„Dr. Jekyll! Mr. Hyde!”
R. L. Stevensonnak: Hc. G. S. Solenard
5 6„És így mindennap közeledtem ahhoz az igazsághoz, hogy az ember nem egy, hanem kettő. Kettő, mondom, mert tudásom nem halad túl ezen. Következnek majd mások, akik túlszárnyalnak engem, és az embert különféle, egymástól elütő lények közösségének fogják megismerni? Ám én csak így gondoltam: miért ne járhatná a Jó bizonyossággal a maga felfelé ívelő ösvényét, nem bűnhődvén a tőle idegen Gonosz miatt. Az emberiség átka volt, hogy ezek az egymástól mindegyre különböző nyalábok úgy egymáshoz kötődtek, hogy a tudatosság méhében örökké küzdeni kell a két tökéletesen ellentétes ikernek… Elválasztanánk őket? Meg kellett tanulnom, hogy életünk végzete és terhe örökre odaköttetett az emberi vállhoz, s ha megkíséreljük levetni, annál iszonyúbban hull vissza ránk.”
(Bert-Lou „Rois” Evenson naplójegyzetei 2350-ből, a nagy Szigetvágyó, R. L. S. szavai nyomán, az ötszázadik évfordulón)
7 8Bert-Lou a Bolygóközi Biztonsági Szolgálat kozmorátora volt, ő maga legalábbis így mondta szerényen, és mindjárt érkezéskor bizonyította űrhajóbejárató képességeit: olyan tűhegy-leszállást hajtott végre Raeggvoult Scotch-i kertünkben, hogy a mini-spaceo fixer-háromszöge épségesen fogott közre egy rózsaágyást, szirom ott nem rezdült, és közben a zúzalék kő úgy csikorgott, mint egy preparált zongora. Preparált zongorán a húgom játszik; apró globáltöredékeket rak a húrok alá, akkor ezek másképp zengenek, szerinte szebben, mint akármelyik Weinstay vagy Dösenforder. Pedig ezek a típusok legalább 400 éve tartják magukat, és változáson alig mentek át, csak a nevek jelentéktelen eltolódása következett be; de a húgom azt mondja, hogy ez ugyanannyi, mint a húrok áthangolódása, maga a globáltér is változik századok során. Tény, hogy Bert-Lou-ba a húgom azonnal beleszeretett. „Tudod – mondta nekem a húgom akkor este, hogy épp valami 990 évesnek becsült madárcsontocskát adtam át neki, húr alá valót –, tudod, ha abból az ágyásból letépett volna egy szélrózsát, és idepörgette volna, akkor se tett volna rám ilyen hatást, mint… mint tényleg nem is tudom, mivel…” A húgomnak ez volt az alaptrükkje, úgy titkon-magánzóként: tépj szélrózsát akárhány szál rózsából, majd akkor…! De, mondom, Bert-Lou-ba beleszeretett, megragadta őt az a „tényleg-nem-tudni-mi”. Pedig akadtak virtuóz űrhajósok elegen, 2350-et írtunk, és a „minik” elterjedése 9már a huszonharmadik században megtörtént, a huszonnegyedik elején meg a háromszög-fixer, amellyel a menők még ábrákat is rajzoltak sík terepekre, fel-le szállásokkal; de hogy valaki épp egy Raeggvoult Scotch-i kertben csináljon efféle bravúrmutatványt… A húgom úgy érezhette, mint aki megkapja a saját dédelgetett rózsáiból mind a szélsimogatást, és Bert-Lou-t nyomban tripla scotch-csal kínálta. Míg ez a csal-csel zajlott a szalonban, magam fontosabb dolgok után néztem, szendvicskészítés ürügyén. Bekapcsoltam a kis neo-grillt, amelyre a húgom, a maga Super Raeggvoult-jának birtokában oly letekintően nézett mindig, elmozdítottam a hátsugárzót, és egészen más „sugárkörbe” kapcsolódtam máris. Leandros volt távirányon. Azt mondta, várjak, utánanéz. Hány menet a szendvics? Vagy esetleg Italourg-Saturno spagetti készül? Leandrosnak a Grecou-Neptuno volt a kedvence; régi tengerészvér csörgedezett ereiben, és most szinte érződtek a kis szigonyok, ahogy kíváncsiságát felpiszkálják kérdésem nyomán. A második tál szendvicset már a kért adat birtokában vihettem be „a fiataloknak”. A preparált zongora fölé hajoltak, és féltékenység hasított belém. Ezt a tényt gyakran érzékeltem, és a család késgyűjtő hagyományaival aligha hozhattam összefüggésbe. Az adat mindenesetre megmozgatta a fantáziámat: Leandros ugyanis a második adag szendvics felszíni pirulása közben, ellenőrzött bizonyossággal, tehát azonnal harmadfokon, azt adta tudtomra, hogy Bert-Lou nem egyszerű kozmorátor, vagyis technikus, hanem bolygóközi ügynök St. Yvenből. A sziget azonos nevű fővárosából. Majd erről, mondta Leandros, élőszóval többet. Átjön esetleg megnézni a rózsákat. Egy 0,73-as szintetio-fajt kísérleteztek ki a laboratóriumban, és a húgomnak a 0,74-es volt eddig a középértéket leginkább közelítő rózsatípusa. (Se úgynevezett „igazi”, se 10tiszta „mű”-virágot nem tartottunk volna; a szintetio-tenyészetek voltak divatban, de nálunk a hagyomány is ezt parancsolta; őseink között – a kés! – a rózsák háborújáig visszakövethetően voltak kertészek, rózsametszők.) Ha én féltékeny lettem Bert-Lou miatt, senki ne higgye betegesnek ezt az érzésemet. Ugyan! Csak azt a madárcsontocskát diadalmasan szerettem volna átadni húgomnak; rekord volt, ilyen régi dolgot még nem találtam neki sosem; Roseland és én épp egy marquebeqe-i ügynök holttestét ástuk el Hylle mellett, vagyis a közelben, és ott, tíz méter mélyen akadtunk a csontocskákra. Hej, Robin pajtás, mondta Roseland (aki a rózsákat egyébként ki nem állhatta, főleg a hajdani, úgynevezett „igazi” virágok konzervált, drágán vesztegetett „jó szagát”, viszont nagy madárbolond volt); egy kis vörösbegy, ilyesmi, tette hozzá. Nem értek a madarakhoz, bár nagyon szeretem simogatni őket, nem vagyok például tollérzékeny, mint Leandros (a rózsabarát); és mert Roselandnek mindig volt néhány madara (ploceo-gépesek, fringillo-gépesek, egyebek), boldogan hallgattam pici motorzúgásukat, finom remegésüket, éreztem talpuk-testük hirtelen támadó melegét, ahogy a tenyérben hasalnak. Roseland rendre megszelídítette a madarait; a felesége azt mondogatta: egyszer ő fog elrepülni Cornwallois-ból, úgy a 2350-ik madár után, amit gondozniok kell. (Tavaly 2349-et mondott Roseland felesége; divat volt ez is, az évszám szerinti mondás; ahogy a mélyásás is, ezért tettük az ügynököt, akit Roseland „csupaszon” kapott el – globálszínvédő minivel; és leháromszögezte egy kőbánya aljába, nyaktörő mutatvány volt Roseland részéről –, jó mélyre; a hajóját átadtuk a labornak, nézzék a tudós urak, mire mennek vele. Valaki repülni fog ezért, nevetett Roseland, ahogy ástunk; újabban nem volt kedvelt dolog az űr, se a kilépés, se a belépés onnét; és a globálszínőrség valahol hibát 11követhetett el, hogy ez a marquebeqe-i behatolhatott a légterünkbe. Mondom, féltékeny lettem, hogy ez a Bert-Lou épp egy meteorit-álcát (hamar elporló, alig kétszázezer évesre becsülhető lebegők ezek), egy azúrvelúrt nyújt át a húgomnak, aki be is teszi nyomban a 178-as húr alá (a húgomnak 247 húros Baulerger-És-Fia zongorája volt), megpendíti, és akkor… Nem tudom megmondani, hullámzást érzékeltem, a globálszín víz jellegű mozgását-vonzását, és Bert-Lou valami olyan globálmosollyal mondta közben, hogy látogassuk meg őt otthonában, St. Yvenen… ő nagyon rá fog érni, St. Yven is csatlakozott az antibolygóközi egyezményhez, és a befelé fordulás időszaka következik… Látogassuk meg… Én azonban tudtam már, amit tudtam, és meg voltam győződve Bert-Lou szándékairól. Már ami a húgomat illeti. Ami egyebekben a húgomat illeti, ő is meg lehetett győződve ezekről a szándékokról, és egyáltalán nem mutatta, hogy bármit is bánna belőlük. Azt mondtam tehát: nagyon szívesen eleget teszek a meghívásnak, melyet később húgommal kettesben újítanánk meg, és a közti időben, ha így ráér, Bert-Lou látogasson át hozzánk, ismerje meg rózsáinkat, ásatásainkat, egy s más szokásunkat… Közben megérkezett Roseland, és egy kellemes madarat hozott, egy austromotoros kis nirmánát; a nirmánák állítólag a legértelmesebb fajok közé tartoznak, csak Ausztrália nem írta alá az antibolygó-szerződést (mint halljuk, inkább az antibolygó-tablettával védekeznek a polgárok űrvágyának kiteljesedése ellen, a szabadság jelszavával; mármost hogy ebben mi a szabadság, mondta Leandros egyszer, az, hogy a polgárok szeretnének néhány évet más bolygókon vagy éppenséggel bolygva tölteni, avagy az a körülmény, hogy antibolygó-tablettát szedve önmagukat bensőleg tántoríthatják el ilyen szándékuktól? érződik ebből, hogy büszke nemzet vagyunk, mi, Raeggvoult Sco12tchok, és ötszáz neoév vagy ezernyolcszázötven óév sem változtat azon, hogy az australoid dolgokat „csak úgy” tekintjük…). Ezzel együtt az austromotoros nirmána, akinek (akinek!!) Roseland a „Steve” nevet adta, roppant aranyos volt, és sokat tudott. Hihetetlen dalkincsével elkápráztatta Bert-Lou-t, aki észrevehetően kevésbé érdeklődött már a húgom preparált zongorajátéka iránt. Összemosolyogtunk Roselanddel; ezt a mosolyt aztán megismételtük már a vendégházba igyekezvén; a húgom gyengéd búcsút vett Bert-Lou-tól, aki pedig a mini-spaceóját simogatta meg ugyanígy, ahogy elhaladtunk mellette a kertben, a rózsaágyásnál. A rózsák tették-e, nem tudom, Roseland eléggé komolyra méretezte az ütést, amelyet második összemosolygásunk után Bert-Lou-nak leakasztottunk a nagy Raeggvoult Scotch-i éjszakából. Nevettünk aztán; akkor már betettük a fiút egy timer-coolerbe, hűtőbe, mely szinte fiatalít; ezek persze csak legendák, de a space-timer-coolert sokan ezért vásárolják, érdekes módon főleg Cornwallois-ban divat ez, mesélte Roseland, a feleségem, mesélte, ilyenbe bújt bele, alig lehetett kiszedni, amikor tevékeny 2349-ik madarunktól félt; ide figyelj, mesélte tovább Roseland, ahogy Bert-Lou zsebeit kiforgattuk még a védfagyállapot előtt, ide figyelj, anyukám – ezt mondta a feleségének –, a 2350-ik madarunk extra jószág lesz, ne félj, és Steve a neve, megemlékezésül a nagy Robert Louis Stevensonra, e környék szülöttére, akinek halhatatlan alakjait helynevek is őrzik: Kyjell, Hylle, Ykled, Dyllek; „te Hyde”, sziszegte akkor a nej, utalván a gonosz emberre, akit a derék Jekyll doktor – nem tudván ellenállni a gonoszság és az öncélú tudományszomj csábításainak – önmaga rosszabbik énjéül laboratóriumilag megteremtett; ám Roseland erre azt felelte: abból te nem eszel, anyukám, célzott pedig ezzel arra – itt már hahotázva görnyedtünk 13Bert-Lou időleges hűlőhelye fölé –, hogy Jekyll doktor rút véget ért, ugyanis Hyde szelleme elhatalmasodott felette: egy darabig tetszés szerint alakult át ő maga Hyde-dá, ám egyszerre csak azon kapta magát, hogy akaratlanul is átváltozik, a legkínosabb pillanatokban lesz belőle Hyde, s akkor – ebben az alakjában – a máskor szelíd, bár titkon kicsapongó életű és hajlamú tudós rémtetteket hajt végre, mígnem végül elpusztul Hyde-ként, és csak feljegyzései maradnak hátra, illetve Stevenson könyve, amely azóta több tíz- vagy százmillió példányszámban terjedt el a globálszínen; hová mindenhová kerülhettek ezek a példányok, gondold meg, mondta Roseland, ahogy már visszafelé ballagtunk a békés kerten át a házhoz, és a húgom vágyódó zongorapreparátumait hallgattuk meg-megállva, került abból a tengerek mélyére csakúgy, mint a magas világűrbe, hát igen, például a 250-ik évfordulón, ugye, mert Stevenson 1850-ben született, és 1894-ben halt meg, úgy méghozzá, hogy tüdőbaja vitte el; fogalmam se volt, és Roseland is csak úgy tett, mintha tudná, mi az; bollobarit-kór, xavinet-téboly: ezek voltak a divatos betegségek, igaz, ami gyógyszer, az méreg is, és fordítva, nem lehet megmondani, a bollobarit-kór és a xavinet-téboly teszi-e, hogy annyi állat alapanyaga – az, amiből teremtik őket – bollobarit és xavinet, vagy azért van a kór és a téboly, mert ezek az állatok újabb alapanyagai –, a 250-ik évfordulón megemlékeztek arról, hogy szegény Robert Louis még a vágyva vágyott szigetre se jutott el, pedig oda indult családostul, hát akkor az űrbe mennyire nem, amiről nem is álmodhatott, de hát régi tengerészcsalád sarja volt ő, meg kastélyépítőké, mondta Roseland, és egy kicsit tetszelgett önmaga előtt ezzel; és kisebbségi érzése volt, Stevensonnak, hogy ezeket a férfias hagyományokat nem folytathatta, hanem holmi író lett, már úgy értve, nyilván a család szemében „holmi”, és na14gyon szép tett volt ezért a Raeggvoult-Scotch-kormányzattól, hogy felküldött tizenöt kiadást az űrbe, talán a Szaturnuszra, a „Dr. Jekyll és Mr. Hyde”-ból, meg a szigetvilágba is menesztett néhány ezer példányt. Ez a neo-modern kor, állapította meg Roseland. A mini-spaceónál álltunk, és Roseland tanakodni kezdett, mi legyen. Kinyitottuk a Bert-Lou-nál lelt kulcsok egyikével a kabint. A berendezés nem nagyon tért el a szokványtól; ahogy régebben az autók, meg ma is mindenféle jármű, rokon képet mutattak az ilyen belvilágok. Egyetlen rendhagyó tárgyat fedeztünk fel, valami gömb alakút – de manapság, állapítottuk meg, a globálérzület igen erős, és a gömb mint forma nemcsak hódít, de a jó globáltéri érzület kifejezője is, globáltéren glóbuszunk terét értve –, és olyan ernyője volt, mint valami televíziónak, ultraophtalmonnak, esetleg szupraoptnak, vagyis a videális közlés és szórakozás eszközének; gombot azonban sehol sem láttunk rajta, gyakorlatilag nem tudtunk „beléhatolni”, igazán a közelébe kerülni. Untam Roselandet, szerettem volna vacsorázni. A húgomnak majd mondunk valamit… persze az lenne a legjobb, ha a mini-spaceóval egyikünk elröppenne innét, letennénk a járművet egy depóba, és a Központtól további utasítást kérnénk. Roselanddel azonban nem lehetett beszélni. A kis austromotoros nirmánát is csaknem elejtette; méghozzá bekapcsolatlanul. Dühös lettem rá. Add ide, kiáltottam, mitől vagy ennyire ideges?! Bert-Lou-t eljegeltük. Döbbenten nézett rám. Várj, mondta; mert meg akar nézni valamit odakint. Mozgást hallott. Bert-Lou a coolerben; a húgom zongorajátéka pedig mindegyre kihallatszott. Nem tartottunk alkalmazottat. Négyünk közül más nem volt, nem lehetett a kertben. Örültem, hogy átadja a madarat. Tenyeremben éreztem a tollazat furcsa hűvösét. De hát miért lenne furcsa, a madár nem volt bekapcsolva. Érdekes, 15hogy a háznál tartott madarak rövidebb életűek: a sok ki-be kapcsolástól valami elromlik bennük, míg a szabadon élőket egyszer s mindenkorra kapcsolják be, azok a szerkezet természetes elkopásáig élnek. Ez is megváltozott 400-500 év alatt, gondoltam. Ám nemcsak a kinti zaj volt furcsa, nemcsak Roseland idegessége, nemcsak a magam érthetetlen elemző gondolatai, melyek mintha egyszerre visszasugároztak volna rám… nemcsak a most először látott kis austromotoros nirmána meglepő közelsége, az, hogy mintha roppant-roppant közöm lenne hozzá… nemcsak ez, hanem hogy a madár, ezt jól láttam a kapcsoló helyzetéből ott félhomályban is, nem volt bekapcsolva, és mégis forró lett hirtelen, a talpa, a hasa, és a parányi austromotor lüktetni kezdett. Ez nem igaz! – kiáltottam. Megperdültem, Roseland nem volt sehol. A 178-as húr zengését, a Bert-Lou által hozott meteorit-álca felhangjaival, olyannak hallottam-éreztem, amilyennek egy eléggé régi könyvfigura, bizonyos Odüsszeusz a sziréneknek nevezett globáltéri létezők énekét. Akkor hirtelen megpillantottam magam. De hol? A levegőben ott lebegtem, saját szemeim előtt, és mindaz, amit éreztem és gondoltam, ebből a „másodpéldányból” (nem tudtam egyébnek vélni!) sugárzott vissza rám. És amit csalhatatlan bizonyossággal tudtam: engem itt a kertben leütöttek, ketten megragadtak, timer-coolerbe raktak, és utolsó szavam még… de nem hallják… még… még… p… p… pég… pég…
16Elérte a kapu PÉG-mezőjét.
PÉG: a PLM (Personal Life Machine) fordítása. Perszonális Élet Gép. A
tökéletesleg kihelyezett tudat befogadója és visszasugárzója;
megtudatosító. A lét-alatti lény-szint erősítője;
kizárólagos öninformátor
Hc. G. S. Solenard. Ezt, bejövet, ő tehát érdeklődve nézte.
A G. S. a glob. sec. további rövidítése volt. Globáltéri biztonság. A Hc. a szolgálat tiszteletbeli mivoltát jelentette.
Fantasztikus volt az is, hogy láthatta: milyen arcot vágott. Körülnézőt. Mint aki arra vár, szóljanak hozzá, üdvözöljék… Ez mindig hibám volt, érezte. Ezt a PÉG most mind visszasugározta. A gondolatokat és érzéseket az eszmesugárzón, a látványokat s ami az érzésekből vagy gondolatokból így, látványként érvényesült, az ernyőn. Az eszmesugárzó lényegében hangfalacska volt, az ernyő pedig: mint egy tévékészülék, egy ultraophtalmon, esetleg egy szupraopt képernyője. És meg egy használata volt a PÉG-nek: azonnali (szinkron). Akár egy videó, s még ez volt a legkevésbé szokatlan. Amit érzett, amit gondolt, azonnal tudatosította benne.
Látta önmagát a PÉG által, a szó minden értelmében.
17De ha nem nézte magát benne (általa), nem érzett semmit. Nem tudott a gondolatairól. Sőt erről se tudott, hogy nem érez és nem tud. Csak amikor a PÉG elé leült, akkor érezte és tudta: hogy az imént nem érzett és nem tudott semmit. Az iménti lény (aki pedig ő maga volt szintén) felfoghatatlannak, üresnek tűnt fel. De hát… vajon csakugyan? Hiszen mindent helyesen csinált (az imént; amikor nem volt PÉG-visszasugárzásban; cselekvő-állapotban tehát), nem csinálhatott semmit másképp, csak helyesen. Ezen most nem töprengett; mert a PÉG azonnal visszasugározta rá a töprengéseit is, és ugyanígy azt, hogy ő maga helyteleníti, ha effélékkel tölti az időt. Amikor olyan érdekes viszontlátni, mi is történt (fizikailag és gondolatilag, érzékileg és szellemiekben) vele egész nap.
Olyan ideges lett, hogy be kellett vennie egy Modul-Nekront. De még mindig ez sugárzott vissza rá a PÉG-ből: „Nekiront, nekiront!” Riadtan zárta el a PÉG-et.
Most egyszerűen ott volt. Még csak „jelen” se. „Ott” se. Volt. Ebben a lakásban, melynek névtábláján a Hc. G. S. Solenard jelölés volt olvasható. Az ablakhoz lépett. Kinézett az óceánra. Sziklás partfokon állt a ház, de a meredekség valamivel arrébb már lejtősre váltott, és a bozótos is enyhítette a környék ijesztő zordságát. Az utca felőli házoldal, a homlokzat, barátságos kisvárosi-kertvárosi tájba simult. Ezt a szemközti ablakon kihajolva látta. Kiment a fürdőszobába. Harapott a fogkrémből. Bár a pohár, a fogkefe mind az övé volt. Ezt nem tudta most „külön”, csak majdnem használni kezdte tárgyait; rossz szokásból maradt a fogkrémharapásnál. Rövid háziköntösbe bújt, könnyű háncsszandálba; aztán már a konyhában állt. Létszereket vett ki a tárlóból; megadta az ételt a készítőgépnek; bekapcsolta. Leült. Ivott egy pohár Yven-levet.
18A PÉG-hez ment. Bekapcsolta. Az Yven-lé egyszerre több lett, mint puszta jó íz (bár az imént talán még ennyi se volt; kényszerképzeteim vannak? – olvasta le a PÉG-ernyőről önmaga riadt arckifejezését); vajon mikor találták fel? – gondolta. Az Yvenson (Evenson) cég készítménye. Valamikor a sziget neve is prózaibb volt: St. Even; kétszázötven éve változtatták, globáltéri engedéllyel, St. Yvenre; mivel egy újabb sziget bukkant fel, sok ezer mérföldnyire onnét, amelynek, mint kiderült, már „volt várhatósága”, és a tudósok a St. Even névvel várták.
A nevek jelentéktelen eltolódása…
Nézte magát a PÉG-en.
Globáltéri eltolódás… aminek előzetes meghatározottsága képzelhető így? Már egy szigetet is várnak!
Ez a régi sziget volt. Új névvel 250 éve. Nézte magát a PÉG-ben, ahogy ezen gondolkodik. Aztán érezte: nem tud megoldani semmit, hiába töpreng. Elkattintotta a PÉG-et. – – –
– – – Ahogy öt perc múlva bekapcsolta a PÉG-et megint, és visszapergette, a következők történtek:
1. Azt nem érezte, nem tudta, mit gondol éppen abban a pillanatban (a PÉG-en látottakról, önmaga öt-tíz perccel ezelőtti gondolatairól, érzéseiről, töprengésének meddőségéről például), de:
2. tudta, megtudta, tudatosult benne, mit gondolt, érzett, hogyan töprengett meddően öt-tíz perccel ezelőtt.
Ha most szinkronra veszi a PÉG-et, tudni fogja, mit gondol ebben a pillanatban. Természetesen ebbe a gondolkodásba már beleépül az a tudás is, amit önmaga korábbi, például öt-tíz perccel ezelőtti gondolkodásáról, érzéseiről, meddő töprengéséről stb. szerzett az imént.
Így működött, a legegyszerűbb séma szerint, a PÉG.
19Ez a PÉG így működött.
Szinkronra állította, és megtudta magáról, hogy ezt gondolja: „Ez a PÉG így működik. Mint Xober, az X5 mondta, ez a PÉG – így. Mert vannak másmilyenek is. X-érték szerint kinek-kinek mást engedélyeznek.” Elkattintotta a PÉG-et. Hogy a feje zúg, azt – érezte.
De még csak annyit se gondolt, hogy „nem gondolok semmit”. Bevett még egy Modul-Nekront. A zúgás elmúlt.
Kiment enni. Az étel (létszeregy, mint az X5 mondta; ez itt az étel leghasználatosabb neve most) kitűnően sikerült. (Ezt később tudta meg a PÉG-ből. Most csak evett. Higgadtan, pontosan.)
Ahogy aztán a PÉG-en nézte magát, dühös lett. Amiért ennek a létszeregynek ennyire meg tudott örülni. Persze, a düh nem azonnal jött. Először megtudta, hogy a létszeregy ízlett neki; akkor szinkronra vette a PÉG-et, és értesült róla, hogy most ő dühös. Érdekes volt, hogy azonnal ennek megfelelően kezdett viselkedni. Falhoz vágott egy hamutartót. A tárgy szilánkokra tört. Elzárta a PÉG-et. Se dühös, se nem-dühös nem volt már. Azonnal a szilánkok összetakarításához látott. Rend volt megint. Az egyik szilánk elvágta a kezét. Kiment a fürdőszobába, megtalálta a gyógyszeres szekrényt. Ellátta a sebet. Visszatért a PÉG-hez, bekapcsolta. Az esettel kapcsolatos érzelmeit, gondolatait láthatta viszont. Szinkronra vette a PÉG-et. Azonnal dührohamot kapott; mi a nyavalyának kellett:
1. a PÉG-ből értesülnie, hogy dühös,
2. miért kellett, ennek ellenére, vagyis ennek következményeképpen, falhoz vágnia a tárgyat?
Felkapott egy virágvázát. Falhoz vágta.
Elzárta a PÉG-et. Se nem érzett, se nem nem-érzett semmit. A váza cserepeit összetakarította. Most nem vágta el a kezét. Leült, újra bekapcsolta a PÉG-et. 20Viszontlátta a vázajelenetet, de az ilyesmit már unta. Szinkronra vette a PÉG-et, és azt érezte, hogy nem dühös, hanem kíváncsi, és érdeklik a saját gondolatai. Támadt egy ilyen gondolata is: miért vagyok itt? Hogyhogy itt vagyok? Hol láttam ilyen gömböt, hangszórócskával és ernyőcskével, effélét tehát, amilyen ez a PÉG? Erre nem tudott rájönni. Ez a PÉG-nézés sem volt előnyös. Elzárta. Enni-inni: nem történt meg vele most evés-ivás. Ablakon kinézés történt meg vele. Hosszan nézte a tengert. Nem irányt nézett, nem egy bizonyos tengert, csak vizet, hullámzást, színt, távolságot.
Bekapcsolta a PÉG-et. Itt volt tehát a St. Yven szigeten. Nem tudta, miért van itt.
Gondolkozott. Ezt látta a PÉG-en, és az úgynevezett eszmesugárzóból hallotta is, mit gondol. Ezt gondolta: remélem, nem xavinetből vagy bollobaritból teremtették ezt a madarat…
Mert akkor…
A gyerekkori szorongás tört fel belőle: a képzelődés. Rettegés a még nem ismert, fantasztikus betegségektől és a legköznapibb kóroktól. Miért kérdeztem ilyet azonnal megérkezésemkor? – tűnődött. Mit gondolhat rólam Xober? Ezt igen egyszerűen megtudhatta, persze…
Csak oda kellett tennie a madarat, a begye magasságában lévő kis „képernyőt” a PÉG felé fordítva, a PÉG elé; és be kellett mondania az „Ober” nevet, x nélkül ezúttal, és hozzátéve, hányadik helyen áll a névben az x. Ez volt az „XS” (ezt nagybetűvel írták, mint Ober… mint Xober mondta). Vagy hívhatta volna egy másik ismerősét: Louxbertet. Így: bemondja a madár hátán lévő kis mikrofonba a „Loubert” nevet, és hogy X5, szintén. Akkor ez a madár, akit bekapcsolni se kellett ehhez az életfunkciójához, átmelegedve a névtől, a szótól, a szándéktól (itt, mint Xober 21elmondta, még nagy viták vannak), jelzést továbbított a PÉG-nek. A PÉG egyik funkciója volt ez: más PÉG-ek megkeresése. Adóként és vevőként működött ilyenkor. Be lehetett állítani olyan PÉG-ek megkeresésére, amelyek be voltak programozva a szerkezetébe. Hívhatta volna például „Trebor”-t (X6, vagyis a név: Txrebor); de őt személyesen nem ismerte, és azért bocsátották a rendelkezésére, hogy technikai kérdésekben segítse, ha szükséges. Őt nem hívta tehát. Hívta Xobert. Bár most váltak el nemrég, Solenardnak sok mondanivalója volt. Átkapcsolta a PÉG-et hívásra. Egyszerre elment minden mondanivalója. Vagyis… nem tudott mondanivalóról. És mégis, hirtelen azon kapta magát, hogy a leghelyesebben beszélget Xoberrel. Társalog vele, helyesen. Ezt csak utólag érezte már: hogy helyesen; hogy a leghelyesebben. De amikor feljegyzéseit készítette, összemosódott benne a két sík: a helyes cselekvésé és a tudatosodásé, a gondolaté.
Jegyzetelt. Nézte magát a PÉG-en, jöttek tollára a gondolatok. Igyekezett összpontosítani. Xober félóra múlva itt lesz. Nagyon érdeklik a jegyzetei, mondta Xober; Solenard ugyanis elmondta Xobernak, hogy most jegyzetelni fog, és ezt Xober helyeselte. Része ez annak a programnak, melynek jegyében ide kerültem? – kérdezte Solenard. Emlékezett rá, hogy Xober egy parányit elcsodálkozik, s úgy mondja: A… hogyan? Vagy úgy!
És Xober nevetett, jóakaratúlag. Hát persze, minden része mindennek, félóra múlva ott vagyok, viszlát!
Tehát a PÉG működése, elemi fokozat, írta Solenard. Hc., tiszteletbeli. G. S., global security, globáltéri biztonság. Eldobta a papírt. Aztán kiszedte a papírkosárból, a vécébe vitte, lehúzta. Visszatért asztalához, beült a PÉG elé. Visszagondolt máris (úgy kattintotta át a PÉG-et) az iméntiekre; érezte, mennyi22re helyesen cselekszik. (Cselekedett.) Amikor a papírt végérvénnyel megsemmisítette.
Jegyzetelt. „Hol láttam én ilyen PÉG-et… Ezt nem tudom felidézni. Ezt a PÉG nem akarja mutatni. Vagyis: 1. elképzelhető, hogy tudatállományom nem eléggé tisztázott a PÉG-em számára; 2. a PÉG nem hatol eléggé messze a múltamba; ahogy például egy-egy helynek is megvan a PÉG-mezeje, mint a kapunak, és csak akkor látszik majd a kapu a PÉG-en, akkor látszom én magam kapu-vonatkozásban, ha ebbe a PÉG-mezőbe belépek; 3. egyéb esetek.” Ezeken eltűnődött. Örült, hogy nem fáj a feje. Akkor hirtelen ütést érzett, ez sem fájt, csak elsötétült előtte a világ.
23Soha ilyen biztonságban nem éreztem még magam interglobális állomás felé tartva mini-spaceón, mint most; és ennél rémesebb emlékeim se maradtak soha interglobális útról.
Mert a biztonságérzettel ez volt a helyzet: nem éreztem!
Bizonytalanságot se, az igaz. De biztonságot ugyanígy nem. És el kellett hinnem, hogy biztonságban vagyok.
Benne vagyok valamiben, amit nem érzek.
Kapcsolatteremtésnek a legcsekélyebb lehetősége nem volt. Ettől, úgynevezett világos pillanataimban, elborzadtam. Ezekben az úgynevezett világos pillanataimban eszembe jutott még, egyebek között, a húgom, akit egyenként fellógattam volna a preparált zongorájának mind a 247 húrjára. Egyáltalán, miért pont 247, kérdeztem tőle gyakran; erre ő azt felelte, joggal, miért hívnak minket Solenardnak, és nem másnak, miért nem vagyunk, mondjuk, Leandrosok, Roselandek, effélék, és hogy miért kell örökké „miért”-nek lennie. Hát most neked kéne itt ülnöd, hugi, gondoltam (már amikor tudtam gondolkozni!), akkor néha annyira nem volna „miért”, hogy rémületedben a kormányt is elengednéd, és csillagközi pályától se riadnál vissza, csak hogy kikerülj ebből a… ebből az…
Ez volt az: hogy rémületet sem éreztem. Csak utólag riadtam meg: ahogy újra úgynevezett világos pillanatom támadt – megrémültem, méghozzá halálosan at24tól, hogy az imént teljesen, de teljesen kihagyott velem a világ. Még ilyeneket is gondoltam, íme: „a világ”; ilyeneket gondoltam globáltér és egyéb természetes fogalmak helyett. Ha nem ül a kezemen Roseland austromotoros (és ilyen kétségeim támadtak: némelyek szerint nem joggal australomotoros-e inkább…) nirmánája; hátha segít, mondta, de a madár is nagyon ideges lehetett, ilyenkor megpróbáltam a hátára lehelni, ám erre néha valami rettenetes zaj hallatszott, félelmetes recsegés, azt kellett hinnem, most hal meg a madár, itt, a karomon. Mert roppantul barátságos volt, bekapcsoltam, ült a karomon, az élet minden jelét mutatta. Amikor – képzelődtem! – azt éreztem, hogy jön nemsokára megint az a szédülés vagy micsoda, ráhajoltam, hozzáértem a kis meleg, tollas testhez, éreztem az austromotor (australo-?) finom remegését, nem tudok rá jobb szót, dorombolását (!) vagy duruzsolását, és a madár félrebillentette és a karomhoz fente a fejét, a csőrét; de mondom, ezt csak képzelhettem mindig, hogy „most jön a kihagyás”, mert a kihagyás mindig a legváratlanabbul jött, sőt csak utólag éreztem, hogy most ez megint egy kihagyás volt, és akkor szinte elengedtem a kormányt, de a madár épp ilyen esetekben segített hihetetlenül: a leghagyományosabb módon jó volt, hogy van velem valaki. És amikor már elhagytam (egy szinte azonnali fordulóval!) az interglobális állomást, ahol Landeros és Sxnev barátaim integettek lelkesen, meg valami D. Hyjekelly volt velük, állítólag földim, úgy értem, Raeggvoult Scotchból való, és a Stevenson-év tiszteletére engedélyezték neki az interglobális állomáson a szolgálatot, ezt nem értettem meg azonnal, ezt az összefüggést, de lassan derengeni kezdett, amikor tehát már St. Yven felé tartottam: …Furcsa, hogy ez meg egy újabb hirtelen kihagyást követően teljesen kiment a fejemből. Hogy mi is volt velem akkor, vagy mit akartam mon25dani. S ez létkérdés volt számomra: hogy márpedig én, a fene egyen meg akárkit, ne felejtsem el, egyszerűen ne bírjam elfelejteni, amit mondani akarok. Meg úgy általában: velem senki miatt ne legyen az, hogy ezek a kihagyások jönnek!
Ezért vágtam neki, ezért választottam Bert-Lou mini-spaceóját. A leszállásra gondoltam, St. Yvenen; ami persze butaság, mert az interglobálison is le kell szállni pár pillanatra, és hazatérni is haza kell valahogy. De ez a mini-spaceo, a Roloust-500 (rá volt festve ez a név; ha nem tombolok a dühtől, el is gondolkoztam volna rajta, miért; rájönni igazán nem volt nehéz), ez a mini már megjárta egyszer, legalább ide, gondoltam a kertünk éjszakájában, egyetlen szemvillanás alatt, elsötétítvén magam körül, valami hirtelen adomány segítségével a világot… és megpróbáltam. De erről a hirtelen adományról… erről is hadd mondjak valamit röviden.
Ám csak azután, ha elmondtam, mi is egy interglobális állomás. Miért nem a Földön van, mi célt szolgál, és…
Az interglobális állomások Föld–Föld kapcsolatok létrehozására szolgálnak. Olyan esetekben, amikor két globáltér-rész („ország”) között csak áttételes kapcsolat képzelhető, egyszerűbben: egyikből nem utazhatunk a másikba. Ekkor, többnyire mini-spaceóval, de trapókkal is akár (tömegszállító űrjárók, űrbuszok), egy adott globáltérből nem azonnal a másik globáltérbe, a céltérbe utazunk, hanem fel valamely interglobális állomásra, ott az interglobális jognak megfelelően a Bolygóközi Biztonsági Szolgálat kétoldalúan (van erre egy interglobális jogi terminus: kétérdekűen) ellenőrzi a beutazandókat, és ilyen szűrés után kerülhet sor a továbbhaladásra, a céltér elérésére, ahonnét a visszatérés hasonló útvonalon történik, ekkor is van interglobális szűrés. Sajátossága ennek az 26egésznek, hogy az interglobális Biztonsági Szolgálat a Földön működik, és kint az interglobális állomásokon már a bolygóközieké a hatókör. Hiszen az is évszázados gyakorlat volt, hogy bolygóközi utazások szerveződnek; ám az utóbbi 50-100 évben ezek, mint mondják, csökkenő tendenciát mutattak, és napjainkra – bizonnyal átmenetileg – kialakult a már említett bolygóközi csend; elenyésző harci cselekményekkel a bolygóközi térben, ezek hatása a földi globáltérre (ez is állandósult kifejezés) elenyésző, gyakorlatilag figyelmen kívül hagyható. Az interglobális állomásokon jelenleg csak a forma kedvéért vannak jelen a Bolygóközi Biztonsági Szolgálat bolygóközi ellenőrei; Landeros, Sxnev és D. Hyjekelly (St. Evenről!!) is merőben interglobális feladatot látott el (Föld–Föld-közit). Engem a legtermészetesebb módon engedtek tovább.
Pedig szívesen elmondtam volna nekik ezt a hallatlan dolgot, ami történik velem… a tapasztalat azonban arra tanított mindeddig, hogy folyamatok közben nem képzelhető helyes értékelés. Ahogy ezt végiggondoltam, riadtan toltam félre agyamban a…
Azt hiszem, itt következett az újabb kihagyás. Utána azonban jól emlékeztem a folytatásra: riadtan toltam félre agyamban a még említendő adalékot; hogy tudniillik ezeket az interglobális kényszer-megközelítéseket jó kétszáz éve Even-Yven fordulóknak nevezik, ugyanis a két sziget áldatlan viszonya volt mintegy az első példa e kérdés megoldandó mivoltára, és az interglobális állomásokkal legalább forma szerint kielégítő kompromisszum születhetett.
St. Even kényszerű lemondatása saját nevéről – valóban hihetetlen fordulat volt a globáltéri jogban, a geojustíciában. Olyan meghasonlást idézett elő ez a fordulat a tudomány világában is, amely feltehetően számos megrázó eredmény boldogtalan kiindulópontja lett (vagy lesz majd); és a kutatásoknak legalább a 27jellegét oly áldatlanság csillagzata alatt kezdte formálni (a tudatban), hogy mind a kettősségekre, mind a mechanikus, görcsös egységtörekvésekre okot szolgáltatott. Ezek a dolgok, tapasztalhattam a Szolgálatban is, arra jók csak, hogy előképül szolgáljanak (a „szolgálni” szó bármi pre-használatát, de akármi neo-értelmezését is el kellett utasítanom; ilyképp kizárólag magát „a” Szolgálatot tudtam, szinte fizikai valómmal – érvénnyel – elismerni), arra jók csak, hogy ürügyet adjanak, alkalmat teremtsenek és a többi. A marquebeqe-i „ügy” (vagy inkább ügyetlenség) jó példa volt rá, hogy még a Szolgálatnak is mint kell egyrészt csip-csup, másrészt átabota kérdésekkel foglalkoznia. Hadd mondjak ennyit, ezzel is „elkötöm a végződést”: a szerencsétlen, hülye marquebeqe-i ügynök halála (Roseland keze által) alighanem csak a 990 éves madárcsontocska miatt lesz emlékezetes a számomra. Ott volt a madárcsontocska a zsebemben, kézzelfoghatóan emlékeztetett bosszúságomra; vajon hová vezetne most az utam, ha a csontocska kerül be a 178-as húr alá vagy a 247 húr akármelyikéhez…
Már St. Yven felé közeledtem (magamban nehezen tudtam másképp nevezni, mint St. Even… viszont akkor St. Event St. Yvennek kell hívnom? nagy erőfeszítés lett volna ez, sőt épp így ismertem volna el nyomatékkal, akaratlanul bár, St. Even… bocsánat: St. Yven… vagy nem… mégis St. Even, tehát St. Yven, azaz… St. Yven, tehát már nem St. Even… létét; jó példa a globáltéri névjogra, sőt… de ezzel visszatérek az imént félbehagyottakra…), amikor ismét abbamaradtam. Így neveztem ezt a dolgot. Abbamaradtam. Pedig – kísérlet volt-e ez? – az austromotoros nirmánát egyszerűen a placebóm zsebébe süllyesztettem, bekapcsolva, aludjon (a placebo nem egyszerűen pótszernek, álszernek képzelendő, inkább olyan általános tárnak, amelybe a meg nem határozható, de 28alighanem semmilyen konkrét rendeltetéssel nem bíró tárgyak, létezők, globáltöredékek stb. helyezhetők, mi több, helyezendők; a placebo kimondottan szolgálati eszköz volt, gyakorlatilag ezzel a céllal: „váltsák fel a fegyvereket placebók”, ám a közgúnyolódás ezeket inkább így nevezte: belpoca, ploca be stb.), eltettem a madarat, nehogy – megérzés volt? – bármit is befolyásoljon. Félelmetesnek kellett éreznem a teljes kapcsolattalanság állapotát, ám a mini-spaceo kiválóságát bizonyította éppen, hogy a céltartás így is tökéletesen lehetséges volt. De ez, hogy mindegyre abbamaradok, és ennek nem lehet oka semmi általam kiváltott folyamat, ez egy – így éreztem – merőben rajtam kívüli jelleg hatása, bajforrásnak minősült, és még a legegyszerűbbnek éreztem, ha a Szolgálatnak csak az elintézést jelentem, ugyanis…
Itt térek vissza mélységes riadalmam okára. Ugyanis az abbamaradásaimat egy idő múlva, látnom kellett, csakis tudati jelenségeknek vélhettem… Megannyi tudatkihagyásos állapotnak. De mi az oka? A szerencsétlen marquebeqe-i ügynök halála semmiképpen! Hiszen vele az volt a baj, hogy tudatserkentővel manipulált; olyan felfokozott tudatosságot kívánt volna kiváltani a szer, amelyet Kyjellben, Hylle-ben, Ykledben, Dyllek-ben, Lleydhben terjeszteni próbált, hogy tartós használata akár a Raeggvoult Scotch-tudatot is kilengette volna valami általánosabb rezgésbe, s ennek kiszámíthatatlanok a következményei (mint tudjuk). Raeggvoult Scotch pedig úgynevezett konzervatív állam. Persze, a St. Yvenben készült űrhajó átmenetileg olyan globáltér-közi állapotot biztosított számomra, hogy saját globálteremről is átfogóbban gondolkozhattam; s itt jött riadalmam. Vajon ezek az esetek, amelyek a tudomány határozott várakozásaira hivatkoztak, nem épp a tudomány – nem vagyok nyelvész! –, bármi tudvány, tudat kérdőjelezgetését jelen29tették-e? S ha igen, vagyis: ha én, a Raeggvoult Scotch Szolgálat hajózója (e pillanatban az voltam! lényegében egy elfoglalt mini-spaceón!) ilyen kételyeket táplálok, nem képzelhető-e, hogy ezek a fenntartások egyebütt módszeressé válnak, és olyan globáltéri hatást érzékelek akkor csak a tudatkihagyásaimmal, amely az egész jelenlegi, huszonnegyedik századi fejlődésnek logikus következménye? Hiszen ha elgondolom (közeledtem St. Yvenhez; magamban gyengéden St. Evennek neveztem), hogy…
Ismét abbamaradtam. Most már untam a csodálatos biztonságérzést, amely ezekre a kimaradásokra visszatekintve (emlékezvén) eltöltött; és attól tartottam: hátha károsodást szenvedek, amely a Szolgálat szempontjából alkalmatlanná tesz, sőt, egyszer Raeggvoult Scotchként sem leszek többé az, aki voltam. (Nem tudtam persze, ki voltam; a húgom kifogásolja is az ilyen félkész kifejezéseimet. Mit ajánl helyette? Ám ha efféle károsodással térek haza, ő diadalmaskodik, hogy íme, ide jutottam, a tudatkihagyásos rendellenességek a túlságba vitt félkészségből fakadnak!)
Bíztam benne, hogy ez az állapot: 1. az idegen mini-spaceóból adódik; 2. az út hibáztatható érte, és esetleg hazafelé tartva, Scotch Raeggvoultot közelítve (riadtan éreztem: a visszatérést annyira várom, hogy globálterem nevét is fordítva mondom már magamban!) a folyamatnak merőben ellentétes tüneteit érzékelhetem: a tudatkihagyás helyett a tudatfoko…
Abbamaradtam. Rémülten folytatódtam megint… mert nem emlékeztem semmire!! Látszottak St. Yven globálfényei, néhány ezer kilométeres magasságból (!), s az sem volt kétséges, hogy egy kis szuperoptán még egy példányban látom a célt. Gyengédség járt át. Ez a kis mini-spaceo éreztette velem: egyek vagyunk a globáltérben! Íme, a saját teréhez közeledve működésbe lép megannyi addig számomra rejtett elem, szerke30zet, minden helyesen, hibátlanul működik, tudattalanul. Most jött a folytatódás rémületes része: igen, hátha a maiquebeqe-i ügynök halála miatt van ez, épp ez mégis! A tudatfokozó miatt számoltuk fel az ügynököt, féltvén a raeggvoult-scotchokat az elvont kilengésektől. Tudatkihagyásaim esetleg a globáltérben bekövetkező kompenzációk: én, aki a tudatfokozással szembeszegültem, most kiegyenlítésül tudathanyatlás állapotába kerülök. Másrészt: félni kezdtem, hogy ez az út hebehurgyaság volt. Csak hát… mintha egyáltalán nem emlékeztem volna rá, miért is vágtam neki. Persze, a tudatkihagyások egyre elviselhetetlenebbül kezdtek jönni, de akkor… Most ezt gondoltam: a tudomány a St. Even-Yven-esetekben a következőkből indul ki. Íme: az újak a megszokott (kimerülőben lévő stb.) terek helyett elemibb érdekességgel bírnak (tudományos szó, szerettem használni, a húgom ezt se bírta; nem vagyok nyelvész, ismétlem, de talán rámutattam valamire, mondván neki: a bírni szót nem bírod? nem ugyanazt mondod akkor? nem lehetne – semmit se mondani?), így az újdonat dolgokra kell figyelni. Ismétlések esetében (!), mint egy régi sziget helyett egy várt (!) új sziget felmerülésekor, természetes, hogy elevenebb jogokat érdemes adni az újnak… s ez az Even-Yven-esetben éleződött ki névkérdésig is; de most már a leszállásra kellett gondolnom.
Semmire nem emlékeztem. Miért indultam… minek is? Új abbamaradás. De most fokozódó gyönyörűséggel töltött el az a tudat (!), hogy épp leszálláskor fog esetleg kihagyni a tudatom (!), és ha minden olyan tökéletesen megy majd így, ahogy az eddigi húsz-huszonöt kimaradásra emlékezhettem (ahogy ezek emlékeim között ott ködlöttek… egyre halványabban… egyre…), akkor… De most minden összekavarodott. A placebómból madárdal hallatszott: a nirmána jellegzetes éneke! Ez megdöbbentett! Hogyan?! Bi30zonyára hallucinálok. Roseland madara… mit jelent neki St. Yven? Miért ilyen élénk? Nem lehetett kétséges, a nirmána austromotorja (australomotorja) másképp duruzsolt… ezt a tájat ő jól ismeri (némely madarak, erős motorral, ezer kilométerre is felmentek! űrvándorláskor), ez a globáltér neki, szférásan, otthonos. Mit jelent ez? Most szerettem volna abbamaradni… aztán nem tudom, mi történt velem… Egyszerre elkezdtem lenni… de ez akkor még csak kényszerképzet volt…
Valami a kezembe került. Egy fedélzeti műszer karja. Villogásokat láttam; döntöttem, s ez… egészen meglepő módon derült ki. Mert újra emlékezni kezdtem. Nem akárhogy: láttam magam! Láttam magam, nem volt ennél természetesebb, a PÉG-ből visszalátszottam, szinkronban, de rögtön feltámadó kíváncsisággal playbackre mentem át, nem volt ennél nagyszerűbb érzés, sima, mint egy csodálatos csusszanó leszállás. Döntöttem, látszott az arcomon, hogy elhatározom: tűhegy-leszállás jöjjön-e vagy… Egyszerre utasítást kaptam; a kétségbeesés utolsó villanása volt ez bennem: én, a Raeggvoult Scotch Szolgálat tagja… St. Yven utasításait fogadom… Ez is volt, mégis: mennyire másképp, mint az iméntiekben még a biztonság… Sőt! Pánikba estem. Mert azokból a szavakból, amelyek a PÉG-em eszmesugárzóján át elértek, fölényre következtettem. S miért ne…?! St. Yven egyik űrhajóján közeledtem St. Yven űrkikötőjébe… mi lehet itt magyarázat! Mi lehet a fogadtatás… Felszólítanak, hallottam, vegyem elő a madarat. Állatkínzás, ha nem… Közöltem, hogy a madár rég elöl van, ott a kezemen. Kapcsoljam ki, és emeljem a PÉG ernyője elé. Miután ez megtörtént, pár pillanatnyi csend következett. Tudtam; honnét tudtam; tudtam: látják a gondolataimat. Roseland madarán át?? De ezen már túl voltunk. Ez itteni madár, St. Yven madara… 32Hagyjuk! Megpróbáltam nem gondolni semmi olyat, amivel a Szolgálatnak ártok… éreztem, hogy önmagamról már lemondhatok. A kis austromotor duruzsolása nagyon hiányzott. Mégsem mertem megszegni az utasítást. Egyelőre nem jött parancs… közeledtem. Csusszanó leszállás mellett döntöttem; visszaigazolták. Megadtam a műszereknek a csusszanót. Akkor hirtelen mintha velem is csusszant volna a globáltérség; üdvözletet hallottam.
– Köszöntjük a Stevenson-év alkalmából! Köszöntjük a Stevenson-év alkalmából! Mr. Bert-Lou, köszöntjük St. Evenben!
A hangok a csusszanás zajába vesztek.
Mint az én gondolataim is.
Mindent tudtam. Az űrhajóm, a Roloust: St. Yven – Raeggvoult Scotch – St. Even útvonalra volt beprogramozva!!
Csak én hittem, hogy…
No de akkor…?!
A fékezőberendezések működésével eddig nem volt baj. De most… a mini-spaceo nem akart megállni. Még néhány iszonyatos gondolatra marad másodperctöredékem.
A Szolgálat most szabadul tőlem…! Ez a „St. Even” csak a régi név, ez a mai St. Yven…!! St. Even vagy St. Yven ejt foglyul így…!!! Bert-Lou csalétek volt…!!!! Valami békés Stevenson-konferenciára érkezem, mint Stevenson… a nagy Robert Louis… kései honfitársa…!!!!! Valami általam nem sejtett célzattal…
Valami általam nem sejtett célzattal…!!!!!?
Célzattal?????!
Nem én, hanem Bert-Lou…
Visszakapcsoltam a madarat!
Abban a pillanatban tudtam, hogy eddig semmit… hogy eddig… Repültem, ahogy még soha. Hogy eddig semmit sem tudtam… Repültem, ahogy még soha…
33A madár bekapcsolása a PÉG-en keresztül adott szuper-paranccsal katapultált!!
Már láttam a teljesen kitüzesedő, száguldva csúszó Roloust-ot. Már láttam.
Láttam. Voltam. Felkeltem, épen.
A robbanás ekkor következett be.
St. Even űrkikötőjének központi irányítóépülete a levegőbe repült. A szél felőlem fújt. A lángfüggöny helyben lobogott.
Láttam. Voltam. Elindultam egy folyó felé. A madarat a placebóba süllyesztettem. Megsimogattam előtte. Mozdulatom nem volt gépies. Nem volt benne a számomra érzés. Mozdulatom: volt. A folyó vize: volt. A túlpart: volt. Az erdő széle: volt.
Az erdőben nem tűntem el. Az erdőben: voltam.
Aztán nem…
34– Tehát nirmána-ének ébresztette? – kérdezte az X5.
Tudta: Louxbert. Ő is kérdezhetett volna valamit: Xober hol van?
Hiszen Xober ide igyekezett. Hol van?
Ehelyett azt felelte: – Igen, de én addig nem tudtam, hogy ez a madár nirmána. Az énekről pedig lassan jöttem rá: az én madaram énekel.
– És nem volt senki a szobában? – folytatta kihallgatását Louxbert. – És a számkombináció, a kulcs, mint mondja, zsetonokra hullva hevert szanaszéjjel. Ezt én elhiggyem. A szél meglobogtatta a függönyt, mintha lángolna… és maga felől fújt, maga ezért nem félt…
– Ez így volt – mondta Solenard. Ismét a PÉG-re nézett. – Nem tudnám kitalálni. Nem tudnék visszaemlékezni olyasmire, ami nem volt.
– Kérdés – vonta meg a vállát az X5. Solenard megriadt. Emlékezni kezdett… a tudatfokozóra. Nem szólt semmit. Hallgattak.
– Magát tehát leütötték itt, bár az ablak zárva, ajtó zárva, a számkombináció, amely nyitja, zsetonokra hullva a szobában, vagyis ezt mondja maga, senki sem jöhetett be, mert a kombináció akkor nem itt lenne széthullva a szobában… – Az X5 eltűnődött. – Egészen apró üvegszilánkokat találtam. Nem számokat; csak szilánkokat. Ehhez mit szól? Fenntartja, hogy a szobába senki sem hatolhatott be? Hogy maga ezt a 35szobát bezárta, aztán itt… jegyzetelt… Hol vannak azok a jegyzetek?
– Talán előkerülnek. Lehet, hogy valaki a jegyzeteimért ütött le. Nem akarta, hogy feljegyzések készüljenek, és… – Elhallgatott. – De a lángokat láttam, és a szél felőlem fújt. Egyre ellebbentette a függönyt, és a lángok mögül, ezen az ablakon át, olyankor mindig kibukkant ennek az óceánnak a zöldeskékje.
– Ezt álmodta – szögezte le az X5. – Mindezt álmában látta. Az űrkikötőben a tüzet… ötven éve a legtöbb halálos áldozatot követelő katasztrófát… százhetvennyolc ember halálát… az ötven évvel ezelőtti 40.000 óta… a legsúlyosabb csapást… látta álmában. És még mit látott? Valami csont van itt… a képen… ezt is látta? Álmában, igaz? Beillesztve… húrok alá. És itt egy halott. Egyetlen halott képében jelent meg a százhetvennyolc… az űrkikötőbeli robbanás halottjai… így jelentek meg álmában. Ezt akarja, hogy elhiggyem.
– Ilyet én nem is mondtam – tiltakozott Solenard. – Arról van szó, hogy a felébredést csak álmodtam. A madár, amikor tényleg magamhoz tértem, nem énekelt. És persze hogy álmomban ébredtem csak a széthullt zsetonokra. Ne nézzen hülyének! Bezárathatna… de várjunk csak…
– Igen? – kérdezte Louxbert.
– Amikor valóságosan felébredtem, akkor is be voltam zárva. Az ablakok zárva… és emlékszem, dörzsöltem a szememet, mert a függönyön látni akartam… az égésnyomokat, nem csodáltam volna, ha pernyelebernyegként hull szét a függöny…
– Placebo-tűz – jegyezte meg az X5. És Solenard kérdésére, hogy: „Tessék…?”, a fejét csóválta csupán. – A valós tűz után.
– Vagyis? Miféle valós tűz? – Solenard türelmetlensége nem ismert határt. Lekattintotta a PÉG-et, és 36akkor pár pillanatra egyszerűen csak ott ült, egy szobában, lehetett ez a szoba akárhol, odahaza Raeggvoult Scotchban, egy szigeten… St. Yvenen vagy St. Evenen… De ezt már akkor gondolta, amikor az X5 diadalmasan lecsapott:
– Látta, álmában, miután leütötték, St. Yven űrkikötőjét lángokban. Leütötték itt, mert jegyzeteket készített… ezt akarja bemesélni – közölte vele Louxbert. – Igaz? Nem érzi forrónak a fejét?
Solenard megrázta a kérdéses testrészt.
– Nem hűthetem timer-coolerbe, de… higgye el, így volt. Ahogy ismét bekapcsoltam a PÉG-et, megtudtam, mi történt velem. A PÉG rögzítette az álmomat. Talán „Steve”-en keresztül… Ne haragudjon, már tényleg minden összekavarodik… Az az ütés valóságos volt. Holott ide nem jöhetett be senki.
– Látja, most, amit mond, azt végre el is hiszem – szólt erre színlelt nagylelkűséggel Louxbert. – És timer-coolerről is álmodott? Mit tart akkora dög hűtőhelyen?
– Arról csak most gondoltam valamit, de… mit is… Nem tudom – ismerte be Solenard. – Az ütés hatalmasabb volt, mint hinné. És ha senki sem jöhetett be ide, akkor… minek játsszunk a szavakkal és a trükkökkel… akkor csak a PÉG-en át érhetett az ütés… Rá volt kapcsolva előtte Xober, és bárki más is elérhetett vele…
– Csakhogy ez a PÉG nem vezet ilyen ütéseket – nevetett élesen az X5. – Ettől függetlenül, közülünk vádol valakit? Xobert, Txrebort, netán Sxnevet…
– Ő fent van a bolygóközin – mondta mosolyogva Solenard. – Ma láttam őt… vagyis…
– Ma látta őt, ez igen – csettintett az X5. – Visszatérnénk akkor egy korábbi kérdésre…
A madárral nyitottra vette a PÉG-et.
– …hátha akár Evextset is érdekli a válasza, hátha 37Vensoxn is hallgat bennünket, vagy akár… Stevenxs… egy X2, gondolja meg! Tehát a korábbi kérdés…
Csend lett.
– Igen? – kérdezte Solenard.
– Nem megy – mondta akkor váratlanul Louxbert. – Hirtelen nem tudom. És épp erről… Erről majd később.
Ahogy mindketten ott ültek a saját PÉG-jükkel szemközt… szinte nevetségesen, úgy érezte Solenard… igen, most így mintha oldottabbá vált volna a hangulat. Ha itt hangulatról lehetett beszélni egyáltalán.
De az X5-nek ismét eszébe jutott a kérdés. Fel is tette:
– Mit tart akkora dög hűtőhelyen? Hol látta maga Sxnevet? Miféle űrhajóval érkezett? Hogyhogy nyomtalanul tűnt el a mini-spaceo anyaga? Mivel merészeli igazolni, hogy ilyesmi egyáltalán létezhet? De ha nem azzal a kis űrjáróval érkezett, amelyik…
– Amelyik? – kérdezte most támadólag Solenard. Arra gondolt megint: Én, a G. S. embere… aki Hc. idejöttem… én felelgetek itt egy ilyen…
Érezte megint az ütést. Megesküdött volna, hogy Louxbert csak valamivel tökéletes összhangban lendítette a jobbját… és nem az X5 keze ütötte meg… hanem valami más. Ezt meg is mondta. Az X5 most harsány hahotára fakadt. – Hogy nem, óriási, hogy nem az én kezem ütötte meg… Mit akar bizonyítani egyáltalán? Most nem kéz ütötte meg… mondja éppen. De amikor leütötték itt, zárt szobában, akkor kéz. Van egy igen egyszerű megoldás: maga zárkózott be ide, és önmagát ütötte le. Miután az erdőn átvágott… hátrahagyva a lángtengert, amely az űrhajója által okozott tűz nyomán még egy órája is lobogott az űrkikötőben. Leégtek a különleges tárolók is, pótol38hatatlan emberek haltak meg, anyagok vesztek kárba. És persze bizonyíthatatlanná vált így néhány csekély vád… – Ezt Louxbert gúnnyal mondta. – De majd erre is visszatérünk.
Csend lett.
– Sxnev tegnap még nem volt fenn a bolygóközin – mondta az X5. – Tegnap még Bert-Lou volt fent…
Az X5 elhallgatott.
– Kérdés? – tette hozzá aztán.
– Semmi – felelte Solenard. – Bert-Lou nyilván mínusz x-es. Nem? És ezt nem jelölik. Következésképpen ott csak egy fokozat van… Mínusz egy x… A legalacsonyabb… vagy a legmagasabb fokozat… netán külső pálya. Valami extraság. De az is lehet, hogy a mínuszjel benne van a névben. A Bert után vagy a Lou előtt. Mert azt nem hinném, hogy Bert-Lou lenne a Nagy Egy Iksz.
– Miért nem hinné? – kérdezte Louxbert. – Mert akkor nem…
– Akkor mi nem? – kérdezte Solenard. (G. S., Hc.) – Hová lett a bolygóköziről…
– Pontosabban, a globáltéri űrállomásról. A bolygókat itt kihagyhatja, a zárlat teljes – mondta az X5. – Persze, most ellentmondást fog találni a szavaimban.
– Igen. Miért tételezi fel akkor, hogy én észrevétlen idejuthattam? A bolygóközi pályákról el nem gondolhat effélét… Én miért jöttem volna bármi „rejtelmes” módon?
– Nem úgy jött. Mini-spaceóval érkezett, és katapultált, amikor a hajót jól célra vitte. Érkezésének célja egyedül az volt, hogy…
– Ne tréfáljon. Maguk hozattak ide. Nyilván, mert…
– Mert? – Louxbert feszülten hajolt előre.
– Maga tudja – felelte Solenard. – Várom, mivel 39jönnek elő. Képzelem, ezek után. És azt mondja, Raeggvoult Scotchcsal mindössze a globáltéri űrállomáson át teremthetnék kapcsolatot?
– Egyelőre ne az ügyvédjét hívja – mondta epésen az X5. – Nézzen ki a rövidebb oldali ablakon. A kertbe. Nem rózsákat fog látni.
Solenard a megjelölt ablakhoz lépett.
– Ott, ugye, nem lát tűzfüggönyt? – kérdezte Louxbert.
Solenard ingerülten rántotta meg a vállát. Időfecsérlésnek érezte ezt az egész módszert. Semmi kézzelfogható. Még vád sincsen. Akkor…
Akkor már látta: van. Talán van. Hallotta Louxbert gúnyos szavait: „Ugye, nem rózsaágy…?” Nem rózsaágy volt a kertben. Hanem egy holttest.
Xober. Solenard tudta, mi lesz a kérdés. Jött is, pontosan az:
– Fenntartja még most is azt az állítását, hogy miután telefonon beszélt Xoberrel, nem hagyta el a szobáját?
Solenard hallgatott. Aztán megkérdezte:
– Kimehetnénk netán, hogy megtekintsük? – Mivel Louxbert habozni látszott, hozzátette még: – Netán külön engedélyre van szüksége ehhez? Mondja csak, mire van felhatalmazása? Láthatnám?
Megint az az érzés… de ez most nem ütés volt. Milyen különös, gondolta: ütéssel kezdődött… aztán mintha fokozatos lenne, és… utána jön az eszmesugár… Mert ez egy eszmesugár volt most; és félreérthetetlenül valahonnét kapta a sugárzást, nem belőle indult el… Vigyáznia kellett, hogy a PÉG-ernyőn ne látszódjék… az arcán… De nem látott semmit. Ösztönösen is körülnézett: hol a Nekron? Aztán rájött, hogy a placebójába tette. A fegyvert! Meg kell kérdezni tőle a fegyvert… de nem szabad megkérdezni… Ki kell kapcsoltatni vele a PÉG-emet… utána csak a helyes40 viselkedés következhet, neki ebben hinnie kell. De Xobert valaki megölte… ha igaz. És mi ez most, ez a furcsa… PÉG-telen tudás… Mert lekapcsolta Louxbert, igen, milyen különös ez is, gondolta Solenard… döbbenten gondolta ezt… PÉG nélkül… PÉG-telenül gondolkodott… most végre azt mondta Louxbertnek:
– Menjünk, hallja? Maga nagyon jól tudja, hogy mennünk kell. Meg kell néznünk Xobert.
Louxbert bólintott. Majd azt kérdezte:
– És mit gondol, hogyan történhetett? Hogy magát itt zárt ajtó mögött leütik… Xobert pedig odakint meggyilkolják… mi az elképzelése?
– Zárja el a PÉG-jét! – kiáltotta ingerülten Solenard. – Ne jártassa a száját, induljon; kivezet a kertbe!
Louxbert akkor Solenard PÉG-jéhez lépett, megint bekapcsolta. Solenard iszonyú kínt állt ki. Mert semmi változást nem érzett. Legalábbis alig érzett változást. Iszonyú volt a helyzet. Valahányszor eddig a Raeggvoult Scotch Szolgálat ügyeiben járt el, azonos volt az üggyel… azonos ekképp önmagával. Most azonban tudta, hogy létezése eddig nem ismert módon elkódolódik: és maga sem tudja, miféle jegyben, jelben. Tulajdonképpen ott kezdődött ez, gondolta, hogy megpillantotta a neve mellett a G. S.-t. Még ha csak „Hc.” is, de…
Ám akkor ezt természetesnek tartotta. És azóta… jött ez a három ütés. Még egy gyenge kis élcet is megengedett magának, PÉG-jéhez lépve: lekapcsolta a PÉG-et, erőteljesen félretolta Louxbertet, és akkor gondolta, hogy „hc. – jó hecc!”, valamint rögtön utána: „Varázsütés volt…” S mi lett volna más? Placebójában ott volt a Nekron és a madár. De honnét került ez a Nekron? És most, hogy nem érzett mindent annyira adottnak: honnét került a madár? És miről beszél itt Louxbert?
Louxbert most nem beszélt. Halálsápadtan nézte, 41ahogy Solenard lekapcsolja az ő PÉG-jét is. Solenard lekapcsolta az X5 PÉG-jét, mire az X5 arcába lassan visszatért a vér, és azt mondta a G. S.-nek: – Igenis! – Avval elindult.
Solenard megadta a számkombinációt a zárnak; kint voltak. Végighaladtak a ház hosszú folyosóján. Louxbert ment elöl. Solenard ezt természetesnek tartotta, hiszen most érezhette: mennyire járatlan itt mindenben.
– Adja ide – mondta Louxbertnek. Nem tudta, mit. Louxbert megállt, szolgálatkészen a placebójába nyúlt, furcsa szerszámot nyújtott át Solenardnak, olyan volt, mint egy hosszúkás adó-vevő. De nem az volt. Solenard intett az X5-nek, menjen tovább. A háta mögött – Louxbertnek széles háta volt – megnézegette, mire lehet használni ezt a tárgyat.
Fegyver volt, semmi kétség. Louxbert számára pedig helyes cselekvés – beprogramozott –, hogy a fegyvert átadja.
– Ez…? – kérdezte Solenard.
– Thin-kés – mondta Louxbert. – A Meta-, a Para- és a Galaxa-pontok kiszúrására.
– Vagyis? – kérdezte Solenard. Már kint jártak a kertben. Megkerülték a házat. Louxbert akkor így szólt:
– Itt találtam. A thin-kést. A rózsák közt volt. A feleségem nagy rózsakedvelő. És Edyh szélrózsát ígért… azzal jöttem ide. Hogy a 0,71-es rózsákból szintetizált szélvirágot megmutatja.
– Edyh a szeretője volt? – kérdezte Solenard.
– Igen – felelte Louxbert. Furcsa volt az előrehajló nagy tarkó. Az X5 nem fordult hátra. Solenard ráparancsolt, nézzen rá végre.
– Nézzen rám! – kiáltotta. Az X5 megfordult, és egyszerre olyan hűséges kutyaszemmel nézett Solenardra.
42– A feleségem is ezt mondja mindig – szólt akkor, kis szünet után Louxbert. – Egyrészt sokallja a méheket, másrészt újabb és újabb rózsákat akar. A méhek az én kedvenceim. Edyhnek különleges… volt neki egy különleges méhfajtája. Nippomotoros mikro. Japán, oszakai típus. A feleségem megérezte. Itt sok baj kezdődhetett. Nem tudom, mondjam-e. Tudom, ezek elenyésző kérdések, mégis meg kell vizsgálni minden részletet, hiszen…! – Tanácstalanul mutatott körbe.
– Edyh háza, értem – mondta Solenard. – Maga idejött Edyhhez, és…
– Igen, Xober itt leselkedett egyre – mondta fejét lehorgasztva az X5. – Rosszat sejtettem. Edyh nem jött ajtót nyitni. Mindig a víz felől érkeztem. A földnyelven túli másik öbölben van a házunk… persze, a feleségem sejthette általában, hova megyek… nincs ott a papucs… a vízimotorom… egyébként a qwzyx-kategóriában abszolút minősítéssel rendelkezem.
– Papuccsal – vágott közbe Solenard. Kedve lett volna eltenni a thin-kést, vagy felhasítani egy ilyen papucsmotor csónaktestét.
– Xobert mindig lehagytam. Sxnev volt csak jobb nálam. – Halványan elmosolyodott. – Sxnev a bolygóközin, tudja.
Solenard most vette észre, hogy a ház mellett úgy álltak meg, hogy egy nyitott ablakon át Louxbert abba a szobába lát be, amelyikben a saját PÉG-jét hagyta.
Csaknem elordította magát: „Ablakot!” – de mást gondolt. Egyszerűen szívgödrön vágta Louxbertet. Az X5 megtántorodott, nekiesett a falnak. Mozdulatain azonnal érződni kezdett a helyesség; látszott, minden erejét megfeszíti, hogy kiegyenesedjen. Ez sikerült is.
Louxbert öntudattal állt megint. Solenard bevitte a második ütést.
43– A harmadik csak egy sugallat lesz! – ordította. – Csak egy átváltozás!
– Ezt mondja a feleségem is mindig – nyögte az X5. – Egy sugallat… egy átváltozás…
Négykézláb állt.
– Miről beszél? – kérdezte Solenard. Sugallni nem tudott. A fene egye meg, álljon fel már tényleg ez… Az X5 állt megint. Pocsék érzés volt; tudni, hogy nem üt vissza tehát. És…
Ez a kés.
– Véres volt, azt mondja – folytatta akkor elfordulva Solenard. – És itt lelte a fűben. Mit gondolt akkor?
Látta, hogy Louxbert minden erőtartalékára szükség van, hogy az X5 az ablak magasságáig emelkedjék. Segített neki.
– Kösz, G. S. – mondta hálásan az X5. – Menni fog. – Ismét a PÉG-ernyővel szemben állt. – Hát azt gondoltam…
– Mondja – vágott közbe Solenard –, maga azt a PÉG-et eleve visszapergetésre állította be, ahogy kijöttünk? És tudta, hogy majd ideáll az ablak alá, és…
– Nem akartam kihurcolni. Ha majd elmegyek, beteszem a kocsimba – mondta Louxbert. – Viszont maga, G. S., a részletekre kíváncsi… és nem tudom még őket helyesen. Ezért kell…
– Xober megint leselkedett maga után, igaz? – kérdezte Solenard. – A felesége küldte. Akinek elege volt az Edyh-nő méhészetéből… Megértem egyrészt. Másfelől… mivel gyötörte magát a felesége?
– Hogy az Edyh-nő miatt nem léphetek elő… X4-nek – mondta minden eddiginél nyomorultabban Louxbert. – Pedig a szelídségi fokom is megvolt már ehhez rég és így tovább… Hát nem érted, ezt mondtam mindig a feleségemnek, hát én…
Solenard ellökte az ablaktól. Az X5 megtántorodott. Solenard elfoglalta a helyét.
44– Igenis! – mondta akkor a helyesség hangján Louxbert. – A szemlézést folytathatjuk. Az út a házat megkerülve vezet a tetthelyhez.
– Álljon vissza! – parancsolta akkor Solenard. – Folytassa!
Az X5 visszament az ablakhoz. Folytatta.
– Te úristen! – sóhajtott fel Solenard.
– Hát nem érted… – Az X5 megállt. – Elfelejtettem. Tényleg elfelejtettem… mi ez?
– A szelídségi fok… Hát nem érti… Nyilván: „éppen ezért…”, ezt akarta mondani.
– Kösz, G. S. Hát persze. Nézd, én éppen ezért… pártfogolom Edyh kísérleteit… a méhekkel ezeken a 0,71-es rózsákon. Meg egyáltalán, St. Yven nagyon nyílt ország. „St. Even zárt sziget, St. Yven nyílt szívek.” Ezt a gyerek is tudja. Hozzánk a kísérletezés szelleme bátran jöhet… ez így volt az utolsó évszázadban. Miután St. Yven kiheverte a kétszázötven évvel ezelőtti csapást… a névvesztést… ehhez körülbelül százötven év kellett… virágzásnak indult megint minden. De például a „virágzás” szót se mondhatom ki otthon… a feleségemnek nem a saját rózsái jutnak az eszébe, hanem… Edyh virágai. Ez beteges tünet. És nem illik St. Yven szelleméhez.
– Akkor miért a felesége határozza meg, mi lesz magával, Louxbert? – kérdezte Solenard. – Ha maga él és gondolkodik a sziget szellemének megfelelően, miért a felesége az, aki panasszal élhet… nyilván a felsőbbségnél, valami X4-nél vagy X3-nál… és magát nem léptetik elő… De hát hagyjuk.
– Nem, nem, dehogy! – tiltakozott Louxbert, és mintha mély lélegzetet vett volna a PÉG-ből. – A dolog úgy áll, hogy a feleségem Stevenxs-lány. Igen. Egy X2 lánya… sőt nem is akármilyen X2-é. Stevenxsék a sziget tizenhét szupercsaládja között is nagyon elöl állnak.
45– Várjon – mondta Solenard. – Hozza ki azt a nyavalyát. Mondja, nem tűnik fel magának, hogy én… ilyen mindenféle PÉG-ek nélkül beszélek, és egyáltalán?
– Nos, magát ezért kérettük ide – felelte Louxbert. – Már meg is teremtettük a kapcsolatot Bert-Lou-val, és szerinte… a maga húga közléseire támaszkodva… magáról elképzelhető, hogy a PÉG-rendszeren úgy tud kívül maradni, hogy létezésével mégse legyen a PÉG-rendszer cáfolata.
Bement a házba.
Hé, de én ettől nagyon szenvedek ám! – szerette volna utánakiáltani Solenard. – Ne vicceljenek, ez maguknak kellemes, ez az állapot… nekem azonban a legteljesebb hasadtság. És kész vagyok akár a Szolgálatban is szétverni bárkinek a pofáját… a rózsás Leandrosét… a madaras Roselandét…
Benyúlt a placebóba. Louxbert még nem jött. Hamar bekapott egy Nekront. Visszaemlékezett rettentő félelmére, amikor az első Nekront bevette. („Akkor nem éreztem, hogy félek… bár fogalmam sem volt, mi ez… ott volt, és kész…”)
A szobába belesve azt látta: Louxbert kutat. Fiókokat húz ki… a fürdőszobába megy. Hallotta az orvosságos szekrény ajtajának jellegzetes kis kattanását. Iszonyú düh fogta el.
Jött Louxbert. Hozta a PÉG-et, amely egy miniophta méreteire emlékeztetett, vagy az 1900-as és a 2000-es évek hordozható televizorjaira.
– Hát, Louxbert – mondta akkor Solenard. – Minderről majd még beszélgetünk. Azt mondja meg gyorsan: Edyh mikor érkezett ide?
– Az Év kezdetén – felelte az X5.
– Az év kezdetén? – kérdezte Solenard. – Miféle évén?
– Az ideién – felelte Louxbert. Pislogott.
46– Értem – mondta Solenard. – Vagy úgy. És… milyen céllal jött? Tehát… mi volt a foglalkozása?
– Mi a foglalkozása? – kérdezte az X5. – Tudós. Tudományos céllal jött. Rózsatelepítés, effélék. Gondolom, a Központi Virágházban lesz most is. A különös az, hogy a feleségem ma szintén a Központi Virágházba ment. És a feleségem tanúsítja Edyh alibijét. Sajnos. Ezen nem lehet változtatni. Xober idejött… megölték… már ez rendkívüli dolog… Hiszen az ölés… ötven éve elapadt. Ma már itt képtelenek vagyunk ölni. St. Yvennek ez világhírt biztosít. Az ötven évvel ezelőtti változások… a PÉG általános bevezetése… olyan fejlődést határozott meg, amelyből az ölés maradéktalanul kimaradt. – Elmosolyodott. – Furcsa, de épp a Stevenxs-doktrína fogalmaz így. Maradéktalanul kimarad például. Stevenxs apja ezekkel a dolgaival tette végképp naggyá a családot. A kettőzés szellemét hirdette. A kettősségen túl nem tűrhető hármasság elleni küzdelmet, a többesség tiltását. Viszont a kettősséggel való helyes bánást… Ez a PÉG-elv… gondolja meg, ez a PÉG-elv… az egygépűség elve…
– És a madár? – kérdezte Solenard. – Az már második gép… és velem s a PÉG-emmel együtt: három. Hát nem?
– De csak X-eknek lehet ilyenje… nem is akármilyen szinten – mondta az X5. – Nekem például… nem lehet. X3-tól felfelé lehet csak átközvetítő mini-PÉG.
– Nem értem a kettősség elvét – tiltakozott Solenard. – Vegyük ezt. Maga és a felesége: kettősség. Jó. De maga és a szeretője: az is kettősség. Nem? Más műfaj az és ez. Vagy tessék: maga és a kocsija kettősség. Maga és az űrhajója: kettősség… Lehet egyszerre kocsija is meg űrhajója is?
– Nem – felelte Louxbert.
– És hány szál rózsája lehet? – kérdezte Solenard. – Száz is akár? Ezer?
47– Tízezer, akárhány.
– Hány madara?
– Átközvetítője a magasabb X-számúaknak is csak egy. Más madárból akármennyi.
– Papucscsónakja?
– Akármennyi. Ezzel semmire se megyünk. Nem akarom befolyásolni. Magának van esélye, hogy kiderítse, mi történt. Nem került abszolút PÉG-befolyás alá. Vissza tudott szabadulni. Visszaszabadították… de ez nagyon izgalmas folyamat volt. PÉG-en keresztül most próbáltak első ízben fizikailag hatni valakire. És az eredmény biztató.
– Tehát nemcsak az… nemcsak a Xober-gyilkosság miatt hozattak ide. Ha már itt vagyok, elvégeznek velem egy kísérletet is… – Solenard felsóhajtott. – A Szolgálatnál ezek a dolgok azért már nem voltak…
– Mert magas értékszámú, nyilván – mondta Louxbert. – De itt idegen terepen jár. Gondolja meg, ha eleve nem volna hajlandó efféle kockázatokat vállalni, bizonyára kertészkedne, madarakkal foglalkozna, bármi. Persze, amellett még tehet ilyet is, de…
– PÉG-re miért kellett átállítaniuk, eleve? Ha aztán egy erős, egy gyengébb fizikai, majd egy eszmesugárütéssel visszaállítottak? Csak a kísérlet kedvéért?
– Nem. Elsősorban PÉG-esítve juthat be csak a légtérből a mi globálszintünk közvetlen terébe. Ezért kellett hozzá Bert-Lou hajója; a rejtély az, hogy a hajó végül hová lett! Hogyan érkezett ide… igen, maga… ez keresztülhúzott minden számítást. A nagy X-értékűek most erről tanácskoznak. De ez nem a mi dolgunk. Az már kiderült, hogy maga sem tudja elmondani az érkezése pontos módját. Edyh kifaggatta… még öntudatlan állapotban… nem adott információt.
– Edyh? – Solenard megdöbbent, aztán nevetni kezdett. – Ez is a kettősség jegyében történt? Edyh a 48Xober-gyilkosság gyanúsítottja… és Edyh, aki engem, aki a Xober-gyilkosság kinyomozására érkezem… St. Yven drága pénzén, mert a Szolgálat odahaza biztos komoly közvetítői jutalékot kap, és én is tartani fogom a markom… és akkor a gyanúsított hallgat ki?
– Mert a földije – mondta Louxbert. – Érti már?
– Öntudatlan állapotomban hallgatott ki? – kérdezte Solenard. – Erre is van módszer?
– A kettősség jegyében – felelte az X5. – De gondolja meg, hogy megsokszorozódnak a változatok. Edyh gyanúsított… De én is az vagyok. Mert a feleségem Edyhnek alibit igazol. Én azonban X5 vagyok, bizonyos védettséget élvezek. Tehát magát én igazítom el… én kalauzolom… A tudományos kísérletben is részt veszek…
– Azzal az egy szál ügyetlenül utánzott ökölcsapással? Ne haragudjon… – Solenard a fejét csóválta. – A hivatásosság veleje hiányzik… valahogy az egészből. Nem tudnak ölni… de a halált nem győzték le. Tehetetlen St. Yven! A nevüket is ezért veszíthették el! Vagy St. Even felbukkanása kétszázötven évvel ezelőtt… a tudósaik szerint a kettősség várható következménye volt? Eredmény netán?
– Pontosan! – mondta megnyugtatólag Louxbert. – De ilyeneken ne is törje a fejét. Ez egy jól körülhatárolt eset. Xobert megölték. Vagy én vagyok a tettes, önvédelemből; vagy Edyh, hogy engem belekeverjen; vagy más. Nézze, itt ez a tétel, hogy PÉG-elvű létezőként a cselekvési órák során csak helyesen cselekedhetem. Akkor tehát nem ölhetek. De hátha Edyh szeréből kaptam, és ez átváltoztatott… Mert Edyh ilyen gyanúban áll… tudatönállósító szert próbál terjeszteni… a virágmagokkal adja… állítólag. Ezt még nem tudták rábizonyítani…
– És ennek ellenére rábíznak ilyen feladatot… mint 49az én kifaggatásom? – Solenard persze a szíve mélyén már nem hitetlenkedett. Sőt, mintha értette volna az egészet. – Várjon! Ez az Edyh-nő állítólag tehát a rózsatermesztés ürügyén ideérkezve…
– Nem volt az ürügy. Mint kiváló kertésznőt hívták. Vagy a Szép Kertésznőt – mondta Louxbert. – Igaz, a feleségem is nagyon szép. De most nem erről van szó. Az oszakai nippomotoros mikrókért áldozott rá komoly összegeket St. Yven. Egy év… és saját mini-spaceóval térhet haza. Nem csekélység. Így szólt az alku. A mini-spaceo már meg is van… elkészült. Egy év sikeres tudományos munkája után megkapja. Nem volt itt semmi ürügy. Engem lényegileg ellenőrként állítottak Edyhre. Ezt a feleségemnek is tudnia kell. Stevenxs lány. És tudja is. Mégis…!
– A kettősség jegyében, igaz? Tudja is meg nem is! – Solenard nevetett. – Ez a kettősség! Nézzük tovább. Tehát maga idejött, itt találta holtan Xobert… Jelentette a dolgot… és eléggé gyorsan intézkedtek. Xober most bomlásellenes állapotban van… ugye? Erre is van megfelelő szer? – Hirtelen megszédült, de ezt talán csak az éhség okozta. Vagy az, hogy ilyesmire gondolt: és ha Xober él? Ha egy nagy hecc csupán az egész?
Mit számít, töprengett, hogy odamegyünk, megtapogatom… Még jó, hogy nem egy timer-coolerbe rakták. Ezek szerint Yhde kiment yvenetért… az yvenet-lé, Solenard tudta, a húga kedvence volt, ez a nagyon romlékony, szinte konzerválhatatlan ital innen St. Yvenről; és gyakorlatilag St. Yvennel ezért tartottak fenn gazdasági kapcsolatot bizonyos globálterek, mert az yvenet-lé máshonnét nem volt importálható. Az evenet-lé, St. Even terméke, valahogy nem akart még az igazi lenni. A húga azt állította, hogy zongorapreparáláshoz is yvenet-levet kell innia, roppant serkentő hatású…
Igyekezett megint Louxbertre figyelni. Az X5 arról 50beszélt, hogy most Edyh egyszerűen eltűnt. Ez a másik fontos kérdés: hová lett Edyh. Megtörténhet, hogy eltűnése nem véletlen műve. Viszont St. Yvennek el kell számolnia mindenkivel, aki idejött egyszer… történhet sok minden, de el nem tűnhet senki. Itt a bökkenő. Lehet, hogy St. Even keze van a dologban. St. Even globálméretű igyekezetet fejt ki St. Yven lejáratására. A nevünket elvehették, mesélte Louxbert, hírnevünket ne illessék. Ez egy mondás volt. Solenard kétségbeesetten hallgatta.
– Amilyen ostobaságokat is összefecseg sok egyéb között, X5 – mondta akkor –, arra következtetek, hogy meggondolatlan vállalkozás idegenek bevonása a saját ügyeikbe. Nézze, ha én St. Yven zászlaját meglátom egy illemhely mellett kiakasztva, nyugodtan beletörlöm a fenekemet, egyéb híján, fogalmam sincs ugyanis, mi az, ami maguknak fontos, ami maguknak szent… és nem tudhatom, mit tartsak közönséges ostobaságnak abból, amit magától hallok… nem a maga ostobaságának, Louxbert, hanem St. Yvenének. Érti? Ezzel máris…
– Kettősségre vagyok ítélve – mondta helyette vigyorogva az X5. – Ez a szöveg, igaz? Bocsánat… nem is értem magam… milyen hatás ez…
– Arra gondol, hogy Edyh megfertőzte valami PÉG-ellenes szerrel? Arra gondol, hogy engem azért hívtak, mert maga gyanús lett, és szeretnék elintézni…? De hát ahogy Xobert elintézte valaki… elképzelhető, hogy Edyh… magával ugyanígy végezhetne, igaz? Vagy bárki más-globáltéri létező itt, St. Yvenen. Nem értem a logikáját. Nem is gondol arra, hogy az én hatásom ez, egészen közvetlenül… amit maga… – Megütötte. Ezúttal pofont adott neki. – …elpimaszodásnak vél önmagánál, Louxbert? Már ne haragudjék.
– Sőt, nagyon örülnék, ha így volna – mondta Louxbert. – Tudja, itt a szakemberek újabb probléma 51előtt állnak. Besorolható-e a kettősségek törvényesített körébe a PÉG-gel kapcsolatos bármiféle kettős tartás. Sajnos, felmerült ez a kérdés. Véleményem szerint nem szabadna felmerülnie. A PÉG-gel kapcsolatban semmiféle kettős tartás nem képzelhető. Mi értelme akkor az ötven évvel ezelőtti rengeteg áldozatnak? A halottak tízezreinek…
– Ez magát tényleg érdekli? Képes komolyan átérezni ötven évvel ezelőtti halottakat és ilyesmit? – kérdezte csodálkozva Solenard.
– A PÉG-állapot egyik nagy előnye, hogy rettentően beosztja az életet. Másrészt kíméletlen. Mindent feltár, amit gondolunk. Edyh állítólagos szerének a hatása egyebek között az is lett volna, hogy a PÉG-gel szembenézve képesek legyünk gondolatokat és részlegesen érzéseket is elrejteni… ez azonban a kettősséget sokasággá tenné, áttekinthetetlenné… hiába felelne meg egy-egy pillanatban akár a legmagasabb X-értékű szigetlakónak is… anarchiához vezetne…
Louxbert hirtelen elhallgatott.
– Mi van? – kérdezte Solenard. – Rosszul érzi magát?
– Lehetetlenül – felelte az X5. – Megengedi, hogy a maga vallató módszereire fogjam a dolgot? Máskülönben nincs rá magyarázat, hogy…
– Hát persze – nevetett a G. S. – Ha ehhez hozzávesszük, hogy maga kezdte az én vallatásommal… Ne féljen, ha Evextsszel beszélek, majd ezt mondom neki. És mi a baja?
– Hogy ennyire… kívülről nézem… mindezt… – Az X5 tétovázott. – Nem is tudom. De menjünk a holttesthez.
Elindultak. Most, hogy a PÉG-jét otthagyta, Louxbert magabiztosan mozgott.
– Nem fárasztó alapjában – kérdezte Solenard – ez a kettősség? Mondja, látják maguk önmagukat egyál52talán? Úgy ertem: kettősségről beszélnek, mint a világ legszorosabb egységéről… és közben mintha elfelejtenék, vagy nem…? hogy az egy a legegységesebb… vagy a szabad akármi… Menjen csak – mondta akkor Solenard. – Viselkedjék helyesen, cselekedjék magabiztosan… majd meglátjuk.
Ráismert Xoberre.
A legkülönösebb az volt, hogy nem látszott rajta semmi változás. Xober az X5-nek egészen más típusa volt, mint Louxbert. Vértelen ajkú, enyhén rózsás-eres arcú, kékes halántékú, kese hajú, szögletes-inas férfi. Louxbert nagydarab közlekedési alkalmazottat idézett; technikai kisegítőt az űrkikötőből… vagy a reptérről.
Ha technikai probléma lesz, felhívatom Txrebort, a műszaki segítőt. Meglátjuk. Jó volt újra gondolkoznia: tudni róla, mit is gondol (ő maga). A legszívesebben…
A legszívesebben lerúgta volna Louxbert PÉG-jét a szirtről. Furcsa, hogy Xobert nem dobták le. Miért? És mikor ölték meg? Itt voltam már a házban? Persze hogy itt voltam, gondolta akkor riadalommal. Telefonon beszéltünk, és… jegyzetelni kezdtem… Vártam Xobert… leütöttek… Louxbert ébresztett…
Louxbert…
Ez az egész, az egész… Ha akarom, gyanús, mondta a madárnak. Elővette a placebóból. Simogatta. Louxbert közben lehajolt, hogy átfordítsa Xobert.
Louxbert mozgása maga volt a helyesség, a készség.
– Mit gondol – kérdezte akkor Solenard –, a maga felesége… és Edyh… elképzelhető, hogy összejátszanak? Vagy mi ez? A halál oka például…
Louxbert tekintetében mintha vegyesen tükröződött volna helyesség és zavar. A ház másik oldala felé tekergette a nyakát, és ez a mozdulat méltatlan volt félbehemót alakjához.
53– A thin-kés lehetett a fegyver. Vagy a Meta-, vagy a Galaxa-, vagy a Para-pontját érhette szúrás – mondta Louxbert. Ha bármelyiket szúrás éri… tudja, úgy, mint a kínaiak akupunktúrája… úgy megy ez… lebénul a szervezet bizonyos működése. Akkor az így sebesült lény a másik lény hatalmába kerül, és ha még egy pontot kiszúrnak benne, beállhat a halál. Nem értem, Xober hogyan került egyáltalán ilyen helyzetbe… hogy közelről megszúrhatták… másrészt Edyh nem lehetett a gyilkos, mert idegen… és ahhoz, hogy valakinek a Galaxa-, Meta- vagy Para-pontját kiszúrjuk, nagy gyakorlat kell.
– Maguk ezt gyerekkoruktól fogva gyakorolják? – kérdezte Solenard. Az X5 bólintott. Akkor a G. S. megkérdezte: – Tényleg csak a biztonság kedvéért… kérdezem: ennek ellenére azt állítja, hogy ölést maguk itt, St. Yvenen nem ismernek?
Louxbert ránézett. Solenard döbbenten húzta fel a szemöldökét. A ház túlsó feléről zajt hallottak. Solenard is hallotta azt a félreérthetetlen, idegen zajt.
Valaki járt ott.
Louxbert rohanni kezdett. Arrafelé, ahol a PÉG-jét hagyta.
Solenard tűnődve állt. Azon tűnődött, hogy Louxbert…
…Louxbert PÉG nélkül is úgy beszélt… de hát úgy beszélt-e… mint aki tudatában van a saját gondolatainak.
Vagy ez csak belőlem sugárzik? – kérdezte meg magától.
Egyszerre furcsa vágyat érzett. Távolról, sejtve… eszmeként… Hogy mintha sugározni szeretne… Mintha azt érezte volna, hogy szeretne a saját Meta-, Para- és Galaxa-pontjának bio-tudatába kerülni… és sugározni. Természeti állapotként… a PÉG-jének… bekapcsolódni a valódi körforgásba itt, ahol él. Képtelen 54volt már, a Szolgálat annyi éve után, úgy élni valahol, hogy nem a természetes körforgás…
Akkor ordítást hallott. Rohanni kezdett ő is arra, amerre Louxbert eltűnt. Odaért az ablakhoz… benézett a szobába… de hát persze, döbbent rá akkor, a PÉG-jét én hozattam ki… Se a PÉG, se Louxbert nem volt ott. Lábdobogás… ordítás… Valaki kergetett valakit. Visszarohant. A szirt felé távolodtak.
