Tamási Áron Szívbéli barátok 2002 3-139
Tamási Áron
Szívbéli barátok
Szívbéli barátok
Ifjúsági regény
3 4

ÖRÖKÍZŰ NYUGALOMMAL egy szekeret vont két ékes ökör. Mint valami meseország hattyúpárja, a két ökör úgy úszott bólogatva által az anyaváros főterén, keresztül a kálvinista templom faránál és egyenesen előre a katolikus Isten hajléka felé.

Félvágású, lajtorjás szekér volt. A dereka teli ropogós szénával, a szénán piros cserge hosszan, azon egy asszony s jobbján legényke fia.

Maga a gazda gyalog ment, balról és elöl, éppen a fejénél a gyönyörű ökörnek. Nagy szál ember volt: szikár, gyér bajusszal, a jobb lába kissé lőcsláb. Sziklavállán átvetette hosszú kenderostorát, s ahogy az ostor nyelét marokra fogta, kezének nagyujja mereven előre döfött a napon száradott ökölből.

Gondos ruhája és lengyolcs fehér inge különös ünnepet tudatott. Tartása is templomi volt, és szinte komor az arca, amint haladott lassan patyolat ökreivel, s ahogy maga után húzta, mint a megbűvölt kígyót, ostorát a porban.

A papi gimnázium előtt, az út közepén, diákok állottak tömötten, csoportban. Valami lenszőke nadrágos szaporán magyarázgatatott, s körülötte figyelembe merült a sok napon színesedett orca.

Az ökrös ember egyre közeledett feléjük.

S csak nézte őket, és ment, a sok buksi fejet, és ment. S egyszerre, mint a havasi kürt, felcsengett a hangja:

5

– Hé, tán vakok vagytok?!

Ijedten rebbentek széjjel a gyermekek, mert az ökrök már vágák vala szarvaikkal közöttük a csapást.

Aztán újra összefolytak, mint sok kicsi hullám, és a lenszőke nadrágos tovább magyarázott. Apja után érzett az úrszag a szaván, amellyel szidta a jó patkócsizmát, és gúnyolta a birkaollóval nyesett székely diákok buksi fejét.

A szekeret pedig szótlanul továbbhajtá az ember.

– Tán elég lesz, apjok! – szólalt meg végre fentről az asszony, és már mozdulatba vette a lábát, hogy lelépjék vigyázattal a földre.

– Várj, a tövire viszlek! – hullatta vissza az ember, és újra nem szólt, míglen a papi gimnázium elé értek, kiszámított helyre. Itt megfogta keményen az ökörnek a szarvát.

– Hó!

Helyből megállott a szekér. És mint két óriási hófehér márvány, amelybe ereje és természete vagyon tömörítve a falunak, a mozdulatlan ökrök olyanok valának az őszi napverésen.

S maga az ember, amint karját még tartotta a magosba ívelő szarvon és ősnyugalommal végignézett a városon, mintha mondta volna:

– Vedd és nézd meg, kit neveltem teneked!

Az asszony leszállt, de a legényke meg sem mozdult, hanem mint a trónust, úgy ülte a szénát.

Odalépett háromban az apja.

– Szállj le, Bódi! – mondta a fiúnak.

Két karján levette.

S ahogy a gyermek földet ért és megállt a macskafejű kö6veken, kifeszítette nyúlánk, szíjas derekát és tizenkét esztendősnél többnek látszott. Álmodozó barna szemét megrebbentette, és fordult egyet maga körül.

Még soha városon nem járt.

Lelke remegett, két füle zsongott, és ivott a szemével. Megnézte a gimnázium homlokán a nagy aranykeresztet és csillanó s jobban csillanó szemekkel meg a Szent Miklós gyönyörű templomát. Elidőzött a torony egekbe törekvésén, aztán szemébe rohantak a nagy házak, a tiszta utcák, és úri szentekre gondolt, az okos, ájtatos emberek láttán.

Hirtelen elernyedt, s ebben a pillantásban nagyot bődült az egyik ökör.

Peckes mozdulattal feljebb kapta Bódi a fejét, és rezzenve esett rögtön a faluba vissza. Szinte restellette már, hogy ennyire eltátá vala egy városon a száját, s hogy egyszerre úgy megszelídült és sasnéző szemével úgy odaragadt a jegenyefákkal versenyző toronyhoz. Vajúdó lelkéből nyomban felszállott egy aranybogár, s már ellensége lett, úgy érezte, minden. Ellensége az arany oszlopos templom, amely könyörtelenül kifújja az ég alá rakott tüzet, ellensége a nagy iskola, amely elzárja őt az istennel teletermett mezőktől; és ellenséges a gyertyaszínű városi ember, aki a haláltól való félelmében cipeli a botját.

Megrázkódott.

Olyan mozdulatot tett, mintha lóra akarna ülni.

Keze az apja kezéhez ért.

– Gyere, fiam, jegyezzenek bé!

Megindultak hárman. Egy futkosó diák megmutatta az irodaszobát. S ők megállottak bent, a többinek a háta mögött, s csendességben nézték Korbuly Mátét, a reverendás igazgatót, amint az kövér nyakát megtűrve és a székben elomolva, urason írta bé a gyermekeket.

Kettőt kivártak, s akkor odaállt a pap elé a férfi.

– Béhozám a fiamot – jelentette ki.

A pap magához vonta a legénykét.

– Hogy hívnak?

– Csorja Boldizsárnak.

– Hát apádat?

– Őt Péternek.

7

– Szeretsz-e tanulni?

– Eddig tudtam, amit más – felelte Bódi.

Erre jól megnézte őt az igazgató.

– Ejnye, ejnye – tekergette a fejét. – Gyere csak közelebb.

Két térde közé béengedte a gyermeket, s a fejére téve nagy kezét, így szólt:

– Tanuld meg, fiam, hogy nekem így felelj, ha kérdlek: igen, igazgató úr, nem, igazgató úr.

Bódika elveresedett. Szabad beszédjébe eleddig még soha senki belé nem kötött: s íme, ez a nagy csutakember már első szavával térengeti! De valamint a sas a nagy hegyek felett, ő is átalnézett rögtön a vén pap karikás fején.

– Hát szeretsz-e tanulni? – kérdezte ismét.

A legényke bátran ránézett, de a száját az istennek sem nyitotta volna ki. Vagy beszél, ahogy ő magától tud és akar, vagy akkor nem beszél, akár a föld.

– Ejnye, ejnye…!

Öreg Csorja csak nézte a csendes háborút egy ideig, aztán ő is megelégelte a leckéztetést, és félvállról így szólt:

– Az ökröket künn hagyám.

Csorjáné könnyet fogott csendben a hátuk megett. Végtelen jó szíve mindenre megcsordult, ami nem volt örökös békesség.

– No, majd megtanul nálunk, minálunk… – mondogatta direktor Korbuly, miközben béjegyezte a legénykét.

Jézus nevével elköszöntek, és szótlanul mentek a penészízű gángon. A kijáratnál néhány lépést Bódika visszamaradt, s akkor arcából szinte kikelve mondotta asszonyának Csorja:

– Még itt sincs a gyermek s már elijesztik!

A szekérhez érve megálltak, és arccal várták a fiút. Aztán egy átalvetőt, tele lévőt minden eleséggel, leemelt a szénáról az asszony, és megindultak a konviktus felé.

S útközben valahonnét és egyszerre ráhullt Bódikára a gondolat, hogy mindjárt egyedül marad. Védelmező apja és édesanyja itthagyják, az ökrök hazamennek, s marad a város, ahol nem járnak az emberek énekszóval, és ahol nem kívánják, elhaladván egymás mellett, hogy az Isten őket megáldja.

Harangszóval rájuk szólt a torony.

8

Csorja Péter levette a kalapját, ott az út közepén, s le, Bódika is, utána. Így mentek áhítatosan a diákok szállására. Ott kivették a gyermek helyét és melléje rakódtak. Felnyitotta Péterné a szekrényt, és bérakván a gúnyafélét, az ételneműt is tellegetni kezdte meleg szavakkal a felső polcra.

– Jó szalonna, mikor elfogy, hozunk még. Bicskád van-e? A borító teli túróval, többet is hoztam volna, de megnyüvesedik. Keresztanyád mézzel emlékezett meg. Rétes is vagyon, s a körtövékből a társaidnak is adj. S örökké látsz valakit, s izenj, s mi küldünk ismét, ne félj. No, elég jó minden van, ugye? Úgy no, s oszd bé ügyesen, te már elég nagy legényke vagy.

Bódika nedves szemekkel nézte a drága anyai kezet.

– Te itt maradsz, legényke! – szólott egyenes beszéddel az apja; s látta, hogy szavaitól magához rezzen a gyermek, elszomorodik s egyet sem szól.

– Ne búslakodjál! – ölelte meg az édesanyja. – Hiszen örökkétig veled vagyunk. Más szülő sem hagyja a gyermekit, s mi ugyanvalóst nem.

– Én ettől nem is félek, édesanyám – mondta Bódika.

– Hát akkor mi nyomoríta el? – szúrta közbe darabosan az apja.

– Engem ez a városi helyzet, édesapám. Csak nézze meg, itt ügyet sem vetnek az emberek egymásra, nemhogy kedvibe járna kiki a másnak.

– Az ezután válik meg, fiam. Jó embereknek semmi föld híján nincsen.

– Hát én nem is állítom.

– No, akkor egy se legyen! Gyere, és kísérj le a szekérig, ha jobb úgy; s aztán visszajössz ide, s füttyre kapsz, mint a 9rigó, s víg ház lesz az iskola, s neked csak tűrni kell, hogy mint nagy urat vessen ki majd a száján.

Bódika elmosolyodott. Sohasem hallotta így beszélni az apját. Örökösen csak harcait, duzzogását és tűnődéseit látta; s most minden porcikájával érezte, hogy csorduló szeretet van a félszeg móka mögött. Reánézett és boldogan kacagott.

S ezzel a kacagással elindultak újra.

Beérvén a szekeret, az ostort a vállára vetette megint a férfi.

– Lépj fel, hallod-e! – mondta a feleségének.

Az asszony csókjaival megfürösztötte fiának az arcát, és felült a szekérre.

– Hé, haza hé! – szólott Csorja Péter a két ökörnek.

– Osztán jól forgolódjál! – vetette vissza a fiának, s megindult óriás hattyúival újra, s a világért hátra nem nézett volna, hanem ment elszántan és egyforma keményen, mint az örökkévalóság rokona, és ment valami örökös méltósággal, mely csak az Istennek s a parasztnak adódott.

Kicsi Bódi helyben állott, és nézte mozdulatlanul. Körülötte zúgva vertek a város hullámai, és érezte, hogy először életében egyedül maradt. S hirtelen irtózatos félelem szállotta meg: a két lába reszketni kezdett, majd egyazon helyben elfehéredve leült a földre.

Meredten, kétségbeesve nézte a messze fehérlő két ökröt és a haza vágyó szekeret. S ezzel megkezdődött egy sorsszerű élet.

Egy élet: kínnal televert, erővel áldott, népének sorsával átkos és Istennel bevetett; egy tiszta élet, és meg nem érett, egyetlen szóval: székely.

10

A ZAJOS EMBERCSEMETÉK csoportokban tódultak a hálóház felé. Bent a félsötétben néhányan birkózásra feszültek, másik sietve bújtak fázékonyan az ágyba; s voltak szomorú gyermekek is, akik szinte elpityeredve bólogattak az otthon hagyott melegnek.

Bódika egyedül jött.

A teremben sem szólott senkihez, hanem párnájára tette a kalapját, maga pedig szétvetett lábakkal a nyitott ablak elé állott. Innét nézte zengő idegekkel a nyugalomra menő életet; a torony hatalmas erejét, ahogy tölcsért fúrt az ég felé; a csillagos őszi eget, melynek csak egy darabja hullt a szemébe, s nem az egész végtelenül, mint amikor otthoni mezőkön járt, vagy Istennek dalolt gangos lovának meleg hátán.

Levágtak a szárnyából, úgy érezte.

Az ágyára leült, fejét kicsi öklére hajtotta, s lelkének várából először nézett ki látó szemekkel a fordulatos emberi életbe. A rendezetlenség örömében futotta végig eddigi kedves napjait. Percekig kereste azt a mozzanatot, amellyel kicsi értelmének nyílása idején kezdődött számára az élet.

Elmerülve gondolkozott, s már három esztendős lett újra, s ott mászkált a csir11kék között az udvaron. Valahogy megfogott egyet, s a csipogásából úgy értette, hogy éktelenül vizet kér. Fel is ájjazta két ujjával a sárga kicsi száját, s gyűjtötte minden erejéből a nyálat, hogy ügyesen megitassa a csirkét, de amint itatni kezdé, hát odarebbent mérgesen a tyúk, s mint a sebes szél, likat ejtett a homlokára.

Most ültében megkereste ujjával a kicsi seb béforradt helyét, s hogy igazolni tudta magát, egészen megnyugodott.

Kilenc esztendőt visszamosolygott az ágyból.

– Hejh, sok szép üdő! – mondta, és tiszta derű lett az arca.

S mint az érett ember, a múlt kedvével tovább támogatta magát, míglen ültében elszenderedett.

A többiek már rég ágynak dőlve teregették álmaikban a szívüket. Mindössze a két viaszgyertya lengette piros üstökét a hálóház végeiben.

Az ablakok kitárva, s azokon a rengeteg Hargita dalolva küldte az illatos levegőt, hogy frissen fürödjék a rügyező, apród had tüdeje, hiszen csak néhány esztendő még, s nekik kell bírniok a szomorú magyar élet áradásában a mentést, a művelődés előrevonását, a nyelvnek zengőbbre verését: kinek szószéken, kinek igazság házában, avagy tudományok asztalánál, kitalálások kínjaiban, kántorságban, s ki nem található, hogy mi sok helyen…

Valamelyik vergődni kezdett az ágyában, s álomörömét szinte kiáltva mondta:

– Édesanyám, madarat fogtam!

Egyszerre felserkent kicsi Bódi. Szemét megtörölgette, lábait meglóbálta, s az ablakon kitekintett újra. Aztán megnézte végtől-végig az ágyát, mintha kérdezte volna tőle:

– Beléd feküdjem-e?

Nem ment olyan egyszerűen, mint otthon, ahol sokszor csak ruhástól feküdt el a csűrkertben, vagy a meleg szénán, vagy bent a házban, végig a kanapén.

Annak a világnak jót adott immár az Isten!

12

Itt vetkezni kell urosan, s még feküdni is egyenesen, s nem hasra bújva, mint a lepottyant szentkép.

Jobb csizmája sarkát a másiknak az orrára illesztette: s amikor lehúzhatta már a balt is, akkor belé a kapcát szépen a csizmaszárba, s mind a két csizmát az ágyfejéhez, mint két fekete gyertyát. Utána megoldotta a harisnya szíját, a patyolat posztót letűrte egészen térdig, akkor a korcát visszafordította, szépen az egészet lehúzta, s reá a székre. Háziszőttes ingét a nyakán kigombolta, de nem öltött mást, pedig látta az este, hogy egyik-másik városi gyermek úgy teszen, s éjszakára egy cifrát veszen.

Szépen félrehajtotta a csergét, alája bújt, és magára vonta. Keresztet vetett, s néhány perc múlva csendesen és elmerülve aludt.

Ismét hazaért kicsi Csorja Bódi.

FELÉBREDT reggel, s hát a nap magosan van már, s ugyan szedelőzködik a többi diák. Az egyik félcsórén viháncol, a másik hosszú ingben, a harmadik pedig a nadrághámját lógatja bokára.

Ismét idegennek érezte magát, és egyedülvalónak. De hogy is tuda így elaludni? Úgy szerette volna, hogy kelésben a többit megelőzze. Szemérmetes volt nagyon, s kínlódott a gondolatra, hogy ekkora sereg előtt ruhátlanul mutassa magát.

Körülnézett.

Amikor látta, hogy java része a mosdó felé már elvonult, serényen felkelt, a harisnyáját magára kapta, s reá valahogy a csizmát.

Maga is kiment, s hát teli vízzel középen egy nagy kád, abból marokkal vizet mernek, s úgy mosdanak.

Odaállott.

– Vesd le az inget, hé! – kiáltott rá egy lenszőke fiú. Odanézett, s hát ugyanaz, aki a tegnap magyarázott az út közepén.

Számba se vette, hanem a kádba dugta a kezét, hogy vizet merítsen.

– Levetni, csizmás! – hangzott durván.

13

Bódika kivonta kezét a vízből, s nekipirulva megnézte jól a másikat.

– Ha akarom, levetem, s ha nem akarom, nem vetem – szólott kereken, s újra markot formált s vizet merített, de ahogy vitte volna az orcája felé, a lenszőke durva rázással elrontotta a markát, s a víz a földre loccsant.

Bódika egyenesre pattant, megragadta a másikat, s rögtön belényomta a kád vízbe, mint a békát.

Azonmódulag vette a kalapját, az ujjasát, s elment. Végig a folyosón, és ki a kapun.

– Végy könyvet, Bódi! – szólott rá valaki tíz lépéssel odébb.

Odapillantott: egy véle egyaránsú harisnyás diák volt, kacagó szemekkel és megtépett könyvekkel a hóna alatt.

Megállott véle.

– Honnét üsmersz? – kérdezte.

– Valahonnét – mondta a másik.

– Ne bolonkodj!

– Vész-e könyvet?

Az útszélire félreálltak. Bódika elévette az öt forintot, amit az apjától kapott diákfelszerelésre.

– Látod-e, van pénz, csak ne űzd az eszedet, hanem mondd meg, hogy honnét üsmersz.

– Hát a tegnap a hátad megett állottam a béíratáskor. Soha el nem felejtlek, úgy megfeleltél a vén tátinak.

– Hogy adod a könyvet?

– Hát öt van, s ilyen megfelelő ötöt nem kapsz a városon.

Kezébe vette Bódika az egyiket, és forgatni kezdte a lapjait. Nem volt még könyve, életiben soha. Úgy szeretett volna tudni, mint a madár, aki nem tanulja az éneklést, s mégis gyönyörűen zeng. Eddig is hallásból tanult az iskolában, s emlékezetében még üdén csillogott most is minden elkapott szó.

Azért végignézegette a könyveket.

Egy képes bibliát kiválasztott.

– Ezt megveszem.

– S a többit én egyem meg?

– Egér vagy?

– Ügyelj, mert nem kapsz aztán.

14

– Nem is kell. Ez a rongyos se kéne mástól, de tőled megveszem.

– Jó, no.

– Mit adjak érte?

– Két picula nem lesz sok, ugye?

Bódika tehetősen legyintett, s kérdést tett a könyvesnek:

– Hova való vagy?

– Én oroszhegyi.

– Ott vótam búcsún.

– Ott vótak elegen.

Kivett egy újotonúj koronát Bódi, s odaadta.

– Legyen a bibliádért.

– Mind?!

– Mind.

– No, Káruj! – kacagott magának a másik. – Jó vásárt csináltál!

– Hát Kárujnak hívnak?

– Engem annak, s van egy koronám.

Így barátkoztak, amikor egyszerre nagy lárma szállott, s kiabáltak feléjök.

– Ott van, né! Fogjátok meg!

– Reám jőnek! – mondta Bódika, s nem tudta, mi lesz.

Csakugyan jöttek, s elöl az a lenszőke nagy bölcs, aki az imént oly hirtelen feredék meg a kádban.

Bódika előtt egy kicsit zavaros volt, hogy mihez kezd ennyivel. Csak nézte és várta őket, és látta, hogy mind nadrágos, aki jő. Villanásszerűen úgy érezte, hogy most a város támadja meg a falut.

S most már csak azért is állott.

– Lám!

A lenszőke egyenesen reá rontott.

– Megkerültél, te, mocsok! – rikácsolta diadallal.

– Ne mocskolódj, amíg a javán vagy! – fogadta Bódika.

– Bornyú, bú! – folytatta a másik.

– Rágd meg a szót, s ne bízd reám!

Károly Bódika mögött állt, hogy kéznél legyen, ha kell.

A nadrágosok nem nyughattak.

– Verd pofon! – kiáltották.

15

– Meg is kapja a mocsok paraszt.

– Üssed!

S csakugyan megcsattant a Bódika arcáján az ütés, de a másik pillanatban megvillantotta ő is a bicskát, egyet véle kanyarított, s a vitéz lenszőkének rögtön végighasadt a kabátja mellben.

Károly ijedten fogta le Bódika karját, de szükség nem vala rá, mert mint a sebes szél, eltakarodtak a nadrágosok.

– Szinte vérit vevéd – szólt az oroszhegyi.

– Jöjjenek reám máskor is!

– Jól megijesztéd őket, de nem árta nekik.

– Én őket meg, de magamot is, mert felakaszt a vén pap. Hova legyek most el?!

– Lássad.

– No, szervusz, akkor.

– Merre mész?

– Én kifelé, amíg látok – intett a nagytemplom felé Bódi.

– Várj, hó!

– No.

– Enni ettél-e?

– Nem még.

– De van-e?

– Elég van.

16

– S hol?

– Bent a nagy épületben.

S már fogta Károly a Bódika karját, s húzta magával a konviktus felé.

Amikor onnét elékerültek ismét, egy kövér tarisznya lógott a Bódika nyakában.

– Megyek, Károj.

– Eredj, Bódi.

– De aztán te nem tudsz semmiről, ha kérdik.

– Nem én, ne félj.

Azzal felkapaszkodott a tetőre, s a templom oldalánál keresztülvágott a temetőn, s ki egyenesen a papkert felé.

Ahogy kiért a sík mezőre, megállott. Szemét végigszalasztotta a sárguló határon, aminek a végiben meglátta keleten sziklás Szarkakő hegyét.

Nagyot lélegzett.

Szabad volt, és boldog ismét a kicsi nomád.

17

KÜLÖNÖS NAPÁLDOZAT volt. A fény kedélyborzoló özönnel hullott Budvára fejére, és áltváltozván színarannyá, mint isteni verejték, úgy folyt alá a legendás hegy nyaka között.

A látványra kicsi Bódi is felült hevertéből a fiatal gyertyános szélén. Kalapját letette, s mintha úszni akarna a szépség véghetetlen vizén, úgy feszült gyermekfeje az őszi színben. Öröm áramlott az arcán, erő és növekedés nedve barna nyakán. Rajongó lelke kinyílva fürdött a fényben, és esküdni mert volna, hogy Szabadságnak hívják az istent.

Mesére teremtve, ott ült ujjasára dőlve, míglen a szaporodó szürkület ráfolyt.

Akkor elpihent.

Nem is gondolkozott, csak elengedte magát, mint némely bátor madár a magosban.

Egyszer a mély alámerülésből ágropogás rezzentette fel.

Figyelésre feszült.

Két térdét álla alá húzta.

Várt.

Egyet sem szólt, se nem mozdult.

Valaki közeledett. Lassan imbolygott feléje és körültekingetett, mintha pihenőhelyet keresne.

Egyszerre mereven megállt.

A két szempár megkapta egymást. Szó elakadva néztek sokáig össze.

Végre Bódika a bal könyökére ereszkedett és elnevette magát.

– A rozsda egyen meg! – szólt.

– S veled mi lesz? – felelte a másik.

Elég volt ennyi, hogy egymás melegét megérezzék.

– Gyer’ ide! – mondta Bódika.

18

A legényecske közelebb húzódott, s megállott Bódi előtt. Így már kivehető volt, hogy nem valami szép az ábrázatja. Arcája bőre fekete, orra tonka, gazdag szemöldöke összenőtt, fogai gyérek, s a nyaka hosszú; fejében egy puliszkakeverő rongykalap, vállain ujj nélküli posztókabát, lábszárain megvetkezett gyapjúharisnya, s végül valami disznóbőr lábbeli rajta, fajtára nézve se nem bocskor, se nem cipő.

– Rusnya legény vagy! – fogadta Bódi.

– Láss szebbet! – mondta a másik.

– Azért ülj le, hadd lám, hogy esik – szólott ismét.

A legényecske lassan leereszkedett a másik mellé, a földre.

– Tán koldulni jársz? – mosolygott Bódika.

– Oda.

– Van is kitől.

– Fenn van az Isten.

– Ő fenn!

Meg tudtak felelni egymásnak.

– Lám, ereszd el magadot! – biztatta Bódika.

– A dologtól reáérek.

Melléje feküdt.

– S hát mi járásbeli vagy? – kérdezte.

– Én-e?

– Te.

– Még van időnk.

– Az van, bezzeg.

Megint szünetet hagytak.

Hibáikban s jó sajátságaikban is székelyek voltak mind a ketten. De tudták is úgy tartani a tempót, hogy ember úgy nem.

– Téged hogy hívnak? – kérdezte aztán Bódika.

– Engem úgy, hogy „gyeride”, a nevem pedig Berze Ferenc. S hát téged? – tette hozzá.

19

– Engemet vasárnap úgy, mint ennek előtte egy királyt, aki hármasban járt.

Tartózkodás nélkül firtatták tovább egymást.

– S hova való vagy? – folytatta Bódika.

– Ha jól megszámítom, fenyédi; s hát te?

– Én Isten szolgálatjára farkaslaki.

– A Nyikóban feredtem – dicsekedett Ferke.

– Ott lehet is.

– Nálunk is van Fenyéd pataka.

– Ott is feredtél?

– Ott is, igen.

– Nagy feredő vagy, bezzeg.

– Amikor reám jő, búvákolok eleget, mint a réce.

Bódika nem tudta tovább fékezni örömét. Megölelte Ferkét.

– Hallod-e, rongyos vagy istenesen!

– Van egy-egy kicsi útja rajtam a levegőnek.

– Hát a hátadon innét s a köldökeden túl hogy vagy?

Ferke nyelt egy keserűt s hanyatt vágta magát.

– Ott üresen, Bódi… Hejh, tán az Isten is elfelejtett! – csordult ki.

– Te keseregsz, látom.

– Ó, hadd el! Egyfolytában negyven napig kéne bőgnöm, ha haszna is volna.

Kicsi Bódi felült.

– Orvosságot akarsz-e?

– Mid van?

– Jó búzakenyér.

– Ne beszélj!

Bódika nem is beszélt, hanem egy kő mellől eléhúzta a tarisznyát.

– Most immár megélünk, telepedjünk a kő mellé! – ujjongott a másik; majd felugrott, a kalapját a földhöz vágta, s mint a sebes szél, három cigánykereket vetett.

– Neked ördögöd van – kacagott Bódika.

– S neked mid van?

– Nekem még egy jó darab szalonnám.

Fejjel össze, ahogy nagyoktól látták, nekifeküdtek az eleségnek. Mire mindent megettek, kész este is volt már. A csil20lagokat a növekedő holddal s a holdat a pihenő földdel végtelen csend kötötte össze.

Mintha szerelmet fogant volna az este.

S ebben az elözönlött csendben halkan, igazságcsordulással, a társtalálás hevületében egészen kinyílott a két gyermekszív. Panaszkodtak, lobogtak, lázadoztak, örömtől sírásig vetődtek.

– Ha holnap vasárnap lesz, aminthogy az lesz, akkor pont egy hete telik bé annak, hogy így bujdokolok – kezdette Ferke.

– Nagy okának kell lenni! – sóhajtott Bódi.

– Van is annak, testvér – folytatta nekiáradva Ferke –, mert földön járó keresztény olyan nehéz napokat, amilyeneken éppen én, nem töltött az utolsó két esztendőben.

Felült. Fejrángatással és keserű arccal még jobban nekikészülődött.

– Hát hallgass ide. Bódi! Apám szegény ember, alig van tíz vékára való szigorú földünk, s gyermekekül vagyunk valami haton. No most már, bajos ilyen helyzetben az élet, ugye, ezt magad is elüsmered?

– El! – mondta nyomatékkal Bódi.

– No mármost – állott beszédbe újra a fenyédi –, Szent Mihály-nap előtt való hetfűn két esztendeje lesz, azt találja mondani apám, hogy lássak el valami mesterségre, mert otthon ahányan vagyunk, egy rakáson éhen veszünk el. Én menést elmegyek mesterembernek, mondom neki, csak legyen hova, s aztán legyen látatja is. Mert az a fele nem baj, kap apám is a szón, mivel neki van egy üsmeretes mesterembere, s hogy a nevin is megnevezze, valami Lájter János Szombatfalván, a cigányfertálytól nem messze. Elégszer vitt neki szenet, s a minap említé is a dolgot, s őkeme belément egy szóra. S úgy is leszen, hallgasd meg, hogy a reá következő kedden béromlunk mind a ketten a városba, s el mi egyenesen a mester úrhoz, hogy ott veszett volna el, s meg is egyezünk véle, miszerint a két első esztendőben etet s egész ruházatot ad, úgymint: ujjast, harisnyát s csizmát, vasárnapit, s műves napra is valami rongyot, s a harmadikban felszabadít s a magam emberivé teszen.

