Tamási Áron Szűzmáriás királyfi – Zöld ág 1989 3-436
Tamási Áron
Szűzmáriás királyfi – Zöld ág
Szűzmáriás királyfi – Zöld ág
3 4
Szűzmáriás királyfi
1928
5 6

A próféták hazudságot prófétálnak, és a papok ehhez kezeikkel tapsolnak; és az én népem szereti az ilyeneket: mi lesz tehát vele utoljára?!

(Jeremiás jövendölése, V. 31.)

7 8
Első könyv
Aprószentek könyve
9 10

Föltátják terád szájokat minden ellenségeid, süvöltenek és csikorgatják fogaikat, és mondják: Nyeljük el őt! Íme, ez a nap, melyet vártunk!

(Jeremiás siralmai, II. 16.)

11 12
1

Örök ízű nyugalommal egy szekeret vont két ékes ökör. Mint valami dús meseország hattyúpárja, úgy úszott bólogatva által az anyaváros főterén, keresztül a kálvinista templom faránál és egyenesben előre a katolikus Isten hajléka felé.

Félvágású, lajtorjás szekér volt. Dereka tele ropogós szénával, a szénán piros cserge hosszan, azon egy asszony, s jobbján legényke fia.

Maga a gazda csából ment, éppen a fejénél a gyönyörű ökörnek. Nagyszál ember volt, szikár, gyér bajusszal, jobb lába kissé lőcsláb. Sziklavállán átvetette hosszú kenderostorát, s ahogy a nyelét marokra fogta, kezének nagyujja mereven előredöfött a napon száradott ökölből.

Gondos ruhája és lengyolcs fehér inge különös ünnepet tudatott. Tartása is templomi volt, és szinte komor az arca, amint haladott lassan patyolat ökreivel, és maga után húzta, mint a megbűvölt kígyót, ostorát a porban.

A papi gimnázium előtt, az út közepén diákok állottak tömötten csoportban, s valami lenszőke nadrágos szaporán magyarázott, s körülötte figyelembe merült a sok napon színesedett orca.

Az ökrös ember egyre közeledett feléjük.

S csak nézte őket, és ment, a sok buksi fejet, és ment. S egyszerre, mint a rengő havasi kürt, felcsengett a hangja:

– Hé, tám vakok vattok?!

Ijedten rebbentek széjjel a gyermekek, mert az ökrök már vágák vala szarvaikkal közöttük a csapást.

Aztán újra összefolytak, mint sok kicsi hullám, és a gúvadt szemű nadrágos tovább magyarázott. Apja után érzett a bakszag a szaván, amellyel szidta a jó patkós csizmát, és gúnyolta a birkaollóval nyesett székely diákok buksi fejét.

13

A szekeret pedig szótlanul továbbhajtá az ember.

– Tán elég lesz, apjok! – szólalt meg végre fentről az asszony, és már mozdulatba vette a lábát, hogy lelépjék vigyázattal a földre.

– Várj, a tövire viszlek! – hullatta vissza az ember, és újra nem szólt, míglen a papi gimnázium elé értek kiszámított helyre. Itt megfogta keményen az ökörnek a szarvát.

– Hó!

Helyből megállott a szekér. És mint két óriási hófehér márvány, amelybe ereje és tisztasága vagyon tömörítve a falunak, a mozdulatlan ökrök olyanok valának az őszi napverésen.

S maga az ember, amint karját még tartotta a magosba ívelő szarvon és ősnyugalommal végignézett a városon, mintha mondta volna:

– Vedd és nézd meg, kit neveltem teneked!

Az asszony leszállt, de a legényke meg sem mozdult, hanem mint a trónust, úgy ülte a szénát.

Odalépett háromban az apja.

– Szállj le, Bódi!

Két karján levette.

S ahogy a gyermek földet ért és megállt a macskafejű köveken, kifeszítette nyúlánk, szíjas derekát, és tizenkét esztendősnél többnek látszott. Álmodozó, barna szemeit megrebbentette, és fordult egyet maga körül.

Még soha városon nem járt.

Lelke remegett, két füle zsongott, és ivott a szemeivel. Megnézte a gimnázium homlokán a nagy aranykeresztet, és csillanó s jobban csillanó szemekkel meg a Szent Miklós gyönyörű templomát. Elidőzött a torony egekbe törekvésén, aztán szemébe rohantak a nagy házak, a tiszta utcák, és úri szentekre gondolt az okos, ájtatos emberek láttán.

Hirtelen elernyedt, és ebben a pillantásban nagyot bődült az egyik ökör.

Peckes mozdulattal feljebb kapta Bódi a fejét, és rezzenve esett rögtön a faluba vissza. Szinte restellette már, hogy ennyire eltátá vala egy hitvány városon a száját, hogy egyszerre úgy megszelídült, és sasnéző szemeivel úgy odaömlött a jegenyefákkal versenyző toronynak. Vajúdó lelkéből nyomban felszállott egy aranybogár, s ennek a fényénél faluig kiáltott a vére.

14

– Nem hódolok neked, város!

És már ellensége volt, úgy érezte, minden. Ellensége az aranyoszlopos templom, amely könyörtelenül kifújja az ég alá rakott tüzet; ellensége a nagy iskola, amely elzárja őt az Istennel teletermett mezőktől; és ellensége a gyertyaszínű városi ember, aki a haláltól való félelmében cipeli a botját.

Megrázkódott.

Olyan mozdulatot tett, mintha lóra akarna ülni.

Keze az apja kezéhez ért.

– Jere, fiam, jegyözzenek bé!

Megindultak hárman. Egy futkosó diák megmutatta az irodaszobát. S ők megállottak bent a többinek a háta megett, s csendességben nézték Korbuly Mátét, a reverendás igazgatót, amint az kövér nyakát megtűrve és a székben elomolva, urasan írta bé a gyermekeket.

Kettőt kivártak, s akkor odaállt a pap elé a férfi.

– Béhozám a fiamot – jelentette ki.

A pap magához vonta a legénykét.

– Hogy hívnak?

– Csorja Boldizsárnak.

– Hát apádat?

– Őt Pétörnek.

– Szeretsz-e tanulni?

– Eddig tudtam, amit más.

Erre jól megnézte őt az igazgató.

– Ejnye, ejnye – tekergette a fejét –, jere csak közelebb.

Két térde közé beengedte a gyermeket, s a fejére téve nagy kezét, így szólt:

– Tanuld meg, fiam, hogy nekem így felelj, ha kérdlek: igen, igazgató úr; nem, igazgató úr. Különben összeakadunk.

Bódika elveresedett. Szabad beszédjébe eleddig még soha senki belé nem kötött, s ímé, ez a nagy csutak-ember már első szavával térengeti! De valamint a sas a nagy hegyek felett, ő is általnézett rögtön a vén pap karikás fején.

– Hát szeretsz-e tanulni? – kérdezte ismét.

A legényke bátran reá nézett, de a száját az Istennek sem nyitotta volna ki. Vagy beszél, ahogy ő magától tud és akar, vagy akkor nem beszél, akár a föld, s szakadjon bé a ház fedele!

15

– Ejnye, ejnye…!

Öreg Csorja csak nézte egy ideig, aztán ő is megelégelte a leckéztetést, és félvállról így szólt:

– Az ökrököt künn hagyám.

Csorjáné könnyet fogott csendben a hátuk megett. Végtelen jó szíve mindenre megcsordult, ami nem volt örökös békesség.

– No, majd megtanul nálunk, minálunk… – mondogatta director Korbuly, miközben bejegyezte a legénykét.

Jézus nevével elköszöntek, és szótlanul mentek a penészízű gangon. A kijáratnál néhány lépést Bódika visszamaradt, s akkor arcából szinte kikelve mondotta asszonyának Csorja:

– Még itt sincs a gyermek, s már elijesztik!

A szekérhez érve megálltak, és arccal várták a fiút. Aztán egy átalvetőt, telelévőt minden eleséggel, leemelt a szénáról az asszony, és megindultak a convictus felé.

S útközben valahonnét és egyszerre ráhullt Bódikára a gondolat, hogy mindjárt egyedül marad. Védelmező apja és édesanyja itt hagyják, az ökrök hazamennek, s marad a város, ahol nem járnak az emberek énekszóra, és ahol nem kívánják, elhaladván egymás mellett, hogy az Isten őket megáldja.

Harangszóval megzavarták a toronyból.

Csorja Péter levette kalapját az út közepén, s le Bódika is utána. Így mentek áhítatosan a diákok szállására. Ott kivették a gyermek helyét, és melléje rakódtak. Felnyitotta Péterné a szekrényt, és berakván a gúnyafélét, az ételneműt, tellegetni kezdte meleg szavakkal a felső polcra.

– Jó szalonna, mikor elfogy, hozunk még. Bicskid van-é? A borító teli túróval, többet is hoztam volna, de megnyüvesedik. Keresztanyád mézet is teve fel. Vajegy rétes is vagyon, s a körtövékből a társaidnak is adj. S örökké látsz valakit, s izenj, s mü küldünk esment, ne féjj. No, elég jó minden van, úgy-é? Úgyno, s oszd bé ügyesen, te már elég nagy legényke vagy.

Bódika nedves szemekkel nézte a drága anyai kezet.

– Te itt maradsz, legényke! – szólott egyenes beszéddel az apja, és meglátta, hogy szavaitól magához rezzen a gyermek, elszomorodik s egyet sem szól.

16

– Ne búslakodjál! – ölelte meg az édesanyja –, hiszen örökkétig veled vagyunk. Más szülő sem hagyja a gyermekit, s mü ugyanvalóst nem.

– Én ettől nem is félek, édesanyám.

– Hát akkor mi nyomoríta el? – szúrta közbe darabosan az apja.

– Engem ez a városi helyzet, édesapám. Csak nézze meg, itt ügyet sem vetnek az emberek egymásra, nemhogy kedvibe járna ki-ki a másnak.

– Az eztán válik meg, fiam. Jó embereknek semmi föld híjján nincsen.

– Hát én nem is állítom.

– No, akkor egy se legyen! Jere, s késérj el a szekérig, ha jobb úgy, s osztán visszajössz ide, s füttyre kapsz, mint a rigó, s víg ház lesz az iskola, s neked csak tűrni kell, hogy mint nagyurat vessen ki majd a száján.

Bódika elmosolyodott. Sohasem hallotta így beszélni az apját. Örökösen csak harcait, duzzogását és tűnődéseit látta; s most minden porcikájával érezte, hogy csorduló szeretet van a félszeg móka megett. Reá nézett, és boldogan kacagott.

S ezzel a kacagással elindultak újra.

Beérvén a szekeret, az ostort a vállára vetette megint a férfi.

– Lépj fel, hallod-é!

Az asszony csókjaival megfürösztötte fiának az arcát, és felült.

– Hé, haza, hé! – szólott Csorja Péter a két ökörnek.

– Osztán jól forgódjál! – vetette vissza a fiának, s megindult óriás hattyúival újra, s a világért hátra nem nézett volna, hanem ment elszántan és egyforma keményen, mint az örökkévalóság rokona, és ment valami halhatatlan méltósággal, amely csak az Istennek s a parasztnak adódott.

Kicsi Bódi helyben állott, és nézte mozdulatlanul. Körülötte zúgva vertek a város hullámai, és érezte, hogy először életében egyedül maradt. S hirtelen irtózatos félelem szállotta meg: kicsi lábai reszketni kezdettek, és ő egyazon helyben elfehéredve leült a földre.

17

Meredten, kétségbeesve nézte a messze fehérlő két ökröt és a hazavágyó szekeret. S ezzel a gyötrelmes nézéssel megkezdődött egy szédítő és sorsszerű tragikus élet.

Egy élet, kínnal televert, erővel áldott, népének sorsával átkos és Istennel bevetett; egy tiszta élet és meg nem értett, egyetlen szóval: székely.

18
2

A zajos embercsemeték csoportokban tódultak a hálóház felé. Bent a félsetétben néhányan birkózásra feszültek, mások sietve bújtak fázékonyan az ágyba, s voltak szomorú gyermekek is, akik szinte elpityeredve bólogattak az otthon hagyott melegnek.

Bódika egyedül jött.

A teremben sem szólott senkihez ő, hanem párnájára tette a kalapját, maga pedig szétvetett lábakkal a nyitott ablak elé állt. Innét nézte zengő idegekkel a nyugalomra menő életet, a torony hatalmas erejét, ahogy tölcsért fúrt az ég felé; a csillagos őszi eget, amelynek csak egy darabja hullt a szemébe, s nem az egész végtelenül, mint amikor otthoni mezőkön járt, vagy Istennek dalolt gangos lovának meleg hátán.

Levágnak a szárnyából, úgy érezte.

Ágyára leült, fejét kicsi öklére hajtotta, s ösztönös horizontjának várából először nézett ki látó szemekkel a fordulatos emberi életbe. A rendezetlenség örömében futotta végig eddigi kedves napjait. Percekig kereste azt a mozzanatot, amellyel kicsi értelmének nyílása idején kezdődött számára az élet.

Elmerülve gondolkozott, s már háromesztendős lett újra, s ott mászkált a csirkék között az életen. Valahogy megfogott egyet, s csipogásából úgy értette, hogy éktelenül vizet kér. Fel is ájjazta két ujjával kicsi sárga száját, s gyűjtötte minden erejéből a nyálat, hogy ügyesen megitassa, s amint ereszteni kezdé, hát odarebbent mérgesen a tyúk, s mint a sebes szél, likat kapa homlokára.

Ültében megkereste ujjaival a kicsi seb beforradott helyét, s hogy igazolni tudta magát, egészen megnyugodott.

Újból visszarepült a kezdet elejére, s már látá ismét a kertdeszkán a kerek kicsi likat, ott állott idétlenül előtte, s nem 19akart mozdulni, amíg ki nem találja, hogy mire volna jó ugyanbiza ez a lik?! Belédugta az ujját, s hát jól forog benne, de mi több: meg sem szorul! S akkor feltalálta hirtelen magát, melléje állott pontosan, s hát úgy tud keresztülfestetni rajta, hogy jobb se kell.

Kilenc esztendőt visszakacagott az ágyból.

– Hejh, sok szép üdő! – mondta, és tiszta derű volt az arca.

S mint az érett ember: a múlt kedvével tovább támogatta magát, míglen ültében elszenderedett.

A többiek rég ágynak dőlve teregették álmaikban szívüket. Mindössze a két viaszgyertya lengette piros üstökét a hálóház végeiben.

Az ablakok kitárva, és a rengeteg Hargita dalolva küldte az illatos levegőt, hogy frissben feredjék a rügyező, apród had tüdeje, hiszen csak néhány esztendő még, s nekik kell bírniuk a szomorú magyar élet áradásában a mentést, a művelődés előrevonását, a nyelvnek zengőbbre verését, kinek szószéken, kinek igazság házában, avagy tudományok asztalánál, kitalálások kínjaiban, kántorságban, s ki nem található, hogy mi sok helyen…

Valamelyik vergődni kezdett az ágyában, s álomörömét szinte kiáltva mondta:

– Édesanyám, madarat fogtam!

Egyszerre felserkent kicsi Bódi. Szemeit megtörölgette, lábait meglóbálta, s az ablakon kitekintett újra. Aztán megnézte végtől végig az ágyát, mintha kérdezte volna tőle:

– Beléd feküdjem-é?

Nem ment olyan egyszerűen, mint otthon, ahol gúnyástól feküdt el a csűrkertben vagy a meleg szénán, vagy bent a házban végig a kanapén, s ahol csak télen s ünnepeken s szombat este adta meg a módját, hogy gatyára vetkezzék.

Annak a világnak jót adott immár az Isten!

Itt vetkezni kell urasan, s még feküdni is egyenesen, s nem összekondorodva, mint a hernyó, vagy hasra bújva, mint a lepottyant szentkép.

Jobb csizmája sarkát a másiknak az orrára illesztette, aztán belé a kapcát szépen a szárba, s mindkét csizmát az ágy fejéhez, mint két fekete gyertyát. Utána megoldotta a harisnyaszí20ját, a patyolat posztót letűrte egészen térdig, akkor a korcát visszafordította, szépen lehúzta, s reá a székre. Háziszőttes ingét nyakon kigombolta, de nem veve mást, pedig látta az este, hogy egyik-másik városi gyermek úgy teszen, s éjszakára egy cifrát veszen.

– Hogy a dög verje le!

Szépen félrehajtotta a csergét, alája bújt, és magára vonta. Keresztet vetett, s néhány perc múlva csendesen és elmerülve aludt.

Ismét hazaért kicsi Csorja Bódi.

Felébredt reggel, s hát a nap jól fenn van, s ugyan szedelőzködik a többi diák. Az egyik félcsórén viháncol, a másik hosszú ingben, a harmadik pedig nadrághámját lógatja bokára.

Ismét idegennek érezte magát, és egyedülvalónak. De hogy is tuda így elaludni? Úgy szerette volna, hogy kelésben a többit megelőzze. Szemérmetes volt nagyon, s kínlódott a gondolatra, hogy ekkora sereg előtt ruhátlanul mutassa magát.

Körülnézett.

Amikor látta, hogy java része a mosdó felé már elvonult, serényen felkelt, a harisnyáját magára kapta, s reá valahogy a csizmát.

Maga is kiment, s hát teli vízzel egy nagy kád a középen, abból marokkal vizet mernek, s úgy mosdanak.

Odaállott.

– Vesd le az inget, hé! – kiáltott rá egy lenszőke nagyobb. Odanézett, s hát ugyanaz, aki a tegnap magyarázott az út közepén.

Szóra se vette, hanem a kádba dugta a kezét, hogy vizet merítsen.

– Levetni, csizmás! – hangzott durván.

Bódika kivonta kezét. Nekipirulva megnézte jól a mást.

– Ha akarom, levetem. S ha nem akarom, nem vetem. – Így szólt kereken, és újra markot formált, s vizet merített, de 21ahogy vitte volna az arcája felé, a másik durva rázással elrontotta a markát, s a víz a földre loccsant.

Bódika egyenesre pattant, s megragadta a másikat, s rögtön belényomta a kádvízbe, mint a békát.

Azonmódúlag vette a kalapját, az ujjasát, s elment. Végig a folyosón, és ki a kapun.

– Végy könyvet, Bódi! – szólott rá valaki tíz lépéssel odébb. Odapillantott: egy véle egyaránsú harisnyás diák volt, kacagó szemekkel és megtépett könyvekkel a hóna alatt.

Megállott véle.

– Honnét üsmersz?

– Valahonnét.

– Ne bolonkodj!

– Vész-e könyvet?

Az út szélire félreálltak. Bódika elévette az öt forintot, amit az apjától kapott diákfelszerelésre.

– Látod-é, van pénz, csak ne űzd az eszedet, hanem mondd meg, hogy honnét üsmersz.

– Hát tegnap a hátad megett állottam a béíratáskor, s soha el nem felejtlek, úgy megfeleltél a vén tátinak.

– Hogy adod a könyvet?

– Hát öt van, s ilyen megfelelő ötöt nem kapsz a városon.

Kezébe vette Bódika az egyiket, és forgatni kezdte lapjait. Nem volt még könyve életiben soha. Különös természete nem engedte, hogy könyvből vegye tudományát. Úgy akart tudni, mint a madár, aki nem tanulja az éneklést, s mégis gyönyörűen zeng. Eddig is hallásból tanult az iskolában, s emlékezetében még üdén csillogott most is minden elkapott szó.

Azért végignézegette a könyveket.

Egy képes bibliát kiválasztott.

– Ezt megveszem.

– S a többit én egyem meg?

– Tán nem vagy egér?!

– Ügyelj, mert nem kapsz aztán.

– Nem is kell. Ez a rongyos se kéne mástól, de tőled megveszem.

– Jó, no.

– Mit adjak érte?

22

– Két picula ejszen nem lesz sok.

Bódika tehetősen legyintett, s kérdést tett a könyvesnek:

– Hova való vagy?

– Én oroszhegyi.

– Ott vótam búcsún.

– Ott vótak elegen.

Kivett egy újotonúj koronát Bódi, s odaadta.

– Legyen a bibliádért.

– Mind?!

– Mind.

– No, Káruj – kacagott magának a másik –, jó vásárt csinálál!

– Tám Kárujnak hínak?

– Ingem annak, s van egy koronám.

Így barátkoztak, amikor egyszerre nagy lárma szállott, s kiabáltak rusnyán feléjük.

– Ott van, né! Fogjátok meg!

– Reám jőnek! – mondta Bódika, s nem tudta, mi lesz.

Csakugyan jöttek, s elöl az a nagy bölcs, aki az imént megferedék hirtelen a kádban.

Bódika előtt egy kicsit zavaros volt, hogy mihez kezd ennyivel. Csak nézte és várta őket, és látta, hogy mind nadrágos, aki jő. Villanásszerűen úgy érezte, hogy most a város támadja meg a falut.

S most már csak azért is állott.

– Lám!

A lenszőke egyenesen reá rontott.

– Megkerültél, te mocsok!

– Ne mocskolódj, míg a jován vagy! – fogadta Bódika.

– Bornyú, bú!

– Rágd meg a szót, s ne bízd reám!

Káruj Bódika megett állt, hogy kéznél legyen, ha kell.

A nadrágosok nem nyughattak.

– Verd pofon! – kiáltották.

– Meg is kapja a mocsok paraszt.

– Üssed!

S csakugyan megcsattant a Bódika arcáján az ütés, de a má23sik pillanatban megvillantotta ő is a bicskát, egyet véle kanyarított, s a másiknak rögtön végighasadt a kabátja mellben.

Káruj ijedten fogta le a Bódika karját, de szükség nem vala rá, mert mint a sebes szél, eltakarodtak a nadrágosok.

– Szinte vérit vevéd – szólt az oroszhegyi.

– Jőjenek reám még egyszer!

– Jól megijesztéd, de nem is árta nekik.

– Én őket meg, de magamot is, mert felakaszt a vén pap. Hova legyek most el?!

– Lássad.

– No, szerusz akkor.

– Merre méssz?

– Én kifelé, amíg látok – intett a nagytemplom felé Bódi.

– Várj, hó!

– No.

– Enni ettél-é?

– Nem még.

– De van-é?

– Elég van.

– S hol?

– Bent.

S már fogta Káruj a Bódika karját, s húzta magával a convictus felé.

Amikor elékerültek ismét, egy kövér tarisznya lógott a Bódika nyakában.

– Menyek, Káruj.

– Eredj, Bódi.

– De te osztán nem tudsz semmiről, ha kérdik.

– Nem én, ne féjj.

Azzal felkapaszkodott a tetőre, s a templom oldalánál keresztülvágott a temetőn, s ki egyenesen a papkert felé.

Ahogy kiért a sík mezőre, megállott. Szemét végigfuttatta a sárguló határon, aminek a végiben meglátta keleten sziklás „Szarkakő” hegyét.

Nagyot lélegzett.

Szabad volt és boldog megint a kicsi nomád.

24
3

Különös napáldozat volt. A fény kedélyborzoló özönnel hullott Budvára fejére, és átváltozván színarannyá, mint isteni verejték, úgy folyt alá a székely őshegy nyaka között.

A látvány isteni mivoltára kicsi Bódi is felült hevertéből a fiatal gyertyános szélén. Kalapját letette, s mintha úszni akarna a szépség véghetetlen vízén, úgy feszült gyermekfeje az őszi színben. Öröm áramlott az arcán, erő és növekedés nedve szabad, barna nyakán. Rajongó lelke kinyílva fürdött a fényben, és esküdni mert volna, hogy Szabadságnak hívják az istent.

Mesére teremtve, a néperőnek titkos magjaként ott ült ujjasára dőlve, míglen a szaporodó szürkület ráfolyt.

Akkor elpihent.

Nem is gondolkozott, csak elengedte magát, mint némely bátor madár a magosban.

Egyszer a mély alámerülésből ágropogás rezzentette fel.

Figyelésre feszült.

Két térdét álla alá húzta.

Várt.

Egyet sem szólt, se nem mozdult.

Valaki közeledett. Lassan imbolygott feléje, és körültekingetett, mintha pihenőhelyet keresne.

Egyszerre mereven megállt.

A két szempár megkapta egymást. Szóelakadva néztek sokáig össze.

Végre Bódika bal könyökére ereszkedett, és elnevette magát.

– Súj egyen meg! – szólt.

– S veled mi lesz? – felelte a másik.

Elég volt ennyi, hogy egymás melegét megérezzék.

– Jer ide! – mondta Bódika.

A legényecske odébb húzódott, s megállott Bódi előtt. Így 25már kivehető volt, hogy csúf az ábrázatja magas fokban. Arcája bőre fekete, orra tonka, gazdag szemöldöke összenőtt, fogai gyérek, s a nyaka hosszú, fejében egy puliszkakeverő rongykalap, vállain ujj nélküli posztókabát, lábszárain megvetkezett gyapjúharisnya, s végül valami disznóbőr lábbeli rajta, fajtára nézve se nem bocskor, se nem cipő.

– Rusnya legény vagy! – fogadta Bódi.

– Láss szebbet! – mondta a másik.

– Azétt ülj le, lám, hogy esik – szólott ismét.

A legényecske lassan leereszkedett a másik mellé a földre.

– Tám kúdúni jársz? – mosolygott Bódika.

– Oda.

– Van is kitől.

– Fenn van az Isten.

– Ő fenn!

Meg tudtak felelni egymásnak.

– Lám, ereszd el magadot! – biztatta Bódika ismét.

– A dologtól reaérek.

Melléje feküdt.

– S hát te mi járásbeli vagy? – kérdezte.

– Én-e?

– Te.

– Még van üdőnk.

– A van, bezzeg.

Megint szünetet hagytak.

Hibáikban s jó sajátságaikban is székelyek voltak mind a ketten. De tudták is úgy tartani a tempót, hogy ember úgy nem.

– Fordulj ide, nezzelek meg! – mondta a rongyos.

– Sokra mész vele.

– A sükei leán is sokra ment vót.

– Hogyhogy?

– Hát addig s addig nezte a csellagokat, amíg kettesivel gyermeke lett.

Eltűnődtek az eseten.

– Téged hogy hínak? – kérdezte aztán kicsi Bódika.

– Engem úgy, hogy „jeride”, a nevem pedig Berze Ferenc. S téged? – tette hozzá.

26

– Engemet vasárnap úgy, mint ennek előtte egy királyt, aki hármasban járt, művesnapon pedig Bódinak.

Tartózkodás nélkül firtatták tovább egymást.

Bódika kezdte.

– S hova való vagy?

– Ha jól megszámítom, fenyédi; s hát te?

– Én, Isten szolgálatjára, farkaslaki.

– A Nyikóban feredtem – tódta Ferke.

– Ott lehet is.

– Nálunk is van Fenyéd pataka.

– Ott is feredtél?

– Ott is igen.

– Nagy feredő vagy, bezzeg.

– Amikor reám jő, búvákolok eleget, mint a réce.

Bódika nem tudta tovább fékezni örömét. Megölelte Ferkét.

– Hallod-é, rongyos vagy istenesen!

– Van egy-egy kicsi útja rajtam a levegőnek.

– Hát a hátadon innét s a kődökedön túl hogy vagy?

Ferke nyelt egy keserűt, s hanyatt vágta magát.

– Ott üresen, Bódi. Hejh, tán az Isten is elfelejtett? – csordult ki.

– Te keseregsz, látom.

– Óh, hadd el! Egyfolytában negyven napig kéne bőgnöm, ha haszna is volna.

Kicsi Bódi felült.

– Urusságot akarsz-é?

– Mid van?

– Jó búzakenyér.

– Ne beszélj!

– Met az osztán! – s azzal egy kő mellől eléhúzta a tarisnyát.

– Most immár megélünk, telepedjünk a kő mellé! – ujjongott a másik, felugrott, a kalapját a földhöz vágta, s mint a sebes szél, három cigánykereket vetett.

– Hogy a dög verjen le – kacagott kicsi Bódi –, neked ördögöd van.

– S neked mid van?

– Nekem a tetejibe egy jó darab szalonnám.

Fejjel össze, ahogy nagyoktól látták, nekifeküdtek az eleség27nek. Mire mindent megettek, kész este is volt már. A csillagokat a növekedő holddal s a holdat a pihenő földdel végtelen csend kötötte össze.

Mintha szerelmet fogant volna ez az este.

S ebben az elözönlött csendben halkan, igazságcsordulással, a társtalálás hevületében egészen kinyílott a két gyermekszív. Panaszkodtak, lobogtak, lázadoztak, örömtől sírásig vetődtek.

– Ha holnap vasárnap lesz, aminthogy az lesz, akkor pont egy hete telik bé annak, hogy így búvákolok – kezdette Ferke.

– Nagy okának ké lenni! – sóhajtott Bódi.

– Van is annak, testvér – folytatta nekiáradva –, mert földönjáró keresztény olyan nehéz napokat, amilyeneket eppen én, nem tőtött az utolsó két esztendőben.

Felült. Fejrángatással és keserű arccal még jobban nekikészülődött.

– Hát hallgass ide, Bódi! Apám szegény ember, elig van tíz vékára való szigorú földünk, s gyermekekül vagyunk valami haton. No most már, bajos dolog ilyen helyzetben az élet, úgy-é, ezt magad is elüsmered?

– Hogy a sújba ne volna bajos! – mondta nyomatékkal Bódi.

– No, mármost – állott a beszédbe újra a fenyédi – Szenmihály nap előtt való hétfűn két esztendeje lesz, azt találja mondani apám, hogy lássak el valami mesterségre, mert otthon ahányan vagyunk, egy rakáson ehen veszünk el. Én menést elmenyek mesterembernek – mondom neki –, csak legyen hova, s osztán legyen látatja is. Mert az a fele nem baj – kap apám is a szón –, mivel neki van egy üsmeretes mesterembere, s hogy a nevin is megnevezze, valami Lájter János Szombatfalván, a cigánfertálytól nem messze. Elégszer vitt neki szenet, s a minap említé is a dolgot, s őkeme belément egy szóra. S úgy is leszen, hallgasd meg, hogy a reá következő kedden béromlunk mind a ketten a városba, s el mü egyenesen a mester úrhoz, hogy ott veszett volna el, s meg is egyezünk duflán, miszerént a két első esztendőben etet s egész ruházatot ad, úgymint: ujjast, harisnyát s csidmát vasárnapit, s művesnapra is valami rongyot, s a harmadikban felszabadít, s a magam emberivé teszen.

Nagyot szusszant, s tovább mondta:

28

– No, jól is van, abba helybe ott maradok, s apám hazamenyen nagy vígan. – Mester úr! – fordulok hozzá, hogy üsmerkedjünk – velem osztán sokra mehet, csak eppen szép szóval éljen. Alig végzem, nekem szökik s fútatni kezd, hogy: hallgass, az apád szentyit, mert dógozni vettelek, s nem papnevendéknek! No, e jól kezdődik – gondolám –, de rea hagytam, s dógoztam reggeltől estig, de igen én úgy, hogy szakadt le belé a két karom, s még azt sem mondta soha, hogy: eredj, ülj le, legényke, s szusszanj meg…

Egészen felháborodva vetette közbe Bódi:

– Isten, aki fenn vagy!

Nagy kövér könnycsepp esett ki a Ferke szeméből, ahogy folytatni kezdte.

– De bezzeg, ő dög vala, mint egy bihal. Csak innya ivútt annyit, hogy egy malmot ítéletnapig elhajtana. S amikor részeg volt, ember mellette megmaradni nem tudott, mert ragadta meg, ami keze ügyibe esett, s vagdosott úgy véle, mint a tiszta bolond. A minap is, ha ügyesen félre nem szököm, agyonvága vala egy vasrúddal, hogy az Isten kinyeriből többet nem papálok. De azért csak tűrtem, s heába emésztett a belső tűz, mert látó két szemem van, s láttam, hogy az Isten földjén egyebütt nincs számomra hely. S osztán gondoltam, hogy miképpen a purgatóriumi lelkek, azonképpen én is egyszer megszabadulok. De nem így adá az Égbelakó, mert ma egy hete úgy talál lenni, hogy a mester elejibe állok, s mondom neki, hogy gúnya mellett szegődtem volt, s ahogy én ezekben a rajtam lévő rongyokban számítom, három renddel is bé vagyon maradva. Még jóformán ki sem mondhatám a szót, úgy mejjbe sirít, hogy helyből hanyatág esem, s akkor ő reám, s tipodni kezd. Két ember béfut aharré, hogy ölnek valakit, s alig tudának kivájni a lába alól.

Könnyei potyogni kezdtek sűrűn.

– S azon éjjel a szemem le nem ragadt, s feltettem magamban, hogy ha egyenesen megdöglöm, úgy sem maradok nála tovább.

Már el-elakadozó hangon tette hozzá:

– Virjadkor el is jöttem, s attól fogvást itt kótorgom s ehezem.

29

Mélyen elhallgattak mind a ketten. Néhány percig mozdulatlanul meredtek maguk elé, mintha a bánat vizének a fenekét néznék. Majd felizzott a négy szem, és a szívek világot vetettek. A kicsi testekben pedig kifeszültek húrként az idegek, és a lobogás dala zengett rajtuk: nem békülünk és nem nyugszunk, amíg szívünk van s jó erőnk. Engedjetek jövendőt hozni, munkát és titkot!

Bódikából kicsapott az ár.

– Mondok egyet!

– Mondjad.

– Verjük meg a gazdádot!

– Hm…!

Ferke elmosolyodott. Úgy esett neki a gondolat, mintha a jó meleg nap bújt volna ki a hűvös felhők közül.

– Ne mondd kétszer! – egyenesedett ki a dereka.

– De én igazán beszélek – tüzelt a másik –, s ha bátorság kell, nem menyünk máshoz.

Ferke felugrott.

– Úgy élj igaz életet, Bódi! Most már én mondom: verjük meg!

Szemük lobogott. Parolát adtak egymásnak.

– Esszetartunk!

– Essze, ha essze is dől a világ!

– Hát az utat tudod-é? – kérdezte kicsi Bódi.

– Én ne tudnám?! Mint az egér a likat.

Bódika lobogott.

– Hamar szárnyra, mint a madár!

S keresztül ők egyenesen a földeken s bé a temető felé. Már haladtak valami egy puskalövést, amikor Ferke megszólalt:

– Te, Bódi!

– Mi a, te?

– Most jut eszembe, hogy te nem is beszéléd el a magad esettyit. Azért mondom, mert egyjárást kettőt is meg lehetne verni.

– Hadd el! – legyintett vitézül Bódi – én béótottam a magamét.

– No hiszen! S hát ki vala az illető?

– Az egy nagyobbacska diák, városi termés, fehér bőrű, mint a tej.

30

– Hát te diák vagy?! – lepődött meg Ferke.

– Olyanforma.

– Eredj, menj el! S hát a könyved hol van?

– Az a maga lábán iskolába jár.

Szó nélkül mentek egy darabig újra. De Ferkét rágta a kíváncsiság. Megint felvetette a kérdést:

– S az ótás megfogant?

– A meg úgy, hogy ma is beszélik.

– Látom, te is legénynek adsz enni – ismerte el Ferke.

Hirtelen Bódika megállott, mint a cövek.

– Ejnye, ott felejtők a tarisnyát!

– Mi volt benne, te?

– Abban egy nagy semmi.

– Eredj, ne légy olyan, mint Supi Laji Fenyéden.

– Hát a milyen?

– Az olyan, hogy skapuláré helyett tarisnyát hord a mejjin.

Kacagva mentek tovább.

Ahogy a város végit béérték, tájékozás végett odafordult Bódi:

– Merre lakik gazdád?

– Gazdája a varasgyéknek!

– De a jussodot kivesszük.

– Azt ki, ha belészakadunk is.

Már ütötte a tizenegyet, mire a barátok templomához értek. Ott elvágtak jobbra, s keresztül a Küküllő hídján.

A cigányfertálynál megállott Ferke.

– Látod-é azt a házat?

– Látom.

– No, az a.

Alája mentek.

– Alig van világ – állapította meg Bódi.

– Majd lesz – mondta Ferke, az ablakon bekukucskált, s visszafordulva jelentette:

– Vaj aluszik, vaj nincs itthon.

– Nem vétél belé – kacagta le Bódi.

A kapunál összedugták a fejüket. A boldog izgalom fénybe vonta a kicsi Csorja két szemét. Alig bírt magával, úgy szerette a vakmerőséget, és mindennek nekiugrott, mint a féktelen csikó. Halkan, de erőben izzó mozdulatokkal magyarázott.

31

– Csak esszetartás minden mozdulásban, s akkor egytől, aki kétlábú, nem félünk. Eredj elöl! – rendelkezett –, mert te tudod a járást, s ha valakit megkapunk, fogd jobb oldalba, s a balt hagyd reám!

Be a kapun, s neki ők egyenesen az ajtónak.

– Dengesd meg! – bíztatta Bódi.

S ebben a pillanatban valaki a ház bütüjénél megmozdult.

– Ha, te! – fehéredett el Ferke.

Szemüket odaszegezték, s moccanás nélkül vártak.

– Bicskád van-é? – súgta Bódika.

– Van egy.

– Készítsd ki!

Mire kimondta volna, elétűnt a nagy fehér, és lassan rátákban közeledett.

– Késértet lesz… – remegte Ferke.

– Vess keresztet! – intett a másik.

S rögtön megszólalt pityeregve a kísértet.

Ferke fellélegzett.

– Hiszen ez a mesterné asszon! – mondta.

– Szólj neki, s biztasd!

Ferke feléje lépett egyet.

– Én vagyok, tésasszon. Jöjjön bátron.

– Tán nem te, fiam, édes Ferenc?! – közeledett amaz, és panaszba fogott.

– Egy órával ezelőtt jöve haza a disznyó, s szinte megnyúvasztva, ó, égbelakó Isten! Hát a ki melletted, kicsi Ferenc? – szúrta közbe.

– Az egy igaz barát. Szólj egyet, Bódi!

– Ne búsuljon, néni, mert mü megkúráljuk a mester úrt – mondta bátran.

– No, nyíts bé, Ferke! – tette hozzá.

– Jaj, megöl, édes fiaim!

– Mert mü azt nem hagyjuk – húzta ki magát a legényke –; nyíts bé, s a tésasszon maradjon künn.

Ferke kitárta végig az ajtót, s hogy szükség esetén is nyitva legyen, egy kampóval a falhoz akasztotta.

Aztán az asztalhoz ment, s a lehúzott lámpavilágot felcsavarta.

32

Ott feküdt a kovácsmester egy karos padon, részeg tespedésben arcára romolva, és híricelt.

– Fogd meg az asztalt! – mondta Bódika.

Megfogták és félretették, hogy tágasságot csináljanak. S akkor valami másfél ölnyire a padtól, egymás mellé állott a két legényke.

– Vedd ki a bicskádot, s fogd marokra, hogy látszódjék! – vezényelte Bódi.

Felkészültek ügyesen a nagy számonkérésre.

– Most keltsed te, mert a te szavadot üsmeri – szólott ismét.

Ferke nyelt egyet.

– Mester úr!

Meg sem mozdult a részeg.

– Mester urr!

Újra nem mozdult.

– Várj, én kiáltok! – mondta Bódika, és nekihuzakodott.

– János bá! János báá!

Erre sem eszmélt a mester, de Ferke egy játszi mozdulattal odaugrott, a kalapjával reá csapott, s a helyére megint visszapattant.

Az ütésre kinyílott a férfi szeme, s a feje odakoppant a fához. Aztán pillogtatni kezdett, kábultan felült, és hirtelen megismerte Ferkét.

– Hát te, híres tolvaj! – acsarodott el, s olyan mozdulatot tett, mintha ütni akarna.

Bódi serényen odalépett, s mellbe taszította, hogy visszasuppant a padra.

– Ha megmozdul, egyenessen a nyakát meccük el! – mutatta a bicskát.

– De helyből! – erősítette Ferke.

A mester arca eltorzult. Az ijedtség szétfolyt rajta, mint a köd.

– Kérd a gúnyát! – biccentett Bódika.

A másik szétvetette legényesen a lábát.

– A megszegődött gúnya kell, de hamar.

János bá csak meredezett, mintha meg volna kövülve.

– Hajja, kied, a gúnya kell, vaj meccük el a nyakát!

– Az asszon tudja – kínlódott a mester.

33

Bódika hátraszólt:

– Mesterné asszon, jöjjön bé!

Bejött, s reszketve megállott.

– Adj gúnyát, az enyimből, a tolvajnak! – szólott reá az ura.

– Csendesebben nem lehetne-é? – figyelmeztette Bódika.

– Te ki vagy, fiam?

– Én valaki, hát mire kell a nevem?

– Csak úgy kérdem, mert ügyes ember lesz belőled.

– Meghiszem azt – mondta Bódika –, hiszen én vagyok az elveszett királyfiú, csakhogy álgúnyában.

S ezalatt az asszony egymás után rakta ki a szekrényből a mester úr vasárnapi ruháját.

– Itt van minden, jól van-é?

– Pontosan van, csak rakja a karomra.

Odarakta mind.

S akkor megint szétvetette a lábait a legényecske.

– Most pedig kenyér kell, s hozzávaló a sok ehezésért.

Egy egész kenyeret, valami két kompona túrót s egy lapátkora szalonnát beléhányt az asszony egy tarisnyába. Bódika elégedetten a nyakába akasztotta a drága eleséget, s akkor Ferkéhez így szólt:

– No, mi kell még, most szólj!

– Kötél a nyakára! – mordult meg a mester.

Ferkében tüzet vetett a sok verés emléke. Két szeme felizzott.

– Fogd csak meg ezt a gúnyát! – szólott Bódikához, s azzal odalépett a részeg emberhez, s annak jobbik arcára nagy felhevüléssel jót sirített.

– Ez az első esztendőért.

Nyomban jót a balra is.

– Ez a másodikért.

Bódika a bicskát mutatta.

– Né, ha megmozdul, meghót! Jere, menjünk, Ferke!

Tartva a tekintélyt és hátrálva lassan, kimentek a házból.

– No, letevéd a vizsgát, Bódi! – kacagott az úton Ferke.

– Tés es felszabadulál az inasságból.

– Én fel, de felkeném igazi mesternek őt is.

A hídon megállott a fenyédi.

– Hova leszünk most el?!

34

– Hát menjünk vissza az Isten kebelibe, a hegy alá – mondta rajongva Bódi. – Eleség van, s jó levegő, amennyi kell, s szabadok vagyunk, mint a madár!

Kikaptattak a Szentimrén. A tetőn leültek a keresztfához. Ferke kacagva hajigálta le magáról a rongyokat, s kiöltözött ügyesen.

Senki sem mondta volna, hogy nem a királybíró fia.

– Megrágnám a békasót, amilyen kedvemben vagyok – szólott.

Kicsi Bódi önérzetesen és komolyan szegezte le:

– Megtanítjuk mü az emberi nemet becsületre!

Összeölelkeztek.

Aztán erőben feszülve, mint két életteremtő gyökér, beléfúrták magukat a setét éjszakába, kijátszodván szép füttyszóval azt a nótát, hogy:

Nyáron szerzek télrevalót,
Szép lányoknak fülbevalót.
35
4

Violaszínben feküdt Székelyország, mint a holt.

Virradt.

Egy sovány, becstelen ördög szembekacagott a kelő nappal.

A Szejkénél forgószél szökött az országútra, tölcsére mohón ivott az út poharából, bolondul forogva tovasirült, mintha megőrült malomkeréknek a szelleme volna.

A szenttamási útnál még egy figurát játszott, s mintha megvetné ő is ezt az idétlen földet, hirtelen tovatűnt.

Nyomában megszállt a por, és a hegyek csúcsáról bátortalanul lebaktatott a fény. S már látszott, hogy sok ezer gebének egymás végtében kihúzott teste gyanánt mutatja bordáit az út. S még ezt hívják országútnak!! Ezt, ahol a gebék térdig nyelik a lábat, ahol saját szakállára döccen a szekér, és magával fizet, ha egy keréknyomot hibádzani mer! Ezt, amelynek egyetlen ékessége, hogy a lovak patája alatt halottaiból felszikrázik?!

Szégyenteljes.

Hát miféle ország ez?

Remetéké, kiknek kétaraszos ösvenkén kívül semmi sem kell?

Álomélőké, akik percenként építenek s rontanak utat, csillaggal összekötőt?

Vagy semminépé, amelynek élete lezajlik, mint a templomi egereké?

Vagy talán kegyetlen emlék itt az időtől elmaradás, s csupán divatjamúlt nemzetség, aki itt marada, hogy életével illetlenkedjék a művelődésnek?

Nem lehetetlen.

Mert ki nem ismerhető, különös illatú föld ez!

Torz és konok massza.

Kínba merevedett múlt.

36

Élő csontváz.

Vérnek tüzén égetett antik korsó.

És főleg szellemek levegőtlen barlangja!

S a népe?

– Hí-hí.

Bolond, aki lakja. Vagy ismeretesebb néven székelyek ők, s azzal produkálták eleddig magukat, hogy eredetük titkával elvesztének sok tudós elmét.

Szerencsétlen és magát gyászoló nép, amely mindent kitalált, csak a maga sorsát nem találja ki soha.

Kínokban izzad, aki emlékezik róluk.

Az elme behunyja szemét.

– Jaj!

S mire kinyitja, már szikrázik ez az ország a világban, mint éjjel a csodálatos bogár!

És figurázó, víg és cselekvő a népe.

Lelkek lobognak fel, mint az aranyfüst.

S a falvak megmozdulnak sokan, és a lehullott csillagok helyére ősszékely szavakat vetnek.

A madarak dicsérik az Urat.

Kivirradott végetes végig.

S Énlaka felett már elébújt egy mókás dulló a hegyekből. Megmosta harmattal a bajszát, a hegyek fejéről bekapta a ködöt, a lovára felült keletre fordította fejjel, és intett:

– Felkelhetsz, Nap!

A nap felkelt.

S a faluban tiszta ruhát vettek a székelyek, hogy megitassák Istennek a lovát vasárnap fejében.

A harangok is szólának külön és együtt.

Megbolydultak egyszerre a házak, és lejtőre állának a templom felé az utcák.

– Jő-e, komám?

– Harangoztak-é?

– Béhúzák.

S kor szerinti csoportokban már omlottak is sűrűn. Csak 37egyik-másik első ember húzódott magába, mert feszítette a gőg, és alig talált akkora helyet, ahová lépjék.

Mind az iskola elé gyűltek a nagyútra, mintha szemekkel és szavakkal tisztára akarnák mosni egymást, mielőtt az Úr színe elé lépnek.

S a látás közepében, tornyával és homlokával keletnek, már ott állott a templom, gondnyelésnek és sorsba nyugovásnak piros fedelű hegye. Nemrég építtette a falu, a színét fehérnek rendelte kívül, a hajóját mélynek és hosszúnak, hogy feredhessék módoson benne a lélek. Oltárát aranyba vonták, tornyát hegyesen magosra, s nem győzték eleget beszélni, hogy a keresztfeltevő mesterember, amikor áldásképpen megivá odafenn a sert, és lehajítá a három üveget, azok úgy beléfutottak a földbe, hogy mai napig sem tudták bár a nyomát megtalálni.

Széles, lapos köveken esett a bejárás. Az egyháztanács fontokat hízott, valahányszor rátette a lábát, s csizmájával koppintott minden darab kövön, hogy lássák.

– Ez is van olyan, mint más falué!

S az öles kőfalat kétszárnyú cserefa ajtó kötötte össze, nehéz és tekintélyes, a kulcsával háborút lehetett volna győzni, és úgy fordult a zárban, mintha az Isten hírével, mord szóval így szólott volna valahányszor:

– Tréfát nem üsmerek.

Belül az ablakokra István királyunk, a szent, s László s a bibliaörökítők java, néhány szent és két-három válogatott szűzleány vala kipettyegtetve pazar színkeverékkel. Pompás ablakok voltak, s a jámbor ábrázolatok mellett még a napfényt is szelídre szűrték, hogy ne szúrja bent a szemet, s hogy a vénasszonyok aludni is tudhassanak.

Keleten a nagyhatár tetejéből, a Nyikón keresztül, farkasszemet nézett eme büszke templommal a hegy, Gordon hegye, amely valamikor pogány bajvívások tere volt. Holdvilágos éjjeleken most is általbeszélt a régi múltról, amely pogány vala bár, de a vesztésben mégis népet teremtett, vért és szívet időtállóra edzett, erőt és hitet megtartott, földet titkokkal televert, szónak csengést, székely anyáknak örökítő mesét adott…

S az örökös összenézés tüzében egy őszádogfa állott az Isten háza előtt. A múltat a földbe vezette, nagy melegekben a templomot 38legyezte, és árnyékot vetett az idehordott szenteknek s itteni falus fejedelmüknek: Jánosnak, kiről is nevezék a templomot.

Népes volt ez a hajlék élőkkel és holtakkal örökké.

Most is sűrűre gyűlt beléje a falu.

Mint a legnagyobb király katonái, úgy ültek és álltak különös rendben a székelyek.

Mely szép és mily megindító vala! Minő megnyugtató az a rend, amit ezek az engedetlen, szabad természetű emberek tiszta maguktól mutattak! Láthatatlan kezek jobb felől mind férfiakat ültetének, és mind asszonyembereket balról. Legelöl gyermekeket, utánuk serdülőket, leányságban és legénységben virágzókat és sorjában családba lépetteket, továbbá élet derekán delelőket, végcél felé fordultakat és halállal társalgókat.

Tisztesség virágzott a kornak, amely esztendőkkel mérte az élet mélységes vizét.

És becsület virágzott a nemnek, külön a férfi nemnek és külön az asszonyinak, mert ezek külön részt műveltek és arattak a munkában, és külön fegyverekkel szolgálták a szomorú népet s az emberi nemet.

Felzúgott az orgona, és a végtelen kapu lassan leereszkedett a testi élet előtt.

A gyertyák égtek, csillárok csillogtak, ájtatos ének verte a falat. A pap káprázatos volt misedíszben. Az Úr teste föld feletti tisztaságban várta az átváltozást. Minden külső díszekben élt, új volt és tömegvonzó.

Csak a székelyek valának komorak és régiek.

Nagyságuknak és a hun időknek egyenes vonalában állottak ők, és olyanok voltak, mint a fák, a hegyek és a vizek. Ezeknek örök, változatlan módján tisztelték az uralkodó Erőt, a csillagban, napban és villámban szólót, földek Termékenyítőjét, a szeleket sóhajtó mindenség Lelkét.

Nem voltak férgek, amelyek köveken másznak, hanem emberek, akiken látszott, hogy a maga hasonlatosságára teremté az Isten.

Arcájok nyílt megjelenés, a komolyság isteni példája és becsület, és nem a remegés torza, és nem a viaszba esett áhítat.

Tartásuk erő és súly, és nem földrehullás.

Szívük a tisztesség könyve.

39

Ösztönösen tudták: aki magát féreggé teszi, féreg az; aki pedig a Teremtővel való hasonlatosságát meg nem becsüli, attól elvétetik.

Állottak az Úr előtt, és írva volt arcukra, hogy ez a hajlék az utolsó sziget, ahol az árvák melegséggel betelnek, ahol egyetlen úr az Isten, aki nem csalja meg és nem fosztja meg a népet.

– Sanctus, sanctus, sanctus!…

– Felkőtek vót hálistennek?

– Fel, Istennek hálá. Hát kietek?

– Mü is fel az ő tiszteletire.

Így barátkoztak egymással, kijövet a templomból.

– Szép ősz mutatkozik.

– Szép, ha megtartaná az Isten.

A másik csoportban így beszéltek:

– A tinócsordát szeredára hazacsapják.

– Jól kitőtek.

– Kell is a béfogó marha.

Kicsi idő múlva a nagybíró is kidöccent az útra. Fekete bajuszát meghúzogatta, mintha fejné, jobb lábát sarokra előre kivetette, s úgy nézett végig a csoportokon.

Gálfi Zsigának hívták.

Erőszakos ember volt, határtalan, gázoló férfi, feszülő és gőgös, olyan, hogy nézésével ledöfte volna a más házáról a keresztet.

Egyenesen Csorja Péterhez ment.

– Hallom, a fiadot bészerzéd Udvarheré, komám.

Megszúrta Csorját a piszkáló beszéd, de eleresztette a füle mellett.

– Beh jóllaktál, mit ettél? – kérdezte.

– Én úri beszédet, komám – mondta kacagva, és a szótalálás önteltségében megindult haza.

– Eljön a napod neked is – mondta befelé Csorja, és nyomban odaintett két ifiembernek.

– Jertek haza, Ambró!

40

S már jöttek is derűsen mind a ketten. A két szív tiszta világa és a férfibarátság szépsége sugárzott róluk.

Ambró Csorja fiú volt, a nagyobbik. S a társának Botár Marci a neve, néhai Botár Illésnek és Lukács Teréziának egyedülvaló fia, jelenleg az ősi hajlékban újházas és Csorjáékkal szomszéd.

Hárman megindultak.

Az öreg közből s fél fejjel verte őket.

Csak néha szólottak egyet-egyet. Szavuk akkor is csupán a gondolat töredéke volt, és a gyökerek útján ölelték egymást.

Szerették és értették egyik a mást, s mégis mennyire más Isten teremtményei voltak ők!

Ambró tömött és terpe, medret tartó, egyenletes és törhetetlen, a föld végzetes ápolója, erősre épített oszlop, aki a maga világát csalhatatlannak hitte. Acéltermészet, aki csodálatos rátermettséggel még a sziklát is keresztülrágja. Hullámtalan ember, akinek öröm és bánat egyformán természetes élet. Bódi öccsének, a tűzvérűnek, érzésben villámlónak, végletekbe zuhanónak és szűkszavúnak éppen ellentéte.

S Botár Marci lengő, májusi ember. Nagy, kék szeme fehérnép-szem. Kedélye átsiklott a nagy borúkon, s kalapjából a virág sohasem hiányzott.

Lassú ritmusban mentek fel a nagyutcán.

A Csorja-ház előtt Marcira nézett Ambró.

– Jer bé nálunk.

– Immár hazamenyek.

Még utána vetette:

– Délebéd után üsd bé magad.

– Én bé.

Az asztalon párolgott Csorjáéknál a leves.

– Nyúljatok hezza! – mondta az asszony.

Öregebb Csorja félszántúlag odatekintett.

– Hát te?

– Én is abba járok.

Megvárták az asszonyt.

Egymás látásának örömében ettek.

Csorja Péter meggyúrta pipáját ebéd után.

– Hozz egy bakszenet, hallod-é! – szóla az asszony felé.

41

– Métt nem teszi belé az egész füttőt!

– Azétt, mert te sem fűdzöl kenderkötelet a tűbe.

Kedvben voltak.

Marci is feltűnt az utca szájában nemsokára.

Mint örökké, ha erre tartott, most is megnézte az írott kaput, az emberi kéztől virágosra s az időtől barnára írottat; meg a házat, a régit s még ma is tisztességgel módost, zöld ablakredőit, utcára feszülő magas homlokát, és meg az udvari kert mellett elnyúló hatalmas tőkét, mely immár egy arasznyira a földbe ette magát.

– A pap ökre megdöglék – lépett bé az ajtón.

– Nyilván nem imádkozott érte.

– A dögös cigányoknak is élni kell.

Kiültek a tőkére.

Alig töltének azonban félóra időt, hát jön egy poros, idegen fickó legény.

– Jó napot! – köszönt.

– A van.

– E ki háza? – kérdezte.

– Ez az enyim, ha nem bánod – felelte Csorja Péter.

– Akkor a bácsinak szól ez a levél.

– Melyik levél?

– E né! – mutatta.

Az öreg összehúzott szemmel elvette a szürke borítékot, felbontotta, és mérgesen szemére tűzve a betűket, olvasni kezdte a módos papi írást.

Elolvasta egyszer, el kétszer, el háromszor.

Aztán a zsebébe tette, és megmerevedett arccal maga elé nézett. Majd két piculát adott a levélhordónak, és intett, hogy menjen.

Meghűlve ültek.

Se Ambró, se Marci nem merték a levelet tudakolni. Látták, hogy a méreg hasítja ki az öreget, és tudták, hogy ilyenkor minden szakad, ha mentire nem hagyják sziklafejét.

Végre levette kalapját a marcona ember, a homlokát öklével megsúrolta, és setéten odaszólt Ambrónak:

– Reggel mész a lovon, s megkeríted azt a hóhérnak valót.

– Kit?!

42

– Hát Bódit.

– Hova lett?

– Egy hete nem kapják, suhutt a világon.

– Tán nem teve kárt magában?!

– Megbicskázott valami diákot.

– Legén!

Vérszínű özönben haladott lefelé a nap, mintha őt is megbicskázta volna valami mennyei Bódi.

Mint az egymásnak rohanó sereget, úgy sodorta össze a szél a rengeteg levelet.

Bent a ló kaparta kedvében a hídlást, és nyerített.

A Nyikó felett idelátszott nyugatról az országút fehér nyaka. Sófalvi ernyős szekerek döcögtek rajta, s mint az örvény, forgószél hengeredett azoknak nyomában, majd rohanva átgázolta a szekereket, süvöltve berohant a faluba, és jelentette:

– Itt az ősz.

43
5

Gomolygott az ég.

S olyan volt ez a bosszús, őszi reggel, mint egy bozontos, morgó kutya, amelyik csatát vesztett az éjjel, s most saját mérgétől setétül a szőre.

A falu végén zabot hozott egy szekér.

Szembetalálta a lovas legény.

– Hova mész, Ambró? – szólt oda a szekeres.

– Isten után.

– Derékon fog az üdő.

– Hadd ugasson! – mondta a legény, és előreugratott egyet.

Kalapját szemébe húzta a szél ellen. A ló is megfújta kétszer az utat, és táncmenésben vágott át Szentléleken s keresztül a Baknyán.

Tódugásban egészen megsetétedett.

– Az Isten látott ilyen őszi köszöntőt!

Hasított a szél. A legény arcáját veresre csípte, mire beért a nagytemplom alá.

A diákok kettős sorokban dideregtek a gimnázium előtt. Éppen indultak a reggeli misére.

Ambró megállította lovát a sor élén, és odaszólt a ductornak:

– Ki az osztálytanár az elsőben?

– Fazakas Ádám tanár úr.

– Ő-e?

Üsmerte ezt a gyergyói székely papot, egyszer szekéren is meghordozta részegen.

Végigléptetett a soron.

Leghátul, a többi tanárok között, észrevette szikár góbéarcát, amelyen a vérnek valami különös játéka folytán egyidő444546ben látszott a mókára menő kedv és az ütésre való legnagyobb hajlamosság.

– A tanár úrt keresem – szólt.

Fazakas Ádám odalépett.

Ambró leszökött a lóról.

Kezet szorítottak.

– Ezt a levelet hozák az este.

– Magam írtam – szólott a tanár. – Valahonnét elé kéne keríteni, mert kár volna érte.

– Valaki megbántá bizonyosan. S nyakas a gyermek, mint a fene.

– A törvénybíró fia akarta régulázni, s Bódika hezzavett a bicskával, hogy az új ruha kettőbe hasadt mellben. Valami tizenkét pengőt emleget a bíró.

– Azt a felit eligazítjuk, csak eppen elé legyen a legényke. Valaki nem látta-é, vaj nem tud-é róla?

– Az oroszhegyi Hajdú gyermek látta volna utoljára, s Bódika tán valamit el is ejtett neki.

– Hol az az oroszhegyi?

Ádám tanár lépett néhányat előre.

– Hajdú Kárujt szólítsátok ide! A második osztályost.

– Káruj, Káruj! – kiáltották a diákok, s tompított hangon megfogták ismeretes nevén is: – Apríts, hánglé-székely!

– Mit monda neked Bódi tegnapelőtt egy hete?

– Nem sokat monda, tanár úr.

– De hogy mit akar s merre megyen?

– Azt mondta, hogy ellesz valahova. Néztem is, s hát a templom ódala mellett menyen ki azon, s többet nem tudok róla.

– Jól van.

A gyermek helyre futott.

A sor megindult.

– Menjen, s keresse, ahol tudja – szólott Fazakas Ádám.

– S osztán nem-é csapják el az iskolából, ha megkapom?

– Azt a felit eligazítom.

– Jó hát, no.

Felugrott Ambró a lóra, és táncoltak egyet a hegyes köveken.

Aztán a Szentimre szájában eltűnt.

47

A templomban pedig felcsengett a Mária-ének, és áldás hulla Istenre, ki betölté víg örömmel az ifjúságot.

A diák-étvágy délidőt mutatott.

S ekkor a szél is elállt végre. Tartotta csendjét, amíg a felhők megeredtek, s akkor nekibuzdult újra.

Cudarul vágott a hideg eső. A fák sírva vetkeztek benne, és mosdottak a kövek.

Ambrót jártában érte utol a határban, s mint a hideg ólom, szembecsapta lovastól. Megállott, s körbe fordította lovát, hogy megítélje az időt. S mint a vijjogó sasmadár, hirtelen ujjasa alá csapott a szél, lebegtette és rángatta, mint a zászlót, és tépte kalapja karimáját.

Egy kerek fa alá igazította Hollót, ott leszállott róla, és kézfejre csavarva a kötőféket, hátat vetett a fatörzsnek. S megnézte jól az égtájakat: az északi setét volt, a keletin süvített a szél, a délin felhővel teli volt a sok völgy, és a nyugatin mogorván ivott Budvára az égből.

Felette, mintha nyúznák, nyögve nyikorgott a fának egymáson feküvő két legnagyobb ága.

És mellette, a füleit előrefeszítve, felajzott egész testével leste a viharzenét a ló.

– Kapék én is üdőt! – mondta a legény, és várt.

Jó ideig várt.

Erős és soha meg nem induló természettel összébb húzta magát, és mint egy szikla, úgy állotta a hideg esőt.

De egyszer, hogy a föld is szinte megmozdult belé, nagyot rázott magán a gyönyörű állat. Testét, amely félnapi sok járásban és futásban kimelegedett, megrengette most a cudar gaz idő.

Ambró jól tudta, hogy mit jelent, ha didereg a ló.

Gyorsan felüle rája, hajszolni kezdte, és vágatta véle a leomló esőt, s új rohanással nekiindult a híres vércsetanyának, a Szarkakőnek.

48
6

– Ejszen vágjuk esment! – szólott Bódika.

– Igen azt! – biccentett Ferke.

Elébújtak a sziklaodúból, egymás mellé álltak, és a szakadó hideg esőben arcot vettek a város felé.

– Jól pergel a nap – bölcsködött Ferke.

– Megkékülél tőle.

– Én-e?

– Nem is én.

– Mett én értem még Küsasszon-napkor ilyen üdőt. Akkor a tinócsordát őrözte apám. Mondom, eléjött a veszett üdő, mint a jégország izenete, s apám bédugott engem egy faudúba, s rakta a tövire a tüzet, s akar hiszed, akar nem, de a tócsákban békörmödzött akkor a víz. Igaz, tartott is két álló hétig az a bolond fúvatag.

Erre körülnézett, s bölcsen leszegezte:

– Ez is országos lesz, úgy nézem.

– Nekünk országos, valamint másnak.

– Hadd el, Bódi, ez a lik is ország, ami nekünk van. Legalább nem szorultunk senkire.

Szótalanul körülfordultak.

Ismét véleményezték az időt.

– Holnap ilyenkor is így lesz.

– Ha nem másképp – kacagott Ferke.

– Hol a szerszám?

– Ehelyt van – mondta a másik, s a kezébe vett egy éktelen rozsdás szeget, amit kétnapi kutatás után kaptak egy szántóföldön. Valami boronának a foga lehetett. Ezzel feszegették a sziklát, és csinálták a kicsi barlangot maguknak eső és szél idejére, éjjeli szállásra és eleségházul.

49

Négy nap alatt már vágtak akkorát, hogy megfértek benne mind a ketten. Igaz, hogy kuporogni kellett benne, mint a csürke a tojásban.

– Most mit szólasz? – fordult az üreg felé Ferke. – Merre tágítsuk, béfelé-e, vaj ódalvást?

Bódika nézegette a fiók-barlangot. Gondolkozott komolyan.

– Én ódalba dógoznám, mert különben megnyomorodik benne éjnek üdején az ember.

– Igazad is van, mert helyből odaszorulunk, ha így forgódik az üdő.

– Pedig napszámra hánhatod a füttyöt neki, amíg felverődik ismét.

– Akkor tedd ide azt a szeget! – indított Ferke.

– Hova, te?

– Ide, hol az ujjom begye van.

Bódika odatette, s tartotta.

Ferke felvett egy éktelen kemény követ, minek az alakja olyan vala nagyban, mint a botosbékáé kicsiben. Ennek a kőnek elődjei hatan is összetörtek a nagy munkában, emez pedig a tegnap reggel óta szolgálta szilárdan őket.

– Koppintsd! – jelezte Bódika.

Töredezett lassan a szikla.

A lerontott darabokat félretették. Pihenés alatt kicsi házikót rakott azokból Bódi, s úgy egyeztek meg, hogy azokban tartják aztán a szerszámokat, mármint a szeget s az ütőkövet.

Szapulta hátba őket a hideg eső.

– Rég nem esött – mondta Ferke.

– Rég, s nézd meg a kalapodat! – mutatott jobbra Bódi. – Gyúl meg egyenesen a mezőben.

– Eressz, hadd vessem bé a likba, mert a mostoni gazdámtól nem szegődtem mást.

Felvette s nézegette Ferke. Forgatta s dicsérte, mintha ő gyártá vala:

– Micsa kalap! Száraz most is belöl, mint a topló!

Fejébe nyomta, s mint a bocs, szökött idétlenül egyet.

S ebben a pillantásban egy erős férfikiáltás hangzott:

– Bódi! Bódi! Hé!!

50

Mind a kettőnek leesett az álla.

– Hallod-é?! – meredezett Ferke.

– Hallám.

– S hát a ki?

– Az a bátyám.

– No, még e héányzott!

– Valaki reánk igazította.

– Reánk, hogy a szeme kiszökjék.

Újból hallatszott, már közelebbről:

– Bódi, hóhé!

– Ejszen nem szólsz – ajánlotta Ferke.

– Vaj igen.

– S ha reánk pall?

– Azt már ő tudja.

– Bódi, héj!

Bódika küjjebb állott néhány lépést.

– Itt vagyunk.

S már ropogtak az ágak.

Tönkretéve vártak a legénykék.

Végre eléjük érkezett lóháton a legény. A víz erekben folyt ruháján és arcán.

– A hóhért üsmered-é? – köszöntötte az öccsét.

– Én nem.

– Hát apádot?

– Tám itt van?! – ijedt meg Bódika.

– Még itt lehet.

Ferke az üreg szájában kuporgott. Némán, derűs nyugalommal várt.

Ambró leszállott a lóról.

– Reggeltől fogvást egyet kereslek – mondta.

– Hát itt húzódtunk meg, mert itt senki sem bajol velünk, egyebütt pedig nem férnek el tőlünk az emberek. Most itt vagyunk, s nem bánom, ha akar apám, akar bátyám agyonütnek is.

– Agyon nem, de még ma visszatakarodsz az iskolába.

– Ketten vagyunk, igende.

– Visszamész-é?

51

– Visszamehetek – adta meg magát kicsi Bódi.

Hanem Ferke közbekiáltott:

– Bódi! Hát én semmi vagyok?!

– Téged is viszünk.

– Ki a társad? – kérdezte Ambró.

– Fenyédi, testvérnél is jobb. Jer ide, Ferke!

Odasétált a legényke, s mindjárt feltalálta magát.

– Hazamenni rea érünk. Inkább jöjjön, s nezze meg, mit építünk; megérdemli, úgy-é, Bódi?

Csakugyan megügyelte a primitív sziklahajlékot a legény. Közben figyelmesen hallgatta Ferkét, aki jóízűen szaporította egymás után a szót, elmondván kettejük kalandos történetét és a nomád település különös terveit.

Bódika ellenben számot se vetett vélük. Mindent elfelejtve állott a Holló szügyénél, odabújt egészen, és megindultan simogatta kedves lovát becézve.

– Menyünk, Bódi! – riasztotta meg a bátyja.

– Ferke is jő.

– Mett én nem osztán – tiltakozott amaz.

Ambró is kérlelésre fogta.

– Legyen egy csepp eszed, ecsém. Valami kerül a városban, vaj én magam elszerezlek szolgalegénynek a faluba.

– Jere, no! – mondta Bódika.

– Ma nem.

– Hát mikor?

– Azt a jövő mondja meg.

– S hát ugyanbiza mit csinálsz itt?

– Építem tovább a hajlékot, hogy legyen hova hazajere.

Mint a meleg tej, úgy ömlött el Bódikában a neki adott szó. Immár tudta, hogy örökre van valakije, aki szereti, s akinek emellett a természete is egyezik az övével. Odament Ferkéhez, s megőrzött két forintját a markába dugta.

– Amíg élek, nem felejtlek. S osztán kijövök.

– De kijere!

– Én-e? Én ki.

– De ha nem, megkaplak valahol, s akkor osztán én metszem el a nyakadot.

52

– Ezt-é? – mutatta Bódi a nyakát.

– Azt.

– Elmetszed?

– El.

– S meg is öleled?

Ferkének kiesett a könnye.

– Súj egyen meg… – szepegte, s egymás vállára estek.

53
7

A convictusban szólott a csengő. A silentium kötelei nyomban elszakadtak.

Könyveik mellől felszökdöstek a diákok, s a szabadság szárnyán repültek szereten-széjjel.

Néhányan előregurultak a kijáratnál, de az eső miatt visszahúzódtak és a ház falához állottak a kiugró eszterhéj alá.

Valami Nagy János nevű vette fel a szót. Szegény székely emberek gyermeke volt, de a szegénységet nagy szavakkal megkerülte, és olyanokat hazudott, hogy a többiek tikkadtak meg tőle.

– Nekem az ilyen eső otthonjában semmi – kezdette most is. – Van egy selyemkalapom, s ha felteszem, egész álló nap verhet az eső, mert annál inkább nem vízülök meg, mintha a menyecskémnél hálnék.

Az egyik szétlesett, hogy valami tanárféle a közelben nincs-e, s úgy kérdezte tikkadva:

– Csakugyan van menyecskéd, Jankó?

– Van, ne féjj, de milyen! Állj meg, világ, ha látod…

– S hogy vót véle?

– Mert eppen elbeszélem, hogy ehelyt hányja ki mindegyiket a Szent Antal tüze!

Még jobban kezdett vágni az eső.

– Lássátok – mondta Nagy János –, én az ilyent szeretem, amikor zuhog úgy, hogy síjed el a hely.

– S azt mért, te?

Éppen erre várt Jankó. Vékony nyakát kihúzta, és úgy élte a hazugságot.

– Ha ilyenkor otthon vagyok, veszem a kesely lovamot, felülök rea, s oda szöktetek, ahol legjobban szakad, ott megállítom, s a nyakamot ezenmódúlag, né! – itt mutatta hátravetett 54fejjel – megszegem, a számot kitátom, s iszom, mint a föld, de igen én órák hosszát, ha meg kell lenni…

Hirtelen lópatkónak kövön szólása hallatszott. Mind arra néztek egyszerre.

– Bódi! – kiáltotta Hajdú Káruj. – Jere, mert alig győzünk várni!

A legény vezette a lovat, s Bódika rajta ült.

– Fazakas Ádám tanár úrt nem láttátok-é? – kérdezte Ambró.

– Hogyne! – serénykedett az oroszhegyi, s a tanár után futott a convictusba.

Bódika leszállt a bejárat előtt.

Ambró a lovat tapogatta, és a vizet törölgette róla. Nagy hőség sütött a szép Hollóból, és párolgott a szőre.

– Gyulladást kapott… – mondogatta elszomorodott arccal a legény, és az út szélére állította.

Ádám tanár megjött, s Bódikához lépve, kezét a vállára tette.

– Hol valál, fiam?

– Ehelyt a Szarkakő alatt.

– Jól elpusztula – fordult a bátyjához.

– El a nyakassága miatt, s ehelyt a lovam is megbetegedett.

– No, csak nem?!

– Haza is messze lesz neki.

Körülvették Hollót, és nézegették, párolgó testét simogatták.

S Bódika ezenközben észrevétlen eltűnt. Amikor visszafutott, hát a maga csergetakaróját hozza, s egy lendítéssel ráteríti Hollóra, aki megrázta magát erre, és szépen leereszkedett a sáros földre. A fejét elfektette, néhányszor nagyot fújt, aztán kimúlt.

Csak a két szeme élt még világba meredő, halálos fényben.

Mind szorongva álltak a gyönyörű állat megnyugodott teste mellett.

Bódika megtapogatta, mintha költögetné. Arcizmai rángottak a fájdalomtól.

Tudta, hogy érte van ez a halál.

Sokáig mereven nézte szép fekete szőrét, amelyet most is mosott a hideg őszi eső.

55

Aztán könny futott le az arcán. Lassan a ló mellé ült a sárba, fejét ráhajtotta, és zokogni kezdett remegő egész testtel.

A fájdalom mozdulatlanságában nézték valahányan a gyermek és a ló megindító szerelmét. Majd odalépett Fazakas Ádám, Bódikát felemelte, homlokon csókolta és ölébe zárva bevitte a convictusba.

A torony ablakánál megvijjant egy vércse, s a másik percben galambtollakat repített széjjel a szél, és fütyörészte:

– Ősz van… Meghal minden… Ősz van…

56
8

Negyvenhárom legényke gyermek zajgott a teremben.

A jobbik soron, a hátulsó padban ült szótalanul Bódi. Arcáján a tegnapi lóhalál sápadt gyásza feküdt, szemében a virrasztó test nyugalomvágya, egész magában pedig bús és hangtalan volt. Se nem kérdezte, mi van leckére, se nem irigylette a többiek új könyveit, amelyeket maguk elé terítettek a padra, hogy hajlonghassanak felettök, mint a zsidók.

Az ajtó nyílott.

– Laudetur Jesus Christus! – ugrott fel a had, s mint hozzájuk tartozó, Bódika is felállott a furcsa köszönésre.

Kövér pap állott fel a pódiumra, reverendáját kiütötte nagy hasa, s Isten bocsássa meg, de úgy jött Bódikának, mintha viselős volna.

– Hogy híjják ezt a nannyót? – kérdezte Bódi a szomszédját.

– Zsitny Mihálynak.

– Oremus! – vezényelte a pap.

A legénykék mondani kezdtek valami ropogós imádságot.

– Hát e mi? – kérdezte ismét Bódika.

– Ez a Miatyánk, te, diákul.

– No, no… – mondta a legényke, és nézte a papot. Azon vette észre magát, hogy lezárták az imádságot, s leültek. Erre leereszkedett maga is illedelmesen.

A tanár úr is megülte a széket a katedrán, hogy nyögött belé. Elévette névjegyző kicsi könyvét, elforgatta a nagy csendben elülről hátra, hátulról előre, s megint s megint, mintha tetszett 57volna neki, hogy szusszanni se mer a sok tekergő, úgy lesi, hogy kit szólít felelésre.

Vallásóra volt.

– Mit hagytam leckére, te? – mutatott egy gömbölyű szőkére.

– Leckére volt a Tízparancsolat, az Anyaszentegyház öt parancsolata s a hét szentség.

– Tudjátok-é?

– Tudjuk – morajlottak.

– Majd meglátni akarom – mondta „zablakot!” kiáltó hangsúllyal a pap. Aztán ceruzáját a könyvecskébe tette, ültében hátradőlt és köhintett néhányat, a kezeit összedörzsölte, mintha mosná, majd imaszerűen összekulcsolta, s így szólt:

– Ideügyelni, fiacskák! Aki nem tudja a Tízparancsolatot, az nem lehet jó keresztény katolikus; aki pedig tudja s mégsem tartja be mind a tíz pontocskát, az halálos bűnt követ el, s találjon abban meghalni, mert a poklok fenekére leszen vetve, ahol is vagyon sírás és fogaknak csikorgatása.

Itt szünetet tartott. Zsebbéli kicsi ruháját elévette, s prüsszentett kettőt.

Aztán folytatta:

– Minekutána pedig Anyaszentegyházunk ilyen sarkalatos köve ezen isteni Tízparancsolat, s mivel az Úr is nagy ünnepélyességel és szózatokkal tette volt három napon keresztül ezen kinyilatkoztatásokat, azért én is elmondani fogom nektek ismét, s aki aztán nem tudja álmában is őket, keresse meg azon valakit, aki irgalmazni fog neki, mert én nem csinálom azt.

Prédikációs hevüléssel nekiindult, és nagy szavakkal leírta, hogy miképpen terelgeté Mózes a zsidó népet a Sinai-hegy alá, hogyan rendele böjtöt, hogyan borula tűzbe a hegy, s látszodék meg a tűzben maga az Isten, amint a lángok megfesték szakállát, s kezében tartá a két kőtáblát, és mondá a parancsot:

– „Mózes, beszélni akarok veled!”

Ahogy a pap nekigyúlva és elevenítő erővel beszélt, Bódika szinte látta a rettenetes tüzet, amely nem éget; a táborozó 58nagy szakállú zsidókat is látta, s tisztán látta az Istent a tűzrámában.

Képzelő ereje felszállott, mint a pacsirta, lelke élte az égnek és a tűznek megnyilatkozását és a fenséges találkozást ember és Isten között. S már egészen megszerette ezt a szóokádó papot, ki az ő gyermek lelkét, égnek és földnek részét, ilyen valósággá beszélt csodával tudta megetetni.

Arra rezzent meg, hogy a tanár üti az asztalt, és így emlékeztet arra, hogy a földhöz verte Mózes az isteni táblákat, látván leszállása után a becstelen bálványt, mit imádni kezdett a nép és etetni minden jóval.

Egy gyermek bátortalanul felállott.

– Hogy maradtak meg a parancsolatok, ha Mózes eltördöste a táblákot? – kérdezte.

– Esszeragasztották, te! – súgta hátulról az egyik.

– Fiacskám – mondta a pap –, az Isten gondoskodott róla, mert Ő mindenható.

Aztán hirtelen fordulattal, mintha meg akarná fogni a kérdező gyermeket, kérdést vetett neki:

– Hány parancsolat van?

A gyermek nem jött zavarba.

– Tíz – vágta ki.

Megernyedve legyintett, hogy leülhet. S nyomban egy eleven arcút szólított fel, kinek a szeme sem állt jól.

– Hát hogy szól a hatodik? – kérdezte.

– „Ne paráználkodjál!”

– S mit jelent az, hogy „ne paráználkodj”?

– Az azt jelenti, hogy szolgálókkal nem szabad esszeereszkedni.

Kuncogás futott végig a termen. Még a pap is elhúzta a száját.

– Ülj le! Szamár vagy. Mondd meg, te fekete szemű!

– Az annyit jelent, hogy a leányoktól s az asszonyoktól még gondolatban is tartózkodni kell – fejtegette a másik.

– Te is szamár vagy, mert azt jelenti, hogy tiszta, erkölcsös életet kell élni.

59

Lejött a pódiumról, s elsétált a padok között hátra.

– Hány szentség van, te harisnyás? – lepte meg az egyiket.

– Valami hat.

– Pff… – fakadtak ki.

– Hány van? – mutatott Bódikára.

– Hatot monda.

Méregbe jött a tanár.

– Nem azt kérdeztem, hogy hányat monda, hanem azt, hogy hány van.

– Több van – egyengette Bódika.

– Hány?! – ordított a pap.

– Hét is van.

– Hogy hívnak?

– Csorja Boldizsár.

– Eddig hol voltál?

– Tegnap jöttem.

– Hol a könyved?

Bódika megfogta jól a padot: csak azért sem ijedek meg, tette fel magában.

– Nincs itt – felelte.

– Hol van?

– Másnál.

– Kinél?

– Akitől még nem vettem meg.

– Takarodj ki!! – kiáltott nekiveresedve a tanár.

S ebben a pillanatban lekongatták az órát.

– Nem fogok irgalmazni neked! – jegyezte meg felemelt kézzel a pap, és kifelé indult.

– Nem is kell! – mondta Bódika, de a tanár már nem hallotta. Ellenben a társai amennyien voltak, mind köréje gyűltek, s úgy mondogatták:

– Jól tetted, jól tetted. Te vagy a legbátrabb.

Egyszerre Hajdú Káruj rontott bé az ajtón.

– Bódi! – kiáltotta.

– Itt vagyok.

– Jere hamar, mert anyád vár.

60

Ott állott a folyosón a nyugtalan asszony.

Bódika odafutott, a kezét megcsókolta, s ahogy felnézett reá, olyan volt a nyers erejű és nyakas gyermek, mint egy galamb.

61
9

Zavarosan, megdagadva zúgott a Küküllő. A nagy havasokról, sziklákról, zord földekről és kövekről, vadak hátáról és fenyőszálfák országából mind beléje futottak az ég vizei.

Morajlott, mintha a fenekén hadak tanácskoztak volna nyilakkal oldalukon.

Felette reggel óta kínlódott az idő: se esseni, se kiverődni nem tudott sehogy. Csak borongott zord kedvetlenségben, borzolta az őszt, és megitta a szemek sugarát.

Fadarabokkal a hátán hömpölygött a víz.

A szombatfalvi hídnál bőrköténnyel bámulták a tímárok. Egy szénporos székely haladt arra, és tiszteletlenül megjegyezte, látván a kedvetlen bőrcserző urakat:

– Még meg találják igézni azt a szegén vizet.

Alig szólta ki, hirtelen eszébe jutott valami, megállt, és barátságosan kérdezte:

– Hát van-é cserefa elég, hántani való?

– Tán magának van eladni való? – fordult meg az egyik.

– Kerül egy szikra. De ejszen el sem adom, csak úgy szólék, hogy beszéljek – tette magát a székely.

Körülvették a tímárok, s többen is mondák:

– Mennyit tudna szállítani? Jobb vevőt nem kap.

Fejjebb taszította kalapját a székely, vagdosott az ujjával, s hát megszámolt ahajt tizenegy tímárt.

– Tizenegy szekérrel könnyen kiszorítok.

– S mit kér?

– Mert azt nem mondom meg ehelyt. Cigán köt ég alatt vásárt.

A korcsma felé döfött az ujjával.

– Csak egy kutyaugrás, ha a zuraknak megérdemli.

A tímárok összenéztek.

62

– Úgysem áll dologra az idő – mondták, és megindulának.

Szép sorjában bementek az ivóházba.

Elöl a tímárok, s elhelyezkedtek egy hosszú asztal mellett, s a főn helyet hagytak a székelynek, aki lepallotta előbb kalapjával ülőhelyét, s csak azután ereszkedett le. Nyomban szétnézett, s amint az ajtó között betekintett, meglátta ott Gálfi Zsigát egy asztalnál, amint Csorja Péterrel és Péternével üldögélt.

Falusfelek voltak. Odament.

– Cserefa kéne ezeknek – hunyorított. – Örökké rajtam laknak, mintha én volnék a tarcsafalvi báró. Hát kietek hogy vadnak?

– Mü se tudjuk, s hogy mondjuk? – pöffeszkedett Gálfi Zsiga, és kacagott valaminek.

– Hé atyafi, cserefás! – szólottak által a tímárok.

– Menyek, mert rosszul vadnak – mondta a szenes, és visszament.

– Nagy tolvaj ez a Mózsi – beszélte kacagva Gálfi Zsiga, a bíró. – Örökké ígéri a cserefát ezeknek a bőrcserzőknek, s meghiszik, hogy van neki, s itatják, hátha olcsóbban jőne. Azért a minap öt tímár szinte meggúvasztá. Hogyne, mikor addig tartá szóval őket s dicsérte a cserefáját, amíg az üdő jól belément az éjszakába, s végül is avval rekeszté bé a dolgot, hogy öt pengőt kért szekeriért, mikor forint húsznál többet eddig ember nem hallott még. De neki is rontának, s kinyomák belőle, amit tímár-pénzen megivutt. S né, mégsem tanólt belőle, úgy látom.

– Te is sokat tudsz, ha egy cseppet iszol – jegyezte meg marósan Csorja.

– Te tám nem ittál?

– Ittam, mi bajod véle?

Csorjáné közbelépett.

– Csillapodjék, az Isten megfizeti. Vaj menjünk haza!

Az öreg merően megnézte asszonyát, s a vállán mozdított egyet. Látszott, hogy sok ital van nála már.

– Menjünk haza! Hát miféle beszéd ez? Hát nem a fiadot várjuk, mondd meg, lám?!

– Őt várjuk, őt. De akkor várjuk békességben.

Egy percre lehűlt a szavakra Csorja, pedig keserű kedvében 63volt ma. A fia is sokat búsította, a lova is megdöglött, az Isten is itt felejtette ezt a házba szorító időt. Nem volt földi ember, kibe ma belé ne kötött volna. S ez a Gálfi Zsiga ugyanvalóst szúrta az oldalát, mert örökké foghegyről beszélt; a minap is azt mondá, hogy „hallom, bészerzéd a fiadot Udvarheré”, mintha bizony az nem volna olyan, mint akárki másé.

– A szentpétörit, te Zsiga! – acsarodott el.

– Jól vagy véle, látom.

– Mért ne lennék! Ő sem elébb való, mint én; tégedet nem is számítlak.

– Elég elé vagy, de majd számítlak én téged.

Csorja megkeményedett.

– Számíts, lám! A szentpétörit!

Az asztalt megverte, s az orrát a másikéhoz dugta.

Csorjáné karon fogta a bírót, úgy kérlelte.

– Édes komám, legyen több esze…

Egy fiatal tímár jött oda. A Csorja Péter füléhez bújt, hogy tudakozódjék nála a cserefás után.

A háborgó ember felszökött.

– Tám a tímárok diákja lettem, hé! – fújta arcába szavait.

Künn is felszökdöstek a bőrcserzők e hangra. Mózsi, a szenes, elejökbe állott, s úgy csendesítette:

– Üljenek veszteg, mert én üsmerem, s a légynek se vét.

Csorja rázni kezdte a tímárt, aki ijedten akadozta:

– Én a Kányádi Elek fia vagyok… Eresszen!…

Erre levette róla a kezét.

– Elek jó emberem, de őt is megölöm, téged is meg, s az esszes tímárokat, csak várok még egy kicsit.

Valahogy elcsendesedtek.

A szenes is elvette helyét az asztalfőn újból.

– Én már nem fogyasztok többet – tempózott.

– De már igyék – biztatták a tímárok –, vaj kiedre öntjük.

– Kár vóna… – ravaszkodott újra. – Ilyen bort a fejérvári püspök ha iszik.

Odatartotta poharát, s elnézett felette, ahogy csorogtatta belé egy öreg bőrcserző az aranyos bort.

– Adjon az Isten jó üdőt! – kellette magát, felemelvén a poharat.

64

S ekkor megnyílott az ajtó, s egy sugár legényecske jött be. A büdös füst, a bőrbűz és az italszag megütötte. Fanyarul nézett körül.

– Eredj, Bódika, eredj! Apádék benn vadnak – szólott neki a szenes.

Bódika egyenesen arra ment, s megállott az apja előtt.

– Alig eresztének el – mondta.

Csorja Péter féloldalt megnézte a fiát. Szemét sokáig rajta tartotta, s csak azután szólt:

– Kitekergéd-e magadot, legén?

Bódika fellélegzett: nem veri meg az apja! Arcájára az öröm pírja szökött, s mint egy nagy szelet barna kenyeret, úgy nézte az apjának asztalon pihenő tenyerét. S egyszerre föléje hajlott az apai jobbnak, megfogta mind a két kezével, és megcsókolta.

Csorjának könny jött a szemébe.

– Apa s anya csak egy van, úgy-é, fiam? – mondta. – Ülj le hát, ide apád mellé, lám, esik-é úgy itt az ülés, mint a sziklaudúban…

Gálfi Zsiga csak nézte. Most nem szúrta hegyes szóval agyon a hangulatot, mert ő is apa volt, fia kilencesztendős, a Vince nevű, de felpeckelődik immár a lóra, s úgy ül rajta, mint a madár a fészkin.

– Kerítsetek egy poharat a fiamnak! – mondta Csorja, és a karja alatt tartotta a fiát.

A bíró maga indult pohárért.

– Nem iszom, édesapám. A tanár urak kivetnek osztán.

– Hogy téged vetnek ki?! Azt nem hagyja apád, fiam, mert akkor ők is valahonnét kivetődnek. Igyál csak egy kicsit, ketten menyünk osztán vissza.

– Itt van, küs ecsém – tette elejébe a poharat Gálfi Zsiga. – Kicsi jó bor nem árt, keresztapád is azt mondja.

– Te is iszol, Ráki! – húzta a másik oldalára a feleségét Csorja.

– Ha el nem romlik a békesség.

– Hát az ugyanbiza hogy romlanék el, te, mikor mü csináljuk. Úgy-é, Zsiga komám?

– Nem is más.

Csorja mégis rázta az öklét.

65

– De azért én megölöm a falunak felit.

– Én is meg a másik felit – vágta ki Gálfi Zsiga.

Valahonnét egy idétlen cigány is bekerült a házba. Megtákolt citera-szerszámját pengetni kezdte.

– Dugd bé! – parancsolta Csorja.

– Jól van, instálom, de miből éljek, ha szegén vagyok?!

Egy pengőt odavetett neki a férfi. Gálfi Zsiga is oda egyet, mert nem lehet ő sem kisebb, ha az urat kell „jáccani”.

– De most ülj a sarokba – rendelte Zsiga bíró –, meg nem mozdulsz, s nem pengetsz magának a kérubimok sereginek sem, amíg mü azt meg nem engedélyezzük!

– Nem én, instálom, tőlem a nyálik folyhat.

Mózsi, a szenes, egyet beszélt ezalatt. Valamivel úgy begyújtotta a tizenegy erős tímárt, hogy nem lehetett elég bort hordani nekik.

Bent Csorja Péternek is megeredt a szava, mint a zúduló folyó. Voltak néha percek, amikor kinyílott a szíve, s akkor látni lehetett, hogy nagy gondolatok lángjában ég. Ilyenkor jóságnak és lángolásnak áradata volt a torz ember, lelkében elhengeredtek a kövek egy megőrzött másik világ sírjáról, s kiérzett onnét az illat és az erő, amely más sorsra rendelte eszének gazdag voltát és keserűséggé vált szép vágyait.

– Sokan születtünk tudományra – mondta –, de kevesen nevekedtünk abban. Pedig csak ott lehet nagyra nőni és messze világítani, s megtenni azt a csodát, hogy halál után is éljen az ember. Aki életiben el tudja ültetni magát nagy tettekben, méltó Istenhez. De vannak megsértett nagy fák, tűzbe vetett madarak és vízbe vetett virágok…

Tenyerébe temette izzó homlokát.

– Van egy tó, a legszebb élet tava. Beh erősen vágyakoztam én feredni abban! Sokszor jártam partján, de csak néztem napsugárban csillanó vizét, s nem meheték belé, mert a világ szeme odasütött, s nem vala feredőgúnya rajtam.

Megivott egy pohárral.

– Ilyen szerencsétlen népet nem teremte többet az Isten. Senki nem tanít münköt, senki nem bán münköt, saját erőnkkel ver az Öregisten, s avval a kicsi földdel, ami van. Mert kúduspálca ez a föld, s átok egyben. Mert csal az örök halál felé, s 66közben elkínozza vágyainkat, aminek csak az üszke marada meg nálam is… Hejh, ha eljuthatnék én egyszer ahhoz a nagy Istenhez!

– Ott egy-két szóm nekem is lenne! – keseregte közbe Gálfi Zsiga.

Fújt egyet Csorja Péter. Aztán magához vonta a fiát, és úgy lobbantotta fel egy-egy szavát.

– Azért még egy csillag van az égen, s a te vagy, Bódi fiam! Belőled embert rittyentek én, ha csórén maradok is. A vér kacag bennem, mert mintha magamot látnám annyi üdős koromban… Benned, ha Isten van az égben, nagyot fog nőni Csorja. Üdőtjelző fa leszel, székelyek látószeme, titkokat olvasztó tűz és elme. Az én halálom felett hidat építesz valamikor, és megferedel a legszebb tóban, és nem ijedsz meg a világtól, a bolygó angyalát neki!…

Bódika remegett. A benne lévő szikrát megillette az apja. Mámoros kínokkal érezte, hogy egy élet robog benne, rohanó vizekhez hasonlatos, tűzveszedelmek mása, meginduló sziklaország.

– Hujj!!

Ráhajlott a borra, s mintha tűzre öntené, leitta.

Az édesanyja odaugrott, és homlokára tette a kezét.

– Beh forró vagy, édes fiam… Ne igyál többet!

– Ehhez te nem értesz – zúgott az öreg –, hiszen eppen e kell! Még egyet, Bódi fiam!

Megtöltötte kettejükét.

– Isten látja, fiam!

Egyre leöntötték mind a ketten.

S akkor letette keményen Bódi a poharat, a homloka felugrott, mint a kőhöz ütött kardpenge, és feltört rohanva a hangja:

– A szentpétörit!

Olyan vér szerint jött és Isten törvényéből, hogy könny szökött mindegyik szemébe.

Öreg Csorja lebújt az asztalra.

Szikár teste meg-megrándult.

*
67

A szív tüzében megrepedt a szikla, és sírt.

– Nézz ki, te!

A tímár kifürkészett a szürkületbe, s mintha az orrára koppintott volna valaki, úgy kapta vissza a fejét.

– Menyen a szenes! Most ül a szekérre!

– Hejh, a cserefás szentyit!…

Mint egy martalóc had, a tizenegy bőrcserző kirontott az ajtón.

Egy az apró lovak elejébe állt.

– Hó!

Mózsi szorult.

– Eresszenek, vaj tolvajt kiáltok!

– Vegyétek le!

– Borunkot megitta, s szökik…

– Vedd ki a cserefát belőle!

A székely hadonászni kezdett.

– Tolvaj, tolvaj! Ölnek meg!! – ordította.

Gálfi Zsigáék is kiugrottak a nagy lármára.

Csorja Péter odafurakodott, s hát egy tímár éppen sújtani akar az öklével.

– Én is itt vagyok! – fújta ki, s olyant sirített a tímáron, hogy az beléesett a sárba.

Kaptak Csorján, s tépni kezdték, mint a kutyák.

Bódika pattant egyet.

– Rea, Zsiga kereszt! Ne hagyjuk apámot!

Csorjáné bőgött az ajtóban.

Három bőrcserző elhengeredett.

Egy Bódikát is beleütötte a sárba, hogy megnyekkent.

De vén Csorja küzdött.

Gálfi Zsiga is egynek a tetejében volt.

A szenes ostorral vágta őket, harapta s rúgta.

Bódika talpra ugrott.

– Megszúrtak! – ordított egy tímár.

Gálfi Zsigát lenyomták.

– Csendér! – kiáltotta valaki.

– Itt van kettő! – hazudta kiáltva Mózsi, s két lovára reavágott.

S a tímárok keresztül a hídon, s takarodtak a „csenderek” 68elől, s alig győztek szuszogni. Kettő sziszegve vonta a lábát, s a többinek is volt jegye bőven.

De Gálfi Zsiga is a sárban nyögött. Mellét úgy megtipodták a beste tímárok, hogy vért köpött.

Csorjának a bal fülét behasították, az arcáját is összekörmölték. Bódikának pedig teli volt gusával a feje, s az egyik vállát leeresztette az ütések kék foltjai alatt.

Az egészben tán a szenes jára a legjobban, mert csak kapdosott a tímárokhoz, mint a kopókutya, s ami kicsit kapott, avval elfutott, s bár disznómódra itta a sok erős bort, mégis olyan egyenesen megült a lovak után, mint a fatörzs.

Igaz, Csorjáék is sokat józanodtak a szapora csatában.

– Ugyan megtipodának… – állapította meg Gálfi Zsiga.

– Az én fülemet is megjegyzék… – tapogatta a fejét Csorja.

Bódika örvendezett nagy szuszogva.

– De mégis ők futának meg!…

Csorjáné még egyet bőgött.

– Ne sírj, Ráki! Elvonult az üdő, s mehetünk haza.

A bíróhoz fordult:

– Jere, Zsiga komám, s ügyelj az asszonra, amíg Bódi fiamot visszaviszem.

– Hamar járjatok!

– Jere, Bódi, ízibe!

Megindultak.

– Kapál-é sokat? – kérdezte az apja.

– Kicsi hiba, kiújulja.

– Ki, ki.

Megkondították az Úrangyalát.

Egyszerre vették le sáros kalapjukat.

És Istenre gondoltak mind a ketten.

Az ágya szélén ült Bódika.

Összetört volt és kábult. Zsibongásban fájt egész teste. S mégis a kedv, az előrefutás, a betelhetetlen örök szomjúság tüze égett benne.

Elomolva szuszogott a sok diák ágya körül.

69

– Mik ezek hezzám képest?! – tűnődött. – Semmik. Játékon túl nem jár az eszök. Szélfúvástól ijedeznek. Egy tanár az Atyaúristen nekik! S beszélni se mernek, míg én a tímárokkal küzsdöm…

A gyertyák sem égtek ma este.

Irgalmatlan, tömött setétség volt.

Maga elé fürkészett, mintha látna. Társat keresett, bátrat, ki átgázol az embereken is véle, s lángot vet még a pusztulásban is.

Mint a szén, úgy izzott a setétben.

Mintha lónyerítést és dobogást hallott volna.

S egyszerre megállott Holló lova előtte, és játszva kapálta a földet.

S Bódi felült reá nyomban, és két lábával odatapadt, hogy nincs szélvész, ami leseperhette volna.

A nagy templom felől felkondult valami különös hang:

„Üdőtjelző fa leszel…”

A Holló két lábra állt.

Keleten feltűnt egy csillag.

Kicsi Bódi ruhástól eldőlve aludt az ágyon. Vakmerő arcáján csorgott a verejték.

70
10

A szekérnyomok peremén körömmé száradt az éjjel a sár. A tenyérnyi utacskákon mezei kicsi madarak tisztogatták tollaikat, s a szélvettető sugár falakon megsérült a nyúl lába.

Megállás nélkül sípolt most is a száraz szél, és a bogáncskórókon élesen hegedült.

Egy sas mozdulatlan szárnyakkal keringett a temető felett, s a köröket szűkítette lefelé, mintha egy hatalmas tölcsért repülne körül.

Bódika megállott. Szemével megcélozta a sast.

– Valamit kinézett magának – mondta, s hamar lehúzódott egy borozda alá. A tarisnyáját maga mellé tette, s visszafojtott izgalmában keményen szorította botját.

Ereszkedett a sas.

Alig volt háztető-magasságban immár. S akkor süvítő egyenes vonalban lecsapott, s a karmai alatt a halál döbbenetes hangján megvinnyant egy nyúl.

Bódika felugrott.

Már alig volt tíz lépésre, s látta, hogy eldőlt immár a rettentő tusa. A botját sújtásra felemelte. S ebben a pillanatban vijjant egyet a sas, és két rettenetes szárnyával úgy suhintotta fejbe Bódit, hogy messze repült a kalapja, s maga véresen eltántorodott.

Mint a tigris, egyenesre pattant, s a lábait szétvetette.

– Sítty!! – csapott feléje újból a sas, de egy csodás mozdulattal olyant suhintott ő is a bottal, hogy a félöles szárnyból három tollu kirepült.

