Ez a könyv a huszadik századi magyar költészetről szól. És igen bizonytalan tárgyat elemez.
Nézzük, mit is.
Kezdetben volt a dal. De vajon csakugyan? S fontos-e ez itt nekünk? A dal igen erős koncentrátum. Ami „kezdetben” volt, ha ilyesmi egyáltalán mondható, nem csíra volt-e csupán, töredék, kezdemény, átmenet?
Mérhető-e hosszakkal a vers? Versszakokéval, mértékegységekével? (Oldalakra, centire.) Vita tárgya; sőt, vitáké; koronként megújuló nézetváltozásoké. Századunkban, úgy tudjuk, főként. És nemzeti irodalmanként más-más hangsúllyal, súllyal.
A rövid versből lesz-e hosszú vers, vagy éppen fordítva? A csírák, töredékek, kezdemények nem inkább a hosszú verset célozták? Elvben és elméletben: eldönthetetlen.
Vagy később – bármely történeti korban – a dal, a rövid vers gépiesedése, kilúgozódása hozta az új forma kényszerét? De hát „forma” lenne a hosszúság vagy rövidség? A meglazult formaérzék, a tartalmi formalizmus keresne hitelesebb lehetőséget a hosszabb lélegzettel? Vagy a zihálás szentesítésével? A bizonytalanság kanonizálásával? Hogy azután – 7feszesebben megint, hitelesen újra – visszatérhessen a dal ihlete?
Nem alakul ez ilyen gépiesen. A rövid vers, a hosszabb vers, a hosszú vers minden korban: lehetőség. Néha hordozó erő az egyik vagy a másik; megtörténhet, hogy az „újé”. Ám ez az új: norma lesz. És – ha folyamatlag tekintjük a dolgot – jöhet az újabb hullám.
Efféle történeti vizsgálódásokba nem bocsátkozik ez a könyv; meghagyja a tárgyat a szaktudománynak. A huszadik századi magyar költészetről szól csupán; és ha ezt a meghatározást pontosan értjük, nem vállal lehetetlent. Szól valamiről; módszere a verselemzés. Nem akar kihasítani – főleg nem birtokául – tárgyrészletet; költői életműveket tekint megannyiszor, ám itt sem az áttekintés a célja. Mégsem áll meg ez az olvasónapló egy-egy versnél; viszonyít, az életműveken belül, s a költők között is tesz összehasonlításokat. Élménynapló, fiktív pont körül?
Inkább egy hagyományozódás elfogadása. A tárgy a huszadik századi magyar költészet; az ürügy egy verslehetőség; a könyv szellemét – ha van ilyen – mégsem formai jegyek határozzák meg. Hanem talán bizonyos költészetfelfogás. Az, amelyiket a magyar líra hagyományozza ránk – mondjunk most csak ennyit: Ady óta. De Csokonaiig visszamehetnénk. S akkor már Balassiig is. De a világlíra hagyományos fogalomkincséből is hat itt egy nem oly túlzottan elméleti tünemény: a költészetnek az az önbecsülése, hogy tudniillik a hétköznapi léttel szemben a megfogalmazott lét már – valami erősebb.
Ezt a huszadik században nem okvetlenül divat hinni. Sőt. Mégis ezt tesszük. Ha van szilárd pontja ennek a hagyományos könyvnek, talán épp itt.
Másrészt a költészetről akarunk szólni, s hogy ezt 8hitellel tehessük, választunk – történetesen – valami időben közelit („huszadik század”) és nyelvében evidensen vizsgálhatót (anyanyelvünk lírája, „magyar”). Szó azonban a költészetről lesz; s ehhez kell az ürügy. Ez itt az úgynevezett félhosszú vers.
Befejezésül még erről valamit. A vers, melyből könyvünk címét kölcsönöztük, nem dal. Elégia. Rilke Első duinói elégiája (Nemes Nagy Ágnes fordítása). Hosszabb költemény. De „milyen hosszú”? És hogyan az?
Van-e különös tartalmi, formai, szerkezeti, gondolati, van-e bármi sajátos ismertetőjegye a rövid, a hosszú, a – feltevésünk szerint: kényszerűen – kettő közt elhelyezkedő, átmenetet képező „félhosszú versnek”? A tárgy vagy a feldolgozás módja határoz? A nagy lélegzet, mely mégsem jut el a hosszú versig, motiválná a félhosszú verset? Vagy a rövid vers terjeszkedése volna csupán? Hogyan állunk a drámaisággal, a szakaszossággal, netán a szaggatottsággal? Mondhatjuk-e: a félhosszú verset a látásmód (anyagkezelés) határozza meg? Nem találunk-e máris ellenpéldákat: rövidebb versben ugyanilyen zihálást, szakaszosságot stb., csak éppen kevesebb anyaggal, kevesebb sorban? (Visszaérkeztünk a hosszmértékhez?) Mégsem tagadható, hogy a hosszabb versben – anyagszerűen – több fér el. Nem tagadható, hogy a dal, a rövid vers más faja vagy műfaja, netán az epigramma stb. éppúgy hordozhat bizonytalanságot, mint bizonyosságot (nem igazságtartalmakra gondolván itt), viszont a hosszabb vers (a félhosszú) aligha lehet csattanós, még ha van is „poénje”, felcsapó záradéka, még ha egyetlen ívben rohan is fölfelé vagy a mélybe… Máris konkrétabb a különbség. Továbbá: a félhosszú vers okvetlenül alkalmat ad a bőbeszédűségre. Igen, de a rövid vers nem lehet-e ugyanígy 9semmitmondó? Valamint: a rövid(ebb) vers aligha teszi lehetővé, hogy anyagában-világában hosszabban időzzünk; a hosszú vers (egy példát: T. S. Eliot Átokföldje) nem olvasható el „egy lélegzetre”, legföljebb egy ültünkben, s ennyire külformai jegyekig ne kalandozzunk. A félhosszú vers, ha az olvasó élménylehetőségét tekintjük, feltétlenül mást ad, mint a rövid vagy a hosszú. Hol vannak mármost a határok? Nem mérhetőek; a valós hosszúsággal semmiképp.
Félhosszú versek-e a terjedelmes ódák? Félhosszú vers-e az Esti kérdés? Kizárja-e ezt a kategóriát (ezt a minősítést) a vers gondolati egysége, futása (egyetlen cél felé, netán egyetlen hosszú mondatban, körmondatban)? Félhosszú vers-e viszont a Mint különös hírmondó…? Rövid vers-e Pilinszky költeménye, az Utószó? Miért okvetlenül félhosszú az Apokrif? Miért jellegzetes mestere a félhosszú versnek Karinthy, Füst Milán, Kassák; megint másként Vas István; vagy a fiatalabbak közül – például – Orbán Ottó? És újabban Kálnoky; de hát a Szanatóriumi elégia sem igazi hosszú vers még! Somlyó György félhosszú versei a nyitottságot teremtik meg: nem utalnak-e ennek a műfajnak némely főbb, alapos sajátságára?
De hát a félhosszú vers nem műfaj, csupán lehetőség. És csak feltételes kategória. Mégis, ha versek bárminemű rendszerezését elfogadjuk, bele kell törődnünk ebbe a skatulyába is. Jegyei számosak, egymásnak ellentmondanak. Ady félhosszú versei, Szabó Lőrincéi: talán nem is igazi félhosszú versek, ha a zihálás, a nyitottság, az intellektuális útjárás, a töredezett futam jellemezné a „félhosszút”. És Tóth Árpád elégiái? A legklasszikusabban – néhány említett költő mellett – Szép Ernő négy-öt verse példázza tárgyunkat. S ő igazán vállalja e lehetőség minden gyen10géjét is! Neki különös figyelmet szentelünk; életművében végső élességgel válik el hosszabb dal és félhosszú vers.
Mindezzel nem állítjuk, hogy csatlakoznánk azokhoz a kategorizálókhoz, akik a félhosszú vers „fogalmát” akadémikusan használnák. A könyv, mely a huszadik századi magyar költészet néhány félhosszú versének ürügyén a líráról szólni próbál, kerülni igyekszik szinte minden merevséget. Csalódni fog tehát, aki azt kívánja megtudni, mi is pontosabban a félhosszú vers (vagy, kontrasztként, a „rövid” és a „hosszú”). Versek szerkezetéről, épületéről, szerveződéséről, eszköztáráról lesz szó; és ha meghatározásról nem is, legalább megközelítésről; s hogy a félhosszú vers történetét adná ez a könyv (a huszadik századi magyar lírában): szó sincs arról. Hiszen ha csak egyetlen apró jelenséget ragadunk ki, az úgynevezett „elbizonytalanítást”, már ezt sem szabad szó szerint elhinni a költőknek: ez is csak a pontosság keresésének eszköze, és ha Somlyó György például (hogy igazán összehasonlíthatatlanokat vessünk egybe, mert a tárgy maga kényszerít) egy „megírhatatlan versesregényt” ír most és itt, ne feledjük (szintén csak egyetlen példa a korábbiakból) Ady „töredékét” (azaz igencsak teljes versét) A szerelem eposzából, melynek Ady-adta mottója ez: „Töredékes bevezetője egy soha meg nem írható hőskölteménynek”.
Mielőtt az olvasónaplóhoz – s a könyv rendjéhez – illően feltüntetnénk, hogy mindez bevezetőül vagy összefoglalásul íródott-e, netán munka közben, rettenjünk vissza egy pillanatra. Pontosabban: mondjuk el, mitől rettentünk vissza a napjainkban nem is a legrosszabb esszé-szokások közül, miféle eszközökkel nem éltünk. Például itt, ez az Ady-mentegetőzés felfogható lenne úgy is, mint a félhosszú vers ihletének 11egyik föllebbentett fátyla. Mi több, maga a motiváció. Töredékesség és bizonytalanság; az a meggyőződés, hogy valami nem megy. Ebből kikerekíteni holmi elméletet – tetszetős megoldás, mégis, oly távol áll az „igazságtól”. Ha a félhosszú versnek létezése van, ha ráadásul még igazsága is, ennek legföljebb érződnie szabad e könyv egészéből. Meggyőződésem viszont – hadd mondjam így, a napló stílusához híven most már –, hogy bármely versnek ugyanolyan igazsága van, ha valóban vers, vagyis ha jó vers. Ezzel ismét nagyon kitágulna azonban a témakör. Hivatkozhatunk-e egyáltalán a világirodalomra (példáira), ha irodalmunk bármely jelenségét hitelesen közelíteni próbálnánk? Alighanem; hiszen a magyar líra alaposan világirodalmi (ihletésű, kitekintésű). Miként ered költészetünk nemzeti jellegéből a félhosszú vers? Miként ered a költői műfajokból? (Csokonainál, Berzsenyinél!) Arany János balladái félhosszú versek? Az eposz-töredékek hosszú versek? A hosszú verset követő kategória már az eposz stb.? Az eposzok énekei – ott, ahol az őseposz anyagdarabjait későbbi rendező elv szervezi – hosszú versek? Hová tegyük a versfüzéreket? Versfüzér-e egy szonettkoszorú? Hosszú vers-e a Kosztolányi-életmű egy-egy kötetnyi ciklusa? (A bús férfi panaszai stb.) Hosszú vers-e az Őszi koncert? És Ady verse, az ennél sokkal rövidebb, de hasonló elvű Az Ősz szerelmei? Juhász Ferencnél, Nagy Lászlónál hol a félhosszú és a hosszú versek közti határ? Tárgyuk döntene? A zaklatottság részleteit egybefogó nagyobb egész? Füst Milán aránylag rövidebb terjedelmű költeményei közül miért érzünk sokat feltétlenül félhosszú versnek?
Ehhez megfelelő bevezetőt (átfogó, mentegetőző, csupán lehetőséget jelölő kérdésfelvetést), és akkor, 12azzal együtt: az olvasó hadd érezze, hogy a „félhosszú vers” már-már evidens kategória; mintha beúsztunk volna a tengerbe, melyet átúszni nem akarunk, de nem maradtunk pusztán a part menti vizeken sem; bár hogy miféle víz „part menti” még, s mi nem, ezt a néző mibenléte dönti el; parti víz, parttól távolabbi víz, nyílt víz: más a fürdőzőnek, a cápának, a hajósnak. Talán a partot locsoló víz és a nyílt víz közötti víz a félhosszú vers jó hasonlata. És a lényeg: a víz – ugyanaz. A kinti víz elérheti (eléri?) a partot is. Mármost tudományosan, persze, a hasonlat képtelenség; hiszen a víz állaga (stb.) más a part mentén, mint kint; és a tisztaság foka, a bomlás, az élővilág stb. más-más. Vissza a hasonlat teljessége; maradjon mégis a jellege. A félhosszú versnek nincsenek határai; félhosszú vers mégis van.
A vállalkozás határozza meg? Dsida Jenő két verse egyképp „halálvers”; az egyik, mely az Esti kérdéshez hasonlatosan (mindegy, hogy jóval kisebb erővel) egyetlen célra tör, nem hosszúsága okán, nem félhosszú vers, a másik, mely alig hosszabb ennél, mégis így minősíthető: vajon a tartalmi töredezettség, az elbeszélő elemek, a drámai jelenetezés miatt? A többszöri meg-megtörés, visszacsatolás teszi? Nem rövid vers (jellegére), mert nem egyből-szabott az ihlete, az anyaga, a kivitelezés módja? A vállalkozás jellegét így a végeredmény határozza meg? Világirodalmi példák: kiragadva (jogos-e?) Goethét és Hölderlint (még mindig nem elegendőképp vizsgált párhuzam, pedig számos jelenség alapja), majd Schillert… Lassabban. Goethe életműve mindent átfog-e, magában foglal-e? Nem; a hölderlini ihletést nem. Vagyis a hölderlini ódák, költemények (elégiák stb.) lázasságát, szakadozottságát, prófétaiságot kivédő látomásait, melyek attól látomások csupán, hogy a verset 13látomássá teszik – ezt nem adja Goethe. Bármilyen szerény Hölderlin életműve, nem ellenpólusa-e a goetheinek? Ez a kérdés nem tartozik tárgyunk körébe, mégis: amit (klasszikus értelemben) félhosszú versnek tekinthetünk, nem a hölderlini modell-e? (Pontatlanságunkat nem védeni, inkább fokozni kívánja a „modell” szó.) Schiller: látszólag műfaj-meghatározta hosszúságok. A kidolgozás szakaszos tökélye. Mi a különbség a schilleri és a goethei félhosszú vers között? Egymással nem rokonabbak-e, bármi ellentéttől függetlenül, mint Hölderlinnel? Más példák? Blake félhosszú versei; az átmenet a hosszú vershez igen kényes kérdés itt. Byronnál és Keatsnél kevésbé. (Hosszú versek.) Robert Browning példája. Rilke duinói elégiái klasszikusan félhosszú versek. Hölderlin–Rilke; Blake–Browning stb. vonalak: a félhosszú vershez vezetnek el (ahhoz a típushoz, amelyiket – eszményien – „a mi félhosszú versünknek” nevezünk). (Megjegyzés: könyvünk nem ezt a tiszta típust tárgyalja csupán. Fontos mégis a tisztázás; ezt lenne jó tárgyalni. Néhány költőről, aki a félhosszú versre jellemző lüktetést igen plasztikusan valósítja meg – Berda – le kellett mondanunk: terjedelemre azok a versek igencsak a „rövidek” közé tartoznak. Nem mutat rá ez tárgyunk kényes voltára?) A huszadik század világlírájában jelentkező új félhosszú verstípus hatása költészetünkre. A rövid vers tömörsége hitelét vesztette? Átmeneti fáradások; a félhosszú vers maradandóságát nem az jelenti, hogy „eredményes ellenjáték”. A félhosszú vers mint ihletforma; a rövid és a hosszú vers közti terjedelem mint bizonyos közlésjelleg evidens formája.
A félhosszú vers töredékessége: belső tagolás. Vagy azzá lesz. A külső hiány (messzire vezet ez a kérdés; hogy miféle hiány; netán a világkép-lehető14ségek mindig-épp-valamelyikének megbomlása, hitelvesztése, tehát vákuum valaminek a nyomában) szerkezeti-szerves elemmé válik. Még pontosabban (és egy kicsit akadémikusan, törlendő segédegyenesként): a korábbi költészeti elevenség normatívvá alakul, kitermeli utóvédhadát („századvég”, már ahol!), epigonjait, harmadlagosságában már egy új, gyengécske és egyelőre tökéletlen lehetőség sarjad, melyet valakik erővel töltenek meg, és itt „az új”. Ami gyengeség volt, erény lesz; utóvédharc a meghaladott állag részéről; mígnem az új irány neofitái (akik már a közvetlen újdonság bódulatát nem kötelesek érezni) elfogadhatónak, sőt, evidens hagyománynak érzik, hirdetik, mindinkább ekképp művelik a régit is: már az újnak vívmányai szerint. (Mai költészetünkben ez igen jól látszik. Sőt, ma a félhosszú vers is így éldegél. Kitekintés: akivel könyvünkben nem foglalkozunk, Méliusz József félhosszú versei; tagolásuk, lélegzésük legalábbis szinkronban van a magyarországi líra hasonló eredményeivel. Továbbá: Szép Ernő alakjának határhelyzete. Stilizáció, melynek radikalizmusa nem éri el Füst Milánét vagy Kassákét; hétköznapiság, mely keresettebb a Szabó Lőrincénél; mégis friss, csikorgásaival üdítő, nem fárad; dala igen.) Ady költészeti újdonságának semmi köze a félhosszú vershez. Kassákénak igen! Ez is egyszerű képlet: a Nyugat formai evidenciáira válasz Kassák. Ám Füst Milán formái (formán értve a külső elemeknél itt jóval többet) és Karinthy Frigyeséi mindig kívül maradnak, kényszerűen, a legszabadabb Babits- és Kosztolányi-versek belső pályáin. Szép Ernő, Füst Milán, Kassák; Szabó Lőrinc; József Attila; rangsor nélkül – a frisseség sora? Megújulás, feltétlenül. József Attilánál a félhosszú vers központi jelentőségű. De itt látszik (a legjelentősebb példán!) 15a legvilágosabban, hogy a félhosszú és a rövid vers párhuzamos, nem kizárólagos jelentőségű. Az egészségesen alakuló életművekben nem a másik helyett van egyik sem. Érthető, hogy Ady „költői forradalma” viszonylag kevés félhosszú verset hozott.
Összefoglalható-e, „mit ad” a félhosszú vers, melyek főbb típusai. Megkísérelhetjük.
Kiindulásunk (I.) ez legyen: a félhosszú vers nem sajátosan huszadik századi jelenség. Nem következik tehát (1.) a műfajok közeledésének vagy összeolvadásának „tényéből”, nem tanúsítja (2.) a formák viszonylagosságát. A magyar költészet jelen pillanatában ugyanolyan evidens erővel születhet epigramma, néhány versszakos életérzés-sűrítmény, stancás versesregény, emlékirat-szerű félhosszú vers, szonett, más. A vers mint szerkezet okvetlenül tanúsítja alkotójának személyiségét, költészetének jellegét; de csak egészen aprólékos vizsgálatok bizonyító eljárása nyomán. Gyanakszunk arra is, hogy az irodalmi művek valódi újraolvasása (egy-egy valóban változást hozó – bármi csekély – időszakasz után) újjáteremti vagy átalakítja az élményt.
Véletlenül adódott, hogy félhosszú versből került cím e könyvre. Ám – ha a világirodalmi példák elemzését a magyar nyelvű líra semminemű hiteles példázatául vagy vonatkozásrendszeréül el nem is ismerhetjük – alkalmasabban aligha szemléltethetnénk, milyen a félhosszú vers egyik típusa. Legyen ez a Típusok (II.) kiemelésre érdemes esete.
A félhosszú vers egyik jellemző eleme itt a hirtelen felütés. „Hogyha kiáltanék, ki hallana engem / az angyalok rendjéből?” Maga az első sor még nem okvetlenül ígér szaggatottságot; hiszen így akár egy dal, egy rövid vers is kezdődhetne. Csakhogy a második sor már olyan fogalmat hoz be, amely – neve 16bármi közismert – nem értelmezhető homogénül. Nem tudjuk, mit jelent itt „az angyalok rendje”; számos magyarázata lehet. Hanem a vers olyan magától értetődően közli, majd annyira gyorsan, már az új (meg nem magyarázott) fogalom világába átcsusszanva zúdítja ránk közléseit, hogy legalább két dolgot érzünk: a) itt nem rövid elintézésre számíthatunk, tehát elragad bennünket a nagy lélegzet; b) érezzük azt, hogy itt a vers egészének „értéséhez” nem azonnal szükséges értenünk az elemeket, pontosabban, máris lenyűgöz minket az a sugallat, hogy „több dolgok vannak földön és egen…” Bölcselmünkből, mely addigi vers-értésünk foka, kiragad az ilyen vers (mivel Az első duinói elégia költői értékei nem vitathatóak, ám a költemény még nem elcsépelt része tudatunknak, eléggé alkalmasan hihetjük róla, hogy ilyen hatást tesz, sőt, egy kicsit még át is éljük ezt a folyamatot, frissen). És izgalmasan, feszülten folytatódik: „és ha netán a szívére / vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék / az erősebb lét közelébe. Mert hisz a Szép nem más, / mint az iszonyú kezdete, mit még elviselünk…” Az Iszonyú (írjuk így) és a Szép. Határhelyzet. Itt vagyunk e kettő között, mondja tartalmával a vers. Hangsúlyozza ezt (különleges telitalálata a formának) az átmeneti ritmusképlettel (nem tiszta lüktetésű hexameter, azaz, ha úgy akarom, egyáltalán nem az, anapesztus, daktilus, spondeus váltakozása, meg-megiramló sorok; gondoljunk Füst Milán ál-klasszikus ütemezésére, ahol azonban a sorvég mindig oly megtévesztően archaikus, miközben, persze, a sor benseje is az – csak másképp; az igazi nagy példák ilyen teli-találkozásosak), hangsúlyozza a nagy elemi erővel megszólaló, mégsem pontosan „értett” tárgyakkal. (Pusztulás, személyesség, objektivitás, lét, szépség, iszo17nyat, kezdet.) A legszemélyesebb sors (nem sors-szerű, inkább meditatív-kontemplatív) helyzete és a legszemélytelenebb fogalmak némelyike, közvetlenül összemásolva; s mindez egy hosszabb kompozíció lüktetésével, várakozást keltve. Tegyünk csak összehasonlítást egy hasonló nagy tárgyat feldolgozó Rilke-verssel, A szökőkutakról szólóval. („Nem tudtam ennyit a szökőkutakról, e képtelen üvegfákról sosem. / Szólhatnék róluk, mint a könnypatakról, / amit nagy álmoktól megszállva egykor / ontottam, majd feledtem bűnösen.”) Érezzük a hatalmas különbséget. Itt, a szökőkutas rövid versben egészen más a lendületvétel. Azonnali zártság, lekerekítés következik. A kép teljes, sőt, vonatkozásrendszere is csak egyetlen irányban nyitott: a vers folytatásának irányában, azaz a következő versszak (kis túlzással) azt az érzetet kelti, hogy ez másképpen nem is következhetne, és ha képzettársításos szökkenés jön is („Feledtem hát, kezét mint nyújtja gyakran / az ég sokaknak, gondban, zűrzavarban? / Példátlan nagyszerűt tán sose láttam / az ősi park kaptatóján…”), megfeszített figyelmünkkel (vers-értésünkével) követjük, mi több, helyeseljük a vers-eseménymenetet. Majd egy újabb szökkenés, mely már megszokottként hozza a váltás elemét, visszacsatol az alapmotívumhoz („Mi a szökőkutakkal összekapcsol, / föl kell idéznem emlékeimet, / s a leborulás súlyát érzem akkor, / amelyben viszontláttam a vizet: s tudok ágakról, melyek földre néztek…”), és egészen hagyományos, zárt egész jön létre. Ezt az alapot használja azután a vers (egyetemesen!) a nagy, áttételes tanulság (borzongató tudás, értesülés) felröppentésére. Annak már minden eleme valahogy vonatkozásban van a bevezetéssel, s tartalmában bármi megfoghatatlant mondjon is, mint verset jól értjük, s 18hogy az „értés” fogalmát túlzóan ne használjuk itt, mondjuk inkább: megvan az egész, mint egy kavics, le lehet süllyeszteni a víz alá, le lehet menni érte, föl lehet hozni, maradandó egész, bármi szűkösen értelmezzük is. Az igazi félhosszú vers az ilyen zárt értelmezés lehetőségét nem adja meg. (Persze, nem minden rövid vers sem ad ilyet! De itt vissza kell utalnunk arra, hogy rövid és félhosszú vers között nem látunk „kizárólagosító” különbségeket; a félhosszú vers némelyik típusa a rövid vershez áll közelebb, mint társaihoz.) Rilke a szökőkutas versben még a versszakkezdés azonosságának eszközével is él. Az alapokra ennek segítségével rakja fel, azonnal rokoníttatván, a többletet: „Feledtem hát”, írja, miután az alapozó képet elbizonytalanította (de csak a bizonyosság határain belül! a félhosszú vers már azon kívül, azon túl többértelműsíti az elemeket, azaz – hagyja meg többféleségüket), „hogy megkövült magányban / él a csillag s szomszédjához mogorva?… Tán az égnek orma / miénk, ott élünk más létekbe fonva, / s fölnéznek este ránk…” Bármily titokzatos, eddig nem sejtett nagy összefüggésre utal (hogy tudniillik nemcsak mi érezhetünk úgy, ahogy némelyekkel érzünk e világon, hanem mi magunk is lehetünk másoknak olyan elérhetetlenek, boldogtalanítóan reménykedtetők, ahogy mi érzékelünk önmagunk számára „bizonyosakat”), azért csak igen egyenesvonalúan követhető. Így „vagyunk… / szomszédai egy istennek, akit / szintünkön vélnek, míg árván zokognak, / kiben hisznek s kiből kijózanodnak, / s képmása annak, ha lámpásaik / ők kutatják, s tűnő, hatástalan / fényük szórakozott arcunkon átsuhan…” (Kálnoky László fordítása) Ez igencsak súlyos emészteni-való, mégsem marad nyitott a – költői, versbeli – kérdés. Valamint, hogy újra említ19sük, Babits Esti kérdésében bármennyire „nyitott” marad a legnagyobb kérdés (filozófiailag, ember-létezésileg stb.), maga a vers (tehát vers-létezésileg átélt létezésünk, tehát az ember mint vers, mert mi lenne egyéb a versolvasás, a vers-élmény: az ember mint vers), maga a szak-létezés zárt; valami elintéződött azzal, hogy az elintézhetetlennek (szakterület szerint) elintézett formát adtunk (a költő és az élmény megteremtője). (Amiért is, látható, az alkotás két különböző jellegével van dolgunk, de alkotással, akár az írót, akár az – eszményi – olvasót vesszük; mármost ha ez az alkotói kettősség ennyire feltételezi egymást a zártabb – „rövid” – verseknél, mennyivel inkább így van ez a nyitottabb – „félhosszú” – versek esetében. Nem akarjuk ezzel kategorikusan azt mondani, hogy a rövid vers – zártabb, a félhosszú vers pedig nyitottabb; mégis utalnunk kell erre a szempontra; valamint arra, hogy osztályozásoknál elevenebben határozható meg ekképp a tárgy.)
Rilke Az első duinói elégiát a Hölderlintől ismert pályán folytatja. Csak a sugallatkövetés helyett itt a vers egy fokkal értelemközelibb. Mégis feltételezi a Rilke-vers is a nagy állandó szellemi létezőket, pontosabban: a létezés megnevezhetetlen elemeinek ilyen nevet („angyal” stb.) ad. Feltételezi a másik szférát; s ha – nézetvilágunkhoz közelebb volna ma így – materiálisan tekintjük, nem érthető-e a sors tényszerű, de aligha ellenőrizhető, irányítható mozzanataiként a másik szféra képzet- és lénykollekciója? „Iszonyú minden angyal”, halljuk kinyilatkoztatásosan és emberi megrendüléssel. Kettőség itt eleve, hogy az emberi kiszolgáltatottsághoz a költő egyfajta mindentudása párosul (önellentmondásosan), ám ezen átlendít az a magasrendű bűvészmutatvány, mely a vágások, egymásra-másolások, hangváltások, 20kihagyások bonyolult költői mozdulatsorából tevődik össze. „Ki volna az hát”, halljuk a hölderlini (vagy archaikus) hangot, „aki kellene nékünk? Angyal nem, nem is ember, / és a fülelő állatok észreveszik már, / hogy mily bizonytalanul vagyunk mi otthon / a megfejtett világban.” Minden a hosszabb lélegzetet ígéri, sőt, már a versnek ez a légköre hitelesíti (külön is) a sugallatosan egymás mellé kerülő elemeket. Vagyis a félhosszú versnek ez a típusa a belső kettősségből az értelmezés sokféleségét és az anyag többirányú megtámogatására irányuló költői szándék sikerét teszi lehetővé. Hadd ismételjük, mindezt abból a belső kettősségből kiindulva, amely – a félhosszú versnek ennél a talán legsajátabb típusánál – a többlélegzetűség és a nem pontosan körülhatárolt egyszeriség párosa. Így jön az iméntiekre a természeti kép is értelmezésként, magyarázatként: „Mienk marad tán / valamely fa a dombon, hogy naponta / viszontlássuk, mienk maradhat a tegnapi utca, / egy-egy szokás hűsége, mely megmakacsolta magát, / megtetszett neki nálunk és nem ment, s itt maradt.” Hirtelenében meg sem tudnánk mondani, hol járunk, amikor ideérünk a versben. Bízunk azonban abban a bizonyos „több lélegzetben”: mintha oxigénes tartállyal a hátunkon merülnénk le a félhosszú versbe, vagy jó vezeték kötne össze minket a felvilággal. – A hirtelen váltások így, ebben a víz alatti világban, már nem hökkentőek; a félhosszú vers kohéziós erejéhez hozzá tartozik az is, hogy az elemek összetartozóaknak érződjenek akkor is, ha egymástól távoliak, ha következésük egyébként korántsem annyira természetes. A félhosszú vers (ez a típus) nem zár le egy-egy részletet kerekre, nem mellérendelésekkel dolgozik. Pedig a látszat az! A zártabb rövid versben hely is kevesebb van arra, hogy az elemeken túli „közeg21re” bízzunk fontosabb versbeli funkciót. Ott mindennek szinte azonnal meg kell oldódnia. (A tipologizálás túlzásait számítsuk le mindezekből itt!) A félhosszú versben az iménti lenti képre azonnal, indoklás nélkül, de későbbi elszámolás igazolásaiban bízva, következik a „fenti” kép: „Ó és az éj, az éj, ha világűrrel teli szél perzseli arcunk…”
Nem érzünk kapkodást. Pedig minden félbemarad. De nem hallgat el egy szólam sem, folytatódik a másikban, pontosabban: az, ami a lényege volt (bár nem „érthetjük” még, mi az), a másikban továbblépésre ad lehetőséget. Vagyis nem homogén közegben, nem egészen értett vezérfonal mentén haladunk, ám ez a vezérfonal – a vers lélegzeteinek összetartozása, vagy nevezhetjük bármint – a legnagyobb bizonyosság.
Így jönnek a nagyobb váltások is; a vers hangja mindegyre olyan terekből szólal meg, amelyeknek addig a létezéséről sem tudtunk. (Félreértés ne essék: nem olyan terekből, amelyeknek létezéséről mint valós létezőkéről tudtunk keveset; mindvégig a versről – az emberről mint versről – alkotott tudásunk, szerzett tudomásunk a téma; hipotézisünk pedig az, hogy a félhosszú vers felfogható úgy is, mint nyíltságával az „ember mint vers” átélésére igen alkalmas forma; nem kizárólag erről, ennyiről van szó mégsem, hiszen – hogy visszautaljunk megkezdett tipologizálásunkra – vannak más félhosszú vers-típusok is.) Ki kell nekünk, kérdezte az elégia az imént még, s most máris ott zuhan egyet (vagy emelkedik) az új versszak, hogy a kérdés ez: kinek kellettünk mi. „Jó, – tavaszoknak kellettél. És csillagok is / hitték: sejdíted őket.” Visszavált ez már a világtérbeli szél képére. Tehát annyiban már ismerős terepen mozgunk, hogy a „jelenlegi” helyet tudjuk hová ten22ni, tudjuk mivel asszociálni. És – hogy túlzó részletezésbe merülnünk az elemzéssel itt ne kelljen – fogadjuk el: a vers azt sugallja (ezzel), hogy a bizonyosságok eleve nem jelentenek mást, nem szerveződnek másból; nincsenek olyan bizonyosságok, amelyek – megingatható, külön létező, esetleges (hivatkozási) alapokra épülnének; hanem csak az bizonyosság, aminek igazoló elemét is mintegy magunk alkottuk (fogadtuk be).
A félhosszú (nyitottabb) vers és a rövid (zártabb) vers dialektikája, hogy így nevezzük, ekképp akár körbe is forgatható: ha a verset létezésbizonylatnak (erősebb létezés…!) tekintjük, a félhosszú vers belső teremtés-szférája biztosabb zártságot ad (a vágyott tények hitelesebb igazolását), mint a rövid vers, ahol túlságosan is készen kell kapnunk mindent. (Ez volna a helyzet, ha tiszta típusokkal lehetne dolgunk; mivel azonban költészetről van szó, a tanulmányozásban is: „minden – hasonlat”. Ám ezt fogadjuk el alaphasonlatnak. A nyitottabb vers – magas hőfokon – több történésbe von be minket; a zártabb vers többet ad készen.) A duinói elégia következő eleme is ilyen visszautalás: „A múltból / hullám tornyosodott föl elédbe vagy olykor, / hogyha nyitott ablaknál vitt el az út, / neked szólt egy hegedű.” Mármost ne higgyük, hogy itt azért érzünk visszautalást, mert a múltról van szó. (Ez a legkülsődlegesebb – és a legközkeletűbb, leggyakoribb, tartalmilag torzító, tartalomelemeket összecserélő – líraelemző szemlélet.) Hanem az egész motívum (amely: a) rejtélyesen szólal meg, de: b) ezt a rejtélyes megszólalási módot ismerjük már, tehát maga a rejtélyesség válik ismerősünkké, ekképp a körülményes észelvű magyarázat helyett útlerövidítéssel kerül közelebb hozzánk, lesz „érthető”), a teljes kép idézi az előző szakasz 23(állapot) rokon képét, a fát a dombon stb. És hasonlítsuk csak össze megint a szökőkutak versével, azzal a kaptatóval ott; a zártabb rövid versben minden azonnal plasztikusabb, és – olykor – önmagában véve egy-egy elem kiismerhetőbb. Távolibb, objektívabb az a hatás, amelyet a rövid versben az élményalkotás javára használ a költő. Amiért, persze, rövid vers és félhosszú vers végső soron nem választható szét: a hatás elemei ott is, itt is közelítésekből fakadnak; csak a zártabb rövid versben készre kidolgozott részletek érnek egymás közelébe, a félhosszú versben formálódóak. (Megint: túlzással.)
„Mindez megbizatás volt”, jelenti ki az elégia. És ez a közlés leszáll a korábbi hasonlók sugallatosságának köréből a valóságéba. Egészen hétköznapian józan. Mégsem tagadja meg eredetét. De már megteremtődött a versnek az a tere, amelyben elemeket köthet össze. Már szuverén viszonylatrendszerben mozgunk, s itt egy-egy ilyen kijelentés – szerves. Azzal, hogy imént még esetlegesként sorjázó élményeinket egyszerre megbízatásokként látjuk, tehát a legegyszerűbb dolgok mögött is alkalmasint rejtező többletre hívják fel figyelmünket, magunk tárulunk mintegy valami magunk által adott térbe. De a vers tovább is lép ezzel. Megkérdi: „De betöltötted? Nem zaklatott-e szüntelen / várakozás…?” És a versszak (melynek tárgyi tartalmával itt nem foglalkozunk, csupán a szerkezetében megtestesülő témával) végül el is jut ennek kifejtéséhez; az egyént így látja: nyílvesszőnek, mely „szökni feszülten / több… önmagánál”. És hozzáteszi: „Mert nincs sehol maradás.”
Azután a következő versszakot megint távolabbról kezdi. Ez a hangvétel akkor hiteles csak, ha magának a versnek megvan hozzá a tere. „Hangok, 24hangok.” Ezeket kell hallanunk, mint bizonyos kivételeseknek. És kérdések szaggatják meg a közlés folyamatát, és ezek a kérdések is olyan színlelt evidenciával szólnak, amely – épp így teremt más síkon egy még valódibb eredendőséget. A versét. Így felel az előbbi versszak végére itt ez: „Halkan hadd vetem én le / a látszat-bántalmat, mely szellemeiknek / tiszta lengését meg-megzökkenti időnként.”
De itt már egyre feszesebb a félhosszú vers anyaga. Erre az utóbbira is jön – megdöbbentő – válasz: az angyalokról, akik nem mindig tudják pontosan, élők vagy holtak közt járnak-e. És előtte, ezt előkészítendő, a közbeiktatás; arról, szinte mellékes hangsúllyal, hogy „furcsa, persze, többé nem lakni a földön, / kezdve tanulni szokást s már újra leszokni, / rózsákban, s más annyi személyes-igéretű tárgyban / jelentését nem látni az emberi sorsnak; / ami voltunk végtelenül féltő tenyerekben, / többé nem lenni…” Rilke verse azért is kivételes teljesítmény, mert amit mond, csaknem teljesen arról is mondja, ahogyan mondja. Beleépül tehát a versbe a vers építkezéséről szóló kommentár, talán az egyik utolsó alkalom a Rilke-mű, amelynek félhosszú verseiben a költő kiszólás nélkül, külső műveleteknek a versbe való beiktatása (megnevezése) nélkül írni tud magáról a versről. Ennél jeltelenebbül beépíteni a versről szóló verset a versbe nem lehet. És az angyal-motívumot, a lényeges szólamot, szintén kibontja ezzel a zárással; az embersors végzése mintegy a vers kezdetének magyarázatát készíti elő. Nem szabad a félhosszú verstől túl gyakran várni ezt a tökéletességet. Az első duinói elégia a világirodalom kivételes remeke; nem lehet mércénk, bármi kitűnő anyaggal dolgozhatunk is itt majd a következőkben.
„Furcsa tovább nem vágyni a vágyat. Furcsa”, 25folytatja most már hirtelen a mindent-mondhatás bármerre táruló terében a vers, „mindent, ami megkötözött, így látni a térben / szabadon lebegőben.” Olcsó aktualizálás lenne ezt a félhosszú vers lényegére vonatkoztatni. Mégis! Megkötött dolgok szabad lebegése; és szabad dolgok lebegő megkötése: ez a félhosszú vers nyitottsága. A továbbiakat (az élőt-holtat megkülönböztetni nem mindig tudó angyallétig vezetnek) olvassuk kifejtetlenül is úgy, mintha – egyebek között – a félhosszú vers nyitottságára utalnának. „S fáradságos a holt-lét, / csupa pótlás, hogy lassanként cseppnyi öröklét / érződjék. – De az élő egyre hibázik / s ugyanazt a hibát: a különbségtétele metsző.” Az angyalok pontatlansága pedig: nagyobb, nyitottabb pontosság: „Fut a szüntelen áram, / mindkét birodalmon örökre sodorva magával / minden kort s szavukat túlzúgja örökre.”
A rilkei, az elioti, korábban a blake-i, a keatsi félhosszú vers lényege: ez, nem kevesebb. Más típusok, hogy magunk is hirtelen váltsunk, megelégszenek valamely téma részletezőbb kibontásával. Lehet a félhosszú vers egyszerűen valamiféle folyamatábrázolás is. Lehet a nyitottság öröme. (Mind némi versépítkezési naturalizmussal, élménynaturalizmussal.) A kevert típusok sugallatosságot, „próféciát” vegyíthetnek a természethűségbe, darabosságot az oldottságba. (Mind az iménti rilkei teljesség előiskoláiként, időben bármennyire utána.) Az állapotrajzok tartoznak még a külsődlegesebb típusok közé.
Már a huszas években – és itt-ott, mint a példaszerű Füst Milánnál, már korábban is – jelentkezik azonban (részben a tárgyunkkal össze nem tévesztendő szabadvers térhódítása révén) a félhosszú vers új tartalma. (Nem témája; a lehetőség vagy ihlet új eleme.) A bonyolultabbnak érzett világban, ponto26sabban, a szakosodó világ fontoskodásai és reáliái közepette, a költői magatartás akarva-akaratlanul változásokon ment át. Itt sem beszélhetünk tiszta típusokról; és nevetséges lenne azt állítani, hogy ettől máris több félhosszú verset írtak volna a költők. Mondani azt akarjuk csupán, hogy a változó költői magatartással a félhosszú vers jellege is együtt változott. Javára vált ez a módosulás; ami jó másfél évtizeddel azelőtt ritka vívmány volt, most általánosabb lehetőséggé nőtt. (A magyar líráról beszélünk.) További változásokat már feltétlenül világirodalmi hatások javára kell írnunk (az ötvenes évek végén, a hatvanasok elején). Végül a félhosszú vers a magyar költészetben is (némi késéssel a világlíra más égaljaihoz képest) a kifejezésmód aktuális, hitelesnek érzett közege lett; anélkül hogy bármi más költői lehetőség rovására ment volna. Ezt a tipológiát, melyet szándékkal tartunk távol minden tudományos pontosságtól (s ekképp a pontoskodástól, annak terméketlenségeitől), közelebbről inkább egy-egy műnél dolgoznánk ki, utalásszerűen, összehasonlító jelleggel. Végezetül szólnunk kell arról, hogy (III.) mit nem kíván elérni (mondani, sugalmazni, sejtetni) ez a könyv.
A félhosszú vers kényszerkategória. Ám mint ilyen: elkerülhetetlen. S akkor már kikerülhetetlen is. De nem kívánjuk sem előbbre, sem hátrább helyezni a képzeletbeli költészeti rangsorban a (bármily „élhetően” nyitott) félhosszú verseket a rövid vagy a hosszú verseknél. Nem hisszük, hogy volna olyan sajátos költői „üzenet”, amelynek a félhosszú vers lenne az eleve adott közege. (Vagy a szonett, vagy az óda, vagy a rím, vagy a versszakok tagolása, vagy az interpunkció; hadd tegyük helyére ezzel a jelenséget; a hely bonyolult.) Nem erőltettük, hogy századunk min27den jeles, jó, kiváló költőjéről szót ejthessünk ilyen ürüggyel; ám akiről ennélfogva tényleg nem sikerült szólnunk, igen sok esetben fájlaljuk; hadd ne foglaljuk névsorba, kikről van szó. Mivel az olvasónapló-jelleg meghatározza a vizsgálódás módját (vegyes!), itt-ott mintha méltánytalanság érne verseket (amelyeket nem részletesen elemzünk, csupán utalunk rájuk, eredményeikre; összefoglalónkkal szeretnénk az olvasásukra buzdítani), némelyeknek nem a legjellegzetesebb hangját vehetjük figyelembe. Ám ez a vállalkozás – anyagaként – csak a félhosszúnak minősíthető verseket fogadhatja el; kitekintésül reflektál e versek kapcsán az életművek más, netán jellemző elemeire. Azt ne higgye ezért viszont senki, hogy egy-egy életművet itt „félhosszú vers-centrikussá” erőltetnénk. Egyáltalán nem erőltetünk semmit; hajlandóak vagyunk egészen odáig menni az engedékenységben, hogy magának a félhosszú versnek a létezését is megkérdőjelezni hagyjuk; ám hogy további, részletesebb vizsgálatot érdemel még a kiiktatását célzó kísérlet is, makacsul állítjuk. Nem követünk időbeli, fontossági, netán rangbéli sorrendet. Amelyik verset könyvünkben tárgyaljuk, alkalmasnak érezzük ilyen elemzésre; semmi többről nincsen szó, főként nem más versek „rovására”, ám a sorrend, ennyit be kell ismernünk, némi előzetes tervezés eredménye. Az olvasó szempontját helyeztük előre: ahogy a legalaposabb bevezetésben, kibontásban s átmeneti lezárásban részesülhet a téma, ahogy tehát az olvasó számára a legmeggyőzőbb és a legélvezetesebb képet adhatja a tárgy (a tárgy! s nem a mi szerény igyekezetünk), úgy vettük sorra az életműveket; bár e vizsgálódások során kiderült, hogy eleve képzelt sorrendünk nem mindig volt a legcélszerűbb. Könyvünkkel igyekeztünk eljutni a máig; bár szívünk szerint az első 28könyvet a régebbiekről, s egy másodikat az újabbakról szerkesztettünk volna. Bízunk benne, hogy alkalmunk lesz még egy-egy életmű (esetleg életművek csoportjainak) részletesebb (ily szempontú) bemutatására. Bátran bízhatunk ebben, hiszen tárgyunk érdekét már most sem korlátoztuk mindenütt a jelölt témára. Szólni a költészetről akartunk – a tárgy tehát ürügy, ám tartalmánál fogva szentesítheti is éppen a próbálkozás bármi módját.
29 30Bár az előbbiekben többször hivatkoztunk rá, Füst Milán költészete mintha cáfolná az elmondottak némely érdemi részét. Ám ugyanígy cáfolja a költészeti általánosítást minden jelesebb mű; itt csak arról van szó, hogy Füst Milán úgynevezett rövid verseit nehéz elválasztani az úgynevezett félhosszúaktól. (Majd Nagy Lászlónál, hogy egészen másfajta példát említsünk, ahol azonban a nyelv varázslóereje szintén jelen van, sokoldalú nyíltságot sejtetvén, így lesz bajos határt vonni félhosszú és hosszú versek közt. Általánosságban erről a kategorizálási gondról többet szólni nem érdemes.) Füst Milánnál még ez lényeges ily szempontból: nála a rövid versek rokon sajátságokat mutatnak a félhosszúakkal. (Mint Nagy Lászlónál a félhosszúak a hosszúakkal.) A Szellemek utcája feltétlenül rövid vers. Ám az idézett Rilke-versről elmondottak jó része ugyancsak áll rá. A hirtelen kezdés, mely nagyobb, több lélegzetet ígér. („Minden ellenemre van. Én nem kivánok többé táncokat, / Olyat nem tudsz mutatni pajtás, – nem, olyat a knídoszi táncmesterek se tudtak feltalálni, / Sem zenét…” Majd: hogy a maga „jó egynéhány dallam”-át dúdolgatja, „vagy még azt sem. Hallgatok. Az életem javát sötétben töltöm el, / A mélyen el33rejtező, néma férfikort.” Két oka is van, hogy mindent terjedelmesebbnek érzünk itt. Az egyik: a teljes életmű roppant tömörségének, szófukarságának, enigmatikusságának visszavetülése az olvasói élményre. A másik: a vers rendkívülien gyors váltásai, melyek a tapasztalatok zsúfolt tárházát szellőssé teszik. Pontatlanság volna azonban, ha megmaradnánk ennyiben. Ismerünk sok tömör költőt (Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Rába), mégsem érezzük, hogy egy-egy rövid versük terjedelemre is túlnőne önmagán. (Élményerő tekintetében feltétlenül.) Ám Füst Milán rövid verseinek, mondhatni, épp az a többlete, a holdudvara, hogy hosszabbnak érződnek önmaguknál; az idő múlását érezni közben, a versbeli élettel tartalmassá vált időét. A második versszak kezdete visszautalás az elsőre, mégis hatalmas tér túlfeléről már. Sőt, ez a fondorlat éppen: attól érződik nagy tér, hogy a második versszak kezdete – visszautalás: „E sugallat hűvös.” Nem is tudjuk pontosan, miféle sugallat. Ettől lesz ez a második versszak teljességgel más lélegzet, mint az első. Azután kép következik, de mintha megvilágítaná a sugallatot is, miközben siet tovább: „Mint aki csendes és veszélyes utcán járkál éjszaka”; szinte jóleső biztonságot érzünk itt, s azután is: „És abban minden lobogásban volna, – hatvan fáklya tüze ontaná vad lángjait / A semminek… mert nincs ott senki sem.” A színpadiasság egyszerre válik a legszemélyesebb létezés-élmény kifejezőjévé; mégis megtart valamit a stilizáltságból. Ez, úgy érezzük, ekkora helyre nem is férhet. Ahogy a harmadik versszak azzal kezdődik, hogy: „Igen, – szerettem egykor sokmindent: hajósok énekét…”, megint másfelé nyílik ki a vers. A szabályos rövid műről (ha van „szabályos”!) itt azért 34tehát mégsincs szó. A Füst Milán-életmű rövid versei jelentik az átmenetet a rövid vers és a félhosszú vers között.
Még amit erről a versről el nem hallgathatunk: hosszabbnak azért érezzük, mert témáját többfelől szólítja meg. Nem nyelvtanilag így, de szintek és síkok szempontjából. Óriásiak a zuhanások, mint álmokban, itt. A furcsa „hajósok éneke” után (ez is növeli a teret: az elmondott vagy jelzett dolgok furcsasága) ez jön: „Széditő, teljes napsütés: aranyrózsáidat…” Mint amikor egy szeriálisnál is nyíltabb fogantatású zeneműben, például Cage-ében, hirtelen megszólal a preparált zongorahúrok „közül” egy operaária töredéke, olyan ez a sor. De el is mossa nyomban, zeneileg: kezét ráteszi egyszerre valamennyi húrra, megszólaltatja, de el is némítja egyediségüket: „Mi mindent szerettem, már nem tudom.” Egy-egy ilyen közbevetéssel a vers előrelódul, de meg is áll. S ez roppant feszültség. Bejárjuk terét, mire hozzáteszi, nem is újdonság szinte, hogy: „…ma már éjszakám: / Egyetlen teljességem. – Ne higyjétek, nem sóhajtok, / Sőt feledni vágyom minden múltamat s még inkább elrejtőzni, elmerülni abban”. A gondolatjeleknek is nagy szerep jut az idő térképzésében. Mert csak térbe zárt (vagy tárt) idő ez, a vers terében megjelenő idő, tehát – Füst Milán nem is titkolja, szóban – csalárdság. A vers egészével azonban már nemcsak, hogy titkolja ezt, de el is feledteti. Ez a kettősség feszíti hosszabbá ezeket a verseit mind.
35A Jelenés alig két versszakkal hosszabb a Füst Milánnál megismert rövid versnél, s máris tárgyunkat képezi. Kezdése hirtelen: „Az angyalok sötétek.” Majd e kép részletezése: ódai; bár elégikusnak is mondhatnám; s ez ennek a költőnek a nagy csodája. (Még Berzsenyinél sem sikerül ekkora eggyéolvadása a két lehetőségnek; pedig eredetükben ott van ez az egymást kereső ellentét; s nem véletlen, hogy az ódák és elégiák a félhosszú versek közé tartoznak általában, még ha olykor a legegyszerűbb típusokba is csak, témájukat kibontván.) Kard, kinyíló nap, repülés karddal a kézben; és a fenség e képei közepette az angyalok mégis „elfödvén szegény szemüket” kiáltanak a sugaraknak, melyek megtorpannak előttük; s aztán groteszkbe fordulna bárkinél ez a lebonyolítás, de Füst Milánnál nem: „…mint a kiskutyák, úgy hunyászkodnak meg előttük a Nap meg a Hold / S mint a pulykák, kurrogva reppennek fel előttük a csillagok is…” És a tárgybeli, hangnembeli, ütembeli váltásokon túl – egyetlen versszakon belül – jön még egy, az ellentéteken is belüli váltás: „S menten szét is pattantja őket a rettenetes alázat.” Majd a helyszín földibb régiója következik, bár szorosan kapcsolva az előbbiekkel, mégis teljes távlatot nyitva: csontok mezeje, komorság, angyaloké és csontoké, mire vízár és tűz emésztő áradata jön, visszatérő motívum a „szent, szent, szent” angyalkiáltás, a csontok erre felelnek: „Pedig eláztatta őket a víz, megette a tűz” – ez pedig olyan, mintha egyszerre írna és ismertetne egy ősi eposzt. A teljes kívülállás és a teljes belülmaradás helyzete. Ekkor szólítja meg a Nagy Lényt, kérdi mindezeknek értelme felől, s kérdez tőle – roppant egységben vele, mégis, kérdezőként, akárha volna olyan fórum, amelynek Füst Milán a riportere lenne, mintha lenne akkora lassú36ság és valós öröklét! – ilyet, hogy: „Mondd, ki tanítja meg a lényeket a hűségre…” S már minősíti is rajongásának tárgyát, amikor Vladimir Iljicsnek ezt mondja: „Óh felelj hát, aki vajszívű voltál s mégis… tudtad, mi az Eszme, / Hogy az Eszme kegyetlen, hogy az Eszme a jóság…” Mintha a költészetről szólna! Ezzel tágítja tovább a verset, melynek már nem is emlékezünk a kezdetére, arra az angyalosra; pedig összefügg a teljes költemény, igen szerves. „Mert, ami eredendő: a rosszal kell megküzdenie, minden kor mélyén a sötéttel, ahogy foltjait legyőzi a nap… Oh Vladimir Iljics, vajjon lehet-e segíteni az emberi lényen? Hiába idézlek, – / Tavasszal még mélyebb a borúlat s az éjszaka mélyebb / És nincs felelet e világ völgyeiben. / S hiába ülök itt s várok már olyan régen jelenést, itt semmise mozdúl / Csak a képed bólogat olykor s szomorú szemed int / És gigászi munkád.” A hitnek és a csüggedésnek ez az egyik legszebb magyar verse akkora távot jár be, hogy hirtelen meg is állok, amikor mellé helyezném a Mint különös hírmondó…-t. (Az is a félhosszú vers kimagasló remeke, mégis: Füst Milán e tárgy egyik alapvetője.)
Akkor egyelőre inkább a Levél Kanadából következzék itt, mely meg mintha még külön „versikével” is indulna: „Széles az út odalenn, messzi a vidék / S olykor, ha lenézek, / Lélek se moccan erre mifelénk / S némán áll a levegő tengere…” (Akár az a bizonyos tengerész-ének.) Az elsőt térképző váltás mindjárt ezután jön, amikor a sorok szokottan kitágulnak; és a második versszak kezdete egészen komolyan reflektál a bevezető dalocskára. (Már ha az dalocska; 37a megtévesztés terében az.) „Ám ősszel…” Mintha komoly vitatkozni-való lenne itt. „…mikor lejönnek végre a hegyi vadászok…” Egy közbevetés: „– Oly jól ismerem őket! –” És a részletezés: „…egyikök piros sipkával integet / S akkorát kurjant odafenn a hegyi temetőnél, hogy… a kopárság szélei habzanak…” A harmadik versszak is folytat: „Fut a kiáltás…” De általánosságba csap: „…minden kiáltás fut erre mifelénk”. Mintha mindenre lenne válasz, visszahangzó abból a roppant térből. A fagy, a szigorú tél leírása következik, és itt sem tudjuk, hol járunk, az úgynevezett „kanadai valóságban”-e, vagy valami metszetes képeskönyvben. A stilizáció feltétlenül eszköze ezeknek a félhosszú hatásoknak. De az olvadás is gyors: „…máris mint tavaszi gyikocskák, fényesen futnak a kis vizek…” És a költészet eszközei szinte mulatságosan bukkannak elő: nem kell komolyan venni ezeket az alliterációkat, bár igen jók: „S gyilkos gyorsasággal telik meg az ártér” stb. Azután így tárul mindenfelé a színvilág: „S lobogva, pattogva éji tüzek mozdulása / Vérvörös alakokat kerget fel mifelénk. / Csóka lépeget ilyenkor a házunk tetején… Míg odalenn az ártéri szigeten keselyűk”. Ekkor megkérdi: „S hogy mit várnak? – én tudom.” Titokzatosan hangzik, bár reális részlet: „Még él valamennyi vadállat…” Ott rekedtek „az iszap szigetén”, és különös, ahogy a költő „egész jól” hallja szűkölésüket, könyörgő jajjukat, „s olykor totyogásuk”. És a vers tempós, várakoztató menete megengedi, hogy a következő versszak ál-kényelmesen így folytassa: „Ám máris ott ülnek a keselyük… oly jól ismerik ők a halált! / S a jussukat épp úgy számontartják oh emberek gyermekei, mint ti…” És ehhez ilyen kiegészítés jön: „S félálomba’ tünődnek. S mire felkel a hold is… / 38Hónuk alá dugva meztelen fejüket inganak.” A vers második felébe értünk. Egyszerű kijelentéssel: „Így élünk errefelé…” Aztán másfelé csap a költő figyelme, személyes lesz, révedően célratörő, mint valamely Shakespeare-hős: „Én a hold ködét nem szeretem”, mondja. A meleg felé húzódna, éspedig édes álmait óvni. Aztán megállapítja, mintha ez is valami objektív dolog lett volna az imént: „Így élem világom, – borokra gondolok némely estén…” Egészen bizarr fordulat következik, versbéli vándorlásunk során erre nem is számítottunk: „Úgy mondják, odalenn a Nagy Rabszolga Tónál / Boldogabb a világ… a nép sokat nevet…” Megint a mesterséges illusztráció-ábrák. Készen kapott képek, rézgombbal a fülükben télen is „a hó porában hengergőző” emberekről. De „mifelénk… minden szomorú”. Ekkor a vers fölcsap, szertartásosság és legszemélyesebb szorongás lendíti: „S mégis, ha meghalok, / Annyi gyengeségem akkor mint pajzsot emelem fel / S tudom: remegve sírok majd utánad életem!” Ennél fontosabbat nem mondhatna. „Költő vagyok… Mint a téli fák”, megannyi későbbről, másoktól ismert motívum: ebbe a vers-levélbe rejtve. Micsoda különös befejezés jön még azonban: „S tán…” (tán!) „…rád gondolok akkor, édes nagyanyám! / Mazsolás szemeidre, kulcsaidra…” Mintha a mazsolás kalácsot nem tudná kimondani, például. „De a levesszürcsölésről is biztosan / Majdcsak eszembe jutsz te odaát… s tán ott nevetni tudok”. S egyszerre az elmúlás megváltására vágyik.
Képei hatalmasak. E világ is „mint a csillagképek rendje” kellene, hogy lassan leforogjon szeméről. Ha39bok a köd alatt című versében uszályhajók süllyednek el („a héten”; jellemzőek ezek a csekélységükkel, pontosságukkal tértágító mozzanatai), „kiváltak a ködből, majd eltűntek benne nyomtalan!” Versszakokon át meséli, hogyan számoltak be a dologról a tanúk. Majd a negyedik versszakban leszögezi: „És mégis állítani merem, hogy mind e tanú hazudik.” Érthetetlen még eleinte a haragja ellenük: „E gazok azt szeretnék, hogy félálom és e sárga derengés között / Úgy fusson el kis életünk is, mint a hab fut el, amelynek nyoma vész / A köd alatt, a gomolygás alatt…” Részletezi létezésüket, kegyetlenségüket; majd felkiált: „No nem, mi hozzájuk hasonlók nem leszünk.” Béketűrésre inti embertársait, kéri, „ne kiáltozzatok mindétig olyas után, ami nincs, vagy rémlátás csupán”. S bár a második versszakban már oly részletes képet kaptunk – először még nem is tudtuk, hogy e tanúk jóvoltából –: „Az egyiken a kapitány reggelizett, / A másikon épp vödörrel mert vizet a matróz… s hogy még koppant is a vödör / És megcsörrent a lánc is… S hogy lenn a víz sárgán lapult, sunyított és figyelt, / Hogy alattomosan világított a sűrű köd mögűl…”, mindez nagyon is azért kell csak, hogy annál érzékletesebb legyen a kép, melyet a költő tagad, külön versszaknyi sorban felkiáltván végül: „E hajók sose léteztek, ti jó Urak!”
Érdekes, hogy ez a hosszabb (félhosszúnak joggal érezhető) vers mennyire egy célra tart az elejétől fogva, sőt, visszatartja ezt a célt, kontrázza elébb, azután lassan vezet rá témájára, s épp e lassúság okán nem várnánk már a csattanót, melyben akárha egy darab legjózanabb szereplője, a csalhatatlanul tiszta elméjű Bolond szólna, az igazság alázatával, de fellebbezhetetlenül.
A vers nagyobb, mintegy pszeudo-epikus terére 40azért van szükség, hogy egy-egy helyzet kibontakozhasson; külön helyi értéke legyen a révült hangnembe bugyolált tézisnek-antitézisnek, sőt, hogy egyszerűen csak a hangnem maradjon, s szinte mint az uszályok, eltűnjön belőle minden manipulálható mondanivaló, megmaradjon az eszményi vers korántsem alaktalan, nem tartalmatlan – és nem kizárólagos – módozata. Füst Milán a leginkább vigyázott arra, hogy önismétlés ne legyen a vers semelyik eleme. Az ő megnyújtott terű rövid versei, vagy tömörített félhosszúi, csaknem mindig kivédik azt a csalókán belopózó fenyegetést, hogy maga a vers fogalmazza meg önmagát egy óvatlan helyen, úgy, hogy a mű máris tautológia: „elmondható, miről szól”. Füst Milán versei (túl azon, hogy még az imént említett, talán túl erős szóval „tautologikusnak” nevezett versek veleje sem „mondható el”, legföljebb ismertetés adható róluk, s érdemben híven) nem ismertethetők; és hosszukat követve végképp sehová se jutunk. Mert a rövid vers klasszikusan tömör elemeiből építkezik; csak mintha bizonytalanító visszhangtérben ködösítené a hangot, ám ez a tér nagy pontossággal ki van számítva.
A búcsúzások versei is tárgyunkat képezik; itt a részletezés szükségesnek ígérkezik, az ilyen művekben. Már címében is utal erre a Barokk elégia: Búcsú mesterségemtől. Ritkán nyilatkozik ennyire leplezetlenül; szent póz ez is. Persze, csak az első versszak látszik földhözragadtnak. Mert amint az utolsó versnek hirdetnie kellene, ilyesmi: „Nagy urak órája egy kastély felett, havas éjszakán, / Végsőt kongattam még egyszer, éji időben, mutattam az időket s megálltam…” Most jön, amit „a lányoknak” kell a vers41nek elmondania, hogy ti. csak őket szerette s oly sokat szenvedett a költő. Íme: „…sötét udvaron lenn, vörösen ragyogó istállók s kocsiszínek / Suttogó népe lesi hangomat s hallom a szót is: / Rólam tanácskoznak odalenn. »Az óra megállott.« – De hiába!” Ő a mesterségét megúnta. „A mesterségem megútáltam: rohanó bábákat az éjben, / A sok születést én lessem s ami megelőzi?… akár a fürge halál, oly gyorsan s kecsesen / Surrantak elő s pörögtek el az éjben”. És „hogy a lelkek órája” is ő volt „a sok között s ha sodorta őket a szél” (bevezető nélküli váltás; élők és holtak közti különbségtevés elhagyása!) „Gyakran megűltek a párkányon s halkan hozzám / Lehajolva hallgatták a beszédem, megnézték az időt…” A félhosszú vers jó példája annak is, hogyan lehet egy egészében nem kiemelkedő költemény hirtelen felcsapó remekmívű részlete teljes érvényű; a laza sorjázás – vagy rejtelmes belső verstér – lehetővé teszi, hogy a környező közepesebb elemek ne nyűgözzék a ritka becsű értéket. A félhosszú vers elemei megőrzik bizonyos fokú függetlenségüket; nem elkötelezettjei, inkább szövetségesei a teljes vers sikerének.
„S hogy némaságomtól e gyengédek most rémülnek igen s tovaszállnak…” Milyen szép folytatás ez, mennyire gyengéd maga is; milyen sokfelé nyílik meg: mások felé, a költő lelkébe, egy jelenet lehetőségeibe. „Únja ő már figyelni az időket! / Múljanak el felette!” Így hangzik a befejezés, eléggé lebonyolítás-szerűen; és közben is mechanikus az a négy-öt sornyi ismétlés. Ám mintha ez is a vers témájának – óra! – szerves része lenne; mintha alakokként jönnének elő az ismétlődő sorok. A vers – Füst Milántól ez alapjában nem idegen – romantikába fordul; és helyzetdal lesz. Bizonyos helyein. Másutt ugyanis 42bensőséges vagy „barokk” remeklés (ez is ellentmondó, a bensőséges barokk), egészében kifürkészhetetlen titkú szerkezet.
Az Emlékezetül mindenképp az igen sikerült Füst Milán-darabok egyike. Tökéletes a jelenetezése: egyetlen vonalat követ, és nem a külsőségeivel ágazik el, sejtetőn, hanem magát a témát bontja ki. Szokatlan a szereplők valódisága, a régi barátoké. „Nincs ereje a lábatoknak többé, / Hogy a József-körúton sétáljon.” Ezt a kezdetet nem hagyja rejtélyesen maradni a második sor vége: „Rég meghaltatok”, értesülünk azonnal a valós viszonyokról, az idő állásáról. Öt sor kissé hangulatfestő, épp az ellágyulás határán jár; ilyen helyeken mintha Szép Ernő félhosszú verseinek közepesnél jobb sorait éreznénk visszacsengeni; kicsit fáradt igyekezetet. (Szép Ernő említett verseinek csúcspontjai egyben líránk jeles magasai is, ám egészük anyaga hasonlíthatatlanul gyengébb a java részt kikezdhetetlen Füst Milán-műnél. S talán igazságtalanok vagyunk, ha ezeket a sorokat nem méltányoljuk eléggé: „Hogy bugyborékolt tőletek az utca! – mindig is úgy képzelem: / Hogy lejjebb hajoltak a háztetők s a vén / Csókák is, ötvenévesek felűltek fészkükön az éjben / S nevettek rajtatok”. Mindenesetre az előző „szív ezernyi íze, bája” valóban édeskésebb.) De aztán úgy folytatódik a lélek cselekvénye: „A lábatok nyomát kerestem múltkor botladozva…” A révület valósága ez, az engesztelhetetlen révületé. A személybe teljesen beleevődött szerepé. „Sírván mutattam némely utcakőre: lám Árpád talán itt térdepelt, / E bágyadt, bús szerelmet vallván versekben / Egy tréfaked43velő lotyónak” – Igen, ez csak így lehetett, érezzük, legalábbis Füst Milán eljárásmódját másképp nem képzelhetni, és szentelt helyeket illetni se volna mód máshogy. „S amott hányt cigánykereket Frigyes, a Hős…” Majd Kosztolányi, „a langy” következik, aki „egy éji néni”-nek panaszkodott, hogy a költő (Füst Milán) nem hagyja aludni őt. „Oh alhatsz már Dezső, a kő még itt maradt, / De ti már elrepűltetek, a lábatok nyomából pára lett / S a könnyetekből őszi felhő, –” Milyen reális látással folytatja az éles szemű könnyező: „Oh kóbor vénség, mord öregség, nem lett benne részetek, / De mint a forgószél, úgy zúgtatok el innen sebtiben.” A váltás legalább kettős: a helyzetképből áttekintés lesz, a személyes (önmagára is összpontosító) emlékből: törődés a másikkal. „Áldott fiúk, hol ténferegtek, huncutok? / Mely alagútba bújtatok előlem hűtlenül? / Bujósdit játsztok-e s félszemmel néztek éppen engem? / Hogy kampós botjával ki áll meg utcasarkokon merengve / S oly hosszan néz utánatok?” Az utolsó versszak hozza a legmegkapóbb fordulatot; s megint egy hosszító-lassító elemmel, látszólagos körülményeskedéssel: „Ki az, ki sír és sír utánatok?” S nem elég a kérdés, még a választ is bevezeti, forma szerint: „Megmondhatom: elaggott ember ő…” Ez Füst Milán. Itt még az elbeszélő (elégiai) személy is változik egyet – önmagán belül. Másunnét látjuk. Harmadik személyben. „A szíve fáradt már s borospohárt is már csak reszketőn emel, / De emlékezni tud. Vegyétek ezt: egy hajnalon…” Mintha utolsó üzenete volna neki magának; jelenetek érik egymást. „…Itt ácsorogtunk épp, kivert kutyák, meddő vitában / S feljött a nap, kongott a láthatár, majd megrepedt.” Nem is sejtjük még, hogy ennek a kijelentésnek valamelyik elemét bontja tovább a két záró sor, és fokozza 44szinte csattanóig, mégis megfoghatatlanná tágítja a vers érzelmi és közérzeti világát: „És jobbról is, meg balfelől / A hiábavalóság dalát zengték a kórusok.” Miféle kórusok, kérdezzük; s miért? A nap kel ily hiábavalóan a világra, ahol agg lesz végül az élet, ahol elviharzanak a barátok, s milyenek (még ha tudjuk, igen, épp ezért is, hogy Füst Milánnak voltak kifogásai például Kosztolányit illetően, ezért hat még fájdalmasabban ez az ellágyulásaival is gyönyörű remekmű)! Vagy az a vita is eleve hiábavalóság volt? Vagy ahogy vitáztak, mintha kórusok zengtek volna velük-nekik? Mintha ilyen magasokban állnának, a színpadnak nem is a szereplői közt, de örök igazságok megfogalmazóiként?
Egyelőre hagyjuk el költőnket itt, nézzük végezetül azt a verset, melynek csak alcíme jelez „szózatot” (egy igaz művészhez), különben ez az Epilógus: O beata solitudo! O sola beatitudo! külső és belső jelenetsor, híradás a lélek színpadáról, és számos mozzanatot (a költőről; melyeket körüljártunk) kereken kimond. Első versszaka az emberi sokféleséget jelzi s foglalja össze; ezek az összefoglalások Füst Milánnál mindig a látszólagos bizarrság jegyében állnak, ám ha csak egy kicsit is „hunyorítva” nézzük őket, oly igen jelentős és lényegi mozzanatok bontakoznak rajtuk, amelyeket azonnal a „lényegesre” törve megformálni lehetetlen volna. Másrészt nem sejthetjük itt sem, mi lesz az a mozzanat, amelyre visszatér: történetesen az ellágyulás. Ezt is így vezeti be az elején: „…azt hallottam”. A szoborról hallotta, hogy „érce megolvadt / S ellágyulva omlott le a tóba a víz iránti nagy szeretettől:” – majd e versszakzáró 45kettőspont után úgy folytatja, ahogyan másutt verset kezd (például: „Változtatnod nem lehet”; „Ó Uram, engem bántanak – –”; „Élek és kiáltok, hogy halld” stb.): „Nékem kín a szépség s fáj minden szeretet”. S a legpontosabban összefoglalja személyének tulajdonait; ezzel viszi mind tovább a verset, látszólag részletezve egy érzetet, ám ahogy a részletezésből felocsúdunk (pár hosszú sor az is csupán), már egészen másutt járunk, és rengeteg idő telt el. „Titkomról sose szóltam ezért, / Csak, mint a régi pap, ki állig gombolkozva s ünnepélyesen, / Dühvel ordítva rázza ökleit, hogy visszhangzik a vidék s furcsa kézmozdulatokkal is őrjöngve hazudoz:” A vers nyitottságát hordozzák a sorozatosan versszakzáró kettőspontok; a harmadik szakasz a másodikat idézi, de már másutt; és ha nagyjából parafrázis ez, mégis ott vár a versszak végén a kettőspont, mely új térbe vezet át (igaz, ott is mintha az elsőben járnánk, de akkor végre elhatározásra jut a költő, és közöl valami újat). „Fájt az élet nekem is, nem voltam érzéketlen sohasem. / Ám torkom összeszorúlt, hangom rekedt vala s félve, félszegen / Csak hadonásztam képtelen kinomban s kettős fájdalommal, hogy szivem szerínt már sohse szólhatok:” – Így érzékelteti a nem-szólást, körülbelül ugyanazt a nem-azt ismételvén egyre; s most jön az elhatározás; de a terep már annyira szalagdísszé stilizált, hogy a bevezető általános révület is messze-tűnt konkrétum ehhez. „Ezért is régen elhatároztam, magamba szállanom s hogy végkép’ / Elhagyom barátaim, szerelmem is s kezembe véve igaz könyvedet / A nagy magánynak áldozom az életem.” De innét megint ugyanúgy folytatja: „Nehéz a valóság nekem”; hanem egy kicsit a változás irányába döccen a sor; egészen mestermívű előkészítések ezek, látszólag önmaguknak, hogy azután 46annál döbbentőbben bontakozzék ki a szinte kicsinyítve látott jelenet. Addig még ez van: „… elmenekülni tőle / Ó míly boldogság, mily révület lesz s elmerülve fájva / Reád emlékeznem vágyak harsány vásártere, nagy piarc / És abban is: magános, bús kiáltozásaim…” Sorra kimondja magatartásának kulcsszavait (a révületet, az ellágyulót stb.), s ezzel is azt éri el, hogy még a magatartásában se leljük, valójában ne. „Nehéz a valóság nekem”, ismétli, „futni segíts hát s feledni, oh isteni jóság”. Már a könyörgőnek ez a megpillantása is lenyűgöző; és szavainak egyszerűsége ugyanilyesmire bátorít. „Ki a paripáknak gyors lábakat adál és szárnyat a madárnak / Segíts hát nékem is, egy sziklát adj, fölötte csillagot, ellágyuló szívet, / Síráshoz könnyeket, múltakhoz bágyadást:” – ez a kettőspont itt az egyik legszebb magyar nyelvű könyörgés versszakát nyitja rá a következőre, már a kép előtti egyetlen sorra: „Add a kezdetet lennem úgy, mint a halottnak, kiről álmodék!” Ekkor: „Egy nagy csarnok” bontakozik ki, a jelenettel. „…felét láttam egyszer világosan ciprusokkal”. Felét! Ez a pontosság visszavilágít az érzelmi állapotra; pontos ott is minden, bármi meglepő. Sőt, ez a tömény zsolozsma, ez a szüntelen mélysirám-áramlás keményebb dolog, tartásosabb a magyar költészet újabb panaszdalainak zöménél. Nem a hitelét tekintve különb, nem rontja amazokét; de a stilizáltsága annyira személyen túlivá teszi, mint egy tanpéldát; mint egy képletet. Szinte az az önfegyelem a legkeservesebb a mélyén, sejtjük, amellyel ezt mint költői kifejezést – mint ennek kizárólagosságát – vállalni lehetett. Pilinszkynél leljük leginkább párját.
Hadd idézzük zavartalan egészben a „fél csarnok” ciprusos-világos látványát; és gondoljunk vissza arra 47is, hogy ez a vers – mintegy önmaga ősidőiben – általános bölcselemmel kezdődött, majd mintha nem és nem akart volna kikottyanni vállalt-vallott kátyújából. Majd fenségesen megrendült könyörgéssé vált, azután két hosszabb versszak látomásává. Másutt hat versszak (itt végül sem több összesen hétnél-nyolcnál) nem okvetlenül kerül ki a rövid vers vereteiből; Füst Milánnál ez az Epilógus a lélek egész elbeszélő költeménye; Keats Hüperiónja jut az eszünkbe, mintha azt tömörítették volna, cella-változatúra (például). A vers maga így megy: „Onnan ment egy temetési menet szótalan, imbolygó zászlókkal legelől / S a halottat egy kis fekete kocsin hat fehérbe burkolt, néma / Lélek kísérte el – s velök én is fogvacogva, reszketőn, / (Szólítani, leplöket felfedni nem merém, mert tudtam, hogy mérgesen ugatnak, / Féltik a zsákmányt, akit elragadtak s rám vicsorítanak csúnya kutyafejeikkel:)” – A jelenet folytatását, az új versszakot feszülten várjuk; a meglepetés az, hogy lágyan lendül tovább a vers, józanul: „Ámde a halott is halkan sírt, – / Szelíd volt: átengedte magát egészen, vigyék el már, vigyék el! / (Még nem ébredt fel másik életére s lelke, mint a csecsemőké, derengett.) / Vegyék őt át a rossz hatalmak, – múljon e kicsi fény emléke szeméből, / Múljon a szerelem emléke, palotáé, ahol élt és cipruságé, / S vegye át gyengéd testét, elbágyadt szívét az alvó végtelen! / Lelke zengve változzék meg, olvadjon a fénybe: / Ó alvó fények áhitott hazája: végtelen! / Ó végső koppanás a szíven, végső döbbenet: halál! / Ó minden szédületek mélye: régen várt magány! / Ó hallgatásnak jóleső zenéje: emlékeket súgó! / Ó jóleső hang a fülnek örökkévalóságé, búgó! O beata solitudo! / O sola beatitudo!”
Ha ezt a különleges imát vágyképek sorának, ha a 48lélek valós lehetőségének tekintjük, ugyanúgy visszavonatkoznak sorai az élő személyre, és az átélés reális fokán még nagyobb fájdalommal válnak valóssá: az elvesztés fájdalma, a boldogság kétes üdve (az üdvözülés kétes boldogsága) dereng át rajtuk. Örökké innen-oda; ez már nem egyszerűen révület, hanem a vers mint egység átalakulása: nem egyszerűen varázslatos szavakká, hanem – ameddig lehetséges ez világi költészet számára, s ameddig hihető – szakrálisan. Ennek a „szentségnek” a középpontja a mélyen átélt emberi helyzet. Ám a kifejezést mégis a felhalmozott vers-energiák teszik így lehetségessé; az egysíkúvá lefokozott (felfokozott) várakozás; látszólagos kielégítése egy határozott, plasztikusan ijesztgetős (emlékezzünk a Szellemek utcájának kivédett rémképeire!), groteszkig merészkedő képpel, mely azután fokról-fokra átnő a Lény legbensőségesebb szavainak világába, mintha itt szólalna meg az a némaság, melyet a költő mért magára oly hosszan, mintha a vers megnyújtása teremtené meg az egyik „fél csarnokhoz” illő nem okvetlenül csarnok-forma teret, amelyben visszhangtalanul bár, de elhangzanak a szavak, valósan hallhatóak és érthetők; és a stilizációnak már nyomát sem viselik, levetik azt, védő burkukként, mely nélkül az oly állandónak s múlhatatlannak hitt, „mindjárt valósan megörökített” szavak sorsára jutottak volna csupán. A lemondás Füst Milánnál az élve megért örökvaló.
49Itt kezdenénk, ha bármi más költészeti témáról lenne szó. Csakhogy a félhosszú versnek az a típusa, amelyik – bár csupán nyomokban, áttűnve épp az újabb efféle törekvéseken – mindmáig hat, Adyt (Babitsot, Szabó Lőrincet stb.) viszonylag kevésbé jellemzi. József Attilát, Kosztolányit, Kassákot inkább (nem mintha úgy érezhetnénk, hogy Kassák művészetének kemény magva mai líránkra hat; Füst Milán ködei mögül sem a tartás, az egyféleség később-másutt kamatozó makacssága). A félhosszú vers „duinói” típusa ez a központi formáció, melyet akár a legtipikusabbnak is tekinthetünk. A legújabb (nem okvetlenül magyar) törekvések ennek gyors váltásait töltik meg mintegy-közérthető aktualitással, nem angyalokra-bizonytalanságokra, hanem társadalmi-közérzeti-tárgyi összefüggésekre hivatkozva (mint például a mai német líra egyik ilyen kiválósága, a nálunk kevéssé ismert Jürgen Theobaldy), de a „beat-nemzedék” vagy a pop-költészet kitűnő amerikai képviselőit, továbbá lengyeleket, osztrákokat, cseheket is említhetnénk; ez az izgalmasabb elágazás, és nem a nyelvbűvöletes, nem a továbbra is ködös, nem is okvetlenül a terjengősen lényeg-kerülgető (így újra ködös, épp a túlvilágított részletek okán nem eléggé láttató) félhosszú vers-típus (amelyik természetesen 50nem éri el Füst Milán ilyes műveinek koncentrált terjedelmét, ezt az igen szép formai paradox-állapotot).
A Füst Milán-féle rövidke félhosszú verseknek az az igen kézzelfogható alkotóelemük is megvan, hogy (félve írom le) a soraik olyan jó terjedelmesek. Lassú hömpölygésükből mindegyre azt érezhetjük, hogy a költő nem pontosan azt akarja mondani, amit ott helyben mond; ám hogy ez így van, nem a mesterségbeli gátoltság vagy fogyatékosság okozza; s nem is holmi lólábként kilógó szándék. Ennek a (nevezzük így: Füst Milán-féle) félhosszú vers-típusnak az az előnye, hogy amit céloz és ahogy megvalósul, e kettő csaknem fedi egymást.
Mármost Adynál a félhosszú vers, formára legalábbis, nem ritka jelenség. S mindjárt az első kötetben (mert az 1906-os Új versek tekinthető így) számos esetben töprenghetünk: vajon az igen határozott hangütésű, épp az egyértelműséget kereső költemények, bármi „hosszúak” legyenek is, tekinthetők-e félhosszú versnek? Például A tó nevetett, terjedelemre, mintha a dalnál tágasabb műformák felé hajlana. Ám a vers lebonyolítása elágazások nélküli. (Fontos szempont itt: nem azt értjük ezen, hogy a vers tartalmának, bizonyos helyeinek ne lenne – bőséggel van! – további elágazása, holdudvara, sugallata; hanem a vers építkezése a rövidebb művek ihletforrásából táplálkozik; ugyanaz a kavics gyűrűzik, vagy ugyanaz a vonal húzódik tovább, ahogy akarjuk.) Az első igazi félhosszú vers az Elűzött a földem. Hiába egyértelmű a kezdete („Az én földem aludni akar”), érezzük, itt több rétegből áll majd az, ami – versként – végül egységet alkot, nem füzérszerűen követhető a gondolat, a vers-indíttatás. „Engem ideűztek a hegyek, / Ez az én földem. Itt ütök / Téli tábort az álmaimnak.” Majd, még az első versszakon 51belül, új lendület következik, az első sor ismétlésével, már személyessé, céltudatossá tágítva az iménti állapothatározást: „Pedig én ide ünnepre jövök” (a későbbi magyar líra egyik alapsora!), és a második versszak közbeiktatása már a harmadik síkot-szintet jelzi: „Hideg ez a sík, fátyolos arcú. / Átgázolom a ködtakarót. Csönd. / Dobogok lábammal a földön. / Hiába költöm, hiába költöm: / Az én földem aludni akar. / Károgó varjak csapata száll, / De néma, de csöndes az avar.”
Igen szép, gazdag félhosszú vers-típus ez is. Már messze előrejutottunk, mégis érezzük, hogy a költő nem szánta el magát a legteljesebb megnyilatkozásra. Vagy olyasmiről van szó, amit hosszasabban elő kell készíteni; a jelenetezés is feszültséggel tölt el. S valóban erről van szó. Párbeszéd következik; ez megint időt érzékeltet, sőt, lassítja, megnyújtja az érzékelt időt. Talán a félhosszú verssel azért érdemes bajlódni, mert – számos típusában – itt sikerül „ábrázolni”, érzékletessé tenni az idő tényezőjét; a rövid dal, az egyközepű vers erre aligha alkalmas, a hosszú vers olvasásakor pedig az objektív idő telik elsődlegesen. A félhosszú vers – Adynál is – az a forma (az a lehetőség), amely az időt plasztikussá teszi; amely időélményt ad. Füst Milánnál is ezért lehettek egészen rövid versek: félhosszúnak érezhetők (s tekinthetők).
A párbeszéd, melyben földje elutasítja a költőt, hosszú átokkal zárul; de ez még nem a vers befejezése. Itt tovább bővül a tér, gazdagodik az időélmény: „Elhalt a ködharangok hangja s a zene / S én szálltam az álom-lányok csapatával / A város fele. / A szárnyam súlyos, szörnyű nesztelen, / Nézem a várost és nincsen szemem, / Sírnék: nincs könnyem, szólnék: nincs szavam, / Csak szállok búsan, némán, magasan: / Elűzött a földem.”
52Mindig újra rá kell jönnünk, hogy Ady még mennyire nem az érdemei szerint méltatott költő ma sem. (Annyi újrafölfedezés után.) Ez a félhosszú vers itt, zárulásával, elemi erővel idézi föl T. S. Eliot egyik híres, klasszikus félhosszúját, a Prufrock-éneket; ebben, ha más konkrétumok között is, hasonló a vers menete. Az elindulás (ott nem országos, hanem létjelleggel magánemberi), a párbeszédek helye (itt a lehetőségek-lehetetlenségek földje, a haza, ott az emberi társadalom), a befejezés (mely egyszerre jelzi a „paradicsomi” és a kitaszított állapotot). Adynál már láttuk, hogyan; Eliotnál – az Adynál később íródott versben – így: „Álmunkban láttuk a tenger alatti termet, / A hableányokat, rőtkoszorus lakóit, / S megfulladunk, ha majd emberek hangja szólít.” Az Eliot-vers maga a bölcs enerváltság, késeiség. És az erőtlenségi viszonyok is mások a két versben. Ady a (kudarc tudatát is lendítő) mindent-akarás. Az összecsapások azonban megtévesztően hasonló versépítkezési eszközökkel jelenítődnek meg, bármi ellentétesek is érdemben a pólusok (Ady – Eliot), bármennyire másmilyenek a forma külső eszközei. Mindketten a polgári világgal vívnak (Ady ráadásul feudális-félfeudális szellemietlenséggel; az ő harca az örök elemekkel már szinte tényszerűségében is győzelem, hiszen odáig is el kell jutnia a magyar költőnek, eddig a küzdőtérig, tudatig: hogy van ilyen általánosabb tér). Ennek a folyamatnak is alkalmas kifejezője a félhosszú vers (bár Ady többnyire rövid versekbe foglalta ezt az üzenetét). A polarizáció, az igazságszintek különbözése mind belső versidő-igényes tény; nem lehet mindig tömör enigmatikussággal megoldani, sem telitalálatos tömörséggel „rímet” lelni rá. Az újabb költészet szerves tartozéka, hogy folyamatokkal dolgozzon, mintegy a szemünk előtt bontsa ki tár53gyát, ne a végeredményeket közölje. Így tekintvén Ady Párizs-élményének félhosszú verse, az Egy párisi hajnalon mintha nem lenne tiszta típus. Ez a tizennyolcszor négy sor csaknem végiglitániázza ugyanazt az önmeghatározást, változatokat ad csak egyetlen gyönyörűen fájó hangra. Ez az indulati töltés mintha színtelenséggé válna. Hanem ahogy a vers utolsó harmadában ennek a fakulásnak (a hevesség fáradásának) funkciója megvilágosodik, teret kap a vers, és mintha a puszta én-közlésnél jóval több értelme is lenne. „Várok valamit. S amit várok, /Nem dicsőség, nem pénz, nem szerelem. / Mit várok? Semmit.” És: „Várok. Lesz egy végső borzongás, / Napszálltakor jön, el fog jönni, el”. A bizonyságkeresés hitelét az adja itt már, hogy a versen belüli elemek válaszolnak egymásnak. A korábbi „evoé” és „Napisten” is megkapta kontrasztját a „sápadás”-sal, a „rég kiszórt, fáradt sugárral”; ám itt a villódzó ellentétekre véglegesebb, lét-érzésekhez hívebb felelet jön: „Elmúlik a Napisten papja, / A legfurcsább és a legbetegebb, / Aki fáradt volt, mielőtt élt / S aki még Párisban sem szeretett.” És a záró versszak csüggedése diadalmasságával újabb mozgalmasságot hoz; innét visszaolvasva a vers némely helyeit mégis érezzük, hogy belső idő, vers-idő telt el, s ez formálja a lét-érzést, nem csak közlésként kell elfogadnunk, hogy: „Sugaras a fejem s az arcom, / Zúg a harang, megyek lassan tovább: / Megáldozott a dús Párisnak / Kövein a legkoldusabb nomád.”
Ugyanezt az érzést, rokon formában, ám a rövid versek ihletéhez hasonlítóbb indíttatással (és célratöréssel) fogalmazza meg A Gare de l’Est-en. Ennek a versnek azonban teljesen töretlen a vonalvezetése, nem nyílnak „hosszabbító” terei; két-három mozzanatát változtatgatja tizenhárom versszakban. És bár54mennyire „személyes” a mű, a költő mintegy objektíven nézi saját képletét. A tökéletesen zárt megformálással – bizonyos értelemben – már kívül maradhat a versen. (Nem úgy, mint Füst Milán az Epilógusban, vagy akár Ady az iménti Párizs-opuszban.)
