Tamási Áron Ábel Erdélyi Gondolat Könyvkiadó Székelyudvarhely 2005 3-635
Tamási Áron
Ábel
Ábel
Trilógia
3 4
Ábel a rengetegben
5 6
Első fejezet

Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé. Akkor is Ábelnek hívtak engem; s ott laktunk Csíkcsicsóban, abban a nagy káposztatermelő faluban, a felcsíki járásban, éppen az Olt vize mellett.

Apám, akit Gergelynek neveztek, még élt abban az időben, s közbirtokossági erdőpásztor volt. Ott is lakott fenn az erdőn, egyedül egy kalibában; s csak akkor jövögetett haza a házhoz, amikor az elesége elfogyott. Ilyenkor édesanyám ismét feltarisnyálta, s azzal visszament az erdei szállására, hogy legalább egy hétig megint ne lássuk.

Gyermek a háznál rajtam kívül nem volt, s én ezt nem is bántam, mert engemet is csak bajosan tudtak iskolába járatni s ruházni, olyan nagy szegénységben éltünk.

Az a nap, amelyik az előbb felemlített nagy fordulatot hozta belé az életembe, éppen a Szent Mihály napjára következő nap volt, vagyis szeptember harmincadika. De már azt, hogy szereda volt-e vagy csütörtök, azt már nem tudnám megmondani, csak az jut jól eszembe, hogy apám rég nem járt volt immár az erdőről haza. Édesanyám délebéd után mindjárt elment egy zsákkal pityókát ásni, s nekem egy jó halom csöves törökbúzát hagyott hátra, hogy én azt lefejtsem, amíg estére hazajő. Egy kis zsúpfedeles házban laktunk, amelyik a kertek tetejében feküdt, a Hargita felőli részen. Mivel napfényes őszi idő volt, még az ablakot is kinyitottam, hogy azon a friss levegő jöhessen béfelé bátran. Aztán a ház kö7zepébe gyűjtöttem a törökbúzacsöveket egy rakásba, melléje egy üres vékát helyeztem a földre, s magam egy rostával béültem ügyesen a kettő közé: a rostát vettem az ölömbe, s dologhoz láttam. Volt egy jóféle nagy lombos kutyánk, akit Hegyesnek hívtak, s volt egy hóka macskánk is, amelyiket ugyanvalóst erősen szerettem. A kutya lefeküdt velem szembe a földre, s egész idő alatt onnét nézte csodálkozó szemekkel, hogy milyen ügyesen morzsolom belé a rostába a törökbúzát. Később a macska is hozzánk pártolt, mégpedig olyanformán, hogy feljött a jobbik vállamra, ahonnét váltakozva hol macskanótát húzott a fülembe, hol pedig az arcáját mosta.

Hamar és jól telt az idő ebben a munkában, s a társaságban. Amikor a nap már-már a földig húzta volna bé az eget, mint valami nagy-nagy piros alma, egyszerre mozgást hallottam odakünn. Egy percre abbahagytam a dolgot, s a csendben úgy tetszett, mintha valaki jött volna felfelé a négy kőgarádicson. De mire ezt kigondoltam volna, a jövés már az ereszbe is érkezett. Egy hopp, s hát a macska leszökött a vállamról, de abban a pillanatban az ajtó is nyílani kezdett. Erre Hegyes is vakkantott egyet, de mindjárt láttam, hogy elsiette a dolgot, mert édesapám lépett bé az ajtón.

– Dugd bé, Hegyes! – intettem le a kutyát. – Nem látod, hogy az édesapám?

Nem hozott apám egyebet, csak az üres borztarisnyát a nyakában, s jobb kezében azt a nagy fejű botot, amelyikkel örökké járni szokott volt, s amelyik hosszúságban nemcsak verte őt, hanem még szagot is árasztott, mintha zsírtermő fáról vágta volna. Nem szólott apám semmit, hanem a tarisnyát felakasztotta a szegre, a nagy dögverő botot pedig odatámasztotta az ajtó mögé. Egyazon ültömben én is tovább dolgoztam, hadd lássa igyekezetemet, s legyen jókedvvel, ha már hazajött.

– Hát van-é sok bükkmakk az erdőn? – kérdeztem.

– Ott van elég – felelte.

– Hát disznyó hozzá?

8

– Azok mind itthon laknak a faluban – mondta apám; s odaállott mellém, és álltából nézni kezdte, hogy miképpen is fejtem a törökbúzát. Láttam, hogy nincs valami erős jókedvében, s ezért még ügyesebben kezdtem egy nagy csövön jártatni a kezemet, de feltettem magamban, hogy biza én sem szökdösöm az örömtől, hanem tartom magam, ahogy az egy munkásemberhez talál.

– Hát hogy fejlik a törökbúza? – kérdezte ismét.

– Ez jól, ha jól fejti valaki – feleltem én is.

Erre is csak tovább nézte az én munkámat, amiből én már tudtam, hogy hibát keres.

– Hát te nem fejted valami jól – szólalt is meg.

No erre felnéztem reá, s mosolyoghattam is egy kicsit.

– Ezt dicséretképpen mondá-e? – kérdeztem.

– Nem éppen.

– Kár pedig, mert a fiú úgy fejti pontosan, ahogy az atyától tanulta.

Erre a válaszra letette apám a sapkáját is, mert nagy báránybőr sapkája volt neki, amolyan tornyosan felálló, s azt lehetség szerint örökké a fején tartotta.

– Erősen sokat tudsz, pedig milyen kicsi vagy! – mondta.

– Én kicsi, mert ülök.

– Lám, állj fel!

Felálltam, a mellemet kivetettem, s így szóltam:

– No, most nézzen meg!

Apám odaszállatván reám egy pillantást, már tovább nem marconáskodott, hanem elnevette magát. Engem azonban félrevezetni nem lehetett, mert tudtam, hogy csak azért nevet, mivel kicsinek lát. Az igaz lehet, hogy kicsi voltam, de hát időben is csak ahhoz mérve állottam, hiszen a tizenötödik esztendőt csak azelőtt kilenc nappal tőtöttem volt bé. Ellenben apám az ötvenet elrúgta volt már, s mégis csak valami három ujjal lehetett magosabb, mint 9én.

– No, csakugyan nőttél, amióta nem jártam haza – ismerte mégis el.

– Mennyit?

– Kilenc napot.

Mindjárt kitaláltam, hogy a kilenc napot azért mondja, mert éppen annyi ideje nem láttuk egymást.

– Édesapám sem nőtt egy nap alatt kettőt – feleltem neki.

– Én sem, az igaz – mondta, s majd gyengén panaszló hangon hozzátette: – De azért, amikor én a te korodbeli gyermek voltam, s apám hazajött valahonnét messziről, örökké megkérdeztem tőle, hogy nem ehetnék-e vagy nem ihatnék-e valamit.

Éreztem, hogy ez most helytálló és pirító beszéd volt; s körül is néztem a házban, hogy nem lehetne-e valamit hamarjában megenni. De bizony csak a szegénység volt mindenütt, s egyéb nem. Nyeltem egyet, s így szóltam:

– Mindjárt pityókát főzünk, s eszünk.

Apám egy kicsi kerek széket vett elé s arra kuporodott, hogy folytassa a munkát, amit én abbahagytam.

– Hát a szárazság is olyan nagy volt? – kérdezte.

Ebből megértettem, hogy a szomjúságról is kell vala szólanom.

– A kútban elég van jó víz – feleltem.

– No, ha van, akkor eredj, s hozzál!

Fel is vettem egy üres kártyát, de akkor jutott eszembe, hogy nekem is van sérelmem, ha neki van. Azelőtt két héttel ugyanis beleléptem volt egy szegbe, s a lábam a kötés alatt még most is kornyadozott. Léptem hát kettőt, de akkor egyszerre megszisszentem, s álltomból nézni kezdettem a jobbik lábamot, amelyiknek a feje rongyokba volt kövéren tekerve. Tüntetőleg még fel-fel is emeltem, mint a kutya szokta; majd visszanéztem apámra, s kedves hunyorítással jegyeztem meg:

– Ha nekem valamikor fiam talál lenni, s annak a lába fájni is talál, s ha én az erdőn leszek, s onnét hazajövök, akkor nekem az 10első dolgom az lesz, hogy megkérdezem tőle: hát mit mond a lábad, Ábel?

Jól tettem, hogy szóltam, mert egy kicsi szégyen meglebbentette apámot.

– Tán nem fáj attól fogva örökké? – kérdezte általában.

– Ha nem fájna, akkor kicsi buba volna – feleltem én is a pólyára célozva, s még hozzátettem: – De mivel sohasem sír, azt kell gondolnom, hogy a fájás miatt van annyi pókarongy között.

Eszesnek találtam, amit mondtam, s elégedetten sántikáltam ki az ajtón. Átcsoszogtam az eresz földjén, majd a garádicsokra kaptam, ahol még szöktem is egyet, mivel a lábam ezt nekem megengedte. Nem tudom, miért, de olyan kedvem nőtt, hogy a szemem mind az ágak hegyén járt volna. Alig érhettem azonban az udvaron földet, egyszerre valamiben megbotlottam. Hirtelen csak azt éreztem, hogy puha és szőrös az a valami, de a másik pillanatban már láttam, hogy egy nyúl. S nem is akármilyen, hanem nagy és kövér. Az első s a hátulsó lábai össze voltak hosszú spárgával kötve, amiből könnyen kitaláltam, hogy nyakba vetve hozhatta valaki. Úgy megörvendettem a jó pecsenyés állatnak, hogy mindjárt felkaptam a földről, hogy vigyem nagy hozsannával apám elé. Alig lódultam azonban neki, egyszerre az eszemben megsercent valami. Megálltam, s gondolkozni kezdtem, hogy vajon ki hozhatta ezt a nyulat?! Ezt más nem, csak apám! S ha apám, akkor mért tette le ide, s milyen szándék vezérelte, amikor nem szólott semmit?

Hm… Először egy kicsit furcsállottam a dolgot, de aztán az a gyanú kezdett fészkelődni bennem, hogy mókázás akar lenni az egész, s vízért is csak azért küldött apám, hogy találjam meg a nyulat, s hazudjam azt, hogy az én fogásom. Emberivel kezdett azonban mókázni apám is, mert ha ő tudott valamit, én is tudtam mást. Vagyis a nyulat elrekkentettem a ház oldalánál, aztán pedig vizet merítettem a kútból, s megindultam béfelé.

11

– Szépen esteledik – léptem bé a házba, mintha nem is láttam volna nyulat soha életemben. Jól vettem észre, hogy édesapám fürkészi erősen az arcomat, de nem hamarkodott kérdezni semmit. Nagy szorultságban lehetett pedig, mert egyedül csak arra gondolhatott, hogy időközben ellopta valaki a nyulat. Hagytam mégis, hadd tépelődjék, ahogy jólesik neki; még egy kannába vizet is merítettem, és odavittem, hogy igyék erre a nagy gondolom bánatra. Meg is itta az egészet, s csak akkor szólott, amikor a bajuszát megtörölte.

– Látni tudtál azért – mondta.

– Én igen, még többet, mint máskor – feleltem.

– Mért többet, mint máskor?

– Én azért, mert most az eget is megnéztem.

– Hát a földet?

– Azt nemigen ügyeltem.

– S mért nem?

– Azért, mert az ember a földet úgy is látja, ha nem nézi.

Mindjárt vettem észre, hogy jól felelgettem, mert apám elhallgatott, és sóhajtott egy jó nagyot.

– Mért sóhajta akkorát – kérdeztem –, mintha elfutó nyulat látott volna?

– Hát én hol láttam volna nyulat? – fogta meg apám a szalmaszálat.

– Odafenn az erdőn. Hát ott nincs elég?

– Ott szemnek elég van.

– Pedig a hasnak kéne – játszottam tovább.

– Ha kéne, fogj! – mondta apám is hegyesen.

– Ha erdőn volnék, fognék is.

– Hát itthon nem tudsz?

– Itthon bajos.

– Hát fogj bajosan!

Úgy tettem, mintha erősen tusakodnám, aztán nagy elszántságot mutattam hirtelen.

12

– A parancs: parancs! – mondtam, és kifelé indultam.

– Hová mész? – kérdezte apám.

– Édesapám parancsolatjára megpróbálok nyulat fogni.

– Tán nem ment el az eszed?

– Nekem lehet, hogy el – feleltem –, de hátha jő egy nyúl, s az visszahozza!

Még annyit láttam, hogy apámnak megnedvesedik az örömtől és a játéktól a szeme; aztán dagadó mellel, mint egy hős, kimentem. Egy ideig állingáltam az udvaron, a kapu elé az útra is kisétáltam, s nézegettem a csillagokat, hogy teljék az idő, mint ahogy nyúllesés idején szokott telni. Majd úgy tíz perc múlva szépen eléhúztam rejtekéből a nyulat, s úgy libegtem bé véle a házba, mintha oroszlánt fogtam volna.

– Hát ez mi? – emeltem apám elé a jó kövér állatot.

– Ez nyúl! – felelte nagy örömmel apám.

– Nyúl, ugye?

– Ez az, bizonisten.

Igen jól játszott apám is, mert, nagyobb bizonyság okáért, még meg is tapogatta a tapsifülest.

– Hol tudád fogni? – kérdezte nagy csodálkozással.

Erre a kérdésre úgy éreztem, hogy valami különös melegség lepi el az egész testemet. A képzeletem egyszerre által is törte a valóság szürke felhőit, s a nyúlfogás részletei ragyogni kezdtek előttem.

– Én nem is tudom, hogy hol volt az eszem – mondottam –, amikor nekiindultam, hogy nyulat fogjak. De valami mégis mintha azt súgta volna, hogy: »Eredj, Ábel, mert a jó Isten ki fogja rendelni neked a nyulat!« – »Előbb rendelje ki, s aztán hiszem« – pogánykodtam még magamban, s a garádicsok aljában megálltam. Jobbra is néztem, balra is néztem, de mindent láttam, csak éppen nyulat nem. S ahogy ott állok, s javában fonnyad a reménység bennem, egyszerre az égre találok tekinteni, s hát abban a pillanatban egy csillag fészkelődni kezd az égen, s búcsúzkodik a 13társaitól. Kérdik a társai tőle: »Hát te hova mész?« – »Én biza oda, hogy Ábelnek nyulat mutassak« – feleli nekik a csillag, s abból a helyből le is esik a kapunk felőli útra. No de, én is megszököm erre magamot, már ahogy a fájós lábam engedte, kilódulok a kapun, s nézni kezdem az útnak azt a részét, amelyik a mezőre szolgál. De alig nézem egy fél Miatyánk erejéig, hát bukdácsol ott lefelé egy nyúl. Eleibe megyek, s mondom neki, hogy megállhat, mert én vagyok Ábel. Erre ő meg is állott, mint egy bárány, én pedig felvettem, s béhozám…

Láttam, hogy apámat taszigálja az ördög, hogy ne eressze nekem a dicsőséget, de az apai erejével valahogy ellenállott neki. Annyit azonban mégis megkérdezett huncut pillantással tőlem, hogy:

– Hát ez a spárga is rajta volt?

– Rajta hát! – mondtam. – S talán éppen azért jött, hogy oldjuk le róla.

– Hát nem azért, hogy megegyük?

– Azt spárga nélkül is meg lehet enni!

Apám még mindig fontoskodva nézegette, forgatta a nyulat.

– Igazi szép kövér állat! – dicsérte, hogy kívántassa velem; s így folytatta: – De azért mégse együk meg, én azt mondom.

Annyira meglobbantam erre, hogy csúnyán elszóltam magamat, mondván:

– Hát egyebet mi a kutya likát tudnánk csinálni véle?

– Szent nyúlnak tekintjük – mondta apám –, s valahova felakasztjuk, mint az ájtatos képet.

– Szent nyúlnak?! S mért szent nyúlnak?

– Azért, mert csodás jelek vették körül a jövetelét.

Láttam, hogy most az egyszer megszorított apám, de én is hamar feltaláltam magamat. Úgy tettem, mintha magamba szálltam volna, majd csendesen szóltam:

– Az igaz, hogy én ezt a nyulat csodás jelek között fogtam: nagy vétek volna hát csakugyan, ha megennők.

14

Erre apám szorult a falnak, mert ijedten kérdezte meg:

– Hát akkor?

– Úgy csináljuk, hogy nem megesszük, hanem magunkhoz vesszük.

– Hát az nem mindegy?

– Nem bizony – feleltem –, mert példának okáért a puliszkát megeszi az ember, de teszem fel, a szent ostyát magához veszi.

Erre megadta magát apám, nehogy még jobban győzni találjak; s másrészt tán azért is, mert szorgosan kezdett sötétedni.

– Akkor eredj, s fend meg a kést! – adta ki a parancsot.

Én örömömben még a lábfájást is elfelejtettem, s csak megszöktem magam, s elkiáltottam kétszer is:

– Nyulat eszünk! Nyulat eszünk!

– Hát már nem fáj a lábad? – fogott meg apám.

– Fáj, de most hirtelen gyógyulásnak indult – feleltem, s azzal kimentem hamar egy késsel, hogy megfenjem. A legfelső kőlépcső jobbik peremét szoktuk volt fenésre használni, oda lekuporodtam hát, és fenéshez láttam. Éppen javában dolgoztam, amikor édesanyám egy fél zsák pityókával a hátán megérkezett.

– Hát te mit csinálsz ott? – kérdezte.

– Én muzsikálok a nyúlnak.

– Miféle nyúlnak?

– Fogék egyet az előbb.

– Hol van?

– Odabent a házban, apám most tanítja futni.

Anyám mindjárt letette örömében a hátáról a zsákot.

– Hát apád itthon van? – kérdezte.

– Még a nap fenn volt, s ő már itthon volt.

Erre béindult a házba, de apám is jött már kifelé, s éppen az ajtó között találkoztak össze.

– Hát kend hazajöve? – kérdezte anyám.

– Én haza; s hát te pityókaásni voltál?

– Én oda, mert nem gondoltam, hogy kend hír nélkül hazajő.

15

– Eleget mondtam az egyik somjai barátnak – mókázott apám –, hogy jöjjön előre a hírrel, de azt felelte, hogy egy hét óta immár nem jár asszonyokhoz.

A fülemet hegyeztem, hátha a nyúlról s rólam is ejtenének valami szót; de elhallgattak, s apám már ki is lépett az ereszből mellém.

– Megfenéd-e? – kérdezte.

– Jól vág – feleltem.

– No, ha jól vág, akkor gyere!

Az udvar közepén egy cseberre deszkát tettünk keresztül, s arra apám ráfektette hanyatág a nyulat. Aztán figyelmeztetett, hogy jól nézzem meg a nyúzás mesterségét, mert mostantól fogva nagy hasznát fogom venni. Akkor még nem is gyanítottam, hogy ezt miért mondja nekem, hanem csak azt figyeltem, hogy milyen mester a nyúzásban. Az első cselekedete az volt, hogy egy-egy nyisszentéssel levágta bokában a nyúl két hátulsó lábát. S rögtön ide is adta nekem mind a kettőt.

– Hát én evvel mit csináljak? – kérdeztem.

– Jó lesz neked a beretválkozáshoz, pamacsnak – mondta.

– Az jó, csak legyek előbb szakállas.

– Hát te már Szakállas vagy!

Az első pillanatban azt hittem, hogy apámnak megkottyant a fejében valami, de aztán kitaláltam, hogy a nevünket figurázza, mivel minket Szakállasnak hívtak családilag.

– Nono – mondtam –, ilyenformán csakugyan Szakállas vagyok, de ezt a szakállamot csak a halál tudná leberetválni.

– Azzal a halállal ne siess, hadd pamacsoljon bé előbb az élet – felelte apám, miközben nyúzni kezdte a nyúl lábait.

Egy ideig nem szóltunk, mintha a halál említésére elrepült volna mind a kettőnknek a kedve. Csak az érzés vert hullámot bennünk, s életünk mélyéről morajlások jöttek. S ahogy így álltunk hangtalanul, és néztem apámot a hamvasodó estéli fényben, olyan 16volt ő, mint egy idő előtt megvénült gyermek, ki a természet titkait boncolja előttem.

– Hordj fát, s tégy tüzet az eperfa alá! – utasított jó idő múlva.

Én fát hordtam nyomban, s tüzet tettem az eperfa alá, mely a munkálkodás helyétől három lépésre lehetett csupán. De jól is volt ez így, mert a tűzvilágnál tisztán látott apám, amikor darabolni kellett fel a nyulat. Mire szép piros halommá gyűlt a parázs, én egy régi drótrostálból megfelelő rostélyt is szerkesztettem össze, úgyhogy a sütéshez hozzá is láthattunk mindjárt.

– No, olyanok vagyunk mi is, mint a pogány törökök voltak – szólalt meg ismét apám.

– Hát azok milyenek voltak?

– Azok olyanok, hogy a követet megsütötték.

Ez kicsit furcsa volt, hogy éppen a törökökhöz ment átal apám, de azért nem gyanítottam semmit.

– Hát ez a nyúl mért lett volna követ? – tudakozódtam.

– Ez azért, hogy hívjon téged az erdőre.

– Hát oda mért?

– Oda lakni.

– Még oda is elmehetek – mondtam.

– Te el – ravaszkodott apám –, ha nem félnél ott egyedül lenni.

Semmire sem voltam olyan rátartós, mint a bátorságomra; s most is felugrott bennem rögtön a hős.

– Sok mindent üsmerek – mondám kereken –, de a félést nem. Akármekkora erdőn is keresztülmennék, s még laknám is benne bátron, tiszta egyedül!

Éppen ezt várta apám, mert abban a percben leborított, mint a madarat:

– Emmá beszéd! Holnap kimegyünk, s lakjál benne.

– Hova megyünk ki?

– Mi a Hargitára, s oda is egy kicsi házba. A tegnap valami szeredai bankurak vadászni jöttek a közbirtokossági erdőbe, s elszereztelek nekik erdőpásztornak, a bank erdejébe, amelyik a Har17gitán van. Fizetést is kapnál, ha csakugyan nem félnél ott egyedül megmaradni.

Hát erre nem is tudtam hamarjában szólani semmit, csak béhúztam a nyakamat, s úgy pisloghattam, mint a béka. S bántam is már abban a percben, hogy az előbbi szavaimmal oly nagy hősnek mutattam magam, de most már nem lehetett meghátrálni.

– Az ember nem fél, hacsak lehet – mondtam megereszkedve.

– Ott nem lesz rossz dolgod – biztatott apám –, mert úgy fogsz élni, mint egy királyfiú.

– Én úgy, ha lesz rá mód.

A beszéd itt félbemaradt, mert édesanyám jött felénk egy égő lámpával, amit felakasztott a tűz melletti eperfára. S ahogy felakasztotta, mindjárt kenyeret vett elé, abból kanyarított nekünk egy-egy jó darabot, arra rávettük az illatozó nyúlpecsenyét, s bicskával falatozni kezdtünk. Úgy esett nekünk, mint a szopós gyermeknek a tej. Rá kútvizet ittunk, s ki voltunk békülve magunkkal.

Nemsokára le is feküdtünk, hogy frissek lehessünk a holnapi nagy napra.

Hamar elaludtam, de farkasokkal és medvékkel küzdöttem végig az egész éjszakát. Majd egyszer úgy éreztem, mintha mozgatna valaki, s szólogatna hozzám. Kinyitottam a szememet, s hát a nap már jól fenn van, s az ablakon úgy ömlik bé belőle a fény, mint az árvíz; s hát apám is mellettem vidámkodik.

– No-né, már felkeltek édesapámék? – kérdeztem.

– Mi fel, de ha nem ügyelsz, te is felébredsz mindjárt.

– Milyenkor van?

– Délfelé leszünk, édesanyád már megsütötte a kenyeret.

Erre felkondorodtam én is az ágyban, s nagyon serényen léphettem le onnét, mert édesapám így szólt:

– Nehogy elfuss, s ismét nyulat fogj!

Amíg azon gondolkoztam, hogy mit felelhetnék erre, addig apám kiment a házból. Hamar felöltöztem, s megittam egy csupor kecsketejet. Aztán gondoltam, hogy kilátok én is az udvar felé, 18hogy lám, mi készül. Ahogy az ereszbe kiléptem, mindjárt megláttam ott a szebbik átalvetőnket: meg volt púposra rakva, és oda volt támasztva a kemence mellett a falnak. Odamentem, s megnéztem. Mindenféle edények voltak benne, és házi felszerelés. Tudtam, hogy az én számomra gyűjtötték össze, hadd legyen fenn a Hargitán mindenem, ami kell. S ahogy néztem ezt a gondosságot, egyszerre bélepett az erdei nagy árvaság gondolata, s a lábaim úgy elgyengültek, hogy le kellett ülnöm az átalvető mellé a földre. Itt elgondoltam az életemet, s ezt a nagy fordulatot is benne, s hát egyszer csak a könnyeim potyogni kezdettek…

– Hát te ott mit csinálsz? – jött bé édesapám.

– Én ide leülék, nehogy ellopja valaki az átalvetőt – feleltem.

– Tán nem sírsz?!

– Én nem, mert kacagok.

Erre odajött apám, megfogta az átalvetőt, és kivitte a ház elejébe. Úgy maradtam ott, mint a virrasztó halott nélkül. Felkeltem, és utána mentem.

– Édesanyám hol van? – kérdeztem.

– Elfuta a boltba, hogy ami még hiányzik, azt neked megvegye.

– Hát csakugyan megyünk a Hargitára, édesapám?

– Holnap nem, de ma igen.

Láttam, hogy apám sincs olyan mókás kedvében, mint az este; s legalább ettől a félkedvétől én sem akartam elmaradni, mert féltem, hogy megint rám jön a sírás.

– Ott nem is lesz rossz, ha ház is van – köveztem az utat.

– Igyekszünk, hogy mindened legyen; s aztán te is igyekezzél – mondta apám.

– Én nem is búsulok, mert tudom jól, hogy az Isten ott is jelen van.

– Ő jelen van; s az egyik kecskét is elvisszük.

Ennek nagyon megörvendtem.

– Az eltejel nekem jó sokáig.

– Az el, s puliszkát tudsz főzni.

19

– Még csak a Hegyes kutya kéne melléje – bátorkodtam.

– Ezt a házat nem lehet kutya nélkül hagyni – magyarázta apám –, de majd kerítek egy kutyát neked valahol, s addig vidd el a macskát.

– Annak is négy lába van – egyeztem belé.

Anyám hazajött, s ami a szerelékemből még hiányzott, azt mind elkészítette nekem az útra. Volt ott a főző- s a sütőedényeken kívül két nagy kerek kenyér; egy fél véka puliszkaliszt; túró, jó nagy borítóval, egy fazék szilvaíz, só és oltóanyag a tejhez; gyertya és lámpa, belévaló olajjal együtt; egy rossz katonaköpönyeg takarónak; egy üveg erős pálinka buzdításra; s egyáltalán minden, amit csak meg tud járni az anyai ész.

Még két tyúkot is megfogtunk, s a lábaikat a vitelhez összekötöttük, nehogy elfussanak útközben, hanem tojjanak nekem tojásokat a Hargitán.

Amikor készen állott mindez, apám kivezette az egyik kecskét a pajtából, a nagy átalvetőt a vállára emelte, és így szólt:

– No, gyere, Ábel!

A tarisnyát, ami ugyancsak felért egy kisebbfajta átalvetővel, én is a nyakam közé kerítettem, a két összekötött tyúkot hátravetettem a jobbik vállamon, a macskát pedig felvettem az ölömbe. Emígy megrakodva elbúcsúztam édesanyámtól, majd odaállottam apám mellé, egy istenes nagyot nyeltem, de hogy a bátorságom mindenki előtt látszódjék, így szóltam:

– No, repüljünk, édesapám!

Úgy indultunk meg az állatokkal s a nagy csomagokkal, mint valami visszavándorló magyarok az őshazába. Kimentünk a kapun, s fel a mező felé az úton. Ahogy a falu felett a dombot elhagyhattuk, s beértük az első nagy cserefát, hirtelen megálltam, mert eszembe jutott valami.

– Hó, édesapám! – mondtam.

– Mi az, te?

20

– Álljon meg, mert elfelejtettünk kakast hozni a két tyúknak. Apám azonban nem vette ilyen szigorúan a dolgot.

– Ott elég van szárnyas az erdőn, kaphatnak vőlegényt maguknak – mondta, és ismét megindultunk.

Szép derült napunk volt, de csúnya őszi eső és sár is lehetett volna, amilyen szerencsével születtünk a világra.

Utunkat egy jó gyalogos két óra alatt megtette volna, de mi még a harmadik órában is messzecske voltunk a céltól, pedig bujkáló ösvényekkel és titkos kapaszkodókkal is sokat rövidítettünk. Az igaz, hogy amit a lábunkon nyertünk, azt rajtavesztettük a kecskén, mert a rakoncátlan állat minden zöld bokorba bé akarta húzni apámot. A tyúkok is sok időt elverdestek az én vállamon, különösen ha egy-egy nagyobb madarat vettek észre a magosban. S mindezeken kívül apámot istenesen nyomorgatta a nehéz terü is; s én sem voltam valami jó haladó állapotban, mert a sóhajtozó lábamot úgy elvette tőlem az út, mintha nem is lett volna az enyim, csak a sajgás.

Nyugodalma és öröme egyedül a macskának volt, akit még az első félórában belétettem volt a tarisnyába, ahonnét aztán kidugta ügyesen a fejét, s úgy ámulta-csodálta az erdőkre frissen rászállott őszt s a tájék szépségeit, mint valami meleg sapkás királykisasszony, kit hűséges alattvalói hordoznak körül a legszebb helyeken.

Végre, amikor a nap már jócskán belétört a délutánba, kiérkeztünk egy nagy havasi legelőre. Ezen a legelőn, ameddig csak ellátott a szem, mindenütt a borókafenyő tömött s kerek bokrai üldögéltek a földön, mintha a körüllevő hegyek mind idejártak volna óriási zöld tojásokat tojni. Apám megállt a legelő szélén, és nagyot húzott a jó borókás levegőből.

– No, itt vagyunk a Borzoson! – mondta, és leheveredett az egyik bokor alá.

21

Erre a béjelentésre én is bőséges levegőt vettem, s szorgosan kezdtem portyázni a szemeimmel, hátha meglátnám valahol a laktanyámat.

– Mért vigyázkodol? – kérdezte apám.

– Keresem a házamot – mondtam.

Apám felült, s elmutatott a legelőn keresztül.

– Ott van egy út, a borókás széle felé – magyarázta –, s azon az úton túl kezdődik egy erdő, látod-e?

– Látom-forma.

– No, ha látod-forma, akkor csak ereszkedjél le ide mellém, mert ott van a házad, alig az erdő szélén.

Nem kellett kétszer mondani nekem sem.

– Így, né! – laposodtam el a földön. – Nyugodjuk ki magunkot, hadd lássa aztán a ház, hogy legények vagyunk.

Nyugodtunk is valami negyedóráig, aztán friss erővel ismét megindultunk. Ahogy áthaladtunk az úton, amelyen a csíkiak Udvarhelyre s az udvarhelyiek Csíkba közlekedtek, a szemem erősen kezdte fürkészni, hogy apám nem beszél vala-e félre. De nem, mert egyszerre feltűnt a ház. Festetlen fenyődeszkából volt összehányva, s úgy kuporgott szomorúan az erdőszélen, mintha csóré emberek építették volna.

Apám letette a terhet, s a kecskét megkötötte egy fiatal fenyőfához. A tyúkokkal s a macskás tarisnyával én is lerakodtam apám útmutatása szerint, aztán odamentem a házhoz, megfogtam az egyik kiálló deszkáját, mintha parolázni akarnék vele, és így szólítottam meg:

– Szerusz, hogy hínak?

– Engem háznak, hát téged? – felelte helyette apám.

– Ha téged háznak, akkor engem püspöknek – mondtam, és elindultam, hogy megkerüljem az egészet. Amikor kereken jártam, s láttam, hogy nem javult semmit a helyzet, megálltam apám előtt, rámutattam az építményre, s így szóltam:

22

– Édesapám, ha mi a majmoktól lettünk volt, akkor a házak ettől.

– Hát nincs elég deszka benne? – védte apám, mint egy ügyvéd.

– Lik is van elég – feleltem.

– Hát rajtad nincs? – kérdezte apám.

Erre nem felelhettem egyebet, pusmogni kezdtem. Ahogy csendesedtem volna, hát erős nyávogás csavarog a hátunk megett. Odanézünk, s akkor látjuk, hogy a macska jött elé a tarisnyából. Keservesen szemlélődött, s közben-közben a tonka orrát fintorgatva szagolta az avart. Meg-megállott, majd kecsesen átlépett néhány ágacskát, s mintha lassan váltott volna az esze, sohasem akkor nyávogott, amikor szagolt, hanem csak akkor, amikor ment.

Egy ideig szótlanul néztük a sírdogáló cirmost, majd gondoltam egyet, s hirtelen én is szagolni kezdtem a földet.

– Hát te mit csinálsz? – kérdezte apám.

– Szagolom, hogy a macska miért sír – feleltem.

Apám nem szólt rá semmit, s arcot is olyant mutatott, mintha megelégelte volna a hiábavaló tréfát. Odament szépen a macskához, és felvette a földről.

– Bévisszük a házba, nehogy elkótorogjon – mondta és vitte is.

Nagy serényen én is az apám nyomába szegődtem, mert igen szerettem volna már látni belülről is a házat. Mindjárt kezdetben bémentem volna, de attól féltem, hogy valami vadállat vagy elbújt hegyi tolvaj szembeszökik az ajtóban velem. Most is az apám háta mögé húzódtam, s csak onnét lestem előre. A deszkaajtón vaskilincs volt, de látszott, hogy nincs az ágyába béhúzva egészen. Úgy látszik, apám ezt nem szerette, mert az ajtó előtt húzódozni kezdett, s majd mintha köhögés jött volna rá, olyanformán kiáltotta:

– Hééé!

– Tán fél, édesapám? – kérdeztem a háta mögül.

23

– Ezt nem úgy hívják – mondta, s azzal bédugta a fejét az ajtón, de vissza is kapta rögtön, s még az ajtót is bérántotta kilincsre.

Támaszkodó lélekkel néztünk össze.

– Hát hogy hívják? – kérdeztem.

Apám nem felelt, hanem a macskát lehajította hamar a földre, és vészjósló ábrázattal egy nagy karót ragadott fel, s intett nekem is, hogy kövessem a példáját gyorsan.

Alig találtam egy husángot, úgy meg voltam ijedve.

– Mi az ánti van odabé? – kérdeztem súgva.

– Valami nagy! – felelte apám.

– Milyen?

– Veres.

– Farka van-e?

– Nem tudtam kivenni.

Az ajtónál hadállást vettünk, a kézbelieket ütésre felhúztuk, és vártunk. A csend dermesztő volt, csak a macska nyávogott fel kis szünetekkel a hátunk megett. Mind bánatosabban és mind hegyesebben eregette a kacskaringókat a levegőbe, míglen apám türelmét vesztette, és hátrafordulva rákiáltott:

– Hallgass, a ponciosodat!

– Mi sem sírunk, nézd meg – magyaráztam neki én is –, pedig nagyobb bajunk van, mint neked.

A macska csakugyan elhallgatott, s mi is álltunk tovább mozdulatlanul.

– Az ajtót nem kéne kinyitani? – kérdezte apám egy idő múlva.

– Az biza jó volna, ha kinyitaná valaki – feleltem.

– Valaki, de ki?

– Azt egy idősebb ember.

Egészen megrekedtünk, mert apám még csak nem is szólott erre semmit. A nagy szorultságban az jutott eszembe, hogy én meglesem azt a fene vereset. Lassan odamentem tehát az egyik ablakhoz, és vitézül kukucskálni kezdtem bé a házba.

24

– Mit látsz? – kérdezte apám.

– Én, úgylehet, egy kutyát.

Apám is odajött az ablakhoz, és kémlelni kezdett. Egyszer a jobb szemét hunyta bé, máskor a balt; majd ellenzőt csinált a homlokához a tenyerével, de a nagy veres állat feküdt, s így apám nem tudott biztos megállapítást tenni.

– Bár kutya volna!… – mondta végre.

– Hát mibe fogadjunk, hogy kutya?

– Abba, hogy menj bé, s hajtsad ki, ha olyan biztosan tudod.

Megint úgy kezdhettem pislogni, mint a béka. Félelmemben már a verejték is kivert a homlokomon. De akkor arra jött a macska, és felnyávogott reám, mintha társul ajánlkoznék. Hát ennél jobbkor macska még nem jött, amióta van a világ. Felvettem rögtön, odavittem az ajtóhoz, és keresztet vetettem rá. Aztán egy arasznyi nyíláson béengedtem a házba.

Feszülten vártuk, hogy mi lesz.

Kicsi idő múlva nyöszörgést hallottunk, majd elgyöngült hangon ugatni próbált egy kutya.

– Mit mondtam, édesapám?! – kiáltottam fel; s mintha én lettem volna ott a gazda, kinyitottam sarkáig az ajtót.

Csakugyan kutya volt.

Egy eléhezett, szomorú kutya.

Ott feküdt valami gyenge szénavackon, s még annyi ereje sem volt, hogy felkelhetett volna, amikor bémentünk hozzá. Legtöbb volt, amit tett, hogy a fejét felemelte valamicskét, s úgy nézett hol engemet, hol apámot, akár a haldokló, aki nem tudja, hogy kettőnk közül melyik az Isten. A színe nem volt éppen veres, amilyennek a bégyűlt fényben az ablakon keresztül láttuk, hanem inkább barna. A teste az éhség pusztításai után is elég nagynak látszott, de ebben sok része volt a gyapjának is, amely gazdag rendetlenségben takarta.

Úgy álltunk mellette, mint a beteg ágya mellett.

25

– Maga az Isten rendelte nekem ezt a kutyát – szólaltam meg végre.

– Ezt ő, abba betegedett belé – mondta apám.

– Ne vessek neki egy darab kenyeret?

– Még csak az hiányzik! – ellenkezett apám. – Hiszen azzal a szikkadt gyomrával estig beléhalna a kenyérevésbe. Hanem mindjárt vizet melegítünk, s belé puliszkalisztet: s azt adjuk neki lagymatagon.

Mivel immár a miénknek lehetett tekinteni, meg is kereszteltem, s a Bolha nevet adtam neki. Kicsi részben a színe miatt, de nagy részben azért, mert úgy gondolkoztam, hogy ha én megadom neki a Bolha nevet, tán csak az Isten is hozzáadja neki a bolhával járó szökdöső egészséget.

Még megsimogattam, hogy a reménység adjon neki erőt; aztán kimentem, és parancs szerint béhoztam az átalvetőt és a tarisnyát, s odatámasztottam mind a kettőt a fal mellé. Apám nekilátott, s amíg rakosgatta ki az egyet-más felszerelést, addig én szemügyre vettem a ház belső világát.

Egyetlen szoba volt az egész, de az legalább elég tágas, kiváltképpen felfelé, mert ott nem laposított semmiféle mennyezet, hanem csak a gerendák meredeztek kopaszon, azok felett a szarufák, s megszenvedett deszkákból a fedélzet. Egyébként volt a házban egy dibdáb asztal; egy négylábú vaskályha, amit Szentkeresztbányán csináltak volt; egy összerótt kanapé, egy kiszáradt cseber, egy rossz nyírfa seprű, egy foszladozó vesszőkosár az asztalon, továbbá néhány búlátott edény és rengeteg vasszeg a fali deszkába s a gerendákba beléverve.

Ablak kettő volt a házon: a déli és a nyugoti részen. De csak akkorák voltak, hogy még egy soványka ember is nehezen bújhatott volna ki, szorultságból is, azokon. Pléhsarokra jártak, és betéve horog fogta a falhoz. Az egyik oda nézett a hegyi legelőre, amelyiken átaljöttünk volt; a másik pedig egy leorotott, végtelen erdőrészre, amely az ölfák rengeteg barna kockáival volt tele, amed26dig csak ellátott a szem. Az északi bütü vakon meredt a buja rengetegnek, míg a keleti oldalon az ajtó állott, kinyitva sarkig.

Amit azonban minden pillantásban használni kellett, az csodálatosan jó volt ebben a házban: s ez maga a levegő volt, amely a deszkák résein szabadon járt-kelt, sőt szél idején még futkosott is.

– Vajon itt utoljára ki lakott? – kérdeztem, amint a szemlélődést béfejeztem.

– Itt egy borzsovai vénember – felelte apám.

– S az hova lett el?

– Meghótt, augusztus végin.

– A vénségtől?

– Nem, mert a rossz gombától, azt mondják. A fahordók felpuffadva találták meg itt a házban; aztán egy fásszekéren hazavitték Borzsovára, s mivelhogy senkije sem volt, a szereléke mind itt maradt a házban.

Egyszerre olyan félelem fogott el, mintha jégcsapvonóval az ördög akart volna hegedülni a szívemen. A képzeletem is részeg lett, mint a fény, amelyik dülöngézik az árnyékban s a szélben.

– Eredj, hozz vizet! – rebbentett fel apám.

– Honnét hozzak?

– Kapsz valami patakot.

Széjjelnéztem, hogy merre mehetnék vízért, aztán egyfelé megindultam. Nem találtam el azonban az utat, mert ahogy később kitapasztaltam, én a Csík felé eső részen kereskedtem, márpedig minden más irányba lehetett volna vízért menni, csak éppen arra nem. Keveset mondok, de legalább egy fél óráig veselkedtem, amíg a szerencse egy forrást küldött az utamba. Mialatt a két markommal megmertem nagy ügyelettel a fazekat, elgondoltam a szegény szomjas vadak helyzetét is, akik nem sok Dunát kapnak itt a Hargitában. Aztán visszaindultam a kövér erdő között, s megint lett egy fél óra, amíg eltaláltam valahogy a házat.

– Tán az Óceánból hoztad? – kérdezte apám, ahogy meglátott.

27

– Én onnét, a Veres-tengerből – mondtam, s a fáradtságtól úgy leültem, mint a gomba. A maradék erőm mind a megszeppenésre futott össze, mert a fazékból úgy kibukdácsolt a sok törtetésben a víz, hogy alig négyujjnyi maradott meg benne. Attól tartottam, hogy apám reám szökik emiatt, de csak ennyit kérdezett meg, ahogy belenézett a fazékba:

– Hát ebből a víz hol van?

– A szivárvány kiszipta – feleltem.

Apám megdöjtötte a fazekat, hogy többnek látszódjék benne a víz: nézte-nézte a vizecskét, s a fejét tekergette.

– Hiába nézi, mert attól nem szaporodik – mondtam.

Erre úgy tekintett rám, mint ahogy a vizet nézi vala, de különben nem szólott semmit, hanem megindult, hogy a fazekat a tűzre tegye. Útközben megállt, s hát iváshoz készülődik. Hamar melléje ugrottam, hogy ne igya el a kutya elől a vizet, de az utolsó pillantásban meggondoltam a dolgot, s csak ennyit jegyeztem meg:

– Az ember is örökké akkor ihatnék, amikor a kutyának kéne a víz.

Apám meg sem törölte a száját, hanem rögtön felém fordult, és vizes bajusszal vakkantott néhányat nekem. Ebből megértettem, hogy ő az első kutya, ami a vízivást illeti, s jókedvvel mentünk bé a házba. Nagy berendezkedést és rendet találtam odabent. Apám ugyanis minden portékának helyet nevezett ki, amíg oda voltam; s a borzsovai vénember maradványait, melyek között egy rossz szekerce s néhány vasszerszám is volt, egy sarokba összegyűjtötte. Még a padlót is megtisztogatta a kopasz nyírfa seprűvel, csupán a kutyát felejtette ott akarattal, s alatta a szénavackot. A kicsi kályhában fiatalosan dudorászott a tűz, s amíg hevült rajta a fazékban a víz, addig mi kimentünk, s a kecskét beszállásoltuk a pajtába, melyet a háztól messzecske ugyancsak deszkából tákolt volt össze valaki.

28

Aztán Bolhát megetettük a gyenge lagymatag moslékkal, majd magunk is falatoztunk az én kamarámból, vagyis abból, amit az én számomra hoztunk. Víz helyett a pálinkából vettünk egy-egy szájjal; s aztán pedig, mikor a nap már erősen nézni kezdte a farkasszemet egy távoli nagy hegy tetejével, apám is készülődni kezdett. Az ujjasát panyókára vette, s így szólt:

– No, Ábel, én megyek.

Csendesen és gyámoltalan vigasztalással mondta ezt, s én mégis úgy éreztem, mintha arra adott volna parancsot, hogy a gyászlobogót tűzzem ki a szívemre s körül a fákra. Lesütött fejjel álltam, s arra gondoltam, hogy bár inkább egy medvét hozott volna ide, amelyikkel meg kell nekem küzdeni.

– Miért nem szólasz? – kérdezte apám, s közelebb jött.

– Ha én indulnék haza, akkor szólanék – feleltem.

– Tán csak nem félsz itt maradni?

– Félést nem félek, legalább akarattal nem.

– Hát akkor?

– Azt sem tudom, hogy mit kell nekem itt csinálni.

– Holnap kijő a bank igazgatója, s ő megmagyarázza.

A fejem alább esett, s olyant sóhajtottam, hogy levert volna egy őszi levelet:

– A holnap messze van…

– Aludjál, s akkor nincs messze – mondta apám, és elindult.

Balga reményemben azt hittem, hogy csak ijeszteni akar a menéssel, de bizony megátalkodva távolodott. S olyan volt, ahogy ment-haladott, mintha egy láthatatlan fonalat húzott volna, amelyiknek én tartom a tövét. Amikor úgy láttam, hogy mindjárt elszakad a fonal, én is megindultam utána, de akkor apám egy nagy borókabokorba beléakasztotta a fonalat, s az elszakadt.

Egyszerre besötétedett.

Leültem a földre, s úgy éreztem, hogy a mellemben s a torkomban, a két karomban s minden tagomban források szakadnak fel, amelyekből bőséges lagymatagsággal buzognak elé a könnyek.

29

Úgy sírtam, mintha apámot az árvíz vitte volna el.

Nem tudom, hogy mennyi időt ülhettem itt, csak arra emlékszem, hogy a vacsoracsillag küldött bé a házba. A kutya és a macska egy kicsit megvigasztaltak; s erőt is adtak annyit, hogy az eszemet szükség szerint használhassam. Lámpát nem gyújtottam, mert ezzel célpontot adtam volna a rossz szándékú embereknek s a marcangoló vadaknak, hanem az ajtót bézártam, s még két erős szálfával bé is támasztottam. Aztán magamhoz vettem a kicsi szekercét és a pálinkás üveget, s lehúzódtam a földre, a kutya mellé. Sohasem voltam nagy pálinkaivó, de akkor igen. Minden korty után jobban és jobban kellett tapasztalnom az emberi gyarlóságot, mert én legalább százszor akkora voltam, mint a pálinkás üveg, s bennem mégsem volt annyi bátorság, mint benne.

Ittam hát, hogy felülkerekedjem.

S lassan oszladozni kezdett a félelem, akárcsak a köd. Először meggyújtottam a lámpát, aztán elvettem az ajtótámasztó szálfákat, és kimentem a ház elé. Ha jól emlékszem, nem a kicsi fejsze volt a kezemben, hanem a pálinkás üveg. Körülnéztem, hogy mit csinál a nagy természet, de vígan érezte magát, mert a gyenge holdvilágon táncoltak a fák, s a hegyek mozgatták ormányaikat, mint a képzelt elefántok. Barátságom jeléül én is kereken forogtam az égtájakat, aztán az üveget ráköszöntem a holdra, aki csonkán vérzett szegény a legelő fölött. S ki még zsugorodva sírtam az előbb, most nagy és hatalmas voltam itt, a világ tetején. Leverhettem volna tán a csillagokat az égről, vagy visszahozhattam volna akár a napot is, de én nem csináltam semmi felfordulást, hanem kezet fogtam a kedveskedő világgal, és visszamentem a házba. A lámpát eloltottam, nehogy a bujdosó embereket vagy a nyugtalan vadakat elijessze a fény; aztán visszafeküdtem a kutya mellé, s mint egy ringó bölcsőben, szépen elaludtam.

Másnap kongó és dübörgő hang ébresztett föl a mélységekből. Az első eszmélésem az volt, hogy a kutya ugatott belé a fülembe; majd egy urat láttam meg az ajtóban, puskával a vállán.

30

– Mi az, öcskös? – szólt rám. – Tán álomport vettél?

Mindjárt gondoltam, hogy az igazgató lesz, így feleltem:

– Miből vettem volna, mikor még nem kaptam fizetést?

– Ha így forgolódol, nem is kapsz – mondta az igazgató. – Hát milyen pásztor vagy, hogy még ilyenkor is alszol?

– Én még nem vagyok semmilyen pásztor – feleltem; s valamilyen is csak akkor leszek, ha megegyeztünk.

Úgy látszik, velem ebben egyetértett, mert barátságosabban kérdezte meg:

– Hát itt ágy nincs?

– Itt nincs; vagy ha van, akkor olyan kicsi, hogy nem látjuk.

Erre béjött a házba, kétcsövű puskáját letámasztotta a fal mellé, és vizsgálódni kezdett. Hagytam, hogy kurkásszon a hajlékomban, s közben jól szemügyre vettem én is őt. Elég magos, pecsenyés ember volt, térdben buggyos nadrággal s rézlikú cipőkkel; a fején lapos sapkával s az oldalán bőrtáskával, miben biztosan a vadak számára való eledelt hordta. Olyan szaga volt, mint a pipereszappannak, s mindegyre vonogatta a száját.

– A gombát keresi-e? – kérdeztem egy idő múlva.

Mellékesen, de barátságtalanul nézett rám:

– Miféle gombát?

– Amelyiktől meggömbölyödött a borzsovai ember.

– Te tudod-e, kivel beszélsz?

– Én igen.

– Hát kivel?

– A nagyságos igazgató úrral, a szeredai bankból.

A cím jólesett neki, mert egyszerre felengedett:

– Hát téged hogy hívnak? – kérdezte.

– Engem Ábelnek.

– Nagyot nőj!

– Köszönöm, de így is alig bírok magammal.

Erre elnevette magát.

31

– Fenemódon vált az eszed! – mondta. – Hát ezt a silány kutyát is te hoztad?

– Ezt nem, mert itt volt ebben a kórházban.

Kiakasztotta a bőrtáskát a nyakából, s letette az asztalra. Aztán maga is melléje ült, de szinte ledőlt a gyenge székről, melynek a lába s a támasztója huttyanó mogyorófából volt, s az ülőkéje venyigéből.

– Legalább ez a szék tudja a régulát – jegyeztem meg.

Az igazgató úgy nézett rám, mintha sérelem következnék a szavamból.

– Miért? – kérdezte.

– Azért, mert mindjárt letérdel, ha urat lát.

– Ez az asztal sem jobb – mondta.

– Várhatja is, amíg dicsérni fogjuk – feleltem.

Erre megígérte, hogy holnap egy jobb asztalt s egy jobb széket fog küldeni; s egy ágyat is nekem, hogy ne háljak a földön. Aztán két bárcakönyvet vett elé a táskából, s így szólt:

– No, most ide figyelj!

Én figyeltem, s ő magyarázott:

– Ha emberek jönnek szekérrel, hogy fát vegyenek, akkor te mindig cédulát írsz az eladott fáról. Ügyelj arra, hogy ez a másolópapír mindig két lap között legyen, mert dupla példányban kell a cédulát kiállítani. Ráírod a vásárló nevét, a fa minőségét és árát, aztán a cédulát aláírod te is, a vevő is, a pénzt beszeded tőle; utána a második lapot kiszakítod és odaadod neki, az első pedig megmarad ebben a könyvben, hogy a banknak el tudj számolni az eladott fával s a beszedett pénzzel. Értetted?

– Én igen, ha csak ennyiből áll.

– A hullafa ára szekerenkint harminc lej; a hasogatott fáé ötven. Különben itt van egy táblázat, ami mindent megmagyaráz. Ezt ide fogjuk szegezni a falra. Jó lesz-e?

– Nekem jó, ha a táblázatnak jó.

32

Fel is szegezte mindjárt a táblázatot az ajtóval szembe a falra, és onnét elolvasta nekem. Ebből meg lehetett tudni, hogy van felvágott fa kilencszáz öllel, melyből négyszáz kubik és ötszáz rendes; továbbá meg lehetett tudni az árjegyzéket és a pásztor kötelességeit.

– Még Mózesnek sem írták meg jobban – dicsértem a táblát.

– Miféle Mózesnek? – kérdezte az igazgató.

– Annak, aki nem a Hargitán járt, hanem a Sínai-hegyen.

– Te annyit tudsz, hogy papnak is elmehetnél.

– A másvilágról tudok is annyit, mint ők – feleltem neki. – De ezt a jelenvaló világot még tanulnom kell.

Az igazgató visszaakasztotta a nyakába a táskát, s a puskát is a vállára kapta.

– No, akkor gyere, s kezdjük.

– Mit kezdjünk?

– Kitanulni ezt a világot.

Elindultunk, hogy körüljárjuk az erdőt. Keveset mondok, de két óránál többet keringtünk, s ezalatt az igazgató folytonosan mutogatott és mondta:

– Ez is a banké, ez is a banké.

– Hát a bank kié? – kérdeztem.

– Az a miénk.

– Hányan vannak?

– Én s tizenkét igazgatósági tag.

– Hát azok a tagok mit csinálnak?

Az igazgató vállat vont, majd furcsán mosolyogva így felelt:

– Hát… hát… élvezik a jövedelmet.

– Mért nem jönnek ide, hogy őrizzék az erdőt? – mondtam. – Itt is lehetne élvezni a jövedelmet!

Az igazgató egyszeriben a védelmükre kelt.

– Azért nem jönnek ide – felelte –, hogy te is megélhess, apáddal együtt.

33

Helyes mondás volt ez, de éreztem, hogy benne van az ördög, s kuncogni kezdtem.

– Mit nevetsz? – kérdezte az igazgató.

Éppen egy nagy erős bükkfához érkeztünk, melyet tövestől kidöntött volt a szélvihar.

– Ez a fa késztetett a nevetésre – mondtam.

– Hát az hogyan?

– Eszembe juttatta, hogy ő is élvezte a jövedelmet, amíg nem jött a szélvihar.

Az igazgató szúrósan nézett reám, de ha mindjárt elcsapott volna, azt sem bántam volna. A szemem sarkából jól láttam, hogy olyan, mint egy mérges kutya, de mégis így szólt:

– Az ilyen fákat, mint ez, vagyis amiket a szél dönt ki: azokat mind neked adom. Vágd fel, és add el, akinek akarod.

– No, ezt köszönettel veszem – feleltem.

Többet aztán nemigen beszélgettünk, pedig még az útra is kikísértem, amelyik a legelőn vezetett keresztül. Itt egy kék színű autó állott, s benne a gépi vezető. Az igazgató belészállott az autóba, s onnét vetette ki nekem a szót, mondván:

– Ötszáz lej lesz a havi fizetésed.

Azzal elporzott a kocsi, s én ismét egyedül maradtam. Ahogy ott álltam és néztem a futásukat, egyszerre eszembe jutott, hogy elfelejtettem puskát kérni tőle; vagy megmondani legalább, hogy folyamodjanak fegyvertartási engedélyért. Úgy bántam a dolgot, hogy a fejemet ütögettem.

– Mi az, hé? – szólított meg egy ember, aki éppen arra hajtott egy lajtorjás szekéren.

– Nincsen egy puskája? – kérdeztem.

– Nekem van, hogyne vóna.

– Nem adná el nekem jó pénzért?

– Nem adhatom – mondta az ember –, mert belé van ágyazva az ülepembe.

34

Szerettem volna válaszképpen megdobni valamivel, de amíg keresgéltem a földön, jól elhaladott, s még akkor sem találtam bár egy kavicsot.

Pusmogva visszajöttem, s gondoltam, hogy megvigasztalom magamat, s eszem. Az eleséget apám belérakta volt a kanapé hasába, s ahogy annak a fedelét nyitottam volna fel, hát egy nagy pócegér vakarodik el a kenyér mellől. Ijedtiben és siettében elfelejtette, hogy hol jött bé, s csak futkosott le s fel egy ideig. Aztán egyszerre megállt, s úgy nézett engem sűrű pillogtatással, mintha sírás előtt állana. Szépen nyitva hagytam a pad fedelét, és felvettem a macskát, hogy dajkát vigyek neki. De a szememet jóformán még el sem tudtam pillantani, már úgy szétrúgtak mindent a pad fenekén, mintha földrengés lett volna. Aztán kiugrott morogva a macska, és sunyi lapulással vitte a ház háta megé a pócegeret. Úgy élvezte ott a jövedelmet, hogy az igazgatósági tagok sem jobban, a maguk helyén.

Ennek utána s étek dolgában most már csak én voltam hátra, s a Bolha kutyám. Ki is raktam mindjárt a megenni valót a csámpás asztalra, de akkor jutott eszembe, hogy minden van, csak víz nincs. Gondoltam, először mégis vizet hozok, hogy ne emeljem aztán az ebédet is; s el is indultam a tegnapi fazékkal. Egyenesen a Tolvajos patakára mentem, amit az igazgató megmutatott volt nekem; s egy fertály óra múlva már meg is jöttem a vízzel. Akkor nekiláttam, s igazi jó étvággyal megebédeltem; aztán Bolhának is lagymatag moslékot csináltam, de most kenyeret is aprítottam belé, hogy a kórházi konyhától lassan elvezessem.

No de, a kecskét sem hagyhattam éhen szontyologni. Neki pedig zöld ág kellett volna, s kajtattam is leveles ág után, de a szerencsém nagyobb volt a kívánalomnál, mert két nagy koronájú bükkfa között szénaboglyát fedeztem fel. Ebből vittem neki egy öllel, s nagy mekegésben találtam. Nem kapott a szénán, mint ahogy vártam volna, hanem csak a farát mozgatta, s a két hátulsó lábát kifelé. Vagyis úgy tett valósággal, mintha sokat lovagolt vol35na valami sovány gebe hátán. Azt hittem hirtelen, hogy menten fiadzani akar egyet, de benézvén alája, hát akkora lett a tőgye, mint a báránybőr sapkám, s úgy meg van feszülve, hogy a repedésig.

– Jaj, apám, ezt meg kell fejni! – szóltam felfedezéssel, s futva mentem fazékért. Melléje kuporodván, kezdetben egy kicsit kínoztam szegényt, mert sohasem fejtem volt addigelé, de aztán úgy belétanultam a fejésbe, s a kecske is úgy belé a tejelésbe, hogy egy másik fazekat is megcsorgattam félig. Amikor így készen voltam, megmutattam neki, hogy mennyi tejet adott; aztán megbiztattam, hogy egyék, s ő nagy örömmel szót is fogadott.

Amint jöttem béfelé a két fazékkal, újabb öröm ért, s még a tejnél is nagyobb. Mert ki állott az ajtóban, hogy fogadjon engem? Nem más, hanem Bolha. Ott állott lábadozva, rossz gyapja kapcákban lógott róla, és úgy pislogott reám, mintha most kikelt barna pillangók lettek volna a szemei. Nagy jókedvvel töltött el ez a dolog, mert úgy éreztem, hogy van immár társam, kire nagy bajomban támaszkodjam. A két tejesfazekat elhelyeztem az asztalon, aztán Bolhát kicsaltam egy napsütéses helyre, s ott leheveredtünk mind a ketten a földre. A fejemben olyan forgalom indult meg, amilyent addig nem tapasztaltam soha. S a gondolatok hamarosan úgy elsodortak, hogy már azt sem tudtam, hogy mi a valóság és mi a játék. Aztán egyszerre felültem, hogy szembenézzek a világgal. Láttam a kutyát, a házat, az ölfákat és körülöttem a rengeteg erdőt. Ilyen tisztán még nem is láttam egyszer sem. Ott voltam egyedül, a magam lábára eresztve, pásztornak fogadva. Csak most eszméltem rá valójában, hogy mi is történt velem. Apám kihozott ide, s én jöttem, pedig nem is akartam. Az igazgató felfogadott, pedig azt sem akartam. Semmit sem akartam, csak olyan voltam, mint a levél, amelyik leszakad a fáról, s egyik szél erre viszi, a másik szél arra viszi. A levelet viheti, de engemet immár többet nem, gondoltam magamban, s feltettem a kérdést:

– No, Ábel, beléegyezel-e abba, amit apád csinált veled, s amit az igazgató csinált veled?

36

– Beléegyezem – válaszoltam.

– S hát a jövőre nézve mit határozol?

– A jövőre nézve azt határozom, hogy a magam fejétől akarok ember lenni.

Ez azt jelentette, hogy többet senkinek sem hagyom, hogy engemet térengessen, hanem a magam belátása és akarata szerint fogok cselekedni. S a célom nem lesz más, hanem először a kötelesség, aztán pedig az én gyarapodásom s a házam felvirágoztatása. De arról, hogy ezt a gyarapodást miképpen kéne elkezdeni és véghezvinni, arról most nem gondolkoztam, hanem azt a jövőre bíztam. Csak annyit szögeztem magam elé, hogy amiképpen az állatnak a körmeivel és a fogával kell harcolnia, azonképpen az embernek az eszével.

Ennyi bölcsesség egy napra elég is, gondoltam, és bémentem a házba.

Kinéztem az ablakon, aztán leültem a rossz székre; majd pedig le s fel kezdettem járkálni a szobában, de a helyemet semmiképpen nem találtam. Valami erősen bántott, de még nem tudtam, hogy mi. Későbben elébújt a sérelem is a ködből, s ez nem volt más, hanem az, hogy apám rendezte bé nekem a szobát. Szokatlan haragra gerjesztett az a gondolat, hogy pásztornak lám jó vagyok, s jó arra is, hogy árva egyedül lakjam ebben a rengetegben, de arra már nem voltam jó, hogy a bérendezést is én vigyem véghez! Nyomban nekiálltam, s mindent lehajigáltam a falról, amit apám aggatott oda. A padból is kiraktam az eleséget, s egyáltalában mindent felforgattam, ahogy csak tudtam. Közben a mérgem mindegyre terjedt, mint a kiöntött folyó: úgyannyira, hogy nem kívántam volna emberfélének, hogy most odakerüljön a kezem alá, mert könnyen halál fia lett volna. A kutya vackát is kidobáltam a ház elé, s nem irgalmaztam a macskának sem, aki éppen akkor talált jőni, a száját nagy pirosan nyalogatva.

37

– Jól van, Ábel! – mondtam magamnak. – Te is vagy valaki, s nem csak egy kutya, akit letesznek valahova, hogy őrizze a környéket.

Amikor a felforgatással készen voltam, az egyik fazékból mind megittam a tejet, hogy most már csillapodjék bennem a hő. Ez meg is tette a magáét, mert ennyi tejet meginni nem vallott sem gyermekre, sem kicsi hősre. Aztán bédugtam a likat, amelyiken keresztül a pócegér megközelítette volt a kenyeret; majd a magam tetszése szerint nekifogtam a bérendezkedésnek, s azzal el is telt jócskán az idő, mert a nap alig volt immár másfél ölnyire a hegyektől, amikor béfejeztem.

Ennek utána már csak az volt a kérdés, hogy az éjszakával mit csináljak. Pálinkám maradt vala még, de azt nem szerettem volna elkomázni véle. Nem hiszem ugyan, hogy féltem volna tőle, ha magamra is eresztem, de azért helyesebbnek találtam egy másik megoldást. Ez a megoldás az volt, hogy hamar vizet hoztam, a kutyát megetettem, s magam mellé vettem a szobába, majd az ajtót bétámasztottam két erős hasábfával, és nyugalomra tértem. Ha aluszom, akkor holtbiztosan nem félek, gondoltam; s ez igaz is lett, mert még napvilág elszenderedtem, s csak virradatkor ébredtem fel.

– Ez aztán pásztor! – mondtam jókedvűen. – Nem aluszik délig, mint a dög emberek, hanem még a napot is megelőzi.

Elláttam rendesen a házi teendőket, aztán ettem reggelre az állataimmal együtt; utána pedig elindultam, hogy az ölfákat megolvassam, nehogy úgy legyen, hogy kilencszázat mondtak, s csak nyolcszáz találtassék. Már megolvastam volt kétszázat, amikor úgy vettem észre, hogy ismét azokat olvasom, amiket már egyszer számba vettem. Erre megálltam, és gondolkozni kezdtem. A gondolkozásomnak az lett a vége, hogy megleckéztettem magamat, amiért fej nélkül láttam munkához; s akkor megint hozzákezdtem az ölfák olvasásához, de most már mindegyiknek a bütüjire ráírtam a számot. Nagyjából készen is voltam, amikor egy ember kez38dett kiáltozni valahol a ház körül. Hamar elémentem a házhoz, s hát az igazgató küldte ki nekem az ágyat, az asztalt és a széket, amiket megígért volt.

A szekér ott állott az erdő szélin, én pedig s a jött ember kimentünk hozzá, hogy béköltöztessük a portékát. Magam a széket s a szekeres az asztalt ragadta meg. Mind a kettő sárga fából való viseltes bútorzat volt, de jó erős. A széknek még hátvetője is feszengett, s két oldalt karfája, ahogy az urak szoktatták. Amíg én helyet szereztem nekik a szobában, addig a szekeres ember valami összehajtogatott vasszerkezetet hozott bé.

– No, itt van az ágy is! – mondta.

Azt hittem, hogy csak a tréfa fogja őt, s úgy is néztem reá, de az ember kibontotta szépen az egészet, s lábakat is hajlított neki. Aztán a fal felé nyújtóztatta, mint egy csontvázat, s így szólt:

– Az ilyent úgy hívják, hogy tábori ágy.

– Tábori papot még hallottam – mondtam neki –, de tábori ágyat nem.

– Ahol pap van, ott minden van – jelentette ki az ember.

Nem akartam ellenkezni véle, mert féltem, hogy valami rosszat talál mondani a papokra, s akkor nekem védeni kell őket. Ehelyett inkább megkínáltam egy csupor tejjel, s a szekeres ivott kettővel is. Aztán úgy indult kifelé, mintha fájna neki, hogy nem viheti magával a házat. Künn az ég alatt is meg-megállt; ment volna is, nem is.

– Ejh, mennyi jó fa van itt? – szólalt meg végre.

Láttam, hogy mi kéne neki.

– Dögivel van – mondtam.

Az ember tovább kerülgette a dolgot:

– Meg sem látszanék, ha valaki elvinne egy szekérrel.

– Az nem, ha mindenki vak volna.

– Hát mondd meg annak, aki nézi, hogy hunyja bé a szemit.

– No, ez jó tanács – mondtam –, és kezdje is mindjárt béhunni a magáét.

39

Az ember úgy nézett rám, hogy a méreg füstölt a szemeiben. Legyőzte azért magát, s még egy utolsó próbával így szólt:

– Csak egy fél szekérderékkal raknék, hogy üresen ne szégyenkezzem hazafelé.

A jó szívem pártjára állott, s így egy szekérderékkal engedélyeztem neki a hullafából. Az öreg azonban úgy belészabadult, hogy tetézve rakta a szekeret. Amikor emiatt kérdést intéztem hozzá, azt felelte, hogy majd megszolgálja nekem, ha valamicskével többet rakott.

– Nekem ne szolgálja meg – mondtam –, hanem hozzon olvasmányokat, amikor legközelebb erre jár; s ha aztán jókat hoz, leszen még fa is.

Ezzel elváltunk, s mivel már jó délidő lehetett, ettem valamit, s adtam Bolhának is. Aztán visszamentem az ölfákhoz, hogy a számbavételt béfejezzem. Tizenkét öllel több jött ki, mint kilencszáz. Elmentem, s elöl kezdtem ismét. Ebből az lett, hogy az igazságos számításnak szenteltem az egész délutánt, de akárhogy számoltam, a tizenkét öl örökké felül maradt a kilencszázon, mintha erre megesküdt volna. Végül is Á betűt írtam erre a tizenkettőre, ami Ábelt jelentett, s a többit tudtam.

Aztán nekimentem az éjszakának, amit nyugalomban töltöttem el.

Másnap reggel, ahogy a házi teendőket s a kecskefejést elvégeztem, arra határoztam magam, hogy megismerkedem a környékkel: a fákkal, a patakokkal, a hajlásokkal, a domborulatokkal, a sziklákkal, az utakkal s az ösvényekkel. Magamhoz vettem a kicsi fejszét, s magam mellé vettem Bolhát is, aki két nap alatt úgy kifényesedett a kezem alatt, mint a rézkrajcár. Emígy felszerelve elindultam, hogy béjárjam a dús erdei országot, amely felett most már én uralkodtam egyedül.

Nem messze a háztól, abban az irányban, amerre az ajtó nyílott, egy olyan bükkfát találtam, amilyen nem sok lehet az Isten földjén. Nem is nagy volt, hanem a nagyok között is óriás. A dereka olyan vastag, hogy az én ölemmel háromszor sem értem körül. 40Akkora odva neki, hogy szorultságból szobául szolgálhatott volna; s az eluralkodott rengeteg ágaira fel lehetett volna rakni egy falut. Erősen vágyakoztam felmenni reá, de ehhez lajtorja kellett volna, s az nem volt. Így hát tovább folytattam az utat.

Vagyis egy olyan erdőrészen mentem keresztül, ahol egyformán tanyázott a bokor, a sarjúerdő és az óriás fa. Volt ott többféle bodzabokor és többféle áfonyabokor, csipkerózsabokor és berkenyebokor, dárdás fűzfa és egy-egy nyomorék boróka; beljebb elvegyesen bükkfa, cserefa, gyertyánfa, nyírfa és többféle fenyőfa. S mindezek között egy-egy kőrisfa és juharfa kértek engedelmet a növésre. Tovább egy tiszta fenyőerdőbe értem, amelynek a fái a tornyokkal versenyeztek. Ahogy itt haladtam volna keresztül, egy kicsi kerek tisztásra jutottam, melynek a közepén elszáradt fenyőfaágak voltak rakásba hányva. Körülnéztem, de a törzsökét nem láttam semmiféle levágott fának. Jobban vizsgálódni kezdtem, s hát a körüllevő fákról vagdosta le valaki a rengeteg ágat. Itt valamit mesterkedett a vagdosó, gondoltam, s kezdtem félredobálni az ágakat. A gondolatom nem volt helytelen, mert nemsokára valami ládikó fedele tűnt elé az ágak közül. A ládikó sarkát megmozdítottam, hogy nem üres-e, de teli volt valami súlyos rakománnyal. Még a szuszogásom is elakadt hirtelen, úgy megörvendtem a hirtelen leletnek. Csak néztem egy ideig a kicsi láda feketedő deszkáját, miközben arra kértem az Istent, hogy a gutával nehogy megüttessen, ha aranyat találtam kapni. Aztán egyszerre, mint a bolond, ismét nekiláttam az ágaknak, s úgy kezdtem félrepallani őket, mintha motor hajtott volna. Az egy ládikó után még négyet takartam ki, mind egyformákat. Aztán elékerült egy másik láda is, de ez olyan nagy volt egyedül, mint a másik öt együtt. A sok láda, s kiváltképpen ez a nagyobbik, megkisebbítették egy hosszú fejjel az örömömet, mert nem volt nehéz elgondolni, hogy ennyi eldugni való aranya senkinek sem lehetett. Ott a ládák mellett, egy csalánzsákba bétakargatva, valami hosszú, nehéz tárgyat is 41találtam. Kicsombolygattam nagy vigyázattal, s hát két katonapuska volt.

– No, Ábel – mondtam –, rendele fegyvert a mennyei Atya!

A kicsi fejszével feszegetni kezdtem az első ládikót, s ügyesen fel is bontottam. Hát bizony nem arany volt benne, hanem élelmiszer a puska számára. Pléhrekeszekben ötösével voltak a golyós töltények, s a másik négy ládikóban is mind az volt. Ellenben a hosszú nagy láda olyan leckét adott nekem, amit nem egyhamar tudtam felmondani. Ugyanis tizenkét rekeszében tizenkét óriás vaskörte kuporgott, mintha meg lettek volna ott ültetve, mint a kotlóstyúkok. Feketék voltak és hasasok, akár az ülő purdékölykek, akik felpuffadtak a sok megevett szilvától; a nyakuk vékony, s fülük hét is volt, de körben a hasukon.

Valami irtó gyártmány fog lenni, annyit megállapítottam. De hogy mire s hogyan kell használni, azt valaki háborús ember tudta volna csak megmondani. Az egyiket megfogtam a nyakánál fogva, de erős vigyázattal, nehogy széjjelvesse magát, vagy éppenséggel úgy szembeköpjön, hogy a fejem nélkül maradjak. Olyan nehéz volt az a vaskörte, hogy két kézzel kellett hozzálátnom. De kiemeltem mégis, és letettem szépen a földre. Akkora volt, mint egy disznónak való jó nagy tök, s úgy ült a hasas fenekén, mintha hallgatózott volna.

Elnéztem egy jó darabig az egészet, de aztán jobbnak láttam, ha most békével eltávozom, s inkább azon gondolkozom, hogy mitévő legyek a zsákmánnyal. Csak a két puskát s a golyókból három fürtöt vittem magammal. Amíg tovafelé mendegéltem, örökösen járt a szemem, mert nagyon megszerettem, hogy találjak valamit. De csak mentem s mentem az ősvadon fenyőerdőben, s nem láttam semmit, csupán a nagy, egyenes fákat, amelyek kevélyen szivaroztak az őszi napfényben. Bolha nagy szakértelemmel szimatolta mellettem a földet, s ebből mindjárt láttam, hogy legnagyobb segítségemre lesz a vadak megkerítésében is, ha a puska járását kitanulom, s a bátorságom is megemberesedik.

42

Hát én egy félóránál is többet mentem, amíg végtére kiértem valahogy az erdő szélére. Itt aztán hosszú árkokat találtam, nem egészen a legszélen, de kettőt-hármat is egymás háta mögött. Ezek az árkok körülszegték az erdőt, s belőlük messze el lehetett látni, mert alattuk a fátlan vidék hirtelen lejtősödött. Harctéri árkok lehettek, ezt nem volt nehéz kigondolni. Sok golyóhüvelyt is találtam ezekben az árkokban, s kerek, rozsdás pléhdobozokat s más eldobigált dolgokat. Az egyik helyen két keresztet is felfedeztem. Egymás mellett álltak, s hompja is volt mind a kettőnek. A keresztre írást is tettek a jámbor lelkek. Egy kicsit ugyan már elmosta volt az írást a viszontagságos idő, de azért jól kivettem, hogy az egyik alatt valami Szőcs Mária nevű lány feküdt, aki a menekedésben halt meg, kilencszáztizenhatban; a másik alatt pedig egy Mosojgó Péter nevű honvéd katona, aki ugyancsak abban az esztendőben halt meg, vitéz katona módjára. Elsajnáltam őket, ahogy így feküdtek egymás mellett, akiket a föld esketett össze örökre, s még fohászt is rebegtem a lelkük üdvössége céljából.

Aztán elindultam visszafelé. A két puskát s a töltényeket a nagy bükkfa odvába rejtettem, s elémentem a házhoz, amit jól is tettem, mert két ember már várakozott reám, hogy fát vegyenek.

– Hol voltál? – kérdezte az egyik.

– Én a temetőben – feleltem.

– Hát az is van itt?

– Itt van minden, ami kell egy embernek.

A másik is megszólalt:

– Két ember is fát lopott, amíg oda voltál.

Tudtam, hogy csak hergelni akar engem, s így szóltam:

– Legalább lesz nekik.

Még váltottunk egynéhány szót, aztán az emberek megrakták a szekeret, én megírtam nekik a bárcacédulát, s bészedtem tőlük a pénzt, hadd mehessenek Isten hírével és a fával hazafelé.

Utánuk, vagyis azon a napon, még jöttek vagy öten, s azokkal is jól ment a vásár. Azután úgy estefelé, amikor már nemigen jö43hetett új vevő, ismét elindultam, hogy a tizenkét fekete vastököt megnézzem. A puskák is erősen fúrták az oldalamat, hogy kipróbáljam a járásukat, de a fekete vaskörték jobban ösztökéltek. Úgy találtam őket, ahogy elhagytam volt, pedig egy szikrát sem csodálkoztam volna, ha közben valahova eltekergett volna a tizenkét fekete purdé. Tartózkodó tisztelettel ismét nézegetni kezdtem őket, sőt az elsőt, amelyiket kivettem volt a földre, hasra fekve vizsgáltam sokáig. Szúrni vagy piszkálni, avagy bármiféle módon hergelni nem mertem azonban, s így okosabb sem lettem, mint előző alkalommal. Végre felkeltem a földről, és tanácstalanul álltam. Ekkor Bolha, aki csodálkozva nézte volt végig az én hason fekve folytatott vizsgálódásomat, odament a fekete vastökhöz, és megbűzölte, majd könnyedén nekifordította a farát, az egyik lábát felemelte, és három rátában lefecskendezte. Kacagtam egyet, és azt gondoltam, hogy ennél okosabbat nem is tehetett volna.

– No, Bolha – mondtam –, te jól letiszteléd a háború termésit!

A kutya jókedvűen nézett reám, és dicsekvéssel, hogy ő mit tud. Éreztem, hogy most rajtam a sor. Megvakartam hát a fejemet, s azon gondolkoztam, hogy mit tudjak csinálni. S akkor egyszerre olyan gondolat született bennem, ami nemcsak a Hargitán való uralkodásomnak lett legkiáltóbb győzelme, hanem hasznot is jövedelmezett. Ugyanis két nagy fenyőfa között egy alkalmasnak mutatkozó helyet választottam ki, s oda annyi fát gyűjtöttem össze, hogy tán egy szekérnél is több volt. Aztán nekifogtam, hogy azt a fát ott máglyába rakjam. Először megcsináltam szakértelemmel az alapot, majd gondosan építeni kezdtem. Amikor pedig már úgy három arasznyi magosságba raktam volna, a rakás közepébe fészket csináltam, abba vigyázva beléültettem a fekete vastököt, aztán rá a többi fát, ami volt. A végén még egyszer körülnéztem, majd alája gyújtottam a máglyának.

– No, Bolha, most fussunk! – mondtam a kutyának.

S ahogy a lábunk bírta, megeredtünk. Keresztülvágtunk sebesen az erdőn, s a nagy odvas bükkfáig meg sem álltunk. Itt lehe44veredtem a földre, mert immár a szuszogást alig bírtam. Bolhát is lenyomtam magam mellé, nehogy visszamenjen a helyszínre; s várakozni kezdtem, hogy mi lesz. A nap éppen nyugodni készült, s aranyosvörösre festette a hegyeket, a levegőt s az erdőt. Csendes volt és felséges az egész tűzbe borult erdei birodalom, mintha a világvégét várta volna. A szívem erősen dobogott, s a nagy várakozásban mind jobban és jobban reszketett a testem; a képzeletem pedig röpködött, mint a bolond madár, és a gondolataim is úgy a fejemben, mint a megvadult méhcsalád.

Aztán egyszerre eszembe jutott, hogy hátha meg talál gyúlni az erdő, és leég az egész! Ettől annyira megijedtem, mintha reám készült volna szakadni a világ. Fel is akartam ugrani menten, de az ijedelem miatt az erőm úgy elhagyott volt, hogy csak a földet vakartam, s nagy kínomban még a vizem is megcseppent, ami pedig nem esett meg velem soha. Nem tudom, hogy meddig fekhettem ily reszketegen, csak arra emlékszem, hogy egyszerre óriási robbanás szaggatta széjjel a levegőt s rázta meg a földet, még olyan messze is, ahol én feküdtem. Hát erre felszöktem, s mint a bolond, futni kezdtem a hely színe felé. Bolha is velem futott, s amikor én háromszor is felbuktam a nagy sietésben, ő mindig megfogta az ujjasomat, mintha segíteni akart volna nekem a felállásban. Végre odaérkeztünk, s mint a bálvány, olyan lettem attól, amit láttam.

Mert akkora helyen, mint egy házhely, ki volt mélyen borulva mindenestől a föld. A két óriási fenyőfa, s még két másik kisebb is, tövestől kiszakadva és rongyokba hasadozva feküdt a földön.

De tűz nem volt, hálistennek.

A kutya is jó sokáig nézte a marcangolt helyet.

– No, ez bomba volt, Bolha! – szólaltam meg végre.

Aztán elmentem, s megnéztem a többi tizenegy vastököt is. Szerencsére azok nem kívánták meg a társuktól a robbanást, mert ott kotoltak a fészekben. De csak az Ige őrizhette meg őket, mivel ötven lépésre sem lehettek a pokoltól.

45

Ismét visszajöttem, s nem győztem eleget csodálkozni azon, hogy miképpen fejthet ki ennyi erőt egy ekkora bomba. Felbecsültem a kiszaggatott fát is, és úgy találtam, hogy tíz szekérre való kitelik abból bőségesen. Ahogy ezt éppen megállapítottam volna, egyszerre az jutott eszembe, hogy az igazgató nekem ígérte volt mindazokat a fákat, amelyeket a vihar forgat ki a földből.

– No, Ábel, itt még tizenegy vihart csinálhatsz! – mondtam, és egészen megjött a kedvem. Olyan boldog voltam, mintha csakugyan aranyat találtam volna. Rátettem szépen a ládafedelet a bombákra, és ágakkal bétakartam. Aztán elémentem a házhoz, tüzet tettem, a kecskét megfejtem, puliszkát főztem, és jó étvággyal megvacsoráztam. Erre az időre már szépen bé is esteledett, de a két puska a fa odvában, nemkülönben Bolha és a bombák úgy meghozták a bátorságomat, hogy félésről immár szó sem lehetett.

Még tettem-vettem s rendezgettem lámpavilágnál valameddig, aztán a tábori ágyat elkészítettem, s egyhuzamban aludtam reggelig.

Az idő szép verőfényes volt, s a fahordás is úgy megindult, hogy alig győztem kormányozni a sok szekeres embert, aki mind kevesebbet akart a kiszabott árnál fizetni, de többet akart a rendesnél a szekerére rakni. Az én emberem is visszajött, vagyis ama szekeres, aki a bútorzatot hozta volt, s akinek fát ígértem olvasmányok ellenében. A tarisnyájából néhány könyvet és füzeteket vett elé, s így szólt:

– Ez sok fát ér, hé!

Azt feleltem neki, hogy várjon, amíg mindenki elmegy, mert meg akarom apróra nézni a lelki táplálékot. Valójában azonban azért marasztottam a végire, mert mások előtt nem akartam vásárolni véle. Amikor aztán már mindenki elment, megnéztem a könyveket. Az egyik Gulliverről szólt, amit későbben, az ősz és a tél folyamán, kétszer is elolvastam. A másiknak A hős fiúk volt a címe, s a negyvennyolcas időket beszélte; a harmadik Petőfi Sándor verseit tartalmazta. Ezenkívül hozott még negyven darab Nick 46Carter című füzetet, melyekről akkor még nem is gondoltam volna, hogy később legnagyobb kincseimet képezhessék.

– Hát mit számított ezekért? – kérdeztem.

– A három könyvért egy szekérrel, s a füzetekért is egy szekérrel – felelte az ember, akit Dávid Pálnak hívtak.

– Tán maga írta, hogy ilyen nagyra tartja? – kezdtem alkudozni.

– Ha én írtam volna, ingyen is odaadnám – felelte. – De hát vettem.

– Mennyivel?

– Nem mennyivel, hanem egy malaccal.

– Egy jó terü fát adok érte – mondtam. – Ha jó, jó; s ha nem, nem.

Pali bácsi visszaeresztette a könyveket a tarisnyába, és így szólt:

– Inkább én olvasom el, s úgy is többet ér.

A szívem megszakadt volna, ha visszavitte volna; s így aztán mégis megadtam neki a két szekér fát. Csak azt az egyet kötöttem ki, hogy amikor a második szekér fáért jön, akkor hozzon még egy kicsi könyvet, vagy a füzetekből öt darabot. Ezt az ember meg is ígérte nekem, aztán megrakta jó hullafából a szekeret, és elment.

Még nem járhatott messze, amikor nekifogtam az olvasásnak. A füzeteket vettem elsőnek, s én bizony úgy belébolondultam abba a Nick Carter-be, hogy egyszer csak azon vettem észre magamot, hogy nehezen látok. Feltekintettem a betűkről, s hát a szürkület vastagodik. No hamar, intézni kezdtem a házi teendőket, s azonközben eszembe jutottak a bombák és a két fegyver, de mivel nem nézhettem már feléjük az este béköszönése miatt, a dolgom végeztével lámpát gyújtottam, s folytattam Nick Carterrel a kalandos utat.

Ott virradtam meg a füzetek mellett, melyek közül tizenkettőt olvastam el. Mérgemben, hogy az éjszakámot így elrabolták, jól a földhöz vertem őket, de aztán mégis felszedtem, és elrejtettem a kanapé fenekére. Kecskefejés közben jutott eszembe, hogy ott a 47pócegerek összerághatják. Hamar letettem hát a fazekat, s a füzeteket felraktam a gerendára. Amikor onnét visszajöttem, ámulva vettem észre, hogy a kecske oda van bújva a fazék fölé, s issza a saját tejét.

– No, még ilyent sem láttam! – esett oda a szemem; de a kecskének volt igaza, mert sem az este, sem az éjszakára nem adtam vizet neki. S ebben is Nick Carter volt a hibás. Másik fazekat hoztam, s miközben tovább folytattam a fejést, elhatároztam, hogy én elégetem a becstelen füzeteket. Amint bémentem, elé is vettem mindjárt őket, de úgy jártam, ahogy Ábrahám járt volt, amikor Izsák nevű fiát fel akarta áldozni: az angyal ugyanis megfogta az én kezemet is. De az is lehet, hogy az ördög fogta meg. Visszatettem tehát szépen Nick Carter-t a gerendára, aztán puliszkát főztem, amit jórészint Bolha evett meg, mert az étvágyamat elolvastam volt.

Ledőltem egy kicsit az ágyra, hogy a bombák, az olvasmányok és a pásztori kötelességek között egy kicsi rendet csináljak. De hát akármire gondoltam, mindjárt kihullott a fejemből, mint ahogy a rothadt alma leszottyan a fáról. Addig s addig hajlongtam a lehullott gondolataim után, amíg szépen beléaludtam. Arra ébredtem fel, hogy a kutya ugat. Ahogy kipattant a szemem, abban a pillantásban az ajtó is megnyílott, s hát kit hozott az Isten?

Édesanyámat!

Úgy felszöktem, hogy még a házat is szinte elvittem. Volt nagy öröm s szíveskedés mind a két részről. Anyám tyúklevest hozott nekem egy kantáros fazékban, s azt mindjárt oda is tette a tűzhöz, hogy felmelegítse. Éppen vasárnap lévén s délidő, így akart nekem tyúkleveses ünnepet szerezni. El is gondoltam, hogy milyen is, Istenem, az édesanya: eljött az étekkel ilyen messze is a gyermeke után, s még ha tudná, hogy a vadak megeszik, úgy is eljönne bizonyosan. Ez nagyobb dolog volt a bombáknál, s nagyobb még a Nick Carternél is. Olyan nagy, hogy egyszerre sírni kezdtem.

48

– Hát te mért sírsz? – kérdezte megijedve édesanyám.

– Én örömömben – mondtam.

– Milyen örömödben?

– Én abbéli örömömben, hogy nekem is van édesanyám.

Erre anyám is elkezdett pityeregni, s úgy sírtunk ketten, mintha fizették volna nekünk. De aztán biztatni kezdtük egymást, hogy hagyjuk abba, s bé is szüntettük, mert a leves is megmelegedett, s enni kellett. Anyámat az uras karosszékbe ültettem, én pedig a rozogára ültem, s úgy ebédeltünk. Hús is volt a levesben jócskán, s úgy laktam, mint egy püspök.

Délebéd után megmutogattam a házban s a környéken édesanyámnak mindent, még az ölfákat is és a közelebb levő erdőket is. A puskáról s a bombákról azonban nem szóltam semmit. Egyébről azonban elbeszélgettünk még néhány óra hosszat, aztán nagy szívfájdalommal búcsút vettünk egymástól.

Hanem azon az estén ismét nagy pálinkaivó lettem.

Részeg is lehettem, mert a lefekvésem körül semmire sem emlékszem. Csak azt tudom, hogy másnap a földről keltett föl Dávid Pali bácsi, aki erősen sietett a másik szekér fa elvitelével.

– Milyenkor van? – kérdeztem eszmélkedve.

– Már megvénült a reggel – felelte Pali bácsi, és felemelte a földről a pálinkás üveget, megdöjtötte, és mind a szájába buggyantotta, ami még benne volt.

– Ezt nekem hagytad volt, ugye? – kérdezte.

Egy szikrát sem bántam, hogy megitta, mert úgy haragudtam a pálinkára, hogy ha ember lett volna, megöltem volna. Fel is fogadtam mindjárt, hogy szeszes ital többet az én számon bémenni nem fog, mert nem pásztorhoz illő viselet az, amibe engem az este is nyomott. Hát hogyne, hiszen most egyszerre minden elmulasztott reggeli teendőm eszembe jutott, s hogy a megtorlódott bajban valamit könnyítsek is magamon, felkaptam az üres üveget, s úgy béhajítottam az erdő közé, hogy ott megtalálni sem lehetett volna.

49

Pali bácsi mosolyogva nézte eme gazdálkodásomat; majd egy kicsi könyvet vett elé a tarisnyából, s azt ideadta. Megnéztem a könyvecskét, s hát az van ráírva címül: A szőke hölgy.

– No, még csak éppen ez hiányzott – mondtam.

Az öreg füzeteket is kotorászott elé.

– Itt vannak a gyermekei is – szólott.

Azokat is megnéztem. Buffalo Bill volt mindegyikre ráírva, s lehetett vagy húsz darab.

– Ezeket ráadásnak hozta-e? – kérdeztem.

– Én ráadásnak – mondta az öreg –, ha te is ráadsz egy harmadik szekér fát.

Nem tudom, miért, de egyszerre úgy elfutott a méreg, hogy a füzeteket a földhöz vágtam.

– Nem hordaná-e el az egész erdőt, papirosért?! – döccentem reá. De abban a percben már meg is bántam a pulykaságomat, mert eszembe jutott, hogy már elkezdtem a csalást, s Pali bácsi akármelyik órában fel is jelenthet engem az igazgató előtt. Lehajoltam tehát, és felszedtem a Buffalo Bill-eket, s így szóltam:

– Még egy kalendáriummal megpótolja-e?

– Én meg, de akkor jó fát s rendesen viszek – mondta az ember.

Ebbe is belementem, s az öreg elvitte a fát.

Őt követően más szekeresek is jövögetni kezdtek, mégpedig olyan sűrűn, mintha kaláka lett volna. Mire délután megszűnt a forgalom, már ötezer lejnél több pénz volt a kezem alatt, ha az előző eladásokat is számítom. Így a gondjaimat már a pénz is megszaporította, mert sokszor hallottam, hogy rablók járnak az országban mindenfelé. Rejtés céljából egy kicsi hasas fazékba tettem a pénzt, s emígy felakasztottam egy szegre. Aztán elindultam, hogy meglátogassam a két puskát s a bombákat, de félutamból mégis visszatértem, hogy a dugott fazekat mégis magammal vigyem. Így sem maradtam azonban sokáig távol, mert az a gondolat űzött örökösen, hogy rablók leselkednek a fák mögül reám. Feltettem magamban, hogy holnap mindenképpen kipróbálom az 50egyik puskát; aztán elvégeztem hamar a ház körüli munkát, visszahúzódtam a szobába, az ajtót betámasztottam, s nyugovóra tértem.

Másnap csakugyan kézbe vettem a fegyvert, de úgy tettem vissza, ahogy elévettem.

Így ment ez egész héten.

A pénz miatt sem a bombákkal nem mertem működni, sem aludni nem tudtam jól, sem enni nem tudtam jól.

Végre szombaton kijött édesapám, hogy lám, mit csinálok. Ott is aludt velem az éjszaka folyamán. De előbb még elkérdezősködött mindenről, s én olyan válaszokat adtam neki, mint aki nálánál is többet tud. S amint így éppen javában üldögéltünk a lámpa mellett, hát egyszerre valaki megkopogtatta az ablakot.

– Hamar a fejszét, apám! – ugrottam fel, s a pénzes fazekat sebesen az ágyamba rejtettem a takaró alá. Édesapám azonban éppen ennyire nem ijedt meg, hanem vette a botját, s kinyitotta az ajtót.

Három puskás ember jött bé a házba, vagyis két városi vadász és egy kecskeszakállas harmadik. Három kutyát is hoztak magukkal. Apám ismerte őket, s így barátságosan biztatta, hogy telepedjenek meg. Hamarosan megtudtam én is, hogy az egyik a pénztáros a szeredai bankból, a másik Binder úr, valami kertész; a kecskeszakállas pedig maga a szeredai román pap. Híres nagy vadászok mind a hárman. Előadták, hogy ők itt hálnának, s jókor reggel elindulnának vadászni, mert úgy hallották, hogy ezen a környéken sok a bükkmakk, s azon eluralkodtak a vaddisznók. Én mindjárt ajánlkoztam nekik, hogy vezérelni fogom őket, melléje mondván, hogy úgy ismerem az egész helyet, mint a tenyeremet. Pedig nem ismertem, csak a bombák kikerülése miatt akartam kalózolni őket.

Sok drága ennivalót szedtek elé, amiből nekünk is adtak. A román pap kutyája, akit Plutónak hívtak, külön vacsorát kapott, s ez egy fél kiló sűtelen borjúhúsból állott.

51

– No, a görény ott egye meg – mondtam magamban –, ennek a kutyának nagyobb becsülete van, mint nekem!

Szólani azonban nem szólottam semmit, hanem helyet szerkesztettem valahogy a vadász uraknak, s aztán nyugovóra tértünk. Reggel még jóformán nem is virradt, s mi már talpon voltunk. Édesapámot hátrahagytuk a ház őrzésére, mi pedig elindultunk, hogy az eluralkodott vaddisznóktól kikérdezzük a leckét. Láttam, hogy Bolhának is nagy kedve van a vadászathoz, s azért megkértem az urakat, hogy eresszék el őt is. A vadászok ezt megengedték, s vidáman vágtunk neki a rengetegnek. Én mentem elöl, a kicsi fejszével a kezemben s az oldalam mellett Bolhával, akit vezettem. A három vadász pedig utánam a kutyákkal, akiket ők szintén vezettek. Elkanyarítottam őket jobb kéz felé, nehogy rámenjünk a bombákra, s felajzott puskákkal s felajzott kedvvel törtettünk átal a végtelen erdőn.

Mentünk egy órát, s nem láttunk semmit.

Akkor a vadászok megálltak, egy kicsit leültek, pálinkát ittak, majd ismét megindultunk. Egy félóra múlva törpülni kezdett az erdő, s fogyatkozni. Aztán egy zsombékos terület kezdődött. Itt megállított minket a román pap, s azt mondta, hogy innét kezdve csak óvakodva s lassan menjünk, mert ő ismeri a vaddisznók természetét, melynél fogva erősen szeretnek az ilyen helyeken meghúzódni és tócsák után keresgélni. Engemet hátul állított, ő elöl állott közből, s a két oldala mellé a másik két vadászt rendelte. Aztán lassan és lopakodva ismét megindultunk. Amikor úgy kétszáz lépést megtehettünk, a pap egyszerre pisszegni kezdett s intett, hogy mindenki feküdjék le a fűbe.

Úgy dobogott a szívem, mintha kalapáccsal verték volna belülről a mellemet. Bolha is mellém feküdt, s folytonosan a vadászokat nézte, hogy azok mit csinálnak.

A pap mászni kezdett eléfelé, mint a hernyó. Egy kicsit felemeltem a fejemet, de nem láttam semmit, ami miatt mászni kellett volna. Gondoltam azonban, hogy itt valami nagy dolog lesz, s 52szorítottam a fejsze nyelét, ahogy csak tudtam. Szorítottam, s néztem a papot, aki a hasán előre vergődött valami tíz lépést, aztán egy bokros halom mögé húzódott lassan.

– Egész csorda heveri… – súgta előttem Binder úr, aki szász volt.

De a pénztáros már intett is neki, hogy hallgasson. A pap a térdére állott a bokor mögött, onnét előre leselkedett még egyszer, aztán a vállához emelte a puskát. S abban a pillantásban egy dördülést hallottam, s a dörrenés után, irtó röfögéssel, egy csorda disznó tovazúgott.

Csak egy nem, de az az egy tántorogva felénk tartott.

A pap visszaugrott a bokor mögé, és elengedte a kutyáját.

Mi is elengedtük a magunkét.

Plutó felugrott, és fel a többi kutya is utána. Bolha is velük a legvadabbul. Mind ráugrottak a vadra, aki villogtatta az agyarát, és lerázta őket, rettentő dúlásban tovább közeledvén felénk.

Félelmemben visítani kezdtem, mint akit ölnek.

A két vadász felugrott, és szaladni kezdett visszafelé.

Csak a pap maradt nyugodtan a helyén. Bévárta, amíg a vadkan közel jött a kutyákkal a hátán, s akkor szembelőtte.

Fel is fordult nyomban, mint egy zsák.

Erre a két vadász visszajött. A kutyák véresen szuszogtak. Én is felálltam, és keservesen sírtam.

– Miért sírsz? – kérdezte a pap.

– Azért, mert ez a kan szinte megette magát.

A pap megsimogatta Plutót, én is meg Bolhát.

Aztán nagy örömükben engem elküldtek, hogy a szekereket, amivel a vadászok jöttek, kerítsem oda valahogy. Én el is mentem, de bizony dél is eljött, amíg valahogy odataláltam a szekérrel. Akkor feltettük nagy nehezen a fene vadkant, s elévittük a házhoz. Délután nagy lakomát csaptunk. A pap jókedviben a disznyó hátára ült, s úgy itta a pálinkát.

53

Nekem száz lejt adtak a sikeres kalózolásért, aztán a zsákmányt elindították hazafelé. Vélük együtt apám is elment, s el az összegyűjtött rengeteg pénz is, mert a pénztáros úrnak átadtam, hogy vigye bé a bankba.

Este a lámpa mellett még egyszer elgondoltam ezt az emlékezetes vadászatot, aztán lefeküdtem. Reggel jókor s víg ábrázattal keltem, s elhatároztam, hogy rendes pásztorhoz találó életet kezdek, s ezt bé is tartottam egész héten.

Első volt a kötelesség.

Második a magam gyarapítása, amely legfőképpen abból állott, hogy szerdán s pénteken istenes vihart támasztottam egy-egy bombával. Hat olyan fát vágattam ki velük, amely kiadott egyenként négy-öt szekér fát.

Egyedüli mérgem csak Dávid Pali bácsi volt, aki mindennap eljött, s örökké új irományokat hozott, hogy fát csaljon ki tőlem. Már annyi könyv és füzet volt a szobámban, mintha nem pásztor lakott volna benne, hanem egy száműzött olvasó ember.

Így teltek a napok, s így jött el a halottak napja is, melyet Szőcs Máriának és Mosojgó Péternek szenteltem. Elmentem két gyertyával a keresztfájukhoz, s ott világítottam nekik, mint ahogy jó keresztény emberhez illendő is. Bolha is velem volt a sírnál, s az ő két szeme is világított, tán a gyertyáknál is szebben.

Másnap reggelre az idő egészen megváltozott, mintha tudta volna, hogy a kalendáriumban is fordítottam egyet.

Nevezetesen, amikor felkeltem, fázító köd gomolygott a hegyeken s a nagy fák tetején. Cseppenő nyirkossággal a levegő is teleitta magát; s a ház teteje, a föld és tövig a fák: mind olyanok voltak, mintha vízbe mártották volna őket.

Délutánra már az eső szitálása is megindult.

Ezzel új világ szakadt a Hargitára; s úgyszintén az én pásztorkodásomra is, melyet azonban nemcsak köddel, esővel és hideggel búsított meg, hanem felékesített kedves kalandokkal is.

54
Második fejezet

Halottak napjánál hagytam félbe az előbb, s azt mertem mondani, hogy az időjárás is bánatosra változott azon a napon. Hát ez így is volt, mert nálunkfelé régi szokás, hogy november megelégeli októbert, és szomorú temetést rendez neki.

Akkor is pontosan így tett.

A gyászoló hegyek köpönyegbe burkolóztak, s egy-egy felhő hozzájuk szegődött szakállnak; az ég hamuszínű arccal pityergett, s a fákon pedig, mintha ezüst rügyek bomlottak volna ki, úgy csillogtak nagy bőséggel az esőcseppek.

Megnehezedett minden a földön, de kiváltképpen az én szívem nehezedett meg. Úgy jártam-keltem egész nap, mint egy megcsökött öregember, s még ahhoz sem volt elevenség bennem, hogy tréfálkozzam a fahordó emberekkel, mint ahogy máskor az szokásom volt.

Meg is kérdezte egy zetelaki atyafi tőlem:

– Tán elhagyott a szeretőd, Ábel?

– Engem el, az aranyhajú – mondtam és felfelé mutattam az égre.

A zetelaki ember megértette, hogy a napra céloztam, és így szólt:

– Most szépíti magát a függöny mögött.

– Az igen – mondta egy másik –, de nem Ábelnek, hanem Szent Mártonnak.

Otthagytam őket, hogy bölcsködjenek, s a dolgom után láttam. Vagyis bémentem a házba, hogy megírjam nekik a bárcát, de ezzel a kis vakarintással is olyan bajosan lettem meg, mintha gyermeket kellett volna szülnöm. A kezem nehéz volt, mint az ólom, 55s a fejem is olyan, mintha zavaros vízzel lett volna teli, s nem jóféle ésszel.

El is gondoltam ott magamban, ahogy nehéz csutak módjára ültem, hogy mégis gyenge portéka az ember, hogy ennyire a hatalma alatt áll az időjárásnak. Tavasszal felkunkorodik és kinyílik, mint a virág; nyáron dalolva borul termésbe, s nem győzi szaporítani a pénzérő dolgokat, úgyszintén saját magát is; aztán ilyenkor, ősz farka felé, egyszerre kifogy az olaj belőle, mint a motorokból, s csak áll a kerekeivel és a sípjával s egész szerkezetével, mint valami haszontalanság.

Bolha ott üldögélt az asztalom mellett, mint egy jó barát. Az első lábaira támaszkodott, s úgy nézett reám, mintha mondta volna:

– Hát mi dolog ez a nagy bágyadozás?!

Szégyellhettem volna, hogy a kutya biztasson engemet emberségre, de Bolha olyan áldott jó cimborám volt, aki előtt szégyenkezni nem kellett. Megsimogattam a rozsdás feje bozontját, és felálltam. Kimentem az ajtó elé, s ott állást vettem a szabad természettel szembe, mint ahogy nagy gazda emberektől láttam. Bolha is velem jött, s ő is állást vett azonmódúlag.

– Fogd meg! – biztattam vaktában.

A kutya széjjelnézett, s még a farkával is úgy tett, mintha kereste volna, hogy mit fogjon meg. Egészen meg volt ijedve, mert addigelé nem történt meg soha, hogy ő ne lássa, amit én látok. Hamar keresgélni kezdtem valami ugatnivalót neki, s mivel éppen az időre haragudtam, egy olyan felhőt szerettem volna felfedezni, amelyik valamiféle haragos állati alakzatban morog ránk a levegőből. Ilyent azonban nem találtam, mert mint a kiterített füst, olyan volt felettünk s körülöttünk minden. Mivel pedig bolond szél sem akartam maradni Bolha előtt, ismét felbiztattam, a levegőbe mutogatva:

– Fogd meg!

Erre még egyszer rám nézett, aztán olyan lett, mint a megszorult diák, amikor mond neki valamit a tanár.

56

Ugatni kezdett.

Előre is, jobbra is, bal felé is vakkantott, mintha azt gondolta volna, hogy majd csak ott lesz valahol, amit neki ugatni kell.

Éppen jött a zetelaki ember, s véle a másik.

– Mit fog ez a kutya? – kérdezte.

– Ez az esőt – feleltem.

Az ember megtekergette a fejét, és így szólt:

– No, én még ilyet sem láték mostanáig.

– Milyent? – kérdeztem.

– Én olyant, hogy cseber helyett használjanak egy kutyát.

Mivel csípős kedvem volt éppen, elhatároztam, hogy nem maradok adósa a bölcsködő zetelakinak.

– Már ez olyan kutya, hogy mindenre jó az ég világán – mondtam.

A zetelaki hunyorított a társának, és csúfondárosan jegyezte meg:

– Akkor ez jó, még söröshordónak is.

Jól tette, hogy éppen söröshordót mondott, mert erre hamar kaptam feleletet magamban. Nem siettem el azonban a dolgot, mert előbb a fa árát akartam látni. Ki is fizették szépen, s odaadtam a cédulát nekik.

– Ily szorgos házigazdát láttak-é? – kérdeztem nyomban, és úgy tettem, mintha hő buzgalommal keresnék valamit. A két ember csak állott, mintha a Szentlelket várták volna.

– Ejnye – mondtam –, pedig a seritalt szeretik maguk bizonyosan.

– Én igen aztán! – mondta a zetelaki.

Felálltam, s jól a szeme közé néztem.

– Igen-e?

– Én igen.

– No, ha igen, akkor csapolja meg a kutyát! – mondtam szívélyesen.

Erre a másik ember, aki addig egyet sem szólt, menést indítványozott, nehogy kikérdezzem őt is.

Nevettek, s elindultak.

57

Én ott maradtam Bolhával a ház előtt, és néztem az esőt, amely nem is esett igazából, hanem párásan és hideg csendben lopakodott a fákra és a földre. Eszembe jutottak a mezei és az erdei állatok: a szelídek, akik egész nyáron ápolták bundájukat, a mostani időszakra; a vadak, akik megszelídültek a borútól, s az égi finom serétek elől megbújnak valahová; a sasmadarak s azoknak apróbb társai, akiknek légbeli útját elöntötte a víz. Eszembe jutottak mind az én erdei lakótársaim és mezei rokonaim, akik velem együtt elmélkedtek valahol a természet gyászba borultán, aminthogy tavasszal bizonyosan nem elmélkedtek az ő lakodalmán.

Aztán eszembe jutott anyám is, aki az ablakon keresztül a kicsi szobából nézheti az őszt, melynek párái közül feltámadni lát engemet, egymás után sokszor. És eszembe jutott apám is, akinek gyér bajuszát bizonyosan gyöngyszemekkel rakta teli az ég, s akinek zsíros botján gyermekesen kergetik egymást a cseppek.

Nagy lenyomott csend ült a havason.

Este felé járhatott már az idő, s ilyenkor nem háborgatják a fahordók a pásztort. Magának élhet, gyakorolhatja az eszét, énekelhet, vagy törekedhet arra is, hogy nagyobbat hazudjék a legmagosabb fánál. Akár úgy is tehet, mint egy jó király, aki gondol egyet, és béjárja a birodalmát.

Gondoltam hát én is egyet, és elindultam.

Először a nagy bükkfát kerestem fel, főleg a két puska miatt, melyeket a hasába rejtettem volt. Megnéztem, hogy az eső nem folyik-e bé valahol rájok, de jól szolgált az odú: jobban, mint az én vadásztudományom, amellyel annyira sem tudtam menni soha, hogy szavukat vegyem a puskáknak. Már régebben is gondoltam arra, hogy a fegyver dolgában valamelyik katonaviselt fahordó embertől leckét veszek, de sohasem mertem eléhozakodni ezzel, tilos lévén a puskám. Most azonban elhatároztam, hogy az első puskaértőt, aki jön, nem eresztem el. Visszatettem szépen a makacs szerszámot, amit Bolhának is minden alkalommal barátságosan megmutattam; aztán pedig tovább indultam az elszontyolodott 58erdő belseje felé. Itt-ott sűrűbe kerültem, s levertem a gyöngyszemeket, amelyekre levél is hullott mindjárt szemfedőnek. Lassan haladtam, mint akinek sem célja nincs, sem kergetője. Csak bújtam a sűrűben, és az engedékenyebb helyeken lépegettem, s figyelnem sem kellett, mert azt Bolha elvégezte helyettem. Néha előrefutott, hogy kikeresse nekem a komótosabb utat, de leginkább kutatással foglalkozott. Végre, úgy láttam, talált is valamit egy szép bükkfa tövében, mert intett nekem a fejével, és nagy ráncigálásba kezdett. Odamentem, s hát egy cifra szarvazatot erőltet elé a törmelék közül. Segítettem neki, s közös erővel felszínre hoztuk a találmányt. Gazdag fejlődésű agancs volt, a szarvasok királyáé lehetett bizonyosan. Hét ágazat volt rajta, s azokon újabb szarvacskák. Felpróbáltam Bolhának, hogy lám, milyen lenne, ha neki is szarva lenne. De annyira kacagni való volt, hogy ha valamelyik szarvas így meglátta volna, mindörökre megharagudott volna úgy Bolhára, mint reám. Magamnak is feltettem a fülem mellé, de idétlen szarvas lehettem én is, mert Bolha nevetősen nézett engem, s még kuncogott is, úgy hallottam.

Végre hervadni kezdett az a kevés világosság is, ami volt. Jónak láttam hát hazaindulni a zsákmánnyal, mielőtt a vén szarvaskirály szelleme eléjön valahonnét, s ellopja az utat a lábam alól.

Nem mondom, hogy megázva, de erősen nyirkosan érkeztünk haza, Bolhával mind a ketten. Úgy éreztem, hogy még a bőröm alá is bészivárgott a nedvesség, s nem lehetett az orcám sem valami rózsás. Ilyenkor vagy a tűz melege, vagy a szerelmes lángolás az, ami az embert helyrehozza: így tanultam az öregektől. A szerelmi lángolásban még nem voltam járatos, de akármilyen járatos is lehettem volna, mert még annyi leányféle sem volt a környéken, mint a tű foka. Így hát tüzet durrantottam, melyet Bolha is erősen helyeselni látszott. Hamarjában megfejtem a kecskét is, s a tejet odatettem forrni. De ahhoz már nem volt kedvem, hogy puliszkát is főzzek; s Bolhának is csak moslék jutott ki vacsorára.

59

Aztán a tudományt, vagyis a Nick Carter-eket és a Buffalo Bill-eket s más tudós könyveimet az asztalra raktam, s melléjük ültem, mint valami erdei esperes. Először is a kalendáriumot vettem használatba, amit ugyancsak Dávid Pali bácsi hozott volt nekem. Azt az egyet el kell ismerni, hogy hasznos és alapos könyv volt ez a kalendárium. Elöl a tábláján piacteret ábrázolt, de hogy melyik faluból, azt már nem tudom. A piactéren egy idősöcske kövér ember állott, csizmában s harisnyában, a nyakában bőrtarisnya, és a kezében nagy bot. Szemben emez emberrel a falu lakosai álltak, akiknek a kövér atyafi erősen magyarázott valamit: biztosan azt, hogy sok kalendárium van a világon, de ilyen, mint ez, amelyiknek a tábláján ő áll, egy sincs több. A hónapok az elején voltak a kalendáriumnak, de ha hátul lettek volna, úgy is azokat néztem volna meg először. Különösen az időjóslás csigázta a kíváncsiságomat, s abban a jóslásban is főleg a novemberre szóló. Ebben a részben a kalendárium így szólt: »A hó eleje borús, néha esővel…«

– No – mondtam én is –, ez a néha most van.

Decemberre nagy havat jósolt, januárra erős hideget, s augusztusra nagy meleget. Tudta hát a jós, hogy mit csinál, mert a tyúknak szarvat s az ökörnek kotlási hajlandóságot én sem jósolnék. A jóslatok mellett jó tanácsok is foglaltattak a kalendáriumban, mint például az, hogy a testi betegek óvakodjanak a kuruzslótól; hogy kutyával s macskával ne sokat fogdosódjék senki; hogy fürödjék az ember, s a hektika ellen használjon levegőt; hogy oltsuk bé a gyermekeket, s feküdjünk le korán; hogy az éjjelezés, a bor s a pálinka sírba viszen; hogy csak jó világosság mellett olvassunk, s a szobánkban se hideg ne legyen, se meleg ne legyen.

S így tovább, annyi jó tanács volt, hogy azoknak a bétartása felért volna egy terhes hivatallal.

Hanem a tömérdek jó tanács úgyszólván semmi volt a hátrább levő gazdag olvasmányokhoz képest, melyek között találtam krónikás verset Fráter György barátról s az erdélyi nagy vallási sza60badságról; eszmélkedést Szent Zitáról, aki a szakácsnéknak volt a patrónája; s egy másik elmélkedést Szent Ferencről, aki viszont azoknak az állatoknak volt a patrónusa, akiket megsütöttek és megfőztek a szakácsnék. Olvastam továbbá egy emberről, akinek nem volt árnyéka, s az özvegyekről, akiknek több is volt; aztán Miklós muszka cárról is olvastam, s nemkülönben arról, hogy a föld kerekségén annyi giliszta él, hogy húszezer is jutna egy embernek, ha igazságosan elosztanák.

Sokáig olvashattam ezeket, mert egyszer csak azt vettem észre, hogy zúg valami, mint a veszett malom. Figyelni kezdtem: s hát Fráter György, Szent Zita, Szent Ferenc, a szakácsnék és az özvegyek s Miklós cár s a giliszták zúgnak benne a fejemben. Ijedtemben a földre vetettem a kalendáriumot, s minden ajtót megnyitottam a fejemen, hogy kieresszem a zúgó gyülekezetet. Amikor egy kicsit tőlük ily módon megkönnyebbültem, akkor a hideg vett elé, s valósággal elöntött, mintha a giliszták átkoztak volna meg. A leszakadt tüzet ismét felélesztettem, de hiába vártam, hogy gyülekezzék a meleg. Lesbe állottam, s figyelni kezdtem, hogy hova lesz el, s hát a gerendák között a tető felé s az oldalnyílásokon kifelé lopódzik. Mert olyan a meleg is, mint a költözködő madár. Mivel az is, amikor eljön ősszel az ideje, egyszerre nyugtalankodni kezd, aztán otthagyja a fészkét és a házat, s elmegy szépen Afrikába. Úgy volna jó, hogy az ember is utána menjen, de hát a madárnak s a melegnek szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége.

Valahogy ilyenformán kalandozott az eszem a nagy fázódásban. Elég haszontalan gondolatok voltak, amik így eszembe jutottak, mert azokkal sem a fali deszkák között a nyílásokat bédugni, sem pedig a gerendákra mennyezetet teríteni nem lehetett. S amikor elgondoltam, hogy ez a mostani hideg még semmi ahhoz képest, mint amit a tél hozni fog: akkor olyan valóságos félelem fogott el, mintha farkascsordát láttam volna. Ezt nem is lehet csodálni, mert a gondolatomban süvölteni kezdett a szél, porzani 61a hó és metszeni a hideg. Azt hittem, hogy mindjárt megzúzmorásodik a kövér szemöldököm, és lefagynak a füleim. A tüzet megraktam istenesen, nagy sapkát húztam a fejembe, s ruházat dolgában is mindent magamra szedtem, amit csak megcsíphettem a házban. Aztán közelebb húztam a tábori ágyat a füttőhöz, példát vettem az összekunkorodott macskától, s azonképpen, amint ő is, én is megbújtam szépen, hátha el tudnék vándorolni Álomországba a hideg elől s a még hidegebb gondolatok elől.

Elég hamar elaludtam, de bár ne aludtam volna, mert álmomban még jobban folytattam a rosszat, mint ébren. Nagy bömböléssel kezdődő telet láttam, akkora hóhegyekkel, amekkora hegyek még földből sincsenek. Kifent gyilkos szelek söpörték végig a téli földet, s úgy görgették a rengeteg havat, mintha megindult volna a világ.

S az én erdei házam a kellős közepében volt az álombeli veszedelemnek: a szél vágta, s a hó pallotta, miközben úgy bőgött a nagy verésben, mint egy macskakölyök. Valóságos utolsó ítélet folyt, s még az Ántikrisztust is láttam, ahogy az a Bibliában meg vagyon írva. Nagy zúzmorás bajusza volt az Ántikrisztusnak, zúzmorás volt a szemöldöke is, a szakálláról pedig jégcsapok lógtak, melyeket ingatva félrevert, ahogy erős idő alkalmával félreverik a harangokat.

Ez a megáradott álom egészen reggelig tartott; s amikor felébredtem, egyszerre kiszöktem az ágyból, mintha el akarnék futni az elől, amit láttam. Nekiszökés közben akkorát kiáltottam, hogy rögvest odaugrott a kutya, és ugatni kezdett. Ez az ugatás ébresztett fel igazából. Mindjárt kinéztem az ablakon, s hát a hónak nyoma sincs, a bömbölő szél elült, s eltávozott az Ántikrisztus is.

Csak a föld füstölt, de az is köd volt.

Vagyis kedvetlen, szipákoló idő járt ezen a reggel. De akármilyen kedvetlen és szipákoló volt is, mégis paradicsomi állapotot mutatott ahhoz képest, mint amit álmomban láttam. A kedvem is felkelt tegnapi szomorú ágyából, s az eszem fürgén forgolódott, 62hogy valami munkát keressen magának. De akkor szekérzörgést hallottam, s valami beszédet is. Kivetettem tekintetemet az ablakon, s hát egy sárgára festett kocsiszekéren istenes vendégek érkeztek.

Mégpedig három szerzetes barát.

Két jó piros lovuk volt, parázslók és kövérek: látszott, hogy nem tartottak sem kicsi, sem nagy böjtöt. A kocsiszekéren volt elöl egy szigorú deszkaülés, hátul pedig egy nagy karos ülés urason. Aki az elsőn ült s a lovakat hajtotta, öltözék szerint az is barát volt, egyébként azonban fakó, rongyos legénynek látszott. A másik kettő, a hátulsó ülésen, már igazi és befejezett barát lehetett, kiváltképpen a jobb kézről való, akinek a derékkötele is egészen díszes volt, az arca pedig olyan jó piros kövér, hogy abban nemcsak az Isten, hanem az ember is gyönyörködhetett.

A szekeret béállították egy közeli nagy fa alá; a lóhajtó barát leszállt, s aztán leszállingózott a másik kettő is. Amíg a szekeres levetette a hámistrángot, s kivette a lovak szájából a zabolát, és szénát tett eléjük, addig a rangosabb barátok tisztogatták és rázogatták magukat, a lábukat és a karjukat gyakoroltatták, majd pedig körülvizsgálódtak. Utána mondtak egymásnak valamit, és megindultak a ház felé. Elöl nem a kövérebbik főbarát jött, hanem a másik.

A lóhajtó ott maradt.

Eljöttem én is az ablaktól, s körülnéztem a szobában, hogy van-e olyan rend, ami két rangos barátnak megfelelne. A tűz már jól égett a négylábú kályhácskában, a kecskét is megfejtem volt, s a tejet felforralni odatettem. Vártam, hogy mi lesz, s hát kopogtatnak az ajtón.

– Lehet, lehet! – mondtam én is, ahogy talál.

Az ajtó kinyílott, s beléptek mind a ketten. Elöl a mellékesebb barát, s hátul a kövér. Nagy fekete kalapjuk volt, s azt levették.

– Adjon az Isten! – mondta az első.

63

– Megköszönnők, ha adna – feleltem, s már kezdtem is biztatni őket, hogy üljenek is le ebben a szegény hajlékban.

Körülnéztek, s leültek.

– Ki itt az erdőpásztor? – kérdezte a főbarát.

– Hát nem látható, hogy ki? – feleltem.

– Mi csak téged látunk – mondta a kérdező.

– S az nem elég?

– Nekünk elég volna, de fát is szeretnénk venni.

– Azt is eligazítjuk – nyugtattam meg –, mert ebben a házban jelenleg csak két barát s egy erdőpásztor van, engedelemmel legyen mondva.

Erre összenéztek, s mintha elmosolyodtak volna.

– No, mit szólsz ehhez, Furtunát? – kérdezte a főbarát a másikat.

– Jól indul – felelte Furtunát.

Nem szóltam ebbe a beszédbe belé, hanem kinéztem az ablakon. De jól is tettem, hogy kinéztem, mert olyant láttam, amilyent addigelé még sohasem. Vagyis a lóhajtó barátnak a nyaka között volt a csuhája, s úgy táncolt a szekér körül, mintha lakodalomban lett volna. Lebegő nadrágja oly rongyos volt, hogy csak az inge tartotta össze, s az is nehezen.

– No, ennek is adhatnának egy jobb nadrágot! – mondtam.

Csodásan hangozhatott, hogy én látom a kocsis barát nadrágját, mert a bent lévő szerzetesek egyszerre mind a ketten felálltak, és odajöttek hozzám az ablak mellé. Meg is torpantak azonban mindjárt, a nagy látványosságtól.

– Hát ez mit csinál?! – pillogtatott Furtunát.

– Mondja a litániát – feleltem én is.

A főbarát kedvesen nézte a táncot, aztán megjegyezte:

– Így is lehet dicsérni az Istent.

– Hát hogyne lehetne! – állottam a pártjára. – Hiszen faluhelyen is ebből a célból teszik vasárnapra a táncot.

Furtunát furcsán megnézett engem, de nem szólt. A főbarát sem. Így aztán csendesen tovább szemléltük együtt a táncot, mind 64egészen addig, amíg leállott a legény. No, végre megcsendesedvén, letépett néhány foszlányt a nadrágjáról, majd a csuháját visszaeresztette, és megindult egyenesen a ház felé.

Vidám tisztességgel lépett bé a szobába.

– Főtisztelendő páter-gvárgyián, meddig maradunk itt? – kérdezte.

– Mért akarod tudni, Márkus? – felelte a gvárgyián.

– Én azért, hogy a lovakra vessek-e takarót.

– Vessél, egész bátran.

Láttam, hogy már fordulna is, hogy menjen, de hamar egy kérdést tettem neki:

– Meg tudná-e mondani, hogy mikor táncolt utoljára?

Márkus megnézett szelíden, aztán odajött hozzám, megsimogatott, és így szólt:

– Hát honnét tudod, pásztor testvérem, hogy valamikor is táncoltam?

– Én onnét – feleltem –, hogy az Isten megjelentette nekem a szemem által és az ablakon keresztül.

– Akkor te kedves vagy az Isten előtt! – mondta Márkus.

– Ez nem csoda, mert Ő is kedves énelőttem.

A gvárgyiánnak nagyon tetszhetett, hogy így felelgettünk egymásnak, mert boldogan s nagyot nevetett.

Amikor Márkus elment, mind a hárman összenéztünk.

– Igazi barátnak való legény – mondtam.

– Bár egy kicsit együgyű – felelte a gvárgyián, de abban a pillanatban nagy cserszegés ijesztett meg.

– Fut a tej! – kiáltotta Furtunát.

Megszöktem magamot, de mire lekaphattam a tűzről a lábast, valamicske a tejből már kifutott volt.

A barátok jót nevettek az én szorgosságomon és a kárvallásomon, s még hergelő szavakat is mondtak. Gondoltam, hogy én sem hagyom magam, s így szóltam:

65

– Nekem olyan barát vendégeim vannak, akiknél még a kecsketej is buzgóbb.

– Mi még nem forrtunk fel, hogy kifuthatnánk – felelte a gvárgyián.

– Attól még nem késtek el – mondtam erre –, mert éppen tudok valakit, aki igen szeretné a tűzre tenni magukat.

– Ki az? – kérdezte a gvárgyián.

– Az éppen az ördög.

Furtunát egy kicsit megütődött, de amikor látta, hogy a főbarát szívéből nevet, akkor ő is megenyhült.

Mialatt így folyt a szó, én azon fáradoztam, hogy megkínáljam őket jó meleg tejjel. Két csuprot már elé is vettem volt, s az egyiket éppen telitöltöttem. Akkor azonban láttam, hogy a másik nem telik meg. Gondoltam hát egyet, s így szóltam Furtunáthoz:

– Ha kérdenék valamit, megmondaná-e?

– Én meg, ha olyan a kérdés.

– Az pedig olyan – mondottam –, mert azt akarom megkérdezni, hogy ez a tej az előbb Isten akaratával futott-e ki?

– Természetes, hogy Isten akaratával – felelte Furtunát.

– Akkor jó – mondtam, s azzal a tele csuprot a főbarát elé tettem, a hiányost pedig Furtunát elejébe. Hát erre Furtunát megnézte a főbarát csuprát, de meg az övét is, amelyik alig volt félig. A hiányosság nagyon feltűnhetett neki, mert így szólt:

– Hát ennek a fele hol van?

– Annak a fele Isten akaratával kifutott – mondtam.

Folytattuk még ezen az ösvényen egy ideig a szót, majd aztán kiadtam nekik hittanból a bizonyítványt, és más beszédtárgyat kerestünk. De nekem a fő célom tovább is az volt, hogy a kedves vendégeimnek mulatságot szerezzek; nekik ellenben az volt, hogy a favásárt megcsinálják. Ki is mentünk úgy a déli időben, s körüljártuk az ölfákat. A páter-gvárgyián nagy szakértelemmel vizsgálta az állományt, mert a saját szemével akarta látni, hogy mit veszen meg. Az egyik ölet meg is bontatta velem; hogy üresség 66nincs-e belül, vagy nem csalunk-e valahogy másként. De aztán megnyugodott, s azt mondta:

– Ötven öl kéne nekünk.

– Ha kéne, van – mondtam.

– Hát az ára mennyi?

– Ölinek kétszáz.

– Az sok.

Én a magam fejétől odaadtam volna a gvárgyiánnak százötvenért is, mert a pappal szemben engedékenyebb vagyok, mint a világi emberekkel szemben. Azonban én sem voltam a magam ura, s éppen ezért tartanom kellett a kétszázhoz magamot. Végre is létrejött a vásár, s kiválasztottunk ötven ölet. Azt az ötvenet nagy B betűvel mind megjegyeztük. Mire a végire kerültünk, s mehettünk volna vissza, már az öltözetünk erősen megnyirkosodott volt. Meg is jegyezte a gvárgyián, egy kicsit fázékonyan:

– Ez az idő egészen ráfekszik az emberre.

Én ilyet addigelé nem hallottam volt, s így szóltam:

– Elég illetlen dolog.

Furtunát felém legyezett a mutatóujjával.

– Kivágom a nyelvedet! – mondta.

– Kivághatja – feleltem neki –, ha tud helyette mást csinálni.

– Tilos neki! – mondta nevetve a páter-gvárgyián, s olyan ügyesen talált neki a természetes szó, hogy feléje fordultam, mintha az ölébe akarnék kérezkedni, és így szóltam:

– Magát boldog anya szülte.

Láttam, hogy a főbarátot melegség önti el, s meg is ölelt, mintha az édesapám lett volna. Furtunát irigykedve nézett minket, akiket az egymásnak való természet szeretetben összeborított. Ebben a szívbéli atyafiságban le is tettem arról, hogy tovább is csiklandozzam őket.

– No, megkegyelmezek maguknak – szóltam is.

– Miben kegyelmezel meg? – kérdezte a főbarát.

– Én abban, hogy több ugráló kérdést nem adok fel.

67

Bolha is velünk volt, s amikor már annyira elémentünk volt, hogy a házat megközelítettük, egyszerre ugatni kezdett. Elöljártában, mint ahogy szokása volt, húsz lépésre lehetett tőlünk, s csak nézett fel egy fára, és ugatott éktelenül.

– Valami nagy madarat lát bizonyosan – mondta a páter-gvárgyián.

Előrefutottam, hogy én is lássam, amit Bolha lát.

– Elég nagy madár! – szóltam visszafordulva, és úgy kacagtam, hogy a kutya sem ugatott jobban. De hogyne nevettem volna, amikor fent a fán, a nagy madár képében, Márkust kellett látnom. Úgy ült ott egy erős ágon, hogy a csuhája a nyakába volt borítva; s még azt is láttam, hogy a nadrágja némely helyen a bőrével volt megfoldva. Amíg ott álltam, s nevetve néztem alulról Márkust, az a történet jutott eszembe, amikor tizennégyben apám bévonult volt katonának. Akkor anyámmal együtt elvitt engemet is a városba, hadd vegyen le minket a fényképész, amíg mind a hárman életben vagyunk. A fényképész odaállított minket a lemásoló gépezet elé, maga pedig egy csuhát kanyarított a fejére, s megkucorodva belébújt a masinába. Márkus is olyan volt most éppen, mintha ahhoz a fényképészhez járt volna iskolába.

A két barátnak is széjjelfutott a szája, amikor odanézve meglátták őt a fán.

– Hát te ott mit csinálsz? – kérdezte is a páter-gvárgyián.

– Fényképezi a földet – jegyeztem meg hirtelen.

– Egy mókust láttam – felelte Márkus.

– Hát aztán? – folytatta a főbarát.

– Meg akarta nézni közelről is, mint a pénzt, hogy nem hamis-e – szóltam újra belé, mire Márkus is az én beszédemet fogadta el, s nevetve mondta:

– De biza hamis vót…

A gvárgyián intett, hogy ne szóljunk, mert ő akarja folytatni a beszédet.

– Hát miért volt hamis? – kérdezte.

68

– Azért, mert elfutott – felelte röhintve Márkus.

– Azt hittem azért, mert likas volt.

– Likas az ötven bani is, mégsem hamis – mondta Márkus.

– Hát te honnan ismered olyan jól a pénzt, Márkus?

– Én az útról.

– Hogyhogy az útról?

– Úgy az útról, hogy ott találtam egy olyant a múltkor.

A főbarát reánk nézett, hogy a lefolyt beszéddel meg vagyunk-e elégedve, de mi úgy meg voltunk, hogy annál jobban nem is lehetett.

– Ekkora pénzismerettel még pénzügyminiszter lesz Márkusból – folytatta Furtunát.

– Belőle az – szóltam ahhoz is hozzá –, s mind mókusokat fog veretni.

– Akkor avval fizetjük a fát! – találta fel magát a gvárgyián, mire én is rögtön megfeleltem, örvendő hangon:

– Jó lesz, hiszen a mókuspénz fiadzani fog!

Úgy jött egymás után a jó felelet a szánkra, mintha az Isten kegyelme velünk lett volna, ami jár is, amikor három barát együtt van.

– No, evvel bé is mehetünk – mondtam.

Amíg folyik vala a beszéd fel a fára s le a fáról, Bolha többször is indítani akart minket, mert nagyon restellte, hogy mindjárt kezdetben nem ismerte meg ezt a fái Márkust. Most, amikor én szóltam is a menésre, boldogan futamodott előre, s még az ajtót is kinyitotta nekünk. Az öröme olyan nagy volt, hogy bent a házban játszani kezdett a macskával, aki gomolyagban feküdt a füttő alatt. Én fát raktam a tűzre, a gvárgyián s Furtunát pedig visszaültek a korábbi helyükre, ahonnét, úgy látszik, a kutya-macska játékot nézték mind a ketten, mert egy kicsi idő múlva így szólt a gvárgyián:

– Úgy fekszik, mint egy vénasszony.

– Ki fekszik úgy? – kérdeztem.

69

– Az a macska.

– Az bajosan fekszik úgy!

– Hát miért?

– Azért, mert az bakmacska!

Erre megszólalt Furtunát is:

– Az nem lényeges.

– Ajh, dehogynem! – mondtam.

A páter-gvárgyián, aki fél füllel csak annyit hallott, hogy a macskáról beszélünk, részvéttel szólott oda:

– Talán beteg?

– Elég beteg.

– S mi baja van?

– Neki az, hogy a babája otthon maradt a szomszédban.

– Hát kölyke is van? – kérdezte a főbarát.

S így melléje szólván, még Furtunát is hangosan kezdett nevetni. Tovább azonban nem firtattuk a dolgot, de nagyon nem is lehetett volna, mert Márkus megjelent az ajtóban. Bugyuta mosolygással úgy nézett a gvárgyiánra, mint aki dicsekszik vala azzal, hogy le tudott szállni a fáról. A haja mind el akart futni a fejéről, az arca maszatos volt, s olyan a csuhája is végig, mintha három nagy vizes fát is megpucolt volna véle.

– Fordulj, Márkus! – mondta a főbarát.

Márkus megfordult, de hátul is olyan volt, mint elöl.

– No, megülhetjük a neved napját – szólt megint a gvárgyián. – Eredj hát, s hozd bé az elemózsiát!

Azt vártam volna, hogy valami tarisnyát hoz bé, de nem azt hozott, hanem egy jókora ládát. S úgy hozta azt a ládát a vállán, mintha az én házam kaszárnya lett volna, ő pedig egy jámbor regruta, aki most vonul bé. A páter-gvárgyián intett neki, hogy tegye a ládát az asztal mellé. Márkus odatette. Aztán a gvárgyián felállt, a zsebéből egy kulcsot halászott elé, majd a láda mellé kucorodott, és kinyitotta. Akkor egy kis ideig mozdulat nélkül és csendesen maradt, mintha fohászkodnék, és így szólt:

70

– Csak az a miénk, amit megeszünk!

– Az, s az örökélet – egészítettem ki.

Márkusnak nagyon tetszett, amit mondtam, mert azzal tüntetett ki, hogy kezet fogott velem.

Közben s nagy buzgalommal a páter-gvárgyián az asztalt már teríteni kezdette; s nemsokára sült húsok voltak oda kirakva, tepertyűs pogácsa, sajt és mosolygó sárga gyümölcsök. És eme étkek mellett két üveg is állott katonásan: az egyikben borókapálinka volt, s a másikban bor. Poharuk is volt, de csak kettő. A gvárgyián emiatt úgy párosított minket, hogy az egyikből ő s Furtunát ivott; a másikból pedig mi Márkussal ketten. Először a borókás italból vettünk egy-egy szájjal, de éppen elég is volt annyi, mert inkább lehetett volna parázs lelkének nevezni, mint pálinkának. A szemem is úgy megharmatosodott tőle, hogy dörgölni kezdtem a kezem fejével.

– Mi az, Ábel? – kérdezte a főbarát.

– Az Isten megvere – mondtam.

– Hát miért?

– Engem azért, mert a minap megfogadtam volt, hogy nem iszom több pálinkát.

– Ezen könnyű lett volna idejében segíteni – mondta a gvárgyián.

– Hogy?

– Ha nem fogadod vala meg, úgy.

Erre mind meleg jóérzésekkel nevettünk, és odaültünk a megterített asztalhoz.

Úgy ettünk, mintha a páter-gvárgyián lett volna a püspök, mi pedig hárman az oldal-kanonokok. Utána egy-egy jó pohár bort is leeresztettünk, amitől az időjárás mindjárt melegebbre fordult. Aztán a páter-gvárgyián rágyújtott egy bőrszivarra, Furtunát egy rendesre, mi pedig Márkussal azt néztük, hogy milyen nagy basa módjára eregetik a füstöt.

– Hát esténként mivel töltöd az időt, Ábel? – kérdezte egy idő múlva a főbarát.

71

– Mikor evvel s mikor avval – feleltem.

– S amikor evvel, akkor mivel?

– Akkor szemlélődéssel.

