Takáts Gyula Tükrök szava – Betűk arca 1985 3-334
Takáts Gyula
Tükrök szava – Betűk arca
Tükrök szava – Betűk arca
Jegyzetek – Válaszok
Vallomások
3 4
A valóság tanít a szóra
5 6
A ceruza és a krokodil

Anyám többször elmesélte, most aztán, ahogy tőle hallottam, magam is elmondom és meg is toldom a történetet.

Úgy mondta, alighogy kinőttem a hátul hasított nadrágból, ceruzát követeltem. Ifjú anyám akkor a kezembe nyomott – akár nemrég a cumit – apám dolgozatjavító piros ceruzái közül egyet. Szüleim legnagyobb meglepetésére az önkifejezést menten a falon, freskóvázolással kezdtem. Amint meséli, e rajzomból egy létrás kéményseprő vonásai bontakoztak ki. Amikor a frissen mázolt falon nem éppen esztétikus látványú munkám közben apám a kezemre csattantott, én nem bőgésbe kezdtem, hanem toporzékolva követeltem, hogy tovább firkálhassak. Akkor aztán elém tett egy csomó irkafüzetlapot, melyeket úgy tépett ki – takarékosságból – régi diákjai megizzadt dolgozataiból. Attól kezdve ilyen irkalapokra firkáltam. Egyik nap egy hatalmas pávát rajzoltam. Pávám farktollainak legyezője meglepően bátor – ma úgy mondanám –, absztrakt jellegű vonalak hálójával tölti ki a lap fehér terét. Ma is megvan a rajzom, s ahogy most a kezemben tartom, ez indít arra, hogy leírjam e sorokat. Ahogy elnézem, kérdő némasággal néz rám vissza a szép pávamadár. Mintha azt kérdezné, az őszhajúban szólítva meg a gyereket:

– Miért rajzoltál akkor épp engem, te kisgyerek?… Mi tetszett meg rajtam?… Mit akarsz velem mondani 7az embereknek te, aki beszélni is alig tudsz még, nemhogy írni?…

Nézem a rajzot… Rég eltűnt ceruzám nyomait… Mint egy eltűnt paradicsomi kontinensből megmaradt muzeális emléket, úgy nézem ezt a pávát, és úgy néz ő is engem. És váratlanul, de logikus emlékkapcsolással e világból egy krokodil kúszik elém, a gyermekkor trópusain, színes birodalmának sűrűjéből.

– Miért épp egy krokodil?

Erre is válaszolok… Igen, akkor még „a haza kispolgára” voltam. Legalábbis ezt hirdette rólam a sárga falú, öreg kaposvári elemi iskolán a ma is meglevő márványtábla felirata. Első elemista voltam. Akkor még palatábla zörgött a hátitáskámban. A palatábla fakeretében lyuk volt, és abba belekötve, madzagra fűzött szivacsdarab vagy tarka rongyocska függött. És a hátitáskában, a palatábla mellett, a tolltartómban a gyakran éles pattanással törő, kemény hegyű palavesszők zörögtek.

Szóval, mint első elemisták olyan feladatot kaptunk tanítónktól, hogy másnapra mindenki rajzoljon otthon egy állatot. Én ezt a szép pávám mögül most előólálkodó hüllőt választottam palavesszőre. Nyílvessző helyett palavesszőre szúrtam. Legyen hát így a zsákmányom. Talán az elrejtett, ősi vadászösztön indított. És rajzom valami olyan erőt áraszthatott – még most is emlékszem a páncélos pikkelyek rajzának kemény szépségére –, hogy másnap csak ennyi volt a tanítóm véleménye:

– Nem te rajzoltad! Ötös!…

Akkor még ez a számjegy volt a tanulók réme.

Belepirultam.

– Mi ez? Hova kerültem én?… Milyen világba, ahol még egy kisgyereknek sem hisznek?… És hogy akar engem ő tanítani, aki nem hisz, és ráadásul még annyit 8sem tud, hogy meglássa az egyszerű igazságot… Mert ki más rajzolhatta volna?…

És ott, ahogy néztem-néztem megszégyenülve palatáblámon a krokodilomat, ott az iskolapadban egy förtelmes torok kezdett széttágulni előttem. Tágult, hogy befaljon szőröstül-bőröstül. És az én krokodilom egyre jobban kezdett hasonlítani Kati nénihez, a tanítónkhoz, és az egész mindenhez, amely itt most rám meredt…

Valamit ő is észrevehetett rémületemből, mert megsimogatta a fejem, és azt mondta:

– Aki ceruzát vesz a kezébe, annak – jegyezd meg – nem szabad hazudni!

Akkor én se szó se beszéd, megrendülten a táblához mentem. Az óriási, nagy feketeség előtt – mely akkor az életet és a megrendülésemet is jelképezte – vékony kezembe vettem a piszkos, büdös osztályban az egyetlen fehéret, a krétát, és ameddig felért a karom, engedély nélkül rajzolni, rajzolni kezdtem a krokodilt, hogy bebizonyítsam, én rajzoltam a palatáblán valót.

Rajzoltam dobogó szívvel és lámpalázas, remegő bátorsággal. Mögöttem lassan megéreztem a csendből és egy-egy felszakadó, csodálkozó sóhajtásból a fekete táblán lassan bontakozó igazamat. És azt is, hogy valóban igaza van a tanítómnak. Aki a kezébe ceruzát vesz, annak nem lehet hazudni. Amikor végül reszketve a helyemre somfordáltam, éreztem, tudtam, hogy most én itt legyőztem a krokodilt.

De a tanítóm nem mondta, hogy jól van. Azt sem mondta, hogy most már elhiszem. És ez nagyon fájt.

Akkor jöttem rá arra az igazságra is – mert felvillant emlékezetemben a kéményseprő –, hogy hiába rajzol valaki színes ceruzával kéményseprőt, az nem mindig hoz szerencsét. Pedig a kéményseprőt a szerencse fekete angyalának tartják a felnőtt emberek… – Nem ám! 9Lám, akkor is leverték a kezemet. Már az első alkalommal. – …Leverték, de a ceruzát azóta sem tettem le. Csak azt tanultam meg, hogy jobban kell szorítani, mert nemcsak rajzolni és írni lehet vele, de bizonyítani is lehet vele…

– Ugye, erről beszélsz te is, szép pávamadaram… Erről, ha némán is, te színes, szép madár!

Ahogy nézegetlek, most mintha bólogatnál és mosolyognál is.

– És a krokodil?

Az ő története meg csak azt bizonyítja, hogy nem szabad megijedni a világtól még akkor sem, ha nagy fogakat villogtat reánk. Bátran ceruzahegyre kell venni. Csak nem szabad hazudni annak, aki ceruzát vesz a kezébe.

És mert ma is gyakran nyúlok a ceruza után, hát sokszor gondolok – amikor hegyezni kezdem – a kéményseprőre, és ha jól megy az írás, a szép pávamadaramra, és amikor befejezem megkezdett munkámat, bizony mindig számon kéri tőlem az igazságot az én krokodilom is.

10
Ifjúság és költői állapot

A magam ifjú-fiatal idejéből, hogy megismerjék némiképp is a maiak, s talán hasznukra is legyen, nem önéletírásnak szánva, regényes formában két ifjúsági könyvet írtam. Egy flóbertpuska történeté-t és a Vitorlás a berken-t. Egy tény, ha most elhagynánk e könyv regényesített részleteit, közel kerülnék ahhoz a legnagyobb élményhez, amely fiatalságom érzelmeit, sőt így is mondhatnám, fiatalságom világát kitöltötte. És mert először az érzelmek szót használtam, tehát helyesebb, ha azt írom, hogy elragadta.

Igen, mert akárhogy is forgatom, bátran leírom, akkor én az elragadtatás állapotában éltem. Nem passzív lángolásban! Ma is hallom azoknak a szárnyaknak suhogását, és érzem azt a vad erőt, amelyik rákényszerített ifjú fejjel minden lényegesnek vagy annak véltnek megismerésére. E száguldó, kereső szárnyak rám feszülnek ma is abban a közegben, amelyet leegyszerűsítve világnak nevezünk. Ezt az elragadtatásomat akkor, azt is mondhatom, szinte csak a vad kíváncsiság és még vadabb türelmetlenség hajtotta. Fiatal voltam, de attól fáradt, hogy minél előbb és mindjobban megismerhessem a sietésemmel egyre táguló világomat. Elsősorban is közvetlen társamat, a természetet. Kegyetlen játék volt ez, mert ez a kíváncsiság és türelmetlenség jelentette a kutatott természetben magát az életet. Ez a kíváncsiság és türelmetlenség első11sorban indulati volt. Legmesszebb állt épp az elméleti, az iskolai késztetéstől és irányítástól.