21

Nagyot szusszant, s tovább mondta:

– No, jól is van, abban a percben ott maradok, s apám hazamegyen nagy vígan.

– Mester úr! – fordulok hozzá, hogy üsmerkedjünk. – Velem aztán sokra mehet, csak éppen szép szóval éljen.

Alig végzem, nekem szökik, s fújtatni kezd, hogy: hallgass, az apád szentyit, mert dógozni vettelek, s nem papnövendéknek! No, ez jól kezdődik, gondolám, de reá hagytam, s dolgoztam reggeltől estig, de én igen úgy, hogy szakadt le belé a két karom, s még azt sem mondta soha, hogy: eredj, ülj le, legényke; s szusszanj meg…

Egészen felháborodva vetetett közbe Bódi:

– Isten, aki tűrted!

Nagy kövér könnycsepp esett ki Ferke szeméből, ahogy folytatni kezdte:

– De bezzeg, ő dög vala, mint egy bihal. Csak inni ivott annyit, hogy egy malmot ítéletnapig elhajtana. S amikor részeg volt, ember mellette megmaradni nem tudott, mert ragadta meg, ami keze ügyibe esett, s vagdosott úgy véle, mint a 22tiszta bolond. A minap is, ha ügyesen félre nem szököm, agyonvága vala egy vasrúddal, hogy az Isten kenyeriből többet nem papálok. De azért csak tűrtem, s hiába emésztett a belső tűz, mert látó két szemem van, s láttam, hogy az Isten földjén egyebütt nincs számomra hely. S aztán gondoltam, hogy amiképpen a purgátóriumi lelkek, azonképpen én is egyszer megszabadulok. De nem így adá az Égbelakó, mert ma egy hete úgy talál lenni, hogy a mester elejébe állok, s mondom neki, hogy gúnya mellett szegődtem volt, s ahogy én ezekben a rajtam lévő rongyokban számítom, három renddel is bé vagyon maradva. Még jóformán ki sem mondhatám a szót, úgy mellbe sírített, hogy helyből hanyatág estem, s akkor ő reám, s tipodni kezdett. Két ember befutott oda, hogy ölnek valakit, s alig tudának kivájni a lába alól.

A könnyei potyogni kezdtek Ferkének.

– S azon az éjjel a szemem le nem ragadt, s feltettem magamban, hogy ha egyenesen megdöglöm, úgy sem maradok nála tovább.

S már el-elakadó hangon tette hozzá:

– Virradatkor el is jöttem, s attól fogvást itt kótorgok s éhezem.

Mélyen elhallgattak mind a ketten. Néhány percig mozdulatlanul meredtek maguk elé, mintha a bánat vizének a fenekét néznék. Majd felizzott a négy szem, és a szívek virágot hajtottak. A kicsi testekben pedig kifeszültek húrként az idegek, és a lobogás dala zengett rajtok: nem békülünk és nem nyugszunk, amíg szívünk van, s jó erőnk. Engedjetek jövendőt hozni, munkát és titkot!

Bódikából kicsapott az ár:

– Mondok egyet!

– Mongyad.

– Verjük meg gazdádot!

Ferke elmosolyodott. Úgy esett neki a gondolat, mintha a jó meleg nap bújt volna ki a hűvös felhők közül.

– Ne mondd kétszer! – egyenesedett ki a dereka.

– De én igazán beszélek! – tüzelt a másik. – S ha bátorság kell, nem megyünk máshoz.

Ferke felugrott.

23

– Úgy élj igaz életet, Bódi! Most már én mondom: verjük meg!

Szemük lobogott. Parolát adtak egymásnak.

– Összetartunk!

– Össze, ha össze is dől a világ!

– Hát az utat tudod-e? – kérdezte kicsi Bódi.

– Én ne tudnám?! Mint az egér a likat.

Bódika lobogott.

– Hamar szárnyra, mint a madár!

S keresztül, ők, egyenesen a földeken, s bé a temető felé. Már haladtak valami egy puskalövést, amikor Ferke megszólalt:

– Te, Bódi!

– Én.

– Most jut eszembe, hogy te nem is beszélted el a magad esetét. Azért mondom, mert egy járást kettőt is meg lehetne verni.

– Hadd el! – legyintett vitézül Bódi. – Én béoltottam a magamét.

– No hiszen! S hát ki vala az illető?

– Az egy nagyobbacska diák; fehér bőrű, mint a tej.

– Hát te diák vagy?! – lepődött meg Ferke.

– Olyanforma.

– Eredj, menj el! S hát a könyved hol van?

– Az a maga lábán iskolába jár.

Szó nélkül mentek egy darabig, újra. De Ferkét rágta a kíváncsiság. Megint felvetette a kérdést:

– S az oltás megfogant?

– Az meg, úgy, hogy ma is beszélik.

– Látom, te is legénynek adsz enni – ismerte el Ferke.

Bódika hirtelen megállott.

– Ejnye, ott felejtők a tarisznyát!

– Mi volt benne, te?

– Abban egy nagy semmi.

Kacagva mentek tovább.

Ahogy a város végit beérték, odafordult Ferkéhez Bódi.

– Merre lakik gazdád?

– Gazdája a varasgyíknak!

24

– De a jussodat kivesszük.

– Azt ki, ha belészakadunk is.

Már ütötte a tizenegyet, mire a barátok templomához értek. Ott elvágtak jobbra, s keresztül a Küküllő hídján.

A cigányfertálynál megállott Ferke.

– Látod-e azt a házat?

– Látom.

– No, az a.

Alája mentek.

– Alig van világ – állapította meg Bódi.

– Majd lesz – mondta Ferke, az ablakon békukucskált, s visszafordulva jelentette:

– Vaj aluszik, vaj nincs itthon.

Összedugták a fejüket. A boldog izgalom fénybe vonta a kicsi Csorja két szemét. Alig bírt magával, úgy szerette a vakmerőséget, és mindennek nekiugrott, mint a féktelen csikó. Halkan, de erőben izzó mozdulatokkal magyarázott:

– Csak összetartás minden mozdulásban, s akkor egytől, aki kétlábú, nem félünk. Eredj elöl! – rendelkezett –, mert te tudod a járást. S ha valakit megkapunk, fogd jobb oldalba, s a balt hagyd reám!

Bé a kapun, s neki ők, egyenesen az ajtónak.

– Döngesd meg! – biztatta Bódi.

S ebben a pillanatban valaki a ház bütüjénél megmozdult.

– Ha, te! – fehéredett el Ferke.

Szemüket odaszegezték s moccanás nélkül vártak.

– Bicskád van-e? – súgta Bódika.

– Van, egy.

– Készítsd ki!

Mire kimondta volna, elétűnt valami nagy fehér, és lassan, rátákban közeledett.

– Kísértet lesz… – remegte Ferke.

– Vess keresztet! – intett a másik.

S rögtön megszólalt pityeregve a kísértet.

Ferke fellélegzett.

– Hiszen ez a mesterné asszony! – mondta.

– Szólj neki, s biztasd!

Ferke feléje lépett egyet.

25

– Én vagyok, tésasszony. Jöjjön bátron.

– Tán nem te, fiam, édes Ferenc?! – közeledett amaz, és panaszba fogott:

– Egy órával ezelőtt jöve haza az a disznyó gazdád, s engem szinte megnyúvaszta… Hát az, ki melletted, kicsi Ferenc? – szúrta közbe.

– Az egy igaz barát. Szólj egyet, Bódi!

– Ne búsuljon, néni, mert mi megkúráljuk a mester úrt – mondta Bódika.

– No, nyits bé, Ferke! – tette hozzá.

– Jaj, megöl, édes fiaim!

– Mert mű azt nem hagyjuk – húzta ki magát Bódika. – Nyits bé, s a tésasszony maradjon künn.

Ferke kitárta végig az ajtót, s hogy szükség esetén is nyitva legyen, egy kampóval a falhoz akasztotta.

Aztán az asztalhoz ment, s a lehúzott lámpavilágot fényesre csavarta.

Ott feküdt a kovácsmester egy karospadon, részeg tespedésben, arcára romolva, és hírícelt.

– Fogd meg az asztalt! – mondta Bódika.

Megfogták és félretették, hogy tágasságot csináljanak. S akkor valami másfél ölnyire a padtól, egymás mellé állott a két legényke.

– Vedd ki a bicskádat, s fogd marokra, hogy látszódjék! – vezényelt Bódi.

Felkészültek ügyesen a nagy számonkérésre.

– Most keltsed te, mert a te szavadat üsmeri – szólott ismét.

Ferke nyelt egyet.

– Mester úr!

Meg sem mozdult a részeg.

– Mester úr!

Erre sem mozdult.

– Várj, én kiáltok! – mondta Bódika, és nekihúzalkodott.

– János bá! János báá!

Erre sem eszmélt a mester, de Ferke egy játszi mozdulattal odaugrott, a kalapjával reá csapott, s a helyére megint visszapattant.

26

Az ütésre kinyílott a mester úr szeme, s a feje odakoppant a pad fájához. Aztán pillogtatni kezdett, kábultan felült, és hirtelen megismerte Ferkét.

– Hát te, híres tolvaj! – acsarodott el, s olyan mozdulatot tett, mintha ütni akarna.

Bódi serényen odalépett, s úgy mellbe taszította, hogy visszasuppant a padra.

– Ha megmozdul, egyenesen a nyakát meccük el! – tette hozzá Bódi.

– De helyből! – erősítette Ferke.

A mester arca eltorzult. Az ijedtség szétfolyt rajta, mint a köd.

– Kérd a gúnyát! – biccentett Bódika.

Ferke legényesen szétvetette a lábát:

– A megszegődött gúnya kell, de hamar!

János bá csak meredezett, mintha meg lett volna kövülve.

– Hallja, a gúnya kell, vagy meccük el a nyakát!

– Az asszony tudja – kínlódott a mester.

Bódika hátraszólt:

– Mesterné asszony, jöjjön bé!

Béjött, s reszketve megállott.

– Adj gúnyát, az enyimből, a tolvajnak! – szólott reá az ura.

– Szebben nem lehetne-e? – figyelmeztette Bódika.

– Te ki vagy, fiam?

– Én valaki, hát mire kell a nevem?

– Csak úgy kérdem, mert ügyes ember lesz belőled.

– Meghiszem azt – mondta Bódika –, hiszen én vagyok az elveszett királyfiú, csakhogy álgúnyában.

27

S ezalatt az asszony egymásután rakta ki a szekrényből a mester úr vasárnapi ruháját.

– Itt van minden, jól van-e?

– Pontosan van, csak rakja a karomra – mondta Ferke.

Odarakta mind.

S akkor megint szétvetette Ferke a lábát.

– Most pedig kenyér kell, s hozzávaló, a sok éhezésért.

Egy egész kenyeret, valami két kompona túrót s egy lapátkora szalonnát beléhányt az asszony egy tarisznyába. Bódika elégedetten a nyakába akasztotta a drága eleséget, s akkor Ferkéhez így szólt:

– No, mi kell még, most szólj!

– Kötél a nyakára! – mordult meg a mester.

Ferkében tüzet vetett a sok verés emléke. Két szeme felizzott.

– Fogd csak meg ezt a gúnyát! – szólott Bódikához, s azzal odalépett a részeg emberhez s annak a jobbik arcára nagy felhevüléssel jót sírített.

– Ez az első esztendőért.

Nyomban jót a balra is.

– Ez a másodikért.

Bódika a bicskát mutatta:

– Né, ha megmozdul, meghót!

Tartva a tekintélyt és hátrálva lassan, kimentek a házból.

– No, letevéd a vizsgát, Bódi! – kacagott az úton Ferke.

– Te is felszabadultál az inasságból.

– Én fel, de felkeném igazi mesternek őt is.

A hídon megállott Ferke.

– Hova leszünk most el?!

– Hát megyünk vissza az Isten kebelibe, a hegy alá – mondta rajongva Bódi. – Eleség van, s jó levegő, amennyi kell; s szabadok vagyunk, mint a madár!

Kikaptattak a Szent Imre utcán. Fenn a tetőn leültek a keresztfához. Ferke kacagva hajigálta le magáról a rongyokat, s kiöltözött ügyesen.

Senki sem mondta volna, hogy nem a királybíró fia.

– Megrágnám a békasót, amilyen kedvemben vagyok – szólott.

28

Kicsi Bódi önérzetesen és komolyan szegezte le:

– Megtanítjuk mi az emberi nemet becsületre!

Összeölelkeztek.

Aztán erőben feszülve, mint két erős gyökér, beléfúrták magukat a sötét éjszakába, kijátszódván szép füttyszóval azt a nótát, hogy:

Nyáron szerzek télrevalót,
Szép lányoknak fülbevalót.
29

VIOLASZÍNBEN feküdt Székelyország, mint a holt.

Virradt.

Egy sovány ördög szembekacagott a kelő nappal.

A Szejkénél forgószél szökött az országútra, tölcsére mohón ivott az út porából, bolondul forogva tovasirült, mintha megőrült malomkeréknek a szelleme lett volna.

A szenttamási útnál még játszott egy figurát, s mintha megvetné ő is ezt az idétlen földet, hirtelen tovatűnt.

Nyomában megszállt a por, és a hegyek csúcsáról bátortalanul lebaktatott a fény. S a fényben az országút bordái kiütköztek, mintha kínjában gebe nyúlt volna el végtelenre. S még ezt hívják országútnak?! Ezt, ahol a göbök térdig nyelik a lábat?! Ahol saját szakállára döccen a szekér és magával fizet, ha egy keréknyomot hibádzani mer?! Ezt, amelynek egyetlen ékessége, hogy a lovak patája alatt halottaiból felszikrázik?!

Hát miféle ország ez?

Remetéké, kiknek kétaraszos ösvénykén kívül semmi sem kell?

Álomélőké, akik percenként építenek s rontanak utat, csillaggal összekötőt?

Vagy semminépé, melynek élete csak lezajlik, mint a templomi egereké?

Vagy talán kegyetlen emlék itt a nyomorúság, s csupán divatjamúlt nemzetség, aki itt maradt, hogy életével illetlenkedjék a művelődésnek?

Nem lehetetlen.

Mert ki nem ismerhető, különös illatú föld ez!

Torz és konok.

Kínba merevedett tartomány.

30

És főleg szellemek levegőtlen barlangja!

S a népe?

– Hi-hi!

Bolond, aki lakja. Vagy ismeretesebb néven székelyek ők, akik eredetük titkával megzavartak már sok tudós elmét.

Szerencsétlen és magát gyászoló nép, amely mindent kitalált, csak a maga jobb sorsát nem találja ki soha.

Kínokban izzad, aki emlékezik róluk.

Az elme behunyja szemét.

– Jaj!

S mire kinyitja, már játékosan szikrázik ez a föld, akár éjjel a csodálatos bogár!

És már figurázó, víg és cselekvő a népe.

Lelkek lobognak fel, mint az aranyfüst.

S a falvak megmozdulnak, sokan, és a lehullott csillagok helyére ősi szavakat vetnek.

A madarak dicsérik az Urat.

Kivirradott már, hegyen és völgyben egyaránt.

S Énlaka felett elébújik egy mókás dulló a hegyekből. Megmossa harmattal a bajszát, a hegyek fejéről békapja a ködöt; aztán a lovára felül, és keletre fordított fejjel int egyet kegyesen:

– Felkelhetsz, Nap!

FELKELT A NAP. A faluban tiszta ruhát vettek a székelyek, hogy megitassák Istennek a lovát, vasárnap fejében.

A harangok is megszólaltak, külön és együtt.

S megbolydultak egyszerre a házak, és lejtőre állottak a templom felé az utcák.

– Jön-e, komám?

– Harangoztak-e?

– Béhúzák.

S kor szerinti csoportokban már omlottak, sűrűn. Csak egyik-másik első ember húzódott magába, mert feszítette a gőg, és alig talált akkora helyet, ahová lépjék.

Mind az iskola elé gyűltek a nagy útra, mintha szemekkel és szavakkal tisztára akarnák mosni egymást, mielőtt az Úr színe elé lépnek.

31

S a látás közepében, tornyával és homlokával keletnek, ott állott a templom, gondnyelésnek és sorsba nyugovásnak piros fedelű háza. Nemrég építette a falu, a színét fehérnek rendelte kívül, a hajóját mélynek és hosszúnak, hogy fürödhessék benne a lélek. Oltárát aranyba vonták, tornyát hegyesen magasra, s nem győzték eleget beszélni, hogy a keresztfeltevő mesterember, amikor áldásképpen megitta odafenn a sört, és lehajítá a három üveget, azok úgy beléfutottak a földbe, hogy mai napig sem tudták megtalálni.

Széles, lapos köveken esett a béjárás. Az egyháztanács fontokat hízott, valahányszor rátette a lábát.

– Ez is van olyan, mint más falué!

S az öles kőfalat kétszárnyú cserefa ajtó kötötte össze, nehéz és tekintélyes, a kulcsával háborút lehetett volna győzni, és úgy fordult a zárban, mintha mord szóval így szólott volna valahányszor:

– Tréfát nem üsmerek.

Belül az ablakokra István királyunk s László, néhány más szent és két-három válogatott szűz leány vala kipettyegtetve, pazar színkeverékkel. Pompás ablakok voltak, s a jámbor ábrázolatok mellett még a napfényt is szelídre szűrték, hogy ne szúrja bent a szemet, s hogy a vénasszonyok aludni is tudhassanak.

A nagy határ tetejéből, a Nyikón keresztül farkasszemet nézett eme templommal a hegy, Gordon hegye, amely valamikor pogány bajvívások tere volt. Holdvilágos éjjeleken mindig által beszélt neki a régi múltról, amely pogány vala bár, de a vesztésben mégis népet teremtett, vért és szívet időt állóra edzett, erőt és hitet megtartott, földet titkokkal teleszórt, szónak csengést, székely anyáknak örökítő mesét adott…

Az örökös összenézés tüzében egy régi zádogfa állott az Isten háza előtt. A múltat a földbe vezette, nagy melegekben a templomot legyezte, s azonkívül árnyékot vetett az idehordott szenteknek s itteni falus fejedelmüknek: Jánosnak, kiről is nevezték a templomot.

Népes volt ez a hajlék, élőkkel és holtakkal, örökké.

Most is sűrűre gyűlt beléje a falu.

32 33

Mint a legnagyobb Király katonái, úgy ültek és álltak itt, különös rendben a székelyek.

Mily szép és mily megindító vala! Minő megnyugtató a rend, amit ezek az engedetlen, szabad természetű emberek tiszta maguktól mutattak! Láthatatlan kezek jobb felől mind, férfiakat ültetének, és mind, asszonyembereket balról. Legelől gyermekeket, utánuk serdülőket, leányságban és legénységben virágzókat és sorjában családba lépetteket, továbbá élet derekán delelőket, végcél felé fordultakat és halállal társalgókat.

Tisztesség virágzott a kornak, amely esztendőkkel mérte az élet vizét.

És becsület virágzott a nemnek, külön a férfinemnek, és külön az asszonyinak, mert ezek külön részt műveltek és arattak a munkában, s külön fegyverekkel szolgálták a szomorú népet s az emberi nemet.

Felzúgott az orgona, és a végtelen kapu lassan leereszkedett a testi élet előtt.

A gyertyák égtek, a csillárok csillogtak, ájtatos ének verte a falat. A pap nagyra nőtt a misedíszben. Az Úr teste föld feletti tisztaságban várta az átváltozást. Minden régi díszekben élt, mégis új volt, és tömegvonzó.

Csak a székelyek valának komorak és régiek.

Az elmúlt időknek egyenes vonalában állottak ők, és olyanok voltak, mint a fák, a hegyek és a vizek. Ezeknek örök, változatlan módján tisztelték az uralkodó Erőt; a csillagban, napban és villámban szólót; földek Termékenyítőjét, a szeleket sóhajtó Mindenség Lelkét.

Nem voltak férgek, amelyek köveken másznak, hanem emberek, akiken látszott, hogy a maga hasonlatosságára teremté az Isten.

Arcájuk nyílt megjelenés, a komolyság isteni példája: becsület, és nem a remegés torza, s nem a viaszba esett áhítat.

Tartásuk erő.

Szívük a tisztesség könyve.

Ösztönösen tudták, hogy aki magát féreggé teszi, féreg az; aki pedig a Teremtővel való hasonlatosságát meg nem becsüli, attól elvétetik.

34

Állottak az Úr előtt, és írva volt arcukra, hogy ez a hajlék az utolsó sziget, ahol az árvák melegséggel betelnek; ahol egyetlen úr az Isten, aki nem csalja meg és nem fosztja meg a népet.

– Sanctus, sanctus, sanctus…

– FELKELTEK vót, hál’ istennek?

– Fel, istennek hála. Hát maguk?

– Mű is fel, az ő tiszteletére.

Így barátkoztak egymással kijövet a templomból.

– Szép ősz mutatkozik.

– Szép, ha megtartaná az Isten.

Mondtak ilyeneket is.

Kicsi idő múlva a nagybíró is kidöccent az útra. Fekete bajuszát meghúzogatta, mintha fejné; a jobb lábát sarokra előre kivetette, s úgy nézett végig a csoportokon.

Gálfi Zsigának hívták.

Erőszakos ember volt; feszülő és gőgös, ki a nézésével ledöfte volna a más házáról a keresztet.

Egyenesen Csorja Péterhez ment.

– Hallom, a fiadot bészerzéd úrfinak a gimnáziomba.

Megszúrta Csorját a beszéd, de eleresztette a füle mellett.

– Beh jóllaktál, mit ettél? – kérdezte.

– Én egyenes szót, komám – mondta kacagva, és nagy megelégedve megindult haza.

– Eljön a napod neked is – mondta befelé Csorja, és nyomban odaintett két ifjú embernek.

– Gyertek haza, Ambró!

S már jöttek is azok, derűsen, mind a ketten. A két szív tiszta világa és a férfibarátság szépsége sugárzott róluk.

Ambró Csorja fiú volt, a nagyobbik. S a társának Botár Marci a neve, néhai Botár Illésnek és Lukács Teréziának egyedül való fia, jelenleg az ősi hajlékban újházas és Csorjáékkal szomszéd.

Hárman megindultak.

Az öreg közből, s fél fejjel verte őket.

Csak néha szólottak egyet-egyet. Szavuk akkor is csupán a gondolat töredéke volt, és a gyökerek útján ölelték egymást.

35

Szerették és értették egymást, s mégis mennyire más Isten teremtményei voltak ők!

Ambró tömött és törpe, medret tartó, egyenletes és törhetetlen: a föld végzetes ápolója, erősre épített oszlop, ki a maga világát csalhatatlannak hitte. Acéltermészet, ki még a sziklát is keresztülrágta. Hullámtalan ember, kinek öröm és bánat egyformán természetes élet. Bódi öccsének, a tűzvérűnek, az érzésben villámlónak és a szűkszavúnak éppen ellentéte.

S Botár Marci lengő, májusi ember. Nagy, kék szeme leányé is lehetett volna. Kedélye átsiklott a nagy borúkon, s kalapjából a virág sohasem hiányzott.

Lassú ritmusban mentek fel a nagy utcán.

A Csorja-ház előtt Marcira nézett Ambró.

– Gyere bé nálunk.

Még utánatette:

– Vagy délebéd után üsd bé magad.

– Én bé.

Az asztalon már párolgott Csorjáéknál a leves.

– Nyúljatok hozzá! – mondta az asszony.

Öreg Csorja odatekintett:

– Hát te?

– Én is abba járok.

Megvárták az asszonyt.

Egymás látásának örömében ettek.

Csorja Péter rágyújtott ebéd után.

Szelíd és jó kedvben voltak.

Marci is feltűnt az utca szájában, nemsokára.

Mint örökké, ha erre tartott, most is megnézte az írott kaput, az emberi kéztől virágosra s az időtől barnára írottat, meg a házat, a régit s még ma is tisztességgel módost, zöld ablakredőit, utcára feszülő magos homlokát, és meg az udvari kert mellett elnyúló hatalmas tőkét, mely immár egyarasznyira a földbe ette magát.

– A pap ökre megdöglék – lépett bé az ajtón.

– Nyilván nem imádkozott érte.

Kiültek, ide a tőkére.

Alig töltöttek azonban félóra időt, hát jön egy poros, idegen fickólegény.

36

– Jó napot! – köszönt.

– Adjon isten.

– Ez ki háza? – kérdezte.

– Ez az enyim, ha nem bánod – felelte Csorja Péter.

– Akkor a bácsinak szól ez a levél.

– Melyik levél?

– Ez, né! – mutatta.

Az öreg összehúzott szemmel elvette a szürke borítékot, felbontotta, és mérgesen szemére tűzve a betűket, olvasni kezdte a módos papi írást.

Elolvasta egyszer, el kétszer, el háromszor.

Aztán a zsebébe tette, és megmerevedett arccal maga elé nézett. Majd két piculát adott a levélhordónak, és intett, hogy menjen.

37

Nyomottan ültek.

Se Ambró, se Marci nem merték a levelet tudakolni. Látták, hogy a méreg hasítja ki az öreget, és tudták, hogy ilyenkor minden szakad, ha mentire nem hagyják sziklafejét.

Végre levette a kalapját a marcona ember, a homlokát az öklével megsúrolta, és sötéten odaszólt Ambrónak:

– Reggel méssz a lovon s megkeríted azt a hóhérnakvalót.

– Kit?

– Hát Bódit.

– Hova lett?

– Egy hete nem kapják, sehol a világon.

– Tán nem teve kárt magában?!

– Megbicskázott valami diákot.

Vérszínű özönben haladott lefelé a nap, mintha őt is megbicskázta volna valami mennyei Bódi.

Mint az egymásnak rohanó sereget, úgy sodorta össze a szél a rengeteg levelet.

Bent a ló kaparta kedvében a hídlást, és nyerített.

A Nyikó felett idelátszott nyugatról az országút fehér nyaka. Sófalvi ernyős szekerek döcögtek rajta, s mint az örvény, forgószél hengeredett azoknak nyomában, majd rohanva átgázolta a szekereket, süvöltve bérohant a faluba, és jelentette:

– Itt az ősz.

38

GOMOLYGOTT az ég.

S olyan volt ez a bosszús, őszi reggel, mint egy bozontos, morgó kutya, amelyik csatát vesztett az éjjel, s most saját mérgétől sötétül a szőre.

A falu végén zabot hozott egy szekér.

Szembe találta a lovas legény.

– Hova méssz, Ambró? – szólt oda a szekeres.

– Isten után.

– Megfog valahol az idő.

– Hadd ugasson! – mondta a legény, és előreugratott.

Kalapját szemébe húzta a szél ellen. A ló is megfújta kétszer az utat, és nyugtalan menésben vágott át Szentléleken, s keresztül a Baknyán.

Tódugásban egészen megsötétedett.

– Az isten látott ilyen őszi köszöntőt! – mondta magában a lovas.

Hasított a szél. A legény orcáját vörösre csípte, mire beért a nagytemplom alá.

A diákok kettős sorokban dideregtek a gimnázium előtt. Éppen indultak a reggeli misére.

Ambró megállította a lovát, és odaszólt a duktornak:

– Ki az osztálytanár az elsőben!

– Fazekas Ádám tanár úr.

– Ő-e?

Ismerte ezt a gyergyói székely papot, egyszer szekéren is meghordozta volt részegen.

Végigléptetett a soron. Leghátul, a többi tanárok között, észrevette a Fazekas Ádám szikár arcát, melyen a vérnek valami különös játéka folytán egy időben látszott a mókára menő kedv és az ütésre való legnagyobb hajlamosság.

39

– A tanár úrt keresem – szólt.

Fazekas Ádám odalépett.

Ambró leszökött a lóról.

Kezet szorítottak.

– Ezt a levelet hozák apámnak az este.

– Magam írtam – szólott a tanár. – Valahonnét elé kéne keríteni a fiút, mert kár volna érte.

– Valaki megbántotta, bizonyosan. S nyakas a gyermek.

– A törvénybíró fia régulázni akarta, s Bódika úgy hozzávett a bicskával, hogy az új ruha kettőbe hasadt, mellben. Valami tizenkét pengőt emleget a bíró.

– Azt a felit eligazítjuk, csak eppen elé legyen a legényke. Valaki nem látta-e, vagy nem tud-e róla?