– S mit szemlélsz?

– Én a múltat, a jelent s a jövendőt.

– Terveid is vannak, úgy látszik.

– Nekem vannak.

– Milyenek?

– Jók.

Így felelgetvén, azt gondolhatta a páter-gvárgyián, hogy nem akarok a terveimről beszélni. S ha azt gondolta, abban igaza is volt, mert csakugyan nem akartam. Nem azért, mintha ő nem lett volna érdemes reá, mert apám s anyám után érdemesebb embert hamarjában nem tudtam volna elévenni. Hanem azért nem beszéltem, mert a terveim egy ilyen szegény fiúhoz képest, mint amilyen én voltam, igen nagy és gyönyörű szárnyakkal bírtak.

A gvárgyián megértőleg nézett engem és hallgatott.

S hallgattunk mind, akárcsak négy pillangó, akik rászálltak egy-egy virágra.

Végtére megint a főbarát szólalt meg, s azt kérdezte:

– Hát amikor avval, akkor mivel?

Érdekfeszítő könyveim jutottak eszembe, s elnevettem magamat.

– Valamivel – mondtam.

A főbarát rosszra gondolhatott, mert körülleskelődött, s még az asztal alá is benézett.

– Hova dugtad el? – kérdezte.

– A könyveket-e?

– Nem a könyveket, hanem a leányt.

– Miféle leányt?

– Akivel esténként töltöd az időt!

– Jaj, mit mondott! – szóltam megbotránkozva, de jócskán beléveresedhettem, mert a páter-gvárgyián nevetve így szólt:

– Né, még a rózsák is kinyíltak az arcodon!

72

Én mindenféle rózsát szeretek, csak éppen azokat nem, amik az arcomon nyílnak. Oda is szóltam Márkusnak nyomban:

– Szedje le hamar!

– Mit? – kérdezte Márkus.

– A rózsákat az arcomról, s vigye a somlyai leányoknak.

Nem mondhattam rosszat, mert Márkusnak is kipirkadt az ábrázata, és berzenkedve nevetett. Furtunát azonban nem akart minket lejtőre ereszteni, mert felemelte a mutatóujját.

– Vigyázz! – mondta.

– Vigyázz, ha jön a vonat! – felelte Márkus, és még jobban nevetett.

– Mire vigyázzunk? – kérdeztem én is.

– Arra, hogy rózsabokorban lakik az ördög.

Úgy tettem, mintha valami nagy titok világosodott volna meg előttem.

– No, látja, most már tudom a magyarázatát! – szóltam.

– Minek a magyarázatát? – kérdezte Furtunát.

– Annak, hogy miért van olyan sok tövis a rózsabokron.

– Hát miért van?

– Azért, hogy az ördögöt megszúrja.

A páter-gvárgyiánnak olyan jól esett ez a játszi felelet, hogy egy fél pohár borral jutalmazott meg érte. Megittam jóleső ájtatossággal, s akkor így szóltam:

– No, ha maga ilyen jó hozzám, akkor én is mutatok valamit.

– Mit mutatsz?

– Én olyan könyvet, hogy felakad a szeme.

– A gyönyörűségtől-e?

– Leghamarébb attól.

Az ölembe gyűjtöttem a könyveimet mind, ami csak volt, s úgy teli öllel odaállottam a páter-gvárgyián elé.

– Hiszen neked egész könyvtárad van! – mondta.

– Megtanultam volt a Bibliát – feleltem.

– Mire nézve?

73

– Arra nézve, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem igével is.

– Lám, milyen igéid vannak?

Amíg így váltogattuk a szót, magamban sorrendet csináltam a könyvekre nézve. Úgy gondoltam, hogy a legjavát hátul hagyom, ahogy a testi táplálkozásnál is szoktam. Kiválasztottam A hős fiúk-at, és odaadtam. A főbarát alig nézte meg, tovább adta Furtunátnak.

– Dicsérem az ízlésedet – mondta.

– Hát azt miért? – kérdeztem.

– Azért, mert kitűnő jó könyv ez A hős fiúk.

– Vannak itt hősebbek is – mondtam, és odaadtam A szőke hölgy-et.

A gvárgyián is, Furtunát is begyesen nézték A szőke hölgy-et, s kényesen forgatták.

– Ez nem pikáns-e? – kérdezte Furtunát.

– Hát az mi? – kérdeztem vissza.

– Az az, hogy nem sikamlós-e?

– Ahhoz most szűk világ van, hogy sikamlós legyen – feleltem.

– Mutasd a többit! – mondta a gvárgyián.

A Buffalo Bill füzeteket adtam oda.

– Hát ezt a szemetet hol szerezted?

Úgy éreztem, mintha a gyermekemet bántották volna meg.

– Hát az mért szemét? – kérdeztem.

– Azért, mert beteggé teszi a lelkedet.

– Van itt egy jó tábori ágy – mondtam. – Oda befektetjük, ha beteggé teszi.

– Hol szerezted őket?

– Vettem.

– Hol?

– Én itt a Hargitán.

– Ki a nyavalyától?

– Nem a nyavalyától, hanem becsületes embertől.

74

A páter-gvárgyián tekergetni kezdte a fejét; majd odanézett, hogy hasonló könyveim még nincsenek-e. A szegény Nick Carter-ek úgy reszkettek a kezemben, mint a nyárfalevél.

– Lássuk azokat! – mondta a főbarát.

– Ezeket láthatja – szóltam, és odaadtam őket.

Vártam, hogy mi lesz.

A gvárgyián jóformán meg sem nézte a kedves füzeteket, hanem felállt, a kályha ajtaját kinyitotta, és a drága irományokat bégyúrta mind a tűzbe.

A nagy megütődés miatt meg sem tudtam mozdulni.

A lábamból is elment az erő.

A szívem összefacsarodott.

Egyszerre sírni kezdtem.

Elborított az érzés, hogy egyedül maradtam a világon. Ebben az árvaságomban csak a véghetetlen szomorúság özönlött felém a hegyekről az ablakokon át és a deszkanyílásokon át. Kedve vesztetten borult össze felettem a ház s a ház felett az ég; s ami annyi volt nekem azelőtt: a jókedv és az öröm, az mind kiadta a lelkét, hogy féljem a mulandóságot.

A pillanatok úgy vonultak el előttem, mint kicsi fekete keresztek, amelyek mind azt hirdették, hogy a kályhácskában égnek a jókedvű betűk. Az én kedves betűim, kicsi gyorsfutó paripáim, amelyekre esténként és sokszor éjjelenként felültem, hogy béjárjam rajtuk a kalandok országát…

Úgy állottam ottan, hirtelen árvasággal, mint az égre néző fiatal fa, melynek díszes és játszi lombjait lefosztja valaki.

Úgy álltam örömtelenül, árvizes szemekkel.

Nem is szólt hozzám sokáig senki.

– Hát te miért sírsz? – kérdezte végre a gvárgyián.

A fájdalom még ott feküdt a szavaim elé hengerítve. A füttő felé néztem keservesen, ahol még most is égtek érdekfeszítő könyveim. Márkus látta a tűz sírgödrébe esett tekintetemet, s hogy 75vigasztaljon valamiképpen, de azért szigorú elöljáróit se bántsa meg, így szólt:

– Éppen úgy égnek, mintha szent könyvek lettek volna.

A gvárgyián reá sem hederített a mellékes barátra, hanem megvigasztalásomat tűzte ki célul.

– Miért sírsz, Ábel? – kérdezte megint.

– Maga jól tudja – feleltem.

Erre megsimogatta az arcomat, majd a keblére húzta a fejemet. Keze járásáról s a szíve dobogásáról éreztem, hogy erősen megsajnált.

– Legyen több eszed, édes fiam! – mondta.

– Bár ennyi se volna – szepegtem.

– Légy nyugodt, nem vesztettél semmit.

Erre már én is felegyenesedtem.

– Azt ki mondja?

– Azt én, a csíksomlyói páter-gvárgyián!

Szava olyan katonásan hangzott, hogy nem mertem ellenkezni tovább, hanem lehajtottam a fejemet, és ülőhelyet választottam. Amikor leülhettem, csak akkor szólaltam meg:

– Igen, de most jönnek a hosszú őszi esték s a még hosszabb téli esték! S azokon az estéken én mit olvasok?!

Egyszerre megenyhültek a barátok, de legkivált a gvárgyián, aki megbuggyanva szólt oda nekem:

– Hát ez a fő baj, te bagolyfiú?!

– A fő baj nem ez, de mindjárt utána következik – mondtam.

– Hát akkor a fő baj mi?

– Az, hogy nem én vagyok a csíksomlyai páter-gvárgyián.

– Igyekezzél, s még az is lehetsz – mondta a barátfőnök. – Végy példát Márkusról.

– Tőle vehetek is, mert elég közel van – feleltem.

Egy ideig hallgattunk, majd ismét megjegyeztem:

– Aztán a jótett helyébe jót várok!

76

A páter-gvárgyián abban a helyben megértette a dolgot, és annyi könyvet ígért nekem, hogy annyit egész télen sem tudok majd elolvasni. Azt is beígérte, hogy Márkus fogja kihozni szekérrel; s aztán figyelmeztetett, hogy legyünk békességben, nehogy felidézzük ismét a világháborút.

Ahogy a világháborút emlegette a gvárgyián, egyszerre eszembe jutottak a fekete bombák, s eszembe jutott a két szótlan puska is.

– Tudja-e, hogy mi kéne nekem? – fordultam a gvárgyiánhoz.

– Mi kéne?

– Egy katonaviselt ember.

– Hát az minek?

– Annak, hogy van egy puskám, amit nem tudok szólásra bírni.

Erre a páter-gvárgyián elmondotta, hogy ő biza tábori pap volt az egész háború folyamán, s a puska kezelését is meglehetősen ismeri, ha az mannlicher. Mindjárt látni is akarta a fegyvert, amiről beszéltem. Nekem sem kellett egyéb, hamar kimentem, s elékerítettem a puskát. De csak az egyiket hoztam bé a házba. A gvárgyián megforgatta, s olyan fegyvernek ismerte el, amilyent éppen emlegetett. Tölteléket kért belé, amit én adtam is neki, mégpedig egy csorbítatlan ötös fürtöt. Akkor kimentünk mind a ház elé, s körülvettük a nagy mestert, aki nemcsak a barátokat tudta kormányozni, hanem igen a katonafegyvert is.

– Mit célozzak meg? – kérdezte.

– Az ördögöt – mondtam.

– Hol van?

Valami húsz lépésnyire rózsabokor állott. Gondoltam én is egyet, és belémutattam a rózsabokorba:

– Páter Furtunát szerint ott lesz, a szállásán.

A főbarát ráemelte a puskát a rózsabokorra, és belédurrantott, de a szóláson kívül más eredmény nem mutatkozott.

– Jó, hogy nem volt ott az ördög – jegyezte meg Márkus.

– Miért? – akaszkodott Furtunát véle.

77

– Azért, mert ha ott lett volna, a főtisztelendő páter-gvárgyián meglőtte volna.

– Meg, hála Istennek.

– Nem hálaistennek! – ellenkezett Márkus.

– Hát miért? – ütött rajta Furtunát.

– Azért – felelte Márkus –, mert ha meglőtte volna, akkor mi kenyér nélkül maradtunk volna.

Feleletre sem méltatták Márkust, pedig igaza volt neki, mert azért vannak a barátok, hogy helyrehozzák nap nap után, amit az ördög elront, szintén nap nap után. Más szóval úgy is lehetne mondani, hogy egymás keze alá dolgoznak, s tán éppen azért nem keríthető kézre az ördög, hogy ember ezt a hasznos rendet meg ne zavarhassa.

Lövés után a gvárgyián még egyszer megvizsgálta a fegyvert, aztán dicsérettel illette, és odakínálta Furtunátnak, hogy lőjön ő is egyet.

– Én nem fogok fegyvert! – tiltakozott Furtunát.

– Durrants egyet, hiszen nem vagy názárénus! – mondta a gvárgyián.

Hiábavaló volt azonban minden biztatás, mert Furtunát csak a fejét tekergette, s nem durrantott. No de, mi sem kérleltük ítéletnapig, hanem átvettem én a puskát, és olyant lőttem véle, mint egy ágyúval. Megrúgta keményen a vállamot, az igaz, de az örömem a rúgásnál nagyobb volt. Utánam Márkus következett, de nem valami sebesen, mert először ő is húzódozni látszott. Vagyis utánanyúlt a puskának, de aztán elkapta a kezét; majd pedig meg-megérintette megint, és csiklandósan nevetett. Úgy tett valósággal, mintha ő leány lett volna, kit a puska meg akar csókolni. Kicsi idő múlva azonban megelégeltük az idétlenkedést: a gvárgyián vállhoz tette neki a fegyvert, én pedig a kezeit helyeztem el oda, ahova kell. Ez megtörténvén, Márkus béhunyt szemmel szorította a katonai kézbelit, mi pedig kicsit hátrébb húzódtunk, nehogy kárt tegyen bennünk.

78

S vártunk.

– Eresszed már! – biztatta a gvárgyián.

– Merre? – ingadozott Márkus.

– Eléfelé s felfelé!

– Hát arra mi van?

– Nyisd ki a szemedet, s meglátod.

– Igende nem merem – mondta Márkus.

Ennyi tojóskodás láttára minket kacagás fogott el a háta mögött.

– Egy kicsit fejjebb! – kormányzott a gvárgyián.

Márkus megemelte egy cseppet a puska csövét.

– Még egy kicsit!

Ismét fejjebb emelte.

– Hó, jól van! Most!

Abban a percben, nagy károgással, népes varjúcsapat úszott arra. Alacsonyan repültek, és éppen előttünk szándékoztak keresztülutazni a légen, de vesztükre, mert Márkus béhunyt szemmel és ijedtében úgy közéjük durrantott, hogy közülük az egyik rögvest lekalimpált a földre.

– Emmá vadász! – kiáltottam dicsérettel.

De a fegyver már a földön volt akkor, és Márkus boldogan nevetett.

Aztán bémentünk a házba, s ott a gvárgyián kijelentette, hogy régen nem töltött ilyen kedves napot, mint a mai; megdicsért engem, a háztájamot, s meg magát a Hargitát is, amelyen olyan nyugalmas érzülettel és háborítás nélkül lehet élni, mintha világháború nem is lett volna. Ehhez a véleményhez Furtunát is csatlakozott, sőt a magáéból még azt is hozzátette, hogy igazán boldog és istenfélő életet csak úgy tudna élni, ha ide építenének egy kolostort, s ő könyvei között abban lakhatnék.

Engem a Furtunát beszéde szomorúsággal borított bé. Elgondoltam, hogy a világ szép és változatos a földdel, az éggel és a levegővel együtt, s tele van minden olyan jóval, amire az emberek vágyódhatnak. És akit én embert addigelé láttam, az mégis mind 79elégedetlen volt. S most itt van ez a rangos barát is, akiről bátran hihettem, hogy magának való boldog életet él, s hát nem más vágyódásai vannak neki is!? De bizony más, mert lám, a városból s az emberek közül a vadonba szeretne jőni, hogy egyes-egyedül keljen és feküdjék. És vele szemben itt vagyok én, aki a vadonban lakom, egyedül kelek és fekszem: s én viszont az emberek közé és városba vágyódom! Ki rendezi ezt így? Vagy ki jelöli ki az ember útjait, sohasem arrafelé, amerre ő szeretne menni?

Nagy hegyek vannak, nagy fák vannak, és nagy tornyok vannak, de ezt a kérdést nagysággal fel nem érik!

Nem tudom meddig vesztegettem így az időt, csak arra emlékszem, hogy a páter-gvárgyián egyszerre reám szólt:

– Ébredj, Ábel!

– Hányszor? – kérdeztem.

– Egyszer is elég lesz.

– No, én adok egy ráadást is, ha reggelig itt maradnak.

– Köszönjük szépen – mondta a gvárgyián –, de eléggé elloptuk így is a napot.

– Jól tették, mert nem az enyém volt – feleltem.

A barátfőnök mosolyogva odajött hozzám, és megsimogatott.

– Mindig így villámlik az eszed? – kérdezte.

– Nekem mindig így, amikor belé akarok csapni valamibe.

– Hát most mibe akarsz belécsapni?

– Én a maga tenyeribe.

A gvárgyián örömmel tartotta a tenyerét, én beléadtam egy parolát, s megöleltük egymást.

Ez volt a búcsúzkodásunk, úgy vettem észre, mert utána mindjárt készülődni kezdtek. A főbarát odament az asztalhoz, az üvegeket s az egyet-más szereléket visszarakta a ládikóba, de a megmaradt elemózsiát akarattal ottfelejtette.

– Aztán ezt ellegesd meg – mondta nekem.

Köszönettel elfogadtam, s mivel őszinte baráti kedvemben is voltam, kikísértem őket a szekérhez. A kíséretben Bolha is segí80tett nekem. Mialatt Márkus készítette a lovakat, s mi hárman ott várakoztunk a szekér mellett, egyszerre erős vágy kezdte szorongatni a szívemet, hogy valami ajándékot adjak a barátoknak. Vagyoni helyzetem azonban nem volt olyan, hogy a szívemnek kedvezhettem volna. Nagy szorultságomban végre a varjú jutott eszembe. Hamar elfutottam hát, s megkerestem a varjút, majd úgy a páter-gvárgyián kalapját, mint a Furtunátét és a Márkusét is, varjútolluval ügyesen feltollaztam. Nem valami szép madár a varjú, de azért annak a tollát is szívesen fogadták tőlem. Amikor így, nagy tollason, mind a hárman felültek a szekérre, olyanok voltak, mintha sorozásról mennének haza, vagy mintha szót szólani indultak volna valami követválasztásra. Utoljára meghívtak még egyszer a somlyai barátházba, aztán elindultak hazafelé.

– No Bolha, most már nézhetjük egymást… – szóltam kedves kutyámnak, amikor egyedül maradtunk. Bolha nézett is engem biztató melegséggel, mintha mondta volna:

– Ne búsuljon, jótévő gazdám, mert barát helyett vagyok én is egy jó barát!

A kutya barátsága sohasem aranyozott bé engemet jobban, mint a jelen esetben, mert olyan vagyok én is, mint más ember: ha elveszti az egyik örömét, mint én a barát vendégeket, akkor annál nagyobbra nő az a másik öröme, ami megmaradt.

Úgy mentünk vissza ketten a házba, hogy én a kezemet az ő fején tartottam, ő pedig a szemét tartotta rajtam. Ha ember lett volna, „szervusz”-t ittam volna véle, így azonban csak a visszahagyott eleségből adtam neki elegendőt. Vagyis annyit, hogy jusson a macskának is, mert nem akartam ellenségeskedést hinteni el közöttük.

Azután rendezgetés és takarítás következett, s bár a tisztaságon és a jón kívül egyebet a barát vendégeimre nem mondhatok, mégis elég rendetlenség és szemét maradott utánuk. Ennek jó részét nyilván Márkus csinálta, de én mégis Furtunátot okoltam az egé81szért, mert volt annyi eszem már gyermekkoromban is, hogy a rosszat arra fogjam, akit nem a legjobban szeretek.

Mire a kecskefejéssel együtt minden házi teendőt elvégeztem, már nehezedett a nap szeme is. Jól meggyúrtam a tüzet, s leheveredtem a tábori ágyra, hogy abban a csontfalú almáriomban, amit a nyakamon viseltem, s amit az apám emlékezetére hordtam örök emlékül, elrendezzem ezt a szép napot, melynél virágzóbbat még nem töltöttem pásztorkodásom alatt. A páter-gvárgyiánnak fiúi szeretetet adományoztam, azzal a kikötéssel azonban, hogy a kedves könyveim elégetése miatt majd egyszer még feladom neki a megfelelő leckét. Furtunátot úgy tettem el az emlékezetembe, mint egy csinált virágot, aminek semmi illata nincs, s amit sem a tavasz, sem a nyár nem szaporít; Márkust pedig úgy tekintettem, akár a mulatságos könyvet, amelyik gondűző barátja lehet az embernek.

Elgondolkoztam azon is, ami a hivatalbéli részt illeti. Ez pedig a gazdag vásár volt, melynél fogva ötven öl fának találtam gazdát. Szép eredménynek lehetett ezt nevezni, mert ha ölének kétszáz lej az ára, akkor az ötven ölnek tízezer.

Tízezer!

Ki hallott ekkora summát?!

Egyszerre felugrottam a tábori ágyról, mert ez a tízezer csak számításban volt meg, ellenben a barátok elfelejtették azt ki is fizetni! Az első pillantásban azt hittem, hogy nyomban megüt a hivatalbéli guta, de aztán eszembe jutott, hogy nagy baj csak akkor volna, ha én már bárcát adtam volna.

Jól van hát.

De mégis olyan bosszús voltam, hogy magam is csodálkoztam rajta.

Végül abban állapodtam meg, hogy küldhetik ide a barátok akár a püspököt is fáért, mert abból nem tüzelnek addig, amíg le nem olvassák nekem a pénzt. S ezt a határozatot írásba is fogom tenni, az írást pedig Márkustól, amikor elhozza a megígért köny82veket, el is küldöm nekik. Ez a módozat annyira helyesnek látszott, hogy le is fektettem mindjárt a hivatalt, hadd aludjék másnap reggelig. Aztán nemsokára én is melléje feküdtem, mert a barátok számára sokat használtam volt magamot, s a csontjaim húztak lefelé.

Nagyot nyújtóztam, és eleresztettem szegény testemet. Éreztem, hogy merülni kezdek a nagy csendbe belé. Lassan, selymesen szálltam lefelé. De minél jobban közeledtem volna az álom partjához, annál erősebben dudurászott odakünn a szél. Néha fütyült is hozzá metsző hegyesen; máskor pedig úgy elvitte félre a nótát, hogy még utol sem lehetett volna érni; majd aztán csárdásra fordította a dolgot, s megbolondulva cimbalmozott a házam oldalán.

Most azonban nem féltem mégsem, mert a fegyvert szolgámmá tette volt a barátfőnök. Gondolatban elé is vettem mindjárt, hogy lőjek véle, mint a délután. Egy darabig bíbelődtem is véle így képzeletben, de aztán úgy belézavarodtam, hogy a puskarúgás helyett az ijedtség kezdett mellbe rugdosni szorgosan. Erre az álom és a való határán fordulatot vettem, s a hosszú utat, melyen az álmodás felé már jót haladtam volt, egyetlen rebbenéssel tettem meg visszafelé. S egyszerre olyan éber állapotban találtam magam, amilyenben még lefekvésem előtt sem voltam.

Hamar lámpát gyújtottam, aztán szólítottam Bolhát, s kimentünk ketten a nagy fához, melynek az odvába rejtettem volt a fegyvert. Onnét az odúból elészólítottam ismét, és bévittem a házba. A lámpavilágnál neki is állottam mindjárt a csesszegtető mesterségnek, s hát úgy megy a tudomány, mintha nem is pásztorlegényke volnék, de sőt nem is közönséges katona, hanem káplár. Amikor láttam, hogy íme, semmit el nem felejtettem, kimentem örvendezve a ház elé, ott a vállamhoz emeltem a fegyvert, és úgy keresztüllőttem az éjszakát a széllel együtt, hogy abban hiba nem volt. Aztán visszamentem elégülten a házba, a puskát odatámasztottam a fal mellé, magam pedig ismét lefeküdtem az ágyba, hogy 83űzőbe vegyem újból az álmot. Selymes ereszkedéssel meg is indultam, de akkor megint fennakadás történt, mert egyszerre eszembe jutott, hogy az éjjeli lövés ide csalhat valami kutató embert, s ha az nemcsak engem lát meg, hanem a puskát is, annak jó vége nem lesz.

Ismét felkeltem tehát Bolhástól együtt, s visszavittük a fegyvert a nagy fa hasába.

Aztán lefeküdtem újból, és mosolyogva takaróztam bé a nyugalommal. A gondolataim, melyeket naphosszat és este termettem, pilinkézni kezdtek, valami mélységbe lefelé, mint ősszel a falevelek. Az álom italát is éreztem már, amikor a csintalan szellem megint visszajött hozzám, és hergelődve így szólt:

– No, Ábel, ezt jól megcsináltad.

– Mit ugyan? – kérdeztem.

– Azt, hogy a puskát visszatetted a rejtekhelyre.

– Az ott jó helyen van – feleltem.

– Az jó helyen – mondta a szellem –, mert olyan messze van, hogy reggelre a tudományt elfelejted…

Egészen úgy hangzott, mintha a szellem nem mondott volna lehetetlent. Motoszkálni is kezdtem valami segítő gondolat után. S mintha találtam is volna néhányat, de azok olyan mélyen voltak egy puskaporszagú fekete gödörben, hogy nem tudtam kiemelni onnét. Egy ideig kínlódtam velük, hátha mégis ki tudnám hengeríteni őket a napvilágra, de az erőm elfogyott lassan, s ők ott maradtak a gödörben. Helyettük egy sugalmazás pislákolt fel bennem, amely úgy szólott, hogy ne erőlködjem tovább, s ne is búsuljak, hanem vegyek elé papirosat, s írjam le szépen a fegyver kezelésének pontjait. Mert az írás reggel is írás és este is írás, minek folytán biztos támogató lesz mindaddig, amíg a fegyver meg nem változik. Puha, selymes mozdulatokkal el is indultam, papirosat vettem elé, és a sugalmazás szerint leírtam mindent, ami kellett.

84

Aztán úgy elaludtam, mintha ártatlan bárány puha derekára hajtottam volna a fejemet.

Nem vagyok nagy álmodó, kiváltképpen ha alszom, de azon az éjjel nagy vitéz voltam az álom országában. A vitézségem elejére el kell mondanom, hogy a házamtól jobbra s nem messze, ott terül el a Borzos óriási mezeje, amely teli van kerek borókabokrokkal. Ezen a mezőn jöttünk volt édesapámmal keresztül, amikor kiköltöztünk volt ide. Hát az a nagy-nagy havasi mező olyan csatatér volt az én álmomban, hogy azt megemlegetem, amíg élek. Nagy hadsereg sorakozott fel rajta, s ez a hadsereg mind barátpapokból állott. A barátpapokon mind barna csuha volt, a csuhákon hosszú fehér zsinór, derékon kötve; a szerzetesek kezében pedig csillogó fegyver mindegyikben. S ennek a barátseregnek a vezére nem más volt, hanem én: Szakállas Ábel. Ötlövetű fegyverrel a kezemben és arany zsinórral a derekam körül. Velünk szemben a borókabokrok álltak, mind egy vonalba gyűlve az egész mezőről; a borókabokrokban pedig, végetes-végig, mindegyikben egy-egy jól meglett szarvas ördög.

Ezek ellen folyt a kegyetlen csata.

Ott állottam hát az élén a barátseregnek, de nem is vesztegettem haszontalanul a drága időt, hanem kiadtam a parancsot, hogy lőni kell az ördögöket, ahogy csak lehet. Vitéz seregem lévén, olyan buzgón kezdett minden barát lőni, hogy imádkozni olyan buzgósággal nem is lehetséges. A golyók fütyültek, a levegő füstölt, és a bokrok párállottak.

Az ördögök pedig irtózatosan bőgtek, amit én nem is csodálok.

Sokáig tartott a harc, és szüntelenül.

Amikor aztán úgy gondoltam volna, hogy immár magnak sem maradott ördög, akkor elrendeltem, hogy bé kell szüntetni a lövést.

A béállott csendben a levegő kitisztult lassan, és a bokrokról is felszállott a pára. A csoda azonban csak akkor érkezett el, mert látnunk kellett, hogy az irtásban nem fogytak el az ördögök, de sőt 85százszor annyian voltak, mint az elején. Egy-egy bokorból nyolc-tíz-tizenkettő vigyorgott felénk. Azt hittem, hogy az ámulat mindjárt megöl, s gondolkozni kezdtem, hogy ezek miképpen tudának ilyen hirtelen felszaporodni. Egyebet nem gondolhattam, csak egyedül azt, hogy lövés útján szaporodik az ördög. Erről bizonyosságot akarván szerezni, magam köré gyűjtöttem a jelesebb barátokat, s azt mondtam nekik, hogy most jól vigyázzanak, mert lőni fogok, vagyis ügyeljék meg, hogy a lövés mit eredményez. Aztán szemet vetettem az egyik ördögre, amelyik a legjobban látszott s a legbátrabban vigyorgott, azt ügyesen megcéloztam, és a golyót a két szarva közé eresztettem.

– Kettő lett belőle! – kiáltott az egyik barát.

– Nem belőle, hanem helyette! – javította ki egy másik.

– Hát az nem mindegy? – kérdeztem.

– Korántsem – felelte az illető barát –, mert ha belőle lett volna kettő, akkor ebben a kettőben ő is tovább élne; márpedig én jól láttam, hogy őt magát örökre kioltotta a golyó.

Nem volt kedvemre való, hogy ebben az eleven bajban a szőrszálat így hasogassa a barát, s azért ily szavakkal fordultam hozzá:

– Akármit beszél, az eredmény mégis az, hogy az előbb csak egy ördög volt, most pedig kettő van.

– Tévedés! – mondta a barát – mert az eredmény nem az!

– Hát mi?

– Az, hogy kettő született, de egyet megöltünk.

Eme újabb szófacsarás miatt megbokrosodtam hirtelen, és lemondtam a vezérségről, hogy ők lássák aztán a többit. Maga a derékhad meg is siratott engemet, a rangosabbak azonban nem nagyon bánták a dolgot. Tanácsot alakítottak, amely eldöntse, hogy lőjék-e tovább is, a szaporulat ellenére, az ördögöket, vagy pedig vonuljanak el, és bízzák mentire a dolgot. A tanács egybegyűlt, de nagy ellenkezés kerekedett már az elején, mert a lövés dolgában két pártra szakadtak. Végre abban állapodtak meg, hogy előbb té86rítőket küldenek az ördögök közé, s amikor azok ily módon megtérnek és jó katolikusok lesznek, csak akkor fogják lőni őket, szaporítási célból. A sereg Isten útmutatását látta ebben a döntésben, de én magam is elismertem, hogy nagy jövőbe látás és bőséges ész nélkül meg sem születhetett volna. Így meglévén a határozat, a tanács nem késlekedett a munkával sem, hanem a hadsereget mindjárt százegyes csoportokra osztotta, s az első csoportot nyomban el is indította a nagy térítő útra. Amikor elmentek, megkérdeztem az egyik tanácsbélit, hogy mért osztottak éppen százegy barátot egy csoportba.

– Azért – felelte ő –, hogy kerek százan akkor is maradjanak, ha közülök valamelyik áldozatul esnék.

Gondoltam, nem szólok semmit, mert nem azért pillákol a barátban a láng, hogy én azt kifújjam. Ehelyett leheveredtem a földre, amely akkora csatát látott, s mégsem csodálkozott. Ha egyébként már nem is voltam vezér, ebben a leheveredésben az voltam, mert mint a szél egymás után a búzakalászokat, az én példám is úgy fektette le a sok megérett barátot. Csata után jólesik a nyugalom, még akkor is, ha szükségtelen lett volna csatázni. S azonkívül várakozni is jobb heverő állapotban, mert a jó hír nem kerülheti ki olyan könnyen az embert, mivel későn veszi észre. Nekünk pedig ugyancsak volt várnivalónk a hadra kelt százegy térítő barát után, akiknek megmondta volt a tanács, hogy híreket adni követ útján, vagy akár jelekkel is, el ne mulasszák.

De ők elmulasztották.

Úgyannyira, hogy hevertünkben körülnőtt minket a fű, s még mindig nem kaptunk semmi hírt. Végül a kétség már igen kezdett zavarogni bennem, s így szóltam a szomszédomhoz:

– Vajon azok hová lettek el?

– Bizonyára lélekké változtak, hogy simábban dolgozhassanak – felelte a barát.

Ilyent most hallottam először, s puhatolózni kezdtem.

– Jó dolog az?

87

– Bizony mondom, dicsőséges dolog! – válaszolta a barát.

– Akkor maga is szeretne lélekké változni, ugye?

– Ha szükséges volna, minden bizonnyal.

– Hát a szükségesség mikor mutatkozik? – kérdezősködtem tovább.

– Példának okáért akkor, ha meg kell téríteni egy ördögöt.

– Hát egy bűnös ember nem jó?

– Az is jó – egyezett belé a szomszéd.

Gondoltam, hogy próbára teszem, és így szóltam:

– Akkor soha szükségesebb nem lesz, hogy lélekké változzék, mint éppen ebben a percben.

A barát szinte megkövült.

– Miért? – kérdezte.

– Azért – feleltem –, mert nálamnál bűnösebb ember nincs ezen a földkerekségen.

– Ezt lelkedre mondod?

– Én a kettőnk lelkére is.

A csont színére sápadott a barát, de aztán mégis nekiszánakozott: egyet nyögött, és lélekké változott. Lelke a galamb képét vette fel, mégpedig egy olyan galambét, amely tiszta fehér, csak a hasán van neki egy vékony fekete sáv, és a farka tövén egy csepp fekete pont. Igaza volt abban is, hogy ilyen változás után simábban megy a munka, mert gyengén muzsikáló szárnyakkal mindjárt röpködni kezdett felettem, és szívre ható módon burukkolt. Mivel én a gyermekkoromból még nem nőttem volt ki egészen, az a gondolatom támadt, hogy játszódjam egy kicsit véle. Vettem hát a kalapomat, és ügyesen leborítottam a barát-galambot. Aztán a kalap mellé dugtam a fejemet, és hallgatózni kezdtem.

Sokáig csendben volt, még csak nem is mozdult.

Végre, Isten bocsássa meg, nyávogni kezdett.

Először csendesen, aztán egyre erősebben.

Mivel én még sohasem hallottam volt galambot nyávogni, kivált fehér galambot, nem lehet csodálni a rémületet, amely futkos88ni kezdett bennem. Először ugyan csak a természet mókájára magyaráztam a dolgot, de aztán az a rémítő érzés kezdett nyomorgatni, hogy felfordult a világ.

Mint a pusztító árvíz, valami úgy közeledett zúdulva felém. Feszítettem is az inaimat, hogy el tudjak futni; s nagy bajjal meg is mozdultam végre. De abban a pillanatban nagyot suppantam. Erre kikoppant a szemem, s hát nem a tábori ágyról kelek fel, hanem a ház földjéről. A harcviselés és az ijedtség azonban úgy megkínzott volt, hogy erőm fogytán visszadőltem az ágyra.

Virradó reggel volt már.

Amint lassan-lassan magamhoz tértem, s erőt is gyűjtöttem annyit, körülnéztem. Elsőnek azt vettem észre, hogy a macska ott van mellettem, s nagy dorombolással éppen búvik bé a takaró alá. A cirmos mindjárt megfejtette az álombéli nyávogást, s én is meg a többit a tegnapi lövöldözés és barátjárás emlékezetében. S aztán elgondoltam, hogy milyen titkos teremtmény is az ember! Nappal küszködik azzal, ami van; s éjjel pedig küszködik azzal, ami nincs. És ha elmúlik a nap és elmúlik az éjjel, akkor az, ami volt, egészen egyforma lesz azzal, ami nem volt. Milyen különös teremtmény! Olyan rengeteg esze van, hogy meg tudja csinálni acélból a fegyvert, s ki tudja találni semmiből az ördögöt, de hogy holnap mi lesz, azt nem tudja kitalálni soha, pedig milyen könnyű lett volna kigondolni a tegnapelőtt, ami volt a tegnap.

Így töprengtem sokáig, és nagyon érdekfeszítő dolgokat találtam ki. Büszke voltam fiatal eszemre, és elgondoltam, hogy talán nagy titkokat tudnék kibontani, ha így feküdném és töprengenék legalább egy hétig! Igen, nagy titkokat bontanék ki talán, de közben megdöglenék a kecske, megveszne az éhségtől a kutyám, elhordanák ingyen a fát; s akkor engemet is, mint egy titkot, kibonthatna apám.

Az ő tiszteletére szenteltem a napot, de olyan szépen és csendesen is telt el, mint ahogy az ünnepek telni szoktak.

89

A következő napokat is szentelhettem volna bátron valakinek, mert azokon sem történt semmi embernek való dolog. Pásztornak való azonban annál több történt, mert úgy megindult a fahordás, hogy a szekerek egymást érték. Sok bajom volt a csalókkal is, akik a nagy forgalomban úgy gondolkoztak, hogy az ingyenfa sem ég rosszabbul, mint a megvásárolt. De bizony nemcsak rosszabbul égett, hanem egyáltalán el sem égett, mert a szemem a csalókon fürge volt, s a természetem ellenük bátor. Egy taplocai tolvajjal szinte össze is verekedtem; de be is hasítottam volna a fejét, ha a többi fahordók az ő segítségére oda nem jőnek, s nem kérelnek vala engem, hogy tekintsem két kicsi gyermekét.

Látván a nagy buzgalmat, mellyel a tűzifa iránt a környékbeli faluk lakosai viseltettek, elérkezettnek véltem az időt, hogy én is eladjam a tizenkét ölet. Azt a tizenkét ölet, mely a számbavétel alkalmával felül maradt volt a kilencszázon, s amelyet Á betűvel magamnak eljegyeztem volt. Nyolc napra a barátjárás után éppen jött is egy örmény, akinek el tudtam adni mind a tizenkettőt. Előlegbe ötszáz lejt vett elé, s azt mondta, hogy adjak neki nyugtát erről a pénzről. Azonban nem adtam, mert volt annyi eszem nekem is, hogy írásos nyoma ennek a vásárnak ne maradjon; inkább azt feleltem hát neki, hogy a szó elégséges előleg lesz, s csak akkor fizessen majd, amikor a fát el is búcsúztatják. Másnap tíz jó szekerest fogadott az örmény, s öt nap alatt el is búcsúztatták a fát. Akkor ezer lejt nekem kifizetett, a többit azonban a mai napig is adja, pedig a falujában olyan istenfélő embernek mondják, hogy még a püspök is gyönyörködött benne, amikor a csalás utáni nyáron ott járt a faluban.

Ilyenformán tehát pénzt nem sokat jövedelmezett a tizenkét öl, de aggodalmat annál többet, mert az ördögök mind eléjöttek a borókabokrokból, és barátkozni kívántak velem. S eszembe jutott az is, hogy hátha a bankosok csak próbára akartak tenni engem az ölekkel, s nekem kelepcét vetettek! Akkor aztán rátehetem három hónapi fizetésemet az örmény pénzére, s még tömlöcbe is kerül90hetek! Szinte nem bántam volna már, ha nem is ad vala semmi pénzt az örmény, mert úgy féltem az ingyen jött ezrestől, mint a tűz lángjától. Aludni is csak úgy tudtam tőle, hogy kivittem a házból, s rejtekhelyet kerestem neki. Odamentem véle a nagy fához, annak az odvából kivettem a puskát, s a puska csövébe összesirítve belédugtam. Aztán a földet, ahol az ölek foltot nyomtak volt, gondosan eltisztogattam, és ágakkal bétakartam.

Mindent megtettem, ami kötelességemnek látszott.

Az egyik szeredai szekerestől béüzentem a bankba is, hogy valaki jöjjön ki, s a pénzt vigye bé, mert nagy volt a forgalom, s valaki elrabolhatja, s még engemet is megölhet. Az üzenet után másnap ki is jött egy motorkocsin a pénztáros, és számon vette tőlem a pénzt, csak ötszáz lejt hagyott meg nekem, vagyis a novemberi fizetésemet. Utána egy pohár tejet ivott, s mindjárt vissza is ment a masináján.

Csak elpuffogása után jutott eszembe, hogy meg kellett volna kérdeznem a barátok dolga felől. Eleget bánkódtam emiatt, de másnap, mintha az Isten küldte volna, Márkus megérkezett. Nem kocsiszekérrel jött, hanem egy nagy lajtorjással. Éppen künn tartózkodtam Bolhával együtt a fahordók útján, amikor a szitáló esőben odaérkezett. A lovakat elég messziről megismertem, de Márkust nem. Bolha is így járt véle, pedig ő nagyobb emberismerő volt, mint én. De ez nem is volt csoda, mert időközben Márkus meglehetős változáson esett által. Az arcája ugyanis egészen béesett és fakó lett; a füle úgy kinyújtózott, mint a keserűlapi, s az orra is ahhoz léve. S ruházat dolgában is sokat változott, mert jelenleg nem csuha volt rajta, hanem valami rongyos városi öltözet, melyet a hosszú út alatt sovány testéhez tapasztott a szitáló eső. A szekéren való ülése egy sárgára festett pad volt, átvetve a lajtorjákon. A pad lábai sírva lógtak két szélről a levegőbe. Amikor onnét ázottan leszállt, olyan volt a nadrágjának az ülepe, mint egy sárgára festett vakablak.

– Hát a múltkori bőr hol van? – kérdeztem, a csuhára célozva.

91

– Azt mondták, hogy vessem le – felelte Márkus.

– Hát azt miért?

– Azért, mert ha a lovakat is abban hajtom, hamar elszakad.

– Eléggé el volt a múltkor is.

– Eléggé nem, mert még meg lehet ismerni.

– De csak közelről, mint magát.

Márkus erre nem szólt, hanem a lovak füleit megmarkolászta, aztán a fejüket és a hátukat jól megtörölgette, majd letakarta őket.

– No, kell-e könyv? – kérdezte.

– Nekem igen, ha jó.

– Betűből van, s papirosból, mint a többi.

Egy nagyocska láda ült a szekér derekában, azt megfogtuk ketten, s bévittük a házba. Amikor odabent letettük, nagyot szusszantam, s megkérdeztem:

– Ebben vas van-e?

Márkus felelet helyett kinyitotta a láda fedelét, s a könyveket mind kiöntötte belőle a földre.

– Elég-e? – kérdezte.

– A tűzön el – mondtam.

Hiába pillogtattam azonban mókás kedvemet, mert Márkust nem tudtam felderíteni. Hervatag volt, és erősen kornyadozott. Biztosan látszott, hogy valami betegség emészti, de ő ezt nem vallotta bé. Csak annyit mondott, hogy árva.

Addig is gondoltam, hogy búlátott élete lehetett ennek a Márkusnak, de most már bizonyos voltam benne. Szívesen nem bántam volna, ha egy kicsit elpanaszolja nekem az ő mostohaságát, de jó mélyen lehetett elágyazva nála a szomorúság, mert magától nem akart megnyílani. Hamar utat terveztem feléje, mint kedves testvérem felé; s ez a tervezésem abból állott, hogy először lehúztam róla a megázott rongyos ujjast, s egy avas bundát vetettem fel véle, azután odaültettem a tűz mellé, s meg is etettem. Amikor láttam, hogy most már meg lehet pengetni lelke húrját, megkérdeztem barátságosan:

92

– Hát az árvaság hogy volt?

– Az elég rosszul – mondta Márkus.

– Nem lehet egy kicsit elmondani?

– Nem tudom, lehet-e, mert még senkinek sem mondtam el.

Vigasz gyanánt ártatlan hazugságot eszeltem ki, s így folytattam:

– Nekem elmondhatja, mert én is árva vagyok.

Márkus rám nézett, s hát a szeme teli van könnyel. Felállt, odalépett hozzám, a kezemet megszorította, s nehéz szóval így szólt:

– Akkor szerusz!

– Szerusz! – mondtam én is, felállva.

Topogtunk egy kicsit a „szerusz” árnyékában; aztán visszaültünk a helyünkre, és hallgattunk egy ideig. Végre Márkus megemberelte magát, s néhány derűsen szomorú pillantás után így szólt:

– Úgy nézz rám, hogy én vasúti gyerek vagyok!

– Nagy újságot mondtál – feleltem –, mert én eddig úgy tudtam, hogy a barátoknál vagy, s nem a vasútnál.

– Én a barátoknál vagyok, de létemet a vasútnak köszönhetem – mondta Márkus.

– Nohát, s hogyan?

– Úgy – kezdte elbeszélni Márkus –, hogy anyám szegény, de ügyes leány volt, s hozzá akarták erőltetni egy gazdagabb legényhez, aki a fél szemire vak volt. Anyám akkor elbúsulta magát, mert egy olyan legényt szeretett, aki mind a két szemével látta őt, s bánatában elindult, hogy elbujdossék. Egy darabig gyalog ment, de aztán vonatra ült, hogy a félszemű nehogy rátaláljon. Amikor aztán úgy gondolta, hogy elég messzire jutott, egy nagyobbacska állomáson a vonatból kiszállott. Itt egy vasúti ember, aki raktáros volt, szép szavakkal felpártolta őt, de annyira fel, hogy én is ebből a felpártolásból születtem.

– Istenem, milyen az élet! – sóhajtottam egyet, mire Márkus így folytatta:

– Anyám maradt volna a vasútinál, de amikor a vasúti látta, hogy bajt csinált anyámnak, akkor egy éjszaka elszökött, s azóta 93is soha meg nem került. Volt ott az állomáson, valami félreeső helyen, egy hitvány kupékocsi, minek a fű már a hasáig nőtt volt: anyám azt az ócskaságot kiszemelte magának, és én abban láttam meg a vasúti világot. Amikor a születésemnek híre ment az állomáson, anyámat kórházba vitték. Onnét kiszabadulva, megint csak visszahozott engem az állomásra, ahol is takarító állást vállalt. Időteltével, amikor én már jól tudtam járni, anyám a mozgó vonatokra kéredzett takarítani, mert azt reméllette, hogy így valahol megkapja lelketlen apámat. Engemet is örökké magával vitt a vonaton, hogy a találkozás alkalmával felmutasson apámnak, s ezáltal a szívére hasson. Ezen a módon hatesztendős koromig jártunk a vonatokkal, de akkor váratlan és elvakult szerencsétlenség történt. Ez egy szeptemberi napon volt, szürkület idején; s úgy történt, hogy egy urat játszó ember leküldte édesanyámat a vonatról, hogy a közelből hozzon neki cigarettát. Anyám el is ment, s meg is vette, amit kellett, de mire visszaérkezett volna, a vonat már elindult. Mivel én is a vonaton voltam, s a cigarettát is mindenképpen fel akarta oda hozni, nekiszökött, hogy a futó vonatra felszálljon, de az Isten másképpen rendelkezett, s a kerekek alá került…

Itt a Márkus szava elakadt, és összekondorodva sírni kezdett. Én sem háborgattam egy ideig, csak később kérleltem csendesen:

– Hát aztán tovább hogy végezett az Isten?

– Úgy, hogy a cigarettás ember könyörületből magához vett – folytatta Márkus. – Ez az ember bőrrel kereskedett, mégpedig olyanformán, hogy volt neki egy gyárféléje, ahol a lenyúzott bőröket munkásokkal kikészíttette, s maga eladta. Tizenegy esztendőt töltöttem nála, de azt csak én tudom, hogy milyen tizenegy esztendőt. Ebből négyet az elején iskolába jártam, a többi pedig a bőrkészítőben múlt el valahogy. Nincs háládatlan természetem, s úgy dolgoztam neki, hogy a lelkemet is kitettem. S ő mégis mindenfélével nyomorgatott engem, de leginkább veréssel. Még azon a napon is megvert, amikor a tizenhetedik esztendőt bétöltöttem. 94De ezt tette a legrosszabbul, mert azon az este feleletül két dolgot határoztam el. Az egyik az volt, hogy továbbra is nála maradok, de ha még egyszer veréssel jön reám, akkor én őt egyszer és véglegesen agyonütöm. A másik pedig az volt, hogy az Istennek ajánlok mindent, és elszököm. Mivel azonban nem akartam, hogy vér száradjon a lelkemre, ezt a második módozatot választottam, és hajnaltájban otthagytam a nevelő embert, a büdös bőrökkel együtt. S ekkor történt, hogy elmentem a barátokhoz, akik helyet adtak nekem, s akiknél már egy esztendeje szolgálok.

Ezzel béfejezte Márkus az előadást, és szomorúan bólingatva tekintett vissza a múltba. Végre reám nézett, és így szólt:

– Elég volt péntekem, ugye?

– Igazán elég – mondtam. – De ne búsulj, mert Krisztus urunk is pénteken váltotta meg a világot.

Márkust nem kábította el ez az én tetszetős mondásom, mert így felelt:

– Ő pénteken, de bár vasárnap tette volna!

– Miért?

– Azért, mert én szombaton születtem.

Többet már nem is beszélt, hanem felállott, s a ládát visszavitte a szekérre. A lovakról is leszedte a takarót, majd a szándéka olyan volt, hogy fát is vinne. Megmondtam neki, hogy a fát nem engedélyezhetem, mert a főbarátok elfelejtették kifizetni az árát; s egyjárást megüzentem, hogy a pénzt minél hamarább származtassák el hozzám, ha a télen melegedni akarnak.

Aztán testvérséget fogadtunk egymásnak, s azt kívántuk, hogy az Isten mindenütt jelen legyen.

Ezzel Márkus eltávozott, nekem a szomorúságot és a könyveket hagyva. Mivel a tapasztalásom olyan volt, hogy a szomorúság magától szokott elrendeződni, mindjárt a könyvekkel akartam szót váltani. Meg is kérdeztem illedelmesen tőlük, hogy jól érzik-e magukat, de bizony nem érezték valami jól, mert a szoba közepén összebújva dideregtek. Melléjük ültem, s egyet-egyet felvet95tem, hogy legalább a szemem melegségéből részesüljenek. Nem voltak jó vérű könyvek, sem virgonc játékra hajlamosak. Istenről, a különböző fajtájú szentekről, a jó katolikus lélek örömeiről, a kárhozatról és a másvilági jutalmazásról beszéltek. S mindezeken kívül még annyi általános és apró oktatás volt bennük, hogy aki azokat elolvasta s megfogadta, még béhunyt szemmel sem kerülhetett a kárhozat útjára.

Végül aztán, amikor eléggé meguntam a könyveket, s azok is meg engem, szép rendjével béraktam őket egy sarokba, oly reménységgel azonban, hogy sem a macska nem fogja ott tiszteletlenül felkeresni őket, sem pedig az egerek nem fogják egyik betűt elrágni a másiktól.

Aztán két napig elé sem vettem őket.

A harmadikon szándékomban volt valamit olvasgatni belőlük, de akkor egy váratlan és nagy vásár öröme töltötte bé az egész napomat. Egy román úr keresett fel ugyanis, akit Fuszulánnak hívtak, s miután apróra kikérdezett engemet, bőséges nyomatékkal eléadta, hogy nagyobb mennyiségben szeretne a katonaság számára fát vásárolni. Erre én nem szóltam semmit, hanem kivittem őt a ház elé egy olyan dombos helyre, ahonnét jól látszott az ölfák serege. Itt megállítottam, s rámutattam a rengeteg fára.

– Ennél nagyobb mennyiségben-e? – kérdeztem.

– Jóval kisebb mennyiségben – felelte Fuszulán.

– Akkor szerencsénk van!

– Miért mondod?

– Azért mondom – feleltem –, mert ha ennél nagyobb mennyiségben akart volna venni, akkor mi ketten nem tudtunk volna vásárt csinálni.

Fuszulán cigarettára gyújtott, s eggyel engemet is megkínált. De más tekintetben is pazarló módon viselte magát, szólván is dagadozva, mintha meg akarná venni az egész Hargitát:

– Ötven ölet ezennel lefoglalok!

– Mivel? – kérdeztem.

96

– Pénzzel.

– Azzal lehet.

– Hát mivel nem lehet?

– Fegyverrel, például – mondtam.

Fuszulán jól megnézett engem.

– Hány éves vagy? – kérdezte.

– Tizenhat.

– S már ilyen bátran beszélsz?

– Nem látok ellenséget.

– De én román vagyok! – mondta leső szemekkel Fuszulán.

– Tőlem lehet, mert én nem fogadom el.

– Mit nem fogadsz el?

– Magát ellenségnek.

Fuszulán ezen jót nevetett; majd aztán az ölfák közé mentünk, ahogy a vásár megkívánta. Kiválasztottunk ötven ölet, s azokra én mind keresztet rajzoltam. Fuszulán szótlanul nézte egy ideig ezt a működésemet, de aztán megkérdezte:

– Hát te miért rajzolsz keresztet az ölekre?

– Én két okból is – mondtam. – Elsőbben azért, mert ez a fa mind katolikus vágás; másodszor pedig azért, mert a munkásemberek vállon hordták ölekbe, mint a keresztet, pedig nem is nekik, hanem másoknak fogja árasztani a fényt és a meleget.

Fuszulán elgondolkozott, majd megjegyezte:

– Nagyon vallásos fiú vagy.

– Én nagyon nem is lehetnék – feleltem.

– Hát miért nem?

– Azért, mert csak egy vallásom van.

Amikor ilyeneket feleltem, Fuszulán mindig jól megnézett engem, s látszott rajta, hogy nem tudja: komolyan beszélek-e, vagy az ő szőre ellenében. Jobbnak is látta, ha nem kérdezősködik többet, de sőt az idejét is kurtára fogta.

Ölét a fának kétszáz lejben nem tartotta soknak, de fizetni csak szállítás után akart. Ebbe én nem egyeztem belé, mert az örmény 97példája lebegett a szemem előtt. Végül abban állapodtunk meg, hogy a vételi summának felét holnap s a másik felét holnapután fogja kifizetni.

Másnap reggel Fuszulán volt az első, aki a helyszínen csakugyan megjelent. Két katonával jött, s egy istentelen nagy teherszállító motorkocsival, amit maga vezetett. Rakodás előtt felszólítottam, hogy vegye elé a fele pénzt, amit megígért. Erre ő azt válaszolta, hogy előbb látni szeretné, vajon mennyit lehet a szállító kocsira felrakni. A két katona öt ölet gyúrt fel reá, de ember volt Fuszulán is, mert az ezer lejt helyben kifizette. Estig háromszor fordultak meg, s a fizetés tekintetében mindannyiszor tiszta munkát végeztek.

A következő reggel azonban hiába vártam Fuszulánt. De a barátokat nem vártam volna hiába, mert a páter-gvárgyián és Márkus a sárgára festett kocsiszekéren megjelentek. Utánuk egy félóra múlva a szekereik is megérkeztek, húsz felfogadott szekeressel. Ezek húszan csak annyi fát vittek együtt, mint a teherszállító motor egyedül.

A fizetés dolgában is létrejött a rend, mert a páter-gvárgyián egy levelet mutatott fel előttem, mely szerint a bankba már béfizette mind a tízezer lejt. Én elhittem neki a jó szándékot, s el a banknak is a levelet, s úgy rendelkeztem, hogy elvihetik akár mind az ötven ölet is.

– Hát a könyvek béváltak-e? – kérdezte a páter-gvárgyián.

– A nekem valók igen – feleltem.

– Akkor jó, mert amiket én küldtem, azok neked valók.

– Azok nekem, nagy betegség idején.

– Hát miért csak akkor?

– Azért, mert nem a földi életre, hanem a túlvilágra tanítják az embert.

A gvárgyián javító szemekkel nézett rám, és így szólt:

– Ez a földi élet csak arra való, hogy készüljünk a túlvilágra.

– Hát ott mit fogunk csinálni? – kérdeztem.

98

– Örvendezni fogunk – mondta a barátfőnök.

Márkus nevetni kezdett, s nevetett.

– Hát te mit vidulsz? – kérdezte a gvárgyián.

– Gyakorlom magam – mondta Márkus.

– Miben?

– Abban, hogy jól tudjak örvendezni a túlvilágon.

Erre a főbarát laposan legyintett, mint aki haszontalannak látja, hogy tovább is oktasson minket. Ehelyett inkább összepárosított kettőnket, s kereszteket hányva reánk, nevetve így szólt:

– Kámpec, dolóresz!

Aztán, mint a múltkorjában, most is evéshez láttunk a baráti elemózsiából. Jócskán jutott utána bor is, melytől olyan jókedvünk lett, mintha máris a túlvilágon volnánk, ahol csak örvendezéssel foglalkozik az ember. Mialatt így ettünk s illogattunk, azalatt az emberek mind megrakták a szekereket, s el is mentek. Aztán egy félóra múlva a főbarát és Márkus is felkaptak a sárga kocsira, hogy utolérjék őket. Szerencsére a végső percben eszembe jutott az összegyűlt jövedelem: megkértem hát a gvárgyiánt, hogy üzenjen bé a bankba, és az igazgatóval tudassa, hogy a pénzük erősen fázik idekünn.

A somlyói szekeresek másnap is kijöttek; de kijött a motorral s a két katonával Fuszulán is. Nagy berregéssel, azon a napon is, háromszor fordultak meg, de az utolsó terünél, ráadásul a fára, elnyerték a vacsoracsillagot. Mondtam is nekik, hogy ilyen későn ne vágjanak neki az útnak, de ők nem hallgattak reám.

– Nemcsak a szerelmeseknek süt a hold – szólott Fuszulán –, hanem a fahordóknak is.

Vaktában beszélt azonban, mert a hold, bujkáló kedve lévén, azon az este a szerelmeseknek látszott kedvezni inkább, mint a fahordó katonáknak. De én mégsem marasztottam kétszer, mert nekem fontosabb volt a holdnál a fizetés, ennek pedig eleget tett Fuszulán. Mégpedig úgy, hogy az utolsó terü alkalmával bémentünk a házba, s ott a lámpavilágnál számolta le nekem a nyolcszáz 99lejt. Azért nyolcszázat, mert a holdvilágra való tekintettel csak négy ölet rakatott a motorkocsira. Amíg a bárcát megírtam neki, folyton az asztalomon matatott Fuszulán, de nem vettem észre, hogy valamit ellopott volna. Ez a dolog azonban csak a nagy ügyességét dicséri, mert lopás mégis történt, mivel a barátok levelét elvitte.

Két nap múlva ugyanis ismét megjelent jó reggel Fuszulán, de most nem egy motorkocsival s két katonával, hanem két motorkocsival s négy katonával. Nagyon vidám volt, s kétszer annyit beszélt, mint máskor, pedig máskor is beszélt kétszer annyit, mint azelőtt. Mindjárt az elején béhívott a szobába, egy levelet adott át nekem, s melléje így szólt:

– Mostantól kezdve ezen a módon fizetek.

Elolvastam a levelet, s abban az állott, hogy harminc öl fa árában hatezer lejt Fuszulán János úr a bankban béfizetett. A levél alá is volt írva rendesen, s pecséttel ellátva. Én olyan nagy hivő vagyok, mint tavasszal a légy, s nem gyanítottam Fuszulán János úrról sem semmi rosszat. De mivel pénzt mégis jobban szeretek látni, mint levelet, mellékesen megjegyeztem:

– Levelet akárki hozhat.

– Akárki, aki béfizeti! – mondta Fuszulán.

– Hát nálam fizetni nem esik jól?

– Jólesik – szólt baráti módon –, de félős dolog sok pénzt hordozni ilyen erdei úton.

– Hát mitől tetszik félni?

– Én attól, hogy a tegnapelőtt is szinte kiraboltak.

Mivel nem volt lehetetlen abban, amit mondott, a levelet az asztalra tettem, s harminc ölre szabadalmat adtam Fuszulánnak. A tolvaj embert azonban nem mindig szereti a jó szerencse, mert a bank igazgatóját éppen azon a napon küldte ki az Isten. Már közel voltunk az esteledéshez, amikor gyors gépkocsiján odazúgott az erdő mellé. Vadászfegyvert is hozott magával, s azt a karján tartotta akkor is, amikor kiszállt.

100

– Hogy megy a bolt? – kérdezte.

– Úgy megy, mintha taszítanák, nagyságos igazgató úr.

– Hát a barátok elhordták-e már a fát?

– Felét el; s ők lesznek az elsők, akiket Szent Ferenc a másik felével is megsegít.

Bémentünk a házba, s az igazgató úr letámasztotta az asztal mellé a fegyvert.

– Hát valaki más vett-e nagyobb tételben? – kérdezte.

– Igen, de csak Fuszulán.

Az igazgató megráncolta a homlokát, s reám nézett.

– Ki az a Fuszulán? – kérdezte.

– Az egy román ember, aki jobban szeret a bankba fizetni, mint nekem.

– Melyik bankba?

– A mi bankunkba.

– Tudtommal semmiféle Fuszulán nem fizetett a mi bankunkba fáért – mondta elgondolkozva az igazgató.

Hát erre én is megelégeltem, hogy osztozkodjunk Fuszulán felett, s elévettem a levelet. Az igazgató megnézte, s abban a helyben így szólt:

– Ez a levél hamisítvány.

– Akkor jó – mondtam.

– Miért jó?! – szigorodott el az igazgató.

– Azért, mert akkor őt is meghamisítjuk.

– Kit?

– Mi Fuszulánt.

– Hát hol van?

– Mindjárt itt lesz.

Azzal eléadtam, hogy az utolsó terü fáért, a harmadik fordulással, minden percben megérkezhetik a két teherszállító motor, s velük Fuszulán, a csaló. Hamar tervet csináltunk az igazgatóval ketten: én kimentem a ház elé, mintha semmi baj nem lenne, ő pedig a puskával bent őrködött a házban.

101

Nem telt belé tíz perc, megérkezett a két motoros.

– Ma még jókor otthon lesznek – mondtam Fuszulánnak.

– Ma igen, ha az Isten megsegít.

– Akinek ilyen két motra van, azt megsegíti.

– Nem rossz találmány – mondta Fuszulán.

A négy katona nekilátott a rakodásnak, mi pedig az eget néztük, s a csokros felhőket, amelyeket a szél erősen hajtott estére hazafelé.

– Amíg a katonák megrakodnak, tessék béjőni a házba! – szóltam egy idő múlva, nagy vendégszeretettel.

Fuszulán körülnézett, és nagy nehezen megindult.

– Így esténként nem félsz egyedül? – kérdezte.

– Én nem, még este után sem.

– Bátor fiú vagy.

– Szegény embernek muszáj bátornak lenni – mondtam.

Amikor az ajtóig értünk, előre engedtem Fuszulánt. Hátul úgy reszkettem, mintha egész hónapban kocsonyát ettem volna. Figyeltem, ahogy csak tudtam: s amikor nyitotta Fuszulán az ajtót, abban a pillantásban csendesen félrehúzódtam, nehogy engemet is szembeköpjön a puska. Fuszulán nem vette ezt észre, hanem belépett. De abban a pillanatban rá is ordított az igazgató:

– Állj, vagy lövök!

Rémítő csend lett.

Aztán megint hallottam az igazgatót:

– Fel a kezekkel!

Aztán megint:

– Ábel, hol vagy?

– Itt vagyok kéznél! – feleltem.

S rögtön a helyszínre ugrottam.

Az első pillantásban azt hittem, hogy tüstént kacagni kezdek, mert Fuszulán a két karját felfelé duvasztva, úgy reszketett. De az igazgatónak is hiába volt a puska a kezében, mert a horgasina erősen muzsikált.

102

– Mit csináljak? – kérdeztem.

– Kösd meg ezt a gazembert! – mondta az igazgató.

Szerencsére megvolt a kötél, amivel a kecskét kivezette volt édesapám; s azzal a kötéllel istenesen összekötöztem a Fuszulán két kezét. Amikor az utolsó bogot is cifráztam, odaszólt nekem az igazgató:

– Add ide a hamisított levelet!

Úgy adtam oda, hogy a zsebébe dugtam, mert a puskát még most is Fuszulánra szegezve tartotta. Én ezt feleslegesnek véltem, s meg is kérdeztem tőle:

– Meddig akarja célban tartani ezt a vevőt?

– Nem tudom – mondta az igazgató.

– Akkor eressze le a puskát.

– De jól meg van-e kötve?

– Nekünk jól.

Rászánta magát az igazgató, és leeresztette a puskát. Aztán kérdéseket tett fel Fuszulánnak, aki semmire sem válaszolt.

– Rossz diák lehetett – jegyeztem meg.

Ez még a kötözésnél is jobban fájhatott Fuszulánnak, mert reám villantotta a szemét, és felém pökött, de nem talált.

– Várjon, céltáblát teszek! – mondtam.

Az igazgató nem akarta, hogy tovább űzzük az eszünket, s a pénzt kérte tőlem, amit a fából árultam, hogy minél hamarább vihesse Fuszulánt. Én azt tanácsoltam neki, hogy a pénzt, ami jócskán volt, eme fuszulános alkalommal ne vigye magával, hanem menjen úgy, mint egy szegény ember. Tanácsomat az igazgató szerencsére meg is fogadta, s ezzel kivittük Fuszulán János urat a kicsi gépkocsihoz, melynek egy ülése volt csupán. Erre felültettük az engedelmes csalót, aztán melléje ült az igazgató is, és bégyújtotta a motrot.

– A pénzre jól vigyázz! – mondta, és elzúgtak az erdei úton.

Nekem az első dolgom az volt, hogy a katonákat megakadályozzam a favitelben. A tervvel hamar készen voltam. Ezt a tervet 103pedig úgy adtam elé nekik, hogy lelkem szakadtából futni kezdettem feléjük, s amikor hozzájuk értem, a nagy hírhez nagyon szuszogva így szóltam:

– Hamar, a fát mind vissza a földre! S ereszteni a motrokat hazafelé! Fuszulán úr már el is ment a gyors kocsival, mert érkezőben van a városba a király! S minden katona is ott legyen, az a parancs! Hamar le hát a fával, s haza a motrokkal, minél sebesebben!

A katonák szinte sóbálvánnyá váltak. Először engem néztek, aztán egymást. Végre az egyik elkiáltotta magát:

– Haza, rongyos baka!

Erre hajigálni kezdték le nagy gőzzel a fát, aztán eldübörögtek az irdatlan üres kocsikkal hazafelé.

Én is jól kifújtam magam, s hálát adtam mindeneknek, hogy épségben húzám ki a nyakamat a mai nap háborgásai közül. Aztán hozzáláttam, hogy vacsorát készítsek a magam számára s az állataim számára, de ijedten vettem észre, hogy a puliszka is elhagyni készül engem, mert egy kupa törökbúzalisztnél több a raktáromon nincs. Kenyerem nem is volt az egész novemberi hónapban, pedig már erősen közeledett a december. Azért megfőztem a felét a puliszkalisztnek, s ahogy lehetett, vacsoráztam. Utána elgondoltam még egyszer a napi eseményeket, s az elgondolás után sem mertem még sokáig lefeküdni, mert rossz sejtelmek vettek körül. Főleg a pénz miatt fogott el olyan aggodalom, amilyent nem tapasztaltam soha. Valamicske segítség csak a puskában látszott. Elmentem hát, s a nagy fa rejtekéből eléhoztam, pedig az ördögirtó álom után nem voltunk valami jó barátságban ketten.

Aztán amit én csináltam azon a hosszú éjszakán, azt mindennek lehet nevezni, csak aluvásnak nem. Így virrasztván, nagy bőséggel gondolkozhattam azon, abban a szakadatlan és sűrű sötétségben, hogy vajon a Szentlelket mennyire várták az apostolok. De ha olyan erősen találták várni, mint én a pirkadást, akkor minden jót megérdemelnek, amit rájuk sokan mondanak.

104

Fel is keltem már a derengés kezdetekor, s az első dolgom az volt, hogy a pénzt megszámoltam. Nem volt sem több, sem kevesebb, mint vala az este. Bétettem az egészet az ujjasom belső zsebébe, s egy vékony dróttal a zseb kijáratát is elkerteltem. Aztán vettem a fegyvert, megnéztem az állatállományt, s megkerültem az ölfákat.

Mindent úgy találtam a maga szép rendjében, mintha a tegnap bérmálás lett volna, s nem tolvajfogás. Erre megjött ismét a nyugalmam is, elannyira, hogy a puskát visszavittem a rejtekébe. De ezt jól is tettem, mert a barátok szekeresei nemsokára megérkeztek, hogy az utolsó részét is hazavigyék a fának. Nem szóltam nekik semmit a tegnapi dologról, hanem a gvárgyiánnak minden égi-földi jót üzentem, s Márkusnak megfelelő előrehaladást. Hazaindulás előtt, ahogy ilyenkor általános szokás, leültek az emberek, hogy úgy tegyenek, mintha ennének. Közéjük vegyültem, s oly sóváran néztem őket, ahogy Bolhától láttam volt azelőtt. Egyik-másik meg is kínált engem, s én el is fogadtam egy-egy harapást; de közben eszembe jutott, hogy holnap is nap lesz, s holnapután is az. Gondoltam tehát egy szokatlan dolgot, s kihirdettem, hogy ami ételféle maradt, azt én pénzért mind megveszem, mert az enyém elfogyott. Erre a maradékot által is adták nekem mind, de pénzt nem fogadtak el tőlem, mert a kenyeret csak búza korában s a szalonnát csak disznó korában adják nálunkfelé pénzért.

Később is jöttek fahordó emberek, s azokkal is így vásároltam. Össze is gyűlt annyi ennivaló, hogy szűkön két hétre elegendőnek látszott. Ezenkívül két lópokrócot s egy hosszú szokmány-köpönyeget is bészereztem magamnak, de ezeket már pénzem árán.

Egy szekerestől, aki másnap is óhajtott fát vinni tőlem, megüzentem apáméknak, hogy volt nekik egy gyermekük is, akit elszereztek volt a Hargitára erdőpásztornak, s akit Ábelnek hívnak.

105

Aztán a délután közepére minden elcsendesedett, ahogy máskor is szokott. Mivel a szent könyvekhez, azokban az órákban nem volt sem kedvem, sem bizodalmam, gondoltam, hogy megjárom magamat az enyészetben, vagyis a nagy rengetegben. Magamhoz vettem hát a kicsi fejszét, s magam mellé Bolhát, a ház ajtaját bézártam, s elindultam.

Ahogy mentünk szépleptiben én s a kutya, a fekete bombatökök jutottak eszembe, amiket ágakkal bétakartam volt. S róluk eszembe jutott a két „viharcsinálás” is, amelynek folytán akkor több nagy fa szakadott volt ki tövestől. Úgy láttam volna jónak, ha azok most már mind hamarább ölbe hasogatódnának, mert a tél akármelyik percben rászakadhatott az erdőre. Elmentem tehát hozzájuk, hogy megnézzem, vajon megvannak-e, s milyen állapotban.

Szomorúan feküdtek a kiszaggatott nagy fák. S mellettük kisebbek és kisebbek, egészen az ártatlan csemetefákig. Mint valami népes család, amelyre halált küld az ember, és nem temeti el.

Szomorú állapot!

S a fák lábainál, a hatalmas tölcsérekben, rengeteg víz állott. A víz színe fekete volt, s maga mozdulatlan, mintha azt hirdette volna, hogy őt is a halál fakasztotta.

Úgy elszomorodtam, hogy a könnyem kiesett. Ez a könny pedig azt jelentette, hogy több vihart én már nem csinálok, hanem azt a nagy természetre bízom.

– Ellenben a bombákkal mi legyen? – kérdeztem magamban.

Mi legyen ezekkel a halál-tojásokkal, amelyek átokban fogantak és átkot szórni indultak a világba?

Az a gondolatom támadt, hogy el kéne temetni őket. Jó mélyen a megemésztő földbe, hogy fulladjanak ott meg, vagy rágják össze a pusztító férgek!

El is indultam, hogy vágni kezdjem nekik a kicsi fejszémmel a sírt, de alig mehettem ötven lépést, éles sípolást hallottam a házam felől. Rosszat sejtettem, és hamar sietni kezdtem arrafelé.

106

A bank pénztárosa állott a ház előtt, s mellette egy barna fegyveres katona.

Egy szigorú román csendőr.

Ahogy megpillantottam őket, egyszerre reszketni kezdtem. Akkor még nem tudtam, hogy miért, de az elkövetkező idő eléggé megmondta ezt nekem. Mert az az élet, amit a csendőr hozott el az én házamba, csak a pusztába kivetett zsidók életéhez hasonlítható, ha ugyan igaz, amit őróluk beszélnek.

107
Harmadik fejezet

Annyi bizonyos, hogy abban a percben, amikor én a bank pénztárosát és a csendőrt megpillantottam, hargitai életemnek egy új szakasza kezdődött.

Keserves téli szakasza.

Előleg fejében mindjárt úgy szembecsapott a jövendő szele, hogy nem is tudtam a vendégeimhez közel menni, hanem húszlépésnyi távolságra megálltam. Bolha is érezhetett valami rosszat, mert velem együtt ő is megállott, és ugatni kezdett. A csendőr azt hitte, hogy a kutya őt ugatja, ami igaz is volt. Lekapta a válláról a puskát, és mérgesen ráfogta a kutyára. Abban a pillantásban biztosan tudtam, hogy ha lőni talál, akkor a kutya nem lesz egyedül a halálban, mert vagy én, vagy a csendőr, vagy pedig mind a ketten melléje halunk. Áldott szerencsénkre azonban lövés nem történt, pedig Bolha se meg nem hátrált, sem az ugatással fel nem hagyott. Hanem volt annyi eszem nekem is, hogy a szerencse farkát ott melegiben megfogjam. Ezt úgy csináltam, hogy odaszóltam szépen a kutyának:

– Bolha fiam, ne ugasd olyan módfelett a vitéz urat!

A kutya rám nézett, ellegyezte farkával a mérgét, és elindult az erdőbe visszafelé. Ezzel azt akarta mondani, hogy jól van, nem ugatom, de akkor látni sem akarom.

Mivel a pénztáros ebben a fennakadásban szerepet nem játszott, hamar elvesztette a türelmét, és reám kiáltott:

– Gyere már közelebb, te kölyök!

Ide s tova már tizenhat esztendős voltam, de addigelé még senki sem mondta nekem, hogy kölyök. El is futott úgy a méreg, hogy a kicsi fejszével mindjárt béhasítottam gondolatban a fiatal108úr fejét. S aztán, amilyen hamar ezt megcselekedtem, olyan hamar le is nyeltem haragomat, s megindultam feléje. Mentemben úgy határoztam, hogy csúfos szava miatt majd oldalból, vagyis általam fogja őt az Isten megbüntetni.

– Parancsoljon, nagyságos fiatalúr! – álltam eléje.

– Hol mászkáltál? – kérdezte ő.

– Én a kötelesség mezején – feleltem.

– Hát a házat mért hagytad egyedül?

– Én nem hagytam egyedül.

– Hát?

– A Gondviselő véle volt.

A pénztáros megütközéssel vette a feleletet, pedig arra engemet a papok tanítottak volt az iskolában. Ránézett a csendőrre, és béajánlás helyett így szólt hozzá:

– Mit szól maga ehhez?

Én is a katonára néztem, aki marconaságában megátalkodva állott. Szólani sem szólott semmit, hanem feljebb taszította a homlokán a sapkát, és a pénztáros lába elé egyet jót pökött. A pénztáros ezt nem köszönte meg neki, hanem visszapártolt hozzám, és azt mondta:

– Számolj el a pénzzel!

– Igen hirtelen lesz – feleltem.

– Mi lesz igen hirtelen?

– Az, hogy ebben a szent percben elszámoljak.

– Hát miért?

– Azért, mert csak két dolog van a világon, amihez méreggel nem szabad hozzányúlni, s eme kettő közül az egyik a pénz.

Bármilyen morgós kedvében volt is a pénztáros, az úri kíváncsiság belőle mégis kiütközött.

– Hát a másik? – kérdezte.

– A másik az asszonyember.

Láttam, hogy erre kedve lett volna felengedni, de tekintélytartás céljából mégsem tette meg.

109s

– Nagyon jártas vagy – szólott, hogy mondjon valamit.

Éppen felelni akartam neki valamit a jártasságról, de abban a percben a csendőr odalépett nagy nyersen a ház ajtajához, és a fegyver agyával olyat húzott rá, hogy az ajtó egyik deszkája nyomban bészakadt.

De ehhez a cselekedetéhez sem fűzött egy árva szót sem.

Hamar odaugrottam a kulccsal, a záron egyet fordítottam hátrafelé, majd a kulcsot kivettem, és az ajtót megnyitottam neki sarkáig. Természetem lévén az igazságosság, a kulcsot oktató szándékkal felmutattam előtte, és így szóltam:

– Az ajtónak ez a fegyvere; a maga kulcsával pedig vaddisznót lőnek!

Jobban tettem volna azonban, ha nem szóltam volna, mert az én csendőröm egy szikrát sem szerette az oktatást. Most is, ahogy kimondtam a szót, rögtön felemelte a puskáját, hogy az agyával az agyamra sújtson. Ránéztem, és egyet sem mozdultam. S mai napig sem tudom, hogy miképpen történhetett, de a fejbesújtásból csak annyi lett, hogy a fegyver talpával egy kicsit mellbe taszított. Nem mondom, magától az ütéstől is valamicskét megtántorodtam, de tudtam jól, hogy ez nem lesz elég a katonának. Éppen azért saját buzgóságomból kalimpáltam egyet a levegőben, és lehetőleg vigyázattal, hogy mégse üssem meg magam, jól hanyatág estem. Aztán nagy nehezen feltápászkodtam, és így szóltam:

– Én sem vagyok gyenge fiú, de ilyen erős katonát még sohasem láttam.

Erre sem szólott a csendőr semmit, de a szónál több volt az, hogy a fejét büszkén felvetette, és hadvezér módjára bément a házba.

Ha előbb nem is, de ekkor a pénztáros annyi bátorságot vett, hogy odajött hozzám, és részvéttel megkérdezte:

– Erősen megütötted-e magad?

– Én meg eléggé.

– Hol?

110

– Az elszámolási felemen.

A pénztáros álmélkodva kérdezte:

– Hát még most is fog a tréfa?

– Engem nem a tréfa fog, hanem az elszámolás – feleltem; aztán megtapogattam a bal oldalomat, mintha fájna, majd ugyanonnét elévettem a pénzt, hogy bizonyítsam is, amit mondtam.

– No, gyere, ejtsük meg! – szólt a fiatalúr.

Ezzel ő előrement a házba.

Én is a nyomába állottam rögtön, és belékezdtünk az elszámolásba, ami az én részemről csak annyiból állott, hogy a bárcás könyvet és a pénzt egymás mellé tettem az asztalra, aztán a pénztárost melléje ültettem, hogy vizsgálja meg és vesse őket össze. Ő munkába kezdett, én pedig fél szemmel számon tartottam a csendőrt, aki körüljárta vizsgálódva a szobát, miközben a fegyverével szüntelenül ütögette a deszkafalat. Amikor aztán ezzel a körüljárással megvolt, letette a nagy barna köpenyegét, a kenyértarisnyát kiakasztotta a nyakából, és végigdőlt a tábori ágyon.

S ott nyomatékul akkorát nyögött, mintha egész életiben ezt a helyet kereste volna magának.

– No, elült a nagy kakas…! – mondtam én is magamban, és a pénztárost kezdtem szemlélni, aki már javában benne volt a nagy elszámolásban. Ahogy így nézegettem az ő számoló arcát, az tűnt fel a legjobban nekem, hogy olyan szeplős, mint amilyen sűrű csillagos szép őszi éjjeleken az ég. Minél tovább néztem, annál szeplősebb volt. Végül azt hittem, hogy a kacagás gátat tör bennem, de akkor igen jóravaló gondolatom támadt. Olyan gondolatom, amely a „kölyök” mondásért oldalból megfizessen neki.

Hamar magamhoz vettem egy üres skatulyát, amiből a gyufa kifogyott volt, s azzal az üres dobozkával kimentem egyenesen a pajtába. Ott felszedtem nagy sietve hat darab kecskeibrikát, s azt egy lapos kövön megtörtem, mint a mogyorót. A törmeléket belétettem a gyufásskatulyába, és arra annyi tejet fejtem, hogy jól össze tudjam keverni. Amikor már olyan volt, mint a balzsamír, a 111skatulyát megint a zsebembe tettem, aztán visszamentem szépen a szobába, s egy alkalmas pillanatban megfelelő helyre rejtettem a készítményt.

A csendőr mozdulatlanul feküdt, a pénztáros pedig legnagyobb számolásban volt.

Én csendesen vártam, amíg valakinek kellek.

Végre megtörölte a homlokát a pénztáros, és felállott.

– Rendben van – mondta.

Aztán egy százlejest nyújtott átal nekem. Nem tudtam, hogy mire véljem ezt a dolgot, s megkérdeztem:

– Mit csináljak véle?

– Tedd el!

Furcsán nézhettem reá, mert így folytatta:

– Tedd el, ha pénzt látsz, te tátottszájú! Az igazgató úr juttatja neked, a tegnapi tolvajfogó munkáért. Most már érted?

– Én most már igen, s köszönettel fogadom – mondtam, és eltettem a pénzt. Aztán illendő magaviselettel megkérdeztem:

– Hát az igazgató úr miképpen érkezett haza?

– Ő rosszul – felelte kurtán a pénztáros.

Erre a hírre nagy ijedtség fogott el, és kérlelni kezdtem a pénztárost, hogy legalább kurtára fogva beszélje el a történetet. Egy csuporba tejet is töltöttem neki, hogy a szava könnyebben jöjjön. Ő a tejet jóízűen meg is itta; majd elbeszélte nekem, hogy minek utána az igazgató Fuszulánnal együtt elindult, nagy szerencsétlenség történt a legközelebbi erdőben. A szerencsétlenséget maga Fuszulán idézte elé, az a vakmerő nagy tolvaj, aki még a halállal is játszani mert, csak hogy valahogy megszabaduljon. Azt a vakmerőséget pedig Fuszulán úgy csinálta, hogy egy lejtős erdei úton a szabad lábával nyomni és rúgni kezdte a gőzbillentyűt, mire a motor megbolondult, és nekivitte őket egy nagy szakadéknak. Ott a szakadékban aztán nagy reccsenéssel megborultak, de olyan szerencsétlenül, hogy az igazgató úrnak két helyen is béhasadt a feje, a jobb karja pedig eltörött, s mindezek mellé az eszméletét is 112elvesztette. Órák hosszat feküdt ott ilyen állapotban, míg aztán valami autósok felfedezték, és behozták a városi kórházba, ahol meg is operálták mindjárt. Az operáció után, amikor magához tért, ő maga mondta el a szerencsétlenséget; s az is neki jutott eszébe, hogy az itt való pénzből neked száz lej jusson, mivel te voltál az okos, aki azt javasolta, hogy a pénz maradjon csak idekünn, az erdőn.

Dermedezve hallgattam a pénztáros elbeszélését, mellyel megfejtést nyert az is, hogy mért nem tudtam aludni az elmúlt éjszaka. Most hirtelen felötlött előttem az a hiba is, amelyet a tolvaj szállítása dolgában elkövettünk. Ez a hiba pedig az volt, hogy mi felültettük ugyan Fuszulánt a kormányzó kerék mellé és a kényes billentyűk közé, de annyi eszünk már nem volt, hogy a két lábát is összekössük. De hát én gondoljak mindenre a világon, amikor az igazgató is ott van, azzal a nagy tudós eszével?!

Egy-két pillanatig elgondolkoztam, aztán mohón kérdeztem meg:

– Hát Fuszulán?

– Annak nyoma veszett – felelte a pénztáros.

Hát ezt én már az elbeszélés elején gyanítottam, s így nem csoda, hogy rögtön elszóltam magamat, mondván:

– Ezt én tudtam!

– Honnan tudtad? – kérdezte gyanakodva a bankos.

– Én a szófordulatból – feleltem. – Mert maga ugyanis azzal kezdte az elbeszélést, hogy nagy szerencsétlenség történt. De jönne csak ide maga Fuszulán, és kezdené ő elbeszélni a dolgot: bezzeg egy szóval sem mondaná, hogy szerencsétlenség történt!

A pénztáros még nagyobb gyanakvással nézett engem.

– Hogy van ez a filozófia? – kérdezte.

Erre én is összeszedtem magamat, és magyarázni kezdtem:

– Tessék ide hallgatni! Gondoljunk el példának egy olyan esetet, amikor két tolvaj együtt utazik egy automobilon, s az a kettő ellensége egymásnak, mint ahogy a tolvajoknál az általános szokás. Mármost találjanak valahol a rossz úton megborulni, mint 113ahogy a szegény igazgató úr esetében történt: hát akkor vagy az egyik, vagy a másik, vagy mindkettő sérüléseket szenved. Amelyik aztán a sérüléseket szenvedte, az az illető s annak a barátai igazságtalan esetet mondanak, míg a másik s annak a barátai azt állítják, hogy az Isten jót cselekedett. Ha pedig mindketten rosszul járnak, akkor együtt jajgatnak és azt mondják, hogy a fene ette volna meg azt a sok tolvajt, aki ellopta az útadót.

A pénztáros elgondolkozott, majd megfogási szándékkal azt kérdezte tőlem:

– Hát akkor szerencsétlenség nem is történik soha, ugyebár?

– Dehogynem! – mondtam.

– Mikor?

– Amikor mind a ketten épségben megmenekülnek.

A fiatalúr alig sem szerette, hogy így beszélek, mert mérgesen szurkált felém a tekintetével, amiben már benne volt annak a magja, hogy ő is igazgató lesz valamikor. Vagyis úgy gondolkozott, hogy nemcsak dolgozni kell a fizetésért, hanem az egyszőrűeknek össze is kell tartani.

– Neked nem volt orosz fogságban a bátyád? – kérdezte.

– Nekem nem, hát mért kérdi?

– Azért, mert azt hittem, hogy tőle tanultál így beszélni.

– Hogy?

– Úgy, mint a bolsevikok.

Tudtam, hogy mit gondol, mert voltak a falumban ilyen fogságot szenvedő háborús emberek. Meg is tudtam volna felelni jól neki, de mihelyt a „bolsevikok” szót kimondta, abban a percben felugrott a csendőr a tábori ágyról.

– Csak tréfálkozunk – mondta neki megrebbenve a pénztáros.

A csendőr nem szólott semmit, de vissza sem feküdt, hanem megindult ismét, hogy vizsgálódjék a szobában. Mi is beszüntettük a beszélgetést, s csak őt tartottuk szemmel, hogy tud-e valamit találni. Lassan és vizsgálódva járta körül a szobát, majd visszaérkezvén az asztalhoz, a könyveimet és az irományaimat felforgat114ta, aztán nekibújva belenézett egy fazékba, amely féligen felül volt kecsketejjel. Ha csak belenézett volna, attól a tejnek nagy baja nem lett volna, de ő bizony megfogta a fazekat mind a két kezével, s egyenesen a szájához vitte. S addig el nem vette onnét, amíg a tejet, az utolsó cseppig, ki nem itta. Akkor aztán nagyot szusszant, s letette a kongó fazekat, buzzanva szólván:

– Nofene!

S megbékélve visszafeküdt a tábori ágyra.

Ez a „nofene” volt az első szava, amit az én házamban kiejtett. De ebből s ismét az előbbi felugrásából többet megtudtam, mintha szünet nélkül prédikált volna. Mert a mértéktelen tejivás azt jelentette, hogy nagy evő lakozik benne; a felugrás pedig azt, hogy mint egeret a macska, ő is bolsevikot szaglászik mindenütt.

Ahogy tejesen s elnyújtózva feküdt, mi fejtől állottunk neki, s így nem láthatott minket. A pénztáros ezt a szabadságot arra használta fel, hogy beszéd helyett a csendőr felé mutatott, s a csendőrről az én fejemre; eme két mutatás után pedig a szájával úgy kapsantott, mint a légyfogásnál a kutya. Vagyis azt akarta mondani, hogy a csendőr bé fogja kapni az én fejemet.

– Nagy galuska lenne! – szóltam jó hangosan, mire a bankos ijedten intett, hogy hallgassak, hol az eszem! Utána össze is szedte magát nyomban, és elindult az ajtó felé.

Én is kimentem utána.

Ott a világosságnál megint a szemembe potyogtak a szeplői, és a tervem után vigyorogtak, amely már ide-oda kezdett volt bujkálni előlem. Azonban nagy vigyázattal és oldalról kellett megközelítenem a pénztárost, nehogy csalafintaságomat valahogy észrevegye.

– Tán nem akar hazamenni ilyen hamar, nagyságos fiatalúr? – kérdeztem.

– De bizony mennem kell – mondta ő.

– Ó, hagyja el, az a leány is várhat egy kicsit.

– Melyik leány?

115

– Hát olyan sok van? – kérdeztem én is.

– Miféle?

– Hát kedvese!

A mezsgye, amelyre vittem, tetszett a pénztárosnak, mert a két vállát berzenkedve mozdította meg.

– Van egy-kettő-három, annyi bizonyos! – mondta.

– Azt én meghiszem – vezettem tovább. – Nem olyan legény a fiatalúr, hogy ne kapna rajta a szem. A termete daliás, a természete kellemes, a szeme szép, a szava okos; s egyáltalában mentes minden lelki és testi hibától.

A szavaim szinte piros taréjt is növesztettek a pénztáros fejére; de aztán mintha lepke árnyéka vetődött volna kakas mivoltára, így szólt:

– Na, azért volna mit segíteni rajtam.

– Ugyan biza mit? – kérdeztem.

A pénztáros az arcát mutatta, melyen a mutatóujjával ugrált is, mint a madár, amikor a csőrével magot szedeget.

– Ezeket… – mondta.

– Miket?

– Ezeket a szeplőket.

Úgy tettem, mintha csak most látnám meg, s akkor is nehezen.

– Hiszen alig is látszik.

– Alig a fenét! – válaszolta ő.

– Hát bizony alig! Látta volna csak az én szeplőimet, amikor kijöttem ide, a Hargitára! Olyan pettyes volt az egész ábrázatom, mint a varjútojás; s most szinte bánom is, hogy így kiirtottam őket. De kénytelen voltam véle, mert annyit csúfoltak az emberek miatta, hogy már valósággal megkeserítették az életemet.

A pénztáros olyan lett, mint a tojós tyúk a végső percekben.

– S hát azt hogy irtottad ki? – kérdezte.

– Én jól – feleltem.

– De mivel?

– Én egy balzsamírral.

116

– Miféle balzsamírral?

– Járt ide egy borzsovai vénember, aki az égvilágon mindenre tudott valamit; hát ő mondta nekem az orvosságot, de a titkot a lelkemre kötötte.

A fiatalúr hathatós akart lenni, s egy százlejest vett elé, hogy azzal a titkot kinyissa. Én megnéztem a pénzt, de elég bolondul vissza is adtam mindjárt.

– Megígéri-e, hogy titokban tartja a dolgot? – kérdeztem.

– Ha kell, megesküszöm neked – mondta a pénztáros.

Erre nem szóltam semmit, hanem bémentem a házba, és a gyufásdobozkával jöttem vissza. A balzsamír becsülete érdekében még vizsgálódva körül is néztem, majd a skatulyát odadugtam neki, és így szóltam csendes nyomatékkal:

– Esténként kenje bé véle a szeplőket, s reggelig hagyja rajta.

A pénztáros boldog mohósággal a zsebébe csúsztatta a skatulyát, de aztán mégis elévette és megnézte.

– Ki csinálta? – kérdé halk szóval.

– Én.

– Miből?

– A borzsovai ember útmutatása szerint.

– De miből?

– Titok marad-e?

– Titok.

Úgy mondtam, mintha a halál ellen mondanék orvosságot:

– Szárított kökény összetörve, s aztán kecsketejjel megkásásítva.

Nem fogott semmi gyanút a fiatalúr, hanem boldogan visszatette a skatulyát a zsebébe. De az, hogy szárított kökény összetörve s kecsketejjel megkásásítva: nem is járt messze a valóságtól, csak éppen a kökény vala abból a fajtából, amelyet nem a bokor szokott teremni, hanem a kecske.

Ilyenformán, hogy ő a „kölyökkel” s én a „balzsamírral” jól egymásnak az emlékezetére játszottunk, a boldogság virágait gondtalanul kezdhettük szedegetni. De csak kezdhettük, mert a 117pénztáros nemsokára meggondolta magát, és indulási szándékkal kezet nyújtott.

– Hát a csendőr? – intettem a ház felé.

A bankos csodálkozva kérdezte:

– Hát nem fekszik?

– Fekszik, fekszik, de ne felejtse itt! – mondtam.

Csak most eszmélt reá a szeplős, hogy a csendőr dolgában még nem szólott nekem semmit.

– Hiszen az itt marad neked! – jelentette ki.

– Miért?!

– A balzsamír fejében.

Ahogy ezt kimondta, abban a percben úgy éreztem, mintha kétszarvú ördög döfött volna meg. Volt ugyan már addigelé is az életnek egy-két olyan fordulata, amikor megijedtem, de ennek a mostani ijedtségemnek nem egy szára volt, hanem kettő. Az egyiken a pénztáros „balzsamír” felelete vigyorgott, amelyből azt lehetett sejteni, hogy a szeplős tervemet keresztüllátta. A másikon pedig a csendőr díszelgett, mint egy fekete madár, aki most, a balzsamír fejében, eleven jelképnek itt marad.

A nagy meglepetésben még az eszem játékosságát is elvesztettem, mert meghátrálva így szólottam:

– A skatulyát inkább visszaveszem, csak a csendőrt vigye el.

– Nem cserélünk! – nevetett a pénztáros.

– Hát miért nem?

– Azért, mert a szeplőnek el kell menni, a csendőrnek pedig itt kell maradni.

– Hát annak miért kell itt maradni?

A fiatalúr közelebb hajolt hozzám, és így szólt:

– Szamár vagy, Ábel fiam.

– Én azt látom – feleltem.

– Hát láthatod is – mondta a szeplős –, mert a csendőrt nem azért hozatta ide a bank, hogy minket szórakoztasson, hanem Fuszulán miatt. Egyszerre világosság gyúlt bennem is:

118

– Ehe…

– Meg kell fogni a tolvajt mindenképpen!

– Azt megfoghatja, de nem itt.

– Hát hol?

– Csak ott, ahol tartózkodik.

A pénztáros legyintett, hogy én nem értem a csíziót.

– Ne félj, mert az visszajön ide – mondta. – A bosszúállás és a pénz visszahozza.

Ráhagytam a dolgot, mert fele örömmel arra gondoltam, hogy ha itt marad is a nyakamon a csendőr, a balzsamírral teljes győzelmet arattam!

– S ha elfogy, akkor mi lesz? – kérdezte a pénztáros, a zsebére tapogatva.

– Ne búsuljon – mondtam –, mert a hargitai patika megvan.

– S nem csíp?

– Hát az mért csípne? – méltatlankodtam. – Kullancsot nem tettem belé!

Kezet fogott ismét velem, s elindult.

– Aztán, ha Fuszulánt látja, küldje ide! – szóltam utána.

– Mit mondjak neki?

– Mondja azt, hogy itt van egy hivatalos keresztény is, aki kegyetlenül várja a megtérő bűnösöket.

Jót nevetett, s elment.

Én pedig ott maradtam egyedül, pedig úgy kezdett volt már buzogni a lelkem, hogy bölcs dolgokat tudtam volna tovább is mondani. Azonban nem sokat ér bármiféle bölcs gondolat, ha nincs, akinek megmondja az ember. Még a felettünk állón, kit a Mindenek Urának neveznek, még Őrajta is csodálkozni kell, hogy akkora világmozgató tudománya s annyi teremtő gondolata van, s mégis meg tudja állani, hogy élőszóval nem mondja senkinek! Ha én olyan hatalmas lettem volna, amilyen hatalmas Ő, még azt is megpróbáltam volna, hogy a bent heverésző csendőrt, onnét a tábori ágyról, az égbe vigyem. De hát én csupán egy szegény és nö119vendék pásztor voltam, akinek a tejét egy hívatlan katona is megihatja!

– Hát hol van az igazság? – kérdeztem tűnődve.

S mintha lépcsőről lépcsőre mentem volna az én magányosságomban, egymás után tettem fel a kérdést:

– A tejben, aki ahhoz pártol, aki leghamarább megissza? A kecskében, akit akárki megfejhet?! Bolha kutyámban, aki nem ugathatja meg azt, akit ugatásra érdemesnek talál?! A fekete bombában, aki a tolvajt és a megváltó embert egyformán szaggatja széjjel?! Fuszulánban, aki csal, és mégis megmenekül?! Az igazgatóban, aki olcsó pénzen embereket tud megvenni, hogy azok sok mindent elvégezzenek, amit neki kéne elvégezni?! Vagy az édesanyámban, aki engemet szült, s nem egy királyfiút?!

Bizony, érdekfeszítő kérdések ezek, még ha a Hargitán teszi is fel valaki! S hiába siet a nagy természet az ember segítségére, mert a felelet itt is lebegve úszik el, mint a köd. A nagy csend kárba vesz, a fák biztatása céltalan, s a föld várakozása is hiábavaló.

Mert a legokosabb, amit ki lehet deríteni, az talán csak annyi, hogy az igazság is széjjel van szórva, amiként az emberiség a föld kerekségén. S ahogy az embereket nem lehet egy akolhoz terelni, azonképpen az igazságot sem.

Különben mit lehet azt tudni!

Hátha éppen az én házamban heverésző csendőr lesz az igazság kútfeje!

S tovább már nem is fűzhettem a gondolataimat, mert abban a percben erős hang ütött hátulról fülön:

– Tej kell!

Megrebbenve hátranéztem, s hát a csendőr áll a ház ajtajában. Sapka nélkül volt, megborzadt hajjal és vérmes szemekkel. Csak most vettem igazán észre, hogy testileg is milyen eluralkodó és készre fejlődött ember.

No, gondoltam magamban, ez máris elkezdte az igazság kútját keresni.

120

– Tej kell! – parancsolt reám ismét.

– Fel tetszett kelni? – kérdeztem.

– Nem jól hallottad, hogy tej kell?!

– De jól és szívesen.

– Hát akkor?

– Mindjárt megfejem a kecskét.

– De kifejjed belőle sokat!

– Egyből hogyan lehet sokat? – kérdeztem.

– Nem egy van neki, hanem négy!

– Mi van neki négy?

– Csics van neki négy! – kiáltotta a katona.

Én szelíd maradtam tovább is.

– De az első kettőből nem ad – mondtam.

– Húzzad neki!

– De hiába húzom, mert nem ad.

– Akkor oztán én meghúzom!

Erre már egy kicsit megijedtem, hogy csakugyan húzni találja. Hamar fazékért mentem, s amikor jöttem visszafelé, a csendőr előtt megálltam, s így szóltam neki:

– No, most megyek, s még a fülit is megfejem.

A kecske víg mekegéssel fogadott, s még táncolt-forma is, amit sohasem tett. Amikor azonban alája kuporodtam a fazékkal, hirtelen nekem fordult, és a fejével úgy megtaszított, hogy huppanva ültem a háta mögé. Először azt hittem, hogy a kecske csupán játszótársat keresett bennem, így tehát nem is haragudtam meg reá, hanem felkeltem, és jó cimbora módjára kacsintottam neki egyet. Aztán ismét fejéshez helyezkedtem, de a kecske ugyanúgy járt el velem, mint az előbb. Gondoltam, hogy no, még egyet békességben próbálok. De hát harmadszor is úgy tett.

– No, elég legyen, mert te nem vagy csendőr! – mondtam akkor neki.

Aztán a falhoz szorítottam, amiből jól láthatta, hogy ennek fele sem tréfa. Látta is szegény, mert tovább nem taszigált engem, 121hanem csak a lábait kezdte kapkodni, mintha bokázni akart volna. Erről is leszoktatván valahogy, végre akadály nélkül láttam a fejéshez. Azonban nem olyan sikeresen, mint más napokon történik vala, mert addigelé kettőnk között a fejés az volt, hogy én fejtem őt, ő pedig eresztette nekem lefelé a tejet. Ez alkalommal pedig csak én buzgólkodtam egyedül, mert bizony a fazék olyanféle csorgást nem hallott, mint máskor, hanem csak a ritka cseppek kopogtak benne.

Így kínlódtam közel egy fél óráig, mialatt a kezem-lábam egészen meggémberedett. Aztán fél óra múltán nagy nehezen felálltam. S egyszerre úgy éreztem, hogy az egész világ megváltozott. Ez a váratlan kudarc dolog megváltoztatta. Pedig későbbi szemmel minő apróság ez! Úgyszólván semmi, például egy háborúhoz képest, vagy bárminő halálhoz képest; vagy még ahhoz képest is, amikor az embert a szerelem megtalálja, s amidőn elhagyja! De akkor s ott a Hargitán, a csendőr árnyékában, ott nagyobb volt mindezeknél, mert valóság volt, ami belékiáltott az életembe. Belé az életemnek mind a két fülébe, mert egyrészt a mindennapi táplálékom csatornái makacsolták meg magukat, másrészt pedig a csendőr felgerjedve várta a tejet!

Az ámulat és a félelem között álltam, s még gondolni sem tudtam semmire.

Csak egyre.

Arra, hogy nem nyugszom belé a tejtelenségbe!

Aztán, amint így álltam tusakodva, egyszerre az a gondolat villant meg a fejemben, hogy hátha valami Fuszulán-féle tolvaj kicserélte a kecskét! Mohón vizsgálni kezdtem hát fülétől farkáig, de bizony, a tejeléstől eltekintve, mindenben az én kecskémnek bizonyult.

Nem volt mit tennem egyéb, elindultam a fazékkal, amelyben egy kortynál többecske tej nemigen lehetett. A fazék helyett a szívem volt tele; igaz, hogy nem tejjel, hanem bánattal és félelemmel.

122

Úgy mentem a ház felé, mintha a kalapomat vittem volna, azzal a nagy szomorúsággal, hogy immár nincs fejem, amelyre feltegyem. A csendőr ott állott az ajtónál, s ahogy jöttömben megpillantott, már nyújtotta is a két kezét a fazék után. Én csak annyira mertem közel menni hozzá, hogy a kezeivel vagy a lábával engem el ne érjen.

– Nem adott – jelentettem ki.

Nyilván nem a kecskére értette remegő szavamot, hanem arra, hogy én nem akarok tejet adni neki. Először a két tüzes szeme futott reám, aztán ő maga is meglendült, és egy ugrással kikapta a kezemből a fazekat. Belénézett, s szájtátva megállt.

– Te nem megittad?! – kérdezte.

– Olyan nincs, hogy én megittam volna! – válaszoltam.

– Hát?

– Nem adott.

– A kecske nem adta?

– Ő.

Utána belenézett megint a fazékba. S aztán az én szemembe is, még mérgesebben; majd hirtelen rám öntötte a korty tejet, és melléje így szólt:

– Disznyó bolsevik!

A tej úgy folyt le az arcomon, mintha a vérem lett volna, amely ártatlanságomnak bizonyságául fehérre változott. Mégsem szóltam semmit, hanem türelemmel a vállaimon, béfelé indultam a házba. A csendőr azonban megragadta a karomat, és így szólt:

– Vissza gyerünk!

Engednem kellett neki, s hát a pajta felé irányoz. Tudtam, hogy most a kecske is bajt lát, de mentem. Én elöl, s ő utánam. Bent a kecskére fordulva, egymás mellett megálltunk.

– Ez a?! – kérdezte.

– Muszáj ez legyen, mert más kecske nincs – mondtam.

– Ez nem adja?

– Ez az egy.

123

Erre megfogta a kecske két kicsi szarvát, engemet pedig a tőgyéhez parancsolt. Én nagy buzgalommal fogtam ismét a fejéshez, de még nagyobb buzgalommal kértem az Istent, hogy ez egyszer tejet ne lássunk. Hála legyen, nem is láttunk, pedig a csendőr mindegyre biztatta elölről a kecskét:

– Tejet adni! Tejet adni!

Kis idő múlva gorombább szavakkal is kezdette puhítani, de eredménytelenül. Végre nagy fenekedéssel ő állott a fejéshez, de olyan irgalmatlanul, hogy a kecske nagy fájdalmában egészen megvadult, és egyetlen ökleléssel hanyatág terítette.

Rögtön odaugrottam, nehogy a kicsi szarvával valami alkalmatlan helyen meglikassza a csendőrt. S még segítettem is neki a felállásban, de nem keresztényi szeretetből, hanem azért, hogy a kecske másodszor is feltaszítsa. Erre azonban sor nem került, mert feltápászkodás után a csendőr is elévette magát, s erős nekihuzalkodással úgy belérúgott a kecskébe, ahogy csak tudott.

– Bolsevik! – kiáltotta neki is.

Most már mind bolsevikok voltunk: én is, a kecske is, Bolha is, s tán még Szent Ferenc is, aki pedig egyet sem szólt, hanem feküdt szép laposan a kalendáriumban s a barátok könyveiben.

Úgy tértünk vissza a házba, mint akik nem látták a feltámadást. Itt a katona megint nekem támadt, hogy a bémaradt tej helyett adjak neki ennivalót. Mivel vettem volt az emberektől valami két hétre valót, abba belészabadítottam, mondván:

– Amikor nem lesz, nem adok.

Láttam még étkes embert, de olyant, mint ez a csendőr, sohasem. Igaz, hogy sokat jött volt hágóra, amíg kiérkezett ide a Hargitára; s az erejéből reám és a kecskére is sokat pazarolt, de azért mégis sok volt, amit elpusztított. Hanem a hasán keresztül meg is szelídült legalább annyira, hogy amikor bévégezte a lakomát, hozzám így szólt:

– Hát téged minek hínak?

– Engem Szakállasnak – mondtam.

124

– Milyen Szokállasnak?

– Olyannak, amilyen a zsidóknak van.

Ez tetszett neki, mert egy kicsit elmosolyodott, ami először történt a mi életünkben.

– Hát tégéd Izidornak hínak? – kezdte a tréfa szárnyát is billegtetni.

– Engem hívhatnának annak is, annyi sok bajt láttam eddigelé.

Erre, valami okból, hirtelen felugrott; s mindjárt vastagra fogta a dolgot, mert megragadta a nyakamat.

– Nem megmondod a nevedet!

– Á-á-á… – nyögtem a markában.

De hamar megsajnált, s eleresztett.

– Ábel – mondtam. – Hát magát hogy hívják?

– Nekem Surgyélán nevem van – felelte.

– Elöl-e vagy hátul?

– A magyar világban elöl volt, de most elment a végire.

– Hát felesége van-e? – tudakoltam tovább.

– Nékem? Van minden házban! – felelte.

– S meddig marad itt? – bátorkodtam tovább.

– A megfogásig – felelte Surgyélán.

Nem kérdeztem, hogy miféle megfogásig, mert egyrészt tudtam, hogy nekünk csak Fuszulán van megfogni való; másrészt pedig attól tartottam, hogy így jóllakva olyan csúfot talál mondani, amitől a barátok könyvei mind elvörösödnek.

S máskülönben is, gondoltam, jó lesz már a beszédet bészüntetni, mert lámpagyújtás ideje van; s egy napra éppen elég is annyi ismerkedés, amennyit mi ketten végbevittünk. Pedig akadt volna még, ami erősen a begyemben volt. Példának okáért az, hogy nem ismeri-e, személyében is, Fuszulánt; s ha nem ismeri, miért nem magyaráztatja el velem, hogy milyen volt s mit cselekedett?

Azonban ráparancsoltam a nyelvemre, a lámpát meggyújtottam, és szó nélkül a házi teendők után láttam. Közben Surgyélán 125is gondolt egyet, és minden biztatás nélkül beléfeküdt a tábori ágyba, de már egész éjszakára való szándékkal, a takaróimmal együtt. Már előre meg-megcsípte volt az eszemet, hogy ez így lesz, de a cselekedet láttán mégis megütődtem, mert az ágyat más elől elfeküdni, az nálunkfelé nem volt szokásban.

– No, Ábel! – mondtam magamnak. – Hitted volna-e, hogy ilyen nagy madár a kakukkmadár?!

Csak álltam gyámoltalanul, és nem tudtam, hogy mire legyek képes. Az igazság azt parancsolta volna, hogy szépen odamenjek, és kiborítsam a csendőrt az ágyból. Igende én magyar pásztor voltam, s ő a románok közül csendőr! Azok pedig erősen nekibuzdultak volt, hogy akiken csak lehet, azok fölött uralkodjanak. S azonkívül neki szabad fegyvere is volt, ami nemcsak a háború idején számít!

Ilyenformán elállottam attól, hogy Surgyélánt kiborítsam az ágyból. De hogy egy tüskésebb párnát éjszakára mégis tegyek a feje alá, odamentem az ágyhoz, és az állatok világából egy példázatot mondtam neki. Vagyis a kakukkmadarat, mint példát, felröpítettem a gondolat fészkéről. Mégpedig a következő módon:

– Aluszik-e, vitéz úr? – kérdeztem.

– Nem, mi baj? – dörmögte Surgyélán.

– Semmi baj, csak azt akarom megkérdezni, hogy a kakukkmadarat ismeri-e?

– Hogy a fenét ne!

– De jól ismeri-e?

– Biztos légy, hogy jól!

– No, ha olyan jól ismeri – folytattam –, akkor mondja meg, hogy milyen madár?

– Neki a tollazat, vagy mi?

– Nem a tollazata, hanem a természete.

Surgyélán nem felelt mindjárt, hanem nyilván gondolkozott; de aztán hirtelen megunta a gondolkozást, mert felém fordulva így szólt:

– Természet olyan van neki is, mint a más madárnak.

126

– Mert biza nem olyan van! – ellenkeztem.

– Hát milyen?

– Olyan, hogy a más jámbor madarak fészkibe úgy belémegy, mintha az övé volna. Ezt maga nem tudta?

– Hogy a fenét ne!

– Hát akkor! Rendes madár az?!

Surgyélán mérgesen visszafordult, és így szólt:

– Most én aluszni akarok, és nem pedig madarászni!

Így már én sem bántam, ha aluszni akarja is, csakhogy ezt megmondhattam neki. Eljöttem az ágy mellől, és béengedtem a szobába Bolhát is, aki a búsulásból visszatért, és vakarta kívülről az ajtót. Ahogy bent lehetett, mindjárt kiszagolta a csendőrt, aztán reám nézett, hogy nem kell-e segítőtárs. Megsimogattam a kontyos borzát a fején, és megnyugvásra intettem őt, amit szomorúsággal tudtul is vett.

Ezek után én is nyugovóra tértem.

Ez pedig úgy történt, hogy a fejem alá párnának a barátok könyveiből halmot csináltam, aztán felöltöttem azt a nagy téli szokmány-köpönyeget, amit vettem volt egy fahordó embertől; s bizakodva egy jobb nap eljövetelében, megadással lefeküdtem.

De hát a jobb nap eljövetelében hiába bizakodtam, mert másnap délfelé szomorú hírt kellett hallanom. Ama illető ember ugyanis, aki által apáméknak ösztökélő üzenetet küldöttem volt, kijött a lakomba, és az üzenetemre azt a választ hozta, hogy édesanyám már négy hét óta erősen beteg. Fekszik az ágyban, doktor is járt nála, de a doktor nem mondott semmi kecsegtetőt, hanem csak tekergette a fejét, s orvosságot rendelt. Apám ott őrködik a beteg ágya mellett, s az én látogatásomra is azért nem jöhetett; de másfelől hírt sem akart küldeni nekem a betegségről, hogy a bajomat ne szaporítsa.

Erre a szomorú beszédre még annyit sem tudtam mondani, hogy „szegény édesanyám”. Csak álltam lefonnyadva, és a szemem gyöngyözni kezdett.

127

– Ne sírj, Ábel fiam! – vigasztalt az ember. – Minden betegség Isten dolga, s mi csak emberek vagyunk…

A lelkemnek nagyon jó vigasz lett volna elhinni azt, hogy a betegség Isten dolga, de én úgy gondoltam, hogy nem egészen úgy van, mert ha a szegénység nem kergeti vala reggeltől estig édesanyámot, akkor még most is vígan lehetne. De milyen a szegény ember! Olyan, hogy a sok baj miatt ha már rászakadott a betegség, akkor a nehéz órákban az Istent veszi elé, s mint egy őszi bokorban, az ő bölcsességében megadással nyugszik, ámbár a betegségét a földi élet igazságtalansága okozta.

Ilyen gondolatok békétlenkedtek gyöngyöző szemeim mögött, de nem mondtam ki azokat, mert az üzenethozó ember rossz híremet vihette volna haza, beteg édesanyám ágya mellé.

– Mondja meg, hogy holnap vagy holnapután hazamegyek – szóltam.

– Azt nem helyeselném – mondta az ember.

Amikor eme szólása miatt csodálkozva néztem rá, így folytatta:

– Azért nem helyeselném, mert apád azt üzente, hogy légy kötelességtudó, s a helyeden tarts ki, akármi is történjék.

– Üzenni könnyű! – mondtam.

Mert hát abban a percben ellenkezést éreztem apámmal szemben. Hogyne, hiszen a saját lábamon állva és a magam eszével már megkóstoltam volt az életet, s láttam, hogy nem minden úgy van jól, ahogy ő gondolja és csinálja. Én frissebb ember voltam, akinek a számára még hosszú élet ígérkezett, s nem szerettem, ha még távolról is kormányozni akart engemet. De hát akármennyire is fel voltam buzdulva ellene, az Isten negyedik parancsolata mégis előttem lebegett, minélfogva csak ennyit kérdeztem:

– Hát egyebet nem üzent?

– Vagy igen – mondta az ember.

Aztán, mint aki sietni nem szeret, egy nagyobbacska tarisnyát vett elé a magáé mellől, s azt általnyújtotta nekem. Megtapogattam a tarisnyát, s bizony öröm futkosott fel az ujjaimon. Mert egy 128kisded, de egész kenyeret éreztem ki belőle, s még egyebeket. Nem állhattam meg, hogy ki ne bontsam abban a szent helyben, s hát túró és szalonna s öt darab jókora csigarétes is volt a kisded kenyér mellett. A rétesek kiváltképpen meglelkesítettek.

– Ezeket nem anyám sütte-e? – kérdeztem.

– Ezeket nem ő, hanem keresztanyád a betegnek, a beteg pedig a fiának küldte.

Megilletődve néztem az anyai szív réteseit, aztán az egyiket kettőbe törtem, mintha az oltárnál volnék papi minőségben, s így szóltam az emberhez:

– Ezt az egyet hamar együk meg!

Amikor megettük, nagy jövőbe látással így szóltam megint:

– A többit pedig eldugom.

– Hát azt hová? – nézett reám az ember.

– Én egy nagy fa odvába.

– Hát bent a házban nem jó helyen van?

– Ott van a legrosszabb helyen, mert minden eleség legnagyobb ellensége lakik ott.

Hamar megértett az ember, mert mindjárt elbeszéltem neki Surgyélánt. S el azt is, hogy miképpen sanyargatta meg a kecskét, akiben volt annyi bátorság, hogy tejet neki nem adott.

– Hát neked igen-e? – kérdezte az ember.

– Nekem sem, az igaz – vallottam be.

A bátyónak gyanús lehetett a kecske, mert azt mondta, hogy menjünk el és nézzük meg, mert ő szeretné látni. Szándékát örömmel vettem, mert az a reménység csillant meg előttem, hogy hátha valami úton-módon vissza tudja csalni a kecskét a tejeléshez.

– Jól van – mondám hát neki –, csak előbb a tarisnyát dugjuk el!

Ezt hamar és sikeresen végbe is vittem, az ő őrködése mellett; s aztán a pajtába mentünk. Ott a szemle hamar eredménnyel járt, mert a jártas atyafi csak megvakarta a farka alatt a kecskét, s valamit észlelt, biztos szavakkal jelentette ki:

– Ennek cáp kell!

129

Mivel nálunk a bakkecskét nevezik cápnak, hamar készen voltam én is a felelettel:

– Az nekem kecskében nincs.

– Hát miben van?

– Csak Surgyélánban.

Az ember jót kacagott, aztán rejtelmesen így szólt:

– Vigyázz, nehogy igazad legyen!

Tréfás ijesztésnek gondolván, amit mondott, akkor még nem is foghattam fel szavainak igaz értelmét, de bezzeg felfogtam később, mert Surgyélán olyant cselekedett a kecskével, ami engemet egészen gyászba borított.

Előbb azonban egyebet kell szóvá tennem.

S legelsőbben azt, hogy alig távozott el a hírhozó ember, Surgyélán ismét ennivalóért kezdett kínozni engemet. Amit a fahordóktól vásároltam volt, abból még volt valamicske, csakhogy az nem elégítette ki a nagyevő katonát. Valami finom sült kellett volna neki, ízletes csemegehúsból. Addig s addig nyomorgatott, amíg végre két tyúkot bevallottam neki, úgysem tojtak már tizedik napja. No, erre lett is nagy örvendezés a Surgyélán tájékán, mely örvendezésnek pecsétje gyanánt még a sapkáját is földhöz verte. Aztán megindultunk az Ígéret földje felé, ahol a két tyúknak, egy kicsi kotlicában, lennie kellett.

– Ma csak az egyiket fogjuk mind megenni! – mondta útközben Surgyélán.

– Hát a másikat mikor?

– Aztot is utána holnap.

Egyszerre megálltam, mintha nagy dolog jutott volna eszembe.

– De hátha világ vége lesz az éjjel! – borzadtam el.

Surgyélán semmibe vette a jósolt veszedelmet.

– Az nekünk nem lesz! – mondta.

– Honnét tudja olyan biztosan? – kérdeztem.

– Onnét, hogy amíg tyúk lesz, addig világ vége nem lesz.

130

Ezt a bizonyosságot tovább nem is bolygattuk, hanem megátalkodva közeledtünk a tyúkok szállásához. Egy kicsi ajtaja volt annak a szállásnak, amely ajtócskán keresztül a szemet és a vizet szoktam volt béadogatni a két tyúknak. De azon ember beférni nem tudott. Egy fahorgolóval záródott az ajtó, de már tisztes távolból észrevettem, hogy az ajtócska nyitva lengedezik, mint a törött szárny.

Balsejtelem csapott meg.

– Vessen keresztet! – szóltam hátra Surgyélánnak.

Közelebb érve, tollakat is pillantottam meg a földön.

– Kezdheti a Miatyánkot! – szólottam ismét hátra.

Hanem, amikor egészen odaértünk, akkor már engemet sem fogott többet a tréfa, mert a tollak között lábakat és más maradványokat is felfedeztem. Nagy ajándék lett volna, ha az egyszer csak káprázik a szemünk, de bizony kegyetlen valóság volt, amit láttunk.

Végre Surgyélán reám emelte a tekintetét, s én is őreá az enyémet.

– No, lesz-e világ vége? – kérdeztem.

– Volt már, fene beléje! – mondta Surgyélán.

– Vajon ki ehette meg?

– Talán róka, én arra gondolok.

– Arra lehet is.

Surgyélán lehajolt, és a fejét bédugta a kicsi ajtón. Egy ideig forgatta odabent, aztán elkezdte mondogatni.

– Kot-kot-kot!

– Maga mit csinál? – kérdeztem.

– Csali kifelé.

– Honnét csali, a másvilágból?

– Nem, hanem innét a kotlicából.

– De hát nem látja, hogy megette a róka?!

– Tán nem megette mind a kettőt!

131

Hamar kutatni kezdtem a tollak között, s három marcangolt tyúkláb össze is gyűlt hamarosan.

– Két tyúknak hány lába van? – kérdeztem.

– Úgy szokott, hogy négy legyen – mondta Surgyélán.

– Hát akkor csak egy fél tyúkot keressen.

Erre a csendőr talpra állt, és odajött a tyúkház mellől hozzám. Kézbe vette és sokáig nézte-forgatta a három lábat. Végre belátta, hogy nincsen semmi reménység, a lábakat eldobta mérgesen, és így szólt:

– Affene beles rókája, mind megzabálta két nagy tyúkot!

Olyan harag uralkodott el rajta, hogy velem sem akart beszélni többet, hanem marcona szándékkal elindult hirtelen a ház felé. Ahogy utána néztem, az jutott eszembe, hogy áldanom kéne az Istent, amiért a rókákat hibáztatta a tyúkok megevése miatt, s nem engemet. Aztán azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon akkor is így jártak volna-e a tyúkok, ha Surgyélán nem jő vala a házhoz? Vagy pedig maga a Gondviselés működött itt közre, hogy helyettem leckét adjon Surgyélánnak?

Olyan kérdés volt ez, amit ott hamarjában nehezen tudtam volna eldönteni. De feltettem magamban, hogy megfelelő módon szóba hozom, ha még egyszer találkozom majd a barátokkal. Ahogy ezt elhatároztam, én is megindultam lassan a ház felé. Alig mentem azonban valamit, hát Surgyélán jön szembe velem, s a fegyver a kezében.

– Hova indult? – kérdeztem.

– Megyek, hogy merre van a róka – válaszolta ő.

– Hát miről ismeri meg?

– Hát ki nem ismeri a róka állatot, olyan nagy farkával és veres szőrivel?

– Jó, jó – mondtam én is –, de miről fogja megismerni azt a rókát, amelyik a két tyúkot megette?

– Onnét, hogy a hasát kivágom!

– Az igaz! – hagytam rá, és útjára eresztettem Surgyélánt.

132

Úgy magamban még hálát is adtam neki, hogy elment. Mert ugyanis bizonyosra vettem, hogy estig nem fogom látni, s este is csak róka nélkül, de olyan fáradt állapotban, hogy mindjárt beléfekszik majd a tábori ágyba.

Elmentével még a nehéz párás szél is elült, pedig elég lelkesen dolgozott reggel óta. Én is gondoltam, hogy a magam csendességében leszedem a boldog órák gyümölcseit, s ezt azzal kezdtem el, hogy odamentem az odvas nagy fához, és nyugodalmasan evéshez láttam a hazaiból. A testemnek jó kedve s étvágya lett volna, de a lelkem ismét sírni kezdett, mihelyt megláttam a réteseket. Úgy éreztem, mintha nem is az otthoni betegágyban feküdnék édesanyám, hanem az én szívemben. És ott, bent a szívemben hasogatja a fájdalom őt, s csak ifjúságom tavaszában bízik, amely csodaforrásokat bugyogtat elé és csodafüveket termik, hogy azok orvosságai legyenek neki.

Így ültem a földön, hátamot a nagy fának vetve, s az ölemben a sok tápláló hazaival. S amikor enni próbáltam, a fájdalom pártjára állottak még a fogaim is, mert nem akarták megrágni az eledelt; s a bicskám is odaállt arra a pártra, mert vágás közben ő is megkutyálta magát a szalonnában.

S ha már a fogaimat és a bicskámat megemlítettem, akkor szó nélkül Bolhát sem hagyhatom. Mert hiába volt ő bajt űző kutya, ama percekben a pityergéshez mégis közelebb állott, mint akármi máshoz. Ez nem is csoda, mert ő volt nekem egyetlen vigasztaló társam, kinek még a gondolata is egyezett az enyémmel, vagyis arról a helyről mindjárt hazafelé akart indítani. Mégis arra intettem őt, hogy nem szabad elsietni a dolgot, mert a bank csakugyan nem azért adja nekem a fizetést, hogy a bajban mindjárt megfutamodjam. Ellenben aludjunk még egyet, akkor aztán elrendezünk néhány napra mindent; Surgyélánt, a csendőri foglalkozás mellé, pásztornak is megkérjük, majd pedig elmegyünk haza, hogy meglátogassuk a szegény beteget.

133

Ahogy ezt elbeszéltük Bolhával ketten, a tarisnyát rábogoztam ismét a puska csövére, a puskát pedig beállítottam az odúba. Utána a ház felé vettük az irányt, de amikor éppen az ajtóhoz értünk volna, hát egyszerre éles lövés fúrta meg, az erdő felől, a levegőt.

– Hallád, mit tud Surgyélán? – néztem a kutyára.

– Ezt nem ő tudja, hanem a puska! – nézett vissza Bolha.

Gondolkozás nélkül is be kellett látnom, hogy a kutyának igaza van. Mert amit hallani lehetett, azt csakugyan a puska tudta; míg ellenben Surgyélán tudományát egyedül az fogja eldönteni, hogy hozza-e a rókát, vagy nem.

Tehát várakozó állásba helyezkedtem az ajtó előtt.

Surgyélán nem jött valami hamar. Úgy tetszett nekem, hogy belételt egy fél óra is, amikor kibukkant végre az erdő közül. Először csak annyit láttam, hogy a fegyver a nyakába van akasztva, s hogy mind a két kezével fog, de erősen fog, valami nagyot. Ahogy lépésről lépésre közeledett, én is jobban-jobban kezdtem látni kezében a zsákmányt. Először csak a barnás színét állapítottam meg, aztán tollas mivoltát, majd a két vonagló szárnyát is.

Mohó kíváncsisággal vártam, hogy egészen közel érjen Surgyélán. Nem gondoltam volna, hogy Bolha is másképpen vegye a dolgot, de az egyszer csalódtam benne, mert előbb nyöszörögni kezdett, s aztán cérnaszálon vonítani; majd pedig haragos félelemmel és nyögve ugatott, mintha magát a kutyáknak való ördögöt látta volna meg, aki el akarja őt vinni. Azonban, mint sok más alkalommal, most is Bolhának volt igaza, s nem nekem. Mert nem nyöszörgött és nem vonított ő oktalanul, amint az nemsokára, egy szerencsétlen eset képében, bé is bizonyosodott.

Előbb azonban egy-két szóval hadd mondjam el, ami a szerencsétlenség előtt történt.

Vagyis, amikor Surgyélán a váratlan zsákmánnyal megérkezett, az első szava az volt, hogy reám kiáltott:

– Nyissál ki az ajtót!

134

Én hamar ki is nyitottam, mire ő bément, és a szoba közepén a földre suppantotta a zsákmányt, ami egy irgalmatlan szárnyas volt.

– Dög megegye vadállatot! – mondta megenyhülve, és úgy szuszogott, mintha nyomasztó lidérctől szabadult volna hirtelen. Ezt nem is csodáltam, mert akkora csúf madarat, mint az a zsákmány, még álmomban sem láttam soha. Akkora karmai voltak, hogy sírgödröt áshatott volna azokkal; s hát még a szája! Ahogy ott ült, egy kicsit megeresztett szárnyakkal, a ház földjén, a fejét forgatva és a szemeit villogtatva, még embernek is iszonyodni lehetett tőle.

Dögevő saskirály lehetett.

– Hogy tudá levenni? – kérdeztem ámulattal.

– Bojt volt nekem katonaságnál – mondta Surgyélán.

– Hol találta a golyó?

– Szárnyának a töviben.

– S hogy tudta megfogni?

– Úgy tudtam, hogy leforgott a földre. Akkor neki odamentem, s harcba jött velem. De én is húztam neki jó csárdást a puskával, mert nagy sebet vágta belé a kezembe.

Odanéztem, s hát csakugyan csupa vér volt a Surgyélán keze. Még csepegett is a padlóra, amitől egészen megirtóztam. Hamar kiakasztottam a nyakából a puskát, s indítványoztam, hogy mossuk meg és kötözzük bé a kezét. A víz azonban fogytán volt éppen, s azért a közeli patakra kellett mennünk, hogy jó munkát végezhessünk. De előbb még kötözésre való rongyokat szedtem össze; majd aztán Surgyélán elöl s én utána, kimentünk a házból. Az ajtót még gondosan béhúztam magam után, nehogy gyalog is eliramodjék a dögevő sas, vagy esetleg elmenekítsék a rokonai, akiket ő távollétünkben odalármázhat.

Ennek utána pedig, mint aki mindent jól elrendezett, sietve el is indultunk. Enyhülve haladtunk, s ott a pataknál még a tréfa is elévett engem, miközben mostam a Surgyélán sebeit.

135

– Csoda, hogy a róka mennyire átváltozik a tyúkevéstől! – mondtam.

– Hogy átváltozik? – kérdezte ő.

– Hát úgy, hogy amikor megette a tyúkokot, akkor még róka volt; de amikor maga meglőtte, akkor már sas.

– Én olyan dolgot nem gondolok.

– Hát mit gondol?

– Hogy ez a nagy büdös ette meg a tyúkot!

– De mégis mi jártunk jobban!

Surgyélán várakozással nézett reám, mire én így folytattam:

– Mert ha két zsemlét tennének maga elé, s egy kenyeret, akkor maga melyiket választaná?

– Biztos lehetsz, hogy nagy kenyeret – vallotta bé.

– No, látja! – mentem tovább. – Így van ez a jelen esetben is, mert a két zsemle a két tyúkot jelképezi, a sas pedig a kenyeret.

Surgyélán szikrát fogott, mert így szólt:

– Vajon nem jó húsa van-e megenni?

– A sasnak-e?

– Annak hát!

Ejnye, gondoltam magamban, ez a Surgyélán nem akármilyen ember, csakugyan.

– Egy bátor katona – mondtam – mindent megeszik, amit akar.

– Hát te hallottad-e, hogy valaki sasmadarat megette?

– Én még olyant is igen, hogy a lovat megették; a ló pedig a sasnál is nagyobb!

Surgyélán haragosan szólt reám:

– Nem kérdeztelek, hogy a lovat megették-e! Hanem, hogy a sasmadarat megették-e!

– Megették – feleltem neki.

– Ki volt olyan?

– Egy öreg ember, itt a Hargitán.

– És miért megette?

Istenem, keresgéltem magamban, erre vajon mit tudjak mondani?

136

– Nem szerette a puha húst – feleltem, elég bugyután.

– Én sem szeretem aztot! – jelentette ki Surgyélán.

Mivel a kötözéssel már készen is voltunk, visszafelé indultunk. Beszéd azonban útközben nem volt, mert Surgyélán, nagy szótlanságba esve, láthatólag a fejét törte valami dolgon. Végre megjött a hangja, de bár ne jött volna, mert így szólt:

– A sasból neked is enni muszáj!

Már elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjak felelni neki:

– Az igazság is azt kívánja, hogy fele a magáé legyen; s fele az enyém.

– Nekem más igazság van!

– Milyen más?

– Olyan más, hogy te eszel kicsit, s én eszem sokat.

Úgy tettem, mintha ezzel elbúsított volna engem, vagyis igen lekonyulva mendegéltem mellette. S ahogy így haladtunk a ház felé, egyszerre furcsa hang kezdett mászni a fülembe. Keserves állati sírásnak a hangja, valami kutyaszerű hang. Mindjárt Bolha jutott eszembe, s futásnak eredtem. Egyenesen az ajtó felé, amelyen bátran bényitottam. De amilyen sebesen jöttem, olyan hamar meg is álltam, mert a ház földje már egészen tele volt folyatva vérrel. A macska ott feküdt felfordulva a padlón, s mellette ott állott kevélyen a sas. Egyik lábát a macskán tartotta, a szemét pedig gyilkosan rajtam.

Bolha valahol az ágy alatt sírt, rémítő keservesen.

A testem valósággal megdermedett, s a talpam odaragadt a földhöz, hogy azt hittem: vagy a sas öl meg engemet abban a helyben, vagy pedig én ölöm meg őt. De ha őneki volt erő a karmaiban és a szemében, akkor nekem is volt; s az erőhöz bátorságom is, amit a Bolha sírása még egyre feljebb és feljebb fokozott.

Mint két perzselő parázzsal, úgy nézhettem két szememmel a vad sast, de nem mozdultam sem a tagjaimmal, sem a szememmel. S bizony, nem mert mozdulni a sas sem, úgy hatalmat vettem rajta. Ebben a nagy feszülésben eszembe jutott, hogy felkapom a 137kicsi fejszémet, s a fejét kettőbe hasítom; de aztán arra gondoltam, hogy mozdulás nélkül mégis megvárom Surgyélánt.

Meg is vártam.

Még akkor sem mozdultam, amikor hallottam a lépéseit. Csak hátraszóltam neki:

– Szép csendesen jöjjön ide!

– Mifene van?

– Nagy pusztulás.

Erre Surgyélán is bédugta a fejét az ajtón, majd ahogy én mondtam, csendesen mellém jött. Alig nézett körül, így szólt:

– Macskát meggyilkolászta!

– Meg, s a kutyának is csinált valamit.

– Mit neki?

– Még nem tudom.

A sas kevélyen és félelem nélkül állott most is a macska fölött.

– Vegye a puskát! – mondtam.

Mintha megbabonáztam volna, úgy engedelmeskedett Surgyélán.

– Most vegye célba! – szóltam ismét.

Célba vette.

– Most lője meg!

A csendőr a puskával és én a szememmel céloztam.

Aztán a fegyver füttyentett, a sas vijjant és felborult. De a macska még most is a karmai között volt.

Bolha ijedtében kifutott az ajtón.

– Ez is megvan – mondtam, és a kutya után indultam, hogy megnézzem, mi baja történt. Ahogy kiléptem az ajtón, egy nagy és szép kövér hópehely szállott az arcomra. Utána másik és megint másik; s mintha ezer esztendő óta összegyűjtötte volna az Isten valahol a havat, szinte pillanatok alatt elsereglették a levegőt a pelyhek.

Omló havazásban indultam el, hogy megkeressem Bolhát. Ott találtam meg a pajta mögött. A deszkához lapulva feküdt, s a két 138lábán nyugtatta a fejét, mely virított a vértől a patyolat havazásban. Melléje térdepeltem, hogy megvizsgáljam.

Az egyik szeme ki volt folyva, és az arcán meghasogatva a bőr. Üsmervén őt, biztosan tudom, hogy a macska védelmére sietett, s akkor vághatta ki a dögállat a szemét. Felvettem mindjárt az ölembe, hogy a patakra menjek véle, mint Surgyélánnal. Mire odaértünk, már olyan lett a bő havazásban, mintha fehér bárányt vittem volna. Megmostam szépen őt is, és a kicsi ruhámmal békötöttem a rossz szemét.

Visszafelé már mellettem jött a lábán.

Amikor ismét a házhoz értünk, a ház ajtaja nyitva volt, és Surgyélánt nem láttam sehol. De a vérengző madár sem volt a helyén, hanem a macskával együtt eltűnt. Mindezt csak én láttam, mert Bolha semmiképpen nem akart béjönni a házba. Ezen nem is csodálkoztam, mert én magam is sebesen vágyódtam abból a szobából kifelé, pedig az én szememet nem vágta ott ki senki.

Ahogy a pajta felé mentem, s a csendőr után kajtattam a szememmel, egyszerre lángot láttam felszállni az erdő felől. Egyenesen arra tartottam, s hát Surgyélán tüzet rakott egy nagy fa alá, mely a hópelyheket nagyjából összefogdosta odafent.

– A telet akarja-e megsütni? – kérdeztem.

– Nem őt, hanem eztet a nagy óriás tyúkot.

Odanéztem, ahova mutatott, s hát egyik lába nélkül fekszik a földön a sas.

– Hát miért csinált sántát belőle? – kérdeztem.

– Hogy sánta, nem izeg!

– Nem, de az egyik lábát levágta!

– Muszáj volt neki levágni – mondta Surgyélán –, mert bilincset verte a macskára, mint a fene.

– S hol van, amit levágott?

– Oda eldobtam félrefelé, macskával együtt.

Hamar felfedeztem a nagy sas lábát, de olyan irtózatot nem láttam soha. Mert, ahogy Surgyélán mondta, az ádáz ragadozó még 139halottaiban is bilincsben tartotta a macskát. Lehajoltam, s ha borzadtam is, de megnéztem jól. Bokában volt levágva a sasláb, s rajta a mocskos színű bőr félpénzekben törekedett megvedleni. Az istentelen karmok görcsbe merevedve fogták derékban a macskát, akinek futásra állottak a lábai, s a szemei kiguvadásra.

Olyan volt az egész, mintha rettentő kínjában maga a halál pökte volna oda, a lehullott levelek közé.