A korai versek közül igazán tárgyunkat képezi még a Vízió a lápon. Szögezzük le: a félhosszú vers jellemzőiként korábban tárgyaltakhoz most két mozzanat társult. Az egyik az idő-elem kifejezése, a másik az objektivitás „hiánya”. (Nem „eldalolt” vers, hanem „a szemünk láttára végigélt” folyamat a félhosszú vers minden típusa! Megfordítva: érdeklődésünk az ilyen jellegű költeményeknek szól itt; amelyek külső formájukra is hosszabbak az átlag dalnál, vagy bonyolultabb építkezésűek az egyenesvonalú vagy indázó „füzérnél”.) Ám arról szó sincs, hogy időt képezni csak látomásos, zilált stb. versek tudnak. Egyetlen kitekintés: igaz ugyan, hogy Szabó Lőrincnél ezért nehéz igazi félhosszú verset találni, ám négy-öt szonettje, például a Tücsökzene (Kilátón stb.) bizonyos részei, összefüggő egészként olvasva, ebbe a kategóriába tartoznak. S olyan racionalista, ám az észelvűségen túli világban is sejtően otthonos költők, mint Illyés, Vas stb., igazán otthon vannak a félhosszú vers szellemében is; igen szép darabok példaszerű sorát leljük náluk. Adynak ez a műve tehát nem azért elégíti ki a félhosszú vers „követelményeit”, mert vízió. Nézzük meg, mennyire kézzelfogható elemekből építkezik. (A hangsúly – akár tudatos a vers szervezése, akár nem – ezen a szón van. Tere, többlet-ideje nem attól lesz a versnek, ha nagy tereket és örökidőket emleget; hanem ha a legcsekélyebb belső időt és teret is megszerkeszti önmagában. Semmivel sem csekélyebb értékűek, persze, az olyan jó versek, amelyek efféle autonómiával nem tündökölhetnek; legalább 55ugyanolyan intenzív átéléssel fogadjuk be ezeket is, csak nem ugyanarra használhatók. Apollinaire remekműve A Mirabeau-híd és A megcsalt szerető éneke. Még témabeli rokonságuk is van. Sőt, a Mirabeau-versnek igazán képződik külön-ideje és tere, mégis a dal, a rövid elégia, a sokszoros rondó stb. élményét adja. A megcsalt szerető éneke pedig azért nem hosszú vers, mert anyagában a dalokkal rokon, csak terjedelmében válik félhosszú verssé; de nem azért, mert „köddel”, fizikailag bizonytalan térrel kezdődik. Láttuk Füst Milánnál, mennyire a lélek belső kavargása adja a félhosszú vers igazi metszéseit, homályát, zihálását, váratlan fordulóit, visszavetüléseit, egészét. A Vízió a lápon, nyíltabban bár, így épül fel. „Ez itt a láp világa. Szürke, / Silány, szegény világ. Megülte / Az örök köd, mely egyre rémít. / A láplakók közt várom én itt / Az én szép fényes reggelem, /Bús esti köd rémít s borul rám, / De az a reggel megjelen.” (A Vajda Jánost idéző elemeket, melyekre a versszak olvasása közben ráérzünk, fényesen igazolja ez az utolsó sor; s hogy milyen titokzatosak a lírai hatások, a Montblanc-vers idéződvén, tere támad, várakozása máris ennek a szakasznak: a furcsa, de már ismert igealak révén, mi több, annak záróhelyzete folytán.)
„Rémek között, gomolygó ködben / Elszürkül minden itt a lápon, / A lelkem villan néha-néha, / Szikráit a rémekre hányom / S hogy el ne izzék, hogy legyen: /A szürkeségből néha-néha / Kidugom büszke, nagy fejem.” Ez a versszak most már teljessé tette a lassú készülődést. Érezzük, s ha ez többlet (a homályok szépségeihez képest), még merészebben éreztetik velünk, hogy valami készül. Merészségről azért beszélhetünk, mert az ilyen éles fogalmazás kihűtheti a verset; Ady izzó zsenialitásának azonban a nagy gesz56tusok is hiteles hordozói. A harmadik versszakban már jönnek is – tulajdonképpen váratlanul, de ha meggondoljuk: híven az elébbiekhez, hiszen mintha az a fej bukkanna ki így, mintha egyszerre jobban látnánk. „Vagyok fény-ember ködbe bújva, / Vagyok veszteglő akarat, / Vagyok a láplakók csodája, / Ki fényre termett s itt marad, / Ködomlasztó reggelre várva, / Várván, jön-e a virradat.”
Ez a közlés hirtelen személyességet teremt a versben: nem okvetlenül azzal ragad el, amit mond, hanem megindító, hogy ilyen közvetlen hang szólít minket ebből az objektív világból, a vers világát tekintve: ebből a lassúságból. Megdöbbent, hogy a készülődés ennyi volt csak; mint amikor hamarább jönnek értünk például a műtőkocsival, vagy előbb fut be a kikötőbe egy távozásunkat jelentő hajó. A jóslat egyáltalán nem prófétikus itt, hanem emberközelien reménykedő; megtoldva mégis azzal az érzéssel, hogy valaki másnak a reményeit élhetjük át – és át is éljük. Tudjuk azonban, hogy a dolog nem ér véget ennyivel. Elragadtatott némasággal, valóban lélegzetfojtva várjuk, mi jön; miközben pedig még csak ezt olvassuk: „Az lesz virradat. Csoda-reggel, / Vulkánhegyek nőnek a lápon…” (A vízió első fokozata.) „Jön a sugár egész sereggel, / Végigcikázik a világon. / Lángoszlop lesz, mi most ködös rém, / Láng-folyó lesz a szenny, salak / S a veszteglő bús akaratból / Lesz diadalmas akarat.”
A vízió személyes latolgatása lendíti új térbe a verset. Új térnek mindig az a vers-hely nevezhető, amely nemcsak meghaladja (időben, kibontakozásban) az előbbit, hanem a vers addigi menetének részleteit is feledteti mintegy, szervesen méghozzá, mert anyagukat önmagába építi. Új vers-tér az a hely (témaváltás, kép, közlés stb.), amelyik a vers minőségén belül 57eredményként hoz mást; ahol azt érezhetjük, hogy az eddigiek ezért voltak, az élmény elemeit nem kell már külön számontartani. Ady ezt mondja: „Talán vulkán-hegyekre lépek / Vérvörös, büszke lobogóval”. Új ez a „tér”, hiszen két versszakon át a helyszín és az egyén viszonylatrendszeréről értesültünk, a harmadikban az egyén mibenlétéről, a negyedikben – objektíven – a látomásként megjelenő színváltozásról, s ha nem vártuk is, sejtettük, hogy az egyén valamiképpen az új helyzetben is megjelenik, cselekedni kezd. Ezt a cselekvést részletezi az ötödik versszak (nem mindenben a legjobb Ady-versek színvonalán, de könyvünkben nem színvonaluk felől vizsgáljuk a verseket, hanem jellegükre nézve). A hatodik versszak ismét lassít, a szintek tehát egymást váltják. Több egy-egy ilyen váltás, mintha témaváltoztatás következne, több, mint amikor az egyenes vonalú versben a logikusan vagy produkciószerűen várható következő fokozat jön. A lassulás itt meglepő fordulaté: „De lehet, hogy a vulkán-hegyre / Fölnevet hozzám egy alak. / Arany-vörös hajtenger födje, / Fehér hab legyen melle, válla, / Gyilkos szemű, forrón lehellő / Legyen majd ez az ördög lánya.” Itt a vers feltétlenül kizökken: tartalmát illetően. Tulajdonképpen tragikus fordulat, megtudunk valamit, ami eddig is a dolgok mögött rejlett. (A vízió második fokozata.) A vers építkezése így alakul tehát: a személytelen környezet és a személy, messziről; a személy közelről; a környezet drámája; az egyén cselekvőleg közbeavatkozik; az egyén drámája; és az utolsó versszakban az egyén itt avatkozik közbe cselekvően, éli meg saját sorsát – a pusztulásig. S ha visszagondolunk az elemzett Párizs-vers egy nem említett helyére: a semmit-se-várás után ott azonnal ez jött: „Egy asszony / Utamba állt és néha csókot ad”, és Párizs, 58ily csókok színtere öröktől (Ady szerint) sose látott ilyen szomorú és beteg csókot. A vízió-vers más színtérre, hazai környezetbe helyezi a találkozást. S itt: „…én elhajítom lobogómat, / Rohanok, bukom elébe, / Égetni vágyva, lángban égve…” (Nem szabad, hogy egysíkúvá váljék élményünkben a vers egy-egy ilyen túlságosan áttekinthető, közkeletű, ma már könnyen adódó fordulattól; nagy sodra túllendíti ezeken is.) „Százszorozva duzzad föl bennem / A láp lenyügözött hatalma: / Ráomlom gyilkos szerelemmel, / Beföd az arany-vörös tenger / S én elmerülök ölve, halva.” Nem vizsgáljuk most, milyen jelentésrétegei vannak a költeménynek; igazi félhosszú vers, és így az időbeli történés egyenesvonalúsága ellenére is időtlenségig emelkedik; ez a jelentésére is kihat, ezért nem mondhatjuk azt, hogy a közemberi cselekvést félreviszi a magánemberi elrendelés tragikuma; a vers egyenesvonalúsága korántsem ilyen egyértelmű; ám ugyanez egy rövid versben kifejtve nem engedne teret olyan mozzanatoknak, amelyek a közéleti-magánéleti ember dialektikáját, dilemmáját, végül egyféle irányú döntését kellő ellenjátékkal egyensúlyoznák. A félhosszú versben – egészen konkrétan – hiába győz az egyéni tragikum, a korábbi versszakok olyan önálló erővel mutattak be tényezőket, hogy ezeket a vers új tereibe építve nagy sugárzó erővel őriztük meg tudatunkban (élményünkében!), és így a befejezés mégsem teljes zárás; azok az elemek, amelyeket tematikusan nem zár, nyitottak maradnak; például a szerelem nem oldja meg, de nem is söpri félre a létezés egyéb tragikumait (mint ilyenek: eleve megoldhatatlanok); sőt, ez utóbbinak, a megoldhatatlanságnak jegyében – bár látszatra ellenkezőt mond épp – szintetizálja a közemberi és magánlétezői pályák mozzanatait. Különös értéke ennek a versnek, 59hogy ilyen élesen megfogalmazott képek, állítások, erővonalak eszközeivel képes elérni bonyolult, továbbzengő hatását.
Félhosszú vers-e a Harc a Nagyúrral? Feltétlenül. Jelenetezése miatt; a kibontakozó párbeszédet (viadalt) objektív szemlélődés előzi, majd az események végeztén (mert mintha történés lenne, amit a szereplők eljátszanak, misztériumjáték formájában) a változhatatlanság képei következnek (mint később Pilinszkynél, más tagoltsággal bár és más előzményekre, az Apokrifban, de rövidebb verseiben is, jellegzetesen a korai korszakában s ennek végén); s akkor zajlik le a cselekmény, melynek sosincs vége ezen a színtéren: „A habok / Az üzenetet egyre hozták: / Várunk. Van-e már aranyod? / Zúgtak a habok, a habok.” És: „Mindhiába. / Aranya csörgött. Nevetett. / Nem mehetek, nem mehetek.” És a messzi hívás-szólongatás is kitágítja ennek az Ady-korszaknak a ködvilágát, amely különös feszültségben van a nagy elszánással, országos indulattal, a mély szellemi áramlatokkal, melyek a költő személyiségét meghatározzák. Adynál a félhosszú vers lehetősége szinte mindenek felett adva volna, ha indulati töltését nem a rövid vers vonzaná elemien.
Ugyanígy tárgyunk körébe tartozik Az ős Kaján. Tagolása révén, mely a Nagyúr-verséhez hasonlít, a félhosszú vers tanpéldája lehetne. Mégis, a szinte soronként pontosságra törekvő fogalmazás, a kijelentések véglegessége, a monológ (mert igazi párbeszéd a Nagyúr-versben sem volt) egyközpontúsága stb. a rövid versekhez közelítik ezt a nagy lélegzetű, igen karakteres művet. Utolsó két versszaka azonban ellentmond a besorolásnak: terjedelme lesz a történésnek, más „helyszínre” tevődik át, és – mintha ez is fontos lenne a félhosszú versben – a költőt nem ugyan60úgy hagyjuk el a végén, ahogy az elején megismertük. Ellentéthez vagy felfokozódáshoz vezet a félhosszú vers, mindenképpen: folyamat; nem így a rövid vers, a „dal”, mely akárha eleve kész állapotot mondana el, vagy ugyanazt részletezné, s csak változat-értékkel mondana menet közben vagy végezetül „mást”. A félhosszú vers (központi típusai, több is) a versen belüli bármikori alaphelyzetváltozást, ezek a változások (lehetőségeik) az idő és a tér kibillenését, szubjektívvá válását készítik elő. Az ős Kaján már a monológ utolsó versszakával – itt igazán, tehát egy kicsit hosszú kivárással – előkészít ilyen váltást, idézzük ezt is a két záró szakasz előtt: „»Van csömöröm, nagy irtózásom / S egy beteg, fonnyadt derekam. / Utószor meghajlok előtted, / Földhöz vágom a poharam. / Uram, én megadom magam.«” – Ekkor változik a szín. Nem a fizikai cselekmény miatt („S már látom, mint kap paripára, / Vállamra üt, nagyot nevet / S viszik tovább a táltosával / Pogány dalok, víg hajnalok, / Boszorkányos, forró szelek”; hiszen ez mintegy a költő egyik énje, pontosabban: ezt a szilajságot ismertük meg önarcképeiben, mint amilyen a Vízió a lápon utolsó versszaka; és ebben a versben is ez adja a különös lélektani többletet: „Ó-Babylon ideje óta / Az ős Kaján harcol velem. / Ott járhatott egy céda ősöm / S nekem azóta cimborám, / Apám, császárom, istenem.”), nem azért, mert a monológ bevezetőjében már így szólította: „»Nagyságos úr, kegyes pajtásom, / Bocsáss már, nehéz a fejem… / Apám, sok volt a szerelem«”, de az utolsó versszak e bonyolult belső játékot (a kettősséget!) egyértelművé teszi, visszavonhatatlanná, s bár az ős Kaján bizonnyal újra eljön, lehet, hogy ez volt mégis az utolsó alkalom, és a vers befejezése teljes befejezést is sejtethet, a küzdelem csak egyféleképp 61alakulható végét: „Száll Keletről tovább Nyugatra, / Új, pogány tornákra szalad / S én feszülettel, tört pohárral, / Hült testtel, dermedt-vidoran / Elnyúlok az asztal alatt.”
Ilyen típusú vers A Sion-hegy alatt, s általában a történés-versek, a jelenetezett költemények. A bevezetés a személyeket mutatja: a költőt és ellenlábasát, aki itt maga az Úr. (A Nagyúr a durván külső ellenfél, az ős Kaján a belső másik, az Isten az elérhetetlen.) Itt minden szelídebben indul, és ugyanilyen szelíden is végződik, ám a félhosszú vers nem kíván harsány hatásokat. Talán az eddigiek közül ez, a Sion-darab áll a legközelebb ahhoz a típushoz, amelybe Füst Milán opuszai tartoznak. „Megvárt ott, a Sion-hegy alján / S lángoltak, égtek a kövek. / Harangozott és simogatott, / Bekönnyezte az arcomat, / Jó volt, kegyes volt az öreg.” Itt ez az előkészítés: a jóság, amely szintén nem lehet megváltó. Mert a költő „jajgatva” töpreng: „»Hogy hívnak téged, szép öreg Úr, / Kihez mondottam sok imát? / Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.«” És tagozódik a vers a múlt ellentételével: „»Halottan visszajöttem hozzád / Én, az életben kárhozott. / Csak tudnék egy gyermeki imát?«” Ekkor ugyanaz a szelídség a folytatás: „Ő nézett reám szomorún / S harangozott, harangozott.” Pedig még az utolsó versszakban, egészen közel a befejezéshez, még itt is makacsul faggatja magát, vagyis a tudás-nemtudás ellentétpárjába foglalt sorsot: „»Csak nagyszerű nevedet tudnám.«” De nincs válasz, sőt, változás sincs, érdemben nem történt semmi (és ez a vers üzenete-cselekménye!), hiszen: „Ő várt, várt s aztán fölszaladt. / Minden lépése zsoltárütem: / Halotti zsoltár. S én ülök / Sírván a Sion-hegy alatt.” Ahogy ezt bizonyára kimutatták már, a Kaján-vers és a Sion-vers végződése alaposan össze62rímel. Az ötsoros versszakok második sorában az ige, az ötödik sorban a névutó azonos: „Új pogány tornákra szalad”, s itt a „fölszaladt”-végű sor, illetve: „Elnyúlok az asztal alatt”, s itt a sírás sora. A félhosszú vers azonos típusának is tekinthető ez a kettő, érzésem szerint mégis lényeges különbség a Sion-vers rejtelmessége, alig-moccanása a Kaján-vers nyílt, állandóan pontosan megfogalmazott mozgalmasságához képest. A Sion-vers sokkal rövidebb ugyan, a titka mélyebb. (Ez sem kritériuma a félhosszú versnek; a rövid versek között leljük a „legmélyebb titkúakat”.)
A Hadak útja semmiképp sem tartozik a félhosszú Ady-versek közé. Hosszú ugyan, de csekély modulációkkal fejti ki ugyanazt az egy témát. Nem így a Hiába hideg a Hold. Ennek a legnagyobbak közé pedig nem sorolható Ady-látomásnak állandó változásokra készítő lüktetése van. (Jó példa ez; a Hadak Útjának versében igazán „változásról” van szó, ám a versben nem a tartalmi értelmű változást érzékeljük változásként, hanem az elemek mozgását, életét.) „Hiába hideg a Hold. Egyszer / A mi óránk forrón ütött”, kezdi, az összeterelő Időről, szerelméről szólván. A második versszak máshonnét indít: „Égő sebek az Égen s fázva / Suhog itt a földön a palást… / Szomorúságunk hosszú palástja…” A szerelem „történelmének” képei hosszú sorban következnek, és a „visszaforrásé”, a „választó, bitang időé”. A hatodik versszak zuhanása már csekélyebb, ezért érezzük mégis élesen, mert a vers hosszú nyugalmi periódusát követi: „Kósza időben, kósza nőben / Láttok azóta, ha akartok, / Egy-bennünket cibálva tép / Az egy utcájú Idő, e zsarnok…” Az utolsó szakasz visszalen63dít (a középterjedelmű ihlet ellobbanásával) a bevezetés képéhez: „Csillagunk a hideg Hold. Lelni / Se lehet csillagot hidegebbet”, ám a szerelem történetének képei megismétlésre méltóak, s ez kifejezi az örökidőt és az örökteret, „új és új ájulással”.
A Budapest éjszakája szól igen egyszerű párhuzammal építkezik: a költő önmeghatározása és a helyszíné váltja egymást. Az a lázas lobogás, mely azonnal megleli véglegességét a kifejezésben, nem teremthet nyitott verset ilyen redukált elemekből. („Én hozom az álmot, Léthe-vizet / És Budapest ujjong, dalol, fizet…” Vagy: „Bús Budapest, száguldj, rohanj tovább, / Szedd össze a jövő éj zálogát, / Holnap majd újra jövök, érkezem”.)
A Hágár oltára teljes pályát ír le. Személyesség és objektivitás (bármi ön-elragadtatással) gazdag anyagot szolgáltat a tagoláshoz; a téma kis szoborcsoportjaiból áll a vers, kezdődik a nem teljesen ártatlan gyermeki korral: „Gyermekded kost, fehér gerléket, / Első-fű-bárányt, vért és velőt / Áldoztam már négyéves koromban / Száz-arcú Hágár előtt.” A jelen: „Ég a tűz Hágár szent oltárán / S én tisztulóan lesem, lesem, / Szinte harminc éve várom én már, / Jön-e szerelmesem?” Az önmeghatározás hosszú versszak-sora következik (leköpés és csók, istenülés; mindez épp így, az önigazolás kényszerével megterhelve, igen megindítóan), majd a tűz reménytelen képe lobban a vers végén újra: „Hágár tüzébe bedobálom / Mindenem, amim van, örömest / S ha koldus vagyok, majd jön érettem / Egy irgalmas, őszi est.” Hanem ahogy az utolsó versszakhoz érünk, felrémlik a Gare de l’Est-vers vége, még össze is cseng ezzel: „Hágár tüzébe bámulok majd / S tarka szép asszony-ravatalok, / Vér, emlékek buknak a szent tűzbe / És csókot hány egy halott.” Vajon a téma 64teszi, átfogóbb jellege, hogy a Hágárt félhosszú versnek érezzük? Netán csapongóbb, szertelenebb tagolása? A Gare de l’Est-en tömörebb közepű vers, csaknem töretlenül bonyolódik le; ám ezzel nem mondhatjuk egészen határozottan azt sem, hogy két ilyen rokon-opusz közül a „nyitottabbnak” azt érezzük, amelyikben a Hágár erényei és fogyatékai lelhetők.
Bár A föltámadás szomorúsága izgalmas, zaklatott és zaklató vers, és a félhosszú versek közé tartozik, megállapítható az eddigiekből, hogy Ady életművében a rövid versek szinte kizárólagos jelentőségűek; csak költészettörténeti jelentősége miatt foglalkozunk tárgyunkkal az ő versei kapcsán ilyen terjedelemben; s még az a kitekintés sem ígérne sokat, amelyik a rövid versek és a félhosszúak anyagának összehasonlítása révén adódna itt. A föltámadás-vers így indul: „Piros, nagy köd-tályogok közül / Sunyított rám a csalfa Nap, / Midőn így szólék: / Kelj föl és légy szabad. / Tán Budapesten, talán máshol. / Alig emlékszek valamire / A néhai világból, / De szomorúan föltámadtam.” Természeti és feltámadástörténeti képeket követ ez a versszak: „És megint szólék: én nem tudom, / Ki vagyok, éltem-e, élek? / Valakinek neve vagyok / Vagy örököse egy halott / Szomorú nevének? / Lázamat az est, postámat / A posta, / Mintha régen-régen hozná, / Úgy hozza. / De jött a reggel, fázva rémlett / És én nem tudtam micsoda / Emlékek / Tarlójáról jött ez a reggel?” A feltámadás-motívumot konkrét táj veszi körül: a Tátra. Itt „ködök szálltanak”, s a költő így hagyta el „a Múltat”. Aztán bolyongott: „tót zsoltárok / Harsogtak a fenyvesekben. / Micsoda zsoltárt is tudtam én / 65Kedvesebben / Valamikor? / Csak hallgatok, / Mert már mindet elfeledtem.” Ez a csodálatos vers a maga kategóriájában az egyik legszebb ilyen példa, világirodalmi remeklés. Ady nagyon fegyelmezett itt, hagyja, hogy lassan formálódjék a vers; egyszerre támad külön-idő, és minden kizeng. Semmi sem tolakodó, nem erőlteti azonnali értelmét, nem játssza el nyomban a szerepét. A következő versszak messze előre mutat, napjaink (félmúlt napjaink) modern irodalmáig: „Hallom, hogy távolból érkeznek / Ide mások. / De hol a Távol, hol a Közel / S hol vannak köztük / Állomások? / És mintha sohse jöttem volna / S csak itt vagyok: / Szemek, levelek, táviratok, / Nem tudom, miért keresnek.” A színjáték tökéletes, mert az emberi helyzetet nem kell külön játszani, színlelni. Ennek vállalása a legnagyobb természetesség. Ady olyan mélyen fülel önnön létezésébe, mint még a legnagyobb rövid verseiben is ritkán; ez a legkiemelkedőbb félhosszú verse; s azért elemezzük, mert mint ilyen – még némi többlethez juthat élményünkben. „Én nem tudom, miért néznek rám”, folytatja, mintha valóban nem tudna semmit, és annyira azonosul ezzel az állapotával, hogy nem is tud mást, csak amit éppen mondania kell a vers törvénye szerint; Ady (általában „Ady”) nem súg a kiszolgáltatott (mert épp ezt a verset író) Adynak. Miért néznek rá tehát ezek a „kutató arcok? / Arcomon nincsen régi irás, / S a régi harcok / Nagy legendája elmosódott / Vén arcomon, vén fejemen. / Olyan vagyok, / Mint rosszul kezdett / És meg se kezdett szerelem.” A tér-többletet a cím adja; az alaphelyzet: mindennek túljáról szól újra a hang, ám azt is tudjuk, hogy valóságosan ilyen szólási lehetőség nincsen, s ez kettőzi, legalábbis beteljesíti a verbálisan jelzett szomorúságot.
66Ennek a versnek valóban éltető eleme a terjedelem. Másképp – tényleges lassúság nélkül, jelzésekkel – ez a téma nem oldható meg.
„Emlékezek, vagy csak fájok?” kérdi, nők láttán. „Ha élnék, ha szeretne, / Ha volnék”, mondja egyikük láttán. „Beszélnek hozzám, / Cirógatnak kandi szemekkel / S úgy érzem, hogy hátam mögött / Áll egy idegen, másik ember, / Hozzá beszélnek.”
A félhosszú versnek ez a típusa ugyanolyan rejtelmesen ragad meg élményével, mint a „duinói-fajta”. A lassúság fájdalmát már említettük, ám itt a személyiségkeresés helyett a kettősség, pontosabban a vesztés motívuma kerül előtérbe. Ez a szemléletmód Adynak nemcsak lehetőségeit sejteti, de ha más verseire átvetítjük, mindmáig egyik legmodernebb gondolkodású költőnknek tarthatjuk az eredményért. Ezeket a mélységeket e tárgyban Babits és Kosztolányi csak ritkán éri el (bár nem ez az egyetlen kritériuma van a költői „nagyságnak”; és Babits félhosszú verseinek világnyi számkivetettség-állapota, Kosztolányi kései verseinek érdembeli belső kettőssége, kimondatlanul is rokona ennek az időben előttük járó Ady-félhosszúnak).
„Valami úgy fog, mint rabot, / Mint alvajárót a tetőn”, olvassuk tovább; majd József Attila tesz hozzá (visszafogottságban) ehhez az oldottsághoz olyan félhosszú verseiben, mint az Óda, az Elégia, „Kit én is nézek reszketőn”, folytatja Ady, „mint furcsa távolit. / S amit én mondok, oly hüvös… / És… amott tenger vonít / Régi fájást, / Irgalmatlant és távolit, / De ez a tenger fenyves erdő.”
A feltámadás szóhasználata is kiderül a következő versszakban. Tulajdonképpen minden következő pillanatunk feltámadás, és mindannyiszor akár teljes veszteség tudatával is éledhetünk. Ebben a versben 67mindent így kell értenünk tehát. Ezek a fokozatos tisztázódások még több áttetsző, de visszhangvető réteget helyeznek el az élmény körül: „Igen: tengerek, városok, / Asszonyok, vágyak föllebegnek / S rajtuk Páris a korona. / Ragyogóbbak, szebbek, / Mint a legforróbb látomások. / Volt-e hozzájuk közöm egykor, / Vagy ezt mind mások / Ölelték és csodálták?”
Ezért: „Óh, jaj annak, aki feltámad / s nem érzi önnön-életét, / Beszédje kongó báb-beszéd,/ S bábszínpad bábja őmaga, / Kérdés, kísértés és titok. / És azt várom: valaki majd / Hívni fog / S édes, meleg szájjal / Súgja meg majd, hogy ki vagyok.”
Tovább semmi sem fokozható. Vagy – minek. És ekkor, a vers utolsó szakaszával, minden visszakanyarul az alapképhez. Ez a higgadás, ez a minden eddiginél nagyobb – pedig csupán valós térbeli – váltás még egyszer megemeli a verset: „Itt tó van a Tátra ölén, / Csillogó, tiszta, vad, / Keresem benne a századokat, / Az életemet, / A sírtáró dalokat. / Keresem magam közelségét, / A szállaló Időt / S a tükröt, a varázsosat, / A megismertetőt.” S ha „föltámadáson” az élet bármely pillanatát értjük, volt-e nagyobb lehetősége Adynak, hogy – ezt csak utóbb látjuk: József Attiláig előrelendülvén – foglaljon össze (az ő szava) „Mindent”, és úgy, ahogy egy nála szokatlan hangnemben szólva talán még különösebb hatással teremti meg élményünket, a félhosszú vers megannyi bizonytalanságát nagy erővé változtatva? Élt ezzel a lehetőséggel; igaz, nem a legtömörebb, ám sok rétege folytán az egyik legmindenkoribb hatású, az egyik legtöbbfelé „osztódó” anyagú verset alkotta meg, s az alábbi zárótétellel teljesítette ki a formából nyert lehetőségeket: „És megáll az Élet / És tudom, hogy most már semmi sincs, / Senkisem él / És semmisem igaz. / Keshedt, vén arc vigyorog a tóból / És 68nem tudom: ki az? / Föltámadtam, jaj, föltámadtam.”
Mivel a verselemzés is kísérlet, az esszé rokona, nem módosulhat-e munka (fölfedezések) közben az elemző vélekedés is? Nem kell-e pusztán az iménti egyetlen vers alapján azt mondanunk, hogy Ady tulajdonképpen a félhosszú versnek is kiemelkedő mestere?
A Gálás, vasárnapi nép Ady kevesebbet idézett versei közé tartozik. Érdemes, épp manapság, foglalkozni vele. Nem versfüzér; a versfüzéreket itt nem kezeljük a félhosszú vers egyik típusaként sem. (Füst Milánnál ezért nem tértünk ki például a Nyilas-hava című versre, amelyik ilyen együttesnek eleme.) Csillaggal elválasztott hat részből áll ez a mű, és legföljebb a lélegzetvételek jelölése merevebb. Síkban írt opusz, kétségtelen, de másmilyen (valós) tere van. Akár egy Seurat-kép, mint a Vasárnap a Grande Jatte-on, olyan. „Százezernyi kába / Így él itt Pesten és Budán: / Kedvet dob a zene-masinába. / Húsz vagy több fillér a kedve. / Egy-egy családdal, / Kedveskedve, / Egy-egy hites, férjes asszonnyal / Jön egy kis lyány / S szeme síkján / Oda van ragyogva, nőve / Az anyja szeretője. / És ott van a férj is / És ott vagyok én is…” stb., így indul a vers. Az első csillag után ekképp folytatódik: „Ami nóta jöhet, / Jöjjön, mert szabad: / Nem az ő nótájuk egyik sem. / Lopottan száll, dagad. / Alacsony bánat mit kiván: / Érzelmes nóta, / Rossz divány, / És késő hazatérés / És butaság / És kacagásig érés.” Most hirtelen összeránt valamit a vers, a harmadik kis rész végén, értékelve az eddigieket: „Gálás vasárnapi nép, / Én ott vagyok és látom / Néha-néha. / E kerek dús világon / Nem láttam soha mását, / Az életnek ilyen magyaros, / Zsidós, svábos és tótos / Kigúnyolását.” Ezt 69lazítás követi, könnyed, néhol elbeszélő jellegű modorban készült az egész vers. „És most jön a java: / Ezekért élünk, / Ezekért a boldog cudarokért / Szakad a vérünk. / S bánatuk nem ér egy zsömlyét / S a kedvük ára / Egy garast / S mégis az ő kedvük maraszt…/ Az élet-vendéglőben.” És ez a rész itt csupa gúny, s közben fájdalmasabb is annál: „És mégis értük ássuk… / Gödreit az emberi útnak / S nekik van igazuk…” Nekik, akik „orrolnak s nevetnek / Kicsi bánattal, kedvvel…” Új nekilendüléssel: „Mert hát törvénytelenség, / Ha más másként él, mint én, / Akárki is, ez élet / Gyönyörű, nagy, nagy mindjén.” S ő maga így áll köztük: „Csak jöjjenek ezután is / A szép és hetyke nők, / A vasárnap szépjei, / A semmire-kelők. / Hadd jöjjenek csak, / Hallom, hallom / Olcsó beszédüket, / Ha akarom, nem hallom…”
Más hangvétel, a létezés más vetülete a Bosszus, halk virágének. (Tartalma szerint a félhosszú vers akármilyen lehet: emelkedett, vásári, aktualizáló, meditáló stb.) Bár ez a vers is egyenes vonalban visz végig egyetlen gondolatot, a Sion-versre emlékeztet. Lassúságával, ennek izzó váratlanság-ígéretével. És a Feltámadás-versre azzal, hogy Ady nem élezi ki pillanatnyi hatásra, nem csavarja nagy, végső lángra szinte minden sorában. Monotóniája elhiteti velünk, hogy már ki tudja, mióta ezt a hangot halljuk; tizenhárom versszak az egész. „Ugy-e, Uram, hogy mosolyogjak / S tovább virítsak Te szép, álnok / Nagy parkodban, / Miként a fiatal virágok?” Így kezdődik. Még lassabb, mert érezzük mögötte a kettős szándékot, az önmarcangolást, mely támadó kedvig nem lendülhet itt: „Így akarod, így kell akarnod, / Minden plántáknak ültetője: / Bú és gaz hogy / Leghűbb virágod be ne nőjje.” Most a kimerültség versszakai 70jönnek, a vénség állapotrajza. És mind egzisztenciálisan izzó, és mind visszafogott. Majd: „Üzenj nekik a tüzes Nappal, / Hogy szerelmed virág-hóbortja / Az a vénség, / Mely vénségét ifjuan hordja.” S közben is érződött már, hogy könyörgő szorongás rejlik a szemrehányás, az erőltetés, a védekezés mélyén: „Akit Te virágzásra szántál, / Virágozzék, míg ki nem rántod / Ős kertedből. / S ugy-e, szépek a vén virágok?” Mintha az erdőn fütyülne magának, hogy ne féljen: „Én, jó Uram, fekete rózsád, / Élek, ha diktálod, hogy éljek…” Most szinte okadatolja kérését, miért is akar élni, mindenáron élni: „Te ültettél, Te vénítettél, / Virágoztam, ahogy akartad, / Mit akarsz még: / Virágozzak vagy rontva haljak?” S mielőtt a vers a kezdő szakasszal zárulna, tovább fokozza ezt: „Vidítnod kell ily ritka plántát / Neked, Te egyedül nem dőre…” Alighanem a nagy, fojtott indulat, a mindenség és az Én döbbent átélése, tehát a téma sorolja tárgyunk körébe.
Ez már A menekülő Élet versvilága. Félhosszú vers – ha aránytalanul kevés is – eléggé szép számban akad. Például a Levél-féle Móricz Zsigmondhoz, a Vitéz Mihály ébresztése, Az új Kísértet. Maga a kötetcímadó vers is az; egzisztenciális rapszódia.
A nagy tömegjelenet a vers elején kitágítja a képet: menekülőket látunk, azaz a híres Urat, az Életet, amint kergetik (és bizonnyal népes). „Nyomában bogárló, / Véres, bolond láb-nyomok…” És „piciny életek / S… darabnyi halálok”. Itt, a negyedik versszakban, ráadásul rímmel átkötve (ez gyakori, jó eleme a félhosszú versnek), nagy váltás jön, melyet mindazonáltal már várunk (megint egy alapelem: a 71várakozásé, sejtésé): „Óh, én magamból kiszállok / S úgy nézem ezt a hajszát, / Mint Rembrandt nézte rajzát…” Ez egészen nagy belső váltás, zökkentés; érezni ilyen helyeken, hogy valamire ráirányul, nem sietősen még, a vers egésze. Szerencsés, ha ilyenkor a motívum (vagy eszköz) sem csekély; mint itt Rembrandt. „S a borút, mit ecsettel / Holt színnek rakott rája, / A borút, mely ma ragyog.” Ez gyönyörűen lassú menet, és nagyon mély igazságig jut. Nem marad el a reflexió, az egyéniség keresésén túli: zárójelben. „(Tudom: valaki vagyok, / Ám sok hazug széppel / Nagyon is sokat szórakoztam / A Halállal. / Pedig a Halál nem döntő, / A Halál is fél és szalad, / Életem és halálom / A futó rajkó-hadak / Két kis, szegény testvér-senkije.)” Megkapó, ahogy a rövid Ady-sorok mintha nagyon hosszan kizengenének, és tompán, ködösen. Itt semmi sem éles, pedig a témát igencsak kiélezte a vers. Vagy talán inkább belebonyolódott, szándékkal. A Halál körül fog forogni most mégis minden versszak, végig. Tehát nem jön változás, megváltás (a versé, az élmény anyagáé)? Üldözésről hallunk, a nagy Üldözőről, aki „százszor több Úr, mint a Halál.” Mert „a Halál: apró vérfolt, / Egy rosszul járó óra, / Ezer felé ugrándozik, / Ezer felé mutat, int / Ezer bolond mutatója. / Téli bolond, pojáca…” Mintha derűs életképpé szelidülne a versbeli helyzet; és tudjuk, hogy: nem, mégsem. Holmi kis látogató kártya a Halál, halljuk; és hogyan kíséri mégis minden utunkat? „Apró szolga, / Ez a semmi: a Halál.” Borzongató, bolydult vers; talán a legharmonikusabban illik tárgyához itt a félhosszú vers-forma. A filozofálásba nem ér rá belemélyedni Ady, mégis, amit mond, érzékletességével több a bölcseletnél: „Lehet: Élet se volna, / Hahogyha nincs Halál, / Holott ott van mögöttük / Titokzatos Uruk, / 72Valami ős és vad, szörnyű / Szabálytalan Szabály, / Egy nagyon nagy Üldöző.” A sorok csekély disszonanciája is a végső nyugalomé. Új és új kis döccenések várhatók (a sejtett szótagszámoké, és így a sorok külön ritmus-tagolást adnak; említettünk ilyet Füst Milánnál; mindez ahhoz szükséges, hogy a vers lassított, idő-táró menete folyamatos legyen; jó, ha minél mattabbak az eszközök). A kifejezésmód sajátosságai, fél-leleményei is ide hatnak: „A Halál bogárosan, / Szeszélyes vérnyomokban / Követi az Életet / Egy nála nagyobb Úrnak / Úri nagy parancsából.” Olvasmányélménynek is milyen izgalmas, érzem. És egymást érik a fordulatok, hanem ezek olyanok, mintha valaminek a fordulatszámát igen lecsökkentenék; a természetesség, a szervesség még eleven gépies eleme hat itt. „De a Halál csak festék / Haván a gyáva Életnek. / (Az én kis életemnek is, / Mert, ni, hogy szaladnak, / Mint lázbeteg arcán a rózsák, / Kinek porokat adnak.)” A rímelés kivárásai is egyre mélyebbre merítenek minket ebbe az időtlen-időbe. Visszatérnek bizonyos utalások, már nem az Én keresése, nem is igazolása, nem is reflexió; inkább csak utolsó, lényegi tallózás: „Óh, Halál, én szeretlek / (Százszor, sokszor vallottam)…” Hangsúlyozva olvassuk csak ezt a két sort: ritmusa hányszor vissza fog térni az utolsó huszonöt év magyar lírájában! „És még se vagy más, / Mint véres kísérője, / Csöppekre hullott mása, / Ártatlan kísérője, / A menekülő Életnek, / (Az én Élettel menekülő / Fehér, árva és fagyos / üldözött életemnek is), / Kik után jön űzve, szüntelen / A nagy üldöző: az Ismeretlen.” Az utolsó két sor rímelése mintha zavarná élményünket; bár a nagy kimondás épp az „Ismeretlen”-nel történik meg; talán épp ezért? És az ismétlés a vers végén mintha csalódást okozna; hanem 73itt ne feledjük, hogy a kimerülés (már-már a végkimerülés) stilizált formája ez. A félhosszú vers szerkezetének érdekes példája; decrescendo végződik, s meggyőz, hogy a lefelé szálló ág az egyetlen dallam- és hangerőlehetősége. Tulajdonképpen az „Ismeretlen” formai megfelelője, hogy nincs mit mondani, mit lehetne még mondani; és ez igen merész, nem tudni, mennyire tudatos megoldása az – úgy érezzük – egy-egy ponton, verseinek részletesen anyagszerű elemzése terén még mindig újra és újra fölfedezendő Ady Endrének.
74Talán pontos így; ő talán csakugyan „benne van” az itt tárgyalandó versekben. Soroljuk-e a címeket? Szeptemberi áhitat, Hajnali részegség, Halotti beszéd, Februári óda, Marcus Aurelius, Esti Kornél éneke, Európa, Elégia, Tömeg, Piac, Költő; és akkor elzárkóztunk olyan versektől, mint a Számadás nyolc szonettje (külön-külön tekintjük őket, vagy ha együtt, inkább hosszú verssel rokon együttesnek), és hol marad a Száz sor a testi szenvedésről s más (dalnak, füzérnek minősíthető) nagyszerű versek; A bús férfi panaszai is tartalmaznak félhosszú verseket: Lám, ma újólag az álom…, Úgy írom néked, kisfiam, e verset…, Én feleségem, jó és drága-drága…, New York, te kávéház, ahol oly sokat ültem…, Ezek a fák… (és hosszú versnek tekintjük a Most elbeszélem azt a hónapot… kezdetűt), s tovább haladva vissza, a pálya kezdetei felé, szintén igen könnyű kézzel válogatunk csak (a „játékos” verseket épp csak megcsodálva), s akkor is nyolc-tíz vers kikerülhetetlen: a Reggeli áldás, a Csáth Gézának, a Rózsa, az Ének Virág Benedekről, a Naplójegyzet egy havas reggelen, a Síppal, dobbal, nádi hegedűvel, a Groteszk, a Mások, a Szegény kisgyermekből legalább A rokonok stb.
Igen nagy, híres versek maradnak meg a rövid vers 75vagy valami átmenet kategóriájában, de Kosztolányinak, annyi ebből is látszik, a középterjedelmű ihlet eléggé gyakori vendége volt. Másképp: a kiélezetlenebb megfogalmazás pontossága kívánta ezt a méretet. Alkalmasint ezért formálta verseit kétszer is nagy „ciklusba”, ezért alkotott több versfüzért; a kisebb darabok egymást mintegy föltételezték nála, mintha egyikükből kimaradt volna mindig valami, ami a másikban azután már benne volt, s így a nagyobb pontosság, az élettel szembeni igazságos tartás halvány lehetősége rajzolódott ki legalább ezen a nem alkuvó szemhatáron. Több, mint negyven éve vagyunk már Kosztolányi utókora, és mintha most érkezne el az az idő, amikor költészetének úgynevezett engedményeit is a helyükön látjuk (dallamukat a mélyebb szólamokra figyelve értékeljük, nem felejtjük, hogy például egy József Attila tanult tőle gyakorlati poétikát – amiként még mindig kevés szó esik arról, hogy egy fél nemzedéke a mai ötveneseknek József Attilától merített alapvető formatant, az „kopogós jambusait” kopogtatta még tovább, az ő végső megfogalmazásaihoz próbált – gyönyörű, erős eredményekkel – kapcsolódni), amikor azokat a „csodálatos hibákat” és fogyatékokat az életmű nagy egészében sem erénnyé átformálni nem akarjuk, sem érdemi hiánynak nem érezzük; ki hitte volna, hogy a „népszerű” Kosztolányi a hetvenes-nyolcvanas években érleli meg majd tárgyilagos olvasatát.
Izgatott séták című versében (1932) hosszú sorokban így ír: „Olyan ma a költő, mint a falu bolondja, aki magában énekelget, / és jár és hadonáz / Hallgatja… a szegények, az árvák hosszú, ugató zokogását… / Hallgatja a csöndet is és a kutyákat, kik elmebajosok módjára alusznak… / Látja a bérházak ragyogását… / hol mint valami mennyei tűzvész 76lángolni látszik a szeretet… / …vágyik… hogy odafusson / De tudja, hogy itten nincsen ilyesmi, előre tudja azt, amit ismer, / és únja a szót, mit hallani fog… / Nem vágyik az égbe… / …sáros, rossz csillaga néki a Föld.” Itt a Füst Milán-verset idézi a hangja, de a révület helyett nagy józanság, mérték szól benne: „Itt élne alázatosan, ha lehetne, ám ők, akiket szeretett, menekültek… / …egy sírba bebújtak előle mind, / vagy maszkokat öltöttek alakosan… / Legjobban szeretne ő is ilyenképp botrányt, viharos riadalmat idézni… / …rohanni az utcán esztelenül, / rémíteni minden embereket, hogy fussanak ők is előle sikoltva / Mégis tovaballag az éjbe, tűnődve, mert a legtakaróbb álarc a nyugodtság, / legszebb paplan az elhagyatottság, legjobb vánkos a néma közöny.” Ez a – formája szerint inkább rövid – vers nemcsak egyetlen pályát (vagy pályatípust) tekint át, de valami megfoghatatlan áttételrendszert indít el többfelé, anélkül hogy jelképes lenne. Hiszen csak arról szól, amiről szól. Ezt igen erős hangsúllyal kell értenünk; és Kosztolányinak ezért volt természetes kifejezési módja a félhosszú vers, mert igen gyakran, ha pontosan arról kívánunk szólni, amiről, és ez a valami nem elvont, nem érzet-szerű, nem akarás, vágy, dac, törekvés, harc, indulat, röviden, ha ez a még-nem-is-egészen-valami csupán a való világ olyan darabja, amelyen mint elszabadult csónakon vagy úszó jégtáblán vagy lazuló fatönkön ott áll a személy, tehát ha valami személyesen objektív töredékéről a létezésnek, ha egy igen konkrét állapotról van szó, legyen az a magunk halálsejtelme egy éjszakai ablakból, vagy a másik ember egyszeriségének tudata, ilyenkor, igen gyakran kevésnek bizonyul a tömör dal (bár néha nem; ahogy a Boldog szomorú dal s még húsz-harminc Koszto77lányi vers legalább bizonyítja, több is), és a vers belső tagolásával, meg-megállásokkal, az anyag ízlelésével, mérlegelésével kell haladni oly cél felé, mely azután, kiderül, maga ez a folyamat volt. Kosztolányitól a félhosszú versekben mind Füst Milán révülete, mind Ady zaklatott küzdelme, harcos mindenségvágya aránylag távolabb áll. Egészen sajátos, belső sarjadású versforma (ennyiben is) az övé; bár a Groteszkben például Szép Ernő felé, másutt még Babits felé, szabadverseiben Kassák felé is „nyit”.
A Szeptemberi áhitat szerkezete kétféle átmenetet ismer: a versszakok egymáshozkapcsolódását és az új kezdést. Az első nagyobb lélegzet azonnal személyes invokáció; az egyén bizonyságtétele a halál árnyékában, s ezt az árnyékot az erős szeptemberi nap veti, élményünkbe pedig belopózik az az alattomos tudat, hogy a költő magabiztossága, latinos ereje már hiábavaló. Ez nem történhet, végső soron, Kosztolányi szándéka nélkül; s a pogány áhitatban meg-megrezzenő pusztulástudat válik plasztikussá a környező világ érettségének képei által. Ahogy a gyors közbeiktatás („Érett belét mutatja, lásd, a dinnye…”) a boldogság dicséretével végződik, az ellentét a legvégsőkig feszül. Hiszen gondoljuk meg, mit mondott Kosztolányi valamivel előtte a boldogságról: „…hát légy, mi vagy: végképp boldogtalan”; és „…kiáltsd ezt: gyáva az, ki boldog, / kis gyáva sunnyogó, mindent bezár, / bezárja életét is, mint a boltot…” (S ebben Kosztolányi tanult József Attilától!) Végezetül pedig: „…csak a boldogtalan a hős.” Most azonban „a boldogságtól elnémul a szóló”, ráadásul ez a sor a megrepedő szőlőre rímel. És tudjuk, nem polgári értelemben vett boldogság ez, amiről a Szeptemberi áhitat szól. A „csodás ország… ahova jöttünk” ugyanígy értendő. Hirte78len váltás ez, a teltség képeire; ugrás az időben, a gyerekkorba vissza. Ahol „a felnőttek érthetlenül beszélnek”, és „tél… sár… halál” jön elő a csillogó felszín alól; igaz, csak a szél gondol talán ezekre. A vers igazi bűvölete a következő versszakból csap meg: „Aztán a délután is furcsa nékem…” Egyrészt ez az „aztán”; meg hogy „is”; és hogy „nékem”, azaz már nem a szélnek. Pedig alig történik valami. Hogy „a napot árnyékok temetik”, ez állhatna egy Karinthy-féle paródiában is. Mégis komoly. Ahogy a teltség képei sem a maradandó teljességet jelölték. És a tudathasadásos Schumann megjelenése végképp tanuságot tesz a kettős állapotról. Hanem ezt így fűzi tovább egy versszak: „Nem volt a föld még soha ily csodás…” s a fák fölött és között gyerekkori mennyország képei lebegnek. Minden oly szép, „még a csúnya is”, halljuk a bevallott disszonanciát; s bár nemrég kórházzal és börtönnel volt egyenrangú a templom (Számadás), itt „déli tűzben csöndesen lobog” egy kis templom, és a fogyatékosok is a teljesség imádatában oldódnak fel.
A további folytatás forma szerint az „Aztán”-hoz hasonlít, de megint csodákról értesülünk. S épp az a jó, hogy csekélyekről. Valaki dolgozik, és mintha ikon lenne ez a kép. S az eső feketén zuhog le; és egy polgári otthon örökélet-hangulatának elemei következnek, amelyekben azonban nem lehet hinni. És fel is csap, megint az „Aztán”-versszak igazi vonalán a következő szakasz kezdete, és nem értjük – értelmünkkel – az összefüggést; ám a csodálat hangja mögött a megrendülésé az erősebb: „A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak, / s mint a kisikált sárgaréz-edények / a konyha délutánján, mért ragyognak?” A váltás a versszakon belül még drasztikusabb: „Mit akar tőlem ez a titkos élet?” És ebben benne van az, 79hogy rosszat, végsőt és nagyon rosszat. (Bár az Ének a semmiről ennek ellenkezőjét mondaná; csakhogy a realitás nem a gondolati létezés!) De itt mégis tiszta kegyekről van szó, egek és hegyek fényesítéséről, panteizmusról, századok emlékének visszaéléséről. Nekünk pedig eszünkbe jut A szegény kisgyermek panaszainak hangütése: „Mint aki a sínek közé esett… / s általérzi tűnő életét”. Majd egyre lázasabb, követelőző kérdések hangzanak el, mindvégig a csodálat palástjában: „Az Orion süvegje mért parázsló?” És az utolsó versszak oly kétesen boldog; inkább semmilyen, már ha a szubjektum valaha is tárgynak képzelheti magát, ha lehet fogalma róla, mi lesz valóban nélküle a világ. „Ifjúságom zászlói úszva, lassan / röpüljetek az ünnepi magasban.” De az is ott van előtte, hogy „cél nélkül, éjen és homályon át”. Igaz, ezt a „szép életem” kifejezés előzi.
Ezek voltak mindig is a Kosztolányi-líra elemei. Persze, a korábbi korszakai merészebbek. A halál közelében húzódna el a leginkább az óhatatlan elmúlástól; másutt, szavainak kontraszthatásaként, költőileg inkább, szinte óhajtja. Pedig a Kosztolányi-féle halálvágynak egyedül az élethez van köze. Mintha jobban, erősebben akarná érezni ennek ízeit, ha a „másikkal” harapja eggyé. A legszebb példa erre A bús férfi panaszainak kettős verse (ahol a jelen azonnal, de nagyon pontosan, múlttá válik, s így mintha azt éreznénk, hogy ami van, egyszer sincs, ám kétszer is lehet; vigasztalanság és vigasz, boldogtalanság és boldogság, akár mint meghirdetett cél, így kerül egymás mellé Kosztolányi életművében).
A Hajnali részegség többet vall meg erről. Az éjszaka (tehát a napszak) is alkalmasabb közege a vallomásnak. Mire hajnal lesz, ezt mondja el a vers, a Lény átéli létezésének csodáit, külsőségeit, átéli sa80ját mindennapi vakságát, és mindezt a vers szerveződése, hangsúlyai vezetik el ahhoz a hanghoz, amely rekedtesen, borzongatva hiteti el velünk a legszebb rímekkel ékesen is a világtérnyi megrendülést, a nincs-mit-tenni áhitatát, ahol az sem marad hangsúlytalan, hogy áhitatunk valódi tárgyát sem ismerhetjük. Ez a félhosszú vers az eszközök egész tárházát vonultatja fel; tekintsük csupán a megszólítások hangnemét. A társasági csevegés, a köznapi vallomás, a mentegetőzés, az emlékidézés, a bűvölés, a hangulatátvitel, a meggyőzés, a legtitkosabb gondolatok mintegy akaratlan feltárása, a hangos gondolkozás, a társas magány, ahol gondolatainkkal se, a másikkal se lehetünk igazán, mert az élmény még mindig hatása alatt tart, a másikról való megfeledkezés, a belső monológ, melynek jellegzetes változatát a novelláiból jól ismerjük, a megvesztegető semmit-és-mindent-mondás, amikor már céljához edzett minket, és amikor már nincs szüksége ránk, csak mintha ő lenne az a tökéletes házigazda (a versben), akinek mását épp a látomásban megismerte végre (az égben) – ezeken a hangokon, társas és társtalan lehetőségeken mind végigfut Kosztolányi e vers során. Vagy nézzük mindössze a révületkeltés plasztikus eszközeit. (Ez a köd nem azonos Füst Milán verseiével.) Itt benne maradunk abban az „átlagos világban”, tárgyai közt és helyzetei közt, legföljebb átmeneteiben, amelyek a mindennapi tapasztalással elérhetőek, s bizonyosság tudatát adják. Ennek a bizonyosságnak külső eszköze a modor, amely a félhosszú vers eszközei közé lép. De nem lesz belőle modorosság; hanem hogy szüntelen attól kell félnünk, hátha mégis az lesz, további feszültséget teremt. A költő a megszólításokkal, ad hominem tartásával stb. mintegy kikényszeríti a nagy mondanivalót, lehetet81lenné teszi, hogy meghátráljon, hiszen akkor valóban felesleges köntörfalazás és körülményeskedés lenne a vers korábban sorolt eszközkészlete. Így azonban a külsődleges jegyek és a végső emberi megrendülés szokatlanul élesen érik egymást; és a sima modornak látszó felszín pontosan kirajzolja a félhosszú vers sodrát; az égi látomásban pedig mintha a vers modora testesülne meg, mintha az a nem külszíni tartás öltene – egyébként túlzottan flitteres – csillagképalakot, amelyikkel Kosztolányi fogad minket. Mint aki a halála napján is kénytelen jó minőségű ruhát ölteni, ha ilyenek lógnak a szekrényében; így formálódik a vers külalakja, ám ennek semmi köze egy adott pillanathoz, amikor a végletes dolgok elkövetkeznek; s nem úgy marad-e ott a színen Kosztolányi, mint egy jelenet szereplője, akire a kellékek mind ráomlottak, mihelyt a darabhoz nincs szükség rájuk? Ami lenyűgözően elegáns beszédfolyamnak látszhatott eleinte – bár komoly süketség kell hozzá, hogy ennek a versnek valaki az eleganciáját érzékelje elsősorban –, itt a végén félreérthetetlenül a magány monológja. Ránk semmi szükség. Füst Milán köde társasabb; körülpólyál minket is, és az író elzárkózása arra a bizonyos hitre épül, hogy a révületben egyek vagyunk. A hitetlen Kosztolányi megadja a társas viszonynak, ami a társas viszonyé, ám a végeredmény legalábbis ambivalens, mint a boldogság-boldogtalanság kérdésben. s nem érkezünk-e el oda is, hogy a hit-hitetlenség ugyancsak ikerpáros, egymásban foglalt állapot? Ahogy Adynál az Élet és a Halál közös üldözője az Ismeretlen, itt, ha az Úrtól elválasztjuk jelzőjét, az Ismeretlen jelenik meg ismét. Ehhez az átalakuláshoz, ehhez a kimondatlanhoz és Kosztolányi számára kimondhatatlanhoz érkezik el a félhosszú vers; ehhez kell tere, 82bűvöleti ideje, társaskodása és – már magány külszínét öltő – valódi társassága. A „balga szók”, a „csalfán csillogó ész”, a „gyémántos aláfolyás” stb. után nem előkészítetlen a zárás nagy sóhaja. Sőt, a vers menetének kis feszültségváltásai önmagukban még közvetlenebbül, s így erősebben is, hatnak, mint a versvég. Csak a helyi értékük tudata hiányzik belőlünk, ezért nem állunk meg például a gyerekkor idézésének képeinél, a langyos őszi éjjelnél – meg aztán azért se, mert Kosztolányi bevon minket a versbe, s tudhatjuk, hogy ezeken a részeken hol továbbrobogni illik, hol lassítani, de a véglegességet máshol kell várni. A félhosszú vers tagolásának sok lehetőségét jelzi Kosztolányi. Az elemek: funkciók; ez az újdonság itt, ezért kiemelkedő mű a Hajnali részegség, s nem „megrendítő tartalma” vagy megvesztegető modora miatt. A vers egészének megkomponálása ennél – látszólag! – alkalmatlanabb elemekből nem is történhetett volna. És ez a feszültség annyira eredendő, hogy egyáltalán az eredendő feszültségekre, majd a feszültségeket oldva, a létezés bizonyos evidenciáira ébreszt, és ahogy a végére érünk, átéljük – a verssel kapcsolatban – ugyanazt, amit „az éggel” kapcsolatosan Kosztolányi versbeli énje, ahol is a vers az a bizonyos „bál” stb., és a megrendülés, az állapotra-ismerés a miénk. Vagy lépjünk tovább még eggyel? Mondjuk azt, hogy a vers ég-látványa, rádöbbenése, és az élmény vers-látványa, megrendültsége még mindig csak a külsőséges szférába utalódik, hanem ami a Hajnali részegség tényleges üzenete, az a nem társas, de lény-közi viszonylat, az élmény anyagtalanodásában jön létre, abban a képzetben, amelyet a versről őrzünk?
83A Halotti beszéd – alkalmi terminológiánkat használva – „sík kiterjedésű”, nem „térszerű”; úgy értjük ezt, hogy már a műfaji meghatározás – beszéd – köti, aligha kalandozhat helyzetekbe, legföljebb illusztrációnak használhat mégis efféléket, gyors egymásutánban, hiszen határozott célja van, föladata, amelyet legalább forma szerint, teljesítenie kell; tárgya, melyet fednie. A beszéd nem kaland; amiképpen Füst Milán versei – belső kalandok, vagy Ady „szomorú feltámadása” a lélek megannyi különös, szorongató fordulatával tárul ránk, Kosztolányi két kései nagy verse lüktetően billentyűzik végig váratlan hangokon, rapszodikusan netán; a halotti beszéd, s miért lenne kivétel, érezzük, ez a félhosszú vers, Kosztolányi Halotti beszéde, bajosan hívhat minket sétára, jelölhet ki kedélyünknek változatos pályát. És mégis, épp az első két versszakot követően, miután csakugyan a szokásos szép dikciónak a szokottnál elevenebb változatát kapjuk (de csak változatát), hirtelen tágul e kör, és a harmadik versszak elején, lehet, még az addigiaknál is lassabban, új hang hallatszik: „Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.” Bár ez némiképp feszes, és majdnem erőltetett, s a következő sor („Mindenki tudta és hirdette: ő volt”) nyelvtani-nyelvi helyesség szempontjából is alig áll meg, túlzásnak pedig rettentő, és erőszakoltan verselem, mégis, itt ez a versszak-küszöb megállít: és jelzi, hogy az eddigiek más irányban kezdenek gyűrűzni. A lassú hullámokon máris feltűnik egy új „tárgy”; „Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt… / …s ahogy azt mondta nemrég: / »Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék«, / vagy bort ivott…” Érdekes, mennyire kommersz-jellegű elemek szűrődnek be ide is még, például (a már említetteket tovább-túlzó „zengett fülünkbe hangja” s egyebek után) az, hogy a rím is 84eléggé divatos (Kosztolányinál mindjárt a kötet túloldalán szerepel a párja: „meredt rám / …cigarettám”), a „meredt a / …cigaretta”, és álmát mint színes „fonált” szőtte, hogy a „telefonált”-ra rímeljen, és mégis, mondhatni: minél kóc-szerűbb az anyag, minél művibb, ami elhangzik, annál szorongatóbb az eredmény. Bizonyos, hogy Kosztolányi nem tudatosan járt el így, hiszen ha oldottabb megoldások adódtak volna pillanatnyi ihletéből, azokat választja; ám ez a vers ereje szempontjából már mindegy. Ez a vers épp a hibái (hadd ismételjük: „ama csodálatos hibák”) révén hat ilyen erősen. A túlzásaival. Forma és szerkezet, közlendő és technikai részlet áll egységbe – s épp így. A vers maga is egyszeri, esetleges képződmény lesz, ahogyan a tárgya, az egykori élő is az volt. Ez a színesség: mint az üveggyöngyök, melyeket legendásan (és valóságosan) csereáruként használtak a hajdankor hajósai. Mintha ezt kapnánk a mindörökre eltűnt érték helyett; ezeket a csecsebecséket. Furcsa rímeket, megannyi kifogásolhatóságot. Az új versszakban már szinte várjuk, jöjjenek a túlságok. S jönnek. A vers teljesen megnyert bennünket, megnyert magának – és ez rövid versben elképzelhetetlen. A Szeptemberi áhítat, a Hajnali részegség, íme, még a Halotti beszéd lényege (szerkezetéé) is az, hogy bekerítsen minket, valóban a vers „részévé” tegye, amennyire csak lehet, az élményt, az élményünket. A lenyűgöző lendületről tudjuk, hogy szemfényvesztés; „a múltba sem és a gazdag jövőben / akárki megszülethet már, csak ő nem”, de hát ezt a két sort egy igen tarka vezeti be: Fokfölddel és Ázsiával, ráadásul a versszak nyitása így kínálkozik rímül az „Ázsiába” (Ázsiában kellene!) alakhoz: „Keresheted őt, nem leled, hiába…” Ezek az elegyes elemek talán a költő akaratától függetlenül, de nem 85a vers sorsát megszabó ihlettől elszakadva formálják ekkora tökéllyé a Halotti beszédet; és a vers tagolása, ennek megannyi technikai részlete, nem is „rossz” elem. Mert – anyagtalan. A poétikának oly gyakorlati tartományához érkezünk el így, ahol nincsen elmélet; ahol utólag is az egyedi ténymegállapítás jelentheti a legnagyobb általánosságot. Ahogy ebben a versben a csekély hangsúlyeltolódással járó váltások sora viszi mind előbbre, mind megfoghatatlanabb többlet-időt teremtve, élményünket. A vers „tárgya” szinte kiiktatódik e két pólus közül. Mondani szokás: a jó versnek mindig van egy pontja (s nem szükségképpen az első sor vagy versszak), ahonnét a költő „azt tesz velünk, amit akar”. Kosztolányinál ezek a folytonos újrakezdések roppant jól társasak; nem a megszólításban, nem a külső nagyvonalúságban rejlik az ő kivételes előzékenysége (a szellemé). Hanem ahogy a versen belül újít; nem is újít, legföljebb hangsúlyoz és modulál. Mintha valaminek a nyersalakja volna a majdnem kész vers, és ezt a létezőt neki (a költőnek) „épp csak” tagolnia kellene már. Ami a Halotti beszéd első két versszakában merevség, feszélyezettség, konvenció: feloldódik. Gyengécskének látszó eszközökkel. De („hő volt – ő volt”, „mindenki tudta és hirdette”) ezek mögött ott áll valami többlet, pontosabban, ezekben ott a hely, ahol megszólalnak, ott az a rejtélyes idő-elem, mely virtuális lényünkben teremtődik meg a (mindegy, milyen) hang hallatán; amennyiben ez a hang az előzőekhez képest és a továbbiakat ígérve oly plasztikusan evidens, mint Kosztolányinál. Tagolás a lendület is, a nekibuzdulás, a „most akkor már ezt is elmesélem” gesztusával; tagolás a megtorpanás, a témaváltás, a részletekből az általánosabbra való áttérés, a következtetés. Tagolás (és anyagtalanból a vers tény86leges, a szavak mögötti anyagának valós megteremtése) a megszólítás is („Keresheted…”), a vers lényegének alkotó eleme lesz mindaz, ami a külszínen oly gyarló, oly „kifogásolható”. Ahogy a „jövőben – ő nem” rímpár hosszabb soraira hirtelen bevág a „Többé soha”, tartalmának zártságával, de a sort nyitva hagyván, várakozást keltve a folytatásra, és ez már nem minősítendő minőség, mert a vers szuverén terében áll. Az igazi nagy versek tulajdonsága ez a területenkívüliség; és a félhosszú vers bőséges területet biztosít hozzá.
„Többé soha / nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.” De mindjárt másmerre kalandozik a tömörítő pontosság: „Szegény a forgandó, tündér szerencse, / hogy e csodát újólag megteremtse.” Szinte ahány szó, ahány szófűzés, annyi kifogáslehetőség. Hanem már erre nincs módunk, a vers formátuma felemeli anyagát a célkitűzés formátumához; itt csakugyan az egyszeri jelenségről, minden közösnek egyetlen alapjáról van szó – arról, aki (immár ami) eltűnt, kidőlt, visszahozhatatlanul semmivé lett. És most engedi meg magának Kosztolányi a valódi társas hangot, azt, amelyikhez azután a Hajnali részegségben (bár megszólítás ott is van, ott is megérint minket, mint hallgatóit, szinte a kezével, szavának személyességével) nem is kell másik személy, mert csak útban lennénk közte s az Ismeretlen közt. Most mondja, hogy: „Édes barátaim…” Ezzel kisegít minket a kátyúból, a szomorúságéból, amelyet (úgy érzi) maga hozott ránk (mert a beszélő, bocsánatosan, fontosabbnak kell, hogy érezze ügyét a tárgy ügyénél!), kisegít, ugyanakkor mélyebbre is taszít, s ott érezhetjük igazán, hogy fölemelt. A legközhelyszerűbb vigasz és összefoglalás következik ebben az utolsó versszakban, és a divatos rím is csak azonnali többlettel járulhat hoz87zá, a nagy gesztus kilobbanása az eszközök külvilágát is eltörli és kioltja, és ezzel önmagát is megkülönböztethetetlenné teszi – tőlünk. Ahogy az Ének a semmiről a végső nagy Eltűnés élményét próbálja szavakkal érzékeltetni, olyasképp oldódik fel a mi tömegünkben itt a beszélő; gesztusa evidencia, eszközei nem tekinthetők eszközöknek. A félhosszú vers megteremti az új meg új ihletközpontokból (melyeket pedig oly külsődlegesség látszatával indukál!) az érzés hullámgyűrűzésének azt a rendszerét, amelyben nem próbálunk irányt érzékelni. És nem ez illik-e itt is a legstílusosabban a tárgyhoz? „Édes barátaim, olyan ez éppen, / mint az az ember ottan a mesében. / Az élet egyszer csak őrája gondolt, / mi meg mesélni kezdtünk róla: »Hol volt…«, / majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt, / s mi ezt meséljük róla sírva: »Nem volt…«” Mennyi kifogásolhatóság! „Ottan”, „őrája”, nem egy hangvétel is! Hanem amit az imént mondtunk, áll: itt nem lehet – ahogy egy gyászmenetet sem lehet, ahogy a gyászt sem szabad – esztétikai kánonok szerint megítélni semmit. Mivel mégis így kell eljárnunk, az a középút marad, hogy ezek a versek önmaguknak szabnak törvényt, ahol ezek a kétes eszközök a tökéletességet jelentik. S mint ilyenre, már nem kell rákérdeznünk. Így olvasom objektíven (mert hogy sírva-e olykor, vagy nem sírva, ezzel, saját állapotunkkal belekontárkodni a versbe nem szabad itt már), egyszerűen csak mint valami adottságot (s az élményben nem foglaltatik-e itt is a vers mélyebb „értelme”, a téma leghívebb kifejezése?): „Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, / mint önmagának dermedt-néma szobra. / Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. / Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.” Az utolsó sor anyagtalan többlete nem szemfényvesztés, nem „poétikai metafizika”. A 88félhosszú vers sokszorosan egymásba tárt terei és időtlenség-állapota megteremtette a felhangok tiszta, reális, anyagiasodó lehetőségeit. Magyarán: ezt ennél megrázóbban, mint e félkész elemekkel, nem lehetett volna elmondani.
Ha Kosztolányi e félhosszú verstípusának forrásvidékét keressük, és munkahipotézisként (de csak így) elfogadjuk, hogy a rövid versnek, módozatának egy-egy életművön belül köze van, köze lehet a félhosszú vers szerveződéséhez, bizonyára sok mű adódik, amelyet felsorolni szükségesnek vélhetünk, így a Boldog szomorú dal, a Koporsó és bölcső közt, de még egészen korai korszakból akár a Kösöntyű is (olvassuk csak el ezeket, figyeljük meg belső váltásaikat, tagolásukat), valami azonban mégis a Halottak mindössze huszonöt sorát ajánlja, s nemcsak közelsége, nemcsak az a körülmény, hogy kései vers. Szó sincsen arról, hogy egy vers okvetlenül bizonyíthatóan a forrása lenne más műveknek, és a Halottak bizonnyal nem eredet, hanem eredmény; mivel azonban rövid vers, tagolása alig van (akad, persze), így tisztábban látszhatnak maguk azok a jellegek, „értékek”, minőségek, hangsúlyok, amelyekkel Kosztolányi a félhosszú versekben is él s dolgozik.
Az egyik: a plasztikus-romantikus kifejezés szikársága. (Vagy fordítva.) Mint a Halottakban a kezdet: „Volt emberek. / Ha nincsenek is, vannak még. Csodák. / Nem téve semmit, nem akarva semmit, / hatnak tovább.” Másik: a váltások, melyek nem is a verset tagolják, csupán a hanghordozást módosítják. Az eddigi négy sor nem tartalmazott telitalálatot. Most az jön; ez ilyen váltás. De nem túl nagy, nem hivalkodó trouvaille; ezért még jobban felkapjuk a fejünket: „Futók között titokzatos megállók. / A mély, sötét vizekbe néma, lassú / hálók.” Továbbá: 89itt a legkülsőbb formai eszköz, a sorok hosszúsága. Némely versekben ez formaalkotó elem volt, végigvonult a versen. Izgalmasabb, ha csak módjával él vele a költő; ám ehhez az izgalomhoz kellenek azok a versek, ahol kizárólagos szerepük volt. Élesebb a kontraszt, fokozottabb a visszafogottság. „Képek, / már megmeredtek és örökre / szépek. / Nem-élők, / mindent felejtő, mindent porba ejtő / henyélők.” Amikor verset olvasunk, sosem csupán azt a verset olvassuk; belejátszik más versek emlékélménye. Egy-egy életmű így formálódik meg a legérdemlegesebben. Mondhatni, nem a könyvek gerince tartja össze őket, hanem az a lágy anyag, amelybe ágyazódnak, ahol „kötetlenül” vannak jelen. Mindig magunkkal hordjuk egy-egy általunk ismert költő magánjellegű válogatását. És ha ilyen közkeletű eszközöket egy költő „sajátjaiként” elemzünk, nem azért tehetjük, mintha önmagukban ezek a kellékek kisajátíthatóak lennének, de mert tényszerűségükhöz mindig az adott életmű hasonló elemei tartoznak hozzá, nem pedig a poétikai skatulya, melyből vétettek.
Ez a félhosszú vers szerveződésének egyik titka is. A félhosszú versben a költő így él saját eszközeivel, így merít önmagából. Ami az egyik rövid versben már megvolt, nehéz hasonlóképpen beleépíteni egy másikba. Hanem a hosszúság itt nagy lehetőség: a terjedelmesebb ihlet (nem is mindig a gyenge pontjain, lazulásakor) megengedi a készebb elemek alkalmazását. A félhosszú vers némiképp félkész elemekből is épül. Nagyobb vállalkozás, amelyhez az elemeket már másutt kipróbálta a költő? Nem. De ugyanígy „elegyes vállalkozásnak” sem minősíthető. Más ilyen eszköz, hogy a Halottakat folytassuk: az eszközön belüli váltás. Például mindjárt ízleljük meg, hogyan vált a forma mikro-eleme, ahogy a közrefogott hosszabb 90sor záradéka („henyélők”, tehát a rövid sor) után hosszú sorpár következik: „kiknek kezéből a haraszt alatt / lassan kihullt a dús tapasztalat.” És külön eszköznek tekinthető az eszközkettőzés is: amikor – mint például itt – a formai váltással hangváltás is jár; ez a titokzatosabb, meghatározhatatlanabb lényegű jelenség, persze, mert ugyan ki tudná megmondani, miért kerülünk ezzel a két sorral lassan, átúszólag, valami egészen más versvilágba, miért folytatódik a vers egészen másutt, mintha álomban változna helyszínünk. „Nem tudja itt Newton az egyszeregyet, / fejére tompa éjszaka borul…” Véglegessé válik a szomorúság. Az előkészítésre (mint a Halotti beszédben, mint a Hajnali részegségben) a kibontás következik. Csak ez olyan csekély terjedelmű vers, hogy szinte egybeszabottnak érződik az érzetsora. Nem az. És azt is érezzük, hogy a felsorolás mechanikája után a végső záradék jön, bár nem tudjuk még, miféle. „Kleopatra a csókokat feledte, / és Shakespeare elfelejtett angolul.” Ezek is majdnem mind igen szép, találó képek. Még ha a következők kissé átlagosabbak is, segít rajtuk a vers lendülete, azonosítjuk őket az előttük járók értékeivel, mert hasonlóan lejtenek: „Nem ismeri meg itt anya a lányát, / sem a tudós ezer bogos talányát…” Figyeljük meg, a rímképlet is változott megint. A keresztrím helyett párrím jött; és azt várjuk, most ez is marad. Érezhető-e a különbség, az élménybeli, ha párrím első felének várt sort olvasunk vagy ha keresztrím első elemét? Ha pontosan olvasunk – és a vers az ilyen pontos olvasás élményműfaja lenne! –, érezhető. De itt nem párrím jön, sőt, megint egy eszközösszemásolás keretében ér véget a vers: keresztrímmel. S a rímélménybeli változás is differenciálja az érzetet. Zavarodottabban távozunk a színről: „Ábrándok ők, kiket valóra bű91völ / az áhitat, az ima és a csók. / Idézetek egy régi-régi műből, / kilobbant sejtcsomók.” Természetesen egy-egy életműben is kevés az olyan (valóban egyedi, tehát nem már kész srófra járó) vers, amelyik igazi magyarázata vagy analógiája lehetne a másik formaihletének; de az eszközök, számra, végesek. Élményük „végtelenjét” a szerveződés adja. A szerveződésnek feltétlenül összetettebb foka a félhosszú vers.
A vers szerveződése nem tévesztendő össze a vers tömörségével, kohéziójával stb. A rövid vers (már amikor!) szorosabb, gazdaságosabb egység lehet; a félhosszú vers több szabadság („lazaság”, levegősség) ellenére feszes, a maga módján. Itt úgy érezzük, mintha a terjedelem csakugyan fontos meghatározó lenne. Talán mert egy rövid verset vizsgáltunk – félhosszú versek szempontjából. A költészet elemzésének is megvan a maga (néha objektív) szerveződése.
A Marcus Aurelius és az Európa a szabadvers keménységében egy-jegyű. A „koldus imperátorról” három versszak objektíven szól, majd amikor Kosztolányi a „fönséges írótársat” említi, közelít a két személy. És a negyedik versszak vége („megvetve, mi barbár / mindazt, mi hazugság”) előkészíti a költő személyes megjelenését. S attól fogva, a vers nagyobbik felében, magáról szól; teret ehhez a másik személy, a nagy császár ad. De az óda latinos határozottsága, ez a hajlékony darabosság, pontosabban, mindennek a törik-szakad sarkítása, pattogóssá teszi a verset, s láttuk már néhányszor, hogy a részletek élessége (a kihegyezett megfogalmazás) nem erősíti a félhosszú vers-hangulatot. Így, terjedelmére és tagolására nézve, bármennyire tárgyunk egyik típusa a 92Marcus Aurelius, bármint remekmívű, ez ügyben nem tudunk érdemlegesebben szólni róla. Ezért hallgatunk a Februári ódáról is.
Vagy az Életre-halálra (s a többi efféle, monoton formájú félhosszú Kosztolányi-vers), ha vált is belül, egyformaság élményét kelti, nem érzékeljük azokat a már többször említett külön-tereket és -időket, amelyek tárgyunk legfontosabb sajátjai közé tartoznak. A félhosszú vers túlságosan egysíkú típusa áll elő úgy, amely csak tartalma (egésze vagy részletei) szerint elemezhető, építészete szinte nincs is.
Az Európa ugyancsak a latinos fohászok egyike itt, és főként a tartalma megkapó. Határozott célratörése a több lélegzetű ihletet inkább (az ódákhoz szükséges) hosszabb terjedelem mechanikus eljárásmódjaihoz használja, és a tagolás a logika, a retorika rendjének felel meg. Bizonyítás és következtetés: ebből áll egésszé ez a remek, fontos vers; máskülönben „síkban” marad. A Számadás szonettjei önmagukban csak forma szerint zártak; mondanivalójával a vers csak a nyolc szonett egységéből bomlik ki. Ám a formai ihlet túl szabályos egységeket képez, nem alakul szervesen együtt az építkezés indíttatásával. (Mint látni fogjuk, ennek az esetnek különös fordítottja áll Szabó Lőrinc versfolyamának egyik pontján: ahol nem válnak el egymástól a tagolt részek – bár „fejezeteket” képeznek, ám regény-szerűen, és a félhosszú vers határeseteként igen izgalmas típust szemléltetnek.)
Az Elégia terjedelemre a rövid versekhez áll közel. És az sem bizonyos, hogy a félhosszú vers hangvétele elégikus lenne; Kosztolányinál is akadnak ellenpéldák. Tagadhatatlan, hogy mintha nagyobb összetartó erőt jelentene az ilyen hang, és alkalmasabban szervezné a vers mozzanatait. „Mint zenekarok93ban a klarinétok legélesebb hangjai, / melyek túlrikoltanak mindent, úgy szól az én kétségbeesésem.” Ez az indítás. Máris váltás következik; Füst Milán is válthatna így, ám Kosztolányié célratörőbb, világosabb. „Ki mondja, hogy rövid az élet? Hosszú az, nagyon hosszú, / ki-nem-várható utazás, egyik helyről a másra, / hánykódás a zavarban… / Elhagynak, akiket szerettünk, elhagyjuk, akik szeretnek… / Ismerjük… előre a tavaszt, a nyár ragyogását, / s azt a pillanatot, hogy koradélutánon / végigfut a körúton az ősz és tépi a ponyvát”. Álljunk meg ennél a nagyon erős, szinte mai helynél. („Mai”: nem jelent ez értékítéletet.) A hosszú, általunk kihagyott felsorolás egy kicsit leltár-ízű volt; a vers ott kezd élni megint, amikor cselekményes lesz. Elegendő ennyi cselekmény is; nem attól cselekményesebb a költemény, ha igen mozgalmas eseményekről szól (akkor is lehet az), hanem ha a vers elemei cselekvés képzetét keltik… itt sem kell cselekvésre „buzdítaniok”. Kis színpad lesz ez a körút, ahol „gyászbaborul a zúgó kávéház körülöttünk”. Innen visszahullás következik a múlt terébe: „Máskor ilyenkor vártuk, kavarva feketénket, / a szent, ritka vadat, a sorsot, a nagyszerű sorsot…” A latinosság tömör fogalmazásmódja itt alkalmat ad a félhosszú vers jó típusának kibontakozására. Nem azért, mert esetlegesen személyes, nem azért, mert bizonytalanul mozgalmas. A vers legapróbb elemei határozzák meg ezt, s még ennyi nevük sincs. Talán a belső, egészen elemi kontraszt: a „máskor”, valamint a fekete lassú kavarása és a sors nagyszerűsége, a pillanat csekély bizonyossága és a várakozás ígérete, az ősz mai kavargása és a fekete kavarása – efféle apró dolgok teszik a hatást. S még ez sem biztos. Próbáljuk most már figyelembe venni azt is, hogy a „kavarva” csupa mély hang, a „feketén94ket” csupa magas. (Boldogtalan szempont, ha központi helyen áll, még így is kétes.) Vagy kíséreljük meg „kavarva” helyett azt mondani, hogy „kavargatva”, „feketénket” helyett, hogy „feketekávénkat”. Máris minden összeomlik. Hiába „félhosszú” a vers, rossz helyet nem bír el. De mit is mondtunk erről korábban, nem épp az ellenkezőjét? Egyrészt nem arra értettük, hogy a már meglevő jó költői helyek leronthatók, másrészt amit „gyengeségnek”, „engedménynek” nevezhetünk Kosztolányinál, oly magas szinten az, hogy már – mindinkább látjuk – funkcionál. A vers így folytatódik: „Ám most nincs csoda már. Csak a régi van, csak a régvolt”. És a gyors golyó dicsérete következik a lassú sebészkés ellenében (tartalmi vonatkozás, az elemzés vagy a vita is ilyen lehet csak), s a két bevezető sor zárja a verset, amelynek több ihletmagva van, megkavarodni elevenen azonban csak az egyik körül kavarul. Ez is különös verstípus.
A Piac egy kicsit a Hajnali részegség gesztusával indul: „Hadd mondjalak el…” S így folytatódik: „…te piac, / piac te, kit megvet az ünnepi szónok / s a nyavalyás költő”. Felsorolás jön három versszakon át, isteni minősítéssel a látványok, az élvezeti egyszerűségek (és csodák). Az ellentét a második csomópont: a növényi dolgokkal szemben állnak a húsféleségek, a vér, a halál világa, és egyszerre feltűnik a késes is, kínálja holmiját „gyilkolni meg ölni”. A harmadik góc a költő kommentárja, mely apró képre épül. Gyönyörű mégis az élet, mert a véletlenek megszépítik, bizarrul és feledhetetlenül párosítják elemeit. Ki hinné, hogy van ilyen dal is, amilyet egy falusi lány kiált a világba, „véletlen áruját” árulva: „Alma és ibolya.” És Kosztolányi, aki oly plasztikusan tudott annak idején „rózsát” mondani, vállalja, 95hogy olyan ez is, „mint mikor a költő véletlen szavait / összezendíti a szeszélyes szerencse, / csodás találkozón, a szívben, az agyban, / én is kiabálok: »alma és ibolya«…” És nem tud betelni vele. A vers szerkezete előbb egyszerű ellentétig jut, majd ebből egy harmadik irányba fut tovább, és a piac általános értelmezést kap; miközben valóságától eltávolodunk is, meg nem is. A záró kép magába olvasztja a korábbi elemeket; és így – volt már erre példa – megfeledkezhetünk róla, hogy is vagyunk; a költő műhelyébe kerülünk. Ez csak hosszabb előkészítéssel lehetséges; a rövid vers legföljebb felszólítás lehetne erre, itt észrevétlenül – és invitálás nélkül – megtörténik.
Szebb példája ez Kosztolányi céljainak, mint ha (az ugyan csak félhosszú Esti Kornél-énekben például) azt hirdeti, hogy „az únt anyag meredt-rest / súlyát nevetve lökd el, / s a béna, megvetett test / bukásait a szellem / tornáival feledtesd.” Bár kétségtelen, hogy a piac is – a szellem artistamutatványainak piaca lett; csak épp a harsány rögtönzöttség miatt nem olyan művien tökélyes.
„Elméleti” elbeszélés a Költő című vers tárgya is, tehát végső soron mintha két dimenzióban maradna a vers belső világa; mégis ez az egyik legszebb félhosszú darab Kosztolányinál. Igen hosszú a bevezető hasonlat, s ez már elárulja: itt nem adják röviden. Ám meg is örülünk ennek a ráérősségnek; ilyenkor az élmény valamilyen kölcsön-örökélettel vígasztal, sőt, ezt egészen természetesnek tünteti fel. (Kosztolányi a bensőségesen érzéki örömök költője is volt, tehát az ilyen élmény – visszaigazolás.) „Mint a mozdonyvezető, / ki szemével a messzeségben a kazán előtt évtizedekig áll, / anélkül, hogy gondolna arra, miként került oda, / s nem gondol erre akkor sem, mikor 96szakadékok mellett röpül el… / …s izgalmas pillanatokban a kormánykerékkel zabolázza a veszélyt, / és látja a tüzet, / de talán eszébe jut, hogy miért mozdonyvezető, és hosszan eltöpreng azon, hogy miért lett mozdonyvezető,,/ ha karácsony éjszakáján a völgyben szétszórt falvak ünnepi gyertyavilágát pillantja meg…” Mai költészetünkben Somlyó György meséi idézik ezt a hangvételt, ezt az „ötletvilágot”, persze, más szabásban, messze előremerészkedve – ahogyan Kosztolányi és Babits is messze előremerészkedett a hagyományokat lerázva-őrizni próbáló ilyes verseivel. „Úgy engem is”, folytatja még az első versszakot Kosztolányi, „ennek az esetnek lámpafénye hív komoly elmélkedésre, / s megkérdezem magamtól, hogy miért vagyok.”
Ez az iménti lassítás, majd a hirtelen fordulat, a merészen kevés tartalmú, mégis a legtöbbre vonatkozó kérdés: nemcsak a lassúságot és a tartamot biztosítja máris, de ígéri, hogy olyan dolgokról lesz szó, méghozzá bensőségesen, amelyeket végül se igen lehet elintézni; s olvasói figyelmünket a bizonyosan „elintézhető” dolgok irodalmán kívül (ahol a forma szerinti „megoldás” benne van a könyvben; Babits és Kosztolányi is gyakran említ verseiben, címeiben „detektívet”!) a leginkább az vonzza, ami alighanem eldönthetetlen marad, tehát létezésünkre rímel. Kosztolányi remekül él ezzel az alkalommal. Megkérdi: „Lehet-e csöndesen beszélnem… / …mint… a nap végeztén magamba tekintvén… / itt az emberek előtt? / Hisz ők is egyedül vannak…” Visszaemlékezik az út gyermeki kezdetére, valahogy úgy, ahogyan a Szeptemberi áhitatban, azután: „Azt hittem, hogy csak én estem így a világra, / élet halál közé, / és senki más nem érzi azt, mit én érzek.” A költői alaphelyzet (s ha tudatosul is, mennyiben változhat? mi 97adódhat hozzá, ily érdemi tudás? lehet-e valaki más hittel költő)! „Hallgattam a szívem.” S így ért erre az útra, itt adódtak találkozásai; „s közben elmúlt fél életem”. A félhosszú vers alaphelyzete mintha magával a költőségével lenne rokon, azonos.
A rövid vers adhatja akár egy élet foglalatát, esszenciáját is; ám a félhosszú versben, központi típusában, ez az érzésünk támad: „Elmúlt benne egy fél élet”; „azt se tudjuk, hol vagyunk” stb. Ilyenkor a költő nagy helyi értékű közléslehetőséghez jut; a félhosszú vers befejezése mégsem vetekszik általában az olyan klasszikus „rövidekével”, mint amilyen az Esti kérdés vagy a Boldog szomorú dal. A félhosszú vers, látjuk, függetlenül az elégikus indíttatástól, a folyamatok műfaja; ám a költői tudatossággal átélt idő ritkán derűs.
„Most ezt vallom utolszor”, mondja ennek a versnek a végén Kosztolányi: „csak a betű, csak a tinta, / nincs semmi más, csak a szó, mely elzeng / s visszhangot ver az időben, csak a szó, mely / példázza az időt, s úgy múlik el, hogyha beszéljük, / mint ütőereink gyors kopogása, s ha látjuk, / olvasva szemünkkel, akkép tűnik tova, mint az / emlékeink az élet ütemére.” A félhosszú vers teljesebb önjellemzését nem találjuk sehol. Bár ez olyas csalóka játék, amit valószínűleg ennek az egyetlen – kiragadott – versnek a nagy meggyőző ereje sugall… mégis érdemes idézni, ezzel az értelmező célzattal: „belőle ébred meg minden, ami elmúlt… / hogy az életem / másoké, és másoknak élete az enyém…”
98Két verssel foglalkozhatunk még itt, és ezek alighanem sokunk szívének kedvesek. Az egyik A bús férfi panaszainak darabja, a New York, te kávéház, ahol oly sokat ültem… kezdetű. Már az indítása oly lassú, kérlelő: „hadd nyissam ki az ajtód, leülni még szabad tán… / s megnézni, mi maradt belőlem és körültem.” Ez az abszolút félhosszú vers, az alexandrinus is segíti (ha szabad a pontosság igényével ezt a mértéket így titulálni). Engem mindannyiszor megindítanak ezek az önszeretetet legyőző sorok; és egészen egyszerű fájdalmuk, mely annyi más, nyers elemet is görget, arra a hiányra döbbent, amit egy mai igényeinknek megfelelő, mértéktartó és radikális „Kosztolányi” nemléte jelent. A korai Jékely hangja volt ennyire sűrűn fájdalmas, telt, élethabzsolóan vigasztalan – és vigasztaló. Mert ez még nem az öregedés mélyebb-torzultabb szava; hanem amikor az elmúlás már nem stilizáció, de még nem végletes, akkor zendíthetők meg ilyen sorok: „E nyári koraestén, hogy még mind vacsoráznak, / meginnék asztalomnál egy langyos, esti kávét, / és mint hívő keresztény, elmondanék egy ávét, / múltán az ifjuságnak s múltán a régi láznak.” Hányszor leírta Kosztolányi ezt a „régi lázat”, s ha valahol, hát itt nem zavaró, mert mintha nem is látnánk pontosan a sorok értelmét, csak lüktetésükbe mosódna, amit mondanak; mert amit mondanak, mindenükkel együtt mondják. Ez még csak az első nyolc sor.