– Az oroszhegyi Hajdú gyerek látta volna utoljára, s Bódika tán valamit el is ejtett neki.

– Hol van az oroszhegyi?

Ádám tanár lépett néhányat előre.

– Hajdú Károlyt szólítsátok ide! A második osztályost.

– Káruj, Káruj! – kiáltották a diákok.

– Mit mondott neked Bódi tegnapelőtt egy hete?

– Nem sokat monda, tanár úr.

– De hogy mit akar és merre megyen?

– Azt mondta, hogy ellesz valahova. Néztem is, s hát a templom oldala mellett megy kifelé, és többet nem tudok róla.

– Jól van.

A gyermek helyre futott.

A sor megindult.

– Menjen, s keresse, ahol tudja – szólott Fazekas Ádám.

– S aztán nem csapják el az iskolából, ha megkapom?

– Azt a felit eligazítom.

– Jó hát, no.

Felugrott Ambró a lóra, és táncoltak egyet a hegyes köveken.

40

Aztán a Szent Imre utca szájában eltűnt.

A templomban pedig felcsengett a Mária-ének, és áldás hullott Istenre, ki betölté víg örömmel az ifjúságot.

A DIÁKÉTVÁGY délidőt mutatott.

S ekkor a szél is elállt végre. Tartotta csendjét, amíg a felhők megeredtek, s akkor nekibuzdult újra.

Cudarul vágott a hideg eső. A fák sírva vetkőztek benne, és mosdottak a kövek.

Ambrót jártában érte utol a határban, s mint a hideg ólom, szembecsapta lovastól. Megállott, s körbe fordította lovát, hogy megítélje az időt. S mint a vijjogó sasmadár, hirtelen ujjasa alá csapott a szél, lebegtette és rángatta, mint a zászlót, és tépte kalapja karimáját.

Egy kerek fa alá igazította Hollót, ott leszállott róla, és kézfejre csavarva a kötőféket, hátat vetett a fatörzsnek. S megnézte jól az égtájakat: az északi sötét volt, a keletin süvített a szél, a délin felhővel teli volt a sok völgy, és a nyugatin mogorván ivott Budvára az égből.

Felette, mintha nyúznák, nyögve nyikorgott a fának egymáson feküvő két legnagyobb ága.

És mellette, a füleit előrefeszítve, felajzott egész testével leste a viharzenét a ló.

– Kapék én is üdőt! – mondta a legény, és várt.

Jó ideig várt.

Összébb húzta magát, s úgy állotta a hideg esőt.

De egyszer, hogy a föld is szinte megmozdult belé, nagyot rázott magán a gyönyörű állat. Testét, amely félnapi sok járásban és futásban kimelegedett, megrengette most a gaz idő.

Ambró jól tudta, hogy mit jelent, ha didereg a ló.

Gyorsan felült rá, hajszolni kezdte, és vágatta véle a leomló esőt; s új rohanással nekiindult a híres vércsetanyának, a Szarkakőnek.

41

– VÁGJUK ismét, Ferke! – szólott Bódika.

– Igen, azt! – biccentett Ferke.

Elébújtak a sziklaodúból, egymás mellé álltak, és a szakadó hideg esőben dolgozni kezdtek ismét.

– Jól pergel a nap – bölcsködött Ferke.

– Mingyárt megkékülsz tőle.

– Én-e?

– Nem is én.

– Értem én még Kisasszon-napkor ilyen üdőt – folytatta Ferke. – Akkor a tinócsordát őrizte apám. Mondom, eléjött a veszett üdő, s apám bédugott engem egy faodúba, s rakta a tövire a tüzet, s akár hiszed, akár nem, de a tócsákban békörmödzött akkor a víz. Igaz, tartott is két álló hétig az a bolond fúvatag.

Erre körülnézett, s bölcsen leszegezte:

– Ez is országos lesz, úgy nézem.

– Nekünk országos, valamint másnak.

– Hadd el, Bódi, ez a lik is ország, amit mi vágunk most. Legalább nem szorulunk senkire.

Szótalanul körülfordultak.

Ismét véleményezték az időt.

– Holnap ilyenkor is így lesz.

– Ha nem másképp – kacagott Ferke.

– Hol a szerszám?

– Itt van – mondta a másik, s a kezébe vett egy éktelen rozsdás szeget, amit kétnapi kutatás után találtak egy szántóföldön. Valami boronának a foga lehetett. Ezzel feszegették a sziklát és csinálták a kicsi barlangot maguknak, eső és szél idejére, éjjeli szállásra, és eleségházul.

Négy nap alatt már vágtak akkorát, hogy megfértek benne 42mind a ketten. Igaz, hogy kuporogni kellett benne, mint a csirkének a tojásban.

– Most mit szólasz – fordult az üreg felé Ferke –, merre tágítsuk: béfelé, vagy ódalvást?

Bódika nézegette a fiókbarlangot. Gondolkozott komolyan.

– Én most oldalba’ dolgoznám meg, mert különben megnyomorodik benne éjnek idején az ember.

– Akkor tedd ide azt a szeget! – mondta Ferke.

– Hova, te?

– Ide, ahol az ujjam begye van.

Bódika odatette s tartotta.

Ferke felvett egy éktelen kemény követ. Ennek a kőnek az elődjei hatan is összetörtek a nagy munkában, emez pedig a tegnap reggel óta szolgálta szilárdan őket.

– Koppintsd! – jelezte Bódika.

Töredezett lassan a szikla.

A lerontott darabokat félretették. Pihenés alatt kicsi házikót rakott azokból Bódi, s úgy egyeztek meg, hogy azokban tartják aztán a szerszámokat, mármint a szeget s az ütőkövet.

Szapulta hátba őket a hideg eső.

– Rég nem esött – mondta Ferke.

– Rég, s nézd meg a kalapodat! – mutatott jobbra Bódi. – Mingyárt meggyúl, ott a mezőben.

– Eressz, hadd vessem bé a hajlékunkba, mert a mostani gazdámtól nem szegődtem mást.

Felvette s nézegette Ferke. Forgatta s dicsérte, mintha ő gyártotta volna.

– Micsoda kalap! Száraz most is belől, mint a tapló!

Fejébe nyomta, s mint a bocs, szökött idétlenül egyet.

S ebben a pillantásban egy erős férfikiáltás hangzott fel:

– Bódi! Bódi!

Mind a kettőnek leesett az álla.

– Ha! – meredezett Ferke.

– Hallám.

– S hát a’ ki?

– Az a bátyám.

– No, még e hiányzott!

43

– Valaki reánk igazította.

– Reánk, hogy a szeme kiszökjék.

Újból hallatszott, már közelebbről:

– Bódi, hóhé!

– Úgy-e, nem szólsz? – ajánlotta Ferke.

– Vagy igen.

– S ha reánk pall?

– Azt már ő tudja.

– Bódi, héj!

Bódika kijjebb állott néhány lépést.

– Itt vagyunk.

S már ropogtak az ágak.

Tönkretéve vártak a legénykék.

Végre eléjök érkezett lóháton a legény. A víz erekben folyt a ruháján és az arcán.

– A hóhért üsmered-e? – köszöntötte az öccsét.

– Én nem.

– Hát apádot?

– Tán itt van?! – ijedt meg Bódika.

– Még itt lehet.

Ferke az üreg szájában kuporgott. Némán, derűs nyugalommal várt.

Ambró leszállott a lóról.

– Reggeltől fogvást egyet kereslek – mondta.

– Hát itt húzódtunk meg, mert itt senki sem bajol velünk. Egyebütt pedig nem férnek el tőlünk az emberek. Most itt vagyunk, s nem bánom, ha akár apám, akár bátyám agyonütnek is.

– Agyon nem, de még ma visszatakarodsz az iskolába.

– Ketten vagyunk, igende – mondta Bódi.

– Visszamész-e?

– Visszamehetek.

Ferke közbekiáltott:

– Bódi! Hát én semmi vagyok?!

– Téged is viszünk.

– Ki a társad? – kérdezte Ambró.

– Fenyédi, testvérnél is jobb. Gyer’ ide, Ferke!

Odasétált a legényke, s mindjárt feltalálta magát.

44

– Hazamenni ráérünk. Inkább jöjjön, s nézze meg, mit építünk; megérdemli, ugye, Bódi?

Csakugyan megügyelte a sziklahajlékot a legény. Közben figyelmesen hallgatta Ferkét, aki jóízűen szaporította egymásután a szót, elmondván kettejük kalandos történetét és a nomád település különös terveit.

Bódika ellenben számot se vetett vélük. Mindent elfelejtve állott a Holló szügyénél, odabújt egészen, és megindultan símogatta, kedves lovát becézve.

– Mennyünk, Bódi! – riasztotta meg a bátyja.

– Ferke is jő.

– Mert én nem osztán – tiltakozott amaz.

Ambró is kérlelésre fogta.

– Legyen egy csepp eszed, öcsém. Valami kerül a városban, vagy énmagam elszerezlek szolgalegénynek a faluba.

– Gyere, no! – mondta Bódika.

– Ma nem.

– Hát mikor?

– Azt a jövő mondja meg.

– S hát ugyan biz’ a’, mit csinálsz itt?

– Építem tovább a hajlékot, hogy legyen ahova hazagyere.

Mint a meleg tej, úgy ömlött el Bódikában a neki adott szó. Immár tudta, hogy örökre van valakije, aki szereti s akinek e mellett a természete is egyezik az övével. Odament Ferkéhez, s megőrzött két forintját a markába dugta.

– Amíg élek, nem felejtlek el. S aztán kijövök.

– De kigyere!

– Én-e? Én ki.

– De ha nem, megkaplak valahol, s akkor aztán én meccem el a nyakadat.

– Ezt-e? – mutatta Bódi a nyakát.

– Azt.

– Elmecced?

– El.

– S meg is öleled?

Ferkének kiesett a könnye; s egymás vállára estek.

45

A KONVIKTUSBAN megszólalt a csengő, mire a szilencium kötelei nyomban elszakadtak.

Könyveik mellől felszökdöstek a diákok, s a szabadság szárnyán repültek szerteszéjjel.

Néhányan előregurultak a kijáratnál, de az eső miatt visszahúzódtak, és a ház falához állottak, a kiugró ereszhéj alá.

Valami Nagy János nevű vette fel a szót. Szegény székely emberek gyermeke volt, de a szegénységet nagy szavakkal megkerülte, és olyanokat hazudott, hogy a többiek tikkadtak meg tőle.

– Nekem az ilyen eső semmi – kezdette most is. – Van egy selyemkalapom, s ha azt felteszem, egész álló nap verhet az eső, mert annál inkább nem vízülök meg, mintha a menyecskéknél háltam volna.

Az egyik szétlesett, hogy valami tanárféle a közelben nincs-e, s úgy kérdezte, tikkadva:

– Csakugyan van menyecskéd, János?

– Van, de még milyen!

– S hogy vót véle?

– Mert éppen elbeszélem, hogy találja kiverni mindegyiket a Szent Antal tüze!

Még jobban kezdett vágni az eső.

– Lássátok! – mondta Nagy János. – Én az ilyent szeretem, amikor zuhog, úgy, hogy süllyed el a hely.

– S azt mért, te?

Éppen erre várt János. Vékony nyakát kihúzta, és úgy élte a hazugságot.

– Mert ilyenkor, ha otthon vagyok, veszem a kesely lovamat, felülök reá, s oda szöktetek, ahol legjobban szakad az eső; ott megállítom, s a nyakamat ezen módúlag, né! – itt mu46tatta hátravetett fejjel – megszegem, a számot kitátom, s iszom, mint a föld, de igen, én, órák hosszát, ha meg kell lenni…

Hirtelen lópatkónak kövön szólása hallatszott. Mind arra néztek, egyszerre.

– Bódi! – kiáltotta Hajdú Károly. – Gyere, mert alig győzünk várni!

A legény vezette a lovat, s Bódika rajta ült.

– Fazekas Ádám tanár urat nem láttátok-e? – kérdezte Ambró.

– Hogyne! – serénykedett az oroszhegyi, s a tanár után futott a konviktusba.

Bódika leszállt a béjárat előtt.

Ambró a lovat tapogatta, és a vizet törölgette róla. Nagy hőség sütött a szép Hollóból, és párolgott a szőre.

– Gyulladást kapott… – mondogatta elszomorodott arccal a legény, és az út szélére állította.

Ádám tanár megjött, s Bódikához lépve, kezét a vállára tette.

– Hol valál, fiam?

– Csak itt, a Szarkakő alatt.

– Jól elpusztula – fordult a bátyjához.

– El, a nyakassága miatt, s a lovam is megbetegedett.

– No, csak nem?!

– Haza is messze lesz neki.

Körülvették Hollót, és nézegették, párolgó testét simogatták.

S Bódika ezenközben észrevétlenül eltűnt. Amikor visszafutott, hát a maga csergetakaróját hozza, s egy lendítéssel ráteríti Hollóra, aki megrázta magát erre, és szépen leereszkedett a sáros földre. A fejét elfektette, néhányszor nagyot fújt, aztán kimúlt.

Csak a két szeme élt még világba meredő, halálos fényben.

Mind szorongva álltak a gyönyörű állat megnyugodott teste mellett.

47

Bódika megtapogatta, mintha költögetné. Arcizmai rángottak a fájdalomtól.

Tudta, hogy érte van ez a halál.

Sokáig mereven nézte a ló szép fekete szőrét, amelyet most is mosott a hideg őszi eső.

Aztán könny futott le az arcán. Lassan a ló mellé ült a sárba, fejét ráhajtotta, és zokogni kezdett remegő egész testtel.

A fájdalom mozdulatlanságában nézték valahányan a gyermek és a ló megindító búcsúját. Majd odalépett Fazekas Ádám, Bódikát felemelte, a homlokán megcsókolta és ölébe zárva bévitte a konviktusba.

A torony ablakánál megvíjjant egy vércse, s a másik percben galambtollakat repített széjjel a szél, és fütyörészte:

– Ősz van… Meghal minden… Ősz van…

48

NEGYVENHÁROM legénykegyermek zajgott a teremben.

Bódi a jobbik soron, a hátulsó padban ült. Arcáján a tegnapi lóhalál sápadt gyásza feküdt, szemében a virrasztó test nyugalomvágya, egész magában pedig bús és hangtalan volt. Se nem kérdezte, mi van leckére, se nem irigyelte a többiek új könyveit, melyeket maguk elé terítettek a padra.

Az ajtó nyílott.

– Laudetur Jézus Krisztus! – ugrott fel a had, s mint hozzájuk tartozó, Bódi is felállott a köszönésre.

Kövér pap lépett fel a pódiumra, reverendáját kiütötte nagy hasa; s Isten bocsássa meg, de úgy jött Bódikának, mintha várandós volna.

– Hogy hívják ezt? – kérdezte Bódi a szomszédját.

– Zsitny Mihálynak.

– Oremus! – vezényelte a pap.

A legénykék mondani kezdték az imádságot.

– Hát ez mi? – kérdezte ismét Bódika.

– Ez a Miatyánk, diákul.

– No, no… – mondta a legényke, és nézte a papot. Majd azon vette észre magát, hogy lezárták az imádságot, s leültek. Erre leereszkedett maga is, illedelmesen.

A tanár úr is megülte a széket a katedrán. Elévette névjegyző kicsi könyvét, elforgatta a nagy csendben elülről hátra, hátulról előre, s megint, s megint, mintha tetszett volna neki, hogy szusszanni se mer a sok tekergő, úgy lesi, hogy kit szólít felélésre.

Vallásóra volt.

– Mit hagytam leckére, te? – mutatott egy gömbölyű szőkére.

– Leckére volt a Tízparancsolat, az anyaszentegyház öt parancsolata s a hét szentség.

49

– Tudjátok-e?

– Tudjuk – morajlottak.

– Majd meglátom – mondta a pap, aztán ceruzáját a könyvecskébe tette, ültében hátradőlt és köhintett néhányat, a kezeit összedörzsölte, mintha mosná, majd imaszerűen összekulcsolta, s így szólt:

– Ide ügyelni, fiacskák! Aki nem tudja a Tízparancsolatot, az nem lehet jó keresztény katolikus; aki pedig tudja s mégsem tartja bé mind a tíz pontocskát, az halálos bűnt követ el, s találjon abban meghalni, mert a poklok fenekére leszen vetve, ahol is vagyon sírás és fogaknak csikorgatása.

Itt szünetet tartott. Zsebbéli kicsi ruháját elévette, s prüsszentett kettőt. Aztán így folytatta:

– Minekutána pedig anyaszentegyházunk ilyen sarkalatos köve ezen isteni Tízparancsolat, s mivel az Úr is nagy ünnepélyességgel és szózatokkal tette volt három napon keresztül ezen kinyilatkoztatásokat, azért én is elmondani fogom nektek ismét, s aki aztán nem tudja álmában is őket, keresse meg azon valakit, aki irgalmazni fog neki, mert én nem csinálom azt.

Prédikációs hevüléssel nekiindult, és nagy szavakkal leírta, hogy miképpen terelgeté Mózes a zsidó népet a Sínai-hegy alá, hogyan rendele böjtöt, hogyan borula tűzbe a hegy, s látszódék meg a tűzben maga az Isten, amint a lángok megfestették szakállát, kezében tartván a két kőtáblát és mondván a parancsot:

– „Mózes, beszélni akarok veled!”

Ahogy a pap így nekigyúlva és elevenítő erővel beszélt, Bódika szinte látta a rettenetes tüzet, amely nem éget; a táborozó nagy szakállú zsidókat is látta, s tisztán látta Istent a tűzrámában. Képzelőereje felszállott, mint a pacsirta, lelke élte az égnek és a tűznek megnyilatkozását és a fenséges találkozást ember és Isten között. S már egészen megszerette ezt a szóokádó papot, ki az ő gyermeklelkét, égnek és földnek részét, ilyen csodával tudta megetetni.

Arra rezzent meg, hogy a tanár üti az asztalt, és így emlékeztet arra, hogy a földhöz verte Mózes az isteni táblákat, lát50ván leszállása után a becstelen bálványt, amit imádni kezdett a nép, és etetni minden jóval.

Egy gyermek bátortalanul felállott.

– Hogy maradtak meg a parancsolatok, ha Mózes eltördöste a táblákat? – kérdezte.

– Összeragasztották, te! – súgta hátulról az egyik.

– Fiacskám – mondta a pap – , az Isten gondoskodott róla, mert Ő mindenható.

Aztán hirtelen fordulattal, mintha meg akarná fogni a kérdező gyermeket, kérdést vetett neki:

– Hány parancsolat van?

– Tíz – vágta ki.

Megernyedve legyintett, hogy leülhet. S nyomban egy eleven arcút szólított fel, kinek a szeme sem állt jól.

– Hát hogy szól a hatodik? – kérdezte.

– „Ne paráználkodjál!”

– S mit jelent az, hogy „ne paráználkodj”?

– Az azt jelenti, hogy szolgálókkal nem szabad összeereszkedni.

Kuncogás futott végig a termen. Még a pap is elhúzta a száját.

– Ülj le! Szamár vagy. Mondd meg te, feketeszemű!

– Az annyit jelent, hogy a leányoktól s az asszonyoktól még gondolatban is tartózkodni kell – felelte a másik.

– Te is szamár vagy, mert azt jelenti, hogy tiszta, erkölcsös életet kell élni.

Lejött a pódiumról, s elsétált a padok között, hátra.

– Hány szentség van, te, harisnyás? – lepte meg az egyiket.

– Valami hat.

– Pff… – fakadtak ki.

– Hány van? – mutatott Bódikára.

51

– Hatot monda.

Méregbe jött a tanár.

– Nem azt kérdeztem, hogy hányat monda, hanem azt, hogy hány van.

– Több van – egyengette Bódika.

– Hány?! – ordított a pap.

– Hét is van.

– Hogy hívnak?

– Csorja Boldizsár.

– Eddig hol voltál?

– Tegnap jöttem.

– Hol a könyved?

Bódika megfogta jól a padot: csak azért sem ijedek meg, tette fel magában.

– Nincs itt – felelte.

– Hol van?

– Másnál.

– Kinél?

– Akitől még nem vettem meg.

– Takarodj ki! – kiáltott nekiveresedve a tanár.

S ebben a pillanatban lekongatták az órát.

– Nem fogok irgalmazni neked! – jegyezte meg felemelt kézzel a pap, és kifelé indult.

– Nem is kell – mondotta Bódika, de a tanár már nem hallotta. Ellenben a társai, amennyien voltak, mind köréje gyűltek, s úgy mondogatták:

– Jól tetted, jól tetted. Te vagy a legbátrabb.

Egyszerre Hajdú Károly rontott bé az ajtón.

– Bódi! – kiáltotta.

– Itt vagyok.

– Gyere hamar, mert anyád vár.

Ott állott a folyosón a nyugtalan asszony.

Bódika odafutott, a kezét megcsókolta, s ahogy felnézett reá, olyan volt a nyers erejű és nyakas gyermek, mint egy galamb.

52

ZAVAROSAN, megdagadva zúgott a Küküllő. A nagy havasokról, sziklákról, zord földekről és kövekről, vadak hátáról és fenyőszálfák országából, mind beléje futottak az ég vizei.

Morajlott, mintha a fenekén hadak tanácskoztak volna, nyilakkal oldalukon.

Felette reggel óta kínlódott az idő: se esseni, se kiverődni nem tudott sehogy. Csak borongott zord kedvetlenségben, borzolta az őszt, és megitta a szemek sugarát.

Fadarabokkal a hátán hömpölygött a víz.

A szombatfalvi hídnál bőrköténnyel bámulták a tímárok. Egy szénporos székely haladt arra, és tiszteletlenül megjegyezte, látván a kedvetlen bőrcserző urakat:

– Még meg találják igézni azt a szegén vizet.

Alig szólta ki, hirtelen eszébe jutott valami, megállt, és barátságosan kérdezte:

– Hát van-e cserefa elég, hántani való?

– Tán magának van eladni való? – fordult meg az egyik.

– Kerül egy szikra. De tán el sem adom, csak úgy szólék, hogy beszéljek – tette magát a székely.

Körülvették a tímárok, s többen is mondták:

– Mennyit tudna szállítani? Jobb vevőt nem kap.

Feljebb taszította a kalapját a székely, vagdosott az ujjával, s hát megszámolt helyből tizenegy tímárt.

– Tizenegy szekérrel könnyen kiszorítok.

– S mit kér?

– Mert azt most nem mondom meg, itt az ég alatt.

A kocsma felé döfött az ujjával.

– Csak egy kutyaugatás, ha az uraknak megérdemli.

A tímárok összenéztek.

– Úgysem áll dolgra az idő – mondták, és megindultak.

53

Szép sorjában bémentek az ivóházba.

Elöl a tímárok, s elhelyezkedtek egy hosszú asztal mellett; s a főn helyet hagytak a székelynek, aki lepallotta előbb kalapjával ülőhelyét, s csak azután ereszkedett le. Nyomban szétnézett, s amint az ajtó között bétekintett, meglátta ott Gálfi Zsigát egy asztalnál, amint Csorja Péterrel és Péternével üldögélt.

Falusfelek voltak. Odament.

– Cserefa kéne ezeknek – hunyorított. – Örökké rajtam laknak, mintha én volnék a tarcsafalvi báró. Hát maguk hogy vadnak?

– Mi se tudjuk, s hogy mondjuk? – pöffeszkedett Gálfi Zsiga, és kacagott valaminek.

– Hé atyafi, cserefás! – szólottak által a tímárok.

– Odamegyek, mert rosszul vadnak – mondta a szenes, és visszament.

– Nagy tolvaj ez a Mózsi – beszélte kacagva Gálfi Zsiga, a bíró. – Örökké ígéri a cserefát ezeknek a bőrcserzőknek, akik meghiszik, hogy van neki, s itatják, hátha olcsóbban adná. Azért a minap öt tímár szinte megnyuvasztá. Hogyne, mikor addig tartá szóval őket, s dicsérte a cserefáját, amíg az idő jól belément az éjszakába; s végül is avval rekeszté bé a dolgot, hogy öt pengőt kért szekeriért, mikor forint húsznál többet eddig ember nem hallott még. De neki is rontának, s kinyomák belőle, amit tímárpénzen megivutt. S né, mégsem tanult belőle, úgy látom.

– Te is sokat tudsz, ha egy cseppet iszol – jegyezte meg marósan Csorja.

– Te tán nem ittál?

– Ittam, mi bajod véle?

Csorjáné közbelépett.

– Csillapodjék, az Isten megfizeti. Vagy induljunk haza!

Az öreg megnézte asszonyát, s a vállán mozdított egyet. Látszott, hogy sok ital van nála már.

– Mennyünk haza! Hát miféle beszéd ez? Hát nem a fiadot várjuk, mondd meg, lám?!

– Őt várjuk, őt. De akkor várjuk békességben.

Egy percre lehűlt a szavakra Csorja, pedig keserű kedvé54ben volt ma. A fia is sokat búsította, a lova is megdöglött, az Isten is itt felejtette ezt a házba szorító időt. Nem volt földi ember, kibe ma belé ne kötött volna. S ez a Gálfi Zsiga ugyanvalóst szúrta az oldalát, mert örökké foghegyről beszélt; a minap is azt mondá, hogy „hallom, bészerzéd a fiadot úrfinak…”, mintha bizony az nem volna olyan, mint akárki másé.

– A szentpétörit, te Zsiga! – acsarodott el.

– Jól vagy véle, látom.

– Mért ne lennék! Ő sem elébb való, mint én; tégedet nem is számítlak.

– Elég elé vagy, de majd számítlak én téged.

Csorja megkeményedett.

– Számíts, lám! A szentpétörit!

Az asztalt megverte s az orrát a másikéhoz dugta.

Csorjáné karon fogta a bírót, úgy kérlelte.

– Édes komám, legyen több esze…

Egy fiatal tímár jött oda. A Csorja Péter füléhez bújt, hogy tudakozódjék nála a cserefás után.

A háborgó ember felszökött.

– Tán a tímárok diákja lettem, hé!? – fújta arcába szavait.

Künn is felszökdöstek a bőrcserzők a hangra. Mózsi, a szenes, elejökbe állott, s úgy csendesítette:

55

– Üljenek veszteg, mert én üsmerem, s a légynek se vét.

Csorja rázni kezdte a tímárt, aki ijedten akadozta:

– Én a Kányádi Elek fia vagyok… Eresszen…!

Erre Csorja levette róla a kezét.

– Elek jó emberem, de őt is megölöm, téged is meg, s az összes tímárokat, csak várok még egy kicsit.

Valahogy elcsendesedtek.

A szenes is elvette helyét az asztalfőn, újból.

– Én már nem fogyasztok többet – tempózott.

– De már igyék! – biztatták a tímárok. – Vagy magára öntjük.

– Kár volna… – ravaszkodott újra. – Ilyen bort a fejérvári püspök, ha iszik.

Odatartotta a poharát, s elnézett felette, ahogy csorgatta belé egy öreg bőrcserző az aranyos bort.

– Adjon az Isten jó időt! – kellette magát, felemelvén a poharat.

S ekkor megnyílott az ajtó, és egy sugár legényecske jött bé. A büdös füst, a bőrbűz és az italszag megütötte. Fanyarul nézett körül.

– Eredj, Bódika, eredj! Apádék benn vadnak – szólott neki a szenes.

Bódika egyenesen arra ment, s megállott az apja előtt.

– Alig eresztének el – mondta.

Csorja Péter féloldalt megnézte a fiát. Szemét sokáig rajta tartotta, s csak azután szólt:

– Kitekergéd-e magadot?

Bódika fellélegzett: nem veri meg az apja! Arcájára az öröm pírja szökött, s mint egy nagy szelet barna kenyeret, úgy nézte az apjának asztalon pihenő tenyerét. S egyszerre föléje hajlott az apai jobbnak, megfogta mind a két kezével, és megcsókolta.

Csorjának könny jött a szemébe.

– Apa s anya csak egy van, ugye, fiam? – mondta. – Ülj le hát, ide, apád mellé. Lám, esik-e úgy itt az ülés, mint a sziklaodúban…

Gálfi Zsiga csak nézte. Most nem szúrta hegyes szóval agyon a hangulatot, mert ő is apa volt, fia kilencesztendős, a 56Vince nevű, de felpeckelődik immár a lóra, s úgy ül rajta, mint a madár a fészkin.

– Kerítsetek egy poharat a fiamnak! – mondta Csorja, és a karja alatt tartotta a fiát.

A bíró maga indult pohárért.

– Nem iszom, édesapám. Mert aztán a tanár urak kivetnek az iskolából.

