
Aliéknál elfogadható, mégis eléggé rideg szoba. Négy óra sincs még délután, nekiülhetek fordítani. Ha van lelkim hozzá. Lelkiekben gazdagnak, elszántnak kell lenni, hogy az ember egy ilyen ronda decemberi napon, egy nappal a madárkája halála után, nekiálljon akár ökológiai szövegek fordításának is. Vagy bestseller regényének.
Ez mégis így ment. Sok cigaretta. Este leszaladás sült krumpliért. Ital jószerén két évig szóba se jött valóban.
Jó is volt úgy.
131Az akadályzsokék versenye így állt (Dunwoody végül épp hogy lehagyta Maguire-t):
132Mellesleg: az akadályzsokék össze-vissza törik magukat (igen sokszor), néha az élmezőny 1/4-e „harcképtelen”. De egy majdnem végzetes zsokébalesetről és egy drága-drága ló haláláról szintén másutt.
Itt érkezünk el lóéletem negyedik évéhez. Irány írországi ottléteim csekély sora. Az újságban épp most olvasunk egy kellemetlen kis cikket, hogyan járt egy magyar turistanő az ír bevándorlási hatóságokkal. Megjegyzem, mikor Írországba utazgattam, engem a londoni bevándorlási hatóságok „fircangoltak”. Miért? A tuniszi pecsét miatt az útlevelemben? De hát Tunéziába nem a magam jószántából utaztam, irodalmi dologról volt szó, stb. Mellesleg: egyik legszebb „lótippelésem” Rómában volt, eme hazaúton. Valami államfő érkezése miatt a kis „mezőgazdasági járat” késve indult Tunisz repülőteréről, s nekem a római repválasztékból a New York és Budapest között közlekedő óriásgépet kellett elérnem. (Csomagjaim így is csak másnap jöttek meg.) Ahogy a harmonikából Fiumicino folyosójára kiértem, 7–8 percem volt a beszállás utolsó pillanatáig; beszállókártyám semmi. Jobbra menjek, mégis balra? Jobbra mentem. Így kaptam el a gépet épp hogy, a kártyát már az ajtóban nyomták a kezembe, hátulról, stafétabotként. Soha ilyen boldog nem voltam, hosszú ideje, hogy emberek közt vagyok. (Az emberek a gép utasai voltak.) Csak innom nem lehetett. Tunézia felé „oda”: nagy volt a kísértés. Az olaszok eleve adják a bort. De Samura gondoltam, a bort hazahoztam, egy estemen ajándékoztam el. A színpad szélére tettem, vigye, aki akarja; vitték.
133Montone nevéről mindig a Tóni jut eszembe „azóta is”, csak Montone nagyon kiszámíthatatlan, mert amatőr-versenyekben viszi őt egy bizonyos úr mindig (szintén M-betűs nevű, nem ugrik be), és az ilyen futamok még az átlagosnál is kiszámíthatatlanabbak. Bár David Ashforth írja éppen, hogy ő amatőr hölgyfutamokban igen eredményesen szokott fogadni; én sem panaszkodhatom az amatőrökre. Nem szólva róla, hogy sok igen gyors ívű pályafutás kezdődött – szökkent! – rögvest az utolsó amatőrév után. (R. Johnson, A. Maguire etc.) De hát itt most Leopardstownról és Atone-ról lesz szó, egyebek között. A Ladbroke Handicap Hurdle-ről (Dublin mellett). – Mr. Manning a „M” betűs amatőr? Kb.
De én még nem voltam ott, az első napokat Aliék szállodájában töltöttem Londonban, a Cromwell Road közelében.
Talán eltúlzom, hogy ezt hajtogatom mostanság egyre: nem nagyon mozdulok ki „egy nézetmérföldnyi” negyedből (azaz két-három kis „kreclit” járok be csupán, napra nap). Amikor Aliéknál laktam, hát jó, a Mayfairbe bejártam, de főleg délnek vettem utam, Fulham felé, Chelsea-be, a Belgraviába, a Hyde Parkba, nem mentem viszont Paddingtonba, Marylebone-ba, Kilburnbe stb.
Ha az ablakom hátrafelé nyílt – „kevésbé elit szobák”, vagy nem is tudom –, láttam a naplementét, már ha nem volt egész nap olyan borús az ég, mint itt most, 1998-ban, nyár közeledtén.
Feleségemmel együtt rossz a kedvünk, ráadásul mesterembereket várunk, akik szokás szerint késnek. Totyi nemrég nagyokat hisztizett, eresszük ki, de mostanra már eleget repült, úgy érezheti, nem akar kijönni. Nehéz meghitt élményt találni, dédelgetőt – ha már ezt a szót hasz134náltam nemrég –, egy ilyen borús délután. Ha odakint vagy és játszasz (fogadsz, „irodázol”), nem onnét rossz a kedved, ahonnan az eső jön, hanem az újság és saját becses elméd-lelked „irányából”. Hogy alkonyatkor egyszerre szakadjon rád, ami pár órán át elkerült; már ha volt türelmed végigküzdeni a napot. Ki tudja, hogyan jó. Erre is áll, hogy nem lóverseny?
Ezek a borús-panaszok sosem intéződnek el, bármennyire közhelyszerűek, gyerekkorodtól környeznek (a környezet!), betegség-délutánok, összedíbolt ágy, bánat a rádiózenékre… Vagy később: a legrémesebb, ha ilyen rút időben valakit-valamit csúful becsapsz, elárulsz; vagy ha (például a lovak, a zsokék, a körülmények, na tessék) téged csapnak be, téged árulnak el rútul.
(Bár hát ki ígért lófogadáshoz bármi jót? Mark Coton 49-es vereségsorozatára érdemes emlékeznünk.)
Dick Francisre, akiből eléggé jó detektívregényíró lett, és akivel a liverpooli (Aintree) Grand Nationalen rég-rég az a fatális dolog esett: holtbizonyosan vezetett a lova (a királynő lova), amikor a cél előtt nem sokkal „lespárgázott”. Szó szerint. Senki sem érti azóta se. Hiába emelkedtek vissza ismét utazómagasságba, akkorra már a verseny veszve volt.
Máskor három ló indult egy akadályversenyen, s kis rejtvénynek adtam föl néha: egy kutyaütő és két esélyes. Mindkét esélyes bukott, a kutyaütő célba ért, mégsem nyert, holott nem volt óvás. Miért, hogyan? A válasz: az egyik favoritra a zsokéja visszakapaszkodott, s akkora volt az előny, olyan jó a ló, hogy a közben az első helyre feljövő kutyaütőt – bocsánat a kifejezésért – ismét lehagyta.
Bús az idő, és erre előjön Akabusi neve. Semmi nevezetesség, homokpályás Southwell, Frankie Dettori elindul a sok „öröktalaj” győzelemmel az évi championátus felé. Nem tudja, nem akarja, nem „hagyják” (?) megnyerni (neki) azt a babért, hogy a hajdan Sir Gordon Richards által felállított csúcsot megdöntse. (Jellemző, hogy a németek döntik meg ezt, mármint az európait, egy Peter Schiergen 135nevű, utána hamarosan elhízó, ma már csak trénerkedő zsoké által. Nem szerettem a dolgot.)
Dettori is a „nép zsokéja” volt, a szívek Frankie-je. Akabusival nagyot nyert, utána Just Harry is favoritgyőzelem lett (ismerősünk!), majd No Submission, ám ezt követte egyebek mellett egy 50/1-es győzelem, a név lényegtelen. A téli versenyek lehangoló mozzanata a fantáziadúsabb dolgokra vágyó fogadó számára, hogy a nevek állandóan visszaköszönnek. Tömérdekszer futkosnak egymás ellen a lovak, majdnem lottó az egész, netán agárverseny. Nem is értem, egykor hogyan tudott ez a műfaj engem – ismétlem, „fontoskodó” – bűvöletbe ejteni. Rajongtam érte.
A legtöbb igazi fogadó, középfogadó, nagyfogadó a füves síkidény végétől kezdve (általában november eleje, s mindig Doncaster és Folkestone) a következő év március harmadik harmadáig nem fogad „galoppra”. Van épp elég akadályverseny a javából. Ezeket sokszor elúsztatja a víz, lefagyasztja a jég, nézem az újságot, Sandown hétvégéjét is ez fenyegette (bekövetkezett), aligha kellett félteni azonban a leopardstowni Ladbroke Handicap Hurdle-t. Leopardstownnak egy kis dágvány meg se kottyan, előnyben az ilyesmit kedvelő négylábúak.
Time For A Run és Kilcash volt a sokat tárgyalt fő-fő esély, persze, csak 7/1 és 15/2 (a Life szerint, szombaton viccesnek találtam, hogy az Éliás nevét idéző The Iliad és a „tónis” Atone egyaránt 10/1 áll).
Grade 1, de csak Listed verseny ez a handicap; valami 34 700 fontnak megfelelő összeggel jutalmazták az első helyezettet. Újságomban Atone neve mellett tintával, bekarikázva ott áll: A TÓNI. Volt egyébként egy Simenon nevű ló is, ezt csak úgy mondom, esélyesnek látszott egy másik helyi nagyság, Judicial Field (a nevezetes Dermott Weld idomítottja), Gaelic Myth, akit az a Declan Murphy vitt, aki pár évre rá iszonyatos balesetet szenvedett; szilánkosra tört egy-két koponya-csontja stb.; kóma; szinte páratlan csoda, hogy ember lett újra. Egyszer indult még ver136senyen, amolyan díszkíséretes futamot nyert meg, talán National Hunt Flate Race-t (akadálypályán, azaz chasehurdle – a National Hunt rendszeréhez, ill. intézményéhez tartozó – versenypályán akadályok nélküli síkverseny, ún. bumper, ha ilyet kettőt nyert már egy ló, csak hurdle vagy chase jöhet a számára) (sok jó ír ló kerül át Angliába úgy, hogy ott bumpert nyert) (Írország nemzeti jövedelmének fontos eleme a lótenyésztés!), kicsit húzták is a szájukat sokan, minek volt ez; Declan Murphy a tévé lókommentátora lett, most nem tudom, mi van vele. De vannak hihetetlen ló-visszatérések is, iszonyú sérülés után két évre rá pl. (Én nem is tudom, nem Morcroft Boyjal volt-e ez így, s nem Waterloo Boyjal. Nehéz így nyulat-a-kalapból alapon mondani, előhúzni valamit. Jobb, ha az újságok vezérfonala visz el addig, ameddig.)
Az 1994. január 9-ére tervezett (meghirdetett) leopardstowni Ladbroke Handicap Hurdle-re valóban sor került.
Nagyjából emlékszem, mi történt, mégis izgalom fog el. Olyannyira, hogy lázongani kezdek, kitörök (ha csak szelíden, szemrehányóan, visszafojtottan is), feleségemnek mondom (szerelők sokasága jön, hozzánk, szomszédokhoz, különféle – nekünk fontos! – ügyek; telefonok zuhannak be stb.) Sebaj, majd lesz nyugalmam.
Közben „Dettori az aranyfiú”! A homokpályán egy versenynap egy irtózatos nagy „95/1-es” hármas halmazatit csinált, értsd, három futamot nyert, ahol is az értékek, az „indító árak” egymással szorozva, az alaphoz hozzáadva 95-öt adnak.
A Ladbroke latolgatásánál nagyon Time For A Run felé lengett a mérleg nyelve.
És itt a hétfői újságban a kép: Atone! Jön le az utolsó akadályról, tisztán vezet (a dágványban). Kevin O’Brien a lovasa! Éljen!
Csak hát én nem játszottam őket. Én gyáva, megint.
Európa legjobban díjazott handicap hurdle versenyét nyerte. Kárpótlást nyújtott zsokéjának, O’Briennek. A briteknek nem ment. Atone megcélozza ezek után Chel137tenhamet, méghozzá a Guiness Arkle Trophyt. (Arkel, emlékszünk. A nagy és abszolút Arkle.)
Nem tudom, milyen kárpótlásról volt szó. Nem akarom, hogy bármiért is korholj, olvasóm. Hogy agyonnyomom e könyvet a mellékes adatokkal. Visszavonom azt meg én, hogy környezetem korholtam: „ha én írok, az nem számít, akkor zsongani kezd a ház, majd én így is megcsinálom, én csak éljek vissza az erőmmel, a kedvemmel…” Szamárság. De hát Atone nyert. Kicsit „a Tóni”.
O’Brient előző évben a „kiváró taktikájáért” bírálták, aha. De most ezt bejött.
Nézegetem a kis homokpályás versenynapok ismertetőit. Az ismert nevek közt pár újabb ajánlat: Midnight Jazz (a számomra kedves Bill O’Gorman az idomár), Mizyan, Yakuum, On Y Va, Hawaii Storm, Touch Silver, Bonar Bridge stb. Jó, ha kettő bejön. De kettő bejön általában a tippek közül.
Másnap kedd. Nézem: Dunwoody három győzelmet aratott National Hunt versenynapon, Warwickban. Akkoriban voltak még öröktalajos akadályversenyek (National Hunt). De annyi ló járt szerencsétlenül (nagyon felgyorsultak?), hogy leállították a dolgot.
Diadalcikk Atone-ról. (Szakszerű értékelés, családfával. A régi nagy győztesnek, Peacocknak a fia; anyja Forgello. Na ja. A mi Tóninknak kik lehettek a szülei??)
Itt egy kép, ki ez? Jó ég, P. Hambley. Ünnepelnek valamit. Amatőr zsoké, és ő nyert ellenem – és Hiram B. Birdbath ellen – Hard To Holddal azon a nevezetes napon, mikor elindultam még tovább lefelé a lejtőn, aztán a Talbot Hotelban kötöttem ki. Mik vannak!
Egy nagyon nevezetes, egy nagyszerű ló, későbbi sokszoros győztes (Grade 1, persze) karrierje kezdődött a lap hasábjain. Még csak 7/1, 10/1… de hamarosan beváltja a reményeket. Még ma is futkos, de „nem a régi erő” több. Eltelt négy év.
„Viking veszélyes rabló lehet”, szóval, hogy elviszi a győzelmet a többiek orra elől. A nevezetes Victor Chan138dler handicapről van szó. Nagy lovak indulnak ilyen futamokban: itt Storm Alert, Waterloo Boy, Deep Sensation, Egypt Mill Prince. (Egy kis termetű ló. Ha jól tudom, Mrs. Jenny Pitman a trénere.)
Kezdünk kicsit – kezdenek némely dolgok, ismétlődésükkel – összejönni? Jó lenne. Egy „rendszer”.
1994-ben nekem még csak úgy lassan kezdett rendszerré állni „a ló”. De Cheltenham idejére már bontakozott a kép.
Hawaii Storm futamát Celestial Choir nyerte. 10/1-ről ment le 16/1-re! Van egy Celestial Key is. Sokat gondolkoztam rajtuk mindig, minden helyzet(ük) en. Érdekes lovak.
A második wolwerhamptoni futamot Maple Bay nyerte, 33/1. Ezek őrült dolgok, nem? Egy hétfői nap.
És utána se jött favorit. Emlékszem az utolsó futamra. A Cromwell Road és a Hyde Park között van egy kellemes kis iroda, sikátor-lugasban, vendéglők közelében (januárban is a teraszokon ücsörögnek a vendégek, kosztolnak, iszogatnak, nagy az élet; van, aki ingujjban-pulóverben élvezi), ott ücsörögtem riadtan, megvolt National Hunton (ezentúl hadd nevezzem így az „akadályt”) a csekélyke aznapi pénzem, sőt, valamivel több. És kik futottak az utolsó futamban?
Samson-Agonistes és Simmie’ Special. Szerencsére, nem játszottam. Szerencsére? Simmie’s Special volt a favorit (Dettorival). De itt találunk olyan régebbi győzteseket is, mint Hinari Video és Very Dicey (régi ismerőseink ők is már). Itt az Utolsó Szalmaszál (Last Straw), itt van Kalar, aki később agyontaposott egy zsokét, akaratlanul, verseny közben. Ráadásul egy „Sámson” becenevű Samet. Jó ég, mi? Itt Samson-Agonistesszel megy egy futamban. Ördögi játéka a nyelvnek, vagy minek is? Nem én szuggerálom, mondom újra, jó ég, még hogy én!!
Samson-Agonistes második lett, 12/1 volt, és 3,40-et lehetett volna rajta nyerni tisztán (l fontra). Mégis kellett volna játszanom a Sam-Sim párost, helyezésre. Sim(mmie)-n vesztettem volna, ha 10,90-nel, azaz akkor 13911 fonttal, 1 font volt az irodai adó, játszom mindkettőt külön-külön, vesztettem volna egyszer ezt a 10,90-et vagy 11-et, a 34-ből maradt volna úgy is 23!
Hát igen. S ez megszívlelendő. Fura, hogy ilyen élesen előttem a kép, még az is, ahogy jönnek. (Ismétlésben láttam a versenyt. Ahogy kint ülök egy skót ruhabolt előtt egy fa alatt, kő párkányon.)
Búcsúnapom volt ez, ha igaz. De nem. Mentem át Írországba? Nézem a január 12-i lapot. Szpéró és Éliás napja van megint. (Jövetelüké.) Nézem, Aragon (Ayr) már milyen nagy ló. Hamar elérkezett a napja. Emlékszünk, nemrég mekkora meglepetés volt, hogy nyert. Már főcím!
De nem, nem mentem még akkor én Írországba. Annyira emlékszem a következő napra (agyonázott újság). A Mayfairben játszogattam. Régi lovaim futottak: Kenyatta, Monsieur Petong, Kovalevskia, Mr. Bean (!), Samsolom (egy újabb Sam, második lett, a totó majdnem dupla pénzt adott). De úgy az egész: összejött. Nem is volt más versenyszínhely.
S persze Dél-Afrikát közvetítettek. A helyszín: Vaal. Kellemetlen emlékek sora. Na, mindegy.
Ma már eleve az a jó, hogy emlékek. Hogy ezek is: vannak. Bár kellemetlenek.
Megmenekül a Victor Chandler verseny, jósolja a főfő-cím.
Már kezdik a füves síkidény előkészítését. Itt a galopplovak nemzetközi értékelési táblázata. Az ilyesmi avul a leghamarabb. Engem már nem érdekel, mi volt így. Az eredmények igen.
Zafonic évének indult az esztendő. Erről ennyit. (Egy nagy francia ló, aki azért aztán… Hagyjuk.)
Persze, az angolok Grand Lodge nevű lova „a” címlap. A kétévesek mindig előző ősszel kezdenek futkosni, van pár nagy versenyük. S a következő évben az 1000 és a 2000 Guineast, az Oaksot vagy a Derbyt célozzák meg velük.
140Ez azért egyelőre messze volt. Lochsong tulajdonosa mindenesetre „füstölgött”, a Lochsongot nem tisztelték meg olyan nagyon nagy értékszámmal.
(Zafonic, mellesleg, az 1993-as 2000 Guineas győztese volt, megsemmisítő győzelmet aratott, nyergében Pat Edderyvel. Némely nevek megtanulandók.)
Az új év 2000 Guineasének esélyeit is latolgatták már. Pár nagy név: King’s Theatre (!), Turtle Island, Grand Lodge (mint mondtam már), Colonel Collins (és sok más; de ezek négyen nagy eredményeket értek el aztán tényleg, így-úgy emlékszem, és hamarosan el is érünk odáig).
A kancacsikók közt volt Balanchine (azonnal kiszúrtam, de gyáva voltam), Velvet Moon, a nagy Mehthaaf (nagy lett!) stb.