Egy „isteni merésű” költőről és barátairól hallunk, és vöröset, meggyszínt, feketét látunk, és szikrát vet és recseg a fésű a hajában. Hajdan. „Itt ültünk boldogan, s haragos szavainkban / bombák aludtak és egy új kor lelke éledt, / mi rongyos éhesek, lovagjai az éjnek, / mint boldog gyilkosok, mint gyilkosok, oly ifjan.” Már messze vagyunk a parttól, és nem 99csupán a vers áramlása sodor: a telitalálatok is igen merészek, meggondolkoztatók. A harmadik versszak éppen ezért már nem köteles másutt kezdeni, érdeke a versnek inkább az összefűzés, a fájdalom sűrítése: „Mert boldog gyilkosok az óra gyilkolói, / kiknek talentumot egy isteni kegy osztott, / s tétlenül nézik a zöld kávéházi posztót, / melyen fehéren futnak a billiárd golyói.” Az itt a sorozatos telitalálatosság, hogy mindent – kifejezés szerint is – lassítva mond Kosztolányi. (Például nem billiárdgolyókat ír.) És ahogy egészséges foguk a zúzmarát harapta, ahogy álmosan fürödtek a „gőzfürdői habban”, és „kopott kabátunkon a fagy csillaga feslett”, bevezeti költészetünk egyik bizarrul legszebb sorpárját: „és a Dohány-utcán rosszarcú szeretőkkel, / mint rózsaszínü rózsák, lassan ringtak a nők el…” Mi minden kell egy ilyen hatáshoz! Az a hátravetett igekötő, erőltetettségének hogy nyoma sincsen!
A versszakok kezdése másutt megint nagy távolságokat teremt: nekifutást. Így ez, a következő: „Áldott cigány-időm, áldott elektromosság, / mely mostan is hullasz, heves fényt szaporázva…” Milyen bonyolult kép. És ahogy már többször is eldurvul a sormetszet ritmusa, mint a fáradt bőr éjszakáról hajnalra, ha ébren; vagy a száj íze. És gyönyörűen fakó a belső sor rímelése: „ingmellemen inog, remeg egy régi pászma…” És az elkopottnak ítélhető egyebütti alliterációk milyen szerényen, súllyal élnek, mennyire kellenek! S pontos ez is: „de sugaraid arcom csak fanyalogva mossák.” És ahogy mereng tovább „e fáradt fényü fürdőn”, így tesz: „szemét közt turkálok, nem-csitult bánatommal, / emlékeket vetek föl megmozduló botommal, / s nézem a tükrökön meggyérült, régi fürtöm.” S ahogy a következő versszak végén az a nem túlságosan friss rím jön, hogy „asztalt – 100marasztalt”, itt sincs baj. Olyan mély az érzés (ne szégyelljük ezt a meghatározást, nem „mentség”), hogy kivédi a pontos, lényeges közlendővel: „keresem a barátot, ki gyakran itt marasztalt, / megkoppintom félénken a poharat, az asztalt” – és most jön a halálugrás-féle: „s a szívem, szívem is, hogy régi-e a hangja.” (Ezért utaltunk, érdemes megkeresni egy Kosztolányi-kötetben, a Kösöntyűre.) Az utolsó versszak nem mindenben tökéletes, de igen szép dolgok vannak itt is, például a második sor kifutása, a lényegtelen elemre (itt ugyan mi lényegtelen): „Mit járok erre még? Azok már mind alusznak, / kik álmosak voltak és valaha egy széken / nyugodtak…” A szék! Azután a bádogbékás és csörgős éji árus, akit már mindenki un. (Még ha önsajnálat lopózik is a vers végére, el nem rontja az egészet. Egy-egy része külön erőforrásból táplálkozva él; és a félhosszú versről igen sok tanulságot szolgáltat. Például, hogy „különrekeszes”, mint a tengeralattjárók klasszikus fajtájának belvilága; egy rekeszt mindig nyugodtan elönthet a víz, többet is, az egész – nem süllyed.)
A Csáth Gézának a fájdalmas lassúság ritkán elnehezedő, páratlan teljesítménye; gyengéi annyira nyilvánvalóan összpontosulnak egy-egy helyre, hogy a vers így is a legtartalmasabb eszköztárú félhosszú művek egyike irodalmunkban. A forma lírai, de túllép ezen a szűkebb meghatározáson; a költői pontosság és a váltakozó elemek sorjázása teszi eszményi elbeszéléssé; ahol nem a történet, nem az egyenesvonalúság számít. „Te sohase-jövő és sohase-beszélő, / várlak ma is, halott, e hosszú és e késő, / bús éjszakán.” Megint a kifejezések lassulása. „Mert mészfehéren ég távolban a hegyoldal, / s befestve a falam a bandzsal, csorba holddal / oly halavány.” A lecsapó rím a rövid sorban már csak elintéz valamit. És ez a két 101szakasz eleve teret ígér. A harmadik versszak váltása nem teljes; ám így feszítőbb. A vonatkoztatással. „Nem kell-e szólnod, mondd? Nincs semmi hír amonnan, / hol fejfa és kereszt elvész a sűrü lombban / és sír a táj?” A helyzet színlelt; mégis több, mintha valami hit bizonyosságával szólna. „Én tudtam, hogy közöny s merev csönd van az éjben, / de hogy ilyen soká tart, azt most meg nem értem / és fájva fáj.”
Az ilyen rövid sorok nagy egyszerűsége fokozza a tűrhetetlenül fájdalmas élményt. A következő versszak felszólítása nagyon megindító; utána természetes, hogy csak másféle kép – táj – következhet; talán mint egy filmben. „Alvó, emeld lassan nehéz és hosszu pillád, / s a végtelen felé táguló nagy pupillád / szögezd felém. / Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom, / és a beléndeken s a vad farkasbogyókon / alszik a fény.” Ez az alvás visszanyugtatja a kérést is; annál inkább megüt a következő nyitás, és furcsa régiessége, szókapcsolása különösen: „Ah, jól siess…” Néhány versszak bizonytalansága után jelenet kezdődik: „Így látlak mindig én, édes, fiatal orvos, / fehér köpenyben, a kavicsos és porondos kertudvaron.” A látomások olyan fájdalma, amit Pilinszky Utószava ér el, sokkal később; s még néhány verse. (Kosztolányinak sincs ilyenből sok.)
Alig zavaró a szecessziós morbiditás – vagy erőltetettség: a vér, sár, férgek gyűrűje. „Ha a láttodra félek, / eltagadom”, ez olyan szép. „Szemedbe bámulok”, milyen pontos, „és csellel kényszerítem / kezedbe a kezem és a szivedre a szívem, / ha nem merem.” Hol is járunk már, kérdezzük. Elhihető a jelenet színtere? Túlvilágított tér, vetített alakokkal. És a ziháló izgalom versszaka még ez (két gyengébbet nem idézünk): „Igen, eléd megyek és régi orvosomnak / csuklóm odanyujtom, hogy vizsgáld meg, mint 102szoktad, / ütőerem.” Ismét a lassúság szakaszai jönnek, változik a szín; szoba. „Lásd, itt leülhetnél. Nincs bontva még az asztal, / kávé, dohány és rum vár mérgező malaszttal / s a múlt, a csend…” És az a halk beszélgetés, melynek során Kosztolányi elmondaná, „mi történt”. A félhosszú verset úgy is lehet olvasni, hogy a minket nem illető részeket figyelmen kívül hagyjuk. Én itt folytatom ezt: „…kérlek kiáltozván, és íróasztalomra / fantasztikus lázban görbedek lehajolva, / hogy hívjalak.” Tehát mégsincs jelen a hívott, tehát a vers a nyugalom után ismét hisztériába csap. Most már egészen egyértelmű a követelés, szinte haszonelvű, bár túl minden realitáson: „Hisz a semmit tudod, gazdag, végzett, hatalmas / ki célhoz értél már, kell, hogy valamit adhass / annak, ki él…” Nagyszerű ez a „végzett”, többértelműségével. És az utolsó két szakasz nem billenti semerre a mérleget; visszatér, szélsőségével is, a józan nappalba, s bár elvben az élet ellen szól, mégis ennek közegét fogadja el, és nem érdemes nyomoznunk, mennyi benne a színjátszás (sok) és mennyi a való (e színjátszástól valóbb a valónál), és minden további kommentár nélkül hagyjuk el itt Kosztolányi félhosszú verseinek elemzését. „Te a halálé vagy, zarándoka az árnynak, / ki bátran indultál, kapudat megtaláltad / az éj felé. / De én, jaj, itt vagyok a fényben és hitetlen / feledve önmagam, jajokba fúlva lettem / az életé.”
103Babits Mihály életművében állandóan – sűrűn és nagy súllyal – jelen van a félhosszú vers indítéka. Ha a korai verseket tekintjük, ha a késeiek felől közelítünk, hosszan sorolhatók a címek. Még ha a Levelek Irisz koszorújából két bevezető ódáján eltöprenghetünk is ilyen szempontból, jön a Himnusz Iriszhez, a Páris, a Tüzek, a Recanati, a Mozgófénykép, a Régi szálloda, a Városvég, a többi. (A világosság udvara; Emléksorok egy régi pécsi uszodára; A halál automobilon; A templom! Röpül!) És a Pictor Ignotus, a Csipkerózsika, a Kútban, a Haláltánc, az Óda a szépségről olvastán nem csodálható, ha a „Klasszikus álmok az én lelkem bús álmai: fáradt…” kezdősorú versben azt a kijelentést, hogy„fáradt / gondolatom szeret ölteni hosszuredőzetü tógát”, a hosszú felől értjük, és a redőzetet a félhosszú vers szerkezetének. Ám ha visszafelé lapozunk könyvünkben, a kiemelkedő versek sora jön: Indulás az öregkorba; Talán a vízözön, Ezerkilencszáznegyven; a Balázsolás, az Ősz és tavasz között, a Búcsú a nyárilaktól, az Esős nyár, a Karácsonyi lábadozás, a Téli barlang, a Mint különös hírmondó… Hadd foglalkozzunk ezúttal szerkezetek összevetésével; keressük, miben különbözik a korai és a kései félhosszú Babits-versek építkezése; bízunk, így vonja 104el a legkevesebb külső tényező a figyelmünket a versek állagától, élményétől. Babits műveinek elemzése még mindig komoly adósság, s csak részletekben törleszthető. De ugyanígy vagyunk Kassák lírai életművével, s tulajdonképpen az alaposan elemzett pályák kívánnák talán a leginkább az új, bármi gyarló szempontokat; mert a költészet tíz-tizenötévenként legalábbis újraolvasandó. (S itt a valódi olvasáson volna, félünk: udvariatlanul, a hangsúly.)
A Himnusz Iriszhez lassított, félhosszú versként hasonló ihletből táplálkozik, mint a Messze… messze… (e dal-versszakfűzés), mint a Páris (alcímében is fantázia). Képek kibontakozása a lényeg, tehát a vers hosszát a bemutatásra váró, mintegy előre kész látványok mennyisége szabja meg, a formát pedig – szerkezetileg – elrendezésük, arányításuk minél szebb összhangja. Bár a költő igénye itt is messzebbre nyújtózik: ezer szín, „ezer tárgy külön élete” azért kell, hogy Irisz őt idézze fel, s nem töredékesen, de: „teljes enmagam” (kiemelés a versben). Az unalmas-egyvaló világ helyett a jövő falát mint kaput kellene kitárnia Irisznek, akár egy világszínházban. A Messze… messze… is kiemeli a városok és tájak sorjáztatása után, hogy mind kellene látni! A Páris a más vidékre vágyás látható jeleivel indul. Egyáltalán, ezeknek a verseknek a nyugtalansága külső indítékú, pontosabban, nem összetettebb zaklatottság az ihletőjük, csupán a változtatás egyenesvonalú óhaja (el onnét, ami szűkösnek érződik, máshová). A versek szerkezetének izgalmai is csekélyek így, főként a belsőbb stíluselemek változatosak, ezek sem önmaguknál, inkább tárgyuknál fogva. Babits Párizs-képe sokkal képeslap-szerűbb, régiesebb, komótosabb, mint Ady tragikus magyarság- és világértése (ekkor), sokkal személytelenebb, a félhosszú vers is kétdimenziós 105marad (versszerkezeti értelemben), lebonyolítja a témát. A Tüzek is az elégedetlenség verse; felsorolása versszakonként valami csődnek a képével végződik (szinte végig); itt örvendetesen jelentkezik Babits korai lírájának érdeklődése a köznapi tárgyak iránt: „és átkozott a gőz, mely füstölögve, hígan / elomlik éjeken – s megfullad a család” (majd Szép Ernőről szólva, látni fogjuk a polgárcsaládokról rajzolt másképp fulladásos képet); s amikor a tüzekről kiderül, hogy „pokol tüze mind”, a költő így kiált: „fuj, döglött csillagok! fuj, dugult kályha gáza!” – ám ezt, s a versszak több elemét is, megismételgeti a versszakon belül, mintha még nem bánna egészen gazdaságosan a térrel, vagy elsősorban a díszítés vágya vezetné, esetleg régiesség, mindenesetre a félhosszú vers mint keret nincs teljes összhangban a közlendővel. E korszak remekei közül is inkább egy rövid vers nő a többi fölé, a Sunt lacrimae rerum; bensőségével, egyszerű megrendülésével, jó érzékenységével, szeretetével. A tárgyak „sírnak, mint néma lelkek, mint vak árvák, / süket szemek, sötétbe zárt rabok, / halottan-holtak és örökre lárvák, / léttelen lények, tompa darabok.” Itt minden gazdaságos, szerencsés, aránylag telitalálatos. A félhosszú versek közül a Recanati (Leopardi szülőfalva) az első igazán szebb darab. Indítása utal arra, hogy Babitsban később kibontakozik majd a vidéki táj szeretetéből, meneküléses nyugalmából fakadó vers ihlete: „Künn az udvar naptól aszúlt bokra / földnek ejti fáradt levelét, / messze sötét szőllőhegyek csokra / von falat, félénk falu, köréd. / Benn a színek összeolvadóban, / könyv az asztalon, zavart halom, / mint fehér kövek, mint puszta rom, / kő kövön hol nem maradt valóban.” Ezek az eszközök egyre gazdagabb szerkesztési készségről tanúskodnak; klasszikus értékű „festmény” ez 106a könyvhalmos asztal, ahogy a halmot már jelzőjével bontja ki plasztikusan: „zavart”, s ebből fejleszti tovább a képet nagyszerűen. Ezzel véget ér a vers igazán friss, erős része; bár szép magánbeszéd következik, a keresettség nem múlik el mindenütt, az ábrázolás részletező, régiesen kibontó; előre utal mégis a középső és a kései korszak „dombos” verseire. Az utolsó sor, melyet záradék told meg, emlékezetes: „Nem! a boldogságnak kék virága / mindig csak nyomainkon fakad… / Ó de kinek soha föld husába / gyenge sarka egy sebet se vág, / hogy teremjen a nyomán virág? / Bölcsejéből ki se lépett lába / Bölcsejéből mindjárt sírba hág?” Ám ez is jellegzetesen korai darab még.
A Mozgófénykép a terjedelem külsőséges adottságait és a kidolgozás ravasz lehetőségeit csavarintja eggyé. A végkicsengés részben elüt a versszakok cselekményének robogó menetétől, részben ebből következik, és mindenképpen ismerős: „Ott van az élet, a pénz, az öröm, s a kaland tere, küzdeni tér: / tengve a drága kenyéren unalmasan itt nyavalyogni mit ér?” A magyar ugar alapérzését ezek a versek még nem tudják oly szervesen a terjedelmükbe (ennek anyagába) építeni, mint ahogy a középső vagy a kései korszak Babits-művei már ennél bonyolultabbakat is, gyönyörű építkezéssel.
Vizsgálódásunk szempontjából a Régi szálloda mintegy fordított képlet, de még az „illusztratíven félhosszú vers” típusán belül. Itt a versszakok vége külsőségesen detektívregényes (érdemes felfigyelni rá, hogy Babitsot – későbbi példák is mutatják – mennyire foglalkoztatta az új-népi ponyva-elem s még valami több is a bűnügyi irodalomban, ennek jobb, valóságközeli termékeiben, vagy inkább a jelenségében), és maguk a szakaszok adnak eléggé eleven, 107reális képet az élet perifériájáról. A Városvéget minden szempontból József Attila hasonló témájú verseivel érdemes összevetni, a nagy különbség okán. Életkép; de a lassú lépések jó verse, és talán nem volt minden tanulság nélkül a későbbi szép, erős „rokonok” fejlődésére sem. „Lázas és gyászos a vidék: / vad ég, / sötét felhőkben izzó hasadék… / A pázsit / egyre kopaszul, egyre vásik. / A gyárból a csatornába szennyes ár foly… / Mérföldkő mellett nagy rakás homok… / Késő délután / pecér jár arra ketrechintaján…” S ez mind lazán elosztva, versszakokra; a Füst Milánnál már említett (s Szép Ernőnél visszatérő) járkálós vers, a csellengés szakaszoltságának jó példája ez; a forma igen alkalmas egy közérzet kifejezésére, és a rímhelyzetek szabadsága, a sorok és képek kötetlensége, a kényelmes kohézió is mind a tartalmat segíti.
A világosság udvara még messzebbre jut el: elemei a közelmúlt lírájáig hatottak. „Ismeritek a bérházak fonákját…? / Ismeritek a négyszög-mélyedést / a hosszú, keskeny, apró ablakokkal, / melyeknek barna, szűk keretjei / egymás fölé ritkásan sorakoznak?” Pilinszky Apokrifjában a sokszoros „ismeritek” itt leli meg ősét, és Weöres a legmagasabb szintje annak a szép fokozatiságnak, melyen a „lihthóf-vers” utódai és továbbfejlesztői elhelyezkednek (sűrűn, de nem mindig oly szép tágas keretben, mint Weöresnél). A világosság udvara már a későbbi – illetve: a mai versérzékünk számára is beszédes – babitsi pontosság nagyszerű példáit adja: „a nyirkos aljat s lépcsős tűzfalat, / s köztük a puszta, sápadt, síma sárgát, / amelyen nem fog semmi napsugár”; József Attilát említhetjük ismét, azután Pilinszky tűzfal-versét (Félmúlt), mindketten szuverénül, a költészet formai-szervezési fejlettségének akkor aktuális fokán ismétlik (a maguk 108témavilágában) a babitsi világítóudvar-produkciót. Ez irodalmunk egyik szép szekvenciája. „A szomszéd ház egyenes árnyékának / éles vonala…”, „szurdokalj”, ilyesmik tartoznak a vers bevezető (vagy tűzdelő) helyszíni realizmusához. És még kétszer ismétlődik az „ismeritek”. Ezután kis történet bontakozik ki, életkép-féle, régies modort lassan újabbra váltva. Megismerjük a ház megfelelő belvilágát, mintha „egy kábult fej és felkavart gyomor / émelygésében frissebb légre vágyva / kinyitná rése homályüvegét”; és a kisszerű kispolgári élet „gubbadásától” a poloskás ágyon át, az úri lakáson keresztül a nyögő nyomorig, az izzadó céda gyönyörig minden „életet” böffentget, zsibong és nyüzsög, van azonban a háznak egy helye, „egy szöglete / – mint régi kastély titkos rejteki – / hová láb, fény és mozgás el nem ér, / mely némán gyüjti egy jövendő napra / folyton növekvő piszka halmazát; / egy kis hely az élet zajától mentve” – ez a világosság udvara. A félhosszú vers mozgalmas menete: ellentét volt ehhez a piszkos-fényes csendhez; a téma kibontásához a téma környezete – mint általában – nélkülözhetetlennek bizonyult, ám ilyenkor (bármennyire elismerjük is az ábrázolás nehézségeit, s nemcsak Babitsnál, aki itt mesteri munkát végzett) hiányérzetünk marad, s arra gondolunk, nem jobb-e, ha a régies elbeszélő modor jegyében nem szakadnak szét a vers elemei; egyébként Babits is lépésről-lépésre halad itt még, nem szervesebb a félhosszú vers szövedéke, ezért kérdi meg a végén a költő, átmenet nélkül (bár tartalmilag, sóhajtásilag szépen hozzátapasztva az elébbiekhez): „Miért mondám el ezt?… / …Mi van benne? Mi bánt úgy engem benne?”
Az Emléksorok egy régi pécsi uszodára szintén lassan teszegeti egymás mellé elemeit, melyek szépségesen szecessziósak, és épp ma – újra élvezetesek. 109Ám a nemcsak leíró, de alakjellemző vers harmadik részében a költő a költészeti helyzetet (az elvágyódásét) is jól bemutatja; és itt megint felvezetés történt, az ellentétek hatnak, a részletező ábrázolás után kettőzött erővel vonz bennünket az általános. „Bár csinált tó, csent anyag, kicsike is tónak, / kéjjel fekszem rád hanyatt s evezek mint csónak. / Otthon érzem magamat, mint a hal, és tisztán…” S már a későbbi makáma-ihletet, az intarziáét vetíti előre egy-egy közbeszúrásának jellegzetes mikéntje; tehát a félhosszú versnek azzal a lehetőségével él, mely belső kis terek képzésével teszi szervesebbé, gazdagabb önvonatkozásúvá (s így talán szétsugárzóbbá) az anyagot: „Puha tömött fodrodon egyengetem arcom: / (tisztasággal győz a hab minden léha harcon) / s mellettemtől szívemnek messze kanyarg álma / (álomnál puhább a hab, nyári hűvös párna).” Bár a hatást a még parányibb elemek segítik talán a legjobban; az iménti idézet elragadó szokatlanságai, melyekre kitérni nem feladatunk itt. De ez a makáma „bájos doktorát” idézi már, s így a versek, mint életművekben szokás, egymásba átindáznak, megteremtvén így egy – furcsa fogalom, mégis – versközi félhosszúságot.
Ha már Adynál említettük a valóság-fantázialét ellentétének leheletnyi Eliot-vonatkozását, ne hagyjuk figyelmen kívül itt a Herceg…-kötet egyik versének bizonyos mozzanatát sem. Az Arany kísértetek utolsó versszaka így kezdődik: „Láttam a delfineket cicázni, / láttam az édes Adriát, / villámokat éjjel szerte cikázni, / havast, romokat, rónát, mumiát / s szép és szomorú: ma mind barátom, / szép és szomorú: szivembe száll. / Csak egy félelmem a nagy világon, / egy ellenségem: a napsugár.” Ez ugyanannak a Prufrock-versnek az utolsó részével távol-rokon, a 110„láttam”-hangsúly igencsak, és még A megcsalt szerető éneke is eszünkbe jut róla.
Igen nehéz az Esti kérdés elemzésétől elállni; ihlete azonban egyközpontú. (Valamit az „ihlet” szó használatáról: most mintha megint nem volna jobb szó helyette. Talán az indíttatás, indíték; a motiváció semmiképp; az „üzenet”-divatszó már a következőutáni fokozatot jelöli, közben van maga a vers. Képtelenség volna azt állítani például, hogy a versek tagolása gépiesen megújuló ihletforrás eredménye; van a vers kidolgozásának már egy olyan fázisa, amely nem a teremtő ihlet, hanem a – kénytelenek vagyunk ismételni a szót – kidolgozó ihlet jegyében áll. Ez a kérdés feltétlenül ide tartozik, és az alkotáslélektan területére nem mindenben vezet át; ha a műhely szónak van költészeti értelme, itt van. A versek létrejöttének okadatolható bizonyságszintje – de hol vannak azok a cédulák, azok az alakulásnyomok mind! – és a kissé merev kész termék közötti senkiföldjét lehetne ilyen kutatásokkal, latolgatásokkal kitölteni; az élmény látná hasznát.)
A Pictor Ignotus (ismeretlen festő) érdemben szintén egyetlen gondolatot, ötletet közelít a költő létezésének (poétai) kérdésvilágához; a „történet” annyi csupán, hogy Babits a nagy múzeumokban egyre-másra látja az ilyen ismeretlenek műveit, s ebből – ha úgy akarjuk – eggyé képzel egyetlen nagy oeuvre-t, a Névtelenségét, melynek jegyében rokona ez a (ki tudja, hány) Mester. Részletezett daltéma ez csak; terjedelme közelíti tárgyunkhoz. Ugyanez vonatkozik a Kútban tizenegy versszakára; a Haláltáncra. Az Óda a szépségről ismét csak műfajának követelményeiből 111eredeztet terjedelmet; ennek tagolása azonban poétikai, nem időbeli-térbeli (vers-idő, bolyongani való vagy „kibolyongott” vers-tér); ezek a félhosszú versek is mind „síkban” maradnak; itt mintha alapunk lenne olyan félreértésre (annak megértésére?), hogy a félhosszú vers „jó” típusai nagy költői érettséget kívánnak; hogy ezek a típusok a kiteljesedés tanuságai.
Az Atlantisz ismét a régi motívumot készíti elő hosszasan: szerkezetileg úgy, hogy adva van egy alapkép (a víz alatti világé!), ott tartózkodik lent a költő, és „csönd van, csak… / mint nagy madarak, tányérhalak, az oszlopok erdejében / olajos lomhán keringenek, szobrot kikerülve szépen.” A közeg állapota, a közeg tartalma, tárgyi, kulturális és környezeti, emberi-állati maradványok. Ezeknek részletezése a vers zöme, majd a befejezés: „…nehéz a víz és nincs levegő: …fulladok… / Csak nem szakadt el a gumicső? vagy a láncnak csigavonója? / Hé emberek! ne hagyjatok itt! fel! a levegőre! hajóra!” Érdekesebb szerkezet a Vakok a hídon. Babits itt merész elemet alkalmaz. A vakok bemutatása után („kis görnyedt, japános, naív alakok”) a teret próbálja megkomponálni, előzvén ezzel Weöres későbbi számos megoldását, ahol a vers oszlopokká, rácsozattá, keresztrejtvény-formává válik:
„Se korlát |
Padlóig |
se hídrács |
derékban |
legörbülve |
letörpülve…” |
Valamint:
„Mint bukdos |
És olykor |
És olykor |
botorkál |
kezével |
tört lécen |
gyámoltalanul |
a semmibe nyul |
hintázni tanul.” |
Érdemes felfigyelni rá, hogy Babits, ha úgy akarjuk, az egyik legjelentősebb formai újító. De erről még néhány szót. Ha verseit a szűkebb értelemben vett forma szempontjából vizsgáljuk (ez itt nem szempontunk éppen), látható: a vers közlendője, a megvalósult vers-tény mindig gazdagodik azáltal, hogy a forma (a verstani) feszes, nehezen megvalósítható stb. Mintegy a nagyobb közegellenállás irányában dolgozik Babits (s egyáltalán, az ilyen költő), és sarkallja magát a nagyobb érdemi teljesítményre. Amiképpen a merő formalitásoknál megmaradva a vers üres lesz, úgy lesz a feszes formát vállaló komoly szándék még komolyabb eredmény magva. A félhosszú vers szempontjából tekintve az iméntieket, a tagolt verstest nem játék, hanem egy lehetőség kibontása; itt egyelőre még csak a hosszabb forma ad rá lehetőséget.
Az Isten kezében (Keresztény makáma) igazi félhosszú vers, és itt a forma („Kép a szó és test a kép és szó szerint a régi Írás, – hogy az Úr saját alakját adta volt az ősagyagnak, – istenképet az embernek, bár az Isten testtelen. – Testtelen és képtelen – testtelen, mert végtelen – végtelen és kezdtelen – – elhiszem, mert esztelen – …”) lassan, de bizonyossággal vezet a cél felé, s a legmerészebben párosul formain113dázás és tartalmi logika, s a kettő megadja a félhosszú versnek azt a terét, amely több mint kiterjedés. A „csattanó” nem odabiggyesztődik a vers végére, ezért nem is nevezhető így: mindebből (a vers menetéből, anyagából, gondolattá vált formájából és formává vált eszmeköréből) Babits következtetést von le, mely nemcsak bölcselem, nemcsak poén, nemcsak állapotrajz, nemcsak kontraszt, de a vers jelenségalakjának megoldása is, egyesíti magában a vers értelmét. Nem az „értelmezését”, nem ilyen lehetőséget, hanem kifejezi, hogy mi értelme van e vers létezésének. Ez a vers is – magasabb szinten – illusztrációja ugyanis annak a „képletnek”, amelyet (eszmeileg, költőileg) maga ez a vers sugall (s kimond). Íme, a makáma ide indázódik: „Ó, ha egyszer ez a nagy Kéz le találna ejteni!” S a válasz: „Ó, nem ejt, hová is ejtene le, – ahol őrt nem állna tárt tenyere? – Hanem minket, akik itt, – kívül húsa végtelenjén, – végtelenje színe fennjén – kivirágzunk egy kicsit, – egyenkint e roppant – kéz a nagy sötét Maroknak tompa végtelenébe roppant – és szorít, szorít, szorít – úgy mint rég a bájos Doktort, a középkorit: – előbb szemét elborítá, – aztán lelkét kiszorítá, – aztán húsát szétporlítá – aztán-aztán mindmaig – őrli-őrli csontjait…” A vers makáma-anyaga jelenti magát Isten tenyerét, s a befejezés csupán azt értelmezi, ami már (a vers addigi részével) megvan. Itt megszűnik tehát az előkészítés (illusztrálás) és toldalék (közlendő stb.) kettősség. A félhosszú vers eddigi legszervesebb példája ez Babitsnál. (S hogy kitekintsünk: későbbi alkotások ihletője, például Weöres Sándor versei jutnak eszünkbe itt, a Nyolcadik szimfónia – „Régi táj rejtekén…”, és mások.)
A Május huszonhárom Rákospalotán, a Recitativ és a Húsvét előtt egyközepű ihletének szerves tarto114zéka a terjedelmesebb kibontás. A Nyugtalanság völgye hozza meg az igazi nagy félhosszú Babits-verseket. Csekélyebb terjedelme ellenére mindjárt az Előszó is az. „Egyszerű megint a versem – de mi ez a fáradt egyszerűség?” És tartalmában, lejtésében, a képek megválasztásában, a hangvételében mindenütt: vers-térképző lassúság. A csönd „egyforma mintát susog”, és egy-egy soron belül találunk olyan párhuzamosságokat, mint az imént idézett formai keresésben. Végül a különböző szférák összemosása teszi teljessé a viszonylagosságnak e képét: bár hallaná, kéri a költő, „egy drága barát… / …nem tudná, szavakat hall-e, vagy a saját / szívét dobogni, vagy a szférák zenéjét, vagy engemet”. Kisebb kérdés ez, mint az „esti”, mivel azonban se kiélezve nincsen, se tartalmában nem irányul semmire, és a forma szerinti megjelenése is szétoldottabb, mondhatni, nekifutás nélkül megteremti a félhosszú vers-légkört.
A Szekszárd, 1915 nyarán figyelemre érdemes vers tárgykörünkben, mert a későbbi „lankás” vers-sorozat egyik előhangja. Az Éji út pedig a nyugtalanabb, rohanósabb vonulatot rajzolja már.
A vers maga egy út leírása, valós részletekkel. Vas István félhosszú verseinek is előképe már: ahogy maró-éles képet rajzol egy személyiségről, ahogy belevon a szituációba („uszító lap volt, háborús vezércikk”, tudjuk meg a „jól fésült uri szakállas… prémes úr” olvasmányáról, „szinte láttam kezéről csöpögni a vért…”; és az objektív környezet: „a gyertyavilág / csak megszűkítette a mindenséget – a puszta fák / kívül rekedtek – hallottuk, hogy csikorogva surol / a kocsik kereke – de ezenkívül semmise hatolt / ide kívülről – csupán a kerék, a kerék zakatolt; / és néha, ha megsimítottam kesztyűmmel az ablak sárga ködét, / láttam derengeni hóban a messze sötét…” 115új bekezdésben: „…téli mezőket”), ahogy egészen mai törekvések mestere számos részletével, nemcsak Vasé, Kálnokyé; számosaké. A vers lendülete sem állandó; finoman árnyalt lüktetésrendje van. Néha meg-megszalad: „A prémes úr hirtelen elfújja pislogó / gyertyáját…” Olyan az egész, mint egy közvetítés. Tudósítás valami magánjellegű, mégsem pusztán magánérdekű szférából. A váratlan sötétben „jobban érzeni a hideget. A kocsi nincs fűtve. Fázik a láb”, figyeljük az objektív hangot, azt a roppant pontosságot, ahová Babits itt már eljutott. Prózában megállnák helyüket ezek a tényközlések, a legjobb prózában: „A szemközti vonatban katonák dalolnak. Ökörbőgés messze. / Nagy csuklyás alakok a kerekeket kalapácsokkal kongatják…” És József Attila hangjai közül is idéz egyet ez: „…kis ijedt gondolatok surrannak szanaszét a baljósló neszre”. Babits innen a maga irányába kanyarodik (gondolatok, hogy mik is vagyunk, hogyan őriz és vezérel minket Isten stb.), és nagyon szép helyeket érint: „ó, Istenem, ha valamennyien / együvé ülhetnénk még egyszer akik szeretjük egymást, szegény de nyugodt / házakba, kiki maga szeretteivel együvé ülhetne… / halálig mint jámbor állatok –” (Jónás!), „…de ez nem volna talán / fontos az ily jól fésült szakállú uraknak akik gyertyájuk szokott / fényével szűkítik maguknak a világot…” Az Éji út szíven ütő fohásza (az iméntiek megismétlése) úgy zárja a verset, hogy szerves tömörségében benne van a legalább óhajnyi célhoz vezető dolgok menete. A védett bensőség óhajtása – tartalmilag – új oldaláról mutatja a félhosszú verset. Állapotok rajza fér ebbe a formába, olyan állapotoké, amelyek ridegségükkel azonnal ellenpontozzák vágyainkat, és a vers terének védettségében mintha magunk is menedéket találnánk, egy élmény erejéig, és 116szerveződve látjuk a magatehetetlenül kavargó, azonnal széthulló lelkiállapotok értékes anyagát. Ez a félhosszú versnek arra a típusára jellemző, amelyikben élni, időzni lehet (Eliot Prufrockja is ilyen, Weöres számos verse, és Kálnoky, Vas, Radnóti, Nemes Nagy Ágnes olykor szintén ilyen tartalommal – pontosabban: formatartalommal – szervezi kompozícióját). Mindez itt sem értékítélet.
A jóság dala, melyet nem kell versfüzérnek tekintenünk, inkább csak számokkal tagolt félhosszú versnek, az Éji út specifikumait mondja – általánosabban. A vers, a sors, a szeretet, a küldetés lehetőségeit vizsgálja, egy rideg világban. Műhelykérdések? Tág értelemben. Kintről indul, természeti hasonlattal, de a valódi indíttatás az, hogy „nem csendül a lelkem, mert olyan mint az a fém, amely / csak akkor cseng, ha rokon hangját ütik meg közel…” Sírása „nem jó zápor… csupán ködesés”, ajka nem harang (nem virág) többé, és süketség is veszi körül (lendül át közlendője a második részbe). Így indázik rosszak ténye és jóságok erkölcsi követelményei között, elzárkózva azoktól, akik „kívülről” élik le életüket, s el mégsem zárkózhatván: „Pap vagyok, Barátaim, mert szenvedtem…”, mondja, és „velük élni nem tudunk, se pedig egymagunk, / csak a szenvedőkkel élhetünk, azokkal halhatunk”. S így kéri: „Ne mondjátok, hogy semmi a vers!” Bátorság dolga, hiszen a költő „csak olyan kincsre… talál, / …amihez hozzányúlnia fáj!” Könyörgés következik itt a Szerelemhez (mint később oly sokaknál, Nagy Lászlónál például), mely az „Első Szál”… de idézzük most már végig: „…mely a vak falon vájva fogózik át / lélek és lélek közt – hajts, 117drága Mag: mert belőled nő ki a szent Gyökér, / mely az emberiséget befonja és pólustól pólusig ér”. Ez az igen töredékes idézetanyag is érezteti, mekkora távolságokat jár be (bár forma szerint nem tartalmaz mozgáselemet) a vers, hány újrakezdés van benne, mennyi lélegzet, elfúlás (hogy képletesen szóljunk). De a Fortissimo, a Zsoltár férfihangra és Az óriások költögetése is rokon típus. Harc a szörnyekkel mindegyik, és közben az önmeghatározás keresztényi-forma cselekvő módozatának tanui lehetünk: ezek a versek nem olyan értelemben élhetőek át, hogy tartalmaznák állapotaink vágykép-mását, de – fölszólítanak. „Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak… / és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak”; és „mit érdekel engem a rím már? vidéki csöndes alkonyatok / ríme, se városi rím… / jaj, mit segít rajtam…”, s lelkének óriásait kérdi, új elemként ebben a versben, nem túl tágasra, mégis valami vígasszal tárva a horizontot: „meddig fogtok heverni még?… / …Mikor veritek szét a Lomhaság szörnyeit… / Ó keljetek, mert bénább vagyok én / a bénánál, s vakabb a vaknál, ki legalább / illatáról érzi a rózsát, hűséről a lombot, / s az egész világot a láthatatlan szeretetről.” Itt a versek alapanyaga, a költői tartás érett meg arra valóban, hogy a félhosszú vers magasabbrendű szerves követelményeinek eleget tehessen; és Babits lírája nem véletlenül épp ezekkel a költeményekkel ér föl igazi magasaihoz.
Az Énekek éneke, a Dal, prózában a formai gazdagság, a túlcsorduló életvágy példái, és ihletük a félhosszú vers formáját szánja nekik. „A tavasz vad 118zuhanyát” érezhetjük belőlük, a táj képéből állandóan a személy tekint ki, ám oda mindig ugyanígy vissza is néz, és e két pólus között könnyűnek érzi magát, a valóságot pedig kicsattanóan ígéretesnek. S mi mindenek ellenére! Így a feszültségek nem apadnak, s a rövidebb terjedelmet is kitágítják. A Dal, prózában a címe szerint – részben – dal, ám a „prózában” igen pontosan határozza meg azt a „mégsedal” elemet, ami az ilyen jellegű félhosszú vers. (Rímes, egyébként, ez az úgynevezett próza.)
A régi kert megfogalmaz valamit a félhosszú versről. A bevezetés: „Szeretek itt olvasni, a kertben, a szőllőlugas alatt, / ahol a könyvre apró kerek fényfoltokat vet a nap –” Ráérős, de feszült ez a hang; oldódást mond, de mintha így is „kapaszkodna”. „Nem tudok én már dalolni cifra mértéken, rímen, / csak ily hanyagon, mint ez a kert dalol, porosan, szelíden…” És most jön, amire utaltunk: „Talán örökké lehetne verselni rólad régi kert…” Így fér bele ebbe a parttalan, de darabokra szabdalt ihletbe a gyerekkor nem akármilyen idézése: „…a levelekbe szerettem harapni mint a csikó. / Tudtam: keserű ízű az orgona, illatos zamattal leves a dió” stb. Majd egy kis életképről messzibbre vált; mintha kameraállást változtatna (Babits szerette a mozgóképet!): „Ház, pince, istálló, félszer, körülötted régi kert.” Hová tűnt, keressük, a személy. Ez erős váltás, szép lendítés. És a valós anyagból összeálló révület nem egészen az emberé; a dolgoké, a magyar vidéké is: „Foltos, szalmás a vályog. A gerendák közt fecskék keringnek. Pincetorok / hűsöng, nagy hordók, misztikusan, jó pénz, jó mámorok, kadarkaborok…” Milyen gazdag sorok; belső rímükkel, ízes szavaikkal nem ízeskedők, nem míveskedők. „Szemközt nagy bálvány fakapu néz ki az utcára, zöld rácsos, szép. / S 119künn a ház előtt évrül-évre eszi az utcát az akácos Séd.” Nem idilli tehát a befejezés mégsem; bár az elnyugvás hangja sem hiányzik belőle: íme, a kései Babits-versek kettősségének előkészítése.
Az Isten fogai közt a „teljes oldaltükröt betöltő” prózavers jó előképe. S a látomásos józanságé. „Olyan az én lelkem, mint egy különös gyümölcs, mely lassankint minden ízét és zamatát kiadja valamely óriásnak marcangoló fogai közt. És néha úgy tűnik fel, hogy ezek igazi fogak.” Tájélmény következik, a költő ott jár igen fogható formájú felhők alatt, hideg és kopár, ásványi környezetben. „Ó, milyen csöpp kis reszkető élet voltam a végtelenben! És… a… hideg ég… közelebb jött darabos, fehér felhőivel, mint óriási fehér fogakkal, az alkony piros foghúsából.” Kafkai látomás visszaigazolása, bár még a látomás következetességéig sem merészkedik (ha később Weörest, Nagy Lászlót, Juhászt tekintjük ily szempontból, ez óvatos kezdemény), de bárkihez képest magas tökéletesség mint vers. „Engem a fogak hidegsége kísért”, zárja végül, „és megdöbbenek magunkon, vakmerők, kik e vak fogakból házakat faragunk magunknak.” Itt már a rémlátomás is teljes; a félhosszú prózavers eddig nem sejtett terekig merészkedett.
A sziget nem elég magas a telt részletek és a csüggedt reflexiók gyakori, de lassúságot sugalló váltakozására épül. „Arcom olyan borus (így mondod), mint szomoru ablak / érdes üvegből, mely nem a napsugarat veri vissza, / sőt a sötét szoba vak búját pingálja a fénybe / ünneprontóként.” A közlés szóanyaga is oly változatos, hogy ettől megnövekszik a tartalom. Az első váltás itt jön azonnal: „Körülöttünk árad a lombok / ünnepe, égre feszülnek a kert rab erői, az ég langy / ujjakkal simogatja a kertet.” S bár a ház 120énekel a fényben, a költő arca borús. „Óh, tán / érzem: csak sziget ez!” És távoli tengerek „ádáz / sója zavarja izét a virágillatnak. Előttem / sanda jövő, körülöttem népek nyomora, tikkadt / gyűlöletek hálója, önös kormányok öröklő / versenye, vér…” Más Babits ez, mint akit eddig ismertünk; s egyáltalán, ezt is jobban kellene ismernünk. A vers, mely tájjal és háztájjal indult, személlyel folytatódott, innét a világ dolgaiba torkollik, majd ezekből vissza, nyersen, a személyesség fenyegetett világára. A félhosszú vers nagy távolságokat jár be. „Nem apadt el az ösztönök alja, / könnyü zsilip szegi csak, szomjas kontárok ügyetlen / ujja alatt. Ártér a világ, ártér Magyarország / véres iszappal.” De ezen nem sír (pontosabban: azon, hogy az ő házát is elmoshatja ez az áradat), mert „a többi az Isten dolga”. Ilyen feszesre fogott, leszorított indulati hullámzást – más közegben – csak Füst Milán félhosszú versei valósítanak meg, majd a Kassákéi; s József Attila aztán. Atlantisz képe is visszatér itt. „Hány / megfeszülés kell még a jövő Atlantiszig? Én sem / nyughatom (óh, babonás szív!) öröm közt bár! A jelen kincs / mint a jó levegő, nem elég soha! Többet – örökké / többet, amíg élünk! A sziget nem elég magas…” És itt vége a versnek. Rengeteg hullámzás, váltás, négy-öt sorban is; ez eddig Babits csúcsteljesítménye ebben a műfajban. És mindmáig szól.
Látjuk, mint sűrűsödik a vers sodrása, s lesz ettől erősebb az élmény, a félhosszú kompozícióé – holott mintha azt mondtuk volna eddig, hogy ennek épp a lazaság, a „vándorlás” az eleme. Most látjuk, íme, hogy talán minden költőegyéniség másképp határoz121za meg a verstípusát is. Egy-egy állandónak vélt lehetőség emitt épp olyan elemek által valósul meg, amelyek másutt kizárnák. Babitsnál a roppant tömörítés, az életteli jelzések, a gyors viszonyítások építik fel a félhosszú verset – ám úgy, hogy a tömörséget a végre megismert valódi szellősségnek érezzük, az életteli jelzéseket csüggedés jegyében értjük, a viszonyítások az elszigeteltséget éppúgy mondják, mint mindenek már-már ismét hasztalan összefüggését… Kifejezi ezt, életképszerűen, a Hús-szigetek a kőtengerben, ahol még a mellékdal-forma is ott van (Dúdolva)! Miután kétségbeesésig és közönyig és mindentértésig fut a vers, bravúros-monoton ének zendül. Ám ez csak hangsúlyozza általánosával, hogy a torony őre „mint rab a toronyból / …csak kőre lát, csak hideg kőre lát…” Ebben a versben a felbukó, letűnő macska-motívum, mely mintegy fecsegést tesz lehetővé, állandó kitekintést, félre-szólást, szintén sok későbbi költői lelemény őse (másokéinak), még Szabó Lőrinc „materializmusa” is benne foglaltatik (bármi legyen itt hatás-visszahatás aránya).Egyáltalán, hogy a versben így el lehet kezdeni monologizálni, megszaggatni a magánbeszédet, a reflexiót – melynek tárgya valami izgékony konkrétum, itt a macska, az éhség, a hús –, hogy ezekből a zaklatottságokból, melyeknek formája sem leplezett, ellenkezőleg, így is feldarabolják a verset, kinőhessen a nem tételes mondanivaló, a vers egészébe, ilyen tagoltságába zárt „üzenet”: ez félmúltunkig eleven vívmány, és Babits ott állhatna vele a Jarrell, Lowell stb. nevével fémjelzett amerikai költészet élvonalában.
Mai líránk nem okvetlenül Szabó Lőrincnek köszönheti tehát ezt a hangot; látjuk egyre-másra, mint 122lelhető fel újabb költészeti eszköztárunk számos eleme Babits félhosszújaiban.
Vagy nézzük egy életképnek, szerelmes versnek látszó költemény (Míg kesztyűddel és kalapoddal babrálsz) bevezető sorait; nem állhatnának-e napjaink bármelyik félhosszú versének élén: „Milyen különös, hirtelen elborult / délután! Az ember önkénytelen / ablakhoz áll. Lenn fényes tetejű / gépkocsik…” És a belső tér jelenete, a személyes rebbenések nem mindenkor a legfrissebben ható közege elvezet a nagy horderejű, de nem fontoskodó, mert kikerülhetetlenül diagnosztizáló általánosig: „berreg és tülköl és ropog és zakatol / ez a gépbezárt nyugtalanság, / melyben már őrült iramok dobognak, utak, távolok, terek, katasztrófák…” Nem mai hang ez? S nem Babits nagy kortársainak (például egy Musilnak) hangja is? A vers így ér véget, a küszöb ismétlés-formájával, nagy, visszafogott telitalálattal: „Bolond délután, s minden óra bolond. / A megállt idők / autóján ülünk.” Őse ez minden ilyesképp trouvaille-jal záruló versnek; pedig ez kedvelt formázási mód ma.
A Szökevény, renitens idill már a címével is utal Adyra, s – ha azután stílusában nem is – felelősségvállalásával okvetlenül. Ezeket a félhosszú verseket minden formaihletnél erőteljesebben köti valami etikai. Ha bárhol, Babitsnál korszerű az etikai ihlet fogalma. Persze, távol ezek a versei minden okító szándéktól, világölelgetéstől, műfélelemtől. A költői plasztikusság és a vers-építkezés ünnepei; s ez helyes szó talán, mert magasztosságukat, pátoszukat meg nem tagadhatják. Csakhogy ez a fennköltebb hang olyan hitelesen leszorított anyagból szól, hogy elsősorban a matériát érzékeljük, a versét, s gazdagító felhangként szólít meg minket a tanító szándék (ha 123van ilyen, végső soron: van). Végtelenségig részletezett keleties belső kép kezdi a verset, rezzenő szőnyeg-minták, rajtuk átsuhanó madár-árny, ünnep álló levegője, ingerelt professzoriság. S akkor a kérdés: „Ma is ünnep van? Mit akar ez a sok harang, sok harang?” (Nem ismeretlen lüktetés!) S akkor nekilendül: „Röpíts, mozgóvirágú, ezeregyéji szőnyeg! – / És balgán furdal e lomha nyár s halotti zene…” (Ez megint másunnét ismerős, ellenpólusáról az iméntieknek.) Szintén ez, az idill meghatározása: „Óh, szökevény, renitens idill szigorú századunkban!” / (Jaj, ha széthasad a háló, vagy eltörik / az árnyékág, ami alattunk van!…)”
A gazda bekeríti házát szintén a nagy amerikai modernebbekkel rokon, akiknek nevét említettük. A félhosszú vers egy versbeli gondolkodási mód (hadd fejezzük ki ilyen nehézkesen) foglalata lett, s nem csak ennyi, áramlásának-elágazásainak terepe, sűrűje. A gondolat- és képzettársítások nemcsak nyugtalanná, lüktetővé, de vontatottá is teszik a szövedéket, s így szinte be nem telhetni azokkal a formai változatosságokkal, amelyek nem a poétika ismert eszközeiből, hanem a gondolatok, lendületek, mondatok, szemantikai egységek stb. törésvonalaiból, megszakadásaiból, folytatódásaiból stb. adódnak. Ez a legfontosabb hozadéka a babitsi félhosszú versnek, amely – nem tudatosul bár jelenünkben – több dolgoknak meghatározója a líra földjén és egén, mintsem képzelnénk. S a tanulságokat alig érintettük…
Ha tehát például a Gazda-verset egyszer nem a tartalma felől vizsgáljuk, helyesebben, nem a gondolati Babits-kép egészébe ágyazzuk (amellyel foglalkozni 124most nem dolgunk), másról van szó azonnal, mint ahogy itt, ebben az esetben megszoktuk. Olvashatnám más irodalom termékeként is akár, mert – nemzetközi. Nem kozmopolita, ezt a vádat alighanem esztelenség volna felhozni ellene. Felnőtt világirodalmi hang szólal meg itt mindjárt a vers elején, és nem az elkerítés a lényeg, hanem annak leszögezése, hogy (kiemelés a versben): „vagyok”; s hogy utána így vált máris: „sün-életem tüskéi e / szakadt létben…” Igen, a „kizárva minden idegent” után ott jön a fontos „de átbocsátva ami még közös maradt / a testvérek közt: táj varázsát, távoli / egek pirossát, és a tejnél édesebb / levegőt”. Mennyi mozzanat, mennyi teltség, visszafogottan. Milyen gazdag belső erezésű egy-egy eszköz itt Babitsnál. És ide-oda villog a továbbiakban; környezet és égalj, lármák és rángások, csöndek és csírák, termékenységek és lassú növés; „a fű / növése lassú: ez az élet! Kertem, ódd / a magvat ami megmaradt…” S azután a kifejezés élessége: „Jöhet a vad tánc… ál-buján / vetkőzni csontig a virágokat”. Ennél ez a fajta líra ma sem tud jobbat; Babits ebben még mindig jobb, érzem! Nézzük csak: „Jöhet / a vak kacaj ápolt növényeinkre…” Nemcsak a kifejezés ereje adja az igazi erőt, hanem az arányosság, a szervesség, a vers elemeinek elosztása, az a méricskélés nélküli, de nem is zabolátlan lendület, amely képes arra, hogy egy félhosszú verset a stílszerűséget is megőrizve végigkomponáljon. És mindegy ebből a szempontból, hogy a Gazda-verssel másképp mint bajlódunk.
A Psychoanalysis Christiana egyhangúságba oldja a felfoghatatlant, és a magyaros ütemezés (most már sokáig állandó kísérője a Babits-versnek) a legbonyolultabb képeket hitelesíti, amiképpen a monotónia is a sokféleséget, lefojtva: „Mint a bókos szentek 125állnak a fülkében / kívülről a szemnek kifaragva szépen, / de befelé, hol a falnak fordul hátok”, idézzük a jól ismert versszakot, „csak darabos szikla s durva törés tátog: / ilyen szentek vagyunk mi!” És ez megint önvallomás a versről.
A „Mint a kutya silány házában” öt versszakon át ötféle monotóniát vállal, ötven sorában. S bár ez a jeremiáda sík vers, változatossága számos. Sőt, azt mondhatnánk, épp a monotónia teszi, a sorvégek rímes azonossága, koporsószegezése, hogy a következő sort változatosnak, másnak érezzük, a verset szinte ötven sornyi váltásnak: „Magamra maradtam, magamra / és hangom mint vén kutya hangja / rekedt már, vagy mintha a kamra / mélyéből jönne, tömlöckamra / mélyéből. (Én vagyok a kamra.) / És mire fölér ajakamra, / száz faltól fulladt és bamba, / mert az élet mosott goromba / habjaival, és süket és tompa / iszapot rakott minden ablakomba.” Ez a versszak igazolja az elmondottakat; és az utolsó versszak azt, hogy versszakonként is más és más jön ebben a félhosszú panaszénekben: „S kérdem: »Mit jöttök egyre-másra, / fázva, fulva, fakulva, vásva, / hogy szégyeneteket mindenki lássa? / Mért jöttök ki ilyen dadogásra?« / S felelnek: »Dadogunk, botorkálunk, / de ki kell jönnünk, egy szó előtt járunk, / dadogás vagyunk, egy szó jön utánunk, / követek vagyunk, utat csinálunk. / Nagy szó, nagy szó a mi királyunk! / Mi dadogunk, de várj, ki jön utánunk.” Az ilyen költői tudatosság megmagyarázza a félhosszú vers klasszikusan gyakori jelenlétét Babitsnál.
126A Mint különös hírmondó…, ez az igen egyértelmű és nem is oly hosszú remekmű, mindig újképp tűnik föl lényegével, mintha ez megannyiszor változhatna. Magam most például úgy érzem, a legfontosabb az az átmenet, amely a bevezetés harmadik személye és a zárás (egészen más) harmadik személye között van, illetve az az egybeesés, amely mégsem egybeesés… A természetes hangnem és a dombos kép, az első versszakban, majd a naivitás föltételezése erről a különös hírmondóról, aki „nyáron át messze a hegy-tetején ült” és „nem tud semmi újságot”, és autót, repülőgépet összetéveszt a hangjuk után, s oly mindegy neki a géppuskakattogás, vagy a kőmíves-kalapálás, mindaz, ami az emberi bandáknak fontos, s mindaz, amit oly jól tud ő is, messze a hírektől; „de ha megjön a füttyös, / korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap”, ő is megindul lefelé hegyéről, s nagy hírt hirdet: ősz van, kiáltja „amit mindenki tud: ősz van!” – így van ő is, a költő – és a váltások közül itt az első személyváltás, bár tudtuk eddig is, hogy nem harmadik személyről szól, én, mondja, „csak az őszre / nézek… mint bölcs növények és jámbor / állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb / tájaira…”, és egy közismert eszköz, a közbevetés jön, évek, örök szerelem, Isten versének nagy Ritmusáról, s egy nagy igazság, mely azzal, hogy megfogalmazni merészelik: „mily kicsi minden emberi történés”, máris valami magasságig emel, nagyságig ér föl, s felkiáltójele után az utolsó személyesség: a tél puha lépteit „hallom”, és innét a harmadik személy megint, és mindössze annyi történt a vers irdatlan távján, ebben a tíz versszakban, hogy a személycsere személy-formaazonosság révén megtörtént, meg a váltás, puha léptekkel, „jő a fehér tigris, majd elnyújtózik a tájon, / csattog127tatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha / tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség, / megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.” Mintha ez is ennyi volna csak, az egyetlen hír eseménysora is végig játszódik a versben, már túl a személyes létezésen.
A Karácsonyi lábadozás havába „puhán süpped a láb”, és közben „még a vér is megfagy / állatban, emberben.” Itt ez – a jelen. „Nem édes a világ”, mondja Babits remek közelképek érzéki teljessége és némi nosztalgiák fél-realitása után, „de mégis szép látni…” És a versben is sok kipontozás folytatja a képzelt végtelenbe a gondolatok sorát. „Mindent elgondolok…” És: „Tapintom tagjaim…” Majd: „Én nem vagyok halott, én mindent tuléltem, s vár a fény odakinn…”
Ahogy a hosszú sorok, a kipontozások nyitása sem „eszköz”, mely félhosszúvá tenne rövid verseket. Fordítva van ez; vagy legalábbis inkább félúton… de itt szó szerint a tárgyunkhoz kanyarodunk vissza. A nyitottság és a hangsúlyozottan megtett út (gondolati vagy térbeli), a töprengés, a gyakori váltások, a lélegzet különbözősége, nem egyszerű sorjázása – ezek a leggyakoribb elemei az itt tárgyalt főbb típusoknak. Az Esős nyár a befejezés emelkedésével, tartózkodó, elégikus-tragikus csattanójával is újra áthatja a verset; ez a visszafelé fordulás is gyakori jelenség a félhosszú versben, pontosabban: hogy a záró gondolat vagy kép hatása különnemű mennyiségeken-jellegeken oszlik el. Nem vonatkozik az egész versre azonos hőfokkal, érvénnyel, s így a feszültség – a figyelmes olvasás nyomában – mintegy tovább hat.
128Az első három versszak itt is természeti képsor, melyet emberi sorsok reflexiói szőnek át. Látszólag elégikusnak indul a vers; egy kicsit édesbús szomorúság is belengi az I. rész végét.
A II. részben igen jellemzően ered meg újra az eső; ennél plasztikusabb az újrakezdés nem lehetne: „…kopogó / zajjal, s az ég olyan, / mint a félárbocra eresztett lobogó…” És a költő megkérdi: miféle parancsuralom ez, ahogy a fákat mint újoncokat regulázzák, aztán a gonosz hadvezér egyenest a halálba vezeti őket? S mintha maga is köztük állna egyszerre, igaz, itt csak annyit mond: „mennek az ősz felé”, s ezt a Hírmondóhoz képest még mindig gyengébbnek érezzük. Hanem az utolsó versszak némi elégikus tűnődés után újra felcsap, s a „gyakorlom a halált” nagyszerűen matt találata után (Szabó Lőrincé is lehetne, sok itt a kölcsönhatás, e nagy életművek között), a filozófiai iskola tagjaihoz híven „veszteg, száműzve, és várva itéletem”, mondja végérvényes állapothatározásként Babits, „mint a sztoikusok, / a Császártól, kinek nyarából életem / elejtve kicsuszott.” A Búcsú a nyárilaktól a gyengédség elemét oltja a félhosszúság ziláltságába. Le mer írni, magas költészet igényével, és le tud írni, ennek igazi sikerével, ilyen sorokat: „Búcsúznunk kell újra, kicsi ház, / s egyre nehezebb a búcsuzás.” (A második sor megint némiképp Szabó Lőrinc.) És mint „eldobott rajz” marad ott a ház, mit majd a vihar „letöröl nedves spongyáival.” A teli zárókép megadja az egységet a zaklatottságnak, és így az igen jeles összhangzás még külön disszonanciát lop a versbe.
Az Ősz és tavasz között a visszatérő sorok pántjaiba szorítja a versszakokat. A lassú elbeszélő hang, melyet a hangsúlyos verselés teremt meg, lázasan 129csap fel a minden második szakasz végén lecsapó refrénre: „óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!” Itt ugyanis sosem érzünk hangsúlyosságot vagy időmértéket, ez a sor egyszerűen a tartalmát mondja, és így kiszabadul, szinte ujjongó tragikummal szárnyal föl az ének, de ez téves érzet, hiszen a refrén inkább visszaránt, a refrén a sors „kórusa”.
A Balázsolás már az első sorával sem hagy kétséget a téma és jellege felől. Ezért olyan rejtelmes és oly viaszosan fényes az emlék idézése, a gyerekkoré. És lassan a betegségekről is hallunk, a torok, a gége bajairól, s az a két fehér gyertya – ha nem gondolunk is a költő sorsára – a vers elején, melyet a gyenge nyakon keresztbe tettek, fenyegetőnek látszik már, holott nemrég az irgalom lehetőségének hittük. Így csap át konkrét könyörgésbe, mindig némi furcsa hitetlen-komoly vagy, hívő-önironikus felhanggal (s e négyesből: a nem tudni mire épülő bizaloméval) a vers. Kéri, mosolyogjon rajta a szent – a vers kéri, mert a költő annyit tehet bizonyossággal, hogy versével azonosul. Hosszasan, ezért jó itt e terjedelem. A verssel azonosulva megengedhető sok szép hit, együgyűség – mely mint az oltár köve, ahol a könyörgő térdepel –, a szűkülő gége gyötrelme, a toroké, melyről most már a vers is kimondja a hasonlatot: gyertyákét és orvosi késekét. De itt a szörnyűség elemei is felbukkannak, mert szent Balázs torkát pogány kések nyiszálták annak idején; íme, ismét egy régi emlék; s úgy érezzük, úgy érzi a költő, vajon nem ugyanaz történik-e vele is, csak ő még nincs túl mindenen, mint „okos felnőtt” védelmezője, aki ismeri már „a penge élét, vér izét, / a megfeszített perceket, / a szakadt légcső görcseit, s a fulladás / csatáját és rémületét”. És a változások után a végső 130szín: „Te jól tudod, / mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall / még az Isten jósága sem”. Ennyi, de éppen elég, a lázadás. És ez a könyörgés gyakorlati célú világát is kizökkenti sarkaiból, és már nem a menekülésről van szó, hanem az irgalom más lehetőségéről: „s mit ér az élet… S talán azt is” (tudja a szent), „hogy nem is / olyan nagy dolog a halál.” Babits lírájának egy vonulata – de talán az egész életmű – itt éri el legmagasabb szintjét; ahonnét – e versek belső ellentmondása! – mégis minden egyformán távol s ugyanígy közel van.
131„A rendes kávéházból jöttem ki késő éjjel, / Az ajtóban megálltam, mély lélekzetet vettem, / Felgyűrtem a kabátom gallérját, széjjelnéztem.”
Amikor én ezt a három sort először olvastam, a költészet új világa nyílt meg előttem. Mert kiesett, mert kiejtették valahol az irodalmi köztudatnak abból a skatulyájából, ahol a nagy neveket néha szomorú gépiességgel tároljuk: Szép Ernőről igazából ugyanúgy nem tudtam, ahogy általában ma oly sokan; kötetek megjelenése (1978-ban, válogatott verseié, kétszer is) segíthetett már ezen; vajon segített-e, kérdezhetjük. Nem fogja-e egyébként is elszorítani a rejtelmesen reális és víziós Szép Ernőt a némiképp csilingelősebb, édesebb, szelídebb, dalosabb „mása”? Akit igazibb énjének hisznek, ma is? Az a néhány vers, melyet magam az ismerkedés első pillanataitól fogva kiaknázhatatlan bányáimnak érzek, amelyekbe le-, s amelyekre – ott mászkálván már megismert mélyükön, s talán majd még tovább hatolva – fölnézek, nemcsak a hangjával üt meg. Nemcsak az élhető terjedelmével; mert ezeken a verseken ugyanúgy végig lehet csavarogni, ahogy – szeszélyek nélkül, csak megejtő romantikával, fanyarsággal, halálpontos bánattal, illúziótlanul és mégis „egy jó szóra nyomban ugorva”, ama túli szavakra, melyeket persze senki 132se mondott, tehát a csöndben, melyet ő maga az impresszionista festők legkitűnőbbjeinek lírai tanítványaként oly izgalmasan, fájón és szép szaggatottsággal kiképez –, igen, ahogy ő csavargott ezeken az akárha holdbéli tereken: mondhatnánk, ha nem lenne már lassan minden hasonlat anyaga más, nem lenne a hasonlítás is lehetetlen. Úgy éreztem, hogy itt valaki tényleg nem átall „hozzám” szólni, ahogy versének címe is: Néked szól. Személyes lírát olvashattam – a magam válogatásában, mely nem volt szűk, s még bővülni fog, tudom –, és személyesen olvastam, mert aki adta, aki írta, nem tolakodott vele, mindig a jó pillanatban hagyott vele magamra, a kellő pillanatban. És nem rejtett el „semmit”, mert mindig elegendő volt az az odaadás, az a nyíltság, elég az az esendőség, amit megmutatott. Lenyűgöző formákban tette. Tört-vert alexandrinusok, rímtelen hosszú sorok, hirtelen váltások, kuszaságnak látszó alagút-futások, melyekben egyszerre akkora szomorúság fogta el az embert, mint amilyen nála egy bérház vagy egy latyakos járda. És vártam, hogy kikerüljek, felszínre bukkanjak, és akkor egyszerre valami szép kioszk előtt álltam vele, mű-tó hídjánál, és nem volt semmi sem természetibb annál, és együtt csavarogtam vele, s neki hittem el a leginkább, hogy valóban elhagyna mindent, menne messze, mint… Kell így írnom róla, mert ha a félhosszú vershez valaki, bevallom, engem Szép Ernő vezetett el; az Összegyűjtött Versek antikváriumi példányával. Nekem ő volt s maradt most már hosszú időre a Felfedezés. Nem tudok elfogulatlanul írni róla. Mégis, darabokra szedve verseit, írok majd, s csak arról, amit magam fontosnak hiszek nála; hanem az mind, csorbaságaival is; a magyar költészet legjobb vonulatának, a „nagyoknak” társa-műve; bár igaz helyére 133kerülhetne – mit ő is örökké akadályozni fog, tudom – egyszer.
A kötet dátuma: 1917, címe Emlék, itt jelent meg a Magányos éjszakai csavargás, Szép Ernőnek az a verse, amely az itt vizsgálandó tulajdonságokat csaknem maradéktalanul tartalmazza, és ugyanúgy tele van „csodálatos hibákkal”, mint az ő többi félhosszú vagy hosszú műve, és ugyanúgy „megfejthetetlen” – s ezekkel az egyenetlenségeivel is, ezeket beolvasztva anyagába, izzásába –, mint a nagy költészet minden valamirevaló alkotása, mérettől függetlenül; mégis, ennek a Csavargásnak óhatatlan fontos velejárója, hogy sorai hosszúak s bizonytalan üteműek, hogy szakaszai (tartalmai) változatos terjedelműek, s az egész költemény tárgyunk tiszta típusa. A kifejezések villódzó bizonytalansága is érdekes. Az a „rendes kávéház” (ami igen pontos meghatározás volt, persze, akkoriban), s a gondolatok szabad csapongása, mely a második versszakban még nem bizarr, a hirtelenség, melyet a vers nem titkol, mind alkalmas arra, hogy megragadja a figyelmet: „Jólesett a hűvösség, és jólesett szememnek / Az utcai lámpák hű intése és felettem / A csillagok ragyogtak, s ennek mindig örűlök.” Furcsán használt magánhangzói ugyanolyan spontánok, mint ez a közlés az örömről. Nem jó-e, ha ezt így tudja mondani valaki? Nem láttató-e az egész jelenet? „Elfelejtettem, kik közt ültem és mit beszéltünk”, folytatja, s már szinte nem tudom, hol vagyunk: a tagadás, az iménti helyzeté, a jelen pillanat körülményeit oltja ki; hiszen nem egyéb érdekel, mint hogy most mi van vele. „S milyen volt a sok nő a gőzölgő kávéházban, / Kiknek sorba megnéztem kezét, ruháját, arcát.” Ez a leltár-forma szemle is ritkaság ily tárgyban; mintha raktárból jönne csak. S a sorok felezése 134is figyelmet érdemel: rendszertelenül pontos a ritmus középen s a sorvégen; és ez annyira elevenné teszi a szöveget, messze minden klasszicizálástól, a „nyugatosság” merevségétől. Jóval 1917 előtt! „Van úgy, hogy nem birok már az emberekre nézni, / Hangjuk sérti a fülem…” Milyen erős anti-ritmus ez a fülem, mennyire a mondandón a hangsúly, s itt is sorra elintéz mindent a költő, mint a kávéházi nézgelődéssel; s mégsem rideg. Nem is révült, mint Füst Milán; de gyermekinek sem mondhatom. Erre a különös elegyre még nem találtam elfogadható kifejezést. „…a testszín fáj szememnek, / S lelketlen szemgolyóik járása összeborzaszt.” Most megindul; s ezt valahogy úgy mondja, ahogyan még nem hallhattuk: „Elkezdtem menni.” Analitikus kifejezés? Pontosság? Az; de így nem szokott pontos lenni a nyelv szelleme. Holott milyen egyszerű, hogy ezt igenis lehet így mondani. „Kesztyűm felhúztam akadozva, / S néztem ujjaim táncát. Nem tudtam, hova menjek, / Mentem, mert csöndes éj volt és jól esett a járás.” Ez is furcsa keveréke pontosságnak, bőbeszédűségnek, merészen természetes gondolattársításnak – ahogy az ujjak táncát nézi, s nem tudja, hova menjen; az ujjak se mennek sehova, mozgásuk helyben maradás –, és nagy természetességnek. „Mentem mert vitt a járda a tág Andrássy-úton, / Lassan mellém húzódtak, s múltak a barna házak, / Nem is sétáltam; mentem, de nem tehettem róla.” Minden versszak többfelé nyit. Amikor az egyik elemmel foglalkoznánk, már túl is vagyunk rajta: ez a „múlás” (a házaké), alig hogy lekötötte figyelmünket, már arról értesülünk, hogy nem tehetett a járásról, s nem sétált. „Mentem, mint egy darab léc, kit a csendes folyó visz, / Mint a kék lénia, mely elszáll mikor pipáznak, / Mint az egy húron húzott hosszú halk he135gedűhang.” Milyen ravasz művész. Az a léc-dolog: tökéletes, ma is jó kép. A lénia teljesen félrevezet, vonalzónak hisszük, de nyomban rá kell jönnünk a tévedésre, s igazán szinte fölöslegesen teszi, hogy bebizonyítja: erőltetés nélkül tud h-val beszélni, ha kell. (Ez a „h”-motívum, másutt még előjön majd nála; véletlen az egybeesés.) „Egy ház előtt eszembe jutott, hogy laknak benne…” Ez is olyasmi, akár az „elkezdtem menni”. A természetes dolgokra ő sorra külön föleszmél, és ezzel mintha újra, valódibban, rámutatna: ez meg ez meg ez a dolog tényleg van. De nem vesztegetik meg őt a fölfedezések: „Külön familiák, meg szobaurak, cselédek, / Mind levetkőztek, szemök behunyták, és alúsznak”. Hány évvel is előzi ez a vers a Hajnali részegséget? Gondoljuk meg. Hússzal legalább.
„Ember meg asszony hál két egymás mellé tolt ágyon, / Jámbor szabály szerint (ó mert azt cifrázni vétek) / Egymásban kéjt halásztak s a falon járt az óra. / Azután sóhajtottak és kétfelé fordúltak, / Maguk alá gyűrték félkarjuk, felhúzták lábuk, / Elalúdtak. A fejök van legmesszebb egymástól. / Reggel fölkelnek”. Ez elképesztően tömör, kés élességű rajz. Bírálat is van benne, inkább csüggedés, ellenszenv; és részvét. („Szemedben éles fény legyen…”, mondja Kosztolányi.) Még egyszer: érdemes felezgetni a sorokat; úgy is gyönyörűen nyílnak szét, mint megannyi szabálytalanul hasadó gyümölcs. „Fűtés, zörgés és rendetlenség. / Az ember járkál, áll és megnézi ráncos ágyuk, / Aztán az órát. Sebbel-lobbal elmegy hazúlról.” Szép Ernő is igen gyorsan intézi el ezeket a dolgokat. De nem mintha ennyit érdemelnének. Ekkora a rendelt helyük a versben, és a vers – a csavargás éji idejével egyenlő, tehát nem méri óra. Mégis pontos minden. Van helye annak, ami136nek kell. Pedig érezzük: itt végképp nincs kimérve, kiszámítva semmi. Mégsem dalos költő ez; a dalok, a dalai, inkább azok kiszámítottak akkor már. Egyre jobban érződik az alapanyag gyógyíthatatlan fájdalmassága. „A hivatalba megy, vagy a törvényszékre megy fel, / Vagy a börzére fut, vagy elindítja a boltját. / Soha el nem meséli, mit álmodott az éjjel.” Ekkor már megint az utcán haladunk: „Egy narancs sáros héjja került aztán utamba. / Cipőim jobbra-balra futtatták, húzták, tolták / Míg megúntam s lerúgtam a járdáról örökre.” Labdarúgót nem lehetne pontosabban leírni, ahogy a pályán cselez, labdát vezet, kapura lő. S ekkor: „A fejem fölemeltem s a hűvös égbe néztem, / De semmit se gondoltam az égről, csak felnéztem, / Mint a legelő juh, ha a szík földet elunta.” Most már, hogy egymást érik ezek a páratlan versszakok, ezek a feledhetetlen evidenciák, s ily egyszerűen és őszintén (mert nem a legnagyobb őszinteség-e olyat mondani, ami másnak – mondandóként – még nem jutott, talán sosem jutna az eszébe? Így „néztem fel, görbén jártam, a falaknak ütődtem, / Súroltam egy lámpát is, nem vigyáztam azért sem, / És szivemet meglepte az olvadás lágysága.” Ez a váltás nagyon szép. Ő is hozzáteszi: „Megint elért az élet…” Két fáradtabb versszak után elhagyja a villák vasrácsát is, „végleg”, s akkor „az ezredévi oszlop elébem állt sötéten, / A tetejében Gábor arkangyal árnya lengett.” S ő szólt hozzá; és ezt így mondja: „Ajkaim ezt mozogták”. „Zengő fehér angyalká”-nak nevezi, s így motyorászik. Meg ezt mondja (talán mondja): „Mit szólanék, ha mézes hárfával, rózsafényben / Kinyílna most a mennybolt, akár az Operában / S arany lépcsőn lejönne hozzám tizenkét angyal.” És ezek a kis lányok – táncosnők, angyalok, gyerekek – össze-vis137sza kezdenének beszélni, kérdenék őt: „Hogy vagy?” Gondoljuk meg: Szép Ernő megy haza – a semmibe, a Ligethez, megy csak úgy – a kávéházból; és ezt kérdik tőle, ezeket a nagyon aktuális dolgokat: „Sokat búsúltál? Mitől vagy olyan fáradt? / Ugye, csúnya volt minden? Örűlsz most? Hitted volna?” Ennél elegánsabb, visszafogottabb bírálatot s hatékonyabbat, talán sosem olvastam. Bennem legalábbis ez marad meg mintájaként annak, miként érdemes a helyére tenni dolgokat; amelyek… „És sírnék és nevetnék”, mondja a költő, „és azt hinném, ez álom…” És látná egy angyal, hogy szédűl, s ezért átölelné. Aztán elővennék a kis könyvet, s ott lenne róla minden, ám „már a hídon voltam, míg ezen spekuláltam”. Ez is milyen elegáns. Vagy álmodunk? Ott történik mindez így? A félhosszú vers mint az álom műfaja, ez most ötlik fel először – de ez nem álom. „A ligeti tó hídján… félig elfáradva / A korlátnak borúltam, az éji vizet nézni.” Micsoda fájó különbség; a fájó az, hogy mindegy neki, mindegy kell, hogy legyen. Ez benne van abban a gyönyörű „borúltam”-mozdulatban.
A verssorok osztására azért érdemes fölfigyelnünk, mert a vers egészének „felépítése” van meg bennük: csapongás nélküli szabálytalanság, a szabályosság átderengése, kettőssége. „Fölemelkedtem” (az éji víz nézéséből), „mert nem akartam gondolkozni.” Ez így tagolódik, verstanilag: „Föl-e-mel-ked-tem-mert-nem” és „a-kar-tam-gon-dol-koz-ni”. De a „dol-koz” nem ütem, és a „tem-mert” sem (a verstan szabályai szerint). Mármint ez különös hatást tesz így. Főleg ha annak tudatában, hogy ez a sor „verstanilag (is) van”, elolvassuk értelem szerinti hangsúllyal: Fölemelkedtem, / mert nem akartam / gondolkozni. És az az érzésünk támadhat, hogy ez a prózaian matt ki138jelentés megint megemelkedik, mintha a versnek volna egy ilyen lehetősége is, hogy így legyen megvalósítva, állandóan földhöz érő szárnycsapásokkal.
Akkor „végigmentem a hídon s megint éreztem Pestet: / A Weingruber-kioszkot kezdtem szemügyre venni.” Ismét ez a „kezdtem”. És egyszerre kinyílik egy kép (nem a jelen, de erről nincs megjegyzése Szép Ernőnek, ebben a verstípusban ez így van rendjén, minden összeérhet mindennel, bármi indukálhat bármit): „A terraszon nyüzsögtek a krémes, izzadt nyárban / Fehér hölgyek, begyes szűzecskék, hosszu tisztek, / Pincérek ájuldoztak, katonabanda zúgott.” A gyönyörű túlzás – vagy kétértelműség – ez az: „ájuldoztak”! És az ájuldozás meg a zúgás egyidejűsége! S még valami: az évszakok egyidejűségénél erősebb rend, a hagyományos: „A nyár elment”, mondja a vers mindjárt ezután, mintha a kép csak iszonyú ellentétként, a visszahozhatatlanság álombeli realitásaként jelent volna meg, hogy azután még kevésbé legyen: „A terrasz teli puszta asztallal, / Az asztalokon székek. Cipőim lassan visznek / Tovább, előre a fák jönnek két oldalt némán.” Cipői lassan viszik! S most jelen időből múlt időbe vált: „Fák jöttek, leveletlen, füttyetlen és szellőtlen, / Mint rabok a rabsétán, jöttek sorba leverten…” Ennek a szónak is hogy kibontakozik a kétértelműsége, s annál inkább hat, mert Szép Ernő nem is tesz rá hangsúlyt. És közben „nem hallottam semmi hangot”. Egészen magas fokú hitelességgel érezteti annak a hajnalba forduló éjszakának a terét, a hűvösség rezgésszámát, mely átjárja a személyt. Így: „Menni, olyan jó menni. Meddig lehet így menni? / Megyek, gondoltam, mennék így most túl árkon-berken, / Elhagyni a ligetet, a várost és határát.” Milyen tisztán emel ki egy-egy elemi szálat: menni; megállni; nézni; 139gondolkozni; nem is gondolkozni; távolodni; egy-egy képzelt teret vagy folyamatot, mint ez a fokozatos „elhagyás”. És az emlékekre sem tesz fájdalmas külön-hangsúlyt, csak így mondja: „Megszökni, mint hazulról egyszer gyerekkoromban…” S most mintha visszaidéződne a kávéház, ahonnét eljött, s ami azzal összefügg: „Itthagyni a lakásom, sok könyvem, sok nadrágom, / Barátot, nőket, múltam, nevem, minden emlékem.” És a fák közt menne, sokáig. Mintha először csodálkozna rá erre a látványra: „Milyen hosszu fasor.” Pilinszkynél vannak ilyen hatások; ez is itt mind ugyanannyira „világvégi”. S bár nem fejeződik be különösebben erős képpel a vers – látni fogjuk, hogy a Néked szól ebből a szempontból teljesebb, szemlélete véglegesebb –, az az óhaj, hogy örökkön-örökké ott üljön azután a tenger partján, ahová ez a fasor vezet, és „a tiszta semmiségnek üres álmán” merengjen, a legtágabb kertbe foglalja-oldja a vers képsorát.
Ám – hogy itt közbevetést tegyünk – ilyen közvetlen utalást, a megfogalmazás módjába szüremlő vagy a kijelentésekben testet öltő lényegi határozót (az ihlet bizonyos típusáét) másutt is találunk, például A semminél kevesebb valami verscímben; ez az efemérség (a legjobb értelemben) nagy és bátor vállalása Szép Ernő lírájának, és ilyen jegyben találkozik félhosszú vers és dal, füzéres dal és hosszú vers (mint az Itt volt benn a szivemben és az Adjátok vissza, ahol a félhosszú versek elemei legföljebb bővebben sorjáznak, de – terjedelmük ellenére – vitatható a művek kategóriája); a kimondott, de semmire sem „használt”, nem „programozott” bizonytalanság Szép 140Ernőnél az életnek valami igen egyszerű szeretete, amely (Esti Kornél is szól erről énekében) állandóan küzdeni kénytelen már csak a kifejezésért is, mert az érzések evidenciája, tudjuk, szavakba nehezen foglalható. Ezek a félhosszú versek, bárhogyan álljanak is rangban e század magyar nyelvű lírájának többi remekműve között, alighanem a legküzdelmesebbek, a legnagyobb árat fizetik létezésükért; fizetik önmaguk gáncsolhatóságával, vegyes-állagukkal; ám ez megtérül mind, mert amikor a telitalálat-soros versek vagy a leszorított, kicsontozott, hiányokkal ékes, pontossághajhászó, mívesen adagolt anyagú stb. költemények már fárasztani fogják élményformálásunkat, ezek a nem is oly lazán szervezett, nem is oly szervezetlen versek továbbra sem avulnak; mert magát az avulást vállalták azonnal, tulajdonképpen a szegénység egyik módját.
„Kik élünk itt sem élünk szívesen”, így kezdődik, címével máris nagyon jó összhangban, A semminél kevesebb valami. S ha túlzott általánosítás (és egy Apollinaire versében alkalmasint nem fordulna elő; és ebből a szempontból még mai líránkat is érdemes volna megvizitálni, minek hol lenne belőle „párja”), ha meglehetősen el nem kötelező kijelentés is, utána kellőképp bomlik ki: „Éjfélbe járunk fényes nappal, / Hajnalt és alkonyt elfeledtünk… / Maradni szégyen, veszni borzalom.” Ez még hazafias lírának is kitűnő példa. Vörösmartyt (megint: jól!) idéző szellem lappang e sorokban: „A lét fájdalma utca rongya lett”, és „A túlzás összement, lesült az álom, / A képzelem festékje mind kiporlott”, s vajon akkora újdonság-e mai, félmúltbeli líránk élvonalában mindaz, ami ennek a sornak rokona: „A szűz mosolyt a téboly elszöktette”? Még a ritmus is a folytonosságra utal (az imént jelzett összefüggésben). S hogy nem 141véletlen az egyezés, íme: „A gyász megvette mind a könnyet”. Mondjuk ki, ez a Nagy László nevével – magasan – jelezhető lírai törekvés egyik alaphangja. Szép Ernőt a mesterünknek vallani nem szégyen; már Erdélyi Józsefék ihletője volt némely formáival. Persze, másfelé ment, akárhányfelé is, és Zelk Zoltán bizonyos verseiben szintén nagy tökéletességgel tűnik fel szinte külhonias hatása. (Mert tudatunkban Szép Ernő nem tartozott a magyar líra nagyjai közé, még másodvonalban sem. Tőle tehát – ha így, ha úgy – az önállóság jegyében lehetett tanulni; s ezt igen komolyan gondoljuk.) És milyen változatosság vibrál ebben a félhosszú versben szinte sorról-sorra, és ez a sokféleség teremti meg – közhely? – az egységet. Egymást érik ily külön-jellegű sorok, mint: „Tündéreink sértetten elvonúltak” (ó, a „tündér”!), és „A lombok zöld borúval ingadoznak”, majd: „Mert nincs már semmink sem, csak a valóság”. Vagy – feltolulnak e sorok, megannyi utalás mai líránkra, s csak ugyanúgy említjük az egyik költőt, mint a másikat, többek helyett –: „Nincs több ámúlat, minden kiderűlt.” A század legmodernebb pillanatainak (voltak! amikor még nem vált kötelezővé állást foglalni a modernség mellett vagy ellen, vagy középutat találni), ha úgy akarjuk, tiszta forrásoknak tükrei ezek a sorok, ezek a létérzékelések. „Tekintetünknek vége van, mert látott, / Fülünk örökre odavan, mert hallott, / Nyelvünk jobb többet nem forogna, mert szólt.” Most ne a roppant gazdag stílusrétegeződést tekintsük (városi és népi, archaikus és modern együtt!), hanem esetleg csak azt, hogy mennyi elméletnél elegánsabban és hitelesebben (mert máris költőien) mondja el ez a három sor a művészetek „mai” (mikor van az a mindenkori „ma”?) helyzetét, de a legimmanensebb eredetűt. És tekint142sük akkor már ezt a képet, ismerünk-e összetettebbet: „Lépj emléked kertjébe tiszta csendben…”, így kezdi lassan felépíteni, és az „emléked” szó olyan sok értelmet hordoz, mintha már önmaga után lenne, „…ágyásaid helyén hamut találsz, / Szikkadt hideg fű kushad színe nélkül / Hol bálban ültek ültetéseid…” Már ez! S a megoldás megint, ezzel a bállal, és az „ültetéssel”, vagyis a palántákkal s egyebekkel, és hogy a „bálban ülni” az valaminek – önellentmondásosan – a telje legyen…! Ekkor megnyílik a „szentimentumok” (Illyés Gyula remek szava e tárgyban) köre: „…s közöttük a padon látod magad / Boldogtalanság orgonája alján / S nem ismersz rá, ki űl ott: nem te vagy.” És a magyar irodalom legfőbb vonulatának tekintett sorba akár méltán beáll a versnek ez a vége: „Már nem vagy ember, állat nem lehetsz, / Találj magadnak új nevet ha tudsz…” S hogy „úgy állunk itt akár meghaltunk volna, / De el se dűltünk, állva itt maradtunk, / Kezünk lábunk jár, szólalunk mint bábok / Kiknek mellében szerkezet forog. / Álljunk fel sorba, kormos hűlt sövény…” (S milyen pontosságokra figyel közben.) „Hol jár, friss vándor szívre tett tenyérrel?” kérdi az ellobbant fényről, hőről, s ez máris való igaz emberként jelenik meg, holott ilyen nincs, mondja Szép Ernő: „Orcáin” (ennek az embernek, aki itthagyott minket, mintha maga lenne a fény, a hő) „a nap reggelfénye langall…” Langall! „Mellébe sűrű tiszta lég szorong…” Szorong! És „fülén szép hang, cimpáin jó szagok” – ahogy ezek mintha függeszthetők lennének, ezek az érzékies jelenségek! S figyeljük meg, mint zárul ez az összefoglaló vers is úgy, ahogy a Csavargás: „szemét szállatja halmokon tova, / Tengerre ér s ott vész tekintete / S nyílt ajkán hallga isten hangja: óh.” A „hallga” oly csekély já143rulék, hogy szinte megható, mellőzhető, de gondoljuk meg, mekkora kép ez, az isten egyetlen „óh”-szavával, hangjával; és itt, ha úgy tetszik, „jelentősen” zárul a vers.
Bár Szép Ernőnél a jelentősség sosem fontos úgy külön, mert az már valaminek az igazságtalanságtevő hangsúlyozása lenne. Inkább megszólít, még inkább „elhangzik” az ő hangja. A Néked szól így kezdődik: „Néked ki száz év múlva sétálsz a sétaúton…” Nekünk (azaz: ennek a valakinek, egészen pontosan még nem is nekünk) nyújtja „foszlány papírját”, úgy méghozzá, hogy botunkkal „unottan piszkálva” száraz levelek közt megleljük. Most „lehelletem fut a tiszta papirosra”, megbontva időket, így folytatja mindjárt: „mely eléd zöröghet a levelek közt a porban”. S milyen szép ez a föltételezés: „Épp olyan lesz talán a természeted mint nékem… / …s a romló / Években éppen így csüngsz majd a végtelenségen.” Nem találom párját mai líránkban ennek a hangnak, sajnos: „Jobbkezem adnám Néked, ki ott jársz messze távol, / Szeretnék Véled kezet fogni s szemedbe nézni, / Te is leszel majd úgy hogy lelked holt múltban érzi / Igaz hívedet s avval beszélni vágyva vágyol”. A nagy francia századvégiek (egy kicsit korábbiak, de hát van-e meghatározásuk akkor, hiszen hozzánk Baudelaire és Verlaine Adyval ért el!) hangja itt valósul meg igaz kiszolgáltatottsággal (s nem bármit kiszolgálva), és Szép Ernő kapcsolatvágya nem patetikus, nem magasztos, nem holmi eszmeiségek ellenőrizhetetlen jegyében áll, hanem egyszerűen emberközi. Itt föl sem merül a „jeges űr” kérdése; van az, de megvan az ellenjáték hangja is, mely nem 144akar semmit sem realizálni a jelenben; a jelenben, amelyről nincs rosszabb véleménye, mint bármely jelenről volna, s amelyikben mégiscsak (és egyáltalán) a létezés gyönyörűséges jelene is egyedül valósulhat meg. Mégis jó lenne más korok emberével szólni, akár itt is, vagy bármi színteren, ahol a líra érdeke fogyatkozni, „barnulni” fog, foszlani, de indítéka meglesz, és valakit ez a kettősség éppúgy boldogtalanná fog tenni.