Maga a sas a magasság felé felevezett.

Csak most érezte meg Bódika az elmúlott néhány pillanat veszedelmét. Sápadtan ült le, s kicsi ruhájával letörülte homlokáról a vért.

71

– Az Isten döglessze meg, szinte kivájá a szememet, s meheték vala vakon, amíg élek! – fontolgatta komolyan.

Beletelt néhány perc, amíg nagy lélegzetvevésekkel helyrejött.

– S hát a nyúl, szegén?! – ugrott fel.

Odament, s felemelte.

– Rút állatja…! – nézett fel a levegőbe a sas után.

S csakugyan rút állat, ragadozó volt, mert a drága jó földi futónak lerúgta a hátáról a szőrt, s véres csíkokat szántott oda, s a két nagy fül között meglikasztotta a koponyát, hogy szivárgott belőle a vér. Ki is múlott már szegény, csak a szemeiben ült még ott az életnek utolsó rettenetes pillanata.

Vette Bódika a tarisnyáját, s fityegtetve a nyulat is, megindult ismét, és előrevágott a sziklák felé.

Félóra múlva feltűnt „Ferenc-likja”, ahogy ők nevezték.

Lassan, nesztelenül közeledett.

Húsz lépésről megbújt, s utánozva a nevezetes kovácsmester hangját, elkiáltotta magát:

– Reád kaptam, híres tolvaj!

Ferke kiugrott a kicsi barlang szájába, és leesett állal fürkészett.

Bódika óvatosan felállt, hogy kémleljen.

Ferke észrevette.

– A súj egyen meg, jól látlak! – örvendezett. – Jer ide, mert elig várlak.

Már csak három lépésre voltak egymástól, s akkor Bódika a nyulat hirtelen szembe vetette Ferkével, hogy az behunyt szemekkel csak a jó kövér állatnak puha súrlódását érezte.

– Mi az a nagy szőrös, te?! – kérdezte Ferke.

– Nézd meg, s megtudod.

Sokáig nézegette s forgatta Ferke a nyulat. A nagy örömtől csak megkésve érkezett meg a szava.

– Hol a varasgyékbe kerítéd? Tán nem magad fogád?!

– Készen kaptam. Nézd csak meg a fejemet!

Ferke nézte, ijedten babrálta a hajat, s úgy jelentette:

– Három borozda van a fejeden, s béfutnak a homlokodra. Kettő a szemed martján szakad meg.

– Most tudóskodj, s fejtsd meg, lám!

72 73 74

– Tövisbokor. Abba búttál a nyúl után.

– Elig sem.

– Akkor verekedés.

– A sem.

– Akkor egyéb.

– Nagyeszű vagy.

– Te vagy a diák.

– Én tudom is.

– Még a vóna szép, hogy te ne tudd.

Bódika visszább lépett peckesen egyet.

– Már én Csorja Bódi vagyok, s élő sasmadárnak körmivel fésülöm hajamot.

– Ne űzd az eszed, Bódi!

– Bizonisten.

– Súvadj meg. Hát szólj a valóhoz is már! Ehelyt a csoda öl meg.

Erre a viszontlátás örömében jól megtaszigálták egymást, s akkor leülvén, Bódika elmondta a dolgot.

– Jó, hogy meg nem vakíta!

– Kereshettelek volna osztán. – S mindjárt hozzátette: – Hát téged nem öle meg a sok esső?

– Eppen engemet öl meg! Igen a sújt. Ugyan remete legyen, akinek ilyen laka van!

– A száját kitátotta, látom.

– Ki az a torkát is. Kedvire elfekhetik benne két legény, s még egy leánt is bé lehetne szorítani. Jere, s nézd meg. Különben várj csak! – s hirtelen csendre intette Bódikát, s úgy húzta magával befelé.

– Mi a tömlecet dugdosol ott, te?!

– Jere csak! Ha te tudsz valamit, én is tudok mást.

Ahogy meghajolva bújtak be azon, két zöld fény a Bódika arcába sütött.

– A mi a fene, te?

– A nem fene.

– Hát mi a tűz langja! Csak nem házasodál meg?!

Ferke olyant kacagott erre, hogy megvakkant a két zöld 75szem belé.

– Hé, Vackor! – közeledett a vakkantó felé – viseld jól magadot, mert húst kapsz.

Hátraintett Bódikának:

– Húzódj vissza, mert kiviszem.

Bódika a barlangocska elejébe állt. A szeme se rebbent meg, úgy várt.

– Hiszen e rókafiú! – kiáltott fel, ahogy megpillantotta.

– Pontosan a; ma öt napja fogtam egy likban.

– Az anyjával beszéltél-e?

– Egyéb se kellett vóna! Mert amilyen a rókaféle, arcon pöki az olyankor az embert, hogy az Isten jut eszébe.

– A nyúlból adunk ma neki! – örvendezett Bódi.

– Mit gondolsz! Inkább magamtól vonnám el, s úgy is jól tartanám.

Egy karót mindjárt a földbe vertek, s ahhoz kötötték Vackort, hogy lássák szüntelen.

Bódika kirázta a tarisnyát.

– Mind a tiéd. Azt hittem, lókonyázol eddig az ehezéstől, mint a hajítófa.

– Most fogy is az étel, mert háztájjal vagyok – mutatott a rókára Ferke.

Bódika körülnézett, majd a napra tekinte.

– Lássunk hozza valamihez, mert kifogyunk az időből.

– Legelőbb a nyulat készítsük ki, ejszen.

– Megnyúzod-é, Ferke?

– Meg én.

Odavetette neki Bódika.

– Én is tüzet vetek, amire felaprítod a nyulat. Jó kövér, úgy-é?

– Étkes nyúl volt.

– A sasra is siríték egyet a botvéggel, s úgy találám, hogy három tollat vetett nekem ajándékba.

– A rókának jó lesz vala, büdös madara.

– Vaj a róka neki, akkora volt a csúf állat.

Egy lapos kőre kinyújtóztatta Ferke a nyulat, s könyökig feltűrkőzve, nekidőlt a kacrával.

– Te megnyúznád a bihalat is… – mondta Bódi.

– Én meg, ha idehoznál vaj egyet.

– Ide én, csak eppen tennéd a vállam közi.

76

– Te sem maradsz bé a szóval, Bódi.

– A tüdejit vesd a rókának, lám!

Békapsantotta Vackor, s örömében megrándította úgy a kötelet, hogy kisúvadt helyből a karó.

– Hé, a róka! Fogd meg, fogd meg! – kiáltotta Bódika, s utána, s Ferke is hagyta a nyúzást, s ő is a kacorral utána.

Isten akará, hogy egy bokorban megakadjon a karó. Különben a nyomával maradtak volna.

– Most verjük belé istenesen! – ajánlotta Ferke.

Kerítettek egy éktelen nagy követ, s valami öt percig cüvekeltek. Bódika megfeszegette a karót.

– Olyan nincs, hogy ezt ki tudja rántani.

– Még apjostól s anyjostól sem.

Szorgosan munkához láttak megint.

Lobogott a nagy rakás tűz is.

Ferke darabolta fel a jó húst.

– Vágj egy nyársat, Bódi! Jó hosszat.

– Bízd csak reám.

Vágott egy háromölest.

– Jer ide, Bódi!

– Tám fiak vadnak benne?

– Nem látok fiakot. Csak azt nézd meg, hogy ez a négy darab mostonra megteszi-é?

– Kihasadunk annyitól, te!

– Ne beszélj! Hiszen megenném az egészet is, ahogy én érzem magam.

– Lássad, no.

Felhúzták mind a négy darabot. Ketten a nyárs két végét marokra vették, s amíg forgatták, az arcájokat is csattanó pirosra sütötte a szén.

Megették mind egy falásig.

– Egy kicsi bor lefutna erre – hunyorított Ferke.

– Hadd el, vala részünk az italban a múlt kedden. Apámmal s a bíróval vesset ittam, s esszevegyülénk ahajt egy sereg tímárral annyira, hogy szinte ott maradék…

– Tán nem menétek essze?

– Vaj igen. Vérfolyás is vala.

– Beszélj, te! Alig bírok magammal.

77

Bódika elbeszélte, s Ferke felugrott a végén.

– Hejh, métt nem valék ott! Kettőt én is eligazítottam vóna.

– Te el. Vaj azok el téged. A tímár sincs puliszkából, vevém észre.

Szimatolt erősen a róka.

– Jere, etessük meg! – állott fel Bódika.

Tiszta gyönyörűség volt, úgy esett Vackornak is a nyúlhús.

Nyúvadott el már a nap. Bódika gyorsan készülődni kezdett.

– Hatkor silentium van.

– Hát a mi, te?

– Az nagy csendesség tanólásra. Ülni kell mindenkinek, mint a csutak.

– Hadd el, ülhetsz még eleget.

– Te úgy beszélsz, ahogy tudsz.

– Hát eredj, no! – duzzogott Ferke. – Mind téged kiáltnak.

– Kolontos vagy, testvér. De azért ügyelj ebben az üdőjárásban magadra, s amikor lehet, kijövök.

– Hó, állj meg, Bódi!

– No.

– Hozz osztán sót, s egy korondi fazakat.

– Kerítek, ne féjj.

– Jó darab toplót is keríts.

– Azt is kerítek.

Már messzecske volt, amikor Ferke utána kiáltott:

– Osztán te se tímárodzál, mert megesel.

Bódika elkacagta az intelmet, s gyors lendületekkel vágott a városnak.

A hegyen lőtt valaki.

S lent a tarlóról vadgalambok repültek fel, és elsuhogott Bódika felett a raj, mint egy rohanó selyemszőnyeg.

78
11

Virradott lassan.

Bódika felült az ágyban. Hajnali harangszó óta nem tudott aludni.

Először életében.

Körülnézett.

Látta, hogy megfeledkezve aluszik mindenki, még Berze Gazsi, a második osztályos is, pedig nyughatatlan holdkóros az. Úgy mászik a ház falán s a csatornákon, mint a légy.

Elmosolyodott.

Aztán a feje alól kivett egy nagyobbacska fadarabot. Négyszegűre volt fűrészelve, és lehetett kutyafej nagyságú. Letette az ölébe. Párnáját az ágy vasához támasztotta, és végleges elhelyezkedésben a hátát annak vetette.

A kedv ereje és a boldogság áradott az arcán. A leány, aki szerelmese után epedésben és édes kínokban virraszt, csak az lehet ilyen csupán.

Megforgatta és megtapogatta a fát. Juharfa volt. Szép fehér színű, mint a leánytest, és szíjasságában is puha, mint a repülő galamb. Különben egyszerű fatönk volt. Se jel rajta, s egyéb ábrázolat, amiért fej alatt hálatni és simogatni lehetne.

Közönséges.

Tegnap vágatta egy asztalossal, s három piculát fizetett érte.

S neki mégis kincs volt ez a fa. Eszköze egy világnak, ahová vágyott. Álmok kapuja, ki nem fejezhető intés, gyönyörűség szülője, lélekkel felruházott és engedelmes anyag, rebegő vágyak bölcseje, beszédre rendeltett és kegyeletmondó lélekfa, szépség háza és szent.

Elévette a bicskáját, és az erősödő fényben faragni kezdett.

Szeme elé idézte Holló lovát, az érte kimúlott kedves, gyönyörű állatot.

79

– Itt lesz a feje. A lábakat ide vágom. A farkát is kifaragom, és sörényt a nyakára, s még a testtartása is az övé leszen…

Szemeiben kigyúlt a lobogás tüze, a futás és az epedés valami után, ami a láthatatlanságban is fényt vet, és halhatatlanná edzi a lelket.

– Halottak napjára kifaragom.

Primitív mozdulatok között és szertelenül megszületett Bódika agyában az alkotás vágya.

A kín és a gyönyörűség.

A két véglet találkozásának csodája.

80
12

Eljött Halottak estéje, mint a halál.

Dideregtek, akik éltek.

Hóharmat hullt az elmúlott éjjel. S reggelre fagyás küszöbén állott a víz.

Borzolta magát madár és egyéb állat, ha ivott belőle.

Az őszirózsák is az egek helyett a földet nézték, bólogatván a megholtaknak, hogy beh jól cselekedének…

Tele volt feltámadt generációkkal a csendes anyaváros. Sokan költöztek el innét székelyek. S ma este az ő tiszteletükre megfelezett kerek sajtot ejtett a Küküllő vizébe az Isten.

Csak az tudott örvendeni, aki nem volt ebbe a világba való. Akinek jóra fordulást mutatott a halál, s nem csenevész örömök végezetét.

Aki csak véletlenül volt ember. Aki e véletlen nélkül a vizeknek egy cseppje lett volna.

Vagy illat.

Vagy az uralkodó fénynek része.

Kozmosz.

De a halottak fényben és diadalmasan éltek ezen az estén. Vélök beszélgetett a Miklós-templom három harangja is.

– Go-on-gi-gá-án…

– Beh szépen szólnak! – sóhajtott Bódika bent a convictusban, egy setét sarokban megbújva nyugtalanul.

Félt, mint a tojásőrző madár, és örvendett, mint a virágporos méh.

A beszélő templom végre keresztet vetett, és a város felett kiterjedt a zajtalanság.

S ekkor Bódika megmozdult. Lassan a szekrényhez ment és kinyitotta annak ajtaját.

Tett-vett.

81

A többiek imádkoztak odabent.

Valamit letakart, aztán a hóna alá vette, és lassan megindult kifelé.

Szökött.

Különben nem eresztették volna.

A kapun kilépett.

– Nem látott senki! – lélegzett fel.

Fény szűrődött a temetőből. Egyenesen arra ment.

Mindenki fázott és szótalan volt. Egy-egy vénember vagy gyászba vont asszony járt a sírok között. Néhányan még térdepeltek a hantokon, kicsi ruhát vagy könyvet tettek a térdük alá.

Itt-ott töklámpában mécses égett, de a gyertyák a föld kérgén sírtak immár.

Bódika jobbra tért, és egyenes menésben haladott tova. Az emberek feléje se néztek. Szemükbe folyt a gyász vize, és magukba estek.

Egy diófa alá érkezett, és megállt. A kicsi földhányásról elhajigálta az ágakat, és a mákszem sír, amit a délután megásott, kinyílt. És kifehérlett onnét egy kisded koporsó körvonala.

Fejét leejtette kicsi Bódi, és szoborszerűséggel nézett sokáig a földre.

Aztán a kisded koporsó fedelét leemelte, kebléről vette a Holló fatestét, a kegyelet szent érzésével beléfektette, és egy darab fehér gyolcsot szemfedőnek ráterített.

Lezárta.

Földdel bétakarta.

Tenyerével elsimogatta.

Aztán két faggyúgyertyát tűzött a kicsi sírra.

A tisztelet lángja játszott a lónak. Ugyanaz a világosság ölelte körül, amelyik az emberi lelket visszalopja a sárga csontok ölébe.

Bódika nem érezte, hogy az emberek és az „urak” felfogása szerint szokatlan dolgot cselekszik. Határtalan lelkében a Mindenség lényei mind együtt lobogtak. Az emberek mellett a fák is éltek, a füvek is beszéltek, az állatok is szépre vágytak, s a kövek arca is örömet fogott.

Meghajtott fejjel állott a sírnál. Ez a forma a legnagyobb 82áhítat és tiszteletadás kifejezése volt nála. A térdre borulásban önmagát elveszítette. Embercsúfolás volt neki az, és erőeheztetés.

Soha nem volt még olyan megindító odaadásban és földiektől való megtisztulásban, mint most.

Imádkozni kezdett.

– Örök mindenható Isten, aki elválasztottad a földtől a vizet, az éjszakát a naptól; aki igazságnak vizével töltéd meg a halál tavát, és elrendelted, hogy mindenek élete oda vezessen általános ölelkezésre: adj nyugodalmat lovamnak, akit úgy híttak: Holló. Te teremtéd őt is, miképpen teremtéd az embert, élő fákot és éneklő madarakot. Te rendelted el az ő halálát is magos egednek vizei és földednek szele által. Mind Neked tartozunk egyforma halállal. Mind, akik vagyunk, a Te intésedre kezdődünk és nyerjük végzetünket.

S bocsáss meg, Isten, azon vak embereknek, akik nem láthatják, hogy mindennek lelke vagyon; akik nem ismerhetik meg az állatok értelmes jóságát; s akiknek nincs hallások, hogy meghallanák a fák suttogó szavát és a virágok színbeszédét.

Uralkodó Isten, te nagy pásztora lovamnak, adj örömet a világnak, és vezesd jóra mind a Te országaidat. Ámen.

Kicsi teste egészen elzsibbadott e föld feletti életben.

A szél csontig hatolva nyargalt.

S a házak kapui már mindenütt zárva voltak.

Csak a hóharmatos föld vala nyitva a csillagok arca alatt, s csak a kicsi sírból sütött ki a marasztalás melege.

Leült.

Nem érezte, hogy fázik.

– Nincs halál… – mondta mosolyogva.

Végigfeküdt a hideg földön.

Elaludt.

S már útban is volt a látható Isten felé.

*
83

Nyolc óra elmúlt.

A tanrenden latin óra volt.

Duruzsolt a negyvenhárom gyermek, és egymás melegében várták Fazakas Ádám tanárt.

Director Korbuly hirtelen benyitott.

– Csorja Boldizsár!

– Jelen.

– Jere csak ki!

A legényke kiment, és sápadtan megállott igazgatója előtt. Látszott, hogy a temetőben hálástól még most is fázik.

– Hol voltál egész éjjel?

Bódika megrezzent.

– Ki vele! – hallott egy másik hangot. Odanézett, s hát Zsitny, a vallástanár.

Félelem szállotta meg, látván, hogy ketten támadnak reá és kegyeletes tettét bántani akarják.

Ösztönös védekezéssel nézte az igazgató arcát.

– Hol tekeregtél?

Bódika visszább lépett.

– Beszélj, fiacskám, mert nyakon csaplak! – bátorította a vallástanár.

– Vagy a nádbottal szedjük ki! – nevelte az igazgató.

A legényke egészen megkeményedett a durva szóra.

– Tán ezeknek lehetne megmondani azt a szép dolgot?! Ezeknek, akik úgy rontanak reá, mintha ő valakit megyilkola vala!

Zsitny Mihály fülön ragadta.

– Nem mondod meg, te barmocska?!

A Bódika szemében fellobbant a tűz.

– Nem!!

A fejét elkapta és kihívóan hátravetette.

S ebben a pillanatban szembejött Fazakas Ádám.

– Mi van itt? – kérdezte.

Director Korbuly, mintha csodát mondana, úgy szólt:

– Kiszökött ez a tolvaj.

– Egész éjszaka nem itthon volt – méltatlankodott Zsitny.

– S nem mondja, hol tekergett! – háborgott a pap, a másik.

84

Fazakas Ádám szépen megsimogatta a gyermeket, s fejét a mellére ölelte.

– Hogyne mondaná meg! Úgy-é, Bódi fiam, megmondod?

– A tanár úrnak meg.

– No mondsza, fiam!

– A temetőben háltam.

– S ott mért?

– Ott azért, mert a lovamot temettem, neki világítottam, s ott szorultam.

Korbuly és Zsitny bután összenéztek.

Fazakas Ádám azonban megérezte a dolog különös voltát. Emlékezett a megindító jelenetre, amikor ez a gyermek zokogva borult a convictus előtt a kimúlott lóra.

– Menjünk a temetőbe! – szólott.

Megindultak.

Elöl a nagy székely, s a kicsi, titkos világgal szívükben s a vérben.

Utánuk az örmény s a tót hitetlenül.

Ahogy kiértek, körülállották a kicsi sírt.

Bódika ásni kezdett.

S a koporsó fehér takarója nemsokára kivillant. Akkor a legényke kiemelte a mákszem falovat, s csak ennyit mondott végtelen szomorúan:

– Őt temettem s virjasztottam az éjjel.

Fazakas Ádám a kezébe vette a különös faragványt. Korbuly és Zsitny is odahajoltak. Tágra meredt szemekkel nézték a kicsi lovat, és egyet sem szóltak, csak buta szemeikkel röhögték az eleven formát, az élő vonalakat és a rája teremtett erőt.

Ádám tanárnak elborult a szeme, és örömében kínlódva visszaadta a lovat.

– Ne búsulj, az Isten veled van – mondta.

Aztán hárman megindultak hazafelé.

S mint a néma, egyik sem szólott egész úton egy szót sem.

Bódika ott maradt, és visszatakarta a megháborított lovat. Mint a viasz, olyan volt az arca, és hullott róla a keserűség.

Aztán megindult ő is a város felé.

Reszketett az indulattól. Velőkig érezte, hogy életének első 85kincsét mocskolták bé azok, akiknek hozzá kellett volna adniok a másodikat.

Dermesztő egyedülvalóságot érzett.

Pusztítani, rombolni, rontani, törni szeretett volna.

– Híjj, a keserveteket!!

Megrázta magát, és az ajakára futott könnycseppet kiköpte az iskola felé.

86
13

A hetes éktelenül rázta a kolompot.

– Surgite, omnes!

Inge gombolatlan volt, nadrágját bal kézzel tartá csípején.

– Surgite!

Ököllel törték el a lurkók szemükön az álmot.

– Ejh, be világos van… – töprengett az egyik.

– Surgite! Hó lett!

S néhány perc múlva a két lakóházban egyszerre kiabálta félszáz legényke:

– Nézzétek, hó lett!

Az ablakokhoz futottak.

Fehér volt a föld.

A vásárfiával megjött a fehér hajú nagyapó.

S hullott most is az angyali hó.

Boldogság pengett az arcokon, s a kicsi tenyerek viszkettek már, annyira vágyódtak hógolyózni.

Az egyik hóembert gyúrni, a másik keresztet nyomni szeretett volna mindjárt.

Már egymás hátán-vállán állottak az ablakok előtt.

Az egyiknél Bódika is nézte a fehér köntösű reggelt. Az első látás mohóságában felujjongott ő is. Arcáját az üvegre fektetve elnézte mélyen, mely bölcsen és tisztán hulladoznak a porka havak. Minő szelídek és szépek! És hullanak egymás után, mintha szép patyolat pihéket tépne Isten meséje mellett az angyali kar…

Eszébe jutottak az otthoni házak, amelyek olyanok a havas országban örökké, mint az óriási fehér ökrök. Látta az ablak talpára hullott havon a kicsi madarak lába nyomát; a rengeteg erdőket, ahol a fák ágait lehúzza az ég gyümölcse; látta a peckesen hóban járó macskát és a hóevő lombos kutyát.

87

Látott sziklákat, amelyek Istennel szembeszállva lerázzák fejükről a havat.

Hirtelen átnedvesedtek szemei.

A nyugtalanság és az aggodalom felhője arcára szállott, s a hideg üvegen, mint a tüdő ezüstolaja, szétfolyt a pára, ahogy felsóhajtott:

– Szegény Ferke!…

Meg-megállva merőn nézte a hócsipkés sziklákat.

Ennek előtte nemegyszer járta meg a téllel letakart erdőket, és hajtott vadakat görbe mezőkön, de ilyen útja nem vala még.

Más gyermek, aki ekkora, eddig rég belérekedt volna valami hócukor halomba. Ő kiküzdötte magát. Ki a patakmedrekből, behavazott nagy gödrökből, izzadva és fellobbantva erejét minden akadálynál.

S egyszer, mint messze fehérlő gyertyatömbön a fekete szurok, feltűnt „Ferenc-likja”.

Mint valami erőszakos fej, kiállott a hómezőből egy hegyes kő. Ráült. Arcáját az izzadságtól megtörölte.

Szusszant.

Megindult újból.

Csak száz lépésre lehetett már. Nézte az odút, de nem látott semmi mozgást.

– Hohé! – kiáltott.

Moccanás se kelt szavára.

– Itt baj lesz.

Közelebb ment. Kiáltott még egy jót, de elnyelte a hóvilág, és csend lett.

Egészen a kicsi barlang szájához ment. Behajlott, és erős, száraz köhögés verte szembe.

Színtelenre soványodva, s mint saját magának a réme, ott feküdt Ferke. Ahogy meglátta Bódit, elmosolyodott, és feledte, hogy napok óta a halál kerülgeti sziklaházát.

Kicsi Csorja melléje ült, s a fájdalom első szúrását mókázva ütötte el:

– Jó dógod van, hé!

88

– Eccer úgyis meg kell halni – mondta nyugalommal a beteg.

– Eredj, ne űzd az eszed! Nem olyan könnyen hal meg az ember. S egyébként is, nem azért vagyok én itt, hogy hagyjalak! A halálról vedd le az eszedet, mert olyant táncolunk még a farsangon, hogy a leánkák szeme langot vet. No, jere, s ülj fel!

Ferke mosolygott.

– Lám, penderedjél egyet! – biztatta megint Bódi.

– No, csak beszélj, mert meggyógyulok – mondta Ferke, s egyben megmozdult, s hát fenn van.

– De el ne fuss, mégse!

– Mert én el, s a világot egy szempillantásra megkerülöm.

– Te meg, amennyi eszed van.

– Hegyeket eszem, s egy tengert megiszom rea.

– Látom, megehültél.

– Nem ma volt, amikor ettem.

– Szalonnám s jó kenyerem van.

– Nem ehetném – legyintett Ferke.

– Csak beszélj, haragíts meg!

– Nem szóltam semmit. Vedd elé, lám!

Bódika kirázta a tarisnyát.

– Fene büdösség van a hajlékodban, Ferke!

– Ez a róka ereszti, a dög verje le.

Nézte Bódi, s hát legbelől ott villog zöld fényben a Vackor két szeme. Ferke ágyat vetett neki mohából s levelekből, s azon kuporgott.

A legényke arra legyezett a kalapjával.

– Hóhé, koma!

Felállt és szimatolt Vackor, mert megérezte a szalonnabűzt.

– Vess oda egy darabot, Bódi!

Bekapta a róka, s verte lombos farkával a szelet.

Enni kezdtek maguk is.

Bódika csak most nézte meg jól a társát: az egészség öröme nélkül evett, sokszor pedig percekig szájában feledte a falatot, és mélázva nézett maga elé. Ösztövér arcáján minden csontnak látszott a mozdulatja, és a megvékonyodott bőrön játékot űzött a halovány pír, mint az örök álom délibábja.

S egyszerre vége lett a beszédnek. S elszakadt a titokzatos fonal, amelyen olyan megható derűvel játszottak örökösen, 89számba se véve a világ fullánkjait, és magosan repülve a bajlátások piszkos vize felett, mint a madár.

Ímé, a dér megütötte gyenge szárnyuk tollát, és a Sors leseperte jókedvük aranyporát.

A kenyerük nem esett jól.

Dideregtek.

Erőszakkal sem lehetett már ébren álmodni tovább.

A csendet Ferke riasztotta fel egy köhögéssel, amely hirtelen jött, szárazon és gyengédtelenül szólott, mint a vészjel, és sokáig kongott fel a torkán. Virágmellét is megszaggatta, és a könnyet is kifacsarta a szeméből.

– A hideg általjára jól – állapította meg Bódi.

Mint a telihold néz nyugta előtt a vízmezőre, úgy nézte Ferke is a havak úszó fényét, és jelképes beszéddel így szólt:

– Nem jősz a templomba, Bódi?

Hova beszél ez a gyermek?! Emlegeti folyton az Isten szent nevét; sír, ha e földi világot látja, és arcáján illatként árad el az öröm, ha látomásban ússza már a határvizet!

Újra megkongatta mellét a köhögés.

– Hallod-é, Bódi? Szépen harangoz a mellem! A szentmise készül!

Bódika nem szólt. Szemöldökei jövendőlátásra összefutottak, homloka ráncba szökött, s a ráncok kicsi medrein át úsztak a jövő napok, hetek, hónapok és esztendők, lassan, a kedv és erő színeinek alkonyatba borultával, keresztül valami borzongató hűvösségen, és neki az örök éjszakának, ahol elmerülnek és véget érnek…

A fejét megrázta, és talpra állt.

– Készülj, s menyünk!

Ferke álmélkodva nézte testvérbarátját, aki egész lényében parancs volt a menésre, és merev mozdulatai nem olyanok, hogy várjon és megtűrjön ellenkezést. Érezte, hogy a megmentés és a gondoskodás vágya tömörödött a különös baráti beszédbe. Átmelegedett, de áldott természete örökösen mókába csalta az érzés és értelem hullámait.

– Tán eprészni menyünk? – mondta.

– Oda hát! Van-é kászud?

– Van, csak szedjed.

90

Bódika vizsgálódva körülnézett.

– Elgyőzzük vinni, amid van.

– Te adtál volt férjhez.

– Kárré levél bezzeg az örömhetek alatt!

– Hallj oda, te! Mit tud ez a Bódi! – szédelgett vigyorogva Ferke. – De én is tudok valamit.

– Megeszem, amit tudsz.

– No, végy egy kalánt!

– Honnét a sújból?

– Csak végy, úgy az eszedben.

– No, vettem.

– Most pedig fogózkodjál meg, hogy füstöljön, amire markot vetsz.

Bódika megragadta a sziklát.

– Fogom!

Ferke ijesztő játszással kiforgatta a szemeit, köhintett és nyelt egyet ájtatosan, és lecsapott, mondván:

– Tudok a rókán egy likat! – és kövér kacagásba szökött a szava, s egészen meggörnyedt a hahotába.

– Mindenki magának tudja, amit tud – jegyezte meg Bódi.

Ferke újra felkacagott, de rögtön köhögésbe fulladt. Térdére roskadt, és két kezével a sziklához támaszkodva köhögött szaggató, száraz, elijesztő köhögéssel, mintha dühödt eb ugatott volna a melléből. Bódika odalépett, kivezette az odú szájából, és a homlokát tartva, keserűen nézte a háborgó test rángásait, s maga is egészen belefehéredett, amikor Ferke piros vérét pökte a hóra.

– Megromlottál jócskán, de hazaviszlek, s felépülsz ismét – vigasztalta Bódika, és nézte a beteg kínlódó arcát s a fájdalomban is elmosolyodó szájat, amely lassan ennyit mondott:

– Most már látod, úgy-é, mit tudok én?!

Szótlanul és gyorsan gyűjtötte egybe Bódika a holmit. S már egy csomóban volt a kicsi perefernum: egy korondi fazék csiprostól, a Bódika képes bibliája, egy szőttes törölköző, a barlangépítő primitív szerszámok, egy tarisnya s macskafej nagyságú topló.

– E kicsiből kitelik – mutatott a szegénylegény halmára. – Jere, s ítélkezzél, hogy hánnyuk el, ami nem kell.

91

– Vesd a tömlecbe! Nem kell nekem immár semmi. Egy akkora testtel, mint a magamé, úgyis több van a kelletinél.

– Hát az eleség? – intett Bódika a nagy halom pityókára s törökbúzára, amit Ferke beszerzett a földekről.

– Hívj egy medvét reá. Vaj a hazajáró lelkek ott egyék meg.

– Ne keseregj! Mit érsz véle?

– Kesereg a kicsi szent.

– Hát elhánnyam-é?

– Hánnyad.

Fülön ragadta Bódi a fazakat, s odavágta a sziklához.

– Jót szóla – ismerte el Ferke –, de a csiprot hagyd nekem.

Odament, s az élet öröme újra megcsillant a szemében, ahogy nekivágta az ivóedényt a kőnek.

S belérúgott a szegénység halmába.

– Hó! – kiáltott Bódi. – A Bibliám!

Négykézláb szedte össze a szent könyvet.

– Beszédes írás ez! Korona volt kézből.

Ferke a rókát nézte, mintha búcsúznék tőle.

– Ejszen elcsapom a hóra, hadd élje világát.

– Vóna eszed.

– Tán papnak taníttassam?

– Bízd csak reám.

– Ott van, fúdd fel!

Bódika kivezette Vackort a hóra, és mosolyogva nézte, hogy milyen tűzeleven a szép, veres állat, hogy járja, nyalja és szimatolja körben a havat és eszi szemével a felséges télidőt.

Ferke odaszólt neki:

– A kalapodba találna a farka. Megmondanák, hogy ugyan van szereteje ennek a legénnek.

– Én neked adom, hogy legyezzed magadot véle.

– Még te is meglegyeznéd, ha megúsztad városig ezt a havat.

Bódi vezényelt:

– Indulás!

Ferke a sziklának dőlt.

– Mert én nem menyek.

– Mit beszélsz?

– Nem én. Hát hova mennék? Tán ehezésből pusztulásba, sziklaházamból sánc martjára, Isten elől ember elé! Hadd el, 929394Bódi, meg tudok én itt is halni. Egy csillag hiány nem hiány, rózsa helyett más leszen, némely levél nem vár őszt. Isten ujját nem ember térengeti…

– Ilyen bolondot sem láttam még! – szólott Bódika indulattal, és odalépvén, megragadta Ferkét a karjánál.

– Jere szépen, amíg a hátamra kaplak.

– Mondtam, hogy nem menyek, Bódi. Hiszen érts meg, hova a tűz langjába mennék, én hazátlan s nyomorú! Jó lesz meghalni csendesen, s kéznél vagyok itten.

– Hát jól van, Ferke. Nem istállak többet. Száradjak el, ha erre jövök még. Te pedig vesszél ide rókástól! – szaggatta megindultan, s könny hengeredett a szeméből, mire elfordult, a róka kötelét hátranyújtotta Ferkének, és megindult.

– Bódi! – kiáltotta Ferke.

De Bódi nem fordult meg a szóra.

– Bódi! – Eltikkadott. – Bódi! – hebegte, és kapálódzva utána futott.

Szembefordultak.

Remegtek.

Szem szemnek kútjába esett.

Egyszerre megingott mind a kettő, s egymás vállára hulltak.

Fojtottan, mintha föld alól jőne, zokogás rázta hóország kapuját.

Aztán csendesedett és szűnt lassan a sírás, mintha merülnének lefelé a megnyugovás vizén.

Mikor a fejüket újból felemelték és egymásra néztek, mosoly szállott a Ferke szájára, és megbékélve szólt:

– Nohát jere, s bolhásszuk ezt a havat hazáig.

Fogta Bódika jobbjával a Ferke kezét, s a róka kötelét baljára tekeré. És nekiindultak emígy a nagy havas határnak, amely olyan vala óriás púpjaival és sok pataktorkával, mint egy háborgása közben megdermedt fehér habú tenger.

Három óráig vergődtek, amíg kikaphattak a város felett egy útra.

– Síjedjen el! – rúgott vissza Bódi, ahogy megállítá a családot.

Az izzadság csorgott a homlokán, mert csak fenn a szemlélő 95Isten tudja, hogyan költözteté által a hómezőkön Ferkét, mennyit kínlódott Vackorral, hogy döglött volna meg.

De vert úton állottak immár.

A havat lepallották magukról, s vígabb tempót vettek.

Ahogy a legelső ház elé megérkeztek, Ferke megállt, lázas szemeit félig lehunyta, s torz előredűlésben nézte a várost.

Bódika visszább lépett, s kedélyesen leste ezt a titokzatos, kedves bolondot.

S mintha egyazon érzés vizéből ittak volna, még a róka is szobrot állott velük a zenélő csendben.

Ferke remegett, s csak nézett. Valahonnét, mint a forró vízsugár, úgy szökött fel egy érzés a szívébe, s maga sem tudta, hogy a Szabadember fellángolása ez az érzés a város, a házak és minden ellen, amit a végtelenség szárnyára épített az ember.

Hirtelen lehajlott, egy hógolyót gyúrt és sebesen a ház ablakába vágta, s túlkacagta a csörömpölést.

Bódika odaugrott.

– Mit csináltál?

– Szabadságot!

Egy vénember kiugrott a kapun.

– Mejjik vót? – hányta a mérgét.

Ferke elejébe állott.

– Én.

– Hogy merted?

– Marokkal.

Bódika nagyot kacagott.

– Egy ablak nem a világ – mondta Ferke.

Erre a vénember kikapta a kalapot a fejéből.

– Egy kalap sem a világ – szólott.

– Adja vissza!

– Abba járok.

– Nem ért meg egy kalapot – szólott belé Bódi.

– Tán ablakos vagy?

– Hagyd neki, Bódi! – legyintett Ferke. – Hadd magasztalja benne az Istent. Ha neki megérte, nekem is megérte.

– A tiéd volt, te lássad – mondta Bódika, és jókedvű büllögéssel megindult, s maga után vonván a rókát, az egyezség örömére fújni kezdte, hogy:

96

– „Téged, Isten, dicsérünk…”

Ferke is megindult, de mindjárt-mindjárt hátrafordult az utánuk bámuló vénemberre, és ájtatos arccal mondotta, hányván visszafelé a keresztet:

– Uram, bocsáss meg neki, mert nem tudja, mit cselekszik…

Bódika meleg kacagással pillogtatott hátra.

– Vevéd hasznát a bibliának, látom.

– Hallgas: né, hogy meg van esve! – hunyorított Ferke a szemével az öreg felé.

Csakugyan meredten nézte őket a vénember, s odalátszott, hogy a gondolatai kínosan hánykolódnak, és nem tudja felfogni, hogy ki lehetne e két ifiú, csodából járnak-e, mint hajdan az apostolok, vagy mesterkedők, vagy zarándokok e nagy téli időn, vagy emberijesztők talán?! Hirtelen lekapta fejéről a Ferkétől szerzett kalapot, keresztet vetett, s amint újból fel akará tenni, hát egy sereg bolha szembeugrott véle a kalapból. Odabújva megnézte jobban, s hát annyi van a posztóban, hogy verik le egymást.

– Hüjj! – hökkent meg, s a hóra vetvén a kalapot, mint az eleven szenet, két lábbal tapodni kezdte belé, s addig rúgta és nyúvasztotta, amíg a csizmája sarka is leválott. Erre aztán méregbe jött, és csúf szavakkal dicsérte az Istent, kinek híre nélkül nem görbül meg a szalonnabőr, sem a hajszál.

97
14

Már volt jó két óra hossza, hogy rókástól együtt járták keresztül-kasul a várost, s nem tudták elegyezni, hogy hova legyenek el. Igaz, Bódika titokban akarattal is nyújtotta a járkálást, mert folyton az járt az eszében, hátha valaki útközben megkívánná a rókát s meg is venné.

Kérte Istent, hogy valakit küldjön.

De az Isten nem külde vevőt. Hanem annál több bámulót külde rájuk.

Mert ami ember, az mind utánuk fordult; s ami csiszlik s egyet-más apró nép, az mind koslata oldalt és folya hátul, mint valami sáskahad, amelyik rókát akar enni.

S még a meglett úrinép is megállott; az egyik mosolyogva, a másik dermedten, a harmadik álltában meglapulva, mintha csodát látna.

A vénasszonyok Jézus-Márját emlegettek, a leányok pedig puha szőrét és pompás farkát nézték a rókának, s olyan is vala, aki megcirógatá.

– Hol fogtátok? – kérdezte egy úr.

Bódika odaszólt:

– Tán meg akarja venni?

– Kell a sújnak!

Ferke hátraintett:

– Jere, s ne töltsd az üdőt. Mü csak urakkal beszélünk.

Tovább újra kérdést tett valami csizmadia:

– Mivel fogtátok?

– Füttyszóval s kalappal – mondta Ferke.

– Likban, úgy-é?

– Nem, met fa hegyiben.

– Nagyon vattok el.

– Rókánk vagyon, lehetünk nagyon – mondta Bódika rímben.

98

A mesterember befogta bosszúból az orrát:

– Híjj, beh büdös! Vesd el, hánd el…

– Hogyne vóna büdös, mikor hátulról nézi – felelt meg Ferke, mire a gyermekhad jót kacagott, s a csizmadiának nyoma veszett.

Így mentek jóízű időtöltésben az utcákon.

Egyszer a templom előtt megálltak.

Leányostól együtt valami cigány is odakerült, s izgága természetével egészen Bódika mellé fúrta magát. Oldalához bújva kacagott és rázta magát a leánya, aki nem lehete több esztendős tizenötnél, de immár egészen kész fehérnép. Valamit habart mindegyre az apjának, s kicsi barna öklével biztatgatta is oldalba szorgosan, mialatt nézte úgy a rókát, hogy ugrott ki gyönyörű, fényes szeme.

– Csináljunk vásárt – ajánlotta a cigány.

Bódika felvette a szót.

– Van-é pénze, dádé?

– Ha nem volna, nem kérném. Isten a szemem világát úgy tartsa meg!

– S mit ad?

– Amit ér, istállom. No lám, szóljon az ifiúr, s én nem csúfolkodom, nem bizon szentisten a magos égben.

– Cigánynak tíz pengő az ára. Másnak tizenöt – hízelgett Bódi.

– Jájj-jájj! Nem vagyok én fiispán, lelkem! Kettőt adok – mondta, és titkon kacsintott a leányának, aki szemérmetlen vihogással súrlódott Bódikához.

– Nem jó helyt jársz – súgta a leánykának Bódika –, mert az övé a róka – mutatott Ferkére a szemével.

A leány rögtön Ferkéhez pártolt.

– Tudok egy búvóhelyet, szép legén… – súgta, és berzenkedett.

Ferke elveresedett.

– Adjuk oda, Bódi! – mondta.

– Tán nem mene el az eszed?!

Ferke a füléhez hajlott.

– De a leánka…! – mondta. – Mindjárt felvet a kévánság! Én menyek véle, Bódi, s te lássad a rókát.

99

– Meggyógyultál, látom.

– Jaj, meg.

– No, akkor várj; egészségesen könnyű várni.

Már egész sokadalom húzódott köréjük.

Az arcátlan szépleánka megcsiklintotta Ferkét.

– Te Bódi, én adom oda a rókát. Nem te fogtad, hanem én.

– S hát ki mondá, hogy ne csapd el a hóra?

– Azt te.

– S hát ki hozá bé az Isten haván keresztül?

– Azt is te.

– No, akkor hallgass – intette –, s ne menjen el a szép eszed, mert csak árán adjuk Vackort. S hadd a cigánt leánkástól, annyit mondok, mert romlásodra lesznek. Jere bé a templomba, s ha kijövünk, beszélünk.

– Hát a róka?

– Őt is bévisszük.

A gondolat megfogta Ferkét. A világért oda nem adta volna még a hírét sem annak, hogy beviszik Vackort a templomba, mint egy embert.

– Menjünk, lám!

Bódika hátraszólt a cigánynak:

– Nem eladó a róka, dádé.

Már az ajtónál voltak, amikor utánuk eresztette a cigány:

– A deg érjen utól!

Ferke vissza akart törni, hogy a kalapot kiverje a mocsok dádé fejéből.

– Hadd a nyavalyába, ne alázd le magadot! – fogta meg Bódika a karját.

Bementek a templomba.

De hideg volt ott, mintha jégből lett volna minden, s még a csend fülei is oda voltak fagyva a cikornyás ablakokra.

Nem is volt senki bent.

De ahogy Bódikáék bevonultak a rókával, bezzeg lett egyszerre forgalom, mert a rókacsodáló had mind özönlött befelé, hogy ki-ki lássa: miképpen fohászkodik egy ilyen értelmes, szép kicsi állat?!

S Bódikát a méreg ölte, hogy még itt sem lehet szabadulni ettől a bámész egyet-más néptől, amelyik ragad, mint a szurok, s 100butára húzott arccal bámulja őket, mintha komédiások vagy valami medvehordozó mócok volnának csakugyan.

Intett Ferkének, hogy a szenteltvíznél álljanak meg. S maga mindjárt keresztet vetett, hogy imádkozzék, s így űzze el a mérgét, de alig húzta be az ájtatosságnak két-három ágát, már hallotta, hogy hergetik a háta megett a rókát, s az belévinnyog az istenes csendbe.

Fellobbant mérgében, s hátrafordult.

– Mi kell? – kérdezte.

Egy inas odaszólt:

– Az első fele, s a hátulsó maradjon…

Nem fejezhette be, mert Bódika a pórázt sebesen átadta Ferkének, s a bicskáját elékapva vágni kezdett a nyáj felé.

Ki lábán, ki orrán, ki négykézláb, s csak ki!!

Valahonnét odafutott a sekrestyés. Viaszarcával feddte Bódit:

– Miféle dolog?! Isten háza ez! – s ekkor a szeme hirtelen a rókára esett, s szinte kővé meredett. – Hát e mi?! – botránkozott meg szörnyen. – Jaj, égbe lakó Isten, vigyétek ki, hamar, kifelé, kifelé!

Bódika számba se vette.

De elejébe állott Ferke, és kedélyesen szólt:

– Értsünk szót, jámbor ember! Isten elé akartunk járulni, s őt sem lehetett künn hagyni. Nem azért neveltük s kínlódtunk véle, hogy egy kicsi templomjárás mián világba csapjuk, hiszen ügyes kicsi állat, s mernék fogadni, hogy a jó Istennek is tetszik; olyan, mint egy fakó csillag, nezze csak…!

Egyszerre visszanéztek mind a ketten: Vackor két lábra állva vígan itta a szenteltvizet, nagyokat lepcsentve rózsaszirom nyelvével.

A sekrestyés bálvánnyá válva meresztette szemeit.

Ferke lelke mélyéből kacagott.

– Ne hagyd! – intette Bódika.

Elhúzták a medencétől.

– Most menjünk! – mondta Ferke.

– Jobb is.

– Még kiprédikálnak a barátok, ha megtudják.

– Ki, s engem béárulnak.

Kijöttek.

101

Bódika vezetett.

Lusta mozdulattal felrebbentek a toronyülő mogorva varjak, s amint eveztek károgva Bódiék felett, Vackor megállt és megkuncorodott, s fogát mutatva nézte a madarakat.

Ferke pusmogva állott mellette.

– Beh reád jött – mondta.

– Húzzad, hallod-é – vette észre Bódi –, mert fut az idő, s én régula alatt vagyok.

Hirtelen egy szekér jött, s úgy megiramodott Vackor, hogy Ferke alig győzött utána.

A Küküllő hídjánál egy hitvány, szigorú házra mutatott Bódi.

– Itt vala a nagy csata – mondta.

– Negyvennyócba?

– Ki bajol negyvennyóccal?

– A muszkákkal, hát nem?

– Nem hát, mert a tímárokkal a minap.

– Ójézus – ébredt fel Ferke –, hiszen mondád!

– Vajon nem isznak-é most is? – tette hozzá.

– Hadd igyanak. Jere, mert lator népség.

– Pedig beléhánynám vala a vízbe.

– Te belé. Bár jőni tudj.

S csakugyan, alig tudott már vánszorogni valahogy. Csak a nagy akarat és a derűs lélek edzette csodára erejét. Más ember, aki ilyen éhezett s ilyen kapcatüdejű, rég elhullott volna az úton, vagy a csóré városköveken dőlt volna fel, mint a barátok lábatlan szamara.

– Hova vezetsz, Bódi? – kérdezte imbolyogva, nagy kedvvel és számba se véve, hogy menés közben sokszor be-betörik maga alatt a lába.

– Jere, menyünk a cigányodhoz.

– Szinte tűzre teve az a rosszféle leánka!

– Vevém észre, de vala is két olyan szeme, mint két békormozott csillag.

– Megkapom, ha élek, ne féjj!

– Igende neki a róka kell.

– Még medvét is fogok neki, ha másképpen nem hagyja.

– Azt foghatsz, de ez a róka nem az ő számára lett vót.

– Hát micsinálsz véle?

102

– Eladjuk.

– Tám a pecéreknek?

– Bízd csak reám, mert úgy elsütöm, hogy az örömtől leesik az állad.

– Ügyelj, nagyot ne szóljon! – röhögött Ferke.

– Jere csak, s ne űzd az eszed.

– Tán van valaki bizonyos?

– Ha az Isten velünk van, bizonyos.

Ferke felnézett az égre, idétlenül odaszegezte a szemét, és két sovány tenyerét feldúvasztotta:

– Uram, csak ez eccer, többet nem erőltetlek.

– Jere csak! Tudsz-é?

– Csakugyan, hova visszük?

– Ugronhoz. Híres ember, s nagy úr.

– Az a, ha megveszi; s ha nem, nem.

Jót haladtak, s Ferkét még mindig kínozta a kétség.

– Te Bódi, az az Ugron olyan rókás-féle?

– Az igen, azt mondják. Minden ragadozó állatokat pártol. Van ott rusnya farkas, vadított macskák, sráfos híjúz s mindenféle sasok seregivel, s az Ég ura tudja, mi minden, s azokkal vagyon el, amíg essze nem marják eccer.

– Szép háztáj.

– De nagy úr, fiam. S ésszel teli van.

– Ajaj!

– Csak egyet köhint, s szél hordja széjjel az országba.

– Hogy férünk hozza?

– Hát bésúvadunk, s elévesszük, amit tudunk.

– Mert én hától állok.

– Beszélek én, ne féjj, még magával a római pápával is. Vagyok én is valaki, amétt harisnyában járok!

– Lehetsz kicsi Jézus is, ha nem tudja a világ.

– Pököm a világra, s megvan! – vágta oda Bódi.

– Tiszta beszéd.

Észre se vették, s már a szombatfalvi hágó alá értek. Lassan felfelé szuszogtak, s a kanyarodóhoz érve egy nagy vaskapu előtt megállott Bódika.

– Ez a.

– Várjunk, lám! Hátha kijő valaki.

103

– Az egyet se, csak jere, s húzzad Vackort.

Mialatt havas lábaikat pallották, valami inasféle észrevette s hozzájuk ment.

– Ti mit kerestek? – kérdezte.

– Mü a nagyúrt, senki mást – felelte Bódika.

Az inas elkacagta magát.

– Róka?

– Róka biza.

– Olyan, mint az arany; saját nevelés – dicsérte Ferke.

Alig vártak valamit, kijött Ugron, s barátságos arccal pillantott rájuk.

Bódika rögtön belékezdett:

– Egészséget és dicső napokat kívánunk kegyelmednek, s Isten adjon szép kort is, hogy nevezetes elméje érleljen sok gyümölcsöt hazánk s népünk javára.

A rajongó szemek és az ékes szavak meghatották Ugront.

– Köszönöm, fiam. Csak bátran mondd meg, mi járatban vagytok.

– Ezt a rókát hoztuk volna – mondta Bódi.

– Vackornak híjják – szólott belé hátulról Ferke.

Bódika tovább folytatta:

– Ezé a barátomé, aki itt áll. A neve Berze Ferenc, maga fenyédi, s az égvilágán a nevin küjjel semmije sincsen, s olyan beteg, hogy ide is alig tuda eljőni.

Ferke a földet nézte.

A róka Ugront.

– Hát te ki fia vagy? – kérdezte a nagyúr.

– Én a Csorja Pétöré, Isten szolgálatjára, jelenleg a papok keze alatt diák, s ha én nem vagyok, ennek a legényecskének híre sem volna immár, mert nem lévén helye a nagyvilágban, még az őszön kiköltözött a Szarkakő alá, s amit tudtam, én hordottam neki, hogy oda ne vesszen szegén, aki igen jóízű s esszel megáldott hűséges jótárs.

Ferke szepegni kezdett a háta megett, annyira meghatotta a szavakból kiáradó nagy barátság és gondját viselés.

Ugron is ellágyult egészen, de hogy rejtse megindulását, nézegetni kezdte a rókát.

– Hogy is hívják? – kérdezte.

104

– Vackor – felelte Bódi.

– Na jó – mondta a nagyúr, s kivett a zsebéből két tízes bankót, odaadta Bódikának, és így szólt:

– Ezt a rókáért adom, s fordítsátok jóra.

– Igen köszönjük – vette el Bódika, mire Ferke is felmerült a szepegésből, és háromszor is odamondta gyorsan:

– Isten, Isten-isten fizesse meg.

Kijövet az öröm csepegett róluk.

A kapu előtt pedig a Bódika nyakába esett Ferke, és sírva csókolta az iránta való temérdek jóságért.

– Nesze a pénz! – mondta Bódi. – S most osztán legyen eszed, s becsüld meg a húsz pengődöt, hogy amíg belőle tart, felépülj és megerősödjél. Ha pedig nem forgódol jól, én húzom ki a füledet, mint a keserűlapit.

– Ne féjj, Bódi, ember leszek én még, csak a Jóisten ezt a hitván köhögést távoztassa el tőlem, s te maradj meg barátul.

– Ez a fele nem marad bé.

Egymás kezét fogva mentek a piacig. Itt Bódika azt ajánlotta, hogy vegyenek egy sapkát a város végében elrablott kalap helyett.

– Jó, hogy eszedbe juta!

– Nem is járhatsz úgy, mint egy elszalasztott.

Nyolc piculáért vettek is egy szép kondorszőrűt.

Ferke a fejébe nyomta.

– Hejh, nagy úr az az Ugron! – mondta – s ésszel teli van.

A másik percben egy piaci serpenyő előtt állottak, a kezükben egy-egy cipóka, s annak az árkában sült kolbász hosszan, s az illata tódult fel az orrba, mint a jó kövér imádság a mennybe.

– Te Ferke, mondok valamit.

– Szólj, s keresztülszököm a tornyot is.

– Most, hogy ezt megehettük, kilesünk valami szekeret. Fenyédre menőt. Te arra ügyesen felülsz, s hazaméssz, s kúrálod magadot az apai háznál, amíg felépülsz.

– Amíg tart a pénzből – igazította ki Ferke.

– Annak ki kell szolgálni addig.

– S ha mégse?

– Ne búsulj! Lesz valahogy.

105

Megindultak fel a nagytemplom felé.

A Botos utca végében egy bérkocsi állott. Ferke erősen nézte hunyori szemekkel, s egyszer hát megyen urason arra.

– Állj meg, Bódi! – mondta.

A kocsihoz lépett.

– Fenyédig mit kér? – szólítá meg.

– Forint tíz.

– Tán kifogyál az eszedből? – képedett el Bódika.

Ferke esdekelve és végtelen vággyal a szemében megfogta a kezét.

– Bódika, ne ellenkezz, hadd tegyem meg ezt az egyet! Életemben eccer, egyetlen eccer, hadd legyek úr én is. Bódi, édes testvér…!

– Eredj, ülj fel… – töredezte Bódi.

Ferke tempósan megvetette a hátát az uras ülésben; szemei, mint verejtékező bogárkák, megcsillantak a könnyben, s az új, kondorszőrű sapkáját lengetve eltűnt a kocsin.

Bódika sokáig nézte, mintha drága aranymadarat szalasztana el.

Aztán szemére vonta erősen a kalapját, és megindult az iskola felé.

106 107 108
15

Szenteste volt.

A föld örömet kiáltott az égre, és az ég örömet kiáltott a földre.

– Jézus születék!

S ebben az elözönlött örömben úgy ringott a völgyben a Csorja-ház, mint a békesség tava. S a tóban két aranyhal: Bódika és az anyja.

Ambró rég elment a kántáló legény-nyájba, öreg Csorjának pedig az elöljárók között volt ilyenkor a helye, mert a leszállott angyalnak jólesik együtt látni a falu eszit.

Az asszony nem gyújtotta meg a lámpát, nehogy kívülről valami menekülő szomorúság bereppenjen a fényre. Csak a szabadtűz égett a cserepes alatt és táncolva világított a falakon, miközben meleg fodrokat hányt a szobában pihenő székely világra.

Künn a fagyott hó szembesütött a csillagokkal, s a házfedélen időnként csattant a zsindely.

S mint két lepke, amely egyazon levélre szállott, boldog együttlétben úgy pihene bent anya és fia.

– Beh szép, édesanyám!

– Mi, te, lelkem! – merül fel az asszony.

– Nézze, ez a tűz virágokkal telisüti a falat! Mind lengenek, s a fejüket fenik össze.

Elnézték hosszan.

A lelkük rászállott a tűzvirágok gyenge leveleire, és úgy lengette szárnyát.

– Úgy-é, édesanyám, jobb helyt volna itt a Küsded, mint a betlehemi hideg szalmán?

– Isten odarendelte szegént.

És valahányszor szóltak, szavuk csak egy-egy felbukkanás 109vala, amilyent a hal cselekszik, amikor a nap melegre süti hátán a vizet.

Ünnepi ruhába voltak vonva mind a ketten, mintha egyik a más születése napját ülné. S mint a csodától elszédült pásztorok, egymásban nyertek erőt a nagy örömre, amely megilleti az Írásban megjövendölt mustárfa első rügyvetése napját.

Egyszerre szent ének folyt a ház ablakába, mint a patak:

– „Csordapásztorok, midőn Betlehemben nyájat őrizének éjjel a mezőben…”

Bódika felállt.

– Jőnek – mondta.

– Hányan vattok?

– Valami tizenegyen.

– „Elindulának és el is jutának szent hajlékába a béke Urának…”

– Édes fiam, osztán ne ülj oda sokáig!

– Alig vevénk fel vajegy házat.

– „Széjes világnak áldása e Küsded, s ő mindenekben mily szükséget szenved…”

Már a kapuban zajongtak az éneklők, és ropogtatták a havat. A szent nóta egy-egy futama még felrebbent a dermedt egek felé. Majd elcsendesedtek az ereszajtónál, s párát lehelvén maguk elé, szép sorjában jöttek be az ajtón.

– Dicsértessék a Maszületett szent neve.

– Mindörökké! – fogadta Csorjáné. – Kerüljetek bejjebb.

Márton Elek volt a sor élén. Teli szájjal adta elé:

– Úgyis megkésénk. Ez a Mihály s Bangó Józsi furt bőgnek utánunk, hogy vegyük bé őket is a nyájba, mert ha nem, elpusztítják magokat. Addig tanakodánk, amíg fél véka dióban kiegyeztünk, hogy ennyiért társul vesszük.

Azzal hátrafordult, s így rendelkezett:

– Állj elé, Mihály! S tés es, Józsi!

Két fej megmozdult hátul, s látszott, hogy utat verve lóg előre.

Csorjáné ahogy megpillantotta a két boldogságra epedő ábrázatot, megesett szívvel szólott közbe:

– Eresszétek magatokkal őket fizetség nélkül is, hadd dicsérhessék ingyen a Küsjézust.

A két gyermek szeme fénnyel lepte be az asszony arcát, de 110Márton Elek előrelépett egyet, s megmérve minden szót, mint a meglett ember, így szólott:

– Mü eresztenők jó szűvvel, de a kántálás törvénye nem engedi. Eppen ezért, ha mégis megtennők, s valaki megtudná s elhíresztelné, az egész nyáj becsülete lejárna, s ugyan megszorult leányos ház legyen, amelyik osztán béengedne münköt.

Csorjánét ez a férfiasság és önbecsülés annyira megindította, hogy az ünnepélyesen álló legénykét átölelte és megcsókolta.

S ebben a pillanatban Mihály és Józsi hangos szóra fakadt:

– Jó szűvvel megfizessük a fél véka diót. Ha lehetne, úgy sem kívánnók ingyen a béfogadást.

– S hátha én kimérném a fél vékát helyettök? – kérdezte az asszony. – Vaj a törvén ebbe is belészól?

Márton Elek felhúzta a szemöldökét, s a két kezével elhárító mozdulatot tett.

– Mü nem avatkozunk ebbe belé. Nem láttunk semmit, s nem hallottunk még annyit sem. A fődolog az, hogy a fél véka dió még a főd fenekiből is meglegyen.

Alig végezte szavát, hátrafordult, és így kérte ki a közvéleményt:

– Jól mondám-é?

– Jól. Nem állunk el a diótól! – zúgták erélyesen.

Elek visszafordult.

– Ez a határozat! – jelentette ki, s kicsi Csorjára nézvén, erős nyomatékkal így toldotta meg:

– Ha Bódi is belémegyen.

– Én helyeslem – jelentette ki Bódika.

– Akkor indulás! – adta ki a vezérszót Márton Elek, mire rögtön megbolydult az egész nyáj.

– Hohó! – hallatszott a meleg asszonyi hang. – Tegyétek csak bé egy percre az ajtót.

A tizenhárom fej, mint tizenhárom napraforgó, úgy fordult feléje egyszeriben.

S Csorjáné már pontosan kimérve hozta a fél véka diót.

– Elé a zsebekkel! – mondta, és a szoba közepére letette a vékát.

Márton Elek helyből átvette szerepét.

– Sorba! – vezényelte.

111

Mihály és Józsi is a sor végére húzódtak.

Bódika pedig félreállott.

Elek észrevette a dolgot, és így rendelkezett nyomban:

– Bódika lépjék a sor élire! A két nyájszaporító pedig elérkezik a sorakozással, amíg a másik fél vékát adják valahol.

Úgy hangzott egészen, mintha ez is a törvényhez tartoznék: nem lehetett ellene szólni.

És egy sorba verődtek rögtön a legénykék, s örömre derült arccal a vékához járult ki-ki, hogy ujjasának zsebeit puffadtra hízlalja dióval. S megrakodva ropogós zsákmánnyal, indulásra sürögtek hangos szavakkal.

S ekkor Márton Elek szájjal és kezekkel egyszerre csendet intett, s szomorú Mihályhoz és üres zsebű Józsihoz tehetősen így szólt:

– Most idejertek!

Azok előrejöttek, és megállásukon látszott, hogy megelégelték immár a sok ráncigálást.

– Mi bajod van esment? – szólotta nyersen Mihály.

Mondhatott volna mást is, Elek számba se vette. Csak a törvénynek kinevezett egyenes utat, a feladatot és a békességet látta maga előtt. Felhívásszerűen így szólt:

– Mindenki adjon két szem diót Mihálynak, s két szemet Józsinak!

A két legényke felengedett rögtön.

Középen behorpadó, rózsaszín arcával kacagtak, és felverődött szemükben fényesen az idő, mialatt párosával hullott zsebükbe a dió.

Aztán a vezér még egyszer számba vette serényen őket, és a sietségben előredűlve az ajtó felé lépett.

– Jertek ízibe, mert mások megelőznek!

– Hány az óra? – kérdezte hegyesen valaki.

Csorjáné a bandukoló faliórára nézett, és hangosan olvasta a pontos számot:

– Kilencre jár.

Sarkig nyílott az ajtó. Négyesével és tömötten tódultak ki rajta.

– Jó hír szálljon nyomotokra! – hangzott a hátuk megett, de 112ők az örömzsibongástól hallani se igen hallották immár az útra bocsátást.

Néhányan patrópuskájukat nézegették.

Mások diót ropogtattak.

Voltak, akik leányos házakat idéztek figyelembe, mert ott vagy sok a drága gyümölcs, vagy dögivel van a jó kolbász, vagy a leány ügyes olyan, hogy a szem hányja arcáján a kecskebukát.

Márton Eleknek az udvara különös nagy volt, mert valahonnét egy kétcsövű pisztolyt is kerített, azt mutogatta, jelezvén előre és fogadkozván, hogy a Küsjézusért nagyokat vet ő azzal.

Mind a tizenhárman egyszerre beszéltek, s csak Elek vevé észre, hogy künn vannak immár egészen az úton. Előre is ugrott nyomban, és a kezeit feldúvasztva, komolyan így szólt:

– Egyet se tovább!

Engedelmesen megálltak előtte, mint a folyó a gátnál.

Ő pedig hivatalosan így folytatta szavát:

– Én ezönnel visszalépek, s ehelyt a vezérséget átaladom Csorja Bódinak, aki a mü első béköszöntőnk, s észbélileg is tehetősebb, mint akármelyik közöttünk.

– Éljen Bódi! – kiálták egyszerre mind.

S bár közös egyezséggel már előre így volt ez elegyezve, Bódikának pírba szökött az arca. Életében először történt, hogy emberek hajtották az ő mellére fejüket, s a legősibb bizalommal elnyugovának ott, és megérezvén az ő királyi voltát, hittek benne fontolgatás nélkül, amint a madársereg hiszen a fa erejében, amelyre rászáll.

Egy határozott mozdulattal, amiben az uralkodás és a rohanás tüze lobbant meg, a nyáj élére állott, és intve szólott:

– Jertek utánam!

Megindultak.

Bódika egyedül az élen.

Valami belső törvény rendelé neki, hogy különválva törjön előre legelöl, amíg ereiben lefut a vérzajlás, s amíg valahonnét Titokországból újra parancs érkezik, hogy: – Olvadj fel a benned bízók szívében, és légy egészen a seregé, amelyet a nép lelke külde követésedre.

113

Egy ideig így ment, aztán tüzesen hátraugrott, s két társát megölelvén, szinte duhaj erővel megadta a szent ének hangját:

– „Ne féljetek, pásztorok, pásztorok: örömet hirdetek…”

Az izzó szemű, nagy szándékú, ősízű és nyomorúságban nevekedő legénykék ajkán felcsendült az ének. És az elrejtett székely faluból, amely önmagának az ország és a nagyvilág, felszállott az ének a nagy Csillag alatt megszületett népek Királyához, és szállott és hirdette, hogy az ujjongva repülő hírmadár ebbe a faluba is hullatott egy tollat; hullatott egy tollat a nem ismert nép nem ismert falujába, és öröm nyugovék azon a tollon, és megemlékezés a szegényekről, és megvala rajta a jele egy új Fejedelemnek, aki nem hajtja soha ölésre a népet idegen országba, és nem köt vad dúlókat a nyakára, és nem rémíti, hogy a történelem kútjába beléveti őt…

És így vigadozván szent énekekkel, mint a holdfényen egyenletesen gördülő tengerhullám, úgy haladának a falu vége felé.

És közben itt is, ott is felzengett az égi nóta, és világított az éjszakában, mint a pásztorok tüzei.

Mindegyre kántáló csoportok tűntek elő és vesztek el a tiszta fehér házak között, melyeket a falu, mint nagy-nagy cukorbástyákat, a megérkezett Istenfiának úgy ajánlott ajándékul a tenyerén.

Egyébként is megbolydult a mai szentestére erősen a falu.

Felszegen sűrűn jártak a folyó araszos jegére a boldog csodalátók, és fogadkozának Szűzmária segedelmére, hogy a merengetőben a kicsi Jézus kerek arcát veti a csillogó vízre a hold.

Földöntúli öröm szállotta meg az embereket, és az emlékezetükből kiseperte a pénzt, a birtokot, és minden e világi jókat. A szájak csak éneket termettek és jó szót. A szemkutak kávájára pedig kiült a megtisztult lélek. A vérből sem hullott ma este indulat, és nem hulla parázna vágy, hanem megnyugodva csörgedezett, mint a patak, amelyből szelíden isznak a Csillag után futott csordapásztorok gazdátlan juhai.

A házak tisztára meszelve verték vissza a hófényt. Belül pedig mindenütt üdén hintette világát a lámpa. S ha itt vagy amott elhangzott az ének, az ablakokon csillogó leányszemek kukucskáltak ki egybe, s a tisztaság illatával várták az igehirdető férfisereget.

114

– Egyet se tovább! – állott meg a Pakot Lázár kapuja előtt Bódika.

Egy szóra mind megálltak és tanakodni kezdtek.

A bemenés ellen senki nem vetett félszót. Csak a sorrendet s a formát igazították el, mert a tisztesség és a szokás úgy írta elé, hogy a kapun kívül kell azt apróra megcselekedni.

Néhány szóval és intéssel a gyönyörű rendet megalkotta Bódi. Azzal belépett a kapun, utána Márton Elek és egyenes lúdsorban a többi.

És egy ének hangzott fel nyomban, amely hirdette, hogy kántálók érkeztek a boldog házhoz, amely leányvirágot hajtott.

S lassan, méltóságos lépésekkel felmentek a grádicson, s be az ereszbe, s ki-ki a maga helyére lépve, körülállották az ajtót.

És amint elrepült az ének utolsó szava, Bódika még egy újat kezdett, hogy a tisztesség módosan megadassék. Amikor elfújták örvendezve ezt is, néhány pillanatnyi síri csendet hagytak, majd felcsendült a Márton Elek hangja, mondván a külső köszöntőt:

Örülj és örvendezz, nemes házigazda,
Mivel felragyogott Betlehem csillagja.
Örülj és örvendezz, kedves háznak népe,
Mert idevezérelt a Csillagnak fénye.

És a köszöntésre bentről ünnepélyesen megfelelt a gazda:

Jónál jobb hírt hoztok, halljuk valahányan,
Jertek azért bejjebb akarmilyen bátran.

Erre megnyílott az ajtó, s újra szép sorba verődve, lassan megindultak. Bódika katonás tartással vezette a nagyház közepén előre őket, míglen az asztal fejéhez elért. Itt megállott, és várta, hogy reá mindenki feltakarjon. Akkor egy negyed fordulással, egyszerre mind a tizenhárman, arcot vettek a ház népe felé, s mintha parancs szólna, megmozdult a tizenhárom jobb kéz, és levevődtek egyetlen mozdulattal a sapkák. S ebben az ünnepélyes pillanatban felhangzott a Bódika száján a beköszöntő:

115
Ahol a nap felkél, arrólfelől jöttünk,
Istennek kedviért nagy utakot tettünk.
Mert egy Csillag vala amott felkelőben,
Hogy gyorsan induljunk éjféli időben.
Napkelet országából gyorsan elindultunk,
S ezen népes házba hoza el az útunk.
Mostan örvendezünk, mint virág az ágon,
Nevünk a vigasság, számunk tizenhárom.
Származásunk felől sem hagyunk kétségben:
Anyánk gonddal nevelt tartós szegénységben,
S kik a juhnyáj után bölcsen vánszorognak,
Fiai vagyunk mü csordapásztoroknak.
Hanem szegénységünk az Úr nem tekinté,
Szárnyas angyalával nékünk megjelenté,
Hogy földre lejöve világ Megváltója,
Kinek a mü nyájunk igaz szószólója.
Ámen.

A végszóra kórusban köszöntek:

– Dicsértessék a ma született Jézus neve.

S ezzel a szertartás madara a néplélek fészkéből hirtelen elszállt. A sor megbomlott, az öröm mosolyt terített minden arcra, és a test, játszódván lobogó kedvben, hirtelen a víg élet vizébe ugrott.

– No, kerítsétek közre azt az asztalt! – szíveskedett a gazda, s az örömzajban hóna alá fogta Bódikát, és büszkén meglapogatta.

– Szép béköszöntőt kanyarítál, fiam! – mondotta, s kereken pillantva, így szögezte le az egyszerű igazságot: – Mert az valahogy úgy van, fiam, Bódi, hogy aki tanól, az tud; s aki pedig nem tanól, abból az Isten sem veszen ki tudománt.

Bódikának a szívére hullott a megbecsülés. Mosolyogva ereszkedett le az egyik székre, s mihelyt megvethette a hátát, így szólott vissza:

116

– Az ész is olyan, mint az elásott aranypénz: érdegél apránként, s osztán kigyúl.

Itt a leánykára nézett kacagó szemmel, és megismételte:

– Érdegél apránként, s osztán kigyúl…

Kicsi Juckó csakugyan kigyúlt erre. Megfordult, és alig győzte magát lépéssel a füttő felé, hol egy lábasban kolbász cserszegett, és egy korondi fazékban káposzta rotyogott, teli hányva hússal.

Az asszony korsóból szilvapálinkát csorgatott. S a példamutató gazda felemelte helyből a poharát.

– Aggya az Isten, hogy sok számos esztendőben érhessük meg a Küsjézus születése napját!

– Őszentfelsége hallgassa meg! – köszönték el egyszerre mind.

Egy pillantás alatt a kolbászt is felhordta a leány, s fel a káposztát is. S a pálinkát betevék az óra alá a sarokba, s bort az asztalra valami öt kupát. Az illata rögtön felszállott az orrba, és a színe úgy virított, mintha lángot vegyítettek volna belé.

Enni kezdtek.

A háziak mind fennállva maradtak az asztal körül, mert a legmagasabb vendégbecsülés illette meg azokat, akik a szent Gyermekecske hírét hozták a házhoz.

A gazda felemelte a poharát újból, és példázatot mondott, szólván:

– Ha igen süt a nap, a virágot is öntözni szokták.

Ittak.

Fénylettek a szemek immár, és világítva úsztak a jókedv vizén, mint a mécses.

– Hát az urak hogy élhetnek Udvarhelyt? – fordult Bódikához a beszédes gazda.

– Megvadnak ők is – felelte némi lenézéssel Bódi. – A szél térengeti lábszáraikon a nadrágot.

– Igaz-é, te, hogy gatyát nem is húznak a nadrág alá? – szólott közbe az egyik.

– Még nem vetkeztettem le egyet sem – mosolygott vissza Bódi.

– A leánkákot tés es jobban tudnád… – facsarta el a szót Márton Elek.

117

Kicsi Csorja hátradőlt a széken.

– Aki szenteltvízzel mosdik, azt az Isten megsegíti… – mondta.

Kacagással borították le az elkanyarodó feleletet. Aztán tovább s tovább fűzték a szót, s mind csak a városról, hogy Bódika alig győzte beszéddel őket. Nem csodálkoztak, és nagy tiszteletet sem adának semmi városinak, mint ahogy a falusiaktól elvárná a nadrágos ember. Inkább csúfondáros megjegyzéseket akasztottak a szavak nyakába. Ha pedig valóban szájtátó dolgokról szólott Bódika, teszem a halottmozgató orgonáról, a nagypap tizenhét fontos könyvéről, vagy a toronyóráról, amelynek taligába való kereke van, akkor hümmögtek, és felpillantottak a gerendára, mintha attól kérdezték volna:

– Te hiszed-é, mert én nem.

Maga Bódika se hitte volna, ha valaki utána mondja beszédét. Furcsa titkú gyermek volt: amikor a vérében és az idegeiben kigyúlt valami szent illatú tűz, a közönséges ember szerint nem monda sok megfogható igazat. De ő, mint a záporok áldását és a föld illatát, úgy érezte, hogy ilyenkor mondja a legfelségesebb igazságot. És indulatos volt a hitetlenekkel szemben, mert ösztönös felsőbbséggel nem tartá istent-megérző embereknek azokat, akik csak nagy hegyes épületet látnak a toronyban, puszta követ a kőben, és nem érzik azt a megfoghatatlan és legszebb valóságot, amit a tornyok, a kövek és minden dolgok látása rögtön megteremt.

De az volt a legnagyobb gyönyörűsége, amikor rátapadtak a szemek; amikor ő mondhatta meg másoknak, hogy mi van ebben a világban elrejtve a látó vakok elől; amikor odavarázsolhatta az értelmet, ahol a holtak a kövekkel együtt megindulnak, és meggyúl a lélek ereje lobogó tűzzel, és világít annak az igazságnak, amit ő teremtett újra.

Most is így beszélt hosszú ideig. Kicsordult, mert a városban fél esztendeig volt magába vetve, és csak képzeletekben élt, s az egyedüliség kínjaival a rengeteg idegen világ legközepén. Csupán álomban jött el oda esténként a falu, a békességgel megáldott mezők, csak ilyenkor repültek feje felett a madarak, és özönlött el ágya felett az isten-leheletű havasok levegője. S most mindezeket otthon és ébren találta meg.

118

Kiömlött és zuhogott a különös beszéd belőle.

– Nagy ember leszel, fiam! – sóhajtott a gazda, mire a többiek is felrezzentek.

Elszállott az aranymadár, és az asztal dús terítékével újra kiterült szemeik elé.

– Az Isten ne haggyon el! – nézett a poharába Bódika, és kiitta egészen. Aztán megfürödve önmagában és az örömtől elbágyadva megint hátradőlt a széken. A hallgatás csendjében szemét végigszalasztotta a derült arcokon, és egy köhintéssel jelt adván, megzendítette a legszebb karácsonyi nótát:

– „Betlehemi pusztán örvendetes hír van…!”

Alig rebbent el a végszó, megint felemelte a poharát a gazda.

– Nagyot nőjjön a kicsi Jézus! – mondta.

– Ezt az egyet biztosra veszem – dőlt előre kitágult, lobogó szemekkel Márton Elek. – Bizonyosra veszem azért, mert én immár szakállason is láttam őt a tegnapelőtt.

– Tiszta elevenen? – vetette közbe a leány.

– Azt én nem állítottam – szabadkozott Elek –, mert amit mü láttunk apámmal, az a megjövendölt arcképe volt.

Valamelyik nagyot kacagott erre, és legyintett.

– Olyant eleget láttam én is. S egyebet mondok: nálunk a falon is lóg egy.

– Arra mentek – torkolta le Elek –, csakhogy én olyan helyt láttam, hogy ha megmondom, kigúvad a szemed.

Mindenkinek megnyúlt a nyaka.

Márton Elek helyzetet vett.

– Hol az a harcsafűrész, Mirkó? – kérdi apám a tegnapelőtt reggel. – Ahajt van – mondom –, há métt? – No, kondorítsd essze, mert menyünk, s levágjuk azt a nagy fát a Csorgónál.

Itt pattogni kezdett a szava.

– El is menyünk mü azonmódúlag, s egy óra alatt ott is vagyunk az irgalmatlan nagy hóban. Megkerüljük a nagy fát, s azt mondja apám: no, ereszkedjünk neki! S ahajt szétpallja helyből a térde alatt a havat, s széjjel én is az enyém alatt. Avval neki a fűrészt a fának, s reszelni kezdjük. De húztuk valami kerek óráig úgy, hogy a fa ágain lipinkáztak belé a hócsomók. Node haladtunk is bé azon a fűrésszel, s hát eccer hajladozik a fa, megindul lefelé, s megdendíti a földet. – Ezt levevők! – 119dörgöli apám a homlokát. – Ezt le – pillantok én is a fa csonka tövire, de abba helybe felakadt a szemem, mert akar van hitele, akar nincs, de a vágás helyén, mármint a bütü fehér lapján, az elszomorodott Jézus szakállas feje volt kanyargós vonalakkal kijátszodva.

– Legén, ilyent se hallék! – képedett el a gazda.

Elek megmerevített nyakkal fogadkozott:

– A béka nyelvemre rakja a tojását, ha így nem vala.

Ahogy eltünedeztek volna a csodán, egy éles hang ugrott fel a csendben.

– A semmi – szólott –, de valamelyik nap János keresztapám egy vaddisznót lőtt, s ahogy nagy móddal hazaszekereztetik, mindjárt nekiesik kereszt, hogy ő felhasítja. Haton valánk-é, vaj heten, elég az, hogy körülvesszük ahajt, s nézzük, ahogy vágja a termérdek disznyó hasát. Alig hasít azonban hármat, hát valami mozog belől. – E mi az ánti?! – kérdi, s két tenyerével széjjelájazza ahajt a hasadékot, s hát ebben a pillantásban két vadmalac szökik ki onnét, hogy olyant ember nem látott.

– S hova lettek el? – tudakolta mohón a leány.

– Hát béhasítá keresztapám azon helyen mind a kettőnek a fülit, s hátravivé az erdő széjibe s ott elcsapá, s így szóla: – No, megjeddzém, s a jövőben meglövöm őket.

Ropogós kacagás csengett fel.

– Elég bolond vala – mondta az egyik. – Mert bajosan kapja ő azokat meg jövendőben.

– A meg osztán, amilyen szeme neki van! S tán bolond lett volna, hogy tartsa még egy esztendőt, amikor így is elkészülnek…

Megint jót kacagtak.

– No, evvel el is mehetünk – mondta Bódika, miközben a nagy kacagás könnyeit törülte ki a szemeiből.

Megbontották az asztalt.

A leány odaállott ügyesen az ajtó elejébe, s ahogy sorjában távoztak a legényecskék, mindegyiknek bokrétát tűzött báránybőr sapkájába.

Kigyúlt arccal és szertelen örömmel, csukrosan hömpölyögtek ki a faragott kapu alatt.

120

Bódika elöl járt félrecsapott fejbelivel.

Majd megállott az úton, és maga köré gyűjtötte a többit.

– Szóm van veletek! – mondta, és kipirult arcán valami nagy-nagy gondolat virított.

Rátapadtak mind a szemek!

– Jól indulánk – szólott újból –, s jó folytatást remélek. Gyűjtünk annyi jézusfiát, hogy ugyan zseb legyen, amelyik elnyeli…

Meghatottság fogta el hirtelen. A szemei átalnedvesedtek, ahogy az érzés rohamában szót fordított.

– Valahol Fenyéden betegágyban fekszik egy legényecske. Igaz és nagy jóbarátom, a neve Ferke, s a latrok miatt véle sok bajt láttam. Fázott s ehezett sokat, s kalácsot ejszen nem is láta életiben… Most vegyétek le a kalapot, azt kívánom, s velem együtt ebben a szent vigasságban tegyetek fogadást, hogy ami jót itt-ott kapogatunk, reggel esszerakjuk, s elszekereztetjük valahogy Ferkének, Fenyédre.

Forró, szinte esdeklő hangon tette fel a kérdést:

– Fogadjátok-é?

– Fogadjuk a Jézus szent nevében! – mondták egy akarattal.

Bódika fejébe vágta a sapkáját.

– Tüzet reá! – kiáltotta kifeszülve, s nyomban lángot vetett két puskának a szája, mintha egy-egy vakító aranymadár szállott volna el belőlük, az egyik a csillagok felé, s a másik át a nagy, fehér hegyeken Fenyédre.

Aztán rázendítettek egy szent énekre, s mint nagy, tündöklő patyolat barlangban, úgy csengett a völgybe bújt faluban a hangjuk. S ők erősek, tiszták és Isten elé feszülők valának mind a tizenhárman, és ragyogott az orcájuk, mint a betlehemi csillag.

121
16

Júliusi vasárnap volt.

Olyan nap, mint a halál előtti ragyogó látomás.

Csupa illat és csupa tűz.

És a napkorong fullasztotta fényével a földet.

S ebben az életzuhatagban egy leány-csecsemő feküdt bölcsőjében a Botár házának oldalában.

Vércsepp egy embersorsnak a szárnyán.

Bódika ott állott a bölcső mellett minden jelen és jövendő napjaival. Hátát a házfalnak vetette, és kissé előregörnyedett. Barnapirosra sütött arcán leszállva ült valami világot átrepülő vágy. Szeméből töretlen, szinte világító vonalban szaladt a fény, amint szalad illatos éjjel csillagból a sugár.

Ott állott a déli, rekkenő napon, és szemekbe gyűlt lélekkel nézte Botár kicsi Julát, a szőke, örömet vinnyogó, szép csecsemőt, aki ruháit lerúgva édes, erőtlen duhajsággal fürdött a reá zuhogó napsugár özönében.

Különös, ellágyító és remegtető, temérdek titkú és hallhatatlan volt ez az együttlét. Ez a tikkadt, sejtelemzúdító találkozás a napsugár forró aranyerdejében! Olyan, mint a dicsőséges halál órája, amelyben új, káprázatos ország megjelenése dereng; olyan, mint egy mennybemenetel, ahol egy fényburkolatból előreragyog a titok, aminek csírája talán maga az Isten.

Ki ez a gyermek?!

Bölcs és mindentudó Isten, ki ez a gyermek?!

Ki ő, hogy kacagó, puha, illatos kő gyanánt immár fekszik a szív kapujában?

Tűz módjára hömpölygött Bódikában a vér. Majd megremegett, tenyerét a homlokára szorította, és lassan leült a bölcső mellé. Jobb kezét a gyermek sziromarcára tette; s fejét a bölcső 122fájára hajtva, a zuhogó érzések szaggatása között és a sejtelmek kínjaiban félig elalélt.

Döngő lépések zajára serkene fel.

Hamar talpára pattant, oldalt támolyodott, de erőt feszítve kihúzta derekát, és fal mentire feszesen megállt, mintha a napsugarak szegezték volna oda a falhoz.

Fél arasszal nagyobb volt, mint vala a télen.

Így látszott, ahogy állt.

Mozdulatlanul.

Négy férfi lépett be a kapun. Elöl nagy szembetűnéssel az apja Gálfi Zsiga bíróval együtt, a hátuk megett Botár Marci és Ambró.

S utánuk Vince, a Gálfié, mint egy csikó.

Alig léphettek feléje kettőt, a bíró hömpölygő, falverő hangon felkiáltott a magas tornác felé:

– Ma fehérnépet eszünk délebédre.

– Majd megnyúvadsz! – verődött vissza egy asszonyi hang fentről.

Döngetve és szimatolva Vince előrefutott, és be az asszonyok közé, s ott eltűnt.

– Micsinálsz, Bódi? – szólott feléje is a bíró.

– Ehelyt a kicsi gyermekkel vagyok.

– Tán fereszted a napon?

– Feredünk.

– Ammá jó! – buggyant ki Botár Marciból is a szó.

S szelídre ernyedve, mint négy viráglátó medve, már a bölcső körül állott a négy erős, darabos férfi. Kemény arcukon örömre vágytak a vonások, mint bút zengő gordonka húrjai farsangi hajnalhasadáskor.

– Jó órában fogantatott – jegyezte meg Gálfi Zsiga, s a kéthetüs apára nézett. Marci azonban süket volt most minden beszédre, csak a gyermekét nézte gyönyörű ellágyulásban, és megelégedetten, miképpen nézé kezdetben az Isten a megteremtett embert, akiről látá, hogy az jó.

S feküdvén a fényfolyó torkolatában, idétlen hangon felkacagott a leányka, és rózsaszáján nedvek csillogtak, mint a harmat. Két apró öklével döngette a levegőt, rózsaszínű lábaival a napsugarak vizében lubickolt, és egész kicsi meztelen teste ör123vendett az életnek, aminek kapui a magos égig nyílának két hetek óta.

Föléje hajlott az apja, s gyenge sziromarcát megérintette.

– Ki leánkája vagy? – kérdezte lázas elteléssel.

Meggondolatlan tréfával rákacagott Gálfi Zsiga.

– Azt csak az asszon tudná megmondani…

Derűsnek szánt mondás volt, de ebben a szeplőtlen hangulatban félrebillent. Csorja Péternek mindjárt megütődött az ő kemény arca, majd elöntötte valami életébe nem tartozó lágyság, lehajlott, s a csepp leánykát két hatalmas tenyerébe vette, és maga elé messze felemelte.

– Olyan Botár vagy, mint amilyen isten az Atyaisten! – mondta.

Ambró is odaszólt:

– Nézzétek meg a kacagó kék szemeit!

– Vagy a homloka hajlását, állának állását!

– Eleget tudtok – hagyta rá Gálfi Zsiga –, de én megehültem a nagy templomozásban.

Csorja visszatette a csecsemőt. Két tenyerét összepallotta.

– Jertek!

Botár Marcit azonban nem mozdította meg ez a szó sem. A világból kiesve gyönyörködött tovább a gyermekében. Tagjaiból az erő mind a két szemébe futott.

S egyszerre virágok nyílását látta, s a szellőben hullámzó búzatengereket: kacagó ezer asszonyt, párzó madarakat, vigassággal teli házakat, bőségben feredő népet, áldást és életet.

És tetőtől talpig hallotta, ahogy az erős nap mennyből lenyúló sugár-trombitáin világba trombitálja a szót:

– Édesapa…

Nem tudott bemenni egyedül.

Egy mozdulattal vállára emelte lakójával a bölcsőt, s erejét ezerszer visszanyerve felment a lépcsőn.

– Hozom a világot! – lépett be az ajtón.

Derű fogadta.

– Macskatermészet – állapította meg Gálfi Zsiga.

Süket volt erre is Marci.

– Beh jólesett ez a terű! – mondta, és a szoba közepére helyezte a bölcsőt.

124

Bódika melléje húzott egy terpe széket, és leült, mintha ott akarná bevárni a halált.

Valahányan otthonosan viselték magukat.

Csorja Péter egy faragott karosszék támlájához megvetette a hátát, és úgy szemlélődött.

Gálfi Zsiga le s fel illegette magát a szobában, mint napsütésen a hím. Meg-megállott, és gőgös vérének mozdulataival és ingerkedésével szinte zajt vert. Egyszer aztán jobb kezének fejével fekete nagy bajuszát nyomatékosan megdörgölte, s hogy a szomszéd asszony-házba is átverődjék, így szólt:

– Vaj étel, vaj asszon, de valami kéne!

– Leszen mind a kettő, csak győzze! – csirikoltak túlfelől.

Egy menyecske mindjárt meg is jelent. A gyermekágybeli Botárné testvére volt, formája hozta is. Kihívóan, tüzesen kedves volt. Két orcája kicsattanni készült.

– Ki ehült annyira meg? – kérdezte pajkosan.

– Én is! – húzott feléje Gálfi Zsiga.

– S mire?

– Minden jóra – mondta a bíró, és megcsiklintotta az ifiasszonyt, aki hegyeset ugrott.

– Ügyelj, Rebi, mert megferedel! – hallatszott a háta megül. Egyszerre mind odanéztek, s hát Csorjáné egy virágos, nagy porcelánedényben a párolgó levest hozza.

Utána még két öregecske asszony vonult, és egy java korában virágzó.

Nekiült a négy férfiú, enyhítve négy fehérnéppel, s mint a kiszáradt föld a vizet, elnyelték egészséggel a levest.

S utána Csorjáné s Rebi csak hordták egymás után a sok drága ételt, amíg Gálfi Zsiga is megadta magát, mondván:

– Immár csak a kánonoki nagykereszt héányzik a hasamról.

Rebi felkacagott, mutatván szép fogait.

– Van egy a falu végin, húzza magára!

Csorjáné nem szerette a faragatlan beszédet; feddve szólt:

– Ha jóllaktatok, adjatok hálát az Istennek!

– Jól is mondja, komámasszony – ropogtatta a szavakat Gálfi. – Térjünk valóban Istenhez egy kicsi boritallal.

Nagy vízivó poharát teliöntötte borral, és mohó gerjedelemmel Rebire köszöntötte:

125

– Segedelmet adjon az Isten, s szerencsés esszetalálkozást!

Szemét lezárta, s úgy nyelte le az italt.

Ébredő hangulatban nézték mindnyájan a magával nem bíró embert, aki ismét telibugyogtatta a poharát, s teli a többiét is mind.

– Lám, ki tud innya?! – mondta Gálfi Zsiga, s felállt. Poharát kinyújtott merev karral maga fölé emelte, s mint a szertelen élettel közeledő vihar, úgy fújt és morajlott a szava: – Keresztelőt tartunk, a csillagos egit! Immár ötvenedik vessben vagyok keresztapa, de szárazon még nem innapoltam gyermeknek szeme nyílását és bétérengetésit a jámbor, de cifra katólikus Anyaszentegyházba. Mert az úgy van, hogy a bőséges étel s ital csak példázat arra, hogy a küsdednek is, felnevekedvén anyja árnyékában, hasonló gazdag élete legyen. Azért felhívlak tüktököt, kedves egybegyűltek, hogy a mü édes keresztleányunk gyarapodásáért kedvvel igyatok eme poharakból, melyekben a rendelkező Isten itala vagyon bor képiben, s nem az ijedős, vaksi halaknak s nyáleresztő békáknak vize.

Behajlította a karját, s aztán egy félkört maga köré húzván imígy, újra kilökte.

– Segedelmet! – dörögte.

Az áradozó vérnek üzenete ez a hang, s kiömlött hevülettüze mindenkit megragadott.

Ivásba kezdtek.

A harmadik pohár után szédülve kisirült az egyik asszony. Szusszant egyet a tornácon, s hátát megsüttette a lehajló nappal. Aztán belépett a másik szobába, s az aggodalom árnyékából kinevetve, csak ennyit mondott a gyermekágyas szép kicsi asszonynak:

– A férfiak helyben vadnak…

Tíz perc leforgása alatt a többi asszonyember is kiszökdösött az ivásba vesző férfiak mellől. Halk duruzsolással tárgyalták az asszony-házban a gyarló emberek eseteit, s mint a gyöngyöző must, időnként nevetésre fakadtak.

Túlfelől bor ömlött az asztalra, s lefolyt a földre.

– Folyhatik, ahogy teccik – legyintett Gálfi Zsiga –, mert olyan három gazda nézi, aki játszodva fereszti meg, ha kell, a templom tornyát is borban…

126

Bódika mellett elrohantak a szavak, mint a szél a kő mellett, amely megülte magát valahol. Csak akkor rezzene meg, amikor mérgesen a levegőbe rúgott a csecsemő, s mákszem száját elhúzván keservesen, ahogy a torkán kifért, sírni kezdett.

A négy férfiú is arra fordult egyszeriben.

– Mondja a vecsernyét – jegyezte meg a bíró.

Erre még nagyobb keservvel látott a leányka neki. Fülhasító hangja átszelte a falakat.

S az édesanyja túlfelől felült az ágyban. Orcáját sóvárgás, két szürke szemét édes gond árasztotta el.

– Eredj, Vince, s hozd ide kicsi Julát! – mondta a legénykének, aki az ágy lábánál leste az asszonyok lába szárát.

Gálfi Vince szótlanul kiment.

Ahogy a másik szoba ajtajába ért volna, ott hirtelen megállt, fürge, barna szemeit megjártatta, s aztán peckesen a küszöbre lépett, ott lábait vigyázzba összetette, s anélkül hogy szót ejtett volna, kihívó, éretlen gőggel szembenézett a négy férfiúval.

Szépen nőtt kilencesztendős legényke volt, tele a bolond székely önérzet tüzével már ilyen kicsi korában. A homloka meredek, mint egy élire állított kő, a szája két szélén gúny ült, nyaka virtusra hívott, lecsapott vállai gyors haragot jelentettek, a tekintete lobbanó, akadályemésztő és szolgakereső, s maga egészben két szónak szobra: – Nem félek!

Arcváltozás nélkül, néhány pillanat múlva így szólt:

– Viszem a leánkát.

Gálfi Zsigának kigyúlt a szeme, látván gyönyörű gőgös fiát, és hallván félparancs-beszédjét. Előrelökte a karját, és mutatóujját a levegőbe kifektette.

Nem szólt, csak intett.

Kicsi Vince odament, s összeszorított szájjal megállott az apja előtt.

A figyelem csendjében így néztek néhány pillanatig össze. Akkor a bíró megragadta hirtelen a fiát, a magosba emelve megrázta istenesen, aztán hevesen megcsókolta és durva gyönyörűséggel ellökte magától.

– Igyál, a márjádot, mert az apád fia vagy!

A legényke visszapattant, és kicsi, szíjas kezével megragadta 127a poharat, a szemét behunyta, nyakát kifeszítette, s mintha tűzre öntené, a bort leitta.

– Még egyet! – feszült.

A vitézkedésre felhersentek a férfiak.

Bódika is arra emelte a fejét.

Gálfi Zsiga nekiveresedve felemelte az üveget, és töltött.

– Rogyásig!

Vince széjjelvetette a lábait, és megmarkolta a poharat.

– Hó! Várj meg! – hasított oda a szavával Bódi. Felállt a bölcső mellől, s kigyúlt belső boldogsággal az Isten szelének titkok odújából rohanó süvöltésével szólt:

– Poharat! S bort!

A vér elfutotta a férfiakat.

Megdöbbentő szemekkel meredtek Bódikára, aki a némaságból egyszerre és érthetetlenül fellobbant, mint a tűz.

Csorja Pétert az öröm megrázta. Saját poharát teliöntötte remegő, forró kézzel.

– Döjtsd le! – szólalt a fiához.

A két legényke összenézett. S mint két lángsugár, amely öröktől való végzet törvénye szerint összecsap, megölelték egymást, és úgy itták meg egy öntésre a bort.

A két apa újból töltött.

Bódika a bölcső felé fordult.

– Nagyot nőjj! – mondta.

– Még nagyobbat! – kiáltotta Vince, s a szavára éles, hasító hangon, mintha tiltakozást, örömet és fájdalmat kiáltana egyszerre, felsírt a kicsi gyermek.

– Hozzátok átal! – szállott a falon keresztül az édesanya hangja.

Úgy hatott, mint a harangszó.

Letették a poharat, s egymásra néztek.

– Vince fiam – mondta lágyan Botár Marci –, fogd meg ügyesen, hadd lám, s szállítsd által!

A legényke számba se vette a szót. Újból pohár után nyúlt.

– Eredj, ha mondják! – acsarodott reá az apja.

Bódika lépett egyet a bölcső felé.

– Nincs métt, mert ezt a leánkát én viszem által – mondta.

– Ma nem!! – ugrott oda Vince.

128

– Ma igen.

– Nekem mondták!

– Mondhatták!

Recsegve vágott oda Gálfi Zsiga:

– Rea, Vince! Küzsgyetek meg! Latrabbiké a leánka!

Csorja Péter megmerevedett. Úgy nézte a fiát.

– Edd meg, Bódi! – biztatta kitörve.

S összecsapott a két legényke.

Derékon kapták egymást, ropogósan.

Egyet sirültek összeforrva.

S Gálfi Vince, mint a béka, rögtön elterült a padlón.

S mint rémítő, nagy kő, úgy zuhant le nyomában a csend.

Aztán a bíró vadul, hirtelen felállt.

– E mi dolog, fiam, Gálfi Vince?!

– Megbotlám.

– A márjádot!

Csorja Péter ültéből zengette oda:

– Vigyed, Bódi! Az én fiam vagy, s tiéd a leánka!

Bódika kiragadta bölcsejéből a csecsemőt, s megához ölelve szorosan, nagy-nagy áradó erővel, gyorsan kiment.

Villámlott.

Valahol a nyugati peremen földbe hasított a tűz.

És messze-messze dübörgő, elemésztő szerelem vihara zúgott.

129
17

Már a harmadik esztendőt számolta óriási ujján a torony.

És micsoda ítéletes ősz volt!

Tombolt a szél, süvöltött, sírt, ordított, vacogott vadul, hideget fújt és egy percig nyugalomra le nem ült. Rohant cudar nótáival az ég alatt, és tépte a felhőket éjt nap után, mint a rongyot.

S a táncoló légben halott levelek reszkettek a város felett.

Sirült és forgott a por, mint a bolond.

És duhaj rigmusokban figuráztak a fák, s még a puszta bogáncsnak is éneket zengett a szára, mert költőknek vala ez minden időben a földje!

Veszett károgás hallatszott valahonnét.

S utána feketén, suhogó, setét rajban varjak szálltak a toronyra.

És beléptek egyszerre, mint a gond.

A hanyatló napra döjtötték dögevő fejüket, gunnyasztva ültek, és messzire látszott, hogy borzolva pengeti tollukat a szél.

– Haáj! – kiáltott és suhogtatta karját az iskola udvarán egy diák, majd puskát formált jobb kezéből, és bizgette hüvelykjét, mint a kakast. – Haáj az Isten házáról! – tapodta helyben a földet.

Köréje gyűltek, és lármát ütöttek valami hatan. Hanem a szél, mint a sziromlevelet, úgy elseperte rögtön a hangot, s a varjak csak ültek kegyetlen feketén, mintha várták volna, hogy döghalál üssön a városba.

De a csoportban megremegett hirtelen egy barna, vakmerő arc. A balsejtelem kínja feküdt rajta, ahogy borzongva előre ugrott.

– Hujj, gyászmadarak!

Dereka meghajlott, mint a növendékfa viharban, jobbjával 130megragadott egy követ, perdült egy félkört, és suhogó erővel a torony felé vágta.

– Húhájj!

A varjak felriadtak, és fekete felhőjük árnyékában egy törött cserép lesúvadt a tetőről.

– Lehajítád, Bódi!

De Bódi csak állt, és a gyászmadarak elúszó felhőjét nézte meredten.

– Meglátnak, te! – ijesztette Hajdú Káruj.

– Lássanak.

– Jere, te! Megmondjuk, hogy egy csiszlik hajítá le.

Bódika állt.

– Az a csiszlik én voltam – mondta.

– Jó, ha bolond vagy.