Búcsú gyanánt én is megpökdöstem, nehogy az igézete megfogjon; aztán Surgyélán felé láttam, hogy ő mit csinál.

– Hát a kutya mért sírta az ágy alól? – kérdezte, ahogy melléje értem.

– Azért, mert a jobb szemét kivágta a sas! – feleltem.

– Biztosan közel találta menni.

– Közel, mert meg akarta védeni a macskát, aki jó barátja volt.

Surgyélán legyintett, mint aki már sokat látott az életben:

– Ha kutyának lett valaki, ne segítse macskának a bajban.

– Hát mért ne?

– Azért – felelte a csendőr –, mert olyan dolog nincs, hogy a macska valamikor is segítette volna kutyának, világ eleje óta.

Csakugyan mondott valamit Surgyélán, mert én sem hallottam olyan macskáról soha, amelyik a bajba jutott kutyának segítségére futott volna. Pedig jól tud futni, azt láttam elégszer. S nehogy én is macska hírébe essem, hamar készségemet ajánlottam Surgyélánnak, mondván:

– Hát én mit segítsek?

– Sokat nem lehet – mondta Surgyélán.

– Hát kicsit mit?

– Aztot, hogy vágd le neki még egy lábát!

Hát ennek igen megörvendettem, mert az első parancsa volt Surgyélánnak, amit örömmel vettem. Ki is nyitottam a bicskámat, hogy kedves kutyám nevében az adósságot megfizessem.

Ugyanakkor füttyentettem egyet, és szólítottam Bolhát.

– Minek kell most is kutya? – kérdezte Surgyélán.

140

– Azért kell, hogy lássa a földi igazságot.

– Az neki nem éri meg egy bolhát.

– Hát?

– Mikor megsütve lesz, neki is levágunk darabot: az éri meg a sokat!

Ez is helyesnek látszott, de azért nem mondtam le az én gondolatomról sem. Füttyenteni akartam hát ismét, de éppen akkor Bolha ereszkedni látszott felém, azzal a bús fejével. Erre Surgyélán is abbahagyta a tűz istápolását, és várakozó ábrázattal nézte, hogy mi lesz. Én a sas mellett álltam, Bolha pedig egyenesen felém tartott. Mielőtt azonban hozzám jött volna egészen, egyszerre észrevette a heverő sasmadarat, és morogva elhúzódott. Egészen a fa tövéhez ment, ott megállt és visszafordult. Odamentem hozzá, és megsimogattam, mire lefeküdt a földre, s bajlátott fejét a két lábára fektette.

– Maradj itt, Bolha fiam! – szólottam hozzá; aztán visszamentem, levágtam a sasnak a másik lábát is, majd Bolha felé fordultam, s felmutatván neki mind a két levágott lábat, így szóltam hozzá:

– Látod-e, így jár minden láb, amelyik ki meri vágni a te szemedet!

Feleletül könnyet láttam csorogni a Bolha megmaradt szeméből, mintha azt akarta volna mondani, hogy szívesebben látná azt a két lábat két szemmel a helyén, mint egy szemmel az én kezemben.

Úgy elszomorodtam, hogy nekem is kijött a könnyem.

– Ne csinálj bőgést a kutyával együtt! – szólt reám Surgyélán.

– Hát mit csináljak? – kérdeztem.

– Hozd ide aztot a sast!

Nem tudtam, hogy mit akar Surgyélán a sassal, de odavittem neki. Hamar megtudtam azonban, mert egy perc alatt két részre szakasztotta a tüzet, a nagy tollas madarat pedig elvette tőlem, és az egyik tűzrakás közepébe beléhelyezte.

141

– Maga mit csinál?! – kérdeztem meglepődve.

Surgyélán szakértelemmel felelte:

– Előbb vetkőzteti őtet az egyik tűz; aztán pedig a másikon pecsenyének sül!

S nyomban vetkőztette is már a tűz, mert a tollak lángba borulva égtek, vagyis úgy járt a tollas martalóc, mint a disznók, amiket először megperzselnek a szőritől, s azután jóízűen megsütnek. De meg is érdemelte, hogy úgy járjon, mert éppen eléggé belétúrt az életembe.

Ebben a nagy kopasztó buzgalomban Surgyélánt is kezdtem megszeretni, ami ugyan egy kicsit még idő előtt volt, mert egy karóval kihengerítvén a tűzből a megperzselt madár-állatot, s futólag meg is vizsgálván tollazata tövét, azt a rendeletet adta nekem, hogy gyomláljam meg rögtön. Szent igaz, erre nagy szükség is volt, mert a kemény tollak fekete törzsökei mind megmaradtak, s egyik-másik még üszkösen izzott is, mintha nem is sasmadár lett volna, hanem egy mesében fogott, tüzes-tüskés sündisznó.

– Tolla vége mind ki neki! – biztatott Surgyélán.

Nem volt mit tenni tehát, melléje térdepeltem, hogy munkához lássak. Elsőnek kiválasztottam egy nagyobbacska törzsököt, de alig fogtam meg, már bé is szoptam az ujjomat, mert erősen elégette. Az Isten azonban nem hagyja el a megszorult embert, mert abban a bajos percben is kisegített egy jó gondolattal. Hamar felugrottam, és futni kezdtem a ház felé.

– Hé, hova elbolondulsz?! – kiáltott utánam a csendőr.

– Jövök mindjárt – feleltem vissza.

Jöttem is rögtön, mint a sebes szél, de nem úgy, ahogy mentem, hanem egy harapófogóval. Mikor Surgyélán látta, hogy visszatérdepelek az előbbi helyemre, és a harapófogóval sikeresen kezdem huzigálni a törzsököket, nemcsak megbocsátott nekem, hanem kacagni is kezdett.

– Úgy kihúzod, mint a szeget! – mondta, s még jobban kacagott.

142

Nem telt belé egy félóra, s olyan ügyesen kigyomláltam az egészet, hogy a szakácsnék örömükben rózsát hozhattak volna nekem.

Ily szépen sikeredvén a dolog, Surgyélán felbontotta a meggyomlált sasmadarat, aztán darabokra szabdalta, és kettőnk között elosztotta. Ez az elosztás olyan volt, hogy nekem adott egy jó szívvel kanyarított cubákot; a farka körüli részt félretette Bolhának, a többit pedig mind a magáénak nyilvánította. Én ezt az osztozást nem is bántam, mert a reám esett egy cubák is akkora volt, hogy azzal az ellenségemet is leverhettem volna.

– Most jön a megsütés! – adta ki azután Surgyélán a jelszót.

Egy-egy husángot vágtunk nyársnak, utána felhúztuk arra ketten a két cubákot, és sütni kezdtük.

– A magáéból folyik-e nagyon a zsír? – kérdeztem.

– Nem tudja egy cseppet sem kiizzadni – felelte Surgyélán.

– Hát bizony, előbb tölteni kellett volna, mint a ludat.

– Sasot tőteni?

– Azt!

– Kukoricával-e tán?

– Nem kukoricával, hanem macskával.

Surgyélán jót kacagott ezen is, majd dicsekedve szólt:

– Tőtöttem én őtet két golyóval!

– Attól ijedt meg úgy, hogy ebbe a nyársba beléfutott.

– Belé, s még a hasunkba is fogja beléfutni.

Ilyen mondásokkal sózogattuk sütés alatt a sascubákot, míg végre Surgyélán indítványt tett, hogy immár eleget sütöttük, s kezdjük megenni, lám! Elfutottam bé a házba, hogy kenyeret hozzak. Aztán leültünk egymással szembe, s a bicskát a kezünkbe vettük. Én úgy tettem, mintha vágnám a húst, de a szemem sarkából Surgyélánt figyeltem. Hanem ő is hasonló számítással lehetett, mert igen huzamosan nyiszitelte a pecsenyét.

– Kezdjed megharapni! – mondta végre.

Látván, hogy a mártíromság mindenképpen az enyém, levágtam a sütött cubákból egy darabocskát, és a számba vettem. De 143csak ekkor tudtam meg igazán, hogy mihez mertem fogni. Mert a lenyesett hús nemcsak kemény volt, hanem büdös is, mint a dög. Ha nem tudtam volna, mi van a számban, azt kellett volna gondolnom, hogy valami ganyéhányó embernek a bocskorából egy darab.

– No, milyen jól esik? – kérdezte Surgyélán.

– Ki sem tudom mondani! – feleltem.

Pedig azt hittem, mindjárt úgy felháborodom, hogy még a tüzet is kioltom. Nagy bajomban az Istent kezdtem kérlelni, hogy most az egyszer adjon nekem erőt és bátorságot, nehogy szégyenben maradjak, magyar létemre, Surgyélán előtt. Közben azonban szinte örvendezve figyeltem őt, legkivált akkor, amidőn bévette az első falást.

– No, milyen jól esik? – kérdeztem én is.

– Ki sem tudom én is mondani! – felelte, ahogy én.

Pedig az ő arcán is láttam, hogy egyazon sasnak a húsából eszünk mind a ketten. Pillogott is reám, mintha nem egészen hinné, amit dicséretképpen mondok vala a húsról. Hanem ette azért a pecsenyét emberségesen, oly vitézül mégpedig, hogy el kellett ismernem, magam fölött is, bajnoki mivoltát.

De azért én sem hagytam magamat!

Úgy dolgoztunk valahány fogunkkal, hogy nagy horgas csőrével a sas sem tudott volna jobban dolgozni rajtunk.

Így aztán sok időt emésztettünk fel a cubákevéssel, mert az állkapcsunk egyre fáradtabb lett, a büdös hús pedig egyre keményebb. Nem ily gyászosan szolgált azonban a Surgyélán szíve, hanem éppen megfordítva, vagyis csudamódon megigazult. Ennek első bizonysága mindjárt be is következett, mert eldobta végre a lerágott csontot, s hozzám így szólt:

– Most leszünk igazságosok!

– Nocsak, s hogyan? – kérdeztem.

– Neked kívánságod szerint: maradék húsnak fele lesz tiéd, fele lesz enyim.

144

Erre rögtön letettem a csontot én is, ámbár a húsnak jó harmadrésze még rajta volt; jobban mondva, egyrészt éppen azért tettem le. Másrészt pedig attól ijedtem meg, hogy Surgyélán, ott meleg ültünkben, meg akarja velem etetni az egész igazságos részt. Hála legyen, erre mégsem került reá a sor, mert elosztás után csendesen így szólt:

– Mostan tekintjük a jó példát.

– Milyen jó példát?

– Olyan embernek jó példáját, ki nem megeszik máma mindent.

Beléegyezésem jeléül a félbehagyott cubákot odavetettem Bolhának, hogy töltse az időt vele, amíg én megsütöm a sas farka tövit, amit Surgyélán neki szavazott vala meg. Bolhában azonban több büszkeség volt, mint bennünk, mert csak megbűzölte a húst, s azzal elfordult, hogy ne is lássa.

Mi a magunk részét beléraktuk egy nagy fazékba, a fazekat pedig feltettük egy fára, az ágak közé, hogy ott a levegő járja és a hideg őrizze. Aztán Bolhát béeresztettem a kecskéhez a kicsi ólba, mert a házban nem akart megtelepedni; magunk pedig lefekvéshez láttunk. Előbb Surgyélán került ágyba, de alig helyezkedett el, megint feltápászkodott, és szédelegve kiment. Nem mentem utána, de jól hallottam, hogy nagy böffenések között a fiatal hóra adogatja vissza a sast.

Szívből megsajnáltam, ha nagy zsarnok volt is.

De bár velem is ugyanaz történt volna, ne pedig még siralmasabb dolog. Mert ugyanis, én alig feküdtem le, engem a hideg rázni kezdett, aztán forróság öntött el, majd pedig ismét a hideg vett hatalmába. S miközben a betegség, ez a hirtelen ellenség, így váltogatta rajtam a két lábát, a hasamban olyan háború kezdett dúlni, amilyen háború még azon az éjszakán sem volt, amikor a szerzetes hadsereggel álmomban az ördögöket lőttük. A szemem két golyója parázs módjára égett, a tagjaim pedig mindegyre nehezedtek.

145

Úgy éreztem, hogy valami nevezhetetlen, de irtó nagy veszedelem fenyeget. Néha mintha ott feküdtem volna egy nagy víz tetején, amelynek a fenekére akarnak a végtagjaim húzni; máskor pedig óriási taplónak rémlettem, minek a közepe már szikrát fogott.

Bizonyos volt, hogy a sasok megátkoztak.

Surgyélán egyenesen hozzám jött, amikor odakünn elvégezhette a szomorú dolgot. Megállott a fekvőhelyem mellett, s miközben a száját és a homlokát törülgette, úgy nézett engem, mintha vesztett csatából kórházba érkezett volna.

– Nem érzel-e tán valami bajt? – kérdezte.

– Nem tán, hanem bizonyosan – feleltem.

– S mifélét?

– Én elég sokfélét. Mert hideget is, meleget is, háborgást is.

– Nem kell búsulni, mert bennem is feltámadt a sas – vigasztalt Surgyélán.

– S elrepült?

– Kiokádoztam büdös dögöt!

Künn az egek még jobban kezdték gyúrni a havat. S mintha a téli arkangyalok riadót fújtak volna, az egész természet munkába állott: a hullámzó mezőkön buksi fejjel táncoltak a borókabokrok, a hegyek morogtak, az erdő részegen énekelt, és a szelek lobogó fehér hajjal kergették egymást.

A ház deszkafalának résein hozzánk is bényilazott a tél, s a lámpa üstökét úgy rebegtette, mint egy arany pillangót.

Emberek eleget háborúztak, most Isten háborúzik – mondta Surgyélán, és megrakta jól a tüzet. Kérésemre a lámpát is alább húzta, aztán megint visszajött a fekvőhelyem mellé, és így szólt:

– Tüzet teligyúrtam, hogy ne találjál megfázni.

Tudtam, hogy a közös betegség s a ránk ömlő tél tanították meg így beszélni, de ez nem számított abban a bajlátásban semmit. Hanem csak azt láttam, hogy ember van mellettem, akivel egyazon földön és egyazon sorsban küszködöm; s akivel a közös szükségben egyforma betegséget ettem.

146

– Most már nem fázom meg – mondtam elérzékenyedve. – Mert látom, hogy magának is van szíve.

Surgyélán erre nem szólott semmit, hanem az egyik pokrócot elhozta az ágyáról, és reám terítette.

– Csendőr is szolgál, s pásztor is szolgál – mondta csendesen.

Én a keze után nyúltam, hogy megszorítsam.

Aztán nem is beszéltünk többet. Ő lefeküdt, s én is jobban a fejemre húztam a takarót.

S miközben odakünn folyt a nagy téli lakodalom, én a pokróc alatt életem sorsán gondolkoztam. Feladtam magamnak a kérdést, hogy ha most ettől a dögsastól meg találok halni, akkor marad-e valami érdemleges utánam? Bizony, házat nem építettem; nagy hőstettet végre nem hajtottam, tűzből s vízből senkit ki nem mentettem! Ellenben egy jó pajtásomnak a fejét két esztendeje bétörtem, megholt nagyanyámtól három piculát elloptam; s itt a Hargitán pedig tizenkét öl fát a magam hasznára eladtam…

Mindezekre nézve az Egektől bocsánatot kértem, azzal támogatván esdeklésemet, hogy amikor lehetett, emberrel s állattal mégis jót tettem, az igazságot legtöbbször szem előtt tartottam, s a szüleimet oktalanul nem búsítottam.

– Szüleimet… – hangzott bennem a szó.

S egyszerre telicsordult valami bűvös bánattal a szívem, mert édesanyám jutott eszembe, akit íme a betegségben sem hagytam egyedül, mert én is úgy feküdtem a hargitai halálos lejtőn, ahogy ő fekhetett otthon.

Aztán már csak róla gondolkoztam; őt láttam sírásban és örvendezésben, őt hallottam jámborul beszélni és bánatosan énekelni, mígnem a szememre ráült a kábító éjjeli zsongás, és a beteg testemet jótevő kezek húzni kezdték valami fekete híd alá.

Elaludtam.

Reggel, amidőn felébredtem, egészen átal volt ázva a fejem alja. Surgyélán ott állott már az ablaknál, és nézte a telet, amely 147szakadatlanul haraggal terjesztette fehér igáját a világra. A testem izzadságban fürdött, és nagyon gyengének éreztem magamat.

– No, hogy van neked a betegség? – kérdezte Surgyélán.

– Úgy, hogy nem akar elmenni – feleltem.

– Pedig menjen a fenébe!

– Ilyen rossz időben?

– Ilyen rossz kell neki, hogy a hideg megegye odaki.

Láttam, hogy ha darabosan is, de mindenképpen jót akar nekem Surgyélán. Gondoltam hát, hogy hálából én is elmondom neki, amit álmomban láttam, hátha akkor még jobban meg fog szeretni, s még melegebben fog ápolni engemet.

– Maga álmodott-e valamit? – kezdtem a szót.

Surgyélán nagyot nevetett.

– Bolondságot igen – mondta.

– Miféle bolondságot?

– Hogy nekünk nagy hóval telet Fuszulán csinálta!

– No, én még ennél is nagyobb csapást álmodtam.

– Mit pedig? – kérdezte Surgyélán.

– Azt a gyászos dolgot – mondtam –, hogy édesanyám meghalt.

– No, fenét!

– Hát csak várjon – folytattam –, mert ezzel nincs vége az álomnak. De sőt, a furcsábbik fele most következik, mert ugyanis apám, a halál órája után, egy trombitát vett elé, s hozzám így szólt: – „No, Ábel, te nézzed, hogy az eredmény mikor mutatkozik!” – s azzal fújni kezdte a trombitát, hogy édesanyámat feltámassza. Fújta-fújta, s hát egy darab idő múlva csakugyan látom, hogy kinyílik anyámnak a szeme, és mosolyog nekem. – „Ne fújja tovább, mert feltámadott!” – szóltam oda apámnak, aki erre azt felelte, hogy most már nem hagyja abba, mert éppen kezdi a trombita fortélyát megismerni. Erre édesanyám és én, nagy örömünkben, elmentünk ketten a templomba, s amikor onnét hazaértünk, hát egy sereg feltámadott ember áll a ház körül. Bent a házban pedig szószólókat találtunk, akiket a meg nem holt élők menesztet148tek apámhoz, s akik éppen arra kérték őt, hogy hagyja abba a trombitálást, mert a holtak mind feltámadnak, s az élőket a hivatalaikból és a birtokaikból mind kiverik. Mindenfélét ígértek apámnak, de ő mégsem akarta a trombitálást abbahagyni. Erre a bankos igazgató, aki engemet ide a Hargitára felfogadott, s aki ugyancsak a szószólók között volt, a trombitát hirtelen kikapta az apám kezéből, azt ide kihozta ebbe a hargitai házba, s a tábori ágyban elrejtette. Mi aztán ketten megtaláltuk itt a trombitát, s azon tanakodtunk, hogy melyiké legyen? Végre úgy osztozkodtunk meg, hogy maga a trombita a magáé lett, a hangja pedig az enyém. Igende akkor újabb nehézség állott elé, mert én a trombita nélkül is tudtam trombitálni, maga pedig a trombitával sem. Azonban mi segítettünk ezen is, mégpedig olyanformán, hogy örökös együttlétre barátságot fogadtunk egymásnak. S ebben a barátságban eligazodott a trombita dolga is, mert ugyanis maga fújta süketen a trombitát, én pedig szolgáltattam hozzá a hangot.

Nem tudom, miért, de Surgyélán ebben az álombéli történetben nem találta gyönyörűségét. Gyanakodva nézett engemet, hogy vajon nem csúfolkodom-e; de az én ábrázatomon az ártatlanságnál egyebet nem láthatott. Igaz ugyan, hogy az ő személyét csak a reggeli ébredés után tettem az álomba belé, de akkor sem azért, hogy őt kifigurázzam.

Hamarjában mégsem tudta, hogy mit feleljen nekem. Végül azonban reám sütötte mégis a hibát, mert így szólt:

– Neked nem hasadban van a háborgás.

– Hát hol? – kérdeztem.

– Attól felfelé, benne a fejedben!

A betegség miatt gyenge lévén az észbeli háborúra, s hergelni sem akarván Surgyélánt, kedvezve mondtam neki:

– Nézze meg, mi étek van még, s egyék!

Erre országos csoda történt, mert a biztatásomra olyant felelt, amilyent bizonyosan soha, egész életében.

Vagyis azt, hogy nem kívánja az eledelt.

149

A pálinkát azonban kívánta volna, de pálinkám nem volt; s főzni sem lehetett hirtelen, ámbár a fináncoktól, a nagy hó bétemetvén az utakat, nem kellett volna félni.

Így múlt az idő, hosszas napokon keresztül.

Én betegen feküdtem bent a földön; künn pedig a szél veszekedett a hóval, éjjel úgy, mint nappal. Sokszor elmondtam magamban, hogy amilyen csapásnak látszott Surgyélán az elején, éppen olyan áldássá változott. Hogyne, hiszen a betegségem alatt gondját viselte a kecskének és a kutyának, s valahogy nekem is. Még azt is megtette, hogy lapátot faragott, mellyel ösvényeket vágott a hóba, hogy a fontosabb helyek felé közlekedni lehessen.

De mindezek mellett vadászni is járt, mégpedig a betegségem második napján először, a hetedik napján pedig másodszor. Az első alkalommal lövést is hallottam, zsákmányt azonban nem hozott, még egy verebet sem. Pedig zsákmánynak lennie kellett, mert azokban a napokban, a szemem láttára, nem evett Surgyélán semmit. Semmit nem evett, s mégis meg nem fogyatkozott, hanem vidám erőben tudott élni!

Először arra gondoltam, hogy bizonyosan a sashúst ellegeli, az eldugott fazékból. S hogy ne kelljen titkon járnia rá, nagy lélekkel még biztattam is őt, mondván:

– Egye csak meg az egészet!

– Azt én nem csinálom – felelte.

– Hát mért nem?

– Megvárom téged, míg felkelsz.

Vitéz böjtölését egyre jobban csodáltam, mert ami kicsi eleség volt még a házban, azt sem ő ette meg, hanem apránként nekem adogatta. Sokszor már odáig vitt engem az aggodalom, hogy én bizony felfedem előtte az odvas fában rejtőzködő hazai táplálékot. Hadd egyék abból, nehogy az éhezés miatt valami betegséget kapjon, egész életére szólót. Az utolsó percben azonban örökké úgy határoztam, hogy aki megéhezik, az kérjen; aki pedig nem kér, az nem is éhes nyilván.

150

Aztán el-eltűnődtem ismét, ott az ágyban; s még az is eszembe jutott, hogy havat eszik talán.

Erre-arra így forgattam a rejtélyt.

De bárhogyan forgattam is, a dolog nagyon különös volt. Végre annyira kezdett fúrni a Surgyélán titokzatos dolga, hogy az egyik reggel, nagy egészséget mutatva, fektemből felugrottam, és így szóltam:

– Most pedig megnézem, hogy milyen világ van! S a betegségnek pedig adjon Isten jót!

– Többet nem akarsz lefeküdni megint? – kérdezte.

– Beteg gyanánt nem! – feleltem.

– Ne légy akkora szamár!

– Mekkora?

– Akkora, hogy meghaljál! Mert ilyen nagy télben jól nem vigyáztál!

Hiába fogadkoztam égre-földre, hogy még egy farkassal is megküzdeném, visszanyomott mégis az ágyba. De nemcsak visszanyomott, hanem odaragadt mellém, őrködve egész nap. Csupán a délután elején egyszer távozott valahova, de akkor is reám zárta az ajtót, nehogy ki tudjak a szobából menni.

Ezzel az ajtózárással még jobban belétette a bolhát a fülembe. El is határoztam, hagy másnap reggel ismét felkelek, de úgy fel, hogy engemet még két csendőr sem fog a betegágyba visszanyomni.

Úgy is cselekedtem.

De valami lelte Surgyélánt, másnap reggel még egy szóval sem mondta, hogy feküdjem vissza. Sem a haláltól, sem a hidegtől nem féltett immár, pedig a tél zordsága semmit sem változott tegnap óta.

Ezzel még tarkább lett a talány.

A legnagyobbik fazékba havat mertem, azt a tűznél megfőztem, és istenesen megmosdottam. Aztán jól felöltöztem, s kimentem a házból, hogy lám, a téli világ mit mond. A szűk kicsi ösvé151nyen puhán és lassan indultam el, mint a macska. Valamivel a kecske szállása előtt úgy fordult az út, hogy a ház elvesztette szeme elől az embert. Itt a kanyarodónál megálltam és visszanéztem; s ezt igen jól is tettem, mert amit gyanítottam, azt most valóságban kellett látnom.

Surgyélán ugyanis a nyomomban volt, mégpedig fegyverrel a kezében.

Egyet sem mentem tovább, hanem úgy tettem, mintha nagy ámulattal a fehérbe öltözött hargitai birodalmat vizsgálnám.

Mint a patyolat lélek, mely egyedül uralkodik a kerekség fölött, olyan volt most ez az ország. A vidám mezőből tündöklő ravatal lett, és márványtemplom a mókás rengetegből. A fák, melyeken uralkodásom elején még virágos és fészkes élet honolt, mint óriási gyertyák, úgy állottak most; s lecsüngő ágaik is olyanok voltak, mintha lobogás közben csepegtek volna a tetőről.

Havazás nem volt.

Csak egy-egy kölyökszél csintalankodott végig a mezőn, és rázta meg, a játék haragjával, a fák fehér szakállát. Különben a nyugalom feküdt, végignyúlva az országos ágyon, csend-lábaival valahol Udvarhely megyében, szikrázó fejével pedig a csíki párnán.

Szédülve néztem ezt a mérhetetlen és fénybe meredt téli világot. Aztán megfordultam, és imbolyogva visszafelé indultam Surgyélánhoz.

– Télen is szép ez a Hargita! – mondtam neki.

– Szép, fene megegye! – felelte ő.

– Hát azt mért egye meg?

– Azért, mert ide engemet megrekeszti, mint a kutyát.

– Tán szeretne elmenni? – kérdeztem.

– Azt igen, legalább karácsonba.

– Hát az mikor van?

– Jövő héten, ti magyaroknak.

Ezen eltűnődtem egy kicsit; aztán a valóságba visszaesve, így szóltam:

152

– Hát Fuszulánnal mi lesz?

– Őtet csak fogja meg a téli fene.

Megint hallgattunk és hunyorogtunk a végtelen ragyogásban. Közben arra gondoltam, hogy legyen bármi, de én most Surgyélánt, a titkos oldalán, egy kicsit megbirizgálom.

– Hát még most sem ehetnék? – kérdeztem.

– Kicsit igen – felelte.

– No hát, már azt hittem, hogy medve természete van.

– Mért medve?

– Azért, mert télen nem eszik.

Szomorúan pipált a fejével, de a szemei hazudni látszottak. Az arca sem a szavát pártolta, hanem jó színével és kerekdedségével a szemeit.

– Ez mégis evett! – mondtam magamban.

S szerettem volna is mindjárt elindulni, hogy az eledelének nyomára akadjak. Nem tehettem azonban egymagamban egyetlen lépést sem, mert mindenütt a nyomomban volt.

Visszamentem hát a házba, s amúgy felöltözve ledőltem megint. Csak a képzeletemet engedtem el, mert a képzeletem sem beteg nem volt, sem fázékony, sem pedig rabszolgája a csendőrnek. Pillangózva elgondoltam a magam árva és megrekedt sorsát, el az édesanyámét, el a székelyek sorsát s az egész emberiség dolgát. Csak akkor tértem meg erről a pillangós útról, amikor Surgyélán ismét készülődni kezdett. A napnak olyan szakában lehetett éppen, mint tegnap. Tettem magam, mintha az álom elnyomott volna, de a béhunyt szemem alatt szívdobogva vártam, hogy vajon az ajtót bezárja-e most is.

De ha vártam, bé is zárta.

Erre már én is kellőképpen fellázadtam. Azért mondom, hogy kellőképpen, mert ha tüzelte is egész testemet a méreg, az eszemtől távol tartottam a mérgességet szigorúan. Fekvő helyzetemben még vártam egy negyedórát, s azalatt megfelelő tervet agyaltam ki. Amikor a fertály óra bételhetett, és a tervem is megvolt, akkor 153felkeltem; majd pedig azt az ablakot, amelyik nem az ajtós házfalon, hanem a véle ellenkezőn volt, szépen kinyitottam. Mivel azonban csak ingben s alul is magyarban fértem ki azon, előbb kitettem az öltözékemet, aztán pedig kibújtam én magam is. Ott künn az öltözködéssel megtettem ismét téli kötelességemet, majd nagy figyelem között átkerültem a másik oldalra, ottan béállítottam az ösvénybe, és elindultam.

Az eszem egyenesen Surgyélán után akart volna vinni, a szívem azonban Bolha után és a kecske után, a hasam pedig az elrejtett hazai étek felé.

– Mit tegyek, mit tegyek?! – gondolkoztam.

Végül nem is én határoztam, hanem bennem az éhség.

Így tehát egyenesen a nagy odvas fa irányába vettem az utat. Jól megnéztem, hogy az ösvényből hol térjek ki, s a kinézett helyen belégázoltam a hóba. Nem mondok a valóságnál nagyobbat, ha azt mondom, hogy némelyik helyen derékig úsztam benne. De örömmel végeztem a nagy gázolást, mert semmi olyan nyomot nem vettem észre, ami a reményemet tapodta volna széjjel. S csakugyan, letekintett reám az Isten, mert amikor félretúrtam a nagy fa tövéről a havat, minden élelmet a maga épségében találtam ottan. De mivel az időt drágán mérte nekem Surgyélán, nem volt mit vesztegetnem. Kihúztam hát késedelem nélkül a fegyvert, minek a tetejébe volt a hazai tarisnya kötve; mind a kettőt a hónyom alá csíptem, és elindultam visszafelé. Igyekeztem magam után a nyomot is megzavarni, de a fához mutató gázolást csak az nem látta mégis, aki nem akarta.

De hát bizakodván, hogy majd csak segít nekem az ég egy újabb havazással, amiképpen eltávoztam volt, azon a módon szerencsésen vissza is érkeztem a házhoz. Visszabújhatván ismét, hamar az ablakot elrendeztem, aztán a fekvőhelyemen az almot felemeltem, s a fegyvert oda rejtettem. A hazait pedig kiszedtem a tarisnyából, és szép laposan a fejem alá raktam; aztán takarónak 154ráborítottam az üres tarisnyát, a tarisnyára pedig a könyveket, ahogy a betegségem alatt is voltak azok.

S tíz perc múlva már ismét úgy feküdtem, hogy hazugság nélkül bajosan lehetett volna azt mondani, hogy én valahol jártam.

A fülemet őrnek állítottam, és enni kezdtem.

A végére még az egyik megfagyott rétesnek is megszopogattam a felét, amire Surgyélán visszajött.

– Vadászni volt, ugye? – kérdeztem tőle.

– Oda elmentem – mondta ő.

– Hát mit lőtt?

– Nagy semmit.

– Hol van?

– Ottan van, benne a fejedben.

Nemcsak a tréfára futó szavaiból, hanem máskülönben is látszott, hogy jókedve van.

Éppen úgy, mintha jóllakott volna valamivel. A szeme is csillogott.

– Szeretnél-e megenni valamit? – kérdezte.

– Egy kicsi valamit igen – feleltem.

– Várjál, hogy van-e.

Egy darabig kotorászott, majd akkora penészes kenyérdarabot talált, mint egy jókora vadalma.

– Fogjad, jó lesz megrágni! – mondta.

A kezembe vettem a száraz maradékot, forgattam egy ideig, aztán mégis visszaadtam neki, és így szóltam:

– Tegye el! De olyan helyre, hogy essék a kezem ügyibe!

– Mért ügyibe? – kérdezte Surgyélán.

– Azért – mondtam –, hogy rögtön hajítani tudjak véle, ha jön a medve.

Surgyélán megértette a tréfát, és nevetve szólt:

– Tán nem agyondobálod avval a medvét?

– De én agyon, mint jó katolikus.

– Mért jó katolikus?

155

– Azért, mert Jézus tanított kenyérrel dobálni.

– Neked a fejedet jól telecsinálták a papok! – mondta kacagva Surgyélán; majd egyre apróbbakat röhintve, végigfeküdt a tábori ágyon, mint egy török basa.

Nemsokára olyan horkolást vitt véghez, mintha harcsafűrésszel dolgozott volna.

S megint így múltak a napok.

Surgyélán reggeltől estig bent a házban uralkodott, csupán a megszokott időben távozott el a maga titkos útjára, ahonnét egy óra leforgása alatt mindig visszajött. Az egyik napon aztán csordulásig megelégeltem ezt a titokzatosságot, s elhatároztam, hogy most már én fogom Surgyélánt megöletni a csodával: vagyis egy falást sem fogok enni, s mégis élni fogok!

Felbecsültem hát a hazai elemózsiát, mely ott rejtőzött a fejem alatt, s úgy találtam, hogy egy hétig nekem elegendő lesz. S mivel rájöttem arra is, hogy fekvő helyzetemben kevesebb eledel szükséges a fenntartáshoz, bátorsággal határoztam el, hogy hosszasnak ígérkező betegséget fogjak magamra.

Nem is keltem fel, csak éppen a királyi dologra.

Amikor azonban Surgyélán az ő titkos útjára elment, én szépen elévettem a fejem alól a hazait, és elvertem az éhségemet.

S úgy tettem a második napon is.

– Még most is nem megeszed a kenyért? – kérdezte a harmadik napon.

– Miféle kenyért?

– Medvefélét.

– Azt nem!

A következő napon ismét megkínált azzal a darabka száraz maradékkal.

– Maga nem éhes? – kérdeztem.

– Ejh, de vagyok! – felelte keservesen.

– Hát akkor egye meg maga!

– Nem lehet nekem, fogak mind eltörnek.

156

– Hát az én fogaim nem törnek el?

– Azok nem, mert fogod szopogatni, mint a csokoládot. Úgyis ágyban sok idő van. Reggel megkezded szopogatni, s estig vége lesz neki.

– Szegény pásztorfiúnak nem való a csokoládé – mondtam.

– Hát akkor mit fogsz csinálni üres hasaddal? – kérdezte.

– Simogatni fogom.

– S ha éhségbe belehalsz?

– Akkor megesznek a sasok.

Hát ez így ment napról napra.

Surgyélánt egyre jobban s jobban ölte a csoda, hogy én is ilyen vidáman tudok eledel nélkül élni. De azt mégsem tette meg, hogy a megkövesedett kenyérdarabon kívül valami egyébbel is megkínáljon engem. Pedig most már bizonyos voltam, hogy ennivalót rejteget valahol, s arra szokott rájárni napjában egyszer.

De vajon miféle ennivalót?

Sokat kínozhattam magamat, hátha ki tudnám találni. Végre szörnyűséges gyanú kezdett fészkelődni bennem: hátha a kecskét fogyasztja titkon!

Rögtön elhatároztam, hogy ennek haladék nélkül a végére járok. S ez nem is látszott nehéz feladatnak, mert a legyengülésemben már annyira bízott Surgyélán, hogy napok óta bé sem zárta az ajtót, amikor elment. Megvártam tehát, hogy a szokott időben távozzék, s utána tíz perccel útnak indultam én is. Egyenesen a kecske szállásához mentem, ahol Bolha is táborozott, fél szeme óta. Ahogy megérkeztem, s az ajtóra pillantottam, a gyanúm egyszerre úgy megerősödött, hogy leültetett a hóra.

Ugyanis az ól ajtaja, mint ahogy az elhagyott ház ablaka, lécekkel és erős szegekkel le volt zárva!

– Hát ezt ki tette?! – meredtem reá.

Nagy későre összeszedtem minden erőmet, és egy keskeny deszkát valahogy lefeszítettem, hogy bé tudjak a pajtába lesni.

Hála legyen, a kecske ott volt; ott a túlsó fal mellett szorosan.

157

– Cigi-cigi! – szóltam neki.

A kecske nem mozdult ugyan, de örvendeztem, hogy megvan.

Bolhát ellenben nem találtam sehol.

A lelkemben megzavarodva és a véremben háborogva mentem vissza.

Amikor Surgyélán megjött az ő titkos útjáról, felültem az ágyban, és nekiszánakozva így szóltam hozzá:

– A kutya hol van?

Surgyélán egy kicsit megrebbent, majd aztán merően nézett reám. Megláthatta, hogy útban vagyok a titka felé, mert kerülgetés helyett egyenesen így szólt:

– Elment nyulat megfogni.

– Miféle nyulat?

– Neked pecsenye legyen, éhezésben.

– Mikor ment el?

– Tán reggel ment el.

Egyszerre elszédültem erősen, mert a vér a fejembe tódult. Visszaereszkedtem tehát a helyemre, és úgy folytattam a beszédet:

– Hát az ajtót maga mért szegezte bé?

– Azért, hogy ne elmenjen a kecske is – felelte.

– Hát az hova menne el?

– Ő is nyulat megfogni.

– Hát a kecske mióta szokott nyulat fogni?

– Amikor nem adja immár tejet, akkor lehet, hogy csak nyulat megfogja.

Ilyeneket s még furcsábbakat beszélt Surgyélán, de mindezeket nagy komolysággal beszélte. Sokat hánytam-vetettem különös szavát, és úgy gondoltam, hogy vagy meghibbant egy kicsit, vagy csakugyan igazat mond.

A közeli jövő azonban azt bizonyította bé, hogy semmi hibbanás nem történt, de igazat sem mondott. Mert ugyanis néhány nap múlva olyan dolog esett meg, ami nemcsak a sötét titkokat derítette fényre, hanem magát Surgyélánt is megfejtette.

158

Ha jól emlékszem, az a nevezetes nap éppen újesztendő második napja volt. Én még akkor is ott feküdtem a földön, két nap óta csakugyan étlen, mert a hazainak már a morzsáit is megettem volt. Künn megdermedve világított a hó, s keményre fagyva, mint a csont. Éppen dél felé járhatott az idő, amikor egy látatlan, de félelmetes ember érkezett a házhoz. Nem jött bé a házba, hanem künn a ház előtt kettőt-hármat kiáltott románul, de nem is emberi módon, hanem ordítva, mint az oroszlán. Szörnyen megijedtem, de megijedt maga Surgyélán is, mert gyorsan felkapta a puskát, és az ajtó felé szegezte.

– Jobb volna, ha kimenne! – mondtam, könyörgő hangon.

Erre Surgyélán kilesett az ablakon, s valamit gondolt, csakugyan kiment. De a nagy elszánásban az ajtót nyitva felejtette. Így aztán jól hallottam, hogy két kurtát ő is kiáltott, mire a másik őt a nevén szólította csendesebben. Erre beszélgetni kezdtek. A hang nagyon ismerős volt nekem; s bár félelmemben nehezen tudtam gondolkozni, végre mégis eszembe pattant egy név:

– Fuszulán!

Minél jobban füleltem, annál inkább megbizonyosodtam a hangból, hogy csakugyan Fuszulán lesz. De annál jobban kezdtem félni is, mert én voltam annak idején az egyik megfogója. Minden reszkető hitemet Surgyélánba vetettem, kit áldattam ijedtemben az Istennel, ha megvéd ennek a tolvajnak a bosszúja elől.

Úgy remegtem, mint ahogy a páter-gvárgyián kezében reszkettek volt a Nick Carter-füzetek. Bébújtam egészen a takaró alá, hogy ne is halljam a Fuszulán-hangot. Nem is tudom, hogy meddig várhattam így, keresztre feszítve, a takaró alatt, de egyszer mintha motoszkálást hallottam volna a szobában. A fejemet azonban nem mertem kidugni, hanem vártam.

De már éreztem is, hogy valaki húzza lefelé a fejemről a takarót.

Surgyélán volt.

Ott állott előttem; s már a motoszkálási öltözetben, vagyis a csendőri köpönyegében, puskával a nyakában és egy pokróccal a 159hónya alatt. Ilyen útra készen, ahogy megpillantottam őt, könyörgő szemekkel nézhettem reá, mert így szólt:

– Ne féljél, mert sok tréfákat mondigáltál nekem.

– Tán maga nem akar elmenni?! – rebegtem hozzá.

– Muszáj bizon, poroncs van.

– S hát odaki, ott ki van?

– Ki nekem poroncsot hozta.

Többet nem is szólt, hanem kezet fogott velem.

– Oztán sas húsát többet ne egyed! – mondta még.

S ezzel kiment a szobából, de most az ajtót béhúzta maga után. Hallottam, hogy odakünn megint beszélnek, aztán tovább vitték a hangot, miközben talpuk alatt ropogott a hó. De akkor felkeltem gyorsan, és az ablakhoz mentem. S ahogy a szemem megfogta őket, már nemcsak a hangról, hanem a járásáról is megismertem Fuszulánt. Rongyos volt, és leszigorodott, s nagy fekete szakállat vitt a szikrázó hó fölött.

Lassan és kémlelve haladtak az ösvényen, elöl Surgyélán, s utána Fuszulán.

Aztán a nagy odvas fa irányában eltűntek a szemem elől.

Visszafeküdtem, hogy kiheverjem az ijedtséget, és erőt gyűjtsek magamnak valahonnét. Aztán, úgy két óra múltán, felkeltem és felöltöztem. Megtöltöttem a fegyvert, és magamhoz vettem. S elindultam emígy, hogy körülnézzek, s hogy a Surgyélán titkát megkeressem végre. Valami arra ösztökélt, hogy ismét az odvas nagy fához menjek először, de nemhiába ösztökélt arra, mert az odú üres volt.

Surgyélán kivette a másik fegyvert.

S benne volt az ezer lej is a fegyver csövében! Amit a jogtalan fából kerestem, a csaló örmény töredék fizetése! Amit biztosan észre sem vesznek Fuszulánék, s lövés alkalmával kitüzelik a csőből, mint a fojtást!

– Drága lövés lesz… – gondoltam, s tovább mentem.

Nemsokára egy nyomot találtam, mely az erdő sűrűjébe vezetett. Abba beállottam, és mentem, mentem. Tíz perc múlva egy tisztásra értem, ahol nagy tüzelés és táborozás maradványait fedeztem fel. Amikor jobban körülnéztem, az egyik fa ágán megfagyott, veresre nyúzott állatfejet és csontozatot pillantottam meg. Kötélen lógott, s látszott, hogy a húst lenyesegette valaki róla, mert a megfaricskált csontos nyúlványok ezt tisztán mutatták.

Megálltam az akasztott állatfej előtt, és némi irtózattal, de teljes bámulattal néztem, hogy vajon mi lehetett? S mint amikor forr valami egy üvegben, s egyszerre kilövi a dugót, úgy lövődött ki belőlem is a szó:

– Ez az én kecském volt!

Nyomban iramodtam, hogy bizonyosságot szerezzek. A pajta ajtaját változatlanul találtam, vagy is leszegezve; a lógó állapotban a deszkát is, amit a minap feszítettem vala fel. A jobb szememet éhesen fektettem a likra, s hát a kecske most is ott áll pontosan, ahol a múltkor.

– Cigi-cigi! – szólítottam.

De megint nem mozdult, akár a múltkor.

Tapogatni kezdtem magamat, hogy ébren vagyok-e egészen; s pillogtatni sűrűn, hogy nem káprázik-e a szemem. És gondolkozni, hogy az eszem vajon nem zavarodott-e meg!

De hiába, mert minden úgy volt, ahogy a jó szememmel láttam.

– Hát ez csodálatos kecske! – mondtam ámuldozva. – A feje és a csontja vázája a tisztáson felakasztva egy fára, maga pedig itt áll épséges kecske gyanánt!

Mint a bolond, szaggatni kezdtem a deszkákat; majd aztán bebújtam az ólba, hogy a szemem után tapasztalással szerezzek bizonyosságot. Megfogtam a kecskét, hogy mozduljon már, de abban a pillanatban akkorát mozdult, hogy meredten feldőlt, mint a zsák.

Feldőlt, mert nem ő volt szegény, hanem csak a lenyúzott bőre! Kitömködve szénával, mintha élne! A született tölteléket pedig megette Surgyélán, pecsenyének.

161

Ez volt az ő nagy titka tehát!

Lekuporodtam ott a kicsi pajtában, és sebzett lelkemben a valónál is feketébben gomolygott az a nagy idő, amit a csendőrrel éltem. Surgyélán csendőrrel, aki engemet olyan gyakorisággal nyomorgatott; aki megetette velem a büdös sascubákot, s azáltal beteggé tett; kinek a szárnyas vada megölte a macskámat és kivágta a kutyám szemét; aki elriasztotta valamerre Bolhát a megmaradt szemével együtt; aki megette az egyetlen kecskémet, és elvitte a puskát az örmény pénzével együtt!

Aki, jaj, jaj…

Úgy sírtam, mint a záporeső.

Aztán visszatámolyogtam a házba, s megint lefeküdtem.

Estefelé egy bundás úr kopogtatott bé hozzám, és forró vizet kért. Elmondta, hogy nemrég jött látogatásra Amerikából, s legelőbb elment Udvarhely városába az öreg apjához, ott pedig autót fogadott, hogy azon átalmenjen a testvéréhez Szeredába, aki ottan szemlész. Tova, künn a mezőben, megrekedtek azonban a motorral, s amíg javították volna, béfagyott abban a víz. Így hát segítsek rajta.

Én mindennel segítettem őt, amivel csak tudtam.

Amikor aztán búcsúra került a sor, meg akarta a szívességemet rendesen fizetni. Erre elbeszéltem neki a helyzetemet, ahogy volt, s arra kértem, hogy ne pénzt adjon, hanem valami ennivalót, fölöslegben ha van neki. Egy nagy skatulyában finom süteményt és halakat adott nekem, mely utóbbi halak szép pléhdobozba voltak fektetve. Amidőn mindezeket én neki szépen megköszöntem, akkor még egy kicsi zászlót is adott emlékül nekem, s a zászlócska mellé azt mondta, hogy jól becsüljem meg, mert a szabadságot jelképezi.

Aztán elment.

Az első dolgom az volt, hogy ettem a halból, s igen a finom süteményekből is. Amikor pedig magammal így megbékéltem, a kezembe vettem a kicsi zászlót, hogy jól megnézzem. Közben az 162amerikás magyarra gondoltam folytonosan, aki azt mondá vala, hogy az a zászlócska a szabadság lobogója.

S akkor egyszerre bátor és nagy gondolat támadt fel bennem.

Vagyis kézbe vettem a kicsi fejszét, és elindultam a hóval bélepett országút felé. Ott az út közelében kiválasztottam egy sugármagas fenyőfát, arra felmentem, a tetejét levágtam, s oda feltűztem a zászlót. Lefelé jöttömben pedig levagdostam a fenyő ágait, nehogy felmehessen valaki, s onnét levegye a kicsi zászlót.

Azt a zászlót, amit én zengő szívvel és a szabadság lelkével tűztem oda; s annak örömére is, hogy megszabadultam csendőr Surgyélántól.

163
Negyedik fejezet

Mialatt fenn a fán fogyasztottam maradék erőmet, azalatt az ujjom begyibe úgy beléütött a hideg, hogy azt kimondani nem lehet. Amint leszállhattam tehát, rögtön hozzá is fogtam a kiengeszteléshez, de olyan meleg igyekezettel, hogy tőlem buzgóságot akkor még a vénasszonyok is tanulhattak volna. Fújtam-leheltem és dörzsöltem az ujjaimat, mókáztam és kedveskedtem nekik, s még a lábom közé is dugdostam őket. Mindeme hízelkedéssel sem mentem azonban eléfelé, sőt a hideg még a fülem cimpáját is kezdte csípni. Fájdalmamban egész búcsújárást láttam: apám, anyám és az egész rokonságom a szegekről s a végekről, majd az iskolatársaim és az egész falu mind nagy gyúródásban voltak a szemem előtt. De jó, hogy észrevettem közöttük a tanító urat is, mert őróla mindjárt eszembe jutott az orvosság:

Ha fagy bántja kezed, lábad,
Hóval mossad, mert feltámad.

A versnek igaza volt, mert bátor dörzsölés után a hó csakugyan enyhülést hozott. Gondoltam, hogy ennyi javulással már el is távozom, nehogy valami kóbor Fuszulán ismét meg találjon látni. Búcsúzóul azonban felnéztem még egyszer a fenyőfa tetejébe, és így szóltam:

– No, te zászló! Aztán hirdessed a szabadságot, ahogy csak tudod!

Azzal megindultam a házamba vissza. Úgy jártam a patyolat hótenger tetején, ahogy Jézus járhatott valamikor a tengeren. Kifeszítettem a mellemet a ropogós hidegben, s a szememet kicsire 164húzva csintalankodtam a fénnyel. S ahogy így mentem, Hunyadi János jutott eszembe, akiről azt tanultam volt, hogy sokat harcolt a törökökkel. Nem lehettek puliszkából a törökök sem, de Hunyadi mégis mindenüvé kitűzte a zászlót, melynek folytán nagy dicsőség ragadott reá. Most én is valamicske atyafiságot éreztem véle, mert Surgyélán is felért egy basa-törökkel, s én mégis valahogy megharcoltam ellene; s kitűztem a zászlót is, hadd hirdesse, hogy a kecskeevésnek vége van!

Még nem volt egészen este, amikor megérkeztem a házba, de azért úgy gondoltam, hogy mégis nyugovóra térek. Frissiben akartam ringatni magamot a boldog egyedüllét örömében; s frissiben akartam a Surgyélán uralkodását is számba venni, de részrehajlás nélkül s legfőképpen azért, hogy lássam: mit is tanulhatok belőle a jövőre nézve.

Csak éppen tüzet tettem, az ajtót bézártam és bétámasztottam, s azután késedelem nélkül lefeküdtem. De nem a földre, mint annyi időn keresztül, hanem a tábori ágyra. Urason, mint egy hargitai fejedelem. De nem is a lagymatag elernyedés borongott bennem, ami az ellenség távoztával szokta elévenni az embert, hanem inkább a víz ereje, mely a vihar után csak nőni tud!

Ebben az állapotomban Surgyélánnak sem kívántam volna, hogy visszajöjjön, mert úgy leigáztam volna, mint Hunyadi a törököket. Meg is néztem még egyszer, hogy jól bétámasztottam-e az ajtót, aztán megint visszafeküdtem.

– Hogy is volt, Ábel? – kérdeztem magamtól.

Ahogy a feleleten gondolkozni kezdtem, nagy-nagy pusztaság terült ki előttem. S ezen a nagy pusztaságon csak én éltem egyedül, s én is csak azért, hogy legyen, aki lássa a pusztaságot. A pusztaságot s rajta a Surgyélán uralkodásának az emlékeit. A drága kecskét, mártíromságban felmagasztosulva egy fára! S ott is csak a fejét és a csontja vázát, mert az eleven testét, mellyel nekem a tejet és a balzsamírt szolgáltatta, felemésztette Surgyélán! S éppen akkor emésztette fel, amikor szerelem után epedett! Ejh, 165milyen jól megmondta volt a szakértő ember, hogy vigyázzak Surgyélánra! Hát tudtam vigyázni?! A sashússal ágyba terített; s most immár több tejet nem iszom, és több balzsamírt a szeplők ellen nem csinálok…

S hol van Bolha, kiért hiába kiáltok a téli messzeségbe?! Csak a nyomai vannak meg a fehér pusztaságban, s csak azokat nőhetik körül lelkem virágai!

Mert ő maga elbujdosott a földi sas és a csendőr látványa elől, s elvitte okos szemeit és a rozsdabarna gyapját, mellyel szomorúságomban mindig melegített!

S hol van a macska, aki doromboló nótákat húzott a fülembe, s úgy megvédte a betűket az egerek elől, ahogy Bolha megvédett engem a tolvajoktól?!

S hát a két tyúk, akik a királynak sem tojtak volna nagyobbat, mint nekem?!

Igaz, a tyúkok vére inkább a róka lelkén szárad!

De a többiek mind ott feküdtek a Surgyélán lelkén, melyet a kecske mekegéssel, Bolha ugatással és a macska nyávogással fog háborgatni egy egész életen keresztül.

Sajnálni lehetett szegény Surgyélánt, bármekkora garázda volt is.

S én tiszta szívemből sajnáltam is. Mert hiszen nem tagadható, hogy egy-két jó szava mégis volt hozzám; s azt is megígérte, hogy bántódásom nem lesz. Isten bocsássa meg hát az ő bűneit, aminthogy én is megbocsátottam. Mert hiszen megszabadított minden földi kincsemtől, s így a lelkemet könnyűvé tette, mivel nem kellett már aggódnom semmiért.

Magam maradtam, kopogó fejemre.

Példás remete lettem.

Csak éppen a bolhák csíptek kegyetlenül a tábori ágyban, egyéb immár minden rendben lett volna. De a bolhacsípést sem nagyon bántam, mert arra gondoltam, hogy ki minél többet szenved, annál biztosabban elnyeri majd az örök üdvösséget.

Ezzel a vigasz érzéssel aludtam el.

166

Egészen uralkodó világosság volt már, amikor felébredtem másnap. Azt sem tudtam, hogy reggel van-é vagy délfelé, vagy annál is több. De nem is akartam tudni. Jó volt nekem így. Sokkal jobb, mint annak, aki folyton számítgatja, hogy vajon hány órát és hány percet mutat az óra. Még azt sem tudtam, hogy kedd van-e vagy péntek; de szükségtelen is lett volna tudnom, mert nem késtem el semmitől, az állataim sem bőgtek az élelem után.

Magamra apadtam.

Vagyis egyedül kotyogtam, mint Ádám a Paradicsomban, amikor még nem kanyarította volt ki belőle Évát az Isten.

Nem tudom, hogy abban a régi Paradicsomban bolhák voltak-e, de én elhatároztam, hogy az enyémből kiirtom őket. S nemcsak őket irtom ki, hanem mindenképpen olyan rendet és tisztaságot csinálok, mintha megérett leány volnék, aki éppen a kérőt várja.

Legelőször táplálékot vettem magamhoz, hogy a munka vígabban menjen. Aztán kihordtam mindent a hó tetejére; a Surgyélán ágya-neműjét és a tábori ágyat külön, s az egyéb portékákot megint külön. A bútorzatot egy nagy ronggyal letörölgettem, az edényeket pedig még forró vízzel is tisztára mostam. A ruhaneműket kiteregettem a hóra, hogy újuljanak és tisztuljanak. Azokot, amelyekkel Surgyélán volt barátságban, a végére hagytam, főképpen a bolhák felkutatása miatt. Nem kellett sokáig keresgélnem, mert a bolhák úgy táboroztak azokban, mint nagygyakorlat idején a katonák. Vitéz ellenséget láthattak bennem, mert olyan szökdösve menekültek a kezem járása útján, hogy hozzávetőleg sem tudtam volna megszámolni őket, pedig a számtanból vertem mindenkit az iskolában. Mégis, eme szökdösők miatt gyenge búmat sem mondtam volna, de találtam én olyan csípősöket is, amelyek nem ugráltak, hanem másztak. Ezek láttára már engemet sem fogott a tréfa, hanem félrehúzódtam, és így szóltam:

– Nocsak, másszatok! Hátha utoléritek Surgyélánt!

Így történt aztán, hogy még a negyedik nap is ott feküdtek a pokrócok. Csupán annyit háborgattam őket, hogy napjában egy167szer megforgattam. Ezt maga a földi élet törvénye is megkövetelte, mert úgy az igazság, hogy az alsó barnák idővel felül kerekedjenek, a felsők pedig szintén kóstolják meg az alacsony sorsot.

Végre az ötödik nap arra határoztam magamat, hogy még egyszer tüzetesen megvizsgálom a Surgyélán kelengyéjét; aztán, ha az eredmény megengedi, akkor béhordom a házba. Kezdettem is vizsgálni a pokrócokat, s ahogy éppen javában kutattam volna, hát egyszer mintha a nevemet kiáltotta volna valaki. Riadtomban rögtön futásra gondoltam, mint a róka; de a futási szándékból nagy csodálkozás lett hamarosan, a csodálkozásból pedig nagy öröm.

Az első szemrebbenésre csak egy alakot pillantottam meg, amint a mező felől közeledett. Aztán láttam, hogy törpe alak, s nem is vastag, pedig a téli öltözet eléggé meg szokta kövéríteni az embert. Kunkori bocskorával játékosan porozta a havat, miközben egy nagy bottal biztatta magát. A két kezén posztóból való suta-kesztyű volt, a fejében irdatlan nagy sapka, a bajuszán pedig s a szemöldökén téli virágok.

A mozgásáról, ahogy jött-haladott felém, úgy tetszett, mintha már ismerném valahonnét. S ebben nem is csalódtam, mert ahogy mind közelebb és közelebb evezett, annál inkább otthonosabb lett a szememben.

– Hiszen ez az édesapám! – nyílottam ki végre.

Fordultam egyet-kettőt a havon, mintha az örömet táncoltatnám. Aztán megálltam arccal feléje, s a szememet ragyogtattam neki, mint a gyémántot. Jött volna, hogy elejébe fussak, de aztán eszembe jutott, hogy önálló és keresettel bíró ember vagyok én is, aki nem szökdöshetik iskolások gyanánt.

Apám lehúzta a jobb kezéről a suta-kesztyűt, és férfias fogással paroláztunk. Csak akkor láttam meg, hogy mily sokat vénült, amióta nem találkoztunk. Sovány is volt nagymértékben, a szemeiben pedig a játékos fény hervadva ült.

Nem szólt semmit.

168

Még a hogylétemet sem kérdezte, de mivel gondoltam, hogy nem szenved némaságban, tréfásan így szóltam hozzá:

– Hát a kicsi barnákkal nem találkozott az úton?

– Immár nem is barna, hanem fekete – mondta rejtéllyel apám.

Ebből más semmit sem értett volna, de én annyit már tudtam, hogy valami nagy baj van. Édesanyám jutott eszembe, s a szívemben mindjárt gyászének búgott fel. De annyi bátor erőm nem volt, hogy egyenesen feltegyem a halálos kérdést. Gondoltam, majd eléjön és kitudódik minden, ahogy az Isten elrendelte, és ahogy apám akarja. De úgy éreztem abban a fenyegető némaságban magamat, mint egy pók, aki tizenhat esztendeig fonta az aranyhálót, melyet most egy dorongos rém megtámadott. Csak egy finom kicsi szálat láttam a hálóból megmaradni, s minden erőmmel abba kapaszkodtam.

– Nem a barnák lettek feketék – folytattam a szót –, hanem bizonyosan csak édesapám látta feketének a barnákat.

Apám reám nézett, és láttam, hogy mérlegel engemet.

– Az eszed, úgy látom, futkosó kedviben van – mondta végre.

– Nem fut messze, ne féljen! – nyugtattam meg.

– Hát akkor miféle barnákról beszélsz?

– Én ama barnákról, melyek ezeken a pokrócokon másztak. Ezelőtt négy nappal beszéltem velük, akkor az utat is megmutattam nekik, s azt mondtam, hogy csak igyekezzenek Szereda felé, hátha utolérik Surgyélánt.

Apám megértette a dolgot, és megbotránkozva kérdezte meg:

– Hát te tetűpásztor lettél?

– Én az az egy nem – mondtam –, mert olyan nyája Surgyélánnak volt, s én csak a nyájat küldtem a pásztor után.

Aztán elbeszéltem, hogy Surgyélán ki volt, hogyan került ide és miképpen került el innét. Véle egy kalap alatt elmondtam a Fuszulánnal való kalandos történetet is, de a nagy kárvallásokról még egy szót sem szóltam.

169

– Hát ez a ház miért van itt? – kérdezte apám, az elbeszélés után.

– Ez azért, mert lábai nincsenek – mondtam. – Mert ha lábai volnának, eddig rég elment volna szegény.

Erre szó helyett apám arrafelé fordult, amerről jött. Akkor láttam meg, hogy egy jóllakott nagy tarisnya van a hátán. Tarisnya nélkül is szerettem őt, de tarisnyával még jobban. Ezt ő is sejtette bizonyosan, mert elindult a jött úton visszafelé, hogy talán megijesszen engem, távozván a tarisnyával.

– Hát édesapám hova megy? – kérdeztem.

– Én a szeredai bankba – mondta ő.

– Hát oda mért?

– Én azért, hogy beszéljek az igazgatóval; s megkérdezzem tőle, hogy szabad-e bémenni ebbe a házba.

Úgy szerettem volna, hogy tüstént az ölembe kapjam édesapámat, s úgy vigyem bé a házba. Igen, de attól kellett tartanom, hogy a nagy tehertől megszakadok, s akkor sem bévinni nem tudom, sem pedig egészségesen szeretni őt. Ezért úgy fordítottam a dolgot, hogy az ajtót hamar kinyitottam a sarkáig, a pokrócokat pedig az útra teregettem az ajtó elé, s aztán felhívást intéztem apámhoz, szólván:

– Szíveskedjék befáradni, kedves tekintetes!

A játékokhoz apám is értett egész életében. Most is megjátszotta magát, nem is tekintetesre, hanem méltóságosra: vagyis a botját maga elé emelte, mint egy püspök és méltóságos lassan elindult a ház felé. Én hamar odaállottam oldalt, az egyik pokróc széléhez; s amikor püspök atyám elhaladt mellettem, még áldást is osztott reám. Én az áldás alatt a fejemet lehajtottam, és még a mellemet is verni kezdtem, mondván:

– Az én kútfejem az atya, az én kútfejem az atya…

– Jobb kútfejed is lehetne – szólt vissza apám a házból.

Erre én is bémentem utána, s hát éppen akkor akasztja ki a nagy tarisnyát a nyakából.

170

– Amelyik fej mellől egy ilyen tarisnyát akasztanak ki, az nekem jó kútfej – mondtam én is; aztán az ajtót bétettem, és a tüzet megraktam, hadd gyúrja apám örömére a meleget. Havat is tettem oda, hogy vizet olvasszak, mert bizonyosra vettem, hogy puliszkaliszt is lesz a tarisnyában.

Közben apám háziasra változott, majd a jégvirágokat is leolvasztotta a bajuszáról; a tiszta ház földjén pedig, s a falakon is, szeretettel gurította végig a szemét, melyben a régi fény is támadni kezdett lassan. Engemet is mindegyre megnézett lopva, mintha nem hinne annak, amit lát.

– Jó, hogy éhen nem haltál eddig – szólalt meg végre.

– Én éhen is haltam volna, ha nem ettem volna.

– S hát étel honnét került?

– Az hol a földről, hol a levegőből.

– Hát manna is hullott? – kérdezte.

– Nézzen ki az ablakon, s meglátja! – mondtam.

Bőséges asztalt terítettem, s hozzáláttunk az evéshez. Apámnak szokása volt mindig lenézni az asztal alá, hogy a kutyának s a macskának vessen evés közben valamit. Most azonban nem találta meg egyiket sem.

– Hát a kutya hol van? – kérdezte.

– Elment nyulat fogni – mondtam.

– Hát tud így magára is?

– Csak úgy tud, mert szemérmetes.

Apámnak nagyon tetszett, hogy ilyen jó nevelése van a kutyának, s meg is jegyezte:

– Úgy látszik, a papokhoz járattad iskolába.

– Könnyű volt oda járatni, mert kézhez jöttek – mondtam.

– Tán nem a somlyai barátok?

– Ők azt mondták.

Láttam, hogy valamin nagyon töri apám a fejét, de hogy miféle dolgon, azt csak akkor tudtam meg, amikor így szólt:

– Jó vásárt lehetne csinálni vele.

171

– Mivel?

– A kutyával.

– Avval jót.

– Jót biza – mondta apám –, mert egy ilyen szemérmetes kutyáért sokat megadna egy kánonok, vagy a barátok főnöke is.

Erre megbólogattam szomorúan a fejemet, és így szóltam:

– Az én kutyám immár elesett attól, hogy papot láthasson.

– Hát az miért?

– Azért, mert ha van is, immár nincs.

Azt is elmondtam, hogy Surgyélán vadította el valahova Bolhát; de arról, hogy miképpen vesztette el korábban az egyik szemét, most sem szóltam semmit. Apám nem esett nagy bánatba a kutya miatt; s ezen én meg is ütődtem egy kicsit, de aztán azzal mentegettem őt, hogy nem ismerte a Bolha nagyszerűségét. Lám, az emberi nyájból is mennyi hasznos és jószívű példakép múlik el naponkint, s mégsem bánkódunk azok miatt, mert nem ismertük dicséretes tulajdonait. Inkább megelégszünk ama kisebb létezőkkel, akik elevenen jönnek-mennek az életünk napjaiban. Ilyen volt apám is, akiről mindjárt láttam, hogy megelégednék a macskával is. Csakhogy nem találta a macskát sem, hiába kutatott szemével az asztal alatt.

– Tán a macska sincs meg? – kérdezte.

– Megvanni megvan – mondtam.

– Hát hol van, ha megvan?

– Valahol az erdő között, a hó alatt.

– Azt is Surgyélán pusztította el?

– Ő, de nem egyenesen.

S ha már idáig érkeztünk, elbeszéltem a sassal való szomorú történetet is, hadd legyen a hátunk mögött. Nem hagytam ki azt sem, hogy minket is betegségbe taszított a cubákja által.

– Egy cubáktól betegedtetek meg? – kérdezte lenézéssel apám.

Egy kicsit csakugyan elszégyelltem magamat, hogy egy darabocska hús olyan nagy és hosszas betegségbe dönthetett engem. 172Éppen azért úgy kerekítettem ki a történetet, hogy Surgyélán csak egy cubákot evett meg, de én nagyobb vitéz voltam, mert egyedül megettem az egész többi sasmadarat.

Ez már jobban megtetszett apámnak is, mert így szólt:

– Igazság szerint még a csontjait is meg kellett volna ropogtatnod.

– Hát azokat mért?

– Azért, mert ha téged pusztított volna el a sas, akkor a kutya s a macska úgy fizetett volna érted, hogy még a csontjait is összerágta volna a sasnak.

Tüstént beláttam, hogy ebben apámnak igaza van.

– Attól még nem késtünk el – jutott eszembe.

– Mitől?

– Attól, hogy ketten összerágjuk a sas csontjait.

– Tán nem tetted el?

– Én el!

– Hova?

– A hó alá, az erdőben.

Erre már apám sem akarta elsietni a dolgot, mert így szólt:

– Jó, majd hómenés után összerágjuk.

A halasztás nekem is jobban tetszett, mint ha már készülődnünk is kellett volna, hogy hozzáfogjunk a kutyának való dologhoz. Éppen azért nem is szóltam, hadd maradjon az utolsó szó az apámé, hiszen elég hosszú és terhes utat tett meg szegény, s legalább annyi jutalmat megérdemelt.

A várakozó csendben nem is mondott semmi többet, hanem csak hallgatott. De furcsábban, mint bármikor is azelőtt; valami nagy szomorúsággal az arcán. Ismertem őt, s rettegéssel féltem attól, amit kimondani készül. Vergődve lestem minden mozdulatát, s leginkább elfutni szerettem volna, de mint a macskát karmaival a sas, azokban a percekben engemet is bilincsbe vert valami. Végre, amikor már végeztünk volna az evéssel, apám felállt, s a tarisnyából két üveget vett elé. Az egyiket kidugta, s abból két pohárral csordultig bort töltött. Akkor az üveget letette, s a poharat vette 173a kezébe. Néhány pillanatig nézte kicsordult fájdalommal a kicsorduló poharat, aztán felállt, és reám függesztette a szemét.

Nem tudtam, hogy miért, de én is felálltam.

Akkor a fájdalom párája elfutotta az apám szemét, és csendesen így szólt:

– A jó Isten nyugtassa meg szegény édesanyádot…

Abban a pillanatban elsötétedett előttem minden; s a bal kezemmel megragadtam az asztal karimáját, mert úgy éreztem, hogy most bukom el, vagy soha. Megfeszítettem térdben a két lábamat is, nemkülönben a nyakamat s az arcomban a csontokat.

– A jó Isten… hallgassa meg… – mondtam valahogy.

Aztán megint egymásra néztünk, a poharat a szánkhoz emeltük, és a bort felhajtottuk.

Olyan volt az íze, mint ha a saját könnyeimbe kóstoltam volna belé. Az utolsó kortynál megsajdult a mellem, és megint sötétségbe borultam. A poharat sietve letettem, s a másik kezemmel is megragadtam az asztalt, hogy el ne essem. Aztán lassan leültem, a fejemet a két karomra hajtottam, és sírni kezdtem.

Így ültem egy ideig, könnyes szenvedésben.

Apám békében hagyott, hogy könnyítsek nagy terhemen. Csak jó későre szólított meg:

– No, immár ne sírj, mert szépen halt meg.

– Mindene megvolt-e? – kérdeztem.

– Igyekeztem, hogy meglegyen.

– S tisztes módon állították ki?

– Azt lehet mondani, hogy a legszebben. Mintha nem is egy szegény pásztorné lett volna.

– S hát fejkeresztje van-e?

– Keresztapád csinált egy szépet, s téged is ráírt, hogy te is siratod.

– Azt jól írta – hajtogattam a fejemet.

Apám ismét bort töltött.

174

– Ezt a kicsit még igyuk meg – mondta –, aztán az én toromra lesz más.

– Addig a borivás kimegy a divatból – feleltem neki.

– Hát mi jő bé helyette?

– A másnapi feltámadás.

– S hát akkor majd honnét üsmerszik meg, hogy holtan fekszik-e valaki, vagy csak aluszik?

– Az onnét, hogy aki meghalt, az másnap reggel biztosan feltámad; ellenben, aki csak aluszik, az délig elhúzhatja, ha nincs egyéb dolga.

Ismét ittunk, s egy kicsit felengedett a gyászolás.

– Az aluvóknak akkor is jobb lesz – mondta édesapám.

– Azt én nem gondolnám – feleltem.

– Hát?

– A szegényeknek lesz jobb, s a gazdagoknak a legrosszabb.

Láttam, hogy ezt nem érti apám, s ezért megmagyaráztam neki:

– Hát hallgasson ide! Mivel a szegény embereknek úgyis örökké korán kell felkelni, azt fogják gondolni róluk, hogy azok mind feltámadók, s bé fogják küldeni a mennyországba. Ellenben, akik délig alusznak, azok mind künn rekednek, mivel délig csak a gazdagok szoktak aludni, a künnrekedők mind gazdagok lesznek.

Apám mozdított egyet a fején, és jóízűen mosolygott.

– Te jól elkormányoznád a világot – mondta.

– Én el úgy, hogy mi ketten hátrányt nem szenvednénk.

– Hát az igazsággal mi lenne?

– Az igazsággal az, ami a pénzzel: vagyis nálam sem lenne rosszabb helyen, mint másnál.

Apám elgondolkozott, de nem azért, hogy feleljen az én bölcseletemre, mert egy idő múlva elégedetten jegyezte meg:

– Neked a pásztorkodás jót tett, hálistennek.

– Azt miből gondolja?

175

– Én abból, hogy most már magad is látod a szegény ember sorsát, s amint a szavaidból kiveszem, segítenél is rajtuk, ha módodban volna.

Nagy lelki megnyugvás és öröm volt nekem, hogy apámtól megbecsülést hallottam; s nemkülönben az is, hogy meglátta: mit tanultam, és merre vettem az utamat a pásztorkodásom alatt. Az érdemtelen szegénység és az érdemes igazság kérdését tovább sem hagytuk ki a beszédből, mert amíg a szobát rendbe tettük, s amíg a tábori ágyat bolhátlanul ismét a helyére állítottuk, s tüzelőfát is raktároztunk fel, addig is mindezekről folytattuk a szót.

Végül aztán, amikor apám észrevette, hogy immár hajlandóság mutatkozik a sötétedésre, a puliszkafőző edényben vizet tett oda, s így szólt:

– Amíg látunk, meg kéne fejni a kecskét!

– Azt az egyet tudom, hogy én nem fejem meg! – mondtam.

– Mért nem, ugyan biza?

– Csak.

– Nem baj, megfejem én! – szólott apám.

– Akkor vegye a fazekat!

Elindultunk ketten, én elöl üres kézzel, s apám utánam a fazékkal. Amikor a pajta mellett tovább mentem, apám megkérdezte:

– Hát te hova mész?

– Én a kecskéhez.

– Hát nem itt van?

– Most nem.

No, jól van, ismét megindultunk, tovább és egyenesen előre, de mindenütt azon a nyomon, amit Surgyélánnak lehetett köszönni. Végre elérkeztünk a szomorú tisztásra, ahol a föld nagy fekete szemmel fogadott minket. Én rögtön odaléptem a felakasztott kecskefej mellé.

– No, itt van, fejheti! – mondtam.

Apám zavarodottan nézett reám.

– No, fejje, lám! – szóltam ismét.

176

– Mit fejjek?

Rámutattam a megfagyott fejre és a csüggedező véres csontozatra:

– Ezt, né!

– Mit beszélsz?!

– Azt beszélem, hogy ha kecskét akar fejni, akkor itt van.

Apám szólni sem tudott egy ideig, aztán megbotránkozva tette fel a kérdést:

– Tán nem ettétek meg?!

– Azt meg, de nem én.

– Hát?

– Találja ki.

– Találja ki a fene! – mondta apám.

Hát erre a kecske dolgát is elbeszéltem neki, utána pedig keresztet vetettem a felakasztott fejre, majd apám is keresztet a fazékra, és szép csendesen visszajöttünk.

Este, amikor lefeküdtünk, apám így szólt:

– Bár visszajönne az a te Surgyélánod!

– Mit csinálna vele? – kérdeztem.

– Eligazítanám, ne félj.

– Imádkozzunk, hátha visszajő.

Úgy látszik, édesapám csakugyan elmondott legalább egy Miatyánkot, mert harmadnap reggel, amikor éppen a mosdóvizet ki akartam önteni, hát akkor észrevettem, hogy az erdő felől két ember lopózkodik puskásan a ház felé. Hamar béfutottam a házba, és így szóltam:

– No, vége az életünknek!

– Hát miért, te?

– Azért, mert az Isten meghallgatta az apám imádságát.

– Csak nem!?

– S nem is egyedül jő, hanem egy másikkal, biztosan Fuszulánnal!

177

– Hijj, a keserűségit, pedig én Fuszulánért nem imádkoztam! – mondta apám.

– A szele, úgy látszik, mégis érte! – feleltem.

– Most már mit csináljunk?

– Én bécsalom őket a házba.

– Az nem lesz nehéz.

Igen meg voltunk mind a ketten ijedve, de kiváltképpen apám. Azonban nekem annyi eszem még volt, hogy a fegyverre gondoljak; nem azért ugyan, hogy használjam, hanem azért, hogy jól el van-e dugva. A földön hevert az ágyam alatt, de jobb helyen nem is lehetett volna. Egy-két pillanat alatt minden egyéb is végigfutott az eszemen, aztán hirtelen kihalásztam a legfőbbet, és apámhoz így szóltam:

– Nekik fegyverük van, nekünk eszünk kell legyen.

– Jaj, Ábel, Ábel…

– Ne jajgasson, hanem tegye az asztalra a pálinkásüveget, s melléje poharakat.

Odamentem az ajtóhoz, és kinyitottam.

– Ennivalót is! – szóltam még vissza.

Aztán a legnagyobb barátsággal megindultam a rablók elejébe. Egy kicsit büllögve mentem, lassan és hunyorgatva, mintha kedves, de huncut vendégeket tisztelnék bennük.

– No, hova lettek volt el? – kérdeztem.

– Megcsináltunk egy nagy kirándulást – felelte Surgyélán.

S ahogy e választ kimondhatta, akkor értünk össze éppen. Kire-kire egy mosolygó pillantást vetettem, de a belsőmben nagy hidegrázás dúlt, mert egészen közelről nem is emberek voltak, hanem kóbori majmok. Az arcuk fakó és sovány volt, belepve szakállal torzonborzosan, kivált a Fuszuláné. Ruházatuk még lett volna elegendő, de látszott, hogy abban gyúrták össze a szakállukat. Nem nagyon akartak megállani, s úgy elegyedni szóba velem, aztán Surgyélán mégis meggondolta magát, és példát mutatott Fuszulánnak. Kezet is fogott velem, és megkérdezte:

178

– Hogy lóg neked a fityeg?

Mielőtt feleltem volna, Fuszulánnal is baráti kezet akartam fogni, de ő megvetéssel nézett reám, és így szólt:

– Mindjárt leköplek!

– Hát engem mért, nagyságos úr? – kérdeztem.

– Ki csalt be engem akkor a házba? S ki kötözte össze a két kezemet?!

Láttam, hogy a legnagyobb veszedelem fenyeget, de szerencsémre a mentő angyal megsúgta nekem, hogy mit feleljek.

– De mégis én mentettem volt meg a nagyságos úrt! – mondtam.

Fuszulán felborzolódott egészen:

– S még ilyet mersz mondani, te gazember?!

– Hát hogyne mernék, amikor úgy van! – mondtam a szeme közé. – Vagy mit gondol a nagyságos úr: mért hagytam a két lábát szabadon? Vajon nem azért-e, hogy kellő alkalommal el tudjon futni?

Ezzel a találmányommal nagy hatást gyakoroltam Fuszulánra, mert a hangját megváltoztatta, és így szólt:

– Hát te készakarva hagytad szabadon?

– Készakarva hát! Mert tudtam, hogy útközben lesz annyi esze, amennyi csakugyan volt.

– No, akkor megkegyelmezek neked – mondta Fuszulán. – De ha a lábaimat is összekötözted volna, most agyonlőnélek, mint egy kutyát.

S kegyelme jeléül kezet is fogott velem.

– Nincs-e odabent most is az igazgató? – mutatott a ház felé.

– Ne féljen, mert aki most benn van, az nem igazgató.

Fuszulán megragadta a fegyverét:

– Hát van bent valaki?

– Van, de csak apám.

– Puskája van-e?

– Lesz, ha ad neki.

179

Ennek megörvendettek mind a ketten, és mint három jó barát, elindultunk a ház felé. Amikor az ajtón beléptünk, én rámutattam apámra, aki a megterített asztal mellett állott.

– Ajállom édesapámat! – mondtam.

Erre a két jövevény úgy tett, mint ahogy az urak tesznek, vagyis meghajtották magukat, és kezet fogtak apámmal.

– Szíveskedjenek helyet foglalni! – mutattam az asztal melletti két székre.

A vendégek nem is kérették magukat sokáig, hanem leültek. A fegyvert azonban nem támasztották a sarokba, hanem a lábuk közé vették.

– No, Ábel, most légy házigazda! – mondtam magamnak.

Aztán a két pohárba, amelyekből mi apámmal a bort ittuk volt, pálinkát töltöttem nekik. Nem sokat, csak két ujjnyit. Ennek a fukarságnak egyik oka az volt, hogy kívántassam vélük a finomságot árasztó szilvapálinkát; a másik pedig az, hogy itató szándékomat észre ne vegyék. Meg is mutatkozott mindjárt, hogy milyen kitűnő számítással voltam, mert Fuszulán rögtön megkérdezte:

– Hát annyira sajnálod tőlünk?

– Én nem sajnálom, de erős! – mondtam.

Erre Surgyélán megragadta az üveget, s annyit töltött mind a két pohárba, hogy azok szinte teli lettek.

– Mi jobban erősek vagyunk! – szólt is melléje.

Aztán sátán módjára kacagtak egymásra, s koccintották össze a poharukat. Mielőtt azonban ittak volna, egy másik nevezetes dolog is történt; az ugyanis, hogy Surgyélán odaszólt apámnak:

– Gyere velünk inni, maga vén öreg!

Apám a kályha mellé húzódott volt egy csutakra, hogy ne is látszódjék valami nagyon. A szóra zizzenve fordult oda, mint a falevél, amit a szél fuvint meg hirtelen.

– Használják csak egészséggel, én méltatlan vagyok arra – mondta.

– Mire maga méltatlan? – kérdezte Surgyélán.

180

– Arra, hogy az urakkal igyam.

Surgyélánban már akkora lángot vetett a jókedv, hogy felállt, megragadta apámat, s erőszakkal odanyomta az asztalhoz harmadiknak. Tőlem egy poharat kért, s amikor én csuprot adtam, úgy a földhöz vágta, hogy ezer darabba ment a szegény edény.

– Nem kávét akarja inni, hécska! – acsarodott reám.

Erre én az apám sapkáját a fejembe húztam, hogy menjek.

– Hová elmész? – kérdezte Surgyélán.

– Én a városba, Szeredába, hogy poharat vegyek – feleltem neki. – Mert ebben a házban csak két pohár van.

Hát ez segített, mert mindjárt jó volt a csupor is. De apámat úgy kitüntette, hogy saját poharát adta neki, magának pedig a csuporba töltött. Akkor ismét koccintottak és ittak, mégpedig olyan vitézséggel, hogy utána süllögni látszott a szemük, mint a tűzben a nyers fa boltja. Csak apám mértékleteskedett, de bár ne tette volna, mert Surgyélán rögtön ráesett, mint egy gyermekre.

– Maga ne csinálja itt kecske-munkát! – mondta neki, és megitatta véle az egészet. Aztán utána megint töltött, s azt is meg akarta itatni. Apám hirtelen szólani sem tudott, csak köszörülte a rezes torkát és pillogtatott. Megijedtem, hogy baj lesz, mert apám, ha ivott egy kicsit, a kocsmából is gyakorta véresen jött haza. Vettem hamar az üveget, s töltöttem a két erdei vendégnek is, hogy inkább beléjük menjen, ha már így van.

– Jobb, ha szopogatják – szólottam is.

Sokat használtam ezzel, mert ismét koccintottak, s úgy ittak hármasban, de immár csak egy-egy kortyot. Látván, hogy sikerrel tereltem a rendes útra őket, nagy csendben lehúzódtam a kályha mellé a csutakra, nehogy engemet is megitassanak.

Apám is zsugorodva ült, mint a macska, csak éppen nem dorombolt.

– Tán vagy szerelmes, öreg? – kérdezte Fuszulán.

– Én igen – mondta apám.

– Kibe belé?

181

– Én a váci püspökbe.

Ez tetszett Surgyélánnak is, mert nagyot nevetve szólt:

– Én csak váci fenét ismerem.

– Az is váci, ez is váci – legyintett Fuszulán.

Nagyon jól esett volna nekem, ha rögtön betörhetem vala a fejét az istentelen beszéd miatt, de a helyzet nem olyan volt. Annyit azonban mégis megtettem, hogy Fuszulán felé így szóltam:

– Akinek nem muszáj, az ne kárhozzék el.

Mintha egy spárgával húztam volna meg, úgy fordította felém a fejét Surgyélán.

– Gyer ide! – parancsolt reám.

Gondoltam, jobb lesz, ha odamegyek.

– Mért véded olyan nagy urat, mint váci püspök?

– Azt hallottam, hogy magának rokona – feleltem.

Surgyélán ezen jót kacagott; majd nagy kedvében tovább ment a rokonságnál is, mert így szólt:

– Úgy nézzél engem, hogy én maga vagyok váci püspök!

– Hamar meglett – feleltem.

Surgyélán már egészen belé is találta magát a püspökségbe, mert ültéből felém nyújtotta kegyesen a kezét, és azt mondta:

– Csókoljad meg!

Az első pillanatban azt gondoltam, hogy nem csókolom meg, hanem inkább leköpöm; de aztán az őrangyal figyelmeztetett, hogy az életemmel játszom, s talán az apám életével is. Lehajoltam, és úgy tettem, hogy megcsókolom. De valójában mégis az első szándékomat hajtottam végre, mert a csókom olyan nyálas volt, mintha Surgyélán keze hátát egy bornyú nyalintotta volna meg.

Hanem az édesapám arcát a szégyen mégis pírba vonta, mert ő csak azt látta, hogy egy rablónak kezet csókoltam. Úgy is villantak meg rögtön a szemei, hogy abból jót nem lehetett sejteni. Szólani azonban nem szólott semmit, hanem csak felemelte a poharat, és a pálinkát belőle mind kiitta.

Surgyélán és Fuszulán kacagva utánozták őt.

182

A levegő fülledni kezdett a szobában.

S apám fészkelődni.

Már láttam, hogy nagy veszedelem közeledik, hacsak valami csoda nem történik. S annál biztosabban közeledik, mert apámban nemcsak a méreg, hanem a pálinka is dolgozni kezdett. Ezzel ellentétben pedig az erdei vendégeken szinte nem is látszott, hogy ittak. Igaz, hogy nagy erős férfiak voltak, s közben-közben falatoztak is.

Én mindjárt visszaültem a kályha mellé a csutakra, ahonnét szemfülesen figyeltem minden mozdulatukat. A pálinka már fogytán volt, s ezzel együtt az én legfőbb tervem is, hogy leitatva megfogjam s megkötözzem őket. Így hát már nem ezen gondolkoztam, hanem csak azon, hogy miképpen tudnám békességben eltávolítani őket a háztól. Mielőtt azonban kitalálhattam volna valamit, apám parázsló szemekkel felém fordult, és így szólt:

– Ábel, gyere ide!

– Mért, édesapám?

– Azért, hogy mi is ketten legyünk!

Mivel több szék a szobában nem volt, apám az övének a karfájára ültetett engem; majd átölelte a nyakamat, és jó nagyot rikoltott fel a fülem mellé:

– Ne félj, Ábel, azt a cudar gyertyáját!

– Ne félj, amíg minket látsz! – tette hozzá Fuszulán.

Apám a magáét folytatva, huncutul reám kacsintott.

– De azért meg ne vakulj! – mondta.

Erre Surgyélán, mint legnagyobb sátán, csúnyán vigyorogva jegyezte meg:

– Aztot ne, mert oztán nem látsz, hova futni!

Megint ittak egy-egy kortyot, de azt úgy koccintották el, mintha szikrázó parazsat értettek volna össze. Amikor pedig ivás után letették a poharat, apám az asztal alá kukucskált, és hívni kezdte a macskát. Tudtam, hogy mit akar feszegetni ezzel, s oldalba hü183velykeltem egy kicsit. Apám azonban nem ügyelt reám, hanem jó hangosan kérdezte:

– Hol a macska, Ábel?

– Férjhez ment egy sashoz – feleltem.

– Hát a sast ki hozta rá?

– Baj hozza a bajt – feleltem kitérő módon.

Erre apám a macskát félbehagyta, de hívni kezdte mindjárt a Bolha kutyát. Mikor a kutya sem jelentkezett, ismét felém röpítette a kérdést:

– Hol a kutya, Ábel?

– Elment nyulat fogni – feleltem.

– S onnét mért nem jő vissza?

– Azt az Isten tudja.

Surgyélán élesen figyelte minden szavunkat. De nem szólt, hanem csak vigyorgott. Már úgy szorongatta a szívemet a félelem, hogy nem jutott eszembe semmi okos dolog. Egyedül csak az, hogy leszálltam a szék karfájáról, s az apám poharából én is húztam egyet. Abban a percben azonban apám is felállt, s hát olyan részeg, hogy tántorog.

– Feküdjék le, édesapám! – kezdtem kérelni.

– Más dolgom van! – felelte.

– Mi más?

– Az éppen, hogy megfejjem a kecskét.

Csakugyan felvett egy fazekat, s indulni akart. Reszketve elejébe álltam, s csendesen mondtam neki:

– Inkább két kecskét veszek, csak most üljön le!

Surgyélán kortyintott egyet, majd erős hangon és szaporán mekegni kezdett.

Fuszulán kacagott.

Apám úgy nézte őket, mintha azt méregette volna, hogy vajon melyiket ölje meg előbb. Minden erő és akarat a szemébe gyűlt, s ezt én arra használtam fel, hogy a fazekat kivettem a kezéből. S 184úgy, a fazékkal a kezemben, odamentem Surgyélánhoz, és könyörögve így szóltam hozzá:

– Édes Surgyélán úr, én inkább még egyszer megcsókolom a kezét, csak, az Isten megfizeti, most menjenek el innét. Nem apám miatt, mert maguk százszor erősebbek, mint ő. De négy csendőr tegnap is itt járt, hogy megfogja magukat, s ebben az időtájban ismét jőni találnak esetleg. Menjenek el, édes Surgyélán úr, s majd máskor inkább jöjjenek vissza.

Mialatt mondtam ezt a könyörgést, Surgyélán tusakodni látszott, de aztán nyögött egyet, és mozdulni látszott, mintha már indulna is. Hanem abban a pillantásban apám reám kiáltott:

– Ábel, fiam!

– Tessék, édesapám!

– Nem tudsz valakit, aki egyedül megevett egy kecskét?

– Én nem, hát az minek kéne?

Apám ott állott az ajtónál, kivetett mellel.

– Annak, hogy megöljem! – mondta.

Hát erre felhúztam hamar Surgyélánt a székről, miközben szorgosan topogtam mellette, s apámat mentegettem, mondván:

– Amikor részeg, mindig ilyen embert keres.

Gyorsan csomagolni kezdtem az ennivalót is; mégpedig úgy, hogy magunknak csak keveset hagytam, a nagyobbik felét pedig odaadtam Surgyélánnak, csakhogy induljanak s menjenek.

Nem tudom, hogy a szóbeli négy csendőr miatt-e, vagy az irántam való könyörületből, de Surgyélán csakugyan késznek látszott az útra. A puskát is a kezébe vette és fontolgatta, de közben apámat nézte folyamatosan. Így lebegtette egy ideig a kegyelemadást, majd aztán úgy tett, mintha hirtelen mégis jóra határozta volna magát, és lassan a nyakába akasztotta a fegyvert. Akkor Fuszulánnak, aki örömest pártolta a távozási tervet, odaintett, hogy az élelmet vegye magához. Amikor ez megtörtént, lassan és kevélyen, de minden búcsúvétel nélkül megindult elöl.

185

Apám az ajtó mellett állott balról, arcán a győzelem huncutságával és részeg mosolygással. Valahogy olyanformán, mintha a kimenőkön, alkalmas pillanatban, billenteni akart volna egyet. Surgyélán haladtában megállott mellette, és egy kis ideig szúrósan nézte. Aztán egy edényt, amiben hideg víz volt, felkapott nagy hirtelenséggel, s abból a vizet mind az apám szeme közé loccsantotta. Apám megrázta fejét, s nagy prüszkölésekkel a szoba közepe felé tántorgott.

Surgyélán és Fuszulán pedig kacagva eltávoztak.

Egy kendővel megtörölgettem az édesapám ábrázatát, majd lehúztam róla a vizes ujjast, és ráadtam a nagy szokmány-köpönyeget. Aztán odavezettem a tábori ágyhoz, és szépen lefektettem.

S mindez idő alatt egy kukkot sem szóltunk.

Sem ő, sem én.

Lenyugtatván apámat, az ablakon keresztül a rablók után néztem, de már eltűntek volt valamerre. Örvendezni szerettem volna eme szerencsés megszabaduláson, de nemigen tudtam, mert nagy ernyedés fogta el a tagjaimat, s a bőröm is hidegen borsókázott, mintha engemet öntött volna le Surgyélán. Csendesen leültem hát az egyik székre, de háttal apámnak, mert abban a percben őt látni sem esett jól. Roskatagon ültem a székben, mint egy öreg ember. Csak nagy későre keltem fel onnét, hogy a rablók után rendet teremtsek; s már a munkámnak vége felé is jártam, amikor apám egyszerre megszólalt:

– Ábel, fiam!

– Tessék.

– Meghalt-e mind a kettő?

– Melyik mind a kettő?

– Akiket én megöltem.

Mindjárt gondoltam, hogy ő kiket ölt meg a szájával; s hogy megnyugtassam, így feleltem:

– Az a kettő meg.

186

Apám nagyot nyögött, mintha erős munka lett volna, amit ő végbevitt.

– Ne félj, mert rendre-rendre minden rablót megölök – mondta még.

Aztán a fal felé fordult.

Egész nap aludt, és egész éjszaka; s másnap már nem emlékezett semmire. Én azonban elmondtam neki, hogy milyen nagy veszedelemben forogtunk. S jelentettem azt is, hogy Fuszulánékat újabb vendégségre hívtam, így hát tartsuk magunkat ahhoz, hogy valamelyik nap ismét házunkban tisztelhetjük őket. Egyjárást előterjesztettem azt a tervemet is, amelyet az álmatlan éjszakában sok gondolkodás után kovácsoltam össze, s amely úgy szólott, hogy a rablókat mindenképpen a törvény kezére kell játszani. Apám nem sokat gondolkozott a szavaimon, hanem így szólt:

– Hadd a nyavalyába, ne avassuk az urak dolgába magunkat!

Erre én azt válaszoltam, hogy minden embernek őrködnie kell a világ rendje felett, mert a becsület azt kívánja. Ha ez így van, s mi mégis tűrjük a rablók sétifikálását, s alkalmas időben sem játsszuk a törvény kezére őket, hanem ellenkezőleg, dugdossuk és melengetjük, akkor mi is cimboraságba esünk. És egyébként is, a pásztort nemcsak azért fogadják, hogy eladja a fát, hanem azért is, hogy megfogja mindazon rablókat, akik a tisztességet az ő szeme előtt vesztették el.

Addig beszéltem, amíg apám megadta magát, mert így szólt:

– Lássad, mit csinálsz; itt nem én vagyok a pásztor.

Ennek utána már csak arról kellett gondolkozni, hogy a szándékomat miképpen lehetne sikeresen végrehajtani. Erre két módozat látszott. Az egyik az volt, hogy legalább két liter erős pálinkát vásároljunk, s azzal levegyük a lábukról Fuszulánékat, amikor megint visszajönnek. A másik pedig az volt, hogy jelentést teszünk a bankhoz. Számítva, hogy az első visszafelé fordulhat, mint ahogy a tegnapi példa is bizonyította, úgy határoztunk, hogy a bankhoz teszünk jelentést.

187

– No, akkor induljon! – mondtam apámnak. – Menjen egyenesen a bankhoz, s ők aztán visszahozzák magát.

– Hát te? – kérdezte apám.

– Én itt maradok, s ügyelek a házra.

Apám megrázta a fejét.

– Hát nem megy? – kérdeztem.

– Nem biza.

– Hát miért?

– Azért, mert én nem csinálok pletykaságot.

– Miféle pletykaságot?

– Olyant, hogy az egyik tolvajnál beáruljam a másikot.

No, gondoltam magamban, ezt elég érthető módon megmondá apám.

– Akkor megyek én, s maga maradjon itt! – fordítottam meg a dolgot.

– Nem szeretnéd-e? – felelte apám.

– Hát mért nem marad itt?

– Azért, mert cimboraságba sem akarok esni.

Ilyenformán s tovább is olyan volt édesapám, mint a kedvetlen rossz gyermek. Semmit sem tudtam kitalálni, ami jó lett volna neki. Végre azonban nagy nehezen mégis rávettem arra, hogy az ajtót zárjuk bé, s menjünk el mind a ketten a bankba. Én a pénzt, amit a fizetésemből gyűjtöttem volt, magamhoz vettem; a fegyveremet pedig bécsomagoltam egy pokrócba, s künn a ház előtt a hóba dugtam.

Aztán bézártam az ajtót, és elindultunk.

Örvendetes utunk volt a fagyos hó tetején; s estefelé már bent is voltunk Szeredában. Oda megérkezvén, én úgy vélekedtem, hogy ne menjünk egyenesen a bankba, hanem elsőbben vásároljuk meg magunknak a szükséges élelmet, aztán háljunk meg valahol, s csak reggel vonuljunk a bankba. Apám jó szívvel egyezett ebbe belé, mert ha szegény ember volt is, a pénzzel mégis erősen szeretett kereskedni. Elmentünk tehát vásárolgatni; s a pénzemből 188el is költöttünk jócskán, de teli is vásároltunk egy zsákot. Estére kelve aztán bémentünk egy kocsmába, s ott szállást vettünk magunknak. Oda kerülvén az asztal mellé, apám erősen legénykedett, mert olyan vacsorát rendelt, mintha urak lettünk volna. S utána bort, egymás után többször is. A vége felé már azt vettem észre, hogy ivócimborákkal fölösen megszaporodtunk; úgyannyira meg, hogy mi apámmal csak alig látszottunk ki közülök. Éjfél is volt már, amikor fekvő helyzetbe kerültünk végre, de azért reggel, nyitás után nem sokkal, már ott voltunk a bank előtt. Apám azt mondta, hogy ő künn marad s ügyelni fog, nehogy a bankot is kirabolják Fuszulánék; én pedig menjek bé egyedül, s igazítsam el a dolgot. Amikor bémentem, s a pénztáros meglátott, örömében szinte nekem ugrott.

– Hát balzsamírt hoztál-e? – kérdezte.

– Most az egyszer nem – feleltem.

– Hát mért nem, te?

– Azért, mert kökény még maradt ugyan az őszről, de a kecskét Surgyélán megette.

– Elég kár – mondta szomorúan a pénztáros.

Jobban megnéztem őt, s hát közelről sincsen annyi szeplője, mint amennyi volt ősszel.

– Sokat használt – állapítottam is meg.

– Mindenki azt mondja – szólt a pénztáros.

Amikor aztán a szerencsés dolog fölött már eleget örvendeztünk, eléadtam a jövetelem célját. Erre a fiatalúr olyan nyughatatlan lett, mintha künn a bank előtt állottak volna a rablók. Össze is csődítette mindjárt az egész személyzetet; azok pedig körülvettek engem, s olyan ünneplésben részesítettek, mintha egy növendék Hunyadi János lettem volna.

– Hát a nagyságos igazgató úr hol van? – kérdeztem.

Nem is feleltek nekem, hanem mind megfutamodtak, hogy a nagy hírt megvigyék az igazgatónak, aki még otthon lábadozott.

189

Tíz perc múlva egy nagy bundában már a bank előtt állott az igazgató is. A feje és az arca, itt-amott bé volt valami sárga pántlikákkal ragasztva, s a jobb karját felkötve tartotta. De azért átvette mindjárt a parancsnokságot, s nem sok idő múlva már három csendőr érkezett a bank elé. Az egyik őrmester lehetett. Egy nagy autót is fogadott az igazgató, s arra felültette hátul a csendőröket, maga pedig elé ült a vezető mellé.

– No, indulhatunk is! – mondta.

– Hát minket nem visznek vissza? – kérdeztem.

Az igazgató megnézte az ülőhelyeket, s mintha a levegőtől kérdezné, így szólt:

– Ez a kölyök elfér-e valahová?

Hát erre a szívem, amely teli volt jóakarattal és emberszeretettel, egyszerre nagyot nyilallott.

– Igen, de apám is itt van! – mondtam.

Az igazgató legyintett:

– Arról szó sem lehet!

– Hát a csomagunkat sem viszik el? – kérdeztem.

– Hol van?

– A Zokariás úr kocsmájában.

– Mért nem hoztátok ide, nekünk sietni kell! – mondta az igazgató.

A véremben már erősen mászkáltak a hangyák.

– Ha sietni kell, akkor siessenek! – szóltam oda, s azzal hátat fordítottam nekik.

Az autó elbúgott, s mi ott maradtunk apámmal ketten. De már nem a korábbi világ vett körül engemet, hanem egy másik, amelyik a hűséget is csak ilyen semmibe vette.

– No, mit mondtam volt?! – szólalt meg édesapám.

– Megtanultam a leckét! – feleltem neki.

Ennyi elég is volt, hogy megértsük egymást, mert hiszen ez a kicsi történet kinyitotta jól az eszemet. Szinte azt mondhatnám, hogy egyszerre kész emberré avatott, és megtanított arra, hogy a 190szegénységben lévők igéit hirdessem. Ezt mindjárt el is kezdettem, mert bémentem a bankba, és a pénztároshoz így szóltam:

– Kérem a fizetésemet!

– Micsoda fizetésedet?

– A decemberit és a januárit.

– Hát még a decemberit sem kaptad meg?

– Tudtommal nem.

Erre a pénztáros odament egy másik úrhoz, s azzal csevegett valamit. Aztán visszajött, és azt mondta nekem:

– Várj egy kicsit.

– Egy kicsit várok – feleltem; majd béhívtam édesapámat is, hogy ne fázódjék odakünn a bank előtt. A pénztáros ablakával szemben székek voltak kirakva, s oda leültünk mind a ketten. S miközben várakoztunk, szemünk a rengeteg pénzen émelygett, ami halmokban állott az ablak mögött.

– Ezek több pénzt gyűjtöttek, mint Fuszulánék! – súgtam apámnak.

– Ejh, ha te is ilyen lehettél volna! – mondta apám.

– Milyen?

– Ilyen bankos.

– Legyen más – mondtam.

– Hát miért?

– Azért – feleltem –, mert aki nappal pénzzel bajlódik, éjjel ördöggel álmodik.

Nem dicsérhettem tovább a pénzkereskedőket, mert éppen akkor a pénztáros szólított engem. Odamentem az ablakához, s hát hétszázötven lejt számol ki nekem a márványra.

– Decemberre ötszáz, s januárra kétszázötven – mondta.

– Kétszázötven?! – kérdeztem.

– Igen.

– Hát mit vétett január?

– Úgy látszik, hogy semmit. Hát mért kérded?

– Én azért, mert januárra csak felit adja, mint ami jár.

191

A pénztáros kidugta a fejét az ablakon, hogy felvilágosítson engem, s így szólt:

– Az igazgatóság úgy határozott, kedves komám, hogy amikor fahordás van, akkor ötszáz; amikor pedig nincs fahordás, akkor a fele.

– Hát a tolvajokkal való harcolás?! – kérdeztem.

A fiatalúr nevetve felelte:

– Az benne van a kétszázötvenben.

Hát ennyivel ismét okosabb lettem. Nem vitattam tovább a dolgot, hanem nyeltem egyet, s a pénzt a zsebembe tettem. Aztán köszöntem, és apámnak odaszóltam:

– Az elmaradt kétszázötvenben jöjjön maga, édesapám!

Útközben még egy kisebbecske zsákot vettünk, hogy a kocsmában a terhet kétfelé rakhassuk; majd ráadásul még vásároltunk két üveg erős pálinkát is.

Aztán elindultunk vissza a Hargitára.

Tudtuk, hogy nem hajt a tatár, s úgy mentünk. Hideg, szép nyugalmas téli nap volt. Néha megpihentünk a csillogó havon, s olyankor vettünk egy-egy kortyot is a pálinkából. Aztán tovább ropogott a lábunk alatt az út, ragyogott a szemünk, s a kedvünk sem volt a másénál rosszabb. Szinte kár is lett volna autóval menni, mert így csak ketten voltunk, egymásnak legjobb barátai, akik a telet szabadon dicsérhettük, s igen az urakot is visszafelé.

Estefelé érkeztünk meg.

Fáradságot nemigen éreztünk, s nagy bánata egyikünknek sem volt, de a pálinkának sem bennünk. Ahogy közeledtünk a ház felé, hát egyszerre nagyot ordított valaki, s lövés is esett. Erre mi megálltunk, a házból pedig kifutott két csendőr, s az igazgató is. Akkor vettem észre, hogy rablók után áhítva, minket vadásznak. Az egyik csendőrt ugyanis felállították volt egy fa háta mögé, hogy onnét lesse a rablókat; s szegény feje azt gondolta, hogy aki jönni fog, az mind rabló. De nekem is volt annyi eszem, hogy a 192kezemet rögtön feltartottam; s apámnak is annyi, hogy a példámat kövesse.

– Szűnjék a buzgóság, hé! – kiáltottam oda.

Amikor megérkeztünk a házhoz, a csendőrök nem magukra, hanem még reánk haragudtak, hogy mi apámmal mért nem vagyunk rablók! De én mégsem velük kezdtem a beszédet, hanem az igazgatóval.

– Még nem jöttek el? – kérdeztem tőle.

– Még nem.

– Akkor ezután jőnek – mondtam.

Az igazgató sóvárogva nézett körül a patyolat birodalomban, hátha meglátná már valahol Fuszulánékat.

– Én ha igazgató volnék, nem így csinálnám – bátorkodtam.

– Hát hogyan?

– Én úgy, hogy a rablóknak fizetést adnék, hogy akkor jöjjenek ide, amikor én akarom.

– Elég nagy bölcs vagy! – mondta az igazgató.

– Mind a ketten azok vagyunk – feleltem –, mert egyformán tudjuk, hogy mennyi ötszáznak a fele. Hát a házba miképpen mentek bé?

– A csendőrök betörték az ajtót.

– Legalább valamit csináltak – jegyeztem meg.

Aztán megindultunk apámmal, hogy a házban a terhet letegyük. Útközben megnéztem az ajtót is, de szerencsére csak a zárat törték vala le. Jöttünkre a többiek is mind visszahúzódtak a házba, csak éppen a vigyázó csendőr maradt künn. Az igazgató az asztal mellé ült, s oda az őrmester is. Mind a ketten a feje voltak valaminek, s így össze is tartottak; ámbár az igazgató úgy ült, hogy az ő nagyobb urasága mégis kitűnjék. A közönséges csendőr a kályha mellé húzta a földre vetett ágyat, s azon heverészett, könyökre ereszkedve.

Apám és én a tábori ágyat foglaltuk el.

193

Egyébként mi ketten legelőször azt csináltuk, amit az éhes emberek szoktak. S mihelyt serény étvággyal járni kezdett a szánk, mi lettünk mindjárt a legnagyobb urak, mert a többiek valahányan minket néztek.

– Megkínáljuk-e őket? – súgta apám.

– Ha éhesek, akkor kérjenek – súgtam vissza.

– Hát hogy kérjen egy nagy úr?

Ennyiben maradtunk, s addig ettünk, amíg jóllaktunk. Akkor megtöröltük a szánkat s egy-egy pohár bort ittunk rá.

– No, ez jó vót! – mondtam hangosan.

– Nekünk jó – mondta apám is.

– De tudja-e, mért esett olyan jól?

– No, mért?

– Azért, mert nem autóval jöttünk.

Az igazgató odanézett, és megcsóválta a fejét:

– Ábel, Ábel! Akasztófán fogsz meghalni.

– Nem is tábori ágyban! – feleltem.

Ezek után, hogy a kívánság is már megkínozta egy kicsit, megkönyörültem rajta, s kérdést intéztem hozzá:

– Egy kicsi pálinkát meg tetszik-e inni?

– Meg én szívesen! – felelte.

Azt a két poharat, amiből mi ittunk volt, ügyesen megmostam, s töltöttem azokba jócskán. Aztán az egyiket odaadtam az igazgatónak, a másikat pedig az őrmesternek.

– No, koccintsanak! – mondtam.

A csendőrnek is töltöttem egy csuporba.

Így vártunk-várakoztunk, majd az igazgató kiment a házból, s odakünt nagyot kiáltott:

– Jönnek-e?

– Nem akarnak – felelte a vigyázó.

– Akkor nem várjuk tovább.

194

Csakugyan nem vártak, hanem felkészültek, hogy induljanak hazafelé. De mind a négyen. Ennél nagyobb öröm engemet sem érhetett volna, de azért meghúztam az ördög fülét:

– Magnak egy csendőrt nem hagynak itt?

– Most nem, hanem egyebet fogunk csinálni – mondta az igazgató.

– Mit?

– Azt, hogy amikor megint eljönnek, akkor te bezárod ide a házba, nekünk pedig gyorsan hírt adsz.

– Hogyan zárjam bé, ha letörték a zárat?

– Az igaz, látod-e! – mondta az igazgató. – Hát akkor mit csinálunk?

– Bízza csak rám – vigasztaltam –, mert én megvetem a kelepcét nekik.

– No, ha megfogod, kapsz ötszáz lejt.

– A pénzt készítheti! – mondtam erre.

Azzal felültek az autóra, és elrepültek hazafelé. Még nem járhattak nagyon messze, amikor lövést hallottunk, s hát Fuszulán és Surgyélán érkezett meg a házhoz. Olyan kimért szerencsével jöttek, hogy azon csak nevetni lehetett; s mi apámmal nevettünk is.

– No, mi olyan jól esik? – kérdezte Surgyélán.

– Éppen most mentek el! – kellett tovább is nevetnem. – Most, az igazgató s a három csendőr!

– Láttam aztot – mondta Fuszulán. – Onnét néztük, nagy fa mögül.

El kellett ismernem, hogy a parázs szélén állani nagy bátorság volt; olyan nagy, hogy az italt bizton megérdemelték, s meg a testi táplálékot is. Elévettem hát a két pufók zsákot, s gazdag asztalt terítettem nekik. Mi apámmal csak az előbb ettünk volt, de Fuszulánék négy ember helyett is hozzáláttak az étkezéshez. Amikor azonban ivásra került végre a dolog, akkor már egészen négyen voltunk ismét. De annyit mondhatok is, hogy rég nem látott a fehér hasú Hargita olyan jókedvű embereket, mint amilye195nek mi lettünk hamarosan. Az ital világosságiban már mindegyik jól értette és kedvelte is a másikat, de azért a figyelem központjában én állottam. De ez nem is csoda, mert a második keresztségen most estem által, vagyis már nemcsak a bőrömön kívül és vízzel, hanem belül és borral is megkeresztelődtem.

– Hát te, lássuk aztot, tudsz jó nótát dalolászni? – kérdezte Surgyélán, amikor már javában parázslottunk.

Gondolkozni kezdtem, hogy mi jót tudnék, nekik valót. Székely nótát még tudtam volna, de olyant keresgéltem magamban, ami róluk szóljon. Végre eszembe jutott, hogy kilencszáztizenhatban, őszi pazarlás idején, valami háborús tisztek jártak a faluban, s azoktól hallottam volt egy búsongó nótát, amely így szólt:

Fürdik a holdvilág az éj tengerében.
Bujkál a haramja erdők sűrűjében…

Hát ez annyira megtetszett nekik, hogy kezdték és végezték, s később is mindegyre elévették. De hiába vitézkedtek, mert a végén mégsem ők győzték le a nótát, hanem a nóta győzte le őket.

Vagyis reggel a felkelő nap a ház földjén talált minket, ahol bizony mind széthullva és tespedve aludtunk, mintha nem is pálinkát, hanem mérget ittunk volna az éjjel. Fuszulánék is csak délfelé távoztak el, s akkor is morogva és vérmes szemekkel.

Apám és én két napig is sínylettük a nagy keresztelőt, de aztán mégis kinőttük, mint a gyík a farkát. Sokat aludtunk, s még többet beszélgettünk. Ráfanyalodtunk a szent könyvekre is, csakhogy teljék valahogy az idő.

Mégis nehezen telt.

– Találj ki valamit, lám! – szólott apám egy reggel.

– Hát én mit találjak ki?

– Valami pénzérő dolgot.

Hát jó, az apám biztató szavára, mint engedelmes fiú, rögtön beléültem az egyik karosszékbe, a szemöldökömet összeráncol196tam, és a két ujjamat huzogatni kezdtem a homlokomon, mint aki valóban kitalálással foglalkozik.

– Hát te mit csinálsz? – kérdezte apám.

– Erősen gondolkodom!

– Ügyelj, nehogy megszakadj.

Azonban hiába szólott oly legyintő módon, mert hamarosan jelentettem neki.

– Kitaláltam valamit, édesapám!

– No, mit?

– Én az aranyat.

– Hol van?

– Az állami pénzverdében.

Apámat is megnyerte a játék, mert a fejét csóválgatva, így szólt:

– Nem félsz az Istentől?

– Én nem.

– És ha mégis megverne?

– Hát engem mért?

– Azért, hogy nőj egy kicsit.

Erre leugrottam a karosszékből, és odaállottam szorosan apám mellé: s hát éppen olyan magos vagyok, mint ő!

– Még egy suppantás különbség sincs! – szóltam örömmel.

– Nincs, ha ágaskodol – mondta apám.

Ez furcsán hangzott, mert én, legalább tudtommal, valóban nem ágaskodtam. De azért, bizonyság okából, mégis odanéztem az alsó végemre, hogy nem a lábam csal-e esetleg. Ennek a pillantásomnak váratlan eredménye lett, mert nem az én lábamat, hanem apámat csíptem csaláson.

– Hát ez az apai becsület?! – kérdeztem.

– Te mit beszélsz?

– Én azt, hogy maga ágaskodik, s nem én!

Apámat annyira megharapta az őszinte szó, hogy az állásból rögtön kilépett, és szembefordulva velem, leigázó szemekkel így szólt:

197

– Mi vagyok én neked?

– Maga nekem édesapám – feleltem.

– No, akkor ahhoz tartsd magad!

Ezzel megint visszaállt mellém, de hát ismét s még jobban ágaskodott. Annyira, hogy három ujjal is magasabb volt, mint én. Igen furcsán éreztem magamat, mert látnom kellett, hogy az apai hatalom igazságnak akarja kimondatni velem a csalást, el akarja venni a szemem igazságos látását, s termetben is vissza akar nyomni három ujjnyit. Ugyan, mit csináljak? Adjam meg magamat, vagy lépjek elé az igazság bajnokává? Így küszködtem néhány pillanatig, de aztán a bölcsesség felé határozván, megadással így szóltam:

– Az apa örökké nagyobb a fiánál.

– Hát ha nem volnék apád? – kérdezte.

– Akkor biztosan nagyobbat nőtt volna – feleltem.

– Nagyobbat is, mert veled sok bajt láttam, ami megtörpített.

– Most is velem látja.

– Veled, de nem sokáig.

– Hát miért?

– Azért, mert elmegyek innét.

– Nocsak, maradjon!

Gondolkozni látszott, majd azt mondta, hogy jó, még marad valameddig. Másnap azonban ismét menni akart, én pedig ismét marasztottam. Ebbe aztán úgy belékapott, hogy az időnk egy részét menéssel és marasztalással töltöttük. A másik részét azonban hasznosabb dologul, mert nyírfa seprőt csináltunk, és fuszulykakarókat faragtunk.

Így történt, hogy apám még február végén is ott volt.

Hanem akkor, az egyik reggel, a kelleténél nagyobb tisztálkodást vittem véghez, s ügyesen felöltöztem, hogy immár végre az én régi gondolatomat bételjesítsem.

– No, én már elég seprűt csináltam, s most megyek! – mondtam.

198

Apám először azt hitte, hogy én is játszom a menéssel, s csak a szerepet akarom megfordítani. Így hát marasztalni kezdett. A dolog azonban úgy kezdett fordulni, mintha egész hónapon keresztül én csak azért kérleltem volna őt, hogy aztán a végén magam menjek el az orra elől.

– Ne búsuljon, mert holnap visszajövök – nyugtattam hát meg.

Látván ebből is az én elszántságomat, atyai szívvel kérdezte:

– S hova akarsz menni?

– Én a somlyai barátokhoz.

– Tán nem gyónni?

– Én nem, hacsak útközben valami nagy bűnt el nem követek. De ők is meglátogattak volt engem, s még könyveket is küldtek; itt az ideje tehát, hogy visszaadjam a kölcsönt.

Apám nem ellenkezett.

– S ha Fuszulánék jönni találnak, mit csináljak?

– Akármit, csak meg ne ölje őket.

– Hát mért ne?

– Azért, mert eddig már megölte valaki más.

Egy botot is szerkesztettem magamnak, s elindultam.

A délebédet már lefolytatták volt a barátok, amikor megérkeztem; de még ott ültek az asztalnál. Ezt egy növendék baráttól tudtam meg, akit a kőtornácon találtam, s akinek mindjárt azt mondtam, hogy vezessen engem egyenesen a gvárgyián elejébe.

– Hát te ki vagy? – kérdezte a növendék.

– Én a főtisztelendő gvárgyiánnak jó barátja.

– Hogy hívnak?

– Engem a Káin testvérének, s a nevem másik fele ott nő a maga állán.

Erre úgy megijedt tőlem a zsenge barát, hogy visszább lépett kettőt; közben pedig mindegyre fehéredett az arca.

– Hát magát hogy hívják? – kérdeztem.

– Mindjárt megmondom.

– Mért nem most?

199

Erre tovább hátrált ismét, s amikor már elég messze voltunk egymástól, akkor megfordult hirtelen, s úgy elment, hogy azt csak futásnak lehet nevezni. S ami neki oly rosszul esett, az nekem olyan jól, hogy kacagni kezdtem.

Aztán vártam, hogy mi lesz.

Nemsokára nesz-lépéseket hallottam, majd egy nagy buksi fejet dugott elé valaki a kanyarodónál. Én már a fejről rögtön megismertem, hogy az tovább is a gvárgyián lesz, s odaszóltam:

– Bújjon csak elé, abból a rózsabokorból!

Szavaimmal nagy hatást értem el, mert a gvárgyián nevetve bukkant elé.

– Szervusz, Ábel! – kiáltotta felém.

Majd, ahogy összeértünk, átölelte a nyakamat, és magához húzott. Az ő nyomán más barátok is folytak hamarosan oda, mert olyan volt a híresztelés, hogy bolondos fiút láthatnak; s közöttük restelkedett ama növendék is, akivel kezdetben értekeztem. A gvárgyián rájuk nézett a nyakam mellől, és így ajánlott bé nekik:

– Ez Ábel, az én barátom!

– Mégpedig Szakállas! – tettem hozzá; majd a növendék felé intettem, szólván: – No, mit szól maga ehhez, körülményes ifjú?

– Miért körülményes? – kérdezte a gvárgyián.

– Azért, mert inkább mindent megcsinál, csak hinni ne kelljen. Az előbb is úgy elfutott, mint egy török leány, pedig hinni könnyebb lett volna, mint futni.

– Azt gondolta, hogy az ördögöt látja a te személyedben – mókázott a gvárgyián.

– Ha azt gondolta, akkor itt semmit sem ér az egész tanítás – mondtam.

– Hát miért nem?

– Azért, mert a papi ábécé azzal kezdődik, hogy az ördögöt meg kell ismerni!

– Hát megismerte! – toldotta a gvárgyián.

– Meg-e?

200

– Meg bizony, a te becses személyedben!

– Akkor helyes – mondtam én is –, mert jó pénzért béállok ide, hogy tanulmányozzanak.

Erre jót nevettek, s a megismerkedéssel készen voltunk.

A páter-gvárgyián az ebédlőterembe vitt engem, ahol a bő maradékból ételt rakott elém. Rajtunk kívül még három öregecske barát ült az asztalnál, akik csendesen bort iddogáltak. Közben az én játszi fiatalságomat is sóvárogva nézték, amit nem is csodáltam; mert a mennyországba béjuthatnak, de abba a fiatalságba, amelyet nekik én ábrázoltam, többet sohasem szegények.

Miközben, ott közöttük, én jó étvággyal pusztítottam a barátok főztjét, a gvárgyián nem akart kifogyani a szóból; s bár nemigen tudtam az étkesség miatt felelgetni neki, ő mégsem hagyott szó nélkül engem.

– Az Isten nem jól teremtette volt az embert – mondtam végre.

– Hát mért, te? – kérdezte a főbarát.

– Azért, mert ha jól teremtette volna, akkor ilyenkor két szája volna: egy evő szája s egy beszélő.

Ezt megértette a gvárgyián, s beszéd helyett a borhoz folyamodott.

– Hát Furtunát hol tudóskodik? – nyomtattam le az ebédet.

– Kiment vidékre – szólt a gvárgyián.

– Goromba vidék lehet itten!

– Hát mért?

– Azért, mert a vidéknek kellene Furtunáthoz menni, s nem megfordítva. Csodálom is, hogy nem Nápolyban telepedett le barátnak. Láttam, hogy ezt a „Nápolyt” nem értik, de vártam; s kis szünet után csakugyan meg is kérdezte az egyik barát:

– Hát mért volna ő Nápolyban jobb helyen?

– Azért – feleltem –, mert a minap azt olvastam a kalendáriumból, hogy Nápoly vidékén nagy földindulás volt. Mármost, ha Furtunát akkor Nápolyban lett volna, nem neki kellett volna fáradnia, hanem a vidék maga kereste volna fel.

201

Ezt a beszédemet észjárásnak nevezték, s jót nevettek.

– Hát Márkus? – folytattam.

– Beteg – felelte a gvárgyián.

Megütött szívvel néztem rá, s hát a főbarátnak is nagy szomorúság terjeng a szemében.

– No, ez rossz hír! – mondtam. – S mi baja van?

– A tüdejével van baj.

– Bár inkább szeplős volna, mert azt meg tudnám gyógyítani.

Erre nem feleltek, s én sem teregettem ezt a tréfát, mert láttam, hogy ők is erősen sajnálják szegény Márkust.

– Hegyi levegő kéne neki – szólalt meg csendesen a gvárgyián.

– Mi kéne? – ültem egyenesebbre.

– Hegyi levegő.

– Hát az nekem elég van!

– Hol? – idétlenkedett az egyik öreg.

– Hát fenn a Hargitán! Annál hegyibb levegő nem kell. Olyan hegyi, mintha meg volna szitálva: ragyog és hasít, s még peng belé, mint a jó kaszának az éle.

A páter-gvárgyián elgondolkozott, majd így szólt:

– Csakugyan meg lehetne próbálni.

– Azt meg – mondta az egyik öreg.

– Meg hát! – erősítette meg a másik is.

Volt a konyha mellett egy kicsi szobácska, magas mennyezettel és egy ablakkal. Elemózsiás kamara lehetett azelőtt, de akkor élelem helyett Márkus feküdt benne. Ágya a földre volt vetve, de takarót bőven adtak reá. Az ablak is nyitva volt, hogy tódulhasson bé a kívánt levegő.

– Szerusz, Márkus! – mondtam neki, ahogy beléptünk a főbaráttal ketten.

Márkus rögtön megismert engem, de felelet helyett sírni kezdett.

Leültem az ágya szélire, s így szóltam hozzá:

– Ne búsulj, mert nem vezetik ide a vasutat.

202

– Ne is vezessék – mondta Márkus. – Nekem elég, ha téged ide vezetett az Isten.

– Engem ide, de nem azért, hogy sírj. Hanem azért, hogy örvendj!

– Hát én örvendek.

– No, akkor kacagj egy kicsit, lám!

Márkus csakugyan nevetni kezdett, s a nevetése kedvre ragadott minket is.

– Ha barát nem akarna lenni, most megházasítanók – mondta a gvárgyián.

Én ennek nem láttam akadályát, s így szóltam:

– Őt így is meg lehet: elvétetjük vele a Hargitát.

Márkusnak nagy kedve volt a dologhoz. Már a gondolat is, hogy kijöhet a jótékony hegyi levegőre, sokat javított rajta. El is terveztük mindjárt, hogy másnap magammal viszem.

Úgy is történt.

Aznap éjszakára még mellette maradtam, hogy a lelkébe minél több életkedvet csepegtessek; de reggel aztán, a gvárgyiánnal ketten, készíteni kezdtük a Márkus lakodalmát. A főbarát azt a ládát, amelyik az ősszel már megjárta volt a Hargitát, telerakatta mindenféle jó ételekkel és innivalóval. Volt egy karcsú szánkójuk is, nagy kacskaringós orral, s abba béfogatta a két lovat. Először Márkust tettük fel a szánkóra, de úgy bécsomagolva, mint egy szopós gyermeket. Aztán én is melléje ültem, s elindultunk.

Nem barát hajtott, hanem egy igazi kocsis. De azért, amerre elmentünk, mindenütt ragyogott a hó, s a hegyek is olyanok voltak, mintha a Márkus számára öltöztek volna patyolatba. A lovak orra puffogva füstölt, s mivelünk urak gyanánt siklott a szánkó.

Amikor megérkeztünk, apám éppen alvással foglalkozott; s ahogy ott megbújva feküdt a seprűrengetegben, olyan volt, mintha álmában látná azt a tömérdek gyártmányt. Szép csendesen Márkust beléültettem egy karosszékbe, aztán odamentem apám203hoz, és megmozgattam. Nyilván a rablókkal álmodott éppen, mert a mozgatásra ijedten kunkorodott fel.

– Szinte elaludt! – szóltam hozzá.

– El is, ha nem jössz vala – felelte apám.

– Hát mekkora volt a lajtorja?

– Miféle lajtorja?

– Amelyiket Jákob látott volt álmában.

– Azt ő tudja.

– Hát maga nem látta egyiket sem?

– Miféle egyiket sem?

– Hát vagy a lajtorját, vagy Jákobot.

S miközben így eszmélkedett, kedveszegett is volt; de hát ilyenkor nyilván más ember is az, ha a szemére hányják, hogy ezt vagy azt nem látta meg álmában. Amikor azonban Márkust beajánlottam neki, s ők ketten egyszer-kétszer szót is váltottak, már kezdett visszajönni a kedve. Amidőn pedig eme jámbor szolgabarátnak a kurta történetét is elmondtam neki, s el a betegségének mineműségét is, akkor a jó szavak oly bőséggel termettek az apám száján, hogy a közelben ha lett volna egy fa, az mindjárt teremni kezdett volna.

A szánkáztató legénynek, aki a lovakat hajtotta, egy nagy pohárral pálinkát adtam, utána még ennivalót, s aztán eleresztettem haza. Ennek utána pedig tanácsot tartottunk, hogy miképpen rendezkedjünk el hárman a szobában. Úgy találtuk a leghelyesebbnek, ha a tábori ágyat odaállítjuk az egyik ablak alá, s azt kinevezzük a Márkus számára nyoszolyának. Ezt haladék nélkül meg is cselekedtük, s nemsokára már ott is feküdt a beteg.

Apám jó vacsorát készített, utána pedig megvitattuk a világ dolgait, ahogy azokat a szegény ember látja.

Így éltünk hárman.

S így mentünk belé a márciusba.

De tova hetedike körül nagy változás történt, mert édesapám elment, hogy a tavaszi munkához kéznél legyen otthon. Így hát 204megfogyatkoztunk: mi eggyel, s apám kettővel. Vigasztalásképpen azonban Márkus egyre több erőt és kedvet mutatott; elannyira, hogy már nem is tudtam őt az ágyban tartani.

Gondolni lehet, hogy milyen nagy ünnep volt az a nap, amelyet régtől fogva először töltött lábon. Titkon forgattam is a fejemben, hogy ama napot valamiképpen meg kéne ünnepelni. Némelykor azonban az embernél találékonyabb a sors. Így volt ez akkor is, mert estefelé ismét a házhoz érkezett a két mezei vitéz, mármint Fuszulán és Surgyélán. Le voltak egészen rongyolódva, és meg is fogyatkoztak mindenükben, az egy szakállukat kivéve, amelyik úgy elterjedt feketén és gazdagon a mellük felé, mintha legalább egy esztendőt aludtak volna, valamelyik zsidó templom oldalán.

Alig jöttek bé a házba, már ültek is legott, ha ugyan ülésnek lehet nevezni az olyant, amikor valaki csak megpillant egy széket, s máris megterheli sürgős roggyanással.

– Nehéz hivatal, ugye? – kérdeztem tőlük.

– Nehéz, hogy a fene megrágja! – mondta Surgyélán.

Ha pedig nézéssel is bé lehet vallani az ilyent, akkor fölösleges is volt, hogy Fuszulán is szóljon.

– De a szakálluk istenes! – kerestem valami dicsérni valót is, mire Márkus is megjegyezte, baráti mosolygással:

– Olyan, mint a fagyöngy!

A rongyos vitézlők gyanakodva nézték Márkust.

– Miért olyan? – fintorodott rá Fuszulán.

– Azért, mert a nedveket elszívja, s a fának nem marad.

– Milyen fának?

– Hát magának!

Itt már Surgyélán is belészólt, mondván:

– Maga ne féljen, hogy mi szakállunk nedvet elszipja, mert előbb is kimenni belőle jutott.

– Hát mért vesztegetik? – kérdezte Márkus.

205

S az a kérdés olyan jól jött, hogy kacagni kezdtem, de igen Fuszulánék is. Amikor pedig annyira csendesedtünk, rámutattam Márkusra, és így szóltam:

– Látják-e, ilyen barátom van nekem!

– Ő is nem kövérebb, mint mi – mondta Fuszulán.

– Hát oztán hogy hívják? – tudakolta Surgyélán.

Megmondtam, hogy Márkusnak hívják, s meg azt is, hogy papnak tanul, de jelenleg a gvárgyián vakációt adott neki, hogy erősödjék.

Így folyván a dolog, hamar megbarátkoztak; de ők vették annak is hasznát, mert a barátságot megpecsételni én sem késlekedtem. Vagyis az eledel egy részét a ládából az asztalra csaltam. Azután pedig, vacsora után, nekiláttunk az italnak is. Így a kedvünkből, amely addig sem volt sovány, lassanként paripa lett; a Márkuséból pedig éppenséggel táltos. Az arcáján pedig rózsák nyíltak, a szemei ragyogtak, s az a jómondó szája meg nem állott.

A derült égre csillagnak lehetett volna kitenni.

Idő teltével, amikor éppen legjavában voltunk, hát egyszerre felállt, hogy ő prédikálni akar. De nagyon furcsa volt. Olyan, mintha hirtelen meggyógyult volna; még az arca is kikerekedett, a melle kidomborodott.

Szememmel látván mindezt, bennem oly érzés szálldosott, hogy valami csodának vagyok a tanúja. S úgy érezhették Fuszulánék is, mert templomi szemekkel csüngöttek rajta. Márkus rájuk nézett átható és simogató tekintettel, s így kezdett szólani:

– A könyörületes Úr nevében! A maradék gyertya köszönő lángja lebbenjen felétek, akik a gyarló és szenvedő emberiség követei vagytok, megtévedt testvéreim! Megtévedtetek, hogy annál többet tudjatok szenvedni. Az Isten vezetett titeket erre az útra, mert mindenkit Isten vezet mindenüvé. Nem tudhatjátok, hogy a bűn mikor változik erénnyé; mint ahogy nem tudjuk, mikor és hogyan változik át ama kenyér és bor, amelyről Jézus mondá az ő igéit. Céltalan testvéreim! Szakállatok van, mint a bölcseknek; 206testetek van, mint az állatoknak. De lelketek van, mint a Szentléleknek! És mégis, hogy előttetek mi van, azt nem akarjátok tudni. Pedig a megtérés várakozik rátok, és a nyugalom. Mert maradhat-e rossz mind az élete végéig az, aki édesanyától született, s aki ennek törvényén sohasem lehet más, csak gyermek? Gondoljatok hát az édesanyára, aki bűneinkért szenved. Gondoljatok rá, és akkor könnyű lesz nektek jót cselekedni.

Eme szavak után felemelte Márkus a kezeit, és így folytatta:

– Isten gyarló szolgája fölétek emeli a kezeit, és az Ő szent nevében megáld titeket. Legyetek jók, és térjetek meg arra az útra, ahol mindnyájunkat vár az édesanyánk. Titeket is, engemet is…

Többet nem tudott mondani, hanem hirtelen leült, és az asztalra borulva zokogni kezdett.

Fuszulán is a mellére ejtette a fejét, és sírva fakadt.

Sírva Surgyélán is.

És velük én is.

Reggel a szakállasok kezet fogtak velünk, és szó nélkül, lehajtott fejjel elhagytak minket.

Attól a perctől kezdve Márkus is nagyon megváltozott. Keveset beszélt, folyton csak nevetett és játszani akart; majd az egyik napon fából szemeket kezdett faragni, hogy azokból rózsafüzért szerkesszen össze. Sokat és hosszú napokon keresztül faragta őket; s amikor aztán minden szem elkészült végre, akkor a ház előtt hóhalmokat kezdett építeni. Sok hóhalmot, és egy sorjában a mező felé. Nem tudtam elgondolni, hogy miben mesterkedik, de aztán egy reggel így szólt hozzám:

– Gyere, Ábel!

– Hova, te?

– Oda, hogy nézd meg, ki beteg!

Hát kimentünk ketten, s akkor a ház elé állított engemet Márkus. Ő pedig nekihuzalkodott, mint a futók, és egymás után szökdöste átal a halmokat. S amikor sikeresen megtette az akadályos utat, visszajött hozzám, és büszkén megkérdezte:

207

– Hát ki a beteg?

– Valaki más, de te nem! – feleltem.

– Ezután minden reggel megcsinálom ezt – tette hozzá Márkus; majd így folytatta: – Most pedig megyek, s imádkozom.

Bémentünk a házba, ahol ő mindjárt a kezébe vette a hargitai rózsafüzért. Alig kezdett azonban az imádságba, erős köhögés jött reá. Odamentem, és megfogtam a fejét, de a köhögés nem akart szűnni. Egyszerre vért is láttam elébuggyanni a száján. Erre még nagyobb gyámolítással fogtam meg, s biztatva mondogattam neki:

– Ne félj! Ne félj!

De akkor már sugárban ömlött belőle a vér; aztán beléesett a karjaimba, és ott kínlódott egy ideig.

Úgy vittem két karomon az ágyba, akár egy gyermeket.

Fehéren feküdt, mint a halom, amit ő rakott össze, hóból. A jobb kezével erősen fogta a rózsafüzért, melyet itt-ott pirosra festett a vér.

Már hiába szóltam hozzá, nem felelt.

A szíve is csak úgy vert, mint a madáré.

Egy félóra múlva úgy sem.

Nem mertem kimondani, de tudtam, hogy meghalt.

Letérdeltem melléje, és imádkoztam. Aztán egyszerre, nem is tudom, hogy miért és hogyan, kiugrottam a szobából, és elkezdtem futni a hómezőn keresztül és folyton a páter-gvárgyiánt kiáltottam.

Ma is csodám, hogy miképpen győztem Somlyóig az utat.

De estefelé már ott voltunk megint a szánkón: a páter-gvárgyián, a hivatalos orvos és én. Ők az ülésben, s én egy festetlen koporsón.

Márkus úgy feküdt akkor is, ahogy az ágyon hagytam. Az orvos megnézte, és szóval is kimondta, hogy halott. Az engedélyt megadta, és temetni is segített.

A nagy odvas fa alá temettük.

– Az iskolákat meg szokták-e áldani? – kérdeztem a gvárgyiánt.

208

– Azt meg – felelte rá.

– Akkor áldja meg ezt a sírt is, mert ennél nagyobb iskolát nem ismerek.

A kedves főbarát áldásra emelte a kezét. Én lehajtott fejjel ott állottam mellette; s amint ott állottam, hát egyszerre valami odabújt puhán a lábaimhoz.

– Bolha! – kiáltottam fel.

Ráborultam a kutyára, és bizony sírtam, hogy a fél szemével mégis megkerült. Végre a gvárgyián szólított fel mellőle, nem tudom, mennyi idő múlva.

Szűk és szomorú állapotban volt Bolha. Zörgött valósággal. S ahogy ott néztem őt, örömet és bánatot vegyítve, az első találkozásunk jutott eszembe, és áldottam a kedvező sorsot, hogy éppen akkor küldötte vissza nekem, amikor ismét új életet akartam kezdeni.

– No, Bolha! – mondtam neki. – Most megyünk, s megugatjuk megint a világot!

Aztán magamhoz vettem a kulccsal együtt a zárat, amit a csendőrök az ajtóról leszakasztottak volt; s Bolhával és a főbaráttal együtt visszaültem a szánkóra.

Akkor éjjel ott aludtam kutyástól a barátoknál, másnap pedig elmentünk ketten a szeredai bankba, a zárral a kezemben.

– Itt van, s átaladom! – mondtam az igazgatónak.

– Te mit beszélsz?

– Én azt, hogy ennek a zárnak és ennek a kulcsnak a jelképében ezennel átadom a hargitai házat.