Louxbert üldözött valakit. Az X5 egy kétségbeesett pillanatra feléje fordult akkor… és Solenard ilyesmit várt: „Vágjon elébe…” Vagy hogy: „Ott szalad…” Vagy hogy megtudja, ki az.
De akkor Louxbert arcán látszott: visszatalált. Nem bírt más lenni, mint aki volt; nem tudott „külön” gondolni semmit, nem tudott igazából közölni magáról semmit a kettősség éltető tartozéka, a létezés benső egységét oly megbízhatóan biztosító PÉG nélkül. És egy pillanatra megállt… már elzuhantában… s akkor itt fent, egy töredéknyi másodpercig hatalmas csend lett, és Solenard továbbra is kétféle zajt hallott, egyet közelebbről… a bozótoson át futva távolodó, könnyű léptekét… és egy aránylag súlyos tárgyét, amely jóval gyorsabban zuhan, görög, bukdácsol lefelé a homoksziklás partfalon. Louxbert kiszakadt a fenti csendből; ahogy Solenardra nézett, elvétette a lépést, és nem kanyarodott jobbra, a bozótos felé, ahol viszonylag járható volt a lejtő, ha meredek is; lépett egyet, futtában, mintegy visszabámulva visszanyert biztonságába, lépett egyet, amerre nem kellett volna, de ezzel szinte megszabadult, érződött, ahogy valóban megszabadul minden lehetséges bonyodalomtól. A kapcsolataitól… Edyh rejtelmeitől… a Xober-ügytől… a feleségétől, aki méhek és rózsák ügyében gyötri… a Stevenxs családtól… de nem elsősorban tőlük. Hanem tőlem, gondolta Solenard. Tudta, tőle, Solenard tiszteletbeli összbiztonsági vállalkozótól, akinek globáli55san olyan jó neve van a szakmában, hogy más emberek gyötrésére, gyötrő dolgok továbbcsavarására bízvást használható… és befogad minden sugárzást, és továbbsugározza a megfoghatatlant… és belezavar a rendbe, rendcsinálás ürügyén… rendet csinál kis számjegyű X-eknek… és alacsonyabb fokúaknak zűrzavart hoz a tiszta kettősségébe. Louxbert is zuhant, a PÉG-je után, amelyet a bozótosban egyre lejjebb tűnő ismeretlen hajított le a szirtről. Solenard látta, ahogy a PÉG tompa puffanással a fövenybe vágódik. Robbanást várt. De csak Louxbert zuhanásának zaja hallatszott, és akkor már látszott is az X5, ahogy tíz-tizenöt méterrel arrébb fövenyt ér. A karok öntörvényű kettősséggel csapódtak vissza még egy kicsit a levegőbe, a lábak azonnal a globálszínbe ágyazódtak. Louxbert, Solenard tudta, halott volt.
56Egyetlen lépésen múlt. Egy űzött lépésen.
Ha még egyetlen lépéssel is továbbfutok balra… ahol a legmegbízhatóbbnak látszott a bozót…
Megállni sem lett volna időm.
És hallottam már, mintha azt hallottam volna: az üldözők zaját. Ketten voltak.
Futtomban jobbra ugrottam. Elbillentem, gurulni kezdtem egy ösvényen. Akkor láttam meg bal kéz felől a szakadékot. Hatvanméternyi mélyet. Jobbra kapkodtam a kezemmel… fogódzót keresve bokortövekben. Végre megvolt. Azonnal felpattantam, futottam az ösvényen tovább. Meredek ösvény volt, de kedvező talajú. Jókora kő állta utamat. Megtorpantam. Fent az üldözőim is megtorpantak. Hangokat hallottam. Ilyesmit: „Yober, jobbra! Innen figyelek.”
És: „Rendben, Louybert. Rendben.”
Összeszedtem minden erőmet. Csak akkor ordítottam már, velőtrázóan, amikor a kő görögni kezdett. Iszonyú zajjal vágott utat magának a bozóton. A zaj (és ordításom) leple alatt pár méternyit feljebb kapaszkodtam, vissza a bozótba. Gyönyörű levelek között feküdtem. Ráismertem pontosan arra a turisztikai reklámra, amellyel St. Even hirdette szépségeit. Ahogy a tengert nézi valaki egy ilyen bozótból. És lent a strand…
Jött. Ez lehetett Yober. Megtorpant. Most már világosan kivettem szavait:
– Y5, Y5… azt hiszem, lezuhant.
57– Győződj meg róla, Y5.
Mindkettőnek ugyanaz lenne a… Mi ez; nem értettem. Nem is ez volt a dolgom. Az se, hogy eltöprengjek: miért tudok egyszerre megint a saját gondolataimról.
De tudtam. Ez volt a lényeg. Bár az imént, ha megerőltettem az emlékezetemet, be kellett vallanom, ugyanígy nem éreztem semmi hiányt.
Éhséget éreztem.
Láttam Yobert. Kese hajú, vértelen ajkú, kékes halántékú, erezett-rózsás arcú, szögletes, szívós férfi volt. Rokonszenvesnek találtam. Észrevette a kő helyét.
Kiáltásra nyílt a torka.
De a madár már repült. Pontos, szinte helyesnek mondható ütést mért Yober halántékára. Annyi időm sem volt, hogy lássam: a kékes halántékot elönti valami vörös. Yober oldalt tántorodott, és ordítás nélkül zuhant. Ha szerencséje van, gondoltam…
Hanem akkor nem is gondoltam semmit. Csak bámultam. A madár, az austromotoros nirmána bumerángmozdulattal fordult meg, szállt vissza hozzám. A karomra. Ott csendesen megült. Egy kicsit lihegni látszott. Rémülten néztem rá.
Iszonyodtam tőle. Aztán bocsánatot kértem… Nem tőle iszonyodtam. Valahogy… azt éreztem az imént, hogy ezek a legjobb módszerek. Egy kőbalta… egy husáng… de ez az eszköz… fegyver volt. Nem én tettem azzá.
Kiáltást hallottam:
– Yober!
Persze semmi válasz. Ezen elvigyorodtam. Aztán elszégyelltem magam. Felpattantam, futásnak eredtem. Visszafelé.
Tagbaszakadt, derekas képű férfi rohant lefelé az ösvényen. Kitértem útjából. Riadtan nézett rám.
58– Yober… mi van? Hová lett?
– Lezuhant – mondtam. – Yober lezuhant.
– Megőrültél, pajtás? – kérdezte. Hozzám lépett. Megérintette nagy kezével a homlokomat. – Yober pajtás… azért a kettősséget ne így használd, különben Y5 maradsz örökké, mint én, holott Dych örömeit sem élvezted… Nekem legalább megérte. – Kulacsot vett elő, s én pillanatok múlva a finom evenet ízét érezhettem a számban.
– Na, jobban vagy? – kérdezte. – Meséld el, hogy volt. És a zagyvaságokat tedd félre, jó?
– Én nem is tudom, mit éreztem – kezdtem dadogva. – Nézd, ezzel… – Elővettem a nirmánát, „Steve”-et. – A neve Steve.
– Steve – mondta Louybert. – A neve Steve. Érdekes. És mit tud ez a Steve? Túl azon, hogy…
– Mint a bumeráng – mondtam. Mutattam, hogyan kólintotta főbe Yobert… Louybert elégedettnek látszott.
– Nagyszerű – mondta. – Élvezni fogjuk, ha viszontlátjuk PÉG-en. Nem ez a véleményed, Yober?
– De – biztosítottam. – És… ne haragudj az iméntiekért. Teljesen meghasadtam. A kettősség… valóban…
– Az iméntiekért…! – nevetett gúnyosan Louybert. – Hát mutasd azt a bumerángot – kérte.
Odaadtam neki.
– Ejha! Xavinet! – kiáltotta.
– Nem, austro – mondtam. – A motorja, úgy értem.
– Vagy úgy – hagyta jóvá. – De hát itt arra vagyunk. Az australoid globáltérség peremén. – Ez olyan oktatóan hangzott. Egyszerűen tudomásul vettem.
Akkor Louybert furcsa átalakuláson ment keresztül. Láttam, milyen feszesen áll. És mintha meghajolt volna előttem.
59Igazam volt. Mert azt mondta:
– Parancsoljon velem, Mr. Jellyk! Kérem, bocsássa meg otrombaságomat. Induljunk tovább, ha javasolhatom… nézzük, mi történt Yoberrel… fedezem hátulról. Átadom Steve-et.
Átvettem és placebóba süllyesztettem Steve-et. Akkor a csuklómon valami kattant. Megpenderültem. Tehetetlenül rúgkapáltam a porban.
– Hát így most jól vagyunk, Mr. Jellyk – mondta diadalmasan a hústorony. – Az első szavával mondott igazat… látja, kiugrasztottam magából a nyúlgépet, hahaha! Értek én ehhez. Ne féljen, jó helyre került. Biztos helyre viszem. Azt tudja, hogy vérdíj van a fején… Attól a pillanattól fogva, hogy a madarat szegény Yobernek töröcskézte.
Ezt a szót nem értettem. Fölállított, elindított maga előtt.
– De hát Yober maga kereste a bajt, meg azt is untam, ahogy örökké Dyeh körül óklálna. – Ez a szó is furcsa volt. Nem vagyok nyelvész, de megriadtam. Az ilyen beszédű emberek… hajthatatlanok. Tudtam, nem akar átadni a hatóságoknak, de… ami jön, bizonyára rosszabb lesz annál. – Aztán meg úgyis rájöttem volna… nézze, ez a madár… St. Evenben… igazi St. Yven-madár… az australomotorja hamisítvány… és különben is, efféle madara csak Y2-től fölfelé lehet bárkinek… és egy Y2 mit keresne itt? Továbbá mi már jó ideje követjük magát. Napok óta. Bizony, Mr. Jellyk. Tudtuk, itt van. Dyehnek kár volt jeleznie a meteorit-álcával. Gitárt penget vele, hahaha! És azt mondta: aki ezzel a bolygótér-töredékkel megkoccantotta az ablakot, csak a férjem lehet. Azóta a nyomában vagyunk. Most a tűz fényében… Erre kanyarodjék… Méltóztasson, Jellyk úr… Raeggvoult Scotchból. Milyen különös! Megpillantottuk a tűz fényében. Egy másik alak is menekült, de… majd elkapják. Vagy 60ha nem, kit érdekel. Aztán hogy az „ej! xavinet!” kiáltást sem ismeri. Mit képzelt, amikor idejött? – Magyarázólag tette hozzá: – Ez egy indulatszó. Még abból az időszakból, no, amikor a xavinet meg a bollobarit újdonság volt. Kezdtek teremtődni a xavinet-kutyák, bollobarit-macskák. Meg ilyen madarak. Mit képzelt, mire jön ide? Hogy Dyeh térdre omlik maga előtt, és úgy könyörög, fogadja vissza, amikor… – Louybert hatalmasat rúgott az ülepembe, orra buktam. – …amikor végre megszabadult magától? Ez a tudományos év, vagy micsoda, jól jött, nem mondom. Odavannak vele… Hát kár volt a nagy igyekezetért. Átjön ide… beszökik az űrbuszba… már ott kiszúrta magát az ügynökünk… bizony, de Dyeh elérte, hogy idejöhessen… Barom ember, mennyi pénzébe kerülhetett ez magának! Várt volna még pár napot… nem tudta? A tudományos év alkalmából St. Even feloldja Raeggvoult Scotchcsal is a globálszíni zárlatot. Nem kell buszozni! Globáltéri állomást érinteni! Közönséges aeroiddal jöhetett volna, repülőgéppel! De hát annyira sietett… mozgás akkor, valaki várja. Örülhet a találkozásnak.
Csodálkozva hallgattam. Megkockáztattam egy kérdést:
– Miféle tűzről beszélt az imént? Láttam én is a lángokat, és…
– Hát persze, az is lehet, hogy nagyon derűlátó vagyok – nevetett Louybert. – De ez már a nagyfejű Y-ok dolga. Azt hiszem, olyasmi történt, hogy a marquebeqe-iek nem nézik jó szemmel St. Evennek ezt az engedékenységét. Tudja, a marquebeqe-iek köpnek a tudományra. Igazuk is van… nem kaptak tőle annyit, mint mi. Gondolja meg, Jellyk… vagy mondhatom a rendes nevét, ugye…
Rábámultam.
– Ugye, Mr. Kyllej?! A neve is gyilkosságot jelent. 61Áldozatait a kertjében ássa el… bizony… tudjuk. Dyeh már nem bírta, és a tudományos év ürügyén átjött ide… Maga bevette a cselt. Dyeh hónapokon keresztül azt a sok zagyvaságot tanulmányozta… a maguk Stevensonát… vagy az egész globáltérét itt most, ha ekkora Évet rendeznek neki… az ágyban is ezeket a szövegeket fújjuk, és a hasunkat fogjuk, a pucér hasunkat, egymásét persze… Mr. Kyllej… igen, igen, úgy nézzen rám… és mondjuk ezeket a szövegeket: „Az 1850-es évben születtem…” Hát nem vicces, hogy a Stevenson úr saját magáról mintázta a Mr. Kyllejt… de hát ha ennyire népszerű alakot teremtett… hogy a sok bolond a nevét is felveszi ezeknek a szakasztott izéknek… jól tette, én mondom. Hanem Dyeh azt mondja, hogy magát már nem és nem lehetett elviselni az örökös Kyllej-ezzel, Kyllej-azzal… És valójában, mondja Dyeh, méltán vette fel a nevet… Forduljon jobbra, látja azt a kis tanyát? Kedves régi ismerőse várja ott, mindjárt megérkezünk. Örülni fog, Mr. Kyllej, nagyon meg fog örülni.
– Gondolom – hagytam rá. – Talán maga Mr. Stevenson, a jó öreg Robert Louis vár majd ott rám, Louybert?
– Hiába igyekszik, Kyllej – nevetett nyersen a hústorony. Egy pillanatra megszédültem. Nincs feleségem, csak egy húgom, mondtam magamban, de… xavinet!… te jó bolygóköz!… iszonyú elgondolni, hogy ha én lennék „Mr. Kyllej, a nevében is gyilkos szakasztott alak”, most a feleségem ennek a Louybertnek a kezében volna, sőt önszántából, az úgynevezett karjaiban. (Péklapát-kezekkel felszerelt ajtótámrudak voltak ezek a karok.) – Most nincsenek ezek a szövegek, hallgassa csak, tudom fejből: „…születtem gazdag családból, mellesleg kiváló tehetségekkel megáldva, természettől fogva iparkodó voltam, tiszteltem a jóságot és bölcsességet embertársaimban, és így azt 62lehetett volna hinni, minden biztosíték megvan arra, hogy tiszteletre méltó és nagy jövőjű ember legyek…”
Ha nem tekintem különös, aggasztó helyzetemet, nevetnem kellett volna kettőnkön, ahogy ott vonulunk, Robert Louis Stevenson műveit idézve. Mert én is bekapcsolódtam. Igyekeztem magabiztosnak látszani, mint aki tréfaságnak veszi az egészet. Harsogva vágtam közbe:
– „És valóban – kiáltottam –, legnagyobb hibám természetemnek bizonyos nyugtalan vidámsága volt, ami sok más embert boldoggá tesz, de én nehezen tudtam összeegyeztetni azzal az erős vágyammal, hogy magasan hordhassam a fejem…”
Louybert a fejemre sózott. Steve-vel.
Ám folytatta is nyomban; olyan volt ez, mint valami különös megemlékezés. Mélyútban haladtunk, és különös, esti madarak szökdöstek előttünk: apró fidzsi-motorikus pirgolák, quadruppi-szisztolés uviquepák, és jelenlétük arra engedett következtetni, hogy St. Even igen gondosan telepítette össze a szárnyasvilágot: Perutól Guadeloupe-ig terjedt ez a fajta figyelmük. Ennek azért megörültem.
Egyáltalán… leszámítva, persze gondos mérlegelés után, hogy fogalmam sem lehetett, miféle népség lakja St. Event… valahogy kedélyesre hangolt ez a Louybert… meg Yober sem volt kimondottan fenyegető fickó. Éreztem, ráállok Louybert hullámhosszára (vagy hullámrövidjére), és ez furcsa megkönnyebbüléssel, illetve jóleső elnehezüléssel töltött el.
– „…a fejem a nyilvánosság előtt – folytatta tehát Louybert. – Ennek eredményeképpen eltitkoltam örömeimet, s mikor elértem a világban való helyzetemet és haladásomat, már arra voltam ítélve, hogy kettős életet éljek. Sok ember még ki is kürtölt volna olyan rendellenességeket, amilyenek az én lelkemet nyomták…” Hát tudja meg, hogy a felesége röhögött ma63gán ezekért a szövegekért, és most kettesben röhögünk vele… szintén az ágyban… hát milyen az élet? – Elgáncsolt. Hosszú láncon vezetett, nem tudtam lerántani. – Örülni fog régi kedves ismerőse, hogy így látja.
Töprengtem, ahogy továbbhaladtunk, és úgy-ahogy leporoltam magam (a péklapát-kezek derekasan besegítettek, ezért aztán a porolásnak sosem lett vége, valahányszor porolni kezdtem magam, Louybert a földre vert le, és kezdhettem volna elölről). Nemrég azt gondoltam még: Roseland… Leandros. És akkor nyilván szabadon bocsáttat… s utána ez a hústorony eltávozik… én meg hála ide, öröm amoda, szétverem a pofáját kedves szolgálatbeli társamnak, aki ilyen ronda tréfát űz velem. Sok mindent nem értettem persze. Hogyhogy mást gyanúsítanak az űrkikötő katasztrófájának ügyében? Ki érkezett ide még? Mi ez a zárlatfeloldás, amely várható? Arról azonban mindjobban meggyőződtem magamban, hogy aki várni fog – nő lesz. Reméltem…
…tényleg reméltem, hogy nem a húgom.
Az is furcsálkodással töltött el, hogy a PÉG-nek semmi különösebb szerepét nem tapasztalom. Közbevágtam tehát, s rákérdeztem erre. Egy kicsit meg is rémültem: miért ilyen fontos nekem egyszerre a PÉG, egy ilyen agyalágyult micsoda. De a válasz, Louybert válasza kiábrándított: oly szóval felelt, amelyet, hirtelen Stevenson hullámhosszára hangolódva, úgy éreztem, nem vethetnék papírra, nem vetíthetnék PÉG-ernyőre, nem táplálhatnék eszmesugárzóba.
– Ezt a PÉG-re – rikkantotta Louybert. – És hallgatná csak meg, hogyan beszél a PÉG-ről Stevenys-Y2, Eveyts-Y3, Synev-Y4… meg más nagyfejűek. Szó van róla egyébként, hogy a marquebeqe-iek tudatfokozójára fogunk áttérni, csak legyünk túl ezen a nyomorult tudományos éven. A turizmus fokozására egy64részt hátrányosan hat a bizonytalanság, másfelől a változatosság merészsége, ezt mondja például az Y2, Stevenys, szintén vonzó ugyanilyen szempontból. Hát legyen okos rajtuk, ezt mondom én. A kettősség, amelyben az egységet érzik, ide vezet. Minket, Y5-től lefelé, ez, megvallom, egy ennyit se érdekel – mutatta. Egy pillanatra riadalom szállt belém. Mi van, ha netán Llanyon vagy Utterson vagy más marquebeqe-i „barátom” vár? Rettenetes volt ez a dolog „Globáltérség” Marquebeqe-kel. Amióta a tudatfokozó-exportjukat olyan lázasan akarták növelni, számos orszá… De furcsa volt ez a falusias régiesség megint! Ilyen szavak tolultak gondolataimba: „ország”. Könyvben olvastam csak… Még az kell, hogy „adjisten”-nel köszönjek annak, aki várni fog az egyre közeledő házban. Mert én magam, a marquebeqe-iek említésére, ilyen sokadszori emlegetésére bizony megdermedtem, és mintha körülöttem kezdtek volna mozogni a tereptárgyak: „ernyes liget”, „csirág”, effélék jutottak az eszembe. Legyen, ami lesz… majd történik valami… csak ötszáz évvel ne zuhanjak vissza! Iszonyú alak ez a Louybert!
Érjünk oda.
Odaértünk. Addig még a következőket szavaltuk el: „…arra voltam ítélve, hogy kettős életet éljek…” (Ez másodszor is elhangzott.) „…választotta ketté a jónak és a rossznak azokat a területeit…” – „…Tökéletes kétszínűségem ellenére sem voltam semmiképpen képmutató álszent…” – „mind a két színem halálosan komoly volt…”
– Mind a két színem halálosan komoly – mutattam kék-zöld foltjaimat Louybertnek, mert mintha valami eszelős, részeg öröm lett volna úrrá rajtam. Steve-vel sózott rám megint pár szörnyűségeset, de ebben is oly sok kedély volt, hogy a szívemig hatolt. Mondtam neki ezt.
65– Fordulj ide – parancsolt rám, és szívgödrön vert. Hörögve csuklottam a földre.
Mintha mégsem vetette volna meg a szíve mélyén ösztönösen a PÉG-elvet, mert – meghallotta gondolatom szóalakját? – az összecsuklás után a csuklómhoz lépett (úgy, hogy a kézfejem a talpa alatt legyen). Így folytattuk, a valóban vidékies ház elé érve, az autófeljárón meg-megállva (hol volt itt mini-spaceo leszállóhely! sehol!): „…nem voltam jobban önmagamban, mikor félrelökve az önmegtartóztatást, a szégyenbe vetettem magam, mint akkor, mikor napfényben dolgoztam a tudomány elébbre vitelén…” Elvitatkoztunk (s meglepett ezzel a hústorony-ember! érzékével ehhez!): „előbbre” vagy „elébbre”. Majd odabent a házban valaki mocorogni kezdett. Aztán golyók süvítettek. Színes csíkok a nyomukban. És iszonyú, jajkiáltásszerű robbanások hallatszottak aztán: felnéztem. Madarak, gyönyörűséges kikui-motoros praegák, postcorvo-szisztolés mézcsőrűek hulltak le… mit hulltak! hulltak szét, xavinet- és bollobarit-esőre. De a legszebbek azok a színek voltak e rémség közepette, amelyek az eltalált fatörzsekből nyíltak. Meg kellett hagyni, St. Even turistaparadicsomnak minősülhetett! Ha csak effélékből is ennyi (rémes) szépség fakad itt, gondoltam.
Persze tudatában voltam a helyzet sokféle kettősségének. Bentről a lövöldözés abbamaradt. Érezhető volt, hogy nem a mi fejünk a célpont. És ez jó ízlésre vallott, gondoltam; hiszen belőlünk rút anyagok bugyogtak-fröcsköltek volna csupán elő. Megdöbbentem érzeteimnek is ezen a kettősségén. Reméltem, egy jó vacsora rendbe hoz. Hiába, az űrkikötőben történtek maradandó nyomokat hagytak bennem, s egyáltalán, ideérkezésem kissé kényszerítő körülményeit is neheztelve róttam fel az egész globáltérnek.
Épp azt készültem mondani, hogy „tudományos 66kutatásaim, melyek misztikus és transzcendentális irányban haladtak” (idézve Stevenson dr. Jekylljének levelét, e tragikus hattyúdalt, melyet az Évhez oly méltatlanul szavaltunk), „világosságot derítettek a tagjaim között dúló háború…” (Louybert belejavított: „örökös háború”) „…e tudatosságára; és így mindennap, értelmem mindkét oldaláról, az erkölcsiről és a szellemi-eszmeiről, mindinkább közeledtem ahhoz az igazsághoz, melynek részleges fölfedezése olyan rettenetes hajótörésbe vitt…”, de elgondoltam idáig a dolgot, és a rettenetes hajótörésről az űrkikötő főépületének lángfüggönye jutott az eszembe, így inkább hallgattam, s megvártam, míg…
…míg a házból kijött egy szép hölgy. Hagyományos fegyver volt a kezében, de oldalán a könnyű thin-sugár és a neolézer-pisztoly is ott függött. Intett, felsőbbségesen, maradjak nyugton. Sosem láttam ezt a nőt… mégis, ha valaki megkérdez, azt mondtam volna: „Ezt a nőt nem láttam ugyan soha, megesküszöm rá, de hogy ezt az embert ismerem, szinte ugyanilyen bizonyos…” Ez pedig furcsa dolog volt. Nem értem rá csodálkozni a helyzeten, mert fél szemmel Louybertet kellett figyelnem (nehogy feleslegesen megalázó pozitúrába taszítson e nő előtt), másrészt lenyűgözött az az átélés, amellyel a következő szavak (a szerencsétlen doktor Jekyll búcsúleveléből) elhangzottak, a mi otromba idézgető-kettősünk folytatásaként ugyan aligha, inkább messze felülmúlásaként annak:
– „…közelebb jutottam az igazsághoz, melynek fölismerése oly rettenetes hajótörésbe vitt: hogy tudniillik az ember igazában nem egy, hanem kettő… Kettő, mondom, mert tudásom…” Oldozza el, Louybert – parancsolta a hölgy ekkor a hústoronynak, s ez engedelmeskedett. Bámultam mégiscsak! – Oldozza el! – kiáltotta a hölgy. Louybert azt felelte, hogy csettintős bilincs van a csuklómon, és hogy kicsettintse akkor 67hát? Vártam, hogy a nő gorombán válaszol erre, de a lézerrel csak amolyan tűzijáték-befejezőt suhintott az égbe, ügyesen a fák közt, és majdnem szelíden mondta, hogy ugyan tegye már ezt, csettintse ki a bilincset. – Igen, folytatva az előbbieket: „…tudásom nem halad túl ezen a ponton…” – Itt elkérte a félkézi bilincset Louyberttől, felhúzta az öklére, melyen a bőr amúgy is jelesül feszült, odalépett hozzám, és a képembe vágott. – Nesze! – mondta, aztán így folytatta zavartalanul: – „…Következnek majd mások? Mások, akik túlszárnyalnak engem; és megkockáztatom azt a feltevést, hogy az embert végül mind különféle, egymástól elütő, független lények közösségét fogják megismerni. Én… tulajdon személyemen ismertem fel az ember őseredeti kettősségét…” – Gyönyörűen mondta! Meghatottan hallgattam. Bent, a házban, egy kis szuperophtán vagy hasonlón, globáltéri híreket ismertettek: lángok lobogtak, plasztikusan, még ég, mondták, az űrkikötő központi épülete, és elégett az a kéttonnányi tudatfokozó is, melyet tegnap foglaltak le egy marquebeqe-i szállítógépet átkutatva. (A gép a Tudományos Év alkalmából hozott az érkezendő marquebeqe-i küldöttség számára „létszeregy-anyagokat”; a sziget és Marquebeqe között diplomáciai feszültségek támadtak; most elhangzottak olyan feltételezések, hogy esetleg Marquebeqe keze van a dologban, s elsődleg a két tonna tudatfokozó – úgynevezett uttersa llanya – miatt; Llanya Utters tudományügyi főbiztos és Uttla Lanyers főbiztonságügyi tudós nyilatkozata azonban a mérsékletet hirdette.) Nem bírt érdekelni a hír, bármennyire különös volt is, hogy engem hány szempontból érint (a marquebeqe-i ügynököt, akit Roselanddel ártalmatlanná tettünk, Olunya Tettlors névre szóló útlevéllel szerelték fel; most a boldogtalan Jekyll vallomása nyomán felidéződött bennem még Utterson és Llanyon neve, kik a tragiko-logikusan kettéhasadt 68doktor barátai voltak, kálváriájának tehetetlen tanúi; és most a „kálvária” szó használatától borzadtam el… mert ki is mondtam: – Kálvária…! –, és a hölgy, aki, gyanítani kezdtem, Dyeh lesz, csak ő lehet, valamint Louybert nevetni kezdett, s ennek a nevetésnek egy erőteljes ökölcsapás vetett véget: Louybert fogsorán csattant a hölgykézre vont bilincs, úgy, hogy a felcsapódó lánc szinte a szemem verte ki, és a nő – meggyőződésem volt most már, hogy Dyeh – így kiáltott: – Ne röhögjél!), nem bírt érdekelni a szuper-ophta híradása, nyűgözötten (és szemenverten) hallgattam a befejező szavakat: – „…őseredeti kettősségét; láttam, hogy ama két természet közül, melyek öntudatom területén harcolnak, jogosan lehet egyikre is azt mondani, hogy az én vagyok… csak azért lehet, mert alapjában véve mind a kettő én vagyok; és már réges-régen, még mielőtt tudományos felfedezéseim sora puszta lehetőségét is sejtette volna ilyen csodának, örömmel időztem, mintegy ébren álmodozva…”
Azt hittem, ébren álmodok! Hát persze! Az öntudat kihelyezése a PÉG-be…! Ne bennünk harcolnának az ellentétes erők…! Legyen valami nyugalmas övezet is körülöttünk: s ez csak bennünk lehet. A tudomány csodálatos vívmánya. Kivívta magunkból, a PÉG-be azt, amit jobb, ha nem magunkban vívunk meg. Üvegházban miért dobálóznánk? Ez a túllelkesült állapot szörnyű gyanút kezdett ébresztgetni bennem. De hát még nem vettem magamhoz egyetlen falatot sem! A marquebeqe-iek tudatfokozója csak… csak a felgyújtott űrkikötő központi épületeinek raktáraiból elszabadult gázneműségek révén hathatott. Bizonytalanságban maradtam mégis, vajon gáznemű-e ez a tudatfokozó. A nálunk likvidált marquebeqe-i ügynököt Roseland a saját gázába fojtotta: tartályba zárva, hermetikusan. Tudata annyira felfokozódhatott, mondta Roseland, hogy ki tudja, mit nem művelt. Ám 69ahogy kinyitottuk a tartályt, szép halál tanúi lehettünk. Az ügynöknél megtaláltunk egy halállistát, és azoknak a névsorát is, akik tartályokat biztosítottak volna – vendéglősök, lézergőtulajok, hydellit-bárok mixerei, jekyllingek hivatásos nyugőrzői stb. – a felfokozandó tudatok hordozói számára; tartályba zárt lényben a felfokozott tudat, olvashattuk az ügynöknél, különösen határállagképző, és megfontolásnak már aligha nevezhető elhatározásra jut az ilyen, amennyiben bármit is megtesz annak, aki a tartályból – épen és egészben, szilárd halmazállapotban stb., tehát még nem tudatgázzá bomolva – kiengedi, majd tudatát visszafokozza. Roseland irányításával, elgondoltam, Drosanel, Lendrosa, Sardonel, Nordelsa és Alsonder kollégáim látogatják most sorra ezeket a vendéglősöket, lézergőtulajokat, hydellit-mixereket, jekylling-kidobókat, és tartály nélkül alkalmazzák a tudatlefokozót. A tudatlefokozó anyagot szintén az ügynöknél találtuk; pontosabban annak a hölgynek a lakásán, aki – Heyd álnéven – Olunya Tettlors segítőtársa volt. A tudatlefokozót, mint hallottuk, a marquebeqe-iek jó száz évvel ezelőtt a szigetvilágban terjesztették. St. Yven – akkoriban már nem St. Even – alaposan bevásárolt, s egy puccs során (ez volt az úgynevezett „vaníliapuccs”!) Uisstex (X1) bárontok (bátornoki rang; X1 = bárontok, X2 = bárkonto, X3 = bokontár, X4 = rontákob… érezhető a „b” elmaradása az élről, innen az alacsonyabb bátorság kézzelfoghatósága nyelvileg is! X5 = rokontáb, X6 = kánbotor, X7 = árkonbot stb.), tehát Uisstex bárontok, mint a derék marquebeqe-i ügynök közölte velünk, elrendelte a fel-le fokozás egyidejűségét. Ez az ügynök (kis vikingutód, vigéc) ellenszolgáltatásul működési engedélyt kapott a Raeggvoult Scotch Szolgálat kereskedelmi igazgatójától (Hykell Yjed); kifogást az ügynök tevékenysége ellen azért emelt csak Hykell Yjed egyik 70beosztottja, mert a hölgy, akit Olunya Tettlors segítőül választott, álnevén Heyd Llykej, épp a kereskedelmi igazgató nevét látszott csúfolni ezzel a felvett névvel; ezt Marquebeqe-kel közöltük is, valamint talajmintát küldtünk aztán az ügynök sírjának környező állagából, szabály szerint ezzel is a tudomány előrehaladását szolgálva, hátha az ottani tudósok értékes fölfedezéseket tehetnek a globálállagra vonatkozóan; ez főleg most, a globálközeg átfúrásának közelgő sikere idején – magam még azt sem értem egészen, hogy a globálalagút leendő túlvégén miért nem az űrben fejjel lefelé sétálnak a lakosok… ijedten vettem észre, hogy globáltéri létező helyett megint a kedélyes fél-ókor szavát használom –, most, a globáltér belközegének alagutasító korában igen fontos szempont. A tudomány, mint látható, át- meg átjárta globálfelszínünket, s mélyünkig hatolt.
Mondom, azt hittem, álmodok, hallván a gyönyörű szavakat. Persze, Dyeh még folytatta, de hamarosan bementünk a házba, és asztalhoz ültünk. Felidéztem a befejező szavakat: „…ébren álmodozva az elemek szétválasztásának gondolatánál. Úgy gondoltam, ha e kettősség két felét két mindenképp elkülönülő lénybe lehetne elhelyezni, az élet megszabadulna minden elviselhetetlen mozzanatától. A rossz mehetne a maga útján, megszabadulva magasabban járó ikertestvérének törekvéseitől és szemrehányásaitól, a jó pedig…”
– De jó ez a létszeregy! – kiáltotta Louybert. Dyeh mosolygott. – Örüljünk, hogy a szél jó irányba fújt – mondta Dyeh. Megborzongtam. Hát még én mennyire örültem ennek! – Szegény Yober – folytatta Dyeh –, épp ide esett. Barátunk 248-adik dobása a mai napon. Ha a súlyos sebesültek közül nem hal meg senki. Mivel Yober haláláról nem tudnak még, a 247-hez a közszáj szerint három súlyos sebesültnek kell meghalnia, hogy a sziget önálló szárazságának 250. évfordulóját, egy71ben Stevenson szigetszakértő születésének 500-adikját 250 halottal ünnepeljük. – Fájdalom volt frivolnak tetsző hangjában.
– Szép hölgy, hangja frivolnak tetszik – mondtam. – S mivel nekem tetszik, frivol vagyok.
– Ne frivolázz, pajtás – mondta Louybert. – Örülj, hogy Jellyk vagy, és megúszod velünk. Dyeh, látom, nem kell a bemutatással vesződnöm.
Csend lett.
– Választhat a barátunk. Dyeh, ügyesen adtad meg a lehetőségeit – mondta teli szájjal a hústorony. – Kettősség ez a javából. Ilyenkor az ember nyugodtan mellőzheti a PÉG-et. Ha meggondolom, hogy St. Yven mennyire nagyra van a PÉG-gel… nevetek a tudomány vívmányain. Mi itt a PÉG-et, barátom… – Louybert mutatta, mit tesznek vele. Dyeh a kezére vágott egy húsos nyárssal. Zsír, gurioca és véres hús repült, freccsent.
Ismét csend volt.
– Tehát – kérdeztem teli szájjal –, ha jól értettem, az űrkikötőben baleset történt? 247 halottal?
– Jól értette – mondta Dyeh. – Miért, mit gondolt?
Némán ettek tovább.
Tudtam, itt több filozófia nem lesz.
De Louybert nem tágított.
– Visszaemlékszem, micsoda vérfürdőt rendezett St. Yven a PÉG bevezetéséért – mondta. – És mi, St. Evenben követni akartuk a példájukat. Egy darabig a St. Even névvel együtt minden mást is át akartunk csippenteni.
– Kérek egy csipetnyi ququahuát – mondtam, és Dyeh odanyújtotta a fűszert. Néztem a kezét. Nem volt ismerős, nem volt ismeretlen. A szavait hallva („biztosan járhatná felfelé ívelő ösvényét…” Az ösvény! Amelyről Yober a mélybe zuhant; leereszkedésünk… olyan volt mindez, akár valami gyerekkori, 72nosztalgiát kiváltó emlék. Furcsa voltam magamnak. Töprengve falatoztam: „Örömét lelhetné jótetteiben, és nem fenyegetné többé gyalázat és bűnhődés az idegen gonosz miatt. És az emberiség átka volt, hogy ezek az egymástól különböző nyalábok úgy egymáshoz kötődnek, hogy a tudatosság gyötrelmes méhében örökké küzdenie kell e tökéletesen ellentétes ikreknek. Mi lenne hát – gondolta doktor Jekyll, és létrehozta a gonosz Hyde-ot –, ha elválasztanánk őket egymástól?”), a szavait képzeletemben újrahallva mintha lázasan lüktetett volna valami a fejemben. Mit is ettem, gondoltam. Fel nem tudtam volna számlálni. Láttam a sírt. Ahogy Roseland elvágta a gyökereket. Nem minden sírásást végeztünk így; többnyire thin-sugárral emeltük ki a földet; a tudományos célra elküldendő anyagot kis siuol-dobozba szoktuk helyezni. A siuol a kedvenc anyagom volt s maradt, a xavinet és a bollobarit nem tudta kiszorítani. Nem szerettem viszont, ha anyagok ilyen lánggal égnek, mint a szerencsétlen űrfőépület. Ami a marquebeqe-ieket illeti… felnevettem. Ravasz! Ki gondolná! Először csak halványan ködlött egy lehetőség… de egyre valósabb alakot öltött. Mi volt Olunya Tettlors maq… Makogtam magamban. Marquebeqe, mondtam most, és nem tudtam, ki hallja, tudatom olyan magas frekvenciaszámmal rezgett. Szerettem volna egy hűs PÉG-nek dönteni forró homlokom. A hústorony hahotázva nevetett, ahogy Dyeh a vállára vonta fejemet. Igen, Marquebeqe… és Olunya Tettlors azért járt nálunk…
Dyeh érdeklődve hallgatott.
– Csak mondd! – biztatott.
Mondtam:
– Mi van akkor, ha Olunya Tettlorsnak tulajdonképpen Roselanddel kellett találkoznia? Mi van akkor, ha házaspárok annyira hasonlítanak, ahogy ezt mondani szokás, a végén már, hogy én téged azért 73ismerlek mint embert, mert ismerem a haveromat, Roselandet, és te Roseland felesége vagy, és szó sincs összetévesztésről? Engem nem véletlenül küldtek ide, Olunya Tettlorsnak Roselanddel kellett találkoznia. Ez volt a tudatfokozó anyaggal való ügynökölés legendája mögött. Pontosabban: kettős játék! Valóban megpróbálta a tudatfokozósdit, úgy, ahogy Szolgálatunk hivatalos legendája szólt, igazából viszont Szolgálatunkat segítette ki: az itteni (St. Even) űrkikötőben lefoglalt két tonna tudatfokozó volt a tét, és bennünket kértek fel, segítsünk. Akkor pedig engem az űrhajóval, melyet St. Yven juttatott nekünk, hogy ködösebb legyen a dolog, azért küldtek ide, hogy felrobbantsam az űrkikötő főépületét, megtegyem azt a szívességet, hogy az ott fogva tartott három marquebeqe-i is eltűnik a globálszíntérről, és kész a magyarázat is – fejtegettem –, idegen űrhajóval kellett idesietnem… a feleségem után… féltékenységből. Ezért raboltam űrhajót… majd St. Yven engedékenyen eltekint a globáljustíciai szankcióktól… és akkor St. Yven besegítésével Raeggvoult Scotch kihúzza a csávából Marquebeqe-et… legalábbis nem lesznek további kínos fejlemények.
– Apukám – mondta akkor Louybert (Y5) –, van fantáziád. Képzelem, Dyeh mennyire unta ezeket a dolgaidat már mindjárt az elején. De most te a végén vagy… hát zökkents egyet a ritmuson, vagy unalomba fúlsz.
– Érdekes változat ez – jegyezte meg Dyeh. – Louybert, menjenek ki, szedjék össze a lelőtt madarakat. Addig én elgondolkozom a hallottakon.
– Elgondolkozik a halottakon – nevetett a hústorony. – Vagy a leendőkön.
– Szó szerint – mondta Dyeh. – Menjenek. Louybert, maga az erdő szélén gyűjti be őket, Jellyk doktor itt a ház mögött. Oda potyogtak a délelőtti gyakorla74tozásom eredményei. Élvezni fogja, Jellyk, csupa austromotoros kis nirmána. Louybert, két madár csak megsebesült, az egyiknek, ahogy a zúgásából hallottam, a fringillo-meghajtását lőttem el. Vigyázzon, kapcsolja le, mielőtt felszedi, mert veszélyesek ilyenkor.
– Értem a dolgom – felelte Louybert. – Részt vettem húsz évvel ezelőtt a gépi átállításban. Amikor a macskák végképp bollobaritból teremtődtek már. Sokan hitetlenkedtek a madárevő képességükben. Rengeteg fringillomotoros madár volt akkoriban errefelé, és emlékszem, hogy ropogott az anyaguk a bollobarit-fogsorok között. Akkor a sebesüléseknek szinte minden változatával találkoztam, és nagyon élvezetes volt már az áttekintés is. Szegény Tyrebor-Y6 nagyon odáig volt, neki a fél tenyészetét kisajátították erre a célra. Turistautak is voltak, Bollobarit Bűvölet jelszóval. Emlékszem, micsoda lövöldözés támadt, mert titokban a fél buszt fringillo-barátok és nirmánisták foglalták el… és a bollobarit-macskák sikerei láttán ujjongó bollobaritofilokat megtizedelték. Első alkalommal használtak akkor tömegesen thin-sugarat. A turisták halálordításai és a bollobarit-macskák fogsorainak ropogása… iszonyatos élmény volt. Későn tudtuk meg, mi készül… természetesen a turistákat nem lőhettük. Marquebeqe-iek voltak…
Tudatom iszonyatosan vibrált. Yober bokrait hallottam, az utolsó gallyzörejeket, és a háttérben ott lobogott a lángfüggöny. Egyszerre úgy éreztem, nem bírom a falak közt… sietve a ház mögé indultam. Steve nem volt sehol. Louybert biztosan eldugta valahová. Visszaadta, én az asztalra tettem… most nem volt ott. Reszkettem. Nem volt türelmem semmihez. A ház mögött végigvetettem magam a földön. Madárroncsok hevertek szanaszéjjel. Xavinet, fringillomat. Akkor az erdő felől jól együtt tartott hangú kis robba75nás hallatszott. Volt benne valami ismerős. Nem a hang, nem a tény… valami bensőbb. Tudtam, hogy felfokoztak. De mivel és mikor? Rohantam az erdő felé.
Először Yober holttetemét pillantottam meg. Louybert tőle nem messze hevert. Mi robbanhatott? Yobert aknásították? Akkor szétment volna. Ez csak…
Steve? Reméltem, hogy talán mégsem ő az. Dyeh már futott is ki a házból.
– Jöjjön, Solenard! – kiáltotta oda nekem. – A globális biztonság kérdésében, mint látja, szépen állunk. Sajnálatos, hogy egy ilyen öreg madarászt még meglepetés érjen. De hiába, az állatvilág sokkal ősibb valami… Felrobbant a kezében az egyik madár, pedig figyelmeztettem. Talán nem bízott a szavamban. Fogalmam sincs. Legalább megszabadult a kettősségeitől. A maga elmélete ráadásul hármasságba sodorhatta volna. Intézzük ezt – terelt vissza a házba – kettesben, jó?
76Már az alkony utolsó fényeit zúgatták fenyegetően a Fringillo-tenger hullámai; görgették a sárgás-lilás globálszíni alkonyt a fövenysávra, apró hordalékszemcséket sodorván partra. Solenard lehajolt, felvett egy furcsa alakú kis fekete sodralékkövet; vágyódva gondolt az otthoni békés estékre, a húga zongorapreparátumára.
Aztán a jelennek szentelte figyelmét; egy félfordulattal.
Louxbert holtteste fölé egy nő hajolt.
– Edyh! – kiáltotta Solenard. A nő felkapta a fejét.
Potyogtak a könnyei.
Solenard odalépett hozzá. A nő rátámaszkodott. Sírt tovább. A tíz-tizenöt méterrel odébb heverő PÉG-re mutatott. Eltakarta az arcát.
– Itt találkoztak volna? – kérdezte Solenard.
A nő zokogva bólogatott.
– Hogy megbeszéljenek valami… – Solenard bizonytalan mozdulatot tett. – Ehhez kellettem volna én?
A nő bólogatott tovább.
Aztán a földnyelv irányába mutatott.
– Arra mentek volna? Hová? Nem értem.
A nő akkor olyasmit mutatott, hogy aki ezt csinálta, az ment arra.
– Férfi? – kérdezte Solenard. – Ismeri?
– Nem tudom – mondta végre a nő.
Solenard megkönnyebbült.
77Tartott tőle, hogy a sokkhatás a nőt megnémította. De nem.
– Szedje össze magát, Edyh – kérte Solenard. – És mondjon el mindent! – Milyen ostobán hangzó felszólítás! Tudta ő maga is.
Szeretett volna valamivel többet tudni.
– Nézze, azt hiszem… – folytatta. A nő arcán patakzottak a könnyek. Zavarban volt. – …azt hiszem, mindketten idegenek vagyunk itt. Louxbert segített nekem… vagy mit mondjak… segített volna – mondta tétován Solenard. – Egy kicsit az ellenőröm volt, egy kicsit a munkatársam. Egy tudományos kérdés feldolgozásához gyűjtök adatokat. A tudattágító és a tudatvisszagátló szerek biozmagóriája a témám. Nem tudom, mond-e ez magának valamit.
– Louxbert – szipogta akkor a nő. – Én ezt mindig mondtam… De ha nem Txrebor, hát megtette volna Xober. Csak Xobert eleve meg akarták…
– Mit akartak Xoberrel? – kérdezte Solenard. – És kik?
– Nem tudom – mondta a nő. – De csakugyan, ne haragudjék, lehetetlen majom vagyok… ezzel az egésszel. – Elfordult, megrázta a haját. Mint aki most búcsúzik el végképp Louxbert témájától. – Szegény Loux.
– Loux? – kérdezte csodálkozva Solenard.
– Ó, ez volt az álma! – mosolygott a nő. – De miért ne? – Kezet nyújtott. – Na. Rendezzük sorainkat – mondta erőltetetten. – Edyh vagyok. Mit akar tudni tőlem… tudományos kísérleteinek céljából? És kár azt mondania itt nekem, hogy idegen. Louxbert beszélt magáról. Hogy jön… ezzel az idegenséglegendával, és így szabad a keze. Raeggvoult Scotch, ott is főleg a Kyjell-vidék speciális intézményei… híresek a fiziognómiás tudatáttelepítésről. Bert-Lou tudta ezt… maga ezt tudta, Bert-Lou… Hát mondja, mit érez, sike78rült? Most, hogy Louxbert halott… nagyon egyedül lesz a Stevenxsekkel szemben, én tudom. Ismerem Deyhet, szegény Loux feleségét. Családtörténeti kutató vagyok… – Elmosolyodott. – A tudomány szerény mellékága. De a témám éppen Raeggvoult Scotch. Mond ez magának valamit: Hylle, Ykled?
– Dyllek, Kellyd, Llyked, Elldyk – nevetett Solenard. Úgy álltak ott, mint a turisták, akik bárgyú barátkozásuk jeleit becses kavicsoknak vélik; ha nem is borostyánnak vagy uxidamit-progálnak.
A nő egy szép kis uxidamit-progál-darabkát tartott ugyanis a kezében. Ejha, füttyentett Solenard. A nő elértette.
– Hát igen, azért ez is van – sóhajtotta Edyh. – Ez a kettősség. Itt gyászolom szegény Louxbertet… és közben ezt a kövecskét forgatom a kezemben, és arra gondolok, hogyan preparálom vele tovább a zongorámat. Nem gondolja, hogy az életnek ez a teljes uniformizálódása… ahogy Loux mondta: uni-normalizálódása… vagy ahogy én nevezem: az uncsi-normalizálódás… hogy ez…? Nem gondolja, hogy ez…? – Széttárta a karját. Ahogy így hátralépett, elvesztette az egyensúlyát. Nem vették észre, hogy egyre kissé hátrább lépnek beszélgetés közben, és Edyh most átbukott, hanyatt a PÉG-en. De Solenard hiába várta, hogy pisztollyal a kezében fog felbukkanni az állítólag Txrebor által a szakadékba taszított PÉG mögül. Mosolyogva állt fel, leporolta nadrágkosztümjét. – Milyen furcsa… hogy az ő tudatán bukom keresztül – mondta akkor Edyh. Letelepedett a PÉG-re. Solenard Louxbert mellé ült, szórakozottan lecsatolta az X5 thin-kését.
– A családtörténet most – kezdte Solenard – igen vonzó itt St. Yvenen. Talán az általános Tudományos Év… amelynek ez a személyes vonatkozása… a nagy íróval… aki sosem jutott el a szigetre… gyakor79latilag nem is erre a szigetre, de mivel egyik szigetre sem, lényegében bármelyik sziget olyan, amelyikre ő nem jutott el, így bármelyik sziget Stevenson emléktengeréből emelkedik ki…
– Hagyja a kiemelkedést! Hagyja, kérem! – kiáltotta Edyh. – Szegény Louxnak ez okozta a vesztét. Az a szörnyű St. Even… Meggyanúsították, hogy Y4-nek akar elmenni St. Evenbe. Lett volna… ezt állították a Stevenxsek… egy ilyen tranzakció: egy marquebege-i…
– Marquebeqe-i – javította Solenard. – De mi lett volna?
– Egy marquebeqe-i mini-spacer színlelt hajótörést szenved itt, St. Yvenen. Louxbertnek kellett volna elfognia a pilótát, egy ottani előkelő család fiát… aki, szokás szerint, unja a globálteret, és muszáj neki csinálnia valamit… Csinálják hát neki ezt a kalandot, íme…
– Egy marquebeqe-i aranyifjú… Nem Bert-Lou a neve véletlenül? – És Solenard riadtan gondolt a húgára. Persze ott van Roseland; de ha Roseland esetleg összejátszik a húgommal… és így távolítottak el… az a fickó meg közben…
Elszégyellte magát. Milyen régimódi vagyok. Valahogy ez a régimódiság-érzés kezdett eluralkodni rajta; ahogy itt ül egy nővel a tengerparton, hallgatják az alkonyi hullámverést, és valami furcsa herkentyű van velük, meg egy halott, és fent is egy halott, és Txrebor itt bujkálhat a közelben, lehallgathatja, amit beszélnek. Valahogy hirtelen nem bánta. A PÉG-je hiányzott. Rossz volt ez a bizonytalanság, hogy csak úgy beszél a levegőbe, gondolkodik bele a nagy lila-sárga alkonyatba… tesz, amit akar… Mennyivel határozottabban körvonalazódik a személyiség, ha a PÉG-ből, ha a szembenézésből bontakozik ki. És a fontosságát is megadja…
80– A fontosságát is megadja mindennek – mondta akkor hirtelen Solenard –, ha azt tudja az ember: négy óráig, míg ezt és ezt helyesen csinálom, figyel engem valami, a sugárzó Meta- vagy Para-pontom kiközvetíti cselekvéseimet sugárzás formájában, és a Meta- vagy Para-pontomra ráhangolt PÉG begyűjti, képpé alakítja vissza azt, ami történik velem. Gondolja meg! A dolgoknak, a cselekvéseknek, a gondolatoknak az a sűrű hálózata, ami így létrejön… képzelje el… És mennyi vér folyt ezért, igen, hogy a PÉG kizárólagos legyen… és akkor holmi bomlasztások!
– Mintha szegény Louxt hallanám – felelte Edyh. – Ezért bántotta őt mindenekfelett, hogy gyanúba keverik. A marquebeqe-i Uttorsen-ház, az elképzelhető második legnagyobb tudatfokozószer-gyártó cég az övék, a Yollann cég fő-fő versenytársa, az Uttorsen-ház megvesztegette volna ezek szerint őt… őt, aki álmában is X1-nek képzelte magát… Loux, kérte, mondd nekem, hogy Loux… olyannyira, hogy már féltékeny is lettem! Örökké ezek az X-Y dolgok! Nem vagy te függvény!
Nézték szegény Louxbertet, aki most olyan békésen hevert ott, és még ilyen tréfákat is „megengedett”.
– Már bocsánat – nevetett cinkosan Edyh. Solenard bedugta mindkét fülét. Jól hallotta? Hogy az Uttorsen-tudatfokozó elsősorban az austromán, fringillomán, nirmán alkatokra hat, védettebbek vele szemben a xavinogének, a bollabartiogok. A kutya-macskatartás ezért vált népszerűvé St. Yvenen. A xavinet- és bollobarit-háziállatoknak erős a kisugárzásuk. Jól hallott?
– És – mondta, kidugaszolva fülét, kezével széles félkört hasítván a sötétedésbe – a nippomortán hajlamok hogyan érvényesülnek ilyen szempontból? A 0.70-es együttható megközelítése mennyiben nevezhető rózsásnak? Méhszorgalom egészíti ki talán?
81– Louxbert feleségének mániái – sóhajtotta a nő. – Deyh apja marquebeqe-i. Egy Tortensu, szintén híres család, tűzszerészek. Globáltéri oltással foglalkoznak mellesleg. A nagy St. Even-tűz… hallottak róla Louxberttel odafent, vagy nem? Az űrkikötő főépülete lobbant lángra, és 2459 halott van. Egy marquebeqe-i űrbusz okozta a katasztrófát. 178 helyi halott és 1681 utas, köztük a pilóta és a személyzet. Stevenxséket is érzékeny veszteség érte: egyik rokonuk, aki évtizedekkel ezelőtt települt át Marquebeqe-be… mint mondják, a tudatfokozó-elhárítás embere volt… Uisxs, magas rangú X2… ott lelte halálát. Katapultált… mert az űrbuszban három ilyen katapulthely volt… bármi katasztrófa esetére… de összeütközött egy austromotoros nirmánával, amely épp az esti-éjelői próbarepülését végezte… tudja, ezek a nirmánák…
– Nem olyanok, mint a nippomotoros méhek – jegyezte meg Solenard. – Nem olyan szorgosak, és nem olyan hasznosak. Bár ki tudja?
– Szerencsétlen Louxbert – mondta Edyh. – Halála előtt is ezek a dolgok nyomasztották. A felesége mindenképpen rózsakertészt szeretett volna faragni belőle. Hát mi vagyok én, mondta sokszor Loux, karó? Akit csak úgy odahegyez a nejem valami rózsa mellé? De ha ilyet mondott odahaza, ez se volt jó, bajforrás volt, mert Deyh azt mondta: a rózsa valami másik nő… és csakugyan, egy Yhde nevű lány, Aynnoll-ivadék, érzékeny Galaxa-ponttal… rá is hajtott volna Louxbertre. Deyh ezért Marquebeqe-en keresztül megszervezte, hogy Uisxs St. Evenen át Raeggvoult Scotchba repüljön… tudja, az első űrbusszal… mert megindult ám ez a közvetlen forgalom, csak egyelőre az ophták, a lézoptok és a neo-sajtó nem hozza a hírt… hát köszönöm ezt a kivételezettséget! Nem szerettem volna az 1681 utas között lenni, akkor inkább jövök…
82– Tessék? – kérdezte Solenard. A nő a szája elé kapta a kezét. – Folytassa. A családtörténetnél tartottunk. Vagyis az űrkikötőben történt robbanásnál. Milyen érdekes, hogy épp a következő… vagyis az előző… az előző év száma a halottak száma… olyan ez, mintha az összglobál-szupertér még várna valakit. Nem is tudom. Tehát Iusxs… miért is ment?
– Nem Iusxs, hanem Uisxs. Iusxs a családkutatás terén játszik itt fontos szerepet. Mert nézze – mondta a nő, bizalmasan előrehajolva –, akár hiszi, akár nem…
– Hiszem – felelte Solenard, és a thin-kést a homokba döfte, mint aki ennek a fövenynek a Meta-, Para- vagy Galaxa-pontját akarja megbirizgálni.
– Juj, csiklandós vagyok! – nevetett a nő, és felugrott Louxbert PÉG-jéről. Olyan volt ez a PÉG egyébként a kihalt tengerparton, mint valami ősidei kagylóhéj. Amely nem magában hordozta a lágy (kemény, szívós, hájas, jól szabott, izmos, csalóka, mutatós, torz) kagylótestet. – Képzelje el, hogy az egész fövenyt ilyen kagylóházak borítják. Képzelje el… képzelje el… képzelje el… – hörögte. – Nem, nem… – A thin-kés felé mutatott, jelezvén kétségbeesetten, hogy annak semmi köze a rohamához. – Nekront… vagy anti-nekront! Adjon anti-nekront…
Solenard a placebójából egy lapos Teachers’t húzott elő.
– Igyon, a szentségit, húzza meg! – kiáltotta. Dyeh engedelmeskedett. Aztán hátratámaszkodott a PÉG-en, mint valami tornalabdán… és látszott az arcán, hogy jobban van. – Igazi kyjelli párlat – vigyorgott Solenard. – Ha már anti-nekronnal nem szolgálhatok. Hagyja… ne beszéljen. Majd én kérdezem. Most csak hunyja le a szemét… pihenjen.
A lassan hömpölygő tenger sárgája-lilája mélybarnába váltott, és az itt-ott megvillanó fehér habtarajo83kat összevéthette a gyakorlatlan, idegen szem a távol-közeli szupra-fringillók villódzásával, ahogy az elbitangoló, apró nirmánákat, tangarákat, tarajszemeket, pipiteket, okülülüket, csér-minkókat, sziljókat és gulya-morbilókat szedegetik össze kegyetlen csőrükkel, hogy fészkükre, fiókáik éjszakai táplálékául vigyék; fészkükre, gondolta Solenard, aki egyszer olvasott valamit erről egy folyóiratban – marquebeqe-i ellenkiadvány volt! St. Yven kegyetlen viszonyairól! –, a lik-fringillóba, a (nevüket innen nyerték) tengerészeti fél-űrvédelem tornyaira és lengőgátjaira. A madarak lebegése olyan volt, mintha a tengerészet fringjei észlelnének távközelcélt, és heves lengésbe kezdenének, halálhullámzást keltve (a híres Even-Yven-Örvények eredete! – olvashatta ugyanabban a marquebeqe-i lapban). St. Yven zugtudósainak (nem a hivatalosaknak tehát!) St. Even (!) hivatalos tudattudományi közlönyébe átszivárogtatott „feltevései” szerint azonban a villódzást a marquebeqe-iek állandó kísérletei okozzák. Marquebeqe és különösen az Uttorsen-ház mindegyre tudatfokozó anyagot ömleszt a tengerbe, St. Yven felségvizeinek határán, és egy fringotronnal előidézett áramlás révén juttatja az egyébként gázneművé is alakítható hatóanyagot St. Yven madárnévadó védgátjai felé. Solenard nem tudott volna dönteni ebben a kérdésben; tegnap még, gondolta, képes lettem volna rá, hogy – főleg ha Roselanddel csináljuk – gondolkodás nélkül felszámoljam a (Tudományos) Szolgálat által károsnak minősített globál-mástérlakót… de most… ezek a különös változások… És attól is megdöbbent, hogy…
Hogy egyáltalán ki merte mondani a Szolgálat nevét. Hogy Tudományos. Tudományos Szolgálat. Mi ez??
Fürkészve nézte volna a nő arcát. De csak a tarkóját látta, előrehajtva. Eszébe jutott a két félbehagyott, 84talán fontos téma. Megnyugvást érzett. Ha akarnának velünk valamit, rég itt lennének. Louxbertet sem keresik… persze, ez furcsa volt. Megkérdezte:
– És Uisxs… vele mi történt?
A nő mintha felszíni álomból ébredt volna. Tekintetét egyáltalán nem riadtan emelte Solenardra, aki úgy érezte, kivetül ez a nézés az ő két szemgolyójának fényével, ott a habtörőkön vibrál, madárvijjogással, de nem hallhatóan. Szédült. Megkapaszkodott, mert más nem volt a keze ügyében, Louxbert holttestében. Riadtan engedte el. Vigyázni próbált, ne látszódjék elbizonytalanodása. De a nő mélyen önmagából szólt:
– Katapultált. Szerettem őt. Igen, szerettem Uisxst. Az ő rábeszélésére jöttem ide. Iusxs, aki inkább az elvont tudományok X2-je, és Ertxlo, egy jeles kutató, egy X3, akinek azonban legalább olyan nagy jövőt jósolnának, mint Isstevxennek (X3, és a jelenlegi X1 utódát látják benne; Ertxlo lehet az egyetlen vetélytársa; ne haragudjon, hogy a családtörténet jelenglobális vonatkozásaiba így belemegyek… de nekem ez jelenti az otthonosságot… igazi globáltérlakó vagyok, van érzékem ahhoz, hogy mi történik másokkal, de hát ezt magának mondom…), de az biztos, hogy…
Solenardnak feltűnt a nő dadogása. Nem szólt.
– Iusxs tehát, Uisxs unokatestvére indította el az Év tiszteletére a családkutatást. Tíz éve kezdődött ez, amikor az Év gondolata felmerült. A Tudomány Éve. Megélénkültek a különféle… szolgáltatások, hogy így mondjam. Az yvenológia és az evenológia elfogadott tárgy lett a marquebeqe-i globáltérközpont iskoláin. A Raeggvoult Scotchban megindult nivellálódási folyamat, az új mértékegységek elfogadása és a többi… a globáltéri állomás személyzetéhez való lényhozzájárulás… ezek mind az Évnek köszönhették létrejöttüket, formálódásukat. Iusxs elmélete szerint St. Even… mert ők Uisxsszal…
85Puha léptek a fövenyen, hallotta Solenard. Megmarkolta a thin-kést. De akkor már késő volt.
Árnyalak bontakozott ki Edyh mellett. Szelíden, barátként karolta át a vállát. Nagy szomorúsággal borultak egymásra. Solenard elfordult. Nyomogatni kezdte a hirtelen előszökkent algombokat a thin foglalatán. Adók voltak, vevők. Hallotta Txrebor hangját, ahogy kint a fringillátán (a habtörők félhajóján) parancsokat osztogat. Lezárták a partszinti vizeket. Solenard ebből tudhatta, hogy a helyzet komoly. Mennyire nem érintette ez a két árnyalakot. Edyh és Iusxs, mert Solenard tudta, hogy ő a jövevény, közös szomorúságba süppedt. Aztán kettejüknek, láthatóan, kényelmetlenné vált Louxbert PÉG-je, mert a nő felkelt, és Iusxs egymaga maradt a gömbön. Edyh a lábához kuporodott. Szegény Louxbert, gondolta Solenard. Nem mintha érzett volna bármit is iránta, csak a globáltér szegénységét, a kettősség árva mivoltát érezte át általa is hevesebben.
– Igen, ő Iusxs – mondta halkan Edyh. Mintha nem akarták volna megtörni a távoli fényekkel át- s áttöredező, mégis oly bonthatatlan, nagy éjszakát. – Kilopózik éjente, és a marquebeqe-i partok felé bámul. Többé nem…
– Nem – mondta Iusxs. – Hát ez lett a vége.
– Összeütközött a madárral? – kérdezte Solenard. Iusxs bólintott. Edyh szólalt meg.
– A kiszámíthatatlansági globáltényező, az érintő légszín szórásproblémája – mondta. – Az a szerencsétlen madár, még csak nem is robbanótöltetes, akkor végezte éjelői őrjáratát, fiókáinak fészke körül. Uisxs erre aztán végképp nem számíthatott. A többiek: két társa gyönyörű épségben megmaradt.
Sőt, egyikük be is rendezkedett a parton, egy üres házban. Dyeh, igen; és felszámolta Louybertet, Bert-Lou pedig… a névváltó, ahogy mondják… a Kettős… 86akit Uisxs mindenkor a próbaképének tekintett… a példaképletének…
– És vele én is természetesen… – Iusxs hangja elhalt. Nem akarta zavarni a fringilláló csendet, melynek rezgései a fövenyig is elhatottak. Edyh mentegetőzve mondta:
– Louxbert, tudja, Solenard, Iusxs jobbkeze volt… a bal keze, igen – javította magát, ahogy Iusxs fölemelte balját –, a jobbkeze volt Xober… aki annyira szenvedett tőle, hogy St. Evenen valaki a nevét Yoberként bitorolja… érdekes, Louxbert mindig annyira tűrő lélek volt, ő ezt nem érzékelte… Sose fogok úgyse St. Evenbe kívankozni, volt ez a sziget már St. Even, minek kívánkozzak bárhová, ezt mondta Louxbert… Hát ott tartottunk, hogy Bert-Lou útját akarták előkészíteni… a Rolousttal… ez Bert-Lou kedves mini-spaceója, és ő maga mindenütt és mindenkinek kedves… az egyetlen globáltérlakó St. Yvenből, akit Marquebeqe-ben az Uttorsenek egy asztalhoz ültetnek… mert általában két asztalhoz kell ülnie az idegennek, ha egyáltalán beengedik, Marquebeqe-ben… gúnyos utalásul arra, hogy tessék, élvezze a kettősséget, két villával, két késsel kell ennie… mert Marquebeqe semmiféle kettősséget nem ismer el, szerintük ott a tudatfokozás révén kell áthatolni az intercoeliáris régión, s onnét visszaháramolva érhető el egyáltalán a globálfelszín… A globáltérközi állomások is marquebeqe-i javaslatra létesültek… nagy engedmény volt ez Marquebeqe-nek… de hagyjuk. Bert-Lou, más nevén (mert neki neve is kettő volt… van…) Roisste Venson, mit is akartam mondani… Talán ez mégis a PÉG bosszúja, hogy megcsúfoljuk létezését… szegény Louxbert mit öldökölt az öreg Stevenxs szolgálatában álmában… az apja a PÉG-Kasza-Mezők thin-késese volt, főleg Galaxa-pontokat tudott iszonyatosan kiszúrni… és az volt a jelszava: ha valaki nem akarja, 87hogy életét a három leglényegesebb pont irányítsa… amelyekből a PÉG-sugárzás indul, ezért is nevezték biopontoknak a Metát, a Parát és a Galaxát… ha tehát nem akarja, akkor tudja meg, mije volt a Pontokkal, tudja meg elvesztésükből. Akkor épültek a legszebb Tudatintézetek… és a hangszigetelés roppant fejlődésnek indult St. Yvenen… mert főleg ordítással járó, ha nem is fájdalmas, de lelki gyötrelmek közepette végbemenő halál volt… lassú halál… ami a Meta-, a Para- és a Galaxa-pont elvesztésével járt. Ha tudatuk birtokában voltak, azok a globáltérlakók megátkozták St. Yven szellemének jóságát, hogy ölést nem ismer. Teljesen kívül rekedtek a világon, de ez semmi, PÉG-kapcsolatuk lehetetlenné válása folytán kívül rekedtek önmagukon… és rekedtre ordították a torkukat kínjukban. A Tudatintézeteket azután a PÉG-ek eszmesugárzóinak hangfrekvenciás kísérleteire használták; mivel az eredeti lakóik… gyakran előkelő családok sarjai, akik azonban nem és nem tudtak beletörődni tudatuk PÉG-es kihelyezésébe… meghaltak. Természetesen ezek az események hatalmas hullámzást indítottak volna el – fejezte be Edyh –, vérhullámot, mert az előkelő családok nehezen törődtek bele, hogy holmi akárkik az ő hozzátartozóikat parátlanították, metátlanították és galaxátlanították. Sajnos vagy szerencsére, az ölés hajlama teljesen kihalt St. Yvenen… De azért Louxbert örökké félt… az apja miatt… ezért is álmodta, hogy ő X1, hogy ő „az” X1… mert akkor semmi baja sem történhetne. Aztán jött a híres eset, Robsonx meggyilkolása. A St. Evenhez fűződő viszony megromlása, majd újabb javulása, de a PÉG-tudat… igen, mert a kihelyezett tudat helyzete, a PÉG-helyzet is létrehozta lassan az új tudatosság, a PÉG-tudatosság csíráit… és ez – fejezte be most már végképp Edyh –, igen, ez a nagy ellentmondás, ez vita tárgya, ez szinte thin-késhegyre menő összecsapások 88oka: hogy sokan azt állítjuk… azt állítják, és én is őket támogatom – simogatta meg Iusxs nadrágszárát Edyh –, azt állítják, hogy az időszakos PÉG-kerülés, PÉG-nélküliség és a többi, nem jelenti a PÉG-től való eltávolodást, ellenkezőleg, az új PÉG-tudatot, mely időszakosan a PÉG-hez való görcsös ragaszkodás nélkül is meglehet… létezni bír… vagyis hogy az ember akkor is tudatában lehet önmagának, hogy így mondjam, a saját tudatának, ha ez nem PÉG-ből sugárzik vissza rá. A PÉG-zelőerő kifejlődése ez, a képzelt PÉG lehetősége… vagyis hogy az ember önmagában alakítja ki azt a kettősséget, amely…
– Kérlek, hagyd ezt – suttogta Iusxs. Látszott rajta, milyen szomorú. Nem vigasztalja irányzatának előretörése… sem az a fordulat, melyet unokafivére halála okozhat; Edyh elmondta ugyanis, hogy eddig Iusxs épp a Marquebeqe-ben élő unokafivére miatt főként a hagyományos PÉG-tábor szélsőségesei között utálatnak örvendett, gyanúsnak számított. Egyrészt azzal vádolták, hogy tudatfokozót csempésztet be az országba, és a PÉG-viszonyok felszámolását célozza, másfelől olyan hangok is hallatszottak, hogy Marquebeqe és St. Yven rossz viszonyának egyik oka az a jogos marquebeqe-i nehezményezés, mely szerint is Uisxs titkos célja a Marquebeqe-en gyártott tudatfokozó szerek lehetetlenítése; a tudatfokozószer-gyárakban végrehajtandó szabotázscselekmények magas szintű szervezése, ami persze a színleg heves St. Yven-ellenesség álarcát ölti. – Hagyd ezt – kérlelte a nőt Iusxs. És Edyh, finom tapintattal, áttért inkább a nevek kérdésére, a családkutatáséra, amiért, mint mondotta, ő St. Yvenbe érkezett. Solenardnak zúgott a feje. Érezte: a legszívesebben ráborulna legalább egy PÉG-re, placebónak használná, mint a kültárgyak tárolására rendszeresített oldalzsákot; és Iusxs főűri érzékenységgel fogadta ezt a benső eszmesugarat: fel89állt, szívélyes könnyedséggel és szinte fivéri szeretettel intett, dőljön csak neki a PÉG-nek. – Iusxst nem hagyja nyugodni egy feltevés – mondta Edyh –, s ezért szervezte meg magas szinten az én idejövetelemet az Év alkalmából. Tudniillik azt gondolja, hogy ezek a legelőkelőbb „St. Yven-nevek”, mint az X-ek nevei, a Stevenxs, a Sxnev, a Xober, a Txrebor, a Louxbert, de sorolhatnék másokat is, Oxuiss, Erxtlo, Roxber, Stexven s a többi, valamiképpen összefüggésben vannak a Nagy Szigetcentrikussal, az ő szellemi kincséből maradtak a kései korra. Igen, R. L. S. műve él tovább a nevekben, csak azt nem látjuk tisztán, miképp. A Kyllej, a Jellyk, a Hdey, az Yhed nevek, de sorolhatnék más helységneveket és női neveket, nem feledkezvén meg a magaméról sem, mind bizonyítottan Stevenson-származékok. Épp ezért különös a sok Y előfordulása. De hát rámutat ez arra, miért nem kedvelt a nyelvtudománynak ez az ágazata St. Yvenen. Mert igaz, hogy a sziget nevében ott az Y, de ez súlyos globálhistorikus vesztés eredménye, az E elvesztése, az Y yntegrálása. Csak mennyi időnek kellett eltelnie, amíg az Y gyakorlatilag yntegrálódott. Mármost a PÉG új tudatossága ezeket az yntegrációs, sőt St. Evennel való barátságunk reményében, ezeket az entegrációs folyamatokat szorgalmazná. Ma még sincs itt az idő, s ezért is kell rejtekeznem, nincs itt az ideje, hogy nyilvánosság elé álljunk kutatásainkkal. Ám az Év előrehaladása sok fejlődést hozhat, javulást, mondhatni: előrehaladást. S bízunk benne – felállt, és most Iusxs fejét simogatta meg –, hogy konferencián állhatunk elő ezzel az interglobális kutatással, szerény eredményeivel.
A távolból odavillództak a hullámfringillálók habtörői. A madarak elcsitultak. Solenard azt gondolta: a tudósok könnyen beszélnek. Iusxs elkényeztetett brisztokrata. Igen, brisztokrata.
90– Xrisztokrata – mondta akkor Iusxs. Solenard arcát forró vérhullám öntötte el. Egyszerre térdre borult. Iusxs most az ő fejét simogatta, míg Iusxs fejét Edyh. – Igen – mondta szomorúan Iusxs –, ez az, amit sosem akarnak elismerni. Az új PÉG-tudatosság, például bennem, az áthatás képességét a végsők határáig fokozza. A Meta–Galaxa-pontok belső kettősségének esete ez. Hiszen olvashatjuk a korábbi századok könyveiben, például a 2100 körüli Pontillákban, hogy a három pont közül egyet eleve tiltani akartak, sőt irtottak. Iszonyú pontatlanság! De a Pontillada Inc. bírósága, párosulva a látomásellenes Vizíciókkal… ne feledjük, a televizort felváltó, ma oly békésen és jámborul, altatóan sugárzó ophták és optok feltalálásának ideje volt az… a Pontillada Inc. bíróságai nem thin-szúrással, punkthinktúrával, thinpunktonnal s ilyesmikkel, de csontocskákkal, éles meteorit-álcákkal irtották a harmadik pontot. Képzelje el, Solenard, ahogy azok a szörnyűségek végbementek, joggal vádoltak minket embertelenséggel… globáltértelenséggel… globálközietlenséggel… és ezért alakult ki – hangja itt áttüzesedett, és halvány cinóbercsík színezte a távoli fringillálást, olyan volt ez a tüzes csík a táv-közelben, mint egy szárítókötél, még ötszáz éve itt a strandon, és Iusxs akkora természetességgel beszélt, hogy szavai, melyek mintha ezen a cinóberkötélen himbálóztak volna a könnyű, fövenyszagú szélben, hajdani ruhadaraboknak, raeggvoultiaknak rémlettek volna; érzések, szerelmek, gyűlöletek himbálóztak a puszta grammatikában, geometria és geográfia, justitia és história lengett velük, és Solenard feltápászkodott, mert elzsibbadt a térde. – Joggal mondta a tudomány, hogy St. Even (ami akkor még mi voltunk) – folytatta nem lanyhuló hévvel Iusxs –, igen, hogy szigetünk megérett a pusztulásra. Így várta a világ a 2100-as évet, R. L. S. születésének is kétszázötvenedik fordulóját. S mintha üzenet 91lett volna… alakult egy ilyen hit, de aztán szektaként porlott szét… – Iusxs elegáns, hosszú, fringilla-fényben megcsillanó ujjai között föveny pergett át, és egy kis csontocska maradt fenn, amelyet el is tett, Solenard látta, siuol-dobozkába – …üzenet volt a saját globálterünk rémállapota… s üzenet, a Nagy Szigetkeresőé onnét Raeggvoult Scotchból… – E szavakkal Iusxs leborult Solenard lába elé. – Én, én borulok le a lábad elé, R. L. S. kései utóda, és kérem bocsánatodat. Megváltásért esedezem névhagyó szigetünk számára. Nekünk, akik megbocsáthatatlanul engedtük be nevünkbe, szigetünkébe, a létezésünket meggyalázó St. Even eredeti Y-ját… St. Evenét, amely St. Yven lett volna… hiszen nézd meg az ottani neveket… nézd meg az álságos bohócokat, Iusyst, Uisyst, Stevenyst, Tyrebort s a többi szörnyet… nem az űrkikötőben elégettekre gondolok, nem, ez a forró cinóbercsík a velük való együttérzés köldökzsinórja.
Solenard imbolyogni érezte talpa alatt a fövenyt. Agyában, mely most egyértelműen volt tudatának székhelye, egészen magasan ott vibrált Iusxs képzete… szinte kilőtt a koponyatetőn, mint egy mini-spaceo. Másrészt kívülről, hárompontos tűhegyleszállással próbálta keresni őt a gép formájú Iusxs, a Xrisztokrata. Solenard egyszerre öt évszázadot élt végig, s nem tudta, hol. Kínpadra vonszoltakat látott, akik maguk keresik, keresnék, hogy megmutatnák Para-, Meta- és Galaxa-pontjukat, hogy ne kelljen őket csontocskákkal, éles meteorit-álcákkal ízekre vagdalni; halálra keresni ekképp. S belőlük sarjad a tudomány, a mártír áldozatokból. Raeggvoult Scotch régi hely, volt hely, preparált zongorák helye… húgoké, akik az apró csontocskákat húrok alá helyezik, akik színes szalaggal lógatnak be a zongora belsejébe egy bolygótérbeli leletet. Ezek a tulajdonképpen ma is elvadult, önmagukat kereső helyek… mint a kétségkívül nagy hagyo92mányú, de züllésnek indult St. Yven és a céltudatosan előretörő, a kész eredményeket látszatra átvevő St. Even… a sokkal emberibbnek látszó St. Yven, mely tulajdonképpen St. Even, a sokkal emberibbnek látszó St. Even, mely tulajdonképpen St. Yven… és ez a fiatal férfi, xrisztokratikus, Edyh szerelme… Edyhé, akiért Louxbert talán meghalt… Edyhé, aki Louxbertet egy nagyobb törvényszerűség értelmében tekinti csak az éjszaka, a bolygótérbeliség PÉG-részének… semmi másnak… ez a fiatal nyelvtudós, Iusxs, aki álbohócokat kénytelen tűrni, s nem szólhat, mert szigete is nevében viseli az Y-t… ez az ő lábainál hever. – Kelj fel, járj – akarta volna mondani neki. De ahogy ezt átélte, eljutott a végső kettősségig: ő maga roskadt le bénán. Nem mondhatta volna már, hogy kelj fel és járj, hiszen a legrútabb gúnykacaj harsant volna e szavakra a fringilloidák csőrén; aludjon az alvó fringillo, bölcsesség volt e mondásban. Szíve kis nirmána-motorként csöndesült el; nem érzett.
93Jó volt a víz. Édes (a sóshoz képest). De hát ez a PÉG-helyzet alapja, magyarázta Dyeh. Mert…
– Gondold meg, azt mondjuk: édesvíz – fejtegette. – De nem úgy, ahogy például azt mondom: Édes Iusys. Te édes. – Simogatott egy szoborfejet. Ittam. – De a sós vízhez képest, mely a tengeré, édesnek nevezzük a többi vizet. Az ivót. Az ivóvíz: közönséges víz. Semmilyen. Kell. Megfelel. Hűsít. „Jó.” De…
Feltűnt, hogy dedeg. Nem szóltam. Leöblítettem arcomat. A távolból már csak füst szaga szállt. A szirénázások nem hallatszottak ide.
Nyugodt volt körülöttünk a világ.
– Tehát a víznek megvan az a fajta PÉG-állapota, amely bennünket is jellemez, helyes és tudattalan cselekvés közben: a neve ellenében, attól függetlenül csak van. Víz. Tudatosan végiggondolva édesvíz. Vagy te. Vagy. Vagy én. Vagyok. Vagy a vagy szó. Van a vagy szó. Ha megszólítom, itt a kettősség: vagy, „vagy”. És számtalan ilyen található. A macska, a kutya, a madár. Xavinet, bollobarit, fringillomotor. S az újabb madarak is: xavinetből, bollobaritból. Hát akkor a bollobarit és a xavinet is, mint anyag: van. De azt is mondhatom rájuk: macska, kutya, madár. Vagy a halottak emléke. Mintha nem néznénk PÉG-be. Vannak ezek az emlékek. Talán azért is irtottak ki nyugodtan olyan sok embert St. Yvenen… és nálunk, St. Evenen is egy csomót, pusztán a civilizáció végigcsinálása kedvéért, a kettősség tehetetlenségi nyomatéka 94folytán… mert a PÉG azt ígérte: nem kell emlékezni a halottakra. Nem akarod tehát – kérdezte, és mellém telepedett; a nagy kövön ültem, amelyet önmagam helyett gurítottam le a lejtőn –, nem akarod – simogatta meg a nadrágom szárát, és úgy duruzsolt, mint egy austromotorocska –, hogy PÉG-esítselek? Nem kellene arra a 178 szerencsétlenre gondolnod…
– Nem 247-re? – kérdeztem.
– És Yober a 248-adik, Louybert a 249-edik és így tovább. Nyugodtan tudomásul vehetnéd, hogy a halottak száma egyre nő majd. Sajnos, közölte a plaszto-opt, hogy Iusyst letartóztatták. Őt teszik felelőssé a szerencsétlenségért. Amelyet merényletnek, St. Even és St. Yven alakuló jó viszonyának megrontásaként értékelnek.
– Értékelik a dolgot? Nagyra netán?! – kiáltottam fel.
– Elszólják magukat Stevenysék igen gyakran. Na látod! – diadalmaskodott Dyeh. – Iusys unokafivére, Uisys ezzel az űrbusszal tért volna haza. De katapultált. Ő is, egy Dyhe nevű nő is, meg valami El Sordan. Uisys szörnyethalt. Menekülése sikerült, de egy tengerparti házban, ahol már biztonságban hitte magát, felrobbant. Dyhét és El Sordant üldözik.
– Mennyiben érint ez minket? – kérdezte Solenard.
– Semennyiben. Csak biztonságosabb ilyenkor a PÉG-függés. Gondold meg… ahogy a bűnözők vagy ártatlanul vádoltak azt mondják: csak ügyvédem jelenlétében vagyok hajlandó nyilatkozni. Így te is: kizárólag a PÉG-eden át. Régen azt mondták: csak a testemen át. Ma…
– Meggyőző – mondtam. Olyan vagyok, gondoltam, mint egy képremény-figura, valamelyik plaszto-journból. Megtapintható – éreztem Dyeh kezét a nadrágszáramon –, körüljárható. Dyeh felállt, megkerült, a forráshoz ment, ivott. – Csak az a baj: az imént 95éppen tágítanom kellett a tudatomat. A szegény Louybert olyan dolgot akart rám varrni, ami nem fért volna különben a fejembe. Másrészt Bert-Lou mini-spaceóján már egész jól belejöttem a PÉG-ezésbe.
– Látod! – kiáltotta örömmel Dyeh. – Például nem kell arra a sok rémes tűzhalálra gondolnod… Képzeld el a súlyos sebesülteket. Rohadt dolog az ilyen másod- és harmadfokozás különben is. De vedd azt: két tonna tudattágító anyag ment át láng- és gáznemű halmazba. És akik ott megégtek, ezerszeresre fokozott tudattal tudták, mi történik velük. Másrészt nem kétséges, hogy még a saját halálunk is meghaladja a képzelőerőnket… és nem tudom, mi történik akkor, a tudatunkkal, úgy értem. Most itt isszuk az édesvizet… és ez jó. Nem jut eszünkbe: tűz és víz. A kettősségek helyett önmagunkat azonnal a világ egy részével állítjuk párba. A PÉG felesleges kettőzésnek számít. Biztosítéknak. Holott nincs mit biztosítani. Iusys komolyan vette a PÉG-et. Távol állt tőle, hogy marquebeqe-i tudatfokozót akarjon behozni ide. Sőt, állítólag az unokafivérét akarta tőrbe csalni. Vagy általa idecsalni Uisyst. Ki tudja? Ha ez így történt, Royber és Steyven, Stevenys biztonsági szolgálatának két versengő főnöke kiegyezett. Iusys és Uisys halála megkönnyebbülés a Stevenys családnak. Lehet, hogy Royberből Robyer lesz; akkor Steyven meg fogja ölni. Mert Stevenys, a mostani családfő, a legöregebb Stevenys nem fogja elő-ipszilonozni Steyvent. Stevenys feleségéhez túlságosan közel került Steyven. Stevenyst eleve sérti, hogy a riválisát majdnem úgy hívják, ahogy őt. Nem tudom, mennyire érthető neked az ilyen; Iusys pedig pártfogolta Steyvent. Stevenys felesége, Ehdy: Iusys húga. Mármost ez az, ami… teljesen xavinet! Bocsánat a goromba szóhasználatért: Stevenys felhasználja Steyvent, persze úgy, hogy jelképesen szólva Royber a pisztolyt Steyven oldalának szegezi, 96kihasználja, hogy előlépésének reményében fogja el Iusyst, koholt váddal, az űrkikötőben előidézett tragédia felelőseként. Ne tiltakozz! Ha nem Uisys miatt, akkor azért, mert Iusysnak kellett volna gondoskodnia az óvintézkedések tökéletességéről. Ám ha te most őrült fejjel, sietve magadra vállalod a felelősséget, akkor sem mented meg Iusyst: Royberék nem fogják visszavonni azt az állításukat, hogy Uisys-A-Soknevű ideérkezett egy űrbusszal. Az űrbusz titokban jött, kipróbálandó azt a lehetőséget, melyet St. Yven és St. Even nemsokára gyakorlattá tesz: a közvetlen kapcsolatot a két sziget között. Kinek érdeke, hogy ez meghiúsuljon? Marquebeqe-nek. Csakhogy: az első űrbusz nem az első űrbusz volt! Hanem a mínusz első! A hivatalosan elindítandó első űrbusz előtt egy ócska űrbuszt dobtak be, Marquebeqe-re menekült St. Even-lakókkal…
– Nem igaz! – kiáltottam. – Én érkeztem meg egy mini-spaceóval Raeggvoult Scotchból… és rossz sejtelmeim támadtak. Katapultáltam, és utána azt láttam, hogy az űrkikötő központi épülete lángba borul. Az én mini-spaceóm okozta a tragédiát. Louybert szerint én a te férjed vagyok, Jellyk. Ugyanígy lehetnék Kyllej vagy Lelkyj. Csak éppen nem vagyok az, nem vagyok…
– Azt te honnét tudod? – kérdezte Dyeh. – De hagyjuk ezt. Nevetnem kell az állításodon. Katapultáltál, és…? Nem voltál ott, ahol a robbanás történt. A te mini-spaceód teherstopos, már ha csusszanó leszállásra van beállítva. Megkönnyebbült a tehertől, és leállt szép lassan. Megmutathatom neked, ha pár hét múlva felszabadul a zárlat alól az űrkikötő. Ott áll a mini-spaceód… épségben. Egy űrbuszt robbantottak, véletlenül éppen akkor… vagy nem véletlenül… megtörténhet. Marquebeqe biztos pont. Állítani fogják, hogy tőlük az űrbusz elment. És ha tényleg így is van?! 97Időzített bomba robbant, amikor az űrbusz leszállt. Iusys az áldozat. De ezt a bajt ő maga kereste.
– Éspedig miért? – kérdeztem. Furcsa volt számomra teljesen ismeretlen alakokról hallanom, egy kis sziget ysztokráciájáról (itt így hívták ezt), olyan emberekről, akiknek a sorsa, az élete egyáltalán nem volt még csak annyira se plasztikus a számomra, mint egy plaszto-ophta képernyőn a kép. És mégis! Ez volt a legkülönösebb: akármelyikük helyett elképzelhettem az én ismerőseimet, sőt önmagamat, beleélhettem magam a képzeletükbe! Alapvetően volt ismerős számomra például az alábbi eset: Obertylo, egy Y3, aki Stevenys krónikása volt, több pénzt szeretett volna. Ám az ellenfelei még azt a pénzt is sokallták, amihez így jutott. Stevenys úgy tett, mint akinek közömbös, mit érez és mit ír Obertylo. Tudta, úgysem ír mást, mint amit: 1. az igaz krónikási hivatása diktál; 2. amit az érdeke. És ez a keverék megfelelt Stevenysnek. Mi történt egy idő múlva? Ugyanaz, amiről a klasszikus könyvekben olvashatunk! Nem sokat változott a világ 2000 óta, 2100 óta. 2350-et írunk, és ma is ez történik egyre, a szuper-ophták, a thin-sugárhálók, a bevonit-terek korában. (A thin-sugárhálón például eszköztelenül lehet lebegni 1-2 kilométer magasságban is a levegőben.) A bevonit-tér: bevonható tér. Valakit betesznek ebbe a huszonhét légkockából álló mesterséges globáltértöredékbe; és a huszonhét légkocka külön-külön mozgatható. Thin-sugárháló van mindegyikben. Valaki kimegy mondjuk a szélső-felső 27-es, legtávolibb kockába. Forgatással fokról fokra beljebb kerül magával a térkockával (légkockával). Egyszer egy őrült akrobata sugárollót vitt fel magával. El akarta vágni a thin-sugárhálót, kipróbálandó, rugózik-e az alatta lévő kocka sugárhálója. Ő volt az első globáltérlakó itt, St. Evenen, akit thin-sugárral kilőttek. A Para-pontját lőtték el; fásuló változatban. 98A pontból parafa lett. Akkor kidobták a kockából, lágyan ejtették, és végül a vízbe zuhant. A parafa fenntartotta, mesélik, a vízen. Nem tudott elsüllyedni. Bollobarit-cápákat bocsátottak be, ezek fokonként rágták el, míg a végén csak a feje úszott fenn. Akkor kilőtték a cápákat, és a hullámzás besodorta a parafává változott fejet. Ilyen képtelen történetek párosultak azzal a hallatlan technikai civilizációval, amely St. Event jellemezte. Dyeh azt kérdezte: „Talán nem hiszed?” Borzadva ráztam meg a fejem. De nem tudtam nevetni. Dyeh csak annyit mondott: „Na jó! Az artista, egy Y2 fia, maga is már Y7, fiatal globáltérgrác, bizonyos Systeven, szintén nem hitte, hogy ez fog történni. A tudata végig ép volt, test nélkül is, azt mondják. Ezt még én sem hiszem. Pedig veszélyes ekképp kételkedni. St. Even egyáltalán nem veszi szigorúan a tudatváltoztatás kérdéseit. A kételkedést azonban nem szeretik. Menjen St. Yvenbe; menjen Marquebeqe-be.” De visszatérve Obertylo történetére: először a legnagyobb megszégyenítés érte: hozzábiggyesztettek a nevéhez még egy betűt. Aznap a várost kellett járnia, hogy helyi krónikát írjon. És aki csak találkozott vele, azt mondta neki – ezt megírták az előző napi újságok, hogy ezt kell tenni; ilyesmire tényleg ritkán került sor: – „Biggy, Obertylou.” Mert egy u betűt biggyesztettek a nevéhez. Vagy azt is mondhatták neki: „Bigyu!” Erre Obertylou egy i betűt biggyesztett a nevéhez a másnapi újságban, a helyi krónika alatt: Obertyloui. Harmadnap egy s betűt. Obertylouis. Végül az elejére egy R-et: Robertylouis. Akkor hívatta Eveyts. Egy másik Y3. Vagyis Obertylo akkor már nem volt Y3, csak Y6. Stevenysék megijedtek, hogy végül Y7-re fokozza le magát, és feszültségek támadnak. A marquebeqe-i neo-sajtó már fújta a brazonit-fanfárokat. Eveyts hívatta Obertylót. Azt mondta neki: nézzen ki az udvarra. Obertylo kinézett. 99Látja, mondta Eveyts, azokat a halott bollobarit-macskákat? Obertylo nagy bollobarit-macska-barát volt. Mi történt velük? – kérdezte Obertylo. Bollobarit-macska-ellenesek, mondta Eveyts, érzületüknek adtak kifejezést Obertylo toldalékbetűi miatt. Az igaz, mesélte Dyeh, hogy az első betűt épp Eveyts javaslatára biggyesztették Obertylo neve után. De hát sebaj, neki nem kellett volna folytatnia. Nem tudtunk jó szívvel kiállni, folytatta Eveyts, ez történt. A tömeg a bollobarit-macskákon állt bosszút. Ezt írd meg, Obertylo! – kiabálták. Fizetünk neked érte tízszer annyit, ha a pénzt kevesled. Obertylo könnyei az ablakból potyogtak. A gyepen, mesélik, szép bollobarit-macskaszobor nőtt. Vagyis Obertylo könnyei lemostak egy csomó földet, és kibontakozott a bollobarit-macskaszobor. A tömeg ámult-bámult a csoda láttán, és többen odarohantak, hogy hódolva boruljanak le. Akkor megmagyarázhatatlan okból robbanás következett be, a bollobarit-macskaszobor ízekre repült szét, és megölt tizenhét embert. Obertylo nagy költeményben emlékezett meg az eseményről, másfélszeres tiszteletdíjért. Nemsokára öngyilkosságot követett el otthonában: PÉG-jét próbálta felrobbantani. De csak megrongálódott a PÉG, s attól fogva egyre azt válaszolta mindenre Obertylónak: Cica! Mica! Cica! Mica! És állítólag hol cicaarcot, hol micaarcot mutatott neki, hogy ez az ő képmása lenne. PÉG-jét átölelve vetette le magát a Quatzelmaker-szakadékba. Agyonzúzott lent egy turistatársaságot, három macskaedzőt, akik fringilliádákat üldöztettek a bollobaritjaikkal. A tragédiák sora aztán már, mesélte Dyeh, végtelen. Onryober, egy Y5, aki foglalkozására nézve tudós, egyebekben költő volt, egyszerűen abbahagyta. Tudományos műveit mind a Plaszto-Palimpszeszt Tárnak ajándékozta, és közölte, hogy azért hagyta abba, mert érdekli, mert szentnek tartja a dolgot (a dolog). Isyste 100végül, egy Y4-es festő kijelentette: ha szemernyit is hinne még az egészben, abbahagyná. Így azonban folytatja. A közönség megvetése lett a jutalma. Ekkor Stevenys felkarolta. A nagy habtörőket díszíttette vele óriási pénzért. Isyste kijelentette, köp a pénzre. Rajtavesztett. Elkapták, ahogy egyáltalán nem köp rá, fantasztikusan kettős életet élt: éppen művésztársát, a költő-tudós Onryobert akarta kirabolni. Rablógyilkosságot követett el. Kivégezték, PÉG-telenítéssel, tartályban.