Azért csak jó, hogy eltettem az értékszám-újságlapokat. De nézzük a valódibb valóságot.
Tulajdonképpen én is érzem, mit érez az olvasó, ha nem vágta falhoz a könyvet eddig – s ha errefelé tart benne, miért is vágta volna? –, azt érzi: taposómalom ez? sivatagi menetelés? vagy tarka érdekességek szőnyege stb.?
A valóságot Kelsónak hívták (északi pálya, nézzük meg a térképen), és szép sorozatot csináltam. Lothian Pilot, Carnetto (5/1) voltak a győzteseim, egy bizonyos Miss Plum nevű győztest helyezésre játszottam. Igaz, 2-3 fontot tettem csak (így teszek, ha „aztán” nyerek!!), de büszke voltam. Lingfield „öröktalaján” leégett Mizyan (Mici, mint medve, és még nem mertem Scotonit fogadni, ld. Toni), favoritgyőzelmek voltak, mint Wild Strawberry (szép név), Rarfy’s Dream (mind 4/6) etc.
S el ne feledjem: örömemet betetőzte, hogy 10-zel mertem játszani Kelsóban (National Hunt) Aragon Ayrt (13/8), és máig fájlalom, hogy nem mertem helyre megtenni mögéje (vagyis hogy második-harmadik lesz) Sansoolt.
Jaj, hogy Tony Dobbin vitte Aragon Ayrt. Valami „Tóni”-t végre eltaláltam. Tony Dobbin 1997-ben lett volna 141hatalmas nyerési lehetőségem, ám ez a következő könyvembe tartozik már.
Fura, hogy Lingfield is, Southwell is „öröktalaj” National Hunt volt e napon. Ennyi a National Hunt zsoké és ló (dupla ennyi, sőt!), ilyen sok verseny tartható Angliában egy borús szerdai napon, télen. A síkon kiöregedő, netán távbíró („hosszútávos”) lovakat szívesen viszik át a trénerek és tulajdonosok a National Hunt hurdle versenyeire, majd onnét, ha tehetség mutatkozik (ability, netán „sheer ability”), jöhet a chase, „a nyírfavesszős világ”. Meg Aintree iszonyú próbatételt jelentő akadályai. Ezekről még lesz szó.
Korai sikereinek egyikét aratta a mai idők – és a közelmúlt – egyik nagy lova, Pridwell. Ne hagyjuk említetlenül a tréner nevét: Martin C. Pipe. Ő koronázatlan királya ma a National Huntnak, aminthogy az ő istállózsokéja, az észak-ír Tony P. McCoy minden idők egyik legnagyobb rekordját állította fel az idei National Hunt szezonban (az 1997/98-as idény): már 250 győzelem felett jár, s még van idő májusból. (Június elején ér véget az idény.)
Crew’s Castle kimaradt, Star Market is (jaj, Szpéró és fehér homlokcsillaga, de minden csillag nem megy!), ellenben Tristan’s Cometet (Nemes Nagy Ágnes Trisztánversének emlékére) helyezettnek játszottam (lehet első, második vagy harmadik), s nyert! Mert eléggé szakadtan járok, az utolsó futam győztese, Elegant King távol állt fogadói fantáziámtól; kár. Kevés napja volt újabb életemnek, amikor szinkronban játszhattam volna legalább az „Elegant” felét. De – volt pár ilyen nap.
Na-hál-istennek, mi?
Ez is megvolt.
Egy esőverte újság, krepp-finom gyűrésű, és csupa emlék.
Másnap Wincantonban a John Bull Chase érdekelt főleg, itt indult Toby Tobias, Deep Sensation (a favorit), meg Elfast, egy jó kis korábbi győztes (más versenyből). Mi lett? 142Örök rejtély. Már nem voltam Angliában, mikor ezt a versenyt futották. Ilyenkor mindig vad vágás következett. (Hazatértemkor.) S újabban egyre vadabb fáradtság. Napokig tart most már.
Lóéletem a jelek szerint január 28-án folytatódott. Egy Racing Post tanúsága szerint. (Néha ezt a lapot is veszem. Ma már azonos konszernhez tartozik mindkettő. Elméletibb cikkek kedvelői mindig a Racing Postot istenítették. Ma állítólag ez lesz a gyakorlatiasabb lap. Nem tudom. A Life-ot és Postot össze kell olvasni, jól kéne, méghozzá, sok minden kiszűrhető. Persze, hogyan? Kiszűrhető lenne. Erről sok mindent mesélek még. Majd egyszer.)
Érdekes, ha a kiemelkedő versenyek naptárlapjait (könyvünkben itt: Principal Race Dates…) nézegetjük, kiderül: január vége – az Doncaster és Cheltenham. És a Life-ban itt is van a Rossington Main Novices’ Hurdle Grade 2 eredménye, 1993-ból: a második helyezett Scobie Boyt eltaláltam. Miss Plum megint aratott. Kár, hogy nem került az én lelkem listájára. Wincantonban a kis Egypt Mill Prince nyert egy közepes versenyt. Az öröktalajon jókora kihagyásaim következtek. De Second Coluorst elkaptam (9/4, nyert). Mert egy színes ceruzás dobozomon vagy húsz éve, volt már egy Athos nevű medve és barátja egy madárka, neve feleségem szerint Colours, ejtsd betű szerint így. Ők jutottak az eszembe, és jól jártam.
Rendszert csinálni az ilyesmiből sem lehet.
Southwellben négy favorit „jött” aznap. A csuda vinné el. De hát ez kiszámíthatatlan. Mit mond nekem olyan fontosat No Submission neve?
„Dinamikus Dunwoody az Ezresek Klubjában”. Richard champion barátunk, aki már annyiunknak okozott örömek mellett súlyos, feledhetetlen csalódásokat, elért egy bűvös határt.
Dunwoody később (viszonylag hamar) abbahagyta a championátusért vívható küzdelmet. Belecsömörlött. Átadta a terepet. (Tony McCoynak.) Ő maga egyre többet 143jár haza Írországba, szülőhazájába. Angliában és Írországban most is összehoz 90–100, illetve 60–70 győzelmet, az együtt majdnem 175–180. Gyönyörű dolog. Csak vigyázni kell vele. Gyakorlatilag örökké. Főleg ha amatőrök ellenében lovagol! (Madárbefürdő.)
Az ezredik győzelmét madárnevű lovon érte el: Flakey Dove képe látható a címoldalon. De hát annyi a galamb nevű ló. Dextra Dove stb. Nem lehet erre adni. Nem igazi súgás.
Igazi súgás ritkán van. (Mármint: a légből, lelkedből.) Némi bódulat is kellhet hozzá. Vagy abszolút hideg fej.
Sheer Ability újra esélyes, de nagyon!
Ezt olvasom. „Újra meg újra” találkozol a régi ismerősökkel. Vajon most mi lesz? Alig lehet nyerni rajta, nagypénzű fogadóknak való már csak egy ilyen esély.
Színhelyek: Plumpton és Wolwerhampton.
Plumpton helyes kis pálya London közelében, csak a közönség számára „rendszeresített” tere eléggé szűk. Van egy helyes, Pissarro képére való házikó, üresen, kopottan a szélső tribünön is túl. Sokat dőltem téglafalának egy napon. (Egyetlen egyszer voltam Plumptonban, de már sokkal későbbi évben.)
Na, mi volt a hétvégén Cheltenhamben és Doncasterben? S mennyiben érintettek engem e dolgok?
Pridwell megint! Nyilván játszottam. Nem ő volt a favorit. (Dunwoody vitte. Majd eztán favorit lesz, biztos!) Nyert 8/1-gyel Dubacilla, aki később nagyon kiváló lett. Sajnos, pályája gyors véget ért, már nem él. Betegség végzett vele. (Kólika?)
Nyert üldözőm, Relkeel! Hé. Folyton kihagyom. Nehéznek ígérkező verseny volt Doncasterben a River Don Novices’ Hurdle Grade 2, Corrouge volt a favorit, de Seekin Cash nyert. Nirvana Prince jót hozott volna a második helyével, 1,70-et 1-re, na nem is olyan sokat. Engem Ayr érdekelt. Skóciai Ayr városa, Burns költő urunk honi tája, mint versemben (Madárzsoké) írtam. A hetes szám volt az uralkodó: Seven Towers, Five To Seven, nekem nem 144eléggé érzékletes nevek. Sajnos. De elkaptam Aragon Ayrt az ötödik futamban, holott nem volt favorit. 3/4 hosszal nyert, lovam a középmezőnyben helyezkedett el – máig magam előtt látom! mit izgultam érte! –, aztán támadott az utolsó előtti harmadik akadálynál, az utolsó kettő közt jócskán lehagyták volna már-már, de visszatámadott, a végén könnyedén nyert, remekül kilőtt. Seon hozott még egy rendes kis harmadik helyet a számomra.
Szerencsére Lingfield öröktalajával nem próbálkoztam. Eleve túl sok nekem 4 versenyszínhely. De leégett Akabusi, pedig Dettori vitte, egy 10/1-es ló nyert, és Bill O’Gorman lova (lányával, Emma O’Gormannal a nyergében) szintén csak második lett itt. A rejtélyes nevű, 20/1-es (!) TEE-EMM nyert (neki mindig naggyal írják a nevét, végig), kikapott (Dettorival) a fura Don’t Drop Bombs (amatőrök kedvence) (mármint amatőr lovasoké). Santana Lady, 14/1 nem tette örömünneppé Lingfield szombatját.
Közönségnek szóló szójáték-stílusban még Maguire’s Magicről volt szó, ezt Dunwoody nemes harcban foszlatta szét június elején. Fej fej mellett harcoltak utolsó nap is még a National Hunt championátusért.
Főcím: Jodami, az 1993-as cheltenhami Gold Cup hőse Leopardstownban indul, ellenfele megint Chatham. (Ebben az évben – 1994-et írunk – nyeri a Gold Cupot a The Fellow és Adam Kondrat, ugye.)
Ó, és – az esőgyűrte lap hasábjain – itt egy cikk a nagy Robertóról, aki a talán még nála is bőven nagyobb Brigadier Gerard-t legyőzte; a Brigadier egyetlen veresége. Most aligha lesz módom, hogy akár a Brigadier-ről is részletesebben írjak, kár, itt a könyv a lábamnál, egy polc alján. A polc: barna kartondoboz. A Brigadier mellett egy Beckett-képeskönyv, csoda fotó, a Mester a Riverside Studios épületéből lép ki… én is voltam ott moziban… épp akkor vettem a Beckett-képeskönyvet. És egy Beckett-kép, még: megy a Mester, hátán átvetve táska, ő maga azt mondja, na ja, „mondja”: „Én nem valahova vol145tam úton, egyszerűen mindig csak úton voltam.” Na ja… azzal együtt sem fakulnak igazából olyan sokat ezek a mondások. Mindig új mondások kellenek aztán.
Van-e, volt-e Wittgenstein nevű ló már? Balzac, Seurat, Matisse stb. volt. Tolstoi.
Robertónak amerikai champion-apamén lett egy fia, a Kris S. Ez engem nem nagyon érdekel. De hogy Brigadier Gerard nevét leírva látom: nagy öröm.
Milyen jó érdes így már, milyen jól az, egy elázott újság. Nézem: Nottingham a National Hunt-színhely. Indul a későbbi nagy Pipe-ló, Cyborgo (francia eredetű, Pipe sokat vásárol onnét).
Plumptonban is nyert Sheer Ability. Remélem, játszottam őt. Háromnegyed hosszal verte csak Kalanskit, ejha. Van egy fura adat: a Hops and Pops nevű ló úgy nyert, hogy 1/8 volt odds on. Valaki 350 fontot tett rá 50 font nyereményért (akkor még 1/7 lehetett). Más 100-ért 800-at stb. Fanatikus favoritjátszók. És hát ha van erre ennyijük!
Damier Blanc 5/4 volt, és „Dömié”, Főmedvém lova, Dömötöré. Nyert is, játszottam is. Pénzözön volt rajta! Ahhoz képest csak 3/4 hosszal verte a Happy Horse-t. Őt is lehagyták az utolsó két akadály közt, akkor rákapcsolt, vezetett, kibírta. Hát… Kétezrekkel nyesték meg, ilyesmi. Tíz sor a pénzlistája. De még a 12/1-es Mr. Matt is vitt 500-at (5000 font reményében) valakinek, és Manhattan Boy meg Nick the Dreamer szintén meg volt pakolva „egy egész picit”.
Nottingham „az én Seonom” győzelmét hozta. Mit szálltam le róla! (7/1 volt. Gyanús, hogy ez már Skóciában volt.) Favoritként nyert Dunwoodyval Cyborgo, hát persze. Sherlock Holmes (a mesterdetektív) könyvbéli ellenfelét, Moriartyt játszottam, a neve miatt is favorit lehetett. Sajnos, egy 25/1-es Scarba nevű ló nyert. Ilyenkor a versenybíróság azért megkérdi a trénert, honnét ez a nagy javulás. Na, persze. Ritka, hogy valakit elmeszelnek végül.
S itt egy ritka „induló-ár”: Christmas Gorse: 21/20! Ezt meg hogyan hozták ki, miért csinálták? Vízentúli „starting price”.
146De mit látok!
Ah, evidenciatörténeteim!
Egy Very Evident nevű ló nyert, 4/1 favorit volt, és én játszottam is! Hála az égnek, volt legalább ennyi bátorságom. (Végig reszkettem. Két akadállyal a cél előtt mindent tisztázott azonban.) s nyert Ali’s Alibi (ő sokáig megbízható ló maradt, egy éven át). 4/6-os favoritot vert itt a maga 3/1-ével!
Nem zártam rossz napot.
Ez az idők mélyének regénye, alcíme is Doderertől, „A Strudlhof-lépcső”-ből, igen: und das Schöne zeigt die kleinste Dauer; ezt én így fordítottam, Arany János nélkül nem ment volna, az idők igazi mélyének egy nagy költője nélkül: „és a Szép mintha csak futna innen”. Istenem, itt látom, a drága One Man az első jelentős versenyét nyeri, mindjárt szó lesz róla; St. Mellion Fairway (az 1998-as Aintreen, Grand National, titkos tippem, csak nem éreztem olyat, hogy győz is majd, hát negyedik lett, de még rendes kis pénzt hozott volna a totón), ő is feltűnik; itt van halott madaraimat idéző nevével Sir Norman Holt, mennyit vacakoltam azzal is mindig: játsszam, ne játsszam… na igen, hol kell, hol nem, ez hol összejön, hol nem jön… az idők mélyében nézem most e sok igent és nemet. One Mant még Doughty vitte, aztán vette át Dunwoody, és… és… és. A szomszédbéli kedves-kedves ember lábát le fogják vágni, hallom. Rossz lóra tett, maga is tudja már, cukros is, vigyázni kellett volna, nem bízni abban, hogy „ezen a sérült lábon járni lehet”, nagyon mozgékony volt, ha kétszer kellett leszaladni valahová egy nap, háromszor szaladt le… rossz lóra tett a kórházzal, mely mellett kitartott, mert „elígérkezett annak a sebésznek”, röhej. Mit érez a zsoké, B. H., aki alatt One Man végül meghalt 1998 áprilisában? Hát nem lennék a helyében, felelem feleségemnek. Nem tehet róla, persze, mégis azt érzi, úgy néznek rá, ő volt az, aki… s mit érez a sebész? Nem sokat, felelem. Tanúk nélkül csinálta, bizonyíthatatlan, sok pont147ból áll össze az a görbe egyenes, amelynek mentén a dolgok elszúródnak.
Hogy végképp abbahagyom a cigarettát, ennek a kedves embernek, tragikus sorsának köszönhetem? Doderer regénye, hát nem furcsa – az idők még mélyesebb mélye! –, azzal kezdődik, hogy valakinek levágják a lábát. Ma Julius-Tandler-Platz az a hely Bécsben, ahol a villamos alá lépett egy hölgy, miközben nem messze onnét… de hagyjuk.
Nem messze onnét van egy lóiroda. De a bécsi lóirodák nem a londoni lóirodák, maradjunk ennyiben.
Érdekes nyelvfilozófiai és egyben tartalmi kérdés: ha én a Doderer sorát fordítottam úgy, ahogy fordítottam („futna”), az mondható erről, hogy lényegien hű. De ha fel akarom használni ekképp, alcímnek, talán elég, ha Doderert (akiért rajongok!) csak a könyv szövegében említem, hiszen az isten se ismerne az ő sorára az én soromból, tessék, most meg az a fénytörése a dolognak. Akkor hogyan van ez?
Van a kezemen a púp. Több dologból jött össze. A bal csuklómon, ugye, amiről már beszéltem: hogy „mint egy madártojás”. De hát operáltassam meg? Mondtam már: nem. Mégis, ha most belegondolok: mennyit erőltetem! Jó lóra tettem, úgy látszik. Mert ha nem nagyon erőltetem, inkább fáj. Ha mozog, ha él, nem tapad le a nem-tudom-miszalag, fogalmam sincs. Szóval, ívek százait gépeltem már vele így, még többet is. Viszont hát nem egy időzített bomba netán ez a csuklómban? Nem olyan, mint Kafka látomása, hogy egyszerre felszakad, és… Iszonyú, hagyjuk. A kafkai képet. Szerettem Kafkát fordítani. Ma is áll ez. Ott az a „szomszédfalus” írása, pár sor. Arról, hogy nagybátyja fél, nem elegendő egy emberi élet hossza se, hogy átérjen a szomszéd faluba. Most tegnap miféle telefonom volt?
Eleve sok minden esett tegnap délutánra; és esett, ömlött az eső is. (A kint ömlő esőben bent: rég megszáradt újságjaimból az emlékeimet szedem elő, magamat.) De ez a telefon: hogy miért nem megyek? Jó, hát most nem nagyon tu148dok menni. A jövő két hétben kétszer három program. Aztán: szeretek egészen korán délelőtt már végképp itthon lenni aznapra. Aztán: belül ez a szomszédfalus dolog van. Meg a tiszta tudatosság tudatának a tudata… lásd az indiai izé, filozófia. Nagy különbség, ha valaki olvas erről, s más, ha már harminc éve átélte, azután kénytelen volt gyakorlatibb életet folytatni, de most ez visszatér, ez az alap vízjel.
Desert Orchidnak és One Mannek volt valami közös alap vízjele. Igaz, a Dessie (Desert Orchid), akinek szobra Kemptonban áll, mint mondtam, nagyobb ló lett végül, volt rá módja, hogy az legyen, teljesen kibontakozzék, One Man nem tud Gold Cupot nyerni, nem olyan távbíró alkalmasint, mondták. Most már semmit se tud. Hosszanti csonttörés, kivégezték az akadály mögött. De erről sokkal-sokkal később.
Az idők mélyén One Man az én újságom lapján csak most indul tündökletes pályájának.
Hanem hát nem tudok én. Nem is szabad akarnom. Hogy. Találkozni. Elmegy vele a nap. Akkor nem szabadulok, akkor az van, hogy persze, nincs csodásabb egy emberi kapcsolatnál. Biztos. De nekem más a dolgom. Magamnak is mással tartozom. Távol inkább mindenkitől. Most amúgy is az idők mélyén járok. Jó lenne inkább, ha valami válasz jönne: ki mit szólt ehhez-ahhoz a könyvemhez. Nem nagyon jön válasz. „Találkozzunk…” – „Igyunk meg egy…” – „Csak dumáljunk…” – „Legyünk együtt…” Nekem azonban itt a Totyi, itt Az Idők Mélye, az esőből kiszáradt újságpapír. Angliába-szakadt unokabátyám a háború után egy jókora ládát hagyott hátra itt. Mi lehet benne? Pár hónap múlva apámék kinyitották a ládát: újságkivágások voltak benne.