Nehéz lenne azt mondani tehát, hogy Szép Ernő nem lényeges kérdésekről szól. Ezzel a „lényegességgel” termékeny, élményt keltő, aszimmetrikus viszonyba kerül az, ahogyan mondja: „Téged tudósítlak hogy itt voltam a világon” (ennyiről!). „Hogy szívem vert s halk h-val mindegyre lélegzettem, / Fenn voltam és alúdtam, mozogtam, ittam-ettem, / Isten felől hallottam s meg kell itt halni, látom.” Nem ismerek ennél izgatóbb, teljesebb-csorbább tömörséget! A közlés tényének egyszerű evidenciája („tudósítlak”); anyagáé; ennek az anyagnak érzéki szépsége (és alig-nevezhetősége); a legelemibb tények külön-említése (mintha ezzel mondana valamit! s mond…); és ahogy valami igen szent dolgot megemlít, könnyeden, mégsem frivolan, sőt („Isten felől hallottam”), így kerítvén a dolog köré igazi, méltó terét, a bizonytalant; s akkor lezúdul a végső megállapítás: de szintén csak úgy, hogy – „…látom”. Hall, lát; ez olyan, mint hogy eszik, alszik; élet és halál ennyire hangsúlyozatlanul, mégsem könnyeden, kerül össze. A hétköznapi hang misztériumjátéka ez, ahol nem teszik föl az álarcot sem, de tudják úgy látni egymást a személyek (zsakettban, nyakkendősen, kávét kavargatva vagy bármint is), akárha egy személytelen-személyes Nagy Játék szereplői volnának.
145Így bővíti ezt a versszakot aztán, irodalmunknak e műfajban egyik kiemelkedő szakaszát: „Járás közben megálltam utcákon, úton, kertben…” Itt is olyasmit említ, amit nem szokás; felbontja a cselekményt egészen csekély elemekig, s ezzel a mai próza cselekményes, de nyelvi alapokon nyugvó irányzatait idézi, Handkét például. Ahogy névelőket elhagy, s épp a hirtelen odabukó szó előtt („kertben”); ahogy most valami tágasabbról mond ki evidenciát: „Ébredve néztem szét: a világon vagyok, élek… / Álltam sokszor tükörben…” (tükörben!), „…s próbáltam hangom: ha!…”
S amilyen akaratlan önirónia van ebben a kétesen hangzó sorban: „Szerettem vón egyetlent, határtalant csinálni…” De milyen komoly dolgot mond, épp a sok elaprózódás ellenében. Viszont az apró dolgokban érződik a létezésnek az a szépsége, amit ő is úgy szeretett… Mennyi ellentmondás. Ezért siet tovább a versben: „Hírt adni: itt vagyok! – hogy mind a tengert bejárja…” És: „S időkben és mezekben mindenki helyett élni”, végül azonban csak: „Egy-egy ismeretlennek nyakába vágytam esni”. Ez a fokozat-sor, s akkor ez az ige! És hozzá a szórend. S hogy mindjárt ezzel a legközvetlenebbel fordulna hozzá: „Oh élsz te is? Hogy hínak, mondd? Mit gondolsz magadba? / Tudod hogy egyszer élünk…” Ilyen kérdések. S a tett: „És őt karon ragadva / Sietni el vele a boldogságot keresni.” Csak úgy, általában. Mert nyilván minden, amit ilyen találkozással teszünk, a boldogság esélyes keresése.
S miket tett ő maga, különben? „Egy aranyat kerestem kit senki el nem vesztett, / Kerestem a napot ki estefelé nem megy le.” A félhosszú vers tobzódása ez, anélkül hogy szertelenségekbe csapna; azt eleve kivédi, tarkasága csak ez után következik. Valami146féle állapot – az egyszerűség vágyáé, a szereteté, a szomorúságé, tehát csupa nyitott, középterjedelmű elemé – mindig adva van, mielőtt az evidenciák (s formáik) létrehoznák a vers bonyolult szövedékét. Ha megfigyeljük, ugyanazt a témát ugyanabban a versben többféleképpen is exponálja, és fordítva: ugyanazok az eszközök (mondathajlítások, tagolások stb.) több témának egyenértékű kifejezői. Ez a versszak is „visszaköszön” már struktúrájával: „Ősszel gondoltam: óh tél, boldog leszek a télen. / S télen: hogy a tavasszal. S nyáron: hogy majd az ősszel. / Mindennap gondoltam: majd holnap, holnap kezdődsz el / Te fényes édes évad, mikor világom élem.”
Itt öt versszak következik, melyek a korábbiaknak a nyomába se jönnek. Bár akadnak értékeik, ezek felhígulnak. Ám ez mit sem ront a vers további lehetőségein; Szép Ernő ismét kitör és az élre vág abból a bolyból, amelybe készséggel visszahúzódott, saját gyöngébb lehetőségeibe, vagy mintha csak nem bírná mindvégig az élen, hogy a rettentő fájdalmas közegellenállással küzdjön, és mint a vonuló madarak éke örökké változik, mások-mások vezetik, úgy játszik az ő személyessége – nem színt, de teret; rangot, súlyt. A következő szakasz kezdete, ez a megszólítás, ismerősünk már az egyik, itt nem idézett versszakból: „Te, fáj a mellben / A szív.” „Te, nem lehet leírni milyen szép volt az ég fenn / S milyen szép volt a nagy víz s a föld akármely tájon / Milyen szép volt.” Itt azt hisszük, minden eggyéolvad ebben az egyetemes szépségben, melyből öröm fakad, s hogy a váltások mely boldogítóan gyorsak. Nem. Mert: „Tán jobban csodálom semhogy fájjon: / Hogy az élet, az élnivaló nem szép itt mégsem.” Hatalmas zuhanás; és nem becsapva érezzük magunkat „mégsem”; mert ami illúziót (ha líra egyáltalán hat!) elvesz, 147visszaadja csőstül, azzal, hogy – és ahogy – nála minden gyönyörű. Holott „vasúton és hajóval eljártam idegenbe” (az eszközök pontossága! mintha üvegen át látnánk, kettőzve, a mondhatót; oly éles, túlélezett; ki kér ilyen beszámolót? „Vasúton és hajóval”; mivel még? Legföljebb repülővel; gyalog; de akkor is…), és „csak mulattak s kínlódtak mindenütt körülöttem”. Micsoda pontosság. Gondoljunk bele, ebbe, hogy „csak mulattak s kínlódtak”; ebben benne van minden. Ő „az igazit beszélni, azt úgy szerette” volna; de: „számolni kell hány évnél tartok s eltűrni halkan / Hogy a nap itthagy mindíg s kivánni kell jóestét”. Mert „az életet, barátom, szétszórja itt az élet, / Én nem tudom mit éltem s mi az, hogy én itt voltam…” Már ezt is ismerjük, de a visszatérés valami különös zenei szövedéket teremt, és ennek súlyosan értelmi vonatkozásait sem tagadhatjuk el; Szép Ernő igen „ravaszul” bújtatja el logikus ítéleteit, elegánsabban beszél az életről, mint például Szabó Lőrinc; szegényebben tud szólni, úgy, ahogy Pilinszky vázolja ezt egyik tanulmányában, a létközeli, kifosztott hitelességet, mely „a kép nélküli képzeletnek” ama „végső és kifogyhatatlan forrása”, testvéri csöndje, „amit semmiféle zajjal nem lehet elnémítani”. Pilinszky drámáiban, ahol az Öreg Madár „a végső szó jogán csak annyit” mond, hogy: „Támaszkodjatok bátran a levegőre”, másféle stilizációban, de a Szép Ernő-versek szegénysége szól. Mert – idézzük tovább Pilinszkyt – „egy szép napon arra ébredtünk, hogy az, ami a színpadon” – értsük ezt bárhogy! – „történik: sehol sincs jelen.” Szép Ernő ezekben a félhosszú verseiben, melyek rokonságot tartanak az imént említett Pilinszky-drámákkal is, ezt a ráébredést állandó állapottá (lehetőséggé) teszi. Pilinszky a teremtő képzeletről szólva – gondoljunk 148A semminél kevesebb valamire – szintén kimondja: „Paradox módon azonban… megvakultunk… és nemcsak a realitást, utoljára még legfőbb ambíciónkat, jelenlétünk élményét is szem elől vesztettük.” Szép Ernő azt írja: „Már minden igazságnak, mely itt jár, udvaroltam, / Fáradt vagyok, nincs kedvem s magamról nem beszélek.” Azzal a többlettel, ahogy a vers mindig előnyben van az elmélettel – bármi költői alakúval – szemben, s ahogy egyébkénti dalossága (mennyire kesernyés annak a szépsége is sokszor), készes formavilága ellenére végig ilyen darabos, többközéppontú stb. maradt a lírája – harminc éven át, ötven-hatvan évvel ezelőtt. És a szegénység naivitása ez az örök hang is: „És képzelem még mindig, sejtem, gyanítom, várom / Hogy a boldogság fog majd egy reggel rám köszönni…” Szép Ernő költészetének javára vált – ahogy Füst Milánénak, Kassákénak – a függetlenség, az, hogy nem érezhette magát a „Nyugat” központi alakjának, nem kellett „az esélyesség terhével” küzdenie, kibontakozása töredékesebb, hiányosabb lett ugyan, mégis elért olyan – versbeli – tudáshoz és megvalósításhoz, amit ebben a hiúság nélküli, koturnustalan formában „a nagy neveknél” nem találunk. Látni fogjuk, Karinthy Frigyes, aki lírikusként nem számított élvonalnak (most sem kell őt így számon tartanunk, ahogy Szép Ernőnek is csak a valódi, elevenen ható, mindmáig legtermékenyebb helyét keressük a számára lehetséges helyek között), ebben a „csendben”, önmaga látszólagos másodvonalában figyelemre érdemeset alkotott, és a félhosszú versnek, mely nála is eredendő forma volt, a maihoz leghasonlóbb alakjára lelt. (Kosztolányié túlságosan latin-egészes, Babitsé etikájába dermed, Tóth Árpádé elégiává omlik, Füst Miláné a révület egyszeri pátriárka-tartása mögül ködlik, Szép 149Ernőé a keresetlen keresettség oly utánozhatatlan szövevénye, az idézőjelbe tett természetesség forrásvidéke, hogy aligha követhető út, ám – ha majd oda jutunk – Karinthy Frigyes félhosszú verseit mintha mai líránk összefüggéseibe helyezhetnénk, szerkezetüket tekintve, csiszolás nélkül.) Szép Ernő félhosszú verseinek a szerkezetét, mivel már ezt említettük, a pillanatnyiságok hatalma jelenti: az utalásoké, melyek születő erővel hatnak vissza és tovább, s nem függetleníthetők még annyira sem a tartalmuktól, mint – formai vizsgálat során – másokéi, hiszen „a létezést” próbálják a felszín hunyorított szemmel való nézése által (paradox módon) rögzíteni. Nem is merészkednek az ő kijelentései az evidenciáknál messzebb; a hunyorított szem csodás torzításai következtében viszont olyan összefüggésekbe kerülnek ezek az elemi tények, hogy megélednek, sőt, a különben díszesnek érezhető környezetet is megfrissítik. Így mondja, azután, hogy abban bízik: „…elment időm kezd majd mint tavasz jön, vissza jönni…”, e nagy lassúság sorai után, melyekre maga is reflektál azonnal: „…és minden szépre fordul s azt hajtom: álom, álom” (a „hajtom” szóválasztása!), így mondja: „Én mindennap megnéztem a felhőket az égen…” (Ugyan ki nem? Mégis:) „…szépek voltak, szépek szépség fölött, túl szépek / És tudtam mindörökre múlnak mint álomképek, / Ez fájdalom s öröm volt együtt s így volt jó nékem.” Szép Ernő volt „nemzedékének” az a költője, aki a legtöbbet adott a versre oly módon, ahogy nem baj, ha nem kellene; és a legkevesebbet adott a versre ott, ahol hiúság már, ha valaki többet ad rá. Még Kosztolányi is „óvatos és fennkölt” hozzá képest, nézzük csak meg a „New York, te kávéház”-at, ahol pedig igazán elengedi magát, ne is szóljunk a Hajnali részegségről, a Halotti beszédről, ahol 150Kosztolányi mindenütt egy kicsit „polgárian kozmikus”, Szép Ernő azonban „szegény”, s úgy, ahogyan itt írja: az a bizonyos egyetlen és „határtalan”, amit ő csinálni szeretett volna, „mint kezdő nap, mosollyal” süthetett volna „szegény világra”. És így szól (Baudelaire után): „A felhők pártján voltam s virágokon borúlva…” S bár a tengeren, a széllel stb. kóborolt, mégis „mindíg és mindíg az emberek közt voltam / S mentem szorongva köztük színházba, háborúba”. Nem lehet „impresszionistának”, még posztimpresszionistának se nevezni mindenestül az ő költészetét, mégis, Pisarro-képek jutnak eszünkbe az iméntiekről, a tereken rohanó tömegek, apró sötétlő pont-lények, vonal-emberek. És most irodalmunk egyik legfeketébb versszaka jön, melyet mégis arany szegélyez komor változatban, mert távol áll ez a versszak bármitől, amit sötétségként ismerhetünk azóta, s mégis oly végleges: „Nincs más világosság itt, csak a halál. A száraz / Észben más mentség nincsen, csak a halál. Nincs vígasz, / Csak a halál. Fedél nincs, csak a halál. Ki hí, az / Csak a halál. Nincs válasz, csak a halál a válasz.” Kevésbé fontos, hogy itt azután Szép Ernő minden „üdvtanos” költészet kétes reményeiről és vitatható elméleti realitásáról Pilinszkyé; de ellentéte, a Szabó Lőrincé is antipólus itt már) lemond; a lényeg az ennek a versszaknak a felépítése. A félhosszú vers jellegzetes épülete, egyetlen szakaszba tömörül. Indázás, ismétlődés, helyi értékek elcsúszása, a szikárság bőbeszédűsége, a fizikailag-hangzásilag is kitapintható modulációk sora, a makacs ismétlődés szervessége, az életszerűség áttűnése síkba stb. S ez nem a vers vége még, egy eléggé gyengén megoldott versszak fontos tartalmára a telitalálatosnál jobb, összetettebb zárókép következik: arra ugyanis, hogy ő megpróbált tenni valamit ebben 151a tébolyult világban, ezt kell megállapítania: „De ez mind annyi volt mint mikor a sűrű nyájban / Egy juh nyugtalanul megy, fejét felfúrja, béget, / De elnyomják és nem látsz közöttük különbséget / Ahogy tűnnek mind a nagy porban, alkonyattájban.” A nagyobb ívű tartalom csak azokat a csekélynek hihető érzeteket vetíti ki, melyek – Baudelaire megfogalmazásában – nem állnak többől, mint hogy „tegnap nyár volt, ma ősz van”, s a látszólag jelentős dolgok fáradtán fokról-fokra tünedeznek elő oly apróbbak, melyeket talán mégis jobb rejtve tartani, mert velük az együttlét pusztítóan fájdalmas.
Nézzünk még néhány helyet, mégis. Itt van mindjárt a Mit tettetek velem című vers, az 1921-es (Bécsben megjelent) A világ című kötetből. (A Néked szól az 1917-es Emlék-kötet darabja.) Nagyon fontos dologról kiált, és a világot vádolja. „Felhők, hogy tűrhettétek!… Hogy nem fulladtál meg levegő, levegő!” Aztán – már eddig is voltak oly elemei, amelyek Kafka önvád-világát idézték, s még idézünk ilyet, elégikusabb formában – így csap fel: „Valaha jó gyermek voltam… játszottam. Egyszer csak fekete járvány lett belőlem.” És „Úgy elmúltam, mint a fülcsengés”, mondja s ez nem groteszk. Nála semmi sem groteszk, mert az is „egyfajta” hangsúly lenne. S azt mondja: „Én vagyok az oka mindennek, én magam, csak én vagyok itt az oka mindennek. / Ha nem élek nincsen szomorúság, nincsen halál ha én nem születek meg.” Ezzel a hangjával is messzire hatott utolsó évtizedeink lírájában. Vagy ezzel: „Ha volnék sátoros fa, ráznátok, esve esne rólam a könny, olyan nehéz sírás van énrajtam.” Ugyan hol válik itt el „népi” és 152„urbánus”! Harmadik féle hangja, mely tovább zengett nemrég is: „Arany opera zúgott, tűz mese esett, augusztus gyönyörűség.” És: „Szüretre farsangra bálra jöttem, azt hittem azért küldtek, zeneszót hallottam”. A küldetés tudatának milyen szerény megfogalmazása. Persze, a következő sor már nem ilyen erős, inkább csak furcsa, bicsaklós: „Azt vártam megfürdünk holdfény tavában, szebbek leszünk sárga viola liliomnál.” Bár ez utóbbi alakzat – borzongató. S – bár tudjuk a történelmi körülményeket, nézzük most csak a vers szerveződését, mikroszkóp alatt – ez a versszak hány rétegű: „Nem szabad élni már, nem szabad, tudom én azt. A fal mellé csúszok, úgy tűnök, mint a vétek.” S: „Halottas íze van ínyemen a baracknak…” Vagy: „Gyanú búvik az ákác lombjaiban, úgy hallgat az a csend, én utánam hallgatózik…” Visszaidézi azt, ami egykor volt, s ez is oly hirtelenséggel történik, ahogy a látomásos képeken; és a „vámos” Rousseau művészete volt ehhez hasonló: „A zöld reggel nyitotta szemét. Azok a született bokrok a pázsiton a világosságban! / Fenn volt a Nap. Szakadt a mosoly a kék égből. A dombon gurultak bárányok. Meleg lett.” Nyoma se az izmusoknak; bármennyire egyidejű és „logikátlan” az együttlét, itt semmi sem művi, nem kimódolt. Mintha így lenne a legtermészetesebb a világ. S ami ebben a világ bírálata, azért elegáns, mert a legtermészetellenesebb világot mutatja be – ráadásul még azt a látványt is megteremtve, ami neki elviselhetően kedves.
A versnek mégis van jól kitapintható szerkezete. Ahogy az általános világromlás képeire rámásolódik az (önvédelmet legalábbis félresöprő) önvád – szerkezeti elem, előkészítője valami többnek, ahová a vers, látni fogjuk, eljut, és Szép Ernő, kafkai módon, csak így képzelheti az igazságtevést, katartikusan, 153önmagát nem kímélve; majd a derű felhám alól villanó képe csak a pusztulás jelenvalóságát teszi fájdalmasabbá, azután pedig a legsötétebb jeremiádák következnek (Babits!), és ilyeneket olvashatunk: „Meghalt az élet, meghalt a halál. Mi támadhat még itt? hallod vak idő mit hozol még? / Ember majd ocsúdó merre fordúlsz mondd! talán magas óht kiáltasz / S arany arccal a tiszta napot megcsókolod? Talán felhőt festel szívedre?” Lekörözi ez a szürrealistákat, mert mélységesen az emberi állapotra épül, annak realitásaira, nem csupán pszichés vetületeit emeli be a képbe. „Jaj, látok én, látom vak arany folyam hízik puffadva hideg böfejjel…” Gondoltuk volna ezt Szép Ernőről? De még és még folytatni bírja: „A kísértet szegénység futkos a két parton hadonászva kóró karokkal / Leesnek a dűlledt hasú csontváz nők, ejtenek fehér hajú csecsemőket.” A Guernica-iszony vibrál ezekben a rajzolatokban, és a felületek, a körvonalak annyira hasonlítanak arra. Van szerkezete ennek a félhosszú versnek, ilyen szerkezete van, ilyen félhosszú-vásznas! Mert íme, az önostorozás tér vissza, s már egy fokkal kétségbeesettebben, de nagy művészi tudatossággal: „Nem tudom mért szenvednek mások is, nem tudom! Hisz itt vagyok, elég vagyok én szenvedni, / Én majd hírt adnék a szenvedés felől mint kengyelfutó.” Megint a kafkai világ. Majd: „Sérti a szemem ez a szenvedő verseny. Féltékeny vagyok én. Haragszom.” Ez is meddig előremutat! A révületnek mennyi realitása van, mily sugallata. „Ha mind akik élnek tulipánt vinnének kézben” (!), „és mosolyoghatnék titkommal mint a halott gyermek.” Ez nagy költészet hangja, nemcsak erős hang. És gazdagsága a sokféleség, gazdagsága a hirtelen fordulat, s hogy ebből mind összeszerveződik a „pontos” egész, és az „egész” már a kifosztottság újgazdagsága, az 154egyetlen jóféle gyarapodás, melyet költészet ajánlhat. „Gyertek zászlóm alá… panaszosok… / A hold mossa fejér lobogómat, pszt csendbe gyülekezzünk, éjjel fogunk tengerre kelni, / Ezüst vízszínen menetelünk…”, mondja hirtelen, megdöbbentően, nem dráma-szerűen, ahogy hinnénk. Ezek a váltások hideglelősen prófétikusak; közönséges hálóingre ölti „lovagi ruháját” ez a költő. „Gyertek gyertek lakodalom lengeti szallagjait a tengeren túlról. / Gyertek, oly elíziumot ígérek néktek ahol nincs ott a jó isten. / Ne féljetek többet meg nem csal senki. Nem kell igazság üdv a mi végzett szívünknek. / Majd csak alszunk kutyatejes gyep alatt tisztán álomtalan mint elásott gyöngyök.” Ezzel végződik a vers. És összepréselt idézeteiből is megérezhetjük meglepő gyorsan kibontakozó teljességét, kompozícióját. És visszaérezzük a hosszú sorok színlelt-valós elengedettsége, képzettársító szabadosságai mögé, a látszólag elvetett szerkezet menet közben adódó hiányosságai alá azt a nagyobb lélegzetű tudatosságot, mely nem mindig mér a poétika eszközeivel. S így teremt líránkban eddig nem látott kánoni rendszert; ahol ez nem törvényt jelent talán, csak valódi sokszólamúságot. És a személy nem reked meg a próféciában; az odáig vezető út emberszabásúvá menti a látomást; mint később nem mindig s mindenhol, s akár a nagy világirodalmi példáknál sem. Szép Ernő azonban – tudva – nem volt példa. Áttételesen legföljebb; akarva is aligha, és ugyan ki vallaná büszkén a mesterének? Pedig örülhetne, aki ilyesmit joggal mondhatna magáról.
155Ahogy a jósághoz könyörög (Jóság, jóság), plasztikus víziói etikaiak és szürrealisták egyidejűleg: „Mondd ugye hogy pingálva van mind a néma ünnep s mind az a hajbókos kerti szerelem… / Ugye hogy nem lehet élve sehol ilyesmi. Ugye hogy mint a hajnal arany rámás fellegeit / Nem lehet megtapogatni mert csak látszanak de nincs ott az égen egyéb mint sima csalódás.” A kor csalódása, az ellenforradalmi húszas éveké? Ha úgy akarjuk, egy lélektelen világé, melynek konkrétumait is végigszenvedi – a vers. „Tégy jót velem jóságos jóság. Rendeld hogy még magamhoz is jó lehessek. / Mert csak véteni kívánok magamnak.”
Az Itt volt benn a szívemben mint hosszú vers nem tárgyunk, mégis hadd idézzünk elemeiből (melyek jellegzetesen indáznak ide másunnét, ebbe a szerves egészet végképp nem alkotó műbe): „Tudjátok”, kezdi jellegzetesen „végtelen hosszúságú”, lázasan hideg, józanságtól átforrósuló sorainak egyikét, „hogy én felhőbe voltam fogózva, csak úgy bírtam itt ti köztetek megállani / Ugy mint a villamoson abba a szíjjba fogózva áll az alak. Lássátok eleresztettem magam / És alélok. Végem van. A nedves virágok halva lefordulnak száraikon. / Kisértet szél jött, a hideglelős leveleket a kemény tiszta földön elseperi messze.” Ennek a versszaknak a vége Kassákig jut el. És közben figyeljük meg a hirtelen álom-váltásokat: „abba a szíjjba fogózva” és „az alak”. A távolítás azonnalisága a legnagyobb közelség hozadékaként! És a képen belüli váltást kitágítja a képen kívüli: a virágkép a legkevésbé narcisztikus, sok harcias hasonlat ennél sokkal önszeretőbb. Azután a kassáki váltás.
És látszólag abszurd csak a képsor. Ahogy azt mondja: „Nem képzelődöm én, nem, hogy az Opera / kürtjeit hozzák zúgni a cilinderes zenészek, / Tudom én hogy nem áll miattam majd népgyűlés se156lyempapiron tremolózó szónokokkal.” Ezek mind-mind festmények élénkségével ható gondolatok, és nem feldiszítettek, hanem azonnal így sarjadnak, láttatón, költészetbe születve, mint „azok a bokrok”, amelyeket Szép Ernő „születettek”-nek nevez másutt. Rousseau-i viszont az a sűrűség, az a világ-teremtette ficamosság, amely a képek sarjadását külsőleg-belsőleg keretezi-áthatja. Másutt viszont a séták nyugalmából sarjad valami fájdalom, általános kérdéssé terebélyesedve: „Ó szóljatok egyet” (!) „fák, ti olyan nyugodtan állotok, szóljatok már egyszer / Imádott magas fák ti ámúltak” (hogy tud szeretni! és milyen pontos szavakat keres ilyenkor; Szép Ernő nagyon pontos művész, ki hinné ezt is), „ti égre figyelő hűek, ti soha sétára nem mentek” (!) „/ Mondjátok meg nékem mihez tartsam magam. Súgjatok egy világos szépet nékem, / Ti biztosan tudtok valamit, én nem bírom magamat az élethez igazítani.” Ezt a versszakot mintha egy kétségbeesett, önmagán költészettel vagy más kivetítéssel segíteni nem tudó, szerencsétlen ember írta volna, levélben. Szép Ernő minden pontos művészsége mellett megőrzi ezt az azonosuló képességét, ez az ő szegénysége és kifosztottsága. (Miközben a felületes szemlélet díszesnek, szecessziósnak mondaná; még a cicomás vagy keresett vagy gyenge sorai-szakaszai is őrzik így-úgy ezt az elemien kiszolgáltatott emberi mondanivalót.)
Egy pillanatra Csontváry „hangját” idézi egy viszonylag rövidebb versben (Senkinek se): „Az alkonyatot átnézem.” Majd – mintha az előző versbe szőné, így folytatja: „Azután leadom a fejem” (!), „és a porban a mások lépte nyomát figyelem. / Az órám felhúzom, azt elhallgatom. Érdekel hogy hogy illan arrább a percmutató s arrább és arrább.” A József 157Attiláig terjedő század-szakasz legárvább alkata líránkban.
„Mártogattam ajkamat hazugságba, sárga förtelmek levébe, / Nyomorúsággal halállal háborúval mángoroltam a szívemet”, mondja Ady tanulságát, „Csakhogy leszokjam már azt hogy boldogtalan vagyok, boldogtalan.” S ahogy e szót megismétli, mintha titokban, kétségbeesett „nyíltaskodó titkolózással” mégse mondana egyebet.
A Jaj fájdalom így kezdi litániáját: „Fájdalom, varrónők fájdalma kiknek nem telik cérnára, jaj fájdalom. / Jaj fájdalom, mankós fiúcska fájdalma mikor a labdázást nézi, fájdalom. / …nehéz betegek fájdalma, kik távol grammofont hallgatnak, jaj fájdalom…” Ez a „nehéz”! És ugyanakkor a pontosság, a fájdalomé, a „távol grammofon”-nal. Szép Ernő, aki annyira benne élt az életben (hogy ily rútul mondjuk), tudta, mi az kiszorulni belőle. „Fájdalma vakoknak akik a március verebeit hallgatják… / rongyosok fájdalma kik a gyümölcsöt bámúlják a kirakatban…” És a végén még jön egy egyenesvonalú fordulat, nem is paradox: „Nagy nagy nagy fekete kürtön kéne feljajdúlnom az egekre, / Forró ólomnak kéne két szememből csurogni… / …örökkön örökké.”
Jellemzően az emlékek fájdalmával zárta a litániát: „Jaj fájdalom, emlékek fájdalma mikor alvásukból felserkennek…” S előtte öngyilkosok, állástalan tanítók stb. fájdalma.
A Bizalmasban megkérdi: „Hallod lépéseid ha sétálsz?” Ez félhosszú verset indít. Érezni, hallani kell mindent, kellene két cipőnk társalgását stb. És mint az Esti kérdés, végigfut ez a vers is sok apróságon, de itt minden ziláltabb, többfelől jön össze, és szegényebb. „Emlékszel, amit ujjhegyedre vettél / Mi158kor betűket húztál ablakon…” És: „Szemed megérzed néha hirtelen, / A két szemed, mikor húnyod s nyitod?” Evidensebb dolgok nem kaphatnának nevet; hiányukra visszautalva teszi ezt Szép Ernő. És a részletek itt is elvezetnek valahová, lezáratlansághoz: „Nem kóstolgattad azt a ritka percet / Mikor melegszik a szem s elborul / S az orrcimpákba is meleg vegyül / S csiklandós lesz belül, meg is remeg / S szemed golyóján félig ecetet / S tokajit érzel” (!) „félig s ájuló / Eszmélettel látsz égő óceánt / Amely már összecsap fölötted” – Nincs pont a végén; ahogy a rövidebb (A felhőkhöz) párjának se: „Úgy kínlódom hogy felvegyem fejem / Egy pillanatra még, ti felhők / Örökre búcsút venni Tőletek…” Majd a vers végén: „Felhőim mentsetek meg, felhők / Vakok az emberek a földön / Ha én elvesztem, nem lesz senkitek” –
Kafkát idézik prózaversei is. A műfajoknak ebből az összemosódásából Szép Ernőnek szinte a legkevésbé elmosódott képe néz vissza ránk. Végig nézek magamon az egyik ilyen darab címe. „Ki tudja, hányan néznek rám, akik szembe jönnek az utcán velem, olyanok, akiknek fájdalmat osztok, mert finomabban vagyok öltözve, mint ők.” Még itt is az „osztok”! És ez a kérdés, az öltözéké, annyi mást jelent, annyi minden helyett áll mint érzékenység. Hasonlat? Az is. De tökéletesen kibontva, a félhosszú versnek azzal a lehetőségével, hogy közben elbeszélő részletek férnek el, szükségképpen szinte az egészért felel a befejezés vagy bármely súlypont. Így tekint már itt sokkal messzebbre a témánál: „Hogy kell nekem hát öltözni?” kérdi, miután sok valós változatot végigpróbált. 159„Mondjuk, itt, ebben a csillagfutásnyi életben valami extra vagyok, olyasmi, mint a poéták. De ha rovancsolást tartok magamban, látom, hogy nem érdemlem ki ezt a ritka beosztást, és nem is nevezett ki a király poétának, hogy elhihessem, hogy az vagyok. Én”, jön a kafkai fordulat, szinte szórul-szóra, „semmi se vagyok… Körülményeim, gyöngeségeim és hiúságom öltöztetnek. Lehajtom bűnös fejem”, zárja elmélkedését, „mellényem fölé, melynek árával a Brachfeld F. cégnek tartozom.” És ez nem humoreszk, egy íznyit sem.
Hadd idézzük ilyes vallomását még arról: Hogy mertem boldogtalan lenni. Milyen furcsa kérdés. Mert: „Igen, igen, bűn volt boldogtalannak lennem. Hogy is mertem boldogtalan lenni az emberek közt ebben a földhöz ragadt életben! Beteg voltam. Homlokomat kiverte az ifjúság. Fülemet bedugta a zene, orromat elfojtották a parfőmök, nyelvemet elidegenítették a versek. Két szememen a sírás cvikkerét viseltem, és könnyeimen át a világ szivárványszín törésekkel táncolt.” Íme, versek szerkezetének, arányrendszerének titka, két lencsébe foglalva. „Sóhajaimmal sűrű ködöt terjesztettem”, folytatódik az egyre megrendítőbb önvád-sor, melynek esztétikuma nem téveszt meg most már, alatta minden valósan nyers. „És az embereket úgy nem láttam, mint decemberi hajnalban a fákat nem látom… A gobelinek bágyadt vidékén akartam lovagolni, itthagyva a méltatlan trágyás mezőket.” Szerencsére, mint látjuk, csak itt nem tárgyalt dalaiban távozott ezekről. S ez nem baj, amit most mond: „Egy ábrándom nem adtam a világért. A kórháztól rosszul lettem, az emberek csúnyaságától elájultam.” Nem, itt szó sincs örökös ájuldozásról; ez olyan, mint Kafka éhezőművészének professziója. Szép Ernő, ebből a szempontból, szédülőmű160vész. „…A pisztolycsőben lestem a tavaszt. Halántékomra s szívemre próbáltam a tükör előtt a pisztolyt, és úgy néztem magam sokáig, mikor inkább dolgoznom kellett volna. Szívem be volt festve” (emlékezünk még egy szürrealista képére? emlékezünk az emberiség ostorozására? önmagát is beleértette mindig), „… úgy viseltem szívemet, mint neveletlen divatfia, a színes mellényt… Azt képzeltem, hogy én magam találtam fel a szívemet.” (S ezért azt tehet vele, hitte, amit akar.) „Elfelejtettem, hogy az emberektől kaptam a szívemet. Elrejtettem a szívemet, dugdostam az emberek elől, begombolt kabátom alatt hordtam, befalaztam a mellembe. Tolvaj voltam. Azt képzeltem, gazdag vagyok, mint a gazdagok, és jogom van boldogtalannak lenni; letagadtam magam előtt, hogy oly szerencsétlen vagyok, mint a szegények. Majom voltam. Éppen olyan bűn volt, hogy boldogtalan voltam, mint bűn volna, hogyha boldog akarnék lenni.” Hiba lenne ezután sem észrevenni őt a legfontosabb költők sorában.
161A félhosszú vers zárt típusa Tóth Árpád elégia-formája. Az ihlet csaknem egyetlen középpontúnak érezhető, a kidolgozás költői ereje adja csupán azokat az elágazásokat, kitekintéseket és lassításokat, melyek a verset „nyitják”. Mivel ezt a belső ellentmondást ott érezzük elégiáinak némelyikében, érdemes – ha életműve egészét áttekinteni ekképp módunk nincs is – foglalkozni ezzel a szép, korántsem csak esztétikus jelenséggel, a Tóth Árpád-féle elégiával.
Az Evokáció egy csillaghoz főként azzal a kettősségével tűnik ki tárgyunk szempontjából, hogy ódát és elégiát egyesít. Berzsenyit ezért, ily ihletéből fakadva szólítja később Tóth Árpád, és Csokonait a kecsességéért, melynek erejét tiszteli, fájdalmát átélheti. A „Csillag! e csüggedt órán, míg bánatok zilálnak / A fogcsikorgatások bolygóján…” tartalmi-formai egységgel indít, és egyenes lebonyolítást ígér, ám a lassúsága, a kifejezések kissé patétikus, azonnali bontakozása a nyitás lehetőségét is hordozza. A szegény emberfantázia „lajtorjáját” a „fenséges ős planéta” felé feszítő költő úgy érzi, „jó most eltörpülnöm, s nagy búm, alázva, mérnem…” Ekkor az állókép valóban megmoccan: „Mily halk s kis mozgo162lódás a roppant, régi térben / Szívem fájó verése s e lomha éji séta…”
Mindazonáltal a kifejezés bogozása-hurkolása szükségeltetik, hogy igazi térben lássuk a vers mozgását, s ne csupán a képzelet síkján. Nem azért láthatjuk végül így, mert sétát említ, ez inkább kétes összevetés lehetőségét adná a Csavargás-verssel, ahol minden sokkal erőteljesebb (nem mindig!) az elején. Ám ahhoz a hirtelen, heves fájdalomhoz Tóth Árpád verse nem minden évtized befogadói élményében ér fel; most mintha távolodni éreznénk.
Ezt, természetesen – mert mindig tárgyunknál maradni óhajunk –, csak az Evokáció egy csillaghoz kibontakozására értjük. A folytatás kicsit merev még: „Lásd, szörnyű óra volt ez, forró könnyem kigördült, / S zord vízióként láttam: sok fáradt, furcsa útam / Iszonyú tömkeleggé mint bogozódik rútan…” A formaművész drága árat fizet a megcélzott tökéletességért. A „torz utak kusza bogja”, a „víg ösvényszalag” egy kicsit hidegen hagyhatja most az olvasót. A lassú folytatás még egy versszak terjedelmét adja az első komolyabb váltáshoz, mellyel a költemény átzökken igazibb feszültségének terébe: az ünneplés után a vallomáséba. Ez a negyedik szakasz elejének bevezető sorpárja: „Most, csillag, megszerettem, lásd, árva és sötét / Éltem, s komoly korongod a régi, égi csendben.” De a fölös elemek itt is béklyózzák a kifejtést. Túl merev a metrum, s kedvéért nem eléggé bizarr s nem is eléggé természetes a kifejezés (életem helyett „éltem”, s a „régi, égi” is fáradt). Azután a „csönd… csönd…” bevezetésű strófa is dicsőítéssel fűzi tovább: „nemes, arany jelenség”. Mintha túl sok lenne az írásjel is, általában; a tagolás elaprózza a szöveget. A szív mint magasba emelt szelence, „könnyek balzsamával” – szintén visszaejti lassan a 163verset, mely kellő magasba mindeddig nem emelkedett. És ahogy a „bizarr drágaságok és furcsa füstölők” meglebbennek-villannak, akárha a Betlehem felé vezető úton a szerecsen királyok kezében, a hódolat túlságosan zárt lesz, s ezt nem oldja a három pont sokat sejtető bizonytalanja.
Az 1913-ig tartó első korszak hasonló „pesszimista” (mert nem moccanó) produkciója az Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz. Itt a téma – a tisztelet okán – a kifejezést a nemes föladatmegoldás útján vezeti, nem minden művészi szépség nélkül. Terjedelme, váltásai ellenére igen zárt, konzervatív vers. Amikor Tóth Árpád a „nyugatos” formahagyományhoz talán a leghívebben ragaszkodik, a legkevesebb kockázatot vállalja; és művét bizonnyal így teljesíthette ki végérvényes igénnyel. Formaközpontúsága teszi, hogy életművét nem elsősorban a lüktetően izgalmas formák miatt becsüljük; és ez nem paradox helyzet.
Az Elégia egy rekettyebokorhoz az aprózás eszményi kerete. „Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve, / S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja / A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye, / Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.” Aprózásról nem az „apró” szó előfordulása miatt: inkább a technikai megoldások s a téma tökéletes összeillése okán beszélünk. A „boldog, boldog hajók” raját vágyódva néző költő a szemlélődésből a fájdalom nem leplezett érzéseivel tör ki. A váltást ilyenkor az jelenti mindig, hogy még gyengédebb érzéssel fordul a virágzatokhoz. Valami eszményi lét megható képe bontakozik ki: „Ti ringtok csendesen, s hűs, ezüst záporok / S a sűrű napsugár forró arany verése / Gond nélkül gazdagúló mélyetekig csorog…” Ami szívszorongató: egy ily majdnem tökéletes művész 164sok-sok kötelme. Képzeletben eloldózik ugyan (a kötést nem a sors korlátaiként értettük, inkább a szemléletén), és „az öntudat… a konok kapitány” fájdalmasan üt el a légies környezettől. Ám a „kínok vasszöge”, mely testté szorítja össze az ő létének hajóját, s végül a fenyegetés, hogy „hörgő és horzsolt roncsa” marad csupán „a néma szirteken”, ahol hajózik, „békén omolni szét” – mindez elsősorban megint a költői megvalósításba is beszüremlő „rabság” szomorú élményét kelti föl bennünk, átérezzük Tóth Árpád sokszoros kötöttségeit. Gyönyörű ívvel köti át az utolsó két versszakot, és a borulátás képei szabadabban bontakoznak; általánosabbat fog át a szép pihenőnél, vízözönig tágítja a képet, s a vízió is kifogástalan: „Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon / Csak miriád virág szelíd sajkája leng” – mintha most valóban megihletné a pillanat lényege, s az az „ember-utáni csend” az őt körülvevő csend szemléltetése lenne, szép költői túlzás. A gyötrelemből kitáruló zárókép tartalmazza a vers igazi nyitott pillanatát: „S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke”. De ez is elsősorban tartalmi elemmel segíti a kötve maradó ellentétet, a vágyakozásét, mely moccanatlan szemlélődve hever tárgya alatt, s – mindegy, valóságosan mennyire így! – a vers terében nem lendül elegendő kalandra.
Az Örök tavaszban járnék s az Egy régi ház előtt ugyanerről győz meg. Így választ Az árnyból szőtt lélek is eleve túlságosan zárt képeket. Különösnek mondható-e, hogy inkább a csekélyebb terjedelmű versekben oldozódik el a merev szépség világától Tóth Árpád ihlete, olyanokban mint az Erdőszél, melynek csaknem tökéletes futama többet ível át, merészebben telitalálatos, meghittebben emberközeli, zaklatottabban „szólító” a nemes indulattól heví165tett, oldhatatlan bánatot lerakó elégiák tétova kizengetésénél? „Itt valaha Mátyás király / Nézhette az estéli táj / Kék fényében a megbuvó vad / Nyomán felrebbenő rigókat.” Milyen nyugalmas kezdet, milyen nagy lélegzetet ígér a maga mikrokozmoszi méreteiben. „Azóta, hogy leáldozott / Az a nap, itt mi változott? / A szikla omlott pár vonalnyit, / S a gyom, amely virít, meg elnyit… / Most is csak úgy hullatja sorra / Laza szirmát az úti porra…” Szép, pontos ez a „laza”, és az ilyen jelzők nyitják a verset, lendítik át élményünket újabb kis térbe: „És az Idő, a vén gyalú, / Csöndben munkál a rőt falú / Sziklákon, és az alkonyatban / Nem bánja, mily forgácsa pattan…” Kicsit merev kép, de megindít, megkapja a képzeletünket, és ettől fogva – egyetlen kis döccenővel – oly tökéletesen, változatosan, szorongatóan bonyolódik le a vers (amelynek, természetesen, jó néhány párját találjuk még ebben a becses életműben), mintha nem dalról, de zaklatott félhosszú versről lenne szó: s talán ez a megvalósulatlan ellentét tesz hozzá valamit témánkhoz; íme, a kibontatlanság is anyaga lehet – ha konkrét anyaga ily elemien törékeny s erős – a nem-tudni-hova táruló, modernebb, hozzánk közelebb álló poézisnek. Az utolsó versszak azután végképp meggyőz, miért is jut oly messzire – valahányszor csak juthat – ez a halk költő, aki a verset mindig ugyanolyan konkrét valónak tartotta meg (épp rendíthetetlen formaművészetével), ahogy az Idő sem válik ebben a versben másmilyenné, mint amilyennek e finom közegben lennie kell, s mégis oda érkezünk élményünkkel, ahová Babits és Kosztolányi nyomában kevesen értek el, s ahonnét – ily úton – még nekik sem vezetett tovább út; a „pár vonalnyi” értékek rezdülését tudta Tóth Árpád még náluk is jobban. Talán itt a legnyitot166tabb az ő költészete ebben a versben, ahol témája szerint is maradéktalanul közelítheti a megvalósítás módját, s e furcsán fordított folyamat a viszonylagosságot valóban az Idő mozdulatlanságának jegyében nézi; mely valóban nem bánja (ha efféle kontinuuma egyáltalán létezik; s ha nem is, jól tudjuk, mennyire a kimondhatatlanság hasonlatát keresi vele Tóth Árpád), „dicső királyok hullnak-e, / Csaták és csókok múlnak-e, / Vagy annyi az Élet kalandja, / Amennyi a csöpp sárga hangya / Futása a naptól meleg / Kövön, melyet míg figyelek, / A gyom közt, mely virít meg elnyit, / Fejem lehajlik pár vonalnyit / A föld felé, a rög felé, / A biztos, biztos sír elé, / S vállamra végtelen alázat / Épít nagy, csöndes csigaházat.” Tóth Árpád a szerencsés lírikusok közé tartozik abból a szempontból, hogy tollában mintha kevés további kockázat lehetősége maradt volna; és csöndes művészetét a megbecsülés sosem az aktualitása szerint méri majd.
167Karinthy Frigyes… a költő. Habozva írjuk le? Szokatlan? S nem azért, mert elfelejtjük, micsoda polihisztora volt a költészetnek; mi egyebet tanusítana paródiagyűjteménye, ahol egy-egy költő jellegzetesebb szinte, mint „eredetiben”. Szokatlan, mert költőként eddig nem volt közhasználatú. De a lírája nem ezért maradt szokatlan.
Hanem mert eleve hangváltás; a líra mutációja; a „dolgok” komolyságának korántsem könnyed boncolása; mert „elbeszélés” minden terjedelmesebb verse; mert nemigen él „eszközökkel”; mert saját eszköztelenséget teremt. Benne van ebben, persze, a kor számos jellegzetessége; mintha klasszikusnak számító technikai eszközöket kellene látnunk – s nem muzeálisan. Ám a szegletességeken fennakadunk olykor, és az oldottság gyakran a legegyszerűbb út; ellene hozzuk fel életművének más régióit, és azt gyanítjuk, hogy nem akkora felelőséggel, túl könnyed kézzel, elkötelezetlenül művelte a lírát. Kétfelől vagyunk hozzá igazságtalanok. De most már egyre többször olvassuk.
Nem az a költő ő, akit harsányan felfedezünk, mert esztétikai élményt és megrendülést egyszerre adna. S az mintha kevéssé lenne érdekes – végre! – manapság, hogy micsoda minek az ellenében van, 168mit újít meg, mivel szemben hoz mást; Karinthy Frigyes versformái nem jelentenek kalandot a líra megannyi kísérlete után. Mégis mi az a nyers, csupa robbanás élmény, mely ezeket a félhosszú verseket nyugtalanítóan visszahozza figyelmünk terébe? Talán a Karácsonyi elégia vall erről a legpontosabban: „Milyen boldog voltam én ennek a századnak elején / Nem magam miatt szegény voltam és magamrahagyott / De volt valami példátlan izgalom és remény a levegőben”.
Ez a vers, a Karácsonyi elégia azután már így kezdődik: „Mit tettél ártatlan szívemmel, gyalázatos kor, felelj meg / …Hazug viaszkönnyet ne sírjon a karácsonyi gyertya / …Rántsátok le az asztal vacsorázó fehér terítőjét / Fekete posztó van alatta, két gyertya ide és feszület / Krisztus törvényszéke elé rángatlak, hívlak tetemére / Ennek a gúzsbakötött és megtört valaha isteni szívnek”.
És most jön: „Milyen boldog voltam én…”, s így zárul ez a tétel (a szakaszolás nélküli versben): „Készültünk valamire és vártunk valami Meglepetést / Aminőt soha még hinni se mert a világ / Egy nemzedék se, mióta Cromagnon s a neanderi völgy / Ködös reggeleit elhagyta ez a földre lepottyant / Valami idegen bolygóról idekerült különös féreg, az ember”. A kultúra és a civilizáció történetének üledékeiből sehol sem készült ilyen vad főzet, mint Karinthy költészetében. „Remegett minden ebben az ünnepi várakozásban”, mondja. És megint a karácsonyi kép villan, s ez eleinte ide-oda indázik, a sorok végén nincs írásjel, nyitott marad, amit ott hagy a költő, vesszőkkel tagol ezt-azt a logika szerényebb szabályai szerint, ám a kettőt csakugyan oly szabadosan elegyíti, hogy már ez is furcsa fűszerízt ad. Nem zamatot. Ez a költészet annyiban elkötelezet169len (a poétai hagyománynak), hogy nem ismer kötöttséget; s így mondja el (némi expresszionizmussal) pontosan azt, amit – józan magántudóként – elmondani akar, és mert efféle vállalkozásokban egyetlen lélegzet kevés, de a magánbeszédhez az erő sem végtelen, a félhosszú forma (többnyire) kedvelt alakja lesz a megvalósuló eredménynek.
Ez az eredmény: jó költészet, hasonlíthatatlanul egyéni. Felnőtt líra; mondhatni, mindjárt felnőttként kezdett líra. Ez adja erejét, ebből származnak hiányai; bennünket itt a szerkezete érdekel.
Határozottan megszólító líra; ám a behízelgésnek sehol nincs nyoma. Szónokiasságot mindig csak önmaga kárára vállal; ez is nagyon rokonszenves, ám nem holmi kettősjáték, hogy végül így legyen megnyerő. Testvérünknek érezhetjük – mert igényt tart valami ősi, „ködös reggelről való” összetartozás érzésére –, de mintha az eseményeknek, e civilizáció történetének oly pontjáról szólna már, ahonnét érzelmeskedéssel semmire se megyünk. Mégis örökké a fájdalmat fejezi ki, és legelemibb félelmével, a halálfélelemmel ránt művének közelébe minket; a nagy közelségtől mégis megóvja az élményt, hogy szinte hosszú soraival tartja tőlünk a három lépést.
Csupa ellentmondásos feszültség, rövid távon lebonyolíthatatlan kérdések, rideg anyag, tartás, objektivált érzékenység, konvenciótlan költői fordulatok, a kor áramvonalait sajátosan követő erőgazdálkodás, mások művein sokszorosan iskolázott dikció, hit és hitetlenség (ami a költői szó hatását illeti); ezek szerint: a megnyilatkozás elemi kényszere. „Nem mondhatom el senkinek, / Elmondom hát mindenkinek” – ez a klasszikus pecsétje költészetének. Egyrészt. S beljebb: nem hiszek benne, hogy költőileg beszélhetnénk egymással, mivel azonban el170lenállhatatlanul szólnom kell, s a mondandóm is fontos, ám ma már ki hihet fontos mondandókban, vegyük elő hozzá a költészetet, abban sem hihetünk. A kettős tagadás szintetizált állítása. Ez Karinthy költészetének egyik képlete. Ennek a képletnek a kibontásához (mert mintha nem a kész anyag adná a képletet a megoldáshoz, hanem az építkezéshez szolgálna tervrajzul az előzetes ábra, ami rendjén is van minden más esetben) terebélyes-forma versek kellenek.
És ez a „terebély”, a magánbeszéd szuverenitásának tere, szintén arról győz meg, hogy a lírával nincs minden rendben. S a líra – ellentmondás? – hű képe a dolgoknak. Ha van „hű kép”.
Drasztikusan nyílt (az eszköztelenségében) és nyersen tartózkodó (a pusztulás félelmében) ez a költészet. Távolról indít, bármikor kitörésre kész. A jelenlét poézise, s olyan akar lenni, amilyen az. Modora mintegy tudtán kívül hat, eszközöket nem vállal, és mintha valami közemberi józansághoz járna közel, igazságkimondásával is, amelyet aforizmán, paródián, filozófián, szépprózán edzett. Ha megszokjuk darabosságát, kibontakozik az a nagyobb dallam, amit másképp aligha lehetett volna a lírának ezekben az évtizedeiben – a „Nyugat-nemzedék” tagjának – megszólaltatnia. Ha Szabó Lőrinc nyerseségével vetjük egybe, persze, körülményeskedő költészet a Karinthyé, ám ebbe a poszt-szecesszióba belefér egy sor olyan rezdülés és részlet, amely Szabó Lőrinc életművének első két-három évtizedét is csak örömünkre gazdagíthatná. Mindazonáltal Karinthy inkább Szabó Lőrinc „Ettem. Tíz deka disznósajtot”-világképéhez van közelebb, mint Kassák puritánul szép kompozícióihoz. És a három „nagy egyszerű” közül Karinthy Frigyes ihlete a legszembetűnőb171ben „középterjedelmű” (bár a rövid versben is igen találóan fejezi ki magát, s némely költeménye a kifejezetten hosszú vállalkozások műfajába sorolandó; az átmenetet nehéz meghatározni itt).
A Karácsonyi elégia kultúra- és embersorstörténete (civilizációképe és történelemmetszete) a ráció csődjét mutatja, de nem lendít másmilyen konstrukciók illúziójába. Mindezt a – már jelzett – századvégi nagy remények színpadán. Karinthy költői képei mindig külterjesek, ezért meglepő, ha bensőségesre vált, vagy a tökéletességet nem célozva, csupán a versbeszéd kifogástalanságára ügyelve, netán még „szép helyeken” is vezet. A Föld nevű legszebb játéklabdát kapta meg az emberiség (akkor, ajándékba), és az ironikus hangvételt meghonosító vers így folytatja: „…éppen nekünk való embergyerekeknek / Nem olyan nagy mint a Nap például, de nem is oly forró / …s tele van gyönyörű rajzzal / Erdők és tengerek és hegyláncok csupa színes ábra / Hókristály és vízirózsa és északi fény gyönyörű…” Mindezt az elébb mondottak szemléltetéséül; oldott verskezelés, elsősorban a mindenkori előkészítésé: Karinthy versében nem egy bizonyos helyen van kimondva „egy bizonyos dolog”, hanem a versszövet folytonossága adja a mintát. Ez az ő félhosszú műveinek egészen egyedi, mindenki másétól eltérő jellege.
„S miénk lesz az egész, tehetünk vele ami tetszik / Belebujhatunk vagy kihajíthatjuk nagy ívben a térbe / El is ronthatjuk, megnézhetjük a szerkezetét…” Karinthy felfogásának alapja: nem köti őt a költészet szak-jellege úgy, ahogy Babitsot, Kosztolányit; ő nem profi; ha mondhatjuk ezt így, ő a zseniális amatőr, mindőjük közül a „legzseniálisabb”, de a legkevésbé kötelezi el magát (ha akar172ná se tehetné) valami meghatározottabb körnek, s ez a versein is érződik, ez adja friss hatásukat, nagyszerű olvasmányosságukat. Az „okos emberek” költője ő, és ha ezeket az akadályokat leküzdöttük – hogy nem vagyunk olyan okosak, hogy nem oly átfogó a szemléletünk stb. –, hirtelen megnyílik egy megrendítően erős érzelmi világ. Ám hogy leküzdhessük, ami Karinthy lírájától eleinte távolít, paradox módon épp erre szolgál a Karinthy-vers, s ez az etikai tartalom van az „elmondom hát mindenkinek” mélyén. Benne még mindig kiolthatatlanul ott az a fiatalos hit, hogy dolgaink közölhetőek másokkal, hogy erre állandóan törekedni kell, hogy nincs ugyan semmi „remény”, gyakorlatilag mégis – önzően, közhasznúan, ősemberien, bárhogy – úgy kell eljárnunk, mintha élnének még azok a századfordulói lehetőségek: mert „mindenki lázasan készült ennek a századnak elején”, aztán – vagy ötven sornyira az egybefüggő versáradásban már ott tartunk, hogy „százezer ember hörgött Mazurnál a jeges pocsolyában”, s mindez történt (így zárja szorosra a kompozíciót) „december közepetájt karácsony előtt tizenhetedikén”; és most is, amikor a verset írja, karácsony van, és a Föld is ilyen ajándék. Pedig mint egy új teremtés, olyan volt ez a századforduló, és Karinthy meseszerűen írja le a felfedezések legújabb kori történetét („Egyikünk a hal siklását figyelte a vízben / S eltanulta, hogyan szed ki a vízből levegőt / Másik a madarat röptiben nézte ravaszdin / S másnap maga is harsogva felröppent mint a madár / Harmadik tettenérte a Láthatatlan Sugarat / S déli időben fényes nappal megjelent a kísértet / Félelmes csontváz eleven testünk lágy kérge alatt” stb.) Igazi versélményt ad ez a szerkesztési mód, ez az alapállás, ez a hang. És kezd fájdalmasra váltani, 173amikor a költő elmondja, hogy „énnekem is volt szerepem húsz évesen ilyen fiatalon / …hogy a prológust majd én mondom el, ha kezdődik a játék…” Kifejezi ez a látszólag ráérős elbeszélési mód a legszemélyesebb szomorúságot, melyet emberiség-méretűvé old, anélkül hogy saját személyét feltolná; a jó közérdekű líra mintaképe lehetne Karinthy Frigyes költészete. Csak ahhoz ilyen átfogó szellem is szükségeltetik. (Nem az elégikus vagy a rövid műfaj specialistáiról szólunk; de Karinthy óta ilyen tudományos igényű lírát még nem sikerült senkinek se csinálnia; társadalmi érdekűt igen, társadalomtudományosat például már nem.) És ez az általános bejelentés (a prológusról) kis jelenetté oldódik a versben, s a stilizált színen lendül tovább a vers. Lendül, mert a repülésről, a magasságról vall, a vágyak teréről (Cirkusz), és a mennybolt kupolájáról (még ismerősebb? verseiben még a hegedűt is feldolgozta, mint majd látni fogjuk), és vall a saját költőségéről is: „…nem rímek és szavak és muzsika részegített meg / …ez a Valóság volt, ez a vászonból tákolt monoplán…” Milyen célratörően szerkeszt, miközben a vers mindenütt laza és tágas, hogy látszólag oda nem tartozó dolgok is beleférjenek, s aztán „valóságosan” kiderülhessen, miért vannak eléggé törvényszerűen ott. És tulajdonképpen annak a „mélyebben nyugatos”, manapság is – például egy Ottlik Géza művének mélyén, tehát nem okvetlenül lírában – megtalálható idealista-emberi, realista-utópista nézetvilágnak ad hangot, amely akár a technikától, ennek egykori reménykeltéseitől is jócskán függetlennek tekinthető, a kimondhatatlan (kibeszélhetetlen) Én-ek tőkesúlya, azaz egy ilyen eszmei egyensúlyozó elem, mely összebeszélés nélkül is közös a derekas törekvőkben (mennyi monoplán-foga174lom ma már!): „Minden szépnél szebb, minden Igézetnél igazibb Igézet / Hogy győzni fogunk diadal diadal diadal minékünk / S ha a mennyeknek országa nem száll le a földre / Majd érte megyünk…” stb. És megint kis kép lendíti a szerkezetet tovább, betoldva éppen: „Így volt ez s még aznap délután szép kedvesemmel / Ültünk a budai cukrászda hűvös terraszán / S álmodtunk kisdedet aki majd megéri ezt a napot…” S egyszerre, mindjárt a következő sorban: „Gyalázatos század, mit tettél mire a kisded megszületett…” És itt jön a mazuri jeges pocsolya.
Karinthy verseiben ő maga mindig „az ember”, „az emberke”, aki itt például azt mondhatja el magáról, hogy „sok-sok év múlva tértem magamhoz egy árokban valahol / Ahová dobott a földrengés s elindultam…” Ezek ősképek. Konkrétumuk pedig itt akár Szép Ernőt is idézheti: „…kábultan még roggyanó térddel és betörött fejjel / Keresni a kedvem és hitem / Hová tettétek” és „miféle világ lett”, és „hol a kerek asztal aminek gazdáját dicsérni akartam”. Mert „ha szólok nem értik a nyelvet”, s a vers befejezésének lebonyolítása semmiféle rést nem engedélyez már a reménynek, a rögtönzések korszaka lejárt, akármi terjedelem elérkezik világi végéhez, mert ha nem az egyén illúziói jelentik a „monoplán realitást”, reménytelenné válik ennek a Gazdának a Földje: „Összenéznek… azt hiszik koldulni jöttem / …repülnék fönt berreg valami / Aranyat csempész a gépen a bankár át a határon / …a háborúra spekuláló iparos / Messze suhan már nem érem utól összeesem az ucca kövén / S már nem tudom eldadogni vádoló végrendeletem”. Itt számos stilizált túlzás eredetére fény derül (másokéra, Szép Ernő „ájulásaira” stb.): a költői személyiség lefo175kozza magát köznapi személlyé, hogy – még lehető módon – megkísérelje a föllendülést. Ennek a paradoxonnak lírai kibontása Karinthy Frigyes verseinek terjedelme. Szó szerint így; a fizikai tér, amit a vers betölt, azaz a sík, amit elfoglal, még Kassáknál sem annyira fontos (alkotóelemként!), mint nála.
Bár még fontosabb az egyén által betöltött tér, főként a belső, ahol azt hordozza, ami – megint ókonzervatív felfogás? századelő-álom? – rábizatott. Ezért a Számadás a tálentomról nagy lendülete, mely már-már hosszú versig fut, több középpontot sorjáztat, ám egyetlen keretbe illeszkedik. Ez: a felelősségérzés minden értékért, aminek a letéteményese az Ember, vagy itt inkább az eMBER. S ahogy ennek a szónak a kétféle (szemlélet szerint más-más) írásmódja, úgy egészíti ki egymást Karinthy félhosszú versében a csalódott áhitat és a becsaphatatlan remény (annak a reménye, hogy egyáltalán követel beszámolót a Gazda, aki a tálentomot adta neki), így válik szerves képződménnyé a sok újrakezdés, részletezés, ötlet, váltás stb. és a gondolati-etikai felfogás, amely ötsoros versben is pregnánsan kifejezésre juthatna. Hol történt tehát valami változás, ami az ilyen tárgyak érme-szerű, veretes feldolgozását szabadon áradó, fanyar magánbeszédekké változtatta (hitellel, vagyis hitelük érdekében)? Nem maga a téma fordult-e át ellentétébe? Ami eddig kötelesség volt, az etikus tartás, most szintén – mintha választható lenne?
A vers indítása határozottan lírai. (Mint ahogy a választásnak ezek a félhosszú versei sehol sem epikusak; érdemben az epikus műfajok ilyen terjedelmű 176alkotásait nem soroljuk tárgyunk körébe.) „Gazda aki (mintahogy megvagyon írva) három szolgádnak / Három tálentomot adtál aztán elmentél messzi vidékre…” S tudjuk, a tálentomnak itt a tehetség az értelme, ám ez színejátszó mégis, hiszen csakhamar, a példabeszédet röviden ismertetve, Karinthy megjegyzi: „jól ismerem én e mennyei kapitalizmust”, amely nem lát fantáziát a csak őrzött, nem fiadztatott tálentomban (etika; választás stb.). Így „szűköl mentegetőzve” rossz lelkiismerete; és ismer még mást is, a világot, ahol „a nyomorult obulust is kiirigylik a számból”, s van véleménye: „nem félem a halált de gyűlölöm a gyilkos emberevést”, mely „lerágja a húst csontjaimról és lelkemről a csontot”, és „a többit elvégzi a tömeg eltapossa még az emlékemet is”. Itt ér véget a vers első szakasza (16 sor). A folytatás: „Halljad hát harc közben ezt a hevenyészett számotadást / Reggel dolgom volt délután is veszkődöm este álomtalanul / Roskadok ágyba s ha ezt elhebegem futok verekedni tovább…” És a vers önmagáról vall így: „Itt minden reggel újra kell szűlni magam… / …esküdözni hogy élek s van jogom élni…” A futószalag-világ, a szellemi szalámigyár. S némiképp így formálódik a szeletelhető szalámi-vers; Karinthy tehát nagy őszinteséget vállal, amikor így ír; az „így” nem a mit jelenti, hanem a hogyant, és a paradoxonok paradoxona ez: csak azzal haladhatja meg az adott állapotot, hogy az adott állapotnak leginkább meg-felelően ír. Ki kérdezett? merül fel a kérdése sorról-sorra, általános emberhit-reményei (roncsaikban) is erősebbek, mint a kérdezettség hite; ám ha mégis szól, megteremtődik legalább (ezzel a szólással) a kérdezettség-állapot, azaz a világ etikai eleme mint illúzió. Az illú177zió materializálódása a Karinthy-vers; a hegedű-cirkusz.
A terjedelem teszi lehetővé, hogy „ennek az órákra méretezett életnek” (idézeteink mind ebből a versből, a naplófeljegyzés végéig) hű képét adja, értelemmel – „zsenialitással”, amatőr teljességgel – áthatott romhalmazát megtúrja. Elmondja, „hogy… / az úgy volt azzal a fényes tallérral még gyermeki korban…” – és mindegy, mit mond el, érződik a hangján az önirónia: mellébeszélés az őszinte vallomás is ezen a gyakorlatias, önkamatoztató „lapdán”, a Földön. Balzsamos csodaszert vett „a tálentomon” Aladintól („amivel ha bőröm bekentem az lettem ami akartam”). Így lett először „kis barna gyermekhegedű mélyviola”, s most elmondja ennek sorsát. Idézi saját cirkusz-novelláját (tehát a vers elkezd tágulni a „mi minden bele nem fér” módján!), és ez a vágy – mert csak vágy – el is kallódik (tehát tárgyiasul a költő által megfogalmazott szöveg, eladható lesz a Teleki-téren, íme, nemcsak az eszmei kallódás létezik, de a megfogalmazásbeli is, tehát az a kijelentés kerül ebek harmincadjára, hogy „trikómból kihúzom s elmuzsikálom a dalt / Mit régen hallottam egyszer zengeni és zokogni szívemben”), és „valami vad nép ügynöke potomért megvette”, lent Afrikában „odaadták… a Nagy Főnöknek az hordta a fején egy darabig”, aztán rájött, hogy „holmi tok ez kotyogó nagy üregével”, akkor nyakába vette, s „színes kavicsot és más értékes pénzt hordott benne”. Végül tam-tam taktust vernek a hegedűn stb. S ezt ő restelli, de mit tegyen. Még szerencse, vált a vers megint, hogy „voltam hegyes-élesrefent toledói penge” is a „Nagy Szélmalomhoz” címzett „panoptikum-csárda söntése mögött…” És volt sok 178minden (félig jelképesen, civilizáció-történetileg és szellemreményileg), például „bonyolult ravasz szerkezet drága zsebóra”, de „a szórakozott professzor a német / Anekdóta hőse lágytojást főzvén az órát bedobta a forró vízbe kezében / Tartván a tojást s az óra tönkrefőtt” stb.; tehát nemcsak a „szent” dolgok válnak cirkuszivá s rosszabbá, de a bohóctréfák is – bevallva – szerves, versbéli elemmé. Negyven-ötven soron át értesülünk ekképp, mi minden volt a vers alanya, aki azonban kísértetiesen hasonlít „az emberiségre”, bár ez kimondva nincsen. A terjedelem alkalmat ad a témák indázására, a kifejtés akasztófahumorára stb. Papagáj és grammofon, ügyetlen (lassan váltó) kaméleon, Schöberl-bútor volt (nappal szék és éjjel ágy) a szerző, és így volt ő „egyetlen példány… / Amelyik nappal nyugodalmasan szétterül hivogatva aludni / Éjjel meg ugrálni kezd a szegény fáradt polgár párnája alatt…” Így valósul meg, lassan-észrevétlenül, a hegedűjén akár a cirkuszban is csoda-dalt játszani vágyó kisfiú (a szellemiekre hivatott ember) vágyképeiből a cirkusz képe, maga teremti – ezért az akasztófahumor – ezt a cirkuszt; és ez lassan kezd érződni a versből, a sorok közül, s ehhez sok sor kell (drasztikusan szólva). Jön a klasszikus burgonya-hasonlat, mely az író filozófiájának mellőzéséről szól („azt hitték a bogyója ehető s mert fanyar volt és keserű / Tűzredobták nem kellett s csak később mikor már égett a máglya / jöttek rá a jó sült-krumpli szagról miként kellett volna kezelni”. Itt is körúti tréfálkozások vannak „Drake Ferenc”-ről „aki mint tudjuk a burgonya felfedezője”, s hogy Amerikában, amikor az a föld kikerült oda, melyben ő elporladt, „nem volt még Hollywood tehát a maréknyi göröngy179ből / …nem hírneves filmszerző szökött” ki. Legalább száz sor „telt el”, amikor – mintegy a befejezést előkészítve – a Gazdához a szerző ekképp szól: „Így hát Gazda látod magad is elkövettem minden lehetőt…” A félhosszú vers itt a „minden lehetők” formája. S a fáradtságé. „Ha ebben a percben szólna az ünnepi sófár / …lehet hogy fel se állnék tiszteletedre s ez a futó toll ki se hullna / Kezemből…” Itt is a versírás ténye kerül a versbe! Fontos a „futó” szó. „…csak megállna s tünődve tenne pontot a be sem fejezett / Mondat közepén vagy mint a katona kit főbelőttek s állva marad / Vagy mint a pilóta…” Átindázva a verseken, itt a téma. „…a lezuhant gép roncsai közt nem igyekszik / Kikecmeregni drótok és rongyok közül…” Ez a vers állapota; így „nem igyekszik” a költő, „bár van még benne lehellet”. Új lélegzet következik, amilyet Kosztolányi Hajnali részegsége révén ismerünk: „Nézd csak…”, kezdődik ott a nem túl személyes, mégis megszólító vallomás; érdemes megfigyelni, hogy Karinthy legalább háromszor akkora papírdarabon intézi el mindezt; s ez is összefügg a versről alkotott felfogásával, mely ihletét szabályozza. Említésre érdemes a köznapi hangvétel, a köznapi kelléktár: „Bevallom én már csak magamnak dúdolok néha szórakozottan / Este az Üllői úton ha várni kell a gyéren járó ötösre…” Hogy ilyesmi belefér a versbe, mint ez a „gyéren járó”, ez szemléleti változást tanúsít. Karinthy sokkal messzebb jutott (bizonyos dolgokban), mint Babits és Kosztolányi, s nem puszta szeszélye ez a versnek, hogy épp ő: mert ő kötődött a legkevésbé a vershez. Szabó Lőrinc, aki mintha jó értelemben valósította volna meg Ady „úr – cifra szolga” viszonyát költő s vers közt (mert: cifraság 180nélküli verssel), nem jutott ilyen messzire; Kassák az egyetlen, aki a magyar lírában a hatvanas évek előtt ezt a – nem értékítélet, szinte azt mondhatni: ellenkezőleg, válságtünet – jelleget meg tudta valósítani, és Karinthy a másik. Ezzel is jelöltük ellentmondásos helyzetét; mert mintha ezekből a félhosszú versekből még az is sugározna, hogy szerzőjük egyáltalán nem akar verset csinálni. Az „ismeretlen kibontakozást” keresi ott a buszra várva, „ami úgyse kell senkinek minél nagyobb szükség volna rá annál kevésbé”. Tehát a válságtünet-vers nem a vers válságát jelzi eredendően, hanem (akkoriban például ezt) hogy: „a mai Európa nem élni hanem mindenáron megdögleni óhajt” (az alapok koronként változnak, nem tárgya vizsgálatunknak). És a legvégső befejezés csak most következik, nem mintha ez a verstípus mindegyre kikristályosítaná a formáit, inkább mert nem könnyű hol elvágni a fonalat, magának a szerzőnek. „Hát ennyi az egész parancsolj több nincs lehet hogy kevesebb… / Nincs kedvem alakoskodni és ágálni és szerepelni és csereberélni…” Mennyire más ez, mint a (formailag is sokkal zártabb) Hajnali részegség döbbenete, hogy „vendége” volt a költő „egy nagy ismeretlen Úrnak”. Itt már az „ismerlek” rossz szóvicce is belejátszhatna akár (ahol az ismerés nem többletet jelent), ám még létezik a Gazda fogalma. Van ki előtt elmondani ezt mind – még ebben a végső befejezésben is –, bár nincs mentség, s mentegetőzni ok sincs, mégis… Van legalább a „mégis”. Ennyi maradt a kezdeti heroizmusból, a századforduló nagy, fölfedező lendületéből. A versnyi hősiesség, melyet a lemondás legyintése tesz a helyére. „Volt egy jó mozdulatom volt egy válaszom talpraesett”, sorolja, és ezek az elemek jó harminc 181évet ugranak líránkban előre. „Egyszer megállítottam egy robogó szekeret egyszer valakinek / Tanácsot adtam amitől megfordult »végzete« és »balsorsa« / Közben árkot ástak arcomon s a szakállam szürke borostás / lenne…” Látjuk, mi minden köszönheti Karinthynak a létét, költészetileg is. És hogy a világnak, melyet elhagy végképp, mi a híja? „Legfeljebb annyi amennyit hozzátenni nem akartam” – s még fontosabb: „vagy nem sikerült”. Még mindig remél: „Így találtam ezt a világot mikor idehozták s most ha úgy érzed / Hogy úgy hagyom itt ahogy találtam semmi se változott ám te ítélj”. Bízik, hogy mégis van jó ítélet, bár „gáncs vagy jutalom mindegy már”, s itt visszazárja a verset az elején tett utalással, erre kerekíti (mert ez is remény, ez is formai konvenció): hogy mindegy már ama „külső Sötétség” is, melyre vetheti őt a Gazda, az „se segít”, ahol „vagyon sírás és fogaknak tsikorgatása”; ő erre már csak ezt mondhatja (még mindig a nyelv konvencióival, még mindig bizakodással?), „esküszöm nem fogok sírni és csikorgatni fogam odaát”. A félhosszú vers nyitottsága itt a világképet foglalja magába; túllép a vers azokon a tragikus (tragikomikussá színezett) zárásokon, ahol a remény elvész, és a folytatás minimális reményét hagyja meg – hogy tudniillik még érdemes elmondani a dolgokat „mindenkinek”. Ennél a teljes nyitottságnál (bizonytalanjánál, mely legalább még az életé) véget ér (de hát itt már ugyan ki várná tőle: odaát „nem is sikerülhetne”) a sírás és a fogak csikorgatása (vagy tsikorgatása); költészet és a költészet merő tudata eggyé válik; ez a teljesen amorf „nyitott vers”. Ám hogy az anyagszerűségnél maradjunk: nemcsak a félhosszú vers, de a Karinthy Frigyes által bevezetett 182jellegzetes megoldások (e verstípus elemi) is mindmáig felismerhetően hatnak. Hogy az említetteket csak néhánnyal bővítsük, más versekből merítvén példaanyagot (ilyen verse Karinthynak a Mindszenti litánia, az Érdi erdő, a Karácsonyi karének, A lapda stb.): „Csak a mindenség bámul rád s nem érti mit óhajtasz” (vers befejezéseként); „Ó nem így akartam én egyszer vallani rólatok női szemek” (vers nyitása); „Bizony mondom semmi több ez az eltűnő semmi kis élet a tenyeremben / Semmi több maga a tiszta szeretet és mégkevésbé kevesebb / Úgybizony az a bizonyos szeretet amit áhitatos önkívületben / S marcangoló harcokban szomjaz és áhit és keres az emberi lélek” (egy kutya halálakor, a vers üzenetét bevezetve); vagy az Érdi erdő befejezése, az elbeszélés eseménysorát követő „kétlépcsős” tanulság s megfogalmazása, a hangja, mind jelen van ez ma (volt nemrég, s van is, mert némelyek kitartanak e verstípusnál): „Ezerkilencszázkettőben a század elején / Azt hittem így kezdődik most nékem az élet / Csodája… esélye – most tudom / Így végződött számomra ezen a csodálatos estén / Számomra ki egy elmúlt század végére születtem / S meg nem értem már a kánaánt a beteljesedést.” S az egész „elbeszélés” gyermeki élménye mindössze annyi, hogy a rigófiókákat, akiket a szerző titokban etetgetett az erdőben, hirtelen elvitték a szüleik, az öreg madarak a közelítő árvíz elől, ám az emberek, akik például rá vigyáztak, hagyták, hogy ő az erdőbe menjen, ahonnét aztán alig menekülhetett; ezt követi egy holdfényes-izgalmas csónakút az elsüllyedt, atlantiszos tájon, s ennek a különös élménynek a borzongásában hiszi a gyerek a csodálatos élet kezdetét. Hogy ilyen szerény, különben életképnek minősít183hető tárgyat ilyen hirtelenül és evidensen általánosságba torkolltasson, s ezt is azonnal ellentétellel bővítse, véglegességig és reménytelenségig juttassa, közben mégis eleven maradjon és – mondjuk ki – szívünkhöz közeli, annyi nagyszerű lírai teljesítmény hidegét feledtetve Karinthy Frigyes nem teljesen méltatlanul kezelt lírai életműve okvetlenül a jelentősek s termékenyítő erejűek közé kell, hogy tartozzék, és ez az érzésünk, gondolom, most egyelőre csak egyre fokozódhat még.
184Somlyó Zoltán költészete mind újabb fölfedeztetéseket ér meg, ám tudatunkban oly ártólag eluralkodott a „hibátlan vers” igénye, hogy máig méltatlanul bánunk – bánnak új s új nemzedékek – ezzel a rendhagyóan tüneményes poétával. Sok régimódisága nem stilizált, hanem valódi, és így igazán becses, de mintha épp ezért az idézőjel hiányozna a témák és kifejezések körül; az alkati szenvedélyesség és a reflektálatlan lírai hevület egyre nehezebben hódít. Pontosabban: hódítana, ha maga ez a gesztus is nem lenne már – vagy: épp; de inkább már – korszerűtlennek minősített igyekezet a költészet részéről. Pedig ő dalos sem volt annyira, mint Szép Ernő, anyaga homogénabb (talán nem is oly kiemelkedő, persze, mint a Néked szól költőjének műve-közepe, s bizonnyal ódivatúbb, fejleszthetetlenebb), igen, Somlyó Zoltán egyenetlenségei nem oly kirívóak, ám a vívmányai, a csorbítatlanul teljes részletei, a kifejezés forrósága, tömérdek váratlan szépsége, igazi költői tudása, ennek versszaknyi, ívelésnyi, kifejezésnyi bizonylatai megérdemelnék, hogy élményünk szervesebb részei legyenek végre. Egy-egy kiemelkedő verse, a félhosszú kompozícióként is izgalmas Mária Abariendos például, eléri lassan a nagy költészetnek kijáró rangot így is, ám igen gondos gyűjtőmunkára 185(a versekben végzendő gyűjtögetésre) volna szükség hogy a legtisztább értékeit töményen előbányásszuk némi másodlagosabb anyagok alól.
A századvég jellegzetes képlete: efemér és végleges (remények, mint Karinthynál!), s ami illékony a lírájában, az is a legmaradandóbb anyagból száll el, s örökké így hat. De a végérvényes kijelentéseinek hangja máig elevenen szól szintén; így tudott verset kezdeni: „Vannak dolgok, amikről nem beszélünk…”, vagy: „Úgy bánik vélem az idő, / mint anya kényes gyermekével…” Tagadhatatlan a Heine-iskola is, de csak másodsorban. Somlyó Zoltán nagy, eredeti tehetsége (és a maga életművének fogalmai szerint kiérlelt dikciója) testvérének vallotta Kosztolányit, és a kompozíciós elvek rokonsága olykor valóban kitetszik. (S nemcsak a címeké, valamint a mély érzületé; egy-egy kései, szinte félhosszú versét Somlyó Zoltán csakúgy Kosztolányinak – emlékének – szánja, ahogy korábban is fontos költeményeket ihlet barátságuk; Somlyó a Nyugat nagyjai közül félig-meddig kiszorulva, s bizony igazságtalanul félretolva ekképp, Kosztolányival sosem veszítette el bensőséges kapcsolatát.) Meghatározója mindez (indítékainak felhangjaként, persze) költői eredményeinek. „Ó, mondjátok meg, hol van a helyem?” kérdezi A bús kovácsban. Félhosszú versek egész sorát találhatjuk a Nyitott könyv című kötetben, mely azonban inkább verses regény, napló. Somlyó Zoltán a dal költője volt, de nem a sanzoné. Nem epigrammatikusan tömör, s nem is a szerkesztés mesterművei az ő rövid versei, hanem az elemi erővel feldarabolódó kifejezésé, alvadó vérrögöké. Ez a sűrűség, ez a forróság ritkán bírja a félhosszú távot, olyankor többnyire tematikus vezérfonal mellett. Az Artista-hotel így épül egy forma vállalására: a páros 186sorok végén makacsul (huszonnégyszer visszatérő) azonos rímre, mely: „komor”. „A sötét utcának mélyén, hol sötéten ég a láng is, / s a kapunak tejüvegje, mint a kripta, oly komor…”: Somlyó Zoltán jellemzője ez a tejüveg-kriptakomorság, ahogy a rendkívül érzékletes színváltások végig ebben a versben. A portás „sapkáján az aranystráf, mint gyászszalag, oly komor”; „még a macska is, miként a messzi mécses, oly komor”; s az énekesnő „gödrös arca, rózsa orra itten petyhüdt és komor”. A képalkotás hihetetlen teljessége ez is: „Kék vaságyon párolognak a selyembe gyötrött combok / s a fölhúzott, fáradt térdek kérdőjele oly komor…” Nem jut előre ez a félhosszú vers, de nem is ez a költő célja; az állapotok bugyrait járja sorra, ilyesképp a dantei Pokol (vagy ha pontosak akarunk lenni, a Purgatórium) sem juttatja sehova külvándorát. „És a híres táncosnő, az excentrique, akit trikóban / láttál a varietében – mint egy álarc, oly komor; / fáradt volt és fehér selyemharisnyáját le nem húzta. / Benne alszik, mint a halott. S mozdulatlan…” Komor az öreg bűvész, aki aranylánccal járkál, de itt „rongyos ingben fekszik” és „az álla oly komor”, s nem vidámabb „a fekete bűvészpálca földre esve” sem. A humorista asztalán „két kaucsuk manzsetta áll őrt”; és ezekben a szobákban alszik a művészet, s még jó, hogy van legalább – ily komor – nyughelye. Ezeket a szobákat sok búval telialusszák; szobák ezek, melyeket „néha-néha egy-egy csók” tarkáz, „mit kármin fest be vérpirosra / s ölelés, mely mint a rohadt gyümölcs íze, oly komor…” S egy-egy hirtelen halálsikoltás. Mert itt „három lépés a portáshoz… A halálhoz egy: komor!” A Mária Abariendos kapualjában is „rothadt dinnyét” árultak „buja nők”, ott is így zajlik a szerelmi jelenet: „Kivonszolt… piszkos föld187je volt / a Via del Pinónak; / lent fügehéj és tökmag.” S a vers végén ott is élet és halál kérdése vetődik fel, mint valami puffadozó hulla: így kérdi a költő azt is, hogy él-e az a legendás alak, első szerelme, az artistás nő.
Somlyó Zoltán „verses regénye” – az életműve – akkor a legszabadabb, akkor a leggazdagabb fénytörésű, ha nem kényszerít magára más földolgozandó témát, mint a lírai lehetőséget. S ott egyszerre kétfelé hat minden: ami kényszer (a forma, a féltelitalálatosság), egyszerre meg is nyílik (a telitalálatok anyagának formátlanságait is vállalva, és a verstani „kategóriákat” a személy belső hűségének indulatával félresöpörve); ilyenkor az oldottság jól viseli a formák alvadását, mert olyan felületek jönnek létre, mint a salak tündöklő felszínén. A múlandó formaművészet salakját meg nem tagadva, az Esti Kornél-féle „felszín” költője ilyen helyein Somlyó Zoltán: a kimérhetetlen mélyeké. Ahogy ő „sötét kenőccsel” ősz hajszálakat fest be a versben, ahogy „tengerhabbal szegett lapdarózsa” lesz a szemében egy Rodin-akt (igazi félhosszú verset ír róla, de oly tematikusat, formája szerint annyira csattanóra-hegyezettet, hogy megint csak az elemeit tudjuk tárgyunk szempontjából méltatni, bár ha ezeket nézzük, újból az az érzésünk, hogy átlagosságukat az ötlet váltja meg, s akkor vajon nem a dolgok tisztelete-e, a szenvedélyes rajongás, a költészet indítéka itt, nem az teremt-e két középfajsúlyú elemből remekművet?), de ahogy „a bukó nap rőt köpenyébe burkolva” áll, ahogy ezeket a sűrűn és leplezetlenül romantikus képeket egészen modern összefüggésekké tárja (holott a versek egésze nem mindig modern, nem mindig tárt, nem mindig összefüggő!), Somlyó Zoltán valami olyan új minőséget érvényesít líránk188ban, ami nem volt előtte. „Barokk-kedvem hős bíborával”: ez is árulkodó kifejezése. De ugyanígy eleven számára a körút és a burgonyaföld, és „Hádeszem sűrű, szurkos hullámai közt lebegve” is természetes és otthontalan neki a világ. És mindennél könnyedebben tudja így indítani versét: „Megértem még ezt a nyarat. / Ezt a szálló, szép madarat…”
A Hádesz hullámaiban tágasan indul, félhosszú formát ígér: „úszom, halott kezemmel sötét habját szelem…” A lassú sorok is ezt az érzetet keltik: „Úszom sokezer éve, s hogy egyszer én is éltem, / hogy köztetek cikáztam, lassan elfeledem.” De a kompozícióból panaszdal lesz. A Május zöldje, életem feketéje ér a legmesszebbre a belső időben: „…És kipattantak a titkok…” Ám itt is az emberi gonoszság, az élet fokozódó lehetetlene válik témájává, és ezt a tárgyat nem bírja elegendő friss erővel. A Régi városok kezdése a nagy hangja: „E csöndes kis szoba mit sem tud arról, / hogy ki is az, aki most itt lakik. / Hogy mily kisértetek suhannak át rajt / régi zenékkel esttől hajnalig.” Minél inkább eleve zárt a dal, a kis kompozíció, annál tágasabbnak érezzük ihletét. Ez is rendhagyó jelensége Somlyó Zoltánnak. Ha így nyit egy verset: „…Most már sosem lesz könnyebb életem”, ha később ilyen sugárzó helyet talál: „pecsétgyűrűmnek borszínű kövére / ráfreccsent már az éj fekete vére…”, nem szükséges forma szerinti tágasságot, szerkezetet keresni nála, mert a legparányibb mozzanat képes teret sugározni, melyet a terjedelmesebb kompozíció aligha gazdagít. Az elégikus tömörség költője ő, ezért foglalja össze kései lírájának egyik legszebb darabja, a „Szép lassan így lobbanna el…” törekvéseinek és lehetőségeinek minden sikerét: „Élek-e mégegyszer falun”, kérdi a vers első sorában, „elcsendesült 189szelíd borúban, / rózsák és olajfák között, / mint egykor Alsódomborúban?” És ahogy éveivel oly gyakran számot vet, itt is: „Most ötvenkettő… Hatvanig / még nyolc év van… Ebből kitelnék… / Áthűsölnék még pár nyarat, / néhányszor békén kitelelnék…” Ez a vers az ő leghosszabb költeménye, holott terjedelme csupán harminckét sor. „Ha fellobbanna a szivem, / nem tudnám, emlék-e, remény-e? / Szép lassan így lobbanna el / a petróleumlámpa fénye…” A tökéletes, de halk zengés, vagy a sűrű, de oldott érzés, jelen és múlt eggyéolvadása, örök széthullása, egyszeri egységük a csak költészetben elérhető véglegességgel.
190Az Elárul mert világít, Dsida egyik csúcsteljesítménye a félhosszú vers lázasan jelenetezett, fegyelmezetten kiénekelt típusában, két nagy szakasszal zárul, és a költemény nyilvánvalóan ezeket készíti elő, tehát az ihlet formáló-középpontja tagadhatatlanul a vers végére csúszott, s ez a tizenkét sor – idézzük mindjárt – bátran megállna önmagában is. Ám egy egész vers (tíz versszak) kell alépítményéül, s mert akár azon is elgondolkodhatunk: kell-e, a típus érdekes változatát elemezhetjük. „Jön valaki, vagy valami”, így a híres két versszak, „lopódzó lépte néha csosszan. / Most nem tudok sikoltani, / marad a szám kitátva, hosszan, / most nem tudok szaladni sem, / émelygek rettenetesen.” S végül: „Nem rejt el e vacak világ itt. / Békák közé leguggolok. / A szív elárul, mert világít, / illatoznak a szemgolyók. / Aki él, nem rejtőzhet el. / Jön. Itt van már. Egész közel.” Talán nem lehetne itt zárni a verset, drámai félbevágással, ha nincsenek az előzmények. A kert képe, mely a gyerekkornak is színtere. A konkrét esti szín: ahogy a költő elhagyja a terepet, a bokrok közt a padot, s ott felejti könyvét, melyért éjszaka kimegy. Kint „agyontaposott csigák, / meredt békák hideglelése”. (A békák: előkészítik a záróképet; ezt akkor még nem tudni.) Az első rejtély – s az egyetlen –: 191„Ott, a padon, ül valaki.” Természetesen a Halál. A kor rémmese-irodalmának szellemében némiképp (kalandregények stb.), de lírában is hitelesen: „Szikáran ül és feketén, / a bokor rezgő ágain túl – / ahogyan észrevettem én, / észrevesz ő is és elindul. / A hold, a csillagok kioltva. / Rohanok, rémeset sikoltva.” Itt már nincsenek fölösleges díszek; s ez előnye a különben kiegyensúlyozatlanságokba is bukdosó Dsida-versnek. Ám erről majd később. A gyerekkor lázas képei következnek: Kosztolányit idézi a tartalom, a negyvenes évek intellektuális líráját a kivitel. (Dsida: 1907–1938). „Az ágyban forróláz gyötör, / leng az ágy, mint a kerti hinta…” S „matat a döglő akarat: / Mi az, ami ottkünn maradt?” És indulni kell utána, sötétben is, bár „füvek rohadt csöveiben / sunyin, züllötten és vigan / kúszik fel a heveny higany.” (Egy kis ízelítő Dsida könnyelműségeiből, két-három példát is ad erre a jelenségre a versszak megfogalmazása; felesleges játékok szépsége kísért. Szép Ernőt, azonnal érezzük, magasabb költészet szintjein érik efféle – sikeres – csábítások; ott a nyersebben édeskés-kétes elemek is eléggé nagyszabásúak. Itt a későbbi lírai cizellálás felé halad a költő; ezt csak Jékely tudta „megúszni” azután, kivételes művével, ennek is elsősorban a veszélyeztetett pályaszakaszával; később a poszt-nyugatos költői kezdemények nyersebbé, tragikusabbá váltak – Pilinszkynél, Nemes Nagy Ágnesnál stb. –, és az édes tökéletesség, a kiverselt pontosság nimbusza lejjebb szállt.) Ám ez a Dsida-vers bírja lendülettel. Tagolása több indítékot sejtet. Az első a halálfélelem. A második az emlék-világ (gyerekkor) nosztalgiája. A harmadik a divatos-féle kísértet-légkör. S a negyedik a helyszínrajz; víziós, inkább plasztikusságával ijedelmes ábrázolásának elemeit Dsida annak 192az egyszerű ihletforrásnak köszönheti, amelyből a pontosság igénye fakad, s a mesteri tudásé: hogy mennyi mindent érzékeltetni tud a költő a fogható valóság apró elemeiből. S a padon ülő valakit meg kell keresni, folytatódik a félhosszú-mese. „Hallom, ahogy lélegzetet vesz.” És most jön a két záró szakasz.