Technikai egyének történetei még sokkal vadabbak voltak. Dyeh mintha igazat mondott volna: a PÉG igazából a józan ész parancsára mégis közbeiktatandó. Azt ígérte, Yober vagy Louybert PÉG-jét megpróbálja átszereltetni. De az űrkikötőben történt robbanás is számos PÉG-et felszabadított. Ajánlatát elfogadtam.
Egyébként felhőtlenül teltek a napok. Feljegyzéseket készítettem, ezeket Dyehnek se mutattam meg. Rossz volt a lelkiismeretem, mert Dyeh azt mondta különben: az én PÉG-em a te PÉG-ed. Sajnos, a gyakorlatban ez nem volt ilyen egyszerű. Kétszer-háromszor bejött a kép, de önmagam helyett Dyeht láttam, ahogy Louybert halálát tervezi Yoberrel, és hogy rám fogják kenni a dolgot. Dyeh akkor átölelt, oldalamnak bökte a thin-kését, és azt mondta:
– Imádom a Para-pontodat, értsd meg! Fogalmam sem volt, hogy ilyen Para-pontod van! Hogy így mozgásba hozod a PÉG-emet. Abszolút nagy teljesítményű vagy. Tudod te – mondta ernyedten –, milyen ritkaság, hogy az egyik globáltérlakó a másik globáltérlakó PÉG-jét mozgásba tudja hozni? Hát akkor te most képes volnál azzal törődni, hogy én mit gondoltam rólad, mielőtt megismertelek?
Galaxa- és Meta-pontjainak kitapintásával próbáltam megfeledkezni arról, hogy azért, ami volt, az 101mégis volt. Igaz, közben más dolgok is történtek – például Iusys öngyilkos lett a cellájában; szétverte fejét a PÉG-jén; gyenge koponya volt, hangzott sokak válasza; mások szerint a végtelen ajtaján kopogtatott, és amikor rá kellett jönnie, hogy ez az ajtó: szilárd gömb, tehát nincs bemenet, csak átsugárzás, elvesztette a fejét –, ám én csak az emlékeimnek éltem. Zsetonokat gyűjtöttem; itt az erdőben találtam jó sokat, mert a számkombinációs (ajtónyitónak is nevezett) zsetonmadár bőséggel fészkelt erre. Magam is felneveltem pár kis zsetonmadarat; a zsetonokat Dyeh hozta a közeli kaszinóból. Kedves volt a kis nippomotorok méhecskeduruzsolása – a zsetonmadár fiókáinak jellegzetes hangja. Vagy a placebómat árbocra kötöttem és vitorláztam. Steve nagyon élvezte a dolgot; volt egy kis fedett öböl, bevonit-égtetős. A szélkockákat eszményien lehetett forgatni benne. Tökéletes összhangba hoztam néha a széltereket, és olyan eszményien siklottam át egyik kockából a másikba, mintha a hibátlan folyamatosság széllovasa volnék. Csak minden ilyesmit meg lehet unni.
Érdekesebb volt ennél a PÉG-en való, látszólag egyhangú gyakorlás. Hiszen itt is az emlékek szolgáltattak anyagot. Elevenebbet, mint a zseton. A madarak életét nagyon érdekesnek találtam: végső természetességük, elevenségük, természethű finomságuk, melegségük a legkacatabb globáltéri anyagokat eltűrte: fészekhez, táplálékul. Méhek és rózsák azonban borzasztottak. Nem akartam a húgomra gondolni. Ez volt a legnehezebb. Dyeh a legkülönfélébb zeneszerszámokkal tért haza: egy 37-es, úgynevezett „huru-csembalót” hozott egyszer, egy úgynevezett 76-os „luku-kürtöt”, megbarátkoztatott a hártyadob több változatával. És mindent preparálnom kellett. Ez itt új eljárás volt St. Evenen. Az ember el sem hiszi, mi mindennel lehet pénzt keresni. (Látod, ez az, mondta 102Dyeh. Obertylónak volt valami igaza. Te egy kis luku-preparálással, huru-modulálással ötször annyit keresel, mint Obertylo a később klasszikus értékűnek minősülő, iskolai tananyagba kerülő krónikákkal.) Ez nem tudott izgatni. Amikor a PÉG-emen viszontláttam, akkor se. Dyehnek egyébként nagy összeköttetései lehettek, mert Iusys PÉG-jét szerezte meg nekem. Borzadva láttam először a PÉG origináltér-programját, Iusysét. Dyeh velem együtt nézte a PÉG-et, a kis Steve-nirmánát ugyanis erre is rá lehetett állítani!
Dyeh gyakran járt távol a Hykell-tanyától (ez volt házunk neve), s ilyenkor egészen merész kísérletekre ragadtattam magam. Bekapcsoltam Dyeh és Iusys PÉG-jét együtt. Erről nem is mertem beszámolni Dyehnek, amikor hazatért. (Az Év-Bizottságban dolgozott; a globáltérközi osztály beosztottjaként. PÉG-jén számomra unalmas dolgok képei jelentek meg esténként. Nem így nappalonta! Főleg ha a két PÉG, mint mondtam, együtt működött. Ez PÉG-történetileg is szenzáció volt. Főleg a felolvasásaik. Csalódna, aki azt várná itt, hogy izgalmas „jelenetek” tanújává teszem beszámolómmal.) A fövenyen üldögéltek, Iusys egy PÉG-en (kién?), és Dyeh a lábához hajtotta fejét. Iusys a félelmeiről számolt be. Keserves szemrehányásokat tett Dyehnek. Végzetes válaszútról beszélt; házról, melyet Dyeh kért, s ő megvásárolt neki, kulcsról, mellyel az űrkikötőben Dyeh Iusys lakosztályát látogathatta. Iusys egy alkalommal ingerülten zsetonokat szórt szét. „Szedd össze! – kiabálta –, és tegyél tönkre!” Dyeh arca szánakozó volt ilyenkor. Uisys neve is elhangzott. Raeggvoult Scotchcsal kapcsolatban! Uisys egy falut szeretett volna megvásárolni ott, ám bizonyos globáltéri „justitiák” ezt lehetetlenné tették. Kit kereshetnénk – tudakolta Iusys szenvedő, átszellemült arccal –, aki hajlandó lenne…? Hiszen már az öreg miatt is… Jogos… Nagyon úgy 103festett, R. L. S.-ről van szó. „Várd meg az Év-et – kérlelte Dyeh. – Majd szerveznek valamit, majd valaki lépre jön, ki lehet módolni. Végeredményben a Marquebeqe–St. Yven–St. Even háromszögellés sok mindent lehetővé tesz akár Raeggvoult Scotchban is. Raeggvoult meg akarja őrizni a rózsaágyásos kényelmét, hát hadd fizessen.” Ez volt Dyeh véleménye. Mennyire lényegtelennek tűnt fel mégis ez az egész (és a boldog beszámoló a végre megszerzett birtokról, valami Oerdlans révén, „még ő örülhet”!, a húga „a változatos élet híve, meg fogjuk hívni az Év-re, ide St. Evenre”; „viszek neki majd egy kis meteorit-álcát…” Dyeh: „Nekem is azt hoztál! Emlékszel, mit mondtam?” Iusys nem emlékezett. Akkor Dyeh felidézte: „A férjem, Ykjell egy csontocskát ásott ki, hű kutya, de ez keményebb…” Emlékszem, mondta Iusys, s hogy erre ő azt felelte: „És régibb…”), mennyire lényegtelennek! Milyen csodálatos érzés volt átsiklani e dolgok felett; mert ott voltak Iusys magányos pillanatai… monológjai… amikor arról beszélt: mennyire lényegtelen mindez, milyen fájdalmasan siklik át az egészen… az unokafivérén… St. Evenen és St. Yvenen, és érzi más-honosságát… azt a visszahozhatatlant, amely időben mindezek előtt volt még. Valami nem lett meg, mondta Iusys, érezte állandóan, hogy választania kell „kettő közt”. De már nem volt ereje hozzá. Raeggvoult Scotch kiúszott az életéből, mintha soha nem lett volna. Fásultan vette tudomásul most az utóbbi hónapokban az űrkikötőbeli lakosztályába állandóan bejárogató Dyeht. „Közömbössé válok minden iránt, úgy emlékezem csak… e dolgokra, mint a hegyi bandita a barlangra, melybe visszatérhet. És ugyanakkor a barlang is én vagyok, én vagyok mind e dolgok, és bármi történik ekképp, fájdalmasan érzem. A PÉG nem könnyebbít meg; nappalaim, a helyes cselekvés órái megromlanak a PÉG-tudattól; a 104PÉG első abszolút pillanatától fogva éreznem kell a PÉG-múlás-tudatot. Emlékszem” – mesélte Iusys (díszes temetését távolból figyeltem, Steve segítségével; felszatelitoztam Steve-et, és kis paraopttal vettem közvetítő adását; reléztem, és gyerekkorom zseléi jutottak az eszembe, a számhoz tapadt a porral egyszerre túltelített levegő… mert szájtátva álltam; Dyeh jött, gyors léptekkel elindultam, a Hykell-tanyához levezető ösvényen ért utol, a nagy kő helyénél, amelyet a tanyaudvaron őriztünk; egyik legszerencsétlenebb délutánunkat töltöttük akkor együtt; Dyeh ragaszkodott hozzá, hogy kimenjünk a partra, és Iusys PÉG-jét is magunkkal vigyük; tudom, mondta, hogy ami felgyülemlett ebben a PÉG-ben, egyszeri visszajátszás nélkül törölhetetlen; de a visszajátszás eddig sem elvben, sem gyakorlatilag nem volt lehetséges; és ha van oly bűn, mondta Dyeh, amely mind St. Even, mind St. Yven justitiája előtt is főbenjáró, ez az; el voltam veszve, tudatta velem, hogy el vagyok veszve, és tőle függök immár; nem is törődtem vele, néztem Iusys PÉG-jét, láttam, és az eszmesugárzóból hallhattam, hogyan élte át a számomra neveltetésemnél fogva is oly jól ismert történetet, ama históriát, melynek gyakori olvasása azzal az eredendő meggyőződéssel töltött el, hogy erőmet a Tudomány Szolgálatába kell állítanom; és hol jött ehhez Dyeh! milyen reménytelen messzeségbe maradt le; áhítoztam, döntene úgy, hogy véget vet ennek, akár azzal is, hogy az életemnek vet véget) – „emlékszem – hallottam Iusys hangját, de hát a doktor hangja volt ez, a boldogtalan Jekyllé – azokra az időkre, amikor még nem tettem meg fölfedezésemet… nem jöttem rá, hogy Hyde-dá alakulhatok… emlékszem, ültem kint a Regents Parkban, olvadástól volt nedves a föld – idézte Iusys –, és felhőtlen az ég, csupa téli csiripelés meg édes tavaszi illat.” Dyeh sóhajai: az „édes”, a fejtegetései az édes vízről, hogy jött ide 105mindez! Éreztem azt, amit Iusys érzett, amit a boldogtalan Jekyll, amit a Nagy Szigetvágyó! „A nap fényében sütkéreztem egy padon; a bennem lakó állat – hallgattam Iusys hangját – kérődzött emlékein, a lelkem szunnyadozott, penitenciát ígért későbbre, de nem sok hajlandóságot érzett arra, hogy rögtön belékezdjen. Aztán mindez elmúlt, és csak a kábultság maradt a nyomában…” Vagy ez a részlet akár még Dyeh jelenlétét is feledtette: „Könnyedén haladtam át az udvaron reggeli után… gyönyörűséggel szürcsöltem a hideg levegőt… és ismét elfogott az a leírhatatlan érzés, amely az átváltozás közeledtét jelezte… elalszom itt, és Marquebeqe-ben térek magamhoz… mint Uisys… és csak a Raeggvoult Scotch-i birtok jár majd az eszemben, a háromszög-bűvészet a minivel, a gáláns gesztus, ahogy a meteorit-álcát átnyújtom… és a tudatfokozó ocsmány íze… De hiszen én voltam az, aki még egy órája ott jártam St. Even utcáján… és egyetlen korty evenet-levet nem ittam… pedig földig sújtott a várható átalakulás… ez a mindennél szörnyűségesebb találkozás Uisysszel… és hogy még ez sem az igazság. Ó, a kettősség boldog állapot volt… nekem azonban mindennél szörnyűségesebb alakulások jutottak részemül… s még csak bizonyos sem lehetek dolgomban… mert fokozatokat kell átélnem, és a világon először talán: oly változást, mely valómnak nemcsak ellentétét adja eredményül, de ennek is további kizárását, sőt az így formálódott létező módosulását: nem tagadhatom, hogy Uisys-alakomat Iusxs… rettegve mondom… Iusxs alakjában előzöm meg… S ami ebben igazán ijesztő: hogy ezt nem bírom érzékeltetni senkivel… hogy a PÉG-kép, a visszasugárzódó PÉG-hang, önmagam PÉG-lénye csak lényem bezárt végességére mutat rá… nem jelent kitárulást, nem jelent igazi kettősséget ez a kölcsönhatás… ellenkezőleg, a PÉG rádöbbent, hogy ugyanúgy va106gyok bezárva önmagamba, ahogy a PÉG szerkezete is önmagába zárul.” És ahogy ezt hallottam és láttam, tudnom kellett: Iusys tévedett. A PÉG szerkezete nem zárul önmagába. Mindig valami újabb fokozat jön, amelynek az a lényege, hogy nem volt előre látható, sőt elképzelhetetlen volt. Ezt is elmondta Iusys: „Mindig jön valami újabb fokozat, melynek lényege: hogy nemcsak beláthatatlan, de elképzelhetetlen is.” Ha ezt tudta – hányszor elkérdeztem magamtól –, mi volt az ok, amiért…?
„Fekszem kint a PÉG mellett, hallgatom a vizet, hullámai áttörnek a habgátakon, és közelségükbe vonnak. Mi ez, ahol vagyok, amikor vagyok, mi az, ahová nem vagyok képes, mint eredethez, visszatérni? Mi volna visszatérés, helyben is akár? Fekszem, távvevőm Uisys nyavalygásait hozza. Vagy érdekes híreit; lelkesedését. Terveket sző. Létezik a számára St. Yven, St. Even, a cselvető Marquebeqe. Nem tudja elfogadni sem adottságként, sem elérendőként, sem átléphetőként, sem tudhatatlanként a dolgokat. Folyamatokban gondolkozik – s ez logikus, mert folyamatok hoztak el minket idáig. De honnét? És hová? Miért kellene törődnöm ezzel, amikor saját egyszerű, létező lényemet sem bírom viselni, és külső tárgyba vetítem, ráadásul nem is olyan ősi módon, ahogy például egy géphalat süllyesztünk, sóbomlékonnyá téve, a tengerbe vissza… nagyon érdekes eljátszása ez az ősgépfolyamatnak… a xavinet tulajdonságára épít, és esendőségünket példázza… nem így teszünk mi, hanem annak a gépies reménynek a jegyében, amely minden ellenkező tapasztalatunkat megcsúfolva, figyelmen kívül hagyva – csak egy, csak egy bír lenni, egy, csak egy. Az egygépűség kettőssége ez; és ahogy a Nagy Szigetkereső írta lassan 500 éve, és ez ma is érvényes, mint bennünk a csillagok járása, kis motorjaik zúgása, melyet kivetítünk az állati létezőkbe, meg107kockáztathatom azt a föltevést, hogy a több-PÉG-űség ideje is eljön… amikor egymás PÉG-jéből olvashatunk… és PÉG-jeink fennmaradnak, s egy-egy csöndes estén…” Felnevettem. Délelőttön, Iusys barátom, délelőttön! „…vigaszul szolgálhatnak…”
De én csak egyre szomorúbb lettem. Nem vigasztaltak fölfedezéseim, sikereim; Raeggvoult Scotch járta eszemet (igen, így! mintha zöld pázsit, enyhe lanka, bozótos volna ez a globális gondolkozótér, a tudomány tiszteletbelije, a glóbusz biztonságának letéteményese, és egy kalap… kalap-alá-való), ott sétált valaki, boldogtalanul az eszemben, falvakon haladt át, névként, és ahogy a zsetonok egy zárkombinációhoz, szétgurultak a névbetűk. Robert Louis, mondtam magamban, mit tudok rólad, ugyan mit? Nem ülök ott egy idegen sziget délelőttjén a te alakmásodként, nem várok haza egy…
Akkor a PÉG-en, Dyeh PÉG-jén hirtelen valami furcsa kép villant. Maga Dyeh. Annyira átéltem Őt, a Nagy Szigetkeresőt, hogy minden… minden alakjának alakmása… bejött, bejöhetett és bejött a keresőmön, bár nem kerestem, de nem is futottam, se érte, se előle. Nem hittem az emberiség megváltásában, nem hittem emberiségben, széthulló szigetvilág volt a globális tér… és mégis hittem valamiben: abban, hogy Iusys nagyon közel áll hozzám, és hogy Dyeh…
Ezt nem is tudtam volna megmondani. Mit szerettem volna; ha vele mi van. Most láthattam. Ez volt: beérkezett az én PÉG-vonatkozásom mezőjébe. Fegyverrel a kezében. Lőtt. Összerogytam.
Életben voltam. Nem éreztem semmit. Dyeh a PÉG-en belépett a házba. A szobába. Ide mellém. Riadtan néztem körül. A szoba üres volt. Odajött hozzám. Azt mondta:
– De hát ez csak egy film! A PÉG-nek rengetegféle 108használata lehetséges! Mások kezén, akik túlszárnyalnak engem…
Nem értettem. Most aztán végképp nem értettem. Kirohantam a tanya elé. Üres volt az udvar. Teljes a csend; idehallatszott a tenger moraja. Film, rendben; de ki játszott engem? Ez a jelenet sose játszódott le, tudtam. Álmomban nem készíthették, hiszen a filmen ébren voltam. Elhatároztam, hogy még egyszer lepergetem.
De csak önmagamat láttam. Ahogy kijutok a tanya elé, állok az üres udvaron; aztán elindulok, és egyre távolodom… kívül kerülök a PÉG mezőjén, ponttá zsugorodom, és eltűnök innen.
109Txrebor szedte össze. Végigkutatta érte a partot. Elmondta, hogy már nyugtalankodtak „odafönt”. Solenard nem tudta, hol van ez a magaslat: mindössze a sziklafokon, vagy másképp kell értenie. Elindult Txrebor nyomában.
Mintha önmaga filmjét látta volna. Txrebor egy verticóhoz vezette; Louxbert holttestét már felvihette a verticón, a part ugyanis üres volt, és a függőlegesen felszálló jármű is. Solenard megtapogatta a placebóját: Steve vele volt. A nekron eltűnt.
Átrepültek a ház felett, melynek kertjébe Solenard hiába tekingetett – koromsötét volt. De akkor egészen biztosan Xobert is elvitték. Placebójában egy zsetont talált: 178-as számút.
Megkérdezte Txrebort, mi van az űrkikötővel. A technikus elmesélte, hogyan sikerültek az oltási munkálatok. Katapultálásról Txrebor nem tudott. Solenard előrehajolt, megtapogatta a furcsa gömböt: a vertico PÉG-jét. Txrebor elmosolyodott; Solenard nem akarta faggatni.
– Á, csak annyi, mint a kabalababák – mosolygott a technikus. – De hát én ennyire szeretem ezt a verticót. Sok mindenkit szállítottam rajta. Ezzel mentettem ki az égő filmből Iusxst meg az unokafivérét, Uisxst… ez már a messzi múlt. Egyikük sem él.
Solenard nem kérdezett semmit. Szívének kis nirmána-motorja egyenletesen működött. Bekapcsolta a madarat, és meghallotta a saját hangját. Most jött rá: 110amióta csak felszálltak, Txreborral együtt madárhangon beszéltek. Txrebor kapcsolt: rájött, hogy ő ezt csak most érti meg. Szívből hahotázott, és elővette az ő madarát. Solenard madara megkérdezte, hogy hívják; Rob, felelte Txrebor madara. Solenard (madara; és megint a saját hangját hallotta a madárból) azt felelte, hogy ő Steve.
– Mi volt a filmtrükk? – kérdezte akkor Steve (Solenard hallotta a hangját; de lassan ez a kettősség megszűnt; csak a madár szólt, Solenard hangján, ám ezt Solenard nem érzékelte külön).
– Csak mindig függőlegesen – nevetett Txrebor (madara). – Aztán horizontálisan.
Így haladtak. Txrebor madara (Txrebor) néha vijjogó hangokat adott; érthető, most jött nemrég a habtörőkről.
– Iusxs nagyon érzékeny – mondta valamelyest kérdő hangsúllyal Steve. – Engem kétségbeejtett. Átéltem teljesen.
– Iusxs mindent teljesen átél, eleveneket és holtakat, múltat és jelent – felelte Rob. – A belső eszmesugarak terében túlteng lényének az a része, amely nem bír egy fokon túl megaláztatásokat elviselni. Iusxs nem él szerekkel: nekronitokat sosem tűrt. Xobernek, mondják, ezért kellett meghalnia. Mások szerint azért, mert Edyh után leskelődött. Iusxs ebben nem ismert tréfát. Tudhatta, hogy más sem. Maga jól végezte a dolgát, G. S. Semmi szükség nem volt Iusxs rosszabbik énjére. Elárulta magát, amikor ölt. Tagadta a PÉG-et. Edyhtől tudjuk. Edyh sosem szerette. Nem mondom, hatott rá Iusxs, de Edyh adta fel. Edyhnek valódi volt az alibije Xober meggyilkolásának idejére. Iusxs a vádak szerint…?!
Kattanás hallatszott, ennek szólt Rob kérdő hangsúlya. Solenard elkattintotta madarát, ő maga apró nirmána-szívből énekelni kezdett. Alacsonyan száll111tak. A fák lombjából visszafelelt néhány másik madár. A feltöltősek akkumulátorai dohogva működtek. Elembogárfények villództak. Ezek azok a dolgok, amelyekben mindennap részünk lehetne, gondolta Solenard, de hát ki az, akinek gondja van rá! Idegenbe kell mennünk, hogy a legközelebbi dolgokig elérjünk.
– …felelős volt a busz katasztrófájáért. Machinációival több ezer ember halálát okozta. – Nevetségesen komoly volt a madár, ahogy Txrebor hangján ezt mondta. Solenard akkor megkérdezte, hogy végül most azért hová igyekeznek.
– Haza – felelte igen egyszerűen Txrebor madara. – Gyülekezni fogunk, és nekivágunk az útnak. Itt most a távolodó évszak jön. Nem ér hozzánk, körülvesz csak, thin-sugárhálója nagy lukúra tágul, áthullunk rajta. Amíg ezt nem tudtam, elpusztultam évről évre. Most Raeggvoult Scotchból évente visszatérek épségben.
– És az elpusztulásod meg az épséged között érzed a különbséget? – kérdezte Solenard a madarából. Különös változat volt ez is, hallotta a saját hangját, de nem gondolt róla semmit. Hiszen ő nem ő volt, ő a madár volt.
– Nem érzékelem – felelte Txrebor a madarából. – Erre csak utóbb jövök rá. Amikor leülök a neo-PÉG elé. A xavineté és a bollobarité a jövő. A fringillomotoré és a nippomotoré a jövő. Már van PÉG-ünk… bár többnyire csak PÉG-kiegészítőnek, másodgépnek használnak minket a kivételes, magas X-ek. Ők maguk tagadják meg ezzel az egygépűséget. Leülök a neo-PÉG elé, aki: mindig a társam, és egymásban nézzük egymást, és hogy mi volt a globáltérben. A szárnycsapásaimat sosem tudom megunni.
Solenard hallgatott. Vakarózni kezdett, a szárnya tövét kapirgálta meg. Aztán a gerinc tövében elhelyezkedő zsírozó-olajozó mirigytartályból a csőrével, szo112kás szerint, merített egy keveset, és kenni kezdte vele a szárnytollait. Vízhatlanság reményét adta az ilyesmi. Víz fölött repültek.
– Valaha megvolt mindez – mondta ekkor Solenard madara. – Most csak lepereg, mint a film, amely megmaradt róla. Nem tudjuk, mi volt. De ott van bennünk. És viszontlátható. Csak nincs mit kezdeni vele. Nincs értelme az útnak. Vissza odáig.
– A szükséges dolgok foglalnak el – felelte Txrebor. – Elmélkedésre nincs időm. Iusxsnak könnyű volt, ráért mások bánatát magára venni. Egy X2 már megtehet ilyesmit. Emlékszem, milyen szép madarai voltak. Reptette őket a szirt és a part között. Uisxs akkor a Meta-pont megtalálásával kísérletezett. Madarakon. Verticón repült a szirt alatti partsávról a magasba, és sorra kilőtte a fringillókat, a corvókat, a piafraga motorokat. Élettelenül buktak le. Uisxs akkor végigment a fövenyen, sorra megvizsgálta őket… megvizsgált minket. Emberi célú kísérleteket végzett, az Évre készült. Jegyzetelt. Iusxs ezeket a jegyzeteket adta Stevenxs kezére. A bolygás együtthatóját kereste Iusxs szerint Uisxs. Sxnev akkor még nem az interglobálison teljesített szolgálatot; hajnalban zörgetett az embereivel Uisxs lakásán. Uisxs alig tudott kiugrani az ablakon. A thin-sugárháló oda volt készítve a szakadék fölé… éjjel-nappal. Ahogy menekült rajta lefelé, sorra vágta el a hálószinteket. Sxnev emberei alatt megnyílt a levegő, zuhantak. Holtan értek fövenyt. Uisxs el tudott menekülni Marquebeqe-be. Sxnev egyik embere azonban súlytalanul lebegni látszott… talán két madár ernyője indukált thin-sugáráramot; a mi kis-optáink thin-sugárárammal működnek. Akkor tagadta meg az X-ét. Bert-Lou X2 volt… igen, X2… és megtagadta X-ét. Áthangolódás, magyarázta Bert-Lou. Fényes pályát futott be. És megmaradt végig mindössze is embernek. Ha igaz, odaveszett egy útja 113alkalmával, mely Raeggvoult Scotchba vezette. Bert-Lou mindenkinek amúgy a „szeme fénye” volt. A szélrózsatépés nagymestere. Erről Edyh is beszélhet. Levelezésük alapján került ide Edyh. Ám Bert-Lou ettől ideges lett. Nem így képzeltem, mondta; egyáltalán, nem tudatosul bennem… Gyötörni kezdte a PÉG-jét… Meta-sugárzással, Para-fénnyel bombázta. Ő maga a mini-spaceóval akart visszatérni, legalább átmenetileg. Hová mész? – kérdeztük. – Raeggvoult Scotch messze van! – Ő azonban hajthatatlan maradt. Mindössze egy meteoritdarabkát vágott zsebre. – A furcsa hang, Txreboré a madárból, itt elnémult. Solenard úgy érezte, most végképp globáltéren kívül vannak. Nem a vertico jóvoltából, mely alacsonyan szállt, rendezett település felett. Kis belső udvarok neokő falai és cuelloero futtatásai között, nippomotoros méhek hangtalan zsünnyögése közepette emberek ültek az ismert gömbfejek előtt, és nézték, mi volt tegnap. Nézték magukat. Egy asszony hirtelen a PÉG-hez rohant, talán a férje vagy a fia PÉG-jéhez, és iszonyú szájtátásokkal verni kezdte. Hang a vertico jóvoltából (mely most ugyan horizontálisan haladt) nem hallatszott. Aztán eltűnt a szemük elől. Arrébb elkaptak valakit: tablettákat akart volna bevenni, egy post-grác (serdültebb). Fürdőzőket láttak, köröttük PÉG-jeik úsztak, ők maguk bújócskát játszottak közöttük-körülöttük. Meg-megpróbáltak felkapaszkodni a PÉG-ekre, mint formás bójákra, de lecsusszantak.
– Xober anyja – mondta a PÉG-et kétségbeesett dühvel verő asszony látványára Txrebor. Solenard most már elfogadta lassan, hogy a nirmánák beszélnek helyettük. Jó állapot volt ez. De vajon meddig bírható? Biztonságos-e? – merült fel benne a szempont. Globális-e? – A fia, Xober öccse, Loxuiss most megy el otthonról. Ő fogja kiszúrni Edyh megfelelő 114pontjait. Nehezen fog menni, de majd többen együtt összekeresik. Mintha a PÉG-képeiktől megrészegült facsargók tették volna. Edyh a tudományos munkája során került el arra a telepre. Ahol ezek a facsargók a PÉG-jeikből nyomorúságosan eseménytelen életük képeit fogják vele is, ezzel az eseménnyel is kifacsarni.
– Hol van az a telep?! – ordította Solenard nirmánája. – És nem lehetne lekapcsolni ezt a rohadt madarat?! – kiáltotta továbbra is a madár. Solenard elnevette magát. Txrebor ránézett. Aztán elkattintott valamit a verticón. A kiváltót. Solenard érezte, ahogy a kezében a kis austromotor megkönnyebbültebben duruzsol. – Jól van, nirmánácska – mondta. – Látod, ilyen az, ha te vagy én. De most más feladatunk van.
Parancsot adott Txrebornak, forduljanak vissza a házhoz, ahol az őrjöngő asszonyt látták. Lebegni kezdtek az udvar felett. Solenard megkérdezte Txrebort: biztos-e, hogy nem fognak rájuk lőni lentről.
– Itt senki se öl – mondta Txrebor. – És nem használ fegyvert.
– Csak öngyilkosságba hajszol… mint valaki Louxbertet… és Xobert is nyilván – mondta Solenard. – De épp St. Yven alakuló hagyományának őrzése kívánja, hogy megállítsuk ezt a folyamatot.
Leüzentek az asszonynak. Solenard nem lepődött meg ezen a módszeren; a verticókkal az X5-ök általában minden X-telen házba beszólhattak. (Loxuiss, mint Txrebor elmondta, nem lakott itt. És a szülők még egyszerű, X-telen népek voltak. Az egyik ág marquebeqe-i; ezért Xobert gyanúsítgatták is bizonyos időkben: hogy tudatfokozót csempész be. Xober a habtörőknél teljesített szolgálatot. Mint Txrebor elmondta, a súlyosabban gyanús globáltérlakókat a habtörő-másodszigeten foglalkoztatták. Ezek felügyelője volt egy időben Xober. Txrebor szerint mindenki 115nagyon szívesen került a habszigetre – ahogy nevezték –, s így gyakoriak voltak azok az esetek, amikor valaki mesterségesen táplálta az önmaga iránti gyanút. A habszigeten elsősorban habozni lehetett, és akik a határozottságot különösen elviselhetetlennek tartották, megjátszották ezt a lehetőséget is. Akiknek ez is kevés volt, mesélte Txrebor, úszóversenyeket rendeztek a habszigetről; a cél az eltűnés volt, az nyert, aki elsőnek tűnt el a nyílt tengerglobálszín alatt. A többieket olyankor verticókkal kiemelték; örömük kettős volt: egyrészt elérhették volna céljukat, másrészt módjuk volt belátni, hogy céljuk talán mégsem az. Örömmel tisztogatták a szuper-fringillók által arasznyi rétegekben mocskolt habtörő-létesítményeket. Sokan ilyenkor zuhantak a habok közé, melyek ronccsá őrölték őket aztán, a habtörő-fogak fuloturiomit-anyagához paskolva.)
Az asszony előjött.
– Figyeljen ide! – kiáltott le Solenard. Furcsa, szinte hihetetlen látvány volt, ahogy az asszony, Xober anyja az üzenetet a PÉG-jén veszi. A PÉG-nek új meg új felhasználási lehetőségei nyílnak? Vagy csak nekem nem szólt erről senki? – tűnődött Solenard. Vagy épp…
Beleborzongott. Általam? Épp általam? Akkor mintha elrugaszkodna, ő maga, elengedte a madarat. Az asszony szemvillanás múlva a földre rogyott, ám a nirmána célszerű ívben tért vissza Solenard karjára. Solenard azonnal röptette megint. Nem hagyta, hogy az asszony feltápászkodjék. A harmadik ütés az asszony segítségére siető férfit érte. A férfi azonban a leghelyesebben akart segíteni: kérni a fentieket, hagyják abba, üzennek Loxuissnak.
– Nem lesz olyan egyszerű – mondta Solenard, és gyújtótöltetet tett a madárba. Pillanatokon belül lángban állt a ház. – Evexts ebből talán érteni fog! – mondta Txrebornak Solenard.
116Ez is különös látvány volt: a Txrebor szemében felcsillanó fény. Az öröm mámora.
– Adjon még egy töltetet – kérte Solenard Txrebort. Txrebor azt felelte, hogy ő nem is tudta, hogy ezek a zsetonok itt a vertico opt-kasznijában ilyen célt szolgálnak.
– Betölthetem? – kérdezte, szinte kérte akkor Txrebor.
– Jekyllre! – kiáltotta Solenard. – Hát persze. Rajta, kedves Hyde-om! Rajta! Töltse, és dobja. – A madár leröppent, és egy csinos épület látszólag éghetetlen tetejét izzította fel. Az izzás áthatolt, és bent a laktérben a gyúlékony anyagok sorra lobbantak. – Gyönyörű, hogy fogalmam sincs, miért csinálom! – kiáltotta Solenard. – Magának van, Txrebor? Tulajdonképpen egy nyavalyát érdekel engem Edyh! Ürügy csupán, hogy… – Szavát elnyelte az odalentről hallatszó iszonyú ropogás. Apró pont tűnt fel a láthatáron; Solenard feltételezte, hogy lentről riasztottak valami őrséget. Milit-optján beméretezte a célt, és lőtt. Csodálatos volt, ahogy a vertico legegyszerűbb berendezéseiről is kiderült, hogy ezt a célt szolgálják. Solenard vad gyönyörrel nyugtázta, hogy az őr-vertico biztos halálba zuhanó legénységének egyik tagja is megtette ugyanazt a lelkesítő felfedezést, amit ő: a bukdosó őrgép PÉG-puksatüze házak egész sorát pásztázta. Emberies cselekedet volt kilőni, reptében, a post-grácot. De már emberéletekben tett kárt.
Mintha valami idegen nyelv szólalt volna meg Solenard agyában. A globálszekuritásnak oly érzése, amiről eddig maga sem tudott. Én voltam ők, én voltam ezek a minden ízükben erre (is!) vágyó derék emberek…?! Volt ebben a felismerésben valami akkora iszony, hogy Solenard beleszédült. Kapaszkodott. Véletlenül a fedélzeti vertico-löveg neo-závárzatába, és pokoldurranások követték egymást. Ratékák indul117tak útnak mikron-szuper sebességgel a város centruma felé, az aleo-igazgatás épületei közül lángok lobbantak, jelentette Txrebor, parancsokra várva.
– Egy ratéka-álsózzaljt kérek! – vezényelte Solenard. Txrebor hívta a sógorát, Texvent, aki az utasítást (X4) azonnal továbbította felettesének, Enxso X3-nak, és Txrebor megnyugtatta Solenardot, hogy a legegyszerűbb lenne felvenni neki is egy X-et; Solenard a Solex mellett döntött. Ezt, a békeidőben bekövetkező turistaforgalom szempontjait figyelembe véve, bizsergetően lehet majd napolajnévnek használni. St. Yven legkülönbözőbb pontjain lobbantak lángok; és Solenard várta, mikor érkezik hozzá egy X2 parancsa. Ez nem is váratott magára sokáig: Enxso értesítette elhatározásáról magát Stevenxset, aki nyers hangon közölte felettesével, Solex bárkontóval (helyi puccszsargon, a pillanaté, ott), indítson útnak kératákat (nagyobb távú interglobálisakat) Marquebeqe felé, elrettentésül. Solex egyébre sem várt. Azonnal békés utasítást adott Stevenxsnek, hogy az ügy elsimulását követő kibontakozási folyamat meggyorsítására kezdjék el a Solex napkrém, naptej és napolaj gyártását, pingvinek számára külön olajtüntető hatásút; Stevenxs azonnal értette ezt az Olaj-Olaj vonatkozást, és a parancs-ellenzsetont azonnal továbbította. Lent közben sokadalmak voltak, ezt a verticóból, melyet a következő pillanatban találat ért, Txrebor két karját és vele a botkormányt is leszakítva, jól látták.
– Booaaah! – ordította Txrebor, és csupa könyörgés volt ez. Solenard-Solex három mozdulatot hajtott végre a tört rész alatt: thin-késsel szíven szúrta irgalmasan a szerencsétlen Txrebort, magára kanyarította a szükséges esetekre foganatosítható Hyde-placebót (rejtő álság), és katapultált. Nem sikerült a mozdulat. A gép zuhant, szerencsére magasból, mert Txrebor egy hegyi kunyhót, egyik haragosának házát, a Hlejly118keyd-tanyát akarta célba venni. Most értette meg Solenard, mit hibázott el Uisxs. Nem nézett a PÉG-jébe. Oly világos volt! Tapakultálva ment a dolog! Sőt, egy kis PÉG is kiugrott a műszerfalból, ezt Solenard-Solex-Hyde magához ölelte és repült.
Döbbenetes érzés volt, ahogy a tiszta levegő mindent elrendezett újra. Én magam vagyok Solenard, tudta, és a kis gombafej, a PÉG: Solex, az ejtőernyő pedig Hyde! Ellebegett egy Tudatfokozó Pavilon mellett (most: csirkefarm), rémült szárnyasok krákogása-csárogása kísérte emeletről emeletre, ahogy a parkban földet ért. Edyh futott felé. Látszott az arcán, hogy a csirkefarm volt rábízva, de a váratlan kitörtek miatt eredményt alig tudott kihozni belőle. Átölelte Solenardot. Ő az ejtőernyőt borította rá. Göngyölte, és végül megérezte az ernyedést. „Édes drágám – mondta –, megváltás volt neked…” A sarkon, jól látta, menekült már Loxuiss. „Ez várt volna rád…” Elrohantában bepillantott a csirkefarm civilizációs szobájába. Hát persze, tudta ezt, Loxuiss, a felhatalmazása értelmében, ott rendezte be a boncasztalt, melyen Edyh pontjait megkeresték volna, iszonyú kínok közepette. Hát a szörnyű, 2100 körüli placeboid-középkor ennyire él és hat, gondolta futtában, átlépvén egy xavinet-kutya tetemén.
– Loxuiss! – kiáltotta akkor, és egy historico-market kirakatából almát és íjat-nyilat markolt ki. – Svájci Ulisszesz!
Érezte, új káromkodás születik vérből-aceormitből; a nyíl hegye, elégedetten tapintotta ugyanis, aceormit. Az alma ropogós friss volt.
– Kapd el!
Loxuiss megfordult.
– Solex bárk…! – Nem tudta befejezni.
Az aceormit-hegy a szívére szorított gyümölcsön át érte.
119Solenard rohant tovább. De Loxuiss félbeszakadt kiáltása valamit az eszébe juttatott.
S ehhez jöttek a hírek. Kávézók azért nyitva voltak, halált megvetve. Itt megevett egyikükben egy fringillo-oystert, és a pincértől kis mikro-optot kért az asztalára. Éppen Solex távnyilatkozatát olvasták fel. Majd arról is értesülhetett, hogy ennek értelmében a neo-, az one- és az eon-karéták már elindultak Marquebeqe felé, s St. Even irányába is kilőttek egy noe-típust. A karéták klasszikusan a karotta-alakot öltötték, és karaté-fogásokkal pusztítva robbantak mintegy. Prae-takéra fíjj-fíjj-fíjj hangjai hallatszottak, elszállt a vendéglő teteje fölött az első, a második csapott be. Mikro-robbanásra állított töltete rendszereteti célokat szolgált, csak a pincért és a csapost érte bajként; a pincért épp a kilépőajtóban, így csupán a tálca repült Solenard asztalára. De már nem tartott rá igényt. Rohant. Az a két szó…
Most minden összeillett! Összeköttetésekről értesült, miközben házak omlottak be, beton hasadt. Raeggvoult Scotch szétválasztó alakulatot küldött azonnal, „Noé Bárkája” nevűt. Ez volt az! Solenard érezte, nincs egyedül. Másképp a felbolydult városban teljes volt a magány. Ki-ki magáért rohant, minden magáért omlott, dőlt, a porfellegek még ezt is takarták. Örült, hogy Hyde itt – kiderült! – az ejtőernyő volt; Solenard érezte, hogy örül ennek. Borzasztó lett volna, ha kiderül: Edyh az! Így a dolgok fedésben voltak mégis, bár tüzek égtek.
Kiderült közben az ég. Solenard egy űrpince falának vetette most a hátát, nézte a Marquebeqe felé süvítő takérákat. Hírek szerint ezek rendre Marquebeqe partjai előtt robbantak (hát Evexts is?! aki pedig…?!), majd Uttorsen felhívása hangzott el: tudatfokozó anyagokról, melyeket robbanófőkkel indítanak St. Yven felé. Körül az Év lobogói lengtek, füstben, 120mely fölött a nap most már ragyogott. Solenard rangrejtve járt a fényben. Tudta, mi a dolga. Sajnos, ehhez Steve-re lett volna szüksége. De a madár a katapultáláskor eltűnt. Solenard furcsa látványt nyújtott, pippegetéseivel, lengetett karjával. Vagy talán csak beleolvadt a kavargásba, melyet papírfoszlányok is alkottak. Mint egy rongytemető, papírkripta-halomsor, olyan volt némely városrész. Felszedegetett ezt-azt. Sőt, felkészülvén a legrosszabbra, ő maga is készített feljegyzéseket. Felbátorította a tapasztalás: hogy íme, hányan jegyezgettek! Ezek a papírdarabkák voltak többségben; és persze a nagy RLS (R. L. S., számos kiadásban, számos változatban) részletei. Ilyesmiket olvashatott: „Két énjét egymás ellen játsszák ki??” – Vagy: „E… x… a Tudománybiztonság Embere?” – „Stevenxs kétgépű??” – „Tudatfokozót!!” – „Stevenson-év: reklám Stevenxsnek! Nem kérünk a Stevenson-évből!” – „Éljen a Stevenson-év!” – „Éljen az Év!” – „Mit hoz az…” (Szakadt cédulák is voltak.) „Újragépesíteni…” Valakit. Ez a noe és a bark… után a harmadik sugallat volt. Bár a PÉG-ek összedöntve hevertek szanaszéjjel. Oda-odalépett egyhez-egyhez, de hiába, nem látta önmagát. Ahhoz is sok kell, hogy a rendhagyás létrejöjjön. Ez most káosz volt.
Uttorsenék tudatfokozói elindultak. Sok múlt most Sxnev ügyességén; bolygóközi hárítás volt már csak elképzelhető!
Béke volt a szívében. Minden Steve-en múlik, írta le többször is. Megpróbálta madaraknak odadobni a cédulákat, tudta, reménytelenül. Milyen egyszerű és természetes az ő létezésük, gondolta. Kis fringillo-, austro-, ploceo-motorjaik duruzsolnak, aztán leállnak. Általában a fém- vagy műanyaghulladék-telepeken halnak el. Megkönnyítik az új anyag előállítását. De az erdőket járni is milyen szép, tűnődött egy pormentes mikro-tüller még ép „vitorlái” mögé bebújva 121Solenard. A mi életünk agyonbonyolított. Mit várnék! Kapcsolat létesüljön így hirtelen? Értsék, kinek külödeném a levelet? Ezt ilyen furcsán, régiesen mondta: „külödeném”; mert egy megható interglobális legenda jutott az eszébe, még St. Yven és St. Even együttlétezésének korai korszakából, amikor a kapcsolattartások lehetetlenülése szülte a romatikát. Üzenetek madarakkal, ó…!
Nem tudta, merre jár Steve. Remélte, hogy él. Vele tudnék üzenni, ebben most már biztos volt, Roselandnek. Aztán… ezen is eltűnődött. Habozó lettem, gondolta. Jó-e, ha Roseland mozgósítja Dolresant, Nardolsét és Serlandót… jöjjenek? Nem járunk-e igazságtalansággal akkor? St. Yven elmerülését jelenthetné, St. Even monopolhelyzetét, ha Serlandóékat bevetnénk. Tíz métert süllyedne legalább St. Yven akkor. A sziget, melyet – egyebek között ezt, és egyebek között ő – a nagy R. L. S. sosem ért el. Solenard örült, hogy Steve elbitangolt. Különben ugyanúgy hívnám Dolresanékat, ahogy Xober anyjának háza fölött sem haboztam… Most inkább a habtörők felé igyekezett. Szeretett volna legalább egy pillantást vetni a tisztább, bár kétes távolokba.
Pillantást vetíteni.
Elhaladt a ház mellett, amelyet ma reggel óta oly jól ismert. Reggel óta? Mik is voltak, melyek voltak a napszakok? Mikor is mesélt először arról a házról… erről itt… Bert-Lou a kertben? Elfogta a nevethetnék. És kiáltani akart: „Bert-Lou… Bert-Lou…” Megdöbbent. Nem jött ki hang a torkán. Azt akarta mondani: „Xober… Louxbert… Edyh…” Nem hallott hangot.
A PÉG! A PÉG-telenség állapota, gondolta. De ez sem volt egészen érthető. Mert gondolkodni tudott, vagyis tudott róla, hogy gondolkodik. Ha a klasszikus PÉG-telenség állapotában lennék, nem tudnám, hogy nem hallok hangot. Vagyis hogy nem hallom a hango122mat. S nem a fülével volt baj. Mert hangokat igencsak hallott. Segélykiáltások harsantak. Post- és prae-grácok, úgynevezett félfa-fikciók és sicence-fikciók (olyik St. Evenből hozott licencékkel), a helyi réz- és bronzifjak a pösrenyék, mokcsok és zagrebemek uralkodtak el bizonyos városnegyedekben. Globáltérlakókat vettek körül, tereltek házaikba olykor lángolva, velük gyújtották meg az éghető, másképp törhetetlen ajtókat. Mások csak pénztárcákat raboltak, órákat, láncokat, placebókat; az omló házakból menekülő globálrészpolgárok, férfiak, nők és gyerekek kétségbeesetten rohangáltak, némelyikük már egészen a földbe volt taposva. S a nevetséges az volt, állapította meg Solenard, hogy fegyverük sincs igazi. Egész St. Yvent az jellemezte, amit legnagyobb áldásnak tartottak a sziget puncsoid vezetői: a puncshelyzet állandósulása, a puncslábakra épülő rakéta-álvédelem, a habtörőkre épülő kirakat. Placebótokat! – akarta ordítani Solenard, és felülkerekedett benne az abszolút G. S. Szeretett volna maga köré gyűjteni segítőtársakat, de itt a pösrenyék, a félfa-fikciók, a sicencék is mind puncsinók és vaniloidok voltak. A PÉG-re épülő tudatkihelyezés a személyes felelősség nélkülözhetetlen militáns elemeit oltotta ki belőlük, s hogy mit ért a puncsequin vezetés, már az önmaguk által eltűrt neveket is érdemes volt megnézni: az árkonbot, a bártonko, a botárnok stb.! mindez beszélt…! csődről szólt; s a takérák – a thaquerók – is rosszul lehettek, lehettek rosszul! becélozva! Solenard szégyent érzett a „bokronát”-ok, „bor-tokán”-ok és társaik PÉG-placeboiddá szigorított, álszerkezetes világa miatt. Hiszen emberek vagytok ti is! A huszonnegyedik század nem-tudni-hány, már-globáltitkolt-számú globálösszlakosságának globáltérlakói. Ordítani akart, de nem jött ki hang a torkán. Noe… bark… S akkor: Steve… Mind néma maradt, szav maradt csak a tervezett szavak123ból… Mint egy kísértetiesség száguldott most a tömeg felé, nevettek karlejtésein, ahogy eszközeivel élt, csak még nem sejtették. Drosenalid, Nardoselin, Rosendalát, sőt szerénységét legyőzve, Solenardit volt a fegyvere. Jól jártak, akik a Rosendaláttól illatmámorba merültek, pokollá változott fél napra azok élete – a bőrt is levakarhatták magukról esetleg –, akik Drosenalidot lélegeztek be, minden mozdulatuk kapkodás volt önmagukhoz (a PÉG-telenség bugyra, gondolta Solenard), a Nardoselin zsírréteget rakott a bőrre, légzését lehetetlenítve, a Solenardit hányást okozott ötpercenként. Végül ruhadarabjait rágja szét s nyeli az ilyen, vagy bármely anyagot, amit elébe szórnak, hogy legyen mit hánynia. Solenard nem variált, száguldott. Rémjelenetekbe pottyant. Megkötözöttek végtagjainak estek pöstyérek; post-prae-k (! a legrosszabbak!) a rablott holmival verték, fojtották a tulajdonosokat; mások fringilloidákat és placebinákat, corvidákat és passotermirákat lövöldöztek értelem nélkül, és az égő házakból kihulló menekülőket is célba vették. Ezeket Leandrosittal helyezte állapotitosságba Solenard, halkan rontván végig, s csekély hólyagokból pukkantván, álarcosan immár, egy „Stevenson Tudományos Év” feliratot lengetve baljában, a gyötrelmes biztonsági anyagokat. A Leandrosit mozgáskórzatot okozott, akik beszippantották, gömbölyögni kezdtek, ami önmagában sem volt tökéletesen ismert mozgásforma senkinek, ám célra tört, s falhoz, fához, kerítéshez érve, körülbelül húsz erős önodavágást eredményezett; fejek is loccsantak szét. Sajnos, a megvédendők ugyanígy áldozatul estek, balszerencsés esetekben, így Solenard a humánusabb eszközhöz, lőfegyvereihez kénytelenült egy félfordulattal. Most döbbent rá, hóna alatt meghagyták a 250-oidert (Roblost Typ Science Year 2350), ami szerencsés esetben (ha két post-grácot, pöstyért, priomortuót lő át, srégen akár) a 124töltények számánál is számosabb találatot eredményezhetett. Szánva az ártatlan, áldozattá-védetteket, most a 20 első töltényt kilőtte a 250-oiderből, és megannyiszor eredménnyel. Egy komolyabb méretű centrális teret tisztított meg. Menekülő sicencék egy emeletről optákat kíséreltek meg rádobni, PÉG-ek záporoztak mellette, ám működésbe hozta anyageltérítőit, azután a speciálisan St. Yvenre kidolgozott xech-xech-xech-xen léghasogatót, amellyel csak az emeleteket dolgozta meg; irgalommal járt el, mert akibe ekképp beleaprított (a hatóanyag a thin-sugár szupraváltozata volt), végig is aprította, s tudta, az első vágás ájulást okoz, s csak az ocsúdás lenne iszonyatok kínja. Haja szála sem görbült; fejére egyébként légtisztítót tett, ez kétszáz méteres magasig verte kábítóvá a globálteret, főleg motoroidok számára. Sajnos, így madarak is hullottak le, s placebójába keveset menthetett. Érdekes módon most is a húga jutott az eszébe, aki e madarakat dajkálva élesztgetné.
Nem volt béke csöndje, melyben – egy omló sarok mögött – a porba leült, s némaságát olyannak érezte, mint oscillidák szárnyverését, fürdését ugyanily anyagban, a földön; s mégis, e zaklatottságban, olvasni kezdett. A Nagy Szigetkeresőnek több példányban is placebójába került a könyve, J. doktor boldogtalan esete, az Örök Kettősség Alaptörténete; és H. rémtetteit látta maga előtt kibontakozni, csak ott, ama könyvben, valóban békés utcákon. Itt az elszabadulás por-, láng- s halál-placebója alatt tombolt ezer-köbös hyde-ság. „És még nem volt arca ennek az alaknak, amiről megismerhette volna: még álmában sem volt arca…” (Pár pillanatra elaludt, rettenetesen elhagyottan, iszonyatossággal így!) „…ami egy pillanatra elébe tűnt, szétfoszlott a szeme előtt…” A város elszabadultjai mind egyenként s együttesükben oly ember arcát mutatták, „aki nem ismeri az irgalom érzését”. 125Solenard a kettősség klasszikus állapotait élte. Eltűnődött professiójának rettenetén, ám azt számlálta közben gonddal, miféle rendben szükségeltetik majd a még nála lévő, fel nem használt, főleg mikroméretű biztonsági eszközöket alkalmaznia e globáltértöredéken. Olvasott: „Lassankint megsejtettem a veszélyt… (S ezt a város lakóira értette!) …hogy ha ez… soká tart még, természetem egyensúlya mindörökre megbomlik, az akaratomtól függő átváltozásnak vége, és Lord Anes Hyde-dá leszek…” Lord Anes? Furcsa volt ez a kiadás, Hyde neve mintha más lett volna… Bernard, Lenard, Edward… ilyesmi. De ekkor ismét a húga megállapítása jutott az eszébe a globáltér változásairól, és nem csodálkozott; ez a város is mely átalakulásokat élt meg hirtelen!
„Azok a gyönyörűségek, amiknek álalakomban utánavetettem magamat, méltatlanok voltak hozzám… ennél erősebb szót nem érdemelnek. De Lord Anes Hyde kezében hamarosan szörnyűvé váltak. Kirándulásaimból visszatérve gyakran mélységesen csudálkoztam második énem aljasságán…”
Felnézett az égre. Iszonyú raquett-csata alakult ki! St. Even beavatkozott! Jóllehet oda, mint a minor-optok mutatták, plasztikusan még a minor-opt-árudák kirakataiban, csak egy traqueta csapott le St. Yvenből. Ám a St. Evenből süvítő raquettokat oldalba kapták mások: Marquebeqe! Ez az, Marquebeqe. S vajon mely oldalon állunk mi? A hivatásos globáltérinek kínja volt ez: nem lát ki mesterségéből. Csak találgathatott, e fal tövén. A quaretták, nyilvánvalóan Marquebeqe szuperfegyverei, sorra vetették szét a feltehetően St. Evenből kilőtt raquettokat. Nem lehetett kétséges: Marquebeqe igényt tart St. Yvenre! Utterson doktor, Llanyon! Itt voltak e könyv lapjain, kezüket tördelték, szánták Jekyllt… borzadtak…
126Iszonyodtak Hyde tetteitől… Megszakították a kapcsolatot a boldogtalan Jekyll doktorral…
Aki maga így írt vallomásában: „Mélyebben belepillanthattam… a látszólag oly szilárd testnek, mindannyiunk burkolatának reszkető anyagtalanságába… ködszerű változékonyságába. Úgy találtam, hogy bizonyos hatóerők képesek megrázni és letépni ezt a húsruhát…” Milyen szép lett volna, ha akár Edyh, akár más mindezt az Év nagy Stevenson Napján olvassa fel a Congressoid Plac-Ebo kupolatermében, és az optok, az ophták, a vizorok plasztikusan domborítják… és a PÉG-ek megőrzik az élményt, azt a milliónyi választ, melyet a legnagyobb helyességgel adnak meg az érzületek a hallottaknak. Kiáltani mindegyre nem bírt; tudatában ez vált uralkodóvá: „Steven… Steven…” Majd hasonló szárnxcsapással… igen, szárnxcsapással: Robertx Louisx Stevensonx. Háromcsillagosan. Háromszorosan elöl, legfelülnézetben, túlnan immár. „Steve…” Ez madara volt. Roseland honnét szerezte? Hová tűnt a madár ekképp? De hát elképzelhető, hogy… Steve végig… végig Raeggvoult Scotch ellenőrző eszköze volt? Távadó? Ily messzeségbe? De ha a madarak roppant vándorlása elképzelhető… ahogy ezek az apró motorok, még a mézcsepp-rotaridók is, pár tucatnyi grammos chip-összességek, chip-chipek alig… ezer mérföldek sokaságát hagyják maguk mögött… Steve miért ne tölthetett volna be ily funkciót? Akkor pedig… Solenard fel volt készülve a viszontlátásra Rosleanddel, Leandrosszal, Nordesallal, a többiekkel. S akár Roseland lehet az átmeneti rendfenntartás suprája.
Hihetetlen távlatokat érzett a szűk, durva felületű falhasadékban, ahová egy robbanás után (kétszer a ménkű… elv alapján) bebújt. A palota úgy rogyadozott, mint holmi pavilon. „…letépni ezt a húsruhát, 127ahogy a szél szétlöki egy pavilon függönyeit… Két jó okból nem akarok mélyebben belebocsátkozni vallomásom tudományos részleteibe… Mert meg kellett tanulnom, hogy életünk végzete és terhe mindörökre oda van kötve az ember vállához, s ha megkíséreljük ledobni onnét, annál nyomasztóbban, annál szörnyebb súllyal esik vissza. Másodszor, mert… fölfedezéseim tökéletlenek voltak. Elég az hozzá: nemcsak azt ismertem föl, hogy természetadta testem puszta kisugárzása csupán a szellememet alkotó erők egynémelyikének, de sikerült egy olyan szert is összeállítanom, melynek segítségével ezeket az erőket meg lehet fosztani felsőbbségüktől, újabb alakot és arcot lehet tenni a régi helyébe, amely nem kevésbé természetes forma az előbbinél, mert lelkem alantasabb elemeinek kifejezése, azoknak bélyegét viseli magán.”
Elgondolta, ujjaival rajzolgatva a porba, mit változhatott a globáltér a Nagy Szigetkereső kora óta… fél évezred telt el… és az alapfelfedezést mégis ő tette meg. Fenn az interszférában egymást pusztították Marquebeqe és St. Even traquettói, quarettái s a többi, küzdöttek St. Yvenért; végre Uttorsen és Llanyon, végre az úgynevezett józanság, a kezét tördelő derekas tanácstalanság is egyenlő erőkkel vonul fel, gondolta Marquebeqe-ről. Ők is megmutatják most, íme. Jekyll doktor sajnálkozó jóakarói…!
Olvasgatott. Ilyesmiket talált R. L. S.-nél. „A rossz, melyről most is azt kell hinnem, hogy halált hozó része az emberiségnek…” – „Mikor a tükörben ránéztem önmagam szörnymására… nem éreztem ijedelmet… ez is én voltam…” Körülnézett. Folytatta: „A szernek nem volt megkülönböztető hatása. Nem volt sem ördögi, sem isteni… egyszerűen felnyitotta hajlamaim börtönének kapuját…” És itt volt a St. Yven-iek eszméje: „Ha nemesebb szellemben közeledem felfedezésemhez… ha nagylelkű, nemes szándék jegyében élek 128a szerrel… a halál és a születés e gyötrelmeiből angyalként kerülök ki…” St. Yven, gondolta Solenard, ezt próbálta meg. És ő maga is vágyott volna a szembenézésre, arra, hogy legalább kiderüljön: helyesek voltak-e tettei, ha már semmiféle bírájuk e globáltérben más nem lehet, csak ő maga, mégis és mindenek ellenére ő maga…
Nem volt maga.
Valaki nézte. Egy kőhalomról.
Hihetetlenül. Mert Solenard azt érezte, hogy…
…Hihetetlen volt már a kőhalom is. Hogy az imént itt minden még… Szinte semmi kis idő volt, ami eltelt… most egyszerre mintha idő se lett volna, annyi. Solenard azt élte, ami az imént még ép volt… Megtántorodott ültében; felállt. PÉG-érzés lenne ez, hasított belé a tudat. A tudattalanság. Vagy e kettősség közt… egy harmadik állapot sugárzása… az szegeződött szembe vele… és érezte…
…hogy visszatér a hangja. Ő maga azt kiáltotta csupán: – Steve! Steve! – A madárnak. Megörült a madárnak. De a madár mást kiáltott, és a begye előtti kis PÉG-ernyőről és az eszmesugárzójából más jött: – Bert-Lou! Bert-Lou! – Ez harsant. És Solenard már tudta, miért nem volt vele a madár most, miért nem tudott ő maga egy ideje szólni… Steve, a nirmána Bert-Lou lényegének hordozója volt. Bert-Lou-é, aki talán egy új kort fog elhozni St. Yvennek… onnét Raeggvoult Scotchból, ahol védelmet talált. (Igaz, egy jót sóztunk a kobakjára Roselanddel, gondolta Solenard… és akkor…)
Akkor már tudta. Bert-Lou nirmánája volt ez a madár, s most is az. Íme, azt kiabálta: – Bert-Lou „Rois” St. Evenson! Bert-Lou „Rois” St. Evenson! – Solenard elé pedig odapottyantott egy kis zacskót, melyben mintha mini-zsetonok lettek volna. Nekron volt a zacskóban.
129Solenard a zacskó tartalmát a tenyerébe ürítette. És akkor elkezdte beszedni a tablettákat, mind az ötvenet. És ahogy a tizediknél tartott, már nem értette, miért kellett idejönnie, és ahogy a huszadiknál: hogy miért kellett mindezt megtennie, és ahogy lényén eláradt a Nekron hatása… már nem tudta, mi zajlik benne magában: tudatának gátlása, felfokozása, bezsugorítása vagy kivetítése. Valaki fölébe hajolt…
– Szegény barátom – hallott most otthoni szavakat. Roseland volt az. Nosredal, Raldenso, Orsandel volt vele, és körükben középütt, szorosan védve: maga „Rois”, Bert-Lou St. Evenson. A madár mókásan odaütött Roseland orrára, és olyan „arcot” vágott, hogy Solenardnak félájultában is elszorult tőle a szíve. Nem volt nehéz legalább a maradék tablettákat bevennie. És akkor a nirmána, apró motorjának búgásával-duruzsolásával odaröppent „Rois” kezébe, és fészkelődve elhelyezkedett. Elrejtette az ernyőt, és fejét ráhajtotta Bert-Lou St. Evenson hüvelykujjának erős párnájára.
Végső bizalma jeléül kidobta szürkés-sárgás pihetollait, elfedték ezek a kemény szárnytollakat, az evezőket, és Solenard érezte a „rettenetes hajótörést”, úgy, ahogy soha. Valami egyszer s mindenkorra elveszett.
– Barátom! – kiáltotta „a király”. – Solenard!
Roseland akkor lefogta barátja szemét. A madár kékes szemhéja rebbenve csukódott le; de csak egészséges álomba merült.
A Tudomány Szolgálatának férfiai megrendülten álltak.
– Már többet tud, mint mi – mondta csendesen Nosredal. – Szegény pajtás. Hogy ez rád várt.
– A húgát, Yhdét még kíméljétek a hírrel – parancsolta Bert-Lou. – Valami végzet rendelte így. És 130most… – megcsókolta az alvó madarat – …urak, fogadjuk St. Yven hódolatát. Annyi meddő kísérlet, oly sok vér és por után, mely semmit le nem mosott… de nem is tapadhat semmihez.
Stevenxs tűnt fel, kíséretével. Everxts bicegve jött, megsebesült. S jöttek a többiek. Ordensal emberei állták körül őket. Mint Bert-Lou „Rois” St. Evensonnak, „a sziget igaz urának” foglyait.
131Nincs „igaz”, semmi sem „igaz”! – kiáltottam. Mi ez a film? Nem volt értelme, magyarázata. Nem volt eredetije, legalábbis nem látszott.
Bekapcsoltam a kis szuper-optot. Nem vártam semmit. Megoldást végképp nem. És mégis…
Hallhattam. És mutatták.
St. Even szigetén a St. Yvenről kilőtt egyetlen rakéta (akkor még nem tudtunk a Marquebeqe parti vizeibe beleeregetett traquetókról, quarettákról, St. Yven nevetséges kudarcáról és tragikus szenvedéseiről), a nekünk szánt egyetlen rakéta egy elhagyott öbölbe vágódott be, ahol egy nő fürdött; személyazonosságát még nem sikerült megállapítani, ő a St. Yven-belháború egyetlen St. Even-halottja. Feltehetően idegen, hallottam a közleményt. A Stevenson Év ma este kezdődő ülésszakára érkezett, és Hyde-kutató; a Hyde-probléma és a szépség (Dyeh) problematikája című előadástervének kézirata volt vele; a lapok szétszóródtak. A „Dyeh” szó különös, szép rejtély – egyelőre nem tudnak rá magyarázatot. Majd egy kis szünet után… az opt ezüstösen villódzott… mutatták az arcát. Dyeh volt az… és most már mondták is, hogy Lady Anes.
Lady Anes! Ennek nem volt értelme. Keresték viszont Lord Anest, aki feltehetően a szigeten tartózkodik. Felhívták, jelentkezzen a…
Elzártam az optot.
Most aztán mi legyen? Meg kellett volna kérdezni 132a Szolgálatot; de a sea-talkie-m elveszett. Elvették? Fogalmam sem volt. Katapultáláskor tűnt el?
Egyre szomorúbb lettem. Steve sem volt sehol. Nem emlékeztem rá, mikor tűnt el…
Egyáltalán… még furcsább lett minden. Dyeh PÉG-jén az a film… Dyeh halálát jelentette. Csend volt. Most magam vagyok, éreztem. Hanem akkor valami moccant…
Steve? Visszatért? Honnan? Elindultam kifelé… kibiztosítottam a 250-oidert, melyet Dyeh holmija között találtam. Levelek voltak ott még, bizonyos Lord Snae levelei. Szerethette Dyeh ezt a lordot. Sebaj. A falhoz lapultam.
Dyeh PÉG-je megszólalt. Dyeh hangján. Kacagott. Kintről a neszezés most erősebben hallatszott. Dyeh hangja csábítóan megtévesztő volt; aki jött, elindult feléje.
Láttam már. Synev volt az. Közeledése semmi jót nem ígért. Kezében thin-kés volt. És kézigránát-alma.
Idegen gyártmányú. Talán Dyeh rendezett be itt egy kis arzenált. Vagy a marquebeqe-iek gyártmánya. Synev határozottan Dyeh felé ment. Lőttem.
Lőttem, és megperdült. A Para-pontját találtam el. Furcsa kis büszkeség volt ez bennem, mint amikor valaki elkezd beszélni az „ottaniak” nyelvén. Még egyszer lőttem. Tudtam, a Galaxa-pontot találom. A Meta-pontot már nem kellett bántanom.
Synev Para-pontja egyébként a szíve táján volt.
Holtan rogyott össze.
Nem volt több maradásom. Fájt a búcsú a ház mögötti forrástól. Még egyszer belemerítettem arcomat, mintha sokkal többtől búcsúznék. De elszánt voltam, az is kétségtelen.
Bokámra rátapadt egy frissen lehullt levél. Ahogy le akartam pöccinteni, hátrapenderült a sarkamhoz. Hagytam.
133Futva indultam hegynek fel, az erdőn át. Fogalmam sem volt, mihez kezdhetek. Dyeh noteszában találtam pár címet, ám ezek mind bent voltak St. Even Cityben. Meglátjuk, biztattam magam.
A placebóba taszítottam a 250-oidert.
Elértem a dombtetőt. Körülnéztem. A parti őrség hajói békésen lengedezni látszottak. Szorongatóan szép volt a tenger. Gyönyörűséggel szürcsöltem a langyos levegőt, és elfogott a teljes magány semmihez sem hasonlítható érzése. Szép tiszta nap volt, nem tudom, melyik hónapban jártunk itt, vagyis a hónap mit jelentett; csupa cirpelés volt a lomb s a fű, és édes illat szállt. Rengeteg fokát és színárnyalatát figyelhettem meg az alkonyi félhomálynak. A távolban erős, sárgásbarna fény izzott, mint valami tűzvész elfakult lángfüggönye. Valóban senki se mászkált erre, egyedül voltam. Ez megnyugtatott.
Dyeh noteszában a következő neveket találtam (lakcímekkel): Berytl; Veyns; magas körök, nem mondom. Sonroyb! Őt választottam. Egy Y2-es! Raeggvoult Scotch hajdanidején éreztem magam, ahogy a 250-oidert placebómban szorongatva (hogy ne szóljon akkorát netán; a tompítót is elvesztettem) a bozótban lapultam. Gyönyörű gyöngypikkely-zöldezüst Carmotion Leldland jött a sztrádán. Megállítottam. Jámborul álltam ott, a placebóval mintha a karom lett volna felkötve. A Leldland kormánya mellől kiszállt egy jellegtelen külsejű, ősz férfi. Jeleztem neki: szálljon vissza, és vigyen be St. Even Citybe. Érződött rajta a hadiállapot megannyi fontoskodása. Igazolványom kérte; két lövésem végzett vele. Bevonszoltam a bozótba, gallyakat és hullt kora-lombot szórtam rá. A Leldland mindig kedvenceim közé tartozott. Ebben a példányban sem csalódtam most. Bármely globáltérben Leldland a Leldland, tudtam jól. Suhantam.
134Ennivaló is volt a létszeregytárban. (Inkább ennivalónak neveztem, mint létszeregynek.)
A Sonroyb-rezidencia már a közelben volt. Lassítottam, hogy gondolkodhassam.
Belelapoztam a kocsinaplóba. A jellegtelen küllemű ősz úr ismeretségi köre sajátos – és meghökkentő! – módon egyezni látszott Dyehéval!
Ott volt Berytlék, Veynsék és Sonroybék neve az ő noteszában is. Ez legalábbis elgondolkoztatott. Tétováztam. Most mi legyen?
Ki volt ez az ember? Mit kell tudnom róla, hogy esetleg megszemélyesítsem? Látták-e valaha is, akikhez igyekszik?
És most, tulajdonképpen háború idején, mit kocsikázik ilyen elegáns Leldlanden bárki blokádtérlakó?
Hiszen könnyen lehettünk marquebeqe-i, netán egyéb eredetű blokád alatt. Meglepett, mennyire úgy gondolkodom most már sokadszor, mint egy igazi helybeli.
És csaknem azt mondtam: istenkém, teremtőcském, csak ezt ússzam meg, én ugyan többé…
Rohadjon meg a tudomány ott, ahol van!
Bekapcsoltam a Leldland optját. A huszonhetes csatornán helyi hírek mentek mindig, akár egy villanyújság. Képemet láttam viszont – Lord Anes. Hát igen, most már az lepett volna meg, ha Lord Snae-nek mutatnak.
Mutatták azonban Roselandet is! Te jó megtestesülés, kiáltottam, mint aki egy hatzsarus útzáron huppan keresztül, ez Lord Snae? Ige, ne hirdesselek…! Ez volt Lord Snae.
Nem annyira az értelmemet használtam.
PÉG-emen kívül voltam.
Ezt higgadt állapotnak is nevezhetem.
Alighanem tőlem függetlenül, de nem biztos: ejtő135ernyős ereszkedett le a közeli domboldalba. Néztem a szép színes gombát. Gyönyörködni azért csak szabad.
Az én Roseland barátom – Lord Snae.
És Dyeh – a feleségem? Vagy micsoda? Jól mondják ezek? Nem a húgommal tévesztik össze? Minden kitelik.
Telt az idő, ám a Leldland suhanása ezt cáfolni látszott s hallatszott. Az opt plasztoképéről azt is megtudtam, miért olyan szép halott Dyeh, még külön is; és miért maradt ennyire jó egészségben: a St. Yvenről kilőtt parafringilloida (szigetrakéta volt a számomra nem egészen logikusan közkeletű neve) csak a légnyomásával szorította túl erősen a globálszínhez. Ez sem okozott volna feltétlenül halált, ha a halántékára nem bukik egy Indicata austrolocata (kéklebenyű bőrmadár; ebből meg az ausztrál-utalás hiányzott nekem, s az indigót is talán önkényesen használta a zoológia, sebaj), ez bezúzta. De jobb felől mutatták, és onnét rendes volt.
Dyeh, sose voltál ilyen rendes, életedben. Lady Anes! Még hogy. De Roseland… Hát ezen el kellett gondolkozni. Roselanddel ezt meg kell beszélnem, határoztam el.
Berytl, Veyns, Sonroyb.
Az ejtőernyős most valami furcsa eszközzel ismét felszállt, s mintha sárkányrepülésbe csapott volna át. Nem volt vitás, kiszúrta a Leldlandet. Egy pillanatig azon voltam, thin-sugárra állítom át a 250-oidert, de mást határoztam; mert ha kiszúrt a gombafiú, rég le-adózhatott, akkor meg…? Bíztam valami más fordulatban. Nem is csalódtam.
A „sárkány” leszállt a Carmotion mellé. Természetesen lassítottam, majd a gurulás is abbamaradt. Persze hogy volt adó a fiúval; akit egyébként Boyrnonsnák hívtak. Egy Y6, gondoltam; de csak ahogy egy nyaralás utolsó napján még megtanul az ember két 136ételárat, és megkocogtat hozzá egy utcatáblát: „Tálalva van!”
– Üdv, Y3 – mondta. – Minden rendben?
– Sonroybéknál is? – kérdeztem.
Vigyorgott.
– Készül az expedíciós kommandó – felelte. – Üdv, Y3!
Avval elvitorlázott.
Ugyan miért lepett volna meg az epizód? Más dolgom is volt. A láthatáron kibontakoztak a Sonroyb-rezidencia körvonalai.
Szép hely ez a St. Even. Komolyan kértem volna tudományos, szolgálati ideosztásomat, ha a physico-michaelemet nem ismerik már ennyien. Bár valami Lord Esan nyugodtan feltűnhet itt… esetleg tűzkutatóként.
Oda ne hányjak; a Sonroyb-rezidencia annyira szép volt. Mintha fekhdu-marcipánból gyúrták volna kínos kézmosások után. És a cukrász szépérzékből le is nyalta volna; nem tudni, melyik fél előnyére. Az épületek nem lettek érdesebbek és férfiasabbak tőle, annyi bizonyos. Az úton kocsik sokasága állt: Boysvert Moxinok, Austin Ifargók, Cooper Modulok, Ufficionik, Layyerrik.
Volt egy társaság, az biztos.
Ez az volt.
Lassan továbbgurultam. Így kerültem meg az épületet. Nem láttam sehol lézerpisztolyos őröket.
Visszagördültem a szuperrácsos kertkapu elé. A park mélyén csak sejteni lehetett a házat.
Mit akarok? – tűnődtem. Az vonz csak, hogy egy Y2-höz lehet közelítenem? Aligha jutok be úgy, ahogy gyöngy-zöldezüst Leldlandemmel a sárkányejtőernyős fiúnál eladtam magam.
Ültem a csendben, nézegettem kifelé.
Hátha történik valami.
137Legalább egy kis lassú átalakulás. Voltak ezek a dolgok. Tudtam. Csak vajon történnek-e épp akkor, ha az ember akarná, hogy történjenek? Könnyűnek ígérkezett a válasz. De akkor…
Kotorászni kezdtem a kesztyűtartóban. Iratok kerültek elő.
Füttyentettem.
Ez már nem volt csekélység.
Az iratok egy bizonyos Steve-Louis Bert-Ronson nevére szóltak. Az illető Raeggvoult Scotchból érkezett az Év tudományos konferenciájára.
Ezek után már átkutattam a Leldlandet.
Találtam is egyet-mást.
A magam részéről tudományos célokra szolgáló eszköznek nevezem az ilyesmit, semmi kétség. De hogy mindenki egyetértene velem, kétséges.
Volt ott: egy lézerre kapcsolható 125-oider (St. Yven egyik cégének emblémájával), volt egy teljes tudatkészlet (Marquebeqe), néhány derítő-borító (500 patronos, St. Even tudományos sikerét példázva), közeltérforrósítók; nekratit, placebit (ilyet még nem is láttam! a placebit állétezést előidéző szer, állítólag placebóba kell burkolózni eleve, ha sugárzás veszélye fennforog, csak mivel fenn forog valóban ez a kilőhető, légtámaszos kis „méhecske” – így hívják a tudatszerek hordozóit, vagy „döngicsék”-nek –, fentről is be kell borítani magunkat); volt álarc, placebo-csuklya, voltak timerek (például térjegelők), átnézők, húsoldók (brr! ezt nem szerettem)… vagyis Steve-Louis Bert-Ronson igen kedves úriember lehetett. Kíváncsi voltam, mi bennem az, amit az ejtőernyős ifjú bert-ronsoninak tartott.
És hogy van az, hogy Steve-Louis, aki nyilvánvalóan St. Even vendége Raeggvoult Scotchból, errefelé csak mint „Y3” ismeretes, Ronyson lenne akkor itt? De hát nem ezen a formaságon múlt a dolog. Mivel 138két parókát, egyéb áltest-toldalékokat is találtam, s a fejmodulok jól rám illettek, úgy határoztam, eleve álcázottan lépek be a Sonroyb-rezidenciára… vagyis kérek bebocsáttatást… szerepemből nyilván futja ilyen fordulatokra.
Magamban összerendeztem gyorsan egy kis tudományos futamot, a nagy R. L. S. művének bizonyos kérdéseiről.
Mint méh a rózsán: volt ez a kifejezés (például) efféle helyzetekre; használtuk, kedélyesen nevetgélve, szolgálaton kívül, jó post-mortem hangulatban, esetleg a Szolgálat mikro-optján nézegetve az eseményeket (a moritonon). Meglepett, hogy a méhecskével díszített moriton ebben a Leldlandben is megtalálható. Placebómba süllyesztettem, így indultam meg a kapu felé. Megadtam a bemenetemet; ám itt most várni kellett. Rémlett valami ház, ahol bemegyek épp, aztán az épületet megkerülve, ott hever egy alak. Pár gyors lépéssel a ház sarkánál termettem, de nem láttam senkit. (Idegen moritonokba benézve, ha nem működnek is, gyakori az ilyen érzékcsalódás.)
Bent jártam a kertben.
Nyalábok között haladtam, mik voltak ezek, fogalmam sem volt. Zsebemben levelet találtam. Sonroyb úrnak címezték. Leültem egy kis kerti padra, két összehajló nyaláb alatt, melyek úgy kötődtek egymáshoz, emlékeztem --.--.--. Dyeh szavaira --.--.--. ahogy a tudatosság gyötrő méhében küzdenek egymással az ikerelemek.
Rájöttem, hogy a --.--.--. egy méhecske döngicsélése. Azonnal kibocsátottam az ellenszert; felszívódott. A padra szerelt PÉG érzékenynek látszott, a kérdés az volt csak, én is PÉG-érzékeny vagyok-e. A levelet azonnal átvilágítottam a PÉG XXXVII/56784932zdf szolgáltatásával.
Érdekes, hogy ez épp az én kerti padom kódszáma 139volt. (Az áltudományos anti-kódjel is egyezett; amelyik robbanásra állítja a PÉG-et.)
Két madár jelent meg a közel-globálban fenn. Mi lenne, kérdeztem, ha elválasztanók őket egymástól? PÉG-embe mondtam már mindezt.
Egyikük ekkor majdnem a vállamra zuhant. Éreztem: működik a PÉG. Hiszen a folyamatot végig se gondoltam, és az automata pontosan határozta meg a teendőt (a matát; tegnapta és holnapta között; ezeknek a dolgoknak az idegen nevét is visszasugározta rám, mint „aki” nyelvet ölt). A házból Grecou-Neptuno spagetti illata szállt. De állni látszott a konyha; a közel-globálnak scientifikus neo-ionjai érződtek inkább, nem a kulinatúra dominációja.
Vajon itt milyen a neo-grill? – tűnődtem. Kíváncsiságomat felpiszkálta a dolog. (És éhes is voltam; létszeregy-anyagok nem voltak Steve-Louis sustainlijében.) (Sustainnek becélztük a maradandó, halálunk után is kipedálozódó anyagokat; magam a becélzett, biztonságosabb, svájci formulával éltem – a gyerekkor játékosságát idézte.) Köröttem 0,69-es (!!) rózsák lengedeztek. Hosszú száruk: mint a húrok. Mint egy-egy felállított zeneszerszám, olyan volt mindegyik rózsaágy. A rózsák nevei: Hylle, Kejyll, Llyjk, Hejkdyll – a leghíresebb fajok voltak képviselve (fajták; nem a lexikológia volt professióm). A két madár után űr támadt; örültem az élve távozónak, ám a lebukott kis fringillo-motorosat (egy linceládát) szemügyre vettem.
Nem foglalkozhattam vele tüzetesebben, mert égette még a kezemet; s azért sem, mert a PÉG felszólított, folytassam előadásomat.
Aztán ahogy a madár kijjebb hűlt, s fölemelhettem, láttam: átcső, és átnéztem vele a bokorcsoportokon, falakon – s megelégedéssel nyugtázhattam, hogy más padokon, még a Sonroyb-kastély belső udvarán is ülnek sorra a magamfajtájúak (vagy egyebek), és tart140juk előadásainkat. A PÉG kinek-kinek leghívebb énjét sugározza vissza, hadd lehessen tudni, mit mondunk (!), és átcsövekkel a kölcsönös (köz-) figyelmet is megadhatjuk egymásnak. Az egész dolog, PÉG-emet nézve emlékezni kezdtem rá, annak a stevensoni tételnek jegyében állt, mely szerint elképzelhető, hogy későbbi korok számára maga az ember is különféle, egymástól elütő lények közösségeként ismerszik fel. Átcsövemmel ott láthattam Uttorsent, Llanyont, Poole-t, Bradshaw-t, Shawdrabet, Eloopot s a többieket. Sonroybék, Veynsék, Berytlék, Systék, Robye-ék, Obyerték, Rytlóék, Oyuiék, Louisysék (csupa nagy Y!), Stevyenék, Evensoynék mind ott voltak. Jól megéreztem hát, hogy ide kell jönnöm. Még inasuk sem nyitott volna ajtót citybeli rezidenciájukon, s csak gyanúba kever, tudtam, bárkit a belmozgás, ily időkben.
Épp ezért érezhettük valamennyien a tudomány diadalát, hogy rezzenetlenek maradtunk. A PÉG-ek (nem láttam, de érezni lehetett) működtek minden padon, pamlagon, kereveten; híven érzékelte mindenki önmagát. Inasok tudatfokozókat, nekront, mortisaltót, tesalutatot, turimort (jókedvpácot) hordtak körbe. De volt Boissy-homár, ytrok, algapezsgő; Leiss-pohárban 500 éves borok Raeggvoultból: nem ment ritkaságszámba.
Összefutott a számban a nyál. Mégsem tudtam: ha inas jön tálcával (jött), lebénítsam-e (megkönnyült tálcával vonult el, magam a padra rakosgattam két tálat, háromféle palackot).
Becélzve voltam, tudnom kellett. (Ahogy a házon, a neo-vadszőlőn nyüzsgérező méhecskéket elnéztem… semmi esélye nem lett volna az anti-moritor eszköztárnak. Ha nem az első húsz, a következők valamelyike megadta volna. Ültem hát békén. Gondolataim elkezdtek St. Yven körül csapongani. Szinte döngicsélve. De még vártam.)
141Az átcsővel globálmosolyokat láthattam. A levelet átvilágítva kiviláglott, hogy Kyllej írta, Llonyannak, s kérte: halassza el minden, ma estére szóló kötelezettségét, még ha egy császár ágyához hívják is; fogadjon kocsit (Carmotion Leldland ajánlható, új típ!), ha az övé nincs épp a kapuja előtt, s ezt a levelet tájékoztatóul magánál tartva, hajtson egyenest a házamhoz. Poole, a komornyikom megkapta parancsomat; egy thin-siencével fog várni Llonyanra. Valóság és az Év keveredett PÉG-emen. De épp ez volt a konferencia hatékonyságának bizonyítéka. Együtt voltunk, független lények közösségeként, egyetlen embert alkotva. A fordítottja volt ez éppen annak, amit a Nagy Szigetvágyó megálmodott, ám önmagát ily spektrálásra erősnek nem vélhette immár.
S akkor, hallottam szavaimat a PÉG-ből (a konferencia emelvényén álltam, és minden tekintet rám szegeződött; az ember olykor saját magát is PÉG-nek érzi! tudtam ezt, úgy érzi a globáltér-scientifikus, hogy ő maga, tudóstársaival együtt, ő maga alkotja a PÉG-szisztémát; s oly fantasztikus-e ez a révlet, amikor elismert tényként szóltak róla tudós kollégáim, hallani véltem őket saját PÉG-em eszmesugárzójából, szóltak róla, hogy mi itt valamennyien Őt alkotjuk meg, őt – most már formaságok nélkül szólván –, s nem az 500 évvel ezelőtti képzelet szent, de kezdetleges alapvetésével, ám saját lényünkkel, globálrealitásunkkal, az Évvel), az Év ellen, hallottam szavaimat a PÉG-ből, mint önmagunk Hyde-jai, önmagunk jobb jekylli énje ellenére, még mindig a kezdetleges kettősségekben gondolkozván, mindent meg akartunk tenni. Madárcsontocskák kerültek elő így azonban, és meteorit-álcák bitorlódtak. Rózsák háborúja indult „férjek” és „feleségek” között, és nem számított az Y-érték, ezek a para- és prae-stevensoni hatódák, bevehettem a fogalmat, éreztem PÉG-emből; azonnal be is vezettem hát; 142és enyhe hullámzásként hatott, ebből tudtam, hogy az imént, amikor a rózsákon mintha szél futott volna végig, egy tudóstársam szintén egy fogalmat vezetett be; fogalmam rótta-e? tény, hogy két inas most nem tálcával, hanem Usterton tudóstársam tetemével vonult el, és meg nem mondhatta volna egyikünk sem, mi történt, annyit láttam csupán, hogy tudóstársam eszmeileg ketté volt hasadva, talán az eszmesugárzó mondta fel a szolgálatot, vagy fokozódott fel, s azonnal elmondtam, PÉG-em sugározta vissza legalábbis, hogy a PÉG-ek elleni tudatfokozó szerek létezése is elképzelhető; s javasoltam, ettől nem merőben függetlenül, olyan fogalmak bevezetését, mint elPÉGzelés, PÉGzelet, PÉGlékeny, összPÉG, PÉGtelenség, PÉGesség… ezt nem értettem azonnal, ám villanásszerűen jött be: képesség… Láttam az átcsövön, számos tudóstársam a hétköznapok oly poplár-eszközeit is igénybe veszi, mint a jegenye-plaszto-keresztrejtvény, és többen javasolták a SZEREKToid, a TREJTomán, a RESZTREnád és hasonló fogalmak bevezetését és kibontását; függőleges plaszto-acvghriui-3456/V metszve, hallottam PÉG-emből, vízszint-globál bdzijskük 8765/V-vel, képesség, ez volt a PÉG-essék, k-val, merészkedtem PÉGésebb terekre. Egyáltalán a PÉGesség, mely a parkon eláradt, meglepő volt, ha a szigetvilágban (szintén elhangzott ilyen javaslat: a globáltér átnevezésére sziget-világnak!), ha a globáltérben dúló állapotszerűségre gondoltunk. Egy pad mikro-robbanása nyomán Onyall tudóstársunkat vitték el. Levél hullott ki zsebéből, előttem – nem vettem célzásnak Bradshaw részéről, aki mesterségesen szivárogtatta ki a halott zsebéből a levéltöredéket: elsősorban a másik fele volt csak annak a levélnek, melyet épp Shawbrad jelenlétében kezdtem olvasni az imént. Kedves Onyall, olvashattam most, ahogy Washdrab (aki feltűnően emlékeztetett Nordesalra) itallal kínált, 143arra kérem, éjfélkor legyen rendelőszobájában; önmaga bocsásson be a házba egy embert, ki a nevemben fog jelentkezni, ennek kezébe adja át, amit rendelőszobámból magával vitt. Meglehet, hogy a por cserbenhagy, és e sorok nem jutnak holnapig a kezébe. Ez esetben, kedves Onyall, teljesítse megbízatásomat a nap folyamán (nekronféleség elhozatala, ezt már tudtam; Hyde visszaalakítására Jekyllé!), és másnap éjfélre várja emberemet. Lehet, hogy már késő lesz, s ha az éjjel esemény nélkül múlik el, tudja meg, hogy vége van Henry Jekyllnek.
Bármennyire fontos volt jelenlétem a konferencián, az üzenet vétele nyomán nem habozhattam. Kértem Bradwasht (Rondasel, a megszólalásig!), készítse elő hordágyamat; ám itt várakoztatás történt, mert közben Opoel tudóstársunkat kellett kiszállítaniok, ízekben. A PÉG-sugárzás műve! Bámulatos volt a helyzet feszültsége; idáig, a békés Sonroyb-park ernyéig elhatott, ami kint a globálszínen tombolt. Ám Eytlo kollégám, akit szintén elvittek előttem, odahunyorított nekem, s a stevensoni kettősséget idézte eszembe: íme, Eytio: a/ vagy megbízatással távozik ily cselesen, b/ vagy unja az egészet, c/ nem akarja dolgát a pad alá-mellé végezni, ám bevallani sem kíván ily gyengeséget. Nem várhattam meg, hogy ez kiderüljön. Sietnem kellett. Ha ez a levél igaz… Megjelent a PÉG ernyőjén az arc; tudtam már.
Én tudtam? Vagy Steve-Louis Bert-Ronson? Miféle érzés volt ez, hogy PÉG-em nem sugározza vissza Steve-Louis Bert-Ronson halálát közelmúltamból? Aztán az „érzésnyom” is fakult, elmúlt. Nem számított már puszta változatnak, hogy S-L B-R nem is volt S-L B-R, csupán egy placebo-létező, aki a kocsit és az eszközöket, a globálmodulációmhoz szükséges anyagot és antianyagot hozta át ide, St. Evenbe. Világos 144volt már, miért fogadott „Y3+”-ként a sárkányfiú. Ezt a „plusz”-t azonnal a nevem mellé tette a PÉG. Steve + Louis Bert + Ronson, a félreérthető mínuszok helyett itt is mindenütt + volt. Már nem kivonatként léteztem, elemeimben, hanem össz-PÉG jelleggel.
Össz-PÉG volt, amit láttam, s benne a legpontosabban meghatározott feladat vált körvonalassá. Természetesen a kihúzás az én munkám lesz. Ezt nem „tudtam”, ez volt. Voltam. Felálltam padomról, elindultam, két inast félrehárítva thin-késemmel, a kapu felé. PÉG-telen helyesség töltött el. Az arcot nem lesz nehéz megkeresnem. Roseland arca volt az. Távollétemben a nevemet bitorolja, tudtam. A Steve-Louis Bert-Ronson név (+ változatban is célzás volt; utaloidum) visszaigazolta ezt: Roseland, akivel nemrég a földet túrtuk együtt, gondoljunk csak a marquebeqe-i ügynök elásására, most jogos nevemen – s érdemtelenül! mert megszenvedetlen! dögre menve, ahogy a régiek mondták az ilyet Raeggvoult Scotchban – St. Yven ura.
Tudóstársaim mélyebb közisége mentett meg csupán a csapdától, melyet Roseland tárt nekem. Most már érkezésem rejtelmeit is jól értettem; az űrbusz tragédiáját, ami álcázása volt jövetelemnek; a visszaélést Dyeh személyével, s alkalmasint a trateque becsapódása sem volt véletlen. PÉG-telenül egyszerű volt az egész. Steve kopogtatta meg a Leldland elülső ablakát. Gyere, madár, mondtam neki. Tudtam, PÉG-em küldi, biztosítékul.
Steve néma volt. De ahogy a PÉG-ernyőjét megkérdeztem, ugyanazt az arcot mutatta. Roselandét. Ahogy a húgommal összeesküszik ellenem. Egy húron láttam őket. Pendültek. A 178-as húron. Még Bert-Lou szerepe volt tisztázandó. Aligha a Bolygóközi Biztonsági Szolgálat kozmorátora ő, sőt Leandros 145legendája is: nixtrit a köbön! Bert-Lou nem St. Yven ügynöke; de hogy micsoda, ezt még tisztáznom kellett.