Már-már irritáltan mondogatom, tényleg ingerült leszek a kérdéstől: „s Angliában nem keresel meg senkit? A… bácsit se? A…-t sem?” – Nem, nem érintkezem Angliában senkivel. Kenyeret köpködök, rossz kávét és vizet iszom. Sajnos-kérlekszépen-túl-sokat-cigarettáztam. Egyszer meg úgy bevodkáztam (a Mount Royal napjaiban, sőt, első nap, még pesti vodka volt az), hogy azt hittem, 149mindenütt „magasúton” visz a busz… ez egy kicsit túl sok magasút, mi van? Ja, emeletes buszon ültem a felső szinten. Ezeket a történeteket meséljem örökké?
Jó lenne, ha az emberek kicsit megkedvelnék ezt a könyvemet, mondom feleségemnek. Csodálatosan elkalandozgathatnék… az idők mélyein.
One Man, istenem, mondom újra. Egy Ember. Mentem Düsseldorfban, napfényes, de hűvös délután volt, mentem ki a grafenbergi pályára. Szép emlékeim fűződnek hozzá, na ja, elegyes emlékeim. Domicella akadályfutása. Meg ezek a dolgok. Lester Piggott ott volt aznap (rég), lebetlizett. Én meg fehérizzásig égtem a barátaimnál: fontoskodtam nekik (reménykedőn): „a nagy champion, a Piggott”. Már öregedett, egy nyavalyát nem gyártott Düsseldorfban. Igaz, később még nagy versenyeket nyert otthon, de hamarosan visszavonult.
Megyek a széles allén, ódon házak jobbra-balra, más hangulat, persze, mint hasonló rangú londoni utakon, mégis hasonló, a lényege épp az. (A történelemnek nem minden szakaszában!) Megyek a német allén, jön egy ember, csavarog. Tudom, mi lesz, mert cigarettám ég. Jön, kér. „Légy ember, adj neki”, mondom, és adok. Megy tovább. Felnézek az utcatáblára, hol is járok épp. A keresztutca neve Neanderthaler Strasse.
Neandervölgyi utca. Légy ember, ember, a Neandervölgyi utcában.
Viszem másoltatni a könyvhöz szükséges újságlapokat. Van egy rovat a Life-ban, melyik újság melyik lovat tartja úgynevezett „nap”-nak, vagyis aki a legesélyesebb aznap a győzelemre. Itt látom, a Birmingham Post szerint december 17-én Roc Color. (Egy francia ló. Néha rosszul írom a nevét: „Colour”. De Color.) Emlékszem erre a győzelmére. De nagyon kellett nekem! Első igazi nagy nyerésemet hozta. Jó, hát akkorra már jókora vesztésben voltam, ezzel a nyeréssel is csak szépítettem (de majdnem nullára). 1993. december 17-én volt ez.
150Ma korán felébredtem, fél négykor, nem tudtam elaludni, mert úgyis csak negyed ötig alhattam volna, itthon volt feleségem és kutyánk, nyugodt voltam, de már a könyvön járt az agyam. Nem az „eszem”; mindenem; és semmimmel – ha ez jól érthető – nem tudtam érdeklődni senki és semmi iránt. Mondom, ha ez jól érthető. Bár ez egyre inkább így van. Csak túl hosszú a nap. Belesuttyan, sőt, „bele is hiányzik” délután, egy-egy jobb meggyőződés elleni cigaretta. Alig eszem, de nem tudok fogyni.
(Emlékszünk? 1993/94-ben 58–59 kilósan éltem. Az az enyém, ami nem vagyok, amennyi. Minél kevesebb kilóval, „súllyal” vagyok jelen a világban, annál jobb. Stb.)
Átjött Totyi. Feleségem mondta, megy. Ide jött a fotelom karfájára. Megállt. Az egész élet úgy telik el, hogy összevissza beszélget az ember mindenkivel, a Szpéróékkal, a Szuszival egy szót soha nem beszélhetett. De hátha így a jobb? Így a jobb.
Egy könyv, hiába, hogy lókönyv, nem abból áll, hogy „akkor hát a lovak”. Jó, hát sokkal inkább elő kell fordulniok a lovaknak egy lovas könyvben, mint egyebütt. Egy ember élete történetesen lóban elbeszélve. De a könyv a tagolódásától lesz könyv, mégis attól, ahogy elemeit adagolod, a dolgok arányrendszerét megteremted, félmondatokat ismételsz ott, ahol kell.
Ha az úgynevezett életedben is így akarsz érintkezni, eleve így arányítva (ezzel próbálkozva, erre legalább vágyva), hálátlan dolgod lesz, sokan nem fognak kedvelni érte. Szeretnéd, ha azokkal, akik ezért nem fognak kedvelni, el se jutna idáig a dolog. Ne hívjon, ne erőltesse ezt annyira. Most ne. Most neked hadd ne kellene elmagyaráznod, belefáradásodig, hogy két levelet nem tudsz postára adni… hogy sokkal fontosabb, praktikus és becsületbéli helyeken „égsz” ezért, tartozol válaszokkal, döntésekkel etc. Mégis folyton ezt kell magyarázni.
Vannak viszont, akikkel olyan jól megy az érintkezés. Elmondod nekik például: ez a könyv egy ember élete lesz ezen a Földön, történetesen lóban elbeszélve. És a válasz151tól megnyugszol, a válasszal jól vagy, a nyomában. Tényleg valaminek a nyomában maradhatsz e dolog nyomán.
Kis ízelítő abból, milyen a Sporting Life eredményközlése:
6–10–12…………………………………….. | Dobbin | 1 |
SCOTTON BANKS (Ire), b g Le Moss Boherdeel by Boreen (Fr) (I Bray) 4–10–12…………. | Wyer | 2 |
SON OF IRIS, br g Strong Gale – Sprates Hill by Deep Run (M H G Systems Ltd) 5–10–12………………… | P Niven | 3 |
Kirkton Grey, 6–10–12, | B Storey | 3 |
Russian Castle (Ire), 4–10–12 | K Jones | 5 |
Paddy Morrissey, 6–10–12 | A Orkney | 6 |
Royal Surprise, 6–10–12 Miss | P Robson | 7 |
Howcleuch, 6–10–2 (5*) | F Perratt | pu |
Shawwell, 6–11–2 (3*) | D J Moffatt | pu |
4–6 | Scotton Banks: Opened 4–5, touched 10–11 (Evens in a place). Bets of an even L500 twice, L2,000–L2,200 twice, L1,000–L1,100 twice, L909–L1,000, L400–440, L4,000–L5,000, L800–L1,000, L400–L500, L800–L1,000 three times and L400–L550 three times, including office money | |
3 | Shawwel: Opened 9–4, touched 7–2 in places: Bets of L2,100–600, L1,400–L400 twice and L1,000–L400 twice. | |
9 | BELLS HILL LAD: Opened 10–1, touched 14–1. Bet of L5,000–L350. | |
10 | Kirkton Grey: Opened 8–1 | |
14 | Russian Castle: Opened 10–1 | |
14 | Son of Iris: Opened 10–1 | |
16 | Howcleuch: Opened 14–1 | |
33 | Paddy Morrissey | |
33 | Royal Surprise: Opened 25–1 | |
Bár a magyar kifejezéseket nem ismerem igazán (nem járok versenyre), gyönyörrel próbálom közvetíteni az alábbiakat:
2.10 – a verseny indításának időpontja
PHILIP WILSON… etc. – a verseny neve, „NATIONAL HUNT” – gátverseny (szigetországi)
4 évesek és idősebbek számára
díjösszegek – összesen – 1., 2., és 3. helyezett
táv: két mérföld és kb. hat és fél furlong, vagyis 3200 méter és kb. 1300 méter, azaz kb. 4500 m.
Győzött: BELLS HILL LAD
második: SCOTTON BANKS stb.
ch – a ló színe, g – herélt, igen sok gátló herélt, nem túlzottan alkalmasak a tenyésztésre
Buckskin (Fr) – a ló apja, francia
Laiton Peni – anyja
Vicces, angolul sire a ló-apa, dam a ló-anya (nem sir és dame)
Mrs. Kathryn Collins – a tulajdonos
A (Tony) Dobbin – a zsoké
1 – első stb.
6–10–12 hat éves, vitt 10 stone-t és 12 poundot
Non-runners: nem indultak…
9 FUTOTT, 2 óra 23-kor indultak ténylegesen
A győztest tenyésztette James…, Idomár: J. Barcley
Távok (befutás): nyakkal nyert Bells Hill Lad Scotton Banks előtt, aztán 30 (!) hossz volt Son of Iris előtt (kedvelt lovam; P. Niven kedvelt, most nem olyan nagy formában „ágáló”, skót zsokém)
Idő: 6 perc… stb.
Az angliai fogadási rendszerben van ún. totalizatőrfogadás (Németországban, Ausztriában, Franciaországban stb. túlnyomólag ez van), itt a közönség által feltett összegek kompjuteres számítással befolyásolják, mi a helyezésre, 153győzelemre, hármasbefutóra stb. kifizethető nyeremény. Anglia és Írország stb. ismeri a bukmékeres -hoz-hez-höz-fogadást, itt a 4/6 3 9 stb. számok azt jelentik:
1 fontra egy font hatodának négyszeresét kapom, ha a 4/6-os ló nyer,
3-szoros pénzt kapok (1 fontomra) pluszban, ha Shawwel nyer.
Itt nagy meglepetés született. Az úgynevezett odds on favorit (nem ad teljesen dupla, magyarul pari pénzt, ha nyer) veszített. Nyakhosszal. Nyert egy kilencszeres pluszpénzt fizető ló.
Nézzük meg, Scotton Banksben mennyire bíztak (egyszer én 7/2-es eséllyel nyertem rajta, és nagy bajból jöttem vissza, de Scotton Banks nem „a régi erő”): 4-5 nyitott, raktak rá pariba (even) 500 font reményében 500 fontot kétszer, aztán például 5000 fontot, remélve 4000 font nyereményt stb. Mindig elöl áll a remélt nyeremény, hátul a megtett pénz, ilyesmit, gondolom, telefonon raknak stb.
Nézzük, azért BELLS HILL LAD is bizalom tárgya volt: valaki(k) 350 fontot tettek rá, remélve (és meg is nyerve!!!) 5000 fontot. Gratulálok.
Nehéz megértetni bárkikkel bármit, akik másképp élnek, mint te. Talán a „Seon, Aragon Ayr” etc. arányrendszer se mond sokaknak semmit. Nem fogadják el, hogy ez egyébről is szól. Akkor mondaná ki, miről; akkor miért nem arról beszél? És megérkeztünk.
Én csak azt érzem, tovább tagozódik-tagolódik, aprózódik ma egyelőre mindenféle „csoportozat”. Belül fordulnak egymás ellen azok, akik nemrég egymás társai voltak még. Olyan sokat ér akkor az efféle társi viszony? Váltsátok le a Nyugatot! Váltottátok volna le a Keletet, mikor Kelet nagy volt a maga módján. Ne az legyen, hogy…
De ebbe hadd ne. Ebbe úgy bele itt ne. Mándy belemenne? Dehogy menne. Mándy a mozijaival, a színészek neveivel. Nem az lenne itt lóban?
154Semmi új, megint valami más. Ezért én akarjam leváltani Mándyt? Boldog vagyok, hogy élt ő egyáltalán valaha is ezen a világon. Meg a zsokék, a tulajdonosok, a trénerek vitái, a lószövetségeké, egyleteké, hivataloké, fórumoké. Megyek haza egy este, rendben a szénám, másnap utazom haza, kibukkanok egy mellékutcából, ott egy neon a magasban: Durrants! Mi ez? Aha, a Durrants Hotel. (A címet megmondom, ha kell, nincs kitalálva.) s mit tesz isten, ahogy át tudom élni a dolgokat, haraptam egy falat kenyeret, s egyből durrantottam. Annyira sovány voltam akkor, annyira megrázó élmény – és azonnaliság – volt a gyomromnak csak egy kiköpött falatból lemenő „izé valami” is, hogy egyből feleltem a világnak, történetesen a Durrants felszólításnak.
Mi a csodát beszélgessek akkor annyit mindenkivel? Mit töltsem az időmet? Vannak, akikkel meg tudom beszélni: ez a könyv arról van, hogy egy ember…
És nekem ezeknek az embereknek a társasága teljesen elegendő. Különben, ha csak kis erőm is van, magának a világnak felelgetek. Az író, rondán kifejezve, „erről szól”; az, hogy író, az erről kb.
És hát a Totyi miatt, ezt írtam fel ma hajnalban, egyebek között, a Totyi miatt én azt se tudom, hogyan bírom rávenni magam legközelebb, hogy akár csak Londonba is kimenjek.
Meg a repülőút. A metrózás ott. A szerencsétlenkedő, bár boldog téblábolás. A szeretett téglafalak közt a téblábolás. Le kell szoknom a perui omlettről, vissza kell térnem a sült krumplihoz, köpködőleg. Beckett Krappje és a banán.
Nevetséges mondások: na ja, te folyton változol, megint változtál, ezt nehéz követni. Azt mondom erre én (bár játszanám a lovat is mindig ilyen élesbe): nehéz követni? mit követtél te belőlem? dehogy kell belőlem neked vagy bárkinek bármit is követnie, követned, csak akkor? miről beszélünk? a magad elképzeléseiről? arról, hogy ezt így szokás? ha kicsit is akarom, ha cseppet is tisztességes va155gyok, hirtelen harminc közeli halottamra emlékezhetem: a Szuszi, a Totyi stb. is köztük lesz, ha nem én halok meg előbb; tényleg nem az a gyerek vagyok, aki elszakad, tessék, milyen hosszan hanyagoltam el ezeket az esőérdes újságlapokat, de most? mindenre sor kerül, kölcsönös a veszteség, persze, hogy néha csak „majd”; vagy azt mondja valaki: ha írod ezeket a dolgokat, tessék, magyarázd meg, mi az hogy „helyre”, „zíg” stb. Meg szoktam! És magam is nagyon egyszerűen élek, nem játszok odavissza „forecastokat”, kompjutereset vagy pályait, el se magyarázom, mi az. Nem nagyon bonyolítom, de ennyire bonyolult azért van az, hogy élni. Ennyire van az azért az.
Délutánra elkap a viszketés. Vörös csíkok a bőrön, lilás foltok, „hurkák”. Mi ez? Mióta van? Rég. Véresre vakartam egy időben a lábam. Hiánybetegség? Nem fertőzés. Nem a bor. Nem a cigaretta. Nem ezek hiánya. Nem a túlerőltetés. (Nem?) Ideg-alapon, hülye kifejezés. Lehet mégis az, már úgy bármit jelentsen is a dolog. Viszketek. Régen ezt a kifejezést nem is értettem. Mándy írta, Jékely (náluk olvastam, tőlük hallottam): viszketek tőle. Én szó szerint viszketek, csupa apró heg a bőröm mindenütt, nem nagyon látszik, mégis. Mitől? Kiktől? Csak úgy? Totyiék csípkedésétől is (a karomon).
Ezeket az újságokat a feleségem hozta. Nézem őket, azért olyan épek és szép tiszták, és azért nem nagyon emlékszem az eredményekre. Nem is voltam ott! Nem játszottam én ezeket a futamokat. De: nem olyan mégis, hogy mintha játszottam volna őket? Az a játszás, akkor és ott, ha levesszük belőle az őrületet, az izgalmat, a pénz apró vagy nagyobb kockázatát, azt, hogy ezzel kell mégis eltölteni a nap részét, ha ezt levesszük, most nem tehetek úgy, hogy „játszottam”? Ez már egy könyv, nemcsak, hogy nem lóverseny, de nem is az életem, az se már, ez ez az életem, nem az az életem. És az olvasónak valami harmadik.
Persze, nem csalunk, úgyis meghalunk, és vannak itt pompás cikkek, megörülök például rögtön az egyiknek. Hát erre most – hova lett? – csak nem eltűnt, hát…! Bolond vagyok kicsit, bódult, fáradt a friss alatt, mert tegnap döbbenten rájöttem, ma nekem valahová mennem kell délelőtt és kora délután, hogyan egyeztetem össze ezt más dolgokkal? Még jó, hogy beugrott, képes lettem volna nem elmenni.
Ma erre ébredek: tessék?? Ma menni – oda és oda? Csütörtökön! És ma szerda van. Eltűnt így az „őrült, kedves spanyol”-lal az újság. Meghalt, ha jól néztem, 84 évesen, ha jól írom, Albuquerque gróf, akinek leghőbb ambíciója az volt: lovagolhasson, amatőr létére, Aintreeben, spanyol grand a Grand Nationalen. Elérte, nem is fiatalon, a harmincon jól túl volt, mikor nekikezdett. Minden évben elindult, egy híján (akkor 8. lett? jól mondom?) mindig bukott a lova, szinte mindig összetörte magát (de hónapokra), mindig újra jött. A közönség rajongott érte; őrjöngve imádták Don Quijote-alakját stb. S ő is őrjöngött, mikor a Jockey Club megvonta az indulási engedélyét. Ötvenöt éves volt akkor. Hála istennek, utána még ilyen sokáig élt. Csak én ne, mondom néha, én ne éljek már/még ennyit. De meghalni is elég rémes lesz, ha… s stb.
Az újság eltűnt. Nem is értem. Hagyjuk.
Mit művelt megint One Man? „Ellopta a show-t”, tehát elsöprő fölénnyel nyert. Az idők mélyéhez hűnek kell lenni, nem hagyhatjuk One Mant egy későbbi, nem tudom én, lesz-e egyáltalán olvasója ennek itt, egy harmadik könyvre. Bár én most már – spanyol grand – végigmegyek ezen a lótörténeten. Máig. Mindentől függetlenül. Ezzel fogok foglalkozni. Végre ezt is megértem, hogy ilyesmi van velem.
Tegnap Ascotban, olvasom. A futam a Reynoldstown Novices’ Chase volt. Ámulatos, mesés, kirobbanó, döbbenetes. Ezek a jelzők röpködtek, az újság szerint. One Man, One Man, szegény drágánk.
157Ritkaság, írja Geoff Lester, a kolumnista, hogy egy ló „felkavarja vérünk”, One Man ilyen volt most.
Ötödször nyert „a seprűkön” (chase), holott nemrég csak egy megbízható hurdler volt. De meghalt a trénere, s Gordon Richards vette át (gondolom, nem a „Sir”, ez véletlen névazonosság) (olyan, mint ahogy Mülheimben van egy Las Vegas-Slenderella Rennen, mert egyszer egy fontos kancadíjat holtversenyben, eldönthetetlen célfotóval e két nagyszerű négylábú nyert meg.)
És tessék. One Man. Hagyom is. Rettentő erős mezőnyt vert meg. Képét is látom. De mintha ezt már mindmind megírtam volna.
Nem tudom, az időnek melyik rétegében járok. Lásd szerda, csütörtök.
1994. február 11-e viszont péntek volt, és nézek további nagy neveket a címoldalon. Mysilv emelkedik ki. De sokak kedvence volt ő is. (Emlékszünk: Cheltenham, Triumph Hurdle. Most ő a „nagyon megpakolt” favoritja.) Ez így megy. Évre év.