– Hát miért?

– Azért, mert a pásztorságot béfejeztem.

Több szót már nem is folytattam, hanem felvettem makacsul a februári fizetésemet, amit azzal a hírrel szereztek meg, hogy Surgyélán és Fuszulán a szeredai csendőrségnél maguktól jelentkeztek.

– Ezt Márkus cselekedte! – mondtam.

209

S azzal eljöttem, Bolhával egyetértve.

Otthon elbeszéltem apámnak az egész dolgot, s megmondtam azt is neki, hogy többet nem megyek vissza pásztornak a Hargitára. Nem tudom, hogy mit látott rajtam apám, de nem erőltetett a visszamenésre, hanem csak megkérdezte:

– Hát mit fogsz csinálni?

– Valamerre városba megyünk, Bolhával ketten.

– Oda mért?

– Azért – feleltem –, hogy megkeressük a testvéremet, Káint, aki okozza, nekünk Ábeleknek, a rosszat.

Apám nem szólott erre semmit, hanem szekeret fogadott, hogy hazaköltöztesse a Hargitáról, ami ott a mi tulajdonunk volt. Amíg ő oda járt, azalatt én Bolhával elmentem az édesanyám sírjához, s ott a sírhantnál megfogadtam, hogy a szegények és az elnyomottak zászlaját fogom örökké hordozni, bármerre vezéreljen is az utam.

210
Ábel az országban
211 212
Első fejezet

Elbeszélésemet azzal végeztem volt, hogy a hargitai pásztorságot letettem, s hazamentem az apai házhoz Csicsóba. Említettem azt is, hogy érkezésem után apám mindjárt szekeret fogadott, s azzal másnap elpályázott a Hargitára, hogy onnét a mi tulajdonunkat, vagyis a pásztori felszerelést, azzal a szekérrel hazaszállítsa.

Amikor estefelé megérkezett, én Bolhával együtt még az édesanyám sírjánál voltam, s onnét csak alkonyatkor kerültem elé.

– Hát hol van az erdei egyet-más? – kérdeztem.

– Bétettem a csűrbe – felelte apám.

Jól van, bementünk együtt a csűrbe, hogy ott számba vegyük a felszerelést. De ahogy beléptünk, én mindjárt megszeppenve állottam meg, mert az asztalt s a széket s még a tábori ágyat is hazahozta apám, ámbár azok a bank tulajdonát képezték.

– Hát a házat nem hozá el? – kérdeztem.

– Az ott maradt, szegény.

– Ne sajnálja – mondtam –, hiszen adnak neki enni a szelek, s a felhők megitatják.

– Azért vettem le az ablakait is – szólott apám.

Gondoltam, nem folytatom, mert ha igen, még egyebek is ki találnak derülni. Inkább felemeltem hát az uras sárga széket, s vizsgálni kezdtem tüzetesen. Aztán így tettem az asztallal s a tábori ággyal is. Édesapám félrebillent fejjel nézte a dolgot, s csak a végén kérdezte meg:

– No, mi a látlelet?

– Az, hogy a bank neve egyiken sincs rajta.

Apámnak váltott egyet az esze:

– Az bajosan is lehetne rajta, amikor nem a banké.

213

– Hát?

– Csak olyanok.

– S azokkal mi lett, az igaziakkal?

– Azokat valami tolvaj elvitte.

Erre odafordultam apámhoz, s mintha a törvényeket az én javamra csinálták volna, komolyan azt mondtam neki:

– Ügyeljen, nehogy magára is azt találják mondani, hogy éppen olyan, mint amaz illető, aki elvitte a bútorzatot. Mert akkor aztán a tömlöcbe nem én megyek!

Kemény dolgot mondhattam, mert apám erősen megnézett, majd így szólt:

– A törvényt szereted-e jobban, vagy apádot?

Furcsán megütődtem, mert sohasem láttam még ilyennek őt. Az arca fürkésző volt és szigorú, a lábai egy kicsit széjjelvetve, s a két szemöldöke vigyázzban állott. Éreztem, hogy olyan a perc, amelyiket mókával nem lehet elütni. Olyan perc, amelyben felelni kell, s a felelet pedig messzebb elvethet egymástól minket, mint ha én Amerikába mennék, ő pedig Afrikába.

– Én magát – mondtam, de hozzátettem: – Amikor ilyeneket nem kérdez.

– Igende, most kérdeztem!

– Most igen.

– Akkor úgy beszélj!

Láttam, hogy egészen megszorított. A szememet lesütöttem, hogy egy kicsit gondolkozzam. S akkor egyszerre édesanyám jutott eszembe, róla a sírja, a sírjáról pedig az a fogadalom, amit a szegények és az elnyomottak mellett tettem. Felemeltem a fejemet, s ahogy ismét ránéztem apámra, aki sok szenvedéssel és rongyos ruhában állott előttem, úgy éreztem, hogy valahonnét, nagyon messziről, igaz és ragyogó tartományból érkeztem, hősi szándékkal és bátran. A mellemben is csodálatos gyöngyözést éreztem. S akkor közelebb léptem apámhoz, és így szóltam:

– Magát választom!

214

Apám a jobb kezével parolát adott nekem, a balt pedig a vállamra tette. Egy ideig így nézett engem nagy gyönyörködéssel, majd a két szeméből fényes könnycsepp hengeredett le, és így szólt:

– Én mondtam volt, hogy téged Ábelnek kereszteljenek.

Féltem, hogy én is rögtön pityeregni kezdek, s azért kapaszkodni próbáltam.

– Tán nem bánta meg? – kérdeztem.

– Azt az egyet nem.

– Hát akkor miért sír?

– Sír a macska!

– Hát ez mi? – mutattam a homloka alá.

– A szemnek is fürödni kell egyszer-egyszer – mondta apám, s azzal elfordult, és fütyörészni kezdett. Énekelni sohasem hallottam őt, s fütyörészni is csak egyszer, amikor édesanyám azt mondta volt, hogy elköltözik a háztól.

– Milyen új nótát tud? – kérdeztem.

– Sok újat tudok – felelte apám. – De tudom a legújabbat is, amelyik egy Ábel nevű fiúról szól, akinek a fejét az urak megfúrták, hogy azon a likon a fejibe meneküljenek a tatárok elől.

– S aztán mi lett?

– Aztán az, hogy oda menekültek, csakhogy az urak így is rosszul jártak, mert nem tudták, hogy az Ábel fejében víz van, s abba mind belényúvadtak.

– No, szegények! – mondtam én is, de apám ezt már nemigen hallotta, mert a maga találmányán úgy kezdett kacagni, hogy folyton nevetett. De mivel én sem szeretek adós maradni, még apámnak sem, azért szót találtam, amikor már egy kicsit csendesedett:

– Nevezetes legény lehetett az az Ábel, mert én is tudok róla egy nótát.

– Hát az miképpen szól? – kérdezte apám.

– Az úgy, hogy Ábelnek egy apja is volt, akinek apai szokás szerint ésszel kellett volna megtöltenie az Ábel fejét. De az ő ap215ja mégis vízzel töltötte meg. No de nem baj, mert egyszer nagy ínség s még nagyobb szárazság következett bé, s a helyzet immár olyan volt, hogy az Ábel apja tikkadott meg a szomjúságtól. Akkor azonban gondolt egyet Ábel, s a mulasztást avval jutalmazta vissza az apjának, hogy meglikasztotta a saját fejét, s abból őt harmatos vízzel megitatta.

Példázatom alatt apám beleült a sárga székbe, s amikor a szót bevégeztem, azt mondta:

– Ne beszélj!

– Biza beszélek.

Erre gondolt egyet, s a nyeldeklőjét jártatni kezdte, a nyelvét nyújtogatta, s úgy tikácsolt; majd a szemét is kimeresztette, s olyan jól játszott, hogy odaugrottam, és ijedten kérdeztem meg:

– Mi baja van, édesapám?

– Tikkadok meg a szomjúságtól – akadozta.

Csak tréfát űz, gondoltam magamban, s így szóltam:

– Még nem szorultunk a fejemre, mert elég van víz a kútban.

– Eredj, hozzál!

– Hozok, ha eljön a szűk idő.

– Hozzál!

– Jó, jó.

– Vizet! – kiáltotta szinte.

Egészen furcsa volt, s nyögve szólt:

– Vi-vi-zet!

Aztán félrekoppant a feje, s mivel nagyon sárga volt, én rázni kezdtem:

– Apám, ne játszódjék olyan jól!

Nem mozdult egyet sem. Én pedig már nem is tudtam, hogy erősen teszi-e magát, vagy rosszra billent át a játék. Sokáig azért nem haboztam, hanem megszöktem magamat, hogy vizet hozzak. Sietve megmostam a homlokát, és a szájába is csorgattam a vízből egy kicsit. Végre felnyitotta a szemét, s hát úgy pislog, mintha valami sötét barlangból érkezett volna.

216

– Te mit csinálsz? – kérdezte.

– Én feltámasztással foglalkozom; hát maga?

Nem tudott felelni, hanem még vigyázkodott egy ideig, aztán felállt, és indulni készült. Mivel gyengén állott a lábán, megfogtam a karját, s úgy vezettem. Bent lefektettem az ágyba, s nem szóltam egy szót sem. Azt is elhatároztam, hogy a játékról sem beszélek, ha kérdene valamit. Úgy egy félóráig csendesen feküdt, akkor megint vizet kért, azt jóízűen megitta, s nyugodalmasan elaludt.

Másnap reggel ő ébresztett fel engem. Egy kicsit falszínű volt és szomorkás, de azért rosszkedvet nem mutatott.

– Szereted-e a tavaszt? – kérdezte.

– Én igen, kivált télen – feleltem.

– No, akkor kelj fel, mert idebent tél van, de odaki tavasz.

– A nap mit csinál?

– Fenekedik a hideg ellen.

– Hát a rügyek?

– Vakarnak a nap felé, s ha a fák nem fognák, beléfutnának.

Most már nem folytattam tovább, hanem felugrottam a fekvőhelyemről, és öltözködni kezdtem. Apám is kiment a házból, s így elég csend volt ahhoz, hogy háborítás nélkül tudjak gondolkozni. Először azt a kérdést tettem fel, hogy milyen nap van, s kiszámítottam, hogy vasárnap.

– S holnap hétfő! No, az lesz a napja, hogy én a városi világba útra kelek!

Ahogy ezt kimondtam volna magamban, éppen belépett apám.

– No, Ábel! – szólott is mindjárt – a Fennvaló a mutatóujját munkába vette.

Tudtam, hogy ezt mire mondja, s kérdőleg néztem reá.

– Mert én olyan álmot láttam az éjjel – folytatta –, ami meggondolásra késztet tégedet is, a városba menés tekintetiben.

– Ha az álom után indulnánk, akkor a fejünket a kutyának vethetnők – mondtam neki.

217

– Jó, jó – felelte apám –, de eléfordul, hogy az ember akkor okosabb, amikor aluszik, s nem akkor, amikor ébren van.

Gondoltam, hogy essék meg egyszer az is, hogy én apámmal ne ellenkezzem; s ilyenformán nem is feleltem semmit, hanem vártam az álom mineműségét. Hát ha vártam, ő el is kezdte, s azt mondta:

– Úgy volt abban az álomban, hogy te ismét henyéltél valami pázsitos helyen s napfényes időben. Nem bántott ott senki téged, sem az emberek, sem az állatok, csak éppen a varjak. Azok ellenben úgy szotyogtak reád a levegőből, mint a békák. S a melledet addig kopogtatták, amíg a szívedet kihúzták onnét a napvilágra. De az igazi bonyodalom még csak azután kezdődött, mert egyik varjú sem elégedett meg kicsivel, hanem mindegyiknek az egész szíved kellett volna. Volt közöttük egy, a legkisebb s a legidétlenebb, aki még odaférkőzni sem tudott a marakodók miatt. Ez egy darabig gyűjtötte a mérgit, de aztán kigondolta, hogy ő biza béárulja a többi harcos varjakat, s elrepült egyenesen édesanyád sírjához, ott pedig édesanyádot felköltötte, s neki eléadta, hogy ezen s ezen a helyen veled mi van. Erre anyád felszökött hamar a sírból, s még a hírnök-varjú előtt ott termett a helyszínen, tégedet megmentett, s a csúf károgókat széjjelverte.

– Vége van-e? – kérdeztem.

– Ennek vége.

Abban a percben harangozni kezdték a másodikat. Éppen jókor húzták, mert apámnak azt mondhattam, hogy én itthon maradok, s azt csinálom, amit az asszonyok szoktak, vagyis délebédet. Ő ellenben menjen el, s a hargitai bútorzatot a templomban imádkozza le. Így is lett a dolog, vagyis édesapám elment a templomba, én pedig egy tyúknak az aprólékjából levest főztem, s a többit megsütöttem. Nem volt a leves sem rossz, de a sült aztán olyan ízletes volt, hogy kellett volna mellénk még egy harmadik szapora beszédű ember is, aki folyton dicsérje, amíg mi ettük.

218

Ebéd után szundítottunk egyet a napon, aztán apám elment beszélgetni a férfinyájba, én pedig nekiláttam a jövőmnek, vagyis annak, hogy elrendezzem a városba való menetelemet. Azt már számítottam volt, hogy holnap, hétfő neviben, útra kelek; s most azt is kimondtam, hogy reggel. Készülődni kezdtem tehát. De csak most láttam meg igazán, hogy milyen nagy jótétemény az ember életében az édesanya. Most, amikor nem volt! Most, amikor nekem magamnak kellett mosni, a ruhámat megtisztogatni, ezt-azt megvarrni, s azonkívül még simogatni az arcomat is, mintha ő csinálná, s hozzá mondogatná:

– Ne félj, Ábel, én s az Isten nem hagyunk el!

A harisnyám még egészen új volt, s elég jó a szürke posztóujjasom is. A lábbelim is avval biztatott, hogy még egy esztendeig megtart. A kalapom volt a legárvább, mert egyszer az úton találtam volt, de így még mindig szerencsésebbnek tetszett, mint ha a fejemet találtam volna ott. S ért egy váratlan öröm is, miközben átvizsgáltam a házat, mert ugyanis a hiuban egy hátizsák mászott a lábam elé. Zöldessárga volt, és nagy elernyedve így szólt:

– Vígy el engemet is!

– Én elviszlek – mondtam neki –, de van egy kikötésem: mégpedig az, hogy ne légy üres sohase.

Ebben megegyeztünk, s én csomagoláshoz láttam. Hát erre Bolha is odajött, lefeküdt velem szemben, a két első lábára támaszkodott, és úgy figyelte a működésemet. Láttam, hogy mindent jól megnéz, amit én belérejtek a hátizsákba; s szinte meg is szólalt, mondván:

– Maga aztán ne búsuljon, mert én mindezekre ügyelni fogok, s még ha ellopnának is valamit, én azt megismerem akárhol.

Amikor apám alkonyatkor hazajött, mindent látott. Nem szólt, csak a homlokát megsimogatta, mintha vergődnének mögötte a gondolatok. Már lefeküdtünk volt, amikor furcsa hangon megjegyezte:

– Asszony nélkül is bajos…

219

Ez a mondása mindjárt úgy elterjedt bennem, mint az esővíz a mohában. Nem feleltem rá semmit, pedig nyomott erősen az ellenkezés, s a bőrömet olyan furcsán éreztem, mintha nem az enyém lett volna. S ahogy ott lapultam fekve a sötétben, sok rémítő bolondság jutott eszembe. Még olyanok is, mint példának okáért az, hogy tán nem látott meg apám ma délután valami fehérnépet, aki házasságra biztatta volna?

Erre a gondolatra nagy gomolygás kezdődött a fejemben.

Abban a gomolygásban eltűnődtem azon is ott a sötétben, hogy én addigelé olyan jó barátságban voltam édesapámmal, hogy véle meg is beszéltem az ég világán mindent! De most, ahogy asszony után sóhajtott, meg kellett ismerkednem egy idegen érzéssel, amely azt vigyorogta nekem, hogy a barátságon kívül immár egyéb is van közöttünk.

Rossz éjszaka volt az!

Reggel, amikor szótalan voltam s meredező, azt kérdezte édesapám:

– Nagy dolog, ugye, az apai ház?

– Nagy; s az anyai még nagyobb! – feleltem neki.

Nem tudom, megértett-e, mert nem szólott semmit. Én ezt nem is bántam, mert volt magammal is beszélnivalóm elég. S eszembe jutott az a búcsúzás is, amikor a Hargitára mentem. Egy kicsit könnyre ható volt az a búcsúzkodás, de azért mégis vidám és mókás, mint a bohó madárfióka repülése. S milyen más ez a mostani! Se nem sirató, se nem mókás, hanem csak szomorú!

Végtelenül és laposan szomorú.

Egyszerre mérges lettem, s felkaptam a fejemet. Belenéztem a napba, a friss és jó szagú fénybe.

– Tavasz van, Ábel! – biztattam magamat.

Nagy elszántsággal a vállamra igazítottam a hátizsákot, s közben azon gondolkoztam, hogy miképpen búcsúzzam el édesapámtól. Azelőtt sohasem kellett volna ezen eszmélkednem, de most 220zavaros volt a szívem. Végre odamentem férfiasan hozzá, és azt mondtam:

– No, az Isten megáldja, édesapám!

Apám észrevehette, hogy másképpen kéne búcsúzni, mert megfogta a kezemet, és töredelmesen nézni kezdett. Az életemből sokat odaadtam volna, ha elereszti a kezemet s nem néz, mert olyan volt ő most az emberek között, mint a napok között a halottak napja. Ködös szemei megteltek lassan, majd a szája elfacsarodott, és küszködve így szólt:

– Tán jobb is lesz, ha a törvényt választod.

Ahogy ezt kimondta, egyszerre olyan magános nagy ember lett előttem, hogy lehajoltam, és megcsókoltam a kezét.

– Ne búsuljon, mert maga lesz örökké az első paragrafus! – feleltem.

Ettől mind a ketten helyrejöttünk egy kicsit, s már mosolyogtunk is.

– No, Bolha, felhúztad-e a csizmát? – fordultam a kutya felé, aki vidáman mellém állott.

S úgy tettünk, mintha indulnánk.

– Pénzed van-e? – kérdezte apám.

Jól tudta, hogy nálam van, amit a pásztorkodásból kerestem volt, kereken egyezer s még háromszáz lej. Így hát megértettem, hogy valami egyebet céloz a kérdéssel. Kivettem tehát a pénzt a harisnyám zsebéből, s két darab százlejest odaadtam neki.

– Hát magának van-e? – kérdeztem.

– Most már van – felelte.

Bolha feddőleg nézett reám, hogy én osztogatom a pénzt, de a létezésit az ember az apjának köszönheti.

– Aztán papirosat kapsz, s iskolába járattalak volt – mondta nekem apám, s én abból megértettem, hogy írjak neki levelet. Ha már így hagyakozik, gondoltam, akkor én is hagyakozom neki, s a kapuból visszaszóltam:

– Aztán a házasság nem vénembernek való!

221

– Te csak ügyelj a kutyára! – felelte apám, s evvel elváltunk. Ő ott maradt az árva házban, én pedig nagy bizodalommal nekiindultam az útnak.

Amikor kiértem a faluból, abba az útba állottam, amelyik Madéfalva felé vezet. Tudtam, hogy ott vasúti állomás van, s úgy gondolkoztam, hogy az állam sem azért van, hogy a vasútját ne pártolja az ember.

Vándornak való tavaszi reggel volt. Legtöbbet madarat láttam, pintyőkét s kontyos pacsirtát, s más korai repkedőket. Mutattam őket Bolhának is, mivel ő a fél szemére vak volt, s nem akartam, hogy emiatt valami látnivalót elszalasszon. De aztán egyszerre eszembe jutott, hogy felhagyok a mutogatással, mert ő egy szemmel is többet lát, mint én kettővel, mégpedig olyanformán, hogy ő egy szemmel rajtam két szemet látott, míg én kettővel őrajta csak egyet.

S amint így ballagtunk volna, hát egyszer a sáncból egy nyúl is előugrott. Valami húsz lépésre lehetett csak tőlünk. Két szökkenéssel az út közepén termett, ott hirtelen megállt, s lapított füllel és nagy pislogó szemmel úgy nézett minket, mintha hihetetlen volna, hogy mi is létezhetünk. Bolha reám pillantott, hogy én mit szólok ehhez? Én pedig ama embertelen szokás szerint, hogy az ártatlan nyulakat lövöldözni kell, hamar puskát formáltam a mutató- és a hüvelykujjamból, s úgy tettem, mintha durrantanék egyet. Erre a nyúl elszaladt, Bolha nevetett, s én így szóltam:

– No, ha nem ügyelünk, még medvét s vaddisznót is fogunk látni.

Azonban ügyeltünk, s nem láttunk. Ehelyett a célunkat értük el, vagyis Madéfalván a vasúti állomást. Nagy forgalom az állomáson nem volt, mert például embert egyet sem vettem észre.

– No, itt nem vernek meg minket – mondtam Bolhának, s a hátizsákot levetettem, hogy tudassam a vállammal is, miszerint az első kitűzött helyre megérkeztünk. Nem messze egy padot pillantottam meg, vagy inkább egy kínálkozó tákolmányt, de ahogy éppen leereszkedtem volna arra, hát a mellékes helyiség felől előtűnt 222egy ember. Munkásnak látszott, de vasúti sipka volt a fején. A bal kezében egy kurta nyelű seprű, a jobbikban egy veder, s a vederben valami. Nem tudom, észrevett-e, mert nem szólott semmit. Én is úgy tettem, mintha nem szorultam volna rá, s hagytam, hogy menjen. A sínek közé ment, s ott a talpfákat a kicsi seprűvel és a vederből meszelni kezdte. Én csak néztem őt és hallgattam. S elgondoltam, hogy milyen kicsi esze is van egy ilyen embernek, hogy inkább a döglött fadarabokat meszeli, semmint velem beszélgetne. Végre azonban eluntam nézegetni őt, s mivel azt szokták mondani, hogy az okosabb enged, felugrottam a helyemről, és vészesen odakiáltottam neki:

– Szökjék el onnét!

Nem volt ijedős ember, mert fel sem emelkedett, hanem görbe szemmel csak reám pislantott.

– Miért szökjem el? – kérdezte.

– Azt hittem, jön a vonat – feleltem.

Erre felállott, felém fordult, és hetvenkedve így szólt:

– Ha én egyet jót húzok reád, akkor mit hiszel?

– Én azt, hogy akkor engemet is megsegít az Isten.

Erre az ember belévágta a seprűt a vederbe, s elindult felém. Bolha segéd gyanánt állott mellettem, s én is meglehetősen el voltam szánva, de hiába esett a mi vitézi szándékunk, mert a sipkás közelebb érve így szólt:

– Gyufád van-e?

– Van valahol – mondtam; aztán előkerestem a gyufát, s melléje megjegyeztem: – Ilyenkor, vagyis vasúti meszeléskor mindig teszek a zsebembe.

Erre az ember nem felelt semmit, hanem egy kicsit széjjelvetette a lábát, és cigarettát sirített; majd a cigarettát tempósan a szájába tette, és a nyakát felém nyújtotta, mint a pulyka. Így várta, hogy tüzet szolgáltassak neki. Én pedig, aki nagy s ismeretlen útra szántam el magamat, nem kezdhettem azzal, hogy már a legelső embert ellenségemmé tegyem. Készséget mutattam tehát, és 223meggyújtottam a cigarettáját. Ilyenkor úgy van, hogy aki rágyújt, az az első; s aki tüzet ad, az a második. De hát azért van esze az embernek, hogy a másodikból mégis első legyen. Ezt én a sipkással úgy vittem keresztül, hogy amikor a gyufát elfújtam, akkor nem hajítottam el, hanem gondosan megnéztem, s úgy, hogy ő is jól észrevegye, visszatettem a skatulyába. Amire számítottam, nem is maradt el, mert a sipkás megkérdezte:

– Hát azt te miért tetted vissza?

– Én azért, mert most többet ér, mint azelőtt – válaszoltam.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy azelőtt csak lángot adott, most pedig az üszkös végivel le lehet írni azt is, hogy: „Isten”.

Az ember megnézett engem.

– Szép elgondolás – mondta.

– Szép, s amellett hasznot is hajtott – folytattam. – Mert nem haszon-e az, hogy nem engedtem kárba veszni a lángját, hanem meggyújtottam véle a maga cigarettáját?

A sipkás nem tudta, hogy ezt már hogyan folytassa, s ezért felém nyújtotta a dohányt és a papirost.

– Nesze, gyújts rá!

Abban a percben megéreztem, hogy mindenképpen állomáson vagyok. Mert addigelé ugyanis sohasem dohányoztam volt, hiszen ahhoz még kicsi voltam. Akkor azonban, azon a madéfalvi állomáson, viszontagságos utam kezdetekor, végre eléggé férfiúnak nézett engem is valaki. Elvettem hát tőle a dohányt, s tudtam, hogy ezzel együtt mit veszek át: a gyermekkor után a hontalan füstöt, a szülői ház után a nagyvilágot, a vidám tavasz után a viharos és termő nyarat.

Mert olyan az első szivarcsinálás is, mint a változás új lebbenése: meleg és fülledt lesz tőle az ember lelkében az időjárás, és azt hiszi, hogy ilyen nagy lebbenés még sohasem csapta meg őt. S jól fog valaki, aki bátorít és segít. Nekem azonban eme tekintetben nem volt rendes természetem, mert úgy jártam el a szivarcsinálás224sal is, hogy inkább gyömöszöltem a dohányt, nyomtam s facsartam, ahogy lehetett, de segítséget nem kértem. Végre csináltam is valamelyes cigarettát, amit a számba vettem, de hogy milyen lehetett, azt a sipkás mondta ki legjobban, amikor megkérdezte:

– Hát azt nem a kutyának csinálád?

– Ezt nem.

– No, helyes is.

– Miért?

– Azért, mert ő jobbat csinálna neked.

Kacagtam ezen, véle együtt, de titokban sajgott a csípés. Megszalasztottam hát az eszemet, hogy valamiképpen visszavágjak neki. Szép lassan rágyújtottam, s amikor összehúzott szemekkel az első füstöt útra tettem, így szóltam:

– Ha csinálna, hasznát annak is csak maga venné.

– Hát miért, te? – kérdezte a sipkás.

– Azért – feleltem –, mert ahhoz csak magának van gyufája. Szerencsémre nem volt nála a kicsi seprű, s így csak a szemével sújtott reám, ezt azonban könnyen elviseltem, mert boldog voltam. S nemcsak boldog, hanem nagylelkű is, mivel utána rögtön úgy fordítottam a szót, mintha a tréfán túl én mégis nagy vasútit tisztelnék benne.

– Mikor ereszti bé a következő vonatot? – kérdeztem ugyanis.

– Melyik irányból?

– Én nem bánom, akármelyik irányból, csak nekem jó legyen.

– Hát hová akarsz utazni?

Úgy gondoltam, jobb lesz, ha nem vétetem észre véle, hogy még én sem tudom az utazásom célpontját. Éppen azért súrolni kezdtem a homlokomat, és töredezve mondtam:

– Ejnye, no nézze meg, hogy maga itt van, nem jut a neve eszembe… De erre kifelé, a magyar világ irányába, egy nagyobbacska város.

– Hát arra van több is.

Éppen ez kellett nekem.

225

– Kezdje csak sorolni, lám! – mondtam neki.

– Hát itt van elsőnek Gyergyószentmiklós, aztán Marosvásárhely, aztán Kolozsvár, aztán Nagyvárad.

– Tovább ne is mondja! – állítottam meg.

– Hát miért?

– Azért, mert ezek között benne van.

– Kolozsvár? – kérdezte a sipkás.

– Honnét tudja?

– Hát inkábbat oda szoktak menni az ilyen szolgalegények.

Akart a bagoly éppen Kolozsvárra menni, de ráhagytam, mert annyi tapasztalatom volt már az emberek felől, hogy tudjam: engedd, hogy kitalálják a gondolatodat, mert akkor jobban szeretnek. Ezt a jelen példa is bizonyította, mert mindjárt láttam, hogy félig a pártomra billent a sipkás. S amikor ezt láttam, abban a pillantásban már azt is elhatároztam, hogy a billenés másik felét sem hagyom nála, minek okából úgy kezdtem beszélni hozzá, mint a mesében a szegény legény a mindentudóhoz. Vagyis kikérdeztem őt, hogy melyik város milyen messze van, s azokat milyen népek lakják; hol milyen szokások uralkodnak, s itt vagy amott szebbek-e a lányok? S amikor azt láttam, hogy ő dicsekvésből még azt is tudja, amit nem tud, akkor már olyanokat is kérdeztem tőle, hogy hol, mikor kél és nyugszik a nap, hol vegyítenek legtöbb vizet a borba, hol miképpen fúj a szél, hol uralkodnak a bolhák, s hol inkább a legyek? Miután ezekre is mind feleletet adott nekem, így szólottam nagy elismeréssel:

– Sokat köszönhetek az Istennek, hogy egy ilyen kitanult embert hozott az utamba!

Azzal a kutya felé fordultam, mondván:

– Ne félj, Bolha, mert amíg ilyen emberek vannak, addig célt nem tévesztünk!

Bolha ránézett a sipkásra, azután hunyorított nekem egyet, és hamiskásan mosolygott.

– Huncut kutya ez, az egy szemivel! – mondta a vasúti.

226

– Nem túlságosan huncut ő – feleltem –, csak éppen örvend, hogy velem együtt utazhatik.

– Együtt?! S te azt miképpen gondolod?

– Hát miképpen gondoljam?

Úgy láttam, hogy erre valami rosszat akart felelni a sipkás, de hirtelen mégis elhallgatta a szót, és hegyes szemekkel gondolkozni látszott.

– Bajos dolog – mondta.

– Vajon; s mért?

– Azért, mert akármilyen kutyát nem vesznek fel a vasúti kocsiba.

– Hát ez akármilyen?

Az ember megnézte Bolhát jobban, aztán kijelentette:

– Hát bizony vak is, nagy is, mocskos is.

Ez mind igaz volt, de én mégis a kutya mellé álltam, mondván:

– Hát ez már ilyen, s a vonat sem lesz mocskosabb tőle.

– Legalább szófogadó-e? – kérdezte.

– Ha nem muszáj, nem felesel – mondtam.

Erre a sipkás újból megnézte a kutyát, egy kicsit tekergette a fejét és hümmögött, majd valami olyant mondott, hogy ő megpróbálja, s közbejár, hátha! Ezzel el is indult egyenesen be a vasúti házba, s egy kicsi idő múlva másodmagával jött vissza. Fekete ábrázatú fiatalember volt, akit magával hozott; a fején piros díszítésű sipka, kék zubbonya neki, s fekete nadrágja. Most már helyes úton vagyunk, gondoltam magamban, mert hiszen a fiatalúr már teljesen hivatalbélinek látszott, és nagy intézőnek. Hozzám nem szóltak ugyan egy szót sem, hanem közrevették ketten a kutyát, s megtekintették oldalból, meg elölről, s meg tüzetesen hátulról. Aztán az uras hivatalbéli mondott a másiknak románul valamit, s engemet elmellőzve, visszament a házba.

– Hát féljeggyel felveszi – szólott az én emberem.

Egyszerre nagy örömet éreztem, de a pénz is felsóhajtott a zsebemben.

227

– S az mennyi, az a fél? – kérdeztem.

– Kolozsvárig valami háromszáz lej.

Hamar számítani kezdtem magamban, hogy Bolháért háromszáz, értem hatszáz: az összesen kilencszáz. S akkor marad még kétszáz.

– Csak kétszáz!? Hát én egész ősszel s egész télen s fél tavasszal szolgáltam ezért a pénzért!

Furcsa nyomást éreztem a mellemben, amilyent sohasem azelőtt. S a nyálam mintha ecetes lett volna. Egyszerre marcangoló méreggel teltem el, s úgy néztem a vasutat, ahogy a falusi kutya nézheti az idegen embert. Aztán azt gondoltam, hogy inkább gyalog megyek, de én nem adom a drága pénzt, életem akkora vagyonát!

S amint így háborogtam volna, egyszerre rám szólt az ember:

– Lekésel, s akkor nézheted a kutyát!

– Jobb is, ha én nézem, mert az kevesebbe kerül – feleltem.

– Hát akkor csak nézzed!

Duzzogott, és el akart menni, de akkor a vágy megint fellobbant bennem, hogy utazzam, futó vonaton, füttyös mozdonnyal; hogy vitessem magamat, Bolháson és boldogan, bele a nagy világba!

– Mikor jön a vonat? – kérdeztem.

– Tíz perc múlva.

– No, jöhet, mert nem haragszom reá.

– A jegyeket megvegyem-e?

– Meg, szegényeket.

– Akkor adj ide kilencszáz lejt!

A zsebembe nyúltam, s abban a pillanatban olyan gondolatom támadt, amiért a mai napig is dicsérem a fejemet.

– A jegyek csak Szentmiklósig szóljanak, mert ott az ángyomat meg kell látogatnom.

– Hát ott meg lehet hosszabbítani – mondta a sipkás.

– Az ángyomat-e?

228

– Azt is, s a jegyeket is.

– Hát én nem hosszabbítok, mert a frisset jobban szeretem.

Addig s addig, amíg mégis úgy lett, ahogy én akartam. Vagyis a vasúti megváltott nekem egy egész jegyet, s Bolhának egy felet, s a kettőért elvett háromszáz lejt. Amikor a jegyeket a kezembe vettem, úgy éreztem, mintha mindegyik ujjam rügyeket akart volna hajtani. Az öröm táncán keresztül néztem és forgattam őket, s csak idő múltán vettem észre azt is, hogy a Bolha jegye likas, az enyém pedig nem.

– Hát a kutyáén mért van ablak? – kérdeztem.

– Azért, mert erről ismerik meg, hogy kutyára szól, s nem gyermeknek.

A felelet helyesnek tűnt, s emiatt én nem is kérdezősködtem tovább. Inkább a kígyózó vaspályát kezdtem figyelni, s a messze távolt, hogy nem jön-e a vonat. Közben észrevettem azonban, hogy a sipkásnak süllög még valami a fejében. Bátorítólag néztem hát reá, ő pedig atyailag így szólt:

– Ha ügyes tudnál lenni, a féljegynek az árát Szentmiklóson visszakaphatnád.

Ennél jobbat én sem hallottam régen.

– S azt hogyan? – kérdeztem.

– A kutya szófogadó-e?

– Abban nem lesz baj.

– Akkor hallgass ide! – kezdte a sipkás. – Amikor bejön a vonat, s fel kell szállani, akkor én is ott leszek, s a többit aztán megmagyarázom.

– Maga is olyan, amilyen én voltam az iskolában – mondtam.

– Hát te milyen voltál?

– Én olyan, hogy a földrajzot térkép nélkül sohasem tudtam.

Még váltottunk ilyenféle szavakat, de aztán feltűnt a vonat, s szerencsésen bé is görgött az orrunk elé. A sipkás alig tekintett széjjel, már átlátta a helyzetet, s a következő pillanatban felszö229kött a vonatra, ott békukkintott egy ajtón, majd visszafordult és sürgetőn leszólt:

– Gyertek!

– Gőzösre, Bolha! – vezényeltem én is, mire már fenn is voltunk mind a ketten. Egy olyan fülkébe találtunk bemenni, ahol két pad volt jobbról, kettő balról, de ember rajtunk kívül egy sem.

– A kutyát a pad alá! – rendelkezett a sipkás.

– Hát azt mért?

– Csak.

– Én nem szégyellem őt, hogy eldugjam.

– Hát akkor fújd fel!

Nagyon izgulékony volt, és el akart mérgesen menni. Én azonban az egyik kezemmel megragadtam a karját, a másikkal pedig a pad alá irányítottam Bolhát.

– Most jól van-e? – kérdeztem.

– Eddig jól, s most ülj hamar a tetejébe!

Engedelmesen odaültem a kutya tetejébe a padra, a hátizsák pedig a két lábam közé került, le a földre. Akkor a sipkás megvizsgálta minden oldalról a telepedést, majd így szólt:

– Kutya nincs!

– S mikor lesz? – kérdeztem.

– Szentmiklóson, amikor leszállsz. Addig kutya nincs! Érted? Ülj úgy, és egyet se mozdulj! Amikor pedig jön a kalauz, s kéri a jegyeket, akkor csak a magadét adod oda neki, az egészet. S a felet nem, a kutyáét! Érted? Hanem amidőn aztán Szentmiklóson leszállsz, akkor már eléveszed a felet, odamész a vasúti pénztárhoz, s visszakéred a pénzt, mivel a jegy használva nem volt. Érted?

– Én igen – mondtam.

– Akkor szerencsés utat! – szólott a sipkás, és azzal serényen kiment.

Szerettem volna felállni, hogy utána nézzek, mert egyszerre az jutott eszembe, hogy ezt az embert hátulról még nem is láttam. Meggondoltam azonban, és nem mozdultam a helyemről; mégpe230dig először azért, hogy a kutyát valahogy meg ne lássa illetéktelen; másrészt pedig azért, hogy ha így is meglátná, akkor ne én legyek a hibás, hanem a sipkás.

Ültem hát, és vártam.

Nem mondom, egy kicsit dobogott a szívem, de az nem is csoda, mert két dolog is volt, amit akkor csináltam legelőször az életemben. Az egyik a vonaton ülés, a másik pedig a kutya eldugása. Így hát csak ültem a kutya fölött, miközben különböző gondolatok forogtak a fejemben. Az egyik percben az, hogy bár megérhette volna édesanyám ezt a percet is, amikor a fia vonatra szállott. A másik percben az, hogy vajon ennek a jelen világnak fia csak úgy lehet az ember, ha először vonaton ül, s másodszor csal, ha egyébbel nem, hát a kutyával?!

Ilyenformán pilinkéztek a fejemben a percek, amikor megnyílt az ajtó, s azon bejött egy vénember s egy egészen fiatal menyecske. A vénember otthon maradhatott volna, gondoltam magamban; s figyeltem, hogy lám, mit csinálnak. A csomagjukat a magas polcra emelték, majd leültek velem szemben a padra.

– A gyermeknek enni adtál-e? – kérdezte az öreg.

– Ne féljen, nem károsodott meg – felelte a menyecske.

Gondoltam, nyájas leszek és belévegyülök a beszédjükbe.

– Én is voltam egyszer kicsi – mondtam.

– A bolha most is az – felelte a vénember.

Igen megijedtem, hogy bolhát említvén, a kutyát találta meglátni, s önkéntelenül is lefelé néztem, mire a vénember nevetni kezdett, s így szólt:

– Tán egy meg is csípett?

Most már a menyecske is nevetett.

– Édesapám, magának sohasem jő meg az esze! – mondta kedvesen.

– Hát az fölösleges is – szóltam –, hiszen lám, ész nélkül is milyen kedves leánya van!

Az öreg töredelmesen nézett maga elé, majd így szólt:

231

– Azért mégsem ártana, ha megjőne.

– Ugyan mért? – kérdeztem.

– Azért, nehogy a kisebbik leányomat hozzád adjam.

Jó, hogy abban a pillantásban elindult a vonat, mert már igen szorult helyzetben voltam. A mozgás azonban segített rajtam, mivel egyszerre a vonat lett a nagyobb személyiség. S ráadásul még egy csizmás uraság is bejött, s két román katona. Mind a hárman a túlsó oldalon telepedtek meg, és nem valami barátságosan néztek felénk. Az uraság a táskáját is az ülésre tette, a katonák pedig a két puskát egymás mellé fektették a polcra.

– Hát ágyú nincs? – szólt át az öreg a vitézekhez.

– Az egyik katona gorombán nézett reá.

– Mit beszéli maga? – kérdezte.

– Pedig itt az ablakon ki lehetne duvasztani – felelte az öreg.

Féltem, hogy hirtelen megverik a vénembert, s emiatt békítőleg szóltam közbe:

– Gondoljunk inkább az anyósokra, s ne az ágyúra!

– Jobb az ágyú! – mondta az uraság.

A szava darabosan hangzott, de mégis mindenki nevetett rajta. Én is vidultam a többivel, mert ez alkalommal is kiderülni látszott, hogy a sok baj között milyen hasznos találmány az anyós. Azelőtt ugyanis mindenki ingerkedett a másikkal, de mihelyt az anyósokat felemlegettük, az egyetértés rögtön megszületett. Egy negyedóra múlva már olyan duruzsolás folyt, mint amikor az eső permetezik. Én a vénemberrel melegedtem beszédbe, de úgyannyira, hogy még Bolháról is egészen megfeledkeztem.

De sőt, Bolha is megfeledkezett magáról, ami nagy bajt okozott.

Az történt ugyanis, hogy a kalauz bejött, s nagy hivatalossággal kihirdette, hogy fel kell mutatni a jegyeket. Hát erre én is elővettem az enyémet, az egész jegyet, de hogy még van egy fél, azt csak én tudtam. Először a túlsó oldalra ment a jegyvizsgáló, s amikor onnét átjött, akkor is engem hagyott a legvégére. Végre el232vette tőlem a jegyet, s hát amint nézte volna, egyszerre erősen kezdte fintorgatni az orrát.

– Miféle büdösség van itt? – kérdezte.

Úgy nézett reám, mintha engemet vett volna gyanúba.

– Hát én honnét tudjam, amikor még az sem tudja, aki érzi! – feleltem.

Intett, hogy álljak fel.

Én már tudtam, hogy mi lehet a baj, de azért felálltam, s ha külsőleg bátornak látszottam is, a bensőmben annál több volt a nyárfalevél. A kalauz megnézett a környékemen mindent, de a büdösség fészkét nem tudta felfedezni. Végre a többi utast is sorra vette a szemével, és megkérdezte:

– Hát maguk nem érzik?

A vénember jókedvvel felelte:

– Nekünk tilos.

– Mért volna tilos?

– Magyarok vagyunk, azért.

De már a csizmás odajött, és nagyokat szippantott.

– Én érzem! – mondta.

– No, az jó – szólt belé az öreg –, legalább ketten megosztoznak. Intettem az atyafinak, hogy ne hergelődjék, mert háborút fog előidézni; s nem is szólott többet. S abban a várakozó csendben a kalauz és az uraság kutatni kezdtek; én pedig már biztosan tudtam, hogy a Bibliában meg van írva a világ vége. Anyámra gondoltam, hogy az ő lelke engemet erősítsen meg, s vártam. Kis idő múlva az uraság elvette a hátizsákomat a helyéről, és benézett a pad alá, majd abból a helyből felállt, és paposan így szólt:

– Itt egy kutya van.

Erre a kalauz hajolt le, megfogta Bolhának a gyapját, és kihúzta a napvilágra.

– Kié ez a kutya? – kérdezte.

Bolha engemet nézett, s én a kalauzt.

– A tiéd? – kérdezte megint.

233

Úgy meg voltam rettenve, hogy szinte már az akasztófát láttam magam előtt, minek következtében gyalázatos módon így feleltem:

– Az enyim nem!

– Hát téged néz!

– Valakit neki is néznie kell!

– Szóval nem a tiéd?

Gondoltam, hogy jó az Isten, s valami csodát talán tenni fog, s ennek a reményében megint azt mondtam:

– Nem az enyim!

Hanem ez újabb áruló szavam után a félelem egészen megforrósodott bennem, mert a kalauz a beszéd után cselekedni kezdett. Vagyis a likasztó szerszámot a bőrtáskájába tette, a kutyát pedig a háti gyapjánál fogva két kézzel megragadta, s amúgy a földről felemelte, és elindult véle az ajtó felé. Úgy vitte, mint egy juhot. S amikor én ezt láttam, nekem bizony a nagy türelmes szentek jutottak az eszembe, ami nem is csoda, mert hiszen Bolha úgy nézett engem azzal a szép barna szelíd félszemével, hogy abban több jóság és hűség volt, mint sok emberi szemben együttvéve. Igen, csak nézett visszafelé reám, és nem harapott s nem is vakkantott. Szelíd juh lett belőle, abból a vitéz kutyából, aki végigküszködte velem a vadszagú hargitai telet, s aki nem félt soha puskás tolvajoktól, sem csendőrtől, sem pusztító hatalomtól.

Csak nézett, mintha kérdezte volna:

– Hát bajban hagysz, gazdám?

Egyszerre biztató dobolásba kezdett a szívem, s olyan meleg fuvallattal telt meg a levegő, amilyenben énekelni szoktak a madarak. S ahogy a nap is oszlatja a ködöt, úgy kezdte a Bolha szeme is oszlatni bennem a félelmet. Aztán csak azt vettem észre, hogy a lábaim paripásodnak, s a másik pillantásban már felkaptam a hátizsákot, és megindultam a kalauz után.

Az ajtón túl, a vonat tornácán, elejébe álltam, és felemelt fejjel megkérdeztem:

– Mit akar ezzel a kutyával?

234

– Ledobom, mint a fenét – mondta a kalauz, és letette Bolhát a földre.

– Csakhogy én is itt vagyok! – feleltem neki, és szembefeszültem véle.

Ekkor a többiek is kijöttek a fülkéből, hogy lássák, miképpen alakul a kutya körül a háborúság. A vasúti gerjedten nézett reám, majd amikor látta, hogy többen nézik őt várakozva, egyszerre rám kiáltott:

– Te is mars, büdös kutyáddal!

S a kiáltás nem volt elég, hanem utána rögtön megragadott, hogy talán ledobjon a futó vonatról. Hanem ezt a megragadást elég rosszul tette, mert még mielőtt a lábát is megvethette volna, Bolha elmordulta magát, s ha a vasúti bé nem ugrik hamar az ajtón, úgy rászökött volna, mint egy oroszlán. De jó volt ez így, s áldani lehet a kalauz serénységét, mert különben város helyett a tömlöcbe kerültem volna már az első napon. Így pedig a Bolha vitézsége folytán egyedül maradtam a tornácon, és büszke voltam állapotomra. Olyan büszke, hogy még a szégyenemet sem éreztem azért, amiért én kétszer is megtagadtam Bolhát, aki ilyen hősiességgel fizetett vissza nekem.

– Győztünk, Bolha! – mondtam, és simogatni kezdettem őt.

Abban a percben azonban megdöngette valaki belülről az ajtót, s kiabálni kezdett:

– Nyisd ki!

– Én nem zártam bé! – feleltem.

– Igen, de ott van a kutya.

Megismertem, hogy a kalauz, s így feleltem neki:

– Itt nincs semmiféle kutya. Itt csak szelíd juh van, kit a gyapjánál fogva bátran vinni lehet.

A vasúti így folytatta:

– Majd megadom neked, gazember! Most már tudni lehet, hogy tiéd a kutya.

235

– Most az enyim – feleltem vissza. – De az előbb a magáé lett volna, ha el nem fut vala.

Egy ideig csend lett, aztán megkérdeztem:

– Hát büdösség még van-e odabent?

A vénember szólt ki az ajtón, mondván:

– A kutya itt felejtette a jegyét.

– Azt tudom, hogy nem, mert itt van a zsebemben! – kiáltottam vissza.

Erre odabent jót nevettek. Én pedig nem folytattam tovább a szót, hanem a legfelső lépcsőre leültem, és azon kezdtem gondolkozni, hogy a következőkben most már mitévő legyek. Sok minden járt a fejemben, de annyi eszem volt, hogy bélássam: a háborúságot folytatni nem lehet, mert rám gyűlnek az összes vasútiak, s valamelyik talán még agyon is találja lőni a kutyát. Legjobb lenne hát leszökni a vonatról, ha egy kicsit lassabban menne. Nekem is, Bolhának is. S akkor, mintha a lassító angyalok beleláttak volna a gondolataim közé, hát lassítani kezdett a vonat, jobban és jobban. Felálltam a lépcsőről, s megragadva a vaskorlátot, előrenéztem. Egy házikót láttam, s előtte egy embert, aki feszesen állott, és piros zászlóval várta a vonatot.

– Végy búcsút, Bolha! – mondtam a kutyának; majd hamar a másik oldalra kerültem, s be sem várva, hogy a vonat egészen megálljon, hamar a hátizsákkal leszöktem, s le utánam Bolha is. S mintha a kedvesem hívott volna, kezdtem sebesen a vonat mellett visszafelé szaladni. Bolha megelőzött engem, s úgy futottunk vígan. Hallottam, hogy valaki kiabál is utánunk, de az nem számított. Már jól elhagytuk volt a vonatot, amikor megálltam, hogy visszanézzek.

Nem jött senki felénk.

Így már félig meg voltunk szabadulva, s egészen is megmenekedtünk nemsokára, mert a vonat tovább ment, s véle tovább a kalauz is.

236

Szép napfényes idő volt, s a mező szélén leültem egy dombra. Bolha is mellém kuporodott, s így ültünk ott ketten. Én néztem a virgonc madarakat és a mezők zsengéit; s Bolha is olyan bölcsen szemlélte a csecsemővilágot, mintha nem is kutya, hanem nagy tudós lett volna. Mivel a dolgunktól ráértünk, elég huzamosan nyugtattuk itt magunkat. Olyan huzamosan, hogy már szerettem volna, ha arrafelé jött volna Surgyélán, vagy valami tapasztalt ember, akivel beszédet lehetett volna vegyíteni. Surgyélán azonban nem jött, sem másféle tapasztalt ember, hanem csak egy leányocska. Ha észbeli nyereségre nem is, beszédre azért jó lesz, gondoltam magamban, s amikor annyira közel ért volna a mezei ösvényen, megkérdeztem tőle:

– Hova megy, Zsuzsi?

– Zsuzsi maga! – felelte vissza.

– De azért mégis megy valahova.

– Igen, egy rendes fiút keresni.

– Hát az én személyem nem lenne jó?

Erre jól megnézett engem, s azt mondta:

– Nem hinném, mert én rendes fiút keresek, s nem úti csavargót.

Csúnya beszéd volt ez egy kislánytól, s hálát is adtam az Istennek, hogy nem tetszett meg a fogékony szívemnek, mert úgy máskülönben jó formája volt. De ha én balszerencsével kezdtem is, a sors szellője fordult egyet, vagyis Bolhának küldött egy társat. Más szóval, egy kutya jött oda hozzánk az őrház felől, nem is nagy, s nem is kicsi. A farka kurta volt és fürge, a színe fehér, de barna foltokkal, s a szőrzete nem gyapjas, hanem olyan, mint a szarvasmarháé. Erősen szaglászva és szorgosan aprózott felénk, s én mindjárt elneveztem svájcerkutyának. Nem tudom, hogy Bolha minek nevezte el, mert ellenségesen nézte, majd morogni is kezdett. Az ő morgása azonban nem volt őszinte dolog, mert lomposan felállt, odament az idegen kutyához, és harapás helyett szimatolni kezdett. Valamit érzett, a fejét egy kicsit feltartotta utána, majd kifeszítette a derekát és a lábait, mintha nyújtózott volna, s 237a két hátulsó lábával vakarni kezdett. Aztán ismét megszagolta a másikat, mint aki kétszer is megtapasztal valamit, nehogy tévedésbe essék. Akkor a jobbik első lábát felemelte, és a tarkának a nyakára tette.

Én egy kicsit haragudtam Bolhára, hogy komoly és vén kutya létére úgy viseli magát, mint egy piszli. De nem szólam semmit. Inkább a szememet a messzi mezőre függesztettem, s arra gondoltam, hogy ő tudja, mi tetszik neki, s nem én. Aztán a fejemet a tenyerembe hajtottam, s ahogy úgy sötétbe borulva ültem, a kisleány jutott eszembe, aki az imént előttem elment. Így gondolkoztam egy ideig, de aztán a fejemet felemeltem, és magam is felálltam, s hát a két kutya sehol sincs. Jobban körülnéztem, s akkor vettem észre, hogy jól elmentek az őrház felé.

Elindultam magam is arra, nehogy Bolha valami olyan bajba találjon keveredni, ami az utunkat ismét elárkolja esetleg.

Csak az őrház kicsi udvarán értem utol őket.

– Ügyelj magadra, Bolha! – szóltam is neki, de ő reám sem nézett, mintha sohasem ismert volna engem.

Sok fájdalommal bólogatni kezdtem erre, s hát éppen akkor egy leányka jött ki a kicsi őrházból. Okos szemű barna gyermek volt, úgy kilenc-tíz éves.

– Kié ez a csúf kutya? – kérdezte tőlem.

– Hát nem ide tartozik? – mondtam.

– Ez a nagy lombos nem.

– Azt tudom, hogy nem – feleltem –, de az a másik, az a csúf! Az talán ide?

A leányka nehezen akart hinni a füleinek.

– Maga mit mond? – kérdezte.

– Én azt, hogy ez a svájcer a ti kutyátok-e?

– Svájcer, aki kérdi! – sértődött meg a gyermek, s úgy fordult szembe velem, mint aki hősi bátorságot tanúsít. A tarka eb azonban, akit ő védett, nem tanúsított hasonlót, mert Bolha úgy a földre terítette, mintha lábai nem is lettek volna. S ott a földön ránci238gálni kezdte, s hengergetni, mint egy kicsi párnát. Beszéd helyett én is s a leányka is azt néztük, hogy miképpen játszadoznak a kutyák. Először csak gomolyogtak s kacagva morogtak, de aztán harapni is kezdték egymást, olyan dühvel és marcangolással, hogy az játék immár nem lehetett. S a tarka mindig alól, s foszlott valósággal a hő csatában, amely úgy feldagasztotta az én mellemet is, hogy nagy büszkeségemben így szóltam:

– Bátor kutya ez a tarka kutya!

Erre a leányka futni kezdett a kicsi ház felé, s közben egyre kiáltotta:

– Édesapám! Egy csúnya nagy kutya eszi meg Zsemlét! Eszi meg Zsemlét!

Ebből megtudtam, hogy a tarka kutyát Zsemlének hívják; s meg azt is, hogy a gyermeknek édesapja is van, aki a házikóban rejtőzködik. S mindjárt utána az jutott eszembe, hogy én itt Bolha miatt csakugyan könnyen bajt láthatok, ha az eléjövő ember is olyan puzduri lesz nagyban, mint a leányka kicsiben. Szóltam is Bolhának, hogy a tarka kutyával hagyjon fel, de ő nem hallgatott reám, sem az első szóra, sem másodszor. A harmadikra pedig kilépett egy ember a házból. Ahogy őt megpillantottam, az okosság mindjárt azt súgta nekem, hogy így szóljak:

– Bocsánat, tekintetes úr!

Ezzel a mondásommal annyira megtiszteltem az előbukkanó embert, aki bakter volt nyilván, hogy egyszerre olyan szelíd lett, mint az ibolya. Meg is állott jöttében mindjárt, mintha ott hajtott volna ki a földből. Hajadonfőn volt, törődött rossz zubbonyban és sáros csizmában. A fekete haja ciheresen állott a fején, s nagy bajuszának a szálai is erősen kiállottak a rendből. Ebből az állapotából arra következtettem, hogy szundítással foglalkozott odabent a házban.

– Mi a baj? – kérdezte, miközben sűrűn pislogott a napfényben.

– Itt elég nagy baj van – mondtam –, mert a kutyámat az udvarába vonzotta Zsemle.

239

Erre a bakter megnézte a kutyákat, akik időközben ismét szelídebbre vették a játékot, majd a bajuszát rendezgetve így szólt:

– Nem baj, nem kerül pénzbe.

– Pénzbe nem, de időbe igen.

A bakter, szavam ellenére is, könnyen vette a dolgot, mert legyintett egyet, s leült egy korhadó padra.

– Ráérnek, nem járnak hivatalba – szólott ismét.

Úgy láttam, hogy jóféle természetes embert találtam benne, s közelebb húzódtam hozzá.

– Én sem szeretem a kávét – mondtam neki, mire ő rám nézett, hogy én mit beszélek, hiszen kávéról semmi szó eddigelé nem esett.

– Azt te mért mondod? – kérdezte.

– Én azért, mert maga sem szereti.

– Hát azt honnét tudod?

– Én onnét, hogy ráöntötte a kutyára.

– Milyen kutyára?

– Hát erre a Zsemlére!

A bakter vizsgálódva nézett a kutyára, de fel is fedezte hamar a beszédem értelmét, mert így szólt:

– Csakugyan! Olyanok azok a barna foltok rajta, mintha kávéval öntötte volna le valaki!

– No, Bolha! – kiáltottam oda. – A zsemle mellé kávé is van.

A bakter jót kacagott ezen a dolgon, s megkérdezte:

– Hát a tiédet Bolhának hívják?

– Annak.

Úgy látszik, azt határozta magában, hogy barátkozni fog velem. Mert a leánykát ugyanis béküldte a házba, hogy lásson az ebéd után; engemet pedig azzal tisztelt meg, hogy helyet mutatott maga mellett a padon. Erre én a hátizsákot le sem tettem, hanem azzal együtt odaléptem s helyzetet vettem, hogy leereszkedjem a padra. De ahogy éppen leültem volna, megreccsent alattunk a pad, s hát a másik pillantásban már a földön ültünk. Mégpedig úgy, 240hogy a bakter alól, s én az öliben a hátizsákkal. Hirtelen helyzetünkben nem szóltunk semmit. Szó helyett én is felálltam, és visszafordultam, hogy segédkezzem neki is.

Amikor aztán ismét talpon voltunk, így szólt:

– Tedd le a fenébe azt a hátizsákot!

Hát én le is fejtettem rögtön a hátamról, s ahogy a földre dobtam, szemrehányóan így szóltam hozzá:

– No, lehúzod-e még az embert?

Ezt azért mondtam, hogy a hibát magamról eltereljem, s hogy a bakternek kedvében járjak. Nemigen értem azonban célt, mert az ember nem reám figyelt, hanem a padot igyekezett visszatákolni ülhető állapotba. Készségesen melléje állottam, s úgy néztem az igyekezetet, amely azonban semmiképpen nem akarta meghozni az eredményt.

– Nagyon korhadt volt – mentegetődzött a bakter.

– Ha az enyém volna, jól megszidnám – mondtam neki.

Az ember úgy pillantott reám, mintha nagy eszmét adtam volna neki; majd hirtelen úgy felrúgta a rozoga tákolmányt, hogy még a kutyák is tovább futottak ijedtükben.

– Erős lehet a tekintetes úr! – szóltam dicsérettel.

– Én erős, mert szerettem ezen a padon ülni – felelte.

Abban a percben nagyon hasznos gondolatom támadt.

– Deszkája s szerszámja van-e? – kérdeztem.

– Van, mért?

– Azért, hogy csináljunk egy újat.

A bakter rám nézett, majd megfogta a kezemet, és így szólt:

– Téged az Isten küldött ide.

– Engem, mért?

– Azért, mert nálad nélkül ide új pad sohasem lett volna.

Ennek a fordulatnak én is nagyon megörvendettem, mert egyrészt szerettem építeni; másrészt pedig tudtam, hogy ennek a további utazás dolgában hasznát fogom venni. A munka előtt a jókedvünk is annyira tágra nyílott, hogy amikor a bakter elészedte a 241deszkát és a szerszámokat, már énekelhettünk is volna. Mivel korábbi időmben faragással sokat mesterkedtem volt, a padcsinálásnál én lettem a fő szakértő. A bakter gyönyörködéssel nézte a készülő padot, de irigykedéssel a tudásomat. Ezért úgy végeztem a munkát, mintha én csak dolgoznám, ő pedig az ő nagyobb tudásával felügyelne reám. Ha például egy deszkavéget levágtam, vagy egy szeget valahova belévertem, mindig megkérdeztem tőle, hogy így jól van-e? Közben a tavaszról beszélgettünk, majd pedig arról, hogy milyen nagy mester az élet, hogy ilyen jól összehozza az egymásnak való embereket.

Egy óra sem telt belé, a pad már készen állott.

– Még a vasúti főnök is ülhetne rajta – mondtam.

– Ő nem itt fog ülni – szólt a bakter.

– Hát hol?

– A tömlöcben.

Körülnéztem, hogy valaki nem hallotta-e meg a dolgot, mire az ember megkérdezte:

– Tán félsz valamitől?

– Igen, a vasúti hatalmaktól. Mert ugyanis nekik köszönhetem, hogy most itt vagyok.

– Hogyhogy? – kérdezte a bakter.

– Majd elmondom azt is – feleltem neki –, ha már ennek a padnak semmi hiányossága nem lesz.

– Hát van még hiányossága?

– Van.

– Ugyan mi?

– Az, hogy még nem ülünk rajta.

Rögtön tessékeltem is őt, hogy üljön rá, de éppen úgy, ahogy a másikon szokott volt ülni. Amikor ezt meg is cselekedte, én ismét felvettem a hátizsákot, és várakozással álltam.

– Tán nem akarsz elmenni? – kérdezte a bakter.

– Én nem.

– Hát?

242

– Ha szívesen látna, én is leülnék – mondtam.

Az ember megértette a játékot, s ahogy azelőtt intett volt, úgy intett most is, hogy foglaljak helyet. Én nem is kérettem magamat, hanem leültem.

Egy ideig szótlanul ültünk.

– Nem akar leszakadni – mondtam.

Éppen abban a percben kijött a leányka, s jelentette, hogy az ebéd megvan. A bakter felállott, s azt mondta nekem, hogy tegyem le a hátizsákot, s menjek véle, mert ebédre szívesen lát. Bementünk a kicsi házba, s hát ott egy nagy porcelántálban gőzölög valami az asztalon. Odaültünk melléje, s a gazda már biztatott is.

– Végy magadnak, jó paszulykaleves.

Én vettem egy jó tányérral, s megkérdeztem:

– Miért mondja, hogy paszulyka?

– Azért – felelte a bakter –, mert ami paszuly, az nagy szemű; mi pedig a nagyszeműt már megettük a télen, s így csak paszulyka maradt.

– Minél kisebb, annál jobb – mondtam kedvet gyarapítva, mire a bakter odaszólt a leánykának:

– Hát akkor mákot kellett volna főzni, Sárika!

Én is tréfára vettem a dolgot, s azt mondtam a gyermeknek:

– Bizony, s főzés előtt meghámozni!

A gyermek úgy nézett minket, mint egy bajuszos bolondot és egy pelyhedző bolondot. Gondoltam hát, elvezetem másfelé a beszéd fonalát, de azért a házban tartom.

– Hát asszony nincs? – kérdeztem tehát.

– Nincs, jelenleg – mondta a bakter.

Ebből könnyen lehetett tudni, hogy ha asszony nincs is, de volt.

– Tán nem halt meg? – tudakozódtam.

– Amíg a kezem alatt voltak, addig nem – felelte az ember. – S hogy aztán mi lett véllök, azt már nem tudom.

A szavak mögött sok tapasztalás lappangott, s mivel én nagyon szerettem az emberek háta mögé látni, így szóltam a bakterhez:

243

– Magam is házasságot forgatok a fejemben, s így nagy jót tenne velem, ha a házasság szentségéről egyet-mást elbeszélne.

Láttam, hogy az ember arcán nyüzsögni kezdenek a gondolatok. A bajuszát megtörölte, a székben hátrább ült, s a hátát is jobban megvetette, mint aki egészen úr a maga dombján.

– Sárika, menj ki, s nézd meg, hogy a kutyák mit csinálnak! – mondta a gyermeknek; s amikor Sárika kiment, a szemét összehúzta, hathatósan reám nézett, és így szólt:

– Ha meg találsz házasodni, soha többet az én házamba be ne gyere!

Nem tudtam elgondolni, hogy ennyi szigorúság idáig hol rejtőzködött ebben a szelíd emberben. Gondoltam, egy kissé elhajtom a csípős legyeket róla, s így szóltam:

– Jó, hogy kimondá ezt a tilalmat, mert most immár háromszor is meggondolom a házasságot. De aki háromszor meggondolja, az negyedszer mégis megteheti. Éppen azért arra kérném, hogy mondjon még valamit a házasságról.

A bakter legyintett, s abban az volt, hogy jobb, ha nem beszél.

– Hány felesége volt? – kérdeztem.

– Nekem három.

– S mennyi ideig tartotta őket?

– Az elsőt két esztendeig, s a másik kettőt is együttvéve addig. Az elsőt akkor vettem, amikor megnyertük a háborút.

– Megnyertük?! – csodálkoztam. – Hiszen nekem apám örökké azt mondta, hogy elvesztettük!

– Ti el, ha magyarok vagytok, de mi románokul megnyertük. S amikor benne voltunk a nagy diadalban, gondoltam, hogy én is meggyarapodom, s hódítottam magamnak egy magyar feleséget. Attól lett volt ez a Sárika.

– S aztán hova tűnt az a magyar asszony? – kérdeztem.

– Elkergettem, mint a madarat.

– S hát a másik kettővel mi lett? – folytattam.

244

– A másik kettővel az, hogy a második egy mozdonyvezetővel megszökött; a harmadikat pedig a tavaly ősszel kivezettem ide a rétre, s megmutattam neki, hogy merre vezet Szeben felé az út.

Csodálattal néztem a baktert, aki a balfogásokat ennyire kimerítette.

– Hát a szerencsét újból nem próbálja meg? – kérdeztem.

– Én nem – mondta –, mert az én bibliámba ez a három elég.

Eme szavak után a paszulyka mellé tettük a három asszonyt, s hallgattunk egy ideig. Aztán a bakter reám fordította a szót, s aziránt érdeklődött, hogy én honnét jövök, ki vagyok, s merre akarok menni. Én elmondtam neki mindent, s legfőképpen azt, hogy miképpen jöttem Madéfalvától idáig a vonaton. Amikor azt beszéltem el, hogy mi módon vették fel Bolhát féljeggyel a vonatra, úgy kezdett kacagni, hogy még a könnyei is megcsordultak. Akkor tudtam meg, hogy Madéfalván egy elhasznált jeggyel milyen mókát űzött velem a két vasúti, s a kutya cégére alatt kilopták a zsebemből a pénzt.

– No, azok sem voltak jobbak, mint a maga három felesége! – mondtam.

Ennek utána s folytatólag arra terelődött a beszéd, hogy én miképpen tudnék úgy utazni tovább a vonaton, hogy Bolhát is magammal vihessem. A bakternek játszi kedve volt nyilván, mert azt mondta, hogy az olyan nagy kutyák, mint az enyém, külön kocsiban szoktak utazni. Ha tehát én sem akarok rangban lemaradni, utazzam a saját kutyám titkárja gyanánt. Ellenben, ha tovább is falusi fiú és falusi kutya gyanánt akarnánk menni, akkor ő majd gondolkozni fog, hogy mitévők lehessünk. Furcsa és bolygató beszéde miatt engem titkos félelem kezdett szorongatni, mert egy csicsói öreg csizmadia jutott eszembe, aki azt szokta mondani, hogy a falaknak is füle van. De én, minden félelem ellenére, mégis vágyódtam arra, hogy még sok ilyenfélét beszéljen, mert szerettem volna megbátorodni magam is. Ha egy kicsit ihatnám, gondoltam magamban, akkor tán tudnék is vitézségben a Bolha 245titkárja lenni. Nagy óvatossággal oldalba kerültem tehát a beszéddel, s így szóltam a bakterhez:

– Sokfélék az emberek.

– Sokfélék bizony – felelte. – Mert vannak, akik bekapják a forró kását; s megint vannak, akik csak kerülgetik.

Megértettem, hogy ezt reám célozta, de én védekezés helyett mégis kitartottam az előbbi tervem mellett, s éppen azért így folytattam:

– Beszélni a kásás emberekről is lehet, de a gondolkozókról még inkább. Én pedig ezekről az utóbbiakról állítottam, hogy sokfélék. Mert ne menjünk messze, hanem vegyük csak a kettőnk közül magát, aki az előbb azt mondá, hogy majd gondolkozni fog, vajon én s a kutya miképpen tudnánk a vonaton tovább utazni. S tételezzük fel, hogy a tekintetes úr mellett még két másik okos ember is ezen gondolkozik. Mármost vannak akkor hárman. Igende, amikor csakugyan törni kezdik a fejüket, akkor az egyik úgy tud legjobban gondolkozni, ha egyedül van; a második úgy, ha közben valami jó italt élvez; s a harmadik pedig úgy, mint a tekintetes úr, vagyis ha másodmagával van.

– Hát te most tévedsz! – mondta büszkén a bakter.

– Lehet, de kérdés, hogy miben – feleltem.

– Abban, fiam, hogy én nem úgy tudok legjobban gondolkozni, ha másodmagammal vagyok. Hanem úgy, ha közben valami jó italt élvezek!

– Hát akkor én kimegyek – ajánlottam neki.

– Meg ne mozdulj!

– Hát akkor?

– Hanem megmozdulok én.

Azzal felállott, s valami rejtekhelyről egy szépen metszett nagy üveget vett elő, amely majdnem teli volt pirosló itallal.

– Szirup-e? – kérdeztem.

– Szirup a nagyanyád, de ez meggypálinka! – mondta kevélyen.

– Akkor az erős!

246

– Erős, de jó.

– Hát akkor csak szopogatni szabad!

Erre a bakter két poharat vett elő; az egyiket elém tette, s a másikat maga elé. Az enyémbe csak egy ujjnyit töltött, s a magáét teli.

– Szopogatni, azt te fogod; ellenben én inni fogom! – jelentette ki; aztán koccintott velem, és bekapta az egészet. Én azonban csak megnyalintottam az enyémet, pedig jó volt. Erre ő ismét telitöltötte a maga poharát, koccintott és így biztatott:

– Na, hajtsd fel te is!

Kihajtottam én is, de utána így szóltam:

– Ha sokat iszunk, a vonatok félremennek!

Felelet helyett a bakter egy órát vett elő a nadrágja zsebéből. Acélszínű óra volt s akkora, mint egy rétes.

– Tizenhárom negyvenhárom – mondta.

– Elég olcsó volt egy ekkora szép óra! – feleltem.

Úgy kezdett nevetni, hogy hadonászott belé, az órával a markában.

– Nem az ára volt annyi, te töktulajdonos! – mondta. – Hanem az idő ennyi, vagyis egy óra és negyvenhárom perc, illetőleg két perc múlva háromnegyed kettő, más szóval tizenhét perc múlva két óra.

– Hát most már mennyi? – kérdeztem.

– Ejnye, a buta szentedet! – kiáltott fel. – Hát nem megmondtam, hogy két perc múlva háromnegyed kettő!

– Hát az nem jár?

Ijedten a fülihez tette az órát, s diadallal mondta:

– Hát ez hogyne járna!

– Furcsa! – feleltem.

– Miért furcsa?

– Azért, mert az előbb is annyi volt.

Erre a hirtelen fordulatra megnézett engem a bakter, majd az órát szó nélkül a zsebibe tette.

– Jobb is, ha elteszi – mondtam –, mert még megigézem.

247

Nem felelt erre sem, hanem megtöltötte ismét mind a két poharat. Gondoltam, hogy kihajtom ez alkalommal az egészet, hadd lám, ahhoz mit szól.

– Tán nem ezt hívják nálatok nyalogatásnak? – kérdezte.

– Nálunk biza ezt – mondtam.

– Hát amikor isztok, akkor mit csináltok?

– Költjük a pénzt.

Tetszett neki, ha sérelem nélkül ilyeneket mondtam, s tovább már egyformán ittunk. Nekem a fejem meleggel telt meg, s úgy megjött a bátorságom is, hogy már olyanformákat kezdtem beszélni, mint amit ő mondott volt a nagy kutyákkal kapcsolatosan. Egy ideig csodálkozva hallgatott engem, mint a szegény s bátor emberek képviselőjét, de aztán egyszerre s egészen hirtelenül haragra gyulladt, ráütött az asztalra, s villogó szemekkel így szólt:

– Kuss, minoritar!

Nem értettem, hogy katonai vagy vasúti vezényszót vágott-e hozzám, mert akkor nem tudtam még, hogy román nyelven az a minoritar, aki számban és jogban alól van. De nagyon megijedtem. S nézni is nagy esdekléssel nézhettem rá, mert egy kicsi idő múlva a vállamra tette a kezét, és így szólt:

– Most az egyszer nem csinálok bajt neked, a fene egyen meg! De jegyezd meg magadnak, hogy most ebben az országban mi vagyunk az urak: románok! Akik eddigelé, annyi sok éven át, elnyomatásban éltünk, s jóformán beszélni sem volt szabad érzelmeinket. Most azonban szabad lett! De ahogy mi voltunk, legyetek úgy ti is! Hadd kóstoljátok meg a rabigát, s ne szabadjon beszélni érzelmeiteket! Érted-e, én megtiltom neked!

Furcsa és elrémítő dolog volt, amit mondott. Én olyant még sohasem hallottam, hanem mindig azt gondoltam, hogy a szegény ember mind együvé tartozik, s ha hadakozni kell valaki ellen, akkor a szegénynek kell a gazdag ellen, s a jó embernek a rossz ember ellen. A szemembe könnyek gyűltek erre a megtapasztalt nagy 248szomorúságra, felállottam az asztal mellől, és csendesen így szóltam:

– Engedelmet kérek, de én nem akartam megsérteni a tekintetes urat. Csupán azt gondoltam, hogy mind a ketten munkával keressük a kenyerünket, s eléfelé törekszünk. Most ellenben látom, hogy a tekintetes úr román, aki uralkodhatik; én pedig szegény székely-magyar vagyok, akinek nem szabad kibeszélni érzelmeimet. Ennélfogva most ismét engedelmet kérek, s elmegyek, hogy megkeressem a kutyámat, s véle gyalog folytassam az utat. Magának pedig az Isten fizesse meg a szíves vendéglátást.

A bakter erre szintén felállott, s láttam, hogy az ő szemében is könnyek úsznak. Megkerülve az asztalt, odajött hozzám, két tenyere közé vette a fejemet, a szemembe nézett, s közben bólogatott, majd így szólt:

– A fene ette volna meg, fiam, ezt a békétlenséget, hogy te magyar vagy, én pedig román. S a harmadik ismét egyéb!

Gondoltam, jobb lesz most már egyetérteni véle, s rá is hagytam, mondván:

– Bár ette volna meg, tekintetes úr.

Erre a bakter ismét megtöltötte a poharunkat, majd a magáét felemelte, és villogó szemekkel így szólt:

– Ne búsulj, fiam, mert jön még olyan idő, ami kiizzadja magából ezt a békétlenséget. S akkor mi ketten együtt leszünk!

Kihajtottuk mind a ketten a poharunkat, s utána a bakter így szólott:

– Most gyere, s készítsük elé az utat!

Erre kimentünk a házból az udvarra, ahol a vasúti megint elővette a nagy órát, megnézte, és azt mondta:

– Sietni kell, mert negyedóra múlva jön egy személyvonat, amivel neked tovább kell menned.

– S hogyan? – kérdeztem.

– Azt bízd csak reám – mondta.

– Add ide a jegyet!

249

Odaadtam neki mind a kettőt, mire ő a felet visszaadta nekem, s azt mondta, hogy tegyem az almáriomba; az egész jegyre pedig az új padon ráírt bátran és gondosan valamit.

– A kiszállást igazoltam – mondta, és visszaadta a jegyet.

Aztán a tyúkketrec felé ment, s ott vizsgálódni kezdett. Végre a ketrec mögül egy nagy ládaformát húzott elő, de olyant, ami lécekből volt összeállítva, melyek két-három ujjnyi réseket hagytak.

– Ebbe belefér-e a kutyád? – kérdezte.

– Ilyenbe tesszük?! – riadtam el.

Erre azonban nem felelt, hanem megint kérdést intézett hozzám:

– S hova akarsz utazni?

– Én Kolozsvárra.

– Jól van – mondta; majd pedig az egyik felső lécre nyálas ceruzával írni kezdett. Amikor az írással megvolt, akkor így szólt:

– No, megcímeztem Kolozsvárra egy miniszternek.

– A ládát, de a kutyát tán nem? – mondtam.

– Ezt én jobban értem, mint te – felelte a bakter. – Figyelj csak reám: ebbe a ketrecbe beletesszük a kutyát, s majd azzal az intelemmel, hogy a kutya egy miniszteré, feltesszük a ketrecet a szerkocsiba. Tiszta ingyen fogják elvinni, biztos lehetsz!

Úgy meg voltam zűrzavarodva, hogy nem is tudtam, mit mondjak hamarjában. Hát hogyne, hiszen az egészből csak annyit láttam, hogy a kutyát el fogják a szerkocsiban vinni, és odaadják a miniszternek, én pedig többet sohasem fogom meglátni. Ezt el is ejtegettem a bakternak, aki azzal nyugtatott meg, hogy a miniszter tőlem vette a kutyát, s én fogom neki kézhez vinni. Ennek folytán a szállítmányt nekem kell kiadni a kolozsvári állomáson, s mindezt ő meg is fogja a vasutasnak mondani.

Így már tisztábban láttam a dolgot, s bele is egyeztem, hogy Isten nevében cselekedjük meg. Ekkor a bakter ismét megnézte az óráját, s tüzetesen így szólt:

– Hamar, mert öt perc múlva itt a vonat!

250

Erre keresni kezdtük Bolhát, s hát nincsen sehol. Kimentünk a kapun, s el a mező felé. Végre én észrevettem, hogy a távolban valami kutyaféle kiáll a földből, de nem mozdult egyet sem.

Azért mégis arra mentünk.

S ahogy mind közelebb s közelebb értünk, egyre világosabb lett, hogy csakugyan Bolha van ott. S még világosabb az, hogy Zsemle is ott van mellette.

De hiába hívtuk-csalogattuk őket, mert futottak előlünk, mint az öt perc.

Végre a bakter megállt, mire én ránéztem, s ő reám. Nem tudtam, hogy ily fonák helyzetben mit kell mondani, s hallgattam. Féltem is egy kicsit, s nevettem is volna egy kicsit, vagyis az egyik lábamról a másikra álltam. S már éppen szólani vagy tenni akartam valamit, amikor a bakter hátrább tolta fején a csákót, a füle felett megvakarta a fejét, és így szólt:

– Megette a fene az öt percet!

Azzal megfordult helyből, visszafelé indult, és útközben is tovább vakarta a fejét szüntelenül. Úgy gondolván, hogy ez valami babona, amit ilyenkor csinálni kell, én is vakarni kezdtem a fejemet. Az ember ezt nézte egy ideig, de aztán megállt, és sötét indulattal rám szólt:

– Csúfolódol, te gazember!?

– Én nem, tekintetes úr! – mondtam.

– Hát akkor mért vakarod a fejedet?

– Testvériségből – feleltem.

A bakter többet nem szólt, s nem szóltam én sem. Lassan és hang nélkül haladtunk vissza a kapu felé. S akkor egyszerre feltűnt a vonat, amint nagy füstölögve közeledett. A bakter megszökte magát, és befutott a házba, ahonnét egy piros zászlóval ugrott elő. Odaállt a ház elé, a zászlót felemelte, s amint ily módon köszöntötte a vonatot, nagy és fontos embernek láttam. Arra gondoltam, hogy vajon elérek-e én is az életben annyit, hogy valahol őrhelyem legyen, s én ott álljak zászlóval a kezemben?

251

– Hát most mi lesz, tekintetes úr? – kérdeztem tőle, amikor elment a vonat.

– Mindjárt meglátod – felelte.

S azzal elment az udvar végibe, ott a megcímzett ketrecet felemelte, s úgy a földhöz vágta, hogy az egész ketrec összetörött.

– Mért tetszik haragudni? – kérdeztem.

Nem válaszolt semmit, hanem bément a házba, s a zászló helyett egy revolverrel tért vissza. Elszántan fogta a jobb kezében, s rám sem nézett, hanem elindult a mező felé. Elfehéredve mentem utána, s reszkettem minden tagomban, mert láttam, hogy most Bolhának vége lesz. S még arra sem gondolhattam, hogy megvédelmezzem őt a fegyverrel szemben. Ilyen nagy és végső szükségemben tehát, mint máskor is, az Istenhez folyamodtam, s arra kértem őt, hogy tegyen csodát.

S ő tett is.

Mert ahogy a hely színére értünk volna, hát egyszerre Zsemle elindult a Bakter felé, s el Bolha is felém.

– Gyere, te haszontalan! – mondta a bakter Zsemlének; s azzal ketten megindultak vissza.

Én is elhoztam a hátizsákot, majd leheveredtem Bolhával együtt a mező közepén. Úgy feküdtünk ott a napfényben és a tavaszban, örülő szívvel és boldogan, mintha nem is történt volna semmi rossz velünk.

252
Második fejezet

Könnyű dolog a zsendülő tavaszi mezőben elgyönyörködve időzni, de annál nehezebb úgy elindulni onnét, hogy az az út a leghelyesebben vezessen a kitűzött cél felé. De én jó lélekkel mondhatom, hogy megtaláltam az elindulásnak eme módját, ami más szóval azt jelenti, hogy gyalogszerre határoztam magam.

– No, Bolha! – tudattam a kutyával is a döntést. – Letettük a vasúti vizsgát mind a ketten, s most menjünk a bizonyítvánnyal!

Bolha felállott, s örömében a két első lábát lelkendezve emelgette. Láttam róla, hogy most, miután Zsemle mellett eleget tett az ő kóbor és játékos természetének, megint a mi barátságunkra tért, testben és lélekben egyaránt. Ez a kedvemet s a bizalmamat még jobban megacélozta, s késedelem nélkül elindultunk. S mivel leginkább célirányosnak a vasúti vonal mutatkozott, hát ahhoz igazodtam. Három óránál még a bakter nagy óráján sem lehetett több, s úgy gondoltam, hogy ha a jó szerencse megőriz különösebb bajtól, vagyis új bakterrel s új Zsemlével nem akadunk össze, akkor sötét estig a gyaloglásnak vége nem lesz.

Úgy is lett, ahogy számítottam, mert estig egyet mentünk minden baj nélkül; de sőt még a sötétség leereszkedése után is mentünk legalább egy órát, mert falut csak akkor értünk. Falura azért volt szükség, mert az ismeretlen tájékon s abban a nagy hűvösségben nem akartam szabadban tölteni az éjszakát. Az ember azonban sohasem tudhatja, hogy az élet ferdesége hol kísérti meg. Ezt azért mondom, mert engemet abban a faluban megkísértett.

Ez alkalommal egy leány képében jelentkezett a ferdeség. A dolog úgy történt, hogy amikor beérkeztem a faluba, ott betértem 253egy szegényebb gazdához, akit éppen az udvaron találtam, amint lámpás mellett fát aprított.

– Vándor vagyok, nagy reményekkel – mondtam neki. – Arra kérném, hogy az éjszakára adjon nekem s a kutyámnak szállást.

Az ember a favágócsutak mellől egyenesre állt, s előbb nyögött egyet, mert a favágástól fájt a dereka. Akkor reám fürkészett, és azt kérdezte:

– Te nem vagy-e valami csaló?

– Én bizony egyszer-egyszer az vagyok – feleltem.

– Hát most egyszer-egyszer van-e?

– Most nem.

– Hát mikor?

– Amikor az ördöggel találkozom.

Az öregnek tetszett ez a felelet, mert letette a fejszét, és így szólt:

– Itt hálhatsz.

Azzal felvette a lámpát, és elindult be a házba; nekem pedig visszaszólt, hogy menjek utána.

Hirtelen jó gondolatom támadt, s így szóltam hozzá:

– Egy kicsit álljon meg!

– Megállni sem bajosabb, mint menni – felelte az ember; s kérdőleg nézett reám, hogy mit akarok.

– Ha lenne olyan jó, én a csűrben aludnám – mondtam neki.

– Nem bánom én azt sem – felelte ő. – De meg tudnád-e mondani, hogy mért ott, s miért nem a házban?

– Azért, mert ettől a kutyától nem akarnék elszakadni – mutattam Bolhára.

Erre az öreg szó nélkül elindult a csűr felé. Én pedig Bolhával utána mentem. Igazi jószívű gazda volt, mert szénából még fekhelyet is csinált, egyet nekem, s egyet Bolhának.

– Lámpa kell-e? – kérdezte.

– Nekem nem.

Mindent szeretett tudni.

– Hát mért nem?

254

– Azért, mert úgyis kicsire húznám éjszakára, s annyi világot a hold is ereszt.

– Hát egyéb kéne-e?

– Nekem semmi.

– No, az jó is – mondta.

Ezzel nyugodalmas jó éjszakát kívántunk egymásnak, minek utána ő a lámpával elment, én pedig Bolhával ott maradtam. Első dolgom az volt, hogy kibontottam a hátizsákot, valamit falatoztam, s adtam a kutyának is. Mikor az evéssel megvoltunk, olyan vidámnak éreztem magamat, és a lelkemet olyan pillangósnak, hogy megfogtam a Bolha jobbik első lábát, megráztam barátilag, és azt mondtam neki:

– Szép álmokat, kedves!

Aztán lefeküdtünk mind a ketten, s én még álmot is láttam édesanyámról. Egyszer azonban arra riadtam fel, hogy Bolha vakkant egyet, majd megint egyet. A harmadikra már fektemből felültem, s hát a csűrkapu felől egy sompolygó alak tűnt elő, aki egyenesen felém tartott. Úgy megijedtem, hogy fel sem tudtam állni, hanem csak pillogtattam, s magamban segedelem után fohászkodtam.

– Ki az? – nyögtem ki végre.

De akkor már láttam, hogy szoknyában van az alak, s a haja leeresztve. A gyér holdvilágnál azt is kivettem, hogy az arca csúnya, s a szemeiben olyan tömörödött tűz van, mint a piros tulipánban.

– Ki az? – kérdeztem még egyszer.

A szoknyás alak egy lépést megint közelebb jött, majd a jobb kezét felemelte, s intett nekem, hogy hallgassak. Bolha már nem vakkantott, mert látta, hogy én tárgyalásba kezdtem.

– No, ki az? – kérdeztem megint.

Erre a szoknyás a másik kezét is felemelte, és felém sóhajtva szólt:

– Ádám!

255

Egyszerre megvilágosodott az értelmem, vagyis megértettem, hogy szegény vándor létemre egy Évát látok. Felállottam a helyemről, odaléptem a kísértőhöz, és tiszta lelkem egész szigorúságával így szóltam hozzá:

– Szűnjék a buzgalom, mert nem vagyok Ádám!

Sohasem gondoltam volna, hogy a szigorúság oly erősen tudjon ilyen alkalommal sújtani, mert ugyanis egyszerre a nő sírni kezdett. De olyan keservesen sírt, hogy a szívem megesett rajta. Megöleltem hát, és vigasztalni próbáltam.

– Ne sírjon, szép gyöngyvirág! – mondtam.

Nem tudom, hogy a gyöngyvirág esett-e neki rosszul, de ahogy én kimondtam ezt a szót, ő egyszerre felkapta a fejét, és a fogát megvicsorította. Aztán olyan haraggal, amilyent nem is láttam soha, hirtelen rám ugrott, és harapni kezdett engem, s karmolni. Látván, hogy nem tréfa a dolog, én is megragadtam őt, ahogy csak tudtam. S felugrott Bolha is, és úgy ugatott, mintha a világ vége közeledett volna. A harc nem sokáig tartott, mert én a harmadik rugaszkodásra úgy a szénába rogyasztottam a dühödtet, hogy egyszerre megszületett a csend.

Hanem az efféle csend, a csűrben és a holdvilágon, nagyon rémítő dolog.

Reszkettem is, mintha sárkánnyal küzdöttem volna meg. Mozdulni sem tudtam egy ideig, sem azt nem tudtam, hogy immár mit kéne csinálni. S ahogy így álltam nyomasztó nagy félelmemben, egyszerre közeledni láttam egy lámpással valakit. Ahogy belépett a csűrkapun, mindjárt megismertem, hogy a gazda.

– Miféle háború van itt? – kérdezte.

– Ide béjött ez a nő, s a kutya ugatott – mondtam.

Odament a lámpával a nőhöz, és rávilágított; majd a fájdalom bánatával megtekergette a fejét, s így szólt:

– Lidi, Lidi! Mért is születtél a világra!?

Olyan keserűséggel mondta ezt, mintha ő lett volna az Isten, aki megbánta, hogy azt a nőt teremtette.

256

– Ki ez az illető? – kérdeztem tőle.

– Ez az én lányom – mondta az ember; aztán így folytatta bólogatva: – Ez az én szerencsétlen leányom, aki hibás az elméjében, szegény.

Hallgattam, mert nem tudtam, hogy mit szóljak ebben az eleven gyászban. De a gazda sem szólt, hanem leült törötten a leánya mellé.

Néztem egy ideig őket, majd felvettem a hátizsákot, odaálltam az ember elejébe, és így szóltam:

– Ne búsuljon, mert nem lehet tudni, hogy ki kedvesebb Isten előtt.

Ezzel elindultam, s amikor kiléptem a csűrkapun, eszembe jutott, hogy meg sem köszöntem az embernek a szállást. Visszaléptem hát egyet, és néhány köszönő szót mondtam, de a gazda nem válaszolt semmit, hanem keservesen sírt a leánya mellett a szénán.

– Látod-e, Bolha, milyen zegzugos a világ? – mondtam a kutyának, amikor kimentünk a kapun. Bolha rám nézett, és olyanformán csóválta a farkát, mintha örömet kavargatott volna vele. Vagyis nem vette fel a bánatot, hanem csak azt látta, hogy én legyőztem a szegény kótyagos lányt, és megszabadultam szerencsésen.

Mivel hajnal felé járhatott már az idő, úgy gondoltam jónak, ha nem keresek újabb szállást, hanem folytatom az utat. Kimentem tehát a vasútra megint, ott irányt vettem és megindultam.

Világodatkor a madarak olyan megáradva kezdettek az út környékén mindenütt énekelni, hogy elillant belőlem is minden szomorúság, s csak azt láttam, hogy dicsőséges megújhodásban van a felkelő élet.

Én is énekeltem, ahogy tudtam.

S amikor pedig felkelt a nap, leültem egy patak mellett, és jó étvággyal falatoztunk Bolhával együtt. Aztán még egy ideig heverésztünk, s utána ismét megindultunk. Délfelé egy kicsi dugott állomásra jutottunk, melynek a nevét nem tudom, mert elfelejtettem volt megkérdezni. Itt elé s hátra addig ámbolyogtam a kutyával, 257amíg az emberek már erősen kezdtek nézni. Egy sem akadt azonban, aki egy jó szót legalább odavetett volna nekem. De hát ezt nem is lehet csodálni, mert sem három lábam nem volt, sem a vér nem folyt belőlem. Ellenben annál nagyobb volt az epekedésem, mégpedig a vonatok után, amelyek olyan erős és biztos kerekeken jöttek-mentek, hogy mindegyre így kellett szólnom:

– Ejh, ezek aztán vándorok!

Végül arra jutottam, hogy magam is, aki másban könnyen megtalálom a hibát, bizony elég oktondi vagyok. Mert ugyanis csak töltöm eme dugott helyen a drága időt, pedig gyalog is tovább indulhatnék, vagy próbálhatnék vonatot ismét. Kedvem a vonat pártján állott egészen, s így azon kezdtem gondolkozni, hogy miképpen szólítsam meg újból a szerencsét. S ahogy éppen ezen töprengtem, felfelé és lefelé járkálva, hát egyszer egy fiúcskát láttam meg, aki keservesen sírt.

– Hát te mért bőgsz? – kérdeztem tőle.

Erre a gyermek úgy felelt, hogy már nem is bőgött, hanem bömbölt. Vártam egy kicsit, hogy a gőz menjen ki belőle, s akkor ismét megkérdeztem:

– No, mért sírtál olyan szépen?

A legényke megtörölte kicsi öklével a szemét, aztán összevicsorította a fogát, és így szólt:

– Apám kutya!

– S mért kutya? – kérdeztem.

– Azért, mert nem adott pénzt.

– S a pénz neked mire kéne?

– Hogy rajzos irkát vegyek.

– S azt mennyiért adnak?

– Tíz lejért.

Gondoltam, hogy adok neki tíz lejt, hátha aztán a jótétemény kicsi lángja mellett valaki engemet is megsegítene. Azonban aprópénzem nem volt, s egy százlejest kezdtem forgatni a kezemben. S amint így forgattam, hát hirtelen ott termett egy keselyarcú 258vasúti ember. S ahogy én ránéztem arra az emberre, mindjárt láttam, hogy a fiúnak az apja.

– Hát te mit akarsz azzal a pénzzel? – kérdezte tőlem.

– Én bizony apai teendőt művelni – feleltem.

– S hát azt mért?

– Én azért, hogy aztán maga is ugyanazt tegye velem.

Láttam, hogy nem érti a vasúti a dolgot, s éppen azért intettem neki, hogy jöjjön egy kicsit félre. Amikor alkalmas helyre húzódhattunk, kezemben a százlejessel így szóltam hozzá:

– Kedves úr! Én és a kutyám szegény vándorok vagyunk. Immár három napja, hogy jövünk a lábainkon. Pénzem még volna annyi, hogy mindenkin tudnék segíteni, csak éppen saját magamon nem. Az előbb éppen a fiát akartam megjutalmazni. De akinek ma tíz lej kell, annak holnap is kell annyi. Éppen ezért úgy gondolom, hogy én ezt a száz lejt iskolaszerekre felajánlanám, ha a tekintetes úr is megtenne nekem egy kis szívességet.

– Milyen szívességet? – kérdezte.

– Olyant, hogy ezt a kutyát tudnám elvinni Kolozsvárig, a vonaton!

A vasúti tette magát, hogy gondolkozik, aztán így szólt:

– Add ide a pénzt!

Erre oda is adtam neki a száz lejt, de embernek adtam, mert fél óra múlva már egy vonatnak a mozdonyán volt a kutya, én pedig rendes jeggyel a kupéban. Így aztán vígan mehettünk tovább, de sőt aggodalom nélkül is, mert amikor az állomásokon megállt a vonat, én mindig leszállottam, hogy megnézzem Bolhát. Ott volt a mozdonyon, s jó feszesen állva, folyton előre nézett a sínfutó pályán, mintha a mozdonyvezetői hivatalt akarta volna megtanulni. Nagy pénzkedvelő voltam, de még azt sem bántam akkor, hogy az ezer s egyszáz lejemből, amivel elindultam, már csak hatszáz volt, s apróban még kettő. S miért is bántam volna, hiszen nemcsak Bolha utazott vezető és vidéklátó helyen, hanem én is a kedvemnek és a természetemnek megfelelőleg, vagyis egy nagy 259tágas kocsiban, amely tele volt emberekkel. Mégpedig milyen emberekkel! Mindenfélékkel, akik az ország más-más tájairól sereglettek össze: öregek és fiatalok, asszonyfélék és férfiak; falusiak, városiak, magyarok és románok, újságolvasók, földreköpdösők, s így tovább. Tarkább volt egy havasi rétnél, amelyen százféle füvek-virágok gyülekeznek.

Tarkább és illatosabb.

Én különben egy falábú ember s egy harisnyás székely közé találtam kerülni, s mihelyt a hátizsákot a polcra feltehettem, gondoltam, hogy az alkalmatlankodásomért mindjárt engedelmet is kérek tőlük. Ez okból így szóltam tehát:

– No, elválasztám magukat egymástól, ugye?

– Nem voltunk mátkák – felelte a harisnyás ember, aki jó gazda lehetett, s amellett ünnepi járatban is, mert új ruha s új csizma volt rajta.

– Pedig vőlegény istenes lenne magából – mondtam.

– Hogyne, ha az időmet velem megfeleznéd – válaszolta, és úgy hunyorgott, mintha nem is szólt volna semmit. De aztán elmondta, hogy ő udvarhelyszéki özvegy ember, s hogy éppen a fia lakodalmára megy, aki Kolozsváron hivatalnok. Gondoltam, hátha meghívna engemet is a menyegzőre, s éppen azért kétszer is elejtettem, hogy magam is Kolozsvárra utazom, s hogy az összes mulatságok közül a lakodalmat szeretem a legjobban. Beszélhettem azonban, mert a meghívással az öreg nem sietett. Emiatt hirtelen elhatároztam, hogy én is visszaveszem tőle a vőlegénységet, amit adományoztam vala neki.

– Nagy baj van – mondtam tehát –, mert én magával nem felezek.

– Hát az mért baj? – kérdezte.

– Azért, mert így csakugyan nem kap menyasszonyt.

A falábú erre elnevette magát, mert elejétől fogva hallgatta volt a beszélgetésünket.

– Hát maga hova utazik ily vidáman? – kérdeztem tőle.

– Én a rokkant-hivatalba – felelte.

260

– S a lába milyen fából van?

– Kőris! – mondta az ember.

– Az jó, mert nem zsibbad – szóltam én is.

Erre csend lett, de éreztem, hogy immár két ellenfél üldögél mellettem. Erőt is vett rajtam a bölcsesség, és így folytattam:

– Hát igen, lakodalommal kezdjük, s a rokkant-hivatalban végezzük.

Azonban bármi legyen inkább az ember, csak bölcs ne, mert a falábú hegyes szemekkel nézett reám, s azt mondta:

– Téged vonatról dobtak-e már le?

– Egyszer igen, de akkor meg is érdemeltem.

– S mért?

– Azért, mert én is azt kérdeztem valakitől, amit maga kérdezett tőlem.

Erre a falábú megmozdult, hogy talán valamiképpen engem megfenyítsen, de abban a pillanatban kinyílott az ajtó, s valaki harsányan elkiáltotta magát:

– Fogfájósok, jelentkezzenek!

Mindenki serényen fordult a kiáltó felé, s mivel látszott, hogy ebből csakugyan lesz valami, én is csendesíteni kezdtem a falábút:

– Ezt még várjuk meg; s aztán nem bánom, ha ledob is.

A rokkant nem felelt nekem, hanem úgy tett, mintha kikiáltót még soha nem látott volna. Vagyis meredten nézte, s eleresztett szájjal. Tudtam, hogy ezt a nagy érdeklődést csak azért mutatja, hogy ne kelljen neki most verekednie, de én sem vágyódtam jobban a csatára, mint ő. Azt csináltam tehát én is, hogy jobban szemügyre vettem a harsány illetőt. Közepes termetű uras ember volt, s elég fiatal még. Sem szakáll, sem bajusz nem ékesítette. A kalapja és a ruhája jómódra vallott, s a kövérsége is arra. A szeme nagy volt és fekete; s a füle is nagy, de nem fekete. Jobb kezében egy bőrtáskát lógatott, amely drága portéka lehetett, mert nemcsak a závárzata, hanem a bőre is fénylett.

– Látja, ilyen egy úr! – szóltam oda a harisnyás embernek.

261

– Látom, de nem ilyen – mondta az öreg.

– Hát mért nem?

– Csak.

Olyan volt ez a kurta felelet, mint egy koppantás az én közelgő és különös sorsomra, amelyet akkor még nem gyanítottam. Annyira nem, hogy nem is válaszoltam az öregnek, hanem inkább az urat néztem, aki végigment a kocsin, s majd az ajtónál megállt, a táskáját ott letette, és nagy szónoki hangon így szólt:

– Az önök érdekében, igen tisztelt közönség, egy kis figyelmet kérek!

Rögtön beleszólt valaki:

– Nem pénzt akart mondani?

– Hallgasson, maga kakukk! – felelt meg neki az úr, mire a közbeszóló felállt, és mérgesen kiáltotta oda:

– Ki a kakukk?

– Maga!

– Hát én mért?

– Azért, mert belekotyogott a beszédembe.

Egyszerre olyan zaj támadt, mintha ki akart volna törni a háború. A nagy zajongásban én a szereplő urat figyeltem, aki erősen kotorászott a zsebében. Biztosra vettem, hogy a revolverét keresi, s hamar helyet is néztem magamnak a pad alatt, de ő mégsem fegyvert húzott elő, hanem egy csomó pénzt, mind ezres bankókat. Kibontotta azokat a lepedő ezreseket, majd a lábuknál fogva meglobogtatta a levegőben. Erre a csend meg is született egyszeriben, s úgy nézték a pénzest, hogy még a papot sem nézik úgy a prédikálószékben. Hanem felhasználta ő is a bámulatot, vagyis az ezresek zászlaja alatt beszélni kezdett. Elmondta, hogy ő doktor, s a foghúzásra oklevele van; s azért gyógyít a vonatokon is, mert az egészséget akarja ápolni az egyszerűbb emberek között. Az egészséget, melynek a legnagyobb ellensége a rossz fog; a rossz fog, amely teljesen egyenlő a ragadós betegségekkel, mert megmérgezi a vért, romlásba dönti az egész testi szervezet, és lassan262ként előidézi a halált. Mindezt azonban könnyen el lehet kerülni, mégpedig úgy, hogy az ember késedelem nélkül kihúzatja a rossz fogát, mely kihúzatásra a jelenleginél jobb alkalom sohasem volt, mivel ő fájdalom nélkül és olcsón viszi végbe.

A beszédét nagy csend követte.

– Jelentkezzenek hát a fogfájósak! – szólt megint.

Mindenki lesütötte a szemét, vagy a másikat nézte biztatólag.

– Csak bátran! – mondta megint.

Végre hangot adott valaki:

– Mennyiért húz?

– Negyven lejért.

– Hát zápfogat? – kérdezte mellettem az öreg harisnyás, de elég rosszul tette, mert a táskás úr egyenesen odajött, kezet fogott az öreggel, és így szólt:

– Doktor Garmada vagyok.

– Nagyot nőjön! – vigyorgott zavarában az öreg.

Erre nem szólott Garmada úr semmit, hanem gyorsan kinyitotta a táskát, onnét elékapott valami fényes szerszámot, és valósággal rákiáltott az öregre:

– Nyissa ki a száját!

– Az az enyém! – ellenkezett az ember.

– Nyissa ki, ha mondom!

– Nyissa ki maga.

Garmada úr szót fogadott, és kinyitotta a száját, hogy jó példával járjon elöl.

– No, most adja ide azt a húzót! – szólt az öreg.

– Az az én kezembe való – felelte Garmada úr.

Az öreg nem sokáig gondolkozott, hanem csak simított egyet a bajuszán, és így szólt:

– No, mert az én fogam is az én számba!

Erre mindenki kacagni kezdett, Garmada úr azonban zavarodás nélkül egy nagy zápfogat vett a táskából elő, azt a két ujja hegyi263vel megfogta, s mint egy olajágat, körülhordozta a kocsiban. Közben egyre mondogatta:

– Tessék megnézni! Most húztam a másik kocsiban! Egyetlen huzintásra és fájdalom nélkül!

Olyan nagy igyekezetben volt, hogy szívből kívántam volna valami eredményt neki, minek okából így szóltam:

– No, jöjjön, mert én kinyitom a számat.

Úgy jött oda hozzám, mint a madár a keresett ágra.

– Bátor fiú vagy, az ilyent szeretem! – mondta.

– Lám, mutassa ide azt a nagy zápfogat! – szóltam én is.

Örömmel mutatta, hogy nézzem, mit húzott ki fájdalom nélkül. Kétágú odvas fog volt, a tövében még foltos is a vértől.

– Ugyan biza kié volt? – kérdeztem.

– Egy kereskedőé.

– Szamáré is lehetett volna.

– Pedig érettségizett! – felelte Garmada úr; majd nagy közfigyelem mellett vizsgálni kezdte a fogaimat: kopogtatta jobbról is, balról is, mint egy harkály.

– Hát a te fogaid épek! – mondta végre.

– Azok igen – feleltem.

– Hát akkor mit akarsz?

– Én semmit.

Az emberek megint kacagni kezdtek, s nem tudom, hogy ettől-e vagy a tréfától, de Garmada úr annyira megpulykásodott, hogy egészen veres lett. Nem is szólt semmit, hanem a táskába visszarakott mindent, és elindult kifelé.

Amikor kiment, akkor vettem észre, hogy a kétágú nagy fog nálam maradt. Megnéztem ismét azt a mintafogat, s abban a percben olyan gondolatom támadt, amely Garmada úrral engemet hamarosan közelebbi ismeretségbe kerített. De olyan ismeretségbe, amely a megélhetésem legnagyobb gondját elvette ugyan rólam, de sok viszontagságot is szerzett nekem.

264

A dolog úgy kezdődött, hogy amikor Garmada úr sikertelenül kiment, akkor én elgondolkoztam azon, amit láttam s amit hallottam. De bárhogyan forgattam is a fejemben a dolgot, el kellett ismernem, hogy a foghúzással üdvös dolgot cselekszik ez a doktor. Mert hiszen így a vonatokon sok szegény és ügyes-bajos ember utazgatik, aki bizony szenved a rossz fog miatt, s orvoshoz menni vagy érkezése nincs, vagy alkalmas ideje rá.

Csak hát kelletőbb módon és olcsóbban kéne csinálni!

A kétágú foggal s ezzel a feltámadt gondolattal fel is keltem a helyemről mindjárt, és elindultam a doktor után. A következő kocsiban meg is találván őt, csendesen melléje léptem, és azt súgtam neki, hogy egy percre menjünk ki ketten, mert valami jót akarok mondani neki. Amikor aztán kimentünk a kocsi tornácára, s láttam, hogy rajtunk kívül sehol senki sincs, akkor így szóltam:

– Rendes doktor-e maga?

– Mondtam, hogy oklevelem van!

Erre felmutattam előtte a kereskedő kétágú fogát, és így folytattam:

– Hát ezt látja-e?

– Igen; mért?

– Azért, mert ez a fog nekünk az olajágat jelképezi.

Garmada úr nem értette, hogy én mire gondolok, s éppen azért magyarázni kezdtem neki:

– Hát ügyeljen ide! Itt van ez a fog, s itt vagyok én. Mármost tudnivaló, hogy az emberek milyenek s mit várnak.

– Hát mit várnak? – kérdezte.

– Azt várják – feleltem –, hogy a szenvedésben mindig más legyen az első, vagyis úgy tessék érteni, hogy a foghúzatásban. Hát én kitaláltam, hogy miképpen lehet eszerint cselekedni.

– Mit találtál ki?! – fürkészte mohón.

– Azt, hogy én magával megyek, s mindig én leszek az első, aki kihúzatom a fogamat; ettől pedig mások is bátorságot vesznek.

Garmada úr megütközve nézett reám:

265

– Mit mondasz?! Hogy te kihúzatnád az ép fogaidat?

– Nem az enyimet, uram!

– Hát?

Megint felmutattam a kereskedő kétágú fogát, és így szóltam:

– Ezt.

Úgy nézett engem, mintha álmából ébredezne. Végül megparázslottam egy kicsit, s elég közönséges módon így szóltam hozzá:

– Akar-e sok pénzt keresni?

– Hát hogyne!

– S ha én segítem abban, hogy sok fogat húzhasson, akkor negyven lej helyett harmincért megteszi-e?

Gyorsan számadást csinált magában, s így szólt:

– Napi harminc fognál meg lehet tenni.

– Annyi lesz! – mondtam. – De aztán nagy ügyelettel és tisztán kell dolgozni, nehogy magunknak vagy másnak bajt csináljunk!

Erre kinyitotta Garmada úr a táskáját, s megmutatta nekem a csillogó szerszámokat, s nemkülönben az orvosságokat is, melyekkel a fájdalmat elűzi, s utána is elejét veszi bármilyen bajnak. Megegyeztünk abban a dologban is, hogy a szerszámokat én fogom tisztán a kezébe adogatni, s mindenképpen a segédje leszek, ha ugyan meg tudunk egyezni. Ez okból feltettem hát neki a kérdést:

– S ha így lesz, akkor fogankint nekem mennyit ad? Ismét számadást csinált magában, s így szólt:

– Öt lejt! Elég?

– Nem sok! – mondtam; de miután mégis elfogadtam az öt lejt, így folytattam: – Hát akkor én most bemegyek, innét a második kocsiba, ahol a doktor úr még nem járt. Ott leülök, s a doktor úr is nemsokára bejön. Akkor elmondja mindazt, amit a mi kocsinkban elmondott. Aztán felszólítja a közönséget, hogy húzassanak fogat. Erre én jelentkezem, a doktor úr odajön hozzám, és húzni kezdi az egyik fogamat. Aközben én odacsúsztatom magának ezt 266a kétágú fogat, s a doktor úr pedig nagy diadallal felmutatja, hogy kihúzta.

Ezt már annyira megértette, hogy a szeme kigyúlt az örömtől, majd a kezemet megragadta, és az észjárásomra dicsérő szavakat mondott. Aztán elismételtük az egyezséget, és munkához láttunk. Én felvettem a hátizsákot, s bementem a mondott kocsiba, ahova ő is bejött nemsokára, s ahol minden úgy lett, ahogy én mondtam. Vagyis Garmada úr prédikált és felhívást intézett az utasokhoz, én pedig nagy bátran jelentkeztem, és kihúzattam a kereskedő árva fogát.

S boldogan dicsértem a doktort, hogy a húzás egy cseppet sem fájt.

Aztán vártuk az eredményt.

S mondhatom, nem hiába, mert utánam még heten húzattak fogat, akik ugyancsak azt mondták, hogy nekik sem fájt a húzás. Ebből pedig mindjárt lett nekem harmincöt lejem. Egyetlenegy kocsiban, s jótéteményből valójában! Úgy örvendettünk Garmada úrral mind a ketten, hogy szinte megöleltük egymást, amikor a kocsiból kimentünk.

Utána be a másikba, ahol hatot húztunk.

De közben az idő is eltelt, mert közeledtünk Kolozsvárhoz. Egyik-másak utas hamarosan szedelőzködött is. S ezenközben én nagyon cikkcakkos perceket éltem, mert ahogy a nagy munka után ott ültünk ketten az egyik padon, úgy ugráltak a gondolataim, mint a sáskák. Örvendettem is, de egyben szomorkodtam is. Örvendettem annak, hogy a város, amelyet annyit forgattam a fejemben, immár itt van, és lakosa lehetek. De szomorkodtam azon, hogy vége szakad a könnyű és mégis tisztes keresetnek! Mert hát Garmada úr nem szólott semmit, hanem csak ült, és maga elé nézett. Szerettem volna megfogni a kezét, és azt mondani neki, hogy ne eresszen el engem, hanem szövetkezzünk a további keresetre. Azonban a magam becsülése mégis azt súgta, hogy nem lenne méltó dolog, ha ajánlgatnám magamat. Ez okból tehát a jó szeren267csére bíztam mindent, s csupán annyit segítettem a szerencsének, hogy nagy sürgés-forgással vettem le a hátizsákot; majd pedig a szívemre helyeztem a jobb kezemet, és olyant sóhajtottam, hogy nyögésnek is beillett volna.

Garmada úr rám nézett a sóhajtás miatt, és így szólt:

– Tán nincsen szívbajod?

– Eddig nem volt – mondtam.

Erre ő orvosi módon a mellemre fektette a fejét, és úgy hallgatta a szívem dobogását.

– Nincsen semmi baj – jelentette ki.

– Bár ne volna – mondtam.

– Érzel valamit?

– Igen, nehéz a válás.

Erre Garmada úr nem válaszolt, hanem vizsgálni kezdett engem. Levétette a kalapomat, megnézte a fejem alakzatát, a fülem és a hajam állását, majd pedig mind a két kezemet. Végül felállított, s megnézett úgy is, végül pedig így szólt:

– Borotválkoztál-e valaha?

– Még nem.

– Pedig már kéne.

Nem tudtam, hogy mit feleljek erre, csak az államat babráltam a szőrössége miatt.

– S hát a lányokkal miképpen állasz? – kérdezte megint.

– Én úgy, ahogy adódik; vagy mellettük, vagy előttük, vagy a hátuk mögött.

Garmada úr némi megróvással nézett reám.

– Úgy értem, hogy szereted-e őket? – mondta.

– Én igen, ha szépen felöltöznek.

– De szerelmes voltál-e már?

Nem tudom, hogy a szemérmesség miatt-e, vagy más egyéb okból, de úgy éreztem, hogy egyszerre pír lepte el az arcomat.

– Annyira még nem mentem – feleltem neki.

268

Ennél többet aztán nem is beszéltünk, de valami sokat nem is tudtunk volna, mert a vonat már lassított. Felálltam hát, és kezet nyújtottam Garmada úrnak.

– No, az Isten megáldja a doktor urat! – mondtam.

– Én is leszállok – felelte ő.

De akkor már le is ugrottam a vonatról, s elindultam a mozdony felé, hogy Bolhát visszaszerezzem. Egyszer-kétszer még ugyan hátranéztem, s hízelkedő érzéssel láttam, hogy Garmada úr szemmel tart engemet. A mozdonyhoz érve odaszóltam Bolhának, hogy megérkeztünk, s szálljon le, mire ő egy ugrással lent is termett. A mozdonyvezetőnek még megköszöntem a jóságát és az ügyeletet, aztán körülnéztem, s hát látom, hogy Garmada úr várakozik reám.

– Ez a dög kié? – mutatott a kutyára.

– Miféle dög? – ütköztem meg.

– Hát ez a kutya.

– Az enyim; de nagyon híres! – mondtam.

– S miről?

– Arról, hogy dög létire megy, ugat és harap.

Garmada úr megvetőleg nézte Bolhát, s nem akart mozdulni. Sem szólani nem akart. Az emberek sűrűn jöttek-mentek mellettünk, s én is szerettem volna már valamerre irányt venni.

– Na, gyerünk! – szólott végre mégis.

Megindult elől, s én Bolhával utána. Amikor az állomás nagy veres épületéből kiléptünk az utcára, ismét megállott, és kérdést intézett hozzám:

– Hogy hívnak?

– Szakállas Ábel.

– S valakid van-e ebben a városban?

– Van.

– S kid van?

– Az Isten.

– S más nincs?

269

– Még ez ideig nincs.

– Na, akkor gyerünk! – mondta, s már mentünk is.

Útközben én a nagy városi házakat néztem, és a szép hosszú utat, amely pompásan ki volt kövezve. Bolha a járókelőket nézte, s azok között is inkább a kutyákat.

Garmada úr semmit, vagyis a levegőt.

Egy idő múlva befordultunk egy kisebb utcába, s ott haladtunk. Bolha és én az út közepén, Garmada úr pedig jobb szélről a járdán. Pompás járás eshetett ott, de én a kutya miatt nem mertem odamenni; s a kutyán kívül az is a fejemben járt, hogy talán csak az uraknak szabad ottan járni.

Hát így mendegéltünk; s közben pedig nem váltottunk egy szót sem, hanem csak haladtunk, mintha nem is ismernők egymást.

Végre elértünk egy kicsi házhoz, amely kőből volt ugyan, de azért erősen szomorú állapotban. A födele vedlett, s vedlett a zöldre festett fala is. Egy ablak rajta az utca felé, de olyan alacsonyan, hogy még nekem is le kellett volna hajolnom, ha be akartam volna nézni rajta.

Garmada úr kinyitotta a korhadó rossz kaput, és hátraszólt nekem:

– Gyerünk be!

Az udvar olyan burjános volt, mintha legalább tíz esztendeje senki sem gondozta volna. Hátulfelől egy nagy hordó állott, bizonyosan esővíznek, mert a hordó teteje ki volt ütve. S annál is hátrább egy jókora szemétdomb.

– No, ennek is ki lehetne húzni a fogát! – mondtam.

– Minek? – kérdezte Garmada úr.

– Ennek az udvarnak.

– Jól van ez így – felelte.

Gondoltam, jobb lesz talán, ha nem találok ilyen hamar mindenben hibát; s nem is szóltam többet, hanem a burjános udvaron csak mendegéltem Garmada úr után. A ház hosszú volt, s két ajtó rajta. Minket, úgy látszik, a hátulsó ajtó várt, mert a foghúzó mes270ter egyenesen arra tartott. S én is közel a nyomában. Nem vett kulcsot elő, hanem otthonos bátorsággal benyitott az ajtón.

– Ki az?! – szólt odabent, s abban a percben egy nő, de Garmada úr csak ennyit felelt vissza:

– Jó napot, Blanka!

Az ajtó nyitva maradt a mester után, s már ott álltam én is a küszöbnél. S onnét betekintvén a szobába, eleven szemmel egy fiatal nőt láttam, s egy fiatal urat. A nő kis termetű volt és vékony, szép fekete haja neki, s az arca is tetszetős. A fiatal úr szorongva és borzosan süllöngött, mint víz láttán az ürge.

– Látom, tavasz van, Blanka! – mondta a foghúzó mester.

– Igen, doktor úr – felelte Blanka. – A vőlegényem meglátogatott.

Erre Garmada úr nem szólott semmit, hanem kedvetlen arccal bement a másik szobába.

– Hát te mit bámulsz? – szólt reám Blanka.

Ilyen helyzetben még sohasem voltam, s így feleltem:

– Nem tehetek róla, hogy nekem is van szemem.

Erre a kisasszony bekiáltott a másik szobába:

– Doktor úr, ki ez a falusi fiú?

– Jöjjön be a konyhába, s ott pakoljon le! – felelte vissza Garmada úr.

Az volt a konyha, minek a küszöbén állottam, s ahol Blanka és a vőlegénye tartózkodott. Oda pedig, éppen a jelen helyzetben, egy harmadik ember sok lett volna. Éppen azért eljöttem az ajtóból, s a ház oldala mellett meghúzódtam. Bolha is odajött hozzám, s úgy nézegetett reám, mintha nem tetszett volna neki a dolog. Még ráncigált is engem, hogy menjünk el a háztól, s próbáljunk máshol szerencsét. Én azonban a hontalan árvaságomra és a hatvanöt lejre gondoltam, amit Garmada úr mellett oly könnyűszerrel s olyan kevés idő alatt megkerestem. Bolhának azt mondtam, hogy nézzük a jövőt, minek az érdekében, ha már ilyen ez a világ, a rossz tapasztalásokat is el kell viselnünk. S amint ott állottunk, 271emígy osztozkodván mi ketten a kutyával, egyszerre csak megnyílt lassan a kapu, s a nyílásban egy fej jelent meg, amelyen tarka sapka volt. Úgy kukucskált be az udvarra, mintha nem lett volna biztos, hogy kerülhet-e beljebb. Gondoltam, mindenkitől lehet valamit tanulni, s intettem neki, hogy ereszkedjék csak felém.

Egy segédforma fiatalember volt.

– Itthon van-e a doktor? – kérdezte titokzatosan.

A játék miatt, s hogy a sorsomat is vidámabbra fessem, arra gondoltam, hogy én is hozzákeverek még valamit a rejtelmességhez; odasúgtam tehát neki:

– Valahol a vonaton működik; csak Blanka kisasszony van itthon.

– Egyedül-e?

– Tiszta egyedül.

Erre levette a sapkáját, a haját megigazította, s meg a ruházatát is. Aztán nagy bátran, mint egy biztos vitéz, elindult az ajtó felé. Ahogy azonban a küszöbre tette volna a lábát, már futni is kezdett visszafelé, de igen a vőlegény is utána. Úgy látszik azonban, hogy a kergető vőlegény nemcsak otthonosabb volt abban a házban, hanem jobb futó is, mert utolérte a másikat még a kapu előtt. S ahogy utolérte, egyetlen ugrással rászökött a másikra, mint a farkas. Leestek abban a percben a burjános földre, s nagy ordítások és káromkodások között marcangolni kezdették egymást.

Ekkora romlás láttára Bolha is megbolydult rögtön, és ugatni kezdett. De a következő percben én már ott voltam mellettük; s hamarosan ott volt Blanka is, aki egyre jobban jajveszékelt.

Majd kezdett sikoltozni is.

– Ne búsuljon! – vigasztaltam Blankát –, hiszen az egyik győzni fog! S akkor, hogy senki se hiányozzék, ingben s hirtelen rántott nadrágban odafutott Garmada úr is.

– Hát itt mi van?! – kérdezte.

– Itt ismét tavasz – mondtam.

272

Garmada úr azonban nem szerette úgy a verekedést, mint én, mert nagy handabandával topogni kezdett a verekedők körül, miközben hol a fejét fogta, hol pedig a nadrágját.

A helyzet kezdett erősen cifra lenni, mert a verekedők arcáján már a vér is mutatkozott. Erre Garmada úr, mint a bolond kakas, még jobban verdesett, Blanka még jobban jajgatott, s Bolha még jobban ugatott. De megdagadt az én félelmem is, mert azt mondta bennem egy hang, hogy idegen lévén a városban, könnyen rám foghatják, ha valamelyik meg találja ölni a másikat. Elszántam hát magamat, s valahogy a segédnek megfogtam a lábát, és húzni kezdtem. Nagy nehezen úgy elhúztam, hogy már egymás végtiben voltak. Akkor a vőlegény még rúgott egyet a segéd fején, s ez a verekedésre pont lett.

– Álljanak fel, s takarodjanak! – mondta Garmada úr.

Amikor kimentek valahogy a kapun, Garmada úr a kaput bezárta, majd odafordult a kisasszonyhoz, s neki ezt mondta:

– Blanka, ha ez még egyszer megismétlődik, magát is kidobom!

– Én nem tehetek róla, doktor úr! – felelte Blanka.

Erre Garmada úr dúlva-fúlva bement a házba.

– Melyiket szereti? – kérdeztem a lánytól, ahogy csak ketten maradtunk.

Blanka mérgesen nézett reám, aztán a tekintete a kutyára esett, és hirtelen így szólt:

– Ezt a kutyát! Mert a férfiak csak bajt szereznek – mondta, s befutott a házba.

Mi pedig ismét ott maradtunk árván, Bolhával ketten. Egy pillanatig az volt az eszemben, hogy csakugyan felveszem szép lassan a hátizsákot, s a Bolha intelme szerint úgy elmegyek onnét, mintha ott sem lettem volna. De akkor Blanka kiszólt a konyhából:

– Gyere be, és pakolj le!

Hát erre mégis bementem, s szívélyesen így szóltam:

– Itt vagyok.

– Tedd le a hátizsákot! – mondta Blanka.

273

– Hova?

– Egyelőre oda az ágy mellé.

– Jól van, én odateszem, de aztán nem leszek hibás – mondtam.

– Miben nem leszel hibás?

– Abban, ha a segédek visszajönnek, s megbotlanak benne.

Blanka furcsán tekintett reám, de csak ennyit szólt:

– Ugyan!

Akkor láttam meg, hogy Bolha már ott is fekszik az ágy előtt egy mocskos báránybőrön. Odamentem melléje, a fejemet megtekergettem, s én is így szóltam:

– Ugyan!

– Kié ez a kutya? – kérdezte Blanka.

– Az enyim – feleltem.

– Hát te azt hiszed, hogy én tűrni fogom itt?

Úgy szerettem volna, hogy a kutyát is megvédjem, s a szállást is megtartsam, s azért így feleltem:

– Bolhának hívják, de nem csíp.

– Hát téged hogy hívnak?

– Engem Ábelnek.

Erre a szóra Garmada úr urasan öltözve kilépett a szobából. A fején új kalap volt, a karján pálca, és a kezében kesztyű. Megnézte, hogy mi hogyan van a konyhában, aztán rendelkezni kezdett:

– Blanka, én most elmegyek a kávéházba.

– Rendben van, doktor úr – felelte Blanka.

– Aztán nem jövök haza, csak vacsora után – folytatta Garmada úr. – Maga is rögtönözzön itt valami vacsorácskát, s adjon ennek a fiúnak is, tudniillik ez a fiú az én segédem, s itt fog lakni, rendezze el valahogy. De mindenekelőtt szedje rendbe őt egy kicsit. Ott van az én régi barna ruhám, azt vegye fel; s ott van az a régi sárga cipő, azt húzza fel. És nem ártana, ha meg is fürödne. Különben most elviszem a borbélyhoz, hogy egy kicsit szépítsen rajta.

Blanka nagy szemekkel hallgatta ezt a beszédet, én pedig még nagyobb ámulattal. De sőt valami olyan érzéssel is, amiről azt 274szokták mondani, hogy az Isten kezében vagyunk. Szólani azonban nem mertem semmit, hanem vigasztalásomra azt gondoltam, hogy fel bizonyosan nem akasztanak, s egyebet pedig valahogy elszenvedek.

– No, gyerünk, Ábel! – mondta Garmada úr.

Rögtön menésre készülődtem, s hát Bolha is csóválja a farkát.

– Ne nekem csóváld, hanem a doktor úrnak! – mondtam neki.

– A kutya nem jöhet a borbélyhoz! – jelentette ki Garmada úr, aztán pénzt vett elő, azt odaadta Blankának, és csak ennyit fűzött hozzá: – Este itt lesznek a barátaim, legyen minden, ahogy szokás.

Azzal megindultunk ketten, s kimentünk a kapun. Én az útról még visszafordultam, s jól megnéztem, hogy hová kell visszajönnöm. Aztán a Szűzmária oltalma alá helyeztem magamat, s igyekeztem rendesen menni. Még öt percet sem haladtunk, amikor Garmada úr két fényes réztányér között benyitott egy ajtón. Én is utána léptem, s azzal a lépéssel már bent is voltam egy kis műhelyben, ahol két fehér köpönyeges ember szorgoskodva így köszönt nekünk:

– Ásszolgája! Van szerencsém!

Két nagy tükörrel szemben két karosszék állott, s Garmada úr az egyikbe beleültetett engem. Aztán a fiatalabbik köpönyegeshez így szólt:

– Hajvágás alul és oldalt, fejmosás, borotválás.

Mindjárt fizetett is, majd búcsú nélkül elment.

Engemet szorongás fogott el a nagy karosszékben, mert ama napig fehér köpenyes embert csak egyszer láttam, s az is mészáros volt. Mégis eltökéltem, hogy bátran és otthonosan fogok viselkedni; s amíg nem lesz muszáj, nem is szólok egy szót sem. Közben a fiatalabbik fehér lepedőt terített a nyakam köré, s láttam, hogy kacsint egyet a másiknak, aki a szoba sarkában ült kifent bajusszal. A kacsintás után munkához látott menten, s amikor már körüljárta géppel a fejemet, s kezdett az ollóval is csesszegtetni, végre megszólalt, mondván:

275

– Erős és sűrű hajad van, hécskám!

Bár eltökéltem volt, hogy végső szükség nélkül nem szólok, az emberi rend érdekiben mégis úgy gondoltam, hogy a borbélynak a tisztes és helyes beszédből most leckét adok.

– Talán az úr is csicsai? – kérdeztem.

– Hát az mi? – állott meg a borbély.

– Az egy falu Csíkban. Nem odavaló?

– Nem.

– No, elég kár! – mondtam.

– Miért, ugyan?

– Azért, mert ha nem odavaló, akkor nem mondhatja nekem, hogy „hécskám”.

– Hát mit szabad mondanom? – tudakolta a segéd.

Jól emlékeztem, hogy Garmada úr a vonaton miképpen szólott volt a közönséghez, s abból tanulva, így feleltem a borbélynak:

– Csak azt, hogy: ön, vagyis ilyen és ilyen haja van önnek!

A borbély olyan lett, mintha a fejére koppantottam volna egyet. Hamarjában felelni sem tudott semmit, s az olló is megállott a kezében.

– Ha így dolgozik, a szerszám megrozsdásodik! – mondtam neki.

Erre a bajuszos felállt és odaszólt:

– Ne kaszinózzék segéd úr, hanem dolgozzék!

Mint a szomjas ember, ha ihatik, olyan jó érzés lepte el a lelkemet. Ily sikert aratván, magamat is ahhozléve tartottam a székben. Amikor pedig a beretválásra került a sor, a bajuszos főnökhöz illendő módon így szóltam:

– A beretválást végezze ön, mert mindenkinek dolgoznia kell!

Egy hanggal sem ellenkeztek, hanem a főnök átvette a beretvát, és végig nagy ügyelettel dolgozott rajtam. Akkor pedig meghajtotta magát, s így szólt:

– Tessék parancsolni!

– Köszönöm – mondtam én is.

276

Aztán megnéztem magamat a tükörben, s hát bizony egy sokkal ügyesebb fiút láttam benne, mint amilyen bejött volt. Vettem a kalapomat s megkérdeztem:

– A doktor úr mindent kifizetett?

– Igenis – mondta az öreg.

– S köszönőpénzt? – néztem a segédre.

Láttam, hogy nem érti a dolgot, de én sem akartam magyarázgatni, hanem kivettem tíz lejt. Gondoltam, én is könnyen kerestem, s odaadtam neki.

– Kössz! – mondta a segéd.

S vége lévén a játéknak, mind a hárman nevetni kezdtünk.

Aztán félrevágtam a kalapomat, és kijöttem. De a kalapot nemcsak zsenge korom miatt csaptam hetykére, hanem azért is, mert boldog voltam.

Otthon azzal fogadott Blanka, hogy százszor szemrevalóbb vagyok, mint azelőtt; a kutya ellenben olyan büdös, hogy nem lehet a konyhában megtűrni. Azt feleltem neki, hogy künn az udvaron mindjárt csinálok valami vackot, s oda kivisszük.

– Na, az jó lesz! – örvendett Blanka. – De előbb mosakodjál meg, s cserélj ruhát is, mert nagyon kíváncsi vagyok.

A barna ruhát és a sárga cipőt már elő is szedte volt; s teli vízzel ott állott egy nagy mosdótál is, csak éppen azt nem tudtam, hogy miképpen kezdjek a dologhoz. Jobbra-balra néztem, s zavaromban úgy totyogtam, mint ahogy Garmada úr tette volt a verekedőknél. Blanka várakozó pillantásokat vetett reám, de nem segített, hanem még így szólt:

– Nem ártana, ha egészen megfürödnél.

– Tán nem ebben a mosdótálban?

– De ebben.

– Hát én nem vagyok csóka! – mondtam.

– Én sem vagyok csóka – felelte Blanka. – S mégis ebben szoktam fürödni. Ezt pedig te is megteheted. Nem a Jordán vize. Nahát!

277

Minden szava után jobban féltem, hogy most immár mi lesz. S hát még, amikor Blanka azt mondta, hogy ne húzódozzam, hanem vetkőzzem le, s lépjek bele a mosdótálba! Hát akkor a két lábam remegni kezdett, s a térdem mögött annyira citeráztak az inak, hogy le kellett ülnöm. A fejemet a két karomra hajtottam, s éreztem, hogy miközben egész testemben zsongottam, egyszer a meleg hullám s egyszer a hideg hullám futkorászik rajtam. Blanka odajött hozzám, és megsimogatta a hajamat, amit az igyekvő borbély nemcsak megfésült volt, hanem be is szagosított.

– Na, mi lelt, te gyerek? – kérdezte tőlem.

– Semmi.

– Félsz a víztől?

– Attól nem.

– Hát kitől?

– Az ördögtől.

Blanka olyant kacagott erre, mintha csengettyűt ráztak volna meg, nagy gyöngyvirág csengettyűt, aminek bódító illata van. Aztán egészen odahajtotta a fejét az enyémhez, s csak annyit mondott:

– Kis szamár, te!

Nem tudom, mért, de egyszerre úgy meglobbantam, hogy felugrottam a székről, és Blankára kiáltottam:

– Boszorkány!

Blanka olyan zavaros ijedelemmel nézett reám, hogy megsajnáltam. Szinte kiesett a könnyem, hogy én vele ezt cselekedtem. Odaléptem szelíden hozzá, megfogtam a kezét, és azt mondtam:

– Bocsánat.

Blanka egyszeriben kivirult ismét; kiragyogott valósággal, mintha a felleg, mely ráfutott az előbb, hirtelen odalett volna. De azért mégsem változott egészen a régire vissza, vagyis a verebes leányból fecskemadár lett. A fürdéssel sem erőszakoskodott tovább, hanem azt mondta, hogy ő bemegy a Garmada úr szobájába, s én csináljak, amit akarok. Első pillantásra ez így helyesnek 278is látszott, de amikor egyedül maradtam, az ördög sugdosni kezdett a fülembe. De hát rákiáltottam az ördögre is, majd pedig derékig levetkőztem, s odaállottam a nagy mosdótál elé, amelyikben úgy tündöklött a szép tiszta víz, mint valami hegyi tóban. S ahogy ott álltam és néztem a vizet, a bőröm bizseregni kezdett, s egy hirtelen gondolattal így szóltam magamban:

– Mégis csóka leszek!

Letettem hát a nagy tálat a fal mellé, hamar nekivetkőztem, és beléptem a vízbe. De közben az ördög mégis folyton leselkedett, s így nem csoda, ha oly hadra készen állottam ellene, mintha török basának nevelt volna édesanyám. Csak akkor szálltam békességbe lassan, amikor a hideg vízzel locsolni kezdtem magamat. De akkor a békességem olyan nagy lett, hogy egész életemre megtanultam belőle, miszerint az ördög incselkedése ellen nincs jobb orvosság, mint a hideg víz.

Egy félóra is elmúlhatott talán, amikor átkiáltottam Blankának:

– Be lehet jönni!

Akkor már a Garmada úr barna ruhája is rajtam volt, s rajtam a sárga cipő. Egy kicsit kotyogott rajtam mind a kettő, de csúnya városi fiúnak sem lehettem, mert amikor Blanka meglátott, a kezét összecsapta, s így szólt:

– Nem is az vagy, aki voltál!

De nemcsak ő nézett engem, hanem nagy figyelemmel Bolha is. Neki azonban alig sem tetszett, hogy a régit ilyen egyszerre levedlettem, mert félretartott fejjel pillogott rám, mintha előbbi magamat megettem volna. Lehajoltam hozzá, megsimogattam, és így szóltam:

– Halad a világ, Bolha!

Blanka azt akarta, hogy még jobban haladjon; vagyis, hogy vegyek más inget is, városit; s kössek nyakravalót.

– Honnét varázsoljam azokat? – kérdeztem.

– Van a doktor úrnak! – mondta Blanka.

279

Nem akarván kakukk lenni, azt feleltem Blankának, hogy a nyakam éppen eleget fog nyúlni addig is, amíg a ruhát és a cipőt ledolgozom; nem akarom hát az ing és nyakravaló miatt tovább nyújtani.

Blanka nem hallgatott reám, hanem elővette az inget és nyakravalót, felém nyújtotta, és így szólt:

– Van rossz fog elég. Vedd fel!

Húzódoztam ugyan, hogy az ingemet Blanka előtt levessem, de aztán azzal nyugtattam meg magamat, hogy emberek vagyunk. Amikor azonban ott állottam derékig szabadon, Blanka addig s addig adta-vette játékosan az inget, hogy én bizony, ahogy valahára megcsíphettem, egy lobbanással kettőbe hasítottam. A sittyenésre azonban rögtön eszemre tértem, s ijedten kérdeztem meg:

– Na, most mi lesz?!

– Jó lesz portörlőnek – mondotta Blanka. Aztán egy másik inget adott, amit szerencsésen fel is vettem, majd kézen-közön a nyakkendőt is felkötöttük. Akkor azt mondtam Blankának, hogy már annyit fáradoztunk, hogy éhes lettem, s együnk. Erre ő teát főzött, s a hátizsákból előkerült a hazai is, melyből igen jóízűen táplálkoztunk ketten.

Vacsora után, ahogy azt megígértem volt, künn az udvaron vackot csináltam Bolhának, s oda le is fektettem. Én is kiültem Blankával az udvarra, s abban a hasznos csendességben elmondtam neki a származásomat és az addigvaló viszontagságaimat; s majd azt a hő vágyamat is, hogy szeretnék ember lenni a városban.

Blanka kedvesen hallgatott engem, majd nagyon elmélázva azt kérdezte:

– A szüleid élnek-e?