S akkor egy erős hang vágta el hirtelen a szavukat.

Ösztönösen meglapultak egy pillanatra a diákok, majd lefonnyadt arcával fordultak arra.

Fazakas Ádám tanár állott a fal mellett, s mellette egy terpe, szomorú harisnyás székely. Szegény pásztorembernek látszott.

– Bódi, jer ide! – mondta Fazakas Ádám.

– Kapsz varjat, ne félj… – pusmogtak a többiek, és félrehúzódva lesték, hogy mi lesz.

Bódika nyílt szemekkel, bátran és erős lépésekkel megindult arra.

– Jere, mert egy leveled van – mondta ismét a tanár.

A székely előrelépett kettőt.

– Téged nem Bódinak hívnak-é? – kérdezte.

– Annak hínak.

– A negyedikbe jársz, úgy-é?

– Abba járok.

– Valami Ferkét nem üsmertél-e Fenyédről?

Bódika elfehéredett.

Rázuhant a szó, így kimondva, hogy „üsmertél-e”. Szárazon és kínnal, szétverve belső erejével minden rossz sejtelmet, erősen az emberre nézett, és így szólt:

– Üsmertem is, üsmerem is.

– Akkor egy küs írást hoztam vóna – mondta lehajtott fejjel a székely, s azzal egy levelet adott a kezébe.

131

Bódika ráesett a szemével, és nézte, olvasván a fedelén az írást:


Nagyreménségű Bódi dijáknak

S szűvbéli Barátomnak

A Papok Nagy Iskolájába.


Az öröm és a rémület tusája között elolvasta még egyszer. Utána felemelte a fejét, és széjjelnézett, mintha kérdené:

– Mit akar a világ?!

Aztán a falnak vetette a hátát, felszakasztotta a borítólapot, s a papirost kiterítve ujjai között, két lázas szemével az írásnak esett.


Édes Barátom Bódi Egyetlen

Ne busújj s ne Haragugyál a Zistenre ha siját

szemeiddel olvasod Ezt a Levelet.

Met én akko immá nem élök

Miko béhoztál vót ingömöt Rókástól a nagy

Szikla alól már tuttam hogy meg ké Neköm

Halni.

Mint a rossz Tartománba vetődött Madárnak.

Csak nem Akartalak búsítani.

Met gondoltam elég Bút látsz Te anékütt es.

Azok mellett a Nagy értetlen Tanárok mellett.

Írom ezön levelemöt Nagyküsasszon napján.

S eheré béteszem a fejem alá.

S meghagyom Apámnak hogy akarmiko halnék meg

kezedbe juttasa azt Idejibe.

Hogy tuggyad

Ferke több Mókát nem üsmer.

S több kinyeret Nem kér.

Éltem, ahogy élhettem

Kévánságom sem igen vót.

Csak Szegénség s Bajlátás.

De annyit mondok Isten előt es hogy Eszem után

belőlem es Embör let vóna.

Ha tanóhattam vóna.

132

Azétt ne búsujj.

Tuggya a Zisten micsinál.

Nem kell őt féjteni.

Ezel levelemöt örökre bézárom.

S igenszépen felkérlek Bódi jere el a Temetésömre.

Met akko jobban esik a Fekvés.

Szerusz egyetlen Barátom s ne búsujj egy ijen Küs dologétt,

Mint a Halál.

Hát a róka él-é még.

A Másvilágon szólok ha lehet

hogy világosicsa fel a Zisten a tanárokot

Felőled.

No szerusz utajára.

S élj helyetem es egysereget.


Berze Ferke Fenyéden

Összeesve és megfogyva eresztette Bódika le a karját, melyben a fájdalom-levelet tartá.

Nézett, és nem látott.

Csak a bölcsen legénykedő szavak hangzottak és suhogtak el a füle mellett újra, mint a fekete gyászvarjak:

– „Azétt… ne búsujj egy ijen Küs dologétt, Mint a Halál.”

Mintha eltemették volna szavát a búcsúbetűk, csak nézett maga elé a véghetetlenbe, és nem szólt.

A székely is állt vele szemben, mint az oszlop.

Nagy, fullasztó csend ült rájok, amit egyedül a szél mozgatott meg, sírván és csikorgatván a fogát éles, dermesztő őszi hangon.

– Jól járt – mondta végül a székely.

– Tán kied valami attyafia neki? – kérdezte végre Bódi.

– Én a.

– Ejszen nem közeli?

– Elég közeli.

– Cudar időben hala meg.

– Tulajdon apja vagyok, Berze Mózsi.

Bódika felkapta rögtön a fejét.

133

– Az-é?!

– A.

S erre előrelépett egyet a legényecske, s rángatódzó szemöldökei alól kitágult, nedves szemekkel nézte a kicsi embert.

– Rosszul jöve! – szólott.

– Eléggé jöttem – mondta az ember.

Elhallgattak.

– S mikor lesz a temetés? – kérdezte Bódika később.

– Holnap visszük ki, mise után.

– S virjasztják is?

– Ahogy lehet. Egy bornyút eladtam.

– S milyen helyen laknak?

– A patak mellettünk folyik.

Bódika körülnézett.

– A tanár úr hova leve el? – kérdezte társaitól.

– Még akkor elment – intett hátra a székely. – No, én is menyek – tette hozzá. – Még valami keresztet is essze kéne ütni.

Lépett néhányat.

– Hát számítsunk-é? – fordult vissza.

– Virjasztom is – mondta Bódika.

– Jó, no.

Elment.

A templom felé fordult Bódi, s mintha az Istennek jelentené, bús, keserű hangon így szólt:

– Ferke meghótt, tudod-é?!

Egyedül volt immár.

Végzetesen.

Csak a nagy, szomorú űr lebegett sírva felette, s csak a szél látogatta meg, arcába vágva három tépett levelet, mintha vad elszabadulással kurjantott volna reá:

– Félre, az üdvösségit! Ezen a földön nem leszel te úr!

Valaki rászólt:

– Micsinálsz, Bódi?

Hátrafordult, s hát Fazakas Ádám.

– Imádkozom – mondta.

– A jó.

– Van mét.

– Tán rossz hírt hozának?

134

– Elég rosszat.

– Tán nem hala meg valaki?

– Vaj meg.

– Ne beszélj!

– Biza.

– Ammá baj…

Abbahagyták.

Kicsit várt, küzdvén rettentő fájdalmával Bódi, de aztán a tanárhoz lépett hirtelen elszánással és fiúi bizalommal, elborult szemekkel így szólt:

– Igen megkérném valamire.

– Mondd csak!

– Eresszen el engemet holnap délig Fenyédre.

– Oda miért?

– Oda temetésre.

– S kit temetnek?

– Ott Ferkét. Bajlátó társam volt sokáig a szikla alatt.

Leejtette a fejét, ahogy ezt kimondhatá.

– Ez az apja vala – tette hozzá.

– Tőlem mehetsz, de eredj s kéreddzél el az igazgató úrtól is.

Éppen otthon kapta Bódi. Az asztalnál ült.

– Mi jót hoztál, fiam? – fogadta director Korbuly.

– Biza nem jót, igazgató úr.

– Akkor sirülj meg helyből!

Bódika pírral elöntve megállott.

Várt.

Gondolta, hátha tréfa.

– No lám! – intett rá csakugyan a vén pap.

– Fenyédre mennék – mondotta Bódika kínnal. – S azért jöttem az igazgató úrhoz, hogy szíveskedjék elereszteni.

– Méssz s jősz?

– Megyek s holnap délre jövök.

– Tán leányt kérsz?

Bódi keserűt nyelt. A csúfolódás keménnyé tette.

– Temetni kell! – mondta nyersen.

Korbuly Máté feléje fordult egészen. Epekedéllyel bólogatott a széken s mintha madarat kínozna, így szólt:

135

– Ne beszélj! S temetni kell?! No hallj oda! S ugyanbiza kit, édes fiam, Csorja Boldizsár?

– Egy barátomat.

Erre visszafordult az asztal felé a vén pap, s csak ennyit mondott:

– Ne búsulj, fiam. Eltemetik azt nálad nélkül is.

– De különös jóbarátom volt. Levelet is írt, hogy menjek.

Director Korbuly nagyot kacagott.

– A vót osztán a legén! Még hóta után is levelet írt Csorja Boldizsár főgymnasium negyedik osztályos tanulónak, hogy jere barátom a temetésemre, mert meghalék.

Bódika reszketett.

– Kisasszony napján írta… – mondta fulladozva.

– Ne erőltesd magadat, fiam. Hanem eredj s tanulj, mert te nem temetsz.

Bódika végső erőfeszítéssel még kapaszkodott, mintha az életéről volna szó.

– De Fazakas tanár úr már eleresztett – mondta.

Erre veres lett Korbuly, mintha a guta meg akarná ütni.

– Ki az igazgató: én, vagy ő? – kérdezte vigyorogva.

– Nem ő.

– Elég!

– Hát nem ereszt? – kérdezte reszketve utoljára Bódi.

– Hát nem! S lódulj!

Kitámolygott.

Minden ízében égett borzasztó tűzzel.

A vér fejébe tódult.

Szinte vakon állott meg.

Kín és keserűség tépte, és zúgott a vér szele belőle.

Istentelenül gyötrődött.

– Hejh, Ferke, a jóságos angyalát!

Rázott egyet magán.

Aztán lobogva megindult, és magában így szólt:

– Olyan búcsúztatást nem látott a világ, amilyent én teszek Fenyéden!

136
18

A veszett setétségben vakul vágott kétoldalról a szél.

Valami szörnyűséges, tusakodó sárkány suhogtatta szárnyait a megfeketedett levegőben, mintha meg akarná enni ezt az elítélt, istenverte époszi népet.

Kalapját marokra gyűrve vágott előre az országúton Bódi. Szikár s immár legénynek indult alakja felgerjedve szelte át a süvöltő szeleket.

Elszánt ábrázatú fejét ingás nélkül vitte, mintha szitkok között kifaragott kopjafa volna ő, aki embersápasztó mesében zord éjjel elindul.

Egy vénemberbe botlott belé a faluvégen.

– Hol lakik Berze Mózsi bá? – kérdezte.

Az öreg megállt. A Bódika szemébe kémlelt, aztán megfogta a karját, hümmögetett egy kicsit, és eleresztette. Akkor az égtájak felé fordult szerre, majd elnézett felazon félszántúlag, s balra billentve fejét, így szólt:

– Ahajt lakik, ahogy lakik.

– Az Isten is ahajt van – jegyezte meg Bódi.

– A jó. Jere, mutasd meg.

– Mózsi bát könnyebb megmutatni.

– Menj el!

– Én el.

Érdekes összeakadás volt. Szótlanul mentek a patak felé.

Egy házban csuhajoztak valami férfiak. Tudnivaló volt, hogy korcsma a ház, s a férfiak isznak.

Bódika megállt. Felszabadultnak, embernek érezte magát. Cselekedet tüze kínozta, amivel tudtul adja ezt. Megfogta a vénember vállán az ujjast.

– Igyunk meg egy kicsi pálinkát, hajja-é!

– Ihatunk azt is.

137

Letelepedtek az asztalvégre.

Csüggedt bajusza volt az öregnek, s szép karvalyorra. Kék szeme hozzá, s hátrafekvő, nappirított homloka.

– Kiedet hogy híjják? – kérdezte Bódi.

– Mindenkit hínak valahogy.

– Igen, a kutyát is.

A korcsmáros melléjük állt.

– Négy décit ide! – vetette feléje a legényecske.

– Milyen tetszik?

– Fenyőbors.

Odahozta, s két poharat melléje.

Bódika félretolta a poharakat.

– Húzzon innét az üvegből!

A vénember megdörgölte a bajuszát.

– Isten nyugtassa meg szegént! – köszönt, s vett egy szájjal.

Bódika megriadt: hát ez beléje lát, vagy mi történik?

Sietve nyelt egy jót ő is, s aztán magára erőszakolt nyugalommal mondta:

– Hát tudja, mért jövök?

– Azért van az embernek esze, hogy amit lehet, tudjon.

– Tám beszélik a faluban?

– Beszélik is, nem is.

Megint kortyintott egyet az öreg.

– Apádot üsmerem – beszélt végre. – Most tíz esztendeje a kőhalmi vásáron rakásba gyűtöttünk valami tizenkét bakszászt. Én Péterfi Mihály vagyok.

– A Jézusnak legyen hálá! – köszönte rá az üveget Bódi.

Apránként elfogyott a pálinka.

– Vár a holt – szólott kurtán a vénember.

Bódika gondolatba merült egy pillanatig a szóra, majd rásütötte két szemét merőn az öregre.

– Ma együtt leszünk!

– Legyünk!

– A virjasztóban.

– Nem is egyebütt.

Felálltak.

Nyolc legény ivott. Kuszált erőben hajlottak az asztal fölé. 138Verejtékeztek a sors fekete burkában, és megkötött kínnal mulattak, ahogy mulatna szolgalegény sorsára vetett nyolc királyfi.

Bódika csak most látta meg igazán őket. Nekidőlve nézte ég felé támasztott erős ökleiket és a rajtuk nyugvó vakmerő fejeket.

Odalépett, s így szólt:

– Jertek virjasztóba, hé!

– Van-é innyavaló?

– Leszen.

Az egyik felállott nyomban.

– Akkor elvirjasztjuk, ha kell, az arkangyalokat is.

Csapatban mentek az úton. Elöl Bódika az öreggel, nagy szótalanságban.

A legények dudorásztak a hátuk megett, s verték néha az utca köveit, s szikrát hányattak patkaikkal.

Ha valaki szembejött, azt is magukkal ragadták.

Kiáltó hívással toboroztak, és dagadva hömpölyögtek a dulakodó szélben tova, mint egy égből ivó folyó, melynek útját szabad, féktelen erők vágják az őrtálló hegyekbe.

Az emberáradat végre a kapuba torkollt.

Zúgó, bús, zakatoló fejjel visszatekintett Bódika, s ahogy egy pillanatig nézte a setétbe ütköző fejeket, legények és leányok fejeit, hangok törtek előre a tömegből:

– Menj bé!

Lépett.

Utána tódultak a kapun s átal az udvaron, s egy percre megszállták a ház elejét. Aztán az élet áradó szagával gyúródtak az ajtó felé, és feszültek áhítatgázolással, felajzottan, duhajul, mintha halálra keresnék magát a halált.

S a morajló had élén egyszerre a szobába lépett szomorú vadsággal Bódi. Jó estét és vigasztalást kívánt a szája, s nem látta a torozók közé bévegyült szülőket, s nem a sarokba szorult gyermekhadat, hanem hullám gyanánt előretört a szikla felé, amelyen nagy tisztaságban, fehéren, az örök világnak kifeszülve feküdt a legény, szegény hős lelkű, szárnnyal született székely legény: Ferke.

Állott a halott fejénél sápadtan, vonagló izmokkal és gyötrelmek verésében. Nézte a lezárt szemeket, amelyekből bizalom 139és hűség fénye nem áradott többé; a meredek homlokot, amely a halál templomának falába ütközött; a szájat, amely aranynál többet ére, mert jóízű, csillogó beszédnek vala bugyogó kútja.

Egyszerre megrándult a szája.

– Hejh, mi Atyánk, ki vagy a mennyekben!… – mondta hideg lázban, és elfordult a halott arcától.

Vén Péterfi megfogta a karját.

– Jere, fiam, s ülj le, mert úgysem támasztod fel.

A kavarodásban valahogy átfúrták magukat az asztalig. Kutattak, hogy leülnének, de madár sem szállhatott volna le immár ebben a nyomorú, emberrel és megindulással teligyúrt halottas házban.

S az ajtón kívül még emberáradat folyt, morajlott, zúgott és feszült és törtetett az ajtó felé.

– Hellyet! – kiáltották.

Berze Mózsi fürkészett.

– Hova a tömlecbe tegyem őket?!

Egy legény élesen szólt:

– Hát a csűrben tám szentek alusznak?!

Helyeselték.

S mint a sebes szél, ki a csűrből mindent, s asztalokat oda egy pillantás alatt. S már ott ültek koszorúban legények és leányok; ettek, ittak, s vágták a nótát, az Istennek, a halálnak s a szeretőnek szólót, és csak vágták rohanó búval, zokogó örömmel, együtt a süvöltő széllel s a csillagok tüzével.

Bódi bolondul ivott, lobogtatta a szemeit, és izzással cselekedett mindent, mintha az utolsó éjszakáját élné.

És bent a szobában némán ült egy asszony. Mint a hideg követ a virágok, öt gyermek vette élettel körül, de ő csak ült tengernagy bánattal, ült, és nézte elborult szemekkel a kialudt drága fiút.

Az egyik leányka dideregve súgta feléje:

– Édesapám hol van?

Nem hallotta.

– Hol van, no?!

Erre felriadt az asszony, s ahogy dermedten körülnézett, egyszerre hideg döbbenet szállotta meg.

Egyetlen virrasztó sem volt a szobában.

140

Csak a halott.

Nehezen és sokára felkelt, és a gyermekeket lefektette.

– Imádkozzatok! – mondotta, és közéjük bújt.

Csend lett újra.

Sokáig honolt.

Aztán belépett Bódi, kezében üveget hozott. Mint a tűz, forró és piros volt az arca, és imbolygott a sok ital erejétől.

Konokul és megszegett nyakkal jött előre.

Amint a ravatal fejénél megállott, kiáltás hangzott az ablak alól.

– Ferke!

Kísérteties volt.

Megint kiáltottak:

– Ferke, jer ki!

Az ablakhoz támolygott Bódi, és kitárta: egy legény állott víg ábrázattal ott, s panyókára vetett ujjasán mozdított a vállával egyet.

– Ferke benn van-é?

– Benn.

– Küldd ki!

– Nem fogad szót.

– Ne űzze az eszit, mondjad, mert vár a leány.

– Süket.

– Te tán ittál?

– Volt mért.

Bal vállára vetette hetykén az ujjasát a legény. Kalapját szabad karjával a szemébe húzta.

Inge fehérlett.

– Mozdulj, no!

– Heábavaló.

– Bémegyek, s kihozlak mind a kettőt!

– Lássad.

A kapunak került, és mérgesen jött.

Bódi az ajtót nézte.

A legény belépett, s rögtön megállt, mert a szemébe hullt a ravatal.

Színe elfutott.

Izmai összeestek.

141

Sokáig úgy állt, mint a sújtott.

Bódika hozzá imbolygott, és az arcába hajolt. Tikkadva, borzalommal súgta:

– Meghót…

Lassan leereszkedtek együtt a küszöbre.

– Húzz egyet! – nyújtotta feléje az üveget Bódi.

Amaz ivott, száját megtörölte, és elgondolkozva szólt:

– Ki az isten hitte?!

– Hát nem vagy idevaló?

– Betlenfalvi vagyok.

– Jókor jöttél.

– Jókor, vesse fel a tűz.

A csűrből ének zengett.

A szél elállt.

A csillagok kiragyogtak.

Éjfél volt.

Kakasok szóltak a csendtenger fenekén, és kutyák ugattak az őrhelyeken.

A tornácnak támasztva pedig kétöles kereszt fehérlett a hamvas fényben. Bádogja csillogott, mint a halálnak fogai, és a fájáról feketén sütött az írás, mintha várta volna, hogy valaki égbe kiáltsa:


„Én Berze Ferke vótam,

Élet nélkül meghótam!”

142
19

Az anyavárosnak mellére feküdt az idő.

Sírhattak végre a büszke tornyok is a nép sorsa miatt, és hullathatták a könnyeiket fent a tömött ködök torkában, mert úgysem látták az emberek őket, hogy megszólhatták volna.

Az iskola is csendes volt, mintha akarattal húzódott volna meg a nagy tető alá, hogy onnét a köddel harcoló nap győzelmét lesse.

Délutáni hármat mutattak az órák, de a folyosókon alig virradt.

Director Korbuly is lassan, ügyelettel hömpölygött az egyiken végig, és szinte úszott, mint egy nagy fekete macska a füstbe borult ház tetején.

Egyenesen a tanári szobának tartott, és merkedezve belépett az ajtaján.

Rögtön megállott.

Szigorúan nézte végig a rideg, üres termet, majd domború hasán kigombolta lassan a reverendát, fényre húzta sárga óráját, s a markába fektetve, szúrósan nézte valami félpercig.

– Jam tempus adest – mondta mogorván.

Egy ív papirost készített elő, a sorvezetőt közébe tette, s pennát melléje pontosan. Aztán mereven végigmérte néhányszor a termet. Majd az asztalfőn leült és elomlott, mint egy fekete, reves tuskó.

Didergő, ázott madár ütődött az ablakszemnek.

Director Korbuly megrezzent a székben.

– Mi-ki az?!

Felállott és bátran odament.

Nézett, és nem látott veszedelmet, és megnyugodott.

Csak az eső szitált végtelen, súlyos egyhangúsággal. A meg143vetkezett faágakon cseppek hintáztak, s mint hideg ezüstszemek, úgy hullottak a rothadó avarra.

És végképpen elrekedtek az egek ebben a sivár, ködös országban, ahová nem lát az Isten, csak nyáron, áldást pusztító viharok idején.

Sokáig nézhette ízetlenül a dísztelen időt, amikor valaki belépett és a Jézus nevével köszönt. Emlegethette azonban az Istenfiát: a papnak a szeme se rebbent. A hangjáról megismerte, hogy ez Paál Benedek, a geográfia fiatal tanára.

– Hol késik a többi? – kérdezte, és rendületlenül nézte tovább az őszi esőt.

– Nem tudom, igazgató úr.

– No, fehérvári kegyelmes uram – recsegett rossz kacagással Korbuly –, akit te egyszer ideküldesz professzornak, az semmit sem tud…

Ráhagyta Paál Benedek. Úgyis mit kezdhetne, gondolta, ezzel a vén, fekete dörmögővel?!

Leült az asztal mellé. Oldalzsebéből egy violaszínű levelet vett elé, s szerelmes nekigyúlással olvasni kezdett.

Lépések hallatszottak.

Fazakas Ádám nyitotta be az ajtót. Eleven volt, szinte szikrázott a kedvtől, mintha különös napja volna máma.

– Dicsértessék! – mondta az ablak felé, és erős kezét mosolyogva nyújtotta Benedeknek.

– Szerusz, komám! Milyen éghajlat alatt írták azt a violaszín levelet?

– Forró alatt – mosolygott amaz.

– De az egyenlítő nálad van!? – mondta pajkosan Ádám.

Paál Benedek pirulva bökte hüvelykjét a director felé.

– Kivágja a nyelvedet!

– Ez a „deus ex machina”? – súgta Fazakas Ádám, és jóízűen intett a kezével.

Aztán néhányat lépett az igazgató felé, a középen megállt, és percekig nézte az öreg, marcona papot, aki hátratett kezekkel és mozdulatlanul, mint egy fekete oszlop, csak a szitáló, hideg esőbe bámult.

– Milyen üdő van? – kérdezte falusi gúnnyal.

Ridegen vágott vissza director Korbuly:

144

– Amilyent az Isten adott.

Két tanár lépett a szobába.

Nemsokára másik kettő újra.

Aztán három.

Együtt voltak immár: hét paptanár és három világi.

Director Korbuly az asztalfőre ment, és nyersen így szólt:

– Tessék leülni!

Körülülték a nagy zöld asztalt, és mély csendben vártak.

Akkor Paál Benedekhez fordult a vén pap.

– Tanár úr, vegye az árkuspapirost, s vezesse a jegyzőkönyvet!

Mindnyájan tudták, miről van szó. Kettőnek-háromnak véleménye is volt a dologról. A többiek eljöttek, hogy itt legyenek.

Korbuly Máté az asztal fölé hajlott a csendben, két kövér kezét összekulcsolta, és színtelenül, hivatalos felháborodással beszélni kezdett.

– Főtisztelendő és tekintetes Tanári testület! Tizennégy esztendeje, hogy az Isten s kegyelmes püspök urunk kegyelméből gymnasiumot igazgatok.

Szünetet hagyott; nyilván, hogy elszédüljenek ettől a rengeteg múlttól és dicső pályafutástól.

Aztán szigorúan, tudományosan folytatta:

– Sok diák nevelődött annyi időn keresztül a kezem alatt. Jók s rosszak vegyesen. Én megértéssel néztem örökké a gyermeki lelket, s nemegyszer komoly studium tárgyává is tettem azt, amit a főtisztelendő és tekintetes tanár urak bizonyára igen jól tudnak, olvasván a könyvet, amely nevem alatt a nevelés tudományáról megjelent. Jól tudom, hogy a gyermeki kor apró bűnökben bővelkedik. Némelyik arcátlanul hazudik, a másik nem tiszteli szüleit és tanárait, a harmadik pedig illetlen templomban és iskolában, et cetera. Mondom, mindezeket nagyon jól tudom, s lévén Isten felkent szolgája, azt tartom, hogy a rosszakból lehetnek és lesznek is jók. Ámde ismertető jeleket hordanak ezek magukon, meglévén bennük a jóra való hajlandóság mégis, és fogékonyak lévén a tanítás, az intelmek és jó példák iránt.

Feljebb emelt hangon folytatta:

145

– De aki felháborítóan tiszteletlen Isten és ember iránt; aki megátalkodott részeges falusiakkal versenyt iszik; aki verekedik és vért ont és pusztít; akinek börtön az iskola és hóhér a tanár; aki szégyentelen konoksággal átlép szabályt és parancsot; aki egész lényegében lázadás és istentagadás: – hát való az iskolába, megszentelt falak közé!? Hát érdemli az a tudományt és az Igét?!

Egészen haragra gyúlva egy levelet vágott az asztalra.

– Itt van ez is!

– Kérjük, olvassa fel! – kiáltott Zsitny Mihály.

Director Korbuly ontotta tovább a szót:

– A fenyédi parochus írta. Oda is elvitte a mi Csorja Boldizsárunk a főgymnasium jó hírét! Hogy ma mindenki arról beszél szörnyű megbotránkozással!

– Olvassa fel!

– Példátlan casus! Bátran mondom, hogy nem volt a nagy múltú gymnasiumnak hasonló istentelen diákja. Korcsmákból gyűjtötte össze az embereket, és reggelig ivott az Istenről és a kegyeletről megfeledkezett torozókkal! És az asztal tetejéről szavalta, hogy bal kézzel áldotta meg az Isten ezt a drága Székelyföldet!

Fazakas Ádám nem bírta tovább.

Felállt, és az ajkai megremegtek.

– Most én akarok szólani! – mondta.

Látszott, hogy zúdulás előtt áll, mint az erőtől feketedett felhő.

Hanem director Korbuly megütögette ujja begyével a mellét, s leckéztető hangon, vigyorogva mondta:

– Tán én béfejezném előbb!?

Fazakas Ádám hátralépett egyet, a széket félretette az útjából, és olyan állást vett, mintha az egész tanári testületet a földhöz akarná verni.

– Úgy kívántatik, hogy én fejezzem bé – szólott.

Ijedten néztek reá.

Az igazgató tátogott. Zavarodva látta, hogy a tekintély összedőlt a feje felett, és a romok mind visszahullnak reá.

Fazakas Ádám reá nézett és kezdte:

– Állítom, hogy két nevezetessége van ennek az iskolának: 146van egy falelkű igazgatója, és egy lánglelkű diákja. Az egyik halottját temette, a másik élőt akar temetni.

Rémület csapta az arcokat szembe.

– Állítom, hogy igaz lelkű az a diák, akit director Korbuly és a tanári testület temetni akar. Isten kedvére való gyermek, fény a setétben, a népnek kiáltása az égbe, féktelenül áldott, a mi földünknek tükre, istenillatú gyermek, megnyilatkozás, a Törvény cseppje, tökéletes székely.

Felemelte a jobb karját.

– S azt mondom, amit ő: nem ott van az Isten, ahová néztek! Hanem itt van a saját szívünkben! Akinek amilyen van!

– Elég volt! – kiáltotta director Korbuly.

Fordult egy felet, és rögtön rásüvített a fiatal pap, Fazakas Ádám:

– Eltalálta! Elég volt ebből a gyermekkínzásból, amit három esztendőn keresztül folytattak véle! Istennek és népemnek tartozom azzal, hogy megvédjem őt! De számba veszem, hogy szép szavakkal nem törhetek bé ennek az igazgatónak a lelkébe, lévén rozsdás ajtókkal elzárva minden lendület, minden szárnyaló érzés és nagyszerű élet elől. Nem eszem magamat hallgatással többé ebben a virágpusztító setétségben, nem meditálok kínok között tovább ebben a sánta, megvakított világban! A vakság ellen kiáltok, és felszabadítom ezen a helyen a szót, és szárnyát visszaadom a gondolatnak! Tüzet lehelve tiltakozom a rendszer ellen, amely leszárasztja a gyermeki lelkek legszebb rügyeit, lerágja az Istenhez repülők szárnyát, és az érzéketlenség füstjével kiűzi innét a magosabb erkölcs és a szépség mámoros lelkeit. Ez így nem pedagógia! Ez így nem iskola! Ezt megalázkodók és megalázottak aklává tették, ahová nem nézhet víg arccal az Isten.

Kifeszülve harsogta:

– Tiltakozom! Isten teremtett engemet az Ő hasonlatosságára, és nem engedem kioltani az égi lángot. Nem engedem e falak között, mert nem börtönt és nem temetőt zárnak ezek a falak körül, hanem iskolát: Isten és igaz ember szerint világosságnak házát, az áradó élet torkolatát, szigetet, amelyen lelkek nyílnak. Ellene szólok annak, amit itt véghezvinni akarnak! És 147útjába fekszem a vakság dühének, amely egy nagynak induló életet akar elgázolni! Itt vagyok, és nem engedem!

Sárgán, kegyetlenül felállott ekkor főtisztelendő Korbuly.

– Mennyit ivott? – kérdezte ördögi szavakkal.

S a zuhogó, erejében égő fiatal pap nem robbant a szóra. Csak kín villámlott által az arcán, majd végtelen szelídséggel így szólt:

– Bizony eleget ittam én az Isten italából, mert úgy akarta a Gondviselés, hogy a Korbuly Máté részit is én igyam meg.

Mintha gátja szakadt volna, úgy zuhant meg egyszerre a hiúsággal tömött vén pap. Szemei kidagadtak, a potrohája hullámzani kezdett, és harapta csorba fogával a levegőt.

– Gyalázat! – ordította. – Példátlan casus! Feljegyeztetik az iskola történelemébe, hogy egy pap mire vetemedett!

– Jegyezze fel! S írja! Fazakas Ádám nem pap, hanem ember!

– Hát mit keres magán az a reverenda?!

– Az eléírt istent keresi.

– Profanus!

– Én nem imádok dogmát! Én nem vagyok a hic-haec-hoc isten gyermeke, hanem azé, aki lekacag a Napból, áldást ad a Népnek; aki itt lakozik elevenen a szívemben, és nem ott fekszik a betűországban latin szavakkal bétakarva!

Tajtékozva kiáltotta director Korbuly:

– Pogány pap!

– Nem vagyok pap, hanem Ember!

– Hazugság! Reverendát visel!

– Ecce, hic principium!

– Hic!

– Nem itt!! – kacagta oda tűzkeservvel Fazakas Ádám, és megragadta domború önmellén a reverendát, egyet lendített a karjával, és záporban repült széjjel a sok apró fekete gomb.

Belefagytak a csendbe valahányan.

– Most már ember vagyok hát! – szólott diadallal Fazakas Ádám, és a lefejtett reverendát a zöld asztalra dobta.

Akkor felderült arccal a testülethez így szólt:

– Mint ember tiltakozom az ellen, hogy Csorja Boldizsárt 148ebből az iskolából kicsapják! Kérem igaz szívemmel az igaz szíveket: álljanak fel és tiltakozzanak velem!

Paál Benedek megmozdult, de a sok fekete, helyére meredett pap között visszahullott ő is.

És nem mozdult senki.

Senki.

Kín remegett végig Fazakas Ádámnak az arcán.

Keserű, kemény, utolsó szavakkal így szólt:

– Székely népem és a győzhetetlen tehetség nevében megtagadom a testületet.

Magára vette felöltőjét, és elment.

Director Korbuly hátradőlt a székben, és fehér, kegyetlen arccal diktált, ítélkezvén a lánglelkű gyermek felett.

149
20

Köd itta meg a látást.

A lomha levegőben szinte fennakadt a fáról leszakadt csepp.

Nagyon szomorú délelőtt volt. Csak a lelki és testi részegek kedve állott.

Más ember, mint egy Buddha-szobor, dermedten és bután adta meg magát az ólomidőnek.

Tizenegy elmúlt.

A termek elnyelték a sok fiút, csak egy-egy tanár suhant végig a folyosón, amely hideget és bakszagot lehelt.

Valaki dúdolt csendesen a hálóház felől.

Különös, meleg hangja volt. Erő és íz pihegett benne, mint amilyen pihen a szikla torkában hajnali levegőmozduláskor.

Hallatszott, amint lassan, nyugalommal jött a kijárat felé.

Egyszerre aztán elétűnt a kanyarodónál.

Bódika volt.

Útra készen.

Duzzadtra tömött átalvető lógott a vállán. Hetykén, játszva tartotta, mintha nagy, szabad mezőn jártában csupán egy levelet sodort volna nyaka közé az őszi szél.

Vasárnapi ruha volt rajta.

Kalapját kissé félrecsapta.

Nem látszott szomorúnak.

Inkább a bizalom öröme ragyogott rajta. A szabadság aranyfénye, az eléje nyitott végtelen utak bűvölete, és mindenekfelett az egyedülvalóság királyi gőgje.

Erős volt és derült, mint egy növendék fejedelem, akit még balsorsában is a tenyerén viszen az Isten egy dicsőséges ország felé.

Könnyedén ment, ruganyos derékkel, és egy barna ajtó előtt 150megállt. Felnézett reá, és egy nagy rajzlapról hangosan olvasta le az óriási, tüntető, friss betűket:


FAZAKAS ÁDÁM SZOBRÁSZ


Beléváltozott az arca.

– E mi?!

Izgatott lett.

– Vajon ez ő?!

Megnézte még egyszer.

– Tán szoborfaragó lesz, ha istene van!

Kopogtatott.

– Igen.

Belépett.

Ingben és feltűrt ujjakkal ott ült a fiatal pap a földön. Körötte szobrocskák állottak a padlón. S ő, mint egy fejedelem, szemlélte és kormányozta őket.

Halottak napján születtek a lelkében.

Ezelőtt három esztendővel.

– Nekem innét el kell menni – mondta egyszerűen Bódika, és szót se várva, ámuló szemekkel kérdezte:

– Hát ezeket ugyanbiza ki csinálta?!

Fazakas Ádám felállt.

– Szerusz, fiam. Azokat én.

Bódika a fal mellé eresztette az átalvetőt, aztán a szobrocskákhoz lépett, és szó nélkül, áhítatosan nézegette sokáig őket. Majd visszament a falhoz, megoldotta az átalvető gyapjúzsinórját, valamit kíméletesen kicsombolygatott a takaró ruhából, és visszamenvén vele, büszkén így szólt:

– Ez is van olyan! – és a tanár szeme elé emelte egy fújó paripa kicsi szobrát, amelynek hátán saját maga volt kifaragva.

A teremtő emberek értelmével összenéztek.

– Van – mondta Fazakas Ádám, és könny szökött a szemébe. Minden nagy álma átzúgott rajta abban a pillanatban. Átrobogott izmain a nagy öröm is, hogy a testület előtt megvédte Bódit.

De egyet sem szólott róla.

– Jere, s ülj le egy mákszemet! – mondá.

151

Letelepedtek a padlóra mind a ketten.

– Most hazamész? – kérdezte Ádám.

– Ejszen haza.

– Apádnak ne írjak levelet?

– Há métt?

– Tudatnám, hogy te miért mész haza.

– Az egyet se! Majd eléadom én.

– Jó.

– Az Isten rendelkezik velünk – mondotta Bódi. – A bogarak nem ehetik meg az embert, amíg meg nem hót…

Nézegették még egy ideig a szobrokat.

Aztán a kezébe vette Bódika a lovat.

– Ejszen még találkozunk – mondta, és felállt.

– Isten megadja.

Visszatakargatta a lovacskát.

Felkészült.

– No, köszönök minden szűvességet – szólott –, s adjon Isten jót!

Fazakas Ádám visszanézett a szobrok közé.

– Hát melyik tetszik? – kérdezte.

– Ott né, az a madár!

Felemelte a férfi.

– Neked adom.

– Igen köszönöm – mondta nagy örömben Bódi. – Én is adnék, de nekem csak egy van.

– Majd lesz több is.

– Csak lesz…

Kezet fogtak.

Bódika elkopogtatott a gangon.

Száguldani szeretett volna, repülni az öröm szelein valami forró, ezerszínű országba.

Az iskola előtt szembecsapta piros arcát az eső, és rávágott a didergető, csúfságos erdélyi szél.

A madaracskát sietve a kebelébe rejtette az idő elől. Kalapját mélyen a fejébe húzta.

És törhetetlen, virító erővel megindult a falu felé, vissza az egyedülvaló, háborgó tengerszemhez, amelyben, élve vagy elveszve, minden megmarad örökre.

152
Második könyv
Szűzmária könyve
153 154

Az Úr megcselekedte, amit szándékozott; beteljesítette beszédét, melyet parancsolt vala a régi időktől; rontott és nem kímélt, és örvendeni hagyta rajtad az ellenséget, és fölemelte ellenségeid szarvát!

(Jeremiás siralmai, II. 17.)

155 156
1

Huszonnyolc évszak múlott el, kidöcögvén a faluból, mint a lassú szekér, és eltűnvén hónapos terheivel az örök időben.

És a folyó, amelynek városi medrét betölték a papok, hömpölygött folyton, a nyárból a télbe, bánatból piros hegyekre, egyszer megáradva, máskor szelíden; majd megállott, mint a Bibliában a nap, és megindult újra, futott és rohant, gátakat evett, mint a cukrot, néha örvénybe hullott, amely gyászosan veté ki a világba ismét.

Napok óta örvényben tikkadozott most is.

Nem lelte helyét sem fedél alatt, sem az ég alatt.

Tegnapelőtt erdőn tölté a napot és az éjjelt, de ott sem vala jó.

Békétlen volt.

És keserű.

Lázadó is.

Szinte felkele Isten ellen.

Utolsó menedék gyanánt szénára feküdt az odorban a tegnap este. Gondolta, alábukik a setétség fenekére, és ott megfullasztja érthetetlen kínjait.

Nem bíra mégsem azokkal.

Mert nem alhata, hanem viharzott egész éjjel, mint a tenger. Ördögök kínjai cikáztak ereiben, s néha, mint a hulló csillag, angyal zuhant alá a titokzatos, tikkadt világban, amit ott hordott a szíve alatt.

Nem tudhatta, hogy az Istennek céljai vannak vele.

Csak rezgett és vonaglott, mint a dühöngő hullámra leszállott sugár.

Hajnal felé nem bírta tovább.

– Meg kell bolondulni!

Felkelt az illatos szénáról.

157

Kijött az udvarra.

S pattanásig feszítve izmait, nyújtózott egyet a hűvös, csillagos ég alatt.

Erős volt.

És kínlódás nélkül gyönyörű legény.

Szétvetett lábakkal szivarat sirített, meggyújtotta, s kiment a kapun.

Derengeni készült az idő nagy szeme.

Ment céltalanul.

Mennie kellett.

Fel az egyik utcán a faluvégig, s onnét a Nyikó-parton le a másik részen.

Egyenetlenül járt.

Meg-megállott, nagyot merített füleivel a csendből, és újra megindult.

Különös volt: a melle kinyílott, és a torka megenyhült, amíg mozgásban tartotta testét; de teherontó kísértetmadarak szállottak vállaira, mihelyt megállt.

Mintha fent járt volna a csillagok között, olyan csendben és egyedülvalóságban mozgotta körül a falut.

Dér szállott a kalapjára. Négy sugár maradt a karimán, ahogy Istennek köszönt hajnali harangszókor.

És egyszerre tisztítótűz áramlott által a testén.

S ímé, rettenetes öröm! – a kalapemelésre valóban megjelent előtte a kínok és keservek titokfejtője, az Isten.

Tisztán, mint reggel a nap.

Megborzongott, valamint villámláskor a madár.

Huszonhárom esztendeig vajúdott valahol ez a kép, s most ezen a gyötrelmes őszi hajnalon megszülte magamagát.

Káprázatos volt ez az Isten! – zordságával riasztott, fényével elárasztott, tisztaságával feresztett, erejével meresztett, és a szemével eget repesztett.

Úgy állott az útjába, mint valami mennyei Oroszlán.

És betöltötte életével a földet és felette a levegőt, és elhatalmasodott, mint egy torkolat, amelybe belefutnak a zúduló, kínringató fiatal vizek.

Nem lehetett láz nélkül nézni.

Az öröm megvonaglott a Bódi száján, és felkiáltott:

158 159 160

– Láttalak, Isten!

Sokáig állhatott helyben.

Már a harang sem szólt, amikor önmagától mozgásba jött ismét.

Mintha megfürdött volna jégzajló tenger vizében, úgy érezte magát. Nézte a semmit, amiben minden benne feküdt, és ment és már egyenletesen kopogott az utak kövein.

Egyszer zsibbadtan megállt, jobbra emelte a fejét, és látta a derengésben égbe szállani a tornyot.

Nevetett, mint a gyermek.

Örömfény csobogott szeméből, ahogy nézte a templom hosszú derekát, amely téglaszínben ringott a halottak fejénél. Különös volt most ez a szent ház, ez az Istennek készített, gondos székely bölcső. Különös, mert élt ezen a hajnalon, és nem feküdt az anyag együgyű halálával a földön, mint máskor. Életet élt, mint egy földből feltámadott orca, megtisztult homlokkal és benne bölcs értelemmel. És intett szép tornyával a falunak, mintha hívná az embereket, mondván:

– Egyedülvaló nép, fogadj szót énnekem!

Boldog volt a legény.

Levette a kalapját. Aztán belépett a kapun, és a tiszta úton a templomnak tartott. Megállott előtte a fehér harmatos kövön, s mintha nyugodalmat ivott volna a falából, sokáig nézte földtől a tetőig.

Megkerülte lassan.

Aztán a nagy zádogfa megett leült egy tönkre.

Sokáig ott ült a megtalált Istennek jegyében. Nyugodtan, kínoktól megszabadulva, a csend és a fény nászában.

Megint szivarat sirített, és egyik kezével érezte, hogy meleg és puha a másik.

Kijátszhatott már három füstöt, amikor halk lépéseket hallott a kapu felől. Figyelte a jövőt, és várta.

Koldusnak vélte.

Bevárta, amíg a kövekre jött, s akkor kinézett óvatosan a fatörzs mögül:

Egy vénasszony volt.

Mozdulatairól, de kivált nyerges, éktelen orráról megismerte rögtön. Seprűsnek hívta gyermek és nagy egyaránt a faluban. 161Beszéd szerint házának ajtaja zárva volt mindig, s ha útja akadt, a kürtőn szállott ki ördögi hatalommal, és ott súvadott vissza újra. Téli éjjeleken lúd képében úszkált a gát alatt, s nyári holdvilágon kecske gyanánt mekegett az emberek sarkában.

Boszorkány volt: olyan, hogy még a puskagolyót is visszapökte.

– Ezt megnézzük! – mondta Bódi, és a fa mögé húzódott pontosan.

Valami országos, istenkísértő történetet szimatolt. Vagy bemegyen ez a vénasszony a kulcslikon, gondolta, vagy vigyorogva keresztülszöki a tornyot, esetleg némára nyálazza a három harangot.

Idegei felriadtak.

Szinte remegett a különös várakozásban.

Lelke, amely amúgy is misztériumokat zsongott folytonosan, rögtön összeölelte a földet az éggel, a valóságot a csodával.

Dús képzelete forró, különös képekben özönlött a boszorkány felé; s meredten nézte azt, és szusszanás nélkül. S mohó szemekkel látta, ahogy a vénasszony szép lassan elcsoszogott a templomajtóig, ott megállt, és belesett a kulcs likán. Majd sömörödött kezét rátette a kilincsre, s nagyon óvatosan kitárta végig a nagy cserefa ajtót.

Akkor rút arca felderült, és sziszegve mondta:

– Aludjál, Mária!

Aztán visszavánszorgott valami húsz lépést. A kővel kirakott úton az ajtóval szemben megállt. Nagy odaadással körülvigyázkodott. S keresztet vetett. Majd apró kucorodásokkal négykézlábra állott, s mintha valami titokzatos, primitív szertartást csinálna, a hóharmatos köveken mászni kezdett előre.

Bódi leste, hogy ugrott ki a két szeme.

– Jézussa ne legyen, még feldöfi a templomot! – mondta ámulva.

S valóban olyan volt most ez a vénasszony, mint egy korcs bihalacska. S még pünnyögött is menet közben valami istenes szavakat.

Az ajtóban sem állt fel, hanem tovább folytatta négykézláb az útját.

162

S a legény lábujjhegyen utána.

Mint valami bűvöltet, úgy vonta maga után a mászó boszorkány. Követte, mint a lemaradt árnyék. S csak a két szeme élt már, amellyel felivott minden színt és mozdulatot. És a két lába, amely megfeszített inakkal nyelte el a neszt.

Amint elérhette a leghátulsó padot, megfogantozott abban, s egy utolsó mozdulattal úgy alámerült a két deszka között, hogy csak a feje látszott ki.

Érzékei mindenre kinyíltak, mint a felfödött kút. Igézett lelke vibrált a szemében, ahogy pillogtatás nélkül nézte a boszorkányt, amint az duruzsolva belemászott a fénybe, a szűz, illatos fénybe, amely a cifra ablakon keresztül piros és kék színeivel elözönlötte a Szűzmária-oltárt. S már a hátán csillámlottak a színek, amikor egyszerre a térdére állott, s a karjait szétterpesztve, vad áhítattal kacagni kezdett.

Majd egy fehér kendőt húzott valahonnét elé, a padló köveiről felszedte vele a port, és ezzel a porral megmosta csúnya, öreg arcát.

Aztán ujjongva felkiáltott:

– Szeretlek, Mária!

S egyszerre, mintha szája lett volna az oszlopoknak, a falaknak, az üvegen a halaknak s a mennyezetre kifestett glóriás galambnak, visszacsengett a gyönyörű két szó:

– Szeretlek, Mária!

Bódi érezte, hogy láz lepi el.

Már nem látott semmit, csak a fényt, benne a Mária-oltárt, azon a képet aranyhatárban, s rajta kék köntösben a csodálatos Szüzet. És már nem tudta azt sem, hogy honnét jön a hang és a nyomában honnét jön a virágos szekér, amelyben jelzőparipák hozzák ajándékba Máriának a Lorettói litániát.

De hallotta, amint imádkozta valaki:

– „Szüzeknek szent szüze… Tisztaságos anya… Csodálatos anya… Lelki tiszta edény… Hajnali szép csillag…”

Forróság öntötte el.

S ahogy a szivárvány születését látja az ember, úgy látta ő is, amint lelket lehelt a fény a képre; és látta, hogy a kép mozdul és egyre nő, és színei élővé lesznek.

Két szeme felemelte a padból.

163

S ekkor Mária megmozdította a fejét a képen, kirejtette jobb karját a színek közül lassan, kék köntösét bokáig emelte, patyolat lábaival kilépett az aranyrámából, és a fénysugarak útján menni kezdett az ablak felé.

Bűvölten, s mintha szemeivel inná a csodát, feléje indult a legény. Karjait előrenyújtotta, valamint a felhőkkel úszó angyal, és tikkadva mondta:

– Szeretlek, Mária!

S a Szűz csodálatos szemeivel visszanevetett reá, de a fényúton derűs, babonás szépségben eltűnt, mielőtt beérte volna a legény.

164
2

Mise előtt egy félórával laposan bandukolt a harangozó a templom felé. Öreg, alkalmas kicsi ember volt, szürke hosszú hajjal és bokros bajusszal. És egyformán barátja az angyaloknak és a harangoknak.

Dávid szamarának nevezte Gálfi Zsiga. Kérges lelkével csúfolhatta azonban bátran, mert mégis ő volt az, aki negyven esztendőn keresztül saját két lábával verte ki azt az utat, amelyen a templomba járt más pöffeszkedő ember. S azonkívül ő kente finom degenyeggel a haranglábakat s a nagy ütők forgóját. Ő verte le a pókházakat a szentek feje fölül, a beszorult madarakat is ő fogdosta össze. Harangozott, virágokat hordott az oltárok kalapjába, Isten szent nevével felkeltette a papot, a latinul tanuló egereket megéjtette, a baglyoknak setétséget csinált, az örökfényt középre úsztatta az olajon, ostyát sütött, és szükségből visszaduruzsolt a miséző papnak, felküldötte a fényt a gyertyák tetejébe, és kalapemeléssel hajnalonkint megkérdezte éjjeli nyugodalma felől a tornyot.

Lelkes apja vala a templomnak; annyira, hogy a jeleikkel kirakott négy evangélista között őt illette volna meg az ötödik hely.

És bölcs volt, s pontosan szokott jönni, mint szemhunyás után a sötétség.

Most is derűsen bandukolt, és nem véte egy percet. Csak annyi időt pazarolt, amíg a templom előtti fáról leszakasztott egy almát.

De már bandukolt újra.

És hersegtetvén a jó gyümölcsöt, a templomajtóban elnyelette magát, s a szálkás padok között előrehaladt lassan. S éppen harapni akart egyet, de tátva maradt a szája.

S egyszerre megállott, mint mellette az oszlop.

165

És látván a látványt, riadtan nézte a legényt, aki az oltár előtt aludt szépen elfeküdve.

Nem tuda mozdulni sem egy ideig helyből.

De aztán nagy nehezen magához megtért végre. S mintha félne vagy lesné az aluvó álmát, lassan odament mégis. Lehajlott és benézett a legény arcába, amely üdén és a tisztaság pírjában pihent az oltár pódiumán. Megnézte jól fekete szép haját, a tiszta inget rajta, és elmosolyodott, mint egy alvó gyermek előtt.

– Hát te vagy, Bódi?! – szólott.

Fél térdével a legény fejéhez ereszkedett, és gyengéden megmozgatta rózsaszínű fülét.

– Ébredj, hé! Márja meglát! – serkentette, s említvén a Szüzet, önkéntelenül az oltár fölé tekinte.

S megnémult egyszeribe, mert csak az üres helye volt ott a csodálatos Szűzmária-képnek!

Jóságos öreg arcát félelem szántotta végig, és kín. Szinte sírva fakadt, miközben búlátó szemekkel nézte az üres, elszomorodott szent fészket, ahol annyi sok esztendőn keresztül nyugodott és fénylett a hajnali szép Csillag.

Egyszerre betörött feje alatt a derék, és egy kétségbeesett mozdulattal megragadta a legény vállán az ujjast.

– Bódi, hol a kép?! – buggyant ki a hangja, mint a könny.

Kábultan és a száján hált mosollyal felült a legény. A szemeivel nagyokat ugrott a falakon, mintha támogatná magát. Majd teljes ébredéssel a vénemberre nézett.

– Fiam, hol a kép? – könyörgött Pali bá.

Bódi felnézett, és visszafordulván, titokként súgta:

– Szűzmária elment…!

– Hová beszélsz?!

– Oda, hogy elment.

– Tám a te eszed ment el! – s megrázta a legényt.

– Heába ráz, mert Mária elment.

– Ébren vagy-é?

– Én ébren.

– S elment?

– El, el. Láttam.

– Láttad-é?

166

– Én igen a két látószememmel.

– Isten előtt mondod?

– A Nagyisten előtt.

– Ne beszélj!

– Biza beszélek, mert azt is tudom, hogy napfelkeléskor ment el, az aranysugarakon, szép fehér lábával, ki az ablakon… Láttam, mint az égen a csillagot.

A szavak lenyomták Pali bát is a földre. A könnyei kicsordultak, ahogy maga elé nézett, szólván nagy fájdalommal:

– Akkor nem szeretett münköt…

– Nem hát! – vigasztalta Bódi – hogyne szeretett volna, mikor mosolygott is, mint a kedvessinek a leány.

A vénember felmutatott a kép üres helyére, és síró lélekkel bizonyított:

– Nézd meg, hogy szeretett!

– De visszajő, ember! – rázta a kezét a legény.

– Bajosan hiszem.

– Mért hinné bajosan?

– Azétt.

– Kieddel heába beszélek – legyintett Bódi –, hiszen nem érti, hogy vissza kell neki jőni.

– Jól bízol!

– Mért ne bíznám! Aki elmehetett a napsugár aranyfonalán, az visszatérhet ott, csak várni kell, amíg nyugodni akar a nap, s másfelől bésüt az ablakon.

– Isten hallgassa meg! – mondta a vénember.

– Hallgathassa.

– Tám beszéltél véle?

– Kivel?

– Hát Márjával!

– Én igen.

– S ő es veled?

– Szinte.

– De a szinte ott vót!

– Hát nem elég, hogy mosolygott?

Az öreg megadta magát.

– Jó, no – mondta.

– Jó, biza.

167

Találkoztak és hallgattak.

Egy ájtatos vénasszony jött, s beült a padba.

Utána egy másik, s még néhányan jámborokul.

Egyszer a pap is előresuhogott, és ott kapta egymás mellett ülve.

– Hát e mi dolog? – kérdezte meglepődve.

– Márját búsujjuk – mondta Pali bá, s nem állott fel.

A pap jobban megnézte őket: nem zavarodának-e meg.

– Hát azt mért kell búsulni? – kérdezte.

Bódinak rosszulesett, egy pap szájából hallván az érzéketlen kérdést.

– Találja ki – mondta.

De mielőtt a plébános választ mondhatott volna, az ujjával az oltár fölé szúrt az öreg:

– Nincs ott, úgy-é? No, azétt.

Erre a pap is észrevette a dolgot.

– Hova lett el? – kérdezte hirtelen.

– Elpályázott – mondta az öreg.

– Beszéljen, mert baj lesz!

– Én beszélek, de a baj immár megvan.

– S mikor lett el?

– A ma reggel.

– Ki látta?

– Ehelyt Bódi.

A pap fordult egy felet, s nyersen odaszólt a legénynek:

– Ki lopta el?

Szomorú megvetéssel mondta neki Bódi:

– Azt én: ott van a szívem közepében.

– Nocsak. Az pénzérő kép volt!

– Én nem akarom eladni – szólott megint a legény.

– Hohó – állott fel Pali bá –, mert így félremenyen a beszéd. Elsőbben is, tám eppen Bódi lopja el a képet, a sújba! Első legény ő, pelébános úr! Hanem egyebet mondok: térdre itt, de hamar, minden jó keresztény, mert Mária megelevenedett, s a fénydeckán, amit a nap nyújtott bé az ablakon, elmene világba. Bódi látta, s én is szinte igen, csak eppen itt nem valék.

A pap elkacagta magát.

– Ezt a mesét ki találta ki, Pali bá?

168

– Ezt biza maga az Isten.

– A józan ész másképpen ítél.

– Ítéljen, s én is ítélek.

– No aztán elég! – zárta be a beszédet a reverendás. – Ne idétlenkedjék tovább, hanem inkább gyújtsa meg a gyertyákat, s elé nekem azt a képet, mert törvényre megyünk, ha nem.

Már lépett egyet, s úgy szólt vissza a legénynek:

– A kép elé legyen, te pedig ülj illedelmesen a padba!

Bódi utána legyintett.

– Te pedig keress hitet, s én jó helyt vagyok.

Emberek szállingóztak lassan a templomba.

A szentmise megkezdődött.

S miközben holt levelekkel játszott az ablakok előtt a szél, a hívők csodát pusmogtak immár a padokban, babonás szemekkel és illetődött arcákkal nézték a Szűzmária-oltárt, amelynek tövében lehajtott fejjel ült Isten lelkének közepében a legény.

169
3

Mintha arkangyal trombitált volna, összesereglett a nép.

A padok reccsenésig tele, a köveken lábak erdeje, az oltárok előtt emberhullám, a kórus és a torony ablakai megtömve. Mindenütt ember, mindenütt székely, öreg és fiatal, asszony és férfi, lobogó vérűek és bölcs humorral ékesek, sok-sok ember, egy egész falu, tömötten és szilárdan, mint egy óriási gát, amit Isten titokszegekkel a csoda megáradt vizére szegzett.

Zsongtak, és dübörgött bennük a lélek, felgyújtott szemük révületben úszott, s a homlokukon táncolt a vallás csókja.

Vad természetük elaludt.

Csak a lelkükben vala forradalom.

És búgtak galambok gyanánt.

Így várta Mária népe Máriát.

S már délután volt, a közepén.

Bódi ott ült, egyazon helyben. Balján Pali bá leste szelíd szemeivel, hogy a cifra ablakon mikor koppint a visszatérő Szűzanya. Jobbja felől az apja és Gálfi Zsiga, valamint Ambró és Botár Marci sorjában ültek a pódium peremén.

Családok és barátság szerint mindenütt.

És zsongtak, mint a virradásra várakozó méhek.

Csodálatos jelenésekről s Isten nagy hatalmáról beszélének itt és amott. Felrebbentett lelkével mindenki emlékezett valami csodálatos virágra, amely a Mindenható kinyújtott ujja hegyén feslék a világba.

A maga csoportjában mindegyiket legyőzte Gálfi Zsiga hanggal.

– Egyszer engem is szinte megölt a csoda – kezdte móddal a beszédét. – Katona valék ehelyt Vásárhelyen a honvédségnél. Az egyik este megesszük az ételt, valami tokány vala, jut eszembe, s 170ahogy megehetők, ledöglöttünk s elaludtunk, mint a csutak. Hanyatág aludtam, s hát egyszer erősen szúrja a szememet valami. Megrázom a két lappancsot a fejem oldalán, s hát valami mozgást is hallok. Felütöm ahajt a fejemet – s hát aki Isten van! – egy szakállas nagy embert látok fehér köpenyegben. Nézem, hogy ki, s mit csinál, s akkor látom, hogy szépleptiben mendegél a fal mentin, meg-megáll, s esment megindul s esment megáll. Nézem jobban, s hát fogja s veszi szerre a puskákot, s ügyesen egy könnycseppet pottyant mindegyiknél a csőbe. Én tudtam, hogy mire menyen a könnyhullatás, de tettem magam, s nem szóltam semmit, hadd lám! No, jól van, reggel felkelünk, mint máskor, s hát Piros Gergő, a malomfalvi, elkiáltja magát egyszer:

– Béfagyott a fegyveröm!

– Nyár van, te!

– Heába van.

– Hadd lám!

Szabó István is odaszökik, s nézi.

– Bé, bizonisten – esik le az álla, s abba helybe hozzám fordul.

– No, Zsiga, hát van-é Isten? – kérdi.

– Ha jól látám, van – mondom, s ahajt eléadom nekik az egész látományt, hogy ugyan beléfehéredének valahányan.

Itt befejezte beszédét nagy kevélyen, s várta, hogy firtassák tovább, ha tetszik.

– S osztán kifúrták-é a puskákot? – kérdezte Botár Marci csakugyan.

– Ki a sújt! Tám lehete? Liggattuk eleget, fúrta a puskaműves is, de annyi istenes lelke nem vala senkinek, hogy oda még egyszer likat teremtsen, mert vagy az ember keze merevedett meg, vagy a szerszám adta meg magát. Aztán úgy, ahogy voltak, bétették őket valami oldalkamarába. Ma is ott vadnak bizonyosan, s tám még örökkétig azokon bizongassa a pap a régutáknak, hogy vagyon Isten, aki olyan csodát cselekszik, amilyen éppen neki tetszik.

Ambró is megmozdult, mintha szólni akarna. Elmosolyogta távolról magát, s amint látta, hogy ráesnek a szemek, két ésszel így szólt:

171

– Amikor békerültem volt a nagyiskolába, azon a télen furcsa eset történt, amilyent nem hallottam soha.

– Tám az, hogy békerültél, s már félidőben hazakerültél? – jegyezte meg csúfondárosan az apja.

– Volt ott egy szép-szép apáca – folytatta Ambró. – S történt, hogy ennek az apácának a jobbik fülére angyal szállott az egyik este, ott ült, mint egy madár, s a többi apácák heába próbálák megszabadítani tőle, mert minden igyekezetök haszontalanul esék.

– S osztán?! – esett rá kék szemével Marci.

– Szerencsére a könyve felett virjaszta egy fiatal törekedő pap, hítták, s az egy-kettőre elimádkozta róla.

Összenéztek.

Még Bódi is felütötte a fejét, s elmosolyodva meg akart jegyezni valamit. De ekkor a megbolygatott hívek között többszöri „eresszetek!” szóval előrevágott a Csorjáék öreg szolgája, vén Péterfi Mihály. Kantárba téve egy hasas korondi fazakat lógatott a jobb kezében. Egyenesen a gazdája elejébe ment, ott derűsen megállott, s kereken így szólt:

– Fuszulykát hoztam.

Mint az arany acéllal, egyszerre az élet és a kedély szikráját ütötte ki két szavával. Feleletet sem várt, hanem kifejtette burkából a fazakat, eléjök helyezte a földre, a fedelét levette, s mintha egy fa alatt volnának valahol a mezőn, természetes kedvvel szóla rájuk:

– Hamar, amíg meghűl!

Ujjasa zsebéből kanalakat szedett elé, s mindegyiknek adott egyet. Aztán kenyeret, és azt is széjjelosztotta, mint Jézus.

– No, Bódi, eddig megehültél! – mondta.

Az étel szaga felfutott az orrba.

Gálfi Zsiga megmozdult.

– Jertek!

Bódi keresztet vetett.

Nem ellenkezett más sem.

– Legén, de templomban még én sem ettem! – mondta öreg Csorja, és nekihelyezkedett.

A többiek is körül, s keresztet vetettek mind. S a konok arcák, a fény és a szél, a munka és bajlátások által felszántott 172mezők egyszerre kisímultak. És a békességnek s a megnyugovásnak kövér madara szállott fehér szárnyakkal a fejekre.

Enni kezdtek.

Szótlanul, komolyan, szinte áhítattal.

Hatalmas, véghetetlen istendicséret volt az evésük. Végcélját az oltárnál tölté be a kenyér, felséges színe előtt annak, akinek szent nevében elvettetett a szigorú székely földbe. A kalászok arany élete szembenevetett a vérrel, az aratók nótája újra elzengett minden harapásban, és az örömben mozgó nyelv hálával dicsérte az Istent, aki adta a tüzet a kemencébe, a vizet a folyókba és a számtalan kútba, az ízet és a kívánatos zöld színt a fuszulykába, és a sót a földnek bizonyos részeibe.

S ki építette a malmot, amely titokzatosan vérré őröli meg az eledelt?

És ki cselekedte, hogy a kenyér, a gyümölcs és a víz egyesüléséből gyermek jöjjön a fényre, mint a bimbó?

Ő, akinek lábai előtt fogyott a fuszulykaleves.

Anya helyett őrködött a szolga.

– Mind egyétek meg! – mondta.

Ették.

– Mert aki magát táplálja, Istennek ad enni – tette hozzá.

– Itt annak – szólott Gálfi Zsiga.

– S ezt a fuszulykaszállítást ki találta ki? – kérdezte Bódi a szolgát.

– Ez anyádnak járá meg az esze. Egész nap egyet könyvezett, hogy szegén Bódi ehen emészti magát az oltár alatt.

– Tám ő is itt van?

– Itt egészen. Hiszen csak holmi gyermekek s magukkal tehetetlenek maradtak otthon. Más keresztény négykézláb sereglett a templomba háztájostól.

Bódi sápadtan emelte fel a fejét.

– Négykézláb?! – kérdezte a szemével, s a boszorkányasszony megmozdult az elsüllyedt álom fenekén.

Nem szólt egyet se többet.

Péterfi Mihály beleeresztette a kanalakat a fazékba.

– Jóllakátok-é?

– Megevők – mondták.

173

S ekkor egy férfi tört feléjük utat. Sugárzott róla a félbemaradott nagyság, s alig hogy nem kiáltotta szüntelen:

– Félre, mert én vagyok a megyebíró, de valamikor papnak készültem.

Nyersen odaszólt a harangozónak:

– Pali bá, tám én kongassak?!

– Elhúztam máskor is, ha kellett.

– Akkor járjon abba!

– Tám valaki nem hala meg?

– Vaj igen.

– Isten nyugtassa. S ki hót meg?

– Akin a sor vót.

– Nagy-é, vaj kicsi?

– Eleget élt, húzza meg a nagyot.

Feleregelt Pali bá a toronyba, s ahogy megkondult a nagyharang, mint a felbolygatott bolyban az ezer egyforma hangya, úgy futkosott a templomban a kérdés:

– Ki hót meg?

S egy perc múlva, mint a szellőt a szél, úgy gázolta el a kérdést a hír:

– Seprűs meghót, a boszorkány!

Még a reggel múlott ki, s most vevék észre, fél órája sincs.

Volt, aki nem akarta hinni.

– No, ha ez is meghót, tisztelem a halált.

– Akkor hiszem, amikor a föld alatt van.

A boszorkányféle nem egykönnyen mondja be az áment.

Tudta a tömeg.

De megzergette a halál szele mégis.

És morajlott a sok nép, zúgott, ellenkezett, s már feledte a visszavárt Szüzet is, amikor fickó-legényekből egy csapat érkezett futással a templomba; s mint a rohanó patak, utat vágott magának előre a nép között, s tört harsogó színben az oltár felé, s az élen emelt valamit Gálfi Vince, piros arccal és ragyogó szemekkel, s ott elöl megállott egyszerre, s diadallal felszökött a padra, és magasra emelte a halálban megkerült Szűzmária-képet.

– Seprűsnél vót! – repült a fejek felett a hangja.

A lelkek lávája kiáltva kitört:

174

– Márja!

S mind, aki volt, a vak és a vad nép, gátszakadva előrezúdult, reccsentve padokat és törve az örömben, s hullámokat zúgva, és egyszerre közéjük hullt Vince a padról, és Vincével a hullámba a szentkép.

– Mária! – kiáltott Bódi.

És pattanván, szétvágta maga előtt az embercsomót, s mint a védelmező arkangyal, rávetette magát a képre, de nem mozdulhata többet, csak érezte, hogy vad hullásban hullanak hátára a népek, és nyomják őt, és fojtják Máriát, és hallotta, hogy egyszer nagyot roppan a kép, és forró teste alatt összetörik a hajnali szép Csillag.

Borzasztó erővel kifeszítette magát, az oltárhoz ugrott, és véres arccal és égő haragos vérrel, hogy megreszketett felette az ablak, ráordított a kiáradt népre:

– Csorda!!!

Kínjában két hideg könnycsepp hullott a szeméből, reszketve megfordult és az oltárra borula, zokogni kezdett.

175
4

A legény találkozott a leánnyal.

– Este ott légy a lapiban!

– Meglássuk, hogy esik.

– Nocsak essék jól!

A másik legény is találkozott a leánnyal.

– Osztán én késérlek haza!

– Te s a holdvilág.

– Leborítom a kalapommal.

Törökbúzabontóba hívták egymást Csorja Péterékhez.

S ahogy virágok módjára kinyíltak a csillagok az égi kék talajon, már menegettek is, hol csoportban, ki egyedül, ki párjával.

A hold lehervadott valahol a titokkertben.

Sötét volt az út. Csak itt-ott vetett pászmát rája a lámpavilág, mintha megfoldozák vala ezüst lepedővel.

Telvén az idő, már alig jár valaki rajta.

Kettőt lehetne látni imbolyogni csupán, és hallani nagy zajverő menésben.

Férfiak voltak kirívással.

Az egyik elöl járt, és feszülve mutatta erejét, kár, hogy nem látszodék a sötét és embertelen úton. Pedig a patkaját is hozzáverte a kövekhez néha, s mint a bika, megtűrt nyakkal hívta a nézőt. Ha házakhoz ért, mogorván nézte meg a lámpavilágos ablakokat. Kedve lett volna erős öklével beontani valamelyiket, hogy szökjék ki az egész háza népe, és mérget nyelve, nagy kedvesen kérdje:

– Hát kied az, Gálfi Zsiga?!

Mire ő így felelne:

– Ez az egy én vagyok!

A másik a fia volt, Vince. S úgy pattogott mellette, mint egy 176gyönyörű sárkányfiú. Valami rontásra néha hátramaradt, majd előrefutott, és dengette kezével s rúgta lábával a kertet, s az összerohant kutyacsordát szembepökdöste vakmerőn.

Egy kicsi utcán befordultak, s már ott vala a Csorja háza, az útra feszítve fehér homlokát.

Az ablaknál szökött egyet játékosan Vince.

– Esszegyűltek! – jelentette.

Mint egy sarcoló, úgy lépett be Gálfi Zsiga az ajtón.

– Jestét!

– Adjon Isten a bírónak is.

Megállott, és körülhordozta a fejét, hogy mindenkit lenézzen.

Csorja Péter helyet csinált.

– Jere, s ülj le, komám, úgysem nősz többet – szólott, és asztalához vonta, ahol kedvre készen ült Ambró és Botár Marci, s még egy hunyori másik.

Csorja poharat tett a bíró elé.

Töltött.

S a poharat marokra fogva, megfeszült nyugalommal és királyi erővel összenézett a két székely. Úgy tekintének össze, mint erős nagy hegyek, amelyeknek pokolig ér a gyökerük, és végzetes fejük valahol a felhők között vagyon, ércmellükben pedig egy nép morajló kínláváját hordják.

– Igyunk Istenre, komám! – mondta Csorja.

– Én magamra iszom – felelt rettenetes, örök ellenkezéssel Gálfi Zsiga.

– Igyad, ahogy jólesik!

Kihajtván, letette poharát a bíró, s az erős cserefa széken hátrafeszült. A szemét kicsire hunyta, és körülvigyázta a házat, a falakat, a gerendákat, az aranyhalomba összehordott rengeteg törökbúzát, a legényeket és a leányokat, akik bontották az aljban.

Illatos kedvben és nagy egészségben bonták valahányan.

Mint a habokba leszállott sirályok serege, ott ült az örvendetes nép tömötten a törökbúzahajban, a föld aranygyümölcsének ruhája között, és a megbontott levelek közül még elősusogtak a nyári langyos szellők, és áradott belőlük a nap melege, és áradott a színe, s áradott Isten illata is.

177

Egy leány éneket kezdett, s rögtön a nyomába állottak csendülő hangon valahányan. Tisztaságban zengtek, táncoló szemekkel és dicső pajkosságban, s tíz ujjuk is dalolt az aranycsövön.

Csak egy legény ült hangtalanul a nótaáradás partján, felettük a jobb sarok felé. Sápadt volt, s mintha ezen a véghetetlen őszön ő vigyázna minden levélre, amely a szelek szárnyára került, szent gondosságban fürdött a homloka. De a szeméből szomorúságnak szekerei indultak sűrűn, végtelen sorban, szállítván keservet és égi szerelmet, lelket és vérzúgás hírét az egyedülvaló Isten udvarába.

Ő volt a szűzmáriás legény, sorskatona, rapszodikus és szomorú, száguldó végzetfiú: Bódi.

Gyengéden ölelve Botár kicsi Julát tartotta az ölében. Mint a kinyílott rózsa ikerben termett bimbajával, úgy ült véle a nótaszóban. Megsimogatta a leányka selyemhaját, amely göndör volt és színe arany, s közben mosolyogva ugrott az időben tíz esztendőt vissza; és látta újra bölcsőben feküdni a megkeresztelt gyermeket, amint Istennek végzése szerint virágot dob szívének kútjába, s amint kacsóival felszakaszt egy gátat, amelyen sejtelmek dübörögnek által, és szép kínoknak szele zúg. Önmagát is látta, nyurgán, serkentő erőben, ahogy kiáll a középre, s mint egy királyfiú, megvívja Gálfi Vincével a csatát, és győz, és egyedül marad a kisded leánykával az ölében s Isten jelével a homlokán.

Érezte, hogy megfut a vére. Ösztönösen körülnézett, keresvén Vincét. Lenn látta meg az aljban, amint derékig lapiban és hajban egy menyecske mellett vihogott zabolátlanul, fémlő szemekkel, vad és perzselő kakasmámorban.

Mint a dúló viharból a napos mezőre, úgy menekült vissza kicsi Julához.

S ekkor az ének utolsó szava lehullt, mint a szirom. Mindnyájan megértett örömmel és elteléssel néztek össze az énekesek, mintha ki-ki mondotta volna büszkén: – Én fúttam a legjobban!

S mint üres mederbe a víz, csend ömlött el a nóta után. Csupán a sárga csövek megbontott ruhája suhogott, és Vince mellett egy menyecske rebbent fel kuncogó hanggal, mint a párzó madár.

178

Bódi csendes volt, és testében pihenni látszott. Mint máskor is, ha látta ezt a kék szemű leánykát, a dúló és ostorozó viharok benne elültek, csak valahol a rengeteg mélyben zúgott az élet és a halál vize.

Halkan dudorászni kezdett, majd egészen hirtelenül megkérdezte kicsi Julát:

– Tudsz-é szép meséket?

– Tudok hármat is. Maga is tud?

– Én is.

– Lám, mondja el a szebbiket!

Új éneket csendített a leány.

Bódi pedig mesélni kezdett. A leányka füléhez hajlott, és halk szóval mondta, és a szemével és az arcával, s fiatal testének minden nyelvén a kitalált mesét:

– Egyszer volt egy ország, s annak a közepében egy óriási piros palota, amely égre kacagott, mint a tűz. Itt lakott a király tengernagy bőségben és irgalmatlan kevély természetben. Úgy hítták, „Homály”. Napkelte idején és napnyugovás idején örökké felment a piros palotának magos tetejére, és nézte nagy országát száz ördög szemével, nézte a fekete városokat és a fekete falukot, a szolgaságban s kínban feketére aszott rengeteg népet, a fekete keservet és a fekete jajt, és az istentelen fekete nagy jármot, amelybe milliókat béfoga és hajta, űzvén parancsszavával kegyetlenül, és ostorával, mint a barmot…

– Disznyó király – mondta a gyermek.

Bódi megcsókolta, és úgy folytatta derűvel:

– Telt-múlt az idő, s a királynak lett egy fia, s ahogy ennek híre szálla széles nagy országban, a nép felkacagott, és a karját a magosba emelé. – Szabadíts meg, óh királyfiú, minket! – kiáltották városban és falun és mezőkön egyaránt. És reménykedének, s telék valahogy az idő. A királyfiú is felnevekedék nagy ügyelet alatt, s hogy immár legény kezdett lenni, szóla az apjának, hogy a leányok között megjárná magát. A vén király azonban titokban nevelé, a világ szeme elől erővel elrejté, acsaroda egyet, s fiát a leányok közi világért el nem ereszté. S akkor fellobbana a jámbor királyfiú, bévárá éjnek üdejét, álgúnyát veve, s ki a kapun. Elmenyen az egyik városba, s hát nincsen egyetlen szál kacagó ember ott, hanem mindenki bőgeti sorsát, 179pusztul ember és állat, s nincsen kenyér, amelyen megnőjjön a gyermek. Elmenyen más városba, s hát ott is úgy van, s úgy a falukban is, s végetes-végig minden szikra helyen. Keserűség lepé el az áldott királyfiút, és szent harag. Emberek bajával a szívében hamar lángolva hazament, s apja ellen felkele népének sorsa miatt. De helyből odaparancsolt száz durva vitézt a király, édesfiát megfogatá, országhatárra elviteté, s vala ott egy háromszor hétöles fal, s a falon egy kapu vasból, s azon a kapun kivetteté idegen földre.

– Szégyentelen! – mondta a leányka.

– Isten azonban – beszélte Bódi – meglátá a dolgot, s két madarat külde nyomban a kapuhoz, hogy segítenék meg a királyfiút. Azok oda is szállának, s leüle az egyik a királyfiú jobb vállára, s le a másik a balra. S akkor sebesen énekelni kezdtek a fülibe valami víg éneket, s ahogy ilyenformán megvigasztalák, nagy hittel felrebbentek, s egy pillantás alatt sereget gyűjte az egyik is magának, és sereget gyűjte a másik is magának. S abba helybe felkerekedék az első madársereg, és hordani kezdé messze földről a királyfiúnak az ételt. És ellepé a nagy falat helyből a másik sereg is, s hat nap s hat éjjel széjjelhordá azt kétölnyi részen. A hetedik nap hajnalán a madárvágott résen bévonula országába az Isten és emberek királyfia, és lánggal ég vala az arca. És előtte repültek énekelve a madarak mind, és ébresztették a bajlátott népet, és seregbe verték mind, aki élt, éhezett és szomjúhozott. S mint amikor virjad, jóra és igazságra és életre feltámadt az ország, s a nap megitta mind a fekete színt…

A királyfiút pedig megkoronázták, s Örömországában ma is él, mert aki jót teszen embernek és Istennek, annak örök élete vagyon.

A leányka könnyes szemekkel, boldogan felkiáltott:

– Igazságot tett az Isten!

Sokan odanéztek.

– Mi a nótád, Bódi? – kérdezte az énekindító leány.

– Az enyim? – riadt fel a legény.

– Eppen a tiéd.

Egy pillanatra magába nézett Bódi, majd egyszerre kigyúlt a szeme, látván saját lelkében mosolyogni Máriát.

180

– Elfújjátok-é? – mondá tüzes arccal.

– Mü el osztán.

Mind a legények és mind a leányok arcot vettek feléje, s úgy várták a nótacímet.

Áhítatos szerelemmel vallotta nekik Bódi:

– „Szeretlek, szép Szűzmária…!”

Hangot fogott a leány.

– Várj! – kiáltott Bódi, és felállt.

A lámpát lehúzta sötétre.

– Most zengjétek! – szólott.

S mintha az értelem és a látás határán túlról angyalok száján nyílott volna ki, úgy csendült fel a sötétben az ének:

– „Szeretlek, szép Szűzmária, Isten legszebb leánya… mert mint a hófehér galamb, jövél a bűnös földre, szeretlek szívem gyöngye…”

Megáradva és együtt énekelték valahányan végig.

Aztán a meleg és tiszta csendben, amely eltemette az utolsó hangot, durván és lelket ütőn egy éles kuncogás hangzott a sötétben.

Hirtelen világot gyújtott egy legény.

Kacagás tört ki nyomban.

– Te, Vince!

A leányok tenyerükbe bújtak.

– Szégyentelen! – kiáltá valaki.

De nem használt semmit, mert kicsi Gálfi Vince tovább tépte a menyecskét, s rút kamaszgerjedésben félig rajta berzenkedett, és harapta a szép fehérnépet, mint a farkas.

181
5

– Egyél, fiam.

– Nem ehetém, édesanyám.

Bánatsors volt az asszony sorsa.

– Nem fáj valamid? – kérdezte gyermekétől.

– Nem – felelte Bódi.

Pedig kínokat szenvedett.

Érzéstengeren hányódott újra, szellemek viharja között.

Agya villámlott.

Jelenések estek előtte: ökörszarvon csillag, pillancson lovagló medvebocs, forró csókok honcsokba hányva, fent az űrben baromvásár, felhők hátán lakodalom…

Értelme önmagát próbálta zúzással és alkotással, tombolt, ősanyagot kevert és fényt vetett, ég és föld között zakatolt, mint egy ki nem ismerhető isteni motor.

Embert nem akart látni.

– Egyedül! – sugárzott az égtájak felé a vágya.

Titkok és sejtelmek torlódtak előtte, s harapni tudta volna őket, mint a vadkan.

Lefeküdt a csűrben.

A homloka kigyöngyözött, ahogy értelmét és idegeit beállította az ítéletre és a megismerésre.

Szemeit lehunyta.

S kozmikus kép tündöklött elébe újra: a csillagok egy fekete asztalnál ültek. Az asztalfőn a nap és a hold egymás mellett. Az Isten ételt hozott aranytálakon. S akkor a hold megimádkoztatta a csillagokat, a nap pedig tüzes markába vevé az eledelt, és elkínálá sorba. Aztán két ördög ugrott elé szörnyű feketén, a farkukat összefenték, és vigyorogva nótát húztak a napcsaládnak:

– „Volt szeretőm, de már nincs…”

Felugrott.

182

– Világ vége lesz!

De már elfutott minden. Csak a szénát látta illatos melegben, a verebeket a kakasülőn, s a nyíláson a szelíd barmok nagy fehér fejét.

– Mégsem lesz világ vége!

Egyszerre kedve jött. És olyan leve, mint a gyermek.

Aztán elernyedt és lefeküdt megint. Érezte, hogy nem tudna most mást csinálni, csak imádkozni.

Elkezdte a maga módja szerint.

– Úristen, aki nem is vagy sehol, s mégis inkább vagy, mintha volnál, mért nem adsz bizonyosságot nekem a világ zajlásáról és az én életemről?! Vagy annyit tennél meg legalább, hogy szólanál hozzám, valamint szólottál egykoron a zsidó nemzethez Mózesen által. És felelnél holmi kérdésekre is, amiket feltennék Neked. Teszem, megemlíteném mindenek alapját, hogy miért kelle nekem a világra jőni; vagy mi célt szolgál a világrendben, hogy ennyire súlyosan lapdázol velem, hajítván engemet falutól városig és várostól faluig, és vetvén a pohárhoz s lelkelmet a borba, s onnét űzvén engemet csodálatos, gyönyörű Máriához újra…

S itt esze és képzelete magától megállt, mint megáll maga az ember, ha lépése előtt kettőbe hasad a föld.

Zsongott a világ.

És hirtelen rezegni és reszketni kezdett valami bontakozó fény, s két remegő fülével hangot hallott onnét:

– „Élők és holtak élnek tebenned!”

Megint zsongott.

S mintha a falunak, a vajúdó népnek, a sorsnak és a végzetnek eme zsongásában egy új világ megteremtése zajlott volna le előtte: illatok tengere áradt, színek pompája lepte el a végtelen űrt, a liliomok seregbe gyűltek, a rózsák hegyekbe, és tengerbe a harmat, és minden hullámzott rózsaszínben, zöldben, vérszínűen, fehéren, az élet és a halálnak örömében, minden szépség dicséretében.

Sorvasztó lázban nézte ezt a csodaországot.

S egyszerre kicsi mezőt nyitottak a virágok, arccal egymás felé fordultak, és ekkor a kicsi mezőben megjelent egy csodála183tos Leány, ruhája piros, palástja kék, és a szeme kék, és maga tiszta s istenillatú, mint a szerelem.

S a káprázatban hallotta ismét az előbbi hangot, szólván:

– „Ez az én Leányom!”

Bódi felugrott.

– Mária! – kiáltotta.

És látta, hogy a szerelem tüzes szekere csillagkerekeken feléje indul, és dübörögve jön, s elhaladván mellette kivonul a világból…

Megviselve és elfehéredve kiment az ég alá. S mintha csalogatta volna valaki, s mintha űzte volna valaki, a házak hosszúra nyúlt árnyékán megindult le az úton. Minden mozdulatából önérzet, gőg és elszántság ütközött ki, s mindamellett mégis végtelen szomorúság lebegte körül.

Szikár volt.

Szinte emberijesztő.

Kiért a nagyútra, és leptiben ment, s ünnepi tartásban az út közepén.

Ilonka, a húszéves tanítónő az ablakból nézte, hogy jön. Nagy kék szemével csak nézte, és nem pillantott.

És az üvegtáblán, amely megett álla, zuhogott a búcsúzó napfény.

Bódi felnézett az ablakra, és helyből megállt. Nem köszönt, kérő se volt, csak elszánt és szomorú.

A leány letört a tekintet alatt, és megremegett. Szeme és szája önmagától üzent a különös legénynek, aztán erőtlenül eldőlt a díványon, s a ráfutott forróságban remegve alámerült.

Az ajtó kinyílt, s valaki jött feléje. Érezte, hogy a legény. Lehunyt szemmel várta, félt, s nem tudott felülni.

De Bódi tiszteletadón megállott előtte. Méltóságos volt, nem kért és nem parancsolt, csak kijelentéseket tett:

– A napfényben olyan volt, mint Mária.

A leány kinyitotta a szemét, és nézte a legényt, aki szólt, mondván furcsa, össze nem függő szavakat:

– A csillagok állása jó. A napfény mennyei fürdő. Maga 184tiszta hajnal, a neve Mária. Aki életre vágyik, nem látja a kútba esett eget. Aki boldogan szeret, semmiember az…

– Keljen fel!

Rémület rebbent a leány szemébe:

– Bolond ez a legény!!

Felemelte a fejét, és nézte, mint a hirtelen veszedelmet. S csodálatos! – ahogy nézte, lassan visszaesett a nyugalom és a derű karjára, s csupán jóságot, értelmet, erőt és a fájdalomnak valami ismeretlen remekét látta a Bódi arcán.

Elmosolyodott, és felült.

– Megijedtem – mondta.

– Isten kezében vagyunk – felelte Bódi.

– Üljön le.

– Így is jó.

Nézték egymást. Kinyílva nézték, pedig alig beszéltek valaha két szót.

A Bódi szemének forró, indulatos fénye betakarta a leányt, és úgy felölelte őt, mint a napfény a tengerben a cseppet. S nem a testét kereste szemfáklyákkal, hanem a benne rejtőző szellemszerelmet; a csodát, amelyet a templomban látott; a harmatos egeknek ízét, amelyet ízlelt egy reggel az oltár előtt.

És nem szólt, csak fogta a szemével.

– Mit akar?! – ijedt fel megint a leány.

Bódi a végtelenségbe vágyott.

– Jöjjön! – mondta.

Eléállott a fátum szekere, és beültek ketten.

– Gyenge vagyok… – mondta a falu végén a leány.

– Kinek mi talál, az való.

– Nagyon gyenge vagyok! – mondta ismét.

– Adja a kezét!

Egy misztikus világ derengésében mentek a mező felé.

– Üljünk le! – szólt egy cserefánál a leány.

Bódi körülnézett. Egy vetésnyire megdőlt lovat látott.

– Menjünk oda! – mondta.

Megálltak a ló mellett.

– Megdöglött… – sajnálkozott együgyűen a leány.

S csakugyan: nagy feje örök békességben feküdt a tar földön, futó és húzó erejét átadta a végakaratnak.

185

– Ide leülhetünk – szólott a legény megránduló arccal.

– Ide?! – szörnyülködött a leány.

– Éppen ide.

Megfogta és leültette, mint a gyermeket.

Maga is eldőlt.

Az ég piros horizontja felcsapódott.

S Bódi a félistenek hídján feküdt, amely általvezet a mitológiába. Fejét a leányra emelte, és csodába tébolyult szemekkel így szólt:

– Magát Máriának nevezem.

– Én Ilona vagyok.

– Nem hallom.

– Hát Máriát hallja?

– Őt igen.

– Maga játszik?

Bódinak megrándult a szája.

– Játszom – mondta, és a ló holt fejéhez térdelt.

– Csodát játszom! Először: magát Máriának nevezem. Másodszor: Máriának hódolatul feltámasztom ezt a lovat.

S azzal, mint egy szerelembe zuhant új székely táltos, ijesztő és nagyszerű bolond, könyörögni és vallani kezdett.

– Támadj fel, lovam! Istennek és embernek lova. Napnak és éjszakának lova. Te csillag alatt járó pej paripa, ki virágokon és felhők verejtékében élted napjaidat. Életnek képe, töredékes nagyja. Te erők bokrétája, szekeret megváltó, setétségben utat találó. Te halálba futott csillag. Te, ki szerelmeseket összehordottál, és nótafészket lengettél hátadon. Táblája örvendező és bús szemeknek. Főszava szerelmemnek. Földébresztő és zabok királya. Kapu, amelyen keresztül látom, akiket szeretek: élőket és megholtakat, temetőt és népet. Te elbolondult paripa, könyörgöm és szólítlak, hogy kelj fel és fussál!

Megérintette kezével a fejét.

– Mozdulj!

Kutyás ló lehetett, mert nem támada fel.

De a földön elfeküdve zokogott a leány. Úgy érezte, hogy valami fényviharban zuhan kezdet óta és örökké.

Gyengéden megfogta Bódi, és felemelte.

Mellette ült és mosolygott, mint a holt.

186

Sokára szólt, mondván a fájdalom remekével egy nevet:

– Mária!

A leány felütötte a fejét.

– Ki az?!

– A Csodálatos.

– Barna?

– Az ő színe a tengerek színe, a tűzé és aranyszín. Ő mindenki, aki él. Nevére sütnek a csillagok. Lábai elé lehullnak a magosság határai. Őbenne táborozik minden szépség.

Ez a szédületes szerelem megrázta a leányt. A szeme kiáltott, s akár a bűvölt, félig felemelkedett, megvonaglott, mint az érett gyümölcs, és a Bódi ölébe hullt.

Felfogta a legény, és végzetes szomorún így szólt:

– Nem ezt akartam.

Felállt.

Aztán talpára emelte a leányt is.

– Elmehet – mondta.

Egy madár a földre zuhant.

Lassan eljött a csillagok ideje is.

És a hold, amint tette vala Mária, szelíden mosolygott a legényre, aki hanyatt feküdve aludt a döglött lovon, a halál tetejében.

187
6

Piros tengerben kelt fel a nap, mintha forradalom lett volna végig a horizonton. Embertől Istenig verte ki a hidat, és kiáltotta a fényt s a tüzet.

– Ne búsulj, ország!

A székely faluból visszafelelt a templomtorony:

– Felkőtünk mü es, Apánk!

Elhömpölygött a harangszó a harmatos föld felett, és darabokra törött a hegyek fején. Aztán megsokasodva emígy elúszott az erdők felé, és hallotta Bódi, amint beszólt a fák seregébe, és hangra hívta a madarakat s új napra a medvét, a farkasokat és a forrást.

Maga is felállt, és dérverte ruhában kilépett a mezőbe. Szembefordult a nappal, kirázta magából az éjjeli hideget, nyújtózott egyet, és elindult.

Lassan ment, és nézte, hogy mind a négy égtáj felé ragyog Székelyország. Ragyognak lustán a télhívó mezők, fáradtan az aranyhullató erdők s a társtalan utak, ragyog a lelkét kiadott föld, és csillog a rengeteg idő a hegyek vállán.

Tetőre ért, és megállott szemben a faluval. Berepülte a szemével végtől végig, rászállott a pipáló házakra, s mintha emberekhez szólana, szólt:

– Korond!

Két napja nem evett. Egy kicsit vékony volt, és vallásos a színe.

Különben derült.

Elindult a faluba.

Nem látott senkit, aki menne, vagy aki jönne.

Nyugalom ült az útszéli köveken, és csend a porban.

Munkálkodó embereket se igen láta.

Vasárnap volt.

Boldog könnyűségben érte be a falut.

188

Megállt, és szembekacagott a nappal.

Most látszott meg igazán rajta, hogy szomorúságának és bolond kínjainak száz feje az erdei levelekkel lehullt, és hogy ködbe esett lelke a nomád két nap alatt kiragyogott.

Amint néhány takaros házat játszva meghaladott, egy legénykét látott, és attól megkérdezé nyomban:

– Korondi vagy-é?

– Nem es pálfalvi.

– Apád van-é?

– Ő csinát vót.

Találó szaváért egy piculát adott neki nagy kedvében Bódi.

A legényke elvette, s meglepődéssel így szólt:

– Hát e ki pénze?

– Az a tiéd.

– Értem – mondta.

– Mit értesz?

– Azt, hogy kiednek elég van.

– Meg se köszönnéd?

– Én meg, ha szóhoz juthatnék.

De hirtelen meggondolta magát.

– Inkább ledógozom – mondta.

És szökött kettőt a piculáért helyből.

– Valamit megmondanál-é? – faggatta Bódi tovább.

– Meg én két valamit is.

– Hát itt merre lakik a legtréfásabb ember?

– Elég van teréfás.

– Melyik az elsőbb?

– Amelyik előbb mondja a teréfát.

– Nagy tudós vagy.

– Elég van hely az égig!

– Nevet nem tudsz?

– Én azt is igen. Ahajt van példának Csutora. Az mond olyanokat, hogy még a holt is elkacagja magát.

Egy szekér jött feléjük. Gyönyörű fehér ló húzta, s nagy sántus zengett a nyakán. S a szekéren zsákok halomban, s azoknak a tetején egy szép lisztes ember ült, s kihúzott derékkal tartotta a gyeplőt, mintha a királynak vinne lisztet.

– A ki? – kérdezte Bódi.

189

– Az a mónár. Híres, bolond ember.

Már beérte őket a szekér.

S Bódit egyszerre elöntötte a pír s az öröm. Elejébe ugrott a lónak, s kantárát megragadta.

– Hó!

Állásba reccsent a négy kerék.

Előrehajlott a molnár, és abba helybe felkiáltott:

– Bódi!

Leugrott.

Megölelték egymást.

Szólani nem is tudtak hamarjában, csak könnyes lett a szeme a híres, bolond embernek, a szép molnárnak, Fazakas Ádámnak.

Bódi sem tudta kiengedni könnyen a két karja közül.

– Hát a reverenda? – kérdezte végre.

– Visszaadtam az Istennek – mondta a férfi. – S hát te, édes fiam, hejh, Bódi fiam?!

– Én is bolygok, mint a rossz csillag, s keresem a helyet, ahova lehulljak.

A legényke nézte eddig, de most odament hozzájuk.

– Tám a fia kiednek, mónár bácsi?

– Isten fiai vagyunk.

Megtekergette a fejét a gyermek, s elismerőleg szólt:

– Szép háztáj.

Azonban a két férfiú meg sem hallotta ezt a zúduló örömtől.

– Jere, s ülj fel, rég nem látott fiam! – mondta Fazakas Ádám. – Aztán hazaviszlek, s töltünk egy kicsi időt.

– Tám malma van valahol? – kérdette Bódi, fellépvén a rúdon a szekérre.

– Nekem az ehelyt a felfelen, két kő benne, s azok mondják most helyettem a misét.

Szép párosan elhelyezkedtek.

Ádám előreszólt a hattyú lónak:

– Indíts, Császár!

Lassan mentek, mintha az Úr testét vinnék.

Egyik-másik kapu előtt megálltak. A kemény molnár vállára penderített egy zsákot, s „jó kenyér: jó egészség!” köszöntéssel számba adta a háznak. Bódi csak nézte a lisztes férfiút, az 190erőt és a felséges kedvet, amely kiáradt belőle. És érezte, hogy két szomjas szemével, mint esőt a föld, életet iszik maga is, és duzzad, s izmai feszülnek, s virít a vére.

Labdázni tudott volna két jóllakott baráttal.

Szél indult.

Porzott a válla Fazakas Ádámnak.

– Gyí, Császár!

Egyszer megfogá Bódi hirtelen a gyeplőt.

– Hó, Császár!

Égre nézett, s a kalapját megemelte.

– Kinek állánk meg? – kérdezte Fazakas Ádám.

– Mü az Istennek. Megköszöntém, hogy esszehoza münköt ismét.

Így állottak egy ideig ünnepelve és szótalanul.

Pihegtek egymás mellett, mint a szerelmesek.

Aztán a föld és a szív terheivel újra megindultak.

Régóta kérdeni akarta Ádám, most már nem tudta megállani tovább.

– Sok szobrot faragtál-é?

Nehezen és legbelül dübörögve válaszolta meg Bódi a kérdést.

– Hejh!

– Hadd el, fiam, mi tudjuk, mit görgetünk magunkban!

– Hát faraghattam, amikor nincs megállásom, mint a kergetett vadnak?! Isten s az ördögök űznek, nem tudom, mit véthettem ezen a földön. Se éjjelem, se nappalom, mintha én volnék a világ, amelyiket most teremt az Isten…

Ádámnak szikrát vetett a szeme. Az álla úgy állott, mint a kő, és szólott:

– Heába szenvedsz, s heába mászol ebben az irdatlanban a világosság felé. Szekéren húzhatod az egész népet, mint a barom: megdöglesz, s akkor is a kutyáktól kérsz pihenésre helyet, mert szépet akartál és nagy dolgot művelni…

– Én mégsem hagyom magam! – törhetetlenkedett a legény.

– Az életet ne is hagyd, megtagadnálak! Vagyont s hatalmat kell szerezni! S legázolni mindenkit, hogy porig menjen! Az Isten is csak addig tud élni, amíg agyonvágja villámjával az embert, amíg városokat nyelet el a földdel, és az édes kenyeret takarítja el vizeivel a halálba. Mert addig félnek tőle, és Úr leszen ő!

191

– Szeretni! – lobbantotta oda csonkán a legény.

Fazakas Ádám mosolygott, mint a napfényben a szikla.

– A tyúk tojik, s megeszik; a sas magossan repül, s becsülete van. Melyik kell?

– A sas! – vágta ki Bódi.

– Szerusz, fiam! – mondta, és megölelte Ádám.

Szinte súgta az ölelésben a legény:

– Hát maga faragott-é?

– Kínlódtam néhány esztendeig, de a megdöglés előtt egy kicsi bort ittam, s összerontottam őket, ahogy össze fogja rontani valamikor Isten a világot.

– S többet nem farag?

– Ebben az országban?!

Megfogta erősen a gyeplőt, mintha ki akarná hajtani szép Erdélyországból a lovat.

– Gyí, Császár!

Még dél sem volt, mire széjjelhordották a lisztet.

Hazamentek, a malomba.

Kifogta Fazakas Ádám a lovat.

– Asszony van-é? – kérdezte Bódi.

– Van elég a világon.

– Hát e házban?

– Van egy Szűzmária, rámában szenved ő is.

Bódi belesápadt.

Egy szava sem volt reá, csak meghajtotta világi életének zászlaját, és szemérmetesen a földre nézett, mint szentmise alatt, amikor a csengettyű kelyhéből kirepül az égbekiáltás: – Szent, szent, szent!…

Ádámnak nem volt csüggedésre kedve. Levetvén a kabátját, patyolat felhőt rázott a szemük elé. Áradó volt, kemény és bízó.

– Ne búsujj, Bódi, mert a föld gyomrából is kivájjuk a jövőt, vagy lecsaljuk a felhők hátáról, s úgyis élni fogunk! Nézd meg ezt a házat s ezt a csűrt! A saját tenyeremen költettem! Itt én vagyok az úr s a paraszt, a király is én vagyok. S nézd meg azt a malmot! – két kereke több értelemmel imádkozik, mint az egész „Ecclesia sancta”. Ha akarom, csendet állítok minden sarokba, s ha akarom, zúgatom a vizet, mint az éneklő kürtöt. 192A nap s a szél s az eső s Istennek minden szolgája csókol engem, ahogy győz, reggeltől estig, és úgy aluszom, mint a gyümölcs az ágán.

Ennyi egészségtől megpendült Bódi újra.

– Bor van-é? – kérdezte.

– Hogy az istenlovába ne volna!

– De előbb vessük meg az alját. Két napja nem ettem.

– Malacot is ölök, ha kell! – mondta a molnár, s nyakon ölelte a legényt, s be egyenesen a házba. S ahogy beléphettek a küszöbön, Bódi egyszerre megállt.