A leglényegesebb azonban nem ez volt. Szerettem volna ezt megüzenni a nagy R. L. S.-nek (akinek színe előtt úgy globálösszességgel szégyelltem magamat, mindannyiunk nevében, akik az ő lényét a moderneo kor lehetőségeinek szellemében alkottuk most): az igazi nyereség a szívé, mely a PÉG segítségével megérti, hogy a tisztázottság állapota a fontos, csak ez lehet követendő cél, ez az a Vágyott Sziget, amelyet a Szolgálat, a Tudományé önmagunkban megteremthet, kihasíthat. Ám ugyanígy kell kihasítanom, tudtam, a kártékony testet globálösszességünkből, Roselandet, aki csalárdul küldött engem erre az útra, összejátszván „Bert-Lou”-val. Az a mini-spaceo csak trükk volt; álarc! Értenem kellett volna még akár Bert-Lou-nak is ezt a titkos jelzését! Bert-Lou, bárki legyen is, nem hibás: a meteorit-álcával nagyon is bátran akart utalni Roseland kettős játékára. Vajon, kérdeztem magamban, ahogy eszközökben válogattam, miként végzek majd Roselanddel, s hol (PÉG-em St. Yvent adta meg helyéül!), vajon szegény Bert-Lou is él-e még? Madaram elbóbiskolt. Gyászolta Dyeht, a Stevenson Év egyetlen vendéghalottját (a tudóstársak már itteni halottak voltak, hiszen a Sonroyb-park, mint a konferencia szentélye, honosított valamennyiünket). Nem is csodálkoztam, amikor St. Even hatóságait tökéletesen kielégítette az a néhány irat, melyet felmutathattam. A derék Wadshrsab, gondoltam, ilyesmivel fáradott, míg én bent a parkban mégis a szellem szárnyalóbb üdeségén leledzhettem. Kicserélte az iratokat a Leldlandben. Ami fájt mégis: megválni a Carmotiontól. Helyette egy pseu-plac Space-Plot várt, rokona a mini-spaceónak, csak mintegy felhivatású változat. Madaramnak is kényelmes helye volt benne; és ami kellemesen – megborzongtam ettől! már az is kísérteties 146volt, hogy érzek –, előnyösen és ígéretesen érintett, Roseland üzenete volt. St. Yvenről küldte ölelését; a rezidium épületében vár. A rezidium volt St. Yven igazgatási központja; szélrózsáiról híres pseu-plac parkkal, döngicsélő méhecskékkel és a szívet annyira örvendeztető fringilloidákkal, placeidákkal, pseudákkal.
Ám az én szívem most nem tudott örülni.
147Nem maradt el az Év! A Congryven Palota épsége – viszonylagos! – még a méltó keretet is megteremtette. Termeivel, kertjeivel. Bert-Lou „Rois” St. Evenson megszemélyesítői (az átállított PÉG-szisztéma tette lehetővé ezt! a PÉG-ernyő a virtuális képet „a levegőbe” vetítette, gyakorlatilag olyan sűrű plaszto-thin-sugárhálóra, hogy megtévesztő élethűséggel állt s mozgott ott bárki, akit ebbe az új PÉG-zetbe tápláltak; Bert-Lou elmondta St. Yven lelkesen éljenző vezetőinek, hogyan dolgozott ezen a fejleményen rejtek mód, s mennyi üldöztetést állt ki általuk is, míg végezetül menekülnie kellett; s azt is elárulta, mi volt az, ami gyanúját fölkeltette: St. Yven az X-rendszerre építi hierarchiáját, s nevébe mégis Y-t fogadott be; Y-t fogad be a nevébe egy globáltér, s akkor saját fiát, aki nem fogad a nevébe X-et, elüldözné, Meta-pontjait, Para-pontjait, Galaxa-pontjait kiszúrná ily szigettársainak; el kellett mennie St. Yvenből, hogy az átértékelt, a felértékelt PÉG-et, az SC-PÉG-et kidolgozhassa; nevét megtartja, de az X-hierarchiát eltörli, s az SC – science – PÉG betápláltjainak rendjét háromtagú tanács határozza meg, melynek elnöke ő maga, alelnöke Roseland, tagja St. Yven választott képviselője), megszemélyesítői ott üldögéltek vagy álldogáltak a Congryven-kertben, Bert-Lou „Rois” St. Even elkészített mozgásfilmjei szerint, élethűségben. Az élethűség az az eszme, hangsúlyozta az összegyűlteknek még ott a főrom-téren Bert-Lou „Rois” St. Even (aki a 148-son-t néha, íme, már el is hagyta nevéből), az élethűség az eszme, amelynek jegyében nemcsak saját PÉG-valójával, de PÉG-társainak para-, meta- és galaxa-lényével is szembe kell néznie minden globálszigetinek. A para-, meta- és galaxa-pontok (eleve: kisbetűvel gondolva, írva, PÉG-elve, az új PÉG-elv szerint) kívülre kerülnek! Ez hihetetlen volt mindmáig – ám az igazi nagy fordulatok mindig ezzel tűnnek ki, kiáltotta Bert-Lou „Rois” St. Even(son), afféle „eleddigi hihetetlenségükkel” és roppant (pofon) egyszerűségükkel. Akkor Stevenxs, Everxts, Sonroxb, Vexns, Berxtl, Sxst, Robxe, Obxer, Rxtlo, Oxui, Obexr, Louisxs és mind a többi xrisztokrata azt kérte: roppant (pofon) egyszerűséggel álljanak át az új szisztémára. A pofonegyszerűségről Roseland gondoskodott; Nordesal, Raldenso, Osrandel, Orsandel, Nosredal, Dalrenso verte le a felesleges x-ek porát, s szédelegve az új létérzéstől, elvonulhatott Stevens/B-L, Everts/B-L, Sonrob/B-L, Vens/B-L, Bertl/B-L, Sst/B-L, Robe/B-L, Ober/B-L, Rtlo/B-L, Oui/B-L, Louiss/B-L. Obexrt egyelőre elvezették, mert neve azonos lett volna Obxer új nevével; névképzőbe helyezték, míg a többieket névszokóba. Ez az új névszokás mindenki számára természetesnek tűnt.
A tudományos tanácskozáson így Roseland és társai, a Hykell, Jellyk, Dyllek, Kylled, Hejkyl, Lekjyh, Dyhelly, Hellydejk vonatkozású (s nevezésű) tudósok, akik nevüket többnyire szülőhelyük szerint kapták, valamint Marquebeqe képviselői; a marquebeqe-iekkel Bert-Lou „Rois” St. Even(son) azonnal különbözeti békét kötött. A tudatfokozó más jellegű alkalmazásáról, esetleges exportjáról azért még nem indultak tárgyalások; ezeknek lehetőségét a Stevenson Konferencia eredményétől tették függővé.
St. Yvenben hatalmas bizonytalanság uralkodott, vajon a sziget neve átalakul-e ismét. A szigettéri büsz149keség lángjai magasba csaptak: szélsőségesek az „Even” nevet követelték vissza St. Eventől. A neománok a szigetet Bertlandre xeresztelték volna át – de itt az „X”-elemmel elárulták magukat. Bert-Lou „Rois” a tudományos konferencián, bevezetőben, a név kérdéséhez szólt hozzá, a változatlanság (de nem az űrkonzervativizmus!) mellett állt ki. (Űrkonzervativizmus: az a felfogás, amelynek értelmében St. Even és St. Yven között csak az interglobális állomás érintésével létezhet összeköttetés. Senki sem beszélt róla most, hogy ezt a kérdést lényegében már Stevenxsék megoldották. A marquebeqe-iek is újdonságként üdvözölték Bert-Lou „Rois” St. Even lépését.)
Az Év (így nevezte magát az R. L. S. Tudományos Konferencia és Szolgálat) üzenetet intézett az interglobális állomáshoz (szétsugárzásra; ám elsősorban St. Evennek szánt tartalommal). Érdemben arról szólt az üzenet, hogy az eddigi ellenségeskedések évüljenek el. A két sziget ne ismerjen kölcsönleg nemkívánatos személyeket az áldatlan 250 év villódzásainak okán vagy ürügyén. Az Év eseménysorozatára 25 tagú delegációt hívtak meg St. Evenből; ennek dolga lesz majd a turizmus, az egyéniségkihelyezés, a tudatátsugárzás kérdéseinek tisztázása. (Például: hogy valaki St. Yvenben éljen, de csak helyes cselekedeteinek elvégzésére, tudatával eközben zavartalanul létezhessen St. Evenben, és fordítva. PÉG-cserét jelentett ez egyebek között – hogy csak a legalacsonyabb szintet említsük –, jelentette azonban a thin-sugárhálók sűrítését, az átvetítések és az áttételrögzítések intézményesítését, globáltér-egységesítésének pontos rendszerét. Az egyéniségkikölcsönzés fejlődését is várták e fordulattól – amely Stevenxsék alatt is bekövetkezett volna –: St. Yvenből St. Evenbe, s fordítva, áttehető lenne így egy-egy kívánt egyéniségtípus konkrét jelenségformája is, tehát valaki egy másik valakinek az egyéniségét 150élheti, miközben nem kénytelen utazással fáradni. Elvégzi napi 4 órás helyes cselekvését, a nap 12 órája telik el ezzel s a 8 órai alvással, a fennmaradó 12 órát esetleg végig a pro-és-kontra-PÉG előtt töltheti, sugározván saját egyéniségét, vagy élvén tudatával a PÉG-jébe betáplált mástudatúságot, esetleg St. Evenben St. Yvenből, s megint fordítva is.)
St. Even válasza nem késett. Közölték, hogy emberüket máris útnak indították; Steve-Louis Bert-Ronson (bár még az interglobális állomás érintésével) úton van St. Yvenbe, megtárgyalandó egyben – már az új szellem képviselőjeként – az Év kölcsönösségi alapon történő pergetését. (Utalás mézre? Méhekre?) Roseland nem tudta. Steve, Solenard madara, aki tragikus hirtelenséggel eltávozott gazdája s barátja helyett most annak tulajdonait hordozta magában s magán – így például a Tudományok Tiszteletbelije címet, amelyet a Szolgálat egyetlen tagja sem kapott meg, a HSc-t, mű-xavinet eon-papagájka formájában, mely Steve nyakán lógott, s játszani lehetett vele, végtelen időket, eonokat, és a fejlődéstörténet egészének „Steve-és-Solenard-vetülete” lepergett rajta, persze ugyancsak eonok alatt; szuperközeli PÉG volt tehát ez a mű-xavinet eon-papagáj –, Steve szép napra ébredt szomorú álmából, s Roseland a Konferencián végig a kezében tartotta, tollait borzolta ajkával, szárnyait simogatta, érezte két tenyerében a nirmána hasának lüktetését; nem voltak egymásnak ismeretlenek, hiszen Bert-Lou hozta a madarat, és Roselandnek adta oda, továbbítsa Solenardnak, amikor az elrablási komédiát a vendégházba igyekezvén eljátsszák; de a madár nem tért vissza Roselandhez, és nem is lett többé Bert-Lou-é sem; s ha ehhez hozzászámítjuk, hogy Solenard húga, Yhde egy nap a tengerparton sétálgatván, elidőzve egy öbölben, hirtelen oly mélakórba zuhant, melyet csak a St. Yvenbe (St. Evenbe) 151távozott Solenard (most már tudományos sikereiért nem Hc., de HSc.!) visszatérte, akár csak röpke látogatása gyógyíthatott volna. Későbbi tudós átvetítések döbbenten mutattak rá egy egyszerű körülményre: a szigetek (Raeggvoult Scotch is „sziget” volt, csupán már hozzá képest St. Yven – és St. Even – annyira szigetnek számított, hogy az ősföld sziget mivoltát nem vették külön figyelembe), a szigetek tehát nem tartottak hagyományos-kommunikatív kapcsolatot egymással; s mi volt ennek oka? A későbbi kutatás félreérthetetlenül bizonyította: ezt a fokozatot mintegy átugrották! Olyannyira létrejött a személyiségkivetítés, a tudat-PÉG-esítés gondolatközege (eszmesugárzása), hogy megfeledkeztek (mint St. Yvenben az ölésről; volt már egy ilyen szólásmondás) a legegyszerűbb kapcsolattartási módról. Például a frekvento-spatz használatáról (egy Spatz nevű tudós találmánya volt, még 2217-ből; erre mondták máskülönben: „a verebek is csiripelik…”, s valóban, ploceo-motorok szolgáltatták a hang- és képanyagot hullámállaggá, majd sugárzássá alakító energiát; nagyon frekventált térátható elem volt sokáig, de a Tudományos Szolgálat merőben Stevenson jegyében állt: a jekylli és hyde-i személyiségosztás és tudatkülönítés elvét követte; ez épp a szegény Solenard vesztét okozta azután, hiába volt – tudata szerint – a globális szekuritás professzionistája! ezzel nem számolt, az egész szisztéma félpofásságával). A konferencia behatóan foglalkozott (Roseland javaslatára megemlékezés formájában is, egyperces csenddel) a Solenard-szindrómának nevezett jelenség „stevensonoid” (jekylleges és hyde-lagos) vonatkozásaival. Roseland egy oldalpáholyban ült. A madarat simogatta. Előrehajolt, sokan nézték. Intett, elhárítólag, foglalkozzanak az előadóval. Uttorsen beszélt, a hallgatóság feszülten várta a fejleményeket: Marquebeqe leplezetlenül a tudattágítás kérdéseit fe152szegette; Uttorsen ügyvédként emelte fel szavát a tragikus Solenard-esettel kapcsolatosan, vádolván azokat, akik túlságba hajtották a PÉG-izmust, és csak udvariasságból nem nézett Bert-Lou „Rois” St. Even, netán Roseland páholya felé. Akkor Roseland előrebukott. Senki sem figyelt fel rá, hiszen az imént ő maga kérte, ne személyével foglalkozzanak. Ráhajolni látszott csupán a madárra. A páholy folyosójáról kőművesnek öltözött férfi távozott. A kőművesek szabadon mászkáltak. St. Yven City romossága miatt épp ilyen helyek, mint a Congryven Palota, szorultak apróbb javításokra, lévén hogy a tökéletesség állapotának esélye pontosan a kevésbé sérült épületeknél volt kecsegtető. Solenardként igazolta magát a férfi az őrségnél, és fatális módon most meg az történt, hogy a még legegyszerűbb tájékoztatást mulasztotta el maga Roseland – az őrségét. Ősrégi hiba volt ez, s csak a külső szemlélő számára érthetetlen mindig. Raeggvoult Scotch azonban, ahol Roseland felnőtt, nem bővelkedett ily esetekben. St. Yven viszonyai mások voltak. Ott volt például a hetvenöt évvel azelőtti Habostortás Igazgatógyilkosság: amikor a huszonötször huszonöt méteres, téglatest alakú habostortába (Isstevexn elnöki igazgató kedvencébe) belesütötték a merénylőt, s amikor az elnök-igazgató a szokvány alagútba, melyet biztonsági emberei vágtak, bement, egy habtelérből kést mártottak belé. Senki sem gondolt rosszra, mert a merénylő csámcsogása hallatszott bentről a tortából, s ezt az elnök-igazgató hangjainak vélték. Persze, a merénylőt végül nem tudták kihallgatni, mert a tortába fúlt. (Gyanús körülmények között; feltehetően cinkosai tették el láb alól. A Kulinarisztikai Szolgálat száz évre elzárta a torta receptjét s az esetre vonatkozó nyomozati adatait, tagadta azonban – hát persze! –, hogy Rubinerhez bármi köze lett volna.) (Rubiner volt Osciller gyilkosa, a tortába fojtó. Rubiner 153aztán habkórba halt bele, börtönében. A rácson át szuper-szifonokkal habot nyomtak be neki; az első adag habban kábítóanyag volt; a holttestről neoborbélyok vakarták le a habot, mortius-shy késekkel.) És sorolható még számos eset; akár a halas háló esete is (Nosnxe elnök-alzó meggyilkózása stb.). Roseland merénylője zavartalanul távozott; a kertben tartózkodó tudósszolgálatiakat mint Steve-Louis Bert-Ronson tévesztette meg, a Palotában pedig egyszerűen Solenardként mozgott. Roseland hosszan feküdt ott előrebukva, s néhány másodpercig Solenard el is nézte. Hát így hevertem én a saját kertemben, amikor leütöttél, pajtás, aztán utazásom tudatába helyeztél; s jött a PÉG-konfrontáns út a mini-spaceóval, az űrkikötő „kéttonnás központjának” égése és a többi. Szép volt viszont, gondolta Solenard, az a levezető út a tanyához… mi is volt a neve… felejteni kezdett. Hykell? Ilyesmi. Dyeh járt az eszében. A tulajdonképpeni mélakórt ő hordozta. Ellensúlyozni vágyott: lövöldözéssel, a Történettel, s Dyeh volt az, állapította meg a Congryven Palota kertjéből távozván thin-kését megtörölve Solenard, akinek tettei mögött nem kellett másik személyt, kettős értelmet keresni. Ő (Solenard) most területen kívül állt; és tudta, nem mehet sehova. Megölte legjobb barátját, elveszítette madarát, a szerelmét, a húgát; és fájdalommal gondolt arra, amit hallani vélt (ha jól értette a Tudományos Szolgálat némely tagjának említését): hogy egy PÉG-kivetülése is volt (vagy thin-sugárháló-plaszticizálódása), s őt sem láthatta soha, és nem fogja látni soha többé. Nem fog kiderülni, gondolta Solenard, hogy Stevensont mely előjellel alkottam; s a másom mely előjellel; de már az egész „eset” nem volt ennyire egyszerű. Hiszen a képlet felborult, kibillent, szanaszéjjel potyogtunk belőle; s Raeggvoult Scotchra is volt egy keserű szójátéka: rég volt. Ivott egy scotchot valahol; a falat Ste154venson-idézetek borították, és a megbukott PÉG-zet xrisztokráciájának nevei, az X-ek áthúzkodva, átmázolva; és a buzgólkodó műtörténészek s fotósok már készítgették azt a könyvet, amely a legfrissebb mulandóság-állapotban örökíti meg mindezt. Solenard óvakodott a feljegyzéskészítéstől; de azt is tudta, hogy egyelőre fogalma sem lehet arról, hogyan tovább (hol rendeli meg s megrendeli-e valaha is ezt a munkát, melyet talán két napon belül terjeszteni fognak már a legkülönbözőbb globálterek könyv-plaszto-boltjaiban, optszatócsságaiban stb.). Kint az utcán az őrség tagjai lelkesen üdvözölték. Öngyilkosságának híre nem terjedt el; csupán a bentiek (kivetüléseik!) tudták, hogy meghalt. Bert-Lou „Rois” St. Evenson második embere távozott a Congryven-kertből. Csak a színe volt nehéz. Hiányzott a gyöngy-ezüstzöld Leldland is; sivárnak tűnt, hogy most be kell szállnia a pseu-plac Space-Plotba. Hová menjen? Vissza St. Evenbe? Mi köze hozzájuk! Ide húzta a szíve; vissza barátjához, Roselandhez, aki most már – annyi közös élmény, jópofaság után oly érthetően! – csak és csak hiányzott neki. Roseland volt a határozottságom, érezte Solenard. Mit kezdjek Raeggvoult Scotchban? A húga intézetbe került; tudategyenlítőbe. Járkáljon a nemsokára virágzó szélrózsák között? Hykell-méhek apró motorjának döngését hallgassa, tudván: szálldosásuk ártalmatlan játék? tudatfokozót nem terjesztenek, személykivetítőt nem szórnak szét? Nem látszhatott bizonytalannak; kínos lett volna visszatérni a Palotába. Igaz, ő, most már címében is tudományosított G. S., ő, HSc. G. S. Solenard azt tehetett itt, amit akart. Megalapozta ittlétét; ám mihelyt Roseland halálát fölfedezik, semmissé is válik mindaz, ami „részéről” történt. Ki lehetett, mit érezhetett az ő itteni mása? Látta-e netán őt a PÉG-jén? Láttam-e én netán őt, tűnődött. Hátha csak a PÉG-állapota hiányzik, gon155dolta. Hátha nem is gondolkozom, csak ez van velem: hogy azt hiszem, gondolkozom, és azt hiszem, úgy rémlik, mindez megtörtént velem. Akkor se mert visszamenni a Palotába. St. Even kiadna; nem kérnek belőlem Sonroybék. Hiszen azért küldtek át ide. Fejlett a kivetítő módszerük és a kivetülés-felfogójuk. Tudták rólam Roselandet; de Raeggvoult Scotchba nem jöhetnek utánam. Vagy ha igen, ott erősebb vagyok. Hiszen ha visszatérek, állapította meg, Solenard élete folytatódik, és a másom (alteregóm), gondolta, legendává lesz. Nem szállt be Patamonic GS-ébe; gyalogolt. Romkörnyékek övezték. Hihetetlen volt a gyors pusztulás – ha St. Evenre gondolt, és összehasonlítást tett, szinte felfoghatatlan! A műtörténészek és fotósok elvonultak szerencsére, s ő maga maradt a falakkal. Piszok kis akarnokok, gondolta egyszerre Nordesalról, Dorsenalról, Rolsendáról, Delronsáról, Norsedalról. Örült vereségüknek. (Roseland halálának. Most egyszerre nem a barátja volt. Valami volt, része valaminek.) Olvasgatta a feliratokat. Mennyire benne élnek itt a nagy R. L. S. tudatában! Bement egy sacc-kávézóba. (Kezdett eluralkodni valami a tudatán. Gyűlölni kezdte Dersonalt, Lardosent, Nardoselt, Roselandet.) Bement az Evenxs Bankház egyik fiókjába. Leült egy pálma alá. Elővette a sacc-kávézóból elhozott Jekyll és Hyde-ot. Olvasott. Mintha levenne egy nagyobb összeget a számlájáról, olyan volt ez az olvasás. Így érezte.
„Nem akarok részletesen számot adni minden aljasságról, melyet ily módon elősegítettem (mert azt még most is alig merném határozottan állítani, hogy magam követtem el). Csak az intő jeleket és az egymást követő lépéseket soroltam fel… Történt egy olyan baleset, amelyet – minthogy nem járt következménnyel – megemlítek…” Ki tudja azt, mi járt következménnyel, gondolta Solenard. Aztán olvasta tovább: 156 „Számlát nyitottam egy banknál magának Hyde-nak a nevére, és mikor írásomat hátrafelé döntve névaláírást is adtam másik énemnek, azt hittem, hogy most már fölébe kerekedtem a végzet hatalmának.”
Fegyverrel kényszerítette a pénztárost, fizessen. Álarcot húzott rá, a többieket elkábította. A pénzzel sietve távozott. Taxiba ült. Kivett egy szobát. A tengerre nézett az ablaka; de itt egy szirtet látott, nem találta sehol azt a meneteles ösvényt. A fövenyen odalent PÉG hevert. A szobában, ahol elaludtam, arra ébredtem, hogy valaki néz. Roseland képe a falon, már fekete keretben. Bejött a házigazdám, átölelt. Odavont a kép alá. Solenard lehajtotta a fejét. A házigazda ekkor ütött; Solenard a két lába között vágott hátra a thin-késsel. A felhasított testű, üvöltő házigazdát, gyötrelmeitől megszabadítandó, kilökte az ablakon. Tíz-tizenöt méternyire a PÉG mellé zuhant. A dolgok furcsa összefüggéstelenségét példázta Solenard szemében.
Solenard hátranyúlt, a tarkóját tapogatta. Keze véres lett. Beletörölte a képbe. Asszony jött be. Az arca ismerős volt. Vonásai jellegzetesen marquebeqe-iek. Solenard megértette: annak a marquebeqe-i ügynöknek az anyja, akit Roselanddel még Raeggvoult Scotchban megöltek. Letérdelt elébe. Az asszony belerúgott. Madárcsontocskát vett elő, mutatta Solenardnak. Solenard hátrált. Az asszony követte. Hasba rúgta. Solenard megpróbálta átölelni. Az asszony kést ragadott. Solenard alig tudott kívül kerülni az ajtón. Nem is tudta, hogyan került hozzá a csontocska. Ezzel távozott, és a könyvvel.
Leült a szirt kiszögellő sziklája alá. Olvasott: „…későn értem haza, és másnap kissé különös érzéssel ébredtem. Hiába néztem körül, hiába láttam a téren lévő házam szobájának tisztes berendezését, nagy méretét, hiába ismertem meg az ágy függönyének mintáját és 157a mahagóni keret rajzát, valami mégis azt erősítgette bennem, hogy nem vagyok ott, ahol vagyok; hogy nem ott ébredtem fel, ahol gondolom…” Eltűnődött. Odalentről valaki felfelé igyekezett az ösvényen. Cipelt, súlyos tárgyat, maga mellett vonszolta. Solenard felismerte házigazdáját. Mindent megértett. Elsősorban: tudta azt, miért viselkedhetett így. Miért érzett gyűlöletet a megölt ellenfél, a megölt jóbarát iránt. Miért kenhette be vérrel a képet; miért volt olyan furcsa a vér. Házigazdája csak valami plasztikus sugárhálóba kivetített alakban támadott rá, valóságos talán csak az öregasszony volt, vagy ő sem. Bert-Lou „Rois” St. Even új szisztémája, a plaszto-thin-kivetítés a létezést magát kettőzte meg, nem a tudatot. Hatalmas, szuper-jekylli lépés volt ez: olyan anyagsűrítés, alakmássá, amilyenre gondolatban sem volt példa eddig. S a kísérleti alany én voltam, állapította meg, ott, a Congryven Palotában. Roselandnek csak az alakmását döftem le; maga Roseland, ki tudja, hol volt akkor? Talán St. Evenben járt, talán most is ott ül a Sonroyb-kastély parkjában, esetleg titkos tárgyalásokat folytat a két sziget kapcsolatairól, a plaszto-thin-kivetítés adta lehetőségekről. S ha ez a kivetítés, gondolta Solenard, már netán velem…
Már netán velem is megtörtént. Velem történt meg először! Talán én voltam a kitüntetettje az új szisztémának, Bert-Lou „jövő századának”, mely – rendhagyóan egy század derekán, de mégis most – az Évvel kezdődik. Az első ember voltam, akinek plaszto-thin-sugárkivetítése sikerült… testet öltött megkettőzött valóm, önnön létezésemmel párhuzamosan és egyidejűleg, a sűrű, hézagtalan thin-sugárzásban… valahogy mint a labdajátékok kapuján a háló duzzad a bekerülő eszköztől, a labdától, alakmásom milliárdnyi, alakmásom végtelennyi mikroeleme így jött létre másodszorosan a tér elemeiből… a sűrű sugárhálóban… 158Szép magyarázat volt ez; de nem hittem benne. Ám ha…
…ám ha itt ez a házigazda, aki zsetont pörgetve jött fel a sziklaösvényen… önmaga másolata csupán így… miért ne lehettem volna én is az? Mennyi megoldatlan kérdés súlyosult, zuhant vissza a vállamra, összezúzva szinte: mi volt a vér? hová lett a seb? másodlatunk ily gyorsan gyógyítható? Hiszen tér anyagú! És a tér nem ismer hiányt, kihagyást, szünetet. Testünk többé nem erőszakosan behatoló tárgy a térbe, hanem a tér maga! A tér szerveződése… csak egyelőre nagyon kurta időre… korlátozott érvénnyel… esetleg ide-oda váltva. Mit tudhatom én, mit csináltam én, mit a plaszto-másom, mely legalábbis foglalatában sugár természetű? A sugártermészetűség és a térelemiség egyesülése szétvált, és az újjáegyesülés lehetővé tette, legalábbis folyamatlag, a tér-más létrehozását. Eddig – ha ez a feltevésem igaz lehet, gondolta Solenard (de egyre többször váltogatta a személyeket, s miért csak a nyelvtan lenne képes ilyen személyváltásra, miért ne maga az anyag is?), ha ez igaz – a más-tér volt csak lehetőségünk, sőt kényszerünk. A tér ránk kényszerítette mindenkori folyamatos másságát. Az előbb még itt álltunk, aztán egy milliméterrel arrébb, megint odább s így tovább. Ha ugyanezt alakunk, globállétezőnk is megteszi… akkor a térre kényszerítjük a mi akaratunkat, alaklag. Tény, hogy bizonyosságot nyertem vissza ezzel; ha mást nem, de ennyit feltétlenül: feltétlenül tudok hinni a Tudomány Szolgálatában, és a HSc. nem szégyenül meg általam. És ha kísérleti alany voltam! Sokat megengedtek nekem is ezzel: kitombolhattam haragomat, elkeseredésemet és bánatomat Roselanden… aki ilyen körülmények között nem tehet semmiről, ám ha nemcsak ebből az egyetlen szempontból nézzük létezésemet – az Év, a kor, a globáltér következményeinek szemszögéből –, hanem 159épp a tudatomat tekintjük, amelynek problémaköre a Bert-Lou-féle szisztémában hátraszorulni látszik (nem lesz külön, PÉG jellegű tudatkivetítés? minden szellemi-anyagi erőt a sugár–tér-kettőződésre fogja fordítani a globáltér-rész?), ha tudatomat tekintem (mert senkiről sem tudtam, hogy törődne ezzel, pontosabban: hogy a magam megléte és hogyanléte szempontjából nézné az ügyet), akkor a roncsolódás jóvátehetetlen. Rázúdult minden, ami megesett… és ha nem velem, akkor is: megesett, tudtam róla, és hiába felejtem, tudok róla, legföljebb tudatom a milliárdnyi mikrorészbe szívódik fel, és thin-sugársűrű hálójában kivetül, plaszticizálódva, a térbe, és most sem tudhattam, hol vagyok más-alakban, de ahogy Roseland ismerős pofája, kicsit marhahús-klopfolású képe megjelent a visseradabokor ágai között, és ahogy felálltam, és éreztem azt a nagy mancsot a vállamon, és ahogy behúztam egyet, orrtőhöz, és vér eredt el, és elkaptam egy nagydarab alakot, le ne zúduljon itt még, és ahogy ellökött magától, de óvatosan, hanyatt ne vágódjak a lejtőn… tudtam, mi vagyunk azok, és Roseland kacsintott, és azt mondta: vigyázat, ezek az öregek itten… ha a fiuk marquebeqe-i ügynök volt… jó lesz vigyázni… és igaza lett! Alig ugorhattunk a kiugró szikla alá, zúdult a hatalmas gömbkő, akár egy faragott PÉG. Szobrász volt a házigazdánk, és régóta faragta kőbe „a” PÉG-et, és most iszonyú csalódás volt a számára, hogy a dinamikus szobrászat, az élő testé közelítheti virágkorát… Hagyjad, mondta Roseland; visszakapaszkodtunk a platóra. Az egész ember egyetlen testként remegett. Megbizonyosodhattam felőle, hogy az öregasszony valódi volt. Roseland nemcsak kész tervvel állhatott elő, de már az eszközökkel is rendelkezett. Régóta figyeltettük ezeket itt, mondta nekem, ügynökeinkkel, és megszereztük test-lélek-adataikat. Ki fogjuk testesíteni őket, ilyképp a 160vénasszony, magyarázta Roseland, állandóan egy PÉG-gömböt fog mosni a tenger parti vizeiben, a férfi pedig a követ fogja felfelé görgetni egyre. Majd még döntünk, tette hozzá, hogy alakmásaitok végzik-e ezt a munkálatot, vagy magatok. Így távoztunk. Mámoros este volt. A romok között ünneplés folyt mindenütt. Később még visszatértünk a szobrász házához (melynek ajtaja, kerti ablaka oly ismerős volt… a rózsák… és mintha egy test fekvése által le lett volna nyomva a fű…), és nem tudtam volna megmondani, rájuk ijesztett-e csupán (mint aztán yvenet-levezés közben nevetve állította, és Nosredalék hahotájából sem tudtam, mi az igazság; ott voltam hű társak körében, a tudomány szolgálatában), és nem is vetítette ki plaszto-másukat… vagy megtörtént, s ez a másodalakjuk lóg csak ott két kampón, még mindig Roseland véres képe előtt, netán azt hitték, az eszük állt meg, látván elevennek a kiplakátozott halottat… de fennforgott még annak a lehetősége is, hogy én magam vagyok csak tréfára elkábított alakmása önmagamnak, gondolta Solenard, és így villódzott ide-oda személyem személye, míg jótét álomba nem merültem valóban. HSc. G. S. Solenard a biztonság globális változatainak egyetlen igaz valóját élte: teste és lelke az ősi sugárháló sűrűjébe merült, aludt; és Roseland ráültette Steve-et, aki parányi motorduruzsolásával követte a járatlan úton, mely egyszerre volt az az ösvény le a felejthetetlen tanyához, és a kert kőjárdája otthon, Raeggvoult Scotch enyhe táján.
161„A nap fáradalmai után oly zsibbasztó, mély álomba merültem…” Nézte, ahogy olvassák. Olvassák őt. Őt? Ült a hosszú fémhuzalokon, bal lábának három ujja a 177., egy a 178. húrt fogta át, jobbjának két ujja emezt, egy ujja azt. Egy ujja félig hiányzott. Látszólag ennyi volt minden vesztesége. 500 év után ez nem jelentős. De most elaludt az olvasó, és öreg madárarca rezzenetlen, kifejezéstelen rosszallással meredt egyedüllétébe. Lassan elfordította a fejét. Olvasta tovább az alvó helyett a könyvet. Sokat olvasott. Gazdája sokat aludt. Tablettákat szedett: bertlouitot, neonekront, kontramortuit, memorliquát. Neki ehhez semmi köze nem volt. „…hogy azt még a gyötrő lázálmok sem tudták elverni. Reggel összetörve, meggyengülve és mégis felfrissülve ébredtem.” Gazdája egyáltalán nem ébredt frissen. Azért odavette magához, ő végigsétált olyankor a paplanon, gazdája szerette volna tudni, kedveli-e a huzat fehér színét. „Még mindig gyűlöltem a bennem alvó szörnyeteget…” Mondhatnám: kivetítettem. Mondhatnám: az én PÉG-em ők lettek. A thin-testesüléseim. De igaz volna-e ez? Ők ilyen módon gondolkoznak. Nem vagyok egyenlő felük, gép vagyok, természet vagyok a számukra; visszatekintek általuk a művembe, nem tudok különbségeket meghatározni. Ez volt az én Évem, most elmúlt, 2351-et írunk. Visszaidézhetetlen: 500 év többletével egyéves korom. Vagy akárhánnyal akárhány. Olvasom, helyette, aki csaknem reggeli után azonnal elal162szik, fekszik künn a bágyadt napsütésben, rózsaágyait gyom veri fel, magvakat csipegetek, férgeket pusztítok (nem nagy kedvvel; de öregasszonyokat halántékon verni akkor már rosszabb), kívül kerültem szerencsére a cselekményeiken, a cselekvéseiken, melyeket én szabadítottam el. „…és természetesen nem felejtettem el az előző nap rettentő veszélyeit; de ismét otthon voltam, tulajdon házamban… s a megmenekülésemért való háládatosság olyan fénnyel ragyogott a lelkemben, hogy szinte vetekedett a remény sugárzásával.”
Furcsa, hegy ezt én adtam valakinek. Hogy mennyire nem vonatkozik többé rám. Hogy akinek ezt adtam, alszik, sápadtan a fakó fényben. Kis köröket írok le, felrebbenek, lábam felhúzva függögetek; míg ő álmában is mániákusan ragaszkodik ahhoz, amit én rég elengedtem. Elengedtem, mégis…”
…mégis itt vagyok azért körülötte. Mégsem bírok szabadulni. Mi ez? Ötszáz év telt el, és…
Nem tudok mosolyogni. Egy madár arca mindig komoly. Belül azonban… Nem látom, mi van belül. Ritka pillanat volt, amikor beavatkozhattam. Amikor szavakat bíztak rám. Nem is akarnám azt újra. Elegem van a szavakból, ha szavakkal van dolgom. Ha nincs, nem is tudom, mi az, hogy „elég”. Eszem, jóllakom, elég. De a szavaknál ezt sosem tudni. Mivel nincs belső kivetülése a mostani valómnak, csak az 500 évvel ezelőttieket látom viszont bennük, akik most állítólag alkottak engem. Vonatkozásaikat nem értem. Ám erről sem tudok; hogy értem-e, nem értem-e. Vagyok.
Olvasok, mert emlékszem rá, hogyan kell. Írni nem írok, mert nem akarok írni többé. Amíg éltem, nem hagyhattam abba. Pedig szívesen a képükbe mondtam volna, de csak valamennyiükébe: árvák vagytok az eleve kivetített fogalmaitokkal! Nevettek volna. Ezért azt mondtam: árvák! Ha még hinnék ebben az egész163ben, amit csinálok, abbahagynám. Megvolna rá minden okom, megvolna rá a módom. Már csak az abbahagyás lett volna hiteles. Hiteltelen volt minden más, mert hiteltelen PÉG-ek voltak ők, a befogadók, a bírálók, a támogatók, az ellenfelek, a hívek… a jekyllek-hozzám, a hydeok-hozzám, a közömbösek-velem… hiteltelenek, mert bennem véget ért. Ezért nem hagytam abba. Ez volt a nagy kettősség.
Ez, és semmi más.
Ez, és semmi más? Ha ezt ilyen könnyen elmondhattam volna bármikor is! Ha annyira egyértelmű lett volna, hogy mit miért csinálok, és miért folytatok, és miért akarnék abbahagyni! Nem bírtam abbahagyni, az úgynevezett szellemi közeg (körülvevőim, megítélőim, „bíráim”) sivársága, monolitikus egyformasága ellenére sem. Nem mondhattam: csak annyit akarok összehozni, hogy Szigetemre elvonulhassak. Mert nem volt ez ilyen egyszerű.
Ki tudja, milyen ősi (ősgépűnek mondták később, ős-PÉG-űnek mondanák ma, és mindenkor meglesz rá a név, az össze-elnevezés monomániája, az a tompultság, mely nem enged közel egy-egy részjelenséget – madarat, levelet, követ – elemi kezdetként az ítészhez, ám a globálátfogás, az egységvéleményezés könnyebbségét termeli meg mindegyre, újulólag), milyen hajdani, 200, 500 vagy 1000, 1500 éves indíttatás nem hagyta, hogy mindent odahagyjak; ahogy az Év Tanácskozóit, a Szigetek Háborúzóit, az Even-Yven-Ön-Tudatúakat, az Önnézésüket Megújítókat, az Őseredetük Szerint Zseniálisodókat sem hagyja az „én” indíttatásom.
Ezen legalább mosolyognom kellene, de madárarcom, bármilyen motort éleszt is létezéselemem (látszólag: bármely motor éleszti is létezéselememet!), nem mutat mosolyt. Nem képes rá. A fiókaarc a legvénségesebb, fiatalságához képest különösen öreg; s ők ilye164nek, újra meg újra, ők, az én elfuserált létezésem (vagy: diadalmas létezésem) által meghatározottak.
De nincs sok időm, hogy ezt most elmondjam (s kinek? bele miféle ötszáz évekbe megint?), mert gazdám nemsokára felébred, és részegfélén faggatni fog, nem mintha választ várna tőlem (s ezt is hogyan mondom el? mi ez a rejtélyes, a régi ihletet idéző belső thin-kör, PÉG-indukáció, pseudo-plac indíttatás, mely egyszerre visszaéleti velem, ami „volt”?), de olyan magányos, ezért is ír. A Tudomány Szolgálatából rég visszavonult; barátja, Roseland látogatja meg olykor, vagy ő a húgát, Yhdét a „Sziget”-nek nevezett Intézetben. Aztán engem néz. Vagy kimegy a kertbe, hallgatja a méhek döngicsélését, szélrózsát keres alkonyatkor, mely nem akar összeállni.
Nézem öreg arccal.
Pedig egyre megújulok. Ez lett végül a rendeltetése az abbahagyás vágyának… és mit mondhatok? Végre lekerült vállamról a felelősség. Nemcsak állítólagos „két énem” közül nem kell választanom, de egyáltalán, döntenem sem kell: tovább-e, abbahagyni-e… mert kikerültem abból a részkörből, és valóban globál-létezésig jutottam, mint mind az úgynevezett megboldogultak. Míg úgynevezett életem élhettem, ez volt: amit még gyerekkoromban példázott egy eset, apámmal. Orgonasípokként (egymás mellett elhelyezett pseudo-plac traquettokként, mini-spaceókként, vagy ki amit akar) felsorakoztattam a háznál található seprűnyeleket, kefenyeleket, partvisnyeleket. Persze leszereltem róluk a seprű-, kefe- és partvisfejeket; apámnak ezért is tűnt fel a dolog. Dühösen jött, kérdezte: mi ez? Mondtam: nyelek. Azt akartam kifejezni, hogy nyelek. Tarkón vágott, hogy a fogsorom csaknem lenyeltem. És miért nyelsz? – kérdezte. Hogy boldoguljak. Tarkón vágott, mint fentebb. És miért akarsz boldogulni? Hogy boldog legyek. Tarkón vá165gott. Most boldog vagy? – kérdezte, kérdő hangsúly nélkül. Később ez a kis epizód gyakran megelevenedett bennem, és talán a meghatározója volt mindennek.
Hanem hát hibáztathatom-e apámat? Nem bennem volt-e az indíték? Az indíttatás?
Ki tudja, milyen régről, kinek az életéből?
Csak a fióka-(bocsánat! gyerek-)kornál maradok. Akkor szinte mindenig eljutottam. Utána 44 évem, bekövetkezett megboldogulásomig, csak arra volt jó, hogy részletezzem, szétszálazzam, ami addig megtörtént velem. Amit tudtam akkor már.
Mi volt számomra az apám? Kinek az ősképzetei öltöttek bennem testet, amikor megfogalmazottan úgy éreztem: nyelnem és nyelnem és nyelnem kell tőle? Kitől? Mi volt, amit ő jelentett? Ezek a kérdések ma már a gyereket se érdeklik! A tudat és a képzelet kihelyezésének korában. Mely, így mondják, az én Évem.
Így mondják azok, akik – tudják? nem tudják? – még a nevükben is általam vannak meghatározva. De hát kértem én ennyit valaha is a globáltértől?
A madaramat kértem. De a madaram el volt zárva a kamrába, szitahálón át láttam utoljára még. Nem tudom, mit érzett. Intézetbe vittek. Emlékszem az ösvényre, mely vagy a szirtfok mellett vezetett le, vagy a fenyvesen át, s akkor egy tanya mellett, az öbölben szálltunk hajócskára… Apám azt mondta: még hogy nem választhatsz? Szabad vagy, mint a madár, mehetünk ezen az úton, mehetünk azon az ösvényen. Nevetett. Csak a gyerekkoromról beszélek.
Akkor intézetbe vittek. Nem követtem el semmit. Nem büntetésből történt. Tanulni. Hatéves lettem. A madárról még októberben is írtak, novemberben nem. Feltaláltam egy „gépet”. Gömb alakú volt, mint a Föld, és elalváskor odaképzeltem magam elé, és 166gépzelegtem. Így neveztem a dolgot. Apám gépész volt, mérnök. Bennem volt tehát ez. Apám fia voltam. Csak apám nem volt a fia apja. (Az apám volt, vér szerint, persze. De én nem és nem és nem akartam a vért.)
Mondják, a mosónő lépett rá a madárra. Steve volt a neve. (A madárnak.) A mosónőnek Mrs. Ehyd. (Az egyik északi szigetről, ott vannak ezek a furcsa nevek.)
Senkit sem kérdeztem meg, amikor karácsonyra hazamentem, mi történt a madárral. Amikor magamra maradtam a karácsonyfával, melyen szépséges műmadarak voltak (mennyire szerettem őket még tavaly! Steve megismerése előtt), a gyertyák egyikét úgy döntöttem, hogy a fa lángot fogjon. Nagy köpennyel oltottam el a tüzet. A fa felborult. Apám „a madár kamrájába” zárt be. Igaza volt, nem kétséges, amikor meg akart büntetni. Apám majdnem zseniális ember volt, kiváló tehetség. Madárgépen dolgozott, mint egyszer, feloldódásának ritka pillanatában, elmondta. Nekem készítette a csipogót, kárpótlásul. És újév napján kaptam volna meg. Azt az évet a madár öröme „lengte volna be”, így mondta apám. S akkor én felgyújtottam a fát! Igaza volt.
Nem jöttek össze a dolgok. A madárgépet sem láttam aztán. Öcsém mesélte, hogy valóban megvolt; apám félbehagyva elzárta. Apám sok mindent hagyott félbe; anyám miatt, miattunk. Apámat is meg kell érteni. Kószáltam a hideg tengerparton, gömb alakú, nagy görgetegkövek között. Vágyódtam már vissza az intézetbe, ahol este, lámpaoltáskor derengeni kezd majd szemem előtt a Gömb (afféle varázsgömb, lombik, ilyesmi), melyből mindent feledtetően kibontakozik a madár képe.
Kevés időm van, ismerem a gazdámat, nemsokára felébred boldogtalanságára, megsimogat, írni kezd. Közben a vállán, a fején, a tenyerén ülök. Nem érze167lemből. Valahogy ez van bennem, ez a globálprogram-töredék. Ki tudja, valami régi madárból. Ezért viselkedem így. És ő örül ennek. Most éppen megérkezik az űrkikötőbe, és katapultál. Elveszít engem, átmenetileg. Igen, ebben mindig bíztam, hogy csak átmeneti az elveszítés. Megátalkodott lettem. Szép családom lett azután, bájos feleségem, jó háziasszony és anya, ahogy ezt akkoriban mondták. És együtt mentünk volna az Uttorsen-fregatton a szigetekre. (Uttorsen apám barátja volt, aki megsimogatta egyszer a fejemet, amikor a madárért sírtam, bár nem mondtam meg, mi bajom; de valahogy ezt mindenki tudhatta. Furcsa volt, hogy mindenki tudja, mégse mondja senki. Soha, egyszerűen soha nem került szóba apáméknál, hová lett az az én madaram, Steve. Később a szakácsnő mondta el, amikor egyik írásomat olvasta – tizenhat éves voltam akkor – a Tudomány Szolgálata című hetilapban. Könnyekig meghatódott a madárgépről és a varázsgömbről írott szavaim olvastán, és úgy érezte, tartozik ezzel a vallomással. A vallomástevés motívuma alapélményemmé vált ekképp.)
A világ szelíd volt és vad. Csodálatos, diófapácszagú, álmosító rend uralkodott, és közben szombat estéken a randalírozások. Eljártam a külső városrészekbe. Élveztem szabadságukat. Képzőművészeti törekvéseim tárgyhoz kötődtek, utolsó „munkám”, emlékszem, tizenkét éves koromban készült: megmintáztam apám alakját, életnagyságban, viaszból, és beszorítottam egy kerti székünkbe. „A szabadság – félreismert szűk-szék-szerűség”, írtam alá. Ma már tudom, megelőztem koromat. Ezt így mondják. De az életem másfelé vont. Erről nem akarok szót szaporítani.
Egyáltalán, mit mondhatnék? Állandóan ki-be omlott körülöttem a világ. Suhancok törtek be ablaktáblákat; angolok a skótokét, skótok az írekét, katolikusok a protestánsokét és fordítva; nem volt ehhez igazi 168figyelmem. Sejtettem mögötte az alapmintázatot. Ennyi elég volt.
A világ ki-be omlása független volt a gyakorlati fordulatoktól. Számomra ez az ide-oda változás: adottság lett. Nem tudom, miért. Évszázadokkal ezelőtti dolgok határozták meg, vagy én magam? A jövő előrevetülése? Nem hinném, hogy egyetlen ember ilyen alapvetően befolyásolhatna eseményeket. És mégis, hátha. A spaceókat, előtte az űrhajókat is csak feltalálták. Valakinek a nevével jegyezhető a dolog. És ha már csoportokéval, akkor is: visszavezethető minden egy-egy személy olyas boldogtalanságáig, mint az enyém volt.
Mást nem mondhatok. Most rászállok gazdám vállára, alszik. Vigyázatosan alszik, agyon ne nyomjon. Erre én is tudok vigyázni, csak sosem gondolok rá. Hiányzik egy PÉG, amelyben láthatnám: mit is gondolok. Ezért nem tudom. De hát voltam már én magam is annyi minden; ki hitte, hogy az a tömérdek változat – és mi még? – belém van programozva? Gazdám nemsokára felébred, és írni kezdi a dolgokat. Itt nincs PÉG, nincs képzeletbeli varázsgömb, melyben valódibb énem képét látom, madárét; vagy önmagamat a madárral.
Boldog vagyok-e most, hogy – én vagyok a madár? Aligha. Igyekszem mindenesetre, hogy gazdám ne csalódjon bennem, ne veszítsen el. Megtanultam az önvédelem számos fogását. Ezt hagyjuk; talán készít nekem egy kis PÉG-et (bár idehaza, Raeggvoult Scotchban mintha azt játszaná: a képzelet szülöttei mindazok a dolgok, melyek nemrég úgy elszabadultak; s ő maga is tudhatja: nem, nem, nem!), és viszontlátom, miféle kalandokat éltem meg. Olvasni sajnos csak egészen ritka pillanatokban tudok. Ahogy egy alkalommal a beszéd is ment! Mindenfélét belém programoznak, tudományosan; nem hinném, hogy egy 500 169évvel ezelőtti madár vagy akár ember is elviselt volna ennyit. Visszaidézem azt az időt, amikor felnőttebb fejjel ismét megpróbálkoztam vele, hogy madaram legyen. Neveltem egyet. És mindent le akartam írni róla. Óránként kellett megetetnem közben. Írtam, etettem; írtam őt, etettem; de ahogy teltek az órák, úgy tágult a tudatom, úgy fokozódott fel! Olyan rengeteg leírnivaló volt az is már, gondolom (mert csak a történetre emlékszem), hogy írok, hogy közben etetni kellene, hogy etetés közben írni kéne mégis, és a többi, ma már fogalmam sincs, hogyan tágult ki a világ, pusztán az a csekély eseménysor is, amely engem ott érintett, annyira, hogy a végén azon kaptam magam: tizenkét órája írok, a madárról írok, és a madárról meg is feledkeztem. Pedig most nem a kamrában volt, hanem csinos szobámban, egy ajtó választotta el tőlem. De én gondolataim harsogásától, csipogásától, mindenféle hangjától nem és nem hallottam a madár eleségkérő csettegését. Ott halt meg a kezemben, már késő volt, amikor újra megetettem.
Ez a két halál határozott meg valamit alapvetően. Mit? Nem tudom. Egyre azt érezhettem: kettészakít, kétfelé von, nem hagy egyesülni „belül” ez a két madár. Meg amit ekképp megtudtam. Kiről? Magamról-e? A világról? (A globál-dolgok akkori elnevezése.) Már akkor „meghasonlott” voltam, amikor intézetbe vittek az ösvényen, a tanyaháztól. A világ eleve az erőszak világa lett, ahol az „igenis, apa” azért jó jelszó, mert legalább nem veszítek még többet. Úgyis az apák vehetnek el bármit… és nem szabad figyelmeztetni őket, hogy szűk a szék, és hogy „nyelek”.
A szűk széket Rosendal nevű kebelbarátom mondta el apámnak, két zseton miatt, amelyet állítólag neki kellett volna adnom.
Apám akkor nem vert el, hanem egy hétig vakartatta velem a viaszt a székről. És egyre azt mondta: 170 „Várnád, igaz, öcsike, hogy már így kaparj össze, várnád, mi?”
Ez azért volt rossz mondás, mert apám két hónap múlva egy saját konstrukciójú „repülvény” áldozata lett: aero-prae-jével lezuhant a Raegg-Voult foknál. Úgy kellett összekaparni.
A mosónőt úthenger ütötte el. Meglátott ugyanis egy csodálatos madárkát (mint a kislánya mesélte), és egy bokor mögül hirtelen szaladni kezdett, át az úton, hogy közelebbről szemügyre vehesse. Úthenger ritkán okoz halálos balesetet; ám ő így esett a roppant görgőtömb alá. Felső zúzódásába halt bele. Utolsó szavai ezek voltak: Steve! Svete! Sveet! Seevt! Vagy ilyesmi. Nyögött rémesen.
De a hangok felbontásával sosem foglalkoztam. Milyen különös! Ha ezeknek az Even-Yven-lakóknak elmondanám (a mosónő históriáját): Stevenxsnek, Xobernek (már aki él), Sxnevnek, Sonroybnak, Bertylónak, Obertylónak, sorra. Nézzék meg a nevüket: megannyi nyögés. Írják le:
ROBERT LOUIS STEVENSON –
és vegyék észre, hogyan vannak a neveik. Globáltöredékek, ha ez a név globális. Részek, melyek elakadnak itt-ott, visszaolvasatok, kettőzések, kiragadások és összeillesztések. Például Sonroyb: a név vége: SON és az eleje ROB. S az épp adott szigetszisztéma szerint x benne, y benne… Nem igazi ismeretlenek. Vagy a nagyralátók, a magukat legkülönbnek vélők: a név egészét alakították (Bert-Lou „Rois” St. Evenson; Steve-Louis Bert-Ronson) értelmes változattá. És így tovább. Meséljem nekik az úthengert? El tudnám mondani hozzá a bokor szépségét? Akár az út poráét ott? Annak a madárnak roppant báját? A szedrek, szamócák gördülő-telt gyönyörűségét, ahogy a riadt kislány kosarából szertegurultak?
Mi ahhoz a teltséghez, térteljességhez képest akármi 171thin-sugárzással kivetített lény a térben? Másodpéldányok másodpéldánya, valóban! Hányszor ültem tudományos társaságok kertjében, nem mervén belépni, holott hivatalos voltam oda, még egyetemi éveimben. Féltem eldönteni sorsomat, s ez mindenképpen jellemzett.
Íme, oly szenzációs a kárpótlódásom, hogy egyetemi karok és rendek, évfolyamok dőlnének szanaszéjjel a hallatán! (Főleg ha akkor ért volna ez a megtiszteltetés, amikor rászorultam. Amikor szánalmasan vergődő alaknak hittem, kellett hinnem magam, merőben olyanok között, akiknek megvolt az élete, a dolga, az útja. Kinek, olvastam valakinél még régen, úgy nem sokkal a halálom előtt… 1892-ben talán… kinek büszkélkedjem el, mire vittem? Apám, anyám, megaláztatásom megannyi tanúja, megalázóm, tanárom, pajtásom rég nem él. Rosendal meg bankár lett; s vajon felnézne-e ilyesmire? Azért mégis! Szigetek háborúznak valakinek a tévesen értelmezett eszmesugárzására… nem csekélység. Vagy a háborúikat, terveiket, boldogulásukat az én nevemmel fémjelzik, xavinetjelzik, bollobaritjelzik! Dögölj meg, Roseland, gondolom még most is. Bezzeg téged nem ütött el úthenger.)
Irigyeim támadnának – de így csak madártársaim tekintetét kémlelgetem: melyik mögött ki rejlik? Semmi esély akkora véletlenre, hogy bárkit is viszontlássak. Ezek merőben új emberek, azaz: más régi emberek új változatai. A gazdám, hogy még róla ennyit elmondjak, hiába tagja Globális Biztonsági Szolgálatnak, Tudományos Társaságnak, hiába fűzi össze ezt s még kapcsol hozzá ki tudja, mit: merőben idegenek között él egyre. Már nem vágyik társaságba, senkit nem fogad, egyáltalán nem hagyja el a kertet. Így is boldogtalan. Ha ébren van…
…ha ébren van, éreznie kell: élete véges, és alig végez közben bármit abból, aminek súlyát egyre elha172talmasodóbbnak érzi. Érzés, érzés, érzés. Kellene neki egy jó PÉG vagy neo-PÉG, Scotch-PÉG, netán PAEG, RAEG, bármi… hadd hordja az a kettős nyalábok terhét. Ám a gazdám hagyományos alkat. (Mint én is. Hiszen a nevem sem egyéb mód adódott: a vágyva vágyott Nirvána mai alakja, őszinte vallomás, ma van, a mát – nirmána – próbálja kifejezni; hogy ezt a semmit tudhatjuk, miközben agyon vagyunk globalizálódva tudással… de ez 500 év alatt sem változott, szerintem: egy madarat, egy falevelet, egy követ, egy derék csontocskát vagy meteorit-álcát nemigen tudnak túl sokan úgy látni, ahogy mindezek vannak, és ezért van az a tömérdek cselekvés, értékelés, felfogás, kombináció; s a PÉG akkor egy igen sikerült egygépűség volt, azt hiszem; de erről hadd töprengjen a gazdám. Miért erőltessem magam olyasmiben, amit nem is feltételeznek rólam!) (Nem vagyok nyelvész: nem is tételeznek fel?!)
Nem vagyok nyelvész, csak meglebezem a nyelvemet, fekete csőröm kávavilágában rózsaszínen, és a gazdám, aki most felébred, szereti ezt. Megsimogatja a fejemet, a tenyerébe hasalok. Pontosan érteni vélem meghasonlottságát. Nem kell ahhoz Jekyll és Hyde, Even és Yven, nem kell semmi más, csak ez: hogy valakinek ne legyen elég (s ez dicsértes állapot!) a pusztán meglévő dolgok összessége, nézése, használata, ne legyen elég úgy, ahogy vannak mindezek, hanem akarjon, igenis akarjon hozzátenni még valamit… Mivel azonban egygépűségről van szó, nem bír egyszerre több életet élni, és egyetlen élet csak egyetlen dologra elég úgy igazából. Már arra nem, hogy nézzük is és fel is dolgozzuk, amit látunk.
Ez már meghasonlottság állapota. És a két „fél” egymást rontja a tudatban. Gazdám állandóan a madárral szeretne lenni (velem), de állandóan írni is akarná, mi van. A globáltérlakók állandóan nyugalmas 173előrehaladást akarnának, egyre többet maguknak s övéiknek, ám ennek során egyre inkább összeütközésbe kerülnek másokkal, akik maguknak akarnák ugyanezt. Ez csak egy szerény, már mai madáragygéppel is felfogható vonatkozás.
– (Mennyit fejlődött a világ, mondanám mosollyal. Ősöm, Steve gondolt-e ilyet egyáltalán: „vonatkozás…”?!?) –
(Ezt nagyon bezárva csupán, óvatosan. Mint egy madarat, el ne repüljön; mert akkor nem tud visszatérni. Kívülről nem ismeri a teret, amely belül oly természetessé vált neki. De hány gondolat, terv, szándék, „őrültség” vagy „nagyszerűség” szabadulhatott el már így, időtlen idők során, s kószál odakint, akár a gazdátlan, szétrobbanásra váró spaceók, traquettek s egyebek!)
(Kénytelen vagyok madárként nézni a globálviszonyokat??)
Gazdám ír. Meghasonlottan létezik. Mert velem sétálna egyet a kertben. De ezt írja helyette: hogy sétálna helyette velem… bocsánat, összekeverem én is. Újrasétálná azt az utat, amely a vendégházhoz vezetett… Bert-Lou-t gyömöszölné vissza a mini-spaceóba; vigyázna, hogy Roseland le ne üsse stb. Hiábavaló vágyakozás! Meddő igyekezet! Én, aki madár vagyok most, igazán tudom ezt. Nekem vissza kellene vágyódnom egy oly korszakba, amikor, igen és igen… meg kellett volna makacsolnom magam, és nem hagynom, hogy elválasszanak a madártól… és nem írni kellett volna a végtelenné tágult tudatot, hanem… átmenni abba a másik szobába, ahhoz a másikhoz, és megetetni… nagyon is e-globális tápszeregyet adni neki… Oly mindegy.
Mindegy-e? Örülnék-e, ha gazdám azt mondaná, mindegy? Nincs-e ez is, legvégső soron? Hogy ha engem kérdeznének meg, én tudnám a legkevésbé azt 174mondani a gazdámnak: Vonj le végső következtetéseket… Hagyj abba mindent… Akkor vagy hű önmagadhoz…
Ugyan, mi az, hogy „önmagunk”? Egymástól elkülönülő, idegen létezők összessége… ám ezeket mégis nekünk kell egybehangolni, összetartani… Ezt és csak ezt mondhatnám a gazdámnak. De ő ezt nélkülem is, úgy látszik, tudja.
Valóban nélkülem?
Így van ez jól. Így – van.
Látom, ír. Ez az a pillanat, amikor – miért vajon? – el tudom olvasni, amit papírra vet. (Régimódi! Papírra veti, amit ír! Nem plaszto-optba formázza, nem kivetíti stb.) Honnét olyan ismerős ez, amit most ír? Pedig nem másolja. Mégis, ez már megvolt egyszer, és… Nézem. Csőröm a tenyeréhez fenem. Nem ráz le idegesen.
„A gyűlölet – olvasom –, mely elválasztotta őket egymástól, most kétségtelenül oldódott mindkét részen… Hyde, Jekyll látta ezt, osztozik vele az öntudat bizonyos jelenségeiben… s e közösség kötelékében – mely főbb oka volt kétségbeesésének – együtt fog meghalni vele…” Összefolytak a szavak, ködön át úsztak. „Úgy gondolkozott Hyde-ról, mint valami nemcsak pokoli, de szervetlen dologról…” A gazdám a fejét csóválja. Tudja, amit én tudok. Melegem van a kezében, számat (csőrömet) tátom. Nézi fekete kávájában rózsaszín nyelvemet, mellyel most lebezek egyet. „Ez izgatta fel: hogy ez a pokolsár hangot adott, kiáltozott, hogy ez az alaktalan köd mozgott és vétkezett…” Alaktalan ködön át látom a gazdám által eltakart papírokat. De látok! „…hogy az, ami halott, aminek nincs alakja, bitorolja mégis az élet működéseit!” Hát istenem, mondták erre akkoriban rég. „…Aztán meg hogy ez a feltámadó rémség szorosabban össze van kötve vele, mint egy feleség, közelebb 175van, mint a tulajdon szeme; ott rejtőzik a húsában, hallja a mormogását, érzi, amint küszködik, hogy megszülessék, s a gyöngédség minden órájában, az álom óvatlanságában is ellene támad, és kidobja az életből…”
Hyde-ról, láttam most, ezt írtam valaha, Jekyll nevében: „Jekyll iránt érzett gyűlölete más természetű volt…” (Milyen távoliak már mindezek az elemzések. Even és Yven globáltérlakói számára mégis meghatározóak. Egygépűségük vagyok, ez kétségtelen. De ha alaposabban átgondolják ügyüket, látniok kell – és cselekedeteikből, rémséges vergődéseikből ez ki is derül: látják –, nincs már meg az az alapvetőnek vélt kettősség, a hármasság, a négyesség is kevés annak kifejezésére, ami van; ám a végtelenség túl sok rá, elnevezésül. Ebben a bizonytalansági állapotban, ebben a biozmagóriában zajlik az életük, s most ezt a biozmagóriát végképp „Stevenson-félé”-nek nevezték el. Rosendal, hol vagy?! Apám, hogy vagy?! És a többi. Sőt: hol az a ház ott a szirten, az a tanyaudvar… az a katapult akár… az a városégés… de hagyjuk.) Néztem tovább, amit gazdám a régi szavaimból másol.
„…félelme folyton arra kényszerítette, hogy ideiglenes öngyilkosságot kövessen el…” Azért: de tudtam én, de tudtam!! „…és visszatérjen belém, alárendelt helyzetébe, énemmé alakuljon… rész legyen egész személyiség helyett… Átkozta azonban csüggedésemet, mely miatta lett úrrá rajtam. És ha a haláltól nem fél, rég tönkretette volna magát, hogy engem is a romlásba rántson…” Nagy szavak, igen, ma már… Mégis… „…csodálatos módon szereti azonban az életét, sőt mi több, én, akit rosszullét fog el s egész valómban reszketek Hyde-nak még a gondolatára is… képes vagyok szánakozni rajta!”
Milyen különös, hogy aztán most épp… de nem, 176 nem. Dehogy akartam gazdámat zavarba hozni még gondolataimmal is, bizonyos nevekkel kapcsolatosan. Ez mind a véletlennek oly szórása csupán, amelynek megértéséhez újabb évszázadok kellenek… ha van egyáltalán megoldás. Volt azonban az, hogy felálltunk, és kimentünk a kertbe. Most itt vagyunk a vállunkon, mondta nekem a gazdám, és szerettem, ha így beszél hozzám. Egygépűsége kicsit fárasztó volt nekem – hiszen mindig szembe kellett néznem így önmagammal, általa, mint PÉG-en át, s mégsem láttam magam igazán soha –, de jószívűsége kárpótolt azonnal. Járkáltunk az ágyások között, s ő hiába kereste a szélrózsát; pedig olyan egyszerűen megmutathattam volna neki, hogy is van ez… ha tudtam volna mutogatni, ha tudtam volna bármikor bármit mondani. Gazdám valami gondolatokba merülhetett, s így mértéktelenül feldühítette, amikor egy rózsainda a nadrágjába akadt. Simogatás az pedig, én tudtam. Belerúgott az indába, de hát ilyenkor a levegőt rúgja a láb, s elvész az egyensúly. Arccal zuhant az ágyásba. Felröppentem egy St. Yven-kenyérfára. A szemközti St. Even-kenyérfán lakik a barátném. Talán családot alapítunk, még nem tudom. Gazdám nem kelt fel. Vadul kalimpált a rózsatövek között, őrjöngve ordítozott. Hogy ő csak miattuk jár-kel itt, hogy hitelesen gondolkodhasson róluk, hogy vissz-éljen egy délutánt, amikor… Egy délutánt, gondoltam, egy délutánt! Ezek az ő elképzelései. Füttyentettem Rose-nak, leendő esetleges páromnak a St. Even-kenyérfára. Ő visszafüttyentett. Megszokta, hogy zajos néha a gazdám. A szélrózsát keresi, mondtam, hogy mégis mentsem valahogy a viselkedését. Leendő párom, Eors elmosolyodott. Ezt a mosolyt csak én láttam; a nevének a változása volt az. Évődtünk néha egymással, furcsa füttyöket eregetve: hol én helyeztem egy Y-t az ő nevébe, hol ő az enyémbe egy X-et. S az ő mosolya egy 177névváltás volt. Sroe, Eros, ilyenek. Gazdám tépetten, sárosan, véresen állt fel. Mosolygott. Az ő mosolya látszott. Ki tudja, miképpen változik az ő neve is, gondoltam, ezt föl kell tételezni mindig; hogy a másikban olyan változások zajlanak… amelyekről fogalmunk sincs. Elindultunk egy felfelé ívelő ösvényen. Roes füttyentett, hogy ő – marad, de még nézzek át hozzá este. Megígértem. Fenn jártunk a dombon. Hát ez meglepő volt: valaki állt ott. És valóságos is volt, meg nem is. Ismertem, tudom. Ó, milyen rég már, hogy nem gondoltam rá. És most a gazdámat várja. Lefogadtam volna akárhány teli fürt St. Even-kenyérbe (jó lapos magvúba!), hogy ismerem. Ismertem, hát hogyne ismertem volna… holott, én tudtam csak igazán, ez az ember soha nem létezett. A nagy R. L. S. volt az… egyetlen megálmodott vigaszom… akivel „találkozgattam” nagy kiszolgáltatottságaim idején… vele ott azon a karácsonyestén is, amelyet nem töltöttem a (helyreállított) fa alatt, meghitten… találkoztam vele kint a hóban… és beszéltem hozzá, kértem, hagyjon végigheverve, mondjon le rólam, csinálja nélkülem, neki mindaz, ami elrendeltetett: úgyis elrendeltetett… ne kelljen végigkínlódnom mindazt, amire vágyom… ami „Hozzá” kell. Legyen ő maga a nagy R. L. S., próbálja megkeresni nélkülem a Szigetet… nekem nem éri meg, már látom, „az az ár”, amit fizetni kell Érte. Hogy ő legyek én. Adjon csak ennyit… csak azt, olcsó ajándékot, hogy képes lemondani rólam… akkor talán mégis ugyanúgy marad minden… csak mentsen fel… csak biztosítson, hogy abba is hagyhatom… hogy ő, legalább ő nem kényszer rajtam… ő nem „intézetbe menés”, ő nem „apa”, „család”, „világ”… Alakja távolodni kezdett… és soha többé olyan tiszta, jeges reménytelenségben nem láttam viszont. S most itt állt. Madárijesztőként, kiszolgáltatottan. Az Év minden eseményét tükröződni láttam szemében. Ta178lán a lebukó globálfénytest tette… és akkor meglódultam. El a gazdám válláról, és lecsaptam Rá. Téptem, marcangoltam, csak annyi becsület volt bennem, hogy a szemének nem estem. Téptem ajkait, melyek szavakat mondhattak volna, fülét, mely hallhatta volna könyörgésemet. Akkor két erős kéz markolt meg, a gazdám keze. De most nem volt alku. Préseltem ki magam a kézből… és miért, miért nem… ő sem engedett. Ordítozott… valamit arról, hogy én vagyok az ő életének a megrontója, mindig én voltam az… Iszonyú megkönnyebbülést éreztem még, s tudtam: ez a vég. Megszabadulok, s reméltem örökre, valamitől – és itt, itt, az Ő egykor oly vágyva vágyott jelenlétében! –, megszabadulok…
Nem engedtem. Most nem. Préseltem és préseltem magam, ki a kézből… az Ijesztő felé. Hát ez volt, ez a Toprongy, az én nagy célom, ez volt az a Kép, mely minden ízemet áthatotta… tőle akartam volna menekülni, őt akartam elérni… ezt…
Mi lenne, ha elválasztanók őket egymástól??
És akkor…
…akkor már szerettem volna visszazuhanni akár a gazdám vállára. Akkor már szerettem volna visszatülekedni a tenyerébe. De nem ment. Nagy-nagy messzeségben álltam, ott, ahova oly bűnösen menekültem volna… vagy küldtem volna… ismét nagynak látva… Őt… álltam valahol élettelenül, és nem tudtam, hogy valami visszazuhan az én vállamra, súlyosan, szörnyűségesen. Nem tudtam többé semmit, csak ezt tudtam, belenézve a napba, az örök PÉG-be… hogy semmit sem tudok, semmit sem tudok, semmit sem tudok, semmit sem tudok… és ez maga volt a kárhozat.
És aztán maga volt a semmi. A semmi. Az éj.
Álltam ott, és nem vártam többé a hajnalt. Nem vártam. Nem vártam.
De jött, de jött, de jött.
179 180Szakadt ránk a sok szakadt ügy, űrügy is bőven-bűven, mire tud az ember ilyenkor, akármi ürüggyel, időt szakítani? Ráadásul Del Sonar is szakított velünk; a Trió szétszakadt, ketten maradtunk, Lord Aens és én. Nem mondok sokat: beleszakadtunk a munkába. Ilyen volt ez az eonito (íme, még a globálsecund – „év” – is új, divatos névvel telt; telik mindenre 2982-ben, mondta Del Sonar, és részesedésemelést kért, olvasta ugyanis a 2981-es G. S. L.-ben, hogy „gazdagok, függetlenek és lenézőek” vagyunk, róla ráadásul azt írták ott, hogy „bőre kockás”), ilyen volt, záporozott, mint az omlódominó. Bőre kockás, üvöltött Del Sonar; rettegve írtam ide az imént, hogy a Global Security Lexicon sértését enyhítsem: dominós, igen, Del Sonar bőrére csak ezt volt szabad mondani, különben késlekedés nélkül késelt. (Azt, hogy a neo-post thin-kést hogy használtam a teofiládák ellen, dohogott kiváló munkatársunk, azt bezzeg nem írják! A teofiládák! De hát az már két eonitója, hogy elintézett ügy, drága barátom, akartam mondani Del Sonarnak, ki memorizál itt!) A – kis túlzással így mondhatom – Bolygó Biztonság Lexikonja az utóbbi húsz eonitóban vált milliárdok közkedvelt könyvplasztikájává. 2970 körül végképp magánvállalkozássá lett a biztonság, és gomba módra szaporodott a fejetlenség. Del Sonar zsenialitása páratlan volt: kockás… azaz dominós gombafejet talált fel triónknak, s ez hozzá, a zenészhez, jól illett. Hiányzott is a muzsikája, most, 183hogy a pseudo-plac térben csak a kopogó, kihalt űrrészecskékkel, hajóroncsporral záporozó eső zaját hallhattuk a xavenit-tetőn. Xavinet-kutyánk bánatosan csaholt, és tudtam, ügyfél nadrágját rángatja. Egy xavinet-kutyának legalább megvannak az ürügyei; ólomdominóval játszott, Del Sonar búcsúzóul nekiadta; nyilván engem akart bosszantani. „Te már az ólomdominót is omlódominónak mondod” – ezzel a megvető búcsúszóval távozott zseniális barátunk. Néma lett a ház, állíthatom. Hiába hagyta ránk kis hangszerét, melyen a globálsecundoknak 1982-ig (1000 évre!) visszamenő differenciálhangzatait valósította meg; fájdalmam nem ismert szintetizátort. S az élet oly rövid!
– Maradj meg, Don Arsel, az űrügyeid közt – ez volt szakmaibb szempontú zárbeszéde. – Hallgasd az eufo-esőt, élvezd, hogy magánzol. Xavinet-kutyád rángatja az űrügyfelek gatyaszárát, de pedáns!
(Ez kedvenc szópályája volt! Járását is ehhez igazította, ilyenkor ugyanis föl-le járt. Mondom, hiányzott Del Sonar. Távozása külön űrt hagyott maga után.)
Távozása, mondom, külön űrt hagyott maga után; és most Lord Aens (aki úgy volt „lord” valaha is, ahogy én xavinet-kutya) ebbe a pótűrbe próbálta begyömöszölni az ad acta tehető (elfektethető) aktákat. De a pótűr tele volt Del Sonar elfektetett aktjaival; Lord Aens, aki inyaens volt, megállt munka közben. Ha ügyfelünk, lármás xavinet-ebünket lerázni igyekezvén, be nem lép, taszítottam volna egyet a lordon. Oly taszító volt számomra minden átfedés.
A fedésnek is megvan a maga ideje; de az át ne akkor mondjuk, amikor a bét.
– Bé! – kiáltottam. És ebünk elengedte a nadrágszárat. Az ajtó aritmetikus automatikája az állat s a jövevény közé suttyant. A jövevény pillantása a pótűrből kikászálódó Lord Aensre siklott. Lord Aens egy 184pillantásra azt hitte, még a póttérben időzik. Na nem, hát ruha azért volt a jövevényen, ez a nadrágból is kitűnt, de…
Lord Aens elvigyorodott, és mint a páros űrkorcsolyázások pontozóbírái, magasba emelte Del Sonar két „lapját”. Jövevényünk elpirult.
– A lord – mutattam be Aenst –, íme, két áldozatunk képét mutatja fel az áthatónak. – Az átható annak az adatfeldolgozó sugárzásnak volt a neve, mely állandóan áramlott, és ha a szoba terét „megadtuk neki”, rögzítette az anyagokat; a központ azonnal „dobta” az alközpontnak, és ez vissza az igénylőhöz. Az igénylő sokáig maga a központ is lehetett, finoman fogalmazva. 2970 körül a magánbiztonsági ellátottság a mélypontra süllyedt. Senki sem tartott igényt a magánbiztonsági szolgálatokra, ha ezeket a központ tetszés szerint ellenőrizte. Akkor az űr-neo-adóbevallás is jobb, vagy a kegyelmi kérvény, vélekedtek ügyfeleink. És ez nem volt ürügy! Del Sonar, hadd jegyezzem meg, komoly küzdelmet folytatott, a harc minden eszközével, hogy a központ adja végre magánkézbe a Vállalkozást, és emberanyagát használja űrrészszortírozásra, hulladékbiztosításra, a tehetségesebbjét pedig küldje neptunálni, szaturnálni, merkurálni; ez a régebbi idők vice-külszolgálatával egyenértékű küldetésnek számított eonitóinkban. Képzelhető, hogy ilyen körülmények között a Bolygó Biztonság ügyének magánkézbe kerülése a biztonsági harc hihetetlen elfajulásaival járt. Mondhatni: a biztonság efféle megbolydulása épp a biztonság szükségességét hangsúlyozta. A vállalkozások emelték a díjtételeket; mindenki boldogan fizetett, és bízott a jó szerencsében. Csak az szenvedett ezekben az eonito-tizedekben, aki magát a becsülettel elvégzett munkát szerette. Akinek még jelentett valamit maga az Ügy. Nem hihettem Del Sonarnak: hogy az ő számára az Ügy már semmit sem jelent. Ezt 185mondta ugyanis: „Felajánlottak egy spaceofont, 2982 húrosat; mini-spaceóval szólaltathatom meg, és a hajócska bukdosni tud a húrok közt. Ráadásul szaturnióban fizetnek…” A globalitó értéktelenedett, nem vitás. De hát épp Del Sonar volt az, aki nemrég azt mondta: „Ha ennyit is érdekelne még az Ügy, abbahagynám! Csak azért folytatom, mert ennyit se érdekel!” Kértem, legyen türelemmel önmaga iránt, várjuk meg együtt, míg a férgese elhull, a statisztikai törvényszerűség jegyében erre szánt vállalkozások megbuknak; engedélyeztem neki a likvidumot (ha már készpénzben nem lehetett likvid!), ezzel is segítjük a tisztázódás folyamatát. Del Sonarral azonban valami komoly baj lehetett; és erre figyelmeztettem is! „Del, de hát te rajongsz az Ügyért – mondtam neki –, ha képes vagy mégis abbahagyni…! Nem? Hiszen azt mondtad, ha érdekelne, abbahagynád, ugye? Hogy ilyen kevés globalitóért nem csinálnád! Nem akarnád saját szívedben lejáratni, mint egy kihettyent eon-mérőt, az Ügyet. Nem akarnád, hogy a beleidből belső placebo-körön bűzölögjön a pseudo-szaglószerveidig, a Para-, Meta- és Galaxa-pontjaidig, hogy amit csinálsz, ennyit ér csak. Abbahagynád most? Éljen! Azt jelenti ez, hogy nem hagyhatod abba…” És a többi. Hivatkoztam ezzel egy igen divatos ritmetikai viccre (képletre), amelyet azonban a dominóbőrű (és üstökű) Del Sonar (tudtam!) virtuózul játszott már kis hangszerén, és meg kellett értenem, ha most néhány eonitóra a tiszta (zenei) szférának akarja szentelni alkotó energiáit.
Ráadásul „kivolt”, ez látszott rajta. Nem volt meg például a neo-post thin-kése. Kérdeztem, hol a placcba hagyta. Azt felelte, pseudo-plac elveszett. Ellopták.
Szakadt rejtély! De nem fogok bele megszakadni! Xavinet! (Jók voltak ezek a régi mondások.)
A jövevény elmosolyodott. Lord Aens két karja lehanyatlott a képekkel, és a szeme guvadt ki. Gyor186san begyömöszöltem őt a póttérbe(!), és akkor a jutalom sem maradt el, mert most a jövevény szeme guvadozott, ha szabad ilyet mondani egy gyönyörűséges szempárról. Bolygóközi dolgok képei úsztak fátyolos tükrén; bolygóközi dolgokéi…!
Szakmám megtanított rá, mint mondtam, hogy ne kedveljem az átfedéseket. A feddhetetlenséget én a Bolygó Biztonság elengedhetetlenjének tartottam.
A jövevényt székkel kínáltam.
– Demi-szék! – mondtam. A legtöbb ügyfelünk demi-szék szerette az yvenet-levet. A jövevény sem volt kivétel.
Töltöttem neki a demi-székből. Sajgott a szívem. Ha Del-Sonar itt volt, és kis padján ülve megszólaltatta kis hangszerét, két szék között számos ügyfél odaesett a kis pad alá. Emlékszem meghitt jelenetekre; ilyenkor jött meg bizalmuk bennünk. Ahogy rázogattuk, keltegettük őket életre; érezhették, hogy itt történik velük valami, biztonságban vannak tehát.
Odakint szinte semmi sem történt már ezekben az eonitókban. A Bolygó Biztonsági Vállalkozások öldöklő versenye is unalomfélébe fulladt. (Az Uttorsen cég folyékony unalantot tudott már előállítani! Az unfent szinte divatjamúlt lett. Most kísérleteztek a középfajsúlyú unalom cseppfolyós előállításával. Ha az unalomgázt is előállítják, kihal a globáltér!
Ettől sokan féltek; mások annyira unták magukat, hogy csak röhögtek a markukba.
Valaki annyira unta a saját markát, hogy sírva levágta. A sebészeknek, pseudo-plasztoidoknak akadt dolga azért, mint látjuk, bőven.)
Nem panaszkodhattunk; és csak attól kellett félni, hogy…
De nem akarok az események elébe vágni.
A jövevény állva hörpintette ki a demi-széket, és mosolygott. Azt mondta:
187– Don Arsel, ön az „Old Arsen Bolygó Biztonsági Váll” atlasza, nemde?
Fejem szorítást érzett. A jövevény kíméletlenül tapintott rá az igazságra. Váll-unk (Del Sonar kiválása óta) valóban rám támaszkodhatott, s így tulajdonképpen hón-ban voltam. Az aljas Del Sonar, gondoltam. Pengeti mini-spaceójával a zenei szférát. De azt el kellett ismernem: itt csak 1000 húrja, ráadásul eonektrikus, tehát pici kompakt tömörítésű hangszere lehetett, s ha neki ez a szenvedélye volt meg…! Az évezredek (bocsánat, ahogy mostanában mondták, eonito-ezredek) hangjellegzetességeinek megszólaltatása, eonitónként (évenkénti külön-jelleggel; mindegyik más-más…): Del Sonar ezt a történeti érzéket a Marsidiumból hozta, amikor ott egy kihelyezett állomásunk személyzetének biztonsági kérdéseit szavatolni járt. (Csak globáltérlakókkal foglalkoztunk; az űrbe kihelyezett lénytársak ügyeivel. Tehát interglobális, interspaceális – enyhe túlzás! de az egész dolog alig 1000 évre nyúlt vissza, hát ez érthető – állomások személyzetének dolga szakadt ránk; vezetők, technikusok, kutatók, pincérek, zenészek, sportolók, konzumnők, művészek, biztonsági emberek problémái. Mindolyanoké, akiket a hivatás vagy a meggazdagodás vágya, netán a kényszer az űrbe hajtott. És bűnözők is akadtak ekképp; globálbűnözők, akik itt, a Föld globálszínén váltak azzá, és űrbűnözők, akik „odakint”. Mondhatni, a globáltérlakók minden fajtájával volt dolgunk.)
Ezért nem csodálkoztam, hogy Lord Aens így elbámult. Mert ehhez foghatót, mint az a jövevény, mindezek ellenére aligha láttam. Nem tudtam megmondani, mi az, ami fátyolos szemében szinte alakot öltve, már-már zenélve kavarog. Csak azt éreztem, hogy engem ez nagyon közelről érint.
Megengedtem Lord Aensnek, hogy a pótűrből (kis 188túlzás! egyszerűen hiánytérből, sőt térhiányból) előbújjék. Milyen sápadt volt!
De ügyet se vetettem rá, és inkább a jövevény, e gyönyörű nő ügyével kívántam foglalkozni.
– Állok rendelkezésére – mondtam –, bocsássa meg a rendetlenséget, de hát egyik társunk kivált… és ha szabad mondanom, így még jobban el is férünk…
Del Sonar távozásának most örültem úgy először igazán. Hölgy ügyfeleink figyelmét mindig ő vonta magára; ez dühített minket olykor, és meg is mondtuk neki. Persze, Del Sonar nem volt olyan kis (globál-)stílű soha, hogy ezért a távozás gondolata akár halványan is felködlött volna benne. Ő „régit gyűjtött”, visszavágyott volna például Kolumbusz eonitójának hangjai közé, és a 2982 húros spaceofon ezt ígérte. Del Sonar nem tagadhatta meg a nevét: a hangok vonzották. Son! Jó hangzású neve volt egyébként is.
Aztán örömembe űr-öm vegyült. Mert a jövevény (aki most már bemutatkozott; de az ő neve nem sokat mondott: Gallina Columbi; hozzászoktunk a bankárleányzókhoz) második kérdése ez volt:
– Del Sonart keresem… nem is tudom…?…
Leült.
Nem tudom, miért, a demi-székes poharat társunk hűlt padja alá ejtettem. Mert…
…mert volt valami furcsa ebben a bizonytalanságban. Ahogy a jövevény, akit megmagyarázhatatlan oknál fogva nem tudtam magamban a nevén nevezni; s igazán nem azért, mert a Columbi-bankház ügyleteitől viszolyogtam volna; sőt, valamelyest elfogadtam már Del Sonar elveit – ha elveknek lehet nevezni a haszonelvűségből sarjadó elképzeléseket! de a távolság megszépít! s Del Sonar most valahol kint a 2675/glob. interállomáson kísérletezett a spaceofonnal, amelyet Cathartes Aura bocsátott a rendelkezésére, a kétes űrügyei nyomán hírhedett pénzember, akit 189 „Pulykakeselyű”-nek is neveztek, s joggal, hiszen a neve megszólalásig egyezett ennek a madárfajnak a pseudo-prae-kori meghatározójával; viszont ezeknek az eonito-tizedeknek feltétlenül a madarasodás volt a jellemzőjük; észrevétlenül nőttek messze a többiek fölé az avesek, s messze lemaradoztak olyan bankházak, neo-ipari képződmények, mint a mammut-trösztök, konszernek, a gorilloidák, a hyaenidaék, a carnivorák (ragadozók) s társaik. A kezdetet a viharmadarak hozták (a procellariiformesek), de az újvilági keselyűk családja (a cathartidaék!!), velük a sagittariidaék (kígyászkeselyűfélék), a pandionidaék (halászsasfélék) és a falconidaék (sólyomfélék) hamar átvették a hangadó szerepeket. És meg kell vallani, olyan gépekkel működtek, amelyek szinte nem ismertek lehetetlent. A lord például rajongott a fajtáikért. Ezeknek a falconiformeseknek (sólyomalkatúak), akik a fentebb említett négy féleséget alkották, nem kellett külön spaceo; jármű nélkül vághattak egészen nagy, szinte bolygóközi távoknak. De az interglobális állomásokat mindenképpen saját motormeghajtásos rendszerükkel érték el. Ráadásul az arcuk roppant nemességet is sugárzott; jómagam ezzel nem mindenkor értettem egyet, például a keselyűk stb. esetében; de azt meg kellett adni, hogy egy sólyom, vércse vagy sas arca (tiltakoztak ellene, hogy neo-sólyomnak, neo-vércsének stb. nevezzék őket) már-már gyengédnek is tudott látszani. Akár egy kis énekesmadáré!
Del Sonar sosem nyilatkozott e tárgyban. Lord Aens szeretett volna összeveszni vele, a lord ugyanis nagy verekedő volt; egyik őse, 1000 évvel ezelőttről, mint Del Sonar kiderítette a spaceofonnal, gyilkos volt. Megölte a házuk alagsorában a nevelőnőt, mert a felesége révén minden nőt utált; a barátai, akik szintén utálták a nőket (ennyiben a lord messze elfajzott az őstől!), oly ügyesen rejtegették, hogy még 190csontváza is csak kétszáz év múlva került elő. (Egy csavargótanyáról; véletlenül ütötték le a lordot, két évvel a sikeres szökés után; élhetett volna még harminc-negyven évet, de ezt akarta a sors! Barátai, a feleség családjának bosszantására, és hiúságból, hogy sikerük azért csak siker, a csavargótársaságot évjáradékban részesítették, azokat pedig, akikről feltételezhető volt, hogy köpnének, a társakkal likvidáltatták. Voltak történeteik hát a régieknek is!)
Lord Aens bámulva nézte a madárra egyáltalán nem emlékeztető Gallina Columbit. Hogy mennyire átmeneti kort éltünk, megvilágítja talán a következő: a lényeket ügy-lényeknek és ürügy-lényeknek is nevezték. S hogy ez mennyire nem volt egyszerű beosztás, máris megvilágítom. Ha teszem azt egy cathartida (C. Aura bankár családja is ebbe a féleségbe tartozott) emberszabású volt, nem lehetett azt mondani rá azért teljes nyugalommal, hogy ürügymadár (nem igazi), azaz ügyember (igazi ember). És fordítva: ha egy cathartida madárszabású volt, nem lehetett csak úgy le-ürügyemberezni. (Vagyis nem volt okvetlenül ügymadárnak nevezhető, igazi madárnak.) A lényegi különbség abban rejlett volna, hogy a madárszerűeknek motorhajtása van (ürügyemberek tehát), az emberformaságoknak prae-szervezete (ügymadaraknak nem nevezhetőek így). Ám ki tudta lassanként megállapítani e különbségeket! Orvoshalálok sokasága, neo-chirurgok eltűnése bizonyította: milyen veszélyes a betekintés! Aki esetleg rákényszerült, orvos, hogy természet-tét (a műtét új neve!) során lásson, hátralévő egész élettöredékét félelemben töltötte. Nem változtatott ezen az sem, ha az adott család fejedelmi juttatásokban részesítette hallgatásáért a placebo-specialistát. Pseudo-plac volt ekkor már az orvos életének tere. S meg kell vallanom, a kalandvágyó fiatalságot ez vonzotta újabban az orvosi pályára. Gyilkos hajlamú 191egyének tódultak a Neo-Med. fa, fém, xavinet és bollobarit kultásaira; hiszen önvédelemnek minősíthették, ha egy-egy természet-tét után ők vágtak a dolgok elébe: a természet-tét sikerült, a páciens meghalt, ez a mondás járta az ilyesmire, ugyanis a sebész, esetleg űrbérgyilkosokkal, távoli besugárzással, végzett áldozatával (betegével, áldójával), nem várta meg, hogy az, esetleg annak családja végezzen vele.
Átmeneti super-eonit (kor) volt ez! Nem lehetett volna azt mondani, hogy megbotránkoztató, ha egy szép nő, amilyen Gallina is, „keselyűt” szeret, „sólymot”; s egyikükben prae-szív, a másikban placetron dobog. Elszaporodtak azok a plaszto-cinék (térfilmfajta), amelyek efféle történeteket dolgoztak fel. Del Sonar nem titkolt vágya is ez volt: zenét szerezni egy ilyen plaszto-cinéhez. Amelyikben a sonalitás kifejezi az aszimmetriát. Az agy aszimmetriájának fokozását, a modul-cephaláriát célozta az ilyen kettősségvágy; prae-szívek és placetronok párosodása. (Megvallom: a placetronosokon múlt, hogy prae-szívesek egyáltalán élnek még a globáltérben. Csak éppen őket is vonzotta, hogy túlerejüket finomítsák, s a nagyobb számban létező prae-szíves globáltérlakókat létben hagyják. Erőfölényük okán azonban nekünk, hagyományosoknak minden szervünket a „prae” előtaggal kellett volna ellátnunk; mivel azonban ez úgyis hozzá volt értve, s mert az átmeneti kategóriát sem akarhatta megsérteni senki – a prae-szervesek és a placetronosok felemás alakzatait, akikre nem volt még találó név –, a „prae”-t csak tudományos igénnyel vagy az enyémhez hasonló beszámolókban tettük ki olykor.)
– Del Sonar – feleltem – kivált az „Old Arsen Bolygó Biztonsági Váll”-ból.
A „váll” elnevezés onnan eredt, hogy elfogadtunk egy prae-prae-legendát (egy superpraét), mely szerint bizonyos Atlasz a vállán tartotta a globáltömböt. Az 192igényesebb biztonsági vállalkozások ezért vállalták a váll szerepet, állítván, hogy rajtuk nyugszik érdemben „minden”. A nagyratörők egyenesen űr-vállnak nevezték magukat!
– Kivált? – kérdezte Gallina Columbi. (A jövevény.) – És most akkor hol van? Ugyanis…
– Legjobb tudomásom szerint – mondtam – 2675-ös eonitban összeszerelt „glob”-on. – (A glob. interállomásokat csak így emlegettük.) – Azt hiszem, Cathartes Aura pénzel ott egy vállalkozást, amely…
A jövevény szinte prae-hisztérikus derűvel kiáltott fel, sikolyok csilingeltek a nevetésében; és borzongva jutott eszembe Del Sonar zenei vágyakozása. De nem sok időm maradt a villámszerű tűnődésnyalábokra, melyekké idegeim összeállni érződtek; Gallina Columbi máris folytatta:
– Ezt a neo-post thin-kést ugyanis – mondta a jövevény – ott találtam… egy ismerősöm lakásán. Nem kertelek, ügy és ürügy szempontjából ez a valaki: ürügyember. Egy bizonyos Marsh Hawk, más néven Circus Cyaneus. „Mocsárvész” volt a beceneve, és…
– Volt?! – kiáltottuk szinte egyszerre Lord Aensszel, aki igyekezett nagyon határozottnak látszani. De majd felfalta közben a szemével Gallina Columbit. – Volt? Mi van vele?