– Hogy téged vetnek ki?! Azt nem hagyja apád, fiam, mert akkor ők is valahonnét kivetődnek. Igyál csak egy kicsit, ketten megyünk aztán vissza.

– Itt van, küsecsém – tette elejébe a poharat Gálfi Zsiga. – Kicsi jó bor nem árt, keresztapád is azt mondja.

– Te is iszol, Ráki! – húzta a másik oldalára a feleségét Csorja.

– Ha el nem romlik a békesség.

– Hát az ugyan biza hogy romlanék el, amikor mi csináljuk. Ugye, Zsiga komám?

– Nem is más.

Csorja mégis rázta az öklét.

– De azért én megölöm a falunak felit.

– Én is meg, a másik felit – vágta ki Gálfi Zsiga.

Valahonnét egy idétlen cigány is békerült a házba. Megtákolt citeraszerszámját pengetni kezdte.

– Dugd bé! – parancsolta Csorja.

– Jól van, instálom, de miből éljek, ha szegén vagyok?!

Egy pengőt odavetett neki a férfi. Gálfi Zsiga is oda egyet, mert nem lehet ő sem kisebb, ha az urat kell játszani.

– De most ülj a sarokba! – rendelte Zsiga bíró. – S meg nem mozdulsz, s nem pengetsz magának a kérubimok sereginek sem, amíg mű azt meg nem engedélyezzük.

– Nem én, instálom, tőlem a nyáluk folyhat.

Mózsi, a szenes, egyet beszélt ezalatt. Valamivel úgy bégyújtotta a tizenegy erős tímárt, hogy nem lehetett elég bort hordani nekik.

Bent Csorja Péternek is megeredt a szava, mint a zúduló folyó. Voltak néha percek, amikor kinyílott a szíve: s akkor látni lehetett, hogy nagy gondolatok lángjában ég. Ilyenkor a jóság és lángolás áradata volt a kemény ember, lelkében el57hengeredtek a kövek egy megőrzött másik világ sírjáról, s kiérzett onnét az illat és az erő, amely más sorsra rendelte eszének gazdag voltát és keserűséggé vált szép vágyait.

– Sokan születtünk tudományra – mondta –, de kevesen nevekedtünk abban. Pedig csak ott lehet nagyra nőni és messze világítani, s megtenni azt a csodát, hogy halál után is éljen az ember. Aki életiben el tudja ültetni magát nagy tettekben, az méltó Istenhez. De vannak megsértett nagy fák, tűzbe vetett madarak és vízbe vetett virágok…

Tenyerébe temette izzó homlokát.

– Van egy tó, a legszebb élet tava. Beh erősen vágyakoztam én fürödni abban! Sokszor jártam partján, de csak néztem napsugárban csillanó vizét, s nem mehetnék belé, mert a világ szeme odasütött, s nem vala feredőgúnya rajtam.

Megivott egy pohárral.

– Ilyen szerencsétlen népet nem teremtett többet az Isten. Senki nem tanít minket, senki nem bán minket, saját erőnkkel ver az Öregisten, s avval a kicsi földdel, ami van. Mert kolduspálca ez a föld, s átok egyben. Hejh, ha eljuthatnék én egyszer ahhoz a nagy Istenhez!

– Ott egy-két szóm nekem is lenne! – keseregte közbe Gálfi Zsiga.

Fújt egyet Csorja Péter. Aztán magához vonta a fiát, és úgy lobbantotta fel egy-egy szavát.

– Azért még egy csillag van az égen, s az te vagy, Bódi fiam! Belőled embert rittyentek én, ha csórén maradok is. Mert mintha magamot látnám annyi idős koromban… Benned, ha Isten van az égben, nagyot fog nőni Csorja. Időt jelző fa leszel, székelyek látó szeme, titkokat olvasztó tűz és elme. Az én halálom felett hidat építesz valamikor, és megfürdesz a legszebb tóban, és nem ijedsz meg a világtól, a bolygó angyalát neki…!

Bódika remegett. A benne lévő szikrát megillette az apja. Mámoros kínokkal érezte, hogy az élet benne robog, rohanó vizekhez hasonlatos.

Ráhajlott a borra, s mintha tűzre öntené, leitta.

Az édesanyja odaugrott és a homlokára tette a kezét.

– Beh forró vagy, édes fiam… Ne igyál többet!

58

– Ehhez te nem értesz! – zúgott az öreg. – Hiszen éppen ez kell! Még egyet, Bódi fiam!

Megtöltötte kettejükét.

– Isten látja, fiam!

Egyre leöntötték mind a ketten.

S akkor letette keményen Bódi a poharat, a homloka felugrott, mint a kőhöz ütött kardpenge, és feltört rohanva a hangja:

– A szentpétörit!

Olyan vér szerint jött, hogy könny szökött mindegyik szemébe.

Öreg Csorja lebújt az asztalra.

Szikár teste meg-megrándult.

A szív tüzében megrepedt a szikla, és sírt.

NÉZZ ki, te!

A tímár kifürkészett a szürkületbe, s mintha az orrára koppintott volna valaki, úgy kapta vissza a fejét.

– Megy a szenes! Most ül a szekérre!

– Hejh, a cserefás szentyit…!

Mint egy martalóc had, a tizenegy bőrcserző kirontott az ajtón.

Egy az apró lovak elejébe állt.

– Hó!

Mózsi szorult.

– Eresszenek, vagy tolvajt kiáltok!

– Vegyétek le! – zúgtak a tímárok.

A székely hadonászni kezdett.

– Tolvaj, tolvaj! Ölnek meg! – ordította.

Gálfi Zsigáék is kiugrottak a nagy lármára.

Csorja Péter odafurakodott, s hát egy tímár éppen sújtani akar az öklével.

59

– Én is itt vagyok! – mondta Csorja, s olyant sírített a tímáron, hogy az beléesett a sárba.

Kaptak Csorján, s tépni kezdték, mint a kutyák.

Bódika pattant egyet.

– Reá, Zsiga kereszt! Ne hagyjuk apámot!

Csorjáné sírt az ajtóban.

Három bőrcserző elhengeredett.

Egy Bódikát is úgy beléütötte a sárba, hogy megnyekkent.

De vén Csorja küzdött.

Gálfi Zsiga is egynek a tetejében volt.

A szenes ostorral vágta őket, harapta s rúgta.

Bódika talpra ugrott.

– Megszúrtak! – ordított egy tímár.

Gálfi Zsigát lenyomták.

– Csendőr! – kiáltotta valaki.

– Itt van kettő! – hazudta kiáltva Mózsi, s a két lovára reá vágott.

S a tímárok keresztül a hídon, s takarodtak a „csendőrök” elől, s alig győztek szuszogni. Kettő sziszegve vonta a lábát, s a többinek is volt jegye bőven.

De Gálfi Zsiga is a sárban nyögött. Mellét úgy megtapodták a beste tímárok, hogy vért köpött.

Csorjának a bal fülét béhasították, az arcáját is összekörmölték. Bódikának pedig teli volt gusával a feje s az egyik vállát leeresztette az ütések kék foltja alatt.

Az egészben tán a szenes járt a legjobban, mert csak kapdosott a tímárokhoz, mint a kopókutya, s ami kicsit kapott, avval elfutott; s bár 60disznómódra itta a sok erős bort, mégis olyan egyenesen megült a lovak után, mint a fatörzs.

Igaz, Csorjáék is sokat józanodtak a szapora csatában.

– Ugyan megtapodának… – állapította meg Gálfi Zsiga.

– Az én fülemet is megjegyzék… – tapogatta a fejét Csorja.

Bódika örvendezett nagy szuszogva.

– De mégis ők futának meg…!

Csorjáné még mindig sírt.

– Ne sírj, Ráki! Elvonult az idő, s mehetünk haza.

A bíróhoz fordult:

– Gyere, Zsiga komám, s ügyelj az asszonyra, amíg Bódi fiamat visszaviszem.

– Hamar járjatok!

– Gyere, Bódi, ízibe!

Megindultak.

– Kapál-e sokat? – kérdezte az apja.

– Kicsi hiba, kiújulja.

– Ki, ki.

Megkondították az úrangyalát.

Egyszerre vették le sáros kalapjukat.

És Istenre gondoltak mind a ketten.

AZ ÁGYA szélén ült Bódika.

Összetört volt, és kábult. Zsibongásban fájt egész teste. S mégis a kedv, az előrefutás, a betelhetetlen örök szomjúság tüze égett benne.

Elomolva szuszogott a sok diák az ágya körül.

– Mik ezek hozzám képest?! – tűnődött. – Semmik! Játékon túl nem jár az eszük. Szélfúvástól ijedeznek. Egy tanár az Atyaúristen nekik! S beszélni se mernek, míg én a tímárokkal küzdöm…

A gyertyák sem égtek ma este.

Irgalmatlan, tömött sötétség volt.

Maga elé fürkészett, mintha látna. Társat keresett: bátrat, ki átgázol az embereken is véle, s lángot vet még a pusztulásban is.

Akár a szén, úgy izzott a sötétben.

61

Mintha lónyerítést és dobogást hallott volna.

S egyszerre megállott Holló lova előtte, és játszva kapálta a földet.

S Bódi felült reá nyomban, és a két lábával odatapadt, hogy nincs szélvész, ami leseperhette volna.

A nagy templom felől felkondult valami különös hang:

– Időt jelző fa leszel…

A Holló két lábra állt.

Keleten feltűnt egy csillag.

Kicsi Bódi ruhástól eldőlve aludt már az ágyon. Vakmerő arcáján csorgott a verejték.

62

A szekérnyomok peremén körömmé száradt az éjjel a sár. A tenyérnyi utacskákon mezei kicsi madarak tisztogatták a tollaikat, s a szélvettető sugár falakon megsérült a nyúl lába.

Megállás nélkül sípolt most is a száraz szél, és a bogáncskórókon élesen hegedült.

Egy sas mozdulatlan szárnyakkal keringett a temető felett, s a köröket szűkítette lefelé, mintha egy hatalmas tölcsért repülne körül.

Bódika megállott, s nézte a sast.

– Valamit kinézett magának – mondta, s hamar lehúzódott egy barázda alá. A tarisznyáját maga mellé tette, s visszafojtott izgalmában keményen szorította a botját.

Ereszkedett a sas.

Alig volt háztetőmagasságban immár. S akkor süvítő, egyenes vonalban lecsapott, s a karmai alatt a halál döbbenetes hangján megvinnyant egy nyúl.

Bódika felugrott.

Már alig volt tíz lépésre, amikor látta, hogy eldőlt immár a rettentő tusa. A botját sújtásra felemelte. S ebben a pillanatban vijjant egyet a sas, és két rettenetes szárnyával úgy suhintotta fejbe Bódit, hogy messze repült a kalapja, s maga véresen eltántorodott.

63

Mint a tigris, Bódi egyenesre pattant s a lábait szétvetette.

– Sitty! – csapott fejére újból a sas, de egy csodás mozdulattal olyant suhintott ő is a bottal, hogy a félöles szárnyból három tollú kirepült.

Maga a sas a magasság felé felevezett.

Csak most érezte meg Bódika az elmúlott néhány pillanat veszedelmét. Sápadtan ült le, s kicsi ruhájával letörölte homlokáról a vért.

– Az isten döglessze meg, szinte kivágá a szememet!

Belételt néhány perc, amíg nagy lélegzetvevésekkel helyrejött.

– S hát a nyúl, vajon?! – ugrott fel.

Odament s felemelte.

– Rút állatja…! – nézett fel a levegőbe a sas után.

S csakugyan vad ragadozó volt, mert a drága jó földi futónak lerúgta a hátáról a szőrt, s véres csíkokat szántott oda, s a két nagy fül között meglikasztotta a koponyát, hogy szivárgott belőle a vér. Ki is múlott már szegény, csak a szemében ült még ott az élet utolsó rettenetes pillanata.

Vette Bódika a tarisznyáját s fityegtetve a nyulat is, megindult ismét, és előrevágott a sziklák felé.

Fél óra múlva feltűnt „Ferenc likja”, ahogy ők nevezték.

Lassan, nesztelenül közeledett.

Húsz lépésről megbújt, s utánozva a nevezetes kovácsmester hangját, elkiáltotta magát:

– Reád kaptam, híres tolvaj!

Ferke kiugrott a kicsi barlang szájába, és leesett állal fürkészett.

Bódika óvatosan felállt, hogy kémleljen.

Ferke észrevette.

64

– Jól látlak! – örvendezett. – Gyer’ ide, mert alig várlak.

Már csak három lépésre voltak egymástól, s akkor Bódika a nyulat hirtelen szembe vetette Ferkével, hogy az behunyt szemekkel csak a jó kövér állat puha súrlódását érezte.

– Mi az a nagy szőrös, te?! – kérdezte Ferke.

– Nézd meg, s megtudod.

Sokáig nézegette s forgatta Ferke a nyulat. A nagy örömtől csak megkésve érkezett meg a szava.

– Hol kerítéd? Tán nem magad fogád?

– Készen kaptam. Nézd csak meg a fejemet!

Ferke nézte, ijedten babrálta a hajat, s úgy jelentette:

– Három borozda van a fejeden, s béfutnak a homlokodra. Kettő a szemed martján szakad meg.

– Most tudóskodj, s fejtsd meg, lám!

– Tövisbokor. Abba bújtál a nyúl után.

– Alig sem.

– Akkor verekedés.

– A’ sem.

– Akkor egyéb.

– Nagy eszű vagy.

– Te vagy a diák.

Bódika visszább lépett peckesen egyet.

– Már én Csorja Bódi vagyok, s élő sasmadárnak a körmivel fésülöm a hajamot.

– Ne űzd az eszed, Bódi!

– Bizon’ isten!

Erre a viszontlátás örömében jól megtaszigálták egymást, s akkor leülvén, Bódika elmondta a dolgot.

– Jó, hogy meg nem vakíta! – sóhajtott Ferke.

– Kereshettelek volna aztán.

S mindjárt meglátta a kifejlődött barlangot.

– A száját kitátotta, úgy látom – mondta örömmel.

– Ki az a torkát is. Kedvire elfekhetik benne két legény, s még egy leányt is bé lehetne szorítani. Gyere, s nézd meg. Különben, várj csak! – s hirtelen csendre intette Bódikát, s úgy húzta magával béfelé.

– Mi a tömlöcöt dugdosol ott, te?!

– Gyere csak! Ha te tudsz valamit, én is tudok mást.

65

Ahogy meghajolva bújtak bé a barlangházba, két zöld fény a Bódika arcába sütött.

– Az mi a fene, te?

– Az nem fene.

– Hát mi a tűzlángja! Csak nem házasodtál meg?!

Ferke olyant kacagott erre, hogy megvakkant a két zöld szem belé.

– Hé, Vackor! – közeledett a vakkantó felé. – Viseld jól magadat, mert húst kapsz.

Hátraintett Bódikának:

– Húzódj vissza, mert kiviszem.

Bódika a barlangocska elejébe állt. A szeme se rebbent meg, úgy várt.

– Hiszen ez rókafiú! – kiáltott fel, ahogy megpillantotta.

– Pontosan az. Ma öt napja fogtam egy likban.

– Az anyjával beszéltél-e?

– Egyéb se kellett vóna! Mert amilyen a rókaféle, úgy arcon pöki az olyankor az embert, hogy az Isten jut eszébe.

– A nyúlból adunk ma neki! – örvendezett Bódi.

– Mit gondolsz! Inkább magamtól vonnám el, s úgy is jól tartanám.

Egy karót mindjárt a földbe vertek, s ahhoz kötötték Vackort, hogy lássák szüntelen.

Bódika kirázta a tarisznyát.

– Mind a tiéd. Azt hittem, lengedezel eddig az éhezéstől.

– Most fogy is az étel, mert háztájjal vagyok – mutatott a rókára Ferke.

Bódika körülnézett, majd a napra tekintett.

– Lássunk hozzá valamihez, mert kifogyunk az időből.

– Legelőbb a nyulat kéne kikészíteni.

– Megnyúzod-e? – kérdezte Bódi.

– Meg én.

Odavetette neki Bódika.

– Én is tüzet vetek, amire felaprítod a nyulat. Jó kövér, úgy-e?

– Étkes nyúl volt.

– A sasra is síríték egyet a botvéggel, s úgy találám, hogy három tollat vetett nekem ajándékba.

– A rókának jó lesz vala, büdös madara – mondta Ferke.

66

– Vagy a róka neki, akkora nagy volt.

Egy lapos kőre kinyújtóztatta Ferke a nyulat, s könyökig feltürkőzve, nekidőlt a kacrával.

– Te megnyúznád a bihalat is… – mondta Bódi.

– Én meg, ha idehoznál egyet.

– Ide én, csak éppen tennéd a vállam közi.

– Te sem maradsz bé a szóval, Bódi.

– A tüdejét vesd a rókának, lám!

Békapsantotta Vackor a tüdőt, s örömében megrándította úgy a kötelet, hogy kisuvadt helyből a karó.

– Hé, a róka! Fogd meg, fogd meg! – kiáltotta Bódika, s utána, s Ferke is hagyta a nyúzást, s ő is a kacorral utána.

Isten akará, hogy egy bokorban megakadjon a karó, különben a nyomával maradtak volna.

– Most verjük belé istenesen! – ajánlotta Ferke.

Kerítettek egy éktelen nagy követ s valami öt percig cövekeltek. Bódika megfeszegette a karót.

– Olyan nincs, hogy ezt ki tudja rántani.

– Még apjostól s anyjostól sem.

Szorgosan munkához láttak megint.

Lobogott a nagy rakás tűz is.

Ferke darabolta fel a jó húst.

– Vágj egy nyársat, Bódi! Jó hosszat.

– Bízd csak reám!

Vágott egy háromölest.

– Gyer’ ide, Bódi.

– Tán fiak vadnak benne?

– Nem látok fiakot. Csak azt nézd meg, hogy ez a négy darab mostonra megteszi-e?

– Kihasadunk annyitól, te!

– Ne beszélj! Hiszen megenném az egészet is, ahogy én érzem magam.

– Lássad, no.

Felhúzták mind a négy darabot. Ketten a nyárs két végét marokra vették, s amíg forgatták, az arcájokat is csattanós pirosra sütötte a szén.

Megették mind egy falásig.

– Egy kicsi bor lefutna erre – hunyorított Ferke.

67

– Hadd el, vala részünk az italban a múlt kedden. Apámmal s a bíróval verset ittam; s összevegyűlénk egy sereg tímárral annyira, hogy szinte ottmaradék…

– Tán nem menétek össze?

– Vagy igen. Vérfolyás is vala.

– Beszélj, te! Alig bírok magammal.

Bódika elbeszélte, s Ferke felugrott a végén.

– Hejh, mért nem valék ott! Kettőt én is eligazítottam vóna!

– Te el. Vagy azok el téged. A tímár sincs puliszkából, vevém észre.

Szimatolt erősen a róka.

– Gyere, etessük meg! – állott fel Bódika.

Tiszta gyönyörűség volt, úgy esett Vackornak is a nyúlhús.

Nyugodott már a nap is. Bódika gyorsan készülődni kezdett.

– Hatkor szilencium van – mondta. – Ülni kell mindenkinek, mint a csutak.

– Hadd el, ülhetsz még eleget.

– Te úgy beszélsz, ahogy tudsz.

– Hát eredj, no! – duzzogott Ferke. – Mind téged kiáltnak.

– Ügyelj ebben az üdőjárásban magadra, s amikor lehet, kijövök.

– Hó, állj meg, Bódi!

– No.

– Hozz aztán sót, s egy korondi fazakat.

– Kerítek.

– Jó darab taplót is keríts.

– Azt is kerítek.

Már messzecske volt, amikor Ferke utánakiáltott:

– Aztán te se tímároddzál!

Bódika elkacagta az intelmet, s gyors lendületekkel vágott a városnak.

A hegyen lőtt valaki.

S lent a tarlóról vadgalambok repültek fel, és elsuhogott Bódika felett a raj, mint egy rohanó selyemszőnyeg.

68

VIRRADOTT lassan. Bódika felült az ágyban. Hajnali harangszó óta nem tudott aludni.

Először életében.

Körülnézett.

Látta, hogy megfeledkezve aluszik mindenki, még Berze Gazsi, a második osztályos is, pedig nyughatatlan holdkóros az. Úgy mászik a ház falán s a csatornákon, mint a légy.

Elmosolyodott.

Aztán a feje alól kivett egy nagyobbacska fadarabot. Négyszögűre volt fűrészelve, és lehetett kutyafej nagyságú. Letette az ölébe. Párnáját az ágy vasához támasztotta, és végleges elhelyezkedésben a hátát annak vetette.

A kedv ereje és a boldogság áradott az arcán. A leány, aki szerelmese után epedésben és édes kínokban virraszt, csak az lehet ilyen csupán.

Megforgatta és megtapogatta a fát. Juharfa volt. Szép fehér színű, mint a leánytest; és szíjasságában is puha, mint a repülő galamb. Különben egyszerű fatönk volt. Se jel rajta, se egyéb ábrázolat, amiért fej alatt hálatni és simogatni lehetne.

Közönséges.

Tegnap vágatta egy asztalossal, s három piculát fizetett érte.

S neki mégis kincs volt ez a fa. Eszköze egy világnak, ahová vágyott. Álmok kapuja, lélekkel felruházott és engedelmes anyag, rebegő vágyak bölcsője, kegyeletmondó lélekfa, szépség háza és szent.

Elévette a bicskáját, és az erősödő fényben faragni kezdett.

Szeme elé idézte Holló lovát, az érte kimúlott kedves, gyönyörű állatot.

69

– Itt lesz a feje. A lábakat ide vágom. A farkát is kifaragom, és sörényt a nyakára, s még a testtartása is az övé leszen…

Szemében kigyúlt a lobogás tüze: a futás és az epedés valami után, ami a láthatatlanságban is fényt vet és halhatatlanná edzi a lelket.

– Halottak napjára kifaragom.

Egyszerű mozdulatok között így született meg Bódika agyában az alkotás vágya.

A kín és a gyönyörűség.

A két véglet találkozásának csodája.

70

ELJÖTT Halottak estéje, mint a halál.

Dideregtek, akik éltek.

Hóharmat hullt az elmúlott éjjel. S reggelre fagyás küszöbén állott a víz. Borzolta magát madár és egyéb állat, ha ivott belőle.

Az őszirózsák is az egek helyett a földet nézték, bólogatván a megholtaknak, hogy beh jól cselekedének…

Tele volt halottakkal a csendes anyaváros. Sokan költöztek el innét, székelyek. S ma este az ő tiszteletükre megfelezett kerek sajtot ejtett a Küküllő vizébe az Isten.

Csak az tudott örvendeni, aki nem volt ebbe a világba való. Aki csak véletlenül volt ember. Aki e véletlen nélkül a vizeknek egy cseppje lett volna.

Vagy illat.

Vagy az uralkodó fénynek része.

De a halottak fényben és diadalmasan éltek ezen az estén. Vélök beszélgetett a Miklós-templom három harangja is.

– Go-on-gi-gá-án…

– Beh szépen szólnak! – sóhajtott Bódika bent a konviktusban egy sötét sarokban, megbújva, nyugtalanul.

Félt, mint a tojásőrző madár; és örvendett, mint a virágporos méh.

A torony végre elhallgatott, és a város felett kiterjedt a zajtalanság.

S ekkor Bódika megmozdult. Lassan a szekrényhez ment és kinyitotta annak ajtaját.

Tett-vett.

A többiek imádkoztak odabent.

Valamit letakart, aztán a hóna alá vette, és lassan megindult kifelé.

Szökött.

Különben nem eresztették volna.

71

A kapun kilépett.

– Nem látott senki! – lélegzett fel.

Fény szűrődött a temetőből. Egyenesen arra ment.

Mindenki fázott és szótalan volt. Egy-egy vénember vagy gyászba vont asszony járt a sírok között. Néhányan még térdepeltek a hantokon, kicsi ruhát vagy könyvet tettek a térdük alá.

Itt-ott töklámpában mécses égett, de a gyertyák a föld kérgén sírtak immár.

Bódika jobbra tért, és egyenes menésben haladott tova. Az emberek feléje se néztek. Szemükbe folyt a gyász vize, és magukba estek.

Egy diófa alá érkezett, és megállt. A kicsi földhányásról elhajigálta az ágakat, és a mákszem sír, amit a délután megásott, kinyílt. És kifehérlett onnét egy kisded koporsó körvonala.

Fejét leejtette kicsi Bódi, és mozdulatlanul nézett sokáig a földre.

Aztán a kisded koporsó fedelét leemelte, kebléről vette a Holló fatestét, és a kegyelet szent érzésével beléfektette, majd egy darab fehér gyolcsot szemfedőnek ráterített.

Lezárta.

Földdel bétakarta.

Tenyerével elsímogatta.

Aztán két faggyúgyertyát tűzött a kicsi sírra.

A tisztelet lángja játszott a lónak. Ugyanaz a világosság ölelte körül, amelyik az emberi lelket visszalopja a sárga csontok ölébe.

Bódika nem érezte, hogy az urak felfogása szerint szokatlan dolgot cselekszik. Határtalan lelkében a Mindenség lényei, mind, együtt lobogtak. Az emberek mellett 72a fák is éltek, a füvek is beszéltek, az állatok is szépre vágytak, s a kövek arca is örömet fogott.

Meghajtott fejjel állott a sírnál. Ez a forma a legnagyobb áhítat és tiszteletadás kifejezése volt nála. A térdre borulásban önmagát elveszítette.

Soha nem volt még olyan megindító odaadásban és földiektől való megtisztulásban, mint most.

Imádkozni kezdett.

– Örök mindenható Isten, aki elválasztottad a földtől a vizet, az éjszakát a naptól; aki igazságnak vizével töltéd meg a halál tavát, és elrendelted, hogy mindenek élete oda vezessen, általános ölelkezésre: adj nyugodalmat lovamnak, akit úgy hívlak: Holló. Te teremtéd őt is, miképpen teremtéd az embert, élő fákat és éneklő madarakat. Te rendelted el az ő halálát is, magos egednek vizei és földednek szele által. Mind, Neked tartozunk egyforma halállal. Mind, akik vagyunk, a Te intésedre kezdődünk és nyerjük végzetünket.

S bocsáss meg, Isten, azoknak a vak embereknek, akik nem láthatják, hogy mindennek lelke vagyon; akik nem ismerhetik meg az állatok értelmes jóságát; s akiknek nincs hallásuk, hogy meghallanák a fák suttogó szavát és a virágok színbeszédét.

Uralkodó Isten, te nagy pásztora lovamnak, adj örömöt a világnak és vezesd jóra a Te országaidat.

Ámen.

Kicsi teste egészen elzsibbadott e föld feletti életben.

A szél csontig hatolva nyargalt.

S a házak kapui már mindenütt zárva voltak.

Csak a hóharmatos föld vala nyitva a csillagok arca alatt, s csak a kicsi sírból sütött ki a marasztalás melege.

Leült.

Nem érezte, hogy fázik.

Végigfeküdt a hideg földön.

Elaludt.

NYOLC óra elmúlt. A tanrenden latinóra volt.

Duruzsolt a negyvenhárom gyermek, és egymás melegében várták Fazekas Ádám tanárt.

Direktor Korbuly hirtelen benyitott.

73

– Csorja Boldizsár!

– Jelen.

– Gyere csak ki!

A legényke kiment, és sápadtan állott igazgatója előtt. Látszott, hogy a temetőben hálástól még most is fázik.

– Hol voltál egész éjjel?

Bódika megrezzent.

– Ki vele! – hallott egy másik hangot. Odanézett, s hát Zsitny, a vallástanár.

Félelem szállotta meg, látvám hogy ketten támadnak reá, és kegyeletes tettét bántani akarják.

Ösztönös védekezéssel nézte az igazgató arcát.

– Hol tekeregtél?

Bódika visszább lépett.

– Beszélj, fiacskám, mert nyakon csaplak! – bátorította a vallástanár.

A legényke egészen megkeményedett a durva szóra.

– Tán ezeknek lehetne elmondani azt a szép dolgot? Ezeknek, akik úgy rontanak reá, mintha ő valakit megölt volna?!

Zsitny Mihály fülön ragadta.

– Nem mondod meg, te, barmocska?!

A Bódika szemében fellobbant a tűz.

– Nem!

A fejét elkapta és kihívóan hátravetette.

S ebben a pillanatban szembejött Fazekas Ádám.

– Mi van itt? – kérdezte.

Direktor Korbuly, mintha csodát mondana, úgy szólt:

– Kiszökött ez a tolvaj.

– Egész éjszaka nem volt itthon – méltatlankodott Zsitny.