Ilyen lakóházat még sohasem látott! A pogány ősök nyelvén kiáltott itt rája minden: a nagy, nehéz cserefa asztal; az ülésre való faragott tönkök, amelyekre különös imádság vala vésve; hat kan medvének a bőre, amelyből a padlóra vad ízzel ágy volt kivetve; a bársonyokon pihenő számtalan fegyver; a ház sarkába emelt kövekből való fészek, amelybe sastojások valának rakva; s kiváltképpen egy hatalmas lófejnek a váza, amely ropogásig nekifeszülve, mintha az idők ormán Catalaunumig átnyerített volna…

S mint a hold a sziklán ülő és a medrekben rohanó erőket, egy kép mosolyogta be ezt a hun kezekkel és hun szemekkel megdíszített házat: képe egy csodálatos zsidó Leánynak, aki korábbi időkben születék, s akit így köszönte az angyal: – „Üdvözlégy, Mária!”

Zúgva és ordítva, kínok és gyönyörök torlódó hullámaival hömpölygött minden a Bódi szemébe. Nem is bírta sokáig állva, hanem megindultan és remegve leült egy tönkre, s két karjára megbújt a cserefa asztalon.

A fejére tette Fazakas Ádám a kezét, és lassan így szólt:

– Otthon vagy, fiam.

Bódi zokogni kezdett:

– Mária!… Mindenütt Mária!…

S hallván a könnyekből elősírni Máriát, beléváltozott Ádámnak is az arca. Már tudta, hogy csakugyan nagy kínok szekerét húzza a legény, aki nyilván beléesett végzetesen a Mária-misztérium csodálatos örvényébe, vagy viharlelkével szerelmes lett a Szűzbe.

S a féktelen embernek, a napférfiúnak nem volt annyi ereje, 193hogy vállon ragadja egy vér és egy lélek fiát, s megrázván a szemébe mondja:

– Az istenbe, hát nem vagy te fehérnép!

Állott, és pillanatok alatt megizzadott a homloka.

S egyszer, hirtelenül, megmerevedett arcával felnézett Bódi, és lobogó szemekkel így szólt:

– Bort innám!

Fazakas Ádám az asztalra tett két égetett agyagkorsót, tele tűzölelő aranyitallal.

Megfogták, és egymásra néztek.

A Sorsra köszönték.

Ittak.

– Székelynek születtünk, fiam! – mondta Ádám, mintha átkot idézne. – Keménynek és hőslelkűnek, Isten és emberek bolondjának, csórén maradt úrnak, meggurucsált szentnek, vaj toronynak, amelyben vihart jelez folyton a lélekharang. Hadd el, így is jó. Pökjél az emberekre, s igyál!

– Máriára iszom! – remegte Bódi, és felemelte a korsót.

– Az ő népe vagyunk.

– Egyszer láttam, elevenen.

– Láttad?!

– Mint az élő csillagot.

– Hol, te?

– A templomban. Nézett, s rám mosolygott.

– Bódi!

– Esszetörték.

– Máriát?!

– Igyunk!

Nem lehetett több szavát venni.

Lekötözve ittak.

Nem szóltak.

Megint ittak.

S egyszerre besüvített valahonnét egy klánéta hangja, rászállott a korsó szájára, és fütyölt, mint a halálát érző madár a tűz felett.

Bódi felütötte a fejét, mint a rohanni készülő paripa.

– Valahol tánc van?!

– Tánc.

194

Ivott még egyet, és hívásra feszülve felállt.

– Jókor van.

Ádám is felállt.

– Talál münköt.

– Menjünk!

– Bicskád van-é?

– Van egy.

Vadul rázta a szél a fákat.

Rohanó vérrel két székely táncba ment alattuk.

195
7

Egy legényt vártak a faluban.

S a ház, amely a legjobban várta, csillagfényben és száraz viharban ült szomorán, mint egy balsorsú fészek. Zöld redős két szemével a fehér utat nézte, és bütüjében a kereszttel az eget kérdezte folyton. A szelek hátáról mohón szedte tornác-kötényébe a leveleket, keresvén azokon az üzenetírást.

Nem jött senki.

Se hír, se ember.

Bent lámpa égett a gerenda alatt, s a világító aranylevelecske szelíden bókolva kérte a jó hírt az időtől.

Törötten, balsejtelmek szikráival és futkosó gondolatokkal együtt ült a szomorú háztáj.

Rémek kergették az asszonyt, s ő rohanva vaksötétben, ingó tornyok alatt, tűz- és vízveszedelmeken keresztül, felriasztott falukban és halálmezőkön sírt, és kiáltotta:

– Édes fiam, hol vagy?!

Öreg Csorja az asztal felett öklére támasztotta zord fejét, háborgó volt és keserű, s a szemeivel döngette a titok ajtaját:

– Hol vagy, Bódi, a szentedet!?

S ott ült Ambró is az apjával szemben, barnán és mozdulatlanul, mint a napba néző szikla. Indulatok nélkül várt, s természetének örök egyforma medréből így hívta az öccsét:

– Bódi, jere elé, a fenébe!

Ital nélkül és szó nélkül ültek, várva a hírmadarat, amely jöhet piros színben, avagy feketében.

Csak az asszony szepegett, ki-kitörve néha:

– Édes fiam, hova lettél?! Három napja nem is ettél! Beh fiatal vótál, ejszen meg nem hótál! Jaj, fiam, jaj!…

Egyszer rászólt öreg Csorja:

196

– Eredj, ne bőgj! Hiszen nem ment ki három nap alatt a világból.

Még jobban felsírt az asszony:

– Igende, hátha meghót!

– Eppen az a baja!

Ambró is megjegyezte:

– Olyan egy miccre nem hal meg az ember. Valahova eltekergett, s megvan. Hát amikor a sziklaodúból húztam elé ennek előtte tíz esztendővel! Akkor is oda volt valami öt napig, s mégis meg nem hót, hanem vígon vót…

Azonban fájdalmas asszonyi szívére hiába hullottak a férfias szavak. Könnyei fel nem száradának, hanem egy összedőlt ország romjai között tovább kereste gyermekét, szólítván többször:

– Hol vagy, édes fiam, jaj?!

Csorja Péter az asztalra ejtette remegő öklét. Kegyetlen erővel fogta magát, nehogy a vére áttörje a gátat. S hogy valamiképpen le tudná fojtani nagy testi háborgását, magakínzó kérleléssel az asszonyhoz így szólt:

– Bokrétát veszek, csak ne sírj!

Süvöltött künn a szél. Suhogó levélsereget sepert, s csillagfényből megitta rohanás közben azokat.

– Jó üdőt kapott! – mondta Ambró.

Az öreg székely újból ráfektette keserű fejét az öklére.

– Jót… Örök életiben szerencsétlen volt. Ha városra ment, az Istennek ami faluja van, azt mind odavitte magában. S ha falun van, veti fel a lémitálás s a tudomány, s úgy gondozza a lelkét, hogy tisztább a szent szüzeknél, és istenkeresőbb a római pápánál, pedig annak semmi egyéb dolga nincsen.

Nagy keservében megáradt a roppant férfiú. Soha dübörgése nem hallatszott jobban, mint amikor Bódi fiát magasztalta vagy verette Istennel. Mert végzetesen apja fia volt ő, testével és végletekbe zuhanó lelkével, tűzhányó életével és országos kínjaival. Mind a kettőnek a homlokán ült a végzetes fekete madár, s mint a hűséges kutya, cammogott örök időkön mellettük a balsors.

Önmagát verte ez az elakadt, faluhoz kötött királyi ember, valahányszor lelkének, vérének és lefojtott életének megeredő záporával mosta a fiát.

197

– Ha itthon van, nem nyugszik – folytatta háborogva. – Ha pedig nincsen itthon, mü nem nyugszunk. Nem aluszik, alig eszik, s jár folyton, mint a kísértett lélek. Heába áll neki, dolgozni nem tud, s heába a fejében a nagy ész, mert né, kiveték az iskolából is!

Ambró, mint a vasat, úgy tette le a szót:

– Ki, mert bátor vala, s nem mászék hason a papok elejébe, mint a hernyó.

– Bátor hát – dörgött az öreg –, s egy Atyaistent ismere csak. De szegény embernek lehet-é így élni?! Lám, lehet-é?! Hiszen, aki nyalja a fejebbvalót, azt húzzák előre s taszítják, s aki forgatja a szemeit, az a jámbor szentek elejébe kerül.

– De oda helyből! – vágta rá Ambró.

A keserű ember az asztalra csapott.

– Nohát, a szentpétörit a sok vaksijának, úgy kell akkor élni! Forgatni kell a szemet, de sebesen! S mozgatni a nyelvet, hogy ki s bé járjon, mint az olajos lapocka! Akkor osztán lesz megbecsülés és leszen nagy eléhaladás!

– Hohó! – feszült ki Ambró, mint a szobor. – Hát az igazságot a kutyának vessük?!

– Azt oda! Inkább ő dögöljék meg tőle, mint te.

– Már én inkább megdöglöm, de becsülettel döglöm meg. S akkor pedig én leszek, aki előbb szólok a másvilágon, s csak utánam a papok s a kétszínűek.

Suhintva intett az apja.

– Elég elé lész a másvilágon!

Mire kimondta volna, a szolga lépett be, vén Péterfi Mihály. Megkutatta szemeivel a házat, mintha elbújt embert keresne, s hogy nem látá Bódit, így szólt:

– No, elé van-é?

– Ki?

– Hát Bódi!

– Látod! – mondta Csorja.

– Pedig azt gondolám, teli van eddig Bódikkal a ház.

Újból elpityeredett az asszony.

– Bódi, édes jó fiam, jaj!

– Hallod-é, eléggé teli van!? – mondta megint a gazda.

– Ha! Most jő! – emelte fel vaktában vén Mihály az ujját.

198

Felfigyeltek, de csak a szelek zajlottak, mint a bőgve rohanó csorda.

– Jő, de még nem hallik – bölcsködött Péterfi Mihály, s mint a hajnalt váró madár, leüle a füttő mellé egy terpe lábú székre. Elévette a pipáját, megtömte nagy tempóval, aztán játszó marokkal bakszenet ültetett a dohánytetőre, a fedelet lekeccintette, eresztett három kurta füstöt, s akkor mellékesen kimondta, amiért bejött:

– Többet mü sem eszünk tövis-körtövét!

– Há métt? – lepte meg Ambró.

– Mert a fát kivevé töviből a szél.

A termőfa halálhíre szembecsapta hirtelen őket. Szemeik temetésre rebbentek, s ebben a pillantásban, mint valami égből leesett ezüstliliom, a szél nótái közül felcsengett egy erős csengettyűnek a hangja.

– Ha! Vízkereszt van! – riadt fel Mihály bá.

Nyolc füllel, dermedten figyeltek.

S a megállott csendben az ablakon beénekelt a csengettyű újra. Aztán hirtelen elmerült, mintha tengerbe ejtették volna.

Egymás hátára torlódtak a pillanatok.

– Ajtót!! – recsegett egyszerre valaki künn.

Mintha a halál dobta volna fülükbe a szót, felugrottak valahányan.

Hárman és hat kézzel estek a kilincsnek.

S mint egy félisten, vihardúlt fejjel Fazakas Ádám hömpölygött a sötétből elő. Nagy erős ölében egy férfit ölelt, s két lépésben a szoba közepére vitte.

– Fiam! Jaj, Bódi!

– Él! – mondta Ádám.

– Fiam! Jó fiam, jaj!

Öreg Csorja egy kanyarítással ledöntötte a magas vetett ágyat, mint a boglyát.

– Tedd oda, ecsém!

Elfektette.

– A vállába szúrának – mondta.

Körülállották valahányan az ágyat.

– Elveszte legalább egy kupa vért – mondta ismét Fazakas Ádám.

199

Nedves szemeivel szelíden nézte Bódi őket. Csak most hallotta meg a sírást.

– Anyám! – szólott halkan.

Ráhajlott az asszony, és folytak a könnyei.

– Ne sírjon, Mária megsegít… – mondta neki a fia, mint egy leány.

– Jól megcsúfolák… – szólott vén Péterfi Mihály.

Öreg Csorja fulladtan állott, keserű vértódulásban.

Ambró, mint a márvány, amelynek kemény, színes testén megfázik a halálnak tíz rettenetes ujja.

Az asszony törötten, mint égiháborús vízen a megrongált csónak.

Csak Fazakas Ádám virított az élet színében, bánatot és sorsot világba eresztve, törhetetlenül és hitet lehelve.

Erejének játékával és frissen beszélt.

– Legén, de vala egy út, amit tevénk! Már Korond végiben láttam, hogy a keréknyomot bűzölve, egyet fut utánunk a halál. De a tetőn én is a szekér után kötöttem az őrangyalt, hogy ijessze.

– Hol akadátok essze? – kezdett beszélni Csorja.

– Mü ahajt Korondon, ma reggel.

– Akkor ott szúrák meg?…

– Őt ott, a táncban. Heába tartám szemmel, mert megcsinálá a bajt. Fogott valahol egy kutyát, s avval bé ő nagy bolondul a táncba, s kerengtetni kezdte a középen, s amikor elég tágasság vala, leveté a földre, s felkiálta a cigányoknak:

– Nótát a kutyának!

Igen tetszett a dolog Péterfi Mihálynak.

– No, szegén korondiak!… – böffentette ki.

– A nagy csúfságra – folytatta Ádám – elveresedtek a helybéli legények, s abba helybe nekiszöktek valami ötön, s Bódit a vér bélepé.

Emberek jöttek a házba a szétfutott hír szekerén.

Egy vénasszony már az ajtóban fontoskodni kezdett:

– Nem hala meg ejszen?!

– Kied előbb meghal! – védte Bódit vén Péterfi Mihály.

Ismét új csoport dekretett az ereszben. S közülük Gálfi Zsiga vonult be elsőnek a fiával.

200

– Szerusz, Bódi! Hányat ölél meg? – zúgta előre bőszen.

A sok közül valaki megfelelt neki ügyesen helyből:

– Elég bolhát megölt, amióta te idejársz…

Körülülték a nagyasztalt. Szalonnát s túrót rendelt oda Fazakas Ádámnak a gazda, s forralt borra is kiadta a parancsot.

Aztán az öreg szolgát bolygatá meg.

– Mihály, te! A lovat kifogni, s enni neki, s zabot! S a miénket bé a kettőt, s doktorért, mint a sebes szél! Mezeit megkapod, vaj meg Ráczkövit, s repítsed, ahogy lehet.

S már künn is volt Mihály bá, s az ereszből behallatszott, amint előre költötte az orvost:

– Doktor úr, lám, keljen fel!

Valakivel szót váltott utána.

Csendesen és szerényen, mint egy fehérnép, Botár Marci lépett be az ajtón. Ujjain vezette leánykáját, szép kicsi Julát. Bódi észrevette, s mint nagy fehér virágot, odafordította az arcát. Fel is emelkedett valamicskét, s mosolyogva úgy intett a tizenegy esztendős leányka felé:

– Jer ide, kicsi Jula!

Magához vonta aranyló fejét, és remegő kezekkel simogatta.

Egy ideig nézte barátkozásukat kicsi Gálfi Vince, aztán indulatosan odament, megfogta a leányka karját, és így szólt:

– Ide jere!

S akkor maradék erejével egyszerre felült ingerülten Bódi, szemei kigyúltak, s mint a viharban félrecsapó láng, Vince felé sújtott a karjával.

– Ereszd!

Aztán visszaesett hirtelen az ágyra, s mintha a szíve dübörögne, sebéből bugyogni kezdett újra a vér.

201
8

Egész télen feküdt korondi sebeivel, s ágyban köszönté a tavasz is őt.

Szép május éjjelén zöldbe borultak a kapufélfák, és virág termék rajtuk, valamint virág termett a leányszívek kapuján is. Mert mind a faluba hordták a legények az erdőt, a madárszemektől felgyújtott illat-tüzeket, a tisztaság végtelen horizontját, a feltámadott rügyek riadóját, a virágok elszaporodásának örömét, s mind az egész kivirított tengert a hegy-hajókkal és rajtuk a kibomlott sok-sok zászlóval együtt.

Bódi mosolygott.

– Vasárnap felkelek – mondta.

S a bemondott reggelen új ruha várta ágya mellett a székre kirakva. Hófehér harisnya, amelynek puha teste a szelíd juhok hátán termett valahol a tiszta havason. Fekete ujjas három gombra varrva és kihajtva a mellén, mint egy csinált virág karcsú levele. Ing is vala ottan sok apró gombbal, mint fényes szemekkel a nyakán és hárommal az ujján. S a kalapja, mint egy fekete tavirózsa, úgy úszott az ingen. És párjával a csizma ott várta vigyázzban, s puha bőre fénnyel mosolygott, mint a nevető szemben a fekete címer.

Gonddal öltözött.

Leberetválta szakállát is, csak a bajuszát hagyá meg halovány arcán.

Megnézhette bárki: látott egy különös falusi legényt. Vagy nem is falusi legényt, hanem inkább egy álruhás királyfit, aki az örvendetes életnek a partján kikötött ismét. Egy feltámadott lovagot, akit gyertyák színezének és szentképek oktatának háromszáz esztendős aluvásban. Egy társtalan ifjút, aki látszólag abban leli örömét csupán, hogy jósol a holdnak foltjaiból, vagy sír a lehulló csillagok sorsa miatt. Egy parasztnak öltözött 201papot, aki külön rendet alapít. Egy élő gyertyát szurokba vonva, amelyik szeplőtlen templomot keres. Egy nyírfát, amelyik kacag a holdvilágos erdőn, és ritmusban kerengteti magában az isteni nedvet. Egy követet, aki hirdeti magának és népének a sorsát. Egy hajót, amelyik két fekete zászlóval igyekszik, hogy kikössön az örök élet partján.

Mosolygott.

Fekete haja hosszú volt, és szerette. A szemei, mint két nyugovó madár, amelyik repülni készül. A homloka letörölt viasztábla. A nyaka megnyúlt, és csendesek rajta az izmok. Maga egy kissé előrehajlott, mint a frissen ültetett, hosszú szárú virág. A járása ingatag és egy kicsit félszeg.

Ügyetlen öröm ömlött el az arcán, akár a gyermekén, aki megindul és tapogva átvergődik az anyja árnyékán, amely az eséstől óvja.

A fél esztendőt mutatta rajta az ágy. Meg is mondta az apja, ahogy elnézte ingását a tiszta új ruhában:

– Nem gyermekágyból kelél-e fel?

És mégis, öröme sok volt. A gyógyulás alatt nagy virágos mezőket látott a lelke, és képzeletével csodálatos országokat foglala el.

Hejh, micsoda álompalotákat épített a világtól távol!

S most a vére csendesen ringott, mint az illat. Kiderült mellében az idő. Most villámok nem cikáztak, sem rohanó madárseregek. S a sziklák teteje sem ingott.

Boldogan ment ki az ajtón. Által az életen, végig a csűrkert fái alatt, s a nevendék-fűben a tetőn megállt.

A tavaszi fényben!

Úgy állott meg, mint a zenére ringó tengeren a hajó, amely embereknek és állatoknak és tárgyaknak roppant seregével kacag az izmai között, és alleluját énekel ott, ahol szemmel láthatólag lebeg az Isten lelke és végtelen pompával elfekszik az Ő legnagyobb álma, a tenger.

Szemébe rohant a tavasz, és a karjaiba, mint a gyermek. A föld illatot lehelt, és virág-szavakkal szóla hozzá. A fák pazar köntösben sereglettek minden oldalán, mintha nagy ünnepre gyűlének vala össze, hogy dicsérjék az Urat. Számtalan bogarak csüngöttek a fűszálakon, és számtalanok andalogtak a föl203dön. És valának nagyobb állatok, amelyek békességben hagyák az apróbb állatokat. És látott sokféle öltözetű madarakat, akik virágok felett tarták a fejüket, hogy illatot szívjanak a hanghoz.

– Feltámadtál, Élet!

Rohanva özönlött reá minden öröm a tavaszból, és ő fürdött az édes nyugalomban, mint a leszállott madár.

Csak Szent Ferenc lehete ilyen boldog, amíg élt!

Mozdulni sem tudott egy ideig, mintha napsugarakkal lett volna odakötözve virág-oszlopokhoz. Erejét elfogyasztotta lassan a gyönyörűség, és állóhelyére leült, valamint leül örömében a kicsi gyermek, és nem tudja, hová.

Úgy érezte: beteljesedett.

Annyi kínok és viharok után, oly sok esztendőt rohanva megállás nélkül, végre általjutott a hídon, amely a teremtés hatodik napját összeköti a megelőző öt napokkal.

Berepült Anyagországba a lelke.

Feloldódott.

A virággal egy élete volt már, egy öröme a fákkal, egy ereje a földdel, egy beszéde a színekkel, és azonegy törekedése, mint a viruló tavasznak.

Ott ült immár a Törvénynek kútjában, ahonnét áradnak a csillagmozgató és földébresztő erők, és azok az erők, amelyek a virágokat festik különböző színre, s aranysárgára a búzát; amelyek a fák ágain a gyümölcsöt nemzik a virág illatában; amelyek holdvilágon színezik a lepke szárnyát és napvilágon a szivárvány kapuját; amelyek Isten felé csalják a fenyőt, és elbújtatják barlangjába a fegyver elől a medvét; amelyek parancsolnak hajnalonként a kakasoknak, nyáron által a méhek sereginek; amelyek piros színnel jelzik a meleget, hófehérrel a hideget és a halált feketével; amelyek megjelentik a kutyának a veszélyt, és a helyet a madaraknak, ahol békességben szaporodhassanak; és amelyek tolmácsolják Isten haragját az égen, és hordozzák nagy ívben az áldott Napot, aki mindeneket éltet…

Ült, ahogy ülnek a lelkek a halál utáni boldog állapotban.

Nem tudta, mit cselekszik, és hanyatt feküdt, mint a fény a fűben.

204

– Bódi!

Nem ért el füléhez a szó, pedig az apja kiáltá.

– Eredj, keresd meg, Mihály!

Elindult vén Péterfi Mihály.

S ő behunyt szemekkel feküdt, amikor ráakadt a nyomon az ember.

Az sem vala fürgébb, mint ahogy kell.

Megnézte, s azt hitte, alszik. A kezét rátette, majd szólott is hozzá.

– A templom nem jő el ide.

Bódi rúgott egyet, s ezzel a világra serkent.

Embert látott!

– A pap hagyakozik – mondta Mihály bá.

Bódi felült. Valahogy szóhoz igazodott.

– Micsinál?

– Hagyakozik.

– Hát mi találta?

– Őt a hivatal.

A súj értette beszédjét, ha csak valami kereszt nem esék a fejére, vagy a böjt ki nem vevé erejét.

– Kinek hagyakozik?

– A szakácsnénak.

– Hát halálán van?

– Van a csóré nyavalyát!

– Hát akkor miről hagyakozik?

– Ő a délebédről, mert menyen a templomba.

Kiderült a beszéd, s kiderülének ők is. Most már jóízűen mehetnek be azon, gondolta az öreg, s így szólt:

– Apád hívul.

– Engem?

– Bódinak hínak-é?

– Annak.

– No, akkor téged.

Felállott Bódi. Az öröm s a jókedv zengett rajta tetőtől talpig. Szétvetette a lábait a virágos fűben, és pajkosan így szólt:

– Küzsgyünk meg!

Mihály bá megnyalintotta jobb tenyerét.

– Jere!

205

Megragadták egymást. Ropogtak derékban: Bódi, mint a hajlékony erős fa, a vénember, mint a gyökér. Tapodtak helyben, súlyosan s erőben. Aztán megingott az öreg, s meg felette Bódi, s összeforrva a játék erejében, keményen megdöndültek a májusi földön.

– Jó furustok vala – mondta az öreg.

Sokat megért.

Kiáltott Csorja:

– Bódi!

Hullámzó mellel mentek a ház felé, s közben habzsolák a levegőt.

– Hol vótatok? – kérdezte Csorja Péter.

– Virágot termeszteni – mondta Mihály bá.

– Mikor jő meg az eszed?

– Előbb menyen el.

Legyintett derülten Péterfi Mihálynak a gazda, majd a fiához fordult felöltözve szépen.

– Templomba kéne menni.

Bódi lehajtotta a fejét, s nagy szomorúsággal így szólt:

– Kéne…

– Jere!

– Nem tudok.

– Az erőd miatt?

– Egyéb miatt.

Megértették egymást, és nem szólának többet.

Csak a harangszó kiáltott a magasból:

– Jertek, az Isten hívul!

Szót fogadtak mindenrendű emberek.

Bódi egyedül maradt a házban, csak az Isten lelke vala véle.

Az udvar közepén állott napsugár záporában.

Nagy szerelemben örvendezett minden, s úgy tűnt, mintha a kék ruhás Égnek megcsordult, áldott emlője volna a Nap, amelyből sugarakban jön az édes tej a földre.

A ragyogás felé nyújtotta Bódi is a fejét. Erős vágya jött, hogy valami jót tegyen hirtelen. Széjjeltekintett, de a nagy élővilágban csak a majorságot látá mozogni. A szuszékból fél kupa búzát merített, s közéjük önté, mint az örömet. Egy könyvet is vett elé, amely jóízű régi beszéddel Istenhez vala teleírva. Nagy csendesen leült a kert mellett feküvő hosszú cserefára.

206

S mint nagy, repülő szürke cseppek, apránként verebek szállottak a majorság közé.

Bódi elnézte, amint a táplálkozás örömében együtt örvendeztek a búza felett. Aztán felütötte a régi könyvet, és a Hétnek hetedik napján imádkozni kezde:

– „Isten, időnek s örökkévalóságnak Ura, ditséreteidet kívánja hírdetni szívünk! Ismét elszárnyalt egy Hét, s Te ezen a héten által is óltalmaztál, s igazgattál minket, és mikor szívünk töprenkedett, aggódott: segedelmet, vígasztalást szerzettél! Tellyes lelkünkből áldunk Tégedet, s újra földi utazásunknak folytatását kifogás nélkül bölts vezérlésedre bízzuk…!”

207
9

Délután négy órára megtelt az iskolaterem. Legények kevesen valának, inkábbat mindenrendű házasemberek. A családok oszlopai és a falu észbéli ereje.

Gyűlésre sereglének össze, amelyen bírót akarának és más elöljáró embereket választani.

Feszített a sok vasárnapi székely, és győzte egyik a mást. Zsongott a falucsalád, forrt, és vezetőket főzött a beszéd melegén.

Már a teremben sem fértek.

De elég tágas vala az udvar.

Itt állott Bódi is a falusi élet hullámai között. Jólesett itt lenni neki, s nyelni testi s lelki egészséggel a sok szót, a nagy kedvet és az értelemtől felbukkanó számtalan mókát. Nem csoda, hiszen fél esztendeig nem vala semmi látása emberekben, sem hallani nem hallá, hogyan él, kormányozza és élteti magát a falu. Szinte csodálá a korosabb bölcseket, s igen az elsőbb embereket is, akik bent a teremben többet tudtak, mint amennyivel boldogságra lehetne vezetni a világot. De nem bánta őket, és nem éreze vágyat, hogy beszorulna a terembe. Jól érezte magát itt is, ahol törekedő szolgalegények és vagyontalan soktudók vegyültek össze, s ahol vén Péterfi Mihály csúfolta meg ésszel, akit akart.

Már rég elszállott az idő, amelyben meg kell vala nyitani a gyűlést.

De nem jött a jegyző.

S hiába vártak, mert csak nem jött ismét.

– A fene urat egyék! – mondta Gálfi Zsiga nagy hangon odabenn, s kihallatszék a nyitott ablakon az udvarra is a szó. Kevély ésszel nem érzé meg, hogy rosszul szólott a szája, pedig rosszabbul soha, mert irigyei meghallották sokan, s amilyen a 208székely, nem átallja megtenni, hogy alkalmas időben saját szavával lője meg az embert.

Még vártak egy kicsit, s akkor Gálfi Zsiga megmozdult bírói hatalommal, és két embert külde a jegyzőhöz, hogy hínák el a gyűlésbe, mert eleget vártak.

– Mondjátok meg, hogy a falu nem kutya, s érte sem leszen az.

Azok el is mentek, s ahogy hozák az urat, az egyik székely így szólt ravaszul az úton:

– Hálistennek, nem fogott a szó.

– Miféle szó? – kérdezte a jegyző.

– Elég rusnya szó volt – mondta a másik, és intett a szemével, hogy maradjanak hátra ketten. A jegyző visszaintett, és odaszólt nyomban a másik követnek:

– Menjen, s jelentse a gyűlésnek, hogy jön a jegyző úr.

S ahogy ketten maradának, így szólott a székely:

– Egy kicsi birtokügyem van, s eligazítja-é a nagyságos úr?

– Én el.

– Mert ha el, ekkor én is mondanék valamit.

– Elintézem, el.

– Bizonisten?

– A jegyző szava szent.

– No, ha szent, akkor bajosan is enné meg őt a fene!

Ijedten veté oda kopasz fejét a jegyző.

– Miféle fene?!

– Hát a Gálfi Zsiga-féle.

– Ezt sem hallottam még.

– De hallottam én.

– Milyen formában?

– Elég étkes formában.

A jegyző veres lett.

– Beszéljen, hallja!

– Beszélt Gálfi Zsiga.

– Mit mondott?

– Én nem helyeseltem.

– A fenével etetett?

– No, beh okos!

– Engem?

– Nem is engem.

209

– S Gálfi Zsiga?

– Gálfi Zsiga.

– A bíró?!

– Ha megválasszák esment.

– S hol?

– Oda menyünk.

Oda is értek.

Az udvaron hozzátette a székely:

– Osztán nem szótam semmit.

– No várj, parasztja!

Az emberek utat nyitottak az ajtó felé, s a nagy zajgásban belépett a jegyző.

Gálfi Zsiga ott állott, s kacagva mondta, köszönvén:

– Bezzeg nagy úr a jegyző úr!

Amaz úgy tett, mintha nem is hallaná. Egyenesen a pódiumra lépett, a kalapját az asztalra tette, s oda a könyvet is a hóna alól. Aztán hivatalába meredten megállt, összehúzta a szemöldökét, és mutatta a nagy parancsolót, mintha ő volna a császár.

Meg is feszülhetett azonban, mert a székelyeknek nem vala kedvük csillapodni.

Jót vágott a könyvvel az asztalra.

– Hát ki a jegyző?! – kiáltott rájuk.

A padok közül valaki ráfelelt, mintha ott ülő iskolás gyermek volna:

– A jegyző a falu szolgája.

Nagy zúdulás támadt, a szemek kacagtak a találó feleleten.

Gálfi Zsiga idejét érezte. Akkorát kiáltott, hogy belefehéredtek a falak.

– Csend legyen, mert reátok ontom a házat!

A jegyző odaintett neki:

– Ne segítsen, jó?!

A bíró gőgösen fordult az emberek felé.

– Tőlem bőghettek is! – mondta, és felült az első pad tetejére.

S immár, hogy nem parancsolt senki, nem is lármázott senki.

A jegyző leült, s bevárván a legnagyobb csendet, uralkodni kezdett.

210

– Én, Szeredai Szándék Lajos, a község jegyzője, a király és a főszolgabíró úr nevében ezennel megnyitom a gyűlést.

Felolvasta a tárgysorozatot, s megadván egy kis szünettel a módját, szónoki törekedéssel, és ahol lehetett, költői figurázással élve, így kezdett beszélni:

– Igen tisztelt községi Közgyűlés! Valamint a madárseregnek is első gondját képezi, hogy vezető repülőt válasszon magának, azonképpen vagyon a mi igyekezetünk is, hogy mindenekelőtt kiválasszuk azt a bírónak való embert, akiben nemcsak a közbizodalom fekszik benne, hanem aki előtt szentek a közigazgatás csodálatos törvényei is. Ez nemcsak a mi érdekünk, hanem országos érdek is leend. Mert, igen tisztelt Közgyűlés, valamint sok virágból vagyon a koszorú, azonképpen sok községből vagyon az ország is, az az ország, amelyet egy történelmi pillanatban Isten kalapjába való bokrétának nevezett a mi nagy költőnk, Sándor. Ez a sok község pedig a lefektetett törvények aranyszálaival vagyon egy bokrétába kötve. Szükségszerű tehát, hogy ennek a törvénynek a szelleme lebegjen közöttünk, ezért nyissa ki a Közgyűlés a szemét, kérem, és válasszon olyan bírót, akinek első a paragrafusokba fektetett Rendtartás, második a tiszteletadás erénye, mert fellebbvalók is vannak, harmadik pedig a község java.

Zúgni kezdtek az emberek.

– A falu az első! – kiáltotta valaki.

A jegyző felnyújtotta a karját, és úgy rezegtette a hangját:

– Itt a Törvény szelleme beszél! Ez a szellem kívánja azt is, hogy a Közgyűlés ne válassza újra a régi bírót!

Gálfi Zsiga leugrott a padról.

– Métt ne válassza újra?

– Azért, mert csak magát látja, s nem a Törvényt, sem a falu javát, sem a tiszteletet, amivel tartozik a felette állóknak!

S kivágta a legnagyobb érvet:

– S legfőképpen azért, mert a főszolgabíró úr sem akarja!

– Ő ne szóljon ebbe belé!

– De belészól!

– A jegyző se szóljon ebbe belé!

– Ő is belészól!

– Belé a kutya likába!

211

Kacagva nézték, hogy csúfolja Gálfi.

– Maga nem lesz bíró!

– Akkor más sem lesz!

– De más lesz!

– Szeretném látni!

– Majd meglássa!

– Csak magát ne lássam!

Kacagva mozgott az egész terem. S nagy parasztgőggel Gálfi Zsiga kacagott legjobban, visszaülvén a padra.

A jegyző öklelte kínjában az asztalt.

S ahogy javában derültek, vén Péterfi Mihály, mint egy sasmadarat, bedobta az ablakon a hangját:

– Csorja Péter legyen a bíró!

Sokan felálltak, és úgy kiáltották:

– Ő legyen!

S mint a széjjelfutó lánggal, betelt Csorja Péterrel a terem.

– Éjjen! – kiáltották.

– Hajjuk! – kiáltották.

Az első padból felemelkedett a hosszú száraz ember.

Gálfi Zsiga hozzálépett.

– Komám – mondta ördögi arccal –, a bíróság halált jelönt!

– Eredj, ülj le – mondta Csorja Péter.

– Jó, de osztán gyónnyál meg…

És már szembefordult Csorja az emberekkel.

– Testvéreim – mondta –, én nem vágyakozom a bíróságra. Én csak arra vágyakozom, hogy hazámnak s a benne lakóknak javára legyek. Sok vágy és szent akarat égett el bennem, hogy Isten után szolgáljam nemzetemet, de csak szívemben tehetém. S ha most vénségemre a ti szólításotokra felállok, tám az utolsó akarata ez egy székelymagyarnak, aki szolgálván faluját, szolgálni akarja emígy a hazát.

Fellobogtak és reá zúgták:

– Éjjen!

– Ilyen bíró kell nekünk!

Örömben kavargott az egész.

Csak Gálfi Zsiga maradt némán, gőgbe beledermedett arccal, mintha látná már maga előtt a Halált.

212
10

Este lett.

A Halál felkelt, mint reggel a Nap.

S a falu lefeküdt, mint a gyermek.

Csak két férfiú kopogott az utcán a fehérlő porban. Szótalanul mentek és fürkésztek, mintha szöknének valahová. Az egyik száraz volt és magas. A másik középtermetű, tömött ember. Meglett korúak, túl az ötvenen is.

És egy asszony is kopogott szembe. Kézilámpást lengetett jobbról. Ahogy a férfiak elébe ért, lámpáját felemelte, és az arcájokba világított.

Csorja Péter volt, és Gálfi Zsiga.

– Jestét! – mondta.

De vissza sem köszönt a két férfiú neki. Se nem szóla egyik a máshoz, csak mentek az üde májusi estelen némán, mintha háborúnak vagy országos halálnak vinnék a hírét.

A községházánál lépcsőnek sirültek.

Gálfi ment elöl.

S Csorja egy fejjel megnőtt utána.

A tornácon balra vették az utat.

S bementek egy ajtón.

A korcsmába.

A zsidóhoz.

Nem is köszöntek, mintha nem akarnának szólani többet ezen a világon.

Két legény ivott. És egy pásztorember külön.

Gálfi Zsiga intett a zsidónak.

Eléjük hajlott amaz.

– Egy szobát, különvalót! – mondta Gálfi.

– S bort, a legjobbikot! – mondta Csorja.

A zsidó félve szabadkozott:

213

– Csak az van, amiben én lakom, szegény fejemre.

– Eresszen oda! – szólt reá Gálfi.

Bevezette őket a viaszarcú, szakállas ember. Görnyedezett, és remegve meggyújtotta az asztali gyertyát. Letisztította öreges gonddal az abroszt, két széket helyezett oda, tapogott még egy kicsit, majd hajlongva nevetni próbált.

– Egy litret! – mondta Csorja.

– Kettőt! – mondta Gálfi.

Leültek a székre, és nem mozdula egyik sem, és nem szóla egyik sem, akár a bálvány.

Két üveget borral és két poharat tett eléjük a szakállas ember, és hajlonga nekik és távolodék háttal.

Kiment, s a könnye kiesett, hogy keresztényt engede a házába lépni, és lelkének törvénye szerint így szólt:

– Izrael örök Istene, bocsáss meg szegény, öreg fiadnak, mert ezzel keresi kenyerét…

Csend volt.

A Nyikó vize kőről kőre ugrott kicsi hullámaival.

De a hegyek hallgattak.

A nép hallgatott.

Az Isten hallgatott.

Gálfi Zsiga maga elé tette a bort és a poharat.

Csorja Péter maga elé tette a bort és a poharat.

Töltött az egyik.

Töltött a másik.

Gálfi Zsiga hallgatott.

Csorja Péter hallgatott.

Az Isten hallgatott.

Csak a vér ordított, mint a zúduló folyó.

Nem ittak.

A szemük sütött a csontok közül.

Erejük kiáltotta a Halált.

– Ne félj, székely!

Csend volt, mint a vashegyek csendje.

A hátuk megett kopottan nyugodott az öreg zsidó köpönyege és imádkozó szíja az ágyon.

És a fal mellett egy fekete állvány, amelyen hét gyertya vala. 214Hasonló fekete kar ahhoz, amelynek gyertyáit egyenként oltják el nagyhét idejében, keseregvén Krisztus halála felett.

Künn csírázott a nyár. És a pihegő földön feketén aludt a székely falu, mint egy feldöntött óriás.

Bent megmozdult Gálfi Zsiga végre.

Az ajtóhoz ment, és bezárta az ajtót.

Lépett visszafelé hármat, és megállt.

Nézte a fekete állványt.

Majd az asztal bütüjéhez állította gonddal, meggyújtotta a hét gyertyát rajta, és elfújta az asztali kettőt.

És megkezdődött a székely lámentáció, ahol Sors-Jerémiás énekelt sírván:

– Jaj! Kínlátásra teremtéd, Uram, a Te népedet, és karddal a kezedben kivezetéd őtet Keletről, és békötéd kalmárok jászolához, és hegyeket adál neki enni, és az ő könnyeit, hogy megigya…

Gálfi Zsiga ivék, és leborítá poharával az első gyertyát.

És Csorja Péter nem ivék, hanem ráönté borát az első gyertyára, amelyik meghalt.

– Jaj! A szárnyát dérrel ütötted, Uram, a Te népednek, és megláncolád őtet a sziklák oldalához, és az erdőknek fáihoz láncolád őt; és nem könyörültél rajta, amikor ütötték, mint a latrot, és ették, mint a magosság sasmadarát, apró tolvajok őt…

Gálfi Zsiga ivék, és leborítá poharával a második gyertyát.

És Csorja Péter nem ivék, hanem ráönté borát a második gyertyára, amelyik megholt.

– Jaj! Fekete bölcsőben rengetéd, Uram, a Te népedet, és ragadozó idegen állatokat küldél, és véréből való nagy lator urakot az ő napjaiban rája; és hazug háborúkban romlék a Te néped, és örökös halálban éle, mint a megfogott madár…

Gálfi Zsiga ivék, és leborítá poharával a harmadik gyertyát.

És Csorja Péter nem ivék, hanem ráönté borát a harmadik gyertyára, amelyik megholt.

– Jaj! Megvakítád, Uram, a Te népedet, és elvevéd előle az útmutató fényes Csillagot az égről; és béöntéd az ő fülét saját vérével, és béöntéd a száját kalmárok italával, amikor rongyos prófétái előtte feküvének; és nem emeléd fel az ő karját, amikor rúgák a kevés igazakot, és rögöket ugatának rájok a falelkűek, mint a kutyák…

215

Gálfi Zsiga ivék, és leborítá poharával a negyedik gyertyát.

És Csorja Péter nem ivék, hanem ráönté borát a negyedik gyertyára, amelyik megholt.

– Jaj! Kifosztották, Uram, a Te népedet, mivel ígérének néki aranyat, és elvevék azt is, ami vólt; és kecsegteték bőséggel őt, és hazudának víg életet néki, mialatt gondokat kötének bé az ő házaiba, mint fekete ördögöket…

Gálfi Zsiga ivék, és leborítá poharával az ötödik gyertyát.

És Csorja Péter nem ivék, hanem ráönté borát az ötödik gyertyára, amelyik megholt.

– Jaj! Tüzet öntöttél, Uram, a Te népednek vérébe önmaga ellen, és halált az ő csontjaiba örök lakónak; és felékesítéd őt a virtusnak piros virágával, amely temetőben termett; és a Te néped alig él, és mégis egymást öli meg áldozatul Néked, mert az ő hálája véghetetlen…

Gálfi Zsiga ivék, és leborítá poharával a hatodik gyertyát.

És Csorja Péter nem ivék, hanem ráönté borát a hatodik gyertyára, amelyik megholt.

– Jaj! Setét van, Uram, és nincsen világosság a Te néped országában, és nem látszik az ég, és nem látszik a föld, és nem látszik a Holnap, csak a Halál látszik közeledni fényes koponyával, de hiába kiáltok, és hiába két síró szemem, mint a patak, mert dalol a Te néped a Halálnak, Uram…

Gálfi Zsiga ivék, és leborítá poharával az utolsó gyertyát.

És sötét leve.

Csorja Péter elszórá italát, mint a búzát.

És sötétnél több leve.

S akkor felállott Gálfi, és e világon utoljára így szólt:

– Jere, óccsalak el!

És felállott Csorja, és e világon utoljára így szólt:

– Jere, öntsem reád a halált!

Az óra konga.

Gálfi bicskát foga.

Csorja bicskát foga.

Angyal nem vala.

Isten nem vala.

Jaj!!

Halál kettő vala.

216 217 218
11

Hajnalodott.

Május kilencedike volt, keddi nap.

A Végzet halhatatlan katonái állották körül a falut. Kihunyva és rettentő feketén állottak a házak is, mint a megdöglött mesebeli baglyok.

Csak a községházának két ablaka vala fényes. Szomorú fény volt az is, mert két ravatal álla megette, és a két ravatalon két erős halott feküvék keményen.

Mint két kidöntött pogány templom, olyanok voltak a halálban ketten, itt, ebben a nagyteremben, ebben a táncteremben.

A falu fektette oda, az utolsó patyolat ágyra őket. Mert nagy oszlopok voltak, és élő kapufélfák a hatalmas székely kapun, amelyen az idegenek örömre jönnek által, és bólogatni jön által az Isten a búlátott népnek. De már kivágá őket az ősvihar az örök sötétbe. S a munkát hirdető írást vér mosta le róluk, és helyébe eme népénél csodálatosabb rovásírással belevéste az ő titkát a Halál.

Égett a tizenkét gyertya a ravatalnál.

Bódi ott állott lábtól, arccal az apja felé, mozdulatlanul és fehéren, mint a szobor. Amióta kifektették a megbékélt embert, ezt a kialudt világot, azóta áll egyazon helyben.

Állott egész éjjel és a tegnap.

Nem szólt.

Nem evett.

Vizet nem kért.

Csak a két szeme mutatta, hogy él. Mert az csodálatosan világított a gyertyák felett és a halál felett.

Nézte az apját, aki katonásan feküdt ünneplő ruhában a májusi zöld ágak illata között.

Nézte az elveszett óriást, aki megtalálta helyét végre a világ219ban; aki vágyaihoz képest és erejéhez képest immár megnőhetett a Halál országában; aki felrepült nyomorult székely sorsából végre, mint a megszabadult magosság madara; aki annyi háborgás után megbékélt a cudar gaz világgal.

Nézte a népéhez kiáltó, az örök örömbe szakadt édesapát, aki jobb fülére vágott fekete kalapjával olyan volt a virágok között, mint egy gyönyörű szál Halál-legény.

És óh, kegyetlen Isten! – Gálfi Zsigát nem volt aki nézze!

Pedig szinte ragyogott a gőgben! Szinte nem is embereket hívott a maga csodálatára, hanem országok fejedelmét, királyt, amennyi van, vagy magát az Istent!

Óh, szörnyű Sors! – Gálfi Zsigát nem volt aki nézze.

Pedig hogy feküdt ez a férfi! Mintha rohanó, körberohanó vérrel mutatta volna most is, hogy még halottnak is különb, mint más! Hogy még a ravatalon sem tud úgy feküdni senki, ahogy fekszik Gálfi Zsiga!

Óh, elátkozott halál! – Gálfi Zsigát nem volt aki nézze!

Mert az ő fia sírva ivott valahol a csárdában.

És az apját fojtotta halva is a csend.

A zöld levelek csendje, melyben nem vághatá belé a hangját immár.

A táncterem csendje, amelyet nem rúghata fel, húzatván magának egy csárdást.

A falu csendje.

Az élet végtelen csendje.

Az örök aluvás csendje.

Halál, veretlen ne maradjál!

Csak a kakasok szóltak.

Virjadt.

A hegyek fejéről, mint az ezüst, elindult a fény.

És a gazdák felkeltek ágyaikból, hogy új napot kezdjenek barmaikkal.

Csak ez a két székely nem kele fel.

Hiába várta őket a négy fehér ökör.

Hiába várta a négy ló.

Hiába várták a kinyugodott földek.

Hiába várták a feltámadott fák.

Hiába várták a virágos füvek.

220

Hiába szólának a kakasok.

Hiába lepé bé arcájukat a keleti fény.

Jaj!

A két székely nem kele fel.

Délután volt a temetés.

Kacagó fényben és életben úsztak a teremtett állatok és tárgyak, s még ez a kitaszított, szigorú Föld is örvendeze, hogy van.

Végig a hegyek és a vizek, a kibomlott erdők és a sok drága mező egy szót kiáltott:

– Élet!

De vala egy falu, amely ünneplő ruhában és szomorú szemmel csak a Halált ismerte ezen a napon.

Négy órakor harangoztak.

Jobbról és balról embert termett sűrűn az utca.

Jöttek temetésre.

Mint az égen a felhők egy bizonyos pontra, úgy gyűlének, sietének és omlának az égtájak felől.

Az asszonyok hervadtan, mint a tél felé megindult virágok.

A leányok csokrosan, és a szemeik esője alá kicsi ruhát tartának fehér mezőnek.

Csak a férfiak jöttek kemény derékkal és mozdulatlan arccal, mintha mutatták volna, hogy minő erős lelki munka nekik e temetés.

Sokan odajárultak a halottak lábaihoz, és térdet hajtának ottan utolsó köszönésül. Aztán elhúzódtak az útból, és lehajták fejüket. S mint röggel a szántás, már tele volt emberekkel a táncterem. S azok valahányan lehajtják fejüket, és a hat gyertya lengő virága mellett úgy hallgatták lehajtott fejjel a fekete zengésű muzsikát, amit a Halál, mint egy rettenetes emberevő Cigány, rút kacagó arccal húzott remegő lelküknek fülébe.

A tornác is megtelék legényekkel végig.

S a ház előtt, a térségen, még férfiak serege állott.

– Káré tevék egymást…

– Ilyen két ember!

– Hogy az észből annyira kifogyának!

221

Szelíd érzelemmel ilyeneket szólottak, és nem lehete tudni, hogy holnap melyik öli meg a mást.

– Félre!

Gálfi Vincét hozta két erős férfiú a korcsma felől. Kartőn ragadva vitték keményen, hogy lássa meg még egyszer az apját, akinek oly nagy kedve telék borivó fiában. S mint a kidőlt sziklához a megáradt vizet, a halott lábaihoz terelték a részeg legényt.

S már a pap is jött. Feketén büllögött, mint egy két lábra állott óriás holló. Az ajtó előtt felvette karingét, belemártotta a szentelő botot a vízbe, s marokra vette, mintha ördögöt akarna ijeszteni, s belépett Isten helyett a halottakhoz.

– „Kyrie eleison!”

S egy lassú rebbenéssel leemelék a kalapjukat a táborban álló férfiak, és úgy állottak a májusi napon, mintha derékba vágott fákra barna sasok serege száll vala le.

És egyszerre közéjük vágott valaki hanggal:

– Húzódj!

Mint a hömpölygő fehér hullám, négy díszes ökör vágta a nyolc keréknek az utat. A Csorja ökrei jöttek elöl. Ünnepi ruhában Péterfi Mihály hajtotta őket. A másik kettő Gálfi Zsigáé vala, és idegen mellettük a szolgalegény.

A szekerek hosszú derekában egy-egy ősanyag-illatú kereszt nyugodott hosszan, nagyra csinálva az időben megnőtt Krisztus mérete szerint. Rudak is valának szíjas gyertyánból, és nagy csokorba gyűjtve kötelek a lőcsön.

A ház előtt megálltak az ökrök, és a hajtóik is meg az ő fejüknél.

Felsírtak az asszonyok odabenn.

A Halál utolsó nótáját húzta a táncteremben.

Szegezték a koporsókat.

– „Ments meg, Uram, engem az örök haláltól…”

Megmozdult a gyászos sereg.

Előrejött a pap, és derűs volt, mert jólesett neki első embernek lenni ekkora tömegben. A kántor hosszú laposakat lépve zengett mellette tovább, mintha ő találta volna ki a gyönyörű rémítést:

– „Midőn az ég és föld meg fognak indulni, s eljössz a világot lángokban ítélni…”

222

Hozta nyolc férfiú házaikkal együtt a holtakat is.

Csorját az első szekérre tették az ő ökrei után.

Gálfit a második szekérre tették az ő ökrei után.

A pap megindult elöl. S oldalt húzódva, meg a kántor is véle, és szórta lába nyomára a gyászének szavait, mint a fekete rózsát.

És Péterfi Mihály is indítani akara éppen, de akkor Gálfi Vince az ital vadságával az ökrök elejébe állott, és gőgje magasabbra ugrék, mint a fájdalom tornya.

Szétvetette a lábát.

– Apám menjen elöl! – mondta.

A fülek feketén hallák.

A szemek leülének a csontok közé.

A víz megálla folyni.

Bódi előrement, és a kőoszlop erejét érzé.

– Állj félre! – szólott.

– Üss ide!

– Melléje teszlek!

Látá vén Péterfi Mihály, és odalépett ekkor. Hunyoríta Bódinak egyet. Vincének pedig megfogá bölcsen a karját.

– Tám vak vagy? – kérdé.

– Látom az Istent is!

– No, ha látod, nézd meg, hogy apád van az első szekéren.

– Ő van-é?

– Teljes merejében.

– No, úgy legyen!

A víz megindula folyni.

S Bódihoz odahajlék, és így szóla vén Péterfi Mihály:

– Fiam, aki részeg, hátulról számolj örökké annak.

S megindulának az ökrök. És vélük bandukolt Péterfi Mihály balról, és mint a bölcs, úgy nézte az út porát, amely tán ember vala egykor. S ott imbolygott Gálfi Vince jobbról, s döfé öklével az ökröt, s szóla neki:

– Bőgesd apámot, met eladlak…

Folyt az egész falu feketén és a vízzel egyszint.

A gazsók muzsikáltak a fűzfákon.

A halottaknak örök békesség termett.

És az élőknek virág.

223
12

Csak a hold élt a falu felett, hengeredvén kék mezőkön és a felhők erdőin keresztül, mint egy tündérleány levágott feje.

Néha vakkantott egy kutya, és néha lehullott egy csillag.

Éjféli idő lehetett már.

A Nyikó mellett két különös alak suhant felfelé az úton. Zajtalanul mentek, csak meztelen lábuk suppogott puhán a porban. Az egyik ásót vitt és csákányt, a másik ugyanazokat a vállán. Pofába sütötte őket a hold, s ahogy igyekvéssel haladtak, árnyékuk harmonikázott balról. Ha kertek mellett suhantak el, ott felkunkorodott a deszkakerítésre, nyitott kapuknál beszaladt az udvar közepéig, s a házak mellett felütötte fejét a fehér falon, mint a kígyó.

Egy legényke sebesen aprított előttük, mintha kincset ásni hívná.

Cigányok voltak, fürge tagokkal a rongyok alatt.

Keresztülvitte a gyermek a fedeles hídon őket, s ott balra sirülve, a faluházának vezette, s fel a garádicson, és be a zsidóhoz az ajtón, amelyen keresztül vasárnap este a Halálhoz mene Csorja és Gálfi.

Zavaros izzású szemekkel ott ivott Vince, és foly vala asztaláról az ital.

– Itt vadnak! – jelentette a gyermek.

Részeg fejét felemelte a legény.

– Degek urai, cigányok vattok-é?

– Azok, instálom.

– Ásni tudtok-é?

– Tudunk, instálom.

– Megvakítsalak-é?

– Ne egészen, instálom.

224

– Hát egy tulkot akartok-é?

– Aggyon az Isten, istálom.

Az asztalra vágott Vince.

– Én adom, nem az Isten!

– Úgy vóna jó, instálom.

S ekkor felállott Gálfi Vince, s megingott rögtön, mint a szélben a madárijesztő. De hirtelen megmerevítette magát, és leseperte poharát az asztalról, nehogy kacagni merjen valaki rajta.

– Hé, Csüpkebokor!

Odament a zsidó.

Vince a cigányokra mutatott.

– Pálinkát ezeknek! Nem látja, hogy dógozni jöttek?!

– Igen, kérem.

Egy-egy fél litert a kezükbe adott „Csüpkebokor”.

– Gyertyát nekem! Két szálat, hogy ragyogjon!

Azt is hozott a zsidó.

Akkor kimarkolta a zsebéből az este eladott nagy föld árát Gálfi Vince, fizetett mindent, s rávetett egy pengőt. A legénykének is adott egyet, aztán közelebb húzta magához.

– Samuka, te most hazamész nálunk, érted-é?

– Egyenesen.

– Mint a sebes szél, érted-é?

– Annál es jobban.

– S van az egyik pajtában két ökör s két tulok, érted-é?

– Elég van.

– Oda bémész, elódod az egyik tulkot, s ide vezeted, érted-é?

– Én vezetem, csak jöjjön.

– Még itt vagy?!

Elfutott a gyermek, mint a sötét vízben a hal.

S Gálfi Vince a hóna alá csíptette a két szál gyertyát, s jobb fülére vágta a kalapját.

– Jertek!

Nyomára állottak a cigányok, s ahogy kiléphettek az ajtón, olyant húztak az üvegből, hogy fekete nagy szemük kiméncseredett belé.

Vince megállott a ház előtt a piactéren.

Körülfordult a csendes holdvilágon, aztán az egyik gyertyát 225jobb kezébe vette, a másik gyertyát bal kezébe vette, a lábait és a két karját szétvetette, és félrevágott kalappal meredten tartotta a két szál gyertyát, s a magasba kinyúlva konokul, mint egy felfeszített lator.

A cigányok kigúvadt szemmel tojóskodtak mellette, nem tudván, mit cselekedjenek.

Mérge lobbanásával bőgött rájuk Vince:

– Vakulj meg, cigánnya! Gyufát neki!

Azonban hiába kotorták zsebeiket, meggörnyedve kétrét.

– Gyufát árul a zsidó! – ordította Vince.

S elhányva a szerszámokat, hüvelykujjukat az üveg szájába nyomák a cigányok, és megeredének, mint a szalasztott bolondok.

S úgy jöttek, mint a rohanó kutyák.

Az egyiknek füstöt vetett a kezében a büdös gyufafej, a másik a gyertya hegyét nézte kiugró szemekkel, és kucorogva biztatta társát, tapodván a helyet szaporán:

– Hamar! Hamar!

Amaz gyújtotta volna, de magosan volt a gyertya feje. És hiába feszíté derekát, és hiába állott lábujjainak begyére, jaj, nem éré fel a cigány!

S Vince ördögök szemével nézte, és nem engedé lejjebb kifeszített karjait.

Úgy ordított a magosba feszülve.

– Gyúcsd meg, met letipodlak!

– Gyújtom, instálom.

– Gyúcsd meg! Feszülj meg!

Ugrott néhányat a cigány.

– Magoss, instálom.

– Te avval ne törődj, csak gyúcsad!

S ahogy újra nekifeszült, kínokat nyelve, egyszerre jót taszított rajta a másik cigány.

– Hó, te! – s mire mondá, már lent ült a porban, s a vállát veregeté, röhögve magának.

– Hágj ide, terpe!

Isten mutatá az utat, mert különben csúfot tesz vala Vince.

– Jáj, hogy ég, instálom!

– Kettő van, hé! Vaj kiüssem tám az egyik szemedet?!

226

Kitoldák egymást ott is.

– Még jobban ég, instálom!

S akkor Gálfi Vince forogni kezdett a két gyertyával, és nekihajolva nézte a földet, mintha táltos lónak a nyomát keresné. Végre karikát rajzolt a csizmája sarkával.

– Ásni!

Továbbment, és ott is karikát rajzolt a csizmája sarkával.

– Ásni!

Egyiket ide állította. A másikat oda állította.

Akkor megitatta vélük a pálinkát utolsó cseppig, s így szólt:

– Amelyik nagyobb kutat ás, annak adja Gálfi Vince a tulkot!

Jelt adott, mint a futóknak:

– Rajta!

S vágni kezdte a földet a két cigány. S vágták bolondul, mintha az apjuk feküdt volna odalenn élve. Vágták az összeforrt rögöket, a babonás székely földet, elvetett kalappal, nekirontva vadul, a vér és a pálinka meggyúlt benzine mellett; vágták, mint két őrült fekete harkály a csodálatos fát, amelyen annyi elzuhant félisten termett, amelyből annyi hős székely szökék a cudar világba…

– Vágjad, cigány!

Röhögve tartotta nekik a gyertyát.

– Vágjad, az angyalodat!

Csizmája sarkával verte az ütemet:

– Vág-jad! Vág-jad!

És a homlokán izzadott a két cigány, és vágta.

És izzadott a háta közepén, és vágta.

– Hí, ne!

Samuka jött a tulokkal.

– Itt van, eleget húzám! – mondta.

Vince fénylő, bolond szemekkel nézte a szép növendék ökröt, s egyszerre belekacagott az éjszakába. És ispárgát szedett elé, s egy bolond ötlettel felkötötte az egyik gyertyát a tulok jobb szarvára, s fel a mást a bal szarvára.

Aztán elvette Samukától a kötelet, s a bokáját veregette össze.

– Vágjad, cigány! Megkapod az árát!…

227

S a tulok sötét, nagy szemeivel szomorán nézte őket. És a szarva hegyéről is szomorán nézte két csillagszemével, amelyből forró könny hullott néha a fekete földre.

Így állának ott reggelig.

S még vágták a cigányok az illatos földet.

Emberek jöttek.

– Jaj, mit ásnak?!

Rájuk se pöke Vince.

Csak megszalasztá a cigányokat, és kiáltá feketén:

– Bort ide mind ebbe a kútba! Pálinkát ide mind ebbe a kútba!

S folya a pénz.

S ki a pincéből minden italt, ami volt!

– Fogják meg, bolond!

És belé a kútba mindent italt, ami volt!

– Igyék a világ!

És folya a bor.

S egy cigány tulkot vezete, s egy másik agyonvágá csákánnyal a hídon.

És folya a vér.

„Nyikó menti csárdában
Ecet ég a lámpában.”

Harangoztak fekete gyászmisére.

Csorjának, aki megölé Gálfit.

Gálfinak, aki megölé Csorját.

Mint egy másik Istennek a műve, ott ült Bódi a templomban, egyedül egy padban. Lehajtotta fejét, és két kézzel fogta maga előtt az összefaragott barna padot.

Mintha sziklaélen tartotta volna magát feneketlen mélység felett, úgy ült fehér színű arccal és meghúzódott testtel.

Beh nagyot dördült vasárnap éjjel az ég, hogy ezt a legényt itt lehete látni, ahol nem volt még a tavaly őszi Mária-forradalom 228óta! De nagy volt a szálfa, amelyik ledőlt azon ítéletidőn, s a föld alól is, halottaiból is parancsolt a fiatal fának.

Apja fia volt!

A vállán hegyeket tartott, amelyek feszülve izzottak belül. És a lelkében csodálatos fekete hattyúk voltak, keresvén rohanó úszással a fényt.

Nem volt ereje végigrepülni szemeivel a gyásztemplom hajóján és megölelni a kitett fekete koporsót.

Nem volt ereje rászállani a virágos oltárra, amelynek mosolygó Csillagát összetöré a féktelen nép.

Nem látta az embereket sem, akik mégis sokan eljöttek, hogy imádkozván szót emeljenek a halálba ugrott férfiak örök üdvössége mellett. Ambrót sem látta, sem Botár Marcit, akik öt paddal előtte ültek, örök együttlétben Isten és ember előtt, mint két orma egyazon sziklának. És nem pillanta balra sem, pedig mint egy koravén árva leányka, ott térdepelt az anyja, leejtvén a fekete világban fejét a kezére, amely rózsafüzérrel vala körülkoszorúzva.

Istentelen kínokat érzett ez a legény!

Két összedőlt világ rengette őt! A test és a vér világa, amely az apjában omlék a Sors villámai között össze. A szív és a lélek káprázatos világa, a nagy fényű világ, melynek a Napját, mint egy örök fekete felhő, kioltá a tömeg.

Keserű volt nagyon a pohár.

Szeretett volna kigyúlni, hogy égre kiáltson, de csak két szót tuda átgörgetni remegő testén:

– Apám! Mária!

S mint a prófétalelkű gyermek a szörnyű kutat, amelybe beleölék vértanú-apját, már nézte a kitett fekete koporsót.

Rázuhant, mint a madár a hamuhegyre.

Visszarémült.

Ráesett megint.

Fekete csont-lábakkal és fekete csont-karokkal egy óriás Rémet látott.

– Ez a! A Halál!

Ott állott a hat gyertya fényében fénylő koponyával a koporsó fejénél, ott állott a megjelent szörnyű Alak.

Borzalommal nézte.

229

És látta, hogy az oltárnál duruzsoló pap csak idétlen fekete bogár ehhez a Halálpaphoz képest, aki sötét, kacagó barlangszájjal misézett a székelyeknek, mondván:

– Jobban szeretlek az Istennél, óh nagyszerű hős Nép! Két karomba veszlek, és az én csontjaim dobognak, mint a szív. És kiáradok rátok, mint a hegyekig nőtt folyó a virágos mezőkre. És fénylik az én homlokom, és trombitál nektek az én mellem, és nektek világítanak az én lábszáraim, és lábaitok előtt kacag az én kihullott két szemem, mert szeretlek örök szeretettel, óh nagyszerű Népem, székely! Örvendezzetek, mert el fogtok múlani időnek előtte! Zengjetek öröménekeket, mert kiválasztottalak a halálra! Lobogjatok, és szánjátok a többi nyomorult nemzeteket, amelyek sokáig élnek! Rohanjatok, és csókoljátok az urak kezeit, a fejedelmek kezeit, és idegen népek kezeit, amelyekkel megmutatják nektek az utat az én örök országom felé! Igyatok, és öljétek egymást, óh áldott Nép, és józan ne legyen közöttetek, és ne legyen olyan, aki testvérét meg nem ölte! Örvendezzetek, mert elmúlani nem tud senki olyan dicsőn, ahogy Ti! Fussatok hozzám, férfiak és asszonyok, és szaladjatok hozzám mind, akik vének vagytok, és mind, akik gyermekek, mert én vagyok a Ti örök Apátok, aki erős kezekkel elvezetlek a legáldottabb országba, amely Halottak országának hívatik! Óh, nagyszerű, díszes legények, fenjétek meg a kaszámat, és álljatok bé a rendbe, és álljon bé mindenki, aki székely, hogy egyetlen lendítéssel levághassam rólatok, mint egy vadhajtást, a fejet! Örvendezzetek, és kiáltsátok: Örök Apánk nékünk a Halál, és mi vagyunk az ő kedves Népe!…

Akkor felemelte két pusztító karját, és úgy énekelte reá a Halál:

– Alleluja, megtaláltam az én Népemet a földön!

Aztán rengetni kezdte a koporsót, mint egy rettenetes bölcsőt.

– Hujj!! – torzult el Bódi, s egy villanással a Mária-oltárra ugrott a szeme, mintha felszakadó, lobogó kiáltással kérné a nagy hatalmú Szüzet. – Taposd el, Mária! A Te néped vagyunk mi, és az Élet népe! Taposd el, Mária, a Halált!

De Mária nem felelt vissza.

230

Mert a virágok közül hiányzott Mária, mint az éjjeli égről a hold.

Felálla Bódi, és úgy nézte halálos vággyal:

– Nincs!

Tudta, és mégis nézte, mint a szerelméért és népéért megtébolyult ember.

– Nincs!

És ekkor, mint a tenger fenekén ébredő Nap, megmozdult a lelkében Mária.

– Él! – kiáltott a szíve.

És megmozdult a halálra ítélt Nép is.

– Élni fogunk! – kiáltott egész teste.

Amikor kifelé jött Bódi a gyászmiséről, a homlokán verejték csillogott, és a szemében tűz, mit az Isten gyújtott.

231
13

Szinte rohanva vágott által az anyaváros főterén a legény.

Kipirult volt, és lobogtak a szemei.

Meg sem nézte a korcsmát, ahol a tímárokkal országos csata vala; sem a kéttornyú templomot, ahol rókástul dicsérték egykor az Istent; sem a városi embereket, akik a tavaszban életre penderedve nyüzsögtek fürgén.

Csak ment a maga fellángolt útján, előredőlve és előrenézve és előregondolva. Csak ment, és feszültek erői, és lánggal égett a jövendő benne, és lánggal égett a vágy, amely szebb vala és nagyobb vala, mint a tornyok.

Ment a teremtés újra kivirradt útján, határtalan életerőkkel.

Tizenkettőt ütött a kálvinista templom tornyában az óra.

És a harangok felzúgtak, s zúgtak a leomló napsugarak; a hegyeknek és a fáknak zúgott a színe zöldben, és aranyban újra az élet.

Levett kalappal vágott előre Bódi.

Egyenesen a papi gimnáziumnak tartott, és a kisereglett diákok között, a székely anyák virágai között megállt. Körülfordult, ugrándozván a szemeivel rajtuk, és egy sugár harisnyás legényecskét odaintett.

– Hogy hínak?

– Márton Márton.

– Hova való vagy?

– Én zetelaki.

Megsimogatta.

– Fiam – mondta boldog sietéssel –, én is itt jártam valamikor, s most esment visszajöttem. Hányadikos vagy?

– Negyedikes.

– No, abban voltam én is.

Egy koronát vett elé.

232

– Ez a tiéd, Mártonka.

A legényke elpirult, de látván a harisnyát a legényen, és a nagy boldog megelégedést annak arcán, tartá a kezét, és megköszöné. Aztán kigyúlt, rajongó szemekkel nézett fel reá.

– Lukács-é a rajztanár most is? – kérdezte Bódi.

– Elment. Három esztendeje. Most egy más van. Bozsónak híjják, talián volt.

Bódi elrévedezett egy pillanatig. Majd nekiszánta magát mégis.

– Te Mártonka, nem hínád ki azt a Bozsót?

– Ide?

– Ide.

– Mit mondjak?

– Mondjad, hogy örvendetes dologban keresi egy ember.

Elfutott a diák.

Bódi továbblépett, ahol nem vala senki. Táncolt minden, idegei remegtek.

– Jó napot! – köszönt valaki.

Egy kicsi fekete ember állott mellette.

– Maga hívatott? – kérdezte.

– Én.

– Hát miféle szerencsét hozott?

– Különös dolog.

– No!

– Én Csorja Boldizsár vagyok.

– Igen.

Nehezen ment. Egyszerre kivágta Bódi mégis, akármi legyen.

– Ötszáz pengőt akar-é keresni?

A kicsi ember kinyitotta a száját, de szó helyett kacagott egyet. Megnézte jól a legényt. Különösnek találta. De talán mégsem bolond. Karon fogta hirtelen.

Bódi is megnézte. A szíve nagyon dobogott. Nem bírta tovább.

– Festeni akarok! – mondta lázzal.

Egymásra néztek.

Összekacagtak.

Isteni remegéssel az egyik, aki székely volt.

233

Hóbortos örömmel a másik, aki olasz volt.

– Már festett?

– Nem.

Erre megállott Bozsó. Két karját maga elé feszítette görbén és megrázta a levegőben.

– Legalább érzi?

– Csak medret a víznek!

– Tálentum kell! Isten adott?

– Meglássa.

– Bravó! Ezt szeretem.

– Hol tanulunk?

Bozsó megállott. Összevágta fekete szemöldökét.

– Otthon! – mondta.

– Akarhol.

– Várjon itt! Hozom a kalapomot.

Futva jött vissza. Megint karon fogta Bódit. Megindultak. Sebesen, mintha hajtotta volna valaki. S ki a Szent Imre utcán, s ott egy kicsi, leülő házba bementek.

Öt apró fekete gyermek futott a tanárnak. Lerázta. Bevitte Bódit egy szűk, kicsi szobába, ahol mindenütt rajzok voltak. Mindenütt festett képek. Készen és félig, egymáson, szereten-széjjel. S kiáltottak a képek valahányan, kacagtak, sírtak, muzsikáltak, zúgtak, mint egy vad gáton megtornyosult élet.

Bódi remegve állott. És mosolygott, mint az Isten küldöttje, aki átvágja őserejével ezt a gátat és megárasztja a rengeteg vizet.

Bozsó két kézzel hányt el az asztalról mindent. S egy rajzlapot tett oda fürgén.

– Rajzoljon valamit! – mondta.

– Most nem – szólott szelíden Bódi, s a zsebébe nyúlt, és kétszáz forintot az asztalra tett.

– Egy hét múlva a többit.

A tanár csillogó szemmel nézte a pénzt. Aztán elvette, leült egy székre, és nézte tovább örömben a rengeteg pénzt. Öt gyermeke köréje gyűlt, s ahogy nézték azok is a kincset, egyszerre magához ölelte őket az apjuk, és sírni kezdett.

Bódit elöntötte valami melegség, amit sohasem érzett. Felvette az asztalról a ceruzát, és a patyolat rajzlapra ráírta nagy betűkkel: MÁRIA.

*
234

Kilenc nap múlva kilencet ütött este az óra.

Csak az ablakok világítottak már, s imitt-amott a virágos fák.

A nagytemplom tornya felfelé gerjedt a sötétben, mint egy óriás legény, aki mennyei szüzekhez törekszik.

Szendergett a város.

S a kilenc kongást alig nyelte el a fekete csendhullám, két ember ereszkedett lefelé a Szent Imre utcán.

Az egyik kicsi volt és fürge.

A másik magas, és fehér lábszárakkal hullámzott a fekete köves úton, előredőlve hajadonfőn.

Vigyázkodva és gyorsan jöttek. A holdtalan estén nem is lehete látni, hogy kik. Csak annyit lehetett kivenni, hogy a kisebbik ember valami kifeszített fehér vásznat hoz a hóna alatt, s a kezében egy ládikót lógat; s hogy a másik férfiúnak két gyertya nyúlik a zsebéből fel a karja mellett.

A főgimnázium előtt egyszerre megálltak. Hirtelen körülnéztek, aztán besurrantak a nagykapun. A fürge ment elöl, s a másik szorosan a nyomában, mintha rá akart volna borulni. Bent a folyosón lábujjhegyre vették a lépést, és az aluvó falak között úgy suhantak előre a titokzatos csendben.

Az egyik ajtónál megálltak.

Nem szóltak itt sem.

Kulcsot szedett elő az egyik, és óvatosan kinyitá véle az ajtót.

Bementek lassan.

És nem szólottak most sem.

Csak hallatszott, amint a vaksötétben kotorász valamelyik, s valami pattan.

És mint a felrepülő tűzbogár, meggyúlt a gyufa, és megcsókolta a gyertya fején a fehér bojtot.

S a fény mellett egymásra kacagott a két különös ember.

Az egyik Bódi volt.

A másik a tanár.

– Isten barlangjában vagyunk – mondta Bódi kivirágzott arccal, és lassan egy körnek a felét írá a sötétbe a fénnyel.

És az ő élete volt ama sötétben lobogó félkör. S a fény önmagát jelzé, aki nyolcadfél esztendő múltán hasonló lángoló 235ívben tért vissza ebbe a megszentelt házba, ahol ki akará oltani egykor a vén pap.

Bozsó előrement, mint a játékszerrel a gyermek. A fal mellett vala az állvány, s arra tette a kifeszített vásznat, amelyen kékkel, valamint az égen, rajta volt immár az alapszín. S mellette egy kicsi asztalra kirakott festéket és mindent.

– Deus adjuvat! – mondta.

A falak visszamondták a két szót.

Fürkészve nézett széjjel a tanár, hogy vajon hol van a legény. S látta, hogy karba tett kezekkel ott ül az első padban, mint aki diák lett újra.

– Lehet kezdeni reggel – szólott feléje lépve.

Bódi mosolygott, és megbólintotta alig a fejét.

– Mehetünk! – szólott ismét a tanár.

– Maga mehet, én nem mehetek… – mondta szelíden a legény.

– Hát?!

– Én itt maradok.

– Egyedül?

– Nem egyedül, hanem az Istennel.

Nem szólt Bozsó egyet sem reá, mert ismerte a legényt. Tudta, hogy keveset szól, de azt végérvényesen. Megindult lassan, és az ajtónál visszafordult.

– Holnap jöjjek?

– Ne jöjjön senki!

– S a kulcs?

– Beveszem én.

Elment.

Nagy csend volt, mint a világ teremtése előtt.

Tízet ütött éjjel az óra.

Szeplőtelenül állott a kifeszített vászon, és olyan vala, mint az égboltnak egy lehozott darabja, amely várja, hogy a magasból utána jöjjön a csillag.

Két gyertya égett a vászon előtt, mint a kisdedek lelke.

S az egyik gyertya felett áll vala az Isten.

És a Halál áll vala a másik felett.

S a gyenge aranyfényben leborula Bódi az Isten elé, és lobog236ni kezde, mint a tűzzel kiáltó nagyhegy; és jajgatni, mint a háborgó tenger; és imádkozni zúgva, mint éjjel a fenyves.

És megkezdődött a székely Zsoltár, amelynek verseit a mesékből feltámadott Királyfiú énekelte, mondván:

– Óh! Ébredj fel, Egy Igaz Isten, és a szemeid lássanak engem, és a füleid halljanak engem; és nyíljék ki a szíved, mint harmathulláskor a rózsa; teljék meg jó ízzel a szád, és a lábaid járjanak isteni táncot; és tartsad a tenyeredet, hogy beléje tegyem az én lelkemet a Népért, amely áll megettem, és kiált, hogy éljen…

Hallá az Isten, és bólinta egyet komolyan rája.

S a Halál nem bólintott, hanem megfené egyszer a kaszát.

És tizenegyet kiáltott éjjel az óra.

– Óh! Szóljál. Egy Igaz Isten, és hozasd ide angyalaiddal a Naptárt, és nézd meg, hogy ezer esztendeje vagyon eme országban nagyböjt, és ennyi ideje verik és rontják és feszítik a Népet, amely teremtett engem, és az ő ruhájában elindíta végre, hogy az Óperenciás Időn is túl eljussak Hozzád, aki, alleluja, itt vagy!…

Hallá az Isten, és bólinta kettőt komolyan rája.

S a Halál nem bólintott, hanem megfené kétszer a kaszát.

És tizenkettőt kiáltott éjjel az óra.

– Óh! Fordítsd meg, Egy Igaz Isten, a Nép felett az időt, és a háborúknak üsd ki rettenetes fogait, és mereszd meg a nyomorgatókat példa gyanánt; és fújd el az égről a fekete felhőket felette, és vonj oda örökös szivárványt, mint eme néphez illő isteni Mókát…

Hallá az Isten, és bólinta hármat derűsen rája.

S a Halál nem bólintott, hanem megfené háromszor a kaszát.

És tizenkettő után egyet kiáltott éjjel az óra.

– Óh! Nyerjél kedvet, Egy Igaz Isten, és ültess örömmadarakat a Népnek szemébe, hogy repdessenek ottan; és oldd fel nyomorgó nyelvét az embereknek, hogy világba kiáltsák a jó ízű sok szót; és adj számos gyermeket az asszonyi nemnek, és küldjél egy angyalt, aki táncra penderítse a férfiak kedvét…

Hallá az Isten, és bólinta négyet mosolyogva rája.

S a Halál nem bólintott, hanem megfené négyszer a kaszát.

237

És tizenkettő után kettőt kiáltott éjjel az óra.

– Óh! Derülj ki, Egy Igaz Isten, és takarítsd el az örökös havat a földről, hogy kivirítson az ország; és melegítsd meg a szeleket; és fesd meg arannyal a Nép jövendő napjait; és adjad, hogy a fák és a hegyek, a vízben a halak és a járomban az ökrök, a házakban az élők és a föld alatti holtak és mások és mindnyájan együtt táncoljanak a Te nevető orcád előtt…

Hallá az Isten, és bólinta ötször biztatólag rája.

S a Halál nem bólintott, hanem megfené ötször a kaszát.

És tizenkettő után hármat kiáltott éjjel az óra.

– Óh! Kezdjél éneket, Egy Igaz Isten, és lebbentsd meg Keleten az égnek alját, és leheld a hegyek fejére és a vizek fölé a hajnalt; és adj, mint a trombitáknak, örömet zengő hangot a kakasoknak; és hozd fel a Napot, és keltsd fel a békességet; és adjál örömet, és adjál hosszú életet a Népnek, amely úgy hívatik: székely…

Hallá az Isten, és mint a rózsa, olyan leve az arca.

És a Halál nekiesett a fenésnek, és nagyot lendüle mérgében a karja, s levágá tőből mind az öt ujját.

S akkor megmozdult az Isten, és a Halál feje felett nagyot kiáltott a tornyok felé, mondván:

– Kongassatok feltámadást ennek a Népnek!

És a holtak fülébe és az élőknek fülébe négyet kiáltának virradatkor a tornyok.

És kacagni kezde Keleten az égbolt; és elindula onnét a fény, és hajtá maga előtt a fekete múltat, és táncolt a hegyeken s énekelt a vizeken; és énekelni kezdett a föld is, és a földdel a madarak, a madarakkal a fák, a fákkal a virágok, a virágokkal az illat, az illattal a méhek, a méhekkel a kaptár, a kaptárokkal a ház, s a házzal az ember…

És mint az új király, feljött vasárnap reggel a Nap!

És fény lepé be a rajzterem ablakait, amelyek megett lángba borult arccal festette népének Feltámadását a legény.

Új hét szállott az iskolatetőre, mint a tarka madár.

Hosszú sorban jöttek a diákok a templom felől. Csobogva kanyarogtak, mint a szűz életű folyó, hullámzottak az illatos 238reggeli napon, s mint egy örök sziklának a szája, elnyelte őket az iskolakapu.

Bent széjjelözönlöttek a falak között. Gurultak és rohantak, szabad úton és egymáson által, kacagó életmámorban, mint a fellázadt nagy boly, és vitték el a helyet mozgással mind, s vitték el hanggal valahányan.

Egyszerre közéjük kongatták a nyolcat.

– Órára, diák!

Elültek termeikben lassan a nagyok, és elültek nagy nehezen az aprók.

Csak a negyedik osztályosok táboroztak a folyosón, a rajzterem ajtaja előtt. Zsongtak és morajlottak, s kacagtak az időn, mely perceket lépve, üdén haladott tova.

De egyszer, mint nagy fekete felhő, arra hullámzott director Korbuly.

– Mit álltok itt?! – omlott reájuk hanggal.

– Bé van zárva! – zúgták.

Közéjük gázolt, és megkilincselte az ajtót a vén pap.

De neki sem nyíla ki.

Megtekergette a fejét, s miközben ette a méreg, pedellusért szalasztott egyet.

S mint egy vén bakát, nemsokára úgy hozta az öreg szolgát a diák.

– A tanár úr elvitte a kócsot – jelentette az öreg.

Sárga lett a méregtől a vén pap.

– Zárja ki! – ordította.

Álkulcsot hozott a szolga. Morgolódva nekitérdepelt a liknak.

Korbuly a kilincset fogta.

Pattant egyet a zár.

Megnyitotta az igazgató az ajtót, és előrelépett egyet, de a ráömlő fényben a lába egyszerre megállt, s megállt a szava, s az esze is megállt.

A diákok a hátára torlódtak, mint a gátra.

És megállott a világ is.

Mert boldog kimerülésben ott aludt a padlón a legény, és megalkotva ott feküdt felette a kép, betöltvén istennel a termet.

239

Megfogta Korbuly a homlokát, és pillogtatni kezdett. Aztán, mintha félne, előreindult lassan. S csodára nyílott szemekkel és némán, boldog félelemmel és felrepült lélekkel a diáksereg is előretódult oldala mellett. S a vén pap állott közöttük, mint a fiatal, illatos erdőben a fekete csutak.

Állott, és egy pillantással megnézte újra a legényt, és ráesett két szemével a képre. És a diákok is megnézték a legényt, aztán dobogó szívükkel és a szemükön kirepült lélekkel rászálltak a képre.

És nézték a színekkel teleöntött vásznat; a megteremtett új világot, amely ezer élettel kacagott az ablakon beözönlő fényben; nézték a kiáltó erőt rajta, a lángoló hitet rajta; nézték a tavaszi mezőt, ahol mosolygó koponyák feküdtek a virágok között, ahol székelyek feküdtek ezerével, ahol megmozdult holtak feküdtek, és égre kiáltották a feltámadás gyönyörét, ahol világra kelt újra az elítélt époszi Nép… És nézték a halottak mezején elevenre és új értelemre festett csodálatos Szüzet, aki Istennek kedve szerint jött el ide; aki piros köntösben és mezítláb és kiterjesztett patyolat karokkal járt a virágok között és a holtak között; aki világmozgató mosolyával életre keltette az elesetteket a mezőn, és a halott legényeket, mint a megtalált Kedvest; aki szólt, és felemelte a halálból az ő kiválasztott népét; aki szólt, és kacagni kezdtek a koponyák, és látni kezdtek a koponyák; aki mosolygott, és szeretetével székelyeket támasztott, többet, mint a fűszál; aki új napot és új életet hirdetett ezen az elátkozott földön…

Nézték, mint az égi tüneményt.

Szemeik kiáltottak.

Szemeik kacagtak.

Szemeik imádkoztak.

– Élet!

– Élet!

Közelebb hajlott director Korbuly, és úgy olvasta a képről az írást:


„Mária feltámasztja a székelyeket”

240

S hirtelen beléváltozott az arca.

Már tűzre vetette volna ezt a csodálatos álmot! A fejében és a mellében és nagy tömlő-testében lázadtak és ordítottak a dogmák, mint az ágyúk! Így festeni Máriát! Mezítláb és meztelen karral! Világi mosollyal, ragyogó örömben! Mint egy bűbájos Királykisasszonyt, aki életre hívja népét, és magához szólítja a megholt férfiak seregét!

Felhúzta térdig a reverendát, és rúgott egyet az alvó legényen.

– Hé!

S ekkor odaesett egy harisnyás diák, valami zetelaki Márton, két térddel a földre, és úgy keltette szép szóval a legényt:

– Bácsi! Keljen fel, bácsi!

S ahogy felserkent a legény, egy pillanatig révülten nézte maga körül a világot. Aztán odaugrott ijedten a képhez, és rátette a kezét.

– Én festettem! – mondta.

– Hát maga ki? – kérdezte a vén pap, mint a tolvajt.

Bódi mosolygott.

– Üsmerjük egymást – mondta szelíden.

– Ismerjük-e?!

– De még milyen jól!

– Mi a neve?

– Csorja Boldizsár, ha emlékszik rája.

Lobbot vetett director Korbuly.

– Akit innét kicsaptam?!

A legény mosolygott.

– Igen, igazgató úr – mondta, ahogy tanítá vala egykor a vén pap.

Boldogan bámultak a diákok.

De az igazgatót megrohanták az emlékek dühvel, és megcsapta, mint az ostorral, az egykori diákot:

– Kárhozott lélek!

Bódit nem sebezték most a szavak. Lelkével a föld felett lebegett. Boldog arcával csak ennyit mondott:

– Milyen jól bírja magát…

– Takarodjék ki!

– Nem tudja, mit beszél – mondta a diákoknak a legény.

241

S ekkor valaki rohanva jött a folyosón a terem felé, és kiáltotta már előre szaporán:

– Leülni! Leülni!

Bozsó gurult be az ajtón. De egyszerre félrészegen, veres szemekkel, döbbenettel megállt.

– Elkéstem… – motyogta az igazgató felé, de ahogy meglátta a képet, ráesett két kigyúlt szemével, és mint a bűvölt, megindult feléje.

– Brávó! – kiáltott fel, s a nyakába ugrott a legénynek.

– Felfüggesztem! – ordította director Korbuly.

Mint a kő, úgy zuhant le szava után a csend.

– Maga pedig takarodjék e falak közül! – kiáltotta Bódi felé, és remegett sárga haragjában, ordított és rúgott, és verte bele a padba a megnémult sok diákot.

Bódi fogta a képet, és magasra emelte.

– Akik hisznek, feltámadnak! – mondta.

Aztán megindult, de a küszöbnél még megállt, és mint a gyermek, visszamutatta az igazgatónak mosolyogva a képet.

– Ez a vallás, táti!

S ahogy kilépett, utánazúdultak a diákok mind, és örömkiáltásokkal folytak a nyomában, mint a megáradt tavaszi folyó; és tódultak és zengtek, és virított az arcuk, s a szemük tűzzel kiáltott, és a lelkük a magasra tartott képre repült, mint az olajágra egykor a galamb.

– Vissza, csürhe! – kiáltotta Korbuly, és előregázolt, s féktelen indulattal úgy verte őket a kapuból vissza.

Bozsó az ablaknál állott, és könnyes szemekkel nézte a legényt, aki másodszor is megtagadva, és másodszor is kiverten, de lobogó erőben és félrevágott kalappal, ritmusban és győzelmesen vitte a megfestett képet, ahogy vitte vala hét és fél esztendővel ennek előtte az ő kifaragott Holló lovát és Fazakas Ádám lelkének madarát.

242
14

Az utolsó hajnali csillag is elhunyt.

S akkor a rengeteg erdők zengeni kezdtek.

A sziklák derülni kezdtek.

És derengeni a nevezetes hegyek.

Csillogni a vizeknek tükrei.

Feredni harmatvízben a mezők.

Mosolyogni a virágzó búzák.

Ébredni az utak.

S élni a falvak.

És énekelni kezdett kelettől nyugatig az ország.

S az illatos pirkadásban fenn a magas tornácon megfúvatta Bódi a klánétát, mint a kürtöt.

– Ébredjetek, virrad a nagy nap!

Mint egy megmozdult fekete szobor, amely megunta viselni a fekete színt, a faluval szemben úgy állott a cigány. S Bódi megette ragyogó kedvvel és kacagó szemekkel, mintha Istennel hált volna az éjjel.

– Fújj belé újra! – mondta.

És a cigány szájában ismét felsikoltott a szerszám.

– Szekereket készítsetek!

Bódi nézte a tornyot, amint az rázta magáról lassan az éjjeli színt.

– Még egyszer! – szólott.

És újra kiáltott a klánéta, mint az örvendező gyermek.

– Lovakot virágozzatok!

És háromszori fúvás után Máriát kiáltottak a hegyek, ezt a nevet kiáltották a házak, ezt a nevet csobogta végig a falun a folyó, és ezt a nevet zengték a szívek, mint az egyszerre meghúzott kicsi harangok.

Bódi maga fogta be a két sötét bíborszínű lovat. S maga virá243gozta fel őket, miközben Botárékkal együtt ott állott mind az egész háztáj.

Csorja Ambrus a szekér derekát vetette meg idéni sarjúval, ahogy megveti a pásztor a menyasszony ágyát.

Vén Péterfi körüljárta a szekeret, hogy valami baj nincs-e. Megnézte a kerékszegeket és apróra mindent.

S leánynak öltözve és leeresztett aranyhajjal ott mosolygott a leányocska, kék szemű Jula, akit Bódi választott magának, hogy legyen neki párja ezen a Mária-ünnepes úton. Meg is fogta két karral a legény, és feltette elöl az ülésre balról. Aztán hátranyomta a sarjúra a cigányt, és Jula mellé maga is felült.

Vette a gyeplőt, s mielőtt szól vala, megindult gangosan a két ló.

Péterfi Mihály álltából nézte, mintha saját gyermekeit eresztené útra.

– Isten hordozzon! – mondta.

S a szekér pattogott már és zörgött lefelé az úton. Mentek a templomnak egyenes irányt, s reá fürgén a nagyútra, s lent a falu végén, a kivirradt földek között egyszerre megállt a szekér.

Vártak.

És új párral új szekér zörgött, s mögéjük állott, és szólott róla virágos kalapjával a legény:

– Felvirjadtunk erre az örvendetes napra!

S visszaköszönt neki Bódi:

– Fel, Istennek hálá.

És új párral ismét új szekér zörgött, s mögéjük állott, és szólott róla virágos kalapjával a legény:

– Felvirjadtunk erre az örvendetes napra!

S visszaköszönt, aki előtte állott:

– Fel, Istennek hálá.

És új párral ismét új szekér zörgött, s mögéjük állott, és szólott róla virágos kalapjával a legény:

– Felvirjadtunk erre az örvendetes napra!

S visszaköszönt, aki előtte állott.

– Fel, Istennek hálá.

És új párral ismét új szekér jött.

És új párral ismét új szekér jött.

És ismét új szekerek jöttek.

244

És sok szekerek jöttek.

S összesen száz virágos szekerek jöttek.

És az utolsó legény felállott a szekéren magasra, meglengette bokrétás kalapját, és előrekiáltotta a végtelen sornak:

– Felvirjadtunk erre az örvendetes napra!

És a legények égre kiáltának egy híján százan:

– Fel, Istennek hálá!

S vélük a leányok is égre kiáltának egy híján százan:

– Fel, Istennek hálá!

És akkor, mint a százegyedik legény, feljött lángoló arccal a Nap.

S vasárnap vala, június huszadik napján.

Vigyorogva a fényben, a legelső szekéren felállott a cigány, s ahogy hangot adott kezében a fekete szerszám, dobolni kezdtek a lovak a földön, és mint a legény, ha bevágja szemébe kalapját, megtűrte valahány sörényes nyakát.

S megindult az első szekér.

És megindult utána a többi.

A klánéta fülekbe zengett.

A nap szemekbe zengett.

A földek szívekbe zengtek.

És táncolva mentek a lovak, s az élet és az öröm ritmusával hullámzott a város felé a hosszú szekérsor. Így vonult a szívek füttyével a falu díszes különvonatja a szent állomás felé, hogy felszálljon ottan a Királynő, aki egy királyfi által feltámasztotta immár a népet.

Virágosan, a falu tisztaságával és erejével mentek.

Bent a városban az örmény boltja elé állott az első szekér.

Bódi leszállt, és levette Julát.

Leszálltak a többi legények is utána.

És leszálltak a lányok is mind.

Kihozták ketten az aranyrámás Szűzmária-képet, amely deszkák között puha ágyba vala fektetve gonddal.

Feltették a Bódi szekerére az égi Menyasszonyt.

Akkor kiállt az útra a klánétás cigány, és csárdást muzsikált, mint a himnuszt.

És táncra hívá minden legény a párját, hogy táncoljon Mária előtt a falu.

245

S Isten mozgatá száz legénynek a lábát.

És Isten mozgatá ahhoz illőn száz leánynak a lábát.

Nézték a táncot a városi tornyok, és kacagtak a fényben.

Nézték az öreg városi házak, és olyanok lettek, mint a fiatal házak.

Nézték a városi asszonyok, és szóltak:

– Jaj, beh kedves!

Nézték az urak is, és mondták:

– Boldogok a parasztok!

Bódi felemelte a kezét.

– Elég! – intett a cigánynak.

S mind felültek párjával a szekérre újra.

Nyolcat kongattak reggel a tornyok. S a nyolcadikra megindult Örömével ismét a menet. És hiába kiáltott utánuk a város, mert hullámzottak tovább, hullámzottak a faluba vissza, mint a tiszta lelkek az örök hazába.

Félúton szembejött vélük egy legény. Tarisnya volt a vállán, s a földek felé messzire kikerülte a menetet, hogy ne is lássák.

– Né, menyen! – mutatott kicsi Jula arra.

– Ki menyen? – kérdezte Bódi.

– Gálfi Vince menyen.

Feléje fordultak, és nézték.

– Katonának menyen – mondta Jula, akinek ma volt a tizenkettedik születése napja.

Lakodalmoztak egész nap a lelkek.

Már három óra volt délutáni időben.

Fénybe és örömbe borítva közelgett az óra, amikor az elhozott Szüzet fel fogja fektetni a falu a virágos oltár fölé, a neki való helyre.

Már omlottak is az emberek a templom felé.

S az aranyrámás, különös Mária-kép ott feküdt az illatos fűben, egy piros csergére helyezve a templom mezején.

Feszedezve az örömben, mint a gyermek, férfiak állották körül. Valának valami húszan. Elöljáró emberek valahányan, bírák s más tisztet viselők, első gazdák és első okosok.

S közöttük állott szegekkel és szerszámokkal egy asztalos is.

246

Nem győzték eleget magasztalni Bódit, aki szótalan boldogsággal járt fel és járt alá a kép lábainál.

Százszor megnézték a fényben feredő képet, aranyrámáját megsimogatták sorra, s égett az önérzettől a szemük.

Így várták a papot, hogy odavessék neki a szót:

– Ezt híjják képnek, pelébános úr!

Szivarat sirítettek, s feszedezve vártak. Az utolsó füstre feltűnt csakugyan a pap is. Ahogy közeledett feléjük, rögtön a képre estek szemeikkel a férfiak, hogy mutassák: ezt nem lehet eleget nézni!

– Dicsértessék!… – köszönt a papjuk.

A bíró odaintett fejével a képre.

– Ezt lehet dicsérni! – mondta.

– Megnézzük – komolykodott a pap, mint a doktor.

Egy ösvenkét engedtek neki.

Bódi oldalba állott, hogy láthassa jól az Isten szolgájának arcát. Minden idegszálával leste, mert tudta, hogy latin ásítással és szent pókhálókkal tele annak is a lelke.

Rápillantott a pap a ragyogó képre, nézte, és megcsillant önkéntelen a szeme, de Bódi látta, hogy valahol bent csillog messze, mintha az apja vagy a nagyapja mosolyogna ottan.

Aztán kihunyt a tűz hirtelen szeméből.

Az arca szigorú lett.

A homloka ráncos lett.

A szíve ezeréves lett.

A lelke leszállott varjú lett.

– Baj van! – mondta sötéten.

– Nono! – szólott a bíró, és melléje állott.

Odahúzódtak a többiek is, és lesték a pap száját, hogy mi baj lehet egy ilyen kincsérő képen.

Csak Bódi lépett fájdalmas mosollyal tova.

És véle ment az Isten.

– Furcsa kép… – véleményezte végre a pap.

Valaki rászólt:

– Nem es mindennapi!

Közelebb ment, és nézte a plébános, lépett egyet hátra, és nézte, lépett kettőt hátra, és nézte, összehúzta a szemét, mintha célozna, és nézte, kinyitotta nagy kerekre a szemét, és nézte…

247

– Hiába, no: baj van! – állapította meg újra.

Az emberek látták, hogy itt fennakadás leszen, de szerették és csodálták a képet, mint az aranyat.

– Kétezer pengőben áll így, ahogy van! – szegezte le a bíró.

– Hát avval nincs baj – mondta a pap.

– Avval nincs, mert azt Bódi kifizette.

A kisbíró is odaszólt:

– Három földjét ette meg ez a kép, pelébános úr!

– De annak is a jova!

– A nevit a templomban fel kéne írni, hogy őt Bódinak hítták!

A pap felemelte a fejét.

– Ki festette? – kérdezte.

Odaintették Bódit.

– Ki festette? – kérdezte újra a pap.

– Aki tudta! – mondta felülről a legény.

Most már a kalapját is levette a bíró, s úgy legyezett a kép felé véle.

– Akárki festette, de nézze meg azt a rámát! Az ette meg a három földet! De látszik is rajta, mert aranyból van az, tisztelendő úr!

– Aranyból biza! – zúgták reá.

Nem vették észre, hogy Bódinak megváltozik az arca. Pedig a kín végigjárta hosszan a testét, mintha összetörtek volna szívében ismét egy Máriát. Leejtette a fejét, és elindult a temetőbe, a holt Néphez az élő néptől.

– Ki látott így festeni Máriát! – botránkozott a pap.

– Hát mi nincs jól? – nyújtotta a nyakát a bíró, mintha hajlandó volna megreperálni bármit.

– Hát mezítláb van! S csóré karokkal! S olyan, mint egy virágszedő leány!

Hümmögtettek a férfiak, s egymásra néztek, mintha mondták volna: No, menj többre evvel a pappal!

S ekkor előállott egy bibliás székely, s levette a kalapját.

– Egy szóm van, tisztelendő úr – mondta. – Miképpen lehetne ellenezni, hogy ezen a képen olyan Márja, mint egy leány? Én azt mondom, semmiképpen! S rosszul ne essék, de ha én a pápának volnék, a többi képeken is ilyennek festetném, hiszen 248tudjuk a Bibliából, hogy az eszes asszonyemberek között, mióta világ a világ, csak Mária volt az, aki asszonkorában is leány volt…

– De kérem, ez nem áhítatgerjesztő! – tanította a pap.

– Akiben van, felgerjed úgyis – jegyezte meg valaki a háta megett.

– S hát mióta támaszt halottakat Mária?

– Hát az baj?

– De nem írja a Biblia!

– Tám azt írja, hogy betegeket gyógyítson ahajt Csíksomlyón? S mégis gyógyít!

A pap feléjük fordult, mintha prédikálna.

– A mi vallásunk szerint csak az Isten támaszthatja fel a halottakat – mondta.

Ekkor megint odaállott az öreg bibliás székely, és így szólt:

– Márja Isten anyja volt, úgy-é?

– Az volt – mondta a pap.

– No, ha az volt, ez annyit jelent, hogy ő keltette életre magát az Istent is, megszülvén erre a világra. Igaz-é?

– Igaz.

– No, ha igaz, akkor hogyne kelthetné életre a hóltakat az a csodálatos Szűz, aki életre keltette egykor a mü számunkra az Istent!

A papot elöntötte a harag, s csak ennyit válaszolt a bölcs beszédre:

– Nem tesszük fel ezt a képet!

Az emberek zúgni kezdtek.

– Ezt az egyet fel! – mondta a bíró.

– Feltesszük hát! – helyeselték valahányan.