– Nem tudom – felelte nagyon egyszerűen a hölgy. – S mivel nem tudom, kénytelen vagyok pseudo-lehetőségként említeni őt. Ám a thin-kés, íme…
Mutatta. A pengén rozsda látszott… vagy vér.
– …íme, valódi. És rajta van az önök post-munkatársának neve: Del Sonar. Nem férhet hozzá kétség.
Úgy helyezkedtem, hogy hozzáférhessek a késhez, Lord Aens pedig, hogy hozzáérhessen Gallina Columbihoz. Ám ez csak kelletlenül, mellékesen húzódott el; látszott, más érdekli. Hát igen, zseniális barátunk neve 193rajta volt a thin-sugárlövellésre, neo-lézerezésre és űrszondázásra is használható kés nyelén. S tudtam azt is, mennyire szerette az ilyen jószágokat. „Apámnak – mesélte – komoly gyűjteménye volt 1900 (!) körüli dolgokból; aztán a Vérsas Plasztimuzeóra hagyta a kollekciót. De sikerült elcsennem egy quatroidot, melyen bicska-duó, kanál és villa volt! Ennek mintájára készíttettem a kis thint; a szúráson kívül kétféle sugárzás és egy kutatási mód is lehetséges vele.”
Az övé volt, nem vitás.
Tűnődtem, mit jelent ez. Miért nem mondott igazat Del Sonar a kés ügyében? Éreztem én már akkor is, hogy nem mond igazat!
Lord Aens közben, a gyakorlati esélyeket távolinak érezvén, szokásosan a tudomány felé fordult. Madárkönyvünkből (az Aves Lex.-ből) diadallal emelt ki egy adatot, s így kiáltott:
– Circus cyaneus – hangzott Lord Aens szava –, az kékes réti héja… nem „mocsári”!
Nem folytathatta.
A jövevény oly fölényes kézmozdulattal intette le, hogy a lord a kar bámulatába veszett. Neki egy-egy pillanat is elég volt. Sőt ha igaz, a thin-kés pengehasználatára is ő tanítgatta Del Sonar barátunkat, akinek a zsenialitása nem mindenre terjedhetett ki.
– Hát persze – mondta Gallina Columbi. – Kékes réti! Lord Aens, a vőlegényemnél gyakorta elhangzott az ön neve. Del Sonar emlegette, és…
Most bámultunk el igazán.
– Ott találkozgattak Melieraxszal is – folytatta a hölgy. – Melierax Musicusszal. És ne mondja nekem most, lord, hogy az meg énekes héja! Remélem, tudják, hogy hívták a Musicust?
Csend lett. Éreztem, a Bolygó Biztonság magánvállalatosításának parányi csődje előtt állunk. Az ilyesmi, nem tudom, ki hogy van vele, az én önbizalmamat 194sosem fokozta. Ha egy szép jövevény hölgynek nem tudok megfelelni.
Hát egyszerre valami szörnyen hiányozni kezdett zseniális barátunk. Azaz: vajon…? Mibe keveredünk itt, éreztem lépésről lépésre. Holott helyben ültünk, illetve álltunk.
– Nos, hát a 2983-as! – vágta ki Gallina Columbi. Hallatszott szinte a lord fellélegzése is. Valami borzadályosabbra számítottunk. De csak ennyi. A 2983-as. A jövő eonito száma. A…
A hölgy bolygótekintete, melyben mintha apró alakok forogtak volna kivehetetlenül, megfejtette gondolatomat, s már hallottam is:
– Igen, a 2983-as a spaceofon nagymenője – mondta Gallina Columbi. – És arról volt nevezetes, hogy már a 2983-as húron is játszik. Mint minden nagy művész, megelőzte korát, és már a következő eonito hangjait is meg tudta szólaltatni. Apám, Aleo Columbi támogatásával fel is szerelte a húrt a… a 2675-ös eonit spaceofonjára! Igen, igen, ugyanarról az állomásról beszélünk. Globális inter – tette hozzá egy csipetnyi leplezetlen gúnnyal a hölgy. Mit lehetett itt mondani?
Rendszerezni lehetett. Efféle helyzetekben így kezdjük mi is, neo-securiták (újbiztonságiak), ennyiben a legmodernebb eonitok eljárásdivatja nem különbözik a post-prae felfogástól. Mondhatnám: még a magánbiztonság is hasonló alapokra próbál (hívságosan!) építeni, mint a közbiztonság, az elhagyott változat.
De egy Columbi lány, tudni kell: dinamit.
Nem akartam Aleo Columbira gondolni. Még annyiban sem, hogy leszögezem magamban: a falconiformesekhez azért mégsem tartozik.
Ha az ember tisztességgel akarja végezni a munkáját, tegyen úgy legalább, mintha semmit se „tenne”. Ezt az elvet Lord Aens vitathatatlan virtuozitással 195művelte olyképp, hogy a legnagyobb természetességgel igyekezett szó szerint semmit se tenni. Most épp ezért lepett meg látható nagy izgalma. Pedig ő nem is láthatta a hölgy két bolygószemét, melyeknek kavargása egyszerre volt rejtély, örök és tisztázás – hiú? – ígérete.
Bíztam. Rendszereztem.
– Nézzük tehát – mondtam, már a tekintély őrzése végett is (mert az ilyen Columbi-ivadékok azért úgy tesznek, mintha lenne velük szemben is tekintély, sőt, senki-semmi nem velük „szemben” volna, hanem ők is egyek volnának közülünk) –, mi jön itt össze. Adva van a mi vállunk, az „Old Arsen”. Ennek két tagját, Don Arselt és Lord Aenst itt látja maga előtt. Harmadikunk, Del Sonar, a Zseniális Hangvágyó elvágyódott, s kivált körünkből. Ám ahogy erről a szavaiból értesülök, Miss Columbi, Del Sonar nemcsak a mi triónknak volt beltagja. Találkozgatott az ön vőlegényénél, Circus Cyaneusnál Melierax Musicusszal is. Így van? Nos: ön most ezt a tényállást vázolta… és hozzátette, hogy az édesapja müvészetpártoló lelkesedése élteti a 2675-ös interállomáson a zenét: Melierax Musicus, akit, ha jól tudom, „Énekes”-ként emlegetnek…
– Énekes héja – mondta a lord. Csak hogy ne a jövevényt kelljen bámulnia. Magam inkább a tárggyal törődtem, s megvallhatom, elvem mindenkor ez volt: ne keverjük össze a hivatást és a magánéletet. Persze, e kettő így is összekeveredett, és ha őszinte vagyok magamhoz (= ha valami jobb megélhetést tudok), bizony otthon maradok inkább. A feleségemmel már tizenhét madarat gyűjtöttünk össze, megannyi sebesültet, akiket szépen feljavítottunk, néhol (ha már eléggé nagy volt) alkatrészt pótoltunk bennük, esetleg generáloztuk is őket. (Végső esetben!) Ezek az énekesek! Íme, milyen bonyolult a világ, a Musicus, az én Del Sonar barátom cimborája, énekes héja! és mint 196héja, egyike azon ragadozóknak, melyek a mi kis énekeseinket el-elragadják; a nálunk lévő Lincoln-veréb, mocsári veréb, Tennessee-szürkebegy és a kaliforniai homokfutó például ilyen Melierax musicus-csőrből pottyant ki; az egyiket lelőtték (az egyik énekes héját), s akkor veszítette el még élő áldozatát. Tudni kell, hogy ezek a neo-madarak annyiban különböznek a post-prae szárnyasoktól (vagy ahogy gúnyosan nevezték őket: a prae-postoktól), hogy a csőrük fogása nem okvetlenül halálos, sőt módjuk van áldozatukat hazavinni, otthon tetszés szerint elkészíteni; a szervezet motorizáltsága és a xavinet-együttható teszi ezt. A xavinet (vagy xavenit) kutyáknak és madaraknak, állítólag már faleveleknek (!?) is anyaga. Mármost a kaliforniai homokfutót a napokban épp Del Sonar hozta. Feleségemmel egy mini-spaceo bemutatóra igyekeztünk, meg akartuk nézni álomhajónk leszállását. Számunkra megfizethetetlen egy ilyen űrjármű; a lord jóvoltából van a vállunknak mégis egy m-s hajója, s ezért Lord Aens megannyi csetlését-botlását és naplopását készséggel tűrtük, Del Sonar és én; most azonban „Del”, mint elmondta, már a 2675-ösök jóvoltából utazhatott. Ezek szerint valami mégsem stimmelt. Mert mit mondott Del Sonar: a 2675 interállomáson a spaceofont Cathartes Aura, a „Pulykakeselyű” bocsátotta a rendelkezésére. Így tudtuk eddig. Most azonban kiderül, hogy Gallina Columbi apja, Aleo Columbi támogatta a nevezetes „Musicus”-t, akit egyszerűen csak „a 2983-as”-nak becéztek… támogatta, hogy felszerelhesse a 2983-as húrt. Mi történik itt…? Megkérdeztem:
– Miss Columbi, azt mondta az imént, hogy a vőlegényéről… nem tud közelebbit. Jól értettem? Eltűnt netán? És mi köze ehhez a mi Del Sonar barátunknak?
– Azt én is szeretném tudni – mondta a hölgy (a lány; kezdtem így nevezni: a bolygószemű). – Circus 197Cyaneus… jó barátja volt Del Sonarnak. És ugyanígy Melierax Musicusnak. Aki pedig épp a zene révén kötődött Del Sonarhoz. Circus Cyaneus két okból közeledhetett a maguk barátjához. Gondolják meg… már a nevében benne van…
– Cián? – kérdezte, talán riadalmában így, tőle szokatlan éleselméjűséggel a lord. Te jó ég, gondoltam, ne okosodj, cimborám; ha ez így megy tovább, meggondolod, pazarold-e az „Old Arsen”-re a pénzed. Bár ez, mondom, nem biztos, hogy rosszul jött volna nekünk odahaza; egy ilyen fordulat. Feleségem nehezen bírt a tizenhét madárral. És szükség lett volna rám. Ehelyett alig győztem elugrálni a ránk szakadó ügyek alól. Nem mintha olyan sok pénzt hozott volna a konyhára egy-egy dolog. A kiéleződött versenyben kénytelenek voltunk egymást alulmúlni, biztonsági magánvállak. S a háztartáshoz mégsem kölcsönözhettem a lordtól. De zseniális társunk kiválása után s Lord Aens „talponállóságát” ismerve (a lord az yvenet-evenet koktél stevomán híve volt!), minden rám hárult. S hogyan háríthattam volna el magamtól e bajokat: mások bajait, melyeket éppen felőlük kellett erőm szerint elhárítanom így-úgy.
Itt most cseppet sem láttam tisztán. A bolygószemű jövevény egyik szemében mintha egy furcsa arc körvonalai rajzolódtak volna ki. Szakállas arc… az apja? Sokat nézte, és így megragadt benne? Nem kérdezhettem meg. A másik szem zavaros volt, alakuló. Végképp nem értettem.
– Cián? – kérdeztem én is, hogy a lordot támogassam. Valahogy túlságosan a háztartásra összpontosultak gondolataim. Ha még a vállat is az otthoni kiadásokra fordítható pénzből kell alátámogatnom…! A feleségem kihajít, s nem is véglegesen… Az ilyen felemás megoldások járnak mindkét fél számára a legtöbb megpróbáltatással. De hát – félretéve a tréfát – a 198feleségem tudta a legjobban, milyen megalázó helyzetbe kerül a magamfajtájú ember, a kisvállalkozó. Del Sonar kiválása ezért érintett kétszeresen. – Cián? Gondolja, hogy a mi vállunk nevében szereplő „Arsen”, az arzénnak értelmezhető szó vonzotta? De miért?
– Belülről, valami mély rokonság alapján? – kérdezte szamár módon Lord Aens, aki szerette mostanában a mély dolgokat. Nem szólhattam rá az ügyfél jelenlétében, hogy ne zavarja meg ilyennel a dolgok elfogulatlan menetét. Gallina Columbi máris befolyásolva lehetett ezzel.
– Nem tudom – vallotta be őszintének tűnő hangon a tisztulóan és zavarosan bolygó szemű jövevény. – Circus annyiban kötődött Musicushoz külön is, hogy a 2983-as cirkuszi zenész volt nemrégiben. És azt a tervet dédelgette, hogy fent a 2675-ösön nagycirkuszt alapítanak. Kamaracirkuszként elébb, de apám pénzén növelni tudják a vállalkozást… Megvallom, Circus nem egészen értette a 2983-asnak ezeket az elgondolásait. Hiszen Melierax modern művész lehetett volna… nagy művész… tudta a kort megelőző hangokat… és apám személyében biztos támogatóra talált. Egy Aleo Columbinak… látják, nem vagyok mindenben olyan nagy véleménnyel az apámról… épp a viszonylagos gyengesége miatt jelent sokat, ha az erő látszatát keltheti. És egy ilyen interglobális állomás zenei meghatározása épp ebben a biztonságosabb eonito-tizedben nem csekélység.
Sötétben tapogatóztam. Láttam a lordon, hogy ő aztán igazából ezt s csak ezt szeretné, s hogy egyáltalán nem lenne szüksége rám. Másrészt most keserítette el csak igazán a Global Security Lexicon meghatározása. Csakis gúnynak foghattam fel. Gazdagok? Függetlenek? Efféle nevetséges vádaskodásra nem is kellett figyelni, mindenki tudhatta rólunk az ellenkezőjét. S ami Del Sonar „kockás” bőrét és fejét illeti, hát vele 199most nem értem rá foglalkozni. De hogy lenézőek lennénk? Soha nem álltunk távolabb ilyesmitől, mint most.
– Ezek szerint Del Sonar – foglaltam össze –, a másik trióban, afféle összekötő kapcsot jelentett Circus és Melierax között. Circus… nyilvánvalóan csak cirkuszt akart… nem?
– Fordítva! – tiltakozott a bolygószemű. – Circus mindenképpen a nevét akarta meghazudtolni. Tönkretette őt ez a név! Circus a jót és a szépet akarta… támogatta Del Sonar törekvéseit, a régi évszázadok… eonitók hangjainak felkutatására vágyott ő is, és a jövő hangjainak megszólaltatására nemkülönben! A 2983-as volt az, aki… De hát itt a rettentő gyanú, mely engem ide hoz. Csúnya veszekedéseik voltak már az utóbbi időben…
– Circusnak és a 2983-asnak?! – kiáltotta a lord.
– Igen – mondta a bolygószemű. A bal szemben határozottan kibontakozott egy tudós férfiú képmása. Aleo Columbit képzeltem most már ilyennek; a „sólyomszerűek” között e „galambszerű” bankárt. (Persze, ettől még nem szabad azt hinni, hogy hozzá is bármi köze lenne a magamfajtájúnak; s nem is hittem. De a lány másik szemében a ködös kavargás most már egyértelmű riadalmamra szolgált.)
Nem állíthatom, hogy beszélgetésünk körmondatokból állt volna. Mégis olyan körmönfontnak tűnt fel az egész. Azt kérdeztem:
– Tud róla, hogy Del Sonar a 2675-ös állomásra Cathartes Aura jóvoltából mehetett fel? Tőle kapott mini-spaceót, és egyáltalán, a spaceofont Cathartes Aura bocsátotta a rendelkezésére?
– Cathartes Aurának, a „Pulykakeselyű”-nek joga van rendelkezni azzal, ami az övé – mondta Gallina Columbi –, de az űrhangszerek kívül esnek bármi tulajdonjogon. Nincsenek illúzióim, ismerem az apá200mat. De ő ezen a téren valóban régimódi gondolkodású. Erőszakkal nem birtokolhatja senki az űrben elhelyezett, a globáltér lakói által készített létesítményeket.
– Helyteleníti tehát, hogy zseniális barátunk élt Cathartes Aura ajánlatával? – kérdezte lordunk. Butaságot beszélt!
Próbáltam emberibb mederbe terelni a társalgást. Riadalmamban azon kaptam magam, hogy ezeket a prae-post fogalmakat használom: emberi, meder. Azt mondtam gyorsan:
– Del Sonarnak nem lett volna módja máskülönben ilyen hangszerhez jutni. – Tétováztam. – És neki… mindene a kutatás. Az őshangoké. Régi évezredek hangjaié. Tudni akarja, milyen volt egykor a globáltér. És ha ő a hangokból akar megfejteni valamit… tegye. Nézze, Miss Columbi, én fájlalom a legjobban Del Sonar elhatározását. Kivált a trióból, és duónk nem tud megbirkózni a feladatokkal. Fel kellene mennem például a 2677-re egy madártelepre… ahol állítólag falconidaék végeztek iszonyú pusztítást. Pedig erre is egyezmény van: űrmadarat, űrállatot, űrlényt, űranyagot rongálni és elpusztítani nem lehet. Most hagyjam itt a… – Majdnem azt mondtam: hagyjam itt az üzletet a lordra? Meg voltam zavarodva.
– De hát Del Sonar felment a 2675-ösre – hangzott Gallina Columbi ellenvetése –, hát ha olyan jó barátjuk, miért nem néz át a 2677-esre? Másrészt nincs jogom beleszólni a barátjuk döntéseibe.
Azt kívánom megjegyezni csupán, hogy a vőlegényem, Circus Cyaneus lakásán ott találtam Del Sonar neo-post thin-kését, amelynek láthatóan a pengéjét használták…
– A pengét láthatóan használták – helyesbítettem. – Egyebet nem mondhatunk.
– Akadékoskodjon, ahogy akar! – csattant fel a 201bolygószemű nő. – A thin-kés, plasztofotóztuk, ott volt Circus Cyaneus lakásán…
– Plasztofotózták? – kérdeztem. – Maga és még ki? Talán Melierax Musicusszal? Vagy a központi bolygóbiztonsági osztály thin-kés-csoportjával?
– Adja majd még lejjebb is! – mondta a bolygószemű jövevény. A bal szemében a tudós kétségbeesett igyekezettel mintha a jobb szem alakulmányait próbálta volna legyőzni. És úgy rémlett, elkezd átáramlani… az orr mögött?? a homlokban???… a jobb szembe. De a jobb szemgolyó szaturnuszos gyűrűbolygásában nem láttam kibontakozni a finom, szakállas (így neveztem) Aleo Columbi-arcot. – Tudja jól, hogy bolygó-közbiztonsági osztályaink a centrális feladatokat más területen végzik már, és a magukfajtájúaknak adták át a terepet. Csak azt ne higgye, hogy szerepüket senki nem vette át.
– Nem hiszem, hogyan is hinném – nevettem. – Nem érdemelném meg a nevemet… mint bolygóbiztonsági magánszakértő… ha ilyesmit egyáltalán csak feltételeznék is.
– Rendben van – mondta a nő. – Tehát akkor: Melierax Musicust holtan találtam a lakásán. Az övén. – Jelentőségteljes szünetet tartott.
– Hát cirkusz, az nem lesz – jegyezte meg a lord. Szerettem volna megölelni ezt a nagy vadmarhát.
– És miért ment el maga Melierax Musicus lakására? – kérdeztem. Ez sem volt sokkal szellemesebb Lord Aens közbelépésénél. Hiába, a pénz nem fertőtlenít!
– Egyszerű – mondta a nő, és mindkét szemében iszonyú bolydulás látszott. – Az emberlánya vegye maga kézbe biztonságát és szeretteiét.
Hangsúlyos csend következett, melyet a lord tört meg:
– És maga hogyan vette kézbe a szerettéét, hogy 202elment Melierax lakására? Járt már előtte Circusnál? – A bolygószemű nő bólintott. Így képzeltem én is.
Feszülten figyeltem. Végre valami értelmesebb kérdés is jutott az eszembe, föltettem hát:
– És a 2675-ös állomást, a spaceofont… ellenőrizték már?
– Igen – felelte gúnyosan a bolygószemű jövevény. Furcsa volt szavainak értelmes, hideg csúfondárossága, és hogy közben a két szemének oly nyilvánvalóan nem bír parancsolni. – Annak ellenére, hogy apám mindössze csak egyetlen húrral járulhatott hozzá… igaz, hogy ez az egyetlen igazán érdekes húr…
– Nana! – tiltakoztam. – Del Sonar a régi húrok miatt ment oda… azaz ment volna… mert ha szavai hitelt érdemelnek, nincs ott. Pedig ezzel az ürüggyel ment el tőlem ma délelőtt… még félnapi munka lett volna a számára, és igazán kisegített volna… ám ő eltávozott.
– Erre még visszatérünk – mondta a nő. – Örülök, hogy nem akar hamis alibit biztosítani a barátjuk számára. De folytassuk! A 2675-öst Cathartes Aura is ellenőrizte. Ő egyébként boldogabb, mint ha akárhány milliárd globalitóval növekedett volna a vagyona… úgy érzi, történik valami, és neki tulajdonképpen az a mindene, ha katarzissal…
– Megtisztulás a tragédia által – vetette közbe a lord, aki Cathartes Aura neve alapján már felütötte az értelmező szótár megfelelő kötetét. – Az aura pedig ebben az esetben az a légkör, az a tér, amely körülvesz valakit vagy valamit, esetleg belső kisugárzásként.
– Tehát: ha megtisztulás zajlik a légtérben – mondta tűnődve. – Ezt mondja egy ragadozó… Hogy ő ezt szereti. Nem mondom, kezdenek kifinomulni az eonito-tizedek, igen. De folytassa, Miss Columbi, tényleg.
– A kérdésemre nem feleltek – mondta Gallina Columbi.
203– De hát mi lenne az a kérdés? – tudakoltam.
– Mit tudnak Del Sonar tartózkodási helyéről? – kérdezte akkor élesen. – Van valami elképzelésük? Hol van? Sejtelem legalább…
– A leghalványabbat se említhetném – szögezte le sietve a lord. Hát egy bizonyos, gondoltam, Miss Columbi láthatja, hogy itt nálunk azért nem kicsinyes alapon mennek a dolgok. Neheztelünk a barátunkra, amiért a zenei szenvedélye miatt faképnél (xavinet-képnél, mindegy) hagyott minket, de nem neheztelünk mégsem annyira, hogy gyilkossági ügyben ne állnánk ki mellette. Bántam, hogy az alibijét nem támogattam meg legalább valamelyest. Majd még erre is sokféle alkalom nyílhat, állapítottam meg, ha sor kerül bármi eljárásra.
Reméltem, nem kerül sor. Kiderül, hogy Melierax Musicus halálát valami egészen más körülmény idézte elő. Megkérdeztem gyorsan:
– És miféle… ember volt ez a Melierax Musicus? A neve nyilván… jelképes csupán, és…
– Nem – felelte hidegen a nő, és bal szeme szinte tűzben bolygott. Nem volt egyáltalán biztonságos. – Nem. Melierax Musicus és Circus Cyaneus is… ürügyember volt csupán… és igazi ügymadár. Szaturnomotorosak mindketten. Ezzel mindent megmondtam.
A szaturnomotoros ügyemberek a legragadozóbb keselyűknél, sasoknál, ölyveknél, héjáknál veszélyesebbek voltak. Gyakorlatilag alig-alig irthatóak. Egyesítették magukban azokat az emberi vonásokat és madárjellegzetességeket, amelyek a hosszú és kártékony élet szavatolói. Kevés kivételt láttam. Egy alkalommal két mukatársam életébe került egy szaturnomotoros nyomorék elpusztítása. Aki addig huszonhét énekesmadarat – kis nippomotorosokat, hondoturbósokat –, hat prae-post gyereket és egy átmeneti prae-neo felnőttet ölt meg. Hozzá kell tennem, a likvidálás 204csak azért sikerülhetett, mert a 2679-es interállomás térellenőrzője az akkor még bevallottan közbiztonsági szolgálat egyik srqpon-ja, tehát rangos személy gyászolta a huszonhét madár között a maga hullámos pseudo-papagáját. Madarasodó korunkban, meg kell mondani, nem mindenki viseltetett olyan udvariasan az élet dolgai iránt, mint jómagam. A madárpártiak már csak azért is lelkesedtek a szárnyas ügyért (és vallották magukat aveológnak, s még egy régi szót, az ávét is – üdv! – így, aveológiailag, netán ornitopata módra értelmezték), mert bíztak benne, ennek a féleségnek a feljövetele és elhatalmasodása biztos, és így a neo-postmorte-génekben legalább utódaik számára előnyt jelenthet a rokonszenv, közelítheti őket az ornito-aveológ állag felé. Oka volt ennek a reménykedésnek az a körülmény is, hogy végső soron nem lehetett tudni, miképpen jönnek létre az aveoid lények; százötven éve például halálbüntetés vagy űrhibernálás járt érte, ha valaki aveoidokat magánjelleggel teremtett. Csak a központi aveológiai intézményeknek volt joga dönteni az ornitoállomány mérve felől. Ezek az idők azonban elmúltak; és meg kell mondani, sokan rettegtek attól, hogy az űrbe aveológiai ügyben kihibernált globáltérlakók visszatérnek. Hirtelen belém hasított egy szörnyű gyanú: mi van akkor, ha zseniális barátunk zenei törekvései csak színlegesek voltak, és a múltak húrjainak megszólaltatása… egészen gyakorlati célokat szolgált? Ám ezt a feltevést el kellett vetnem azonnal. Hiszen itt, ezen a kis hangszeren is megvolt 1000 év húrja… és a hibernálások az utóbbi két évszázadban történtek. Nem, ez nem volt járható út.
Gallina Columbi szólalt meg:
– De hát Don Arsel, maga is madárpárti, igazi aveopata, vagy nem? Tizenhét szárnyasuk van otthon… és ne mondja nekem, hogy itt a kis madarak és 205a nagy madarak közötti különbségtevés őszinte lehet. Öncsalás az egész. Maga is a jövőre készül fel…
– Álljon meg azért a készületeivel – mondtam nagyon egyszerűen. – Hát ha azt mondom, hogy Cathartes Aura is aveoid lény, és a maga apja, Aleo Columbi is… mit szól?
– Megfogott – mondta a bolygólobogású szempár. Mert most szinte a szemek beszéltek. A jóságos arc eltűnt a bal szemből, helyén pusztulás örvénylett, és a jobb szemben kezdett kialakulni… valami rettentő szerencsétlenségnek a képe, ennyit éreztem csak, még csupán ennyit láttam… és komolyan meg kellett csípnem magam, ébren vagyok-e, és még mindig a lord hétszeres józanságára lett volna szükségem (ha a lord valaha is egészen józan lett volna a szó szoros értelmében!), hogy valaki meggyőzzön róla, ép az eszem. Mi történik itt? Miközben egy halálos rejtély kibogozásán fáradoztunk, ebben a szempárban végbement valami, ami egészen nyilvánvalóan meghaladta globáltéri, sőt űri erőink java összességét is.
– Annyit csupán – kiáltotta Gallina Columbi –, hogy a maguk zseniális barátja Catarthes Aurától is, az apámtól is jelentős pénzösszegeket vett fel! Igen. És ha tudni akarja, egyiküknek is mást vállalt, és…
– És a másikuknak is – fejezte be Lord Aens. Szavaival mintha őszinte tisztelettel fogta volna meg a nőt; mert az imént féltékeny lett, jól láttam, Gallina Columbinak ama megjegyzése nyomában, hogy én jövevényünket „megfogtam” volna.
– Így, ahogy mondja – jelentette ki nagyon egyszerűen és szinte megkönnyebbülten az iszonyatosan bolygó tekintetű látogató. – Apámnál azt vállalta, hogy segédkezni fog a sólyom- és héjafélék visszaszorításában. Ám mint Melierax Musicus közölte velem, Cathartes Auránál úgy nyilatkozott, igen, a maguk zseniális, de erkölcsiekben kissé visszamaradt barátja, 206hogy a ragadozószerűségek arca, főleg fióka korban megejtően hasonlít a védtelen, kiszolgáltatott madarakéhoz, s hogy tulajdonképpen nem szabad különbséget tenni… Erre Cathartes Aura, aki ügyember, méghozzá ügyes, úgy csavarta a szót, Musicus erre gyönyörűséggel emlékezett vissza, hogy egy pillanat múlva már ott tartottak: a pillanatnyi állapotok fenntartása lehet az egyedül üdvözítő megoldás. Del Sonar ezért kapta meg a 2675-ös állomás spaceofonját! Melierax Musicus pedig, aki szupercirkuszt akart, elmondta mindezt apámnak… függetlenül attól, hogy Musicus született ragadozó. A cirkusszal is az volt a terve, hogy tipró aveoidákat és ornitirádákat csalogat oda, elsősorban zenei műsorral, valamint virtuóz repülőmutatványokkal, aztán rájuk zárja az állomáscirkusz kapuit, és iszonyú mészárlást végez. Pokoli zajjal jár, s ezek a neo-ragadozók szinte ezt élvezik a dologban a legjobban, ahogy a xavinet, a bollobarit és a fringilloid recseg-ropog a különleges kiképzésű, fogazott csőrökben. Mivel elsősorban zsetonoid táplálásúak, ezért főleg rulettkaszinókra és kártyabarlangokra szoktak lecsapni a falconidák, táplálékul nem is jön oly nagyon számításba a kisebb aveoállomány. De a zaj, a modernszerű zenei élmény vonzza őket… és ez…
– Hasonlít ez az őrület bizonyos neméhez – jegyezte meg az ilyen vonatkozásban mindig józan lord. – Felháborítónak találom. És maga azt mondja, szép hölgy, hogy a mi barátunk ilyesmihez segédkezet nyújtott volna? Egyáltalán, ilyen állapotoknak csak a fenntartásához is?
Megütötte a fülemet a „szép hölgy” kifejezés. A lord titokban könyveket olvasna, még ha térhatásúakat is? Nem hihettem. Akkor meg… Ennek olyan íze volt, s feltétlenül sértő éle.
– Nem mondhatok mást – közölte a lány, és jobb szeme szörnyűségesen forogni kezdett, cinóberes láng207ra gyúlva, mintha rettentő súrlódások mennének végbe ott. Könnyei is kicsordultak, nyilván a hő hatására. – És minden okom megvan, hogy feltételezzem: kolosszális ködösítésről van szó. Ezt az egész háttértörténetet a maguk barátja valóban zseniálisan használja fel arra, hogy alibit biztosítson az én vőlegényemnek, Circus Cyaneusnak… aki rájött…
– Rájött? Mire jött rá?
– Hogy fél eonito óta szerelmi viszonyom van Melierax Musicusszal! – közölte drámaian a nő. Jól gondoltam most, hogy értem a szemében a lángolást? – Circus rájött erre; és úgy következtetett, hogy a 2983-as azért akar mindenképpen cirkuszt, mert az ő helyére pályázik… ösztönösen is ennek ad kifejezést… ő akar Circus helyében lenni… de törvényesen… el akar venni tőle engem, vagyis el akar venni…
– El akarja venni az apja vagyonát – mondtam szárazon. – Romantikus rémtörténet. És akkor? Mi történt?
– Circus felbérelte a maguk barátját, Del Sonart, mérgezze meg Melierax Musicust. Ciánt vagy arzént itatni kész őrültség lett volna… a dolog az „Old Arsen”-re vagy Circus Cyaneusra utalna. Ezért közönséges pseudo-hibernálót kevert az italába az emberük… és megfojtotta a… – Gallina Columbi eltakarta az arcát.
– Megfojtotta mivel? – kérdezte a lord. És most nem az ő szemein láttam, hogy csaknem kiesnek, hanem ahogy a nő ismét leejtette két kezét, az övén! A jobb szeme bolygóként pörgött, és benne iszonytató, visszataszító arc jelent meg. Jóval fiatalabb férfié, mint amilyen a „tudós” volt a bal szemgolyó ködfátylai közt még nemrég.
– Megfojtotta a 2983-as spaceofon-húrral! – suttogta a nő. Jobb szemének forgása egy pillanatra alábbhagyott, de aztán még hevesebb tűzzel, emésztve-208gonoszul lángolt tovább. – A húrral! A jövő év hangjainak húrjával! Ezt tette!
Ha ezt a „jövő hangjait” nem teszi hozzá, a közlés egyszerűen döbbenetes maradt volna. Így sem volt akármi.
– Tehát azt a húrt még nem szerelték fel? – kérdezte a lord. – A jövő zenéje maradt? És rajta Melierax Musicus a fityegő… a 2983-as… és közben Marsh Hawk, a „Mocsárvész”, azaz Circus Cyaneus eltűnik… de a lakásán maga ott találja a mi zseniális barátunk thin-kését… feltehetően véresen… de a vér nem lehet a maga szerelmének a vére, Musicusé, hiszen őt elaltatták, majd megfojtották a húrral. Egy szót sem értek.
– Én se – mondta a nő. De valahogy ezt a rövid közlést is alig tudta kipréselni az ajkain. – Én se. – Ez most már jobban ment. Érezhette ő is, mert megjött az önbizalma.
A jobb szeme tovább lobogott. És benne ott kavargott a viszolyogtatóan gonosz férfiarc. Nem lehet persze mégse megkérdezni valakitől, hogy kinek a képmása lobog így a szeméből. De az egésznek nem volt semmi értelme. Az idősebb férfi az apját jelentette volna? A fiatalabb a szerelmeit? Kissé elcsépelt dolog…
Tudtam mégis, hogy valamit ez jelent, sőt talán az egész talánynak itt lesz a kulcsa. Egyelőre azonban ki kellett derítenünk: ki ölte meg a jövő eonito húrjával, a jövő elpengetlen zenéjével Melierax Musicust, az ügymadarat-ürügyembert, aki nagy művész lehetett volna, de cirkuszt akart, pénzt és vérengzést… és barátja volt a mi zseniális barátunknak, Del Sonarnak, aki kezdett egészen rejtélyes alakot ölteni képzeletemben. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Musicus és Del Sonar (a két zenész hajlandóságú lény) triót alkotott Circus Cyaneusszal, akit egyikőjükkel a mérgező név, 209másikójukkal a cirkuszterv kötött össze, a fantasztikum határán jóval túlláboltam… kissé reménytelenül. Mocsárvészek lángjai lobogtak mindenfelől…
Vagy csak egy szempár jobb golyójából!
– Azt is tudjuk, hogy a 2675-ös interglobális állomásnak mintha nem lenne döntő szerepe a dologban – jegyezte meg Lord Aens. Bölcsen. Magam is kezdtem így érezni. A sorrend kérdéséről kell szót ejtenünk, ez volt a véleményem.
– Nézzük csak, hogyan követhették egymást az események – mondtam tehát. – Ha Del Sonar megölte a thin-késsel Circus Cyaneust… akinek a halála magának most már, úgy látom, nem okoz különösebb fájdalmat…
– Én csak egyszerűen… mint… – A nő hangja elfúlt.
– Tehát ez nem képzelhető – mondtam. – Del Sonar nem ölhette meg nyitányként Circus Cyaneust, a „Mocsárvész”-t… hogy utána a húrral megfojtsa Melierax Musicust. S hová tűnt akkor? Az interglobális állomásra nem mehet. És mi a szerepe mindebben a maga apjának, Aleo Columbinak, és Cathartes Aurának, aki a jelek szerint Del Sonar pártfogója volt… pontosabban a maga céljaira tudta használni zseniális barátunkat.
– A zsenialitás nem mindig járna együtt a kikezdhetetlen becsülettel? – tűnődött a lord. Becsületére legyen mondva, hozzátette: – Róla nem hihetem… hogy sáros lenne. Del Sonarról nem.
– „Del”-ről nem hihetik, nem hihetik! – rikácsolta tébolyult tekintettel a most már egészen fantasztikus jövevény. – Nem hihetik! Itt hagyta magukat akármiben… elárult bárkit… és nem hihetik róla, hogy sáros, nem hihetik! Azt a húrt az apám tegnap neki adta oda!
Egyetlen ilyen húr létezik. Az apám hihetetlen összegért készíttette el… futuro-párlatok felhasználásá210val… démoni összegért kapható futuro-párlatokéval… és Del Sonarra bízta…
– Arra a Del Sonarra, akiről kiderült már, hogy hazudott a kis madarak és a ragadozók kérdésében? – kérdeztem most én is élesen. – Ej, Miss Columbi, ne beszéljen ilyeneket! Tekintsen egyébként arra a kis adóra ott. Csavarintson egyet azon a gombon… egészen régimódi megoldásnak látszik, de a mi zseniális barátunk ezt a szerkezetet vásárolta annak a pénznek egy részén, amelyet Cathartes Aurától kapott. És ha valamelyest gyengén viselkedett… mi jogon ítéli meg azt maga? Egy G. S., a Bolygó Biztonsági Szolgálat bármely magánvállalkozója… épp a mai időkben… ezekben az eonitókban, amikor a verseny kiéleződik… jogosult arra, hogy önmaga által megválasztott eszközökkel éljen… azért, hogy egyáltalán éljen… Vegye tudomásul. Nem foglalkozom tovább zűrzavaros elbeszélésével. Várjon, ha van ideje, és figyelje a plaszto-ernyőt…
– Mi akar ez lenni?! – kiáltotta a nő. Jobb szeméből az iszonyú, gonosz férfialak szinte kilépett. A kezében szorongatott valamit. Erősebben markoltam meg a thin-kést. Talán azt fejezi ki ez a bolygótüzes jobb szemgolyó, hogy Gallina Columbi megbánta már: nem kellett volna odaadni a thin-kést, ezt érzi? Nem volt időm tűnődésre. Sikolyszerű rikácsolást hallottunk. – Mi akar ez lenni? Olyan világos az egész! Circus Cyaneus felbérelte a maguk „zseniális” barátját, hogy ölje meg Melierax Musicust! Meg is ölte, a húrral, melyet apámtól vett át…
– Olyan bolond lett volna, hogy ekkora áruló nyomot hagy maga után? – kérdezte a lord. Csóválta a fejét, s kezét úgy emelte a magasba, mintha az áthatón akarná láthatóvá tenni.
– Eszelősek! – üvöltötte a nő, és bal szeméhez kapott. Odaugrottam. Letéptem a kezet az arcról. Iszo211nyatos látvány tárult elém: a nő bal szeme homorodni kezdett, ott, előttünk apadt… fogyott… és közben a jobb szeme borzalmasan dülledt már… mintha a bal szem állaga a homlok valamiféle elképzelhetetlen alagútján… vagy még mélyebben, bent… a Para-, Meta- vagy Galaxa-pont (életünk meghatározói) rejtélyes parancsára… igen, mintha a bal szem állaga átvándorolt volna a jobb szembe, szinte kiugratva azt a rettenetes férfialakot, mely a thin-késsel hadonászott…
Akkor a plaszto-ernyőn bejött a kép. Plasztikusan. Úgy, ahogy a nő jobb szeme is egyetlen apró, egyetlen borzadályosan nagy plaszto-ernyő lett… csak ilyet még nem láttunk. És ő sem látott olyat, mint a mi plaszto-ernyőnk. Zseniális barátunk nem kevésbé szenzációs találmánya… olyan készülék, amely visszaadja a személyt! Szó szerint! Nemcsak a képét… nemcsak plasztikusnak látszó mását… de magát a személyt… a személy hiteles kisugárzását… thin-sugárzás által felfogott valóját… egy ilyen kis készülék, visszaadja! A valóságban, életnagyságban ez már fél évezrednél régebb óta sikerült: a létezőkivetítés. Valaki bent van egy palotában, de a kertbe kivetítik valóját, mintha a padon ülne; vagy fordítva. Barátom, HSc. G. S. Solenard (aki a huszonnegyedik században élt nagy ősének tiszteletére annak nevét használta, persze, általa is megszerzett fokozataival, de a pontosságot szolgáló „XXIV”-es nélkül; azóta ő a XXIV-ik Solenard-nemzetség sarja, ám az x-ek rossz emlékűek, azt mondja; íme, tele vagyunk múltbéli históriákkal, ahogy a lord, ahogy az űrbe-hibernáltak hozzátartozói s a többi!), a jeles történetíró meséli (jeles = a „HSc. G. S.” jel), hogy az ő őse egyszer ilyen kalandba keveredett… hanem ez, mint a többi történeti tény, közismert. Az biztos, mondta aztán, mikor elmeséltem a következő pillanatokban lejátszódott borzalmakat, hogy a nagyobb csoda Del Sonar visszatérése lett 212volna. Hát igen. Ha kipottyan oda nekünk zseniális barátunk, az általa tökéletessé tett készülékből… nem is tudom, mi történik! Mit teszek Gallina Columbival. De egészen másképp alakult minden, s nem kevésbé félelmetesen, meséltem a jeles HSc. G. S.-nek, szegről-végről kollégámnak. (Csak ő merőben az aveoloidokkal, ornito-pseudetológiával foglalkozott; bevallotta: „Drága barátom, nézd meg ezeket a Catharteseket, de még a Columbikat is… Hát mivel foglalkozzam? Persze hogy a kis énekesek a kedvenceim… de itt van ez az általad ábrázolt énekes héja vagy micsoda, a Musicus… igazi szörnyeteg volt… akkor meg mit érnek a szavak, az elnevezések? Nem vágyom az űrbe, nem vágyom a múlt és a jövő hangszerein zenélni – mondta barátom, Solenard. – Vagyok, ahol vagyok, és szerencsére vannak madarak, egyre jobb motorokkal bár, de a régi, fringilloid szerkezetek is élnek, évről évre szaporíthatóak… nekem elég, ami kiváló ősöm révén a múltból rám maradt, s amit a következő tavasz hoz. A pseudo-klorofilláriák és a prae-post xilofiliák között, árnyukban, kertem csöndjén az írásnak és a tűnődésnek élek; s ha feleségeddel valamikor is hosszabb útra akartok indulni mégis, 17 madaratokat nyugodtan rám bízhatjátok. Hiszen ennél rémesebb ugyan mi eshet, mint ami ott történt az irodádban?”)
Igen, az irodámban…
Ahol most egyedül vagyok. Se a lord, se többé Del Sonar. De nem tudom én ezt másképp elmondani, nem bírom s nem is akarom új változatban összefogalmazni; közlöm úgy, ahogy Solenard barátom történészi rendelkezésére bocsátottam, plasztofonon. Arról írom le, íme:
„Akkor a plaszto-ernyőn bejött valami kép… homályosan… de Gallina Columbi a már vészesen kidülledő szemével láthatta: Del Sonar az, és fenyegetően emeli karját, mutat feléje. A most már nem szép, 213dehogy szép, egyszerűen ijesztő jövevény, Aleo Columbi lánya nem bírta fölemelni a kezét. Mert valami roppant erő bénította. A lord – döbbenten láttam – közbe akart avatkozni. Visszalökdöstem. Nem tudtam, mit nézzek: a plaszto-ernyőt-e, amely – ha bevált a találmány – kidobhatja nekünk oda az iroda frusteborit-szőnyegére zseniális barátunkat… akiről most már tudtuk: nem él. A létezőkivetítő plaszto-ernyőn ő csak akkor jelenhet meg, ha már halott; de a thin-sugársűrűség kidobhatja akár alakját is, a valós alakot… esetleg az igazit, őt magát… erre persze még nem volt példa… nem tudtam, mit várjak, mire számíthatok. De semmi se történt, csak kavargott a kép, plasztikusan és homályosan, s akkor Lord Aens ráncigálni kezdett, hogy ne azt nézzem… ne a neo-technoidum csodáját, hanem ezt a legősibb valamit, az emberi szemet. Egy ember szemét. A behorpadott szemgolyóhelyen már nem is csodálkoztam, hanem… a szörnyen kidülledő jobb golyóban háttérbe szorulni látszott az a fertelmes alak, akivé a jóságos tudós átalakult… és jelenet kezdett peregni. Az a jelenet, amelyre a létezőkivetítőből vártam! Az pergett le a pokolkínok közt szorongó Gallina Columbi szemében (melynek dülledtsége még a legrútabb galambszemek beteges állagáét is felülmúlta, hogy ne mondjam, túlszárnyalta!), az vált láthatóvá a számunkra, ami történt. Ami valóban megtörtént… a három gyilkosság története! Olyan világos lett egyszerre minden! Hát persze! Amikor megengedtem Del Sonarnak, hogy likvidáljon arra érdemes létezőt-bűnözőt, megfogadta szavamat. Hogy erre nem gondoltam! A tegnap hozott kis kaliforniai homokfutó…! Nemcsak úgy egy valamiféle Melierax musicustól ragadta vissza az életnek ezt a kis madarat a mi Del Sonar barátunk… hanem egyik barátjától… akit rajtakapott, hogy csak ürügyember… s nem is ez volt a lényeg, hanem hogy ügymadár214ként mit művel. Kis madarakra vadászott. Del Sonarnak volt már gyakorlata a Melierax musicusok elleni harcban. S talán ez a mi 2983-asunk tudott is Del Sonar sikeres elhárításairól, a három madárról, melyet már a mi számunkra megmentett. Ezért is árulhatta el Del Sonar furcsa-gyávának látszó alkuját… de ha a mi zseniális barátunkról elmondhatott is bárki bármi rosszat, ha szidtuk is, hogy íme, itthagy minket… azt, lám, nem lehetett elmondani róla, hogy jó érzése, globáltéri létezősége ne lett volna a helyén. Egyetlen supro-futurittal, méghozzá saját kidolgozású töltettel, robbantotta Melierax Musicust. Az énekes héjának látszólag semmi baja nem lett; a motor szaturnáliája múlt ki nagyon egyszerűen, a robbanás anyagtalan volt, a kis furgókettyűk mozgásmikéntjét szüntette meg. Nem volt többé hogyan élnie a szaturnomotornak a héjában. Del Sonar akkor a halott ürügyembert, nemrég még barátját, akivel közös zenei tervei voltak… ha voltak… hiszen tudnia kellett a cirkusztervről, s ezért is volt felkészülve Del Sonar barátunk… a halott ügymadarat hazavitte, annak lakására. Ám a húr nem nála volt, hanem Gallina Columbinál! Ez látszott most a csaknem üregéből kilépő, de még állagát tartó szem plaszto-ernyőszerűségén…
Látszott, ahogy Del Sonar felhívja őt… Gallina Columbit, és kéri, gondoskodjék alibiről vőlegénye, Circus Cyaneus számára. Gallina mindent megértett. Találkozót beszélt meg Del Sonarral, mint mondta: Circus érdekében. A találkozóra nem ment el, telefosonált azonban, hogy hol lesz. A húrt letette egy megőrzőbe. Csekély koffer-plac volt a tokja, tekercsben volt benne a húr. A koffert úgy állította be, zárjaival, hogy felpattanjon. Így szegény barátunkat többen is látták a xavinet-kígyóként előtekeredő kísértethúrral. Nevezhetem így, hiszen a félzseni, félszörny 2983-as már halott volt, épp Del Sonar ölte meg. Gallina 215terveibe ez így illett jól. Valóban találkozott Del Sonarral, együtt mentek fel Circus Cyaneushoz. Ott Gallina orvul leütötte Del Sonart, majd elvette thin-kését, és megölte vele Cyaneust. Félt ugyanis, hogy Circus Cyaneus, ha értesül a szerelmi viszonyról, vesztét okozza. Del Sonart akkor automata mobilidába ültette, melynek motorját ő maga a csomagtérből irányította. Ott volt mellette a csomagtérben Circus holtteste is. Iszonyú volt nézni, ahogy mindez abban a szemgolyóban lejátszódik… a kidülledés, a majdnem kifolyás plaszticitásával. És aki abban a szemgolyóban lelepleződött… nem is maga Gallina Columbi volt! Gallina maga is tragikus folyomány áldozata volt csak. Ki tudja, miért, de talán hajlandóságai okán… az önmagában hordozott kettősség büntetéseképpen… szemgolyóiban testesült meg… tudnod kell, kicsoda… mely boldogtalan páros. Jekyll és Hyde!!! Egymást szorongatták, borzalmas szemfájásokat okozván Gallina Columbinak. A végső soron szerencsétlen nő ezt ott, már kifolyó szemmel, de különös módon akkor már fájdalmak nélkül mondta el. Jekyllen győzött Hyde, ezért pártolt át ő a vőlegényétől a 2983-ashoz… és Hyde az ő saját szemgolyójából nézte szeretkezéseiket. Hiába fordult Gallina segítségért a bal szemében lakozó dr. Jekyllhez… a doktor nem volt szemorvos, ráadásul ő maga volt a fertőzet oka, borzadályos alakmásával. A bal szem sokáig csak fáradt volt Hyde életrekelésekor, aztán fátyolos… végül Gallina elhatározta, megvallja a dolgot Musicusnak. Ez meg is történt… előtte jól összeveszett Circus Cyaneusszal, aki furcsának találta, hogy szerelmes együttléteik során a lány a bal szemét meresztgeti, a jobbat pedig hunyni próbálja. Fordítva volt ez az énekes héjánál, a 2983-asnál, aki szinte kéjelgett abban, Gallina Columbit alázva, hogy bal szemét különböző módon átkötötte, s a jobb szembe mere216 maga, előcsalogatni akarván onnét az ezért persze féltékenyen dühös Hyde-ot. Nem tudom, hogyan történt az egész, sikoltozta Gallina Columbi. Nem tudom, hogyan költözött a bal szemembe Jekyll. Akkor már őt is nyilvánvalóan Hyde kényszerítette… és egyszer Jekyll elmondta, hogy efféle bolygásra kényszerül olykor, egy-egy eonitóban… és senki nem tudhatja bizonyossággal, nem ő lesz-e az áldozat. Az áldozat persze én magam is vagyok, mondta Jekyll doktor kétségbeesetten, látván, hogy egy ilyen szép, fiatal globálteremtménynek az életét teszi tönkre végzetesen… de ez a betegség, a jekyhydell-kór… még csak nem is szerepel az orvosi könyvekben, és Musicus azt állította, hogy ő a szerelmes nézésével meggyógyítja a lányt… közben kárörvendően egyre kijjebb csalogatta Hyde-ot… És Gallina Columbi egyre kevésbé bírta ezt a sok kettősséget. Ezt mind végiggondolta a kocsi csomagtartójában, és elöl ott ült Del Sonar, és többen látták is, hogy Musicus házához hajt. Odaérve Gallina leállította a tulajdonképpen gonoszul preparált automata mobiládát… a hátsó bejáraton fellopózott, a húrt az énekes héja nyakára fonta, megrántotta… Majd visszatért az automata mobiládához, és az előbbi módon tovább kormányozta. Eljutottak így egy szakadékhoz… itt végső próbát tett. Hyde-hoz fohászkodott, segítse. Oly dolgot kellett próbálnia, amihez talán kevés volt a neve, származása. Vajon ürügymadár vagy ürügyember vagyok-e, töprengett lázasan. Nem volt más megoldás. Kockáztatnia kellett. Ahogy az automata mobiláda a tengerszakadékba zuhan, neki hátulról, a csomagtérből a vezetőszerkezettel együtt ki kell ugrania, és repülnie kell… különben biztos halál várja. Ám ahogy ezt ott irodámban, a lordnak s nekem előadta, mintegy a dülledő rémszem filmplasztitjának magyarázó szövegeképpen, már nem remélt, már nem is sikoltozott… s a fájdal217mai is elmúltak. Maga volt a létentúli állapot… s így számolt be arról, hogy az ugrás sikerült… s hogy felujjongva érezte: a repülés is sikerül, sikerül, sikerül… és repül, repül… viszi az irányító szerkezetet, és partot ér… Elveszti eszméletét, a kiállt rémségek nyomán… és Hyde-ra ébred! Arra, hogy Hyde a szeméből kitekinget… s ő szinte látja a másik szemgolyóval… kétségbeesetten látja… mert a szemén keresztül Jekyll és Hyde megosztja őt, ám éreznie kell, hogy a doktor gyengül. Még egy rémséges éjszaka… s eljött hozzánk… talán Del Sonar miatt, megkönnyebbülést keresve. Elhatározta, hogy ha lesz ereje, megvallja, mit követett el, mi sújtotta… senki másnak nem tudta volna elmondani. Érezte azonban, hogy a lelepleződéstől félve, Hyde le fog számolni a doktorral, s ez a folyamat el is indult. Két szeme azért kezdett oly szörnyen forogni, ködleni, átalakulni. Ahogy idáig ért, hirtelen arcra bukott… és a lord, számomra váratlan erőteljjel, félretaszított, ő maga hajolt Gallina Columbi fölé… s egy kis edényt kért… Hoztam az edényt… íme, mutatta a lord, Gallina Columbi jobb szeme… kibukott… Hyde eltűnt közben… talán elrepült, mint Gallina a zuhanó járműből… vagy egészen másképp intéződnek ezek a dolgok, mondta a lord, nem sejthetjük.
Meg kell vallanom, rémületem nem is annyira a példátlan történésnek szólt – hiszen már csak a letakart arcot láthattam, s homályos üvegcsészében, a lord kezében, a szemgolyót… de ott volt, ott volt. Riadalmamat más okozta. Lord Aens! Ez a határozottság… a parancsoló modor egyszeriben… Más embert láttam magam előtt. Kiderült, hogy a lord…
A lord a mégis tovább működő, a magánvállakba elhelyezett közbiztonsági hatóság magasrangúja! Tökéletesen játszotta szerepét… ám most, hogy ilyen nevezetes személyiség keveredhetett az ügybe, mint 218Aleo Columbi bankházigazgató, kénytelen volt felfedni kilétét. Természetesen ez, mondta szomorúan a lord, azt jelenti, hogy egészen más globáltérbe, ekképp mindörökköni távolba kerül tőlem… és Del Sonar sírjára is, a hullámsírra, mert a jármű kiemelésére nem volt sok remény… Gallina nyugodtan be is lökhette volna… bár így esett pár méterrel arrébb, egy úgynevezett közelpart-gödörbe, ahonnét talán csak év… eonito-százak után kotorják felszínre, ha egyáltalán… és szomorú a lord azért volt, mert mint mondta, csetlésünket-botlásunkat a védett szuper-profi biztonságából figyelte, s elrestellte magát, ezért volt szívesen bárgyú, ezért tett úgy, mintha sokat inna, és a többi… titkos terve azonban az volt, hogy kettősségét, köz és magán között, megtartva nyergel át az igazi, kockázatos, sokféle élethalálharcát vívó magánbiztonsági szakmába, némi ellenőrző-beszámoló feladattal, de tulajdonképben beltagnak hozzám, és lassan bontakoztatja ki képességeit, örömömre. Nem történhetett így; és csak annak örülhettem, hogy az apa, Columbi bankár értesítését is ő vállalta magára. Ne búcsúzzunk, mondta, kívánjunk csak annyit egymásnak, hogy… Tudtam, mire gondol. De hát az szinte hihetetlen, hogy bennünket, az ügy tanúit, meglátogasson Jekyll és Hyde. Sose bízza el magát, barátom, mondta az abszolút hivatásosok fanyar visszafogottságával Lord Aens. Vagy én nem tudom, kicsoda. Mindegy; derék embernek ismertem meg, s ez az emlék kísér. És még valamit, kedves Solenard. Tudja, milyen furcsa érzés ez? Lord Aens is, én is: tanúi voltunk valaminek, aminek egyáltalán nem ismerjük a mögöttes tartományát. Gallina Columbi szíve megállt a rémülettől. Hagyományos prae-post szív volt… akkor viszont csoda történt, amikor elrepülhetett a járműből. Mindegy. A lényeg az, hogy egyikünk sem tudhatja, hogyan határoz az életen-globalitáson túli, tulajdonképpen az 219űrön túli világ – világ? – hozzánk hasonló biztonsági szervezete-szerkezete. Mi vár ránk azért, hogy akaratlan tanúi lettünk Jekyll és Hyde újabb rémkalandjának? Ez az egész – és hadd fejezzem be ezzel, hadd szúrjam be ide, amit hazafelé találtam: egy kórosan kifolyt szemű galambot a kertünk sövénye mellett; eltemettem, és nem tudtam kire gondolni… ezzel is a félbehagyott mondathoz kapcsolódom –, igen, ez az egész talán csak ürügye volt… bárhogy nevezzük is a szereplőket, embernek, másminő lénynek, lényen túlinak… ürügye volt az életnek… vagy pontosabb, ha azt mondom: ürügye a halálnak.”
220– Hogy telt az utacska? – kérdi Salendro. – És mire telt, hahaha?!
Ez nála a mosoly. Büszke rá, hogy ő Mr. Hahota. Üres vigyort látok. Közlöm vele megint:
– Egy üres vigyor, ennyi vagy nekem, Hahota! Egy üres vigyor. – Érzem, mennyire elvesztem magam megint. De ez mindig így van, mihelyt itt belépek. Rég felhagytam minden reménnyel, hogy az űrtű-űrcérna ér valamit. Most én is nevetséges vagyok, mikor azt mondom Salendrónak: – Kapsz tűt, cérnát, ölts alakot!
Jön a válasz:
– Láttalak. Azért csak kértél tűt és cérnát, hahaha! Volt hozzá pofád. Meglelkized a bátyját, mehetnél szépszerén, de te alakot akarsz ölteni. Kedves L’Ardenso úr, csak ennyit: hadd öltsek alakot itt a maga birtokán, melyet épp most örökölt meg a jóvoltomból a bátyjától… de csak egy icipici félórára hadd öltsek alakot, amíg a carabinierik elkaphatnak… ó, emlékszik a régi szép időkre? Hát csak egy percre, egy körömpiszoknyira… nem fogom bántani, higgye el. És ezt te komolyan gondolod? Hogy L’Ardenso úron úrrá lesznek az érzelmei, mikor tömérdek pénzért ilyen szépen meglett neki a még tömérdekebb pénz? És egyáltalán, képzeld el: éj idején valaki alakot ölt a házában! Rohadj meg, űrbéres, mondja L’Ardenso úr, hidd el, ezt gondolja…
– Retteg, azt gondolja! – kiáltom a semmiből a semmibe. Még mindig csodálkozom, hogy vagyunk. 221Hogy halljuk egymás hangját. Ezen a globálszínen is mindig csodálkoztam. Néha elkezdett tünedezni a velem szemben álló alak. És magam is semmivé lettem. Ezt éreztem. Szörnyű volt ez a bizonytalanság. Engem ugyan nem nyugtatott meg, hogy mások is ezt érzik. Ezt vagy hasonlót. Bánom én, mit érez más!
Én – én vagyok, ezt meg én érzem, és egyszer vagyok ebben a globáltérben. Lekerülök globálszín alá; és akkor, ahogy régen mondták: agyő, globálszín, ibolya a bélszín. A büdös tértöltésbe! Hát én nem…
Velem ne!
Ez énvelem ne legyen, mondtam: hogy valaki ott áll velem szemközt, beszél hozzám, és én egyszerre azt érzem: nincs ott, űr van a helyén. Holott látok. Látom a fákat, a házakat, a járókelőket, az eget – de őt, aki beszél hozzám, nem látom. Ürességet látok.
És ürességet érzek.
Kedves legjobb barátom,
kedves professzor úr,
kedves szólóplasztofonos,
ne csináljátok ezt velem!
Én csak ennyit mondtam. Esküszöm, csupán a 101-edik alkalommal vettem elő a thin-kést. Beleböktem az űrbe. Van-e ott valaki? Hozzám az űr ne beszéljen. És igazam lett. Egyszerre nem is beszélt senki. Elnémult az az űr, amely állítólag emberi alakban állt ott velem szemközt. Igazam volt.
Futottam. Egyszerre teltséget éreztem, és reszketni kezdtem, hogy megragadnak. Az előbb túlságosan megfoghatatlan voltam, most meg túlságosan megfogható. Sőt megfogandó.
„Fogják meg!” – harsantak a kiáltások.
Ez vagy te, globáltér, kiáltottam magamban. Az imént még azzal gyötörsz, hogy megfoghatatlannak érzem, aki velem beszél, és tőle megfoghatatlan leszek én is, hanem amikor ki akarom próbálni, hogy mi igaz 222ebből, vége a világnak. Nekem van igazam, átejtés az egész, szemfényvesztő trükk. Ne lássak a szememtől, ezt akarja a globáltér. Azt higgyem, hogy ott van, ami nincs, és hogy nincs ott, ami van. Az űr, az van ott, és nem a kedves legjobb barátom,
nem a kedves professzor úr,
nem a kedves szólóplasztofonos.
És amikor kipróbálom, jön az átejtés lényege. Kipróbálom, mi az igazság – és kiderül, mi az igazság. Az igazság az, hogy valami mindig ellenem van.
Rohanok. „Fogják meg!” Valaki megállít. Ordít, ráncigál. Érzem, űr megint. Űr tátong velem szemközt. Most persze hogy vakdüh ragad el. Nem csinálom olyan pontosan a próbát. Hörgés hallatszik, s egy pillanatra felrémlik egy iszonyúan eltorzult arc. Rohanok tovább. Megint megállítanak, ketten. (Páros űr is van tehát, ezt először érzem!) Két próba. Két némaság. Persze hogy üresség volt a helyeteken, persze hogy az űr akarta utamat állni. Ti vagytok az útonállók? Én vagyok az útonálló? Ne higgyetek az űrérdekeknek! Az űr az útonálló!
Az űr állta mindig utam.
Most itt vagyok a teljes űrben. Magában az űrben. És meg akarnak rohanni az emlékek. Az emlékek akarják utamat állni. Ezt nem lehet kibírni. Nem érzem tőlük magát az űrt. Ahogy lenn az úgynevezett „Földön”, a globálfelszínen az űr miatt nem éreztem a többi dolgot. Ott éreztem mindenkiben, aki szólni kezdett hozzám, az űrt, és magamat is űrnek éreztem ettől.
Valami különleges képességem volt a hibás. Ezt Salendro itt a legfejlettebb űrlaboratóriumban kielemeztette, és talán segít is rajtam. Csak nem mondom neki, hogy én ezt nagyon jól tudom. Nehogy elbízza magát.
223És az élet teljesen más lett. Pont a fordítottja. De előbb még az emlékekről.
Így már könnyű. Az emlékekkel. Ha csak üldögélnék, járkálnék, bámuldoznék az űrben, ha csak annyi volnék, mint egy csócsáló állkapocsfüggvény vagy egy remegő, lötye láb egy végkórházban, szörnyű volna az. A nagy űrfélelem, most már sejtem, innen van. A globáltérlakók annyira globálnak hiszik a teret, ahol élnek, hogy utána, azt gondolják, nincs semmi. Csak az állkapocs-csócsa, csak a láblötye. Mennyire tévednek! Mármost én ennek az előérzetével voltam beoltva. Tény, hogy egy szárazvillámos estén, a Poncio Pilatori gátnál összetalálkoztam valakivel. Gátlástalan volt. Megragadott, és tüzes leheletével csapott arcon. Bokorból lépett ki, és két szárnya két tábla volt. Ahogy ezeket meglebbentette, már értettem a parancsolatot. Az egyik táblán ez volt: Én vagyok az Űr! Na, jó vicceid vannak, hiszen eltűntél, persze az vagy. Mi volnál? De alighogy ezt végiggondoltam, furcsa dolog történt: mintha azt mondta volna a kőtáblaszárnyas alak ott a Poncio Pilatori gátnál, hogy kelj fel és ne légy. És felkeltem – mert a földre taszított az imént –, és nem voltam. Vagyis űrállapotban voltam, és ő is abban volt. És beszélni kezdett hozzám, és akkor ideges lettem, és mert olyan gátlástalan volt, és valami injekciót is döfött belém, méghozzá a valagamba, azt mondtam: Bizony, megdöföm én is a te valagadat… De a késem beletörött (igaz, ez még csak egy thin-kisbicska volt, egy úgynevezett thin-bugyli, nem volt rajta se lézer, se fonosugár, se plasztomiskár; csak bugylimetszésre volt jó, lányoknál határozottabb fellépésre használtam), és most ebbe a két szárnyba beletörött, és hatalmas hahota hallatszott. Itt ismertem meg Salendrót. Nem titkolta kilétét. Előtte való nap végezték ki, késelésekért. Hatvankilenc áldozat. 2969-et írtunk. Bevallotta, pontosan annyi áldozatot 224akart a megjövendölt évre – 2982-re –, ahányas annak az évnek a száma. Mert kint járt a Poncio Pilatori gátnál, mesélte bíráinak. Mr. Hahota! Így látni őt, mondhatni, gatyában – semmiben! de én mindig azt mondom, gatyásan az űrben, Salendro, gatyásan látlak itt az űrben, te még itt is gatyásan jársz, elmesélték a rokonaid, mindig gatyában jártál otthon, egy szál gatyában, hát add ide a gatyádat, megölöm, adj űrtűt-űrcérnát –, kész röhej. Persze, ravasz az öreg Salendro. Tudja, hogy csak alakot öltenék. Akkor nem volna szükségem a megbízásaira. Akkor ki tudnék telni, és jól telne az idő.
Ahogy mindig űrnek éreztem a velem szemközt állókat, és űrnek éreztem tőlük magamat is, kibírhatatlanul telt az idő. Már ott lent a globáltérben, ott is.
Salendro tagadja – és hahotázik! –, hogy az ő injekciója okozta volna nálam az egészet. Hajlamok, öcsi, azt mondja, ez mind hajlamok kérdése. Tény, hogy a két kőtábláról mindig is hallottam, és hogy ott a gátnál megjelent nekem, ez felszabadított a gátlásaim alól. Persze, bőven visszakívántam volna inkább a gátolt állapotomat. Akkor, épp a gátló miatt, nem éreztem még űrnek semmit. Tény, hogy a gáthoz azért járhattam ki. Ez is tény. Megvolt a hajlam. A dolgok összejönnek. Kijártam a gáthoz, legénykedésből talán, hogy szembeszegülést tanúsítsak a globál-plaszto-sorssal szemben. Ez lett belőle. Azok a Megbízók, akik mindent irányítanak, rám küldték Salendrót. Salendrónak meg a hahota a gyöngéje, ő mindig okot keres a hahotára. 2982-ben, a megjövendölt évben is egyetlen nagy hahotává akarta változtatni a világot. A globáltér neki egyetlen nagy hahota lett volna akkor, és ez a hahota ő lett volna. Állítólag nevetőpor került az anyjába, a közelben volt egy nevetőporgyár, és egy pseudo-plac légrobbanás szétvitte a nevetőport, és az anyja attól fogva mindig csak hahotázott, 225valahányszor Salendrót meglátta. Igaz, volt is min. Salendro egy méter harminchét volt, és vékony, mint egy thin-kés. De amikor hahotázni kezdett, mindene felduzzadt, mint egy tömlő, csak a két ajka maradt zárva, feszesen és vékonyan, megint csak mint egy thin-kés. Hát ezen nevetni kellett.
Salendro elmondta: ha ő így elkezdett felfúvódni a hahotától, mindenki a hasát fogta. Erre ő végképp hahotázni kezdett, még jobban felfúvódott. Remélte, egyszer annyira felfúvódik, hogy szétpattan, és megszabadul ettől a rohadt globáltértől; mert mit keressen ő itt, ha még az anyja is kiröhögte. De a nagy felfúvódás láttán az emberek megriadtak, lehervadt róluk a mosoly is, és orvosért szaladtak. Salendro így ismerte meg például a kedves professzor urat, aki engem is kezelt aztán, előtte azonban még előadott nekem az egyetemen. Oda jártunk a legjobb barátommal, és az aulában a fonez-plaszto-din zenekar játszott, amíg a szóló plasztofonos ki nem dőlt a sorból. De akkor már én se jártam oda többé.
Örültem, hogy elfuthattam. Akkor is megfogható lettem egyszerre. De majd még elmondom.
Vagyis Salendro csak szenvedett. Akkor szedték össze őt a Megbízók. Hát ha ilyen van, mondta Salendro, mert még mindig mentegetőzésre kényszerült belülről, az ilyesmi nem múlik el könnyen, ha van ilyen, mint én, meg ez az én szenvedésem: egy ilyen globáltérben hogyne lennének Megbízók! El vagy veszve így is, úgy is, valami cél akkor mégis kell, és minél rázósabb, annál jobb. Annál több a reményed, hogy azért csak helyrerázódsz.
Ő így kapta meg a 2982-es évszámot, és hozzá is látott. A pukkadásokat akarta kilukasztani: megváltani a hozzá hasonlóképpen szenvedőket. Csak kövérek jöhettek szóba. Egyszer valaki felpuffadt hassal ment ki az utcára: exxo-gombát evett, hát a gázoktól 226volt ez. Salendrót megtévesztette a jelenség. Hibát követett el. Nem tudja, hogyan, de több szúrás nem sikerült. Az ilyesminek a titka tökély, mondja most Salendro. Ezt nem értik meg a legtöbben. Nem az a lényeg ma már, hogy mit csinálsz, hanem hogy hibátlanul csináld, és csak azt. Hát ezért ne kérj te tűt-cérnát, mert egyszer még adnak, és akkor megnézheted magad. A titkod az, hogy alaktalan vagy, de jól forgatod a thint. Megbízók mindig akadnak, a Megbízók sokfélék. Én azt hittem, meséli újra meg újra Salendro, hogy a Megbízók különös kegye kell a kőtáblákhoz. Hogy hordozhassam a kőtáblákat, szárnyként. Egy frászt! Az exxo-gombásból a gázok átköltöztek belém, és a két kőtáblát is felfújták. Könnyű volt a hordozásuk, de a keménységük megmaradt. És nagyon hatásosak voltak, ezekkel értem el a legnagyobb sikereket. A legtöbb dolog csak fel van fújva. Bízz meg bennem, és én leszek a te Megbízód. Ha egyszer nekem még ez a különleges adottságom van!
Így Salendro. Megvallom, nekem ez volt a legkényelmesebb űrlétforma. A globáltéren elég keserves tapasztalatot szereztem, mi van akkor, ha ez folytatódik itt? Hogy például: aki szembekerül velem, űrré válik. Űr az űrben! Kiderül még az űrről is, hogy igen megfogható valami, s ahhoz képest is van további űr, amit űrnek képzelünk. Akkor itt megint kipróbálom, van-e ott valaki; mert a Földön egyre csak ezt próbáltam; mint az a régi, prae-post filozófus, hogy „megmondom, ki vagy”; a kedves professzorom is ezzel akart tréfálkozni, elbeszélgetvén velem; még hogy te mondd meg, hogy én ki vagyok? Elfutott a méreg; apukám, elsősorban hol vagy te? ki vagy te? egy nagy űr vagy! Miféle professzor vagy, ráadásul a testkivetülés-tan tudora, igen, miféle vagy te, ha egyetlen valós alakodban is eltűnsz? és akkor a professzor nőjétől, az egyik kolleginától megtudakoltam, vannak-e a pro227fesszornak kivetülései; nevetett, azt mondta, még bevetülései is ritkán, nem jó a bevetése, viszont nagyon jó italai vannak, plaszto-futurái, és olyanokat lehet nála látni, ilyen futur-dolgokat, például hogy mi fog történni velem, mesélte a kollegina, milyen neo-bugulyásokkal leszek mindenféle helyzetben, sok globalitóért, zsetonok körben, és nagy bugulyák; nem mint a profnak; hát ezeket a futur-dolgokat nagyon csíptem, és akkor megkérdeztem még egyszer, bugulyázás közben a kolleginától, mert a prof futuro-plasztjában az én képem is ott volt, hárman voltunk az évfolyamból, akiket a jövő a kolleginának ígért, a harmadikkal voltak a zsetonok, a rue-lett, az uer-lett és a rou-futuro-laendoe, persze Monte Jarleaux-ban, hát nekem ingyen, pusztán a bugulyáért, ekkora disznó volt ez a prof, így csinálta, de ha ez neki jó, én nem bántam volna, viszont hogy akkor majd ő megmondja nekem, ki vagyok én; a kollegina szerint nem tudott kivetülni: ismerjük a tételt, aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja, hát a prof is csak tanította a kivetülést, de egyszerűen nem tudott megállni az ember előtt, meg semmi, akkor egyszer így elkezdtünk volna beszélgetni, a prof az imént még ott állt, kis csoport vett körül minket, láttam őt rendesen, de akkor a többiek elszéledtek, úgy értem, rendesen, ahogy szokás, emelt fővel, hogy így mondjam, vagy összebújva, minden, és a prof, a dr. Saleno ott maradt, és egyszerre űr volt a helyén. Ez az űr mondja nekem, hogy majd ő felvilágosít engem, ki vagyok; egy senki-semmi, az vagyok… tudtam, a kollegina miatt van a plasztoidozás. Erre én: „bugulya…?”, kiáltottam, és végrehajtottam az ellenőrzést a thin-késsel. Egy annyi hangot ki nem adott, hogy „bugyli”. Most tűnt el igazán. Igyekeztem, persze most már hagyományos módon, eltűnni én is. Azokban az időkben ez nem ment olyan egyszerűen, mint ma.
228Az űr lett a dolog megoldása, hát persze. Ahogy mindig űrré váltak a szemben állók, ebből csak a bolond nem tudta kiolvasni, mi a plasztoid ábra. Igazán tisztességtelen dolog, hogy ezt kívánja az embertől a globáltér: legyen, mint bárki más, de aztán olyan dolgokba keveredjen, amelyekből nincs hogyan elpárologni. Az előbb még űr volt a helyemen, és űrrel volt dolgom, de akkor már nem űr vagyok, hanem Sorel úr, Dan Sorel, és nézhetem magam, hordhatom az irhám, nagyon is megfoghatóan. Fogdmegek között!
De hát nem volt új ez az érzés sem; és tulajdonképpen az én kedves legjobb barátommal kezdődött az egész. Ott vetettem be az ellenőrzést, a végsőt. Érthetően mondom: valaki tényleg fontos lesz az embernek, és akkor nem mindegy. Beüt, hogy nem lehet akárhogy. Az ellenőrzés végső fokáig el kell menni, hogy legalább ott lássam, hányadán állok, ahol úgy egyáltalán. Ez az én legjobb barátom, a három L’Ardenso fivér közül a kicsi, szert tett egy bizonyos szerre: Endrasol, ez volt a szer. A mennybe ment tőle. Ott társalkodott a régi terrorista bigékkel: a Johannával, a Bernadette-tel, az Ulrikével. Így mondta. Ide figyelj, engem ezek a dolgok nem érdekelnek, de ha a legjobb barátom vagy, oszd meg velem, amire szert tettél. Teljesen egyszerű volt a gondolkodásom. Odanézek, a kis L’Ardenso: sehol semmi. Elrohantam. Ahogy legközelebb találkozunk, megerőltetem magam, homályosan, ködön át, de látom őt. Olyanok vagyunk, mint dr. Jekyll és Mr. Hyde, amikor az egyik átment a másikba. Csak úgy mondom. Felhozom neki az Endrasol-témázást. Erre mit ad isten, ad nekem egy kis skatulyát, Endrasol felirat van rajta. Akkor láttam utoljára. Hazarohantam, beszedtem. Később derült ki, hogy nem Endrasol, hanem Lodensar volt a skatulyában. Összerázta vagy mi? Netalán én? Ha nekem valaki a legjobb barátom, nem tételezek fel róla azon229nalrosszat. (Az azonnalrossz a legfőbb rossz, olyan rossz, amelyet nem is előz meg jó. Nálam a rosszat mindig a jó előzte meg, és most, hogy innen az űrből, vagy hát az űrintézetből kijárhatok Salendro megbízásainak tárgyában, a tárgytalanság az a rossz, ami megelőzi a jót, az akciót, amelynek a végén megkapom az űrbért. De nem akarok a dolog elébe vágni.) Elég az hozzá, hogy én akkor még mindig Barátomnak, így, naggyal, tekintettem a kis L’Ardensót, és meg akartam kérdezni, mi ez a Lodensar-ügy, mert még ki is röhögött valaki, ahogy megkóstoltattam vele; mert összehívtam egy kisebbfajta társaságot, és fel akartam vágni előttük, mim van, hűha, Endrasol, az igen, s akkor történt. A hasukat fogták, úgy röhögtek ki. Kérdezem hát az én legjobb kis L’Ardenso barátomtól, mi ez: Endrasol vagy Lodensar… azt mondja, így ne haragudj, úgy ne vedd zokon, és kezd eltűnni. Trükköt sejtek, joggal, hiszen még mindig beszél, nyomja a pseudo-praét. Több se kell, elönt a próbálhatnék. Mi van mégis? Keresem a thinnel, hát erre elnémul. Ott volt, esküszöm, ott volt, mert éreztem is, ahogy egy kemény belső valamin megcsusszan a penge; aztán elfacsarodott a szívem. Egy test voltunk, egy lélek. És tessék, Lodensart adott!
Sikerült eltüntetnem a holttestet, és már ez is nagyon feldúlt. Mi a nyavalyának vannak ilyen problémák a világon… pontosabban: valakinek, aki épp az űrállapottól szenved, minek kell holttetemeket cipelnie; rekkentenie, reszketnie, hogy rajtakapják. Kérdem én: minek akkor az űrérzékenység? Ha a globálbio-processz nem óvja meg az embert a természetétől ellenkező… de hagyjuk!
A professzor által okozott csalódásnak már komolyabb következményei lehettek volna. Ott kellett hagynom, és nyílt színen kellett menekülnöm. Megismétlem iménti panaszomat: miért csak én érzek mások 230helyén űrt, miért csak én szenvedem el az ekképp a magam helyén támadó „fekete lyukat”, ha aztán legalább sivár ellenszolgáltatásul nem lehet részem akkor is űrhelyzetben, amikor erre valóban szükségem volna?
A kis L’Ardenso holttestét egy közös barátunknál, a kedves szólóplasztofonosnál rejtettem el. Régi hangszerei között. A balszerencsét a nosztalgiahullám hozta: feledvén a régi bal-placokat, a pseudolit jellegű prae-helyzeteket (nemcsak a zene és a tánc, nemcsak a plaszticitás remekei, a kivetülés újabb lehetőségei, az űrlubickok és a szépülő interglobális állomások határozták meg a hajdanidőket! volt ott más is: a géppártiak, a PÉG-hivők, a tudattágítók elleni állandó küzdelem, ezek harca egymással; volt azért ez is), feledvén azt, hogy 2550 körül egy egész neo-civilizáció omlott össze, modernül, diszkréten, de összeomlott, átsugárzásokkal kiirtották a kivetülési pontokat, milliók haltak meg, s ezt az átcivilizálók nem is bánták, s örök kérdés volt, hogyan lehet összeegyeztetni a „nem ölünk” elvét a „de-jó-lenne-ha-megdöglenél” vágyott gyakorlatával. Ám a nosztalgiahullám plasztikus alakot öltött, sokan az önmagukból való kilépés gyakorlatát kísértették (szemen át, fülön át; fellendült az orr-neofül-gége-neoopt gyógyászok dolga, az önmeghaladásból igen sok esetben állandósult könnyezés, fülzsiradékfolyás, takonyömlés, nyáladzás lett csak); visszatérések kora volt ez, és sokan azt állították, hogy titkon végzett kísérleteik eredményeképpen messzemenőkig ki tudnak lépni önmagukból, és ezen némelyek: a) felháborodtak, b) nevettek, mondván, hogy hatszáz évvel ezelőtt már megvalósított dolgokat elevenítenek fel, s akik ezt eltűrik, az újcivilizátorok, azért teszik, hogy mutatós eredményekkel büszkélkedhessenek, s ha üldözik az ilyesmit, nem igazából, c) ott voltak a mindenkori irigyek, akik bármit rosszallással 231fogadtak, ami több volt, mint saját tehetségük vagy birtokuk. Ebben az összetett korban, amikor bármit lehetett „globálbio-processz”-nek nevezni, bármit „pseudo”-nak, „post”-nak, „prae”-nek, „futuro”-nak, „plac”-nak (plac: ez volt a legtartományosabb jelentésű szó, mert kifejezte a helyet, a dolgot mint ürességet, a dolgot mint szétpukkanást, az állapotot a dolog előtt és után; már-már neoszeretkezés-íze volt olykor ennek a szónak, főleg ha ellenkező nembeliek ajkáról hangzott el, kapcsolatteremtésre való felhívásnak is lehetett értelmezni, ám épp ezért lettek ebből a legcsúnyább félreértések aztán); bármit lehetett nevezni bárminek és támadni akármi alapon. Tény volt persze egy-egy olyan dolog, mint a kis L’Ardenso hullája Orsendal, a hirtelenszőke szólóplasztofonos régi hangszerei között. Előnosztalgiázódott; és Orsendal diszkréten megkeresett, mi ez. Tudta, én rakodtam a hangszereket; a rá jellemző választékos kifejezéssel csak annyit mondott: Terakotta! Tudtam, nincs mese. Ilyen szavakat – főleg ha tripóddal is megtámogatják jóhangzásukat – sosem bírtam jól elviselni. A tripódnak több fajtája van, a testszögező rég kiment a divatból, és a Para-, Meta- és Galaxa-pontokat megcélzó tripódot nem meri használni senki, iszonyú folyamatot indíthatna el, és ölésnek számítana; Orsendal tehát, jellegzetes északi kegyetlenséggel – Meleg-Alaszka lakója, az ottani mesterséges trópuson nőtt fel, és futurocsimpanzával kezelték a génoidjait; ez a génoidkezelés, mint maga az állítólag feltalált génoid is, afféle nesze semmi, fogd meg jól, de a legjobb fogdmegeket épp ezért ez neveli, és azonos azzal a 2400 körüli gyakorlattal, melynek lényege ez volt: jól meggyötörni a globáltérlakók egy kis csoportját, hogy megkönnyítésük után a többi globárt, vagyis a többi térlakót ők maguk még jobban és célszerűbben gyötörjék; és Orsendal ezt az iskolát kijárta, mint ő maga mondta, 232azért, hogy a kort a húrokban érezze, és neospaceo-falakkal dolgozott, ezek sugárzásokat küldtek az interglobális állomásokra, s onnét a hallgatóságra térrezgések sugároztak vissza; Orsendal a jellegzetes típusa volt annak a neoplasztofonosnak, aki spaceoid jellegűvé teszi a nagyon is orbitális igény szerinti művészetet – és még tipikusabb mindefféleséggel, vagyis effektussal közölte velem, hogy ezt ő már nem tudja eltussolni, és csináljak valamit a hullával. Menjek be a tárolóba, jön utánam. Tudtam, hátsó szándéka van, hiszen ő jön majd hátul. Ezért azt mondtam neki: „Pajtásom…” És akkor eltűnt. Űr volt a helyén. Azonnal kipróbáltam, ott van-e. Hang nélkül csuklott össze. Keze a zsebében volt, és egy bio-bilincset markolt, melynek piciny tűhegye volt, ütőérelvű, vagyis ha forgolódni kezdek benne a csuklómmal, finom thin-áramot vezet a vérbe, amely cserebomlást idéz elő. (A tropikus Alaszka jellegzetes fegyvere, az úgynevezett lazac-pirána. Ez az elnevezés is jellemzi merőben yven-evenoid korunkat.) A szívem akkor szorult el egy kicsit, amikor placebójában, vagyis a kis oldaláltáskában megtaláltam a lebernyeghordású „Jekyll és Hyde”-kiadást s benne a szeretetteljes anyai dedikációt: „…vigyázz magadra, kisfiam, emlékezz rá, hány este alakultál át, míg álomba csíjgattalak…” Eltettem a könyvet, majd ott álltam a két hullával. Reméltem, Orsendal nem számolt be még senkinek a dologról, így hát otthagytam a terepet, mintha mi sem történt volna. Különös teltséget éreztem; csaknem hánytam.
A kis L’Ardenso, dr. Saleno professzor és Orsendal szólóplasztofonos… itt tartottam. És az űrképző jelleg egyre fokozódott. Nem mondom, hogy „az én jellegem”, hiszen sokkal személytelenebb volt ez; mondom viszont, hogy ha fejlettebb, futurizmatikus társaságban mesélem el a dolgot, feketelyukképzőnek tartanak, erre mérget veszek. Mérget próbáltam bevenni, 233de aztán úgy döntöttem, inkább nyelem tovább a mérget. A kis L’Ardenso a 101-edik eset volt, amikor eltűnt valaki a szemem elől, és Orsendal után újabb 30-40 esetben gyakoroltam a türelmet: ugyan mit kell nekem ellenőriznem, hogyan áll a globáltér? Van, ahogy van. De Salendro emléke mind erősebb lett bennem. Az Endrasol is hatott. A kis L’Ardenso egész készletét elszedtem, továbbá egy címet, nyilvánvalóan ez volt az Endrasol-depó. Orsendaltól a „Jekyll és Hyde” maradt rám, a boldogtalan tudós története, aki jobbik és rosszabbik énjét mindegyre szét akarta választani, de az ekképp megteremtett Mr. Hyde győzött, és gonoszságával elpusztította őt, a kettős létezés nem volt kivihető. Kivittem magammal a vécére a könyvet, ott olvasgattam, bár tudtam szinte betéve. Betettem hát a placebómba, és bíztam benne, lesz bátorságom megkeresni egyszer az anyát (Ordensalét). A trópusi Alaszka úgyis régóta vonzott. Húsz-harminc névtelen ellenőrzés után határoztam el magam a nagy útra. Interglobális állomásról mintegy húsz perc volt (az átszállási idő egy óra negyven percével megtoldva se több két óránál) az út. Közvetlen légi forgalommal félóra. A gyalogszert választottam; a placebómba új lebernyegeket szereltettem, amelyek a kivetülést állítólag elősegítik. Vettem egy thin-sugársűrítőt, megnézettem a Para-pontomat, és rászereltettem egy hatfokozatú áterősítőt. Elviekkel is felvérteztem magam, például eszmebesugárzással, és titkos tervem az volt, hogy alakmásomat érkeztetem meg csupán a trópusi Alaszkába, én magam a kiszárított, majd újra feltöltött Húsdóm-öböl partján pecázok. (Húsdómnak a beleölt tömérdek lénykivetítő miatt – emlékükre! – nevezik az egykori Hudsont; különös kéj lesz, gondoltam, lénykivetített állapotban nyugtatni az idegeimet ott, ahol effélékért jó négy és negyed évszázada százezreket vetítettek át teljes valójukban 234az űrbe s azon túlra.) Gondolataimat, érthetően, e kérdés köré összpontosítottam; s öntudatlanul is effélék forogtak, szaturnálisan, a fejemben. Gyűrűsen hevülni éreztem az agyamat; ez azt jelentette: öcsi, merőben a megragadottság állapotában vagy, nem tehetsz ellene semmit, az ára viszont, amit javadra írhatsz az elszámolásnál, az, hogy globálvalódnak ezt a részét – az agyadat – is jól letapizod legalább, s diszkréten, minden álmodozás nélkül és a magad rovására!
Nem mentem azonnal a tóhoz, letelepedtem a gátnál. (A Húsdóm-öbölben van egy kis mesterséges tó; világritkaság, globál mondhatom; és a leghőbb vágyam az lenne, hogy egyszer majd, valami küldetés jutalmául ne csak azt kapjam, hogy… de ezt majd befejezésül.) Szóval, hogy egy kis mellékes is legyen, és felkereshessem ezt a mesterséges tavat. Ugyanis mesterséges vize van, és a mesterséges víz a természetes víztől semmivel sincs elkülönítve. Miből tudja az ember mégis – gondolom, a globáltérlakók ma is tudják –, honnét kezdődik az igazi víz, meddig tart a mesterséges tóvíz? De rögtön valami mást is megjegyezhetek: itt, űrállapotban vagy az űrön túliban, egyszerűen „ember”-nek érzem magam, függetlenedtem a globáltérlakástól. Például ha visszaemlékszem Orsendal fenyegetésére, ahogy a tripóddal elegyesen támadt rám, a Para-pontomat elvben, két egyéb pontomat valóságosan odaszegezvén… hát itt most ilyen nincs. De erről is később!
Kivetülési próbákat végeztem. Egy elhagyott erdőségben. Tíz kilométeres távval próbálkoztam; ha elvben megy a kivetülés, akkor tíz kilométeren rögtön mennie kell. Például ott ülök és pecázom, és kivetítem magam – és a másom ott sétál tíz kilométernyire egy kiapadt kavicsbánya tavában. Visszavetítéssel fel is hozhatom onnét! Felmérhetetlen, mi minden érhető el kivetítéssel; természetes, hogy az újcivilizátorok (akik 235saját sorainkból kerülnek ki) nem érzik magukat „biztonságban” ilyen kísérletek láttán. Saját céljaikra persze kísérleteznek ők is; csak ez olyan dolog állítólag, amihez a magánkezdeményezés, a belső meggyőződés nagyon kell. Talán épp ezen múlik; a három alapponton túli vágyon; esetleg egy negyedik alappal is rendelkezik az ember? Negyedik alapponttal?
Elértem a harminc kilométert, és visszavetítettem magam. Újra egyetlen voltam, ám alighogy visszavetült belém a másom, feltűnt valami. Idegenül éreztem magam – feszengtem. Nem illettek össze jól a dolgok. Testileg igen… szellemileg nem. Meg kellett barátkoznom a gondolattal: testileg önmagamat, szellemileg-lelkileg valaki mást vetítettem vissza önmagamba! De hát akkor…
Másom a sóbányában (mert egy sóbánya gödrébe vetítettem be magam) találkozott valakivel, és benső lénycsere történhetett!
Ilyesmit álmodni se mertem volna!
De tessék! Újra kivetítettem magam. És lássunk csodát: száz kilométerre sikerült a táv. Visszavetítettem másomat, s most megint jól éreztem magam – saját szellemem jött, a saját lényem. Nem nyughattam, vetítettem megint. Százötven kilométerre egy vendéglőbe. Ott ebédelni akartam. Érdekes éhséget kezdtem érezni, meglepett, hiszen úgy tudtam, megebédeltem már. Akkor a plaszto-optot bekapcsolva (kis tenyérmodell) híreket láttam: nem részletezem, kirabolták a vendéglőt, megölték a tulajdonost, engem üldöznek. Arra sem volt bátorságom, hogy másomat visszavetítsem… Rohantam, Selfcraft-láberőserkentőmet bekapcsolva, ám éreznem kellett, ha komolyabb sebességre nem kapcsolhatok, elvesztem. Járművet kell szereznem. Így értem ki az útra. Vártam, hátha jön valami, speedolin vagy automortal, egyéb nyaktörő jármű. A nyakam volt a tét.
236Jön-e jármű?
Jött. Bíztam benne, lesz pótkereke, thin-sugárral kidöftem a jobb elsőt, húsz méterről. Vakmerőség volt; ha ellensugáranyagra van állítva a kerék (a thines és lézeres kiszúrások igen gyakorivá váltak; ez volt az ára a nem-ölés gyakorlatelvének!), ha bármi védanyag-kisugárzással van biztosítva, ötszáz méteren belül elvesztem. S én, mondom, ott hasaltam az árokban, húszméternyire. Nem lett baj. A Rolett megállt.
Kis speedo-mortale Rolett volt, asztromotorral; ott volt rajta a csillag. Ezek az asztromeghajtású motorok éjjel töltődtek fel, a csillagfény-energia felhasználásával. Nem rossz! Kiszállt a vezető, mosolyogva indult felém. Meg kell ölnöm, tudtam. Ám mit láttam? A földre estem rémületemben…
…mert szakasztott én magam szálltam ki a Rolettből!
Én magam. Pillanatokba telt, míg megértettem: a másom!
Mosolya olyan volt, mint a thin-kés, ha fogunk közé szorítjuk. Nem várhattam tőle semmi jót. Joggal! Hiszen magára hagytam, veszni engedtem volna.
Különben sem volt igazi, hiteles irodalma ennek a kérdésnek. Tanulmányaim legföljebb amatőrködésre jogosíthattak – a neocivilizáció igénye és szándéka épp ez volt! Ám a lénykivetítés, mint mondtam, bensőnk legjava erejéből, legőszintébb vágyaink erejével történt mindenkor. Ha már ilyen nagyot hibáztam, fel kell vonultatnom, gondoltam, tiszta szándékaimat, s akkor lénymásom megbékül talán. Tény, hogy a fegyver az ő kezében volt, én magam elkéstem, ki voltam szolgáltatva neki.
Most éreztem csak igazán, miféle hajmeresztő vállalkozás a lénykivetítés. Létrehozok „valakit”, aki mégsem „valaki”, de nem is senki. Aki én vagyok, s aki egyáltalán nem én vagyok… nem folytatom. Filo237zofálni se post-, se futurális módon nem volt idő ott. Vártam a jószerencsét.