– S nem mondja, hol tekergett! – háborgott a pap, a másik.

Fazekas Ádám szépen megsimogatta a gyermeket, s a fejét a mellére ölelte.

– Hogyne mondaná meg! Ugye, Bódi fiam, megmondod?

– A tanár úrnak meg.

– No mondsza, fiam!

– A temetőben háltam.

74

– S ott mért?

– Ott azért, mert a lovamat temettem, neki világítottam, s ott szorultam.

Korbuly és Zsitny bután összenéztek.

Fazekas Ádám azonban megérezte a dolog különös voltát. Emlékezett a megindító jelenetre, amikor ez a gyermek zokogva borult a konviktus előtt a kimúlott lóra.

– Menjünk a temetőbe! – szólott.

Megindultak.

Elöl a nagy székely s a kicsi, titkos világgal szívökben s a vérben.

Utánuk az örmény s a tót, hitetlenül.

Ahogy kiértek, körülállották a kicsi sírt.

Bódika ásni kezdett.

S a koporsó fehér takarója nemsokára kivillant. Akkor a legényke kiemelte a mákszem falovat, s csak ennyit mondott végtelen szomorúan:

– Őt temettem s virrasztottam az éjjel.

Fazekas Ádám a kezébe vette a különös faragványt. Korbuly és Zsitny is odahajoltak. Tágra meredt szemekkel nézték a kicsi lovat, és egyet sem szóltak, csak buta szemekkel nézték az eleven formát, az élő vonalakat és a rája teremtett erőt.

Ádám tanárnak elborult a szeme, és örömében kínlódva, visszaadta a lovat.

– Ne búsulj, az Isten veled van – mondta.

Aztán hárman megindultak hazafelé.

S mint a néma, egyik sem szólott egész úton egy szót sem.

Bódika ott maradt, és visszatakarta a megháborított lovat. Mint a viasz, olyan volt az arca és hullott róla a keserűség.

Aztán megindult ő is a város felé.

Reszketett az indulattól. Velőkig érezte, hogy életének első kincsét mocskolták bé azok, akiknek hozzá kellett volna adniok a másodikat.

Dermesztő egyedülvalóságot érzett.

Pusztítani, rombolni, rontani, törni szeretett volna.

– Híjj, a keserveteket!

Megrázta magát, és az ajkára futott könnycseppet kiköpte az iskola felé.

75

A HETES éktelenül rázta a kolompot.

– Surgite, omnes!

Az inge gombolatlan volt, a nadrágját bal kézzel tartotta csípőjén.

– Surgite!

Ököllel törték el a lurkók szemükön az álmot.

– Ejh, be világos van… – töprengett az egyik.

– Surgite…! Hó lett!

S néhány perc múlva a két lakóházban egyszerre kiabálva félszáz legényke:

– Nézzétek, hó lett!

Az ablakhoz futottak.

Fehér volt a föld.

A vásárfiával megjött a fehér hajú nagyapó.

S hullott most is az angyali hó.

Boldogság pengett az arcokon, s a kicsi tenyerek viszkettek már, annyira vágyódtak hógolyózni.

Az egyik hóembert gyúrni, a másik keresztet nyomni szeretett volna mindjárt.

Már egymás hátán-vállán állottak az ablakok előtt.

Az egyiknél Bódika is nézte a fehér köntösű reggelt. Az első látás mohóságában felujjongott ő is. Orcáját az üvegre fektetve elnézte mélyen, mely bölcsen és tisztán hulladoznak a porka havak. Minő szelídek és szépek! És hullanak egymás után, mintha szép patyolat pipéket tépne az angyali kar…

Eszébe jutottak az otthoni házak, amelyek olyanok a havas országban örökké, mint az óriási fehér ökrök. Látta az ablaktalpára hullott havon a kicsi madarak lába nyomát; a rengeteg erdőket, ahol a fák ágait lehúzza az ég téli gyümöl76cse; látta a peckesen hóban járó macskát és a hóevő lombos kutyát.

Hirtelen átnedvesedtek a szemei.

A nyugtalanság és az aggodalom felhője arcára szállott, s a hideg üvegen, mint a tüdő ezüst olaja, szétfolyt a pára, ahogy felsóhajtott:

– Szegény Ferke…!

MEG-MEGÁLLVA merőn nézte a hócsipkés sziklákat.

Ennek előtte nemegyszer járta meg a téllel letakart erdőket, és hajtott vadakat görbe mezőkön, de ilyen útja nem vala még.

Más gyermek, aki ekkora, eddig rég belérekedt volna valami hócukorhalomba. Ő kiküzdötte magát. Ki a patakmederből, behavazott nagy gödrökből, izzadva és fellobbantva erejét minden akadálynál.

S egyszer, mint messze fehérlő gyertyatömbön a fekete szurok, feltűnt „Ferenc likja”.

Mint valami erőszakos fej, kiállott a hómezőből egy hegyes kő. Ráült. Orcáját az izzadtságtól megtörülte.

Szusszant.

Megindult újból.

Csak száz lépésre lehetett már. Nézte az odút, de nem látott semmi mozgást.

– Hohé! – kiáltott.

Moccanás se kelt szavára.

– Itt baj lesz.

Közelebb ment. Kiáltott még egy jót, de elnyelte a hóvilág, és csend lett.

Egészen a kicsi barlang szájához ment. Azon béhajtott, s akkor erős, száraz köhögés verte szembe.

Színtelenre soványodva s mint saját magának a réme, ott feküdt Ferke. Ahogy meglátta Bódit, elmosolyodott, és feledte, hogy napok óta a halál kerülgeti sziklaházát.

Kicsi Csorja melléje ült, s a fájdalom első szúrását mókázva ütötte el:

– Jó dógod van, hé!

77

– Egyszer úgyis meg kell halni – mondta nyugalommal a beteg.

– Eredj, ne űzd az eszed! Nem olyan könnyen hal meg az ember. S egyébként is, nem azért vagyok én itt, hogy hagyjalak! A halálról vedd le az eszedet, mert olyant táncolunk még a farsangon, hogy a leánkák szeme lángot vet. No, gyere s ülj fel!

Ferke mosolygott.

– Lám, penderedjél egyet! – biztatta megint Bódi.

– No, csak beszélj, mert meggyógyulok – mondta Ferke, s egyben megmozdult, s hát fenn van.

– De el ne fuss, mégse!

– Mert én el, s a világot egy szempillantásra megkerülöm.

– Te meg, amennyi eszed van.

– Hegyeket eszem, s egy tengert megiszom reá.

– Látom, megehültél.

– Nem ma volt, amikor ettem.

– Szalonnám s jó kenyerem van.

– Nem ehetném – legyintett Ferke.

Bódika mégis kirázta a tarisznyát.

– Fene büdösség van a hajlékodban, Ferke!

– Ez a róka ereszti, a dög verje le.

Nézte Bódika, s hát legbelől ott villog zöld fényben a Vackor két szeme. Ferke ágyat vetett neki mohából s levelekből, s azon kuporgott.

A legényke arra legyezett a kalapjával.

– Hohé, koma!

Felállt és szimatolt Vackor, mert megérezte a szalonnabűzt.

– Vess oda egy darabot, Bódi!

Békapta a róka, s verte örömében farkával a szelet.

Enni kezdtek maguk is.

Bódika csak most nézte meg jól a barátját: az egészség 78öröme nélkül evett, sokszor pedig percekig szájában feledte a falatot, és mélázva nézett maga elé. Ösztövér orcáján minden csontnak látszott a mozdulata, és a megvékonyodott bőrön játékot űzött a halovány pír.

S egyszerre vége lett a beszédnek. Elszakadt a titokzatos fonál, amelyen olyan megható derűvel játszottak máskor, számba se véve a világ fullánkjait, és magosan repülve a bajlátások piszkos vize felett, mint a madár.

Íme, a dér megütötte gyenge szárnyuk tollát, és a Sors leseperte jókedvük aranyporát.

A kenyerük nem esett jól.

Dideregtek.

Erőszakkal nem lehetett már ébren álmodni tovább.

A csendet Ferke riasztotta fel egy köhögéssel, amely hirtelen jött, szárazon és gyengédtelenül szólott, mint a vészjel, és sokáig kongott fel a torkán. Virágmellét is megszaggatta, és a könnyet is kifacsarta a szeméből.

– A hideg általjára jól – állapította meg Bódi.

Mint a telihold néz nyugta előtt a vízmezőre, úgy nézte Ferke is a havak úszó fényét, és jelképes beszéddel így szólt:

– Nem jösz a templomba, Bódi?

Hova beszél ez a gyermek?! Emlegeti folyton az Isten szent nevét; sír, ha e földi világot látja, és orcáján illatként árad el az öröm, ha látomásban ússza már a határvizet!

Újra megkongatta mellét a köhögés.

– Hallod-e, Bódi? Ugye, szépen harangoz a mellem!

Bódika nem szólt. Szemöldöke jövendőlátásra összefutott, homloka ráncba szökött, s a ráncok kicsi medrein át úsztak a jövő napok, hetek, hónapok és esztendők. Lassan úsztak a kedv és erő színeinek alkonyatba borultával, keresztül valami borzongató hűvösségben, és neki az örök éjszakának, ahol elmerülnek és véget érnek…

A fejét megrázta és talpra állt.

– Készülj, s menjünk!

Ferke álmélkodva nézte testvérbarátját, aki egész lényében parancs volt a menésre; s merev mozdulatai sem olyanok, hogy várjon és megtűrjön ellenkezést. Érezte, hogy a megmentés és a gondoskodás vágya tömörödött a különös 79baráti beszédbe. Átmelegedett, de áldott természete örökösen mókába csalta az érzés és értelem hullámait.

– Tán eprészni megyünk? – kérdezte.

– Oda hát! Van-e kászud?

– Van, csak szedjed.

Bódika vizsgálódva körülnézett.

– Elvisszük a kincseidet is, a mérhetetlent.

– Hallj oda, te: mit tud ez a Bódi! – szédelgett vigyorogva Ferke. – De én is tudok valamit.

– No, mit?

Ferke ijesztő játszással kiforgatta a két szemét, köhintett és nyelt egyet ájtatosan, és lecsapott mondván:

– Tudok a rókán egy likat! – és kövér kacagásba szökött a szava, s egészen meggörnyedt a hahotába’.

– Mindenki magának tudja, amit tud – jegyezte meg Bódi.

Ferke újra felkacagott, de rögtön köhögésbe fulladt. Térdére roskadt, és két kezével a sziklához támaszkodva köhögött szaggató, száraz, elijesztő köhögéssel, mintha dühödt eb ugatott volna a melléből. Bódika odalépett, kivezette az odú szájából, és a homlokát tartva, keserűen nézte a háborgó test rángásait, s maga egészen belefehéredett, amikor Ferke piros vérét pökte a hóra.

– Megromlottál jócskán, de hazaviszlek, s felépülsz ismét – vigasztalta Bódika, és nézte a beteg kínlódó arcát s a fájdalomban is elmosolyodó szájat, amely lassan ennyit mondott:

– Most már látod, ugye, hogy mit tudok én?!

Szótlanul és gyorsan gyűjtötte egybe Bódika a holmit. S már egy csomóban volt a kicsi perefernum: egy korondi fazék csuprostól, a Bódika képes Bibliája, egy szőttes törölköző, a barlangépítő szerszámok, egy tarisznya s macskafej nagyságú tapló.

– Gyere s ítélkezzél, hogy hányjuk el, ami nem kell – mondta Bódi.

– Nem kell nekem immár semmi. Egy akkora testtel, mint a magamé, úgyis több van a kelletinél.

– Hát az eleség? – intett Bódika a nagy halom pityókára s törökbúzára, amit Ferke bészerzett a földekről.

– Hívj egy medvét reá. Vagy a hazajáró lelkek ott egyék meg.

80

– Ne keseregj! Mit érsz véle?

– Kesereg a kicsi szent.

– Hát elhányjam-e?

– Hánnyad.

Fülön ragadta Bódi a fazekat, s odavágta a sziklához.

– Jól szóla – ismerte el Ferke. – De a csiprot hagyd nekem.

Odament, s az élet öröme újra megcsillant a szemében, ahogy nekivágta az ivóedényt a kőnek.

S belérúgott a szegénység halmába.

– Hó! – kiáltott Bódi. – A Bibliám!

Négykézláb szedte össze a szent könyvet.

– Beszédes írás ez! Korona volt kézből.

Ferke a rókát nézte, mintha búcsúznék tőle.

– Ezt elcsapom a hóra, hadd élje világát.

– Vóna eszed.

– Tán papnak taníttassam?

– Bízd csak reám.

– Ott van, fúdd fel!

Bódika kivezette Vackort a hóra, és mosolyogva nézte, hogy milyen tűzeleven a szép, veres állat; hogy járja, nyalja és szimatolja körben a havat és eszi szemével a felséges télidőt.

Ferke odaszólt neki:

– A kalapodba találna a farka. Megmondanák, hogy ugyan van szeretője ennek a legénnek.

– Én neked adom, hogy legyezzed magadot véle.

– Még te is meglegyeznéd, ha megúsztad városig ezt a havat.

Bódi vezényelt:

– Indulás!

Ferke a sziklának dőlt.

– Mert én nem megyek.

– Mit beszélsz?!

– Nem én. Hát hova mennék? Tán éhezésből pusztulásba, sziklaházamból sáncmartyára, Isten elől ember elé! Hadd el, Bódi, meg tudok én itt is halni. Egy csillag hiány nem hiány, rózsa helyett más leszen, némely levél nem vár őszt, Isten ujját nem ember térengeti…

81

– Ilyen bolondot sem láttam még! – szólott Bódika indulattal, és odalépvén megragadta Ferkét a karjánál.

– Gyere szépen, amíg a hátamra kaptak.

– Mondtam, hogy nem megyek, Bódi. Hiszen érts meg, hova a tűzlangjába mennék, én, hazátlan s nyomorú! Jó lesz meghalni csendesen, s kéznél vagyok itten.

– Hát jól van, Ferke. Nem istállak többet. Száradjak el, ha erre jövök még. Te pedig vesszél ide, rókástól! – szaggatta megindultan, s könny hengeredett a szeméből, mire elfordult, a róka kötelét hátranyújtotta Ferkének, és megindult.

– Bódi! – kiáltotta Ferke.

De Bódi nem fordult meg a szóra.

– Bódi! – Eltikkadott. – Bódi! – hebegte és kapálódzva utánafutott.

Szembefordultak.

Remegtek.

Szem szemnek kútjába esett.

Egyszerre megingott mind a kettő, s egymás vállára hulltak.

Fojtottan, mintha föld alól jőne, zokogás rázta őket.

Aztán elcsendesedett és szűnt lassan a sírás, mintha merülnének lefelé a megnyugovás vizén.

Mikor a fejüket újból felemelték és egymásra néztek, mosoly szállott a Ferke szájára, és megbékélve szólt:

– Nohát gyere, s bolhásszuk ezt a havat hazáig.

Fogta Bódika jobbjával a Ferke kezét, s a róka kötelét baljára tekerte. S nekiindultak emígy a nagy havas határnak, amely olyan vala óriás púpjaival és sok pataktorkával, mint egy háborgása közben megmeredett fehér habú tenger.

Három óráig vergődtek, amíg kikaphattak a város felett egy útra.

– Süllyedjen el! – rúgott vissza Bódi, ahogy megállítá a családot.

Az izzadság csorgott a homlokán, mert csak fenn a szemlélő Isten tudja, hogyan költözteté által a hómezőkön Ferkét s mennyit kínlódott Vackorral.

De vert úton állottak immár.

A havat lepallották magukról, s vígabb tempót vettek.

82

Ahogy a legelső ház elé megérkeztek, Ferke megállt, lázas szemét félig lehunyta, s torz előredűlésben nézte a várost.

Bódika visszább lépett, s kedélyesen leste ezt a titokzatos, kedves bolondot.

S mintha egyazon érzés vizéből ittak volna, még a róka is szobrot állott velük a zenélő csendben.

Ferke remegett s csak nézett. Mint a forró vízsugár, úgy szökött fel egy érzés a szívéből, s maga sem tudta, hogy a Szabadember fellángolása ez az érzés: minden ellen, amit a végtelenség szárnyára épített az ember.

Hirtelen lehajlott, egy hógolyót gyúrt, és sebesen a ház ablakába vágta, s túlkacagta a csörömpölést.

Bódika odaugrott.

– Mit csináltál?

– Szabadságot!

Egy vénember kiugrott a kapun.

– Melyik vót? – hányta a mérgét.

Ferke elejébe állott.

– Én.

– Hogy merted?

– Marokkal.

Bódika nagyot kacagott.

– Egy ablak nem a világ – mondta Ferke.

Erre a vénember kikapta a kalapot a fejéből.

– Egy kalap sem a világ – szólott.

– Aggya vissza!

– Abba’ járok.

– Nem ért meg egy kalapot – szólott belé Bódi.

– Tán ablakos vagy?

– Hagyd neki, Bódi! – legyintett Ferke. – Hadd magasztalja benne az Istent. Ha neki megérte, nekem is megérte.

– A tiéd volt, te lássad – mondta Bódika, és jókedvű büllögéssel megindult s maga után vonván a rókát, az egyesség örömére fújni kezdte, hogy:

– „Téged, Isten dicsérünk…”

Ferke is megindult, de mindjárt-mindjárt hátrafordult az utánuk bámuló vénemberre, és ájtatos arccal mondotta, hányván visszafelé a keresztet:

83

– Uram, bocsáss meg neki, mert nem tudja, mit cselekszik…

Bódika meleg kacagással pillogtatott hátra.

– Vevéd hasznát a Bibliának, látom.

– Hallgass: né, hogy meg van esve! – hunyorított Ferke a szemével az öreg felé.

Csakugyan meredten nézte őket a vénember, s odalátszott, hogy a gondolatai kínosan hánykolódnak, és nem tudja felfogni, hogy ki lehet ez a két ifiú, csodából járnak-é, mint hajdan az apostolok, vagy zarándokok a nagy téli időn, vagy emberijesztők talán?! Hirtelen lekapta fejéről a Ferkétől szerzett kalapot, keresztet vetett, s amint újból fel akará tenni, hát egy sereg bolha szembeugrott véle a kalapból. Odabújva megnézte jobban, s hát annyi van a posztóban, hogy verik le egymást.

– Hüjj! – hökkent meg, s a hóra vetvén a kalapot, mint az eleven szenet, két lábbal tapodni kezdte belé s addig rúgta és nyuvasztotta, amíg a csizmája sarka is levállott. Erre aztán méregbe jött, és csúf szavakkal dicsérte az Istent, kinek híre nélkül nem görbül meg a szalonnabőr, sem a hajszál.

84

MÁR KÉT ÓRÁJA is volt, hogy rókástól együtt járták keresztül-kasul a várost, s nem tudták elegyezni, hogy hova legyenek el. Igaz, Bódika titokban akarattal is nyújtotta a járkálást, mert folyton az járt az eszében, hátha valaki útközben megkívánná a rókát, s meg is venné.

Kérte is az Istent, hogy valakit küldjön.

De az Isten nem küldött vevőt. Hanem annál több bámulót külde rájok.

Mert ami ember, az mind utánuk fordult; s ami csiszlik s egyetmás apró nép, az mind koslatott oldalt és hátul, mint valami sáskahad, amelyik rókát akar enni.

S még a meglett úri nép is megállott; az egyik mosolyogva, a másik meredten, a harmadik általában meglapulva, mintha csodát látna.

A vénasszonyok Jézusmárját emlegettek, a leányok pedig puha szőrét és pompás farkát nézték a rókának, s olyan is volt, aki megcirógatta.

– Hol fogtátok? – kérdezte egy úr.

Bódika odaszólt:

– Tán meg akarja venni?

Ferke hátraintett:

85

– Gyere, s ne töltsd az időt. Mi csak urakkal beszélünk.

Tovább újra kérdést tett valami csizmadia:

– Mivel fogtátok?

– Füttyszóval s kalappal – mondta Ferke.

– Likban, úgy-e?

– Nem, met fahegyiben.

– Nagyon vagytok el.

– Rókánk vagyon, lehetünk nagyon – mondta Bódika.

A mesterember béfogta az orrát:

– Híjj, büdös!

– Hogyne vóna büdös, mikor hátulról nézi – felelt meg Ferke, mire a gyermekhad jót kacagott, s a csizmadiának nyoma veszett.

Így mentek jóízű időtöltésben az utcákon.

Egyszer a templom előtt megálltak.

Leányostól együtt valami cigány is odakerült, s fürge természetével egészen Bódika mellé fúrta magát. A leány nem lehetett több esztendős tizenötnél, de immár egészen kész fehérnép. Valamit hadart mindegyre az apjának, s kicsi barna öklével biztatgatta is oldalba, szorgosan, mialatt nézte úgy a rókát, hogy ugrott ki gyönyörű, fényes szeme.

– Csináljunk vásárt – ajánlotta a cigány.

Bódika felvette a szót.

– Van-e pénze, dádé?

– Ha nem volna, nem kérném.

– S mit ad?

– Amit ér, istálom. No lám, szóljon az ifiúr, s én nem csúfolkodom, nem bizon szentisten a magos égben.

– Cigánynak tíz pengő az ára. Másnak tizenöt – mondta Bódi.

– Jájj-jájj! Nem vagyok én fiispán! Kettőt adok – mondta a cigány, és titkon kacsintott a leányának, aki szemérmetlen vihogással surlódott Bódikához.

– Nem jó helyen jársz – súgta a leánykának Bódika. – Mert az övé a róka – mutatott Ferkére.

A leány rögtön Ferkéhez pártolt.

– Tudok egy búvóhelyet, szép legény… – súgta, és berzenkedett.

86

Ferke elveresedett.

– Agyjuk oda, Bódi! – mondta Ferke.

– Tán nem mene el az eszed?!

Ferke a füléhez hajlott.

– De a leánka…! – mondta. – Mindjárt felvet a kívánság! Én megyek véle, s te aztán lássad a rókát.

– Meggyógyultál, látom.

– Jaj, meg.

Már egész sokadalom húzódott köréjük.

Az arcátlan leányka csiklintotta Ferkét, aki újra szólt:

– Te, Bódi, én adom oda a rókát. Nem te fogtad, hanem én.

– S hát ki mondta, hogy ne csapd el a hóra?

– Azt te.

– S hát ki hozta bé az istenhaván keresztül?

– Azt is te.

– No akkor hallgass! – intette. – S ne menjen el a szép eszed, mert árán adjuk Vackort. S hadd a cigányt leánkástól, annyit mondok, mert romlásodra lesznek. Gyere bé a templomba, s ha kijövünk, beszélünk.

– Hát a róka?

– Őt is bévisszük.

A gondolat megfogta Ferkét. A világért oda nem adta volna még a hírét sem annak, hogy béviszik Vackort a templomba, mint egy embert.

– Mennyünk, lám!

Bódika hátraszólt a cigánynak:

– Nem eladó a róka, dádé.

Már az ajtónál voltak, amikor utánuk eresztette a cigány:

– A dög érjen utol!

Ferke vissza akart törni, hogy a kalapot kiverje a mocsok dádé fejéből.

– Hadd! Ne alázd le magadot! – fogta meg Bódika a karját.

Bémentek a templomba.

De hideg volt ott, mintha jégből lett volna minden, s még a csend fülei is oda voltak fagyva a cikornyás ablakokra.

Nem is volt senki bent.

De ahogy Bódikáék bévonultak a rókával, bezzeg lett egyszerre forgalom, mert a rókacsodáló had mind özönlött bé87felé, hogy ki-ki lássa: miképpen fohászkodik egy ilyen értelmes, szép kicsi állat?!

S Bódikát a méreg ölte, hogy még itt sem lehet szabadulni ettől a bámész egyetmás néptől, amelyik ragad, mint a szurok; s butára húzott arccal bámulja őket, mintha komédiások vagy valami medvehordozó mócok volnának, csakugyan.

Intett Ferkének, hogy a szenteltvíznél álljanak meg. S maga mindjárt keresztet vetett, hogy imádkozzék, s így űzze el a mérgét, de alig húzta bé az ájtatosságnak két-három ágát, már hallotta, hogy hergelik a háta mögött a rókát, s az belévinnyogott az isteni csendbe.

Felrobbant mérgében s hátra fordult.

– Mi kell? – kérdezte.

Egy inas odaszólt:

– Az első fele s a hátulsó maradjon…

Nem fejezhette bé, mert Bódika a pórázt sebesen átadta Ferkének, s a bicskáját elékapva, vágni kezdett a nyáj felé.

Ki a lábán, ki az orrán, ki négykézláb: csak ki!

Valahonnét odafutott a sekrestyés. Viaszarcával feddte Bódit:

– Miféle dolog?! Isten háza ez! – s ekkor a szeme hirtelen a rókára esett, s szinte kővé meredett. – Hát e’ mi?! – botránkozott meg szörnyen. – Jaj, égbe’ lakó Isten, vigyétek ki, hamar kifelé, kifelé!

Bódika számba se vette.

De elejébe állott a sekrestyésnek Ferke, és kedélyesen szólt.

– Értsünk szót, jámbor ember! Isten elé akartunk járulni, s a rókát sem lehetett künn hagyni. Nem azért neveltük s kínlódtunk véle, hogy egy kicsi templomjárás miatt világba csapjuk, hiszen ügyes kicsi állat, s mernék fogadni, hogy a jó Istennek is tetszik, hiszen olyan, mint egy fakó csillag, nézze csak!

Egyszerre visszanéztek mind a ketten: Vackor két lábra állva vígan itta a szenteltvizet, nagyokat lepcsentve rózsasziromnyelvével.

A sekrestyés bálvánnyá válva meresztette a szemét.

Ferke lelke mélyéből kacagott.

– Ne hagyd! – intette Bódika.

Elhúzták a medencétől.

88

– Most mennyünk! – mondta Ferke.

– Jobb is.

– Még kiprédikálnak a barátok, ha megtudják.

– Ki, s engem béárulnak.

Kijöttek.

Bódika vezetett.

Lusta mozdulattal felrebbentek a toronyülő mogorva varjak, s amint eveztek károgva Bódiék felett, Vackor megállt, s a fogát mutatva nézte a madarakat.

Ferke pusmogva állott mellette.

– Beh reád jött – mondta.

– Húzzad, hallod-e! – vette észre Bódi. – Mert fut az idő, s én diák vagyok.

Hirtelen egy szekér jött, s úgy megiramodott Vackor, hogy Ferke alig győzött utána.

A Küküllő hídjánál egy hitvány, szigorú házra mutatott Bódi.

– Itt vala a nagy csata – mondta.

– Negyvennyócba’?

– Ki bajol negyvennyóccal?

– A muszkákkal, hát nem?

– Nem hát, mert a tímárokkal a minap.

– Vajjon nem isznak-e most is?

– Hadd igyanak. Gyere, mert lator népség.

– Pedig beléhányám vala a vízbe.

– Te belé. Bár jőni tudj.

S csakugyan, Ferke alig tudott már vánszorogni valahogy. Csak a nagy akarat és a derűs lélek edzette csodára erejét. Más ember, aki ilyen éhezett s ilyen kapcatüdejű, rég elhullott volna az úton, vagy a városköveken dőlt volna fel, mint a barátok lábatlan szamara.

– Hova vezetsz, Bódi? – kérdezte imbolyogva.

– Gyere, megyünk a cigányodhoz.

– Szinte tűzre teve az a rosszféle leánka!

– Vettem észre, de vala is két olyan szeme, mint két békormozott csillag.

– Megkapom, ha élek.

– Igende neki a róka kell.

89

– Még medvét is fogok neki, ha másképpen nem hagyja.

– Azt foghatsz, de ez a róka nem az ő számára lett vót.

– Hát micsinálsz véle?

– Eladjuk.

– Kinek?

– Bízd csak reám, mert én elsütöm.

– Ügyelj, nagyot ne szóljon! – nevetett Ferke.

– Gyere csak, s ne űzd az eszed.

– Tán van valaki bizonyos?

– Ha az Isten velünk van, bizonyos.

Ferke felnézett az égre, idétlenül odaszegezte a szemét és két sovány tenyerét a magasba nyomta:

– Uram, csak ez egyszer!

– Gyere csak! Tudsz-e?

– Csakugyan, hova visszük?

– Ugronhoz. Híres ember s nagy úr.

– Az a’, ha megveszi; s ha nem, nem.

Jót haladtak, s Ferkét még mindig kínozta a kétség.

– Te Bódi, az az Ugron olyan rókásféle?