Szigorú gyakorlatiassággal és ösztönösséggel végeztem esztendőkön át az expedíciókat minden kézzelfoghatóban, és gyötrő sóvárgással a csak látható, de el nem érhetők között, a nehezen vagy az egyáltalán ki sem tapinthatók után. Gyermeki, ősemberi vadászösztön hajtott és rettegtetett. Jól emlékszem, mert fájt, hogy e küzdelem és mindenhez közeledő szeretetem iránt részvétlen volt minden: ember, állat, föld, természet. Így aztán magányosnak éreztem magam. Fájt az is, és még lehangoltabbá, máskor pedig izgatottabbá tett, hogy nem hatolhatok be a szervezetek és a szerkezetek titkába. Éreztem azt, hogy az emberek nemcsak hogy nem segítenek, de nem is értik meg ezt az indulatomat. Volt ebben a magányos keresésben valami gyakorlati és most már tudom, valami ráérző is. Úgy mondják ma, hogy sámáni indítás. Keresni mindenben és mindenből az éltető indítást és indulatot. Épp ezért aztán mindig megrendülten álltam a csillagok és a szivárvány alatt, a végig nem hajózható folyók partjain, a talált, levedlett kígyóbőrök maszkjai és az elhagyott csigaházak hajói előtt is…

A szüleimtől sokat hallottam a tengert emlegetni, s mert addig nem láttam még, azonosítottam ezzel a minden megismerésére irányuló mérhetetlen vággyal és indulattal, amellyel gyakran meg is szólítottam a fákat, a képeket, a szobrokat, a búzát, az ásványokat és néha a napot magát is. Beszéltem hozzájuk, mert úgy éreztem, hogy van képességem velük néha szót érteni… És mi tagadás, nem szégyen, de néha mintha hallottam volna a válaszukat is. Tehát akkor és így ifjúságom érzésvilágában született meg bennem az azóta is egyre kísértő és rejtett szavával a tetteimet és életemet máig is alakító költészet állapota.

12

Hogy újra idézhessem ezt az állapotot és hangot, elővettem minap a jelképes című, első ifjonti verseskötetemet is, a Kut-at… A forrást… Hiszen, ha az ifjúságom imént említett érzésvilágáról akarok szólni, akkor ez a verseskönyvem a legjobb forrás. A tizenöt-huszonhárom évesen az ebben rögzítettek, mint egy lírai napló, ezek a sorok tudhatnak a legtöbbet mondani az ifjúságomról. Ezek a mindig közvetlen sodrású, érzést tisztán kimondó, olykor indulattól elakadó, máskor rejtett beszédű és zenéjű, képekkel és színekkel érzelmeket idéző, sokszor a zavarosságukban is tiszta sorok. Most olvasva, e sorokból az ifjúságot már-már azonosítottam azzal és egy olyan lírai állapottal, amely igenis képessé teheti az embert arra, hogy a dolgok és kapcsolatok titkai mögé is benézhessen.

Ma is vallom, mert újra megerősített első kötetem „naplója”, hogy a fiatalságnak egyik leglényegesebb vonása egy olyan elragadtatás és erő, egy olyan gyönyörű féktelenség, amely ösztönösen, természeténél fogva pontos ösztönnel tör a lényegre, az élet teljességének és leglényegének elérésére és gyakorlására. Hogy nálam ez még versírással is járt, ez csak véletlen! De vallom, hogy az ifjúság a maga légkörével a költészet állapota másoknál is, vers nélkül is. Valami velünk született lelkes állapot és állandó keresés és az igazság gátlástalan kimondása. Életet varázsoló lelkiállapot! És ajándékot és kegyelmet tartogató is, mert ha állapota megmarad lényünkben – és ebben a kegyelem –, úgy ez a fiatalság nemcsak kivételesen egy-két évtizedhez, de az emberi lélekhez kötött olyan tulajdonság, amely szinte az utolsó percünkig is elkísérhet bennünket. Ám a világ nehéz rendjében és kereső szerkezetében igen-igen korán rossz sémákhoz simulva, igen-igen korán cserben is hagyhat mindent.

13
Ahol én tanultam
Vonások egy téglavár és egy város arcképéhez
1

A cím nem véletlen, bár magam is gondolkoztam azon, nem lenne-e jobb főcímnek „Ahol gyermek voltam”. De hamar rájöttem, hogy ez valami mást fejez ki; könnyűséget és gondtalan derűt. Inkább a játékot, mint a gyermeki tűnődést és azt a korán fölébredt keresést, amely korán megoldotta nyelvemet és képzeletemet is, akárha rajzolni, akárha írni kezembe adta a ceruzát. A színeset, mert képzeletemhez ez illett jobban.

Az én iskolatermem – ha eléggé rejtve is, és épp ez adta, hogy még érdekesebb legyen – történelmi hangulatú volt. Ha az Iszák-hegyről lenéztem, beleláttam, mint egy meséskönyvbe, a Kapos mocsaras árterébe. Nyugati felében arra a szigetféle emelkedésre láttam, amelyet a Szokola-berek fűzfái és ingoványai karéjoztak. Iskolába menet is először ezt pillantottam meg. Napkeletről a vízen a Kallói malom, és a hegyen a szentjakabi monostor romjai, középütt, szinte házunk alatt az elemi iskola udvara és folyosója. De nem ez volt az én iskolám, hanem a Vízmente széles rétje, a mocsár, a berek és az a sziget, amelyen a romok álltak és vártak, és ahol a mohás téglák is magyaráztak. Apám szavaihoz, aki mindig lelkesen beszélt a történelemről és a történtekről, ők voltak a kézzel fogható valóság. A mesékből kiállók, a némán is többet mondók. Így aztán mindig is köztük tanyáztunk. E történelmi falak voltak és lettek a mi összetákolt házaink falai. Nem tudtuk, de éreztük, úgy élünk itt, oly 14bizonytalanságban, mint a nádzsúpos viskók éltek hajdan e falak tövén.

Ide hordtuk a Szokola-berekből – úgy mondtuk – a töröktől elvett halat. Itt sütöttük a compót és a kárászt, mint azok, akikről nem is tudtuk kik, de éreztük világukat. A sziget védelmét. És a világító és melegítő lángok után itt kötöttük korcsolyáinkat, és a jég is csak képzeletünket röpítette a ritka, téli nád között. És megtanultuk, hogy a tél a mocsárvárak ellensége. A befagyott vizek falak alá engedik az ellenséget.

Aztán ebben a dermesztő és titokzatos fényben egyszer megláttuk a várat is. Nézem a bástyákat, ágyúkat és tornyokat. És amit a városház tornya alatt a falra festve láttunk, és titokban és kíváncsian nézegettünk – egy órásmester fiával jártunk a toronyba a város óráját húzogatni –, azt a várat továbbépítettük most már diákmódra, történetekkel szépítve a mi szigetünkön. Úgy gondoltuk, megfogtuk az élő mocsár fölött az időt.

Sokszor jutott azóta is eszembe ez a hangulat. Ehhez, a még mindig előttem libegő képzeletbeli freskóhoz adok néhány, úgy-ahogy kiegészítő adatot. Álmot és valót rögzítőnek és kiegészítőnek egy lassan eltűnő téglavár és a már el is tűnt váraljai város arcképéhez.

2

A téglavár nevével a 14. századtól kezdve Rupul-Újvár, Újvár, Kapusújvár, Kapusvár és Kaposvár formában találkozunk a középkori okleveleinkben. A vár a Kapos folyó árterébe épített mocsárvár volt, melynek nem annyira falai, mint maga a mocsár volt a fő erőssége. Ilyenek voltak a középkorban a Balaton és a Dráva folyó között épült somogyi várak. A két nagy erőd, Szigetvár és Kanizsa várai között épültek ezek. Az erődvo15nal láncszemei Szigetvár, Babócsa, Vízvár, Berzence, Légrád és Kanizsa. E várak előtt a Balaton sarka felé kanyarodva még egy erődsor állt, úgymint Kaposvár, Koroknya, Segesd, Szenyér, Komár. Ezek a várak részben téglaerődök, palánkok vagy csak erődített kastélyok voltak, mint például Csurgó, Lak és Marcali. Mindegyik körül ott terpeszkedett a somogyi táj adottsága, a mocsár és az erdő.

Így volt ez Kaposvár esetében is. A vár körül észak-északkeletről az Akasztódomb, Tüskevár és a Kanizsai út, nyugatról-délnyugatról pedig a Kecel-hegy és Iszák között terül el a Kapos mocsara. Egy 17. századi híres török világutazó, Evlia Cselebi 1660–1664 között keresztül-kasul utazta hazánkat. Megfordult Somogyban is. Az ő útleírásaiból ismerjük meg szűkebb hazánk életét. Ő említi e várak körüli posványokat, tavakat és mocsarakat, „melyek miatt lehetetlen a várakhoz közelíteni”. Ez a Cselebi írja, hogy Kaposvár alakja téglalaphoz hasonló. Ezt igazolták az 1930-ban végzett ásatások is. Elfogadhatjuk ezt az alaprajzot, mert egy 17. század végéről, 1686-ból maradt metszet is ilyennek ábrázolja. Ennek a metszetnek felnagyított freskóját láthatjuk a városi tanács házának lépcsőházában, a második emeleten. [Udvary Géza (1872–1932) festőművész műve.] Caposwar o Kopazvivar in Ungaria inferiore a freskó címe.

A freskó szerint a téglavár négyszögletes. A négy sarkán félkör alakú négy bástya, ágyúállásokkal. Az egész téglavárat kívülről négyszögben palánkerődítés veszi közre. Pontosan illik rá a jószemű Cselebi írása: „E fal előtt, hogy a várnak védőpajzsa legyen, egyszeres vastag gerendákkal készült sövénykerítés van, melyet cementmésszel bevontak, tömés nélkül, egyszerű palánkfal ez úgy, hogy a vár fehér hattyú gyanánt áll… A fal tövé16ben közút van. E vár négy szögletén négy nagy bástya van.”