Dsida Jenőt jellemzi a külső tökély; ebből fakad versének sok gyengesége. Ebből, hogy szabadversforma, több lélegzetű, nyitott művei a legjobb helyeik körül megalkuvásokkal ernyednek.
A végzet odúja előtt Ady hatását viseli címében, ám a szabadversnek inkább Szép Ernő lélegzetét kölcsönzi. „Alkonyat felé már zsong az agyam, / torkomban lüktet a szívem, / félek. / Minden sarokban ott ül a Rém…” S egy új versszakkal így kezd új egységet: „De hiába rohanok a pitvarba is…” Ez a jól megdöccentett ritmus képe lehetne az egész versnek, ám ott inkább a lágyság uralkodik el. A „cérnaszál hangon kórusban” csigabigát éneklő gyerekek, s végül a csiga-dal nem nyitja ki és nem is zárja a verset; elegyessé teszi. Dsida félhosszú versei (mint ilyenek) ott jók, ahol nem elegyesek ekképp.
Persze, ihlete inkább a rövid dalra (tehetjük akár idézőjelbe is e műfajjelölést) készíti fel. Itt feledtek című verse az elhagyatottság változatait adja, ám a belső kezdemények sem egymástól nem szakadnak el kellően (hogy zaklatott legyen a vers), sem az érzelmek deklaratív jellegétől. („Jaj, milyen szánandó lehetek így, / sírásra görbült szájjal…” – „Emberek, halló, emberek! / Idegyertek, itt állok a kertben, / ember vagyok, kétkedő, kétlábú, mint ti…” – „Gyöngén, reszkető ínnal, / átokkal piros, fiatal ajkamon…” – „Kiáltásomra fülledt sötét a vá193lasz… / …táncdobogás hömpölygő, zavaros gurulása… Engem itt feledtek.”)
A híres Szerenád Ilonkának ma különösen csalódást kelt sok keresettségével. Dsida gyakran írt terjedelmes műveket, ám – Karinthyval ellentétben – neki ezek arra adtak alkalmat, hogy kidolgozott (gyönyörűségeskedő) formákkal töltsön meg minden lehető vers-zugot. Pedig sok szép nyitottságig eljut ez a szerenád: „Már bomlik az élet az omló / víz suhanó zaja közt / mint százados erdei holló / váza fenyő galya közt…” Ám ez nem tartozik tárgyunk igazi típusaiba, hiába ingadozik hosszan a konzervatív kidolgozottság és a szemléletéből ígérkező eloldozódás között.
Dsida Jenő, akinek költészete jóval több figyelmet érdemelne, mint amit évtizedek óta kap, nem éri el Szép Ernő nagy lírájának teljesítményszintjét, és alatta marad Jékelyének is. Ám ez korántsem jelenti, hogy ne lenne kitűnő, sőt, lenyűgöző lírikus. A Tóparti könyörgés a félhosszú vers érdekes alakzatát mutatja. Nem versszakképzésére gondolunk (a második és a harmadik sor egyetlen sort alkot, az első előreszökken, a negyedik – tipográfiailag – hátra; ez lényegtelen itt), hanem az alig két középpontú ihlet nagy ívére. A lényeg mindjárt ott van az expozícióban: „Ez pusztulás. Beteg világ. / Beteg világban béna ember. Zilált ligetek zörrenése. / Utolsó fény. Sötét november.” Megkésett Lenaunak is érződhet Dsida. Ám annál sokkal megvesztegetőbb, kedvesebb, szomorúbb és lágyan-tragikusabb alkat. A személyes élmény és a tájélmény képei váltakoznak, néha összefonódnak. És ebből kibontakozik valami mértaniság, elvontság: „Kuszált körívet, parabólát cirkalmoztam és léniáztam. Nem tudom hol, a számitást / összezavartam, elhibáztam, // s most 194már nincs többé elme, hogy / a rend bogával összekösse e rámbizott, romolt világot, / mely belefut az üstökösbe.” És így illeszt össze képeket s kiáltásokat: „Tán gyógyulás ősparkja vár… / most légy okos és tégy akármit.” A korszaknak az a hangja ez, amely még József Attilánál is magas helyen áll. Azután „varázsragasztót” kérne, mellyel széthullt lényét eggyébűvölhetné (szerelmese); de hirtelen elereszti magát: „Ez itt a park s ez itt a tó. / Már nem sírok és nem menekszem, történjen bármi mindenekkel, / fáradt vagyok, a padra fekszem…” Kosztolányitól indult ez a hang, József Attilán – és Dsidán – át ér el Pilinszkyig s akkori időkben vele rokon ízlésvilágú nemzedéktársaiig. Az embert általános „alannyá” teszi, s – inkább a Kálnoky-féle betegségversek nagyszerű hangját alapozva – így szól: „tedd a világot orvossággá / …az emberfiának! – / …teremts neki tavaszt, ha tudsz, / ezer vigyázó virágméccsel s készíts teát a parki tóból, / ha fuldokolva felköhécsel, // bodzateát a parki tóból, / csészéje, kristállyá meredve, maga legyen a tó kerek / kavicsos-öblű, tiszta medre, // és facsarj hűs citromlevet”, bonyolítja le most már egy kicsit kínos pontossággal, inkább a nagy operaáriák stílusában-modorában, de a vers nyíltságát épp a szavak mágiájával teremtvén meg, „savanyú fényt a sárga napból, mely óriás csészénk fölött / ring-leng és bágyadtan barangol, // s a mesebeli hószín hattyút, mely most suhogva vízbe ugrott, süllyeszd el benne olvadón, / mint fehér, édes kockacukrot… – –” Ám ennek is van egy olyan nézete, ahogyan eléggé csalódást keltő.
A Harminc év közelében jó nyolcvan verssora a tárgyak gyülekezését, az élet fanyarabb ízeit összegezi. De mit bont ki, mit nyit és tár? Igen zárt (klasszikus) a versforma, és a kifejezések pontosságigé195nye mind a félhosszú vers ügyét nehezíti. A kimunkált képek és áthajlások nem tartoznak tárgyunkhoz ebben a keretben. (Csak ha ellentétben, feszültségben állnak a forma egészével, a mondandók ziláltságával. Ám itt a költő csak lelke ziláltságát csiszolja képekké, s a feszültség megmarad az ihleten belül.) Aztán néhány versszakkal a befejezés előtt mintha a verset szaggatná szét mégis: „…Meddig késlekedel, ifjui lázadás? / Gyúl-e bennem erő szertecibálni e / vadgubancu hinár sanda sövényeit / s meglengetni szabad karom? // gyilkos tárgyaimat rontani, törni és / züllött csonkjaikat széthajigálni a / négy égtáj fele és könyvcafatok fölött / ittasulva tapodni majd?” Akkor érezné majd: „elmaradott mind, ami földi lom… / ráncositó kacat…”, és úgy vágna a mindenségnek, mint „kinek semmije nincs”, s énekli: „Egy vagyok Teveled, aki örökkön élsz, / ős életszerelem…” Ennek megvalósulását várnánk a kötet további részeiben, igazi félhosszú versektől (szabadverses alakulásoktól, akár daloktól), de többnyire hiába. Dsida megmaradt a vágyakozás és a rettenet nem mindennapi erejű poétájának. E két végpont között dolgozza ki – így már eleve zárt – formáit, és formává süríti azt az életanyagot, melynek több hasznát látná élményünk, ha darabosabb marad. Nem foglalkozunk azokkal a verseivel, amelyek csupán e darabosság (egyenetlenségek) okán „nyitottak”. A Hulló hajszálak elégiája és a Február, esti hat óra nagyszerű vers, tág ívet fog át, az elébbiben remek az ötlet is; de a zaklatottság itt is az ihleten belül marad, s csak szomorú óhajként szüremlik elő. A Február, esti hat óra egyetlen részletével emelhető ide tárgyunk körébe: s nem jellemző-e, hogy Dsida hangulati sűrítményei (mint a hajszálak elégiájában emlegetett „égi haj196szesz”) szinte a vers szerkezetét is magukba tömörítik, s azután a további sorok nagyjából ismételgetések (ebben a versben, minden szépségükkel, feltétlenül); a vers itt nyílik nagy, befoghatatlan tágassággá: „A csend, mint síma olló… / lélekbe vág… / mint… sziluettes művész, ki nyír és nyes kitartón, / s keze közt sok-sok arcot ont a fekete karton. / Csak áll az ember. És néz. Csak néz az ablakon túl. / Most ráér. Alkonyat van. Már nem siet bolondul / sehová. Meghitt, álmos és légies mosollyal / arcokat ont a lelke.” Látszik, Dsida kivételes-jó költő, nem hiányozhat irodalmi tudatunkból.
Mi hiányzott belőle? Talán valami, egy hely, ahol nem kellett igazán, mégis erősen béklyózta; nem tudott elszakadni az irodalom – legtisztábban értett – szalonvilágától. S közben magányos volt. És a szalon a polgári életé. Kafka egyik rövid prózai írásában (prózaversnek is tekinthető) óriási távlatot tár a hirtelen eltávozás kényszere, ahogy otthagyja a „meghitt” otthoni kört. Dsida így kezdi egy versét: „Úgy hagytad el az ifjúságot, / mint aki hörgő hófúvású, téli / estén párás szobát hagy el / s hogy még marasztalják, titkon azt reméli –” Nem érezte jól magát „kint az életben”, ám ebből nem vonta le a „sehol” következtetését. Kevés ilyen jelentős költőt ismerünk, akinek műve úgy megsínylette volna – szinte minden ízében, versszakában, egész kifejezésmódjában, állagának szilárdságában – kötődéseinek hibáit. Balszerencséje még, hogy fogyatékaiból nem csinálhatott erényt. Találgathatjuk, mi lett volna, ha lett volna mikor.
197Kései költeményei egy-egy szótól, sortól, versszaktól kinyílnak. Lényegibben, mint a terjedelmességből adódó laza, sejtelmes, zaklatott, ráérős vagy el-elragadó (csapongó) szerkezetek. Az „Íme, hát megleltem hazámat…” utolsó versszaka mintha egészen máshonnét szólna, mint addig a versben bármi („Szép a tavasz és szép a nyár is, / de szebb az ősz s legszebb a tél, / annak, ki tűzhelyet, családot / már végképp másoknak remél”). A „Tudod, hogy nincs bocsánat…” négyszer-ötször kezdi fájdalomedzését új „helyen”; és egy-egy csúcspontja, mint a tudatomban néha Kosztolányinak ajándékozott két örök-sor („Maradj fölöslegesnek, / a titkokat ne lesd meg…”), úgy emelkedik ki, mintha a vershez se volna logikai köze; pedig épp így sarjad. Vagy ennek a versnek az utolsó szakasza olyan hirtelen, légből kapja reményét, hogy akárhova csatolhatnánk (vagy sehova sem).
De ezeket a verseket nem tekinthetjük tárgyunkhoz tartozóknak. Az 1937-es évben (ha a Hazám szonettciklusától, mint ettől a műfajtól s rokonaitól egyebütt is tettük, eltekintünk) jószerivel csak a Flórának („Most azon muszáj elmerengnem…”) tagolódik igazi részekre; s még ezt is könnyű egyetlen lélegzetűnek érezni. De itt már a második versszak 198elkezdi máshonnét sugározni kihaltságát, szép, telt józanságát, mely a reménytelenségbe épp így („Mert jó meghalni…”) hoz esélyt, s ezt kiterjeszti az életre is, és egyszerre az emlékek kapaszkodóját kínálja, feltételes módban hagyva a végzetes utat („Kiülnék… / a nyugalom partjára… szemlélni a világokat…”). A „Hajósinas koromban, nyáron…” ezek után nagyon erős vágás, a versnek alkotóeleme is ez a többközpontúság, hangsúlyrendszerével meghatározza azt a végső együttest, mellyé az elemek szerveződnek.
Az emlékek – lopva – maguk is idéznek valamit: mindjárt a vers elébbi képét, azt a kiülést, szemlélést. És ahogy „sodort / olyan sok szép villogó dinnyét / a sárga ár…”, ezt az űri szemle részeként látjuk. Ám ekkor a mesélő kedv váltása jön, azaz maga az elbeszélés kéri jogát, s ezt részletezésnek mondhatnánk, ha legalább egy-két versszakra terjedne, de már itt is azonnal vált a kép: „Piros almák is ringatóztak, / zöld paprikák bicegve úsztak…” S két sorral lejjebb: „…állt és bólintott a hajó”. A következő váltás: maga a vers közli, hogy, „ilyen lenne az űri szemle”. Ez a költészet kisebbfajta csodája, hogy a költő ilyen pontosan vezetheti figyelmünket (élményünket), s előbb jutunk arra a következtetésre, mintsem a versben tudomást szerezni róla módunk van. S ekkor a „ráadás” versszaka jön: „Mert a mindenség ráadás csak, / az élet mint az áradás csap / a halál partszegélyein / túl, űrök, szívek mélyein // túl, túl a hallgatag határon…” Ne feledjük, ezt a lendületet a megszólított személyétől kapta (ettől a megszólítási lehetőségtől) a vers, és itt már az ötödik váltás jön: „…akár a Duna akkor nyáron…” S innen jön egyenes vonalú lebonyolítás: „Mert szeretsz s nyugton alhatom, / 199neked én be is vallhatom, // az elmúlástól tetten érten, hogy önmagamba én se fértem…” De még az utolsó két sor is gyönyörű logikával csapong: „…a lelkem azért közvagyon / s azért szeretlek ily nagyon.” És szinte nyitás ez a nagyon egyszerű befejezés is; nem érezzük „formának”, ha ennyire gazdagon tagolt versnek ilyen tiszta és modorosságtól, nagyotmondástól mentes, pátosztalan vége van. Nem is véget ér, inkább véget érint ez a vers.
Az 1936-ban írt versek közül A Dunánál, a Nagyon fáj és a Levegőt! tartozhat tárgyunkhoz; ám a Nagyon fáj inkább az erős formaihlet jegyében született (ha nem tartalmát tekintjük), és formai rokonait másoknál sem elemeztük. Szerkezete olyan világos, hogy inkább azt csodáljuk, miként illeszkednek a formakész elemek ennyire tökéletesen, a nagy indulati egységet tagoló két nagyobb versrészben fegyelmezetten izzó közeget teremtve, egyensúlyosan, el nem nehezülve, pátosz nélkül. A kisebb váltások is szépen megfigyelhetők: egy-egy küszöbön lép át a vers mindkét főbb szakasza (az első két versszak után, majd „A csecsemő / is szenvedi, ha szül a nő…” s a következő versszak után egy küszöbkettőzés következik, mely részben az előző két versszakra támaszkodik (felkiáltásával: „Segítsetek!…”), de például rímével („ő ahol jár”) a „nagyon fáj” rímet készíti elő, és a megszólítás is itt kezdődik (tárgyai innen váltakoznak). A vers legtágabbra ott nyílik, ahol a megszólítottak második személye és a fájdalmat okozó harmadik személy „nyelvtani kontrasztját” a leginkább érzékeljük. A vers végén is van egy küszöb, s ez mintha azt hangsúlyozná: innen nincs már hova lépni, és nem is érdemes. A nagy véglegesség itt valóban zárja a kompozíciót; a tartalmi elem olyan erős, hogy mind a huszonhét előző 200versszakot összefogja, s újítani is tud, szubjektív helyzetértékelésével.
A Levegőt! gyönyörű zaklatottsággal kezdődik, s annál hatásosabb ez a nyitás, mivel a hangvétel már nyugalmi állapotot sejtet, csupán tartalmilag közli az izgalom tényét. „Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott / hazafelé menet?” A Hazám kezdését előzi ez; itt a formaihlet egyetlen verssé gyúrta a rokon anyagot; erősebben érvényesül a személyes keret ebben a műben, ezért. A harmadik sor természeti képet hoz, ezt a váltást jól ismerjük költőnknél: „A gyepre éppen langy sötétség szállott, / mint bársonypermeteg / és lábom alatt álmatlan forogtak, / ütött gyermekként csendesen morogtak / a sovány levelek.”
Érezzük ezúttal is, hogy a gyerek-kép visszatérő elem lesz, tehát itt előkészítő jellegű; ám a következő versszak még a természeti képet folytatja; nem is igazi természeti kép ez, mert némely eleme más közegre utal, valamint a benne „elhelyezett” személyesség is fonnyasztó. Ezzel összhangban van maga a kép: „Fürkészve, körben guggoltak a bokrok…” A megszemélyesítés kettős eleme távolít a leginkább a természetiségtől, feszíti a közeget, tárja a képzetet. S mindez: „…a város peremén”. Személyes az őszi szél is: „…köztük vigyázva botlott”, és gazdagon árnyalt az ige. „A hűvös televény / a lámpák felé lesett gyanakvóan; / vadkácsa riadt hápogva a tóban, / amerre mentem én.” A század irodalmának egyik legtökéletesebben kiérlelt, sok szempontból utolérhetetlen hangja szól ebben az egyszerű versszakban; elegendő kommentár a lassú, figyelmes olvasása. Oly sok reális mozzanat kerül heveny szomszédságba, hogy feszengenének, ha nagyobb mozgást várna tőlük (élményhatásként) a költő; de ez csak 201„második versszak”, s így igen nyugalmas lehet. A mozgást a vers alanya hozza meg, s nem azzal, hogy ott halad, hanem a gondolataival. Milyen lassú, de azonnal feltartóztathatatlan ez a gondolkodás, illetve versbeli kifejezése; in medias res kapjuk: „Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti, / e táj oly elhagyott.” A szakosodott világ: az törhetne rá, aki érti. „S ím váratlan előbukkant egy férfi, / de tovább baktatott.” Nagyon mozgalmas két sor; s megint a gondolatok színpadán. „Utána néztem. Kifoszthatna engem…” Makacsul, mintegy önvádként kísért ez a gondolat; de mindjárt látjuk, hogy mást vádol; s nem a cselekvény szereplőit (ha volna cselekvény!):„…hisz védekezni nincsen semmi kedvem, / míg nyomorult vagyok.” A kisgyerek képet idézi vissza.
Most már csak a költő gondolatait látjuk. S olyan hirtelen vált át általánosságba (s nagyon is sajnálatos, egyedi dolgokra!), hogy elhiteti: itt kezdődik a vers. Csak erről van szó. (Erről van, de nem csak erről, nem ennyire.) Pedig az első három versszak nélkülözhetetlen bevezetés volt. S a harmadik szakasz utolsó sora („míg nyomorult vagyok”) mintha kifejtést igényelne, s a negyedik versszak hozza is ezt; de a spontánságát, kizárólagosságát, indulatát nem rontja, nem fékezi még annyi sem, hogy kapcsolódónak éreznénk; József Attila nem tartja szükségesnek, hogy indokolja, mit miért mond. Pillanatlánggal csap fel a megállapítás; pedig gondosan odaillesztődik ez az izzó anyag is a vers arányosan felforrósított előző eleméhez.
Ez a kettősség, mely a szerveződés legparányibb részletéig hat, máris egységet sugall. S ebben van rejtett ereje, a külső, látható töltésen túl (mely: indulati). A „Számon tarthatják, mit telefonoztam / s mikor, miért, kinek. / Aktába írják, miről álmodoz202tam, / s azt is, ki érti meg. / És nem sejthetem, mikor lesz elég ok, / előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg”-versszak bevezet egy olyan szakaszt, amelyik visszautal a lombhullás természeti képére. „És az országban a törékeny falvak / – anyám ott született – / az eleven jog fájáról lehulltak, / mint itt e levelek…” Ezt is sejtettük, a költő vezet minket tovább; de mintha nem törődhetne velünk mégsem, olyan fontos vádjai, spontán panaszai vannak, ezt nyomatékosítja az anya-motívum, s ez az árvaságra is utal majd, amikor a gyerek-motívum visszatér. Még a falvaknak is kettős szerepe van így, túl az országos képen. Itt egy pillanatra ismétlődik a természeti kép, de belső térben: többet tudunk meg a levelekről, s megint odakötve a vers által fontosnak tekintett (fontos!) szálhoz: „…s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse…” (a balszerencse: felnőtt! ez is előkészítés volna, ha nem éreznénk: öntudatlanul is eggyéértek már az elemek, s csak elosztásuk jelent művészi feladatot, sőt, eloszlásuk ellenőrzése), „mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse / s elporlik, szétpereg.”
Egy lépéssel tovább visz a következő versszak, és ezek mindig kényes különbségek: logikai lépés-e, tehát nem is folytatódhatna másképp a vers, vagy új elem színrelépése, új szín beforgatása a következő mozzanat. Mert a Levegőt! a félhosszú vers forgószínpados típusába tartozik, kört ír le a kompozíció, mégpedig (nagyjából) amelyik eleme felől nézzük – onnét. A gyermek-motívum, a természet-motívum, az állam-motívum, a rend-motívum stb. mind felbukkan és visszatér, és ugyanígy a hangsúlyok, a váltások is visszavárhatók. Vagy mintha a csillagos ég alatt állna a személy, fejét lassan körbeforgatná, de nem egyszer. Így válik – ellentmondásosan bár – 203nyílttá ez a verstípus. Látszólag a legnagyobb zártság közege, hiszen sok utalása épül bele későbbi szakaszainak utalásrendjébe; de hogy ilyen kétszeressége van – s ekkora rendszerrel, és ez a rendszer annyira kimódolatlan –, szabadság és rend érzetét kelti. Igaz, tematikusan is felbukkan a „rend”: „Óh, én nem így képzeltem el a rendet. / Lelkem nem ily honos. / Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, / aki alattomos. / Sem népet, amely retteg, hogyha választ, / szemét lesütve fontol sanda választ / és vídul, ha toroz.” S megismétli: „Én nem ilyennek képzeltem a rendet.” És itt jön vissza a gyerek-motívum: „Pedig hát engemet / sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, / mint apró gyermeket, / ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.” Itt is visszatér két elem: „Én tudtam – messze anyám, rokonom van, / ezek idegenek.” A versnek ezen a részén már szinte minden csak – visszatér. Annál nagyobb hangsúlyt kap bármi, ami nem, ami „új”. Ilyen például egy nagy hasonlat a következő versszakban: „Felnőttem már. Szaporodik fogamban / az idegen anyag, / mint szívemben a halál. De jogom van / és lélek vagy agyag / még nem vagyok…” És megjelenik a legfontosabb motívum, amelyre – bújtatva bár – a cím is utalt: a szabadságé. És ez a lehető leggyorsabban, már a következő s egyben utolsó versszakban megismétlődik: „…s nem oly becses az irhám, / hogy érett fővel szótlanul kibírnám, / ha nem vagyok szabad.” Ez az első felbukkanás. De az a rejtőfogalom, a levegőé, vajon nem tartalmaz-e – s főleg felkiáltásként! – még nagyobb nyíltságot, nem fejezi-e ki a szabadság mibenlétét (vagy hiányát) még erősebben? Az utolsó versszak, még ha nem elsősorban tartalmait nézzük is, egészen ritka képződmény. Egy tökéletesen felépített, kimódolatlanul sarjadt vers 204megteremti a lehetőséget, hogy merev zártság érzetét nem keltve mégis csaknem kizárólagosan tételes kijelentések hangozzanak el a végén, s ezek mégis a legszemélyesebb, egzisztenciális érvényt sugallják: „Az én vezérem bensőmből vezérel!” És ezzel a gesztussal a költő túl is lép rajtunk, eddig sem különösebben körüludvarolt olvasóin. (Mert fájdalma önmagába zárja, de ki is tárja!) „Emberek, nem vadak – / elmék vagyunk! Szívünk míg vágyat érlel, / nem kartotékadat.” (Még egy visszacsatolás, a végső előtt.) „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, / jó szóval oktasd, játszani is engedd / szép, komoly fiadat.” Ahogy a szoros tartalmi-formai egység új igénye Ady, Babits, Kosztolányi lírájából, úgy sarjadt ennek korszerű lehetősége egy időre feltétlenül József Attiláéból; és a Levegőt! talán minden más versénél inkább mintadarabja lehet egy költészeti felfogás diadalának. Joggal használhatjuk ezt a szót, mert szerényen. A vers – a félhosszú, nyitott vers – a legnagyobb zártságot valósítja meg itt, olyat, amilyenre (amilyen ökonómiára) dalok sem voltak képesek a században addig.
A Dunánál nyitása vesszakonként történik, a kettősség azonnal nagy egységet alkot, a pillanatnyi kép s a belső történés pontos megfogalmazása evidensen egy. További színtereket ismerünk meg minden versszakban, holott a külső helyszín – „a rakodópart alsó köve” – nem változik. Az első versszak Duna-képe után a második szakasz mintha máshonnét kezdené, de a hasonlat kialakulása „visszaigazolja” az iménti elemet, a folyót, már belső összefüggésben is a vers szubjektumával. Ez a jellegzetes nyitó-záró módszer József Attilánál a rövid és a félhosszú ver205sekben egyképp gyakori; s mert bizonytalanságot és sűrűséget egyszerre teremt, roppantul dinamikus eszköz. A félhosszú versek lassúságát pillanatonként szakítja meg, vers-pillanatonként; s így csaknem egyszerre érzünk kétféle jelleget. Például a Duna-vers első részének utolsó versszakában: „A Duna csak folyt. És mint a termékeny, / másra gondoló anyának ölén / a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen / és nevetgéltek a habok felém.” Ez eddig szinte Petőfi is lehetne. Hanem a belső kép megnyílása nagyot fordít az összefüggéseken: a harmadik versszak közlését zárja („egykedvű, örök eső módra hullt, / színtelenül, mi tarka volt, a mult…”), amikor így bontja ki a hullámok és a múlt összekapcsolható rétegét: „Az idő árján úgy remegtek ők, / mint sírköves, dülöngő temetők.” Tehát a képnek nem önértéke van, hanem helyi értéke, hatásába bele kell éreznünk s értenünk azt a helyet, azt a vonatkozást, azt a funkciót, ahol és ahogyan találkozunk jelenségével. Különösen és a legátütőbben ott, ahol mintegy a vers (itt: a félhosszú kompozíció) jellegét maga a kép is kifejezi: „És elkezdett az eső cseperészni, / de mintha mindegy volna, el is állt.” Folyamatosság és szüntelen megállás kölcsönhatásából építkezik ez a forma. A vers második részének kezdete is messziről szól, nem onnét, ahol elhagytuk a gondolatmenetet. (Kérdés, ilyen konzervatívan észlelhető-e József Attilánál egyáltalán gondolatmenet!) Bár a temetők képére a legszigorúbb logikával is jöhet ez: „Én úgy vagyok, hogy már százezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen.” Ez visszautal a rázendítő, mégis azonnal elálló esőre. Az emberi lélek (értelem) fordulatai sem másmilyenek. S ebből bontja ki a szorosabban vett gondolati tartalmat, mely a vers további lebonyolítását – és ide-oda hullámzó „játékát” – 206lehetővé teszi: „Egy pillanat s kész az idő egésze, / mit százezer ős szemlélget velem.”
Az Eszmélet (1934) nem tizenkét részből áll össze, hanem a tizenkét versszak „terének” tágítása már a számozás (I–XII) is. Tizenkét külső újrakezdés, a szakaszokon belül még több váltás, visszautalás; a vers formaihlete több pontról indul, és a fő vonalon kívül (mely „végponthoz” juttatja) fontos gyűrűzései tűnnek el más irányokban, ismét elindulnak esetleg – újra a cél (az eszmélés, a gondolati megfogalmazás, az összefoglalás) irányától eltérően; s igen jellemző, hogy a befejezés csupán az „arc” – a személy, az egyéni lét, a kibeszélhetetlen én, a világgá válni próbáló szubjektum – mindegyre újabb felvillanásait ígéri, többet nem: „Így iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok / s én állok minden fülke-fényben, / én könyöklök és hallgatok.” A kompozíció szerkezete hű a gondolati lehetőséghez; nemcsak formailag lehetetlenség ezt mind rövid versbe tömöríteni, de a következtetés (a versé) mintegy a félhosszú vers (csak esetenként megtestesülő, jobban aligha általánosítható, mégis létező) filozófiáját is megfogalmazza: az eszmélés műfaja ez a félhosszú verstípus, és az eszmélésnek csak egyedi jelenségként van realitása. (Amennyiben fizikai, gondolati, lelki, gyakorlati – valamely célra irányuló – elemét komplex egészként tekintjük.) Bármennyire gondolati költemény tehát az Eszmélet, lényege a csillagtérképpé tisztázott állapotrajz-füzér; és az igazi eszmélés mindig ott következik be, ahol a hangulat, a gondolat, az állapot, a felismerés rajzából már ilyen tartalmakra vissza nem vonatkoztatható általános formálódik, ahol a kristályosulandó (érzéki teljességét sem vesztve) maga lesz a (számozható) kristályosulási pont.
Az első kis középpont: természeti. A legtágabb 207körből sűrűsödik. A legkevésbé elkötelezett. „A csilló könnyűség” lebeg a levegőben, bogarak, gyerekek „kipörögnek a napvilágra”; fontos utalás, hogy „a levegőben semmi pára” (lehet szabadon lélegezni), és a levelek mint kis lepkék, a fákon („az éjjel rászálltak…”).
A második szín már az elsőt rendezi át. A „kék, piros, sárga, összekent” képek már az álmot jelzik, s a rend (visszaigazolhatatlan!) érzetét: „Most homályként száll tagjaimban / álmom s a vas világ a rend. / Nappal hold kél bennem s ha kinn van / az éj – egy nap süt idebent.” A viszonylagosság érzetvilága.
A harmadik szakasz pontossá teszi a személyt; van egy bizonyos szint, ahol nem viszonylagos a létezés, ott „sovány vagyok, csak kenyeret / eszem néha…” És a bizonytalanság képeit sült lapocka és szívhez dörgölőző kisgyerek jelzi. Megannyi jelzés itt is. Ez tágítja a verset: a konkrétumok érdemben ugyancsak jelzésnyiek. És a kint-bent napos-holdas képének pontos megfelelője, „mínuszban” ezúttal: „ügyeskedhet, nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret”. A három versszak máris sűrű kompozíciót alkot, de nem zár le semmit; az elkötött szálak inkább további kötéseket várnak.
És a negyedik versszak nem hoz ilyet. Messziről indít: „a világ” képével, ahol „akár egy halom hasított fa” hevernek egymásnak-determinálódva (mondjuk így!) a dolgok. És a kettősség napja-holdja (kint s bent stb.) megleli hasonlatát itt is: „Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra.” Ezeknek a daraboknak a képe – s a farakásoké, konkrétan – az ötödik versszak teherpályaudvara. És megjelennek a vagonok, mind „hallgatag”, és az őr árnya „ráugrott a fé208nyes, / harmatos szénre…” Itt is egy kint s egy bent (bármi áttételesen, s főleg két kint formájában: hiszen az őr árnya a szénre vetül, és az őr is valami külső!), és ehhez a képhez csatolódik vissza az eszmélés végeredményének (mely nem végeredmény) zárótétele, ahol a kint és a bent egymásba tárul, és a költő ablaka s a fülke-fények felcserélődnek a térben, s ugyanígy valós és képzeletbeli (lelki) helyük is, mert mintha bent lenne most meg mindkettő, a költői szubjektumban, ott lenne egy ilyen ablaksor, mely elhúz, s mindegyik fény-négyszögben ugyanaz az alak áll. Belül és kívül kettőssége (a vers nagy nyitása-zárása) olyan apró, de nem csekély horderejű mozzanatokra is kitér, mint a hatodik versszak, ahol a szenvedés van belül, s „ott kívül a magyarázat”. A tulajdon; majd a hetedik középpont a törvény. Melynek szövedéke „mindig fölfeslik valahol”. És ez a téma folytathatatlan, mert nem megoldható.
Így a nyolcadik szakasz kudarccal kezdődik, innen a menekülés eleme is. „Fölkereshetnéd ifjúságod.” De „a csillagok, a Göncölök / úgy fénylenek fönt, mint a rácsok / a hallgatag cella fölött.” Ez eddig a legvéglegesebb kép. Kint és bent ilyenkor nem viszonylagos; és a csillagok fénye vágyva-vágyott. És elérhetetlen. A „nyirkos cementfalak között” képzelt „kis szabadság”, a felnézés az égre: a hatodik és a hetedik versszakot kapcsolja vissza a vers menetébe. Szorosra fűzi a szálakat, amelyekkel már nem is törődnénk okvetlenül. A kilencedik versszak nem ezt az „abszolút versépítkezést” folytatja. (Többen is tanultak József Attilától szerkezetet, és a magyar költészetnek ez az egyik leghatékonyabb „iskoláját” teremtette meg a negyvenes évek végén.) A kilencedik rész a hatodikat folytatja; a tematikai váltások és variációk így lesznek formaképző elemek. Az így 209előkészített tizedik rész mintha önálló vers lenne; ám végleges érvényéből veszítene, ha nem állna nagyobb összefüggésben. Íme, a félhosszú versképződmény „haszna” annak az aforisztikus, törvényes-képletes megfogalmazásnak a szempontjából, amelynek József Attila épp a kristályosodási pontja a huszadik század magyar költészetében. A véglegesség hangja kétszólamú: az egyik a megállapítás tartalmát hordozza („Az meglett ember, akinek, / szivében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor – ezért őrzi meg…”), a másik a magatartásét (már az előbbiek egy része, s a versszakot záró: „ki nem istene és nem papja / se magának, sem senkinek” követelmény). A tizenegyedik versszak kitekintése (antitézis a boldogságról), az utolsó kép következik, a fülke-fényes; ahol „szállnak fényes ablakok / a lengedező szösz-sötétben”, a „csilló könnyűség” ellen-közegében; és a „kivilágított nappalok”, melyek „így iramlanak örök éjben”, mintha csak mechanikáját fednék fel a világnak, amelyre ráeszmélhetünk, máskülönben – ultima ratio – csupán az ismétlődés marad; végső érvénnyel nem kristályosult ki semmi, holott minden elintéztetett.
Így ez a látszólag igen zárt vers a félhosszú kompozíciók eléggé nyílt típusához tartozik; s ami ebből érdemben fontos: a gondolati költészetnek azt a lehetőségét dolgozza ki líránkban, amely végső következetességet párosít a – dalszerű esetlegességeket, túl gyors konzekvenciákat kizáró – nyíltsággal, végtelenséggel. Anélkül, hogy végteleneket emlegetne, illetve a nagyobb világteret azért érzékelteti – legalább valamelyest – hitellel, mert átélhető megfelelőjét (ha az!), a belső teret, „lelkünkét” (létünkét) 210ábrázolja; még pontosabban: rámutat, hogy a vers: ennek szerveződése, tehát nagyon is gyakorlati (de nem használati) tárgy.
Az Óda, az Elégia, a Téli éjszaka, a Külvárosi éj: forma szerint is mind félhosszú vers. Indítékuk is rokon (ez nem a téma vagy a cél rokonságát jelenti); gyakorlati és szubjektív létezési kérdések feldolgozása, konkrét anyagok szoros összefűzésével; tulajdonképpen „kreatív” kompozíciók létrehozása. Az Elégia a személyes tájat (az eredet földjét, a lélek hazáját) bontja ki, és nem céloz oly szorosabb (fogalmilag tág) tematikát, mint például A Dunánál. Nincs elintézendője; állapot-rajza. Az Óda – műfaji jelölése is tanúsítja – közelebbit áhít, és ezért (eszközeivel is) messzebb kell elérnie. Ilyen „távolság” például az a tér, amelyet a Mellékdal előtti zárójeles mennyiség kibontakoztat. A félhosszú vers váltásainak végleteit találjuk abban az 5. részben: „Mint alvadt vérdarabok / úgy hullnak eléd / ezek a szavak. / A lét dadog, / csak a törvény a tiszta beszéd.” (Mint az Eszmélet X. részében.) „De szorgos szerveim, kik újjászülnek…” – ez nagy váltás a törvényhez képest, egészen közeli a kép – „…napról napra, már fölkészülnek, / hogy elnémuljanak”. Itt viszont az egyéni pusztulás legköltőibb sejtetése fokozza ismét „törvény-erejűvé” a magánszférát. Megtoldja ezt egy egészen végletes hang: kérlelő követelés (az iméntiek kettőssége jegyében ily különböző már önmagában is, törvényszerűségre, „kétmilliárd emberre” hivatkozik, holott csak a vers alanyára igazán: „te egyetlen… / erős sír, eleven ágy, / fogadj magadba!…”). És itt jön a jelzett nyitás; fogalma211kat (melyeket megteremtett) túl-némulva szól, egészen a duinói hangon (s önállóan; és tragikusabban, közelebbien); „(Milyen magas e hajnali ég! / Seregek csillognak érceiben. / Bántja szemem a nagy fényesség. / El vagyok veszve, azt hiszem. / Hallom, amint fölöttem csattog, / ver a szivem.)” Mármost nehéz lenne eldönteni, a csillagos ég képe helyezi nagy távlatba a verset ihlető „emberi érzést”, vagy a félhosszú vers építménye teszi lehetővé, hogy a költőnek – érzékletes – szava legyen a csillagos égre. Az Elégiában is így kell aránylag komoly hangulati és konkrét anyagnak vers-szerkezetté alakulnia, hogy ki lehessen mondani: „Ez a hazám.” Hogy ennek súlya és hitele legyen, hogy ne maradjon – bármi szent – kartoték-adat. A félhosszú versnek ezek a típusai a fogalmak (vagy valóságos képek) megelevenítését szolgálják; az a körülmény, hogy együtt haladhat velük az olvasó, hogy valamiféle menetük van, terük: azonosulási lehetőség. József Attila ezt az alkalmat is arra használja többnyire, hogy a legszorosabb szövedékét teremtse meg a lazább anyagból, s így nem „bolyongani” rendeli olvasóját, hanem hogy kövesse az értelmünket – és egész élményünket – szó szerint vezető költőt. (Láttuk is ennek néhány példáját.)
Foglalkozzunk még, befejezésül, a Téli éjszaka szerkezetével. Két vers néha egymásba indázik, kölcsönösen feltételezik egymást a tudat élményvilágában, esetleg az érzetekében is: mert a Téli éjszaka egyetlen sornyi felkiáltással kezdődik, s ez, érezzük, más, mint a Külvárosi éj két lassú versszaka, mely még mindig nem különösebb mozgást vezet be, a harmadik szakasz éjét („olajos rongyokban az égen”). A körülbelül egy évvel korábbi vers tehát a lassú kibontakozást tárja – egy-egy többletes, üzenetes 212képpel – társadalmi jelentésűvé; a Téli éjszaka mintha a létezés hidegét próbálná kimérni a dermedt jelenetek sorával, melyeknek elsősorban személyes vonatkozása van (országos-forma jelzéseivel, utalásaival is).
„Légy fegyelmezett!” Ez a bevezető sor. S az ellobbant nyár képe következik, forma szerint is így; a tagolás pontos. A versszak általánosítása „a világ ág-bogán” fönnakadó ölelésekről, majd a két versszakkal odább hazatérő földmíves, aki „mintha a létből ballagna haza”: az általánosítás jellegét érzékelteti. Hirtelen meglódul a vers „a kék, vas éjszaka” képével: „hozza hömpölyögve / lassúdad harangkondulás”. S itt jön központi része, mely után szinte csak levezetés a vers nagyobbik, váltásokkal tarkított fele: „És mintha a szív örökről-örökre / állna s valami más, / talán a táj lüktetne, nem az elmulás. / Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc / volna harang / s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz. / S a szív a hang.” Ez a roppant egyszerűsítésre kifutó kép oly bonyolult, lassú – lassított! –, hogy nem tudni, minek van nagyobb tere: sugallatának vagy „tárgyi” térfogatának. De a szelíd drámaiság nagy súlya már „a hang” körül marad. Innen a képek főként szemléltetőek. Az „összekoccannak a molekulák” nagy telitalálata sem éri el már azt a rezgést. A hirtelen kérdések: „Milyen vitrinben csillognak / ily téli éjszakák?” a későbbi magyar költészetre (Pilinszky stb.) jól hatottak; de vissza; a harang-képes versre már nem. Furcsa képződmény ez a remekmívű éj-vers: már megtörtént a vers, miután terében bolygunk. A félmúlt állapot hű ábrázolása a tárgynak. Az újrakezdések forma szerint sem hoznak igazi újdonságot; jellemző, hogy ismétléssel is dolgozik a költő: „Téli éjszaka. Benne / mint külön kis téli éj, / egy teher213vonat a síkságra ér.” Gondoljunk csak az Eszmélet tereire. A város peremén járunk már. Ahol a költő személyesen is megjelenik, és „mint birtokát / a tulajdonosa” méri a téli éjszakát. De ezt a színteret tökéletesen bemérte már a világméretű kép, az ég harangja és a föld nyelve; és a megfoghatatlanná változtatott foghatóság. Kevés nagy félhosszú verse van József Attilának, de ezek szinte mind példaszerű csúcsteljesítmények.
214A Negyedik ecloga határozza meg azt a teret, amelyben Radnóti Miklós kései versei kibontakoznak: „az égre írj, ha minden összetört!” Az eklogák osztott terű versek, bár még nem mind a tragikus széttörtség kompozíciói; pontosabban, nem az ebből megszülető végső, páratlan koncentráció remekműve valamennyi. A Negyedikben a Költő és a Hang, felelgetvén egymásnak, ugyanazt mondja, mintha visszhang nyújtaná el, tagolná, lassítaná a szót. Csak a Költő reménytelenül, a Hang bizakodva szól. Ugyanazt mondják, mint Radnóti versei, e késő korszakban, azok se másképp. „Emel s leejt a hullámzó idő”, fogalmazza meg a Költő ezeknek a verseknek ütemét. A ritmusukat és a tagolásukat. Ez utóbbi mindig a tragikus közellét jegyét formálja a vers fölé. A rabság jegyének ellenében.
Itt valóban ellenállást fejt ki a vers, mely korábbi években mintha a szépség közegében mozgott volna. A félhosszú terjedelmek szinte az önéltetés távjai. Így lesz minden sor (néha) kettős-idejű, szervesen kettéváló; mintha azzal is több élet férne bele. Az olyan egyközéppontú versek is, mint amilyen a Tétova óda: szinte már a címében is lassú, végetérhetetlen: lassúak, végetérhetetlenek. „Mert annyit érek én, amennyit ér a szó / versemben…” Ez pontos 215meghatározójuk. Ennél csak a szépség emberies vágya, majd a puszta életért folytatott „küzdelem” ad többet itt. S ahogy a képek egyre újra kezdik a költeményt, s erről is hallunk („És holnap az egészet ujra kezdem”), a nagy közelségek és a nagy távolságok egymásba érnek, így zárja belső sorjázását ez az óda magával a lehetővé vált lehetetlennel: „…idáig hallom én, hogy változik a sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal / hűs tenyeredben.” A versírás önmegfogalmazása – a vers ténye, mint versen belüli téma, kiterjedés – ezekben a művekben tragikus fordulóponthoz ér; előre, Pilinszkyig megkapja súlyát.
A félelmetes angyal az előérzet lázas lüktetése. Belső tagolódását a rímek szinte enyhítik (várhatóságukkal), különben kiszámíthatatlan fordulatok érik egymást: őrületről, pusztulásról, a test börtönéről, melyet elhagyni – parancs lehet még. A vers közepétől fogva a költő is azonosul ezzel a „külső” hanggal, mintha egy pillanatra megtörne ellenállása. Tetszés szerint tágítható az ilyen vers tere: „Rámnéz néha és előre letépi a naptár / sorjukra váró lapjait. / Már tőle függ örökre / meddig s hová. Szava / mint vízbe kő, hullott szivembe / tegnap éjszaka / gyűrűzve, lengve és pörögve. / Nyugodni készülődtem éppen… / te már aludtál. Meztelen / álltam, mikor megjött az éjben / s vitázni kezdett halkan itt velem. / Valami furcsa illat szállt s hideg / lehellet ért fülön. »Vetkezz tovább!« / így bíztatott…” És: „Nyúzd meg magad, hiszen bolond, ki bőrével mint börtönével henceg…”
„Ó, visszatérni, tűnő életem / nehéz sodrából lesz-e még erőm?” – kérdi itt a következő, a Páris-versben. Ahol költészetünk két legendás sora nyit nagy teret, Adyig vissza, Illyésig oldalt-előre, mindmáig sokféleképpen: „A Boulevard St Michel s a Rue / Cujas 216sarkán egy kissé lejt a járda.” És a konkrét elemek fantasztikus költészete jön itt, egymásba fonódó, képeké: ahogy „a Rue Monsieur le Prince sarkán lakott a pék”, és a „szabadság, hosszucombu drága nimfa”, és „dobolva izzadt” a nyár, mint hadsereg vonulva, s a költő maga ezt mondja el: „Úgy éltem akkor, mint gyerek, / kedvemre, s úgy is, mint… / ki tudja már: a föld kerek”. És e tündökletes játékosság világában felzengtek („Hol vagytok, ó…”) az állomások: „CHATELET–CITÉ–St MICHEL–ODÉON! / s DENFERT–ROCHEREAU, – úgy hangzol mint egy átok.” Itt is mindennek mindennel kapcsolata van már. „Térkép virágzott foltos nagy falon: / Hol vagytok ó! – kiáltok. Hallgatózom.” S egy hatalmas sor jön: „És zúgni kezd a testszag és az ózon.”
A „szép vers” hajlatai, a nyers adatszerűségek, a telitalálatok, a jelenetezés, a váltások stb.: mind a félhosszú vers épületét egészítik. És költészetünk sok későbbi hangját hozzák: „S az éjszakák!” Ez majd Pilinszky-sorokban jön. Maga a vers Apollinaire-re utal vissza, ugyanebben a versszakban; nagy ív, hiszen Pilinszky és Apollinaire között kevés a kapcsolat. Radnóti az: „…az éji vándorút / a végekről a Quartier felé! / Páris felett a furcsán elborult / hajnal mégegyszer felszürkéllik-é…” Szinte csak a klasszikusan záró ötödik sor kellene, de nem, itt is nyitás következik, két sor jön, ahogy ez a vers szerkezetileg vállalta: „mikor a versírástól részegen / és félig alva már aludni vetkezem.” Csak a sor nyúlik meg zaklatottan. Ekkor jön: „Ó, visszatérni, tűnő életem / nehéz sodrából…” Az „életem”-re „a lent bűzölgő olcsó étterem” rímel. S a versszak – időnyerés! – meghosszabbodik, ahogy imént a sor: három sor következik, a legegyszerűbb kis élmény is vissza217keresés tárgya: az étterem macskája párzott a háztetőn. „Mégegyszer hallom-é?” És furcsán kimondatlan pusztulás-kép: „Akkor tanultam meg, hogy hajdanán milyen / ricsajban úszhatott a hold alatt Noé.” A képek mindenütt ilyen teljesek már, látszólagos többlettel teljesedik ki csaknem mind, de ezek a kibontások is a kapaszkodás tereinek érződnek most már (talán nem tévesen).
A Nem tudhatom egyetlen ihletcentruma több mellékindíttatással bővül, hatalmas elhallgatásokkal és döbbenésekkel állítja meg saját menetét, hogy újrakezdődjön. A Sem emlék, sem varázslat rövid vers, de már a felező sorai is kívül helyezik a mérhetőn. („De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, / hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet…”) Talán ezért érezzük ma már egy kicsit kevésnek Tóth Árpád elégiahangját (bár költők így nem hasonlíthatók!), hiszen épp az Erdőszél gyönyörű alázat-képe folytatódik, egészül itt: „…kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen…” (elindul), „annak szép, könnyüléptű szivében megterem / az érett és tünődő kevésszavú alázat, / az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről…” Ez a „másról szól” megint nagy költői tanulság maradt. És megható a versszak záró sora: „az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.”
A rövid versen belül is mekkora csöndes váltás: „Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem.” Ennél lassabban ez nem is mondható. És ez is végleges: „magamban élem át már mindazt, mi hátravan, / nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem / sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem…” A verset befejezése („kevésszavú”!) a teljes nyíltság és terjedelem állapotába emeli: „Hol azelőtt az angyal állt a karddal, – / talán most senki sincs.”
218A Hetedik ecloga hangja azonnal nagy, fájó ellentmondást hív elő: „Látod-e…” Már ez a megszólítás megrendít, csendjével, méltóságával, azzal, hogy tulajdonképpen nem illik a borzalmak keretébe. És utána „…esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad / tölgykerités, barak oly lebegő…” Ez sem a való világ eleme, ez a lebegés ott. De „rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet” (ki is mondja a bűvös szót: lassu, és az eleresztés eredményezi a lebegést, barakkét akár), „és csak az ész… az tudja a drót feszülését.” A kezdő szavak így találnak medrükbe: „Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak…” S „a fogolytábor hazaindul ilyenkor”. Kérdés, van-e otthon, van-e haza, „ahol értik e hexametert is?”
A verstan így lesz történelemmé. S nemcsak ennyiben. A második szakasz kezdése távoli, de valamihez logikailag is kötődik az előbbiekből: „Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, / úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek…” Itt Radnóti kimondja, hogy a versírás módja az élet módjával egyenlő; és ez a teljes egybeesés csak a tragikum drasztikus korszakaiban adódik. Az írás és az életmód máskor nem kerül tökéletes fedésbe; de a líra lényegéről ez minden korokra hitellel érvényes vallomás. „Vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron…” – ez már megint a rettenetes láger-helyzet része. És mégis, a költészet tisztaságának nem túl sok módja közül az egyik. Itt várják igazán „a véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat”. Ha valahol, a katarzisnak ebben a szerbiai fogolytáborban van valós értelme.
Ám ez „csak” ekloga. Szelíd, pásztori műnem. S íme: „Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák / ostroma meg-megujúl, de a légysereg el219nyugodott már.” Az iróniába forduló „idill” hangja; s annyira tiszta, gúnytalan, mégis éles fényű szó ez mind. „Egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság / és egy nappal az élet is… Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok”, közeledünk az egyik utolsó vers befejezéséhez. S mily parányi minden emberi történés, itt igazán tudja a költő: „horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már / ujra elalszik s fénylik az arca.” Időtlen idők teltek el a vers kezdete óta, pedig csak 31–32 sor. „Csak én ülök ébren, / féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod / íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert / nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.” A vers befejezése olyan kettősséget foglal össze, amelynek mintha fájdalomként is csak illúzió-realitása lenne; és ezzel végképp „elereszti” a pillanatot, mintha az ébrenlét állapotát szüntetné meg, átmenetileg; s hogy ilyen kétszerkettő-révület hull rá, a vers nem a hagyományos-klasszikus zárást nyújtja végső élményül, hanem a tényezőkön túlra kényszerített ember örökpillanatáét.
A Levél a hitveshez öt versszakát inkább a forma megváltó hajlékonysága jellemzi, nem az éles tagoltság, a vers ideje mégis túlnő anyagán, különös térbe kerül a rímek egymásraolvadó lágysága, oly kiszolgáltatottságéba, amelyet nemcsak a költő sorsát ismerve érzünk hozzá ezekhez a strófákhoz, de a kompozíció magában is elemi erővel sugározza. Virágszerűen nyit ez a gyönyörű vers, és mégsincs benne szinte semmi egyszeri; ha az egyik legcsekélyebb szorzás formájában is, négyzetre emeli egészét épp e sajátsága: hogy annyira egy és egész. Bár a levél műfaja, forma szerint, nem okvetlenül rövid, ezt a levelet a terjedelmétől még – s a témájánál, a rendeltetésénél fogva is – érezhetnénk egyközepűnek; de talán nem 220is ildomos az ihletforrást vizsgálni itt s az indíték jellegét; nem helyénvaló a tökéletes szerkezet elemzése; tartalom és megvalósulás között adódik olyan „felület”, ahol az elemzés járhat. Nagy lassúságot érzünk az első sor tökéletes hangzása és külső tartalma hallatán: „A mélyben néma, hallgató világok”; s a nagy ellentét, a második sor, melynek szinte rímelését sem fogjuk fel, a „felkiáltok” szó annyira csak a jelentését adja ebben az összefüggésben: „üvölt a csönd fülemben”. A harmadik és a negyedik sor különösen furcsa, teljes-forma ríme lendíti meg így is a verset: „de nem felelhet senki rá a távol, / a háborúba ájult Szerbiából” – annyira apró részletek hatnak itt, hogy még az ájult és a Szerbiából szó hajló hangalakját is említenünk kell; és a leghirtelenebb, felriadó motívum csak most jön: „s te messze vagy”. Ezután enyhülhet a szelíd feszesség, két sor engedékenyebb költőiséggel szól: „…Hangod befonja álmom, / s szivemben nappal ujra megtalálom…” – de ez az a közeg, amelyben minden végérvényesen szép is.
A kifejezés kétféle teltsége fonódik össze: a képeké („…míg zsong körém felállván / sok hűvös érintésü büszke páfrány”) és a versek romantikusabb kötőelemeié (s milyen friss erővel újulnak meg ezek is itt: „Mikor láthatlak ujra, nem tudom már…”, „…kihez vakon, némán is eltalálnék…”, „…valóság voltál, álom lettél ujra…” stb.). Ez utóbbiak nem kitöltik, hanem kitárják a vers némely helyeit, és a versminimumot a lét minimumával (a legelemibben szép eszközt az élet utolsó kapaszkodóival), szótlanságával hozzák oldhatatlan összhangba. A versnek ezeket az elemeit Radnóti után nehéz újra használni. Ezekből szövődik a szerkezet: évszakok idézéséből, s a nosztalgia születő-heves erejéből, és a motívumok indázásából egyetlen motívum önmagán belüli 221útjai lesznek, mintájaképp az oldott, mégis szoros szálú verstípusnak. „A lélek hossza” és „országok útjai” itt kivételes hitellel szólnak együtt; s a dolgok megfoghatatlan „matematikájába” nyílik a vers vége, kézzelfoghatóan és mégsem, a tulajdonképpeni rövid vers az emberi sors „nyitottságából” táplálkozva (a végsőből) bemérhetetlen távlatúvá nyílik. Az élmény megismétli, amit a mű hangulaton túli közege rögzít: „…mint egy hűvös hullám: / a 2X2 józansága hull rám.”
A „régi, szelíd esték” nemesednek emlékké az Á la recherche…versszakaiban. Itt forma szerint (a szerkesztés fordulataiban) is nagyobb a zaklatottság, bár az oldott hang véglegessége, kietlen vígasza az egységes szerkezet látszatát kelti. „Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó, zöld / jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és / éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt / drága barátok, verseket írtak a rég elesettek…” De „szálltak a gyors behivók, szaporodtak a verstöredékek…” Mindenütt a vers mint az élet elemi ténye. És: „az az éj már vissza se jő soha többé”, halljuk, és azt a sort, mely itt következik, talán véglegesebben, tágabban lehet – kell – értenünk, mint általában: „mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már”. A költészetnek azok a dolgok akkor nem a lehetetlent hozták el, mint a háború utáni elméletek némelyikének hangzatos pesszimizmusa hirdeti, de más távlatot adtak, gyanítjuk: hitetlenebbet. A háború-érintette nemzedékekének feltétlenül. Mert a váltakozó elemeket mintha nem forrasztanák eggyé olyan elemi erők; gyakran a forma – akár „félhosszú” – szabadsága (vagy zártsága és nyíltsága) több esetlegességet rejtene. A költészeti technikák kénytelen tökéletesedése nem fakad okvetlenül a mindenkori szavahihetőségből. A 222költők szavahihetőek maradtak, az anyag nem az, amelyből a mesterség kellékei vétetnek. A világnak ad lassan, lopózkodva (visszaszivárogva is, háríthatatlanul) már, tanácstalanul (vagy iparszerűen) más távlatot az a valami, aminek része volt a Radnóti által emlegetett (és elszenvedett) halál is. Nem minden jelképesség nélküli fordulat, hogy a szépség elegyes anyagainak poétájából akkor és ott lett nagy költő. Még szomorúbbak az összefüggések, ha felidézzük Karinthy Frigyes versbe foglalt véleményét a századforduló nagy reményeiről. Azok a remények – az igényesebb szellem számára – ott vesztek el végleg, abban a „konkrét formarombolásban”, amely Radnóti kései verseivel a magyar költészet utolsó eredendő szépségét gyötörte elő.
223Találóbban aligha jellemezné bármi ily összefoglalólag ezt a roppant öntudatú – és éntudatú – költőt, mint 1922-es, első verskötetének (Föld, erdő, isten) idézete. A Súlyos felhők című vers, melyben így kiált, a panteista pátoszú félhosszú kompozíciók sorát nyitja meg, bár a Hajnali himnusz is ilyen ihletű már. A nap – „A Nap! a Nap!” –, ezeknek a műveinek egyik központi témája tágítja a természettel áthatott vers gondolati sugárkörét. A lendületre legyen jellemző ez a néhány sor: „boldog tenyészés, / ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, / isteni kert és isteni kertész…” S az öntudatra: „Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti / harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinegedal? / – Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, / izgatott / mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt.” Változni fog a külszíne, de a lüktetése, az igénye, az értelmi szintje és az anyagszerűsége megmarad ennek a költészetnek a további évtizedekben is az első nekibuzdulás fokán. „Mert hang vagyok én… magam visszhangja… rugalmas”, olyannyira, hogy „Te vagyok én!” Ez a költő elaprózhatja indulatait, világlátását, de a versek valahogy úgy alkotnak egészet már az első években, majd a további kötetekben is, ahogy a Tücsök224zene, végül A huszonhatodik év. A félhosszú formák nyitottsága ott tombol (mert itt: tombol) a csekélyebb terjedelmekben is.
Vagy a realizmus beszédfolyamának szelídebb felszíne alatt húzódik meg. Mint az Anyám mesélte című versben, ahol – hadd hivatkozzunk megint világirodalmi példára – jóval későbbi elbeszélő józanságot, pontos dísztelenséget, természetes dikciót valósít meg: a nagy, konkrét életszerűségekkel (vagy történésdarabokkal) dolgozó amerikai költészetét, vagy az is nyilvánvaló, hogy ez a vers az őse a mai magyar líra néhány törekvésének (vagy eredményének): „Anyám mesélte, régen, amikor még / együtt ültünk a Templom utca 10 / alatt, Balassagyarmaton, az udvar / kertje előtt, hogy valaha, kicsiny / lánykorában, milyen igazak és / egyszerűek voltak az emberek. / – Jó népek voltak – mondta – mindenütt, / ahol éltünk, szívbeli emberek, / segítették egymást, s bennünket is, / amikor Tiszalökről menekűltünk…” És így tovább. A nagy lélegzet a feltétele a természetességnek, mely utóbbi azonban igen választékos, pontos, megfigyelhetjük ezt a kifejezések stílusértékén (emberi állagokat fejeznek ki), és a Kosztolányinál ismert megszólító stílus („Várj csak…”) itt szintén más értéket kap, a puszta lendületét. Az újrakezdés hangja ez, így lehetséges, hogy líránkban később is ilyen funkciója lett.
A tényközlő pontosság eddig nem ismert lehetőségeit tárja fel ez a forma. (Forma: minden pontján azonos formaként önmaga egészével; s talán erőltetés nélkül mondható, hogy ehhez a töretlen lendülethez töretlen éntudat is kell.) Mellékessé teszi, ami fontos, de vajon azt-e? Nem a vers gördülése lesz igazából mellékes, azért, mert a költő úgy érzi (öntudat!), tetszése szerint gyúrhatja tökéletessé, illetve 225nem is kell kidolgozottabb forma, mint amelyik a közlendők hordozója lehet? „Apánk ispán volt valami Bekény / Péter ispánja, és keze alatt béresek… / s aztán megégtünk, a gép is, a cséplő, / az is ott veszett, s mi Miskolcra mentünk / és nagyapád a vasuthoz került, / apád meg később Miskolcról ide.” Valamint ilyen dolgokat tudunk meg – úgy az ötvenedik sor táján –: „Mégis jobb volt az, szegényesen is / jobb világ volt az, olcsó minden, és / jó népek voltak a miskolciak, / és Mamika még ma… is / huszonnyolc-harminc krajcárért hoz egy pár / rántanivaló csirkét…” Ezt úgy ahogy van át lehetne tenni prózába. s a vers attól vers, hogy az anyaga ilyen „prózai”, ám mégsem próza. Ilyen egyszerű ez.
Az indázó közléseket nem a vers szerkezete tartja össze, hanem az a „hagyományos érvényű” tény, hogy mindezt valaki meséli. Az idézett élőszót a költő kétféle eszközzel toldja meg. Az egyik az összefoglalás: „Igy mesélt / anyám, tizenöt éve, frissen és / …pironkodva, hogy mindez semmiség, / sok mindenről, Tipanuc bácsiról…” És így tovább. A családregény egy fajtája az ilyen félhosszú vers, tömörítés (vers-novella?), előkészíti Szabó Lőrincnél a versfolyamtól a szonettkönyvig vezető utat. A vers másik eszköze itt túllendül a mechanikus szerkesztés körén: „én, ahogy öregszem, egyre jobban / emlékszem szavaira… / s el-eltünődöm a Tiszába fúlt / négy macskán és a tűzön, nagyapámon, / a nagy malmon / úgy eltűnődöm rajtuk, mintha most is / vele ülnék a Templom utca 10 alatt, a lócán, az udvaron, a / régi, gyarmati konyhakert előtt.” Így a vers hagyományos szerkezete teremtődik meg (eléggé óhatatlan szükségszerűség ez, még az amerikai beatnemzedék költői sem igen csinálják másképp, de Jarrell, Lowell stb. iskolája, Sylvia Plath, előttük Eliot 226ugyanígy kezeli a félhosszú verset); a költői állapothatározás pontosságának iskolája lesz ez a terjedelem. A versforma (a jambus) fokozza a nyíltság érzetét, hiszen az derül ki, hogy a legmellékesebben is lehet „versben beszélni”.
A Nincs pénz és enni kell egészen más típusú félhosszú vers. Lázas, „expresszionista”. Egyrészt pontosan (túlzottan is) tudjuk, mi a téma, másrészt a költő folyton elbotlik ebben a kimondandóban, s bár mindent eldadog, szilárdabb tudást nem közöl (eleinte), hogyan is értsük a verset. (Nem a tartalmát, azt értjük.) „Nincs pénz, s te azt mondod: egyéni pech! / Nincs pénz, és: tárlatok! opera! / Nincs pénz… De te sohasem / ölelted nyomorodba az örök embert, te sohasem / láttad meg az egyéni / példában a kiraboltak örök / törvényét…” Itt „már csak a meztelen / életről van szó”, halljuk, és jön az Én nagy futása (s közben sosincs pénz, minden hazudik), a két értelemben is anyagias cselekmény: az anyagiasságé (a létfenntartásé) és a lété (fenntartások nélkül, de fenntartásokba torkollva), mert minden összefügg, mondja lendületével, rohanásával a félhosszú vers, „mit érdekel engem a zene, mit a / szépség, a lélek… / …vagy akár / csak az új tavasz is, mikor / nincs pénz…” Mert a Pénz „légies és rettenetes / talpával rajtunk, szegényeken…”, és „sose hagyja kihunyni bennünk / gonosz cinkosát, a reményt…” Itt kérdőjel és felkiáltójel zárja a verset, de ugyanolyan nyitottan hagyjuk el a kompozíciót, ahogy – tavaszokon és cipőkön, reményeken és sóherségeken idáig bukdácsoltatott minket.
A Grand Hotel Miramonti hatvan iramló sora – mely egy lift képe tulajdonképpen, a „lift” szó a legrövidebb sort képezve be is ugrik, majd csusszan tovább (a tartalma), egyetlen mondatként – ilyen nyi227tásra épül: „Sárbasüllyedt síkok fölött, / a nap s a fürgébb / levegő túlvilági / magaslatán…” És a palota „titokzatos anyagcseréjét” ismerjük meg, ahol „átdereng / a fölhasitott emeletek / tengerfenék-ringása…”, és a pénz, a test, az „elfinomult szükségletek” futnak „függőleges / sinek acéltörvénye szerint…” És „megindulnak a sárbasüllyedt / síkságok, távoli tanyák”, munkájukkal, alázatosan, ennek a „lénynek” a szolgálatára. A vers így alkalmaz egészen hagyományos eszközöket, ismétléssel szerkeszt, és szerkezeteit ismétli („sertéscomb és fiatal / lányhus egyformán jusson a / roppant üzembe…”), a fölhasított emeletek is újra jönnek, tehát a konstrukció nem rugaszkodik el attól az anyagiság-hittől, amely szerint a mechanikusan adagolt mennyiségek megteremtik azt a minőséget, amelyet – kitől, mitől várhatunk cáfolatot, mondja a költő, bezárulva reménytelenül, de küzdve, egy Balzac-hős elszántságával a világba –, igen, amelyet talán mégsem csupán annyi elem teremt meg, amennyit Szabó Lőrinc egy-egy periódusának elismert értékei átfognak. (Mert másutt misztikába hajlik, s ott az dominál, szintén némi egyoldalúságként.) Ha létezik a lírának „kritikai naturalizmusa”, ez a hotel-vers a csúcsok egyike; a vers kezdetét ismétli meg, s (kiszolgálván mintegy nemcsak a kor acélvázas szoborszerkezeteinek igényét, de a hagyományos kifejezés szellemét is – „feltenni valamire a koronát”) az impozáns fémesség és kimértség világától úgy látszik nem idegen értékelő lendülettel ezt kanyarítja oda: „…s a fény túlvilági / magaslatán, ahol / élő arany sugarakban / ragyog a megvetett s kifosztott / nyomorfekete világ / ég s föld között lebegő koronája”. Gondoljuk meg, ez a lift-vers milyen messze jár – tartalmi radikalizmusával – Babits világítóudvar-költeményétől.
228Az Első Kút panasza is alaptípust teremt későbbi lírai gyakorlatunk számára, és e példa ki tudja, hányszor ismétlődik majd: a vers elkezdi egy bizonyos képpel („Más seb is van, és néha, igaz, / összeomlik a pénz-torony, / de szétloccsanó romjait / mohó delejével rögtön magához rántja a / többi nagy pénz.”) Alighanem a téma dologisága határozza meg a vers dologi alakulását. De hogy a tudatos szerkesztésnek mennyire újfajta példája ez, kiviláglik az imént mondottakból: a befejezés szigorú rendszerességgel kapcsolódik – a vers közbülső hosszú szakaszának irama után – a bevezetéshez, vagyis a bevezetés már a végső „poén” célzatával alakult olyasképp. „Nézzük, vak vándorútjain / itt is, ott is / hogy… csap ég felé, / magasba, sugárba, arany / szökőkutak tornyaiba / az idő, az időnk, / az erő, az erőnk, a / szépséggé és hatalommá, / bölcsességgé, színarannyá / átváltozó, mindentudó, / jajgató és boldogító / drága vér, mely szakadatlan / ömlik, / ömlik / csukhatatlan sebeinkből.” De a vers középső részén (mintegy kilencven sor a költemény hossza) ugyancsak ott áll a befejezés előkészítése, így mintha pillérekre épülne a szerkezet; ott a vér motívuma elsődleges: „… sivatag / népekből ömlött, gyűlt, áradt, csapott / magasba, sugárba, / aranyba, toronyba / dermedve, eleven / szökőkút – – jaj, belőlünk / szivárog és buzog a vér, / a mi sebeinkből / szakad a forró / csodaforrás…” Ilyen tudatos versépítkezéssel már találkoztunk a korábbiak során (Szabó Lőrinc költő-mestereinél, s még előbb), de hogy a versnek ez a második legfontosabb eleme legyen, a lüktetően nyers tartalom után mindjárt a lecsupasztott szerkezet közölje eredendően az „üzenetet”, ez újdonság.
Ilyen típusú versek sorra adódnak itt, A Sátán műremekei (1926) című kötetben; részletesebb tanul229mányok felsorjáztathatják a félhosszú versnek ebben a lehetőségében rejlő al-típusokat, ám lényegüket tekintve a Beszéd a szomorú őrülthöz, az Őrangyalok, majd A Bazilikában zúg a harang, a Töprengés egy körúti padon, a Bérletjegy a MÁV vonalaira stb. ezt a mintát változtatgatják, a szerkesztés különböző szorosságú elemeivel „feszítve”, sosem oldva. A félhosszú versnek ez a modellje Szabó Lőrincnél egyetlen jelleget nem tartalmaz sosem: az enyhülését (oldottságét). A lazaságot is megkeményíti, struktúrává teszi a közlendő engesztelhetetlen gyakorlatiassága. (Ha vannak struktúrák szerint elemezhető versek, ezek itt okvetlenül!)
A Te meg a világ (1932) verstípusa alapvetően megváltozik. (Vagy legföljebb csak az alapok, a világ praktikus jegyű metszetei nem változnak, ezek adják az indíttatást továbbra is; ezért érezzük – bármi ridegnek és szűkösnek néha – telitalálatosnak, hogy a világ szerkezetét feltáró költemények erősen szerkesztettek, a szubjektum és a világ viszonyát boncolók azonban már jóval több szerves anyagot is engedélyeznek, szinte érzelmeket. Szabó Lőrinc költészetének valódi megérlelődésekor azután – a Tücsökzenében – a két elem, szerkezet és elemzés, pontosság és szervesség erős szintézist ad.) Az Új lakásban és a klasszikus nagy vers, a Materializmus az anyag csodáit – és a lény csodálkozását – fejezi ki. Ma már mosolygunk a költőnek ezen a hitén, s talán verseinek némi mulandó (tartalmi, nem művészi) elemét is fölfedezni véljük abban, hogy egy szép, frissen elkészült új lakást így bámul (így bámulhat, effélét csodának tarthat, azaz tisztaságnak, s hogy a technika ennyire megejti, illetve: hogy a technikát így félreismerheti, anyagelvűen istenítheti, nem látja meg azt a folyamatot, mely – akkor még nem láthatta?! – 230az igazi anyagszerűség, a természet rombolásához is vezet): „Szép, friss falak, tiszták, üresek, / ma még csak sok rejtett csövetek / mutatja, hogy éltek, a víz meg a fény: / mint tűrő, jóságos tehén / fehér testéből ömlik a tej, // úgy ömlik belőletek is / az élet… S mint a hitetlen a friss / forrásnál, mit Mózesnek a vén / szikla nyitott meg a csodák / legendás idején:// úgy állok én is a csoda előtt: / fényt fejek a falból, vizet, erőt, / élő villanyt a halott / kövek husából: él ez a kő, / s a benne lüktető // kapcsolókat és vezetékeket / valami nem-ismert Közösség / küldte hozzám, hogy életemet / szomszéd sorsokkal összekössék…” Ha ezt mai amerikai versnek olvasnánk, karinthys mosolyra futna az arcunk: azt hinnénk, olyasmit ünnepel, hogy lehallgató berendezést szereltek a falióra! De itt semmi tréfa nincs, mint ahogy a technika, a modernizált polgári élet vívmányainak is gyermekcipős éltetése van jelen csupán; hanem az ebből levont világkép erősen felemás, és amit a félhosszú vers a kor páratlan újdonságaként vers-technikailag ad (vessük össze Szabó Lőrinc verseinek impozáns áramvonalasságát a Nyugat nagyjainak e korban írt költeményeivel, fedezzük fel, mit adott még József Attilának is, többekről nem is szólva most), ezt a hozadékot mai szemünkben lerontja azokkal az általános következtetésekkel, amelyeket – épp hatalmas intellektuális vértezettségük okán – egy kicsit naivaknak kell hinnünk. Ez a naív anyagcsodálat szól a Materializmusból is.
A vers kezdete itt is: a kor legmagasabb költői színvonala. Ennyi rámenősség, jó közvetlenség, puritánság, gazdaságosság, pontosság egyetlen kortársának műveiben sem lelhető (pedig Babits, Kosztolányi a kortársai! mások). „Az uccán néha megállok s riadtan / nézem, amit sohase láttam eddig…” 231Ilyen egyszerűen a magyar verset még Szabó Lőrinc előtt nem kezelte senki; és mégsem egyértelmű az örömünk. „Mindenütt új istenek lelke vedlik / és kísértetek járnak az anyagban.” Igaz, felfoghatjuk ezt úgy is, mint a realitások előreérzését. A vers szerkezetes jellege is harmóniában van ilyen tartalmakkal. Azonban az a tisztelet, melynek jegyében a költő már lépni sem mer sehova: „hisz mindenütt rejtett életeket / roncsolok szét ok nélkül valahol / az anyagban, mely értem robotol”, olyan szétválasztás, dualizmus eredménye, amelynek hitele igen kérdéses.
„Anyám az anyag, jóságos csoda”, folytatja a második versszak. Messze van ez a szemlélet – bár megelőzi azt! – József Attila nagyobb összefüggésekbe (vagy: konkrétabbakba) ágyazott anyagszemléleténél; és Szabó Lőrinc valamiféle ember-ostorzásra használja az anyagot. Mintha a technika csodáit ünnepelné, áldásaikat. Így az anyag „az állatnál is önzetlenebb” (pontatlanság! az állat is kizsákmányolt), „a benzin fölrobban, csakhogy repüljek”, s egyáltalán: minden (a művészet is) „jön-jön elém, hogy életem fölélje, / húsomon kívül s húsomon belül / kiigya lelkét és kegyetlenűl / szemétté, ronggyá, undorrá ürítse / a jóságos és nemes anyagot, / mely értem öltött ezer alakot / és nem bánja, hogy förtelembe hal / e földöntúli önfeláldozásban.” Ez az embercentrikus szemlélet a század korszerűtlen elemei közé tartozik; és a félhosszú vers itt azzal a sajátsággal tündököl, hogy anyagszerűsége – mint versnek – szervesebb, korszerűbb, mint tartalma, ez az önös, nagyralátó (mert én-dícsérő) anyagimádat.
Erős hatás a vers anyagszerűségében a rím átlendítése, az előző versszak utolsó sorának („e földöntúli önfeláldozásban”) kötődése a következő versszak első sorához („Barátaim, hogy tudjak hinni 232másban…”). Annál sajátosabb feszültséget teremt itt ez az eszköz, mivel a két versszak között nagy választóvonalat érzünk a vers szerkezetében. Hosszú felsorolást, példaanyagot, szemléltetést követ a tanulság levonása. Itt mindannyiunkat tanújául hívna a vers, éspedig: hogy csak az anyagban hihet a költő, hiszen „egyetlen valóság / az anyag s nincs több oly igazi jóság, / mint az övé, ki minden pillanatban / milliószor megalázza magát…” Hogy az anyag egyetlen valóság lenne, feltételezhető (attól függően, hogy a „valóság” mely értelmezéséig hatolunk előre, semmiképp sem állítható azonban, hogy az anyagi valóság részjelenségeit ne osztályozhatnánk alkalmasabb kis kategóriák szerint; így Szabó Lőrincnek ebben a kérdésben nem mindenki „barátja”, és a vers formai szerkezete – ez a megszólítás, ilyen hangsúlyos helyen – egy kicsit visszaüt); nem követjük azonban a költőt az anyag emberközpontusítása terén, hogy tudniillik az anyag is „csak” ember, tehát emberi sorsa van. („Megalázza magát”, „önfeláldozó” stb.) Ez képtelenség. Viszont az is igaz, hogy ez a vers az egyik első igazán megszerkesztett vers a századunkbeli magyar líra félhosszú kompozíciói között. A szerkezet a meggyőzés komplex eszköze (hiszen megszerkesztettségen itt már nem afféle többpilléres megoldást értünk, hanem azt a versmodellt, amelyiket – formai tökéletesség, oldottság, lecsiszoltság szempontjából – Kosztolányiék az utolsó verseikkel is alig tudták elérni; de Szabó Lőrinc verse többlethatásokban sokkal szegényebb az ő produkcióiknál. Esetleg azért, mert két mechanikus elem hat itt egyszerre, túlságig: a vers felépítésének merő anyagelvűsége (gépies!), valamint a szemlélet tárgyának ilyen kezelése. És elvész az az igazi anyagelvűség, amely a vers matériájának tekinti a vers 233„lelkét” is (szabad élnünk ezzel a szóval, hiszen Szabó Lőrinc verse veti föl: „…megalázza magát / hűtlen fiáért, kinek neve lélek”). Túlzás, hogy „az anyag öngyilkossága az élet”, s ezt nem a kérdés tartalmát vizsgálván említjük, de abból a szerkezeti szempontból, hogy Szabó Lőrinc ezekkel a tömör összefoglalásokkal hoz valóban újat (csak nem mindig tarthatót) a félhosszú vers szerkezettárába (az eszköz igen jó, életképes, csak amit olykor hordoz, hullik ki a rostán), és ezekre a hatásokra építi kompozícióját. Az anyag és a lélek itt olyan természetellenesen válik el (ahelyett, hogy eleve – mondjuk – az anyag egységében látná a „lelket”, s így a komplex anyagot tekintené materializmusa alapjának), hogy a páratlanul, lendületet törve és adva, külön versszakot képező egyetlen sornyi zárás lassan érdektelenné válik: „mért dolgozik a test a lélekért?” – érdektelenebbé sokkal, mint Babits „esti kérdése”, ahol a létezés egyszerű, ősi „titkára” kérdez rá adekvát módon a költő (úgy, ahogy a költészet eredményesen kérdezhet ilyesmire), Szabó Lőrinc azonban a maga roppant dinamikájával túlerőltet valamit, és a vers szerkezetét megnyerni vélvén, a tartalom ingatagságán (nem jó efemér voltán) keresztül talán még többet veszít.
Érdemes így foglalkozni talán ezekkel a versekkel, mert újabb líránk félhosszú produkciójának igazi megalapozói. Bár Kosztolányi, Babits versei – termésük legjava – humánusan sokkal közelebb áll élményvilágunkhoz (tehát ahhoz a félhosszú verstípushoz, amelyet könyvünkben lassan – óhatatlanul – középponti hely közelébe állítanánk), Szabó Lőrinc technikailag, versképzésben döntő újdonságot hozott. Talán ennek az új elemnek velejárója még – gyermekbetegsége – a tartalmi túlzás. A formai meg234valósítás nagy eredményeit mutatják olyan versek, mint A belső végtelenben vagy a Testem, a Halálfélelem. Később ez a „végtelen-felfogás” Weöres Sándornál bukkan fel, ekképp nem előzménytelenül. A belső végtelen: táj, ahová a szellem néha lemerül, és megkezdődik a forma szerint nem túlságosan hosszú, de lassú vers belső térképzése: „…és elivódva, mint a por, mit beveszek, / nézi, bent, szivacsos éjszakába kerűlve, / hol a hús eleven tájai ködlenek, // nézi, kábultan és mélyebben, mint szerelmes test tudja csápjait titokban nyujtani, / azt a kegyetlen és örök gépet, amelyhez / parancsait az ész hiába küldözi.” Az újgazdag költőiség szemlélete ez, elég ha az Ódával hasonlítjuk össze, József Attila versével, mely sokkal későbbi (ebből a szempontból Szabó Lőrinc messze úttörő), de teljesebb, összetettebb, igazságosabb. Újgazdagnak nem rossz jelenséget nevezünk itt, csupán azt a rácsodálkozást a frissen szerzett matéria-ismeretekre, amellyel Szabó Lőrinc a ház belsejét is ünnepelve nézte. Ezek az ünneplések avulnak a leghamarább. Ennek a félhosszú versnek (A belső végtelenben) páratlan újításai vannak; nemcsak szerkezetileg. De nézzük ezeket is. A harmadik versszak végén megállapítja – s a kor legmodernebb költői nyelvén –, hogy „külön törvény szerint él bennem egy világ”. Itt a negyedik versszakot még gondolatjel is elkülöníti az előbbiekből, és valóban nagy váltás jön. Megszólítás formájában megint, és részletező jelleggel; ám ahogy Szabó Lőrincnek ezekben a verseiben a pillért mindig az összegezett gondolat (felismerés stb.) jelenti, a lendületet az újszerű részletezés hozza: „– Utaztál valaha, álmodban, képzeletben, / a vér sodrán, amely mint bolond vízesés / föl és alá kering a tűzpiros erekben? / Jártad a szennyek és csodák utjait? 235És // értettél valamit?” Szabó Lőrinc verséből talán az esendőség hiányzik, az, hogy a személyes megszólítás túlfelén „csak egyetlen” személy legyen valóban (bármi áttételesen értjük is ezt).
Ám itt mintha a lassú fordulat is készülődne már; test és lélek arányviszonyát vizsgálva a költő differenciáltabban ítél. A test parancsairól beszél, „melyeket ha megkap, beleretten / hires, nagy lelked, és érzed, hogy nem egyéb, // nem több akaratod, e dölyfös, hiu szolga, / mint érzékeny lemez vagy néma óralap, / amelyről az erők birkózását szorongva / olvassa, míg lehet, a mérnök öntudat?” Milyen messzire jutottunk Ady „úr – cifra szolga” ellentétpárosától, s bár Szabó Lőrinc itt még nem tart költői szervességének legjobb eredményeinél, a vers szerveződése a felfogás előrehaladásával tart lépést. (Ami szintén nem értékítélet.)
Mennyi váltás belefér ebbe a versbe; s mégis szoros egészet alkot. Választ olvashatunk ki belőle akár a Materializmus egyöntetű test-pártiságára is: „Óh, mily titokzatos szövetség, zsarnok állam / a test, melyben a szent, kormányzó kémia / erők és anyagok lüktető mámorában / teremt és alakít, mindennek rokona, / mindenség maga is…” És milyen újszerű hang ez, a verset zárva, már-már a létezést hitelesen átfogó, Szabó Lőrinc későbbi korszakainak némelyikét megnyugtató teljesség-élménnyel jellemző motívum (és hány kitűnő költőnknél tér vissza, meglepő, hogy még Jékely is sokat tanult tőle, eredetiségébe beleépíti ezt a tanulságot): „és új világ vagyunk, mikor egyszerre, mint / barlangi utazó, a belső végtelenben / parányi szellemünk riadtan széttekint!” Két fontos tanulság a Szabó Lőrinc-féle félhosszú verseké (eddig, de később is): a vers dísztelen összeszervezése – szóismétlésekkel, motívumok 236visszacsatolásával a költemény különböző pontjain, tehát a vers mint szabályos-szabálytalan belső arányrendszer („belső végtelen”, „test és lélek”); a másik pedig a zártság jelölt lehetősége, vagyis az a meggyőződés, hogy a jól „hangolt” költemény nem a-tól z-ig halad, hanem visszakanyarodva sokkal közelebb zárul eredeti kiindulópontjához, mint ameddig esetleg útja során már eljutott. (Ez a felfogás később – nem Szabó Lőrincnél – élettelen konvencióvá is vált; vagy esetleg sokkal kisebb intellektuális töltéssel csak a szoros fűzésű versre ügyelt, jelentékenységre alig. Ezek a versek, amelyekről itt röviden szót ejtettünk, 1928–29 körül születtek, tehát ötven éve! Be kell látnunk – e sorok írója belátja –, hogy költészetünk egyik legrokonszenvesebb alakját alig ismerjük, tudatunkban – néha más produkciók előnyére, de a hiteles huszadik századi magyar líra-kép rovására – méltatlanul hézagosan él.)
A Testem még erőteljesebben, rokonszenvesebben szervezi azokat a hangokat, motívumokat és lehetőségeket, amelyek Szabó Lőrinc „teljesebb” művészetéhez vezetnek. „Ki vagyok én?” kérdi. S a válasz: „Ami vagyok, alaktalan / folyna szét valami halálban, / de véletlen formát találtam / s most élek külön és magam.” Romantikus hangvételű, valósághű versindítás. A test, folytatódik a vers, az „a teremtő edény”, aki „egykor kimeritettél / a semmiből és segítettél, / hogy legyek a sok én közt én is Én.” Szabó Lőrinc a dísztelen félhosszú versnek két járulékot engedélyez itt: a lejtést és a kopár telitalálatosságot. A következő három versszak mesterien egyesíti a részletező témakibontást (mi a test), és előké237szíti a nem drámaias, de kérlelhetetlen csattanót. Egyáltalán, Szabó Lőrinc költészetének csaknem mindig az a sajátossága, mintha valami objektívan meglevőre csak hivatkozna, annak lehető leghívebb képét adná, ám a vers ékességeit azért vetné el, mert ennek a „meglevőnek” az árnyékában kétszeresen hívságnak tetszik minden formai igyekezet. A magyar líra immanens fejlődési folyamatában ez viszont azt jelenti, hogy Szabó Lőrinc minden addiginál keményebb verstípust teremtett. Sőt – s ebben a tárgyunkat illető tanulság is benne foglaltatik – függetlenül a rövidségtől s hosszúságtól, tehát a félhosszú vers típusaiban is, rokon keménységi fokú minden megmunkált anyaga.
A Testem utolsó versszaka megnyugtat abban a vonatkozásban is végre, amelyben nemrég aggódtunk: az egyoldalúságot (test – lélek) nem méltányosság váltja föl, hanem érzelmi elemeket is magába oltó egység: „Megköszönöm, / hogy tüzes és jeges nagy útban / szolgáltál és adtál ruhát / és annyi ezer éjen át / vigyáztál rám, amig aludtam: / megköszönöm jóságodat, / hogy a robotok s hadak élén / jártál, míg pára lelkem élt…” (Ez így már gyönyörű, ez így teljesen benépesített színpad!) S a nagy befejezés, melynek Szabó Lőrincnél annyi párja lesz még (például az itt nem elemzett Semmiért Egészen végén): „és siratlak, hogy mindezért / oly rútul meg fogsz bünhődni a végén.” Amit ebben – mechanikus „materializmussal” – szétválaszt a költő, szíve joga, tegye; a szerkezet tökéletes, a versnek saját viszonyítási rendszere van. Általánosságban elmondhatjuk: a félhosszú vers Szabó Lőrincnél nyeri el mindmáig (is; egyebek között) érvényes belső viszonyítási rendszerét. (Ebből hiba lenne kiemelni csupán azt a vonatkozást, hogy az elemek harmóniáját 238nem külső, előre stabilizált értékek és arányok adják, hanem az a rendszer, amelyet egymással – akár ezek, elemekként felhasználva – a versben alkotnak.)