– Az igen, azt mondják. Minden ragadozó állatokat pártol. Van ott farkas, vadított macskák, csíkos híjúz s mindenféle sasok, seregivel, s az Ég ura tudja, mi minden. S azokkal vagyon el, amíg össze nem marják egyszer.

– Szép háztáj.

– De nagy úr, fiam. S ésszel teli van.

– Ajaj!

– Csak egyet köhint s szél hordja széjjel az országba.

– Hogy férünk hozzá?

– Hát elévesszük, amit tudunk.

– Mert én hától állok.

– Beszélek én, ne félj; még magával a római pápával is. Vagyok én is valaki, amiért harisnyában járok!

– Lehetsz Kicsijézus is, ha nem tudja a világ.

– Pököm a világra! – vágta oda Bódi.

– Tiszta beszéd.

Észre se vették, s már a szombatfalvi hágó alá értek. Lassan felfelé szuszogtak, s a kanyarodóhoz érve, egy nagy vaskapu előtt megállott Bódika.

90

– Ez a’.

– Várjunk, lám! Hátha kijő valaki.

– Azt egyet se, csak gyere, s húzzad Vackort.

Mialatt havas lábaikat pallották, valami inasféle észrevette, s hozzájuk ment.

– Ti itt mit kerestek? – kérdezte.

– Mi a nagy úrt, senki mást – felelte Bódika.

Az inas elkacagta magát.

– Róka?

– Róka biza.

– Olyan, mint az arany; saját nevelés – dicsérte Ferke.

Alig vártak valamit, kijött Ugron, s barátságos arccal pillantott rájuk.

Bódika rögtön belékezdett:

– Egészséget és dicső napokat kívánunk kegyelmednek, s Isten adjon szép kort is, hogy nevezetes elméje érleljen sok gyümölcsöt hazánk s népünk javára.

A rajongó szemek és az ékes szavak meghatották Ugront.

– Köszönöm, fiam. Csak bátran mondd meg, mi járatban vagytok.

– Ezt a rókát hoztuk volna – mondta Bódi.

– Vackornak hívják – szólott belé hátulról Ferke.

Bódika tovább folytatta:

– Ezé a barátomé, aki itt áll. A neve Berze Ferenc, maga fenyédi, s az égvilágon a nevin kívül semmije sincsen, s olyan beteg, hogy ide is alig tuda eljőni.

Ferke a földet nézte.

A róka Ugront.

– Hát te ki fia vagy? – kérdezte Bódit a nagy úr.

– Én a Csorja Péteré, Isten szolgálatjára. Jelenleg a papok keze alatt diák, s ha én nem vagyok, ennek a legényecskének híre sem volna immár, mert nem lévén helye a nagyvilágban, még az őszön kiköltözött a Szarkakő alá; s amit tudtam, én hordottam neki, hogy oda ne vesszen szegény, aki igen jóízű s ésszel megáldott hűséges jó társ.

Ferke szepegni kezdett a háta mögött, annyira meghatotta a szavakból kiáradó nagy barátság és gondját viselés.

91

Ugron is ellágyult egészen, de hogy rejtse megindulását, nézegetni kezdte a rókát.

– Hogy is hívják? – kérdezte.

– Vackor – felelte Bódi.

– Na jó – mondta a nagy úr, s kivett a zsebéből két tizes bankót, odaadta Bódikának, és így szólt:

– Ezt a rókáért adom, s fordítsátok jóra.

– Igen köszönjük – vette el Bódika, mire Ferke is felmerült a szepegésből és háromszor is odamondta gyorsan:

– Isten, Isten, Isten fizesse meg.

Kijövet az öröm csepegett róluk.

A kapu előtt pedig a Bódika nyakába esett Ferke, és sírva csókolta az iránta való temérdek jóságért.

– Nesze, a pénz! – mondta Bódi. – S most aztán legyen eszed, s becsüld meg a húsz pengődöt, hogy amíg belőle tart, felépülj és megerősödjél. Ha pedig nem forgódol jól, én húzom ki a füledet, mint a keserűlapit.

– Ne félj, Bódi, ember leszek én még, csak a jó Isten ezt a hitvány köhögést távoztassa el tőlem, s te maradj meg barátul.

– Ez a fele nem marad bé.

Egymás kezét fogva mentek a piacig. Itt Bódika azt ajánlotta, hogy vegyenek egy sapkát a város végében elrablott kalap helyett.

– Jó, hogy eszedbe juta!

– Nem is járhatsz úgy, mint egy elszalasztott.

Nyolc piculáért vettek is egy szép kondorszőrűt.

Ferke a fejébe nyomta.

– Hejh, nagy úr az az Ugron! – mondta. – S ésszel is teli van.

A másik percben egy piaci serpenyő előtt állottak, a kezükben egy-egy cipóka s annak az árkában sült kolbász hosszan, minek az illata tódult fel az orrba.

– Te, Ferke, mondok valamit.

– Szólj s keresztülszököm a tornyot is.

– Most, hogy ezt megehettük, kilesünk valami szekeret, Fenyédre menőt. Te arra ügyesen felülsz, s hazamész, s kúrálod magodat az apai háznál, amíg felépülsz.

92

– Amíg tart a pénzből – igazította ki Ferke.

– Annak ki kell szolgálni addig.

– S ha mégse?

– Ne búsúlj! Lesz valahogy.

Megindultak, fel a nagytemplom felé.

A Botos utca végében egy bérkocsi állott. Ferke erősen nézte hunyori szemekkel.

– Állj meg, Bódi! – mondta.

A kocsishoz lépett Ferke.

– Fenyédig mit kér? – szólította meg.

– Forint tíz.

– Tán kifogytál az eszedből? – képpedett el Bódika.

Ferke esdekelve mondta, és végtelen vággyal a szemében:

– Bódika, ne ellenkezz, hadd tegyem meg ezt az egyet! Életemben egyszer, egyetlenegyszer hadd legyek úr én is. Bódi, édes testvér…!

– Eredj, ülj fel… – töredezte Bódi.

Ferke tempósan megvetette a hátát az uras ülésben; szemei, mint a verejtékező bogárkák, megcsillantak a könnyben, s az új, kondor szőrű sapkáját lengetve, eltűnt a kocsin.

Bódika sokáig nézte, mintha drága aranymadarat szalasztott volna el.

Aztán szemére vonta erősen a kalapját, és megindult az iskola felé.

93

SZENTESTE volt. A föld örömet kiáltott az égre, és az ég örömet kiáltott a földre:

– Jézus születék!

S ebben az elözönlött örömben úgy ringott a völgyben a Csorja-ház, mint a békesség tava. S a tóban két aranyhal: Bódika és az anyja.

Ambró rég elment a kántáló legénynyájba, öreg Csorjának pedig az elöljárók között volt ilyenkor a helye, mert a leszállott angyalnak jólesik együttlátni a falu eszét.

Az asszony nem gyújtotta meg a lámpát, nehogy kívülről valami menekülő szomorúság béröppenjen a fényre. Csak a szabad tűz égett a cserepes alatt, és táncolva világított a falakon, miközben meleg fodrokat hányt a szobában pihenő székely világra.

Künn a fagyott hó szembesütött a csillagokkal, s a házfedélen időnként csattant a zsindely.

S mint két lepke, amely egyazon levélre szállott, boldog együttlétben úgy voltak, anya és fia.

– Beh szép, édesanyám!

– Mi, lelkem? – merül fel az asszony.

– Nézze, ez a tűz virágokkal telisüti a falat! Mind lengenek s a fejüket fenik össze.

Elnézték hosszan.

A lelkük rászállott a tűzvirágok gyenge szirmaira, és úgy lengette szárnyát.

– Ugye, édesanyám, jobb helyt volna itt a Kisded, mint a betlehemi hideg szalmán?

– Isten odarendelte szegényt.

És valahányszor szóltak, szavuk csak egy-egy felbukkanás volt, amilyent a hal cselekszik, amikor a nap melege süti hátán a vizet.

94

Ünnepi ruhában voltak mind a ketten, mintha egyik a más születése napját ülné. S mint a csodától elszédült pásztorok, egymásban nyertek erőt a nagy örömre, amely megilleti az Írásban megjövendölt mustárfa első rügyvetése napját.

Egyszerre szent ének folyt a ház ablakába, mint a patak:

– „Csordapásztorok, midőn Betlehemben nyájat őrizének éjjel a mezőben…”

Bódika felállt.

– Jőnek! – mondta.

– Hányan vagytok?

– Valami tizenegyen.

– „…Elindulának, és el is jutának szent hajlékába a béke Urának…”

Már a kapuban zajongtak az éneklők és ropogtatták a havat. A szent nóta egy-egy futama még felrebbent a dermedt egek felé. Majd elcsendesedtek az ereszajtónál, s párát lehelvén maguk elé, szép sorjában jöttek bé az ajtón.

– Dicsértessék a Maszületett szent neve.

– Mindörökké! – fogadta Csorjáné. – Kerüljetek beljebb.

Márton Elek volt a sor élén. Teliszájjal adta elé:

– Úgyis megkésénk. Ez a Mihály s Bagó Józsi folyton bőgnek utánunk, hogy vegyük bé őket is a nyájba, mert ha nem, elpusztítják magokat. Addig tanakodánk, amíg fél véka dióban kiegyeztünk, hogy ennyiért társul vesszük őket is.

Azzal hátrafordult s így rendelkezett:

– Állj elé, Mihály! S Józsi!

Két fej megmozdult hátul, s látszott, hogy utat verve lóg előre.

Ahogy Csorjáné megpillantotta a két boldogságra epedő ábrázatot, megesett szívvel szólott közbe:

– Eresszétek magatokkal őket fizetség nélkül is, hadd dicsérhessék ingyen a Kisjézust.

A két gyermek szeme fénnyel lepte bé az asszony arcát, de Márton Elek előrelépett egyet, s megmérve minden szót, mint meglett ember így szólott:

– Mi eresztenők jó szívvel, de a kántálás törvénye nem engedi. Éppen ezért, ha mégis megtennők s valaki megtudná 9596s elhíresztelné, az egész nyáj becsülete lejárna, s ugyan megszorult leányosház legyen, amelyik aztán béengedne minket.

Csorjánét ez a férfiasság és önbecsülés annyira megindította, hogy az ünnepélyesen álló legénykét átölelte és megcsókolta.

S ebben a pillanatban Mihály és Józsi hangos szóra fakadt.

– Jó szívvel megfizetjük a fél véka diót. Ha lehetne, úgysem kívánnók ingyen a béfogadást.

– S hátha én kimérném a fél vékát helyettök? – kérdezte az asszony. – Vagy a törvény ebbe is belészól?

Márton Elek felhúzta a szemöldökét, s a két kezével elhárító mozdulatot tett:

– Mi nem avatkozunk ebbe belé. Nem láttunk semmit, s nem hallottunk még annyit sem. A fő dolog az, hogy a fél véka dió meglegyen.

Alig végezte szavát, hátrafordult, és így kérte ki a közvéleményt:

– Jól mondám-e?

– Jól. Nem állunk el a diótól! – zúgták erélyesen.

Elek visszafordult.

– Ez a határozat! – jelentette ki, s kicsi Csorjára nézvén erős nyomatékkal így toldotta meg:

– Ha Bódi is belémegyen.

– Én helyeslem – jelentette ki Bódika.

– Akkor indulás! – adta ki a vezérszót Márton Elek, mire rögtön megbolydult az egész nyáj.

– Hóhó! – hallatszott a meleg asszonyi hang. – Tegyétek bé csak egy percre az ajtót.

A tizenhárom fej, mint tizenhárom napraforgó, úgy fordult feléje egyszeriben.

S Csorjáné már pontosan kimérve hozta a fél véka diót.

– Elé a zsebekkel! – mondta, és a szoba közepére letette a vékát.

Márton Elek helyből átvette szerepét.

– Sorba! – vezényelte.

Mihály és Józsi is a sor végére húzódtak.

Bódika pedig félreállott.

97

Elek észrevette a dolgot, s így rendelkezett nyomban:

– Bódika lépjék a sor élire! A két nyájszaporító pedig elérkezik a sorakozással, amíg a másik fél vékát adják valahol.

Úgy hangzott egészen, mintha ez is a törvényhez tartoznék: nem lehetett ellene szólni.

És egy sorba verődtek rögtön a legények, s örömre derült arccal a vékához járult ki ki, hogy ujjasának zsebeit puffadtra hizlalja dióval. S megrakodva ropogós zsákmánnyal, indulásra sürögtek hangos szavakkal.

S ekkor Márton Elek szájjal és kezekkel egyszerre csendet intett, s szomorú Mihályhoz és üres zsebű Józsihoz tehetősen így szólt:

– Most ide jertek!

Azok előrejöttek, és a megállásukon látszott, hogy megelégelték immár a sok ráncigálást.

– Mi bajod van ismét? – szólotta nyersen Mihály.

Mondhatott volna mást is, Elek, számba se vette. Csak a törvénynek kinevezett egyenes utat, a feladatot és a békességet látta maga előtt. Felhívásszerűen így szólt:

– Mindenki adjon két szem diót Mihálynak, s két szemet Józsinak!

A két legényke felengedett rögtön.

Rózsaszín arcával kacagtak, és felverődött szemükben fényesen az idő, mialatt párosával hullott zsebükbe a dió.

Aztán a vezér még egyszer számba vette serényen őket, és a sietségben előredűlve az ajtó felé lépett.

– Gyertek ízibe, mert mások megelőznek!

– Hány az óra? – kérdezte hegyesen valaki.

Csorjáné a bandukoló faliórára nézett, és hangosan olvasta a pontos számot:

– Kilencre jár.

Sarkig nyílott az ajtó. Négyesével és tömötten tódultak ki rajta.

– Jó hír szálljon nyomotokra! – hangzott a hátuk mögött, de ők az örömzsibongástól hallani se igen hallották immár az útra bocsátást.

Néhányan patrópuskájukat nézegették.

Mások diót ropogtattak.

98

Voltak, akik leányos házakat idéztek figyelembe, mert ott vagy sok a drága gyümölcs és a jó kolbász, vagy a leány ügyes, olyan, hogy a szem hányja arcáján a kecskebukát.

Márton Eleknek az udvara különösen nagy volt, mert valahonnét egy kétcsövű pisztolyt is kerített. Azt mutogatta, jelezvén előre és fogadkozván, hogy a Kisjézusért nagyokat vet ő azzal.

Mind a tizenhárman egyszerre beszéltek, s csak Elek vette észre, hogy künn vannak immár, egészen az úton. Előre is ugrott nyomban és a kezét feldúvasztva, komolyan így szólt:

– Egyet se tovább!

Engedelmesen megálltak előtte, mint a folyó a gátnál.

Ő pedig hivatalosan így folytatta szavát:

– Én ezennel visszaléptek, s a vezérséget átaladom Csorja Bódinak, aki a mi első béköszöntőnk s észbelileg is tehetősebb, mint akármelyik közöttünk.

– Éljen Bódi! – kiáltották egyszerre mind.

S bár közös egyezséggel már előre így volt ez elegyezve, Bódikának pírba szökött az arca. Életében először történt, hogy emberek hajtották az ő mellére a fejüket s a legősibb bizalommal elnyugvának ott; és megérezvén az ő királyi voltát, hittek benne, fontolgatás nélkül.

Egy határozott mozdulattal, amiben az uralkodás tüze lobbant meg, a nyáj élére állott, és intve szólott:

– Gyertek utánam!

Megindultak.

Bódika egyedül az élen.

Valami belső törvény rendelé neki, hogy különválva törjön előre legelöl, amíg ereiben lefut a vérzajlás, s amíg valahonnét, Titokországból újra parancs érkezik, hogy: olvadj fel a benned bízók szívében, és légy egészen a seregé, amelyet a nép lelke külde követésedre.

Egy ideig így ment, aztán hátraugrott, s két társát megölelvén, szinte duhaj erővel megadta a szent ének hangját:

– „Ne féljetek, pásztorok, pásztorok: örömet hirdetek…”

Az izzó szemű, nagy szándékú és nyomorúságban növekedő legénykék ajkán felcsendült az ének. És az elrejtett székely faluból, amely önmagának az ország és a nagyvilág, fel99szállott az ének a Nagy Csillag alatt megszületett Népek Királyához. És szállott és hirdette, hogy az ujjongva repülő hírmadár ebbe a faluba is hullatott egy tollat; hullatott egy tollat a nem ismert nép nem ismert falujába, és öröm nyugovék azon a tollún, és megemlékezés a szegényekről, és megvala rajta a jele egy új Fejedelemnek, aki nem hajtja soha ölésre a népet idegen országba, és nem köt vad dúlókat a nyakára, és nem rémíti, hogy a történelem kútjába beléveti őt…

Így vigadozván szent énekekkel, mint a holdfényen egyenletesen gördülő tengerhullám, úgy haladtak a falu vége felé.

És közben itt is, ott is felzengett az égi nóta, és világított az éjszakában, mint a pásztorok tüzei.

Mindegyre kántáló csoportok tűntek elő és vesztek el a tisztafehér házak között, melyeket a falu, mint nagy cukrosbástyákat, a megérkezett Istenfiának úgy ajánlott ajándékul a tenyerén.

Egyébként is megbolydult a mai szent estére erősen a falu.

Felszegen sűrűn jártak a folyó araszos jegére a boldog csodalátók, és fogadkozának Szűz Mária segedelmére, hogy a merengetőben a kicsi Jézus kerek arcát veti a csillogó vízre a hold.

Földöntúli öröm szállotta meg az embereket, és az emlékezetükből kiseperte a pénzt, a birtokot és minden e világi jókat. A szájak csak éneket termettek, és jó szót. A szemkutak kávájára pedig kiült a megtisztult lélek. A vérből sem hullott ma este indulat, és nem hullott parázna vágy, hanem megnyugodva csörgedezett, mint a patak, amelyből szelíden isznak a Csillag után futott csordapásztorok gazdátlan juhai.

A házak tisztára meszelve verték vissza a hófényt. Belül pedig mindenütt üdén hintette világát a lámpa. S ha itt vagy amott elhangzott az ének, az ablakokon csillogó leányszemek kukucskáltak ki, s a tisztaság illatával várták az igehirdető férfisereget.

– Egyet se tovább! – állott meg a Pakot Lázár kapuja előtt Bódika. Mind megálltak és tanakodni kezdtek.

A bémenés ellen senki vetett fél szót. Csak a sorrendet s a 100formát igazították el, mert a tisztesség és a szokás úgy írta elé, hogy a kapun kívül kell azt apróra megcselekedni.

Néhány szóval és intéssel a gyönyörű rendet megalkotta Bódi. Azzal belépett a kapun, utána Márton Elek és egyenes lúdsorban a többi.

És egy ének hangzott fel nyomban, amely hirdette, hogy kántálók érkeztek a boldog házhoz, amely leányvirágot hajtott.

S lassan, méltóságos lépésekkel felmentek a grádicson, s bé az ereszbe s ki ki a maga helyére lépve, körülállották az ajtót.

És amint elrepült az ének utolsó szava, Bódika még egy újat kezdett, hogy a tisztesség módosan megadassék. Amikor elfújták örvendezve ezt is, néhány pillanatnyi síri csendet hagytak, majd felcsendült a Márton Elek hangja, mondván a külső köszöntőt:

Örülj és örvendezz, nemes házigazda,
Mivel felragyogott Betlehem csillagja.
Örülj és örvendezz, kedves háznak népe,
Mert idevezérelt a Csillagnak fénye.

És a köszöntésre bentről ünnepélyesen megfelelt a gazda:

Jónál jobb hírt hoztok, haljuk valahányan,
Gyertek azért beljebb akármilyen bátran.

Erre megnyílott az ajtó, s újra szép sorba verődve, lassan megindultak. Bódika katonás tartással vezette a nagyház közepén előre őket, míglen az asztal fejéhez elért. Itt megállott, és várta, hogy reá mindenki feltakarjon. Akkor egy negyed fordulással egyszerre mind a tizenhárman arcot vettek a ház népe felé, s mintha parancs szólna, megmozdult a tizenhárom jobb kéz, és levevődtek egyetlen mozdulattal a sapkák. S ebben az ünnepélyes pillanatban felhangzott a Bódika száján a béköszöntő:

101
Ahol a nap felkél, arrólfelől jöttünk,
Istennek kedviért nagy utakat tettünk.
Mert egy Csillag vala amott felkelőben,
Hogy gyorsan induljunk éjféli időben.
Napkelet országból gyorsan elindultunk,
S ezen népes házba hoza el az utunk.
Mostan örvendezünk, mint virág az ágon,
Nevünk a vigasság, számunk tizenhárom.
Származásunk felől sem hagyunk kétségben:
Anyánk gonddal nevelt tartós szegénységben,
S kik a juhnyáj után bölcsen vánszorognak,
Fiai vagyunk mi csordapásztoroknak.
Hanem szegénységünk az Úr nem tekinté,
Szárnyas angyalával nékünk megjelenté,
Hogy földre lejöve világ Megváltója,
Kinek a mi nyájunk igaz szószólója.
Ámen.

A végszóra kórusban köszöntek:

– Dicsértessék a ma született Jézus neve.

S ezzel a szertartás madara a néplélek fészkéből hirtelen elszállt. A sor megbomlott, az öröm mosolyt terített minden 102arcra, és a test, játszódván lobogó kedvben, hirtelen a víg élet vizébe ugrott.

– No, kerítsétek közre azt az asztalt! – szíveskedett a gazda, s az örömzajban hóna alá fogta Bódikát, és büszkén meglapogatta.

– Szép béköszöntőt kanyarítál, fiam! – mondotta, s kereken pillantva, így szögezte le az egyszerű igazságot:

– Mert az valahogy úgy van, fiam, Bódi, hogy aki tanul, az tud, s aki pedig nem tanul, abból az Isten sem veszen ki tudományt.

Bódikának a szívére hullott a megbecsülés. Mosolyogva ereszkedett le az egyik székre, s mihelyt megvethette a hátát, így szólott vissza:

– Az ész is olyan, mint az elásott aranypénz: fényesedik lassan, s aztán kigyúl.

Itt a leánykára nézett kacagó szemmel, és megismételte:

– Érdegél apránkint, s aztán kigyúl…

Kicsi Juckó csakugyan kigyúlt erre. Megfordult, és alig győzte magát lépéssel a sütőkályha felé, ahol egy lábosban kolbász cserszegett és egy korondi fazékban káposzta ragyogott, gazdagon vegyítve hússal.

Az asszony korsóból szilvapálinkát csorgatott. S a példamutató gazda felemelte helyből a poharát.

Adja az Isten, hogy sok számos esztendőben érhessük meg a Kisjézus születése napját!

Ő szent felsége hallgassa meg! – köszönték el egyszerre, mind.

Egy pillantás alatt a kolbászt is az asztalra hordta a leány, s oda a káposztát is. S a pálinkát bétették az óra alá a sarokba, s bort az asztalra, valami öt kupát. Az illata rögtön felszállott az orrba, és a színe úgy virított, mintha lángot vegyítettek volna belé.

Enni kezdtek.

A háziak mind fenn állva maradtak az asztal körül, mert a legmagasabb vendégbecsülés illette meg azokat, akik a szent Gyermekecske hírét hozták a házhoz.

A gazda felemelte a poharát újból, és példázatot mondott szólván:

103

– Ha igen süt a nap, a virágot is öntözni szokták.

Ittak.

Fénylettek a szemek immár, és világítva úsztak a jókedv vizén.

– Hát az urak hogy élhetnek Udvarhelyen? – fordult Bódikához a beszédes gazda.

– Megvadnak ők is – felelte némi lenézéssel Bódi. – A szél térengeti lábszáraikon a nadrágot.

– Igaz-e te, hogy nem is húznak semmit a nadrág alá? – szólott közbe az egyik.

– Még nem vetkőztettem egyet sem le – mosolygott vissza Bódi.

– A leánykákot te is jobban tudnád… – facsarta el a szót Márton Elek.

Kicsi Csorja hátradőlt a széken.

– Aki szenteltvízzel mosdik, azt az Isten megsegíti… – mondta.

Kacagással borították le az elkanyarodó feleletet. Aztán tovább s tovább fűzték a szót, s mind csak a városról, hogy Bódika alig győzte beszéddel őket. Nem csodálkoztak semmi városi dolgon, mint ahogy a falusiaktól várná a nadrágos ember. Inkább csúfondáros megjegyzéseket akasztottak a szavak nyakába. Ha pedig valóban szájtátó dolgokról szólott Bódika, teszem a halottmozgató orgonáról, a nagypap tizenhét fontos könyvéről vagy a toronyóráról, amelynek taligába való kereke van, akkor hümmögtek, és felpillantottak a gerendára, mintha attól kérdezték volna:

– Te hiszed-e, mert én nem.

Maga Bódika se hitte volna, ha valaki utánamondja beszédét. Furcsa titkú gyermek volt: amikor a vérében és az idegeiben kigyúlt valami szentillatú tűz, a közönséges ember szerint nem mondott sok megfogható igazat. De ő, mint a záporok áldását és a föld illatát, úgy érezte, hogy ilyenkor mondja a legfelségesebb igazságot. És indulatos volt a hitetlenekkel szemben, mert nem tartotta az Isten szomszédainak azokat, akik csak nagy hegyes épületet látnak a toronyban, puszta követ a kőben, és nem érzik azt a megfoghatatlan és legszebb valóságot, amit a tornyok, a kövek és minden dolgok látása rögtön megteremt.

104

De az volt a legnagyobb gyönyörűsége, amikor rátapadtak a szemek; amikor ő mondhatta meg másoknak, hogy mi van ebben a világban elrejtve a látóvakok elől; amikor odavarázsolhatta az értelmet, ahol a holtak a kövekkel együtt megindultak, és meggyúl a lélek ereje lobogó tűzzel, és világít annak az igazságnak, amit ő teremtett újra.

Most is így beszélt hosszú ideig. Kicsordult, mert a városban fél esztendeig volt magába vetve, és csak képzeletekben élt, s az egyedüliség kínjaival a rengeteg idegen világ legközepén. Csupán álomban jött el oda esténként a falu, a békességgel megáldott mezők; csak ilyenkor repültek feje felett a madarak és özönlött el ágya felett az istenleheletű havasok levegője. S most mindezeket otthon és ébren találta meg.

Kiömlött és zuhogott a különös beszéd belőle.

– Nagy ember leszel, fiam! – sóhajtott a gazda, mire a többiek is felrezzentek.

Elszállott az aranymadár, és az asztal dús terítékével újra kiterült szemeik elé.

– Az Isten ne hagyjon el! – nézett a poharába Bódika, és kiitta egészen. Aztán megfürödve önmagában és az örömtől elbágyadva, megint hátradőlt a széken. A hallgatás csendjében szemét végigszalasztotta a derült arcokon, és egy köhintéssel jelt adván, megzendítette a legszebb karácsonyi nótát:

– „Betlehemi pusztán örvendetes hír van…”

Alig rebbent el a végszó, megint felemelte a poharát a gazda.

– Nagyot nőjön a kicsi Jézus! – mondta.

– Ezt az egyet biztosra veszem – dőlt előre kitágult, lobogó szemekkel Márton Elek. – Bizonyosra veszem azért, mert én immár szakállasan is láttam őt a tegnapelőtt.

– Tiszta elevenen? – vetette közbe a leány.

– Azt én nem állítottam – szabadkozott Elek –, mert amit mi láttunk apámmal, az a Megjövendölt arcképe volt.

Valamelyik nagyot kacagott erre, és legyintett.

– Olyant eleget láttam én is. Nálunk a falon is lóg egy.

– Arra mentek – torkolta le Elek. – Csakhogy én olyan helyen láttam, hogy ha megmondom, kigúvad a szemed.

Mindenkinek megnyúlt a nyaka.

105

Márton Elek helyzetet vett.

– Hol az a harcsafűrész, Mirkó? – kérdi apám a tegnapelőtt reggel.

– Ott van – mondom.

– No, kondorítsad össze, mert megyünk, s levágjuk azt a nagy fát a Csorgónál.

Itt pattogni kezdett a szava.

– El is megyünk mi azonmódúlag, s egy óra alatt ott is vagyunk az irgalmatlan nagy hóban. Megkerüljük a nagy fát, s azt mondja apám: no ereszkedjünk neki! S nyomban szétpallja helyből a térde alatt a havat, s széjjel én is az enyim alatt. Avval neki a fűrészt a fának, s reszelni kezdjük. De húztuk valami kerek óráig úgy, hogy a fa ágain lipinkáztak belé a hócsomók. No de haladtunk is a fűrésszel, s hát egyszer hajladozik a fa, megindul lefelé, s megdendíti a földet. – Ezt levevők! – dörgöli apám a homlokát.