Az említett 1686-os metszeten a várnak egy kapuja látható. Északnyugatra áll ez a Kanizsai-kapu. A kapu maga a bástyafalra épült, hosszú téglaépület „deszka vagy fazsindelyes” nyeregtetővel, és az épületen át széles, félköríves kaputorok tátong a mocsárra. A kaputorokba Kanizsa felől híd vezet. Ezek a hidak – tudjuk Cselebitől – „az ember derekának megfelelő vastagságú tölgy- és cserfákból” készültek. Milyen hosszú lehetett? Ez mindig a mocsár nagyságától függött. Kanizsa várába háromszáz lépés hosszú híd vezetett. A kaposi téglavár Kanizsai-kapujának hídja a mai tüskevári állomás épületéhez tartott. Nemcsak feltételezhető, de biztos, hogy a téglavár és ez az úgynevezett tüskevár, mely mai napig megőrizte nevét, egy védelmi rendszer szorosan összetartozó két darabja volt. Az ilyen tüske- vagy huszárvárakban a 16. és a 17. században a váron kívül álló, portyázó lovasság szokott állomásozni. E több száz lépés hosszú hídon kívül a Szokola-berken át – mely Szokoli Mohamed nagyvezírről kapta a nevét – senki emberfia – nagy telek kivételével – át nem lábolhatott szárazon a várig. Cselebi ezt írta az ilyen hidakról: „E hídnak két végén és a közepén forgó karikákkal készült felvonó hidak vannak, a kapusok e hídfőket csigákkal minden éjjel felhúzzák, úgy, hogy a belső vár sziget gyanánt áll.”

Az egykori metszeten nem látható, de biztos, hogy a délkeleti bástyán is volt kapu. Ez a kapu rövidebb híddal a mai Malomárok hídjának irányában húzódott, a Széchenyi tér felé. Ezt nevezhetnénk Szigetvári kapunak, mert Sziget felé nézett.

A téglaváron belül a nagyobb épületek a Kanizsai-kapu körül épültek, mert erről az oldalról a mocsár szélessége miatt Kecel-Tüskevár irányából az ágyúgolyók 17nem érhették el az épületeket. Kanizsa esetében is tudjuk, és így feltételezhető itt is, hogy ezek az emeletes házak – a falakon belül szűk a hely, ezért emeletesek – sokszor cölöpökön álltak. Fából épültek, és fazsindelyesek. A hajdúk, várnépek lakásai, melyek a déli és a keleti oldalon sorakozhattak, sövényfalú, sárral becsapott kis házak voltak. Cselebi több helyen említi, hogy az ilyen mocsárváraknak „közútjai deszkával vannak fedve, mivel a várak alja süppedékes ingovány”. Könnyen tehették, mert fában nem volt hiány. Itt állott a Zselicség ősrengetege. A téglaváron kívül épület, város nem volt a 18. század elejéig. Csupán Kecel és Ivánfa szerepel mint önálló falu a mocsár körüli dombokon. Minden bizonnyal szőlős-, gyümölcsöskertes hegyközségek voltak a 16–17. századokban.

A vár története a források szerint egy lázadás adataival kezdődik. Újlaki Lőrinc, akinek Kaposvár birtoka volt, föllázadt II. Ulászló király ellen (1494). Dombai Márton várparancsnok akkor egy rajtaütéssel lefoglalta az ostromló csapatok ágyúit, és a királyi hadak ellen fordította, és el is űzte azokat Kaposvár alól.

A mohácsi csata után Szigetvárral együtt Kaposvár és a somogyi erődítések jelentősége megnőtt. De a Mohács után beállott politikai és gazdasági zűrzavarban e várak értéke nem a falak erősségétől, hanem attól függött, kik vannak a falakon belül. Erre jó példa Kaposvár esete. Somogyban Szigetvár után, mint az 1931. évi ásatások is bizonyították, a kaposi téglavár volt a legkorszerűbb erőd, és mégis 1555-ben, tíz évvel Szigetvár eleste előtt már török kézre került. Hogy történt ez?

A közállapotokat így jellemezte a kortárs Istvánffy Miklós államférfi és történetíró, aki a szomszéd Baranyában született és egy ideig Pécsen tanult. „Azon idő alatt, míg a hadak hadakat szültek, nagy sokasága támadt 18a kóborló katonáknak a dunántúli részekben, kik semmiféle fizetéssel ellátva nem lévén, a szegény köznépen, mely mind a magyaroknak, mind pedig a törököknek zsoldosa (ti. adózója) az iszonyatosságig kegyetlenkedtek, annyira, hogy a hallatlan kínzás közben meg is haltak. Mert némelyeknek száraikat vassal keresztül fúrták, másoknak belső lenöltönyeiket zsírba vagy olvasztott faggyúba mártván reájuk adták és meggyújtották… Pénzük előadására, vagy halálra kényszerítették…” Haramiák, földönfutó, zsold nélküli hajdúk, rablók telepedtek itt is a várba. Abban az időben minden vár zsoldosait a környék parasztsága látta el. Például az északi, szomszéd szenyéri palánk katonái azt írják, hogy a Kapos környéki „Kecel, Mére és Hetes soha hozzánk be nem jönnek, élelmet nem hoznak, ezért érdemes volna őket megbüntetni”. Ha így gondolkodtak a szenyéri hajdúk, elképzelhetjük Istvánffy szavai után, mit cselekedtek a kaposiak, amikor nem kapták meg az ellátást.

A török jól tudta, kémei révén, mi van Kaposváron. Az alkalmas pillanatot várta. El is érkezett. Ferdinánd király utasítására a híres, törökverő Horváth (Stansich) Márk szigetvári kapitány űzte szét és büntette meg a kaposiakat. Persze ő is a korára jellemző kegyetlenséggel. „Az elfogottaknak szemeit kiszúratta, és vagy elbocsátotta, vagy pedig kénküves porba dobatta…”

Ez a töröknek kapóra jött, s amint a forrásanyagot nézzük, ki is használta e somogyi csetepatét. Tujgon budai basa a szétugrasztott rablók csapatait, melyek Kaposvárból kimenekültek, újra szétverte, és 1555. szeptember 12-én Kaposvárt körülzárta. Ekkor ugyanis a várban a parancsnokságot ideiglenesen egy Széll Péter nevű, valószínű kisebb bűnös katonára bízták. A várban tartózkodó hajdúk zsoldjukat nem kapták meg. A török, akárcsak Szigetvár esetében, először a mocsár lecsapolásához lá19tott. Kecelnél elzáratta a Kapos vizét. Az egykorú forrás szerint Koroknya várából (Kaposvártól északnyugatra 18 km) Horváth György és Kobak Miklós parancsnokok ezt a levelet küldték Zrínyi Miklósnak: „Már ötödnapja, hogy Kapost a török erősen löveti, a bástya és kapu már nagy részben lerontva. A Kapos vizet Kecelnél elfogták, s most az árkot tömik. Kérjük Nagyságodat az Istenre, ne hagyja el a várbelieket, mert ha segélyt nem kapnak, akkor kimennek belőle, és a török könnyen beszáll. Ami kevés hajdú van benne, az is fizetetlen, de annak okai nem vagyunk, mert ha pénzért könyörgünk, akkor is sem lóval, sem gyalogosokkal, hanem csak papirossal segítenek. Könyörgünk segélyért, hogy ne essék a vár pogány kézre. Ha le kell rontani, rontsák le, ha meg kell maradnia, akkor siessen Nagyságod az urakkal együtt Kapos védelmére, mert csak addig lesz Korothna is keresztényeké, míg meg nem veszik Kaposvárt.”

A vár hamar török kézre került, mert Széll Péter és a hajdúk a mocsáron át kiszöktek a várból. Mire Dersfi István a fölmentő sereggel megérkezett, a falakon belül a török volt. Széll Pétert Pápán fölismerték, „és ezen vétkének és egyéb rossz tetteinek büntetéséül egy fára fölhúzatták”.

A kaposi téglavár eleste elsősorban a somogyi parasztság helyzetét nyomorította meg. Dervis pécsi bég kapta meg a várat mint hűbért. Ám a Dersfiek is fenntartották jogaikat a várra és a jobbágyokra. A szigetvári, a fonyódi magyar őrség is harácsolt a Kapos és a Balaton között. A törökökkel jött rácok pedig kitúrták a legjobb földekből a magyar jobbágyokat. Így Kaposvár, majd pedig tíz év múlva Szigetvár eleste után erdőn, mezőn és berken át- meg áthullámzó népvándorlás zűrzavara indult meg megyeszerte. Az adószedők és portyázók, harácsolók elől a falvak elhagyták helyeiket. Sövényfalú há20zakat verve sokszor esztendőnként változtatják helyüket. Karancsics János nyolcvanöt éves somogyszobi lakos ezt vallja 1745-ben: „Tudja, hogy az ötvöskónyiak a szőlőhegyen túl, az erdőben laktak…” Csányi István ötvennyolc éves somogyszobi azt is vallja, hogy „öt-hat évig laktak ebben az erdőben”.

Kaposvárból a török járási székhelyet alakított, azaz a szigetvári tartomány bírói kerülete lett. A várat „kettős fallal, sánccal és sok bokorral” (tüske) erősítik. A berket tisztíttatják, hogy mély víz vegye körül a falakat. Télen a bástyák körül a jeget mindig körül kellett vágni.