Alakmásom elindult felém. Láttam rajta, nem fog irgalmat ismerni. Hiszen most ölt! Kirabolt egy vendéglőt, és ölt; nem tudja, hogy itt most épp olyan eonitókat élünk, amikor nem ölnek! Nem ölünk. Nem tanítottam meg semmire, mert csak az volt a célom, hogy minél messzebbre kivetüljön, s korlátlan urának hittem magam. Látnom kellett, hogy valaki beavatkozott! Valaki, aki ellenőrizhette tevékenységemet, s tudta, mit művelek az elhagyott erdőben. Tehát nemcsak az önkivetítés (lénykettőzés) lehetősége van adva, de ennek ellenőrzése is – eszközökkel, szerekkel, belső ráhangoltsággal, adottsággal, tehetséggel, akarattal, kíváncsisággal, esetleg zsenialitással, önszorgalmúan, véletlenszerűn… vagy módszeresen. Netán megbízásból. Magánjelleggel vagy központilag.
Kivert a hideg veríték.
S akkor valami rettenetes történt.
De hát tudhattam! Tudhattam volna.
Alakmásom helyén hirtelen űr támadt. De ha eddig sokat emlegették a „fekete lyuk”-at, az ember „feketelyukszerűségének lehetőjét” – méghozzá tudományos feltételezés formájában! –, hát most minden arra utalt, hogy ez a magyarázat nem képzelgés. Igenis van „fekete lyuk jellege” az embernek (a globáltérlakónak).
Van, van, van! Én láttam!
(És hozzáteszem: az űrön túliban mi másképp élhetnék, illetve létezhetnék ily mód, globállátogatólagosan például, ha nem az ilyen túli-közeg túliságának megfelelően illeszkednék! A kifürkészhetetlenbe: kifürkészhetetlen alakkal. De ne vágjunk a dolgok elébe.)
Megrémültem. Mert alakmásom űrszerűsége azonnal kiváltotta bennem az automatikus reakciót. A próbatevését. Viszont ő igazán fel lehet készülve erre… Mi lesz ebből? Kés kés ellen? Döftem.
238Iszonyú fájdalmat éreztem. Tudtam, ez a vég. Megdöfött ő is. Ledöftük egymást.
Elfeketült köröttem a globáltér. Fekete lyuk volt egész globálérzékelésem, minden. Aztán érezni kezdtem, hogy öcsi… mintha nem lenne mégse semmi baj. Mi ez?
Kinyitottam a szemem. Megvallom, féltem. Féltem kinyitni, mert nem tudhattam, mit látok majd. Eléggé rémes volt, amit láttam, de hát üsse part.
Alakmásom élettelenül hevert ott.
Végképp nem tudtam, mi legyen!
Mire jó, meddig érvényes egy ilyen alakmás? Esetleg az történik, hogy itt hagyom, majd egyszerre felbukkan, ebédelek valahol, és odazuhan a velem szemközti székre – holtan. Mellében a thin-késem, rajta az ujjlenyomataim… a vendéglőben nagy a kavargás, végeredményben megölhettem úgy, hogy senki se látta. És végem. Vagy bármi ilyesmi történhet.
Mondom, ezentúl végképp ki vagyok szolgáltatva… ezt éreztem.
Be kellett ismernem: amikor az árny-közrendészet (amely nem akar tényleges valójával hatni, meghagyja a neo-civilizációt egy olyan állapotában, mely a pseudo-plac és a realo-futuroid fejlődés különös vegyüléke, ám mindenképpen tarka és békés, e meghatározások számtalan hátulütőjével), amikor tehát a centralitás óv ettől a kísérlettől, a lénykivetítéstől, van valami igaza. Jogos az a prae-pol igény (szupermonopol!), az a szupra-pol érvformálás, mely kizárólagossá akarja tenni a lénykivetítés globáltérrendi, egyező (hajdan: állam, ország) jegyű művelését! Hiszen a globáltérlakót a legnagyobb váratlanságok érhetik. Nem szólva a fájdalomról… mert amikor ott a gyötrő szúrást éreztem, lelki fájdalom volt az, alakmásom halála feletti! S hogy gyilkosa én vagyok.
De hát a vendéglőt ő rabolta ki, ott ő gyilkolt… 239Érződött, hogy én itt végzetes fordulat előtt állok. S érzéseim nem csaltak meg.
Hol az az idegen, kérdeztem magamban, aki az imént alakmásom (másom!) bensőjébe költözött a maga bensőjével… s irányította ezt az egész rémséget? Kérdésemre hamar megkaptam a választ.
Előbújt a csomagtartóból!
Bemutatkozott. A tudományos bolygóbiztonság tiszteletbelije… ez volt a rangja, a neve pedig Solenard. Ismerősen csengett a név, hiszen tanulmányaim során meg kellett mérnem (az elemző stúdiumok divatos neve volt ez a 2980-as években) St. Yven és St. Even történetét, s ott egy Solenard fontos, bár vitatott szerepet játszott, s épp a lénykettőzés terén jeleskedett boldogtalanul! A jekyllógia és a Hyde-tan lábjegyzeteiben is szerepeltek Solenardok. Mert a huszonötödik században, azután a huszonnyolcadikban ketten is jelentős eredményeket értek el a duplógikus biozmagorémák kutatásában; egyikük igen romantion alkat volt, lézerpárbajt vívott egy tudományos sarkításának védelmében tudós kollégájával, és a lézersugarakat hárítva, ő maga emberségesen prae-thinnel kevervén a neo-lézert (gyengébb adag!), mindössze ellenfele antipontjait szúrta ki, megszüntetvén benne az eredendő kettősséget, s párthívvé hangolván ezzel őt magát, így ölelkeztek össze (két kórházi hét után), s az ellenfél a járulékos önkettőzés leglelkesebb terjesztője lett; régi követői csakhamar be is záratták egy tudatkutatóba. Ám innen ez a Solenard (Hsc. Shc. GG. SS. Sol-Enard; a család egyik névírásmódja) pátenssel (patentokkal is foglalkozott; villám-létformálásokkal stb.) szabadította ki illego-legálisan az ellenfelet, aki a szintén régi Roseland család leszármazottja volt; és éjente együtt hajoltak göb-gör-spaceóik fölé, köbösített időtényezővel hatották át a globálsötétet, mesterséges térrel bővítették a kongéniumot, s számos felfedezést 240tettek. Hajnalra doc. doc. sc. sc. sc. sc. sc. sc. dc. soc. Rose-Land mindig visszatért az intézetbe; érdekes, mesélte ez a bizonyos Sol-Enard, hogy a tudományos munkát nem az intézetben végzik, ott… nem akarta mondani, mi van… és az érdemi rész onnan szabadulva tétetik.
Ezt tudtam a Solenard családról, amikor ez a Hsc. GS. váratlanul előbújt a csomagtartóból, s bemutatkozott.
Éreztem, nem lehet baj.
Jól éreztem-e? Nem tudom.
Solenard megkérdezte, nem történt-e bajom. Fellélegzett, hallván, hogy jól vagyok. A kis fájdalom, mely a szúró, gyötrelmes halálérzés után bennem maradt, úgy véltem, számításba se jön.
Akkor összeestem. Hosszú ideig nem is emlékeztem másra.
S mintha repültem volna. Arra ébredtem, hogy a speedo-mortale Rolettben ülök… de már nem tehetek semmit. A tenger felett repültünk… a Rolett és benne észveszejtve én… és semmire nem nyílt többé mód.
Árnyék vagyok, éreztem, az árny-közbiztonsági szervek speedo-mortaléjában. Szaltónk végét nem értem meg tudattal; s lényemmel.
Különös, hogy a szúró kis fájdalom ébresztett. Ám ez nem volt a szokványébredés.
Tó partján feküdtem.
Nem volt ez a Pontio Pilatori… és mégis…
A bokrok… S mintha kőtáblaszárnyak suhogtak volna. Ám itt, ezt rögtön tapasztalnom kellett, az ember tele van efféle kőtáblaszárnyas képzetekkel. Hihetetlen, mik történnek „itt”. (Aki itt van, nem ad külön nevet a helynek. Nem nevezi placnak, nem firtatja múltját, jelenét, jövőjét prae-post, futuro és egyéb meghatározásokkal. „Itt” van.) Templomrablók, sírgyalázók (persze: mind a huszonkettedik szá241zad előtti időkből) cipelnek képzeletben szárnyas oltárokat, a legnehezebb terhet, hárman-négyen egy-egy három-négy mázsás orgonát. Ez belső kényszerük, indíttatásuk.
Itt mindenki annak él! A belső indíttatásnak.
Általában helyhez vannak kötve vele.
Legalábbis nem árulja el senki, ha titkon kijár. Ahogy azt a régi Rose-Landet a régi Sol-Enard, innen is ki-kisegít egy-egy éjszakára ezt-azt ez-az, még a globáltérből, ott élő. Csak erről nem beszélnek.
Én is csupán e rendkívüli körülmények miatt mondom el, amit elmondok.
A viszontlátást Salendróval már vázoltam. Minek részletezzem. Salendro jó kapcsolatban állt a Megbízókkal. Akik nem globáltériek itt már, nem „űriek”, nem „űrön túliak”, hanem mintha „űrön túlon túliak” volnának. Képzeletemet meghaladja a helyhatározás.
Vannak. Ennyi bizonyos csak.
És körkapcsolatuk van: a földi (a globális) térrel is van összekötődésük!
A kis L’Ardenso…
Dr. Saleno professzor…
Orsendal…
Első megbízásom nem kötődött ismerős névhez. Nem is mindig tudtam, hogy a húsz-valahány további kipróbált űrré-váló közül épp melyiknek mi a neve…
Salendro indított. Olyan volt egy-egy ilyen indulás, mint a globáltértől való búcsú. Nem tudtam róla.
Csukott tudatejtőernyővel bocsátottak útnak. Nem tudtam: fölfelé, lefelé… Aztán a tudatejtőernyő kinyílt, és lebegtem.
Gyorsabb volt ez a lebegés, mint az aero-szuperek legsüvítőbbike. Eszmesebességgel szálltam, így éreztem.
Salendro mindig csúfolt az ilyen lelkendezéseimért. 242Örüljek, hogy visszakerültem, ezt mondta. De hát hová kerülhetnék, nevettem én erre. Ő is csak nevetett.
Második utamon rájöttem, hogy a jó Salendro azt a kommerciót öleti meg velem, akivel valami személyes elintéznivalója maradt. Talán aki ide átirányította őt a globáltérből.
Tény, hogy amikor a kommerció felérkezett, és itteni alakmást öltött (fájdalmat nem érez, de nagyon elcsúfítható), Salendro megbízást adott két orgonacipelőnek, s ezek a sípokra ültették a kommerciót. Majd öt orgonista nyomta a masinát, és a kommerció fel-felrepült. Vissza-visszazuhant a sípokra. Nem érzett semmit, de likacsosra „lelkizték”.
Érdekes ez is: hogy itt az ilyesmit lelkizésnek nevezik. A kommerció mehetett új alakmásért… nem tudom, hova.
Itt még annyira se közöl senki semmit a másikkal, mint a globáltérben, az úgynevezett földi életben.
De hát az én számomra ez is földi élet, mert egyre többször mehettem a földre.
Alakot nem ölthettem.
De tűt és cérnát mindig kértem.
Kitől?
Sosem volt véletlen, hová megyek.
Ama Megbízókhoz mindig komoly felkérések érkeztek.
S ahogy híre ment odalent, a globáltérnek ama bizonyos hasítékán (mert végig nem a teljes glóbuszról beszélek; a globáltér tömérdek hasítékból állt már a 3. eonito-ezred közeledtén, megannyi térrész létezett egymás mellett, s a legtöbbről azért nem volt fogalmunk, mert szinte semmiben nem érintett minket még földi életünkben), ama térrészben, ahol életünkben tevékenykedtünk, híre ment, hogy rejtélyes halálesetek adódnak… a Megbízókhoz áramlottak a felkérések.
243Sok mindent kell tömören elmondanom itt. Ó, ez a szó… Itt!
Először is: miért nincs alakom?
Mert alakkivetítéssel, lénykettőzéssel foglalkoztam.
Ez most: büntetésem.
De minden fogyatékosság erénnyé formálható. Állítólag.
Salendro tett róla, hogy hasznunkra legyen az alaknélküliségből fakadó képességem.
Azok az alak nélküli zuhanások a „tudatejtőernyővel”! Kinyílik, visszanyílik velem a világba a tudat! A globáltér… ó, megint itt van…
„Itt” ez is. Ahogy az űr és az űrön túli…
És…
De erről majd mindjárt.
Az ember sose tud semmit. Mi van még a kettősségen túl. Szívesen találkoznék a nagy Robert Louis Stevensonnal… ő meddig jutott? Visszajár-e például? Alakkal? Vagy jekylli és hyde-i kettőssége okán ő is alak nélkül?
Nézzük inkább az eseménytörténetet!
A kis L’Ardenso apja már nem élt, anyja öngyilkos lett bánatában. A fia után halt.
Maradt két L’Ardenso fivér.
A fiatalabbik küldte a megkeresést. A kérést a Megbízókhoz. A Megbízóknak megvan nyilván a földi lerakata. Ott kell lerakni a pénzt. A kisebbik L’Ardenso fivérre váró vagyon húsz százalékát.
Itt fenn csak nevettünk Salendróval. Pénz? Hahota!
„Tűt-cérnát is csak űrit használhatunk!…” Salendro hahotázott. Annyira tetszett neki, hogy én mániákusan alakot akarok ölteni. „Egy öltésnyire van az alakjától.” Vagy: „Az igazi ember-öltő!”
Vagy: „Van-e már öltönyöd??”
Így tréfálkozunk itt.
Nem a legrosszabb hely.
244Nem azonnal válaszolnak a Megbízók soha. És a Saleno család előbbre való volt. Talán mert hasonlít a nevük Salendróéhoz? Ki tudja?
Egy nagypapát kellett megölnöm.
A thin-késsel metszettem ki két pontját. A Meta- és a Para-pontot. Nem lehetett csak úgy kiszúrni, mert már igen öreg volt a nagypapa, 92 éves… és ilyenkorra a pontok, a legdöntőbb életirányíthatósági helyek kásás almaként állagosodnak. Ki kellett vágni. Fájdalom nélkül megy. A mai thinek érzéstelenítővel működnek.
Megsúgom: szuperfinom szívszúrással. És a két vitális kisugárzópont (régen PÉG-pontoknak is nevezték ezeket) csak nézetvilágot kifejező kiszúrásban részesül. (Kivágásban.)
Nevetve így is nevezzük ezeket: cserpont, alcserpont, felcserpont. Megmondva ezzel, hogy miféle szintű feladat az elintézésük.
De az egész vállalkozás: komoly dolog. Kell hozzá egy hozzám hasonló alaktalan ember. Kellek hozzá én.
Kellett hozzá az űrérzékenységem. Vagy nem tudom, mi. Fantasztikus, hogy mindhárom család kedvet kapott az „űrítéshez”. Nem rövid i-vel; hanem hosszúval: az űrré tevéshez.
Űrré tenni, meglelkizés által. Ez a szakkifejezés.
Rettenetes volt, ahogy én, aki épp az űrérzéseim miatt sodródtam a tragikus végű emberpróbálásokba, s ezért öltem… én most kénytelen vagyok megölni olyanokat, bűnhődésemül, akiket teljes testi valójukban jól látok magam előtt az éj sötétjén.
Azok a hálószobák…
Micsoda különbség, ahogy én gyilkoltam, és ahogy velem most gyilkoltatnak.
Mert mi volt egykor, lássuk csak. Nem láttam, ki áll velem szemközt. S az emlékképe is teljesen a fekete 245lyukba veszett. Döftem… többnyire azonnal, hang nélkül rogyott össze az illető, és akkor láttam őt újra. Menekülnöm kellett, rengeteg egyéb bajom volt… menteni a bőrömet és így tovább.
Most?
Mindent látok. Csak magam vagyok űrnél űrebb semmi.
Kedves tárgyak… ismert zugok… becses, szerény emlékek… háziállatok… kilátás egy kertre… egy félbehagyott munka…
Rokonok, hozzátartozók a közelben, a szomszédos szobában vagy szobákban… s a békésen alvó egyikükről se álmodná, hogy felbérelte a Megbízókat… És nekem mennem kell. Alaktalanul, nem láthatóan, nem tudhatóan…
Csak én tudok mindent.
És akik a Megbízókat felkérik… tudják, honnét ölöm ki az áldozatot. És ők nem velem törődnek, nem az én büntetésemet akarják. Ugyan! Kaptak egy jó ötletet, egy jó lehetőséget.
És amikor megvagyok, amikor eltávozom egy-egy ilyen házból, megkapom a béremet. Megszégyenítő… bár azt kell éreznem olykor: boldogító. Hiszen…
Hiszen az volt elviselhetetlen a számomra, hogy a velem szemközt álló lény egyszerre űrré változott. S vele én magam is. Én csak a létezésemről akartam meggyőződni, csak a halálom ellen küzdöttem… iszonyatosan, boldogtalanul, bűnösen… és nem akartam semmi rosszat senkinek.
Lehet, hogy emlékezetem megszépíti a dolgokat. Lehet. De ezek az emberek, akiknek a felkérésére a Megbízók révén Salendro a világba visszaküld, ezek ölni akarnak. Érdekből és a többi.
Pénzért. Féltékenységből. Bosszúvágyból. Titokőrzésért. Idegességből. Akaratoskodva.
A Megbízók nagyon megrostálják a kéréseket. De 246egy szabály megkerülhetetlen: ha olyan család jelentkezik kéréssel, amelyiknek egy tagját már megöltem globáltéri létem során, akkor eleget kell tennünk a kívánságnak.
A professzor családja, Salenóék…
Komoly összeget raktak le.
De nem ez a lényeg nekem.
Ahogy az áldozattal végzek, megkapom a béremet. Az űrbért. Amiért bátran lehet űrbérgyilkosnak nevezni engem. A szó minden értelmében.
Bérem ez: létezésemet teltnek érezhetem. Telinek érezhetem magam. Nem érzek űrt. Bár nincs alakom, teljes vagyok! Teljes, mint soha azelőtt életemben.
Teljes vagyok, nem formailag, de a testen és a lelken túli harmadik valami, ami az embert alkotja. Az egészül ki… semmijéből teljességgé, mindenséggé… A mindenséget érzem. Ez az érzésem. Ez a bérem. Az űr-bér. Az űrön át az űrbe, az űrön túliba visszafelé emelkedve teljes vagyok. Teljes. Ez a teliség hajt. Ez mozgat egy reálglobál motort! Egy reálglobált. Globalitásom reális. Valósan létezem. Ezt érzem.
Boldogság lenne… De főleg szégyen.
Orsendal családja még gyalázatosabb volt.
Féltékenység az ok. Egy nőt gyilkolok meg. Orsendal anyját. Az ötletet mi adta Orsendaléknak?
Hogy a kis L’Ardenso anyja öngyilkos lett bánatában.
Orsendaléknál valaki bosszút akart állni régi féltékenységek okaiért. Orsendal apja. Az asszony egy fiatal férfival akarta otthagyni őt valamikor. Ebből semmi se lett. De…
El kellett végeznem a feladatot.
Akkor került sor a középső L’Ardenso fivér bátyjára.
Teltség érzésével repültem vissza „ide”.
És lent az életben maradt egyetlen L’Ardenso fivér247től tűt-cérnát kértem. Teljesen komolyan. Alakot ölteni.
– Retteg! – kiáltottam a semmiből a semmibe. Bár Salendrónak nyilván volt alakja, csak nem láthattam. Ez is egy változat volt. Teltségérzetem is elmúlt. Ott álltam kifosztva. Várhattam a következő feladatot.
Salendro félrevont. Ne hallja senki, így közölte:
– Egy Roseland kér valamit… Kitalálod-e?
Kitaláltam. Azt kell megölnöm, aki innen kisegít alkalmanként. De Salendro így felelt:
– Nem! Aki miatt ide jutottál, méghozzá idejekorán. Túlontúl is hamar. A ravasz Solenardnak itt a helye. Nem leszek féltékeny. Nyilván átfogóbb feladatkört lát el majd, mint ez az enyém…
Elindultam.
Kinyílt a tudaternyőm.
Megérkeztem.
Sosem felejtem el azt a terepet.
Az iszonyatos sötétet.
Ahogy pontosan meg volt adva az út, át az ősi Solenard-kastély parkján.
Roseland XXVI. gyakori vendég volt ott.
Nem is rémálmodtam volna, hogy ott találom majd.
De megyek sorban. Ahogy a parkon át is…
…ahogy ott is sorra jöttek a „szobrok”.
Fehéren meg-megvillantak a tökéletes sötétben.
Fájdalom öntötte mintába nem létező alakomat, vágyódásom, hogy ilyen legyek, mint ők. Ott volt a kis L’Ardenso, barátságunk egyik legszebb pillanatában, ahogy egy nippomotoros fisz-madarat (különös énekes!) dajkál… Emlékeztem a jelenetre. A professzor, ahogy még a szemeszter elején felszólít: látogassam szakterét, ahol a globáltértöredék legsűrűbb thin-sugárzását előállító gép működik. Fantáziát lát bennem. Kiolvassa érdeklődésemből a gyengéd, szenvedé248lyes elhivatottságot. A lénykivetítéshez az kell, mondta. Annyi tragikus évszázad után végre jogaiba kell emelni a lénykivetítést. Bízik, hogy majd én… Orsendalt látom, ahogy szólóplasztofonjára hajolt… a szuperplasztofonra, amelyet valóban kevés választ el egy szuperplazmofontól… életadó hangszer, ezt mondhatom, és fekszem betegágyamban, összetört tagokkal, autóbalesetem után, szétrázott koponyával… és az orvosok azt mondják, sosem lesz többé ki mind az összes kerekem… Tizenhat éves vagyok… és Orsendal jön, játszik… és hangszere majdnem szuperplazmofon… és plazmát termel bennem… a hangjaival… s talán ép leszek újra, érzem, talán… És orrfeusznak, fülfeusznak, gégefeusznak nevezem őt tréfásan. Ezt mind-mind elfelejtettem. Vagy… az űr elfeledte általam, bennem, feledni akarta velem. És fekete lyukait tátogatta előttem…
És öltem, öltem, öltem. Bűnhődésemül pedig még rettenetesebben ölök, ölök, ölök.
Megyek a parkban.
Az egyik szobor megmozdul. Mintha megmozdulna.
Világítani kezd. Most már nemcsak a fehérségével, de egyéb módon is. Kis hullafülke-fény veszi körül az elsőt. A másodikat. A harmadikat. De sorra a huszonvalahányat is… Akár egy panoptikum viaszkabinetje… olyan ez a park. A szobrok alatt ott a nevem, hogy én vagyok a szobrász.
Dan Sorel úr.
A szobrok megmozdulnak. Vagy csak az én alaktalanságom kezd lobogni a szélben, a széllel, a széltől? Mintha el akarnék lobogni a szél elől, amelyben lebegek… de nem mint egy lepedő, nem kísértetként… hanem a legszabadabban… alaktalanul…
És akkor azt érzem: meg kell semmisítenem mű249vemet. Ott van Orsendal anyjának, a legidősebb L’Ardenso fivérnek és Saleno nagypapának a szobra is, meg az első új-áldozatok alakmása… mind ott van.
Egyre hevesebb a szél, a szuroksötétben, mely mintha égetne, cseppenként perzselne már, hevesen lobogok. Alaktalan lényem égni kezd. A szobrok hűsére vágyom. Vágódom hozzájuk, csapdosok, mert a szél folyékony-aszfalt-forró… Verem a szobrokat.
Csattogok az arcukon, a mellükön, a hasukon, lábaikat csapdosom körül. Kiverem legőszintébb kis barátom kezéből a megmentendő madarat, ízzé-porrá töröm a köveken Orsendal plazmo-plasztofonját, a professzor thin-sugárgépét megnyomorítom. Nők kezéből tépek ki gyerekruhákat, bennük talán gyerekeket is, apákat döntök fiaikra, a kert romtemetővé válik. Mint egy sírkert, olyan utánam a park, a Solenardok ősi birtoka.
A széttört darabkák szemtépő fénnyel kezdenek villogni. Alaktalan lényem képzeletében neveket rajzol ki ez a fényjelenség. Nem is mondom a két nevet.
Megyek a ház felé. Most végre valóban meg akarom ölni Solenardot. Ezért. Ezért a fogadtatásért.
Hogy végig a maga játszmáját játszotta velem. Ellenem. Miért? Mert ez a foglalkozása.
Mert beletébolyul a józan hivatásába. Elhárítani a gonoszt, a tébolyt, a rendhagyót… lehet ezt ilyen képzelettel, ekkora tehetséggel, ennyi jobbra érdemes akarattal csinálni, mint Solenard? Érdemes ennyi jó, duzzadó erőt pazarolni ilyesmire?
Ha nem őrült, aki teszi – a válasz: nem.
Élő holttesten bukdácsolok át. Ez még szinte meleg. Roseland XXVI. az. Tudom. Én szúrtam le? Előttem pár pillanattal maga Solenard? Itt kell lennie, ez bizonyos.
Alaktalanul megyek a házba.
Törnék-zúznék. Tovább. Hogy neki fájjon.
250Akkor megragad valami. És iszonyatos reflektorfény gyullad fel körülöttem.
Az ajtófélfáról nyúlik le értem két kar. Ismerősek. Már tudom: az én két karom. Ott vagyok kivetítve az ajtófélfa fölött. Igyekszem kitépni magam saját karjaim közül. Sikerül. De most ezzel a lendülettel előrebukom, bele egy tükörbe. A tükör széthull, mögötte az alakmásom: himbálózik felakasztva.
Hanyatt vágom magam, reccsen a padló. Széthasad a padló. Alakmásom fekszik, csontvázszerűvé foszolva lent.
A padló visszacsattog rá. A tükör visszaépül. Az ajtófélfa sima, elegáns. Nincs ott senki.
Csak ketten vagyunk ott. Solenard és én.
Solenard egy gép mögött ül. Tudom: ez az én személyes gépem. Solenard bekérette a gépet. És sorra vetíti ki alakjaimat. Int, várjak. A központi gépterem remekműve. Gyerekkorom óta készülnek ezek a plaszto-mások. A kivetülés problémája rég meg van oldva. Lehetnék eszerint akárhány éves, napos… ott lehetnék, bábként ugyan, mégis: bármely élményemben… A legszebb dolgok vehetnének körül. Élhetném újra az életemet. Nem éreznék űrt, fekete lyukat… nem rontana meg az elmúlás. Kedveseim nem halnának meg teljesen soha – mert ez az alakjuk jóval több lenne annál a semminél, amivel sújtanak. Amelytől, talán ez is egy magyarázat, a fekete lyukak tátongani kezdenek az ember körül… s ha érzékenyek vagyunk, már igen hamar.
Solenard kivetíti legújabb alakmásomat is. Iszonyú, térzord (!) lobogás, sziklaszélvész. Recseg-ropog a felülete, szobrokat, lényeket tör. Szilánkok borítják. Nekirontok.
Előlép gépe mögül, nehogy a masinát baj érje. Mond neki pár bátorító szót (!), s figyelmét nekem szenteli. Előnyöm, hogy alakmásomtól függetlenül 251lebegek. Csalogat maga után. Besurran egy kis ajtón. Én utána. Nincs ott semmi. Csak iszonyú bűz. Cellában vagyok, melynek nincs kijárata. És az életem minden szaga ott van. Fuldoklom alaktalanul is… ételbűz, ürülékbűz, bélgázok bűze, hónaljaké, verítéké, megromlott ételé, égett szagok. A halottak oszladozásának ódora.
Földre roskadok, szélzsák tartalmaként. Mintha belőlem ömlött volna ki ez a bűzhalom.
Hogyan kerülök ki innét? Nem tudom. Solenard hatalmában vagyok. Hangok cellája a következő. Sikolyok, ordítások, bőgések, toporzékolások zaja, suttogások, nyögések – mind az enyém. Vannak hangok, ahogy bűzök is voltak, melyekről tudom: még az enyémek lesznek. És áldozataim hangjai is hallatszanak.
Hullakamrába visz tovább. Legyek halomban, egerek, nyulak, néhány lelőtt madár… itt nincs szag, nincs hang. Xavinet és bollobarit anyagú lények. Még halálukban is olyan tiszták. Megkönnyebbülök.
A következő terem is steril. Gépemberek ülnek géppultnál. Ők fognak ítélkezni felettem. Az űrbeliek másai. Sosem láttam ezeket a figurákat. Szerepük gépies. Szerepem gépies. Alaktalanul állok előttük. Csak azért vonnak felelősségre, amit kérésre követtem el. Amit a mindenható Megbízók utasítására tettem.
Az űr parancsára, mondják, jogosan cselekedtem.
Meg kell próbálni, mire számíthatunk. Próbáim jogosak voltak. Nem lett volna miért bűnhődnöm. Bűntudatom a teljes tudatlanság tükre. Sötét lyuk vagyok vele én magam.
Ebbe a sötét lyukba töltik most bele a bűzt, a rémhangok tömegét, a törmeléket.
Ettől lesz telt alakom. Szinte szétrepedek.
És töltik, töltik belém. Géppel.
A teltség: könnyedség is egyben. Csak legkülső hártyám feszül borzalmasan. Lebegni kezdek.
252A lebegés: tévképzet.
Egyre feljebb járok.
Tévképzet.
Fent vagyok, Salendro fogad.
Nem.
Tréfálkozunk. „Tűt, cérnát…?”
Hahota. Nem.
A valóság ennyi: Solenard tűt, cérnát hoz. Összeölti alakomat. Benne a külső „szélhártyában”, mely mint egy gyulladt hashártya, úgy fáj, minden, ami csak történt velem életemben. Amit csak csináltam. Azokból a tárgyi jelekből egy egész roncstelepre való. Belém varrva, mint valami gyulladt hártyazsákba.
Az űr hártyája vagyok. Az űrnek fájok. Az űr nyög velem. Elszenvedem még nyögéseit is. Nem becsültem az űrt. Nem mertem tisztán cselekedni parancsára.
De már nem vagyok képes gondolatokra.
Tudatom közben fent jár.
Engem a már megásott gödörbe raknak.
Gyulladt külhártyámat most elvágott gyökerek, kövek, rögök kezdik guberálni. Szeméttelep vagyok, elvesztettem tiszta űrállapotot, bekerültem a földbe.
Temetnek?
A gödör rám zárul.
A guberálás most iszonyú mohósággal folytatódik. Rám szabadul a föld alatti világ. Most tudom igazán, mi a fekete lyuk…
Szednek szét… és mindent a gyulladt hártyán passzíroznak keresztül. Mintha meg akarnák szülni belőlem azt, ami általam pusztult el. Élőhalott vagyok.
Fentről megindulnak a munkálatok. Rájöttek, hogy engem még nem lehetett volna eltemetni.
De nagyon lassan ás, aki ás.
Tudom, maga Solenard az.
Két kézzel ás. Két véres kéz érkezik le hozzám.
Húz, kifejt.
253Nem bír kihúzni. Nem tud kifejteni.
A guberálók nem riadnak el. Jogaik ősi jogok. Örülök, hogy zsákszerűségemből szinte minden kikerül. Nem maradhat abban semmi, odatúlról semmit se hoztam. Szélalak maradok, ha megszabadítanak mindentől. A gyulladt fájás csitul.
És most… semmi sincs bennem. Fellibbenek. Elhúzok Solenard mellett. Puszta szél vagyok.
Fent várnak. Micsoda fülledt még az űr is. A szabad levegő világa, a levegő-se tere. Micsoda fülledtség hozzám képest.
Szél vagyok, sodrom mind a tereket, melyek űrnek rémlettek előttem és velem, még valaha, életemben.
Megannyi teltséget veszek körül. Tudom, nevetek. Tudom, boldog vagyok. Van ez. Most az vagyok.
El-elsodrok létezőket, túliakat. Ide-oda járok a globáltér és az űrön túli világ között. Tudatomat is meglegyintem. Salendróval beszélget, szegény szerencsétlen. Mit tudhat rólam?
Önmagáról tudja-e még azt?
Nem vagyok senki. Tudom, mi az: senkinek lenni. Van egy különös képességem: létezőket tüntetek el, látszólag. Teszek láthatatlanná.
Például ketten beszélgetnek. Átsöprök a színen. Láthatatlan lesz előbb az egyik. Majd a másik. Azt hiszi, a szemközti fél az ok. Szeretné tudni, hányadán áll.
Még vár türelemmel. De majd én…
Valakit kiszemelek. A középső L’Ardenso fivért. Aztán mellé veszem a professzornét. Majd Orsendal apját.
Hajnaltól estig van programom. Igazán belső tapasztalatból tudom, mit művelek. Mit éreznek azok, akikkel csinálom.
L’Ardenso revolverlövése…
Solenard a helyszínen.
254A professzorné elájul egyre.
Huszonhetedszer ájul el három nap alatt.
L’Ardenso zsarolóleveleket kap. Solenard emberétől.
Orsendal apja lesodródik a mélybe. Talán egy kicsit türelmetlen vagyok. Erősebben legyintettem meg egy estélyen, átbukott a korláton.
Nem hittem volna, hogy lesz még ez a „harmadik felvonás”. L’Ardenso fülében zúgni kezdtem. De annyira, hogy ömleni kezdett a fülkagylójába a vér. Döbbenten rázta a tenyerébe a vörös folyadékot. Üvölteni kezdett. És a vér dőlt, dőlt… L’Ardenso fejében ott zengett visszhangom. Míg egy revolverlövés véget nem vetett mindennek. Harmadik halottam sem váratott sokat magára.
Az elmegyógyintézet… ó, mely régies szó…
A tudatkutató tudományos intézetben: zörgetni kezdem az ablaktáblákat. Solenard a hibás; miért ilyen régimódi épületbe vitette.
Az asszony kiveti magát az ablakon. Egy rózsaágyás karója szúrja fel. Azonnal meghal.
Keresem Solenardot. Elégedett vagy velem, ezt akarnám kérdezni tőle.
De nem találom.
Sehol nem találom. Óvatos, ravasz ember.
Akkor meglátom végre.
Dolgozószobájában ül, rettentő bűzeim kis zacskókban körötte, romhalmaz körötte, szobrok töredékei, élettöredékek – művem.
Ebből próbál valamit csinálni.
Szegény barátom, érzem.
Szegény professzorom, tudósom.
Szegény zenészem, játssz rajtam valamit.
Kihajol ablakán, ujjai belemarkolnak a levegőbe.
Nem bántom.
Mintha integetne utánam.
255Bízik benne, hogy a sikere leszek. Szegény, szegény, szegény. Még mennyit kell igyekeznie.
Fent az űrön túl Salendro nevének betűivel játszom. Csak ilyen bambán. Összerakok belőlük efféle neveket: L’Ardenso, dr. Saleno, Orsendal. Mindenki engem néz. Ilyen szél se volt még a világ felett.
Most van. Írok én is. Solenard neve is kijön. Meg sok egyéb. Írok. Szeretnék olyan lenni, mint Solenard. Tudom, hogy erre többé nincs mód. Mégis írok. Elolvasni ki fogja? Nem bízhatom a szélre. Én magam vagyok a szél. Én magam vagyok. Magam.
Akkor egy nap üzenetet kapok. Álljak készen. Mennem kell valahová. De az úticél nem a Föld. Várakozom. Sokkal nagyobb szél jön. Szétfújja egy pillanatra az űrön túlit. Majd visszabillen minden a helyére. Számomra most ez az űrön túli világ, a „túlvilág”: egyetlen fekete lyuk. Ezen át távozom.
Olyan, mint a bűn. Sötét.
Mint a tisztaság kapuja, olyan.
Ezen túl nem lesz semmi, amihez valaha is értem volna életemben, halálomban. Túljutok azon az állapoton is, amely a halál után van. Mivé leszek?
Nem tudhatom.
Egy lyukon át távozom. Ahogy a világra jöttem.
Tisztán. Akármilyen „szennyesen”.
Ez mind csak a születés előtti állapot rémképsora volt? Csak azt éltem át, ami vár rám?
Ott vagyok még anyámban? Egy nagy anyagépben, amely: a világ?
Nincs válasz. Nincs semmi több, amit elmondhatnék. A többi: felfoghatatlan azoknak, akik értesülhetnek róla.
E pillanattól fogva: vagyok. Valóban én vagyok én. Utolsó gondolatom szegény Solenard. Meg kell erőltetnie a fantáziáját, ha további sorsomról mondana bármit.
256Remélem, itt abbahagyja.
Remélem, nem ér hozzám a képzeletével sem.
Elbírja, hogy… egyszerre eltűnök előle… a képzelete elől is… Nem, ezt sosem fogom megtudni. Abbamarad-e itt a történetem…
Nem tudom meg. Nem tudom.
Csak mintha valaki most megszületne általam.
Mintha valaki végre születne is.
Vagy csak el tudom fogadni, végre végképp elfogadhatom a sötét és tiszta űrt?
Nem mocskolom be többé semmi próbálással.
Ám legyen!
257– Sokat beszélünk mostanság a xavinet, sőt újabban a bollobarit, vagyis a macskákéval megegyező teremtésanyagú madarakról – mondta a Tud. Szolg. placebo-szakcsoporti megbeszélőjén HSc. G. S. Solenard –, és etopseudológiai szempontból 2980-at a macska–madár barátság protoutópizmusának jegyében is meghatározhatnánk…
Ekkor egy fghjkl érkezett (az ilyen távhívások, plasztoid hatásukkal, könnyen sokkolhatnak a Tud. Szolg. placebistáinál kevésbé edzett globáltérbelieket!), és Solenard megkérte Dos Ralent, jelentsen vissza egy lkjhgf-fel, közölvén, hogy a HSc. G. S. azonnal indul. A fghjkl-ernyő plasztupidján kékes rémarc jelent meg; Solenard mutatta a fiúknak, és egyikük megjegyezte: – A Los Erand-futurobankrablással kapcsolatosan…?
Ott használtak ugyanis ilyen meteoblue-t. (Kék festéket, mely csak a meteoritköddel súrolható le az arcról, ám ott is csak álarcban, viszont ha nem álarcban követett el valaki oly balszerencsésen bűntényt, hogy meteoblue-val fecskendezték be az őrök, igencsak megnézhette magát.) Ahogy speedo-mortaléba vágta magát, Solenard máris fejtegetni kezdte az esetet Laro Endsnek, gyakornokának. Gyakorta magyarázott neki ilyesképp, képesnek tartotta őt ugyanis, hogy egykor még örökébe léphet. Solenard néha rettentő fáradtságokon vett erőt, s az ilyesmi nem maradt nyom nélkül.
258A gyakornok figyelmesen hallgatta.
– Itt válik fontossá a szakadár-interglobálok szerepe – mondta Solenard. – Tudjuk, hány post-plac bűnöző talált menedéket már az eddigiekben is interglobális állomáson, és olykor még kisebb spaceót is bocsátanak rendelkezésükre lelkiismeretlen globardok. Ezek a krimino-minik valóságos életveszélyt jelentenek aztán a térben és az űrben, de a kamikazoid hajlandóságú kriminók egész háztömbök épségét fenyegethetik. Reméljük, ezúttal szerencsénk lesz. A 2678-as interglobálról érkezett az fghjkl. Azt üzenik, látták Ras Noldét. Még örülnek is, hogy simán elpályázott. Nem okozott kárt. A 2654-es felé ívelő pályára kormányozta a minijét, egy Austerlitz Spacot.
Laro Ends hallgatott. Már a sürgős plaszto-megkeresés, az fghjkl ténye is mellbe vágott mindenkit. (Az fghjkl-eket tréfásan nevezték a Tudományos Szolgálat emberei foghíjkiló-nak; az ember még a foghíját is kilónyi súllyal érzi az ilyenek nyomán a szájüregében. Hát még önmagát az űrben!)
– Ras Nolde – jegyezte meg akkor mégis eltűnődve Laro Ends – kiváló Austerlitz Spac-specialista. – Aztán elnémult. Érezte, hogy a főnöknek itt a lábára lépett.
Még a lábát is visszarántotta ijedten. A főnök azonban HSc. G. S.-hez illő nyugalommal, fojtott haraggal válaszolt csupán.
– Ismerem, enyhén szólva – mondta. – Ha elgondolom, hogy az emberei a mi Vveveny típusú Teer-Teeinkből vételeztek ötöt… a legmodernebbekből… és most a szűkebb állomásközökben szinte korlátlan urak ezekkel… megüt a prae-guta. De hagyjuk. Kiderül, mit tehetünk. Azt hiszem, Ras Nolde tárgyalni fog velünk.
– Ras Nolde egyszer, emlékszem, a Garnison Alp vidékén, kontrakanyonokban úgy manőverezett az 259Austerlitz Spacával, hogy négy üldöző mini Faustin se bírt vele. Pedig „Kanonok” Canon vezette a hajszát, és ő igazán kanyonspecialista… – Laro Ends elnémult. A főnök akart mondani valamit megint. Mondott is.
– Nem olyan nagyon egyszer volt az, hanem az utolsó előtti alkalommal. Ars Delont én bíztam meg akkor: tegyen pontot az ügy végére. Aztán…
Laro Ends ismerte a G. S.-nek azt a szokását, hogy nem szeret minden cseprő részletet ő maga aprólékosan elmondani. Ám szívesen vette, ha beosztottainak szájából hallhatja saját mondanivalóját. A változatosság érzetét biztosította ez neki.
Fáradozott már globálvalójában épp eleget.
– Négy mini Faustin közül Ras Nolde végül kettőt be is szorított a Chase Loch szirtbarlangjába, a „Sajtlyuk”-ba, és egeret csinált belőlük, ahogy mondják, a macska születésnapján. Ismerjük az ilyen elszürkült tetemeket, amelyek aztán váratlanul buknak ki egy-egy hegységből.
– Vajúdik, s egeret szül – mondta révedezve Solenard. Szerette a régi mondásokat. Egyáltalán, szívesen fordult a múltba. Ha nem mondta is, hogy a pastológia a futurológia forrása, érzett ilyet. A tudomány szolgálatában mindig igyekezett nagyon egyszerűen és célratörően gondolkodni. Arról nem szólva, hogy – cselekedni is.
– Ars Delon bosszút esküdött – mondta akkor Laro Ends. – Négy legjobb emberét vesztette el…
– Hogy a sajtlyukba lehettek a legjobbak?! – kiáltotta Solenard. Csend támadt. A speedo-mortale hatalmas vízilófenyők, orrszarvúbükkök és mammuthársak felett húzott el, itt-ott kerülgetésükre is kényszerült. – Ras Nolde szerencsétlen alak. Ars Delon meg csak vessen magára, ha ez megtörténhetett. Kiképzési hibát tudok csak elképzelni. Semmi egyebet.
260– Főnök, nem tudom, Ars Delon boldog lesz-e, ha megtudja, maga személyesen üldözi Ras Noldét.
– Laro – mondta ellentmondást nem tűrve Solenard. Persze, türtőztette is magát szerényen. – Nézze, nekem a Los Erand cég vezetője jó barátom. És a futuro-fiók kirablásakor a tettes kíméletlenül lelőtte Fiascót, a fiacskáját, aki véletlenül ott tartózkodott. Tartózkodnék bármi megjegyzéstől Ars Delon helyében. Megjegyezte?
– Meg – mondta Laro Ends. Térbe-űrbe tudtak menni ők, emberei ezért a modoráért. Mint most Laro Ends. Aki csak lopva merte ráncolni a homlokát. A főnök, állapította meg, dühös, mint egy meteoörvénycentrum.
Ennyire szívügye lenne, hogy a Los Erand-futurobank rablási esetének végére ő maga tegyen pontot?
Mi ez a furcsa borongás a hangulatán, mely magát az ügyet is beborítja? Mintha fontosabbak lennének bizonyos felhangok, mint maga a tényállás… Ezt Laro Ends igen óvatosan gondolta csak, és nem merte volna bekapcsolni a plasztoszondát, mely esetleg a bioeszmekisugárzásokat méri s több-kevesebb pontossággal körvonalazza. Meghatározásukról úgysem lehetett szó még teljes hitellel, akkor meg…
Effélét olyan esetekben alkalmaztak főként, ha indítónyomra volt szükség. Akkor is a kérdezett személy reagálásából lehetett igazi következtetéseket levonni…
De hát a főnökkel… ilyet!
Még a végén Solenard meg ne szondázza a hallgatásomat – gondolta Laro Ends. Beszélni kezdett tehát.
– A meteoblue nagyon megijeszthette a 2678-as fiúkat? – kérdezte. Egyenletesen haladtak a 2678-as felé. A speedo-mortale Solenard egyik legkedvesebb űrjárműve volt. Nem divatból szerette, mint sokan. Utálta a divatokat. Azt például, hogy most minden prae-plac 261kis bűnöző is az interglobál állomásokat látogatja. Amióta űrjárműveket szerezhetnek… Ez van belőle. Rohangálhatunk utánuk. Sokan azért követtek el, mint kiderült, bűncselekményt, hogy „jó izgalmasan” menekülhessenek. Hogy az interglobális állomások között (csak errefelé volt ezekből vagy 2500!) kergessék őket aztán a Tudományos Szolgálat emberei!
Unatkozó plutónium-, embracit- és golgotit-ifjak űzték szinte sportként a kalandműfajt. És nem is akárhogy!
Mivel a főnök hallgatott, Laro Ends maga válaszolt iménti kérdésére:
– Megijesztette őket… hát igen. Nem szép látvány. Ahogy egy ilyen kép kibukik szinte a plaszto-ernyőn. Komolyan, főnök, ezekkel a berendezéseinkkel mintha magunkat ijesztgetnénk csak. A meteoblue… nem is az a rémes, hogy nem megy le… meg hogy sosem megy le… hanem az, ahogy mégis lemegy… hogy ha valaki elkezdi dörzsölni tényleg… mi lesz az arcából… Lehet, hogy még ezt is látni fogjuk egyszer? Lehet, hogy ilyen anyagokat akkor nem használunk?
A főnök akkor megszólalt.
– Hülye állatok – mondta. Laro Ends érezte, hogy nem rá érti, nem a Tud. Szolg.-beliekre, és nem is a fiúkra ott a 2678-ason. – Hülye állatok – ismételte el akkor a főnök. Ettől riadt meg igazán Laro Ends. A főnök…
…valamit kétszer mondott! Jól érezte ő, hogy itt valami van. Több, mint maga az eset.
– Hagyjuk – legyintett Solenard. – Mit is kezdtem mondani? Vagy úgy, a xavinet- és bollobarit-madarakról. Hát mit szól hozzá, elsősorban, hogy…
Laro Ends szédült. Nem az űrállapot miatt; azt lezserül vette már ő; és a hozzá hasonló edzettségű globáltérlakó mind könnyedén vette a hajózóállapotot. De hogy a főnök neki itt… csak neki… szinte 262folytassa az előadását… Ez hihetetlen volt. Érződött, hogy a főnök valamiért nagyon magányos a szívében.
– …macska és madár ugyanabból az anyagból – nevetett komoran Solenard. — Mit akarunk tulajdonképpen? Vagy ezek a futurobank-rablások. Divat. Nemcsak az üldözés miatt. De hogy „a jövőbe pillantott” a globó! Nagyon plaszticid!
A „plaszticid” a főnök saját szava volt. Nem szerette az elkoptatott kifejezéseket, mint a „fekete lyuk”, a „tűhegyleszállás a hátam közepén” (hely, amelyet megvakarni nehéz, vagyis: tehetetlen bosszankodás), meg hogy „xavinet”, „bollobarit” vagy: „kontraspac”! Esetleg hangsúlyos, bizalmaskodó éllel: „kontra spatz”! Nem, hát azt végképp nem. Viszont ez is eléggé rémes volt, hogy nem bír megalkudni semmivel, ami nem maximális.
– Az austromotor, a régi fringillomotor, újabban a placeboid motorok – folytatta Solenard –, a madarak látszólagos mozgatói… a kérdés túlzott leegyszerűsítése felé visznek. Ezt csak azért mondom, mert a kornak megvan ez az ikaroid tendenciája… szinte háromezer éves ősi civilizációba nyúlunk vissza, és a rep, a repülés gyöke kivonhatatlanul odaékelődik figyelmünkbe. Talán eltávolodtunk magától a repüléstől, Laro, miközben az űrt járjuk… s egyáltalán az elemi mozgásformáktól. Már a 2400 körüli civilizációk is gondoltak erre. A kivetített másodlény funkciója főleg a mozgás lett volna. És közös tudat köti össze a két alakváltozatot! Az eredeti globálember is csak alakváltozat ezzel. De a régi, ősöm által még marquebeqe-inek nevezett tudattágítási irányzat fenyegetőnek bizonyult így: joggal lehetett félni attól, hogy a kivetített alaknak merőben másmilyen tudata lesz! Így nemcsak a lénykettőződés véglegesülése volt a veszély, hanem a felelősségrevonás lehetetlensége. Gondoljon a Jekyll–Hyde-szindrómára. Mindannyian annak a régi biozmagó263riának a jegyében élünk most megint, jó százötven éve. Közeledünk a régi, mint a plasztoidfóliánsok tanúsítják, 2350 körüli felfokozódáshoz. Ez az oka a bűnözés terjedésének is…
Megcsóválta a fejét, a saját modoros mondásán. És hozzátette:
– Vagy egy nyavalyát csak az!
Némán suhantak.
– Az ikaroid vágyak bennem is erősebbek – folytatta –, egy ideje: hiányzik a lengetés, a valódi szárnymozgás. Placebo és pszeudo állapotok utasaiként haladunk vagy állunk helyben, efelől nem lehet nekem se kétségem.
Majd így szólt:
– Az említett motorok s maga a motoroid jelleg a madárnál egyáltalán nincs ellentmondásban a gyengéd állaggal s azzal az érzelmi világgal, amely egy ilyen lény köré épül. S itt térek a lényegre: újabb kutatások sejtetik, hogy a motorszerkezetek önmagukban nem működtetnék a madár életét. Hangsúlyozom, Laro, ezzel a kérdéssel azóta foglalkozom behatóbban, mióta egyéb módozatú életünket placeboidnak és pszeudoidnak érzem. Tehát bármennyire furcsa is az állítás, de nem a madarak jelentenek placebo-tendenciát, hanem a mi globáltérlakó módozatvilágunk. És ha azt mondom…
Közben a 2654-es fiúk üzenetét vették: Ras Nolde arra halad. Ez az üzenősdi, ezek a távolságok: az egész ügyet egyszerre teszik, érezte Laro Ends, valóságossá és valószerűtlenné. Mindez a főnök szavait igazolja, úgy látszik.
Laro Ends várta, mit hall még.
A főnök mintha feszengett volna.
– Az egyszerű motoráttevés… beszerelés… kivetítés… vagyis a szaporodás és újrateremtés folyamata… nem gépies! Elképzelhetetlen anélkül, hogy ki ne ala264kulnának bizonyos globáltérlakó képletek… olyan egyének, akik mechanikusan nem mérhető képességek birtokában adják hozzá az aveoid létezőkhöz, a madarakhoz tehát… azt az élettöbbletet, amelynek nincs mérhető mennyisége. Mást nem gondolhatok. Kísérletek látszanak igazolni ezt. És az ilyen globáltértársak… különleges emberek. Ez veszélyeztetettségük forrása… belülről is, kívülről szintúgy. Mert nemcsak a másságot ingerlik, a külsőt, a nagyobb számú tömeget, sőt a túlnyomót… de önmagukban is ott hordozzák önfelszámolásuk vágyát, és sok mindent ennek az érdekében tesznek.
Már tudhatta Laro Ends, hogy a főnök nemcsak az üres űrbe beszél. Valami köze mindennek itt lesz az ő jelenlegi ügyükhöz. Feszülten figyelt.
– Minden ilyen különleges lényt figyelemmel kell kísérnünk – szögezte le Solenard. – Sajnos, itt… tulajdonképpen az áldozatok egyike… épp ilyen… De ne vágjunk a dolgok elébe.
– Rendszerezzünk, főnök – javasolta Laro Ends. Élvezte a suhanást, a speedo-mortale sosem okozott csalódást. (Szárnylengés hiánya ide, pszeudo-plac oda.) – Ras Nolde gyakorlatilag kilépett a tudomány szolgálatából…
– Fájdalom – mondta Solenard. – Az egész olyan sajnálatos.
– Tudom, maga, főnök, nagyon kedvelte Rast – állapította meg Laro Ends. A hangjában nem volt hűvös fenntartás. Csak…
– Ha elgondolom, hogy az öt Vveveny típusú Teer Tee ott van öt kriminónál, és… De nem! – Solenard elhessentett magától néhány gondolatot. Ez jól látszott. – Ras Nolde akkor már kényszerhelyzetben volt. Figyeljen, Laro. Hallott már a kontradolgokról? Odatúli jelleggel értem…
– Tehát nem a kontrakanyonok ügyéről van szó – 265kockáztatta meg Laro Ends. Különös volt ez az éjszakai repülés, interglobális állomások távfényei villogtak, és ahogy Laro navigált, néha művészies színegyüttesek álltak össze a műszerfal plasticóján. És beszélgettek valakiről, aki mintha…
De ezt csak az űr sugallta.
Valóban?
Kitalálta Solenard, mire gondol a „star”-segédje?
– Álljon meg, Laro! – kiáltotta. – Nem, nem a speedóval, hanem… a gondolataival. Várjon. Folytatom.
Villództak a fények. Kint az „elevenek” s a műszerfalon a színes változatok, műtündökletek parányi összpontosításban.
– Igen – mondta akkor Solenard. – Ras Nolde nagyon jó barátom… volt…
Nagy csend lett.
– Volt? – kérdezte Laro Ends; de egyetlen arcrezdüléssel visszavonta a kérdést. A főnök nem is válaszolt volna rá.
– A legszebb madarainkat köszönhettük neki – mondta Solenard akkor, fel sem riadva mélázásából. – Ars Delon is, én is… Nekünk dolgozott… a szó minden értelmében.
– És a kontraügyet hogyan értsem? – kérdezte most már bátrabban Laro Ends. – Kettős játékot űzött? Valaki másnak is dolgozott?
– Ó, nem, dehogy! Ras Nolde? – csóválta meg a fejét szinte szánakozva Solenard. – Ő nem. Eszébe se juthatott volna ilyesmi, mert azt se tudta, mi az. Sok „baj” volt vele, sokat támadták, mert… furcsa lény volt. Kiemelkedő… s nem akárhogy. Nem a tudása révén, nem ügyeskedéssel, ahogy barátokat szerezve mozogni tud némelyőnk… s egyáltalán, nem a szokásos utakon-módokon járva volt ő rendkívüli… S a kontrát ne úgy értse, Laro, hogy az neki valami ado266mánya volt. Ellenkezőleg. Az lett a tragédiája. A nagy-nagy, különleges képességéből fakadt ez. Nagy lehelő volt. Nagy kilehelő. Ezzel a zsenialitással volt megverve… és megáldva.
Szünetet tartott.
– A lélek, Laro, a lélek – mondta a főnök. – Én nem is tudom, hát tényleg nem. De ez tény, ért engem? Ez a kilehelés vagy átlehelés. Vannak ezek a kifejezéseink. Szinte holtan élnek, ugye? A szavak, a kifejezések, melyek valaha olyan konkrétak voltak, félholtan, élőhalottként léteznek. Meg kell valahogy eleveníteni azt, amelyiknek valódi életet akarunk kölcsönözni… akár örökre. Látja, mennyire azonos a helyzet, mint a madaraknál. A külső gyengéd fizikai állag… és hajtója, a motor… és a kettő mellett, között, felett… a kettőben ott van még valami. Ez a kileheléssel jut beléjük. Igen, Laro, ezek a kilehelők vagy átlehelők biztosítják ezt a megfoghatatlan valamit… ezt a kimutathatatlant… az úgynevezett félürügyű madaraknak. Természetesen igen korlátozott számban léteznek ilyen emberek, ám teljes törvényszerűséggel lehelik ki a lelküket… az austromotorokba… a fringillomotorokba és a többibe… nem is a motorokba, valami más helyre, a madár lénypontjába, lényzárványába… s ez a hely, ez a pont, ez a zárvány csak azáltal jön létre, hogy valaki lehel. Fizikailag nem állapítható meg, mi ennek a folyamatnak a mikéntje. Ezt még külső, avatatlan néző sose látta. De ezek az emberek… hát nem gyönyörű kifejezés…? Ezek kilehelik, részletekben, madarak sokaságába… vagy csak néhány madárba… a lelküket. A lelkét kilehelte… szoktuk mondani, ám itt semmi erőltetés nincs, a folyamat csendes, szelíd, békés… a legtermészetesebb… és mégis hatalmas megrázkódtatásokkal jár. Az ilyen ember pusztán ebbe is belepusztulna. Embert mondok, s nem globáltérlakót. Nyugodtan mondhatok embert.
267Laro Ends sápadtan figyelt. Az ilyen történetekről nem lehetett tudni soha: hol rántanak bele valakit az eseményeknek legalább a periféria-centrumába.
Bár ő tényleg nem… Nem! Remélte, hogy ennyit azért bizonyosra vehet: ő itt nem… nem és nem…!
– Elfogynak ezek az emberek – folytatta Solenard –, és senki sem tudja, miért s hogyan. És egyet figyeljen meg, Laro, ez érdekes, évszázados dolog: senkiről soha nem szokták életében feltételezni, hogy léleklehelő. Ért engem? Amíg valaki él, én magam sem tudhatom róla ezt… pedig igazán több külső és legalább egy belső, hiteles forrásból a legesleghamarább értesülök mindenről, ami ilyesmikre vonatkozik. De még én sem tudhatom ezt senki élőről. Védekeznek ezzel… hogy a kisugárzásuk gyenge… nincs tudató-kivetülésük… a lehelésre megy el minden kilépő energiájuk… minden közlésük.
Laro Ends úgy érezte hirtelen: kételyek rohanják meg. Megpróbálta felidézni régi sóhajait, lélegzeteit, szusszanásait, még a nyögéseit, böfögéseit is – amire csak emlékezett. De hogy neki ezekkel bármi szándéka lenne? Vagy lett volna? S hogy állatok lettek volna olyankor a közelben, madarak? Ki tudta ezt ma már? És Solenard azt közölte rögtön, hogy az effélét jószerivel magunk sem tudjuk, nem tudatosul bennünk. Vagy későn fogjuk fel.
– Olykor még nem végképp késő – mondta a G. S. – Azt hiszem, Ras Nolde ebben látszólag szerencsés volt, úgy hihette legalábbis… még az utolsó lélekkilehelés előtt megértette, ki ő, ki volt… és még megcsinált magának is valamit, önmagának. Várjon – kiáltotta most a főnök, félbeszakítva saját szavait –, ezt a dolgot, a lélekkilehelést össze ne tévessze a hagyományos prae-dolgokkal… vagy a posteriálisakkal. Ez még minket érint, közelről… és Ars Delonnal lehetett olyan szerencsénk, hogy zseniális társunk révén kerül268tünk félig emberi, félig állati lények baráti körébe… s vagyunk is ott mindmáig… Különös ezt végiggondolni. Hogy Ras Noldéról már tudhatok így… mert…
– Halott?! – kiáltotta Laro Ends. – De hát…
– Rég halott – mondta Solenard. – És nem „erkölcsi értelemben”. Halott volt már az utolsó tudományos szolgálati évében is. Ezt ugyanúgy nem látta rajta senki, ahogy a lélekkilehelő adományáról se tudtunk. Ő maga sem tudta, hogy „halott”… csak elkezdett más lenni, mint volt, alapjában más… kriminokkal barátkozott… segített nekik… így tulajdonították el az öt gépünket is… és hagyta, hogy ezek öten a vezérüknek tekintsék… miközben a háta mögött kinevették csak. Ras Nolde és az Austerlitz Spaca! Egy Austerlitz-passerről nevezte el a gépét… Ars Delontól kapta… és akkor jött a Faustinok beszorítása… és Ars Delon négy emberének halála. Ras Nolde nyilvánvalóan zseniálissá vált, nyilvánvalóan vált most már azzá… és akkor már egy ideje nem élt…
Laro Ends szólni próbált:
– Igen, de akkor… erkölcsileg és szabályzatilag az eset… nem bírálható el…
– És mi adódik ebből? – Solenard nevetett. – Ebből még semmi sem adódik itt. Hiszen ez csupán erkölcsi, etikai, gyakorlati kérdés… Nincs rá cikkely, miképpen ítélhető meg az ilyen cselekedet… az árulás természeti válfaja nem tartozik a globálszinten figyelembe vett szempontok közé… mert hiszen itt maga a természet követett el árulást, amikor Ras Noldéval kileheltette a lelkét, hogy új, értékes létezőkhöz jussunk… s olyan elit emberek, mint Ars Delon és jómagam… mi részesüljünk abban a továbbképző élvezetben, amit e lények roppant tanulsága jelent… és előbbre vigyük azokat a dolgokat, amelyekhez egyáltalán hozzáférhetünk vagy hozzányúlni dolgunk. Ám az etikai egyensúly ott áll helyre, hogy el kell fogadnunk s el is 269fogadjuk a rendhagyásnak ezt a szokatlan tényét. Kilehelt lélek marad ránk gazdagodó alakokban; mi gazdagszunk általa. El kell tűrnünk, hogy a lélekkilehelő valami értelemben kártékony roncsként marad hátra. Megfelelő intézetek gyengédsége gondoskodna az ilyenekről… ha felismerhetnénk esetüket! De Ras Noldéról sem tudtuk ezt; nem védhettük meg sem őt, sem magunkat a fejleményektől. Mintha a Jekyll-eset fordítottja zajlott volna le: a csodálatos és érzékeny ember átlehelte lelkét, már nem lélek alakban, hanem puszta többletté alakítva, megnevezhetetlen új minőségként… s ott maradt ő maga lelketlenül, gonoszként. És semmit sem csodálhatunk, ami ezután történt. Három dolog fatális. Ezek összhatása teszi egészen rendkívülivé az ügyet.
Laro Ends a lélegzetét is visszafojtotta.
– Az első mozzanat a vaksors műve. A Los Erand-futurobankrablás. Erand jó barátom… és nagyon sajnálom, ami a fiával történt. De hát Fiasco benne volt a Nolde-bűnszövetkezetben. Fiasco szervezte meg a bank kirablását… bizony, Laro. És Nolde emberei ezért nyírták ki a fiút. A meteoblue-ra volt szüksége Fiascónak… aki műeget akart készíteni… közelvetítve és színezve bizonyos thin-sugarak által. Ras Nolde magával vitt efféle becses dolgokat a raktárainkból. A festék krimino-megjelölés céljait szolgálja. Ha nem akarunk fegyvert használni, vagy nincs rá módunk… Lehet, hogy Fiasco mást tervezett… sosem derül majd ki. Maga Los Erand mesélte ezt nekem így… Sajnos, nem adott a kezembe túl erős lapokat ezzel az én bankár barátom. Persze, Ars Delonnak erről fogalma sincs, nem is lehet. Az Erand-bankház becsülete is kockán forog mindezekkel. Tessék-lássék nyomozást kellett folytatnom… ennyi az egész. Közben mindegyre a madarak dolga izgatott… Ras Nolde műve. És most…
270Megkapták az újabb jelzést. A 2654 mellett, egy „holtplatón” Ras Nolde megpihent. Kér-e erősítést az S. G.?
Solenard nem kért erősítést, figyelést rendelt el csupán.
– Ars Delon sosem fogja megérteni ezt – mondta Solenard. – Ő a mi globálfelépítésünkből indul ki… és a jót jónak, a rosszat rossznak láthatja csupán. Ott lesz, tudom. Valamivel utánunk érkezik. Utasítást adtam, hogy…
– Hogy? – Laro Ends szava is elakadt.
– Hogy értesítsék folyamatosan. Nem tiltottam meg, hogy odajöjjön – mondta Solenard. – Laro, maga fogadja majd őt. Kiderül, milyen eredménnyel. Ars nem fogja tűrni, hogy maga szembeszegüljön vele. Ars bosszút akar állni a négy emberéért. Máskülönben oda a tekintélye, oda az önbecsülése, pályafutása véget ért. A helyzet igen lehetetlen.
– Mit vár tőlem, főnök? – kérdezte Laro.
– Nem tudom – felelte Solenard. – Életemben ez az első eset, amikor nem tudom. A lélekátlehelésnek emberi változata nem ismeretes. Nem lehet mesterségesen…
– Miért nem ereszti össze Ars Delont és Ras Noldét, főnök? – kérdezte Laro Ends. – Végeredményben ez kettejük dolga… Nem mintha fáznék tőle, de nem úgy lenne tiszta ügy?
– Valóban, minden elképzelés szerint – mondta Solenard. – Csak itt… De várjon. Ars Delon ott volt a bankrablásnál. Jókor érkezett. Mert Fiasco nemcsak az apját csapta be, hanem Ras Noldét is. Értesítette Ars Delont… meghagyta azonban, hogy fegyvertelenül jöjjön, és az emberei nélkül. Ars Delon elcsábult. Titokban azt remélte: megölik Ras Noldét, és Fiascóval osztoznak a zsákmányon. Üldözés közben Ras Nolde „elveszítené” vagy „elrejtené” a pénzt. Sosem 271kerülne meg a rabolt összeg. A biztosító fizet, és kész. A szokásos képlet. Még ez is. A különleges, szomorú fordulat ezután jön.
– Várjunk – szólt felhevülten Laro Ends. – Egykori társunk tehát, Ras Nolde otthagyta a szolgálatot, mert meghalt, és lelketlenné vált. De hogyan érte el azt, hogy itteni alakban mászkálhat itt, amikor „létezése” már ottani alakban kellene hogy folytatódjék ott… vagyis odatúl? Legföljebb lelkizni térhetne vissza, alaktalanul ölve… de szabályos globáltérlakó-formában miként mászkálhat?
– Meglesz ez is – felelte higgadtan Solenard. – Folytatom. A fájdalmas fordulat most színezi át a történetet.
– A kék festék? – kérdezte fájdalommal Laro Ends.
– Igen, a lemoshatatlan meteoblue – mondta Solenard. – Amelyet szinte csak az arccal együtt lehet lesikálni, és akkor se tudjuk, meddig hatotta át már a bőrt s a húst.
– Ezzel lőttek Ras Noldéra? – kérdezte Laro Ends.
– Igen – felelte a G. S. – Ars Delon méghozzá. Megjelölte. Delonnak fogalma sem volt róla, hogy Ras Nolde már halott. És teljesen fölösleges volt, hogy bekékezte. Ras már a kékségben élt; és az áttűnési módját is tökéletesen kidolgozta. Felhőzettel.
– Felhősödéssel? – kérdezte Laro Ends. – A Maigret-féle módszer?
– Magritte – javította a főnök. – De a 2600-as években, a nagy visszaalakulások korában, amikor sokan akartak átmenekülni az űrön túliba, ugyanakkor mégis visszajárni a Földre, ez a konzuleo-módszer roppantul elterjedt. Nevét egy konzulról kapta, aki a 2500-as interglobális állomások visszatérni nem akaró neo-generációját képviselte a globálszínen. Hát ő csak a Magritte-módszert fejlesztette tovább, ott vannak, még a huszadik században, tehát csaknem ezer év 272távolában, ilyen áttűnések. Ma már csak plasztocid reprodukciókban vannak meg a Magritte-művek, a prae-neo-civilizátorok a nagy átalakulások idején épp azért pusztították el ezeket az alkotásokat, mert túlságosan emlékeztettek a konzuleo-cselekményekre. Befelhősödéssel áttüntetni a kékre mázolt testet, és hát persze tíz-tizenöt eonitót kell átmeditálni előtte, hogy a belső alakulás is kövesse a fizikait. De megoldható. Mármost a mi Ras Noldénk…
– …is megoldotta, s a harmincadik század modern eszközeivel, nyilvánvaló – mondta Laro Ends. – Kár volt őt bekékezni, mert amúgy is kékség a része, és egyáltalán. Ars Delonból csak a tehetetlen düh tört ki, a gyűlölködés… a legszívesebben bosszút állt volna négy embere haláláért, de a Fiasco által megszerezhető pénz jobban vonzotta. – Aztán elhallgatott, s kis szünet után ezt kérdezte: – És Fiascót… ki ölte meg?
– Nem Ras Nolde. És nem is Ars Delon. Ez az oka, hogy a nyomozást nem folytatjuk teljes erővel. A fiút az apja ölte meg…
– Los Erand?!
– Az én Los barátom, igen. A rend jegyében. És ha úgy vesszük, igaza volt. Mert Ars Delon meg neki árulta el Fiascót. Körbezárult a dolog. Ars Delon továbbra is a rend rendíthetetlen híve. Nem lesz vele könnyű dolga, Laro. Ras Noldéval pedig azért nem ereszthetem össze Ars Delont, mert Ras valóban halott. Ki tudja, mi lenne… ha elmondom, Laro, maga is meg fogja érteni, mi van most Ras Noldéval. A legrosszabb, ami csak elképzelhető. Nem, ne nézzen így rám, egyetlen fogalomba nem foglalhatom. Mert példátlan. Eddig nem volt hasonló esetünk. Sőt, ez már nem is a mi esetünk. Ez a dolog csak úgy… van. De kérdezni akart valamit.
– Hogyan halt meg Ras?
– Utolsó erejét, a lélekkilehelés képességének mara273dékát arra használta zseniálisan, hogy átvetítse magát az űrön túliba. Így történt. Onnét hajtotta végre akcióit, erkölcsi tudat teljes hiányában már… mert mindenét kiadta, átadta nekünk… s csak gépies természetességgel létezik.
– De ilyen nincs! – kiáltotta Laro Ends. – Ez eddig legalábbis nem volt, és…
– Persze – felelte a HSc. G. S. – nem volt, s most is egészen különleges módon van csak. Így történt tehát: Ras érezte, hogy vége… ez is zseniális volt tőle, ilyet nem szoktak érezni ezek a géniuszok… szépen elmúlnak, békésen visszasimul lényük a globálegész anyagába és szellemsugárzásába, és a világ úgy érzi, rendben történtek a dolgok, megint kapott valamit valakitől, az pedig szépen eltűnt, nem zaklatja tovább, nem firtatja, miként használják az értéket, melyet önmaga feláldozása árán biztosított a globáltérnek. Nézze, Laro, régi G. S. vagyok, nincsenek illúzióim. A globáltérlakó nem bír másképp gondolkozni, sőt minden ízét ez a tudat hatja át: „Globáltérlakó vagyok én, te is csak az vagy. Rendben van, te állítólag sokra vagy képes, hát gyakorold képességeidet, ugyanúgy, ahogy én lemezt szegecselek, thin-sugarat bontok, húst irdalok a pulton, plasztoképek terjesztését végzem. Csináld, és kit érdekelsz. Ez van elrendelve. Egyébként rohadj meg, ha többet akarsz. És ha nem szerezted meg.” Azt, hogy a léleklehelőinket nekünk kellene… szuper-megbecsüléssel is ellátnunk…? Nem, ezt nem bírjuk tudatosítani. Nem része a gyakorlati körforgásnak. Mármost: Ras Nolde! – folytatta Solenard, ahogy sikeres leszállást hajtottak végre a „holtplatón”. A 2654-es holtján. – Ras Nolde! – Ez a kiáltás már egykori társuknak szólt. A tarka villogásból nem jött válasz. Körülöttük sötéten úszott az űr.
Némán álltak.
– Hát Ras Nolde – mondta akkor, letelepedve, So274lenard – kivétel volt. Ő rájött arra, hogy kicsoda ő. Persze, egy léleklehelőnek mindig eleve késő, sosem jöhet rá idejében arra, hogy kicsoda is ő… már úgy értem, soha nem kezdheti el megmenteni önmagát. Mert a lélekkilehelés folyamatának végbe kell mennie általa. S ha felismeri, hogy kicsoda ő, rettentő állapotba kerül. Érezni kezdi: egyenlőtlenség a világ. Mert őbeléje senki sem lehel át semmit, legalábbis olyan érvénnyel és értékkel, ahogy ő leheli ki a magáét, nem éri őt hatás. A globáltér mire neveli ilyen fiait? Alázatra, az értékek tiszteletére, önmaguk megbecsülésére… mert maga nem tud, nem bír, nem akar, nem szeret adni nekik igazi valamit. De a szerencsétlen globáltéri „nagyok” nem is adhatnak igazi dolgot… mert ők maguk messze vannak attól, hogy állagukból effélékre futhatná. A globáltéri kicsik pedig a saját ügyeikkel vannak elfoglalva. A lélekkilehelőket körülveszi így a legjobb esetben is valami laza, jóindulatú háló, rokonszenvező, nagyjából hasonlókkal küzdő lények szövedéke, és kész. Ras Nolde volt az első, aki úgy tudott határozni, sugallatának hihetetlen belső erejével, a ráismerés jóvoltából, hogy megmenti önmagát. Ezt tette: egy utolsó madarat nem a globáltérbe küldött vissza a léleklehelés után, hanem az ő utolsó lélekmaradványával az űrön túliba. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy ő maga halottként, de anyagi valójában jár vissza ide. A Megbízókkal így szerződött. És megtörtént a „csoda”: annak ellenértékéül, hogy a madár élőlényként létezhet a túli világban, Ras Nolde visszajárhat ide… és fordítva: mert Ras Nolde visszajár ide, és itt tombolja ki a nekünk kilehelt lélek utáni belső űrben keletkezett lélektelenségét, ellenértékéül lehet egy élő madara odatúl. Paradicsomi állapot az ő kettősük… mesélték a visszajárók.
De ennek most vége szakadt. A világon először történt ilyesmi, hogy élő és nem élő lény az űrön 275túliban harmóniában élhet… de ez most nincsen többé.
– Kezdem érteni – mondta riadtan Laro Ends. – Ismervén a velünk barátkozó madarak tulajdonságait… hogy mennyire a szokások madarai… milyen végtelenül ragaszkodnak ahhoz, de pontosan ahhoz, amit megszoktak, s minden apró mozzanatnak változatlanul kell maradnia…
– A meteoblue véget vetett Ras Nolde és a madár kapcsolatának – mondta Solenard. – A madár egyszerűen képtelen elfogadni Rast így. Hiába öltene álarcot… akármi vékonyat… a madár most már tudja, hogy az alatt is ott van ez a számára rettenetes valami… és a madár nyilván úgy érzi, hogy becsapták. Teljesen egyedül van az űrön túliban… de onnét eljönni sem akar. Ras pedig úgy érzi, most történt meg a legvégső szörnyűség: ő a madarak egész sorába lehelte ki a lelkét, és ezek a lények a mi gazdagodásunkra vannak itt. S akkor, ennek következményeképpen, a boldogságát és a becsületét is elveszíti… de ha ezeket a nagy szavakat félretoljuk, marad ez: egyszerűen ocsmányul, pocsékul, állandóan boldogtalanul érzi magát… vége mindennek. S a lehetetlen helyzet alkotóelemei, ő és a madár… egyre ott vannak egymás közelében, nyilván vágyódnak is egymás után… akarják azt az együttlétet, amely egyedüli természetesként alakult ki a számukra, de erre többé nincs mód. Ras Nolde arcáról nem lehet eltüntetni a meteoblue-t. Örök, felhőtleníthetetlen égkékség, időjárás-szín az. Ars Delon megjelölte… és tönkretette… holott forma szerint Ars csak a rend védelmében járt el. Más kérdés, hogy ő maga is korrupt volt közben, jó alaposan… Ezt nem tudom bizonyítani viszont anélkül, hogy Los Erand barátomat el ne áztatnám egy kis mocsokban. De ezzel, Laro, már én is szennyes vagyok, tehát…
– Tehát?
276– Laro, én…
A főnök tétovázott.
– Megöltem Los Erandot – mondta akkor. – Tárgytalan minden aggály. Ars Delont kényszerítettem, hogy ölje meg. Én vagyok a barátom gyilkosa. Most Ars idejön, végezni akar velem. A Ras Noldéval megvívandó küzdelem során balesetnek minősülne a halálom. Laro, nem mindegy? Szennyes vagyok. Akár a meteoblue, ez a megnevezhetetlen szín is öröktapadó. Lemoshatatlan. És ha a bennem lakozó neo-lélek is madárállagú, képzelheti, mekkora benne a harmónia…
– Át tudja élni Ras és a madár helyzetét – mondta Laro Ends. – Csak azt nem értem már, miből is lett ez az egész.
– Nem világos?! – kiáltotta Solenard. Elindultak arrafelé, ahol a personalit adatai szerint Ras Noldénak rejtőznie kellett. – Az ok a magasabb rendű törekvés. Rendeltetésünk és igényünk… Az ok a globáltérlakó emberállag alkata! Ha beérhetnénk annyival, hogy különváltan létezünk mi, „lelkes” lények, és külön a „dolgok”, a „lélektelenek”, ilyesmi nem történhetne. De a mi elviselhetetlen célunk: a szintetizálás, a harmónia, a diszharmónia… valami összefüggés. És belebukunk. Persze végzetes lenne, ha alább adnánk, az is. Reménytelen alaphelyzetből indulunk, és a bukás tisztasága lehet a cél. Vagy elhullunk útközben. – Szünetet tartott. Nem szeretett ilyen olcsón elmélkedni. De ez a téren kívüli tér… – Menjen, várja Ars Delont, Laro.
– Ha elhullok – nevetett Laro Ends –, legalább nem érem el a még reménytelenebb következő fokozatot.
– Nincs azért semmi se ilyen gépiesen – nevetett komoran a G. S., a tudományok tiszteletbelije –, higgye el, épp ezért van a lelkünk mellett szintetikus harmóniaigényünk is. Képzelje magát plazmocid szin277tetizátornak, és a szférák zenéjét hallja ki Ars minijének zúgásából.
Elváltak.
Laro visszaindult a leszálló felhelyhez (mely az imént még felszálló lehely volt; villództak fogalmai, képtelenül, ahogy a fények a holtplató műszerfalain; érezte, irreális világba lép át mindjárt: az igazságtevés kényszerképzetei közé). Látta már a közeledő mini-spaceót, egy egészen új-eonitós Vveveny Super Teer-Tee-t. Vajon melyikünk tér vissza? – gondolta Laro. Nem lehettek illúziói; mindketten fel voltak szerelve a Tudományos Szolgálat maximumával.
Ars biztosan bemért már engem – gondolta Laro –, és tudja, miért jöhet ilyen biztosan. Tudja, miért nem lőhetem ki staccato-dinamikkal, térugrató anyagváltó sugárral. Persze, ő is átláthatja az én védelmemet. Ahogy a főnökkel jöttünk, emlékezett vissza Laro, a főnök áthatotta a holtplatónak ezt a térszínét antiproculáris tér-eonokkal. A térelemesített időrészecskék elcsusszantják az érkező anyagok mikro-eonizációját, és máskor ér el minden oda, mint amikor. Ennyi idő elég, hogy ami ott van, ne ott legyen, hanem másutt, ám ugyanakkor érjen vissza ugyanoda. Vagyis mozdulás nélkül zajlik egy hármas folyamat, és eredeti állapotban maradva is védett a tárgyrész. Solenardnak, gondolta Laro, tudnia kell, hogy Ars Delon nem rendelkezhet ennél hatékonyabb támadó fegyverrel. Vagyis a legrosszabb eset is: patthelyzet a számomra. Akkor pedig birkózásra kerül sor, és Ars Delont belekenem, taknyostul, a holtplató xellabarit-elemei közé.
Visszaemlékezett a szolgálatnál kötelező efféle gyakorlatokra. Ars Delon nagyszerű ember volt, csak úgynevezett bel-taknyodzó, és ezen mindig belül csúszott el. Így tréfálkoztak vele: a taknyodon csúszik el a lelked. De hát a bel-taknyosodás, ugyanúgy, mint a torok-középcsövesedés (ahol a torok egyetlen fonállá 278szűkült, s e körül maradt meg a nyelőtér, melynek határa így a test végtelenjébe veszett, ám minden falat közvetlenül a testet érintette, s mint kötélen, rúdon, csúszott a centrálorsózódott torokfalon), mint a halláskifordulás (amikor a hangjelenségek elhárítására a hallás és anyaga kis zacskóként kezdett lógni a fülből), az önnyelés (melynél minden erőt a befelé történő elfogyás megakadályozására kellett fordítania a szerencsétlen kórosnak): ezek s más szörnyű betegségek mind a tartós űrállapot folyományai voltak. A Tudományos Szolgálat egyik szakága ezeknek a gyógyítása volt, s főleg ebből a célból járták az űrt oly gyakorisággal, hogy újabb betegségek is felléptek náluk. (A perpetuum mobile felé!)
Laro szerette volna tudni, mi van Solenarddal. Mégis különös, egy élő és egy élő alakú űrön túli találkozása. Vajon miről beszélhetnek, ha ugyan beszélnek… miben egyeznek meg… már amennyiben Solenard kész elképzelésekkel érkezett, s egyáltalán érzett lehetőséget a megoldásra.
Ars hajója elérte a plató leszállóperemét. Laro meghúzódott egy meta-pajzs mögött. Ars Delon kiszállt. Olyan különös volt a mozgása. Mint aki sugárzásállapotban leledzik. Ars Delont pedig sokkal inkább a józanság jellemezte mindig. Hangoztatta is, mennyire nem hisz a lénykettőződéssel kapcsolatos „legendáriumokban”. Most azonban úgy mozgott, mint aki meta-állapot felé tart.
Laro hirtelen átprogramozta magában a várható fejleményeket. Ilyesmire mindig fel kellett készülni a tudományos szolgálatok során. Végeredményig nem jutott, meg akart várni még néhány arsoid információt. Ha kisugárzásról van szó, műszerei jelezni fogják, s ez határozza meg a programmódosulást.
Egyelőre teljes tétlenségbe burkolóztak mindketten. Laro Ends tudta, ilyenkor a skálázás ideje jön. Kezde279ni kell valami nagyon egyszerű eszközzel: ő például mindig a test űrellenállásának rongálópróbájával „nyitott”, s nem azért, mintha eredményt várt volna ettől. De kezdeni csak kell. A válasz lehet a szintén jól bevált, de könnyedén hárítható „felszikráztatás”, az aktív ion-terrénizáció, amely ellen a dór-alexandrion széthullató bekapcsolása véd. Megtette az előkészületeket, amikor…
Amikor váratlanul hangot hallott. Nem is tudta, hogy van vele ilyen vevő, hangátalakító. Mert ez a hang nem Ars Deloné volt.
És amit mondott…
Laro Ends egy szót sem hitt. Ars Delon cselvetése! Hangtranszformálás, esetleg lénytranszformálás: hogy mintha a megölt Los Erand szólna. Laro Ends nem vette be.
Odacsapott a testpróbálóval. A hang higgadtan felelt: ezt a kísérletet simán hárította… De mégis! Ez döbbenetes. A hang most olyan részleteket kezdett közölni, amelyeket csak Laro Ends tudott… Los Erandon kívül. Hiszen Solenard őt, Larót bízta meg legjobb barátja ellenőrzésével. A leghűségesebb emberét… mégse bízhatott ilyesmit akárkire.
Aki a holtplató másik pajzsa, a para-pajzs mögött lapult, nem lehetett más, csak a bankár. A felajánlott pénzösszegek realitás-együtthatóérzetéből sem lehetett másra következtetni.
Los Erand elmondta azt is, hogyan képzeli. Elintézik utána Solenardot. Laro képes lehet erre. Neki ez az utolsó esélye, mondta. Odalent reménytelen a helyzet. Ars Delont kénytelen volt megölni, Solenard parancsára.
De ha bántódása esne, lent hagyott egy vallomást. Dos Ralen nem túl nagy rajongója Solenardnak… és ahogy leérkeznek, már felkészül a „fogadó bizottság”…
280Laro Ends azonnal kapcsolatot teremtett a Tudományos Szolgálat központjával. Dos Ralent kereste. Nem tudták adni; kórházba szállították épp egy órája. Váratlan túlsugárzás lépett fel a visszajelzőnél, és a leadott lkjhgf-üzenet eddig szinte sosem tapasztalt hatását Dos Ralen aligha fogja túlélni. Az ok, mint Solenard, akinek az imént már jelentették a dolgot, feltételezi: az a semi-existoid együttható, amely az ilyesmire különösen kettős érzékenységű Dos Ralent az fghjkl-ből megcsapta. A tudományos értékelések tehát máris eltértek, és Laro Ends eltöprenghetett volna azon a fejlett, nyílt szemléleten, amely nem ismert rangfokozati prioritást, ha valóban a tudomány kérdéseiről volt szó. Nem töprengett el.
Nagy némaság volt a holtplatón. A bankár szólalt meg:
– Nos? Mi a válasza? Őszintén beszéltem, és nem hinném – nevette el magát Los Erand –, hogy bármi kibúvó lenne.
Laro Ends nem felelt. Elindította a szuperskálát. Kétszer csavart szikráztatás, antioltóval, majd hirtelen szuperhűtés, az úgynevezett „szarkofág” (neo-szkafander) áttörésére, testrombolás a post-szarkofág állapotra (ha neo-szkafander nélküliséget is bírna a szervezet; ez a vívmány 150 éve terjedt, de belső adottságokon is múlt, génoid tényezőkön; voltak mindenesetre olyan spaceoidok, akik utcai ruhában, épp csak jelképes spacebóban hajóztak, s a bankárnál nem lehetett tudni), végül thin-robbanás a belső szervekben, egyfajta infrasugárzás thinnel, amely nyomtalan roncsolásokat okoz a kifejtődő antianyagban, megszünteti az anyagrészek közti szupermikro-teret, és egymásra szabadítja a plazmoid anyagot. (Az „egy”-ből „egy-más”-t csinál, végzetesen.)
Ám mire elindíthatta volna az akciót, meglepetés érte. A para-pajzs mögül, valóban úgy, mint egy fa, ha 281rohan, előbukkant a bankár. Azért mozgott ilyen furcsán: fává készült változni. Alapjában jószívű ember; azzal az ürüggyel távozott tehát odalentről, hogy a 2654-esre megy, s ott fát ültet fia, Fiasco emlékére. Felkészült azonban arra – nyilván nem ilyen célzattal –, hogy arborálódik, ha nincs más végső megoldás. Fává lesz. Laro most már meg akarta várni, mi történik. Los Erand nem a bankár volt többé, hanem „egyvalami”, amiből fa lesz. Laro sosem látott még olyan „valamit”, amiből fa lesz; érdeklődve figyelte. Különben is: az abszolút nemes ellenfél jellegzetes típusa az ilyen. Nem bántható. A bankár furcsa, máris kicsit xavinet-szuvas nyögéseiből arra következtetett, hogy ő is tud már a lenti, számára boldogtalan fejleményekről.
Soha ilyen különös faültetődést nem láttam, mesélte aztán Solenardnak Laro. Sietve távozott a fa törzse mellől; ráütött egy jelzést, eonitot örökítvén, s a körülmények némelyikét, számkóddal.
Szánkóval sietett Solenard után. Utol is érte, még mielőtt az S. G. eljutott volna Ras Nolde rejtekéig. Solenard szó nélkül vette tudomásul leghívebb embere beszámolóját, és azt mondta, odalent meglepetés fogja várni. Egyelőre ne ítéljen.
Eljutottak a rejtekig. Felhők vették körül a placido-dongás burok-kúpot. Ras Nolde nem adott életjelt. De tudták, hogy él, mert a felhők lélegzetszerűen bodorodtak.
Akkor megdöbbentő módon madárvijjogást hallottak. Egy igen közepes kis termetű szárnyas érkezett valahonnét, eltűnvén, mire ők ketten fölocsúdtak volna, a felhőbunkerben. (Így nevezték el máris Ras Nolde rejtekét.)
Mi ez? Nem értették. Vártak.
Akkor bentről pörölés hallatszott. Mint amikor egy madár haragos. Csend lett.
282A madár kiröppent a felhők közül, áthúzott Solenard és Laro Ends felett, majd eltűnt a fa lombjában.
A felhőbunkerből előjött a kétségbeesett Ras Nolde. Fegyvertelen volt, és teljesen védtelen kívül-belül.
Solenard csak nézte. Laro Ends tanácstalan volt.
Ras Nolde, mintha önkívületben haladna, követte a madarat. A fához. Los Erand fájához, vagyis Los Erandhoz.
Akkor dörzsölni kezdte az arcát a fa kérgéhez. Laro Ends megértette: az űrfa! Vagy: a visszacsatolódó történés anyaga az, amely lesúrolhatja a meteoblue-t!
Ras Nolde arcáról tűnni kezdett a kékség.
Laro Ends most Solenardra nézett. A G. S. rezzenetlen arca nem árult el érzelmeket. Laro Ends azt gondolta: itt már nem jöhet csel, nem történhet semmi… kétszer? Az túl sok lenne. Dos Ralent is fondorlattal tette el láb alól Solenard, s akkor most Ras Noldét? Amikor újra együtt élhetne a madarával…
És visszatérhetne az űröntúliság paradicsomába…
Mert a madár látható boldogsággal röppent le a lombból, rá Ras Nolde vállára, és csipkedni kezdte az arcát. Kis motorzúgásos begyét a fülhöz nyomta. Odahasalt a nyakhoz.
Akkor Ras Nolde lerogyott. A madár riadtan röppent el róla. Laro Ends feje fölött keringett. Laro döbbenten állt.
Solenard odalépett Ras Noldéhoz, és azt mondta:
– Most már nyugodj tényleg békén, barátom. Megszabadítalak a Földtől és az űrtől, itt maradsz, és a fa gyökereibe kötődsz.
– Főnök! – kiáltotta Laro Ends. – Főnök! De hát… megint…?
Solenard megértette, mire céloz.
– Majd Dos Ralennel megbeszélhetik, Laro – mondta. – Hálás lehet neki az önbizalomért, amit 283magába táplált. Azzal az álhírrel, hogy meghalt. Semmi baja. De ha tudná, Laro, milyen babonás az a globolit! Nem akarta vállalni a halálhírét. Derekas munka volt, ahogy a lentiek csinálták. Így volt a legegyszerűbb. Los Erand oly sokaknál járt jobban, oly igen sokaknál! Gondolja meg, az a rengeteg elfásult globáltérlakó… Itt fenn, sem a Földön, sem az igazi űrben… mert ma már az űrön túli az igazi űr, ahová csak holtan juthatunk… jól meglesz. És azt is álmodhatja, hogy vigyáznak rá… az én egyik emberem őrzi, gyökerestül. S a fiát testesíti meg a fával, önmagával. Fiának hamvait fel fogjuk hozatni ide. Dos Ralent küldöm fel… nem, ne féljen, semmi hókuszpókusz, csak hát hadd lássa, hol zajlottak le az események, melyekben oly életre-halálra szóló részt vállalt. És most gyerünk!
– Főnök, meg ne feledkezzünk a madárról! – mondta Laro Ends. – Mi legyen vele? Mégse hagyhatjuk itt.
– Szó sincs róla – mondta Solenard. – Visszavisszük a tudományos elemzőközpontba. Megpróbáljuk visszanyerni belőle Ras Nolde lélekmaradványát. Esetleg egy újabb fejlődési szakasz elindítója lehet… Hiszen ilyen matéria még nem állt a rendelkezésünkre.
– Nem állt? – kérdezte Laro Ends. – Bármelyik madárból visszanyerhető a „pseudo-lélek”, ha egyáltalán visszanyerhető. Miért, ők nem Ras Nolde kileheléséből lelkedzettek?
– Ők is – mondta Solenard. – De ők már az én tulajdonomat képezik. Ars Delon madarait pedig elígértem a fiúknak. Gondolja meg, Laro, micsoda munkát végeztek. Lélektanilag és egyáltalán. Jutalmat érdemelnek.
– Hát én? – kérdezte akkor, életében először így, Laro Ends. Maga is megdöbbent. A főnök hátrahőkölt. Tekintetéből sugároztak a visszakérdés néma szavai: „Nem elég jutalom az magának, hogy ezt vé284gigcsinálja? Hogy végigcsinálhatja? Velem?” De Laro Ends állta a tekintetét.
– Rendben van – mondta a főnök. – Rendben van. Jutalmul megkapja a madarat.
Laro Ends a kimondatlan szavakat is értette.
Tudta, ez azt jelenti együtt: „De akkor kilép a Szolgálatból…”
– Kösz, főnök, és többé nincs mit – mondta. – Itt maradok a madárral. Itt maradok a fával, amelynek a kérgen átható mérges nedvei ölték meg Ras Noldét. Nem akarok visszatérni oda, ahol a tudomány eredményeiből…
Nem folytatta.
– Hát én igazán nem tehetek róla – mondta rezzenetlenül Solenard. – Los Erand mindig ilyen volt. A saját fiát is megölte. Ras Nolde vajon mit remélt, amikor elkezdett lemenni az arcáról a kék festék? Hogy most már rendben lesz a világ?