S a bíró odaállott nyomban a képhez.

– Fogjátok meg!

S két ember nagy ügyelettel már vitte a bejárat felé. És mint hajdan a tanítványok Krisztus után, úgy vonultak az elöljáró emberek Mária után. A lakodalmas nép között, amely megtöltötte a templomot, áhítatosan és szent örömmel vitték előre Máriát. Úgy vitték, mint a mesebeli szeplőtelen Tündért, aki hazajött apjához és gyermekéhez: a Néphez.

És amint feltették helyére a virágok fejéhez, egyszerre mint249ha intett volna mennyből az angyal, felállott a templomi nép, és felzengett az örömének:

– „Téged, Isten, dicsérünk, Téged Urunknak vallunk… Téged, örök Atyát, az egész világ tisztel…”

És a legény felemelte fejét a temetőben, ülvén az apja sírjának a halmán. A fülei hallották, hogy felzúgott a hálaének, és kipirultak az ő fülei. Már tudta, ülvén egyik halottja sírján, hogy két keze által feltámadott a másik, és ott trónol immár az oltár felett, mint a hajnali Csillag.

És hallotta erőben nőni, és hallotta örömben nőni a zúgást, amely a föld alól jöve a mélyből, mintha csakugyan feltámadtak volna énekelni a holtak!

Megindult a templom felé gyorsan.

S amikor az ajtóig ért volna, egyszerre összetörött odabenn az öröm, mint a virágos cserép, és összeszaladt a nép, és kiáltották valahol elöl:

– Meghólt!

– Meghólt!

Sietve előrevágott a tömeg között, s akkor a Mária-oltár alól egy feketébe öltözött asszonyt, egy boldog halottat hoztak szembe véle.

– Anyám!

És sötét lett.

Csak a fülei hallottak valami félelmetes robajt, mellyel a többinek romjaira rádőlt megint egy világ.

250
15

Kivirágzottak az esztendők, mint a fák.

S a fák virágai ötször hullának el.

Az esztendők napjai is elhulltak, mint a levelek.

És az élet erdejének szélén öt kiszáradt esztendő álla, mint öt fekete fa. S gyümölcs helyett emlékek ültek a fekete fáknak ágain, fájdalmak és megnémult álmok ültek, mint ott döglött varjak.

S olyan vala a Csorja-ház, mint a szikla, amelynek tetejéről Isten lábaihoz hulltak az évek.

Az oromról hiányzott a sas.

És elmúlott a fészek is onnét, mert lerúgta garázda módon a Halál.

Bódi nem látta az embereket, és nem látta a világ örömeit. Örökös éjfél volt abban az országban, ahol élt. Csak kísértetek jártak ottan, nagyszerűek és szörnyek. És jelenések estek.

Voltak nagyon ritka napok, amikor kigyúlt rengeteg messze valami tűz, de nem akart hajnal lenni sehogy.

Nem tudott hajnal lenni sehogy!

Ambrus a földekkel küzdött, amelyek megfogyatkozva mind kevesebb életet termettek, akár a haldokló óriások arca.

Néha három szót sem váltott a két testvér egy nap.

Asszonyt sem hoztak a házhoz, csak éltek, mint a megaszalt barátok.

Vén Péterfi Mihály volt az apjuk, s az anyjuk is ő volt. Mert ő főzött nekik, ő nógatta derűs szavakkal és kacagó mókákkal élni, és ő húzta meg néha az örömök harangjait a házban.

De egyszer fogyni és sárgulni kezdett Ambrus. Fél szemmel nézték sokáig riadtan, mint a kornyadozó fát a gazda.

És mindinkább száradott össze.

Végre egy nyáreleji napon doktorért küldte az öreget Bódi.

251

Megkopogtatta, a szemeit megnézte, s így szólt:

– Havasra kell menni a nyáron!

– Könnyű beszélni – mondta Ambrus.

– Talán nincs hova menni?

– Van hova menni.

– Hát mi baj lehet akkor!? – emelte fel két karját az orvos.

– Jó, no, elmegyek – szólott Ambrus –, ha a földeket is utánam küldi.

– Nocsak, el kell menni, mert életével játszik!

– De ki arasson, s ki lássa el a mezei dolgot, ember?!

Odaállott ekkor, és kihúzta derekát vén Péterfi Mihály.

– Hát én nem élek? – mondta.

Az orvos is melléje állott.

– Ha meghal, lesz része eleget a földben.

– Elmenyünk, bizonyosan elmenyünk – nyugtatta meg Bódi a doktort.

Mégis napokig kellett rágni a föld szerelmesének a fülét.

– Marciékkal elmenyünk… – adta meg végre magát.

S egy hét múlva szekér állott a ház elé. A Botár Marci lovai voltak elébe fogva. Jula fenn ült már a csergék között egy nagy öles ládán, amelyben edények voltak, és minden, ami kell az erdei házhoz.

Marcinak háromszáz juha volt fenn a havason.

– Ne búsulj, Ambrus! – mondta derűs szemekkel.

– Csak a földek ne volnának! – szomorkodott a beteg.

– Itt van az én két karom, né! – vigasztalta vén Péterfi Mihály.

Legyintett Ambrus.

– Kied is öreg immár!

– A fene földet egyék! – fakadt ki Bódi. – Nem halunk meg ehelyt miattok!

– Üljetek fel! – mondta Marci. – Ambrus, te eredj a leán mellé, hadd viríts!

Felült, s megölelte mókából Julát.

Szivárványos az ég alja,
Nem jól van a fejem alja.
Jere, rózsám, igazítsd meg,
Hászen érted vagyok beteg!
252

A leánynak pír öntötte el az arcát. Ránézett Bódira, és égi kék szemével húzta magához.

– Üljön fel maga is, lám! – mondta, és helyet szorított bal felől neki.

Vígan indultak, mintha költöznének végleg. Vagy mintha Julát vinnék férjhez valami királyfiúhoz, aki bujdosásban várja őt a havason.

Vén Péterfi Mihály álltából nézte őket, amíg eltűntek egészen. Akkor bement a kapun, és leült a küszöbre, mint egy hűséges kutya.

És fénylett két öreg szeme a könnytől.

253
16

Káprázatos templom!

Hajója az égtájak felé szabadon kiterjed. Oszlopa nappal fény, éjjel örvendetes álom. Falai építtettek világ kezdetekor. Alapzata ezerszínű virággal vagyon kirakva, és bogarakkal, mint millió mozaikkal, amelyek az életörömtől néha előre futnak és hátra. Mennyezete kék némely napokban, s rajta a fények apja ragyog, vagy a gyermekes csillagok nagy serege. S más napokban hamuszínű eme templomnak kárpitja, vagy éppen feketekék acélos a színe, és tikkasztó illatok és égi harangok jelzik ilyenkor, hogy prédikálni fog a nagy Papi-fejedelem.

Csodálatos templom!

Oltárán harmat a neve a bornak. Orgonáján szellők játszanak lágyan, vagy szelek játszanak tomboló gerjedelemmel. Szertartásának a nyelvén az emberek és az állatok és a növényfélék és a föld egyformán beszélnek. Mély, mint az ismeretes tengerek együtt. Magas, mint a végtelen űr, és tornyának tetején eleven angyal trombitál.

Felséges templom!

Ez a havasi mező.

Derengett a fenyők országa körül.

S kint a mezőben, a lészakerítés karjai között a háromszáz juh talpon volt immár az első fényre.

És talpon volt a kutya. S ahogy a kerítés mellett mereven megállt, két fülével, mint két kanállal, úgy merte a csendet. Élesen és merészen előre nézett és hátra, s harmat csillogott az orrán.

És egyszerre az illatos csendben két marcona kosfej összecsattant. A hang végighullámzott a mezőn, majd a rengeteg erdők tengerébe repült, mint a halálba a madár.

254

A félszárnyú kaliba alatt kipattant a pakulár szeme. Tömött, barna öklével megdörgölte nyomban, nagyot ásított, s mintha költené a havasi állatokat, nagyot kiáltott, ha már nyitva volt a szája.

– Hóhé!

S már a keleti szélen kibújt a fekete színből egy piros fedelű ház. És felébredt a kiáltásra Botár Márton ebben a házban. Megfejte a pakulárral egy óra alatt a juhokat, akkor befogta lovait hamar a szekérbe, s az apai örömnek kürtjén kiáltott egyet az ablakon által.

– Kelj fel, leányom, Jula!

És a Nappal együtt felkelt a leány.

S a lovak már repültek a falu felé a harmatos úton.

És a szomszédos kicsi erdei házban a leánnyal egy időben felébrede Bódi.

– Keljen fel, bátyám, Ambrus!

– Jaj, nem tudok, ecsém.

Nem akarta hallani Bódi.

– Keljen fel, bátyám, Ambrus!

– Jaj, nem tudok, ecsém!

És Csorja Ambrus negyvenkét esztendős korában nem kele fel reggel az ágyból.

Csontig apadva ott feküdt a rozoga ágyon, mint egy népvezér a számkivetésben. Búzakévén nyugodott az ő nagy hajú feje, ősértelem ült a megsápadt arcán, s szép kerek szeme csillogott, mint a fekete harmat.

– Ülj ide, Bódi!

A legény melléje tette az ülőcsutakot, ráereszkedett lassan, és úgy nézte a bátyját, aki szikla volt valamikor, s aki most nem tud felülni, hiába vagyon akaratja hozzá.

Erőltette mégis, de visszahanyatlott.

– Esszeromlottam, Bódi…

– Leveré az Isten…

– Hejh, amikor még a vállamon hoztam elé az ejtett vadkant! De sárgul a levél: lelibbenti a szél…

És beszélni kezdtek, amennyit egymáshoz soha nem beszéltek.

– Idáig csak az ész kínozta magát is – kesergett Bódi. – S az kínozott engemet is, pedig az él igazán vígan, akinek nincs.

255

– Eszesen bolonkodol, ecsém.

– Ki tudja, mekkora gyönyörű urak lehetnénk mü is, ha ez az igazságos természetünk nem lesz vala!?

– De a megfogott, mint a kutya a csontot!

Jobbjával a homlokához kapott a beteg.

– Tám fáj? – melengette Bódi.

– Zúg, ecsém, mint a forró katlan – mondta Ambrus, és erősen nézte maga felett a hitvány tetőt. Majd beszélni kezdett ismét:

– Te Bódi, bonts likat oda, hadd lássam meg még egyszer a csillagos eget!

– Bé is essenének a felhők, hogy feredjenek az árvák.

Elhallgattak.

Aztán Bódi felállt lassan, kinyitotta az ajtót, és nézte a fényben úszó havasi mezőt. Egyszerre visszafordult.

– Tám nem volna rossz kifeküdni ide. Átaljárná legalább az áldott föld ereje, s hátha megpendítené, mert az olyan, mint a balzsam.

Komor lett a beteg férfiú. Majd vihar dúlta fel a két szemét és az arcát.

– A föld ereje?! – mondta keserűen. – Ne várj te jót a földtől, ecsém! Kétszínű az, mint a fehérnép: bolondít s melenget a kebelin, s egyszer azt veszed észre, hogy elszáradtál a melengetéstől, szép csendesen, de bizonyosan.

Megrándult egész testében, annyira háborgott ebben az egyetlen, ebben a végső rettenetes lázadásban.

– Hejh, mit ápolgattam s mit kúráltam én a földet, amíg éltem napjaimot! A földet! Ezen a világon csak a földet! S háláját most mutatja nekem, avval mutatja, hogy fojt és húz magához, mint a liliomillat a leánkagyermeket! Még ez a kicsi erőm is kéne neki, pedig sokra nem menyen véle… De azért húz és meg akar enni engemet a föld. Jaj, meg akar enni engem a föld!

Mint a megáradt víznek a zúgását, úgy hallgatta Bódi.

S egyszerre felemelte öklét a beteg, és minden ízében felgerjedt az ő teste is, mintha vadállatokkal küzdene meg.

– De én mégsem adom meg magamot a földnek!

Rázta két sárga öklét.

256

– Halljad, világ! Halljad, Isten!

Felemelkedett félig.

– Halljátok, akik éltek!

Visszahanyatlott.

– Pedig beh szerettem… – mondta szinte sírva. – Mint a bagoly a setétséget, hogy soha el nem hagytam…

Bódi odament, és a homlokára tette a kezét.

– Nyughasson! – szólott kéretéssel. – Ne pusztítsa az erejét!

Könyvet vett elő, és leült megint a csutakra. És imádkozni kezdett, hogy jóra vezesse a háborgó embert, és csendesítse őt.

„Hol vagy, Uram, ki sebesen megelőztél mindeneket,
s kinek árnyékában, mint a madár, repül ez világ,
s hull a tollazatja napvilágnál
s éjjelek idején?
Ki magadot a Napnak és Csillagoknak ragyogásival
környülvetted, mint egy köntössel,
és kiterjesztetted az egeket, mint egy szőnyeget.
Ki a földet oly erősen megépítetted,
hogy az örökkétig tarthasson a világ végezetéig.
Ki repülsz a szelek szárnyán,
és felzúdulva szekeredzel a felhőkön.
Ki a vizeket könnyen megnöveszted,
és elapasztod,
és etetsz münköt illatos levegővel.”

Felemelte kezét a beteg, és révült szemekkel mondta:

– Már hajlong előttem a világ… Búcsúzik, úgy-é, Bódi?!

– Ne féljen, nem tud az annyi tisztességet!

Megint felgerjedett, és két öklét maga fölé meresztette.

– Nézz oda, hogy nyújtja felém a karját a föld! Fekete szemét rám szegezte, s kebelére szólít örök pusztulásra…!

Mint a leomló sziklából, úgy jött ki belőle a hang:

– Óh, mit vétettem ellened, föld?!

257

Háborgó csontjai megmerevedtek. Forró, halk suttogással mondta:

– Bódi, egyetlen ecsém!

Odahajlott ültéből a legény.

– Húzódj ide, Bódi!

S ahogy odahúzódott, megfogta a kezét a kínlódó férfi, és lassan, csendesen mondta:

– Az én virágomat leharapta a Halál… Itthagylak, Bódi!

Egészen magához vonta az erős kezet.

– Bújj közelebb! – mondta.

Meg-megszakítva, rejtelmesen beszélt:

– Az én üdöm megérett. Elmaradunk egymástól. Már bizonyos, mert a Halál széjjelszaggatta szemem előtt a kalendáriomot, akkor zérust tett a fejemre, mint egy fekete sapkát, s mondta: „Most a napokot elvettem előled, s lám éljél, ha tudsz!…” S akkor megmozdult, s felvett egy darab földet, s azt morzsolni kezdte reám, mint a száraz kenyeret… S akkor mozogni kezdett rajtam minden porszeme a földnek, s enni kezdték testemet, mint a férgek… Hallod-é, Bódi, enni kezdte testemet a föld?! A föld, amelyiket én setéttől setétig ápolgattam egész életemben!…

Utolsó ereje kigyúlt. Valami földöntúli, lobogó vágyban izzottak a szemei, ahogy magához ölelte az öccsét, és mondta:

– Választottam a föld s a tűz között.

Visszahanyatlott újra.

– Az emberek meghalnak, és elmúlik egyszer a föld is… Csak a tűz, óh, hallgasd meg az igazságot, mert csak a tűz él örökké… Minden összeomlik, s végezetül csak a tűz fog lebegni a világ sírja felett, s közepiben az Isten…

Két tenyere közé vette a Bódi fejét, és úgy súgta félelmetes vággyal neki:

– Rakj nagy tüzet, Bódi… S a testemet, a csontjaimot is égesd el azon, óh, egyetlen testvérem, Bódi… Adj a tűznek engemet, mert el fognak múlni mindenek, s csak a tűz táplálja egykoron az Istent is…

Bódi letérdepelt az ágyhoz.

– Akaratja szerint… – mondta.

258

S utolsó cselekedete gyanánt lelökte Csorja Ambrus a feje alól a föld gyümölcsét, a kévét.

És elfeküvék, mint a csend a világ felett.

Bódi lehajtotta fejét az ágyra.

– Eljött a halál… – mondta.

És ekkor egy fazék tejjel, amit a betegnek hozott, belépett Botár Jula az ajtón.

Bódi felállt, intett, és odahajolt a leányhoz.

– Meghólt… – szólott csendesen.

Mint néma, úgy nézett sokáig a leány.

Aztán merevített karral letette a tejet, és megindult vissza.

Az ajtó előtt megállt, s a tenyerébe esett az arca.

– Jaj!

A földre omlék, és síra.

Bódi melléje ült, és nem tuda sírni.

Szomorú templom!

Falai feketén merednek a magosba, és elmúlás árad belőlük az égtájak felé. Oszlopai nappal keseregnek, és éjjel halálfejet izzadnak ki magukból. Alapzata bánatföld, és szomorúság felhői gomolyognak kárpitján. Jajból vannak benne a szenteknek szobrai, és sóhajjal futtatottak díszei.

Siralmas templom!

Könnyek permeteznek földjére a magasból, és a világteremtő hitnek törmelékei szolgálnak tömjén gyanánt. Millió virágjának feje lekonyult, s levegőjében a szép kicsi madaraknak elsorvad a melle. Benne a fény pusztulást hirdet, és a mélységből mindenütt siralmak moraja hallszik.

Jaj, gyötrelmes templom!

Ez a havasi mező.

259
17

Alkonyatkor már készen állott az óriási máglya.

S annak tornyában ott feküvék a halott férfi.

És a holtnak lábainál ott álla Bódi.

És ott állott félelmek között a leány.

Ünnepi ruhában voltak.

És temetni kezdének a halottnak bal keze felől:

Szent Isten,
aki nagyobb pap vagy a legnagyobb papoknál:
Jelenj meg!
Igaz Isten,
akinek jelképe a tűz, és akinek lelke a tűz:
Halljad!
Életnek Ura,
ki nem lettél, csak megjelentél egykor a tűz felett:
Lássad!
Halál Alkotója,
ki megváltod a testétől bölcsen az embert:
Örvendj!

És temetni kezdének a halottnak jobb keze felől:

Örökké élő Isten,
aki értelmünket elűzöd magadtól,
de levésednek mégis jeleit adod,
hogy vergődésünk közepén azokba fogóddzunk,
260
valamint a mezei pók fogódzik
a Napnak lengő sugarába:
Kyrie eleison!
Ki az Ige szerént mindenütt vagy,
szellőzteted a fákot,
öleled a virágok szárát,
buzgón fested az epret,
játszodva csüngeted vizek cseppjeit a légben,
s utunkba mégsem esel, mint vaknak a szivárvány:
Kyrie eleison!
Ki jól kigyúrtad agyagból az emberi testet,
és véghetetlen jóságoddal
leheltél beléje lelket kérése nélkül is,
és elcsaptad a működő világba őt,
hogy énekeljen, mint az angyal,
vagy ragadozzon, mint a nagy fogú állat:
Kyrie eleison!
Ki véghetetlen könyörületes vagy a lényhez,
aki ember,
ráeresztvén idejében a halált,
a titkaidból kifaragott katonát,
aki mindnyájunkkal egyformán köt örök békét
és trónusod lábaihoz gondosan összehord:
Kyrie eleison!
Ki vagy az örök Egyforma,
s a mindenkori Úr,
mert Reád nem jő soha szűk idő,
mivel a semmiből is megélsz,
most
és mindörökké:
Ámen!

És temetni kezdének Kelet felől, a halott arcával szemben:

261
A Mindenségnek általános Ura:
Dicsérjen a tűz!
Régi és örök Isten:
Dicsérjen a tűz!
Magosságnak lelke:
Dicsérjen a tűz!
Erőknek nagy Istene:
Dicsérjen a tűz!
Fénynek Istene:
Dicsérjen a tűz!
Ragyogó Nap Istene:
Dicsérjen a tűz!
Búsuló Holdnak Istene:
Dicsérjen a tűz!
Csilagokat őrző Isten:
Dicsérjen a tűz!
Vizeknek félelmetes Lelke:
Dicsérjen a tűz!
Tűzzel tisztító Isten:
Dicsérjen a tűz!
Minden elemeknek Jelképe:
Dicsérjen a tűz!
Életnek örökös Csodája:
Dicsérjen a tűz!
Férfiaknak kedvező Isten:
Dicsérjen a tűz!
262
El nem felejthető Ősapánk:
Dicsérjen a tűz!
Bátrak és szókimondók Istene:
Dicsérjen a tűz!
Igaz utat mutató eleven Jel:
Dicsérjen a tűz!
Időt mérő Isten:
Dicsérjen a tűz!
Titkos és tökéletes Törvény:
Dicsérjen a tűz!
Ősigaz Isten:
Dicsérjen a tűz!
Ki ingyen szeretsz minket:
Áldunk!
Ki életünknek kedvet adsz:
Dicsérünk!
Ki népünket megtartottad:
Szeretünk!
Ki barátkoztatsz idegen nemzeteket:
Becsülünk!
Ki elrendelted a halált:
Félünk!
Ki magadhoz váltasz minket:
Reménylünk!
Ki a legfőbb Jó vagy:
Légy a mi segedelmünkre!
263
És a Te erőd harmatozzon bé minket,
hogy szégyent ne vallj velünk,
hanem Veled együtt maradjunk minden népek előtt
példátlan megbecsülésben!
Hallgasd meg!
Óh, hallgasd meg!

És lőn este.

És meggyújtá Bódi minden helyen, ahol imádkozának, a máglyát. S felemelé két erős karját a magosba, s mondá:

Örök Isten,
aki tűzből teremtettél minden égitestet,
s azoknak vezérül rendeléd a Napot:
minden tüzeknek királyát;
ki tüzes agyagból gyúrtad ki az emberi testet,
s tettél néki jelül örökké égő szívet:
Lobogjon Neked a tűz!

És összebújtak a kerítésben a juhok, és vonított a kutya a megjelent csillagok felé fejjel; és állának a rengeteg erdők fái, mint a temető székelyek együtt; és a hegyek is állának, mint a nép mögött a pogány nagy idők; és ezer hangon muzsikált a máglya a holtnak, és szóla az Isten a tűznek nyelvén; és a láng legyőzé magasságával a hegyet, és legyőzé erejével a vizet, és tisztaságával legyőzé az emberi lelket.

És világosság leve éjjel a mezőben, s kiáltott a lobogó tűzhegy: Istenhez menyen a székely!

És a félelmek templomában egyszerre mosolyogni kezdett a leány, s a máglyánál nagyobb örömtűz gyúla ki benne.

Mozdult, mintha táncolni akarna.

S ekkor reá emelé szemeit a legény.

És megijede.

S ráemelé újra.

És remegni kezde, s révülten nézé Julát, mert olyan vala éppen, mint a csodálatos Szűz, aki megjelent volt neki a templomban egyszer.

264 265 266

És lángba borult a szíve, mint előtte a máglya.

– Mária! – mondta megtalált szóval, és leborult a leány elé, és csókolta ruháját.

– Óh, mennyit kerestelek, Mária!

És ráhajlott a leány, mint a virág.

– Örökké szerettelek!… – mondta.

Megtalálták egymást, és a föld felett valának mind a ketten.

267
18

Fekete, nehéz felhőkkel gyászba borult éjjel az ég. Dörgött valahol a mélyben. És a nyugati peremen villámlott, mintha háborodott csillag szaladna keresztül-kasul ottan.

A madarak odvaikba ültek.

A fenyvesek tikkadtan várták a zivatart, hogy belézúgjanak háborogva, mint a tenger. A széleken álló fák lengtek is már, ahogy háború előtt lengnek a zászlók.

A két erdei ház elveszve ült a fekete földön. Csak ablakszemeik néztek össze, mint a szerelmesek, fényben.

Az egyik mögött imádkozva virrasztott a leány, és így várta megtalált szerelmesét éjkezdő időben.

És a másik mögött maga elé tevé a holtnak hamvait egy fazékban a legény.

Térdepelt előtte, mint az oltár előtt.

A Halál és a Szerelem mámorában remegett a teste, ahogy mondta:

Örökké élő Isten,
ki ülsz az égben:
Add nekem, akit megtaláltam,
hogy el ne vesszem!
Hatalmas Isten,
aki gondozod mindenek életét:
Add nekem, akit megtaláltam,
hogy életem legyen!
268
Napnak és Csillagoknak hordozója,
régi Csorjáknak Istene:
Add nekem, akit megtaláltam,
hogy ki ne vesszenek a Csorják!
Én Istenem!
Aki a hadakot is életre vezérled,
aki népeidnek erejét öntözöd és kitermeszted,
aki szikla vagy és megnyílsz, hogy életet hirdess,
akinek lelke az erdők végtelen csendje,
akinek szeméből záporok hullnak,
akinek harmattal áldoznak az egek,
akit vadaknak ereje dicsér:
Óh, add nekem, akit megtaláltam!

A fazekat kezébe vette, és felállt.

– Véremnek fele: bátyám, Csorja Ambrus, kérjed az Istent, hogy utód nélkül el ne vesszünk!

Feltűrte bal karján az inget, kést vett, és a hamura ereszté a vérét, mint a sirató pogány.

– Jaj, Isten!

– Jaj, bátyám!

– Adjátok nekem, akit megtaláltam!

Nagyot villámlott, és az erdőbe vágott a felhőből a tűz.

Megnézte Bódi az ablakot szemben, és indulni akart a viharban által a lányhoz.

S akkor megdöngette valaki az ajtót.

– Csorja Ambrus, eressz bé!

– Csorja Ambrus elköltözött – mondta Bódi.

– Hát ki van benn?

– Itt az öccse, Bódi.

– Hát eressz bé, Bódi! A súj egyen meg, ehelyt a vihar öl meg!

– Ki van ott?

– Tám ma születtél, hogy nem üsmersz! Itt a bíró, s főleg a jegyző úr is!

Rávágta a jegyző:

– Én vagyok: Szeredai Szándék Lajos, községi jegyző.

269

– Nyitom, hogyne nyitanám.

Elsőnek a jegyző lépett be. Kezet fogott.

– Vendégeket hajt az idő – mondta, és rázta magáról a vizet.

– Jestét, Bódi! – köszönt a bíró, és hátraszólt: – A lábát fogjátok, s húzzátok ide bé, a házba!

Két hajtó legényke egy elejtett vadkant kínozott be az ajtón. Ott el is fektették, és ráültek mindjárt.

Falnak támasztotta fegyverét a jegyző.

A bíró is falnak támasztotta fegyverét.

– Hát Ambrus hol van ilyen veszett üdőben? – kérdezte.

– Messze van… – szólott későre Bódi, majd felvette lassan a fazekat, összerázta a hamut a vérrel, és odanyújtotta a bírónak, s mondta:

– A lelke a csillagokban, s maga itt van.

Bután néztek.

Dermedten néztek.

– Itthagyta a világot – tette hozzá Bódi.

– Meghót?! – kérdezték egyszerre.

– Elmúlt.

– Mikor hót meg?

– Jó reggel, a mai nap.

A legénykék odajöttek bátortalanul.

– Ki hót meg?

Nem felelt senki nekik.

A jegyző körülnézett.

– S hol fekszik?

Bódi odaadta a fazekat.

– Mondám, hogy itt fekszik.

Értelmetlenül nézett a bíró.

– Ennek az esze meghibádzott.

– Elhammasztottam – mondta egyszerűen Bódi.

A nyelvük a szájukban állott, hogy szóljanak.

És nem tudtak szólni.

Végre a bíró, mint a vén fa a levelet, hullatni kezdte a szavakat:

– Elégette… Tegnap még ember… Ma hamma egy fazékban… Mint a törökbúzaliszt… Vaj a köménmag… Vaj a szitált füveny…

270

Nézték az edényt, mintha az égből hullott volna alá.

– A tűz a kiváltságosok temetője – mondta Bódi.

Nem tudták az eszüket kézhez kapni.

– A tűz a visszatérésnek dicsőséges útja.

A jegyző egyre csapkodott a kezeivel, mintha rémet űzne.

S lámpa alá vitte a fazekat a bíró.

Odabújtak a legénykék is.

– Ambrus bát eltüzelték, mint a bükkfát… – mondta az egyik.

A jegyző felgerjedve sétálni kezdett. Egy-egy szót vetett maga elé.

– No, most légy jegyző!… Bé sem volt jelentve!… Meg sem vizsgálták a hóltat!… Pedig törvény is van!…

– Ez a halál, lássátok-é! – mondta kigyúlt szemekkel a legényke. – Nem belé a mocskos földbe, hanem a szép piros tűzbe! Úgysem érzi az ember, még annyit sem, mint a bolhacsípést.

A bíró megintette őket.

– Ne tudjatok annyit! Meghótnak földben a helye!

– Aki fél a tűztől, annak ott es jó! – szólt önérzetesen az egyik, s húzta a másikat is, s leültek megint a vadkanra.

S ekkor megállott hivatalos arccal a jegyző.

– Ebből baj lesz, Bódi, mert a halott embernek is törvénye van!

– Elmúlás a törvénye.

A bíró is odaállott.

– Jó, jó, Bódi ecsém, de a könyveket is igazítani kell!

– Amíg élt, bezzeg nem volt olyan becsűs! – vetette oda a legény.

– Csakhogy külön Istent tartott akkor is – szavalt az úr. – S a jámborokról azt mondta, hogy a sok kétszínű pap letérengette őket az igaz útról. Igaz-é?

– Úgy igaz, százszor is!

Hirtelen papirosat vett elé a törvény embere, s a hangját megkeményítette.

– Vizsgálat alá veszem a dolgot! – mondta.

Indulatba jött a legény.

– Hát vizsgálják! Fel a császárig! Én az Istennek adok szá271mot, s nem embernek! S nem a jegyzőnek, s még nagyobb úrnak sem!

– Csorja Boldizsár – folytatta a jegyző –, a Törvény nevében felszólítom önt, hogy adja elé az esetet!

Bódi rákacagott keserűen.

A bíró békíteni akart.

– Mondd el, Bódi ecsém! Hát a jegyző: jegyző, s mü emberek vagyunk.

– Végóráján a hammasztást elhagyományozta nekem – mondta a legény.

A jegyző írta.

– Valaki hallotta-é? – kérdezte.

– Hallotta az Isten.

– Más tanú kellett volna! Így ki hiszi, s ki nem.

– Amit én mondok, az igazság, mint reggel a fény!

– Nekem a Törvény parancsol. Folytassa!

– Elégettük, s a hammát két markommal a fazékba mertem. Ennyi az egész.

– Hohó! Mi az, hogy „elégettük”?

– Hát Botár Jula s én állottunk a tűznél.

– Úgy-é, no! Nem tiszta dolog, amikor egy legény s egy leány elégetnek titokban valakit!

Bódit elöntötte a vér.

– Hejh, hogy az a Jóisten le nem száll az ilyen beszédre! A Csorják emberek voltak örökké, hajja-é! Nem nadrágos ördögök, csak emberek! Becsületben társai az igaz Istennek, mezítláb s ehezve is egyenes úton járók!

A bíró közbelépett.

– Ne rontsuk egymást, úgy is csak vajegyen vagyunk székelyekül!

Felhúzta vállát a jegyző.

– Ne rontsuk! Szép oktalan beszéd! De hát a Törvénnyel mi lesz? Tám tapossuk meg a lábunkkal?!

– Itt kéne lennie a törvénynek, né – mutatott a szívére Bódi –, s nem a száraz papiroson!

Odalegyintett a jegyző, mint egy felsőbb hatalom. Aztán elindult körül a szobában újra, apróra megnézve mindent. S egy272szer ráakadt a falba ütött késre: kihúzta, nézte, vizsgálta. Hol Bódira, hol a késre vigyorodott.

Hirtelen megmerevítette a nyakát.

– Csorja Boldizsár!

A legény lehajtott fejjel a csutakon ült, háttal feléje. Meg sem mozdult.

– Csorja Boldizsár! E milyen kés?!

– Nyilván acélkés.

– Mert ez egy véres kés!

– Véres.

– Meg sincs száradva.

– Szárassza meg.

S ekkor fegyvert ragadott a jegyző, Bódihoz ment, ott lábhoz eresztette.

– Csorja Boldizsár! Az ön őrizetét a Törvény nevében ezennel elrendelem, s e véres késsel együtt a csendőrök kezeibe adom! Ha nem engedelmeskedik, fegyveremmel kényszerítem reá! Most kövessen engem a faluba, az örsre!

Szúrósan, összeszorított szájjal oldalt nézett a legény, aztán a puskán tartotta egy pillanatig a szemét, akkor lassan felállt, a jegyző arcába kacagott, mint a villám, majd mellen ragadta hirtelen, s a jegyző a fal mellé suppant fegyverével és a késsel együtt.

A bíró megkövült.

A legénykéknek csillogott a szeme.

És felvette Bódi a fegyvert, és felhúzta rajta lövésre a ravaszt.

– Én Csorja Bódi vagyok! Apám Csorja Péter volt!

– Majd a Törvény… – nyögte a jegyző – az erősebb!

– Bódi bácsi azt es a földhöz vágja, ha meg kell lenni! – mondta büszkén az egyik legényke.

– Menj csendőr után! – szólt reá a jegyző.

– A csenderek most alusznak.

– Menj te! – küldte a másikat.

– Itt elegen vagyunk – mondta amaz.

– Majd megyek én! – és felállt.

Bódi nekifogta a fegyvert.

– Térdepeljen le!

273

– Jaj, elszól! Jaj!

– Ha szómat fogadja, nem szól el soha. Térdepeljen le!

Két térdére állott a jegyző.

Bódi ráparancsolt:

– Mondja utánam: tisztelet a Csorja nemzetségnek, meghóltaknak s élőnek! Az Ősisten igaz fiai ők!

Úgy izzadta ki magából remegés közepette:

– Tisztelet a Csorja nemzetségnek, meghóltaknak s élőnek! Az Ősisten igaz fiai ők!

Akkor leengedte Bódi a fegyveren a ravaszt.

Az ujjasát felvette.

A kalapját feltette.

A kést eltette.

A fazekat ölbe vette.

És nagyot kacagott keserűen.

– Minek ide csendőr! Hát félek én embertől?! Vaj félek én a törvénytől!?

Intett a karjával.

– Menjünk!

A lámpát elfújta.

– Hadd lám azt a törvényt, amit urak teremtettek, mert én máig csak az Isten törvényét üsmertem!

A vadkan ott maradt, mint az út szélire kihúzott halott.

Előrementek.

És a leány hiába imádkozott térden állva hajnalig az ágynál.

274
19

Az anyavárosban sárgán feküdt a fogház, akár a csonthegy.

És hideget lehelt, mint a barlang, amelyik életet sorvaszt.

Az egyik cellában vékony szál gyertya égett szomorán. S a gyertya színében ott ült a rab, a magosság megfogott madara, a nép lerontott sziklája, a falu lerázott gyümölcse, a város átkozottja.

Ott ült a legény.

Ott ült az elítélt székely legény.

Szeptemberi naplemente volt.

De a rideg, nyirkos, még a pókoktól is megvetett folyosó, minek a levegőjét patkányok és egerek lehelték talán, sötétedett immár.

Fegyverrel a vállán mogorván sétált oda és vissza az őr.

Látszott, hogy haragszik valamiért a világra.

Egy tarisnyás, kék szemű férfi lépett be a kapun. S véle egy sápadt fiatal leány.

– Hé, hova mennek, hé?! – üvöltött az udvaron csellengő két őr.

– Csak ide indulánk, ha lehetne – mondta a férfi.

A szolgálatos őr kinézett a folyosóról rájuk.

– Eresszétek, az istenbe! – kiáltott oda. – Nem lássátok, hogy hezzám jőnek?

Bementek a folyosóra az őrhöz.

– Hát te őrzöd, Vince? – kérdezte a kék szemű ember.

– Én őrözném.

– Melyikben van?

– Ehelyt ebben – mutatott egy ajtóra Gálfi Vince, és levette a válláról a fegyvert.

A leány nézte az ajtót, és törölgetni kezdte a szemét.

275

– Jaj, hogy elpusztult…! Csak megijedtem a tárgyaláson… – mondta.

– Elpusztult biza, mert e nem lakodalom – szólott hetykén Vince, majd a kék szemű emberhez fordult.

– Hát maga, Marci bácsi, mit fütyögtet abban a tarisnyában?

Levette válláról Botár Marci a tarisnyát.

– Ezt add bé neki – mondta –, legalább egyék! Hát meddig tartjátok itt?

A fal tövére tette Vince a tarisnyát.

– Holnap Enyedre késérjük… – mondta lassan.

Elhallgattak.

Jula csendesen sírdogált.

Botár Marci felemelte végre a fejét, s intett a szemével Vince felé.

– Jere, egy szóm van veled!

Félrevonultak.

– Hát valamit nem lehetne csinálni? – súgta Botár. – Apád bíró volt, s tés es ügyes legén vagy. Csinálj valamit, az Isten megfizeti!

Gálfi Vince lesütötte a szemét. Két arcáján mozgatta a csontokat. A szemöldökét összehúzta, a szemei villogtak fekete fényben: elszánt volt, vakmerő, szinte gonosz.

Élesen a férfi kék, szelíd szemébe nézett.

– Ha én teszek jót, maga teszen-é jót nekem?

– Én osztán akarmit, Vince!

– Hát akkor a leányát hezzám adja-é?

– Ha ő menyen hezzád.

Kezet fogtak.

Egyet léptek Jula felé.

Vince hirtelen megfogta Botárnak a karját.

– Lépjék el, s hozzon egy kicsi pálinkát – súgta neki. – De rejtse belől, nehogy eszrevegye valaki!

– Egy pillantásra itt vagyok – szólott Botár a lányához.

Elment.

Gálfi Vince megütögette fegyvere agyával a padlót, majd odahúzódott közel a leányhoz. Vad, gyötrő szerelemmel nézte, egész konok testében remegett bele.

276

– Van-é szeretőd? – kérdezte.

Riadtan nézte Jula.

– No, mondd meg, nem bánod meg! – kérlelte tovább.

– Elérkezik – mondta szelíden a leány. – Még van arra üdő…

– Hát tudod-é, hogy én rég szeretlek?

– Bár kapnál egyéb dolgot!

– Még leánkorodban titkosom voltál!

– Eleget beszélsz.

– De még azelőtt is a vótál! Amikor kereszteltek téged, kilenc esztendős vótam, s mégis ott a helyszénen megküzsdöttem érted. S még akkor elnyertelek, úgy gondolkozzál!

– Sokat tudsz beszélni…

– Met te megérdemled.

Erre odahajlott egészen a lányhoz, és sütötte őt a szavakkal, mint a tűzzel.

– Lelövöm a csillagot es érted! Apád nekem ígért feleségül, hé!

– Ígérhetett.

– Aranyom, az enyim leszel, vaj a halálé!

És bent, ahogy a vak gondol a csillagra, Julára gondolt az elítélt legény.

– Mária!

– Jula! – mondta Vince.

S megjött Botár, s titkosan előhúzott egy lapos nagy üveget az ujjasa alól.

– Teli van – szólt.

– Lesz valahogy – mondta Vince.

– Adjon az Isten jót!

– Úgy csinájjuk, hogy adjon!

Elindultak.

Gálfi Vince vad gerjedelemmel nézte mentében a leányt.

A leány pedig az ajtót nézte, minek megette az ő elítélt királyfia ült.

A folyosón kicsire húzta a lámpavilágot az őr.

Szétkémlelt, hogy valaki nincs-e.

277

Nem volt.

S mintha menyecskéhez kérezkednék be vele hálni, megkopogtatta a cella ajtaját.

– Bódi!

Még egyszer szólott, fejét az ajtóba dugva.

– Bódi!

Besütött a szó, mint a fény.

És a legény az ajtóhoz jött, mint az árnyék.

– Ki az? – súgta.

– Én vagyok, Vince.

– Valami van?!

– Még lehet.

– Mi lehet?

– Kinyissam-é?

– Lássad.

Lassan megfordult a kulcs, s a nyíláson bedugta Vince a karját.

– Szerusz! – mondta ördögi derűvel. – Hogy élsz?

Bódi fájdalmasan szólt ki:

– Mire való, Vince!

A másik beadta a tarisnyát.

– Egyél!

– Ki hozta?

– Jó emberek. Egyél!

– Nem ehetném.

Akkor beadta a nagy lapos üveget teli.

– Igyál!

– Ki hozta?

– Valaki.

– Vince, ki hozta?

– Igyál!

– Ha megmondod.

– Jere, dugd ide a fejedet!

Úgy súgta a fogházőr, mintha tüzet fújna:

– Jula s az apja.

Elkapta Bódi az üveget, s magosra tartotta.

– Istenre, aki lát mindent! – mondta lefojtott kínlobogással, és kiivott három ujjnyit egybe.

278

Vince is ráköszönte villogó szemekkel.

– Ne búsulj!

Ivott.

Visszaadta, és ismét így szólt:

– Ne búsulj!

– Mikor voltak itt? – kérdezte Bódi.

– Félórája sincs.

– Mondtad, hogy engem reggel visznek?

– Mondtam, hogy visznek, ha lesz kit.

Ráugrott a Bódi szeme.

– Hogy?!

– Igyál! – mondta Vince.

Megint kiivott három ujjnyit a rablegény.

Vince megrázta maga előtt az üveget.

– Én Gálfi Vince vagyok! Azt gondolod, hogy hagylak én tegedet?! Az ántiistenit a sok buta úrnak!

Kiitta mind, ami pálinka volt.

– Üsmersz-é engemet, testvér?

– Üsmerlek.

– No, akkor ne búsulj, amíg látsz!

Ebben a féktelen, ősátkos lobogásban, ebben a világmegvetésben, ebben az urak iránti szent haragjában most Bódi is közel érezte magához Gálfi Vincét.

– Az égen van egy nap – mondta –, bár ne volna. Az égben van egy Isten, hejh, aluszik az az Isten!

Vince megfogta a karját.

– Csorja Bódi, te vagy-é?

– Én vagyok, Gálfi Vince!

– A havasi ház hí, hallod-é?

– Hallom.

– A Szabadság hí, hallod-é?

– Hallom.

– A fenyők hínak, hallod-é?

– Hallom.

– Az Isten hí, hallod-é?

– Hujj! – megrázta magát, és tüzet lehelt a legény.

– A szíved hí, hallod-é?

– Mária!

279

– Vesszen oda a tömlec!

– Vesszen!!

– Jere, Bódi!

– Jere, Vince!

A város végén megtöltötték újra pálinkával az üveget.

S nekivágtak a havas felé az útnak, mint a lehulló csillagok.

Mentek.

Mentek a holdvilágos úton.

S éjfél után, a harmadik falu felett, egy fehér lovas szekeret láttak szembejőni nagy nyugalommal.

Gálfi Vince beugrott a sáncba.

– Húzódj le! – villantotta meg a szemét.

Melléje feküdt Bódi is.

Megbújva várták, hogy jöjjön.

És látták, hogy zsákokkal vagyon megrakva a szekér, s azokon egy férfi ül egyenesen, mint a szobor.

S ahogy ült a férfi, egy fekete könyvet tartott a magos szurokfáklyánál a kézben.

És hallották, ahogy az elaludt világnak hangosan olvasta a Zsoltárok Könyvét az ő útján:

„Ne bízzatok a fejedelmekben!
Az emberek fiaiban ne bízzatok!
Kimenyen a lelkök, és visszatérnek földeikbe:
azon nap elvesz minden gondolatjok.”

Megismerte Bódi.

Kiáltani akart, és nem tudott.

Elébe ugrani, és visszaesett.

És lassan, mint az örökkévaló Ember, elhaladt előttük a fehér lovas férfi, és olvasta tovább a Zsoltárok Könyvét:

„Az Úr föloldja a foglyokat.
Az Úr megvilágosítja a vakokat.
Az Úr felemeli a leverteket.
280
Az Úr szereti az igazakat.
Az Úr elveszti a bűnösök útjait.
Az Úr országol mindörökké…”

Elment.

És lelke jobban világított, mint mellette a fáklya, mert nagy férfiú volt ő a székelyek között, és úgy hítták: Fazakas Ádám.

281
20

A fenyvesek között zúgva folyt nyugat felé az éjjel.

Kialudtak a pásztorok tüzei, és megvakultak a havasi mezők.

Anyja melegében aludt a medvefiú.

Tikkadt volt a föld, és felette tikkadt volt a levegő, mint nagy kiáltás előtt a torok.

Csak a vadgyümölcsök hullottak néha, ahogy hullanak a könnyek.

És ebben a világtemetőben két férfiú lába sírt a frissen holt levelek és ágak között az erdei úton, haladván gyorsan a havasi hajlék felé a hajnali csendben.

S ahogy odaértek, a bütüdeszkára tette Bódi az arcát, és arra tette a két tenyerét forrón, mintha édesanyja volna ez az egyszerű, vén ház.

Gálfi Vince düledezve megállt, feljebb lökte csákóját ballal, és legénykedve, gőgösen így szólt:

– Ez a?

– Ez – szólott szelíden Bódi.

S akkor az ajtóhoz mene Vince, felemelé a fegyvert, és az agyával beüté a rozoga deszkát.

– Kinyílani! – mondta.

És beromlott részegen a házba.

Bódi nem szólt, hanem bement utána ő is. Meggyújtotta a gerendából lelógó lámpást, pokrócot veve és szegeket, és beköté a háznak egyetlen szemét.

Vince vállra vett fegyverrel vigyázzban állott a középen, és sátáni arccal tisztelgett, és felszegett fejjel:

– Isten Őfelségének jelentem, elhoztam a rabot!

Hirtelen szétvetette a lábait, és megkucorodott, s mintha vadakat uszítana össze, kiáltani kezdte:

282

– Csenderek! Riadó! Riadó! Gálfi Vince megszökött! Ki az ágyból, s utána, utána!

– Tedd le már azt a puskát! – mondta neki Bódi. – Ne küzsgyél annyit heába, hanem nyugodjunk egyet, s aztán menyünk…

– Hová menyünk?

– Bujdosni, mint a királyfiak.

Örvénylő, szerelmes vérrel Julára gondolt Vince.

– Nekem még dógom van, hé! – mondta.

– Mi dógod van?

– Nem neked való – szólt gonoszul kacagó szemekkel, és a földre dobta a fegyvert. Vette a csákót, marokra gyűrte és kivágta azt is a középre.

– Eredj vissza a királyhoz kikirílni! Hol az éveg, Bódi?

– Valahol a zsebedben.

Megkapta, és felemelte.

– Az én dógomra iszom – mondta lágyulásba zuhanva hirtelen, és kiesett a könnye, s ahogy ivott, lehengeredett az arcán. Aztán odaadta Bódinak az italt, és a vállára tette a karját ölelésre.

– Te egyetlen testvér… – akadozta megindult zokogásban. – Óh, milyen erősen szeretlek téged! S beh szeretem én az életet! Óh, hogy szeretem ezt az egész cudar világot!… Igyál te is, egyetlen testvér!

Szájához vette Bódi az üveget, de nem ivott. Ég és föld között élt most, mint a Paradicsomba visszarepült madár, amelyik Isten szavát itta az útja alatt, és a Nap áldott sugarát.

– Mire ittál? – kérdezte Vince.

– Én a lelkemmel ittam, testvér. S Máriára ittam, s a feltámadó Népre!

– Beh szépen beszélsz… – mondta Vince, és elfulladt a szava, s csak sírt.

Leült a földre, és sírt.

– Ülj ide, Bódi! – szólott akadozva.

És Csorja Bódi is leereszkedett a földre. S a lelke, amelyben úgy ült most az Isten, mint a koldus a virágoskertben, zengett és énekelt és zúgott, akár a hajnalodó havasi világ. Behunyta a szemét, és egy fiút látott kacagni maga előtt.

283

Nézte, és remegett, mondván:

– Óh, édes kicsi fiam, te bujdosó apádnak vágya, én fogyatkozó Népemnek áldott szava léssz…

– Úgy szeretlek, testvér! – mondta Vince.

– Az örök Törvényben csak szeretet van. Ami onnét hull, csak áldás, mert onnét virágzik az élet és terjed. Ereje elvész egyszer a gyűlöletnek, és mindenek mélyét bétölti az igazság…

– Eljön egy jobb ország, úgy-é, Bódi?

– Annak határa nem lesz.

Elfeküdtek végig a földön.

És Bódi nézte maga felett a deszkatetőt, mialatt odakünn hajnalodott.

És Gálfi Vince szenderegni kezdett.

S a fenyvesek egy legényről beszéltek, aki elindult egyszer, és ment, mint a Nép lelke, árván, és ment a földön és a föld felett, mert meg akarta keresni a fényt, a kioltott tüzet és a vizek eredetét. És sok megállott esztendők és sok rohanó esztendők múlva megvillant egyszer előtte az elvesztett fény, fellobbant előtte a kioltott tűz, és ő vérébe mentette a tüzet, lelkébe a fényt, s hirdetni kezdte újra az elfelejtett Népnek.

– Óh, áldott, áldott a nagy akaratú ember!

S ahogy így kiáltott a hajnali fenyves, Bódiban kigyúlt lánggal a megtalált tűz.

– Mária! – szólott a lelke.

Felkelt, és megindult, hogy a Szűzhöz menjen, aki egyedül aludt szemben az ablak megett.

S ahogy az ajtó kinyílt, felriadt Vince.

– Hó, hova méssz?!

– Menyek Julához.

Agyába futott Gálfi Vincének a vér.

Felkelt, mint a ragadozó állat.

– Jer ide! – mondta.

Bódi visszajött.

Vince betette az ajtót.

– S oda métt? – kérdezte villogó szemekkel.

– Oda azért, mert szeretem.

– Te szereted?!

– Én.

284 285 286

Felvette Gálfi Vince a fegyvert.

– Hátha én jobban szeretem! – vigyorgott testében hosszan.

– Te?!

– Én! Gálfi Vince!

Indulni akart.

Bódi vállon ragadta.

– Hova méssz?

– A szeretőmhöz.

Bódi megingott.

– Hazudsz!

– Eressz!

– Nem mozdulsz!

– A rab márjádot! Eressz!

A vér áttörte Bódiban a gátat.

Ereje sepert.

S Gálfi Vince a falnak esett.

– Nem méssz!

S ekkor tátott szájjal, mint a rettenetes vadkan, hogy látszott tűzpiros torka, felemelte ültéből Vince a fegyvert.

A Halál foga szikrát vetett a csövön.

És átlőtt szívvel elzuhant Bódi, mint az Isten elejtett szava.

Az erdő bömbölt.

Jula sikoltva felriadt az ágyban.

Vincének kihűlt mind a két karja.

A falhoz lapult, mint a megrettent állat.

Szétfolyt a teste a gyenge lámpavilágon.

Megdermedt szemekkel, meredten nézte a holtat.

És állati pofával így gubbasztott sokáig mozdulat nélkül.

Aztán odamászott a halotthoz, és rázni kezdte.

– Kelj fel, Bódi, jaj!

Ha nem mozgatta, nem mozdult a legény.

– Kelj fel, Bódi, jaj!

Ha nem mozgatta, nem mozdult a legény.

Hidegen lehelte Gálfi Vince:

– Meghót…

Hirtelen felállott térdre, és mint a föld alatti dobogás, kitört a zokogás benne.

– Testvér! Szerettelek!…

287

Kopogtatott valaki az ajtón.

Vince óvatosan visszamászott a falhoz.

Megint kopogtatott valaki az ajtón.

– Bódi!

Kitátotta Vince a száját.

Újra szólt valaki kívül:

– Bódi, aranyom!

– Ez Jula…! – mondta magának a legény, mintha az Isten kopogtatta volna az ajtót.

Nem tuda szólani többet.

Csak az ajtót nézte, amelyik nyílani kezdett lassan.

Piros köntösben és mezítláb és kibontott hajjal belépett csendben a leány.

Megállt.

Nézte a torz embert, mint a vadat.

Aztán meglátta a királyfiút elfeküdve hanyatt.

– Bódi! Aranyom!

És nem nyitá ki szemeit a legény.

Két tenyerébe vette az arcát: hideg volt, mint a mosolygó márvány.

– Megölték!… – mondta mélyről.

Orcái fehérbe dermedtek.

Szemében megtébolyodott a fény.

Simogatni kezdte a legényt, majd felemelte a mutatóujját, és mosolyogva gügyögte egymás után a szót:

– Pszt…! Aluszik… Alugyál, te vagy az én szeretőm…

Csendet intett újra.

– Pszt…! Nyugszik… Nyugodjál, te vagy az én szeretőm…

Térdeire állott Vince, és felfogott kézzel imádkozni kezdett:

– Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében: mü Urunkban; ő egy fiában Jézus Krisztusban, ki fogantaték a Szentlélektől, születék Szűzmárjától, kínzaték Poncius Pilátus alatt, megfeszítteték, meghala és eltemetteték, alászálla poklokra, harmadnapon halottaiból feltámada, felmene mennyekbe, ül a mindenható Atyaistennek jobbja felől, onnét lészen eljövendő: ítélni eleveneket és holtakat…

288

Ránézett Jula:

– A te neved Gálfi Vince – mondta.

A legény is ráemelte szemeit, s mondta:

– Megbotlottam, mert igen szerettelek…

– Imádkozzál, megbocsátja az Isten.

– Mert jó az én lelkem.

– A te lelked jó.

– Óh, mondjad! Anyám helyett is mondjad!

– A te lelked jó!

– Az Isten helyett is mondjad!

– A te lelked jó.

– Bódi helyett is mondjad, aki meghólt!

Megnézte Jula maga mellett a kialudt legényt, s mintha most látta volna meg először, hirtelen felugrott, és nagyot sikoltott.

– Jajj!!

Hátrálni kezdett, és borzadva nézte Vincét.

– A te neved gyilkos!

– Téged szerettelek.

– A te neved gyilkos!

– Óh, lássad, mennyire szeretlek!

– Gyilkos!

– Miattad öltem meg: Élet.

– Gyilkos!

Felállt Vince, és vette vadul a fegyvert.

– Jere, szeressél!

– Megölted, akit szerettem!

– Valljad, hogy szeretsz!

– Megölted!

– Valljad, hogy szeretsz!

– Soha!

Őrült gerjedelemben felemelte Gálfi Vince a fegyvert.

– Jer ide, szeress!

– Jaj!

– Vaj leveszlek egy golyóval, mint a madarat!

– Eressz, jaj!

– Jősz, vaj meghalsz?

Reszketve lépett egyet feléje a leány.

– Közelebb!

289

Lépett újra egyet.

– A karomba!

Mellette volt már hideg félelemben a leány.

S ekkor eldobta Gálfi Vince a fegyvert, és kitárta két emberölő karját.

– Hullj ide!

S mint a halálba zuhanó szobor, odaesett a leány.

És akkor áradó emberek zaja hallatszott odakünn.

Valaki beütötte az ajtót.

Egy csendőr lépett be, és Vincére fogta a fegyvert.

Nyomában egy másik.

Vincére fogta az is a fegyvert.

És megkötözék, mint a gonoszt.

Emberek tódultak a kicsi erdei házba. Legénykék sokan a faluból, pásztorok és favágók kézbeliekkel.

Kivált közülük egy öreg, levette az ágyról a csergét, és betakarta Bódit, hogy csak az arcája látszott.

És ott állt, mint az apja, vén Péterfi Mihály.

És Botár is futott, mint földindulás idején.

Körülállották valahányan a holtat.

És síra zokogva Jula.

És sírának mind.

Csak Bódi mosolygott láng élete végén, mintha most kezdene igazán élni, bejutván az ő népének szívébe, mint a mennybe.

Valahol nem messze a háztól, fehér juhokat hajtott, mint szelíd angyalokat, egy furulyázó pásztor.

És akkor feljött a Nap, s a mosolygó halott körül meggyújtotta a millió szálfát, mint a gyertyát.

És énekelni kezde a föld:

– Óh, áldott legyen, nekünk adta a testét!

És énekelni kezdének a hegyek:

– Óh, áldott legyen, nekünk adta a lelkét!

És énekelni kezde mind az egész feltámadott ország:

– Alleluja, meghalt!

290
Zöld ág
1948
291 292
1

Most hirtelen nem tudnám megmondani, hogy mennyi ideje is lehet annak, amikor az érdemes embereknek utoljára mondtam el valami szép és igaz történetet. Valahogy van, ebben a percben arra sem emlékszem világosan, hogy az Ábra Gergely ifjúságáról mikor beszéltem. Vagy csak álmomban tettem volna ilyent? Az tisztára lehetetlen, hiszen az elmondott történet most is itt van az eszemben, sőt visszazsonganak még a szavak is, amelyekkel elevenre költöttem, annak idején, ennek a megnevezett Ábra Gergelynek az ifjúságát. Igen, az ifjúságát ennek a bölcs és bátor embernek, akit azonban mégsem Ábrának hívtak, hanem Lengődinek. Igen-igen, Lengődi Gergelynek! Nem is tudom ésszel felérni, hogy honnét és miért jöve most ez az „Ábra” név a számra. Talán álmomban láttam volna egy ilyen nevezetű embert?! Az is meglehet, mert akiről én annak idején beszéltem, s akiről most továbbmenőleg ugyancsak beszélni szeretnék, azt az embert Lengődi Gergelynek hívták. Tehát nem Ábrának, hanem Lengődinek. Ez az egy bizonyos. De ha tovább azon gondolkozom, hogy az ő életének a történetéből mit és mennyit is mondtam volt el, furcsa módon szivárvány ereszkedik az emlékezetem elé. Nem tudom, hogy ez a szivárvány mit akar az emlékezetem előtt, hiszen amikor Lengődiről beszéltem, én akkor sem festettem ámító színre a valót. Ellenkezőleg, az első szótól az utolsó szóig mind igaz, amit Lengődi Gergelyről idáig mondtam. S úgy gondolom, azt helyesen is tettem, hogy róla és az ő körülményeiről csak igazat és valót beszéltem, mert az ember, ha választani kell, ne az ámítással legyen barátságban, hanem egyedül az igazsággal.

Az igazság pedig úgy szól, mindjárt az első szavával, hogy az a hely, ahol Lengődi született, oly annyira s oly különösen szép volt, hogy annál szebbet álmodni sem tudna senki. Gyermeksé293gének az éveit s a legénysége idejét is ott töltötte, azon a szép és andalító helyen, melynek a természeti öltözete is emlékezetesen szép volt, s érdekes a változó lelkülete. És a jó szerencse még azt is megadta Lengődinek, hogy ilyen andalító és különös helyen szép leányt is szerethetett! Ámbár ha egy sivár vagy dísztelen nőt sodort volna eléje itt a sors, ezen a csábos helyen, több mint bizonyos, azt is a legszebben tudta volna szeretni. Ilyenformán nem csoda, hogy abban az igézetben, amit a kedveskedő föld s a nap és a hold itt összegyűjtött, azt hitte szegény Lengődi Gergely, hogy immár örök lesz a játékos fény és a boldog élet. Rosszul hitte azonban, hogy ez mindig így lesz, mert a lelketlen árnyék és a fájó szenvedés reá is leselkedett már, mint ritka kivétellel minden emberre. S akár egy fekete és szomorú kalap alá, a zengő fény után Lengődi is úgy került a nyomasztó árnyék alá. Ebben az árnyékban aztán, ami hirtelen borult rá, egyszerre hervadásnak indult szegény Lengődi legény; s lassankint, de elég hamar, úgy elhervadott a sok búsulásban, hogy nem ismert volna magára, ha történetesen szembejött volna önmagával.

Hát ilyen dolog történt szegény Lengődivel, míglen aztán, szintén egy hirtelen fordulattal, megállapodott az élete. Úgy állapodott meg, hogy leszállt a fény hátáról, de a bánat patakjánál nem ült le, hanem gyalogszerrel és egykedvűen elindult tovább.

Ettől az időtől kezdve Lengődi Gergelynek csendesen múltak a napjai, mint ahogy hull és esik egymás után a sok hópehely, nesztelenül és fehéren. Így élt most már, merőben újra kezdve mindent. Éldegélt csendesen egy Ülüméres nevű faluban, kicsi háza táján, szerezvén feleséget is magának, mint botot a vándor. Az emberek megbecsülték őt, mint ahogy ő is megbecsülte a feleségét, aki egy fiúgyermekkel is megajándékozta őt. Szerencsés természetű gyermek volt a fiú, aki erőben és nemes érzületben egyaránt szépen és nőttön nőtt. S mivel ez így volt, a Lengődi fekete kalapja alá, hosszú esztendőkön keresztül, ismét gyűlni kezdett némi fény, ami éltető volt ugyan, de már őszi. Nemcsak erejében őszi, hanem hovatovább az idejét is tekintve, hiszen az ő kedvelt fia, kinek a Jáczint nevet adta, már a legénység korához is kezdett elérkezni. Sőt, mintha számos 294jel mutatott volna arra, hogy Jáczintot immár bátran lehet legénynek számítani. Ezeket a jeleket főleg az a nevezetes tavasz hozta el magával, amelynek érkezéséről és nyiladozó kedvéről valamit úgyszintén beszéltem volt abban az időben, amelyre most nem tudok pontosan emlékezni.

De arra már jól emlékszem, hogy arról a nevezetes almafáról, amely egyedül állott a Lengődi Gergely kicsi kertjében, még nem szólottam soha egy szót sem. Pedig ha valami, akkor ez az almafa szót érdemel. S azonkívül, hogy megérdemli a szót, a képzelet, az ész és az érzelem ragaszkodik is hozzá, sőt, eme almafa nélkül egyik sem hajlandó velem tartani a Lengődi további történetében. Ebből is eléggé látszik, hogy milyen nevezetes és nagy természeti személy ez az almafa! S véletlenül ugyan, de szerencsés módon, éppen alkalmas időben dicsérem, mert miközben róla beszélek, ő javában virágzik a Lengődi kicsi kertjében. Ezt nem újabb dicséretére mondom az almafának, hanem csupán azért, mert így van. Különben figyelemre sem méltatnám az ő virágzását, bár annyit elismerek, hogy a szemnek kedves és a szívnek megnyerő bármiféle virágzó almafa. De itt is úgy van, akár az embereknél, hogy ami az egyiknél érdem, a másiknál számot sem tesz, sőt néha közönségesnek tűnik. Ezt az igazságot, az almafáknál, legszebben a Lengődi almafája bizonyítja, mert ennek az volt az egyetlen közönséges tulajdonsága, hogy virágzott. Más esztendőkben is, amikor eljött az ideje, minden különösebb buzgalom vagy tartózkodás nélkül, egyszerű szokás szerint kibontotta a virágait, a többi almafákkal együtt. Hiába volt ő más és különb a többinél, mert a természet törvénye alól mégsem tudott vagy talán nem is akart kibújni. Elég mindennapi, sőt közönséges dolog ez, de vigasztalásul hozzátehetem, hogy a Lengődi almafájának más közönséges tulajdonsága nem volt.

Mert igazán nem volt.

Azon kezdem, hogy például a származását titok takarta el mindenki elől. Csak annyit tudtak az emberek, akik a falunak minden dolgát s szege-likát ismerték, hogy mielőtt Lengődi Gergely otthont vert volna a mostani helyen, ott, abban a kertben, semmiféle almafa nem volt. Úgy tartották tehát, s ebben volt is józan ész, hogy nyilván maga Lengődi ültette az alma295fát, amikor megházasodott, az után; vagyis amikor ezen a darabka földön alapított, a feleségével együtt, földi fészket magának. Akik ismerték az almafák természetét, növés szerint is hihetőnek tartották, hogy Lengődi ültette oda. Bár egyik-másik ember nem tett volna esküt arra, hogy csupán huszonöt esztendős lenne ez a fa. Lengődi kellett volna ahhoz, senki más, hogy ebben a dologban tudni lehessen az igazat, de ő mindig hallgatott az almafáról, akár kérdezték felőle, akár nem.

S ez különös volt.

Mert ha csupán annyit törődött volna vele, amennyit egy gazda szokott az ő gyümölcsfájával, akkor egyre ment volna, hogy Lengődi mond-e valamit vagy semmit. De nemcsak a háztájhoz tartozók, hanem más is tudta mindenki, hogy madár a fészkét vagy csillag a fényét nem ápolja s nem kedveli jobban, mint Lengődi Gergely ezt az almafát. Amióta csak emlékezni lehet, minden esztendőben megpuhította a tövén a földet, amit hozzá még jól tartott mindenféle s megfelelő csemegetrágyával. Kenegette a törzsét is a fának minden alkalmas időben; permetezte az ágait, mint egy atya; s vizsgálta a hajlatait és a leveleit, nehogy röpködő vagy csúszó-mászó férgek valami betegséggel szomorítsák el. Nyáron, ha száraz idő járt, megöntözni sohasem felejtette el; s télen szalmába pólyálta a fa derekát, még abban az időben is, amikor már nagy kamasz lett a fa.

Ha akarnám, mondhatnám ugyan, hogy abban még nincsen semmi csodálatos, ha valaki így gondoz egy fát. Hiszen utóvégre sokszor lehet hallani, hogy némelyek a madaraknak, mások a virágoknak s ismét mások a fáknak a bolondjai. Hát Lengődi a fának volt bolondja, s éppen ennek az egy almafának! Akarnám is, mondanám is ezt, ha Lengődi egyebet nem tett volna az almafával.

Csakhogy egyebet is tett!

Például szép és gondos kerítéssel vette körül, akár egy nagyemlékű csoda dolgot vagy akár valami szent püspöknek a sírhelyét. Akiben nem áll nehezen a szó, és könnyen vesz bármit, esetleg ezen a kerítésen sem akad fel, mert egyszerűen azt mondja, hogy Lengődi meg akarta védeni a fát a rágcsáló nyulak ellen, és tilalmat akart szabni a téli őzeknek, akik nagy éhségükben meg szokták hámozni a fákat. Mindez úgy hangzik, 296mintha valami igazság rejtőznék is benne, de ez a rejtőző igazság is csalóka lesz mindjárt, mert a kerítéshez hozzá kell tennem, hogy díszesen faragott saskarók tartották ezt a kerítést, s azoknak a saskaróknak mind kimagasló kopjafás fejük volt. Márpedig a díszes faragások és a kimagasló kopjafák nyilván nem a téli őzek és a rágcsáló nyulak ellen készültek, hanem inkább a Lengődi Gergely különös széptevését hirdették, melyet ő az almafa iránt, valamilyen oknál fogva, kimutatni óhajtott.

Igende a kopjafás kerítés sem minden!

Nem bizony, mert a kerítésen belül is volt valami, ami a szemet ugyancsak kedvesen érintette, s csapdosó szárnyakat is adott a képzeletnek. Aki ugyanis belépett azon a kicsi kapun, amely a kerítésre volt vágva, ott belül egy különös padsort pillantott meg. Ezt a padsort tölgyfa deszkából s még annak idején építette volt oda Lengődi Gergely. Két oknál fogva lehet különösnek mondani ezt a padsort; s ha a kettő közül az egyik valahogy el is esnék, a másik annál inkább gondolkozásra készteti az elmét. Ugyanis ez az emlegetett padsor félkörben állott, mintha azt akarta volna mondani, hogy nem egyenes valóság, amit ezen a padon gondolni és érezni szabad, hanem a hajló és a körbe igyekvő emberi lét igazsága az, mely egyedül lehet otthonos ez almafa alatt. Meglehet ugyan, hogy ezt csak én gondolom így. Azért mondám tehát, hogy a különösségnek az egyik oka, vagyis ez, ha nagyon úgy akarja valaki, talán eleshetik.

De a másikat bajos volna megdönteni.

Bajos volna, mert a száraz és sivár elmében is mindig ébresztett valami színes izgalmat, amikor belépett a kicsi kapun, s meglátta, hogy a padsor közepe nem olyan, mint jobbról és balról a padnak a szárnya. Vagyis olyan volt, hogy ott a középen, kimagosló tekintélyben, két díszes ülőhely állott. Formára régimódi karosszéket idézett ez a két ülőhely, de ikrek módjára egyek voltak ketten, közös karfával a középen, minek folytán a két ülőszéknek csupán három karfája volt együtt. Aki csinálta valamikor, nagy gonddal csiszolta a három karfát, s nemkülönben a két szék hátat támasztó nagy támláját is, melyet hátul faragás díszített, mind a kettőt. Maga az ülőke ügyesen s úgy volt megszerkesztve, hogy egy gyenge érintéssel fel lehetett csapni, s egy másik érintéssel ülhető állapotba ereszthette bár297ki. Csakhogy nem mind a kettőt, hanem csupán az egyiket. Mert amelyik bal felől állott, annak az ülődeszkája a karfához oda volt erősítve, mégpedig vékonyra kovácsolt vaskarikával. Ez így állott mindig, amióta csak van, mintha éjjel-nappal várt volna valakit, aki a mai napig még nem jött el soha.

A másikon Lengődi szokott ülni.

Másnak tilos volt.

Így élt s így állott hát a nevezetes almafa, amelyről azonban senki sem tudta, hogy valójában miről is nevezetes. S miért hazudnék, nem tudom én sem. Mert amit én elmondtam eddig, az csak a külső való és a sejtelem. Sokszor arra gondoltam, miközben ezzel az almafával viaskodtam magamban, hogy talán a gyümölcsében kell keresni valamit, ami igazat ad a sejtelemnek; s ami nemcsak bolondítja a képzeletet, hanem táplálja is. Ez a gyümölcs kerek volt és piros, fekete magvakkal a házában. Ez sokat nem mond. S inkább nagynak lehetett mondani, mint közepesnek. Szapora egyáltalában nem volt, mert a fának egy-egy ágán csak néhány szokott csüngeni. Szép almák voltak, színre és alakra egyformán. Ámult az ember, csodapiros színükben úgy virítottak. S mégis, nem tudom miért, láttukra szomorú lett az ember, szívében különösen. Oktalan szomorúság volt ez, de mégis igaz, mert ha az ember leszakított erről a fáról egy almát, és beléharapott, abban a percben nemcsak a szomorúsága lett igaz, hanem valósággal meg kellett rettennie. De meg is rettent rögtön, mert úgy érezte, hogy nem almába harapott belé, hanem mérget ízlelt, melytől agyába nyilallt a félelem, s a homlokát verejték verte ki.

Egyedül Lengődi volt, aki meg tudta enni ezt az almát. De ő is csak úgy, hogy tiszta vízben megfőzette, s a levét megitta.

Abból mindennap ivott.

S különös, hogy ez a szép alma, aminek oly gyilkos volt a keserűsége, egészen csodás és ártatlan virágból született. Minden esztendőben, ahogy az idén is éppen, sűrűn elborították ezek a virágok a fát. Fehérek voltak, mint a patyolat; s olyan nagyok, mintha nem is almafa virágai lettek volna, hanem szinte narancsfáé. Alakjuk leginkább a csengettyűhöz hasonlított, s ezek a varázslatos patyolat csengettyűk mind a földet nézték, mint valami serege a szomorú szüzeknek. S ahogy a rengeteg 298virág, valamitől s talán e való világtól elcsüggedve, fejét mind a nehéz föld felé fordította, egészen úgy tetszett a szemnek, mintha nem is fa állana ott, hanem valami óriási angyal fehér fodros ruhában, amint ősi szomorúsággal gondol mindazokra, akik elkárhoztak.

Valóban különös almafa volt ez, főleg így virágba borulva, ahogy most is állott.

Egyedül.

Néha nekifutott egy-egy kurta tavaszi szél, s ilyenkor a hófehér virágok meglebbentek; máskor csak gyenge fuvalom jött, vagy éppen tündöklő csend, melyben a virágok mozdulat nélkül nézhették a földet, miközben a délutáni nap vigasztalta őket.

Az örökös csend illett volna ide.

De hát nem a bárányfelhők között állott a fa, hanem a földön. A földön pedig ritkán van úgy, ahogy illenék lenni. Különösen a földnek ezen a darabján, ahol Lengődi lakott. Vajon szólhatnék-e rosszat tehát, vagy éppen háboroghatnék-e azon, ha az illendő csend után valami illetlen zaj verődnék a kerítés oldalához, amely körbefogta a Lengődi almafáját?

Nem szólhatnék semmit.

Aminthogy nem is szólok, mert éppen az előbb valami zaj verődött a kerítés oldalának. Aztán kinyílt a kicsi kapu is, amelyik ott van a kerítésen. A kapun egy fiatal legény ugrott be, s látható jókedvvel lépett az almafa udvarába. Utána egy másik legény jött, majd a két legény után három leány, s végül ismét egy fiatal legény.

Ez volt a legfiatalabb közöttük.

A virágok megismerték, hogy Jáczint.

Nem lehetett több, csak húszesztendős. De lehet, hogy valamivel még annál is kevesebb. Termetre nyúlánk volt, hosszú lábakkal; s a nyaka is hosszúnak tűnt egy kicsit. Az arcán a szelídség és a bátorság együtt ült, barátságban. A homloka nem állt, hanem megdőlve feküdt egy kicsit, bár így megdőlve szép és elég vidám mezeje volt neki. Ez okozhatta, ez a hátrahanyatló homlok, hogy a szája előre ugrani látszott, mintha gyér fogaival minduntalan utat akart volna vágni a fiatal s mozgékony testnek. A szeme barna volt, fekete majdnem, s eléggé igyeke299zett behúzódni a homlok alá, de ez az igyekezet nem volt egészen sikeres.

Hát ilyen fia volt Lengődinek.

Nem mondom, értelmesnek és vidámítónak tetszett mint fiú; a jácintra azonban ő maga semmiben sem emlékeztetett, csupán a neve.

– No, üljetek le! – mondta Jáczint a társaságnak.

– De mire? – kérdezte egy hang, s egy másik rögtön azt felelte:

– Hát a fejedre, hogy használd azt is.

Mind nevettek; a lányok is, a fiúk is. De a leányok egy kicsit dugva, mintha nem akartak volna odanézni, hogy az illető legény miképpen fog a fejére ülni; a fiúk pedig szépítés nélkül s nyíltan nevettek, mert ők jól tudták, hogy a lányok sem fognak a fejükre ülni. S nekik lett igazuk, mert egymás után mindegyik úgy ereszkedett le a padra, ahogy az mindenütt szokás. Egyedül s csak annyi tűnhetett volna fel az idegen szemnek, hogy a leányok, mind a hárman, a bal szárnyára ültek a padnak; a két legény pedig a jobb szárnyon helyezkedett el. Különösebb fontolgatás nélkül cselekedtek így, s nem lehet tudni, miért. Talán a rejtelmes áhítat, mely ez almafa alatt észrevétlenül ejtette meg az embert, talán az ültette őket így, ahogy csak a templomban szoktak ülni. De lehet, hogy ez a kicsi kert, mely a virágzó almafával a közepén csak parányi lebegő szigetnek tetszett, meg is billent volna, ha mindnyájan egyik vagy másik oldalára ülnek a padnak.

Lehet ez, s lehet az.

Ki tudhatná?!

Én bizonyosan nem tudom, ami elég kár nekem, mert a szégyen érzése fog el, amikor ilyen fontos dologban tudatlannak bizonyulok. De hát vigasztalom magamat, ahogy tudom. Ebben az esetben vigaszomra szolgál, hogy amíg én meg nem mondtam, mások még azt sem tudták, hogy ezek a fiatalok hogyan jöttek be ebbe a kicsi kertbe, és miképpen foglaltak helyet. S az is valami, amit szintén csak én tudok, bár a szavaim között rejtettem el alkalmat arra, hogy kitalálhassa bárki.

Vagyis arról beszélek, most már nyíltan, hogy Jáczint nem ült le. Ha ezzel azt akarta volna elérni, hogy a leányok így jobban és tartósabban nézhessék, akkor a célját elérte, mert mind 300a három leány rajta nyugtatta a szemét. Bizonyára nem azért, mert Jáczint előttük állván, a fejüket sem kellett ide vagy oda forgatni, hanem inkább azért, mert Jáczintot, akárhogyan is állott, kedvelték a lányok. Ő sem volt szívtelen hozzájuk, sem kedvetlen közöttük, de láttukra előbb jutott eszébe mindig a virág, mint a csók. Most is, ahogy ott állt a három lány szemének a melegében, nem őket nézte szitogató szemmel, hanem hosszú nyakával a virágzó almafát. A három lány ezt nem is vette szívesen tőle; s nem különösen az egyik, akinek Etelka volt a neve. S mivel Etelka mindig hamar kimondta, amire a gondolat vagy az érzés indította, most is megszólalt mindjárt.

– Te még nem láttad azt az almafát?

– Nézni néztem már eleget – mondta Jáczint –, de még nem láttam csakugyan.

Bár nyájas volt a szó, amivel Jáczint felelt, Etelkát mégsem nyugtatta meg. Lehet azonban, hogy nem is nyájas szó kellett volna neki, hanem inkább egy beszédes tekintet. Ha így van, akkor joggal duzzogott tovább, bárha madár módjára is, mert Jáczint egy röpke pillantást sem vetett rá, hanem csak a virágzó almafát nézte egyfolytában.

– Nézte, s nem látta… – mondta ismét duzzogva Etelka, mintha Jáczintot be akarta volna árulni az egész társaságnak, hogy lám, ilyen az oktondi ember: néz, s nem lát!… Jáczint megértette jól, hogy mi lapul az Etelka borzolódó tollai között, mert megfordult, ránézett a lányra, s jól meggondoltan azt mondta ismét:

– Sokszor néztem, de még nem tudtam meglátni.

S akkor, mialatt az Etelka arca a tréfa és a komolyság között ingadozott, a nagy csendben megszólalt az egyik legény:

– Én Etelkával vagyok úgy, hogy nézem, de nem látom.

Benedek volt, aki vastag és bukdácsoló hangon ezt mondta. S mivel ez a Benedek az okos szót is mindig úgy ejtette ki, mintha ártalmatlan butaságot mondana valahányszor, azért nevetni szoktak rajta. Most különösen nevettek, mert ha nem szól vala, mindnyájuknak azon kellett volna gondolkozni, amit Jáczint oly rejtelmesen mondott az almafáról. Tehát egyfelől megváltotta őket a nehéz fejtöréstől, de ugyanakkor a mély víz tetejére odavetett egy könnyű és olcsó dugót is, amely bukdá301csolva törekedett Etelka felé, s így nevetni lehetett rajta. Mulattak is jól, mert a jelen mellé egyszerre eszükbe jutott a múlt, melynek a folyamán Etelkát oly sokszor kerülgette ez a nehéz mozgású, tömzsi Benedek. Kerülgette s nézte. Nézte a szemét, hogy vajon incselkedés van-e benne, vagy talán kívánság. Nézte a nyakát, melynek a melegéről tudni szerette volna, hogy csitító-e vagy vadító. Nézte az egész lányt, hogy vajon az ő számára mi lakik benne: érzelem igen-e, s szándék milyen. Néha már úgy látszott, hogy no, most kerítést fonhat a két karjával Etelka körül; s ha csakugyan fonhat, akkor a sok nézés után meg is láthatja őt, mert hiszen abban az esetben az ölelő két karja, keze-lába s egész maga is csupa szem lesz.

De csak nézte, s nem tudta meglátni.

Talán más is tudta ezt, de Sebestyén, aki most is ott ült a padon mellette, ő bizonyosan tudta. Sebestyén a barátja volt Benedeknek, ami rendjén is volt, hiszen ki legyen egy tömzsi és lassú mozgású embernek a barátja, ha nem egy vékony és fürge másik! S ahogy egy jó baráthoz illik, Sebestyén úgy is viselkedett most is, mert beszélni kezdett, hogy elaltassa a nevetést, ami a Benedek rovására buzgott elé. Beszélni kezdett; s mivel olyan természete volt, hogy a szájával mindig és könnyen elrendezett mindent, most sem törődött azzal, hogy a valóságban mindjárt buborék lesz abból, amit mond. Szapora és okosnak tetsző szóval arra kezdte Jáczintot buzdítani, hogy mivel csak nézte az almafát, de nem tudta meglátni, azért fogjon hozzá, és változzék madárrá. A leghelyesebb az lenne, ha harkállyá változnék mindjárt, mert harkály képiben végig tudja kopogtatni hamar s nagy szakértelemmel az almafát. Ezen a módon pedig oly közeli ismeretségbe kerül a fával, hogy a nézésen túl talán látni is fog belőle sokat. Ha pedig mint harkály, úgy sem tudná elérni egészen a célját, akkor változzék tovább, s legyen belőle egy afféle bogár, amelyik képes beléfúrni magát a fába.

Amikor idáig ért a beszédében Sebestyén, egy kicsi szünetet tartott, hogy okos és tetszetős szavaival elnyerhesse az elismerést. Mivel azonban senki sem szólott, hanem mindenki gondolkozni látszott, szépen hozzátette:

– Aki jobbat tud mondani, szóljon!

Benedek nagy elismeréssel bólogatta a nagy fejét; a leányok 302pedig mind Jáczintra néztek, nagy kíváncsisággal. Jáczint nem is hagyta cserben a leányokat, mert megszólalt, s azt mondta komoly arccal:

– A harkály azért kopogtatja a fát, hogy a kéreg alatt nincsen-e számára eledel. A bogár pedig, amelyik beléfúrja magát a fába, annak eleven testéből akar táplálkozni. Egyiknek sem jut eszébe, hogy vajon mit érez a fa; sem arra nem kíváncsi, hogy jelenről-múltról mit beszélne, ha meg tudna szólalni. Mivel pedig én csak ezt az utóbbit szeretném tudni, azért harkállyá lennem hasztalan volna.

S ahogy ezt kimondta, Etelka rögtön és önkéntelenül odaszólt:

– Le is vágnám a szárnyadat!

– Csakhogy a harkály – mondta lassan Benedek –, amikor fut s kopogtat a fán, akkor nem a szárnyával támaszkodik!

Egyszerre nagy nevetés lett, még Etelka s Jáczint is nevettek, pedig abban a percben velük játszott a képzelet. Sebestyén különösképpen jól érezte magát; hogy az ő eszes találmánya milyen emlékezetes végre jutott. Olvadozva engedte el magát a padon, és kegyesen szólt Jáczintnak oda:

– Hát akkor ne légy harkály.

Ebbe szívesen nyugodott bele mindenki, s főleg Etelka és Benedek. Etelka azért, mert Jáczint neki úgy kellett, ahogy volt; Benedek pedig azért, hogy most már s ilyenformán elévehetik az ő baját is, melyről tett is vala említést az előbb. Ránézett hát Sebestyén barátjára, s azt kérdezte tőle:

– Hát én mivé változzam?

– Milyen célból? – nézett vissza Sebestyén.

– Hát nem mondám az előbb – folytatta szemrevetéssel Benedek –, hogy én is úgy vagyok Etelkával, mint Jáczint az almafával?! Sokat néztem őt, de nem tudtam meglátni! Mi legyek hát, hogy meg tudjam őt közelebbről ismerni?

– Egyszerű – felelte Sebestyén.

– No, mi?!

Mindenki erősen figyelt; még Etelka is, csak ő egy kicsit félve. Sebestyén pedig, mintha szemenkint akarta volna a figyelemnek odaadni a cukrot, így szólt:

– Ha meg akarsz ismerni egy leányt, legyél tükör. De az sem 303rossz, ha bolhává változol… Ha azonban éppen Etelkát akarod megismerni, akkor legjobban tennéd, ha te lennél Jáczint.

Mindenki úgy kezdett nevetni, mint amikor valaki eltalálja a rejtett igazságot. Az Etelka arcát pedig rögtön elöntötte a pír, ami egymagában is eleget mondott. De hogy az elégnél több legyen, kipirult arccal tiltakozni is kezdett az ellen, hogy Benedek és Jáczint megcseréljék egymást. Olyan komolyan s nagy ijedelemmel akarta elhárítani a veszedelmet, hogy egyre jobban kellett nevetni a dolgon. Magának Jáczintnak is olyan nagy kedvet szerzett Etelka, hogy játékból szerencsétlennek tette magát, s így szólt:

– Akkor nekem meg kell halni…

– Mért kéne? – kérdezte ijedten a lány.

– Azért – mondta Jáczint –, mert harkály én nem akarok lenni; Benedek pedig azért nem lehetek, mert te nem engeded… Istenem, Istenem… Mi legyek hát?…

Úgy látszik, Etelka valamiből észrevette a tréfát; talán a nevetésből, amely mégis ott bujkált a Jáczint szája körül s a szemében; vagy valami másból vette észre, mert hirtelen megváltozott, s így szólt:

– Tudod, mi légy?

– Mi? – kérdezte Jáczint, szinte sírva.

– Majom! – mondta Etelka.

Ha azt mondta volna, hogy „Jáczintom, édesem”, abban nem lett volna annyi sok minden, mint ebben a „majom”-ban. A nevetést mindjárt meleggé tette, mint ahogy aranyló színűvé a napfény az almafa virágait. Maga Jáczint is megérezte, hogy szemérmes szívtől kapott kedves ajándékot, melyet viszonzás nélkül hagyni nem illendő, s nem is lehet. S ahogy ezt megérezte, abban a percben megrázta jókedvűen és játékosan a fejét, hogy a kalapja lehulljon róla. Aztán a két kezét úgy emelte fel, mintha már nem két keze volna neki, hanem két majomi mancsa. Ezzel a két mancsával összeborzolta jól a haját, majd a szemöldökét jobban a szemére húzta, s az orrával és a szájával is majom lett. Akkor olyan hangokat adott, ami nem egészen nyögés volt, se nem mekegés, hanem a kettő együtt. Közben pedig leereszkedett négykézláb a földre, s olyan mozdulatokat végzett, amelyek nagyon álmosak voltak egyszer, de máskor 304nagyon gyorsak. A két szeme villogva kezdett forogni mindenfelé, majd megakadt Etelkán, s akkor elröhintette magát, és mászni kezdett arrafelé.

Etelka ijedten kezdett sikoltozni, a másik két lány pedig felugrott a padról, hogy elfusson a majom elől. Benedek úgy kacagott, hogy kivörösödött belé az arca; Sebestyén pedig olyan figyelemmel nézte, mintha pénzébe került volna, hogy majmot lásson.

Etelka egyre jobban sikoltozott, de a helyéről nem mozdult, hanem csak a két térdét s a vállait húzogatta fölfelé. Jáczint egyre közelebb ért hozzá, majd hirtelen s egy majomugrással átölelte Etelkát, s úgy tett, mintha csókolgatni kezdené az arcát, miközben vinnyogott is nagy majomörömében.

– Jáczint, Jáczint! – kiáltotta Etelka.

– Az már más – mondta erre Jáczint.

Aztán mindjárt egyenesre állt emberi módra, visszasimította a haját, és a kalapját ismét a fejére tette. S ahogy ott állott megint a lány előtt, szinte valódibb Jáczint volt, mint a majomság előtt. Gyermekes öröm virult most az arcán, amely máskor szelíden merengő volt vagy bölcsen figyelő. Mosolygó szemekkel nézte Etelkát, majd azt kérdezte tőle:

– No, lettem majom?

A leány még erősen pihegett az ijedelem után, ami valójában nem is ijedelem, hanem pezsdítő izgalom volt neki. Egyet-egyet kuncogott még most is, de közben apró és villogó pillantásokat vetett Jáczintra.

– Legyek még majom máskor is? – kérdezte a fiú.

Erre Etelka aprókat és puhákat nevetett, mint a csobbanás; a pillantásai pedig még jobban sütöttek. A többiek elereszkedve ültek, a mulatság egy-egy maradék hangja mellett. Benedek azonban gyanakodva nézte a Jáczint örömteli ábrázatát, és fojtott indulattal az Etelka parázs pillantásait.

– Majomtól származik – mondta kurtán.

Jáczintnak odapattant a szeme.

– Ki származik majomtól? – kérdezte.

– Az ember – felelte Benedek.

Erre Jáczint megenyhülve legyintett, mintha azt mondta volna, hogy hagyni kell, hadd beszéljen. A férfiak láthatólag 305hagyták is volna, de a leányok nem tudták lenyelni, hogy ők a majomtól származzanak. Etelkának különösen nem tetszett a dolog, mert olyanformán értette a szót, mintha elsősorban Jáczint származnék a majomtól.

– Buta Benedek… – mondta elég megvetéssel.

Benedeket úgy megütötte a szó, hogy nem is tudta hirtelen, mit csináljon. Csak olyan mozdulatot tett, hogy most feláll, s valamit elkövet. Sebestyén azonban megfogta a karját, és kacsintott neki, hogy maradjon veszteg, hiszen nem azért van barátja az embernek, hogy szükség esetén ne legyen.

S már beszélt is Sebestyén.

Azzal kezdte, hogy aki megnézi a világot, és gondolkozni is elég bátor, annak a számára nem mondott butaságot Benedek. Mert könnyen megeshetik, sőt még annál is könnyebben, hogy az ember csakugyan a majomtól származik.

– Nem igaz! – kiáltotta Etelka.

Sebestyén most a Jáczint szemébe kacsintott, mintha azt mondta volna neki, hogy értsünk szót, mert ezeket a leányokat meg kell csiklintani. Aztán mintha nem is hallotta volna az Etelka szavát, szólását azzal folytatta, hogy ebben a dologban nem a leányok döntenek, hanem a valóság. A valóság pedig az lehetett, hogy réges-régen, amikor ember még nem volt, hanem csak majom volt még, akkor egy okos majom úgy elgondolkozott a sorsa felől ott fenn a fán, hogy azt sem tudta, hol van. Amikor aztán önkéntelenül lépni akart egyet, belélépett a semmibe, s leesett a földre. Akkor látta, hogy vagy gondolkozni lehet, vagy fán lenni, de a kettőt együtt nem. Mivel azonban ő továbbra is inkább gondolkozni akart, mint a fán tartózkodni, ottmaradt végleg a földön, ami jutalmul és lassankint az övé lett, mivel a majmokat megtanította gondolkozni.

– Ezt te honnét tudod? – kérdezte Etelka.

– Onnét – felelte Sebestyén –, mert én is gondolkozom.

Nevettek azon, hogy Sebestyén milyen komolyan mondja, amit mond. Csak egyedül Etelka nem nevetett. Ellenkezőleg, nagy buzogva felállt a helyéről, s úgy jelentette ki:

– Mindenki tudja, hogy az ember Ádámtól és Évától származik, akik a Paradicsomban éltek!

Ezzel le is ült.

306

Sebestyén újból kacsintott Jáczint felé, s így folytatta:

– Ami igaz, az igaz: van olyan tanítás is, hogy az ember csakugyan Ádámtól és Évától származik, akik a Paradicsomban éltek. Ez a tanítás azt mondja, hogy Isten csak Ádámot teremtette meg, egyedül. De abban a dologban, hogy Éva miképpen került melléje, hihetőt mondani még a papok sem tudnak. Emlegetnek ugyan valami oldalbordát, ami az Ádámé lett volna, s hogy abból készült volna Éva. Ha a majmot oldalbordának hívták akkor, úgy igaz is lehet ez a beszéd, mert a valóságos ész azt mondja, hogy Éva bizony egy majom volt.

Etelka megint felugrott, s úgy kiáltott oda:

– Hazugság!

– Nono! – folytatta komolyan Sebestyén. – Jobb lesz gondolkozni, mint hazugságot kiabálni. Mert ha Éva az Ádám oldalbordájából készült volna, akkor nyugton maradt volna az Ádám szíve mellett. Mivel azonban majom volt, mindjárt az almafát kezdte ügyelgetni, s a fán az almát, amit Ádám nem tett meg azelőtt, pedig már rég élt egyedül a Paradicsomban. Arra feleljen, aki tud, hogy ezt lehet-e egyébbel magyarázni, mint valóban azzal, hogy Éva majom volt, aki azért etette meg Ádámmal az almát, hogy elmajmosítsa őt is.

Erre már a másik két lány is felugrott, s kiabálni kezdtek Sebestyén felé. Az egyik azt mondta neki, hogy „pogány disznó”, a másik pedig azt mondta, hogy „többet ne szólj hozzám”! Etelka már szólani sem tudott, olyan nagy háborgásban volt. A nagy méregtől egy helyben tapogott tehetetlenül, az öklét szorította és nyitogatta; majd hirtelen úgy kezdett sírni, hogy messze hallott.

Jáczint rögtön odament hozzá, és babusgatni kezdte, hogy csituljon. Mondogatta neki, hogy Éva bizony isten nem volt majom, s hogy Sebestyén is csak tréfából mondta, amit mondott. Hiába édesgette azonban Jáczint, mert Etelka nem akart vagy nem tudott csillapodni.

Abban a percben megölte volna Sebestyént, aki kicsire húzott fényes szemmel ült a helyén, és kedvét töltve mosolygott. Benedeket is megölte volna, talán kétszer is, mert Benedek bárdolatlanul folyton úgy nevetett, mintha habos vízben nagy követ gurítottak volna.

307

– No, ne sírj!… – mondogatta Jáczint.

S ahogy éppen mondogatta, megnyílt a kerítés kapuja, s azon egy férfi lépett be a kicsi kertbe. Behúzta maga után a kaput, s ott meg is állt. Magos ember volt és sovány, hosszú lábakkal, s a két lógó karja is hosszúnak tetszett. A haja szürkülőben volt már, annyit a kalapja alatt is lehetett látni. A bajusza gyéren lengett, s elöl néhány nagy foga valamicskét kilátszott. A szeme fekete volt és kicsi, de a nézése mégsem volt éles vagy fürge, hanem szelíden szomorkás, mély és hallgatag; vagyis nem beszélni akartak a szemei, hanem őrizni.

Könnyű volt látni, hogy ő a Jáczint apja.

Más szóval Lengődi Gergely.

– Mi a baj? – kérdezte.

– Semmi – felelte Jáczint, és hátrább lépett a leánytól, aki egyedül maradt, állva a virágzó almafa alatt.

Nem szólott senki.

– Hallottam a sírást – mondta az öreg.

Erre Etelka sem tehetett mást, meg kellett mukkanni neki.

– Sebestyén megsértett!

– Téged?

– Engem s mást is.

Mindenkiben fészkelődött már a szó, de legelőbb mégis Benedek mondta ki a magáét.

– Nem tudtuk – dörmögte maga elé –, hogy a majmokról nem szabad beszélni…

Ebből Lengődi nem sokat értett, ami látszott is az arcán. Sebestyén azonban nagy készséggel jelentkezett, hogy ő segít a dolgon. Felállott tehát, s néhány lépést közelített Lengődihez. S már kezdte is magyarázni, hogy miről folyt a beszéd, s hogy ki mit mondott. Lengődi nagy s egyre nagyobb figyelemmel hallgatta, amit Sebestyén mondott; majd valami furcsa izgalom is kezdett az arcára telepedni, ami ritka dolog volt nála, sőt eddig ismeretlen. Már úgy leste a szavakat, amelyek a Sebestyén ajkáról szálltak, mintha azok pillangók lettek volna. Láthatólag nagy s egyre nagyobb öröme telt ezekben a pillangókban, sőt szerette volna megfogni is őket. S látván Sebestyén, hogy az izgalom mily növekvő és kellemes hullámokat vert az öregben, a pillangókat még színesebbre kezdte festeni ő is.

308

Mind Lengődit nézték, aki itta a szót.

– Hát ez volt! – mondta végül Sebestyén.

Nagy csend lett utána, hogy lám, az öreg mit szól. De Lengődi nem szólalt meg, mint ahogy várták volna, hanem magába rejtőzve a semmibe nézett, miközben gyenge levél módjára alig-alig bólogatott. Az arca is mintha mosolygott volna, de csak olyan mosolygás volt az, mint amikor sírhanton időzik a gyenge nap.

Végre mégis megszólalt, és halkan ennyit mondott:

– Várjatok, üljek le.

Odament lassan a karosszékhez, mely a pad két szárnya között csak neki szolgált. Rövid volt odáig az út, de azt a rövid utat is olyan járással tette meg, mintha nagyon messze kéne most mennie. Ahogy odaért, a szék ülődeszkáját gyöngéden lehajtotta, s ünnepélyesen leült. Akkor körülnézett, s így szólt:

– Üljetek le ti is!

Mindenki leült a helyére, s Jáczint Benedek mellé.

S vártak.

– Úgy hát a Paradicsomról beszéltetek – mondta Lengődi.

– Arról is! – felelte Sebestyén.

– S azt hiszitek, hogy van Paradicsom? – folytatta az öreg; s mivel nem szólott hamarjában senki, körülhordozta a fiatalokon a tekintetét, hogy halljuk, miképpen vélekedik az ifjú világ.

Benedek volt ismét, aki nem kímélte a csendet.

– A könyvben van! – mondta.

– Miféle könyvben? – kérdezte Lengődi.

– Hát a Bibliában s más olyan könyvekben.

Nem mondta Lengődi, hogy helyes vagy helytelen, amit Benedek mondott. El sem gondolkozott azon, hanem a leányok felé fordította a fejét, hogy sorjában mindenki véleményt nyilvánítson. Mivel a legszélén a padnak Etelka ült éppen, az öreg rábiccentett a fejével, hogy szóljon.

– Igenis volt Paradicsom! – mondta Etelka. – Mert Ádám és Éva abban laktak… De az olyan emberek, mint Benedek és Sebestyén, elrontották a Paradicsomot!

– Nem vagyunk olyan öregek, no… – dörmögte Benedek.

Erre mindenki nevetni kezdett, csak éppen Lengődi nem. Ő 309a másik két leányt vette sorra, de azok eddig sem szóltak soha, s most is csak annyit mondtak, hogy Etelkával egyetértenek. Utánuk Jáczint következett volna a sorban, de az öreg mégis Sebestyént szólította meg, aki így válaszolt:

– Van is, nincs is.

– Miképpen értsem ezt? – kérdezte Lengődi.

– Úgy kell ezt érteni – felelte Sebestyén –, hogy aki hiszi, annak volt Paradicsom; s aki még jobban hiszi, annak most is van. Ellenben, aki nem hiszi, annak semmi sem mutatja meg.

– Hát te hiszed-e?

– Mikor igen, s mikor nem.

– S most?

– Most nem.

– S mért?

– Teszem fel azért, mert nem vagyok szerelmes.

Ezen Lengődi elgondolkozott, s a fejét is ingatta gyengén. De azt nem lehetett kitalálni, hogy miképpen ítéli meg a Sebestyén bölcselkedését. Inkább mintha azon gondolkozott volna, hogy Istenem, mennyi csodabogár van a teremtmények között…

Aztán elmosolyodott, és felpillantott.

– Hát te, Jáczint? – kérdezte.

Szerették Jáczintot mindnyájan, az kicsiben eddig is meglátszott, bár ő nem volt édes természetű, sem könnyű cimbora. De hogy a szavára is sokat adnak, csak most mutatkozott meg igazán, mert ahogy Lengődi kiejtette a nevét, akár egy virágot csakugyan, abban a pillantásban már minden szem rajta volt. A leányok még előre is hajoltak, s úgy néztek átal reá, hogy vajon mit fog mondani.

Jáczint az apjára tekintett, majd komoly arccal és tiszta szemekkel így szólt:

– Én abban vagyok, hogy a bibliai Paradicsom volt, mert szép és vigasztaló, hogy lett légyen. S azt gondolom, hogy Paradicsom most is van, de nem a valóságban, hanem a szívünkben.

Egy pillanatig csend volt a Jáczint szavai után, majd Lengődi feléje lebbentette hívólag a kezét, s így szólt:

– Gyere ide!