Az 1566. évi kincstári adólajstrom szerint a kaposi járásban 83 falu van, 560 házzal. 1571-ben a töröknek Kaposvárra 95 falu adózik, 1209 ház összeggel. A várban 1619-ben 309 török katona állomásozik: tüzérek, lovasok, gyalogosok és martalócok vagy rablók. Az agák és a katonák hűbére pontosan, fillérre elő volt írva, melyet a somogyi parasztok fizettek meg. Természetesen ez a török uralom a gazdasági és a társadalmi haladást gátolta, mert ez a jobbágyságra épített, hűbéri termelőmódot rögzítette a megszállt területen.

Buda visszavétele után, 1686-ban, 131 évi megszállás után került Kaposvár és vele együtt Külső-Somogy újra magyar kézre. A vár visszafoglalását egy metszet és egy emlékérem örökítette meg. E metszet várostörténeti szempontból értékes, mert amíg a korábban leírt metszet valószínű a téglavár török kézre kerülésének állapotát mutatta, addig ez utóbbi azt a változást ábrázolja, mely a 131 éves megszállás alatt történt a belső vár falain kívül. A palánk most már nem látható. Helyette várfalszerű építés veszi körbe a téglavárat, és azon belül kisebb-nagyobb épületeket látunk. Ezekben az épületekben kell keresnünk a téglavár alatt meghúzódó város magját.

A metszet a téglavárat a délkeleti oldalról mutatja. 21A váron kívüli épületek a vár alján állnak. Viszont a vár körül szolgálatot teljesítő népek lakóhelyei a mai Kanizsai utca és Vár utcai részen. Ez az 1686 és az 1702 közötti állapotokat vetíti vissza, persze nem hitelesen. A forrásanyag szerint 1700 körül 400–600 lakosa volt Kaposvárnak. A lakosok magyarok, rácok és itt maradt törökök voltak. A magyarok katonák és hajdúk, a rácok kereskedők és földművesek. A szabadsághoz jutott magyarok első ténykedése az volt, hogy elfoglalták Kecelt, Ivánfát és Papsárát, „sőt 1689-ben a rácegresi, újfalusi pusztákat is fegyveres erővel visszavették a török rácoktól”. Tudjuk, hogy ezek a rácok Somogyban a törökök védőszárnya alatt kiforgatták 131 év alatt a legjobb földekből a magyarokat. A kaposváriak e megszerzett területek után 1702-ig, nem lévén földesúr, nem fizettek adót se. 1702-ben azonban Esterházy-birtok lett Kaposvár, és az öreg parasztok szólása szerint: a „herceg tartománya” a környéke. A bécsi haditanács a rend biztosításának érdekében jó előérzettel leromboltatta Kaposvár téglavárát. Ezzel, 400 évi fennállás után, megszűnt a vár. Jókor romboltatta le, mert 1703-ban mi sem természetesebb, hogy a kaposi hajdúk és katonák, akik eddig adót nem fizettek, Rákóczi Ferenc szabadságharca mellé álltak.

A szabadságharc alatt, 1704-ben a rácok elvesztett birtokaik miatt, 1706-ban pedig a bosszúálló labancok gyújtották fel a sövényfalú házakból épült váraljai portákat. A kaposvári téglavár és a váralja 1702–1706 között elpusztult. Eddig a kaposi téglavár története. Az 1712-es oklevelek szerint Kaposvár „üres, puszta hely”.

Most nézzük meg, hogy a városépítkezés és az 1931-es ásatás alatt mi került elő a vár területéről. Ásatási naplóra itt sem támaszkodhatunk, mert nem a tudományos kutatás indította az illetékeseket, hanem az, hogy vajon a „Nostra” gabonatárház megbízható alapokra kerül-e? 22Ami adat megmaradt, az a múlt iránt érdeklődő szemtanúk bemondásaiból került a múzeum adattárába. Az első metszeten látható palánk cölöpsora 1872-ben, a vasút építésekor látott napvilágot. A feltételezett Szigeti kapu íve négy darabra törve, közepén faragott zárókővel, az 1931. évben előkerült. A köveket útjavításra hordták el. Ehhez a délkeletre néző kapuhoz tartozó cölöphíd felvonójának maradványaira, az erős láncokra, tölgyfa dobra és gerendákra is rábukkantak, amikor a Széchenyi téren álló transzformátorházat alapozták. A sürgős munka miatt a leleteket nem emelték ki, és róla helyszíni felvételt sem készítettek. A vár északnyugati sarkában, a jegyzetek szerint negyven négyzetméter területen, fel nem tárt boltozott pincerész maradt. A kapu előtt három-négy méter hosszúságban kitisztították a várárkot, amelynek alja egy darabig téglával volt rakva, és a falban két és fél méter mélységben, egymás fölött három sorban, tizenkét cm átmérőjű, két és fél méter hosszú talajvíz-levezető csövek voltak építve. Az előkerült fegyver- és cserépanyag a múzeumba került, és a várostörténeti kiállításon szerepelt. A falakat a város vezetősége részben lebontatta, a téglákat pedig építés és járda céljaira eladta.

3

Ahol én tanultam, már alig hogy áll az a vár. Az a néhány falmaradvány alig is idézhet valamit. Talán azt sem, amit az idő terített téglái alá, s amit képzeletünk emelt még látott berke, szigete, bástyái fölé. De e néhány adat talán még sárkányt ereszt a Vár utca fölé majdan idők fiataljainak, és néhány színt, vonást rak arra a freskóra, amely alatt az órát húzni jártunk a városház tornyába, hogy meg ne álljon a sisak alatt az idő.

23
Vallomás a könyvtárról
Könyvtár, hatodik kontinens

Gyerekkoromra ma, ha visszaemlékezem, akkor nekem a könyv és a könyvek mindig a nagy kalandokat és a gyönyörű látványokat idézik az emlékezetembe. Olyan izgalmas pillanatokat, mint amikor egy mindent eltakaró kőfal ajtaján egyszerre csak kinyílik a zár, akárcsak ahogy kitárul a könyv, és mögötte valami gyönyörű vagy érdekes, nem is képzelt világra tárul a szemünk. Valami evilági és mégsem a világról kísértenek az emlékeim, mert igen-igen korán, még az ábécé megismerése előtt lettem a könyvek titkainak megszállott keresője.

Ezért beszélek a látványokról is e vallomásom első soraiban, mert kezdetben, mit is tehettem mást, mint mindig, addig kerestem apám könyvespolcain, amíg rá nem akadtam sorra azokra a könyvekre, amelyekben képek illusztrálták az olvasni nem tudás miatt is rejtőzködő titkokat… Mi sem természetesebb, hogy mert fantáziám szinte betegesen színesen látott, és valósággal hallucináltam, tehát engem elragadtak minden alkalommal a színes nyomatok. Így pottyantam bele apámék nagy könyvesszekrényébe. És én így hamarosan mindenkinél – akár egy gyermek könyvtáros – pontosabban ismertem a geometriai ábrákkal, képekkel, iniciálékkal, fotókkal vagy rajzokkal nyomtatott köteteknek a helyét. Apránként fantáziám étvágya szerint rangsoroltam is őket. Fejlődő ízlésem is így sorolta ezeket a könyveket: természettu24domány, művészettörténet, történelem–földrajz és a technika sorrendjébe csoportosítva azokat…

És micsoda történetek zajlottak le ott az óriás, piros szőnyegen, amelyre lázas kalandvággyal teregettem ki egymás mellé, olykor már-már egymás ellen is nagyapámék, apámék könyveit…

Valóságos egyszemélyes történelmi drámákat játszottam el a könyvek között lépegetve és a képekkel vitázva. Sokszor már szinte pontosan láttam ellenfeleimet is… Máskor meg már-már ablakon és az akácfák lombjain és tüskéin át magányos, igen-igen veszedelmes és szép expedíciókat éltem végig, míg csak rám nem nyitottak. Sokszor bizony az éterből, a bolygók közül pottyantam udvarunk szilvafája alá.

És ez az alapélményem, kaland és látvány, azóta is megmaradt. Különösen pedig épp a könyvtárakkal kapcsolatban. Szóval a könyvtár nekem, mert lassan közben megtanultam olvasni is, inkább már-már örökké e világunknál is nagyobb és a szebb, színesebb és az okosabb világot jelenti. Azt a birodalmat, amelynek ha a küszöbét átlépem, olyan érzés vesz erőt rajtam, mely már ott, abban a percben sem hasonlítható egyik vonatkozásában sem az elhagyott utca és város vagy ország semmilyen vonzásköréhez sem… Újra és mindig ilyen érzéssel és kíváncsisággal lépem át, csak ma már egy áhítattal és alázattal tetézett vággyal is, lett légyen az akár falusi kiskönyvtár, akár pedig nagy közkönyvtárnak a küszöbe. Újra és mindig a legszebb kalandra készen. Valami öröktől keresett értelem és érzelem felkutatására! A könyvtár a legtisztább és a legrejtelmesebb világ. Az emberiségnek az öt kontinens fölé ésszel és lélekkel és kézzel telepített hatodik kontinense…

Sokat utaztam már. Bele is fáradtam sokszor. Kedvem is elment már néha a társas vagy a magányos utazások ki25hívó vagy megnyugtató érdekességeitől… De sohasem e hatodik kontinens, a könyvvilág, a könyvtárak kalandjaitól. A szép és dermesztő és izgató és lélekemelő, a szomorúságukban is gyönyörű utaktól, melyeket könyveivel e földi világ és emberi lélek dzsungelében az emberi szellem vágott.