Már Cheltenhamre készülődnek.
Március közepére pislognak. De Aintree neve is megjelenik a főoldalon.
Csúnyább dolgok is vannak. Non-trier azt jelenti, egy ló, akivel a zsoké „meg se próbálta”. Az ilyesmi üldözendő. A fogadók becsapása ugyanis. Egy Jacqui Oliver nevű zsoké „nem volt éppen egy Albuquerque”, mert 500 font büntetést kapott ilyesmiért.
Randa látvány, főleg ha a te lovadról van szó (akit fogadtál).
Ó, a képek! Itt a Békaherceg, The Frog Prince. Van elég sok „békás” nevű ló, „herceges” még több. Lingfieldben, öröktalaj National Hunt, öt favorit győzött a hatból.
Valahogy Skóciában lehetek már, ez glasgow-i élmény, úgy emlékszem: Jodami nyert odaát ír földön, Leopardstownban. Látom, itt jön a később győztes, remek Large Action társaságában (Flakey Dove mellett) a tarkazsokés Oh So Risky is megint a Tote Gold Trophyban, jönnek le egy akadályról (hurdle), hála istennek, mind épen.
158Totyi nagyokat repül. Hirtelen elszánja magát, aztán zúg át a szoba légterén. Mindig megáll a szívem, neki ne menjen valaminek. „Az volt a legfontosabb” (ha igaz, ha nem, mondták One Man gazdái aztán), „hogy mindig hazajött aztán velünk”. Sírok.
A „Listed” Hennessy Cognac Gold Cupot (ennek ír változatát) nyerte a Jodami. És a Danoli nevű ló, akiért Írországban a templomban imádkoztak (fehér, ha jól tudom, szintén, s él, ez is jó, de kicsit lejjebb ment a csillaga, sebaj), a Danoli is győzött. Kedvelem a második helyen végzett Coq Hardi Affairt.
Hű, hány versenyszínhely volt megint! Newbury (jelentős pálya nem messze Londontól), Ayr, Catterick, Uttoxeter, Lingfield. Játszottam-e helyezésre Oh So Riskyt? (3,60 volt 1,10-re a totója!) Játszottam-e a győztes Very Evidentet? 11/2 volt. Busman volt a favorit, az a Busman, aki az idén, 1998-ban megmentett egyszer. Az idők, az idők forognak.
Icsi széncinegénk fenyőgallyai miatt (a kalitkában voltak neki ezek, feleségem építette neki a „ház” belvilágát) Pinecone Petert igen kedveltem. (Fenyő…) De Pineridge Ladre is gyakran figyeltem (ő, tudtommal, ma is sikló még). Scarfra kezdtem figyelni. Nyert. Lehet, hogy nem lesz stabil, gondoltam. De hogy játszottam-e? Favorit volt, 7/4.
Nyert megint Five To Seven, jaj. És – emlékszünk Spearing edzőre? Evening Falls! szép volt, ugye, a kihagyás ellenére? – Miss T. Spearing, a lánya vitte győzelemre Uttoxeterben az első futamban (Gulf Air Handicap Hurdle) Bickermant! Láttam a versenyt, Glasgow-ban, a buszpályaudvar közelében lévő irodán. Idegesen kirohangáltam a nagy térre sokszor. Fájó, én Andermattot fogadtam, a favoritot. Ilyenekre vagyok képes!
A dolog hevében, a „versenyhelyzetben”, a pénzzel stb.: az ember nem teljesen be- és az ügy nem igazán kiszámítható. A cselekvés; hogy az mi lesz. Jön zúgva és 159nyikorogva Totyi. Megyek el mindjárt. Berámolom őt a kalitkájába. Feleségem rengeteg finom zöldet adott neki.
Győzött, persze, Dunwoodyval a nyergében Sheer Ability. Meddig ível fel egy ilyen lópálya? Míg a handicapper markába nem kerül. Vagyis: megrakják a lovat annyi teherrel, hogy már nem bírhat nyerni, nem soká már. És forog tovább a mókuskerék.
Megtettem-e Dune Rivert? (Nem a Duna, de szép áthallás. Át fogok menni a Dunán, a Holdba. Emlékszünk: Moon Spin. Cigarettám nincs, hiányozni fog. Nem fog. Nem tudom.)
Milyen remek állapotban van ez az újság (1994. február 14.). Nyilván az irodait nézegettem.
Kérdezheti valaki: ha egy nap ilyen sok kedvenced fut, nem lehet megcsinálni, hogy szent elhatározással csak őket játszod?
Szerintem meg lehetne.
Miért nincs ez akkor szinte sosem?
Néha van.
Miért nem sokkal többször?
Nem tudom. Tényleg nem tudom. Itt a lényeg. „A könyv”.
„Egy Nemzeti-hős”, A National Hero a címe a Life cikkének, mellyel az állítólag 84 éves korában elhunyt Albuquerque grófra emlékezik. Az akadályzsokénak is túl magas termetű, ahhoz képest nagy súlyú férfiról azt mondja Toby Balding, a főrend végül sikeres (8. helyezett) lovának, Nereónak edzője: oroszlán bátorságú, kamikáze zsoké volt! A verseny csatolt kórházában évről évre kérdezgették: viszontlátjuk-e a grófot? Válltörés, csípőcsonttörés, lapockatörés, géppuskasorozatnyi bordatörés, csuklótörés, lábtörés, súlyos gerincsérülés, még ötféle törés, zúzódások: ez volt az összeg, mindegyik számos kiadásban. A kórházban szinte „várták”. Modora, humora beragyogta környezetét. Utolsó alkalommal nagy balszerencsével bukott (12 törés), utána „többet voltam eszméletlen Liver160poolban, mint ébren”; az Aintree Hospital NHS Trustben, jegyezzük fel (ahol „várták”). A gróffal az adatok sem stimmelnek a Life-ban. Ha 1994-ben 84 évesen halt meg, kérdezem feleségemet (s közben mutatom neki a mai lóversenyhitű angol kormány külügyminiszterének ugyanezen az oldalán lelhető képét – a szakíró Ian Carnaby kicsit megbírálta őt azért –, nézd, a Robin Cook felett se angyalszárnyon járt el az idő!), kérdezem tehát, hogyan lehet igaz az, hogy 1976 volt az utolsó év, mikor Albuquerque barátunk 58 (sic?) évesen az utolsó kísérletet tette szeretett Nereóján, hogy Grand National-helyezett legyen, netán győztes. Még az életrajzi adatait is összetörte szegény, mondom hát, nem bírták neki jól összeilleszteni.
De ennyi törés stb. sem vezetett amputációhoz, a Nagymester ép ésszel érte meg hajlott korát. Megyek le a lépcsőn, gondolkodom ezen. Meg One Manen, aki olyan „excentrikusan” ugrott néha, ez hozta vesztét is talán, ennyi még egy lónak is sok. Kicsit ferdén, átlósan szeretett olykor átmenni a nyírfaseprűzeten, „a magas vörösbarnán”. E pillanatban hatalmasat botlok egy lépcsőszegélyben. Ferdén áll meg a lábam a Londonban vett nagy fekete cipőben, melyet tornacipő-feltörte sarkam kímélésére hordok. Épp hogy meg tudom tartani az egyensúlyomat. Megyek, nagyon vigyázok. Hazaérve 1996-os újságra téved a tekintetem (mekkora halmok várnak feldolgozásra, kell-e az még itt bárkinek is?): „Külön Kategória a Mi Emberünk”. Hát persze, hogy One Man fehérlik ott, rajta a sárgazekés Richard Dunwoody.
Hogyan tovább? Február közepén vagyunk. Közeleg Cheltenham. Lassan ott kell járnom Skóciában; aztán Manchesteren át utazom a KLM és a United Kingdom társaságok járataival Dublinba. Manchesterben valami terrorista zűr volt, mindenkit szigorúan ellenőriznek, tekervényes utakon vezetnek járatomhoz. Lehangoló dolgok. Amikor a hamburgi derbyhétre mentem, az iraki válság utóhatásaként „gyáváskodtak” a cégek, és frankfurti 161átszállással jutottam fel északra, visszafelé münchenivel. Érdekes, hogy amikor utoljára jártam Münchenben, 1990 februárjában, még „nem volt meg a ló”. Hát nem is jártam a riemi galoppon, a dagifingi ügetőn. Később ez utóbbit párszor gyászos körülmények között láttam Kölnben, irodán, német közvetítőláncon.
Dublinban jó pár helyet végiglaktam. Első buszutam a reptérről ugyanazt a halk döbbenetet hozta, mint amit a város első látása aztán. Sosem felejtem el, feleségemmel, aki valamivel később szintén járt ott, emlegetjük is: az a piros ház a sarkon. Vadeperfagyi-színű. Lefelé kanyarodik az út a centrum felé. És ott a szállóm.
Nem is értem, hogyan volt ez: akkor nem jártam irodára. Pályára végképp nem. Fordítottam valamit buzgón, nem ittam, rettentően cigarettáztam. Egyszer megszólalt a füstjelző szirénája. A városukat nagyon imádó glasgowiaknál is csaknem kínos volt: nem iszom. Egri borral akartak megkínálni. Fura, a múzeumozásról meg ott szoktam le. Se a skót városok, se Dublin efféle kiállítószentélyeit nem láttam. Én, aki korábban naponta négyszer mentem múzeumba Münchenben; Párizsban – feleségemmel együtt – olyan múzeumokat fedeztünk fel (Marmottan: fantasztikus posztimpresszionista és impresszionista gyűjteménnyel, maga az épület is különleges, van ez a Ranelagh tér közelében, Auteuil alatt), amelyeket igen kevesen ismernek. Még a Montmartre kis emlékházában is kétszer jártam. Naponta „felszaladtam” a rue Mulleren a Sacré Coeurhöz, nem a templom, de a kilátás szépsége miatt (Utrillo; Van Gogh és de Staël háztetői stb.). Akkor a múzeumok hirtelen véget értek nekem.
Dublinban nyughatatlanul kerestem a jónál jobb lakást (messze az angliai alatti árkategóriában). Végül megleltem az eszményit. Tömérdekcsatornás tévé; dolgozhatom éjfélig etc. Utazgatni kezdtem. Így jártam kilenc pályán. Persze, Leopardstown volt az első. Yeats tornyáig kishelyiérdekűztem, onnét még jókora darab út a pálya, ráadásul alig találtam meg az odavezetőt. Annál szebb akkor 162egy ilyen (kicsit a düsseldorfi Grafenberget is idéző, csak hipermodern létesítményekkel övezett) pályára megérkezni. Hazamenni az alkonyatban, parányi nyereménnyel, gyáván, hallani kilométernyire is a megafonon át: nyert a lovad. Ott kellett volna maradni; mindegy.
Akkor már egy Szt. Péter templom közelében laktam, valami fantasztikus „visszakövetkeztető sakkfeladványkönyvet” bújtam, „Sherlock Holmes retrográd rejtélyei”, máig nem sikerült lefordíthatnom magyarra, nincs kiadó. Hm. Pedig valami elbájoló légkör árad a könyvből. Sherlock Holmes. Angol klubok. Kinézek egy nap az ablakon, mit látok. (Addig nem láttam a szememtől?) Sherlock Holmes Pub, szemközt. És Sir Peter Lelyvel (régi ismerősöm lehetett volna ez a ló, de őt se vettem észre addig) nyertem egy cidris versenyt. Kösz, Szt. Péter.
Ha most nem idézem sorra ír pályáimat (Galway, Tipperary, Mallow, Limerick, The Curragh, Navan, Punchestown, Roscommon), hát még eshet pár említés róluk a könyvben itt. Ami fontosabb: a Sir Peter Lely ló példája. Most, hogy végigveszem a Life példányait, látom: micsoda rendszer alakul (alakulhat; kinek-kinek nyilván más) a tömérdek adatból. Ahogy végig lehet követni, s talán a gyakorlati fogadás eredményességének javára is, egy-egy ló útját. Nem One Manre és hasonló nagyságokra gondolok, akiknél dupla vagy semmi az ügy. (Ha egymás ellen futnak, bármi lehet, elvben.) De…
…de hagyjuk. Már nem fáj, hogy abban az időben nem játszottam sokkal-sokkal jobban. Játszhattam volna.
Élveztem az ír pályákat. Átköltöztem Dublinból az ország szívébe, Roscommonba. Itt volt az, hogy szombat (ha igaz), a városkában rendezett évi 5–6 verseny (az 5–6 roscommoni versenynap) egyike. Baktatok ki Roscommonból (kb. 3500 lélek), nézem a birkákat (ír földön járunk), minden nagyon zöld. Arra van Galway, hallom (és látom) estente az elzötyörgő vonatot, madarak utolsó repüléseit, csönd lesz. Nézek ki igen rangos – szinte „dallasos” – vidéki kúriám, farmházam, pardon, szobám ab163lakán… de a roscommiaknál úgy lakhatsz, mintha ott élnél. Fuvaroznak ide-oda, ha ráérnek, meg egyáltalán.
(De fáj a bal kezemen a madártojás-púp! Most tényleg fáj.)
Itt volt, Roscommonban, hogy a kőkerítéses birkalegelő mellett is leltem tört virágot. Ez a kabalám. Vajvirág volt, vagy mi, még bimbós. Nedves papírzsebkendőbe csomagoltam, gondosan elgöngyöltem. Végignéztem a versenyt, voltak vagy 4500-an (jó vicc, nem?), a kis tribün kék-piros-fehér színei (ingek, trikók, kendők) Monet képeit idézték (utcák fellobogózva), a pálya volt inkább fakózöld-narancs-fehér (az ír nemzeti színek). És ment egy Finnegans Wake nevű ló, ha jól írom a nevét, és ő nagy győztes volt már többször, de azt éreztem, itt baj lesz vele, s lett is, helyezésre fogadtam, másodiknak érkezett, még nyertem valami 2 fontot, mentem haza. Szobámban előcsomagoltam a vajvirágot, úgy döntöttem, visszaviszem Dublinba, további jószerencse végett a Liffey folyóba dobom.
Mást akart a sors (és szeszélyem). Másnap reggelinél Margaréta Margarin feliratú dobozkák voltak a kosárban, hát jó, egy ilyet viszek a Liffeynek, virág = virág. Külön megindító volt nekem egy parányi véletlen még: tányéralátéteken madarak, igen, fényes kemény kartonlapokon. Például egy zöldike-pár. Ó, istenem, a mi Tili és Csucsu madarunk! El is meséltem háziasszonyomnak a történetüket. Háziasszonyom a „Tandori” névből azt értette, hogy én „Tom” vagyok, bár ez kicsit gyanús volt neki, feleségem enyhén csodálkozott viszont, amikor „Kedves Mr. Tchou” megszólítással érkezett lap. Tisztáztam magam: meséltem ott Csucsu történetét. Roscommonba feleségemet is várják. Csak hát amikor ő utazni fog, a Szuszi már nem él majd.
„Kutyaországba fogunk utazni”, mondja feleségem, „ott engem biztos nem raknak féléves karanténba, fél nap alatt elintézi a Szuszi, hogy kiengedjenek!”
Sokszor hagytam ki „szuszis” lovat is. Sushi Ezmegaz, Sue’s Champion stb.
164Finnegans Wake-kel sem sikerült jól összetalálkoznom. Nagy dilemma volt, ír földről Londonba visszatérve, őt játsszam-e, vagy az autóbuszom számát, igen, volt egy ló: „A 48-as”. Aztán kiderült, egyik se jó, egy esélytelen nyerte, egy „sötét” négylábú. Nagy érzékkel kiszúrtam azonban egy akkor (úgy nagyjából) először induló, debütáló lovat, Donna Violát. Helyezésre mertem csak játszani, de hamarosan kiderült: a maga nemében (szó szerint így) nagy ló lett belőle. Párizsban is nyert az Arc-hétvégén stb. Nem tudom, mi az, hogy „sosem felejtem el azt a…” Persze, hogy nem felejtem azt az alkonyt, ahogy e sikeres kis fogadás után a Bloomsburyben borzongva sétáltam, kenyeret köpködtem, kirakatokat nézegettem, nem tudtam magammal mit kezdeni. De az íze-szaga, „lelke”, izgalma-zamata rég a semmibe veszett. Olyasképp, ahogy egyszer a Son Of Sharp Shot nevű lóval jártam. (Mint Sagittarius: érdekelve voltam az Éleslövész Fiának dolgában.) Én azonban el akartam bliccelni azt a versenynapot. (Az ascoti nagyhét utolsó napja volt. Nem tudom, miért szabtam magamra ilyen penitenciákat néha, miért „kellett” megjátszanom a fakírt.) Bementem kotorászni egy leszállítottárú-könyvesboltba. Vettem egy Hamletet! Aztán bementem a legközelebbi irodára. Bíztam, vége a futamoknak. Az utolsót késve indították. S mit hallok: a (kétes) favorit Zaralaskát lehagyja Son Of Sharp Shot. Megint eltaláltam, ahogy mondják, szarva közt a tőgyét.
És erre a Son Of Sharp Shotra nekem rég föl kellett volna figyelnem, most látom a Life eredményoldalain, tudnom kellett volna legalább, hogy létezik! (Mint már mondtam…)
Az edinburghi fogadóirodákat eléggé szűknek találtam, de hát lehet, hogy épp a tágasabbakba nem jutottam el. Egy golfpálya mellett laktam, a „Királyszínház” közelében, igazán előkelő kis házban, de a színház utcája inkább volt koszos, királyiatlan átlagos; sok kis vegyesbolt, ilyesmi. Itt a Ladbrokesnál rögtön kerestem egy kutyán (!) egy jókora adagot, de hát mit kezdj ilyenkor, mihez 165kezdj? Még van négy napod Edinburgh-ben, nem ülhetsz rá a pénzre. Ugyanígy jártam első dublini „szeánszom” alkalmával a Ya Malak nevű sprinter révén. Azonnal nyertem vele, s mi legyen most? Bukdácsolások következtek; nem részletezem. Ez itt elegendő íz-szag az ottlétemről, még pár pályát, pár utcát említek, aztán hajrá, menjünk tovább a Life-on, jussunk el amilyen messze csak lehet, legalább 1994 nyaráig, akkor meglesz „lópályám” fele úgy-ahogy, s hátha ez a hullámzás az (a könyvé), ami az olvasót is így-úgy elragadja; jóllehet fogalmam sincs, mire viheti ez a könyv, kezdem úgy érezni, legföljebb „alapcsúcs” lehet, mint a – mondjuk – frissen bevezetett 100 méteres női gátfutásé volt hajdanán; az első verseny, amit ily jelleggel futottak, akkor a győztes egyben a rekorder, ha csak másnapig is.
Szóval, mint az Új Balaton mondja, ez olyan „fehér alagútban hosszú repülés”, ez, hogy könyvem írom így (s hogy így írom), és nem lehet leszállni, mert nem lehet megállni, nem lehet leszállnom, csak repülni lehet, csak repülni és várni.
Totyi miatt már az sincs, hogy várom az idei epsomi Derby idejét, az se lehet, hogy azt én olyan zavartalanul és jó szívvel várnám. Idén, mellesleg, fogalmam sincs, mi a leosztás, kik a nagy lovak és miért (és végül miért mégsem).