310

Jáczint odament, s megállt az apja előtt, aki ültéből felemelkedett lassan. Akkor a két tenyerébe fogta a fiú arcát, és úgy nézte egy kis ideig, mint akiben kedvét leli. Végül megcsókolta, s már lépett is egyet. De valami eszébe jutott, úgy látszik, mert félig visszafordult, s azt mondta:

– Legyetek vidámak, amikor csak lehet, mert a fiatalság hamar elmúlik…

S már indult volna tovább, a kerti kicsi kapu felé, de ahogy megfordult, hát Etelka ott áll előtte, mint egy virágbokor.

– No, mi az, leányka? – kérdezte.

Etelka elszánt nevetéssel mondta:

– Innét Gergely bácsi nem mehet el, csak úgy!

– Hát én csak úgy jöttem, fiacskám.

– Igende nem úgy megy az ember, ahogy jön.

Olyan kedves volt és olyan nyelves, hogy Lengődi elnevette magát, pedig ritkán látták őt nevetni.

– Vámot adjak? – kérdezte.

– Nem vámot, hanem választ! – mondta a lány.

– Választ? Mire választ?

– Hát arra, hogy van-e Paradicsom!

Amíg ketten így váltogatták a szót, még egy perc sem telt abba belé, de ennyi idő is elég volt arra, hogy a többiek is odarebbenjenek egymás után. S amikor Etelka kimondta végül, hogy most pedig az öreg is feleljen a nagy kérdésre, egyszerre zajongva kívánták valahányan, hogy csakugyan feleljen. Sőt, annyira bátorodtak, hogy a zajgó ragaszkodás védelme alatt visszanyomták Lengődit a székbe. Ahogy az öreg észrevette, hogy ül ismételten, sűrűn kezdett pillogtatni, de nemcsak a szemével, hanem a szájával is; s közben a két hosszú karja ugyancsak izgett-mozgott. Hamar belátta azonban, hogy hasztalanul szabadkozik, s akkor egyszerre elcsitult, mintha valami sugallatra megadta volna magát.

– Nohát, jól van… – mondta. – De akkor üljetek le ti is.

Hamar és vidáman ültek le mind a fiatalok, csak éppen Etelka maradt állva, közel a pad mellett. Úgy nézte onnét Lengődit, megbújt mosollyal az arcán és éber figyelemmel, mint ahogy a kutyát nézi a kicsi macska, a játék szünetében.

– Hát te mért nem ülsz le? – nézett rá Lengődi.

311

Etelka úgy tett, mintha most venné észre magát.

– Azt hittem, hogy ülök – mondta, és leült.

Most már csendben és nagy figyelemmel várták a szót.

– Hát mivel kezdjem? – kérdezte Lengődi.

Látszott, hogy erősen tusakodik magában, s hogy igen-igen gondolkozik. De titkolni akarta mind a kettőt, s ebből a célból hol a leányokra nézett, hol pedig a fiúkra. Aztán megismételte a kérdést:

– Hát akkor mivel kezdjem?

– Gondolom, a szájával! – mondta komolyan Benedek; s mivel olyan komolyan mondta, mintha a kisegítő Szentlélek szólalt volna meg, jót nevetett mindenki.

– Igaza van Benedeknek – felelte mindjárt Lengődi. – Mert ha ő mondani akar valamit, akkor a szájával kezdi. Sokfélék azonban az emberek, mert példának okáért vannak olyanok is, akik beszélni óhajtván, az eszükkel kezdik ezt a dolgot, vagyis előbb gondolkoznak.

– Ez az! – kiáltott fel Etelka, s ugyanakkor Benedek felé nézett, aki békésen dörmögve csak ennyit mondott:

– Az ész is lehet gyarló…

– Ebben is igaza van Benedeknek – folytatta Lengődi. – Mert gyarlóság dolgában az emberi ész nem az utolsó, hanem vajmi gyakran a legelső. Mondják ugyan, hogy ésszel él az ember, de aki egyedül csak azzal él, könnyen lesz az ördög cimborája. Vagy például az is megeshetik véle, hogy a Júdás pénzén vesz magának kenyeret és bort, mialatt a hívők a megszaporított bibliai kenyérből s halból lakmároznak, az örvendezők pedig a kánaáni menyegzőn boroznak. Nem tennétek tehát helyesen, ha az észből királyt csinálnátok magatoknak. Arra szoktassátok inkább, hogy a szívnek és a léleknek legyen a testvére, mert szív nélkül szárazok lesznek a fa ágai, lélek nélkül pedig nem érnek meg a gyümölcsei. Eszes embernek mondják, aki az eső elől béáll az eresz alá; de vajon esztelen-e az olyan legény, ki az esőben sem áll bé az eresz alá, mert éppen a szerelmeséhez siet? Vagy ki merné butának nevezni azt az embert, kit a lélek arra visz, hogy a fuldokló megmentésére a vízbe ugorjék?!

– S ha nem tud úszni? – kérdezte Benedek.

312

Lengődi ránézett türelmesen, s mindjárt azt mondta:

– Nyilván azért fuldoklik, mert nem tud.

– De a másik!? Amelyik ki akarja menteni!

Lengődi szelíden mosolyodott el, ami azt jelentette, hogy az akadékoskodás miatt megbocsát Benedeknek. S így mosolyogva azt felelte, hogy ha az illető nem tudna úszni, akkor ő most nem beszélne róla; mivel azonban említette, nyilvánvaló, hogy azért tette, mert jól tud úszni.

– Úgy van! – helyeselték többen is.

Sebestyén pedig, úgy látszik, a nagy szereplés után már szinte a maga ügyének tekintette a Paradicsomot, mert rendelkező hangon jegyezte meg:

– S azonkívül nem a Vízözönről beszélünk, hanem a Paradicsomról!

Lengődi bólintott egyet, s alig-alig még egyet, aztán már mondta is:

– Helyénvaló az óvintés, mert csakugyan abba fogtunk belé, hogy a Paradicsomról beszéljek, vagyis az Éden kertjéről. Amióta csak van ember a világon, soha feledésbe nem ment a Paradicsom, sőt szentek, tudósok és közönséges emberek annyi sokat beszéltek róla, hogy olyan sokat talán semmiről sem. Ma sincs másképpen. S ahogy mondám az előbb, jó némelyek csupán a szájukkal beszélnek a Paradicsomról, nem tudván s nem is akarván gondolni arra, hogy minő nagy dologról vagyon szó. Mások ismét az eszükkel okoskodnak róla, de ezektől nem azt lehet megtanulni, hogy igaz-e vagy csupán szent mese a Paradicsom, hanem egyedül azt, hogy az ész a szándék szolgája, ki az „igen” és a „nem” udvarát egyformán kisöpri. Vannak olyanok is, mint az én Jáczint fiam, akinek a szíve akkor is létesítene Paradicsomot, ha az egyáltalában nem lett volna.

Itt egy cseppet elhallgatott Lengődi, majd olyan arccal, mintha templomban ülne, így folytatta:

– Most pedig, s ezek után, mind furcsát fogtok hallani, akik itt vagytok. Olyan furcsát, amit nemigen hallott senki, mert ha hallott volna, csak tőlem hallhatta volna. Márpedig én erről még nem szólottam ember fiának. Vagyis tudjátok meg, hogy én Lengődi Gergely, ülüméresi lakos, ezen a tavaszi vasárnap 313délután s eme virágzó almafa élő tanúskodása mellett, nem a számmal és ész nélkül beszélek a Paradicsomról, nem is hit nélkül csak az eszemmel, de nem is egyedül a vágyakozó szívemmel, se nem a hívő lelkemmel, hanem az eleven és az igaz valóság tudásával.

Ahogy ezt a nagy és ámulatos dolgot kimondta Lengődi, hirtelen izgalmában mindenki megmozdult a helyén. A három leánynak ugrott is egyet a szíve, a fiúk pedig meghökkenve nyitották tágabbra a szemüket. De leginkább mégis Jáczintot ütötte meg a dolog, ami abból is látszott, hogy először megmozgatta két ujjával a fülét, amelyikkel mintha olyant hallott volna, mint amit hallott; azután pedig úgy nézett az apjára, mintha most látná először.

Közben Lengődi megsimogatta a homlokát, s a halántékát is dörzsölgette. Nyilván felhevült hirtelen az agya, és forrni kezdett, de hogy az öröm forrt-e benne vagy a fájdalom, az emlékezés-e vagy a megvalósító képzelet, azt nem tudhatta senki, talán még ő maga sem.

Az is lehet azonban, hogy csak magamagát biztatta, mert felemelte hirtelen a fejét, és friss elszánással folytatta:

– Vagyis tehát… Én nem azt mondom nektek, hogy ezért vagy amazért léteznie kell a Paradicsomnak, hanem egyszerűen és közönségesen azt mondom, hogy megvan. Ezt hallván, joggal kérdezhetnétek, hogy én honnét tudom?! De ne kérdezzétek, mert én kérdés nélkül is megmondom nektek, hogy nem könyvekből tudom, nem is hallomásból, hanem… Hát igen, tudjátok meg, hogy én a saját két szememmel láttam a Paradicsomot, a saját két lábammal jártam a földjén, álmodtam illatos éjjelén, és örvendeztem napjának tündöklő fényében…

Csendesen, s mintha a lelkét sóhajtotta volna ki, úgy tette hozzá:

– Innét tudom, hogy van!

Utána lehajtotta a fejét.

Minden szem odaragadt Lengődire. A nagy csendben egy elkésett, alkonyati méh bukdácsolt zümmögetve valahol az almafa sűrű virágai között; s alul a fa alatt egy fehér lepke hullámzott bizonytalanul, mintha már nem látna jól.

Nem mozdult senki, s nem is szólt.

314

Végre felemelte Lengődi a fejét, de akkor nem látszott már egyéb az arcán, csupán enyhület és békesség. Sőt már az öröm szellője is fújdogált a szeme körül, amikor csendes, de egészen megvidámodott hangon ismét beszélni kezdett.

– Az a Paradicsom – mondta –, amiről a Biblia beszél, valahol Mezopotámiában volt. Isten azonban, úgy látszik, időnkint más és más helyre teszi az Éden kertjét. Ezt kell gondolnom, vagy bizonyosságnak tartanom, mert a Paradicsom, amit én láttam és ismertem, a mi országunk földjén van. A helyet is pontosan meg tudom mondani, mert annak a helynek a neve Nárittyen. Ez a Nárittyen nagy hegyek között terül el, mely nagy hegyek erdőkkel és virágos mezőkkel váltakoznak. Az erdőkben minden fa megterem, amit csak fel lehetne sorolni; s minden vadak és madarak találhatók. A szarvasok félelem nélkül sétálnak a virágos mezőkben, s az őzeknek a fülibe súghatsz, annyira nem félnek az embertől. A vadkan, melynek barátságos természetéről nem tudnak máshol, ott szinte köszön a lomha medvének, amikor elmegy mellette. A sas a hátán vinné a vadgalambot, ha egyszer szüksége lenne reá; s a héja madár a szelíd rigónak adja hulló tollát, hogy a fészkét puhítsa véle. A nyulak és a rókák, ha unják az időt, futásban rendeznek versenyt, minek az eredményét a mókus figyeli a fáról. A gazdag virágok kelyhe előtt egy sorban áll a méh és a darázs, a lepke és a dongó, akár a teli jászol előtt a ló az ökörrel és a szamárral. Nagy fák odvából illatos mézet ehetsz, mert akik gyűjtötték, csak szíves zümmögéssel vesznek a vadméhek körül, mintha nem is fullánkjuk volna nekik, hanem kínáló énekük. Tücsök őrködik a hörcsög magtára előtt; a csúszó-mászó vagy baktató bogár a nagy lábú sáskától kérdezi meg, hogy ide vagy oda merre visz az út; a bájos és vidító szitakötő pedig lengő táncokkal mulattatja a békát, minek a fején tapsol a légy. A gyík a napsugarat nyalja, miközben a hangya kikerüli a lábát, és leguggolva bújik át a hasa alatt. A füvek, ha szomjasok, integetnek a felhőknek; a felhők pedig, ha a hegyek mögül és láthatatlanul jönnek, üzennek a virágoknak… Reggel harmatban mosdik a föld, délben pezsdítő fényben fürdik; este pedig mosolyogva jön a hold, hogy meséket mondjon neki…

Itt Lengődi egy kicsit elhallgatott. Bizonyára azért tette, 315hogy az esze megszusszanjon, de az is lehet, hogy a csendben az utat keresse, melyen az elbeszéléssel fordulhat egyet. Bármit akart azonban, ahhoz sok ideje nem volt, mert ahogy elhallgatott, az Etelka hangja beleröppent a csendbe:

– Jaj, menjünk oda, s lakjunk ott!

Egyszeriben mind felébredtek, akik eleddig andalodva hallgatták Lengődit. De mivel az emberek nem szeretnek a szép álomból a gyatra valóságra ébredni, az Etelka hangos röppenését sem vették valami szívesen. Sőt Benedek rá is szólt a lányra, aki valójában nem is tett semmi rosszat.

– Nem állád meg nyávintás nélkül?! – mondta nyersen.

Etelka olyan lett rögtön, hogy mindjárt elpityeredik. Jáczint engesztelő szemekkel nézett rá, s ugyanakkor a védelmében így szólt:

– A csengő hamarabb megszólal, mint a harang!

Mint a friss víz a lekonyult virágnak, olyan jól esett Etelkának a Jáczint kedves szava. Olyan erőt vett belőle, hogy rögtön visszaröppent ismét a felső ágra, s onnét azt mondta, hogy az olyan harangok, amilyen Benedek, se előbb, se később ne szólaljanak meg, hanem vigyék el inkább, s öntsenek belőle ágyút.

– Az emberek pedig a csengőre hallgassanak, s ne az ágyúszóra! – tette hozzá, mire a Sebestyén hallgatása is betelt, mert úgy érezte, hogy az ő Paradicsoma fonalát ráncigálják.

– Az előbb azt mondám – jegyezte meg ugyancsak rendelkező hangon –, hogy nem a Vízözönről beszélünk, hanem a Paradicsomról. Hát ha nem tudnátok, most is a Paradicsomról folyik a szó, s nem az angyalok lázadásáról!

Csak ennyit mondott, s utána úgy nézett Lengődire, mint akit egyedül illet meg a további szó.

– Illeni is úgy illik – mondta is Lengődi rögtön –, hogy az ember végigmenjen az úton, ha már a maga jószántából vagy a mások biztatására azon elindult. Hát ilyenformán én is továbbmegyek, hátha találok rajta egy és más olyan dolgot, ami az öreg léleknek melegítő nyugodalom, a fiatal szívnek pedig jóravaló buzgalom. Sőt, ha nem tévesztem meg magamat azzal, hogy egy kicsi ideig hallgattam, azt kell mondanom, hogy meg sem álltam ezen az úton. Ott mendegéltem akkor is, azon a pa316radicsomi tájékon, amikor hallottam a harang szavát, s a fülembe csilingelt a csengő. Erős volt annak a harangnak a szava, amiképpen göröngyös a földön járó ember szava is; de a csengő libbenő hangja mégis messzebb iramlik. Ennek folytán is, rendszerint, a csengőnek szokott igaza lenni, mint ahogy jelen alkalommal is neki van igaza. Mert lám, amikor azt mondta, hogy „menjünk oda, s lakjunk ott”, akkor olyan vágyakozást eresztett szárnyára, amely Ádám óta, aki megízlelte a Paradicsomot, szüntelenül megvan az emberi lényben. S olyanok vagyunk, amióta csak vagyunk, hogy követjük is eme vágyunkat, hacsak lehetséges. Bár sohasem tudja senki, legyen bölcs vagy oktalan, hogy mire viszi őt ez a vágy…

Kissé lehajtotta a fejét, s végigsimította a homlokát.

– De én mintha tudnám… – tette hozzá.

Különös volt a hangja, de már felemelte ismét a fejét, s úgy folytatta, mintha meg sem billent volna a beszédben.

– De ha nem tudja, hogy mire viszi őt a paradicsomi vágy, akkor idővel megtanulja. Mint ahogy megtanulták azok is, akik ott laktak, abban a Paradicsomban.

– Nárittyenben? – kérdezte Sebestyén.

– Ott, Nárittyenben! – mondta Lengődi, de ahogy kiszólta a száján, gyorsan s majdnem indulatosan rázta meg a fejét. – Azaz nem egészen jól mondom! Mert Nárittyen az egész paradicsomi tájéknak volt a neve. Volt azonban ennek a csodálatos tájéknak egy völgye, amely nem mondható nagynak, de mennyei szépnek bátran. Kiterjedésre csak akkora volt ez a völgy, hogy az öreg szem is, ha egy dombocskáról nézhette volna, szépen körül tudta volna keríteni a tekintetével. Ott a tájékon Zongotának hívták ezt a völgyet, s a Zongota név illett is neki, mert minden időben tele volt szépen szóló madarakkal, s mindenféle olyan röpködőkkel, amelyek sokat szerettek zingeni-zongani. Különben s leginkább egy óriási nagy bölcsőhöz hasonlított ez a Zongota völgy, mégpedig s főleg azért, mert az alakja is hozta a bölcső formáját, de azonkívül a fényben mindig ringani is látszott, akár a bölcső. Télen puhán ringott és olyan csalóka módon, hogy jóformán észre sem vette az ember, csak maga is nemegyszer lengedezni kezdett, mintha valami mennyei borból a kelleténél többet ivott volna. Tavasszal 317rakoncátlanul himbálta ide-oda az egész völgyet a fény, akár a fiatal szívet a szerelem. A nyár úgy ringatta, mintha anyja lett volna neki; ősszel pedig együtt tipegtek-topogtak a fény és a völgy, s közben arról beszélgettek, hogy miképpen öregedtek meg együtt… Így élt Zongota, a hegyek között és az évszakok között ringatózva, amit könnyen megtehetett, mert olyan volt, amint mondám, mint egy bölcső. Mivel azonban mégsem asztalosember csinálta, hanem minden mesterek ura, azért a megcsinálásban nem a közönséges szabályokat követte, hanem a magasztos célt. Ennek a célnak pedig nyilván úgy volt megfelelő, hogy a völgy oldalai ne épüljenek meredek módra az ég felé, hanem menedékes szelídséggel az erdős hegyek felé. Ilyen volt mind a két oldala a völgynek, s azokon az oldalakon virágos és gazdag rétek terültek el, melyeken az állatok testben s az emberek lélekben is kövérre híztak. A virágok között sok volt az óriási harangvirág, a lengő s nagy fejű havasi sárga rózsa és a harsány tüzes liliom. De nagy és zengő tarkaságban más százféle virágok is voltak, csak éppen a völgy lábánál nem volt ezekből egyetlenegy sem, mert ott csupán puha és tenyeres nagy havasi gyopárok voltak, lévén ezen a helyen egy sziklás és tornyosan meredő hegy, melynek a lábánál csak a hegyi patak tudott utat fúrni magának. Szemben ezzel a gyopáros heggyel, vagyis a völgy fejénél, ott nagyon hosszan és mindig csak szelíden emelkedett a hegy, míglen kiment lassan a szem határából, s az erdők tetején valahol a kékségbe emelkedett, mintha ebből a völgyből egyenesen a mennybe lehetett volna menni. Még egy forrás is volt, bent a völgy fejénél, hogy aki elindul innét a hosszú útra, az igyék előbb eme forrás vizéből. De abból lehetett is inni, mert tiszta volt, mint a gyöngy, s nagyon felüdítő. Nagy melegben megpihenni, vagy elmerülni a tiszta élvezetben, avagy heverészve küzdeni meg a gondolatokkal, s más ilyen és hasonló célból bárki alkalmas nyugodalmat lelt ezen a helyen, melynek Iskárlát volt a neve. Nemcsak azért volt alkalmas mindezekre, mert ott bugyogott és csillogott a forrás, hanem azért is, mert a forrás fölött egy különös almafa állott, mely ha virágzott, akkor az illatával boldoggá és könnyűvé bódította az embert; ha pedig gyümölcsöt hordott, akkor valamiképpen úgy érezte az ember, mintha a saját lelkének a tartalma csünge318ne a fán. S nyár elején, amikor ennek az iskárláti almafának virágja már nem volt, de gyümölcse sem még, akkor az egész földet, amit csak ültéből belátott az ember, véges-végig mind ellepte és kereken beborította a havasi fehér nárcisz. Ilyenkor fehérben énekelt az egész föld, mintha angyali seregek gyűltek volna egybe, s azok énekelnének, meglátván az Istent; s a levegőeget olyan illattal töltötték be, hogy az ember gyarló teste miatt szinte restelkedett…

Abban a percben Etelka elolvadva sóhajtott fel:

– Istenem, hát ilyen is van a földön!

Sebestyén, kinek oly kedves és bolondos szárnyai voltak, hirtelen és megütközve szólt oda a lánynak:

– Hát nem hallod, hogy van?!

– S kik laknak ott? – kérdezte Etelka.

Erre a szóra valahányan Lengődire vetették szemükből a maradék horgot, annyira várták, hogy valóban kik laknak Zongota völgyben és az iskárláti forrás közelében. Most végre elhangzott a kérdés, de az öreg Lengődi szótalanul időzött, a semmibe tekintve. Mint két öreg és mozdulatlan nagy bogár, melyek nedves fényt izzadnak ki magukban, s merengve abban ülnek, úgy ült a szelíd homlok alatt a Lengődi két szeme is. Aztán megrebbent az ő merengő két szembogara, s furcsán mosolyogva így szólt:

– Mit kérdeztetek?!

– Én kérdeztem – mondta Etelka.

– Te kérdeztél, s mit?

– Azt, hogy kik laknak abban a Paradicsomban?

Lengődi még mindig mosolygott; s ebben a mosolyban most olyan lett az arca, mintha messziről őszi napfény sütötte volna, de finom és sok pókhálón keresztül. Néhány pillanatig így hallgatott, majd szemének és arcának változása nélkül halkan megszólalt:

– Azt mondám az imént, hogy mindnyájan, akik csak vagyunk, vágyakozunk a Paradicsom után, bár senki sem tudja, hogy mire viszi őt ez a vágyakozás. S mondtam azt is, hogy én azonban mintha tudnám. Szokatlan dolognak tűnhetik, hogy én ilyent mertem mondani, s szokatlan is. De ha elmondom azt a történetet, amely Nárittyen Paradicsomában, vagyis ebben a 319Zongota völgyben történt, akkor látni fogjátok, hogy a Paradicsomról én valóban sokat tudok.

Itt olyan mozdulatot tett Lengődi, mint aki még jobban nekiadja magát a szónak, aztán így folytatta:

– Azt tanítják a papok, s az egyszerű emberek úgy hiszik, hogy Ádám és Éva ketten éltek a Paradicsomban. Bár nem vagyok ellene sem a papoknak, sem az egyszerű hívő embereknek, most velük szemben mégis azt kell mondanom, hogy nem tanítanak egészen igazat, s nem hisznek egészen valót. Mert ugyanis a Paradicsomban, vagyis Zongota völgyében, nem Ádámnak és Évának hívták az ott lakó emberpárt, hanem Ábrának és Jozéfának. S az sem igaz, hogy Ábra és Jozéfa csak ketten laktak volna emberek gyanánt a Paradicsomban, mert akit helytelenül kígyónak mondanak, az a csábító is emberi alakban élt az Éden kertjében. S hogy közelebbről is megmondjam, Pokoli Kurta Károly volt annak a kígyónak a neve, de közönségesen Ká Károlynak hívták, mivel a „Kurtát” mindig szégyellte egészen kimondani, azonban elhagyni sem akarta soha, hanem azt mondta Kurta Károly helyett, hogy Ká Károly. Legényember volt ez a Ká Károly, bár harmincesztendős is lehetett már. Egyébként alacsony és tömzsi termete volt, amit eléggé bizonyít az is, hogy a „Kurta” nevet emiatt viselte. A lába kifelé görbült egy kicsit a térde körül, mintha ki akart volna folyton szaladni alóla, de ő nem engedte, hanem járás közben inkább döngette. Kicsi és eleven barna szeme volt, ami a disznó szeméhez hasonlított; tonka orra és nagy kerek feje, melyen az erős haja torzonborz módon állott. Gazdagon nőtt a bajusza is, nemkülönben az egyéb szőrzet a testén. Általában harsányan beszélt, mint az üllő a kovács műhelyében; s úgy is viselte magát, mint aki előtt meg nem állhat senki, hacsak ő nem akarja. Szóval hát, ilyen s ehhez hasonló legény volt ez a Ká Károly. Aki ember ismerte őt, nemkülönben az okos állatok és a paradicsomi virágok, azok mind azt gondolhatták magukban, hogy az Isten sötétben s talán rosszkedvében teremtette Ká Károlyt. Vigasztalásul azonban rögtön és bátran azt gondolhatták ugyanakkor, hogy azt a másik legényt, aki szintén ott élt a Paradicsomban, azt Ká Károllyal ellentétben fényes napvilágon és vidámságban keltette életre, s adta neki lakóhe320lyül a Paradicsomot. Arról a másikról beszélek, akiről azt mondám az előbb, hogy Ábrának hívták.

– A másik neve mi volt? – kérdezte Etelka.

Lengődi meglepődve nézett a lányra, de mielőtt szólott volna valamit, Benedek azt mondta:

– Hám!

– Kit akarsz megenni? – kérdezte Sebestyén.

– Én senkit – felelte Benedek. – Csak válaszoltam Etelkának, aki azt kérdezte, hogy mi volt Ábrának a másik neve.

– Hát mi volt?

– Mondtam, hogy Hám, vagyis Ábra Hám!

Ezen mindenki úgy nevetett, mintha maga is olyan bárgyú lett volna, mint amilyen Benedek volt. Még Lengődi is megmutatta hirtelen az ő gyér és hosszú fogait, majd azután így folytatta:

– Ahogy Ádám is csupáncsak Ádámnak ismeretes, azonképpen Ábrának sem volt semmiféle más neve. Pusztán csak Ábra volt ő, nyilván az ábrája annak, hogy milyen legyen, hogy jó legyen fiatal korában egy férfiember. Testileg is mindenre alkalmas legény volt, mert nem hiányzott semmi róla, sem több a kelleténél nem volt rajta. Inkább mégis vékonynak látszott, mint aki nagy erőt nem mutat, de hát a Paradicsomban élvén, nem is arra volt ő teremtve, hogy bivalyokkal küzdjék, vagy a korcsmából kidobálja a barátait. Szelíd és nyájas fiatal férfiú volt, kit az állatok, a fák és a virágok is nagyon szerettek; s bizonyára az emberek is kedvelték volna, ha történetesen nem a Paradicsomban él, hanem valahol közöttük. Harag vagy más nemtelen indulat sohasem látszott az arcán, de a meztelen boldogság vagy zsíros öröm sem. Keveset beszélt, de amikor szükséges volt, mindig szólott akkor; s a mindennapi tennivalókban csak annyira volt szorgos, hogy jusson elegendő ideje élni. A jóság érzületei örökös és kellemes melegben tartották a lelkét; s igen szeretett segíteni abban az Istennek, hogy ne csak a Zongota völgyében, hanem az emberi szívben is minél szebben meglegyen a Paradicsom. Erre nemcsak hajlandóságot, hanem módot is adott neki a sors, mert ott élt Jozéfa is a völgyben, vagyis ott élt az a teljességnek teremtett női lény, akit a könyvek és az emberek tévesen Évának mondanak, akárcsak Ádám321nak Ábrát. Mondom, ott élt Jozéfa, ha ugyan a virágra vagy a csillagra azt lehet mondani, hogy él; s nem azt, hogy virul az egyik s ragyog a más. De akár ő élt, akár a virág virult vagy a csillag ragyogott, az mind Jozéfa volt; s nem külön, hanem együtt. S ha mindez egyesülni tudott benne, mint ahogy valóban egyesült, akkor keveset mondok, ha Jozéfát szépnek nevezem. A szeme kék volt, de kék színében úgy változott, mint az időjárásban a világ, akárcsak ő is egy kicsike világ lett volna a végtelen nagyban, melynek égi kék derűje és acélszínű vihara, csillámló tavasza és elmerengő őszi ideje mind jöttek és múltak volna a Jozéfa kék szemében. A haja barna volt, a kalász és az őszi levél között; s a fényben puhára púposodva dorombolt, mint a macska; a szélben pedig úgy úszott, mint a felhő, melyen a napfény lovagol. A szája mindig kellemes és nedves színben virult, ébren tartván a férfi szívében a szükséges gerjedelmet. Termetre közepes és szép arányos leány volt, inkább vékony, és finom csontjai elrejtőzve mégis; a járása fürge, s mégis szinte nesztelen; csak mint a lakodalomban a gyümölcs, a melle két halma szokott ugrálni csintalanul. S aki testben ilyen volt, szép és változékony, vagy még inkább s egy személyben a valótlan valóság, annak a természete és a lelkülete is ebben a testben lakott. Vagyis egyszer a nap sütött benne, s máskor felhőkben viharzott; vagy virágba borult hirtelen, s másnap már gyümölcsöket termett, hogy a harmadik napra virágot és gyümölcsöt egyaránt elfelejtsen.

Itt Lengődi bólogatva tűnődött egy kicsit, majd azt mondta:

– Hát ilyen volt Jozéfa.

Ismét bólogatott, merengett, és csendesen szólt:

– Nem is lány volt, hanem lény.

Akkor felemelte hirtelen a fejét.

– Tündér volt! – mondta komolyan, s így folytatta: – Nem szorgos és hasznos női személy, hanem tündér. Isten annak alkotta őt, mert valami bölcs és rejtelmes szándékkal úgy akarta, hogy a férfiú, vagyis ebben az esetben Ábra, ne az eszével szeressen, hanem a határtalan szívével; azt akarta, hogy a férfiú szívét ne a hasznos valóság ejtse meg, hanem a tündéri ábránd. S ha úgy akarta, az úgy is lett, mert Ábra nem kérdezte a hasznát vagy az értelmét annak, hogy Jozéfát miért szereti, hanem 322csak szerette a rejtelmes rendelés szerint, mint ahogy messze sugárzik céltalanul a csillag, vagy amint a tavaszi napfénybe belebódul a fa virága. Szerette ébren és álmában; szerette, ha látta s ha nem látta. Amikor nem voltak együtt, könnyen azt hitte Ábra, hogy Jozéfa nem is létezik, csak a szerelem; amikor pedig együtt voltak, nem győzte csodálni, hogy mégis valóságnak tűnik a tünemény.

– De azért sokat voltak együtt, ugye? – kérdezte Etelka.

– Hacsak lehetett, mindig együtt voltak – felelte Lengődi. – Néha csak úgy mendegéltek, hogy ne legyenek külön-külön egyedül, akár a boldog szabad állatok az erdőben, fülelvén a neszt, amelynek nincsen fészke. Máskor pajkos madarak módjára a vágyaik szárnyával csapkodták egymást, vagy heverésztek az úszkáló felhők alatt. A legjobban mégis azt szerették, ha bolyongva mezőn és bujkálva erdők lombjai között, végül elmehettek az iskárláti forrás mellé, hogy ott heverésszenek ama almafa alatt, melynek virágai és a gyümölcse egyaránt oly különös volt. Akkor tavasszal is, mely annyira emlékezetes a Paradicsom történetében, ott heverésztek Ábra és Jozéfa. Az égen felhők vándoroltak, némelyik futott is, hogy megelőzze a másikat. Mielőtt azonban meg tudta volna előzni, a futó felhőt eltakarta szemük elől az almafa, mely éppen azokban a napokban kezdett virágzani. Szellő bodrozta a nagy fehér virágokat, miközben méhek és más fürge röpködők zöngicséltek az illatos rengetegben, váltig csodálkozva azon, hogy a virágok szellőt fújnak szárnyaik alá. Akkor, ahogy ott heverésztek ketten és egymás mellett az éneklő almafa alatt, Ábra odaborult a tündérlány fölé, és úgy nézte őt, hogy arra szót nem talált, mivel a szó nem a szívből jön, hanem az értelemből. Jozéfa mégis megértette, amit kimondani nem lehetett, mert a szemével szintén úgy felelt, ahogy a napra felelhet a föld. Nem is szóltak azután sem hallható szóval semmit, hanem napnyugta idején szépen hazamentek. Azon az éjjel Ábra ébren álmodott, s másnap az a gondolat kísértette folyton, hogy semmi sem igaz, ami valóságnak látszott a tegnap. Elment hát, hogy egyedül bolyongjon a mezőn, s egyedül bujkáljon az erdők lombjai között. S amikor látta, hogy mégis igaznak tűnik, ami igaznak tűnt a tegnap, végül elindult az iskárláti forrás felé, mert a virágzó almafa alatt 323egyedül is látni akarta a Jozéfa tiszta kék szemét. Lassan és elgondolkozva ment, szinte csak könnyen lengedezve; s jóformán csak akkor pillantott fel, amikor az almafa virágzó illatát megérezte. De abban a pillanatban az édes álom helyett gonosz valóság ugrott a szemébe. Meg is tántorodott hirtelen, s a fejét megrázta, hogy vajon nem ördögi varázslat-e csupán, amit lát. Ördögi volt ugyan, de nem varázslat, mert Jozéfa és Ká Károly valóságosan és eleven mivoltukban feküdtek a virágzó almafa alatt. A tündérleány feldúlt ruházatban feküdt, s éppen azon a helyen, ahol a tegnap; Ká Károly pedig rábújva a leányra, akit nagy dühében csókolt, miközben olyan hangokat is adott, mint a kutya a koncon. Ahogy Ábra őket megpillantotta, s a maga valóságában ezt meglátta, a villám néhányszor belécsapott virágzó szívébe, s az arca színt váltott kétszer is. Most mindjárt meghal, úgy érezte, de akkor az Isten vagy a virágok azt súgták neki, hogy nem a halálnak bölcsője a fájdalom, hanem a kiválasztottak próbatétele. S amint ezt lelkében hallotta Ábra, erőt vett az ő gyengeségén, és győzelmet a bűn felett. Fejét az ég felé emelte, s a Paradicsomot pedig, a maga eredeti és büntetlen tisztaságában, sebzett szívébe rejtette, hogy megmentse a világ számára. S akkor elindult, hogy égre felemelt fejjel és paradicsomi tiszta szívvel kimenjen az Éden kertjéből, amelyet immár beárnyékolt a bűn. Lassan végigment az almafa alatt, elhaladván magányosan Jozéfa mellett; majd tovább és tovább mendegélt azon a virágos mezőn, amely a távoli hegyek felé szelíden emelkedett és folyton. Vissza sem nézett egyszer sem Ábra, hanem csak ment, mindig ment; s ahogy egyre távolodott, lassankint már úgy látszott, mintha nem is a földön ment volna, hanem a messzi erdők tetején. Aztán eltűnt, s nem lehet tudni, hogy a világba ment-e valamerre vagy fel a csillagok felé…

Befejezte, és elhallgatott.

Aztán a fejét lehajtotta, és lassan a két tenyerébe fektette, s akkor egy könnyítő sóhajtással így szólt:

– Ennyi az egész…

Mindenki Lengődit nézte, és tele szívvel hallgatott. Vártak valamit. Talán azt, hogy ki fog most szólani, s mit. De mielőtt bárki mondhatott volna valamit, Jáczint felállt a helyéről, 324majd lassan odament az apjához, s lehajolva hozzá, a kezét megcsókolta. Akkor sem szólott semmit, csak simogató mozdulattal megérintette még a kezet, mely a szelíd és mosolygós arcot melegítette. Azután visszament szótalanul a helyére. Amikor leült oda ismét, akkor előretekintett a virágzó almafa alatt, és a kopjafás kerítés csillogó nyílásain keresztül fürkészve kereste a lehajló messzi eget.

– Nemsokára lenyugszik a nap… – mondta.

S ugyanakkor valami különös mosoly kezdett fényleni az arcán, de néhány pillanat múlva el is tűnt ez a mosoly. Olyan volt csak, mint amikor enyhítő felhőcske szalad át az égen, rekkenő és nyugtalanító hőség után, mely alatt feszülten várt és figyelt valamit az ember. S ahogy a felhőcske átszaladt, már komoly lett ismét a Jáczint arca; s a két szeme újból nyugtalanul nézett a levegőbe, túl a kerítésen valahova, nyugtalanul és keresve, s epedő szomjúsággal, miközben mégis mintha ivott volna. De aztán ez is elszállt, ez a komolyság, ugyancsak hirtelen. S akkor mintha forró indulatok tették volna lázadóvá a fiatal arcot, amelyre nagy hirtelenséggel újból visszaszállt a mosoly.

Enyhület és megnyugvás látszott rajta.

Vidám volt.

Vagy inkább olyan, mint a tavasz.

– Csakugyan nyugszik a nap… – mondta Lengődi.

S ahogy kimondta, már fel is állott abból a titokzatos faragott székből, minek az ülődeszkáját most is nagy gonddal hajtotta fel. A fiatalok is felálltak mind, mialatt Lengődi elgondolkozva és különös gyöngédséggel búcsúzott a széktől. Valahányan érezték, hogy a paradicsomi elbeszélés után valamiféle mély, tiszta és titokzatos tó felett állnak, s mondani kéne valamit. De mit mondjon, aki nem állt még soha ilyen tó felett, s mégis az ellenkezőjét akarná mutatni mindenkinek?!

Az ilyen tó fölött, az ő csepp eszével és könnyű szárnyaival, csak a madár biztos.

Közöttük pedig Etelka volt a madár.

– Köszönjük szépen Gergely bácsinak! – mondta is a lány.

Lengődi szerető mosollyal kérdezte:

– Mit köszöntök, fiacskám?

325

– Hát azt, hogy olyan szépen elbeszélte nekünk a Paradicsomot.

– Elbeszéltem?… – mondta az öreg, inkább magának, mint a lánynak, majd így folytatta: – Hát el, pedig inkább úgy szerettem volna, hogy egy kicsit el is hozzam nektek… Legalább így, a szavakba rejtve, ahogy Ábra is szíve hajlékában elvitte a világnak… De hát, ha nem virult ki bennetek valami, s nem láttátok a Paradicsom felett a szivárványt, akkor lehet, hogy a mogyorót megette a mókus.

A végire elnevette magát, mire a fiatalok is egyszerre jókedvre nyíltak, mert ha szivárvány alatt lebegő Paradicsomot nem is láttak soha, de ugri mókust eleget, amint éppen zörgeti a mogyorót. Ezt a Lengődi mogyoróját azonban nem tudta megkaparintani, mert Etelka nagy bátorsággal mondta mindjárt, hogy nem engedik!

– No, akkor jól van… – szólott Lengődi, és kiment a kicsi kapun.

Most is lassan ment, s egy kicsit meghajolva, mintha vitt volna valamit. Lehet, hogy vitt is, mert a fiatalok úgy néztek utána, mintha valami éltető kincstől búcsúztak volna csakugyan. Egyszeriben elrepült a nevetés mindegyik ajkáról, s félszegen álldogálva nézték egymást vagy az alkonyatot. Mivel azonban egyik sem látott semmi olyant a másikon, ami különösebb szót érdemelt volna, sem az alkonyat nem volt egyéb az alkonyatnál, hamarosan Jáczintra gyűltek mind a szemükkel. Pedig Jáczint sem csinált egyebet, csupán a virágzó almafát nézegette ismét, ahogy nézegette volt a paradicsomi beszéd előtt. Kereken járt lassan a fa alatt, s főleg a virágokat nézte, egyik-másikat egészen tüzetesen, lehúzva az ágat is az arca elé.

– Azt hiába nézed, Jáczint! – szólt oda Benedek.

Jáczint arra sem mozdult, de komolyan kérdezte:

– Mért mondod?

– Azért, mert erős alkonyat van.

– Ritka napokon megesik – felelte Jáczint –, hogy amit napvilágon hiába néz az ember, azt alkonyatban látja meg.

Kicsi szünet után, mintha meg is lett volna valamitől illetődve, még hozzátette:

– Ma ilyen ritka nap van.

326

– Hát akkor nézzed! – mondta Benedek, s egyet legyintett is arra, amit mondott. Utána széjjelnézett, hogy mindenki ott van-e még, pedig tudta, hogy ott van. Mivel azonban csakugyan erős alkonyat volt, s ő mégis egyenkint akarta látni a jelenlévőket, a fejét annyiszor mártotta belé az alkonyatba, ahányan voltak. Amikor az utolsót is számba vette, jóleső módon megereszkedett, mintha fontos munkát végzett volna. A két karját széjjeltárta egy kicsit, s melléje már a száján volt a szó is, hogy induljanak mind és együttesen haza.

De akkor meggondolta magát.

– Gyere haza, Etelka! – mondta.

– Megyünk mind – felelte Etelka.

S amikor illedelmesen így szólt, ugyanakkor s elég illetlenül bökdösni kezdte a másik két leányt, a félhomály leple alatt, hogy azok induljanak s menjenek előre. Ha úgy szolgált volna a lábuk is, ahogy idáig a beszédben a nyelvük, akkor meg sem tudtak volna jóformán mozdulni; szerencse azonban, hogy járni olyan jól tudtak, mint sután nevetgélni, mert így engedelmesen előrement mind a kettő. S mivel úgy adódott, Sebestyén is a két leánnyal tartott, nem ragaszkodván sem előre, sem hátra senkihez, csupán a szabadon szárnyaló szavakhoz, melyeket azonban a feje fészkében magával vitt. Benedek is ment volna tekintélyből a lányokkal, s a lába vitte is volna szorgalmasan, de a szíve miatt alig és nehezen tudott haladni. Fejének az eleje hátul volt folyton, s a jobb tenyerével integetett is Etelka felé szorgosan, mintha az alkonyat takarója alatt magához akarta volna sodorni a lányt. A hullámok azonban, amelyek a hátukon ringatták már mind a kettőt, Etelkát nem Benedek felé libegtették, hanem a Jáczint irányába, aki még mindig az almafa virágos ágainak udvarolt.

A kerítés kis kapujában Benedek megállt, és visszafordult.

– Hát nem jössz?! – kérdezte.

– Csak eredj! – felelte Etelka.

Erre Benedek dörmögött valamit, de a szót nem lehetett tisztán kivenni a dörmögésből. Bizonyára a virágok állották útját a szónak, amit helyesen is tettek, mert Benedek azt morogta, hogy Etelkát az Isten ragassza oda. Azt nem mondta, de nem is gondolta meg, hogy a helyhez ragassza-e oda vagy a fához, ha327nem borzolódva elment. Hallott a lépéseiről is, hogy nagyon haragszik, sőt, azokból a döngő suppogásokból azt is ki tudta volna Etelka találni, hogy most égre-földre fogadkozik Benedek, miszerint őt látni sem akarja többet ebben az életben. Ha akarta volna, ki tudta volna találni ezt a nagy elszánást, de az ő akaratát most az illatos csend ejtette rabul, mégpedig olyan ígéretekkel, amelyeknek paradicsomi édességük volt.

Titkosan remegve ott állott Jáczint mellett, az almafa virágzó ágai alatt. Közel állt hozzá, és a két szeme szívének lángját vetette a fiúra, aki egy cseppet tovahajolt, ha valamelyik zsenge ágacska sóhajtva ott libbent meg; vagy ide hajtotta a fejét, ha itt csillant volna meg rejtelmesen egy virág.

Sem szava nem volt, sem pillantása más.

– Itt vagyok, Jáczint! – mondta Etelka halkan.

– Tudom – felelte Jáczint.

Az almafa ágai között néha lüktető fényben látszott az esti csillag. Különben sötét volt és csend. Nagy ritkán mintha puhán feszülve lélegzett volna a föld, s egyszer valami éji madár selymes suhanása is átúszott a fa alatt.

– Különös érzés van bennem – mondta a lány.

– Bennem is – felelte Jáczint.

Kicsi felhőbe kezdett takarózni az esti csillag; s az éji madár, amelyik suhant az előbb, valahol elmélyedve szőhette terveit. Csak a virágok világítottak gyöngén, csak Jáczint arca derengett, s csak az Etelka két szeme buzgott fénylőn.

– Úgy érzem, mintha én is almafa virága volnék – mondta ismét a lány.

– Almafa virága?! – kérdezte Jáczint.

– Igen.

– S jó annak lenni?

– Jó, mert te szereted.

Abban a pillanatban úgy látszott, mintha Jáczint ismét mosolygott volna. Lassan Etelkára szállt a szeme, majd feléje is fordult egészen. Akkor közelebb hajolt a lányhoz, és halkan azt kérdezte tőle:

– Szeretnél a Paradicsomban lenni?

– Ott vagyok! – felelte Etelka.

Azt hitte Jáczint, hogy most kiborul a szíve, melyet ringatni 328kezdett már a paradicsomi vágy. S akkor, ha kiborul, ölébe kapja a lányt, és a virágok alá fektetve, elindul vele Zongota völgyébe. S Etelka is azt hitte, hogy tikkasztó és forró szomjúságára most innia kell az iskárláti forrás vizéből, hogy a Paradicsom örömében virulhasson. De amit hittek, nem következett el, mert az Isten a kicsi felhőből kitakarta az esti csillagot, a madarat pedig szállani rebbentette, hogy mint az arkangyal mennyei kardja, úgy suhanjon el az almafa fölött. S mivel a csillag a két arc közé fényből fátyolt eresztett, a madár pedig a szárnyával isteni parancsot, csak álltak ketten, közel egymáshoz, tűzben és megrettenve. S ahogy álltak, a tűz égető ereje éltető melegséggé kezdett válni, a rettenet pedig örömet bontott ki magából.

Jáczint mosolyogni kezdett.

S mintha ez a mosoly emelte volna az Etelka karját, úgy emelkedett a virágok felé. Nesztelen mozdulattal leszakított egy virágos ágacskát, s azt Jáczintnak a kezébe adta. Egy pillanatig rajongva nézte a fiút, aztán megfordult, és elindult a kerítés kapuja felé. Nem olyan lassan ment, ahogy a lélek nyugalma készteti az embert, hanem sietve és nehezen, mintha a sima földön haladva, mégis göröngyökön menekült volna.

Aztán eltűnt.

Jáczint úgy maradt ott, mintha az almafák szentje volna, aki azonban minden esztendőben megelevenedik egyszer, mégpedig természetesen akkor, amikor kivirágzik kezében az almafa ága. Hát most éppen kivirágzott; s az ég és a föld kíváncsi lényei, kik a sötétben és a csend mélyén rejtőztek, minden pillanatban várták, hogy elevenre keljen s csináljon valamit. Jáczint csakugyan megmozdult nemsokára, mert a kezét, melyben az ágacskát tartotta, leengedte maga mellé, ahogy rendes és egyszerű emberek ilyenkor szokták. Mialatt ezt tette, körülnézett a duzzadó esti sötétségben, melyre az almafa nagy derengő foltokat vetett, s amelybe aranyfonalat kezdtek öltögetni a felragyogó csillagok. A szeme csillogott, s a fülek szokása szerint a füle figyelt, miközben ide és oda fordította a fejét, melyet szokatlan gondolatok feszítettek. Aztán a pad felé indult, s a lábai kérdezés nélkül vitték. S már ott állott meg a szék 329előtt, melynek a léte mindig oly titokzatos volt, s amelyben nem ült még soha senki más, csak egyedül Lengődi Gergely. Nagy vigyázattal és nesztelenül leengedte Jáczint a szék ülődeszkáját, s oda leült. Hátradőlt, hogy a szék faragott támlájához odasimuljon egészen, s a két kezét az ölébe tette.

Mintha várt volna valakit.

Szelíden és merengve, mint ahogy az álmait gyűjti fiatal korában az ember, úgy nézett a kert kicsi kapuja felé, melynek a nyílásában halovány, fehér árnyak kezdtek hullámzani. Gondolta Jáczint, hogy a halvány árnyakat a szellő hozta, amely frissen érkezett, meg-meglibbentvén az almafa csokros ágait, melyek a kapu nyílásába is fehérlő árnyakat leheltek. Sőt nemcsak gondolta, hanem a szellő mozdító lélegzéseit is hallotta jól. S mégis különös volt! Az árnyak lebegtek, egyszer leguggoltak, s máskor ünnepélyesen álltak fel, mintha lesve vártak volna ők is valakit, aki íme, érkezik is, hiszen éppen most fürgén és magosra emelkedtek az árnyak!

S csakugyan!

Nesztelenül s puhán libbenve már fel is tűnt valaki a nyitott kapuban. Úgy látta Jáczint, hogy gyenge fátyolos ruhát viselt, fehéret; s fehér ruháján, mely a testet csak fátyolozta, finom aranyszalagocskák lengedeztek. Kevés és gyarló volt reá az a szó, hogy szép, mert a virágok virulása és a csillag ragyogása egyesült benne. A szeme kék volt, de abban a kék színben nemcsak az ég derűje, hanem acélszínű vihara is látszott, nemkülönben a tavasz csillámlása és az ősz merengő fénye. A haja barna volt, és a derengésben fényesen úszott.

– Jozéfa!… – mondta Jáczint.

De Jozéfa abban a pillanatban eltűnt. Nem lehetett tudni, hogy a szó riasztotta-e el, vagy az a kicsi és tömzsi ember teperte semmivé, aki döngő és görbe lábaival abban a pillanatban ott termett a kapu nyílásában. Apró disznószemeivel máris faragatlanul nézte Jáczintot, aki azonban nem ijedt meg tőle, hanem megvetéssel szólt oda neki:

– Te Ká Károly, pokol fajzata! Nem méssz el innét?!

Ká Károly nem akart elmenni, hanem mérgesre fújta torzonborz fejét, hogy nyilván a maga módján válaszoljon Jáczintnak. De akkor egy szelíd és magas férfiú tűnt elő a háta mö330gött, aki úgy jött Ká Károlyon keresztül, mintha az egész Ká Károly levegő lett volna. Amikor Jáczint látta ezt az igazságos diadalt, örömmel kiáltott fel:

– Jól van, Ábra!

Ahogy ezt kimondta, Ábra megállt abban a pillanatban; majd furcsa, megilletődött hangon, de remegve is egy kicsit, azt kérdezte:

– Ki beszél ott?!

Jáczint tisztán látta, már amennyire ilyenkor látni lehet, hogy kétség nélkül Ábra áll a kis kert kapujában. De valahogy arra mégsem mert volna gondolni, hogy meg is szólaljon rögtön. S mivel oly váratlan volt ez a csodálatos dolog, Jáczint hirtelen megrázkódott magában, de aztán az öröm istápján mégis megjött mindjárt a bátorsága és a szava.

– Én vagyok, Lengődi Jáczint! – mondta kedvesen. – S gyere csak bátran, mert embered vagyok… Gyere!

Használt, sőt jóleshetett Ábrának a szíves hívás, mert a szó alig hangzott el, megindult lassan Jáczint felé. Mintha valóságos ember lett volna, a léptei alatt ciripelt halkan a kavics, és a fűszálak is gyenge nesszel vették a lábát körül. Az örömtől-e vagy a nagy csodától, Jáczint a szívét érezte csupán, ahogy pillanatról pillanatra közeledett Ábra, aki már meg is állott előtte, s így szólt:

– Apádat ismered-e?

Mintha villámlás fénye villant volna meg, melyben egy szempillantásra fényesen látni lehet, úgy ismerte fel a hangban és a test tartásában az apját. Hirtelen felelni sem tudott neki, a váratlan fordulat úgy megcsapta az eszét. Önkéntelenül a karfába kapaszkodott, s annak erején felállt a székből, amelybe nem lett volna szabad ember fiának ülni, csak Lengődinek egyedül.

– Ülj vissza! – mondta az öreg.

– Először történt – szólott Jáczint.

– Elhiszem.

– S most is a Paradicsom miatt. Annak a forró, illatos szele hozott ide, mint egy levelet, s ide letett a székre.

– Nem mint egy levelet – mondta Lengődi. – Hanem mint egy magot.

Jáczint lehajtotta a fejét, majd halkan így szólt:

331

– Nagy dolog a magnak kikelni.

– Nagy… – mondta Lengődi.

Akkor hallgattak egy ideig, majd az öreg lassan leereszkedett a szék mellé a padra, s akkor Jáczintot meleg szóval ismét arra biztatta, hogy üljön csak vissza a székbe.

– Hadd cseréljünk helyet… – tette hozzá.

Mint a fülemüle szól virradat előtt, abban a rejtelmes szóban, hogy „cseréljünk helyet”, Jáczint is megérezte a sors hajnalát. S eme hajnal engedelmességében visszaült a székre, és azt mondta az apjának, hogy az éjszaka jelenvaló csendjében úgy szeretne szólni, ahogy az embernek egy virágzó almafa hallatára szólnia kell.

Tudta Lengődi, hogy most miről akar beszélni Jáczint.

– A Paradicsomról akarsz szólani? – kérdezte.

– Arról.

– Hát akkor szólj!

– Amikor az én atyám engem megkérdezett – kezdte Jáczint –, akkor én azt feleltem, hogy a bibliai Paradicsomnak léteznie kellett, mert szép és nagy értelmű, hogy lett légyen; s azt is mondtam akkor, hogy a Paradicsom ma is létezik, de nem a valóságban, hanem a szívünkben. Atyám örvendett annak, amit én mondtam, mert utána megcsókolt engem. Nem azt mondta nekem, hogy nincs igazad, fiam, mivel a Paradicsom nem a te szívedben van, hanem ma is valóságosan létezik. Nem ezt tette, hanem megcsókolt engem, mintha igazat mondtam volna, pedig ő jól tudta, hogy nem így van a dolog.

Itt elhallgatott Jáczint, és a csillagok remegő fényében az apjára nézett, hogy adjon neki választ.

– Úgy szóltál, fiam – mondta szelíden Lengődi –, mint a lázadó katona az ő parancsnokához. A közönséges életben az ilyen katonának nem szokás megkegyelmezni.

– Nem én hevültem, hanem a szívem – mondta Jáczint.

Lengődi szelíden, de nyomatékos szavakkal felelte neki:

– Ne tűzhányó légy, aki pusztít; hanem légy a pünkösdi tüzes nyelv, amely megvilágosít és melegít.

Jáczint lehajtotta fejét, és azt mondta, kicsit panaszosan:

– Miképpen tudnék lelket melegíteni, vagy elmét megvilágosítani, amíg magam sem tudom az igaz valót.

332

– Kevés ember tudja az igaz valót – folytatta Lengődi –, mivel az igaz egy, s a való ismét más.

– Úgy gondoltam, együtt járnak ketten.

Erre a Lengődi ajkán olyan hang buggyant el, amelyben a nevetés emléke és a megvidámodott fájdalom egyaránt benne volt. Azután pedig azt mondta, hogy az igazság és a valóság nem jó barátok, hanem boldogtalan szerelmesek. Ha jó barátok volnának, nagy békességben járhatnának együtt; mivel azonban elátkozott szerelmesek, ádáz vágyakozással keresik egymást folyton. Amióta Isten megteremtette a világot, csak kétszer tudott egymással találkozni az igazság és a valóság. Az egyik találkozás alkalmával boldogok lettek, s ebből a boldogságból született a Paradicsom. Ellenben, amikor ismét találkoztak, bűnösök lévén már mind a ketten, kín és gyötrelem származott abból a találkozásból, vagyis a Pokol. S azóta, mint a születés és a halál között az ember élete, úgy folyik az igaz való sorsa is a Paradicsom és a Pokol között.

– Hát akkor ma nincs igazán Paradicsom?! – kérdezte Jáczint.

– Mondám, hogy ne légy tűzhányó, amely kitör és kialszik; hanem légy pünkösdi tüzes nyelv, amely nem szűnik meg világítani és melegíteni.

Jáczint égett és ugyanakkor fázott a faragott székben. Tudta és érezte, hogy mit mond az apja, de az értelme, amely keveset ült még a tapasztalatok lován, újból és újból elbukott, miközben futott a gondolatok után. Ilyenkor kétség hasított belé, de aztán ismét felugrott, mint a remény.

– Szenvedek, hogy nem tudom a bizonyosságot – mondta kínlódva.

– Azok szenvednek – felelte Lengődi –, akikben az igazság meg akar őriztetni. Ha elég erősek ők, megőriztetik bennük az igazság, amely egyedül alkalmas arra, hogy a saját képére formálja a valót. Mindazok pedig, akikkel ez történik, megtalálják a Paradicsomot, és elnyerik azt.

Jáczint hallgatott egy kicsit, hogy eszébe vésse, amit hallott, mivel azt meg is értette jól. Valamicskét meg is vidámodott utána, mert olyan hangon kérdezte:

– Ábra is olyan volt?

333

Lengődi szűk szóval erre csak annyit felelt:

– Atyád már elmondta, hogy Ábra milyen volt.

Az izgalom és a remegés csak most kezdte igazán szorongatni Jáczintot; most, amikor megközelítette már az ajtót, amelyen belül ott rejtőzködött a bizonyosság. Megfogta a széknek mind a két karfáját, mintha egyedül azon múlott volna, hogy az apja megmondja-e neki, amit oly szorongva várt. S hogy elérhesse a célját, a vágya és az akarata mellé még az ártatlan csalafintaságot is segítségül hívta, pedig az nem volt szokása neki.

Így szólott tehát:

– Tudom, hogy Ábra az igazak ábrája volt. Egy ilyen emberről nem egyszer, hanem sokszor kell beszélni!

– Aki valóban igaz ember, az mindig egyforma – mondta Lengődi. – Aki pedig mindig egyforma, arról másodszor nincs mit mondani.

Látta Jáczint, hogy Ábrát ott kell hagyni; s tovább is ment. Vagyis arról kezdett beszélni, hogy Ábrával ellentétben a Paradicsomot változatosnak lehet mondani, mivel a négy évszak ott is váltakozott.

– Hátha nem!? – mondta Lengődi kurtán.

– Kellett neki! – válaszolta Jáczint.

– Honnét tudod?

– Onnét, hogy az apám állítása szerint a mi országunk földjén volt!

Lengődi még elevenebb lett rögtön a padon, mert érezte jól, hogy Jáczint egy kicsit megszorította. Egyik lábát a másikra tette szép csendesen, majd nagyon komolyan és lassan így szólt:

– Igaz, hogy a Paradicsom, amiről én beszéltem, a mi országunk földjén volt; s ott van ma is. De mindig egyazon helyen, mert télen is Nárittyenben, mint nyáron; s tavasszal is a Zongota völgyében, s ősszel is ott.

Jáczint az apja felé hajolt, és előre egy kicsit.

– De hol van az a Nárittyen?! – kérdezte.

– Zongota völgye körül – felelte Lengődi.

– És Zongota völgye?

Az öreg kedvesen elnevette magát.

– Az ott van Nárittyen közepében – mondta.

334

A nevetésre és erre az utolsó szóra már csakugyan olyan lett Jáczint, mint egy kicsi tűzhányó, amely forrón feszíti burkát. Eleresztette a szék karfáját, és a két keze remegve szorult ökölbe. Valóban lázadás égette most, mert igaz érzése szerint kegyetlen volt az apja, akit magasztos szóval még atyának nevezett az előbb. De hát atya az, vagy csupán egy szép szavú és megátalkodott idegen ember, aki nem mondja meg, amit a fiú oly nagy és tiszta szándékkal kérdez tőle?

Nem mondja meg, hogy hol van a Paradicsom!

Bár tudja jól.

De ő is tudni akarja!

Száraz volt a torka, s tikkadtan kérdezte meg:

– Mért nem mondja meg nekem?!

Lázadva s mégis epedve várta a szót. S ahogy várta, a csillagok gyenge, de buzgó fényében az apja feléje fordította az arcát, amely szelíd volt és egy kicsit szomorú. Aztán harag és gyengeség nélkül így szólt a fiához:

– Ami fáj, az gyakran az ember javát szolgálja, figyelmeztetvén őt valamire, ami szükséges. Ami ellenben jólesik, a veszedelem abban rejtőzik el a legkönnyebben, hízelgő módon szegődvén ellenségül. Lám, neked igen fáj, hogy én a Paradicsom helyére nem igazítlak reá, pedig én igen-igen javadra vagyok ezzel. Ellenben kedvedet töltvén, ma este olyan dolgot is cselekedtél, amellyel eloldottad a veszedelmet, hogy bárhova méssz, leselkedve tudjon követni téged.

– Mit tettem? – kérdezte Jáczint.

– Azt tetted – felelte Lengődi –, hogy amikor ma este egyedül maradtál magaddal, s veled csupán ez a virágzó almafa maradt, akkor egy olyan ülőhelyet választottál magadnak, ahol titkon és jóleső módon tudhass álmodozni, bárha tudtad, hogy ama ülőhely számodra tilalmas. Nem kérdezted atyádtól, hogy hol van az a faragott szék, amelyet ő egyedül magának álmodott és létesített, hanem kérdezés nélkül megkerested és kedvedre használtad, pedig hátha az a szék is Paradicsom volt valakinek! Ezt cselekedvén, eloldottad a veszedelmet is, mint ahogy mondám az előbb, mert aki egyszer beléült abba a székbe, az mindenki eljegyezte magát a paradicsomi sorssal, melynek igája nehéz és gyönyörű…

335

– Azt én nem tudtam… – mondta Jáczint.

– Aki közönséges dolgot művel, az mindig tudja, hogy ő mit csinál. Az olyan emberek azonban, akikben az igazság meg akar őriztetni, vajmi gyakran nem maguk cselekszenek, hanem általuk a törvény, mely a csillag-mindenséget is kormányozza.

Ahogy gyűltek a különös szavak, s mindjobban körülvették Jáczintot, olyan szorongást kezdett érezni, egyre erősebben, amelyben a szenvedés és a boldogság akartak volna sisteregve keveredni. Boldog volt, mert úgy érezte csakugyan, hogy benne az igazság meg akar őriztetni; de ugyanakkor szenvedett is, mintha útján sötét erdőhöz ért volna, mely tele volt ezer veszéllyel. Boldog volt, hogy valóban megvan és ma is virul a Paradicsom; de szenvedett, mert nem tudta, hogy hol és merre vezet a Paradicsom felé az út.

Küzdött magában.

Végül úgy döntött mégis, hogy még egyszer és utoljára, gyermeki módon, az apjához folyamodik.

– Ha én atya volnék, nem így cselekedném – mondta.

– Hanem? – kérdezte Lengődi.

– Hát megmondanám a fiamnak, hogy hol és merre vezet az út a Paradicsomba.

Lengődi most is szelíd volt, és szerető hangon mondta neki:

– Megkötött téged a mohó vágy, mint a szamarat, de én a szabadság jegyében eloldalak. Vagyis azt mondom neked, hogy a jó atya cselekedhetik-e másképpen, mint ahogy az cselekedett, aki mindnyájunknak Atyja?

– Hát Ő mit tett? – kérdezte Jáczint.

– Ő azt tette – felelte Lengődi –, hogy szívedbe oltotta a paradicsomi vágyat, hogy élni kedved legyen, és küzdeni erőd. De hogy merre menj, be akarván tölteni a te paradicsomi vágyadat, azt az utat befödte előtted. Én is ezt teszem tehát, vagyis az utat befödöm előtted, mert ha nem ezt tenném, akkor a szabadság helyett megkötnélek, a küzdelem helyett pedig csupán fáradtságot szereznék neked. Vagyis az életet venném el tőled, amely pedig az egyetlen, ami egészen a tiéd.

Jáczint lehajtotta fejét, és úgy gondolkozott egy ideig. Aztán valahonnét messziről mosoly jött az arcára, amely egy kissé 336szomorú lett ennek a mosolynak a terhe alatt.

– Megértettem… – mondta végre.

– Akkor menjünk aludni – fejezte be Lengődi –, mert holnap hétfő van, és dolgozni kell.

Fel is állt mindjárt az öreg, és lassan előreindult. Néhány puha mozdulattal alig bújhatott belé a csillagos fekete köpönyegbe, Jáczint is felállott a faragott székből, hogy utána menjen. De ahogy felállt, az öléből a földre hullott a virágos ágacska, amit Etelka ajándékozott neki. Lehajolt, hogy fölvegye az ágacskát a földről; s amikor fölvette, úgy látszott a csillagok sugarában, mintha az ágacska ránevetett volna. S ahogy nézte Jáczint, lassan ő is nevetni kezdett; s mialatt így nevettek ketten, egyszerre az a gondolat röppent a Jáczint fejébe, hogy ő elindul és megkeresi maga Zongota völgyét.

Olyan természetesen s oly vidáman repült a fejébe ez a gondolat, mintha régtől fogva ott lett volna már a fészke.

– Hát akkor úgy lesz… – mondta magában. – Elindulok, és megkeresem magam Zongota völgyét.

Az almafa nevetett, ő pedig vidáman bement a házba.

337
2

Mindjárt lefeküdt Jáczint, hogy az emlékezetes nap után hamar átúszhassa álmában az éjszakát. A paradicsomi káprázatok még javában jöttek-mentek a fejében, a szíve pedig olyan tűzben volt, amely valóban nem égetett, hanem melegített. A terve is, hogy a Paradicsomot a maga erejéből felkutassa és megismerje, szinte pillanatonkint tündöklött fel előtte. S mivel úgy gondolta, hogy a káprázatok és a szív melegítő tüze mind azért van, hogy táplálja és gondozza ezt a tervet, boldogan tudott örvendeni azoknak. Egyszerre azonban, s amikor legjobban örvendezett volna éppen, az jutott eszébe, hogy hátha csupán az éjszaka játszik vele?!… Hátha a virágzó almafa csupáncsak múló mesébe csalta a képzeletét, s hátha a hízelgő és rejtelmes tavaszi este csak bolondította őt?!

Ettől nagyon félt, mert amit gondolt a Paradicsomról, azt nem egy estére, hanem egy életre gondolta; s amit tenni akart, azt nem olyan ésszel akarta tenni, amely az ágak hegyén jár; s nem is olyan szándékkal akart elindulni, hogy a próba szerencse.

Ezen gondolkozott.

– Majd elválik reggel, a napvilágon – mondta magában.

Aztán a másik oldalára fordult, és vidáman úszni kezdett az éjszakán keresztül. Mivel nem jött semmi vihar, puhán és jó reménységben haladt előre, megállás nélkül egészen a hétfő partjáig, ahol frissen és mosolyogva kötött ki.

A felkelő nap arca még nem látszott akkor, de felette már tündöklött az ég és a föld. Boldog reménységben duzzadtak a fák, harmatban csillogtak a fiatal füvek, a madarak értelem nélkül és mámorosan szálldostak ide-oda és keresztül-kasul, a földi állatok pedig vidáman nyugtalankodtak.

Néhány pillantással ennyit látott Jáczint.

338

De ez a kevés is bizonyságul szolgált eléggé arra, hogy a Paradicsom már az eszében volt, mert ha nem lett volna az eszében, akkor az ég és a föld bizonyára nem is tündöklött volna úgy, és a fák is csak zöldellve álltak volna, s nem duzzadva a boldog reménységben.

Megnyugodva kezdett mosolyogni, s azt mondta magában:

– Jól van hát, mert reggel is igaz, ami este igaz volt… S a csillagok fényében és a nap világánál egyaránt milyen gyönyörű!

Ebben a percben már semmi sem volt biztosabb, mint a Paradicsom.

– El kéne indulni! – mondta önkéntelenül.

S ettől az órától kezdve semmi egyébre nem gondolt már, csak örökösen a Paradicsomra. A percekkel együtt tervezgette, hogy miképpen készülődjék a nagy útra, s hogy mikor legyen, hogy legjobb legyen az indulás. Ha dolgozott, vagy ha abbahagyta a munkát; nemkülönben ha egyedül volt, vagy ha beszélt emberekkel; s ugyanúgy ébren és álmában nem volt már nagyobb gondja ennél. Sokszor riasztotta az izgalom, a vágy pedig nemegyszer akarta a képzelet szárnyára felültetni. De ő ilyenkor sem riadt meg, sem a képzelet szárnyára fel nem ült, hanem két lábbal maradt a földön. A földön maradt, józanul és erős akarattal, mert a nagy gondolat és az egyetlen cél azt kívánta tőle, hogy ő uralkodjék az izgalom és a vágy fölött, s ne azok uralkodjanak felette.

Így hát kétszer is meggondolt mindent, mielőtt cselekedett volna. S ügyelt arra is, hogy ne veszítse szem elől az igét, miszerint a Paradicsomot csak úgy érheti el, ha az igazság valóban meg akar őriztetni benne. Vagyis nem lehet más, csak állhatatos; s nem lehet hazug és fondorlatos sem, hanem csak igaz és nyílt beszédű. Fogadkozott is magában, s eltökélte, hogy ő nem is lesz kicsiny hitű és ingadozó, hanem állhatatos; és hazug módon sem fog szólni, sem fondorlatosan cselekedni, mert könnyen kavics lenne abból a talpa alá, ha valaki megcsalatkoznék benne, legyen az a valaki atya vagy jó barát, akár még idegen ember is.

Elhatározta tehát, éppen a pénteki napon, hogy tudatni fogja apjával a dolgot. Ezért alkonyat előtt valamivel s nem sokkal azután, hogy a munkából hazatértek, illendő arccal s egy 339kicsit ünnepélyesen odament az apjához, aki a tornácban állott, mint ahogy más napokon is ott szokott volt ilyenkor állni.

– Nagy dolgot kell tudatnom – szólott Jáczint.

Lengődi a messzi ég égő peremét nézte, mely a lenyugodott nap fölött most kezdett kialudni éppen. A tekintetét el sem vette onnét, csak a füle rebbent meg alig.

– Atyád vagyok, mondjad! – felelte csendesen.

– Én azt határoztam magamban – folytatta Jáczint –, hogy elindulok Nárittyenbe, mert azt a Paradicsomot színről színre akarom látni.

Lengődi nem lepődött meg, csak a fejét lassan a fiára fordította. Szótalanul nézte őt egy ideig, majd a két arcáját megcsókolta, s utána halk szóval csak ennyit mondott:

– Járj békével…

Jáczintot gyöngyöző hullám öntötte el, a szemén is látszott.

– Még nem indulok! – mondta.

Mintha egy ágacskáról egyszerre és sűrűn kezdtek volna hullani a virágok, Lengődi úgy nevetett.

– Nem búcsúzni szándékoztam tőled – mondta gyöngéden –, hanem atyai módon köszöntem neked, mivel találkoztunk az úton, amelyen én állok, s amelyen te tovább méssz. Mert igaz, hogy a valóságban te csak most akarsz elindulni, de igazság szerint már akkor elindultál, amikor vasárnap este a faragott székből felálltál. Búcsúzni tehát akkor búcsúztam tőled; most csak a jókívánságomat hallottad, mivel közös utunkon találkoztunk. Járj tehát békével!

Jáczint szólani sem tudott hamarjában semmit, csak megfogta a tornác fáját, s erősen nézte mindazt, amit csak látott az alkonyatban, hogy vajon valóságot lát-e vagy igazat. Egyebet nem tehetett, mert ilyen valóságosan először érezte életében, hogy még a szándékát és a titkos gondolatát is jobban tudja az apja, mint ahogy embernek azt tudni lehet.

S akkor váratlanul, de egészen hirtelen, boldog megnyugvás szállotta meg. Az apjára nézett, s már nevetett ő is; s ámbár még sok minden lett volna, amit ebben a nagy dologban az atya értésére akart volna adni, mégis röviden csak ennyit szólott:

– Hát akkor, ilyenformán, én már mindent elmondtam, amikor nem szóltam egy szót sem.

340

Erre Lengődi a tornác fájára mutatott kedvesen, mondván:

– Most az egyszer feleljen neked ez a tornác fája, amelyről ugyancsak jól tudtad, hogy itt van, de amit mégis megfogtál az előbb.

Ilyen módon s hasonlóképpen még sokáig el tudtak volna játszadozni, akár a feneketlen tónak ide-oda csillámló színén a halak. De mégsem tették, mert Jáczint azzal folytatta a beszédet, hogy ő most elmegy hazulról; s bár egy ilyen titoklátó atya számára fölöslegesnek látszik, ő mégis megmondja, hogy Etelkához megy, valamint utána Benedek és Sebestyén barátaihoz. S az egyikhez és a másikhoz is azért, hogy a nagy tervet velük is tudassa, mivel a baráti tisztesség, úgy véli, ezt megkívánja.

S ahogy mondta, el is ment.

Künn az úton, mendegélés közben azon kezdett gondolkozni, hogy vajon egy ilyen nagy és különös dolgot miképpen kell megmondani valakinek. Mondja talán azt, hogy minden jót kíván, mert ő indul a Paradicsomba? Ha ezt mondaná, vagy valami ehhez hasonlót, könnyen azt gondolhatnák magukban, hogy no, Jáczint megbolondult! Elég lesz talán csak annyit mondani, hogy nagy útra akarván elindulni, ebben a ráérő időben eljött búcsút mondani. De ez sem lesz jó, mert akkor az igaz és a nyílt beszéd dolgában, mindjárt itt az elején, nem váltaná be a fogadkozást.

Újat gondolt, s ismét újat.

Végül pedig úgy érkezett meg Etelkához, ahogy elindult.

– Vasárnap gyere el hozzánk! – mondta neki.

S azzal már meg is fordult, hogy elmenjen.

Olyan furcsa volt a szeme és a mosolygós arca, hogy Etelka heves és mély tűnődésben állott néhány pillanatig. Azt kellett gondolnia, hogy valami nagy baj történhetett, vagy különös dolog esetleg, amit mégis meg kéne kérdezni. Hamar szaladni kezdett tehát Jáczint után, s el is érte. Amikor azonban ismét a szemébe nézett, önkéntelenül azt kérdezte tőle:

– Megvan még a virágos ágacska?

Jáczint szótalanul nézte a lányt, mintha nem tudta volna hirtelen, hogy miféle ágacskáról kérdezősködik. Pedig tudta, csupán azt nézte, hogy a leányban vajon megvan-e.

341

– Amit vasárnap este neked adtam, azt az ágacskát kérdem – szólott Etelka ismét.

– Pohárba tettem – mondta Jáczint.

– Eleven?

– Ő igen, a virágja nem.

Etelkát szomorúság fuvintotta meg, bár nem a virág hervadása miatt, hanem azért, hogy Jáczint ezt meg is mondta. Újból eltűnődött egy cseppet, majd azt az elevenítő megjegyzést tette, hogy a virágos ágacskát pedig nem Benedeknek adta, hanem Jáczintnak.

S mint a magvető, aki dolgát végezte, ezzel vissza is futott a házba.

Kedves lány… – gondolta Jáczint.

De nemcsak kedves volt Etelka, hanem boszorkányos is, mert nemcsak beszélt a virágról, hanem azt belé is ültette észrevétlenül a Jáczint fejébe. Sőt egy lepkét is eleresztett hozzá, mert Jáczint virágját egészen lepke módjára röpködte körül az a gondolat, hogy milyen jó volna Etelkát is elvinni a Paradicsomba.

De várjunk, mert állhatatosságot is fogadott!

A pillangót kiűzte hát a fejéből.

Ellenben meghívta Benedeket.

S meghívta Sebestyént.

Hamar eljött a vasárnap, mert a fiatal patak is, mely változatos partot álmodik magának, hamar szalad a hegyek közt.

Ott ültek hát ismét a kicsi kertben, a virágzó almafa alatt. Sebestyén a pad jobbik szárnyán egyedül, Etelka és Benedek pedig a bal szárnyon ketten. Jáczint előttük állott most is, az almafa koronája alatt, amelyről fehér szirmok szállingóztak néha a földre.

Nagy fejtörésben volt láthatólag, majd egyszerre feléjük fordult. Mielőtt azonban bármit szólhatott volna, Etelka azt mondta váratlanul, hogy várjon. S már fel is állott Benedek mellől, s úgy nézett körül, mintha más ülőhelyet keresne magának. Aztán odament a faragott székhez, amelyről ő is tudta, hogy csak Lengődi szokott benne ülni. Ezért volt talán, vagy ki tudja milyen okból, hogy nem hajtotta le a szék ülődeszkáját, hanem 342csak beállott a két karfa közé a székbe. Nagy elhatározás látszott az arcán, bár látszólag szükségtelenül, majd így szólt:

– Itt maradok.

Mindegyik Etelkát nézte különböző módon. Benedek megsértődve, de megbocsátó szándékkal mégis, ha netalán szükség lenne arra. Sebestyén kedvét találva benne, mivel olyant csinált Etelka kedvesen, aminek értelme nem volt. Jáczint meghökkenve először, hogy vajon nem talál-e beleülni a székbe a lány; majd erősen tűnődve egy pillanatig, hogy ebben a röppenésben mi tud rejtőzni vajon.

De már Jáczintot nézték mind a hárman, hogy szólaljon meg végre, a csoda vigye el.

– Egyszer régen – kezdte Jáczint –, amikor ugyancsak itt voltunk, akik most itt vagyunk, ebben a kertben, hát akkor sokat hallottunk a Paradicsomról.

– Nem régen, hanem a múlt vasárnap! – szólt közbe Benedek.

– Belőled, Benedek barátom – folytatta Jáczint –, nem az igazság beszél, hanem a kalendárium. Mert ha a kalendárium szerint valóság is, hogy a múlt vasárnap hallottunk itt oly sokat a Paradicsomról, az igazság mégis az, hogy a múlt vasárnap egyszer és régen volt, mert azóta sok és nagy dolog történt. Nevezetesen és példának okáért azóta kivirágzottak mindenütt a fák, az erdők sűrűjéből mindenütt kijöttek a virágok az erdő szélére, sőt a bátrabbak a mezők síkjára is. Vagy tekintsük egyedül ezt a mi almafánkat, mely azóta hullatja már a szirmait. Hát bizony, ezek már messze vitték a múlt vasárnapot, versenyezvén az én siető elmémmel, amely ama vasárnap óta már gyümölcsöt is érlelt, pedig csak bimbózott volt akkor, amikor atyám olyan valóságosan elbeszélte nekünk a Paradicsomot.

Itt fordított Jáczint egyet a szón, s így folytatta:

– Vagyis elhatároztam magamban, hogy elindulok Nárittyenbe, s megkeresem Zongota völgyét, mert én színről színre látva akarom látni azt a Paradicsomot, amelyben oly boldogan töltötte Ábra az ő ifjúságát, s amelyben Jozéfa tündér és a csábító Ká Károly ma is él. Elindulok tehát, hogy eljussak oda. S ezt határozván, ezennel búcsút veszek tőletek, akik az életemnek társai és az érzéseimnek barátai voltatok.

343

Ahogy ezt kimondta, egyenesen odalépett Etelkához, akihez így szólt:

– Szívből kívánok minden jót!

Etelkának rögtön fátyolos lett a kék szeme, s ahol könnyebben érhette, nagyon támaszkodott a székhez. A keze úgy dobogott, mint a szív, hogy vajon mozduljon-e búcsúra; végül azonban mégsem vett búcsút, hanem így szólt:

– Én tőled nem búcsúzom.

Jáczint tétován állt a lány előtt, mert nem tudta bizonyosan, hogy mire vélje a dolgot. De Etelka hamar bizonyságot szerzett neki, mert a borulásból kisütött a szeme, s azt mondta:

– Mert én megyek veled.

Mintha örömet és tréfát egyszerre hallott volna Jáczint, úgy nevette el magát. De akkor már Benedek sem ült a padon, hanem ott állott mellettük, s Etelkához csatlakozva így szólt:

– Hát akkor én is elmegyek, hiszen úgysem láttam még Paradicsomot soha.

Erre Sebestyén is felállt a helyéről, s az ő buborék módján azt a kijelentést tette, hogy ő is velük megy a Paradicsomba, mert úgyis örökké arra vágyott, hogy sokkal szebben s egy kicsit könnyebben éljen.

Úgy látszott, mintha Jáczint nem nagyon örvendett volna annak, ami történt; s nem is örvendett. Egyedül a leány buzgalmáról nem gondolt kedvezőtlent, sőt az ő ragaszkodása jó és melegítő érzéssel töltötte el, mivel láthatólag nemes érzületből származott. Benedeknél azonban nyilvánvaló volt, hogy nem a magasztos cél vonzotta őt, hanem Etelka; Sebestyén pedig úgy beszélt, mintha inkább a munka temetésére akart volna menni, s nem küzdelmes útra.

Mégis úgy gondolta Jáczint, hogy nem szól tiltó szándékkal hozzájuk, csupán intelemmel.

– Ha velem akartok jönni – mondta tehát –, akkor én nem mondom nektek, hogy maradjatok itthon. Mert nemes buzgalommal űzni nagy célt, az mindenkinek dicséretére válik. De ha valaki nem tiszta szándékkal akarna a templomba menni, annak istenesebb lesz otthon maradni. Ezért gondoljátok meg még egyszer a dolgot, s úgy szóljatok ismét.

– Én megyek! – mondta Etelka újból.

344

Benedek és Sebestyén sem tágított.

S most, amikor magukban jól érezték és a másikon jól látták, hogy immár csak előre van út, egyszeriben megapadt a szó. Az eszük ide-oda ugrált, s a türelmük verdesett, hogy siessünk hamar, hadd menjünk a Paradicsomba!

– Hát akkor menjetek s készüljetek! – mondta Jáczint. – Mert ha ennyiben vagyunk, akkor kedden reggel indulunk. Mégpedig korán, mert amikor búvik fel a nap, akkor már mindenkinek ott kell lenni a falu felett, az Ülű-tetőn.

– Ott gyülekezünk? – kérdezte Benedek.

– Ott – mondta Jáczint.

Elmentek.

Aztán elment a nap: majd a hétfő is a nagy készülődésben.

És leereszkedett az utolsó éjszaka, amelyet Jáczint még az apai házban töltött, nem tudván a sors szándékát, hogy vajon mikor álmodhatik ismét ebben a jó és békességes hajlékban. De mintha a percek órákat akartak volna pótolni, s az órák napokat, azon az éjjel sokat álmodott. Mert ha elszenderedett, már álomba szenderült belé; ha pedig ébren volt, akkor is az álmok tartották ölükben.

Amikor elsőt szólott a kakas, felemelte a fejét, és az ablakra tekintett. Az ablakon még mozdulatlanul ült az éjszaka, amelyet két csillag fúrt keresztül, hogy besüthessen a szobába. Az egyik csillag tisztán és meggondoltan ragyogott, szinte öregesen; a másik majdnem kihunyva néha, de máskor nekibuzdulva fényesen. Ahogy nézte Jáczint a két csillagot, mintha az övé lett volna, amelyik folyton igyekezett; a másik pedig az apjáról beszélt, aki ugyancsak mindig meggondoltan és egyformán fénylett előtte.

A feje visszaereszkedett lassan a párnára, és a szemébe könny jött, amely meleg és párás borulatba takarta a Paradicsomot. Abban a percben nem bánta volna, ha bejött volna az apja, hogy mondjon valamit. De mit mondhatna vajon, ha el is akarná találni a titkos valót?

Találgatta Jáczint, hogy most mi esnék a legjobban, ha mondaná az apja; csak éppen azt a szót nem akarta a szájába adni, amire leginkább áhított abban a percben.

– Nem maradnál itthon, mégis?!…

345

De arra ő nagy bátran azt felelné, hogy atyám, a te fiad nem tűzhányó, aki füstölt és tüzet fújt egy hétig, hogy aztán kedden reggelre kialudjék, és vigyorogva meghuppanjon.

A könnyek alatt elnevette magát.

S akkor hallotta, hogy a másik szobában fölkel az apja, és meggyújtja a lámpát. Aztán tett-vett és motoszkált; majd kiment a tornácba, ahol a hajnalhoz szólhatott is kedvesen valamit, mert az ablakon túl mintha megmozdult volna a fény. Erre a hajnali halovány mosolyra fölkelt Jáczint is az ágyból, s miként az elkövetkezett nap, ő is lassan és gondosan öltözni kezdett. Nagy meggondolással válogatta ki, hogy ruházatban mit öltsön magára, mert meleg nappalokra és hűvös éjszakákra egyaránt számíthatott; s azonkívül a könnyű mozgásra és a szemnek kedves csinosságra is ügyelni akart. Nem is készült el olyan egy-kettőre, mert bizony az égi fény már-már legyőzte a lámpát, amikor egyedül csak az volt még hátra, hogy az almafa ágacskáját a kalapjába tűzze.

Azt a virágos ágacskát akarta a kalapjába tűzni, amit Etelka adott volt neki, azon a paradicsomi vasárnap este. De ahogy kivette az ágat a pohárból, elszomorodva látta, hogy már nemcsak a virágok hiányoznak róla, hanem a levelei is elfonnyadva kunkorodtak össze. Még a kezében tartotta az ágacskát, és elgondolkozva nézte, amikor belépett az apja. Egy tekintélyes borjúbőr-tarisnyát és egy régi botot hozott a kezében az öreg. Lassan közel ment egészen Jáczinthoz, megnézte ő is az almafa-ágacskát, majd azt kérdezte:

– Hova akarod temetni?

– A kalapomba akarnám tenni – mondta Jáczint –, mivel a mi almafánkról való, s mivel Etelka szakította volt nekem.

Lengődinek olyan mosoly jelent meg az arcán, amely megértő volt, de szomorkás. Gyöngéden s a két ujjával kivette a Jáczint kezéből a halott ágacskát, és szépen visszatette a pohárba. Aztán a tarisnyából elővett egy csodapiros nagyocska almát, amelyről Jáczint is látta mindjárt, hogy azon a különös almafán termett, amely ott áll az ő kicsi kertjükben.

– Ebben az almában a virág is benne van, s a levelek is benne – mondta az öreg; s majd hozzátette: – És azonkívül atyád adja, aki tudja, hogy mit ad neked.

346

Azzal az almát visszaeresztette a tarisnyába, amiben láthatólag sok minden lehetett még, mert igen hasas volt. Jáczint kedvvel nézte a tarisnyát, mert a kövérsége mellett szép is volt, és a nagy útra igen alkalmas, mivel a hosszú és bő-széles szíjánál fogva jól lehetett vállon hordani, miközben rozsdabarna puha szőrét simogathatta is az ember; akárha egy eleven borjúcskát simogatott volna.

Lengődi a Jáczint nyakába akasztotta a tarisnyát; aztán átaladta neki a botot is, amely vadcseresnyefából készült valamikor és valahol.

– Amikor használod – mondta az öreg –, gondolj arra, hogy valójában hitre támaszkodva jársz.

Akkor költőpénzt adott Jáczintnak, hogy ilyen-olyan apró dolgokra legyen neki; majd a négy évszak emlékezetére négy aranypénzt is adott, melyet különösképpen a gondjába ajánlott. Amíg a négy évszak négy aranyát Jáczint ide tette s onnét oda tette, hogy végül valamelyik rejtettebb zsebében megőrző helyet keressen nekik, addig Lengődi valami italt is hozott két pohárkában. Azt mondta, hogy ezt búcsúzóul igyák meg, mert az elmenőnek és a maradónak egyaránt erőt ad. Meg is itták, szokás szerint egyetlen hajtásra, de olyan különös és mérges ital volt, hogy Jáczint abban a helyben úgy érezte, mintha a homloka jégvirágos lett volna tőle. Ha egy cseppet gondolkozott volna, könnyen ki tudta volna találni, hogy a különös almafa csodapiros almájának a főzetéből ivott. De nem gondolkozott, hanem titkos rettenettel kérdezte meg:

– Hát ez mi volt?!

Lengődi azt mondta, hogy ő az élet szavának keresztelte magában ezt a főzetet; s azért kellett együtt inniok belőle, mert amit neki elmondott már az élet, azt most Jáczintnak is mondani kezdte. Ennél többet nem is szólt, hanem megcsókolta a fiát. Szótalanul és mosolyogva nézte azt is, hogy Jáczint a nyakába akassza a tarisnyát, kezébe vegye a botot, és meginduljon. Véle tartott, amíg a tornácba értek, de ott a tornácban, ahol máskor is állni szokott, azon a helyen most is megállott. S mint a hajnalban a mozduló fényt, vagy a lenyugodott nap fölött a hamvadó égi tüzet, úgy nézte onnét Jáczintot is, aki elhaladt lassan a tornác alatt, s majd végig az udvaron is meggon347doltan és egy kicsit ünnepélyesen, mintha nem is Zongota örömteli völgyébe akart volna menni, hanem inkább tudományt szerezni magának vagy jó hírt az embereknek.

Csendesen eresztette be maga után a kaput, hogy ne üsse meg magát, amikor ő elmegy. Aztán rálépett az útra, amelyen elgondolkozva ment, és lassan haladt, mint ahogy mennek és haladnak az olyan emberek, akiket az öröm és a fájdalom egyformán kísér.

Őt is egyformán kísérték, s hadakoztak is fölötte.

Ha fürgén messze szálló madarat látott, vagy ha az égre tekintett, amely keleten vidító és tüzelő fénybe kezdett borulni, akkor az ő szárnyai is örültek, és az ő képzelete is mindjárt fényesen lobbant meg. De amikor látott egy kutyát, amelyik vigyázkodva ült a gazdája kapujában, vagy amikor az egyik kapu felett, a háza ajtajában, oly nagy biztonságban tollászkodott egy galamb, akkor úgy érezte, hogy bizony az otthon is nagy kincs, mert csak ott ülhet nyugton ember és állat.

De hát ő elindult.

S ment előre, valamivel könnyebben is már, ahogy egymás után maradoztak el a házak. Amikor az utolsó ház is elmaradt, akkor azt gondolta magában, hogy no, ha most jönne valaki szembe vele, bizonyosan vidámnak látná. Talán meg is kérdezné tőle, hogy mitől van olyan jókedve, mire ő azt válaszolná, hogy az éjjel álmában elment a lelke virágnak egy rétre, ahol megszállta a harmat.

Ezt mondaná.

S akkor, aki kérdezte őt, ezen gondolkoznék; ő pedig nevetne.

Nevetett is.

Így ment, már ilyen vidáman, fölfelé egy mezei ösvényen; s eszébe sem jutott, hogy vajon messze van-e még az Ülű-tető, ahol találkozni fognak. Csak tekingetett ide-oda maga körül, hogy nézze a reggeli világot; s közben öregesen és tréfásan a botra támaszkodott, hogy önmagával is foglalkozzék. Ahogy mendegélt emígy fölfelé a mezei ösvényen, egyszerre egy kiáltást hallott, amely így szólt:

– Hé, vándor!

Ha nem látta volna, úgy is megismerte volna a Benedek darabos hangját, amely kiáltásra különösen alkalmas volt. De 348mivel rögtön arra is tekintett, a szemével is jól felismerte Benedeket, aki Etelkával és Sebestyénnel együtt már ott állott a tetőn. Kinek mi a kezében volt, azzal integetett feléje; s nagy vidáman szólongattak is mindegyre, mialatt Jáczint, igazi vándor módjára, törekedett a tetőre.

Gondolta, ahogy odafent megállhat, pontos fürgeségükért az első szavával megdicséri őket. De mielőtt még meg is állhatott volna, azt mondta neki Sebestyén:

– Maga hova megy, vándor úr?

– Én oda megyek – felelte Jáczint –, ahova maga is szeretne elmenni.

– Akkor vigyen magával!

Jáczint Etelkára kacsintott játékosan.

– Ha ezt a leányt is hozza, szívesen – mondta.

– Igende – szólott Benedek – ennek a leánynak én vagyok az árnyéka!

Erre rögtön azt felelte Jáczint:

– Mivel leány nincsen árnyék nélkül, maga nem is maradhat el.

Mindenre nevettek ebben a párás, illatos fényben; s legfőképpen akkor nevettek, amikor legtöbb igazságot rejtettek a szavak. Benedek egy-egy darabban, zsírosan mulatott; Sebestyén állandó röpködésben, mint a pacsirta; Etelka pedig minden értelem terhe nélkül, futórózsa módjára kedvesen.

Jáczint sem maradt el a jókedvben, de azért közben jól megnézte mindegyiket, hogy ki hogyan és mivel indult el erre a nagy útra. Etelka egy szép kosárkát hozott, melynek a füle alatt kétfelé nyílt a festett mintás fedele, mint a lepkeszárny. A vállán nagy és zöld színű gyapjúkendő libegett, s alatta a ruhája gondos volt és ünnepi. Benedek egy hosszú nyelű baltát tartott a jobb vállán, s ebbe a baltába akasztva, a hátán nagy tarisnya lógott, megrakva jól, posztóból készült s madártejszínű nagy tarisnya. Ezzel szemben Sebestyén nem baltát hozott, hanem eső ellen egy irdatlan fekete ernyőt, aminek a vászna most is ide-oda lebbent, mert eső nélkül is terülni akart. Tarisnyája ellenben neki is volt, de nem posztóból, hanem csak szövetből, melyet háromféle színben csíkok vidámítottak. Szomorú a kalapja sem volt, mert abban nagy tarka bokréta díszlett, bólogatva a világnak.

349

– Hát akkor együtt vagyunk… – mondta Jáczint, majd hirtelen azt kérdezte: – Mindenki magával hozta, ami leginkább szükséges?

Benedek erre nem szólt semmit, Sebestyén az esőernyőt mutatta, Etelka pedig egy imakönyvet és egy rózsafüzért vett a kosárból elé. Mind illendő módon néztek az ájtatosság jeleire, de egy kicsi idő múlva Benedek elnevette magát. Rögtön megmondta azonban, hogy nem tiszteletlenségből nevetett, csupán az jutott eszébe hirtelen, hogy ha valami útonállót meg kéne a fejszével ölni, imakönyvvel temethetnék el, bármilyen nagy esőben is. De még jóformán ki sem mondta, amit mondott, elűzte rögtön a véres gondolatot, s helyette a zsebéből egy írást húzott elő, aminek láthatólag nagy fontossága volt az ő szemében.

– Erre is nekem kellett gondolni! – mondta, s azzal az írást át is nyújtotta Jáczintnak, hogy mindenki hallatára olvassa hangosan. Ránézett Jáczint az írásra, s a Benedek kívánsága szerint már olvasta is:

– „Hivatalos. Szám 175–951. Az ülüméresi Előljáróságtól. Mindenkinek, akit illet. Hatóságoknak és magánszemélyeknek. Alólírott, az ülüméresi Előljáróság hivatalosan igazolja, hogy Lengődi Jáczint, Varjú Benedek, Nagy Sebestyén és Király Etelka, mindannyian ülüméresi lakósok és illetőségű egyének, Zongota völgyébe utaznak, hogy ott megtalálandják a Paradicsomot. Tekintettel arra, hogy közérdekű ügyben fáradnak, kéretik minden hatóság, nemkülönben magánszemély, hogy a fent megnevezettek számára útmutatással és hasznos segítséggel legyen. Az ülüméresi Előljáróság. Varjú János, bíró. Burján Gáspár, h. bíró.”

A végén úgy nézett fel Jáczint az írásból, mintha álmodott volna, mialatt elolvasta. Aztán szó nélkül visszaadta Benedeknek az írást, és elgondolkozva tapogatta a borjúbőr tarisnyát, nyilván az almát keresve.

– No, tán nem jó?! – kérdezte Benedek.

Jáczint most sem szólott, csak gondolkozott.

– Jézus Krisztusnak sem volt igazolványa! – mondta Sebestyén, mire Benedek azt felelte, hogy Krisztus óta a világ sokat fejlődött, s az emberek okosabbak lettek.

350

– Nem igaz, Etelka? – fordult a lány felé.

Etelkának az volt a nyelvén, hogy kicsi helyen elfér az írás, de mivel Jáczint még mindig nem szólott, hát nevetett egyet. Ezt jól is tette, mert a nevetésre Jáczint megtalálta kezével az almát, és ismét vidáman így szólt:

– Hát akkor menjünk!

Maga el is indult rögtön; s ahogy ment legelöl, a hosszú lábán a hosszú nyakával, azon is látszott, hogy kedvvel megy és könnyedén. Keleti irányba vezetett az ösvény, amelyen haladtak; majdnem szembe éppen a nappal, amelyik nemrég jött fel a hegyek háta mögül, s most valósággal a messzi fák tetején lebegett lobogva, de olyan nagy volt és mámoros, mintha az éjjel násznagy lett volna a csillagok lakodalmán. A fényes zuhatagban csillámlott minden, s villadoztak ők is, ahogy Jáczint után mentek a mezei ösvényen, Sebestyén másodiknak, utána Etelka, s majd leghátul Benedek. Volt úgy, hogy sokáig nem szólott egyik sem, csak az előtte menőnek a hátát nézte, mintha idáig nem látta volna soha; vagy jobbra-balra tekintett, hogy négyükön kívül még melyik nyúl vagy róka kelt fel oly korán. Volt azonban úgy is, hogy egyik vagy másik szólott egy kurtát, de inkább vaktában azt is. Ami szándékukat és a sorsukat érintette volna, arról Benedek tett először s jó idő múlva kérdést.

– Hát merre megyünk, Jáczint?

– Mindig keletnek – felelte Jáczint.

– S hol van az a Zongota völgye?

– Nárittyen közepében.

– Az akkor jó helyen van – ejtette le a hangot Benedek, mint aki egyelőre nem akarja tovább firtatni a dolgot, de a véleménye megvan.

Jáczint sem gondolta meg, hogy mondana valami többet.

Hallgatott Sebestyén is, valamint Etelka, pedig ők sem gondolkoztak egyében, mint a másik kettő. Vagyis azon, hogy csakugyan hol lehet az a paradicsomi hely, ahova most mennek; sőt Benedeknek egészen s Etelkának félig az is az eszében volt, hogy ha közülük csakugyan egyik sem tudja annak a helynek a szívét, akkor miért mennek úgy, mintha tudnák.

De mentek.

Sebestyén már nem is a kérdésen időzött, hanem a mezők ru351házatán pillangózott a szemével, és azon mulatott, hogy a viduló kicsi mezei bokroknak milyen nagy árnyékuk van. De azokra sem nézett soha vissza, a kicsi bokrok nagy árnyékára, mert azokkal is úgy volt ő, mint a szavakkal és a gondolatokkal, amelyek jöttek és mentek. Benedek heverészni szeretett az árnyékban, hogy annak hasznát vegye; a gondolatoktól vámot szedett, akármilyen kicsit; a szavak becsülete pedig olyan volt előtte, mint a birkáé, hogy vajon ad-e neki egy csepp tejet.

Most sem szenvedhette, hogy a valóságot elbújtassa Jáczint. Azt is gondolta mindjárt, hogy előresiet a zsenge fűben, megfogja Jáczintnak a két vállát, s azt mondja neki, hogy hallgass ide, én csak oda megyek, ahova pontosan tudom, hogy megyek! Aztán mégsem sietett előre, mert valóságnak ott volt Etelka, aki menet közben frissen és kívánatosan ringott előtte. Egyenesen a derekát szerette volna két kézzel megfogni, mint ahogy megfogja az ember a zsákmánynak a nyakát, de aztán csak a vállát érintette meg.

Etelka nyomban hátrafordult.

– Mi az? – kérdezte.

Benedek közel hajolt a lányhoz, és úgy mondta neki halkan:

– Biztosan tudja Jáczint, csak nem akarja megmondani.

– Mit? – kérdezte Etelka.

– Azt, hogy hol van Zongota völgye.

Felelet helyett előrenézett Etelka, majd azt mondotta, hogy Jáczint csakugyan úgy megy, mintha valóban tudná. Mivel többet nem akart mondani, s mivel a füle olyan szép volt a napsütésben, mint egy rózsaszínű nagy virágszirom, Benedek sem szólott többet, hanem gyöngéden és játékosan megpengette a leány fülét.