– Ezt le – pillantok én is a fa csonka tövire, de abban a helyben felakadt a szemem, mert akár van hitele, akár nincs, de a vágás helyén, mármint a bütü fehér lapján, az elszomorodott Jézus szakállas feje volt kanyargós vonalakkal kijátszodva.

– Ilyent se hallék! – képedett el a gazda.

Elek megmerevített nyakkal fogadkozott:

– A béka nyelvemre rakja a tojását, ha nem így vala.

Ahogy eltünedeztek volna a csodán, egy éles hang ugrott fel a csendben.

– Az semmi! – szólott –, de valamelyik nap János keresztapám egy 106vaddisznót lőtt, s ahogy nagy móddal hazaszekereztetik, mingyárt nekiesik kereszt, hogy ő felhasítja. Haton valánk-e, vagy heten, elég az, hogy körülvesszük s nézzük, ahogy vágja a temérdek disznyó hasát. Alig hasít azonban hármat, hát valami mozog belől. – Ez mi az ánti?! – kérdi, s a két tenyerével széjjelájazza a hasadékot, s hát ebben a pillantásban két vadmalac szökik ki onnét, hogy olyant ember nem látott.

– S hova lettek el? – tudakolta mohón a leány.

– Hát béhasítá keresztapám azon helyben mind a kettőnek a fülit s hátravitte az erdő szélébe, ott elcsapta s így szólt:

– No, megjegyzém a fülüket, s a jövőben meglövöm őket.

Ropogós kacagás csengett fel.

– Elég bolond vala – mondta az egyik. – Mert bajosan kapja ő meg azokat jövendőben.

– Az meg aztán, amilyen szeme neki van! S tán bolond lett volna, hogy tartsa még egy esztendőt, amikor így is megnőnek s meghíznak…

Megint jót kacagtak.

– No, evvel el is mehetünk – mondta Bódika, miközben a nagy kacagás könnyeit törülte ki szeméből.

Megbontották az asztalt.

A leány odaállott ügyesen az ajtó elejébe, s ahogy sorjában távoztak a legényecskék, mindegyiknek bokrétát tűzött báránybőr sapkájába.

Kigyúlt arccal és szertelen örömmel hömpölyögtek ki a faragott kapu alatt.

Bódika elöl járt félrecsapott fejbelivel.

Majd megállott az úton, és maga köré gyűjtötte a többit.

– Szóm van veletek! – mondta, és kipirult arcán valami nagy-nagy gondolat virított.

Rátapadtak mind a szemek.

– Jól indulánk – szólott újból –, s jó folytatást remélek. Gyűjtünk annyi jézusfiát, hogy ugyan zseb legyen, amelyik elnyeli…

Meghatottság fogta el hirtelen. A szemei átnedvesedtek, ahogy az érzés rohamában szót fordított.

– Valahol Fenyéden betegágyban fekszik egy legényecske. Igaz és nagy jó barátom, a neve Ferke, s a latrok miatt véle 107sok bajt láttam. Fázott és éhezett sokat, s kalácsot nem is látott életiben… Most vegyétek le a kalapot, azt kívánom, s velem együtt ebben a szent vigasságban tegyetek fogadást, hogy ami jót itt-ott kapogatunk, reggel összerakjuk, s elszekereztetjük valahogy Ferkének Fenyédre.

Forró, szinte esdeklő hangon tette fel a kérdést:

– Fogadjátok-e?

– Fogadjuk a Jézus szent nevében! – mondták egy akarattal.

Bódika fejébe vágta a sapkáját.

– Tüzet reá! – kiáltotta kifeszülve, s nyomban lángot vetett két puskának a szája, mintha egy-egy vakító aranymadár szállott volna el belőlük, az egyik a csillagok felé, s a másik át a nagy, fehér hegyeken, Fenyédre.

Aztán rázendítettek egy szent énekre, s mint nagy, tündöklő patyolat barlangban, úgy csengett a völgybe bújt faluban a hangjuk. S ők erősek, tiszták és Isten elé feszülők valának, mind a tizenhárman, és ragyogott az orcájuk, mint a betlehemi csillag.

108

JÚLIUSI VASÁRNAP volt. Olyan nap, mint a halál előtti ragyogó látomás. Csupa illat és csupa tűz.

S ebben az életzuhatagban egy leánycsecsemő feküdt bölcsőjében, a Botár házának oldalában.

Bódika ott állott a bölcső mellett, minden jelen és jövendő napjaival. Hátát a házfalnak vetette, és kissé előregörnyedett. Barnapirosra sütött arcán leszállva ült valami világot átrepülő vágy. Szeméből töretlen, szinte világító vonalban szaladt a fény, amint szalad illatos éjjel csillagból a sugár.

Ott állott a déli, rekkenő napon, és szemekbe gyűlt lélekkel nézte Botár kicsi Julát, a szőke, örömet vinnyogó, szép csecsemőt, aki ruháit lerúgva, édes, erőtlen kedvvel fürdött a reá zuhogó napsugár özönében.

Különös, ellágyító és remegtető volt ez az együttlét. Ez a tikkadt, sejtelemzúdító találkozás a napsugár forró aranyerdejében! Olyan, mint a dicsőséges halál órája, amelyben káprázatos új ország megjelenése dereng.

Ki ez a gyermek?!

Ki ő, hogy kacagó, puha, illatos kő gyanánt immár fekszik a szív kapujában?

Tűz módjára hömpölygött Bódikában a vér. Majd remegett, tenyerét a 109homlokára szorította, és lassan leült a bölcső mellé. Jobb kezét a gyermek sziromarcára tette, s fejét a bölcső fájára hajtva, a zuhogó érzések szaggatása között és a sejtelmek kínjaiban félig elalélt.

Döngő lépések zajára serkene fel.

Hamar talpára pattant, oldalt támolyodott, de erőt feszítve kihúzta derekát, és fal mentire feszesen megállt, mintha a napsugarak szegezték volna oda a falhoz.

Fél arasszal nagyobb volt, mint a télen.

Így látszott, ahogy állt.

Mozdulatlanul.

Négy férfi lépett bé a kapun. Elöl nagy szembetűnéssel az apja, Gálfi Zsiga bíróval együtt; a hátuk mögött Botár Marci és Ambró.

S utánuk Vince, a Gálfié, mint egy csikó.

Alig léphettek feléje kettőt, a bíró hömpölygő, falverő hangon felkiáltott a magos tornác felé:

– Ma asszonyt eszünk délebédre.

– Majd megnyuvadsz tőle! – verődött vissza egy asszonyi hang fentről.

Döngetve és szimatolva Vince előrefutott, és bé az asszonyok közé, és ott eltűnt.

– Mit csinálsz, Bódi? – szólott feléje is a bíró.

– A kicsi gyermekkel vagyok.

– Tán fürösztöd a napon?

– Feredünk.

S szelídre ernyedve, mint négy viráglátó medve, már a bölcső körül állott a négy erős, darabos férfi. Kemény arcukon örömre vágytak a vonások.

– Jó órában fogantatott – jegyezte meg Gálfi Zsiga, s a kéthetüs apára nézett. Marci azonban süket volt most minden beszédre, csak a gyermekét nézte gyönyörű ellágyulásban, amiképpen nézé kezdetben az Isten a megteremtett embert, akiről látá, hogy az jó.

S feküdvén a fényfolyó torkolatában, idétlen hangon felkacagott a leányka, és rózsaszáján nedvek csillogtak, mint a harmat. Két apró öklével döngette a levegőt, rózsaszínű lábaival a napsugarak vizében lubickolt, és egész kicsi meztelen 110teste örvendett az életnek, aminek kapuja a magos égig nyílott, két héttel ezelőtt.

Föléje hajlott az apja, és gyenge arcát megérintette.

– Ki leánkája vagy? – kérdezte lázas elteléssel.

Meggondolatlan tréfával rákacagott Gálfi Zsiga.

– Azt csak az asszony tudná megmondani…

Derűsnek szánt mondás volt, de ebben a szeplőtlen hangulatban félrebillent. Csorja Péternek mindjárt megütődött az ő kemény arca, majd elöntötte valami életébe nem tartozó lágyság, lehajlott, s a csepp leánykát két hatalmas tenyerébe vette, és maga elé, messze felemelte.

– Olyan Botár vagy, mint amilyen Isten az Atyaisten! – mondta.

Ambró is odaszólt:

– Nézzétek meg a kacagó kék szemeit!

– Vagy a homloka hajlását, állának állását!

– Eleget tudtok – hagyta rá Gálfi Zsiga. – Megéheztem a nagy templomozásban.

Csorja visszatette a csecsemőt. Két tenyerét összepallotta.

– Gyertek!

Botár Marcit azonban nem mozdította meg ez a szó sem. A világból kiesve gyönyörködött tovább a gyermekében. Tagjaiból az erő a két szemébe futott.

S egyszerre virágok nyílását látta, s a szellőben hullámzó búzatengereket; kacagó ezer asszonyt, párzó madarakat, vigassággal teli házakat, bőségben fürdő népet, áldást és életet.

És hallotta, ahogy az erős nap lenyúló sugártrombitáján világba trombitálja a szót:

– Édesapa…

Nem tudott bémenni egyedül.

Egy mozdulattal a vállára emelte lakójával együtt a bölcsőt, s erejét ezerszer visszanyerve, felment a lépcsőn.

– Hozom a világot! – lépett bé az ajtón.

Derű fogadta.

– Macskatermészet – állapította meg Gálfi Zsiga.

Süket volt erre is Marci.

– Beh jól esett ez a terű! – mondta, és a szoba közepére helyezte a bölcsőt.

111

Bódika melléje húzott egy törpe széket, és leült, mintha ott akarná bévárni a halált.

Valahányan otthonosan viselték magukat.

Csorja Péter egy faragott karosszék támlájához megvetette a hátát, és úgy szemlélődött.

Gálfi Zsiga le s fel illegette magát a szobában, mint napsütésen a hím. Meg-megállott, és gőgös vérének mozdulataival és ingerkedésével szinte zajt vert. Egyszer aztán jobb kezének a fejével nagy bajuszát megdörgölte, s hogy a szomszéd asszonyházba is átverődjék, így szólt:

– Vagy étel, vagy asszony, de valami kéne!

– Leszen mind a kettő, csak győzze! – szóltak túlfelől.

Egy menyecske mindjárt meg is jelent. A gyermekágybeli Botárné testvére volt, formája hozta is. Kihívóan, tüzesen kedves volt. Két orcája kicsattanni készült.

– Ki éhezett annyira meg? – kérdezte pajkosan.

– Én is! – húzott feléje Gálfi Zsiga.

– S mire?

– Minden jóra – mondta a bíró, és megcsiklintotta az ifiasszonyt.

– Ügyelj, Rebi, mert mingyárt megfürdöl! – hallatszott a háta mögül. Egyszerre mind odanéztek, s hát Csorjáné egy virágos, nagy porcelánedényben a párolgó levest hozza.

Utána még két öregecske asszony vonult, és egy javakorában virágzó.

Nekiült a négy férfiú, enyhítve négy asszonnyal, s mint a kiszáradt föld a vizet, elnyelték egészséggel a levest.

S utána Csorjáné s Rebi csak hordták egymás után a sok drága ételt, amíg Gálfi Zsiga is megadta magát mondván:

– Immár csak a kánonoki nagykereszt hiányzik a hasamról.

Rebi felkacagott, mutatván szép fogait.

– Van egy a falu végin, húzza magára!

Csorjáné nem szerette a faragatlan beszédet.

– Ha jóllaktatok, adjatok hálát az Istennek! – szólott feddve.

– Jól is mondja, komámasszony – ropogtatta a szavakat Gálfi. – Térjünk valóban Istenhez, egy kicsi boritallal.

112

Nagy vízivó poharát teliöntötte borral, és mohó gerjedelemmel Rebire köszöntötte:

– Segedelmet adjon az Isten s szerencsés összetalálkozást!

Szemét lezárta, s úgy nyelte le az italt.

Ébredő hangulatban nézték mindnyájan a magával nem bíró embert, aki ismét telibugyogtatta a poharát, s teli a többiét is, mind.

– Lám, ki tud inni?! – mondta Gálfi Zsiga, s felállt. Poharát kinyújtott, merev karral maga fölé emelte, s mint a szertelen élettel közeledő vihar, úgy fújt és morajlott a szava:

– Keresztelőt tartunk, a csillagos egit! Immár ötvenedik versben vagyok keresztapa, de szárazon még nem ünnepeltem gyermeknek szeme nyílását s bétérengetésit a jámbor anyaszentegyházba. Mert az úgy van, hogy a bőséges étel s ital csak példázat arra, hogy a Kisdednek is, felnevekedvén anyja árnyékában, hasonló gazdag élete legyen. Azért felhívlak titeket, kedves egybegyűltek, hogy a mi édes keresztleányunk gyarapodásáért kedvvel igyatok eme poharakból, melyekben a rendelkező Isten itala vagyon, s nem az ijedős, vaksi halaknak s nyáleresztő békáknak vize.

Béhajlította a karját s aztán egy félkört maga köré húzván imígy újra kilökte.

– Segedelmet! – dörögte.

Az áradozó vérnek üzenete: ez a hang s kiömlött hevület tüze mindenkit megragadott.

Ivásba kezdtek.

A harmadik pohár után szédülve kisírült az egyik asszony. Szusszant egyet a tornácon, s hátát megsüttette a lehajló nappal. Aztán belépett a másik szobába, s az aggodalom árnyékából kinevetve, csak ennyit mondott a gyermekágyas szép kicsi asszonynak:

– A férfiak helyben vadnak…

Tíz perc leforgása alatt a többi asszonyember is kiszökdösött az ivásba vesző férfiak mellől. Halk duruzsolással tárgyalták az asszonyházban a gyarló emberek eseteit, s mint a gyöngyöző must, időnként nevetésre fakadtak.

Túlfelől bor ömlött az asztalra, s lefolyt a földre:

– Folyhati, ahogy tetszik – legyintett Gálfi Zsiga –, mert 113olyan három gazda nézi, aki játszodva füröszti meg, ha kell, a templom tornyát is a borban…

Bódika mellett elrohantak a szavak, mint a szél a kő mellett, amely megülte magát valahol. Csak akkor rezzent meg, amikor mérgesen a levegőbe rúgott a csecsemő, s mákszem száját elhúzván keservesen, ahogy a torkán kifért, sírni kezdett.

A négy férfiú is arra fordult egyszeriben.

– Mondja a vecsernyét – jegyezte meg a bíró.

Erre még nagyobb keservvel látott a leányka neki. Fülhasító hangja átszelte a falakat.

S az édesanyja túlfelől felült az ágyban. Arcáját sóvárgás, két szürke szemét édes gond árasztotta el.

– Eredj, Vince, s hozd ide a kicsi Julát! – mondta a legénykének, aki az ágy lábánál leste az asszonyok lába szárát.

Gálfi Vince szótlanul kiment.

Ahogy a másik szoba ajtajába ért volna, ott hirtelen megállt. Fürge, barna szemét megjártatta, s aztán peckesen a küszöbre lépett, ott a lábait vigyázzba összetette, s anélkül, hogy szót ejtett volna, kihívó, éretlen gőggel szembenézett a négy férfiúval.

Szépen nőtt kilencesztendős legényke volt, tele bolond önérzet tüzével, már ilyen kicsi korában. A homloka meredek, mint egy élire állított kő, a szája két szélén gúny ült, nyaka virtusra hívott, lecsapott vállai gyors haragot jelentettek, a tekintete lobbanó és szolgakereső, s maga egészében két szónak szobra:

– Nem félek!

Arcváltozás nélkül néhány pillanat múlva így szólt:

– Viszem a leánkát.

Gálfi Zsigának kigyúlt a szeme, látván gyönyörű gőgös fiát, és hallván félparancsbeszédjét. Előrelökte a karját, és a mutatóujját a levegőbe kifektette.

Nem szólt, csak intett.

Kicsi Vince odament, s összeszorított szájjal megállott az apja előtt.

A figyelem csendjében így néztek néhány pillanatig össze. Akkor a bíró megragadta hirtelen a fiát, a magasba emelve 114megrázta istenesen, aztán hevesen megcsókolta, és durva gyönyörűséggel ellökte magától.

– Igyál, a márjádat, mert az apád fia vagy!

A legényke visszapattant, és kicsi, szíjas kezével megragadta a poharat, a szemét béhúnyta, a nyakát kifeszítette, s mintha tűzre öntené, a bort leitta.

– Még egyet! – mondta.

A vitézkedésre felhersentek a férfiak.

Bódika is arra emelte a fejét.

Gálfi Zsiga nekiveresedve felemelte az üveget és töltött a fiának.

– Rogyásig!

Vince széjjelvetette a két lábát, és megmarkolta a poharat.

– Hó! Várj meg! – hasított oda a szavával Bódi. Felállt a bölcső mellől, s kigyúlt belső lobogással szólt:

– Poharat! S bort!

A vér elfutotta a férfiakat.

Megdöbbentő szemekkel meredtek Bódikára, aki a némaságból egyszerre és érthetetlenül fellobbant, mint a tűz.

Csorja Pétert az öröm megrázta. A saját poharát is teliöntötte.

– Döjtsd le! – szólott a fiához.

A két legényke összenézett. S mint két lángsugár, amely összecsap, megölelték egymást, és úgy itták meg, egy öntésre a bort.

A két apa újratöltött.

Bódika a bölcső felé fordult.

– Nagyot nőj! – köszönte a csecsemőre.

– Még nagyobbat! – kiáltott Vince, s a szavára éles, hasító hangon, mintha tiltakozást, örömet és fájdalmat kiáltana egyszerre, felsírt a kicsi gyermek.

– Hozzátok átal! – szállott a falon keresztül az édesanyja hangja.

Úgy hatott, mint a harangszó.

Letették a poharat, s egymásra néztek.

– Vince fiam! – mondta lágyan Botár Marci. – Fogd meg ügyesen, s szállítsd átal!

A legényke számba se vette a szót. Újból pohár után nyúlt.

115

– Eredj, ha mondják! – acsarodott reá az apja.

Bódika lépett egyet a bölcső felé.

– Nincs mért, mert ezt a leánykát én viszem átal! – mondta.

– Ma nem! – ugrott oda Vince.

– Ma igen.

– Nekem mondták!

– Mondhatták!

Recsegve vágott oda Gálfi Zsiga:

– Reá, Vince! Küzdjetek meg! Latrabbiké a leánka!

Csorja Péter megmerevedett, úgy nézte a fiát.

– Edd meg, Bódi! – biztatta kitörve.

S összecsapott a két legényke.

Derékon kapták egymást.

Egyet sírültek, összeforrva.

S Gálfi Vince, mint a béka, rögtön elterült a padlón.

Mint a rémítő nagy kő, úgy zuhant le nyomában a csend.

Aztán a bíró vadul, hirtelen felállt:

– E’ mi dolog, fiam, Gálfi Vince?!

– Megbotlám.

– A Márjádot!

Csorja Péter ültéből zengette oda:

– Vigyed, Bódi! Az én fiam vagy, s tiéd a leánka!

Bódika kiragadta bölcsőjéből a csecsemőt, s magához ölelve, szorosan, nagy-nagy áradó erővel, gyorsan kiment.

Villámlott.

Valahol a nyugoti peremen földbe hasított a tűz.

És messze-messze, dübörgő, elemésztő szerelem vihara zúgott.

116

MÁR A HARMADIK esztendőt számolta óriási ujján a torony.

És micsoda ítéletes ősz volt!

Tombolt a szél, süvöltött, sírt, ordított, vacogott vadul, hideget fújt, és egy percig nyugalomra le nem ült. Rohant cudar nótáival az ég alatt, és tépte a felhőket, éjt nap után, mint a rongyot.

S a táncoló légben halott levelek reszkettek a város felett.

Forgott a por, mint a bolond.

És duhaj rigmusokban figuráztak a fák s még a puszta bogáncsnak is éneket zengett a szára, mert költőnek vala ez minden időben a földje!

Veszett károgás hallatszott valahonnét.

S utána feketén, suhogó sötét rajban varjak szálltak a toronyra. Egyszerre bélepték, mint a gond.

A hanyatló napra döjtötték dögevő fejüket, gunnyasztva ültek, és messzire látszott, hogy borzolva pengeti tollukat a szél.

– Haáj! – kiáltott, és suhogtatta karját az iskola udvarán egy diák, majd puskát formált a jobb kezéből, és bizgette hüvelykjét, mint a kakast.

– Haáj, az Isten házáról…! – tapodta helyben a földet.

Köréje gyűltek és lár117mát ütöttek valami haton. Hanem a szél, mint a sziromlevelet, úgy elseperte rögtön a bangot, s a varjak csak ültek kegyetlen feketén, mintha várták volna, hogy döghalál üssön a városba.

De a csoportban megremegett egy barna, vakmerő arc. A balsejtelem kínja feküdt rajta, ahogy borzongva előreugrott.

– Hujj, gyászmadarak!

Dereka meghajlott, mint a növendékfa a viharban. Jobbjával megragadott egy követ, perdült egy félkört, és suhogó erővel a torony felé vágta a követ.

– Húhájj!

A varjak felriadtak, és fekete felhőjük árnyékában egy törött cserép hullt le a tetőről.

– Lehajítád, Bódi!

De Bódi csak állt, és a gyászmadarak elúszó felhőjét nézte meredten.

– Meglátnak, te! – ijesztette Hajdú Károly.

– Lássanak!

– Gyere, te! Megmondjuk, hogy egy csiszlik hajította le.

Bódika állt.

– Az a csiszlik én voltam – mondta.

– Jó, ha bolond vagy.

S akkor egy erős hang vágta el hirtelen a szavukat.

Ösztönösen meglapultak egy pillanatra a diákok, majd lefonnyadt arcával fordultak oda.

Fazekas Ádám tanár állott a fal mellett, s mellette egy törpe, szomorú, hasrisnyás székely. Szegény pásztorembernek látszott.

– Bódi, gyer’ ide! – mondta Fazekas Ádám.

– Kapsz varjat, ne félj… – pusmogtak a többiek, és félrehúzódva lesték, hogy mi lesz.

Bódika nyílt szemekkel, bátran és erős lépésekkel megindult arra.

– Gyere, mert egy leveled van – mondta ismét a tanár.

A székely ember előrelépett kettőt.

– Téged nem Bódinak hívnak-e? – kérdezte.

– Úgy, annak hívnak.

– A negyedikbe jársz, úgy-e?

– Abba járok.

118

– Valami Ferkét nem üsmertél-e Fenyédről?

Bódika elfehéredett.

Rázuhant a szó, így kimondva, hogy „üsmertél-e”. Szárazon és kínnal, szétverve minden rossz sejtelmet, erősen az emberre nézett, és így szólt:

– Üsmertem is, üsmerem is.

– Akkor egy kis írást hoztam vóna – mondta lehajtott fejjel a székely, s azzal egy levelet adott a kezébe.

Bódika ráesett a szemével és nézte, olvasván a fedelén az írást:


Nagyreménységű Bódi diáknak

S szűvbéli Barátomnak


A Papok Nagy Iskolájába


Az öröm és rémület tusája között elolvasta még egyszer. Utána felemelte a fejét és széjjelnézett, mintha kérdené:

– Mit akar a világ?!

Aztán a falnak vetette a hátát, felszakasztotta a borítólapot s a papirost kiterítve ujjai között, két lázas szemével az írásnak esett.


Édes Barátom, Bódi, Egyetlen!

Ne búsúlj s ne Haragudjál a Zistenre, ha saját
szemeiddel olvasod ezt a Levelet.
Mert én akkor immá’ nem élök.
Mikor béhoztál vót ingömöt Rókástól a nagy
Szikla alól, már tudtam, hogy meg kell nékem
Halni.
Mint a rossz tartományba vetődött Madárnak.
Csak nem akartalak búsítani.
Mert gondoltam, elég Bút látsz Te anélkül is,
Azok mellett a nagy értetlen Tanárok mellett.
Írom ezen levelemet Nagyküsasszon napján.
S ide béteszem a fejem alá.
S meghagyom Apámnak, hogy akarmikor halnék meg,
kezedbe juttassa azt Idejibe’.
Hogy tudjad:
Ferke több mókát nem üsmer,
S több kinyeret nem kér.
Éltem, ahogy élhettem.
Kívánságom sem igen vót.
Csak Szegénség s Bajlátás.
De annyit mondok Isten előtt is, hogy Eszem után
belőlem is ember let vóna.
Ha tanulhattam vóna.
Azért ne búsúlj.
Tudja a Zisten micsinál.
Nem kell őt félteni.
Ezzel levelemet örökre bézárom.
S igen szépen felkérlek, Bódi, gyere el a Temetésemre.
Mert akkor jobban esik a 119Fekvés.
Szerbusz egyetlen Barátom, s ne búsúlj egy ilyen kis
dologért,
Mint a Halál.
Hát a Róka él-e még?
A Másvilágon szólok, ha lehet,
hogy világosítsa fel a Zisten a tanárokat
Felőled.
No szerbusz utoljára.
S élj helyettem is egy serget.

Berze Ferke, Fenyéden.


ÖSSZEESVE és megfogyva eresztette Bódika le a karját, melyben a fájdalomlevelet tartá.

Nézett és nem látott.

Csak a bölcsen legénykedő szavak hangzottak és suhogtak el a füle mellett újra, mint a fekete gyászvarjak:

– „Azért ne búsúlj egy ilyen kis dologért, mint a Halál.”

Mintha eltemették volna a szavát a búcsúbetűk, csak nézett maga elé a véghetetlenbe, és nem szólt.

A székely is állt véle szemben, mint az oszlop.

Nagy, fullasztó csend ült rájok, amit egyedül a szél mozgatott meg, sírván és csikorgatván a fogát dermesztő őszi hangon.

– Jól járt – mondta végül a székely.

– Tán maga valami atyafia neki? – kérdezte végre Bódi.

– Én a’.

– Közeli?

– Eléggé közeli.

– Cudar időben hala meg.

– Tulajdon apja vagyok, Berze Mózsi.

Bódika felkapta rögtön a fejét.

– Az-e?!

– Az.

S erre előrelépett egyet a legényecske, s szemöldöke alól kitágult, nedves szemekkel nézte a kicsi embert.

– Rosszul jöve! – szólott.

– Eléggé jöttem – mondta az ember.

Elhallgattak.

– S mikor lesz a temetés? – kérdezte Bódika később.

– Holnap visszük ki, mise után.

– S virjasztják is?

– Ahogy lehet. Egy bornyút eladtam.

– S milyen helyen laknak?

120

– A patak mellettünk folyik.

Bódika körülnézett.

– A tanár úr hova leve el? – kérdezte a társaitól.

– Még akkor elment – intett hátra a székely. – No, én is menyek – tette hozzá. – Még valami keresztet is össze kéne ütni.

Lépett néhányat.

– Hát számítsunk-e? – fordult vissza.

– Virjasztom is – mondta Bódika.

– Jó, no.

Elment.

A templom felé fordult Bódi, s mintha az Istennek jelentené, bús, keserű hangon így szólt:

– Ferke meghótt, tudod-é?!

Egyedül volt immár.

Végzetesen.

Csak a nagy, szomorú űr lebegett sírva felette, s csak a szél látogatta meg, arcába vágva három tépett levelet, mintha vad elszabadulással kurjantott volna reá:

– Félre, az üdvösségit! Ezen a földön nem leszel te úr!

Valaki rászólt:

– Micsinálsz, Bódi?

Hátrafordult, s hát Fazekas Ádám.

– Imádkozom – mondta Bódi.

– Az jó.

– Van mért.

– Tán rossz hírt hozának?

– Elég rosszat.

– Tán nem hala meg valaki?

– Vagy meg.

– Ne beszélj!

– Biz’ a’.

– A’ mmá baj…

Abbahagyták.

Kicsit várt, küzdvén rettentő fájdalmával Bódi, de aztán a tanárhoz lépett hirtelen elszánással és fiúi bizalommal, elborult szemekkel így szólt:

– Igen megkérném valamire.

– Mondd csak!

121

– Eresszen el engemet holnap délig Fenyédre.

– Oda miért?

– Oda temetésre.

– S kit temetnek?

– Ott Ferkét. Bajlátó társam volt sokáig a szikla alatt.

Leejtette a fejét, ahogy ezt kimondhatá.

– Tőlem mehetsz, de eredj, s kéreddzél el az igazgató úrtól is.

Éppen otthon kapta Bódi az igazgatót. Az asztalnál ült.

– Mi jót hoztál, fiam? – fogadta direktor Korbuly.

– Biz’ a’ nem jót, igazgató úr.