Ha megkérdem valakitől, jártál-e az írek nagy síkpályáján, ahol az ír Derbyt futják, az 1000 és 2000 Guineast, és ha nem autóval voltál, mi van, ugye, az a kritérium, mi olyan extra? Tudjuk, az, hogy a vasútállomás (két betoncsík a mezőségben) olyan „alacsony” szintű a vonat lépcsőjéhez képest, hogy toldalék-létrácskát tolnak oda a vasutasok… de hogy Tipperaryvel mi a helyzet, ott mi a különlegesség?
Ismerjük a nótát: „messze volt/van még Tipperary”? Hát persze. Dublinból vonatoztam oda. Még Pestről kivettem egy szobát Tipperaryben, egy elfogadható (árú) szállodában. Itt volt aztán az, hogy a hallban kit látok: na166gyobb csoport közepén Paul McCartneyt. Persze, csak valami hasonmását. Felmegyek, bekattintom a tévét: ott is ott a Paul McCartney, csak itt már az igazi. Egyébként esőben érkeztem meg Limerick-Junction állomásra, kicsit a világvége, elágazás (pl. Limerick felé). Tipperarybe csak nyáron közlekedik vonat. Hosszas keresgélés után egy atyafi a kocsijával bevitt a városba, négy kilométer. Tőle tudtam meg útközben, hogy Tipperary pályája karnyújtásnyira van Limerick-Junction állomástól. Ide kellett egy óra múlva visszataxiznom (az ír taxi! részlet egy legendás filmből), majd versenynap után kutyagolhattam szépen vissza. De láttam futni a 150/1 Blue Judge-t. Szó szerint elmondhattam, ráadásul: messze volt Tipperary!
167Nem szeretem az ilyen kifejezéseket, mint (a lófogadásbéli) „oda-vissza”, az emberek nagyjából egyebet se tudnak. Különben is, ez országonként változó fogalom (is). Az angliai (írországi?) CSF jelölés: Computer Straight Forecast, megmondod fixre az 1–2. lovat, jó sorrendben. A pályán DF van, ez a Dual Forecast ez (nagyjából) az oda-vissza, 1–2. ló, tetszőleges rendben.
De most az időről van szó, melynek egyik fele (a járás) ma ismét késő-őszies, májusban-júniusban! 1994-hez pedig mindjárt visszatérünk, de most az van, hogy… mi is?
Feljegyzek dolgokat, ehhez a könyvhöz, amelyekkel ma vagyok „így”. (Ma és mindörökké? Straight Forecast?)
És hogyan vagyunk azzal, hogy mondom, mondom „magamat”, mi is van (volt) velem: nem ugyanaz-e ez bárki másnak, mintha Dublin utcáit sorolom, meg hogy a Hollybank Roadról egy majdnem mindig zárva tartó kis vegyesbolt mellett kanyarodtam a Iona Crescentre, nyíltak valami lila fák, és egy lilazekés zsoké lova nyert („nekem”). Aztán, ha a Iona Roadról visszanézek, kolostor szürke tömbjét látom, ódon ír vidék a város szívében, nagy kövek, tömörség, mégis valami finom tagolással. A lófutamok tömörségében is ezeket a tagolásokat kell fölfedezned, hogy jól fogadj.
Sok múlik a „hangulaton”. Hogy a londoni Lennox Gardens folytatása, ahogy az Earl’s Court Roadhoz közeledik, ehhez az objektív-elég-rondasághoz ott, milyen sűrű kis kertek sora, házaké előreszökkenő teraszokkal. S hasonlít mindez a dublini Lindsay Roadhoz, ahogy valahogy ugyanígy éri el a Botanic Roadot, ez utóbbi sem hangulatos. Van egy fogadóiroda ott, kicsi, ahogy a legtöbb dublini, és keskeny patak folyik a híd alatt. Az iroda 168mellett rakodótérszerű zsákutcácska. Itt kotrod elő tízeseidet, vesztesz rendre. Míg végül kisüt a nap – a valóságban is, vegyes június-közepe van, Ascot nagyhete –, másnap jössz haza. Még két futam az élet. Egyikben megy Montjoy. Viszi T. Quinn, még mindig a kedvenced (ki tudja, miért). Montjoy később nagyszerű eredményeket (csaknem „nagy” eredményeket) ér el francia földön is, itt 4/1, netán 5/1, kicsit lejjebb megy. Megrakod. Szemközt a Mountjoy-börtön szürke tömbje, gyárkolostor. Szédülten állsz a patak hídján, most vagy soha. A nagyáruház neve Queensway. (Vagy valami más Queen…) Cigarettázol. Visszamégy az irodába. A hajrát látod. Repül Montjoy. Célfotó. Nyert, az lesz. Az lett. Megmenekültél. Nulla felett az erre szánható pénzed. Még elmafláskodsz egy futamot (utolsót), utána csak a napfény a tiéd, másod se lehet itt Dublinban, baktatsz a patak mentén, nézed a helybeliek életét. Nem tartozol sehova. Ismételgeted dolgaid.
Lemégy a fényes Fő utcába (mára borús lesz, mondják), téliesen vagy öltözve 27 fokban, elgyengülsz, cigarettát veszel. Nevetve mondod: már eldobtad az öngyújtódat is! Sose gyújtasz rá többé. Most vehetsz öngyújtót is. Érdekes, négy kocsmában is megkínálnak. De hárman cigarettát kérnek tőled. Iszkolsz haza.
Nem tudsz mit kezdeni magaddal délután, este tájt.
Feljegyzed: lófutamok: megszoktam, mindig komoly dolgok. Az életben is mindenről ezt hinném. Pedig…?
Feljegyzed: „Ismertettem-e (legalább valamelyest), hogy 1972-től feleségemmel 20 klubos házi ligánk van, francia kaszinó, és a liga a huszonvalahányadik tornánál tart, egy torna legalább három hónapi kártyázás, és hogy ez az, hogy egyebet se várok? Jöjjön el a játék órája. S hogy az 1976-ban indult másik ligában játszanak Ullsteinék, akik végre győztesek lehetnek? És hogy a gyerekkori és a későbbi medvék neve, meg a halott és a még élő madaraink neve ott van ezekben a klubokban? Mindig gondolunk rájuk, mindennap gondolkodunk rajtuk?”
169„Jó-e még egyedül, teljes csöndben (ha nyár elejétől sokszor így vagyok?), jó-e elutazni? Már egyik se jó, hová fog vezetni ez”, írod fel (írom fel).
S még: „Csodás arc, láb stb. egy verébé. Mi ez a mély vonzalmam irántuk? De más madarak iránt is. Honnan jön?”
„Rémes lesz, hogy tatarozás jön. Lehúzott redőnyök. Hogyan fogják kibírni?”
„Rendben, hogy 1978 után most, 1998-ban is, és akkor végképp, elutasítom a külföldi ösztöndíjat. De ha ők nem lesznek?”
Remélem, ez már nem lesz gond akkor, gondolom, ahogy „mégis-cigarettázom” a Fő utcán; legalább nem kell gondolkodnom, mondom valakinek, hát ez az, mondja, mint egy Camus-regényben, Tati-filmben, és hogy unalomból csinálja ő is, saját magát unja, nem is az, hogy unatkozik, de hogy unja saját magát. A futamok latolgatása megkönnyebbít? Kérdés.
„Különben meg a kötelességek vannak. Mintha a lóújságok feldolgozása is kötelességből történne.”
Aztán „elírom” előlük az itt még rendelkezésemre álló kevés helyet, és hiányozni fog az egész.
Nem baj, a „Vissza a sírból”-könyv azt jelenti, e pillanatban több, mint a fele előttem van még. Valami, ahol az (ez?) legalább még így van.
Nem is figyelsz, írtam fel, minden fontos futamra. Dublinban 1994-ben Cheltenhamet jórészt „kihagytam”. Latolgattam, nem mertem dönteni. Ez hol jó volt, hol nem. Aztán alkonyi utcákon mentem haza, szemét mindenütt, zártak épp az üzletek, kopott Ladbrokes-kirakatban krétával, tintával kiírva látom az eredményeket, hát nem mondom, volt pár meglepetés, Cheltenham ilyen. Nem jellemző, hogy Crystal Spiritoddal egyből eltalálod az elsőt.
Megyek az Abbey Streeten, a Henry és a Mary Streeten, párhuzamosan a Liffeyvel. Még jó, ha van valami dol170gom, fordítás vár szobámban (ahol „éjfélig dolgozhatom akár”). Ha nem?
Emlékszem, egyszer Dublinban volt ez, hogy egy Trans Siberian nevű ló győzelmét láttam. Később is futott, már nagy favorit volt. Akármit meg lehetett volna rá tenni mindkétszer. Nagyon gyáva voltam azokban az időkben. 1995 nyaráig. S nem azon múlt, hogy nem ittam, sovány voltam (csont és bőr).
Majd csak előkerül az az újság, kiderül belőle, hogyan volt, mikor a Dettorival az utolsó futamban egy eléggé jól fizető favoriton pont egyenlíthettem volna „aznapra”. Elmulasztottam. Most akkor azon a kis pénzen múlt „a valóság”? Vagy így is ugyanaz volt? De ha mindig ezt csinálnám? Nehéz kérdések. A végén nem lenne miből játszani.
Tudom-e, ahogy Mark Coton meghatározza, „mi célra” játszom? Már puszta időtöltésre nem. Meg merem-e, meg szabad-e, meg lehet-e célozni ezeket a célokat? Így mondom, szándékosan.
Dublin belvárosa. A Grafton Street mellett a Johnson Court, iroda a Duke Lane-en (ha nem tévedek). Árkádos üzletsorok, Anna Street, Anne’s Lane. Nagyanyámat Turfitt Annának hívták. („Benne a nevében a turf.”) Egyszer, talán Limerickben: „Most segíts, nagymama!” (Akivel 1944-ben víg lóversenyeztünk, aztán az aknatalálat nyomán átzúdult fejünk felett a fél ablak. És megúsztuk. Karácsonyfatüskékkel volt felszórva a játékpálya, hadd legyen zöld.)
Dublint elteszem későbbre. Őszi versenyek, ott. Limerickben egy Anusha nevű ló ment. Nyert, jó… de egy évre rá, akkor kellett volna megtenni. Egy nagy versenyben 25/1-gyel győzött. Ha akkor gondolok Turfitt Annára…!
Miért, akkor most mi lenne? Hát ez az, ami van itt: minden mégis oda-vissza van. Nincs „kompjuteres hajrácsak-előre”, az nincs.
171Keservesen írok meg „egy nyomorult levelet”. (Mert ezt írom. Én nem tudom kétféleképpen!!)
Pedig hamar illene válaszolnom az ösztöndíjas-meghívásra. Hogy mégsem. Nézem Totyit. Hogyan is hagyhatnám itt őt, akár három-három hétre is! Minek élek akkor?
Majd kimész, ha nagyon nem bírod, kimész tíz napra, mondja feleségem (hogy februárban, márciusban, mikor az ösztöndíj lenne). Öt napra, négy napra, mondom erre én, maximum hat napra. De azt se bírnám el, hogy „nagyvárostól 35 kilométerre”. Megrohadnék a természet lágy ölén. Ráadásul nem csupán az enyém lenne „a ház”, mások is laknának ott. Duma, köszöngetés minimum (tessék: oda-vissza, maximum-minimum), felesleges összeismerkedések. Na ja, akinek az ilyesmi nem felesleges, annak nagyon jó. Összejönni a nagyvárosban kiadókkal. Nem látom magam, mondom, ahogy naponta beutazom helyiérdekűvel. A levelet megírni, még ma reggel. Feladni.
Holnap (szombat) is van posta nyitva. A levelet legkésőbb holnap feladni.
Futamokat, ha megérzésed van, többnyire nem jó így halogatni. Bár egyszer megtörtént velem, hogy két hónap múlva kaptam el a kihagyott lovat. (Time Of Night.) Másik „Time”-ló egyszer egy őszi napon, hogy teljes volt a köd (leszállt a pályára hirtelen, abba is hagyták aznapra az egészet), az SIS-közvetítő azt mondja (hogy a lovak eltűnnek a tejfölszerű kanyarban): Halljunk valami jó viccet, everybody! A jó vicc az lett, hogy kilenc ló helyett nyolc fordult csak a célegyenesbe.
Hol a „Time”-nevű (Változnak Az Idők?) ló?
Nem jött. Holtan hevert a túlsó egyenesben.
Ismétléseim? Ahogy lónevek is visszatérnek?!
Vagy ahogy Rudi verébkénk lassan 13 éves lesz. Lehagyhatja a Samut. Rudi nevű lovakkal sosem volt nagy szerencsém. De Rudinak talán szerencséje volt Írországgal. Szent Patrick napja (az írek védszentje ő) a chelten172hami fesztivál környékére esik (időben). S Leopold Bloomnak (Ulysses) volt egy fiacskája, egy évet élt csak. A Rudy Bloom. Az ő kegyeikbe, irgalmukba ajánlottam 1994-ben a mi Rudinkat. Nem ismételhetem el elégszer.
1998-at írunk, Rudi 13 éves lesz, mondom.
De valami „ima” az is, fohász, ahogy az ember a Yeats tornyától, a Joyce akármijétől csak megy és megy, mint a clochard, nem adja fel, bár fogalma sincs erről a világról. Leopardstown. Megy, megleli. A toronyhoz képest leli meg. Villák mellett halad el. Krétai Tengerész. Anemóna. Bülbül Dromedár. Andalúzia. Limericki Látogatás. Akhilleusz Alkóvja. Caerleon. Ilyen nevek. Mindegyik háznak neve van, persze, miért is ne lenne. A városban benn bizonyos kordivat házainak ajtó-kapuja ékesre festve, mind más-más élénk színűre. És irigyek egymásra a tulajdonosok, ne lopja le az ő ötletét a szomszéd. Néha zsokézekék kékjére, zöldjére emlékeztem egy-egy szemben lévő kapuról. Kövessem a súgást?
Nevek Totyiéknak, Szusziéknak: Szpéró Kicsiny Sas, Sami Dakli Nem Lakli. Cinderella. Cindri Potty. Cindri Totty. Blódli Szuszi Dorka. Kulgunda. Drumbi. Muldi, Puldi, Glundi.
A Szuszi nevében az u és i hangok eszményi variációkat sugallnak. „Mindent”.
S bővítve: Nalguldi. Krumbi. Durumbi. Urdi-Burdi.
Vagy Uluru és Mtoto nevű „lovam” mintájára:
Néger Ulumbu. (Mert hogy a Szuszi fehér.)
Se vége, se hossza. Turdi. Elszabadulva: Kvartyi! (Szuszinak, ha a seggét püföli az ember barátságosan, ahogy fekszik lábadnál, míg ülsz a klotyón.) Megütni sosem tudnám a Szuszit. Iszonyatosan ugat, ha kell, ha nem. Addig jó, mondom feleségemnek.
Rossz lesz, ha ő Dublin térképét fogja tanulmányozni.
Umbri-Dumbri. Pulbundi.
173Lónevek is vannak ilyenek. Majd talán idézek hatvanat-hetvenet. Csak úgy. (Csak így.) (Egy szombat lovai.)
Volt Mallowban (szép kanyarral ível az út a vasúti átjáró alatt a pálya felé; maga a pálya: eléggé lerobbant épületek, hatalmas dimb-domb ovális, a háttérben gyár?) egy Dr. Leunt nevű ló. Október 6-a volt, netán 4-e? Apám születésnapja 5-e. Nem is. Ötödike volt, csak a Dr. Leunt neve előtt a 6-os állt, ez volt a „száma” a futamban a Dr. Leuntnak.
Olyan volt ez a név, mintha „Leutnant” lenne, hadnagy. Ráadásul doktor.
Ráadásul apám azért ment el önkéntesnek az I. világháborúba (Mackensen-offenzíva, vagy micsoda, Balkán), érettségi után, mert csak így tanulhatott tovább. Vizsgaidőben hazajött, vizsgázott. Vele voltak a könyvei a Balkánon. Két sortűz, három „komitácsi” (orvlövész) „leszerelése”, tiszti kaszinózás, lövetés és drótakadályvágatás stb. között bújta a jogot és az államtudományt.
Dr. Leunt. Gyáva voltam megjátszani. Ekkorát nyert…! Később szerettem volna, de sose kaptam el úgy, hogy jelentős esély(e) lett volna.
Főleg a handicap-lovak neve előtt igen változatos számok tarkállanak 0 és 9 között, ezek jelzik, mik voltak a helyezések (győzelmek).
Ha egy handicap-ló évente huszonháromszor-harmincszor fut, aztán 2–3 alkalommal nyer, az már igen jó. De nem neked. Ezt találd fel! Kétszáz négylábút „kavarnak” futamokká így. Mit tehetsz? Vannak (a szakírók közt is), akik E-F-G osztályú versenyeket nem is játszanak. D-ben indulnak többnyire a nyeretlenek, akik akkor ígéretek még. Az újság (és „a piac”, értsd: hogyan alakulnak „az árak” közvetlenül a verseny előtt) jelentős tájékoztatást nyújt az eligazodáshoz.
Ne úgy vedd, hogy a Life, mondjuk, hét futamból öt lovat tévesen ajánl. De bedob kettőt, az egyik – mondjuk – 8/1 esély, és ezzel már nyert ügyed van; legalábbis az nincs, hogy sötétben, vaksötétben kellene tapogatóznod.
174A Life-ra vagyok utalva: Carter, Delamerre, Carnaby, Winstanley barátainkra, meg társaikra. Vagy a Racing Postra. Ez van.
Nincs. Ez sincs. A lóból nincs visszatérés. Ahonnét nincs, az akkor nincs is. Annyira nagyon van. Valahogyan.
Olyan „valahogy” a ló, amire nincs emilyen „hogy”. Hogy visszatérés lenne belőle.
Nem tudsz senkivel semmit, hogy az ne ez lenne:
„Már megvolt ez.”
Ez már csak másodszor lehet. Akkor meg minek? Próbálkozás. Kétféleképp. Hátha te olyan rendkívüli vagy, hogy mégis jó így. Kettő: hátha ilyen az élet. Hogy ismételten végigsimogatsz valamit, valakit.
Valamit: azt még inkább. Egy füves térségen végighúzod a kezed. De ha nem azért vonod át kezed egy homlokon, mert lázrózsás, kérlek, bízd másra az érintést. Ha nem veled kezdődött az egész. Nem az, hogy „fizikailag” veled kezdődött. De ha te úgy hiheted: valami innen azért kezdődik. Más az, beverni egy üveg dugóját az Ormonde Streeten, egy platán alatt, egy lépcsőn, a járda szélén, az csak egy bor dugója. De mást én így nem tudnék a ló után csinálni. Ott mindig új futam jön. Soha Még. Nem a Soha Már. Így ismételgetsz, ismétlődsz. „Hullámzik az élet!”
Sir Norman Holt egy deres februári napon. Vagy ahogy Arc Bright, Arctic Guest lemaradt.
Egy érdektelen kis nap is csak az és semmi más. Pedig vacak. Mi meg nagyszerűek vagyunk, persze, de a lehetőségeink azonnal blokkolva vannak. Két értelemben.
Ez mind, amit tehetünk egymással, egy blokkoló gépben benne van (lesz). Meg nem is lehet a maximális igény jegyében. Ezt hozza a ló.