A Halálfélelem (Baudelaire hangját kamatoztatva: „Lassan ízekre szed a magány és sötétség…”) a félhosszú vers teljes világosságát példázza: olyan kijelentések szerves halmaza, amelyeket szinte kivétel nélkül idézni, szállóigeként használni lehet. S ezekből mégis sokfelé sugárzó, nagy kompozíció alakul: negyvennégy (hosszú, felező) sorban. (Külsődleges érvényű észrevétel: feltűnően alkalmas ütem a zárt típusú hosszú vers számára az alexandrinus.) Visszatérve az idézendőkre: „Ha más nem, a halál (mondottam sokszor én is) / a halál megsegít s végre nyugalmat ad…” De még az álom is rossz most, meséli tovább (mintha társalogna, dúltság nélkül bevezetvén a témát, melynek azután annyi érzelmi és értelmi hullámzását éli végig, exhibicionizmus nélkül, előttünk): „én nem tudom, milyen idegen cél felé visz”. Későbbi versei (de már az ugyancsak 1928–30-as Egy egér halálára és a Szentjánosbogár is) megvalósítják a másik lény (bár főként az állat) egyenrangú szemléletét, pontosabban: a másik létező iránti részvétet. Dalszerűen tömör két sor jön itt az általános emberi téma továbbfűzéséül a második versszakban: „Sintér hurcolja így a leütött kutyát, / mely már sírni se tud, nemhogy visszaharapna”; és úgynevezett közérthető sorok, kijelentések sorjáznak egyre-másra: „és rossz, hogy mint a sír, oly vízszintes az ágy”; „Jaj, nem meghalni még! Minden kacérkodás / lehullott rólam és már csak élni szeretnék!” (Ez Nemes Nagy Ágnesnál tér vissza.) És: „Jaj, irtózatos ez, hogy meg kell szűnni, és / nem amikor magunk parancsoljuk magunknak!” A sze239mélyesség végső rétegei felé tartó költészet ez; ha Kosztolányi kései verseivel összehasonlítjuk, de akar Babitséval is (bár az övé puritánabb lett végül), kitetszik: a nemzedékek micsoda áthidalhatatlan szakadéka lapul a kifejezés, a versformálás stb. mélyén. Szabó Lőrinc már Jékelyt, Nemes Nagy Ágnest vezeti be, s hogy egymástól ennyire elütő minőségeket (jellegeket), mutatja költészetének roppant átfogó voltát. Vagy mérjük fel a „kis nagy költők” (például Dsida) és az igaz nagyok (itt: Szabó Lőrinc) különbségét, emlékezetünkben visszaidézve az Elárul mert világít sorait; Szabó Lőrinc Dsidánál igencsak idősebb, s mégis, jó pár évvel előtte írja már ezt a páratlanul nagy versszakot (Dsida-témában): „Mit akarsz, nyomorult? Tudom, nagy már a fa, / melyben gonosz eszed építgeti koporsóm; / fojtó két kezedet torkomra zárva hordom / s nem menekülhetek előled sehova…”
Egymást érik a jelentős félhosszú versek ebben a korszakában is. Vagy a közepes fontosságúak (Két sárga láng; Tehetetlenül; A bolond kezei közt stb.), tanúsítván, hogy a magyar költészet Szabó Lőrinccel megtalált egy lehetőséget, a félhosszú vers nem teljesen nyitott, inkább jól szervezett típusát. Ha kéz az indító motívum, kéz zárja a verset, és közben is e téma köré csoportosul a mértékkel szétindázó, de mértéktelen indulatokig (az ész indulatai, a testet nem felejtő éntudat logikus szélsőségei, a kiköpni és hirtelen megkívánni érdemes világ reflexiói). Vagy egész versszakok ismétlődnek, csekély változtatással esetleg (Körúti éjszaka; Melletted). Az Egyetlenegy vagy első versszaka és utolsó szakasza is „isten”-re 240végződik, bár más összefüggésben. A közbülső öt versszak ennek a kompozíciós elvnek a jegyében bontja ki élet-halál egyszeriségének témáját; és a Szabó Lőrinc félhosszú verstípusának a nem lüktető, már nem is indázó, inkább egymásrakopogó sorai fontos kellékei csakígy. A Ne magamat? az első és az utolsó versszak közel azonos, ám épp ellentétes szervezésű (tartalmú) sorával fűzi hangsúlyosan is eggyé a jól összetartott anyagot. („Mi nékem a világ nélkülem?”) Ha Kosztolányiéknál, ne tagadjuk, Szabó Lőrincnél is akad töltelékelem, odavetett henyeség, slágerízűnek ható fordulat („De hol az a csók? az a feledés? / szépség, akármi, hol?”). A sommás, felszínes-gyors ítélet („Banda a világ, banditák / az öklök és az agyak…). A nagyon semmitmondó „mélységek”, összefoglalások („van, aki bölcs és jót akar, / de mit ér, ha vak?”). Példázza ez is, hogy a félhosszú vers milyen nagy matériagörgető; a teljes szervezettség csak Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky, mások költészetével jön el, de ott is kivételes a merőben „lényegi” elemekből szerveződő félhosszú kompozíció.
Szabó Lőrinc „kopogós” sorai olykor zavaróak a merev, dísztelen kiénekelhetőségük miatt. Van valami „intellektuális trallala” ebben a nagy hangnemben; jó példa rá Az Egy álmai. Kommentár nélkül, de próbáljuk ritmizálva olvasni, s akkor valami olyan hatást érezhetünk talán, amit a félhosszú vers sem bír el jól, sőt, adott helyen visszaminősül dallá, ám a dal nem bírja az efféle tartalmakat: „Tengerbe, magunkba, vissza! Csak / ott lehetünk szabadok! / Nekünk többé semmit sem ad / ami kint van, a Sok. / A tömeggel alkudni ha kell, / az igaz, mint hamu porlik el; / a mi hazánk az Egy, amely / nem osztozik: / álmodjuk hát, ha még lehet, / az Egynek ál241mait.” Tehát két ellentmondás is gyengíti ezt a költészetet, két oka is van, hogy Kosztolányi, Babits közel-hatását (ma már? ma épp?) nem érheti el: egyrészt számot vet az élet végső anyagi lehetőségeivel és kényszereivel, ugyanakkor „az Egy” kategóriáját gyakorlati önösséggel erőlteti; és olyan tartalmakat bíz (itt: félhosszú kompozícióiban) a versre, amelyek előbb-utóbb s tömegükben mindenképp ellentmondásba kerülnek a fentebb „intellektuális trallalá”-nak nevezett ritmizálással. Mintha kopár fa körül szökdelne, olyan e két sor: „álmodjuk hát, ha még lehet, / az Egynek álmait”, és állítólag virágsziromeső ígérkezik csakhamar (Musilnál ez a kép)…
Szabó Lőrinc félhosszú kompozícióiban túl sok a „véglegesített” érzet: a gondolati formába öntött harag, düh, csalódottság; és a szerkezetek mindezt példásan elviselik. Olyan ridegre kalapálja a vers egységét, hogy látszólag jól illenek bele az ilyesmik: „A küzdés piszkát nem birom / s te vagy a béke…” Vagy, egy nagyszerűnek is érezhető, bár kétes, záró sor: „Mi közöd hozzám, bíró, ha nem értesz?!” Valamiféle emberi tudás változott meg e költészet napjai óta, s így főleg tisztelni, értékelni, úttörő mivoltában még jelentősebbnek tartanunk lehet Szabó Lőrinc költői életművének ezt a rétegét. Mégis, eltöprenghetünk, nem a legpontosabb stációjárás volt-e az ő életművének kialakulása? Nem arról van szó inkább, hogy a félhosszú versek tanúsága szerint is pontosan és végletesen bejárta későbbi szintéziséhez a szükséges fokozatok mindegyikét, s eredendően lírikus alkatként „abszolútumig” azonosult helyszíneivel? Alighanem. Hiszen – mielőtt vizsgálódásainkat 242félbehagynánk itt, tehát e naplórészlet végére érnénk, az Egy egér halálára című 1928-as keltezésű versének idézésével – hadd figyeljünk föl csupán arra, hogy a Tücsökzene darabjai mint fonódnak össze nagyobb részkompozíciókká is, és még a „VI. KÖZJÁTÉK – AZ ELKÉPZELT HALÁL” is hogy összefonódik az előző rész utolsó darabjával (a 348-assal), és így öt versdarab alkot kompozíciót (részét csak a vállalt nagyobb „egésznek” vagy töredékességnek, de a félhosszú vers öntörvényűsége szerint. Ismereteim szerint ez a szélső típusa tárgyunknak: ahol – ismételjük meg ezt is – öntörvényűen, szerkesztetlenül teremtődik meg. A 348-as darab címe: Álom. Kezdete: „Amerikánál messzebb kontinens…” És azt hinném, az álom ez. De nem, csak „felé ringatsz, alighogy megjelensz”; s a darab vége, hirtelen, zuhanásosan, tájak emlékidézés-sora után: „… és nem tudom, hol járunk reggelig, / csak azt, hogy viszel s még visszahozol, / de egyszer ott felejtesz valahol.” Ezt mindenki másképp érezheti át, én ott érzem a húsz-huszonöt magyar vers között, amelynek olvastán mindig – laikus szó – fizikai borzongást érzek. Hanem ahogy a következő nagy egység első darabját ennek folytatásaként olvasom, kezd kialakulni egy nagyobb kör is: „Aztán…” Szerves, szándékoltnak látszó a továbbindázás: „– lárván, mely tavából kimegy – / valami történt…” És a szűk burokból kibújva „mindennél nagyobb / meglepetés és éppoly szent titok” fogadja, mint amelyik megteremtette: „és valahányszor néma fájdalom / fuldokolt fel szoruló torkomon, / azt súgták…” (a szörnyű előjelek) – „(ahogy az áldozati / oltáron látott, elvérző bari / teste is), hogy, új lét kövesse bár, / minden halál fulladásos halál: / 243mondom: valami történt, valami, / ami mást hozott…” Szabó Lőrinc költészetében ez a más, ez a „valami”, amivel az élmény maradéktalanul azonosulni tud, mégpedig mint az egész magyar költészet (tehát „a fő vonulatot” sem kivéve!) egyik csúcsával, ez a más valami nem itt jelentkezik, nem is a Tücsökzenében, hanem a húszas évek végén. Az egyetemes emberi és világi szenvedés (a lényeké) olyan erővel érinti meg, s nemcsak a halál közelében, hogy életművének, életének elemei rendre átértékelődnek. Minden visszatérül abba a „Nap-képbe”, így szól itt is: „Üdvözlégy, Fény, testvérem, Örök-Egy!” És itt az „Egy” oly messze van már az Egytől, mely álmodott; itt, révületében, mindentsejtésében, nem zárja ki a többi „Egyet”. Meg is kérdi – már a 350-es, Búcsú-darabban –: „Mi történt? Kedves, ne sirass! Amit / éreztem: vedlés…” Íme, a végigcsinált vedlések sorozata, melyeknek maradványai csupán a versek – ez volna az életmű? Ennek a múlékonyságnak ellensúlyozása a sok túlfogalmazottság? „De, hogy a / Mindenség is csak egy Költő Agya…”, mondja gyönyörű elhitető erővel, „úgylátszik, igaz. – Indulsz? Este lett, / és mert egykor nagyon szerettelek,” – így, vesszővel végződik egy rész, és talán minden eddiginél nagyobb váltással. A Mindenség után egy pillanatnyi tűnődés nélkül, épp csak egy forma szerinti gondolatjelre, de nem is gondolatra, megállva, a legnagyobb távlatok a legkisebb, fontos földi körülményekkel érintkeznek: valaki elmegy, este lett, és egykor volt valami – vedlés? –, ennek mégis meg kell adni (nem lehet nem megadni) a legteljesebb (bármi törékeny) megbecsülést. „…kilátón…”; ez a címe a 351-es darabnak, alkalmi félhosszú versünk negyedik részé244nek; s az összetartozókat eggyéillesztve, szövege így „kezdődik”: „…és mert egykor nagyon szerettelek, / kiviszlek még egyszer a Balaton / fölé, a kilátóra.” A vers tulajdonképpen azzal indul, hogy „kiviszlek”; és ez a szokatlan megoldás – az előző résznek egy másik darabba való bezárása, óriási, majdnem fizikai távlatot tár. A táj és a tényleges borzongások ábrázolása egy kicsit fáradt, ez a darab, önmagában, nem is különösebben sikeres. Hogyan lehet azt mondani róla mégis, hogy nagy vers? Amikor csak az első másfél sora jelesebb; az is azért, mert egy másik verset folytat? Ezek azok a nem fejthető „verstani” titkok, amelyek kívül esnek – alighanem mindenütt – az elemzés körén. És csak a kompozíció egészével, az öt rész együttesével magyarázható a helyi értékeknek ez a rendszere. A 352-es darabba már az ismert módon úszunk át megint, és itt a lét egyszerű élményei – a szél, a fény, a víz, az idő – megbontja végképp az Én szűk burkát: „mintha egy gömb fénytág felületén / robbanna rólad, úgy hagy el az Én, / úgy rohan, úgy nő az egeken át / és csak mikor már benne a világ, / csak amikor már ő a burka, csak / akkor látod meg újra magadat, / az eltűnt parányt, mikor kerete / vagy már mindennek…”, és bármi patetikus, ebben az összefüggésében (emlékezzünk vissza a félhosszú vers kezdésére: „Amerikánál messzibb kontinens…”, fordulóira: „de egyszer ott felejtesz valahol”, „minden halál fulladásos halál”, és: „Mi történt? Kedves, ne sirass! Amit / éreztem: vedlés…”, majd: „…és mert egykor nagyon szerettelek…”) igen egyszerűen kezdik „a nagy, kék réten… mennyei tücsökzenéjüket a csillagok”. És a végig páros rímben futó szerkezet itt, itt egyedül, keresztrímre vált. A kom245ponálás művi eszköze szinte csak ennyi. A szöveg teremti meg alkotójának szellemét, végeredményképp.
Az egér-vers (Egy egér halálára) a pálya felezőjén állva is teljes képet ad Szabó Lőrinc költészetének teljességéről. Az első versszak az „elbeszélő” jellegű versek modorában indít, és csattanóra fut ki, ám ez csak elindítója a gondolatok menetének, alapja a vers érzékeny épületének. „A kollegám egy kis egérfogót / tett a szerkesztőségben asztalomra. / – Két éve dugtam a fiókba, – mondta, / s azután némán néztük, hogy a drót / rácsbörtönében, mely félgömbszerű / hálót szőtt fölé, vékony vonalak / és képzelt üvegablakok alatt / e szellős sírban, keskeny kis darab / szalonnabőr mellett mily gyönyörű / csontváz fehérlik: egy halott egér.”
A versszak felépítése igen egyszerű, s mégis sokfelé mutatnak az elemek. Már menet közben „tudjuk, mit várhatunk”, ám a bizonyosság mégis megüt. S inkább azzal, hogy ilyen zárt rendszer lett ebből a társalgós indulásból. A rím átlendít – s nem azonnal – a második szakaszba. Itt inkább fizikai jellegű a leírás: „Gyönyörű volt, parányi épület, / s szálkás bordái, gombostűk, fehér / gerince s ívelt farka csontjai / légies könnyű rajzban pontosan / körülírták, hogy milyen lehetett / egykor alakja, melyről az idő, / két év, és az irgalmas levegő / minden húst észrevétlen leszedett, / oly szépen, hogy a test elszállt s a váz / megmaradt egy darabban, mintha ház / volna, csupasz gerendák és traverzek / célszerű és szép labirintusa, / mely most készül csak élni s csak husa / hiányzik még, a malter és a kő.” A korábban idézett lakás-vers szemlélete is a helyére ke246rül itt; csodálni való szimultaneitással: talán ugyanabban az időben, amikor az a költemény íródott. A félhosszú vers itt – helyből, kis jelenetcsírával – bontakozik ki, ugyanabban a témakörben, tovább: „Néztük sokáig s kiváncsian. Ő / meg se moccant, a levegő halottja, / csak feküdt, hasán, lágyan elomolva, / és egyik lába, láttam, odabent, / a rács mögött, épp a záron pihent, / s éppen olyan volt, mint Röntgen alatt / egy gyermek kicsinyített csontkeze. / Meg se moccant és nem is volt sehol, / csak mint egy emlék emléke, íze… / úgy élt csak ő, – s egy elmúlott világ / e romok fölött lassan élni kezdett, / valami, ami nem egy szürke testet / bűvölt elénk, hanem egy nagy világot… / hol a halál csak desztillációs / s mint test, olyan a gondolat…” Ez végképp kibékít a test-lélek korábbi vagy ezzel egyidejű, más versekbeli) elválasztásával (ha ilyen az egyesülés); a részletek nemcsak összeállnak egésszé, de megvillant a vers valami többet is, szintézis-formát: „a Lángot / láttuk mögötte, mely – szikráit ontva – / egyforma kedvvel lobbant életet / minden féregben, s azt a pici szikrát, / mely éppen őrá bízta sorsa titkát / és sorsa volt neki, míg benne élt.”
A gesztus, mely most következik, csupa pontosság. És így nem túlzás a formája sem. Mintha a Szép Ernőnél oly gyakori „ájulás”, elesettség, tanácstalanság szomorú felhangjai öltenének itt kifogástalanul végigvitt logikában testet; a legnagyobb költészet kerete itt a félhosszú kompozíció; és Szabó Lőrinc versének az a „titka”, hogy mindent a külszínen bonyolít le, nem igényel kommentárt a vers, „érthető”, lényegében is követhető – egyetlen föltétele van ennek, hogy az érzékenységnek ez a foka költőileg meg tudjon érinteni minket (nem nagy követelmény). „– Jaj, – sírtam föl e halott lélekért – / mily kínok 247verték, milyen rémület / ezt a félénk, ideges életet, / mikor megtudta, hogy már nincs menekvés! / És mégis futott s utat keresett, és / mint gyufalángnyi seb nem fáj a háznak, / ha tűzvész szakad rá, úgy tünt el a / régi nyomor sok virgonc bánata / az iszonyú jelen előtt: az éhség, – amely halálba csalta, s a sötétség, / mely ráborult, már elcsitult, de vad / sajgással nőtt-nőtt benne s fuldokolt / mint hóhér görcs vagy tüzes daganat / a végső bizonyosság iszonya, / hogy könyörtelen meg kell halnia. / E kis állat mily nagyon szenvedett, / s mi volt már más, mint meztelen ideg, / vagy ember, akit pincébe falaztak / ősrégi várban! – És napokon át, / vagy hetekig, vagy talán még tovább / hadakozott szomjasan, éhesen / a törhetetlen drótdárdákkal, a / befelé fordult tőrökkel… / …Kis fogai / harapdáltak még a szalonnabőrbe, / amelyből keserűen és előre / testileg ette a halált, de aztán / gyengűlni, hűlni kezdett teste és / a butító, áldott kimerülés / lefogta lázongó akaratát. / A halott élet kis fegyence már / csak feküdt és sírt (vagy nem sírt?) s talán / meg is őrült csöndesen…” A vers kompozíciója, bár nem lényegesen, fokozza a témát: egyszer már követhettük az elmúlás útját (elvben, lélekben), most fizikai állomásait látjuk. Az elbeszélés hangja (mert ez egy modernül szerkesztett versnovella, s még a befejezése sem csattanó, hanem valami törvény beteljesülése, a legnyersebben és a leggyengédebben, tehát igen teljesen és életszerűen), a beszámoló megannyi fordulata csupa törődés, együttérzés, mégis szenvtelen; mert az eseményekhez – az adottságokhoz – hűséges, nem vesz figyelembe semmilyen prekoncepciót. „És mikor / végre meghalt, nem ő húnyt ki, – a Láng: / a test álompuha békébe omlott, / a halott húsban pihentek a csontok, / a szív érezte néhány 248percre még / belül az elmult élet melegét, / de nemsokára már csak az idő / keze dolgozott rajta nesztelen / s az átszellemült testen testtelen / két év lassan betöltötte a törvényt.” Az utolsó versszakok következnek, két nagy váltással. Az első az elmondottakhoz idomul: „A Mindenség nem tudta meg, mi történt. / A kipreparált, hófehér, finom / csontváz itt fekszik most az asztalon, / de az élet elszállt a levegőbe, / a mérhetetlen üvegsír időbe, / amely fölitta, mint a harmatot.” Ismét rímátvitellel jön új versszak; és megint jelenet következik: „– E kis állat, ez az eltünt halott / egy élet volt, akkora, mint az ujjam, / s többet szenvedett, mint amennyit én / valaha fogok! – mondtam s könnyedén / megfogva sírját, egy tollal benyúltam / a drótkoporsó feltárt ajtaján, / aztán unalomból és szánalomból / kipiszkáltam és magas ablakomból / lefújtam e törékeny szemetet / az elsőemeleti háztetőre:” – Itt jön az utolsó két versszak, melynek a szerkezet szempontjából az a jelentősége, hogy a látszólagos (valódi? az élet törvénye ez is?) közönyt a nagy méltányossággal, a nagyobb nem-tehetünk-egyebet gesztusával ellensúlyozza; s oly fordulat után, amelyikben nyelvünk legszebb „szemete” fordul elő, a leggyengédebben ez a szó, a „törékeny” társaságában; így zárul a félhosszú vers egy visszafogott záradékkal, a fény örök-egy egészével: „Lelke az örök ég vándora lett, / legyen itt lent napfény a temetője.”
Mintha Szabó Lőrinc költészetének jelképe is lehetne ennek a versnek a lényege; de ilyen jelképességben nem bízhatunk, ezért nem mondhatjuk: valami ezeknek a költeményeknek a szerkezetében, szándékában, tehetetlenségében az egér-vers elemeire rímel; ám hogy pontosan micsoda mire, hitellel megmondani nem lehetne. Hiány és megrendülés érzete 249marad bennünk költészetünk e Nagy Reálisának olvastán; hangsúlyozott józansága ellenére (vagy annak csapdájában) mi mindenről tudott; és pályája ritka tulajdonsága, hogy évtizedeken át – s végül is majdnem – számot adnak fejlődéséről, ön- és éntudatának alakulásáról (ekképp, örvendetesen vagy sem, de eltagadhatatlanul) a magyar líra egyik vonulatának fejlődéséről, az ő félhosszú versei. A zárt típust képviselte, és csak sajnálhatjuk, hogy ez a végtelenre törő észelvűség ilyen végességgel fizette meg nagy leleményeinek árát. De hát nagy ár-e az, ha csupán annyit kell elfogadnunk, stilizációnak, hogy mindig zárt körön belül marad? Ezeken a körökön belül a kisugárzó pontok oly számosak, hogy – e századbeli legjobb lírikusaink közül – csak Weöres mutat többfelé; de ő ezzel stilizáltabban.
A félhosszú vers novellisztikus alakjáig jutott el Szabó Lőrinc, s a formán belüli formát (ezt) belső ellentmondások kifejezésére is használta. Ahogy az egér-versben „unalomból és szánalomból”, úgy cselekszik a vers szereplője a Szentjánosbogárban még elemibb indítékok alapján. „Szentjánosbogár, vándor szikra, te, / elhagyva füves éji fészkedet, / a porban vergődsz; várj, megmentelek. / Mint zöld ékszer, égtél a fekete / rét hajában, s most féreg vagy a napban. / Mi csalt ki a dél lángjába, az útra? / Hová mégy, fény, a Fényben összezúzva?” S így nevezi: „Kis láng, agyam testvére…” S azt mondja neki: „Értelek, kis fény…” És a tizenharmadik versszakban így végzi a történetet: „Testvérem, csupasz, ügyetlen bogár, / tévelygő, fájó, fénylő gondolat, / úgy sajnállak, hogy élsz, mint magamat. / De meg250mentelek, mintha összeroskadt / magányomat vinnéd a föld alá: / jobbat nem tudok tenni: eltaposlak. / S megyek tovább, vakon, valahová.” Ez is 1930-as vers, és nem mindenképpen rokonszenves. Megint az Egy bánata hiteti el a személlyel, hogy korlátlan cselekvési lehetősége van a neki rendelt körben (csapdában). A költészetnek még volt ilyen hite akkoriban; javára vált-e? Ha Szabó Lőrinc lírája, miközben már a legnagyobbak közt látnánk, hirtelen éhen hagy és eltaszít, az oka ez. Mintha csapda lenne olykor, melyet nekünk – egereknek, embereknek – szán. S ha nem szán is, nem tud elemien szánni. A félhosszú vers – végső soron – hideg típusa az övé; nem hidegek után érkezik valami forróbbhoz, de sokféle tudással felforrósulva is csak a hideget mondja. Épp a realitás az, ami bonyolultabb ennél. Az illuzórikus anyagelvűség költészetének is nevezhetnénk, amit – páratlan teljesítményként, részleteiben tanulni érdemesen – megteremtett.
251„Egy kéz jeleket ír a falra a tárgytalan nyugtalanság üzeneteit”, így kezdődik a 35 vers (1931). S „hol vagyok én hogy nem látlak téged csillagvándorlás”, kérdi a központozatlan vers második sora. Ez a kis darab (a nagyobb egység belső számozása szerinti 66. számú) így végződik: „menni vagy maradni kérdezik és senki nem találja meg a feleletet / minden csak te miattad történik / meghatározhatatlan pont vagy a tájban…” Ha két költő „ugyanazt” mondja, akkor látszik igazán, mennyire mást mondanak. (Például ha Szabó Lőrinc jelentené ki ezt a „minden miattad”-ot. Kassák sokkal közelebb áll a szívünkhöz; életműve nem „merő konstruktivizmus” stb., életműve érzékeny, igen lírai, örökké vívódó, szertelen, de a szó minden értelmében tiszta egység; vannak jobb korszakai, ez az 1931-es ezek közé tartozik, bár úgy tűnhet fel, találomra válogatunk oeuvre-jéből; ezek a darabok itt átfedik egymást, nem tudni, meddig tart egy-egy rövidebb, hol kezdődik – a számozás ellenére – egy-egy félhosszú kompozíció, de mint Füst Milánnál a rövidebb opuszok, Kassáknál is mérhetetlenül kiterjednek, s nála még inkább, a csekély terjedelmű darabok. Összefoglaló megjegyzéseinket máris megtehetjük: a félhosszú vers nyílt tí252pusa a Kassáké. Kompozícióinak tágasságát nemcsak szabad asszociációi eredményezik, hanem szemlélete; a kettő nem ugyanaz. Ám épp a szerkesztési elvek folyományaképpen igen tudatos, zárt rendszereket találunk nála, motívum-, szó- és más elem-ismétlésekkel. A tartalmi nyitottság és az élet egyszerű szeretete, az adott dolgok körüljárása és a létezés bonyolult érzékelése: komplementer értékek határozzák meg műveinek belső erezetét. Mindig kész a váratlan kitekintésekre, s ezeknek szökellés formáját adja. Holott ezek a versek igen statikusak, csak hajlékonyságuk szokatlanul nagy. („Egyszerű ember te megszólítatlanul is barátom”, mondja, máris megszólítva mindenkiben az egyszerűbb embert; ez a magatartása.) És ha ugyanaz a költő mondja „ugyanazt”, akkor elindulhatunk a meghatározhatatlan pontból; máris máshová.
Valami gyilkosságról szól a 67. számú darab; és olyanok ezek a kis opuszok, mintha félhosszú versek tartalmi ismertetései volnának. „Valaki szíven szúrta a lányt az erdőben fiatal volt kötény és jegygyűrű nélkül indult el hazulról / a nyirkos mezőben fekszik látni hogy játék az egész”. Ez az azonnali teljes nyitás jellemzi Kassákot; de figyeljük meg, milyen ravasz „világképet” lop be, gazdaságosan. „Sárga viaszból van akár az angyalok”, folytatja azonnal, és valóság, összkép, szürrealista visszaközelítés, pontosság: összemásolódik. S „én föl alá mozgok a szobában” (föl alá mozgok! Szép Ernőt juttatja eszünkbe), „hogy ne halljam az éjszaka fájdalmát ahogy a falakhoz csapódik”. Majd arról ír, hogy „jól van ez 253így hogy én találtam meg a kést és nem a gyermek aki megölhetné magát vele”. Kassák verseiben gyakori ez az igen közvetlen erkölcsi jó-érzés.
Az előbbi versben ezt mondta: „az emlékezés kötelein csüngök”, most (68.) „szemed sugarán forognak napjaim / …kék sómezőkön vándorolok / kenyérfák és a csukott ajtók kilincsei szívemben”. Megismerjük ebben a versgyűjteményben is rendre a legjellegzetesebb Kassák-elemeket. Mert ez is ilyesmi: „ó szánalom örvénye s te kiválasztott lény”. A meghatározhatatlan pont és a (szánalomra méltó) kiválasztott, az ő versei által teremtett világban ezekért „történik minden”. Félhosszú (vagy rövid) kompozícióit alapvetően meghatározza, hogy nem ábrázolja, hanem elemeiből megteremti a versekben jelen levő világot.
Így ezek a verskezdései sem monumentálisak, hanem természetesek: „A nap szárnyai ketté osztják életünket egyik a tiéd másik a néma állaté ki szívem barlangjaiban kóborol”. Igen dinamikus és láttató képek ezek.
Vagy: „A virágnak árnyéka van a felhőnek aranyból koronája minden a te szemeidtől függ s attól az acélcilindertől ami a domboldalban ketyeg”. Mármost ez mit jelent, kérdezheti valaki. Nem jelképes, nem is okvetlenül valós; az elemek sugárzása összetalálkozik, és mire oda érnénk, hogy az érthetetlent kellene értenünk, megértünk egy előző összefüggést (épp a világ teremthetőségére vonatkozót), és egy pillanatra együtt teremtünk Kassákkal (amikor elfogadjuk, hogy az a ketyegő acélcilinder ugyanolyan jól „lehet” a domboldalban – vagy bárhol – min254denféle meghatározók képviseletében, mint bármi egyéb). S utána oly reális intelmű a vers, hogy ez is visszahat az idegen tárgyra: „senki se int feléd feküdj le reggel sokkal tisztábban láthatod a dolgok arcát”. Ami még azt a teremtődő világot illeti: ezekben a versekben semmi sincs az olvasó helyett előre megemésztve. Ha például jótanácsra van szükségem, s oly szerencsés vagyok, hogy épp ez a vers kerül a kezembe, s észnél vagyok még annyira, hogy intelmét megfogadni bírom, jól járok vele, hogy a költemény ilyen. Ezek – ha a szónak van még tartalma – „felnőtt versek”, a líra önállóságának korszakából. (Ez a korszak ritkán bukkan fel, s nagy árat fizet, mint Kassák költészete is: úgy ahogy van, egyszeri egész a huszadik századi magyar költészetben; ahhoz képest, ahogy mások összefüggenek egymással, ő senkivel; pedig rengeteg szál köti, sokat tanult, és hat is némiképp. Füst Milán, Szép Ernő és Kassák Lajos bizonyos művei elemezhetők egymás szomszédságában; még Berda is társítható hozzájuk; Szabó Lőrinc, bármi anyagelvű s kemény: nem.)
„Egy férfi kihirdeti a téren el kell mennem innen nem védekezem és nem félek / derék ember az aki a parancs ellenkezőjét teljesíti gondolom vörös ceruza van a kezemben / szóljak még valamit ne szóljak”: milyen egyszerű helyzet, milyen egyszerű tartás, milyen egyszerű és „derék” felfogás, milyen egyszerű és fontos dilemma. Ez a két sor önmagában igen hosszúnak tűnik fel, mert nemcsak tartalmait bontja ki, de azonnal ítélkezni késztet, pontosabban: töprengeni, és az elemek összefűzését is (elvégezhetőként) ránk bízza. Kreativitás: ha ez külön hangsúlyozandó mozzanat, Kassák verseiből állandóan hat.
255A 71. számú darabot – tömören mond el egy félhosszú versre való anyagot, és „novella” is, azaz „szöveg”; de Kassák gyakran vállalkozik leplezetlenül elbeszélésre, íme: „A mellékutcákból jöttem 11 barátommal földik voltunk s virzsinia szivart szívtunk hazai szokásból / 12 lányt kerestünk magunknak mikor megtaláltuk őket haragosan szétváltunk s mindnyájan éreztük oldalunkon nővel nem élhetünk együtt suszterekkel szabókkal pincérekkel és nagybajszú minisztériumi tisztviselőkkel / a pálya kezdetén voltam / szeretsz kérdeztem a lánytól s vártam hogy mondjon valamit amitől ketté hasadnak a falak az emeleti erkélyen állt alig értem fel a melléig sokáig vártam az eredményre de hogy semmi különösebb nem történt vörös úszódresszbe öltöztem és kimentem a tengerre / 11 ember feküdt a parton 11 kiégett szivarral a ferde szájában / ti már itt vagytok / aludtak és nem feleltek / fehér madarak szálltak a víz fölött énekeltek és csőrükkel megsebezték az alacsony felhőket.” Ennek a versnek a szerkezetét nem a szivarmotívum visszatérése adja (bár ez is fontos), nem az élénk szín s a heves mozdulat egy-egy helye, nem a történet összefüggése, hanem – elsősorban, az iméntiek mellett főszerepben – a mély megfigyelések, ezek alig áttételezett közlése, és valami térbeli távolság, mely néha történésbeli lesz, s persze a legjellegzetesebb motívum az, hogy a „11+1” viszony, mely az elején hangsúlytalan, a vers végén képszerűen véglegessé válik (átmenetivé, de hogy az átmenetiségek milyen súlyosak, mennyire bizonyos véglegesség képei, ezt mondja a vers; és híven ábrázol egy „ifjúkori állapotot”). A félhosszú vers tömörített típusa, Kassák állandó formáinak egyike; de ilyen klasszikusan arányos példánya ritka nála. 256
A verskezdéseiről: „Vasat tettem a tűzbe kovácsoltam később megolajoztam és eleven gép lett belőle”; „Különféle magvakat őrzök egy korsóban”; „Krétával befirkált palánkok hosszán megyek Bobula felé”; „14 hónapig dolgoztam a bányában emberek között akik nem éltek emberi életet”; „Fiatal munkásokkal barátkozom ők az én múltam és övék az én jövőm szeretem őket és ők is szeretnek engem”, „Ki jár a kertben hogy virágzik a föld és énekelni kezd kalitkábazárt madaram”; „Egy követ dobtam a magasba és nem tért vissza a földre”: ha ezeket – szemelvények a 35 versből – egymás után olvassuk, a versek egymásutánjában, összefüggenek; nem azért, mert legalább olyan szoros a kapcsolatuk, mint – többnyire – saját folytatódásuk elemeivel, de a szellemük hasonló, illetve egy nagyobb képet adnak, Kassák Lajosról, aki nem restelli gyakran bevallani, hogy ez az egész dolog róla szól, ám épp így szól szerényen és hitellel. Valamint ezek a témák eléggé izgalmasak is; és sokszor találkozunk más költőknek ellentmondó, azok kijelentéseit, motívumait egy félfordulattal arrébb hajlító gondolatokkal (sosem „ötletekkel”), és már ezek a kezdések nyíltságot ígérnek, bizonyosak lehetünk benne – ha másban sem –, hogy a vers nem fog megragadni a témakibontogatás (olykor) szűkös terében.
Már a verskezdések is elágaznak; olvasni kezdjük őket, azonnal elsodródunk a parttól (emlékezzünk a bevezetőben megkísérelt hasonlatra), és lassan megkavarodnak körülöttünk az „égtájak”; mint például 257ilyen egyszerű kijelentéssor nyomán: „Nem könnyű ez az élet nem átlátszó mint az üveg s nem az a folyó amiben elfolyik sorsunk a csöndes partok között”. Kassák megteremt a mondatfűzésével (mellérendelések!) egy olyan közeget, amelyben a felbukkanó fogalmak hirtelen más helyen állnak, mást is sugallnak, mint szokásosan. Minél több konkrétum éri egymást egy ilyen mondatban, annál kevésbé vagyunk – hagyományosan – bizonyosak bármiben, de annál inkább otthon vagyunk abban a „külön-közegben”, ami a vers.
A 100. számú darab így kezdődik: „Kapu előtt állok az elfelejtett ház kapuja előtt az alkonyatban / íme a gyermek ki batyuval a hátán elvándorolt e tájról…” És a befejezés, sok emlék kavarodása után („a nehéz gőzökben néha megjelentek az angyalok”… „kövér kezecskéjükkel elsimították a mosónő szeméből a hajat”… „fügét datolyát és cseresznyét hoztak”… „vizet és kenyeret mondja újra szomjas és éhes vagyok”): „érzem most mindenki rámnéz / de senki sem lát engem / alkonyodik / a fák sárgán hullatják leveleiket.”
Ez a befejező mondat is igen jellegzetes; hirtelen kis dinamikus mozgás jön ezen a helyen néha, de szinte nyomban el is áll (a vers logikája szerint értve; nem a levelek hullása). Ilyen a 95. számú darab vége is: „…de a nagy fa nagy sárga rózsákat virágzik / és eltakarja serdülő kedvesem.” Vagy (78.): „egy fekete madár mézet eszik a virágból / nem engedi hogy átmenjek a kerten / csak nézem a fát / pirosan hullanak levelei.”
258Az Emlékezzetek rá! (a 35 versnek mintegy zárása) látható terjedelmét tekintve is félhosszú mű. Indítása igen kassáki: „Az ember jön és az ember elmegy”, és így végződik: „szóljanak hát ezek a kiválasztottak…” (Szóljanak a halottról; ő, Kassák Lajos is szól, mert „ha költő vagy szólj most mondom magamnak / s gyámoltalanul csak emlékezni tudok / a neve: OSVÁT ERNŐ / termete: középmagas / szeme: fekete / haja: fehér”; és a kiválasztottak – milyen egyszerű! – azok akik „öregek… ülvén a barna asztalok körül / …vagy kenyeret törnek tiszta abrosz fölött / …vagy szóljanak Róla az erdők vadjai és a szelíd háziállatok”); így végződik, motívumismétléssel: „ők tiszták ők méltóak arra hogy egyaránt jelt adjanak a távozónak és növekedőnek” (milyen szép, tiszta fogalmak és fogalmazás!), „én gyámoltalan ember vagyok / megrendülten állok / és emlékezem.” A szerkesztés nagy telitalálata, hogy ezt az utolsó három sort hogyan teszi külön súlyossá (hogy ne csak a szavak tartalma adjon – vitatható – hangsúlyt érzéseinek): már a vers elején csaknem hasonló formában exponálja mindezt, de elkerülendőként. Itt, miután felsorolta az emlékezés méltó személyeit, saját magát még megtörtebben, esendőbben mutatja, ami nagyon híven fejezi ki állapotát, a megtört emlékezését. Így mond a kevesebbel többet.
A Mandulafa (Földem, virágom, 1935) a kezdősor ismétlését adja a vers vége felé: „Micsoda tér ez és micsoda szelek?” A szeleket ő látja, amint „mészport, kénszagot és zöld sáskákat hurcolnak tölcséreikben”. Itt a sáskák színe és a „hurcolnak” egy259szerre emelkedik ki, és kétféleképpen. Ezt az értéket folytatja a vasredőnyök leeresztése is. Majd másunnét közelíti a témát a vers, a rettenetes óráról szól. „Ki hitte volna, hogy a fekete bivaly ott áll az udvar közepén a vályú előtt”, mondja. Nagy változás fenyeget itt is, mert „lehet, hogy nemsokára elhull a szomjúságtól s égő nyelvét nem meri megmeríteni a hűs vízben”; és jellegzetes vers-zárás az is, ahogy hirtelen mintha a régi tragédiák kórusainak szerepét venné át, vagy – bármi negatívan, a visszájáról – ilyesmire hivatkozna (tudatunkban ilyen képzetet hívna elő legalább): „s egyáltalában, ki hitte volna, hogy az égen, ahol eddig csillagos kertek… hevertek, / most szennyes, rosszillatú vásznakat lobogtat a szél?” A mandulafáról, említtetvén, szó sem esik. Csak „a gyermek ott fekszik előttünk holtan és anélkül, / hogy valamelyikünk vállára merné emelni halványkék koporsóját.” A fát mintegy ez a kérdés érzékelteti, kétszer is, szerkezeten kívül a címbeli képet is adván: „Micsoda tér hát ez és micsoda szelek?” Itt még a második sor megismétlődik („Látni, amint fekete seprűikkel átjönnek a hegyeken”), s „az emberek guggolva ülnek… / és egy roppant kés lóg a fejük fölött.” Ez megint ugyanúgy sokfélét jelenthet, ahogyan az a bizonyos acélcilinder is sok minden lehet.
A Távoli üdvözlet szerkezetét is az ismétlés hivatott biztosítani. „Aki elment az elment, mondták gyermekkoromban az öregek.” Erre a második sor azt mondja: „S ez nem egészen így van.” Itt már sejtjük, miről lesz szó: bizonnyal az élőket a holtakkal összekötő valamiféle kapocsról. Távozókat látott ő, 260akik „magassarkú, bársonyfekete cipőben” mentek el stb., s „a búcsúzó még egyszer felénkfordult, / szelíden intett s hátán a batyuval elindult a nap felé, / ami a határszéli fák koronájában üldögélt.” Egy-egy erőteljes kép pontosan egészíti ki a cselekményes-fogalmi részeket. Érdekes, hogy a Kassák-félhosszúak mennyire emlékeztetnek (érdemben!) a duinói elégiák típusára; ennek mintegy szabadverses mellékváltozatát képezik.
„Aki elment, az elment, mondta anyám, sohse keseregjetek a kósza lélek után.” S ezt „mondtam én is, de ugyanakkor mélységesen éreztem, / aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen”. (Emlékezzünk vissza Szabó Lőrinc versére, melyben mintha még mindig a régi ház előtt ülne, ahol anyja mesél, s látja a régieket. Milyen különböző kibontásai rokon témáknak; a Kassák-versnek itt még a vége is ráfelel a Szabó Lőrincére, és a két félhosszú vers-típus eltérése jól érzékelhető a tartalom által befogott kassáki közlés tág terjedelmén.) „Emlékszem rá: az előbb még ott énekelt az öreg szalmaszéken / és a szék itt maradt. / Emlékszem rá: melyik tányérból kanalazta ki a levesét / és a tányér itt maradt…” Majd a következő kép bonyolultabb mellérendelések sora már: „Emlékszem rá: ahogy az eresz alatt bóbiskolt, pipázott, / köhögésével felébresztette az alvó kutyát, kiköpött a földre, / ekkor hangyák jöttek elő valahonnan…” A félhosszú vers építkezésének ez ugyanolyan bonyolult módja, mint a zárt típus, holott főként ez utóbbit szokás a differenciáltság hordozójának tekinteni. Kassáknál mások az eszközök: egyszerű felsorolások mutatnak fel tárgyakat, emberi helyzeteket; és a kifejezés látszólagos egyszerűsége kiemeli a közlés tartalmának roppant bonyolultságát. Íme: „A búcsúzó 261menyecske ránevetett az apámra: / és az apám itt maradt. / A búcsúzó legény ránevetett az anyámra: / és az anyám itt maradt. / Aki szeretett engem, távozása előtt megcirógatta az arcom: / és én itt maradtam.” A gondolatritmus árnyalatnyi, de lényeges formai változása hirtelen ráirányítja figyelmünket a vers alanyára. Ez a szerkezeten belüli kis belső szerkezet az egész vers építkezését differenciálja, és az építkezés – ezért beszélünk róla egyáltalán – közlendők hordozója, a vers hatásának nemcsak formai, de nagyon is elsődleges tartalmi (vers-tartalmi) eszköze. Itt következik a vers első sorának ismétlése: „Aki elment az elment…” És most már mi is tudjuk, miféle sor jön; ez jön: „S ez egyáltalában nem igaz.” Egy sor aránylag hosszadalmasan kifejti, mi a „helyzet”: „Sokan elmentek már tőlem, de senki sem tudott igazán a faképnél hagyni.” A két befejező sor pedig tartalmaz: a) visszacsatolást a vers alanyának alapállására, b) a közvetlen előzményre (a versben), c) általános kijelentést és konkrét kibontást, d) olyan mondást, amelyik könnyen megjegyezhető, igen találó stb., és a két sor kis különkompozíciója megint jelentős érzelmi-fogalmi egységet hordoz: „Úgy állok itt, / mint akinek senkije nincsen / és van egy kosaram, amiben mindenki benne van.”
Kassák kompozícióit visszatérően jellemzik ezek a sűrűsödések. A Kiáltás a tavaszban széles lendületű gesztussal indul, de ez sem egészen igaz: ami „tartalmában” széles lendületű volna, Kassák visszafogja már, mire kimondja: „Kihez szóljak, kivel osszam meg kenyerem felét?” A bevezetés menetelessége azután megszakad, s az új versszak valami egészen más lélegzettel kezd: „Harcban állunk, mondják körülöttem…” Fontosak ezek a toldalékok, 262megközelítések, megkötések: hogy Kassák is „hall”, „úgy lát”, „tapasztal” valamit, s nem mindig állítja, hogy úgy is volna. Ez megint kinyitja a verset, és a szerkesztés fordulatait teszi lehetővé; tehát a költemény közlendőjét nem a szó, nem a mondat, nem a versszak, nem a telitalálat, nem a nyelv hordozza (főként; nem csak), de az arányrendszer, a kompozíció (nem mindig tudatos, bár Kassáknál tagadhatatlanul erős az ilyen törekvés; s nála valami szokatlanabb szerkesztés irányába hat ez, nem úgy, mint ahogy még Szabó Lőrincnél is az az érzésünk lehet: a hagyományos versképzés tehetetlenségi nyomatéka munkál). A versek befejezése többnyire legalább valami utalást tartalmaz a nyitó motívumra; így az itt idézett vers ekképp zárul: „Ideje lenne, hogy magunknak szolgáljunk ezekben a keserű napokban, / mikor csontkemény a kenyerünk és álomtalan alszunk ágyainkon.” A régi fajta oktató-tanító költemények hangvétele dereng át ezeken a kifejezéseken, s ez tovább tágítja a vers egészét. Vagy ezt a pártfogói helyzetet (mindig szegényekét) egészen gyakorlatias vonatkozásként ismerteti az Őszi esőben: „Hogyan beszéljek rólad, barátom, hogyan mutassalak be / könnyelmű és közömbös ismerőseimnek”; s mindjárt sokkal többet is elmond az emberi viszonyokról, „nehézségeikről”, mint amit a tématöredéktől egyáltalán várhattunk volna. Az ilyen kezdésen belüli kezdés a tulajdonképpeni vers régióiba vezet azonnal; nem egyszerű megszólítás, hanem igen kis helyen igen jelentős kérdések megpendítése. (És ami a kérdés szempontjából „megpendítés”, a verséből már elintézés.) „A Lehel-téri piacon találkoztam veled először, délben, / gyümölcsidénykor. / Fonnyadt paradicsomok, szilvák és rothadó szőlőfürtök hevertek a kövezeten.” És ez a motívum – 263a vers lényegét érintve – így tér vissza később: „ha egyszer… szabadon belenyúlhatnál a gyümölcsös kosárba, / talán a nagy zsebbe is… / ami ott fityeg és csörömpöl az asszony ölében.” S a vers ilyen egyszerű bíztatással zárul: „Csak várj, barátocskám, várj még néhány évig.” Egyáltalán nem ereszkedünk le az anyagiság olyan szintjeire, mint amelyeket Szabó Lőrinc egy-egy korszaka jár; sokkal emelkedettebb, de emberközelibb a kassáki szerkezet.
A Hálaének éppen ezeket a minőségeit példázza. „Két asszonnyal és egy férfivel barangolok. / Az egyik asszony a feleségem, róla nincs mit mondanom, huszonöt éve élünk együtt, / ismerem…” És ez, meg az egész versszak hangvétele („És a férfi? Istenem, ő is velünk tart…” stb.) kifejezi a barangolás lényegét. A következő nagy szakasz máshonnét szólal: „Messze Pesttől, egy magas szőlőhegyen lakom most…” A pontos, de egyszerű jelző, a nem is oly szükséges „magas”: máris elindít egy kis mellékszálat, amely a harmadik versszakban jut céljához: „Kisgyőrnek tartunk s valóságos japán tájképek hevernek előttem…” A hely-határozó második versszak fontos eleme még a táj, az állatok („a lovacska unottan poroszkál / farán és szügyén habzik a tajték és türelemmel viseli a darázs nagyságú legyeket…”). A harmadik szakasz nyitó sorában az út „csöndben porzik” alattuk. (A „csöndben” is felesleges volna merőben gyakorlati szempontból, ám ez épp a köznapian költői többlet.)
S a japán tájkép? „Keskeny, fehér nyomokkal, melyeket a tehenek jártak ki a dombon… / gólya sétál vakító plasztronban… / …és a vércse kitárt szárnyakkal röpül a nap felé.” Annyira belefeledkezik néha a világba a kassáki vers, ahogy szinte senki másé! Ám nem áll meg itt. Általánosítása is jó, bár 264nem mond semmi újat, csakhogy ebben a közegben, a szerkezet jóvoltából, ez is igen fontos, ilyen egyszerű dolgokat közölni: „Ó, Természet!” – S nem dicsőítéssel folytatja, hanem: „A rossz tüdejű városi ember, amilyen én vagyok, / aki gyárakban és műhelyekben, / kocsmákban és bordélyházakban pancsoltam el fiatal életemet, most kiáltani szeretnék: / Halleluja néked, kiismerhetetlen mindenség, kavargó por, harsanó sugárzás, / …rablótermészetű madarak, dombok és völgyek, te sovány lovacska is, / aki itt kocogsz előttünk…” S visszatér a kompozíció bevezető eleme: „Négyesben így barangolunk a tájon…” Mintha nem is történne semmi; mint ahogy – nem történik, csak van a világ, és ezt, hogy valami van, senki nem ábrázolta ilyen jól, mint Kassák Lajos, mert az ilyen ábrázoláshoz sok lemondás kell, viszont igazi eszközök abban, amit mégis vállal; „egyhelyben ülünk és mégis pillanatonként távolodunk és közeledünk egymáshoz…” A közelkép is pontos, tehát a kompozíciónak megvan most már mindenféle eleme, másrészt az ilyen tágassá tett félhosszú versben van is mód rá, hogy mindenre igazságosan kitérjünk, és az igazságosság csak másodlagos, az első: az a Természet befogadása; „ők” tehát „sokat esznek, én inkább élénkebben nézelődöm és cigarettázom / és szaporán köhögök.” S a zárás azt az egyszerű hangot intonálja, amelyik egy-egy kulcshelyen már megszólalt, tehát a szerkesztés „belülről sugárzódik”: „Szép, nagyon szép itt minden…” S ezért mondható a záró antitézis, mely megint kitárja a verset: „de azért szeretnék már otthon lenni, / feküdni és pihenni a nagy hegyi csöndességben.” Ha Szabó Lőrinc nagyon úgy akarja venni a világot, ahogyan van, Kassák nagyon úgy tud kimondani egy-egy dolgot, ahogy – szó szerint legalábbis – van. Minden 265szó önmagát jelenti. És ez a költészetben – nem tréfálunk – eléggé nagy dolog, hiszen a szó, állítólag, csak eszköz. (S az is.)
Az s mégsem az: ezt a kérdést talán senki sem élezte ki annyira, mint Kassák, mert nagyon „egyszerűen” szólt, s épp ezért: bonyolultan szerkesztett. A kettő összefügg, láttuk azt is, hogyan.
A Közjáték (már az 1937-es ciklusból, Ajándék az asszonynak) mindezt tömören összefoglalja, mégis nagy lélegzetű kompozíciót formáz. (A kompozíciót nem azért említjük többször, mert Kassáknak ez lenne a „jellemzője”; hanem ismét említjük, mert a versek bizonyítható érzékenysége, érzelmi tartalma, teljességigénye stb. mellett az is.) Talán feltűnik, hogy bizonyos jó ambivalenciára próbálunk utalni, szó és szerkezet kapcsán. De – bármi konzervatívan hat is ez a megállapítás – ebbe belejátszik, találomra olykor, ám a legtöbbször tudatos formálással, meghatározóként – a tartalom, tehát az, amit Kassák mond. (Amit: nem azt jelenti ez, hogy a témája; inkább a tartása.) „Megadom magam. Tekints le rám és ítélj / ha van érkezésed hozzá, fenséges Úr / akit így szoktak dicsérni, elhallgatván / rejtett szavaid, melyekkel minduntalan véresre / sebzed a világot s közben mozdulatlannak látszol / sérthetetlennek és igazságosnak. Ítélj hát kedved szerint / és úgy szólj, hogy a süketek is meghallják.” Ennél világosabban a szó kérdésköréről – és kérdésességéről – nem vallhatna.
Töltést ad ennek az „elvont” kérdésnek, hogy egy sokkal elvontabbal, a világ állapotáéval köti össze. „Mit vétettem…”, folytatja a második versszak, és az élet oly valóságos képei következnek, a testvéri266ség megsértéséi. Majd a harmadik szakasz is így indít, és az egyén tartását is meghatározza e vétések függvényeképpen. „Háttal fordulok felétek, hogy ne szégyenkezzetek miatta…” S ismétli a kezdést: „Megadom magam, mondom…” Fontos elem a – már említett – reflexió: „…mondom…”, tehát a helyzet nem teljesen azonos önmagával. Ezért szükséges hangsúlyoznia: „és valóban úgy állok itt, mint aki nem fél / a rejtett szavaktól…” Ez már nem ismétlés, a témát továbbviszi. Hanem épp ezért hat erősen a puszta szóismétlés, persze, a komoly tartalom „végén”: „és az elvégzendő munkától sem fél.” A következő két sor igen váratlan: „A testvérem testvére vagyok és süket vagyok / és vak vagyok a bíró előtt és némább vagyok a némánál”. Mintha az ősi költészet elemeit használná Kassák, nem ravaszkodva, de nem is oldottan, nem azonosulón, de távolság nélkül. Ez egészen különös, keskeny utat jelöl ki ezeknek a szélesen hömpölygő verseknek; s így megkérdezhetjük: olyan szélesen hömpölyögnek-e forma szerint is Kassák költeményei, vagy az érzékeny pontosság alig-útját jelölik?
A Közjáték záróképe ismét „terebélyes”, de már kettős érzéssel nézzük: „Csak állok mozdulatlanul s akik elmennek mellettem úgy látják / egy hatalmas akácfa áll az országút szélén / csodálatos fa, mely a zord télben is virágzik / és egyformán hullatja szirmait emberre, állatra / jóra és rosszra / akik elhaladnak sűrű lombjai alatt.” Eleinte azt hinnénk, átcsap még a vers, kiderül, hogy az akácfa-hiedelem is kétes; de nem, s így egészen tágas térben maradunk, és Kassák verse azt a reális illúziót képes kelteni, hogy – 267valami testté (szóvá) lett a megigazulás jegyében – nem egyedül.
Ha összefüggő kompozíciónak érezzük több versét (átfedésekkel, szakaszosan, mint már említettük), látszik, a költő erről nincsen ennyire meggyőződve. Ő maga is mintha egyedül lenne, mert (Harc a szavakkal): „Beszélek, beszélek és hallom, hogy szavaimnak semmi értelme. / Úgy szállnak föl, mint gyerekkoromban, ha köveket hajigáltam / kényszerűségből mozdulnak és visszahullnak még mélyebbre mint ahonnan elindultak.” Ami a mélységet illeti, ebben – s jó értelemben – van valami. „Hallottátok-e már az ócska gramofonlemezt, amely ott üget a bérkaszárnyák udvarán körbe-körbe az éles acéltű alatt / … / És hallottátok-e az embert, aki ott gubbaszt üvöltő gépe előtt / …Ki érzi a sebeket a koldus rongyai alatt és ki érti a veszendők segélykiáltását?” Pilinszky Apokrifjáig szól előre megint egy hang. És a vers így fordul vissza témájához: „Költő vagyok, tudjátok…” (Megint egy reflexió-szerű szólítás.) „…a szavak mestere / s a legutolsó azok között, akik semmire sem használhatják mesterségüket.” Így tartalmilag is egységessé húzza a szálakkal a kompozíciót: „Szobáim falain át is hallom a veszett gramofon dallamait… / …fájdalommal gyötrik szívemet.” És magába fordul, és azt óhajtaná, hogy szavait valaki csak egyszer is megértse. Látjuk, mennyire ősi kérdésekkel bajlódik, „áll harcban” Kassák, akinek verse színre csak úgy árad és hömpölyög.
Hömpölygés-e az ilyen érzékenység: „Megfordulok ágyamban / de velem fordul a csillag is, mely csak arra várt…” stb. Vagy: „Uram, Uram, nem ismerlek Téged… / Beretválkozás közben olykor a tükör szinén / látom, hogy elsuhansz a hátam mögött / ka268rom kinyújtanám feléd, de hogyan tegyem / ha éppen kést tartok ujjaim közt…” S mi a titka azoknak a hangsúlyoknak, melyek a Fájó intelem végét általánossá fokozzák, egyáltalán nem vers-befejezésként: „Vén fecsegő vagyok. De mégis, ki meghallgatja énekem / könnyen tanulhat belőle egy egész életre.” Mintha a „könnyen” volna a kulcsszó, az, hogy máris reagál arra is, amit ő maga éppen kijelent. És nem erőltet semmit, de igen komolyan feltételezi, hogy igaza lehet. S ez azokhoz a „tudjátok”, „hallom, hogy” s hasonló típusú megszorításokhoz és tágításokhoz tartozik: annak megállapítása, hogy „a helyzet nagyon is objektív”, ám épp ezért nem lehet igazi hitellel szólni róla másképp, mint sokat átfogó (ha akarom: „terjedelmes”) körültekintéssel.
Az Egyedül az éjszakában felidézi Szép Ernő csavargás-versét. Szerkezetének elemei közül elsősorban a szubjektivitás és tárgyszerűség említendő („Szeretek egyedül csatangolni az éjszakában”, ez a vers kezdő sora; „Szinte hallom fehér csontjaim kopogását a kövezeten”, itt a legtávolibb a személy), az emelkedettség („Most alszol te is, ó eleven sebe ennek a városnak”, Angyalföld), az elvágyódás („Nem boldogság, ha mondom, egyszer… / elhagyom e földet testvéreimmel és ellenségeimmel együtt. / Senki se siratja majd, aki senkihez sem tartozik igazán…”), a szemlélődés („később láthatod a csikorgó vaskocsikat… lovakat / amint párás orrcimpákkal cammognak az utakon… / Roskatag szekereikkel már jönnek a gyümölcsárusok…”), a távolodás („Csak lépkedek tovább, már kívül az éjszaka keretein / a híd mögöttem maradt s a lámpák kialudtak.”) – Ez mind elérkezik 269a záró versszak „örök” motívumához: „Titokban mégis tudni szeretném, hol is vagyok most / életem körben forog… de nem tudom ki körül / hallom, hogy valaki hív és egyre jobban eltávolodom magamtól is / s mintha már téged sem találhatnálak meg azon a helyen, ahol / legutóbb elváltam tőled.” A legújabb líra némely törekvéseinek, szemléletileg, némi hanghordozásbeli különbséggel, nem is tudjuk: ez a Kassák az egyik őse. Nem szabad megtéveszteni magunkat az itt-ott felbukkanó romantikus törekvéseivel, expresszionizmusával stb. A hang vívmányai – ma is a legérvényesebbek (lehetnének).
A Számvetés igen szabályos szerkezetű félhosszú vers, ám épp a monotóniája tagolja igazán. „Mi tagadás benne, ma-holnap öreg leszek / aztán aggastyán, asszony nélkül és gyerekek nélkül.” A monotónia pedig főként abból származik, hogy annyi kész kifejezést, fordulatot használ. (Az idézett két sor is.) Úgy érezzük, akarva-akaratlan ez a szándéka itt Kassáknak. Ez a panelesség: költői eszköz. „Múltja emlékeiből hogyan élhet meg valaki / s ma-holnap nem lesznek már csak emlékeim.” És mindjárt (akárha Örkény közhelyekből szőtt versét olvasnánk, ahol a szándékosság nyilvánvaló): „A világ kereke forog tovább árnyékban és fényben / a madarak átszállnak egyik ágról a másikra s a virágok is / nyílnak tovább az ősi törvények rendje szerint…” Azután Szép Ernőre utal vissza a megindítóan törékeny, két értékrendszer között imbolygó, de le nem billenő vers (melynek nagy erénye minden későbbi példával szemben is, hogy nincs „idézőjelben” a lényege): „…kegyes ajándék / …s nem tudom, mit kezdjek vele, 270hol van a színe s hol a visszája” (a pillanatnak). És íme, itt jön az imént vaktában idézett elem (ezt a verset úgy próbáljuk vizsgálni, hogy életünkben először olvassuk, s amikor a harmadik versszakánál tartunk, még nem tudjuk, mit hoz a negyedik!): „Fordulok jobbra, fordulok balra…” (a legkörülményesebben, közhelyesebben, s milyen jól így), „s akár a szegény kötéltáncos / ha elvesztette az egyensúlyt – ó, megfoghatatlan fénysugár…”, hallunk egy franciás sort, „minden pillanatban alázuhanhatok a mélybe.” A Kassák-szerkesztés támaszkodik a mondatok kottázhatatlan lejtésére is, ahogy valamely tartalmi tényező esetleg nagy, teljes összhangban van a kijelentés lejtésével, indulásával és érkezésével. A kérdés is „közhely”: „S mi vár rám túl e világon, a végtelennek tűnő / hétköznapok után, melyek rámvésték jegyeiket.” Ennél komolyabb, felelősebb hang mégis nehezen képzelhető. Mennyire konkrét! „Béremet hol vehetem fel a munkáért, amit végeztem / s kinek köszönjem meg, hogy olyan lassan tört össze a szívem…” És fondorlatos is, bár a legegyszerűbben, átláthatóan, és éppen ezzel akar igazán hatni; más ide nem is illene; „… amely állandóan a Jó és Rossz fogaskerekei között vérzett.”
Ismétlődik az öregedés-aggastyánság eleme, majd a „vezetés” vagy „megszólítás” mozzanata következik; ennek jelenlétét eddig is érezni lehetett: „jöjj velem te idegen, akihez küldöm ezt a verset / jöjj velem tétovázás és kérdezgetés nélkül / keressük meg a kaput, mely ama csodálatos kertre nyílik.” Megint Szép Ernő jó továbbfejlesztése. Teljesen kassáki ez a két sor, az utolsó előtti versszaké: „Fogd meg a kezemet, ismeretlen testvér / s igazíts el, hogy melyik útra térjek a sok közül.” Tehát a motívumok körbeforognak! „Bejártam nagy részét a földnek, láttam 271sok szép dolgot… / s ó, lassan mögöttem marad minden…” Megint „franciás” hang, Apollinaire-é egy kicsit; és csaknem a bevezető két sor ismétlődik, zárásul. A tartalmában összefoglaló jellegű, nem egy pillanat benyomásait kitágító Kassák-vers jellegzetes példája.
Akár a Halotti beszéd. „Mit tehetnék mást / beadom a kulcsot és elmondok mindent.” Ez az indítás jut a végén odáig, hogy „valamennyien begubóztak / senki sem tapsolta meg beszédem.” E két pólus közé feszül az önvizsgálat. Lényege: hogy ő milyen (de „nem így láttok ti engem legszebb perceimben sem”, tehát nem ahogy „olyan ártatlan… mint a ma született csirke hátulján a fehér tojáshéjjal”), s hogy mibe törődik bele (hogy milyennek látják, „legyen úgy ahogyan elképzelitek / nem mondok ellent / nem akarom a karmaimat mutogatni”, s máris másfelé lendülünk: „Naponta későn kelek s mielőtt hozzákezdenék máris viszolygok a munkától.” – Ez némiképp az enigmatikus Kassák-versek közé tartozik). És jellegzetes vallomás ez a sarkítás is: „Szeretem a gyerekeimet mivel nem születtek meg / barátaimmal azonban hadilábon állok.” Tetten érhető itt valami kassáki elem: a leglogikusabban fejt ki valami képtelen formába öltöztetett igen józan és reális tartalmat. És félrekanyarodik, hogy ugyanoda térjen vissza, amit azonban azonnal állítva épp az igazi hatásától fosztana meg. Nem azt mondja, hogy ő a leggyámoltalanabb, hanem ezt így vezeti be: köti az előbbiekhez, mintha azt a kis tömböt bontaná ki („Sokat kotyognak vagy némán bámulnak a világba / amit ismerni szeretnének s ha elindulnak felé / sírva visszafordulnak mert az 272út feltöri lábukat”; itt még Füst Milán hangjából is érződik ez-az), majd leszögez valamit: „Gyámoltalanabbak mint én…”, s most jön a legfontosabb: „s mégis én vagyok a leggyámoltalanabb.”
Ezek a metszések igen élesek, és nem ösztönöznek további logikai kutatásra, érzelmileg, a vers részletének súlyánál fogva ismertetik el igazságukat.
Ezt eddig is halotti beszédnek hittük, ám meglepetés következik: kiderül, hogy az csak most jön. „Mentem akkor az utcán egyedül / szinte gólyalábakon és kiszáradt torokkal. / Egy kocsi után mentem amely halottat ringatott galoppban. / Nekem kellett elparentálnom / mivel tudták hogy költő vagyok.”
Most kezdődik: „És én mondtam / ó ez a halott olyan mint a rémregények börtönszökevénye / egy hosszú lélegzetvétel után ránkhagyta minden kacatját…” (Mondjuk-e: mintha tárgyunk egyik típusáról szólna?!) „…vérző emlékeit elfojtott szónoklatait / számlálatlan ivadékát imáit és bűneit. / Valahol a harangok is szóltak felettem…” A legegyszerűbb kifejezésmódot választja: „Bim-bam mondták bim-bam / nemsokára kitavaszodik mondták / és a világ újjá szüli magát.” A tények is ilyen egyszerűek, ezért az egyszerű kifejezés hűsége. „Megváltókat és álcázott striciket emel ki a sötétből / akik a mezők szűz virágaihoz lesznek hasonlóak. / S ezt mind neki a halottnak köszönhetjük.” Itt is enigmatikus: nem tudjuk, komolyan beszél-e, illetve tudjuk, nagyon is sejtjük… de mi az, kérdőjelezi meg a vers, hogy „tudni valamit”.
Folyamatok vannak, mondja a félhosszú vers, ezzel a típusával. S ez a költemény így is alakul. „Ismét én következtem”, kezdi az utolsó előtti versszak, „és mondtam a magamét. / De már nem a halottról hanem az élőkről / akik levett kalappal hunyorogtak 273és a nők szájukba tömték zsebkendőjüket.” (Füst Milán és Szép Ernő elemeinek találkozása.) „Ő elment mondtam a kulcslyukon bújt át / és így ő lett az igazi szerencsefi. / Mezítelen testtel gyötrelmek nélkül elment / a tér korlátain és az idők örvényein túlra. / Mi pedig itt maradtunk a hétköznapok súlyos terheivel / amiket a vállunkon ölünkben a fogaink közt hordunk. / Miért is magasztalnám a halott érdemeit aki megszökött a kulcslyukon át / s most békén mondhatnám elégedetten fekszik a föld alatt.”
És itt jön a szerkesztés, a visszatérés eleme. Kassák Lajos beszédét nem tapsolták meg.
274„Arcot (és Nyomot)” őriz minden az időben, kopás, fogdosás, mocskolás, eldobás, töretés, fölemelés lehet a sorsa bármi vertnek és veretnek (s melyik az arc és melyik a nyom), „a Perc meg a Korszak / kemény fog-, s kéznyomait” megkülönböztetni hogyan lehet; s mi az, ami éltet, túl a létezés biologikumán: ezt a kérdést faggatja (s ezért mintha nem is kérdezne, csak a kört írná be rendre inkább) Illyés Gyula a Különös testamentumban, ahonnét a Fémjelző idő sorait s motívumait idéztük. A kérdésből próbál kifejteni minél többet; megmaradván kérdezőnek úgy, mint kerekasztalnál bárki első lehet; bontatlanul is hagyja a kérdéskört, és erről így tud: „A leghivebb, a legbarátibb társaság / tanácsadni a mult. / Bár ugy hív az is: be mégsem bocsát, / ugy nyitja: csapja is be a kaput. / A legnépesebb egyedüllét.” (Állomások hosszán) Ebben a könyvben a témák ilyen veretek, nyomok (nyomhiányok), lerakódások (kopások), személyesen és mások személye által. („És Lőrinc most, Szabó, – mi már? Igen: / egy marék »gyémántszikrázású«, mondat! / És egy hosszú csontváz a földben.” – (Fogtam a kezük) Többfelé kereshető az összefoglalás. A Mikor már egyenes az út (a Száz vers című kötetben, 1977): terjedelme ellenére szinte epigramma. De úgy, hogy sorra mindenfélének az epigram277mája. Olyan egyszerűsödött vonalú már a vers, hogy minden pontja kinyitható, csaknem mindegyik. Az illyési tömörség összefoglaló vallomástétele.
„Másképp, mint éppen úton / nem képzelhetjük ma sem azt a férfit”, kezdi. Mintha más verskezdések is áthallatszanának: „Elvész ki megadja magát. El az is…” (Hódolat a szigeti Zrínyinek). Az Egy rokkant jegenyéhez szerint pedig: „Haladunk; mindenki öcsénknek, húgunknak marad el.” Vagy az Állomások hosszán más idézete: „Az egész vonatban magam vagyok?” Ez a kép többet sugároz, mint ha jelkép volna. Hely; szövegkörnyezetben. S nemcsak a maga versének egésze, de a kötet, az életmű rokon helyei mind idetárulnak; egy-egy ilyen utalás csak győzze befogadni az élményünkben hordozandó vonatkozásait. Ez meghatározza, ahogy Illyés verseit elemezni próbálhatjuk, azt is.
Az úton levő férfi képe felidézi a Kháron ladikját is. „Bús átkelők soká s nyitott szemmel megyünk / a végzetes vizen.” És versünk folytatása is többfelé nyit teret: „S így – pihenni is hol pihenhetne vajon? / Útmenti csárda előtti padon talán, ahol / asztal sincs, hol melléd, a padra hoznak / csigert, szalonnát, égett héjú kenyeret? / Ott ülne még, botjával lába közt ő, / ha volna még útmenti csárda, / ha egy jó bot még útitárs lehetne.”
A Kháron ladikja ebben is ott visszhangzik. „Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk, / – vidám vita folyik – / s egyszer csak ringani kezd velünk, (csak velünk!) / kifelé a ladik.” Ez a titkos megérzés, az elmondhatatlan én (lény) rezzenése, a hirtelen kihasadás élménye, a kizárólagosság, mely kizárólag fenyeget… De mennyi emlék is, sokkal egyszerűbben, egy ilyen pillanat, ha nem a fenyegetéseit, a hiányait nézzük: „Estefelé a munkájuk-tudó za278jok”, olvassuk A gépész fiának fülével című vers második részében, „kötelességük teljesítvén / sorra – mintegy intésre – megcsöndesültek, / aztán az éjben már, úgy elheverve / egymás mellett, mint az ökrök a karámban, / füleltek dolog-indító új tülkölést.” S hogy hol pihenni? A Megpihenés szól erről is, nyitó sorként: „Tihanyi ágyban újra! Bánya-mély / antracit-éj.” És: „Valami visszafogadott. / Visszafogadna. // Kinyílhatok.” (Kulcsszavunk.) „Magamból?! Vagy magamba?! // Az emlékezet – néma seb – mind messzebbről zajog.” És a hiába keresett helyszínekre is van válasz a Megpihenésben: „Mennyivel több vagyok, amivel kevesebb!”
Az egyenes út verse így folytatódik, versszakot váltva: „Maradjon hát csak uton ez a férfi, / hisz oly mindegy már, hol is alszik…” A Virágszál, virágszál után… így szól erről: „És ha volna ez itt oly Robinson-sziget, / hova mentő hajó már soha, de soha nem jöhet… / mibaj?… / …szived: / minden volt s lesz világ rejtelmes morse-leadója, // mondd, te tudod, milyen béke közeledtét kopogja?” Versünk folytatása még egyszerűbb; mert gyakorlatias: „…hisz bárhol ébred, / gondja az út, a hátralevő, / vagyis hogy nap süt-e, vagy esik-e, / s hol is lesz ma találkozó az éjszakával, / ha azt is még megérjük.”
A Búcsú a testrészektől is ezt tartja fontosnak: „az legyen / velem itt, – ősi-melegen / sütő Nap üres egemen!” S a Mint a vak s mint a pap: „Csak a lépésre vigyázni. A mindig épp következőre. / A mécs az ilyen szélfúvásban hasztalan. / A kő világít. Lesz hó is talán…” S megint a Kháron ladikja: „Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj, épp csak – visszafelé!”
Az éjszaka megérésének óhaja után így bomlik ki a téma: „Rövidülnek, lám, a napok. / Az évszak hidegül, bőrön-mérhetően. / Ami utána jő, még hűvösebb 279lesz, / és most már bizonyos, hogy / nem térnek vissza a lágyabb hetek…”
A vers idáig mindent elmondott, de mindent nyitva is hagyott. Mert várjuk, miről beszél majd. Érezzük, itt feszültséget teremtett, s nem az illyési versfeszültségeknek az azonnali villámló fajtájából valót, hanem lassú izzásút. Meddig bírja ezt? Lendül-e? Vagy csak az út nyugodt – visszafojtva ilyen! – rajza következik? S akkor mi?
Vannak ilyen hirtelen váltásai, lobogással és lázzal, s nem hideglelőssel, mindjárt a kötetben, az Ünnepi leleplezés is ilyennel nyit: „Gyorsan! Odanézz! Így csodáld / – már csak a széles, ünnepélyes lendület miatt – / ahogy a föld-ég közti őszi kék homályt / (köd-függönyt) szétcsapja a déli Nap / s ott áll (ahogy kétszáz éve is állt), / mint szinpadon…” S ennek a versnek a záró kérdése is nyugtalan: „Hova mi is, a baljós ég alatt?”
Az egyenes úton haladó férfi verse viszont még szélesebbre tárja a nyugalom körét: „Megszünt a négyes körbeforgás, / egyenes irányú, lám az idő / s az út; / letérő sincs, szétágazás sem.”
A Kháron ladikja: „Esztendőkkel előbb irígy sorsunk behajt / s ringat a csónakon, amely / – bár nem kedvünk szerint – épp oly gyönyörű part / hosszában suhan el…”
S a Mikor már egyenes az út: „Ezen a vissza nem kanyarodó uton / halad tehát ő s egy-egy pihenő után / mind okosabban, helyzet-ismerőbben.” (Kháron: „Bölcs, ki e kéjuton, ezen is mosolyog / s ha sír is, hálakönnyet ont, / hogy hány piazza-t, hány s milyen Casa d’Oro-t / látott, ha nem lát is viszont.”
De hányféle szálú ez az út, a múltbeli! „Egy-egy világszéli harangszó. / Borjádról, Pálfáról, Bikácsról!” (A gépész fiának fülével) Vagy (Finom fül ma280gányos házban): „A niklai zord, a csekei esős, / – ujra az a nyéki dúlt-szüretü ősz, / ujra (újra!) a csucsai csupa kár – / kár-kár-szavu kert az országnyi határ?!” De általánosabban, fentebb is: helyek. „Így, így! Be rég volt / alkalom ilyen szabadon-mérföldes elnyújtózással feküdnöm! / Az ablakon a Tejút a függöny, / a csupa fényfolt- / lukasztgatta (»azsuros«) égbolt?” S hogy „szószerint értem itten még a / baglyok hajdani nyelvtanát / és szószerint a kerti béka / ajkán az esőt-esdeklő imát.” Ez is máshová lapozódik, ez a könyv: „Ki susog még? A székre tett / Pascal-kötet?” És egy breton sziklaparton állva: Keserű pohár…? („Csak lelj magadban kincs-őrző helyet.”) És nemcsak a külső táj a táj, és nemcsak a belső, a láthatatlan. Ott vannak a közbülső vidékek, látványaikkal: „Dél! szór napfényt ott a Brest-i (?) világító torony. / De épp oly villogón, / (hogy szinte ég)/ szikrázik itt a szódás calvados-ban a jég…”
A közbülső táj képe tehát versünkben ez a sor, ahova elérünk: „Ritkulnak s alacsonyodnak a fák.”
A Kaland s halrajzás a régi Koronában sokat elmond arról, hogy minek volt ritkulnia. „Kivel is volt találkozóm? / Déry? Nagy Lajos? Osvát? / József Attila ott lakott a ház mögött, jó kis cselédszobában; / …sorsunk még elcserélhető volt, halrajzásszerű.” De (Ami a palackból még kitelt) „az évszakok hát elvonultak. Vonulnak valahol ma is szabály szerint. / Az emlékek afféle karavánok, mindettől szinte valóságosak, / ahogy ím hozzák hozzám, azazhogy viszik is jobbadán az árút…”
Versünk kitekint. „Fönt a sziklák közt az a füst talán / betyároké már, vagyis az utolsó / majtényiaké! – aztán nemcsak a veszély, / maga a történet is megszünik.” A Futó torony pedig: „Az a torony, ez a tündöklő, az az enyém, amelyet / védőváramul őszi 281muslicák építenek fölém. / Csapkodhatok, követ, / el nem ereszt a zengő tünemény.” Másutt egészen egyszerű ház képét látjuk: „Nem is magamat könnyezem, / hogy meghalok. / Inkább a házat Egresen, / hogy velem porbarogy. // Porba végképp és épp azért, / hogy rég nem áll. Szétszedték jó húsz éve már / békebeli tégláiért.” A monotónia, a kétszeres kép makacssága jön, ez is mint egyformaság, holott a történés mindig kétféle, jelen vagy múlt, való vagy képzeletbeli; ez a vers összefonja, kommentár nélkül, a ragaszkodás verse, nem-élőt életté tevő: „Összeomlik a padlás. / Azon belül / bátyám birtoka, a galambház. / Minden végleg megsemmisül. / Összedül, szétrepül.” És ez, mint a vers címe is mondja, Világomlás. A nagy telitalálat, a versé: az egyén pusztulása nem az egész világ halála. De halála mindennek, ami – hiába – nem is létezik akár fizikai valójában. Hiába nem létezik!
„Diákok voltunk egykor Patakon?” kérdi az útvers. „Pápán, Utrechtben, Padovában? / Csak tovább…” Itt is egy egész világ gyűlik össze, rendkívülien tömörített utalásrendszerben, megannyi már-nem-lehetőségként, mint végképp másoké, akár nemlétezőké; de ez nagy kiegészülés. Ahogy a vers tartalma („az élet”) másokéval (más létezőkével), úgy egészül ki maga a vizsgált vers más versekkel; s ha Illyés kompozíciójának mindig jellemzője volt az erős tagolás, a nagy felszólítás, a még nagyobb felfigyeltetés, ez az eszköztár itt a legcsendesebben tömörül. Illyés versei olyan nyitott vonatkozási rendszert jelentettek mindig, hogy a legközelebbi állomásuk kétségkívül a másik Illyés-vers volt, pontosabban: idézték a másik vers által már megismert élményt. A hangsúlyok, a felkiáltások, az elhalkulások igazi ereje megannyiszor ebben a visszhangtérben találta meg 282összhangzattanát, erre épített. Illyés a birtokolhatóság fogalomkörét is végigjárta: mi lehet s hogyan a miénk, haza, föld, mindenség; Európa, kultúra, metafizika; harc, szabadság, kompromisszum; mindennapok, gazdagság, mulandóság; tárgyak, kontempláció, csönd. Legvilágiasabb költőnk, akit ekképp a legtöbb helyről röpített fel az indulat és az érzékenység – s hová, kérdi most ebben a rövid versnek nem nevezhető kompozícióban. Hová lett csak az a „vagyon”, miről azt mondta: „el nem pazalhatom”? Helynevek, utcanevek, nevek: mindez kié. De még rendben a dolgok. Még ennek a versnek a vége is a hatalmában van. Legkoncentráltabb ereje megengedheti, hogy nagy fokozások, kinyílások nélkül, a csendbe vezesse a művet.
Itt, a Különös testamentumban a kompozíciók szinte még jobban összenyílnak, mint korábban. A már idézett palack-vers így zárul: „Diákként ültem az imént, – hol is? / Eső csupálta / az esti présházablakot, mely alig volt nagyobb, / mint a szöllőlevél, mely rárepült s rátapadt…” A gyönyörű, érzékenyen teljes képek így reppennek, így tapadnak még itt vagy ott. És a kinézés verse a befelé-tekintések sora, csaknem mind! „Kinéztem, kinézek, újra-újra / hajókabinomból, mely vitt, visz, tőled és feléd: // Europe égalitaire, toi ma mére adoptive!”
Van mire felelnie a versünk végén felfokozódó ütemnek. („Csak tovább.”) Visszafojtott hang? „S a szívünk? S a muzsika? S minden ami volt? A cél? Mindez mögöttünk.”
Hatalmas a téma, ezért futhat össze benne minden? Vagy inkább a vers csöndjei, utalásnak megmaradó stilizációi, melyek mégis a legtermészetesebbként egy utat ábrázolnak, ezek vonzzák a téma egyebütti motívumait? („Ujjamba hajdani imádkozás / 283emlék-meleg villan; gyerekkori láz / mozdulna mellemben, karomban. / S gúnymosoly rá nyomban a szájsarokban.” A mi út-versünkben ezek a hullámzások elcsitultak. De konkrétum sincs annyi, oly élesen: „Most csattogunk át a Sió felett.”) (Állomások hosszán) Amit színész-barátainak mond, ide kapcsolódik szintén: „Így meztelenre mi sose kopjunk, sem arccal, / sem lélekkel, fiuk. Bennünket az vigasztal / s tisztít, hogy tudunk lenni – más! / Okádja szennyeit látványra, ki úgy támad / életre újra, de utánam mint utánad / ne maradjon, csak ámulás.” A legnagyobb illúzió hősköltészete, minden részletében illúziótlanul megmunkálva; mert nem vigasztalásra hagyatkozik, hanem csak arra, hogy minden költészetért a megmunkált anyaga felel. A világ tágassága itt, persze, vigasz: annyiféle anyagot igényel. Ezt Illyés mind tudja.
Ez zárja, ez a tudás, az út-verset, melyből már csak három sor van hátra; hasonlat, mely kétfelé nyitott. Az út vándorát a vers bensőséges, de külső teljességgel hagyja el. Ám hogy kit, ezt épp a kétféle nyitott hasonlat nem mondja meg; ember és dolgok: valóban mind csak tünemény a szóban. „Mint paraszt nyomában az esti rétről / a bólogató ökör meg a keréknyikorgás, / szelidíteni a magányt.”
284Zelk Zoltán utolsó évtizedében az egészen rövid dalok és töredékek mellett mind gyakoribb a félhosszú forma jelentkezése. Ezek a versek a kompozíció sokféleségét teszik lehetővé, s ez utóbbi megint azt, hogy az élményrétegek feltárása többfelől s pontosabb eredmény ígéretével történhessen. Ha viszont az ihletközéppontokat keressük, sokszor egészen éles választóvonal van egy-egy gyűrűzés, hullámtartomány között; mintha másik sávra kapcsolnánk az élmény vevőkészülékét. A Pirosbetűs csütörtök rövid sorai hirtelen megszakadnak, és hosszú sorok tömbje következik, de nem akárhogy: Zelk közli, hogy „Itt hagytam abba, s nem tudom folytatni”. Nála ez a teljes, erős nyíltság mostanában a vers alkotó része lett. S ilyenkor, a forma szerint éles vágást, ravaszul-tisztán mindjárt arra használja, hogy beleoldjon valami sokkal képlékenyebbet: álmot, elképzelést. „…pedig hányszor próbáltam, ezt a májusban elkezdett verset. Tíz, ha nem több éve, visszatérő álmom: Babits él és szerkeszti a Nyugatot, amit ugyan nem lát senki, de amiben megjelenni mégis, ma is a legnagyobb dicsőség. Álmunkban röpülni? Annyi, mint egy gyereknek körbeszaladni az udvart, ahhoz az izgalomhoz képest, amit akkor érzek, mikor elvinni készülök neki verseimet, mint a hajdani csütörtök délutánokon…” És 285itt érkezünk el a vers címéhez, itt tudjuk meg, miről van szó. Holott ez a tömb mintha betoldás, kényszermegoldás lenne. Az? Nem az? Ezt a kérdést feleslegessé teszi Zelk Zoltán nagyon mai, korszerű verse. És azért korszerű éppen, mert feleslegessé teszi a formai rákérdezést, s mert ebben a keretben – a látszólagos megakadáséban, a daraboltságban – tudja elmondani leglíraibb közlendőit; melyek néha tárgyiasak, ha érzéseket idéznek, de „líraiak”, ha tárgyakról van szó; s még sem mind ilyen sarkított. „Szobája? Minden bútorára emlékszem… S mire… még? Szégyenünkre, szégyenemre, hogy Szerkesztő úrnak szólítottuk, ami megszólítás akkortájt kijárt minden sajtókupecnek… S…még?… Ruhástól fekve dolgozott… Remekmű soraival robbanásig töltött volt az a toll… Mi, asztalánál ülő, éveink számával őt elhagyó fiatalok, csak úgy kezdhetjük versünket, hogy már tollfogáskor arra gondolunk: hozzá visszük csütörtök délután.” A tömbök nagyobb szakaszokra tagolódtak eddig, most jön hirtelen egy szál sor: „Dehát az én álmaimban nincs csütörtök délután.” Mi van? „Ő… Évszakok, tájak, utcák díszlete nélkül. És van a Mű, melyet hiába próbálnak túlkiabálni nagytorkú élők és holtak… Mit akartam kimondani befejezetlen maradt versemmel?” Tehát nemcsak az elakadást, a vállalkozás teljes kudarcát is bevallja Zelk; és ezzel a vallomással írja meg versét mégis. Nem a hallgatás a vers; de tudjuk, hogy „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell…” Ezekben a félhosszú versekben (Zelknél, Vasnál stb.), a műfaj nagyszerű remekeiben olyan érzelmi tartományok, érzékenységek, finom kinyomozhatatlanságok rejlenek, amelyeket (most az igazi remekművekről beszélek, nem a mindközönségesekről) másképp, mint a „forma” bevallott kudarcával nem lehet elmondani (né286ha). Megannyi fenntartás, ebben az érzékeny témában: a félhosszú vers, Zelk érzékenyen jelzi az ő abszolut lírikusi hallásával, kifejezője lett valaminek, ami elsősorban aktuális. „Valami füllel épphogy csak hallható rezgését annak, amit… érzek, s talán nem is a vers szavaiban, hanem a szóközök réseiben. De ha nem sikerült, miért állok most ide kudarcommal?” Erre már válaszoltunk. Félhosszú kompozíciójának telitalálatos része ez a félprózai közlés is: „Verseim legtöbbje úgy született, hogy előbb írtam le a befejező, mint a nyitó sorokat. Ilyen fajtájú kezdéssel írtam le a befejezetlen vers befejezésnek szánt sorait” – s most a „valódi” befejezés, ismét az eredetileg tervezett rövidebb sorokban: „Nem rongyolódik falamon a naptár, / rajta pirosbetűs csütörtök délutánok.” Ez tulajdonképpen a Kavafisz-féle félhosszú vers-típus egyik hazai megfelelője. (Amint általában is, a közelmúltbeli félhosszú vers-termés egyik ihletője – részben a legeredetibb műveké is, hangjuké, vagy a lehetőségé – Kavafisz.) Ezt nem a hirtelen anyagváltás-megszakításra értjük.
Zelk a hirtelen megszakítás leleményét több versben használja: Görögdinnye kenyérrel; Két szó; Ahogy ő kiáltja; Ostrom és rekviem. Ám itt nem ez a formai elem a legfontosabb.
A félhosszú vers anyaggörgetésének mikéntje a fontos, ez új vagy legtöbbször az. Egy-egy vonatkozása, líránkban, feltétlenül. A spontán lírai dal-ihletés formálódik Zelk kezén kompozícióvá, s nem veszti el közben fényeit, lendületét, önállóságát, nem rendelődik alá a nem túlságosan szorosan szőtt nagyobb egésznek, melyet mégis létrehoz, melynek nélkülözhetetlen alkotója. Az ablak nyitva van (A Meszelt égbolt című kötetben, 1976), novellaszerűségével, prózai művekből ismert váltásaival, jól példázza ezt 287a jelenséget. Valójában csak egy nyitott ablak variánsos története a vers, egy ablaké, mely „évek óta nyitva van”, s – ha mondunk ezzel valamit – Ambrose Bierce kísértet – (álcázott kísértet) – történeteire, a kísérteties realizmusra emlékeztet, s ereje sem marad el e klasszikus-rejtelmes dolgoké mögött. „S milyenek az emberek! / …mindennap elmennek alatta, még ők se látják: / az ablak nyitva van.” Az új versszak megkérdi: „Ki nyitotta ki?” S a válasz („ha abban az utcában van utam”): „oly nagyon hiszem: egy asszony / …aki egy fulladt hajnalon, átaluvatlan éjszakák hamujával / az arcán, kikel az ágyból / és kinyitja az ablakot.”
A harmadik versszak a kinti világot mutatja; ez kísérteties: „…a seszínű utcában, a falak torlaszai között, a levegő / is mint az üveg, mint a kinyitott ablak üvege.” És: „Hol a szél, ami lesöpörje az asszony arcáról a forró hamut?” Mintha Mándy-novella alakja lenne most meg a szél: „a közeli téren ácsorog… / A szél se tudja: / az ablak nyitva van.”