– Akkor sírülj meg helyből.

Bódika pírral elöntve megállott.

Várt.

Gondolta, hátha tréfa.

– No lám! – intett rá csakugyan a vén pap.

– Fenyédre mennék – mondotta Bódika kínnal. – S azért jöttem az igazgató úrhoz, hogy szíveskedjék elereszteni.

– Méssz, s jősz?

– Megyek, s holnap délre jövök.

– Tán leányt kérsz?

Bódi keserűt nyelt. A csúfolódás keménnyé tette.

– Temetni kell! – mondta nyersen.

Korbuly Máté feléje fordult egészen. Epekedéllyel bólogatott a széken, s mintha madarat kínozna, így szólt:

– Ne beszélj! S temetni kell?! No, hallj oda! S ugyan biz’ a’ kit, édes fiam, Csorja Boldizsár?

– Egy barátomot.

Erre visszafordult az asztal felé a vén pap, s csak ennyit mondott:

– Ne búsulj, fiam. Eltemetik azt nálad nélkül is.

– De szívbéli jó barátom volt. Levelet is írt, hogy menjek.

Direktor Korbuly nagyot kacagott.

– Az vót aztán a legén! Még hóta után is levelet írt Csorja Boldizsár főgimnázium negyedik osztályos tanulónak, hogy gyere, barátom a temetésemre, mert meghalék.

Bódika reszketett.

– Kisasszony napján írta… – mondta fulladozva.

122

– Ne erőltesd magadat, fiam. Hanem eredj s tanulj, mert te nem temetsz.

Bódika végső erőfeszítéssel még kapaszkodott, mintha az életéről volna szó.

– De a Fazekas tanár úr már eleresztett – mondta.

Erre veres lett Korbuly, mintha a guta meg akarná ütni.

– Ki az igazgató: én, vagy ő? – kérdezte vigyorogva.

– Nem ő.

– Elég!

– Hát nem ereszt? – kérdezte reszketve utoljára Bódi.

– Hát nem! S lódulj!

Kitámolygott. Minden ízében égett borzasztó tűzzel.

A vér a fejébe tódult. Szinte vakon állott meg.

Kín és keserűség tépte, és zúgott a vér szele belőle.

Istentelenül gyötrődött.

– Hejh, Ferke, a jóságos angyalát!

Rázott egyet magán.

Aztán lobogva megindult, és magában így szólt:

– Olyan búcsúztatást nem látott a világ, amilyent én teszek Fenyéden!

123

A VESZETT sötétségben vakul vágott kétoldalról a szél. Valami szörnyűséges, tusakodó sárkány suhogtatta a szárnyait a megfeketedett levegőben, mintha meg akarná enni ezt az elítélt, istenverte népet.

Kalapját marokra gyűrve vágott előre az országúton Bódi. Szikár s immár legénynek indult alakja felgerjedve szelte át a süvöltő szeleket.

Elszánt ábrázatú fejét ingás nélkül vitte, mintha szitkok között kifaragott kopjafa volna ő, aki embersápasztó mesében zord éjjel elindul.

Egy vén emberbe botlott belé a falu végén.

– Hol lakik Berze Mózsi gazda? – kérdezte.

Az öreg megállt. A Bódika szemébe kémlelt, aztán megfogta a karját, hümmögött egy kicsit, és eleresztette. Akkor az égtájak felé fordult egyszerre, majd elnézett felfelé félszántúlag, s balra billentve fejét, így szólt:

– Arra lakik, ahogy lakik. Különben gyere!

Érdekes összeakadás volt. Szótlanul mentek ketten a patak felé.

Egy házban csuhajoztak valami férfiak. Tudnivaló volt, hogy korcsma a ház, s a férfiak isznak.

Bódika megállt. Felszabadultnak, embernek érezte magát. Cselekedet tüze kínozta, amivel tudtul adja ezt. Megfogta a vénember vállán az ujjast.

– Igyunk még egy kicsi pálinkát!

124

– Ihatunk azt is.

Letelepedtek az asztalvégre.

Csüggedt bajusza volt az öregnek, s szép karvalyorra. Kék szeme hozzá, s hátrafekvő, nappirított homloka.

– Magát hogy hívják? – kérdezte Bódi.

– Mindenkit hívnak valahogy.

– Igen, a kutyát is.

A korcsmáros melléjük állt.

– Négy decit ide! – vetette feléje a legényecske.

– Milyent?

– Fenyőborst.

Odahozta s két poharat melléje.

Bódika félretolta a poharakat.

– Húzzon innét, az üvegből!

A vénember megdörgölte a bajuszát.

– Isten nyugtassa meg szegényt! – köszönt, s vett egy szájjal.

Bódika megriadt: hát ez beléje lát, vagy mi történik?

Sietve nyelt egy jót, ő is s aztán magára erőszakolt nyugalommal mondta:

– Hát tudja, mért jövök?

– Azért van az embernek esze, hogy amit lehet, tudjon.

– Tán beszélik a faluban?

– Beszélik is, meg nem is.

Megint kortyintott egyet az öreg.

– Apádat üsmerem – beszélt végre. – Most tíz esz125tendeje a kőhalmi vásáron rakásba gyűtöttünk valami tizenkét bakszászt. Én Péterfi Mihály vagyok.

Apránként elfogyott a pálinka.

– Vár a holt – szólott kurtán a vénember.

Bódika gondolatba merült egy pillanatig a szóra, majd rásütötte két szemét merőn az öregre.

– Ma együtt leszünk!

– Legyünk!

– A virjasztóban.

– Nem is egyebütt.

Felálltak.

Nyolc legény ivott. Kuszált erőben hajlottak az asztal fölé. Verejtékeztek a sors fekete burkában, és megkötött kínnal mulattak, ahogy mulatna szolgalegény sorsára vetett nyolc királyfi.

Bódika csak most látta meg igazán őket. Nekidőlve nézte ég felé támasztott erős ökleiket és a rajtuk nyugvó vakmerő fejeket.

Odalépett s így szólt:

– Gyertek virjasztóba, hé!

– Van-e innivaló?

– Leszen.

Az egyik felállott nyomban.

– Akkor elvirjasztjuk, ha kell, az arkangyalokat is.

Csapatban mentek az úton. Elöl Bódika az öreggel, nagy szótalanságban.

A legények dudorásztak a hátuk mögött, s verték néha az utca köveit, s szikrát hányattak patkaikkal.

Ha valaki szembejött, azt is magukkal ragadták.

Kiáltó hívással toboroztak, és dagadva hömpölyögtek a dulakodó szélben, tova, mint egy égből ivó folyó, melynek az útját szabad, féktelen erők vágják az őrt álló hegyekbe.

Az emberáradat végre a kapuba torkollt.

Zakatoló fejjel visszatekintett Bódika, s ahogy egy pillana126tig nézte a sötétbe ütköző fejeket, legények és leányok fejeit, hangok törtek előre a tömegből:

– Menj bé!

Lépett.

Utánatódultak a kapun, s által az udvaron, s egy perc alatt megszállták a ház elejét. Aztán az élet áradó szagával gyúródtak az ajtó felé és feszültek áhítatgázolással, felajzottan, duhajul, mintha halálra keresnék magát a halált.

S a morajló had élén egyszerre a szobába lépett szomorú vadsággal Bódi. Jó estét és vigasztalást kívánt a szája, s nem látta a torozók közé bévegyült szülőket, s nem a sarokba szorult gyermekhadat, hanem hullám gyanánt előre tört a szikla felé, amelyen nagy tisztaságban, fehéren, az örökvilágnak kifeszülve feküdt a legény, szegény hős lelkű, szárnnyal született székely legény: Ferke.

Állott a halott fejénél, sápadtan, vonagló izmokkal és gyötrelmek verésében. Nézte a lezárt szemeket, amelyekből bizalom és hűség fénye nem áradott többé; a meredek homlokot, amely a halál templomának falába ütközött; a szájat, amely aranynál többet ért, mert jó ízű, csillogó beszédnek volt bugyogó kútja.

Egyszerre megrándult a szája.

– Hejh, Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…! – mondta hideg lázban, és elfordult a halott arcától.

Vén Péterfi megfogta a karját.

– Gyere, fiam, s ülj le, mert úgysem támasztod fel.

A kavarodásban valahogy átfúrták magukat az asztalig. Kutattak, hogy leülnének, de madár sem szállhatott volna le immár ebben a nyomorú, emberrel és megindulással teligyúrt halottas házban.

S az ajtón kívül még emberáradat folyt, morajlott, zúgott és feszült és törtetett az ajtó felé.

– Helyet! – kiáltották.

Berze Mózsi fürkészett.

– Hova a tömlöcbe tegyem őket?!

Egy legény élesen szólt:

– Hát a csűrben tán szentek alusznak?!

Helyeselték.

127

S mint sebes szél, ki a csűrből mindent, s asztalokat oda, egy pillantás alatt. S már ott ültek koszorúban, legények és leányok; ettek, ittak s vágták a nótát, az Istennek, a halálnak s a szeretőnek szólót. S csak vágták rohanó búval, zokogó örömmel, együtt a süvöltő széllel s a csillagok tüzével.

Bódi bolondul ivott, lobogtatta a szemeit, és izzással cselekedett mindent, mintha az utolsó éjszakáját élné.

És bent a szobában némán ült egy asszony. Mint a hideg követ a virágok, öt gyermek vette élettel körül, de ő csak ült tenger nagy bánattal, ült, és nézte elborult szemekkel a kialudt drága fiát.

Az egyik leányka dideregve súgta feléje:

– Édesapám hol van?

Nem hallotta.

– Hol van, no?

Erre felriadt az asszony, s ahogy dermedten körülnézett, egyszerre hideg döbbenet szállotta meg.

Egyetlen virrasztó sem volt a szobában.

Csak a halott.

Nehezen és sokára felkelt, és a gyermekeket lefektette.

– Imádkozzatok! – mondotta, és közéjük bújt.

Csend lett újra.

Sokáig honolt.

Aztán belépett Bódi, kezében üveget hozott. Mint a tűz, forró és piros volt az arca, és imbolygott a sok ital erejétől.

Konokul és megszegett nyakkal jött előre.

Amint a ravatal fejénél megállott, kiáltás hangzott az ablak alól.

– Ferke!

Kísérteties volt.

Megint kiáltottak:

– Ferke, gyere ki!

Az ablakhoz támolygott Bódi, és kitárta: egy legény állott víg ábrázattal ott, s panyókára vetett ujjasán mozdított a vállával egyet.

– Ferke benn van-e?

– Benn.

– Küldd ki!

128

– Nem fogad szót.

– Ne űzze az eszit, mondjad, mert vár a leány.

– Süket.

– Te tán ittál?

– Volt mért.

Bal vállára vetette hetykén az ujjasát a legény. Kalapját szabad karjával a szemébe húzta.

Inge fehérlett.

– Mozdulj, no!

– Hiábavaló.

– Bémegyek, és kihozlak mind a kettőt!

– Lássad.

A kapunak került és mérgesen jött.

Bódi az ajtót nézte.

A legény belépett, s rögtön megállt, mert a szemébe hullt a ravatal.

Színe elfutott.

Izmai összeestek.

Sokáig úgy állt, mint a sújtott.

129

Bódika hozzáimbolygott és az arcába hajolt. Tikkadva, borzalommal súgta:

– Meghótt…

Lassan leereszkedtek együtt a küszöbre.

– Húzz egyet! – nyújtotta feléje az üveget Bódi.

Amaz ivott, száját megtörülte, és elgondolkozva szólt:

– Ki az isten hitte!?

– Hát nem vagy idevaló?

– Betlenfalvi vagyok.

– Jókor jöttél.

– Jókor, vesse fel a tűz.

A csűrből ének zengett.

A szél elállt.

A csillagok kiragyogtak.

Éjfél volt.

Kakasok szóltak a csendtenger fenekén, és kutyák ugattak az őrhelyeken.

A tornácnak támasztva pedig kétöles kereszt fehérlett a hamvas fényben. Bádogja csillogott, mint a halálnak fogai, és a fájáról feketén sütött az írás, mintha várta volna, hogy valaki égbekiáltsa:

„Én Berze Ferke vótam,
Élet nélkül meghótam!”
130

AZ ANYAVÁROSNAK mellére feküdt az idő.

Az iskola is csendes volt, mintha akarattal húzódott volna meg a nagy tető alá, hogy onnét a köddel harcoló nap győzelmét lesse.

Délutáni hármat mutattak az órák, de a folyosókon alig virradt.

Direktor Korbuly is lassan, ügyelettel hömpölygött az egyiken végig, és szinte úszott, mint egy nagy fekete macska a füstbe borult ház tetején.

Egyenesen a tanári szobának tartott és merkedezve belépett az ajtón.

Rögtön megállott.

Szigorúan nézte végig a rideg, üres termet, majd domború hasán kigombolta lassan a reverendát, fényre húzta sárga óráját s a markába fektetve, szúrósan nézte valami fél percig.

– Már itt lenne az ideje – mondta mogorván.

Egy ív papirost készített elő, a sorvezetőt közébe tette, s pennát melléje, pontosan. Aztán mereven végigmérte néhányszor a termet. Majd az asztalfőn leült és elomlott, mint egy fekete tuskó.

Didergő, ázott madár ütődött az ablakszemnek.

Direktor Korbuly megrezzent a székben.

– Mi-ki az?!

Felállott és bátran odament.

Nézett, és nem látott veszedelmet és megnyugodott.

Csak az eső szitált végtelen, súlyos egyhangúsággal. A megvetkőzött faágakon cseppek hintáztak, s mint hideg ezüstszemek, úgy hullottak a rothadó avarra.

És végképpen elrekedtek az egek ebben a sivár, ködös országban, ahová nem lát az Isten, csak nyáron, viharok idején.

131

Sokáig nézhette ízetlenül a dísztelen időt, amikor valaki belépett és a Jézus nevével köszönt. A hangjáról megismerte, hogy ez Paál Benedek, a geográfia fiatal tanára.

– Hol késik a többi? – kérdezte és rendületlenül nézte tovább az őszi esőt.

– Nem tudom, igazgató úr.

– No, kegyelmes püspök uram – recsegett rossz kacagással Korbuly –, akit te egyszer ideküldesz tanárnak, az semmit sem tud…

Ráhagyta Paál Benedek. Úgyis mit kezdhetne, gondolta, ezzel a vén, fekete dörmögővel?!

Leült az asztal mellé. Oldalzsebéből egy violaszínű levelet vett elé, s szerelmes nekigyúlással olvasni kezdett.

Lépések hallatszottak.

Fazekas Ádám nyitotta bé az ajtót. Eleven volt, szinte szikrázott a kedvtől, mintha különös napja volna ma.

– Dicsértessék! – mondta az ablak felé, és erős kezét mosolyogva nyújtotta Benedeknek.

– Szervusz, komám! Milyen éghajlat alatt írták azt a violaszín levelet?

– Forró alatt – mosolygott amaz.

– De az Egyenlítő nálad van!? – mondta pajkosan Ádám.

Paál Benedek pirulva bökte hüvelykét a direktor felé.

– Kivágja a nyelvedet!

Fazekas Ádám jóízűen intett a kezével. Aztán néhányat lépett az igazgató felé, s középen megállt, és percekig nézte az öreg, marcona papot, aki hátratett kezekkel és mozdulatlanul, mint egy fekete oszlop, csak a szitáló, hideg csőbe bámult.

– Milyen idő van? – kérdezte.

Ridegen vágott vissza direktor Korbuly:

– Amilyent az Isten adott.

Két másik tanár lépett a szobába.

Nemsokára másik kettő újra.

Aztán három.

Együtt voltak immár: hét paptanár és három világi.

Direktor Korbuly az asztalfőre ment, és nyersen így szólt:

– Tessék leülni!

Körülülték a nagy zöld asztalt, és mély csendben vártak.

132

Akkor Paál Benedekhez fordult a vén pap.

– Tanár úr, vegye az árkus papirost, s vezesse a jegyzőkönyvet!

Mindnyájan tudták, miről van szó. Kettőnek-háromnak véleménye is volt a dologról. A többiek eljöttek, hogy itt legyenek.

Korbuly Máté az asztal fölé hajlott a csendben, két kövér kezét összekulcsolta, és színtelenül, hivatalos felháborodással beszélni kezdett.

– Főtisztelendő és tekintetes tanári testület! Tizennégy esztendeje, hogy az Isten s kegyelmes püspök urunk kegyelméből gimnáziumot igazgatok.

Szünetet hagyott: nyilván, hogy elszédüljenek ettől a rengeteg múlttól és dicső pályafutástól.

Aztán szigorúan, tudományosan folytatta:

– Sok diák nevelődött annyi időn keresztül a kezem alatt. Jól s rosszak, vegyesen. Én megértéssel néztem örökké a gyermeki lelket, s nem egyszer komoly stúdium tárgyává is tettem azt, amit a főtisztelendő és tekintetes tanár urak bizonyára igen jól tudnak, olvasván a könyvet, amely nevem alatt a nevelés tudományáról megjelent. Jól tudom, hogy a gyermeki kor apró bűnökben bővelkedik. Némelyik arcátlanul hazudik, a másik nem tiszteli szüleit és tanárait, a harmadik pedig illetlen templomban és iskolában, etcetera. Mondom, mindezeket nagyon jól tudom, s lévén Isten felkent szolgája, azt tartom, hogy a rosszakból lehetnek és lesznek is jók. 133Ámde ismertetőjeleket hordanak ezek magukon, meglévén bennük a jóra való hajlandóság mégis, és fogékonyak lévén a tanítás, az intelmek és a jó példák iránt.

Feljebb emelt hangon folytatta:

– De aki felháborítóan tiszteletlen Isten és ember iránt; aki megátalkodott részeges falusiakkal versenyt iszik; aki verekedik és vért ont és pusztít; akinek börtön az iskola és hóhér a tanár; aki szégyentelen konoksággal átlép szabályt és parancsot; aki egész lényében lázadás: hát való az olyan az iskolába, megszentelt falak közé?! Hát érdemli az a tudományt és az Igét?!

Egészen haragra gyúlva, egy levelet vágott az asztalra.

– Itt van ez is!

– Kérjük, olvassa fel! – kiáltott Zsitny Mihály.

Direktor Korbuly ontotta tovább a szót:

– A fenyédi plébános írta. Oda is elvitte a mi Csorja Boldizsárunk a főgimnázium jó hírét! Hogy ma mindenki arról beszél szörnyű megbotránkozással!

– Olvassa fel!

– Példátlan eset! Bátran mondom, hogy nem volt a nagy múltú gimnáziumnak hasonló istentelen diákja. Korcsmákból gyűjtötte össze az embereket, és reggelig ivott az Istenről és a kegyeletről megfeledkezett torozókkal! És az asztal tetejéről szavalta, hogy bal kézzel áldotta meg az Isten ezt a Székelyföldet.

Fazekas Ádám nem bírta tovább.

Felállt és az ajkai megremegtek.

– Most én akarok szólni! – mondta.

Látszott, hogy zúdulás előtt áll, mint az erőtől feketedett felhő.

Hanem direktor Korbuly megütötte ujjahegyével a mellét, s leckéztető hangon, vigyorogva mondta:

– Tán én béfejezném előbb!?

Fazekas Ádám hátralépett egyet, a széket félretette az útjából, és olyan állást vett fel, mintha az egész tanári testületet a földhöz akarná verni.

– Úgy kívántatik, hogy én fejezzem bé – szólott.

Ijedten néztek reá.

134

Az igazgató tátogott. Zavarodva látta, hogy a tekintély összedőlt a feje felett, és a romok mind visszahullanak reá.

Fazekas Ádám reá nézett és kezdte:

– Állítom, hogy két nevezetessége van ennek az iskolának: van egy falelkű igazgatója és egy lánglelkű diákja. Az egyik halottját temette, a másik élőt akar temetni.

Rémület csapta az arcokat szembe.

– Állítom, hogy igaz lelkű az a diák, akit direktor Korbuly és a tanári testület temetni akar.

Felemelte a jobb karját.

– S azt mondom, amit ő: nem ott van az Isten, ahová néztek! Hanem itt van a saját szívünkben! Akinek amilyen van!

– Elég volt! – kiáltotta direktor Korbuly.

Fordult egy felet, és rögtön rásüvített a fiatal pap, Fazekas Ádám:

– Eltalálta! Elég volt ebből a gyerekkínzásból, amit három esztendőn keresztül folytattak véle! Istennek és népemnek tartozom azzal, hogy megvédjem őt! De számba veszem, hogy szép szavakkal nem törhetek bé ennek az igazgatónak a lelkébe, lévén rozsdás ajtókkal elzárva minden lendület, minden szárnyaló érzés és nagyszerű élet elől. Nem eszem magamat hallgatással többé ebben a sötétségben, nem meditálok kínok között tovább ebben a sánta, megvakított világban! A vakság ellen kiáltok, és felszabadítom ezen a helyen a szót, és a szárnyát vissza-leszárasztja a gyermeki lelkek legszebb rügyeit, lerágja az Istenhez repülők szárnyát, és az érzéketlenség füstjével kiűzi innét a magosabb erkölcs és a szépség mámoros lelkeit. Ez így nem pedagógia! Ez így nem iskola! Ezt megalázkodók és megalázottak aklává tették, ahová nem nézhet víg arccal az Isten.

Kifeszülve harsogta:

– Tiltakozom! Isten teremtett engemet az Ő hasonlatosságára, és nem engedem kioltani az égi lángot. Nem engedem e falak között, mert nem börtönt és nem temetőt zárnak ezek a falak körül, hanem iskolát: Isten és igaz ember szerint világosságnak házát, az áradó élet torkolatát; szigetet, amelyen lelkek nyílnak. Ellene szólok annak, amit is véghezvinni akarnak! És útjába fekszem a vakság dühének, amely egy nagynak induló életet akar elgázolni! Itt vagyok, és nem engedem!

135

Sárgán, kegyetlenül felállott ekkor főtisztelendő Korbuly.

– Mennyit ivott? – kérdezte ördögi szavakkal.

S a zuhogó, erejében égő fiatal pap nem robbant a szóra. Csak kín villámlott által az arcán, majd végtelen szelídséggel így szólt:

– Bizony, eleget ittam én az Isten italából, mert úgy akarta a gondviselés, hogy a Korbuly Máté részit is én igyam meg.

Mintha gátja szakadt volna, úgy zuhant meg egyszerre a hiúsággal tömött vén pap. Szemei kidagadtak, a potrohája hullámzani kezdett, és harapta csorba fogával a levegőt.

– Gyalázat! – ordította. – Példátlan! Feljegyeztetik az iskola történelmébe, hogy egy pap mire vetemedett!

– Jegyezze fel!

Tajtékozva kiáltotta direktor Korbuly:

– Pogány pap!

– Nem vagyok pap, hanem ember!

– Hazugság! Reverendát visel!

Erre megragadta saját domború mellén Fazekas Ádám a reverendát, egyet lendített a karjával, és záporban repült széjjel a sok apró fekete gomb.

Belefagytak a csendbe valahányan.

– Most már ember vagyok hát! – szólott diadallal Fazekas Ádám, és a lefejtett reverendát a zöld asztalra dobta.

Akkor felderült arccal a testülethez így szólt:

– Mint ember tiltakozom az ellen, hogy Csorja Boldizsárt ebből az iskolából kicsapják! Kérem igaz szívemmel az igaz szíveket: álljanak fel és tiltakozzanak velem!

Paál Benedek megmozdult, de a sok fekete, helyére meredett pap között visszahullott ő is.

És nem mozdult senki.

Senki.

Kín remegett végig Fazekas Ádámnak az arcán.

Keserű, kemény, utolsó szavakkal így szólt:

– A nép és a győzhetetlen tehetség nevében megtagadom a testületet.

Magára vette felöltőjét és elment.

Direktor Korbuly hátradőlt a székben és fehér, kegyetlen arccal diktált, ítélkezvén Bódika felett.

136

KÖD ITTA meg a látást.

A lomha levegőben szinte fennakadt a fáról leszakadt csepp.

Nagyon szomorú délelőtt volt.

Tizenegy elmúlt.

A termek elnyelték a sok fiút, csak egy-egy tanár suhant végig a folyosón, amely hideget és bakszagot lehelt.

Valaki dúdolt csendesen a hálóház felől.

Különös, meleg hangja volt. Erő és íz pihegett benne, mint amilyen piheg a szikla torkában hajnali levegőmozduláskor.

Hallatszott, amint lassan, nyugalommal jön a kijárat felé. Egyszerre aztán elétűnt a kanyarodónál.

Bódika volt.

Útra készen.

Duzzadtra tömött átalvető lógott a vállán. Hetykén játszva tartotta, mintha nagy, szabad mezőn jártában csupán egy levelet sodort volna nyaka közé az őszi szél.

Vasárnapi ruha volt rajta.

Kalapját kissé félrecsapta.

Nem látszott szomorúnak.

Inkább a bizalom öröme ragyogott rajta. A szabadság aranyfénye, az eléje nyitott végtelen utak bűvölete, és mindenekfelett az egyedülvalóság királyi gőgje.

Erős volt, és derült, mint egy növendék fejedelem, akit még balsorsában is a tenyerén visz az Isten, egy dicsőséges ország felé.

Könnyedén ment, ruganyos derékkal, és egy barna ajtó előtt megállt. Felnézett reá, és egy nagy rajzlapról hangosan olvasta le az óriási friss betűket:

– „Fazekas Ádám, szobrász.”

Beléváltozott az arca.

137

– Hát ez mi?!

Izgatott lett.

– Vajon ez ő?!

Megnézte még egyszer.

– Tán szoborfaragó lesz, ha istene van!

Kopogtatott.

– Igen.

Belépett.

Ingben és feltűrt ujjakkal ott ült a fiatal pap a földön. Körötte szobrocskák állottak a padlón.

Halottak napján születtek a lelkében.

Ezelőtt három esztendővel.

– Nekem innét el kell menni – mondta egyszerűen Bódika, és szót se várva, ámuló szemekkel kérdezte:

– Hát ezeket ugyan biza ki csinálta?!

Fazekas Ádám felállt.

– Szervusz, fiam. Azokat én.

Bódika a fal mellé eresztette az átalvetőt, aztán a szobrocskákhoz lépett, és szó nélkül, áhítatosan nézegette sokáig őket. Majd visszament a falhoz, megoldotta az átalvető gyapjúzsinórját, valamit kíméletesen kicsombolygatott a takaró ruhából, és visszamenvén véle, büszkén így szólt:

– Ez is van olyan! – és a tanár szeme elé emelte egy fújó paripa kicsi szobrát, melynek a hátán saját maga volt kifaragva.

A teremtő emberek értelmével összenéztek.

– Van – mondta Fazekas Ádám, és könny szökött a szemébe. Minden nagy álma átzúgott rajta abban a pillanatban. Átrobogott izmain a nagy öröm is, hogy a testület előtt megvédte Bódit.

De egyet sem szólott róla.

– Gyere, s ülj le egy mákszemet! – mondá.

Letelepedtek a padlóra mindketten.

– Most hazamész? – kérdezte Ádám.

– Haza.

– Apádnak ne írjak levelet?

– Hát mért?

– Tudatnám, hogy te miért mész haza.

– Az egyet se! Majd eléadom én.

138

– Jó.

– Az Isten rendelkezik velünk – mondotta Bódi. – A bogarak nem ehetik meg az embert, amíg meg nem hótt…

Nézegették még egy ideig a szobrokat.

Aztán kezébe vette Bódika a lovat.

– Talántán még találkozunk – mondta, és felállt.

– Isten megadja.

Visszatakargatta a lovacskát. Felkészült.

– No, köszönök minden szívességet – szólott. – Adjon Isten jót!

Fazekas Ádám visszanézett a szobrok közé.

– Hát melyik tetszik? – kérdezte.

– Ott né, az a madár!

Felemelte a férfi.

– Neked adom.

– Igen köszönöm – mondta nagy örömben Bódi. – Én is adnék, de nekem csak egy van.

– Majd lesz több is.

– Csak lesz…

Kezet fogtak.

Bódika elkopogtatott a gángon.

Száguldani szeretett volna, repülni az öröm szelein valami forró, ezerszínű országba.

Az iskola előtt szembecsapta barna-piros arcát az eső és rávágott a didergető, csúfságos erdélyi szél.

A madaracskát sietve a keblébe rejtette az idő elől, s a kalapját mélyen a fejébe húzta.

És törhetetlen, virító erővel megindult a falu felé, vissza az egyedül való, háborgó tengerszemhez, amelyben élve vagy elveszve, minden megmarad örökre.

139
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]