Ha most az 1994-es ír és angol 1000 és 2000 Guineas eredményei csak összefoglalólag kerülnek is ide, tragédia már nem történhet. Nincs az, nem lehet (ilyen hirtelen), hogy valaki végigkövetni akarja (vágyja) az idényeket. 175De itt él (valahol él), egy városban, érdekes neki, talán, ha arról hall: hogyan lehet egy délután, ha nem muszáj, bár nem muszáj, igen, lemenni „egy város utcáira”, miért… merre… mit tenni ott… mit nem holnapra halasztani… milyen lesz az stb. A lóval ez nagyon van „ott”: valahogy elhelyezkedsz vacak szobádban, ahol éjszaka fel fogsz ébredni teljes közönnyel (így élsz), értsd, fogalmad sincs először, mi is volt tegnap: vesztettem… teljes közöny… másnap… nyertem, jó ég… én nyertem. Mennyit vesztettem? Számoljuk le. Nem veszélyes. Nyertem. Nézzünk oda. De ami igazán van: hogyan vágsz neki a délutáni időnek. Hogyan bírod ki, míg a versenyek kezdődnek.
Mekkora gazdagság az, hogy esetleg csak
a vizet nézed,
a virágokat,
bort veszel,
cigarettát,
semmit se teszel,
csak leülsz a lonc alá a Hamilton Terrace első padján, az Aberdeen Street sarkán, és mindegy, a költő által elnevezett csatorna felől jössz, vagy az arab szegénynegyed irányából. Ül, komor alak, az a valaki, aki vagy, valahogy bírja a versenynap kezdetéig. Aztán… előtte, utána: mint fentebb. Minél alantabb ez akkor? Ugye?
1991-ben a hamburgi BMW Derbyre, meg egyáltalán, a német lószíntérre úgy jutottam el, hogy csak úgy egyszerűen. Nekiláttam. Telefonokkal. Levelekkel. Szereztem Kölnben Johanna Betz irodájából egy angol–francia–német versenyfüzetet, éves program. De a pályákon (Mülheimben?) vételezhető „zöld” is sok hasznos adattal szolgált. Galopptermine (zöld színben), az egyletek telefonszámaival, címeivel. Felhívtam Hamburgot. Van egy szálláslehetőség, olcsó, a város szélén, Rehwinkel, kertnegyed. Ott laktam végül. Segédidomár lakott a másik szobában, a lószemélyzet (lovászok, lovásznők) sokszor a pályák rideg helyiségeiben, a tribünön, betonon alszik. Tiszta szakszer176vezeti tárgyalmány volt egy-egy vacsora a magyar származású segédidomárral (és a családdal; zavart is, jó is volt a család jelenléte, az apa utazó ügynök, éjjel hazaért, ruháját nem túl németesen az ajtóm elé hajigálta, ment le a bombabiztos pincébe, ahol vegyészkedett – fel ne robbanjunk! –, vitorlásalkatrészeket barkácsolt). S hogy a zsokék legtöbbször az utolsó pillanatban ismerkednek csak a lóval. Hát nem tudom. Tény, hogy Mülheimben is ilyen „odatelefonálás” révén szereztem hölderlini toronyszobámat, egy szépségesen ódon villaszállodában (klasszikus fogadóban?) a pálya mellett közvetlenül. Akazienallee. Ezért volt nagy súgás az Accaccia nevű ló. S fájó, hogy kihagytam. Ahogy a Lizzicát is. Alíz. De pl. már 1991-ben olyan nyereménnyel utaztam át Baden-Badenba, ahol elvesztettem, persze, olyannal, ami Angliában „haladottabb” éveimben se jött be az első négy-öt nap alatt soha. Anglia, talán mert a fontot szentül tisztelem, a két-három alapegységes nyeremények hazája volt nekem (soká, soká).
De a Life-fal már 1994 Cheltenhamjénél járunk. Ez lesz „az” a Fesztivál, melyet ír földről élek végig, s nagyon sok futamát kihagyom.
Kik voltak a nagy lovak? Még Waterloo Boy, már Viking Flak… pardon, benne voltam a „németben”, Flagship. Docklands Express. Persze, Kadastrof! Ő 1998-ig elkísért engem, fura versenyekkel. Mysilv volt nekem a Daily Express Triumph Hurdle (ld. az előző évben Crystal Spirit!), Avro Anson, Balasani (egy kedves kollégám nevére hasonlít ez, kellett volna játszanom, emlékszem, nyert; arra is emlékszem, mennyire kínálgatták őt a leopardstowni pályabukmékerek – lehetett fogadni náluk Cheltenhamre, naná! –, aztán ráfáztak; ha jól emlékszem, Mysilvvel is). A Grade 3 County Handicap Hurdle-re, persze, bonyolult volt fogadni, nagy nyeremények ígérkeztek: talán Judicial Field és Riva volt 9/1-gyel a legesélyesebb.
Arcot nem indult.
Arcotot én nagyon szerettem.
Aztán, egy évre rá, valahogy úgy, talán, Arcot volt az, aki Declan Murphyvel bukott. És helyben meghalt, Ott 177láttuk a képernyőn, szörnyethal az Arcot. És a Declan is majdnem.
De mi volt 1994. március 16-án (italelhagyó napom, de Staël öngyilkosságának napja, a festő, védőszentemé, Samu érkezésének „első” napja stb.).
A Sun Alliance Novices’ Hurdle Grade 1, természetesen, Danolié lett (jól imádkoztak érte Írországban).
A Coq Hardi Affairnek is lett egy negyedik helye, fogadási szempontból nem ért semmit.
7/4 volt a Danoli, akik 20 000-rel, 10 000-rel, 4 és 2 ezrekkel bíztak benne, szépen kaszáltak, nem mondom.
Nagy verseny (de mekkora) a Queen Mother Champion Chase Grade 1. Nyerte, szintén „persze”, a Viking. Mögötte Travado lett a második (ő Exeterben volt sorozatnyerő, épp elkaptam nagy térképtelen gyaloglásom 4 órája után, 10 fontra 1 fontot nyertem!), Deep Sensation, Deelan Murphy kedves lova (vele) harmadik.
Bukott Remittance Man, a 11/4 favorit (Mick Fitzgeralddal), 4/1-ről nyert (Adrian Maguire-rel) Viking Flagship. Maguire-nek talán az utolsó olyan Cheltenhamje volt ez, sokáig, melyet nem tévén nézett (vagy tribünről), enyhén szólva is összetörve.
Persze, továbbra is, a harmadik futamot egy 11/1-es ló nyerte, Time For A Run. Az 5/1-es Viardot negyedik lett csak.
Lemaradt viszont One Man! Még N. Doughty vitte. Innen vette át, azt hiszem, Dunwoody (Vagy Tony Dobbin? ez a „Vissza a sírból” lapjain majd kiderül).
Cheltenham a „Man”-nek nem volt valami nagy helye.
Mígnem 1998-ban megnyerte, azt hiszem, a Queen Mother Championt. Itt most Peter Nivennel, kedvenc skót zsokémmal nyert a Monsieur Le Cure!
Dublin belvárosában láttam, ahogy Elfast győz az „én” Dublin Flyerem előtt, iszonyú hajrában. Valaki az Elfaston 5000-rel 40 000 fontot nyert!
Az utolsó versenyt a két favorit helyes sorrendben hozta, C. Swannal a nyergében Mucklemeg etc.
178Itt is futott az a St. Mellion Fairway, akivel 1998-ban Aintree pályáján „találkoztam”.
Az évek mélyei…
Fogadás előtt (versenynap délelőttjén) nekem kicsit idegesítő a szaklapok pletykabősége, találgatósdija; ám sok évre rá valami tünemény gazdagságnak érzem a hajdani „dumát”, vakert. Kár, hogy nem tallózhatunk a cikkek közt.
A The Fellow napja jött el. Már nem nagyon hittek benne. Két favoritveresége után. S akkor tessék. Kékfoltos, ázott újságpéldány, Adam Kondrat épp előzi lovával Jodamit (aki becsülettel helytállt).
Gyönyörű a Kondrat zekéjének meggypiros-féle színe, a Moratalla-szín.
És a The Fellow! Sokan könnyeztünk. S jó, hogy ő tényleg ma is él (gondolom). Magánlóként, Franciaországban, odahaza. A sikert Alastair Down méltatta, nagy Life-os író.
Myslivról úgy írtak, győzelme után, hogy „millióból ha egy”!
Dizzy (Tony Dobbinnal) 12/1-ről nyert versenyt 16/1, 16/1 és 25/1 sorozat előtt, szép kis meglepetések. (County Handicap Hurdle.)
Magam rendkívül passzívan viselkedtem most is. Alig nyilvánítottam (fogadócetlin) „véleményt”.
Mysilv (2/1) mögött Kadastrof ötödik lett.
De hol van ma már Mysliv? Nem tudom. Él? Megsérült? Eltűnt (a számomra). Kadastrof ma is van.
Balasani favoritgyőzelme (igaz, Seekin Cash-sel együtt állt 9/2-n, nem rossz pénz). Aztán (7/1 már csak a 6/4-es Jodani ellenében): a The Fellow diadala.
Végül, mintha Double Silk odds on 2/5 győzelmét már sokallták volna az égiek, egy 33/1-es győzelem következett, meg a Dizzyé. Szegény Arcot 12/1-gyel, közben ezrekkel, főleg 700–800-akkal megpakolva, nem volt sehol.
179Kétközéppontú volt ez a nap: Mysilv igazolt mindent, Kondrat számára pedig „édes volt a bosszú”, így Alastair Down.
A The Fellow esetleg a Grand Nationalen is megy! További szenzációk: indul a síkidény (a galopp) a füvön (Doncaster). Ezt Manchesterben volt szerencsém egy kicsit megnézhetni.
Fene tudja. Más években el-elkaptam egy-egy zaftosabb esélyt(elenséget), de a galoppnyitány csak ilyen: ne bízz. Semmit se tudhatsz. A kétévesek őszi versenyeit hasonlíthatnám ehhez a dologhoz. Jobb vigyázni.
Kezdődött a „gamble” (kockázatos, nagybani sok stb. fogadás) a The Fellow-ra.
Ez lett aztán Miinnehoma (és Dunwoody) Grand Nationalje. De az még messze van.
A galoppnyitány. Nézzük, futólag. Jellemző kép: a címoldalon egy „boxnyitást” látunk, szökkennek elő a lovak, a Life is jelképezni akarja, megkezdődött!
Évről-évre visszatérő trükk. De hát a dolgok is évről évre.
Dettori (de Jason Weaver is) „hajt” a championátusért (Pat Eddery ellenében). Itt volt év végén a nagy vita: igazságos-e, pláne a múltak rekordjával szemben, ha az egész évet (a homokpályás idényt is) számolják az összegezésnél. Ma már a homokpályás (öröktalaj) szezont nem számolják. Csak a zöld gyep számít. (Nehéz ügyek, nem?)
A ma uralkodó champion, Kieren Fallon azonban homokon is megy. Pat Eddery az életben soha! Dettori leszokott róla. Télen a nagy zsokék vagy a Bahamákon nyaralnak stb., vagy Keleten (Hong-Kong, Dubai, Japán etc.) dolgoznak.
Némelyikük tartósan ott is marad. Az én szegről-rokonom, Tandari János, a sokszoros skandináv champion, jócskán időzött Ázsiában. (Indiát se feledjük. De, gondolom, Macaóban is van ló.)
Ha valaki hitt Mysilvben (ez most egy javasolt „vázlat”: talán hogyan fogadhatunk sorozatot), Balasani mel180lett elfogult, s látja, a negyedik futamban odds on a Double Silk, a harmadik futamban kell meglepetést várnia. S a The Fellow itt valóban tányéron volt tálalva. Biztos, nem a Jodami lesz újra.
Biztos? De miért biztos? Hagyjuk is hát ezt.
Manchestert nem nagyon kedveltem. A közepes méretű városokkal nehezen vagyok meg. Köln (Hamburg?) stimmelt, München is (nagyjából). De Angliában ott van London; kisebb nagyvárosnak Edinburgh stb. Dublin külön eset. Meg hát különben is: ír hon.
Kinek írom én ezt a könyvet? Eléggé sok mindenből rakódik össze. Nem lesz ez baj? Közben (valami kiderülő szombat hajnal) Totyiék nagyban koncerteznek, főleg ha kimegyek inni egy kortyot. Kezd sok lenni a korty. Érzem a számon (!).
Nem inni. Nem dohányozni. Nem… Id. Artaud. Főleg fekvő testhelyzetben vannak „képzetek”. Nem enni, alig enni. Mit várnék még magamtól? Totyiékkal maradni. (Ugranak sorra az elutazások. Egyre inkább a terheiket érzem, a tehertételeiket… már soroltam ezt mind. Persze, „ott és akkor” elég jó. Egyszerű kis síknap, galopp a Freudenauban, Szemere urunk pályáján, a viktoriánus faépületecskék árnyékában, vagy mi, szép. Vagy egy német pálya. Még a közönséget is nagyon kedvelem ott. Teljes paletta, gyerekkocsikig, tacskókig, földön vonszolt micimackókig.)
Ó, istenem, egy kép a Life hátoldalán: Allinson’s Mate, jellegzetes fakó-sötétkék zubbony, piros csíkkal vállnál, a zsokén, fehér sipka, győz! „Tartja” Gallop To Gloryt. Hányszor nyert már nekem az Allinson’s! Nyert volna. Mert én…
El Nido, későbbi megmentőm, itt letette a garast. (Hogy így mondjam. Lindsay Charnockkal nyergében.) Egy hosszútávos ló, mint már mondtam. Can Can Charlie is jeleskedett. De ilyen nevekre nem lehet mindig adni.
Jó ég, az első galopp-napon Pay Hommage (mondtam már: Hommage című versem, 1960-as évek), Dettorival, 181nyer. Verik Innishovent és Desert Shotot a nevezetes Doncaster Mile-on/ban. Nézzük a versenyprogramot a könyv végén.
Volt egy csodás menekülés is, egy „csuklyás” ló ámokfutást művelt, csaknem összetörte magát. Emlékszem… iszonyú látvány volt. Star Performer volt az, a nevezetes Mary Revely lova.
Fura, nem lehetett panaszuk Doncasterben a favoritjátszóknak (én hülye!): nyert Run Softly, Surprise Guest, Mind Games. Jómagam biztos Hillzah-val próbálkoztam, Arkadyval. Lemaradtak.
Keep Me In Mind (Szpéró!), ha valaki a „Mind” szót vette vezércsillagul, nyert egy gátversenyt. A két „Mind”-os akárki nyereménnyel térhetett haza. (Ha mást nem követett el.)
Pay Hommage a múltból… Ilyenekért nem tetszett nekem, egyebek közt, Manchester.
Igyekeztem fegyelmezetten játszani, akkor már legalább.
Silány vigasz.
Érdekes, milyen passzív maradtam a Grand National dolgaiban is. (1994. április 9-én. Liverpoolt – Aintree – „a vízözön” fenyegette.)
Miinnehoma diadala nem nagyon érdekelt. Pedig hát ezzel jócskán igazságtalan vagyok akkor.
Közben mára klasszikusok – 1000 és 2000 Guineas – esélylatolgatásai folytak. A zseniálisnak kikiáltott francia Coup de Genie csillaga jött fel.
Folkestone füvén, javítottam a Life címoldalán, nem Darryll Holland nyert Rocky Two erőteljes rohama ellenére is, hanem Alan Munro.
Rocky Two nekem inkább olyan emlékem, hogy 10 fontra 1 font nyereséget ad a helyezésével. De hát itt most fontosabb dolgokról lesz még szó – egyelőre búcsúzóul.
182M = mérföld, kb. 1609 m
F = furlong, kb. 200 m
Grand Lodge és King’s Theatre. Mekkora nevek. Most dől el, április derekán, hogy a klasszikus 2000 Guineasben (az angol változat) az ír Mick Kinane viszi a Theatre-t. George Duffield az Unblest nevű lóval „horror” lovaglást produkált. (Duffield nagyszerű öregzsoké.) Annyiszor állították meg az Unblestet a verseny során, mint egy londoni taxit, írja a Life-ban Chris McGrath, így is épp csak hogy kikapott.
Bluegrass Prince nyer, visszatámad, megveri Selhurtsparkflyert és Canaska Dancert az Unbluest (ötödik lett) futamában. (European Free Handicap.)
Emlékszem, a Brunswick Terrace kis fogadóirodájában, tömérdek japán „társaságában”, helyi atyafiak közt stb. néztem ezt a versenyt.
Most már kevés szó eshet saját „alkotásaimról” e könyvben. Voltam „elöl” eleget, szeretnék egy kis matériát adni az olvasónak, a lóból, a javából.
Hát igen, ezek már Newmarket napjai. Megint.
Zafaaf nyer a csuda nevű Takreem előtt. (Egy D osztályú „maiden”, nyeretlenek verseny. Walter Swinburn a Zafaaf zsokéja.)
Jaj, olvasom, hogy a következő futamban kihagytam a harmadiknak érkező Celestial Keyt.
A feleségem fedezte föl ezt a Brunswick Terrace-t és a Safeway nevű csuda szupermarketet. És szintén ő javasolta, még év elején, játsszuk Airportot, mihelyt lehetőség nyílik rá. Én gyáva, csak helyezésre raktam Dettori lovát, s Airport fölénnyel győzött. Enyhe vigasz, hogy Icsi madarunk miatt Istinsaart helyre játszottam, s valóban be is jött harmadiknak.
2,20 és 2,40 1,10-re, 2-szer.
184Pontefractban egyik kedvenc „meredek-zsokém” vitte a 4/6-os Visto Si Stampit, s még „éngyávaságom” is rendesen mert pakolni rá, öt hosszal nyert a delikvens.
Whittle Woods Girlt, egy másik favoritot, szintén elkaptam; ez nem volt rossz nap.
Theatre: Az Első Felvonás.
E hangzatos cím állt másnapi Life-om címoldalán. Persze, King’s Theatre nyer lehelethosszal Colonel Collins előtt „a Craven”-ben (nagy 2000 Guineas főpróba). Éljen, éljen. Mert majomkodtam kicsit színpadon én is akkoriban, helyezésre meg mertem tenni a Theatre-t.
Itt tűnt fel egyik kedvenc lovam, Bulaxie (kancacsikó). Nagyot nyert nekem egy kényes fordulón (felfelé vagy lefelé ível pénzügyi karrierem, 30–40 fontos szinten, az volt a kérdés; Bulaxie nyergében Dettori ült).
A Multiyork Comfort Handicapben (én barom, nem játszottam!) Kadastrof (!!), nyergében Richard T. Quinnel (!!!) nyert Free Mover (Pat Eddery) ellen, kibírta a támadást.
Kadastrof! Újra síkon, hosszútávon.
A későbbi Derby-győztes Erhaab kikapott a Feilden Stakes (Listed) versenyben! Sebaj. Nem minden Derby-nyerő mellénye hófehér. (Erhaab egyébként fekete ló volt, s azt is sokat latolgatták (aztán, júniusban), „ördögló” nyer-e végre. Fekete szinte sosem nyert még Derbyt.
Igaz, Weigh Ancor volt a favorit, Erhaab csak „second favourite”, ha jól írom.
Kisebb pálya Ripon. De nagyon meredek hely. Nyert megint a Very Dicey, nyert (nekem) a Wild Rose Of York (York! és én), Green Crusader (zöldikéink miatt játszhattam volna, 9/1).
Golden Nashwan, Green Green Desert és Grand Lodge jócskán lemaradt King’s Theatre és Colonel Collins mögött. De hát ettől még nyílt versenynek ígérkezett továbbra is a 2000 Guineas.
Bulaxie másnap megnyerte a „Fred Darling”-ot (Newbury), s kezdték az 1000 Guineas esélyesének tekinteni. Iszonyú erőben volt a Bulaxie,
185Sajnos, szinte semmit sem fizetett.