– Apám igen – feleltem én is elmélázva s anyámra gondolva.

– Jó, akinek van szülője – folytatta erre Blanka, majd elpanaszolta, hogy neki bizony sem szülője, sem testvére nincsen. Nem is ismerte őket, mert ő olyan szerencsétlen volt, hogy a lelt gyer280mekek között nőtt fel, s majd az árvák házában. Onnét hozta el Garmada úr, tizennégy éves korában. Nem lehet mondani, hogy itt rossz dolga volna, csak éppen a meleg szeretet, az az egy hiányzik. De hát a doktor úr sem úgy nőtt fel, hogy a meleg házi szeretetben sok része lett volna, mert ugyanis az ő apja kóbor kereskedő volt, az édesanyja pedig korán elhunyt.

– Akkor sok mindent értek – mondtam. – Mert értem a Garmada úr kóbori doktorságát, s értem azt is, hogy Blanka kisasszony miért vágyik oly szertelenül a szeretetre. Csak éppen egyet nem értek.

– Tudom, tudom! – szólalt meg Blanka.

– Mit tud?

– Ezt a dolgot, hogy ilyenek járnak hozzám. De mit tegyek, mondd meg! Mindegyik a lelkivel jön először, de a következő alkalommal már úgy meghabarodik, mintha az üdvösségit látná bennem.

– Küldje el! – mondtam.

Egyszerre ijedelem és esdeklés látszott a Blanka arcán, s így szólt:

– De ha szeretnek!

Hirtelen indulatomban, hogy ismét bogozza a dolgot, szinte rákiáltottam; de aztán elöntött a lélek, és azt mondtam neki:

– Ha szeretet kell, itt vagyok én!

– Te még gyermek vagy – szólt csendesen Blanka.

Hát erre nem tehettem mást, egyet-kettőt nagyot sóhajtottam, majd hol egymásra pillantottunk, hol pedig a fiatal tavaszi csillagokat néztük.

Ott ültünk még akkor is, amikor Garmada úr három barátjával megérkezett. Rendes úriembereknek látszottak a barátok, bár az egyik jókedvében igen handázott. Nekünk nagy bőséggel köszöntek, majd bevonultak a szobába. Blanka bort szolgált nekik, s mindenféle édességet és süteményt. Így telt-múlt az éjszaka, s az én fejem bizony lassan az álmosságtól már olyan nehéz lett, hogy 281biztosan tíz kilót is nyomott. De mindent inkább tudtam, mint azt, hogy a lefekvés miképpen lesz, mert az urak egyre lármásabban mulattak a szobában, a konyhában pedig csak egyetlen ágy volt. Végre mégis történt valami, mert Blanka pokrócot terített a konyha földjére, s adott melléje egy párnát és egy takarót is nekem.

S én ott úgy elaludtam, hogy még azt sem vettem észre, amikor elmentek a zajos barátok.

Egyszer azonban arra kezdettem eszmélni, hogy talán nyúznak valakit bent a szobában. Felemeltem a fejemet, s hát alig-alig pirkad a hajnal; a hördülő nyögések pedig, minél furcsábbat és rémítőbbet soha nem hallottam, egyre csak nőttek odabent. Remegni kezdtem, és émelyegni.

Hogyne, hiszen az ördög és a halál egyszerre jutottak eszembe. A hideg verejték egészen belepte a homlokomat, de lassan és valahogy mégis összeszedtem minden erőmet, feltápászkodtam, és az ágyra néztem. Blanka ott feküdt nyugalmasan, s a fekete haja úgy övezte az arcát, mint a csipke. Nagy félelem között odaszóltam neki, de arra nem ébredett fel. Akkor az ágy oldalát megkopogtattam egy kicsit, és hangosabban mondtam:

– Blanka kisasszony!

Végre riadtan felkapta a fejét és megkérdezte:

– Mi az?!

– Valaki öli a doktor urat! – mondtam.

Blanka hallgatózott egy percig, s aztán így szólt:

– Öli a fenét!

– Hát akkor mi van?

– Veri az ördög.

– Álmában?

– Remélem – felelte Blanka.

Azzal visszatette a fejét, s a szemét behunyta, hogy tőle a világ is felfordulhat. Én azonban nem voltam Blanka, vagyis kuporogtam tovább, félig felülve, de egészen megrettenve. A szemeim is égni kezdtek, s a fejem szédülni; majd nagy nehezen az jutott az 282eszembe, hogy jobb lesz, ha bedugom a fülemet. De akkor a szédülés, mint valami forgószél, egyszerre lekanyarodott a gyomrom felé, s a másik pillantásban már olyan irgalmatlan háborodásban voltam, hogy felugrottam, és támolyogni kezdtem kifelé. De alig értem ki a burjános udvarra, már megindult bennem minden, és teljes odaadással a rókákat kezdtem hajtani a tavaszi pirkadásban. S ahogy ott kínlódtam, a könnyezés miatt beborult szemekkel, egyszerre valaki segítő szándékkal megfogta a homlokomat, és tartotta, hogy könnyebben győzhessek a rókák fölött. Erőm szakadva és halványan csak annyit gondoltam, hogy a segítő lélek biztosan Blanka, ámbár a szaga igen savanyú volt. Amikor annyira végeztem, de még feltekintés előtt, igaz hálálkodással így szóltam:

– A Jézus fizesse meg!

Erre a segítő lélek rögtön félbehagyott engemet, de én is megtöröltem a szememet és feltekintettem. S hát, Uram-Jézusom, egy nagy szakállú vén zsidót pillantottam meg! Úgy megijedtem tőle, hogy rögtön félreugrottam, s hát akkor láttam meg, hogy az egy mellett még más kettő is áll. Mind a háromnak csupa szőr-szakáll ábrázata volt, s rajtuk hosszú, fekete kaftán. A hajuk kétoldalt csavaros volt, és úgy csüngött, mint a feketére megfestett gyaluforgács.

– Na, nem kell mitőlünk félni! – mondta szép szóval a gyámolító zsidó, ki a legfőbbiknek látszott a három közül.

Én gyenge magyarban támolyogtam volt ki, s a fehér vászon reszketett erősen a lábszáramon. De éreztem, hogy valamit mondanom kell, s így szóltam:

– Megkönyörült rajtam az Úr.

Erre a főbbik zsidó közelebb jött hozzám, és atyai módon a vállamra tette a kezét.

– Na, tettünk mi rosszat? – kérdezte.

– Jót igen, de rosszat nem – feleltem.

– Nahát, mi okozta gyomrodnak a bajt?

283

Nem tudom miért, de az jutott eszembe, hogy Garmada urat, aki nekem keresetet és szállást adott, semmibe sem szabad belemártanom. Éppen azért a világra hárítottam minden okot, ami valójában igaz is volt; így szóltam tehát:

– Még nem szoktam meg ezt a világot.

– A várost?

– Igen, s benne az izgalmasságot.

– Mi van benne izgalom? – kérdezte az öreg szakállas.

– Van elég – mondtam. – Testben és lélekben egyaránt.

Bár mind igazat szóltam, úgy néztek össze hárman, mintha az én mondásaimmal nem lettek volna megelégedve. Szót is váltottak a maguk nyelvén, megegyezvén nyilván, hogy gyanút tápláljanak felőlem. Erre vallott a kérdés is, mert hangot másítva így szólt hozzám a könyörületes öreg zsidó:

– Hát erre az udvarra honnan jöttél?

– A Hargita mellől – mondtam. – Tudja-e, hol van?

– Nem.

– Nohát onnét.

Erre ismét összenéztek hárman, s abban a nézésben az volt, hogy én nemcsak idegen vagyok az udvaron, hanem bolond is vagyok.

– És mit keresel ezen az udvaron? – kérdezte tovább.

– Semmit – mondtam. – Elég bajom volt úgyis.

Megint összenéztek és bólintottak.

– És aztán a ruhádat hol hagytad?

– Ez is sok, ami rajtam van – mondtam.

Erre a könyörületes öreg mondott a másik kettőnek valamit, mire azok nagy vigyázattal karon fogtak engemet, és elindítottak a kapu felé. Mentem velük ellenkezés nélkül, de amikor láttam, hogy ki akarnak tenni a kapun az útra, egyszerre megálltam, s azt mondtam nekik, hogy egy kicsit engedjenek el, mert nagyon viszket az orrom, s meg akarom dörzsölni. S amikor elengedtek, abban a percben megszöktem magamat, s szaladni kezdtem vissza284felé. De mivel láttam, hogy ők nem futnak utánam, a konyha ajtajában megálltam, és onnét istenhozzádot intettem nekik.

Azzal bementem és lefeküdtem.

Az ajkamról bő sóhaj szállott rögtön az egek felé, mert bizony a háborgási betegség és az udvari történet után jó volt megint a takaró alatt. S jó volt az is, hogy a másik szobából nem hallatszott már semmi kínszenvedés. Csak éppen, alig melegedtem meg, Blanka szólt oda nekem:

– Hol jártál, Ábel?

– Hát a kisasszony nem aluszik? – kérdeztem.

– Nem, essen belé a fene! – mondta Blanka.

Nem tetszett nekem, hogy egyszer-máskor ilyen darabosan szólt, mert szép barna arca miatt-e, vagy zsenge termete miatt, de amióta megláttam, azóta folyton tavaszodni akart a szívem. Ez egyszer azonban találónak véltem a darabos szót, mert azt gondoltam, hogy valami bolha csípte meg őt.

– Ne búsuljon, kedves kisasszony! – mondtam neki. – Ma úgyis vasárnap van, s templomozás helyett megölöm.

– Kit akarsz megölni, te?! – kérdezte Blanka.

– A bolhát, amelyik megcsípte magát.

– Engem nem csípett meg.

– Hát akkor miért nem aluszik?

– Gondolkozom a te sorsodon – mondta Blanka.

Egy ideig ismét csendben voltunk; s nem tudom, hogy Blanka mire gondolt abban a csendben, de nekem a zsidók fúrták az oldalamot, s azon gondolkoztam, hogy miképpen adjam ezt a Blanka értésére. Végre elszántam magam, s ismét megszólítottam őt:

– Blanka kisasszony?

– Mit akarsz?

– Én csak azt, hogy megmondjam, miszerint a zsidók között is vannak jó emberek.

– Hogyne, sokat adakoznak! – mondta Blanka.

285

Egyszerre nevetni kezdtem, mert az jutott eszembe, hogy az előbb az udvaron, mint szánalmas személy, csakugyan eléjük tarthattam volna a perselyt.

– Hát te most mit nevetsz? – kérdezte Blanka.

– Én azt nevetem, hogy milyen furcsa volna, ha nekem nagy szakállam és földig érő fekete kaftánom volna, s úgy bejönnék ide az udvarra, ahol látnék egy katolikus fiút, aki vászon vadászgúnyában lesné a rókákat.

– Hát ide nyugodtan bejöhetnél! – mondta Blanka –, mert ide járnak olyan zsidók.

– Járnak-e?

– Igen, mert ez a ház az ózsidó egyházközség tulajdona, s itt a másik lakásban ők tanyáznak. Ott van egy nagy szoba, s a vándor szegény zsidók ott alusznak; s vannak bókherek is, akik hajnalonként ide jönnek, és a szegény vándorzsidókat megfürösztik, s imádkoztatják őket.

Én nagyon elcsodálkoztam a dolgon, de mivel nem tudtam, hogy kik azok a fürösztő emberek, megkérdeztem:

– S kik azok a bókherek, Blanka kisasszony?

– Azokból lesznek a papok, vagyis olyan paptojások – felelte Blanka.

– Hát akkor maga is egy kedves kicsi paptojás!

– Miért lennék az?

– Azért, mert maga is meg akart engem füröszteni.

Erre Blanka nyújtózott egyet, majd így szólt:

– Hallgass, a csillagok még ébren vannak!

Olyan kedvesen mondta ezt, hogy a derengő ablakon keresztül csakugyan incselkedni láttam egy csillagot. De azért oktatják és nevelik az embert a családi körben, az iskolában és a templomban, hogy az incselkedések idején védekezni tudjon. A magam tudása szerint védekeztem tehát, vagyis azokra a szentekre gondoltam, akik tiszta ártatlanságban éltek, és a sóvárgó szívet parancs alatt tartották. Így tehát kiválasztottam egy példaképet, és Szent Imre 286hercegre gondoltam. Egy fohászt is küldöttem hozzá, majd elképzeltem, hogy ő miképpen állott volna ellen, ha szíve nyugalmát akarták volna csorbítani. Arra az eredményre jutottam, hogy ő is nyilván úgy tett volna, ahogy én, vagyis egy másik szenthez folyamodott volna, aki előtte élt. Ez engemet megnyugtatott abban, hogy a védekezés dolgában helyesen járok el.

S aludni próbáltam ismét.

Azonban az álom nem akart megszállani nálam.

Gondolkozni kezdtem tehát, hogy célom érdekében megtettem-e mindent. S arra jutottam, hogy bizony a kísértést legyőzni a fohász nem elegendő, hanem oda az is kell, hogy Blankától valahogy messzebb kerüljek.

– Legalább megnézem, hogy a zsidókat miképpen fürösztik – mondtam magamban; majd csendesen öltözködni kezdtem. A hajnal már reggelesen derengett, s Blankának is meghozta a szundítást, mert nem vett semmit észre. Amikor azonban éppen a kabátomat akartam volna felvenni egyszerre hátravágódott az ajtó, valaki a küszöbre ugrott, és elordította magát:

– Vérfürdőt rendezek!

Abban a pillantásban az asztal mögé ugrottam, Blanka pedig az ágyból az én hátam mögé. S úgy megtörpültem mindjárt, hogy csak fél fejjel voltam magosabb az asztalnál, de Blanka is annyira megsemmisült, hogy még kiáltani sem tudott. Annyit azonban láttam, hogy a tegnapi vőlegény jelent meg nekünk, színültig részegen s egy nagy disznóölő késsel a kezében. Nem ölt meg rögtön minket, hanem egy ideig csak állt a küszöbön, vigyorgott és rázta a nagy kést. Blanka úgy fogott hátulról engem, mint a karót a tökinda.

– Bújj elé onnan! – ordította el magát a vőlegény.

Nem tudtuk, hogy kettőnk közül melyiknek szól a parancs s így nem bújtunk elő egyik sem. Erre lépett egy felet a vőlegény, és reám mutatott a késsel:

– Hát ez kicsoda?

287

Félelmemre csak most került fel igazán a korona, mert hiába voltam én ártatlan, ha célba vett engemet. S a dermedt pillanatokban az életszeretet is ordítani kezdte bennem, hogy itt muszáj csinálni valamit; s akkor egyszerre, mint annyi más percben, eszembe jutott Bolha, s rögtön el is kiáltottam magamat:

– Bolha, segíts!

Mire kettőt számoltam volna, Bolha már ott termett a vackából, s minden habozás nélkül nekiugrott hátulról a vőlegénynek. Annak csak annyi ideje volt, hogy a késsel a kutyához vágjon, de szerencsére nem találta el a kutyát. Ellenben ő maga kiesett a küszöbön, és végigterült a földön. Erre én is felegyenesedtem, és a kutyához így szóltam:

– Jól van, Bolha!

Blanka megigazította a haját, aztán odament a vőlegényhez, nagy undorodással megnézte őt, majd hozzám így szólt:

– Igazad volt, Ábel.

Aztán kivette a vőlegény kezéből a kést, és úgy odaverte élivel a vízvezetéki vastartályhoz, hogy valóságos csipke lett a késből. Amikor pedig ezt is elvégezte, visszafeküdt az ágyba, s egy nagy sóhajtással jelezte, hogy megkönnyebbült. Bolha még ott állott mellettem, és boldogan csavargatta a farkát. Én ránéztem Blankára, s miközben simogattam a kutyát, így szóltam:

– Büdös vagy, Bolha, de bátor!

Blanka értett a szóból, és megjegyezte:

– Majd megfürösztöm.

Nem volt kedvem arra, hogy ehhez a fürösztéshez is fűzzek valami tréfát, hanem azon gondolkoztam inkább, hogy miképpen lehetne a kapun kívül tenni a hanyatlott vőlegényt. Blanka azt mondta, hogy mi zárjuk magunkra az ajtót, az a disznó pedig majd felébred és elmegy. Én azonban nem találtam ezt helyesnek, mert úgy véltem, hogy aki így fekszik le, az nehezen kel fel. Kimentem tehát, és megvizsgáltam a nagy hőst. A szuszogásáról annyit megállapítottam, hogy lesz, aki felkeljen. A többi már nem ment ne288hezen, mert az udvari hordóból vizet merítettem a markommal, s azt cseppenkint eregetni kezdtem az ábrázatára. Ügyeltem azonban, hogy hirtelen veszély esetére a kutya mellettem legyen. S ő annyira mellettem volt, hogy amikor a locsolást látta, közel fartatott egészen a vőlegény fejéhez, és pontosan a fülibe harmatozott. Ez nemcsak okos cselekedet volt, hanem egyben hasznos is, mert ettől a vőlegény megrázta a fejét, és eszmélkedni kezdett.

Segítettem neki, hogy valahogy felálljon.

– Hol vagyok? – kérdezte tőlem.

Én egy célszerű fordulattal így feleltem:

– Itt, a kocsma előtt.

Egészen olyan volt, mintha valami mocskos és bokros helyen a sírból támadott volna fel. S amíg pislogott nagy bambasággal, én kitaláltam a többit is hamar, és így folytattam:

– Jöjjön hamar, s menjen ki a kapun, mert a gazdám elment a csendőrök után. Én mondtam neki, hogy ne menjen, de ő elment, mivel maga nem akart fizetni. Pedig én azt is mondtam, hogy biztosan megfizeti legalább az öt liter bor árát, amit megivott az éjszaka. S azt is mondtam, hogy ne tegye ki uraságodat a korcsmából erre a hideg földre, mert biztosan meg fog fizetni, de ő mégis kitette uraságodat, mivel még az öt liter bor árát sem akarta kifizetni, pedig az üvegeket is mind összetörte, s azokat is meg kéne fizetni.

Ekkora veszély s annyi fizetés hallatára a zsebébe nyúlt a vőlegény, s egy marok aprópénzt hamar a markomba nyomott. Aztán olyan gyorsan, ahogy csak tudott, megindult, és szerencsésen kiosont a kapun. Én megolvastam a pénzt, s hát százharminc lej volt. Ebből százat mindjárt felajánlottam Bolhának, hogy a segítség jutalmául neki abból kutyaházat csinálok és húst veszek. A megmaradó harmincról pedig úgy döntöttem, hogy az menjen virágra Blankának. Jelentkeztem is mindjárt a konyhában, és előadtam, hogy megyek most a városba, hadd ismerkedjem, ha már itt vagyok. Blanka azt kérdezte, hogy az a részeg disznó még ott fek289szik-e, mire én azt feleltem, hogy nem fekszik ott, mert a szerencsétlenség után nemsokára utánajött egy gyönyörű szép leány, aki fölkeltette és elvitte. Blanka hitetlenül nézett reám, hogy nem hazudok-e; majd mérgesen leszállott az ágyból, és azt mondta, hogy induljak a városba, mert utánam be akarja zárni az ajtót, mivel elég volt immár neki a zajgásból.

Bolhát nem vittem magammal, hanem egyedül mentem.

Még olyan korán volt, hogy emberek nemigen jártak az utcákon, s aki járt, jó része annak is részeg volt. Józant csak egy-egy korai szolgálót láttam, s azoktól kérdezősködtem is, hogy deszkát, húst és virágot merrefelé lehet venni. Azok a piacra irányítottak engem, s én oda el is találtam. Nagy vidámság honolt a piacon, s örömmel láttam, hogy ott mindenkinek a számára árulnak valamit. Az egyik helyen pecsenyét sütöttek, s annak a szaga engemet úgy felbuzdított, hogy annyi pecsenyét életemben sohasem ettem, mint akkor. S amikor ilyenformán kibékültem magammal, Blankának és Bolhának is megvásároltam a célba vett dolgokat, s azokkal megrakodva olyan voltam, mint egy kicsi szamár virágvasárnapján.

Mire hazaértem, már az idő is úgy előrehaladott volt, hogy a délt várni lehetett. S a füves udvaron mégsem volt semmi más mozgás, csupán az, amit Bolha a farkával csinált. De ő hiába örvendett oly nagyon, mert földre eresztvén a kutyaházra való deszkát, gyarló módon a szívemre hallgattam rögtön. Vagyis legelsőbben Blankát akartam megörvendeztetni a virágokkal.

Az ajtó előtt még egy kicsit megálltam, és elgondolkodtam, hogy a virágok mellé mit fogok mondani. Azt fogom mondani, hogy jártam egy szép mezőben, s annak a mezőnek a közepében láttam egy ártatlan szívet, s annak a szívnek a környékéről szedtem ezeket a virágokat, amelyek a színökkel s az illatukkal szolgáljanak neki.

Azzal szép csendesen benyitottam az ajtót, s hát Blanka mellett egy fiatalember üldögél.

290

– Nem tudsz kopogtatni, te paraszt?! – förmedett rám a vendég.

Én a szívfájdalom mellé egyszerre mérges is lettem.

– Maga van idegen helyen! Kopogtasson hát maga!

Blanka úgy kezdett kacagni, hogy a vendég nem tudta, mit mondjon erre. De én sem szóltam többet semmit, hanem a húst és a virágokat letettem az asztalra; azután pedig felvettem azt a nagy kést, amit csipkésre csorbított volt Blanka. Marokra fogtam a kést, és ránéztem a fiatalemberre.

Az olyan lett, mintha a falról esett volna le.

Nekem a győzelemhez ennyi is elég volt.

De hogy rámába is tegyem ezt a hirtelen győzelmet, odamentem a vízi vastartályhoz, és ott a késsel működni kezdtem.

– Mit csinálsz, Ábel? – kérdezte Blanka.

– Reperálom a késnek az élit, hogy használni tudjam.

– S mire akarod használni?

– Én öt percig semmire – mondtam. – De akkor eleven húst vágok, ha még akkor is lesz.

Gondoltam, ezt elég magyarul megmondtam; s a virágokkal, a bécsomagolt hússal és a késsel kimentem.

Künn az első dolgom az volt, hogy a húsnak a felét a kutyának odaadtam. S mialatt Bolha boldog mohósággal folytatta a vasárnapi táplálkozást, azalatt nekem is példás gondolatom támadt.

– No, állj meg, Blanka! – mondtam. – Mert ha te vétettél a virágok ellen, a virágok is másnak fognak kedveskedni.

A virágok pedig úgy kedveskedtek másnak, hogy a színökkel és az illatukkal nem neki szolgáltak, hanem Bolha kutyának. Vagyis amikor Bolha jóllakott, visszafektettem szépen a vackára, s körös-körül feltűzdeltem neki mind a virágokat. Úgy pislogott ki onnét a kedves félszemével, mint egy óriási kutyafejű madár, aki a virágok közé rakta a fészkét. S éppen javában örvendeztem a boldogságának, amikor megnyílott az ajtó, s hát valaki sebesen igyekszik a kapu felé. De akárhogy iparkodott is, én megismertem, hogy az igyekvő senki más, mint Blanka mellől a borzos; to291vábbá felismertem a mozgásról azt is, hogy azonos személy a tegnapi sapkás verekedővel, akit a vőlegény fejbe rúgott volt.

Hamar utánaszóltam, mondván:

– Úgy húzza bé a kaput, hogy sohase tudja kinyitani többet!

Aztán egyedül maradtam.

Gondolkozni kezdtem, hogy most mi jót lehetne csinálni, majd azzal a szándékkal, hogy a virág illatát is élvezhesse Bolha, az egyik szál virágot odatartottam az orra alá. S igen nagy szerencsével, mert éppen abban a percben Blankának a hangját kellett hallanom:

– Te ott mit csinálsz, Ábel?

– Kedveskedem annak, aki megérdemli – mondtam.

Talán elfödöztem előle a kutyát, mert kíváncsian így szólt:

– Ugyan kinek?

– Jöjjön, nézze meg!

Blanka odajött, s amikor meglátta a virágágyásban a kutyát, karba tette a kezét, s így nézvén egy ideig az érdemes kutya felmagasztalását, azt mondta:

– Fura!

– Mi az, hogy fura? – kérdeztem.

– Ha te lefeküdnél például – felelte Blanka –, s körös-körül csontokat tűzdelnének melléd.

Úgy éreztem, eljött az ideje, hogy a rügyező szívem csalódása miatt megcsípjem egy kicsit.

– De fura volna az is – mondtam –, ha magát udvarlókkal ültetné valaki körül!

Blanka szembefordult velem, mint egy kicsi pulyka:

– S mi közöd hozzá?!

Látván, hogy megfeledte, amit a csillagok alatt beszéltünk, csendesen csak ennyit szóltam:

– Nekem semmi, sem ezeknek a virágoknak!

Erre megnézte Blanka a virágokat ismét, s láttam, hogy az irigység lángocskája megvillant a szemében.

292

– Mért emlegeted a virágokat? – kérdezte.

– Én nemcsak emlegetni akartam, hanem magának is adni – mondtam lehajtott fejjel.

Kis ideig csend volt, de aztán mondásomra a válasz megérkezett, mert Blanka felkapkodta a virágokat, és szó nélkül befutott velük a házba. Ahogy utánanéztem, olyan szívnyerő és ártatlan volt a virágokkal, mintha udvarlókat nem is látott volna soha. A kezemet a szívemre tettem, egy tavaszit sóhajtottam; majd aztán megépítettem a kutyaházat, hogy Bolhával együtt lelki nyugalomban érezhessem magam.

Úgy is éreztem egészen alkonyatig, de ahogy a napfény fogyatkozott, úgy bolydult meg bennem is a hazai képzelem és a városi gond.

Garmada úr is csak akkor kelt fel, alkonyat idején. Hamarosan elment a városba, s amikor visszajött vacsora után, úgy rendelkezett, hogy az ő szobájában vessenek nekem ágyat. Volt ott egy széles dívány is, melyre Blanka az ágyamat el is készítette szépen.

Amikor eljött az ideje, a doktor úrral együtt, mind a ketten lefeküdtünk. De úgy jött el az éjfél, hogy én még nem aludtam semmit. Csak a képzelődések és a gondolatok burjánzottak a csendes éjszakában, s annyira benőtték éjfélig az agyamat, hogy füvesebb volt az, mint odakünn az udvar. Végre azonban mégis elaludtam valahogy, de az álmom sem lehetett békés, mert amikor reggel felébredtem, a takaró a földön volt. Garmada úr már ott ült felöltözve a bőrszékben, és füstölt, mint egy török basa.

– Tán szerelmes vagy? – kérdezte tőlem.

Az álmosságból is kirezzentem hirtelen, mert az jutott eszembe, hogy talán tudomása lett a blankás virágokról. S hogy a valót kivegyem belőle, így szóltam:

– Ilyen pezsdítő tavasszal nem volna csoda. De hát miből gondolja, hogy szerelmes vagyok?

– Én abból, hogy sokat forgolódtál – mondta Garmada úr; majd utána felállt, s mielőtt kiment volna, még azt mondta:

293

– Hamar kelj fel, mert ebéd után utazunk!

S úgy is lett, ahogy mondta, vagyis ebéd után a foghúzó szerszámokat és a kereskedő fogát a táskába raktuk, s elmentünk ki az állomásra. Ott felültünk egy hosszú vonatra, amelyről nem is tudtam, hogy merre és hova megy velünk.

Egy óra múlva már úgy benne voltunk a munkában, hogy három embert három rossz fogától szabadítottunk meg. A keresetet késő éjjelig folytattuk, s akkor egy kisebb városban kiszálltunk. Elmentünk ott egy sárga falú vendégfogadóba, ahol vacsoráztunk ketten, s aztán lefeküdtünk. Hanem abban a szobában olyan régi volt minden, mintha nem is mi lettünk volna benne, hanem nagyapánk. Régi volt a szag, s régi a bútorzat, melyre csak rá kellett nézni, s már recsegett is. Garmada úr az ágyba, én pedig a díványra kerültem; s amikor a lámpát eloltottuk, olyan setétség borult reánk, hogy olyan a sírboltban sincs. Mivel azonban fáradt voltam, s a vacsora mellé bort is ittam volt, hamar elaludtam. De az ember sohasem tudja, hogy mire aluszik el. Így jártam én is, mert egyszer arra eszméltem fel, hogy nem a díványon fekszem, hanem valami csalánbokorban.

– Nagyságos úr! – kiáltottam.

Garmada úr felugrott az ágyból, és a lámpát hamar meggyújtotta.

– Mi az, Ábel? – kérdezte.

Felültem, s hát mégis a díványon vagyok.

– Bocsánat, tévedtem!

De hát Garmada úr akkor már ott állott mellettem, s valamit látott rajtam, borzongva visszább lépett, és azt mondta:

– Tévedtél a fenét! Hiszen egy hadsereg van rajtad!

Magamra néztem, s hát csakugyan annyi mazsola bogár volt rajtam, hogy az irtózat! Sikoltottam is egyet, de akkor már nem az ágyon voltam, hanem a szoba közepén. S ahogy tudtam, söpörni kezdtem le magamról a mazsola bogarakat; s bizony odaállott Garmada úr is, aki szintén söpörni kezdte. Egy hirtelen gondolattal odaadtam a kalapomat neki, s így szóltam:

294

– Üsse ezzel, ahogy csak tudja!

Garmada úr nevetve kapott a kalapos terven, s néhány perc alatt úgy leverte rólam a bogarakat, hogy csupa gyönyörűség volt.

– Jól van már, egy sincs! – mondtam neki, mire Garmada úr így szólt:

– Szeretnek téged ezek a poloskák.

– Hát ez a poloska?! – kérdeztem.

– Ez! Nálatok nincs?

– Van, de sokkal nagyobb; s medvének hívják.

Garmada úr ezen jót nevetett, majd visszafeküdt az ágyba.

– Hát én itt többet le nem fekszem! – mondtam, majd fel is öltöztem, és leültem az asztal mellé.

– S ott mit csinálsz reggelig? – kérdezte a doktor úr.

– Levelet írok édesapámnak – feleltem.

Azzal papirosat kértem, és írószerszámot; s miközben Garmada úr az álom vizén csónakázott, én is megírtam a levelet, mely így hangzott:


Kelt levelem a gyarló vendégfogadóban.

Kedves édesapám, tudatom magával, hogy az Isten idáig valahogy megsegített, s az egészségem is meglehetősen szolgál, melyet viszont kívánni édesapámnak is ezennel van szerencsém, mint ahogy mondta nekem egy borbély.

Madéfalváig jól eljöttem volt, s onnét jártak a vonatok. Találtam ott egy vasútit, s utána még egy másikat, akik kitanítottak engemet, hogy miképpen kell a szegény embernek utazni. Bolha nagy akadály volt, de nem ijedtünk meg még a kalauztól sem. Inkább leszálltunk egy lassító állomáson, ahol is én megbarátkoztam egy jóféle román bakterrel, s meg Bolha is az ő tarka kutyájával, aki szintén előnyös származás volt, mert egy román pap házából eredett. S amikor én megismerkedtem azzal a bakterrel, mindjárt úgy kezdtem viselni magamat, hogy abból az apai házra szégyen s énreám pedig hátrány ne származzék. Ez bé is következett, mert későbben felkért engemet a bakter, hogy legyek nála 295vendég s egyem vele paszulykalevest. Utána meggypálinkát is ittunk, amely belévitt minket az erdélyi állapotokba. Vagyis a bakter kinyilvánította nekem azt a kormányzati tételt, mely szerint a románok az ajtó megetti helyet reánk hagyományozták, egyéb dolgokban pedig a haszonélvezet csak akkor lesz közös, ha majd egyszer felsüt a szegény emberek napja.

Továbbá tudatom, hogy a baktertől eljövet találkoztam egy kelekótya leánnyal is, kinek egy Ádám kellett volna. Innét egy foghúzó doktorhoz kalauzolt engem az Isten, de a jövendőt nem lehet tudni. A jelen azonban elég biztató, mert olyan egyezségre léptünk mi ketten, hogy folytonosan utazunk a vonatokon, s mindenkinek kihúzzuk olcsón a rossz fogát. Aki hagyja. A mestert Garmada úrnak hívják, de az ész nálam van inkább. Ez a Garmada úr jóféle ember, s nyugodni és ünnepelni mindig megtérünk Kolozsvárra, ahol az ózsidók házában lakunk. S annyit feredünk, mint a réce. Van itt egy Blanka nevű árva leány is, aki igen vágyik a szeretetre. Ezt meg is kaphatná tőlem, de ő azt hiszi, hogy a kökényfán is fog neki szöllő teremni.

Más szóval mozgalmas életet élünk, s az elnyomott szegényeken még csak módjával tudtam segíteni, mert engemet is bakter és borbély egyaránt el akart nyomni.

Most éjféli idő van, amikor ezt a levelet írom, melyet felerészben az ádáz poloskáknak lehet köszönni. Ugyanis azok nélkül most aludnám, de úgy megszállottak volt, hogy Garmada úr a kalappal alig tudta leverni rólam.

De azért nem kell búsulni, mert ma is kerestem százhatvan lejt, melyet megpökdöstem istenesen.

Ezzel levelemet bézárom, s még csak azt akarom mondani, hogy a bakter háromszor házasodott volt meg. De most úgy ellene van a házasságnak, hogy még Bolhát is agyon akarta egy nagy revolverrel lőni, amikor kerülgette az ő kutyáját. Ezt példabeszédnek lehet tekinteni. S aztán még írok máskor is.

Ábel

296

Amikor bevégeztem a levelet, még átolvastam egyszer, s azt gondoltam, hogy egy papnövendék sem írhatta volna meg jobban. Aztán borítékba tettem, s egy százlejessel is megtámogattam, hogy legyen a vándor írásnak botja. S mivel még messze volt a reggel, ráhajtottam a fejemet a levélre, s ott úgy elaludtam, hogy nagy csatakiáltásokkal Garmada úr ébresztett fel világos nappal.

Dolgos napok következtek azután is; minden este más város és más vendégfogadó. Mi egyre tudósabbak lettünk a foghúzásban, s a pénz is otthonosabb nálunk. Nem is történt semmi baj egészen péntek estig. Akkor is egy kisebb városban s ott egy rossz vendégfogadóban kellett felütnünk a szállást. Amikor a kapuig mentünk, Garmada úr azt mondotta nekem, hogy én menjek s vegyek neki cigarettát. Amikor megtértem, Garmada úr már befészkelte volt magát egy szobába, s úgy rendelkezett, hogy vacsorát és bort hozzanak oda nekünk. Azt el is hozván egy kebles asszonyság, igen jól ettünk, s még jobban ittunk; majd utána Garmada úr így szólt:

– Na, feküdjünk le!

Csakhogy mi nem feküdtünk le, mert a következő percekben kopogtatott valaki az ajtón, s hát egy sánta úriember lépett be. Garmada úr nagy örömmel fogadta a sánta urat, akiről én is megtudtam hamarosan, hogy patikus ember; s megtudtam azt is, hogy úgyszintén ott lakik a fogadóban s így akadt rá szeretett barátjára, vagyis Garmada úrra.

– Hozz bort, Ábel! – rikkantott reám örömében a doktor úr.

Hoztam egyszer, s hoztam kétszer.

A sánta patikus egyre nagyobbakat hazudott a bor mellett, Garmada úr pedig minden hazugság után felemelte a poharát, és így szólt:

– Na, erre igyunk egyet!

Egyszer aztán elővették a kártyát is, amivel csapkodni kezdték az asztalt. Én a díványon heverésztem közben, hátha egy-egy kicsit szundítani tudnék, de hát a nagy csapásokra mindig felriadtam. Ez csak az én bajom volt ugyan, de hamarosan olyan dolog 297is történt, ami közös bajt okozott. Ugyanis a szomszéd szobában egy finom, de csepűhajú öregasszony lakott, aki valahonnét Dél-Amerikából jött volt a testvére aranylakodalmára, de csak a temetésre tudott megérkezni. Hát annak az öregasszonynak volt egy öleb kutyája is, amelyik a falon keresztül mindig nagyokat vakkantott, valahányszor Garmada úrék odacsapták a kártyát.

Ez így ment egy jó darabig.

Végre azonban az öregasszony úgy megforrta magát, hogy átaljött hozzánk, nyilván szidalomra. Csakhogy ez nem tudott megtörténni, mert ahogy belépett a szobába, a sánta patikus rögtön táncolni kezdett vele.

Hát ekkora kalamajka láttára én szép csendesen kimentem a szobából, s künn a sötét folyosón zajverés nélkül kurkászni kezdtem, mint egy macska. De le is nézett rám a szerencse, mert egy félreeső limlomos sarokban díványt találtam. Arra lefeküdtem, és szerencsésen el is aludtam. Reggel egy vénasszony rázott fel onnét, s amikor látta, hogy még sohasem látott engem, kiabálni kezdett. Erre egy fiatalabb nő és egy szállodai sapkás poroszló jött oda. A sapkás meg is ragadott rögtön, és megkérdezte, hogy honnét kerültem a fogadóba, s mit keresek a sarokban.

Mindebből látván, hogy valami holdkóros tolvajnak néznek, így feleltem nekik:

– A pápa követe vagyok!

Erre a vénasszony keresztet vetett, a sapkás pedig rám kiáltott:

– S mit loptál el?

– Az éjszakát loptam el – feleltem neki.

– Ez bolond! – mondta a fiatal nő.

– Hát én mért volnék bolond?

– Azért, mert azt mondtad, hogy a pápa követe vagy.

– Minden ártatlan és jó lélek a pápa követe – szóltam, s azzal megindultam a szoba felé. A poroszló azonban nem eresztette el a karomat, s a többiek is utánam jöttek. Amikor pedig Garmada úr ajtaja elé értünk, a sapkás megkérdezte tőlem:

298

– Hova akarsz menni?

– Megyek a püspök úrhoz! – feleltem, s mindjárt benyitottam az ajtón.

Garmada úr éppen mosakodott.

– Na, hol voltál, Ábel? – kérdezte.

– Én térítő körúton – mondtam. – S ezek a vadnépek megfogtak engem, s meg akartak enni.

– Kellesz a fenének! – röffent reám a sapkás, de abban a percben Garmada úr is szembefordult vele, és acsarkodott egyet:

– Magát ki kérdezte?!

Hát annyi esze még akkor sem jött annak a bolond poroszlónak, hogy kisirült volna a szobából, hanem szarvas tulok gyanánt azt döfte vissza:

– Az úr is béfoghassa a száját!

Hanem abban a percben úgy szájba vágta Garmada úr, hogy pökdösni kezdett. Neki azonban ez sem volt elég, hanem folytatni akarta a verekedést. No de erre már én sem tátottam tovább a számat, hanem ráugrottam hátulról a sapkásra, és Garmada urat buzdítani kezdtem:

– Húzzuk ki egy fogát! Húzzuk ki egy fogát!

A vénasszony, aki részes volt az én megfogásomban, nagy jajveszékeléssel elfutott; mi pedig lenyomtuk hamar a poroszlót az ágyra, s Garmada úr a szabad kezével kotorászni kezdett, hogy előszedje a foghúzó szerszámot.

S dolgozni kezdtünk.

Azonban nem akarta hagyni a sapkás sem magát, hanem rúgott és harapott, mint a hörcsög. Végre mégis mentünk annyira, hogy a doktor úr a szájába furakodott a foghúzóval, de akkor a vénasszony nyomán berontott egy rendőr, s leleplezett minket.

Úgy álltunk a rendőr előtt, mintha az utolsó ítéletből akartunk volna próbát tartani.

S mások is gyűltek oda, hogy a fejleményeket lessék.

299

Az első percekben biztosnak látszott, hogy onnét a fogadóból egyenesen a tömlöcbe megyünk; de aztán eszembe jutott, amit a vasúton tanultam. Vagyis az, hogy nagy hatalma van a pénznek. Odafurakodtam hát a rendőrhöz, és azt súgtam neki:

– Pénzzel mindent megmagyarázunk.

A rendőr reám nézett, aztán felírta a gazdám nevét és az én nevemet, majd mindenkit elhajtott a környékünkről, s a szoba ajtaját betette. S amikor csak hárman voltunk immár, akkor így szólt hozzám:

– Mondtál valamit?

– Igen! – szóltam.

S letettem az asztalra száz lejt.

Erre nagy csend lett, s a szemünk a pénzen.

– Lám, ki veszi el hamarább! – mondtam.

A versenyben a rendőr győzött, s ezen ő úgy nevetett, mint egy gyermek. Aztán elment, de nekünk meghagyta, hogy máskor is, ha errefelé járunk, akkor is vegyük be őt a játékba. Ezt mi meg is ígértük neki, s egy óra múlva ismét vonaton voltunk, ahol Garmada úr olyan szeretettel nézett engem, mintha az édesöccse lettem volna.

Még a száz lejt is megtérítette nekem.

Nagy örömünkben nem is dolgoztunk egész úton, hanem egyenesen hazautaztunk.

Amikor bényitottunk otthon a kapun, Bolha olyan lelkendezve futott elém, mintha kezet akart volna csókolni nekem. Kövér volt, s a tisztaság is úgy nevetett róla, hogy Garmada úr így szólt:

– Na, ez is átkelt a Vörös-tengeren!

– Igen, s a tengerész Blanka volt! – fűztem hozzá, mire egy gyöngyös hang elénk táncolt a konyhából:

– Mi voltam én?

– Az állatok barátja – feleltem Blankának.

Aztán leraktuk a csomagokat, miközben hol egy felet s hol egy egészet Blankára pillantottam. Úgy találtam, hogy még annál is 300szebb, mint azelőtt. Új lenge ruha volt rajta, s úgy mozgott abban, mintha muzsikára mozgott volna. Amikor Garmada úr bement a szobájába, én a szívem fölött babusgatni kezdtem a ruhámat, mintha kedveskedném valaminek, ami bent van a keblemben.

– Mi van ott? – kérdezte Blanka.

– Egy madár! – feleltem.

Blanka elhitte, s odafutott, hogy mutassam meg neki a madarat. Én mutattam, s amikor ő mégsem látta, így szólt:

– Hát hol van?

– A bőröm alatt, ott énekel – mondtam.

Blanka reám nevetett, és virágos szemekkel azt felelte:

– Mondd meg a madaradnak, hogy vigyázzon, mert rabul ejtem.

Erre úgy kezdett a szívem zsibongani, hogy nem tudtam felelni semmit, hanem leültem az asztal mellé, és csodáltam a rózsaszín világot. Nagyon gyengének éreztem magamat, és mégis nagyon erősnek. Remegtem is valamitől, de kész lettem volna harcra is vetemedni. A lelkem lebegett, s éreztem, hogy most valami csoda történik velem.

S a csoda meg is történt, mert a szívem mintha csakugyan madárrá változott volna!

Oly tisztán hallottam, hogy énekel.

S én annyira megilletődtem ettől, hogy mint a nehéz kalász, leborultam az asztalra.

S úgy tetszik, sírni is kezdtem.

– Mi bajod van, te?! – kérdezte Blanka; aztán meg is simogatott, ami olyan jólesett nekem, hogy még jobban megáradtam. Erre odabújt Blanka a fülemhez, és azt mondta:

– Na, ne sírj, Ábel! Hiszen már nagyfiú vagy!

– Éppen azért sírok! – feleltem neki; s ezzel annyira kedvére szóltam, hogy valóban úgy nevetett, mint egy gerlice.

Így pirkadott a szívünk, elég zajosan bizony, mert Garmada úr is meghallotta a pirkadást, s átaljött. Éppen a nyakravalóját kötözve, csodálkozva állott meg előttem, s megkérdezte:

301

– Mi az, Ábel?!

Akkor már elvonult volt a tavaszi felhő, s így könnyebben beszéltem.

– Sirattam a szegény zsidókat – feleltem.

– Hát azokat ugyan mért?

– Hogy mennyit szenvedtek az egyiptomi fogságban!

Garmada úr is nevetni kezdett erre, s azt mondta:

– Szidnád inkább a székelyeket!

– Hát azokat mért? – kérdeztem én is.

– Azért, mert olyan jó foguk van, mint a farkasoknak.

Rosszulesett, hogy már a jó fogat is irigylik a szegény székelyektől. Felálltam hát, jól a szeme közé néztem Garmada úrnak, és azt mondtam:

– Hát a doktor úr fog után ítéli meg a nemzeteket is, mint a lovakat?

Gazdám megvonogatta a vállát, és azt felelte:

– Fogorvos vagyok, barátom!

Odafordultam Blankához, hadd lássam, hogy neki miképpen jár az esze:

– Hát maga mit szól ehhez?

– Mindenki abból él, amit kihúz – felelte Blanka. – Mert az állam a pénzt húzza ki adóba a néptől, a képviselő a szavazatot, a pap a lelket, s a fogorvos a fogat. Mind ebből élnek. Nem igaz?

Mondott valamit Blanka, de azért pettyes volt ez az igazság, mert például ő sem húzott ki semmit, s mégis élt. Meg is kérdeztem tőle:

– Hát maga mit húz ki?

– Én a madárból az éneket! – felelte Blanka.

Ezt csak mi értettük ketten, de nevettünk is úgy rajta, hogy velünk többet semmiről nem lehetett beszélni.

Garmada úr is csak legyintett egyet, hogy bolondok vagyunk, s bement a szobájába. Amikor későbben ismét előjött onnét, olyan volt az öltözete, mint a múltkor, vagyis alkalmas a sétafikálásra. 302Blankának azt hagyatkozta, hogy reá vacsorával ne számítson, ellenben mi vacsorázzunk meg ketten, s ihatunk bort is; nekem a szobában vessen ágyat a díványra, különben pedig ügyeljünk magunkra, s aludjunk jól!

– No, most lesz, ami nem volt! – mondtam, amikor Garmada úr elment.

De bár ne mondtam volna, mert Blanka nem hagyott fel a kérdezgetésekkel, hogy én azt mire értettem. Könnyű lett volna megmondani neki, hogy a madaram dala lebegett előttem, de csak ketten lévén az egész házban ismét, a szemérmetesség úgy ellepett engem, mint a bárányfelhők az eget. Még jó, hogy eszembe jutott a múltkori borbély, mert azt mondottam, hogy semmi egyébre nem gondoltam, csak arra, hogy a szakállam kiserkedt ismét.

– Vágasd le! – szólott Blanka.

– No, messziről nem szúr! – mondtam.

Blanka kedvesen nevetett, és így szólt:

– Majd nem leszel te olyan messzelátó!

Ezzel a fenyegetéssel elindultam, s elmentem egyenesen a minapi borbélyhoz, ahol nagy tisztelettel fogadtak. S amíg a segéd úr rajtam dolgozott, addig én azt számítgattam magamban, hogy vajon miképpen s hogyan lesz este. Hálát adtam a Gondviselésnek, amely megengedte érnem a szívem kivirágzását; de egyben eszembe jutott az is, hogy ugyanez a Gondviselés a vőlegény és a sapkás képében még visszafordulhat!

S akkor mit teszek?!

– Isten világosítsd fel elmémet! – sóhajtottam magamban. És eme sóhajtás után megfeszítettem minden észbeli erőmet, hogy kitalálhassak valami akadályozó dolgot, mely a vőlegényt és a sapkást a jövetelében meggátolná. De ha megfeszítettem az eszemet, nem is maradtam a semmivel, mert amire felálltam a borbélyszékből, a tervem már megvolt.

– Földművelő nép lakik-e ebben a városban? – kérdeztem.

– Hogyne, kérem! – felelte a borbély.

303

– Merrefelé?

Kijött velem az utcára, és megmutatta, hogy merre menjek.

Egy óra múlva már nem úgy indultam hazafelé, ahogy elmentem volt, hanem egy irdatlan nagy kaptányt vittem a vállamon. Olyant, amilyennel a rókát fogják, a majorság legnagyobb ellenségét.

Száztíz lejért vettem egy gazdától.

Minél közelebb jutottam a szállásomhoz, annál inkább kértem az eget, hogy most az egyszer segítsen meg abban, hogy a megfogó szerszámot otthon senki meg ne lássa, hanem csak a szerszám lássa meg a tekergő blankásokat. S engemet az égi szerencse kezdett is megsegíteni, mert úgy bévittem a kaptányt a kapun, hogy azt sem keresztény, sem zsidó észre nem vette. Hamar el is dugtam a kapu háta mögé, s még burjánnal is ügyesen betakartam.

– Nagyon szakállas lehettél! – fogadott Blanka.

Jól tudtam, hogy a hosszú távolmaradás miatt hangzott el ez a szó, de volt is annyi figyelmesség bennem, hogy a késedelem miatt megadjam a magyarázatot.

– A borbély leányával kellett időt töltenem – mondtam.

Elértem a célomat, mert Blanka pattanva szólt:

– Igen?!

– Igen, s még sétálni is elvitt.

– S hol kószáltatok?

– Itt is, ott is.

Blanka paprikázva nézett rám, hogy így titkolózom; majd azt mondta:

– Pardon!

Többet nem is szólott hozzám hosszú ideig. De nem szóltam én sem, mert a lerekedt melegben érik legjobban a búza is. Inkább leültem a bőrszékbe, mivel a konyhából a szobába tettük volt átal a székhelyünket. A lábamat is egymásra raktam, a hátamat pedig megvetettem, mintha nem is a Garmada úr segédje volnék, hanem valami basanövendék.

304

Blanka folyton ott sürgött-forgott előttem, mert terítette vacsorához az asztalt. Titkos szívörömmel néztem őt, de ügyeltem, hogy meg ne szólaljon virágos bokrában a madaram.

– Van egy újság? – kérdeztem.

– Minek kell neked újság?

– Olvasó ember vagyok – mondtam.

– Ha olvasó ember vagy, olvass rólam! – felelte Blanka.

– Csakhogy én olyan olvasó vagyok – mondtam –, aki nemcsak kívül a betűket akarja elolvasni, hanem azt is tudni szeretné, hogy a betűk mögött mi van.

Erre Blanka megállt és csengettyűsen nevetett, majd feltette a kérdést:

– Na, mit gondolsz, mi van?

– Talán egy ártatlan szív édes sóhajtásai – mondtam.

Ezzel a mondásommal sokat hódítottam Blankán, mert lebbenő szellővel ráfújt a hajam bokrára, és nagy elismeréssel így szólt:

– Több eszed van, mint egy templom zsidónak!

– Az lehet – feleltem nevetve –, mert azok nem magát olvassák, hanem a Mózes törvényeit.

Erre ő is törvényt adott ki arról, hogy üljünk az asztalhoz s vacsorázzunk. Jó disznóhúst ettünk a hitközségi házban, hozzá salátát tejfölösen, s utána tortát. Borunk is volt egy literrel, szép aranyszínű bor, melyhez a kívánságot még azzal is babusgattam, hogy felemelvén az üveget, kérdést intéztem Blankához:

– Megengedi-e, hogy töltsek?

– Meg, sőt köszönöm! – mondta Blanka.

Aztán felemeltük a poharat, és egymásra néztünk. Ő is várta, hogy szóljak valamit; én is igen, hogy ő mondja ugyanazt. Végre mégis én adtam meg magamat, s azt mondtam:

– Öntsük a szívünk mellé!

A második pohárnál Blanka felröppent a helyéről, s mire észrevettem volna, hát már ott is ült mellettem a széken. Ettől én an305nyira megparázslottam, hogy az eszemben tántorogva, csak ennyit tudtam mondani:

– Szorosan ülünk!

– Egyszer élünk! – felelte Blanka.

Igen, egyszer élünk, szaladt át rajtam is a gondolat. De ahogy átfutott, a következő percben már furcsa érzések zúdultak rám, egész nagy áradatban; s odasodortak nekem mindenkit, akit az életben valamikor szerettem: földi egyéneket és mennyei személyeket, egész balsors életemet, szép nagy hegynek a Hargitát, sírnak az anyám sírját, embernek apámat, kutyának Bolhát, és kedvesnek…

Nem mertem kimondani, hogy kedvesnek Blankát.

Pedig csipogott bennem.

– Mit susogsz, édes? – kérdezte Blanka.

Puha, de árnyékos mosollyal azt feleltem neki, hogy csak magamban susogtam, mint szellőben a falevél.

– Milyen falevél? – kérdezte nagy szemekkel.

– Még zsenge falevél.

– Nem falevél vagy te!

– Hát mi?

– Szamár! – mondta Blanka.

Csakugyan szamár vagyok, gondoltam magamban, hiszen a kaptányt elfelejtettem!

– Bocsánat! – mondtam hirtelen.

S azzal felálltam és kifelé indultam, hogy a vőlegénynek és a másiknak a jövőjét elvegyem.

– Mit csinálsz? – kérdezte Blanka.

– Megnézem a csillagokat – feleltem.

– Elmész?

– Dehogy megyek.

– Meg ne próbáld!

– Mondom, hogy mindjárt visszajövök.

306

Blanka nem is ellenkezett tovább, hanem csak arra kért, hogy aztán csakugyan menjek vissza. Én az óhajtását teljesítettem is, mert célszerű módon csak a kaptányt vetettem meg a kapu mellett, s akkor visszamentem. Blanka ott ült a díványon, s onnét mosolygósan nézett reám. Meglévén az oltalom a külső háborgatás ellen, mert hiszen az ágyú a kapunál már fel volt állítva, bátran melléje ülhettem volna, de a kutyaság nagy dolog, s hozzá még csakugyan zsenge is voltam az ádámos dolgokban. Legjobbnak láttam tehát, ha a szamár természetét csakugyan felveszem, minek folytán a bőrszékbe ereszkedtem, s nem szóltam egy szót sem.

S Blanka még annyit sem.

Így várakoztam jó sokáig, majd akkor ismét azt gondoltam, hogy ha ő nem szól, akkor én sem.

A verseny egyre tartott.

Már kezdtem gyanítani, hogy ebből a megrekedt lappangásból jó nem származik; s nem is származott, mert Blanka egyszerre felugrott, s mintha puskaport vacsorázott volna, úgy dobta rám a szót:

– Bá! Bornyú!

Örülnöm kellett volna, hogy a szamarat csak bornyúra változtatta, de hát adós ebben a minőségben sem maradhattam.

– Hasznosabb állat, mint a cirmos – mondtam.

Hanem ez a mondásom nem szúrós tövis lett, hanem játékos labda. Mert ugyanis már röptében elfogta Blanka, s odament véle rögtön a tükör elé, ahol dorombolni kezdett, mint csakugyan a cirmos. Először a szép fekete haját fésülgette és bodrosította, aztán pedig a szemét is forgatta. Közben pedig dorombolva dallamozott, és macskás mozdulatokat tett.

Én pedig, ha már bornyúnak nevezett, valóban úgy néztem reá, mint a mennyei kapura.

A csend rejtelmes lett, és csodálatos zümmögést is hallottam, mintha selyemszárnyú angyalok jártak volna.

De a földi valóság hirtelen mindent összerontott.

307

Mert ugyanis, amint a mennyei zümmögésen keresztül javában csodáltam volna Blankát, valaki verni kezdte az ajtót. S igen másvalaki is az ablakot.

Felugrottam rögtön.

Blanka is riadtan fordult az ajtó felé.

– Ki az?! – kérdezte.

Nem felelt senki.

– Mindjárt meglátjuk – mondtam én; s úgy indultam kifelé, hogy most vért fogok látni. Ahogy azonban kinyitottam a konyha ajtaját, csak éktelen emberi bőgés ütődött neki a fülemnek, a testemnek pedig egy öreg zsidó, aki térdre vetette magát, és úgy jajveszékelt. S a következő pillantásban egy másik is odajött, s ugyanúgy veszékelt.

– Mi a baj?! – kérdeztem.

– Éliás! Éliás! – mondta az egyik.

– A vaskígyó! A vaskígyó! – mondta a másik.

Akkor vettem észre, hogy a bőgés a kapu felől jön, s futni kezdtem sebesen arrafelé. De volt is ok a bőgésre, s nemkülönben az ablakverésre, mert vőlegény helyett egy szegény ózsidót fogott meg az a gyalázatos kaptány! Ott ordított a kapu mellett, s rázta a jobbik lábát, amelyen még akkor is rajta volt a kaptány. Hamar térdre ereszkedtem, hogy megszabadítsam attól a vaskígyótól, s mire levehettem volna róla, már Blanka is ott volt a csatatéren.

– Mi történt? – kérdezte.

– Ez az atyafi belélépett valami vasba – feleltem.

De akkor az ártatlan sebesült már ott kuporgott a földön, s annyi ereje sem volt, hogy jajgasson. Csak gubbasztott ottan, mint egy megtépett öreg holló. Felemeltük, és bevittük a szobába, s a díványra fektettük.

Nemsokára doktort is hozott az egyik zsidó. A doktor megmosta az Éliás lábát, beléfecskendezett valamit, aztán ismét magunkra maradtunk. Blanka lefeküdt a saját ágyába; a két zsidó imádko308zott egy darabig, majd őket is elnyomta az álom, és nyugovóra tértek. Majd későbben elaludt az öreg sebesült is.

Csak én maradtam egyedül ébren.

Ott ültem a beteg mellett, és egész éjszaka virrasztottam.

Néztem a nagy fekete szakállát, amit a hosszú esztendők sok-sok munkával fontak neki. S ahogy néztem, elgondoltam magamban az élet játékosságát, amellyel a vőlegényt öreg zsidóra váltotta, s a zsenge falevelet nagy fekete szakállra. Szép és helyes volt ez így, mert annyira megtöltött bűnbánó szeretettel, hogy megsimogattam az alvó fekete szakállát.

– Testből nőttél ki – néztem bólogatva. – De a léleknek termettél gyümölcsöt!

Másnap már ismét a régi nyugalom fészkén ült a szívem, s Blankát csak a költöző madár dalával szerettem. Így aztán estefelé az ártatlan és a könnye öröm zászlója alatt mentem el Garmada úrral, hogy a szegények között ismét terjesszük az egészséget, és apasszuk a pénzt. Olyan jól ment egész héten a munka, hogy még sohasem úgy. S vasárnapra sem jöttünk haza, hanem egy ép lábú patikusnál kipihentük magunkat, s másnap tovább folytattuk a munkát.

Tovább folytattuk, de az én számomra megint eljött a péntek, ami nem volt ugyan nagypéntek, de egy olyan halandónak, mint én, elegendő töviskorona volt.

Akkor is vendégfogadóval kezdődött a dolog.

Vagyis mi sok és eredményes munka után, az egyik péntek este, valami vendégfogadóban megszállottunk. Ott olyan tágas szobát kaptunk, hogy még az otthoni sem volt tágasabb annál. Garmada úr vidámító virágot hozatott a szobába, aminek a bútorokkal együtt magam is örültem. Aztán gazdag vacsora következett, s a vacsora mellé olyan jó bor, amilyent nem is ittam soha.

Mivel pénzem is volt, és a nyár is beköszöntött, azonkívül pedig sokat is nőttem, tanultam és ügyesedtem, megérdemeltem egy kicsi jólételt. Ettem tehát bőséggel, és ittam is, mert nem akartam 309aztán későbben azt mondani, hogy egyszer megtehettem volna, de akkor sem élveztem a világot. Amikor az első üveg fenekét megnéztük, már olyan jókedvem kerekedett, hogy felálltam az asztal mellől, és pattogtatni kezdtem. Garmada úr nem talált elég szót, amivel dicsérni lehet engem; s örömében, hogy oly kitűnő fiút varázsolt belőlem, még jobban itatott.

Később kiment a szobából, de én akkor már rózsaszínben láttam a világot.

Eltelt egy perc, és nem jött vissza. Aztán kettő, aztán három, majd több is.

Meguntam már várni, s töltöttem magamnak, hogy egyedül is igyam. Fel is hajtottam a bort, de mintha az egészségemre akarta volna kívánni, egy nő lépett be a szobába. Magas és idomos nő volt. Bodros aranyszőke haja neki, és kicsi pislantó szeme; s a testén hosszú, rózsás köntös, amit erősen magára szorított. Ahogy belépett, rögtön visszafordult, és bezárta az ajtót. Még akkor sem szólott semmit, hanem a villanylámpát, ami ott égett az ágy mellett a kicsi szekrényen, a törölközővel leterítette, majd a rejtelmes fényben odalépett hozzám, hogy magához kebelezzen. Nem tudom, hogy a bor miatt-e, vagy az eredeti bűn rettenete miatt, de egyszerre úgy eltaszítottam magamtól, ahogy csak tudtam.

Azt hittem, hogy erre megszégyelli magát, és magyarázkodni fog, de bizony nem az történt, hanem egyszerre felharsant a nő, majd úgy kezdett kiabálni, mintha nem ő támadott volna meg engem, hanem őt támadta volna meg egy medve.

A nagy kiabálásra valaki döngetni kezdte hamarosan az ajtót, majd amikor a zárat a nő megnyitotta, elsőnek Garmada úr lépett a szobába, utána pedig egy idegen, maga a fogadós.

– Mi történt itten?! – kérdezte a fogadós.

A nő odaállt eléje, és azt mondta:

– Főnök úr, kérem! Ez a fiú megtámadott engem!

Garmada úr sápadozva tojóskodott körülöttünk, és mindegyre békítőleg szólt:

310

– Semmi baj. Semmi baj.

– De van baj! – mondtam én. – Mert ez a termetes nő hazudik!

– Hazudik?! – kérdezte a főnök.

– Igen, mert rám jött, hívatlanul!

Erre a szóra váratlan dolog történt, mert a nő felcsattanva szólt:

– Hívatlanul?! Küldtek! Száz lejt kaptam, hogy jöjjek!

– Tőlem?! – esett le az állam.

A termetes asszony Garmada úrra mutatott:

– Ettől az úrtól! – mondta.

Egyszerre világos lett előttem, hogy Garmada úr zúdította reám a nőt! Úgy megrendültem, hogy ráborultam az ágyra, és a könnyeimmel küzdöttem.

Amire megenyhültem egy kicsit, már csak Garmada úr volt a szobában. Nagy töredelmet mutatott, és többször is arra kért engem, hogy felejtsem el az ő vastag tréfáját, mert egész életemben immár csak jót fog velem cselekedni. Én példás keresztény akarván lenni, annyira megbocsátottam neki, hogy ott maradtam éjszakára, s másnap is véle mentem, hogy a fátyoldobás után ismét folytassuk a mesterséget.

Jobb lett volna azonban, ha nem én, hanem az Isten bocsátott volna meg neki. Mert ugyanis hamarosan olyan dolog történt, ami nemcsak minket választott el egymástól, hanem őt meg is pecsételte.

Mert mi történt?

Az történt, hogy munka közben három erős iparoslegényt találtunk a vonaton. Ünnepélyesen fekete ruhába voltak öltözve, s meg is mondták, hogy esküvőre mennek. Az egyik maga a vőlegény volt, a másik kettő pedig a vőfély. S nem is volt nagy kérésük hozzánk, hanem csak annyi, hogy van a vőlegénynek egy foga, ami hosszabb a többinél, s azt le tudnók-e reszelni?

– Mutassák! – mondta Garmada úr.

311

Erre a vőlegény kitátotta a száját, s hát nagy igazságot mondott nekünk, mert csakugyan volt elöl egy foga, amely jól elhagyta a többit.

– Megcsináljuk! – véleményezte Garmada úr.

Aztán a szerszámos táskát a kezembe adta, én pedig kinyitottam a táskát, hogy a mester a szerszámok közül válogasson. Garmada úr ki is vett egy reszelőt, amit megfelelő módon jól megtisztogatott, majd pedig munkába kezdett. Nagy buzgalommal dolgozott, s a vőlegény is állotta szépen a reszelést. De aztán hirtelen nagyot döccent a vonat, s a vőlegény felszisszent. S abban a pillanatban Garmada úr is azt mondta:

– Na, ezt megette a fene!

Odanéztem, de éppen akkor pökött egyet a vőlegény, s valami megkoppant a földön.

Erre a két vőfély pattanva felállt.

– Mutasd a szádat! – mondták.

A vőlegény kitátotta a száját, s hát úgy letörött a magas fog, hogy csak egy törpe szilánk kukucskált ki a húsból. Erre kacagni kezdtek, de én a táskát hamar összecsuktam, és hátrább léptem, mert a helyzet nem tetszett nekem. S hogy mennyire igazam volt, azt mindjárt látni lehetett, mert a vőlegény megtapogatta a száját, majd tükröt vett elő, és bele is nézett.

De csak belenézett.

Mert a következő pillanatban felugrott, Garmada urat megragadta, és vadul elordította magát.

– Most megöllek, zsidó!

– Ábel, segíts! – kiáltotta a doktor úr.

Erre mindenki oda kezdett a helyéről tömörödni, s ez nekem jó volt, mert felugrottam az ülőpadra, hogy a hátizsákomat levegyem. S ahogy húztam-vontam a zsákot, megláttam, hogy a menyasszonyi csokor is ott fekszik a polcon. Hát abban a percben én már tudtam, hogy mit csináljak, mert a menyasszonyi csokor ráesett a vőlegény fejére; a vőlegény pedig, meg akarván menteni 312a csokrot, rögtön eleresztette Garmada urat, aki a nagy bolydulásban el is iszkolt valamerre.

Nagyot sóhajtottam.

Aztán kifelé vettem én is az utat, s szerencsésen eljutottam a harmadik kocsiig. Abból a kocsiból pedig, az első megállónál, szépen leereszkedtem a vonatról, s kértem Ábrahám istenét, hogy Garmada urat is segítse meg valahogy.

De hogy mennyire segítette meg, az csak később tudódott ki.

313
Harmadik fejezet

Ilyenformán ismét ott állottam egyedül, egy kicsi állomáson. S mint a diáknak felébredés után a lecke, nekem is rögtön az a másik leszállás jutott eszembe, amelyik a baktert eredményezte volt.

– Vajon ez mit fog eredményezni? – kérdeztem magamtól.

Erre a kérdésre csak a jövő felelt meg. De hogy minél hamarább meg tudjon felelni, nem sokáig időztem az állomáson, hanem meglátván a sínfutó pálya mellett az országutat, így szóltam:

– No, ezt ismét nekem csinálták.

A gondolatot tett követte, mert a hátizsákot s benne a foghúzós táskát elrendeztem hamar a vállamon, és elindultam. Vándornak termett idő volt éppen, uzsonna körül, szelíd nyárelőben. Ahogy a lábam után a fejem is egyenesbe állott, először Bolha jutott eszembe, s aztán a pénz. Úgy gondoltam, hogy a változatosság a vándornak sem árt, vagyis nem szerencsétlen dolog talán, ha most az egyszer nem Bolha van velem, hanem a pénz. Mivel pedig a vándortársat jól ismerni tanácsos dolog, én is kiléptem az útból, és egy dombocskára telepedtem, hogy megolvassam a pénzt.

Hatezer és kétszázharminc lejem volt.

Ebből a hatezret a legbelső zsebembe tettem, hogy a sírását senki meg ne hallja; a kétszázharmincat pedig kéz alá, hogy szükség esetén legyen mire támaszkodnom. Eme bankárkodás után széttekintettem, hogy a környék fekvésében is gyönyörködjem, de akkor egy emberbe botlott a szemem, aki nagy kézlengetéssel jődögélt felém az országúton. Gondoltam, hogy bevárom az embert, s amikor csakugyan egy szintbe ért velem, rákiáltottam magamra:

– Talpra, magyar!

314

Az ember egyszerre úgy megállott, mintha puskát sütöttem volna el; s nem kedvező szemekkel nézett. De ha mennyei fény sugárzott volna is a szeméből, előttem csak vándor lett volna úgy is, hiszen az országútra szorult abban a vonatjáró világban. Nagy bátran odamentem hát melléje, és azt mondtam:

– No, menjünk!

Az ember azt hihette, hogy elfogtam őt, mert ijedten nézett reám.

– Én senkinek sem vétettem semmit – szabadkozott.

– Nem baj – mondtam –, majd véteni fogunk.

Erre sem akart jönni, hanem csak állt. Nem volt mit tennem, jól megnéztem őt: magyaros fekete bajusza volt, szalmakalapja és fehér nadrágja; s bizony a fehér nadrághoz katonai bakancs. Ebből, s nemkülönben még fiatal voltáról, mindjárt gondolhattam, hogy szolgált a háborúban.

– Mennyi ellenséget ölt meg? – kezdtem társalogni.

Erre azt válaszolta, hogy megkérdezte:

– Kihez van szerencsém?

– Hozzám – feleltem.

Megint nem tudta, mit csináljon. Végre megsajnáltam, s azt mondtam neki, hogy tegye ki a bal lábát, s amikor azt ki is tette, számolni kezdtem:

– Egy!

S előretettem én is a magamét.

– Kettő – mondtam.

Erre szépen megindultunk mind a ketten, s hát egészen jól tudunk menni. Közben egyre bátrabban s bátrabban nézett engem.

– Te mi vagy? – kérdezte.

– Én honpolgár – feleltem.

Erre elnevette magát, s azt mondta:

– Jó, jó, de a származásod?

– Mindnyájan a majmoktól származtunk – feleltem.

Látta, hogy ezen az úton nem sokra megy velem, s azért a nevemet kérdezte. Én azt megmondtam neki, s erre ő is elbeszélte, 315hogy Kerekes Jánosnak hívják, s állami tanító egy Ompoly melletti vegyes faluban. Az apja barcasági postás ember volt Tordán, s kilencen voltak gyermekek. Ezért nem tudott magasabbra jutni, de hát szerencsére olyan a természete, hogy szeret tanítani.

– Hát akkor tanítson engemet is valamire! – mondtam neki.

– Szívesen – felelte.

– Mit akarsz tanulni?

– Mindent.

– Hát akkor mondj valamit!

Gondoltam, úgyis hosszú és unalmas az út, hadd enyhítsünk hát egy kicsi mókázással rajta; így szóltam tehát:

– Szép idő van.

– Szép – hagyta helyben.

– S poros az országút.

– Poros.

Megállj, vándor, gondoltam magamban, mert a végén csattan az ostor; s így folytattam:

– S mi ketten megyünk rajta.

– Igen.

– S okosan beszélgetünk.

– Okosan.

– Kivált az idősebbik – szóltam.

Erre már gyanút fogott, mert vizsgálódva nézett meg engem.

– Nem állok kötélnek! – mondta azután.

– Rosszul teszi – feleltem.

– Hát mért?

– Azért, mert egy csökönyös ismerősömet juttatja eszembe, akit szintén nehéz volt kötélnek állítani.

– Ki volt az? – kérdezte.

– Az egy szamár – mondtam.

Abban a percben furcsa változás történt a Kerekes úr arcán. A szemei megnőttek, mintha valami nagy öröm érte volna, majd közelebb hajolt hozzám, az ujjával reám mutatott, és azt mondta:

316

– Te székely vagy!

– Miről gondolja? – kérdeztem.

– Az észjárásodról.

– Úgy jár, ahogy kell – mondtam. – Apám csinált volt neki lábat, s anyám felvirágozta.

Hát ezek a szavaim még nagyobb változásba ejtették Kerekes urat, mert könnyeket csaltak a szemébe. Át is ölelte mindjárt a nyakamat, és apai hangon ezeket mondta:

– Ne csodálkozzál rajtam, édes fiam. Ne csodálkozzál, mert tizenöt esztendeje szórványos vidéken lakom, s ott nemigen láttam székely embert. Így most nagyon boldog vagyok, hogy ezen az országúton éppen egy székely fiút találtam. Olyan boldog vagyok, hogy bármit megtennék érted!

Engemet is meghatott a hazai szív. Az eszem azonban arra tanított a bajban, hogy szép a szó, de a tett bizonyít. Azért gondoltam hirtelen egyet, s azt mondtam:

– Ha mindent megtenne értem, akkor itt van a hátizsákom, s vigye egy darabig.

Ami erre következett, abból csakugyan elhittem, hogy Kerekes úr tizenöt esztendeje nem látott székelyt. Mert ha látott volna, akkor nem lett volna olyan bolond, hogy csakugyan elvegye tőlem erőszakkal a hátizsákot, s idősebb ember létére vigye. S még boldog is volt alatta, s megeredt egészen a szava. Elmondta nekem, hogy három gyermeke van, s a román kormány mégis kitette a tanítói állásból, mivel az államra nem esküdött fel. Magamagától sem esküdött volna fel, mert van ő olyan magyar, hogy még Szent István alatt is élhetne; de továbbá azért sem esküdött fel, mert Kolozsvárról olyan rendeletet küldtek a magyarpárti vezetők.

– Hát most hová megy? – kérdeztem.

– Hát oda, Kolozsvárra – mondta.

– S oda mért?

– Azért, hogy megkérdezzem azokat a magyar vezetőket az eskü felől.

317

– Akik azt mondták, hogy ne esküdjék?

– Igen.

– Hát azok kicsodák?

– Mondom, hogy a magyarok pártjának a vezetői. Vagyis, akik a román kormányzattal szemben védenek minket. Nem akármilyen emberek, mert egy gróf ott az elnök.

– S azokat akarja megkérdezni?!

– Azokat.

Csodálkoztam az eszén, de csak ennyit mondtam:

– Hát az előbb nem azt említé, hogy azok a vezetők az eskü ellen vannak?!

– Jó-jó! – felelte Kerekes úr –, de nem tudták, hogy nekem három gyermekem van!

Bajnak éppen elég volt, amit mondott; ahhoz képest a hátizsákot meg sem érezhette. Én azonban mégis megálltam, hogy elvegyem tőle a terhet, de amikor csökönyösen tovább is vinni akarta, nem tehettem mást, mint elvettem a gondját, s azt úgy a vállamra képzeltem, hogy nyögtem is alatta.

– Te mért nyögsz? – kérdezte.

– Viszem a maga gondját – feleltem.

Ez a szavam különösen jól esett neki, mert azt mondotta, hogy velem mendegélve a lábai sem fáradnak annyira, mint ha egyedül kutyagolna; s személyem mellett a hite is megacélosodott a magyar igazságban. Hát amikor még azt is megmondtam, hogy magam is Kolozsvárra megyek! Hát bizony, akkor azt sem tudta, mit csináljon, akkora lett az öröme. De akármennyire kivirágzott a kedve, az eskü dolgától nem tudott szabadulni, mert tőlem is megkérdezte, hogy vajon neki fel kellett volna-e a román államra esküdnie?!

Nekem a bakter jutott eszembe, aki megtanított volt arra, hogy az érzelmeimet ne nyilvánítsam.

– Én az ilyen dologban zérus vagyok – mondtam.

– Hogy értsem? – kérdezte Kerekes úr.

318

– Úgy, hogy nem hintón megyek, hanem gyalog.

Kerekes úr nem elégedett meg ezzel a felelettel, hanem tovább firtatott engem, mondván is biztatásul, hogy kocsin járóktól már éppen elég szamárságot hallott. Vagyis azt szeretné tudni, hogy egy ártatlan gyalogos hogyan ítéli meg a dolgot. Hát erre mégis engedtem, nehogy azt gondolja, hogy ebben az országban már a vándor is ellenség.

– Mire kéne esküdni? – kérdeztem.

– Arra, hogy a román királyt elismeri az ember, a román hazához hű lesz, és az állam törvényeit bétartja.

– S ezek közül maga melyiket nehézményezi? – fordultam hozzá.

– Én egyiket sem jobban, mint a másikat – mondta Kerekes úr. Tőlem a király király lehet, s a hazához is mi a nyavalyával hűtlenkedjem?! Az állam törvényeit pedig ugyanvalóst betartom, mert nem akarok a tömlöcbe kerülni.

– Hát akkor maga eskü nélkül elismer mindent!

– Én el.

– S eskübe beletéve nem?

– Nem!

Erre én is jól megnéztem őt, szólván is melléje:

– Hát akkor maga talányos ember!

Erre Kerekes úrnak alább esett az álla, s ecetes hangon így szólt:

– Sok ilyen talányos ember van manapság, kedves öcsém. Mert azok is talányosak, akik az eskü elől átalmentek Magyarországra, s ott a mai napig még vasúti kocsikban laknak. De talányosak vagyunk mi is, akik itt maradtunk, s most kiesünk az állásainkból.

– Nem úgy gondolom – mondtam.

– No! – lepődött meg Kerekes úr.

– Hanem úgy – folytattam –, hogy csak azok talányosak, akik itt maradtak, s mégis úgy gondolkoznak, mint maga. Mert ugyanis azt mondá az előbb, hogy eskü nélkül ugyanezt cselekszi, amit 319az eskü megkívánna, de esküt mégsem hajlandó tenni arra, amit eskü nélkül helyesnek ismer el.

– Úgy van! – bólintott Kerekes úr.

– Hát tiszteltetem az apját.

– Kinek az apját?!

– Ennek a gondolkozásnak az apját.

Látván, hogy erre megenyhült Kerekes úr, hozzátettem:

– Vagyis a rákot.

Ha székely volt, ezt értenie kellett, de mégis tette magát. Erre megembereltem magamat, s megmondtam neki magyarul:

– Hát hallgasson ide, tisztelt vándortárs! Én megmondom, hogy miért említettem most a rákot. Azért említettem a rákot, mert hajdanában ő is előre úszott, mint a halak. Történt azonban egyszer, hogy szorult helyzetbe került, melyből csak úgy tudott szabadulni, hogy hátrafelé úszott. Erre felkérték a halak, hogy tegyen esküt. Eltartják őt egész életében, s eresztik napfényes vízbe, csak tegyen esküt arra, hogy a jövőben mindig hátrafelé fog úszni. Erre a rák nem akart esküt tenni, pedig tudta jól, hogy nem úszhatik előre, hanem csak hátra. Így aztán elesett az ígért kedvezésektől, vagyis a tanítói állásba halakat eresztett.

Ezzel befejeztem a gyarló példabeszédet, melyet Kerekes úr könnyen a fejemre húzhatott volna. Mert ugyanis csak azt kellett volna mondania, hogy a hátrafelé úszás nem a természet rendje szerint való, minek folytán ha szükségből meg is cselekszi valaki, esküt nem lehet tenni reá.

Hanem Kerekes úr nem ezt mondotta, hanem így szólt:

– Hát te ezt a rákos bölcseletet kitől tanultad?

– Én magamtól – feleltem.

Erre elővett egy kerek zsebtükröt, a kezembe adta, s azt mondta:

– No, nézzél bele, és pökd szembe magadat!

No, gondoltam, ha ilyen nyersen esik reám, akkor én is gyakorlom egy kicsit a szófogadást. Az arcom elé emeltem hát a tükröt, 320a nyálamat meggyűjtöttem, s azzal a tükröt jól bézáporoztam. Azután pedig visszaadtam neki, mondván:

– A csoda látott ilyen tükröt, amelyik egészen felfogja a pökést.

Kerekes úr a tükröt mérgében a földhöz vágta, és így szólt:

– Nemsokára téged váglak oda!

Nem akarván, hogy ebből villongás legyen közöttünk, azt mondtam neki, hogy az erejét ne arra vesztegesse, amit úgyis tudok, hanem olyan okosabb dologra, aminek mind a ketten hasznát vehetjük. Mert azt, hogy ő nálamnál erősebb, minek folytán bátran a földhöz vághat, tudom én anélkül is, hogy bémutatná. Ellenben a kívánatos hazafiságban, úgy látszik, tudatlan vagyok, s így inkább abból adjon nekem leckét. Ha pedig azt megtenni már szíveskedett, akkor találja ki azt, hogy mi ketten miképpen szállhatnánk úgy vonatra, hogy Kolozsvárig rajta is maradjunk.

Ez a beszédem már tetszett Kerekes úrnak, mert rövid gondolkodás után azt mondta:

– Igazad van.

Erre nem szóltam semmit, hanem vártam a többit. Egy ideig így mentünk a poros úton, majd kellő gondolkodás után megvakarta Kerekes úr a füle tövét, s azt mondta:

– A hazafiság a Himnusz-on alapszik.

– Elismerem – mondtam.

– Az szép, hogy elismered, de tudod-e?

– Hát hogyne tudnám! Írta Vörösmarty Mihály.

– Úgy van, Vörösmarty!

De abban a percben, amikor kiejtettem a Vörösmarty Mihályt, az én fejemben már megpercent valami, vagyis az, hogy Kölcsey Ferenc írta a Himnusz-t. Erről azonban nem szóltam Kerekes úrnak, mert azt gondoltam, hogy egy kicsi fegyver hadd maradjon nekem is.

– Halljuk, mondd el! – szólt Kerekes úr.

Erre belekezdtem, s szerencsésen el is mondtam az első szakaszt. Akkor azonban gyorsan ránéztem, s így szóltam:

321

– No, a Hargita mellett is tudnak valamit, ugye?

– Tudnak, csak folytasd!

– Mit folytassak?

– Hát a Himnusz-t!

– Ami a Himnusz volt, azt mind elmondtam – feleltem. – A többi függelék, amit otthon nálunk nem erőltetnek.

Kerekes úr csodálkozva nézett reám:

– Mit beszélsz, te szamár?!

– Én csak azt beszélem, amit az iskolában tanultam – magyaráztam neki. – Vagyis amennyit én elmondtam, valójában annyi a Himnusz. Ami pedig még utána van írva, azt úgy hívják, hogy függelék.

De ahogy ezt a függeléket ismét kimondtam, mindjárt láttam, hogy baj lesz, mert Kerekes úr megállott, és mérgesen szembefordult velem.

– Te, Ábel! – mondta. – Én úgy megpofozlak téged, hogy függeléknek látod az egész világot!

– Hát engemet mért?

– Én emiatt a hargitai Himnusz miatt.

Az igazság nem engedte, hogy visszavonjam a szavamat, s így feleltem:

– Engem megpofozhat, de a függeléket nem hagyom!

– Ne mondd még egyszer, hogy függelék!

– De mondom! Mert ami igaz, azt mondom!

– De nem igaz!

– Hát ha nem igaz, akkor mért nem énekelik? – kérdeztem.

– Azért, mert énekelni hosszú.

– Tán a Lorettói litánia kurta?! – mondtam.

Hanem abban a pillanatban már futni is kezdtem, mert Kerekes úr meg akart ragadni, hogy úgy tanítson engem. De mivel nem tudott megragadni, hát utánam eredt a hátizsákommal a hátán, s egyre azt kiabálta:

– Állj meg, te hargitai tolvaj!

322

Én nem álltam meg, hanem addig futottam, amíg Kerekes úr kiadta magából a szuszt, és az út szélére leült. Kellő távolságra én is leültem. Innét néha-néha egymásra tekintettünk, de különben nem szóltunk. Végre mégis békülésre szántam magam, mert hiszen a hátizsákom ott volt.

– Haragszik-e még, Kerekes úr? – kérdeztem.

– Hallgass, mert agyonütlek! – mondta.

Gondoltam, itt az ideje, hogy elsüssem a tartogatott fegyvert, s így szóltam:

– Engem agyon, mint Kölcsey Ferencet!

Erre Kerekes úr riadtan tekintett felém.

– Te, hiszen ő írta a Himnusz-t! – mondta.

– Ő, a függelékkel együtt – feleltem.

Ezzel helyrejött mindjárt a béke is, mert Kerekes úr felállott, és azt ajánlotta, hogy borítsunk az egészre fátylat. Vagyis legyen mindenkinek igaza, s menjünk szép lassan tovább, mert ránk száll az este.

S úgy is lett, ahogy mondta.

Félóra múlva nagyocska faluba értünk, ahol azon kezdtem gondolkozni, hogy előveszem a zsebemből a botot, vagy más szóval az aprópénzt. Éppen meg is pillantottam egy vasútit, aki tejeskannát vitt a kezében. Odamentem hozzá, s azzal jöttem el tőle, hogy a kétszázharminc lejből gőzösön is eljutunk Kolozsvárig, s még marad is ötven. Ezt én előadtam Kerekes úrnak, aki örömében megölelt engem, s azt mondotta, hogy csakugyan vegyem meg mind a két jegyet, mert neki vonatra nincsen pénze, s egyébre is alig-alig valami.

Elmentünk hát az állomásra, s még akkor este, elég jókor, megérkeztünk Kolozsvárra.

Nem vártak négylovas hintóval, sem Kerekes urat, sem engemet. Így tehát az állomás épületéből szótalanul és lecsüggedt fejjel büllögtünk kifelé. Közben én azt kérdezgettem magamtól, hogy most mitévő leszek? Mert azt az egyet tudtam, hogy azon éj323jel a hitközségi házat meg nem látom, mivel az életem mindenütt biztosabb volt, mint ott.

Hát lesz, ami lesz.

Megindultunk ketten, s csak mentünk és haladtunk; s hát egyszer túlfelől kezdtünk kibukkanni a városból.

– Te, Ábel, te hová vezetsz? – állott meg Kerekes úr.

– Ne beszéljen, hiszen maga vezet, nem én! – mondtam.

Úgy néztük egy darabig egymást, mintha azelőtt sohasem találkoztunk volna.

– Szép idő van – szólaltam meg végre.

– Szép – mondta Kerekes úr.

– S mi ketten állunk itten.

– Mi igen.

– S nem akarjuk letenni az esküt.

Erre Kerekes úr nevetni kezdett, és azt mondta:

– Most már csakugyan beválik, hogy visszafelé megyünk, mint a rák.

Meg is indultunk visszafelé, s elég rendesen jöttünk, csak éppen a beszéd maradt el ismét. De aztán Kerekes úr megkérdezte tőlem, hogy a megszállás dolgában mit gondolok. Erre azt feleltem, hogy gondoljon ő valamit. Gondolt is elég jót, mert kotorászni kezdett a zsebében, s hát pénze mégis van.

– Hetven – mondta.

– S nekem ötven – tettem hozzá.

Ezzel az eredménnyel visszamentünk az állomás felé, ott kiválasztottunk magunknak egy kicsi vendéglőt, melyben az egyik sarokasztalnál megtelepedtünk. Kerekes úr tokányt rendelt, s melléje tiszta vizet. A tokányt megettük ketten, s a vizet hegyesen néztük. Kicsi idő múlva azonban én odaintettem a vendéglőst, s azt mondtam neki:

– Sárgább ital itt nincs?

– Milyen sárgább ital?

– Olyan, amilyenre azt mondanók, hogy bor.

324

– Mennyit parancsolnak?

– Csak egy litret – mondtam.

Kerekes úr úgy meg volt ijedve, mintha bombát rendeltem volna. S amikor még újabb tokányt is hozattam, reszketve nézett reám, hogy vajon elég lesz-e a pénzünk. Mivel nekem könnyen jött a belső zsebemből a szó, azt mondtam, hogy ne búsuljon, hanem egyék és igyék.

– Ha pedig – tettem tréfásan hozzá – nem futja a pénzünk, akkor elővesszük az eszünket; s ha pedig az sem lesz elég, akkor elfutunk.

Erre Kerekes úr még furcsábban nézett engem, de a bor hamar megnevelte őt is, mert amikor kifogyott, megverte az asztalt, és így szólt:

– Még egy litret!

– Nem lesz elég a pénzünk, Kerekes úr!

– Ha nem lesz elég, akkor elővesszük az eszünket! – mondta a tanítás szerint.

S nevetett is hozzá, mint aki ördögnek harangoz.

De én sem maradtam el a harangozásban, mert odaintettem megint a vendéglőst, és azt mondtam neki, hogy életünkben immár rossz bort eleget ittunk, éppen azért ezt a második litret cserélje ki egy jobbal.

– Milyen drága lehet? – kérdezte a vendéglős.

– Az árát ne nézze, hanem hozza a legjobbat! – mondtam.

Aztán ránéztem Kerekes úrra, aki ismét nevetett, de már egészen úgy, mint aki javában hengeredik lefelé a lejtőn, s ott nem tud megállani. Töltöttem neki az új rendelésből; s majd amikor ittunk, megkérdeztem, hogy milyen?

– Olyan, hogy ma az esküt letesszük – mondta.

Hamar kiderült az is, hogy többféle esküminta van a világon, mert egy peckes barna lánynak, aki folyton ott szitálta magát előttünk, odaszólt Kerekes úr:

– Szabad megtisztelnünk?

325

A lány odajött, s kezet fogott velem is, majd kettőnk közé leült egy székre. Az is mindjárt kitudódott, hogy Ibolykának hívják, s a jó bort szereti. Nekem folytonosan Blanka járt az eszemben, de azért Ibolykát sem akartam egészen mellőzni.

– Ismeri-e Kölcsey Ferencet? – kérdeztem tőle.

– Ne kínozd ezt a kislányt, Ábel! – szólott rám Kerekes úr.

Nem is szóltam többet sokáig, de amikor láttam, hogy immár nem egy ördög, hanem kettő fújja Kerekes úr alatt a parazsat, mégis odafordultam.

– Hány esztendősök a gyermekei, tanító úr?

– Mindjárt megtudod – felelte ő –, mert éppen annyit puffantok reád, mint amennyi esztendős a három együttvéve.

Gondoltam, ha már ilyen nagy legény lett, halljon ő is valamit, s így szóltam:

– Nekem is van édesapám, s ő ötvenhárom esztendős! Ibolyka hol reám tekintett, hol pedig Kerekes úrra.

– Maguk hogy beszélnek? – kérdezte.

– Mi úgy, hogy mindig a szomszédba üssön a villám – mondtam.

Erre ittunk, de mielőtt ismét fordítottunk volna a vendéglős könyvében egyet, bejött egy ócska ruhás férfiú, s ahogy minket meglátott, abban a helyben felkiáltott:

– Szerusz, János!

– Szerusz, Győző! – ugrott fel Kerekes úr.

Először meglapogatták egymást, s azután odakerült Győző is az asztalunkhoz.

– Hát te itt mivel foglalkozol? – kérdezte Kerekes úr.

– Én bizony borhuszár vagyok, pajtás! – felelte Győző.

– Hát az mi a féreg?

– Szeszgyári féreg, barátom! – mondta Győző. – Mert minden reggel felülök a kocsis mellé a bakra, s úgy hordjuk széjjel a vendéglősöknek az italt. Lerakjuk a régi rendelést, s felveszem az újat. Nyúzom őket, hogy fogyasszanak. S te, olyankor mindig eszembe jut a tegnapi világ, amikor még én is tanító voltam. Kez326dő fizetéssel, de ami igaz, az igaz. Buzdítottam a gyermekeket az alkohol ellen, s intettem mindenkit a józan életre! S ma mit csinálok? Éppen az ellenkezőjét, barátom! Hát nem féreg az ilyen?

Úgy belejöttek a kesergésbe, s annyi beszélnivalójuk volt, hogy Ibolyka egészen rám szakadt. Nem is akart ajtót hagyni nekem, pedig én jobban szerettem volna Kerekes úrékra figyelni, mert szükséges és tanulságos dolog hallani az élet fordulatait.

– Hát maga mért húzódik tőlem? – kérdezte is Ibolyka.

– Ha jót akar, akkor húzódjék maga is! – mondtam.

– S ugyan miért?

– Azért, mert engem a délután megharapott egy veszett kutya.

Ennyi is elég volt, mert Ibolyka úgy oda lett hamarosan, hogy Blanka nevethetett volna örömében. Ez nekem is meghozta a szabadságot, vagyis a két könyökömre ereszkedtem, és úgy hallgattam Győzőt, aki nem győzte szidalmazni a magyar vezetőket, akik az eskütevés ellen buzdítottak. De hibáztatta azokat is, akik olyan bolondok voltak, hogy csakugyan nem tették le az esküt. Kerekes úr annyira elbúsulta magát a szidalmak alatt, hogy könnybe lábadt a szeme, s egy poharat a földhöz is vágott. Majd aztán a kalapja béléséből egy ötszázlejest vett elő, s elkiáltotta magát:

– Bort ide! S cigányt ide!

A dugott pénz láttára én nagyon elszomorodtam, mert mégsem hittem volna, hogy Kerekes úr egy olyan pénzrejtő kalap alatt velem vétesse meg a vasúti jegyet, s még azt is merje mondani, hogy két liter borra nem lesz elég a pénzünk.

S akkor még cigányt rendelt, s azzal muzsikáltatta magát!

Hát bizony, el is gondoltam ott a drága muzsikaszó mellett, hogy immár senkibe sem lehet belévetni a bizalmat; s hogy talán az sem igaz, hogy Kölcsey Ferenc írta a Himnusz-t; s talán az sem, hogy Blanka szeret engem!

Egyszerre olyan keserű hevület fogott el, hogy én is odavágtam a poharamat a földhöz, és rikoltottam egyet. Erre Kerekes úr átölelte a nyakamat, és így szólt:

327

– Mulass, Ábel, mert a többi csak függelék!

Ahogy ezt kimondta, nekem ismételten megsajdult a szívem, mert úgy éreztem, hogy Kerekes úrnak a hazafiság is csak egy másik kalap. Édesanyám jutott eszembe, aki magyar szóra és az igaz ember szeretetére tanított volt engem. Úgy láttam, mintha intene is nekem a sírból, hogy álljak fel és távozzam el, vagyis a tanításait tartsam bé. S mivel nagy parancs az, amelyik a sírból jön, én fel is állottam, s kifelé indultam, mintha bajom érkezett volna. Odakünn aztán a magam részét kifizettem, majd a vendéglőst megkértem szépen, hogy a hátizsákomat valahogy lopja ki, mert engem szólít a kötelesség, s mennem kell.

Szerencsésen ki is kerültem az udvar felől a kapun, s átalmentem az út másik felére. Ott a járda szélére letettem a hátizsákot, s ráültem magam is, hogy határozzak a teendők felől. Három út kínálkozott előttem: vagy hazamegyek Bolhához a hitközségi házba, vagy szobát bérelek valami vendégfogadóban, vagy pedig valahol a mezőn verek reggelig szállást. Sokáig vitattam magamban mind a három utat, de a végén mégis úgy határoztam, hogy előbb azt az utat próbálom meg, amelynek a végében ott van egy Bolha nevű kutya, s ott van egy Blanka nevű leány is.

Felálltam, de alig helyeztem el a hátizsákot a vállamon, odaát a vendéglőben lárma ütött ki. Nagy romlás zaját hallottam onnét, s közben olyan ordításokat is, mint amikor nehezen lehet valakit agyonütni. S akkor egyszerre meglobbant bennem az aggodalom, hogy vajon nem Kerekes urat akarják-e búcsúztatni az élettől?! De mielőtt valamit határozhattam volna, a vendéglőből valaki az utcára ugrott, s vészesen elordította magát, háromszor is:

– Rendőr! Rendőr! Rendőr!

Szófogadóbb embert, mint a rendőr, ritkán lehet látni, mert kettő mindjárt előtermett erre a kiáltásra is. Béfutottak egyenesen a vendéglőbe, mire hamarosan csend lett odabent, s a csend eredménye gyanánt hát hozzák kifelé Kerekes urat s Győzőt.

328

Amikor én ezt megláttam, hálát adtam az Istennek, hogy a vendéglőből nézve túlsó oldal is van a világon, mert bizony nem szegény embernek való, hogy rendőrök csináljanak neki szállást. El is indultam mindjárt az ellenkező irányba, pedig az nem is volt olyan könnyű, mert a kíváncsiság és a segítő szenvedély egyaránt húzott visszafelé. Kár volt azonban gyötörtetni magamat, mert sokkal hamarább megtudtam a valót, mint ahogy gondolni lehetett volna.

De hát ez nem történt nagyon hirtelen, mert ahogy az előbb mondám, Blanka miatt és Bolha miatt, elég állhatatlanul, úgy határoztam, hogy megpróbálom a hitközségi házat. Meg is találtam elég hamar a házat, s már a rozoga kapu láttán annyira dobogni kezdett a szívem, mintha ács lettem volna, kinek a rossz kapu a halála. De ha rossz is volt az a kapu, arra mégis jó volt, hogy úgy bé lehessen zárni, mint egy jót. Vagyis hiába nyomtam a kilincset, s a vállamat is hiába vetettem neki, mert a kinyílásról hallani sem akart. A tetejét is méregettem, de azt is hiába, mert először magas volt, másodszor szegesdrót futott pazar módon rajta, harmadszor pedig nem voltam madár.

Ilyenformán nem maradt más hátra, mint hogy csakugyan mennyei kapunak nézzem, amit döngetni kell. Nem tudtam azonban, hogy ezzel micsoda szívfájdalmat fogok szerezni magamnak, mert ahogy az elsőt döndítettem rajta, messziről Bolha felelt vissza. Erre még jobban verni kezdtem, hogy ha nem is nyitja ki senki, de legalább a kutya jöjjön közelebb. Ezt a célomat el is értem, mert Bolha hamarosan ott termett; éreztem a hangjából, hogy szebb és erősebb lehet, mint akármikor.

– Bolha, te! – szóltam a kapun keresztül.

Erre furcsa változás történt a kutyában, mert egy pillantásra elhallgatott, majd pedig mint egy nagy repeső szív, nekiugrott a kapunak, s hallottam, hogy visszasuppan a földre.

Egyszerre úgy elgyengített engem is a szeretet, hogy puha vaj lett belőlem, és nekiborultam a kapunak.

329

– Bolha! – mondtam megint. – Te egyetlen jó barátom!

Szívbéli hangomra vinnyogni kezdett, s aztán nyöszörögni; de bizony én is vinnyogtam és nyöszörögtem!

Aztán leültem a földre.

De a földről is hamarosan felugrottam, és minden erőmmel nekifeszültem ismét a kapunak. Erre Bolha is futkosni kezdett egyik végtől a másikig, ameddig a kapu s a kerítés tartott. S miközben én a kapuval küzdöttem, ő megállapodott a kerítés egyik deszkájánál, és dolgozni kezdett. Sohasem hittem volna, hogy mit tud egy szerető kutya! Mert nemhogy az ember, hanem még egy motor, amelyet tüzes kazán hajt vagy égő olaj, az sem dolgozik úgy, ahogy Bolha dolgozott akkor.

És csoda is van a világon!

Csakhogy azt a kutya műveli!

Mert az egyik deszka kettőbe hasadva, nemsokára lefeszült a Bolha nagysága előtt, s ha a gyapjának egy része ott is maradt, ő mégis kibújt a színem elé, és a mellemre ugrott, hogy megölelhessem kedvem szerint.

Aztán elindultunk ketten az éjjeli városba.

Már éjféli idő lehetett, s nem is igen járt senki az utcán. De azért valaki mégis járt, mert ahogy haladtunk egy girbegörbe részen, hát egy szerzetessel találkoztunk össze, aki lehajtott fejjel s valamit a köpönyege alatt rejtegetve, jött szembe velünk. Bolha eléje futott, és örvendezve táncolni kezdett körülötte, s a farkával harangozott is neki.

Nyilván a hargitai emlék buzgott fel benne.

– Ne féljen! – mondtam a barátnak – mert ez a kutya már gvárgyiánt is látott.

A szerzetes azzal felelt, hogy lehajolt és megsimogatta Bolhát. Aztán rám nézett meleg, barna szemével, és azt kérdezte:

– Nem kísérnél el engem ezzel a kutyával?

– Jókor mondja, mert éppen futja az időnkből – feleltem.

330

Így hát elindultunk hárman; s Bolha mindig elöl volt, mint a hajón a kormányos. Egy kicsit gondolkoztam, hogy megkérdezzem-e útja felől a barátot; s mivel jóféle embernek látszott, csakugyan feltettem a kérdést:

– S a végcél mi lesz, ha nem sérteném meg?

– Az utolsó kenetet viszem egy betegnek – felelte.

Erre az egyre nem gondoltam, de mégis jól adódott a dolog.

– Egy órával ezelőtt – mondtam neki – szinte feladták nekem is egy vendéglőben.

Mire észrevettem, hogy talán mégis igen világit szóltam, ő már a körülményeket tudakolta tőlem. Elmondottam hát, hogy a vendéglőből miképpen ösztönzött ki engemet Kerekes úr a fészkes kalappal; s el azt is, hogy a szerelem fehér zászlaját miképpen menekítettem meg. Erre a barát, akit páter Gellértnek hívtak, az Isten csodálatos gondviseléséről kezdett beszélni, majd arra biztatott, hogy a lelkem fehérségét, hacsak lehet, a jövőben is őrizzem meg. A szavai olyanok voltak, mint ha sok búzavirág termett volna a dimbdombos utcán.

– Kihez viszi a szentséget? – kérdeztem.

– Azt bizony egy nagyon érdekes öregemberhez – mondta.

– Hát az érdekes embernek is feladják? – tudakoltam.

Erre megmagyarázta, hogy az illető nem úgy érdekes, hogy az utolsó kenetet ne érdemelné meg, hanem az élete volt érdekes. Ugyanis fiatal korában zsidó volt, s aztán unitárius lett, de az unitárius vallástól is úgy elszakadt, hogy még az Egy Isten létezésit is tagadni kezdte. Akkor azonban, egy meleg nyári napon, kirándulni ment, s magával vitte a menyasszonyát is, aki hitbuzgó katolikus volt. S mi történt? Az történt, hogy az egyik falu végén borzasztó vihar lepte meg őket, s rettentő égszakadás. S nem tudván tovább menekülni onnét, a leány kívánságára egy fakeresztnek a tövében húzódtak meg, amely ott állott a közelükben. Hát amint ott ültek volna nagy rémületben, egyszerre odacsapott a villám, s a leányt agyonütötte. De a férfiúnak, mármint őneki, sem331mi baja nem lett. Az Istennek ez a kegyelme úgy meghatotta őt, hogy késedelem nélkül áttért a katolikus vallásra, hogy az igaz hívek száma a leány halálával meg ne apadjon. Ettől kezdve aztán nagyon példás életet is élt, s huszonöt esztendőn keresztül egy bankban töltötte be a pénztárnoki állást. Szolgálata alatt egyszer ki is akarták rabolni a bankot, s a rablók elől mindenki elfutott, csak ő nem. Mert neki a kötelesség volt az első, minélfogva ráborult a pénzre, hogy testével is megvédje, ha kell. A rablók átal is lőtték akkor a vállát, de ő mégsem mozdult el onnét, amíg oda nem mentek a rendőrök, akik aztán látták, hogy ájulva fekszik a pénzen.

– S most viszem neki az utolsó kenetet – mondta.

– Gyermekei vannak-e? – kérdeztem.

– Van egy, de lopott, s a pénzzel kiszökött Amerikába.

– Hát az mért volt olyan tolvaj?

– Azért, fiam, mert amikor az apja még istentelen volt, abban az időben született; s nem is törvényes feleségtől.

Tovább nem kérdezősködtem, mert amit odáig megtudtam, az is sok volt egy olyan emberről, akinek az utolsó kenetet akarják feladni. Ahelyett inkább a somlyai barátokról kezdtem beszélni, hogy azok milyen jóízű emberek, ami nem is csoda, annyi jót esznek és isznak! S felemlítettem szegény Márkus barátomat is, aki biztosan a mennyből találgatta akkor, hogy mi melyik házba megyünk.

S mintha éppen abban a percben találta volna el, megálltunk egy házacska előtt. De olyan házikó volt, hogy annál jobb volt még az enyém is, a hargitai. Először egy kicsi ereszbe léptünk, de mivel a barát nem szólott semmit, én is bementem véle a szobába. Ott találtuk meg az érdekes embert. Olyan romlott díványon feküdt, hogy egy jó díványból két napszámos ember háromnapi rontó munkával sem tudott volna olyant csinálni. Lámpa pislákolt egy idétlen kicsi asztalon, s annak a fényénél szakállason feküdt az érdekes ember.

332

Én első szónak valami vigasztaló szót akarván mondani, így szóltam:

– No, elhoztuk az első kenetet.

– Adja Isten, hogy úgy legyen! – erősítette meg Gellért páter is, majd odafordult hozzám: – Te menj ki egy kicsit!

Szót fogadtam neki, s kimentem az udvarra, ahol egy nagy kőre leültem, hadd csinálja teljes nyugodalommal dolgát a barát. Így aztán volt is időm gondolkozni magamról, az életről; s nemkülönben arról, amit útközben eme ház lakójáról hallottam. Ilyen gondolatokkal ahogy itt ültem a csendes éjszakában, egyszerre furcsa sugallat csobbant meg a lelkem tavában. De éppen jókor is, mert Gellért páter kiszólt akkor az ablakon:

– Feladtam, Ábel!

Bementem hát a szobába, s ahogy a barát szólott volt nekem, úgy szóltam én is, mondván:

– Most maga menjen ki egy kicsit!

A szerzetes furcsán nézett reám, hogy vajon mit akarhatok még az utolsó kenet után, de az angyalok segítségemre jöttek, és kivezették őt a szobából. Akkor odamentem a beteghez, és táncolni kezdtem előtte. S a tánc után vidáman megkérdeztem tőle:

– No, mit csináltam én?

Már ettől is sokat derült a szakállas, és csendesen felelte:

– Táncoltál.

Akkor megfogtam a kezét, és így szóltam:

– Három nap múlva maga is így fog táncolni.

Erre a beteg fényes reménnyel nyugtatta reám a szemét, majd megkérdezte:

– Te ki vagy?

Imitt-amott olvastam volt én is kenetes dolgot eleget, s azokból tanulva, így feleltem neki:

– Ne kérdezzük egymástól, hogy kik vagyunk, mert az elején és a végén mind egyek vagyunk. De ha mégis tudni akarja, hogy én ki vagyok, akkor nézzen meg jól. Megnézett-e?

333

Bólintott, hogy igen.

Erre elővettem a belső zsebemből a hat darab ezrest, csokorba raktam őket, és a szeme elé tartottam.

– Ezt is nézze meg jól. Megnézte-e?

Még nagyobbat bólintott, hogy igen.

Akkor öt darab ezrest visszatettem a zsebembe, a hatodikat pedig felmutattam előtte, majd kérdést intéztem hozzá:

– Akar-e pénztárosból igazgató lenni?

Erre a halálos betegnek annyira megjött az ereje, hogy fektéből felült, és úgy mondta, mintha szeretne elrepülni:

– Igazgató!

Én is folytattam a dolgot, vagyis a kezébe adtam az ezres bankót, s mint egy tőkepénzes, így szóltam:

– Helyezze el a bankjában, a párnája alá! S úgy vigyázzon reá, mint az első betett summára, mely a maga bankjában kamatozik! Senkinek oda ne kölcsönözze, kellő haszon nélkül! Én majd alkalmas időben ismét megjelenek, s akkor megalapítjuk az igazgatóságot is. Megértette-e?

– Igenis! – mondta a szakállas, nagy tisztelettel.

– Hát akkor tegye a pénzt a bankjába, a párnája alá; s vezesse sok szerencsével a bankot!

Azzal kijöttem, és odaszóltam a barátnak:

– Mehetünk haza!

Már elég messze jártunk, amikor megkérdezte a páter:

– Mit csináltál egyedül a házban?

– Meglobogtattam a beteg előtt az élet zászlaját – feleltem.

– S hát azt hogyan?

– Jobb kézzel.

A szerzetes úgy nézett reám, mintha azt méregette volna, hogy vajon bolond vagyok-e, vagy csak kótyagos. S hogy próbára tegyen, talán azért gondolta ki azt a kérdést, amely így hangzott:

– Meg tudnád-e mondani, hogy ki az Anyaszentegyház feje?

– Nem az, amelyik látszik, hanem a másik – feleltem.

334

Ettől igen megriadt nyilván, mert utána azt kérdezte:

– S a szállásod hol van?

– Amióta Ádám kiűzetett a Paradicsomból – feleltem –, azóta az embernek nincsen szállása.

A barát valamit gondolt, egészen felhagyott a kérdezgetéssel; inkább megölelt engem, és azt mondta:

– Nagy bölcs vagy, Ábel!

– Meglehetős tandíjat fizettem érte – feleltem.

Ilyenformán elég jól megismerkedtünk az éjszaka leple alatt. Nem is búcsúztunk el véglegesen a zárda ajtajában, hanem azt mondottuk, hogy még biztosan látni fogjuk egymást.

Láttuk is.

Hanem addig még sok minden történt; legelsőbben az, hogy amikor a barátot elnyelte a zárda kapuja, én Bolhával elindultam, hogy éjjeli szokás szerint valahol nyugodjam is egy kicsit. A sors játéka-e vagy a balszerencse, de valami engemet egy szép kiterjedésű helyre vezetett, ahol óriási nagy fák voltak, és a fák között alkalmas padok. Én egy olyan padra először csak leültem, de a test gyarló volt, s az üléssel nem elégedett meg. A hátizsákot tehát a fejem alá rendeztem, s a pad bütüjéhez felállítottam Bolhát is, hogy őrködjék felettem, ha el találnék aludni.

El is találtam.

Nem tudom, hogy meddig alhattam azon a padon, de hát egyszer éktelen ugatásra ébredtem fel. Az első pillantásban valami nagy szerencsétlenség villámlott végig a testemen, de ahogy ülőhelyzetbe kondorodtam, már láttam is, hogy egy rendőr áll előttem a hajnali pirkadásban. De olyan magas és terebélyes rendőr volt, amilyent látni még jóllakva is ijedtség. Hirtelen nem tudtam, hogy magam miatt folyamodjam-e égi segedelemért, vagy pedig Bolhát próbáljam észre téríteni. Mert Bolha ugyanis még mindig és szakadatlanul ugatott.

Hát mégis a kutyát kezdtem csendesíteni, mondván:

– Hallgass! Nem látod, hogy mekkora!?

335

– Minek itt aluszol, hé?! – kérdezte a rendőr.

– Én magamnak – mondtam.

– Hol van igazolvány? – folytatta ő.

A keresztlevelemet elhoztam volt, s odaadtam neki, de hát a pap nem az ő számára állította volt ki.

– Hogyan írva van ez? – kérdezte.

– Deákul – feleltem.

– Hát te vagy deák?

– Eleget tanulok – mondtam.

– Hol eleget tanulsz?

– Hol vonaton, hol a vendégfogadóban, hol pedig ezen a padon.

Még folytathattuk volna is emígy, ha akarja vala a rendőr. De ő mord ábrázattal összehajtotta a keresztlevelet, visszaadta nekem, és rámutatott a hátizsákomra:

– Abba mit tettél?

– Ezt, azt – mondtam.

– Igen, de mit?

– Azt, ami benne van – szóltam ismét, majd a magam baráti jóakaratából kibontottam. A rendőr belenézett, s a táskát, amiben a foghúzó szerszámok voltak, egyenesen kihúzta.

– Ahá! – mondta, ahogy meglátta a fényes darabokat.

S pökött is egyet.

– Van-e rossz foga? – kérdeztem sietve, de a rendőr nem felelt, hanem nézte és forgatta a szerszámokat, majd ilyen szavakat potyogtatott:

– Szép… Nagyon szép! Ilyen sok szerszám, mikkel bétörni lehet! Szegeket kifelé húzni! Zárat megrontani! Kasszát magának feszíteni. Pénznek gyere velem mondani!

Ebből már láttam, hogy rossz úton vagyunk; s gondoltam, hogy magyarázni kezdek. De ahogy kimondtam volna az első szót, a rendőr rám kiáltott, hogy menjek vele! Könnyű volt látni, hogy nem a legjobb helyre akar engemet vinni, s nem mozdultam. De azt az egyet rosszul tettem, mert amilyen nagy volt, éppen akkora 336haragra gerjedt, és istenesen megragadott. A borzalom azonban még csak azután következett, mert abban a percben Bolha úgy nekiugrott a rendőr lábának, hogy azt gyengébb láb ki sem bírta volna. S nemhiába mondják, hogy összetart a lábbal a kéz, mert a rendőr is előkapta rögtön a revolvert, és egyet puffantott Bolha felé, aki éktelen vinnyogással meg is bújt egy nagy fa tövébe. Erre én is elordítottam magamat, és felugrottam, de a revolver már a mellemre mutatott.

A többire aztán nem is emlékszem jól.

Csak homályosan arra, hogy vitt-vitt engemet a rendőr, végig a városon, templomok és nagy házak alatt, hasadó reggelen.

Vitt, mint egy betörőt.

Egyszer aztán egy nagy udvarra értünk, ahol újabb rendőrök jöttek hozzánk. Beszéltek valamit egymás között, majd az egyik kizárt egy ajtót, s engemet úgy belódítottak azon, hogy odabent eltespedtem a földön.

Kínzott és kedvetlen is lévén, nem siettem a fölkeléssel, de hát hamarosan felemelt valaki, és így szólt:

– Ábel, térj magadhoz!

A hang ismerősnek tetszett, ami nem is csoda, mert ahogy felnéztem, hát kit láttam magam előtt?

Nem mást, mint Kerekes urat!

Egyszerre a szégyen érzete fogott el, mert a sok dicsőség jutott eszembe, amit a véle való észbeli csatákban magamnak szereztem volt. Ettől az emlékezéstől nyertem is mindjárt annyi lelket, hogy felálltam, s ahova lehetett, leültem. De abban a percben ismét megzúdult bennem a szaggató érzelem, s hiába volt minden hősiességem, mert sírva fakadtam.

Kerekes úr odajött hozzám, és vigasztalni kezdett.

– Fel a fejjel, Ábel!

– Nem magamért hull a könnyem – szóltam valahogy.

– Értünk ugyanvalóst ne sírj!

– Nem is – mondtam.

337

– Hát akkor mért sírsz?

– Bolháért! Egyetlen kutyámért!

Hála magamnak, hogy legalább ennyit ki tudtam mondani, mert egy kicsit megenyhültem utána. Fel is emeltem a fejemet, s ahogy a gyengélkedő világosságban a szemem borúja engedte, széjjelnéztem. Akkor láttam meg, hogy a borhuszár Győző is ott van. S ott volt még egy marcona ember is, aki az egyik sarokban ült a padlón. Hát ezek vannak, gondoltam magamban, s a szemlélődést tovább folytatva, azt néztem meg végre, hogy mire ülék vala le az előbb. Egy rozoga deszkapadocskán ültem, amelyhez egy asztal is tartozni szeretett volna. De inkább a falhoz tartozott mégis, mert annak volt nekidőlve. Büszke azonban a fal sem lehetett rá, mert rég fonta volt venyigéből valaki, s azok a venyigék feketén és borzosan az ajtót lesték, mert hát megfutamodó állapotban voltak. A venyigés asztalon kívül még egy veder is szégyenkezett abban az állami likban, a marcona embertől balra, a másik sarokban. Jámbor tárgyak voltak mindezek, s a szemet sem bántották, mert hiszen ablak helyett csak egy nyílás pislogott fent az ajtó fölött. S ha már annyi figyelmet elvesztegettem, megnéztem a falakat is, amelyekről nem a mocsok hiányzott, hanem a leltár.

Mert a leltárnak, a törvény értelmében, ott kellett volna lenni!

De mivel nem volt ott, én ezt a hiányosságot rögtön eltettem a fejemben, hogy alkalmilag fegyverül használjam.

– No, tetszik a berendezés? – kérdezte Kerekes úr.

– Ingyen van – feleltem.

Kerekes úr mérgesen nézett reám, és így szólt:

– Hát szidjad legalább, te marha!

– Szidja maga!

– Ne félj, mert én szidtam is.

– No, látja, s mégsem javult meg!

Erre Győző is odafordult hozzánk, és zsebre dugott kézzel azt mondta:

338

– Ha nem tudtok valami hasznost vagy értelmes dolgot beszélni, akkor legalább hallgassatok! Vagy aztán megmondom, hogy hova menjetek!

Elcsodálkoztam a bárdolatlan beszéden, s megkérdeztem:

– Hát itt választás is volt?

– Micsoda választás? – nézett rám Győző.

– Olyan – mondám a füleknek –, amelyiken magát parancsnokká megválasztották.

Kerekes úr örömmel kezdett ezen a válaszon nevetni, majd így biztatta Győzőt:

– Dobd ki ezt a fiút! Dobd ki innét!

– Ahhoz legény kell! – mondtam én is.

Erre Győző, igazi borhuszár módjára, mondott egyet, de aztán többet nem szólt, hanem merkedezve sétálni kezdett. Mi hagytuk volna, hogy sétáljon, de a falak nemigen hagyták. Kerekes úr mellém ereszkedett a padra, mire a pad úgy kezdett recsegni, hogy a bakter jutott eszembe. Én a recsegés miatt felálltam, s inkább a földre ültem, hogy az állami berendezés csütörtököt ne mondjon. Amikor emígy elhelyezkedtem, akkor elmondtam Kerekes úrnak, hogy engemet egy óriás rendőr miért és hogyan kerített oda a tömlöcbe; s a kutya szerepét is elbeszéltem, arra kérve Istent, hogy Bolhát, ha másképpen nem lehet, hát még csoda árán is mentse meg az életnek.

Minekutána én mindezeket elbeszéltem, Kerekes urat engedtem szóhoz, s ő nagy hevességgel el is mondta, hogy mért fogták volt el a vendéglőben. Mondása szerint úgy történt a dolog, hogy az én távozásom után bement oda a vendéglőbe egy diákkori barátjuk, akiből szintén tanító lett, de mivel a származása román, most a legnagyobb iskolafelügyelő. S amikor belépett, látta jól, hogy ott ülnek az ő tanítótársai, de meg sem akarta ismerni őket, hanem elnézett a fejük fölött a semmibe. Ezen a dolgon ők aztán úgy felháborodtak, hogy a kevély iskolafelügyelőben hibát kaptak.

339

– Nagy hibát kaphattak! – jegyeztem meg.

– Mért mondod? – kérdezte Kerekes úr.

– Azért, mert hallottam, amikor ordított.

– Hát akkor mért nem jöttél oda?

Egy kicsit megbántam, hogy a fülemet emlegettem; s így szóltam:

– Hát ment oda két rendőr! Azt hittem hát, hogy azokkal együtt elegen vannak.

Erre Kerekes úr felrúgta az ártatlan asztalt, és rám kiáltott:

– Hát ez a magyar összetartás?

Aztán odaállt elém, a két lábát szétvetette, és mérges szemekkel szidni kezdett:

– Te szájas kölyök! Hát te magyarnak mered mondani magadat? S nem jössz segíteni, amikor meg kell verni valakit! Hát azért tanítottalak téged tudományra és hazafiságra azon az erdélyi országúton, hogy mikor a gyümölcsöt várnám, akkor cserbenhagysz engem! Hát azért hoztam a hátizsákodat? Hát azért tagadtam én meg az esküt, mindnyájunk érdekében és a te érdekedben is, hogy elszökjél a küzdőtérről, amikor a létharcot vívjuk? Hát azért vagyok én példakép, hogy ne lebegjek előtted?! Te!

Még tovább is szidott volna talán, de Győző megfogta a két vállát, és keményen maga felé fordította.

– Ne bántsd azt a fiút! – mondta. – Nem szégyelled magad!

Kerekes úr azonban Győzőnek is ellene szegült.

– Hát neked mi bajod ezzel? – villant a szeme.

Erre Győző kezdett vastagon szólani, mondván:

– Nekem az a bajom, hogy te barom vagy! Érted?! Amióta behoztak ebbe a fogdába, azóta már a szarvad is kinőtt. Ez a bajom!

– Barom?! – képedett el Kerekes úr; majd megszegte a fejét, mint a tulok, s mogorván így szólt:

– Vigyázz, mert feldöflek, te borhuszár!

– Hagyjuk most a borhuszárt! – mondta Győző. – Elég szomorú, hogy az vagyok, de jelenleg nem arról van szó! Hanem arról, hogy vak voltam és barom voltam magam is. De kinyílt a sze340mem, barátom! Most, ebben a rendőrségi odúban, végleg kinyílt a szemem, és látom, hogy elhibáztuk az egészet! Mert nekünk nem handabandázva kellett volna felvennünk a harcot, s nem is azzal, hogy beveretjük a fejünket, hanem az ész fegyverével! Hallod?!

Hallotta nyilván, mert nekifeszült, hogy ráugorjék a barátjára. De hát erre már én is odaugrottam, hogy szükség esetén megpróbáljam szétválasztani őket. Hanem akkor a marcona ember, aki a sarokban ült, s egyet sem szólt odáig, intett nekem, és azt mondta:

– Hagyd őket!

– Mért hagynám? – kérdeztem.

– Azért, mert egyiknek sincs igaza.

Áldott szerencse volt, hogy emígy szólott közbe, mert a viaskodók meghallották a szavát, abbahagyták rögtön a harcot, s a marcona felé fordultak.

– Jobb lesz, ha maga hallgat! – mondta neki Győző.

A szigorú ember el is hallgatott, de Kerekes úr mégis hozzátette:

– Azzal a bolseviki szájával!

Hát erre én is jobban megnéztem az illetőt, mert Surgyélán jutott eszembe, aki engemet is, a kecskémmel együtt, bolsevikinek nevezett volt a Hargitán. Olyan volt azonban, mint más rendes ember, csak tán az arca volt keményebb, s a szeme hathatósabb. S úgy látszik, hogy kevesebb beszédű is, mert a megintésre sem szólott többet, hanem csak nézett mozdulat nélkül.

– Magát mért hozták ide? – kérdeztem tőle.

– Izgatott! – szólt oda Kerekes úr.

Erről a szóról ismét a hargitai pásztorságom jutott eszembe, mégpedig az a félelmes óra, amikor apám a mondásaival igen felizgatta volt a csendőrt. Ránéztem tehát a szigorú emberre, és azt mondtam neki:

– Kit tetszett izgatni?

Győző nevetni kezdett, majd megrázott engem, és így szólt:

– Nem kit, te hülye! Hanem a társadalmi rend ellen izgatott.

341

Ez a szó nagyon elámított engem, mert hiszen a társadalomban én csak rendetlenséget láttam mindenütt.

– Hát azt hol lehet látni? – kérdeztem is.

– Mit? – mondta Győző.

– A társadalmi rendet.

– Hát benne élsz, te szamár! – oktatott Győző. – A család, amibe beleszülettél, s amelyben felnőttél; a vallás, amelyhez tartozol; a főnök, aki kiszúrja a szemedet száraz kenyérrel; a vonat, amelyen a miniszterek külön kocsiban utaznak; s itt ez a rendőrségi fogda: hát ez a társadalmi rend! Most már érted?

Értettem, hogyne értettem volna! De mielőtt ennek hangot is adhattam volna, odaszólt nekem a szigorú ember:

– Szamár módon tanítnak, fiam!

Aztán magához intett engem, és azt mondotta, hogy üljek le melléje a földre, mert ő megmagyarázza nekem az egészet. Erre én indultam is már, hogy melléje üljek, de akkor Kerekes úr megragadott engem, és vonni kezdett a másik oldal felé, a bolsevikinek pedig odaszólt:

– Ezt én tanítom, nem pedig maga!

Erre a marcona ember is felállt, odajött, és megfogta a karomat.

S akkor az egyik egyfelé húzott, s a másik másfelé. S miközben szidalmazták egymást, engemet úgy kezdtek ráncigálni, mint két vadász a rókabőrt.

Győző ott állott oldalt, és a térdét verte nevettében, miközben egyre csak azt mondta:

– No, Ábel! Most merre mész?

S ezzel eltalálta jól a szót, mert abban az állapotban a legbajosabb éppen az lett volna, hogy valamerre menjek, mivel a harc tovább fejlődött fölöttem. De sőt egyre mérgesebb lett, minélfogva menni csak széjjel mehettem volna. Ehhez azonban semmi kedvem nem lévén, végső szükségemben inkább cselhez folyamodtam, csakhogy széjjel ne szedjenek. A csel pedig az volt, hogy hirtelen leejtettem a fejemet, s magamat is elengedtem, mintha 342elájultam volna. Ezt amikor észrevették, mind a ketten eleresztettek, én pedig jót suppantam a földre. Meg is ütöttem eléggé magamat, de azt gondoltam, hogy mégsem eszmélek fel, nehogy észrevegyék a csalást. A szemem sarkából inkább azt figyeltem, hogy mi lesz? S mi is lehetett volna egyéb, mint az, hogy Kerekes úr és a marcona ember egymást kezdték miattam hibáztatni. Azalatt pedig, amíg ők egymást okolták a szerencsétlenség miatt, Győző mellém térdepelt, az ingemet kibontotta, és a szívem táján súrolni kezdett.

Én még vártam egy ideig, s akkor eszméletre tértem.

– No, hála Istennek! – könnyebült meg Kerekes úr.

A bolseviki nem szólott semmit, hanem visszaült a sarokba, és ott üldögélt, mint egy szobor. Győző továbbra is gyámolgatott engem, s mint tavasszal a nap, olyan rügyfakasztó szemekkel nézett.

– A szívedre vigyáznod kell, Ábel! – intett engemet.

– Hát én vigyázok! – mondtam.

– Te igen, azért ájultál el most is.

– Hát maga mit beszél?! – mondtam neki. – Én nem ájultam el, hanem csak elaludtam. S méghozzá álmot is láttam. Tudja-e, hogy mit álmodtam? Azt, hogy Kerekes úr s ez a másik úr…

– Hidásznak hívják! – mondta Győző.

– Nohát, Kerekes úr és Hidász úr nagy észbeli csatát vívtak egymással. Hidász úr álmomban is ott ült, ahol most kuporog; Kerekes úr pedig amott a veder helyén, a másik sarokban. Közből pedig maga ügyelte a békét, nehogy azok ketten összeverekedjenek.

– Észbeli csata, s miről? – kérdezte Győző.

– Arról, hogy mi célra vagyunk a világon.

Már láttam, hogy ájulásom alatt sem töltöttem haszontalanul az időt, mert Kerekes úr is nagy kíváncsisággal fordult felém.

– No, hogy volt? – kérdezte ő is.

Hát erre felálltam a földről, és így szóltam:

– Ha megmondanám, vagy elhinnék, vagy nem. Azt gondolom hát, hogy tartsunk inkább vizsgát, hogy vajon az álom nem hazudott-e?

343

Azzal elvettem a sarokból a vedret, s Kerekes úrnak azt mondtam, hogy üljön a veder helyébe. Dicséretére legyen mondva, ő szó nélkül oda is ült. Aztán Győzőt is a középre állítottam, magam pedig a rozoga padra telepedtem, velük szembe, mint egy tanár.

– Figyelem! – mondtam.

Mind rám néztek, mire én egy kis csendet hagytam még nekik, hogy abban a csendben minél jobb feleletet tudjanak teremni. Aztán Kerekes úrra mutattam, és megkérdeztem tőle:

– Mi célra vagyunk a világon?

– Hogy az Istent imádjuk, a hazát szolgáljuk és jót cselekedjünk! – felelte Kerekes úr.

– S hogy az esküt ne tegyük le! – szólt oda Győző.

Ehhez én is hozzátehettem volna, hogy másrészt azért is, miszerint Ábelt az országúton kergessük; de hát a hivatalomnál fogva mégis így szóltam:

– Hát csoda! Mert ugyanis álmomban is ezt felelte Kerekes úr!

S mindnyájan meg voltunk elégedve.

– No, Hidász úr! – mutattam a marcona emberre. – Hát mi célra vagyunk a világon?

– Hogy a munkásosztály uralmát megvalósítsuk! – vágta rá Hidász, mire én örvendezve kiáltottam fel:

– Hát ez csoda, mert így volt!

S annyira meg voltunk valahányan elégedve, hogy el is ereszkedtünk az eredményben.

– Hát engem nem kérdezel meg? – szólt oda Győző.

– Dehogynem! – mondtam. – Hát mi célra vagyunk a világon?

Győző kacsintott felém, és így felelt:

– Hogy ragaszkodjunk hozzá!

– No, ezt rátesszük koronának a többire! – szóltam elégedetten erre is, majd pedig felálltam, hogy a padot visszategyem a fal mellé. De akkor Kerekes úr hadonászni kezdett a sarokból.

– Hó-hó! – kiáltotta.

344

– No, mért hógat? – kérdeztem.

– Azért, mert neked is felelned kell!

– Pedig jobb volna, ha nem kéne – mondtam szomorúan.

S hogy tegyem is, amit mondtam, lehajtott fejjel sétálni kezdtem, közben a kezeimet is tördeltem, a hátamat pedig meggörbítettem, úgy sínylődtem. Nyomasztó terhem alól kérhettem volna bátran még egy eltörött virágcserepet is, mint Jób a Bibliában, vagy hinthettem volna akár hamut a fejemre.

De én csak sétáltam, megtörődve.

– Mi az?! Gyerünk a szóval! – riasztott rám Kerekes úr.

– Hát az nem lesz könnyű – mondtam –, mert én csak most látom, hogy álmomban mily nagy hibát követtem el! Követ kéne kötni a nyakamra, s úgy beledobni engemet a tengerbe! De hát itt sem kő nincs, sem tenger.

– Mi hát a baj? – sürgettek.

– Az a baj – mondám –, hogy álmomban egy vénember is szerepelt, akit bölcsnek mondott a világ, s akit az előbb én mégis letagadtam. Ez a vénember már a századik esztendő felé járt, nagy fehér szakálla volt neki, és két olyan szeme, mint egy-egy pazar nefelejcs. S ha már ott volt, én bizony ettől a vénembertől is megkérdeztem, hogy mi célra vagyunk a világon. S ő bölcs létére azt mondta nekem: „Hát, édes fiam, te két okos ember után most egy tudatlant kérdeztél meg, mert akár hiszed, akár nem, de én nem tudom neked megmondani, hogy mi célra vagyunk a világon. Pedig voltam én már mindenféle az életben, így többek között voltam kerekes, voltam hidász és voltam győző; voltam foghúzó is, nemkülönben tanár és püspök, vagy amit éppen el lehet gondolni. De a mai napig én mégsem tudom, hogy mi célra vagyunk a világon. Igaz, sokszor volt úgy, mintha tudtam volna, de aztán mihelyt egyet előbbre léptem, mindjárt nem volt igaz, amit azelőtt gondoltam. Ilyenformán, ha egy vén szamarat akarsz látni, akkor nézzél engemet; de tudd meg azt is, hogy én mégsem hagytam fel a reménnyel, mert most is abban járok, s azt kutatom, hogy mi célra 345vagyunk a világon. Ha te is úgy gondolnád, akkor gyere velem, én szívesen látlak, folytassuk együtt az utat, hátha valahol egy gyermek el találja kottyantani a titkot.”

Amikor idáig értem a beszédben, megint leültem a padra, és magamba roskadva mondtam:

– S én véle mentem, gyarló fejemmel.

Erre nagy csend lett a börtönben, ahol még leltár sem volt a falon, sem naptár, sem óra, mintha ki tudja, mikor élnénk! De hogy mikor éltünk, azt az egyet mégis megtudtuk nemsokára, mert egy rendőr kizárta az ajtót és békiáltott:

– Jöjjön kifelé az a fiú, akinek harapós kutyája van!

Felálltam, hogy szembemenjek a napfénnyel, de mielőtt kiléphettem volna, utánam szólt a szigorú ember:

– Ne félj, most megmondják neked, hogy mi célra vagyunk a világon.

S ezt el is találta a bolseviki, mert engemet felvezetett a rendőr egy szobába, s ahogy én beléptem oda, abban a helyben úgy pofon sirített valaki, hogy még köszönni sem tudtam. Csak idő múlva láttam meg azt is, hogy egy rangosabb rendőr ül egy asztal előtt; s csak akkor tudtam meg azt is, hogy aki arcon vágott, az nem más volt, mint az óriás rendőr, kinek a lábát megkóstolta Bolha.

– Hogy hívnak? – kérdezte a rangos.

– Szakállas Ábel – feleltem.

– Hova való lakos vagy?

– Idevaló.

– A sétatérhez címzett szállodában lakol, ugye? – kérdezte csúfolódva.

– Vagy Garmada úrnál! – feleltem.

Erre felállt a rangos rendőr, és közelebb lépett hozzám.

– A foghúzó Garmadánál? – kérdezte.

– Annál.

Megint visszaült az asztal mellé, és azt mondta:

– Akkor a pofon nem számít, s tiszteltetem Blankát.

346

Egészen elámultam ezen a fordulaton, s a következő percben még jobban el, mert intett a rendőrnek, aki az intésre egy széket hozott oda nekem. Nem tudván, hogy mit akarhatnak velem, én bizony jól megnéztem a széket, mert a villamosszékről olvastam volt a kalandos történetekben eleget.

– Ülj le! – szólt a rangos.

Aztán az óriást kiküldte; s amikor csak ketten maradtunk a szobában, előredőlt az íróasztalnál, jól a szemem közé nézett, és megkérdezte, hogy izé, vagyis hogy Blankát szeretem-e.

Lehet gondolni, hogy mennyire elszörnyülködtem.

– Jaj, nem fél az Istentől!? – mondtam.

– Ne ministrálj, hanem felelj! – nézett a szúrós szemével.

Hát erre nagyon kezdett dobogni a szívem, mert a félelem is környékezett, s másfelől szerelmes is voltam. Így aztán, bár nemigen szoktam esküdözni, mégis felemeltem a három ujjamat, és azt mondtam:

– Esküszöm a rendőrségre, hogy én ártatlan vagyok!

– Nono, hiszen szerelmes vagy belé! – húzta rám a szót.

Ámulatomban összeütöttem a kezemet:

– Szent Isten! Hát azt maga honnét tudja?

– Ő mondta, Blanka!

Erre lehajtottam a fejemet, és nyárfalevél módjára vallottam be:

– Az igaz, hogy szeretem őt; de csak ártatlan szívvel.

Igaz szavam után egy ideig csend volt, majd aztán a rangos rendőr felállt, és megfenyegetett engem:

– Vigyázz, nehogy aztán az ártatlan szív megváltozzék! Mert akkor letöröm a derekadot!

Eme tilalom után ismét a szobába rendelte az óriás rendőrt, akivel egy sarokból elővétette a hátizsákomat, azt a kezembe adatta, és így szólt:

– Most menj szépen haza, s mondd meg Blankának, hogy Tatár komisszár tisztelteti; s mondd meg azt is, hogy a táskát a foghúzó szerszámokkal én fogom ma este elvinni. Te pedig ne fe347lejtsd el, hogy a törvény értelmében mindig személyi igazolványt hordj magadnál, de még azzal sem szabad a sétatéren aludni.

Abban a percben, ahogy ezt értésemre adta, nekem is eszembe jutott a leltár, és így szóltam:

– A törvény eleget tud.

– Akármennyit tud, azt be kell tartani!

– Kinek?

– Mindenkinek!

– Hát akkor abban a fogdában, ahova engemet is bézártak, mért nincsen leltár?

A komisszár nem ingott meg, hanem így szólt:

– Ott akkor is van, ha nem látod! Értetted?

– Nekem nincs olyan nagy felfogóképességem – mondtam.

– Nincs?

– Nincs!

– Akkor rágalmaztad a rendőrséget!

– Mennyibe kerül? – kérdeztem.

Mindjárt elő is vettem száz lejt, mert az egyik ezres bankót az ibolykás vendéglőben felváltottam volt. Ezzel a tettemmel azt is elértem, amit akartam, de azt is el, amit nem. Ugyanis a komisszár rögtön így szólt:

– Mit akarsz azzal a pénzzel?

Hiába nézte azonban olyanformán a százast, mintha már az övé is volna, mert én azt feleltem, hogy váltaná fel nekem, ha lenne olyan szíves. Azonban a komisszárnak is fordulatos volt az esze, mert az óriás rendőrnek odaszólt:

– Hé, mennyit fizettél az orvosnak?