Nem tudom, honnan, de tény az is, hogy valahányszor csak a pécsi Egyetemi Könyvtár, vagy ha a budapesti Széchényi Könyvtár előtt elmegyek, egy önkéntelen parancsra kalapot emelek… Mint a templomok előtt…

Legszebb óráim őrzői, könyvtárak, ne engedjétek, hogy falaitok mögötti titkaitok előtt valaha is közömbösen elmehessek! És ne engedjétek, hogy elmehessen valaha is a tévelygő emberiség a gyermeki, lelki izgalom és szellemi kalandvágy és remény érzése nélkül…

26
Az én Tabom

Az idő nemcsak a földrajzi értelemben vett tájat rajzolja, írja át, de a ráépült emberi megnyilatkozásokat is. A fizikaiakat és szellemieket egyaránt. A családot, a családok környezetét és tűzhelyeit. Az utakat, utcákat és a rájuk zsúfolt kis világot, s bútorok és eszközök kézhez simult sokaságát. Így aztán a változóan maradandó földtani keretben új stílusú kép jelenik meg. Új színek és vonalak, szerkezet a valóban s az emlékek félig élő tájaiban. Egy tárgyias líra alakul, mely kicsit alkotójának nemcsak tükre, de kifejező szava is.

Így közeledtem szülőfalum felé. Ilyen érzésekkel léptem be a múlt-jelenbe. A házba is, szülőházamba, melyet az új stílus 1974-ben lebontott. A hajdani házba, a ma is Fő utcán, melynek neve ma Kossuth Lajos utca. Nincs már, és mégis van, mert emléke oly mély és érdekes, hogy ha nem szólnék róla, biztos alig érthető lenne a ma és a mát itt teremtő emberek is. Az eszköz- és szóteremtő emberben élő „homo ludens” erre az időjátékra odafigyel. Szívesen játszik el a felkísértő képsorokkal. Azzal a filmmel, melynek kockáiból az én Tabomat pergetem az olvasó elé, mert nem mese, de kegyetlen és szép valóság a mában az elmúlt.

A jelennel az utas legfeljebb annyit küzd, hogy defekteket javít, vagy kenyeret termel vagy vesz. De az a régi – mai – község? Igen, az sokkal összetettebb valóságok27kal kísért és jelentkezik és üzen. Furcsa levéltári és statisztikai adatokkal bizonyít…

Darabjai már mint elszállt vagy mint repedezett bálványok kísértenek. Például egy kút… Itt előttem, most, a régi Ignác utcában, a Hőlyeg-hegy alatt… Két méter mély, ha van?… Két méterből a tükör?… De ugyanazt a hegyet ugyanazon a szinten csapolja meg, amely az életet adta évszázadokon át az Ignác utcából lett Kisfaludy utca hajdanvolt és mai lakóinak is. És nekünk is, ha innánk belőle. De vödör helyett egy lavórféle lóg most a láncán… Groteszk kép a vizén! De körülötte itt vonul az átszépült házsor, és fölötte, fölöttük és fölöttünk ott emelkedik a monumentális látvány, a széles kúpú Hőlyeg-hegy tömbje. Szerpentinnel övezett hegy Tolna, Szekszárd felé. Ránéz a múltra és jelenre, és biztos ő tud a legtöbbet szülőfalumról. Lehet, hogy átszól a Csibe-hegynek is. Néha szót váltanak az Árok, azaz az Ignác és Fő utca között szaladó Kis-Koppány patak fölött, melyen saját hidunk volt, hogy a Fő utcából átjöhessünk ide.

Ma is megvan a patak fölött a híd. Hogy ott-e, a régi helyén, nem tudom, de átmegyek rajta, föl a Mernye–Mocsolád–Karád–Tab–Siófok dallamát zengető töltésre, hogy lássam, ha más is, azt a berket, rétet, kertet, amely a lebontott ház és a Hőlyeg, a Hideg-oldal, avagy Gyár-hegy között terült és terül el. Fürjeket, vadkacsát, halat, a kalandot és a szabadságot ragyogta ez a völgyi táj nekem, a nyári kisdiáknak, aki a szünidő egy részét éveken át itt játszottam át. Ezen a szilfa-, fűzfaligetes réten és gyümölcsfás hegyen.

Állok a sínpályán, körülöttem a valóság és emlékek sora. A bazaltzúzalék egyik oldalán, előttem a völgy, a régi, és hosszában vele együtt vonul a hajdani és mai Tab. A régi, a maga erejéből fölnőtt külső-somogyi járási 28székhely és a mai, a nem falu, de erősen városiasodó település.

Visszamegyek a hegy alá. Kiválasztom a legdüledezőbb házat. Talán ez még annak a hetven évnek a tanúja, amelyhez a társat keresem. Dróttal kötött a kapu a bálványhoz. Kioldom. Az időt idézi az ásott, de be nem vetett kert. Rossz edények, eszközök, de virágzó meggy- és cseresznyefák. Alattuk megyek föl a hegyoldalba. Ahogy meredekebb lesz, egyre műveltebb a föld, szélesebb a távlat, és ahogy törpülnek alattunk a házak, utcák, úgy nő az ember, amely itt Tolna, Veszprém szögletében, kivetve, Somogy peremén megteremtette ezt a kis somogyi-felvidéki kisváros hangulatú települést…

Azt a meggyet eszem már, amelyet valamikor öregapám hőlyegi magas kertjében ettem. Képzeletem pedig, amely itt szokott a festői látványhoz – a legnagyobb Mestertől lesve el a rajz és líra és történelem és mese titkait –, már Csontváry óriás méretű Selmecbánya látképe című tájképét idézi a Hőlyegről maga elé.

Óriás, zöld kaszálók, elvadult gyümölcsösök szigetei szemben az Öreghegy oldalában. Új szőlők mértana, a városka zegzuga s egy híd. Talán a Béka-híd. És két vízimalom emléke, története, két templomtorony. A kanászház és a Rózsa-domb és a Fő utca északi oldaláról egyszerre felvidékivé emelkedik szülőfalum a Templom utca, a Malom utca, Ujj utca kaptatóján föl, a katolikus templom lépcsős dombjára, ahol a torony köré öt utca kanyarodik. Aki innen néz vissza a Kokas- és Jaj-domb mai palatetői alól, az az evangélikus torony és a volt zsidó templom és plébánia zugában egyszerre érezheti meg településünk történelmi magját. A tornyok, tetők között és fölé emelkedő Csibe- és Hőlyeg- és Öreg-hegyekkel együtt az én Tabom és Külső-Somogy felvidéki típusú hangulatát. Az utcák földrajzi vonalával, családi emlékek 29fényével, eltűnt és élő épületek rajzával bennem líra nyílik, vad realitással és méhzümmögéssel. Igen, így és ez idézi elém egy, a Balaton, a Sió és Koppány és a tolnai dombság közé szorított kis közösség hősi korszakát. Három nép és négy vallás erős és okos és ügyes összefogását és összetartását, amely szinte a semmiből emelt – szinte föld nélkül – a szorgalmas kisipar, a fuvarozó kereskedelem összehangolásával és versenyével egy igen érdekes járási központot.

Hősi korszak volt ez a 18. század közepétől a második világháború tüzéig. És a házak, üzletek, műhelyek, takarékpénztárak, hitelszövetkezetek, vízi- és hengermalmok, téglagyár és kisüzemek egyre csak szaporodtak a magyar, német, katolikus, zsidó, református és evangélikus szövetségben… Innsbruck–Brassó, Prága–Dalmácia európai távlatában, lengő és markoló történelmi és gazdasági világ szorításában, és a 48-as szabadságharc és Bach-korszak és kiegyezés zsandár–betyár világában, és a Budapestet építő kapitalizmus vadságában és hajszájában itt egy úgy, ahogy lehet ábrázatú, magyar típusú világ alakult ki a nagy erdők, posványok, berkek, szőlők és dugadőlt puszták, rakoncátlan folyók és a közbiztonság nélküli századvég távlataiban.

Nem talán, de biztos, és épp ezért is olyan megrendítően érdekes Tab épülése és kasztszerű, a vagyoni erővel ellentétes társadalmi rétegződése, közigazgatási alakulása és fejlődése is. Hiszen nagyapám idejében még élt a gettó mély vallású világa. Előttem, emlékezetemben újra Csontváry képének arcai és viseletábrázolásai jelennek meg. A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben alakjai. A Jaj-domb is a volt zsidó templomot idézi. Ugyanakkor a község plébánosát még parázzsal kínozzák a betyárok aranyaiért. Ugyanez a plébános, újra betyárnak nézve, ijedtében éjszaka agyonlövi vadászpuskájával a szakács30néjához bemászó legényt… Nincs plébános, csak egy káplán misézhet… És a napóleoni háborúk idejében, amikor még lábon hajtották innen a marhát és disznót az enyingi, simontornyai, tamási vagy messzebb, a nagykanizsai és fehérvári vásárokra a tabi mészárosok és kereskedők, és tengelyen vitték a tabi fuvarosok a rozsot és búzát, akkor is, és még 1848 után is Endréden, Karádon, Kapolyban, Kötcsén még ezt énekelték a polgárok gúnnyal a tabiakról:

Nye Torvaj, Tab, Zalu
Három kenyeretlen falu

Igen, a községi területből az 1932. évi ismertetőben is csak 340 hold a szántója a községnek, de majdnem 100 hold már a szőlő és a kert. Nem volt polgárközség, de nem ült szorító nagybirtok se szülőfalum nyakán. A falu Andocs-kaposi kijáratánál csak a gr. Welsersheimb-birtok 960 holdja és a Foki-vőgy felé a 412 holdas br. Weisenbach-birtok volt. Azt is a tabi Kadlicskó polgárcsalád bérelte. A község életében az 1759-ben épült, Dorfmeister-freskókat őrző római katolikus, az 1762-ben, az elsők között épült somogyi zsidó imaház és az 1846-ban, a főúton belül emelt evangélikus templom mint történelmi emlékművek jelzik a korábban említett magyar, német és zsidó összefogást. És a három külön iskola és nevelőstílus pedig azt az erőt teremtette, amely úgy fogott össze, hogy másfél száz év alatt a Somogy-széli „kivetett” Tab vonzáskörébe kerültek Külső-Somogy és Nyugat-Tolna kisebb községei és nagy számú pusztái is.