Későbbi gátló „barátom”, Stash The Cash itt még síkon nyert, 7/1. Nyert egy Around The Horn nevű ló, ő is csakhamar gátakra ment át. Mindig nagy gondom volt vele: nyer? nem nyer?
Szombat volt. Versenyek ennyi helyen: Newbury, Thirsk, Bangor, Stratford, Warwick (az utóbbi három: gátversenyek), Ayr.
Gyönyörűen süt a nap (ma, úgynevezett névnapomon), s Totyiék, Rudival az élen (!) igencsak jókedvűek. A névnap stílszerűen a nevek jegyében alakul. Jószerén csak ennyi fér már ide 1994 májusáról (és vidéke). De még lesz pár érdekesség. Nekem a legfurcsább az, hogy mennyire a messze múltat hozzák már csak ezek a nevek. Mi magunk (kinek, kiknek) miként vagyunk?
Turtle Island csúszik! „Theatre” fogadói: túlsúlyban! (Life, 1994. április 25.) Még egy hét a 2000 Guineas?
Életemben az első ilyen.
Persze, hogy izgulok; persze, bénulok.
És két halott ló a Scottish Champion Hurdle-ben. Az egyik épp Dizzy! (Tony Dobbin lova.) A másik Baydon Star. A Life képén még vezet, szépen vesz egy akadályt. Simon Holt írja: „Hogy megláttam, Dizzy ott hever holtan, elöntötte szemem a könny…”
Kegyetlen lenne a lóipar?
Totyi repül. Neki ne menjen egyszer a szárnyával a szárnyas ajtónak…
C. Swan, aki 1998-ban egyik legszebb nyereményemet hozta (majd! „Vissza a sírból”), Ushers Islanddel hihetetlent nyert, olyan lovak ellen (gáton), mint Docklands Express stb.
Sandownban megint győz Pete Afrique!
(5/1 volt, a 6/4 favorit Mary Hinge ellenében.) Játszottam valamelyiküket is?
A 2–3–4 ezrekkel megrakott, végül második helyezett Bernard Sevent fogadtam volna 1 (egy) fonttal? Solo Prize ellenében?
186Ezek már pokol galopp szombatok, akadályos versenyekkel súlyosbítva.
Hagyjuk most, hogy egy ilyen mezőnyből (Tochenka, Comedy Road, Winabuck, Mr. Entertainer, Mander’s Way, Glove Puppet, Nougat Russe, Cock Sparrow – !!! –, Complete Optimist, az esélyek sorrendjében, 3/1-től 33/1-ig) ki nyert vajon, inkább nézzük egy aránylag átlagos későtavaszi szombat indulóinak teljes lajstromát.
Egy szombaton mennyi induló!
Abbotsham | .................................................... | 4.05 San |
Acerbus Dulcis | 2.30 Lei | |
Admiral Byng (Fr) | 8.00 Wor | |
Affordable | 8.00 Wor | |
Ahbejaybus (Ire) | 5.55 Mar | |
Ahsant Mtoto | 5.45 San | |
Alalja (Ire) | 4.00 Crg | |
Al Comiche (Ire) (3) | 2.10 Rip | |
Aljawab (USA) (2) | 5.45 San | |
All Gold Boy | 7.30 Wor | |
Anaxagoras | 5.00 Lei | |
Andrath (Ire) | 6.30 Wor | |
Angelo’s Double (Ire) | 5.00 Lei | |
Annie Kelly | 2.15 Mar | |
Annio Chilone | 4.05 San | |
Anorak (USA) | 3.45 Rip | |
Ansellman | 3.00 Lei | |
Anti Matter | 6.30 Wor | |
Antonin (Fr) (2) | 4.05 San | |
Aragon Mist | 8.00 Wor | |
Arasong | 2.10 Rip | |
Ardent Love (Ire) | 2.15 Mar | |
Argyle Cavalier (Ire) | 2.30 Lei | |
Arjuna | 5.30 Wor | |
Armateur (Fr) (3) | 5.30 Wor | |
Asdaf (USA) | 3.30 Lei | |
As Good As Gold | 7.30 Wor | |
Ashdren | 3.45 Rip | |
Ashgore | 3.00 Lei | |
Ashover | 5.00 Lei | |
Askern (2) | 4.45 Rip | |
Astings (Fr) (l) | 3.55 Mar | |
Astral Weeks (Ire) (2) | 3.30 Lei | |
Aughafatten Willie | 7.45 Hex | |
San = Sandown; Lei = Leicester; Wor = Worcester; Mar = Market Rasen; Crg = The Curragh; Rip = Ripon; Hex = Hexham. Vastag betű = nyert. Szám a ló neve mögött: helyezés. |
…és ilyen arányban Z-ig
187Nem is tudom, hol vannak a „súlypontok”. Az a legszebb, hogy ilyen hatalmas négylábú lényekről írhatok, ha csak elnagyolva is, mint Kings’s Theather, Las Meninas, Mehthaaf, Grand Lodge és a többiek, vagy hogy „ennyi minden van”.
Én lassan már rég nem „vagyok”. Csak amennyire és ahogy a Totyiékkal.
Hát milyen nagyok ők, akkor, ugye?!
Coup de Genie aggodalmakra ad okot! Így nyilatkozik François Boutin francia mesteridomár. Sérülés-féle.
Nyer a derék Yahoo a Dudley Cupban!
Jaj, Positivót (Poszi!) miért nem játszottam, ráadásul David Harrison vitte!
Turtle Island indulása a 2000 Guineasben: kétséges!
Our Rita lehet az első, aki Lincoln-győztesként Phakos óta (1938, születésem éve) dupláz az ascoti Insulpak Victoria Cuppal.
Miket tartanak itt nyilván, számon, hány szempont van (úgy egyáltalán a világon). Engem is érintett nemrég egy ilyen „dupla”, bármilyen mulatságos is, pont engem.
(„Szépirodalmi.”)
Fantasztikusan vad eredmények Bath-ban: 14/1 Lady Davenport (kedvencem, de…), 6/1 Random, s persze, Rocky Two ellen, 14/1 Mister Jolson. Sir Joey nem nyert, favorit vitte el a 4. futamot. Aztán Kissair is ilyen volt. De: Endless Light! 14/1! S éreztem, súgás nekem. (Szpéró, akit az Esthajnal fényében vélek látni. Csak helyezésre tettem. Az is 2,40 volt. T. Quinn.)
Nem akarom most már olyan gátlovakkal elkuszálni a „fonalat”, mint/hogy Weaver George. De ő engem – akkor 4 éves volt – máig „kísér”.
„Az 51 éves skót” (Willie Carson) „az 1000 Guineas megnyerésére készül Mehthaaffal.”
(Pár év múlva Carsont majdnem agyonrúgta egy kis handicap-versenyen egy ló. Utána visszavonult.)
Mehthaaf végül nem nyerte meg az angol 1000 Guineast. Las Meninas nyerte. De – élőben ott voltam, szín188hely The Curragh – Mehthaaf kicsit akadályozta Las Meninast az ír 1000 Guineas hajrájában. Ellenben mert senki még meg nem nyerte mindkét kancadíjat, nem akarhatták, hogy ez óvás révén történjék meg első ízben. Hagyták Mehthaaf győzelmét.
Az angol 2000 Guineas így zajlott:
miután Las Meninas (John Reid) orrhosszal verte – őrületes versenyben, célfotó után – a dubai Balanchine-t, Dettorival a nyeregben, és a francia Coup de Genie-t, s mellesleg a Madagans Pretty Polly Stakest, Class A (Listed)-t Wind In Her Hair nyerte…
De álljunk meg. Azaz álljon itt Brigadier Gerard származása. Pretty Pollyval „a végén”, az eredeteknél!
Mennyi szép régi név!
189 190Akkor az angol 2000 Guineasben Mark Johnston idomítottja, nyergében Jason Weaverrel, még csúcsformájában nyerte a versenyt, alig-orrhosszal, Mister Baileys a Dettori-vitte Grand Lodge előtt!
„Baileys the Classic Cream”. Célzás az italra.
A nagy versenynap eredményei:
Multiyork Culford Conditions Stakes Class C
1. Poltarf (Mick Kinane)
2. Overbury (Frankie Dettori)
3. Foil Stone (Bruce Raymond)
Hátha valakit érdekel mindez.
Mayer Parry Rated Stakes-Handicap Class B
1. Wainwright (Frankie Dettori)
...
3. Yawl (D. Holland)
Owen Brown Tents For Events Maiden Stakes Class D
1. Sri Pekan (T. Quinn)
...
Madagans 2000 Guineas Stakes Class A (Group 1)
1. Mister Baileys (J. Weaver)
2. Grand Lodge (Frankie Dettori)
3. Colonel Collins (J. Reid)
… (13.) King’s Theatre (Mick Kinane)
a távolságok: rövid fej, 3 hossz, 1/2 hossz, fej, fej, 1 3/4 hossz, fej, rövid fej, 3/4, nyak, nyak, nyak, rövid fej, nyak, fej, nyak, rövid fej, 3/4, rövid fej, nyak (fotó). A rövid fej: orr?
Magyarul én nem ismerem ezt.
Nem volt akármilyen verseny, ugye? Bezúdultak! Szorosan.
Fontos, hogy meggyőződésed legyen. „Hited”.
Ha nekem lett volna ezen a május elsején, Lochsongot (7/2) holtbizonyosan játszom. Társfavorit volt Tropicallel, de még Up And At’emen (2/1) is volt 20000 font reményében 1000 font, Stepanovon (16/1) 300, My-O-My-on 14 000 reményében 1000, Petulán 10 000-ért 700, Surprise Offeren 500 és 300 (12/1 és 20/1 közt mozgott), Matelot-n 4000-ért 440, 10 000-ért 1200, 5000-ért 600, Blyton 191Laden 4500-ért 500, 10 000-ért 1200 és négyszer 600 font feltéve (5000 reményében), meg még 4000-ért 500, ezek csak a Life által név nélkül közölt nagy fogadások.
„Nem lóverseny” jeligére Lochsong nyert!
Három hosszal.
Gyakorlatilag végig vezetve.
Lochsong…
Megint a „kis-japános” irodán, Brunswick Terrace, néztem a futamokat. Csak úgy. Nézgelődve.
Lassan itt a végére érünk.
Broadway Flyer, aki az én legkedvesebb versenyemet, a Chester Vase-t nyerte, a Derbynek jó esélyekkel néz elébe, olvasom.
8/1. Ennyit tesz a „Vase”. (Nekem 1997 végén még sokat hozott, áttételesen, Hong Kongból.) (De ez későbbi sztori.)
Május 2-án törte össze magát halálosan Arcot és csaknem halálosan Declan Murphy. S hogy hol? Haydockban. Lásd: ahol a luk támadt előző évben. Itt tartsunk szünetet.
Folytatás (tovább haladva, „haladóknak”): majd:
Vissza a sírból
(Friss földszagok)
Hol végzett King’s Theatre a Derbyben? (Epsom). És ha kanca nyerte az ír Derbyt? Mit hozott Ascot? Az őszi versenyek Newmarketben?
Hogyan van ez velem, velünk itt? A Nagy Koala Kártyabajnokság és a (Liverpool és Schalke 04 + Kaiserslautern szurkoló vagyok, de…) Manchester United pályája nyomán elnevezett másik liga, az Old Trafford? (Ahol Ullstein és Icsi 22 év után végre először nyer, talán!)
Mi a fontosabb nekem? Mire épül micsoda, vagy nincs is ilyen? Szpéróék azután kezdtek jönni, hogy „mint ha egy szív madár szilánkra” pattan szét, repül szét… egy szív, egy meg nem született valakié 1977…?
192Vagy a Nagy Koala Kártya (francia kaszinó) már 1972-ben elkezdődött, tehát a ló innen van? Kihelyezett „saját”? (A legsajátabb, legmagányosabb bajnokság, a legfontosabb – valahova máshová vetítve?) Nemes Nagy Ágnes: hogy végül semmi sem marad, csak az angyalok s a lovak? Totyi az angyalok vonulatát lebbenti?
Erre a következő kötetben kevés válasz adódik. Főleg a VERSENY lesz ott, amiről szó lesz. A kérdéseket ebben a könyvben hagytuk nyitva. De már együtt. Ti meg én. És ez is – egyáltalán. Már.
193Nekem ilyesmik lettek „a lóból”, egyebek között:
1993, Duisburg
Jártam ide-oda német versenyekre, a mülheimi
(mühlheimi?) Hölderlin-toronyban
laktam, olyan hideg
volt, hogy megértettem: „tollat fogni kezébe” nehéz,
fizikailag keserves lehet,
az utcán álltam meg-meg, hogy felfirkantsam soraimat
összevissza
Clyde Goddess: egy ló. Ayr: a Skót Nagy Nemzeti színhelye. Főmedvém: persze, Dömi. Emlékezetes versenynap 195volt, mikor Clyde Goddess és Drift Away (ha jól mondom) lemaradt „nekem”, de később, év múltán, törlesztették adósságaikat. A sapkaviselést ott kezdtem, főleg a duplasapkát, nem messze a „Kis Lugasos” fogadóirodától.
Albert Pálnak
Egy nyáron kint voltam Párizs Nagydíján. Ez a vers lett belőle:
Ma is ki a könnyem. S mit kihagytam akkor Párizsban!
197„Elment… a Samu Afrikába…”
Bois de Boulogne, Boulogne
Hány csodás, régi francia lónév lappang! Ez majd egy III. könyv tárgya lehet mind? Aligha már.
Végül egy vers regényem alakjaival „Enghien”-ből.
Megj. A három Worcaholic-utód közül egy: favorit volt. Nem nyert. Kettő nyert. Ha mindhármat megjátszom, szép pénz lett volna. (Egy ötlet, effélékre.)
199Jót aludtam este fél nyolctól hajnali fél háromig, aztán fél négyig, negyed ötig. (Ez utóbbi időpontokban a madárkák kajáját szedtem elő a jégről. Krumplit tettem oda főni. Fő táplálékuk, hizlal, sajnos. Kivéve Rudit. Remélem, Rudi élve éri meg a reggelt. Miért ne?)
Idegenben a szobák ridegek. Ma, például, fél hat után elkezdem csinálni ezt, pótlás még a könyvbe. A Brigadier győzelmeit kell bemásolnom, valamit Grundyról, talán másokról is (Affirmed? Secretariat?), meglátjuk. Miért? Ki tudja. A könyv arányait már érzem – és belefér ilyesmi. A Brigadier dolga meg az én dolgaim miatt kell. (Ebből sok minden elmarad.)
Közben odateszek zenét. Heavy metal. Most ez jön megint. Nagyon fáj, hogy Alíz és a Kis Légykapó halálakor ment sok metál. Megjegyzem, a londoni nagy metálvásárolgatások (Death metal is) akkor voltak, mikor leszállóba került a lójáték. Legyen valami érték a pénzemért, aztán átlagolunk.
Mehetek pl. választani, ma van a második forduló.
Na. Mim mindenem van itthon.
És itt vannak a Totyiék. Velük „mikróra” eltelik a nap. Bár néha itthagyom őket. Kimegyek a sírokhoz. Mégis lemegyek inni egyet, talán cigit is veszek. Enni nem eszem a városban, nem is találkozgatok. Nem szeretem, ha bárhová mennem kell, fix időpontra. Eleget ültem ahhoz, eleget ültem végig fix időket a gép mellett.
De manapság, mondom, bár nincs olyan munkám, hogy Goethe, Heine, Hölderlin, Schlegel, Schopenhauer, Edda-eposz, litván-eposz, a Szovjetunió népeinek költészete, Sevcsenko, Leszja Ukrajinka, Iszahakjan (nagyszerű, nem-szovjet költők), svájci költők, osztrák költők, ír 201költők, Trakl, Rilke, Kafka, Beckett, Sylvia Plath, Michael Krüger, A. Alvarez, Randall Jarrell, Wallace Stevens, Robinson Jeffers, Hart Crane, Salinger, Faulkner, Handke, Thomas Bernhard, Gert Jonke, Yvan Goll, Schwitters, Klee, Arp, Doderer, Musil, Karl Kraus stb., nincs semmi ilyesmi, hangsúly a semmin, ám erről később, mondom, de még ma is sokkal gazdagabb a napom, mint akár Londonban lehetne.
Csak ők nincsenek. A lovak.
Vannak ők. A madárkák.
(Nincsenek viszont a lovak.)
Ha valaki kérdi, mi mélyebb összefüggés van a lovak és a madarak között itt nekem, a Szpéró-Krieau fehérszárnyas dolgon messze túl: ez.
De itt nincs segítség.
Szól a Green Henry (Dada együttes). Van egy Green Henry nevű cipőm, ugye, vagy Henry The Hawk. Nyertem. Sok cipőmet hagytam már Londonban, hajléktalanoknak. De van egy cipőm, melyet a sok könyv miatt csaknem otthagytam 1988-ban, mégis elhoztam, és ez a cipő ma is cipő.
Most akkor nézzük: Deep Sleep. Hosszú Álom. Chandler. Hagyjuk. Egy ló. Meg kellene nézni, melyik. Az indiaiaknál ez a Nagy Cél. A mély álom, végül. Addig is: a tiszta tudatosság tudatának tudata, vagy mi. Én ezt pontosan értem, érzem… csak kicsit hosszú hozzá mindig egy teljes nap, valami linkebb dolog is kell az embernek, mint a tiszta tisztájának a tisztája, a tudat tudatának a tudata és nix.
Ld. Badenban a Rih-Nux-Muskola c. hármasbefutómat, tudjuk, életem egyetlen ilyenjét. Bár egy Ribhi nevű ló is jó volt hozzám egyszer. Ribhi, képzeljük el, Ribhi-Nyista-Olaszka (rizling értelemben) hármast. Vagy triót. Maradok Nyistánál és Olaszkánál, a többiek kíméljenek. Olaszkát (rizling) is elengedem.
Brigadier Gerard eredményei; a legfontosabbak: William Hill Middle Park Stakes (kétévesen, persze); 2000 Guineas (itt verte meg a későbbi Derby-győztes kis-nagy 202Mill Reefet, aki egy álom édes ló volt, utódait máig figyelembe veszem, naná! sajnos, kihagyásokkal; a Brigadier nem volt igazi 2400 méteres ló,Ja, ez azért nem egészen igaz: a Queen Elizabeth II. Stakes-t 2400 méteren, tehát a Derby-távon futják. Semmi se stimmel, de minden rendben van! bár nyert ilyesmit is, nem véletlen talán, hogy a szintén Derby-győztes Robertótól szenvedte el egyetlen vereségét, mint tudjuk), Sussex Stakes (nyárias versenyekről nem nagyon tudósíthatok ma sem, mert nyáron nem jártam angol földre), Eclipse Stakes, King George VI and Queen Elizabeth Stakes, Champion Stakes (kétszer), Queen Elizabeth II Stakes (kétszer), St. James’s Palace Stakes (Ascot, június), Prince of Wales’ Stakes. Négyéves kora után vonult vissza. Tenyésztői, akik valóban megálmodták őt, a Pretty Polly-vonalon, nem adták el a japán ajánlkozónak (már akkor indult ez a ma tomboló divat: Japánba!), a Brigadier velük élt, én nem tudom, de a tenyésztésben nem volt túl sikeres apamén.