A rendőr nagy bugyuta szemekkel nézett, mert nem találta ki hirtelen, hogy miféle orvosnak és miért kellett volna fizetnie. De a komisszár rákiáltott:

– Hát a kutyamarás miatt, te ökör!?

– Ahá! – mondta a rendőr. – Nyócvan lej!

Erre a komisszár felváltotta vidáman a százast, és így szólt:

348

– Tudod jól; hogy a kutyád megharapta ennek a derék rendőrnek a lábát. Ha az orvosi költséget neki megfizeted, akkor a leltári rágalmazás miatt az eljárást ellened megszüntetjük.

– Mennyi az a költség? – kérdeztem.

– Hallottad, hogy nyolcvan lej.

Erre odaadtam a rendőrnek hét darab tízest, de a rendőr megolvasta, és így szólt:

– Itt van csak hét.

– A pof pedig, amit adott nekem, az a nyolcadik. Mert azt annyiba számítom – mondtam.

A rendőr úgy nézett reám, mintha csakugyan mondtam volna valamit; aztán hirtelen odaállt elém, és tartotta az arcát:

– Inkább üssed vissza!

Olyan jámbor módon állott ottan, hogy megsajnáltam, s gyermekei is lehettek.

– No, itt van az a tíz is – mondtam. – S a pof essék a köz javára.

– Hogyhogy a köz javára? – kérdezte a komisszár.

– Úgy, hogy a hontalanokat, akik éjjel a sétatéren szundikálnak, olyan korán ne költsék fel.

Ezen a tanácsomon a komisszár jót nevetett, majd kezet fogott velem, hogy menjek. S ha már annyira barátkozott, én is parolát adtam az óriás rendőrnek, aki azt nemcsak szívesen vette, hanem finom szavakkal is megtisztelt engem, mondván:

– Remélem, Isten élteti a kutyát.

– Bár éltetné, ha már így jövedelmez! – mondtam.

S azzal eljöttem.

Künn az udvaron megálltam a fogda ajtaja előtt, s bekiáltottam:

– Minden jót, Kerekes úr!

– Mit csináltak veled? – szólt vissza Kerekes úr.

Nekem az álombeli bölcs öreg jutott eszembe, s így feleltem:

– Kerestük a választ, hogy mi célra vagyunk a világon.

A kapun kívül feltettem magamnak a kérdést, hogy Bolha után menjek-e a hajnali csata színhelyére, vagy pedig a hitközségi ház 349felé siessek? Tekintvén a kutya természetét, s nemkülönben a szívem vonzalmát is, az utóbbit választottam. A fejlemények azt mutatták, hogy ismét nem gondolkoztam helytelenül, mert amikor beléptem otthon a kapun, elsőnek engem Bolha fogadott.

Úgy futott három lábon felém, hogy jóformán csak a negyediket lehetett látni, amely véresen siratta a nyolcvan lejt. Boldogságomban könny lepte be a szememet, s hálát adtam a rendőri gyarlóságnak, mely csak a lábát találta el. Hanem a hálálkodás füstjén keresztül mindjárt észrevettem, hogy a konyha ajtaja nyitva van. Ez pedig újabb örömet jelentett, vagyis azt, hogy távollétem alatt az otthon nem bomlott fel.

– De mi lesz most?! – sóhajtottam egyet.

Könnyű volt ugyanis emlékeznem arra, hogy Garmada úr és én miképpen váltunk el a vonaton; éppen azért, ez az én megtérésem talányosnak látszott, bár a menyasszonyi koszorúval az életét mentettem meg talán.

Mégis ügyességre intettem hát magamat. Szerencsére eszembe jutott Kerekes úr, vagyis eszembe jutott, hogy a verekedő iparoslegényeknek én se tegyem le az esküt, hanem ellenkezőleg, mártíromságot mutassak. Erre a mutatványra alkalmasnak is látszottam, mert egyrészt az óriás rendőr az arcomat az ütéssel megdagasztotta; másrészt pedig én is rögtön segítettem magamon, vagyis az ingem nyakát behasítottam, a hajamat összeborzoltam, és a ruhát rendetlenre rángattam a testemen.

Emígy felkészülve megindultam a konyha felé.

Szerencsétlenül vánszorogtam, s még annyi erőm sem volt, hogy belépéskor rendesen köszönjek. Pedig már a küszöbről megláttam Blankát, aki szép kimenőruhában ott állott a kályha mellett, mintha főzött volna valamit. Csak akkor vett engemet észre, amikor már bent is voltam a konyhában. Az első pillantását kedvezőtlennek ítéltem, de aztán szánalommal és csodálkozva nézett.

Leroskadtam egy székre, és így szóltam:

350

– Most már meghalhatsz, Ábel! Meghalhatsz, mert ismét látták a te szemeid Blankát!

Erre Blanka odalépett hozzám, megfogta a fejemet, és lehajolt mélyen, hogy láthassa az arcomat is.

– Mi baj van, te szerencsétlen? – kérdezte.

Én a vállára ejtettem a fejemet, és csendesen azt mondtam:

– Már semmi…

– Hát honnan jössz?

– Messziről. Vagyis kerülő úton a vasúti pálya oldalából, ahova lekényszerültem a vonatról.

– Hát hogyan?

– Azok az iparoslegények kényszerítettek le, akik a doktor urat is meg akarták verni.

Erre Blanka nem szólt, hanem levette a kalapot a fejemről, a hajamat megigazította, és az arcomat is megnézte jobban; majd azután nagy szánakozással jegyezte meg:

– Szegény gyerek!

Láttam, hogy ezen a részen megnyertem már a csatát; s apránkint kezdtem is visszanyerni az erőmet. Gondoltam hát, hogy immár azt a kérdést is feltehetem, ami kezdettől fogva leginkább feszített engem.

– Hát Garmada úr? – szóltam tehát.

– Bent van a szobában – felelte Blanka.

– S hogy van?

– Hülyére verték – mondta, majd hozzátette: – És a fogainak is kámpec!

Hát bizony, ez nem volt valami jó újság, de Blanka a sajnálkozásra nem hagyott időt nekem, hanem tovább beszélt. Elmondta, hogy a doktor urat félig meghalva szedték le a vonatról, s rögtön a kórházba szállították, ahol operáción esett átal. Neki pedig táviratot küldetett, hogy késedelem nélkül utazzék oda. Ő oda is utazott, s hazahozta. Nemrég érkeztek meg, talán egy órája sincs; s éppen szájvontató teát főz a betegnek.

351

– Szeretném én is látni; lehet-e? – kérdeztem.

– Fekszik, de bemehetsz – mondta Blanka; de amikor felálltam, hogy induljak, mégis meggondolta magát, és másított a dolgon. Vagyis előrement, hogy a hírt rólam megvigye, s hogy az engedelmet elnyerje.

– Rendben van, bemehetsz! – jött nemsokára vissza.

Amikor beléptem a szobába, Garmada úr felöltözve feküdt a díványon, s a feje olyan volt a pólyakötésben, mint egy nagy fehér tök. A kezében pedig egy könyvet tartott, amit nem is tett le.

Köszöntem neki, mire ő a könyvvel bólintott vissza.

– Az miféle könyv? – kérdeztem.

– A zsidó Biblia – felelte.

No, gondoltam, itt csakugyan nagy a baj, mert hiszen azelőtt sohasem láttam volt, hogy Garmada úr a Bibliát olvasta volna.

De mégis így szóltam:

– A legalkalmasabb könyv, ami csak létezik.

– Miért? – kérdezte Garmada úr.

– Azért – feleltem –, mert annyi szerencsétlenség van benne, hogy ahhoz képest nekünk semmi bajunk nincs.

– Nekünk nincs, de nekem a fogaim hiányzanak!

– Hány?

– Három!

– Úgy látszik – folytattam –, hogy csontra vadásztak azok a latrok.

– Hogy érted azt?

Úgy, hogy magának a fogait rontották meg, nekem pedig a belső csontjaimat. Hanem hát, én is rájuk vertem a menyasszonyi koszorút, mielőtt lekényszerültem a vonatról. De még istenes, hogy csak engemet ugrasztottak le, s nem a doktor urat is, mert úgy eshetett volna, hogy soha többet fel nem kel onnét!

Garmada úr letette a könyvet, és felült a díványon, de bizony a feje úgy reszketett, hogy nem tudott megállapodni sehol. Zavarosan és nagy igyekezettel nézett reám, és így szólt:

– Azt hittem, hogy te simán menekültél.

352

– Igyekeztem is, amikor láttam, hogy a doktor úr már megoldotta a kereket – feleltem erre, majd feléje fordítottam a megdagadt arcomat. – De hát ebből kifolyólag egyéb történt; s hogy mi, arról ez a megdagadt arcom eléggé beszél.

Garmada úr szemlélt egy ideig, aztán megint visszafeküdt.

– Jól megjártuk mind a ketten – mondta. – Én sem bírom a fejemet; s nézz ide!

Azért kellett odanéznem, mert kitátotta a száját, amiben csakugyan, egy jó darab helyen, nem volt meg a csontkerítés.

– Ne búsuljon! – mondtam. – Ezután legalább puhább kenyeret keresünk, hogy inkább megrághassuk.

– Hát csak gondolkozzál is – folytatta Garmada úr –, hogy a jövőben mit lehetne csinálni.

Aztán olvasni kezdte ismét a Bibliát; én pedig kijöttem a szobából, hogy az ájtatosságban ne zavarjam.

– No, mit végeztél? – kérdezte Blanka.

– Valami új kereset után kell immár néznünk – feleltem –, mert hiszen a cégtáblát igen megrongálták.

Blanka szomorkás mosollyal fogadta a szót, s az arcán is nagy örömmel a szelídség felhőit láttam. Úgyannyira, hogy már selymes fuvalmakat is kezdtem érezni arra a gondolatra, hogy este ismét együtt leszünk. De akkor egyszerre eszembe jutott a rendőri akadály; úgyszintén az is, hogy átal kéne adnom az üzenetet. Hozzá is fogtam mindjárt, és azt mondtam:

– Ma este egy komisszárt fog látni.

Blanka meglepetten bocsátotta rám a szemét, mire én elmondtam neki mindent. Azt a megrovásomat sem titkoltam, hogy ő gyakorta jelen van egy-egy szívben, még a rendőrségen is. Erre azonban csak megrázta a fejét, s azt mondta, hogy ő mindenkit emberszámba vesz ugyan, de csak kettő van, akit a lelkében tart; s a kettő közül az egyik én vagyok.

– S a másik? – kérdeztem.

– Az is tisztességes személy – felelte Blanka.

353

Hát ez olyan napsütés volt nekem, hogy estig vidáman voltam.

Akkor eljött a komisszár, úgy kilenc óra tájban. Már amikor belépett a kapun, már akkor gyanítottam, hogy ő jön, mert Bolha erősen ugatott. Ki is mentem, nehogy ismét egy drágább orvosnak kelljen költséget fizetnem.

– Ez milyen kutya? – kérdezte a komisszár.

– Ilyen bolhaszínű – feleltem.

– Jó-jó, de a származása?

– Azt a rendőrség még nem tudta kikutatni.

A komisszárnak összefutott a szemöldöke, de akkor a konyhából odarebbent Blanka. Nagy kedvességet mutatott a komisszár javára, mondani is akart neki valamit, de amikor látta, hogy kettőnk között valami fennakadás van, megkérdezte:

– Talán titkuk van?

– Dehogyis! – mondta a komisszár. – Csupán a kutyáról beszélünk.

– Nagyon érdekes kutya! – dicsérte Blanka.

Mindnyájan Bolhát néztük.

– S milyen beszédes a szeme! – szólt a komisszár.

Erre én is megjegyeztem:

– Nagyon beszédes, kivált amelyik vak! S a lába is beszédes, amelyik véres!

A lábát tudta a komisszár, s így a szemét kérdezte, hogy azzal mi lett? Erre én elmondtam, hogy annak a világától egy Surgyélán nevű csendőr szabadította meg; s amikor a sétatérre kellett nyugodni mennem, azért nem vittem személyi igazolványt, mert azt hittem, hogy a kutya eléggé bizonyítja, miszerint erdélyi lakos vagyok.

Nem tanácsolom azonban senkinek a szókimondást hatósági ember előtt, mert a komisszár így felelt nekem:

– Köszönd, hogy itt van Blanka kisasszony, mert különben kettőt is kapnál tőlem. Egyet a kutya szeme miatt, s egyet a lába miatt.

Hát erre mit tudtam volna felelni?

354

– Egy szeme és három lába akkor is tisztán maradna – azt mondtam.

Ennek a beszédnek már olyan nagy lett a mérgesfoga, hogy Blanka jónak látta azt hirtelen kihúzni. Ezt úgy hajtotta végre, hogy a komisszárt leültette egy mocskos ládára, amely ott feküdt a ház oldalában; engemet pedig karon fogott, s a kapu felé vonván, azt mondta sietve:

– Te szamár, ez egy rendőrségi basa! Tűnj el hát valahova, s elő se gyere egy jó darabig, mert bajba kevered az egész házat!

Megfogadtam a Blanka szavát, s kimentem a kapun, de Bolhát nem vittem magammal. Künn az utcán az járt az eszemben, hogy csakugyan megérdemelném a verést, mert alkalmat szolgáltattam a komisszárnak arra, hogy Blankával egyedül maradjon. De ha már így volt, legalább arra akartam törekedni, hogy a haszontalanság után valami hasznos következzék. A hasznostól pedig nem messze van a pénz.

– Elmegyek az utolsó kenetes emberhez! – mondtam magamban.

S el is indultam.

Útközben arra határoztam magam, hogy nemcsak látogatást teszek nála, hanem a pénzt is kiveszem a bankjából, mert olyan szép dolog az irgalmassági cselekedet, hogy azt az én pénzemen esetleg ő is gyakorolni fogja.

A házat elég könnyen megtaláltam, s meg a kilincset is, de az ajtó helyett az aggodalom csikordult meg bennem. Akadtam ugyanis én még bezárt ajtóra többször is az életben, de egyiktől sem szeppent úgy meg a zsebem, mint attól. Kilincseltem újból, de hiába. Akkor kopogtatni kezdtem, s ahogy a kövér cseppekből nagy eső lesz, úgy lett az én kopogtatásomból is dörömbölés.

Mégsem felelt senki.

Úgy éreztem, hogy a csend megtelik vigyorgó ördögfiakkal, akik mind az én pénzemből táplálkoznak, s utána úgy kiszürcsölik az irgalmasság forrásából a vizet, hogy csak iszap marad a fenekén.

355

Kiáltani kezdtem, de arra sem felelt senki.

– Ez meghalt! – mondtam.

De aztán eszembe jutott az ablak, amelyen Gellért páter kiszólt nekem, amikor feladta az utolsó kenetet. Nagy izgalommal és fürge lábakkal odakerültem az ablak alá, s hát az nyitva van, mint egy reménysugár! Benéztem rajta, de emberféle nem mutatkozott sehol. Gondoltam, jobban megtapasztalom a dolgot, s a következő percben már egy erős rugaszkodással bent termettem a szobában.

A dívány üresen hevert.

Olyan szerencsétlennek éreztem magamat, hogy leroskadtam a díványra, s jöhetett volna megint a barát, hogy feladja nekem is az utolsó kenetet. Hát igen, gondoltam magamban, úgy jártam ezzel a pénzzel, ahogy a szülő, akinek a fiát elvitték az akasztófára.

Gondolkozni kezdtem.

De hát semmi okos dolog nem jutott eszembe, csupán az, hogy hibáztassam a sugalmazást, amely elsugalmazta tőlem a pénzt. Későbben annyit mégis el tudtam határozni, hogy várakozni fogok, hátha csak mulatni ment el a meggyógyult ember, s onnét előkerül. A várakozásra az udvart jelöltem ki, s azon a kövön telepedtem le, ahol ama éjszakán, az utolsó kenet alkalmával, ültem.

Ott virradtam meg azon a kövön, s a pénztárnokot nem hozta el a pirkadat sem. Még vártam akkor is egy darabig, de aztán úgy döntöttem, hogy elmegyek Gellért páterhez, hátha ő tudna valamit. Előbb azonban egy cédulát írtam, amelyen értésére adtam, hogy ott jártam a pénzért, s ha nem akar elkárhozni, szolgáltassa vissza nekem. A cédulát kiszegeztem az ajtóra, s aztán elindultam, akár egy búsmagyar, aki megjárta a Muhi pusztát.

Jókor érkeztem a barátok házába, mert Gellért már fenn volt az ágyból, s hálóruhásan ott állott a szobája közepén, egy gyékényfutón. Ahogy meglátott engem, örömében mindjárt felkiáltott:

– Az Isten hozott, Ábel!

Úgy éreztem, hogy most fog megszületni másodszor is Jézus, mert így folytatta a reggeli barát:

356

– Gyere csak, gyere!

Lassan és lábujjhegyen mentem, mintha madarat akarnék fogni.

– Bátrabban mehetek-e? – suttogtam feléje.

Erre ő is visszasúgta:

– Jöhetsz, mert pénz áll a házhoz.

– Mennyi? – kérdeztem.

– Ezernegyvennyolc lej és ötven bani – mondta. – Ebből ezer a tőke, a többi pedig a kamat.

– Éljen a haza! – szóltam, és örömömben a földhöz vágtam a kalapomat, a szót pedig így folytattam: – A kamat essék adománynak, vagyis Szent Antalnak!

– No, az nemes cselekedet! – szólt dicsérettel Gellért, majd köpönyeget vett magára, hogy világi létemre ne lássam álmodóruhában. A pénzt is előszólította a fiókból, és átaladta nekem, mire a kamatot Szent Antal számára én is postára tettem, vagyis a barát markába.

– Ülj le egy kicsit! – szólott erre.

Amidőn leültem, két nagy darab bunkós vasat pillantottam meg, melyek az egyik bunkójukkal kikandikáltak az ágy alól.

– Hát azok miféle fülbevalók? – kérdeztem.

A barát jót nevetett, s azt mondta:

– Ugyan lehúznák a füledet, mert súlyzók.

Aztán elmondta, hogy azt a két bunkós vasat ő minden reggel emelgeti tíz percig. Nyomja felfelé is, oldalt is, hogy erősödjék, mert ép testben lakik az ép lélek.

Hát erre én is elárultam neki, hogy magam is nagy tornászó vagyok; csakhogy én a lelkemet tornásztatom. Példának okáért ezer lejjel örömet szerzek egy halálos betegnek, s azt olyan ügyesen csinálom, hogy a pénzem is megmarad, Szent Antalnak is kamatozik, és a beteg is meggyógyul.

Gellért elszomorodva nézett rám, és azt mondta:

– Bolondot beszélsz, fiam.

– Akkor bocsánat – feleltem.

357

Egy kevés idő csendben múlt el, de aztán mégis azt gondoltam, hogy ha már elkezdettem valamit, akkor a végire járok.

– Hát mi egyébtől gyógyult volna meg? – szóltam.

– Az utolsó kenettől – mondta a barát.

– S hát azt miképpen magyarázza?

– Úgy, hogy ott fekszik a halottas kamarában.

A váratlan hír annyira megütött, hogy félrebillenve láttam a szobát. Nem tudtam egyet sem szólani, még akkor sem, amikor a szerzetes elbeszélte, hogy a tegnap délelőtt ismét elhívatta őt a boldogult, s akkor így szólt hozzá:

– Főtisztelendő atyám! Itt van ez az ezres bankó, s adja vissza annak a fiúnak, aki magával együtt itt volt. S mondja meg neki, hogy ha meggyógyulnék, sikkasztó módjára elkölteném szükségemben a pénzét. De mivel meggyóntam, és felvettem az utolsó kenetet is, többé nem akarok bűnt elkövetni. Tehát meghalok.

Mindezekből megértettem, hogy a pénz fölött diadalt aratott a szent olaj; úgyszintén azt is, hogy miképpen kell tornászni.

S majd búcsúra készülődvén, megkérdeztem a barátot, hogy olyan két bunkós vasat hol lehet venni.

– Akármelyik vasas-boltban – felelte.

Egy félóra múlva már két darab bunkós vassal jelentem meg otthon. Blanka nem régen kelhetett fel, mert nagyon álmosan fogadott.

– Na, itt vagy? – kérdezte.

– A komisszár meddig ült a ládán? – szóltam én is.

Így indult a döcögős reggeli beszéd, de a kedvem mégis jól állott, mert a zsebem támogatta. Leültem hát egy székre, s onnét nevetve néztem Blankát.

– Hol hűtlenkedtél? – kérdezte megint.

Gondoltam, próbára teszem, s így szóltam:

– A kedvesemnél voltam.

– Bolond, aki hiszi! – vetette oda nekem.

358

De hát erre én is kicsombolygattam a csomagolópapírosból a bunkósokat, hogy bizonyítsak. Egyiket az egyik s a másikat a másik kezembe vettem, odamentem az ágy elé, és felmutattam előtte.

– Íme, itt vannak a fülbevalói! – mondtam.

Blanka úgy kezdett nevetni, hogy a kezében táncolt a seprű.

– Hát azt a súlyzót te hol szerezted?

– Mondám, hogy a füliből akasztottam le.

– S az neked minek kell?

Felelet helyett rögtön a szoba közepire álltam, és a bunkósokat nyomogatni kezdtem minden irányba; a végén pedig csak ennyit szóltam:

– Ép testben ép lélek!

S ahogy ezt kimondhattam, mindjárt váratlan dolog történt, mert Blanka elvette tőlem a súlyzókat, és tornászni kezdett azokkal. Egyszer ide hajlott, s máskor amoda, mint csakugyan a nádszál; s minél tovább néztem az ő hajladozását, annál inkább kezdett bennem is tornászni a lélek.

– Na, mit szólsz? – kérdezte végül.

– Azt, hogy megosztjuk a jelmondatot.

– Miféle jelmondatot?

– Hát, hogy „ép testben ép lélek”.

– Hogyan lehet azt megosztani? – kérdezte.

– Úgy – mondtam –, hogy maga lesz az ép test, én pedig legyek az ép lélek.

Erre ismét váratlan dolog történt, mert Blanka letette a súlyzókat, és biztató szemekkel azt mondta nekem:

– Lássuk, engem fel tudnál-e emelni?

A hangomat csendesebbre vettem, intvén is a Garmada úr ajtaja felé:

– Beteg van a háznál! – szóltam.

De hát üres diót találtam választani, mert Blanka közel lépett hozzám, és a fülembe súgta:

– Nincs itthon!

359

– Hát?

– Elment a zsidó templomba.

Ez jólesett a lelkemnek, mert azt láttam belőle, hogy mi foghúzók egyszerre kezdtük el a vallásos életet.

De az Úr meg is segített minket.

Engemet először abban, hogy csakugyan ép lélek tudjak maradni, de aztán megsegített egyéb hasznos és tanulságos dolgokban is, amint azt a következőkből majd látni lehet.

360
Negyedik fejezet

Említettem, hogy illedelmesen ugyan, de tartózkodtam attól, hogy Blankát mutatvány céljából felemeljem; de nagyot tévedne, aki azt gondolná, hogy nem is tudtam volna a magasba emelni. Maga Blanka is hinni látszott az erőmben, mert amikor látta, hogy illedelmesen tétlenkedem, így szólt reám:

– Na, mi lesz?!

Végső szükségben lévén, ismét a borbély jutott eszembe. Megsimogattam hát az államat, s azt mondtam:

– Hát nézze meg, mennyire kinőtt ismét! S az pedig mégsem illendő, hogy ilyen szakállason legyek, amikor Garmada úr a templomban van.

Blanka fürkészve nézett engem, de mivel nem szólott semmit, még hozzáfűztem:

– Elmegyek hát szép lassan a borbélyhoz; s ha megkérhetném, azalatt készítsen elő nekem egy tiszta inget. Lesz-e olyan szíves?

– Mirtuszkoszorút is kapsz, csak eredj! – mondta Blanka.

Az öreg borbély a helyén volt, de a segéd hiányzott.

– Hát a segéd úr hol van? – kérdeztem.

– Elment falura – mondta a mester.

– Hát oda mért?

– Neveli a népet.

Lám csak, gondoltam magamban, mégis fogott rajta, amikor a „hécskám” miatt emberségre tanítottam.

– S mire neveli szegényeket? – kérdeztem.

– Hát politikára, azt hiszem.

– S maga elengedi?

– Hát aztán, nem lehet tudni a jövőt – mondta a borbély.

361

Nekem Hidász úr jutott eszembe, a rendőrségi fogdából; s így szóltam:

– Vannak többen is, akik más rendet akarnának.

– Mi nincs ebben a világban?! – felelt a mester.

Igaz bizony, gondoltam, csakugyan minden van e megbolydult világban; még mirtuszkoszorú is, amit Blanka ígért vala nekem. Nagyot sóhajtottam hát, s hogy még tudósabb legyek, így szóltam:

– Hát igen, változatos világban élünk. Az egyik a rendetlenségben a rend ellen beszél; a másik pedig mirtuszkoszorút kap esetleg. Most már melyik a helyes?

– A helyes az volna – mondta a mester –, ha mindnyájan jómódban élhetnénk.

Rögtön kíváncsi lettem, hogy vajon egy ilyen borbélymesterrel mit tenne a jómód.

– Ha maga gazdag lenne, mit csinálna? – kérdeztem.

– Hát legelsőbben úgy felöltözném, mint egy báró! – mondta a borbély.

– S megnézné-e magát a tükörben?

– Meg hát!

– Milyen lenne benne; lám, mondja el!

Azonban rovásomra szóltam, mert a mester otthagyott engem a szappanos ábrázatommal, a tükör elé állott, és töviről hegyire magyarázni kezdte, hogy odanézzek: a lábán fénylik a lakkos cipő, és a lábszárán élesen hullámzik a nadrág; a dereka csinosan nyújtózik a drága kabátban, a nyakán pillangózik a nyakkendő, és a keménygallér megadja a fejnek az úri tartást!

Látván, hogy egészen elvarázsolta magát, csendesen szóltam oda:

– Ne búsuljon, mert meglesz a jómód! S tudja-e, hogyan?

Rám nézett, úgy várta a titkot.

– Ha szorgalmasan dolgozik! – mondtam.

Soha még szebb munkát borbély nem végzett, mint az én mesterem. Ragyogtam a nyakamon felül, mintha a frissen felkelt reggeli napból húztam volna ki a fejemet. S nagyon tetszhettem Blan362kának is otthon, mert csak mosolygott reám, és szó nélkül elővette a tiszta inget. Elkészítette számomra a mosdótálat is; én pedig, amikor derékig nekivetkőztem a mosdásnak, először behajlítottam a jobb karomat, s így szóltam:

– Ni, itt erőt lehet sejteni!

De eme dicsekvés miatt a következő percben már meg is kaptam a büntetésemet, mert Blanka hirtelen belecsípett az ártatlan karomba. Ettől pedig én úgy megbokrosodtam, hogy még a Veres-tengeren is át tudtam volna kergetni Blankát. Hanem az illendőség és a tanítás szerint mégis szelídséget parancsoltam magamra, s csak ennyit szóltam:

– Uram, bocsáss meg neki!

Blanka kedvesen nevetett ezen, és bement a Garmada úr szobájába. Én verdestem egy darabig a mosdótál felett, majd magamra vettem a tiszta inget, s utána mentem a szobába.

Nem telt bele két perc, Garmada úr is megérkezett a templomból. Ahogy belépett a szobába, rögtön kiadta a parancsot:

– Mától kezdve vége legyen a haszontalan életnek!…

Furcsa volt, hogy ezt ő mondja nekünk, akik miatta vesztegettük a napokat, s akik együttlételünkben is ártatlanok voltunk; de meg is kérdeztem tőle rögtön:

– Hát ilyen igazságos egy megtérő bűnös, doktor úr?

– Pofot is kapsz, ha nem hallgatsz! – felelte Garmada úr.

Blanka úgy megrebbent a szigorú szótól, hogy abban a percben kiment. Én pedig elővettem a pénzemet, és így szóltam:

– Köszönöm minden hozzám való jóságát, doktor úr. Itt van ez a pénz: ebből megfizetem a ruhát, a cipőt és az inget, amit Blanka által szíveskedett volt nekem adni.

Garmada úr annyira elcsodálkozott, hogy minden pillantásban leeséssel fenyegetett az a bekötözött feje.

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte.

– Én azt, hogy inkább elmegyek, mint hogy az arcomra ütést szenvedjek el attól, akitől minden jót és hasznosat tanultam.

363

Erre Garmada úr odajött hozzám, és a vállamra tette a kezét.

– Ne beszélj szamárságot! – mondta –, hiszen egymásra vagyunk utalva!

– Már úgy van, ahogy mondám!

S éreztem, hogy nagy lelki indulatomban rózsa nyílik az arcomon.

– Hát itt ki harapott meg? – nézett az arcomra.

A borbély sértett volt meg a késsel, de én így feleltem:

– Itt Kerekes úr.

– Hát az ki?

– Nekem egy jó emberem.

– Essék ki a foga!

– Ne szidalmazza, mert jó szándékból tette – mondtam. – Ugyanis a rendőrségen összekerültünk, tudja, amikor a kutyámat meglőtte a rendőr. Én ott a fogdában sokat sírtam a kutya után, s emiatt Kerekes úr úgy megsajnált engem, hogy azt mondta: „Te Ábel, ne bőgj többet, az Isten megfizeti, mert én inkább pótolom neked a kutyát.” S úgy pótolta, hogy mindjárt megharapott.

– Na, nem baj – felelte Garmada úr. – Vedd vissza szépen azt a pénzt! S legyen békesség közöttünk, hiszen együtt kell kitalálnunk ismét valamit, hogy élhessünk.

– A kitalálás miatt ne búsuljon, amíg engem lát – feleltem neki; ellenben a pénz dologban nem engedtem, mert két darab ezrest a holmikért mégis kifizettem.

– Egy keménygallérja van-e? – kérdeztem azután.

– Van – mondta szívesen Garmada úr, és ajándékozott is nekem egyet; majd a gallér mellé egy nyakkendőt is harminc lejért.

Ilyenformán ismét helyreállott a béke a házban; s ha lehet, még szorosabban, mint bármikor is volt. Jól éltünk, szelíd barátságban és vallásos módon. Én még sokalltam is talán. A fő kötelességem abból állott, hogy minden reggel és minden este elmentem a városba, s ami újság magyar nyelven és német nyelven csak létezett, azt mind megvettem és hazavittem Garmada úrnak, aki nem csi364nált egyebet egész nap, csak elment reggel a templomba, s utána szünet nélkül tanulmányozta az újságokat.

Az egyik este mégis történt valami nevezetes dolog, ami a buzgalmas és a művesnapi élet újabb ismeretére tanított. Kicsi dologgal kezdődött az egész; vagyis éppen a konyhában ültem Blankával együtt, Garmada úr pedig az újságot tanulmányozta a szobájában, amikor egy öreg szakállas zsidó megjelent nekünk.

Éppen péntek este volt, a szakállas öreg pedig az a nevezetes Éliás nevű, akit a gonosz kaptány megfogott volt, s akit akkor egy egész éjszakán át virrasztottam. Éliás lábgyógyulás után jött, hogy nekem a segítséget és az őrködést megköszönje. Leültettük a konyhában, s én megkértem Blankát, hogy adjon neki egy pohár tejet is. Amikor odaadta Blanka a tejet, s Éliás meg akarta inni, én egészen közel mentem, s meghajolva néztem a dolgot. Látni akartam ugyanis, hogy Éliás hogyan találja meg a száját a szőrös rengetegben. De olyan gyorsan és ügyest megtalálta, hogy amire ötöt számoltam volna, a tej már úgy odalett, mint a bozótban a sebes patak.

– No, ez nem akadálya semminek! – mondtam.

– Miféle? – kérdezte Éliás.

– Az a nagy bozontosság a száj körül.

– Mért hogy akadály lenne!? – simogatta az öreg a szakállát.

Visszaültem a helyemre, és megkérdeztem:

– A csókot sem akasztja meg?

Felelet helyett Blankára nézett Éliás, s amikor látta, hogy Blankát az ártatlanság pírja egészen elönti, akkor nevetni kezdett. Úgy nevetett, hogy megnedvesedtek a szemei.

– Hát akkor – mondtam – abban a sűrűben minden jó megterem!

Erre sóhajtott egyet, majd úgy kezdett bólogatni, mint aki tilalom nélkül is betartja már az istenes törvényeket; s mint akinél már könnyen esik a bölcsesség is, mert hiszen nem csapkodja erről s amarról a láng, s a szelet is csak fuvalom képében ismeri. 365Meg is kérdeztem tőle mindent, ami hamarjában eszembe jutott; s az öreg felelgetett is nekem szívesen, de amikor a szerelemről akartam megtudni a gondolatát, akkor mégis intett nekem, hogy menjek ki vele az udvarra. Kimentem, hogy okos tanításban legyen részem, s akkor Éliás bácsi így szólt:

– Kedves fiam, te a szerelemről kérdeztél engem, én pedig elárulom neked aztot a nagy titkot, hogy senki sem olyan nagy mamlasz ebben a dologban, mint egy vénember. De azért elmondok neked egy példázatot, amelyből okos lehetsz. Ez a példázat pedig úgy szól, hogy volt egyszer egy nagyon bölcs öregember, egy híres feltaláló. Hát ez a bölcs öregember olyan kereket is feltalált, amelyik magától nagyon jól tudott menni. Ez igen szép dolog volt, csakhogy semmi hasznát nem lehetett a keréknek venni. Azért gondolta, hogy csinál még három másik kereket is, amelyek hasonlóképpen maguktól tudjanak menni. Na, akkor már volt neki négy kereke, kettő kisebb, s kettő nagyobb. És nosza rajta, csinált azokra a kerekekre egy kocsit, a kocsi derekát pedig telehordta piros rózsákkal. Amikor ez megvolt, odahívatta az országból a többi bölcs öregembereket, és azokhoz így szólt: „Kedves barátaim, nézzétek csak ezt a kocsit, de legfőképpen annak a kerekeit, melyek közül az első kettő a bölcsességnek és a jóságnak a kereke, a hátulsó kettő pedig a gazdagságnak és a rangnak a kereke. S tudjátok meg, hogy ezek a kerekek maguktól fognak menni, hogy vigyék a rózsákat, melyek a szerelmet jelképezik.” Miután pedig ezt mondta, odaállt a kocsi mellé, hogy azt megindítsa, de abban a percben igen nagy zavar keletkezett, mert mindegyik kerék másfele akart menni. Na, volt erre nagy tanácstalanság, de történt, hogy a jó szerencse arra küldött egy fiatal ácslegényt, aki látta a dolgot, és akkor így szólt: „Ki csinálta ezt a kocsit?” Erre jelentkezett az öreg bölcs, hogy ő. Akkor ismét szólt neki az ácslegény: „Na, maga vén szamár, hát tegyen hamar rudat is a kocsiba, mert hogy a kerekek merre vigyék a rózsákat, azt csak a rúd tudja megmutatni!”

366

Eme szavak után kis csendet hagyott az öreg Éliás, majd úgy nézett reám, mint egy madárfiúra, vagyis hogy tudok-e már vajon repülni? De voltam már annyira tollas én is, hogy megrebbenjek.

– Okos példázat! – mondtam.

Rövid válaszomból Éliás azt gondolhatta talán, hogy én nem is értettem meg a példázat lelkét, s azért így szólt:

– Gondolj, amit akarsz.

Azt gondoltam hát, amit akartam, s ezzel a példabeszédet a hátunk mögött hagyván, másféle dolgokról kezdtünk beszélgetni. De akármi került szóba, az én eszemben folytonosan az járt, hogy vajon miképpen tudnék bevegyülni az ózsidók közé, hogy láthassam őket istenes buzgalmukban, s hogy fürödhessek is velük együtt, az ő szokásuk szerint! Annyi bizonyos volt, hogy ha valaki, akkor csak Éliás bácsi segíthetett ebben. De azt is jól tudtam, hogy mindent elronthatok, ha vakon megyek neki a dolognak. Úgy tettem tehát, mintha valamit akarnék is mondani, de nem is.

Végre mégis megszólaltam:

– Bolond vagy, Ábel!

Az öreg csodálkozva nézett reám, mire én így folytattam:

– Folyton az a bolond álom dong a fejemben, amit az éjszaka láttam. Elmondjam-e!

– Elmondjad, elmondjad! – biztatott Éliás. – Majd én megfejtem neked.

Ha már olyan igazán biztatott, elmondottam neki, hogy az éjjel álmomban szakállas ózsidó voltam én is, ki a többivel együtt imádkoztam itt a hitközségi házban, de sőt még fürödtem is reggel a buzgalmi kádban. S ami a legfurcsább, olyan boldog voltam ebben a minőségemben, amilyen tán még sohasem.

Éliás bácsi gondolkozott egy kicsit, majd okos megfejtéssel így szólt:

– Kívánkozol, hogy velünk légy!

– Vajon? – kérdeztem.

367

Az öreg ismét elgondolkozott, de nem jutott más eredményre, mint az előbb, mert bólogatva csak annyit mondott:

– Bizony, bizony.

S mialatt ő az álmomat emígy fejtegette, azalatt én olyan dolgot találtam ki, amely kívánatos tervemen nagyot lendített.

– Sétáljunk egy kicsit! – mondtam.

S úgy is lett, mert a burjános udvaron sétálni kezdtünk. S miközben javában jöttünk-mentünk, én ügyesen előhalásztam a zsebemből egy százlejest, s titokban leejtettem a burjánok közé. Amikor megfordultunk, s közeledtünk a kincshez, én arról kezdtem beszélni, hogy itt az ember bizony letapossa a burjánokat, ha nem ügyel. Erre az öreg vigyázkodva nézegette a burjánokat, nehogy letapossa őket; s hát egyszer lehajlik, és boldogan felemel valamit.

– Ez egy százlejes, te Ábel! – mondta.

Elvettem tőle, s én is megforgattam, majd visszaadtam neki, mondván:

– Hát maga szerencsés ember!

– Nem gondolod, ki veszítette el?

– Nyilván a komisszár, aki itt járt az este – mondtam.

– Visszaadjuk neki?

– A komisszárnak, Éliás bácsi?! – botránkoztam meg. – Hát egy ilyen istenes embernél jobb helyen van ez a pénz, mint a rendőrségen! S különben is, maga bizonyosan valami jó cselekedeten törte a fejét, s most azt támogatta meg az Úr!

– Igaz, valami effélén éppen gondolkoztam – felelte az öreg.

– No, látja! – mondtam. – Tartsa meg a pénzt, s a jó cselekedetet hajtsa végre!

Éliás bácsi zsebébe tette a pénzt, s tovább sétáltunk. Megfordultunk számtalanszor, de több pénzt nem rendelt a burjánok közül a szerencse. De rendelt bátorságot az öreg szívébe, mert végtére megállt, és így szólt:

– Na, hát én holnap este becsempészlek téged!

368

– Az ózsidók közé?

– Oda, oda.

– Igen szépen megköszönném; de hogyan?

– Kellene, hogy szakállad legyen! – mondta az öreg.

Tehát az volt a fő bökkenő: a szakáll! De kiterveztük mi ketten a szakáll dolgát is ügyesen, mégpedig olyanformán, hogy Éliás bácsi a szerencsepénzt felajánlotta nekem; vagyis, hogy azzal menjek el másnap délután a borbélyhoz, s ragasztassak magamnak kondor hajat és szakállat.

Hát ez annyira tetszetős találmány volt, hogy én a képzelmek miatt jóformán aludni sem tudtam egész éjjel. Csak sóhajtottam nagyokat, és forogtam a konyhában a földi ágyon. De amire nem számítottam, a nyugtalanságomnak is hasznát vettem, mert Blanka magára magyarázta, és reggel oly dúsan megetetett minden jóval, ahogy a szegény szerelmeseket szokás.

Délután elmentem aztán a borbélyhoz, és így szóltam hozzá:

– Hát mester úr, magát kedveli a szerencse!

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy elhoztam annak a pénznek a magját, amiből aztán gazdag lehet.

A mester nagyot nézett, és megkérdezte:

– Hát miről van szó, tulajdonképpen?

– Azt szeretném – mondtam –, ha velem éppen az ellenkezőjét tenné annak, amit máskor szokott cselekedni.

Erre még nagyobbat nézett a mester, de én sem kerülgettem tovább a dolgot, hanem elmondtam neki, hogy aznap este nagy színielőadás lesz, amelyen nekem egy szakállas zsidót kell megjátszanom; tehát nem a meglévőt kell leborotválni, hanem éppen ellenkezőleg, vagyis ragasszon nekem szakállat, és a két fülem mellé kondor hajat.

– Meg lehet csinálni – felelte a mester.

– No, ha meg lehet, fogjunk hozzá!

369

Bő körültekintés után mégis úgy határozott a borbély, hogy menjek el, s csak egy óra múlva jöjjek vissza, mert a szakállas fejet nem olyan könnyű megszerkeszteni. Jól tudta nyilván, hogy mit beszél, mert a fejemet meg is mérte. Aztán elmentem, s adtam neki másfél órát. Annak leteltével visszamentem, s akkor a mester felkért, hogy üljek bele egy székbe. Én beleültem, ő pedig először egy nagy bozontos hajsapkát húzott a fejemre, aztán pedig az államra nagy szakállat ragasztott. Amikor mindezzel készen volt, így szólt:

– Jobb, mint a valódi!

Ebből már sejtettem, hogy nem végzett rossz munkát, de hogy én valójában milyen voltam, azt kimondani csak a tükör tudta! Megesküdhetett volna akárki, hogy nagyapámot a tavaly Jeruzsálemben látta.

– No, mester! – mondtam. – Ez csakugyan megéri a pénzt! Fizettem is neki tetemesen, majd azután eljöttem. Útközben azonban eszembe jutott, hogy azzal az ábrázattal haza nem mehetek, mert Garmada úr kitagad a házából. Ilyenformán a város felé vettem az utat, s ahogy a népes utcán javában mutogattam az ékességemet, hát kit látok egyszer szembejőni vélem?!

Éppen Kerekes urat!

Nagyon lógott szegénynek a feje, s a lábait is egy kicsit húzta, mint akit sem elölről, sem hátulról nem biztat senki. Egyenesen odamentem hozzá, és így szóltam:

– Jó napot, uram!

Kerekes úr megtorpant.

– Ki maga? – kérdezte.

– Üdvözletet hoztam.

– Kitől?

– Kölcsey Ferenctől!

Erre egészen megzavarodott, de én úgy megsajnáltam, hogy elnevettem magam, és így szóltam:

– Hát mi célra vagyunk a világon, Kerekes úr?

370

– Ábel!! – kiáltott fel. – Hát téged mi az Isten mókusa lelt? Ábel! Mi lett belőled, te szerencsétlen!

– Hó-hó! – emeltem fel az ujjamat. – Tegyünk úgy, mint az esküvel, vagyis ne siessük el a szót! Inkább jöjjön velem, hogy okát adhassam ábrázatomnak!

Kerekes úr szót fogadott nekem, és megindultunk ketten. De alig mentünk valamicskét, én már kitaláltam, hogy mit fogok neki mondani, mert ugyanis az esküről és Kölcsey Ferencről olyan terv jutott eszembe, amellyel a Kerekes úr sorsán nagyot emeltem.

– Hát mit mondtak a magyar vezetők? – kérdeztem tőle, amikor egy néptelenebb utcába értünk. – Az eskü felől és a jövendő felől.

– Semmi jót – felelte Kerekes úr.

– De mégis?

– Csak annyit, hogy mindenkinek van feje, s próbáltam volna én is azzal gondolkozni; ami pedig a jelent illeti, csináljak, amit akarok, s amit tudok.

Látván, hogy a dér megütötte minden reményét, ismét nagyon megsajnáltam. S mivel földim is volt, és sok hasznos dologra is tanított, megfogtam a karját, és azt mondtam neki:

– Jöjjön velem!

– Hova?

– Hova? A maga szomorúságára orvosságot keresni. Vagyis elmegyünk azokhoz a magyarpárti vezetőkhöz, akik az eskü dolgába beleszóltak.

– Hát ember! – kiáltott fel Kerekes úr. – Már megmondták nekem, hogy csináljak, amit tudok, s amit akarok!

– Nohát, azt csináljuk.

– S ott mi lesz?

– Majd lesz valami – mondtam. – Csak induljunk el; s maga, mint jártas ember, mutassa az utat.

Azt hitte nyilván, hogy a szakállam mellé csak tréfa lesz ez is; s meg akarván vigasztalni magát abban a szomorúságban, hát be371levegyült a tréfába. Így aztán egy akarattal megindultunk, és szótlanul mentünk. Közben én egy-egy pillantást vetettem Kerekes úrra, hogy az emberi természetébe jobban belelássak. Mintha egy kicsit mégis húzódva jött volna mellettem, s járt a szeme is fürgén, nehogy valami ismerőse rajtacsípje, hogy egy ózsidóval együtt megy valahova.

– Kossuth Lajossal szívesebben menne, ugye? – kérdeztem tőle.

– Nem is tudom felfogni – felelte –, hogy miért kellett ennyire elcsúfítanod magadat.

Erre én úgy tettem, mintha tudatlanságot beszélne; s nagy bátorsággal azt állítottam, hogy a szakáll és a haj, úgy, ahogy látja, mind a sajátom, s azt biztosan azért növesztette meg oly gyorsasággal a természet, hogy könnyebben meg tudjak élni a városi forgatagban. Kerekes úr nem akarta elhinni, hogy a szakállam dolgában én igazat mondok, sőt hitetlenségében arra akart bírni, hogy menjek be vele egy kapu alá, hadd nézhesse meg ott a tövit is a szakállamnak.

– Most azzal ne töltsük az időt! – mondtam neki. – Hanem siessünk inkább a magyar vezetőkhöz a pártba, s onnét visszajövet majd megvizsgálhat.

Ezt a mondásomat is tréfára vélvén, helyet adott szavamnak, és nevetve jött tovább. Elérvén az öreg kőházat, melyben a vezetőség székelt, még a lépcsőkön is bátorsággal tartotta velem a lépést. Az ajtónál azonban már megtorpant, és így szólt:

– Te, Ábel, itt már tegyük le a tréfát!

– Hazafiak leszünk, jöjjön csak!

– Hazafiak?

– Azok.

– Hogyan?

– Ahogy ők hirdetik a népnek, s ahogy maga is tanulta tőlük.

Hát erre váltogatni kezdte gyorsan a lábát, pöfögött halkan egy kicsit, majd így szólt:

– Ebből baj lesz!

372

– Ha lesz, lesz! – mondtam.

S már kopogtattam is az ajtón.

Egy nagy teremszobába léptünk, ahol három-négy ember együtt álldogált; egy másik pedig ingujjra vetkőzve ült az asztalnál. Én egyenesen az asztali emberhez mentem, és így szóltam hozzá:

– Országos bajban jöttünk!

Az írnok egy ideig pislogva nézett engem, nyilván mint magyar ritkaságot, de aztán megkérdezte:

– Kihez jöttek?

– A legfőbbik vezetőhöz – mondtam, mire Kerekes úr enyhítőleg méltóságos gróf és elnök úrra javította a szót.

– Nincs itt – felelte az írnok.

– Muszáj neki! – mondtam.

Használt a makacs szó, mert az írnok bement egy belső szobába, s valamit mondott odabent, két perc múlva már befelé vonultunk mi is, én elöl, s Kerekes úr a hátam mögött. Valami tanácskozás lehetett éppen, mert egy bőrdíványon és három bőrszékben urak ültek; s az íróasztalnál külön egy másik, nyilván maga a grófi elnök. Senki sem állott fel, amikor beléptünk, hanem a szavunkat lesték, hogy az miképpen fog pottyanni a vezetők előtt. De leshették is, mert én rejtelmesen körülnéztem, majd a nagy figyelem és várakozás közepette haptákba vágtam magamat, a fejemet felemeltem, s a két kezemet pedig szépen a combomhoz szorítottam.

És bátor tüdővel énekelni kezdtem azt a hazafias és buzdító dalt, hogy:

Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted,
Nem vész az el, ha eddig el nem veszett.

S miközben szálltak a hangok, s a hangok között feszített a lelkesedés, s tovaszállt a régi búnk-bánatunk, úgy elragadtam énekemmel a magyar vezetőket, hogy a végén már csakugyan együtt 373éltünk s vigadtunk, de sőt, az elnök grófnak még a feje is pattogott a dallamra.

– Éljen a haza! – kiáltottam a végén.

De utána rögtön köhintettem, hogy beszédet akarok kezdeni. S el is kezdettem menten a szónoklatot, mondván, hogy fel a fejjel, mert nem lehet kifogyni az erős hitből, amíg a magyaroknak olyan vezetői vannak, amilyenek jelenleg vannak. S ezt a nagy elismerésemet azzal folytattam, hogy azért senki ne gondolja a jelen vezetők közül, hogy kevesekből kitelik az igaz magyarok száma. Mert ugyanis vannak még elszóródva olyan példás férfiak, akik életüket szentelték arra, hogy a vidéken élő szegény magyar nép a hazafiság és vallás dolgában ne legyen elmaradva.

Amikor idáig értem a szónoklatban, rámutattam Kerekes úrra, és így folytattam:

– Íme, ez is egy ama példás férfiak közül! De kérdem: ki ez az ember? Azért kérdem, mert az ő nevét meg kell tanulni, mint ahogy mi megtanultuk azon a helyen, ahol ő elhintett minden jót, amit csak elhinthet egy igazi okos tanító! Meg kell tanulni az ő nevét, és rózsakoszorút adni neki, aki olyan embereket nevelt, amilyen én is vagyok, régi zsidó ábrázattal ugyan, de magyar szívvel! De vajon odaadhatja-e ő azt a rózsakoszorút a gyermekeinek, hogy azzal táplálkozzanak? Vagy pedig kenyeret is kell adni egy ilyen embernek?! Tegye a vezetőség a szívére a kezét, és úgy feleljen erre a kérdésre, mert akkor bizonyosan lesz kenyere Kerekes úrnak, kit az Isten sokáig éltessen!

Ezzel odaléptem Kerekes úrhoz, nagy érzéssel megszorítottam a kezét, és szó nélkül kimentem a szobából.

Künn az úton megtöröltem a homlokomat, és úgy határoztam, hogy megvárom Kerekes urat. De jól is tettem, hogy megvártam, mert amikor végre kijött, és engemet meglátott, nem számította rajtam a szakállat, hanem megölelt engem, és sokáig szorongatott.

– No, mit mondtak? – kérdeztem tőle.

Kerekes úr áradva nevetett, és így szólt:

374

– Dicsértek téged.

– Hát magát?

– Engem Tordára tesznek, az unitárius iskolához.

Mivel oly sikeresen felelt, nem is kérdeztem tőle már egyebet, hanem tovább indultunk és mentünk. De egészen másképp járt már Kerekes úr, mint azelőtt: sem a fejét nem lógatta, sem a lábait nem húzta. Hanem folyton nevetgélt, néha füttyre is kapott. Végre egy korcsoma előtt megállt, s nem tekintve a szakállamat és a kondor hajamat, így szólt:

– Gyere, igyuk meg az áldomást!

Az időm engedte, s bementem vele. Ismét tokányt rendelt, és egy liter bort. A tokányból csak egy kicsit adott nekem, de a borból én töltöttem. Elejtettünk egy-egy mondást a vándorútról, miközben örömtelve néztük egymást, néha pedig koccintottunk. Végre, amikor már csak kétujjnyi volt az üvegben, így szólalt meg Kerekes úr:

– Te, Ábel! Tudod-e te, hogy valójában mit csináltál?

– Hát hogyne! – mondtam. – Segítettem egy magyar tanítón, akinek három gyermeke van.

– Jó-jó, de tréfát űztél a hazafiságból!

Ámulat fogott el, hogy az egész történetből Kerekes úr ezt a habot szedte a csuprába, de mégsem feleltem hegyesen neki, hanem egy példázattal így szóltam:

– Két embernek egyszer valódi bor helyett hamis bort adtak. Az egyik megitta a hamis bort, de a másik kiöntötte. Vajon melyik csúfolta meg a bort?

Kerekes úr kibújt a felelet alól, mert továbbugrott egy nagyot, s azt mondta:

– De az mégis hazugság volt, hogy az Ompoly mellett én neveltelek!

– Nem volt hazugság – mondtam –, mert végig az országúton maga az Ompoly mellől tanított engem.

– Hát én téged nem tudlak megfogni – nevetett Kerekes úr.

375

– De meg tudna.

– Hogyan?

– Ha görcs lenne magából – feleltem.

Ezen Kerekes úr ismét nevetett, majd így folytatta:

– Ha olyan jól vág az eszed, azt mondd meg nekem, hogy én miképpen tudnék olyan embereket nevelni, mint amilyen te vagy?

– Mért akar maga olyanokat nevelni? – kérdeztem.

– Azért – mondta Kerekes úr –, mert most a pártban arra biztattak engem.

Az ő hányavetisége után nem volt könnyű dolog erre megfelelni, de kicsi gondolkozás után mégis kitaláltam a jó tanácsot.

– Hát én megmondom – szóltam tehát –, hogy miképpen neveljen olyan embereket, mint én.

– No, hogyan?

– Úgy, hogy ott Tordán nyittasson magának egy borbélyüzletet.

Bután nézett rám Kerekes úr.

– Borbélyüzletet?!

– Igen – folytattam –, s abban az üzletben rakjon szakállat az embereknek, mert akkor olyanok lesznek, mint én.

Erre a tanácsra ki is ittam a boromat, s aztán elváltunk.

Mivel az idő is elérkezett volt már, én egyenesen a hitközségi udvaron a fáskamrába mentem, mert Éliás bácsival úgy beszéltem volt meg, hogy az lesz a legjobb, ha ott várakozom reá. Szerencsésen sikerült is a kamarába besompolyognom, csak egyedül Bolha látott meg engem, de neki két szót szólottam csupán, s már megértette az egészet.

Az ajtót magamra zártam, és kértem az őrzőangyalt, hogy oltalmazzon meg, és az Éliás jöveteléig tartson távol a kamarától minden gyarló embert. Aztán átaladtam magamat a várakozásnak, s az idő telni kezdett.

Jókora idő múlva valaki halkan megkopogtatta a deszkaajtót, és beszólt:

– Ábel, itt vagy-e?

376

Kinyitottam az ajtót, s hát az öreg Éliás olyan kedvében van, hogy legszívesebben az ölébe kapott volna.

– Gyere, fiam, gyere! – mondta.

Engemet sem űzvén jobban a serénység, mint a játék, a fejemet megforgattam előtte, és így szóltam:

– Ugye, mennyire megvénültem ebben a kamarában!

Éliás megnézegette bokros fejemet, s mint a borbély, ő is azt mondta:

– Jobb, mint a valódi!

Aztán karon fogott, és csendesen ereszkedni kezdtünk a cél felé. Közben kioktatott, hogy ne féljek a világon semmitől, hanem mindig csak őt nézzem, és azt csináljam, amit ő csinál. Nekem a példázat jutott eszembe az öreg bölcsről és a rózsavivő kocsiról, s elnevettem magamat.

– Tetszik neked a dolog, ugye? – kérdezte.

– Igen.

Egy nagy puszta szobába léptünk, amelyet gyenge világosság derengtetett. Ez a gyenge világosság két gyertyától származott, a két gyertya pedig egy csupasz asztalon lengette sörényét. Az asztal mellett két öreg zsidó ült, s azok ketten olyan szorgalmasan zümmögtek egy-egy könyv fölött, hogy oda sem néztek felénk. Voltak még más zsidók is a nagy szobában, de azok nem éber zsidók voltak, hanem a falak mentén sorjában feküdtek a földön. Nem tudom, Éliás bácsinak hol volt az esze, de engemet odavezetett az asztalnál zümmögő két öreghez, és azt mondta nekik:

– Barátom fia, szegény.

Erre az egyik zsidó odaszólt nekem valamit az ő nyelvén, s abban a percben én azt gondoltam, hogy most összedől a kitervezett dolog, mert hiszen elfelejtettem volt zsidóul megtanulni. A szükség azonban mégis vitt annyira engem, hogy valamit megpróbáljak.

377

– Mma-ma-mmi – dadogtam hamarjában, és a nyelvemre mutattam; Éliás az én szükség nyelvemet megértette rögtön, mert védeni kezdett:

– Csecsemőkorában a fejére esett szegény – mondta. – Ezért van egy kis bárgyúság benne, mert különben igen jó esze volna.

Ezzel sikeresen letettük a vizsgát, mert a zümmögősök félbehagytak engem, Éliás pedig a fal mellé vezetett, és odasúgta:

– Most lefekszünk.

– Mi szegény bárgyultak – szóltam csendesen, de nem álltam meg egy kicsi kuncogás nélkül, amivel úgy megijesztettem az öreget, hogy a tenyerét a számra tette, és könyörögve súgta:

– Nehogy botrányt csináljál, a szent Istenre!

Beláttam, hogy igaza van neki, s inkább a két ujjamat dugtam a számba, s azt haraptam, csak hogy a kacagásomat valahogy visszafojtsam. Hála Istennek, úgy el is fojtottam magamat, és szerencsésen lefeküdtünk. Ketten egy pokróc alatt bújtunk meg, s alul szalma volt, a szalmában pedig szüntelen zizegés és számtalan bolha! De hát végtére elég alkalmas közelségben voltunk ahhoz, hogy suttoghassunk. Az öreg élt is ezzel, s azt mondta nekem, hogy aludjam csak nyugodtan, s ne legyen semmi gondom, mert ő virradatkor fölébreszt, és a fürdésnél is segédkezet fog nyújtani nekem. Erre én továbbhúzódtam egy kicsit, aztán jó éjszakát kívántunk egymásnak, s a nyugalom kebelére tértünk.

A fülemen ugyan még sokáig csörgedezett be a gyertyások zümmögése, és a szemem is, mint két kicsi mókus, még egy ideig futkározott a csend öreg fáin, de végre mégiscsak szenderegni kezdtem.

Az utolsó, amire emlékszem, az a furcsa érzésem volt, hogy nem is a hitközségi házban fekszem, hanem valami bibliai táborhelyen, ahol bakkecskék alusznak, s ahol reám, az egyetlen bárányra, tavasz várakozik. Ezzel az érzéssel aztán el is merültem, s átalmentem egy nagyon fekete barlangon. Amikor pedig abból túlfelől kiértem, egy nagy sátor előtt találtam magamat, igen szép 378növésű fiú voltam, s a testemen csak egy lenge köntöst fújdogált a szél. Aztán a sátorból egy öreg szakállas ember bújt elő, aki nagyon mogorva volt, és a jobb kezében nagy éles kést tartott. Nem tudom, hogy milyen csoda folytán történhetett, de én abban a pillanatban tudtam, hogy ez a szakállas ember az én apám, akit Ábrahámnak hívnak, én pedig az ő fia vagyok, vagyis Izsák. Tudtam azt is, hogy most nagy dolog következik, mert apám fel akar engemet áldozni az Úrnak, s a kést azért fogta marokra. Úgy megijedtem, hogy a horgasinam reszketni kezdett, de nem szóltam semmit, mert kicsi gyermek koromtól kezdve eleget hallottam volt, hogy az Úr parancsa a legnagyobb parancs. Apám megfogta a karomat, és azt mondta nekem: „No, gyere, Izsák fiam, hogy legyen meg, aminek meg kell lennie!” Én erre sem szólottam semmit, de annyit mégis gondoltam magamban, hogy én bizony az apám helyében legalább azt megpróbáltam volna, hogy amikor kiadta az Úr a parancsot, akkor így szóltam volna hozzá: „Bocsáss meg, Uram, de vén a Te szolgád, és a fülei nem hallanak jól!” No de nem baj, gondoltam tovább, úgyis egy halállal tartozunk, s majd csak lesz valahogy. S mentünk ketten, egy ideig sík területen, aztán neki egy hegynek, s amikor annak a tetejébe felértünk, hát ott van a máglya! Azt hittem, hogy abban a helyben meghalok, amikor megláttam a máglyát. Csupán az a remény tartotta bennem a lelket, hogy hátha nem lesz apámnál gyufa! De sokat ezzel a reményemmel sem értem, mert apám úgy osztotta be a dolgot, hogy előbb kioltja az én életemet, s a máglyát csak azután gyújtja meg. Oda is fektetett szépen, ahova kellett, aztán én búcsút vettem ettől a legszebb világtól, és néztem a kést, amit éppen felemelt apám. De abban a pillantásban eszembe jutott, hogy a Bibliában védelmező angyal is szerepelt, s ahogy ez nekem eszembe jutott, az angyal már ott is volt, s hát éppen olyan, mint Blanka, s olyan a hangja is, ahogy mondta:

– „Ábrahám, ne bántsd ezt a fiút!”

379

Erre apám rögtön leeresztette a kezét, én pedig felkeltem az áldozati helyről, és tréfásan megjegyeztem, szólván apámhoz: „No, látja-e, hiába rakta garmadába ezt a jó száraz fát!” Mielőtt apám erre felelt volna nekem, hátratekintett, s hát egy bokorból éppen akkor egy berbécs bújt elő; s ahogy az angyal Blankára hasonlított vala, éppen úgy hasonlított a komisszárra az a berbécs. Ez a jelenség kisegítette apámat is, mert immár volt, akit helyettem feláldozzon. Én azonban eltávoztam hamar a színről, s inkább fürödni mentem egy közeli patakba, mintsem jelen legyek az áldozatnál. Ott a patakban aztán addig feredeztem, amíg Éliás fölébresztett engem, és azt mondta:

– Baj van, Ábel!

– Hát mért van baj? – kérdeztem.

Az öreg nagyon meg volt ijedve, és azt mondta:

– Azért van baj, mert egy kicsit elaludtunk, s a többiek közül immár sokan fölkeltek. Mert úgy lett volna jó, hogy a kádban mi fürödjünk legelőször.

Könnyű volt látni, hogy nem a káddal van a baj, ámbátor az is számít valamit, ha nem az ember fürdik a más nyomában, hanem más fürdik az ember után. A félős azonban az volt, hogy a korai zsidók észreveszik, miszerint én csinált zsidó vagyok, s akkor pedig nemcsak nekem lesz jaj, hanem jaj lesz az öreg Éliásnak is.

– Ne legyen Jeremiás! – vígasztaltam mégis.

Éliás rám nézett, s abban a percben ijedtség szökött az arcára, s hamar úgy ült, hogy a többi elől eltakarjon. Aztán odasúgta nekem:

– Ne merj öltözködni!

Mindjárt észrevettem, hogy vétettem a szabály ellen.

– Bocsánat! – mondtam.

Aztán lehúztam magamról, amit felvettem volt; s többet nem is mozdultam, hanem az öregre függesztettem a szememet, hogy neki csak árnyéka lehessek. Éliás maga alá húzta azt a vén kaptányos lábát, s úgy kucorgott.

Én is úgy kicsiben.

380

Nem mondok keveset, de legalább egy félórát így várakoztam a csendben. Akkor azonban megkérdeztem:

– Meddig kell még kotolni?

– Mindjárt – felelte Éliás bácsi, aztán megnézte a szakállamat, s meg a kondor hajamat is, hogy azok jól szolgálnak-e.

Meg volt elégedve velük, s nemsokára kiadta a parancsot:

– Most utánam! Mindig csak engem nézzél!

Elindultunk hát, ő elöl, s én utána. Szép lassan és magunkba szállva mentünk, mint ahogy búcsújáráskor illendő. A fejemet is úgy tartottam, mint az öreg, s utána igazítottam még a lépésemet is. Egy dolog azonban mégis volt, amiben eltértem tőle, mert a muszáj nagy úr. Ez az egy dolog pedig az volt, hogy nekem tartanom kellett a legalsó nadrágomat, nehogy lecsússzék, Éliás bácsi ellenben vígan mehetett, mert az ő nadrágja gyakorlott volt a reggeli maradásban. Node ez nem okozott nagyobb zavart, s így szerencsésen elérkeztünk a szoba túlsó sarkába, ahol az öreg egy rossz függönyt félrelebbentett, s látnom engedte a kádat, amely vágyaimnak legfőbb célpontja volt.

De balga az ember, mielőtt a valóságot látná!

Balga voltam én is, mert mindenféle kádat képzeltem azelőtt, csak éppen olyant nem, amilyent megpillantottam. De már olyan az emberi képzelet, hogy sohasem affélét képzel, amilyent már éppen eleget látott, hanem valami újat mesterkedik ki, s emiatt a valóság mindig megüti, mint ahogy orrba ütött engemet is. Orrba bizony, mert arról a kádról én soha meg nem mondtam volna, hogy szent kád. Mert bizony megbarnult vén oldala volt neki, és rozsdás abroncsai; s szent csupán azért lehetett volna, mert fürdés közben még soha nem omlott széjjel.

De akármilyen volt, azt mondtam magamban:

– Nohát, Ábel, ezt is láttad immár!

S akkor látni kezdtem egyebet is, mert Éliás bácsi leengedte a gyakorlott nadrágot, s nagy óvatossággal belelépett a kádba. A víz erre felfutott a kád szájáig, de így is csak a derekáig ért az öregnek. 381Azonban rögtön segített magán, mert egy hirtelen kucorodással úgy megtörpült, hogy fülig merült a vízbe. S többet nem is mártogatta magát, hanem nagy szakértelemmel kimászott, és intett nekem a szemével, hogy kövessem a jó példát. Erre én is nekiszánakoztam, s nagy vigyázattal ereszkedtem a kádba. A víz egy kicsit hideg volt, de azért úgy megmártottam magamat, hogy zsidó legyen, aki azt jobban megcsinálja. S a buzgalom, hogy túlszárnyaljam őket, hirtelen azt a gondolatot adta nekem, hogy én azért is belemerülök még egyszer! Megcselekedtem ismét, de akkor mintha az ördög megfogta volna a vállamot, újból belemerültem.

S aztán újból.

S megint.

Éliás bácsi könyörögve kezdett engemet nézni, hogy hagyjam már abba a dolgot, de mivel én nem hagytam olyan könnyen abba, azt kezdte figyelni, hogy nincs-e valaki a közelünkben. Szerencsétlenségünkre nem volt senki, s hogy ne is lehessen, Éliás a rossz függönyt hamar a hátunk mögött összehúzta. Csakhogy erre a kedve neki is úgy megjött, hogy a kád fölé hajlott, s amíg észrevehettem volna, a fejemet megfogta, s teljes erővel belényomott a vízbe. S abban a pillantásban nekem a kétes víz úgy a torkomra futott, hogy megvetettem istenesen a két lábamat, s meg a két karomat is, hogy szabad levegőre feszítsem magamat.

S akkor egyszerre: rrrupp a kád!!

A víz nagy robajjal széjjelfutott, én pedig víz nélkül maradtam a hirtelen csatamező közepin, mint egy óriás kakas, aki szétrúgta a tojásnak a héját!

– Ábel, a szakállad! A szakállad!! – szólt riadtan az öreg.

Én az államhoz kaptam, de a kezemmel együtt a szemem is ugrott egyet, s hát látom, hogy a szakállamat éppen viszi a függöny alatt kifelé a víz! S szembe az én úszó szakállammal hát tódulnak a kád felé a vízlátó zsidók! Node megugrottam én is abban a percben magamat, hamar a nadrágot magamra rántottam, az ölembe 382kapkodtam a ruháimat, s ott hagyva szakállat és Éliást, nekifutamodtam, és kiugrottam az ajtón.

S egyenesen haza, s be a konyhába.

– Hjujj!! – riadt meg Blanka.

S ugyanakkor egy vastagabb hangot is hallottam, amely roppanva mondta:

– Csehi, dráku!

De bármi vészbe futottam is, előbb mégis bezártam az ajtót, s csak azután pillantottam rájuk. Blanka ijedten meredt reám az asztal mellől, ahol a szerszámos foghúzótáska feküdt; a vastagabb hangot pedig egy férfi mondta, aki éppen a széken ült, melyről ijedtében fel sem tudott állni. Rögtön megismertem, hogy világi ruhában a komisszárt látom magam előtt, de valahogy volt, abban a percben nem féltem tőle, hanem inkább védőt sejtettem benne.

– Hiszen ez Ábel! – kiáltott fel Blanka.

– Elvitte a víz a szakállamat! – nyögtem ki én is, miközben magamra öltöttem a kabátomat is.

Erre a komisszár kacagni kezdett, majd felállt és merőn nézett engemet, s egyre jobban kacagott. Végül már úgy kifulladott a sok nevetéstől, hogy visszaült a székre, és ott törölgette a szemeit. Blanka is véget vetett a riadalomnak, és megszelídült szemekkel nézett reám.

– Hát ezt soha el nem felejtem! – mondta nevetve.

– Ha maga nem, én sem! – feleltem.

– S honnan futottál ide, az istenért?

– Innét, a zsidók szállásáról.

– S ott mit csináltál?

– Fürödtem a kádban, s a szakállamat elvitte a víz!

Erre megint s még jobban kitört a kacagás, én pedig csak akkor ijedtem meg igazán, mert Garmada úr jutott eszembe, aki ott lesz nyilván a szomszéd szobában. Odasettenkedtem az ajtóhoz, és hallgatózni próbáltam.

– Nincs itthon! – mondta Blanka.

383

– A templomban van?

– Ott.

– Ó milyen áldott ember! – mondtam.

S már otthonosabban is kezdtem érezni magamat, le is ültem egy székre, és a két tenyerembe vettem szegény szenvedő arcomat. De akkor megéreztem hirtelen, hogy a nagy kondor haj a fülemnél még mindig ott van. Egyszerre úgy elfutott a méreg, hogy lerántottam az egész hajsapkát a fejemről, s ledobtam a földre.

– Ez volt a baj forrása! – mondtam.

– De hát mi történt? Mondd el már végre! – biztatott Blanka.

Nem is kérettem sokáig magamat, hanem belekezdtem az elbeszélésbe, s ahogy engedte az ő nevetésük, mondtam s mondtam a kalandos történetet. Mielőtt azonban a végére értem volna, nagy zajongás támadt odakinn az ajtó előtt, majd dörömbölni is kezdett valaki.

– Ki az? – kérdezte Blanka.

– A rendőrség! – felelt egy hang.

Erre összenéztünk hárman, s egy kicsi ideig csendben voltunk, de aztán a komisszárnak, áldja meg őt az Isten, pompás terv szülemlett meg a fejében. Hamar felvette ugyanis a kondor hajsapkát a földről, és a fejére húzta. Azzal odament az ajtóhoz, és nagy bátran kinyitotta.

Egy rendőr állott ott, nagyon felbőszülve; a háta mögött pedig a sérelmes szakállas zsidók.

– Ez volt! – mutatott a komisszárra az egyik szakállas.

S a következő pillantásban már húzta is a rendőr a komisszár arcára a pofot; hanem erre a komisszár is lekapta a megtévesztő hajsapkát a fejéről, s azzal kezdte pofozni a rendőrt, aki egyet sem ütött vissza, de sőt térdre ereszkedett, s bocsánatért kezdett könyörögni. A komisszár neki meg is bocsátott, de csak akkor, amikor már úgy elfáradott a verésben, hogy egyebet nem tudott tenni, csak megbocsátani.

384

Amíg ez a verekedés tartott, azalatt én szakítottam időt arra is, hogy a zúgolódó zsidókat szemmel tartsam. S bár igaz és való, hogy a szenvedés nemesíti a vallásos lelket, közölök mégsem jelentkezett egy sem, aki verést kért volna magára, vagy félretaszította volna a rendőrt, hogy nemesedjék ő is. Inkább az ellenkező dologban voltak serények, vagyis ki ahogy tudott, elfutott.

Én magam is szinte pogányul kerültem ki a dologból, mert amikor minden lezajlott, a komisszár csak azzal büntetett meg, hogy rám kiáltott:

– Látod, te gazember! Helyetted kaptam ezt a pofot!

– Az Isten fizesse meg a jóságát – mondtam.

Blanka ezen jót nevetett; s akkor a nap felkelt.

A komisszár elment haza, s mi ketten maradtunk.

Blanka kinyitotta a foghúzós táskát, s kezdte számba venni, hogy a nagy rendőr visszahozott-e mindent; én pedig arra használtam fel ezt a lengedező csendet, hogy macskás lapulással besompolyogtam a Garmada úr szobájába, ott az öltözetemet egészen rendbe szedtem, s tíz perc múlva már ott állottam megint Blanka mellett, és így szóltam:

– Itt a vőlegény!

Blanka odanézett a doktor úr ajtajára, aztán felém fordult, és szomorkás mosollyal tekintett reám.

– Nem itt – mondta. – Hanem ott.

– Hát azon könnyű segíteni – feleltem; s azzal bementem a Garmada úr szobájába, ott leültem a bőrszékbe, és tanulmányozni kezdtem az újságokat. Még egy cigarettára is rágyújtottam, hogy nagyobb tudós legyek az olvasmányos dologban. Jó sokáig kitartottam abban a bőrszékben, mert egyszer megnyílt az ajtó, s hát Garmada úr lépett be rajta.

– Na, mi az, úrfi? – kérdezte.

Én illendően felálltam, és így szóltam:

– Bocsánat, doktor úr, csak ezeket az újságokat tanulmányoztam.

– Jól tetted – felelte Garmada úr. – Hát mit találtál bennük?

385

– Én sok mindent; s közöttük egy érdekes történetet is a vallásos zsidók életéből.

Garmada úr letette a kalapját, a botot és a kesztyűt, majd aztán leült a díványra, és így szólt:

– S mi volt az az érdekes történet?

– Hát valamelyik városban – mondottam neki – egy kíváncsi fiú este belopózkodott a vallásos zsidók szállására. De az ember nem is képzelné, hogy milyen fortélyosan! Ugyanis előbb szakállat ragasztatott magának, s szép kondor hajat a két füléhez. Így aztán nem is lehet csodálni, hogy a jámbor öregek nem ismerték fel benne az idegent. Hanem az Ábrahám szelleme felismerte és kiderítette mégis a dolgot, mert a reggeli fürdésnél, amikor az a hívatlan fiú került a szent kádba, akkor a kád egyszerre szétvetette magát, a víz pedig elvitte a fiú álláról a csaló szakállat. S a többit aztán lehet gondolni! Vagyis a fiút megfogták.

Itt elhallgattam, s vártam, hogy Garmada úr mit szól. Ő megsimogatta a homlokát, majd a tenyerébe hajtotta a fejét, s csak ennyit mondott:

– Úgy látszik, rossz volt a kád.

– Jó-jó, de a fiúnak büntetés jár! – szorítottam.

Garmada úr megint gondolkozott, aztán kijelentette:

– Senkinek nem árt a tapasztalat.

Nekem ennyi is elég volt, mert a többit immár a szerencsére bízhattam. Magam pedig elmentem, hogy szokás szerint a friss újságokat megvásároljam.

Amikor megvettem az újságokat, s azokkal a hónom alatt mendegéltem hazafelé, hát kit látok az egyik kávéház tornácán? Nem mást, hanem Kerekes urat! Ott ült egy asztalnál, s fél szemmel újságot olvasott, a másik féllel pedig a reggeli járókelőket nézegette.

Odamentem hozzá, és így szóltam:

– Jó reggelt!

– No, mit akarsz? – felelt vissza.

– Én semmit.

386

– Az nem sok.

– Függeléknek elég – mondtam.

Hát erre igen mérges lett, de nem szökhetett rám, mert az emberektől is tartania kellett; s másrészt azért sem, mert hamar eljöttem onnét.

Fütyörészve haladtam az utcán, és nagy jókedvvel szépeket gondoltam a világról, az emberekről és a szerelemről. Vásároltam virágokat is, melyeket eme szavakkal nyújtottam átal Blankának otthon:

– Íme a rózsák, hogy gazdagodjék!

– Hogyhogy? – kérdezte Blanka.

– Úgy, hogy ne csak tövisei legyenek, hanem rózsái is.

Blanka megcirógatott a rózsákkal engem, és azt mondta:

– Köszönöm.

Erre meghajtottam magamat szépen, majd azután bementem a doktor úrhoz, hogy átadjam neki az újságokat. Garmada úr azzal fogadott, hogy sehol sem találja azt a történetet, amit én neki elmeséltem.

– Majd megkerül – mondtam neki, és ki akartam jönni, Garmada úr azonban megfogta a karomat, és így szólt:

– Állj csak meg, Ábel!

Megálltam, s akkor így folytatta:

– Hát hallgass ide! Történet ide, történet oda, de ahogy te azt elbeszélted, azzal egy bolhát tettél bele az én fülembe! Mégpedig tudod-e, hogy miféle bolhát? Azt a bolhát, hogy mi ketten, ügyelj jól ide, hogy mi ketten csináljunk újságot!

– Milyen újságot? – kérdeztem.

– Olyan újságot, amit mi fogunk írni és mi fogunk kinyomtatni! Érted? Ez talán még jobb is lesz, mint a fogászat. S te nagyon jó segítség leszel nekem ebben a dologban, mert kitűnő észjárásod van, s jó képzelőtehetséged! Mert mit gondolsz, elhittem én azt neked, hogy az a történet benne van az újságban? Hát nem hittem el! Mert egyszerűen te találtad ki! Na, mondd meg, nem igaz?

387

Meg voltam erősen szorulva, s így feleltem:

– Ha az ember kitalál valamit, akkor már igaz.

Garmada úr felugrott, és a vállamra tette a kezét.

– Na, látod! Ez az újságcsinálás titka! Ha az ember kitalál valamit, az már igaz! Tehát újságot fogunk csinálni!

Szinte táncolt örömében, s kerülgette az asztalt.

– Először hetenkint egyszer fogjuk kiadni! – mondta. – Aztán később meglátjuk. Az első szám már tíz nap múlva meglesz, vagyis szeptember elsején!

Megölelt és jól megrázott, én pedig tűrtem a rázást, amit Garmada úr úgy magyarázott, hogy azzal letettük az újságcsináláshoz a garast.

Ő letette, s hallottam én is a pengést, de Blanka még hátravolt, pedig őt igazán meg kellett nyerni, nehogy viszálykodás legyen a házban. A Blanka megnyerése nekem jutott, s én azt így kezdtem el:

– Tudja, mi az én leghőbb vágyam, Blanka kisasszony?

– Na, mi? – kérdezte Blanka.

– Az, hogy én magáról verset írjak.

– Hát írjál, ha tudsz!

– Tudni tudnék, de én úgy szeretném, hogy azt ki is nyomtassák valami újságba. Mert az ilyen csak úgy ér valamit, ha látja az egész világ! Blanka a dicsőség után nem epekedett valami nagyon, mert csak ennyit mondott:

– Az biztos.

Kimentem az udvarra, s a konyha nyitott ajtaja előtt sétálni kezdtem; sétálás közben pedig mindent elkövettem, amiből látni lehessen, hogy igen töröm valamin a fejemet. Tíz perc múlva aztán nagy rivalgással beszaladtam Blankához, és azt mondtam:

– Megvan a vers!

– Hol van?

– Itt a fejemben.

Blanka megsimogatta a fejemet, s így szólt:

– Bolondos fejed van neked, Ábel!

388

– Hát mit ad, ha tíz nap múlva benne lesz a Garmada-újságban?

– Milyen újságban?! – ámult el Blanka.

– Amit Garmada úr velünk akar csinálni, abban.

– Hát mit adjak? – kérdezte Blanka.

– Egy csillagot az égről – mondtam.

Blanka ezt megígérte nekem, s hogy úgy is legyen, parolát csaptunk rá. Ezek után s egész nap a derű és a ború kergették egymást, egészen napszálltáig. Akkor azonban egyszerre szerencsénk lett az öreg Éliáshoz. Oly hirtelen és dúlt állapotban jött, mintha a törökök kergették volna. Hamar megragadott engemet, és rejtelmesen csak ennyit mondott:

– Ábel, mi egymást nem ismerjük!

S azzal eltűnt, ahogy jött. De hogy mért kellett nekünk megtagadnunk egymást, az is kiderült nemsokára, mert egy félóra múlva három ember keresett fel minket, s negyediknek Éliást hozták magukkal. A háromból kettő valami hitközségi elöljáró volt, a harmadik pedig detektív, mégpedig az én árvizes szakállammal a kezében. Az egyik elöljáró egyenesen nekem jött, aztán rámutatott Éliásra, és azt kérdezte tőlem:

– Ismered-e ezt az embert?

– Hát uram! – feleltem neki. – Először is, mi nem ettünk együtt fuszulykalevest; vagyis én nem vagyok önnek te! Másodszor pedig: ezt a zsidó urat csak akkor fogom ismerni, ha ön megmondja nekem, hogy ő kicsoda.

– Hát eddig nem volt szerencséje hozzá? – folytatta az elöljáró.

– Bár lett volna! – mondtam.

Ennél több beszéd nem is folyt, mert az urak megfordultak, és úgy elmentek, hogy még Éliás bácsit is magukkal vitték.

– Mi volt itt? – jött ki Garmada úr.

– Itt valami emberek a hitközségtől – feleltem.

– Mit akartak?

– Azt a fiút keresték, akit a doktor úr sem talált meg az újságban.

389

Garmada úrnak tágra nyílott a szeme, s hát a vonatbeli iparoslegények nem sokat ártottak volt a fejének, mert kitalálta rögtön a valót. S kiadta a rendeletet abban a helyben:

– Mindent letagadni!

– Már le van – mondtam.

– De valami bizonyíték nincs-e a kezükben? – kérdezte.

Erre nekem is tágra nyílott a szemem, és így szóltam:

– A szakáll!

– Ki csinálta?

– A borbély, a miénk.

Garmada úr megint kiadta a parancsot:

– Meg kell vesztegetni!

Nem is késlekedtem sokáig, hanem hamar a borbélyhoz mentem. A műhely nyitva volt, de egy ember ott ült bökkenőnek a borbélyszékben, s előtte nem beszélhettem. Így tehát nem tehettem egyebet, mint letelepedtem a másik beretválkozóhelyre. De nem is történt ez rosszul, mert a bökkenő ember nemsokára elment, s akkor én is szappan alá kerültem legalább.

– Hát hogyan sikerült a színielőadás? – kérdezte a mester.

– Elég jól – mondtam –, kivált az a rész, ahol a vízözönt játszottuk.

– Hát az milyen volt?

– Az olyan, hogy én is szinte benne maradtam, de aztán, szerencsére, csak a szakállamat vitte el. Egyszóval akkora veszedelemben voltam, hogy a vízözönt még a Bibliából is kihúzom.

– El kell feledni! – mondta nevetve a borbély, mire így folytattam:

– Azt könnyű mondani, de kettőn áll a vásár.

– Miféle kettőn?

– Hát rajtam, s a mesteren! Mert igaz ugyan, hogy a zsidó én voltam, de ebben a minőségben az apám a mester volt. Nekem pedig olyan családias természetem van, hogy amíg az atya el nem felejti az egészet, addig én sem tudom elfelejteni.

A borbély jó ember volt, s így szólt:

390

– Én már nem is emlékszem semmire.

– Ha felakasztják, akkor sem? – kérdeztem.

– Akkor ugyanvalóst.

Amikor a beretválásért fizettem, még melléje tettem ötven lejt, s azt mondtam:

– Ez a feledési költség.

A mester megértette a dolgot, s így felelt:

– Örökre el van temetve.

Éppen idejében végeztük el a temetést, mert ahogy kijöttem a műhelyből, éppen a detektívvel találkoztam össze. Megállított, és a bűnjeles szakállat ismét felmutatta előttem.

– Mit keresett maga ennél a borbélynál? – kérdezte.

– Ő keresett, nem én – feleltem.

A detektív úgy tett, mintha csontot talált volna:

– Mennyit adott neki?

– Amennyi jár egy borotválásért – mutattam neki az államot, s azzal eljöttem, de azt még láttam, hogy a réztányér mellett kinyitotta az ajtót.

Otthon Blanka azzal fogadott, hogy forduljak vissza rögtön, s menjek a rendőrségre. Ott pedig keressem meg a komisszár urat, s mondjam meg neki, hogy ma este legyen a Garmada úr vendége. A doktor úr is megerősítette, hogy így lesz a legjobb, mert a komisszár úrra két okból is szükség van.

Én elmentem, s olyan buzgón teljesítettem a szolgálatot, hogy egy óra múlva a vendéget kézen fogva vezettem be a házba. Jól fogadtak minket, mert bent a Garmada úr szobájában terített asztal várt, s azon bor is volt. Maga Blanka pedig még a terített asztalnál is szebben virágzott. Láttára sóhajtottam is egyet, és így szóltam:

– Ugyan vers legyen, amelyik megénekli!

Jó, hogy a vers kijött a számon, mert erről eszembe jutott az újság. Intettem is rögtön Garmada úrnak, hogy egy kicsit menjünk ki, mert valamit mondani akarok neki. Künn a konyhában előad391tam aztán, hogy Blanka az újságcsinálás dolgát eleresztette a füle mellett, de annak nagy híve lett, hogy róla szerelmi vers íródjék.

– Jól van, Ábel! – mondta Garmada úr. – Írd csak meg a verset, mert úgy fog menni minden, mint a karikacsapás. Én leszek a szerkesztő, Blanka a tulajdonos, te pedig a riporter.

– Hát az mi, a riporter?

– Az a lelke az újságnak.

– Hát akkor én pokolra jutok?! – kérdeztem.

Garmada úr ezen jót nevetett, majd boldogságában a vállamra ütött, s még csak annyit mondott:

– Egyrészt azért hívattuk a komisszárt, hogy kijárja nekünk az újsághoz a rendőrségi engedélyt, ami a Blanka nevére fog szólni. Másrészt pedig azért, hogy annak a kíváncsi fiúnak ne legyen semmi baja.

Ez a kitervezés sikeres dolognak látszott, s ment is jól, vagy ahogy Garmada úr mondta: mint a karikacsapás. Ugyanis a második pohárnál a komisszár már kijelentette, hogy a kondor szakáll viselése a zsidók dolga, a vízözön pedig az Istené, ennélfogva egyik sem tartozik a rendőrségre, mert a rendőrségre csak a bűnügyek tartoznak. S az újsághoz is meglesz a törvényes engedély, ha Blanka a szívével lepecsételi. Blanka nevetve azt felelte, hogy az ő szíve nem hatóság, de azért később mégis nyájasan búcsúzott el a komisszártól, mi pedig Garmada úrral nyugovóra tértünk. Úgy vettem észre, hogy ő el is aludt nemsokára, nekem azonban a szívem ismét nyugtalanságot szerzett, s az elcsendesült éjszakában a füleim is úgy kihegyesedtek, hogy inkább feltámasztottam a fejemet, nehogy kilikasszák a párnát.

Így virrasztottam legalább éjfélig; s ilyenformán volt időm gondolkozni a szerelemről, nemkülönben arról, hogy én mekkora bolond vagyok! De igaz is, mert ki hallott olyant, hogy én írjam meg Blankáról a szerelmi verset, s a dicsőség mégis esetleg másra nevessen!

392

El is határoztam, hogy jól van: a verset megírom ugyan, de azzal szemben holnaptól fogva az ácslegényekhez kezdek iskolába járni. Nagy és megnyugtató döntés volt ez az éjjeli sötétben, s mivel a szívem is lassan elcsendesedett, szépen elaludtam.

Másnap az a nevezetes dolog történt, hogy a délelőtt folyamán egy ember jelent meg nálunk, s azt mondotta, hogy a rabbi hívatja Garmada urat. Rossz sejtelem kandikált elő az üzenet háta mögül, de Garmada úr mégis úgy döntött, hogy elfárad a rabbihoz, mert amióta vallásos életet kezdett élni, azóta nem fizetett házbért. El is ment nagy bátran, s amikor egy óra múlva visszaérkezett, nem saját magára hasonlított, hanem inkább Kerekes úrhoz, amikor én még nem szereztem volt neki kenyeret.

– No, fogtak-e kezet? – kérdeztem tőle.

Garmada úr leült a bőrszékbe, és így szólt:

– Biztosan az a gazember detektív hazudott a rabbinak.

– S vajon mit?

– Azt, hogy te voltál a ludas.

Nem könnyen haragszom meg, de erre mérges lettem az árulkodó detektívre.

– S hát maga mit mondott? – kérdeztem.

– Én azt, hogy rágalom az egész.

– S hát a rabbi arra mit mondott?

– Azt, hogy adjak elégtételt neki, vagyis bocsássalak el téged magam mellől.

Nagyobb volt ez a fordulat, mint ahogy gondolni lehetett volna. Lógattuk is a fejünket, hátha eszünkre jutna valami kivezető ösvény. Végre Garmada úr ki is gondolt annyit, hogy biza nem szívesen bocsátana el engem, mert hiszen jó segítség és hasznos ember voltam közöttük. Erre én köszönetet mondtam neki, s olyan eleven lettem, hogy beszólítottam Blankát, s azt mondtam:

– Blanka kisasszony, legyen maga a legokosabb közöttünk, s mondja meg, hogy vajon nekünk hármunknak együttvéve van-e annyi eszünk, mint a rabbinak egyedül?

393

– Sokkal több! – felelte Blanka.

Erre felkértem Garmada urat, hogy még egyszer beszélje el a rabbit. Amikor elbeszélte, megint odafordultam Blankához:

– No, asszonyi ész, most mit kéne csinálni?

– Valami olyant – mondta Blanka –, hogy a kecske is jóllakjék, s a káposzta is megmaradjon.

Ebből annyit megértettem, hogy a kecske alatt a rabbit kell érteni, a káposzta alatt pedig engem. Ez nyomnak az elinduláshoz éppen elég volt, s hozzá még a leghasznosabb is, mert alig mentem öt percig rajta, már megláttam az ösvényt.

– Hol lakik a rabbi? – szántam el magam.

Garmada úr megmondta nekem a címet, de én nem árultam el, hogy mit akarok, hanem a legjobb ruházatot öltöttem magamra, s elindultam egyenesen a rabbihoz. Ott egy irodába igazítottak, s amikor oda beléptem, egy szép szakállas urat találtam, aki bokáig érő fekete kabátban volt.

– A rabbi urat keresem – mondtam.

– Én vagyok a rabbi – felelte ő.

Erre én összekulcsoltam a hasamon a két kezemet, a szememet felfelé fordítottam, és arcot is olyant csináltam, mint ahogy engemet imádkozni tanítottak volt. Így néztem egy kis ideig a rabbit, aztán megszólaltam, s azt mondtam:

– Arra kérném, hogy mentse meg egy lélek üdvösségét.

A rabbi furcsán nézett reám, hogy nem vagyok-e bolond.

– Ki maga? – kérdezte.

– Én az a keresztény katolikus fiú vagyok, aki Garmada úrnál lakom, s akit ezen az illetékes helyen bemocskolt valaki.

Ekkor a rabbi erősen kezdett engemet nézni, és bólogatott, majd egy székre mutatott, és így szólt:

– Üljön le!

Amikor leültem, azt kérdezte:

– Hát hogy volt az a botrányos eset?

394

– Elég botrányos volt, amint hallom, de egyebet én sem tudok – feleltem.

– Szóval azt állítja, hogy nem maga volt?

– Szomorú volna, ha ezt nekem állítanom kéne – mondtam. – Mert én tisztelem és becsülöm a zsidókat, most is egy zsidó doktorral együtt dolgozom; s ha ez sem elég, akkor itt megvallom, hogy ha más hiten nem volnék, akkor a zsidó vallást magaménak elfogadnám.

Ahogy csak tudtam, úgy néztem a rabbit, hogy erre vajon mi történik. De jó és bölcs ember volt a pap, mert odajött szép lassan hozzám, megfogta a fejemet, s azt mondta:

– Úgy van, mindenkinek legyen meg az ő hite.

Mivel olyan emberségesen szólott, hirtelen eszembe jutott, hogy örömet szerezzek neki, s viszonzásul azt mondottam:

– Álmomban Izsák voltam a múltkor, s apám Ábrahám. A rabbi gondolkozott egy ideig, s azután így szólt:

– Mindenesetre jó, hogy eljöttél, mert tovább nem kutatjuk a tettest. De mielőtt elengednélek, adok neked egy jó tanácsot. Ez a jó tanács pedig a következő: ha valaki vallási kérdésben szólni vagy cselekedni akar, akkor először menjen el a temetőbe, és kérdezze meg a halottakat.

Ez volt az utolsó szava, s amikor én hazajöttem, azt mondtam:

– Valódi pap a rabbi.

Garmada úr is, Blanka is úgy fogadott engem, mint valami ritka madarat. Alig győztek faggatni, de én csak annyit mondtam el nekik, hogy a rabbi megkegyelmezett nekem, s ez legyen elég. Nekik az elég is lett, s örömünkben olyan étvággyal ettünk, hogy a végén azt kellett mondanom:

– No, a kecskék is jóllaktak, s a káposzta is megmaradt.

Blanka megértette a szót, s így felelt:

– Ebben nekem is részem van.

– Hogyhogy? – kérdezte Garmada úr.

– Úgy, hogy nem káposztát főztem ebédre – felelte Blanka.

395

Délután aludtunk egyet, de egyéb jót is cselekedtünk, mert szívesen láttuk Éliás bácsit, aki elpanaszolta, hogy a szerencsétlen eset miatt a zsidók kizárták őt a kebelükből. Hát erre mi összenéztünk, s a doktor úr bevette őt is az újságcsinálásba. Jövő-menő szerepet kapott, s Garmada úr még arra is kitanította, hogy vágassa le a szakállát s a nagy kondor haját, nehogy valaki azt találja gondolni, hogy héber újságot akarunk létrehozni. Éliás bácsi el is ment a borbélyhoz; s amikor onnét megtért, rajtunk kívül senki sem ismerte volna meg. Még a Blanka szeme is kapott rajta, mert így szólt:

– Húsz évet fiatalodott, Éliás bácsi!

– Igen, a fejem – felelte Éliás bácsi.

De hát én mégis pusmogtam egy kicsit, mert eszembe jutott, hogy az éjszaka közeleg, s Éliás biztosan a konyhában kap aluvóhelyet, Blankával egy levegőn. Alkalmat lestem tehát, s amikor Garmada úr egyedül volt, odamentem hozzá, és panaszkodni kezdtem neki, hogy most lekerülök a jó puha díványról, s ismét a konyha földjére szorulok, de hát itt van Éliás bácsi, aki öreg ember, s akinek sokat köszönhetünk a vízözön körül.

Garmada úr azonban átlátott a dolgon, mert így felelt:

– Én nem bánom, aludj a konyhában.

Alig győztem bevárni, hogy leszálljon az este, de végre elkövetkezett az is. Hanem valamit mégis véthettem az istennők ellen, mert éppen a legrosszabb időben a komisszár ismét megjelent. Az igaz, hogy megint csak a mocskos ládára ültette Blanka, de egyebet mégsem tudtam csinálni, mint elhúzódtam onnét a burjános udvarra, s ott időztem a kutya szomszédságában. Még akkor sem mentem be a konyhába, amikor hamarosan Blanka a komisszárt útra tette. De ha én nem mentem be, Blanka hamarosan kijött hozzám, s azt mondta, hogy ne fázódjam ott, mert a konyhában van hely bőven.

– Ha van, vesse be búzával! – mondtam neki.

396

Nem is mentem be, s még reggel a mosakodáshoz is kivittem az udvarra a vizet, hogy Blanka ne engem lásson, hanem gyönyörködjék a puszta falakban. S ha már olyan mérges voltam, gondoltam, hogy a rabbi után elmegyek a katolikus paphoz is, hadd tapasztaljak valamit ismét.

Nem valamelyik városvégi paphoz mentem, hanem az espereshez, aki nagy és szép fehér épületben lakott, s akinek az irodáján két káplán is dolgozott. Mindenképpen a káplánok akartak kihallgatni engemet, de én addig nem tágítottam, amíg be nem eresztettek az espereshez. Látván azonban, hogy meglehetős szigorúság uralkodik ottan, egy kicsit megereszkedett a bátorságom; vagyis azt mondottam, hogy az ügyesbajos ember nem én vagyok, hanem egy testi-lelki jó barátom, aki hát, valamely okból, ki akar térni a katolikus vallásból, s engemet azért küldött, hogy vigyek neki megfelelő hírt, vagy még inkább megbocsátást.

Az esperes, aki piros arcú ember volt, a beszédem alatt fogni kezdte az íróasztal két szélét, s amire befejeztem a szót, már nyögött is az asztal. Aztán mégis felállott, egy lépést közelebb jött hozzám, és így szólt:

– Mondd el még egyszer, hátha nem jól hallottam!

Nem volt mit tennem, egy fél lépést hátrább húzódtam, és elmondtam ismét a dolgot.

– Úgy! – felelt az esperes. – Testi-lelki jó barátod?

– Az.

– S ki akar térni?

– Ki.

– S milyen vallást akar felvenni?

Nyeltem egyet, és azt mondtam:

– Az izraelita vallást.

Az esperes végignézett engem, és így szólt:

– Nem szégyelled magad?!

– Én?! – kérdeztem.

397

De erre az esperes már nem felelt, hanem behívta az egyik káplánt, és elmondta neki is a vad hírt. A káplán nem tudta, hogy mit csináljon, csak összetette a kezét, s úgy állott, mintha neki kéne szenvedni az én barátom bűne miatt is. Az esperes látta, hogy mi hárman hiába állunk, s azt mondta a káplánnak, hogy menjen ki. Amikor kiment, akkor engemet vett tanítás alá, s elmagyarázta nekem, hogy mi mindent mondjak el a barátomnak, hogy őt a rossz lépéstől visszatartsam. S a végén még hozzátette, hogy küldjem csak oda a barátomat is, hogy beszéljen vele. Én megígértem, hogy addig nem fogok nyugodni, amíg az illető az esperes úrral nem beszél.

S azzal kijöttem.

Bennvaló időzésem alatt azonban künn az irodában már sokan összegyűltek volt, s azok között olyan hír terjedhetett el, hogy én magam akarok átállani a zsidó hitre. Eme vakhír miatt aztán szúrósan néztek engem, sőt egy harangozó formájú ember utánam is kiáltott, amikor kiléptem az ajtón:

– Hát azért halt meg Krisztus, te tolvaj!

Szó nélkül hagytam az érdemtelen beszédet, mert elejétől kezdve erősen álltam a magam hitében, s csupán tapasztalásból jártam úgy a rabbinál, mint az esperesnél. De ha már ennyire voltam, azt gondoltam, hogy a magam esze mellé megfogadom a rabbi szavát is, vagyis egyjárást elmegyek a temetőbe, s megkérdezem a halottakat.

Ki is mentem oda, s mindjárt az első sírnál láttam, hogy egy püspök fekszik alatta. Megálltam, s elolvastam a sírkövön az írást, s aztán megkérdeztem:

– Hát mi az igazság, püspök úr?

– Én olyan rég nem foglalkozom vele, hogy már elfelejtettem – válaszolta a püspök.

Látván, hogy a kívánt eredmény elmaradt, szépen továbbmentem, hogy valaki mástól tudakoljam meg a dolgot. Végre ki is vá398lasztottam egy Alajos nevű embert, kinek a sírkövére oda volt írva, hogy példás apát és áldott jó férjet vesztett benne a család.

– Ön példás atya volt, és jó férj – mondtam. – Hát mi az igazság?

Alajos nem sietett felelni, de amikor harmadszor is feltettem a kérdést, megszólalt mégis, és azt mondta:

– Beszélj, csak beszélj!

Gondoltam, itt sem fogok valami sokra menni, s egy fiatalembert szólítottam meg, aki legszebb diákkorában törött le.

– Hát, mi az igazság?

– Az, hogy már egy kislány sincs a világon.

Erre morgolódni kezdtem én is, hogy milyen össze-vissza beszélnek a halottak, de a rabbit sem akarván hazugságban hagyni, még próbát tettem eggyel. Ez a próba egy vénasszonyra esett, mert az öregasszonyok ebben a világban is mindent jobban tudnak, mint más.

– Mi az igazság, néni? – kérdeztem tőle.

– Eredj, s nézd meg a divatlapban! – felelte.

Hát ez sületlenebb felelet volt még a többinél is. Elégedetlenül odamentem egy padhoz, arra leültem, s így szóltam:

– Hiszen ezek a halottak még annyit sem tudnak, mint az élők!

S milyen csodálatosan kormányozza az ember nyelvét a szunnyadó értelem! Mert lám, most sem tudtam az első pillantásban, hogy mit ejtettem ki a számon, de a következő percben a kimondott szó már új gondolatot szült! Mégpedig azt a gondolatot, hogy ha ezek a halottak kevesebbet tudnak, mint az élők, akkor olyan újságot kell csinálni, amely nekik is szóljon! Ez a találmány egészen meglelkesített, de nem is csoda, mert úgy nőtt ki nagy hirtelenséggel a temetőből, mint egy futórózsa.

Hamar felálltam, és késedelem nélkül hazamentem.

Garmada urat és Éliás bácsit nagy fejtörés közben találtam. Egy kicsit haragudott is reám Garmada úr, s azt vetette a szememre, hogy én mindig eltekergek valahova, amikor a legnagyobb szükség volna reám. Ugyanis már két órája azon töprengenek, 399hogy mi legyen az újság címe. Mostanáig nem tudtak semmi megfelelőt kitalálni, pedig kellett volna, mert Blanka az engedély dolgában el akar menni a komisszárhoz, s az engedélyben pedig benne kell lennie a címnek is.

Én meghallgattam a panaszt, majd így szóltam:

– Nem kell búsulni.

– Talán tudsz valamit?

– Tudok! – mondtam.

Erre felnéztek ketten a levegőbe, mintha fohászt rebegtek volna. Aztán leszálltak reám, és megkérdezték, hogy mit tudok.

Mivel éppen a délebéd küszöbén voltunk, azt ajánlottam, hogy előbb együnk, s legyen egy kicsi bor is, s majd azután én kinyilatkoztatom a tudományomat. Hajlottak a szóra, s két liter bor került az asztalra. Amikor az első liter elfogyott, így szóltam:

– Tisztelt gyülekezet!

Beleültem a bőrszékbe, és így folytattam:

– Amikor elmentem a rabbihoz, adott nekem egy jó tanácsot, vagyis azt mondotta: „Édes fiam, ha jól akarsz valamilyen ügyben szólani vagy cselekedni, akkor menj el a temetőbe, és kérdezd meg a halottakat.” Hát én a rabbi szavát meg is fogadtam, s elmentem a temetőbe, s meg is tanácskoztam a halottakkal az e világi ügyeinket-bajunkat. És hát elsősorban a mi újságunk dolgát beszéltük meg. A tervet nagy lelkesedéssel fogadták a halottak, de egyhanggal mind azt kívánták, hogy nekik is szóljon az újság. Mert ugyanis amióta ők elköltöztek ebből az életből, azóta az ég világán semmit sem tudnak a világ változásairól. Én meg is ígértem nekik, hogy előadom ezt a kívánságot, minélfogva ezennel azt tanácsolom, hogy az újságot írjuk az élőknek és a halottaknak egyaránt, a címe pedig az legyen, hogy „Élők és Holtak”.

Először nagy szájtátás kísérte az én beszédemet, de aztán hovatovább jobban kezdett repdesni a szemük, a végén pedig azt mondta Garmada úr:

– Igazán eredeti gondolat!

400

– Nem mondom, hogy rossz – szólalt meg Blanka is –, de ilyen címre nem adnak engedélyt.

– Dehogynem! – bizakodott Garmada úr.

Blanka nem vitatta tovább a dolgot, s így az egyezség létrejött közöttük.

Két nap múlva megvolt az engedély, mi pedig feltűrtük a karunkon az inget, hogy menjen füstölögve a munka. Korán keltünk mindennap, és úgy dolgoztunk, hogy még Bolha is tágra nyitotta a fél szemét. A Garmada úr asztalán mindig nagy halmokban állott a papiros, de mivel én az írást még nem gyakoroltam volt eleget, olyan rendet állítottunk fel, hogy én kitaláltam és elbeszéltem az írnivalót, ő pedig írásba tette.

Az egyik napon, amikor éppen a legnagyobb halmazával állott a munka, Blanka egy fényképet helyezett elénk az asztalra. Az a fénykép őt ábrázolta, nagy mosolygás fényében.

– Maga ezzel mit akar? – kérdezte Garmada úr tőle.

– Hoztam a vershez! – felelte Blanka.

Egyszerre felugrottam, és azt mondtam:

– Üsse a fejemet, ahogy tudja, Blanka kisasszony!

– Mért üsse? – tudakolta Garmada úr.

– Azért, mert elfelejtettem megírni a verset.

Garmada úr nem ellenezte a vers dolgát, sőt azt mondotta, hogy a fényképet is közrebocsájtjuk az újságban, hadd irigykedjenek a fiatalok, s hadd suttogjanak a vénasszonyok. De mivel későn este volt már, Blanka azt tanácsolta, hogy csak másnap írjam meg a verset, de korán a reggeli időben, amikor énekelnek mindenütt a madarak. Akkor még nem sejtettem, hogy mért taszította reggelre a verset, de bezzeg hamarosan megtudtam. Ugyanis az esti időben s az én fülem hallatára olyan beszédet folytatott le Garmada úrral, amelyből sejteni lehetett, hogy a doktor úr az a másik becsületes személy, akit ő a lelkében tart.

Reggel aztán, amikor virradt, kitett nekem az udvarra egy kicsi asztalt is, nemkülönben papirost és ceruzát, s azt mondta:

401

– Na, aztán Petőfi kismiska legyen!

Én egyszeriben elfelejtettem az esti szomorúságot, s csak azt éreztem, hogy végre itt van a gyönyörű reggel, amikor költő lehetek. Neki is buzdultam, hogy megírjam a verset. Először a derengő eget tekintettem meg, aztán a madarak énekét lestem, hogy minél jobban begyulladjon a szívem. Végre eszembe is jutott a vers kezdete, és felragadtam a ceruzát. De abban a percben megláttam a szomszédos ház mocskos oldalát, majd utána a burjános udvart, s mindettől hunyorogni kezdett a szívemben a láng. Majd elaludt egészen. Azonban nem akarván oly könnyen hagyni magamat, újra kezdtem: a szememmel az égen s a fülemmel a madarak énekin! S meglehetős eredménnyel, mert a kezdeten túl is eszembe jutott valami. Hamar behunytam a szememet, nehogy meglássam innét a házfalat és az udvart; s csak éppen annyi nyílást hagytam a látásra, hogy a papiroson el tudjak igazodni. Szerencsésen le is írtam az első sort, de akkor az jutott eszembe, hogy Blanka hosszú verset akar! Hallottam a hangját is, majd a képzeletembe tolult az elmúlt vőlegény és a sapkás, nemkülönben a doktor úr.

– Írjon ő verset! – mondtam magamban. – Hát a szívem is másnak szolgáljon?!

Ez a gondolat még a házfalnál és a burjános udvarnál is nagyobb baj volt, mert ahogy kimondtam, már az őrangyalom ujját láttam magam előtt, erősen intő állapotban. S az ujj mellé a dorgáló hangot is hallani véltem:

– Állj meg! Méltatlan személyre verset ne pazarolj!

Pillogtatni kezdtem, s a fejemet is ráztam, hogy megszabaduljak a látomástól. De mihelyt ismét a versen kezdtem gondolkozni, előbukkant megint az ujj, s elő még erősebben a hang is. És akkor, mint a menekülő ember, odaköltöztem a szomszéd ház oldalába, s úgy vettem ülést ott magamnak, hogy szembe legyek a ház falával. De bizony a fenyítő ujjat és a megintő hangot ott is láttam-hallottam; s bárhova költöztem, ott is.

402

Ebben a vándorlásban már sok időm eltelhetett, mert a nap feljött és keresztülhágott a kerítéseken. Én pedig még mindig tehetetlen voltam a versírásban. S hogy a lelkem baja a testemet is sanyargatni kezdje, reszketés fogta el a lábaimat, a vérem pedig zúgott a fejemben. Olyant még sohasem éreztem!

Úgy tűnt valósággal, mintha terhes felhőkkel és villámlásokkal vihar dúlt volna a testemben. Vihar, amely mindent elpusztítással fenyegetett! Mert a felhők egyre jobban gyúródtak a fejemben, s a villámok egyre jobban csapdostak a szívem körül! Aztán jött egy pillanat, amikor biztosan láttam, hogy megbolondulok. S a következő percben ez már be is következett, mert darabokra szaggattam a papirost, utána összetörtem a ceruzát; majd felragadtam a széket, s úgy vágtam a ház falához, hogy darabokra törött! Akkor az asztalnak ugrottam neki, s a lábánál fogva azt is verni kezdtem oda a ház falához!

Zúgott és gomolygott minden, s futott Blanka is.

– Ábel, mit csinálsz?! – kiáltotta.

– Távozzék, ha az élete kedves! – mondtam neki.

De utána egyszerre megzsugorodtam, lerogytam a házfal tövébe, és sírni kezdtem.

Blanka egészen odajött, mellém térdelt és vigasztalgatott. S amint így gyógyított engem, egyszer megcsattant a kapu, s hát egy postásember jött be az udvarra, kicsi táskával az oldalán. Meglátott minket, s egyenesen felénk tartott.

– Lakik itt Szakállas Ábel? – kérdezte.

– Lakik – mondta Blanka.

– Mert van neki sürgöny – mondta a postás.

Aztán aláíratott valamit, hamar elment, s a sürgöny ott maradt.

– Hát bontsd ki már! – biztatott Blanka.

Úgy féltem attól a sürgönytől, mint a tűztől.

– Bontsa ki maga! – mondtam.

Blanka kibontotta a sürgönyt, s ahogy olvasni kezdte, már láttam az arcán, hogy valami nincs jól.

403

– Van egy kis baj – szólott.

Nem tudtam kérdezni semmit, csak lestem a száját.

– Apáddal van a baj – szólt megint Blanka.

Ismét csend lett, melyben én úgy rezegtem, mint a kocsonya.

– Haza kell menned! – mondta Blanka; aztán a sürgönyt a burjánok közé tette, és szomorú anyás szemekkel nézett engem. Meggémberedtek a tagjaim is a nagy némaságban, s csak percek múlva jött annyi erő a jobb karomba, hogy felvegyem a sürgönyt. Nyeltem egyet, és olvasni kezdtem: „Vasárnap reggel búcsúzunk apádtól rögtön gyere haza.”

Leejtettem a karomat, aztán magam elé néztem, majd pedig Blankára… S akkor, mint a fiatal fa, amikor lenyomja a szél, egyszerre én is földig borultam, és a két markommal megragadtam a burjánokat.

Blanka nem háborgatott egy ideig, csak később húzott fel a földről.

– Készülnöd kell, Ábel! – mondta akkor.

– Ma milyen nap van?

– Szombat.

– Csakugyan, akkor igen.

Blanka megmondta Garmada úrnak is a szomorú hírt. A doktor úr átölelt engem, és így szólt:

– Mindnyájunknak ez a sorsa.

Jóféle és szíves ember volt, mert az utazó Bolha társamat a gondjaiba vette, s úgy tette fel a délutáni vonatra, hogy semmi bajom nem volt vele; egészen Madéfalváig. De embernek jó leány volt Blanka is, hiszen nemcsak megbocsátott nekem a sikertelen vers miatt, hanem még a vonathoz is kikísért, ott pedig azzal búcsúzott tőlem, hogy akármikor jövök majd vissza, ő a régi lesz hozzám.

S ott volt Éliás bácsi is a vonatnál, s nem tekintve egymás elütő felekezetét, megsiratott engemet abból az alkalomból.

404

Csak én tudom, hogy miképpen utaztam azzal a nehéz bánattal a szívemben. De mivel kegyetlenül erős az emberi természet, én is megérkeztem a végállomásra, vagyis Madéfalvára. Pirkadott éppen a vasárnapi reggel. Bolhát kiváltottam, s nekiindultam a szomorú útnak, amelyen csapkodó szárnyakkal jöttem volt el a városi világba, tavasz kezdetekor.

Amikor a falu végére értem, éppen megkondították a harangot, melynek a szava szívembe hasított, mert jól tudtam, hogy apámnak szól a harang. Nehéz fejjel és nehéz lábakkal vánszorogtam tovább. S ahogy így mentem volna, egyszer muzsikát hallottam. Vidám, vérpezsdítő muzsikát, amely nagy gyászom közepette is jólesett ifjú szívemnek. S a muzsika után embereket is kezdtem látni. Hosszú sorban jöttek, az elején kettesével, aztán gomolyagban, s a hátuk mögött a muzsikusok. Bokrétásan és rikótozva jöttek szembe velem, s hát egyszer mit látok! Azt látom, hogy az a bokrétás kicsi ember, aki egy asszonnyal legelöl volt, hát az megfutamodik felém, s elkiáltja magát:

– Ábel!

Hát az én lábam mindjárt gyökeret vert, s így szóltam:

– Hiszen ez apám, aki fut!

Ott a sok ember szeme láttára összeölelkeztünk, s még sírtunk is; a menet pedig megakadt, s mindenki minket nézett. Végre apám félbehagyott engem, s kiáltott egyet:

– Hol vagy, Zsuzsika?

Hegyes szemekkel egy kicsi asszony állott elő, kinek a kezét apám megfogta, és így szólt:

– Itt van a te új anyád, mert éppen esküdni megyünk.

Hát erre a szóra, félig örömömben s félig mérgemben, a hátizsákot hamar a porba vágtam, s így szóltam:

– Mindenütt bolond a világ, de itt a legbolondabb!

S mit tehettem volna egyebet, én is megszaporítottam eggyel a menetet, mire a muzsika ismét szólni kezdett, s mi haladni a temp405lom felé. Én apámmal s a pótanyámmal elöl mentem, s Bolha nagy örömében legeslegelöl.

– Hát hol volt az eszük, hogy ilyen sürgönyt küldtek nekem? – kérdeztem apámtól; s oda is adtam neki a sürgönyt. Apám elolvasta, majd átnyújtotta a menyasszonynak, mondván:

– Ez honnét ered, Zsuzsika?

– Ezt Sári küldte, senki más – mondta az asszony.

– Hát ki az a Sári? – kérdeztem.

Apám feljebb tolta fején a bokrétás kalapot, kacsintott egyet, és így szólt:

– A vetélytárs!

Erre a sürgönyt én bizony az út árkába dobtam, és rikótottam egyet, ahogy talál olyankor, házasodás idején.

Este a lakodalmat is megtartottuk, s azon ott volt az egész falu. És ott volt egy nadrágos ember is, bizonyos Madarász Ferenc nevű, aki Amerikából jött vala látogatóba, s pénzes ember hírében állott. Ezt a hírét Madarász be is bizonyította, mégpedig úgy, hogy éjfél felé felállott az asztalnál, hogy ő szónokolni akar.

– Halljuk az amerikást! – kiáltották többen is.

Madarász jócskán ivott volt a borból, minek a párájában egy húszdollárost vett elő a zsebiből, és azt mondotta, hogy ő valamelyik nap künn járt a Hargitán, s ott egy fenyőfának a tetejében amerikai zászlót látott. Ha aki azt oda feltette, annak adja azt a húszdollárost.

Abban a percben én is felálltam, és így szóltam:

– Adja ide!

Nagy öröm volt hirtelen akkora pénzhez jutni, de az örömre nemsokára bánat következett. Mert az történt ugyanis, hogy Madarász nemcsak a pénzével, hanem a szívével is legénykedni akart. Kiválasztotta hát a legügyesebb asszonyt, s azzal szót is értvén, titkon és édesketten a csűr felé elosontak. De az éjszaka leple csütörtököt mondott, mert nemsokára nagy ordítozást hallottunk.

406

Erre kifutottunk az udvarra, s hát Madarász már vérbe borulva nyöszörgött ottan, s mellette véres bicskával egy ember, s az ember mellett pedig térdre borulva az asszony.

Egyszerre mindenki józan lett, akkora volt a baj. S hajnalra még nagyobb lett, mert Madarászt a kórházba kellett szállítani. De mielőtt feltették volna a szekérbe, nagy nyögések között átaladta nekem a hajóra szóló jegyet, amivel három nap múlva már vissza akart Amerikába menni. S a jegy mellé azt mondotta, hogy ha mégis meg találna halni, akkor az amerikai zászló jegyében legyen az enyém a jegy is.

Másnap már az enyém lett, s ahogy nézegettem, bizony ismét elgondolkoztam az élet fordulatain; s nemkülönben azon, hogy mindnyájan tengeren élünk, melynek a hullámai nem kérdezik a nevünket.

Hát eme szomorú szerencse után, még azon a napon estefelé elmentem a temetőbe, az édesanyám sírjához. Elpanaszoltam neki az apám házassági fordulatát; majd meggyóntam azt is, hogy még nem tudtam a kezembe ragadni a szegények és az elnyomottak zászlaját, mert engemet is mindenki el akart mindig nyomni a városi forgatagban. Édesanyám nekem megbocsátott, s amikor azt is elmondtam, hogy a Gondviselés végzése szerint Madarásztól egy hajójegyet örököltem, amit kárba menni nem hagyhatok, akkor a sírhanton olyanok lettek a virágok, mint egy-egy anyai csók, és a szellő is olyan, mintha édesanyám beszélt volna, mondván csendesen és selymes szeretettel:

– Szeresd az embereket; és járj Amerikában szerencsével, édes egyetlen fiam!

407 408
Ábel Amerikában
409 410
Első fejezet

Szegény anyám olyan asszony volt, kinél kedvezőbb még virágban sem termik. Amíg élt is, örökké pártomat fogta, csak néha a szeretet akadályozta meg abban, hogy ne úgy lásson valamit jónak, ahogy én. Amióta azonban leszállott a földbe, azóta a szeretet sem gátolta meg semmiben, hanem minden úgy volt a legjobban, ahogy én mondtam s gondoltam. Lám, a sírnál is, amikor elmondtam neki, hogy az öröklött hajójeggyel Amerikába szeretnék menni, úgy állott mellém, mint az őrzőangyal. El is gondoltam, ahogy a temetőből hazafelé jöttemben a faleveleket hulladozni láttam, hogy halott édesanyát szeretni és hulló falevelet látni milyen közeli rokon!

Bezzeg apám nem langyult el ennyire semmiféle szándékomon, hanem inkább vizsgálódva nézett mint jegytulajdonost. Folyton ügyelte a lépteimet, és pislogott bé a homlokom mögé, hogy vajon mit akarhatok. Talán még az is megjárta az eszit, hogy egy szép napon felpattanok a hajójegyre, és úgy elvágtatok rajta, hogy még az Óperenciás-tenger vizét is csak játszva fogom meglegyinteni, mint a fecske. Eszes ember volt ő magától is, s hát még ami tudományt belőlem merített! Mint például azt, hogy nemcsak lábon járó emberek élnek, hanem vannak szárnyasok is! Így aztán nem is róhattam meg, titkon sem őt, amiért szemmel tartott engem. Aminthogy feddő szót akkor sem szóltam neki, amikor arra ébredtem az egyik éjszaka, hogy az ujjasom zsebeiben kotorászik. Tudtam, hogy a jegyet akarja megfogni valahol, de én, mintha csak álmomban harapós kutyától féltettem volna valakit, csakúgy kiáltottam el magamat:

– Megharapja!

411

Apám úgy megijedt a váratlan intelemtől, hogy feldöntötte a széket, s maga is keresztülesett rajta. Erre mindnyájan felébredtünk, akik a szobában voltunk: vagyis rajtam kívül a macska s az apám új felesége, Zsuzsika néni, kit én sohasem tudtam anyámnak nevezni.

– Te ott mit csinálsz, Gergely? – pattant fel Zsuzsika néni.

– Nem látod!? – felelte apám.

Aztán feltápászkodott nyögve, mire én is így találtam szólni:

– Érezné csak az ütést, akkor tudná!

Ámbár nem akartam, mégis nagy veszedelmet idéztem fel ezzel a szóval, mert Zsuzsika néni úgy értette, hogy én ütést kívánok neki. Felugrott hát az ágyból, s mint egy nagy fehér kísértet, kiabálni kezdett:

– Ütni!? Engemet ütni!? Hát itt vagyok! Üssetek, verjetek! Öljetek meg, gyertek!

Apám úgy meg volt ijedve a feltámadt feleségitől, hogy fél kezével is alig merte fogni a megsérült lábát. Csak amikor a holdvilág, amit Zsuzsika néni kiijesztett volt a szobából, kezdett visszaözönleni, csak akkor szólalt meg nyájason:

– Erre nem esküdtél volt meg, Zsuzsika.

– Mire?

– Erre, hogy éjfélkor kiszökjél az ágyból, s harcot hirdess.

Néha egyremegy, hogy bombát vet-e az ember vagy nyájas szavakot, mert az apám felesége felragadta a széket, s úgy kilőtte a keziből, hogy az apám füle mellett elburungozott, s a ház sarkában leszállt, és nagyot sóhajtva így szólt:

– Többet nem ültök rajtam.

Utána nagy éjjeli csend lett, majd apám a fal mellől felém nézett, és azt kérdezte:

– Te ezt gondoltad volna-e, Ábel?

– Ha én házasodtam volna meg, akkor igen – feleltem neki; aztán a ruhámat összeszedtem, és nekiláttam, hogy felöltözzem.

412

Apám a fal mellől még akkor sem mert mozdulni, a felesége pedig leült az ágy szélire, és sírni kezdett. Először meghatóan sírt, mint akinek szíve van; de amikor látta, hogy mi nem sietünk egy-egy keszkenővel oda, hogy a könnyeit letöröljük, akkor valósággal bőgni kezdett. Édesapám félrebillent fejjel nézte egy ideig őt, majd rám tekintett, és halk szóval megkérdezte:

– Hát te mért öltözöl, Ábel?

– Megyek aludni, mert már ideje – mondtam.

– S hova?

– Én azt hiszem, hogy a csűrbe.

A csűrt most apám is szívesebben elvette volna feleségül, mint Zsuzsika nénit, mert követte példámot, úgy az öltözködésben, mint a nyugalomkeresésben. Amikor magunkon érezhettük a gúnyát, csendesen kivonultunk. De az ajtóból én még visszaszóltam az apám feleséginek:

– Aztán ha nem muszáj, ne sírjon!

Künn a csűrben azon kezdtünk apámmal tanakodni, hogy a földre szerkesszünk-e szénából ágyat, vagy pedig mindjárt felmenjünk az odorba. Apám azon a véleményen volt, hogy maradjunk lent a földön, mert a feleségét valami baj elfoghatja, s akkor inkább kéznél vagyunk. Én ellenben azt tanácsoltam, hogy jobb lesz, ha felmegyünk az odorba, mert nekünk nem kéznél kell lenni, hanem éppen ellenkezőleg!

– Hát én nem bánom – egyezett belé apám –, de akkor előbb még meglesem az ablakon keresztül, hogy mit csinál.

Figyelmeztettem őt, hogy mi már egyszer leselkedtünk volt a Hargitán lévő erdei háznál. Apám azonban nem hallgatott reám, hanem azt mondotta, hogy várjak egy percre, mert ő mégis odamegy az ablakhoz, és bétekint azon. Többet nem szóltam, hanem eresztettem, hogy menjen. De alig hogy néhány percig várakoztam, egyszerre nagy csörömpölést hallottam, majd utána két felkiáltást. S a következő pillantásban apám már sebes vágtatással bészökött a csűrbe, s egyenesen neki a lajtorjának, amelyen sza413ladni kezdett felfelé, mint a menyét. Nem tudtam, hogy mi lehet, magam is utánairamodtam; s ahogy odafent a lajtorjáról a szénába ugrottam, apám abban a percben megragadta a lajtorját, gyorsan felhúzta hozzánk, s a csűr fedele mellé fektette a szénára, hogy ne tudjon utánunk jönni, csak a madár.

– Ugyanbiza mi történt? – kérdeztem, ahogy meg tudtunk szusszanni mind a ketten.

– Lehet, hogy a vérem is folyik – felelte apám.

Éreztem a sötétség leple alatt, hogy nem tréfa, amit mond. Elékaptam hát hamar a zsebemből azt a kicsi öngyújtót, amit Blanka a komisszártól s én pedig Blankától nyertem volt ajándékba, s odavillantottam azzal apámra. S bizony látnom kellett, hogy nemcsak lehet, hanem valóság, hogy folyik a vére. A jobbik arcáján egy vágás volt szegénynek, s abból elég gazdagon csorgott. A zsebkendőmmel letöröltem a vért, majd bé is kötöttem megsérült arcáját. Aztán ledőlt apám a szénára, és nagyot sóhajtott. Ledőltem én is utána, és szintén nagyot sóhajtottam.

Egy ideig csak gondolatban beszélgettünk, de aztán megindult a szó is:

– Ezen a mi földünkön a második termés nem szokott jó lenni – mondta apám.

– Nem bizony – feleltem neki –, mert a jó magot is hiába vetjük el, ha rossz a föld.

Valami nyári bogár furakodott a fejünk tájékán a széna között. Őt ügyeltük egy jó darabig, s tán apámnak is eszébe jutott hasztalan sorsa a látatlan bogárnak, akin nem tudtunk segíteni, mert nem tudtuk visszahozni neki az elmúlott nyárt.

– Biztosan egyedül van – mondtam.

– A bogár-e?

– Az is.

– Örvendjen neki – felelte apám, majd mintha szégyellte volna a hirtelen szót, erősebb hangon utánatette: – Vajon hová igyekszik?

414

– Lehet, hogy az ablakhoz akar menni, hogy azon bétekintsen – mondtam.

Erre az eleven fordulatra apám matarászni kezdett a szénában. De olyan szaporán kutatott a setétben, mintha egy perc múlva már minden késő lenne.

– Maga mit keres? – kérdeztem tőle.

– Én a bogarat – mondta.

– S azt mért?

– Nehogy odamenjen ő is az ablakhoz.

Egy kicsi idő múlva, ahogy ezt mondta, boldog sóhajtás ugrott ki a melléből, és a széna illatában cigánykereket vetett. Biztosan tudtam ebből, hogy megfogta a bogarat. S már az én kezemben is ott volt a kicsi öngyújtó, mit a markomban fogtam, s vigyázattal meggyújtottam. Apám odahozta a bogarat a fény udvarába, s előbb hátból s azután hasból jól megnéztük. Nekem visszamaradt egy darabig a szuszogásom is, mert úgy találtam, hogy bogárban éppen olyan, mint emberben apám. Két eleven fekete szeme neki, sötétbarna színe, bajusznak két csáp kisirítve, s még a nagysága is pontosan akkora a bogárvilágban, mint az apámé az emberek között. Úgy dobogott a szívem, hogy szólani sem tudtam hamarjában, csak ennyit:

– Mondjon neki valamit, édesapám!

Apám csucsorított szájjal és gügyögve, ahogy gyermekeknek szokás, ezt a beszédet intézte hozzá:

– Ősz van, bogár! Hiába kutatsz a párod után, mert valahol az enyészetben van eddig. S nem az ablaknál, ahová menni akarsz. Mert ott az ablaknál egy olyan bogár van, aki neked nem a szívét mutatná, hanem a csúfolódó nyelvit. S amikor te azt látnád, vén keserűségedben bétörnéd az ablaküveget, ami megsebezné arcodat, és folyna a véred…

Apám küszködött egy kicsit, mintha meg akarná fojtani valaki, majd nagy nehezen kinyögött még ennyit:

– Folyna, mint nekem…

415

Utána a szénára esett elernyedve a keze, és a bogár elfutott. Én is eloltottam az öngyújtót, és se nem szóltam, se nem sírtam, hanem arcomat a szénába dugtam, hogy szúrja.

Sokáig így feküdtünk, talán órák hosszat is. Sok minden járt a fejemben, és a szívemben még sokkal több. Végiggondoltam mindent: szegény gyermekkoromat és a sorsomat a Hargitától mostanáig; aztán megkerestem a zsebemben a jegyet, a kezembe vettem, s úgy elaludtam.

Már kivirradott volt, amikor apám felébresztett. Nem is tudtam, hogy miért és miért nem, de az első mozdulatom az volt, hogy eldugjam a jegyet. Apám azonban a jó szemével meglátta, és megkérdezte:

– Miféle papirosat dugdosol, Ábel?

– Ez a jegy.

– A hajóra?

– Arra.

Apám elgondolkozott, majd mellékesen így szólt:

– Azt mondják, hogy szinte mindenki odavesz a tengerbe.

– Ne féljen, én nem veszek oda – mondtam.

– Te nem, mert nem fogsz oda menni.

Úgy gondoltam jónak, ha nem ellenkezem apámmal, mert a cifra éjszaka miatt rosszkedve volt. Ellenben, hogy a lelkét egy kicsit felderítsem, nagy férfiasságát kezdtem ébreszteni.

– Ha háború lenne – mondtam –, s abban édesapám katona, egy egész századdal is szembe merném ereszteni. Annál jobban csodálom, hogy egy asszonynak ketten sem tudunk leckét adni.

– Te városban is jártál, sok mindent láttál – felelte apám. – Hát gondolj ki valamit.

Csakugyan gondolkozni kezdtem, majd felugrottam.

– No, tán eszedbe jutott valami? – kérdezte.

– Nekem eszembe – mondtam –, mégpedig valami olyan, hogy megérné az én hajójegyemet is.

– Akkor elé véle, Ábel! – ugrott fel apám is.

416

Gondoltam, hogy ingyen nem adom a találmányt, még apámnak sem; s azért így szóltam:

– Ha beléegyezik, hogy legalább a tenger partjáig elmehessek, akkor megmondom.

– Addig elmehetsz, akár holnap.

– Van nekünk egy kicsi vízipuskánk, ugye?

– Van! – mondta apám.

– No, ha van, akkor mi azt a vízipuskát telieresztjük vízzel, aztán felvisszük a hiuba, s onnét a kürtőlikon keresztül szépen levízipuskázzuk Zsuzsika nénit. De csak úgy, mintha bécsapna az eső, amiről mi nem tehetünk. Jó lesz-e?

Apám már eresztette a lajtorját lefelé.

– Többet egyet se szólj, hanem gyere! – mondta.

Abban is szerencsénk volt, hogy Zsuzsika néni még javában aludt, s éppen a hátán, ahogy nekünk kellett. Hamar megtöltöttük hát a vízipuskát, s már fent is voltunk véle a padláson. Apám a vízlövellő csövet fogta, hogy nagyobb élvezete legyen a dologban, én pedig szivattyúztam neki a vizet. S jól célozhatott a fontos tűzoltásban, mert alig kezdte a cső lövelleni a vizet, odalenn felkiáltott Zsuzsika néni. Apám azonban a fejével és a lábával intett, hogy nyomjam szorgosan a vizet. Én nyomtam is hiba nélkül, ő pedig célban tartotta a csővel az asszonyt, mialatt futkosott a szobában keresztül-kasul és kereken.

Ahogy elvégeztük a szerencsés műveletet, gyorsan és lábujjhegyen lejöttünk, s még a feljáró lajtorját is elvettük, nehogy reánk tudjon esni a gyanú. Aztán visszamentünk oda, ahol aludtunk volt, s a vízipuskát belérejtettük szépen a szénába.

– No, most már mi hibások nem lehetünk – mondta apám.

– Tanulságos dolog volt – szóltam én is –, mert ebből a kicsi fecskendezésből is kiderült, hogy jó dolog a víz; s hát még ahol annyi van, mint a tengerben!

Apám elértette a beszédet, s még egyszer megígérte, hogy a tengerig bármelyik órában elmehetek. Nagy győzelem volt ez is, 417de mintha az angyalok s az ördögök egyformán az én pártomon állottak volna, nemsokára olyan dolog történt, hogy abból kifolyólag a tengert is elnyertem apámtól. Ez a dolog pedig úgy kezdődött, hogy amikor mi, úgy délfelé s nagy álmosan, lejöttünk a szénából, Zsuzsika néni a legnagyobb hadiállapotban fogadott minket. A szemei úgy forogtak, hogy álmomban is sokszor megláttam azután, s azt kiabálta nekünk, hogy mi fecskendeztük le őt a reggeli időben. Apám eléggé mondta, hogy az eső csapott bé a szobába, de Zsuzsika nénivel beszélni nem lehetett.

– Ennek nem elég a vízipuska! – mondotta apám, amikor elmenekülhettünk valahogy előle.

– Hát mondja meg, hogy mi volna elég? – kérdeztem tőle.

– Semmi egyéb, csak az, ha elmenne a háztól.

– S mit ad, ha én ezt keresztülviszem?

Apám úgy nézett reám, mint a Messiásra.

– Hát mit adjak?

– A tengert!

Nagy árat kérhettem apai szívétől, mert felelet helyett nagy bánatosan elment a mezőre, ahonnét csak alkonyatkor jött haza. Akkor azonban így szólt:

– Hát meggondoltam, Ábel. Ha végbeviszed, hogy elmenjen ez a vénasszony a háztól, akkor te is elmehetsz Amerikába.

Utána megölelt, majd hirtelen elfordult, hogy ne lássam a szemét.

Másnap én is elmentem a mezőre, hogy elűző tervet eszeljek ki. Erre is gondoltam, s igen arra is, de a legvégén mégis olyan tervezetben állapodtam meg, ami se vérbe, se pedig erőszakba ne kerüljön. Az első dolgom az volt, hogy levelet írtam Garmada úrnak, s abban a levélben elpanaszoltam neki mindent. Megírtam azt is, hogy nemsokára Amerikába fogok menni; de legfőképpen arra kértem, hogy küldjön nekem egy csúf levelet, s abban írja azt, hogy én tizenötezer lejjel tartozom neki, amit tíz napon belül a föld fenekiből is fizessek ki, mert máskülönben a tizenegyedik napon elárverezteti az apám házát.

418

Garmada úr becsülettel eleget tett a kérésemnek, mert negyednapra egy olyan csúf levelet írt nekem a tartozás miatt, hogy ha azt magától írta volna, a vízipuska neki se lett volna elég. Medve legyen, vagy akár oroszlán, akitől úgy megijedjen apám, mint ettől a levéltől. De amikor megmondtam neki, hogy csak a levegőbe szólnak a betűk, s egyedül az illető cél irányában szükséges, akkor nagyot szökött örömében. Én azonban nem engedtem, hogy sokáig szökdössék, hanem így szóltam hozzá:

– Most aztán ember legyen itt közöttünk két darab! Mert a terv a következő: ezt a levelet az asztalon felejtjük, hogy Zsuzsika néni lesve elolvassa. Ez egy. Aztán magát az asszony előtt ölje a bánat az adósság miatt, nekem pedig egye az életemet. Ez kettő. Aztán kidoboltatja a faluban, hogy az adósság miatt elárverezteti a házat. Ez három. Aztán fogadjunk pénzzel egy embert, aki az árverésen legtöbbet ígérjen a házért, s azt megvegye. Ez négy. Aztán a kertben egy kalibát csinálunk Zsuzsika néninek, hogy ház híján abban lakjék, de abban nem ő fog lakni, hanem a győzelem. Megértette-e?

– Ne félj semmit! – felelte apám.

Ezek után még egy óra sem telt el munka nélkül. Én a levelet felejtettem az asztalon, apám pedig elment a jegyzői irodába, hogy a ház kidobolását megrendelje.