Kavafisztól, Füst Milántól nagyon különbözik már ez a vers-hang; elvétve idézi fel csak őket: „Én a város más környékén élek, csak képzelődöm és / találgatok.” Egy esztendő múlva megkérdez valakit (mert ha nem járt is arra, valósan, érdemben mégis mindig befordult ebbe az utcába): „Kislány, miért van az ablak nyitva?” A válasz: „Hát nyitva van?” Most már tudjuk, hogyan értsük a vers jellegét; de az igazi meglepetések (a nem külsőségesek) mindig akkor következnek a jó művekben, ha alapjellegüket elfogadtuk, befogadtuk. A vers általában csak akkor építhet valamire az élményterünkben, ha megveti a lábát; s nem csak asszociációként, hasonmásként kísért ott. Már maga ez az ablak-história is mintha a mindenkori felfoghatóságról, értés-lehetőségről szól288na. A költő nyomozni kezd: de hiába megy be a házba, nem kap választ. Akkor végre a megfelelő helyre megy: ki a térre, „melyet kilenc kehes, / az isten különös irgalmából élő fa őriz. Tudtam, melyik / padhoz kell mennem.” Két öreg ül itt, egy kilencvenkét éves asszony és egy nyolcvanhárom éves férfi. Ők is csak azt mondják: „Lehet” (hogy valóban nyitva, esztendeje, az az ablak). De elmondanak sok egyebet: „Este, ha lecsavarom a villanyt”, mondja az asszony, „kigyullad anyám petróleumlámpája. Azt is elfúvom, de mégis / orromat és számat is betömi a petróleum szaga.” (Egy apróság: a félhosszú versnél nem elegendő holmi kompozíció; a szavak pontos, egyedül hiteles megválasztásán múlik ott is minden: ez a „betömi” például…) És minden tele lesz ezzel a szaggal, „akkor is ha nyár van és kinyitom az ablakot.” A férfi meg: „Tizennyolc éve másztam ki az asztalosműhely / pincéjéből, odahagyva a pókoknak és az egereknek… / A deszka szagát nem lehet elfelejteni. Fűrészport és / enyvszagot hoz be a szél / a nyitott nyári ablakon.”
Már az előbbi közlés után is tudtuk, miként értsük ezt a nyitott ablakot. Nem jelképnek; erre utaltunk a Bierce-vonatkozással. El kell fogadnunk egy olyan valóságszintet, ahol a dolgok nem úgy vannak, mint a kövezet vagy a kilincs, de nem is úgy, mint a költői hasonlatok anyagai vagy a hírek. Ez a közti réteg, ez a félhosszú vers egyik eszményi tere. (Nemes Nagy Ágnesnak van is erről egy verse – bár viszonylag rövidebb opusz –, A visszajáró.) És a költő hirtelen mozdulattal összefogja az ablak történetét (és „jelentését”), és az öregekét, és jelentést ad az ő történetükben is: „Tudom. Kilencszáz éjszakát virrasztottam át / asztalra dőlve… könyöknyire tőlem a petróleumlámpa. / S volt, hogy bokáig jártam a fű289részporban.” Ekkor az öregek, akiknek „nehéz volt fölemelni a földről” szemüket… „az arcomba néztek.” És a vers teljesen kitárul: mert a középponti személy, az író egyéni sorsának hitelével zárja össze teljesen a képet; ám ezt a hitelességet épp a nyitott ablak adja meg, bárki nyitott, látható sorsának átélése, a mélyrétegek virtuális azonossága: „Amögött a nyitott ablak mögött egy vaskályha van”, mondja Zelk, és a váltás nem önmagában üdvözít, emeli naggyá a verset, hanem a mondat menetével. „A kályha mellett szék. A széken vállról lehullt nagykabát. / A szék lábánál térdről lehullt flanelltakaró. A falakon / rimánkodó fényképek. S egy kalitka. A kalitkában egy / kanári csontváza. De a tojót hívó füttyszó most is / ott forog, az ablakon beszállt korommal együtt kavarog / a mennyezet alatt.” Az amerikai „realista iskola” egyik ágazatának méltó tanítványa ebben Zelk, rokona Randell Jarrellnek, másoknak. Eredeti hangú rokona. S a vers nem ért véget. A fokozatok nagy mestere itt a költő, aszimmetrikus szerkezetű versét harmonikussá – megalkuvóan – dehogy tenné, inkább a könnyed elbeszélő hang nyíltságát választja, de már a visszafogott megrendülés jegyében: „Valamit elfelejtettem. Egy falióra is van abban / a szobában. S ha ingája és mutatói bénák is, mégis / abból a faliórából indulnak útra a percek. / Kiröpülve a nyitott ablakon.” Tehát mégsem tudunk semmit? Ez van „igazán” az ablak mögött? Vagy ez csak összefoglalása annak, amit részletezve megtudtunk? Eldönthető-e ez is? A félhosszú vers szerkezete itt az idő elemét tárgyul használja; s nem szükséges kapcsolatot teremtenünk ilyen esetleges alapon. Elégedjünk meg azzal: egy nagy „hasonlat” az egész vers, ám megmenekül a hasonlatok minden erőltetettségétől, eszköztelenül ad egy hason290latot (miközben a műfaj megannyi eszközét, egészen az elbeszélés szerkezeti sajátságaiig felsorakoztatja), és ez a kép – a kivédett hasonlat – nem kell, hogy érvényes legyen semmire. Érvénye vonatkozás nélküli; helyette az egész vers „foglal helyet”. Az értelem és a spontán érzések világának szintézise, a félhosszú vers egyik nagy teljesítménye líránkban Az ablak nyitva van. Nem előzménytelen. A szorosan szerkesztett, mégis elbeszélő modorú, mégis laza képzettársítást vezető kompozíciókat Zelk mesterien műveli. A Mint régimódi mesternyomozó efféle témának változata. Költőket nyomoz, hoz vissza, ahogy lehet, a jelenbe: „Babits kezéből annyi fény: / átzúg a gátakon, röpül zöld árbocaival a nyár.” S egy szikár fát Füst Milán ültetett: „napfény se kell neki – / az éjszakát, s a ledőlt hajdan tornyok / óraütését kedveli.” Ezeknek a képeknek a különösen formált tartalma, költői teltsége teszi lehetővé a szerkesztést. És nagy töltésük, külön világuk, ihletközéppont-szerepük miatt válik szellőssé a szerkezet, holott; minden súlyos, tömör. (Nagy ellentmondás, jó feszültség.) Vagy: „Mintha kanóca el sohasem égne, / oly makacsul világít / ez a lámpa az ablakmélyedésben – / az Orion süvegét lesi kormos szemével… / Fölismerem… / az eget faggató pogányt, / a diákarcú férfi Kosztolányit.” Rímel ez a vers az ablak-versre! És a befejezése is: „a kopogni nem szűnő percek… – – / ki üzen általuk? s mit üzen? és kinek?” Vagy a Párbeszéd egy béna szélmalomban milyen maradéktalanul szólaltatja meg az újabb lírai törekvések hangját; milyen biztos fegyelemmel, melyből – ez a rokonszenves – kiszólnak bizonyos zelki fordulatok, a vers indázásában követhető a dalok öntörvényűségének akár próza-testet is öltő hite. És az 1930! Amikor (Szép Ernő!) „annyi kékje volt… / hajnalban a Jó291zsef körúti égnek, / csuromig a kémények, a falak…” S „jöttünk Vajda Lajossal, / jöttünk a Simplon kávéházból, / s állva bokáig a kék pocsolyában, / nem tudtuk, merre a közel / hogy merre van a messzi…” A látvány verse, és ennél pillanatnyibb tünemény kell-e? Mégis a szerkezet költeménye lesz belőle; híven „a falak sáncai”-hoz, ahol „megint csak a Nyugati, s a Boráros, / a Klauzál, a Hunyadi tér.” Így, a rideg poézis darabjait, emeli föl önmagát a vers, megint egy szép illúzióba: „Mit látok még ha negyvennégy ikonná / barnult esztendő mögött kutatok?” Jól kiérlelt, világlírai hang ez. S nem oldódik szét „holmi költőiségben”, a zárás nem kincstári redőny a versen, a szerkesztés nem teher, mert szinte várjuk, hogy ne a Klauzállal, a Hunyadival végződjenek a dolgok: „Leginkább az első hajnali percet” látja tehát, „mikor a kávéházajtón kilépünk, / nyomunkban csókaszínű füst” (megint a pontosság! a jelzőé akár), „s a billiárdgolyók / szökevény csattogása, / előttünk a körúti lámpák / tejszínű holdjai / a zuhogva is mozdulatlan kékben.” Zelk Zoltán a valódi hűség költőjévé növekedett, és nem tagadhatjuk el: minden keserűségében, panasz-áradatában vagy fájdalom-töredékében nyújtani tud valamit a már nemlétező egykori reménységből, melynek ha „régimódias” letéteményesei voltak is, de letéteményesei voltak az ő Irodalmi Istenségei. És szinte ráadás, hogy az ő szerkezetei együtt születnek némely egészen újakkal: fiatalabb évjáratokat leköröző nyíltság és hangoltság jegyében.
292Az Angyalföldi elégia (most már csakugyan: annakidején? – a Kettős örvény c. kötetben (1947) – de ha olyan szervesen az életmű részeként, annyi utalással a későbbiekre! ahogyan a környező versek is kétféleképpen: a tartás fölfedezéseivel s az összetartó forma-módozatok elhagynivalóival) így zárul: „A nap utolsó, téli sugara / Visszaragyog nekem, hogy mélybe lássak, / És példázza a fán a zúzmara, / Hogy nincs helye már az ellágyulásnak.” Ez a tíz versszak – elégia! – nemcsak a személyesség buktatóiról és csapdáiról, szorítóiról és megedzőiről szól – megannyi ellentmondásról, a forma teljességébe oldva –, de elégikus ihletésének is hátat fordít, jellegzetes merészséggel, amikor az idézet utolsó sor közlendőjét leszögezi. Ám ahol tájjellegű a vers (Október) ott is az átalakulás a vezérmotívum: „Jaj, mit is adhat az ősz teneked?… / …a világ… / Borzongva átalakul”. Vagy ahogyan ezt a következő vers folytatja, különös kompozíciót formálván nemcsak az Október utolsó sorának parafrázis-indításaként („Vérszinü most a világ…”), de azzal a megkapóan örök üzenettel is: „Azt akarom, hogy majd ha nem élek, örökre megértsék, / Hogy felragyogott s beborult. Beborult.” Ez a latinság, a szorítások szétvetése, de a fegyelmezettség vállalása teremtett eszményi keretet 293Vas István félhosszú verseinek; és e műfaj – mert nála feltétlenül annak nevezendő – egyik ihlető mestere lett.
Az értelem költője, mondjuk gyakran, s ezt nem bontjuk ki kellően. Vas István azzal a reménnyel (vagy azzal a reménytelenséggel) az értelem mívese (a tündöklően színes formákban, az indulatokig is nyers, de az árnyalatokig differenciált érzelmek színképvilágában), tehát azzal a reménnyel („beborult”?), hogy a dolgokat meg lehet érteni, úgy méghozzá, ahogyan az egyén helyesnek, pontosnak látja őket; hogy a világot tolmácsolhatjuk olyanként, amilyennek szerintünk lennie kellene – mert valamely állapot rögzítése ebben a szellemben mi más, mint követelmény, visszakövetelés vagy várakozás, holott színleg a pillanat hiteles rajza csupán. Hanem, hogy ez a kérdés hogyan is áll, jól rávilágít a Manet Olympiája. Az elégedetlenség elemző hangján szól egészen a vers feléig, onnét a második megtekintés élménye következik, s ha az első az érzéki értelem csalódását, a második a kultúratörténeti elhelyezés, szerelemhistóriai elhelyezés („társadalomelemzés”) józanságát, az elismerés visszafogottságát hozza. S akkor! Zárójelben: „(Mit mondasz? Hogy ez forradalmi / Újdonság, és Manet az új festészet atyja? / Barátom, ezt itt senki sem vitatja.)” A rögtöni kettősség, tetszés és bírálat együttesén túl a szinte mindenkori objektivitás-tudat, s hogy ez mégsem hatja át a független ítéletet: a félhosszú versek egészen egyedi szerveződését biztosítja. Végletek közt cikázik ez a köznapi józanság, tud legalábbis e végletekről, s ha olyanokról, amelyeknek teljes átéléséhez a tudás, a más anyagnak szóló odaadás is elegendő, körét mindig maradéktalan érvénnyel is méri föl. Az ellentétek keresztezési pontja nem jelenti a keresztező utak végig294járását, de van-e „végig”, s oly ritka, aki valóban négyfelé indul, mi több, négyfelől jön. Az Óda az észhez úgyis sokfelé nyitja ki a tartás lehetőségét: mert az ész Vas-féle fölfogása „emberi életünk legbátrabb szenvedélyé”-t magasztalja, amelytől azt kéri: „Veszélyes útamon ne hagyj el, te kisérj le. / A sírgödrök fölött, a csillagok alatt / Te nemvárt összefüggés, őrült kapcsolat…” Minduntalan annak meghatározói, amit mi tárgyul választottunk, s végig olyan versekben, melyek formailag a félhosszú vers általános, jó alakját, sugárzásukban pedig egy visszazárulásra kész, közben sokfelé küzdve nyíló típust szemléltetnek.
Az ész azután, az életmű legnagyobb félhosszú verseinek egyik periódusában, másképp tér vissza: „Ide is? Minek? Még egy félgótikus / Kis csíkos templom, amit elrontottak belülről…” – így indul a Boccherini sírja, hogy azután a gödöllői gyűjtőtornaterem rémségeinek ábrázolásán át a térdhajtásig jussunk, a kultúra történetétől (mely ismét visszatér, bár: mennyi fenntartás közepette, amik után!) a puszta élet történelméig, és a költő akkor köszönetet mond „mindenkinek e sötét templomban, aki akkor / Az ép eszemet megőrizni segített.”
Azután: „A képtelenségek parabolái / Egyre mélyebben vágnak” életébe. És a Medárdban: „izgalmas szürkeség”. Ahol a világnak ezt jósolja: „Eszetek / És vakmerésetek és technikátok / A naprendszerből előbb fog kijutni, / Mint bölcsességtek az egérfogóból, / Hol körbe fut.” (Egyébként a Medárd is félhosszú vers, és szerkezetében a rezignált lüktetést tagolja egy-egy motívumismétléssel, majd a fő motívum – „Már nem vagyok kiváncsi” – úgy zárja, többlettel, a verset, ahogy a „beborult” azt a másikat: „Nem vagyok.”)
295Az őrült város hasonlóképpen kérdéssel kezdődik, ahogy a Boccherini-vers. Csak itt nem a kultúra alkotására, hanem egy kávézóra kérdez rá Vas: „Épp csak egy feketére? Hogyan is kéne mondani? / Csak csitt, szívem, csak csitt! Valahogy így talán? / Hogy mikor vacsorázunk? Kilencre készek leszünk. / Elvégre mégse mondhatom meg neki, / Hogy milyen izgalmas út ez. Hogy félek ettől az úttól. / Hogy azt sem tudom, szabad-e visszamenni. / Oda visszamenni. Kihívni a sorsot / És azt a tébolyból született várost.” S mielőtt – megszakított sorral, már új versszakban a folytatása – egészen másunnét közelítene rá a témára: nézzük, mi ez a helyszín. A Római pillanat már a Terra di Siena című versben exponálta a témát: „A dombtetőn, mint óriási zebra, / A csíkos székesegyház néz a napra… / És Siena gyönyörű tébolya.” Majd a Siena a „mély középkor komor szeszélyé”-ről szól, „férfi-téboly”-ról, „gótikus, kemény kőképtelenség”-et említ. Ravasz rend, ugrani kész tigris-csíkú templom, dombok, ahol „ugye… sötétben félnél / A boltívek alatt…” És „középkori éjfél… / sejtelmes rémület.” S a Fény! „Valami nagy és szikrázó igen / Pattant ki itt…” Ám az általános eszméleten győz a plasztikus jelen, a történelmet egy pillanatra elszorítja az egyéni élet; vagy fordítva: a múlt hasonlata ad formát a sors élményének is. „Ahol a három sienai domb / Egymásba fut, ott mint rőtfényű kagyló…” – a Campo; és „mint kagylóból a nagy tengermorajt… / …a guelf téboly, ghibellin őrület” hangjait hallhatni. És akkor: „A mi nyarunk múlása sem múlandó. / Mint kagyló mélye holt tenger zúgását, / Őrzi szerelmünk búcsúját a Campo.” De az ész, az ismeret így is betör – még a negyvenes évek verseiben –: „Hogy rettegek minden felismeréstől, / Mely védekező agyamba hasít…” S a termé296szet egy szörnyszülötte, az imádkozó sáska, szintén oly rejtély, mely az „őslény-mértanig” döbbent vissza; s ahogy rémségesen elfogyasztja a darazsat, elevenen fölfalja, azután meg az ember gyufalángjában elég: nem ugyanúgy marad meg végül is „a test, majdhogynem épen…”, ahogy a múlt, a téboly megkövesülése, Siena? (Ravenna stb.) „Isten remeke? Bűn?” (A sáska elégetése.) „Miért csinált / Ilyen remekművet…” Egyáltalán, miért kell a dolognak úgy lennie, ahogy – azután a magunk közreműködésével is, kényszerűen – lesz, s nem lehetne-e másképp, nem lehet-e elkerülni a „még egy félgótikus”-t, és így tovább? Nem, mondja Az őrült város.
A közbeiktatások azért segítenek még. „Ki hitte volna, / Hogy az autóút ilyen unalmas? Hogy a gyorsaság / Álmosít? Ez a veszélytelen sebesség. / Az útjelző kövek, a piros jelzőlámpák.” Persze, a vers nem veszélytelen cselekvés, legalábbis a pontosság nyaktörő művelete adva van vele, bár ezt kevesen tudják; s tudjuk-e, amit a költő itt már igen, hogy a látszólagos rávezetésből már a későbbi színhatás, sőt, a kompozíció piros-fekete színvilága áll össze? Mint a jó szerkezetek általában, olyan helyen rejtik egy-egy kulcsfontosságú elemüket, ahol mellesleg futunk át rajtuk elsőre: ez a vers is. Egyelőre: a nem várt bóbiskolás; aztán „a tornyokkal, ívekkel, sikátorokkal, / Lépcsőkkel megtoldott magasság hiába tátja / Félelmetes kőodvait: nem venni észre / Kocsiból éjszaka – egyszerre fent vagyunk. / Hogy történt, zökkenőtlen, riadástalan? / Átaludtam? Itt áll a befejezetlen / Székesegyház, a tér kagylója odalent.”
Erre emlékezünk. „A Campo.”
De most csak a kávé. „És hol igyuk…? Persze, a téren. Itt vagy ott? / Innen látni jobban a rózsaszín nádbuzogány- / Tornyot, tetején a nagy fehér kővi297rággal.” A színek előkészítik a… Mit? Csak a fagylaltot? Ez is a Vas módszere. S hogy – rábizonyíthatatlan. „Fekete, fagylalt.” Ez jön a versben a nádbuzogány torony s színei után. És valami elsődleges feszültség, alig az események fölszíne alatt. De a nagy kivárás már arról biztosít, hogy ez a vers nem a múlt felidézésével fog robbanni, hanem – Vas nagyobb tétre játszik a szellem kalandjaiban – valami rádöbbenés jön, felismerés. Vagy csak a helyzet minősítése? Az össze nem találkozó vonalaké? Nyilván a vendéglátóval, a helybelivel… aki bennszülöttsége ellenére sem tud félannyit se, mint azok, akik erre a helyszínre most eljöttek? „Ez a fiatalember”, jön akkor még egy közbeiktatás, már a témához közelítve, „most vallja be, miért akart éppen itt feketézni. / Mert itt vesztette el az első lányt, hat év után. / Szeret ebbe a városba átugrani / Este, vacsora után.” Mintha a vers is kezdené kiformálni a maga kagylóterét. Így a következő versszak pontos illesztéssel hozza a várhatót, s tartja a felszín alatt még mindig a feszültséget: „Mondjam el neki, / Hogy búcsúztam itt én is? Még ha egyedül volnék, / Akkor sem tehetném. Nem is értené. / És mit is mondhatnék el neki? A forró napsütésre / Az ijesztő éjszakát, a kettős gyötrelemágyon / A széthúzó szenvedést, a zokogást, a másfelé / Epedést, a mégis-összetartozást, a halálig / Tartót, a menthetetlent? Vagy a másikat, / A későbbit, a hideg esőt, a rettegést az utolsó / Menedékért, a kövek, a görcs fenyegetését?” Mintha a vers itt belefeledkezne valamibe, de nem… A józan hang, itt, egyelőre követelmény. (Majd erre is jön utalás.)
Tehát józanság. Ennek minden kellékével felvérteződik a következő félsor: „Szóval, két szerelem szorítását.” Még tárgyilagosan, sőt, csevegő hangon, össze is foglalja. De hogy ez a hang mégsem igazán 298csevegő…! Hogy mindjárt az őrült kő-tájra szökkenünk belőle: „…közben a körbefutó / Közök, sikátorok útvesztője, mind a kétszer / A nappal, az este, a befejezetlen / Székesegyház, a kagylótér odalent.” Elgondolkozom itt.
Vajon ha nem végzünk nyomozást az életműben, ha nem tudjuk – ha nem „tudjuk” – Sienát, mit jelent ez a vers? Mit jelez? Nem formál-e úgy is valami borzongató, kétes teret? Nem érezteti-e a bizonytalant, ahol járunk (ahol általában, s csak illúziókkal)? Nem érezzük-e magát a helyváltoztatást, a kockázatot, nemcsak a hely szellemét, de a helyváltoztatásét, a váratlanul visszanyíló zuhanás-terekét? S hogy ez el is múlhat, az ilyen érvényesség… Jön rá mindjárt a szentencia, a versé; nem érezzük-e a mindig megoldhatatlan váltások, kockázatok végtelenjét? S mi ennek az értelme, kérdi a vers. Nem érezzük-e, hogy az értelemnél tovább kell elhatolni az őrült közegben? Ezt mind alighanem érezzük.
A kagylótér; és odalent. Hol is vagyunk? Már nem ott, ami ez a helyszín – többféleképpen – volt. S ezt a vers tere (sokat kell említeni ezt, magát a szót is, mert szüntelenül érezzük a jelenségét), a vers szakaszossága, az itt igazán bizonyíthatóan többféle ihletforrás (az új és új nekilendülések; „Mondjam el neki…?” és a többi) valósítja meg. Azután így reflektál a vers személye: „De mindez / Most is jelen van, meg se támad, nem is fenyeget már.” A patthelyzet verse, és ezzel is annyi mindent sugall. Egy szép lehetőséget, tulajdonképpen. Hogyha minden össze nem egyeztethető is, annyi minden elviselhető. Tulajdonképpen összetartozva – kikkel is? Hogyan is? És hol?
És mégis az ész verse; olyan vers, amilyenné a nagyon sokszor – ésszel – végiggondolt dolgok emel299kedhetnek (zuhanhatnak), amilyenné az érzelmi és valóságos mozgás (autóút) teszi őket. Vas rezonőrje itt a legkiszolgáltatottabb; és itt is a védekezésre berendezkedett lény igazgatja el a dolgokat. Pedig éppen – mintha nagyon fáradt lenne. Csak figyel. „Csak néz ránk, majdnemhogy megnyugtatón” az a valami, amit ő figyel, „hiszen / Bizonyosság lett már az akkori rettegtetésből. / És valahol messze jár az a másik, a fátyol alatt / Keserűre csupasztva szorítja össze fogát / És rajtunk kívül már senki se tudja, ki volt ő.”
Milyen elevenek lehetnek hát régi személyek! És a visszafogottság mekkora tűz. Milyen lendülete van a józanságnak; nem igazibb-e, mint a… Nem, ne legyen a dolgoknak éle.
Nem erről van-e szó a következőkben is? „Csak csitt, szívem, csak csitt – valahogy így talán. / Hiszen mindez elsímult már. Szerelem szorítása – / Nevetséges volna”. Szorosra fűződnek a vers szálai. Itt minden visszautal valamire; csak középen áll a város képe, e roppant plasztikus képződmény, a színtér, látható tereptárgyaival, fogyasztandóival, estéjével, és mindazzal, ami láthatatlan. Aminek a színtere volt. S amit nem tudunk még! (Másoknak mi volt, még; a csak sejtetetten túl, azon, amire a magunk története se mondható el. Íme, amit még mond ez a vers: hogy aztán elmondjuk-e mindig, ami ránk vonatkozik egy helyen, egy helyből? S nem növekszik-e a teher, a kimondatlanságoké, épp így? Ezekre a dolgokra a vers csak némán utal.) „Nevetséges volna”, ha ezt mind elmondanánk. Igen, „ha egy óvatos öregember / Említene ilyesmit. A nagy rettegtetéssel / Pedig otthonosabb városban kell végül szembenézni.” Megérkeztünk a végső témához. De itt? Ez a hely csak átmenet. Mindennel együtt. „Itt 300nincs más”, csak területenkívüliség, időnkívüliség, „csak a cassata, campari, kávé. / Hátunk mögött a táncdal, a csitítóan új / És ingerlőn ismerős.” (Eszmék és tánclemezek, mi minden…) „Meg a megkövült téboly, / Az elhagyatott kagylótér, a befejezetlen székesegyház, / Meg a város jelmondata: cor magis tibi pandit, / Szívedet tágabbra nyitja –” És itt ismét a józan, kritikus védekezés? Vagy csak az átmeneti elbágyadás kétségei? „De mire tágabb?” S a vers vége a megközelítésből távolodást formál, mert – ha tágasság, ha szűkülés –: „Egyelőre csak a száguldva szundításra / A pirosan villogó jelzőkövek között / A kivilágított feketeségben.” Ez a nagyon érzékletes kép gyönyörűen távolítja el az egész történést – már nem is a személy terében. Most már a sztráda vagy valami jó út, a kocsi, a kitekintés emléke, az „otthonosabb város” újabb közele, közelebbje… ez van. És van a megfejtett és megfejthetetlen kompozíció. A félhosszú vers nemcsak annyi, amennyit szervezője rászán. Az igazán remekbe sikerült kompozíció ebben a műfajban olykor épp csak a kitapintás lehetőségét adja; mint egy testét, melynek mégis külön élete (s netán más élete) és (van a „tárgyaknak…”) más-más halála van. Felszín alatti.
301Vajon egy szemernyit is hűtlen lett-e Kálnoky László ahhoz a régebbi Kálnoky Lászlóhoz, akit a Lázas csillagon ismertetett meg velünk? Az „elbeszélő” versek, e látszatra tetszőleges kompozíciók vagy futamok, ezek az újdonságai, ugyan eltávolodtak-e oly nagyon a zártabb formákkal dolgozó anyagtól? Annak a költőnek az anyagától, aki ott is némi Jegyzetek…-et írt, ahogyan most (vagy ha egy kicsit másképp is, mert másképp, engedjünk meg ennyit) „egy magánzó emlékirataiból” idéz? Nem az állt-e abban a régi versben, melyet nem szabad felejtenünk, hogy „egy régi hang szólít, egy kéz felém int, / és ujjam jól ismert sebeket érint…”, s ezért, hogy „kényszerít valami, hogy kimondjam, / amit helyettem nem mondhatna más”? Miért, ezeket a szabadon lejtő hosszú sorokat elmondhatná más? Ilyen kompozíciót, amilyen a Kálnoky-féle magánzóé, készíthetne más? El kell fogadnunk a tényt (senki se tiltakozik ellene!): a félhosszú vers „ömlesztettebb” formájából közkincs lett, s – mondjuk – ahogy szonettet írva is ki-ki a maga vérmérsékletét, mívességét, tárgykörét stb. mutatja meg, a maga újítását vezeti be a sosem kész külső formába, úgy lehet ma a legegyénibben szólni az „elbeszélő” vagy „kontemplatív” vagy „ömlesztett formájú” versben. De még 302mindig a régebbi dolgokról, hosszabb bevezetőül: „Csak befele fordulhatok, magamba, / fény és homály ott ismerős nekem. / Útvesztős bolyban járhat így a hangya; / s lent lángírással vár egy nagy terem, / de többértelmű ez a furcsa mondat, / amelyet pontok s vesszők nem tagolnak, / és ellentétes minden értelem.” Ez egy jellegzetes Kálnoky-versszak, s nemcsak formára az. Ez a versszak egy régi félhosszú vers részlete, húsz ilyen szakaszból az egyik. S ott olvassuk ezt is: „Mintha kévéjében a napsugárnak / ezer szemcsét gomolyogtat a por, / e látomások szemcséi kiválnak / agyam szürkésfehér páráiból, / s mint anyaméhben alakul a magzat, / úgy fejlődik ki egy-egy új alakzat, / és hangok is: nyögés, sóhaj, sikoly.” Ha túlságosan zártnak éreznénk, témakidolgozás-központúnak (a félhosszú vers sokközéppontú típusának igen zárt, monádos építkezési formája ez is?), ha a lekerekítés mintegy tehetetlenségi erőként lendíti, vissza „önnön körébe” a versszakot: legyen, érezzük így; és akkor örvendhetünk e kiemelkedő költőnk új vívmányának, vagy használati eszközének. De ne siessük el ezt a futónál is futóbb homlokráncot se; kortársaitól tanult, amit tanult, használ eszközt, amilyen zártat használ, nézzük inkább, ami termékenyebb vizsgálódást igér: nézzünk át a Szanatóriumi elégiába, hasonló versszakok valamelyikébe, sok minden megvilágosul. Ahogy Kálnoky ezekben a Jegyzetek…-ben így kezdi mindjárt a harmadik versszakot: „Beteg vagyok, de szenvedéshez edzett…”, régi és új pontosságot egyesít. S ha a „beteg” szó értelmét tágítjuk, vagyis ha jelentéstartományát – még jelképeken innen – tágabbra vonjuk, többet mond önmagánál. Mond egy alaphelyzetet, melynek nem okvetlenül velejárója a fizikai kór. Egy lelki tartást, egy világbéli helyzetet 303mond akkor ez, és az „edzett” is más jelent, mint amit a vers azon a helyen megcéloz. Mindenféle világhoz-edzettséget, ami nem talpraesettség; fájdalomtűrést, ami nem az öröm hajlandóságának hiánya; de jelöl érzékenységet is, amely tárgyakat – s nemcsak fizikai értelemben – tud észrevenni, tárgyakba úgynevezett lelket tud lehelni, csodálatosnak tud látni dolgokat, melyek csekélyek. Ám nézzünk mégis – mutatóba legalább – a Szanatóriumi elégia (e már-már hosszú vers) egy szép részletét, s utaljunk futólag csupán a Kosztolányi-féle Halottakra. Nem morbid ez az elégia, és ha végképp kétségbeesettnek látszik, az már csak stilizáció: egy költői lehetőség következetes megvalósítása, s ami a lényeg – hogy például Jékely „halálverseiben” is ugyanilyesféle teltség zeng, s mindkét költőnk igencsak az élet pontos figyelője volt (s marad is, nemcsak jószerivel, de igencsak, mostanában is). „Hány szürke alkonyat lepett meg észrevétlen, / testvéreim, tinálatok! / Sok évig jámborul és együgyűen éltem, / akár a boldog állatok. / A fürge gondolat ha itt járt, már szaladt is. / Rémképek voltatok. Kinőtt a föld alatt is / a körmötök, szakállatok.” S valamivel odébb: „Csak állok s bámulom az égen gyors iramban / tovarepülő fecskerajt. / Elillant éveim számlálgatom magamban…” Vagy egy másik versből folytatva ugyanezt a motívumot: „A fecskeraj most készül messzi délre. / Jó volna, ha százötven, kétszáz évre / fordulna velem vissza a világ…” Közelít témánkhoz a Jegyzetek…-nek ez a versszaka: „Sosem mutatja meg igazi arcát / a Valóság, ezernyi maszkja van, / kineveti önhitt eszünk kudarcát, / érzékeinket csalja untalan. / A végső titkokat rejtő szelencét / nem nyitja a gyatra kulcs, a Jelenség, / s hogy létezem, az is bizonytalan.” Erre (nem az utolsó sor304ra, az megint egy költői lehetőség stilizációja; bár tudományosan nem cáfolható) majd emlékezzünk a Több dolgok… vizsgálatakor.
Amibe is miért ne kezdenénk bele nyomban! A Jegyzetek… valami „kedvező véletlenek”-et említ. Így: „Odakötve a föld felületéhez, / a mindenség e porszemén nyüzsög / a milliárdnyi lény; mind szenved, érez, / és majdnem annyira rab, mint a rög; / öntudatlan örülnek a világnak / s egyéniségüket kiélni vágynak / a kedvező véletlenek között.” A Több dolgok… így kezdi (a Kortárs 1978. évfolyamában): „Nemigen történtek velem csodálatos események, nem lehettem / természetfölötti dolgok tanúja, páratlan kalandok részese.” A Jegyzetek…-ből: „Szerencse, hogy magasba sose néznek, / és ritka az, kire váratlanul / a soha föl nem fogható Egésznek / halálosan nyomasztó súlya hull. / Szerencse, hogy elméjükön homály ül, / s a táguló, szétrobbanó világűr / eszméik szűk körébe nem nyomul.” A homályt és a szűk kört félretolva, nézzük a Több dolgok… folytatását: „Nem kaptam el villámgyors mozdulattal / a fülem mellett elzúgó ufókat. / (Igaz, sohasem is zúgtak el a fülem mellett, sőt távolabb sem.) / Nem szólt be ablakomon az édes aquinói doktor, / mint néhai pályatársamnak, H. B.-nak ablakán. / De hiába szólt volna be, én akkor is félnék a gonoszoktól. / Még csak egy tüzes meteorkő se csapódott be közelemben, / noha láttam nem egy, a meteorkőnél veszedelmesebb becsapódást, / sőt számos alkalommal magam is becsapódtam, / hála kitűnő és kevésbé kitűnő embertársaimnak.” A vers hangja ugyanolyan visszafogottan ironikus, ahogy a régebbi versek formája feszes. Még egy versszakot onnét: „Tudatuk ment a nagy Magánvalótól…” (Kitűnő és kevésbé kitűnő embertársaink…) „…koponyá305jukba csak a földi fér, / nem ismerik azt a dimenziót, hol / egymásba olvad az idő s a tér…” (De a félhosszú vers mintha ezt próbálná, némely típusában; vajon Kálnokyé miként?) „…s bár folyton azt kísérli, hogy a görbe / tér börtönéből valahogy kitörne, / a fény is önmagába visszatér.” s így tovább. Vagyis, ha a Több dolgok… bevezetőjét elhisszük: „Szóval, csodák nélkül zajlott le életem, / s ámbár nem a csodavárás jegyében, / mégsem teljes híjával a különös és meglepő élményeknek. / Három ízben tapasztaltam olyasmit, amit azóta sem tudok megmagyarázni.” Eddig a – két részből álló – bevezetés. Most a három eset következik, szabályosan zárva mindegyik (mint egy versszak), csak az ironikus reflexiókkal tágabbra tárva, és az elbeszélés mikéntje által oldva. Többletjelentésük ekképp sugárzik. És okvetlenül a címnek megfelelően. Majd két összefoglaló sor tesz pontot a tulajdonképpen tárgyilagos beszámoló végére.
Mielőtt a különös jelenségek szó szerinti idézésébe fognánk, gondoljuk csak meg, nem voltak-e azok a „régi” Kálnoky-versek is igen szabatosak? Nem követte-e pontosan a mondanivaló előírásait a költő, amikor beszámolt azokról a dolgokról, melyekről beszámolnia rendeltetett? Nem ugyanígy választotta-e témáit? (Témái őt?) Nem volt-e józan vagy nem-kutatta-milyen távolságtartó (egyleheletnyi; s az ilyen lehelet is verslélegzet már) a halálközel témákkal is? Nem bontakozik-e ki így egy rendkívül egységes életmű? Kérdéseinkben a válasz.
A Kálnoky-féle új félhosszú verstípus a nyitottságot és a zártságot különös módon egyesíti. A felületek – a vágási felületek is – igen élesek. Kertelés nincs. Amit elmond, itt ez a három eset, olyan „misztikus”, mint egy-egy Salinger-novella témája 306(ha ilyesmit akarna elmondani az író). Olyan világos is minden; a kivitelezés a stílus tökélye. Megoldás azonban nincs; erről szól a vers, ezért nyitott, másrészt ezért zárt. Ami pedig a kivitelezést illeti, ha nem a költői tökéletessége felől nézzük, hanem a hatását (az élményt), mintha fordítva lenne nyitottság és zártság viszonya: minden meg van oldva, ezért zárt a forma, és nincs hagyományos formába erőltetve még ez a „forma-tartalom” sem, így keltheti nyitottság benyomását. Lássuk az első esetet: „…a század húszas éveiben történt, egri lakásunkban. / Anyám, Elvira nevű barátnőjével együtt, kinézett egy vasárnap délután, / virágmintás díványpárnára könyökölve, / szalonunknak a Fő utca nyüzsgő sokaságára tekintő, első emeleti ablakán, / mindketten nagy állatbarátok. Odalent / egy fiatal katonatiszt haladt, igen szép fajkutyájával oldalán. / »Jó lenne, ha feljönne hozzánk az a gyönyörű kutya« / – szólt a barátnő halkan. (A tiszt az utcazajban semmiképp sem hallhatta meg. / Különben is, anyámék a kutya ismeretségére vágytak, nem az övére.)” S akkor a két hölgy – hogy az eseményt összefoglalólag ismertessük – eltávozott az ablakból, ám ahogy uzsonnához készültek volna éppen, az előszobaajtó rézkilincse nagyot csattant, s az ajtón, mely nappal nem volt kulcsra zárva, besétált a lakásba a kutya, körüljárta a szalont, majd „jelezve, hogy nincs sok ráérő ideje, eltávozott”. A kutyát többé sose látták, és az sem derült ki, hogyan találta meg éppen ennek a lakásnak az ajtaját stb. És minden marad rejtély. Hanem ami rövid ismertetésünkből kitűnik: hogy ebben a látszólag laza (dehogy laza!) kompozícióban milyen végleges, gazdaságos a szöveg. Az ismertetés szinte terjedelmesebb, körülményeskedőbb. Két kérdés: vajon nem azt éri-e el Kálnoky „a rejtélyes” 307ügy elmondásával, hogy képet ad az életnek valamely visszahozhatatlanul eltűnt pillanatáról? S pontos képet, de valamivel többet: beleilleszti az esetleges-bármikori pillanatot egy nagyobb összefüggésbe, ám mi lehet ez az összefüggés? Érthető-e („érthető-e”) az élet egésze, a világmindenség históriája? Nem közelíthető-e az érthetőség (felfoghatatlanság) határa akár úgy is, hogy elmegyünk addig, ahol valamely nagyon egyszerű eset érthetetlenje kezdődik? Például a hétköznapi életé? Nem ott érintkezik-e a „mindenséggel”? Kérdések, ezúttal nincs bennük a válasz. A második eset, kristályos tömörséggel leírva szintén, a következő: „…egypár évvel később, kamaszkoromban, / anyámmal együtt észrevettük a hálószoba egyik ablakának / virágládájában a muskátlin pihenő / két különös rovart. Légyfélék voltak, de a házilégynél jóval nagyobbak; / …hártyaszárnyukon / tűzpiros pettyek. De a legkülönösebb, / hogy e rovaroknak kétágú farkuk volt, akár a madaraknak, / parányi, szürke tollakból.” A költő s édesanyja úgy vélik, valami banánszállítmánnyal kerültek ide a trópusokról e furcsa lények, „s… mint vérbeli állatbarátoknak, eszükbe sem jutott foglyul ejteni őket”. Az ügy vége: természetrajztanárának beszámol a jelenségről, ez azonban kijelenti: „tollfarkú rovarokat / nem ismer a természettudomány, / sem a forró égöv alatt, se máshol.” És kész. A harmadik eset 1949-ben volt: ekkor „körülbelül másfél órai alvás után, éjszaka egykor / pokoli lármára riadtunk fel, mintha dühöngő őrültek cintányérokat / vagdaltak volna a padlóhoz” (figyeljük meg a végleges, pontos fogalmazást, érzékletességét; vagyis mintha azt mondhatnánk: mindegy, mi történt, mi nem, mi a magyarázata, s van-e, ha egyszer a versben ilyen hitelesen itt áll… és a félhosszú szerkezet elemei 308ebből a szempontból is, tehát tartalmilag, segítik egymást). „Ez az egyetlen, nagy szoba szolgált hálószobának, könyvtárnak, / ebédlőnek, dolgozó- és fogadószobának”, közli a helyszínről Kálnoky. S hogy „az utolsó két csattanást ébren hallottam már, ágyamban felülve.” Majd kijelenti (saját szavait idézve): „Eddig nem hittem kísértetekben, de úgy látszik, mégis vannak”, s ezt anyja megerősíti, „ez borzasztó”, mondván. Akkor: „Villanyt gyújtottam, bejártam a szobát, de teljesen eredménytelenül. / Másnap reggel mégis találtam valamit, egy képkeret belsejéről levált, / mintegy öt centiméteres, szinte súlytalan lécdarabkát a szőnyegen…” Ám hiába végzett vele próbákat, ejtette fémtárgyakra jó magasból, semmi: „csak… gyengécske hangot tudtam előcsalni, / nem cintányércsattogást”. Eddig a három történet. S a befejezés: „Mint mondtam, 1949-ben történt ez a különös esemény. / Azóta nem tapasztaltam újabb, megmagyarázhatatlan jelenségeket. / A csodák kora, úgy látszik, lejárt.” Kálnoky ezzel a verssel mintegy – jó értelemben – klasszicizálja a félhosszú vers legújabb (ha tetszik Vas Istvánnal induló, más-másképp Petri Györggyel, Várady Szabolccsal stb. folytatódó) kezdeményeit; a Lázas csillagon verseinek tökéletes zártságát egyesíti a nyíltsággal, de a roppant igényes, kifogásolhatatlan formai-tartalmi megmunkálásról sehol sem mond le. Érezhetjük-e, kérdi szinte, a verset is „ily rejtélynek”?
309Weöres Sándor némely kompozíciói kész állapotban is terjedelmüket változtatják még, élnek ekképp, mint a kilevelező bútorok, mesésen-valósan, s hogy egészen konkrét esetekre gondoljunk, elegendő „szimfóniáit” idézni. Az ihlet középpontjait kutatni pedig még az átlagosnál is bonyolultabb föladat nála; valószínűleg „mindennek a fordítottja igaz” ily téren, „s még az sem egészen”. Hanem ha ebben a gondolatkörben maradunk, s a teljes életmű áttekintésének töredékes kísérletétől is eleve eltekintünk, feltűnő szép motívum ez: „Magas az erkély, rajta állva / a lenti nép mind föld pora, / de aki a határon túlra látna, / itt nincs és nem lehet soha; / mert ha van: nem fönn-lebegőben, / már érkezéskor eltünőben.” (A Nyolcadik szimfónia első tétele, Krúdy Gyula emlékére.) S ne is itt időzzünk, a jól ismert ambivalenciánál, mellyel ez a félhosszú vers (amelyből azután szimfónia-tétel lett) zárul, hanem nézzük inkább, mi is ez az „erkély”; visszafelé bontva a verset, látjuk, hogy ezek a dolgok veszik körül (odalent, de fölérnek hozzá, mert: „a halottak mint nagy babák… / nem forognak a forgatagban, / belőlük nyílik a virág / mely az erkélyre pírját ejti / s hogy honnan fakadt, elfelejti”): piac, mely felkacag („göröngyösen kent vegyes-lekvár”), s „a sok virág apró 310cserépben… / a kékségnek integet”, és ott a „levegő alján, óriási pók, / …függ a székesegyház… / kőszobrok ülnek homlokán…” S maga az erkély „lebeg mint léghajó”, lebeg „ég-föld szabdalt ürében”, s „valaki mozdul az erkélyen”. A vers kezdete pedig ez: „Valaki ül magasban s nézi / az itélet elfoszló képeit…”, ahol „mind nyujtózik valami másért / s már postát küld a pusztulásért.” Ez a visszafelé is bontható vers egészen különleges képződmény; de vajon nem így fejezi-e ki a leghívebben az ily szemlélettel fölfogott világot? Megannyi szín és forma ez, ám pillanatait a záró versszak idézett állapot-határozói szerint kell látnunk: sem-sem ez a jelleg, és persze a felszíni pillantás számára mindig elhanyagolhatóan az, s akkor a világ – igen plasztikusan – ugyanaz, aminek látszik. Ám ilyen élesen, ennyire teljesnek a belső szem csak akkor látja, ha örök metamorfózisait figyelembe veszi, minek során is anyagból szellem s ebből, grádicsokon, megint anyag lesz, értvén e fogalmakat a vers világán belül. De ez a „művelet” sem szolgál egyebet, mint hogy a versen belülre kerüljön a világ, mégpedig nem „ábrázolva”, hanem megteremtve, de nem úgy, hogy külön világok alakulnának (alakulnak azok is). Weöres Sándor egészen rövid versekben is képes ilyen belső-külső ellentét-hatások megteremtésére, tulajdonképpen viszonylatokat alkot ő, roppant nyelvi leleményekkel, s csak ha igazán a lényegére figyelünk oda, érzünk ki művéből valami több-vallásnyi imádást. Ezért itt, ebben az összefüggésben valóban csak „centiméterre” mérve lehet rövid és félhosszú versről beszélni; dolgunk viszonylag egyszerű. Hiszen az Internus apró darabjaiban az a karakter, az a folyamat látható, amelyet másutt egy-egy terjedelmesebb kompozíció bont ki sok elágazással, viszonylagosság311gal. Idézzük akár az Öregedőt („Agyvelőm pislákolva ég, / fénye, az elmegyöngeség, / folyton szűkíti karikáit, / folyton fakóbb térbe világít; / ha Isten megsegít, alig / látok már a cella-falig”), vagy az ugyancsak egy egész nemzedéket ihlető finom darabot, melynek címe Önarckép kutyával („Aki voltam, csak fuldokló tetem: / a szív, mint kő, a torkot elszorítja. / A keserves testből az élet-szikra / hogy lélekzethez jusson valahára, / átárad megpihenni egy kutyába: / Gazdám lábára hajtom a fejem, / kínját nem érzem, nem emlékezem.” (A hasonulás, az átalakulás (sosem „szerepjátszás”!) alapképlete, nemcsak filozófiai, de létérzékelési alapja is ez. A Kétarcú úgyszintén ezt fogalmazza meg: „Énem: állandó társaságom, / s bár nem unatkozom vele, / e kullancs megbontja magányom, / béke és csönd van nélküle. // Mert a géniusz sugalmára / figyel és szóvá megformálja: / rögös lényét elviselem / estig, de mindörökre nem.” Így evidens a más géniuszok sugallata is, ezeket nemcsak elviseli, de mintha nagy gyönyörűséggel élne közegükben, ott a lény (az én) mintha nem volna még ennyire sem rögös. Bár itt és ott: ez is viszonylagosabb Weöresnél, mint általában. A távolság nála közelség, és fordítva; s ezt versek százai bizonyítják; emeljünk ki mindjárt két példát: ahogy a Salve Regina imádata kezdődik („Ezentúl hadd maradjak közeledben / bár fátylad elmúlását nem igéred…” – nem csupa távolság-e máris ez a közellét?), és a Fairy Spring kompozíciója ekképp zárul: „Majd sorra járom szobáitokat, s alvó arcotok fölött / megcsókolom a levegőt és a tenger ragyog szivemben” (ez pedig nem hozza-e épp tengerrel-levegővel, álmon túl is nagy közelségbe a többi személyt, akiről szó van; s Weöresnél ugyan „kiről nincsen szó”?). A kettős én aránylag hosszabb 312mű, ám a Petit air ugyanezt nyolc sorban elmondja. „Idegen lámpa sugár-gömbjéből / bontakozom, kilépek…”, így A kettős én. És „az a másik” ekképp dörömböl izgatottan: „Várj – én is itt vagyok, a te iszapod! / A sötétség hinárja hurkol engem” stb. A Petit air pedig: „Néha rád borúl / álmod túlsó partja. / Lombját jámborúl / homlokodra hajtja. // Szemmé öltözöl, / de a lombok egyre / homlokod felől / hullnak a szemedre.” Ez a megejtően azonos és idegen jelenésforma, a mindenkori „kilépés” valami idegenből, Weöres Sándor költészetének oly áthatóan lett jellemzője, hogy mintha a világ lényegi szerkezetét tárná föl ezzel; ám ha ilyen messzire megyünk, már minden feltárási mód egy-érvényű, s nem is kell oly messzire mennünk, hogy szűkítsük a dolgot: a költői érvényességen múlik itt is az eljárás hitele (lévén szó művészetről). Sokkal többet nem mondhatunk.
Weöres nem is akar összefoglaló érvénnyel semmit se „mondani”. Nála minden „csak” jelenség; s ha a jelenségeket ennyire hitelesen emeli ki a szétmosó környezetből egy elemi gesztus, nincs-e „igaza” velük? Ilyen jelenségek az ő számára a költők is, ekképp korrespondál velük, százféleképpen; olykor Babitsnak szóló verset Eliotnak ajánlva stb., de ettől még ugyanakkora hitellel; értjük az összefüggés mögötti összefüggést: a kettős tagadás értelmében ez megint valami jelenség, s ha elfogadjuk, hogy „maga a vers”, ott tartunk, ahol a világot szemlélve. Így nemcsak a világ kerül bele – mint meg nem értendő, de jelenségesítendő – a versébe, hanem a verse is – mint túl-nem-magyarázandó, érzéki alakzat – a világba. A sorok között, de a szavakon át is, és bármin keresztül, bármit megkerülve, ami szóalakkal, összefüggéssel jelen van a versében, ott lengenek 313pedig azok az eszmék és megfoghatatlanságok (mint a Minotaurusban az a bizonyos „négy szél”, mely „jár a világon”; vagy akár a madarak csőrén ki-be járó álom), ott létezik, többnyire igencsak mozogva mindaz, aminek megnevezésére a vers sem vállalkozhat. S még az sem mondható, hogy ezek a „dolgok” érdemesítik szólalásra a hangot. Nem másképp állunk az idézett költőkkel sem; tárgy és ürügy között imbolyognak ők, a megszólítás lehetőségei, stilizációk alapjai, és legalább olyan hűséggel lehet hozzájuk közelíteni ekképp, mint ha lényüket eleve kész vagy félig kész okos skatulyákba záricskálnánk. Ahogy a Minotaurusban „a Nagymedve felel”, amit felel s amilyen hirtelenül megszólal (Weöres az egyik legnagyobb „váltó”, a versben a leghirtelenebb zuhanásokat ő tudja produkálni, még ha érzelmi közelsége nem éri is mindig a java csekélyebb formátumokét; akik ettől még nem kisebb költők nála!), igen, ez a hirtelen megszólalás, mely a Néma zene című kompozícióban a legszebb példák egyikét adja (Babitsról szólva említettük), már önmagában is közlés. Sőt, talán Weöresnek sikerül a leginkább, hogy saját költői „közlendőjének” egyik lényegét (az ihletforrás így többféle, amiképpen már a fogalmilag elnevezhető lényeg is: a világ egyetemessége, mindenek átalakulása, minden jelenség körüljárhatósága és rejtezése stb.) hangtalanul, merőben szerkezeti eszközökkel érvényesítse. Ilyen hely a Néma zenében (egyebek között), amikor egy, elágazásokat összefogó kijelentés után („amikor végül is egymásra találunk”) fohász-szerűen ez jön, nagy betűkkel: „Ó TÉRJ VISSZA”; vagy amikor így alakul a vers rácsozata:
314– s ekkor jön a nagy váltás, holott csak a „mondatot” folytatja:
„EZ VOLT:”
– s jön a felsorolás, mely mintha nyelvünk legszebb szavait gyűjtené egybe:
Ezt a rácsozatot azért is szükséges kiragadni a versből (pontosabban: a verset legalább egy kiragadott hely erejéig idézni), mert a félhosszú kompozíciók merőben új lehetőségét tárja fel, ahol a mondattan és a szótan, a belső szerkesztés s a külső alakulás együttesen adja az eredményt, és – ez csak közhelyformán mondható – más eszközökkel bajosan elérhető hatást biztosít. Egyebek között azt, hogy az elemek nem zárulnak a mondatba, visszanyerik szabadságukat, és az élmény asszociációit a vers éppen csak jelzés-szerűen indítja el. De ha ezt a részletet 315nézzük, fájdalmasan érinti olvasóját, ahogy a kétes lét-bugyrokban bukdosó ember ugyanezeken a helyeken találja meg „a legszebbet, a legszentebbet” is mind, és ezt ilyen spontán erővel, ennyire mellbevágóan más szerkesztési mód nem hordozhatná. Fontos az is, hogy ez itt csak része egy nagyobb kompozíciónak, amelyik – a fájdalmas hatás fokozásaképp – lényegében közönnyel gördül keresztül ezen az érzékeny részleten. A félhosszú vers eddig nem látott típusa: ahol a vers egésze általánosságban (nemcsak minőségileg) közömbös az alkotórészei iránt.
Mindezt előrebocsátva, oly kevés, amit már sajátszerűen a Füst Milán emlékére (Egybegyűjtött írások, 1970), írt versről kell elmondanunk; a különbséget, az igazi helyi hangot a megidézett Mester szellemképlete adja főként. „Régóta nem zörgettem ajtódon”, kezdődik a vers. „Mostan immár / homályba fordultál előlem.” Mennyiféle elem! A hely konkrétuma (mely mintha ház volna; és Weöresnek ezek a stilizációi különösen sugallatosak), de a hely egyetemessége is érvényesül (akárha csillagképet szólítana meg, és érezzük a merülést, a fordulást, az áttűnést; Weöres ezeknek a dolgoknak is egyik első mestere). Eposzi különösség következik: „Ki színtelen ragyogó karddá növekedtél…” Ez a stilizáció kiemeli a jelenséget a valóból az ornamensek világába, ám hogy visszafordítsa ezt is: „mégis az évek párával beleheltek”; és feleslegessé teszi a kommentárt, maga mondja: „– mert van ám gyengédség is e goromba létben / és szánalom s mégtitkosabb finom tapintat, / avagy nem láttatok-e könnyezve rozsdásulni kardot? – / világolsz és engem hagytál sötétben.” Weöres az eposzi költeményeinek hangját vonultatja fel, és ez a bevezetés olyan valóban, mint 316egy seregszemle. S ki előtt? Vagyis kinek mondja mindezt? A Mesternek, aki eleve mindent tudhat? Vagy valami oly kétes terekben ragyog ez a színtelen kard-lét, ahol nem árt némi bizonyosság, legyen az bármi gyarlón földi? Ezek a sorok Weöresnek is az érdesebb, a szeretni tudó lényét mutatják; ahogy nem ügyel a forma különös cizellálására, de inkább a közlés tartalmát veszi sorrendben előbbre – és ahogy visszastilizálja mégis ezt (a kérdéssel, mely az ünnepi énekek hangjából merít) –; s ahogy mintha fájdalmat vallana be.
Ismerős a második versszak első témája is; és a dzsinn s a kard jól összeillik: „Megbénult tested börtönébe dugaszolva, / palackba zárt dzsinn, kirobbantál, / légen túli légben mindened szabadon lebeg…” Erre is emlékezünk már a korábbiakból; minden épp csak egy kicsit alakul át, de ezzel igen lényegesen, hiszen a dolgok jelenségalakjai között a weöresi világban a lényeges különbség igen csekély: nincs is más, mint apró különbség, a lényeg is cseppnyi, parányi, és ezzel Weöres tudva, nem tudva (tudva!) a babitsi Hírmondó felkiáltásához hű. A lebegés után három pont… És a Mester hangját máris vesszük: „»Vagy azt várod, eljövök csörgetni a rudat ágyfejednél? / és kérkedhetsz, hogy szálló lelket láttál? / netán megállítsam neked a menny görgését? / medvebőrön hozzam a csillagot, benne a bölcsességet, / mi gyümölcs fakad a másvilágon –” A fokozás is ide-oda hintál, s nemcsak megnyugtatás; a Mester még mindig az, aki… növekedni ekkorát nem lehet, tehát szavaival mindennél jobban jellemzi – elmúlt? – földi valóját, elmúlt – nem? – földi lényét. S ennek a résznek is fő ereje az érzékletesség, az a rúd az ágyfejnél, csörgése, s a válasz-hang legalább oly nyers, mint az invokáló (némaság); s nem felsőbbséges létezés szól-e 317így csak: „Nem, fiam. Csak az a kérdés, honnan ered a sötétséged, / innen-e, ahol fény minden! felfoghatod? vagy onnan, / gyászodból és rádhagyott ravatalomból.«” Még játékos is ez a méltóság, amely a második versszakot s a Mester első válaszát (válasz-e?) zárja.
Ekkor – a költő – így szól (s vajon nem belső párbeszéd-e ez is? tehát ki szól? a személyváltás nem az én játéka-e? kiléphet-e magából bárki kedvéért, aki saját lényének termeiben lépkedett, majd a cella-fal terét választotta, kutyaként önnön lábára fejét hajtotta stb.) „A másvilágot, Mester! tőled tudakolni nem kivánom…” (S nem a már másunnét itt is jól ismerhető hanggal azonosul-e a szólító?) „…abban töltöttem eonokat, tán inkább ismerem, / mint itt a haldoklók tanyáit…” S nincs-e igaza Weöresnek? A szellem, a gondolat birodalmát nem otthonosabban járjuk-e, természetleg, hiszen az csak saját körünk, s nem hasonlíthatatlanul szegényesebbek-e ismereteink arról a világról, melyet az Apokrifban s másutt Pilinszky (vagy más) feltárni-jelezni próbál? A haldokló tanyáját, „oly igen féltett apró kincseit”, folytatja Weöres, és: „– micsoda gúnyos hatalom a ragaszkodás! – / aztán maholnap úgyis követlek…” Szóljon bár önnön ragaszkodásáról, a válasz nem marad el, s dörgedelmes: „»Ne merd gyalázni a ragaszkodást! Tudod-e mennyire tapadsz / a kis ehhez-amahhoz? hiába mondod: Mester!” Végső világi tudás van ebben, s bizonnyal Weöres maga mondja magának, nem kell komolyan vennünk a kétszemélyességet. Hanem hogy nem egészen első kézből mondja-tudja, vagyis hogy mintha életbölcselet hatná át, konzerválólag, a spontaneitást; ennek belső felismeréséből fakad a helyes megoldás, a biztos stí318lusérzék sugallatára beiktatott másik személy? Ez is kétséges; de nem az ily kétes állapot illik a témához leginkább? A mester most arra a hangra vált, amelyiknek fájdalmas változatát a költő a sötétbenhagyás említésekor megszólaltatta már: „Mégse kárpállak, én is így valék, / mert az élet édes betegség, hol jégeső, hol száraz számum / a csontot rázza, s még kell! vacogtató a harapás!«”
E terjedelmes tömörségre két sor csupán az élő válasza: „De a táncost aligha irigyled.” (A duinói elégiák!) „Báli cipőm / neked adnám, te ropd, én zenét horkolok –” Most mintha mégis valaki Más szólna Nekünk (nekünk); mert a költő ebben a szólíttatásban, ahogy választ kap, választ és mégse választ, intést, eggyé válik azzal, akié az élmény, a párbeszédé, s így megnyitja azokat a tárhatatlan utakat, melyeken neki érintkezése lehetséges az egykor létezettel. S ezt halljuk, forma szerint az ő túl készséges lemondására válaszul, elvágyódására, fáradására: „»Ne siess. Nézd: ablakodban a csonka Hold ereszkedik, / egy hét és elfogy. Majd újra növekszik, azt hiszed? / Tévedsz: az a holdforduló nem újúl sohatöbbé.” (Belehalljuk Babitsot: „Csak az én telem nem ily mulandó. / Csak az én halálom nem halandó.”) Tanulság-e, ami még következik, a Mester-szó, vagy csak „a goromba lét” felületén húzza végig a még eleven tudatot s szavakkal? „Tehát ha dolgod van vele, addig kérj, perelj, vagy cselekedj, / míg behajlik ablakodon. Ha nem is felel panaszodra, néma, / ha szándéka és szabott útja egyként mostoha…” Itt elragad minket a dikciónál, stílusnál több, bensőségesebb egyszerűség; itt nem ornamens a helyzet, a szó, a célzás, a tér: „fölemelt két könyörgő tenyered, meg ő! / a háromban együttvéve semmi 319sincs, / csak a fény! ez nem fogy el soha.«” Talán ha azonnal „kezdeni” akarnánk valamit e tanulsággal, hosszabban hagyna éhen, mint a tragikusabban megszólaló költők, de a beváltás sietségére is szól az intelem: „Ne…” S ez elég igen.
320Az éjféli Velencéhez címzett versében olvasom, újra meg újra, ahogy három versszaknyi terepszemle és töprengés után (e töprengés ilyen: „A téren csend lesz nemsokára, / megdöglik a modern zsivaj…”, és – 1937-ben írta – „hallszik…valami mély tengermoraj: évszázadoknak muzsikája”) megjelenik végre ő maga, Jékely Zoltán (akiről másutt ezt mondja: „Néha úgy érzem már, Jékely Zoltán, / az aki voltam, nem is én vagyok”, Téli éjszakák, 1935; és azt írja: „Elég volt, ne kisértsetek tovább! / A fájdalomtól fel-felkiabálok”, Elvetélt nyár, 1935), megjelenik, és megáll egy hídon: „…megállok, / szellemként, észrevétlenül; / valaki kérdezi: ki jár ott? / a félhomály elevenűl; / kezdhetnénk valami szeánszot!” Ezek olyan elkophatatlanul erős érzelmű sorok, helyük egy kompozícióban annyira biztos, oly jókor érkeznek, sugárzásuk oly valódi, titkuk csak így megfejthetetlen… mint még legalább száz, ha nem sokkal több Jékely-részleté, versé… hogy ha versről-versre lapozok, minduntalan valami változatban a többit óhajtanám látni, mohóságra ösztönöznek ezek a nem is telt, nem is szikár, nem is oldott, nem is csupán telitalálatos helyek; és – milyen hosszú versként? – átszövik egy fél kötet anyagát, azon is túl lendülnek, máig. Jékely talán az a költőnk, 321akit idézni a legjobb, akiről írni épp ezért nehéz; kollázsos kedve támad az olvasójának, és tallózni kedve, s ha a legtalálóbban elemezhető félhosszú versét keressük történetesen, mintha azt se választhatnánk ki itt, mintha az is bele lenne írva az összes többibe; és megannyi szembeállíthatatlan ellentmondás élet és halál kérdéseiben, vagyis csak az élet kérdéseiben, melyeket a halál vonatkozásrendszerével még jobban kiemel; hiszen A szépség pusztulása nem így emlékezik-e egy szép, fiatal halottról: „Alkonyodik. Az idő hét felé jár. / Másfél órája már, hogy eltemették. / A földben éri már meg ezt az estét. / A Nap a Hárshegy oldalán lesétál…”, és az égitest csak egy földinek a mása, a lesétáló személy testi valójáé, aki egyebütt – Napfürdő a temetőben – ezt kérdi: „Kinek szívéből nőtt e satnya fű / s kinek szeméből nőtt itt ez a másik, / melyen most koslató bogárka mászik… // S a harmadik, mely integetve rezdül, / mint aki elmegy s még tanácsot ad. / Ki merészelné e fűszálakat / megmarkolni s kirántani tövestül?” És a vers végén, mely meglódul és száguld, miután még egy tűnődő versszak felejthetetlen sorait hagyta ránk („Csak lengjenek, csak üzengessenek, / mindig akad valaki, ki megérti, / hogy miről is hagyatkoznak a régi / gyökérfoglalatú szívek s szemek…” – Milyen szép kis kompozíció, szerkezetileg is!), máris „kihúzza magát, hogy gerince roppan, / döngő sírok közül messze rohan, / hempereg édes nők karjaiban / s önmagának bebizonyítja, hogy van.” S nem azt kérdi-e, hogy „Micsoda vad bűbáj lepett meg, / milyen alkimista varázs? / Múlt századok elevenednek / bennem s mint őrült gondolás, / látom lelkét a zöld vizeknek” – a velencés versben megint. Ahol elgondolkodik: „Tudom, hogy mint e pillanatban, / olyan leszel örökösen…” És 322ez a kulcsszó. Ez teremtette meg Jékely egészen kivételes költészetét, a kompozíciókon túllebegő-kapaszkodó, egy darabig a változatok tömérdekjét tudó, majd… ám ezt kutatni most nem dolgunk, pontosan milyen értékrendszerű és tárulású-zárulású költészetét. Líránk különleges magaspontja az a néhány Jékely-év, bármit tanult bárhonnét, ez a lenyűgöző gazdagság olvasztotta magáévá, és mindegy, hogy romantikus-e vagy valami egyéb, nyelve és hatása a legáltalánosabb, holott „csak” olyan köznapi dolgokról szól egy kicsit „emelkedetten”. Ha dísztelen dolgokat akarok olvasni, ezeket a Jékely-éveket lapozom egyre, valamelyik gyűjteményben. „Az idő rólad visszapattan.” írja Velencéhez, „van úgy, hogy már-már azt hiszem, / itt minden rég a víz alatt van…” De hát ha „mint őrült gondolás” látja ezeknek a vizeknek a „zöld” mélyét, s ha ért ahhoz, hogy az őrült és a zöld oly egy-szín legyen, s ha az elmúlás valódi képeit látja meg (és fogalmazza meg) kutyában-szarvasbogárban, szerelemben és utazásban, és ha ilyen preklasszikus kamarazenei sűrűséggel és fényléssel tud szólni, mint az első világháborús folyók hídjain átkattogó vonatról, amelynek utasa ezt látja: „…Kékek és nyugodtak. / Zengtek a hajdan összelőtt hidak. / Az asszonyok lent integetve mostak…”, ha az előző sorban még azt hisszük, ez a versszak úgy „szól”, mint a hídszerkezet, de már egy sorral lejjebb inkább integetésnek mondanánk, vagy mintha ott maradna abban a kék vízben, vagy még inkább a felszínén, mint valami kép mása, ha tehát mindent mindenné átvarázsolhat, ugyan mit számít egyik vagy másik állapot? Ha folyton ugyanazt ünnepli, amit gyászol, s ha talán ezeket a fogalmakat is mélyen belefalazza a versbe, senki meg ne találja, sőt, ne is keresse – ezért inkább a felszí323nen rejti el őket? –, mert keresni itt mást kell, viszont az is ott látható azonnal a felületen, a mondat külsején, a szavak azután lassan visszafonódnak a jékelys jelleggel valami ismeretlenebbe, s ha követnénk őket, nincs mellettük út, rés, ezek a járatok, amelyeken ennek a költőnek a dallama ível, annyira pontosak, csak-egyszeriek, hogy a világ jelenségeit idéző kifejezést ugyanolyan jelenségnek – jelenésnek – kell elfogadnunk, mint a világéit, nincs semmilyen magyarázat, s a tények, bármi „tündéresen” fogalmazódjanak, legföljebb vígasztalnak ezzel a külszínükkel a mögöttük megbúvó erők ridegségéért, de el nem feledtetik ezeket, s talán azért szólnak oly telten, mert… De nézzük, mit mond erről: „Csak arra kérlek, te madár, / minden percem tedd édesebbé, / s oly fuvolásan kiabálj, / mintha nem szólnál soha többé.” Ez a másik kiindulópont, ahonnét valami „megérthető” Jékelyből. Hanem ezt a velencei vers is elmondta, megint másképp.
Az Apátlan éjszakák (1935) füstösebb, fanyarabb képpel indul. „Már nem nyithatom ki a vaskaput, / halomba gyűlt előtte a levél.” Ha Szabó Lőrincnél az egyszerűség logikai vázát kellett kiemelnünk – szinte semmi egyébből, itt Jékelyé (az ő egyszerűsége) a képek és dolgok (nem metaforák s nem ügyek) maradéktalansága, amit pedig semmilyen logikába illeszteni nem kell; nagyon egyszerű versbeszéd az is, ez is. S ha néhány sor „szebb” valamivel, a rá következő fordulat, bármi egyszerű, helyrebillenti; így a „csörömpölve” futó utat, a „csend-talpu” macskát az, hogy az állat a nagy levél-hekatombában úgy hempergőzik meg, „akárcsak én nemrég, gyerekkoromban.” Most egy kicsit Kosztolányi következik; akitől Jékely olyan sokat tanult, s annyira nem titkolta; akinek emlékére a farkasréti verset írta, s ha 324lehet, még szebbet, amikor az Itt lakottat, ekképp: „Bimbóznak udvarán a fák / s egy-két kesernyés orgona. / Milyen hálátlan a világ: / nélkülünk is így forgana, / tavaszán lendülve, tovább.” És a következő versszakban ott annyira pontosan számot ad a költő stílusáról, amikor idéz egy szót, s oly jó helyen: „Öreg, fehér kutyája szunnyad, / de majd ha csend lesz és »setét«, / éjfél körül egy könnyű, fonnyadt kéz megsimítja »bús« fejét; / s hangot hall, de nem tudja honnat…” Igen, az Apátlan éjszakák nagy, távlatozó gesztusa, melyben az Őszi koncert hangjait véljük, törvényszerűen, felfedezni, Jékely egyéniségéhez tartozik ugyanúgy, ahogy kutyákban nem ismer különbséget. (Előbb ezt a lepkés sort: „Akkor jöttek nagy halálfejű lepkék…” S nem tudni: mikor? Ennyi csak a kosztolányis hatás; mert utána Jékely szól, csak ő: „…peregve, mint szélvert falevelek / s megtelepedtek az ajtó felett, / hogy sohase felejtsük el az estét.”) Visszatérve még a melléktémához, a kutyákhoz, a Kosztolányi-kutya felidézi ezt a versrészletet: „Szegény kutyánk, be egyedül maradtál / az árva villa beton küszöbén!” Mert „otthagytunk ősz s éjszaka küszöbén, / s most fejedre, mit gyakran simogattam, / koldus testvéred: kertünk tücske pattan… // Azóta már nyakatokon az ősz!” Mint az Apátlan éjszakák árvasága. „Jön még azért egy-két vidám napod…”, írja a kutyáról; de ebben annyira benne van valami végképp megváltozhatatlan is; Jékely szerkesztési módjára (ha ez mód; de talán elbír ilyen merev fogalmazást) jellemző az is, hogy a vers szerkezetét már egy-egy hangsúllyal, belső árnyalati értékkel előkészíti, sőt, „kimondja”; ezek a szerkezetek a kimondásban érvényesülnek, nem gondolatilag, ilyesmire nem szabad, hogy szükségük legyen; gondolatokat főként az 325érzésekkel és érzetekkel együtt ébresztenek, tehát a legősibb módok (megint!) egyikén. A remény képe az elhagyott kutya elégiájában, ahogy egy kicsit távolabbról nézi a tájat, mint aki szeretne egyébről szólni inkább, de tudja: „Fogy, fogy már a vigasz”. Így egyelőre „a hegytetőn fütyülve jár a csősz, / avar között rigópár kergetőz” (ahogy másutt „rigóbúcsút visszhangzik a medence”, emberi búcsúzásra), „s mégegyszer felszáradnak a padok!” Ezek a csodálatos kis értékek, ezek a nagy értékek csak egyszer lesznek talán ilyen teljességgel a helyükön: Pilinszky János költészetének első korszakában, az Apokrifben, a Senkiföldjénben, több más versben (Aranykori töredék, Impromptu), s még mindig nála egy kicsit, később is. Mennyi gyengédség van ebben az elégiában; s milyen furcsa, hogy ez párja az Apátlan éjszakáknak (bár itt sok vers párja sok versnek). Ahol a fájdalmat nem elszenvedi az egyén, hanem (itt, a kutya-versben) maga okozta. „Utólszor jól kihancúrozhatod / magad a csörömpölő levelekben…” Megint motívumazonosság, megint a vers folytatódása – előzménye – más versben. S egy kis életkép; ezek, látni fogjuk, az Apátlan éjszakákban sem szűkösek, inkább távlatot tárnak, néha őstörténeti utalással. Most nem, most ez csak ennyi: „előled tarkakontyú banka rebben, / hiún utána kapsz s megugatod…” Jékely versei tele vannak lények vonatkozásaival, fájdalmak okozásával és vigasztalanul szépséges továbbállásokkal, fájdalmakkal, melyek ott vonulnak Szép Ernő csavargásában s a másik nagy félhosszú kompozíciójában; és valami hasonló módon stilizáltak és „valódiak”, pontosabban, valódiak, bár „stilizáltak”. Aki ennyire tud a többi lényről, aki egy gesztenyefasort olyan „sohase látott”-nak lát, s felkiált, s aki a „kis, gyenge test”-et (emlékezzünk 326megint Szabó Lőrinc logikájára! ahol annyi mindent kifogásolhatunk a nagy eredmények mellett) így szólít meg: „…te ott maradsz alul, / én most az örök partra, lásd, kiszállok. / Te földbe jutsz, hol madarak, királyok / s kutyák porladnak, mint a falevél…”, aki ezt még ilyen s más példák tömérdekével zúdítja ránk, ezt a tudásnak se nevezhető tudást, ezt a lények osztatlan közösségét, amely mégis annyira fájdalmasan szétdarabolódott, az igazán hitelesen szólhat arról is, ha történetesen neki okoztak fájdalmat. Vagy ha kétséges a helyzete; mint a gyereknek, ha hiányzik a ház éji teljessége. „De az éjszakák mind lidércesebben / törnek reád…” Ezt az elhagyott kutyáról mondja; vagy valami lehetetlen módon, neki. S ezek a megszólítások is: nem érezzük-e a nyomukban, vagy egyáltalán miként lehet szólni lénynek a lénnyel? Jékely nem a duinói elégiák Rilkéjének művét folytatja, hanem – egyebek között – a „szökőkutasét”, de olyan tökéletességgel, ahogy azt a nagy költészetet magyar nyelven nem szólaltatta azóta se senki, csupán a másik lehetséges úton Nemes Nagy Ágnes. (Nem műfordításokra gondolunk itt, hanem arra, ahogy egy-egy világirodalmi áramlat tovább él egy-egy nemzeti irodalom későbbi periódusában.) S itt jön az, hogy „fogy már a vigasz. / Hideg vackodban fel-felvonitasz, / ha álmodod, hogy nyugszol az ölemben.” A szerkesztés elevenebb életet tár föl a tudhatónál; mert abba, hogy ezek a sorok olyan megindítóan s nem elérzékenyítően, hanem döbbentve, hűtve-átforrósítva hatnak ránk, szerepe van annak is, hogy a vers olyan kis helyen akkora (s annyira fájdalmas és végleges) változásokat képes nemcsak bemutatni, de mintegy reprodukálni; fogalmiakon túl megjeleníteni. Az Apátlan éjszakákban a lepkék után feltűnik egy ko327porsó, egy halálfej. A kutya versében is van ilyesmi (Jékelynél sok ilyesmi van, s hanghatásokkal, fényhatásokkal, színekkel, terekkel összefonva; például ahol „tücsök fütyül koponyád hüvösében”, vagy a remekmívű Éjfélben, ahol az illat nem tűnhet el a halott szerelmessel: „Talán végső szívdobbanásra, loppal, / kiszáll hűlt testedből s illa berek // mint lila füst, lebeg a parkon át, / városon át s künn egy domb hajlatán / lelkem csak utána veti magát, / akár a nagy lepkék egymás után…”). „Egy reggel majd a szél havat keverget / s pelyhek nyomán szomoru varjúhad / lepi el a tarlókat s az utat / s vad károgást visszhangzanak a kertek. // Vonítnak az ijedt komondorok, / az almafák fehér csontváza csattog: / a zúzmarás Halál kullog alattok s hószínű fogsorod rávicsorog.” Ebben a versszakban is a megfogalmazás gyakori-pillanatnyi teljessége, érzékletes újdonsága teszi a szerkezetet tökéletessé.
Most már végképp az Apátlan éjszakákról szólva, második versszakáról, mely igen csendesen, elhagyatottan kezdődik: „A szekrényben széltelenül zizegnek / sírokról tépett szirmok, levelek…”; ez a kép is csupa jelenség. A „széltelenül” valami elemi megfigyelés, evidencia, melyet ugyan kinek jutna eszébe kimondani? És a folytatás: „bútoraink csontjában megremeg / örök lelke medvés rengetegeknek”, ismét nagyon messzire lát. Akár a Séták a Zugligetben, ahol a hetykén lengő télizöld alatt „nagy barlanglakó vadak / csontvázait morzsolgatja a föld”. És mennyi hangjelenség e csöndes tárgyakban: „Az aragonit-váza odva búg, / madárhangon: hupupa, hupupa; / Dante üres fejében altatók / szólnak, akár valaha apuka…” Még mások is „kísértenek”, suhogások hallatszanak, legföljebb költőileg nem annyira különösen, mint a széltelen levelek. S 328aztán jön a fő motívum:„Apánk most kint a nagyvilágba’ jár.” És „néha meginti újjal halszagú / gót piacok ködében a halál”. Ez már elszakad Kosztolányitól; s úgy létezik általa, ahogy valami személytelenül öröklődik tovább. Jékely egy fokkal tovább bontja a jelenségeket, mint Kosztolányi, és másképp ad – a részletek felől – érzékletes alakot a hangzásuknak is. Az „újjal” és a „halszagú” furcsa együttese, s mindez a kicsit általánosabb „gót piacok ködében”…! Mennyire egyszerű, gyermeki ez a kép, bizonnyal a magány emléke: „S akkor sorra kiejti nevüket…” A vers szerkezetében ez az „Akkor jöttek nagy… lepkék”-nek felel meg, ugyanaz a lejtése. „Hadd tudják meg az idegen falak, / s úgy gondol reánk idegen ég alatt, /mint kik időben is nagymessze tüntek.” Most a vers átlendül a mese világába: „Egyik országocskából másba…” halad az apa, a kastélyok mélyén „Hamlet, a halfejű királyfi jár”. A halak igen makacsul visszatérnek itt: „Aztán sebes víz boltos kőhidán / jámbor halakat néz és meg-megáll…” (Majd maga a gyerek Velencében áll később…) „Az alkonyatból mint csapzott madár, / feléinog Andersen Krisztián.”
S az utolsó versszak a nagy alvás-motívummal indul. Ismeretes ennek is sok remek párja Jékelynél. Ahol mint „kőbepólyált, hosszucsontu inkák” alusznak; ahol „örökre megmereszt a síri hapták” stb. Itt: „Mi aluszunk, mi aluszunk, keletnek / arccal, mint a kalotaszegi halottak.” És – Jékelynél még sok van ebből a műfajból – telitalálatos, epigrammatikus megfogalmazás következik, a vers szerkezetét különös módon megemeli kétfelé az ilyesmi: „Ilyen nyugtalanul csak az aludhat, / kit messziről nagyon-nagyon szeretnek.” (A kutya-vers emléke…) „Csak aluszunk. Nagy pillangók lebegnek / szemünk fe329lett…” A vers ezt is makacsul ismétli; s furcsán változtatgatja: „…lepkék pillanganak. / Ledögönyözve feküszünk a tespedt / félsötétben, akár a föld alatt.” Ennek a kifejezésnek is igen erősek az elemei: a szóválasztás, a hasonlat nélküli metaforikus hatás stb. A befejezés pedig egészen váratlan módon zár-nyit: jellege vidámabb a vers egészénél (amely szintén némi stilizációval, a gyerekkor állapotát őrizve fogalmaz): „Az óra baktat, űzi az idő, / kopog a kis lovacska benne: klik-klak. / Az ajtó alatt kibúvik és itthagy, / az idő itt hagy s vissza sose jő!” S épp a játékosság közepén, az utolsó előtti sorban üt meg ez a kibúvó klik-klak mégis a véglegesség dermesztő hidegével.
A – nem jó szó rá a „szomoruság” – halálról állandóan tudó, így örülő, így feledkező létezés igen összetett érzésvilága hat ránk Jékely verseiből. Szó sincs róla, hogy ezek a művek merő lírai kiáradások volnának; olyan finom szerkezetük van, akár egy-egy képüknek, akár a szóanyaguknak. Az anya nélküli éjszakák gyönyörű verse, Az ő hangja beleringat egy elfogadható, nyugtató monotóniába, három-három soron át mindig, versszakonként, hanem akkor a negyedik sort megnyújtja, és ez valami olyasmit idéz, mint a kimondhatatlan, kiszolgáltatott szomorúságaink. Csak Pilinszky tudott Jékelynek ezeken a versein kívül (amelyeket idézni módunk alig volt itt, témánk szűkítése miatt) ennyire szegény állapotot kifejezni, a kifosztottságot, az elemi erővel támadó érzést, mely többnyire fájdalmas. Ám Jékelynél a világ teltsége olyan vigaszt kínált, amelyben hinni nem lehet ugyan, de elmerülni igen. Ahogy itt „szól a tücsök – mint az Őrhegy tövében; / felhők között / lovasok bandukolnak sárga fényben”, s „Bogár köröz / s döng a gyermek fülébe; / olyan 330közös / a nyári éjszakák bogár zenéje”, ez előkészít sok véglegesebbet. S ahogy a szerkesztés bravúrja következtében ilyen „esti kérdés”-szerű nyíltság jön: „Most már a hold / is begurul szobádba, / feléd hajol, / bús arcodat nem érti és csodálja: // Mért a panasz / a pálmás tengereknél? / mért nem vagy az, / mikor olyan boldog fiú lehetnél –?” Lélektanilag – mert még nem mondtuk ki ezt a szót – teljesen pontosak, hitelesek, lényegesre mutathatóak a Jékely-telitalálatok. És a hang – most nem követjük útját – egyre fanyarabb is, megőrizve eredendő visszhangzását. A későbbi Jékely-versekben elmélyedve épp a művek szerkezetét kellene majd vizsgálni, mi térül meg ott a korábbi hangzás teljességéből. Találomra nyitottam ki a kötetet itt egy 1943-as versnél. És ezt találtam: máig, holnaputánig örök érvényű a gondolat, a felépítés, a kifejezés parányi módja; az elveszítettekről szól, a hiányról – mint az Apátlan éjszakák –, arról a nagyobb emberi egységről, a lények közösségéről, amelybe nem kiválasztottak tartoznak, hanem – Jékely így érzi – mind, akik méltóságukat nem játszották el. Egy-egy versének szerkezete is ezt az emberi méltóságot építi. Nagyon erős moralista. A vers töredékei pedig (a magamnak ki-idézgetett részletek) így hangzanak: „Azért ott Túl se lehet rossz a dolga / az embernek… / mert ha szépen elsorolom magamban / a fiúkat, a sok vidám s komoly főt, / kiket kórság, golyó előre küldött, / nem hihetem, hogy majd ne várjanak rám… / Ők Odaát azóta már bizonnyal / új exisztenciát teremtettek maguknak, / az itteni, abbamaradt helyében; / labdájuk is van valószínűleg, / valahonnan került egy pakli kártya, / …egyszóval… éldegélnek…” És milyen szép remény ez – elfekvőkkel, közúti balesetekkel, a halál rettenetes módjaival szemben! s őriz331ni érdemes, legalább az élet jékelys átlelkesítésére –: „Ha majd érzem, hogy közeleg az órám, / addig mondom, mondom a nevüket, / míg csak köztük nem érezem magam.” Jékely szerkesztésének az a csodája, hogy nem egészen végleges. Mindig hagy még valami piszmogni valót, játékot a kompozíción; vagyis, bár véglegesnél véglegesebbek a futamai, azért csak kirajzolhatjuk magunknak – épp nem aktuális dolgok elhagyásával – a nagyon nyílt s nagyon „ledöngölt” pályát.