Etelka megrázta a fejét.

– Ne bajolj a fülemmel! – mondta.

– Csiklik? – kérdezte kuncogva Benedek.

Bár Sebestyén úgy ment előttük, mintha nem is velük ment volna, mégis megszólalt abban a percben.

– Mikor keltek egybe? – kérdezte.

– Tegnap! – mondta Benedek.

Erre már Jáczint is hátrafordult, de úgy látszik, hogy közben 352nem a szóbeszédre figyelt, hanem inkább gondolkozhatott, mert így szólt:

– Mindent megmondtam nektek, akkor vasárnap este, vagyis tegnapelőtt. S mégis azt feleltétek, hogy velem jösztök.

– Hát nem megyünk veled?! – kiáltott fel Benedek.

Erre Jáczint egészen megfordult, s meg is állott. Szelíden mosolygott, és csak ennyit mondott:

– Az igazság egy, s a való ismét más.

Benedeknek szinte nagyobb lett a feje.

– Ezt én nem értem… – mondta.

Sebestyén vidáman kezdett nevetni, mivel Benedeket olyan butának mutatta most az arca, amilyen valójában sohasem volt. Etelka szintén nevetgélt, de közben, mintha lugasban jártak volna a szavai, azt mondta tünedező hangon, hogy ő nem azt szereti, amit mindjárt meg lehet érteni, hanem azt, ami szép.

– Például?! – kérdezte Benedek, hogy megfogja a lányt.

S csakugyan úgy látszott, hogy a kérdéssel eléri a célt, mert Etelka szorongva tekintett ide-oda, s nagy zavarában még a kosár fülét is babrálni kezdte. Ezt nem is tette rosszul, mert nyilván így jutott eszébe, hogy a kosárban van az imádságoskönyv, s az imádságoskönyvben pedig a Hegyi Beszéd.

Már megvolt a felelet.

– Például a Hegyi Beszéd! – mondta.

Etelka ezzel győzött is, mert Benedek csak annyit tudott a „hegyi beszédre” mondani, hogy nem volt ott, amikor elmondták. S bár valót és érthetőt mondott, mégis kedvezőtlenül nevettek rajta, sőt Sebestyén a fejét is meghajtotta előtte, minek folytán a bokréta kibukott a kalapjából.

– No, akkor menjünk! – mondta Jáczint.

El is indultak ismét, csak éppen Sebestyén maradott le, hogy fölvehesse a bokrétát, melynek Etelka vette egyedül hasznát, mivel így Jáczint után mehetett most már a sorban, míg a fürge Sebestyén a végére maradt. Egyszer-kétszer visszatekintettek még, de aztán a fölösleges mozdulatok is elültek, és szótalanul haladtak előre. Sem gondolatot, sem helyet nem cseréltek egészen addig, amíg az ösvény egy mezei útba belé nem futott. Egy nagy erdő szélén futott bele, amely végeláthatatlan volt. 353Mivel a nap is jó magosan állott már, s eléggé kimelegítette volt őket; s mivel az erdőnek amúgy is kedves szokása, hogy megkínálja hellyel az embert, azért az erdő peremén Jáczint megállott, és azt mondta:

– Nyugodjunk egy kicsit.

Mindnyájan végigheveredtek a selymes füvön, csak éppen Etelka ült le illedelmesen.

– Hát te mért nem nyúlsz végig? – kérdezte Benedek.

Ismét butábbat mondott, mint ahogy magában gondolta volna, mert mindenkinek tudni illik, hogy egy illedelmes leány három férfi előtt nem fekszik végig a földön. Erről kérdést nem is teszen senki, de ha mégis tenni talál, akkor könnyen olyan nézésben részesül, mint ahogy Etelka nézte meg Benedeket.

– No, mit vétettem ismét? – kérdezte Benedek.

Mivel Etelka nem felelt semmit, Sebestyén nyugtatta meg Benedeket, vagyis azt mondta neki, hogy nem vétett semmit, csak éppen Etelka nem nyúlik végig a földön.

– Akkor együnk valamit! – mondta Benedek.

Most az egyszer kellő időben, kellő módon szólott, mert egyszerre mindenki ennivalót vett elé, és élvezetesen használni kezdett belőle. Szokás szerint egyik megkínálta a másikat, de ez a szíves figyelem egyedül Etelkát kedvelte annyira, hogy neki mindenki adjon egy-egy legjobb falatot. Ő el is fogadta, s oly kívánatosan ette meg, hogy attól mindnyájuknak jobban esett a falat, mint ahogy különben esett volna. A forrás azonban, amiből a reggeli ebéd után inni kellett volna, csak a végén jutott eszükbe. Ezért ismét Benedeket hibáztatták, amiben volt is némi igazság, mert ha paradicsomi igazolványt tudott hozni az elöljáróságtól, akkor a forrásra is idejében gondolhatott volna.

– No, nem baj – mondta. – Iszunk egy kicsi pálinkát!

A madártejszínű tarisnyából elé is húzott egy üveget, amit elsőnek Etelka felé nyújtott, csakhogy Etelka, bár kívánta a kortyot, nem ivott a pálinkából, mivel jelen volt valaki, akit szeretett. Jáczint egészségükre köszönte az italt, s azután ivott belőle; Sebestyén pedig azt mondta tréfásan, hogy azokra a bárányfelhőkre iszik, amelyek a Benedek egén úszkálnak, s szintén ivott. A bárányfelhők hallatára Benedek a leányra nézett, 354aki azonban úgy nevetett, mint aki tudja, hogy az olyan felhőkből nem szokott zivatar lenni.

– Jól van, csak nevess… – mondta Benedek, mintha sokkal többet tudna, mint amit mondott. De ha nem is tudott többet, gondolni gondolt, mert miközben ivott, a behunyt szeme előtt a bárányfelhőkből nehéz fellegek lettek, amelyek készek voltak villámlani és mennydörögni, hogy Etelka az ő fája alá siessen félelmében.

– Várj csak, várj… – mondta, és visszatette az üveget.

Aztán felálltak, és elindultak a mezei úton, de alig tettek néhány lépést, már erdei úton haladtak tovább. A fényből, amely odakünn a rétek fölött már rezegni kezdett a melegben, szinte egyszerre léptek a nehéz illatú hűvösségbe. Mindjárt meg is frissültek valahányan, sőt Etelka és Sebestyén bohókásan előre is futott. Benedek ezt nem bánta, mert ilyenformán négyszemközött kérdezhetett meg Jáczinttól valamit, ami egész úton ismét és ismét az eszében járt.

– Nem szóltál az igazolványra semmit – mondta neki.

– Azzal szóltam, hogy nem szóltam – felelte Jáczint.

– Nem tettem jól?

– Nem tetted rosszul.

– De mégis!

Jáczint mosolyogva nézett Benedekre, majd így szólt:

– Hát ha olyan nagyon akarod, akkor elmondok neked egy példázatot, amit a te igazolványodtól tanultam, most az úton. Vagyis volt egyszer két madár, akik jó barátok voltak. Ennek a két madárnak szárnya is volt és lába is volt, mint a madaraknak általában. Egyébként azonban a természetük nem egyezett, mert az egyik a szárnyát tartotta többre, a másik a lábát. Ez legjobban akkor világlott ki, amikor megegyezett a két madár, hogy ők elmennek egy távoli gyönyörű helyre. Mert akkor az történt, hogy az egyik szárnyra kapott, hogy elrepüljön arra a távoli helyre; a másik pedig a földön kezdett mendegélni, hogy eljusson oda.

– S melyik jutott el? – kérdezte Benedek.

– Még egyik sem – felelte Jáczint.

– Én úgy hallottam – mondta Benedek –, hogy amelyik a levegőben indult el, annak a szárnyát útközben meglőtték, s ak355kor a lábán sem tudott tovább menni, mivel a fájdalmas szárnyát nem bírta. Így egy helyben vergődött valameddig, s akkor meghalt.

Jáczint erre így szólt:

– Ha igaz, amit mondasz, akkor méltóképpen végezte az életét, mert szárny nélkül tovább élni nem is lett volna érdemes.

Ezen elgondolkoztak, s hallgattak egy ideig; majd Jáczint hirtelen azt kérdezte:

– S mi lett a másikkal?

– Az a másik – felelte Benedek – lassan ugyan, de elérkezett a kiszemelt helyre.

Jáczint elnevette magát.

– Akkor ott sok baromfi lehet már! – mondta. – Mert ugyanis az összes baromfiak attól a gyalogos madártól származnak.

Benedek nem szólt, de látszott az indulatos arcán, hogy nagyon megsértődött. Jáczint mégis szelíden nézte őt: s hogy valamit szóval is enyhítsen a haragján, arról kezdett beszélni, hogy például kakasnak lenni nem olyan rossz dolog, mert az ő szavára sápad fel hajnalban az éjszaka, sőt ha nem un belé a kukorékolásba, nagy nehezen még a napot is fel tudja költeni. Továbbá pedig…

– Azt már tudom! – szólt belé Benedek.

S egyszerre nemcsak megenyhült, hanem kakas módjára kerregni kezdett, majd kukorékolt is egyet. Ha nemcsak játékból űzte az eszét, hanem Etelka miatt is, akkor elérte a célját, mert Etelka hátrafordult, és nevetve azt mondta:

– Hajnalban kellett volna.

Mind nevettek ismét, s majd a jókedv egybe is hívta őket újból. Benedek nagyon megszerette, hogy kakas legyen, mert nem akarta a játékot abbahagyni. Nyilván úgy számította, hogy Etelka társa lesz a játékban, de ez nem következett be, mert Etelka a madarak világába kívánkozott. S ha már így volt, Sebestyén a nagy fekete ernyőt nevezte ki tyúknak, folyton futtatván Benedek előtt, s néha ki is eresztvén nagy fekete szárnyát, ami nagyon vadította Benedeket.

Így kígyóztak előre az úton, mialatt Jáczint mulatozva ment utánuk, Etelka pedig pihegő szívvel a Jáczint oldala mellett. De 356az ő szívét nem a játék izgalma pihegtette, hanem a leányos érzelem, amely nem csaphatott ki szabad lánggal, hanem csak lopakodó pillantásokba bújt. Hiába várta azonban, hogy a pillantásainak Jáczint ablakot nyisson, amelyen berepülhetne hozzá, mert csak mentek-mentek egymás mellett, s nem történt semmi.

A szeme után elővette hát a szót.

– Nem állhatom ezt a Benedeket! – mondta.

Jáczint úgy nézett rá, mintha ezt nem szívesen hallotta volna.

– Együtt vagyunk… – csak ennyit szólt.

– De folyton bennem lakik! – folytatta a lány.

Jáczint mosolyogva mondta:

– Mit csináljon, ha téged szeret!?

– Engem ne szeressen!

– Azt nem lehet megtiltani.

– Megtiltani nem – mondta Etelka –, de annyi erővel a csillagot is szeretheti, mert azt sem érheti el.

– Nagy ritkán az is megesik – felelte Jáczint –, hogy az ember addig s addig néz gyönyörködve egy csillagot, amíg az leesik.

Etelka jót nevetett, olyan biztos csillagnak érezte magát.

– Vagy az illető megvakul – mondta.

Utána is nevetgélt.

Aztán szótalanul mentek a másik kettő után, akik messze elöl voltak, de már nem játszottak, hanem beszélgettek. S ahogy haladtak, szótalanul s egyre tovább, Etelka folyton szomorúbb lett. Fele valódi volt a szomorúságának, de a másik felét ő tette hozzá, hátha így Jáczint inkább megkérdezné tőle, hogy micsoda titkos búja van. Jáczint azonban nem szólt, mert gondolatokat vitt mellette, amelyeket gyöngéden ápolgatott, vidámságba takargatván őket.

Így hát Etelka szólalt meg mégis.

– Meg sem kérded, hogy miért vagyok olyan szomorú?

– Hát szomorú vagy?

– Igen.

– S miért?

– Azért, mert a virágos ágacskát nem hoztad el. Amit az almafáról szakítottam, de a szívemből adtam, csillagfény mellett, vasárnap este…

357

Érezte Jáczint, hogy van valamennyi igazság abban, amit Etelka mondott. De hiszen érezte ezt akkor is, amikor valóban el akarta hozni. Mondja meg talán, hogy már a kezében volt? Könnyen úgy hangzanék, mintha mentegetni akarná magát; s azonkívül az apjáról is szólnia kellene, ami ismét úgy hangzanék, mintha a gyümölcsről beszélne akkor, amikor csak a virágról folyik a szó.

Úgy van, a gyümölcsről.

S a keze már kereste is az almát, aztán kivette a tarisnyából, és így szólt:

– Ebben benne van a virágos ágacska is.

– De nem én adtam! – mondta Etelka.

Alig-alig bólintott néhányat Jáczint, s halkan így felelt:

– Nem te. Hanem aki téged is adott.

Olyan volt a szó, hogy azt már nem lehetett folytatni. Etelka sóhajtott egyet, s rögtön lehajtotta a fejét, mintha a sóhajtás nyomta volna le. Aztán megérintette a Jáczint kezét, úgy menet közben s egy kicsit titkon, amivel azt akarta mondani, hogy nincsen semmi baj, édes Jáczintom… S ahogy megérintette, már érezte, hogy mindjárt meg is szorítja, de éppen abban a pillanatban hátrafordult Benedek, s vastag tréfával azt mondta:

– Egyek vagytok, vagy ketten?

– Ne is felelj neki! – súgta Etelka, de Jáczint nem fogadott szót.

– Veled együtt kettő ötven – mondta.

Ezen ismét hosszasan nevettek, majd amikor éppen abbahagyták volna, az út melletti tisztáson egy tavaszi rókát pillantottak meg. S azon a rókán ismét nevetni kellett, olyan nevetséges volt. Ezt nemcsak magának, hanem a ruhájának is köszönhette, mert az a rozsdaszínű és bőrből való tavaszi ruha, amit viselt, már éppen javában vedlett akkor, s ennélfogva úgy lebegtek rajta a foltok, mintha el akartak volna repülni minduntalan. De maga a róka sem volt érdemtelen erre a bohócruhára, mert ahogy az erdőből a tisztásra kilépett, már gyorsan és szaporán vakarni kezdte a füle tövét, majd megrázta magát is kétszer, mintha sem a fülét, sem a ruháját nem állhatta volna magán. Hamar eszébe juthatott azonban, hogy egyik helyett sem ad senki jobbat neki, mert éppen olyan hirtelen, mint ahogy 358kezdte, abbahagyott mindent. S akkor a fejét nyugodtan felemelte, hogy a nagy magányosságban széjjelnézzen egy kicsit. Mindjárt meglepődött azonban, mert megpillantotta a társaságot. S már azzal a farkát nagy gyorsan behúzta, a fejét lehajtotta, és visszament serényen az erdőbe.

Még Etelka is jól mulatott ezen a rókán.

– Nagyon félti a farkát – mondta Sebestyén.

– Hát hogyne! – felelte Benedek. – Hiszen abban van a hírneve.

Hirtelen Jáczint is azt találta mondani:

– Mert nem azért félti!

– Hanem? – kérdezte Benedek.

– Hanem azért – felelte Jáczint –, mert neki a farka az ő igazolványa!

Rögtön látszott a Benedek arcán, hogy nem értette el a tréfát. De nehéz is lett volna, Etelka olyan csúfondárosan nevetett feléje. Nem szólott ugyan így melegében semmit, de annál inkább forrt és fogadkozott magában, hogy ő ezt egyszer Jáczintnak visszaadja. Most még nem tudta, hogy miképpen fogja majd visszaadni, de feltette magában, hogy nem fog a kamattal sem fukarkodni.

De mégsem tudta egészen legyőzni a természetét, mert végül ennyit mégis mondott:

– Aztán ügyelj a szárnyadra, amivel olyan nagyra vagy!

Etelka nem értette, hogy miféle szárnyat emleget Benedek, s azért érdektelenül nézte őket. Sebestyén sem tudta, hogy mire vélje a dolgot, de ő ezt meg is mondta mindjárt. Nem adott azonban Benedek semmi magyarázatot, hanem csak azt a megjegyzést tette, hogy neki elég, ha az illető megértette.

Jáczint lehajtott fejjel és megszomorodva mendegélt, mert nagyon bántotta, hogy ilyen komolyra fordult a tréfa. Egy ideig azon gondolkozott, hogy szóljon-e valamit s miképpen, majd csendesen azt mondta:

– Én nem akartam senkit megbántani.

– Senkit nem, csak engem – válaszolt neki Benedek.

– Téged sem.

– Akkor apámat!

– Hát őt mért akarnám bántani, ugyan bizony?

359

– Azért, mert ő adta az igazolványt.

Olyan váratlan volt, amit Benedek mondott, hogy Jáczint nem is tudta, mit szólhatna ahhoz. Beszéd helyett inkább azon gondolkozott, hogy vajon nem egyéb bántja-e Benedeket. De ha egyéb, akkor vajon mi? Eszébe jutott ez is, amaz is, de végül is nem gondolhatott egyebet, mint hogy egyedül Etelka miatt történhetett a megsértődés.

S abban a percben Etelka odafordult Jáczinthoz, és megkérdezte tőle:

– Neked szárnyad van?

– Az is van – felelte Jáczint.

Benedek mogorván szólott közbe:

– Csakhogy meglövik azt a szárnyat, könnyen.

Sebestyén játékosan rázta meg a fekete ernyőt.

– Miről van szó?!

– Tudja Jáczint! – mondta Benedek.

– Hát arról van szó – kezdte Jáczint –, hogy Benedek megkérdezett engem az elöljárósági bizonyítvány ügyében. Vagyis hogy mit szólok ahhoz az igazolványhoz. Akkor én egy példázattal feleltem neki, de amit a példázatban mondani akartam, azt most egyenes szavakkal is megmondom. S ha Benedek nem emlegeti vala a szárnyat, akkor is megmondtam volna, mert nemcsak mindnyájunk ügyéről van szó, hanem sokkal többről.

Itt egy kicsit elgondolkozott, hogy miképpen is folytassa, majd így szólt:

– Mi itt négyen elindultunk, hogy megkeressük Zongota völgyét, mert atyám elbeszélése szerint ott van a Paradicsom. Ha nem a Paradicsomot, hanem csupán egy közönséges helyet keresnénk, valami szokásos célból, akkor a lábunk mellé illendő és hasznos egy ilyen igazolvány. Mivel azonban mi a Paradicsomot keressük, a lábunkon kívül nem igazolványra van szükségünk, hanem szárnyakra.

– A légynek van szárnya – jegyezte meg Benedek.

– És az angyaloknak! – mondta Jáczint.

Erre nem felelt Benedek semmit, mert hirtelen nem is tudta, hogy mit felelhetne; azonkívül pedig Etelka miatt nem akarta kedvezőtlenül bolygatni az angyalokat. Azonban így is érezte, s mintha értette volna is mindegyik, hogy miről folyik szóban a 360csata; azt pedig megtudták kétség nélkül, hogy Jáczint és Benedek nem gondolkoznak egyformán ebben a dologban.

Hallgattak és mentek.

Aztán hosszú hallgatás után, mintha csak magában beszélne, azt mondta Jáczint:

– Az igaz egy, s a való ismét más…

Egymás után mind odanéztek Jáczint felé, hogy vajon miről és mit beszél, de mivel Jáczint tovább is lehajtott fejjel és mosolyogva mendegélt, nem szólottak semmit. Annyi történt csupán, hogy Benedek legyezett az ujjaival a homloka előtt, mintha azt akarta volna mondani, hogy Jáczintnál nincsenek mind otthon. De mivel sem Etelka, sem pedig Sebestyén ezen nem nevetett, sőt láthatólag a jelképes beszéd üres mogyoró volt nekik, Benedek mindjárt abbahagyta a legyezést, s helyette olyan arcot öltött, mintha nagy bűnbánattal a világ pusztulásán gondolkoznék.

Nyilván a többiek esze sem járt apróbb ágakon, mert azok is magukba merülve rótták az utat, a rengeteg erdőn keresztül. Aki hevesebben gondolkozott, annak a lába is jobban iparkodott, ami lassankint azt eredményezte, hogy kezdtek elszakadozni egymástól. De amikor egy-egy nagyobb tisztáson vagy árva dombon haladtak keresztül, olyankor mégis összekoppantak ismét, ami leginkább Etelka miatt tudott megtörténni, mert Etelka mindig ott szeretett lenni, ahol Jáczint volt; s Benedek pedig ott, ahol Etelka.

Igen jól haladtak, s az idő is jól.

A sok gondolat miatt egyik sem unta magát, s beszéd híján a másikat sem. De az erdőt sem lehetett unni, olyan változatos volt; s amit egy ilyen nagy erdőtől igazán nem várna az ember, nyughatatlan és zajongó. Még azt a nagy csendet is, ami a városokból és a falukból idejött aludni, azt is minduntalan felriasztotta valami. Sokszor egy nyughatatlan madár, amelyik valamilyen okból rikkantott; vagy egy másik madár, amelyik úgy énekelt, mintha a szívében lángocska lobogott volna. Ami erdei állat volt, az sem nyughatott, mert ha egyedül talált lenni, társat szeretett volna, ha pedig párjára akadt, ismét szaporodni akart. Megsurrantak a lombok is gyakran; néha pedig, itt vagy amott, nagy zajjal az ág roppant meg.

361

Csak éppen ember nem járt sehol.

Még egy hegyi tolvajt vagy egy erdei tündért sem láttak reggeltől fogva, pedig a nap már a fák törzse között járt, s nem a lombok zöld felhőiben.

Vagyis estébe kezdett hajlani az idő; s az idővel a gondolat is, mely az embert a nap után békességgel akarja lenyugtatni. S ahogy haladtak, lassankint már, s egyre jobban, nem úgy kezdték nézni az erdőt, mint eddigelé, hanem ágyvető szemekkel. Tétovák voltak azonban az ágyvető szemek, mert errefelé s ilyen messzire még egyik sem járt közülük soha, csupán Benedek egyszer, vagyis inkább a lovai, mert ő akkor is aludt a szekérben.

Még az égi esti csillag gazdag napfénnyel takaródzott ugyan, de nekik egy külön és korai esti csillaguk is volt, az Etelka személyében, aki pislogni kezdett már, amikor azt kérdezte:

– Mikor jutunk ki ebből az erdőből?

– Még két nap! – felelte Benedek.

– Akkor benne kell aludni.

– Ebben elférünk, jó szorosan – mondta Benedek.

Ahogy tovább mentek, hamarosan azt vették észre, hogy a föld kezdi elveszteni eddigi nyugalmát. Nyilván megunhatta már, hogy örökkétig csak simán vagy gyenge hajladozásban feküdjék a fák alatt, mert kezdett völgyeket és dombokat hullámzani. S egyre mélyebb völgyeket és magasabb dombokat. Sőt itt és amott már egy-egy nagy követ is lehetett látni, mintha azok a kövek valahonnét előrejöttek volna őrt állani. Aztán mohaszakállas sziklák is tűntek elő, majd mogorva köves oldalak. S ahogy gyűltek az őrt álló kövek, a zöld gyapjas sziklák és mogorva hegyoldalak, az út is egyre kövesebb lett, majd haragosan kezdett lejteni.

Ahogy ereszkedtek lefelé a haragos úton, Sebestyén békétlenül válogatta, hogy hova lépjen, majd hirtelen nevetni kezdett, s azt mondta:

– Ha Benedek lett volna az Isten, mind ilyen helyet teremtett volna.

Nagy botladozás közben csak ennyit szólt Benedek:

– Mért?

– Azért – felelte Etelka –, hogy én járni se tudjak.

362

– Gyere, az ölembe veszlek! – nézett vissza Benedek, de már ismét vaktában szólott, mert visszanézvén, azt kellett látnia, hogy Jáczint kézen fogva s nagy ügyelettel vezeti a kövek között Etelkát. De ha nem vezette volna, akkor is szükségtelen lett volna már ölbe venni Etelkát, mert éppen megérkeztek egy patakmederbe, amely olyan furcsa s oly különös volt, hogy ott mindenki megállott, aki a szemével látott.

Szinte koppanva álltak meg ők is, mint a gyümölcs, amelyik lehull a fáról, s ottmarad. Még Benedek is vaskos ámulattal nézte, amit itt látni lehetett, valahogy úgy, mintha vaddisznót látott volna, amelyik a saját kolbászát tölti éppen. Az Etelka arcán, futkosó pók gyanánt, gyermeki riadalom járt; s úgy verdesett a két szeme, mint fogságba esett két madár. Sebestyén mosolyogva bámuldozott egy ideig, de mivel nem tudta elhinni, hogy valóság, amit lát, végül a megnyugtató és vigasztaló égre tekintett.

Egyedül Jáczint állott szilárd nyugalommal, ámbár az ő arcát is szorongatta a viaskodás, amely az indulat és az értelem között folyt. Mégis komolyan vizsgálódó szemekkel és tüzetesen nézte meg a kis patakot, mely a meder fenekén folydogált. A pataknak az árka nagy volt és dúlt, ami arról beszélt, hogy szokott vad és áradó is lenni. Ebben az alkonyati órában ezt nehezen hitte el neki az ember, mert jelenleg jól megapadva s majdnem gyámoltalanul csörgedezett. A színe azonban haragra, sőt kegyetlen indulatokra emlékeztetett, mert sötéten zöld volt, mely szelíd hullámzás közben néha sárgába s néha feketébe csillámlott át. A kövek is, melyeket mentében megmászott, mint a kígyó, sárga és zöld villanások közben feketén néztek ki alóla. Dél felé folyt a patak, szeszélyesen tekerőzve nagy és kanyargós medrében. Ahol elment, lombtalanok voltak két partján a fák, s mind sebzett volt azoknak a törzse, mintha ez a szelíd patak valamikor és haragjában összerágta volna őket. De ahonnét előbukkant, az még ennél is különösebb volt, mert az északi részen, s mindjárt ahol álltak, egy félelmetes sziklafal nyúlt kegyetlenül az égbe fel, mintha kettőbe akarta volna vágni itten a földet. Ennek a sziklának a lába közül csörgedezett elő a fekete patak, de nem egy szűk nyíláson, hanem egy nagy szájú barlangon keresztül, amelybe hiába nézett bele az ember, 363mert csak hideg és mormogó derengést látott az elején, majd utána egyre sűrűsödő feketeséget, mintha egyenesen a pokolból jött volna ez a patak. Maga a sziklafal sem beszélt semmi reményről, mert ahogy lassan görbülő félkörben elzárta tőlük az északi világot, mindenütt zord és fekete volt, olyan képzetet adván a felbolygatott elmének, mintha nem is sziklafal meredezne ott, hanem a világ legnagyobb fekete állata állna, mely a patak távoztával csupán egyetlen és végtelen szőrszálát vesztené el.

Amikor ilyenformán mindent megnézett Jáczint, a fejét megbólogatta, ahogy az apja szokta volt megbólogatni, s mindjárt utána így szólt:

– No, ez a „Sírdogálás Pataka”.

Ha azt kérdezte volna most valamelyik, hogy honnét tudja ezt, nyilván a fülére és a szívére mutatott volna. Mivel azonban senki sem kérdezett semmit, nagy komolyan átlépett a Sírdogálás Patakán, és fölfelé indult a meredek úton, mely a mederből kivezetett. Nemsokára azonban megállt, és azt a hatalmas párkányt kezdte nézegetni, amelyet az óriási, fekete szikla ezen a helyen az útra kinyújtott. Egyenletes párkány volt, valami palának tetsző, szürkésfekete megkövesedett anyagból. Fű vagy más növényzet nem termett rajta, csupán ezer futkosó fekete vonal, mely titokzatosan telekarcolta ezt az óriási lebegő asztalt.

– Hát ma éjjel ezen fogunk hálni! – mondta Jáczint.

S úgy is lett, ahogy mondta, mert csak Etelka és Benedek ellenkeztek magukban, de hallható módon ők sem szóltak semmit. Ilyenformán, amíg az alkonyat az estét hozta nekik nesztelenül, ők füvekkel és leveles ágakkal vetették meg a nagy párkányon az ágyat. Úgy egyeztek, hogy Jáczint feküdjék a patak felőli szélen, s Etelka mellette, Etelka mellett pedig Benedek, s majd legkívül Sebestyén. Mire leborult készen az este, már feküdtek ők is. S bár jóformán hajnal óta egyet jöttek, most fektében egyik sem volt hamarjában alhatnék. Mintha összebeszéltek volna, a két szélen Jáczint és Sebestyén arccal az ég felé feküdtek, amelyen már tündökletesen ragyogtak a csillagok. Etelka Jáczint felé fordulva hevert, de mindegyre mozgolódva; Benedek pedig Etelka felé egész testével, egy-egy sóhajtásnyit folyton közelebb s közelebb húzódva hozzá.

364

Egyik sem szólott sokáig.

Jáczintban valami szokatlan nyugtalanság lobogott, fájdalmas és mégis gyönyörű. Égett valósággal a szíve, mint a parázs; s a testében is mintha lázadó hangyák futkorásztak volna. Sebestyén jó érzéssel nézte a csillagokat, Etelka pedig minduntalan motoszkált, mint a madár.

– Nem jól fekszel? – kérdezte halkan Benedek.

– A fűvön jól, csak az ágakon nem – mondta Etelka; s eléggé kíméletlen dolgot mondott, mert a füvet Jáczint hordta oda neki, az ágakat pedig Benedek. Meg is értette Benedek a szót, mert az ágakat kezdte kihuzigálni Etelka alól, a füvet pedig nyomkodta oda neki, mintha kecskével lett volna dolga. Jáczint úgy tett, mintha észre sem venné a civakodást; s nem is igen vette valóban észre, mert a Sírdogálás Patakát hallgatta, mely halk panasszal ment-mendegélt végig az erdőn. Rosszulesett a lánynak, hogy a gyúlékonyabb oldala mellett úgy feküdjék Jáczint, mint egy mozdulatlan és néma szent. Rózsaszínű haragjában hirtelen Benedek felé fordult, mire ismét nem Jáczint, hanem Benedek szólalt meg.

– Úgy, no!… – mondta neki.

Gondolta Etelka, hogy most azért is így marad egy jó darabig, de mire eljött volna az ideje, hogy visszaforduljon, szép lassan elaludt. Benedek aprózva és nagy vigyázattal a mellére húzta a leány fejét, aki a melegre odabújt, mintha Jáczintról álmodott volna. Nemsokára a Sebestyén szemét is letakarták a csillagok, hogy ne lássa már az egyhetüs török holdat, amely éppen akkor szállott rá a fekete szikla tetejére, úgy állván ott kinyújtott fényes nyakával, mintha kukorékolni akart volna.

A csend végtelen volt.

Egyedül a Sírdogálás Pataka nem tudott vigaszt találni, sőt úgy hallotta Jáczint, hogy egyre jobban fáj neki valami. Annyira megsajnálta, hogy lassan felállt, és csendes ereszkedéssel lement hozzá. Leült a partján, és az arcát föléje hajtotta, hadd lám, mit panaszol olyan sírdogálva. Feszülten figyelte a hangot, de az értelmével nem tudta megközelíteni azt, hogy vajon mi fájhat oly nagyon a pataknak. S mivel tehetetlenül találgatta, idővel indulatos lett. Harag töltötte el a patak iránt, mint ahogy a kicsi gyermekre is haragudni lehet, amikor isme365retlen okból folyton sírdogál. De jön egy pillanat ilyenkor, amikor az ember elszégyelli magát, s annál nagyobb gyöngédséggel kezdi szeretni és gyámolgatni a gyermeket. Ez történt Jáczinttal is, mert egyszerre ellebbent minden indulat belőle, s a szívét utána meghatottság szállotta meg. Semmi nem eshetett volna, ami ennél természetesebb, hiszen a patak valóban úgy sírt, mint egy gyermek. Vagyis nem egészen úgy, hanem csak olyanformán, mert a gyermek sírása mégis valószerű, ez pedig a valónál is több volt, mert igaz volt. Úgy sejtette a lélek, mintha nem is élne már az a gyermek, amelyik most a patak hangján sír az éjszakában; vagy ha élne mégis, akkor meghalni nem fog soha. Így kell lennie, mert ennek a sírdogálásnak örökíze volt, valami földöntúli szomorúsággal, de mégis az élet véghetetlen fájdalmával.

Valami nagy titkot érzett Jáczint.

A csillagok fényében és a kakaskodó hold alatt fejét a fekete sziklafal felé fordította, s szemével a barlangot kereste, ahonnét előbukkant sírva a patak. Lassan és majdnem révületben felállt, hogy arra induljon, de akkor egy női hangot hallott, mely sikoly volt leginkább, de hosszú és fülledt. Nem lehetett más, csak az Etelka hangja, mely fájdalomból röppent fel, és mámorba hullott vissza.

Jáczint megremegett, majd érezte, hogy a vér a fejébe tódul. A két keze ökölbe merevült, s Etelka felé indult, hogy talán Benedeket megölje. De ahogy közelített hozzájuk, a patak sírva könyörgött neki, hogy legyen ő is lélek, s ne csupán oktalan és mulandó test. S ahogy Ábra kiment volt a Paradicsomból, amikor Jozéfát és Ká Károlyt összeborulva látta volt, most Jáczint is úgy haladt el Etelka és Benedek mellett, akik a piros nyakú kakashold alatt lapulva feküdtek.

Elment mellettük, de ez a hely a Sírdogáló Patak medre volt, s nem a Paradicsom, amelyből Ábra módjára kimehetett volna. Vagyis megállt fölöttük az út tetején, és ott leült a földre, hogy elteljék valahogy az éjszaka. Sokáig csend volt, csak a patak távoli sírása lebegett fel halkan. Aztán hallotta, hogy Etelka és Benedek csendesen beszélgetnek. Ismét sok idő elmúlt, majd látta a halvány derengésben, hogy Benedek felállt. Ölelő mozdulatokkal a talpára állította a leányt is, aztán szedelőz366ködtek egy ideig, és ólálkodva elindultak visszafelé az úton. Úgy vélte hallani Jáczint, mintha mentében sírt volna Etelka, de lehet, hogy csak a patakot hallotta most is. Eszébe sem jutott, hogy utánuk szóljon, vagy bármi kérdéssel megriassza őket. Csak bólogatott ültében, valóságos rokoni állapotban a Sírdogálás Patakával, és szívéből sajnálkozván a lányon, aki a boldogság reményét odaadta a csalóka örömért.

Amikor virradni kezdett, csak akkor ment a nevezetes párkányra vissza. Nem talált egyebet, csupán a Benedek fekvőhelyén az elöljárósági bizonyítványt, az Etelka helyén pedig az imakönyvet és a rózsafüzért. Nagy figyelmességgel ezeket otthagyták, mintha azt üzenték volna, hogy csak magunk megyünk el, de vigasztalásul és szeretetünk jeléül a földet és az eget Jáczintnak ajándékozzuk.

Sebestyén még most is aludt, a kalapjával együtt, mely a fülére fekve álmodott. Amikor Jáczint felébresztette, elsőnek a napot kereste, mely azonban még a tengereken jött valahol. Aztán megkérdezte, hogy Benedek és Etelka hova lettek el, mire Jáczint így felelt:

– Visszamentek, nyilván haza.

Sebestyén másodszor is felébredt, s mindjárt felült.

– Miért?! – kérdezte.

– Úgy gondolhatták, hogy már megtalálták a Paradicsomot.

Sebestyén nevetni kezdett, aztán fürgén felugrott, és azt mondta, hogy aki férfiember egyedül akar a célhoz megérkezni, az legjobban teszi, ha valami asszonyfélével indul útnak. Úgy látszott, mintha Jáczint nem osztotta volna ezt a véleményt, de most nem szólott, hanem indulásra biztatta megmaradt barátját. Mielőtt azonban elindultak volna, az olvasót felakasztották egy nyírfának az ágára, az imádságoskönyvet pedig kifektették egy szikla tetejére, hogy vihar előtt a szél imádkozzék belőle.

Aztán útnak indultak ismét.

Csakugyan két napig tartott, amíg ebből a rengeteg erdőből kiérkeztek, vagyis nem egészen két napig, mert a másodikból még fennmaradt valami. Mivel egy nagy faluba érkeztek éppen, melyet Őrfalvának hívtak, s amely az erdőn túl egy nagy termősíkság szélében feküdt, Sebestyén azt találta mondani jó367kedvében, hogy a Benedek emlékezetére próbálják ki az „Elöljárósági Bizonyítványt”, vagyis menjenek el véle a községházára, s ott mutassák be. Idő is kínálkozván rá, s Jáczintnak sem lévén rosszkedve, elmentek hát a községi irodába, ahol egy nagy hajú és fekete fiatal írnokot találtak. Azt mondták ennek a cigányos fiatalembernek, hogy a jegyzővel szeretnének beszélni, mert a dolog, amiben jöttek, nem mindennapi. Mivel az írnok azt felelte, hogy közönséges és nemközönséges ügyet egyformán neki kell megtekintenie, Jáczint átnyújtotta neki a paradicsomi igazolványt, hadd essék le az álla. A fiatalember el is olvasta az írást, de mintha nem hitt volna a szemének, újból elolvasta. Akkor nagyokat és sűrűn pislogva, Jáczintra nézett és Sebestyénre, majd ismét az igazolványra. Végül mégis megszólalt, és azt mondta:

– Az írásban négy személy áll.

– Két személy visszafordult – mondta Jáczint.

Erre az írnok, kezében az írással, s láthatólag nem mindennapi ábrázattal, bement egy másik szobába, szó nélkül magukra hagyván őket.

– Ne menjünk el innét, most hirtelen? – kérdezte Sebestyén.

– Ha elkezdtük, maradjunk – mondta Jáczint.

Nem kellett sokáig várni, mert egy idős úrral együtt az írnok nemsokára visszajött. Torzonborz ember volt, kinek a szeme zavarosan fénylett, és ki volt domborodva, mint aki vagy sokat iszik, vagy a világ megváltásán kínlódik. Az írás már az ő kezében volt, amiből szintén azt lehetett látni, hogy ő a legnagyobb itt, vagyis a jegyző. Tüzetesen megnézte Jáczintot és Sebestyént, de a személyes megismerkedés sem szolgált megnyugvásra, mert láthatólag nem találta helyét, sem ő maga, sem a gondolata. Végül mégis meg kellett szólalnia, s akkor azt kérdezte:

– Önök mit kívánnak tőlem?!

Egy cseppet sem volt biztató, hogy a megszólításban ilyen nagyra tiszteli őket, de Jáczint nem mozdult ki a nyugalmából, hanem így szólt:

– Nem kívánunk egyebet, csak ami az írásban foglaltatik. Vagyis hatósági útmutatást és hasznos segítséget.

– Hova akarnak menni?

– Zongota völgyébe – mondta Jáczint.

368

– Az hol van?

– Mi is azt szeretnők tudni.

Itt úgy megakadtak, Zongota völgyénél, hogy egy szóval sem tudtak tovább menni. Csak nézték egymást, közel állva, de nagyon messziről, mintha nem egyazon bolygón állottak volna.

Végre a jegyző így szólt az írnokhoz:

– Hívja ide a doktor urat!

Egészségesek lévén, nem gondolhatták, hogy ki legyen a doktor úr. De amikor megérkezett, a szaga és a tekintete mégis orvosnak mondta. Mindjárt azt kérdezte tőlük, hogy gyermekkorukban nem szenvedtek-e valami fertőző betegségben, de amikor azt felelték, hogy csak himlősök voltak, akkor hirtelen azt kérdezte Jáczinttól:

– Mennyi kétszer kettő?

Abban a pillanatban Sebestyén megfogta a Jáczint karját, egy kicsit az ajtó felé húzta őt, s azt mondta neki súgva:

– Menjünk innét, mert ezek bolondnak néznek minket!

Jáczint megrázta a fejét, hogy nem, s ugyanakkor visszaszólt az orvosnak:

– Négy.

Hiába mondta azonban, hogy négy, mert úgy határoztak felőlük, mintha ötöt mondott volna. Vagyis ottmarasztották őket, hogy elméjük állapotát az orvos néhány napig megfigyelje, nehogy elhamarkodva és rosszul ítéljen róluk. A jegyző azon nyomban átal is adta őket Samu bácsinak, aki mindenes szolga volt ott, s egyben porkoláb is. Samu bácsi egy fáskamrába vezette Jáczintékat, s oda egy lakattal bézárta. Itt szépen rájuk esteledett, de mielőtt egészen belémentek volna az éjszakába, Samu bácsi visszajött, és tompára fogott hangon azt mondta nekik:

– Gyertek velem, de csendesen!

Ahogy mondta, abban rossz nem szunnyadott, de mégis riadozott bennük a gondolat, hogy vajon hova viheti őket. Hamar megtudták, mert a saját hajlékába vitte, ami ott volt a nagy községi udvaron, egy házikóban. Köszönt a lámpavilág nekik, ahogy beléptek a szobába, de azonkívül is sokan köszöntek, mert valóságos gyülekezet fogadta őket. Férfiak, öregasszonyok és gyermekek egyformán voltak a gyülekezet369ben, s azok mind pártfogó szemekkel kísérték Jáczintékat az asztalhoz, ahova Samu bácsi leültette őket. Először megették a vacsorát, ami az asztalon már várta őket, de mihelyt megehették, Samu bácsi az egybegyűltekhez fennhangon így szólt:

– Hát ezek volnának a paradicsomi lovagok!

Szavára olyan morajlás keletkezett, amilyent Jáczint még nem hallott soha. Valahonnét a mélységből jött, mint a vágyakozás sóhaja vagy a fájdalom nyögése. De ahogy az élet szintjére feltörhetett, ott félelmében megtorpant a morajlás, és visszahúzódott ismét a mélybe. Nyugtalanító volt, mint egy titokzatos üzenet, mely megnyalintja az ember hátgerincét; de lobbantó is volt, melytől talpra szökött a szívben a remény.

Sebestyén közelebb bújt Jáczinthoz, és azt mondta neki:

– Lehet, hogy ezek széjjelszednek minket.

– Nem hinném – mondta Jáczint.

Úgy látszott azonban, hogy nem találta el a szót, mert abban a percben a gyülekezetből felugrott egy kicsi, nyomorék ember, kinek a feje oldalból volt a válla közé szúrva. S ahogy felugrott, nagy indulatában úgy megnyúlt a nyaka, hogy a feje valósággal átlógott a szomszédba.

– Ne egymás között sugdossatok! – kiáltotta feléjük a nyomorék ember. – Hanem arról szóljatok, hogy miért bolondítjátok az emberiséget!?

– Milyen emberiséget? – kérdezte Sebestyén.

– Hát minket! – mondta az ember.

– Mi magukat, s mivel?

– Hazug mesével, a Paradicsommal!

Erre már Jáczint is felkapta a fejét, akár egy csikó valami szamárbőgésre. Védeni kész volt a Paradicsomot is, de a szívét mégis az ütötte meg inkább, hogy hazug mesének nevezte, amit az apja Zongota völgyéről elmondott. Fel is állott rögtön, hogy megvédje az apját és a Paradicsomot, de mivel a gyülekezet ismét hangra fakadt, nem tudott egyhamar szólni.

– Halljuk! – kiáltotta valaki.

Érezte Jáczint, hogy az első próbát, az ő paradicsomi útján, ebben a percben elhozta az élet. Mint a biztató és a melegítő fény, az apja szavai lobbantak fel előtte, amikor azt mondta volt, hogy akiben az igazság meg akar őriztetni, az vajmi gyak370ran nem maga cselekszik, hanem általa a törvény. Az ő törvénye pedig az, hogy a Paradicsomot csak úgy érheti el, ha állhatatos lesz; s ha nem lesz hazug és fondorlatos, hanem csak igaz és nyílt beszédű.

– Halljuk, halljuk! – kiáltották már többen.

Most már nemcsak követelődző kívánság, hanem vágyakozás és bizalom is érzett a feléje röppenő, biztató szavakból. Könnyű volt látni azt is, hogy az idő néhány pillantása alatt emberek lettek azokból, akiket a ferde nyakú vádló emberiségnek nevezett. S már mosolyogva nézte Jáczint a gyülekezetet, miközben a jobb keze, mint a hűséges kutya, a tarisnyába kúszott, hogy megsimogassa a különös almafa gyümölcsét, melyet az apja társul adott neki az útra.

– Az én nevem Lengődi Jáczint – kezdte illedelmesen a szót. – S ha kívánnak engem hallani, aminthogy úgy látom, akkor az első szavamat az én vádoló atyámfiához intézem, aki hazug mesének nevezte a Paradicsomot.

– Annak! – kiáltotta oda az ember, mire többen is rászóltak, hogy csend legyen.

– Nagy szerencse azonban – folytatta Jáczint –, hogy amit oly könnyen kimondott, az nem az ő szívéből jött, hiszen a feje, mely szól vala, nem a szíve fölött áll, hanem a jobb válla fölött.

– A bal felett! – kiáltotta valaki.

– Ejnye! – nézett oda csodálkozva Jáczint – hiszen az előbb még a jobb válla fölött állt!

– Cserélgeti! – mondta hegyesen valaki, mire olyan nevetés lett, hogy még a lámpavilág is mulatozva hajlongott a fejük felett.

– Ha vándorol is a feje – folytatta Jáczint –, nekem atyámfia ő, mert magyarul szólott; és emberi társam is, mert nyilván a jobb életet és igazságot keresi, amiképpen én is azt keresem. Mivel pedig az igazság a tiszta hitben csírázik és a reménységben lakik, a paradicsomi mesét sem nevezheti senki hazugnak, hiszen az én atyám tiszta szavaiból rügyezett ki, és most ott lakik az én tündöklő reménységemben, amit megosztok mindenkivel, aki valóban a jobb életet és az igazságot keresi.

– Beh jólesik a szavad… – sóhajtott fel egy asszony.

371

– Igaz, de nem valóság! – mondta a ferdenyakú.

S ahogy ezt kimondta, Jáczint lehajtotta a fejét, s alig-alig bólintott néhányat, miközben valami szelíd, angyali mosoly terengett az arcán. Aztán, valamit gondolt, odament a vádoló emberhez, akinek átölelte a nyakát, és az arcát megcsókolta. Utána a nagy csendben, melyet csak az ámulat hullámai ringattak puhán, így szólt az emberekhez:

– Megcsókoltam őt, mert az atyám szájával szólott, aki azt mondta nekem, hogy az igazság egy, s a való ismét más. Valóban egy az igazság, s azt az egy igazságot mi emberek a valóságból akarjuk megalkotni, ahogy a templomot kövekből és mészből alkotják a kőművesek; s ahogy a virágot a földből, a levegőből és az égi napfényből hozza létre az élet. Így mi is, ketten a barátommal, akik a csodálatos Zongota völgyét keressük, a valóság tégláiból templomot akarunk építeni, amelyben mindenki együtt örülhet a boldogító igazsággal; vagy mondhatom azt, hogy a testünk földjéből, a képzeletünk levegőjéből és a lelkünk égi fényéből virágot akarunk termeszteni, mely az élőket örvendezteti és a holtakat vidámítja. Ezt akarván, most visszamegyünk a mi börtönünkbe, mert a templom jó és rossz időben egyformán épül; s a virág pedig éjjel és nappal gyűjti az ő színét és illatát.

El is indultak, hogy a fáskamrába visszamenjenek, miközben úgy tapadt rájuk az emberek szeme, mint a bogáncs. Mozdulni azonban senki sem akart a helyéről, még Samu bácsi sem. Ezért Sebestyén az ajtóból visszafordult, s azt mondta az öreg porkolábnak:

– Köszönjük a vacsorát, s most kérjük a lakatot!

Erre Samu bácsi engedelmesen visszavitte őket a sötét fáskamrába, és rájuk tette ismét a lakatot. Ahogy elcsoszogott onnét, nyilván vissza a gyülekezetbe, teljes lett a csend. A szellős börtön deszkafalára hulltak a csillagok, s ott úgy rezegtek, mint a szellőben a virágoskert fényes virágai.

Sokáig nem történt semmi, mintha ember és állat mind az éjszaka fenekére merült volna már. De aztán egy idő múlva valami távoli mormolás kezdett hallatszani, amely a pillantásokkal együtt nőtt és zavarodott. Öröm és elszánás volt az emberi zajban, amely meg-megülepedett néha, majd újra megindult. Zajgó 372emberek közeledtek a fáskamra felé, de ugyanakkor erős és gyors léptekkel a jegyzői iroda tájékán is járt valaki. Aztán a börtön ajtaja elé gyűltek az emberek, majd keményen levette valaki a lakatot, és egy lámpával a kamrába világított.

– Szabadok vagytok! – mondta.

A ferdenyakú állt ott, kezében a lámpával. S mögötte a gyülekezet emberei állottak, kiknek a szeme csillogva fénylett az imbolygó fényben.

– Ki szabadított meg? – kérdezte Jáczint.

– A nép! – felelte a nyakas.

– Milyen törvény alapján?

– Az eleven törvény alapján.

– S hát Samu bácsival mi lesz?

– Ő közülünk való – mondta a nyomorék.

Aztán a Jáczint kezébe adta az Elöljárósági Bizonyítványt, melyet úgyszintén kiszabadítottak az irodából; majd egy listát is a kezébe adott, s annak magyarázatául így szólt:

– Ezek a gyülekezet emberei, családtagjaikkal együtt. Ha megtaláljátok azt a gazdag paradicsomi völgyet, akkor velem együtt ezek a családok legyenek ott az első telepesek.

Felemelte a lámpát, hogy a Jáczint arcába világítson, s úgy kérdezte:

– Megegyeztünk ebben?

– Ami nem az enyém, arra egyezséget nem köthetek – mondta Jáczint.

– Elvileg gondolom! – szólt a férfi.

– Ha megtaláljuk Zongota völgyét, melyet atyám Paradicsomnak nevezett – folytatta Jáczint –, akkor én a lelket és a boldogságot szeretném elsőnek odatelepíteni. Mivel ez a gyülekezet ma este sokat segített nekünk ebben, azért én ígéretet teszek itt a csillagok alatt, hogy bármi földi jó kínálkoznék ott, annak hasznából ez a gyülekezet nem fog kizáratni.

A ferdenyakú ezen gondolkozott egy kicsit, majd hátrafordult az emberek felé, s azt kérdezte:

– Elfogadjuk ezt, vagy tegyük vissza őket a fáskamrába?

Mivel valahányan azt kiáltották, hogy elfogadják, a lámpás ember kezet fogott Jáczinttal, s utána Sebestyénnel, jó szerencsét kívánva nekik ahhoz, hogy egészségben megtalálhassák, 373amit keresnek. Ahogy ez megtörtént, buzdító kíséretben kivezették őket az útra, s ott megmondták nekik, hogy merre vegyék az irányt, ha tovább is kelet felé s majd északra kanyarodva akarnak vándorolni.

Így hagyták el, éjféli időben, ezt az emlékezetes Őrfalvát, amely nekik Benedekfalva lett, mert Sebestyén a barátja tiszteletére annak keresztelte. Mialatt mendegéltek az úton, mely mintha lebegett volna az éjszakában, mind a ketten úgy érezték, hogy e világ dolgaiban bölcsebbek lettek, mert hiszen a bölcsesség fáján a tapasztalat a gyümölcs. Főleg két dolgot tanultak meg. Vagyis azt először, hogy a földi élet nagy és kisebb köveit az olyan emberek gurítják az útba, amilyen Benedek; de megtanulták azt is, hogy ezeket a köveket csak azok tudják széttörni, akiknek kőtörő szerszámjuk az égi szikra.

S mivel tudták már ezt, szótalanul mentek a hajnal felé, melynek nyíló pirkadásában elérkeztek ahhoz az úthoz, amelyen észak felé kellett fordulniok. Itt megálltak, hogy a továbbiak felől tanácskozzanak; s legkivált arról, hogy miképpen és milyen utakon keressék Zongota völgyét. Mint eszmetulajdonos, Jáczint azt mondta, hogy ezt a pontot, ahol most állanak, jól jegyezzék meg. Ugyanis ő úgy gondolta a dolgot, hogy itt észak felé fordulva mindig úgy fognak kanyarodni, hogy az országot körbejárhassák, mégpedig a széle és a közepe között kanyarogva mindig. A kör pedig olyan legyen, hogy majdan ide fusson vissza, déli irányból. Hiszi és bizton reméli, hogy a körrel együtt ők nem fognak ide visszatérni, mert azelőtt valahol megtalálják a paradicsomi völgyet; ha azonban, ami lehetetlen, mégsem akadnának reá, akkor erre a pontra visszatérnek, s innét aztán, ahogy jöttek, Benedekfalván és a nagy erdőn keresztül hazamennek Ülüméresre.

– Mit szólasz hozzá? – kérdezte.

– Úgy lesz, ahogy mondod – felelte Sebestyén, majd kedvesen nevetve hozzátette: – Csak éppen ne vágtassunk olyan erősen, mint eddig, hanem járjunk urasabban. Így a testünknek is jobb lesz, de jobb lesz a lelkünknek is, mert a világ valamennyire mindenütt Paradicsom, amit meg-megállva élvezetünkre szemlélhetünk.

– Úgy lesz, ahogy mondod – felelte Jáczint is.

374

Aztán jókedvűen megindultak.

Ha emberrel találkoztak, barátságosan szóba ereszkedtek véle, s a beszélgetés folyamán, alkalmas helyen mindig megkérdezték, hogy nem hallott-e valami Zongota nevű völgyről, ahol jelenleg egy Ká Károly nevű ember és egy Jozéfa nevezetű asszony él; vagy esetleg nem tudná-e, hogy hol vagyon az a csodás vidék, amit a szójárásban Nárittyennek neveznek.

Múltak a napok egymás után, de olyan embert nem találtak, aki az egyikről vagy a másikról bizonyosat tudott volna. Csupán egyszer találkoztak valami tréfás szolgalegénnyel, aki azt mondta nekik, hogy ő is éppen Nárittyenbe megy, mert a gazdája elkergette, s nincsen a nagyvilágon senkije. Ezen a szolgalegényen kívül megközelítőt sem mondott senki más, hacsak azt a vénasszonyt meg nem említem, akit egy erdei forrás mellett találtak, amint a forrás vizével locsolgatta a füle környékét. Szóltak hozzá illendőn, de mivel látták, hogy nagyot hall, Sebestyén hangosan tette fel neki a kérdést:

– Tudja-e, hogy hol van Zongota völgye?

– Zsong! – felelte a vénasszony.

Megörvendettek hirtelen, mert úgy hallott a szó, mintha az anyóka azt akarná mondani, hogy nem Zongota az, hanem Zsongota. No lám, az öregek mégis többet tudnak, ami nem is csoda, hiszen hosszú életük folyamán sokat jártak-keltek már, sokat hallván mindenről. Sebestyén közelebb lépett hát a tudós öreghez, és megkérdezte:

– S hát hol van az a Zsong?!

– A fülem zsong – mondta a vénasszony.

Bár szomorú volt, hogy a nagy várakozás után ilyen egyszerre pukkadt el a közelítő reménység, mégis nevetni kellett rajta. Sebestyén különösen jól mulatott, mert a hasát fogva előrehajolt, amit csak ritka nagy mulatságában szokott volt megtenni, s a könnyei is kicsordultak. Ha nevetni akartak, még hosszú napok s hetek múlva is csak zsonganyókát emlegették; s főleg Jáczint tette ezt, hogy valami örömet szerezzen a barátjának, mert Sebestyén mindig úgy mulatott ezen, mint legelőször a forrás mellett. Igen fájdalmas és szomorú dolog történt azonban egy ilyen alkalommal, mert nevetés közben valami furcsa köhögés jött rá Sebestyénre. Először azt hitték, hogy csak a vi375dámság lelki párája tévedt helytelen útra, de a köhögés nem akart abbamaradni, sőt fullasztani kezdte Sebestyént, kinek a torkából egyszerre vér kezdett bugyogni.

Kétszer-háromszor kiköpte a vért, s aztán megnyugodott. Még könnyes volt a szeme, de ahogy Jáczintra nézett, a vidámság már ismét átsütött a könnyeken.

– Zsong… – mondta, és nevetett.

Jáczint szelíden bólogatott, és mosolyogva nézett rá, de az a mosoly olyan volt, mint az ülüméresi almafa virága, vagyis egy kicsit mennyei, fehér és szomorú. Nem szóltak, de érezték mind a ketten, hogy a könnyes vidámság és a mosolygó szomorúság megértette egymást.

– Hát ez nem jó, ez a köhögés… – mondta Jáczint, mire Sebestyén ismét nevetett, mintha csupán tréfából köpött volna vért. Sőt, a nevetés mellé még valami olyant is mondott, hogy örvendjenek inkább, mert a köhögés az élet jele, mivel a halottak nem köhögnek. Jáczint csakugyan úgy tett, mintha a fehéren már nem lett volna fekete petty, vagy az égről eltűnt volna hirtelen a felhő. De eltökélte magában, hogy az első alkalommal, mihelyt olyan helyre jutnak, orvoshoz viszi a barátját, mert nem lehetetlen, hogy az aggodalom vagy a nevetés mellé valami orvosság is szükséges lesz.

– Azelőtt nem voltál beteg? – kérdezte Jáczint.

– Én sem azelőtt, sem most – felelte Sebestyén.

Mégis azt mondta Jáczint, amikor ismét útba állottak, hogy csakugyan mendegéljenek egészen urason, s ahol egy kicsit megkívánnák, ott pihenjenek is, hiszen valóban úgy van, hogy valamilyen részben a világ mindenütt Paradicsom egy kicsit. Furcsa volt, hogy most egyszerre ilyent mondott, mert eddigelé soha nem győztek annyit menni, amennyit az ő tüze és vágyakozása megkívánt volna. Jól is haladtak, az igaz, mert a nagy körnek a nyugati fordulatán is túljutottak már, pedig az aratást még el sem végezték a hűvösebb tájakon. De ha kevesebb utat tettek volna meg, most úgyis azt mondta volna, amit mondott, mert Sebestyént a fáradalmaktól kímélni akarta. S ezt a gyöngédséget olyan ügyesen tudta szavakba foglalni, hogy Sebestyén kétszeresen örvendett annak. Vagyis először annak örvendett, hogy a nyári világ minden örömét elhamarkodás nél376kül fogják élvezni; s másodszor az is igen jólesett neki, hogy Jáczint végre megtanulta az ő bölcsességét, amit még az út kezdetén mondott volt.

S amit ebben a dologban el tudott rejteni Jáczint, azt a harmadik napon is jól elrejtette. Mert azon a napon történt, hogy egy kis városkában megálltak egy „Fehér Medvéhez” címzett patika előtt; s ahogy megálltak, Jáczint rögtön így szólt:

– Itt várj meg!

Azzal bement a patikába, s ott megkérdezte, hogy ilyen s ilyen dologban nem tudnának-e egy jó doktort mondani neki. Mivel tudtak, egy félóra múlva már Sebestyén is észrevette, hogy itt előtte s titokban valami történhetett, mert ott állott a doktor előtt, aki azt mondta neki:

– Vetkőzzék le!

Igen alapos ember lehetett, mert nagy körülményességgel s aprólékosan vizsgálta meg a fiút. Igaz, hogy rá is ért, mert rajtuk kívül más betege éppen akkor nem volt; s nemcsak alapos, hanem igazmondó is lehetett, mert a vizsgálat végén röviden azt mondta:

– Nincs komoly baj, csak a tüdeje van megtámadva.

Orvosságot írt fel, kétfélét is. Az egyiket állandó használatra, s a másikat arra az esetre, ha újból rájönne a szaggató köhögés. Amikor ezzel s a szóbeli kitanítással megvolt, Jáczint kitette a nyári aranyat az asztalra, s azt mondta az orvosnak:

– Ebből vonja le, ami jár.

Bár a kelleténél nemigen vont le többet, Jáczint mégis a második aranyát eresztette szárnyra. Az elsőt ugyanis, amit a tavaszi évszakra adományozott volt az apja, egy Hódos nevű nagyközségben még akkor elbúcsúztatták, amikor a vadcseresznyefák virágzottak. A Sebestyén esőernyőjét ott valami ezermesternél meg kellett javíttatni, mert egy ízben a vihar úgy kifordította, hogy attól fogva semmi tartása nem volt, hanem csak alá s fel lebegett, a szél kedve szerint. S történetesen rábukkantak ott, egy Rákóczy nevű zsidónál, valami csodás és kívánatos órára is, ami egyedül tudta mindazt, amit az összes órák együttvéve tudnak, s azonkívül még irányt mutató tűje is volt. Az órát a fia küldte Rákóczynak Németországból, de nyilván nem gondolta, hogy Sebestyén meg fogja kedvelni, s 377hogy Jáczint megveszi neki. De hát változatos az órák élete is, mint az embereké, mert hiszen azt sem gondolta volna senki, hogy a nyári arany orvosnál s patikában fog elmaradozni. Sőt a helybeli kirakó vásárt sem kerülte el, mert Jáczint egy bundácska-mellényt is vásárolt azon a vásáron a barátjának, mivel az orvos meghagyta volt, hogy az esti és az éjjeli hűvösségben a megfázástól őrizkedjék.

Hát őrizkedett is a Jáczint jóvoltából, mert attól az időtől kezdve őt hódosi mellény nélkül nem lehete látni, ha már leszállt a nap, vagy amíg föl nem kelt. Igaz viszont, a kis bundácska is megérdemelte, hogy eleven élete legyen, mert nemcsak meleg volt, hanem okos is, mivel a mindennapi orvossággal összefogott, s így a Sebestyén betegsége ellen szép sikerrel tudott küzdeni. Úgyannyira, hogy szép nyári nap és erős nyári nap egyaránt el tudott köhögés nélkül múlni; s ha ritkán és történetesen mégis elővette őt, vért akkor sem kellett áldoznia. Nemcsak kedves megnyugvásukra szolgált ez, hanem szép dicsőség volt a Jáczint számára is, hiszen az ő embersége és baráti gondozása nélkül már idáig is ki tudja, mi történhetett volna!

S mégsem látszott, hogy Jáczint különösebben örvendett volna. Sőt ahogy múltak a napok, s hetek lettek azokból, egyre elgondolkozóbb lett, majd a szomorúság lopakodó felhői kezdték kedves arcát is megszállani, lassan árnyékot vetvén szemének csillogó tavára is.

Sebestyén azt hitte először, hogy a hűség béborult világából Etelka küldi Jáczintnak a felhőket. Egy ízben tehát, amikor a felhők már igen megkomolyodtak, úgy szólott hozzá:

– Ne bánkódj, Jáczint! Máshol csak alszik, de a te szívedben ébren fekszik.

Úgy nézett rá Jáczint, mintha nem értené, de nem is értette.

– Kicsoda?! – kérdezte.

Sebestyén odahajolt játékosan a füléhez, hogy ezáltal is enyhítsen a bánkódáson, s úgy mondta súgva:

– Etelka…

Jáczint elmosolyodott, és enyhén bólogatni kezdett, amit régen nem tett már. Aztán elgondolkozva és a holdvilág puha szomorúságával így szólt:

– Etelka csak egy ismeretes mezei virág volt, aki elment vete378ményeskertbe, hogy ott töknek virága legyen. A szomorúság szellője nem miatta kezdett fújdogálni, hanem ezer és más csodálatos virágok miatt, amelyek bujkálnak előlem. Mert látod, elmúlt a tavasz, és tünedezik a nyár, de még most is bujdokol előlünk az óriási harangvirág, a lengő s nagy fejű havasi sárga rózsa és a harsány tüzes liliom… És bujdokolnak az angyali mezők, amelyeket belepett és végig beborított mindenütt a havasi nárcisz…

Most már Sebestyén megértette a borongást, hallván egymás után a Lengődi virágait, melyeket az öreg, azon a vasárnapi estéli holdvilágon, benne is elültetett. Kicsit restelkedett is magában, hogy az ő pillangója leszállt az ismeretes mezei virágra, mialatt a Jáczinté megalkuvás nélkül lebegett tova, keresvén Zongota völgyét.

Csak ennyit mondott:

– Igazad van.

Tudta Jáczint, hogy igaza van, mert a baráti elismerés csak jólesett neki, de a kedve borulásán nem enyhített semmit. Ez meglátszott abból is, hogy több szava nem jött, hosszú időn keresztül. De történt valami más is, mégpedig egy olyan dolog, ami eddigelé Jáczinttal soha meg nem esett.

Vagyis az történt, hogy estére kelve beérkeztek egy kicsi hegyi faluba, aminek Oktolond volt a neve. Jóformán csak egy kicsi utcából állott az egész falu, s az a kicsi utca is amolyan hipp-hopp módra futott. De akármilyen kicsi volt ez az Oktolond, felette ott ágaskodott egy csepp templom, mintha éppen az égbe akart volna kukorékolni; s állott a közepében egy korcsma is, amelyet azonban már nem lehetett kicsinek mondani. Már messziről látszott a gyaluforgács, ahogy egy rúdon hintázott előtte, a hűvös esti szélben. Jáczint már akkor erősen nézte az ingatag jelképet; s amikor pedig odaértek, egyszerre megállt, s azt mondta:

– Gyere, ide menjünk bé!

Ahogy beléptek a korcsmába, hát alig láttak valamit, annyira este volt már. Ott valahol Jáczint meg is állott, s olyan megvető és fenyegető hangon szólalt meg, ahogy Sebestyén soha nem hallotta szólani őt.

– Pokol ez, vagy korcsma?!

379

Olyan nagy zaj hallatszott erre, amelyben nem egy-kettő, hanem több emberi hang bukott egybe; s abból a zajból egy felelet ugrott ki, mondván:

– Pokol ez, bárki vagy.

Sebestyén a patikus mellényben elnevette magát, s azt mondta:

– No, itt vannak az ördögök is!

Nevettek amazok is, akik valahol a belső fal mellett gomolyogtak ülve; s mire egy-két perc alatt elvonult ez a barlangi mulatság, a korcsmáros már meg is gyújtotta a lebegő nagy lámpát, mely a terem közepén lógott, mint valami egyszemű templomi csillár. Nagyra húzta a lámpát, hadd borítsa fénybe az egész termet, majd mintha egy aranyat dobott volna oda a vendégeknek, így szólt:

– No tessék, van itt világosság!

Csak akkor látták, hogy a korcsmárosnak fél szeme van, pedig különben erős és egészséges ember volt. Fényre vetődtek a fal mellől a gomolygók is, akik olyan sokan voltak, hogy két megpárosított asztal mellett ültek. Mind férfiak voltak az üldögélők, kor szerint nagy változatban; s bár látszólag a szegények nagy rendjéhez tartoztak valahányan, a foglalkozásuk már az első pillantásra különbözött. Az asztal fejénél fehér hajú öregember ült, szelídnek és bölcsnek látszott, s valami nyugdíjas úrfélének. A többiek földön gazdálkodó vagy falusi ipart űző emberek lehettek; az egyik például, aki a középen elevenkedett, s hirtelenszőkének tetszett a lámpafényben, szabólegénynél egyéb nemigen lehetett; s aki szemben ült a fehér hajú öreggel, kovács volt bizonyosan, mert erős két karján az inge ujja messze fel volt tűrve, s melléje maga s a ruhája is szénporosnak látszott.

Jáczint leült egy kecskelábú asztalhoz, s a félszemű korcsmárosnak azt mondta, hogy hozzon nekik egy fél liter bort. Amíg intézkedett, Sebestyén még állott azalatt, s a különös gyülekezetet szemlélgette. Aztán lassan leült, s meglepő módon azt mondta:

– Itt baj lesz…

– Mért mondod? – kérdezte Jáczint.

– Azért – felelte Sebestyén –, mert sok a nyomorék.

Jáczint hátrafordult, mert háttal ült az embereknek, s hát 380csakugyan: az egyiknek a jobb karja hiányzott, a másiknak jóformán nyaka nem volt, s a harmadiknak akkora piros gumó nőtt a füle alatt, mintha egy fiókfeje lett volna.

– Nem lesz, hanem volt – mondta Jáczint.

Többet nem szólt, hanem bort töltött a két pohárba, s a maga poharát némán Sebestyénre köszönte mindjárt. Sebestyén nem ivott, csak egy kortyot; inkább elévette az eleséget, hogy a bor alá valamit előbb falatozzanak. Jáczint az étekre is csupán a fejét mozdította, hogy most nem ehetnék. Ellenben másodszor is töltött magának, s enyhén bólogatott közben. Elnézte Sebestyén, miközben lassan evett, s az ő derült ege is kezdett borús lenni.

Így ültek szótlanul.

Egyik fülükkel a maguk csendjét hallgatták, amely a lélek örök vizében most duzzogott, s néha meg is morajlott; s a másik fülükkel a gyülekezet beszédét hallgatták, amely egyszer-egyszer megtorlódott, s majd laposan széjjelfutott, mint ahogy az örök mulandóságba elmegy a hullám.

Most éppen a katonaságról beszéltek; majd arról, hogy micsoda találékony és sokféle fegyverek vannak, amelyekkel alkalomadtán mind pusztíthatják egymást az emberek. Mert az ember nem olyan okos, mint az állat, amely csupán végső szükségben öli meg a másikat; hanem olyan átkos fajzat, hogy nagyobb szükség nélkül is ölni szokott.

Többen is azt mondták, hogy igaz! S a sok „igaz” közül kiugrott a fiókfejű embernek a hangja, mondván nagy megrovással:

– Buták vagyunk, no!

– Igen – fűzte hozzá a fehér öreg –, pedig mindegyik azt hiszi, hogy ő találta fel a puskaport.

S ahogy kimondta a „puskaport”, abban a pillanatban a kovács úgy szólalt meg, mintha egyszerre robbant volna. A hangja erős volt és darabos, akár ő maga, de mivel mindenki nevetett, hamarjában nem lehetett érteni, hogy mit mond. Lassanként azonban kezdett nyilvánvaló lenni, hogy a puskaporról beszél. Nehezen járhatott a nyelve, mert erős hangon ugyan, de lassan és botladozva görgette a szavakat. Pedig máskülönben megérdemelte volna a figyelmet, mivel nemcsak a szája járt, 381hanem mondott is valamit. Kovács létére nyilván olvasott valahol a puskaporról, mert szabályosan azzal indult el, hogy a puskaport Kínában találták fel, de még sok idővel Jézus Krisztus születése előtt. Az esze járt volna, s tudott is, mert szakszerűen azt kezdte magyarázni, hogy miképpen csinálják a puskaport. Úgy látszik, nemcsak olvasott erről, hanem valahol közel is járt a készítéshez, mert a kénnek, a faszénnek és a salétromnak, amelyekből szerinte előállítják a puskaport, valóságos íze volt. Azt is tudta, hogy milyen arányban keverik ezt a hármat, s hogy minél több benne a salétrom, annál gonoszabb a puskapor. Néha tréfásan közbeszóltak, amíg egy-egy szóval kínlódott; majd az is megtörtént, hogy valamelyik egyébről kezdett beszélni, mint amikor a kész folyó mellett elkezd egy kész patak folydogálni. A kovács azonban olyan elszánt volt a puskapor dolgában, hogy semmi akadállyal nem törődött, hanem négyszáz fokos hőségben s nagy vaslemezű hengerekben már égette a faszenet, hogy keverhesse a kénnel és a salétrommal. Aztán zúzó malomba vitte a kész anyagot, s ott bronzgolyókkal finom porrá törte, majd a port préselni kezdte, de olyan nagy nyomás alatt, hogy rémülettel kiáltottak oda neki:

– Elég, mert felrobban!

Igen otrombán s éppen a legrosszabb pillanatban jött a kiáltás, mert egy perc múlva már készen lett volna a puskapor, csupán egy hengerbe kellett volna tenni, ahol a szemeket megcsiszolják. De már csiszolni nem tudott, mert a harag megragadta a nyelvét, s az arcát is elöntötte méreggel. Akkor egy kicsit ijedten néztek rá a többiek, sőt a fehér öreg meg is sajnálta, mert szelíd intelemmel úgy szólt:

– Hallgasson mindenki, hadd fejezze be!

– Rendben van – mondta valaki –, csak ne másszék úgy a beszédben, mint a légy a falon.

Mivel a kovács még mindig némán és haragos indulatban ült, a fiókfejű a pártjára állott, s azt mondta:

– Nem ő a hibás, hanem a légy! Annak kéne gyorsabban menni, hiszen több lába van!

Nem hinné az ember, ha mondaná valaki, de a kovácsnak jólesett, hogy a léggyel szemben így mentegette valaki. Sokat 382enyhült egyszeriben az arca, sőt, a hangja szinte örvendezett, ahogy mondta:

– S nem is eggyel van több lába, hanem kettővel!

Ahogy ezt kimondta, váratlan dolog történt. Vagyis senki nem szólt helyeslő vagy ellenkező szóval, se nem nevetett senki, hanem nagy csend lett hirtelen. S abban a nagy csendben már csak fejtörő emberek ültek, akik nekifeszülve gondolkoztak a légy lábain. Olyan erősen gondolkoztak, hogy a szemöldöke mindenkinek összehúzódott, a homloka ráncba futott, és a szeme merőn nézett a semmibe. Még a falak s előttük az asztal is úgy érezte, hogy egy bölcs ember kéne most, aki hasznosan tudjon megszólalni. Szerencsére volt is ott egy bölcs ember a fehér hajú öreg személyében, aki messze nézve a levegőbe, tűnődve azt kérdezte:

– Vajon négy lába volna a légynek?

A szabólegény úgy érezte abban a szent pillanatban, hogy az esze hirtelen megvilágosodott: ráütött hát az asztalra, és elkiáltotta magát:

– Hat lába van!

– Nem, mert négy! – mondta a kovács.

– Hat!

– Négy!

S mivel nem szűntek, hanem valósággal hajigálni kezdték egymást ezzel a két szóval, minden szódobásra forróbb lett a levegő. S ahogy egyre jobban és gyorsabban forrt, kezdett mindenki színt vallani, ami ismét olyan volt a forró levegőben, mint egy-egy lobbanás. Egyszer a szabólegény javára lobbant a vélemény, s máskor a kovács javára lobbant. S ilyenformán, szinte ropogva, mint a tűz, gyorsan szaporodott a szabó hatlábú pártja, de még annál is jobban szaporodott a kovács négylábú pártja, mert tizennégyen voltak, s abból kilenc négylábú lett, s elsőnek a nyomorékok, s csak öten maradtak hatlábúak. Amikor utolsónak a félszemű korcsmáros is négy lábat szavazott meg a légynek, akkor a kovács, végső ítélet gyanánt, még egyszer azt mondta:

– Tehát a légynek négy lába van!

Erre a szabólegény felállt a helyéről, s mint aki vértanúságra is kész, azt felelte:

– Nem, mert a légynek hat lába van!

383

A borosüveget abban a percben felkapta a kovács, és olyan erővel vágta a szabólegény felé, mintha legalább nyolcvan rész salétrom lett volna az ő puskaporában. Szerencsére a szabó füle mellett elzúgott az üveg, s csak a falon vetette széjjel magát. De amikor az üveg robbant a falon, már az asztal is felborult; s mire hármat számolni lehetett volna, már a „négylábúak” és a „hatlábúak” csatában voltak egymással.

Erre már Sebestyén is felugrott, hogy részt vegyen a háborúban, de mivel igazságos célért akart küzdeni, Jáczint felé gyorsan visszahajolt, és megkérdezte tőle:

– Hány lába van a légynek?

– Hat – mondta Jáczint.

S már ott is volt Sebestyén a „hatlábúak” között, akik a falnak szorulva, kisebb erőben védekeztek, mialatt a fehér hajú öreg azt kiabálta, hogy ne irtsák egymást, hanem fogjanak inkább egy legyet, és nézzék meg, hogy valóban hány lába van. De már mindenki túl volt azon, hogy legyet fogjanak, mert egymást érte a suppanás, a nyögés és a roppanás. Aztán egy hörgés hallatszott, amiben benne volt minden borzalom, s a szabólegény végigzuhant a korcsma földjén.

Akkor dúlt arccal mindenki megállt, de már késő volt, mert a szabólegény egyet-kettőt hördült még tompán, de aztán a légy hat lábáért meghalt. Ott állott Jáczint is mellette, amikor eltávozott az emberek közül; ott állott, s megkeseredett, enyhe bólogatással nézte, hogy a halott halántékából miképpen szivárog a vér, s hogy feketére válva miképpen alszik meg a füle körül. S ahogy ezt nézte, egyszerre egy légy szállott a vér kis patakjának a partjára, majd megindult a szivárgás irányába lefelé, s ott alul beleléphetett részegen a vérbe, ami megaludt sietve, és ottragasztotta őt.

Dünnyögni kezdett a légy, és tántorogva verdeste szárnyait. S amikor ezt látta Jáczint, szépen lehajolt, és a legyet vigyázattal felemelte. A két első lábán vérből apró bocskora volt a légynek, de eme kettőn kívül még volt neki négy, amely mezítláb volt.

Kétszer is megszámolta Jáczint a légy lábait, s aztán így szólt:

– Hat lába van!

384

De az oktolondi szabólegény, aki a légy hat lába mellett tett hitet, már halott volt.

Mindenki megnézte a legyet, és azt mondta, hogy a légynek csakugyan hat lába van. Egyedül a kovács nem akarta megnézni, hanem inkább a legyet is leszólta, mondván:

– Nem rendes légy ez!

Ahogy ezt kimondta, az öreg legyintett egyet, és elindult a korcsmából kifelé. Jáczint úgy gondolta, hogy jobb lesz, ha a fehérhajúval ők is elmennek, hátha éjjeli szállásra igazítaná őket, s esetleg tudna is valamit ama völgyről. Amíg mentek a sötét utcán, egyik sem szólott egy szót sem, hanem csak a világ furcsa dolgain és az emberi életen gondolkozott. S úgy elgondolkoztak ezeken, hogy egyszer csak az öregnél voltak, aki meggyújtotta otthon a lámpát, és a friss világnál elsőnek azt mondta:

– Igaza volt neki, de senki sem támasztotta fel.

Amint a lámpavilágnál ezen eltűnődtek, csak akkor vette észre Jáczint, hogy a patika bundácska is a Sebestyén hátán kettőbe van hasítva. Ezt a bundácskát azonban meg tudták gyógyítani, mert vacsora után az öreg alkalmas szerszámot adott, s azzal Sebestyén megvarrta. S amíg ő nekibújva öltögetett, addig az öreg elmondta, hogy az országnak minden helyét és kicsi részét ismeri, mert negyven esztendeig ügynökölt ezen a földön, s mindig olyan szerszámokkal, amelyek a gazdálkodáshoz szükségesek.

– Akkor Zongota völgyét is ismernie kell! – mondta neki Jáczint.

Az öreg eltűnődött egy kicsit, majd így szólt:

– Zongota völgyét?… Mintha hallottam volna róla.

A Sebestyén keze is megállt a gyógyuló mellény fölött; s egyszerre olyan csend lett, amilyen Oktolondon sohasem volt.

– Nocsak, gondolkozzék! – biztatta Jáczint.

Eltartott néhány percig ez a szomjas és feszült várakozás, majd az öreg arca egyszerre visszajött a gondolkozásból, s akkor így szólt:

– Úgy van, egy mesében olvastam róla… A szívünkben van az a völgy, amikor hőn és igazán szeretünk.

385

Jáczintnak kemény lett rögtön az arca, de nem a haragtól vagy más nemtelen indulattól, hanem inkább úgy lett halovány és kemény, mint aki a szenvedés legnagyobb pillanatában élve megmerevül. A csillogó szeme is, amelyben oly sok messzi-öröm volt, egészen fekete lett. Aztán lassan megmozdult a feje, és a nagy csendben odafordult Sebestyén felé, aki csillogva és sugározva nézte őt.

– Minek örvendesz?! – kérdezte Jáczint.

– Annak, hogy megtaláltuk a völgyet – felelte Sebestyén.

S alig utána, ahogy ezt kimondta, a melléből köhögés szakadt fel váratlanul. Olyan vadul és erősen tört reá, ahogy eddig soha még. Egyik kezét a mellére szorította, előre görnyedve szinte rábújt a bundácskára, és szaggatva úgy köhögött. Az arca egészen elváltozott a küzdelemben, és a könnyei kínjában potyogtak. Jáczint megfogta a homlokát, hátha tudna könnyíteni valamit rajta, de a köhögés egyre csak hatalmasodott, majd egyszerre a meleg bundácskát elöntötte a vér.

És ekkor megszűnt a köhögés.

Fehér volt Sebestyén, mint a viaszgyertya; és teljesen erőtlen, de mintha mosolygott volna még akkor is. Szépen lefektették, Jáczint orvosságot adott neki, s akkor csendesen elaludt.

– Ez is a légy miatt volt… – mondta Jáczint az öregnek, aki azt felelte erre, hogy minden baj egy légy miatt van az emberi életben, s minden öröm egy pillangó miatt. De elrepül mind a kettő, csak ama völgy marad meg, mert azt a szívünkben hordozzuk, s majd elvisszük magunkkal a sírba…

Kis szünet után még hozzátette:

– Hát, fiam, ez az igazság.

Jáczint nem szólott mindjárt, de nyilván nem is tudott volna rendesen szólni, oly gyorsan váltakozott arcán a kifejezés. Az első pillanatban az atyai szó villámlott az eszébe, mely szerint „az igazság egy, s a való ismét más”. Mintha ilyenfélét monda vala ez a fehér hajú ember is! De ha mondta, arra a paradicsomi völgyre akkor sem állhat ez a szabály, hiszen az ő apja benne járt, benne magában Zongota völgyében, ahol elevenen látta a csodás virágokat és a bölcs állatokat; nemkülönben valóságosan ismerte a szerelmes Ábrát és Jozéfa tündért, Ká Károllyal együtt…

386

– Az én atyám nem hazudik! – mondta.

Akkor az arca egyszerre megenyhült, s már mosolygott.

Az öreg kérdőleg és csodálkozva nézett rá, mert nem értette a szót.

– Vagyis az a völgy a valóságban is megvan! – mondta Jáczint.

– Miből gondolod?

– Két okból is – felelte a fiú. – Először, mert atyám mondta, hogy megvan. Másodszor pedig, mert ami igazság, az mind arra törekszik, hogy már ezen a földön valóság legyen belőle. Csakhogy az igazságot gondozni kell, és segíteni neki… Én gondozom őt, és segítek neki, mert azt feltettem magamban.

Az öreg gyönyörködve nézte Jáczintot, de egy kissé úgy is, mintha temetné. Aztán csak ennyit mondott:

– Hát az Isten segítsen…

Többet már nem is beszéltek, hanem szépen lefeküdtek. Az öreg azonban nyugalmas lelkében egy kicsit megbolydulhatott, mert sokáig forgolódott az ágyban. Az ifjúság lángjából nyelt valamicskét nyilván, vagy talán nem feledhette az ízét annak a földi ábrándnak, amely az igazságot mennyei akarattal szeretné valóra váltani.

Valami szokatlan dolog bizonyosan történt vele, mert másnap igen szívesen marasztotta Jáczintékat, akár hosszabb időre is. S ha már így volt, három napig csakugyan maradtak, hogy a Sebestyén ereje és színe rendesen visszajöjjön. Épült is annyit, hogy a negyedik napon bátran elindulhattak, s el is indultak. Szinte jólesett menni az enyhe és derűs szeptemberi napon; s valahogy volt, Jáczint is mintha bizakodóbb lett volna, mint Oktolond előtt, pedig immár elég kicsi helyre kezdett szorulni a remény, mivel a körből nem sok volt hátra. Vagyis úgy számították, hogy vagy megtalálják Zongota völgyét, ami leginkább nyilvánvaló; vagy pedig akkor október végére a kör másik oldalán, ismét elérik azt a bizonyos Őrfalvát, amit ők Benedekfalvának neveztek volt el. A számítás nem is volt rossz, csak éppen a szerencse és az időjárás. A szerencse azért, mert a napok hiába fogytak, egyik sem tündökölt azzal, hogy Zongota völgyével megajándékozta volna őket.

Még hallani sem hallott senki eme paradicsomi völgyről.

387

Nemcsak Jáczint ereszkedett búnak ismét, hanem az idő is, mert október közepén olyan hideg lett egyszerre, hogy Sebestyént még a patikus bundácskában is rezegtette a fázás, miközben rózsafoltos arccal és lázas szemekkel iparkodott Jáczint mellett az úton.

Nem volt mit tenni egyéb, az első falunál szállást kellett verni, amíg megfordul az idő, vagy amíg Sebestyén javul egy kicsit. Tanakodtak, hogy hol és kinél kérhetnének szállást, de hát kihez forduljon leginkább az olyan ember, aki felerészben már Istennél tartja a reménységét?

Hát a paphoz.

Így történt aztán, hogy a nagy fekete esernyővel és az atyai pálcával bevonultak a plébánoshoz, aki nem várta őket, de ahhoz képest elég szívesen fogadta. A szószóló Jáczint volt; s röviden elmondta, hogy ők vándorok, akik magosabb célból járják kereken az országot. Azt most nem említette, hogy mi az a magosabb cél, csak azt tette hozzá, hogy ő és a barátja egyek ebben a célban, de mivel az egynek fele megbetegedett, egy kicsi gyógyító szünetet tartanának a vándorlásban. Ő dolgozni tud maga helyett; s a beteg helyett pedig, szükség esetén, egy arany fog dolgozni, amely amúgy is őszre várt.

A papnak tetszett a beszéd, mert szép volt, és a bibliától sem állott messze, mivel ebben is volt titokzatosság és betegség. Ráérő és okos ember lévén, most nem kérdezett semmit a magosabb cél felől, hanem a hasznos szándékot és a beteget tekintette. Azt felelte hát nekik, hogy jó, ott maradhatnak egy éjszakára, s a többit majd másnap meglátják. Ez, amit mondott, nem hallatszott úgy, hogy éjszakára a fejük alá tehették volna; s azonkívül maga a pap is, akit különben Bogos Ignácnak hívtak, eléggé világmegvető embernek látszott. Kicsit öregecske is volt már, az igaz; s nem lehetett kedvére a kicsi púpos hasa és a csüngő tokája sem, amelyeket sovány létére hordoznia kellett. De aki szavában olyan virágtalan volt, és testileg is oly kedvezőtlen, annak a szívét ember hordozta, és a lélek valóban pappá tette őt.

Vagyis a másnapból ismét másnap lett, szinte két héten keresztül. Ez nagy szomorúságot is takart egyik felől, mert azt jelentette, hogy az idő nem akart kedvezőre fordulni, egyre mu388lasztván az őszi alkalmat is arra, hogy egyáltalában kedvezőbbre fordulhasson. Másfelől azonban a veszteglést öröm is enyhítette, mert ahogy múltak a napok, nemcsak megismerték és megszokták egymást, hanem a pap meg is szerette őket, s meg ők is Bogos papot. Már nem is tudtak volna szomorúság nélkül elszakadni egymástól, ha történetesen az idő útra is engedi őket. De az idő hideg és nyirkos borongásban addig s addig töprengett, amíg november közepe is elérkezett; s mivel ebben a tájban már amúgy sem tud egyebet tenni a reménység, csak tavaszra ugrani, azt mondta nekik a pap:

– Úgy látom lelki szemeimmel, hogy karácsonykor is itt lesztek.

Jó lelki szemei voltak neki, mert csakugyan odalepte őket a hó, és nekifogtak a télnek. Jáczint a gazdaságban dolgozott, s ebben a munkájában sok örömét és ezer gondját lelte, pedig csak a nagyobb állatokat gondozta ő, és a keményebb munkát végezte. Ezek a nagyobb állatok heten voltak, vagyis három disznó, egy tehén, két ló és egy szamár; s ezek közül mindegyiknek volt magyarázata, csak éppen a szamárnak nem, mert az soha semmiféle hasznos dolgot nem csinált, hanem csak volt. Annál érthetőbb állatok voltak disznótól lefelé a kisebbek, vagyis a mindenféle házi szárnyasok, a kutya és a macska, amelyek a Sebestyén kívánsága szerint az ő gondozása alá tartoztak, nem akarván ingyen enni a kenyeret. Pedig ezek nélkül sem ette volna ingyen, mert sokat segített a szakácsnénak, aki beteges öregasszony volt, s olyan kicsi, hogy alig volt. S még ezenkívül is tett valamit, mert reggelenkint ministrált a papnak; esténkint pedig, amikor hármasban beszélgettek vagy olvastak a Bibliából, akkor egyedül ő tudta megtenni, hogy még a szomorú szavakat is mosolyra fakassza.

Hát így éltek egész télen keresztül, minek folytán nem lehet csodálni, hogy március hamarább eljött, mint ahogy előre gondolták volna. Sebestyén miatt már mehettek is volna akármelyik napon, mert jó színe volt, s egy kicsit meg is hízott. Mégis halogatták az indulást; s különös módon éppen Jáczint halogatta, mintha félt volna valamitől.

Nyugtalan volt és sovány, s néha majdnem lobogott a szeme.

De bármennyire félt és szorongott, az időjárás most nem se389gített neki a maradásban, mert március végén és egészen hirtelen úgy kiragyogott egyszerre a tavasz, hogy tovább maradni nem lehetett. S akkor, ha nehezen is, de mégis kimondta Jáczint a szót:

– Holnap reggel elindulunk.

S amikor elkövetkezett a reggel, és éppen a nagy lépés előtt állottak, Sebestyén félrevonta Jáczintot, mintha valami nagy-nagy titkot akart volna közölni vele.

– Te, az esőernyőmet én ennek a papnak ajándékozom – mondta neki.

Jáczint úgy érezte, hogy ezen vagy sírni, vagy nevetni kell; aztán csak mosolygott és intett, hogy adja. Csodálatos módon a pap nem lepődött meg az ajándékon, hanem rögtön kinyitotta az ernyőt, gondosan megnézegette, s azt mondta:

– Éppen jó lesz, mert az enyémen ablakok vannak.

Ezzel búcsúztak egymástól, a fekete ernyővel és az ablakokkal. Időbe telt, amíg a pap az ernyőnek s ők a tavasznak örülni tudtak, pedig különben lehetett volna, mert pompázatos napok következtek egymás után. Úgy tetszett, hogy most Sebestyén is elég jól bírja az utat, ámbár többet volt rózsafoltos az arca, mint rendes színében megnyugodva. De ez a parázsló s máskor hamvadó arc most talált a Jáczint lelki arculatához, amely a paradicsomi völgy után egyszer lánggal égett, s máskor pedig színét vesztette a kétségek között.

Aztán egy áprilisi napon, éppen alkonyat előtt valamivel, beborult minden bizakodás, amit csak táplálhat ész és valóság. Teljesen beborult, mert visszaérkeztek arra a pontra, amely Őrfalva, vagyis Benedekfalva mellett állott, s amelyről azt mondta volt Jáczint, a tavalyi tavasz virágjában és egy hajnali pirkadáskor, hogy jegyezzék meg jól azt a pontot. Hát megjegyezték, mert itt tértek el északi irányba, hogy elkezdjék a nagy kört, keresvén Zongota völgyét. Hegyekről völgyekbe mentek, városból falukra, s egyik évszakból a másik évszakba, de nem találták sehol ama paradicsomi völgyet, míg végtére és déli irányból most ide visszatértek.

S meg is állottak azon a helyen, ahol kereszt mintájára a két út metszette egymást. Egy ideig szótlanul bámultak az üres égtájak felé, majd Jáczint leült egy kőre, és a napot kezdte nézni, 390mely a bizakodás után szintén tűnni készült. S ahogy nézte az áldozó napot és annak halódó lobogását, a szeméből lassan kicsordult a könny.

– Mire gondolsz? – kérdezte Sebestyén.

– Atyámra gondolok, akinek csak virágai vannak. És az almafára gondolok, amelynek már nincsenek virágai.

Így szólt, s azután a nap lenyugodott.

391
3

Ámbár úgy ment le a nap, ahogy máskor szokott, ilyen napnyugvás mégsem volt az ő életükben soha. De nem is lehetett, mert Zongota völgye is csak egy volt, s az az egy pedig ugyancsak leáldozott most a nappal. A józan ész legalábbis, amilyen Jáczintnak volt, egyebet nem gondolhatott; sőt az a türelmes és álmodó természet sem, amely Sebestyént a világ oly kedves fiává tette.

Ha nem szerették volna annyira egymást, most talán könnyek között kesergett volna Jáczint, mialatt Sebestyén háborogva szidta volna a csaló világot és a megemésztő hazai földet, amely sárkány módjára az egyetlen paradicsomi völgyet is elnyelte. Így azonban némán szenvedték a közös fájdalmat, amely bánatot sugárzott mindenüvé, ahol csak epekedve vártak valahonnét örömhírt.

Már alkonyodott, de Jáczint még ott ült az úti kövön, és a botjával kereszteket húzogatott maga előtt a földre. Arra gondolt, hogy ezek után vajon mivel tartozik önmagának: azzal-e, hogy így virágtalanul hazamenjen ahhoz a virágos apjához, vagy talán azzal, hogy elbujdossék a világba, s úgy éljen valahogy, amíg élni kell. Mint egy fekete pillangó, egyszer a hazai udvarba szállt a gondolata, máskor pedig a végtelen világba repült. S ahogy feketén röpdösött ide és oda, egyre jobban s úgy kezdte érezni, hogy valójában a fájdalom és a szomorúság között válogat. Vagyis ha hazamegy, akkor az eleven fájdalmat választja, amely izzani fog és elégeti őt; ha pedig elbujdosik a világba, akkor a végtelen szomorúság várakozik reá, amelyben falevél módjára lassan fog elhervadni s lehullani majd.

Nem tudott választani.

Pillangója vihar szelében küzdött, mely mindig elsodorta, ha ide vagy amoda le akart szállani. S miközben így küzdött gyen392ge szárnyaival, valami különös hangot kezdett hallani, amely lebegve és panaszosan jött a távoli messzeségből. Csak halványan jött először, aztán erőt és panaszt gyűjtve egyre jobban, majd sírni kezdett és csörgedezve folyt a különös hang. S akkor Jáczint hirtelen felemelte a fejét, mert egyszerre olyan dolog történt, mintha valóságot öltött volna az emlékezés. Vagyis a fülével tisztán hallotta és minden érzékével úgy érezte, hogy a „Sírdogálás Pataka” folydogál előtte. Mivel azonban az erős alkonyatban nem látott semmiféle patakot, úgy kezdett pillogni, mint akit a szeme csal meg, s nem a káprázat. Aztán a homlokát megsimogatta a tenyerével, csitítván képzeletét; majd lassan felállt, és a botját újból és újból nekivetette a földnek, nyilván hogy indulásra késztesse önmagát.

– Hát akkor menjünk! – mondta is végre.

El is indultak Őrfalva felé, melyet éppen ezen a helyen neveztek volt el Benedekfalvának. Most erre gondoltak mind a ketten, erre a tréfás keresztelőre. Bezzeg akkor tele voltak dús reménységgel, s könnyen megtehették, hogy nagylelkűek legyenek Benedek iránt, pedig Benedek árulással fordult vissza a sírdogáló pataktól, magával ragadván az ő Paradicsomát is, az Etelka személyében.

Ilyen gondolatokkal és szótlanul mendegéltek a tavaszi estében. S ahogy mentek, a fátyolos égről levigyorgott rájuk a hold. Úgy tetszett egészen, mintha egy kölyök sátán kandikált volna le a holdból, azt mondogatván egyre, hogy bizony Benedeknek volt igaza! De a vigyori hold mellett ragyogott egy csillag is, amely jöttében este mindig az első szokott lenni, és a hajnali búcsúnál mindig az utolsó. Helyettük ez a csillag felelt a holdnak, nevetve fényes és diadalmas reménységben. S miközben így nevetett, mintha a földet is tanította volna akkor, mondván mindeneknek, hogy nincsen igazság és nincsen valóság egymástól külön, hanem csak igazság van egyedül.

Hát most Jáczint sem gondolhatott egyebet, mint valóban azt, hogy az igazság árnyéka nekik a földre vetődött. Mert a szívét valami efféle árnyék lepte be, mely ellen hiába harcolt, némán tusakodva, mert az árnyékból nem tudott kirepülni a szív. Pedig annyira küzdött, hogy még a botját is néha fenye393getve emelte fel, amit sohasem tett azelőtt. Ezt a néma hadakozást Sebestyén elnézte egy ideig, de végül mégis megkérdezte:

– Milyen fából van az a bot?

– Vadcseresznyefából – felelte Jáczint.

Sebestyén nem folytatta a szót, mintha ezen a világon egyébre nem is lett volna kíváncsi, csupán arra, hogy milyen fából van Jáczintnak a botja. Ebben a percben nagyon hiányzott neki a nagy fekete ernyő, amit a vakarádi papnak ajándékba adott vala; s még tovább is hiányzott egy jó darabig. Mert ha meglett volna az ernyő, akkor megmutatta volna, hogy nem hadonászni kell az efféle botos kézbelivel, hanem nyugalmas és egyenletes menet közben reátámaszkodik az ember. Mivel azonban csak a kedves emléke maradt meg az ernyőnek, s arra az emlékre pedig látható módon nem lehetett támaszkodni, nagy későre szóval segített magán.

– Ha nekem ilyen botom volna – mondta csendesen –, akkor én menet közben támaszkodnám véle.

Ahogy ezt Sebestyén kiejtette a száján, Jáczintnak rögtön eszébe jutott, amit az apja akkor mondott volt neki, amikor kezébe adta a botot. Hirtelen meg is ütközött önmagán, hogy idáig felejtésben maradt; de most legalább felmerült onnét, s éppen a legjobb időben, mert azt mondta volt neki az apja, hogy amikor használni fogja a botot, akkor gondoljon arra, hogy valójában hitre támaszkodva jár. Ahogy emlékezetében visszapermeteztek ezek a szavak, megenyhült egy kicsit, mert úgy érezte, hogy nagy és szükséges ajándékot kapott.

– Igazad van! – mondta.

Ez a hangja már sokkal vidámabb volt, mint ahogy azelőtt szólott; s valahogy könnyebb és vidámítóbb a menése is, mintha csakugyan hitre támaszkodott volna, s nem is a botra. A titkot nem tudta Sebestyén, s így azt gondolta magában, hogy szentek módjára olyan csodát művelt, ami kezdetnek egészen biztató. Ettől az ő kedve is sokat javult egyszerre, sőt ahogy beérkeztek Őrfalvára, ami hamarosan megtörtént, a tavalyi tréfát is kedvesen felébresztette. Vagyis azt mondta Jáczintnak, hogy a Benedek második tiszteletére menjenek be talán újból a községházára, hadd lám, megvan-e még Samu bácsi s a fáskamra, s a ferdenyakúnak a ferde nyaka. Erre valami megfelelőt szóla394ni, vagy legalább elmosolyodni lehetett volna, de Jáczint nem szólott semmit, sőt még a mosoly mozdulását sem lehetett észrevenni az arcán, ha ugyan az ilyen esti derengésben az effélét észre lehet venni. Csak ment szótalanul és eltökélten, egy kicsit előrenyújtott nyakkal és botra támaszkodva gondosan. Folyton előrenézett, valahova messze, s a mozdulatlan két szeme fénylett. Különben egyenletesen ment, s valamivel gyorsabban, mint ahogy szokott. Sebestyén ránézett néha, hogy olvasson belőle, de okosabb akkor sem lett, amikor már jól elhagyták a falut. Bizonyos egyedül csak az volt, hogy valami furcsa és titokzatos elszánás sugárzik Jáczintból, de hogy minek szól ez az elszánás, azt nem tudta elgondolni. Mivel megkérdezni sem akarta ebben az eleven igézetben, hát szótalanul iparkodott mellette, hogy a hosszú lábai mellett el ne maradjon. A nagy törekedésben kezdett lassan kimelegedni az arca, majd azt is érezte, hogy a melle és a háta már-már verejtékben úszik. Egy kicsit rosszulesett neki, hogy Jáczint így megfeledkezett az ő sajnálatos, gyenge állapotáról, de még akkor sem szólt, hanem csak gondolkozott azon, hogy vajon szóljon-e. Mivel a kedvességét és a tréfás kedvét még a verejték sem tudta elmosni, úgy gondolta, hogy nem szóval szól, hanem köhögni kezd. El is köhintette magát, mintha a betegség csak távolról üzenne, de úgy járt, mint aki az ólálkodó ördögre meggondolatlanul rámosolyog.