Amikor visszajött, s bément a házba, Zsuzsika néni már javában óbégatott. Apám tette magát, hogy eddig nem is tudott a rettentő adósságról, és felgerjedve keresett engem, aki a kertben szilvát szedegettem egy fáról. Másnap a kidobolás is megtörtént és mindenki sajnálta szegény apámat, csak éppen én nem. Aztán öt nap múlva, éppen egy vasárnap délután, lejátszódott az árverés is. A házat egy Birtalan nevű ember vette meg, apámnak legjobb komája. Mindenki csodálta, hogy honnét van annyi pénze, mert Birtalan mindenkit ezresekkel fejelt meg, aki hozzá mert a vásárhoz szólni. Utána elmentünk hárman a korcsmába, s mi apámmal ketten bánatunkban s Birtalan pedig örömiben olyan áldomást it419tunk, hogy mindkettőjüket én támogattam haza. Zsuzsika néni nagy forrongásban izzott, mert amit ember csak el tud követni ilyen esetben, azt ő mind elkövette. Arra az egyre azonban mégis nehezen vetemedett, hogy felmondja apámmal a közös jármot, s elköltözzék. De azért ez is bekövetkezett, hála legyen az Istennek és Garmada úrnak. Mégpedig akkor következett bé, amikor már készen állott a kertben a kaliba, s apám kezdte a házi felszerelést odahurcolni.

– Sohasem gondoltam volna, hogy így megverjen engem az Isten! – lázadozott fel apám előtt, akinek volt annyi esze, hogy így szóljon:

– Ha szegény Jóbnak jó volt a ganyédomb tetején, akkor nekünk is jó lesz ebben a kicsi kalibában. Úgyis megvénültünk már, s nem sokáig élünk.

Erre Zsuzsi néniben minden elszakadt, ami eddig össze volt kötve benne. Vagyis azt válaszolta, hogy ő bizony még élni akar legalább húsz esztendőt, annyi idő pedig egy kicsit sok lenne abban a kalibában. Éppen azért, az ég és a kaliba legyen apámmal, mert ő ezennel eltávozik oda, ahonnét jött volt.

Össze is szedte minden holmiját, aztán szekeret hozatott, s arra felrakatta. Mire a szekér eljött, addigra apám is tanúkat hívatott velem, hogy mindenki tudja meg: nem kergette el senki, hanem jószántából szakad el.

Amikor bétehettük utána a kaput, apám csendesen így szólt:

– Hallottál-e valakit, aki örömiben meghalt volna?

Többet nem is beszéltünk a dologról, hanem a házi szereléket visszahordtuk a kalibából a szobába. Így telt el estig az idő. Amikor lefeküdtünk, s békességgel bétakaróztunk, apám nagy sóhajtással még csak ennyit mondott erre a napra:

– Te a tengert nyerted meg, Ábel; de én az egész világot.

Helyesnek tartottam, hogy apámé legyen a világ, s az enyim csak a tenger. Így is nehezen bírtam magammal, olyan boldog voltam. Mindjárt meg is írtam Garmada úrnak, hogy immár Amerika nem 420szabadul meg tőlem. Ő erre is válaszolt nekem, s a levelében még egy olyan írást is küldött, amely valami idegen nyelven szólt, s alatta pecsét. Ezt az írást elvittem a paphoz, aki jó ember volt és szerető szívű, ami ki is tűnik mindabból, amit velem ettől fogva csinált.

– Ez valami bizonyítvány – mondta a pap, ahogy elolvasta.

– S micsoda bizonyítvány?

– Arról szól, hogy te világjáró munkatársa vagy valami „Élők és Holtak” című újságnak.

Jót nevettem a kiderült dolgon, s elbeszéltem a papnak, akit Kelemennek hívtak, hogy micsoda újság az a bizonyos, és hogyan hoztuk létre. S mivel Kelemen papban nagy emberszeretőt ismertem meg, gondoltam, hogy elbeszélem neki az egész sorsomat, s különösképpen azt a jelenvaló tervet, hogy Amerikába akarok menni. Hamar kitűnt, hogy milyen helyesen cselekedtem, mert a pap egy sereg jó tanáccsal szolgált nekem. Így azt is a lelkemre beszélte, hogy most télire ne induljak neki annak a nagy útnak s egy idegen világnak, hanem várjam meg a tavaszt. Erre én felfedeztem előtte, hogy nálunk a családi állapot milyen, s azonkívül hiába vesztegetem a drága időt is. A családi állapotra azt felelte a pap, hogy egy hét múlva elmegy házasodni az a legény, aki nála szolgál, s így éppen beállhatnék tavaszig hozzá, annak a helyére. S mondott az időveszteségre is elég okosat, mert azt mondotta, hogy a tél folyamán tanítani fog engemet sok mindenre, ami nemcsak jó lesz nekem, hanem szükséges is.

Látván, hogy az Isten kivel hozott engemet össze, azt feleltem neki, hogy jól van. Ilyenformán minden úgy lett, ahogy ő akarta. Vagyis egy hét múlva béállottam hozzá szolgalegénynek. Két lovat istápoltam, s egy fejős tehént bornyústól, de a pap többet istápolt engemet, mint én azokat, mert minden ebéd után egy órát s minden este két órát tanított. S mind olyan dologra, ami csakugyan egyarányú volt a kenyérrel. Így például kiművelte bennem, hogy pontosan s megfelelő módon tudjak magyarul írni. Ezt a tudományt alapvető tudománynak nevezte, akár a jó kutyának azt a 421tudományát, hogy másképpen ugatja meg a tolvajt, mint a becsületes embert, s megint másképpen az idegen kutyát.

Szigorúságának vettem annyi hasznát, hogy mire lehullott a hó, már másképpen ugattam meg a tolvajt, mint a becsületes embert, vagy mint az idegen kutyát. A pap azzal jutalmazta meg szorgalmamot, hogy elmagyarázta nekem az ősmagyarok honfoglalását, a nagy magyar királyok hőstetteit, az egyszerű pórnép szenvedéseit, annyi századokon keresztül, valamint a székely nemzet árva mivoltát. Azonkívül sokat magyarázott az öt világrészről s annak százféle népéről, de legtöbbet Amerikáról, hadd legyen valami kóstolóm belőle, ha már odamegyek.

Karácsony este pedig két könyvet nyújtott átal nekem, s azok mellé így szólt:

– Az egyikből tanulni fogunk ángolul, s a másikból németül.

Egy kicsit megijedtem ettől a nagyfokú dologtól, mert azt gondoltam hirtelen, hogy addig nem fog elereszteni Amerikába engem, amíg a begyembe nem szedem mind a két könyvet. Nem így történt azonban a dolog, mert csak azt kívánta tőlem, hogy száz darab szót tanuljak meg az egyikből is, a másikból is. Egy hét alatt nemcsak kiválasztotta, hanem le is írta nekem úgy a német százat, mint az angol százat. S hogy még ettől se ijedjek meg valami nagyon, azt mondotta, hogy csak húsvétra kell tudnom azokat, de akkor irgalom nélkül.

Ennyi sok jót cselekedett hát velem Kelemen pap; s nekem mégsem ez esett a legjobban, hanem az a kicsinek látszó cselekedete, hogy Bolha kutyámat is odavette velem együtt a szolgálatba. Semmi sem olyan nehéz, mint szavakkal megmutatni ezt az örömet. De ha elgondolja valaki, hogy az egyik embernek hűséges barátja van, a másiknak gondozó édesanyja, s a harmadiknak szerencsés születése; s akkor elgondolja azt is, hogy nekem mindezek pótlására csak Bolha volt, akkor megértheti szívem örömét.

Bolha úgy csüngött rajtam, hogy ugyan. Ott töltötte az éjszakát az istállóban az ágyam alatt, de amíg én el nem fújtam a kicsi lám422pát, ami a fejem felett állott, addig ő sohasem bújt volna bé a fészkibe, hanem folytonosan engem nézett, s a könyvet, ami rendesen a kezemben volt. Láttam jól sokszor, hogy mennyire nyughatatlan és szenvedő, amiért nem tudta helyettem elvégezni a gazdaságban a dolgot, s amiért nem tudta megtanulni a száz angol szót s a száz németet.

Így múlott el a tél, vagy inkább repült.

Aztán megjött a tavasz, s nekem készülődni kellett. Sokat gondolkoztam azon, hogy melyik napon induljak el. Végre határoztam, s odaállottam Kelemen pap elé. Azt mondottam neki, hogy szeretnék azon a napon indulni, amikor a rügyek és a bárányok is indulni szoktak, vagyis Szent György napján.

– Rendben van, Ábel – mondotta a pap. – Ha éppen úgy akarsz, indulj Szent György napján. Neked is bizonyosan nagy sárkánnyal kell megküzdened, s kérni fogjuk az Istent, hogy ez sikerüljön. Az irományok rendben vannak, s még szállást is szereztem neked New Yorkban, hogy amikor megérkezel, ne legyél a legárvább a világon. Él nekem ugyanis abban a városban egy rokonom, bizonyos Kelemen Gáspár nevű ember, kinek már írtam a te ügyedben, s várni fog a hajónál, amikor megérkezel.

Úgy néztem a papot, mintha apám lett volna, de tudományosabb és tehetősebb személyben. Elgyengítő melegséget éreztem magamban, hogy miképpen háláljam meg neki sok jóságát, és meg akartam csókolni a kezit, de ő azt nem engedte, hanem ahelyett azt mondotta, hogy ne a papot tekintsem benne, hanem az embert, aki azt képzelheti magában, hogy én az ő fia lehetnék. S csakugyan igaz lehetett, hogy saját fiának képzelt engem, mert megfogta a kezemet, és bévezetett a belső szobába, ahol aludni szokott. Ott rámutatott egy nagy kufferre, s így szólt:

– Látod-e ezt a kuffert? No, én ezzel végeztem a teológiát, s Bécsben is ezzel jártam. Most már nem megyek többet Bécsbe, sem más külországi városba. Legyen a tiéd hát ez a kuffer, s hűséges szolgálatod fejiben fogadd azt is szívesen tőlem, ami benne van.

423

Megnéztem, hogy mi van benne, s örömömben le kellett ülnöm a földre. Mert egy tiszta új rend ruha volt benne, sötétszürke színű, finom úri ruha. Melléje három ing, három alsója neki, hat zsebkendő, egy pár fekete cipő, egy kalap, két nyakkendő, három fuszékli; legalól egy szép kicsi imádságoskönyv s egy fekete szemű olvasó, s azok mellett egy kisded fehér zacskóban valami.

Amikor mindezeket végignéztem, s éreztem, hogy nem tudok hamarjában felállni a földről, ránéztem Kelemen papra, és azt kérdeztem tőle:

– Most sem engedi, hogy megcsókoljam a kezit?

Kelemen pap elmosolyodott, és így felelt:

– Az olyan kicsi dolog volna, hogy nem érném be véle.

– Hát akkor mit tegyek?

– Van valami, amit megtehetsz.

– S az mi?

– Egy fogadalom.

Erre felugrottam a földről, hogy valamit én is tehetek végre, s a kicsi zacskóval, amit a kezemben felejtettem, így szóltam:

– Akármit megfogadok a világon, csak mondja!

– Akármit ne fogadj meg – folytatta csendesen a pap –, hanem csupán a következő két dolgot. Először azt, hogy bármi történjék veled, vissza fogsz térni erre a földre, ahol édesanyád pihen, s ahol apád s általában a mi székely népünk él és pihenni fog. Másodszor pedig, hogyha valamikor megházasodol és gyermekeid lesznek, akkor azokat keresztény katolikus vallásban neveled. Ezt a kettőt megfogadod-é?

– Megfogadom – mondtam neki.

Erre jó erősen, ahogy férfiakhoz talál, kezet szorítottunk. S mivel a kicsi zacskó még örökké a kezemben volt, megkérdeztem tőle:

– S hát ebben ugyanbiza mi van?

– Abban egy kicsi hazai föld, hogy sohase feledkezzél meg az anyaföldről – válaszolta Kelemen pap.

424

Amikor ezt hallottam, egyszerre olyan erős lettem, hogy nem jutott eszembe sem vadállat, sem egyéb, amitől félni tudnék. Meg is mondtam a papnak, hogy sok szót ezek után ne várjon tőlem, mert én az életben akarom megmutatni, amit más ilyenkor mondani tudna. Láttam, hogy ez nagyon tetszett neki, s mindjárt megértette azt a kívánságomat is, hogy Bolhával együtt elmenjek még egyszer a mezőre, s ott megjárjam magamat búcsú fejében. El is mentünk ketten, s minden helyet béjártunk, amit csak lehetett. S mialatt jártuk a zsendülő tavaszi mezőket, Bolha olyan két dolgot művelt, hogy azzal a két dologgal, ha értelmét tekintjük, nem maradott a pap háta megett. Először ugyanis azt cselekedte, hogy valamiképpen egy patkányt fogott, s azt odahozta elém, éppen egy frissen felszántott földre. Ott elengedte a patkányt, s amikor az állat jobbra akart futni, akkor a jobb lábával húzott neki egy pofot, s amikor pedig balra akart futni, akkor a bal lábával térítette meg. Amikor pedig a patkány felfordulással jelezte, hogy megunta a dolgot, Bolha gödröt ásott neki, és szépen eltemette. Ettől kezdve alig múlt el egy fél óra, s hát ismét fogott valamit. Odahozta azt is elém, s hát egy madár, mégpedig pacsirta! Megijedtem, hogy ezzel is úgy fog tenni, mint az előbbivel, de mielőtt rászólhattam volna, szelíden és könyörögve nézett Bolha reám. Aztán szépen letette előttem a földre, s az orrával gyengéden megnógatta. Erre a pacsirta rebbent egyet, s felszállt a levegőbe. Nyílegyenesen repült az ég felé, s amikor jól fent volt már, énekelni kezdett.

Bolha utána nézett, s azután reám. Én pedig megsimogattam a fejét, és így szóltam:

– Jól van, megértettem.

Nem beszéltem el a különös dolgot akkor sem, amikor estefelé hazaérkeztünk. De ha el akartam volna mondani, talán akkor is kifutott volna hirtelen a fejemből, mert amire nem számítottam, apámat találtam ottan, nagy beszédben a pappal. Kérdés nélkül is mindjárt megmondta a pap, hogy ő hívatta ide apámat. Azért hívatta ide, hogy búcsút vegyünk egymástól, mert nekem jó reggel 425indulni kell, s nem szeretné, ha bőgéssel kezdődnék holnap a nap. Apám leejtett fejjel hallgatott, s én még sohasem láttam senkit, aki olyan árván tudjon két ember mellett ülni, mint ahogy ő ült mellettünk. Szerettem volna átölelni a nyakát, vagy legalább megsimogatni a fejét, de féltem hozzányúlni, mert úgy éreztem, hogy leesik akkor a földre.

Isten rendelte valósággal, hogy ott legyen a pap, és szóljon hozzá:

– Ne búsuljon, Gergely bácsi! No, ki látott ilyent, felnőtt emberben!?

– Ilyent senki… – mondta apám, de nem emelte fel a fejét.

Kelemen pap tovább vigasztalta, de az öreg fej, amiből annyi szép okosság és kedves móka szikrázott eddig elé, most folyton lefelé csüngött, mintha a földön keresztül akart volna átalnézni Amerikába. Ahogy ott állottunk mellette tehetetlenül, Bolha egyszerre feltette az apám két térdére az ő két lábát, és háromszor is azt mondta neki:

– Hhh! Hhh!

Apám megölelte a kutya nyakát, és csendesen azt mondta:

– Ilyen az ember élete, Bolha… Utoljára csak az állatok maradnak véle…

Az én szívem nem bírta keserű apját nézni, s azért bémentem a belső szobába, s ott az imádságoskönyvet kezdtem forgatni. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el így, csak arra emlékszem, amikor Kelemen pap béjött, és azt mondotta, hogy apám menni akar. Amikor ránéztem, hogy felálljak, még hozzátette:

– Jó lenne, ha vinné a kutyát is.

Erre visszaestem az ülőhelyemre, és azt mondtam:

– A nagy tengernek nagy ára van.

A nehéz búcsú már a lelkére mehetett a papnak is, mert megragadta a karomat, és azt mondta, hogy aki Amerikába akar menni, annak ne csak szíve legyen, hanem ereje is. Ettől egy kicsit megszégyenültem, keményen felálltam, és kimentem apámhoz. Ott megálltam előtte, és azt mondtam:

426

– Szégyen lenne, hogy lélekben a fiú legyen erősebb, mint az apa.

Erre az öreg felállt, és legényesen így szólt:

– Húzd meg a fülemet!

Ha már mondta, meghúztam egy kicsit. Ekkor ő is meg az enyimet, majd ismét így szólt:

– Add ide a régi kalapodat!

Azt is odaadtam neki, mire ő meglobogtatta a kalapot a kutya előtt, és hívni kezdte véle. Bolha rám nézett, hogy mit csináljon, én pedig intettem, hogy kövesse apámat. Szépen el is indultak, s mikor láttam, hogy egészen rendesen mennek, én is utánuk szegődtem, hogy legalább a kapuig elkísérjem őket. Amíg odáig mentünk, elévettem ötszáz lejt abból a pénzből, amit még Garmada úr oldalán szereztem volt, s az útra tartogattam, és odaadtam apámnak. Apám eltette a pénzt, majd az égre nézett, és így szólt:

– Úgy nézem, hogy holnap jó idő lesz.

– Bár adná az Isten – mondtam én is.

Erre kimentek valahogy a kapun.

Akkor éjjel nyitott szemmel feküdtem egészen hajnalig. S mihelyt annyira megvirradt, mindjárt felkeltem, és tetőtől talpig abba öltöztem, amit Kelemen pap ajándékozott nekem.

– Olyan vagy, Ábel, mint egy főispáni titkár – mondta a pap.

Kedvem lett volna azt felelni, hogy titkár vagyok ugyan, de nem a főispáné, hanem az érzelmeké és a szenvedéseké, de hát nem akartam nyújtani most semmiféle szóval az időt. Feltettük a papi kuffert, ami Bécset is látta, gondosan a szekérre, s utána magunk is felültünk. Kelemen pap egy szomszédos legényt kért meg arra, hogy ez alkalommal hajtsa a lovakat. A legény egy percig sem felejtette, hogy a más lovait hajtja. Úgy repültünk tehát, hogy ugyan fognunk kellett az ülés karfáját, nehogy kilóduljunk a tavaszi sáncba.

Egy órával korábban érkeztünk a vasúti állomásra, mint ahogy kellett volna. Kértem Kelemen papot, hogy forduljon a szekérrel vissza, mert én az egyedülvalóságot már szeretném megkezdeni. 427Ő megtette, amire kértem, csupán egy barackot adott búcsúzóul a fejemre; s aztán odalett a két pej lovával, amiket úgy szítottam egész télen, mint a tüzet.

S ahogy egyedül maradtam, különös változás történt velem. Egyszerre mintha kezdettem volna elfelejteni mindent, ami ezen a télen, s különösen azt, ami tegnap történt velem. Ködbe borult emlékezésem előtt a falu, a mi kicsi házunk s a pap háza, s ködbe borult Bolha szorgos alakja, valamint az édesapám arca és a papé.

Mire a vonat béfutott, s én felülhettem volna reá, már el is süllyedt minden, ami valaha volt.

Csak azt láttam a vonat ablakán keresztül, hogy futunk, mindegyre csak futunk; s a legtöbb, amit ki tudtam gondolni, az volt, hogy bizonyosan valami szelet kergetünk, valami gonosz szelet.

Így futottunk, s mindig csak futottunk.

S a nagy futásnak az lett a vége, aminek lennie kellett, vagyis estefelé megérkeztem Bukarestbe. Úgy ereszkedtem le a vonatról a nagy katolikus kufferrel, mintha semmi dolgom nem lett volna. De nem is volt szükség arra, hogy sebes mozgással vagy kiabálással elevenítsem a forgalmat, mert olyan nyüzsgést, amilyen itt volt, ezen a nagy állomáson, a szem még nem látott. Nemcsak a sűrű szavakat torlasztották a leggyorsabban, hanem úgy szaladgált mindenki, mintha a gazdag apja halt volna meg.

Megvártam, amíg lezajlott a nehezebbje, s akkor magam is átalvergődtem az állomás épületén, hogy valamiképpen a városba jussak. Pompázó kocsik álldogáltak az állomás előtt, magosak voltak, feketék és fényesek. S fent a bakon, s mindegyiken, egy-egy nagydarab ember, szép és gombos ruhában, mintha a forgalom szolgabírái lettek volna.

Az egyik meglátta talán, hogy uraskodva szeretnék bévonulni a városba, s intett nekem, hogy üljek fel. Én nem kérettem magamat, hanem a kuffert helyére emeltem, s utána magam is felültem. Amikor pedig a kocsis hátrafordult, hogy hova parancsolom őt, 428egy pillanatra áldottam a papot a száz német szóért, melyek közül kettőt mindjárt ki is halásztam, szólván a gombos embernek:

– Hotel, klein.

A kocsis bólintott, és elindította a két szép fekete lovat. Azok hullámzó trappolásban vittek engemet a városon keresztül, majd egy dísztelen és sárga falú ház előtt megálltak. A kapura tekintettem, s hát azon egy tábla volt, s a táblán pedig a következő felírás:

– „Hotel Salamon Klein.”

Ahogy ezt megláttam, hirtelen elfelejtettem, hogy micsoda városban vagyok, s így fakadtam ki magyarul:

– No, ez ugyan klein, de inkább Salamon!

Erre a kocsis nevetni kezdett, majd tiszta magyarul azt mondta nekem:

– Hát nem ide akart uraságod jönni?

Úgy néztem rá, mint egy csodára.

– Hát maga mitől tud magyarul? – kérdeztem.

– Én a csángóságomtól – felelte.

Megmondtam neki, hogy így már jól van a dolog, akárhova is hozott, mert magyar ember rossz helyre nem viheti a magyart. Kifizettem neki a díjat, s még meg is szereztem öt lejjel, mert az ötezer s valamennyi lejből, amit Kolozsvárról hazahoztam volt, még négyezer a zsebemben nyugodott, s a Madarász-féle húsz dollár is. Mire a fizetés megtörtént, már odafutott az udvarból egy fiú, ingben és lapos sapkával a fején, s a nagy kuffert felragadta. Aprítottam utána, nehogy túlfelől kivigye a házból. De nem vitte ki, hanem bétette egy kicsi szobába, mely a hármas számot viselte, s amelynek az ajtaja és az ablaka az udvarra nyílott.

– No, innét nem esem ki! – gondoltam, mert a küszöb egy szinten volt az udvari földdel.

A sapkás fiú sután nézett reám, de nem sokáig maradt suta, mert a fizetés felől kezdett mutogatni. A mutogatást csak akkor hagyta abba, amikor százig ment a tíz ujjával. Erre kitettem neki 429a százast, majd a nagy némaság után, s éppen amikor ment volna kifelé, elsóhajtottam magamot, és így szóltam:

– Herr Gott!

Úgy tekintett vissza hirtelen, mint a Lót felesége annak idején, de amikor látta, hogy barátilag mosolygok, ő is azt tette, és elment. Volt ott a szobában az ágy szélinél egy bőrszék, ami ugyancsak a harctéren lehetett a nagy háborúban, mert az egyik lába hiányzott. Azonkívül a bőre is sok helyen tátogott, mintha erősen várta volna, hogy valaki már beléüljön. Én ezt mindjárt megcselekedtem, mert a búcsúzás a lelkemből s megint az utazás a testemből úgy kiszívta volt az erőt, hogy nyugalmat kívántam. Azt is gondoltam, hogy egy kicsit elrendezgetem a közeli múltat, és béosztom a holnapi jövőt, de még mielőtt valamire jutottam volna, elszenderedtem. Egy kicsit későbben arra riadtam fel, hogy valami kutya ugat a szobában. Felugrottam, s először nem az jutott eszembe, hogy hol vagyok, hanem azt láttam, hogy két kakas verekedik a szobában, s azt ugatja egy kicsi tarka kutya. Ezeken kívül még egy másik fekete kutya is volt, valamint két tyúk és három galamb. S ezek mind bent a szobában, s az ajtó félig nyitva. Mindjárt gondoltam, hogy a sok lakosú nagy udvarról gyűltek oda, de azért mégis furcsának találtam, hogy egy kurta aluvás alatt ennyire Noé bárkájává változzék a szobám, amelyért száz lejt kellett fizetnem, még az aluvás előtt. Szépen békességet teremtettem hát a kakasok között, aztán távozásra kértem az egész sereget, s utánuk bézártam az ajtót. Egyúttal a bőrszékkel is felbontottam a barátságot, mert megvetettem az ágyat, s abba feküdtem belé.

Másnap reggelig egyet aludtam.

Akkor ismét felöltöztem úrnak, s mivel a hasam erősen meglaposodott volt, úgy határoztam, hogy elmegyek valami vendéglőbe, s öltözetemhez találó eledelt eszem reggelire, vagyis kávét. Mielőtt kiléptem volna a szobából, a kuffer arra kért, hogy odakünn a kapu előtt nézzem meg pontosan az utca nevit s a ház számát. Én ezt nemcsak megnéztem, hanem a kicsi zsebkönyvemben 430fel is írtam, mert a Kelemen pap tanítása jutott eszembe. Ő pedig azt tanította volt, hogy az olyan ember, aki írni tud, az eszit úrnak nevelheti, mert szolgának ott van a ceruza és a papiros.

Nemsokára találtam is egy kávéházat, ahol két zsemlével együtt elköltöttem a kitűzött eledelt, s azután újságot olvastam. De nem akármilyen újságot, hanem németet! Az emberek könnyen azt gondolhatták, hogy a Vilmos császár fia vetődött oda, román világot látni. Én azonban nem sokat ügyeltem az emberekre, mert elég munkát adott az is, hogy a Kelemen pap száz német szava közül, melyek elbújva bizonyosan ott voltak az újságban, néhányat megtaláljak. A vizsgálat elég jól sikerült, mert tízet ki tudtam halászni. Ezzel a tízzel aztán el is mentem, hogy a hajóstársaság irodájában jelentsem magamat, mert a levélben azt kívánták volt tőlem. Ebből a célból ismét kocsira ültem, hadd lássák ott is, hogy az én személyemben nem akárki utazik Amerikába.

Az irodának óriási üveges ajtaja volt, mely az utcára nézett. Az ajtó egyik szárnya éppen nyitva is állott, s így jól láthatták, hogy basa gyanánt érkezem. Ahogy beléptem, olyan bűz csapott meg, mintha az ócskapiac is ott lett volna. Nem tudom, hogy mi áraszthatta azt a bűzt, de valami részük bizonyosan volt benne azoknak is, akik ott voltak az irodán. S ezek elegen voltak, mert a hosszú pulton innét tizenkettőt számoltam meg hirtelen, nagyon elvegyes utazókat. A pulton túl pedig, egymástól két lépés távolságnyira, három úrféle állott, hogy minket lebonyolítson. Ennek a háromnak a háta mögött pedig egy negyedik ide-oda járkált, és mindegyre belenézett abba az írásba, amit amazok a vallomástevő utasokról szerkesztettek.

Nem akartam megelőzni azokat, akik előttem jöttek, hanem a két kezemet a két nadrágzsebembe tettem, s emígy sétálni kezdtem az irodában. A falakon nagy képek függöttek, s azokat is megnéztem, hadd tanuljak, amit lehet. Ezek a képek mind rokonságban voltak egymással, mert olyan egy sem volt, amelyik hajót ne ábrázolt volna. Az egyik kettőt, a másik sok kicsit, s a harma431dik csak egyet, de óriásit! Mind buzogva úsztak a nagy tenger nagy habjai között, de mégis inkább füstöltek, mint haladtak.

Nagy volt a boldogságom, hogy nemsokára életben fogom tapasztalni, amit a nagy képek mutattak. S hogy ez minél hamarább meglegyen, oda is mentem az egyik igazgatóhoz, aki csak rám nézett, és így szólt:

– Magyar?

– Annak születtem volt – feleltem neki.

Erre azt mondotta, hogy menjek oda a másikhoz, aki a szélén írja a maga részit, mert a magyarokról az veszi fel az adatokat. Láttam, hogy nagyon bé vannak osztva, s mivel a rendet magam is szeretem, szépen odamentem ahhoz a másikhoz. Az megvizsgálta becsületesen az irományaimat, s meg azután engemet is. Kikérdezett mindenről: a születésemről, apámról s anyámról, a vallásomról, s még arról is, hogy nincs-e valami testi hibám. Erre az utolsóra azt mondtam neki, hogy van.

– Miféle? – kérdezte meghökkenve.

– Az, hogy nem tudok úszni! – mondtam.

Legyintett, és így felelt:

– Az nem baj.

– Éppen hogy baj – védtem magamat –, mert ha tudnék úszni, akkor átalúsznám a tengert, s nem kéne a vitelért fizetnem.

Erre nem felelt az írogató, de a hátam mögött kettő is elnevette magát, és azt mondta:

– Olyan testi hibánk nekünk is van!

Tőlem jobbra, a másik írnok előtt, egy magas fiatalember állott, nagy feje volt neki, s azon veres haja. Terjedelmes mogorva ábrázatával odafordult felénk, és azt mondta:

– Ilyen bolondot rég nem hallottam beszélni.

– Miért? – kérdeztem.

– Azért, mert én tudok úszni, s mégiscsak venni kellett nekem jegyet.

432

Odasandítottam a hátam mögöttiekre, és így feleltem a vereshajúnak:

– Akkor ilyen bolondot én is rég hallottam csinálni.

A társaim jót kacagtak a dolgon, de a vereshajú úgy megharagudott, hogy nem szólott többet. Valamit akarhatott azonban mégis, mert a dolga végzése után nem távozott el az irodából, hanem az ajtónál megállt. Én ezt észrevettem, s magamban azt gondoltam, hogy bizonyosan engemet vár, mégpedig olyan szándékkal, ami nem lehet kedves. S amit gondoltam, helyesnek bizonyult, mert ahogy kifelé igyekeztem volna, egyszerre mellém állott, s hát jön velem együtt kifelé. Hagytam, hogy jöjjön, de ő nemcsak jött, hanem egy kicsi idő múlva így szólt:

– Maga magyar?

– Az írnok felírta – feleltem neki.

Erre ismét csak úgy tett, mint az előbb: először jött, s aztán így szólt:

– Én szász vagyok.

– Az nem bűn – mondtam.

Még mogorvábban tekintett reám, mint ahogy az irodában tette volt. Ezért jónak láttam, ha valamiről kedvezőbb szavakat intézek hozzá. Húsos kék szemibe néztem hát mosolyogva, és azt mondtam:

– Azok a szászok mind ilyen nagyok és erősek?

– Én mészáros voltam Régenben, s azért vagyok ilyen erős. Mindig megfogtam egy marhának a felit, amikor meg volt nyúzva, s úgy akasztottam fel a szegre, mint a köpönyeget.

Éppen most, az amerikai küszöb előtt, nem szerettem volna köpönyeg lenni a markában, s elég ügyetlenül azt találtam mondani:

– Vajon mi lenne, ha elmennénk együtt ebédelni?

– Az lenne, hogy jóllaknánk – felelte.

Úgy látszik, jártasabb is volt a városban, mint én, mert egyszerre átalvette a vezetést, s egy olyan vendéglőbe vezetett, melyre panaszom nem lehetett. Alig telepedtünk meg egy fal melletti asz433talnál, rögtön sósperecet rendelt, és két korsóval söritalt. Azután így szólott hozzám:

– Úgy hiszem, rendeljünk utána valami jó húst.

– Hát rendeljen! – mondtam. – Maga jobban ismeri a húsokat.

Csakugyan jobban ismerte, mert azt mondotta, hogy együnk csirkét, amit nyárson sütnek meg.

– Hányat együnk? – kérdeztem.

– Előbb csak egy nagyot – felelte –, azt fizesse maga. Utána talán még egy nagyobbat fogunk megenni, s azt én fizetem.

Beléegyeztem a dologba, s elrendeltük, hogy a legnagyobb csirkét húzzák nyársra nekünk. Utána olyan öröm fogta el a szászt, hogy a poharat az asztalhoz ütötte, és így szólt:

– Legyünk ketten testvérek, a szász ember s a magyar ember.

Elnevettem magamat, s azt mondtam neki:

– Egy ilyen erős emberrel nem ellenkezhetem.

Úgy kívánta, hogy kiigyuk fenékig a poharat. Ez neki könnyen ment, s három húzásra nekem is.

– Téged hogy hívnak? – kérdezte azután.

– Engem Ábelnek, ha már testvérek lettünk.

– No, az nagyon jó, mert az én nevem Edmond.

Ilyen nagy testvériségben hozták el a gyönyörű szárnyast. A színe olyan volt, mint a halványpiros rózsának, de a szaga még amazénál is jobb. Edmond morgott neki örömiben, és felragadta a kést s a villát.

– Te melyik részit szereted? – kérdezte.

– Lám, találd el! – mondtam neki.

– Én azt gondolom, hogy a szárnyát, mert a szóval mindig repülsz ide és oda.

Meg sem várta, hogy mondjak erre valamit, hanem nagy szakértelemmel levágta a két szárnyát, és a tányéromra tette. Ettől kezdve gyorsan zajlott a dolog, mert amíg én a jóízű csontikákkal bíbelődtem, addig ő a többit mind megette. Hanem akkor én sem vártam meg, hogy szólhasson valamit, hanem megrendeltem a 434második csirkét. Amikor ezt is elhozták, hamar felragadtam a kést és a villát, s megkérdeztem Edmondot:

– Te melyik részit szereted?

– Lássuk, találd el! – mondta ő is, mire én így szóltam:

– Én azt gondolom, hogy a szívét, mert olyan jószívű vagy.

Edmond elnevette magát, de a szemiben hegyes volt a fény. Tőlem azonban lehetett, mert kegyetlenül kivettem a csirkének a kicsi szívét, és odatettem az ő tányérjára. Aztán egy combot magam is megettem, a többit pedig bécsomagoltattam a pincérrel, hogy elvihessem az útra. Edmond nem szólt ellenem semmit, de olyan lett, mintha tövis ment volna a lábába. Ismét hozatott sört magának, s azután ismét. A csoda ölt meg, hogy ennyi ital hova fér el a szászba, de a nagy hasán kívül ott volt neki a nagy feje is, melybe szintén mehetett sör, mert a szeme megzavarodott, majd énekelni is kezdett. Először csendesen énekelt, de aztán egy-egy bömbölést is vegyített belé. Már nagyon kezdtek az emberek nézni minket, de Edmond nemhogy elhallgatott volna, hanem két óriási kezével valami katonai marsot kezdett dobolni az asztalon. A poharak és a tányérok a csirkecsontokkal úgy táncoltak, mintha bálban lettek volna. Mondtam neki, hogy ne hágja át a nappali korlátot, de ő nem fogadott szót nekem. Ez pedig szinte nagy bajt eredményezett, mert csak az ige tartotta, hogy nem játszottuk el Amerikát. Ugyanis, amikor a pincér csendre intette, s Edmond még akkor sem szállott alább, akkor egy rendőr jelent meg, nagy revolverrel az oldalán s egy gumibottal a jobb kezében. Én úgy megijedtem erre, hogy egyszerre sárgára értem, mint ősszel a tök. A rendőr rávágott a gumibottal az asztalunkra, s rákiáltott valamit a barátomra is. Ha lehetett, még jobban megijedtem ettől, mert arra gondoltam, hogy most a rendőr is búcsúzhatik a világtól, ha Edmond köpenynek találja tekinteni. Szerencsére nem tekintette annak, hanem bocsánatkérőleg mosolygott, és azt mondta:

– Nincsen semmi baj.

435

Aztán intett a tulajdonosnak, hogy fizetni szeretne. Kivett egy ötszáz lejest a zsebiből, és az asztalra tette. A pincér is ott állott, és kezdte felsorolni a tulajdonosnak, hogy mennyi perecet ettünk meg, hány pohár sör volt, és hány darab csirke. Amikor a csirkéhez értek a számadással, én ráhunyorítottam a tulajdonosra, és a két csirke mellé a rendőr számára még egy harmadikat is intettem neki. Az okos gazda ezt megértette, és háromnak vonta le az árát. Utána barátságosan odaszólt a rendőrnek is, de valami jót szólhatott, mert a rendőr szalutált, majd egy másik asztalhoz leült.

Azt már nem tudom, hogy a harmadik csirkének melyik részit adták a rendőrnek, mert mi a fizetés után szépen eljöttünk. Künn az utcán a nagy testvéri ebédelésnek a felét kifizettem Edmondnak, ki csak bólogatott a nehéz fejével, és megjámborodva cammogott mellettem, vissza az irodába. Itt azonban az erő ismét feltornyosult benne, mert ahogy beléptünk az üveges ajtón, nekiment egy hatalmas és kövér asszonyságnak, aki ott állott a pult előtt.

– Maga hány kiló? – kérdezte.

– Én bizony százhúsz – mondta az asszony.

Erre Edmond felragadta, mint egy leánykát. Az asszony elsikoltotta magát, de abban a pillantásban már ott terjedt el a pulton, a szász barátom jóvoltából. Először megijedt mindenki, s kivált az írnokok, de amikor kitűnt, hogy csak tréfa volt az egész, s az asszonynak semmi baja nem származott, akkor általános kacagás keletkezett. Edmondnak olyan becsülete lett az asszonyemeléstől, hogy leültették külön egy székre, ahol ő nemsokára el is aludt.

Én beszédbe keveredtem az írnokokkal, s elmondottam nekik, hogy három csirkét ettünk meg a vendéglőben, s még egy rendőrt is úgy megijesztettünk, hogy mindjárt leült a másik asztal mellé. A kövér asszony sem futott el, hanem hol az én beszédemet hallgatta, hol pedig Edmondot nézegette sóvár szemekkel, mintha szerette volna ágyba lefektetni és szépen bétakarni.

Vidám beszédem miatt, melyben a komló virágzott, úgy megkedveltek az írnokok, hogy az egyik öt darab levelezőlapot adott 436nekem. Mindegyiken egy-egy nagy hajó úszott a tengeren. Nagyon megörvendettem ezeknek, s mindjárt meg is írtam belőlük négyet: egyet apámnak, egyet Kelemen papnak, egyet Garmada úrnak, s a negyediket pedig Blanka kisasszonynak. Amikor ezzel a sok üdvözlettel készen voltam, a másik írnok azt kérdezte tőlem, hogy mi a foglalkozásom.

– Utazó vagyok – feleltem neki.

– Kereskedelmi utazó?

– Dehogy kereskedelmi! – mondtam. – Amerikai utazó!

Mivel ezen csak nevettek, és kilétem felől tovább kínoztak engem, elévettem a Garmada úr bizonyítványát, s odaadtam nekik. Kézből kézbe adták a pecsétes írást, egyezkedtek valamit fölötte, majd az egyik így szólt:

– Miről akarja maga tudósítani ezt az újságot?

– Amit látok, s amit tapasztalok, azokról mind tudósítom – feleltem neki. – De csak az igazságnak megfelelőleg. Legelsőbben erről az irodáról fogok írni, s azután a hajóról, s egyáltalában mindenről, amiben részem lesz.

Az írnok visszaadta nekem az írást, és azt mondotta, hogy ő lesz az, aki egészen a hajóig el fog kísérni minket, s ne búsuljak, mert lesz elég gondja arra, hogy kedvezményekben részesüljek.

– Ahogy lesz, úgy lesz – mondtam. – S az írás is ahhoz léve.

Mindjárt látnom kellett, hogy nemcsak beszél az írnok, hanem mond is valamit. Ugyanis béhívott a pult mögé, s ott az ablak mellett egy olyan karosszékbe ültetett engem, amilyen csak egy volt az egész irodán. Ahogy ott leülhettem, abban a percben cigarettával is megkínált. Én rágyújtottam, s úgy eregettem a füstöt, mint a sorozóbizottságban a szolgabíró. Azt is megkérdezték tőlem, hogy hol vettem a városban szállást, mivel el akarják a csomagot onnét hozatni. Odaadtam a címet nekik, s egy félóra múlva a katolikus kuffer már ott is volt. Akkor kiállították a vasúti jegyet is, egészen a kikötő városig, melynek a neve Danzig. Megköszöntem a jegyet, de sokra nem mentem a köszönéssel, mert az „Élők és 437Holtak” újságjának az ereje csak a karosszékig szolgált, mert majdnem kétezer lejt kellett leolvasnom a jegyért.

– Egy kicsit drágállom – jegyeztem is meg, majd hozzátettem: – De mégis jobb így, mert ha az ember rosszat is kénytelen az újságba írni, akkor a jót annál könnyebben elhiszik.

Az Istenre és a becsületükre fogadták, hogy ez milyen olcsó, s azonkívül még különvonatra szól, melyből sehol sem kell átszállani. Ha már így esküdöztek, nem szóltam én is többet, de a sok beszédre már nem is igen lett volna idő, mert egymás után érkeztek nagy csomagjaikkal az utasok, s úgy megtöltötték az irodát, hogy mozogni is alig lehetett. Akik nem fértek be, künn a ház előtt gyülekeztek, s ott is elég sokan voltak.

Az írnok, aki azt mondta volt, hogy elkísér minket a tengerig, egy cédulát ragasztott a kufferemre, és odasúgta nekem, hogy csak jöjjek sétálva, mert a kuffert csomaghordók fogják utánunk hozni. Aztán felöltötte a kabátját, egy táskát a hóna alá csapott, emígy kiállott az ajtóba, és ott kihirdette, hogy most az egész társaság az állomásra fog vonulni, az ő vezetése mellett. Engemet magával vitt a menet elejére, s én is magammal Edmondot. S amikor éppen elindultunk, mint egy fekete sáska a fűből, valahonnét hozzánk is odaszökött egy klánétás cigány. Az írnok örömkiáltással fogadta, és intett neki, hogy fújja! Erre a cigány valami szapora és szöktető román nótát kezdett hegyesen fújni, mitől úgy megzavarodtunk mindnyájan, hogy kapdosni kezdtük a lábunkat, s nem tudtunk menni. Hátrafordultam, hogy megnézzem a sereget, de amit én akkor láttam, azt sohasem fogom elfelejteni. Ha azt mondom, hogy egy megbolondult hangyabolyt láttam, akkor keveset mondok, mert a megzavart cipekedő hangyák legalább futnak és menekednek valamerre, de itt az emberek, az asszonyok s a gyermekek egyformán csak zsivajogtak és bonyolódtak. A legtöbb eszük még a csomagoknak volt, amelyek táncoltak az emberek kezében és a vállain. Így tartott ez jó ideig, de aztán a sereg 438közepe táján megjött valakinek a keserű kedve, és óriási nagyot kiáltott eléfelé:

– Magyar nótát!

A kiáltás úgy csapott végig az embereken, mint a tűz, amely mindjárt belékap mindenbe a világon. Mert ez is belékapott a vérbe és a szívekbe, s a következő pillantásban már százan is kiáltották a nekibúsuló kirándulók:

– Magyar nótát!

A cigány kivette a szájából a klánétát, és bugyután nézett reánk, hogy most mit csináljon. Az írnok bennem látta a megszabadítót, mert megfogta a karomat, és azt mondta:

– Húzasson véle egy alkalmas magyar nótát!

Nem tudom, hogy miért, de attól, amit láttam, úgy megcsordult a szívem, hogy nem tudtam egyebet felelni, csak ezt:

– Hát sírjon! Az most az alkalmas magyar nóta!

Ha sokáig gondolkoztunk volna, a sírás csakugyan nem maradt volna el, mert egyre ádázabbul jött hátulról a fenyegetés. Edmond azonban megváltott minket, mert szász létire mondott egy magyar nótát, mégpedig azt, hogy: „Kék a kökény, recece”. Megadta a dallamot is a román cigánynak, bár annak sok tanítás nem kellett, mert úgy kifújta a kökényt, mintha csakugyan kék lett volna már most, április végén.

Egészen az állomásig folyton ezzel az egy nótával éltünk, pedig nem egy félórába telt, amíg oda kiérkeztünk, hanem többe. Ott a cigánynak száz lejt adott az írnok, hogy azzal szaladjon el. Azután kihirdette, hogy mindenki maradjon egy helyben, mert ő megy és intézkedik, hogy a vonatot állítsák elé. Nekem és Edmondnak azt mondta, hogy menjünk véle. Mi hárman meg is indultunk a vasúti síneken keresztül, de ahogy botladoztunk és iparkodtunk az írnok után a leereszkedett esti setétben, egyszerre azt vettük észre, hogy nem hárman vagyunk, hanem haton. Nem kergettük el magunktól a jövevény utasokat sem, hanem együtt kutattunk to439vább. Végre meg is találtunk messze künn egy vonatot, melyre az írnok azt mondotta, hogy ezt kerestük.

– Maguk szálljanak fel – mondta nekünk –, s foglalják el a legjobb helyeket.

Mi csakugyan felmentünk, és éppen egy olyan fülkét választottunk, amelyben két pad volt egymással szemben, s a kettőn hat ülőhely. Én az ablak mellé kerültem, arccal a futás irányába; Edmond pedig szembe velem. Az én padomra egy szőke fiú és egy nagy szemű fekete ember került, Edmond mellé pedig szintén egy szőke fiú és egy borzos fekete. Igyekeztem barátságosan nézni mindegyikre, de azok úgy szótalankodtak és pislogtak, mintha egész életükben arra törekedtek volna, hogy kézre kerítsék egymást. Gondoltam tehát, hogy én sem szólok, amíg oda nem érik a helyzet. Inkább a világról kezdtem gondolkozni, minek folytán Blanka jutott eszembe. Bizony, boldog lettem volna, ha akkor magam mellett tudtam volna őt érezni, mert Edmondon kívül senkim sem volt, s egészen azt a mészárost sem nevezhettem valakinek. Apámra is teli szívvel gondoltam, nemkülönben a papra s Garmada úrra, de azért mégis Blankát kívántam osztályrészemül, mert ő volt az, aki még a szőrszálakot is megtöltötte érzéssel bennem.

Edmond megláthatta rajtam, hogy szomorúan csüngök, mert azt kérdezte:

– Mi bajod van, Ábel?

– Nincs semmi – mondtam –, csak egy kicsi legénybánat.

– El kell azt hagyni, barátom! – felelte a szász. – Mert a fene fogja megenni az embert. Nekem is egy lány volt, ki bétette a kaput. Ha ő nem lett volna, akkor most is otthon ülnék, s lógnának szép nyúzott marhák a szegen, és kövér disznók is, mint a csoda! De így nem lóg semmi, csak az embernek a feje.

Ezen a többiek nevetni kezdtek, a nevetés pedig arra volt jó, hogy annak a melegénél mégis kezdjünk összebarátkozni valahogy. Úgy indult meg a dolog, hogy Edmond megkérdezte a fekete borzostól a nevit, mire az Maxinak mondotta magát. Látszott is, 440hogy csakugyan Maxi, mert eleven s nagy orrú zsidó fiú volt. A két szőke is jelentkezett a nevivel, az egyiket Győrfinek hívták, s a másikat Rudolfnak. Rudolf az én oldalam mellett ült, s amikor megszólalt, Edmond már nemcsak azt tudta róla, hogy úgyszintén szász, hanem maga mellé ültette, minek folytán Győrfi került az én oldalam mellé.

Így már egészen otthon lettünk volna, csak egyedül a nagy szemű barna ember ült szótalanul az én padomon a sarokban, s ahelyett hogy a nevit megmondta volna, vagy legalább szólott volna egyet, folytonosan maga elé nézett a felhős nagy szemivel. Még amikor a vonatot az állomás elé toloncolták, és a sok utas felszállott rá, s elindultunk, akkor sem mukkant meg. Hagytam én is, és hagyták a többiek is, hogy teljék meg színültig szótalansággal. Úgy beszélgettünk, mintha nem is lett volna ott. Edmond a szőke Rudolffal mindjárt Németországot alakította, s még azt is hegyesen nézték, aki magyarul beszélt, nemhogy ők beszéltek volna úgy. De én és Győrfi, aki szabólegény volt, csak azért is kitűztük a magyar lobogót, s még akkor is hangoztattuk a magyar szavakot, amikor üresek voltak. Maxi is hozzánk pártolt inkább, ámbár néha vetett egy-egy német szót a szőkének is.

Már két óra hosszat is roboghattunk, amikor eszembe jutott, hogy vacsorázni kéne talán. A csirkére esett rögtön a gondolatom, de eltökéltem abban a percben, hogy Edmondnak nem adok belőle, mert ha én nem voltam jó barátnak, akkor egye meg ő is Rudolfot. Vártam még egy kicsit, s aztán odasúgtam Győrfinek, hogy nemsokára én kimegyek, s akkor jöjjön ki utánam ő is. Szépen sikerült a dolog. Amikor aztán mind a hárman künn voltunk a folyosón, mármint Győrfi, én és a csirke, akkor odamentem az írnok fülkéjéhez, és megkérdeztem tőle:

– Maga éhes-e, parancsnok úr?

– Éppen most vacsoráztam – felelte.

Akkor ez éppen jól van, gondoltam magamban, mert ketten ehetjük meg az egészet. Meg is kértem az írnokot, hogy a vacso441ránkat az ő fülkéjében költhessük el, amit ő kedvesen meg is engedett. S mi ketten Győrfivel még kedvesebben megettük az egész rózsaszínű csirkét. Akkor visszamentünk a magunk helyére, rágyújtottunk, és úgy néztük a többit, mintha nem is csirkét, hanem reménységet ettünk volna.

Úgy egy óra múlva, amikor a szászok is mindent kibeszéltek már a hasukból, Edmond odaszólt nekem, hogy vegyem elé a csirkét. Ha szépen mondta volna, talán másképpen válaszoltam volna neki, de mivel csak kurtán parancsolta, így feleltem:

– Elküldtem Vilmos császárnak.

Először még azt gondolta, hogy tréfát űzök véle, de mivel én már elűztem volt, a csirke nem akart elékerülni. Edmond mérges lett, és az Istent emlegette németül, de aztán Rudolf megvigasztalta, mert egy akkora szalámit vett elé rúdban, amivel Németországot is meg lehetett volna idejében védeni. A példájukat Maxi is követte, aki zsemlét és lókolbászt evett vacsorára. Onnét tudom, hogy lókolbászt, mert amikor elővette, nyerített hozzá néhányat, majd a kolbászt a szájához értette, és kedveskedve mondta neki:

– Hiába nyerítesz, mert Maxi megesz!

Ilyenformán ismét csak a nagy szemű barna ember volt egyedül, aki nem tett eleget a belső parancsnak. Jó ideig vártam, hátha megtudnék róla legalább annyit, hogy miféle eledelt szeret, de aztán eluntam erre várakozni, és azt gondoltam, hogy megjárom magam az utasok között. Végigmentem a vonaton, s mindenütt jártattam a szememet s hegyeztem a fülemet, mintha én lettem volna a gondviselő. Az asszonyok és a gyermekek jórészt már aludtak, csupán a férfiak beszélgettek csendesen. Mind olyan emberek voltak, akikről vagy zümmögött a szegénység és a bánat, vagy éppen kiabált. S ahol eljöttem, végig a vonaton, mindenütt csak magyar beszédet hallottam, itt-ott egy kicsi német folttal.

Amikor visszajöttem a fülkébe, már nem égett ott a lámpa. Edmond és Rudolf egymásnak dőlve aludtak. Maxi a sarokba bújva, és Győrfi a két tenyerébe. A nagy szemű barna ember most sem 442azt csinálta, amit a többi, hanem nyitva lógott a szeme, mint két szomorú csillag. S az emberségtől-e vagy a magam bánatától, de megértő csillaggá változott az én két barna szemem is, s eljöttek eléje mindazok, akik örömteli vagy akár bánatos emléket ajándékoztak az én életemnek. Édesanyám vezette őket, kezében egy fehér zászlóval, melynek a közepén egy szív világított. Utána következett apám, aki bűnbánatában és szomorúságában lehajtott fejjel lépkedett, s nagy báránybőr sapkáját a kezében hozta. Mellette jött az én kedves Bolha kutyám, s minduntalan könyörögve nézett apámra, s amikor ő nem felelt neki, a többi emberekre is könyörögve nézett. De senki sem mondta meg neki, hogy én hova lettem el, és merre mentem a világban. Apám után ketten jöttek együtt: Kelemen pap és Garmada úr. A pap egy kicsi fekete könyvből imádkozott, bizonyosan az én bűneimért és a Garmada úr bűneiért és az egész emberiség bűneiért. Garmada úr szépen feketébe öltözve azt a jóféle táskát lógatta a kezében, amelyben a foghúzó szerszámokat szoktuk volt hordozni. Utánuk Blanka kisasszony következett az ő szép és becses termetével, s úgy lépegetve, mintha virágok között járna. S mint a játékos és finom húsú őzet ahogy nyomon követik a kegyetlen vadászok, úgy követték nyomon Blankát is a hargitai vad vitézek: Surgyélán és Fuszulán, a bank igazgatója és a részvényesek. De ott jöttek utánuk vigyázó szemmel az apám barátai a faluból, s még azok is mind, akik nem voltak a barátai, s még az állatok és a házak is a faluból.

Ezek jöttek a szemem elé, és vonultak lassan tova. S amikor elmentek, nagy sötét üresség támadt a nyomukban, majd hirtelen fénybe borult az üresség, és a fényben egy csodálatos város tündökölt fel. Tudtam, hogy ez nem lehet más, mint az a város, ahova én igyekszem a robogó vonaton, s fogok igyekezni a habszelő hajón. Úgy éreztem, hogy ilyent látni nagy kegyelem, és ilyenben élni csupa ének.

443

S már nem tudott elég sebesen robogni a vonat, hanem szárnyakot növesztett nekem a képzelet, és úgy repültem gyors madarak módján.

Egyre könnyebben és egyre száguldóbban, ahogy csak álomban lehet.

Már hajnalodott, amikor Győrfi megrázta a vállamat, és azt mondta:

– Ébredj, Ábel, mert itt van a határ!

– Miféle határ? – kérdeztem.

– Hát a lengyel.

Kelemen pap sokat beszélt volt nekem a búsuló és vitéz lengyelekről. Hamar az ablakhoz álltam tehát, hogy lássak valamit. Szép fiatal erdőn robogtunk éppen keresztül. A nyírfák fehér kérge nevetett a tavaszi virradásban, és a feslő rügyek mosolyogtak, mint kicsi zöld szemek.

Nemsokára csakugyan megérkeztünk a határra, hol nem nekünk kellett beszélni, hanem a csomagoknak. Legalább egy fél óráig tűrtük, hogy a sok zöld lengyel katona mogorván nézzen minket, s csak akkor roboghattunk tovább. Mindenki eleven volt már akkor, s ha megállott valahol egy szikrát a vonat, már leomlott a sok utazó nép a földre, és vizet keresett. Edmond és Rudolf egymás kezire töltötték a vizet, de én is segítségére voltam Győrfinek, majd Maxit is pártfogolni akartam, de ő kijelentette, hogy nem azért utazik a tengerre, hogy efféle kis lengyel vizekkel mocskolja bé az arcát. Edmond azt mondta erre, hogy ügyeljen Maxi a szájára, mert nem vagyunk már Romániában, s hamar eligazítja a dolgát. Rudolf is nagyon harciasnak mutatta magát, mire Győrfi azt találta mondani, hogy itt nem Németországban vagyunk, hanem Galíciában, hol a magyarok küzdöttek hősiesen. A szászok nem hagyták abba a dolgot, hanem szóra szó következett, majd Edmond hirtelen felugrott, leeresztette az ablakot, és megfogta Maxit, hogy azon kivesse. S mialatt Maxi borzosan jajveszékelt, titokban Győrfi is, ki szabólegény volt, elékapott egy tűt, és ezzel a kicsi szerszámmal a 444nagy Edmondot olyan figyelemben részesítette, hogy Maxi helyett mindjárt a maga tomporáját kezdte fogni.

– Ki szúrt meg engem? – kiáltotta vészesen.

Nem jelentkezett senki.

Erre még egyszer elbődülte magát, hogy ki szúrta meg őt! Gondoltam, hogy az emberiséget megmentem a szász haragjától, és így szóltam:

– Ha leeresztetted az ablakot, akkor ne csodálkozzál, hogy bérepül a lódarázs, és itt sorra szurkál minket.

– Lódarázs?! – kérdezte Edmond, mire én fél hüvelykemmel mutattam, hogy mekkora volt. Úgy látszott, hogy éppen kezdi elhinni a dolgot, de akkor Rudolf belékottyantott, mondván:

– Magyar lódarázs!

A hergelésre Edmond ismét nyársat hegyezett a szemivel, de az Isten jó és könyörületes volt, mert abban a pillanatban csakugyan bérepült egy nagy lengyel darázs az ablakon. Én megijedve rámutattam a darázsra, Edmond pedig úgy leütötte a sapkájával, mintha Maxinak hívták volna azt is. Meghalt hát a nagy zümmögő állat, de hiába áldozta a legnagyobbat, mert többet nem jött a békesség vissza. A két szász nem szólt egész nap sem Maxihoz, sem hozzánk, magyarokhoz. Csak gyűlt bennük a méreg, s hogy mennyire felgyűlt, azt a következő napon azzal mutatták meg, hogy még ők is összevesztek ketten. Mégpedig azon a rengető dolgon, hogy vajon a brassai szászok beszélnek-e jobban németül, vagy a szebeniek. Edmond nem akart engedni abból, hogy a brassaiak, de Rudolf sem tágított a szebeniek mellől. Amikor már annyira vitték a dolgot, hogy éppen meg akarták enni egymást, Maxi békítő gyanánt jelentkezett. Ennél több Győrfinek sem kellett, mert úgy taszította a helyére Maxit, hogy a lókolbász megjajdult benne.

Csodáltam, hogy több darázs nem jött, mert ennél igazibb darázsfészek nem lehetett az egész lengyel földön. A békétleneket azonban nem csodáltam, hanem inkább a hideg víz alá szerettem 445volna dugni őket. S én a hideg víz helyett mégis a magam meleg lelkéből merítettem szavakat nekik, mert az egyetértés kedvéért így szóltam:

– Itt is volt háború Lengyelországban, de annak is béke lett a vége.

Ebben a mondásomban az egy jón kívül nem volt semmi egyéb, s Edmond mégis vadul felugrott, és így kiáltott rám:

– Hallgass, te csavargató székely, mert az utolsó döfést neked fogom adni!

– S azt miért? – kérdeztem szelíden.

– Azért, mert te mindig hazudsz! – kiáltotta Edmond. – Hazudod, hogy mi egyformák vagyunk, de az nem úgy van, mert én mindegyiknél erősebb vagyok! Hazudod, hogy békesség legyen, de az sem úgy van, mert az erősebbnek kell legfelül maradni, s nem a csavargató eszűnek! Hazudod még az állatokat is: a csirkét is, a darázst is! De már többet nem fogsz hazudni nekem, mert ha még egyet szólni mersz, megfoglak, és úgy kidoblak az ablakon, mint a csontot a kutyának.

Amíg mondta ezeket a csúf szavakat, én bátran a szemibe néztem, s még akkor is a szemibe, amikor elhallgatott. Villanások futkostak a fejemben és a véremben, hogy most mit csináljak s mit feleljek neki. Először éreztem életemben, hogy valami elütő tréfa nem tud kijönni a szívemből, de olyan csúnya szó sem, amit megérdemelt volna. Nem mondtam tehát semmit neki, hanem csak szótlanul és merőn néztem, s közben elévettem bicskámat a zsebemből, és kinyitottam, hogy mindenki jól láthassa, mit csinálok. Amikor ki volt nyitva, szépen letettem magam mellé a padra, és a nézést is béfejeztem.

Az Edmond arca olyan színt vett fel a bicskától, mint a füst. De meg nem mozdult, se meg nem szólalt.

Mind hallgattak a többiek is.

Ilyen csendben telt el az első óra, de a következő órákra is templomi fülke lett a vasúti fülkéből, mert aki beszélni akart, szó nélkül 446és felkérés nélkül kiment az ajtón. Én nem mentem ki, se nem beszéltem mással, csak magammal. Az emberi természetről vizsgáztattam az eszemet a csendben, de minél jobban és sóvárgóbban kutattam, hogy valahol egyenes utat találjak, annál inkább kellett látnom, hogy nagyobb rengeteg ez, mint a hargitai! Csak egy volt, ami bizonyos volt: az, hogy az emberek között is vannak patkányok és vannak pacsirták, s ezt az egyet is a kutyámtól tanultam. Ebben a bölcsességben aztán meg is állapodtam, csak azt tettem még hozzá gondolatban, hogy kutya hiányában most már nekem magamnak kell megfogni a patkányt, és felröpíteni a pacsirtát.

Eltemettem jól, amit gondoltam, s éppen jókor, mert megjelent az írnok úr, és kihirdette, hogy nemsokára meg fogunk érkezni Danzig városába. Csak ennyit mondott, s ezzel tovább is ment. Örömmel kezdtünk készülődni, mert már a vonatot is meguntuk volt, s egymást is. De a legkitűnőbb dolog mégis most következett el, mert a nagy szemű barna ember, aki ezen a második napon sem szólott egy szót sem, valami gépezetet vett elő, s azt igazgatni kezdte. Aztán mindenkinek a nagy ámulatára, de leginkább mégis az enyimre, odaszólt hozzám, és azt mondta:

– Maga menjen ki a folyosóra!

Engedelmeskedtem neki, hátha bombát akar a szászokra vetni. De nem bombát akart, hanem fényképezni. A háta mögött álltam, ahogy felemelte a masinát, és rászegezte az én társaimra, akik boldogan és nevetve néztek arra, mintha édestestvérek lettek volna. Amikor elkeccent a gép, azt mondta a nagy szemű barna:

– Köszönöm.

– Mit tetszik csinálni a képpel? – kérdezte Edmond.

Az ember tokjába tette a gépet, és szelíden így szólt:

– Megtartom magamnak, hadd lássam mindig, hogy micsoda marhákkal utaztam.

Ekkor a csomagok már a kezében voltak, és gyorsan el is ment. Maxi jót nevetett rajta, de a többiek csúful néztek utána. Tenni azonban nem tehettek semmit, mert a leszállással kellett foglal447kozni. El sem búcsúztunk egymástól, hanem elvegyültünk a leszálló seregben, majd az írnok vezetése mellett megindultunk a városon keresztül. Én most is elöl mentem, a csomagom pedig az írnokéval együtt valahol hátul. Ilyenformán könnyen tudtam jártatni a fejemet s a szememet, amit a város meg is érdemelt, mert az utcák szép tágasok voltak, nagyok és tiszták a házak is, a nép pedig rendesen és urason sétált.

– Látja-e, ilyennek kell egy városnak lenni! – mondtam lelkesedéssel az írnok úrnak, ki büszkén tekintett széjjel, mintha az övé lett volna az egész város, majd így szólt:

– Sohasem szoktam rossz helyre vinni az embereimet.

Ha egy fél órával később találja mondani ezt, akkor vagy megfeleltem volna neki érdeme szerint, vagy pedig felmutattam volna az égre, hogy ott van az Isten, aki nem tűri a hazugságot! Akkor azonban még rendes beszédnek tetszett a beszéde, s én jókedvűen ballagtam mellette. Olyan sokáig mentünk, hogy már túlfelől szinte kijöttünk, amikor végre egy óriási kapu előtt megálltunk.

– Itt mi van? – kérdeztem.

– Itt lesz a szállás – felelte az írnok, és megrántott egy vastag drótot, mely a kapu tetejéről fityegett. Ezzel olyan csengetést idézett elő, hogy béillett volna harangozásnak is egy kisebb faluban. De meg is nyílt nyomban a kapu, s a kapuban megjelent egy mogorva ember, akinek a ruhája olyan volt, mintha baktert láttam volna magam előtt. Csak egy pillantást vetettem rá, s azután elnéztem a füle mellett, s hát egy akkora udvar tátong a háta megett, amekkorát én soha életemben nem láttam. S az a hatalmas nagy udvar mind teli volt emberekkel, akik nyüzsögtek, zúgtak és a kapura rossz szemmel néztek.

Mire jól megnézhettem volna, hogy mi is lehet ottan, már bent voltunk a nagy udvaron, a bakter pedig egy óriási kulccsal ismét bézárta a kaput. Néhány pillantás alatt úgy elnyelte a nagy udvar és a nagy tábor a mi seregünket, mint amikor a Dunába egy pohár vizet öntenek. Nekem annyi eszem mégis volt, hogy egy kicsit vi448gyázzak magamra, s ne maradjak el az írnok úrtól. Akkor is a nyomában voltam, amikor egy kacskaringós falépcsőn felfelé indult az épületbe, amelynek három szárnya volt, hogy jól körülvehesse az udvart. Amikor fent voltunk az emeleten, észrevette, hogy én is ott vagyok, s azt mondta:

– Jó, hogy itt van!

– Azt már nem tudom biztosan, hogy jó-e! – feleltem neki, de akkor már fogta a karomat, s vezetett. Egy óriási nagy terembe vitt, amely ágyakkal volt teli, de úgy, hogy minden ágy felett meredezett még egy.

– Válasszon itt egy ágyat, és foglalja el – mondta az írnok s abban a percben sarkon fordult, és úgy odalett, mintha azt játszottuk volna ketten, hogy ki tud elbújni jobban. De ha már így volt, követtem, amit mondott. Végigmentem a hosszú termen, s tanakodtam, hogy melyik ágyat válasszam. Mindegyiken szürke pokróc volt, s melléje egy kicsi párna. Ahogy nézegettem őket, hirtelen elnevettem magamat, mert az jutott eszembe, hogy az alsó ágyak helyett mindenütt egy-egy Edmond fekszik, a felsők helyett pedig egy-egy Rudolf.

– No, most válassz, Ábel! – mondtam magamnak.

Végre mégis egy Edmondot választottam, mert mégis ő volt az, aki testvériséget itatott velem a bukaresti vendéglőben. S ha már megvoltam a választással, azon kellett gondolkoznom, hogy az írnok tanácsának a második felét, vagyis az elfoglalást, miképpen hajtsam végre. A legigazibb cselekedet az lett volna, hogy mindjárt belé is feküdjem, de estig még idő volt, s azonkívül az írnokot s valamint a kuffert is meg akartam keresni. Magam helyett, gondoltam, odafektetem a kalapomat, s ezt mindjárt meg is cselekedtem. Aztán megindultam, hogy az írnokot ismét lássam, s tőle a táborozást illetőleg egyet-mást még megkérdezzek. Legalább egy óráig őt kerestem minden kigondolható helyen, de még olyan embert sem láttam, aki hasonlított volna hozzá. Akkor félbehagytam ezt a munkát, s kezdtem a kufferemet keresni. Nagy későre meg 449is találtam egy kőfenekű, mocskos helyiségben. Ott feküdt sok cókmók testvére között a vizes földön. Nagy örömmel hurcoltam fel az emeletre, de amikor odaértem végre a kitűzött ágyhoz, hirtelen olyan lettem, mint a részeg. Megfogtam az ágy vaskarját, s azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon nemcsak álmomban láttam-e, hogy én az előbb ágyat foglaltam ebben a teremben! Mert ha nem álom talált lenni, hanem valóság, akkor a kalapomat valaki ellopta!

Letettem hamar a kuffert, s keresni kezdtem a kalapot, ami nem volt. Sem a pokróc alatt, sem az ágy alatt, sem sehol az egész teremben! Ha a magam pénzin vettem volna, még valahogy keresztet vetettem volna reá, de az Isten közeléből származott, mivel Kelemen pap adta nekem ajándékba. Szent harag és mérges elevenség lepett el, s egy pillantás alatt kifutottam a teremből, s azon az ajtón, amelyiken az írnok urat láttam bémenni, minden kopogtatás nélkül béugrottam. Három íróasztal mellől három ember nézett reám nagy meglepetéssel, de nekem a kalap hat ilyen embernél is többet ért.

– Ki lopta el a kalapot?! – kérdeztem háborogva.

Ők hárman egymásra néztek, majd az egyik összevonta csúnyán a szemöldökét, és azt mondta:

– Was?

Olyan lettem, mint aki akkor jön eszire, amikor megütik. Így nekem is rögtön agyamba villant, hogy itt hiába beszélek magyarul, de a pap száz német szava között is hiába kerestem a kalapot. Egyebet nem tehettem tehát, a fejemre mutattam, és intettem, hogy nincs. Bizonyosan úgy értették a jelt, hogy az eszemet vesztettem el, mert az egyik nevetni kezdett, a másik kettő pedig nagyon megijedt. Olyan furcsa volt az egész, hogy kénytelenségből én is elnevettem magamat. De az időt nem sokáig vesztegettem az oktalan mulatságon, hanem a nevetős embernek megfogtam a karját, és húzni kezdtem magammal. Jött engedelmesen, de hívta a másik kettőt is, nehogy titokban kelljen meghalnia neki. Amikor a nagy450teremnek az ajtajáig érkeztünk volna, egyszerre mind a hárman előmbe álltak, s hát nem akarnak béengedni. Hadakozásukból kivettem annyit, hogy hét órát emlegetnek. Egy ideig akaratoskodtam még, de aztán hirtelen meggondoltam magam, és éppen olyan gyorsan, mint ahogy találkoztunk volt, otthagytam őket. Egyenesen az udvarra szaladtam, hogy Edmondot megkeressem és beszéltessem magam helyett. Egy félórába is belételt, amíg egy sarokban megtaláltam. Úgy kucorogtak Rudolffal ketten a földön, mint két szőke rigó, akik szükségből bárhova fészket raknak. Hamar elmondtam nekik, hogy mi esett meg velem, de csak nevettek. Erre kecsegtetően azt is elbeszéltem, hogy pompásan tudnának most ágyat választani, ha jönnének velem. Többet nem is kellett mondanom semmit, mert felugrottak és szívesen jöttek. Bémentek az irodába, s ott Edmond előadta nekik németül is a magyar sérelmet, de nemhogy a kalap előkerítésén gondolkoztak volna az írnokok, inkább még engemet neveztek ki bűnösnek, mivel a tilalom ellenére és engedély nélkül bészöktem a terembe. Azt feleltettem Edmonddal nekik, hogy a mi írnokunk eresztett bé, de erre csak legyintettek, és ismét kimondották a szabályt, hogy csak hét órakor lehet az éjjeli terembe béhatolni. Nagy szomorúan visszamentünk tehát az udvarra, s én oly gyászban voltam, hogy a két szőke rigó mellé éppen találtam feketerigónak.

Itt kucorogtunk egészen hat óráig, amikor nagy zajongás támadt a népség között. Megtudtuk, hogy vacsorát szándékoznak adni nekünk, de mi vacsora előtt is elég fürgék és erősek voltunk arra, hogy mindjárt ott legyünk, ahol kell. Százasával eresztettek egy nagy ebédlőterembe, s mi mind a hárman ott voltunk az első száz között. A dolog azonban nem érdemelte meg a nagy sietést, mert egy kőfenekű terembe kerültünk, ahol hosszú-hosszú asztalok álltak. Ezeken az asztalokon bádogból való kannák sorakoztak, mint szürke színű apró katonák. A kannákban kávé, és mindegyik kávé mellé egy darab fekete kenyér.

451

Elsőnek Edmond kóstolta meg az eledelt, de a második kortyot a kőpadlónak adta, a kannával együtt. Én sem ittam meg a kávét, az igaz, de a kannát mégsem vágtam a földhöz, hanem visszatettem szépen az asztalra, és így szóltam:

– Itt sem a kávé, sem a kanna nem hibás.

Jól tettem, hogy így cselekedtem, mert volt közöttünk egy őrködő ember is, aki mindjárt odafurakodott, és fenyegetőleg megkérdezte, hogy a kannát ki merte a földhöz vágni! Mindjárt láttam, hogy könnyen elindulhat Edmond nélkül a hajó, de abban a pillanatban már kész is voltam arra, hogy megmentsem őt. Lehajoltam a földre, felvettem a kannát, nagy szenvedést ültettem az arcomra, és azt mondottam, hogy én voltam, aki leejtettem a kannát, de mivel nagyon éhes vagyok, adjanak egy másikat. Az őrködő ember nemcsak elhitte, amit mondtam, hanem kávét is adott, mit a szeme előtt eresztettem le szegény hasamba. Edmond hálásan nézett reám, de amikor elmúlt az egész veszedelem, furcsán kezdett kacagni, és azt mondta:

– Látod-e, hogy nekem volt igazságom a vonaton, mert milyen jól tudsz hazudni.

Úgy nézhettem rá, mint Jézus Krisztus az emberiségre a keresztfáról, de nem szóltam a világon semmit, hanem megvártam a hét órát, s akkor bémentem az éjjeli terembe. Lefeküdtem, és ott gondolkoztam kalap nélkül és igaz barát nélkül sokáig. A fejemnél egy vasrácsos ablak volt, s azon bésütött az utcáról a villany. S nagyon jól tette, hogy bésütött, mert a felettem lévő ágyba egy zsidó papnövendék került, s annak éjfélig olvasnia kellett hangosan valamit, de hogy mit, azt ma is csak az Isten tudja, s talán ő, ha él még valahol, s el nem felejtette.

A szándékom olyan volt, hogy másnap reggel sem kelek fel az ágyból, de a szabadság csak gondolatban virágzott, mert korán reggel egy ember rontott a terembe, és felkelést kiáltozott. A szája még elég sem volt neki, mert egy hosszú s nagy tölcséren keresztül bömbölte a parancsot. Felkelés után mind az udvarra özön452löttünk, hogy rendes ember szokása szerint a kezünket és az arcunkat vízzel megmossuk. Három becsületes kút állott ott meghajlott nyakkal, s azok szívesen láttak minket. Én is szívesen láttam volna legalább az egyiket, de a rengeteg ember miatt csak nagy várakozás után kerülhettem a víz színe elé. Innét ismét az étkezőterembe mentem, hol a tegnap esti kávénak az édestestvérit adták. Nem zúgolódtam és nem haragudtam, hanem megittam jámborul a kávét, hátha türelmes szenvedéseim jutalmául előkerülne valahonnét a kalapom.

Nem is foglalkoztam egész nap egyébbel, csak a kalapom keresésivel, de a tolvaj ügyesebb volt, mint én. Este az ágyban el is temettem szegényt, s imádkoztam érte, ámbár olyan ártatlanul távozott el, hogy bűnt soha nem is látott.

Reggel az a nagy hír terjedt el az emberek között, hogy indulunk a hajóra. Annyi igaz lett a hírből, hogy csakugyan indultunk valahova. Nem tartottam lehetetlennek, hogy éppen a hajóra, mert a csomagok is mind jöttek velünk. Minden rosszat elfelejtettünk, és megvidámodva cipekedtünk a véghetetlen seregben. Dél felé meg is érkeztünk valami furcsa helyre, mely a városon kívül feküdt, egészen a szabad földeken. Sok épület gőzölgött itt, s azokból zúgás és zakatolás hallatszott.

– Most megförösztenek minket! – mondta valaki magyarul, de úgy, mintha akasztani hoztak volna. Odanéztem, s hát Győrfi! Úgy megörvendettem neki, hogy mindjárt odafurakodtam melléje, és így szóltam:

– Hát maga hova lett volt el, mennyit kerestem!

Győrfi huncutul mosolygott, és azt mondta:

– Találtam volt egy jó kuckót.

– S ott mit csinált?

Győrfi még huncutabbul nevetett.

– Darázskodtam – felelte.

Gondoltam, hogy valami tilalmas dolog lehet a háta mögött, mert az épület másik szárnyát asszonyfélék lakták; de tovább kér453dezősködni nem volt időm, mivel egy ajtót kinyitottak, és sorjában kezdtek béereszteni azon. Bent még annyi kedvem sem volt a tréfás szóra, mind odakünn, mert egyszerre kiadták a parancsot, hogy levetkőzni! Ránéztem Győrfire, és azt mondtam:

– Maga vizet lát-e itt?

– Én nem.

Azonban víz is volt, de nem olyan hamar. Mert először egy száraz terembe mentünk, ahol öt darab elszánt ember már várt is minket, egy-egy nyírógéppel a kezében. Engedelmet sem kértek, se nem kérdeztek semmit, hanem nekünk estek, s ahol gyapjasságot láttak rajtunk, ott egy pillantás alatt mindenütt meggyalultak a géppel. Aztán béeresztettek a következő terembe, hol már zuhanyok vártak minket. Amíg az egyik alatt én s a másik alatt Győrfi lövettük magunkat a vízsugárral, szegény Zsuzsika néni jutott eszembe, kinek nem kellett ilyen messze eljönni, mert az apám örömire s az én jóvoltomból a sugaras vizet otthon is megkapta. Győrfi nem efféle emlékezéssel töltötte az idejét, hanem engemet bámult. S minél tovább s jobban nézett, annál erősebben kacagott.

– Magának mi esik olyan jól? – kérdeztem.

– Ha látná magát, nem kérdezné – mondta Győrfi, mire én csak ennyit feleltem:

– Bizonyosan mindegy, hogy maga néz-e engem, vagy én nézem magát.

Így próbáltuk tréfásan elütni a nagy csúfságot, mit a lelketlen kopasztók velünk cselekedtek. De még azt sem engedték, hogy ezen az ártatlan módon kimulassuk magunkat, mert egy harmadik terembe tuszkoltak, ahol két orvos fehér köpenyegben és feltürkőzve már várt is minket. Zokszó nélkül és jámboran elejükbe járultunk, ők pedig a fejünk tetejétől kezdve a kicsi lábujjkánkig mindenütt megvizsgáltak.

Amikor visszakerültünk oda, ahol levetkőztünk volt, újabb keserves ámulatba estünk, mert az öltözőruhánkat sehol nem találtuk. Én mindjárt leroskadtam a padra, mert azt gondoltam, hogy 454elment a ruhám a kalapomat megkeresni. Győrfi azonban kiabálni kezdett éktelenül. Erre egy ember, aki ott vigyázott volna a ruhákra, felemelte a mutatóujját, és csendre intette Győrfit. Abban a percben megnyílt az ajtó, s hát két másik ember nagy rakás gúnyát hoz az öliben, ahogy a szénát szokták hozni a szarvasmarhának. Nem sokat teketóriáztak, hanem ledobták a ruhákat mind a földre, s nekünk onnét kellett kiválasztanunk a magunkét. De össze voltak gyűrődve istenesen, és szagot is árasztottak magukból, valami keserűt. Akkor tudódott ki, hogy amíg mi a keresztúton voltunk, addig gőzkazánba dugták a ruhánkat, hogy a tetveket, ha esetleg lennének, keményen megöljék.

Eléggé keseregtem magamban, hogy mit csináltak a Kelemen pap szép ajándék ruhájából, de azért felvettem, és másképpen is igyekeztem, hogy végre már kijussak ebből az egészséges házból. Már künn is álltam a füves udvaron, amikor Győrfi is megjelent. Ketten sétálni kezdtünk, és arról beszélgettünk, hogy most már bizonyosan csak jót fogunk érni. S ahogy így sétáltunk és így beszélgettünk, Győrfi úgy talált bétekinteni egy háznak az ablakán, hogy mindjárt ott is ragadt az ablak mellett. Nem tudtam elgondolni, hogy mit nézhet olyan nagy buzgalommal, de mivel nem hagyta abba, én is odamentem.

Jó, hogy meg nem vakultam abban a helyben, mert odabent az ablak megett garmadában voltak mindenféle csomagok, a csomagok tetején pedig egy fiatalember és egy leány javában csókolózott.

– Jöjjön, ez nem magának való! – mondtam Győrfinek, aki erre csakugyan megfordult, de a megfordulással ellentétesen így szólt:

– Nem egészen úgy van!

– Miért?

– Azért, mert ez a lány az a lány.

– Akivel a kuckóban volt?

– Ühüm.

455

Most már annál inkább megragadtam a karját és elhúztam, nehogy bétörje szerelmében az ablakot. El is jött szépen onnét, de sem hamarjában, sem azalatt, amíg mendegéltünk a városba vissza, nem tudtam szavát venni. Én egyik részről eléggé sajnáltam őt, de a másik részről örvendeznem kellett, mert nem oda mentünk vissza, ahonnét eljöttünk volt, hanem egy becsületesebb házba. Amikor azt is megtudtam, hogy ebből a házból kimenni is szabad, akkor még ugrottam is egy nagyot örömömben, s azt mondtam Győrfinek, hogy este jöjjön ki velem a városba, mert ott bort veszek, miből annak a leánynak nem fogunk adni.

Vacsora után ki is mentünk ketten a városba, s egy jóféle német korcsmában olyan vígat ittunk, hogy énekelve jöttünk éjfélkor haza. Rá jót aludtunk, s reggel az a hír volt az első, hogy indulunk a hajóra! Egyszerre minden rosszat elfelejtettem, s nagy örömömben úgy hordoztam körül azt a lekopasztott fejemet, mint egy nagy buksi gyémántot. S a tetejébe a jókedvnek a bukaresti írnok is megjelent, de le volt soványodva erősen, mint a kutya, amelyik többnapos tekergésből vetődik haza.

Arról nem szólott semmit, hogy hol járt és miket tapasztalt, hanem egy narancsot nyújtott át nekem. Jól megértettem, hogy a narancs után nekem sem illendő kérdezősködni, de annyit mégis kiejtettem a számon, hogy sok más bajlátás mellett a drága kalapomat is ellopták. Erre az írnok lekapta a fejéről a kalapot, s az enyimbe nyomta, ráadásul a narancsra. Megköszöntem neki a hirtelen ajándékot, s arra kértem, hogy a kalapja helyébe aztán egy olyan másik kalapot vegyen, amilyen az enyim volt. Ezt megígérte nekem, s ismét maga mellé állított, amikor kifelé vonultunk a hajóhoz. Innét kezdve már vidáman folyt minden, mert ahogy kiérkeztünk a tengerpartra, már ott állott az óriási nagy hajó, elnyújtózva a csendes és szürke arcú tengernek a szélin, és három nagy kéményiből gazdagon füstöt okádva. A hajó fedélzetéről nagy palló nyúlt le a földre, s mi azon mindjárt felmentünk új hazánkba. Mindenki rettentő nagy indulatban volt. Az emberek ke456resztül-kasul sürögtek, és egymással semmit sem törődtek. Az írnok úr azonban annál inkább törődött velem, mert sietve megkereste azt a tengeri embert, aki főrendező volt a hajón. Engemet is elejébe vitt, és németül dicsérni kezdett neki, s azt is elmondotta, hogy újságtudósító vagyok. A Garmada úr tanúsító iratát meg is mutatta neki, mire a főrendező azt mondta, hogy menjek véle. Én szívesen mentem, mert gondoltam, hogy rossz helyre nem fog vezetni. S csakugyan nem vezetett rossz helyre, mert egy második osztályos fülkébe vitt, ahol két ágy volt. Rámutatott a felső ágyra, s a mutatást német szóval pecsételte meg. Az alsó ágyon már ott volt egy szürke felöltő kabát és egy jómódú kalap, de ember hozzá nem volt. Meg sem kérdezhettem, hogy vajon ki lehet az útitárs, mert a tengeri főrendező egy pillantás alatt odalett. Most azonban nem bántam, hogy egyedül maradtam, mert jól körülnézhettem legalább. Nem mondhatnám, hogy valami tágas lett volna a szállás, de a falak patyolatfehérek voltak, a padló nesztelen gumi, az ágy is tiszta, mint a patyolat. Az egyik sarokban mosdó pompázott fehéren, a másik oldalon pedig egy tojás alakú ablak, mely a tengerre szolgált. Odaállottam ehhez az ablakhoz, és nézni kezdtem a tengert, amelyen bóbitás kicsi hajók úszkáltak. S ahogy néztem, lassan örömkönnyek jöttek a szemembe, mert először az Isten jutott eszembe, aki a gyümölcsöző és szenvedő föld mellé tengert is teremtett; s azután pedig édesanyámra gondoltam, mint akkor a vonaton, amikor elindultam volt, hogy az országot lássam.

Könnyes és boldog mélázásomból egy tengeri ember riasztott fel, ki a kufferemet a fülkébe hozta. Elégszer láttam volt az eddigi világban, hogy aki úrnak érzi magát, ilyenkor pénzzel tiszteli meg a kufferszállítóját. S ha valamikor az életemben, akkor most én is úrnak érezhettem magamat, de akkorának, hogy egyenesen száz lejt adtam az embernek, ki ismerhette is a románok pénzét, mert nagyot hajolt és megbecsüléssel távozott.

457

Aztán én is az ágyamra tettem a kalapot, és felmentem a tetőre, hadd lássam, micsoda világ van ott. Most már nem volt olyan nagy sürgés-forgás, mint kezdetben. Végig a fedélzeten, de különösen a korlátok mellett, megnyugodva állottak az emberek. Magam is követtem a tengeri utazók szokását, és szintén odaállottam a korlát mellé, de aztán eszembe jutott, hogy az írnok úrtól búcsút kéne vennem, s közben a jóságát is hangoztatnom, mert ki tudja, hogy visszafelé hogy lesz! Éppen javában kerestem, amikor háromszor egymás után elbődült a hajó, majd utána felhangzott a zene. Éreztem, hogy alattam meg is mozdul lassan minden, ami volt, s ettől én olyan örömbe borultam, hogy abban a helyben, ahol éppen álltam, így kiáltottam fel:

– Ábel, tiéd a világ!

De mintha édesanyám a sírból vagy a legbölcsebb égi angyal megfogta volna a két karomat, egyszerre leejtettem azokat, és magamba estem. Úgy éreztem, hogy annak, aki hozzám ért abban a percben, még nagyobb és véghetetlenebb ereje van, mint együttvéve a tengernek és a földnek. Nem tudom, ki volt, és micsoda erő volt, de bizonyosan a teremtő hatalomé volt, aki az embert még annál is többre teremtette, mint hogy Amerikába utazzék.

Odamentem lassan a korláthoz, és elborult szemekkel néztem a vizet, majd néztem az eget. Mind a kettő nagy volt és végtelen, nem haragudt, csak feküdt nagy nyugalomban, mintha az örökkévalóságot dicsérte volna. Sokáig ezt néztem, és közben könnyeimmel szaporítottam a vizet, amelyről azt mondotta volt nekem Kelemen pap, hogy sós és veszedelmes, mint a próféta sírása. S ahogy így álltam, s éppen fürdetett hátulról a nyugovó nap, egyszerre valakinek a kezét éreztem a vállamon. Odanéztem, s hát Győrfi látogatott meg engem. Nem is tudom, hogy miképpen történhetett, de menten megöleltem, és azt mondtam neki:

– Jaj, mindjárt meghasad a szívem!

Furcsán nézett reám, majd így szólt:

– Szerelem miatt megy Amerikába?

458

– Amiatt.

– S kit szeretett?

– Én a szabadságot.

Győrfi megölelt, és láttam, hogy kezdi megérteni repeső lelkemet. Azt mondotta, hogy furcsa fiú vagyok, de elég furcsa fiú ő is, mert szintén nagy dolgok állanak az ő háta megett is. Egyebek között egy szerelem is, mit tiltott személlyel űzött Déván, valaki olyan gyönyörűvel, aki szűzességi fogadalmat tett volt öt esztendővel azelőtt. Többet és közelebbit azonban erről nem beszélt, hanem nézni kezdte ő is a vizet, és akkorákat sóhajtott, hogy szinte hullámot vert véle a tengeren.

Így töltöttük az időt, amíg lement a nap, és feltűnt három csillag. Akkor elbúcsúztunk egymástól, és megfogadtuk, hogy holnap mind a ketten elbeszéljük titkos életünket. Az első lépcsőzeten együtt mentünk le, de neki még egy másikon is le kellett mennie, hogy a harmadik osztályba jusson.

Én ez alkalommal sem találtam otthon az utazó társat, de alig időztem valamit, egyszerre megjelent. Közepes termetű és jócskán kövéredő úr volt, szürkülő nagy haja neki, és fekete, gazdag bajusza. Jóformán rám sem nézett, hanem parolát adott, és azt mondta:

– Leupold.

Én is megmondtam a nevemet neki, de többet egy szót sem beszéltünk. Azonban nem rajtam múlott a dolog, hanem őrajta, ki öregebb létire nem akarta kezdeni a beszédet, hanem csak rendezgetett, s azután lefeküdt. Én is lefeküdtem, és reggelig aludtam a tengeri ringatásban.

Másnap Győrfivel töltöttem az időt, ki sok érdekes dolgot elbeszélt nekem. Én sem maradtam azonban adós, mert ha Győrfi valami nagyon furcsát mondott, akkor én még annál is furcsábbat mondtam. Amikor sötét estére értünk, s én aludni mentem, gondoltam is magamban, hogy ilyen hősi napom soha nem volt, mint a mai. El is aludtam nemsokára, mert a sok kitalálás után erősen 459kívántam a nyugalmat. Így arra sem emlékszem, hogy Leupold mikor jött haza, és köszönt-e nekem, amikor lefeküdt. Azt sem tudom, hogy reggel köszönt-e, mert csak a helyét találtam, amikor felébredtem. Ezt a napot is Győrfivel töltöttem ismét, de nem olyan hősiesen, mint a tegnapit, mert estefelé kiértünk az óceánba, s ott nagy hullámok támadtak meg. A hajó is elvesztette uras nyugalmát, és ingadozni kezdett, mint apám, amikor már benne volt a második házasságban. Ugyan nem lett volna nagy baj, ha csupán ingadozik, de lassankint úgy szédelgett a haragos tengeren, hogy támaszkodni szeretett volna, mint a borzasztó részeg ember. Mi Győrfivel ketten ott álltunk most is a korlát mellett, s lassankint érezni kezdtük, hogy a hajó minket is belé akar vinni a részegségbe. Igaz, hogy először titkoltuk egymás elől a kezdődő veszedelmet, de a titok nem sokáig tudott rejtve maradni. Elsőnek Győrfi adta meg magát, mert éppen amikor nyugodott a nap, borzasztó hangon így szólt:

– Ábel, én most meghalok!

Alig hajolt átal a korláton, hogy a tengert szaporítsa, már én is mondhattam volna neki, hogy úgyszintén meghalok, de még erre sem volt időm, olyan sürgősen kellett a példáját követnem. Úgy függöttünk órák hosszat ketten a korláton, mint a bőr, mit a tímárok száradni odavetnek; majd órák után annyi erőt is alig tudtunk elészedni magunkból, hogy valamiképpen a fülkébe támolyogjunk.

Leupold már ott feküdt az ágyban, és újságot olvasott. Ahogy beléptem, mindjárt látta rajtam, hogy nagy bajban vagyok, mert így szólt:

– Beteg?

Intettem neki, hogy a halálomat várom, mire ő többet nem szólt, hanem ismét az újságot olvasta. Nekem is minden vágyam az volt, hogy hamar lefeküdjem, de hogy miképpen telt el az éjszakám, azt csak én tudom, mert folyton a halált láttam magam előtt, amint egy üvegfal mögött ide és oda futkosott, hogy valamiképpen kiszabaduljon, és engemet az élők sorából kiirtson. Reggel mégis fel akar460tam kelni, hogy ne lássam többet az üvegfalat, se a mögötte lévő irtózatot, de alig léptem le az ágyból, már odaugrott a guta, és azzal fenyegetett, hogy rögtön, de rögtön megüt engem, ha vissza nem búvok az ágyba. Nem volt mit tennem, visszafeküdtem, és vártam az idő múlását. Délutánra mégis véltem annyi erőt magamban, hogy ismét felkeljek, és a Kelemen pap két könyvét, a németet és az angolt, a kufferből előkerítsem. Éppen a németet böngésztem, hogy mit kérdezhetnék este Leupoldtól, amikor egyszerre ő is bétámolygott. A tegnap megtanultam volt tőle, hogy ilyenkor mit kell mondani, és azt kérdeztem:

– Beteg?

Ahogy én a tegnap, éppen úgy intett ő is nekem, hogy a halálát várja.

Többet fel sem keltünk az ágyból, sem Leupold, sem én. Csak fogtuk az ágy fehér vasát, és nagyokat nyögtünk, mintha nagy és kövér boszorkányok táncoltak volna rajtunk. Nem tudtam, hogy meddig kell így szenvednünk a háborgó tengeren, de annyit gondoltam, hogy sok idő van még a megváltó földig. Azon kezdtem hát gondolkozni, hogy mit tudnék csinálni abban a beteg állapotban. S úgy határoztam, hogy a német könyvet fogom tanulmányozni, amikor van annyi erőm, s mindennap kikeresek valamit, amit estére kelve Leupoldtól megkérdezek.

– Maga milyen országból való? – kérdeztem elsőnek a következő napon.

– Lengyelországból – felelte.

Azután sokáig hallgatott; majd ő is megkérdezte:

– Hát maga?

– Én Romániából.

– Bumm! – mondotta erre.

Láttam, hogy mi a szokása, s így aztán arra is felkészültem a könyvből, hogy a kérdésére meg tudjak felelni. Vártam hát a következő estét, s akkor így szóltam:

– Mi a foglalkozása?

461

– Kereskedő.

Ismét hallgatott sokáig; majd ő is megkérdezte:

– Hát magának?

– Semmi.

– Bumm! – mondta megint.

Gyanú támadt bennem, hogy Leupold nem is lehet lengyel, ha olyan jól meg tud mindenre németül felelni. Azt kérdeztem tehát a következő este:

– Maga milyen nemzet?

– Orosz.

Számolni kezdtem, hogy mennyi idő múlva szólal meg ismét. Éppen a kétszázharminchetet mondtam ki magamban, amikor végre megszólalt ismét:

– Hát maga?

– Én magyar.

– Bumm! – mondta ismét.

Magamban jót nevettem, hogy milyen kétfélék s mégis egyformák vagyunk, de most már valami olyant akartam kikeresni a könyvből, amire nem mondhatja, hogy bumm! Azt gondoltam jónak, ha meghatom őt ebben a nagy tengeri veszedelemben, s azt kérdeztem legközelebb tőle:

– Maga hisz-e az Istenben?

– Most igen – felelte.

Rögtön számolni kezdtem utána, de Leupold most elsiette a dolgot, mert a kétszáztizenötnél már megszólalt:

– Hát maga?

– Szárazon és vízen.

– Bumm! – mondta ismét.

No, várj, gondoltam, mert nekem többet nem mondod, hogy bumm! S ezt úgy gondoltam keresztülvinni, hogy elhatároztam: a következő este semmit sem fogok kérdezni tőle. El is jött nehezen a várt időszak, de én összeszorítottam a számat, nehogy kifusson rajta valami szó. Leupold várt egy jó darabig, de aztán fészkelőd462ni kezdett. Én akkor sem szóltam, hanem vártam. Eltelt egy negyedóra, majd a másik negyed is telni kezdett. Leupold mindjobban fészkelődött, majd hirtelen kiugrott az ágyból, odahajolt hozzám, a két kezét felemelte, és robbanás módjára mondta:

– Bumm!

Aztán visszafeküdt szépen az ágyba.

A következő napon végig azon gondolkoztam, hogy most már mit csináljak. Végre pompás gondolatom támadt, s mielőtt elérkezett volna a bummogtató időszak, leszálltam az ágyból, nagyjából felöltöztem, és felmentem a tetőre. Azt hittem, hogy az erőtlenségtől és a szédüléstől minden pillantásban meghalok, de azért emberségesen vártam. A haláltól megmentett az a gondolat, hogy Leupold bummja elől elvontam magamat. Már egy egész órával is elmúlt a veszedelmes idő, amikor visszamentem a fülkébe. Nevetős arccal néztem Leupoldra, de ő szomorúan és könnyekkel a szemében fogadott engem. Percekig nézett könnyes szemekkel, majd mondott is németül valamit. Nem értettem, hogy mit mond, s azért megkértem, hogy írja le nekem. Kérésemre szépen leírta, én pedig másnap megfejtettem a könyvből, amit írt. Ezt volt a cédulán: „Csak a bumm tartotta bennem az életet, s maga azt is elvette tőlem”. Úgy megsajnáltam, hogy leszállottam az ágyból, és megfogtam a kezét, hátha vigasztalni tudnám. Leupold mind a két kezével megragadta az enyimet, és sírni kezdett. Erre nekem is úgy megnyílott a gyenge szívem, hogy leültem melléje, és hullani kezdtek a könnyeim.

Ma sem tudom, hogy és miképpen történt az egész, csak arra emlékszem, hogy sokáig így ültünk. Aztán ő arra kért engem, hogy menjek és feküdjem le. Én azt megtettem, és másnap megérkeztünk a New York-i kikötőbe. Mielőtt azonban megérkeztünk volna, Leupold átaladta nekem a címét, s ha jól ki tudtam venni, azt mondotta, hogy keressem fel, mert nagyon megszeretett engem. Én csupa melegséget éreztem magamban, és olyan buzgón bólogattam neki, mintha nem is őt láttam volna, hanem Blankát. 463S miután ezt így megfogadtam, a kezemnél fogva felvezetett a tetőre. Éppen jött fel a nap, és tűzpirosban úszott messze a tengeri víz. A hajó méltóságosan úszott a megcsendesült tengeren.

Mi ketten ott állottunk a hajó orrához közel, és szótlanul néztük, hogy a város égbe nyúló házai és felhőlikasztó tornyai miképpen közelednek.

Így álltunk végig, és egyet sem szóltunk.

S amikor a hajó egészen befutott a kikötőbe, és a reggeli napfényben az óriási város győzelmesen a magosba tört, Leupold felemelte a kezét, és boldogan ezt kiáltotta:

– Bumm!

464
Második fejezet

Amikor Leupold a végső és legnagyobb bummot mondta, a zsivajgó emberek között mindjárt el is tűnt, mint a muszka kámfor.

Nem is láttam többet.

De ha elvesztettem, kit olyan igazán megszerettem, volt egyéb elég, amivel bételjék a természetem. Elsősorban a friss tüzes nap töltötte bé, ki a tengerből kelt fel a hátam mögött, s a víz színén, mint a világhír, sebesen vágtatott felém, hogy megmutassa nekem a várost. Másodsorban az a töméntelen ember, aki alul a kikötő földjén seregben várta a hajót, miközben szabad szemmel és messzelátóval mind felnézett reám, ki úgy állottam odafent a hajó fedelén, mint Noé valamikor az Ararát tetején. Mindegyik férfiúnak fehér színű és kemény szalmakalap volt a fején, mintha nem is vegyes emberek, hanem valami egyöntetű társaság jött volna ily korán a fogadásunkra.

Már sokáig nézegettem a szalmakalapos sereget, amikor eszembe jutott, hogy Kelemen pap mit mondott volt, a fogadásom ügyiben! Abban a percben megfürgésedett a szemem, s ahogy a távolság engedte, vizsgálni kezdtem az emberek ábrázatát, hogy a Kelemen pap rokona vajon melyik lehet! Sokáig tartott a szemelgetés, de mégsem volt kecsegtető, mert mindegyik inkább hasonlított a másikra, mint közülök valamelyik Kelemen papra.

Munkámnak nagy csöngetés vetett véget, mely a reggeli evéshez szólított. De most bezzeg jól és magának dolgozott a táplálkozó természet, nem úgy, mint tizenegy napon keresztül, a beteg és viharos tengeren. Meg is ettem mindent, ami előttem volt, s amit más serényebb ember el nem evett előlem.

465

Utána a katolikus kuffert s egyéb szerelékemet a tengeri hordár lehozta a harmadik osztályba, ahol mindnyájan felsorakoztunk. A tanács úgy szólt, hogy mindenki tartsa maga mellett a csomagot; de voltak sokan, akik nemcsak a csomagot, hanem a mormogást is maguk mellett tartották, amiért még mindig nem akartak leereszteni minket a hajóról.

Én elég türelmes voltam, mert csak délfelé kezdtem a mormolást, de akkor meg is jelent mindjárt az amerikai csomagvizsgáló, két másik úrral kibővítve. Lassan haladtak a kutató vizsgálatban, de amikor elérkeztek hozzám, a fővizsgáló azt kérdezte tőlem, hogy milyen nemzetbeli vagyok.

Egyszerre úgy éreztem, hogy a Kelemen pap száz angol szava nem az én fejemben van, hanem valami süketnéma intézetben. S hiába szégyellem most már a dolgot, de én magyarul értettem a fővizsgáló kérdéseit, vagyis azt vettem ki belőle, hogy vattát és kést hoztam-e? Erre megráztam a fejemet, hogy egyiket sem hoztam, mire az első kísérő szólt hozzám, s azt már megértettem, mert németül azt kérdezte tőlem:

– Maga német?

Edmond éppen harmadiknak következett utánam, s rögtön rámutattam, hogy ő a német. Most már vígabban kezdett menni a dolog, mert az Edmond személyében megtalálták a hozzám vezető fonalat. S szájról szájra kezdték adogatni nekem a kérdést, vagyis a fővámos a kísérőnek, a kísérő Edmondnak, Edmond pedig nekem; s amikor én megfeleltem, akkor vissza ezen az úton.

– Azt kérdezik, hogy milyen nemzetbeli vagy – mondotta elsőnek Edmond.

– Világosítsd fel, hogy székely – feleltem neki.

A fővámos kutatni kezdett a kufferemben, majd Edmond ismét megszólalt:

– Azt kérdezik, hogy micsoda nemzet az a székely.

– Mondd meg neki, hogy magyar, csak még annál is jobb.

466

Edmond ezt megmondotta, mire a vámos segédje bólintott; s láttam, hogy máris új kérdést akar felvetni, de akkor a fővámos kihúzta a kufferem fenekéről azt a kicsi zacskót, amibe Kelemen pap a hazai földet tarisznyálta volt.

– Azt kérdezik, hogy mi van a zacskóban – szólott Edmond.

– Anyaföld a faluból – feleltem.

Erre a vámos és a két segédje nagyon megvizsgálták a földet, majd azt üzenték Edmond által, hogy Amerikában sokkal jobb a föld.

Amikor meghallottam, hogy az én földemet így lebecsülték, egyszerre különös forróság öntött el, és odaszóltam a szász testvéremhez:

– Mondd meg nekik, hogy ez a föld is termik télen-nyáron: egyszer búzát, s máskor gondolatot.

Mire elhangzott a szavam, a vámos már visszatette volt a zacskót, és éppen a következő utashoz lépett. Edmond pedig csúful nézett reám, és azt mondta:

– Nem vagyok én felfogadott tolmács, hogy neked minden tücskit és bogarát tovább beszéljem.

Nem feleltem semmit a szász testvéremnek, hanem azt gondoltam magamban: jól van, majd eljön az idő, amikor magam is meg tudom mondani, amit akarok. Szépen visszacsomagoltam hát mindent, s azután leültem a kufferemre. Egy kicsi idő múlva azon vettem észre magamat, hogy most már én vagyok a vámos, aki válogat és vizsgálódik a különböző gondolatok között. De valahogy másképpen jöttek a gondolataim, mint azelőtt! Mert amíg otthon voltam a szülői házban, vagy a változatos Hargitán, vagy a bonyolódott országban, addig csak játszadoztak a fejemben: kacskaringóztak, mint a tüneményes pisztráng, vagy cifrázva repültek, mint a fecske. Most azonban valahol a mélyben aludtak a pisztrángok, és elköltöztek a fecskék. Helyettük inkább vaddisznó törtetett az agyam bozótjában, vagy medve tapogatott félnivaló lábaival.

467

Nagyon meg voltam ijedve, mert a háborgató szellemek a lelkemet sem kímélték, hanem olyanná tették kicsiben, amilyen nagyban tizenegy napig volt a tenger! Fogtam erősen a Kelemen pap kufferjét a két kezemmel, s arra kértem az Istent, hogy rendeljen a lelkemnek valami csónakot, amelyen partra tudnék vergődni a viharos veszélyben. Az Úr meg is hallgatta a fohászomat, mert elküldötte nekem a hit és a bizalom csónakját, két zászlóval ékesítve. Az egyik zászlóra ez volt ráírva: Ábel, a szó meghalt.

Tudtam jól, mit jelent az, hogy a szó meghalt. Azt jelentette biztosan, hogy én addigelé szépen tudtam fortélyoskodni az engedelmes és játszi szavak segélyével, s nemegyszer olyan kedvezésekben is részesültem, amiben más nem részesedett. De most bé kellett látnom, hogy nem sokat értem ezekkel a kedvezésekkel, mert íme, most is hiába vergődtem a második osztályba: a vihar és a betegség éppen úgy elért ott is, mintha a harmadikon lettem volna.

A második zászlóra az volt írva, hogy A jó cselekedet mindenütt él.

Tudtam, hogy mit példáz eme szó, mert azt jelentette biztosan, hogy jó cselekedetre van szüksége az embereknek és a világnak egyaránt, mivel nem az üres mondás idézi elő az általános testvériséget és a javulást, hanem az, ami jót és példamutatót cselekszünk!

S mire a két zászló titkát emígy megfejtettem, már indulhattunk is egy kisebb hajó felé, amelybe aztán bérakódtunk. Itt én a kufferemre ültem, és nagy béketűréssel vártam, amíg egy szigetre megérkeztünk. Itt mindjárt tejet adtak nekünk, és melléje kicsi pogácsákat. A tej óriási és szép tiszta kannákban állott, a pogácsa pedig törökbúzalisztből lehetett, mert sárga volt a színe, és könnyen morzsálódott. Mindegyik kanna mellett egy hosszú kerek cső állott felülről lefelé, s abban a csőben tiszta új és szép papirospoharak voltak. Alul mindig kilógott egy a szájánál fogva, 468s aki inni akart, az kihúzott egyet, aztán odalépett az óriási kannához, miből egy kis csapon keresztül teliengedte tejjel a poharat.

Én is kivettem magamnak egy papirospoharat, de hogy valami jót itt is cselekedjem, először nem a magam poharát engedtem teli, hanem egy másik emberét. Csakhogy amikor megtelt az idegen pohár, már odadugta a következő is a magáét. S azután megint a következő, s ismét a következő. Már azt hihették, hogy nekem a tej eresztéséért fizetés jár, mert egyik-másik háromszor és négyszer is jött, s csak eresztette velem a tejet. De én még akkor sem szóltam semmit, hanem azt gondoltam, hogy majd csak kifogy a kondérből a tej, s akkor maguktól is rámennek egy másikra. Az igaz, hogy ki is fogyott, de rólam nem feledkeztek meg, hanem a másik kannához is oda akartak állítani eregetőnek. Felesküdtem volt magamban az általános testvériségre, s nagy béketűrő is voltam, de ezt a megnyújtott szolgálatot mégis soknak találtam, mindjárt az elején. Úgy gondoltam tehát, hogy kezdetben ennyi elég lesz a jó cselekedetből, s nem állottam oda a második kondérhoz. Emiatt nagy zúgolódás támadt, s amikor pogácsát vettem, s a poharamat a csap alá tartottam, az egyik ember félretaszított, a másik pedig kiütötte a poharat a kezemből. Nem baj, gondoltam, mert így lesz az emberből igazi ember. Felvettem szépen a poharat, és belédobtam a nádkosárba, mintha már ittam volna belőle. A pogácsát pedig megettem, és vártam, hogy mi lesz.

Nemsokára ismét sorba állítottak, és elindultunk egy hosszú és rengeteg épület felé. Az általános testvériségnek ismét vettem annyi hasznát, hogy a hosszú sornak annyira a végire kerültem, hogy utánam csak egy szomorú s nagy bajuszos ember állott. Erről is hamar kitűnt, hogy magyar ember, mert ahogy mendegéltünk lassan a sorban, egyszerre megszólalt:

– Te éhesen maradtál, öcsém.

Meglepetten néztem vissza rá, mire ő elmondta, hogy mindent látott és mindent megfigyelt. Magyar voltomat pedig onnét tudta meg, hogy amikor kiütötték a poharat a kezemből, én felvettem, 469és azt mondtam: nem baj. Azt is elmondta egy kicsit későbben, hogy ő csupán azért került a sor végire, mert temetésen volt otthon, az olyan ember pedig, aki az anyját temette el, nem siet nagyon. Egészen felmelegedtem, hogy ismét hallottam magyar szót, és láttam egy becsületes magyar embert. Ő is elismerte bennem az érdemet, mert mindenre kitanított, amit abban a helyzetben tudnom kellett. Elsősorban azt kellett tudnom, hogy ismét orvosi vizsgára megyünk, de nagyon szigorú vizsgálatra. Egy óra múlva csakugyan látnom kellett, hogy mennyire igazat mondott! Mert pontosan hét vizsgán mentem keresztül! Legelőször a lábamot nézte meg egy orvos, aztán egy másik az apám örökségit rajtam. A harmadik a szívemet és a tüdőmet, a negyedik a két kezemet, az ötödik a fülemet és a számat, a hatodik pedig a szememet vizsgálta meg. De az orvosi munkának a koronája a hetedik volt: s nemcsak azért, hogy akkor az eszemet vizsgálták meg, hanem főképpen azért, mert némi csekély dicsőséget a székely nevezetnek is szereztem.

Vagyis úgy történt a dolog, hogy négyen voltak vizsgáztatók ennél a hetedik gátnál. Közülök az első egy fehér hajú és jóféle amerikai úr volt, a másik négy pedig itt is szófejtő ember, vagyis tolmács. Nagy szerencsémre a negyedik magyarul is tudott beszélni, s így nem veszett el semmi abból, amit a fehér hajú igazgató tőlem kérdezett. Elsőnek ő is azt kérdezte, hogy milyen nemzetbe való vagyok. Most már segítség nélkül is értettem a kérdést, és azt feleltem neki, hogy székely. Amikor a szófejtő ezt kellő módon is megmondta neki, nagyon csodálkozott, mert odáig még nem hallott volt a székelyek létezésiről semmit. Én sem tudtam hamarjában, hogy magam vagyok-e a hibás, amiért székely vagyok, vagy pedig az a hibás, aki nem hallott rólunk soha! De hát ezen nem akadtam el, hanem hamar és elég kurtán csak annyit mondtam, hogy a székelyek a legrégibb és a legeszesebb magyarok, de egyben a legárvábbak is, mert jelenleg nem ülhetnek egyazon asztalnál a magyarokkal. Amikor ezt meghallotta az igazga470tó, nagy megértéssel bólintott, majd azt kérdezte tőlem, hogy tudok-e legalább egy szót angolul. Mivel a szomorú és bajuszos ember megmondta volt, hogy itt mi fog következni, büszkén felemeltem a fejemet, és azt mondtam első angol szónak:

– Money. – Vagyis pénz.

Az igazgató ismét bólintott, és azt kérdeztette, hogy még mit tudok. Én is csak erre vártam, mert magamban már megszerkesztettem volt valamit.

– A tenger nagy, és a kenyér jó – mondtam, de már fel is emeltem az ujjamat, hogy most következik a legnagyobb, és hozzátettem: – Amerika nagy, mint a tenger; és jó, mint a kenyér.

A fehér hajú igazgató rögtön kivett egy szivarat a zsebiből, és odanyújtotta nekem, hogy fogadjam el ajándékba. Én azt nemcsak elfogadtam, hanem szépen és angolul meg is köszöntem. Erre ő parolát adott nekem; annak az embernek pedig, aki az én magyar szavamat angolra fejtette, azt mondotta, hogy holnapra egy olyan angol könyvet kerítsen neki, amiből a székelyek mivoltát meg lehet tanulni. Azt már nem tudom, hogy olyan könyvet tudtak-e találni valahol, mert egy életre elszakadtam tőlük, s néhány perc múlva már künn is voltam az utcán.

New Yorkban, magában a városban!

Együtt jött velem a szomorú és nagy bajszos magyar is, de az én figyelmemet úgy elvonta a robogó vonat, mely éppen a fejem fölött száguldott tova, hogy csak akkor vettem észre őt, amikor így szólt:

– Hát te most hova mégysz, öcsém?

– Én csak ide, Kelemen Gáspár bácsihoz – feleltem neki, mintha otthon lettem volna Csíkcsicsóban, abban a nagy káposztatermelő faluban.

– Akkor az Isten áldjon meg! – mondta, és elindult felfelé a falépcsőn, mely az emeletes vasúthoz vezette őt. Letettem a kuffert, hogy teljes odaadással nézhessek utána, mert úgy gondoltam, hogy soha többet az életben nem fogom látni. A feje volt az utol471só, amit a feljárat tetején elgurulni láttam; aztán egyedül maradtam, és olyan nagy szabadságban, amilyent ritkán kóstol az ember.

A nagy izgalomtól remegni kezdtem, s kivált a horgasinam annyira reszketett, hogy már nem bírtam állani. Szépen leereszkedtem hát a kufferemre, s megpróbáltam összefogdosni a szememmel, amit láttam, és a fülemmel, amit hallottam. Egy kicsit kopott és füstös, de azért elég rendes házakat láttam. Némelyiknek a tetejével egyszint robogott tova az emeletes vasút, a másiknak az ablakai előtt. Az utca kövezett volt, és nagy forgalom bonyolódott rajta. Egymás után zörögtek a nagy teherautomobilok, megrakodva hordókkal, nagy ládákkal, vagy másnemű szükséges portékákkal. Néha hatalmas szekerek is döcögtek, szintén nehezen megrakva, s a szekerek előtt óriási és lassú mozgású lovak. Az emberek jó húsban és vidáman jöttek-mentek. A férfiak kemény szalmakalapban, s nagyon sokan csak amúgy ingben, de bőrszivarral a szájukban. Az asszonyemberek pedig éppen úgy ruházkodtak és lépegettek, akár valamelyik módos városban otthon. Hallani sem hallottam egyebet, csak a szekerek és a teherautomobilok nagy zörgésit, s egyszer-egyszer a hajók bömbölésit, mert a földet nem messze és felfelé végig, mindenütt a tengeri part szegélyezte.

Amikor megnéztem minden látnivalót, és meghallgattam minden hallanivalót, az volt az első gondolatom, hogy az egyszeregy itt is csak olyan, mint máshol. Elég nagy csalatkozással kellett ezt látnom, mert a Kelemen pap elbeszélései után s a magam nyughatatlan képzelete szerint azt vártam volna, hogy a lovak hagyatéka helyett pénzt lássak az utcán; hogy tollas indiánok száguldozzanak, nagy harci lármákkal; hogy az emberek közül is repülni tudjon legalább néhány; hogy a házak tündéri nagy kastélyok legyenek, s hogy az asszonynép a világ gyönyörűsége.

Ahogy elgondolkoztam mindezeken, önkéntelenül így szóltam magamhoz:

– Ábel, itt is rengetegben leszel!

472

Megragadtam a kuffert, hogy nem hagyom magamat, s elindultam az utcán felfelé. Elsőnek egy mészárszék előtt haladtam el, minek az ajtajában a gazda, meztelen karokkal s csupán egy feszülő kötött ingben, ott állott nagy merészen. Mindjárt Edmond jutott eszembe, s azt gondoltam, hogy ez az amerikai, ez a pókhálós inges, nemcsak erősebb lehet a szásznál, hanem szükség esetén úgy belévetné őt a közeli tengerbe, hogy több tücsköt és bogarat nem kéne neki magyarból németre fejteni! Tovább egy olyan bolt elé érkeztem, minek a kirakatában ingek és kalapok voltak. Ott megálltam, és letettem a kuffert, hogy jól megnézzem az amerikai gyártmányokat. Minden darab mellett egy szám állott, a szám előtt pedig egy paragrafus, ami kétszer által volt húzva, felülről lefelé. Mindjárt gondoltam, hogy ez dollárt jelenthet, de melléje azt is, hogy az ár mind törvényes ár, amiből alkudni nem lehet. Nagy örömmel nyúltam a zsebembe, hogy kivegyem azt a húsz dollárt, amit egy darabban Madarász adott volt nekem. Megvolt gyűrődés nélkül a pénz, és nyugtalanul mosolygott szembe velem, hogy visszahoztam a hazájába. S ha már kivettem, s ilyen nyughatatlan is volt, azt gondoltam, hogy végleg hazaeresztek belőle valamennyit, vagyis vásárolni fogok. Újból átvizsgáltam a kirakatot, s nagy örömmel állapítottam meg, hogy húsz dollár itt is nagy pénz, mert hiszen ötért jó kalapot akartak adni, s háromért jó inget. Mivel azonban kalapom és ingem volt nekem, valami egyéb szükséges dolgot kellett keresnem. Végre abban állapodtam meg, hogy nadrágszíjat fogok vásárolni, mert a hajón a nagy betegség miatt úgy lesoványodtam, hogy a nadrágom folytonosan le akart esni.

– No, most lesz, mi nem volt – mondtam magamban, s beléptem a boltba. Ott a kuffert letettem a földre, a kalapot levettem a fejemről, majd a kabátomat kigomboltam, s úgy két lépésnyi távolságban a tulajdonos felé fordultam, hogy jól láthasson engem. Akkor a hasamot béhúztam, mire a nadrágom úgy lefutott, hogy a csípőmön is alul került egy kicsit. A tulajdonos nagy nyugalom473mal és szó nélkül nézte, hogy vajon mit akarhatok itt eljátszani neki, de amikor láttam, hogy kitalálásból soha meg nem élne, megmutattam a derekamon, hogy nadrágszijju kéne nekem. Ezt már nagyon jól megértette, és hamarosan ki is rakott a pultra ötöt, mind különbözőt. Kettő szürke színű volt, kettő sárga, és az ötödik barna, mint a kávé. Ennek a kávészínűnek egy ezüst táblácskája volt elöl a csatja felett, s az ezüst táblácskának a mezejébe pedig egy férfiúnak az arcképe volt belévésve. Mivel a kép olyan bátor és igazi embert mutatott, amilyen én is szerettem volna lenni, úgy megszerettem rögtön ezt a szíjat, hogy nem is kérdeztem az árát, hanem a derekamra kötöttem. Akkor odaadtam a húszdollárost a boltosnak, s amit visszaadott belőle, azt megszámolás nélkül a zsebembe tettem. Közben azon gondolkoztam, hogy valamiképpen kitudakoljam, vajon kit ábrázol a kép. Ahogy eszembe jutott a szükséges három szó, hamar összeraktam, aztán az ezüst csatra mutattam a hasamon, és megkérdeztem:

– Ki ez?

– Washington! – mondta a boltos.

Ennél többet sem ő, sem pedig én nem beszéltünk. Csak amikor künn voltam és megindultam ismét felfelé az utcán, akkor mondogattam magamban Washingtont, nehogy elfelejtsem. Már elég sokáig mehettem, amikor eszembe jutott, hogy a gyalog cipekedés semmiféle célhoz nem fog vezetni engem, hiszen ugyanazt látom végig, amit az első percekben láttam. Azon kezdtem hát gondolkozni, hogy most már valahogy Kelemen Gáspár bácsihoz kéne mennem. De hogyan!? Ismét megálltam, és elővettem a cédulát, amire rá volt írva a cím. Körülnéztem, hogy nem látok-e rendőrt legalább, akinek az orra alá dugjam a cédulámat. De híre sem volt rendőrnek sehol! Akkor ismét körülnéztem, s hát éppen egy olyan hotel előtt állok, amely a bátor tengerészhez van címezve. A hotelekkel már elég ismeretes voltam, s így a béjárathoz léptem, hogy egy cseppet azon bétekintsek, hátha valami biztatót látnék! Ez a béjárat mindjárt egy csarnokba vezetett, ahol kicsi 474asztalok álltak. Az egyik asztalnál három ember üldögélt, két szőke és egy barna. A két szőkének kemény szalmakalap volt a fején, a barna pedig kalap nélkül és a jobb tenyerébe könyökölve ült. Annak a barnának igen széles vállai voltak, és nagy erős feje, melyről a fülire csapódott egyik felől a haj. Az orra egy kicsit lefelé nyúlt, mintha kérdezni akart volna valamit a szájától, melyet bajusz sem védett, hanem csak zárkózva hallgatott. A két szőke előtt semmi sem volt az asztalon, de a barna előtt ott állott egy üveg, félig valami piros itallal, melyet piros bornak kellett gyanítanom.

Már javában néztem és figyeltem őket, amikor mintha ezt mondta volna az egyik szőke:

– Ne búsulj, Miklós!

Jobban kihegyeztem a fülemet, s a következő pillantásban már jól és biztosan hallottam, amint az erős barna így válaszolt:

– Búsul a hóhér!

Egyszerre elöntött a hazai melegség, és olyan bolond lettem, hogy nem tudtam, mit csináljak: nagyot kiáltsak-e, vagy pedig odafussak, és megmondjam, hogy én is magyar vagyok! Mindenképpen hazai szót szerettem volna én is virágzani, beléptem hát egyenesen a csarnokba, ott letettem keményen a katolikus kuffert, leültem egy szabad asztalhoz, és rácsaptam magyarosan:

– Veres bort ide!

Egyszerre felém fordult a két szőke is, de különösen a barna. S késedelem nélkül megjelent maga a tulajdonos is, aki mogorván és angol szavakkal azt kérdezte tőlem, hogy mit akarok.

Felnéztem rá, és azt mondtam:

– Ha vatta van a füliben, vegye ki! S nekem hozzon olyan veres bort, amilyen azon a másik asztalon van!

A tulajdonos kegyesen lövellte reám a szemit, majd áttekintett a három magyarhoz. Nem volt azonban nagy szükség arra, hogy átaltekintsen, mert abban a percben már ott állott mellettem az 475erős barna fiú, puhán a buksi fejemre tette nagy tenyerét, és azt mondta:

– Kedves kölyök vagy, de mit akarsz?

– Hármat akarok – feleltem neki. – Először megmutatni, hogy nem vagyok kölyök. Másodszor, hogy maga üljön le ide mellém! Harmadszor pedig, hogy ez a csapláros hozzon nekem egy üveg veres bort, amit ketten igyunk meg!

Az erős fiatalember nevetésre fakadt, de olyan hangosan, hogy hullámzott belé a csarnok. Azután megveregette a vállamat, és így szólt:

– Olyan kedves vagy, hogy menten beteszlek a keblembe.

Erre én is rámosolyogtam, s hogy az első tételt bizonyítsam, azt mondtam neki:

– Egy nagyerős szászt szinte megöltem a vonaton.

Mihelyt ezeket a vitézi szavakat kiejtettem a számon, az öreg fiú abban a percben leült az asztalomhoz. Ezzel a második akaratom is teljesedett, de a harmadiknál már előugrott a bökkenő. Mert ahogy arra kértem őt, hogy az én nevemben és odavaló nyelven rendelje meg azt a bizonyos veres bort, komolyan felállt, s a másik asztaltól odahozta a látott üveget.

– Előbb ezt igyuk meg – mondta csendesen, s mindjárt átal is nyújtotta nekem. De bizony én az első korty után rögtön abbahagytam.

– No, nem ízlik a vörös bor? – kérdezte.

Másnak sem esnék jól, ha bor helyett festett cukros vizet itatnának véle, de én mégis türtőztettem magam, s ha jót nem mondhattam, rosszat sem akartam szólani.

– Hát az a két szőke miféle ember? – kérdeztem.

– Azok szlovákok – mondta.

Erre hallgattunk egy ideig, majd az én barátom így szólt:

– Te most érkeztél?

– Én elég régen, mert a tegnap.

Nagy fejét megint a tenyerébe fektette, és azt felelte:

476

– Most már láthatod, hogy milyen világ van itten: bor helyett cukros vizet iszunk, s szlovákokkal barátkozunk.

Nehéz szomorúság volt a szavában, s talán búnak is eredtünk volna mindjárt, de a két szlovák átaljött hozzánk, és a borúból kitérített. Ugyanis az egyik megnézte közelről a fülemet, s rögtön felkiáltott, hogy milyen zöld!

– Honnan jöttél? – kérdezte a másik.

– Erdélyből – feleltem.

Erre az én barátom megragadta az üveget, hogy a földhöz vágja, vagy talán kapaszkodjék belé. Úgy látszik, hogy mégiscsak kapaszkodni akart inkább, mert utána felállt, és azt mondta nekem, hogy menjek véle, s töltsem nála, vendég gyanánt, az éjszakát. Megmondtam neki, hogy én Kelemen Gáspár bácsihoz számítottam volt menni, de mivel oly lelkiből hívott, hajlamos lettem a vendégségre. Amikor felálltam, hogy indulni lehessen, legénykedésből egy kicsit fejjebb húztam a nadrágomat, s abban a pillantásban az ujjaim elnevették magukat, mert hozzáértek az új nadrágszíjúhoz.

– Ki az a Washington? – tettem fel a kérdést.

– Washington nagy amerikai szabadságharcos volt, mint a magyaroknak Kossuth Lajos – mondta az egyik szlovák, mire a másik még többet akart tudni, és felfelé intett a hüvelykivel:

– Itt lakott.

Az öreg fiú sem Washingtonra, sem egyébre nem szólott semmit, hanem gyorsan fizetett, aztán felragadta a kufferemet, s én alig győztem utána menni. Úgy megbecsült, hogy automobilt fogadott, s azon robogtunk legalább húsz percig. Éppen akkor gyújtották meg estére a lámpákat és a fényeket, de a nagy ragyogáson kívül egyebet a kocsiból nemigen láttam. Pedig ráértem volna a szemlélődésre, mert a barátom egyet sem szólt egész úton. Akkor sem, amikor megérkeztünk egy ötemeletes ház elé. Csak felragadta ismét a kuffert, s én mehettem utána. Lent a folyosón elévett egy kicsi kulcsot, azzal kinyitott valami vasajtót, s hát egy kuckó477ban vagyunk a kufferrel együtt. Ott sem szólott semmit, hanem megnyomott egy gombot, mire felrepültünk az ötödik emeletre.

Efféle felfutón akkor közlekedtem először életemben, de nagyon kitűnő találmánynak tetszett. Szívesen indítványoztam volna, hogy repdessünk még egy kicsit, de nem lehetett, mert az én pártfogó barátom nagyon sietett, hogy békerüljünk a szobába.

– Ülj le! – mondta ott.

Engedelmesen leültem és vártam; ő pedig egy könyvecskét vett elő a szekrényiből, s azt előmbe tette.

– Ismered-e? – kérdezte.

Megnéztem a könyvecske fekete tábláját, melyen arany betűkkel ez állt: Toldi.

– Eddig még nem ismertem – feleltem, mire ő elkomolyodott, és furcsán tekintett reám. Az ujjait is összeszorította, s mintha remegett volna az a nagyerős ember.

– Hát miért kéne ismernem? – kérdeztem.

– Csak azért, mert én vagyok az a Toldi Miklós! – mondta.

– Miféle Toldi Miklós?

– Akit ebben a könyvben Arany János megírt!

Láttam, hogy az esze egy kicsit mámoros, de azt is láttam, hogy nagy vallomás hangzott el. Ugyanis az arcája egyszerre megenyhült, és olyan véghetetlen örömben kezdett úszni, hogy én ahhoz hasonlót csak a szentek képein láttam. A szeme is, mely addigelé nyugalomban volt, és messze nézett céltalanul, egyszerre valahol partot talált, és kigyúlva ragyogott.

– Csodákkal van teli a világ, barátom! – mondta sóhajtva.

Még akkor sem tudtam, hogy mit kéne szólanom, csak bámultam rajta, jobban, mint Amerikán. Mert furcsa volt, és titokzatos.

Talán bolond, gondoltam magamban; s kértem az Istent, hogy szükség esetén legyen velünk.

– Hogy is hívnak téged? – kérdezte.

– Az én nevem Ábel – feleltem mosolyogva.

478

Erre fütyörészni kezdett Toldi, és ide-oda járt a szobában. Majd vidáman hozzáfogott, hogy asztalt terítsen, s akkor így szólt:

– Azért vannak a költők, hogy a vágyainkat teljesítsék. S ők teljesítik is, még mielőtt kimondanók.

Egyszerre úgy átragadott reám is az izgalom, hogy ültömben nem nyughattam, hanem felálltam, és tánclépésekkel járkáltam a szobában.

– Itt cigányok vannak-e? – kérdeztem.

– Van itt minden!

– De magyar cigányok, akik muzsikálnak?

– Az is van, ne búsulj.

Könnyű volt nem búsulni, mert gazdag és kívánatos asztalt terített. Mindenféle felvágott hús volt egy tálban a fehér abroszon, nevetős kenyér, aranyló körték és még aranylóbb hosszúkás gyümölcsök, nyolc darab egy fürtön. Rögtön felismertem, hogy banánnak hívják azt a fürtös gyümölcsöt, mert Kolozsváron láttam volt már olyant. De csak akkor tudtam meg, hogy sugár magas fákon s azon a földön is termik. Alig vártam, hogy a pusztítást meg lehessen kezdeni, mert reggel óta csak azt a pogácsát ettem, aminek az oldala mellől elütötték volt a tejes poharat.

– Úgy látom, nincs rossz megélhetés itt Amerikában – mondtam a végin.

– Nem lehet panaszkodni – felelte Toldi Miklós; de aztán mégis Erdélyről kezdett kérdezősködni. Elbeszéltem neki az ottvaló helyzetet, a nagy zűrzavarosságot, a románok uralkodását és a szegény emberek nagy szegénységit; s még a magam életit is elmondtam neki, árva apámmal, a Hargitával, a kolozsvári viszontagságokkal, valamint a hosszas utazásokkal a vonaton és a hajón. Toldi nyugalmas szeretettel hallgatott végig mindent, majd amikor látta, hogy már béfejeztem, akkor így szólt:

– Ezt a te életedet is érdemes volna megírni.

Ahogy ezt kimondta, különös forróságot kezdtem a szívem körül és az agyamban érezni, mert az a titkos gondolat jutott eszem479be, hogy hátha csakugyan megírnám egyszer a magam életit! De nem mondtam ki ezt a gondolatot, hanem sőt igyekeztem legjobban elrejteni, s még takarót is vetni reá. A takaró az volt, hogy megkértem Toldi Miklóst: mondaná el nekem az ő életit! Nagy dolgot kérhettem tőle, mert a szeme újból kikötött azon a bizonyos parton. Egy ideig így gondolkozott, majd a kezibe vette a fekete táblájú könyvet, és felmutatta előttem.

– Ihol van! – mondta.

Már nagyon szerettem volna tudni, hogy mi van abban a Toldi-könyvben, de mielőtt kérdést tehettem volna ebben a dologban, ő felkelt az asztal mellől, odaállt a szoba közepibe, és azt mondta:

– Hallgasd meg hát az én életemet!

A könyvet a kezében tartotta, mint egy virágot, de se ki nem nyitotta, se belé nem nézett, hanem csak úgy fejből mondani kezdte, ami volt a könyvben. Ámulva néztem, hogy mibe fogott belé, de az ámulatom lassankint átalment a csodálatba. Mert olyan szépet én beszédben sohasem hallottam! Mintha ott, a szemem láttára, egy folyó született volna! S mintha ott, a fülem hallatára, kezdett volna folyni! Először csendesen, mint békés időben valami csobogós Tisza, s azután hömpölyögve, sötét mormolással a mélyben, s mindig csak hömpölyögve.

Úgy hallgattam áradó szavait, mintha Mózes lettem volna, a Sinai-hegy alatt. Meg sem mozdultam hosszú időn keresztül, csak akkor sóhajtottam egyet, amikor végre megtörölte a nagy szavaló a homlokát, és elhallgatott. Az igézetnek azonban még akkor sem szakadt vége, mert a szavak továbbra is zümmögtek a csendben. Úgy zümmögtek, mint a méhek, kik engem csordultig telitöltöttek mézzel, akár az üres lépet szokás.

Toldi sem kérdezett semmit, hanem visszaroskadt a székbe, és a nagy fejét ismét a tenyerébe fektette, ahogy ott a szállodai csarnokban tette volt a két szőke szlovák tudós világában. De hát nem is neki kellett szólania abban a csendben, hanem nekem, s valami 480méltót! Odamentem hát a kufferemhez, kivettem belőle a hazai földet, és az asztalra helyeztem, mint valami oltár közepére.

– Ezt én most megosztom magával! – mondtam.

Toldi rám nézett, s azután a fehér zacskóra.

– Arany?! – kérdezte furcsán.

– Igen – feleltem neki. Vagyis anyaföld, erdélyi anyaföld!

Toldi szó nélkül felállt, és egy műves tartóba belétette a földnek felit.

– Testvériesen osztottam meg – mondta. Többet nem szólt.

Én is csendesen és elmélázva néztem, hogy miképpen veti meg az ágyat: magának az egyik díványra, s nekem a másikra. Egy ideig még nem tudtam aludni, mert a gondolatok nagyon zajossá tették a lelkemet. Az utolsó, amire gondoltam, az volt, hogy milyen különös is az emberi sors, de legkivált a magyaré! Mert íme, nekem is ide kellett jönnöm, ilyen messze idegenbe, hogy megtaláljam Toldi Miklóst, s ő is megtaláljon engem!

Aztán úgy aludtam el, mint a templomban a madár.

Reggel pedig, amikor már okosan sütött a nap, és bolondul nyüzsögtek a nagy városban az emberek, azt mondta nekem nagy barátom:

– Gyere, most elviszlek oda, ahova a tegnap este akartál menni.

Amikor kiléptünk a másik szobába, amelyben íróasztal állott, s melynek a falai tele voltak aggatva nagy hirdetményes papirosokkal, nem állottam meg kérdezés nélkül:

– Hát ez ki irodája?

– Ez az enyém – felelte.

– S mit dolgozik benne?

– Házhelyeket adok el; földet, amerikai földet.

Hirtelen visszanéztem reá, de ő megértette a dolgot, és mosolyogva így szólt:

– Ne félj, az erdélyit nem adom el.

481

Ismét kocsiba ültetett, s elvitt egészen addig a házig, ahova nekem bé kellett mennem. Ott azonban elbúcsúzott, és azt mondta, hogy a közeli napokban fel fog keresni.

Nevetve léptem bé a kapun, s még annak is örvendettem, hogy fából volt a lépcső, amelyen felfelé kellett röpítenem a kuffert. Sárga és kicsi volt a ház, s csupán egyemeletes. Hamar megtaláltam hát az ajtót, amely ismét otthonba vezetett. Letettem künn az ajtó előtt a kuffert, és először kigondoltam, hogy mit fogok mondani. Aztán megnyomtam egy gombot, és hallottam, hogy megfelelő módon szól odabent a csengő. Néhány pillanat múlva kinyílott az ajtó, s egy szőke asszony jelent meg abban. Lehetett úgy negyvenöt esztendős, s a nagy kék szeme igen erőlködött, hogy jól megnézzen engem.

– Itt lakik-e mister Kelemen? – kérdeztem.

– Igen, miért keresi?

– Csak úgy eszembe jutott, hogy keressem – mondottam, majd minden tessékelés nélkül beléptem a kufferrel együtt a szobába. Amit egyik Kelementől hoztam, itt letettem a másiknál, aztán a kalapom után nyúltam, hogy illendően levegyem és szegre akasszam. De abban a pillantásban, amikor megemeltem a kalapomat, egy rikácsoló hang szólalt meg háromszor egymás után:

– Halló! Halló! Halló!

Ijedten fordultam meg, s hát egy nagy zöld madár van a gázkályha felett, emeletes kalickába zárva.

– Hát ez micsoda beszélő madár? – kérdeztem.

– Papagáj – mondta az asszony.

– Cédulát húzatnak-e véle? – folytattam a beszédet.

– Nem.

– Hát?