A Fő utcán egymást érték az iparosházak és épületek, műhelyek. Hamarosan egymás jelzőcsengőit áthallják az üzleteikben a kis- és nagykereskedők. S az 1847-ben 31megkapott országos és hetivásár-tartási jog megsokszorozta nemcsak a helyi kis típusú belkereskedelmet és ipart, de hosszú távon a gabona-, bor-, gyapjú-, tojáskereskedést és a szarvasmarha-, ló- és sertés-, szárnyastenyésztés föllendülését is. Jönnek egymást követve, családostól Veszprém, Tolna, Fejér megyéből a vállalkozó kedvű betelepedő és vásározó iparosok. Épültek a Fő utcára homlokzattal és városi fordítással a házak. Már nemcsak Dorfmeister barokk freskóiban, de a kovács, bádogos és festő cégtáblák utcára kinyúló „remekeiben” is gyönyörködhetnek a földdel bíró polgárok, fuvarozó vállalkozók, kézművesek és kereskedők és a kocsin, fogatokon bejáró birtokosok.

Vetélkedő, egymást gyúró világ alakult ki a Csibe-hegy „százlépcsője” alatt, ahol találóan, a régiek, a legmagasabb pontot Belátónak nevezték. Ahonnan ki nem, de be lehetett látni az utakra, a szekerekre, a portákba, a régi és az új piac terére, a malmok és kocsmák, vendéglők, raktárak forgalmába, a Fő utcára tátogó, nagy borospincék hasába és a polgárok zsebébe. Még azt a régi tűzoltólétrát is láthatta bárki innen, amely ott ágaskodott öregapám nagyháza előtt, a járásbíróság szomszédságában, várva a tűzoltókürt vészjelző harsogását. Látta és számon tartotta a Belátó és a Létra az én Tabom 15 férfi-női szabóját, 8 asztalosát, 7 csizmadiáját, 8 kocsmárosát, 11 fűszer- és vegyeskereskedőjét, 5 borbélyát, 3 cukrászdáját, 3 divatüzletét, 5 dohánytőzsdéjét, 6 cipészét, 6 cséplőgépesét, 3 fazekasát és a tisztes ipar többi ágainak műhelyeit. Összesen, 1932-ben, 162 mestert és műhelyt, kereskedőt tartott számon az adólajstrom. Még könyvnyomdája is és helyi lapja is volt, ha néhány számmal is.

Már-már hihetetlen ez a bazár, amely 1910-től 398 házból 1932-re 562 házba költözött, és lakóinak száma 3173-ról 3700-ra emelkedett. És mert 1871-ben járási 32székhely rangjára emelkedett, ebben is érdekes, majdhogy kiváltságos volt szülőfalum közigazgatási helyzete, mert melyik községnek volt még, egy községben két jegyzősége? Nálunk pedig a tabi és Tab vidéki jegyzők két külön területi jogkörrel igazgatták a falumat, nem egy, de két körorvossal is.

Ma 5300 lakos között járom a Kossuth utcát és a Hőlyeg szerpentinjét, amely fölfelé visz. Minél följebb jutok, annál világosabban látom azt az óriás boltíves konyhájú kis házat is, ahol születtem és amelynek kertjében iskolabeíratás előtt megtanultam a betűk szépen írását egy óriás, körtefa alatti, kerek asztalon. A szomszédunkban laktak Bohuniczkyék. Szefi innen járt a katolikus iskolába, és lett a Nyugat írója…

Ebből a környezetből indult el a szép és igaz írás igénye is bennem. Abból a gyümölcsöskertből, mely az esti csordavárások hangulatával, a Balaton-lecsapolásig, a betyároktól szerzett vagyonok históriájáig annyi ízzel töltötte meg képzeletemet és nyelvemen szavaimat.

Bevallom, nem itt a kis-, de a nagyházban írtam, tízévesen, első versemet ezeknek a most is ámulva nézett zöld és vörösbarna tábláknak végtelen nyugodt versenyéről és ezekről az erdőkről, melyekből, ha elindultak a hernyóvándorlások zöld, folyó nagyságú tömegei, akkor bizony a bonnyai dombon mindig visszacsúszott a Mernye–Mocsolád–Karád–Tab–Siófok dallamú vicinális, melynek „A Mocsolád–Siófoki helyi érdekű gőzüzemű vasútra vonatkozó engedély okirata” 1906-os dátummal, Kossuth Ferenc sk. aláírásával most is itt van a kezemben. S elém fénylenek sárga lapjairól azok a kéziszerszámok, emberek és fogatok, melyek egy év alatt aztán meg is építették abban az ántivilágban.

Akárhogy is nézem, nekem Tab a paradicsomi világ volt. A tiszta természet. A belőle és benne épült emberi 33otthon. Csak ma jövök rá, hogy az egyben egy olyan magyar világ, amely nép-, gazdaság- és településföldrajzot és társadalmi ábrát is adott nekem. Megvilágítva belőle bennem az emberi és történelmi igazságokat, és sok somogyi család és családom közösségi múltját és helyzetét is.

34
Nem játszótér, de pálya

A könyvhéten szülőfalum, Tab nagyközség is meghívott, hogy Száz nap a hegyen című verskötetemről beszélgessünk. Útközben, anyai nagyszüleim faluja után, az igali tetőn, ahonnan talán a legszebb kilátás nyílik Külső-Somogyra, elromlott a gépkocsink kuplungja.

Mintha csak az alig pár száz méterrel elhagyott temető halott rokonai állítottak volna meg, hogy váltsak velük is néhány szót az igali temetőben. Éreztem a pillanat hívó szavát, és ha nem időre mentünk volna, akkor biztosan benézek hozzájuk is, és itt a tetőről is elgyönyörködöm újra azon a dunántúli táji harmónián, amely a ligetes erdő fái közül tárul a Koppány patak zöld és széles völgyére. Kaszálók, mezők, legelők, gyümölcsösök, szőlőskertek, erdők sorakoznak egymás után… Gyerekkorom mesékből és valóságból ismert egyik játszótere ez a vidék. Igen, de az idő múlásával ezek a szép somogyi játszóterek nekem pályává tágultak…

A Koppány patak forrásánál van Fiad-Kérpuszta, hol múzeumunk az első somogyi Árpád-kori teljes temetőt ásatta fel. A folyócska megyehatárán pedig Törökkoppány község, néprajzi érdekességeivel, történelmével, ahol apámat, pályáját alighogy megkezdte, megkéselték a féltékeny, híres-bicskás koppányi legények. Mégpedig a nyakán és halálosan. Éjszaka történt. És most a dombról nemcsak ezt látom, de az emlékeken 35át a szülőfalum hegyeit is, amely alatt most engem várnak. Egy szombathelyi gépkocsit stoppoltunk, és amikor előadtuk, hogy mi járatban állunk itt az én somogyi tájamnak a tetején, pontosan ezt válaszolta a szólított vezető: – Szívesen, egy kis kerülő semmi, ennyire vagyunk a verseknek barátai mi is…

Így és ezek után aztán már nemhiába vártak. Mi tagadás, ezt a lekésést most igazán nagyon szégyelltem volna, hiszen úgy fogadtak, mint a gyerekét az a szülő, aki túlzott bizalmát előlegezve, már korábban díszpolgárává is választotta a fiát… Köszöntők, versek, és a múlt és a jelen elemzése… Kölcsönös vallomások váltották egymást. Aztán egy kedves ismeretlentől az éjjel készített könyvjelzők ajándékozása. Régi könyveim dedikációkra, és a tanácstól pedig egy vastag, szépen bekötött fényképalbumot kaptam: „Emlék Tabról, 1975. VI. hónap 6-án” címmel.