Vagyis a köhintés után már magától jött a másik, majd egészen és kegyetlenül rátört a köhögés. Annyira elfogta őt, hogy nemcsak meg kellett állni, hanem az út martjára le is kellett ülni. Itt Jáczint az ölébe vette a Sebestyén fejét, és úgy gyámolította, amíg a szaggatás tartott. Szerencsére vér most a melléből nem fakadt, de a verejték annyira ellepte, hogy egész testében valóságosan fürdött benne.

– Úgy látszik, egy kicsit gyorsan mentünk – mondta Jáczint.

– Lehetséges – felelte Sebestyén.

– Hát akkor miért nem szóltál?

– Néztem rád.

Most is nézett rá, egy kicsit kérdőleg s nagyon nyájasan, hátha valami derűt tudna a Jáczint arcán felidézni. De hiába nézett úgy, s hiába volt játszi a szó, mert Jáczint nem vidámodott 395semmit, se nem felelt. Az is meglehet ugyan, hogy a figyelmével nem hallott s nem látott semmit, hanem csak az üres fülével hallott, s nézett látás nélkül. Valahogy így lehetett, mert olyan sóvárogva és figyelmesen tekintett az út irányában előre, mint akinek már előrement az esze, s most folyton integet hátra, hogy menjen ő is.

– Hát akkor menjünk! – mondta.

El is indultak, de Jáczint nem változott semmit, mert ismét azzal a furcsa és titokzatos elszánással kezdett menni, ahogy a köhögés támadása előtt tette volt. Most már bizonyosra lehetett venni, hogy nem kicsi dolog, ami hajtja őt; nem egy tűnő gondolat például, s nem is valami afféle vágy, hogy végre megszabaduljon ettől az úttól, amely ellopta a megígért paradicsomi völgyet. Valami egyéb költözött belé, titkos és kemény parancs talán; vagy még inkább valamiféle bűvöletes cél, ami nem is az ő akaratából, hanem rejtelmes módon tűzetett ki benne.

Már nemcsak a hold ezüstös-aranyos sarlója látszott és a nagy esti csillag, hanem a többi csillagok is kezdtek ezrével mutatkozni. Enyhe volt a levegő szokatlanul, a föld illatos; s oly duzzadó a szépségtől a világ, és a kedvében olyan határtalan, hogy fel is robbanhatott volna könnyen.

Szótalanul és szinte lebegve mentek.

Egyszer-kétszer most is ránézett Jáczintra Sebestyén, de mivel a sötét estében csak annyit látott, hogy megvan, úgy gondolta magában, hogy a szóhoz folyamodik. Megtehette volna, hogy a titkos és kemény parancsra célozzon valamivel, vagy a rejtelmes szándék felé röpítsen egy pillangószót, de jobbnak látta, ha először csak valami kedves és világi dolgot említ.

– Szép virága van a töknek! – mondta.

Jáczint feléje fordította a fejét, de nem felelt semmit, mert vagy nem értette meg a szót, vagy nem akart a tök virágjáról beszélni.

– Szép virág, kár a töknek… – mondta ismét Sebestyén.

Jáczint előrefordította lassan a fejét, majd így szólt:

– Én a paradicsomi virágokat szeretem, amelyek elbujdostak előlem.

Gondolta Sebestyén, most már kimondja ő is a szót, s így felelt:

396

– Pedig azt hittem, hogy Etelka miatt sietünk olyan nagyon.

– Rosszul hitted! – mondta Jáczint; majd egy kissé barátságtalanul, mintha megbántotta volna valaki, még hozzátette: – De hát mehetünk lassabban.

S majdnem megállott rögtön, oly nagyot váltott hirtelen a menésben. De jól látszott, hogy nem szívesen teszi, sőt duzzogva és szemrehányó módon annyira lassan kezdett menni, hogy alig ment. S melléje, egy kicsit később, még meg is kérdezte:

– No, elég lassan megyünk-e?

Sebestyénnek rosszulesett, hogy amit sohasem hitt volna, most ezt kellett a Jáczint részéről tapasztalnia. Nem felelt neki semmit, de elgondolta magában, hogy az egész hosszú és küzdelmes úton, közel egy esztendőn keresztül, nemcsak felhőtlen volt a békesség közöttük, hanem szóval és szó nélkül egyaránt és mindig megértették egymást. S íme, most a nehéz út végén egyszerre oktalanul beborult az ég, s ő úgy áll a duzzogó felhők alatt igaztalanul, mintha egyedül volna hibás! Pedig csak szívet hozott az útra, békés álmokat a változatos éjszakákra és vidám lelket a fáradságos nappalokra!…

Potyogni kezdtek a könnyei.

Egy ideig szótlanul mendegéltek a langyos és illatos tavaszi sötétségben a néptelen úton. De Jáczint észrevehetett vagy megérezhetett mégis valamit, mert közelebb húzódott Sebestyénhez, és vizsgálódva kandikált az arca felé.

– No, tán nincs valami baj?!

Mivel a hangja nemcsak barátságos volt, hanem gyöngéd is a szeretetben, Sebestyén elővette hamar a zsebkendőjét, és úgy tett, mintha a verejtékes arcát törölgetné, de a könnyeit törölte.

– Egy kicsit izzadok – mondta.

– Pedig elég lassan megyünk – felelte Jáczint.

– Lehet, hogy éppen azért.

Kedves és szelíd volt a szó, amit Sebestyén mondott, s Jáczint mégis megváltozott tőle abban a percben. A lelke és az elméje egyszerre kivirradt, vagyis eltűnt belőle az a kínzó és szorongató szenvedés, amelyből származott a mogorva duzzogás és az igaztalan bántás. Csak annyi maradt meg az egész furcsa bűvöletből, hogy neki a Sírdogálás Patakához kell mennie, bár azt most sem tudja, hogy miért.

397

A Sebestyén kedves és szelíd szavára nem felelt semmit, de úgy irányította észrevétlenül a lépteit, hogy ismét a rendes, megszokott módon tudjanak haladni. Komoly volt, de már nem merengve és elszánással ment, hanem a figyelmét Sebestyénre vetve, nehogy valami rossz legyen neki. Sőt úgy érezte, hogy még azokkal a gondolatokkal is tartozik a barátjának, amelyek szinte benne is titkosak. Elmondta tehát, hogy őt valami a sírdogáló patakhoz készteti, ahova megállás nélkül és haladéktalanul szeretne eljutni. Ezért úgy gondolta, hogy még egy utolsó elszánással s megállás nélkül menjenek el ama patakig. Ha ezt meg tudják tenni, akkor másnap estére ott lehetnek; s majd ottan megállnak éjszakára, mint a tavaly, s kívánat szerint bármeddig pihenhetnek.

– Mit szólasz hozzá? – kérdezte.

– Ha úgy kívánod, bennem az akarat megvan – felelte Sebestyén.

– Akkor úgy lesz – mondta Jáczint.

Békességben mentek, és egy akarattal, de erősen elgondolkozva.

– S aztán reggel onnét hazamegyünk, ugye?! – kérdezte későbben Sebestyén.

– Nem tudom.

– Te nem, de én igen! – mondta Sebestyén.

Bár sohasem szokott így szólani, ilyen kinyilvánító módon, most Jáczint mégsem akadt meg rajta, mert közel egy esztendő után bárki habozás nélkül kívánkozhatik haza. Ő is kívánkozott, mégpedig nagy és erős vággyal, csak most nem akart arra gondolni, hogy vajon az ő számára ama völgyön kívül van-e már otthon!

Ama völgyön kívül, ami nincs!

De legalább van egy patak, amelyik éjjel-nappal panaszkodik és örökösen sír…

Úgylehet, azért vágyódik oda.

S ha vágyódott, vitte is őt a vágy; s vitte Sebestyént is az akarat. Egyet mentek egészen reggelig, amit nemcsak a lábuknak, a vágynak és akaratnak köszönhettek, hanem magának az éjszakának is, amely nem mutatott semmi marasztalót nekik, hanem csak az utat, s közben még üdítette is őket. S mivel ilyen 398jól haladtak, reggel egy félórára megkegyelmeztek maguknak, leülvén egy forrás mellé, hogy falatozzanak. Innét kezdve is jól haladtak, de közel sem olyan jól, mint az éjszaka folyamán. Ennek két oka is volt. Nevezetesen az egyik az, hogy az idő melegebb lett egyre, sőt déltől kezdve olyan meleg lett, hogy azon túltenni még a forró nyári nap sem tudott volna. Sokat lankasztotta őket a fárasztó meleg nap, de még többet maga Sebestyén, aki nemcsak verejtékezett állandóan, hanem zsugorodott is a nagy akarat alatt. Sőt második ok gyanánt úgy elkínozta őt háromszor is a köhögés, hogy amikor utána ismét elindult, egészen olyan volt szegény, mintha egyenesen a keresztfáról vették volna le.

De azért estére mégis megérkeztek.

Már a nap leáldozott volt, de még jól lehetett látni. Egyenesen a nagy párkányra mentek, ahol az elmúlt tavaszon azt a nevezetes éjszakát töltötték, s ahol Benedek megszegte a vágyának Etelkát, mint a boldogságának kenyerét. Ami úti terhük volt, azt oda mindjárt letették; s mint a hervadt virág, Sebestyén le is konyult rögtön a párkány földjére, amelyen semmi zöld nem sarjadott még azon estig. Máshol is téli volt még a föld, s a föld felett a fák.

Jáczint megállt a párkányon, és nagy figyelemmel széjjelnézett. Először azt látta meg, hogy az olvasó még ott van, a nyírfa ágára akasztva; s ott volt az imádságos könyv is a sziklaasztalon, de ahogy sárguló levelekkel és sün módjára feküdt, látszott abból, hogy meggyónt neki a tél, és hogy sokat olvasott belőle a szél. Ezt a könyvet és a feketén fityegő olvasót, a szótalan fákat és a zordon nagy sziklát, a sűrű kék eget és fülledt levegőt, azokat mind mohón nézte Jáczint. De amikor a lejtős úton elindult a szeme lefelé a völgybe, s ott megtalálta a Sírdogálás Patakát, akkor a füle is annyira kinyílott, hogy egészen a lelkéig nyitva volt. Úgy állott ott feszült figyelemmel, szinte lélegzés nélkül, mintha valami nagy szóra vagy csodás jeladásra várt volna.

De szó nem hangzott, s nem történt jeladás.

Csak a patak sírdogált panaszosan, egy kicsit elhaló s mégis örökös fájdalommal. Egészen úgy sírt és úgy panaszolt valamit, ahogy a tavaly tette volt; mintha azóta egy nap sem múlott 399volna el. Pedig nemcsak egy nap tűnt tova azóta, hanem elmúlt egy virágzó tavasz és egy lobogó nyár, s tovatűnt egy gondokkal teli ősz a téllel együtt.

Bizony, mindez elmúlt.

Sőt, úgylehet, nemcsak az esztendő évszakai múltak el azóta, hanem elmúlt az élet négy szakasza is, megalkotván a kört, mely magába zárja az emberi sorsot. Igen, talán az élet is megtette a kört, ahogy megtették ők is; elindulván gazdag reménységgel és folytatván változatos küzdelemmel, hogy a végén mégse maradjon egyéb, csupán a kínzó szomjúság valami után, amit nem tudtak megtalálni…

Hát valahogy így érezte Jáczint, amint a nagy csendben ott állott a párkányon és a patak völgyébe figyelt, hallgatván a szüntelen panaszt és az örökös sírdogálást. De ahogy hallgatta, s múltak egymás után a percek, néha már és alig-alig úgy hallotta, mintha mégsem egészen úgy sírna a patak, amiképpen a tavaly. Valóban, nem egészen úgy. Mert egyszer-egyszer felröppent valami olyan hang is, mintha távoli messzeségben angyalok nevettek volna fel; s máskor pedig azt is hallani vélte, hogy fülledten és dohogva ördögök suttognak a szikla körül.

Egészen furcsa volt.

– Lemegyek a patakhoz – mondta Jáczint.

Mivel Sebestyén nem felelt, odahajolt feléje, s ismét azt mondta halkan, hogy lemegy a patakhoz. S mert akkor sem felelt, még közelebb hajlott hozzá. De már aludt a fiú. Nehezen lélegzett, szinte kínlódva. Verejtékes volt most is az arca, és a haja nedvesen csapzott. Ahogy a simogató kezével megérezte ezt Jáczint, elővette a zsebkendőjét, és a Sebestyén ábrázatát gondosan megtörölte azzal. Aztán még igazított valamit a ruháján is, majd lassan csakugyan lement a patakhoz.

S ott leült; azon a helyen, ahol a tavaly.

De most nem volt annyi erő és buzgalom benne, hogy vigasztalni tudja a patakot. Inkább egynek érezte az ő hangtalan panaszát a kis patak halk panaszával; s egész-magát is annyira egynek érezte ezzel a sírdogáló patakkal, hogy akár ő is csörgedezhetett volna helyette, vagy akár a patak ülhetett volna az ő partján.

Az angyalok nevetését most is hallotta néha, s nagy ritkán 400suttogtak az ördögök is. Különben csak ült, mint ahogy egy lombtalan fa üldögél az időben. Nem gondolkozott, s az érzelmei is valahol messze pihegtek. Jóformán semmi sem volt éber és eleven belőle, csupán a két füle, amely folyton az angyalok nevetésére és az ördögök suttogására vadászott. Ahogy telt az idő, amazok mind ritkábban nevettek, az ördögök azonban egyre gyakrabban és erősebb hangon kezdtek suttogni. Ez okozta talán, hogy valahol mélyen és lomhán az a gondolat motoszkált benne, hogy talán a pokol kapujában üldögél. De nem érzett semmi félelmet, sem borzadást.

Hanem csak ült, az idő egyre múlt, s a patak szüntelenül sírdogált.

Aztán dél felől, amerre elfolyt a patak, és nyitva volt a világ, széles és fátyolos villanások derengtek fel. Mintha tűz világolt volna, egy-egy nagy lüktetéssel; de aztán mégsem tűz volt, hanem égi pillantások, amelyek egyre nőttek és mindig jobban fénylettek.

Aztán a patak óriás medrében megmozdult a levegő. Valami nehéz és különös meleg szél kezdett kúszni a villanások felől, nagy lomhasággal szinte csak lebegett először, s úgy sompolygott előre lebegve, párásan tapogatva a hatalmas patakmeder oldalait, majd a tetejét és felette a fákat, melyeknek gyenge ágai remegtek az égi pillantások növekedő fényében. Így kúszott a lomha meleg szél, majd hömpölyögni kezdett, nekiáradván a nagy fekete sziklának, ahol megtorlódott és duzzogva kezdett kavarogni és forogni, hogy vajon merre mehetne. Egy része a barlangos alagútba tódult, ahol dohogott és morgott, sőt néha úgy hallatszott, mintha a fogát is vicsorgatná. Nagy része azonban csak forgott és kavargott a fekete sziklafal előtt, s néha nagyot fújva, a magosba tódult, hogy ott a haragos mindenségben keressen új utat magának, vagy esetleg visszakullogjon szárnyaszegetten dél felé. De mivel szüntelenül csak jött és indulatosan özönlött, majd bőszülve tódult és zúgva törtetett délről a szél; s mivel az égbe nyúló, fekete sziklafal mindig könyörtelenül visszaverte, egyre jobban morgott s dühödött a meder és a völgy, majd szűkölve kezdett vonítani.

Végül már ugatott a föld.

De ettől az ugatástól az ég nem ijedt meg, sőt olyan haraggal 401kezdett a föld ellen vonulni, és olyan száguldó tüzes gomolygással, ahogy valóban csak az ég tud, melynek a szelídsége és a derűje is végtelen. Először sűrű sötétségbe borította a medret és az erdőt, aztán zengve és recsegve ráfeküdt mindenre, mint egy párás és tüzes takaró.

Akkor már együtt morgott és egybekavarodva zúgott az ég és a föld.

És az első villám, mint a tüzes ostor, lecsapott a mederbe. Valósággal felsikoltott a föld, utána rázkódva dübörgött, majd a mennyei dörgedelem széjjelfutott zengve az erdőben. De mintha csak próba lett volna ez, ami jól sikerült, utána egymás után kezdett csapkodni a villám, vakítva és szikrázva sistergett és reccsenve robbant. Egyik a patakmeder oldalába ütött, a másik egy fára, de nem kímélte magát az ártatlan patakot sem. Hanem legjobban mégis az óriás fekete sziklára haragudott az ég, mert azt úgy csapkodta tüzes ostorával, egyszer hosszában s máskor keresztül, mintha össze akarta volna törni az egész sziklafalat, s azután tűzben meg is emészteni. A villámok mellé ráküldte a viharos szelet is, mely süvöltve és bömbölve tépte s szaggatta a hatalmas fekete kőfalat, amely erős volt azonban és konok, s csak füstölgő port vetett a villámoknak és egy-egy darab követ a szélnek.

Különben szilárdan és feketén meredt a magosba.

Jáczint ott ült, egyazon helyben.

Nem érzett a dühöngő szélben, és nem gondolt a villámok között semmi egyebet, talán csak azt, hátha eljött az ítélet ideje. Vagyis olyan megadással ült, hogy most elvégződik minden, a jó és a rossz egyaránt; de valahogy mégis jólesett neki, amikor nagy esőcseppek kezdtek a villámfényben futkosni s ide-oda csapódni a sötétben, mintha csak őt keresték volna, valami hűsítő ajándékkal és buzdító üzenettel. S éppen akkor úgy tetszett a fülének, hogy a tomboló időben kiáltozik is valaki ember. Egyszerre eszébe jutott Sebestyén, akit álomba hullva és betegen hagyott a párkányon; s már fel is ugrott. S aki olyan védekezés nélkül, sőt végleges megadással ült az ítéletes viharban, hogy már a bölcső és a koporsó egyrement neki, az a Jáczint most lobogva az aggodalomban és vad erővel rohant a párkány felé, hogy vajon Sebestyén kiabált-e, vagy eddig meghalt. 402Nehezen törtetett felfelé a rövid köves úton, mert sem az utat, sem a lábát nem látta a nagy sötétben; s mert a vihar szele is nagyokat üvöltve taszigálta ide-oda és visszafelé. A kettő közül még a sötétség volt a kisebb ellenség, mert azt a villám minduntalan agyonvágta; a dühöngő szél azonban olyan erős volt és akadálytalan, hogy csak nagy küzdelem után s néha csak mászva tudott a párkányig jutni.

Sebestyén ott kuporgott, remegve és gyámoltalanul.

– Felébredtél?! – kérdezte Jáczint.

Maga is érezte, hogy milyen suta és esztelen a kérdés, de hát nem a szó volt most az első, hanem az örömmé változott aggodalom, hogy mégis él Sebestyén.

A nagyszemű eső csapni kezdett.

– Olyan idő van – mondta Sebestyén –, hogy az élők meghalnak, és a halottak felébrednek.

Csakugyan jól mondta, amit mondott, de nehezen tudott a végére jutni, mert a melle fújtatott, egész testében reszketett, és vacogtak a fogai. Látta Jáczint, hogy itt valamit tenni kéne, mert ha nem tesznek semmit, a vihar könnyen kiveszi Sebestyénből a lélegzetet, s az eső pedig, ami sugarason csapni kezdett, talán ki is oltja őt. De mit tudna tenni! Dörzsölni kezdte Sebestyént, a hátát, a nyakát és karjait, hogy ösztökélje benne az életet; aztán a kabátját hamar a hátára terítette, hogy védje őt a szakadó eső ellen, nemkülönben a hideg ellen is, melyet az eső árasztani kezdett. Jól tudta, hogy ez nem sokat használ, s keveset is csak egy ideig; ellenben, ha akadna valahol egy védett kicsi zug vagy egy elbújtató rejtekhely, az mindent megérne most! Hát ilyent kell keresni, gondolta gyorsan magában, csakhogy most ilyent találni bajos dolognak látszott, mert a sötétség példátlan volt, s a pillantó villámlások is távolba lankadtak. Egyebet nem tehetett tehát, mint hogy tapogatva mászni kezdjen, akár a pók. S azt is tette, mert mindjárt a sziklafal felé tapogatta magát, majd a sziklafal tövében négykézláb húzódott lefelé, vagyis a párkányról a patak irányába. S mint a pók is néha, amikor sürgeti a veszedelem, ő is gyorsan működött, mert a szél újra dühíteni kezdte magát, s az eső pedig egyre jobban vágott. Nagy buzgalmában valahogy el is felejtette, hogy a párkánynak széle is van, ahol meredeken levágódik, hogy alatta 403a föld, legalább másfél méterrel alacsonyabban, végső elszánással futhasson a patakhoz. De ha elfelejtette, hamar eszébe jutott, mert egyszerre lepottyant a meredeken. Szerencsére nagyobb baj nem esett; vagyis nem jól mondom, mert igenis nagy baj történt abban a percben. Csakhogy azt a nagy bajt nem a Jáczint feledékenysége szülte, hanem a Sebestyén lázas elméje.

Vagyis az történt, hogy éppen abban a percben, amikor Jáczint lehuppant a meredeken, Sebestyénnek eszébe jutott a nagy fekete esőernyő. S úgy jutott eszébe, mintha az ernyő meg is volna, s most a záporos esőben meg is védené őt. Bizonyosan kereste is maga körül, de mivel nem találta, lázas lobogással kezdett az ernyő után kiabálni. Jáczint nagyon megijedt, hogy ennyire kiborult Sebestyén a valóságból, de nem tudott egyebet tenni, csak visszakiáltotta neki, hogy az ernyő ottmaradt, ajándék gyanánt a papnál. Legszívesebben odament volna beteg barátjához, s mint a félrebeszélő gyermeknek, neki is úgy magyarázta volna meg, hogy miképpen szabadultak meg az ernyőtől örökre. De a szükség nem engedte, hogy odamenjen; s azonkívül egy nagy szögletes kő is visszatartotta. Ugyanis, ahogy lezuhant a párkány meredekén, az ítéletes sötétben történetesen éppen egy nagy szögletes kőben talált megkapaszkodni. Ijedtében úgy megragadta a követ mind a két kezével, hogy az a nagy kő biccentett egyet feléje, mintha köszönni akart volna neki. S ha már ilyen figyelmes volt a kő, barátkozni kezdett ő is vele, megtapogatván egész valójában, s meg a környékét is, hogy vajon hova van beágyazva. Jobb helyen nem is lehetett volna, ha a sürgős szükséget tekintjük, mert ahol a párkány meredeke és a sziklafal találkoztak, éppen ott volt alul a sarokban. Mivel rejtekhelynek éppen ilyen hely kell, Jáczint rögtön nekifeszült a kőnek, és addig biztatta, amíg a kő nagy mogorván kifordult, s begurult haragosan a patakba, amely nem sírdogált már akkor, hanem kezdett morgolódni. Az első kő után új kövek gurultak a patakba, vagyis hamarosan olyan barlangot alakított Jáczint, hogy abban egy kényelmes medve vagy két megszorult ember meghúzhatta magát. Amikor ez megvolt, nagy gonddal s bajjal valahogy odatámolygatta Sebestyént, aki olyan állapotban volt már, hogy 404csak el kellett volna ereszteni, s a kövek után már ő is gurult volna a patak felé.

Ha későn is, de még mindig szükséges időben tettek szert a rejtekhelyre, mert egy rövid és alattomos csendesség után a vihar új rohammal zúdult az erdőre és neki az óriási fekete sziklának. Zúgott minden ismét, és bőszülten kavargott; s a villámok is recsegve hasogatták a záporos fekete levegőt. De bármilyen félelmetes és zengzetes volt a világ, Sebestyén láthatólag nem sokat törődött vele, mert félig ülve s félig fekve úgy kuporgott a kicsi barlangban, ahogy a kifaragott kőmélyedésekben az elrévült szentek szoktak töredelmesen kuporogni. Jáczint a nyílás szájában üldögélt, és az emberi életen gondolkozott, amely kiszáll a bölcső jobb oldalán, hogy az esztendők állomásain keresztül körbejárja a világot; s körbejárván, visszaérkezik a bölcső bal oldalához, mely onnét nézve koporsónak látszik.

Ez az egész.

De mégsem csak ennyi, hiszen a gondolat, ami az emberben van, halhatatlan! Mert íme, az éjjeli sötétségen túl most is gyönyörűségben tündöklik Zongota völgye, melyet az ő atyja, bizonyára az Isten engedelmével, örökre megteremtett. S lám, legyen a vihar szele bármilyen vad és hatalmas, mégsem tudja kitépni az emberből a reményt, mint ahogy a földből az erős tölgyet ki tudja.

Nagy dolog ez!

És lebegtető, csodás dolog is, hiszen nem úgy érezte magát, mintha a Sírdogálás Patakánál volna valami ítéletes viharban, hanem inkább úgy, hogy csendes temetőben ül, ahol süt a nap. Az is meglehet ugyan, hogy csupán a test volt teljes és tökéletes fáradtságban. Leginkább ez lehetett, mert a szeme héja már mindegyre rá-ráborult a szemére, puhán és sűrűn rebegvén, akár a lepke szárnya, amikor a lepke éjjeli nyugvásra akar leszállni. S mialatt a szemében már-már elszenderült az éberség, a karjában el is szunnyadt már az erő, mert nem tudta odáig mozdítani, hogy gyámolítólag megtapogassa Sebestyént, aki nyugtalanul feküdt és mindegyre nyöszörgött.

Új haraggal vágtak a villámok, és új zúdulásban szakadt az eső, de Jáczint már bent volt az álom barlangjában, ahova nem 405értek el a villámok, és nem hallatszott be a zápor zúdulása. Csak akkor riadt fel, amikor a vihar, harmadik rohamában, a párkány fölött kaput döntött a sziklán. Mordulva s elbődülve mindjárt, mint egy rettenetes óriási oroszlán, úgy omlott le a szikla, s felnyögött és jajgatott az egész völgy. Jáczint kiugrott a kicsi barlangból, de amikor érezte, hogy a lába alatt még megvan a föld, és hogy a sötét egekből is ömlik még a víz, akkor visszaroggyant ismét aluvóhelyére, a pillangója leszállt újból, és a testében elszenderült az erő.

Csak reggel ébredett fel.

Amikor kinyílt a szeme, illatos és mámoros fény özönlött a kicsi barlangba. Ez volt az első, amit észlelt a világból. Még egy gondolata sem volt, de már az öröm lobbanva keresztülfutott rajta. Rögtön Sebestyén felé fordult, hogy szinte kiáltson örömében, de a szívében mindjárt elhalt a buzgalom, mert Sebestyén kínokban és nyitott szájjal feküdt. De mégsem ez volt a legnagyobb rettenet, hanem az, hogy félig nyitva volt a szeme, csakhogy nem pillantott.

– Alszol? – kérdezte Jáczint.

Halvány rebbenés látszott a Sebestyén szemén, majd az egyik kezén alig-alig megmozdultak az ujjak, s mintha azokkal azt intette volna, hogy nem alszik. S nem is aludt valóban, mert jól látta, hogy a Jáczint arcára ijedtség futott hirtelen; de nemcsak ezt látta jól, hanem eleven ésszel fogta fel azt is, hogy miatta van ez az ijedtség, mivel Jáczint azt gondolhatja könnyen, hogy ő már integetni sem tud, hanem csak meghalni. A csoda vigye el, összeszedte hát minden erejét, mert meg akarta mutatni, hogy akar s tud is még élni. A két lábát valahogy maga alá húzta tehát, és a fejét nagy akarattal előreszegte, hátha fel tudna ülni. Fel is tudott, mert Jáczint segített neki. S ha már annyira mentek, hogy felülhetett, akkor egy erővel megragadták a reggeli fény benyújtott sugárkarjait is, ami az emberinél is nagyobb segítség volt, mert ennek az erején hamarosan kinn voltak már a szabad ég alatt.

Amit láttak, csodálatos volt.

A nap éppen akkor bújt lobogva fel, és a párkányra szikrázó szőnyeget terített, amely arany és piros színekben rezgett. Az ég olyan kék volt, mint az angyalok kertjében a kakukkvirág; 406és olyan tiszta is, mintha felhőkre nem is emlékezett volna. Zengő pirosban nyújtózkodtak a duzzadó fák, a levegő pedig illatos volt és boldog.

Minden úgy tűnt, mintha az éjjeli nagy szenvedés után végre örök üdvösségre virradott volna a föld.

Csak egyetlen hang volt ebben a káprázatban, amely folyton és állandóan morajlott és zúgott, dohogott és morgott, akárha sárkányok és pokolbéli ördögök hörgették volna egymást.

Sebestyén ingatagon állott, pedig Jáczint átkarolva tartotta őt. A két szeme furcsán, révetegen fénylett; az arca és a füle lázban égett; s valahogy olyan sovány és kicsi volt, mintha csak a fele lett volna a tegnapinak.

– Mi zúg úgy? – kérdezte ámulva, de kínnal az arcán.

– A patak! – felelte Jáczint.

– Milyen patak?

– Hát a Sírdogálás Pataka.

– Az a kicsi?

– Most nem kicsi.

Ezt jól mondta Jáczint, mert a patak, amely oly gyámoltalanul kicsi volt azelőtt, most bezzeg hatalmas lett; s aki olyan panaszosan tudott örökösen sírdogálni, most bőgött és morgott. S úgy, ilyen hatalmasan és bőgve-morogva s tajtékos dühvel rontott elé abból a nagy fekete alagútból, amely az égbe nyúló szikla alatt vezetett ki valahonnét. Igen, úgy rontott elé, gyúródva és feszítve azt a nagy alagutat, s majd elözönlötte az óriás medret, és haragos hullámokban hömpölygött végig az erdőn.

– Ez a patak még emlékszik… – mondta Sebestyén.

– Ez igen, az éjszakára – felelte Jáczint.

– Vajon honnét jő?

– Azt nem tudom, hogy ő honnét jő – mondta Jáczint, de látszott rajta, hogy a kérdés úgy hullott belé, mint a tóba a kő. Valahogy volt, most mégsem akart a maga hullámain időzni, hanem megrázta a fejét, s így folytatta: – De azt gondolom, hogy mi hova menjünk, mert legjobb lesz, ha felmegyünk a párkányra. No gyere, hadd süssön ott életet belénk a nap.

Nehezen indultak, de nagy üggyel-bajjal mégis felvergődtek a párkányra. Ott Sebestyént a lobogó napra fektette Jáczint, 407maga pedig mellette üldögélt, és azt nézegette, hogy az éjjeli vihar milyen emlékeket hagyott a földön. Hát hagyott, mert nagy fákat rontott össze; de vitt is, mert az imádságoskönyv sem azon a helyen nem volt, ahol egy évig oly szépen megült, sem a környéken nem volt sehol. Nyilván elvitte magával, kegyetlenül elválasztván a rózsafüzértől, amely a gyenge nyírfaágon most is ott lebegett a napfényben. S tőle nem messze más emléket is hagyott a vihar, mert ott megbontotta a sziklát, és teliontotta nagy kövekkel a párkányt.

– No, amott kaput nyitott az éjjel az ég! – mondta Jáczint.

Csak vidáman, ámulat és cél nélkül mondta, amit mondott, de mégis gyógyító ereje lehetett vagy éppen varázsa, mert Sebestyén olyan vidáman ült fel a szóra, mintha nem ő lett volna, aki az előbb még integetni sem tudott.

– Azt mondod, kapunak? – nézett oda.

– Azt.

Sebestyén mosolyogva nézte azt a helyet, s közben a két szeme lázban fénylett. Nem is fénylett, hanem tündöklött, mint két halálos csillag, amelyik nemcsak csillog már, hanem a saját tüzében mámorosan el is ég.

– Lehet, hogy kapu, amit az ég nyitott nekünk – mondta mosolyogva és különös, égő káprázatban. – Lehet, mert megszoktam, hogy mindig neked legyen igazad. De ha mégsem omladék, hanem csakugyan kapu, amit az ég nyitott nekünk az éjjel, akkor menj be azon a kapun, mert bemenvén rajta, a Paradicsomba jutsz…

Akkor ránézett Jáczintra, és várt.

– Veled jöttem a földi kapukon keresztül – mondta Jáczint –, s vajon mehetnék-e nálad nélkül az égi kapun?

Sebestyén nyugat felé nézett a zúgó patak fölött, majd felemelte a karját, és arra mutatott. S így felemelt karral, mosolyogva mondta:

– Az igazi kapu arra nyílik, mert ott van Ülüméres. S azt a kaput nem a vihar nyitotta, s nem is a derült idő, nem a nap és nem a hold, nem az élet és nem a halál, hanem mindezek nevében az, aki elrendezi a világot.

Leengedte a karját, és ismét Jáczintra nézett.

– Hazamegyek! – mondta, majd kedvesen és meleg szívvel s 408olyan egyszerűen, ahogy egy éven keresztül mindig beszélt, hozzátette: – Ha most elindulunk, estére otthon leszünk.

Jáczint gondolkozott, majd hirtelen így szólt:

– Hiszen nem is mehetünk!

– Miért ne mehetnénk?!

– Azért, mert nem tudunk a megáradt patakon keresztülmenni.

Sajnálkozó mosoly jelent meg a Sebestyén arcán, s az a mosoly akkor sem távozott, amikor a tarisnyát a nyakába akasztotta és felállt. Úgy álltából különös, de szelíd lenézéssel még egyszer Jáczint felé fordult, és azt mondta neki:

– Egy esztendőn keresztül mindent legyőztünk, mert hittél és bíztál. Úgyszólván legyőztük a világot! S most egy patakról mondod, hogy az utunkba áll?!

– Nem azt mondtam, amit te beszélsz – szólott Jáczint. – Mert én csupán azt mondtam, hogy ha haza akarnánk indulni Ülüméresre, akkor sem mehetnénk, mert a megáradt patakon nem tudunk átalmenni. Ilyenformán csak a hazamenetelünket akadályozza a patak; s utunkba már csak azért sem áll, mert a mi utunk nem Ülüméres, hanem Zongota völgye.

– Én haza akarok menni! – mondta Sebestyén.

– Nem tudsz, mert a patak megáradva zúg.

– Krisztus a tengeren is tudott járni. Mit szólna most, látván minket, akik egy kicsi, szájhős pataktól is megrettenünk?!…

– Az igazság egy, s a valóság ismét más – mondta Jáczint.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Ezzel azt akarom mondani, hogy Jézus Krisztus, amikor a tengeren járt, az igazság útján járt, s nem a valóságén. Nekünk az igazság útja Zongota völgye, s a valóságé Ülüméres. Ha tehát Zongota völgyébe akarnánk menni, akkor mi is átmehetnénk a patakon, de mivel Ülüméresre akarsz menni, bizony a patak nem ereszt. S ez így, azt kell mondanom, jól is van. Mert, ha nem tudnád, mi is az igazság útján indultunk el. Vagyis azért jöttünk, hogy az igazságból teremtsünk új otthont magunknak és másoknak, valósággá váltván az igazat. Hát azért jöttünk el ezelőtt egy esztendővel, s nem pedig azért, hogy az igazat visszavigyük a valóságba, ott halálra ítélvén őt. S ha most is azt akarjuk, amire vállalkoztunk, akkor úgy is kell 409cselekednünk. Vagyis hazamenési szándékkal nem mehetünk át a patakon, mert a valóság útján a valóság uralkodik, nevezetesen s ez alkalommal a patak.

Ezen Sebestyén elgondolkozott, majd kedvesen így szólt:

– Hát tegyük fel magunkban, hogy azért akarunk átmenni ezen a patakon, mert túlfelől Zongota völgyét keressük.

– Akkor hazudnánk – mondta Jáczint –, s cserbenhagynók az igazat.

Sebestyén ezen is gondolkozott egy kicsit, de mivel láng gyanánt csak az a szó lobbant fel benne mindegyre, hogy „hazamenni”, végül nem is szólott már semmit, hanem elindult a patak felé. Imbolyogva ment, de láthatólag olyan szándékkal mégis, mintha a patakig csakugyan nem akarna megállni. Ahogy utána nézett Jáczint, először még kedve is telt benne, nem gondolván egyebet, mint hogy a tréfás kedve mégiscsak visszajött Sebestyénnek. De aztán, hirtelen, az a lázasan fénylő két szeme rémlett fel előtte, s abban a percben utána is kiáltott:

– Állj meg!

Mintha nem is hallotta volna Sebestyén a szót, úgy ment imbolyogva tovább. A mozdulataiban mintha valami könnyűség s mégis nagy biztonság lett volna, mint aki igézetben jár, vagy esetleg valakinek a parancsára, aki a valóság földjéről az álom világába emelte őt, ahol már nincsen veszély, csupán gondolat van és hő vágy: hazamenni!

– Sebestyén, állj meg! – kiáltott ismét Jáczint.

De akkor már felugrott, hogy utána fusson, bár józan ésszel biztosra vette, hogy Sebestyén legalább a megáradt patak partján meg fog állani. Ez egyszer azonban rosszul számított a józan ész, mert Sebestyént a valóság törvényei már annyira nem zavarták, hogy patak és nem patak egyre ment neki. Vagyis eszébe sem jutott, hogy megálljon a parton, hanem oly egyszerűen és könnyedén lépett a háborgó patakba belé, mintha száraz úton menne ott is tovább. Már derékig volt a vízben, amikor Jáczint vészhangon ismét rákiáltott; majd egy-két pillanat múlva már egy nagy sárga színű és habos hullám keresztülcsapott a vállán. Szörnyedve látta Jáczint, hogy emberi szó nem segít már, csak a tett. S bár még oda sem ért a partra, egyetlen ugrással a féktelen vízbe ugrott, hogy megragadja Sebestyént. 410Szinte villanva zuhant oda, s amikor loccsant a víz, behunyt szemmel már kanyarított is a jobb karjával egyet, hogy megragadja Sebestyént. De Sebestyén helyett már csak egy tajtékos hullámot ölelt át, amely abban a pillanatban a fejére zúdult, sötétségbe borítva mindent. Talán csak néhány pillanat volt az egész, de mire elhömpölyödött a hullám, s ő megrázhatta a fejét, Sebestyént már nem látta sehol. Küzdve a hullámokkal, úszni kezdett velük, hátha felbukkanna Sebestyén valahol. De úgy eltűnt a hánykolódó, haragos vízben, hogy nem volt sehol. Csak mintha üzent volna valahonnét, a buborékos habokból, a halálszínű víz fekete rejtelméből; s mintha azt üzente volna onnét, hogy menjen utána. Talán még a hullámokat is biztatta, hogy ragadják meg, és vigyék oda, abba az ősi és gomolygó vak világba, amely ismét elnyeli, amit szült.

Már nem látott Jáczint, s alkonyatba borult az értelme és az ereje is. Csak az élet titokzatos ösztöne, mely a vakságban és az értelem borulatában is fel-felvillan még, csak az mozgatta a karját, mint valami gazdátlan evezőt. S ahogy mozgott a karja, a hullámok kedve szerint, mintha hozzáért volna a jobb keze valamihez. Az érintésre lángot vetett benne valósággal az ösztön, s mielőtt még odanézhetett volna, egyszerre megragadta, ami a kezébe botlott. Bármi lehetett volna, tüzes vas vagy őrzőangyalnak a lába, egyformán kapaszkodott volna belé. De nem volt tüzes vas, mert eltökélten hideg volt; s őrangyal lába sem lehetett, mert szilárdan keménynek tetszett, mint az acél. Az ujjai azt is megismerték, hogy szelíden görbül, amit fog; s miközben görbül, ugyancsak szelíden vékonyodik is fölfelé.

– Vajon mi lehet?!

Ez volt, amit az ösztön cselekedete után az eszével elsőnek gondolt. S abban a pillanatban már magához tért, a szemét kinyitotta, s rúgott egyet a vízben, hogy a bal kezével is megfoghassa, amit a jobbal szorított. S ahogy éppen meg akarta volna fogni, egy eliramló hullám völgyet terített neki, s abban a völgyben egy kecskének a feje bukkant magasra. Csak annyit látott, hogy a kecske fehér, holtan himbálózik, s félig nyitva van a fülledt zöld szeme. De már akkor a másik szarvát is fogta, s együtt himbálóztak, mintha életre-halálra táncolnának. Addig libegtek és táncoltak együtt, amíg alkalmas helyen megközelítették 411a partot. Ott Jáczint kimászott az iszapos, menedékes helyen, de a kecskét sem hagyta a vízi temetőben, hanem kihúzta a partra. Ijedelmes volt, ahogy a kecske feküdt, megvetően a szarvára dőlve, kilesve a halálból sárgászöld indulattal, miközben a hátsó két lábával pajkosan játszottak a futkosó hullámok. Jáczint roskatagon ült mellette, s láthatólag a kecskét nézte, de a gondolatai még szürkületben voltak, mint ádáz vihar után és hajnal előtt a virágok. Ebben a puha derengésben ült egy ideig, mozdulatlanul és üresen bámulva a kecske csapzott fejét; majd az áradó vízre fordította a fejét, s akkor úgy tetszett neki, mintha a víz dühösen morogna rá. Talán ez a morgás virrasztotta fel az eszét, mert az üres és bámuló szeme megrebbent hirtelen, és nagy elevenséggel fordította a fejét a világba, ami végtelen nagy volt és csodálatosan fényes.

Teljes világossággal csak ebben a percben értette meg, hogy mi történt.

– Hát élek!

Ez volt az első szó, amely felbuzgott benne; s úgy buzgott fel, mintha csakugyan a legelső szó lett volna, amióta erre a világra született. Olyan öröm öntötte el az arcát, amely a fénynél is fényesebb volt és könnyebb. De a természete is olyan volt az ő örömének, mint a fényé, mert alig villant meg, már el is illant.

– Sebestyén hazament… – mondta magában.

Sokáig borulatban maradt az arca, majd a két szeme a hullámokon kezdett ugrándozni, mintha keresne azokban valakit. Aztán felállt, akárha tovább akart volna menni, egy kicsit ingadozott, végül azonban mégis a helyére visszaült. Ismét a kecskére esett a szeme, de most mohón nézte és olyan kíváncsian, hogy a szíve is bizonyosan jobban dobogott. S még az sem volt elég, a fürge és kutató tekintet, mert hamarosan előrehajolt, és úgy nézte a kecskét, aki halottaiban vigyázó és megmentő angyala volt neki. S ahogy ilyen angyalhoz illik, fehér volt mindenütt a gyapja, egyetlen kicsi folt nélkül. Amíg a rügyek reszkettek tőle, olyan lehetett, mint a patyolat; s el sem lehet gondolni annak a bakkecskének az örömét, akire biztatóan nézett bársonyos szemével. De azt a fájdalmat sem lehet elgondolni, amit most érezne szegény büszke bak: most, amikor lát412ná patyolat szőrén a csepegő iszapfoltokat; s látná azt a puffadt nagy hasát, amely hordóval vetekszik.

A két szarvát Jáczint megfogta ismét, hogy a fejét felemelje, de mielőtt meg is mozdította volna, két vékony szalagocskát vett észre, melyek a hetyke szarvak tövére csokorban voltak odakötve. Az egyik szalag piros volt, s a másik zöld.

– No, né!… – tűnődött el Jáczint.

S ezen csakugyan tűnődni lehetett, s főleg gondolkozni, mert nem közönséges dolog, ha egy kecskének szalag van a szarván, méghozzá piros és zöld selyemszalag; s kivált nem közönséges dolog akkor, ha azt a kecskét holtan küldi el a vízi isten, habokban és hullámok között, hogy a haragos patakból kiszabadítsa az embert! De hát miért és hogyan kerülhetett oda a szalag?! Ha nem egyébért, talán azért, mert első kecske volt a nyájban; esetleg díjat nyert a tejelésben vagy a szaporításban. De az is könnyen lehetséges, hogy valamilyen oknál fogva a kedvence volt valakinek, egy álmodozó leánynak talán vagy dédelgetett egyetlen gyermeknek…

Avagy ki tudja!

Ilyeneket gondolt Jáczint, miközben figyelmesen és vizsgálódva nézegette a kecskét. Nem tavalyi kecske volt, úgy tetszett valahogy, hanem már idősebb, tapasztalt állat. Igen jól is élhetett, mert nagy volt és egyáltalában nem sovány; s láthatólag a szeretetet sem nélkülözte, mert a szalagokon kívül a gyapja is gondozottnak látszott, bár az indulatos víz összeborzolta meglehetősen. Mindent egybevéve, dédelgetett és szép kecske lehetett, telt és formás hasával, nemkülönben rózsaszínű és duzzadó tőgyével, melynek a tejfecskendői közül nagyra nőve és keményre feszülve csillogott a két hátulsó, mintha nem is a tápláló kecsketej fecskendői lettek volna, hanem tiszafából való két fuvola, melyeken most a parti hullámok játszottak ősi dallamokat.

Hát nem közönséges, mondta magában Jáczint, majd egy hirtelen mozdulattal, megfontolt szándék és akarat nélkül egyszerre leoldotta a piros szalagot. Utána a zöld következett volna, de ahhoz nem tudott kellőképpen hozzáférni, mert az iszapos parton egészen rajta feküdt a kecske. Megragadta hát a szarvát, hogy az iszapos sárból kiemelje, s hogy fordítson is 413egyet a kecske fején. Nagy erővel s nagyobb kímélet nélkül egyszerre fel is emelte az iszapos fejet a levegőbe, de abban a pillanatban valami csodás dolog történt, mert olyan hangot hallott, mintha egy csengő szólalt volna meg. Nem is mindennapi csengő, hanem valami ritka fajta és különleges. Kisded aranykehelyre hasonlított, a hangja pedig elevenítő volt és finom, de mégis messzehangzó, egy kicsit angyali s egyben pajkos. Úgy csendült meg, hogy nem lehetett máshol, csak egészen közel. Talán az ég és a föld között feslett ki hirtelen, mint a fül virága; vagy még inkább a kecske nyakán lehetett.

Hát ott is volt, a kecske nyakán. Vékony láncával a gyapjúba rejtőzött, mintha a kedvelt kecskehölgy még halottaiban is dugva viselte volna, akár valami szép és titkos érzelmet vagy éppen drága szerelmi függőt, melyben a kedvesének a fényképét őrzi.

– Hát ez különös!… – mondta Jáczint.

Sőt, egyre különösebb, gondolta magában, majd elgondolkozva ezen s amazon, leoldotta a zöld szalagot a kecske szarváról, s levette a csengőt is selymes nyakáról. A szalagot a zsebébe tette, mind a kettőt; a csengőt még nézegette egy kicsit, s egyszer-kétszer meg is szólaltatta. S ahogy az angyali hang táncolt és futkosott a fülében, éppen úgy táncoltak és futkostak a fejében a gondolatok is. De a számtalan és tünedező gondolat közül egyik sem látszott bizonyosnak, csak kettő. Vagyis először az, hogy ez a fehér kecske nagy és kedves személy lehetett valahol; s másodszor az, hogy az a valahol nem lehet máshol, csak az égbe nyúló fekete sziklán túl!

Arról a helyről, ami ott vagyon túl, onnét hozhatta a megzúdult patak, a nagy és sötét alagúton keresztül.

Ez másképpen nem lehet.

S ahogy ezt kimondta magában Jáczint, mindjárt felállt a kecske mellől. A csengőt is a két szalag mellé tette a zsebébe, majd egy utolsó pillantást vetett még a kecskére, s a zúgó patak partján elindult az alagút felé. Néha megállt, s úgy nézte a hegyes-völgyes hullámokat, de ha nem állott meg, akkor is csak a ragadozó vizet nézte, mintha kétségbeesett szemekkel folyton keresett volna abban valakit. Emitt habok verődtek, s amott szétfoszlottak, néha irdatlan tuskót lógatott az ár, s ho414zott egész bokrot is egyszer, csak éppen Sebestyént nem láthatta többé a szem. Bár a köhögése hallatszott volna legalább, vagy abból az emlékezetes kedvességből villant volna még meg valami a hullámok tetején. De hiába, megkínzó köhögése és édes szava elnémult egyaránt, s maga is eltűnt rettenetesen!

– Kegyetlenül hazament!… – mondta Jáczint.

Egészen a patak felé fordult, hogy egy néma percre megálljon az iszapos sárban. Ez a néma perc volt a végső búcsú, mert végtére el kellett hagynia ezt a konok és rejtelmes temetőt, mivel a meder fala élesen s oly magosra kezdett már merevedni, hogy a patak közelében immár csak az ügyes zerge tudott volna továbbmenni.

Búcsúzni kellett tehát; s búcsúzott is Jáczint, belepvén szemét a könny. De hát, ha úgy rendelte a könyörtelen sors, valahogy gátat vetett az áradó könnyeknek, s ezt a fájdalmat is leengedte lelke kútjába. Aztán a patak bősz medre fölött jobbra tért, és előrement a nevezetes párkány felé, mely egykor tanúja volt az árulásnak, amit Benedek és Etelka együtt követtek el; s amely tanúja volt éjjel a halál viharának és reggel magának a halálnak is. Lassan és eltökélten előrement, s amikor oda megérkezett, ama párkány tetejére, a borjúbőr tarisnyát ismét a nyakába akasztotta, és a kezébe vette azt a vadcseresznye fájából görbített botot. Akkor széjjelnézett a villogó reggeli fényben, mely a patak zúgása fölött és a megdúlt erdőben dicsőségesen uralkodott. Ebben a tündöklő fényben szinte értette a hallhatatlan szavakat is, amelyekkel az ég és a föld most először beszéltek a tavaszról; s valahogy úgy érezte, mintha e csodás beszéd alatt ő is betelnék fénnyel ismét, és benne az ifjú akarat rügyeket bontana.

Teli szívvel és könnyű lábakkal indult neki, hogy bebújjon azon a sziklakapun, amit a vihar bontott az éjjel. Úgy vélte, s kétség ahhoz nem is fért, hogy ezen a kapun keresztül legjobban legyőzheti a fekete sziklahegyet, meglátván azon túl a fehér kecske hazáját s talán egyebet is. A kapu nem volt olyan valódi, mint ahogy gondolni lehetett volna, mert az ürege szűk volt s maga dibdáb; és meglehetősen marcona is, azokkal a nagy sziklakörmökkel, melyeket a vihar hegyezett neki. Nagy vigyázattal s igen körülményesen mégis befurakodott a száján; 415s ha már bent volt, meg-megkucorodva s néha kétrét görnyedve valahogy beljebb s egyre beljebb igyekezett. Ez nem volt könnyű dolog, mert az út nem akart tágulni, hanem ellenkezőleg: néha valóságos torokká szűkült össze, amelyen csak hason csúszva lehetett átfurakodni. De akármilyen nehéz volt a zegzugos csatornaúton előrejutni, mégsem jutott eszébe, hogy vissza kéne fordulni talál. Még frissen emlékezvén az éjjeli viharra, de főleg a Sebestyén habzó sírjának zúgása mellett, immár maga a pokol sem tudott volna olyan félelmesnek tűnni, mint ahogy máskor s nyugalmas állapotban gondolhatná az ember. S ha csakugyan úgy van, hogy jelenleg a pokoltól sem riadott volna el, akkor a legtermészetesebb a világon, hogy ez a titokzatos út nem rejtett semmi félelmet, de még aggodalmakat sem szült. Sőt, a reménységet táplálta egyenesen, mert a cél felé vezetett egyrészt; s másrészt pedig nemcsak a háta mögül jött utána a fény, hanem elülről is, valahonnét a messzeségből, mintha szűrődött volna valami világ.

Valóban szűrődött.

S ha igen, gondolta magában Jáczint, akkor valahol eget lát ez a vakondút! Amit gondolt, abban igaza volt, ámbár sokáig azt hitte, hogy ő már bajosan vergődik odáig. A homlokán meggyűlt lassan a verejték, s a haja is csapzottan kezdett a feje körül térengeni; de ami nagyobb baj volt, a ruhája két helyen is meghasadt, s a jobbik keze fején vérzett egy csík. Hanem végül is, bármilyen hihetetlennek tűnt, mégis kibukkant valahova. Vagyis egy barlangos térségbe, amely mélyen a föld alatt tágasan terült el a csepegős sziklafalak között. Jobbára feketék voltak a kőfalak, de néhol majdnem ezüstbe hajlott az a fekete szín. Kőből volt a padlója is a nagy barlangteremnek, s csodálatos módon majdnem egyenletes volt végig a kőpadló. Ami kisebb-nagyobb horpadás volt rajta, azokban tündökletesen csillogott a víz. De bármilyen pazarul csillogott, mégsem az volt a legámulatosabb, hanem a barlang kéménye, amely kivezetett belőle a fényes világba. S nemcsak azzal keltett ámulatot, hogy fényes volt és végtelen hosszú, hanem azzal is még inkább, hogy nem egyenesen fölfelé futott az égre, hanem megdőlve jól és menedékesen, mintha az idő, aki lassan készítette, egyenesen azt akarta volna, hogy ebbe a barlangba létrán jöhessen le a fény.

416

Annyi bizonyos, gondolta Jáczint, hogy ezt sem fogja elfelejteni soha. Mégis körülnézett még egyszer s utoljára, majd nekifohászkodott, és elindult a sziklalétrán fölfelé. Úgy kezdett hozzá, mintha ott embernek fölmenni s fénynek lejönni szinte egyformán könnyű volna. Hamarosan megtanulta azonban, hogy nemcsak lélekben mászik avagy gondolatban, hanem a test ügyetlen terhével együtt. Vagyis a szükség rávitte, hogy mindjárt négykézlábra álljon, ha ugyan azt akarta, hogy a fényes kéményen keresztül az ég alá jusson. Márpedig ő azt akarta; s habár kézzel-lábbal, de végtére meg is valósította. De amikor maradék erejével kibújhatott a kémény tetején, már úgy el volt egész testében ernyedve, hogy nem is tudott a talpára állni, hanem csak tovább mászott egy kicsit, s egy ideig verejtékesen ott szuszogott. Amikor annyira megnyughatott, felemelte a fejét, hogy körülnézzen. Amit először látott, abban öröme telt, mert a nyílás egy kerek mezőcske közepén volt éppen. Lapos tányérhoz is hasonlított a kicsi mező, s ez valahogy kedves dolog volt, ez a hasonlóság, mert az ember arra gondolt mindjárt, hogy az éhes barlang fölött egy lapos tányér fekszik, aminek a közepe likas. Ezen még mosolyogni is lehetett, mint ahogy Jáczint is mosolygott. De csak addig tartott az ő mosolygása, amíg hevertéből felállott és körülnézett.

Mert akkor egyszerre megnyúlt az arca.

De hát ez nem is volt csoda, mert a tányér egyik szélén csupaszon futott le a mélybe a hegy, s elég meredeken is ahhoz, hogy bárki ember megpróbáljon ott lefelé menni. S nem volt kedvezőbb a szemben lévő másik oldal sem, mert az is mogorván és meredeken törtetett a magosba fel, odahajolván meredekjével még a tányér két széle fölé is, nehogy azokon a széleken el tudjon osonni bárki.

– Hát itt engem megfogott a hegy!… – mondta Jáczint.

Úgy tetszett valóban, hogy csakugyan megfogta, és elevenen a tányérjába tette.

Most gondolkozhatott bezzeg.

Hallani sem akart arról, hogy visszamenjen oda, ahonnét elindult; s hogy nem akart erről hallani, talán ez volt az egyetlen szerencse, mert sem a hegy oldalán, sem a barlang kéményén nem tudott volna visszamenni. Fölfelé kezdett hát nézegetni, s 417azt tenni a szemnek érdemes is volt, mert innét tekintve még nagyobb s még félelmesebb volt a hegy, mint odalent a járó földről. Ahogy szédelegve bolygott a szemével a magosban, hirtelen az jutott eszébe, hogy áldaná a varázslatot, ha őt most egyszerre szellővé változtatná, mert akkor fütyörészve mehetne a tetőre fel. De arra a kicsi időre lett volna madár is szívesen. Csakhogy a sors kedvező játékkal nem akart változtatni a valón, hanem meghagyta szigorúan az élet értelmét, ami nem egyéb, mint az akaratos küzdelem, törekedvén arra, amit jónak gondolunk.

Valami effélét mondott volt Lengődi is, amikor útra bocsátotta a fiát.

– Hát igen… – bólogatott Jáczint.

Aztán ismét körülnézett, egészen tüzetesen, de ennek a második vizsgálódásnak is csak az lett az eredménye, hogy a két szeme a magos hegyet kezdte járni. Hiába futkostak azonban a pillantásai, mert a hegy nem akart változni semmit, azaz valamit mintha mégis kedvezett volna most. Vagyis bokrokat mutatott és árva kicsi fácskákat, nemkülönben szabadon kúszó fagyökereket, amelyek nagy akarattal s elég sűrűn szállották meg a hegy oldalát. Sőt, mintha lett volna egy olyan vonulat, amely vonulaton szinte egy sorban követték egymást a bokrok, mégpedig okosan, mert nem meredeken vonultak a tető felé, hanem féloldali módon.

Mivel egyebet tenni úgysem lehetett, hát a bokrokat választotta Jáczint; s akkor tovább már nem is tétovázott, hanem azt mondta, hogy isten neki, s kellő bizodalommal elindult.

Alig hinné az ember, de könnyebben ment a dolog, mint ahogy a szem alulról azt gondolta. Elég gyorsan s hálával megtöltve maradtak el a bokrok, csak éppen azt kellett megtanulni tőlük, hogy sem visszafelé, sem lefelé nem szabad nézni, hanem mindig csak előre és fölfelé. Hát ezt be is tartotta Jáczint, s hogy betartotta, azt nemcsak okosan tette, hanem bölcsesség is származott abból, mert így tudta meg, hogy aki növelni akarja a bátorságát, az olyan ember igyekezzék keveset látni. Hát ő igyekezett is, miközben bokortól fagyökérig vagy fagyökértől bokorig ügyeskedett. S amire igazán nem számított, olyan sikerrel járt ez az igyekezete, hogy végül azt sem vette észre, ami418kor a tetőre felérkezett. Ha a fák nem szóltak volna neki, egy ideig talán ott is csak mászott volna; de a nagy törzsű fák, amelyek egyenesen nyúltak a magosba, mindjárt jelentették neki, hogy a zerge cammogó medvévé változhatik bátran. Erre olyan izgalom szállotta meg egyszerre, hogy a szemébe könny szökött, és a két lába remegni kezdett. Nekitámaszkodott egy hatalmas bükkfának, hogy a könny fátyolán keresztül itt a magos tetőn széjjelnézzen.

Olyan eleven és éber volt a csend, hogy a száraz levél zizzenése vagy még a mohóbb lélegzés is messze hallott. Bár jó délután volt már, a nap villogó és szikrázó fénnyel sütött, s abban a pazar fényben az óriási fák egészen feketén villadoztak.

Egyebet nem lehetett látni.

Ez nem lett volna nagy baj a hegyoldali bokros bölcselet szerint, de a fejlődés törvénye szerint, a cél érdekében, már nem a bokroknak volt igazuk, hanem a magos fáknak, akik messze néztek és messze láttak. Ők a tetejükkel bizonyosan látták már a fehér kecske hazáját is. S ha azt látták, akkor a patakot is igen nyilván, mely a különös kecskét halálba vitte, sőt a nagy hegy alagútján keresztül az ő elítélt két kezébe.

Nem sokat okoskodott, hanem megindult.

Annyit könnyű volt tudni, hogy egy kicsit balra kell menni és előre, ha azt akarja, hogy az óriási fekete szikla háta mögé jusson, ahol a pataknak is lennie kell. Zúghatna is, mint ahogy zúgott a reggel, ha ugyan volna benne segítő szándék, mert akkor hang irányában mehetne. De hiába merítette mindegyre a fülét a csendbe, mert alig sem zúgott a patak. Úgy látszik, hogy vagy nem volt benne segítő szándék, vagy pedig igen messze volt.

Esetleg nem is áradott már.

Legyen akárhogy, rossz helyen semmiképpen nem járhatott. A lába is érezte ezt, mert alig-alig mindenütt lejtett a föld; s ha pedig lejtett, akkor valahol előtte lapálynak kellett lennie vagy éppen völgynek. A szeme is lapályt vagy éppen völgyet jósolt, mert a bükkfák igen kezdtek gyérülni és vékonyodni, sőt megjelent már egy-egy magányos tölgy is, nemkülönben nyárfa; utána pedig kisebb-nagyobb tisztások s majd mezők lepték el a tájat.

Izgalmában gyorsabban kezdett menni.

419

Egészen balra egy magos dombot pillantott meg, s a dombon túl és mögötte, nem is messze, egy sziklás nagy hegyet. Igen megörvendett mind a kettőnek, mert a domb olyannak mutatkozott, hogy róla messze tud majd szolgálni a látás; a sziklás nagy hegy pedig nem lehetett más, egyedül csak az, amelyiket keresztülfúrt a patak. S ahogy gondolta, úgy volt igaz pontosan, mert amikor felérkezett a dombra, s onnét széttekintett, egyszerre kitárta magát az egész tájék, s főleg szemébe csillant a nagy hegy alatt a patak. De amit látott, csak egy pillanatra látta, a szemének egy rebbenésével csupán. Mert a következő pillanatban valami olyan érzés borította el, amitől elhomályosult nyomban a tekintete. Talán nem is érzés volt már, hanem döbbentő megérzés; vagy nem is egészen az, hanem sűrű és forró indulat; vagy még inkább a sors hirtelen zuhataga, mely egyszerre az agyára zúdult, hogy utána elöntse egész testét.

Így még soha nem járt.

– No, né!… – csak ennyit tudott mondani.

Lehunyta gyorsan a szemét, mert úgy érezte, hogy álltában ingadozik. Rátámaszkodott a cseresznyefabotra, a másik kezével pedig megdörzsölte a homlokát. Nevetni szeretett volna magán, hogy lám, milyen bolond tud lenni, de nevetés helyett inkább enyhület és fáradalom látszott az arcán. Ki sem nyitotta a szemét, hanem lassan leereszkedett a földre, fejét a selymes szőrű tarisnyára hajtotta, és elszenderült.

Aludt, s mégsem aludt.

Csak mint a pillangó, úgy lebegett az öntudata, puhán és céltalanul. Néha leszállt valahova, s akkor olyan lett, mintha nem is volna; máskor árnyékon lebegett keresztül, s az árnyék elrejtette a borulatban; de volt úgy is, hogy fénybe repült, s olyankor hatalmas könnyűséggel törte át a sugarakat.

Így feküdt valameddig, ebben a különös bódulatban, melybe a kicsordult fáradtság és a hirtelen izgalom döntötte. De amilyen váratlanul borult a szemére a fátyol, éppen olyan egyszerre szállott is el. S akkor fektéből mosolyogva állt fel, eleven és kíváncsi erővel, hogy oly sok küzdelem után vajon mit lát; s amit látni fog, az vajon mit rejteget?

Elsőnek a napot látta meg, mely egy erdős hegygerinc fekete fái között lobogva hanyatlott nyugta felé. Fényében nyújtóz420kodtak a fák, és a hegygerinc hullámzott puhán. De könnyen lehet, hogy az egész csalóka játék volt csupán, melyet a lobogó fény játszott a szemmel. Sőt bizonyosan így volt, mert ahol a hegygerinc már a nap fölé emelkedett, vagy ahol más oknál fogva nem fürdött a fényben, ott sivár nyugalomban állott minden. Különben hosszú volt ez a hegygerinc, mert a sziklás nagy hegynél kezdődött, s gyengén kígyózó s lassan ereszkedő vonalban a távoli messzeségbe futott, ahol elnyelték a véghetetlen erdők. A gerinc alatt gyengén erdős volt a hegyoldal, de néhol fátalan és kietlen nagy mezők is terültek el. S ez alatt a felemás, vagyis inkább kietlen hegyoldal alatt hosszan egy völgy terült el, amelytől rögtön megborzadt a szem, ahogy végigtekintett rajta. De ami legkülönösebb volt, józan és igazságos értelemmel nem lehetett megokolni, hogy az a völgy miért borzasztja meg rögtön a szemet. Nyilván nem azzal tette ezt, hogy sivár volt és terméketlennek látszott, hiszen ilyenkor, vagyis a tavasz legkezdetén, minden völgy sivárnak tűnik, és nem termik még semmit a szemnek. De ez valahogy nem télvégi módon volt reménytelen, hanem nyári gondolattal is. Igaz viszont, hogy ebben a napnyugtában nem is tudott kedvezően mutatkozni, mert a hegygerinc úgy vette el a napfényt, hogy míg a völgy fölött mindenütt tündöklött a levegő, addig a völgy ölében csak valami furcsa félhomály honolt elejétől végig. Furcsa félhomály volt, mert nem látszott egyenletesnek és nyugtató puhának, hanem gorombán csomós volt és barátságtalan egészen. Nyilván olyan volt ott a föld természete is, vagyis barátságtalan és rosszindulatú. Olyan lehetett, megátalkodott és gonosz, mert hogy ilyen volt, azt nemcsak a foltosan és duzzogva gomolygó félhomály tanúsította, hanem leginkább a patak, amely végigvonult a völgy fenekén, hogy aztán szégyenkezve eltűnjék a sziklás hegy alatt, ahol nyilván keservesen kellett bűnhődnie. Ez a patak ugyanis kígyó módjára kúszott a lelketlen völgyön keresztül, de nemcsak az alattomos, sima kúszása volt a kígyóé, hanem a színe is, mert ott a félhomály alól sárgásbarna színben ütközött ki, néha a testén furcsa ábrákat villantva meg, amelyek különböző mérges színekben játszottak. S ahol végigkúszott a patak, fölötte mindenütt párás köd terjen421gett, amely valósággal olyannak tetszett, mintha fojtó füst és gyilkos kén gőzölögne együtt.

Különben elég nagy volt a völgy, mert most az enyhe borulatban, amikor a hegygerinc mögé vonult a nap, a tekintet csak nehezen tudta befogni. Szembe a naprejtő gerinccel, a völgynek egy másik oldala is volt, amely szintén egyenesen húzódott északról dél felé, s valójában ott torlódott meg, azon a magos dombon, ahol most Jáczint állott. Itt aztán lefutott egy kicsit, hogy egy utolsó ugrással a pataknyelő nagy hegy kemény mellére boruljon. Itt volt a lába a völgynek, nekivetve ennek a hatalmas hegynek, mintha tovább akarta volna tolni. Mérgesen és gőzölögve erőlködött most is, mint idők óta bizonyára minden nap és minden éjjel, de a sziklás óriás keményen állt, mintha észre sem vette volna, abban az örök-hatalmi nyugalmában, hogy az alattomos völgy már megfúrta őt a patakjával.

Hát ilyen volt ez a völgy.

A küzdelem párájában feküdt, a méreg gőzében és a szenvedés ítéletében. Az élet öröme innét száműzve volt, de a pokol füstjében és a halál vigyorában mégis várt valamire. Talán az égi kegyelemre vagy legalább egy biztató isteni szóra; vagy arra tán, hogy egy utolsó ítélettel ráomoljanak a hegyek, és örökre betemessék, mint egy koporsót.

Mert olyan is volt, mint egy óriási koporsó.

– Hát ez elátkozott hely! – mondta Jáczint.

Közel volt ahhoz, hogy káromkodjék is egyet, pedig az efféle nem volt szokása soha. De hát ezekben a percekben keserű volt, amúgy istenigazában, mert nem tudta semmiképpen elgondolni, hogy akkora hitbéli reménység után s annyi keserves küzdelem után mit akarhat a sors még ezzel a pokoli völggyel is.

De ha már itt volt, nem akart meghátrálni, hanem szembenézett a sorssal. Elhatározta tehát, hogy leereszkedik a völgybe, s bár fújjon az kénes párát vagy leheljen sorvasztó leheletet, ő mégis megpróbálja elevenjében megismerni. Már csak azon gondolkozott, hogy merre induljon, mert valami nyomorgó egy-két házacskát is mintha látott volna a völgy közepén, másrészt azonban fejtől lábig s a lábától a fejéig látni akarta az egészet. Végül leghelyesebbnek mégis úgy találta, ha legelőször a patak alagútjához megy, az óriási sziklás hegy alá, vagyis a lá422bához a völgynek. Ereszkedni is kezdett hát arrafelé; s amíg mendegélt lassan, élénken járt a szeme, s úgy az esze is. Ahogy egyre jobban közelített a patakhoz, apránkint láthatta jól, hogy sokat apadt már a patak, de meg lehetett áradva istenesen, mert nemcsak a parti része, hanem még a környéke is iszapban feküdt. Lement egészen az iszap széléig, s ott egyenesen a sziklás hegynek vette az útját, hogy egészen közelről láthassa a patak alagútját. Amikor odaért, egészen a hegy lábához és a kimélyült meder meredek szélére, ahol a patak befutott a sötét alagútba, ott azon a helyen megállott, hogy figyelmesen megnézzen mindent. A sziklának nekiverődve, habzott a patak vize és zuhogott is, de az a zuhogás már inkább csak susogás volt. De ahogy habzott-susogott, mintha élő ember módjára egy-egy nehezet szuszogott is volna, sőt néha úgy lehetett hallani, mintha nehéz szívvel fel is nyögne.

Ez nagyon különös volt.

Valóban szuszogott a patak, és néha felnyögött; s mindaz a furcsa hang, bizonyára nekiverődve a szikla falának, visszafordult a völgy felé, s éppen az ő feje fölött gyűlt hangosan egybe.

Milyen furcsa!

Ámbár érthető, mert lám, egy hatalmas havasi fűzfa áll mellette, s annak a vén fűzfának az odvas törzse vízszintesen a patak fölé nyúlik, éppen a feje fölött. Úgy is van, mert nem lehet másképp, hogy ez a huncut fűzfa odvába csalja a vízi hangot, s azt csalfa mókázással úgy adja tovább, hogy szuszog és nyög is hozzá.

S ahogy ezt gondolta, már föl is tekintett a vén fűzfa vastag törzsére, de abban a pillanatban a nyaka úgy maradt, mintha egyszerre megmerevedett volna. S a nyaka mellett a tekintete is, egészen elámulva, egyetlen pontra meredt, vagyis inkább két pontra egymás mellett, mert a fűzfa vastag törzséről két ijesztő láb lógott lefelé. Iszapos és otromba két láb volt, melyet a bokánál, ahol az iszap szűnt, már szőr borított.

– Inkább medve mancsa, mint emberi láb! – mondta magában Jáczint.

S azzal, nagy csendben és óvatosan, kezdett visszafelé húzódni, hogy valahogy úgy ellegyen onnét, mintha nem is lett volna ott. De akkor, mint az eleven rettenet, megszólalt a fűzfáról az otromba hang:

423

– Te, hé, nem láttad a kecskét?

Jáczintnak pattanva fordult vissza a feje, s hát egy ámulatos vénember kuporgott a fűzfán. De nem az öregsége miatt volt ámulatos; se nem azért, hogy éppen az alagút szája fölött a fűzfán kuporgott. Hanem az ő elvadult éktelensége miatt, mert olyant nem látott az ember. A ruhája mocskosan és darabokban lebegett rajta, állati arcát torzonborz szőrzet borította, az egyik szeme össze volt ragadva, s a másikkal gonoszul nézett, a két kurta karja szőrösen lógott, s maga is kurtának és vastagnak látszott, mint egy rothadó tuskó.

– Hát maga ember?! – kérdezte Jáczint.

– Mi volnék egyéb, te kóbor kutya! – mondta az ember.

Jobb lesz, úgy látszik, gondolta magában Jáczint, ha szőrmentire beszél ezzel az emberi majommal, mert ki tudja, miféle bajba keveredhetik véle. Közelebb lépett hát kettőt hozzá, és azt mondta neki:

– Úgy értettem, hogy nem valami erdei tünemény-e, mint például a tündér.

Erre a torzonborz embernek elhúzódott a szája, ami nyilván azt akarta jelenteni, hogy tetszett neki a szó. Az ijedelem után, amely szinte közel állt már a borzalomhoz, egyszerre Jáczint is megereszkedett; s mivel éppen abban a percben eszébe jutott az is, hogy ettől a vadon élő embertől esetleg sok mindent megtudhat, hirtelen elhatározással így szólt:

– Várjon, mert felmegyek magához.

Azt sem mondta az ember, hogy jöjjön vagy ne jöjjön, de amikor Jáczint felérkezett a fűzfa törzsére, és szétvetett lábakkal, mintha a fán lovagolt volna, el is helyezkedett a riasztó öreggel szemben, akkor ismét azt kérdezte tőle az ember:

– Mondd meg, nem láttad a kecskét?

Még nem tudta, de valahogy érezte Jáczint, hogy a különös fehér kecskét kérdezi tőle.

– Milyen kecskét? – felelte mégis.

– Az enyimet, az egyetlent. Fehérkét!

– Úgy hívják?

– Úgy.

– Nem láttam semmiféle élő kecskét – mondta Jáczint.

Maga sem tudta, hogy miért válaszolt így; talán azért, hogy 424előbb ő tudja meg, ami a kecskénél embernek és világnak fontosabb volt.

– Ez milyen vidék?

– Nem vidék, ha szemed van – mondta az ember. – Hanem völgy.

– Milyen völgy?

– Zongota völgy.

Úgy érezte Jáczint, hogy görcs harapott az agyába, és hogy fekete méreg kezd iramlani a tagjaiban. Megfogta két kézzel a fűzfa törzsét, és kínjában félig rábújt, mintha koporsó fölött görnyedt volna, melyben egyetlen kedvese fekszik.

– Hé, te! Fáj a hasad? – kérdezte az ember.

Jáczint nem tudott egy darabig szólni; s amikor felemelte nagy nehezen a fejét, olyan volt az arca, mintha a völgy kénes gőzéből és gyilkos párájából emelte volna fel. Elborult szemekkel mégis a völgybe nézett le; először a völgybe, hosszában a füstölgő patak mentén, végig azon a pokoli temetőn, melyet Paradicsomnak nevezett az apja, akit ebben a kínszenvedő percben kegyetlen atyának érzett.

– A hasad fáj, te?! – mordult rá ismét az ember.

S akkor a durva hangra, mint a büdös farkas, egyszerre szörnyű gyanú mart a Jáczint szívébe belé.

– Magának mi a neve? – kérdezte.

– Az én nevem?

– Igen.

– Ká Károly.

Ismét megfogta Jáczint a fűzfa törzsét, de most nem hajtotta le a fejét, hanem egész testében remegve s előredőlve nézte az átkos embert, aki gonosz fél szemmel és vigyorogva várta, hogy mi lesz. S akkor Jáczint lassan a zsebébe nyúlt, onnét elővette az angyali csengőt, és remegő kézzel csengetett vele.

– Ez volt rajta? – kérdezte.

Ká Károlynak eltorzult az arca, ahogy a fél szemével merőn nézte a csengőt. Mereven ült és mozdulatlanul; s rebbenés nélkül a csengőt nézte folyton, csak a szőrös melle mozgott nehéz lélegzésben, majd nyögni kezdett, mint az állat, amelyik üvölteni szeretne. S akkor lassan, mintha valami vad és átkos igézet alatt lett volna, lassan a csengő után nyúlt, amit úgy vett a ke425zébe, mint egy ragadozó. S amikor már ott volt a csengő a szorító markában, abban a pillanatban elbődülve ordított egyet, és a szabad kezével mellen ragadta Jáczintot, hogy beléfordítsa az áradó patakba. Jáczint meglódult, mintha esett is volna már, de akkor megszorította két lábszárával a fa törzsét, és gyorsan visszapattant.

Utána már csak egy fekete villanás volt, s Ká Károly megcsobbant a patak mocskos vizében. Rúgott még néhányat az alagút szája előtt, s hördülve hápogott is a víz sodrában, de aztán, kezében az angyali csengővel, ami Jáczintot megmentette, örökre eltűnt a sötét alagútban.

Ítélet történt, úgy érezte Jáczint.

Aztán a két szalagocskát, a pirosat és a zöldet, mely a „Fehérke” szarvát cicomázta, azt is Ká Károly után szépen a vízbe eresztette. S amikor a két szalag pillogva a habokba hullt, akkor lejött lassan ő is a nevezetes fűzfa törzséről, amelyen fekete hangyák is vándoroltak. Kezébe vette ismét a botot, amit odatámasztott volt a fa tövéhez, s elindult lassan a völgybe.

Akkor már alkonyodott.

Azon a menedékes oldalon leereszkedett a patakhoz, majd ott, a víz folyásával szembe, fölfelé kezdett menni. Úgy ment, hogy céltalanul maga elé nézett, néha pedig a vízre, amely lustán hömpölygött és halkan mormogott. Most nem látszott az arcán, hogy hallgatná vagy hallaná a patak szavát; sem az észlelő figyelem vagy éppen a bosszankodás nem látszott rajta, amiért az iszapos parton néhol bokáig süppedt a lába.

Úgy látszott, hogy egészen magába van esve.

Lehetett is, mert mint a fekete sziklahegy a földet, őt is úgy nyomta mindaz, amit megtudott, s ami történt. Vagyis megtudta végre, hogy ez a Zongota völgye; s megtörtént az első ítélet. Ez a két dolog nyomta az agyát és a lelkét, rettentő súllyal. De ahogy teltek a percek, s ahogy semmivel sem törődve, lassan és mindegyre továbbhaladt, kezdett ez a két dolog egymástól külön válni. Vagyis a lelkében eget fenyegető fekete sziklahegy emelkedett abból, hogy ez a völgy Zongota völgye; de ugyanakkor a Ká Károly halála kezdett olyanná válni benne, amilyen a valóságban a föld, amely nemcsak erős és kibékítő, hanem amelyik tartja is a fekete sziklahegyet.

426

Tartotta, hogy ne omoljék rá.

– Hát így van… – mondta magában.

S ahogy ezt elgondolta, s kimondta magában a szót, akkor állott meg először a völgyben. A patak vize alattomosan folyt a szürkület alatt, de már erősen megcsendesedve, mert kezdtek kihunyni a mezei erecskék, amelyek a völgy két oldalából táplálták őket. Valami köd derengett a víz fölött, amely kihúzódott a nedves partokra is, de azért nem lehetett egész bizonyossággal megmondani, hogy valóban a víz és a nedves föld párája-e, ami ködlik, vagy pedig az esti sötétség lassú szüremlése. A szag ellenben, amit a patak és az agyagos föld árasztott, olyan nyers volt és erős, hogy betöltötte az egész völgyet. Legjobban az erjedés és a rothadás érzett ki belőle, de közötte és fölötte ott lebegett a föld tavaszi illata is már.

Olyan volt ez, mint a reménység lehelete.

Meg is mozdult valamicskét a Jáczint szemében a kedv, mert élénkebben kezdett vigyázkodni, majd kutatva figyelt előre. Jó messzire s a patakon túli részen valami kisded fény világolt. Nem lehetett az esti csillag, mert sárgán és rebegés nélkül, közel a föld fölött világított; s tűz fénye sem lehetett, mert annál szomorúbb volt és gyámoltalanabb.

– Lámpafény lehet csak! – mondta Jáczint.

S abban a pillanatban Jozéfa jutott eszébe, akiről azt mondta volt az apja, hogy olyan szép és csodálatos tündér volt, mintha a virág virulása és a csillag ragyogása benne egyesült volna. S eszébe jutott Ábra is, aki nem az eszével szerette Jozéfát, hanem a határtalan szívével. Ha pedig úgy szerette, akkor tán visszajött Jozéfához, s mialatt Ká Károly bánatában a kecskét cicomázta, azalatt ők boldogan éltek.

Éltek?!

Hátha most is élnek, s ők gyújtottak világot a völgyi házacskában!

– Hátha!

Egyszerre olyan izgalom ragadta meg, hogy meg sem nézte a patak vizét, hanem gyorsan belegázolt, csakhogy ott legyen már a túlsó oldalon, ahol rohanhat egyenesen a fény felé. Észre sem vette, hogy derékig ellepi a víz, csak akkor kezdett kétfelé csapkodni s úgy biztatni magát, amikor a lábát fogdosta már 427erősen az iszapos fenék. Egyszer bele is bukott félig a vízbe, s a kalapja el is illegett az elnyelő esti sötétben, de valahogy mégis átvergődött a patakon. Ott aztán csak megrázta magát, s már lódult is a fény felé. Néhol agyagos sár fogta meg a lábát, máshol nyájba gyűlt bokrok akadályozták, de leselkedtek keskeny és mély hasadékok is a földön. S bár sokat segített a hold, amely félig már megtelve akkor szállt a hegyek fölé, mégis öreg este lett, mire odaért a házhoz.

Nem volt kicsi a ház, s elég módosnak is látszott. Két szobája is lehetett, mert a bejárattól balra és jobbra egyaránt volt egy-egy nagy ablaka.

Az egyik sötét volt.

Ahogy csapzottan és vizes ruhában ott állt, azon gondolkozott szívdobogva, hogy vajon bemenjen-e rögtön és ilyen riasztó módon a házba, vagy mit csináljon. De amíg ezen gondolkozott, azalatt már odahúzódott lábujjhegyen a világos ablak alá, s a lélegzetét is visszafojtva, óvatosan benézett az ablakon.

Bent egy boszorkány ült.

A szíve abban a pillanatban s egészen elszorult; s hirtelen megdörzsölte a két szemét, mert azt hitte, hogy nem látott, csak képzelődött.

Aztán újból benézett az ablakon.

Csakugyan egy ijedelmes vénasszony ült odabent. Sárga és nagy puha fénnyel mécseslámpa égett a feje fölött, ahogy meggyörnyedve ott ült az asztal mellett. Feketébe volt öltözve, s a fején is fekete kendő volt. Ahogy a kendő két szárnya a sárga fényben feketén lebegett az álla alatt, éles és sovány arcával egészen olyan volt, mint egy rabságra vetett ragadozó madár. Szigorúan és mégis epekedve nézett maga elé, ahol egy fehér tálacska állott az asztalon, s a tálacska mellett egy alma. S miközben az almát vagy a fehér tálacskát nézte oly konokul, azalatt a sovány kezében egy rózsafüzért forgatott.

– Imádkozik!… – gondolta Jáczint.

428

De éppen akkor lassan felállt ültéből az öregasszony, a rózsafüzért letette az asztalra, és az almát megmosta a kicsi tálacskában. Utána az almát visszatette a helyére, és a rózsafüzéren imádkozni kezdett ismét.

– Hát ez tiszta boszorkány!… – mondta Jáczint.

A hideg és a meleg egyszerre kezdett futkosni a tagjaiban, s óvatosan visszahúzódott az ablak alól. Furcsán zavarodott volt, s egy kicsit meg is vetette önmagát, de nem tagadhatta le, hogy egész testében remeg. De ha remegett, az nem is volt csoda, mert sokat látott és tapasztalt ugyan egy hosszú vándorév alatt, azonban most esett meg először, hogy a halálfélelem megkörnyékezte.

A reménye a fűzfán halt meg, s talán most következik a puszta élete!

– Hát legyen! – mondta.

Azzal megindult egyenesen a bejárat felé, majd a boszorkány ajtaján koppintott egyet, utána belépett a szobába, és bátorságosan így köszönt:

– Jó estét kívánok.

A vénasszony nem köszönt vissza, se fel nem állott, hanem mozdulatlanul nézte őt. Az arca merev volt, és a szeme mohó. Aztán rángatózni kezdtek az arcán a vonások, a szeme megtelt furcsa mámorral, majd egész lényét öröm és boldogság öntötte el.

Mintha epedve várt volna valakit, aki végre megjött.

Jáczint sem tudott újat szólni semmit, de mivel valamit mégis tennie kellett, lassan előrement az asztalig. S ahogy ott megállt az asztal mellett, a tekintete valahogy az almára esett, amely csodálatos módon éppen olyan volt, mint az ő almája, amit az apja neki az útra adott. Nem mondott semmit, hanem kivette a tarisnyából az almát, s odatette a másik mellé az asztalra; s ahogy odatette, hát a formájukban és a színükben is ikrek voltak.

A vénasszony is megnézte az almákat, de vagy nem tudott, vagy pedig nem akart akkor sem szólni. A szeme azonban rebegni kezdett, majd könnyekben csillogni; s majd utána szétnyílott az ajka és reszketett. Annyira reszketett, hogy még az a három foga is, ami megvolt neki, remegni látszott abban a vértelen és kietlen szájában. Valami véghetetlen és kínzó örömben így kínlódott egy darabig, majd nagy nehezen és lassan felállt, s a két rebegő szemével Jáczintra tapadva, azt mondta neki:

– Gergely!

– Én Jáczint vagyok – mondta csendesen a fiú.

De a vénasszony meg sem hallotta a szót, hanem eszelősen 429örvendezve odatopogott Jáczinthoz, akinek az arcát megsimogatta, miközben el-eltikkadó, síri hangon azt mondta neki:

– Ábra Gergely!

Erre Jáczintnak is döbbenet szorította meg a torkát, mert ebből az „Ábra Gergely”-ből most már bizonyosan tudta, hogy a kiszikkadt, eszelős vénasszonyban a paradicsomi Jozéfát látja elevenen. Jozéfát, vagyis magát a tündért, aki olyan szép volt, hogy a virág virulása és a csillag ragyogása benne egyesült. Igen, ez maga a tündér! Ez a síri és fogatlan vénasszony! Ez a riasztó vén madár!… Hát ez az!… És az ő atyja?!… Ó, irgalom, hiszen ilyenformán az ő atyja volt az a bizonyos Ábra Gergely! Mert az alma… Igen, az almafa, otthon a faragott kicsi kertben, az az almafa innét való, ebből a völgyből!… Igen, az alma! Amit most visszahozott ide, nem ő, hanem az apja… Mert látszik, egészen úgy látszik, hogy nem őt látja most Jozéfa, hanem az apját látja benne, aki visszajött hozzá; s bizonyságul elhozta az almát…

S akkor még egy utolsó sugár felcsillant a fiúban.

– Én Lengődi Jáczint vagyok! – mondta elsápadva.

Tikkadozva felelte a vénasszony, miközben simogatta:

– Az vagy hát… Mert én úgy hívtalak… Lengődinek… Hát nem emlékszel?… Mert a járásod olyan lengődi volt…

Furcsán nevetett hozzá, az öröm kínjában és eltikkadva folyton. S miközben ilyen szavakat mondott és így nevetett, Jáczintnak nehezebb lett egyre a szíve. Úgy érezte, hogy már nem bír állani sem. Leült hát roskadva egy székre, a homlokát megtörölte, és így szólt:

– Én a fia vagyok.

Erre Jozéfa megzavarodott, és rebegni kezdett a szeme, mintha eljött volna az ébredés ideje, amikor rossz szemmel és homályos világban is látni akar az ember. Egy-egy kérdő, majd kutató pillantással még Jáczintra nézett, majd tapogatva az asztalt, hogy támaszkodjék is, visszament a helyére, s oda leült. Egy ideig maga elé nézett, de valahogy úgy, mintha a halálból nézne elevenen. Aztán az asztalra borult, és nagy kínszenvedésben, sírva rángatózott.

Jáczint magába roskadva ült a széken, lehanyatlott fejjel, túl az egykedvűségen is már.

430

Az idő múlását sem érezte, mint aki sírban van, s nem méri azt. Így aztán nem tudta, hogy mikor és mennyi idő múlva, de egyszer mintha a Jozéfa hangját hallotta volna.

– Ugye, te az örökség miatt jöttél ide?

Jáczint felemelte a fejét, s fáradtan és nagyon messziről az öregasszonyra nézett, akinek már józan volt a szeme, s az arca olyan szigorú, hogy már kegyetlen.

– Milyen örökség miatt? – kérdezte.

– Háza van itt apádnak, s birtoka – felelte Jozéfa.

– Nem tudtam.

– Hát akkor mért jöttél?

– Atyám azt mondta, hogy a szépség és a tiszta boldogság völgye ez a hely. Ezért jöttem ide.

– Mindig ilyen volt apád – folytatta a vénasszony. – Örökösen az eget építette a földről; s a szerelemben is mindig ott tartózkodott, fenn a levegőben, mint a madár.

Jáczint csak bólogatott.

– Egészségben él? – kérdezte Jozéfa.

– Bölcsen él – mondta a fiú. – A napjai a szép ég alatt telnek, amit ő épített magának.

Ismét sokáig hallgattak, majd a vénasszony mégis kimondta, amit soha senkinek nem mondott el.

– Én pokolban élek és gyehennán. Mert kettőt nem tudok: aludni és meghalni. Ha mikor elszenderedem, apád az arcám fölött megjelenik, s arra én mindig örömmel felriadok. De amikor szólanék is hozzá, hát akkor rögvest elmegy. Sohasem marad egy szóra sem velem, hanem minden alkalommal s örökké elmegy… S emiatt immár régtől fogva rettegek élni, de mégis muszáj, mert akár bármit is követek el, hogy meghaljak, semmiképpen nem tudok meghalni…

Keserűen, szinte átkozódva tette hozzá:

– Nem hagyja az Isten, hogy már végre meg tudjak nyugodni!

– Bezzeg a férje meg tudott – mondta Jáczint.

A lélek sötétjéből felnézett Jozéfa.

– Kicsoda tudott? – kérdezte.

– Ká Károly! Hát nem ő volt a férje?

431

– Előbb az én férjem volt, de aztán a kecskék férje lett. Most is egy Fehérkéje van neki!

– No, hát most senkinek sem a férje már – mondta Jáczint. – Sem a magáé, sem a kecskéé, mert meghalt. Meghalt, mert ölni akart ismét. De most én fordítottam belé a fűzfáról a vízbe, s az alagút elnyelte, hogy többé sohase legyen.

Töredelmesen és nagy részvéttel nézett a szegény öregasszonyra, hogy hát most elmondta a szívszakasztó nagy hírt. Jajveszékelést várt vagy sirató könnyeket; de talán még azt is, hogy nagy fájdalmában felragad egy kést az özvegy, s kegyetlenül az ő szívébe mártja, amit tán nem is bánna. Csakhogy nem történt semmi efféle, hanem ami történt, éppen ellenkezőleg volt, mert a vénasszony odament hozzá, s előtte térdre rogyott a földön. S akkor megcsókolta mohón a kezét, és az égre fohászkodva azt mondta:

– Köszönöm, hogy megváltottál tőle.

– Szívesen – felelte Jáczint.

Aztán felállt, s Jozéfát is felemelte a földről. S ahogy így egymás mellett álltak, s még egyszer ránézett a vénasszonyra, az tökéletesen olyan volt, mint a halál eleven fészke. De úgy is érezte mellette abban a percben, hogy már ő is a végére ért mindennek a világon, s csak az van még hátra, hogy elmúlhasson valahogy.

– Hát én búcsúzom, Jozéfa néni! – mondta neki.

– S hová mégysz?

– Messze megyek – felelte Jáczint. – Vagyis ki ebből a világból, mert nekem több keresnivalóm ezen a földön nincs.

Erre különös dolog történt, mert Jozéfa kicsire húzta a szemét, mintha erősen gondolkoznék valamin, s mintha nagy dologban akarna határozni. Aztán az ülüméresi almát felvette az asztalról, s odaadta a Jáczint kezébe, majd utána megfogta a fiúnak a karját, és meleg szóval azt mondta neki:

– Hát akkor gyere velem, mert én megmutatom neked az utat, amely kivezet ebből a világból.

Azzal odavezette a másik szoba ajtajához, amit csendesen kinyitott. S akkor a nyitott ajtón, abban az aranyló holdvilágos szobában, lábujjhegyen előrevitte egy kék színű virágos ágyig, amelyben pihegve és mosolyogva aludt egy leány. Az 432arca boldog volt a lánynak, és tündéri szép a fényben; barna haja aranylón övezte kedves fejét, és pihegő mellének egyik bimbója kikandikált az inge alól, mintha valamelyik csillaggal játszani akart volna az ablakon keresztül.

– Az alma, amit hoztál, íme, őt illeti – súgta Jozéfa.

Aztán óvatosan és gyöngéden betakarta egészen a lányt, majd Jáczintot kivezette a szobából, de ott sem állott meg véle, hanem a házból is kivitte. S a fényben lebegő és a hallgatag ég alatt elvezette őt egy szomszédos házikóba, s ott bevitte egy gondozott és tiszta szobába, melyben meg is volt vetve az ágy.

– Kié ez a ház? – kérdezte Jáczint.

– Az Ábra Gergelyé – mondta Jozéfa.

– S kinek van megvetve az ágy?

– Neki.

– Hát várta őt?

– Igen. Huszonöt évig…

Egyszerre nagyon öreg lett, rozzanva állott és üresen; s mintha azt motyogta volna, hogy az Atya él és uralkodik az egekben, de a végső időben elküldi az ő egyszülött fiát, hogy megváltsa az embert.

– Imádkozni akar, Jozéfa néni? – kérdezte Jáczint.

– Nem akarok – mondta a vénasszony.

– Hát akkor mit beszél?

– Nem beszélek semmit.

Zavarodottan nézett, hamuszínű arccal és üszökvég-szemekkel.

– S aki a szép ágyban aludt, az a lánya volt? – kérdezte Jáczint.

Jozéfa bólintott, hogy igen.

– S mi a neve?

– Ongota.

Valami furcsa mosollyal elmosolyodott, majd mint a kedves kicsi gyermek, aki még nem tudja tisztán kimondani a szavakat, vidáman így folytatta:

– Anyám azt üzeni, ha valahol lássa Ába Gegej bácsit, jöjjön mingyá Ongota vőgybe.

Utána gyermekesen nevetett, majd nevetgélve kiszaladt a szobából, és elment.

433

Jáczint mozdulni sem tudott egy ideig, hanem úgy állott vigyázkodva és félve, mintha tövisek és rózsák között állott volna. Nem is emlékezett rá, hogy mikor feküdt le és hogy mikor aludt el, de amikor másnap felébredett, az ágya mellett kenyeret talált és tejet, s egy szál kék színű tavaszi virágot. Vizsgálódott mindenfelé és hallgatózott, de nem volt senki sehol, senki emberi lélek, csak egyedül a csend, amely selymesen uralkodott; no, még a napfény, amely láthatólag elárasztotta odakünn a világot. Mint a hullámok a patak vizén, úgy jöttek örökösen és úgy mentek örökösen a gondolatok, de felettük a fény folyton csak azt kérdezte, hogy vajon ki hozhatta a kenyeret, a tejet és a virágot.

Egész nap várta, hogy aki hozta, eljöjjön ismét, de nem jött a világon senki.

Úgy aludt el a második napon is.

És a következő reggel ismét kenyeret talált az ágya mellett, tejet és egy szál kék színű tavaszi virágot.

– Tündér jár itt… – mondta.

Ezt mondogatta.

S már alig várta, hogy este legyen ismét, s az estéből holdvilágos csendes éjszaka, amikor minden alszik, csak éppen a tündérek járnak. Úgy feküdt behunyt szemmel és nagy csendben, de figyelő szívvel. S éberen virrasztott. Múlt az idő, egyre múlt; s nem akart jönni senki. De aztán mégis, úgy valamikor a hajnali időben, mintha nyílott volna nagy csendesen az ajtó, s mintha nagyon halk suhanással csakugyan az ágy felé lebegett volna valaki.

Akkor hirtelen kinyitotta a szemét.

Ongota állt ott.

Ahogy egymásra néztek, már mosolyogtak is mind a ketten.

– Megfogtam a tündért! – mondta Jáczint.

– Nem megfogtad, hanem leselkedtél – felelte Ongota.

– Nem leselkedtem, hanem vártalak.

– De behunyt szemmel!

– A szívem nyitva volt.

– A tejnek?

– A virágnak!

– Melyiknek?

434

– Amelyik kérdezi.

Nevetett Ongota.

Ha ugyan a virágra vagy a csillagra azt lehet mondani, hogy nevet; s nem azt, hogy virul az egyik, s ragyog a másik. De akár Ongota nevetett, akár a virág virult vagy a csillag ragyogott, az mind Ongota volt azon a tavaszi hajnalon. S nem külön, hanem együtt. És ha mindez egyesülni tudott benne, mint ahogy valóban egyesült, akkor keveset gondolt Jáczint, ha Ongotát szépnek gondolta. A szeme kék volt, de abban a kék színében úgy változott, mint ahogy változik a világ, akárcsak Ongota is egy kicsike világ lett volna a nagyban, melynek égi kék derűje és acélszínű vihara s nemkülönben csillámló tavasza mind jöttek és múltak volna az ő kék szemében. A haja aranyló barna volt, és a holdfényben úgy dorombolt, mint a macska; de úszott is hullámosan, akár a felhő, amelyen a fény lovagol. A szája kellemesen és nedves színben virult, felébresztvén a szép és szükséges gerjedelmet. Termetre sugár és arányos leány volt, inkább vékony, és finom csontjai elrejtőzve mégis. A járása pedig fürge és szinte nesztelen, csak a két almája rebegett közben a szíve fölött, mint a pajkos gyümölcs…

Jáczint is nevetett.

De akkor már javában virradt.

– Gyere, menjünk! – mondta Jáczint.

– Hova? – kérdezte Ongota.

– Az iskárláti forráshoz, az almafa alá.

Úgy tűnt, mintha a fénnyel együtt mennének a völgyön keresztül. Jáczint meg-megállott, és csodálva nézte a fákat, amelyek rügybe borulva és ezüstös zöld fényben énekeltek a völgy két oldalán. Szeme ámulva nevetett a virágokon is, amelyek a földből és a szívéből egyszerre bújtak elő.

Valóban tündöklött a völgy, mint a Paradicsom.

– Szép itt minden – mondta Jáczint.

– Szép, s a miénk! – felelte Ongota.

Aztán előrefutott, de Jáczint hamar elérte, s megfogta szerelmesen a kezét. Így érkeztek boldogan az almafához, ahol egyszerre megálltak, mintha hirtelen megdermedtek volna.

Jozéfa ott lógott a kizöldült almafán.

Ongota felsikoltott, aztán a két szemét eltakarta, és megtán435torodott, mintha el akart volna esni. Jáczint átkarolta védelmezőn a lányt, és az atyjára gondolva merőn és mozdulatlanul nézte a feketén csüngő, halott Jozéfát. S miközben így nézte az ítéletet, mindenünnét szép és változatos madarak repültek a kivirult almafára. S valahányan voltak azok a változatos madarak, mind letörtek az almafáról egy-egy zöld ágacskát, és azokkal a zöld ágakkal szétrepültek a világba, hogy reménységet vigyenek az érdemes embereknek.

436
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]