– Beszél.

Nagy elismeréssel jegyeztem meg:

– Bőbeszédűbb még egyik-másik asszonynál is.

482

Erre nem válaszolt semmit, hanem még jobban reám meresztette a szemit. De hiába horgászott rajtam, mert a kalapomat mégis felakasztottam a szegre, s utána leültem az asztal mellé.

– Hát maga honnan jött? – kérdezte akkor.

– Csak innét, Csíkcsicsóból – mondtam.

Erre ő is leült rögtön a másik székre, s mintha orvosságot vett volna bé hirtelen, így szólt:

– Jajj!

– Jajgathat, mert nagyon beteg voltam a tengeren – feleltem mosolyogva.

S innét kezdve már vígan haladtunk, mert ő ennyiből is megtudta, hogy én ki vagyok. Kérte is sietősen az engedelmet, hogy nem ismert fel az első pillantásra, de hát a plébános úr azt írta rólam, hogy szolgalegény vagyok, s nem ilyen világi. Én szívesen megbocsátottam neki a botlást, kivált amikor megtudtam, hogy a Gáspár bácsi feleségit tisztelhetem benne. Ő pedig olyan nagy fokban kezdte gyakorolni a szívélyességet, hogy már hamarosan többet tudtam a családi körülményekről, mint bárki más a világon. Így többek között megtudtam, hogy őt Teréz néninek hívják, s jelenleg nincs munkája, mert egy varrodába járt, ahonnét kiesett. Gáspár bácsinak ellenben van munkája, s csak délután öt órakor fog hazajönni valami szabóműhelyből, ahol vasal, és egyebet semmit sem csinál. Különben jó egészségben vannak, de gyermekük nincsen, csak ez a kedves „Green Baby”.

– Miféle Grün Bébi? – kérdeztem tőle.

– Hát ez a papagáj! – mondta Teréz néni.

Ebből már láttam, hogy igen nagy becsülete van Grün Bébinek, s magamban el is határoztam, hogy jóságban és figyelmességben adósa nem maradok neki. Megkérdeztem, hogy mit eszik és hányszor iszik napjában, s általában mivel lehet a legjobban kedveskedni neki. Teréz néni elmagyarázott nekem mindent bőségesen; s mivel annyira megszerettem a papagájt, ő is úgy megszeretett engem, hogy elfutott a mészárszékbe és a zöldpiacra.

483

Amíg oda volt, és vásárolta az ünnepi ebédhez szükséges dolgokat, én is „Grün Bébi”-hez járultam, hogy véle igazi barátságot kössek. Azonban hiába emelgettem előtte a kalapomat, mert nem köszönt vissza. Hanem csak oldalra billentette egy kicsit a fejét, s csak nézett, vizsgált és kutatott engem, mint a hajón a vámos és a szigeten a sok orvos. Mivel én sem akartam hagyni magamat, bátron a szemibe néztem. Sokáig állott emígy a csata, de végül mégis ő kapta el a fejét. Utána rögtön pottyantott egyet, és felugrott az emeleti lécre. A pottyantásból megértettem a döntést; s meg az emeletre való felugrásból is azt, hogy kettőnk közül ő kíván ebben a házban a magosabb személyiség lenni. Beléegyeztem, hogy legyen úgy mind a kettő; s utána a lakást vettem szemügyre.

Azon a jelen szobán kívül, amely konyhának és tartózkodási helynek mutatkozott, még két másik szobát fedeztem fel. Az egyik kicsi volt, és benne szép rezes ágy. A másik már nagy és kétablakos. Mind a két ablak az útra nézett, mely rettentő széles volt. Olyan széles, hogy három bőséges részre lehetett tagolni. Az innétső részen minden és mindenki csak felfelé közlekedett: az emberek a járdán, a nagy szekerek és motorok a tágas úton. A túlsó részen pedig ugyanazok lefelé. És a kettő között, óriási vasgerendák tetején, az emeleti vasút uralkodott és vezetett kígyózva, ameddig ellátott a szem. Ennek a vasútnak is két oldala volt, mint alól az útnak: az egyiken felfelé robogtak a vonatok, a másikon pedig lefelé. Minden percben elviharzott egy-egy szélvészes vonat, s olyankor rengett az út és mozgott a ház!

S ahogy ott álltam az ablakban, s néztem az ádáz életet, apránkint úgy beléhabarodtam a folyó küszködésbe, hogy észre sem vettem, amikor Teréz néni hazajött. Csak arra riadtam fel, hogy megszólalt a hátam megett:

– Hát mit csinált a „Green Baby”?

– Egészségesen viselte magát – feleltem.

– Mondott-e valamit?

– Hogyne! Megkérdezte, hogy mit eszünk ebédre.

484

Paradicsomlevest ettünk, zöld fuszulykát sült disznóhússal, és banán gyümölcsöt. Olyan jól és hazai módon készítette el Teréz néni az étket, hogy utána eszembe jutott a szivar is. Kivettem hát a zsebemből, és nagy gyöngédséggel a három ujjam közi fogtam, hogy jól megnézzem, mielőtt füstnek ereszteném. Szép piros gyűrű volt a derekán, a gyűrű közepén pedig a neve a szivarnak, vagyis „Manuel”.

Láttam, Teréz néninek nem tetszett, hogy én szivarra akarok vetemedni.

– Hát az ugyan mi? – kérdezte.

Ránéztem a papagájra, majd utána a szivarra, s így feleltem:

– Manuel.

A Teréz néni arcán egy rándulás futott végig, de én a ráncát hamar kisimítottam, mert először a szivar eredetét elmeséltem, másodszor visszatettem a zsebembe, harmadszor pedig felfogadtam, hogy soha el nem füstölöm, hanem haza fogom majd vinni Kelemen papnak. Ez a házi fordulat annyira elhajtotta a fejünk felül a bárányfelhőket, hogy Teréz néni helyet jelölt ki nekem a kétablakos szobában, és anyásan segített abban is, hogy minden elékerüljön a csomagból, és otthonos helyre tevődjék. Olyan örvendező volt, hogy öt óra felé még el is bujtatott engem, hogy a hazatérő Gáspár bácsival tréfát űzhessen. Ott kucorogtam a középső kicsi szobában, az ágy fejinél, amikor hármat köszönt a papagáj.

Teréz néni rögtön úgy kezdett játékból reszketni, mint a nyárfalevél. A nagy kérdezősködésre csak annyit tudott kinyögni, hogy valami biztosan van az ágy alatt, de ő nem merte megnézni. Gáspár bácsi sokkal bátrabb volt, mert felragadott egy széket, és azzal közeledett az ágyhoz. Amikor azonban, ott az ágy alatt, én medve módjára morogni kezdtem, akkor ő is megtorpant, és így kiáltott:

– Ki az?

– A Hargita szelleme! – feleltem vészesen.

485

Teréz néni erre kuncogni kezdett, én pedig előugrottam az ágy fejitől, haptákba vágtam magam, és azt mondtam:

– Itt látható egy Ábel!

Gáspár bácsi megölelt, és azt kérdezte tőlem, hogy miképpen van az, hogy a hajó tegnap érkezett meg, én pedig ma! Megmondtam neki, hogy én sem voltam restebb a hajónál, de a tegnap este egy magyar ember a pártfogásába vett, és nagy szívélyességgel elvitt magához, hogy meghálasson. Amikor meg is neveztem, hogy Toldi Miklósnak hívták az illetőt, akkor Gáspár bácsi nagyot nevetett, és így szólt:

– Halljunk oda!

Azért mondotta, hogy halljunk oda, mert jól ismerte azt a délibábos embert. Legalább egy fél óráig folyton róla beszélt, aki tizenhárom esztendővel azelőtt szökött ki Amerikába, nagyon kalandos módon. Itt aztán az a bogara lett, hogy ő az a megénekelt Toldi Miklós, de lehet is valami benne, mert erős, mint Kinizsi Pál, s mégis lágy szívű, mint a rónasági nyári alkonyat.

Nagy gyönyörködéssel néztem Gáspár bácsit, mialatt ezeket beszélte. Szép barna ember volt, őszbe forduló fekete hajjal, és olyan urason öltözve, hogy a szem nevetett rajta. S melléje még olyan embernek is látszott, aki nemcsak az egyszeregyet tudja, hanem a kivonást is. Engemet igazi szeretettel melegített a hajlékához, de én is melegítettem őt, mert a hazai életet mind elbeszéltem neki, sokkal bőségesebben, mint Toldi Miklósnak. Különösen Kelemen papot forgattam sokat a szóban, s még azt is elmeséltem róla, hogy egyszer elszakadt volt a reverendája, amikor Bolha kutyámmal játszott.

A szívem kosarából, mint a jó illatú gyümölcsöt, addig s addig szedegettem elő az otthoni gyümölcsöt, amíg könnyezni kezdtek torkomban a szavak, majd a szavak után én magam is, utánam pedig Teréz néni; s mivel más immár nem volt, utoljára Gáspár bácsi is megadta magát a hazaszeretetnek. Később azonban, amikor kitisztultunk, mint eső után az ég, annál nagyobb lett a kedvünk. 486Jól vacsoráztunk, utána pedig karon fogott Gáspár bácsi, hogy megsétáltasson a városban. Végigmentünk a 14. utcán, amely nem messze volt onnét. Lassan és szótlanul haladtunk, hogy a szemem ott legelhessen, ahol a legjobban esik neki. Az egész úton csak kétszer szólalt meg Gáspár bácsi. Először akkor, amikor megmutatta nekem a városházát, amely nagy komoly épület volt; másodszor pedig csak az út végin, amikor elérkeztünk a Broadway-ig, s ott megállottunk a nagy fényözönben.

– No, Ábel, hogy tetszik? – kérdezte.

– Itt lehet pénz elég! – mondtam.

– Miről gondolod? – kérdezte.

– Én arról, hogy ingyen csak a csillagok égnek.

Gáspár bácsinak nem nagyon tetszett, hogy én rögtön számadást csináltam. Inkább azt várta volna, hogy ógassak a csodálat miatt, és úgy dicsérjek mindent, mintha egyenesen az övé volna, amit látok. Meg is mondta nekem, hogy ne bánjam azt a pénzt, amit elenyésztenek a fények, mert nem nekem kell megfizetni! De azt se nézzem, hogy más fizet-e érte, vagy nem fizet, csak egyedül azt mondjam meg neki, hogy ilyen ragyogást láttam-e már az életben valahol. Tudhatta volna, hogy nem láttam, mert különben már rég megmondtam volna. De nem szóltam semmit a kedve ellen, hanem szemlélni kezdtem újból a fényes világot, mintha nagyon igazságos akarnék lenni. Közben azonban arra gondoltam, hogy lám: nemcsak mi uralkodunk a világon, hanem a világ is uralkodik rajtunk. Vagyis hiába hirdetik a papok, hogy az Isten a maga képére teremtette az embert, mert ebbe belészól a változatos élet is: az egyikből Leupoldot csinál, a másikból délibábos Toldit, a Kelemen Gáspárból pedig amerikait.

És vajon belőlem mit?

– No, Ábel, hát mit mondasz? – kérdezte Gáspár bácsi.

– Nem tudom, mit mondjak – feleltem –, mert ez a fényes világ olyan szép, hogy legyőzi az embert.

487

Erre büszkén és boldogsággal mosolygott reám, és jutalmul, hogy ilyen szépen megdicsértem a várost, ezeket mondta:

– Ne búsulj, Ábel, mert az én házamban bármeddig meglehetsz, s ott nem lesz rossz dolgod. Teréz néni majd jó ágyat vet neked, s elgondoz téged. Én pedig ellátlak hasznos tanácsokkal, s munkát keresek a számodra, hogy boldogulj.

Látván, hogy benne is igazi Kelemen-szív lakik, hálás szavakat rebesgettem. De megmondtam azt is, hogy ingyen semmit sem kívánok, mert nem a munka elől jöttem ilyen messze, hanem éppen ellenkezőleg! Gáspár bácsi megdicsérte dolgozó szándékomat, majd azt kérdezte, hogy jelenleg mennyi pénzem van. Bévallottam neki, hogy a nadrágszijju után tizenhét és fél dollár maradt fenn, mire megcsavargatta a fejét, és összesen egy hetet jósolt a pénzemnek. Nem tudtam, hogy ilyen hamar hol szerzett új gazdát az én pénzemnek, de nem kérdeztem semmit, hanem engedelmesen mentem az oldala mellett hazafelé, s amit csak lehetett, mindent megdicsértem.

Otthon a nagyszobában és egy széles díványra az ágyat már megvetette volt Teréz néni, de éjfél után egy óráig csak forgolódtam. Egyrészt a gondolataim csapkodtak, mint a szélben a láng; másrészt pedig a megvadult vonatok robogtak el minden percben a két ablak felett. Reggel egy kicsit zavarodott is voltam, de lassankint ember lettem ismét. Két ízben sétálni is elmentem. Egyszer lefelé, ahol óriási piacot találtam, nagy csigarakásokkal és akkora nagy harcsákkal és cápákkal is, hogy szörnyűség! Rengeteg gyümölcsöt és zöldséget is árultak, de igen egyebet is, ami csak termik a fákon, a földön, a föld alatt és a vízben. Másodszor a 14. utcába mentem ismét, ahol nagy emeleti ablakok mögött, legalább két helyen, szólt a recsegős muzsika, és állott a tánc. A táncolók tetőtől talpig kilátszottak az ablakon keresztül az útra, s én örömmel néztem őket, mert jólesett, hogy nem mindenki gyászolja örökös munkával Ádámot és Évát, hanem vannak, akik utánozzák is őket. Mint a tavaszi jó szagból a mezei bohókás állat, én 488is úgy szippantottam jó nagyokat a vidámságból és a táncoló leányok hajlamaiból. S amikor egy nappali színház előtt megláttam egy óriási táblát is, amelyre gyönyörű és kecsegtető leány volt kifestve, akkor már el voltam olvadva, s el velem együtt egy teljes dollár!

Mert jegyet vettem és bémentem a színházba.

Először egy fiatalember énekelt, amiből semmit sem értettem. Aztán egy lenge szőke leány, amiből már értettem valamit, mert az ének végén csókot dobott nekünk. Utána egy néger jelent meg, aki szintén énekbe fogott. Nagyon furcsán és vérmozdító módon énekelt; majd az ének közepén egyszerre felsivított, mint a vércse, s abban a pillantásban kecskebukát vetett. Az emberek, akik kalappal a fejükön ültek vagy álltak s még szivaroztak is, harsányan kacagtak erre a fekete emberen. Később, amikor az egy mellé még jött egy másik néger is, s amikor ketten énekeltek, s úgyszintén ketten vetették a kecskebukát, akkor még jobban kacagott mindenki. S így folytatódott a mulatság sokáig, mert mindegyre szaporodtunk egy-egy négerrel. A végin már heten voltak, s heten énekeltek és kecskebukáztak, de olyan egyszerre, mint a fekete villámcsapás! A nagy mulatságban már meg is felejtkeztem a táblára kifestett csábos nőről, amikor a négerek után nagy csend lett, és mindenki megigazította a nadrágszíját. Látván, hogy itt valamire erősen fel kell készülni, én is feljebb húztam a Washington arcképit a hasamon. S erre már ki is rebbent a szemünk elé a táncoló leány. De nem olyan volt, mint a táblán, hanem ezerszer szebb és csábosabb is. Ahogy táncolni kezdett, lassan teletöltötte delejes áramlással a levegőt, s még a legyek is leszálltak a falakra, s úgy nézték őt!

Amikor kijöttem a végin, fátyolon keresztül láttam az embereket. Egyenesen és lehajtott fejjel mentem hazafelé; először csendesen és elgondolkozva mentem, aztán zavaros gondolatokkal és gyorsabban, s még azután gondolatok nélkül és a leggyorsabban.

– Hol voltál, Ábel? – kérdezte Teréz néni.

489

– Ismét megnéztem a piacot – feleltem neki.

– Hát most láttál-e cápát?

– Most egy aranyhalat láttam.

Teréz néni meg volt elégedve a felelettel, én pedig bémentem a nagyszobába és ledőltem a díványra. Nagy rendetlenségben kavarogtak a gondolataim, s a rügyeimet áradással fenyegették. Felfogadtam magamban, hogy többet nem teszem bé a lábamat abba a színházba. Vagy ha bé is teszem, akkor csak ama időpontig maradok, amikor az emberek igazgatni kezdik a nadrágszíjat. Ez a fogadalom helyrehozott egy kicsit, s mivel Gáspár bácsi is éppen hazajött, újabb kirándulásra kezdtünk készülődni.

Fél nyolckor indultunk el nagy összetartásban, s egymást dicsérgettük. De csak az út elején, végig a 14. utcán, mert amikor kiérkeztünk a Broadway-ra, s azon felfelé kezdtünk menni, akkor Gáspár bácsi azt mondotta, hogy most egyet se szóljak, hanem csak bámuljak, mintha a testem mindenütt teli volna szemmel. Én nem is beszéltem többet, hanem csak nézegettem jobbra és balra, de a legtöbbet mégis felfelé. Már mehettünk volt egy fél órát, amikor Gáspár bácsi így szólt:

– Itt álljunk meg!

Éppen két széles út futott azon a helyen össze, s a kettő között, az összefutás sarkában, egy óriási ház magasodott az égbe fel. S a két út lapításában olyan hegyes volt annak a háznak az egyik sarka, fel egészen a felhőkig, hogy nappal a napfényt és szelet, ilyenkor este pedig a fényt és az ember látását úgy kettőbe vágta, mint egy kés, mely a föld és az ég között van kifeszítve! S körülötte, de kivált véle szemben, ahol a két út már egybeszakadva folytatódott, a földön, a föld felett és a magosban és mindenütt tündöklött a fény. Egyszer itt aludt el, máskor meg amott, hogy a következő pillantásban nagyobb vakítással gyúlhasson ki. Az egyik ház tetején szopogatásra való cukrot hirdettek a lángbetűk, a másiknak a tetején pedig kicsi piros rudacskát, amivel a nők fessék a szájukat. De a legnagyobb és a legmagosabban szikrázó fénybeszéd az volt, 490ahol egy szép fiatalember beretválkozott, pengés szerkezettel s a mennyek kapujában!

Elnéztem sokáig a káprázatot, s amikor éreztem, hogy több csodálatot már nem tudok magamba fogadni, akkor egyszerre eszembe jutott édesapám, s az a gondolat hasított végig a szívemen, hogy ezt neki nem tudom megmutatni soha! Annyira rám sújtott ez a gondolat, hogy először teli lett könnyekkel a szemem, azután pedig meg kellett ragadnom a Gáspár bácsi karját, hogy el ne essem.

– Elszédültél? – kérdezte Gáspár bácsi.

– Apám jutott eszembe… – vallottam meg neki az igazat, mire átölelte a vállamot, és azt mondotta, hogy ne búsuljak, mert ő is sokszor érezte és érzi, hogy mit jelent az ember életiben az anya és az apa.

– Az én anyám meghalt… – mondtam neki csendesen.

– Az enyim is meghalt, mind a két szülőm – felelte ő.

Erre sokáig hallgattunk, majd megerősítettem magam, sóhajtottam egyet, felnéztem Gáspár bácsira, és így szóltam:

– Tudja-e, hogy erre a mennyországra mit mondana apám?

– Mit?

– Azt mondaná, hogy eléggé pislákol.

Nevettem is azon, hogy mit mondana apám, de könnyes szemmel nevettem. Gáspár bácsi is nevetett, biztosan igaz szívből, de azért is talán, hogy vigasztaljon engemet, és lássam, hogy megosztja velem a mennyei fényben a hazai könnyeket.

Így indultunk el visszafelé, s nem beszéltünk egészen hazáig semmit. Otthon megnéztem a fehér zacskóban a földet, és kértem az Istent, hogy az én földemnek becsületet szerezhessek abban a ragyogó és véghetetlen országban is.

Azután mindjárt le akartam feküdni, de Gáspár bácsiék magukhoz hívtak, hogy a jövendőt illetőleg egy kicsit beszélgessünk. Engem azonban az a sok minden, amit a nap folyamán láttam, de különösen a táncoló leány s a múlhatatlan fény, úgy kifárasztottak 491volt, hogy a beszélgetés még javában meg sem indult, már bóbiskolni kezdtem. Engedelmesen belátták, hogy csak áment tudok mondani, s szépen lefektettek.

Reggel nehezen keltem fel, mert a tagjaim nem kívántak fickándozni, mint máskor. Az a furcsa gondolat keringett folyton a fejemben, hogy nem is igaz ez az egész Amerika, csak egyedül az igaz, hogy szép és kies erdélyi hazámat elvesztettem. Nagyon szomorú és nehéz volt a lelkem, s a kávét is nagy merengések között ittam meg. Teréz néni észrevette rossz állapotomat, és azzal vigasztalt, hogy ezen mindenkinek átal kell esni, aki Amerikába jön. Mert egyrészt óriási világ ez, ami hajszos életivel és tündökléseivel először meglapítja az embert; másrészt a levegő is egészen más, mivel itt három oldalról tenger környékezi a várost. Helyénvaló és okos beszédjével öntött annyi kedvet belém, hogy apámot és a többi otthon maradt jótevőmet magam elé idézzem, és előttük amerikai szószóló legyek. Ki is jelentettem Teréz néninek, hogy most nagy levélírás lesz, mert annyi levelet fogok írni, hogy Csíkcsicsóban és Kolozsváron a levélhordók egyedül nekem fognak dolgozni. Teréz néni azt mondotta, hogy ők is üdvözletüket küldik mindenkinek, ismeretlenül is; azonkívül pedig azt is megírhatom, hogy hétfőtől kezdve, ami holnapután lesz, már dolgozni is fogok, és hetenkint legalább húsz dollár fizetésem lesz. Ebből megértettem, hogy ő és Gáspár bácsi már elterveztek velem kapcsolatosan valamit. De nem kérdezősködtem, hanem leszaladtam a boltba, s tíz perc múlva már egy paksaméta levélpapírossal és kopertával tértem haza.

– Hogy kérted? – csodálkozott Teréz néni.

– Ahogy kell! – feleltem neki. – Még azt is megkérdezték, hogy Amerikának melyik részin születtem!

Teréz néni jókedviben bátor vállalkozónak nevezett engem, de a levelekben csakugyan az voltam, mert legalább kormányzó legyen, aki úgy ismerje és dicsérje Amerikát, ahogy én ismertem és dicsértem azokban a levelekben! Először s leghosszabban édes492apámnak írtam, s abban a levélben minden benne volt, ami addig velem történt, s amit addig láttam; de benne volt még az is, ami történhetett volna, vagy amit láthattam volna. Utána a papnak írtam, de abban a levélben már nem én voltam a nagy hős és a nagy hatalmas, hanem maga az Isten, ki szárazon és vízen egyformán vigyáz az emberekre, és véghetetlen türelmében még azt is elnézi, hogy az emberek égbe nyúló tornyos házakat építsenek, s eme házak tetejéről olyan vakító fényeket bocsássanak széjjel, amelyek miatt a csillagok szóhoz sem tudnak jutni. A harmadik címzett Garmada úr volt, akinek megköszöntem a bizonyítványt, s akit kecsegtettem, hogy úgyszintén szaladjon átal ebbe az országba. Mindezek a levelek jól és szabályosan íródtak, de amikor hozzáfogtam a negyedikhez, amellyel Blanka kisasszonyt akartam megtisztelni, akkor mormolás keletkezett valahol a mélyben, majd egyszerre kitört bennem a vihar! S abban a viharban úgy kezdett hánykolódni a szívem, mint egy kis csónak a haragos tengeren. S ahogy néztem a csónakot, hát nem Blanka van abban, hanem a színházi táncoló leány. De abban a percben, ahogy ezt felfedeztem, le is tettem a pennát. Messze néztem, és úgy gondoltam Blankára, mint a sok csillag közül a legszebbikre, amelyet szintén elhomályosított a nagyvárosi nagy fény.

Éppen az államat feltámasztva és javában gondolkoztam az érzés és a gondolat hullámzásain, amikor Gáspár bácsi hazaérkezett a munkából. A szombatnak lehetett köszönni, hogy már délben visszanyertük őt; s talán valami elmaradt püspöknek azt az ebédet, amit Teréz néni készített. Lakoma után könnyen beléegyezik az ember mindenbe, s így nekem sem kellett kétszer mondani, hogy jó volna valami munkásruhát vásárolni. Hamar felugrottam, és késznek nyilatkoztam még arra is, hogy esőtartót vagy kemény szalmakalapot vegyünk. Gáspár bácsinak is jókedve volt, s mindjárt az első boltban egy olyan munkásruhát választott ki az én számomra, amely sárga volt, s amibe úgy kellett belébújni, mint valami zsákba. Ezt hazavittük, s otthon belé is bújtam, hogy a próba 493meglegyen. Még Grün Bébi is kacagott rajtam, amikor sárgán és gurulósan végigsétáltam a szobákon, s néha táncba kezdtem, mint a furulyaszóra otthon a medve.

Amikor emígy kimulattuk magunkat, Gáspár bácsi ismét magához vett engem, és azt mondotta, hogy megmutatja nekem azt a helyet, ahol a város keletkezett, s ahol jelenleg mindenféle ázsiai népek laknak, nemkülönben más furcsa népek is. Jól indult az út, mert a háztól nem messze felmentünk az emeleti vasútra, s ott egy csillagos forgón keresztül, amely öt centért mindenkinek fordult egyet, elértük azt az ádáz vonatot, amelyik az ablakom felett szokott elrobogni. Így, benne ülve, sokkal élvezetesebb volt, mert nagy győzelemérzés a föld felett száguldani, s közben békukkantani a házak tömérdek ablakain, amelyek csak megvillantak, s rögtön úgy elmaradtak, mint a megvadult órán a percek.

A robogás alatt sokáig nem szóltam, mert a szemem egészen leigázta a nyelvemet. S az nem is volt csoda, mert külvilági dolgokon kívül bent a vonatban is talált magának eleget a szem. Így például az utasokat, akik jómódú komolysággal jöttek-mentek, s főleg újságot olvastak, mintha nagy tudósok lettek volna, vagy pedig róluk szólott volna az újság. Még a leányoktól sem maradott el az újság, de azok csak két-három sort olvastak, s utána legalább tíz sornyit nézték magukat a tükörben. Ez nekem olyan kedvesen tetszett, hogy egyenesen tükör szerettem volna lenni, ami nekik sem ártott volna, mert hol van az a tükör, amelyik szebbet tudott volna mutatni, mint én!

– Miért mosolyogsz, Ábel? – kérdezte Gáspár bácsi.

– Éppen a házasságon gondolkozom – feleltem neki, mire ő nagyon komolyra változott, és halk szóval arra intett, hogy csak vigyázattal nézzem a nőket.

– Hát nézni sem szabad őket? – kérdeztem.

– Igen, de csak véletlenül.

Egyszerre nevetni kezdtem, mert a kolozsvári zegzugos szerelem jutott eszembe.

494

– Blankát is nemegyszer véletlenül kellett néznem! – mondottam, mire Gáspár bácsi kérdezősködni kezdett Blanka felől, én pedig nem titkoltam ebben az új világban a régit. Azonban a kitűzött célunk belészólt az elbeszélésembe, mert jóformán még a Blanka termetét sem tudtam annak érdeme szerint lefesteni, amikor megérkeztünk a kívánt állomásra. Serényen kiugrottunk a vonatból, s egy falépcsőn elindultunk lefelé. Lent megállott Gáspár bácsi, és azt kérdezte tőlem, hogy ismerem-e a környéket. Szerettem volna ismerni, de mégsem ismertem. Erre egy hatalmas és vörös épület felé mutatott, és azt mondotta, hogy ott érkeztem meg.

Megint körülnéztem tehát, majd így szóltam:

– Két dolgot kell mondanom.

– No, mit?

– Először azt, hogy én eskü alatt is vallhatnám, miszerint ezen a helyen sohasem jártam. Másodszor pedig azt, hogy maga a legnagyobb tudós, mert eddigelé még senki sem akadt, aki nálamnál jobban tudta volna, hogy én hol érkeztem meg valahova.

Gáspár bácsi megveregette köszönet fejében a vállamot, és azt mondotta, hogy menjünk, mert várnak az érdekes dolgok. Megemlítettem neki, hogy nem volna-e helyes, ha előbb betérnénk abba a vendégfogadóba, ahol én Toldi Miklóst megtaláltam volt. Mivel láttam, hogy nem könnyen hajlik a szavamra, még azt is hozzátettem, hogy azon a helyen át két tudós szlovákot is találtam; s azért tudósokat, mert mindent tudtak Washingtonról is. Gáspár bácsi legyintett, és azt felelte, hogy a szlovákok mellette bújjanak el, mert ő azt a házat is meg tudja mutatni nekem, ahol Washington született; s meg azt a másikat is, ahol lakott. Boldog voltam a nagy hír hallatára, és megígértem, hogy jól megnézem mind a két házat, ha megmutatja nekem. Ezzel aztán el is indultunk, de nem a Washington háza felé, hanem a város legdélibb részére, amelyet itt Battery néven neveznek. Sok zegzugos utcán kellett keresztülmennünk, amíg elérkeztünk abba a részbe. Egé495szen a víz partjáig vezetett Gáspár bácsi, ott aztán visszafordított engem, s magyarázni kezdett.

Elmondotta, hogy azon a részen, vagy egy kicsit feljebb, kezdték volt valamikor építeni a várost. S nem is olyan régen, mert csak háromszáz és kilenc esztendővel azelőtt. Vagyis úgy történt a dolog, hogy valami „Tigris” nevű kis hajócskát sodortak oda a tengerről a viharos hullámok, s az a „Tigris” ott valahogy tüzet fogott, és égni kezdett. Hárman voltak a hajón, valami Adrián nevű és két társa. Szerencsésen mind a hárman kiszabadultak az égő hajóból, partra vergődtek, s házat építettek. Aztán a többi emberek, jórészt tengeri kalandosok, s más nyughatatlanok, jőni kezdtek egymás után, és ott mind házat építettek. S el lehet gondolni, hogy milyen nagy rajzás indult meg, mert ezelőtt háromszáz esztendővel, vagyis a legelső ház épülése után kilenccel, csupán kétszázhetven lakosa volt az egész városnak, ma pedig hatmillión is felül van.

– Hát maga honnét tudja ezeket?! – kérdeztem.

Gáspár bácsi azt válaszolta nekem, hogy ő már huszonhét esztendeje van Amerikában, bejárta az egész országot, nagy kalandozásokat tett benne, sőt egy ízben két barátjával gyalogosan vándorolt keresztül az Egyesült Államokon, a Csendes-tenger partjától az Atlanti-tenger partjáig, amely akkora terület, hogy a leggyorsabb vonat is öt nap alatt robogja keresztül!

Ránéztem a lábára, hadd csodáljam meg, mind a kettőt. Ő azonban ezt nem vette észre, mert csak a levegőbe nézett, hol az elmúlt változatos életét láthatta bizonyosan. Nem akartam szóval felriasztani, inkább a mozgalmas tengeri vizet s majd a várost szemlélgettem. S lehet gondolni, hogy közben miféle dolgok járhattak a fejemben, és mifélék tornyosultak ott fel, mert egyszerre a kalapomat a földhöz vágtam, és így kiáltottam fel:

– Azt a kutyafáját! Hát alapítsunk mi ketten is egy ilyen várost!

Gáspár bácsi jót nevetett az én városalapításomon, majd így szólt:

– Gyere, mert még nem is tudod, hogy milyen.

496

S ahogy mondta, el is indultunk ketten. Ő volt a miniszter, én pedig úgy lépkedtem mellette, mint az amerikai király, aki elékerült végre a bujdosásból. Először tekervényes utcákon haladtunk keresztül, aztán pedig kiérkeztünk egy forgalmas és nagy útra. Ott Gáspár bácsi megállt, és dagadó mellel, mint valóban egy miniszter, így szólt:

– Ez a „Wall Street”!

Megvárta, hogy jól körülnézzek, s akkor elmondta, hogy az utca, melyet látunk, a legnagyobb hatalom a világon, vagyis a pénz hazája. Ott uralkodnak az amerikai angolok, pedig valamikor a hollandusok építették, és éppen az angolok ellen. Én nem bántam, hogy kik építették és kik ellen, csak néztem szigorúan az óriási templomos palotákat, s magamban azt gondoltam, hogy így kívülről szép és leigázó minden, de nagy bűnök lehetnek belől, mert ahol sok a pénz, ott legyek helyett ördögök duruzsolnak. Ezekről a gondolataimról azonban Gáspár bácsinak nem szóltam, hanem kimérve és okosan mentem mellette, és úgy tettem, mintha nagy megelégedésemre szolgálna minden. Tetszett is neki, hogy milyen kedvezően viselkedem, s jutalmul egy olyan utcába fordított bé, melyet egy régi hollandusnak William nevű lováról neveztek volt el. Mégpedig azért, mert az istenfélő hollandus, aki már jól meggazdagodott volt azelőtt, minden áldott nap ezen a lovon járt el a templomba. Ennyiből is könnyű volt látni, hogy nem akármilyen utca az a William utca! De amikor Gáspár bácsi azt a házat is megmutatta, amelyikben Washington született, akkor nem cseréltem volna el még a bankárok utcájával sem.

William után azt a helyet kerestük fel, ahol az amerikai szabadságharc megindulásakor az első vér kicsordult. Valami lengyelt igazítottak ott el a „Liberty boy”-ok, vagyis a szabadságos fiúk. Azon a környéken most is sok embert el lehetett volna igazítani, mert olyan kavargó és zordon lakosságot, mint ottan, sehol nem láttam soha. Azt mondta Gáspár bácsi, hogy mind ázsiai népek azok: arabok és szíriai félelmesek, jámbor mohamedánok és ráérő törökök.

497

– Én tisztelem őket – mondtam –, de menjünk valami kecsegtetőbb helyre.

– Jól van, akkor elmegyünk a Paradicsom alléba! – szólott Gáspár bácsi, s mindjárt sebesebben kezdte szedegetni a lábát. Ebből gondoltam, hogy rossz hely nem lehet a Paradicsom allé, de nem kérdeztem semmit, hanem mentem. Egyszer aztán megállt Gáspár bácsi, egy utcán végigmutatott, és azt mondta:

– Hát ez az!

– Micsoda?

– A „Paradicsom Lugas”. Ahol a mocsári lányok tanyázni szoktak. Különösen a régebbi időben.

Jó, hogy odatette a régebbi időt, mert nem éreztem semmi paradicsomillatot, se nem láttam mocsári leányt, még egy akkorát sem, mint Grün Bébi otthon. De hát ott is hagytuk hamarosan az egész Paradicsom allét, s elmentünk arra a környékre, ahol a rablók szoktak tanyázni. Úgy látszik azonban, hogy ők is inkább a régebbi időben, mert sem meg nem akasztott minket senki, sem a pénzünket el nem vették.

Ilyenformán, eme utunk alkalmával, nem tudtunk nevezetes emberek lenni, pedig a rablók környékéről még a kínaiak városába is elmentünk, s el a görögökhöz, s majd az olaszokhoz. Egész estig és megállás nélkül tekeregtünk, de lett is eredménye, mert estére már teljesen megzavarodtam. Valósággal összefutott az eszem, mint a tej.

Otthon elmondtuk Teréz néninek az egész nap történetét; ő pedig azzal a hírrel szolgált, hogy amíg odavoltunk a felfedezőútra, addig nálunk járt Toldi Miklós, és azt mondotta, hogy másnap menjünk el kirándulásra a Central Parkba.

Hát másnap csakugyan elmentünk a kirándulásra, s vittünk magunkkal mindenféle jó eledelt, és háromféle színben festett italt is. Rajtunk kívül ott volt Toldinak egy Zsuzsi nevű ismerőse, ki magányos asszony volt, és olyan játszi természetű, hogy azt szerette volna, ha egész nap kergetem. Hely a kergetésre volt is bőven, 498mert olyan nagyra terjedt a park, hogy nálunk odahaza vármegyét csináltak volna belőle. A sok játékon és élvezeten kívül, melyből az elsőt az asszony s a másikat a természet nyújtotta, abban a nevezetes dologban is részesültem, hogy Gáspár bácsi és Toldi feladták nekem az amerikai keresztséget. Vagyis elhatározták ketten, hogy másnap reggel hét órakor munkába fogok menni! Úgy egyeztek, hogy mind a ketten velem jönnek majd, mint jó keresztapákhoz talál. Én nem is ellenkeztem velük, csupán azt kérdeztem meg, hogy miféle munkát akarnak dolgoztatni velem. Erre az egyik mosolygott, s a másik utánozta őt. Később annyit mégis mondtak, hogy könnyű és érdekes munkát fogok végezni. Szó nélkül hagytam, hadd heverésszenek a titkuk ártatlan verőfényén, ha már nem volt elég jó nekik a nyári nap. Este azonban, mialatt nyugtalanul az ágyban feküdtem, megváltozott bennem az időjárás: a nap elborult, minden égtáj felől felhők rohantak elő, s egymásra tornyosultak, aztán záporban eredtek meg a gondolataim, és a villámok is csapkodni kezdtek mindenüvé, ahol bármiféle dolgozóházat véltem képzeletben.

Így nem csoda, hogy másnap, amikor meglepte a nagy zajgó várost a reggel, akkor én még lent voltam valami mély pincében, az álom foglya gyanánt. Szegény Gáspár bácsi nehezen tudott felébreszteni, pedig a fülemet is birizgálta egy zöld tolluval, amit Grün Bébi akkor éjjel vedlett el. Végre Teréz nénivel együtt támasztottak fel. Amikor azonban egészen létrejöttem, leszakasztottam az álom virágát, s így szóltam:

– Tegnap hiába titkolóztak, mert én megálmodtam, hogy mit akarnak dolgoztatni velem!

– No, mit?

– Azt, hogy a tegnapi asszonyt reggeltől estig kergessem a Parkban.

Nagyon jót nevettek azon, hogy micsoda munkát álmodtam magamnak, s még Toldinak is elmondták, amikor megérkezett. Én már akkor öltözetemben készen voltam, s éppen a reggeli kávé megivá499sával foglalkoztam. Amíg ropogtattam a jó amerikai zsemlét, azalatt Teréz néni engemet tarisnyált. Először ugyan nem tudtam, hogy mi célból működik, csak azt láttam, hogy két darab sült húst belétett két zsemle közé, azok mellé pedig egy nagy zöldpaprikát és egy körtét. Aztán az egészet papirosba csomagolta, azt a csomagot pedig ügyesen bébugyelálta az én sárga munkásruhámba.

– Mehet a munkás! – mondta, s az egész csomagot előmbe tette az asztalra. Észrevehették talán, hogy én kérdőleg tekintek a munkásruhára, s úgyszintén annak közepe felé, mert együttesen kioktattak, hogy a ruhát majd a helyszínen fel fogom venni, az eleséget pedig tizenkét órakor megeszem. De nem előbb és nem utóbb, mert az a leghelyesebb és egyben általános szokás is. Engedelmesen megígértem, hogy mindent úgy teszek, ahogy mindenki más. Aztán felálltam az asztaltól, az összecsombolygatott munkásruhát a hónom alá csaptam, s így szóltam:

– Vigyázz, munka, mert Ábel indul!

Teréz néni sok szerencsét és pénzt kívánt nekem, s még búcsúzóul meg is csókolt, mintha egyenesen hittérítőnek indultam volna. Én is búcsút vettem tőle, ahogy istenfélő és munkaszerető atyafihoz illik, s azután elindultunk hárman, hogy a szabadságharcot visszacsináljuk.

Most is az emeletes vasútra mentünk, de nem az innétső oldalon, hanem a túlsón, mert felfelé kellett robognunk. A tegnapelőtt már kitapasztaltuk volt lefelé az utat, a sok zegzugos utcát és az embereket, s éppen ezért szívesen vettem, hogy ellenkező irányba mehetünk. Rengeteg sokan torlódtak a vonaton, az enyimhez hasonló csomagokkal, kicsi szerszámos ládikákkal vagy más különböző táskákkal. Nagy türelemmel és megadással lapultunk a kocsi közepén; s ha nem akartuk is, testvériesen szagoltuk egymást. Toldi egy fogantyúba kapaszkodott, s mivel úgy még jobban kimagaslott az emberek közül, egészen olyan volt, mint ősszel egy tölgyfa. Gáspár bácsi szorosan mellettem feszített, és folyton arra 500intett engem, hogy mindent jól figyeljek meg, és különösen pedig az utat, mert munka után egyedül kell hazajönnöm.

Talán egy negyedórát is robogtunk emígy, amikor kiszálltunk, és villamoskocsiba ültünk. Itt is tömötten voltak a munkába sietők, de én nem őket ügyeltem, hanem az utat. S nehogy elunjuk magunkat, már nem felfelé villanyoztunk, hanem keresztül a város nyugati része felé. Úgy tíz perc múlva erről a járgányról is leszálltunk, és gyalog indultunk tovább. Gáspár bácsi jobbról, Toldi balról, én pedig közből, mint a mag. Ők nem szóltak semmit, s én is elgondolkozva törekedtem közöttük előre. S Isten bocsássa meg a gyarlóságomat, de amint így mendegéltünk, nekem a Kálvária jutott eszembe, s azt gondoltam, hogy íme: két nagy lator ki tudja miféle munkára visz egy ártatlant!

– Mi jár az eszedben? – kérdezte Gáspár bácsi.

Megijedtem, hogy talán belém látott, s azért nem akartam egészen hazudni.

– Azon gondolkozám – feleltem neki –, hogy vajon itt New Yorkban mennyiért lehetne egy jó csikót venni?

Erre a kérdésre Toldi olyan hangot hallatott, mintha egy szőre szálát húztam volna ki, de akkora szakértelemmel, hogy az jól is essék neki, ne csak fájjon. Gáspár bácsi azonban verőfényesen nevetett, és azt mondta:

– Azt nem tudom, hogy venni mennyiért lehetne, de hogy eladni milyen áron lehet: azt nemsokára meg fogom mondani.

Jól megértettem, hogy itt egy Ábel nevű csikó eladásáról van szó, de azért se nem nyerítettem, se nem rúgtam, hanem engedelmesen mentem. Már a vizet is látni kezdtük, annyira eljöttünk volt nyugatra, s ott a vízparton felfelé fordított engem a két jártas ember. Aztán elhagytunk egy utcát, s elértük a másodikat. S annak az utcának a végső háza előtt hát ők bé akarnak menni az ajtón.

– Egy percre álljon meg! – szóltam hamar. – Mert nekem olyan szokásom van, hogy még a templomot is megnézem, mielőtt bémegyek abba.

501

Szívesen megvárták, hogy én is megnézzem, amit nem volt érdemes megnézni, mert egyfelől nagyon régi háznak látszott a ház, másfelől pedig a palotáknak még a hírét sem hallotta nyilván. S ha nem sérteném meg, omladozott is. Egyébként a színe sárga lehetett valamikor, ellenben az időjárás, amely azon a tájon esőkben és szelekben igen bővelkedik, egészen kiforgatta a sárga színéből, ahogy bizonyosan kiforgatta volna a fehérből vagy a pirosból is. Érdekesnek azért bámulatos ház volt, mert valójában csak az emeleten kezdődött, vagyis a magas emeleten alól csupán ablaktalan falak állottak. De ami alól hiányzott, felül bőségesen kipótolódott, mert ott már a fal helyett is ablak volt mindenütt.

– No, mehetünk, ha nem félünk! – mondtam.

Elöl Gáspár bácsi ment, aki már őserdőkben is járt, s utána Toldi Miklós. Mellettük és a hátuk mögött én csak ráadásnak tűntem, s el is futhattam volna visszafelé, ha az élet és a becsület mindig megengedné a játékot. Nagy és rozoga faajtón hatoltunk az épületbe. S ahogy beléptünk, abban a pillantásban már kezdődött is a munka, mert mindjárt az ajtónál egy óriási falépcső tornyosult elénk, s azon nekünk fel kellett mennünk a messze emeletre. Szürke és málladozó falak között vezetett felfelé a falépcső, de azt, hogy vezetni tudott, egyedül a villanynak köszönhette, amely messze fent, a ránk boruló falba furakodva, úgy világított. S ahogy otthon a padlásra vezető lajtorják tetején, úgy annak a lépcsőnek is a végin egy nyílás tátongott, amelyen keresztül ki lehetett jutni valahova. Nagy nyikorgás között haladtunk egymás mögött felfelé, s amikor Gáspár bácsi s majd utána Toldi is felbújhatott a nyíláson, én hirtelen behunytam a szememet, s a két kezemet felfelé nyújtottam.

– Legyenek szívesek, húzzanak fel! – mondtam.

Ők megfogták ketten a két kezemet, s a következő pillantásban már éreztem, hogy jól állok a talpamon. Akkor kinyitottam a szememet, de jól és nagyra, hogy vajon mit látok!

502

– Bumm! – mondtam hirtelen, mert ott egyebet csakugyan nem lehetett mondani. Szegény Leupold is bizonyosan akkor tanulta volt meg a bummogtatást, amikor ide feljött, és meglátta, amit én abban az első pillantásban láttam: magát a poklot, vagy annak legalábbis egy fiókját, működés közben! De mire is lehetett volna pokolnál egyébre gondolni, amikor egyszerre és hirtelen egy óriási műhely tárult a szemem elé, teli millió darab ócskavas darabbal, itt elszórva a földön s amott rakásokban; s a terem közepén pedig négy magas és sötét ember, derékig meztelenül, a kezükben óriási vasrúd és vaskanál, előttük pedig irtó heves tűz fölött két forrongó hatalmas üst, melyet a vasrúddal és a vaskanállal kevergettek, miközben csorgott a sötét bőrükön lefelé a verejték, mint a pirított rozskenyérről a megolvadt zsír!

– Adjanak valamit, hogy fogantozzam meg! – mondtam a nagy meglepetésben, mire Gáspár bácsi, ki szorgalmasan figyelt addig is engem, egyszerre kacagásra fakadott. De nem tudta Toldi sem megállani nevetés nélkül, annyira megrökönyödve néztem a négy félmeztelen embert és a furcsa műhelyt.

– S hát ez mi, ha most már szabad tudni? – kérdeztem.

– Foundry! – felelte Gáspár bácsi, mire Toldi is a segítségemre jött, és felvilágosított arról, hogy a foundry olyan műhelyt jelent, ahol vasat és rezet öntenek, vagyis a sok ócskavasat és miegymást megolvasztják és kívánatos formákba öntik. Így már kezdtem érteni a dolgot, s egy kicsit meg is nyugodtam.

Kezdtem is széjjeltekinteni.

A tömérdek ócskavason és a négy belzebubos munkáson kívül már egyebet is megláttam. Mindenekelőtt a többi dolgozókat, akik különböző és titokzatos elfoglaltságban voltak, jórészt olyan munkásruhákban, amelyek az enyimmel rokonságban állottak. Továbbá az is a szemembe tűnt, hogy a nagy műhelyterem közepén, egészen a hátulsó falig, valami építmény állott, amelynek sok bejárata volt, s amelyben ki tudja miféle gépek erősen zúgtak és zakatoltak. Ez a belső építmény, amit óriási kemencének is néz503hettem volna, nemcsak a szíve lehetett a vasöntő vállalkozásnak, hanem a helyet is jócskán elvette, vagyis az egész műhelyt három szárnyra szakasztotta, mintha maga az ördögök fejedelme egy nyomtatott nagy U betűt írt volna ide.

Miközben ezeket szemléltem, már félig otthonosan, Gáspár bácsi valahova oda lett. Toldi pedig csak állt mellettem, s keresztülnézett a levegőn és a falakon.

– Maga mindig ilyen sokat beszél? – kérdeztem tőle.

Szelíden reám nézett, majd elmosolyodott, és azt mondta:

– Hát én a múltkor elhasználtam a szavakat. Azon az éjszakán, amikor elmondtam neked a Toldi-t. Talán nemsokára eljön egy másik éjszaka is, amikor ismét sokat fogok beszélni, mert a Toldi szerelmé-t is szeretném elmondani neked.

Szavai alatt mintha félhomályos templom kezdett volna borongani felettem. Valami vidámítót szerettem volna hát mondani, hogy rajta keresztül segítsek magamon is, de akkor ismét feltűnt Gáspár bácsi, s nem egyedül. Egy úriember személyében a tulajdonost hozta magával, de bátron állíthatom, hogy úgy úriembernek, mint tulajdonosnak egyaránt különös volt az a férfiú. Mert először is a nadrágján felül csak egy pókhálós inget viselt, mely a csontos és gyapjas mellére kegyetlenül ráfeszült, viszont ujja egy szikra sem volt. Másodszor pedig a növése vékonyra sikerült, ellenben olyan magasra, hogy a fejét keresni kellett.

Mesés nagy lábaival egy pillantás alatt ott termett mellettem, de jóformán reám sem nézett, hanem csak kezet fogott velem, és azt mondta:

504

– Dávid.

No, várj, gondoltam magamban, mert te mindjárt reám nézel.

– Góliát! – feleltem neki.

A célomat annyira elértem, hogy nemcsak a Dávid úr szeme pattant reám, hanem a Gáspár bácsié és a Toldié is.

– Csakugyan úgy hívják? – kérdezte szúrósan a tulajdonos, mire én is komoly férfiúvá változtam át, és azt mondtam:

– Bocsánat, mister Dávid, de tegnap este, egészen éjfélig, a Bibliát olvastam, minek folytán most összecseréltem Góliátot és Ábelt.

Dávid úr elhitte nekem a dolgot, és azt kérdezte:

– Mit dolgozott eddig?

– Voltam kovácsműhelyben is eleget – feleltem neki –, de éppen ilyenben, mint ez, még nem dolgoztam.

– Rendben van, most fog! – mondotta kurtán Dávid úr; majd odafordult gyorsan Gáspár bácsihoz, és így szólt: – Legfeljebb tizennyolcat fizethetek.

Gáspár bácsi megbólintotta a fejét, amiből láttam, hogy eldöntötte a dolgot. De aztán mégis eszébe jutott, hogy esetleg nekem is lehet valami szavam a tizennyolchoz, és megkérdezte:

– Hetenkint tizennyolc dollárt fog neked Dávid úr fizetni, jó lesz-e?

Mosolyogtam, és kedvesen azt feleltem:

– Ha tizennyolcat ér a csikó, miért szöktetnők feljebb az árát!

Így a vásár létre is jött, minek következtében Gáspár bácsi köszönetet mondott a tulajdonosnak, nekem pedig „Isten veled, Ábel”-t. Aztán Toldival együtt eltávozott. Én még utánuk sem nézhettem, mert Dávid úr egy kurta szóval felragadott, s ahogy a szél néha egyes virágokat tovalebbent, ő is úgy röpített magával engem. Egyenesen átvitt a túlsó szárnyra, ott egy szőke fiúnak béajánlott, és azt mondta neki, hogy rendezzen el engem, és tanítson ki mindazon dologra, amit ő csinál, a szőke. Ezzel ott is hagyott a fiú mellett, kinek az első jó tulajdonsága az volt, hogy magyar volt.

– Maga mikor jött Amerikába? – kérdezte tőlem.

Mivel már addig is többször tapasztaltam, hogy Amerikába frissen jönni nem tanácsos, így feleltem:

– Olyan rég, hogy már vissza is mehetnék.

– S mit dolgozott eddig?

505

– Tanulmányoztam a város alapítását; nemkülönben a fejlődésit, amelyet háromszázkilenc esztendőn keresztül megtett. Továbbá tanulmányoztam a lakosait, s dolgoztam odalent a „Paradise Alley”-ban.

A szőke fiatalember, kit Vilmosnak hívtak, s Bereg vármegyéből való volt, hunyorogva nézett szavaim közben. Láttam rajta, hogy a tudományom miatt hunyorog; s nyilván a Paradicsom Lugasban bétöltött munkámról is azért nem kérdezősködött, hogy viszont én se vizsgáztassam őt a város történetiről. Ilyenformán megmértük egymást mindjárt az első percekben, és nem emelkedett közöttünk semmi rangbéli fal.

Beszéd helyett tehát magát a munkát kezdtem nézni, s azt érdemes is volt. Mert végig a fal mellett egy nagyon hosszú asztal állott, az asztal mellett pedig, a falnak fordulva, kilenc ember dolgozott, egymástól egy-egy lépés távolságra. Mindegyik előtt fent az asztalon halom tornyosult, amely földből és homoklisztből lehetett keverve. Inkább sárga, mint barna színt adott, és nedvességiben annyira tapadott, hogy ha az ember a markába vett belőle és összeszorította, akkor egy darabban tehette le, és az ujjai nyomát is nézhette rajta. S azok mellett a halmok mellett fából való szerkezet is volt mindenkinek a keze alatt, s nemkülönben egy vonalzó. A fából való szerkezet két darabból állott, amelyek testvérek voltak, vagy inkább házastársak, hogy találjanak egymásra. Az egyiknek is, a másiknak is árok volt a közepiben, s az árok különböző formákat játszott: volt olyan, amelyik kilincsformát, a másik valami kulcsnak a formáját, a harmadik fogantyúformát, s így tovább. A munkások ezeket az árkokat megtöltötték tapadós, fövenyes földdel, aztán testvérfát testvérfára borítottak, majd a földből emígy kialakult formát oly ügyesen vették ki és tették az asztalra, hogy abból egy szikra vagy egy morzsa is le nem mállott.

– Némely munkához ész kell, ehhez ellenben ügyes kéz – mondottam Vilmosnak, amikor megnéztem jól a teendőt. Erre ő azt válaszolta, hogy majd meglátom, miszerint ész nélkül ezt sem le506het csinálni. Nem ellenkeztem véle, hanem azt a kitalált dolgot meséltem el, hogy amikor utaztam a hajón, akkor utazott ott egy Bereg megyei ember is, aki olyan okos volt, hogy azóta biztosan meg is bolondult. Nagyon tetszett Vilmosnak, hogy a vármegyéjén keresztül is megdicsértem őt, s odavezetett egy szekrényhez, amely üres volt.

– Itt lehet tartani a ruhát és a szerszámokat – mondta.

A további útmutatás szerint levetettem a hazai ruhámat, felakasztottam abban a szekrényben, majd magamra vettem a sárgát, és munkához láttam. De csak akkor jöttem reá, hogy a szám milyen könnyen járt az előbb, mert bizony a kilincs mintáját szakértelemmel megcsinálni és sérelem nélkül az árokból ki is venni nem volt könnyű dolog. Egyiket a másik után rontottam el, pedig mindenki elhiheti, hogy törekedtem az eredményre. A nagy igyekezetben aztán a délebéd ideje is hamar elérkezett. De én még egyetlen alkalmas mintát sem tudtam az időre csinálni!

– Hagyja abba, majd egy órakor folytatjuk! – mondta Vilmos.

Abbahagytam a munkát, de nem szóltam semmit, hanem szomorúan lógattam a fejemet. S közben arra kértem az Istent, hogy Dávid úr oda ne jöjjön, mert akkor meglátja, hogy semmi lett az eredmény. De maga az Úr is elhagyott engem azon a hétfői napon, mert éppen a zsemle végire odajött a főnök, és így szólt:

– No, Góliát, hogy megy a munka?

– Igazán Góliát vagyok, Dávid úr – mondottam neki –, mert a kicsinek látszó munka legyőzött.

Sohasem felejtem el a Dávid úr enyheségét, mert töredelmes szavamra megveregette a vállamat, és azt mondotta, hogy ne bánkódjam semmit, mert ő az életiben még nem talált olyan embert, aki a formázásban az első napon sikerrel működhetett volna. Ez megvigasztalt egy kicsit, de egészen mégsem, mert uralkodott rajtam az a rossz természetem, hogy ne csak olyan legyek, mint a többi ember, hanem azoknál példásabb. Vilmos is meleg szavakot 507keresett az én felderítésemre, de csak a zsemle erejéig tudott megvigasztalni, mert a körtét nem fordítottam élvezetemre.

Délebéd után kimentünk az utcára, hogy a külső élet figyelésivel töltsük az időt. Arra kértem Vilmost, hogy jöjjön el velem egészen a víz partjára, mert szeretnék ott leülni, hogy ültömből nézzem a vizet. El is jött szívesen velem, s hogy teljes odaadással nézhessem a nyugalmas rengeteg vizet, még le is ült mellém. S úgy látszik, ő is rájött arra, hogy nem rossz gondolatban a vízzel együtt ringani, és a hullámok által üzenni annak, aki a világban kedves nekünk, mert elmerengve és szó nélkül üldögélt.

Csak akkor szólalt meg, amikor felálltunk, hogy visszamenjünk és folytassuk a munkát.

– Maga szereti-e itt Amerikában?

– Egyformán szeretjük – feleltem neki.

Értett engem, s így nem is kellett magyarázkodnom, hanem teljes figyelemmel ismét annak láthattam neki, hogy a kilincs formáját sikerítsem. S addig-addig törekedtem és babusgattam a tapadós földet, amíg három óra negyvenhárom perckor sikerült is az első. Volt ott a műhely falán egy óra, s azon néztem meg az időt. Utána ugrálni kezdtem örömömben, majd pedig táncra perdítettem Vilmost, és hirtelen olyan forgást vittünk végbe, hogy a szerszámok is illegetni kezdték magukot az asztalon. A munkások pedig mind odagyűltek, mert a teremnek mind a három szárnyán végigszáguldott egy pillantás alatt a hír:

– A magyarok táncolnak!

Csupán a négy sötét bőrű maradt az üstök mellett, mord szótlansággal, mintha nem is a virágos föld termelte volna őket. Ez annyira különös volt nekem, hogy megkérdeztem:

– Hát azok a sötétek miféle emberek?

– Filippiek – felelte Vilmos; s tovább is akarta folytatni róluk a beszédet, de akkor Dávid úr odatoppant, és megkérdezte, hogy miféle mulatság van, és miért. Megmondtam neki, hogy miféle 508nagy dolog történt, s megmutattam az eredményt is. Erre a tulajdonos a vállamra tette a kezét, és azt mondta:

– All right, boy!

A nagy dicséretre hozzá is fogtam rögtön, hogy a dicsőséget folytassam, de akkor a szerencse ment el táncot járni, s nem én. Négy órakor pedig letettük a munkát, visszaöltöztünk szabad embernek, s néhány perc alatt úgy elszéledtünk különböző irányokba, mintha csak álmunkban láttuk volna, hogy halványan együtt voltunk.

Amikor hazaértem, még csak Teréz néni volt otthon. Azonban ő egyedül is elégnek mutatkozott arra, hogy a formázó mestert nagy figyelemmel és kíváncsisággal lehessen fogadni. Még Grün Bébit is megintette, hogy ne hallózzon abban a döntő és felséges percben, aztán nagyra nyitotta a szemit, és megkérdezte:

– Na?!

– Dikhálé moj! – feleltem neki, de amikor láttam, hogy nem tudja folytatni a beszédet, megsajnáltam, és barátságosan kezdtem nevetni. Aztán vallomást is tettem, hogy csupán az igazság kedviért válaszoltam cigányul neki, mert az a munka, amit én csináltam, semmi egyéb, mint finom amerikai vályogvetés. Leültem az asztal mellé, és szépen elmagyaráztam mindent. Amikor már a vége felé jártam a magyarázatnak, Gáspár bácsi is megérkezett, s kezdhettem elölről az egészet. Neki már rövidebben meséltem el a napot, s a főhangot a filippeusokra tettem, mert azokról mindent szerettem volna tudni. S Gáspár bácsi nem is beszélt egészen vacsoráig egyébről, csak a filippeusokról, akik attól a szigettől kapták a nevüket, ahonnét származnak. Szeretik őket, mert nagyon szép növésű emberek, s amellett bátrak is, mint a tigris.

Este lefekvés után még sokáig gondolkoztam, s leginkább a filippeusokról. S nem tudom, hogy az emberszeretet miatt-e, vagy azért, mert immár jól benne voltam a legénykorban, de nagyon szerettem volna egy leányt is látni arról a forró szigetről.

Láttam is álmomban.

509

De azon a napon, bent a műhelyben is, sokkal csendesebb voltam, mint az elsőn. Még az sem tudott felvidítani, hogy már a harmadik próbálkozásra jó formát csináltam, s hogy későbben már csak egyet-egyet rontottam el.

– Maga mért olyan szomorú? – kérdezte Vilmos, amikor délben ott ültünk ismét a nagy mormoló víznek a partján. Ránéztem, és megráztam a fejemet, mire ő azt mondotta, hogy hozzá bizalommal lehetek, mert teljesen árva fiú, minek folytán nagyon ismeri az élet szomorúbb oldalát. Jólesett a Vilmos embersége, de mégsem tudtam válaszolni neki, hanem csak ránéztem és bólogattam. S éreztem, hogy egyszerre megnedvesedik a szemem, de teli lett könnyel az övé is. Aztán elvettük egymásról a tekintetünket, és a szemünk hálóját a vízre vetettük. Nem tudom, hogy a Vilmos hálójában hány aranyhal ficánkolt, de az enyimben Blanka.

Magyar természetünkkel talán estig is elültünk volna ott, édes szótlanságban, de hívott a kötelesség, vagy inkább a dollár. Csendesen és sikeresen folytattam a munkát, s úgy folytattam egész héten keresztül. Egy kicsi fodrozás a lelkemben csak szombaton délben keletkezett, amikor megkaptam az első keresetemet, a tizennyolc dollárt. Dajkáló kézzel vettem ki a tízes bankót és a négy kettőst a kopertából; s még hízelkedtem is nekik, ahogy a kicsi gyermekeknek szokás. Amint azonban megforgattam és elnézegettem, lassankint az örömöm is elindult valami lejtőn, s hamarosan már a levegőben révedezett a szemem, és azt kérdeztem magamtól:

– Hát, Ábel, miféle örömet rejt magában a pénz?!

Azért valamit mégis rejtett, mert amikor a heti tartásdíj árában Gáspár bácsiéknak megadtam tíz dollárt, az után nemcsak az ételem és az aluvásom esett jobban, hanem a lépésem is. Egy kettős jegyű dollárt pedig levélbe zártam, hogy elküldjem apámnak. Nem tudom, hogy más ember mennyi idő alatt tud feladni egy levelet, de én az apámnak szólót olyan körülményesen találtam feladni, hogy csak este hétkor kerültem haza. Amint nagy bűnbánat510tal mendegéltem fel a lépcsőn, az jutott eszembe, hogy Istenem: milyen jó volna, ha az ember legalább két személyből állana! Mert akkor az egyik mindig csinálhatná a jót, a másik pedig tehetne egyebet.

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte Gáspár bácsi.

Ártatlan arcot mutattam, és egy nagy sóhajtás után így feleltem:

– Sokszor van úgy, hogy valami hatalom vagy láthatatlan bölcs kérdéseket tesz fel az embernek. Azt kell mondanom, hogy így jártam én is, mert amikor feladtam a levelet, s kijöttem a postáról, egyszerre a következő kérdés állott előttem: „Hát, te fiú, hogyan tudhat valaki megszabadulni egy fogadalomtól, amit már megtett?” S attól a perctől kezdve, hogy ez a kérdés előttem megjelent, én se nem láttam, se nem hallottam, hanem csak mentem, és azon gondolkoztam, hogy valamiképpen megfejtsem. Egy órát mentem, a többit ültem, de a végin mégis megfejtettem!

Gáspár bácsi nagy figyelemmel hallgatott, mert szeretett mindenféle tudományt.

– S hogyan fejtetted meg? – kérdezte.

– Én bizony fifikával – feleltem neki. – Vagyis úgy, hogy megfogtam gondolatban az időt, és megfordítottam. Mégpedig úgy fordítottam meg, hogy ami addig volt, az a fogadalommal együtt előmbe kerüljön, vagyis a jövőbe. A jövőt pedig senki sem tudhatja, csak az Isten.

Gáspár bácsi nagyon elgondolkozott, majd azt mondta:

– De akkor a múltat sem tudhatjuk, mert az a jövőből került oda!

– Éppen ez a jó benne! – feleltem neki. – Mert akkor a fogadalom ugyanvalóst elveszett!

Egyszerre nagyot kacagtunk mind a ketten, de Teréz néni is erősen örvendhetett, mert így szólt:

– Jó, hogy a végire értetek, mielőtt megbolondultatok volna.

Úgy néztünk össze Gáspár bácsival, hogy abban benne volt, miszerint az efféle magas gondolkozás nem az asszonyemberek511nek való. De azért mi sem folytattuk tovább az idővel való kegyetlenkedést, hanem helyet engedtünk a vacsorának. Vacsora után pedig elmentünk mind a hárman a tízcentes moziba, ahol egy amerikai hős fiút mutattak, kinek két nagy dolog állott a tulajdonában: először egy gyönyörű leány, aki hagyta, hogy a fiú elrabolja; másodszor pedig egy még gyönyörűbb paripa, ki előtt a természet sem tudott akadályt emelni. Nagyon tetszett nekem, hogy milyen bátor a fiú, igaz viszont, hogy a derekán az öv teli volt aggatva pisztolyokkal. De csinált is bajt eleget, mert nemcsak a képen lőtt le mindenkit, aki az útjába került, hanem nálunk a családban is megbontotta a békességet. Gáspár bácsi ugyanis annyira lelkesedett érte, mintha személyes jó barátja lett volna; ellenben Teréz néni sem az emberirtó sok lövöldözést nem szerette, sem pedig az ura nagy meghódolását. Emiatt aztán úgy összevesztek, hogy hazafelé egyik sem akart a másikkal menni. S mivel én sem tudtam, hogy most már melyikkel tartsak, úgy rendeztem a dolgot, hogy libasorban menjünk: vagyis elöl Teréz néni ment, utána én, s harmadiknak Gáspár bácsi. Azt hittem, hogy otthon sem fognak kitalálni a moziból, de Grün Bébit annyira szerették, hogy felette mégis összebékültek.

Rajtam azonban csak akkor vett erőt igazában a nyugtalanság, amikor elöntötte a házat a családi béke. Duzzogva nézegettem körül, és szerettem volna valami csúnyát mondani a papagájnak, bár csak egy oktalan állat volt. Megpróbáltam azt is, hogy leüljek az asztal mellé és kitaláljak valamit, amiről folyjon a beszéd. De olyan kínzó és rettenetes dolgok jutottak eszembe, mint például az, hogy hármunk közül melyiket kéne ócskavas módjára megolvasztani. Nagyon megijedtem, mert eddigelé sohasem született efféle gondolat bennem. Hamar felkeltem az asztal mellől, és a szobákat kezdtem járni, hogy az ördögök ne tudják olyan könnyen a lelkembe vetni a horgot. Azon szerettem volna gondolkozni, hogy vajon mi ösztökélheti kedves agyamot az ilyen bolondos rosszra, de a felelet valahol nagyon mélyen lehetett, s talán olyan írással 512is, amelyet én még nem értettem. Annyit sejteni véltem mégis, hogy ez az új és különös világ, mennyei fényével és poklos műhelyeivel, annyiféle emberével, pénzével és táncos leányaival s egyáltalában minden fenyegető rosszával és elkábító tündökléseivel: körülfogják a lelkemet, mint a kegyetlen vadászok a tisztást, ahol szelíd őzet akarnak lőni, de legalábbis nyulat!

Úgy gondoltam, hogy az lesz a legjobb, ha az ágyba menekülök. De mintha a kárhozat szélén feküdtem volna ott is, egyre és mindegyre jöttek a rossz gondolatok. Ha megöltem nagy nehezen az egyiket, mint Szent György a sárkányt, akkor hét másik sárkány lett annak a fekete vériből. A végén már nem volt mit tennem, felkeltem, és a vízvezetéknél a fejemre eresztettem a vizet. Ez meg is nyugtatott egy kicsit, s éjfél felé el is tudtam aludni.

Másnap ismét kirándulásra akartak csábítani, de én azt feleltem nekik, hogy jól van: vigyenek el a Hargitára, mert arra az egy helyre szívesen kirándulok. Mivel azonban oda nem akartak elvinni, inkább elővettem a Kelemen pap angol könyvét, és egész nap azt tanulmányoztam. S estére kelve hiába zúgtak és kavarogtak az angol szavak a fejemben, mert összeszorítottam az akaratomat, és azt mondtam magamnak:

– Mostantól kezdve mindennap egy órát fogsz tanulni! S ha nem, akkor lenyúzom a bőrödet!

Szerencsére nem kellett a magam hóhérává lennem, mert elég jól bétöltöttem a parancsot. De sohasem tudhatja az ember, hogy melyik úton közeledik feléje a szerencsétlenség, mert lám: mialatt az eszem lámpásával elakadás nélkül haladtam a tudás útján, rémítő és ködös céltalanság ereszkedett reám.

– Ábel, hát ez mindig így lesz?! – kérdeztem magamtól. – Mindig csak ezt a kilincsformát fogod gyúrni és csinálni, reggeltől estig, egyiket a másik után, egy helyben állva örökösen?! Hát annak való ez, aki embernek érzi magát!? Tizennyolc dollárért hat napig egy helyben állni, és mindig azt csinálni!?

Felelj!

513

Egy hétig gondolkoztam a feleleten, de akkor odamentem a tulajdonoshoz, és azt mondtam neki:

– Dávid úr! Én nem vagyok tudós, de mégis van valami, amit biztosan tudok.

Dávid úr meglepődve nézett rám.

– Mit? – kérdezte.

– Azt, hogy ez a munka, amit csinálok, tovább nem nekem való.

– El akar menni?

– Nem akarok elmenni.

– Hát?

– Valami mást akarok dolgozni.

Tetszett neki, hogy csak a fele vagyok, mint ő, de véle mégis a Góliát nyelvén beszélek. Azt felelte, hogy vasárnap estig még gondolkozzam, hétfőn pedig mondjam meg, hogy mit akarok dolgozni.

Szót fogadtam neki, s hétfőn reggel azt mondtam:

– Az egyik filippeusnak a helyére szeretnék állni.

Dávid úr nagyon elgondolkozott.

– Az nehéz lesz – felelte.

– Éppen azért! – mondtam én.

Több egy szó sem esett, hanem az egyik filippeust a helyemre állította, engemet pedig az olvasztás mellé. Néhány szóval elmagyarázta, hogy ott miképpen kell az üsttel, a szerszámokkal és az olvadó vassal bánni, de legfőképpen azt, hogy miképpen kell a két karomra, a két lábamra, vagyis az életemre vigyáznom. Végül pedig megkérdezte, hogy szerencsétlenség esetére biztosítva vagyok-e.

Hallottam volt már, hogy Amerikában mindenki fut a maga becses életét biztosítani, nehogy a balszerencse ingyen legyen, de az én természetem ezt a gondot nem állhatta, s azért így feleltem:

– Igen.

– Melyik társaságnál?

Felfelé mutattam a hüvelykujjommal, és azt mondtam:

– A mennyeinél!

514

Dávid úr úgy nézett reám, mint aki a mennyei biztosító intézetet nem ismeri. Én sem akartam megmagyarázni neki, hogy pedig az a legrégibb és a legjobb, hanem a munkához láttam. Legelsőbben félretettem az otthoni szemérmetességemet, és derékig meztelenre vetkőztem. Aztán a kezembe vettem az edzett vaskanalat és a vasrudat, hogy mindenre készen legyek, amit a szükség magával hoz. A három filippeus, de különösen az, amelyikkel együstös voltam, nagyon idegenkedve nézett reám. A tűz azonban nem nézett olyan idegenkedéssel, hanem ellenkezőleg: minden olvasztó és perzselő hevét reám bocsátotta, s rövidesen úgy verejtékbe borított, mint a rózsát a piros nyári hajnal. De nemcsak az izzadság vert ki és csorgott rajtam lefelé, hanem a vérem is megforrósodott, mint a lobogó üstben a vas; s még a húsom is izzott, mint a fiatal fa, s izzottak a belső szerveim is.

De azért akaratosan álltam a poklot, és lankadás nélkül végeztem a munkát. Csak titokban esdettem az Istent, hogy hozza el már a délt. Végre el is következett a délebéd ideje, amikor megtöröltem a testemet egy kendővel, magamra kaptam az ingemet, és odaszóltam Vilmosnak:

– No, repüljünk a tengerpartra!

Ámbár szokásunk volt, hogy mindennap odamenjünk a déli időben, azon a napon mégis szokatlan boldogsággal jött Vilmos. Folyton rajtam csüngött a szeme is, olyan nagy hősnek tekintett. Meg is kérdezte tőlem, hogy nehéz munka-e?

– Van nehezebb is – feleltem.

– Például?

– Például hűséges szeretőt találni – mondtam.

Eltaláltam jól a szót, mert Vilmos azt felelte, hogy teljesen igazam van, mert a világon semmi sincsen olyan nehéz, mint hűséges szeretőt találni. Utána el is gondolkozott, s nagyon nézte a vizet. A víznézésben én is segítettem neki, de nem sokáig, mert a nagy fáradtság miatt a szemem pillája szállani kezdett lefelé.

Vilmos ébresztett fel, amikor eljött a munka ideje.

515

Ismét megacéloztam minden erőmet, hogy se magam előtt, se pedig különösen a filippeusok előtt szégyenben ne maradjak. Valahogy el is telt négyig az idő, s akkor bévégeztem a munkát, amelyben semmi hiba nem történt egész nap. De amikor a helyükre tehettem a szerszámokat, akkor engemet is helyre tehetett volna bárki, mert egyszerre összeroppantam, és úgy kiütött a fáradtság és a meleg kábulat rajtam, hogy megálltam, és nem tudtam mozdulni. A szemem világa is annyira elhomályosodott, hogy csak valami óriást láttam imbolyogni felém.

– No, mi van? – kérdezte az óriás.

Annyi világossága az agyamnak még volt, hogy az óriásban, a hangja után, megismerjem Dávid urat; s még annyi is, hogy neki így feleljek:

– Tisztelje mindenki a filippeusokat!

Amióta ott dolgoztam, most először láttam, hogy Dávid úr elnevette magát. S nevettek azok a munkások is, akik magyarul értettek; de sőt valaki a filippeusoknak is megmondotta, hogy én rájuk nézve micsoda kedvező dolgot feleltem, de azoknak az arcán semmi változás nem történt. Irigyeltem is emiatt a kávészínű embereket, de jobban irigyeltem azokat, akik már otthon ágyban fekhetnek.

Vilmos, kinek jószívűségét emlékbe tettem, segített nekem az öltözködésben, és a recsegő lépcsőn lefelé menet is vigyázott reám. Lent az utcán egy automobilt fogadtam, és abba beléültünk mind a ketten. Először hazavittem őt, s azután hazavittem magamat. Amikor kiszálltam otthon a ház előtt, már tűzben égtem tetőtől talpig. Az arcom is beszélhetett erről a tűzről, mert ahogy beléptem, Teréz néni így kiáltott fel:

– Ábel, mit csináltál?

– Dolgoztam – feleltem csendesen.

Aztán bétámolyogtam a belső szobába, és vetkőzni kezdtem. Teréz néni látván, hogy paplan alá törekszem, egy pillantás alatt ágyat vetett nekem. Aztán a vetkőzésben is segítségemre sietett, 516de amikor lekerült rólam az ing, akkor összecsapta a két kezét, és sírni kezdett. Éppen közel volt a tükör, s abban megnéztem, hogy mit sirat rajtam, de magam is elszörnyedtem, mert valóságos pecsenyés vörösben szenvedett az egész felsőtestem. Ha lett volna annyi erőm, én is jajonghattam volna. Így azonban csak az őszi levél sorsát ismertem, aki zokszó nélkül és csendes megadással nyugalomra hull és hallgat. Onnét az ágyból, az első percekben még mintha valami káprázatokat láttam volna, de aztán azok is elfogytak. Én pedig elsüllyedtem, mint a forró vízben a tojás.

Amikor felébredtem, már másnap volt, és dél felé járt az idő. Bágyadt és erőtlen voltam ugyan, de azért csapkodni kezdtem a szemem pillájával, mint a madár, akinek az élete még kedves. Annyit hamarosan ki is vettem, hogy két ember ül a szobában, a díványtól nem messze. Ébresztőleg néztek engemet, és mosolyogtak, amitől úgy kinyíltam hamarosan, hogy az egyikben Gáspár bácsit s a másikban Toldit fel is ismertem.

– Kettő egy pár – mondtam rájuk nevetve.

Mindjárt felálltak, és odajöttek hozzám. Gáspár bácsi a homlokomra tette a tenyerét, Toldi pedig a kezemet fogta meg.

– No, nincsen semmi baj – mondták.

Nem szóltam erre semmit, de gondoltam, hogy az este és az éjszaka nagy baj lehetett, ha most nincsen semmi. S igazam is volt, mert Gáspár bácsi aztán kivallotta, hogy este orvost hívtak volt az ágyam mellé. Az orvos tüzességem ellen oltást adott nekem, aztán olajat rendelt, hogy azzal kenegessem a testemet; azonkívül pedig nagy vigyázatot és nyugalmat ajánlott.

Az olajjal Teréz néni kenegetett, én pedig a bőrömet kezdtem vedleni, mint a gyík. Szerencsére a természetem is olyan volt, mint a Blankáé; vagyis az örömet és az életet jobban szerette, mint a betegséget. Így aztán szombaton már felkeltem az ágyból, hétfőn pedig ismét megjelentem a műhelyben.

Dávid úr eléggé sajnálkozott rajtam, de a betegség miatt a hibát teljesen reám akasztotta. Ellenben a pénzt, ami betegség nél517kül járt volna nekem, megtartotta magának. A többi emberek is örömmel vették a visszatérésemet, csupán a filippeus mondott valami olyant, amiről éreztem, hogy nem lehet kedvező. Oda is fordultam Vilmoshoz, hogy fejtené meg nekem a filippeust.

– Azt mondja, hogy a fehér nem ember – mondta Vilmos.

Nagyon elszomorodtam, és magam elé néztem. S elgondoltam magamban, hogy egy egész napra megmentettem a filippeust a legnehezebb munkától és a tűz égetésétől, miáltal magamnak betegséget és pénzbeli veszteséget szereztem. Szóval emberségesen viseltem magam, és jót cselekedtem. Mindezért pedig most azt a hálát kaptam, hogy akiért a jót cselekedtem, így szólt: „A fehér nem ember!”

No, nem baj.

De hát későbben is, ismét és ismét a hálátlan filippeus beszéde jutott eszembe. Hát jól van, gondoltam magamban, majd én megmutatom, hogy ha testben gyenge is vagyok, de lélekben én fogok legyőzni mindenkit!

Sokat gondolkoztam azon, hogy mit és hogyan cselekedjem a lélek győzelmére; s néhány nap múlva meg is volt a tervem. Elmentem egy nagy asztalosgyárba, és ott két lapos fát csináltattam magamnak, négyszögletűt. Aztán vésőt is vettem, és hazamentem. Otthon mind a két fára csillagot rajzoltam ki, és azt a csillagot ügyesen kivéstem, hogy találjon egymásra a kettő, akár a műhelybeli két fán a kilincsnek az árka. Szombatra már készen is voltam a két titkos fával, és boldogan vittem magammal. Ott a műhelyben sem szóltam senkinek, még magának Vilmosnak sem, hanem amikor nekiálltunk a munkának, akkor én félretoltam a kilincses két fát, és gyöngéd kezekkel magam elé tettem a két csillagost.

A szerencse és az akarat egyaránt kedvezett, mert nemsokára sikeresen állott előttem az első csillag. Örömömben ugrottam is egy nagyot. Erre odanézett Vilmos, és elszörnyedve kérdezte:

– Hát maga mit csinál?

– Ami az égen van – feleltem neki.

518

Néhány perc alatt az egész műhelyben híre futott a csillagnak, és sokan jöttek hozzám, hogy megnézzék a munkámat, és csodálkozzanak rajtam. De nem örvendettek és lelkesedtek, hanem megvetéssel tekintettek reám. Valamelyik Dávid úrhoz is elfutott, mire a hosszú ember úgy sietett felém, mintha megöltem volna valakit.

– Maga mit csinál? – kérdezte.

– Csillagot – feleltem.

Nem is tudott hamarjában szólani erre, hanem megfogta két kézzel a fejét, és forogni kezdett, mintha az ő csillagát szakasztottam volna le az égből.

Végül ismét reám nézett, és így szólt:

– Hát magának ki mondta, hogy csillagot csináljon?

Hirtelen átfutott az agyamon, hogy ki kéne kerülnöm a fenyegető veszedelmet, de a belsőmben acéllá változott akkor valami, és azt mondtam:

– A lélek!

Dávid úr egyet sem szólott többet, hanem elment, és nemsokára egy borítékkal tért vissza hozzám. A borítékot, amiben a heti fizetésem volt, átnyújtotta nekem, és harag nélkül csak ennyit mondott:

– Nem gyártunk csillagot. Elmehet!

Tíz perc múlva már kint voltam a ház előtt, s ott megálltam, hogy gondolkozzam. Azonban nem jött semmiféle gondolatom, ami a jelent meg tudta volna magyarázni, vagy a jövendőbe vetett volna reményt. Csak álltam és mosolyogtam, mialatt fényesen nevetett vissza reám a csillagok apja, a nap.

519
Harmadik fejezet

Ilyenformán a szabadság, amelynek hű és nagy barátja voltam mindig, ismét átalvehette felettem az uralmat. Nem tudtam azonban úgy örvendezni neki, mint máskor, mert egyrészt a Dávid úr akaratából szakadt a nyakamba, másrészt pedig csak húsz dollárom volt. A szabadság pedig itt nem tudott a természet kincseivel táplálkozni, mint valamikor a Hargitán, hanem egyedül csak pénzzel. S ha már így volt, a zűrzavaros álldogálás után arra biztattam magamat, hogy új munkát kéne keresnem, de tüstént!

Fontolás alá is vettem ezt a helybéli okos gondolatot, de egy negyedóra múlva mégis úgy döntöttem, hogy még két napot a hazai okosságnak szentelek. Egyenesen a lakásunk felé vettem hát az utamat. Otthon az ajtót zárva találtam, de szerencsére nekem is adtak volt egy kicsi lapos kulcsot, amivel kinyitottam. Ledobtam a munkásruhát az asztalra, mint a kicsapott diák a könyvet; majd a kalapom után nyúltam, hogy azt is elvessem magamtól. De abban a pillanatban megszólalt Grün Bébi, aki nemcsak három hallót kiáltott, hanem csúfondárosan kacagni is kezdett. Olyan kedvemben voltam, hogy még ma is, ha él ugyan valahol, a fogolymadarak istenének hálát adhat azért a levélért, amit az ő kacagásával egy időben megpillantottam az asztalon. Mert a levél hazai volt, és apám írta, s egyszerre úgy felkeltette bennem az otthoni életet, nemkülönben a fiúi és az emberi érzelmeket, hogy gyorsan bémentem a nagyszobába, ott leültem a díványra, és nekiláttam a becses élvezetnek. Olyan jól kezdődött a levél, mintha Dávid úr csak azért bocsátott volna el engem a műhelyből, hogy mindjárt elolvassam. Benne volt minden, amire vágyódott a szívem és a lelkem: a jó egészség, a csendben és a békességben va520ló éldegélés, az irántam megnyilvánuló hő szeretet; s legfőképpen az, hogy Zsuzsika néni csak hír szerint él a világon.

De ahogy néha hirtelenséggel ugrik elő a szerencsétlenség, annak a levélnek a végén is úgy lepett meg egyszerre valami. A szívem nagyot dobbant, s azután mintha belém vágta volna a karmait valami hazai sas. Meg kellett állanom az olvasásban, hogy a tenyerembe támasszam a homlokomat. Egy ideig így szenvedtem, aztán ismét összegyűjtöttem az erőmet, hogy újból el tudjam olvasni az apám híradását, amely Bolháról szólt, és emígy:

„Továbbá nem is kéne megírjam neked olyan messze, hogy amikor elmentél, Bolha az egyetlen szemével és a jó szimatjával folytonosan keresett téged, de osztán most már nem keres szegén, mert három napja nem került elé, s bizonyosan azért nem, mert erősen lefeküdt valahova…”

A másodszori elolvasás után már nemcsak az egyik, hanem mind a két tenyerembe fektettem belé a fejemet. Későbben gondolkozni is próbáltam, s azt találgattam, hogy vajon helyesen cselekedett-e apám, amikor Bolháról megírta a valót! Ha nem tette volna papirosra a gyászhírt, vagy valami ártatlant hazudott volna, akkor én a csillag örömében úsznám. Így ellenben a Dávid úr cselekedete csak egy légycsípés az otthoni fájdalomhoz képest. Mégis jobb így, azt akartam elhitetni magammal, mert inkább uralkodjék, szenvedés árán is, az igazság, mint akármilyen örömnek a fényében a valótlan dolog!

Keserves lecke volt, de arra az egyre nagyon jó, hogy az igazság kimondását szabálynak állítsam fel. S ahogy ezt a szabályt álltában éppen egyengettem, Teréz néni is hazaérkezett. Mindjárt meglátta a munkásruhámat az asztalon, s egyenesen béjött hozzám a szobába. A két kitágult szeme megint olyan volt, mint amikor legelőször láttuk volt egymást. Úgy kérdezte meg:

– Az Isten szerelmire, tán nem dobtak ki a műhelyből?

Ránéztem, s ahogy láttam azt a túlságba esett arcát, egyszerre az a gondolatom támadt, hogy amiképpen apám közölte velem a 521Bolhával való szomorú esetet, éppen úgy fogom én is Teréz nénivel tudatni a magam történetét. Felemeltem hát az ujjamat, hogy most mindjárt megtudja az igazat; s hamar papirost kerestem, és arra ráírtam a következőt:

„Nem is kéne megírjam magának ilyen közelre, hogy amikor én bémentem abba az öntőműhelybe, a két karommal és emberi lelkemmel buzgón kerestem az igazán érdemes munkát, de amikor megtaláltam, vagyis kilincs helyett csillagot csináltam, akkor Dávid úr emberből kilinccsé változott. S mint kilincs, egy olyan ajtóra került, amely előttem megnyílt a csillagok felé.”

Szorosan figyeltem Teréz nénit, mialatt olvasta a levelemet, de ha én kétszer olvastam el az apámét, ő legalább négyszer az enyimet. S még akkor sem tudta bizonyosan, hogy valójában mi történt. Csak annyit láttam az arcán, hogy egyet gyanít: mégpedig azt, hogy én azért kerültem haza az öntödéből, mert megbolondultam. Azonban nem mondta ki a gondolatát, mint ahogy az igazság megkívánta volna, hanem csak annyit szólt:

– Biztosan megint lázad van.

– Nekem?

– Neked-neked; s azért nem tudsz rendesen gondolkozni.

Elnevettem magam, és így feleltem:

– Az eddigi életemben sokszor volt úgy, hogy nem gondolkoztam rendesen. De éppen az előbb határoztam el, hogy mostantól kezdve nemcsak gondolkozni fogok rendesen, hanem beszélni és cselekedni is!

Ez a vallomás még nagyobb gyanút ébresztett Teréz néniben; s egy kicsit félve és tartózkodva, nehogy megharapjam, odajött hozzám, s a homlokomra tette a kezét, hogy a lázamat megtapasztalja. Mivel bárány módjára viselkedtem, jó ideig ott tartotta a kezét, aztán csalódott arcot mutatott, és azt mondta:

– Neked nincs semmi bajod!

– Ebben egyetértünk – feleltem.

522

Többet nem szólt, hanem kiment a konyhás szobába, hogy a húst és a zöldséget, amit az előbb hozott volt, elkészítse szombati délebédre, mely a heti munka után lakoma gyanánt is szokott szerepelni. Én is utánamentem, s az asztaltól egy kicsit távolabb, hogy ne legyek a lába alatt, szépen leültem.

Vártam, hogy miképpen fogja ismét elkezdeni a beszédet. Türelmem volt bőségesen; s ez a bőséges türelem most éppen hasznos és szükséges volt, mert Teréz néni sokáig nem tudta kitalálni, hogy mit beszéljen. Végül mégis annyira gyötörte a csend, hogy azt kérdezte:

– A melleden és a hátadon a bőr még hámlik-e?

– A régi bőrömmel nem törődöm – feleltem neki –, de az új nagyon szépen fejlődik.

Erre nem mondott semmit, de talán azért nem, mert hirtelen eszibe jutott a levél, amit ő tett volt az asztalra. Rögtön meg is állt a munkában, és így szólt:

– Igen, a levél! Szinte el is felejtettem.

Sóhajtottam, és azt mondtam:

– Bár én is el tudnám felejteni.

Ijedős kérdésére elmondtam, hogy a levélben mi volt. Őt is eléggé elszomorította a gyászhír, de közelről sem annyira, mint ha hazament volna Csíkcsicsóba, s én Amerikából ugyanazt írtam volna Grün Bébiről, amit édesapám írt nekem Bolháról. De jólesett az a kicsi részvétel is, amit mutatott. Hálából nagyon szívesen lementem a boltba, hogy az ebédhez kenyeret vásároljak. Aztán sok időnk már nem is volt, amit ketten és nehezen őröljünk, mert Gáspár bácsi hazajött.

– No, mi újság? – kérdezte jókedvűen tőlünk.

Én nem feleltem, hadd lássam, Teréz néni mit mond.

– Majd Ábel megmondja – szólott is mindjárt.

Gáspár bácsi rám nézett, hogy beszéljek, de én beszéd nélkül akartam véle is tudatni a kétféle hírt. Vagyis odaadtam neki elő523ször apám levelét; s azután oda azt a másikat is, amelyet a Dávid úr szomorú működéséről az előbb szerkesztettem.

– Ne búsulj, mert tavasz farkán minden kutya el szokott tekeregni – mondta az első levélre. S ennél jobbat nem is mondhatott volna, mert erről rögtön eszembe jutott a román bakter Zsemle kutyája, akivel Bolha szintén ilyen időszakban tette volt meg a bonyodalmas mezei sétát. S mialatt magamban egy új és még a réginél is csábítóbb Zsemlét okoltam a Bolha eltűnése miatt, azalatt Gáspár bácsi a másik írást is elolvasta, és így szólt:

– A múlt héten észrevettem, hogy azzal a két fával mesterkedel, de nem akartam szólani.

Ebből megértettem, hogy még azt is tudja, amit én nem tettem belé az írásba, s magamban így sóhajtottam fel: hej, azért a férfiú mégis eszesebb egyén! De nemcsak sóhajtottam, hanem a Bolha szükséges tekergése dolgában és a Gáspár bácsi eszes bölcsessége alatt annyira megnyugodtam, hogy az étvágyam is egyszeribe talpra állott.

Amikor béfejeztük az ebédet, a belső szobába csaltam Gáspár bácsit, és ott feltettem neki a kérdést:

– Most mit tanácsol az öntöde helyibe?

– Tanulj valami mesterséget – felelte rögtön, majd hozzátette: – Melyik mesterséghez volna hajlamod és kedved?

Erre ránéztem, s mint egy bíró, bátron kijelentettem:

– Hajlamom és kedvem egyikhez sincs.

Ahogy ezt kimondtam, a Gáspár bácsi arcáján váratlanul megfeszültek a vonások, majd felállott, és ószövetségi tekintettel így szólt:

– Sem apád nem vagyok, sem rokonod!

Abban a pillantásban éreztem, hogy az igaz gondolat miatt és az őszinte szavak miatt kaptam ezt a kitagadást. Éppen azért nem az volt az első, hogy megijedjek, hanem mindenekfelett az, hogy az igazságért és az őszinteségért bátran szenvedni fogok. Még akkor is igen, ha csupán egyetlen csepp az én igazságom, és egy 524egész tenger a szenvedés, ami érte kijár. Ülve maradtam tehát, és mosolyogva csak ennyit válaszoltam:

– Az igaz, hogy se nem apám maga, se nem rokonom, de mégis van egy nagy dolog, amiben életünk végéig egyek vagyunk.

Már benne volt a nadrágja zsebiben a Gáspár bácsi két keze, s ki is ütötte darabosan a szövetet, mintha ökölbe lett volna szorítva.

– Mi az? – kérdezte.

– Az, hogy székelyek vagyunk.

Csúnyán nevetett, és rögtön azt mondta:

– Köpöm rá!

Úgy ért a felelet, ahogy a dúsgazdagot érheti az az ütés, amellyel egy pillantás alatt szegénnyé varázsolja őt valaki. De hát én szegény gyanánt is szelíden néztem reá, és így szóltam:

– A köpést nem ellenzem, de úgy találom, hogy elkésett véle. Mert látja, azok a gazdag amerikai emberek, akik a bankok utcájában uralkodnak, sokkal jobban tudták, hogy mikor kell köpni, mint maga.

– Ezt nem értem – felelte Gáspár bácsi.

Csakugyan láttam, hogy megzavarodott egy kicsit a szavaim miatt. Intettem hát neki, hogy üljön egy kicsit le. Mivel nagyon értelmes volt, és szeretett tudni mindent, készséggel visszaült a székre. Akkor én is feléje fordultam, és még szelídebben mondtam neki:

– Hát hallgasson ide, Gáspár bácsi! Amikor én otthon az országban jártam, s amikor külországokon keresztül ide eljöttem, örökké csak azt láttam, hogy csakugyan nem a legjobb székelynek s egyáltalában magyarnak lenni. Mert kicsi nép az: sokkal kisebb, mint ahogy az esze és az embersége után megérdemelné. No, most már: én arra gondoltam az előbb, hogy ezek a gazdag amerikaiak, valamint a hatalmas angolok s más nagy népek fiai, ezek mind előre tudhatták, hogy nem lesz jó székelynek születni, s éppen azért már a születésük előtt köptek a székelységre. Mi ellenben nem voltunk ilyen okosak és előrelátó emberek, hanem azt 525mondtuk, hogy lesz, ami lesz; és az lett, hogy székelynek születtünk. Vagyis mi ebből a tanulság? Az a tanulság, hogy mindent idejében és okosan kell csinálni, még a köpködés tekintetében is!

Amikor ennyit elmondtam, szépen elhallgattam, és figyeltem Gáspár bácsit. Töredelmesen a földet nézte. Hagytam, hogy gondolkozzék, mert nagyon furdalt a kíváncsiság az ő válaszát illetőleg. Percek teltek belé, amíg végre felemelte a fejét és rám tekintett. Abban a pillantásban odamentem hozzá, és a fejét magamhoz öleltem. Aztán halkan és megindultan azt mondtam neki:

– Nem kell szólni semmit, mert többet tudok, mintha mondana valamit.

Nem is szólt semmit, hanem átölelte a derekamat. Én pedig éreztem, hogy aki az előbb csak könnyes szemekkel nézett rám, s aki még azelőtt köpött a székelységre, az most menedéket keres nálam, hogy az én oldalamon bánatot tartson.

Sokáig így álltam mellette, aki se apám nem volt, se rokonom. S közben azon gondolkoztam, hogy vajon mit mondhatnék neki, valami vigasztalót és nagyon szépet. Végre úgy éreztem, hogy meg is találtam az érdemes szavakat. Megsimogattam hát a fejét, amely már nagyon deresben játszott, s azt mondtam neki:

526

– Egy cseppet sem kell búsulni, mert ha valaki mégis elvenné tőlünk a mi székelységünket, akkor is maradna valami, amiben örökké egyek lehetünk: ez pedig semmi egyéb, mint az a nagy dolog, hogy mind a ketten emberek vagyunk.

Úgy nézett reám, mintha a legnagyobb titkát takartam volna ki.

– Azért vagyok ilyen szegény… – mondta.

Elhittem neki, hogy az emberség útján szerezte a szegénységit, de vigasztalásul azt is hozzátettem, hogy a szegény ember legalább könnyebben mozog. Lám, most is itt van ez a szombat délután, s csinálhatnánk valami jót.

– Mit tanácsolsz? – kérdezte tőlem, és tréfásan nevetett, mint aki visszaadta nekem a kérdést. De ha visszaadta, én meg is tartottam magamnak, s valami huncut ördög helyett azt mondtam neki:

– Jöjjön, elviszem a 14. utcába!

Olyan kedve lett egyszeribe, hogy még rajtam is túltett. Teréz néninek azt mondottuk, hogy csak megjárjuk egy kicsit magunkat, s talán megnézzük a piacot, ahol cápát és zöldséget egyformán árulnak. Nagyon jókedvűen mentünk, s bár Gáspár bácsi nem kérdezte tőlem, hogy mi a szándékom, én mégis fitogtatni kezdtem a célt.

– Itt a környéken nincs-e valami jó színház? – kérdeztem tőle, amikor béfordultunk a 14. utcába. Hanem a kérdéssel egy időben az arcát is megnéztem, s arról rögtön látni lehetett, hogy van bizony itt valahol színház, s nem is akármilyen! De a beszédet nem siette el, hanem még egyszer meggondolta jól, hogy mit mondjon és mit cselekedjék. A nagy barátságunk azonban, ami a székelység kérdésiben létesült, legyőzte minden aggodalmát.

– Nem messze van egy jó színház – mondta –, de Teréz néni agyonüt minket.

– Mért ütne agyon? – csodálkoztam.

– Azért, mert egy olyan lány is van ott, aki szinte meztelenül táncol.

Egyszerre megálltam, mintha nagyon meglepődtem volna.

– Hát mi amiatt nem vagyunk hibások.

Ebben Gáspár bácsi is egyetértett velem; de egyet azzal az ígéretemmel is, hogy én egy szót sem fogok Teréz néninek szólni. Ilyenformán tehát semmi akadály nem állott előttünk, s bémentünk a színházba. Nagyon vidáman éreztük magunkot, s én különösen olyan élvezetesen, mintha soha életemben nem lettem volna afféle színházban.

Még akkor is nevettem, amikor kijöttünk.

– Jól táncol Fifi, ugye? – kérdezte Gáspár bácsi.

– Jobban, mint a gondolat az ember fejiben – feleltem.

Pedig a gondolat is elég jól táncolt az én fejemben, mert nemsokára megálltam a járda közepén, s mint aki a világ legnagyobb kérdésit teszi fel, azt mondtam:

527

– Hát Gáspár bácsi: hogyan tudhat valaki megszegni fogadalmat, amit már egyszer megtett?

Úgy nézett reám, mint aki egyáltalában nem érti a dolgot. Erre megfogtam a sétapálcáját, magam elé tartottam vízszintesen, majd a pálca közepire tettem a jobbik mutatóujjamot, s azt mondtam:

– Ettől balra van a múlt, s ettől jobbra van a jövendő. Most már mit kell nekünk a pálcával csinálni, ha azt akarjuk, hogy a múlt a jövendőbe kerüljön?

– Megfordítjuk! – mondta nevetve.

Olyan harsányan és helytelenül mulattunk a Teréz néni háta mögött, hogy más csendesebb országban rendőrt is vonzottunk volna oda. Ott azonban kedvünk szerint mehettünk egészen a kapuig, ahol a pálca egyszerre visszafordult, és szigorúan mutatta az egyenes utat. Az ajtó előtt mégis megálltam, és elkomolyodva néztem magam elé:

– No, mi baj van? – kérdezte Gáspár bácsi.

– Nincs semmi baj – mondtam. – De lehet, hogy lesz, mert én senkinek sem akarok hazudni.

Gáspár bácsi nagyon megijedt, hogy el talál repülni a családi békesség madara; s megindítóan kért engemet, hogy a dologról még akkor se szóljak, ha tüzes vassal találnának égetni, mint Dózsa Györgyöt. S főképpen azért ne szóljak, mert akkor Teréz néni megtudja, hogy ő máskor is abba a színházba szokott járni, a tüdejét szellőztetni.

Hát esendő voltam, s megígértem.

Teréz néni már mozgósított volt, amikor beléptünk a házba.

– Na, ez igazán nagyon szép! – mondta.

– Mit találsz olyan szépnek? – kérdezte Gáspár bácsi.

– Azt, hogy fél napokig kóboroltok valahol.

Hát erre Gáspár bácsi olyan szánalmasnak mutatta magát, hogy szinte papot lehetett volna hívni hozzá. S azzal a szánalmas megadással azt válaszolta, hogy Teréz nénivel már huszonegy esztendeje él örökösen együtt, s annyi idő alatt végre meg lehetne érte528ni, hogy a rossz tüdeje levegőt kíván. Hallgatagságomban én is olyan megesett voltam, mintha egész úton egyebet sem csináltam volna, csak folyton a levegőt hajtottam volna a Gáspár bácsi szegény tüdejére. Valóban úgy tetszett, hogy a szűz igazságot beszéljük, vagyis diadalra vittük az ellenkezőjét.

Így aztán a vacsora is jól és békességben folyt, olyan bárányok voltunk.

Másnap ismét kirándultunk, de Toldi helyett és a szaladó asszony helyett Teréz néninek egy rokona volt szaporítónak velünk. Ez egy nagy bajuszos ember volt, és olyan zord egész nap, mintha kicsi korától kezdve ágyúöntéssel foglalkozott volna. De szaporítani jól szaporított, mert magával hozta a feleségit, egy rózsás bőrű asszonyt, aki éppen úgy szerette a heverészést, mint a minapi asszony az üldöztetést. S ráadásul ott volt még a kilencesztendős leánykájok is, vagy jobban mondva nem ott volt, hanem folytonosan valamelyik fán.

Amikor hazafelé jöttünk, mindnyájan azt mondottuk, hogy nagyon jól éreztük ugyan magunkat, de azért többet soha nem fogunk kirándulni, nehogy a természet annyira rabul ejtsen, hogy aztán házban megmaradni ne is tudjunk.

S amilyen erősen csak különbözhetik az egyik ember a másiktól, úgy különbözött attól a naptól a következő nap. Mert reggel hat órakor Gáspár bácsi már búcsút mondatott vélem az ágynak. Hamar kiderült az is, hogy nem cél nélkül cselekedett, mert az egyik amerikai újság már kiterítve feküdt az asztalon. A kávé mellől csak fél szemmel tekintettem az újságra, mert sejtettem, hogy az én kegyetlen felriasztásom abban lehet megírva. Sandítva láttam is, hogy legalább nyolc-tíz lepedő oldal úgy teli van apró, de apró betűkkel, mint a húsvéti kalács mákkal.

– Annyit mit tudtak írni? – kérdeztem.

– Munkásokat keresnek.

– Ábel nevűt igen-e?

– Igen.

529

– S miféle munkásnak?

– Kőművesnek.

Abban a pillantásban az jutott eszembe, hogy mégis nagy igazság rejlik a magyarok szokásában, miszerint evés közben nem beszélnek. Hát én követtem ezt a szokást, s csak a kávé után jegyeztem meg:

– Amerikában nem jól tudják a Bibliát.

– Hát miért?

– Azért, mert Ábel mindig pásztor volt, s nem kőmíves.

– Haj, barátom! – mondta Gáspár bácsi. – A Biblia óta nagyot változott a világ, mert láthattad, hogy Dávidnak is micsoda műhelye van, pedig valamikor ő is király volt.

Jobbnak láttam, ha inkább elindulunk, s megyünk, mint hogy valaki Dávidot emlegesse. Magamhoz ragadtam tehát ismét a munkásruhát, s Gáspár bácsi is magához az útmutató újságot. De nem mentünk olyan nagy és kövér lélekkel, mint annak idején az öntödébe, hanem azért kőműves legyen, aki méltóbban tudjon menni.

S amit jól kezdtünk, elég jól folytattuk, mert Gáspár bácsi kitanított, hogy amerikai általános szokás szerint, a mesteremberek világában, először mindenki csak a szájával tudja a mesterséget. Azután pedig, ahogy munkába áll és dolgozik, a kezével és az eszével is megtanulja. Hát ez előttem elég furcsa szokásnak látszott, de nem helytelennek. Éppen ezért nem is zavartam a jártasságában, hanem csak arra az egyre kértem, hogy kétszer mégse mondja, hogy én kitanult kőműves vagyok, mert az emberek kettőre nehezen hisznek abban, amit egyre lehetségesnek tartanak.

– Ez nem is szerelem, hogy kétszer kelljen mondani! – felelte Gáspár bácsi, majd néhány lépéssel tovább levezetett a földalatti vasúthoz. Ott pedig, amikor elértük a gyönyörű lépcsőzetnek a száját, már olyan forgalmi áradatba kerültünk, hogy Gáspár bácsi jónak látta megragadni a kezemet. S miközben így vezetett a gyors és kegyetlen hömpölygésben lefelé, nekem az jutott eszembe, hogy bizonyosan béíratni viszen az első elemi iskolába. Ezt a gondola530tomat néhány pillantás alatt legázolták az emberek, s talán engemet is legázoltak volna, ha ésszel és erővel nem ügyeskedem.

De ügyeskedtem.

Hanem lent a vonatnál is olyan sokan voltunk, hogy amikor a kocsi ajtaja a gombnyomásra széjjelfutott, húszan és huszonötön gyúródtunk bé oda, ahová már egyetlenegy sem fért azelőtt. S bár úgy éreztem, hogy a fél napszámot abban a gyúródásban már ledolgoztam, mégsem nyitottam semmi illetlen szóra a számat, hanem a Gáspár bácsi hátához odalapulva csak ennyit mondtam:

– A tatároknak itt van a legrosszabb hírük, a földalatti vasútnál.

– Azt miért mondod? – súgta Gáspár bácsi.

– Én azért, mert különben ilyen futást véghezvinni nem tudnának az emberek.

Ezen mind a ketten tartósan nevettünk, pedig a kiszállásunk sem volt játék. Hanem gyalogolni onnét nem sokat kellett, mert amikor arra gondoltam, hogy most már elég jól kezdünk menni, akkor egy háromemeletes ház előtt Gáspár bácsi megállott. Láttam, hogy egészen új a ház, s még ablakok sincsenek rajta. De egy perc múlva már azt sem láttam, mert bémentünk egy földszinti hatalmas terembe. Ott legalább harminc embert találtunk, mind nekiöltözve a kőműves munkának, és vakolatos ábrázattal. Azonkívül két nagy halomban teli zsákokat, s úgyszintén szabadon púposodó nagy cementdombokat és homokrakásokat, amelyeknél már kotyvasztották a maltert.

Gáspár bácsi kérdezett az egyik munkástól valamit, majd egyenesen odavitt egy fehér köpenyes emberhez, akit jó húsban találtunk, és nagyon barna színben. Ennek elhazudta a terv szerinti hazugságot, hogy én nagy kőműves mester voltam otthon. S elég eredményesen, mert a következő percben, húsz dollár heti fizetéssel már fel voltam véve kőművesnek. S ahogy ez nagy hirtelenséggel megtörtént, a munkavezető már ott is hagyott minket.

– Most hamar vedd fel a munkásruhádat! – tanított Gáspár bácsi. – S a többi magától fog jönni. Csak éppen arra ügyelj, hogy a 531tudatlanságodat el ne áruld. Vagyis akármiféle munkához állítanak, előbb jól nézd meg, hogy a többi mit csinál, s akkor te is csináld ugyanazt.

Egyet sem szóltam a tanításra, csupán a fejemmel integettem. De csak én tudtam, hogy mire. Gáspár bácsi nagyon örvendezett, hogy könnyedén nagy kőmívest csinált belőlem, a vállamot megveregette, és eltávozott.

S ha már elment, én is megadtam magamat, vagyis belébújtam a munkásruhába és késedelem nélkül odamentem a fehér köpenyeges munkavezetőhöz:

– Mit dolgozhatom? – kérdeztem tőle.

Nem szólott semmit, hanem egy nagy cementrakáshoz vezetett, ahol három ember már működött. Amikor odaértünk, lapátot adott a kezembe, az oldalam mellé pedig egy öntözőkannát tett, aminek hosszú csöve volt, bóbitás szűrővel a tetején. A lapátot nagy szakértelemmel kipróbáltam, hogy nem húz-e jobbra vagy balra a feje. S amikor láttam, hogy ebben hibát nem lehet találni, akkor még nagyobb szakértelemmel belészúrtam a cementrakásba. Akkor azonban megálltam, s odanéztem, hogy a többiek mit csinálnak. Ketten a cementet kotyvasztották egy négyszögletű vályúban, a harmadik pedig előbb egy kicsi homokot, s azután valamivel több cementet eresztett a lapátjával a kotyvalékba. Józan eszemmel rögtön azt gondoltam, ha ez az ember sűríti a kotyvalékot, akkor én hígítani fogom. Hagytam tehát a lapátot, s helyette az öntözőt ragadtam fel. Nem tétováztam semmit, hanem megdöjtöttem a kannát, hogy a szűrőn keresztül vizet eresszek a készülő vakolatba. Az akaratomat azonban nem tudtam végrehajtani, mert a munkavezető, aki elejétől kezdve ott állott és engemet lesett, hirtelen megragadta a karomat, és reám szólt:

– Volt maga kőműves?

Rögtön megértettem a kérdést, és azt feleltem:

– Voltam!

– Hol?

532

– Otthon.

A három munkás jóízűen nevetett, s én is mosolyogtam. A fehér köpenyeges azonban se nem nevetett, se nem mosolygott, hanem az öntözőt kivette a kezemből. Aztán elment, és egy perc múlva úgy tért vissza, hogy a kabátomat a kezében lógatta. Amikor közel ért hozzám, átnyújtotta a kabátot, s néma tisztelettel szalutált nekem. Megértettem, hogy nem Ábelnek szól a nagy megtiszteltetés, hanem a kőművesnek; s éppen ezért a cementrakás oldalába a lapáttal egy nagy keresztet rajzoltam feleletül. Aztán gyorsan levetettem a munkásruhát, s magamra vettem a rendes kabátot. Amikor emígy készen voltam, ránéztem a munkavezetőre, és azt mondtam neki:

– Aztán máskor is ide jövök vetkőzni.

Utána mélyen meghajoltam, és abban a mély meghajlásban távolodni kezdtem háttal kifelé, mintha egy érsektől venném a búcsút. Mindenki engemet nézett, én pedig gondolatban felajánlottam nekik az emlékemet, hogy azt falazzák bé, mint a mesében a dévai tizenkét kőműves a Kelemen feleségit.

Egy félóra sem telt belé, s már otthon voltam. Szegény Gáspár bácsi, aki becsülettel tett eleget a hasznos hazugságnak, örömiben sétára foghatta a dolgot, mert a hazaérkezésben megelőztem. S mivel Teréz néni sem volt otthon, magammal kellett elkezdenem a barátkozást. S nem is kezdtem rosszul, mert elővettem az eleséget, amit délebédre a kőművesekhez elvittem volt, azt magam elé rendeztem az asztalra, és nekiültem. Éppen javában lakmároztam, amikor Gáspár bácsi kinyitotta az ajtót. Úgy megriadt tőlem, mintha egy táplálkozó szellemet pillantott volna meg.

– Hát ez mi az istennyila! – kiáltott fel.

Mosolyogtam, és azt feleltem:

– Vakolok.

Leült mellém, és olyan mohón kezdett kérdezősködni, mintha esztendők óta nem láttuk volna egymást. Nem hazudtam neki, sem hasznosat, sem haszontalant, hanem megvallottam mindent, 533ahogy volt. Nagyon csodálkozott rajtam, és azt mondotta, hogy fel nem foghatja, miért változtam én annyira meg, amióta dolgoznom kéne. Mert amikor megérkeztem, akkor nagyon jóravaló és alkalmazkodó természetet látott bennem; mostanában pedig mindent elrontok azzal a szokásommal, hogy folyton és szükségtelenül igazat beszélek. Azt válaszoltam neki, hogy az igazat sohasem lehet szükségtelenül beszélni, mint ahogy a napra sem lehet azt mondani soha, hogy szükségtelen volna a ragyogása.

Nem kellett sok idő, s már Gáspár bácsi ismét úgy állott velem szemben, mint a múltkor. Haragjában azzal fenyegetett, hogy többet sem útmutatóm nem lesz, sem pedig székely elnézőm, ha minden javamra kigondolt tervezetét elrontom, s a tetejében még hamarabb hazajövök a munkából, mint ő, aki oda elvitt!

Magamban elismertem, hogy a közönséges felfogás neki adna igazat, de ha abban a percben Isten lehettem volna, vagy legalább olyan hatalmas ember, mint amilyen Attila volt, akkor a közönséges felfogásnak jaj lett volna! Így azonban béláttam, hogy csak egy szegény és ismeretlen ember vagyok; s hozzá még olyan nemzetbe való is, amely nemzetet Amerikában nem ismernek. Nyeltem egyet, de keserűt; majd azután így szóltam:

– Hát jól van, Gáspár bácsi! Borítsuk feledésbe a múltat, s vegyük elé ismét a jövendőt. Vagyis mit tanácsol nekem?

– Én azt tanácsolom, hogy tanulj valami mesterséget.

Láttam, hogy nem valami változatos a tanácsadásban, de nem akartam újból búsítani, hanem azt mondtam:

– De mégis miféle mesterséget?

– Akármifélét!

Sorra vettük a mesterségeket, de nemcsak a nagyját, hanem minden felfoghatót. Így érkeztünk el a motorvezetés tudományához, amelyre vonatkozólag azt találtam mondani:

– No, látja-e, az nem volna rossz!

– Rendben van! – felelte Gáspár bácsi, s örömiben ráütött az asztalra. – Többet egy szót se beszéljünk, hanem holnap reggel ki534keresünk egy hirdetést. S el is viszlek mindjárt, hogy kezdjenek kioktatni. Néhány hét alatt úgy megtanulod a sofőrséget, hogy bátran kereshetünk valahol alkalmazást.

S csakugyan nem is beszéltünk többet a motorvezetés tudományáról, csak éppen a hazaérkező Teréz nénit avattuk még belé a dologba. Ő is helyesnek találta, amit két férfiú elvégezett, s a napnak még hátralévő részében a házi békességet szolgáltuk.

Ha valaki másnap reggel hat órakor keresett volna, már ismét nem az ágyban talált volna meg, hanem az asztal mellett. Gáspár bácsi buzgón misézett a kiterített újság fölött, Teréz néni pedig reggeli pongyolaságban bámulta a legújabb motorvezető megszületésit. A hirdetésekben hiba nem volt, mert annyi iskola ajánlkozott az én kitanításomra, hogy az ember nem tudta, melyiket volna a legjobb választani. A szabadság szó édes hangzatossága miatt végül mégis úgy állapodtunk meg, hogy annál az iskolánál maradunk, amelyet egy bizonyos Szabadság Garázs hirdetett.

– Nosza, rajta! – mondta Gáspár bácsi; s úgy ugrottunk fel, mint a jó katonák a trombitaszóra.

Délebédre ismét magammal vittem az eleséget, s magammal a munkásruhát is, hogy a szorgos tanulás közben bátran tudhassak mocskolódni. Vidáman és nagy reményekkel indultunk el, de amikor láttam, hogy a tegnapi helyen törekszünk a földalatti vasúthoz, akkor rossz sejtelmek kezdték csapkodni bennem a reményt. Erről azonban nem szóltam Gáspár bácsinak semmit, hanem derűsen lapultam a fergeteges vonatban, s magam is inkább a föld alatti hideg zúgást hallgattam, mint a rossz szellemek sugdolózásait. Lassankint ülőhelyünk is támadt, mert egy idő múlva nagy fürtökben kezdtek kiszálldosni az emberek. Amikor odáig robogtunk, ahol a föld alól elébújt a vonat, már csak kevesen voltunk. Aztán már csak ketten maradtunk, de mi elég konokul, mert a végső állomásig nem szabadult tőlünk a kocsi.

Ott jobb kéz felé egy széles és gyönyörű utat találtunk, amelyen halk és hirtelen sikongásokkal úgy suhantak az automobilok, 535mint valami nagy halak, amikor versenyt úsznak a sík víz tetején. Mi is azon az úton indultunk el, mégpedig a közepén, mivel az autók a két szélén futkorásztak. Itt-ott házakat láttunk, jórészt palotásokat, különben pedig szelíd domborulatú mezőket, melyeknek sem a búza, sem másféle termény hasznát nem vette, mert terméketlenül és kihalva szikkadtak a nagy hőségben. Amikor ezt látnom és néznem kellett, nagyon elgondolkoztam azon, hogy micsoda különös nép is ez az ittvaló: óriási nagy várost épített, a házakat a felhőkig rakta, megduzzasztotta a fényeket és a munkát; ellenben az örök és termő anyaföldet kitette a mostoha sorsnak.

Ahogy mendegéltünk az úton, úgy elgondolkoztam ezen, hogy a fejemet is csavargatni kezdtem.

– Mi nem tetszik? – kérdezte Gáspár bácsi.

Rámutattam a földekre, és azt mondtam:

– Én nem tudom, mit keresünk ezen a puszta földön.

Gáspár bácsi körülnézett, majd így felelt:

– Én megmondom, mit keresünk.

– Mit?

– A Szabadság Garázst.

Nagy ember létire olyan könnyen megfelelt, hogy először megcsodáltam őt, s azután így szóltam:

– Maga olyan okos, hogy máskor is kérdezni fogok effélét.

Szegény és vergődő szavaimban fullánkot láthatott, mert hirtelen megállt az út közepén. Utána reám eresztette, mint két vércsét, a parázsló két szemét, majd a helyes viselkedésről és a megélhetés szabályairól olyan előadást kanyarított, hogy lehajtottam a fejemet, és abban a kis tengerszemben, mely a lelkem mélyén a könnyeimből összegyűlt, fájdalommal néztem szerencsétlen életemet. Nem is válaszoltam semmit neki, hanem amikor kibeszélte magát, engedelmesen és szótlanul tovább mentem az oldala mellett.

Nemsokára meg is találtuk az illető garázst, s oda bémentünk. Óriási és fából épített színt találtunk, benne öt-hat kiszolgált mo536torkocsival, számtalan kerékkel és rengeteg olyan ócska dologgal, amelyek egyik-másik felboncolt kocsinak az alkotórészei lehettek. Künn a szín előtt is állott két kocsi: az egyik nagyon mocskosan, a másik pedig boncolás alatt. S mindezekhez hat ember járult: négy a szín előtt félig-meddig munkában, kettő pedig bent a színben.

– Hol van a gazda? – kérdezte Gáspár bácsi.

Erre az egyik nagyot kiáltott, s ha jól emlékszem, valami Bingál is volt a kiáltásban. Az eredményre már sokkal jobban emlékszem, mert azóta is magam előtt látom azt az embert, aki a színből előjött a kiáltásra. Közepes termetű és vastag ember volt, olajszínű bőre neki, sok napos sűrű sörtékkel a duzzadt arcán és rendetlen fekete hajjal a nagy kerek fején. Két fekete szeme domborúan kiállott a medréből, és olyan bűvölős volt, mint némely különös állaté.

Egyenesen odajött hozzánk, és azt kérdezte, hogy mit akarunk. Erre Gáspár bácsi elmondta neki, hogy mi járatban vagyunk; s megérdeklődte azt is, hogy mennyi időbe és mennyi pénzbe kerül az én kioktatásom. Az időre nézve azt felelte a szőrös főnök, hogy nem tudja megmondani, mert a körülmény fogja meghatározni: vagyis az a körülmény, hogy én egészen buta vagyok-e, vagy csak félig! A pénzt ellenben megmondhatja pontosan, mert kereken hatvan dollár kell neki, akár egy hét alatt tanulom meg a mesterséget, akár két hónap alatt.

Darabosan és lassan folyt ez a beszéd; vagyis olyan sokáig gyötörtük hárman a szavakat, hogy a végin obsitot érdemeltünk volna, mint a kiszolgált katonák. S eredményt is csak annyit értünk el, hogy ő tanítani fog, ameddig kell, mi viszont nem egy összegben gyarapítjuk őt hatvan dollárral, hanem a jelen naptól kezdve, s ki tudja meddig, mindennap két dollárt fogunk fizetni. Az első kettőt Gáspár bácsi mindjárt oda is adta neki; azután pedig félrevont engemet, hogy a nagy tanítás előtt az ábécéskönyvet nekem is átadja.

– No, mit szólsz?

537

– Én azt – mondtam neki –, hogy ha meghalni is apróhirdetés útján találunk, akkor bizonyosan elkárhozunk.

A szeme sarkából igazat adott nekem, de egyébként a bölcselkedésnek nem látta idejét.

– A megegyezéshez mit szólsz? – folytatta.

– Én helyeslem.

– No, ha helyesled, akkor nyitva legyen a szemed, és úgy igyekezzél, hogy két hét alatt mindent tudj. Neked jó felfogóképességed van, s a szorgalmat is vedd elé! Ügyelj azonban magadra, mert úgy nézem, hogy a főnök szíriai származás. Megértetted-e?

Amikor hallotta, hogy nemcsak megértettem, hanem magam is pontosan úgy gondolkozom, akkor megelégedés látszott az arcán. Távozni is úgy távozott el, mint akinek valamikor nagyon jól sikerült a szamár hátára rárajzolni a keresztet.

Hanem eléggé komolyan vettem én is a dolgot, mert sietve magamra öltöttem a munkásruhát, aztán odamentem a főnökhöz, és azt mondtam:

– Van-e könyve is a tanításhoz?

A szíriai úgy nézett reám, hogy abból az emberevők tekintetét rögtön megismertem. Már éppen a számra is haragudni akartam, amiért szólani mertem, de akkor jót köpött a főnök, és azt mondta:

– Ez van!

Utána megragadta a karomat, kivitt a szín elé, ott egy sártakarító szerszámot s egy kefét adott a kezembe, majd ráigazított egy hosszú gumicsőre, melynek az egyik vége víz szívására volt felszerelve, a másik vége pedig olyan erősen és messze fecskendezte a vizet, hogy valahol a közelben még egy szivárvány is jól érezhette volna magát. Egy kicsi idő múlva azzal a fecskendővel már fürösztöttem egy kocsit, amely hetek óta ott állhatott, mert hiszen a sár és a mocsok úgy reá volt száradva, mint a székely népre a szegénység. Nem is tudtam felfogni, hogy azon a környéken, ahol jó utak mutatkoztak, miképpen lehetett úgy bémocskolni. De 538akárhogy csinálta valaki, nekem addig kellett a kocsit fecskendeznem, amíg jól megázott rajta a sár.

Közben a nap egyre jobban ontotta a hőséget, s rajtam egyre jobban gyöngyözött a verejték! S megállani mégsem lehetett, mert a szíriai folyton lesett engem, s még akkor is fel akart akasztani a szemivel, amikor teljes odaadással dolgoztam. Néha megmozdult bennem valami olyan érzés, ami nyilván a háborúkat szokta előidézni.

Aztán megfordult és kezdett lefelé menni a nap. S ahogy egyre ment lefelé, bennem is mindjobban hanyatlott a keresztényi béketűrés. Főképpen az a gondolat vicsorgatta bennem a fogát, hogy én még fizettem is azért, hogy egész nap olyan munkát dolgozhassam, ami nem tartozik a motorvezetés tudományához! S mint a felhők, amikor addig gyúródnak, amíg a villámlást és a dörgést ki nem adják, az én igaz gondolataim is addig füstölögtek, amíg végre fellobbant bennem a láng. Abban a percben levetettem a munkásruhát, derékig jól megmosdottam, felöltöztem, és szó nélkül indulni akartam.

A szíriai jól látta a szándékomat, de csak akkor szánta beszédre magát, amikor már indulóban voltam.

– Maga hova megy? – kiáltott reám.

– Megyek haza – feleltem csendesen.

– Miért?

– Azért, hogy ne legyek itt.

Többet nem kérdezett semmit, de nem is igen volt kitől, mert könyörtelenül eljöttem.

– No, mit tanultál? – kérdezte otthon Gáspár bácsi tőlem.

– Egész nap dolgoztatott – mondtam.

– Mit?

– Fürösztöttem a kocsikat, és vakartam őket.

Gáspár bácsinak nagyon szigorú lett egyszerre az arca, és maga elé nézett. Aztán felkelt az asztaltól, zsebre dugta a két kezit, és háromszor végigsétált a szobában. Aztán megállt, és azt mondta:

539

– Holnap reggel veled megyek. Majd én megtanítom őt!

Teréz néni nagyon megijedt, hogy valami véres és nagy baj lesz a dologból. Először elsápadt, aztán izgett és mozgott, majd kérlelni kezdte Gáspár bácsit, hogy inkább keressen más helyet nekem, de ne menjen a szíriai közelibe. Gáspár bácsi hallgatta egy ideig a tanácsos szavakat, de aztán mégis kijelentette, hogy nincs kegyelem a szőrös szíriai fajzatnak! De közben én figyeltem az arcát, és jól láttam, hogy valami más gondolat is settenkedik ott. Később, amikor Teréz néni elment a nagy bajuszos rokonához, akkor fel is tettem a kérdést:

– Miféle dolog jutott magának eszibe az előbb?

– Mikor az előbb?

– Amikor látta, hogy Teréz néni nagyon meg van ijedve.

Gáspár bácsi elnevette magát, és azt mondta:

– Jól van, neked megmondom, hogy mi jutott eszembe. Hallgass ide! Teréz néni már huszonegy esztendeje a feleségem, s ennyi idő alatt sohasem tudtam valami olyant csinálni, amivel meg tudtam volna ijeszteni. Pedig sokszor nagyon kellett volna! De végre most itt van ez az áldott szíriai; s láttad, ugye, hogy mennyire megijedt?

– De még hogy! – segítettem neki.

– No, mármost – folytatta Gáspár bácsi: – ez nem két dollárt ér nekem, hanem aranyat. Mert ugyanis ha Teréz nénidet bármikor meg akarom ijeszteni, akkor csak annyit fogok mondani, hogy most el kell mennem, mert közöttem és egy szíriai ember között holmi félreértés támadt, s azt el kell igazítanom. S a megijesztés annál biztosabb lesz, minél nagyobb benne a félelem. A félelmet pedig úgy fogjuk még nagyobbra fokozni, hogy holnap reggel titokban egy kést is magamhoz veszek, hogy azzal induljak a garázsba. Te legyél ügyes, és gondoskodjál arról, hogy Teréz nénid a kést még az indulás előtt megtalálja a zsebemben. Érted-e?

– A kést igen.

– Hát mit nem értesz?

540

– Azt, hogy velem most már mi lesz!

Gáspár bácsi bélátta, hogy ezzel is törődni kell valamit; s gondolkozni kezdett, hogy velem csakugyan mi legyen. Azt találta ki, hogy ő a kés miatt, a Teréz néni könyörgésire otthon fog maradni reggel. De munkásruhát én se vigyek, csak délebédet. Azért ne vigyek munkásruhát, hogy engemet a szíriai ne tudjon dolgoztatni. Ha azonban így is kényszerítene valamire, akkor mondjak búcsút neki, és jöjjek haza, mert kitalálunk ismét valamit.

Úgy aludtam ezzel a gondolattal, mint a gyermek. De volt is reggel kedvem és bőséges erőm a játékra, ami úgy kezdődött, hogy kávézás közben odasúgtam Teréz néninek:

– Ügyeljen, mert Gáspár bácsi erősen dugdosott a zsebiben valamit!

Éppen a belső szobában időzött akkor a dugdosó, s így Teréz néni rögtön a kabát zsebibe nyúlt, és kihúzta onnét a kést. Könnyű volt, mert a kabát az egyik szék támláján nyugodott, a kés pedig fehér papirosba volt belécsomagolva, s úgy kiállott a zsebből, hogy egészen a hónaljáig ért. Amikor kitekergette a papirosból, az arcáját egészen elöntötte a falak színe, mert nemcsak a legnagyobb házi kést látta viszont, hanem még ki is volt az fenve keményen.

– Induljunk, mert engem a szíriai megöl a késedelem miatt! – szóltam bé a szobába, amikor Teréz néni már eldughatta magának a kést.

– Nosza hát, rajta akkor! – jött ki Gáspár bácsi; s mint egy szabadságharcos, felöltötte elszántan a kabátját, majd ahogy olyankor szokás, odatapintott a kabát két zsebéhez, s abban a pillantásban rámeredt Teréz nénire.

– Te innét kivettél valamit, Teréz! – mondta keményen.

– Csak neked tettem jót véle.

– Nekem ne akarj jót, hanem add vissza azt a kést!

– Elment az eszed? A Sing-Singbe akarsz kerülni?

– Ha oda is, de add vissza azt a kést!

541

Teréz néni már nem bírta tovább, hanem lerogyott a székre, ráborult az asztalra, és keservesen sírni kezdett. Erre Gáspár bácsi látván, hogy a végső diadalt már csak le kell aratni, leült ő is a másik székre, és azt mondta:

– Ábel, te mehetsz, mert én kés nélkül nem megyek!

Intett is nekem, hogy menjek bátran. Én sóhajtottam egyet, majd elindultam, és másfél óra múlva már megérkeztem a garázsba. Ott jó reggelt köszöntem a szíriai Surgyélánnak, de ő nem köszönt nekem, hanem felém nyújtotta a markát, és azt mondta:

– Két dollár!

Gondoltam, odaadom neki a tandíjat, hátha mégis tanítani fog. Mindjárt és nagyot csalódtam azonban, mert pontosan úgy volt, ahogy tegnap. Vagyis megragadta a karomat, és kivitt a garázs elé. Csak most láttam meg, hogy a tegnapi kocsi helyén egy másik áll, de az is éppen olyan mocskosan! Egyszerre úgy elöntött a harag, hogy kirántottam a karomat a szíriai keziből, szembefordultam véle, és azt mondtam:

– Mit akar?

– Tegye, amit tegnap!

– Nagyon egyforma lenne – mondtam.

Erre nem szólt a szőrös, hanem sarkon fordult, és bement a garázsba. Én még álltam egy darabig és azon gondolkoztam, hogy mit tudjak csinálni. Nagyon jó dolgot találtam ki, mert levetettem a kabátomat, aztán egy kicsit félrébb mentem, ahol tiszta volt a föld, majd ott leterítettem, és haslag szépen ráfeküdtem. Onnét pedig boldogan néztem a világot, amely nemcsak kék égből, ragyogó napból, szíriai főnökből és dolgozó munkásokból állott immár, hanem belőlem is!

Egyik-másik munkás epedve tekintett reám, de aztán mégis tovább folytatta a dolgát. Egy kicsit későbben maga a szíriai is kijött, hogy megnézze: vajon jól és rendesen csinálom-e a fürösztést? Amikor meglátta, hogy derűsen heverészek a földön, akkor villámlott egyet a szeme, de nem szólt, hanem sarkon fordult, és 542úgy bément a garázsba, hogy mérgiben szinte kiütötte túlfelől a falat. Utána még nevezetesebb dolog történt, mert az egyik szőke fiú, aki a szín előtt és egy kicsi műhelypadon vasat reszelt, szintén meggondolta magát, odajött hozzám, és szó nélkül mellém heveredett. Néhány perc múlva a példámat még ketten követték, akik úgyszintén tanuló fiúk voltak. Feküdni is szép sorjában feküdtünk, ahogy az iskola és a rendszabály megkívánja. Néha egymásra nevettünk, de különben csendben voltunk.

Ha én a szíriai helyében lettem volna, számba sem vettem volna magunkat, hanem az idő folyására bíztam volna mindent. Benne azonban nem volt ilyen nagy nyugalom, mert vad szemforgatással kijött hozzánk, s ott előttünk megállt.

– Maguk mit csinálnak? – kérdezte.

A társaim mind reám néztek, s abból megértettem, hogy nekem kell szólanom először.

– Tanuljuk az autóvezetést – mondtam.

Erre a szőke fiú még nálamnál is nagyobb bátorságot vett, és a jobb kezivel tölcsért formált a szája elé:

– Tu-tu! – folytatta.

A többiek is sorjában mind tutulni kezdtek.

Úgy reszketett mérgiben a szíriai, hogy nem csodálkoztam volna, ha abban a pillanatban elékap egy revolvert, és egymás után kiereszt belőle négyet. De vagy nem volt puskája neki, vagy a bátorsága csak a nyomorgatásig terjedt, mert ismét sarkon fordult, és bément a garázsba. Mi boldogok voltunk, s tovább heverésztünk. A beszéd is megindult közöttünk, s olyan szívélyességgel felelgettünk egymásnak, mintha testvérek lettünk volna. Az egyik kihirdette, hogy az összetartásban van az erő; a másik pedig azt indítványozta, hogy a jövőben is, bármi adja elé magát, feküdjünk le a földre. A titkos jelre vonatkozólag is megállapodtunk: vagyis kimondottuk, hogy abban a percben, amikor a szőke fiúnak a száján felhangzik a jövőben a „tutu”, akkor mind a négyen összefutunk, és hasra vetjük magunkat a földön.

543

Mialatt megkötöttük emígy a szövetséget, a szíriai főnök is elhatározta magát valamire. Volt neki ugyanis egy hűséges embere, s annak a segítségével egy régi kocsit taszított ki a garázs elé. Ott aztán addig mozgatták, kínozták és szuszogtatták, amíg a motor csakugyan zakatolni kezdett. Akkor nagy bőszen odajött ismét a szíriai hozzánk, és azt mondta:

– Gyerünk autót vezetni!

Azt hittük, hogy rosszul halljuk a szót, és összenéztünk. A főnök azonban reám mutatott, s megismételte:

– Gyerünk autót vezetni!

Többet nem kérettem magamat, hanem felugrottam. Utánam a többiek is mind talpra álltak, hogy végre megtanulják az autóvezetés tudományát. De a szíriai intett nekik, hogy heveredjenek vissza, mert egyszerre csak egyet lehet tanítani. Szóval is kihirdette, hogy először engemet kíván oktatásra fogni, s azután egyenkint és sorjában a többit. Mialatt tudatta velünk ezt a szándékát, nekem hirtelen az jutott eszembe, hogy vajon nemcsak arra való-e az ő terve, hogy ilyenformán és egyenkint eligazítson minket! Hamar számadást vetettem a bátorságommal, s úgy döntöttem, hogy a legbátrabbak is az Isten keziben vannak. Felvettem hát a kabátomat, bégomboltam rendesen, majd a kalapomat jobban a fejembe húztam, és azt mondtam:

– Menjünk!

Először a szíriai foglalta el a helyit: jobbról, a kormányzókerék mögött. Aztán maga mellé ültetett engem, mire az ő hűséges embere bécsapta az ajtót. A következő percben már künn voltunk az úton, s ott nem a város felé indultunk, hanem éppen ellenkező irányba. Amilyen réginek és rossznak tetszett eleinte a kocsi, a futásban úgy megújult és megjavult éppen. Nagy száguldásban szeltük a levegőt, és fogyasztottuk az utat. Nemsokára künn voltunk egészen a mezőn, ahol sem házak nem voltak már, sem emberek nem jártak, csupán egy-egy autó suhant el néha a másik útszélen.

S a vad szíriai még mindig száguldott velem!

544

Egyre sűrűbben és nagyobb szeretettel emlegettem magamban az Istent, de fennhangon semmit sem mertem szólani. Csak néha-néha odanéztem az ajtóra, hogy szükség esetén miképpen tudnám jól és hamar kinyitni! Lehet, hogy tudtam volna, de az is lehet, hogy nem. S mintha maga a szíriai sem lett volna bizonyos abban, hogy mit cselekedjék, egyszerre lassítani kezdett, majd átkanyarodott az út másik oldalára, és megállította az autót.

– Szálljon ki! – mondta.

Szépen kiszálltam, s a két lábamat egy kicsit széjjel