Mintha csak megérezték volna az erre a cikkre szóló felszólítást, és most ehhez a kis írásomhoz adta szülőfalum a segítséget. E rovat Batsányi idézetéhez: „Tekints a múltra, nézz a jövőre…”

Már a megérkezés is ilyen kerekeken gurult, és olyan betonúton a kapoly–szántódi elágazástól, amely olyan biztos és sima ritmusú, mint Csokonai vagy Jankovich Ferenc verse, a híres Szántód partjainál. Gyerekkoromban is ezen az erdős, malmos völgyön vitt az egyik út, csak döcögősebben és kocsin a Kereki-Fehérkő vára alatt a Dorottya karneváljának somogyi startpontjához, Szántód révéhez, ahová a minket megmentő autósaink is egy kis lírát segítő kitérővel igyekeztek, hogy a tihanyi Rege presszó teraszáról minél előbb át- és visszanézhessenek Füred és Somogy kék-arany színű, mediterrán partjaira…

A múltból nekem itt van most a Kis-Koppány völgye, 36ahol első halamat fogtam. Vize már nem a régi, kerekes malmokról és a szép molnárnékat látogató betyárokról kelepelt. Nem róluk, akik szivárványszínű pávatollakat kaptak a menyecskéktől. Mert nézzék csak meg a legszebb ősi, somogyi pásztor-tükrösök karcolásait a Kaposvári Rippl-Rónai Múzeumban. Ezeken a tükrös ábrázolásokon bizony sokszor pávatoll leng a dupla puskák csövei és a vargányás kanászkalapok fölött, mert a pávatoll a nép szerint – ha tudják, ha nem, én igen – szerencsét hoz mindig a viselőjére. Ha pedig ezt adtak nekik, akkor biztos szerették is azokat a cifraszűrös kanászlegényeket…

És most beköszöntőnek a Kis-Koppány völgyön az én szülőfalum, Tab előváraként, engem már a Budapesti Vegyipari Gépgyár 3. sz. gyáregysége üdvözöl. Szép üvegtáblás, vaskeretes, mai vonalú épület. Testes, piros tartályok sorakoznak a domb szilfa-, gyertyán-, vadkörte- és óriás galagonyák legelőerdője alatt, mint kövér vastehenek a gyár völgyében, és fölöttük az erdőben a csorda. Aztán még jóval a Mézesrét előtt, ahol még fél évszázada én is rúgtam a labdát, most nyers piros téglás kenyérgyár áll. A gyár és a hegyi tabi plébániatemplom között a régi klasszicista kastély és park ma szociális otthon. A templom barokk kórusán gyerekkoromban, mint egyik régi versemben írtam, nagy szorongásaim és csodálatom közepette a vakációkra nagyapámékhoz hazalátogató apám:

imának szárnyas, fülnek édes
hegedűszólót játszott apám.

Amolyan vasárnapi falusi koncertecskék voltak ezek a hegedű- és orgonakíséretek a Dorfmeister-freskók süveges püspökeinek és a sok-sok fekete ruhás, rátarti, 37tabi iparosnak, a fehér inges és csizmás polgárok padjai és feje fölött…

Forgatom a valóság képeit emlékezetemben, és kezemben pedig a most kapott „Emlék Tabról” album fotóit. Közben a szép eszpresszóban a nemrég még járási székhely, a tabi „Főtér” piacterének érdekes és furcsa, régi és mai képén tűnődöm. Milyen fura, magyar–olaszba vágott településforma is ez a tágas, falusi tér. Északi oldalán, a magas parton, kis háromszög oromzatos, sárga-fehér-szürke és rózsaszín iparosházak sora zárja. Alatta, szinte a tér közepén, a főút betonsíkján mint Firenzében az Arno hídján, itt is sűrű, fecskefészek nagyságú kis boltocskák sorjáznak. Alig-alig egy-két négyzetméter egyik-egyik is. Az olasz iparosok és kereskedők hídjainak magyar változata ez itt. És ahol ülök, ezek a régi, nagy házak, a Fő utca másik magas partján, a hosszú tér déli oldalát zárják. Valamikor hentesek, kocsibeszállók, vegyeskereskedések, műhelyek voltak ezekben a házakban, ma pedig ABC, presszó, cukrászda, vasbolt és áruház. Az út, mint a folyó szalad köröttük, előttük…

Fölöttük a Csibe-hegy és Hőlyeg. Somogyország legmagasabb kilátói, 300 méteren felül. Messzi panoráma a Balatonra, Tolnára, a Sió völgyére és Külső-Somogyra. Gyerekkorom hegyei. Játszóterem a Balaton és Szántód, Tihany kék és zöld, hullámzó és vad és nyájas és új és ősi valóságával, betyárságával és angyaliságával az én tájam. Benne a „Hegy” az életemben áll már, ahonnan vissza és előre is lát a szem és a lélek. Csak így beszélhetek az ő árnyékából most is új verseim kötetéről, a Száz nap a hegyen-ről is. A bece-hegyi sziklaorom is, ahol írócellám most áll, a tó túlsó partján, az is csak jelképes. Csak másik szárnya ennek, mert hiszen hatvan éve élek itt és élek ebből a szülőföldi hegyből…

38

És a játszótér, ahogy említettem, pálya lett. A szomszéd Bábonyban Rudnay emlékével és a róla „elneveztük” tabi gimnázium avatóbeszédével… Amott pedig, az új villanegyeden túl, Zala községe hív. Zichy Mihály kúriája, amelynek óriás, rámás tükre a múzeumalapítás és -rendezés szép gondjai közben a nyakamba zuhant, és még karcolást sem ejtett rajtam. Azóta már újra tükör, és áll a múzeum és Tabon a Zichy Művelődési Ház és Filmszínház… De megvannak-e és gondoskodnak-e a szárszói temetőben a József Attila hajdani sírjára ültetett emléktölgyek fácskáiról?

Aztán itt van Nikla! A posványos berekszél homokjába harmadszor eltemetett Berzsenyi-csontokkal és a nekem és nekünk örökké élő költészetével. A múzeum különös, félvad parkjával, ahol nemcsak versein, de a magyar föld és nép sorsán töprengett, mert már akkor is világosan látta, e kettő sorsa azonos a nemzet jövendőjével és emelkedésével… És most innen izenem; hattyúfehérre kell újítani és meszelni a kisasszondi Sárközy-udvarház oszlopait is, melyek alatt Csokonai írt és vendégeskedett. A mi feladatunk még ez is!

Így vesz körül, és így él játszóterem tája és népe. Földje, amely változó világával itt már nekem a játszótérből pályámmá lett és az is marad…

39
Beszélgetés Fodor Andrással

F. A. Szülőföldem című verses vallomásod végén ezt írod: „Széptájú Somogy! Szívemre nőttél / s ha lódulok, a lelked visszaránt! / Tölgyeid lombja, mint méhes dönög: / sok emléked hívó kakukkmadár.” – Kortárs irodalmunkban szinte az egyetlen vagy, aki úgy hozott létre jelentős életművet, hogy közben nemcsak lélekben, de földrajzi értelemben is hű maradt az érvényesülés központjaitól távol eső, szűkebb pátriához. Honnét ez a Somogyhoz való szoros kötődés?

T. Gy. Gazdag ez a somogyi pátria. Szinte ország, mint a franciáknál Burgundia, amelynek, s így Somogynak is, külön lelke, történelme van. Egy élet kevés ki- és megismeréséhez. Ennek az országnak a kilátópontján, az Öreg-hegy, a Csibe-hegy, a Hőlyeg alatt születtem, Tabon. A kilátókból sok mindent jobban lát az ember. Nemcsak kifelé, de befelé is, mélyebben lát a lélek és a társadalom tájaiba is, de társadalmi érdeklődésem sohasem volt hangos. Ám magyarság és emberiség és emberség ismeretére törő.

F. A. Az írásaidból tudom, hogy családotok mindkét ága somogyi. Apai déd- és nagyapád gazdag iparos-kereskedő volt. Az anyaiak Kötcsén, Igalban éltek. Egyikük, Mocsy Antal mérnök, birtokos, 1855-ben lefordította és kiadta Phaedrus meséit.

T. Gy. Ahogy mondod. Lápafőről eredő, elszegényedett közbirtokosok voltak az apaiak, akik a földről az ipar40ra, kereskedelemre nyergeltek át, sikerrel. Öregapám mesélte, hogy Pesten, ügyeit intézve, a konfliskocsisokat mindig egész napokra bérelte, s ha már döglődtek a lovak, mert volt mit intéznie, mindig arannyal fizetett. Saját képes levelezőlapja volt Tab nagyközségnek és üzletének propagálására. Az egyiken egy Zichyvel áll a Hőlyeg alatt, a téglagyár előtt. Az anyai déd- és nagyszülők Biharországból jöttek Somogyországba. Birtokokat örököltek itt. A többi között Mocsy Antal, a fordító-költő Kötcsén, ahol a reformkor idején, színháztörténeti tény, több Shakespeare-előadást tartottak a vándorszínészek a birtokosoknál, mint Kaposban. De ők nemcsak gazdálkodtak, hanem sorra mind ügyvéd, mérnök, megyei ember és pap is volt. Mindez csak azért érdekes, mert később – mint falun született, faluismerő néprajzkutató – ezeket a somogyi társadalmi rétegeket és ismereteimet kibővítettem a pásztorok, parasztok társadalmának alapos kutatásával. És így néztem szét Kaposváron, ahol apám tanár volt, a Dorottya-ház udvaráról, a „Torony” és a „Kastély” között, ahol először szippantottam irodalmi levegőt. Ezek mind nemcsak jelképesek voltak, de meghatározók is társadalmi és emberi, írói szemléletemre. És mert kaposi házunk gimnazista koromban szinte a rengeteg Zselic határán volt, tehát a vad és szép természet együtt lélegzett bennem a történelemmel. A tatárok elől futó és a királyi kanászok balaskáitól fedezett király emlékével együtt a múlt és a jelen ezen a tájon. Szóval a hizlaló és rejtő és tanító, új életet adó, rengeteg Somogyság.

F. A. A természeti, családi színtérnek milyen szellemi háttere volt? Miket olvastál gyermekkorodban?

T. Gy. Mint kis ősember a betűvetés előtt színes képzeletem barlangjában freskóméretekben dolgoztam. 41Fölvázoltam a Deutsches Verlaghaus Természet csodái-nak három és a Blücher Modern technika könyvének tájait és gépeit. Később Toldi Miklós és Gulliver vezetett, s mint élő családi mesélő, Dickens úr. Dolgozatstílusra Kuthy Lajos és Bársony István tanított mint diákot, és az a nem egy, kitűnően megírt szép, kerek dolgozat, amelyet apám mindig felolvasott dolgozatjavítás közben okulásunkra. A költészetre pedig Berzsenyi döbbentett.