– Azt remélte, hogy együtt lesz végre megint a madarával. Azt, hogy a madár többé nem retteg tőle. Minden olyan lesz, mint volt… a meteoblue arc ideje előtt. Nem fogja őt a madár az egyedüllétével gyötörni s őt is magányosságra kényszeríteni. Megoldást sugallt neki a váratlan pillanat… s az volt a vég. Ez itt.
– Nincs soha megoldás – mondta Solenard. – Csak abbahagyjuk valahol mind a dolgokat. Rendben van, itt maradhat a madárral és a fával. Kap ellátmányt. Hetente egyszer cargo-mortale jön fel ide, hoz mindent.
– Legyen Dos Ralen a fuvaros, ha lehet, főnök – mondta Laro Ends. Solenard ezt meg is ígérte.
Hűvösre fordult a hangulat.
Ez, érezte Laro Ends, rosszabb mindennél… És mégis… Annyira akarta a madarat. Kinyújtotta a karját. A madár rászállt. Laro Ends érezte, hogy a szíve – a szíve helyén az a valami, amit alig tudott 285szívnek érezni eddig – mintha megvalósulna. Mintha soha eddig nem tapasztalt pontossággal és céltudatossággal lüktetne. Mintha ő eddig sosem tudta volna, miért is kell élnie. Most tudta.
Túltengő önbizalommal, mint aki úgy érzi, egyszerre birtokolhatja az ellentétes lehetőségeket, így szólt:
– Később esetleg visszatérhetek a Földre… ha úgy fordulnak a dolgok. Vagy hazalátogathatok. Nem is tudom. Nézze!
A madár felszökdelt Laro Ends karján. És akkor… kinyitotta a csőrét, de csak egy villanás volt az egész…
…a madár csőréből kék sugár lövellt ki. Meteoblue!
Laro Ends felkiáltott. Szeme előtt elkékült a világ. A madár akkor máris elröppent tőle, idegesen körözött a fánál, majd Solenard vállára szállt. Megkapaszkodott rajta, aztán feljebb araszolt, és a G. S. szakállába csimpaszkodott.
– Laro – mondta akkor Solenard –, ez egy nagyon különös madár. Aki a gazdája akar lenni… így jár. Részesíti az ő világának színeiben. Lefröcsköli égkékkel, időjárás-színnel. Nem tehetek róla. Ras Nolde ugyanígy járt? Mégse Ars Delon jelölte volna meg? Ki tudja? Vagy ha igen… a madár eltanulta ezt a műveletet? Mindegy, hogyan magyarázzuk… így nem maradhat itt. A szemébe nem ment?
Laro a fejét rázta. Egyetlen pillanat alatt véget ért számára egy világ, és nem tudhatta, mi az, ami újrakezdődik majd…
Igen, valami véget ért. A holtplató olyan volt, mint egy mikroszínpad, kihelyezve… hová? Egy fa, két alak, egy halott, egy madár.
– Ha visszajön, mindent elrendezünk – mondta Solenard. – Nincs madara, senkije, hogy elijedjen magától. Találunk megoldást.
– Ha a madár kékje, úgyse hozza le semmi – mondta Laro. Majd azon kapta magát, hogy ez a „lehozza” 286már innen van mondva, az itt maradó szava. – Nem viszi le.
– A madarat? – Solenard észbe kapott. – Vagy úgy! Hogy semmi sem viszi le… a kéket… dehogynem. Méregtelenítjük a fát, és a kérge…
– Addigra vegyi folyamatok átalakíthatják, és különben is… ez nem igazán „fa”, ez csak jelzés. Ahogy a madár se igazán madár. Ahogy én se vagyok – mondta Laro Ends – igazán én…
– Erre most nem érünk rá! – kiáltotta türelmetlenül Solenard. – Ember, megbolondult? Jöjjön azonnal…
A speedo-mortale felé vonszolta Laro Endset.
Ends megmakacsolta magát.
– Kitüntetést kap – mondta Solenard. – A banditával vívott küzdelem elismeréséért…
Ends akkor így szólt:
– Nem vinne le esetleg, mint Ras Noldét? Remek ötlet, nem? A kék pofámmal meg is lincseltethetne akár… és ha kiderül a tévedés, azt mondja: egy G. S. is téved néha…
Solenard nézte. Leghűségesebb emberét… akit most örökre elveszít. Laro Ends levette közben a sisakot… amelynek anyagán a meteoblue akadálytalanul hatolt át. Mint maga a világsugárzás. A sisak „ablaka” ép volt, érintetlen.
– Kivetítés – mondta Solenard. – Előhívta ezt a kék festéket a maga képzeletéből… kiült az arcára… nem tudok más magyarázatot találni. Nézze, én testellenállásra kapcsoltam magam… itt a madár rajtam, közvetlenül az arcomon…
Solenardon nem volt űrruha. Az űrellenállás bioerőit (egy 2760-as típusú készülék segítségével, sokat próbált spaceokrafttal) tébolyító bátorsággal kapcsolta magára megannyiszor. És még mindig sikerrel. Ras Noldén sem volt védőöltözék. De hát ő halott volt, helyzetéből fakadhatott a vissznyomás.
287Laro Ends most kibújt a „placebo-szarkofágból”. Ő pszeudolittal dolgozott, így ellensúlyozta, plazma-mélyhatással az űrszívást és -nyomást. Vigyorogva, kék pofával nézett Solenardra.
– Na jó – mondta –, megyek, főnök. Majd kimagyarázzuk a dolgot. Röhögnek egyet rajtam… és legföljebb kéken élek.
Elindultak.
– Könnyű magának – folytatta Laro Ends –, főnök, hogy nem vágyódik a madár birtoklására. Ez a hidegvér bennem nincs meg.
Akkor meglendítette a karját. Vigyázott, hogy a vállon ülő madár mellett sújtson le, és…
A következő pillanatban halk fütty hasított az űr holtplatóterébe. Laro Ends holtan rogyott össze. Aztán…
…még néhány pillanat, és velőfény-lángok lobbantak. A legfehérebb-folyékonyabb, függönyös velőfény.
Egy űrön túli alak valakit a speedo-mortaléhoz vonszolt. Ő maga is beszállt utána. Elindultak. Éppen jókor. A holtplató egészét elborította a néhol krémes-cinóberbe játszó velőfény vad lobogása.
Életnek pusztulásnyoma se maradt.
– Nincs kétszer ilyen – mesélte Solenard a Tudományos Szolgálat tűzszakcsoportjának megbeszélőjén. Dos Ralen bólintott.
Várták a főnök szavait.
– Végzetes volt számára az a madár – mondta Solenard. – Laro Ends halálát hozta a meteoblue az arcán. Könnyen megjárhattam volna én is. A Fiasco gyerek teljesen összeroppant, amikor a speedóban meglátta, mit csinál velem a madár. Ennek köszönhetem az életemet.
288Fiasco holtteste, ismét élettelenül, az udvaron feküdt, carrearit asztalon.
– Az apjáért jött volna – mondta Solenard. – Bosszút akart állni. Gyűlölte Los Erandot, s joggal. Persze, a kis Fiasco rondán csinálta az egészet ott a futuro-fióknál. Sebaj, sértve volt azért. Ras Noldét látta… vagyis azt hitte, Ras Noldét látja… a meteoblue arc, a szokatlan kékség elég volt neki… ehhez a holtbizonyos feltevéshez. Ne mondja senki, hogy Laro Ends a kalandos-mókás ötletének köszönhette a halált… több volt ez annál.
– Laro miért ütötte le magát, főnök? – kérdezte Dos Ralen.
– Viccből. Mert nem akarta, hogy úgy felvágjak az érzelmi hidegségemmel – mondta Solenard. – A józanságommal, hogy nekem nem kellene ez a csodálatos madár. Laro meghibbant. Talán szkafanderoid lett… neo-szarkofág kór tört rá… nem tudom.
Tétovázott.
– Leütött, hogy álmomban áruljam el magam. Hogy eszméletlenül mégis vágyakozzam a madárra. Öntudatlanságom kisugárzását a madár ugyanúgy megérzi… és Laro Endsnek igaza lett. Ahogy ott feküdtem a speedo-mortaléban… mellettem Fiasco, űrön túli alakban, és Ars Delon ugyanígy… a madár rám lövellte a kéket. Íme.
Nevettek. Ezt mondani sem kellett.
Solenard arca meteoblue színben villódzott.
– Ettől a kis Fiasco pokolian megrémült. Katapultált. Ars Delon követni akarta. De a madárral. A fedélzeti felverő megőrizte beszédfoszlányaikat. Bizonyosra vehető, hogy Ars Delon „odaát” már megalakította saját „Holtbiztonsági Szolgálatát”. Ennek tagja lett Fiasco is, és új fegyverrel, holtbiztonsági sugárral ölte meg szegény Laro Endset. Ha odaát már 289berendezkedett, most néz engem nyilván, kék pofámon nevet…
– Aligha lesz könnyen rendbe hozható az alakja, ha a kis Fiasco velőfénnyel gyújtotta fel a holtplatót. Az apja is eléghetett, fa alakban, és minden. Laro Endsből pernye se maradt.
– Azért csak nem tudjuk, hogy vannak ezek a dolgok. Ars Delonnak a madár lett a veszte. Ahogy kidobta őket a katapult, a madár erősebbnek bizonyult. Megragadta Ars Delont, és vonszolni kezdte. Visszaértek a velőlánggal égő holtplató közelébe. Itt a madár elégett, és Ars Delon is vele. Ez volt a második halála. Az űröntúliak holtbiztonsági szolgálatától, azt hiszem, nem kell tartanunk…
Akkor valaki bejött. Solenardhoz ment. Átnyújtott neki egy fghjkl-szöveget. Solenard füttyentett.
– Egy pillanat. Mit szóltok ehhez? A 2678-asról jelentik a fiúk, hogy furcsa lény jelent meg a térhatárukon. Először porfelhőnek nézték, meteorit-álcák kis halmazának. De akkor kibontakozott belőle valami kettős ikaroid alak. A porból támadott fel, és madárnyaka, madárfeje, szárnya, furcsa motoroid mozgása van, ugyanakkor nyakkendőt, pantallót visel, csak cipője nincs. Értelmesen beszél, és azt állítja, hogy ő Ars Delon a Tudománybiztonsági Szolgálattól. Kérdezik, mit tegyenek vele.
– Ars Delonként mutatkozott be? – mondta csodálkozva Dos Ralen. – És Laro Endsről, Ras Noldéról nem is szólt semmit?
– Még rólam se – felelte Solenard. – Pedig az álmaimba is belelátott. Hát akkor… ki jön, hogy megnézzük?
Elvigyorodott. De egyáltalán nem csodálkozott, hogy a jelentkezők nem tolongtak.
Ezen HSc. G. S. Solenard most valahogy egy cseppet sem csodálkozott.
290Ám a teremtés körforgalmi pályái, ezt régóta tudta, rejtélyesek és megmagyarázhatatlanok. Hát Ars Delont választotta végül.
Végül… Hol van itt még, vigyorodott el komoran Solenard, a vég?!
– A jó főnök, íme – mondta aztán, ahogy az interglobális állomáson kilépett a speedoárból –, szárnyakat ad embereinek.
Lábánál ott totyogott valami furcsa lény. Ars Delon-hangja volt, madárarca csupa kékség. Alig látott ki belőle.
– Mindegyre elönti önmagát meteoblue-val – mesélték a 2678-asok. – Mintha…
– Mintha ennyire akarná önmagát, és nem akarná elveszíteni soha többé – szögezte le Solenard. – És ha nem tévedek, most már… most már nem is fogja. – Kis csönd lett. Akkor Solenard próbaképpen azt mondta: – Ras Nolde! – A madár vadul sziszegett.
Látták, ahogy újra elönti magát meteoblue-val. Döbbenten nézték. A madár akkor furcsán letottyant a farára. És a két pantallós láb rúgkapálni kezdett Solenard felé. A vad sziszegésbe emberhang vegyült: mintha a madár gyomrából szólt volna Ars Delon.
– A gyilkos! A gyilkos! A gyilkos! – és tovább sziszegett Solenard felé. – Laro Endset is megölte… megölte…
– Kitekerjük a nyakát, főnök? – kérdezte valaki.
De Solenard csak a fejét rázta. Majd azt mondta:
– Bánjatok vele… bánjatok vele főfelügyelőhöz illően.
Nem mondhatta azt, hogy „úgy, mint egy furcsa-furcsa párral”.
Ezzel az ügy, melyről senki se hitte volna eleinte, hogy „az Ars Delon-ügy” lesz a neve, lezárult.
Bár ki tudja? – tűnődött HSc. G. S. Solenard.
291Ral Odens, aki nap mint nap a találmányán, egy bizonyos lénykeresőn (glob. per. see. aut. ma. spa. F – 2983/klmnpr) dolgozgatott, egyszerre nagyon egyedül érezte magát ezen a borús, interglobál villogású estén. Egy darabig még elszórakoztatta a saját szórakozottsága: tudniillik hogy igen mókásnak találta ezt a dolgot a szájában az édes ízzel, holott nem bírt visszaemlékezni rá, hogy elszopogatta volna szokásos alkonyi cukrát. És a cukorkásdobozt is üresen találta, holott reggel, mikor az utolsó alkalommal cukrot vett be, még volt egy szem a skatulyában. De aztán megunta ezt is, és nem tehetett mást, visszatért a műhelyiségbe, lehántotta a keresőről a plasztoid burkot, és csak úgy vaktában keresgélni kezdett. Lehet, hogy a műhelyiségben volt sötét, de Ral Odens úgy érezte, még sosem keresgélt ennyire vaktában – a készüléken egyelőre lénytelenül bevillogó interglobál fények még egyetlen alkalommal sem jelentették számára ily igen nagyon a világot.
Amit még sosem tett: megpaskolta a gépet. Aztán csak ült, és el is felejtette, hogy keresni akart valakit az imént. Persze, nem is akart keresni senkit, csak hirtelen olyan egyedül lett.
Nem volt ismeretlen ez az érzés; Xavinet XX-z halálakor is ez állt be, emlékezett rá, előző nap. Akkor azt hitte, sose nyúl többé a géphez.
Valahányszor bekapcsolta, Xavinet XX-z szeleteit látta. Nem bírta nézni. Pedig a változás névleg csekély 292volt: Xavinet XX-z szekcső volt, és most szecska lett. Ral Odens eltűnődött. Mennyire nem szerette ez a kis xavinet-szekcső a keresőt! Igazi madár módon surrogott oda mindegyre, körözött az üzenőbillentyűzet felett, és egyre közelebb merészkedett. Így ment ez az utolsó héten. A madár féltékeny volt a keresőre; persze, Ral Odens ezt csak az egyszerűsítés kedvéért mondta így. Tudta, hogy „ilyen nincs”. Mivel azonban XX-a-val kezdte a xavinet-madarakat, még gyerekkorában, azt is tudta, hogy „bármi lehet”. Ezért nem tulajdonított jelentőséget a névváltozás enyhe fokából sugárzó vigasznak. Egyszerűen szomorú volt. Aztán a fájdalma, most már szinte szokásosan, elcsitult másnapra, mára.
A keresőjét, ahogy visszagondolt rá most, talán senki se szerette. Még Xavinet XX-g és XX-o érdeklődött iránta a leginkább; de például kétszer vált el a gép miatt ő, háromszor vált el tőle „a” felesége (hét felesége volt, de minek tett volna most különbséget; mind együtt volt „a” feleség; egy öngyilkos lett, a hetedik már csak otthagyta egy gépszerelővel); barátainak annyit mutogatta a gépet, hogy csak arra jöhetett rá: nincs kapcsolat lény és lény közt, nincs egyéb, mint amit a kereső alapos fontolás után ajánl, kijelöl mintegy, kellő távolságot is tartva és megőrizve azt a lehetőséget, hogy az érintkezés, megteremtése előtt latolgatni lehessen. De hát Ral Odens Xavinet XX-g-re és o-ra például egyáltalán nem is emlékezett másképp, csak ezzel; hogy ők még érdeklődtek is a lénykereső iránt. S ez akkor olyan sok, tűnődött; nem mindegy? Xavinet XX-z-re, gondolta, vigyázhattam volna, de azt hittem, ő vigyáz majd magára. Furcsa volt, ahogy tegnap, emlékezett vissza Ral Odens, olyan sokan bejöttek a keresőn, és mindig egy-egy szeletnyi madár is látszott; metszetek, ám ő sosem bírta az anatómiát, és a keresőt hamar lezárta.
293Most figyelmetlenül bámult a projektor-lencsesorba, és hagyta, szinte észrevétlenül, hogy az a kis spaceo távolodjék. Talán a 2674-es felé tart, állapította meg. Akkor behozta magának közelebbre. A madár szeletei, tollai, alig-véres darabjai kimentek már a keresőtérből. Rendhagyó volt ez is: hogy egyáltalán ott voltak. Tény, hogy a madarat a kereső aprította szét, de ha például, gondolta Ral Odens, egy pazcocadiót vágatok szeletekre a szerkezettel (mellesleg nem is tudta, hogy a gép ilyesmire is képes), attól azért a dió szeletei még nem lesznek ott a plasztoernyőn. Fizikailag kipotyogtathatóak a lénykeresőből alul, és kész. A madár maradványai azonban, ez csak most jutott az eszébe, nem potyogtak ki.
A spaceóban, gondolta most, a madárnak kell repülnie. Nem történhetett másképp: Xavinet XX-z-t a lénykereső egy eddig ismeretlen thin-sugárkivetítővel a térbe dobta, elindítván az űrön túlra. Ral Odens mindig szerette volna, ha a lénykeresőben thin-sugársűrítő is van. A thin már rég nem divat kérdése volt. Ez a különös eszköz (gyér sugár, ritkás sugár, vékony fény, vakfény) a lehető legnagyobb lénysűrűség felfogóeszköze lett, és most már attól kellett félni, hogy passzírozó mozgása lesz, s a kivetített lény (a kettőzött való) tovább préselődik, s ez visszájára fordítja a műveletet. Ral Odens sokat kísérletezett lénykivetítővel, és hatalmas utazásokat tett így, miközben végig a szobájában maradt, s lényeket keresett. A kivetítős formában megvalósított utazások során értékes kapcsolatokra tett szert, ám ezek törvényszerűen véget s véget értek megannyiszor, ő maga ugyanis visszavetült, s nem volt lelhető. Meglehet persze, gondolta olykor, hogy az ismerőseim is csak kivetítve utaztak, míg eredeti valójuk odahaza ült a lénykivetítő mögött (vagy automatára állította a gépet, s tette a dolgát egyebekben); ám ez most már sosem fog kiderülni.
294Ral Odens évek óta nem vállalkozott több utazásra, s tudta, nem is fog. Meglepte így, amit a projektor-lencsesorban látott. Közel hozta a kis spaceót; a kormány mögött, passzívan, ott ült ő maga. Persze azonnal tudta, hogy ez csak tévedés lehet.
De hát ma annyi furcsaság érte. Kezdődött már tegnap az XX-z-vel. Ma ez az édes íz. Aztán a telefonáló. Napszemüveges férfi a képtelefon plasztoernyőjén. És a csengetés olyan volt, mintha itt az ajtó előtt állna valaki. Ral Odens megszokta, hogy kétfelől is hívják. Egyrészt az M-ek, másrészt az R-ek. Volt velük egy-egy szerződése. Ezekből az összegekből élt: amelyeket az M és ettől függetlenül az R folyósított neki. Annyit kellett tennie csupán, hogy a lénykeresőt az M-ek vagy az R-ek által kért célokra állítja be, és a képtelefon plasztoernyőjét mínusz nullára kapcsolja; ez volt az az állás, amelyikben a képtelefonáló ki is tud nézni a plasztóból, szét tud nézni a szobában vagy bárhol, a képtelefon körül. Neki szembe kellett állítania a képtelefont a lénykereső ernyőjével, és kész. Ezt az M-nek és az R-nek is csinálta; néha felrémlett benne, hogy hátha baj lesz, az M és az R ugyanis irtotta egymást, főleg az R az M-et, de hát ilyen szervezetek kérdéseibe ő nem szólt bele. A Tudományos Szolgálattól meg-megkereste egy bizonyos HSc. G. S., aki mind az M, mind az R képanyaga felől érdeklődött, s mivel ilyen tilalma nem volt, Ral Odens nagyjából elmesélte, mit is keresett ki az M-nek, mit az R-nek, és a HSc. G. S. ilyenkor a jóindulatáról biztosította, és rendelkezésére állt, ha a gép fejlesztéséhez bármire szüksége volt.
Nem történhetett ez az M vagy az R tudta nélkül. De ha az M és az R jó eredményt akart, fejleszteni kellett (az amúgy sem tökéletes) gépét; így az M és az R érdeke volt, hogy a Tudományos Szolgálat valamelyest a védőszárnyai alatt tartsa a lénykeresőt, s ezt 295természetesen nem kérhette senki ellenszolgáltatás nélkül. Mondhatni, az M, az R és a Tudományos Szolgálat többé-kevésbé pontos egyensúlya igen nagy mértékben múlt a lénykeresőn. Ral Odens azonban nem volt hiú ember, így a sikert nem érzékelte; s éppen ezért azon sem gondolkodott el, hogy a lénykereső nélkül a dolgok ugyanígy állnának, kivonva helyzetükből a lénykereső adta eredményeket. (Tévedett volna ezzel a túlságosan is logikus elképzeléssel; nem képzelt semmit, így járt a helyes úton.)
A telefonálót – a napszemüveges férfit – nem is hitte el egészen. Hátha mégis az ajtón csengettek (az ajtó előtti kis folyosóba belépő akárki már csengőhangot váltott ki az ajtószerkezetből), és Ral Odens kiszaladt. Bosszúságot érzett, hogy a mini-spaceo útját most egy percig nem követheti. Egyszerre nézte ugyanis a napszemüvegest és a hasonmását. Vagy tévedett volna, és a kettő nem is ugyanakkor volt?
Kint a kis folyosóban nem talált senkit. Visszaérve sem a napszemüvegest, sem a hasonmást nem látta. Üres volt a képtelefon és a lénykereső ernyője is.
Nem lepődött meg. A furcsaságok egymást érték. Állított egyet a lénykeresőn, és csodálkozott, mennyire nem mutatkozik rajta senki. Rájött, hogy a napszemüveges férfi a HSc. G. S. lehetett. Egy bizonyos Solenard. Miért ilyen későn kapcsolok? És mit akarhatott?
Ezekre a kérdésekre nem tudott választ.
A lénykereső plasztoernyőjén akkor kezdtek jönni a tetemek. De most nem madárszeletek formájában, hanem „valódi emberalakokként”. Különös, gondolta, a lénykereső mindig a kapcsolatok eszköze volt, és ha az újságban pár nap múlva olvasott is, a szuper-opt s a ttvv vagy a ttvv plasztocsatornáin látott is a keresőjén az M vagy az R számára behozott személyekről valamit, ezeket, bizonyossággal emlékezett rá, ő min296dig élve hozta be, s a tetemekről csupán a kommunikatívák adtak hírt. Most mindjárt az ő lénykeresője jutott el idáig, s ezen Ral Odens elcsodálkozott.
Csengetést hallott ismét; a fülem cseng, tűnődött, de azért kiment az ajtóhoz. Sajnálta, hogy épp ilyenkor zavarják megint, ugyanis a képtelefon ernyőjén egy eléggé jelentős M jelent meg; ráadásul az ajtónál vaklárma volt az egész. Vakon botorkált vissza, és látását csak a lénykeresőtől nyerte vissza. Mekkora tévedés volt például annak „a” feleségének a részéről az a vád: hogy ő mindig valaki mást keres a lénygépen! Egyrészt ebből élünk meg, magyarázta volna neki (most a képtelefon hátterében, egy R mögött, mintha nem ez „a”, de egy másik felesége is feltűnt volna), másfelől mindenkinek kell valamit csinálnia életében. Én magam senkivel semmiféle kapcsolatot nem akartam, nem akarok, nem fogok akarni; de ez egészen más, és megint más az, hogy ilyen kapcsolatokat teremtek. „A” felesége szerint ez vagy a kapcsolatok meggyalázása, vagy közönséges, ócska hazugság, és Ral Odens titokban ki tudja, miféle népekkel találkozgat, épp azokkal, akiket a keresőjével összeszed. Ezek a szavak, gondolta Ral Odens akkor, ezek…! „Népekkel…” Most egy másik feleség is megjelent a képtelefon mélyén, és Ral Odens öt gyereke közül kettő vele volt. (Egy másik feleségtől, de olyan rohadtul váltunk el, emlékezett vissza Ral Odens, hogy a srácokat inkább ez „a” feleségem vállalta. Akkoriban az M-nek igen sok lényt kerestem be, és sokat is kerestem, abból tellett nagyjából mindenre. Úgy még sosem volt, hogy mindenre jól teljen, de valahogy mindig telt.) Most megint csengettek, nem volt kint senki, ám ahogy a két ernyő közé visszatért, Ral Odens mintha a szobában is motozást, neszezést hallott volna. Lekötötte a képtelefon és a kis mini, amely ismét feltűnt a lénykereső ernyőjén. Egyre-másra hagyta maga mögött a 2687-297est, a 2654-est, a 2698-ast. Ral Odensnek most már nem lehetett kétsége felőle: ez ott olyasvalaki, aki veszekedetten hasonlít rá, csak valamivel fiatalabb, sőt jóval fiatalabb kiadásban. Emlékezett rá, volt az „a” felesége, amelyik most azt mondaná: Biztos a kölyked valami némbertől…! Hát a magánynak megvannak az előnyei, gondolta Ral Odens. Mögötte valaki mintha a szőnyeget törölgette volna, lassan tudott csak hátrafordulni, de egy ülepnyi nedves foltot látott csupán. Le is ült a folt mellé, és ide-oda forgolódva próbálta követni az eseményeket. A következő csengetésre nem állt fel, kúszva ment ki az ajtóhoz, és visszasivalkodva-visszasandított a képtelefonra. Vigyorgott, ezzel abba is hagyta a sivalkodást; de hát ennek „a” feleségének a láttán ő is, más is mindig sivalkodott. Ilyen volt ez „a” felesége, és nagyon szépen végezhette volna, ha az M-ekkel szórakozik csak, hagyta ő is, akkor egy másik nő készült már rá, hogy „a” felesége legyen, de az otthagyta, mert állítólag megriadt, és ezt a sivalkodtatós okozta, ezt a bajt, persze főleg saját magának, mert az R-ekkel is nagyon jóba lett, és ezt az M-ek állítólag nem nézhették. Be is kerestették vele azt „a” feleségét, ez „a” feleség lett aztán „öngyilkos”. Az R-ekkel, emlékezett vissza egy meleg tócsa közepén ülve Ral Odens, meg is gyűlt a bajom utána; három M-lényt is ki kellett keresnem nekik, akkor békéltek meg. És ha nincs a HSc. G. S., még így is csúnyán járok. Lángpisztolyokkal kapta el a Tudományos Szolgálat azt a két M-et, aki már csengetett is… a fal a kis folyosóban csupa korom lett, festethettem utána, és emlékezett, hogy az automata áramfejlesztőből egy fél állkapocscsontot és egy elszenesedett ádámcsutkát kotort ki évek múltán. De az M-nek az a főnöke, aki a két fiút odaküldte a kis folyosóba, ide hozzá, belsőleg lebukott, így intern maradt az egész, és büszkén állíthatta, hogy az egészet 298 „a” felesége főzte ki, azzal a fő-M-mel, és máskor semmi ilyen homok nem szorult a gépbe. Most valaki homokkal szórt fel mögötte egy tócsát a szőnyegen, és a szobában már nyilvánvaló volt a mozgás. Szájában az édes ízt ugyanígy megszokta, mint ezt. Az események több színtéren zajlottak. Ral Odens ebből arra a következtetésre jutott, hogy az ő ideje még egyáltalán nem járt le. Ezt a mikron-eonitnak mondta, órájának, melyet nem bírt sehogyan sem felhúzni. Szerette volna a falhoz csapni, de valaki elkaphatta a szoba légterében lebegve, mert az óra nem érkezett el a falig. Akkor már többféle suhanás is érezhetővé vált körülötte; hangokat nem hallott, akkor se, ha egy-egy nedves póttér jelent meg mögötte a földön. Visszaemlékezett a póttér fölfedezésére. Igaz, a 2900-as években már csaknem mindenki képezett pótteret, toldalékteret, többletteret, így egy-egy szobát akár öt szobává is lehetett tágítani, és eleve többszínterűen játszódhattak az események, mégis mindig és mindenkinek élmény volt, amikor az első saját pótterét létrehozta. Az így teremtett terekbe a legkülönbözőbb dolgokat lehetett behelyezni; ő az ismerőseinek az emlékét tárolta ekképp. Most a szoba szobányi volt csak, de az ismerősei, mint egy hatalmas estélyen, mintha ott nyüzsögtek volna egyre sűrűsödve körötte.
A napszemüveges férfi most nem jelentkezett, ám a legkülönfélébb helyszíneken látszottak izgalmas látványok. A lénykereső sosem volt érzékeny effélékre: nem volt tetemérzékeny, ám most a képessége, a jelek szerint, tetemesen felfokozódott. Ral Odens elégedetten látta, ahogy fel-felpattan egy-egy ilyen tetemes helyiség ajtaja, és férfiak rontanak be, fegyverrel a kezükben. Ajtók zúzódnak, szekrényekből holmik potyognak, és a rohangálás általános; a tűzlétrákon is nagy a sürgés. Itt-ott a tapéta sem marad a falon; egy-egy tetemről paróka repül le, fürge kezek kutatnak a mű299haj alatt, s néha megesik, hogy a buzgólkodó későn perdül meg: golyó éri már az ajtóból. „A rohadék Odens…!” Efféle kiáltások sem ritkák. De kint az utcán már csikorogva áll meg egy-egy Chevelro-Curb, egy-egy Bollobarcados, a jellegzetes csillaggal (űrjáróvá alakítható!), és a kapun kisietőt leterítik.
Mindezt hangtalanul tarkítja a körötte már nyíltan zajló forgalom. Ebből szabadult ki a mini-spaceo az ő alakmásával? Semmi kétség, a képtelefon és a lénykereső váltakozva ontott eleveneket és holtakat, alakmása pedig egyre idősödött, de száguldásának irama nem csökkent. Ral Odens megértette a hasonmás szerepét: mivel őt idekötik házigazdai tennivalói, az ott fentről, eleven antenna az űrben, szervezi a lények visszatérését. Mindazokét, akiknek valaha köze volt hozzá.
Közük volt egymáshoz, de megszabadulva efféle kötésektől, most már semmi sem jött össze köztük. Ral Odens sosem érezte ilyen szabadnak magát. A lénykereső ott forgott középen, és ontotta a suhogó alakzatokat. Ő igyekezett valóban jól házigazdálkodni. A foltokat, melyek elé, mögé, alá csorrantak, pottyantak, kikerültette mindenkivel, és nagyon szép lányok takarítottak. Megcsodálta mozgásukat. Közben szerencsejáték folyt, zsaroltak, fenyegettek titkon. Szóltak a legkülönfélébb eonitók szórakoztató muzsikái. Feleségei elvegyültek, háziasszonyokként, mint egy-egy elnökváltáskor, a vendégseregben, és a falakon egyre cserélődtek a hongkongi háncsok, a spaceo-comics képek, a kivetülések ábrái. A lénykereső sugárvégein, mintha atommodell forogna, ott voltak a történések. A brutális rész sosem látszott, már űrön túli suhanásba surrant át lényegestül. A holtakat egyre takarították, némelykor az M, másszor az R került felül, ám a Tudományos Szolgálat felettessége mindenkor érződött. Ral Odens érezte, hogy hasonmása 300eléri lassan az ő kinézetét. Nem tudta, utána mi lesz. Mit tud meg, futurogénül, az elkövetkezőkről. Hogy vértelen ajkait vigyorra nyissa, fogsorának cipzárjával akarta széthúzni e pergamenes préspofákat, de valami örökké beakadt. Arca így sem volt kifejezéstelen. Két példányban is megpillantotta magát a tudomány napszemüveglencséiben, de már nem látott. Szerette volna megkérdezni, merre tart az alakmása, akit ő nem vetíthetett ki oda, tehát eleve volt valaki a világon hozzá tökéletesen hasonló, csak sosem találkoztak. Az ábécé betűi vegyesen zúgni kezdtek, a-tól z-ig, és a szeletekre vagdalódott madár is megvolt egyben. Ez egyben a búcsút is jelentette számára. Rég meghaltam, érezte most, de a befejezés nem az volt. Ám a befejezés ezzel így eljött.
Üres lakás vette körül a befejezést. A készülékek kikapcsolódtak, és HSc. G. S. Solenard ott ült a halott mellett. Forgatta a lénykereső gombjait, de a készülék egyáltalán nem működött. Aztán lement az utcára, hogy telefonáljon. A képtelefon kijelzett Ral Odens lakásán, de hát természetesen senki sem vette fel. Akkor speedo-mortaléjába vágta magát; a fejét mindig bevágta a vázba, valahányszor a kormány mögé ült. Körültekintően vezetett, s nemsokára visszatekinthetett már a városra; erdő vette körül a kis emelkedőt. Igazán csak a formaságok kedvéért választott egy ilyen viszonylagos magas pontot; üzenetének sikere nem ezen múlt. Bekapcsolta az üzenetkivetítőt, remélte, még űrön innen kapja azt, akinek tudósítást kellett adnia. A mini-spaceóban be volt kapcsolva a jelfogó. Solenard igyekezett rövidre fogni a mondanivalóját: „Ral Odens úrnak. Közlöm, hogy az átvett személy elköltözött. Ha úgy tartja célirányosnak, hogy az elődömmel kötött megállapodás alapfeltételei szerint cselekedjék, pontot tehet. Amennyiben új próbálkozásba fogna, kereshetünk új lényt. Fiatalt nem lesz könnyű. 301Jelentem végezetül, hogy a lény, akit elődöm az élet ön helyetti leélésére kiválasztott, az én gondoskodási időm alatt is, tehát az utóbbi 27 évben, pontosan úgy élt, ahogy. Válaszát várom.” Csend lett. Válasz nem jött. Ennek fele se tréfa, gondolta Solenard. Ráadásul egy M-es speedo jelent meg látótávolon belül. Voltak ilyen egyszerű esetek. Amikor eléggé nyilvánvalóan nincs mit tenni. A dombot sűrű erdő borította, és csak egyetlen út vezetett le: az, amelyiken Solenard felhajtott a speedójával. Itt most az M feljön, és kész. Az M elindult fölfelé.
Solenard nem bánta volna, ha a másik fél, „Ral Odens”, az odatúli, ahogy nevezte – vagyis aki életének teljes idejét ott bolyongta el az újdonságok között, gyakorlatilag sosem hagyván el űrjárművét, s mindig általa, illetve korábban még Solenard elődje által értesült arról, ami „idelent” történik, ám nemsokára érződni kezdett, hogy tulajdonképpen nem érti, mi zajlik itt lent –, ha tehát az illető most valami módon segítene. Esetleg…
Ez így is történt. Solenard nem tudott mást képzelni, mint hogy a „fenti” Ral Odens spaceójában ott az M- és az R-frekvenciájú leadó is. Mert az R autó pár pillanat múlva megjelent a domb tövében, és az M speedo után vetette magát. Solenard elindult tobozt szedni, tudhatta ugyanis, hogy R-ék utolérik M-éket, és hozzá egyik társaság sem ér fel. Ez így is történt. A két jelentős robbanás után lefelé indult. Keresgélt, maradványok voltak csak, elszórva itt-ott. Leért a domb tövébe.
A tudomány hasznán töprengett el. Ha valaminek a szolgálatában állunk, gondolta, és pontosan csináljuk a dolgunkat, ugyanoda jutunk, mint ha meg se születtünk volna. És mégis szükséges az egész. Ha valaki más helyett élünk, akkor is, ha valaki él helyettünk, úgy is, és ha ezt afféle gondnokként ellenőrizzük, 302folyamatában, szintén. Abból, ami egy élet során így megtörténik velünk, fűzte tovább esetleges elmélkedését, létrejöhet képzeletünkben az örömek illúziógyűjteménye. És akkor mintha a születést megelőző rövidke idő védettségét élveznénk. Csak az édesanya kellene hozzá, aki ennyi szörnyűséget és zagyvaságot kihordani hajlandó legyen. Ehhez kell az élet; hogy utólag, kész tényként mondhassuk el, mi volt. Másképp nem lenne vállalkozó, hogy ezt létrehozza, gondolta Solenard. Ekkor a lénykeresőn, amelyen nemrég Ral Odens „önmaga másaként” megpillantotta egyszer végre azt, akinek ő egy életen át a pótszere volt, a plasztoid ernyőn keresés jött be: „Életjel! Életjel! Lényt küldenék a Földre, kizárólag űrbeli időtöltésre… bolygóközileg… Lényt keresek, aki a globálszíntéren leélné helyette az életet…” És a többi, jelige, válaszcím jelzése, kódszám. S nem kellett sokáig várnia, a meglepő módon élénkült lénykeresőn a következő igény is befutott: „Lényt keresünk, aki helyett az életet leélhetnénk… Ikerpár…” Jelige, szám, kód és a többi.
Solenard a tudós örömét érezte, s annál is inkább, mert az elméleti tudomány iránt a gyakorlati ember, a gyakorló tudományra gondolván a fantaszta tisztelete töltötte el. Micsoda üzletté válhat Ral Odens zseniálisan kidolgozott találmánya! Ő azonban vigyázni fog, határozta el. Annyira az élet dolga ez, hogy sem az M-re, sem az R-re nem tartozik. Ne is tartozzék az, ami – szerénytelenség nélkül tette hozzá – mindenkor az írók birtoka.
Képtelefonált a hullaszállítóknak. Távoli rokonként adta meg Ral Odens címét, adatait. Nem is voltál olyan távoli, mondta aztán, ahogy a szirénásokra várakozott. Én magam is egy nagy, ismeretlen úr vendégeként teszek-veszek itt… De nem töprenghetett sokáig. Két hullaszállító kocsi érkezett szinte egyidejűleg. 303Alig maradt ideje, hogy a lénykeresőt kilógassa egy kis világítóudvarba. Jó hosszú kötélre vette, csigát vert a falba kint; majd távozóban lehúzza onnét, és a második menet… az igazi hullaszállítók után… nem talál itt érdemben semmit. Elrejtőzött, végignézte egy szekrényből, hogyan intézik el egymást a hullaszállítóknak öltözött R-ek és M-ek… aztán kilógott a lakásból, mert ennyi hulláról tényleg nem tudott volna „távoli rokon”-ként elszámolni. Még szerencse, gondolta, hogy a hullaszállítók központjának Sad Leronként mutatkoztam be. Levágta a kötélről a lénykeresőt; csak a csiga maradt ott, némi kötözőanyaggal. Solenard taxeedóba vágta magát, hazasietett. Volt a lakásán – kabalából – egy mini pályaudvari csomagmegőrző, annak egyik szekrényében helyezte el a lénykeresőt; a kulcsot feladta magának ajánlva egy kis dobozban. Minden úgy zajlott hát, ahogy szokás. A két „igénylőt” Solenard elfelejtette értesíteni. Csak akkor jutott az eszébe ez a tudományos szempont, amikor értesült róla, hogy a csigás kötélre valami szerencsétlen felkötötte magát. Ahogy levágták, kiderült: egy kivetült lény! Hívták Solenardot, mert ez már tudományos kérdés volt; szerencsés lelet, mondta a sc. dr. cs. rd. sd. cr. ds. rc. fokozatú aquademique, és döbbenten bámulták aztán a helyszínt. Solenard remélte, nem hagyott ujjlenyomatot a kis udvarban, de hát ő lenne az egyik utolsó, akit ellenőriznének. A tudományos elemzés aztán megállapította, hogy az öngyilkos valóban most járt először a Föld globálszínén, életét – képtelenség! mondta a sc. dr. cs. rd. sd. cr. ds. rc., egyszerűen: ilyen nincs! miért került egyszerre ide! mit keresett itt? és ki vetíthette ki? –, igen, egész életét űrhajóban töltötte, és a tudomány csodája volt, miképpen jutott el alig másfél órányi földlakás után az öngyilkosság gondolatához; mikor az agya, értelmi képességek nyomait illetően, egy hároméves kisgyerek 304efféle fejlettségét mutatta, és legföljebb a karácsonyfa körül repkedő légi járművek kezelését bíztam volna rá, ha ezer évvel ezelőtt élek, a huszadik században, vagy mi, mondta az aquademique. Persze ne fantáziáljunk, ez tény, nézzünk szembe vele. Szembenéztek az öngyilkossal, és két kidülledt szemében Solenard hiába kereste egy híres pár képmását; ez a „lény” még róluk se tudott. Aki helyette itt élt, az igen, bizonnyal. Ez most talán megirigyelte őt, azok után, amiket mesélhetett. Lejött ide… és idáig vitte. Még jó, hogy a lakásba eltalált. A lénykeresőt azonban hiába kereste; magát kötötte „a helyére”.
305Ed Ransol, bármeddig visszatekinthetek, az egyik legkedvesebb munkatársam volt. Elmondhatom róla: az abszolút magánnyomozó. Mindig magánnyomozott, önmagán próbált meg minden nyomot; s nemcsak azt, hogy mit nyomnak, de alakjukat, színüket is, ráadásul azt a szempontot sem hagyta figyelmen kívül, hogy maguk a nyomok milyen nyomot hagynak. Abban az időben veszélyes űrbűnbanda dolgozott a 2687-2658-2643-2692-es interglobális állomások négyszögében, és a műnyomok elhelyezése állandó eszköztáruk része volt. Efféle műnyomokat Ed Ransol tucatszám hozatott le az embereivel, és a kockázatot jól felmérve, nem kockáztatott: munkamenete nem tűrt mások számára „fenntartott” rizikót; első embere ő a csoportjának azzal volt, hogy a veszélyes dolgokban rendre elsőként tett próbát magával s elképzeléseivel. Például az űrnyomásritkulás kiegyenlítésére szolgáló preparoidot maga használta első ízben a 2640-eseken; s már csak ezért is rá osztottam a feladatot, amely az egyik „40-est”, az üvöltő 2643-ast jócskán érintette. A 2700-as években ellencivilizációk alakultak a „40-eseken”, és az űrbűnbanda több mint 250 éves hagyományt élesztett fel, nem szólva arról, hogy efféle ellenkultúrák mindig ellenszereket is rejtenek el, bukásukat túlélendő, s a nyomozás ilyenkor már-már a lehetetlenség határát súrolja; a felszínsúroló szereket, melyek nem egyszerűen sugárzásérzékennyé, de áttáróvá is teszik (jól alkalmazva, s ezzel tapintottam a dolog egyik 306alapvető nehézségére, jól alkalmazva!) a vizsgálandó felületeket, s így mintegy képek vetülnek keresztül a mélyből, még ha síkképek is csupán (legföljebb a túl bő lére eresztett szer állagában öltenek plasztoid alakot, de ez képlékeny), az efféle felszínfel- s áttárókat Ed Ransol gyakran puszta kesztyűvel használta, finom tapintások „vázrendszerének” megőrzése céljából. A vázrendszer Ed Ransol kedvelt szavajárása volt, még anti-geng korszakából. Az űr-anti-geng nem kisasszonyos sport, s ezt Ed Ransol olyannyira megtanulta, hogy a Tudományos Központ (a szolgálat felettes szerve) leszedte őt a területről. Kidolgozott ugyanis egy módszert, melyet anti-brutality névvel illetett, s főleg a különlegesen brutális űrkriminók ellen vetett be. (Akik például öregek számára berendezett interglobális állomásokat, „holtplatókat” támadtak, rablás és nemi erőszak céljából. Ed Ransolnak az volt a véleménye, hogy a globálszínen élő földlakók bűntudata is kifejeződik abban, hogy eljárásmódját ennyire kétesnek-kényesnek ítélik.) Ez volt az az eset, amikor jól kitetszett: a lényegen nem változtat, de a lényegre törő egyének (kiválóságok!) sorsát igenis befolyásolja a közszáj. Mert a banditák szkafanderét és testét (más néven: plac-szarkofág és bodicsekk, bodicard stb.) átjáró, tudományos értékű rapidsugárról volt itt szó; gyér lyuggatást lehetett vele végezni, s a legritkább esetben találtak el vitális pontokat a gyors sugarak, erre nem is lett volna idejük, mondta tréfásan Ed Ransol, hanem pokollá tették a kriminók utolsó óráit, ugyanis az átlyuggatottság nyomán belső szívóhatás lépett fel a sugarak gyors lerakódásaiból, és maga a kriminó szívta a kriminót, a test a lyukak mentén ömleni kezdett önmagába; a gengek jobban gyűlölték ezért Ed Ransolt, mint a Központot. Ám a népszáj elnevezte ezt az eljárást húsos-sajtosnak, s ezt globalitariánus-húsományos szempontból nem lehetett tud. 307közp.-ilag tűrni (!kiáltott fel hang nélkül Ed Ransol; majd hozzátette mindig: és az a 26 milliárd lélek mit vétett, akit csupán a 22–29. század között eonizmókban gyilkoltak le civilizációs, anticivilizatorikus és egyéb okból?). Arányérzékének köszönhette tudományos felfedezőkészségét; felkiáltójellel kezdett mondatot kérdőjellel szokott zárni; s jó szívét ma is sokan áldják például az anti-anyaszomorító miatt, a hol-jártál-az-éjszakátlanítóért s egyebekért. Egyébként ő maga kért, hogy ha arra kerül a sor, tréfás hangon emlékezzem meg róla; az iméntiekben, félreértés a fától messze ne essék, ezt próbáltam, az én (!egyik?) legkedvesebb munkatársam emlékére.
Mármost ezzel azért némi szomorúságot is loptam e sorokba, és legyen ez emléke magánnyomtalanító irodánknak, a „Solenard Magán-Nyomtanító”-nak, melynek cégtábláját azonban a cégfestő elvétette, és beletoldott egy „al”-t. Ezért iskolaalapítási kísérletünk nagy nevetések közepette bukott meg (a felszínen), s támadt újabb ötletünk, miképp lehetne felnőnünk ahhoz a fogalomhoz, amely állítólag jelöl minket. Eleinte, megvallom, fogalmunk sem volt. Hárman törtük a fejünket: Ed Ransol, Lon d’Eras (aki gyönyörű nő volt, és általában Lan d’Erosnak hívtuk elölről-hátulról, s főleg úgy, hogy hallja csak, hallja) és én. Ed Ransol emlékéhez vagyok hű ezekkel a tréfásnak szánt betoldásokkal. De hát mondjam azt, amit alkalmanként Lan d’Eros mondott, ha példáult (ez aszerint volt a szavunk járása, ha élő vagy ha holt kriminóról beszéltünk), ha tehát példáult egy különösen brutális űrgeng tagjáról kiderült: már több mint húsz évet élt: „Miért nem ragyogsz az örömtől, hogy eddig is rohaszthattad a sterilitást?” Akkor már inkább viccelek. Láttunk néhány felgyújtott interállomást, gondosan szétroncsolt spaceókkal, amelyeket a szerencsétlen ott rekedtek mégis megpróbáltak (oly308kor már lángolva) használatba venni, s szörnyű bukásuk következett; nem élt bennünk valami lángoló lelkesedés az ilyen űrbandák iránt. Amikor aztán egy ellenakciónk során Lan d’Erosnak nyoma veszett, és Ed Ransol valahogy nem csattant ki olyas elképzeléstől, mely szerint barátnőnk netán űrbeli Vénuszként kelne ki majd még egyszer egy kagyló alakú hajóból, elhatároztuk, hogy nyomozás helyett nyomtalanítani fogunk: akit érünk (űrkriminót), úgy tüntetjük el, hogy nyoma se maradjon. A Tudományos Központnak ez nyilván azért nem fog tetszeni, mondta Ed Ransol, mert ők tovább nyomoznának, mikrorészecskék alapján szeretnék megállapítani, miért terem a bűn. Hát buenos ájersz, mondta, régi korok emlékét idézve, Ed Ransol. (A nyakában hordott érmére utalva, feliratára.)
A levegő szerelmese volt, állíthatom. A legszívesebben kis házának teraszán üldögélt, szívta a friss leget, nézte, ahogy a fiacskája játszadozik bollobarit-cicájukkal, maga is élvezte az állat gépies dorombolását. A macska egy alkalommal odacipelt a teraszra egy xavinet-pintyet; véletlenül tanúja voltam az esetnek, és elszorult a szívem. Nagy xavinet-pintybarát vagyok; nem szóltam, de később, amikor Ed Ransol élete forgott kockán egy alkalommal, késlekedve avatkoztam közbe megmentésére, s barátom majdnem ott veszett. (Egy veszett – űrveszettségtől fertőzött – kriminó, bollobarit-macskának álcázva magát, megharapta; addig babráltam spaceóm műszeres indítójával, hogy Ed Ransol csaknem habalakká torzult, s úgy igen nehezen tudtam volna begyömöszölni a hajóba, a földre visszaszállítandó.)
De ő maga is oka volt kínos félreértéseknek. Egyszer megpróbáltam elvinni őt a 2650-esekről visszatért állomásaik összejövetelére. Mint mondtam, Ed „40-es hivő” volt; s hogy e hitvallásához hű legyen, jókora, 3090-ra emlékeztető hordót gurított be maga előtt, megérkezvén a díszcsarnokba, ahol az „50-es fiúk” már vártak rá, az űrhírességre, és a hordóra egy gyönyörű fém „szoboralakot” ültetett, 4-es formájút. Az „50-esekkel” ilyet nem tehetsz, súgtam oda neki, és már hallatszottak a botránykiáltások. Ám ekkor Ed Ransol odaintett két fiatalabb „50-est”, akik nem voltak elfogultak, s nyilván ezt a csínyt is merészségének sikerlistájára írták, odahívta őket, és kinyittatta velük a hordót. Bent négy alak hevert, összezúzódva már jócskán, de élve még, a 0 alakú hordóra erősített (azon görgő! mestermívűen odaszerelt) szoborhoz hasonló, de annál kisebb 4-eseken. Négy különlegesen kegyetlen, bestiális űrbandita volt a zsákmánya – s hódolata az „50-eseknek”, ugyanis ezek a kriminók a 2654-es és a 2657-es interglobális állomáson követtek el szörnyűségeket. (Technikai és élelmezési jellegűeket. Például az ottani információgépbe bepréseltek két fiút a kezelőszemélyzetből, s ezt oly elvetemült ravaszsággal csinálták, hogy az ilyképp eltorzuló jelzésrendszer a „Gyertek mielőbb, hugi” üzenetet továbbította a globálszínre, „barátok várnak titeket a spaceo-leszállónál”, és mindkét fiúnak volt húga, ezek az első alkalmat megragadva, fel is mentek az állomásra, és „barátok” várták őket: a bestiális banditák. Akkorra már kiderült, hogy a géppel baj van, de a kriminók el tudták ragadni a leszállóhelyi őrség orra elől a húgokat, s az űrbe mentek velük. Ez, fájdalom, mondássá is vált: az űrbe ment vele, mint a kriminó a húggal. Az öt bandita túszként tartotta fogva a húgokat. Ed Ransol, aki már korábban beépült placebóként ezeknek a gengeknek az agyközpontjába – kivetített alakban! –, valós alakjában kereste fel őket, mintha a geng-szervezet üzenetét vinné; roppant merészség volt ez az önszemélycsere, és az sem ígérkezett hálás szerepnek, hogy a geng-központ nevében a kriminók pénzügyi 310kérdéseibe szólna bele. Sikerült azonban ártalmatlanná tennie négy banditát, s az egyik lányt is épségben visszahozta. Sajnos, a másik lánynak és egy kriminónak „nyoma veszett”. Az „50-esek” mundér-érzékét sértette még így is – vagy épp az egy eltűnt húg miatt!) Ed Ransolt mintha keresték volna a „nyomveszejtő” ügyek. De nem ezekről akarok beszélni. Mellesleg elmondom persze, hogy a kriminót a húggal együtt robbantotta szét Ed Ransol. A kriminó kivetítette a húgot (!), és így Ed Ransol azt hitte, a húg biztonságban van. Összeomlott, amikor a kivetített alakot tűnni látta; a szerencsétlen túsz ott volt egy tudományos műszer tartályába zárva; Ed joggal hitte, hogy a kriminóval csak technikát repít az űrbe. Elmulasztott egy kis távvallatást; de hát a Központ annyira gyanakodva nézte már akkor antibrutális-brutálisnak minősített tevékenységét, hogy megpróbált a tudomány emberiessége szerint eljárni.
Mondom, itt arról a magán-nyomtalanító vállalkozásunkról akarok inkább beszélni, amelynek legvonzóbb tulajdonsága (mert barátnénk a vállalkozás tulajdonsága volt, gyengéden így neveztük őt), Lon d’Eras oly hamar távozott a semmibe. Ed Ransol addig is kedvelte a nyomtalanítást; sőt minden effélét, aminek legalább a hangzása hasonlított a fogalomra: például kedvelt szórakozása volt az űrlomtalanítás, lent a globáltérszínen pedig a lombtalanítás, már amennyiben neo-realo-férges fákról volt szó. S amatőrként bűvészkedett is; a dolog szelleme vonz, mondta, állandóan abban a tudatban akarok élni, hogy nyom nélkül kell eltüntetni a kriminókat, mert akkor egyrészt valóban nyomuk sem marad, másfelől a Központ nem tudja ránk bizonyítani az ellenakciót (amelyhez például nem kértünk előzetes engedélyt; mókás jelenetek zajlottak így: két sokat próbált anti-geng, mint jómagunk, sajnálkozva tördeli a kezét hol311mi űrbe-szakadt kriminók tűntén, s állítja egyre, hogy semmi köze hozzá, bár elkapná a fickót, megadná neki, ha szabad, ha nem). A „Solenard Magán-Nyomtalanító” mindjárt a nevét is úgy kapta, hogy Ed Ransol ragaszkodott hozzá: semmi nyoma ne legyen a cégecskénk nevében annak, hogy ő itt tevékenykedik. Merészen csinálta, mert a geng-alközpontnak továbbra is beltagja maradt kivetített alakjával; a Központon jókat röhögött, ha kriminót sikerült nyomtalanul eltüntetnie (önmagára azért is vette fel az adott kriminók nyomait, hogy bizonyítsa: nem lenne olyan bolond tűrni, hogy a kriminó nyomot hagyjon rajta, és így tagadni, hogy eltette volna láb alól). Tulajdonképpen sajnáltam, hogy nem adta a nevét; furcsa érzés volt ez azért is, mert valami módon Ed Ransol mindig fölényben volt velem szemben; elmondom, hogyan értem ezt. Hát nem túl bonyolultan, így: mint macskarajongó. Ugyanis az egy szál bollobarit-cica mellé rövid idő során egy egész raj macska került; s nem is akárhogyan. Ed Ransol nemesen cselekedett: bűnesetek áldozatainak macskáit vette magához. A kutyákat egy érdekes ismerősöm, Lord Aens. Mármost ha a kutya–macska barátság hagyományait tekintem, jómagam, aki efféle ügyekben a hátramaradt madarakról próbáltam gondoskodni, „triónk” felállása felettébb érdekes volt. Főleg ha figyelembe vesszük azt a bájos tényt, hogy „Lord” Aens a Központnak dolgozott. Erről Ed Ransol mintha nem tudott volna; és különös érzés volt számomra az is, hogy én viszont – tudok. S a lord ezt nem is bánta. Fölényben a macskások velünk, madarasokkal szemben mindig azért voltak, mert macskát madár nem pusztít, fordítva viszont… Mármost mi Ed Ransollal minden szakmai kérdésben a végsőkig egyetértettünk, rengeteg közös akció fűzött össze minket, de ott volt már az a „parányi” eset a bollobarit-cicával és a xavinet-pinttyel… 312A macskások különös fölényét jól jellemzi, hogy olyan ártatlanul akarják elhitetni (s talán el is hinni), hogy a cicáik nem kártékonyak (a mi szempontunkból). Naivak és „természetesek” abban is, hogy a tényekkel – olykor a szerencsés véletlen folytán – nem néznek szembe. (Gondolok arra az esetre, amikor, mint már említettem, Ed Ransol élete egy hajszálon múlt, s ő nem is tud a dolog részleteiről! El nem hitte volna rólam, hogy…!) A 2711-es interglobális állomáson egy új munkatárs aztán kiélezte azt a helyzetet, amely kettőnk számára mindent hozhatott, csak üdvös megoldást nem.
D. O. Larsen, egy plasztotranszfuzátor (hírközlési biotechnikus) „felvitte a macskát”. Nem is egyet, rögtön hetet, és egy év múltán… Gyorsan ennyit, mindenek elé: pár éve múlt, hogy a 2711-esen a lord a kutyákat, magam legalább bizonyos igen ellenálló xavinet-madárfajtákat (eonito-kardinális, ionito-kardinális, spaceo-tokcsőrű, zuzma, Rabbit pintye – az úgynevezett „rabicpinty” –, feketerigó, sásma, kucsmás sármány, Orgár-ebadu, villás tangara, „sózó” fecske, homoki ásólúd, kapány) sikerrel vittünk fel az egyébként is exkluzív felépítésű, villanegyedes, coelobit-kupolás interglobálisra. A 2711-es állomást a coelobit-kupola tette páratlanná. Volt ugyan néhány coelobit-kupolás interállomás, azok azonban jóval kisebbek voltak, és lényegében azt a célt szolgálták, hogy az élet földi körülményei maradéktalanul megteremthetőek-e a kupola s egyéb berendezések segítségével; tapasztalataik alapján épült ki s boltozódott a mintegy 7900 lakost számláló 2711-es állomás. D. O. Larsen persze nem az első macskát vitte fel ide; ki tudja, hány macska és madár élt már az állomáson, hanem a minket érintő területre, a – mondjuk így – tudományos kolóniára, ahol a lord kutyákat, jómagam madarakat honosítottam meg, ez a plasztotranszos „dobta” be az 313első nyávogót. Biotechnikusi mániája volt a macskákban keringő „függetlenáram”, amely mikrotovábbítási célokra válhat alkalmassá. Sod Renal, akinek egér-, nem fehéregér-, hanem szürkeegér-tenyészete volt, és valóban szívből szerette a némelyek által bájosnak, mások által undorítócskáknak tartott állatokat (magam sosem kedveltem az egeret, de meg kell vallanom: tiszteletben tudom tartani bárki állatszeretetét; ez volt a helyzet Ed Ransol cicamániájával is, mit mondhattam? nem bánthattam érte), a gyengéd érzésű Sod felhagyott máris minden reménnyel, D. O. Larsen ugyanis gyakorlatozásra kezdte használni az egereit; egészen drasztikusan szabadította rájuk a macskáit. Sod Renal eltörte D. O. Larsen gerincét; D. O. Larsen örök életére nyomorék lett, a szegény Sod pedig tizenkét évig (legalább) a Quinn Torture-i űrerődben kereshetett magának szürke barátokat. Ed Ransolt felháborította Sod Renal eljárásmódja; a lord szerint „nem beszélt le senkit”, hogy az ürbörtönben Sod Renalt egérhússal meg ne mérgezzék; reszketegkórt kapott így a nyomorult. Ő, aki oly kiváló, önzetlen munkatársunk volt! s a Tudományos Központban ugyanúgy kedvelték, mint a társak. Titkon reméltük, hogy a Quinn Torture-ben is a scientifizmust szolgálja majd, örv alatt, így azonban most már csak annak örülhettünk, hogy a Marodialito nevű fegykórházba szállítják át. Ám mielőtt odaértek volna vele, a szerelme, aki nagyon különös módon csak börtönlevelezés révén ismerte, egy Hugi nevű lány, fegyveres akcióval kiszabadította – vesztére Sod Renalnak, mert a reszketegkórból cinckór lett, és egyetlen vinnyogó, cinkelt roncsként leltek rá a 2784-esen. Huginak nyoma veszett. Rebesgették, hogy ez a lány azzal a bizonyos eltűnt, állítólag felrobbant húggal azonos, és így: a) Ed Ransol keze van a dologban, b) az „öt kriminó” társaié; c) valaki le akarja járatni Ransolt. Magam 314Edet a leghatározottabban védtem meg a támadásoktól; titokban viszont erőteljesen figyelmeztettem: állatügyek miatt nem szabadulhat el a pokol, s hogy legközelebb nem fogok tudni közbelépni. Ed Ransol, aki közben furcsa változásokon ment keresztül, például nyávogni tanult, és bollobarit-injekciókat szurkált magába, azt felelte: csakis állatügyek miatt szabadulhat el az a csendes pokol, amely az emberi együttélés formájában a hazugságok hazugsága. Az állatügyek azonban az emberi szeretetvágy spontán, megrontatlan nyilatkozásai. Nem értettem egyet ezzel a felfogásával; jobbnak láttam azonban, ha nem feszegetem a kérdést. Végeredményben a „Solenard Magán-Nyomtalanító” társalkotói voltunk; minek akkor ilyenekről társalkodni? Hanem Ed Ransol, ahogy itt a 2711-esen mondani szokták, mennyországnak nézte a coelobit-kupolát… és komolyan mondom, nem tudom, nem ez történt-e valóban. Mindegyre D. O. Larsent látogatta, és arról kezdett mesélni, hogy egy úgynevezett Állatmennyországot akar alapítani. (Divatoztak ezek az intézmények:; de egy Ed Ransoltól többet vártam volna, mint kóbor macskák ápolását.) Pénzük is van hozzá, mondta, egy Rol Senda nevű gazdag, állatbarát magánzó kapott letelepedési engedélyt a 2711-esen, és a húga nagy ötlete ez az Állatmennyország, ezért áldoznák szívesen a pénzt; részünkről, mondta Ed Ransol, csak a szakmai segítség szükségeltetik. Az vesse rám az első meteoritot, aki nem beszélte volna meg akkor már mindezt… egy tájékozott jóbaráttal. Tény, hogy a 2711-esen néhány lelkes kutyabarát „ütötte fel a fejét”, akik közül egy fiatal professzornő, Lena Dors hamarosan össze is barátkozott Senda Rollal, Rol Senda húgával. Feszültségek támadtak. Mert a két barátnő kisvártatva rájöhetett, hogy vetélytársnők – Ed Ransolnál. Újra figyelmeztettem Ransolt, aki ekkor már napi öt bollobarit-injekcióval élt. Hódításai315val vágott vissza; miért ne volna ő „normo-globális”, ha…? Íme. Lena Dors győzött, Ed Ransol odaköltözött hozzá. Rol Senda, igazi világfi, vigasztalni próbálta húgát. Nem sok eredménnyel. Egy reggel megmérgezve találták Lena Dors egyik legszebb fatalán szetterét; a szetter a Fatalán Cirkuszban lépett föl egykor, és tudott teniszezni, bárki ellen megnyert több szettet, ha jó formában volt. Jóformán fel sem ocsúdhatott a szép Lena, újabb kutya volt az áldozat: egy yardspanier spaniyard, avagy – szintén igen ritka – körkutya. (Szeretett körbetekeredve tartózkodni.) A válasz nem késett. Az alakuló Állatmennyországból tizenkét macska tűnt el, tetemeiket egy hajnalban D. O. Larsen kórágya alatt lelték meg; láncokkal voltak összekötözve, és valami különös, anti-bollobarittól bollo-antibaritig terjedő vegyületskálából összeelegyített injekciót kaphattak; a körmotívum természetesen utalás lehetett a körkutyára. Nyomok nem voltak egyik esetben sem. Most beszéltem harmadszor s utoljára Ed Ransollal. Éreztem, hogy az ő keze van a dologban. S valami szörnyű sejtelmem támadt: Ed Ransol a mi vállalkozásunk áldozata. Eluralkodott rajta a nyomtalanítási láz; s mindent nyomtalanná akar tenni, önmagát is. Mivel jómagam valahol az út felén voltam így a világ és Ransol között, nem akartam volna csak úgy nyomtalanul eltűnni; ki tudja, miféle kísérleteket folytat, s a kényszerhatások mely csillagzata alatt áll már Ed, gondoltam. Tagadta, hogy akár Lena Dors kutyáinak, akár Senda Rol macskáinak elpusztításához bármi köze lenne. Kénytelen voltam hitelt adni szavainak; s neki magának is: közölte ugyanis, nagyon zavartan, hogy Rol Sendától nem akar kölcsönt kérni, ám ehhez az életmódjához pénzre van szüksége. (A 2711-es úgynevezett „drága állomás” volt, elit világ, a coelobit-kupolával, a szint alatti katapultálókkal, egyéb biztonsági berendezésekkel; ezeknek nyomtala316nítására is megbízásunk lett volna, de Ed Ransollal nem lehetett bírni; nyomkodta magába a bollobaritot, és most már ugatóleckéket is vett.) Látnom kellett, hogy kis vállalkozásunk, a Solenard Magán-Nyomtalanító számára ez a kitűnő s alig harmincöt éves ember körülbelül végképp elveszett.
Kutyákat sétáltatott. Lena Dors kutyáit. Ám közben úgy járt át Senda Rolhoz, mint egy elvált apa a vasárnapi srácait látogatandó. Ott, Roléknál ismerkedett össze egy madárbarát professzorral. Büszkén mesélte nekem ezt, bizonyságául, hogy a macskások és a madarasok között igaz barátság képzelhető; fejcsóválva hallgattam. Ennek a professzornak van egy találmánya, mesélte, az úgynevezett neopump; szilárd, cseppfolyós és gáznemű halmazállapotban is adagolható szer, amelyet körülbelül fél évig kell „szervezetünkkel közölni”, hogy kialakuljon a pót-lélekkilehelés képessége. (Valahogy úgy, ahogy pótteret tudunk létrehozni olykor, vagy önmagunkat a thin-sugárzás segítségével egészen tűrhető alakmássá vetítjük ki; persze hosszabb távra ezek az alakmások, lénysecundok még messze nem az igaziak, túlságosan függenek az alaplénytől.) A pót-lélekkileheléssel megoldódnak a bonyolultabb, emberközelibb lények teremtésének problémái, lelkendezett Ed; és a professzor (bizonyos dr. La Seno) nemcsak madarakkal kívánja kipróbálni, hanem macskákat is szívesen nemesítene; ő pedig, Ed Ransol megpróbálja rávenni Lena Dorst, hogy a kutyái közül egyet vagy kettőt ily célra „bevessen”, s akkor a madár–macska és a kutya–macska jegyű „klasszikus antiviszonylatokban” valami olyan együttműködés alakulhat ki, nemesedésileg, amely példaszerű lehet önmagában, de az emberi viselkedés-befolyásolás üdvét is szolgálhatja. Ámulva hallgattam. Ehhez tényleg nem tudtam mit szólni. Ismerni kell a kérdés megítéléséhez a 2711-es interglobális 317állomás lakosainak szellemét. Kupolájukkal védve, gazdagságban úszva csakugyan élt bennük oly hit, hogy a globáltérlakó faj nemesítésének feladata hárul rájuk; büszkén tekintettek minden olyan törekvélyre (már a „törekvély” elnevezés is sajátos volt!), amely elütött a globáltér egyéb, nyilvánvalóan gyarlóbb próbálkozásaitól, és nem hagyták volna, hogy bárki elüsse őket az új, még sosem látott eredménynek akár a lehetőségétől is. Gyanakvóak voltak és kicsinyesek, ha azonban egyszer valamire nemát mondtak (az ámen sajátos, 2711-es alakja), annak kék útja volt. (A kék szín jelentette náluk a szabad utat.) Tudhattuk, Lena Dors, a felvilágosult professzornő feltétlen támogatást jelent Ed Ransol számára az itteni Tudományos Körökben.
Mindaddig, amíg… mondta a lord. Mert ha az imént többes számot használtam, ez azt jelenti, amit mindenki végiggondolhatott is: tanácskozásban álltam jó ideje Lord Aensszel. Lord Aens egyszerűen az áttelepítést javasolta; bollobarit helyett metamobilt kell tenni Ed Ransol injekciójába, és akkor szállítható állapotba kerül. El kell vinni őt az élvhajhászatáról közhírű 2888-ra, s ott majd egy Lesandro nevű szer- és élvszakértő veszi át a gondozását. Tétováztam. Most már látom, el kellett volna fogadnom Lord Aens javaslatát.
A pót-lélekkilehelés ügye szépen haladt előre mindeközben. Ed Ransol megnyerte a tervnek Lena Dorsot, aki összejött dr. La Senóval; főleg a 2711-es fövenystrandján találkozgattak; errefelé ezt a kb. 6 kilométeres műpartszakaszt „kis 2888-asnak” nevezték. Ed Ransolt teljességgel lenyűgözte a két jeles tudós kölcsönös vonzalma. Pénz volt bőven (Rol Senda öntötte), és Senda Rol szerelme kárpótolta minden egyébért. (Ed Ransolt.) A bollobarit-injekciókat Ed átmenetileg szüneteltette, de az ugatás és a nyávogás már 318olyan jól ment neki, hogy egyszer, amikor az utcán Rol Senda és Senda Rol társaságában sétálgatva, merő túlcsorduló kedvből ugatni kezdett, két ölcica halálra rémült, az egyiket az állatmentők szállították el. Az állatmentőkkel tartott Rol Senda is. Ed Ransol és Senda Rol lelkesen tuszkolták be a pepita kocsiba. Többen is szemtanúi voltak a jelenetnek. Rol Senda lelkesen integetett. Beszállt mellé a hölgy is, aki a két ölcicával ilyen balul járt. Az autó elrobogott.
Rol Sendát soha többé nem látták.
Az állatkórházban ilyen rendszámú speedo, autoid, mobil vagy autó nem volt nyilvántartva.
Most aztán már kénytelen voltam felkeresni a gazdag Rol Senda húgát, Senda Rolt. Ed Ransolt is ott találtam. Váratlanul betoppant Lena Dors és dr. La Seno. Egyikük sem tudott értelmes magyarázatot adni Rol Senda eltűnésére. Volt egy elképzelésem.
Rol Senda az ötödik „fiú” abból a kegyetlen űrgengből, amelyik a 2654-es és 2657-es interglobális állomáson rémtetteket követett el; Ed Ransolt megvesztegette, s akkor a „robbanás” nem volt igaz, Ed futni hagyta Rol Sendát (vagy mindegy, hogy hívták, most ezen a néven vonult vissza, itt telepedvén meg a biztosított jólét állomásán, a 2711-esen), és vele a lányt, a húgot, és ő Senda Rol. Ed Ransol, saját zsenialitásának tudatában, többet várt a világtól, mint amit ez adhatott, és nem elégítette ki sem az antibrutalitás, sem a nyomtalanítás bármi magánvállalkozó kedvvel űzhető mestersége (jómagam, ami erőmből telt, csináltam; főleg nevezetes 2711-lakók szennyes ügyeinek nyomait próbáltam eltüntetni, és csak arra vigyáztam: Lord Aens s a központ olyannyira kedvét ne lelje bennem, ami már mintegy az üzlet rovására megy; a dolgok kalandos színe-bűze még itt, sőt épp itt, a 2711-esen számított valamit). Nem vagyok számító. De hát ugyan becsülhettem-e például Ed Ran319solt azért, hogy végső soron kitartatja magát? Nehéz volt a kérdés. Felnézhettem-e az alacsony, nálam másfél arasznyival lejjebb végződő szívós kis ruganyemberre – ezért? Nem is ezen töprengtem. Lord Aens megkért, tegyem lehetővé egy fiatal barátja, nagy reményű kezdő kutató számára, hogy bepillanthasson a 2711-es állomás tudományos életének szentélyeibe, s ugyan kínálkozhatott-e jobb alkalom, mint ez? Amikor Senda Rol, Ed Ransol, Lena Dors és dr. La Seno van együtt oly ügyben, amely szükségessé teszi jelenlétemet. Az ifjú Laeronds igazolta várakozásaimat. Legkedvesebb bollobarit-sündisznójával érkezett, s mentegetőzött is nyomban, amiért ez a körülmény látszólag olyannyira távolítja az itt szőnyegen heverő tudományos kérdéstől – Senda Rol elpirult, ugyanis ő feküdt, kényelmes perzsapózban, a Senda-villa egyik 2078-ból származó, shirhan-ruby-i 27893 csomósán –, de higgyék el… És a többi. Belesárgult, mire végigmondta; s ez oly kedves szín volt, citromszerű, hogy mindenki azonnal az újdonságnak járó rokonszenvvel hallgatta egyáltalán nem szenvtelen, bár nem is rokon lényének nyilatkozásait. Ami Rol Sendát illeti, hiába jártunk össze így hetekig, nem tudtunk kisütni semmi okosat. Híre-pora nem volt. Senda Rol pártfogásába vette közben a fiatal kutatót, és Ed Ransol egyre búskomorabban járt-kelt. Lena Dors és dr. La Seno szorgalmasan látogatta a fövenypartot, és Ed Ransolnak nem maradt más, mint hogy bánatában az ő nyomaikat (heveskedésekét!) tüntetgesse el a fövenyen, hogy másnap így mintegy szemrehányóan tiszta lap várja őket ott. Lena Dorson többnyire egyéb se volt, csak ez a szemrehányás: pár finom szemcsényi homokkal jelezte dr. La Senónak, hogy Ed Ransol nem szűnt meg létezni a számára. Aztán „Te Zuzi vagy?” kérdéssel incselgett, amikor a doktor lecsókol320gatta a zúzalékos-csillogó szemecskéket Lena professzornő szemhéjairól. Egy nap szép halom sóder várta a tudomány szerelmeseit. Fejcsóválva vettem e hírt; Ed Ransolért a legkomolyabban aggódtam. A doktor közölte, nem szívesen teszi, de fegyver lesz nála, egy szál fegyver. (Ruháikat a közeli kibanban hagyták mindig; ezeknek a tudata is szeszélyeztette őket, mondták.) Laeronds és Senda Rol kapcsolata inkább felvilágosító jellegű volt, míg a tudóspáré volt a fél világ. Feltűnt nekem, milyen ügyesen fogalmaz Laeronds; fiatal kora ellenére úgy tünteti el alig kimondott szavait, hogy egyetlen mondatát sem lehetett megjegyezni. Elmesélte, ez apai anti-öröksége. Az említett úr ugyanis író volt, és körülbelül negyvenéves korára a tiszta emlékezet oly magas fokára ért el, hogy a saját szavára sem emlékezett egyperces körön belül. Ő, Laeronds hagyományhivő volt, másrészt a dolgok megújulásának propagátora; ezt a szintézist őszintén átélt benső céljainak köszönheti. Egyáltalán, ő nem él semmiféle szerrel. Másik öröksége a víziszony. Strandnak, hullámtörőknek, kibanoknak ő a közelébe se menne. Senda Rol epedve nézte őt, de hiába. Így társalogtunk éppen hármasban, amikor rettentő hír érkezett. A fövenystrandon…
…a fövenystrandon a tudóspár öngyilkosságot követett el. Előbb Lena Dors, majd dr. La Seno végzett magával. Dr. La Senóról azt gyanítják most, hogy egy terápio-mortilon intézetből megszökött ápolttal, dr. El Sanóval azonos. A globáltéri Tudományos Központ munkatársa, Lord Aens megerősíteni látszik ezt a feltevést. Fiatal szakértője, Laeronds úr veszi a kezébe az ügy kivizsgálását, a 2711-esen már hosszabb ideje sikerrel működő szakember, HSc. G. S. Solenard támogatásával. Lena Dors, a köztiszteletben álló tudósnő halála az egész 2711-es állomásnak, a fejlődés és a finom modor ügyének nagy vesztesége; a kutyaba321rát-bollobaxavin tendenciák hívei saját halottjukként kívánják elásni.
(A 2711-esen mindig felkaptak egy-egy ilyen hajdankori divatszót; a kutyatenyésztők nem tudták volna stílszerűbb könnyedséggel kifejezni fájdalmukat úgy, hogy könnyeknek nyoma se legyen. Furcsa érzés környékezett: nyomtalanítóként tevékenykedem… és sorra adódnak ezek a nyomtalansági esetek. A fövenyen a halott pár körül egyértelműen úgy volt elegyengetve a homok, ahogy reggel várta őket, Ed Ransol féltékeny-fájó tisztogatása után.)
A fiatal Laeronds munkához látott. Senda Rol sokat időzött magányosan. Egyszer megpróbált szemrehányást tenni: imádottja hihetetlen elnémulással reagált. Napokig nem szólt egy szót sem. Majd Lord Aenstől érkezett levél a címemre; futár hozta, bizonyos Arnold-Se. (Ha „Se”-k érkeznek, nem jelent bőséget; volt egy ilyen mondás. Érdekes módon itt volt bőség. Egy pepita állatmentő autó Arnold-Se érkezése előtt, kettő Arnold-Se érkezése után a levegőbe repült. Rol Sendának továbbra sem volt nyoma. De ugyanígy tűnt el két cicájával a hölgy is.)
Lord Aens tapintatosan fogalmazott. Ed Ransolt érintette levelében. Ed napok óta szökésben volt már; rejtekhelyéről mit sem sejtettünk. Lord Aens találgatásokra hivatkozott: feltehetően kacsa az a hír, hogy Edet egy tyúkólban látták volna rejtőzni két macska, egy nő és egy férfi társaságában; a tyúkfarm pedig egy rég eltűnt nőé… itt meg kellett kapaszkodnom… bizonyos Lon d’Erasé lenne! Tegyek belátásom szerint, nyomeltüntetőleg. Ha ezzel a dologgal végeztem, a neo-2711-esen (a 2978-ason, egy vadonatúj állomáson, ahol még nem fordultak önmaguk ellenkezőjébe a dolgok, de mindenki mohón, gonoszul, emberiesen, gyilkos ütemben és ésszerűen akart gazdagodni, s nem volt a szégyellősségnek akkor divatja, mint itt, üdv322re-e, végzetre-e?) tudna nekem egy Szuper-Magán-Máson-Nyomtalanítói csúcsüzletet. Köszöntem; nekem itt, s nemcsak a híranyagok szerint. Nem tudom elképzelni, üzentem vissza Lord Aensnek, hogy Ed Ransol kettős gyilkosságot követett volna el. Másrészt a halott pár körül valóban nem voltak nyomok: mintha elgereblyézett biztonsági sáv (kör) közepén hevertek volna… s velük volt az öngyilkos fegyver. Szerelmi őrületben végzett egyik a másikával, majd a halálba menekült, tettétől megriadva.
Maradtam; és Laeronds igen kedvesen bánt velem. Éreztette ezzel is, hogy félig-meddig a megbízott felettesem. Közöltem, hogy kimegyek a tyúkfarmra. Mosolyogva hagyta jóvá. Ha azt remélem, hogy ott lelem majd Rol Sendát? És a cicás hölgyet? Ráadásul egykori munkatársnőnket, Lon d’Erast…! Szinte kinevetett. Közölte feltevését: elképzeli rólam, hogy Rol Sendát az ötödik kriminónak, a cicás hölgyet az eltűnt húgnak hiszem… de akkor kicsoda Senda Rol, Rol Senda állítólagos húga?
Ezek a kérdések sértették az önérzetemet. A fenébe kívántam Lord Aenst. Egy fiatalabb nemzedék őrségváltása, állapítottam meg. Olyan mindegy, miféle hajcihő az ürügy. Úgy határoztam, elfogadom (!) éppen ezért (!!) a neo-2711-esen felajánlott üzletet. Kikötésem ez volt: legyen a közelben egy űrnyomgyűjtő berendezés. Hasonló terjedelmű gépezet ez, mint a komolyabb űrhangszerek, például a spaceofon. Csak néma; s nem kiadja, hanem begyűjti a lényeget. Már ha szerencsés az űráram, valamint a biokontaktus a kívánt adatokkal-nyomokkal. Mi Ed Ransollal, úgy gondoltam, eléggé szoros kp.-csolatban álltunk (én fizettem végső soron minden kalandját, vállalkozását). Lord Aens örült, hogy emberét, Laerondst érvényesülni hagyom. Minden kérésemet teljesítette. Láthatóan neki is az volt a meggyőződése, hogy az eltűn323tek nem fognak előkerülni. Mert ő maga sem akarja; s a Megbízók még annyira sem. De hát végeredményben én madárbarát voltam, Ed Ransol pedig – egy időben legalábbis – cicabolondnak látszott. Hanem aztán, minél többet töprengtem az én egykor oly kiváló munkatársamon, aki zűrzavaraival az én (álságosan) egyenesnek látszó pályámat is összegirbegurbította, kezdtem úgy mindenestül nem érteni az egészet. Foglalkozásomnál fogva gyanítanom kellett a magyarázatot, ám épp ugyanezért: minél inkább gyanítottam valamit, annál gyanúsabbnak rémlett nemsokára, úgy van-e. A tények hozták meg a választ.
Lord Aens, aki ismerte elfojtott igazságérzeteim történeteit, megint egyszer áttekintésről adott így bizonyságot. Egy kis doboz hagymát küldött nekem, úgynevezett madárgumókat. Ezek nem tévesztendők össze más állatok hasonló nevű testrészeivel, például majmokéval – a madárhagyma (gumócska) ennivaló, finom madártáplálék. Hanem ilyen különös anyagú madárgumót se láttam még, mint amilyenek ezek a hagymák voltak! Bizony, mintha bollobaritból lettek volna. De a védjegy is újdonságot ajánlott: a megszűnt Jekyll-cég utóda, Mr. Hyde és Társai vadonat-elsőtermésnek hirdették ezt a hagymát. Felhívtam űrplasztón (egyfajta távképtelefon) a lordot, mert valami riadalmat éreztem. Közel jártam a megoldáshoz. A hagymán ugyanis ott voltak… azok a nyomok, amelyeket a hagymaültetők, a hagymaszedők, az öntözők, de amiket a bogarak, kis nippomotoros emlősök (hokkaido-, hokkaimi-, hokkaila-vakondokok, szörcsögők, neopufajkák stb.), madarak hagytak a közelben, a hagymagumó közelében. Ezek a nyomok szépen rétegződtek, és ahogy az ember bontogatni kezdte a hagymácskákat, rétegről rétegre derült ki, már az értő és gyakorlott szemnek, mi minden történt. Ilyesmi tehát, állapítottam meg elképedve, van.
324Eddig erről csak rebesgetni hallottam.
Lord Aens furcsálkodó arcot vágott a plasztoernyőn. Aztán a legokosabbnak látta, ha mindent elmond. A történet egyszerű volt, és persze, mint az idők oly tömérdek története, nem adott igazi magyarázatot minden kapcsolatos eseményre ez sem. Ed Ransolt azonban – s engem ő érdekelt csak igazán –, mintegy búcsúfénnyel, megvilágította. Megszoktam, hogy épp nyomeltakarítói minőségemben én se a dolgok pontos követhetőségét szolgáljam, hanem inkább a tudományos kutatás benső anyagává tegyem, amit állaga időleg erre szán. A lord kulcsszava ez volt: hagymáz. Mindent értettem.
Csak most voltam aztán igazán képtelen a hitre.
Számos átalakulást láttam, olvastam is effélékről. Egy ősöm az úgynevezett Stevenson-biozmagória hőskorában élt, ám mindannyian, ezt tudnunk kellett, akarva-akaratlan ebben a biozmagóriában léteztünk azóta is; egészen pontosan azóta, hogy a két lényős (már szinte őslény), dr. Jekyll és Mr. Hyde eltávozott a globálszínről, sőt a globáltérből és az űrből is, de még az űrön túlinál is távolabbra, azaz ott már nincsenek távolságok, tehát akármilyen közel is lehetnek hozzánk ezek az ősátalakulók… Ősünk: az átalakulás, ezt a leckét jól megtanultuk. És így…
…és így is fantasztikus volt, amit az én kiváló munkatársamról hallhattam. Lázas állapotokra, ezt mindig tudtam, hajlott. Elég, ha visszagondolok arra az esetre, mikor – neheztelésből – késlekedtem; az a veszett kriminó, bollobarit-macska álarcában, megharapta, Ed habalakká torzult, s ha még tovább habozom, Ed Ransol életébe kerül. A láz, a hagymáz állandó kísértője volt neki. Lázasan vetette magát a macskák szeretetébe, de ugyanígy kedvelte meg a kutyákat, a nagy- és fél- és negyedvilági életet; a nyomeltüntetést csakúgy, mint korábban a nyomkeresést. Éreznie kel325lett, hogy életének indái egymást béklyózzák, őt magát reménytelenül megkötik immár. Lázasan kereste a kiutat. Ez a hagymázos állapot azonban nem volt nála máz: szerette volna, ha hagyják, másrészt egyre azt mondta: ne ma, ne ma, ó, istenem, hagyj, de ne ma… és ez sem volt márc, ez sem volt máz; ó, istenem, mondta ez a nagy hitetlen, aki élete vége felé már saját nyomait is csak el- s eltüntetni igyekezett, istenem, bármibe mártsz, nem máz az, nem márc! Gondolatai, mesélte tovább Lord Aens, akit újra felhívtam, vajon helytálló-e megannyi elképzelésem, s szomorú bólongás volt a válasz, hagymázosan lobogtak, sűrű sugárhálóként fogták lényét. És egy nap, el kell fogadnunk, hagymává alakították. Most már a láz nem volt láz, a hagyma a legtermészetesebben hagymáz, folytatta a lord; s ugyan miért akadékoskodtam volna én, HSc. G. S. Solenard, aki életemnek ezt az átmeneti szakaszát arra kívántam felhasználni, hogy a következő szakaszra is átmentsem magam. S nem láttam-e a hagymákat… Még szerencse, hogy nem kínáltam meg velük a madaraimat. Forróság járt át, láz – mintha maga Ed Ransol bujkált volna bennem, titkos fertőzetként. Védőoltások is fertőzést jelentenek; csak vajon ő ily módozattal mitől akar védeni engem? A láztól? A lázadástól? Válaszom egyértelmű volt: megóvott. Talán nem is lett volna szükség rá, ilyen apró eredményhez. De halljuk tovább. Ed Ransol, mesélte most már bizalmasan a lord (láthatta, hogy jónak mondja, én aztán egyetértek), sorra-rendre tüntetett el nyomokat. Aki csak megkérte rá. Jó pénzért. A pénznek is nyoma veszett megannyiszor. (A pénz azóta sem került elő, tette hozzá Lord Aens zárójelben; s ha valamit megtudnék… húsz százalék lehet a megtalálói jutalmam… Ed Ransol biztos többel tartozik nekem; a lordnak ebben igaza volt.) Eltüntette először az ötödik kriminót s a húgot, aki a kriminóval akart marad326ni. Nem, nem, tiltakozott a lord, azt most már így nem lehet megmondani, hogy ki kicsoda volt, ez nem ilyen kézikönyvdolog, ez maga az élet. Különben is, egy ennyire elit-exluzivoid interállomáson, mint a 2711-es, nem illik személyek s pénzösszegek ki- és mibenlétét firtatni. A Sod Renal-ügy… a Rol Senda-eset… Jól éreztük, Solenard, mondta a lord, hogy Ed Ransol tulajdonképpen a nyomtalanítási vállalkozás áldozata. (Mintha mi ebben az ügyben, gondoltam, bármit is éreztünk volna együtt. Együttérzésem!) A sok bollobarit-szedés… megmacskásította… elmacskásította bizonyos fokig… ez is jellemezhetné azt a módot, ahogy például meghalni elment. Ám amikor felleltük, nem halott macskát találtunk a helyén, hanem egy füzérnyi hagymát. Kihűlve már, folytatta a lord. De a hagymáz nyomai feltételezhetőek voltak. Vajon mit tudunk kihámozni ebből, töprengtünk, mesélte tovább a lord, Laerondsszal. Felidéztük – csak lapozzon vissza, azaz hámozzon vissza emlékezetében – az eseménytörténetet. Ahogy Senda Rol és Lena Dors párhuzamosan töltötte ki az életét. De hát ugyan kitöltötték-e? Aligha. A hagymát bármeddig hámozhatjuk, sosincs magja, olvastam Ed Ransol naplójában. (A hagymák egyikében. A napló is nyom volt; hagymázosította.) Beolvasztott magába mindent. Benne magában voltak a nyomok. Túl csekély lett volna neki egy Magán-Nyomtalanító vállalkozás. Neki, amikor ő minden nyomot képes volt magába gyűjteni. Annak, ami vele történt, így nem volt magva. Egymást érik a hagymahártyák, s rajtuk: lábnyomok a homokból (magába vonta vissza a saját nyomait is, az „öngyilkos” pár nyomait); és ő tüntette el, szívességből, az adócsaló Rol Sendát. Senda (Rol) nem sejtette, hogy örökre bekerül Ed Ransol lényébe, nyomtalanul. Látszik az állatmentőkocsi és Rol Senda lenyomata az egyik hagymahártyán. Képek milliói fognak előbuk327kanni, mert ahogy egy mágneses szalagra, erre a „hagymára” is rétegesen másolódtak a nyomok.
Lon d’Erasba Ed Ransol közönségesen szerelmes lett. Ám Lon d’Eras magát szerette, Solenard, közölte a lord. (Egy ideje ilyen elegáns volt a kapcsolatunk, két távoli, szeretetre méltó idegené.) Ed Ransol nyomeltüntető mániája innen indult. Fölfedezte magában ezt a képességet. Megölte Lon d’Erast… és nagyon kétségbeesett. Hiszen neki annyi egyéb terve volt… macskává akart válni, és egyáltalán… Most ezért kerüljön űrbörtönbe? Kétkedve hallgatott titkos ösztönének szavára… maga se hitte, mesélte a lord, hogy nyomokat csak így eltüntethetünk… s hogy pont ő! De tudja, milyen az: a zseni szava… szól bennünk, csak nem értjük a nyelvet. Ed megértette. Lon d’Erast először kihámozta a nyomaiból, aztán eltüntette a tetemét is. Megriadt. Hová fér bennem ez a sok minden? Mekkora nyomtalanság lehet bennem, olvasom Ed Ransol emlékirataiban (a hagymahártyák papiruszain). Micsoda sivatag lehet ez a nyomtalanság! Megpróbálta állatokkal benépesíteni. A macska jutott az eszébe először, aztán a kutya… Ez még elviselhetetlenebb állapot volt. Növénytermesztéssel kísérletezett: virágmagokat szívott fel, s el is tüntetett mérgező töveket, komoly összegeket vett fel bűnösöktől. Zsarolásig nem aljasult. Ám a beléje került nyomok kezdték végezetül őt magát zsarolni. Számunkra immár követhetetlen folyamat zajlott benne. Persze hogy a külső események foghatóbb anyagából kerekedtek köréje a legendák, állapította meg Lord Aens. Tyúkól, egyebek. Képzeljük el, egész karavánnal vonulgatott volna Ed Ransol, ha azt a sok személyt, aki eltűnt általa, mind magával hurcolja. Magában hurcolta őket; és ezzel minket, akik szintén el-eltüntetünk egy-egy embert… ha csak az igazabbik, hitelesebbik lényét is… minket ezzel messze túlszárnyalt, jócskán megszé328gyenített. Hanem ez már csak így van; ha nem is lehetünk olyan tökéletesen következetesek, mint ő…
Következetesek? – csattantam fel. Ed Ransol következetes! Ő, aki hol ide, hol oda kapkodott… és végeredményben azt csinálta, ami az eszébe jutott éppen… ő lett volna következetes?
Mi egyéb? – mondta higgadtan Lord Aens. Fokról fokra építette önmagába élete művét. És amikor ezek a „hagymák” (a szíve, az agya, a Para-, a Meta-, a Galaxa-pontja, s ki tudja, mi még) megteltek, amikor a nyomok, melyek beléjük vesztek, nem tudtak beljebb hatolni, Ed Ransol (ransol egyébként, ha nem tudná, közép-yvenet nyelven „folyamatos gumót”, évelő gyökeret, eonito-gyököt jelent, tette hozzá a lord) megszüntette magát. Nem volt ez külön cselekvés immár; és mégis… Laeronds lelt rá, és hosszas töprengés után, mint akinek hamvait a szélbe szórják, Ed Ransol hagymáit szétosztottuk azok között, akik ezért vagy ezért becsülték. Sajnos, akik általa tűntek el (vagy általa maradnak fenn!), nem részesülhetnek belőle… vagy benne? Ezeket a nyelvészeti dolgokat maga jobban tudja, Solenard. Rá is térek a tárgyra. Van egy eset, magának kellene bizonyos nyomokat eltüntetnie. Egy plasztolingviszta, igen, kifejezésnyelvész, akinek sikerült testesíteni a ragokat, a többi ilyen izéket… na szóval, egy ilyen halom most rázuhant. Betemette egy sereg rag meg képző meg minden… oda kellene kiszállnia, egész egyszerűen a szótörlővel… van magának olyan… semlegesíteni a nyelvi elemeket, ne maradjon rajtuk esetleges családi nyom… tudja, milyen dolog ez… azokat a ragokat, képzőket, micsodákat a család tagjai mind használták, megfogdosták, a Dens família… és a kis Arnóról van szó, igen, Arno Dens… ráhagyott a nagypapa, ez a plasztolingviszta egy elég tetemes összeget… de csak akkor ér valamit az ilyesmi, ha az örökhagyó is tetemes már… hát a kis 329Arno rádöntötte a Bábel tornyát, így hívták a ragokból, jelekből, képzőkből, micsodákból felrakott életművet… legyen szíves, látogasson ki hozzájuk, és ha lehet… higgadtan… csak nyugodtan… jelezze majd, ha…
A telefon ernyőjén a kép elhomályosult, és egyetlen nagy agy jelent meg, fellegek szálltak rajta… erős borulat. Reszketve reméltem, hogy nem én vagyok az, nem én, akkor már inkább a lord, nem én… De akkor kiderült, hogy csak szemléltető ábra, a plasztolingviszta agyáról van szó; és hogy hátha mond nekem valamit ez a terepszemle, de közöltem, hogy egy vizes rongy elég lesz.