Szpéró miatt (csillag) mindig kedves ős nekem a lovaknál a Star Appeal (sz. 1970). Nyert Eclipse-t, Arc de Triomphe-ot. Secretariat minden idők egyik legnagyobb Derby-győztese (Kentucky Derby), a Belmont Stakes-ben 31 hosszal száguldott „haza”. Megcsinálta az ún. Triple Crown-t, ez: Kentucky Derby (Churchill Downs), a Preakness Stakes-t (Pimlico), a Belmont Stakes-t (Belmont Park, mind USA). „Háromkoronás” még, 1946 és 1992 közt, tudomásom szerint: Assault (1946), Citation (1948), Secretariat 1973-ban gyártotta a dolgot, Seattle Slew (1977) és Affirmed (1978) és nix tovább.
Akit érdekel, utánanézhet Allez France és Dahlia (francia földön örök ellenfelek) küzdelmeinek.
Az ír földön tenyésztett Grundy sem volt akárki. Kicsit elhanyagolja őt az emlékezet, mert nem volt csúcs apamén. De angol Derby, ír Derby, ír 2000 Guineas, King George VI and… van a füle mögött.
203Flat (sík);
National Hunt (gát); Flat and National Hunt (a kettő)
a □ 4-es csatorna közvetítései
Érdekes, Brigadier Gerard is a Benson and Hedgesben kapott ki Robertótól, és Grundyt ebben szintén megverték: negyedik lett Dahlia, Card King (róla még nem volt szó) és Star Appeal mögött.
Azért ez nagy daráló, mi? És mindig teljesen egyénített ügy, közben! De mennyire.
Leszaladt a heavy-kazettám (nagyjából heavy). Ilyen bandákkal rajta:
Motörhead (Ace Of Spades, Speedfreak), Black Sabbath (Paranoid, Iron Man, Planet Caravan), UFO (Doctor, Doctor), Saxon (Wheels Of Steel), Tygers of Pan Tang (Straight As I Die), megint a Tygers-től az, hogy Euthanasia (az egyik legjobb dolog), az Angelwitch-től u. e. c. nóta, Magnum (Kingdom Of Madness, mint egy lónév), Girlschool (Hit And Run), Nazareth (Razamatazz), ugyancsak tőlük a Bad Bad Boy. Emlékszünk kedvenceim egyikére, kinek neve Sad Mad Bad? (Egy ló.)
205Hanem ahová visszateszem kazettáimat, ott egy nagy medve ül. Magamhoz szorítom ezt a nagyon nagy medvét, aki egy kis bohócsipkás medvét dédelget, melegít a plüss, ám hogy a Luso nevű nagy medve története micsoda is, csak a következő könyvben, e könyv befejezőjében fogom elmondani. Sokkal későbbi történet.
Talán úgy kell majd csinálnom, hogy az „én” lovaim 1997/98-ból egy kicsit legalább úgy „legyenek” Neked, olvasó, mint nekem a Star Appeal, a Seabird, a Brigadier, a Grundy, a Mill Reef, a Dahlia, a Lochsong és még sokan mások.
Ez maradjon a bűvszó: ami itt olvasható volt, úgy folytatódik, hogy
és még sok minden
és
még sokan mások.
De annak se vége, se hossza. Nézd, egy ábra mutatja ezt:
Örökké ez lobog.
Ez az Abszolút
Zászló-Start!
(Vagy leintés?)
És ebben a pillanatban…
Mikor is?
Már régóta fenyegetett. Sőt, már egy ideje így volt. Csak írtam ezt a könyvet.
De amikor pontot teszek a végére…
Húzom az időt, nagy csattanó lesz? Csak csattogások?
Hogyan is telt az utóbbi idő?
Meglepetésre, én, őstehetségtelenség, egy kissé úgy szélről-végről lóversenyes-is hangjátékkal megnyertem a Rádió 1997/98-as efféle versenyét. A hangjátékokét. Velem nyert a dramaturg, a rendező, a színész, a zenemester. Szép csapatmunka volt. Mint a lovaknál.
2061966-os „Junior” P. E. N.-díjam (London-Párizs) után, s hogy 1976-ban végre ki is utazhattunk ez ügyben; későbbi Graves-díjam, József Attila-díjam, párizsi Kassák-díjam, bécsi Művészetért és Írásért Keresztem, Déry-díjam, Füst Milán-díjam (színműért, ah!), Weöres Sándor-díjam, Getz-díjam (az 1993-as epsomi Derby után; a Weöres-díj „első, havas Auteuil-öm” előtt; semmit ki ne hagyjak, Soros-életműdíjam, ún. Babérkoszorúm (épp Alíz halálakor jött az értesítés), tehát mindezek után most megkaptam a Kossuth-díjat is; elvégeztem utolsó fordításaimat, amelyekkel meg voltam bízva (határidőre! a kifizetések aztán olyan szép szordínós lassúsággal esnek, de már türelmes vagyok, a kifizető hely becsületes), méghozzá iszonyú húzás-nyúzás után „lesprintelve”, majdnem ifjúságom iramában fordítva pár nap alatt a könyv zömét, a halálmenetet (Ausztriában és 1944/45-ben játszódott a könyv; legcsodásabb része az volt pl., ahogy ez a fogoly, egy orvos a lágerban összehevenyészett fém lapokkal operált, szögekkel, és társai, francia ellenállók, orvosok, azt mondták, majd a kongresszusra hozza el ezt a készletet… vagy hogy eztán hogyan bír majd más eszközökkel dolgozni? Id. Eliot, ha egyszer láttuk álmunkban a tenger alatti termet… megfulladunk, ha majd emberek hívogatnak; aztán mikor felszabadultak – szerencséjükre amerikaiak által –, ez a szegény föl akart mászni a fára, kukorékolni és ott aludni, eleve teljesen kibillent, mikor az éhségmenet utáni másik táborban munkanélküli lett, ott már nem lehetett, nem is kellett, nem volt miért, operálni, nem volt számára hely a gyengélkedő stábjában; az elmenekült táborőrség páncélszekrényében kuporgott, ilyesmi; csikkeket gyűjtött, bár halomra kapták az amcsi cigarettát, és amikor az oroszok Bécsben elkapták, „Malenki Robot”, sikerrel kihazudta magát, nem orvos ő stb., de ettől még fogoly maradt; mikor egy jószívű orosz hadnagy a Camelek ellenében hagyta kisuttyanni őt a szabadságba nyíló szobaajtón, hamarosan rájött hősünk, hogy vulkánfiber kofferét a „cellaszobában” feledte: s abban 207vannak az ő kincsei, a csikkek! rohanás vissza, ő maga, önként, kafkaian, dörömbölt az orosz ajtón, jött egy kozák, mit akar itt maga… mondta… de akkor már menekült volna… nem tehette… ám nagy meglepetésére a kozák visszament, jött máris a kofferral, ez az? s ő szaladt, vitte a csikkjeit), miután újabb rádiójátékomat is megírtam, befejeztem „Utolsó posta Budapest” című könyvemet, megint lóhalálnak látszó iramban (de hát mondom én! sprinter vagyok… csak, mint valaki mondja, sok sprintből áll össze az állóképesség), és – mi több! – kiadóm szerint a trilógia legjobb darabja lett (tessék! még hogy nem lehet gyorsan dolgozni!) csak hát ami előtte van, az hosszú út, miként a Pretty Polly vagy a Brigadier Gerard családfája), miután ez megvolt, miután elkezdtem egy-két szereplés (jaj, mackókiállítás megnyitója!) lemondásával az elvonuló pályámat is, igen, ez egy ilyen lópálya, elvonuló, miután megint sikerült pár napot beiktatnom, hogy ne cigarettázzam, ne igyak, ne ám a micsodával foglalkozzak, azzal se, és ne és ne és azt és amazt se, miután ez így megvolt…
…munkanélküli lettem.
Nekem csak a fordítás a munka.
Pár laza ígéretet leszámítva – még csak nem is ígérkezik fordítás. Jó, hát ígérkezik, de…
Én csak egy füzetes regény bulira nevezhetek.
Képzeljük el a – nem akarok túl nagyot mondani – King’s Theatre-t, nem tud benevezni (neki a tréner, a tulaj, vele).
Vagy a Brigadier Gerard-t.
Barátom mondja: azért olyan is „volt”, mint a Brigadier. Mondj Arkle-t, Seabirdöt (vagy Sea Bird II, ez a hivatalos neve). Na, mindegy.
Munka nélküli vagyok. Minden módon az volnék, ha… el nem kezdeném azonnal e könyv folytatását és befejezését, melynek címe, mint már többször is mondtam, fenyegetőleg:
208lesz.
Ja, és a sok nem és nem és azt sem mellett még az is, hogy a Totyi mellől már nem, alig, igen, már alig bírok elmenni.
Avval együtt: írom ezt (sprintelek), holott ők a szárnyas ajtó mögül már rég ordibálnak, az életüket (ételük formájában) követelik.
De talán a jelenlétemet is.
Jelen!
Vagy ahogy francia pályán bemegafonozzák:
SOUS LES ORDRES.
Rendelkezés alatt.
(Rendelkezzetek velem.)
De azért olyan nagyon se.
Megyek, hozzájuk. Egy erős csüp-tyűp, csíp sorozatot vágok ki csücsör ajakkal, mire a Totyi vadul harsogni kezd, felel.
Világos: végre valami értelmeset is mondtam!!
Vagy csak odakint van ma nagyon korán világos?
209(Már túl Szpéró 10. haláléjfordulóján. Egy hétfői nap.)
Persze, hogy nem bírnám egyedül.
Persze, hogy kenyéren (köpködésen), rossz kávén és vízen sem bírtam, londoni heteimet pár évig, talán, tovább nem.
Persze, hogy minden anyag szörnyűséges.
A kosz is a madárkákkal.
A hőség a lakásban.
Az utcák véghetetlen (a lapos szó a legjobb rá) unalma odakint. Mint egy lapos kővel, ezzel a lapos szóval „kacsázót” játszom a vízen. Ennyi egy pohár bor, egy elintézendő stb. A hírek. Aki ezt nem érti, nem tudja: én se voltam ezzel mindig így.
Ma reggel jön haza feleségem és kutyánk. Ma hajnalban átraktam a – már csak az övéi! – Rudi lisztkukacait (iszonyúan nyirkosodik a tápjuk, nem tudjuk, miért, szörnyű bűz, ahogy átraktam), az egész szörnyű, nem is olyan szörnyű matériát tiszta búzakorpába, a másik dobozba, a dobozt kimostam, szárad. Egy csomó lisztkukac a szabadságba menekülhet (vagy a konténerbe, az ő dolguk; van „dolguk, ami az övék”?).
Felmostam az előszobát.
Kisikáltam a kádat (jól-rosszul mindezt.)
A két könyv igazságos kiegészítésén nem gondolkoztam, de nem álltam ellent.
De talán kellett ennyi. Hogy valami furcsa, nem idegenkedtető, de még inkább ijesztő térben legyen, ami…
Odaírtam a jelszót: erről az „ami”-ről
ÉS HA NEM ÉRTIK! MÉRT AMIT ÍROK AZT ÉRTIK?
Kriptikusan világít, mint egy Kripton kriptaégő.
210Ám ami nekem a legfontosabb verseny, a Nagy Koala Kártyabajnokság „Kisebbik Ligája” (Old Trafford) legújabb Tornája a XVI. forduló után így állt. (Lásd táblázat.) Nem zavarok senkit a csapatbajnokságok táblázatával; a klubok (egymás alatt 4-4 klub mindig egy csapat) betűrövidítései ilyen lényeket fednek: Phil – hamar meghalt zöldike-fióka; C – Certo, kis fényképezőgép, H – Hertie, ma 1 éves, 1998. június 10-én; majd a II. kötet kicsit később itt végződik, meglátjuk, a már jelentős előnnyel vezető Ullstein/Icsi megőrzi-e orrhossznyi 1 pont előnyét; a táblázatban az 5 pontnyi előrehaladás azt jelen211ti, a 16/8/4/2 kieséses rendszerű fordulókban I. lett a klub, 4 pont, ha II., 3-3 pont, ha III., 2 pont, ha egy fordulót ment, 1 pont, ha kiesett a 16 közt; 0 pont, ha nem játszott akkor. Athos/C – Colours, egy madár egy ceruzás dobozon, V – Vöcsök, alig pár napot élt verébfióka, Szpéró halálának hónapjában jött; L – Labda, T – Toshiba rádiónk, Famad, pardon – famadár Duisburgból; NS és M – egy-egy medvepár; SV – Svunics, azaz Csucsu zöldikénk régebbi neve; AAAA – Aloysiusék (Evelyn Waugh regényéből, 1974-ben „leltük”, akkor is Brazília – Skócia VB-meccs volt, mint ma; B – Bagoly, azaz Bagoli, feleségem találmánya ez utóbbi vicc, V – Vendel, egy róka, G – Gida, mezei verebünk, már nem él; a Koala – koalák, iszonyatosan kipusztított állatfaj, Duisburgban van az első albínó újszülött; milliószám irtották őket; (az emberiség is mindent megérdemel); Postage – egy ausztrál koalás bélyeg; Ny – Nyuszi, Rudi meghalt testvérkéje. Ibraha – alig pár napot élt tünemény zöldike; Elza – az oroszlán, Böbe – már nem él, veréb tojó volt; KE – Kis Emír, első lelenc madarunk, nem került hozzánk; Padd – egy Paddington-medve Londonból, F – Fnac, párizsi lény, Berci – kanárink volt; Bill… – koaláink Ausztráliából (Molly, Grace), Cs – Csutora verebünk. Tra – trafikbéli kismedve. Flóri – első verébkénk. O – Oázis, nagy medve, társát Párizsba ajándékoztuk; F – nem tudom…! N – bizonyos „növények”.
Mások az 1. (A) ligában játszanak, az NKKB-ben. Ullstein/Icsi 22 éve még III. helyezést sem ért el tornán. Most nagyon nekik szorítunk. Ha lesz rá mód, beleírom a II. kötetbe a Torna végeredményét. Ullstein egy Ullstein-Buch címlapján úttesten heverő medve.
Újabban 43-45 ponttal (ez a rekord) nyerik a tornákat. Ezt a Tornát szerintem 38-39 ponttal is nyerni lehet.
Ullstein/Icsi következő meccse a 16 közt Koala/PNy ellen lesz (rangadó!), Papsi/Samu/Némó, Aths/C/Vö ellen játszik, ez is kemény. Palmer/RZs ellenfele Kaktusz/CH, Bárányék szabadnaposak,
212Egyéb hírek: Rudi közeledik 13. születésnapjához. Ezzel igen komolyan „üldözőbe” veszi az életkori rekorder Samut (nálunk élt 1978. augusztus 17-től 1991. október 22-ig).
Ha kijutok Angliába (az osztrák rendezmény), s valóban jól számolom a versenynaptár dolgait, a következő főbb futamokat láthatom (SIS-en, irodán): Newmarket-Princess of Wales’s Stakes, Cherry Hinton Stakes, July Stakes, Falmouth Stakes, July Cup (!!), Bunbury Cup (Handicap), Superlative Stakes, Bahrain Trophy. Majd: York – Black Duck Stakes, Magnet Cup (Handicap), Silver Cup Rated Stakes (nem tudom, a „rated stakes” pontosan mit jelent, de megnézem, a II. kötetbe, ha el nem felejtem, beírom); Lingfield: Silver Trophy Rated Stakes (na tessék, újra); Irish Oaks – Curragh!! Scottish Classic (Ayr), és irány haza Totyiékhoz.
A könyvben is van versenynaptár, oda lehet lapozni (vissza).
Ma (június közepe felé egy nap) nem fogok lemenni egyáltalán. Most, hogy nem cigarettázom, és hogy a bor is „elfogy” – ez belülről jön! az eszeddel mindig volna érv, hogy igyál „mégis” –, tegnap három decit gyötörtél le… most, hogy annyira a „tiéd” lett egy kis útvonal, napra-nap ugyanaz… most az igazi élvezet az, hogy ezt is mellőzöd. Ezzel (hogy mellőzheted, elhagyhatod) megint van valamid.
Itthon maradsz, írsz a Baranyay Andrásról, Morris Graves festőről (A vak madár c. képe! M. G. észak-amerikai esőerdőkben él/t Kanada és az Egyesült Államok határán; feleségeddel fedeztétek fel a vak madarat egy ronggyá olvasott „A mai amerikai festészet” c. puhakötésűben, innen gyűjtöttétek a szakirodalmat, M. G.-t nem nagyon ismerik M. o.-n, a leginkább Cage hozzá írt művéből); mikor állítólag éjjel-nappal dolgoztál, mennyit jártál antikváriumokba, lemezboltokba! Egész detektívregény-könyvtárat összeszedtél, mennyi művészeti könyvet stb., évekig pon213tosan célfotóban voltatok a folyóiratok révén (Artforum, Kunstforum, ArtNews) azzal, ami… Aztán kezdtél már akkor se elmenni múzeumba, ha – mint Glasgow-ban – szemközt volt ablakoddal.
A Koala Kártyabajnokságokat bezzeg sosem hagyod abba. Életed legfontosabb rendszere. Francia kaszinó, feleségeddel játsszátok, nyaranta minden héten egy forduló megy le (15 mérkőzés), különben három is. A játék formája: francia kaszinó, a te kicsit módosított szabályaiddal. Itt vezet most Ullstein és Icsi (Icsi: végül megvakult széncinegétek), nyerjenek végre!
Néha gondolsz ilyet: merő unalomból (szórakozásból) véget kellene vetni az életemnek, végét kellene vetnem. De hát: „Ki véget szánt életemnek, vessen is véget neki” (Az Arató, Van Gogh).
Konkrétan ilyesmi nem fenyeget.
Akkor is gondolod ezt, ha pl. jót aludtál. Nem igaz, hogy mindenképpen 9-10 órát kell aludnod. Most 6 óra is elég, nappal bóbiskolsz legföljebb.
A táblázatból a következőket lehet kiolvasni: Athos/C/Vö nagyon jól kezdett. De az első negyednél (az V. forduló után) már Bárány/Böbe/Elza vezetett, na ja, két fordulóban is bajnokok lettek, nem, egyszer másodikak, egyszer bajnokok. Ullstein/Icsi nagyon ráhajtott: szintén egy bajnokság (fel 15-re, egy II. hely, 19 pont). Vezettek. De Bárányék visszavették, aztán a félidőben mégis Ullsteinék fordultak elsőnek (24 pont). Két bajnokságával a Lancy/SV klub veszélyesen feltört. Ullstein és Icsi nem tudta fokozni az iramot, így-úgy tartották azonban tűrhető, de nem döntő pontelőnyüket. A XVII. forduló alakult nagyon izgalmasan. Abból, hogy Ullsteinék 32-ről csak 33-ra mentek fel, látjuk, kiestek a 16 közt. Ellenben Papsi/Samu/Némó, akik a IX. és X. fordulóban csináltak II. helyet és bajnokit, s aztán még egy III. és egy II. helyet szereztek, váratlan veszélynek kezdtek bizonyulni. S – 214akár Palmerék – eljutottak a legjobb 4-be. Itt Papsi/Samu/Némónak nyernie sikerült, döntős lett, ám Palmerékat – döntetlen után! – megverte az a Martin/Szpéró, aki aztán a döntőben Samuékat is elkapta. Így maradt meg, Martin/Szp. jóvoltából, Ullstiék 1 pontos előnye. De most már vagy csinálnak valamit, vagy visszanyeli őket a hajrázó mezőny!
215