332Somlyó György „meséi” (A mesék könyve, 1967) a mai magyar vers félhosszú típusai között önálló csoportot alkotnak. Nem hasonlíthatók semmi máshoz, mert minden irányban nyitottak kívánnak lenni. És ha ezen a gondolatkörön indulunk el, majdnem oda érkezünk vissza, ahol elkezdtük a körjárást, de az az „ott” már nem lesz ez az „itt”, és így tovább; könnyű belátni, hogy miközben ugyanoda jutunk, szükségképp nem lehetünk majd ugyanitt; és ezt nemcsak a relativitásról, a mostról és ittről szóló mesék bizonyítják, hanem valamennyi Somlyó-mese, sőt, a mesék erőteréből szabadulni nem is kívánó Somlyó-verstípus (mert neki magának is több vers-útja van, nemcsak ez a körkör – vagy kőkör) s ha elhisszük – aligha akarja ezt ő maga! –, hogy ezekben a próza- és még prózább versekben a gondolat kalandjait követjük, megfosztjuk magunkat a logikai rendszer valódi tartalmától is, attól a legfontosabb elemtől (tényezőtől, komponenstől, bármi tudományos szóval jelölhetjük, Somlyó ilyen tekintetben is nyílt, sokat befogad a pillanatnyi kor és a félmúlt korok tudásából, s a régiekét sosem felejtheti), attól az épp relativitásában nem relatív, egyszeri és sérülékeny, pusztulékonyságában mégis sokszori anyagtól, ami a biztos elmepályát egy „egység-töredéknyit” eltéríti, 333s ami egyáltalán érdemessé teszi ezeket a pályamódosulásokat a költői vizsgálatra: ha elfogadjuk, hogy ezek „poétikai” vagy „gondolkodói” teljesítmények, l’art pour l’art olvasókká leszünk (mert ám vezessük csak be egyszer végre a befogadásra, az élményszerzés fogyatékaira is ezt az ékes fogalmat! amikor valaki csak annak az előre meghatározott képzetnek vagy célnak vagy várakozásnak a jegyében olvas – hogy ízlésbeli csontosodottságokat s egyebeket ne említsünk –, ami az övé, amit felfogni bír stb.), s ha ilyen fél-célúan olvassa valaki Somlyót, kifelejti máris azt az egyetlen „csekélységet”, amely – sok központú – indítéka ezeknek a meséknek s egyéb prózaverseknek (vagy szabadverseknek, kötött formájú verseknek, prózában írt szonettnek és ellen-aforizmákból font hagyományos érzésvilágú kompozícióknak stb.), kifelejti az ilyen élményszokás rabja a…félve írjuk le, olyan konzervatív dolog: a nagyon sérülékeny érzékenységű személyt. Az emberi lényt, vagy – Somlyóhoz híven így mondhatnánk – az emberi jelenséget. Amely: jelenlét is, tudás is, és „itt” meg „ott” meg relativitás, meg „bizonytalansági hányados”, meg „manipulatíva”, minden, amit csak – élő élettelenséget s fordítva – terminológiájául kitaláltak vagy a jövőben még eszelnek. Somlyó lírájának két ihletforrása van (ha sok effélét két csoportba sorolunk itt éppen): az egyik az említett spontán, latolgató, fájdalmas, törékeny, a másik a „tudósi”, a „míves”, a „modern”, a „világias”, az „európai”, egy kicsit a – nem, ez azért nem ő – „kozmikus”. (A kozmikust mindjárt vegyük is el ebből a sorolásból; bár a pontosság kedvéért éppúgy ott is hagyhatnánk.) Somlyó György fájdalmasan felháborodott verset ír arról, hogy valakit egy aluljáróban a tömeg tétlen szemlélődése közepette megöltek, verset ír ar334ról, hogy valaki sírt, s bele tud szőni – jól – akár Marx-, akár Claudel-idézeteket egy-egy kompozícióba, anyanyelve az emberi nyíltság, amelyet Sisyphos neve is jelölhet, akit – ő idézi, a tudásról írt meséjében – tulajdonképpen „boldognak kell képzelnünk”. Mert – ez is milyen árulkodó vallomás, a Camus-idézet első fele – „a csúcsokért vívott küzdelem egymagában elég betölteni egy emberi szivet”. Amit Somlyó ír, javarészt azért írja, mert ilyen cél vezeti; a kontemplatív külszín – a versé – sajnálatosan téveszt meg, ha megtéveszt bennünket olykor, a költő (sikeres) szándéka felől. Ezeknek a verseknek („verseknek”) a kompozíciója és a képlékenysége: ugyanott keresendő. Amiképpen a logikájuk és az érzésviláguk is. Legyen szó „tudásról” vagy „csak” érzésekről; állandóságokról, melyek átmenetek, vagy átmenetekről, melyek állandóak. Ehhez a költői világhoz (mert ez, ha egészen pontosak próbálunk lenni – s lehetünk-e? kérdezné nyilván Somlyó – „egyszerűen” egy költői életmű aktuális világa, az alkotás vidéke) igen alkalmasan illik az a nyílt verstípus, amelyet a félhosszú kompozíció kínál, ám Somlyó azzal egyéníti e formát, hogy szinte minden kijelentést visszavonhatóként, minden tagadást állításba fordulván, bármit bármiként, mégsem mindent mindenképpen ábrázol, közöl, jelöl, tehát pillanatonként – tartalmilag is – „nyit” (vagy nyithat; vagy nyitást, változást, fordulatot készít elő), úgy szervezi meg tehát a verset, hogy egy-egy ismerős gondolati pálya, szerkezeti megoldás (vagy csak ígérete) olyan szerepet tölt be, mint a régebbies költészetben a versszak-tagolás, a metafora, az állandó jelző stb., tehát a hagyományos költészeti eszköz (amellyel Somlyó szintén él, sőt, kompozíciót alkot akár stílusbravúrokból is, ha ez utóbbit csak a kül335színes szerint fogadnánk el annak, s nem érezzük, hogy a darabolt sorok, az egymásbaömlesztett szakaszok stb. is a hagyományos technika tökéletes birtoklását jelölik). A mesék állaga minden irányban nyílt gondolatot és beltenyészetszerűen rokon formavilágot exponál. Lehetőséget ad, hogy egyszerre sokkal több dologról lehessen szólni, mint a tárgyias felfogású versben (tehát itt elsősorban viszonylatokról olvashatunk, melyeket nem illusztrál, hanem belülről épít a konkrétum is, az például, hogy vonaton hazatér-e valahonnét a személy, vagy egy városban felfokozva éli át a létezést, holott csak élt, és üresen távozik, bár megrakodva érkezett, vagy meggörnyedten vesz búcsút valahonnét, pedig csak az örök változás súlya nyomja stb.; Somlyó talán a legbátrabban megy el a közhelyig a mai magyar lírában, s igazán könnyű volna hálátlanul nézni produkcióját, a gondolati bonyolítás és az anyagszerű köznapiasság – tévesen felfogott – kettősjegyében). A mesék arra valók, hogy… Nem, mindegyik éppenséggel valami másra való. És Somlyó mintha nagyon megfogadta volna (jelképesen szólva) Kosztolányi figyelmeztetését, hogy az a bizonyos részvét (vagy részvétel, mondhatjuk így is) éles fény legyen a szemünkben. S ha az emberi állapot vizsgálatát végzi a mesék megannyi törésfelülete szerint, (mert törésfelületeknek is tekinthetők ezek a kitekintések, labirintus való vagy zsákutcás járatának – de hát a labirintus végpontja nem a legtökéletesebb zsákutca, kérdezheti itt megint Somlyó, s nem ott a legteljesebb az áltatás?), szinte mindig ilyen kérdést tesz föl (mint a relatitivitásról szóló második mesében): „Ha nem keresnénk a jobboldal bal oldalát, a csillag mögött a másik csillagot, az emberi nyomorúságra még nagyobb emberi nyomorúságban igazolást, a kérdések kérdéseiben újabb kérdése336ket, / hanem odatapadnánk egész lényünkkel egyhez, a legfőbbhöz, a legkisebbhez, mint itt, az öböl öblének öblében megbúvó legrejtettebb öböl szélén örökösen egy kavicsra tapadó tengeri paradicsom. / De ha”, tér vissza egy premisszához, és érezzük, hogy itt a kafkai gondolat – ennek legjobb, legáltalánosabban költői használatú eleme – önálló jellegű elágazásán haladunk tovább, „de ha nincs olyan rejtett öböl, amelynek ne lennének további rejtett öblei…” És így tovább, a végtelenségig. Vagy ahogy a legfőbb meséről szól, felvonultatja a kellékeket, a végtelen lehetőséget futtában jelöli, minden irányba nyitni kész, s akkor, az utolsó versszakban eljut ahhoz az örök tételhez, ahogy Kosztolányi a Halotti beszédben, hogy a tetszés szerint szaporítható számú mese tárgya „egyszer bizonyosan sohasem lesz többé”… Ahogy az emberekről mindössze két mondatot mesél: „A legfontosabbat nem tudjátok rólam. / A legfontosabbat nem tudom rólatok”… Vagy amikor arról mesél, amiről nem mesélünk: „Ha egyszer mindazt elmondanám, amit… tudok”, s „Ha egyszer mindenki elmondaná…” (amit csak ők tudnak; s mindegy, hogy itt történetesen „a testről”). Mindig a tudás és a nemtudás kérdése körül forog; hiszen logikus: csak arról ír, ami tudható vagy nem tudható, és arról, hogy tudja vagy nem tudja, és… Ez a tév-kör. Mert mindig csak arról ír, ami bántja, ami bánthatná, amiről tudja, hogy bántja (de nem érzi éppen), vagy tudja, hogy bánthatná stb. Vagy tudja, hogy másokat stb. A méltányosság és a szelídség költészetén messze túl, de az erőszakosságén innen… ha vannak virtuális pontjai, összefoglalólag, a somlyói mesének, valahol ott. Mert a költészet, érzi Somlyó, az egyéni (személyes) létezés autonómiájának egyik végletes kifejezése, szintén mindig agresszív; 337követeléseivel, mániáival, józanságnak álcázott őrjöngéseivel a költészet erőszakos, kizárólagosságra törekszik stb., és közhasznúnak próbálja feltüntetni – érzi bizonnyal, s nem helytelenül, Somlyó –, ami a lénnyel mint a négymilliárd egyed egyikével esetlegesen (s így törvényszerűen) van adva. Ám próbáljunk valami humánusabb költészetet, mondják a mesék (a mese ellen). Az át-tekintés költészetét, ahol – egy tárgyat, rendszert, viszonylatot stb. – áttekintve, talán a másik ember (lény) szisztémájába is átnézünk. S nem nézünk át semmi fölött; vagy a nagy összefoglalásokkal (általánosításokkal, paradoxonokkal stb.) legalább azt a szándékunkat jelezzük, mondja Somlyó (legalább hadd jelezzük azt a szándékunkat, mondják a mesék), hogy hajlandóak vagyunk közös nevezőt keresni, s ha ez megnevezhetetlen is (hiszen a vers a személy egyik végső… stb.), jelölje mindenesetre a vers (amely… stb.), hogy hajlandóak vagyunk… Így relatív az az anyag, amelyet Somlyó feldolgoz, így nyitott minden irányban, így nem egyéb a költészet története sem (ahol modernnek kellene lenni, kíméletlenül és abszolut igénnyel stb.), mint a tudásról szóló mese darazsának esete. „A szobába betévedt darázs őrjöngve kapaszkodik fölfelé az ablaktáblán… leesik… újra kezdi. Nem értve, mért nem repülhet vissza a szabadba, mikor láthatólag semmi sem állja útját. Mért nincs a szabadban, mikor körötte minden ugyanolyan, mint amikor ott volt. Előtte a fák mindig ingó levelei, az észrevétlenül remegő szirmok és közöttük az ég. Ezeket ismeri.” Figyeljük meg, mennyire láthatóan „gondolati” ez a szöveg. „De nem ismeri az üveg természetét. Nem tudja, mi az, hogy átlátszó. / Tapintása és látása, e két iker érzék fellázad egymás ellen. Őrületbe kergető ellentmondásba kerül egymással…” 338(Gondoljunk, magyarázat reménye nélkül bár, arra a Kálnoky-versre, ahol az ember által észlelt „csodás” jelenségekről szól!) „Fel… le az üvegen… Minden újabb nekirugaszkodással újra repülésre tárulnak a szárnyak. S a láthatatlanba beleütközve megint összecsukódnak. / Micsoda mítosz hőse és elképzelője lehet eközben. Darazsak Sisyphosa. / Az ablak pedig”, jön új szakasz, „nyitva áll. Két szárnya enyhén ing a széltől, akárcsak az ő szárnyai.” Figyeljünk fel a finom megkülönböztetésre: ez a darázs is személy, mint mi. „Ő”. S milyen egyszerű a világtörténete: „Csak meg kellene találnia” a két szárnynyi ablak között a rést. Újabb szakasz: „Egyszerre váratlanul, véletlenül meg is találja. Mint valami csodát. Beleveti magát a határtalan kékségbe, amelyet ismer. Nem tudja, mi történt. Mint ahogy előbb se tudta. / S nem fogja tudni akkor se, amikor valahol valami megint láthatatlanul elébe áll, valami, ami számára olyan, mintha nem lenne, s mégis van, valami, ami túl van a világról alkotott képzetén” (látjuk, hogy ez a se nem jelkép, se nem képmás igényű vers miként stilizál; hiszen a darázsnak „képzete” nem lehet; vagy…?), „valami, aminek nem ismeri a természetét.” A látszólag objektív szövegközeg, mely gondolatokat ütköztet, érzékeny területenkívüliségeket tesz lehetővé: épp az érzékenység számára, a személyességnek, a gyengédségnek; ami azonban nem engedmény, nem ígéret. Csak a szemlélet módja. A gazdagabb szemléleté; a természetesebb nézetek egyike. Mégis úgy érezzük: megbonyolít valamit? Íme, amikor a mesék „a mese ellen” szólnak, a sablonossá vált emberi állapot (nem is csak felfogás, érzékelés) ellen próbál valamit. Nem is ellene; egyszerűen megvalósítja a dolgok szemléletének ezt a lehetőségét.
339A Mesék Párizsról – egyebek között – általánosan érinti (és konkrétan kibontja) ezt a témát. „Hiszen élsz, megtanultad, hogy mindig csak ott lehetsz, ahol vagy, soha máshol. / De itt azt is megtanulod”, írja a Nostalgie de Paris című mesezáró részben, „hogy ott sem lehetsz igazán… / Mert ahogy mész az utcán, pedig az utcán mész, ahogy itt vagy, pedig itt vagy még, máris szakadatlanul visszavágyol ide. / Itt megtanulod, hogy semmi sem igazán a tiéd. / Amit már régen tudhattál volna, hiszen élsz. / …Váratlan kalandod az őszi alkonyattal, pohár borod rubintja a napsütött kerek asztal foglalatában a teraszon, titkos találkozód a föld minden bőrszínével, képek meredélyei, könyvek vízesése, kövek eleven mágnesszalagja, amelyre fel van véve az idő… / Sose kínzott jobban a vágy utána, mint most, hogy a tiéd. Mert nem lesz többé a tiéd soha. / Üres poggyásszal jöttél könnyedén, most verejtékezve cipeled éppoly üres poggyászodat a pályaudvarra. / Megint szegényebb lettél azzal, amivel mindig szegényebbek leszünk, hiszen élünk: az idővel. Csak az időt színültig töltő semmivel, a vágyaiddal lettél újra gazdagabb. / Hiszen itt sem tehettél mást, csak éltél.”
A verssel sem tehetünk egyebet, mint hogy élünk. Somlyó György ezekben a mesékben – s a nosztalgia meséjében: kimondva – azt példázza, azt fogalmazza meg, azt jelöli, hogy a vers gazdagsága és szegénysége is – élményünkben – az idő. Amit azonban (hiszen élünk) mint valami véglegességet kell eltöltenünk. Vagy betöltenünk. Vagy kitöltenünk; és a ki itt, fájón, irány.
340Túlzás volna azt állítani, hogy Pilinszky János költészetének újabb, a réginél semmivel sem csekélyebb értékű korszakához nem az Apokrif, hanem a Senkiföldjén (1949) című vers felől kell közelíteni. Túlzás, mert az ilyen közelítés eleve féloldalas lenne; elfogultságokat hoz magával, aki a korábbi pályaszakasz bármely pontja felől indul; Pilinszky újabb vívmányait (melyek nem tartalmiak és nem formaiak, nem gazdagítások és nem okvetlenül „szegénységek”) egyszerre kell közelíteni a végeredmény felől (s akár forma szerint is, egy újabb kötet esetleges sorrendje szerint valami minél későbbi pontról) és az előzmények irányából. Ha így tesszük, igazság is lehet a bevezetőben túlzásnak minősített állításban.
Például a Frankfurt, dikcióját tekintve, akár Szabó Lőrincet is idézi. Vagy sok minden: József Attilát. A versnek ez a tematikai szegénysége (az árvaság és a kifosztottság mint tematika) aligha lett volna meg nélküle, a Levegőt! s a többi nagy vers nélkül. Ám végső témájában a Frankfurt (is), de az Impromptu és az Aranykori töredék is őriz (s megújít) ilyen elemeket. Ezeknek összefoglalása az Apokrif. Ha innét nézzük a fejlődését, Pilinszky „visszaváltozott”, csakugyan. A nagy feszességet az ilyen szemlélet azonosítaná a vers magasfeszültségé341vel, holott… A forma zártságát összevétené a tartalmi teljességgel. Pilinszky későbbi „rövid versei”, érezhetjük akár így is, más módon nyitottak, mint a korábbi korszak félhosszújai. S a motívumok! A Félmúlt egész tárgyvilága, ha lecsupasztanánk róla a formálási mód technikai elemeit (persze, ha ilyen műveletek elvégezhetőek volnának!), a későbbi „tárgyas versekkel” volna rokon. Az Utószó még a régi típusú Pilinszky-vers. A Van Gogh már elkezdi az új korszakot. Ha ilyen gépiesen tekintjük. De ha – akkor jól látszik ebben a versben az átmenet megannyi jegye. S hogy a formai feszesség nem okvetlenül a nagy költészet ismérve, bár gyakran az, bizonyítja, hogy a korábbi korszak jelentős, nagy verse, a Senkiföldjén számos helyütt egészen Kosztolányiig ér vissza – bizonnyal: vállaltan – a formaihletével. Akkor pedig…? S Pilinszky újabb korszakának több köze van Kosztolányihoz, mint akár Szabó Lőrinc, akár József Attila feszes lírájához, és Nemes Nagy Ágnesétől is eltávolodott. Kosztolányinál a versnek még – többnyire – volt valamilyen „meséje”. De nem mindig. S épp A bús férfi panaszaiban, majd a Meztelenül szabadverseiben stb. ott leljük nemcsak az aszimmetrikus szerkesztés számos elemét, de a későbbi Pilinszkyéhez hasonló nyitást is. Nevetséges lenne az az állítás, hogy amiképpen az őszi koncert vagy más, teljességükben korántsem tökéletes Kosztolányi-kompozíciók a formának elkötelezetlen későbbi Kosztolányit, úgy hordozza magában a Senkiföldjén sok „kosztolányissága” a későbbi, lazább tárgyvilágú költőt, aki drámáiban is verseket ír. S a vers címét (Senkiföldjén) megintcsak roppant erőltetéssel lehetne rárímeltetni például az Élőképek „területenkívüliségére”, mégis… Ahogy ebben a darabban az Öreg Madár azt mondja: „Támaszkodjatok 342bátran a levegőre”, s ezt „a végső szó jogán” jelenti ki; ahogy az Első Ismeretlen Állat leszögezi: „Először voltam vendég életemben… Tulajdonképpen üvöltenem kellene, de én mégis boldog vagyok” (bár erre az első vendégségre „máris itt a háború”); ahogy társa így szól: „Olyan szép volt itt minden, mint gyerekkoromban, amikor még nem tudtam, hogy a teremtésben semmi sem hasonlít rám…” Nem szeretem a gépies analógiákat, mégis lehetetlenség észre nem venni itt, hogy a Szeptemberi áhitat („Olyan ez éppen, mint gyerekkoromba”, s tovább!) és a Hajnali részegség (a vendégség-képzet) idebólint. És a Senkiföldjén hangsúlyai, melyek a későbbi korszak verseinek tárgy- és létérzésvilágából, lélektani naturalizmusának szublimációiból, a másképp éles dolgok köreiből természetszerűleg elmaradnak, előrevetítik mégis ezt a tárgy- és létérzésvilágot, a lélektani naturalizmus szublimációit, a másképp éles dolgok közeit. S ami a területenkívüliséget illeti, ez is „a színpadé s a mennyországé”; mi változott tehát? Talán hangsúlyosabb a színpad.
A Senkiföldjén is effélének látja a világot; ez a vers a színpadszerűség egyik alapműve. „Senkiföldje egy csecsemő szeme!” Ez a felkiáltás kezdi. Még minden üres. „E puszta és lakatlan égitesten, / e csillagpuszták roppant és kietlen / fönnsíkjain kallódva egyedül, / hogy vissza többé soha ne találjak, / úgy eltünök, örökre felelőtlen!” (Lásd: „Mi viszont előnyben részesítjük a színpad és a mennyország területenkívüliségét”, mondja az Első Ismeretlen Állat.) „Gyönyörűek az első hajnalok / a sivatagos kopár levegőben!” Pilinszky a későbbi korszakban ebbe a levegőbe metszi a tárgyait (verseinek megannyi tárgyát). Kár is a példákat sorolni, de talán egyet-kettőt: „Majd elnézem ahogy a víz csorog, / a této343va és gyöngéd utakat, / a fájdalom és véletlen közös / betűvetését, hosszú-hosszú rajzait – / halott köveken, élő arcokon – // elnézem őket, mielőtt a feledést kiérdemelném.” (Nagyon durván egyszerűsítve, mégis: az Apokrif csak a halott arcon alácsorgó üres árok világát tekinti; az Utószóban „vékony sugárka víz csorog / a mozdulatlan porcelánra” egy fél-látomásban; itt, a Majd elnézem világában már eleven arc is van; s nem teljesebb érvényű-e – tudom, a versek érvénye nem a tartalmuktól függ! – eleven arcokról is mondani valamit? Nem válik-e hiánnyá, ha csak stilizáció van; legyen az bár a legnagyobb feszességű? S ha elmúlt netán a nagy költészet feszesség-követelmény-állapota, efféle kritériuma nem létezik éppen?) Vagy: „a világbank elektromos szivében / az örökmozgó föl-lejár, / mint egy tükör, / mint egy koporsó…” (Lásd: Félmúlt: csakhogy ezek az újabb motívumok – vagy motívumrokonságok – nem a régiek hideg ételmaradékai; ám ha azok lennének? Erre is mond valamit az újabb Pilinszky-korszak verse, az Intelem: „Ne a lélekzetvételt. A zihálást. / Ne a nászasztalt. A lehulló / maradékot, hideget, árnyakat. / Ne a mozdulatot. A kapkodást. / A kampó csöndjét, azt jegyezd.”) Amiképpen az Apokrif feltételezett valami eleve létező, bár névtelen rendet, úgy válik térbelivé – senkiföldjén! – ez a rend, tehát rendetlenséggé, mely azonban megint megkövült, tehát rendnek is érzékelhetjük. Ebben a térben pedig a dolgok (s a lélek és a létezés dolgai, naturálisan) látszanak, körbejárhatóak; Pilinszky ledöntötte a labirintus falait, pontosabban: nem engedélyezi, hogy labirintusa egy-megoldású legyen. Ezeknek az új verseknek ugyanolyan szilárd anyagból van a fala, mindene; csak akár útközben – félúton stb. – is ki lehet sétálni belőlük a 344szabadba, és vissza lehet nézni. Ennyi történt. A De ez se mindent megfogalmaz erről: „Téren-időn túl, utoljára / a tiszta akadály. / A matatás, / veszkődés egy zsinórral, / korttyal, / falattal, mely lezúdul, / végigzúdul arcodon-arcomon…” Mennyivel erőtlenebb ez, mint „az arcokon a ráncok”? Semennyivel; s ha akarom: „semennyivel, sőt…!” S a vers vége: „Aztán az égi nap kerek / gyönyörűsége melegen, / váratlanúl, megkésve, mozdulatlanúl. // De ez se végleges.” Igazságtalanság lenne a korábbi korszakkal, mégis mondhatnánk: ezekben a versekben van „több”. Mert többnek feltétlenül „több” van bennük. Több „van”.
A Senkiföldjén – bár hangvétele nem a „nagy Pilinszky” (ilyen megkülönböztetések sincsenek!), bár egy-egy versszaka, jelölni fogjuk, „visszakosztolányisodik” – a későbbi korszak verseinek éles térbeli kiszolgáltatottságát készíti elő; legalábbis jelzi, hogy van ebben a költészetben ilyen lehetőség is. Pedig ez a vers „tematikusabb”, hagyományosabb kidolgozású, mint a titokzatos Apokrif. Természetesen maga a Senkiföldjén nem olyan jelentékeny mű, mint a mindenek elhagyatásával kezdődő opusz. S nem ér fel az Utószó kora-hellénizmusáig sem. De a későbbi Pilinszky-korszak éppen azzal nőhet a korábbi fölé, hogy értékei efemérebbek. Nem fárasztanak. Mintha féltünk volna „egy világnyi szalontól”, és valaki – valósan! – arra ébreszt minket (s nem szürrealista álomban), hogy antilopos tükrök és villanytrónszékek között úgy járkálhatunk, mint a hátsóudvarban vagy a rendetlen hajnali lakásunkban. A Senkiföldjén hagyományossága nem emlékeztet az Apokrif (remekmívű, hatalmas, megrázó) fegyelmére; ám hozzá s vele a későbbi korszak verseihez képest is az Apokrif s még néhány vers (a magyar líra 345néhány örök kiemelkedő darabja) olyan, mint egy felolvasóünnepély, mint egy merev tor. A Senkiföldjén nagy területenkívüliségében a későbbi korszakot idézi minden: „s gyönyörűek ők, a reggelek, / s az emlék nélkül rámmerengő alkony…” (Egy kis Kosztolányi-hang itt is már.) „Mint kisfiúk szive a tengerparton, / szökött szivem megáll és megdobog.” (Egy kavicsos Pilinszky-vers, és Szép Ernő tengervágya.)
A Senkiföldjén a vers naturalizmusát, a későbbi versek a létező dolgokét adják (a létezőn a hangsúly, ezért nincs köze ennek a közönséges naturalizmushoz). Itt minden jelzett, minden megállt; de – tartalmilag – a csecsemő szemének versében is: „Ki tudja hány nap-éj, amíg fölérek / a lüktető pupilla kráterére…” Ez a későbbi versvilág képe. „Itt kérdheted majd bölcs skolasztikádat”, jön a teljes Kosztolányi-versszak, például a Halottak versvidékéről, „egy tű hegyén hány angyal férhet el? / Itt tenger sors egyetlen egy helyen, / és ezer év egyetlen idegen, / s ezer szive egyetlen dobbanásnak!”
A vers harmadik részének két kis versszakát csak meg kellene zilálni valamelyest, s már készen volna a „későbbi vers”: „Élő itt hosszan bizony nem időzhet…” (Ne tévesszen meg a komótosság!) „…elárulják halandó zajai.” (Íme, ez már „Apokrifon-túli” érzékelés…) „E rettenetes csönd se elegendő / egyetlen élőt elnémítani.” Nem kell idéznünk a példákat; bárhol lapozunk bele a későbbi versekbe, van analógia. S egy megjegyzés, mellékesen: a későbbi korszak három-négy darabja mindig összefűzhető, tetszőlegesen, egy-egy félhosszú kompozícióvá; a kreatív elem is nyíltabb ott, világibb minden – de ez nem visszakozás a világ felé, ellenkezőleg! A régi típusú Pilinszky-vers szól arról a világ-rendről, ame346lyet ma a költő nem talál egészen evidensnek: a tárgyak élessége szétvágja az összefüggéseket, az orsó, hasonlattal élve, egyre elvágja a rátekeredő fonalat. S a kifejezések, a hőfokok stb. is mennyire a mostaniak, ebben a Senkiföldjén-részben: „Már távozóban, épp hogy odavésem / a meleg űr falára a nevem.” Ilyen térviszonyok, abszurdumokkal, mindennaposak lesznek azután.
A negyedik részt ismét Kosztolányi ihleti. (De nem jellemző-e, hogy gyakran egy életmű éppen abból az eleméből lép tovább, ahol önmagához a legkevésbé hű?) Hanem amit mond, már teljesen a későbbiek előrevetítése: „…míg ide is majd megjön a világ, / a zűrzavaros expedíció, / hozva házanépét és vagyonát, / a szutykos és a vad szomoruságot, / a szeretőit és a szenvedélyt, / mindazt, ami eddig is nyomorúság volt…” (Kinek a ríme ez? Nem Pilinszkyé, az bizonyos. És a következő sorban mennyi Szabó Lőrinc van: „a semmiséget hozza mindenért.”) S most A szegény kisgyermek panaszai szólalnak meg: „Hoz kismadarat ketrecben és majmot, / csodálkozhatsz a zajos meneten, / majd szétszednek és megismered őket, / én gyűlölöm őket, mert ismerem.” Kosztolányit kiáltunk; hanem a verssorok lejtése (ha lágyságukat lehántjuk) nem azonos-e az Apokrif-beliekével? („Az éjszakát, a hideget, a gödröt, / a rézsut forduló fegyencfejet…” A különbség itt is egyelemű: amit mond, az más; később: ahogy mondja, az.) De csak a külső forma más! És ha meggondoljuk, a Senkiföldjén alaphelyzete mennyire a későbbi verseké szintén; ahogy a költő (a személy) – hogyan? valósan és képtelenül – elidőzik egy csecsemő szemének lakatlanságán. Ez nem olyan kép-e, amely az újabb versek világába utal bennünket? „Elhagylak akkor szép sivatagom”, mondja, és bármen347nyire nem kedveljük is az ilyen tartalmi „lényegfejtést”, ismerjük be, nincsen ebben valami utalás, elhagyásra? Üldözőkre? (Ezt igen áttételesen érthetjük, ám ismeretes az a hasonlat, amely a művésznek s megértőinek üldözőversenyét állapítja meg; talán nem tévedek, ha Illyésnek tulajdonítom e nagyszerűen találó képet.) „Nem várhatom be üldözőimet! / Kezdődhetik előlről bujdosásom, / keserűségem kapkodva siet. / Az első csillag! – ezt is ismerem…” Hát mekkora fájdalom ez, mekkora „vad szomorúság”? Nem ott járunk-e (a kidolgozott, túl-tökéletes zeneiség ellenére, darabosságok, kopárságok híján is) a legszebb Pilinszky-magaslatokon? Ismeri mindazt, ami e világon van; ezt egy csecsemő „vonatkozásában” mondja, egy lakatlan szemről menekülve… S hogy ez a csillag „hányódtatásunk zord íródeákja”, ennek konkrétsága is a későbbi verseké. A védhetetlen hasonlatok korába mutat innen annyi minden; s a védhetetlenség nem a dolgoké-e? Nem létezőbb-e (ha úgy akarjuk; de mondjuk ezt: nem ugyanannyira létező-e) az újabb versek világa, megannyi tárgya, mint a régiek kopogós, félelmetes, felragyogó teljessége? S ez a két zárósor, a Senkiföldjén, az első „félhellénisztikus” Pilinszky-mű befejezése, nem ugyanolyan kibírhatatlanul gyötrelmes gondolatot foglal-e magába, legföljebb „eszmévé” érzéstelenítve: „Épp akkor lát meg, mikor búcsuzunk.” (Ez a csillag, téged.) S külön része a versnek (a 6. számú rész) a befejezés: „Először nézel a mi éjszakánkba.” Nem ez történt-e, más fokozatokon, persze, Pilinszky egész lírájával is? Két senkiföldje, a magáé és a világé, eggyétárgyiasult? De ugyanaddig ér (egymásig), és ugyanannyit ér (nem értékek szerinti)?
348Jönnek:
a vers négy része közül az elsőnek ez áll az élén. Jönnek az angyalok, és aki fogadja őket, így szól hozzájuk: „Isten hozott, szép angyalok. / Elvermelt almát adhatok.” Mintha megfordított betlehemes játék volna, vagy ki tudja. Játék-valóság; mely megér ekkora pontosságot, mint az „elvermelt”. Játék, melyben ilyen robbanótöltetes a tér, mint ez a feszülő alma. Vannak ilyen terek a vers testvér-alakzataiban, Nemes Nagy Ágnes rövidebb verseiben csakúgy, mint a félhosszúakban (akár Babitsnak, neki is egyre természetesebb kompozíciós formája; s a szerkesztett vers végső eredménye a magyar költészet utolsó századában), vannak ilyen tulipános terek, madaras terek („mintha egy szív madár-szilánkra / pattanna szét, repülne szét –”, A visszajáró). De a harmadik sor már a lényegre tér. Aki az almát adja, tisztában van vele, hogy nemcsak játszanak. Vagyis… Ezt kérdi: „Ki küldött vajon vigaszul?” Majd mintha egyszerre két szálon zajlanának az események – végre! mert ez is tehermentesítő! –, folytatja az iménti cselekvést: „Itt egy jonatán, egy batul.” Vagy ez nem is annyira stilizált viselkedés már, a teljes szín stilizációjában? Hiszen félelmek is voltak itt: „Féltem nagyon, hogy a szemöldök- / fában 349homlokkal összetörtök, / és tört angyalt hogy ápolok? / Be szerencsével jártatok!” Ha már a játék ilyen hosszan tart, bekeríti élményünket, evidenssé teszi a helyzetet (amelyről pedig azt sem tudjuk, miféle), és érezzük, hogy aki fogadja az angyalokat, nemcsak általában szorul vigaszra, de mindenféle apró eseményért is szorong, a dolgok épségéért, rendjéért; másokért. Ezért az alma is. A rend kívánja. Amellyel az ajándékozó – aki talán ugyancsak ajándékot kap – megbecsüli azt, ami része lett. Nagy vendégei jöttek, hát persze. „Mint a petróleum-lángot, kicsinyre / húztátok angyalságotok.” Teljes a kép, egyáltalán nem meghitt, csak olyan, mint amikor valaki nagy biztonságban alszik el, és még van annyi ideje, hogy ezt érezze is, helyezkedjék egy kicsit előtte.
Mennek,
mondja a második rész azonnal. Egyelőre ez még nem fáj. Mintha játék volna, mintha volna játék abban, hogy búcsúzás is jön. Elfogadnánk a teljes játékszabályzatot? Azt állítjuk – „erkölcs”, „rend”, „törvény” –, hogy elfogadjuk. Ezt mondjuk magunkról. S vajon annyira pótolhatatlan-e a veszteség? És miféle veszteségek ezek? Vagy csak mint egy pantomim, vagy csak mint egy lebontott karácsonyfa, vagy csak mint az elhagyott lakások, vagy mint bárhonnét mi magunk, vagy ahogy minket hagynak el a dolgok, az állapotok, az évek, minket, akik hozzánk tartoznak – olyan ez az angyaltávozás? „Először fölkelt Áriel, / aki a karban énekel. / Azután fölkelt Rafael. / Ne menj még, kérlek. – Menni kell.” A játék játszódik. De olyan őszinte, kérlelő ez a hang, mely tartóztatná az angyalt. Hanem az is számíthat 350ám igencsak a kérlelő megértésére. Kell, hát kell. „Az ifjúságtól, lustaságtól / hullámos-léptű, lassu Gábor / indult aztán. – Ne menj. – Az arca / pelyhes volt, mint a fűzfabarka.” Ne menj, most csak ennyi a kérés, a válaszról nem is értesülünk. Mi lehetett a válasz. Talán a válasz már nincs is benne a játékszabályokban. „Utolsónak maradt Mihály. / Vasderes-színű tüskehajjal, / mint az apák, ez olyan angyal. / – A csuhád csücskét megfogom, / az alma kásás volt, tudom, / de nincs más, nincs más, nincs – megállj!” Az alma. Az az elvermelt alma, amely nem is volt olyan kitűnő. De nincs más. Mégis, ebben a teljes távozásban nem szabad, hogy ilyesmi számítson; a végsőkig lehet kérlelni, s már nem is akárhogy, már lehet csak így is, kertelés nélkül – úgyis hiába, „És mégiscsak elment Mihály.”
Út,
vált a harmadik rész címe. Más jelenet következik, ám a hangvételből azt érezzük, hogy nem összefüggés nélkül az előbbiekkel. „Patkolj nekem lovat, kovács, / hadd vigyen egyszer már haza.” Tehát aki ezt kéri, valahogy nincs otthon. És miféle kovácsról van szó? Hol vagyunk? A lovakat ismerjük; volt szó róluk. Amiképpen más „jelenésekről” is; de ezt mind ráérünk végiggondolni a vers végén, találgatások helyett. Mert a vers a végén mindent világosan kimond. Bizonyos, hogy összefügg a lópatkoltatás az angyalok távozásával. Talán ott nem lehet otthon lenni, ahonnét az angyalok így elmentek? Nem, ez nem jön össze. Akkor tekintsük úgy, hogy máshonnét is elkezdődik egy történet, vagyis elindul egy szál. S a lovaknak és az angyaloknak, tudomásunk szerint, eddig csak annyi közük egymáshoz, hogy aki beszél 351róluk, átélte… mit élt át, amikor az angyalokat, mit, amikor a lovak dobrokolását? „Jó ez a szódás paripa.” A hazatéréshez minden megteszi; valami reményre viszont szükség van. A szódásló motívuma ismerős. De most nem arról van szó, hogy „mentem volna szódáskocsisnak”, mert az spontán, mert úgy jó, úgy nem kell kibontani magunkat. Itt kibontás jön éppen: „A cukrászboltnál majd megállunk, / ott utoljára még benézek, / akár egy alkony ablakán; / hogy villognak a sütemények, / a sok mennyei marcipán –” Ez nagyon fáj, olvasva is. Valaminek réges-rég vége; és nem könnyű ez így. Meg kell állni annál a cukrászboltnál, nyilván nem az édességek miatt, hanem talán… Ahogy A visszajáró visszajár, ám itt csak egyszer. Aztán – haza. Hanem miféle hely az? Kezdünk gyanakodni, hogy tulajdonképpen és forma szerint otthon volt itt ez a valaki, csak akkor viszont… hova megy? És hogyan lehet még megállni a cukrászbolt előtt? S ez miféle régies szó? Ennyire egykori dolog volt az a cukrászbolt? S hogyan élt abban az otthon-félében, ahol nyilván az angyalok is látogatták? Már csak (A visszajáró!) meg-megállva ott is még egyszer-egyszer? „És kinéztem az ablakon. / És láttam: ferdén hull a pára, / nagy, égi fűz lógatja ágát…” – Az angyalok ilyen képbe illenének? – „az esti rét sötét tavába, / és kinéztem az ablakon, / és volt szemem. És volt karom.” Ez eggyel odébb van, ez a vers, csak egyet kell lapozni a lovak és az angyalok verse után. S mi történt vajon a visszajáróval? „Most széklábak körül lakom. / Minden tárgynak térdéig érek. / Akkor vállal vágtam a térnek.” Hogy ki tudja mondani a dolgokat. Hogy ki tudja! És mégis… így… Pedig minden sora, minden rövid kijelentése maga a véglegesség. S ezek a véglegességek mégis olyan jól van352nak egymás mellett. Sehol ilyen jól nincsenek ezek a kövektől és fáktól tanult véglegességek. Mégis mennyire érzékeny az egész. Mint a sokszor eltört csontok; vagy elég egyszer is. Ahogy azok fájnak. Vagy a hiányzó dolgok, ahogy azok is. Angyalok. Most ez a valaki épp lovon van. Már bizonyosan a cukrászbolt felé jár. Erre a cukrászboltra is emlékszünk. Város, télen! Az volt az a vers, szintén olyan félhosszú. Abban volt valami játék-féle is. Angyalokkal? Vagy betlehemesekkel? Nézzük: „Ajtó csapódik szárnyasan. / S harangoz, szögnyelvű haranggal / egy Betlehem s két kamasz-angyal. / Tornacipős, kucsma-fejű / pásztor a pult előtt kiált, / ott szólongatja Máriát, / a bundáról szerteszalad / a kávészagnak nekidőlve / az a hóverte-puli-szag… / Mögöttük vékony, olvadó / fényszálban szitál be a hó.” S ott új rész kezdődik, így: „A hó, a hó.” Tehát megvoltak ezek a váltások régebben is. Az volt az otthon? S hova haza? De itt a kovácsműhely is: „A kovácsműhely felzihál…” S vajon nem jutunk-e el valami közelebb képhez ebből? Íme: „Szikrát vet a piros lehellet, / hiába fojtja egyre lejjebb / az éj lágyszálú pelyhezése, / kicsap, kilángol megtetézve, / és fátylon át és éjen át / lüktet parázsló szívverése –” Idáig érkeztünk. S a visszajáró mit is mond? „…mennyi madár volt. Mennyi tér. / Mint egy szélfújta lángfüzér / szirmai, tépve és lobogva / szálltak, rajokban sustorogva, / egy dobbanással szerterántva, / mintha egy szív madár-szilánkra / pattanna szét, repülne szét – / ez volt a tűz. Ez volt az ég.”
„És aztán minden színtelen”: igen, a cukrászbolt után. Már ott vagyunk megint. Már túl is valamin. Szinte rá se értünk, hogy… „És nem lát minket senkisem.” Ez olyan szomorú, olyan nagyon az. S olyan közel kerül a lóhoz a lovas, és jön a szív is, jön, 353vagyis távolodik. Haza. Tehát mégis otthonról el. S úgy. „A ló dobog csak, tompa dobja, / mintha egy szív ver, távolodva.” Most is le vannak téve a sorok. És véglegesek. De nem koppannak. Ezek a sorok nem. S különben se kopogósak soha ezek a sorok, a többi helyen sem, a többi versben sem. Inkább – mit is csinálnak? Véget érnek. Véget ér velük mindannyiszor egy lehetőség. Ahogy egy tagolt félsziget sokszor és sokszor ér véget; ahogy ott kimehetünk több helyen is „a tengerhez”, valaminek a határára. Ilyenek ezek a Nemes Nagy Ágnes-versek. Olyanok a versei, valahányszor úgy akarja. És ritkán tudja másképp akarni. Vagy fák hasonlítanak rájuk. Ott a kovácsműhelyes versben is. (Most húzzuk az időt, lapozunk ide-oda, mert nagyon vége lesz valaminek a versben, és – olvastuk már – az megint fájni fog.) Ezek a versek nagy fájdalmakat szabadítanak el. Az élményben is. Ahogy az az éjszakai tölgyfa jött! Nézzük azt. „Éjszaka történt, hogy a járókelő / valami zajt hallott és visszafordult: / egy tölgyfa jött mögötte.” És a járókelő „megállt, bevárta”. A tölgy „úgy jött… / ahogy gyökereit frissen kihúzta… / mint egy idomtalan sellő, igyekezett, / túlságosan széles feje súrolta / a néma boltredőnyöket…” És a járókelőre egy „nagy, mohos arc” nézett. S nem is biztos. „Talán. Vagy másmilyen. / Érezte akkor a járókelő / saját körvonalait lazulni, / köd úszta be folyékony partjait, / mint aki hirtelen erdei / tóvá sötétül, / mert egy ilyen arcot tükrözhetett. // És lélegeztek mindaketten. // Néhány madárfészek a tölgy hajában, / bennük alvó madár, mintegy gondatlanul, / ott-feledetten.” S itt egy kicsit ugrik a sor, megtörve, lejjebb folytatódik: „Mert sürgető volt. / Oly sürgetően állt ott mozdulatlan, / mint 354egy hír, tölgy-alakban, / amely elfárad megfejtetlenül.”
Vagy másutt – aztán elindulunk a lóval, mindjárt –, ahol „a tárgyakból is kifelé a sok lassú tekintet / / odvak hatalmas pillantásai észrevehetetlen / nem mozduló tavakban és kövekben / kinyilazók szilánkos fényjelekben.”
S most versünk. „És lassan úsztatunk tovább.” Úsztattunk volna eddig? Ahol az a szív távolodva vert, ott? „…valami víz, valami fák, / valami lombos némaság”. A szív teljesen eltávolodhatott. „…talán valami suhogó, / lomb-kupolák alatt futó, / talán folyó a rengetegben – / de nem tudom – minden nevetlen –” Nem lehet kimondani tehát azt a nevet se, amire gondolunk, annak a nevét se. Ahelyett van, hogy minden olyan konkrét, ebben a „talán”-ban: „lehajlok. Ne érjen az ág. / Átölelem a ló nyakát.” Az egyik legszebb váltás, irodalmunk összes szerkesztett versében is kevés ilyen akad. És a szerkesztett vers, az mit jelent, kérdezzük itt. Azt talán, hogy valamit, már öntudatlanul, az anyagból (kövekben tükröződni!) úgy kikényszerít a költő, a vers, hogy – az szerkezet is lesz. S így fölengedhet, bár szerkezet. Bár fegyelem; de nem szófukarság, nem csak és csak tömörítés. Ezek oldott, nagy dallamok is, lombívek, fatörzshullámzások, és az lendíti őket, hogy csak „valami” ilyenek. Hogy tudnak csak „valami” ilyenek is lenni, miközben annyira pontosak. És hogy annak a lónak a nyakát annyira át kell ölelni tényleg, és az ott akkora magány… ez is világvégi magány. Csak körülötte a nagy táj, valami tájnak a nagy bizonytalanja, amilyenné az élmény teszi, a sok különféle képzet és képzeletvilág átlaga; ahogy az élmény is elhagyja a vers pontosságát, angyalokként távoznak a megértés közelségei, és 355marad – mégis a lomb, a tó, a suhogás, a boltív (és azok a marcipánok is maradnak, marad a játék), a ló nyaka. Ezt öleljük.
A lovak és az angyalok,
mondja az utolsó rész címe. Tudjuk, hogy itt valami nagyon fontos következik, sok mindent megtudunk. S valóban. Itt világos beszéd fogad minket. „Mert végül semmisem marad, / csak az angyalok s a lovak.” Ezt éreznünk kellett volna, s éreztük is, csak nem mertük mondani. És ettől, hogy csak ők, egyszerre ott vannak. Zajtalanul, nyilván, visszatértek; vagy – most hol vagyunk? Bizonyára változott a szín.
„Csak állnak lent a udvaron, / az angyalok meg a szobámban; / csellengenek néha szinte százan –” Szinte! Szinte ennyien meg annyian; csellengenek. Mekkora összhang a számnév és az ige között, vagy a módosító szó meg az ige közt. Közöttük a lény. „Egy lény mit is tesz önmagában?” S ennek most melyik jelentése nyomán induljunk? Zajok, mégis. „Feldobrokol, s ismét megáll, / vagy szárnyát csattogtatja olykor, / mint egy szellőzködő madár.”
És a madarak, tehát a madarak is. Nagyon sokszor előjönnek ezekben a versekben. „Csak állnak és nincs semmi más, / csak…” S most jönnek a kulcsszavak. Nem rontanak el semmit, sőt, kellenek. Fontos, hogy legyen racionális megoldás – is. Hasonlat – is. Mert a „valami”, az van úgy, a „talán” nagy bizonyosságával, kisegítene, jól meglennénk vele, de hadd olvassuk csak, mi micsoda, íme, ez van: „csak látvány és csak látomás”, ezek hát ők. „Csak láb, csak szárny – az út, az ég, / bennünk lakik a messzeség – // oly távol vannak, oly közel…” Egy pil356lanatra megpihen a vers, az utolsó két sor külön versszak, s most már csak egy sor van hátra, szabad-e elszakítani az előzőtől; vajon miféle hang fejezhet be ekkora kompozíciót – egyféleképpen? „Talán ők már nem hagynak el.” Egyféleképpen is, összegezve is be-befejezi, ám most megint minden szétnyílik, madárszilánkra megy szét, látvánnyá és látomássá nyílt világ zárul össze mégis nyomban – a névtelenné.
Egy versben, amely a legnagyobb nehézségi fokot vállalva ér el a… ér haza.
357A virág-motívum, az évszak-téma kezdettől jelen van Juhász Ferenc verseiben; s több figyelmet érdemelnének csöndes jelentkezéseik is, oly művekben, amelyek a nagyobb-lázú költemények (A virágok hatalma, József Attila-sírja) mellett aligha törpülnek vagy halványulnak el. Ilyen vers a Falusi elégia, lassú kibontakozása csakhamar igen teljes és pontos képet ad, mely se túlrajzolva nincsen, sem a szerkesztés gondos, tudatos-öntudatlan elemeinek híján. Az alábbi két versszakra gondolunk (az egész vers helyett idézzük őket ilyen értelemben), érdemes megfigyelni az átkötések mennyire pontos eszközeivel dolgozik itt Juhász, a váltások milyen árnyalatnyi, de nyers, spontán eltolódásokat hoznak, melyeknek hangulati fontossága, képet rajzoló ereje ugyanilyen feltűnés nélküli látványosságokat kerülve kezd mutatkozni aztán. A sorok döccenései a tartalmi egységek végére érve szintén úgy igazolódnak, hogy a közlés grafikai-tartalmi hitelének eszközei, a vonalvezetés egészen kis szálkásságai roppant töltések fegyelmezett kérgévé állnak össze: „Elment a fecske is, a gólya, valamennyi vándormadár, / a gémek, a nád vadjai; a nyár tovatűnt, akár / az ifjúság, füstszínű egekben csillogva száll. / Panaszkodik a ködben a varjú, a veréb, a sirály.” Például tehát ahogy ennek a versszak358nak a köd-elemét némely fogalmak enyhén variált ismétlődései megteremtik! Majd a második szakasz, amelyről tulajdonképpen bevezetőben szóltunk: „A kőrózsa bujálkodik csak, a mályva, az ablakokban / a karácsonyi búza, rezdűl, ha a rigó odakoppan. / S kerítésen kakas ül, a szögekről lefolyik a rozsda, / mintha mindegyik léc átszögezett tenyér volna.” És ez a félhosszú vers a szerkesztés mindenféle elemével él, az átúsztató ismétléssel, így: „A kőrózsa bujálkodik csak, a mályva, üres a fecskefészek, hol a lelke? / Az oszlopon Szent János mosolyog tenyerét égre emelve…” És innét – ez az átúsztatás – másféle kép bomlik ki, de ez visszafordítja a verset megint egy korábbi motívumához: „ujjain, arcán fehér madárpetty, madarak szennye szárad, / de kő-mosolyából sugárzik mégis a mennyei alázat.” S nyomban: „Panaszkodik a ködben a varjú, a veréb, a sirály.” Ez a körkörösség, ez a gomolygás nagyon fegyelmezetten jellemzi ezeket a verseket, s az áradásnak is okvetlenül eleme; a táj-küszöb itt, egyébként, a vers cselekményes ködeit-valóit készíti elő. S az emberi mozgalmasság is a tájba illeszkedik vissza a vers végén: „nyögve forgolódó öregek”-kel. De az Őszi intelem című vers – a Falusi elégia szomszédságában – is a később kitáruló elemeket rejti; ahogy „siet a madár, védeni húsát, / tüdejét, máját védeni fagytól…”, a belső világ részlet-kibontása ez. És a fagy ismétlése, változtatással, szintén a virág-hatalmú vers szerkesztésére utal már: „…védeni fagytól, / csalóka téli gyémánt-derűtől, / friss pelyheit a fagysugaraktól.” S az egyik versszak végén az eső, ahogy „buborékzik a kecskepata-nyomban” szintén a tárgyi pontosság majdan tovább-bomló csírája. S ha a Templom Bulgáriában indításáig tekintünk vissza, ott is: „Földbe-szőtt kő-koporsó ez a templom, / soha-el-359nem-oszló kő-buborék…” S az ismétlésekkel fokozott lendület példáit csakígy megtaláljuk: „…míg szilárd anyagát hajszálgyökerekkel / rágja, magához is köti az anyaföld. / Mint eleven díszétől megfosztott lófej, / vigyorgó fogsorú múlt, / amit a húmusz még el nem födött egészen, / a húmusz, a föld, a tojás-alakú termőtalaj…” S ez rejt „csontot, csigolyát, koponyát…”, és „ismeretlen rétegekbe kristályosúlt ősállatokat, / hajdani virágok, halak rajzát a kövekben, / régi himnuszokat és elfeledett époszok töredékét / és megint csak csontot, csigolyát, koponyát / és hány milliárd porhanyós szemet…” Az 1951–53 közötti versek ciklusából e példák.
Majd a későbbi Őszi intelem nagyon is tud a csöndről. Szerkesztése a fölvillanások sora, hagyja elkalandozni anyagát valami igen jellegzetes közegbe, onnét fogja vissza. S a befejezés elégiai: „Látod, a szikes szikkadt hajcsomói / veresednek, aztán deresűlnek. / Ég a nádas. Füstöl, fölizzik még / üszke a vasúti töltésen a fűnek.” A későbbi nagy áramlások hitele ezekben a halkabb képekben és helyzetekben rejlik; az indulat és vízió ezekből sarjad. Így a József Attila sírjában is: „fordított-Emlékfa… / …gyümölcsei az édes öcsék, kishugok, / unokák, nővérek, bátyák, nagyszülők, ősök, madarak, halak és férgek; / ott ülnek a Halál-fa kőzet-kérgű hatalmas ágain a földben, / …mint paradicsomi / madarak, halál-hímzésű fekete tollruhában, fehér csipke-fátyol- / gombolyagban, a halál menyasszonyai, mint a dér virágzó csipkekesztyűi…” És így érzi hitellel azt, hogy „ó, mi is lenne velem, ha megúnva lázas, gyötrött földemet / elhagyna minden virág, s elindulna az űr felé a virág-menet… / …menne a Madársisak, Mente, Százszorszép, Deres fényperje, Prémes gyöngyperje, / a Harangvirág, Zsálya, Kökörcsin, Sáfrány, 360más-csillagdörgésre figyelve… / Földem nem tudná kimondani virágtalan magányát, / kihányná arany szerveit…” Ekképp jut el ilyen általános sugallatú sorokhoz: „Virágok, ti időtlenek, s mégis-oly-könnyen-megtörhetők…”, s „hogy bennem az első-tapadásig visszafáj az egyre-tisztuló láncolat, / hordok magamban pikkelyeket, sárkány-taréjokat, kopoltyúkat, uszonyokat…”, és hogy ezt, a vers végén még a virágok nevével is feljajdulva („Jajrózsa…” stb.) a virágok nem érthetik már, tehát magányos a létezés a virágokkal teljes Földön is.
Mármost A múlt-idő arany-ága (a Harc a fehér báránnyal című kötetben, 1965) ezeket a motívumokat és felismeréseket mind magába építi, ám szintézist is teremt a pálya egészen korai szakaszának (máig se némult) hangjaival, s így egészen ritka belső-külső teljesség jelzőhelye. (Az újabb tudást a régi közegben kipróbálni: eleve izgalmas kompozíciók lehetősége mindig.) Ez a nyolc versszakból álló félhosszú mű már az első szakaszban egyesíti az elbeszélő hangot, a mesés fényt s színeket, a lét-vizsgálat hozadékait. „Arany-vonóját csönd-húrokra helyezte / a barna némaság, s huzigálni kezdte. / A gyásztücsök-testű rágörnyedt a csöndre, / piros-tenyerű kék kezét fölemelve, / s fölébredt a sok hang a nagy arany-ólban, / s fölzendült a lila mélyhegedű-szólam: / hártyás topogással, csőrös csacsogással, / véres borzongással, nyirkos suhogással.” A virág- és őslény-époszi elemek itt csekélyebb terjedelmű kompozíciót szolgálnak, ezért máris dinamikusabban egyesülnek a vers külsőbb tartalmi elemeivel, előbbre lendítik s nem csupán létezés-igazságában tágítják, mélyítik a művet. A második versszakban is nagyon tömören funkcionálnak a már nem ismeretlen elemek, s még Juhásznál is különös erejű, kiemelkedő kép „az őslét 361vak kocsonya-ökre”, mely inni jön; s a versszak igen gazdaságos beosztású, hiszen kezdete még csak ez: „Nyálazik a hajnal pirosan felbőgve”. A korai formák és gyengéd hangok jól illenek a kicsit visszafogott tenyészet-képekhez: „kürt-szemű virágok is inni tódulnak, / harmat-tejtől fénylik eres szirom-bögre…”
A harmadik versszak a barokk költészet minden szépségét felidézi; hanem már egy további stílus korszakon, abból is Csokonain átszűrve: „Mocorog a kis tó, ébred a halacska, / bőrrel bevont kagyló-pofáját mozgatja, / nyílnak-becsukódnak a kopoltyú-érmecskék, / benne virágoznak rubint-legyezőcskék: / a kopoltyú-szárnyak piros-tollú csokra / élni liheg lágyan, legyezget kígyózva. / Sikló redőzik el, sziszegve szerényen, / s rebbennek vértövű uszonyok serényen.”
A tágasság (a „mindenség”) és a közelebbi világ („mikrokozmosz”) közel kerül egymáshoz a negyedik szakaszban. „Fordúlt egyet a föld, s szétzihálva szárnyát…” (milyen pontos madár-kép) „kezdte a némaság bíbor muzsikáját, / s hömpölyögtek lila mélyhegedű-hangok, / moccantak a barnát ásító barlangok. / Piros ujjacskái a vonót riszálva / fölcsalták a párát a virág agyára…” Ez Juhászt páratlan összetettségben mutatja: a szinte anatómiailag feltárt élő anyag költészetével. „Játszott a fekete angyal vonójával, / s bekente a rétet édes boci-nyállal.” Mindez magyaros felező tizenkettesben! Csokonai, Petőfi, Arany után (e háromféle zsánerben) messze újdonságot hozva még, a legkorszerűbb költészet szintjén, lassan huszonöt éve.
A vers most érkezik el szerkezeti fordulójához: „Ez volt a gyerekkor? Annak csak egy ága, / a kín-gubanc-fának arany-ágacskája. / Mert az iszony-fa volt, bánat-fa, sírás-fa, / Rémület-országban sarjadt jajga362tás-fa. / Vérző lombjait a könnyes kőhöz verve…” – ez is különleges kép! – „…nyögött, gomolygott míg aranyát letörte…”
A hatodik versszak a gyengédségé: „Úgy heversz ágacskám, őz-korom kis tornya, / mint Madár-királynő elhullatott tolla…” A nagy „M” is teljesebbé teszi a stílust. S az elburjánzás tökéletesen illeszkedik a szerkezethez, remek adagban: „mint dzsungelben Buddha-szobor arany-térde, / rothadó orrszarvú koponya-tüskéje, / mint király-kard népet-elnyelő mocsárban, / mint gyűrűs lábszárcsont földbe-sűllyedt várban, / mint nem oszló holttest sóvirág-oltáron, / mint isten hajszála a hulló világon.” És az utolsó előtti szakasz továbbra is ezt fokozza, az őskép-világ rekvizitumaival; milyen megindítóan eleven és szerves minden elem! „Levedlett koporsóm; gyermek-szívem bőre, / gyíkbőr-ürességed néz a múlt-időre: / a pikkely-koponya torkig-tátott szájjal, / a test farkig fújva üres csillogással, / a hártya-arc szaru-buborék szemekkel, / a négy szaru-kesztyű a köröm-helyekkel. / Mint celofán-ruha a múlt hártya-zsákja, / látszik sejt-virága, pórusa és ránca.” A személyiség ősjegyei, melyekről a Virágok szólnak, itt a leginkább kamarajellegűek. A kép szervezése nemcsak sokszálú, de terei is többrétegűek. Nem csupán az utalások síkja, a folytonosság nagy kavargása ez, hanem minden ízében szerves szerkezet. Ahogy a gyermek-szív bőre koporsóként mered, s közben az őstörténet fejlődésének stációit lehet rajta-általa végiglátni: a kivételes lírai telitalálatok magas régiójába tartozik. És a két romantikus-forma zárósor (most már csak egy toldaléknyi a versszak) nem helyzetkép, hanem összefoglalás, és nem fogalmilag, hanem érzékelhető valósággal fejeződik be általa a vers: „Ott zörög zord éjem szikláin lebegve, / talán az a tejút, az isten fény363inge.” Itt ezt nem kell szó szerint érteni, s épp ezért – nagyon hiteles, mégis hihető. A magasba lendülő szív, a nagy átlényegülés maradandó jelenete, ellenőrizhető valósága ez a burok-hátrahagyás, ez a szeretettel írt vers, mely mindazonáltal nem szeretgeti agyon a volt-állapotokat. A kompozíció természetes lejtése, évszázadok magyar lírájába visszatündöklő sok részlete (hangzások, képek, gondolatpályák stb.) a modernül differenciált érzésvilággal olyan feszültséget hoz létre, úgy összeívelődik, két pólusként e „fényben”, hogy a legbensőbb költői tartalom és az öröklött – s szintén bensőleg átélt – forma a félhosszú vers újabb történetének egyik fontos darabját teremti meg, olyan időtlenséget, amely a poézis századaival és a létezés történetének évmillióival csakugyan hitelesen számol.
364A keltezés 1960, a környezet: a Nyárvég. A kötetben (A szenvedély évszakai) előtte: az Örökség, melynek motívumai ma, 1978-ban ismét mind erősebben hangzanak fel. Ott még a törékenység jegyében főként, de – kő-bálványokat tagadva, a megszokás, a „civilizáció” torz képeitől valami ősibb, eredendőbb, közösebb felé távolodóban. Eközben – s nem a puszta elgyönyörködésért! – erős tájélményeket közvetít; ezeket is mindig meghatározza a haladás iránya. Akár egy eltökélt vándorút oratóriumában. A választott és a készen kapott világ másolódik egybe Garai Gábornak ezekben a verseiben; az eszme, a törekvés találja meg anyagát (vagy vitaanyagát) a kézzelfoghatóban. Ha mindebből most, tárgyunk jegyében, a vers szerkesztését segítő elemekkel foglalkozunk, a Fordul a szél tökéletes példákat kínál: „Csöndes volt még imént / a táj, kék hártyaként feszült a vízre / a békesség… a dombok íve / nem tudta volna átmetélni még / a nyári lég tömör, vajsárga kúpját…” Ez a sor egymagában elegendő ahhoz, hogy megtartson egy verset. Ám a kontraszt, a táj ábrázolásában is éltetően érvényesülő dinamizmus (a rákérdezésé, a vitáé, melyekből Garai nagy hitellel vált át elégiába, hogy ezt ismét szűknek érezze, fáradását lerúgni akarja, s le is vesse, föllendüljön megint, ezt képletessé-konkréttá 365tegye, mint legújabb kötetének egyik központi versében, mely ideidézhető volna: Szélcsend és újra szél), itt, a Fordul a szél első versszakának csak pontosvesszővel záruló, tehát nyitott végén, a vajsárgába mintegy beleolvad a nád képe: „mélán és kéjesen lábfürdőzött a dús nád”, s hasonló tökéletességű képet ad, kiegészíti a táj nagyobb ívét, mégis valami kritika lopakszik be ide, a költőnek nem tetszhet egyértelműen a táj, vagyis az a fülletegség, amely a tájat megüli. Igaz, itt a vers megmarad a természeti-indulati teljesség képének, remekművének; mégis sejteti azokat a kompozíciós erőket és tágabb ívű szándékokat, amelyek semmiképp sem azonosulhatnak „vajszinekkel”. Ez itt – terjedelmére – rövid vers; két fokozata van, az indítás nem éri el csúcspontját: „és innenfelől a nyárfa-sereg / miként őrjárat, útjában megállva, / egykedvűen bámult a lomha tájra, / inkább parádét, mint mennykőt s jeget / sejtve; csak egy kopár jegenye csonkja / rezgett, mint sebbe-tört meztelen, tompa kopja.”
„De fordul a szél!” Ez a kiugratott félsor mindent meghatároz; a vers felépítésének szerves eleme. Egyszerre más fényben mutatkoznak az eddigi tárgyak: „…a dombvonulat / kifenten áll; vad pánikban a nyárfák / villámló pengéiket eldobálják, / a… nádas szétszalad, / és gyönge cserjék nyüzsögnek riadtan, / s lágy indák rínak a gyóntató forgatagban.”
Ez a ritka élénkséggel megfogalmazott szituáció csak fokozza a most következő tömörség erejét. Mert „csak a nehéz tó, csak a tó marad / erős, bár a hasbaszúrt katonák / émelyét érzi; hördül és megárad / s magába dől s a szél hajába kap; / de hullámait tarajos sisakba / öltözteti már s rendezi rohamra, / és nyomjelző sirályait kilőve”, szökken föl az előkészítő 366jellegű sorok után a vers, „fölmennydörög a zöld, bemocskolt levegőbe.”
Ezeknek a vers-értékeknek, kompozíciós eszközöknek és az általuk – és mintha: ellenükre! – invokálható emberi érzéseknek, küzdelmeknek, csöndeknek nagy véglegességgel kiérlelt összegezése az Éjfél s hajnal között. Indítása is meghatározó: ébredés vers. „Váratlan ébredek. S kábultan szembenézek / éjfél s hajnal között a parlag éjszaka / őslakosaival…” Garai a vers szerkezetét a pontos fogalmazással, a még-sosem-hallott megoldásokkal, merészen társított, de azonnal evidensnek látszó képzetekkel siet megteremteni; ilyenkor – szerkesztett verseinek zárt típusaiban; s gyakran választja ezt a kompozíciós lehetőséget – erős a költemény centruma, szilárd magva, ahová az elágazások többnyire visszafutnak. Most is ez várható: a vers meditatív.
Ez a „parlag” éjszaka, „őslakosai”…Kik ezek? „Képtelen szép álom-emlékek ők s pikkelyes rettegések…” A forduló idő nagy, titokzatos földrészén, „mely két nappal széttépett partjait / összekötni orvul fölszállt a mélyből / és pirkadatig őrizetlen itt lebeg.” Igazi dráma dikciója; pedig minden csendes.
Drámai csak az ébredés; vagy legalábbis döbbentő. Meg is ismétli a vers, új szakasz élén: „Váratlan ébredek.” A tagolás erős hangsúlya. Érezzük, itt szó sincs arról, hogy ködös, elbizonytalanított gondolatokat kapjunk. „S most meglesem a gazdátlan vidéket…” Az éjszaka különösen bűvöletes képe ez; s mintha mi is meglesnénk magunkat, ahogy ilyesmi történik velünk. Fölébredünk éjszaka, váratlanul. S ha Garainak ezt a versét olvastuk, mindig „gazdátlan”, meglesni való vidéknek fogjuk látni „a tájat”. „A vaksötétség lencséje alatt / kirajzolódik egy öreg kerítés / csontváza, bordáit is megpöngethetem…”
367Lenyűgöz a szép, igényes pontosság, igen jó a költői ötlet is. „Valaki vállával támasztja ezt a díszletet.” Remek dolog ez a tömörség; egyetlen sorban kettőt is lépünk: egyrészt kiderül, hogy díszletről van szó, majd hogy valaki a vállával támasztja. Nagyon élénk a jelenet máris. Az illető „láthatatlan; nem ver a szíve sem…” Ez még kísértetiessé válhat, nincs rá idő, máris megtudjuk: „csak cigarettafüstje száll”. Nemcsak az ébredés váratlan; hanem az is, hogy szinte félálomban ennyire pontos, átgondolt, ám éppen ezért megfoghatatlan (s nem „sejtelmes”) képet kapunk. „S egy nagylelkű szél-intés fölmutatja / a parti dombot, hosszu sás-hajával, / aztán a forró fennsík bokrait, / aztán a fenyves, árnyas szigetet, / aztán a csillagos folyót a nyári est / arany zászlóival, fehér hajóival…” Érezzük, hogy ez az átszellemülten valós kép: valami emlék. S milyen hirtelen beleúsztatott minket a vers. Valóban csak hangsúlyokkal, hangsúlynyi megszemélyesítésekkel; mondjuk így – ritka költői jelenség! –: egy hangsúly megszemélyesítésével. („Valaki vállával támasztja ezt a díszletet…”) Mert ez ma már, tudjuk, csak díszlet. S aki támasztja: a költő maga. Cigaretta füstje tőle száll. Talán. „És kikötőül”, folytatódik a látvány, „ott a kert, a kert, / az a széle-hossza-két-test-öröklét, / hol gyermekarccal néznek rám szélfútta bőrű, / félpofára hízott boldog paradicsomok…” A vers szerkezete igazán megvan, izgalmai fokozódnak; mégis egymást érik az erős képek, fáradhatatlan a találó, újszerű pontosság, a lelemény. „…s áttetsző káposzták szállni készen lebegnek / és kaprok ezüst tárcsája forog, / és indák gyujtózsinórján szalad / az élet a gömbölyű robbanásig…” Ekkor jön a személyes váltás, a bűvölet hatására; de nem ma, nem ma: „és le kell fe368küdnöm hanyatt / az ifjú diófa tövébe / és illat-búrája alól az égre nézve…” (Mennyire követi saját megkezdett képét, kitart világa mellett: a gömbölyű robbanás, az illat búrája, az ég… S most meglobog, dinamikusan a kép;) „búcsúznom a lánghajú fellegektől…”
De nincs vége, itt még nincs. A búcsúzás is időnyerés lenne? S visszakapcsol a korábbi földrész-képhez. „S míg búcsúzom, tótágast áll a táj, / az úszó földrész fonákját mutatja már, / gyökerek és gumók őserdejét: / benne férgek, csúszómászók nyüzsögnek / alattomos fájdalmaim szisszenéseivel…” Tehát ezt hozta a paradicsomi állapot, épp csak át kellett fordulnia. Közelítenénk a felriadás jelenéhez? „…s a halálfélelem nyálkás göröngyei / egyetlen nagy golyóvá gomolyodnak. –”
Most következik a jellegzetes fordulat: „Nem, nem, nem akarok ránézni, nem!” Ám a vers objektív, pontos; nem az illúzióké. „De ő figyel, mint óriás földmélyi szem, / átvilágít egyetlen örököm, / egyetlen gyönyöröm, a test páncélzatán, / hogy lássam porcikáit védtelen…” Drámai költemény lehetőségei bontakoznak ki itt. Ám inkább a képhez marad hű, azt bontja ki – most már mindjárt teljesen! – következetesen. „…lássam… / gyámoltalan, pillanatonként pusztuló / kis lényeit, melyek lassan a gyötrelem / végső alakzatába rendeződnek…”
A versszak három ponttal zárul; és nagy váltás jön. Már a reflexióé. „Ó, nappal és éj senkiföldje, úszó / világrész, ó, röntgen-szemmel verő / vidék, véletlen látványa, tünő / kiváltsága érzelmeimnek – süllyedj vissza már / nemléted tengermélyébe, merülj el!”
Itt a Keats–Hölderlin-típusú nyitott (a prófétikus369tól jóval inneni révületű, inkább könyörgő, esdeklő, fohászkodó) vers nyeri el félreismerhetetlen alakját. Azzal főként, ami – személyességgel – az utolsó előtti versszakban következik: „Én a józan dél és a szelíd éjszaka / fia vagyok, beérem járható / tájakkal és valódi fákkal, feltörhető dióval… / s végső órám előtt nem vállalom / halálom retteneteit.”
Garai itt a legmélyebben, a legszerényebben, a legmegrendültebben fogalmazza meg választását. Azért szép ez a vallomás, mert a vers előzményei által hitelesített alapokból tör fel, s mert a döntést „alkatilag”, elrendeléssel, belső, mélyebb áramlatokkal indokolja. A váratlan felébredés a képeken túl – melyeket elhessent – önmagára ébreszti. És az éjszaka józanító realitása csak a vers révületét engedi; különben nem szakítja el a dél és a szelídség világától. „Én a hajnalt hívom”, fejezi be, ugyanazzal a lendülettel, kérlelhetetlenül, de pátosz nélkül, „mely hűlt helyedre / nagy kék-vörös hullámokat terít, / s a teljes ébredést, a szép eszméletet, mely / kegyelmez is, ha kisértésbe vitt.”
A rendnek ez az óhaja, ez a mindenség-méretű racionális etika, ebben a szelíden kérlelő, bizakodó formában a vers pontos, árnyalt, gazdag szerkezetét teljesíti ki; az Éjfél s hajnal között a vallomásos líra meditatív válfajának egyik kiemelkedő darabja újabb évtizedeink költészetében. A félhosszú vers szerkezete közrefog egy kitáruló elemet, melynek szépségéből, spontaneitásából az egész kompozíció táplálkozik, ám a már jelzett dinamizmus (a vers szerves anyagához végig hűen) vitába bocsátkozik ezzel a látomással, és a személyiség autonómiáját mutatja fel. Legújabb kötetében, az említett Szélcsend és újra szél című versben azonnal világméretűvé teszi az ellentét 370pólusait, s megtartja őket tájban, a sors tájában, és személyes hangvételét ezeknek a jó másfél évtizeddel ezelőtti verseknek nem fogyó töltésével méltón gazdálkodva, teremti meg. Egy-egy költői kibontakozás forrásait gyakran egyetlen vers-vidéken (esetünkben ennek az ébredésnek közvetlen környékén) lelhetjük fel. Ahol szintén hagyományok, s nem akármilyenek, újulnak meg: élnek tovább.
371„Nem züllenek el a fák, a füvek, a gyomok”, kezdődik A Zöld Angyal, az Álmaim, verő-erekkel pedig így: „Asztalaim térdig fűben, ragyogóra dörgölt ökrök.” A Zöld Angyal művének darabkáját látjuk itt, kert-félét, s a ház – még mindig a régebbi versből –: megjelölve „az ítélet jeleivel”; vagy ez a Zöld Angyal csak a tenyésző rontásé? De hát hol vannak ilyen megkülönböztetések! Hosszú versek és majdnem hosszú versek egész során zúdulnak ezek a jelenések, a forró szél, a menyegző, a Zöld Angyal; és ebben a kerti képben minden oly csöndesen áll azután egyszerre. Engem ezzel ragad meg; ahogy az asztalokban – ragyogóra dörgölt valójukban – „szív döng… és lökődik vér – érzik ezt vendégeim is, akik itt könyökölnek, nehézkedve a májszínű domborzatokra.” A prózavers jó feszültsége ez a lassú indítás, várjuk, mi jön; és ez a valami, várható szintén, nem lesz egyetlen „poén”, nem lesz egyszer-csattanó, itt mód van, igazán van, a többszöri célbaérésre, onnét azonnal a fölcsapásra, és mód van a további lassúságra, egy-egy megiramodás után; s akkor még mindig nem tudni, végül mire is lesz a vers. Akik jelen vannak: „Testvéreim ők: szobrászok, festők, muzsikusok. Mindegyik maskarában, páratlan tragédiahősök, és nagy a szótlanság, vélnéd, ez a halál. Pedig 372Hamlet királyfit figyeljük, agyveleje turbékolását, ez a tömör orgonavirág az életnek bókol éppen.” Egy-egy pillanatra a logika szerint is összefüggenek a dolgok, azután: „Az már a múlté, hogy élhetetlen csak elvágódunk, és »markaink üres madárfészkek». Ő már úgy süt palacsintát is, hogy az hármat fordulva csattan a cink-serpenyőbe. Hajzatát, amit oly hamar megöltek a magányosság fodrászai, most fölváltja zöld vetés, tömény, mint a karácsonyi búza a tálon.” Ebben a versben, mint az ilyen típusú prózaversben, mintha magát az összefüggést éreznénk; semmi se fáradságos, mintegy álom, csakugyan, ahogy a dolgok összetevődnek. Ám ezek nem is „dolgok”. (Bár a tél fekete zászlói, a fényből kitéphetetlen levelek, szájban omló márványbástyák: konkrétak.) Ez a félhosszú prózavers – s egyáltalán: az ilyen – a képzettársítások belterjességét és külvilágát is adja, követeli. Hogy helyesen kövessük, engedni kell utalásainak, melyek nem önmagát célozzák. Vannak, persze, Nagy Lászlónak olyan szövegei (Ady, Bartók kapcsán), amelyek tárgyuk konkrétumát oldják bele a vonatkozások általánosába. Ezek az „álmok” nem. Itt egyszerűen csak konkrét minden. Ez tetszik.
„Zöld haját hallgatjuk s látjuk: emelgeti az aranykoronát. Egészségünkre! Feltűnnek az inakkal érces kézfejek, meg az értelmes ujjak is, ahogy a serleget lábikrájánál fogva emelik, akár egy kis hölgyet. Itt a tünemény és a zene is megfogható.”
És vége az első résznek, alszunk tovább. A tünemény megfogásához: a tárgyak átalakulnak olyanná, amilyen az előttük járó valami, legyen az élő akár. Kéz, láb; érc, értelem; a serleg eléggé látható dolog, de nem a versben. Csak ha lábikrája lesz, akkor. És ez mértani haladvány: minél pontosabb a megfogha373tatlan, annál megfoghatóbb az, ami sosem lehet pontos, mert van-e; és ebben az erőtérben evidensen következik bármi új szakasz. A koronával járó udvariasság lenne, hogy ez is pontosságot hitet el? S a korona valós? Vagy csak attól, hogy mintha pohár lenne, mert ott az az „Egészségünkre”? De nézzük:
„Íme, ez a táj az enyém, a miénk. Örökzöld bársonyból völgy, mohás és gyopár-pamatos.” Az álompontosságú megfogalmazások: állhatna a helyükön más is, csak ilyen legyen, akkor az álom-vers már ugyanolyan. Hanem mihelyt egyszer valami úgy-ott-van, lehetne-e a helyén más? Ez miféle eredendő szerveződés? Kérdésre kérdés, ez a vers? És közben kinyilatkoztatott bizonyosság? „Olyan, hogy a kényes nyakak se törnek el rajta.” Apró belső tere nyílik a zöld bársonyosságnak; eseménnyel telik meg. „Sőt, a megrepedt medencecsont is összeforr, mire végig szánkázza.” Tréfa? Nem; csak egy anyagminőség érzékeltetése. Ott tartunk tehát, hogy ilyen a táj. „A lejtő tövében lökhárítók a talpaknak, lágy mohamedvék.” Emlékeztet ez az egész a tájak szakszerű felszerelésére, ha valami történik azon a tájon? Amihez óvintézkedésre van szükség? Nyilván a világból asszociálja a vers az ilyesmit. Azután odahelyezi egy tájba, ahol nem volna rá szükség. Ott költői egy-egy dolog, ahol nem volna rá szükség, mégis ott van? Nem egészen. Kell, hogy meg is oldjon valamit; például egy ábrázolási föladatot. Hogy milyen az a hely, ahol ekképp – ha ábrázolta – ott lehet. „Lentről a magaslatig semmi zsúfoltság, pusztán az eleven bársony. Fényesíteni arcát a boldogság idehajtja, és itt feni tündökletét a fenség.” Megint móka; de a mondat elejét szinte széttagoljuk – Csokonai-verssé. S ugyan ki szól? Ezt nem kérdeznénk. A vers azt hozza, amit 374nem hozna logika. És nyilvánvaló, hogy csak arra lehetett tovább lépni: „De nem én beszélek, mert zárva a szám.” Fontos az ide-oda villódzás is; a váratlan állítást azonnal véglegesíteni, megcáfolni, fölöslegessé tenni. A fölösleges szükségszerűség? Semmi zsúfoltság, csak semmi. Kafka apró alakjai is így indultak (volna) kirándulni a hegyekbe.
„Vér-fröcsölő ide nem jár, páncélos ha idetévedne, akár patkós akár kerekes: kivetné magából ez a ruganyos táj, kökörcsin-tenyerek löknék pokolra. Kétoldalt határaink…” S most meglepetés jön; a páncélos csak-csak, benne maradt a valóságban. De ezek a határok: „…a szemüveg-termő bokrok.” Milyen szép. Izgatottan várunk hasonlókat. Ezeket a verseket, a félhosszú szabadverset, jó olvasni.
„Át a sokféle dioptrián lehet kukucskálni…” Weöres „újságjának” lendülete és hangjai is eszünkbe jutnak. „…fölmérni és lemérni, mi folyik itt. Ebben a bársony-édenben, örökéletben. Látni lehet ihletettségünk, téllel kacér játékunkat örökzöldben.” Azért az ilyen iramlásnak is szüksége van pihenőkre, ahol a képzelet nem űzi játékait. „Ismeretlen itt a vigyor, itt nincs vihogás. Leskelődjenek csak, vizsgáljanak csak, lássák meg a titkot: egyszerűen lesiklunk seggen, de olyan komolysággal, mintha ez volna a dolgunk. Látni lehet, látni, látni.” A vers nagy nemzetközi rokonságot ápol. És az abszurdot, a groteszket se kimondva, se kimondatlanul nem vállalja.
Fontos ez a kis történés; sőt, az álom azt hiteti el, hogy csak és csak ez folyik itt. Aztán: „De miért cicázik a hajam az Orionnal?” (Izgatja a magyar költő-fantáziát ez az Orion!) „Mert álló helyemből felszállok meredeken. Csak a könyökömet szorítom oldalamhoz s már ökleimben minden hajtóerő. De zaj375talan szállok fölfelé, függőlegesen. A kézfejek minél tömörebbek, annál iramodóbban.” Ez a vers gépháza, itt mechanika szerint kell zajlaniok a történéseknek. „Bugyrokat, ládikákat nem tűrhetek magamon. Rádiót se. A zászlót se tűröm, amivel az Isten Báránya tört fel a sírból pirkadatkor. Megérdemlem, hogy teljesen szabad legyek.” Tudtuk, hogy ide érkezik majd, ez nagyon jól elő volt készítve. És fontos dolgokat mond, gyakorlati dolgokat. „Látom a földgolyót, a ciklonok fátylain át is. Tekergetem nyakamat a látnivalókra…” Sok-sok kép következik. Valaki nem hiszi, hogy az álmodó repülni tud. „Én tudok repülni, susogom.” De nem hiszi, az a valaki nem hiszi. S akkor ő is bénulni kezd: „nem bírok fölemelkedni, inkább alacsonyodom. Így járt a sólyom is, mikor szóba állt az ólbeli baromfiakkal. Fáj az elvesztett éden…” A sólyom esetét, ha nem is így, sejtettük, a költő itt is vezet minket; de azt még nem tudtuk volna megmondani, mire mindez. Tehát az éden elvesztése? Majd látni fogjuk mindjárt, az utolsó részben, hogy ez sem ilyen egyszerű. „…a gyász-szalagok lobogva kinőnek belőlem. Ki vert meg ekkora érzékenységgel? Vonszolva magamat, anyámhoz kiáltozok: Szültél volna inkább egy márványkövet, egy márványkövet!” A félhosszú vers a szürrealizmus lehetőségeivel is él; bár ez a meghatározás nem egészen pontos. Eszünkbe juttatja azonban Nemes Nagy Ágnes híres-telitalálatos ötsorát: „Émelyedem, magam kibontván. / Be jó is annak, aki spontán. / Mentem volna szódáskocsisnak, / ki a nagy, szőke lovakat / csak mossa, mossa hallgatag.” Vagy, Juhász Ferenc: „Könyörgés középszerért.”
Eddig a közvetlen környezet, majd a táj jellegét, végül az egyén és a mindenség viszonyát ismertük 376meg. Az utolsó rész a sorsot ismerteti, tág értelmezésben. „Ez a fehér ház majdnem templom. Belsejében a sokaság mind az én nemzetségem. Észre se veszik, hogy lélekzek köztük, hogy megérkeztem. Vagyok olyan árva, mint fönt az ablak, s benne a vértanú, csákós katona-arc. Az ős, akit immár másodszor lőttek fejbe… Itt már neki sincs becsülete.” Vagyis mégsincs rendben ez a ház, ez a környezet. S hol van, aki mindezt álmodja és mondja? „Ha nem vesznek is észre, én látom a lelkükben lappangó mohácsi vészt… Ezek sírkő-állításban versengenek. Anyám pedig áll a sarokban, álláig ütő árvízben imád egy üres keresztfát.” Még József Attila több részből álló verse is eszünkbe jut. Persze, csak a rokonság vonatkozásában. Hazaérkezett a költő. És érzi: „még megeshet az is, hogy felszögezik tenyeremet szeretett rokonaim. A legszebb menyecske számszélénél húzza el serpenyőjét, ami csupa lárva, csupa báb.” Kafka Falusi orvosa? „Kipattannak a lángon az apró pólyák, felszállnak lepkeként az unokák, ükunokák. Kerengő sárga kis halálok, s én kapdosok értük, hogy belefájdul a kezem is. Érpattanásos, véraláfutásos, mint ősz elején, mikor a német boxoló karját asztalra nyomtam egy keleti hotelban.” Milyen jellegzetes kép! S a folytatás csendessége: „De itt nem tudok győzni. Soha meggyőzni. A ragály szivárványában sütnek, főznek, spekulálnak.” Ez a megválthatatlanság állapota, a közemberi létezésé? Az örök átlagé, mely… S tenni? Ezt is lehet-e: „Fosztogatom vázamat a hústól, bele a képükbe, a szemük közé!” Még így sem lehet semmire se jutni velük? Így sem lehet semmire se jutni. A gyönyörűségek, a látomások, a verő-eres képek nagy teljessége: mind csak valami öröktől való csonkaság és elegy helyett. És miatt. A 377megfeszítendő költészet (mindegy, kisebb szót is használhatunk): a hiányzó „emberi” élet művészete évszázadok óta? Az is. De a kitekintés kettős; aki akarja, reménykedhet is így: „Mert nincs Isten, hogy fölrázna álmunkból, amikor a legszörnyűbb következik.” Végre valami zökkenőtlen, végre valami folyamatos, végre valahol nem kell győzködni; van egy fórum, ha van, ahol nem szükségeltetik a mi meggyőzésünk: semmilyen végponttal.
378„Fiam, valaki veled játszik” – Füst Milán mondása Kormos Istvánra végig igaz volt, most is az. Az a fém hőmérőtok, melybe homokot töltögetett a Tengermély (1967) költője még falusi utcán játszadozó kölyökkorában a fölötte átvonuló csorda életveszélyében, saját bevallása szerint később csupán versek töltögetőedényévé változott át, egyéb változás nem is történt. Jellemző a költőre ez a szemlélet. Nem is csak Kormos Istvánra; ha van még ilyen általánosítás ma: „a költőre”. Ő ezt a fogalmat igencsak kimerítette. S ez alámerülésekkel járt. Így lehetett, képzeletben, „szegény Yorick”; költői létének általánosából jól futotta erre. Nem volt okvetlenül a hőmérőtoknyi rövid dalok mestere; vizsgált tárgykörünkben is gyakori a produkciója. Ezek a versek felelnek egymásnak, bár nincsenek leültetve sehova, úgy igazán. Formaságok nélküli versek; Kormos Istvánhoz képest még a legvégsőnek hitt költői természetesség is taláros volt. „Hol tiktakolsz, hajdani vekker –”, kérdi az Atlantiszban (1949). „Római számok fehér lapodon, / csengőd sárgaréz kupolája / csókomra nem emlékezik. / Spárgán kötöttelek nyakamba, / Kisjézus, fehér ingben botladoztam, / jégeső hűvösében kék lábakkal loholtam…” Íme, valami a játékból. Vagy ennek a versnek az elején: „Fekete lovak nyar379galtak fölöttem – / hason feküdtem, két cigányhalat / szorongattam, könyékig a Dunában.” Néztük-e kellő aprólékossággal Kormos verseit? Ennek a képnek gauguini ökonómiáját? Vagy egyszerűen csak: a gyerekkönyék és a Duna méretaránykülönbségét? Így folytatódik a kép: „…vagy a kiöntésben locskolva csak; / sárszag, fű szaga, csaláné, rohadt / nádé, a vizek teremtés előtti / örök szaga…” Éreztük már, hogy ez a lassan kompozícióvá formálódó kép, ez a versbe átúszó kezdet, milyen időkig nyúlik vissza ősi természetességével? Amely, mindazonáltal, a legbonyolultabban reflektált is? Feszültséget keresünk? Talán ebből a feszültségből fakad a félhosszú versek ihlete Kormosnál: a világ igen természetes állapotához való hűség igényéből s ennek – az ő igénye szerinti – lehetetlenségéből. Ennek az Atlantisz-versnek a kezdete máris elmerül; nem kell várnunk a képek magyarázatára (forma szerint, végül, az is megjön); azonnal tudjuk, mit kezdjünk a látvánnyal. A szagokkal, a színekkel, a hangokkal; ritkaság, mennyire érzékletes költészet ez. „A szél nyers pattogása / a lovak orrlyukában, az enyémben, / döreje a fülükben, az enyémben…” Mint amikor a tehéncsorda… S a tajték „csomóban” csapódik az arcába. S ez „keserű tajték, alvadt vér ízű”, ez fröccsen szemébe-szájába, „homlokomra, / halántékomra száradt; tenyerem / halántékomra szorítom s ma hallom / időm kútjából dobogásukat, / Istenhez szóló nyihogásukat.” Nem összefoglaló erejű kép-e ez? Visszapróbálkozva oda, ahol még valamin inneni lenne… de hát ez is ellentmondás, ez is reflexió. Kormos Istvánnál értelmi tisztaságú művelet egy-egy ilyen versben már az is, ha a halántékra szorul egy tenyér.
S itt jön, az idő kútja után mindjárt, a hajdani vekker tiktakolása… És a harmadik versszakban, a já380tékokat idézve: „Első játékom, hova lettél, / ki fémhőmérőtok valál”. Ez a megszólítás! A személyességé; „ki”! És az idő megszólítása a különös igealakkal: „valál”. Nem is mond újat a negyedik szakasz azzal, hogy felkiált, a gyerekkor Atlantiszát idézve. Az elsüllyedt mesebeli táj fölött hullámzik a tenger, „csapkod az idő szárnya törten, / szemem húnyom, fejem lehajtom, / zöld hullám zúdul át fölöttem.” Talán az idő szárnyverésének ez a „törtsége” is belekomponálódik abba, ahogy Kormos hosszabb művei készülnek; de ez a főhajtás mindenképpen, és a képeket még érzékletesebbé teszi – ahogy önmagukkal meríti el őket.
A Tengermély is sötétséggel indul: „Sötétség tengermélyi csöndje.” Lassú a folytatás: „elsüllyedt tárgyak…” A környezet tehát konkrét. „Asztal, szék, pohár, / pohárban tintavíz, földreomolt / fehér ing, és Attila gyöngybetűi / falamra felszögezve, valahol / menyét-lábú másodpercmutató, / szurokba mártott négy szobasarok…” S a kérdés: „vagytok-e –”
Imbolyogva jön a második versszak, „ágy imbolyog velem”, álomtalan. Eszünkbe jut a Szélház-vers, egyet kell csak lapoznunk: „Szélház, nincs fala; négy / égtáj néz ide irgalomtalan, / mennyét egy bosszús angyal rúgta le, / padlóját tenger hörbölte magába…” Ne felejtsük el megtenni legalapvetőbb megjegyzéseinket: mindebből látszik a Kormos-motívumvilág nagy összetartozása, szoros kohéziója. Ugyanarról van szó mindenütt; és a szerelmeknek s barátoknak, csavargásoknak és elődöknek szentelt versek is ehhez a motívumkörhöz visszatérő elágazások. („Sakkoztam veletek / röhögtem veletek / ha ültem veletek / nem voltam veletek”; s ezért van mindig „halálon túl kicsit…”, és ahogy ezt pontosabbá teszi, az ilyen: „mondjuk ötszázöt évvel”.) A szélház381ban a pusztulásnál elevenebb képek, mégsem a lakhatóságé egy sem: „kicsavart ablakredőny tántorog / messzi-kémények ollóiba bukva, / szilánkos ablak, ikrás fénycsomót / fullasztott hamujába…” A Tengermély pedig: „úszó sziget korallok kése közt…” S megint a tenyér, a fej: „az arc tenyérben: válj tenyér homokká, / fölinni ébrenlétem cseppjeit.” Hamleti hang? Ő csak Yorickot vállalja; jól teszi. Ott így: „…mondjuk ötszázöt évvel / senki nem tudja rólam / hogy én valék Yorick…” Ismét az igealak. „Koponyám partra vetve / fűrésszel elfelezve / egy jó öreg sírásó / pohárnak kinevez / széléről kortyint fecske”.
A Tengermély egyszerre személyes lesz: „Ha most látnál! hiányod-kalodában! / Lehúnyt szempillád mögül madarak / suhognának a kín falaira, / s akkor sötétem csőrrel szétverik, / szárnyukkal csöndemet is szétverik.” Így valósulna meg igazi jelenlét? Nem, Kormos feltételes módja, mely a verset most hosszú időre áthatja, inkább a lehetetlent fejezi ki: „Akkor világítana homlokod, / gyerekkorom Szent-István napjait zöld, / sárga, fehér, piros rakéták dörgő / csillagaival idézve, szaladna / tíz fényujjad a halántékomon, / édes lehelleted az arcomon. // Felröpítenél három buborék / ezüst-nevetést, falhoz koccanót…” Jellemző pontosság, bár a kötőjel is megvédi az „ezüst-nevetés” jó állagát, ám a falhoz koccantás: teljes biztosítéka az erős képnek. „Egyikből lenne álmos kiscsikó…” Itt megkezdődik a mesén belüli mese. „…másikból széna, harmadikból jászol, / s lennének újra ezüst buborékok, / abból Három Királyok; idejön / ágyamhoz Gáspár, Menyhért, Boldizsár, / fülembe kántál, s nagy botjuk lekoppan. / Utánuk te, zöldvessző-derekú, / cipőidből kilépsz, hozzám hajolsz, / villog két térded: villamos halak, / 382szétúsznak a mélytengeri sötétben, / megtölteni meleggel; kibomol / hajad erdeje elborítani, / hagyod nyers tüzét szétáramlani, / szíved harangjátékát hallani.” S most visszatér a bevezetés, hogy más kicsengése legyen: „Elsüllyedt tárgyak: asztal, szék, pohár, / pohárban tintavíz, földreomolt / fehér ing, és Attila gyöngybetűi / falamra felszögezve, kölcsönórám / menyét-lábú másodpercmutatója, / szurokba mártott négy szobasarok…” S már nem kérdéses, hogy vannak-e, és megtévesztően nincs föltételes mód sem: „egy intésedre földerengenek”.
Ám ez mind – nincs. Vagyis van, „de most csak ez a tengermélyi csönd” létezik valóban. A személy holt ideje. Ahol sötétség veszi körül. És nagyon valós képek, érzékletes állapotok kellékei. Összetartozva-e egy szélházban? Mindenesetre: „Sós veríték, vállcsontok ropogása. / Az ablakot eső és szél sikálja.” És leegyszerűsödik a mi-végre-kompozíció.