330Amikor munkatársam, Oelsrand képtelefonált, s azt kérte, „siessek gyorsan” a Protheso-partra, nem is sejtettem, miféle képtelenségekbe bonyolódom csakhamar, melyek következtében ismét a 2711-es interglobális állomásra (a fedett űrszigetre) kell kiszállnom, s tulajdonképpen tévedésből; viszek azonban egy halottat, akinek (aki?) ez az állapota (állapot?) nem tévedés; s hogy ezzel a kínos, dicstelen és oly szomorú eseménysor még mindig nem ér véget, sőt én magam is úgy kavarodom bele, hogy szerepem életre-halálra tisztázatlan marad.
Oelsrand a parti prothesoid-kódok ellenőrzésére sétált ki minden reggel a földnyelv végébe; nyelvgyakorlatnak nevezte ezt az elfoglaltságát, ugyanis a legkülönbözőbb üzenetek pótalkatrészei érkeztek ide, a látszólag csupán szennyes, valójában roppantul fogékony öbölvízbe. A „bázis – levegő – víz” jellegű kódolatok általában csonkán érkeztek, s a tudomány lényegtelennek is minősítette szerepüket (többek között ezért). Hiszen űrfutárpostával ezeket a híreket és üzeneteket célszerűbben lehetett szállítani. Mivel azonban az anyagsugár-üzeneteknek ez a bázis (interglobális állomás) – levegő – víz (Földünk) formája is létezett (ez a forma épp), nem hagyhattuk veszendőbe menni. S ha már foglalkoztunk a sérült kódolatokkal, tőlünk telhetően ki kellett egészítenünk állagukat. (Az üzenetek, mondom, főként az anyag híradásai voltak: szubjektív faktor nélküli sugárzások, bioüzenetek a létre331hozott interglobális állomásokon élő szerves létezőkből.) Kollégám, Srandoel fedezte föl egyszer, hajójáról a Protheso-öböl mocsokvizébe pottyanva, hogy a teste meglepően örül, holott a ragadmányok, olajfoltok, rothadozó dögtetemek efféle plazmoid és dermotorikus ujjongásra igen kevés okot szolgáltathattak. Vizsgálni kezdte a hatást, s rájött, hogy tudományos jelenséggel áll szemben. Önerejéből csak feltevésekig juthatott, ám hivatalosan jelentette a dolgot, és műszereinkkel kimutattuk, hogy a kozmikus bio-üzeneteknek mintegy a kozmetikájához szükséges (tus-retus) üzenetek érkeznek ide; önmagukban nem értelmes egységek, ám a hiányzó részek pótlására, hézagkitöltésre, az üzenetek-kódolatok „értelmi bioáramkörének” helyreállítására alkalmasak felettébb. Nem volt igaza olyasféle gúnyolódásnak, hogy ezek a „protezoidok”, ahogy neveztük a jelenséget, versek hiányzó verslábai, fogas kérdésekből a fogak; szövegeknek ettől lenne füle-farka; epék az epés megjegyzésekhez; vállak, mezőgazdasági (vetés!) útmutatókhoz; orrok és nyelvek, hogy íze-bűze legyen az interglobális bio-kódolatoknak. Sokkal komolyabb dolog volt ez annál! Az efféle anyagok hasznának elbírálása természetesen nem tartozhat egy globálbiztonsági szakember hatáskörébe; ám addig is, míg értelmezés-felbecslés tárgya lehet ez a sugáranyag, gondoskodtunk biztonságáról. Oelsrand ezért járt ki nap mint nap a Protheso-fokra. Ott talált ezen a napon valamit (valakit). Speedómmal sietve érkeztem a helyszínre. A cheer (csér), szép xavinoid madár, otthonosan hevert Oelsrand autorobotjának hűtőjén. Kollégám melengetni próbálta így a madarat, s nem eredménytelenül. A csér (mint közelebbről megállapíthattam, apálymadár, tehát nem dagálycsér) ernyedten, de látható elégedettséggel hevert a meleg fémen. Oelsrand elmondta, hogy erejének utolsó tartalékából vonszolta magát partra a madár, és 332elterült a fövenyen. A protezoid-ellenes mozgalom két operánsa véletlenül (vagy nem véletlenül!) erre járt, és a madarat flagellálni kezdte. Az egyik szárnya alól vér serkent már, és a bal lába is megsérült az úszóhártyák felett. Oelsrand szerencsére jókor érkezett, elkapta az egyik anti-protezoidot, s kikötötte a bójához(!); mutatta, hol himbálózik, épp csak a szája látszott ki az ellenzőnek. Ellenzőt formáltam a kezemből, s láttam, hogy a bójához kötött fiatal férfi arca csúnyán el-eltorzul, Oelsrand nyilván gilli-gallonra vette a kötést, így a bójának és a testnek külön játéka van, s olykor találkoznak. Sejthető eredménnyel. Mondtam Oelsrandnak, ez a büntetés máris elegendő, hozza ki a fickót, s ha még eszméleténél lesz, tegyünk fel neki kérdéseket, hátha a csér érkezését is figyelték. Sajnálatos késlekedést szenvedett az ügy azáltal, hogy Oelsrand az anti-protezoiddal még kihalásztatott néhány protézist egy frissen érkezett kódolathoz; a nyomorult valóban ájultan zuhant be most aztán már a csónakba; élesztgetésére azonban nem volt időnk, mert a csért kellett reményteljesebb állapotba helyezni.
A környéken lakott dr. Lanoes, a neves madármentő. Évente madarak tucatjait, százát is talán: mentette őket számolatlan. Három fia a szabad idejében szintén ezzel foglalkozott, és besegített a felesége is (hajnaltól késő estig). Mivel a földnyelv felett tömérdek xavinet-, bollobarit-, sőt occindel- és nordeval-madár húzott át, vándorolván délnek, kis motorkáik zúgásösszege kellemes sustorgással hatotta át a gyéres gyökfa- és köbfa-ligeteket. Szerettem ellátogatni ide olykor; a doktor ugyanis egészen különleges kísérleteket végzett madarakkal, terápiaszerűen. Beteg lények egészséges kivetítésével foglalkozott: vagyis azzal, hogy esetleg volna rá mód, miként lehetne a súlyos (esetleg gyógyíthatatlan) betegek életét valójuk kivetítésével, „másodlényükkel” legalább 50 százalékig elviselhetővé tenni, s 333a későbbiekben esetleg lényük igazi valóját is átültetni ezekbe a másodlényekbe (melyeknek számos fogyatékossága van, s így inkább divatnak s érdekességnek könyvelhettük el létezésüket, vagy igen rövid lejáratú célokra voltak csupán alkalmasak). Dr. Lanoes tehát élet-halál alapvető kérdéseivel foglalkozott, s közben önzetlenül segített, hadd mondjam így, a rászorulókon.
A bójáról leoldozott anti-protezoidot (El Sandor, így mutatkozott be félájultan) szintén dr. Lanoes birtokára vittük. A doktor egyik fia vette gondozásba; nem érdemelt volna ennyit sem, mint kiderült. Átkutattuk usebeit (az useb az anti-protezoidok jellegzetes tájviselete, körülbelül a másutti placebónak felel meg), hiába. Aztán minden figyelmünket a cheernek szenteltük (dr. Lanoes „Sonny”-nak nevezte el). Volt miért. Piszok állapotban volt a madár, s nemcsak a fogékony Protheso-öböl vize-mocska miatt. Ahogy a doktor a nagyja koszt levakarta szegényről, és ropogós-friss galapago-motoros halakkal megetette (az apálycsérek a galapago-motoros halak nemzetségéből is a villanellákat eszik!), különös dolog derült ki: a madár nem a globálszín más vidékéről jött, hanem – egyebünnét! Feltehetően valamelyik interglobális állomásról.
Hihetetlen fordulat! Bármennyire vigyáztunk, a dolognak híre ment azonnal, s ez sok zűrzavart okozott. De tartsunk sort. Megvizsgálva a madár hátoldalát, a jobb szárny alatt kis tárcsát (!) találtunk. Rajta számok voltak láthatók. A tárcsára rá volt írva egy szám még külön is: 2711. Eleinte nem értettük. Akkor megpróbáltam tárcsázni. Kettő–hét–egy–egy. Búgó távhang hallatszott. Gyorsan megnyomtam a „Törlő” jelzésű gombot a tárcsa mellett (ennyiből állt a kis szerkezet felszíne), és a hang elhallgatott. Maga a csér olyan fáradt volt, hogy láthatóan nem törődött igyekezetünkkel. Dr. Lanoes középső fia mintát vett a 334szárnyat borító anyagokból, és húsz percen belül jelentette az eredményt: a „Protézis” szennye alatt űrréteg található, mikroszemcsék, meteorit-álcákhoz hasonló interglobális por! Tehát a csér az űrből jött! Űrapálycsér! Döbbenten álltunk.
Oelsrand jóvoltából páratlan tudományos érdekesség tanúi lehettünk; nem is említettem akkor még, hogy maga a madár milyen megvesztegetően szeretetreméltó volt roppant elesettségében. Lassan tért magához.
Dr. Lanoes a fürdőszobájukat rendezte be a csérnek. (Kellett az egyenletes meleg.) Akkor kintről egyre fokozódó lárma hallatszott, tülekedés zaja. A doktor legkisebb fia kiszaladt, s rémülten tért vissza máris: autók, speedók, buszok hadserege, aeroidok, buszgépek, légvágók egész hada érkezett, turistákkal, érdeklődőkkel. Megrohamozták a házat. Dr. Lanoes felesége etette a csért a fürdőszobában (a kádat teleengedtük vízzel), zárt ajtó s ablakok mögött; ám az ostromló tömeg még a fürdőszoba egyik ablakát is betörte, hogy a madarat lefényképezhessék. Példátlan eset! De hát az volt az előidézője, hogy a csér érkezése (űrcsér!) ugyancsak példátlan volt. Sokan a globálvéget jövendölték, mondván: a csér neve jel, és az űr apályát jövendöli, aminek következtében nem lesz tere a globálszín tárgyainak s létezőinek, zsugorhalál vár ránk. Sajnos, ez csaknem így is történt: a rengeteg ember a házat is csaknem összenyomta. Fecskendőkkel lehetett csak szétszórni őket; ám a molnárfecskendők még itt sem használtak, csupán a füsti fecskendők és a sarlósak. Több sebesültet ápoltunk dr. Lanoes házában is. Ezek voltak a legboldogabbak; bíztak benne, hátha a madár közelébe kerülnek így a végén. El Sandor derekasan kivette részét a ház védelméből; ezzel együtt alapvető bizalmatlanságomat élvezte, nem engedtem volna a csér („Sonny”) közelébe.
335A doktor csodálatos munkát végzett. Két nap múltán „Sonny” remekül evett, magától, és szárnymozgása is sokat javult. De nem ez volt a legérdekesebb. Hanem ahogy a madár jobban lett, a kis tárcsaszerkezet is elkezdett kifogástalanul működni benne. Csak ezt az egyetlen számot lehetett hívni vele: rádöbbentünk, a 2711-es elitállomás számát! Felhívtuk az állomást, és a négy szám hívása után megvillanó négy további számot már az ottani központtól kértük: 4587. Jelentkezett egy igen tudományos nevű illető, bizonyos D. N. S. L’Aero. A doktor elcsodálkozott. Ez aztán a név! A dezoxi-ribonukleinsav jelével!
Dr. Lanoes szívélyesen elbeszélgetett D. N. S. L’Aeróval, akiről kiderült: kutató biospacológus. A kivetítés élettanának térvetületeivel foglalkozó tudós! Dr. Lanoes öröme nem ismert határt. Alapja volt ennek a csér pompás állapota és nagy kedvessége, ám a szakma szeretete legalább ennyit nyomott a latban. Nem sokat latolgattunk hát mi sem; elköszöntünk a doktortól, s meghagytuk neki: ha tevőleg bármi segítségünkre volna szüksége, hívjon minket bátran.
Erre hamar sor került. A doktor a háza mögötti kis erdőben – miután a turisták hadát trükkösen elirányította a mintegy kétszáz kilométerrel odábbi madármentő állomásra (azt hazudta, hogy a csért már átvitték oda; s két fia el is ment így egy üres kocsival, benne „szakszerűen” felszerelt ládákkal) – megtalálták a másik anti-protezoid holttestét! Nem messze tőle egy fa kérgébe számok voltak vésve frissen: a 2-es mellett a 6-ost 8-asnak is nézhette az ember, majd 7 és 4… Tehát 2674 vagy 2874. A doktor elmondta, hogy a madár tárcsáján azonnal megpróbálták hívni ezeket a számokat is, de a tárcsa minden egyébre „blokkolt”, csak a 2711-est adta. S ugyan mi értelme lett volna egyéb kísérletezésnek, amikor a madár gazdája is megvolt már, D. N. S. L’Aero a 2711-es interglobális 336állomásról. D. N. S. L’Aero azt kérte, hogy „Sonny”-t, mihelyt lehet, szállítsák vissza neki. Ő nem tud onnét elmozdulni, mert kísérletei állandóan a jelenlétét kívánják. A doktor ezt mélyen megértette, és úgy határozott: amíg a madár visszaszállítására a Tudományos Központ engedélyt ad, a vendég apálycsért egy jóbarátjánál helyezi el. (Ő maga a fürdőszobában nem lett volna képes azt az állandó meleget biztosítani, amely a csér számára nélkülözhetetlen, ráadásul az apály-dagály váltakozása is elengedhetetlen volt: létközegül a madárnak!) A csér közben nagyon megszerette őket – s ezen a doktor felsége jó érzékkel el is csodálkozott; bár én magam is azt mondtam, hogy ez végső soron nem rendellenes, ettől még ragaszkodhat eredeti gazdájához –, de hát a madár megérzi, mit tettek érte, különösen Lanoesné… aki éjjel-nappal mellette volt. Ez a körülmény okozta az első tragikus fordulatot.
A hatósági engedélyt megkaptuk. Úgy látszott, minden rendben van. Oelsrand is sikerről számolhatott be: El Sandort nevelésbe fogta, nevezetesen odavette maga mellé, és protézisek kihalászására használta. Jót nevettünk Oelsrand szinte hihetetlen történetén (de megmutatta az öböl mocskából kihúzott bizonyítékot, s hinnünk kellett!): El Sandor annyira ügyetlen volt eleinte, hogy kódtöredékek, kötők, áthatók, prexifek és frepixek helyett egy valódi protézist húzott ki, egy műkezet, amelybe ráadásul valaki műfogsorral beleharapott, és két műfog is benne volt a kéz korhatag fájában! Ettől függetlenül, a lényeg az, jelentette ki Oelsrand, hogy a fiú – El Sandor – nevelődik. Anti-protezoidságának vége.
Ennek annyira örültünk, hogy elhatároztuk: együtt látogatjuk meg a doktort. Velem jött Lord Aens is (aki a csér visszaszállításának ügyében a döntő szót a hatóságokkal kimondatta), és Oelsrand El Sandort is hozta. Az állattelepről visszahozták a csért, aki nagyon boldo337gan totyorgott a házban, aprókat repült is, szárnyait szinte szét se tárva, mégis csaknem tarolván. Az est fénypontja volt, amikor – alkalmasint Lord Aens iránti hálából – dr. Lanoes kivetítési kísérleteket mutatott be. Bámultunk! Ez a hatalmas tudású ember valóban megelőzgette korát. Nevetve mondta, hogy attól persze ne féljünk, hogy ez a madár kivetítés volna. A kivetített lények Normál-Élettartama mindössze 24–36 óra, utána meg kell újítani a kivetítést, s az bonyodalmakkal jár, vissza kell hívni az akkreditatívákat, és a parafoid lebegés biztosítása kényes! A madár valódi. Épp elegendő csoda, hogy átjött ide az űrön át. A 2711-es állomás technikai fejlettségének hihetetlen színvonalát tanúsítja ez; és ha egy kicsit jobban lesz „Sonny”, sor kerülhet alaposabb tudományos átvizsgálására is. Például fantasztikus újdonság ez a tárcsa, amellyel a „gazdaállomás” hívható róla… és még azt is megadja a tárcsa, hívás közben, hogy ott, a 2711-esen melyik melléket kell kérni; hol a feltételezhető gazda, mondta a lord. Nagy hatást tett rá, hogy mindezt a saját két szemével láthatja. Biztatóan vigyorgott a fiatal El Sandorra, aki a madarat egész este dédelgette (mint aki jóvá akarja tenni durvaságának vétkét, úgy dajkálta a csért). Közben eltársalogtunk a doktor által elért új kivetítési eredményekről. Az este csodálatos hangulatban ért véget. Ez alkalommal el is búcsúztunk El Sandortól; Oelsrandot a lord egy másik partszakaszra osztotta át. Mivel az ifjú El Sandornak mindegy volt, Oelsrand magával vitte – Srandoel kíséretében – az autorobotján.
Mi a doktor családjával és a lorddal hajnalig fent maradtunk, beszélgettünk, finom kanyokót iszogattunk. A nagy jókedv kellős közepén még azt is megengedtük magunknak, hogy felhívjuk a 2711/4587-et, és D. N. S. L’Aerót kérjük. Nem volt otthon. Üzenetet hagytunk neki, visszahívást várunk. A hívás nem jött. A lord elnézést kért, és kiment a speedo-specialjéhez, 338lebonyolítani valami sürgetős (mint mondta, mindezektől független – ?! –) dolgot. Komoran tért vissza hozzánk, bár gesztusaiban az elvégzett munka (sivár) megnyugvása is benne volt. Nemsokára képtelefonhoz hívták. Borzasztó volt, amit hallhattunk, de már nem lepett meg minket: Oelsrand meghalt. El Sandor elrabolta az autorobotot; Srandoelt megkötözve hagyta hátra egy erdőben, majd Oelsranddal már végzett. Az autót egy mini-spaceo-felszállóhelyen hagyta. Kezdett kibontakozni legalább némi sejtelemsor, mi is történhetett. (Eddig. Mert a java még hátravolt.)
A két fiatalember csak színlelte az anti-protezoiditást. Köptek ők bármi ilyenre. Nem volt vitás: D. N. S. L’Aero ügynökei voltak; és a céljuk sem lehetett kétséges: információt akartak szerezni a dr. Lanoes által folytatott kísérletekről. Akkor viszont… El Sandor azért tutujgatta annyit a madarat, míg ezekről a dolgokról volt szó, mert adásra állította. A 2711-esen pedig vették az üzenetet. A lord gyűlölködve, megvetéssel nézett a csérre, holott szegény madarunk nem tehetett semmiről.
Lord Aens parancsot adott: boncolják fel a madarat. Élve. Így derül ki, miféle szerkezet volt beépítve a szervezetébe. Dr. Lanoes kétségbeesetten tiltakozott. Legalább érzéstelenítést (motorleállítással időlegesítve) engedélyezzenek. Attól minden szerkezet ugyanúgy a helyén marad… A lord ebbe belement, s így is tettünk. Meglepő dolgok derültek ki. A madárban tökéletes adó-vevő volt elhelyezve, és az irányállomás egyáltalán nem a 2711-es volt! Kimutatta a labor azt is, hogy a tárcsát átállították: eredetileg a 2674-es volt a kapcsolathelye. Vagyis esetleg onnét rabolták! A lord elrendelte: ellenőrizzék, merre távozott az adott felszállóhely körletéből mini-spaceo ma éjszaka. Megkapta a választ: egyebek között a 2711-esre. A 2674-esre vagy a 2874-esre nem.
339A lord tanácskozásra hívta össze legszűkebb stábját. Jelen voltam én is; Srandoel beszámolt a szerencsétlenül végződött útról. Lord Aens úgy határozott, hogy engem küld fel a 2711-esre, ő maga Srandoellel a 2674-esre megy.
Megkérdeztem, mi lesz a madárral. A lord azt felelte: megkapták az engedélyt, hogy felvigyem a 2711-esre. De hát, feleltem, kihez? Ott aligha találok „D. N. S. L’Aeró”-t, legföljebb a puszta levegőt, ha már erről van szó. Ám Lord Aens hajthatatlan maradt. Szomorú szívvel kerestem fel a doktort. A tudomány szolgálatának megvannak ezek a nyomorúságos órái-napjai. Nem tudok megbékélni velük, ez minden vigaszom. (Sovány.)
Dr. Lanoes felesége s a három fiú közül kettő: sírt. Könnyekkel küszködött maga a doktor, a középső fia, és fátyolos lett az én tekintetem is. Úgy döntöttünk: a spaceo-portig eljönnek a csérrel. A madár hűséges arccal dörgölőzött dr. Lanoes feleségének vállához; hagyta, hogy simogassák. Felhívtam a lordot. Nem volt az irodájában. Üzenetet hagytam neki a lakásán is: ha esetleg módja van rá, hívja fel még mini-spaceóm indulóhelyét. Többet nem tehettem.
Jócskán értelmetlen volt a dolgom. Ismétlem: a 2711-esen igen kellemesen sétálgathatok a villanegyedben, élvezhetem a jó levegőt (a műégbolt alatt), a gazdagságot (nem vonzottak látványai), és kész. Elmehetek egy tiszteletkör erejéig a 4587-es telefonszám által automatikusan meghatározott címre; határozottan tudtam máris, hogy automatikusan nem lesz ott senki. De hát a lordnak igaza volt, hogy jobb, ha mi magunk járjuk le a lejárandókat.
A csért puhán kibélelt dobozba raktuk; mivel a 2711-esen szolgálatilag szállok le, a közhatóságok zaklatásának nem leszek kitéve, így a csért nem is jelentettük az ottaniaknak. Kis utazódobozt készítettek már a space340ómba; s a 2711-esen majd csak csinálok szegénnyel valamit. Keresek egy magánmenhelyet, ha van ott ilyen. (És ha nincs? Fogalmam sem volt, mi lesz akkor. Bolygok vele az űrben?)
Aggályaim feleslegesnek bizonyultak.
Csendben, nagyon nagy csendben értük el spaceóm felszállóhelyét. A csér a dobozban egyszer megbillentette a fejét (figyeltük), majd eszegetni kezdett. Közben is olyan bánatosan nézett ránk. Ekkor egy időre rácsuktuk a doboz fedelét. (Voltak szellőzőlyukak!) Még egyszer megnéztük őt. Mérsékelten élénk volt. Nézett a doktorra. Aztán ott voltunk a felszállónál. Kivettük a dobozt. Leemeltük a fedelét.
A csér halott rongycsomóként hevert alul.
Élettelen tollhalmazként párnás dobozában.
Döbbenten néztük.
A halálnak, mint a későbbi boncolás is megállapította, semmiféle elfogadható oka nem volt. A beépített szerkezet nem érintette az életfontosságú szerveket.
A csért valami szomorúság vitte el. „Bánatba” halt bele (ha szabad, a dolog érzékeltetése kedvéért, ilyen tudománytalanul fogalmaznom; de hát mi, tudósok is a globálszínen élünk, és nem találhatunk ki külön szavakat). Másképp: a madár halála rejtély maradt.
Csak azt nem értettem, miért bánatos a csér, miért ragaszkodik annyira a doktorékhoz. Persze nem volt rá időm, hogy ezen töprengjek. A felszállás ügyében okvetlenül meg kellett kérdeznem a lordot.
Várakoztunk. Dr. Lanoes, a felesége, három fia közül kettő: a legnagyobb és a középső. A legkisebbik, most tűnt fel nekem, nem volt sehol.
A doktor, amikor erről kérdeztem, zavarodottan hebegett. Arcán iszonyú szorongás ült.
Végre hívott minket a lord. Azt mondta, szálljak csak fel, és a 2711-esen (a 2711-es évben elkészült 341interglobális állomáson) menjek el az adott címre. Talán igen különös dolgot találok ott; a halott csért vigyem magammal!
A doktor most halottsápadt lett. Elköszöntünk. Felszálltam.
A 2711-esen szakmabeliek fogadtak, és nem kérdezték, mit viszek abban a szegény dobozban. A lenti Központ előkészítette érkezésemet. Szép napunk volt, 2984 derekának ideo-meteofact periódusában. Érződött a „város” hangulatán; nagyon kedveltem ezt a kissé visszafogott, szupergazdag, szenvtelen világot; élhettem benne, látogatóként megannyiszor a magam zaklatott, célra tartott, elérzékenyülő és kegyetlenbe forduló, kiszolgáltatottan reménykedő életét, senki azt nem mondta rá, hogy „xavinet…” (A 2711-est „kozmikus Svájc”-nak is nevezték; nem tudom, Svájcban odaát sosem jártam.)
Elérkeztem a szép villához. (Szép villa volt! Fák vették körül, madarak zajongtak a lomb között.) Néptelennek látszott különben a kert, az épület kihaltnak. Bementem.
A kaput akadály nélkül nyitottam ki. A házba ugyanígy jutottam. Mintha valaki eltávozott volna innen épp az imént… S micsoda rémes megérzés volt ez tulajdonképpen!
Bent a nagy előcsarnokban a doktorék házát idézte a berendezés. Még tudományos könyvek is voltak… hasonló növények, mint náluk „lent”… madarak sehol, itt bent már nem. A dolgozószoba üvegajtaján át valami furcsaság derengett: egy alak, olyan különös tartásban… Rányitottam.
A doktor feküdt ott holtan. Dr. Lanoes.
Mellette a csér…
Mellette a csér?!
De hát a halott csér itt volt az én placebómban. Elő is vettem. Odatettem a másik mellé…
342Ez a fenti csér az igazi, a lenti, a velem feljött halott madár kivetített mása volt.
Kivert a veríték. Vállamba, hajamba markoltam, igazi vagyok-e. A halott…
Dr. Lanoes kivetített mása. Te jó 2984-es év! Ideo-meteofact! Nem tudtam, mit tegyek.
A ház üres volt. Dr. Lanoes halott mása mellett ott volt egy vevőkészülék. Ez mindent megmondott.
Mivel a 2711-esről magánember nehezen tudott kapcsolatot teremteni a Földdel, csak a nagyfrekvenciájú, hivatalos vagy magánszervezeti adó-vevők jöhettek volna számításba, várakoztam. Majd visszatérve megtudom, mi ez.
Titkon azt reméltem, hogy a doktor és a madár kivetített alakmása el fog tűnni. Mélyen mégis sejtettem, hogy nem. De hát akkor dr. Lanoes szenzációs, gyakorlati felfedezésig jutott el! Ilyesmire nem volt még példa, hogy… kivetített alakmás ilyen tartós és teljes értékű legyen.
De miféle őrület ez, hogy a doktor az alakmásával közöltet titkos adatokat – a saját kísérleteiről?
Nem képzelhettem mást, mint…
Fél napot töltöttem fent. Ennyi idő alatt sem tűnt el a két alakmás. Mit tegyek? A csért, „akit” lentről hoztam fel, eltemessem, s a másik két halottat nem?
De hát a doktor… ha ez így áll… odalent…
Halott. Más nem képzelhető. Ezért halt meg az alakmása is itt a 2711-esen. Rengeteg kérdésre vártam választ.
Kóboroltam a lakásban. Fölvettem egy-egy folyóiratot… könyvet… Belenéztem egy lexikonba, ahol egy kis jelzőpapír volt beledugva. DNS-keresztvetülés… Hyde-kór…
A folyóiratban: Jekyll-lebomlás… NSD-SDN csereállagok…
Csércsere… Apály… Dagály…
343Egy feljegyzés: „Rohadt Jekyll… elapasztasz… Minek teremtesz meg, Jekyll, te szemét… hogy élvezd a tudatát: vagy te, létezel még… épen is…? Nem maradtam múló másod… ezt te is tudod… ép, egészséges, tartós lény lettem… és meg fogok halni mégis veled…”
Egy cédula a vevő mellett: „Tehát valami izgalmat ígérsz… a cserebomlásról jutott az eszedbe a csér, te barom? Vagy az apályról? Az életanyagod elapadásáról? Dagályosan fogalmazol! Apálycsér és dagálycsér… Apálykor a földnyelv végén… És tudni fogom a titkodat…”
Elejtettem a papírt. Kis zajt hallottam a hátam mögött.
A lord állt ott.
Csüggedten nézett rám. Széttárta a karját.
– Mondjam most azt – kérdezte akkor Lord Aens –, hogy Dr. Lanoes legkisebb fia belekeveredett valamibe? A barátai megzsarolták… a 2674-esről…? Az a két állítólagos anti-protezoid? És Oelsrand is tudott mindent… benne volt a játékban…
– Ez viszont igaz – mondtam. – Ez utóbbi. Oelsrand benne volt. Talán vele küldte ki a csért a doktor… csak azt nem tudom, hogyan volt a madáron akkor kozmikus por?
– Látja, látja, Solenard – nevetett komoran a lord. – Pedig a laborunknak ezt elhiheti. Akkor meg…
– A labornak elhiszem – feleltem. – És nem tudom, hogyan történt. Halálos beteg volt…
– Akkor hát tudja, hogyan… – mondta a lord.
– Nem. Csak azt, hogy mi történhetett, nagyjából azt – mondtam. – De az, hogy miként, rejtély.
– A titkát magával vitte – mondta Lord Aens. – Kivetítette önmaga egészséges mását ide, a 2711-esre. Mintha biztos megőrzőhelyen hagyná magát, letétben. Mert a kivetített másodlény szinte egyenértékű volt az elsővel. Csak meg kellett halnia vele, és…
344– Ezért dr. Lanoes… kárpótolni akarta. A titokkal. Azt akarta – folytattam lázban –, hogy másodlénye, ha már miatta, a zseniális találmány tökéletességének köszönhetően, élni kénytelen, kapjon is valamit… És cserélt vele. Ugye? Nemcsak a titkát adta ki… nemcsak a kalandot biztosította… hogy mintha árulást követne el ő maga, és a másodlénye veszélyes ügynök lenne az egyre erősebb önállósági törekvéseket mutató, kis szuperhatalommá fejlődő 2711-es ügynöke… nem elégedett meg ennyivel… a másodlény, aki az ő „hibájából” létezett… mert ő beteg volt, halálos beteg, DNS-lebomlása volt… Hyde-kórja… a másodlény elfoglalta az igazi dr. Lanoes helyét… mert dr. Lanoes hagyta… Látja, lord, ez is egy változat…
– Igen – hagyta jóvá Lord Aens. – Tény, hogy a doktor lent és a rejtélyes D. N. S. L’Aero itt fent… egy és ugyanazon személy két közel egyenértékű példánya volt… A doktor, ha a maga feltevése igaz, magányosan élt itt fent… csak a csér eredetije volt vele…
– Vagy a másolata – mondtam. – Mert a feleségével, a fiaival, a többi madarával együtt ezt a csért is ott hagyhatta a másodlényének…
– Lehet – hagyta rám a lord. – A lenti csérbe zseniálisan volt beépítve a szerkezet… a tárcsa a számokkal. Átejtés volt, hogy mintha eltorzították volna a tárcsát, és eredetileg a 2674-es vagy a 2874-es interállomás lett volna a csér hazája. Nagyon is eredeti volt a 2711-es szám… sose volt más betáplálva annak a csérnek a programjába. Borzongató egyébként a neve… Apálymadár… És dr. Lanoes DNS-molekulái apadtak. Talán az átvetítéses kísérletek bosszulták meg magukat… a szervezet egy pillanattól fogva bomlékony lett maga is… és akkor a doktornak már önmagát is mentenie kellett volna… rájött, hogy halálos beteg. És létrehozott valakit, talán az első másodpéldányt, aki majdnem egyenértékű, és sokáig élhetne… legalábbis egyre-345másra éli meg a napokat, hónapokat… ő, a halálos beteg dr. Lanoes létrehozza ezt az illetőt… és a gyilkosa lesz. Mindent meg akart hát adni neki, amíg lehet. Ezért nem lehet kizárni azt a lehetőséget sem, hogy helyet cseréltek… de a tudomány mai állása szerint… erre nem biztos, hogy lesz válasz. Lehet, hogy mindkettejükben megvolt a halálos kór… csak dr. Lanoes kedves és jó akart lenni az általa létrehozott alakmáshoz, és másodlényhez…
– A két anti-protezoid hogyan halt meg? Vagyis… akart lenni az általa létrehozott alakmáshoz, a másodlényhez…
– Egyikükkel a doktor alakmása végzett az erdőben, és ő, az alakmás véste a fába a minket félrevezető interállomás-számot – felelte a lord. – És ez az „apró” körülmény is azt tanúsítja, hogy lent a Földön már az alakmás élt. Hogyan cseréltek? Meg nem mondhatom. Számos mód elképzelhető…
– Persze. – Elnémultunk. – És El Sandor halála?
– Magam voltam benne a dologban. Srandoel hű emberünk. Oelsrandnak nem volt jövője… így. Ebben egyetérthetünk.
– És El Sandor halála? – ismételtem. – Mintha mondott volna, lordom, olyat, hogy ő is meghalt… mind a két anti-protezoid…
– Mondtam ilyet? – kérdezte a lord. – Csakugyan mondtam volna ilyet?
Kinyitott egy szekrényt. Üres volt.
Egy másikat. El Sandor lógott benne. Halott volt.
– Talán nem bírta elviselni az emléket – mondta a lord. – Hogy egy madarat ütlegelt… meg úgy egyáltalán. Mi szükség volt rá, mondja meg? A doktor másodlényének védencei… és bérencei. Akkor hát?
– És a doktor volt itt fent! – kiáltottam.
– Igen, igen. És meghalt… természetes halállal. Már a végén nem tartotta a kapcsolatot. És a lenti „dok346tor” tudta, hogy az ő perce is közeleg. És nem tud ellene tenni semmit.
– Közeleg mindannyiunké. És mind azt hisszük, hogy majd… – A lord eltöprengett. – Nem, tulajdonképpen tudunk erről a halálos kódszámról. A halál kódszáma az Egy. A létező Egy. És oszthatatlan… De azért persze…
– Azért persze ezt nem bírjuk elhinni egészen – mondtam; és elindultunk kifelé a villából. A 2711-es dús, fényes éjszakája borult ránk. – És megpróbálkozunk mindennel, és így van jól.
– Így van jól – mondta a lord. Srandoel várt minket a speedo-spaceo mellett. Beszálltunk, indultunk azonnal. Hallgatagon közeledtünk a Földhöz. Mindketten arra gondoltunk – talán –, hány furcsa utazást látott már az űr, a globáltér. A csér, a doktor… vajon hogyan is volt pontosan? Nem mindegy? Kétségbeesésből létrehozott valakit dr. Lanoes, akit nagyon megszeretett. Esendő mivoltáért. És a felelősségért, amelyet iránta, teremtménye iránt éreznie kellett. Egyszer volt elveszve, és ezt megkettőzte…
A lord mintha kitalálta volna gondolataimat. És ő az egyszerűség híve volt. Megismételte:
– A halál kódszáma az Egy.
Biccenteni se bírtam. Lent, a földi váróállomáson mintha állt volna valaki, integetve.
Mintha én magam lettem volna az.
Mintha én…
Én magam, én.
De aztán szétfoszlott káprázatként. Nem várt rám senki.
Már nem. Még nem?
Akkor elnevettem magam. Láttam a lordot: ahogy hajlongva közelít a puszta léghez… mint valami szellemalakhoz… és felmutatja hüvelykujját: Egy, barátom, Egy, Egy, Egy.
347A bűvös szám. Az életet jelentő, magasba emelt hüvelykujj. Elindultunk a speedo-mobil felé. Szinte gyengéd volt az éjszaka. A magány az örök életet ígérte.
Egy pillanatra ez meg is volt. Egy pillanatig elhittük, hogy a hazugság az igazság, az igazság a hazugság…
Apály és dagály hullámzott az éjben. Mintha gúny nélkül mutatná nekünk, rejtőző fényeivel: tengerem egy, hullámzásom egyetlen, elnyellek benneteket már akkor, amikor kiváltok belőlem.
De azért ittunk egy jópofa yvenet-sört. Vigyorogtunk. Egy emberként.
348– Areno – mondta a lord –, teljesebb nevén L. S. D. Areno a 2747-esen született. Ez magának, Solenard, talán nem sokat mond. Elhúzta a száját, látom, mit gondol. Az interglobálisan született egyének eleve gyanúsak. A szokás hatalma ez a vélekedés. Rossz szokás…
– Elismerem. – Legendák kavarogtak már csak a 2747-es hallatára is bárkiben. Csakhamar 250-edik eonitó-fordulóját ünnepli ez az állomás… és nyilván szó sincs már ott afféle ősállapotokról, amelyek valaha jellemezték. De hát: a szokás hatalom; ha valamiről egyszer valami elterjed… A 2747-es, finoman szólva, nem lett turistaálom. Ki ne emlékezne rá, ahogy például – azt mondják! – 2937 körül egy L. S. D. Norea úgynevezett bébisugárral „szerette meg” egy egész negyed lakosságát odafent. A bébisugár hatása teljesen kiszámíthatatlan. A hatás, igen, maga a hatás elkezd, mint egy bébi, az érintettek karján ülni. Mindig ül „valami” az ilyen egyének karján. Így járnak-kelnek az utcán, bárhol. Ütni-rúgni lehet őket, nem védekezhetnek, mert a bébi ott van a karjukon. Mire letennék, már félholtra veri őket egy kölyök is. Nem szólok arról, hogy állandóan sértettek (ezek a bébisugárzással sújtott szerencsétlenek). Olyan előnyökre pályáznak, melyek természetesen nem járnak nekik; örökké a szájuk jár, egyre a jövőért aggódnak (mi lesz a „bébivel”), belerögződnek a bébiállapotba, mindegyre a nem létező bébikorú lényért szoronganak, létezésén 349keresztül látják a világot; s bár semmit se látnak át, bárgyú ravaszság formálódik bennük. Ezt az elűzött Norea hívei mesélték; de sokan hitelt adtak szavaiknak. Nem tudom. S hogy éjszakára lefektetik a bébit, és elindulnak bosszút állni nappali sérelmeikért. Most aztán szabad a két kezük, és a pusztítás „rettentő eszközeit” ragadják meg. Szerezni akarnak főként, szerezni a bébinek, és nem válogatósak. Ez a bizonyos interglobális állomás, a 2747-es talán a leginkább az ismert Protheso-öböl mocskához volt hasonlítható. De csak volt! Mert ma már persze virágzó neo-kereskedelem, fejlett szórakoztatóipar és -mezőgazdaság, export, sport, bérmunka, munkabér, művészet, szívműtét, ellenőrző hajlam (xavinet őrkutyatenyésztés), plasztokinetika, kiber-etika, orange-utánzatok jellemzik, és 4768 lakos. Ezért hát, feledni próbálván, kevés sikerrel, a Noreák, Roenák és Arnoék uralma alatt kialakult züllést, így ismételtem meg iménti szavamat: – Elismerem.
Nem lehettem túlságosan meggyőző, mert a lord csak csóválta a fejét.
(Eszembe jutott erről a fejcsóválásról a szintén 2747-es specialitás, a fejcsócsa. Állatok fejét ették így, csócsa-állagúan. Állítólag fennállnak ma is éthelyek, ahol efféle létszeregy kapható, méghozzá állandóan: csócsa-állagú állatfej. Ezek, feltétel nélkül állítom, kiállhatatlan dolgok.)
Idegességemet mi sem jellemezheti jobban, mint hogy ilyen görcsösen ráállt az agyam egy szóra, megannyi valódi és álalakjára. Lord Aens biztatóan próbált mosolyogni; mert látta, mi van velem.
– L. S. D. Areno családja mindig diszkontinuitásban élt a 2747-esen, ezt ne feledje – mondta a lord. – A művészet felé fordultak, így alakult ki, védekezésül, a nagyfokú diszkantilizmus, a diszkó ezeréves hagyományából; díszkovákat gyűjtöttek, igen, L. S. D. Are350nónak volt egy nagybátyja, aki a globáltér legjelentősebb díszkovagyűjteményét mondhatta magáénak. Ott volt még az a kovakő is, amellyel az ősidőkben, állítólag az Eonder-völgyben az ősglobáltérlakó tüzet csiholt. Ezért aztán a ház egyik gyermeke, a négyéves kis L. S. D. Reano felgyújtotta a házat, a kijáratot díszkovákkal torlaszolta el, s az ablakon kiugrálókra bébisugárral lőtt. Rendfenntartó alakulatnak kellett kivonulnia, s ki tudja, hogyan végződik a dolog, ha megfelelő töménységű antibébisugarat nem tudnak bevetni. Mármost annyi tény, hogy ez az L. S. D. Areno…
– Megszokhatta az arénázást – mondtam szárazon. Hiszen maga a lord dobta fel a prae-post labdát, nem akartam szenvedélyesebben visszaütni ennél. Különben se csiholjon már díszkovát a maga tüzében égve senki (ahogy egy régi 2747-es mondásból megtanultam). – De mire megyünk vele mi? Muszáj épp…
– Muszáj – szögezte le a lord. Ilyenkor legkedvesebb szögét vette elő, és az asztalán álló poszt-hedon eonitkoponyába lágyan verdesni kezdte. A koponya műagylebenyei halkan meglebeződtek; tényleg olyan volt az egész, mintha egy hajdankori madár suhanna, olyan szárnyas, amilyenről pár száz éve már csak hallhattunk. Igaz, engem a neo-madarak teljesen jól hangoltak; gyengédség volt bennük, tollazatuk szép, egyszerű vagy ékes, és kis motorjuk burrogását is természetinek éreztem. Tragikus, gondoltam, hogy embereket háromszáz évvel ezelőtt sziklákról dobtak le kukoricára, kölesre (száz-százhúsz méteres magasokból; s ha hozzátették nekik azt is: egyétek, amit főztetek, akkor legföljebb annyit tudhattak, hogy főtt kukoricára és köleskására zuhannak), igen, mindössze azért, mert a motoros (austro-, fringillo-, ayulo-, brugo-, markotange-, upside-, raquetto-, pizzo-, saytoe-, zavazoe-, fencrugo- és barbaro-) madarakat műviek351nek tartották, és a szív oszcillatorikáját és frekvenciaherzeit más ütemben tudták volna elfogadni; ezek nem igazi madarak, mondták nagyon egyszerűen, és kutatási terepnek nyilvánították a globálszínt: hátha akad még megmaradt post-prae szárnyasállomány; reménytelen volt a küzdelem, a csirkefarmok elleni harc végül nem a farmerek, trapperek, dzsekik és tangák kiirtásával végződött, hanem a szárnyasállomány teljes elévítésével, eládámításával, azaz kipusztításával; a bűn forrását küszöbölték ki ekképp az embervédők, akik nem tűrhették, hogy társaik rémtáborokra emlékeztető tenyészdéket tartsanak fenn s lenn; voltak ugyanis magmoid, föld alatti farmok is (bányászva számolták fel sorra mindet), és voltak interglobális farmok; ezeknek farm-motorokat juttattak a neo-civilizátorok, és így kezdett kialakulgatni az új szárnyasállomány; s akik ezt ellenezték, eleinte csak halálba küldték őket a neók (egyre küldték, küldték, küldték és küldték őket, és olyan küldeményeket is adtak velük, több mázsásakat, amelyek nem engedélyezték a célbaérkezést; de már maga a küldés, a küldetés tudata olyan sokkot okozott, hogy kevesen élték túl), aztán reptették őket, és nem volt kukoricázás (kölesezés). Mennyire elmúltak ezek az idők! S akkor jön egy ilyen srác, mint ez az L. S. D. Areno, és ahelyett hogy L. S. D.-zne meg arénázna, a múltat akarja kikutatni. Állítólag egy körfürkészt szerkesztett, kova-elvűt, és ezzel a géppel már komoly eredményeket ért el. Visszahangosította a teret, decibel-szám hordták el a cseppfolyósított hangokat; és prae-post növényeket, fű-részeket tárt fel körös-körül, s a kettéhasadó szálakban, mint kelyhekben láthatta (egy-egy villanásra, míg a körlocsoló-szerűen forgó fűrész járt) hajdani kedveseit ki-ki; és maga L. S. D. Areno azt állítja, mesélte most a lord, hogy ő ilyesképp vélte fölfedezni apját. Négyévesen (négyéves volt ő maga), a kis L. S. D. 352Reano alakját öltve (most, képzeletében), kovaköveket halmozott fel, és csiholni kezdett. Ez a kép nem és nem hagyja el most már a képzeletét; unokafivérét faggatta, aki természetesen füstfátylat szeretne borítani a múltra; L. S. D. Reano most bűntudatvizsgáló, szakértő tehát, nekünk is dolgozik alkalmanként, mesélte a lord, kínos hát a dolog. Mert Reano azt mondja, Arenónak közönséges bűntudata van, hogy a kovafüstben ott-fulladt apja, Oelar, s ő nem mentette meg; vagyis hogy ő tudott a kis Reano tervéről, de nem vette komolyan, sőt segédkezett neki egy sugároltó átszerelésében is: ezzel a szerkezettel ontotta L. S. D. Reano, a négyéves balsors, a bébisugarat; s Oelar a hátsó bejáraton hatolt a házba, hogy az ablakon kiugrálni készülőket arra terelje ki, látta ugyanis a kis Reanónál a készüléket. L. S. D. Areno számára most olykor elviselhetetlen az a tudat, hogy ő is bütykölt a szerkezeten, amely így végső soron apja, Oelar halálát okozta. (Hetedik behatolásába Oelar belehalt; ott fúlt egy dermaforált műprém alatt, mely rázuhant a mennyezetről; a lord elmondta, hogy hiába vigasztalja Arenót például ezzel a körülménnyel is, elemzésével, nevezetesen hogy Oelar azt a mű-luccát maga látta meg s lőtte meg Moluccán, s így valami nagyobb körforgás része is lehet a haláleset, hiszen köztudott, hogy a mű-luccák mennyire füstérzékenyek, s talán a bőr is túlzásnak érezte a gomolyt, így határozta el: ugrik, ezt nem szabad kizárni…)
(A lord szinte lázban volt. Éreztem, ez a kiváló ember micsoda belső veszélyeknek kitéve él; s akaratlanul is felnéztem a mennyezetre, ám síkját placoid rétegek borították, puszta hely-anyagok, és a Hely aligha érzékeny bármire, nem fenyegetett olyasmi, hogy repedési jelenségek kíséretében Lord Aensre szakadhat bármi. Alfa-Zétát, aki máskülönben ott sündörgött mindig lábainál, kedvenc xavinet-kutyáját a 353lord még ismeretközlő tanácskozásunk kezdete előtt kiküldte szelíden.)
– A lényeg tehát az, hogy feszültség keletkezett L. S. D. Areno és L. S. D. Reano között – mondta a lord –, és mindketten értékes embereink. Ez a tudomány szolgálatának gyengülését is jelentheti… már amennyiben tűrjük. Areno most hirdetést tett közzé, plasztoidot, melyben komoly jutalom ellenében felkéri mindazokat, akik nagybátyja kovakőgyűjteményéből a tűzeset alkalmával darabokat vittek el, jelentkezzenek; Reano persze érzékenykedik, és tiltakozását fejezte ki máris, hogy Areno nyomozásához a bűnolvasó gépet, az ő találmányát tudatilag vagy gyakorlatilag felhasználjuk. (Nem szólva arról, hogy L. S. D. Areno rendelkezésére bocsássuk!) – A lord kínos szünetet tartott. Tudtam, miről van szó. – Hát igen – mondta a lord. – Sajnos, maga már, Solenard, eltöltött pár órát Arenóval a bűnolvasó gép mellett. És Areno ezt, attól félek, nem tartja különösebben titkolandónak.
– Maga kérte, lord, hogy foglalkozzam a fiúval – feleltem. És Lord Aens gyors kézmozdulata jelezte: hagyjuk ezt. Így már, érezhettem, mindjárt más. – A fiatalabb nemzedéket le kell kötni valamivel. És erre, maga mondta, lord, ezek az új és újabb gépek módfelett alkalmasak. Hiszen mi történhet! A fiú a bűnök tudatában lesz… és akkor? Végtére nekem ő folyton csak arról az óhajáról beszélt, hogy elvonuljon, egy alpinoid claustrofóbot már ki is nézett erre a célra, és csak annyit szeretne, hogy teljes tudatban húzódhasson a világ nemtudásának terébe. Elmondta, hogy mit ajánlott neki maga, lord: hogy alakítsa ki a póttérképző képességét, és így akár egy előkelő palotában, akár egy hetes, hónapos, éves szobában teremthet magának olyan Helyet, amelybe bevonulhat, sőt felajánlotta neki azt az érdekes kísérletet is, ami egye355lőre kevesek kiváltsága: póttérbe történő kettőzéses önkivetítés. Vagyis pótteret képez előbb valahol, s abba vetíti ki önmagát. Köb-űrérzést kelt, mint tudjuk, és abszolút fonoquart hangzást hall a belső fül a csöndcellában, mely két antiplazmoid réteggel a póttérben megalkotható. Csak ezeket L. S. D. Areno pseudo-placeboidoknak tartja, másrészt a realo-globaloidoktól épp gyerekkori emlékei miatt irtózik; attól fél, ágybavizelő lesz, ha el nem választja magát az emlékek tárgyiasulásától. Például nem ül asztal mellé; nem fekszik heverőre, pamlagra, ágyba. Ágyról, heverőről, pamlagról, kerevetről, díványról enni próbált, asztalon aludni; de ezek csak álmegoldások, egyszerű crossing overek, és arról akkor még nem is szóltam, mondja, hogy az asztal mindig törte a hátamat. Töröm a létet, mint egy megtanulhatatlan nyelvet. Ez volt a jelszava két éve, emlékezhetünk. Aprított mindent, ami az útjába került. Unokafivére, Reano akkor próbálta tudományos célintézetbe záratni, de T. Z. Céline megmentette ettől. Kétszer ilyen nem történhet, azért se, mert T. Z. Céline-t űrbaleset érte. Areno tudja, hogy Reano mindenre képes; és a közérvényű rendérzék is Reanót támogatná. Hogyisne! L. S. D. Areno a 2747-es interglobális állomás közelgő 250-ik eonitófordulója alkalmából történelmi élőképeket akar föleleveníteni; erre használná a bűnolvasót; hanem a 2747-es épp a turizmus fellendülését várja, mesterséges eget készítenek, sőt cseppfolyósított pereműrt, partvidéket alakítanak ki, és ehhez igazán nem Areno hobbija hiányzik. Általában a 2747-es irtózik minden rosszkedvtől, s Reano a vagyonát egészen közönségesen a humoroidokkal szerezte, melyeket eddig sosem látott mennyiségben adtak el az interglobálison.
A lord türelmesen hallgatott. Éreztem, agyonbeszélem egy kicsit a dolgot. Egy bizonyos fülesnövény, mely az ablakban állt, a vastag üvegréteg ellenére a szenvedés nyomait kezdte mutatni. Lord Aens be is tette a hűséges zöldművet egy hangszigetelt Sound-Island jegelőbe. Itt a zajok lefagytak a hallásról, s a növény az áttetsző hangfalak mögött éledést jelzett. A lordot is jobb kedvre hangolta ez.
– Hiába – mondta –, a hullámzás nélkülözhetetlen. Áll ez a kedélyre is. A 2747-esek joggal mondják: tömérdek rémség után most már vigye a bánatbébit meg az emlékbébit Areno oda, ahová akarja. El tudom képzelni, hogy akár meg is ölik, ha a 2747-esre teszi a lábát. Ezért van szükségem magára, Solenard.
– Köszönöm – feleltem csipetnyi szarkazmussal. – Köszönöm – tettem hozzá, és most már vigyáztam, hogy legföljebb kazmikus íze-bűze legyen mondásomnak. – Kozmikus! – mondtam tehát. Elvörösödtem. Kozmikus helyett kazmikust mondani: bátorság jele. Fordítva pedig: hát épp fordítva. Mit kapok ezért a vállalkozásért vajon, tűnődtem a haszonelv kényszerű pályáján, s ugyan mi lesz maga a vállalkozás?
A lord így folytatta:
– Ismerem a magam ifjúkorából még ezt az ördöglakatot. Valaki nem harmonizál. Ezért érzi, hogy nem akar harmonizálni. Választás előtt áll. De hát éppen az érzékenysége miatt fogja érzékenyen érinteni, hogyan ítélik meg majd döntését. Ha nem volna megítélésérzékeny, zavartalanul tevékenykedhetne, hiszen tevékenységi tér aránylag van. Ám most újra latolgat: mi lesz, ha úgy vélekednek majd róla, hogy „nem bírta végig”? És mi volna a „végig”, a „vég”? Csakhogy: ha ezért folytatja… persze mit… és hogyan folytat… akkor még kevésbé érzi harmonikusnak önmagát s a globálformákat. Még inkább szeretne „kiszállni”. S a többi. Vonzódás van ebben a teremtődés külhelye iránt, s így javaslom én, hogy éljünk ennek az esetnek a szerencsés összetevőivel. L. S. D. Areno a 2747-esen 356született. Szálljon ki! Kísérje el, Solenard, ezt a fiút a születési állomására. Hátha egész életének újabb fontos állomásává válhat az a hely. Mit szól hozzá? – kérdezte akkor, mintegy befejezésül, szelíden, ellentmondást nem tűrő hangján a lord.
– Nagy cipekedést is gondol, lényegi dolgot, lord? – kérdeztem. Lord Aens felkapta a fejét. Értette a kérdést. – Olvasgatást, ilyesmit?
– Nézze – mondta akkor, elkerülve a választ –, könnyű poggyásszal mehetnek. A fejlesztés emberei ma reggel jelentették, hogy a bűnolvasó gép szerkezeti átalakítása sikerrel járt: a távolvasás lehetősége adva van. Tehát van rá mód, hogy megbízható emberünk itt működteti a gépet… mondjuk, mit szólna Srandoelhez… látom, tetszik a választásom. Srandoel működtetné a gépet, maguk csupán egy tactico-motoros tűzikutyát vinnének magukkal… hahaha… és ez a megoldás a volument is biztosítaná. A tűzikutya nemesebb szerveinek érintése nélkül, a vulgár-eb szervek közé elhelyezve, plasztoid ernyőképzőt helyezhetünk, ráadásul antisugárzót… érzékelhetetlent. Gondolja meg, mekkora divat most a 2747-esen az eb. Sétáltatják a tűzikutyát, és már ez is csupa jelkép lesz L. S. D. Areno számára. Úgy fogja érezni: a régi bűnök hazajáró szelleme ő, és ez kellemes viszketést okoz majd neki… ne féljen, maga, Solenard, kap antiviszketőt, de a kutyában ezt is elhelyezzük… a jóérzésnek ezt a csiklandóját. Egyáltalán, mindenféle ingerens ott lesz a kutyában. Magának csak az a dolga, Solenard, hogy a kutyára vigyázzon. Szalonba ne vigyék, a szalonok a 2747-esen rossz hírűek. Remélem, ért engem. Üzletek elé, karókhoz ne kössék ki… és a többi. Más kikötésem nincs. Maga a rangjának megfelelő főkísérői rangban utazhat, akkreditákkal felszerelve, parafa övvel, amely azonnali űrhazatérést is lehetővé tesz a beleépített spontanidák révén. Egy a lényeg: a fiút ott 357hagyhatja… szülőtere hiszen… de a kutyát semmiképp se! Nem tudom, mennyi annak az összegnek a duplája, amelyre így, rangjához és a fiú nevéhez méltóan szüksége volna. Mondja meg, s a fele körül kiegyezünk.
Lord Aens igen jókedvű volt ezen a reggelen.
Így váltunk el.
L. S. D. Areno kint a speedóban várt. Mondtam, nem kell őriznie a speedót, beülhet egy yvenet-lére, hátha hosszú lére eresztjük megbeszélésünket a lorddal. Igyekeztem kedélyessé tenni számára a várakozás félóráját. Areno azonban, mint mondani szokás, szinte alkalmi áron volt búskomor. Legnagyobb meglepetésemre nem volt egyedül. Egy madár ült a speedóm hátsó ülésén.
A legszívesebben visszarohantam volna a lordhoz, amikor meghallottam Areno szándékát: magával akarja vinni a 2747-esre.
Egyáltalán: hogy beszélhet erről a tervről ilyen bizonyossággal? Lord Aens nem említette, hogy L. S. D. Areno tudna a szándékainkról.
Zavar fogott el. Elfogták volna a lord valamely üzenetét? Esetleg amikor a 2747-esen a fiúkkal megbeszélte a dolgot?
– Nem kutya, mi? – kérdezte L. S. D. Areno. Aztán bekapcsolta. Azt vártam: a lorddal folytatott iménti beszélgetésem lehallgatott anyaga fogad. Lett volna rá egy fogadásom. Nem ez történt.
Hang nem hallatszott, fényjelenség nem volt… sokkal megfoghatatlanabb maradt, ami történt (ha egyáltalán történt valami). Kellemes élénkséget éreztem, „mutantur temperá”-nak szokták nevezni más esetekben. Ám ez az eset nem hasonlított semmilyen más esetre. Honnét tudja L. S. D. Areno, hogy a 2747-esre készülünk? És miért szerezte be ezt a madarat? Hogy azt már ne is kérdezzem: honnét?
358– L. S. D. Reano ajándéka – mondta fiatal barátom. – Kibékültünk – tette hozzá. – Így mindenki jól jár. A bűntudat ebben a madárban már olyan fokot ért el, hogy átcsaphatott ellenkezőjébe, a hiánytalan jóérzésbe. Reano rávezetett, hogy bennem is ez a folyamat játszódna le, s minek akkor annyi időt elvesztegetni. Hiszen erre már, ennek a madárnak a személyében, van eszköz… s az eszközökkel élni kell – szögezte le L. S. D. Areno. – Felőlem most már nyugodtan utazhatunk… Reano azt mondja, semmit nem fogok érezni…
– Én egy kedves kiskutyát rendeltem már – mondtam. – Tactico-motoros…
Nem mertem kimondani, hogy „tűzi”. Ám Areno megelőzött:
– Egy xavinet-tűzikutyát? Srandoel beszélt már róla… ez a kutya felfogja és megőrzi, amit a bűnolvasó gép megfejtésként ad. Meghitt estéken, kandalló mellett, a tűzikutya motorjának surrogását hallgatva, szinte ártatlanságnak tűnik fel mindaz, ami valaha szörnyű volt. Nagyon örülök, Solenard, hogy így határozott.
Elképedtem. A madár hatása…! Csak jól kijöjjenek a kutyával, gondoltam rögtön, valamelyest szorongva. Remélhetőleg, sóhajtottam halkan, Reano megfelelő mennyiségű humoroidot adagolt a madárba. Nem örültem a váratlan fordulatnak.
Egyáltalán, az utóbbi időben annyira terhemre volt minden fordulat, hogy egész éjszakákat aludtam végig például úgy, ahogy épp végigzuhantam fáradtan az ágyon; a bal oldalamról a jobb oldalamra se fordultam át. Ösztönösen azért fordítottam el most az arcom, mert nem akartam elárulni tanácstalanságomat.
– Mikor indulunk? – kérdeztem akkor. Nem lett volna tanácsos megkérdeznem: És mi lesz utunk célja?
– Mihelyt a kutya megvan – felelte lelkesen L. S. D. 359Areno. – Reano egyébként mindent előkészített. A kutyáról nem tudott még ő sem. Elmesélhetem neki?
– Hát hogyne – mondtam csüggedten. Ugyanakkor valami megkönnyebbülésféle is eltöltött: most már ténylegesen az lesz, ami lesz. – Találkozzunk egy óra múlva… magánál, Areno.
– Rendben van – felelte.
Elköszönés helyett épp csak elváltunk.
A kutyát a lord által megjelölt helyről hoztam el. Embereink épp kipróbálták a bűnolvasó gépen, s a kutya szemrebbenés nélkül működött. Amellett kedves kis jószág volt. (Szó szerint. Valahányszor működésre kapcsoltuk, kis póttér képződött mellette, s ott feküdt ő, kivetülve, összegömbölyödve, mint önmaga kölyke.)
Mentem vele Arenóhoz.
L. S. D. Arenót otthon találtam. De nem volt magánál.
Szerencsére nem volt magánkívül sem. Mély „sobor”-szerű álomba merült; a tudata, ahogy mondani szokták, szobrozott. Ám ebben a szobrozásban, a tudatéban, volt valami érezhetően… nem is tudom, minek nevezzem. Volt valami bűnös. Úgy feküdt ott L. S. D. Areno, mint a globáltéren túlkerült tisztaság szobra, csak a tudata volt… igen, most már értettem: bűntudat.
Szerencsére alszik, gondoltam, s olyan lesz neki utána, mintha álmodta volna az egészet. A madár egy szék lábához állítva pihent. A tűzikutya megszagolgatta, és úgy láttam, barátság szövődhet köztük. A jelenségvilág engem persze az utóbbi időben gyakran becsapott. Elsősorban a memóriaegységeimet változtatta néha memóriakétségekké. Nem tudtam például, legalábbis hirtelen nem tudtam volna megmondani azt sem, mi is jellemzi a madár szerkezetét, mi a kutyáét, s hogy kiegészítik-e egymást, vagy netán ütik. Remél360tem, hogy ütni nem fogja se a madár a kutyát, se a kutya a madarat. Lassan összeszedtem gondolataimat. A kutya, emlékeztem vissza most már, kétségkívül a bűnolvasó gép módosítója; xavinet-modul. Szavatolja, hogy a leolvasott eredmények távközlése lehetséges legyen, és Srandoel azonnal értesüljön a központban a megfejtett nyomokról. Számunkra ott a 2747-esen a kutya az olvasott bűnök kellemes megoldását adja, s ha ehhez hozzáveszem, hogy a madár kimondottan elbűvölő hatású, bízhattam benne: az interglobális állomáson szívélyes fogadtatásban lesz részünk. Ha őszintén megvallottam magamnak, nem is vágytam egyébre. A kis L. S. D. Areno inkább a fogát moshatná meg rendesen; ott volt elöl, a lapátjain csaknem mindig a teljes étlap. De egy anti-uralkodó család sarját a 2747-esről nem sérthettem meg ilyesmivel. Lehet, hogy kés van szerelve a fogkeféjébe, vagy lézer, netán thin-sugár, és kárt tesz még magában, mi több, bennem.
Megtettük a közvetlen úti előkészületeket, majd négyesben (a kutya, a madár, Areno és én) hajóba szálltunk. Mini-spaceómat maga a lord bocsátotta rendelkezésemre.
L. S. D. Areno nyugodtan ült a hajómélyben. Csaknem teljes automatikával haladtunk. Nemsokára észrevettem, hogy fiatal védencem ugyanilyen automatikusan megy át bizonyos változáson. Mintha póttér képződött volna körülötte, s ő ebbe húzódott volna be. Szólni se bírtam hozzá; a póttér állaga, mint csakhamar tapasztalhattam, kovakő volt! Áttetsző kovakő. A tűzikutya hevesen csaholni kezdett; a madár azonban szelíd maradt, sőt láthatóan jól érezte magát. A póttér később sem akart elmúlni Areno körül; s nem tudtam, olykor a szemem káprázik-e, de mintha két példányban láttam volna ifjú barátomat. Az ingerültségi hányados ingere úgy felfokozódott bennem, an361nyira hányavetinek éreztem ezt a történéspontosságot, hogy a legszívesebben kifakadtam volna: nekem egyetlen példány is sok, nemhogy kettő! egyetlenegy L. S. D. Areno s minden ügye is teher… én vagyok az, aki előkelő palotában vagy hetes, hónapos, éves szobában burkolóznék póttérbe, abszolút fonoquart hangzások közepette, mert szinte antiplazmoid vagyok az ilyen őlordsága-dolgokra, és ő-L. S. D.-ségésekre, és nem érdekelnek a 2747-es viszonyai, és…
Lassan azt éreztem: körfürkész kezd forogni bennem… velem… és kutyám elhányja magát, mint a Vidám Szigeten az anyag-hullám-hintán, ahol ez a képzet érzetté alakul, s hol anyagi részecskének, hol hullámjelenségnek tudhatja magát, aki befizet (anyag-hullám-vasút), de aztán rendbe jött (a kutya), s tüzeseket vakkantgatott. Ágyak és asztalok repültek, rajtuk az L. S. D. Areno család címere. Körben más bútorok úsztak, melyeken egy-egy Norea, Roena, Arnoe ült, hevert. Te jóságos prae-post szolgálat, gondoltam riadtan, hogy fogunk így kiszállni a 2747-esen? Kérdésem nem volt alaptalan, mert az én furcsa állapotom addigra, ha nem is nyomtalanul, elmúlt, ám Arenót csak igen kínkeservesen tudtam pótterével kigyömöszkölni a mini-spaceo ajtaján. Végre kint voltunk az üvegházban (kertészéletűnek voltak álcázva a tudományos fiúk a 2747-esen; a nagy virágdivat tette előnyössé ezt a megoldást, ám az üvegházakban már kutyákat teremtgettek újabban), és úgy álltam, mint egy szédült rakodómunkás: egy szekrény akart egyre-másra nekem dőlni. A madár kiszabadította magát a póttérből, s kutyánk hátára szállt. Tüzetesen vizsgálgatni kezdte bundáját, megcsipkedte loboncos fülét. Irigykedve néztem természetességüket; a parányi s még apróbb motorok valahol testük mélyén, de már-már a lényükén, annyi valódi tisztaságot testesítettek meg! Döngetni kezdtem a „szekrényt”, L. S. D. Areno 362pótterét, de ezzel se mentem semmire. A fiúk előjöttek a roseák, rózsák, flamionok, kardlángok közül; kutyám érdeklődéssel figyelte a tűzvirágokat. (Kutyám, így mondom, mert Areno láthatóan nem vett tudomást a világról. A fiúk megállapították, hogy áttetsző kova-térbe zárkózott, s legföljebb felrobbantani lehet vele.)
Kétségbeesetten vártam a fejleményeket. A fiúk nem tudtak okosabbat kieszelni, mint hogy L. S. D. Arenót kénytelen leszek így teherspeedóval vinni. Elő is kerítettek hamar egy kis cargót, s arra felpakolóztunk. A madár a vállamon ült, kutyám lábamhoz simult. Mielőtt kijöttünk volna az üvegházból, egy pillanatra szétnyílt a kovatér, s Areno, furcsa tartásban, maga elé font karral, de lazán tartott csuklóból felhajított egy kovadarabot. Honnét bűvölte elő? Mert maga a tér töretlennek látszott. Sűrű üvegcserép-záporban hagytuk el a védhelyet. Kezdtek gyűlni künn a felhők; mintha füst szállt volna fel innen is, onnan is; a fiúk elmondták, hogy grillnap van, s ezért a kedves jelenség. Mivel a lord azt közölte, az Areno-ház gazdátlan, arra vettem utam. Néha megálltam, hátranéztem, ám a póttérben L. S. D. Areno ugyanolyan mozdulatlanul ült; akár egy nagy, felnőtt, arányos lombikbébi; és a két karját olyan furcsán tartotta maga előtt. Nem volt semmi változás. A legrémesebbnek azt éreztem, hogy tulajdonképpen nem emlékeztem rá, fogalmam sem volt róla már, mikor ment végbe ez a változás. És igazán nem voltam arra hangolva, hogy az élet alapfogalmaival vesződjem; mégis itt volt „előttem” ez a megmagyarázhatatlan jelenés, ez a tény – amelynek józan ésszel kevés magyarázatát tudtam adni. A fenébe kívántam a pillanatot, amikor a lorddal egyáltalán szóba álltam. De hát az olyan régen volt, még egy lelkes és kalandos vállalkozás idején. Most, csekély képzelőerővel, mintha magamat 363láttam volna ebbe a kovakő-tömbbe bezárva… a csodálatos és áttörhetetlen tündöklésben…
Feltaszigáltam a „szekrényt” az emeletre. A ház tökéletes épségben fogadott minket; az alkalmi személyzet – nyomát se láttam senkinek! – szépen összehordta a kovaköveket, melyek L. S. D. Areno kérésére „befutottak”: arénaformában voltak lerakva, mint egy gyerek-játékstadion nézőtere, amely azonban üresen tátong. Nincs látványosság. A madár átszökkent a köveken, s a kör közepére odafészkelődött. Felnézett rám okos tekintetével, a kutya pedig a kandallóhoz imbolygott, végighasalt a kihűlt üreg előtt.
Magam voltam.
A madár és a kutya igazán nem arénázott. Én magam, mintha emlékezetemet még tökéletesebben vette volna körül a rám szabott, alig-alig fizikai, már-már áthatolhatatlan, áttetsző réteg, nem tudtam volna megmondani már, melyikünk miféle technikai célt szolgál. L. S. D. Areno aligha látja hasznát többé, ha utánajárok néhány dolognak… ennek ellenére felsorakoztattam a köveket, a visszahordott kovákat… füstös volt némelyik még a régi tűztől, melynek ma már nyoma sem volt erre… egy régi család utolsó sarja adta vissza „az ipart”… mondta fel a szerződést a globáltérrel… falazódott be pótterébe… a pótélet elől… vállalta jól láthatóan… Eszembe jutott valami. Egy kis ünnepi jelleg ráfért volna erre az eseményre; s talán alkalmas leszek a ceremóniamesteri szerepre, gondoltam, hiszen L. S. D. Areno épp azt tette meg, amit én sosem merek majd… s ki hódoljon e tökéletességnek, ha nem az, aki ilyesmit önmagának hőn áhítana. Hőt termeltem. A kovadarabokat, melyeket előtte a kutyusnak mutogattam meg sorra, a „szekrény” éléhez dörzsöltem, pattintgatva, és szikrák röppentek. Éghető anyag akadt bőven, s én nem is értettem, miért teszem, a szikrák röpterébe hullattam néhány könnyű 364anyagú tárgyat: pihét, papírt, száraz levelet (könyvekből potyogtak, lepréselve). Tüzet fogtak, perdülve hulltak az ódon szőnyegekre… kárpitokra sodorta őket a hirtelen támadt huzat… Lobogott az óriási terem. Felkaptam a kutyát és az egyáltalán nem riadt madarat, s menekültem. Észrevétlen sikerült elérnem a kert hátsó kapuján át egy mellékutcát, melyből hamarosan az élénk főút forgalmába vethettük magunkat. Ott már felfigyeltek a lángokra, és kézi szerszámokkal rohantak számosan oltani.
Sugarak zúdultak az L. S. D. Areno-házra. Mintha visszatért volna egy régi kor; mintha újra „megszerettek” volna valamit, ahogy egykoron, L. S. D. Norea „nagy korszakában”. Csak most békés, szelídült idők voltak, és nem lehetett kétséges: mindenki jót akar. Beálltam magam is az oltók közé, s hogy a kutya és a madár is tette a dolgát, kiderült abból, hogy pár perc múlva ismerős kéz fogta meg a vállamat.
A lord volt az; s vele jött Srandoel meg L. S. D. Reano – akiről most derült ki, mennyire reális, derék ember, bármi volt is gyerekkora –, és négyesünk már nem volt hatástalan. Sikerült kimentenünk a házból, mielőtt az oltók csapata behatolhatott volna, a „kovaszekrényt” – barátunkat, a szerencsétlen, bűntudattól üldözött L. S. D. Arenót biztos helyre vittük. Itt L. S. D. Reano látott munkához. Furcsa szerkezetet vett elő a placebójából, s a Srandoel-féle ládából (ez is fogalom volt már! a Srandoel-láda) kiegészítő szerszámokat szedett ki. Így látott hozzá a besugárzáshoz… Mikrorészről mikrorészre metszette le az áttetsző kovát L. S. D. Arenóról. 167 órás és 59 perces műtét volt. L. S. D. Reano csakhamar – vezérletünkkel – már csupán irányítója volt a műveletnek; a 2747-esek hatóságainak engedélyével különleges teamek érkeztek lentről, s metszették a hihetetlen burkot. A lord nem fukarkodott a tömör magyarázattal.
365– Természetesen antibébisugárral dolgozunk – mondta. Döbbenten néztem. Azt hittem, ez már a messzi múlt; még a Norea-időkkel hullt a feledés mélyére. Nincs ilyen! – Úgy van, Solenard, helyesen állapítja meg magában, de mondja is ki, barátom. Ez az igazság: L. S. D. Areno bébisugárszülött volt. Amikor mások az anyaméhben töltik életüket elemi módon feltöltő, védett idejüket… az ilyen bébisugárszülöttek már a világ kietlen ridegségét érzékelik: nem léteznek, s mégis ott ülnek anyjuk karján, elmarad számukra… de hát miért ne maradna el, amikor meg se szülte őket senki, meg se születnek soha… elmarad a tiszta, csendes, elvonult magzati lét. A világ kegyetlenségét példázva, azonnaliak ők e létezésben; és semmikoriak. Elenyésznek, szenvedést okozván csupán a szülőknek, akik általuk nem válhattak szülővé. Ám itt, e globáltérben először, különös tudományos „csoda” tanúja lehetett a világ: L. S. D. Areno (CXIX) a semmiből, a gyötrő-placeboidból valós lénnyé vált. Ennek a rendkívüli, ennek az iszonyatos kezdetnek minden nyomát magán viselte; s ami súlyossá teszi a félelmetes dolgot: nem külsőleg. Íme, ahogy ez a kovaréteg most lepattogzik róla, s talán valódi elevenséggel bomlik ki, megszületvén megint valami rendhagyó, borzadályos módon, igen, így bomlik ki ő maga. De hát ő maga lesz-e ez most is? Létezését mindegyre L. S. D. Reanóéval akarta összevéteni; és sokáig magam is vádnak hittem ezt, és nem tagadom, Reano személyét illetően a legparányibb részecskékre kiterjedő vizsgálatot is elvégeztettem – örvendetes eredménnyel. Areno rémképei nem a fantázia szülöttei voltak. Semmi-kezdetű léte a legboldogtalanabb csodák egyikével fordult át a fizikailag látszólag megoldott, de minden alapvető megoldatlanságot magában rejtő létezésbe. A soha meg nem ismert anyaölbe vágyott vissza, amikor állandóan elhagyni akarta ezt a világot. Nem állítom, 366hogy kísérletem, melyet üdvére végeztem, kockázatmentes lett volna; de ez volt az egyetlen út, hogy megmentsük fiatal barátunkat. Végre ő is valódi létezőnek érezheti magát; az önmaga által önmaga köré „teremtett” póttér, amelynek véletlenszerűen lett anyaga a családi otthon közelében látott kova, ez a tér szüli meg őt, valójához híven. És csak azt kérem, hagyjuk őt magára most, hogy az utolsó kovaszemcsék is lepattannak… hagyjuk vele csupán leghívebb rokonát, L. S. D. Reanót, aki tudományos munkája mellett bőven szakított időt arra, hogy emberi legyen, s a családi érzésen túl a legegyszerűbb vonzalmat ápolja: az egymáson való segítését. Bűntudata neki volt, L. S. D. Reanónak; s a múltat faggató gépből kiolvasta azt a bűnt, amelyben L. S. D. Areno született. Ám ez a kiolvasás több értelmű: nemcsak megfejtést, hanem eltüntetést is jelent. Kiiktatást. Többé nincs az az iszonyat, amelyben – sugárzás rettentő hatására, valótlanul – L. S. D. Areno megfogant. A csodát a tudomány szentesíti azzal, hogy kioltja, és a valós létezés részévé teszi. Mondhatni, az egyetlen ilyen bébisugárszülöttet látjuk magunk előtt – mondta befejezésül a lord –, aki emberi testet öltött, és a legrettenetesebb hátrányokkal bukott bele ebbe a világba. Ez a szó is kétértelmű: talán tettünk róla, hogy ne bukás legyen a sorsa. És most menjünk, uraim. Sok szerencsét, Mr. Reano!
Az unokafivérek kettesben maradtak. Lementünk vacsorázni. Körülöttünk eloltották a tüzet; a teremben észrevétlenül hunytak ki a lángok; senki ránk sem nyitotta a hatalmas, 2750 körüli szárnyas ajtót. Az étteremben a madár és a kutya is megtalálta számítását. Remek hangulatban töltöttük az estét. Észre se vettük, mikor érkezett körünkbe L. S. D. Reano. Az asztal végén telepedett le, és furcsán tartotta a karját. A lord figyelt föl reá elsőül. Elsápadt. Reano a világ 367legtermészetesebb vigyorával mutatta, nincs egyedül. Karján ott ül valaki. Senkit se láttunk.
– Areno – motyogta Reano –, kicsi öcskös… – Alig bírtuk lefogni. Akkor már habos füst tört fel a torkán. Üggyel-bajjal cargónkig, azzal a mini-spaceo indítóüvegházába vittük. Nem mertünk volna vissza se nézni az elhagyott Areno-házra. Azt is csak a Föld felé félúton vettük észre, hogy a kutyát és a madarat ott felejtettük. Üzentünk később a vendéglősnek, ő azonban csak annyit válaszolhatott, hogy a két kedves állatot elvitte valaki, nem sokkal utánunk. S hogy utánunk viszi, ezt mondta, s így ő megnyugodott. Kértük, adjon személyleírást az illetőről.
A vendéglős pontosan L. S. D. Arenót írta le.
Forgott velem a globáltér.
A lord nyugalmat kért. Hát persze, mondta, hát persze. Sajnos, Reanóval nem beszélhettük meg a dolgot. A tudomány zártabb szentélyében időzött ő már ennél.
L. S. D. Areno nyomtalanul tűnt el. Másik állomásra költözött? Vagy védettséget élvez valahol? Hírét vettük, hogy a Norea-szentély rejtekét, ahol az egykori kényúr hamvait őrzik, rejtélyes robbanás rázta meg. És a 2747-esen jelentősen megromlott az éjszakai közbiztonság. Fantom-alak, akit csak „A Bébi”-nek hív a helybeli lakosság, láthatatlan rémtevő járja olyankor az utcákat, és elsődleg szerez. Nem kímél aggokat, gyermekeket, nőket; főleg a kirakatokat tekinti szabad prédájának; olcsó tűzszerszámokat visz el mindenünnét, ám tűzeset egyelőre nem fordult elő. A serdületlenebb ifjúság körében elterjedt egy titokzatos „passzió” (vagy betegség): póttérképzéssel próbálják fel-pót-térképezni a szerintük bonthatatlanul belakott teret; és némelyeket áttetsző platinából, aranyból, nefritből, olcsóbb változatban bronzból kellett kitördelni. Természetesen antibébi-sugárzással. Ennek vissza368hatása sem késhetett, és már négy esetben állapították meg, hogy egy rejtélyes személy (feltehetően megint csak „A Bébi”) bébisugárral is dolgozik! A 250-ik évfordulójára készülő 2747-esen minden van, csak épp ünnepi hangulat nincsen. A lord közölte velünk: várható, hogy segítségünket kérik. A laboratóriumban már kidolgoztuk az „Areno-kereső” kutyába betáplálandó különleges programot.
Furcsa érzés volt, ahogy másodszor is útnak indultam a 2747-es felé. Újra L. S. D. Areno ügyében. Nem tudom, mi ígérkezett rémesebbnek: ha első utamra emlékezem vissza majd (az áttetsző kovaszekrényre, s benne az egykori szörnyűséget állandósító Arenóra), vagy ha erre az elindulásra, ahogy L. S. D. Reano „átadja” nekem a karján ülő kutyát (A Semmit), s nekem végig „úgy” kell tartanom a keresőjószágot… az üvegházban tűrnöm kell a fiúk furcsálkodó pillantását, látni eldugott mosolyaikat… Tény, hogy senki se mondta: mit tartom magam elé a karom… Itt a Norea-idők emléke nagyon beleivódott mindenkibe, még az újabb nemzedék is természetesnek veszi, állapítottam meg, a legvadabb képtelenséget… de hát milyen alapon gondolkodom én így, éppen én, tettem fel a kérdést magamnak, amikor karomon „keresőkutyát” viszek, s az állat állítólag be van programozva… mert L. S. D. Reano szerint a láthatatlant csak a láthatatlan láthatja. Nincs-e mélyebb igazság ebben? Nem rezzentem meg néha, amikor az utcán meglökött véletlenül egy-egy járókelő: hogy a kutya le ne ugorjon a karomról? S ahogy a karomba csíptem volna, hogy meggyőződjem róla: vagyok-e tényleg… vigyáztam, nehogy én zavarjam meg a kutyát. Fontos feladat vár rá, éreztem, ugyanúgy, ahogy előző utamon rám várt. De hát mik ezek a fontos feladatok? Nem L. S. D. Arenónak volt igaza, amikor visszazárult abba az állapotába, amelyet ezen a Földön elsőül ismert 369meg… bocsánat, fenn az állomáson itt… de hát igyekeztem inkább a földön járni, és ha nagyon józanul akartam nézni a dolgot, éreznem kellett, hogy karomon a kutya ideges lesz. Közeledünk L. S. D. Arenóhoz? Íme, azért csak nem menekülhet. Valaki akkor, éreztem, megállt mellettem, és simogatni kezdte a karomat. Vagy hát nem is… olyan furcsán simogatta, hogy hozzám sem ért… hanem a tenyere elsiklott egy jó másfél arasznyival a karom felett. A tenyere? És kinek a tenyere? Senkit se láttam. Kiáltani akartam. Ekkor egy kéz… s nem láttam!… betapasztotta a számat. Valami nedves kis élő vacak pedig megérintette az arcom, s tudhattam: búcsúzóul.
– Kösz, pajtás – mondta egy hang, suttogóra fogva. – Mondd meg Reanónak… kösz a kutyát! Mindig tudtam, hogy egyszer visszakapom. Sok a füst, kevés a láng… de most már nem lesz láng, nem kell kovakő… Gyere, üljünk le egy pillanatra. Tudod, akkor erre sokat sétáltattam őt… a nevére már nem emlékszem, csak arra, hogy volt… – Éreztem, hogy karomról lekerült az a komoly kis súly. Szót szólni nem bírtam. – …és most itt van megint… ahogy én is vagyok, csak úgy… de nekem pont elég. Reano mindig dilis volt. Miért kellett neki kovakővel meggyújtani a kutyust, nem tudom. Négyévesek voltunk, unokafivérek. Reano egyszerűen nem akarta elismerni, hogy én létezem. Azt mondta: bébisugárral csináltak. Így nem vicc! De hogy nem lehet semmim, nem is kell nekem semmi… az ő számára én nem létezem. A kutyuskát beborította kovakövekkel… az apja egész gyűjteményét ráhalmozta… akkor tüzet csiholt két kővel, és meggyújtotta több helyen. Nekem sem kellett több, ugyanígy felgyújtottam a házukat. Sosem volt az az én házam, sose volt a mi házunk. Miért ne gyújtottam volna fel? A kutyus volt az enyém, ugyanúgy bébisugárzásból lett, ahogy én. Itt a bizonyítéka. 370Különben hogy is tért volna vissza hozzám? Mindig csak vele akartam találkozni, kezdettől fogva. Azt mondták, ami maradt belőle, elhantolták valahol, de nem árulták el nekem a helyet. Én viszont jól tudtam: a kutya ott van elásva, hogy bébisugárból lett ő is, és én is. Mondd meg, haver, mi közöm nekem ahhoz, hogyan lettem? Tehetek én róla, miféle világban élt D. N. S. Oelar, az apám? Még azt is hallottam: olaj volt a tűzre, hogy egyre berohangált. Tehetek róla, hogy Noreák uralkodtak? Hogy bébisugárzással gyötörték a 2747-es lakóit? Hogy az apám csodagyereket csinált a semmiből? A semminél is rosszabból? Én vagyok az egyetlen, aki a bébisugár semmi-alakjából valaki lett. Kértem valaha is? A kutyust már én akartam… én választottam ki öt közül… vigyáztak rá? Mennyi időnek kellett elmúlnia, mennyi tapasztalatot kellett megszereznem, hogy rájöjjek: sugár-alakban akarok tovább létezni… nem anyagrészecske-formámban… és rádöbbentem: nekem még mindig választanom lehet… erre az eredetem feljogosít… és ha vállalom ezt a változást, viszontláthatom a kutyust. És most, látod, ez megtörtént. Látod? – kérdezte. Azt feleltem, hogy igen, látom. Ő engem nem lát, mondta, tehát ne lódítsak. Dehogy látom én őt. Épp ez a vicc. Ő se lát engem, én sem látom őt… se a kutyust.
Azt mondta még: – Kösz, pajtás, hogy ilyen rendesen idehoztad a kutyát. Ehhez azért… kell valami, és nem is akármi.
Közöltem vele, hogy a lord is, a többiek is: segíteni akartak rajta. Én csak…
– Ugyan! – mondta. Legyintett. Hallottam, ez volt a különös, mindkettejük kis motorszív-duruzsolását.
Vagy csak a képzeletem tréfálkozott lázálmokkal? Megkérdeztem: – Mondd… és te már akkor, négyévesen… ilyen kitartóan hazudtál… füllentettél, 371hogy… az unokafivéred volt a gyújtogató? – Akkor eszembe jutott előző látogatásom itt, és elnémultam.
A gondolataimban olvashatott. – No, látod! – mondta. – Egyébként ilyen kitartó voltam én… kezdettől fogva. És nem az apám csinált… a kitartásom alkotott meg, bébisugárból… ahogy az ősanyagból kivált a létezés… vagy ahogy egy különös legendahős, tanultam róla… Tudod, mindig úgy ültem csak az iskolapadban is, hogy én tulajdonképpen láthatatlan vagyok. Neked sose volt ilyen érzésed?
– De igen – mondtam. – Sokszor jó lett volna…
– Látod, talán ennyi volt az egész – felelte akkor. Sose járt ilyen közel hozzám a hangja. És amit kifejezett. – Talán az a sok-sok legenda… meg a nagy-nagy események… mind, amit hisz is az ember, meg nem is… meg nem gondolkozik rajta sokat… talán az mind nem is annyira fontos… mint ezek a dolgok… ez a tömérdek apró, kifejezhetetlen, elhallgatott, alig elgondolt, óhajtani is alig merészelt, neve-sincs nem-tudom-mi… Például ahogy nekem most a kutyussal mindenem megvan… ahogy nem kell többé vágyakoznom semmire… nem kell többé alakot öltenem… Hé, nem hallottál valami furcsa zajt?
– Csak a szívetek dobogását – mondtam. – Teljesen természetes kis motorduruzsolás. Csak tudnám, miben. Csípj meg, észnél vagyok-e.
– Nem, nem – tiltakozott. – Ez valami más volt. Valaki mintha…
A park elhagyatott zugában ültünk. Körülnéztem. Tényleg nem járt itt senki. Akkor egyszerre mégis egészen más lett „L. S. D. Areno” hangja. – Hé! – kiáltotta. – Ereszd el a kutyát! Kotródj innen.
– Tessék? – kérdeztem. – Bocsánat, de…
A hangból azonnal tudtam: nem velem beszél.
– Nem mondom kétszer, hallod? – kiáltotta „Areno”. – Vigyázz, mert…
372– Areno! – kiáltottam.
– Mocsok! – üvöltötte. – Velem ilyen hangon ne beszélj!
Tehát csak „Arenó”-t hallom, állapítottam meg. Alig álltam meg, hogy ne nevessek. De akkor fegyver dördült. Hangtompítós. Ott, közvetlenül mellettem. A kutya felvonyított. Aztán apró hörgéseket hallatott. „Areno” akkor állati ordítással vetette magát valakire. – Reano! – hallottam. – Reano! Reano! – A fegyver tompán a park velurit-melegpadlós útjára pottyant. Zihálást hallottam. Ott birkóztak karnyújtásnyira tőlem. Kezemmel a levegőt kaszáltam, de sehol semmi. „Areno” – talán ő – a fogát csikorgatta. Értelmetlen hangcsomók törtek fel a torkán. Aztán csend lett.
Hosszú idő múlva zokogást hallottam.
„Areno” hangját, egy kis idő múlva megint.
– Segíts – mondta. Ez a hang maga volt a kétségbeesés. – Megölte. Meg kellett ölnöm érte.
– Kicsoda? – kérdeztem. – Kit ölt meg?
– A kutyust. El akarta venni tőlem. Nem az övé volt… csak neki is volt. És nem győzte várni. Itt általában alig győzik várni… hogy megjöjjön, akit szerettek… Tudtam, hogy meg fog lesni. Látta, hogy nem segíthetsz. – Zokogott. – Nem segíthetsz, hiába vagy, nem segíthetsz… nem segíthetett soha senki. Hiába voltam, nem segíthettem…
Szerettem volna legalább egy kézmozdulattal bátorítani. Vigasztalni. Nem tudtam, merre keressem.
– Menjünk innen – mondta.
– Itt hagyod? – kérdeztem.
– Őt? Nem – mondta. – Alig, hogy viszontláttuk egymást. Alig, hogy felhoztad. El kell válnunk megint. Gyere. Hazaviszem. Van egy ládám, homokos láda… Pontosan annak a mása, amelyik valaha az övé volt. Talán abba temetem. Ott lesz elásva.
Elindultunk.
373– Várj, mindjárt jövök – mondta. – Csak megmosom a kezem. Addig fogd meg őt – tette hozzá. Éreztem, hogy a karomon jelentékeny kis súlyt kellene éreznem. De semmi. Egy ideje… amióta a kutyát átadtam neki… ezt sem éreztem már.
Várakoztam. Akkor kiáltások hallatszottak. „Areno”… és mások. Többen. Közrefoghatták. „Areno” egyre erőtlenebbül, már csak a kutyáért kiáltozott. Sikolyba fúlt a hangja.
– Mr. Srandoel! Lord Aens! Eresszenek! A kutyám! Hadd temessem el a kutyám. Utána az önöké vagyok. Vigyenek. Az önöké vagyok… Csak a kutyám…
Nem tudom, mi történt velem. Valami, amiről nem tudtam, hogy lehetséges. Valami, amire mindig megvolt a lehetőség. Csak… hiányzott hozzá… nem tudom, mi. Most ez sem volt kérdéses. Nem volt kérdéses, mit kell tennem. Talán ezért sikerült éppen most, mert annyira nem volt kérdéses, mit kell tennem.
Először a kis halott kutyatest súlyát kezdtem érezni. Aztán… ugyanolyan maradtam, mint különben voltam… megesküdnék bármikor, hogy nem történt velem semmi. Egyszerűen viszontláttam L. S. D. Arenót. Három alakkal küzdött. Tuszkolták egy speedo felé. Felkaptam a földről a fegyvert. Lőttem. Kilőttem a speedo két gumiját. Egy ismeretlen alak visszalőtt. Levágódtam a földre, a pad mögé. A pad két lába között lőttem ki Srandoelre. Nem akartam hinni a szememnek. Srandoel, munkatársam, megperdült, és elvágódott a földön. Láttam, a lord menekül. Utánalőttem. A lábát találtam el. Az ismeretlen fickó közelről belelőtt Arenóba, és ő is futásnak eredt. A lord a speedóig vonszolta magát. Iszonyú csikorgással, nyikorgással elindultak.
Hagytam őket. Areno fölé hajoltam. Még rám nézett, aztán… eltűnt. Így, szó szerint. A parkban senki se járt. Egyedül álltam egy útkereszteződésnél.
374Határozott léptekkel elindultam. Ki a „centrumból”, vissza az üvegházba. A fiúk most nem vihogtak a hátam mögött. Senki se kérdezett semmit. Szerencsésen visszaértem a Földre. Hívtam azonnal Srandoelt; a felesége vette fel a képtelefont, és azt mondta, Srandoel elutazott. A lord sem volt otthon. Elesett, mondta a lánya, pár napra befeküdt a Központi Kórházába. Ráfért egy kis pihenés. Egyebekben nem tudtam, kit s hol kereshetnék. Biztos, ami biztos, leültem, írni kezdtem… ezt.
375