F. A. Egyik versedben ezt írod: „A legnagyobbak itt a piktorok, / a tájunk lelke rajtuk átcsorog.” Másutt is említed, hogy Kaposváron egész festőiskola légköre élt körötted. Zichy emléke, Rippl-Rónai, Vaszary, Bernáth, Martyn, Galimberti, Bacskay, Tucic, Kunffy, Iványi-Grünwald és Balázs János. Kevesen tudják, hogy kisiskolás korodban eredetileg festőnek készültél, és magát Rippl-Rónait mondhattad első mesterednek. Fölidézhetnéd-e a róma-hegyi ház légkörét, az ottani bemutatkozó látogatást?

T. Gy. A háziorvosunk, dr. Cságoly Jenő és apám jól ismerték Rónait, aki régebben nagynénénknek, Koller Constanciának udvarolt, és anyámat is sokszor szerette volna lefesteni. Fekete hajú anyámat arra kérte, hogy fehér ruhában, zöld selyemsállal festhesse. Egyszer egy nagy, tavaszi zápor mosta el a kirándulást. Jenő bácsi és apám társaságában történt első látogatásom. Az időben én mindig festékes voltam, mint egy piktorinas. És ott vadgesztenyés allé, nyíres, mogyorós, fenyős, szőlős, füves, fás, szobrokkal díszített park fogadott. És vincellérház – műterem… Pajta, istálló, festői tehenek… Galambház az égen, színesség az udvaron, ahol pávakakas sétált. Embernek és tárgyaknak, környezetnek egymást kiegészítő harmóniája. Az ifjú Martyn Ferenc szép, színes képe42ket festett erről a biedermeieres-szecessziós környezetről. Úgy mesélték, Rónai keze alatt minden, tehát a vászon is, amelyre festett, arannyá vált.

F. A. Hogyan történt a somogyi környezetből való diákkori kiválás? Hogyan, mikor kapcsolódtál az irodalomba? Milyen pályatársakkal találkoztál egyetemi éveid alatt? Hol jelentek meg első verseid? Kik voltak első köteteid bírálói?

T. Gy. 1929-től a pécsi egyetemen hallgattam. Familiáris, igen szabad légkörben tanultunk, olykor csak ketten-hárman hallgatva egy-egy professzort. Ifjú írótársaim voltak Kolozsvári Grandpierre Emil, Kardos Tibor, Dénes Tibor, Holler-Bajcsa András, Ijjas Antal, Zsikó Gyula, Weöres Sándor és Tatay Sándor. Aki köré összegyűltünk, az Várkonyi Nándor volt. Írásaim kezdetben a diáklapokban és a Somogyi Újságban, a Dunántúlban, majd Marék Antal révén Prágában, Pozsonyban és Kassán és velük egy időben a Pásztortűzben, a Napkeletben, majd később Sárközi György révén a Válaszban, Féja szerkesztésében a Kelet Népében, Babits közlésével a Nyugatban és persze a pécsi Sorsunkban, amelynek kaposvári szerkesztőtársa voltam. Négy első könyvem kaposi nyomdában jelent meg Biczó Ferenc, a Berzsenyi és a Janus Pannonius Társaság támogatásával. Első könyveimről Jékely, Örkény, Weöres, Radnóti, Vas István, Sőtér István, Rónay György és Várkonyi Nándor írtak.

F. A. Pécsről Budapestre, Munkácsra, majd ismét Kaposvárra kerültél. Ha jól emlékszem, 1940 tavaszán láttalak először a Somssich Pál Gimnázium folyosóin. Mi húzott vissza, hogyan ismerted föl magadban a somogyi tradíciók erejét? Hiszen a Szülőföldem című, már idézett versben „kis nyegle városom”-ként emlí43ted Kaposvárt. Másutt, prózában, „rövidlátással igazgatott, mesterségesen iparnélkülivé szűkített kisváros”-ként. Miért nem adtad föl mégsem a Kovács Sebestény utcai bázist, mely 1929 óta egyfolytában családi házatok?… Emlékszem 1941-es Baumgarten-díj utáni nyilatkozatodra: Nem költözöl Pestre érvényesülni… a posta Kaposváron is megtalál… Ugyanakkor, hajdani diákodként, jól emlékszem, mennyi parlagi gúnyolódás, értetlen lekicsinylés céltáblája lettél, csupán amiért vállaltad itt a versírást és a „prófétaságot” saját hazádban… Miért érte meg?

T. Gy. Munkács volt az én Fogarasom. Sok szép tanáremlékkel és Ilonka-szerelemmel. Munkács, ahová Babits tanácsaival mentem. Várából Rákóczi-, Zrínyi-, Kazinczy-levegő sugárzott, de a festői délt és nyugatot felejteni Verecke határán sem lehetett. Az eposzok honát, melyet, hogy magamat idézzem, „irodalmunk két remeke, a Szigeti veszedelem és a Dorottya választott földi fészkének”. És Niklát sem, az atyafiság beszédjeiből családtagként ismert, költő mesteremet, Berzsenyi Dánielt és az ő szép, kényszerű honát, Somogyot. A tavasz ahogy visszahívja a fecskét, jöttem 1940 márciusában Kaposba. Építeni magamban és talán másoknak is. Berzsenyi is ide kocsizott könyvért, és a már említett Mocsy Antal is. Nevük egymás mellett szerepel a megyei kölcsönzőkönyvben. A „Honi Vezér” évkönyv 1835-ös számából, gazdasági bejegyzéseivel, élete is elém tárult. Egy darab művelődés- és gazdaságtörténelem. Tehát megérte visszatérni, mert ha Kaposvár maga elég egyszerű szellemi környezet volt is, de itt nagy volt a pályatér és a feladat is. Itt lappangott a rejtett, népi nyersanyag. Mondhatnám, Pannónia géniusza, tárgy44ban és szellemben. A gazdag, somogyi tájszólás- és gondolatképzés és a mondatalakítások színes gyakorlata. És a sok történet. Mindez, mint a nép közt járónak, olyan volt, mint Vikárnak lehetett a kalevalai világban való megmerülés. Az én néprajzi adatgyűjtéseim somogyi-kalevalai utazások voltak. Olyasmi sejtette és rejtette formáit, képeit, mint Suomiban Hollola, Lohja középkori művészete. Egy nemzet és nép legnagyobb ereje; nyelve és szókincse, dallam- és formakincse, mellyel fizikai létezését is megmentheti. Ezt gyűjtötte itt Csokonai és Vikár. Ezt olvasta Vikár tekercseiről Bartók, és ez előtt állt megrendülten, múzeumunk pásztorművészete előtt, Kodály Zoltán is. Így és ezekkel próbáltam itt stílust és életformát teremteni. Somogyból Kréta szigete és Lohja között igyekeztem megérteni és megteremteni magamnak és másoknak egy magyar lelkű Európát… Az élet kísérlet, nemcsak szellemi, de fizikai téren is. És ezt végig kell vinni és élni egy írónak. Ennek tere volt nekem Somogy és Kaposvár. Költészet és múzeum, és még itt, kezem alól, Becén, a Heszperidák kertje. Ez így együtt a magunk és környezetünk formálásának emberhez méltó kísérlete… A gúny?… Rippl-Rónai sorsa is ez volt, és mégis a Róma-hegyen volt otthon, és volt európai.

F. A. Egry mondta: ő nem a Balatont festi, hanem a Balaton világát. Te, aki joggal tiltakoztál mindenkor az irodalomra átvitt turisztikai szemlélet ellen, nemcsak a tó atmoszféráját, de a berki világot is behoztad az irodalomba. Nemcsak a dombnak, a lápnak is felfedezője – szinte szemünk láttára –, klasszicizálója lettél. Ez a készség honnan ered?

T. Gy. Rajz- és formaérzékem volt az indítója, de világos, hogy a vonalak és síkok végül is nem a külsőt, de 45a külső világnak a lelkét igyekeztek megragadni. Talán az is közbejátszik, hogy a Vízöntő és a Halak jegyében születtem. Egy gyűjtögető, halászó ösztön, mely már négyéves koromban a Kis-Koppány és a Kapos tőzeges árterére csalt. A völgyi és a balatoni berkek világába. És ha egyszer valaki beleszippantott ezeknek a fodormenta- és iszap-, hal- és nádillatába, az sohasem tudja többé elfelejteni. Szerettem és szeretem ezt a világot, melyet a civilizáció tűzzel-vassal, de ügyetlenül és tudatlanul igyekszik kiirtani. Ennek az irodalmi átmentése izgatott. Egy nemcsak rejtelmes, de ritkán látható, ősi valóság. Egy, szinte finnugor kincs. Az állások, szállások, úszók, halásztanyák világa. A varsázás, hálózás, szigonyozás, tojásszedés, pásztorkodás, zsombékolás titkait például a Nagyberekben, ifjúsági regényemben, a Vitorlás a berken címűben adtam vissza. Ifjúsági regény, de igénye és tárgyi világa túlmutat ezen. Tálasi István, kedves barátom, sokszor kért a berki pásztorkodás és a hegyi emberek világának megírására. Kérem, olvassa el, és ha irodalmi kritikánk felületesen elment is a kétszer kiadott Vitorlás a berken mellett, a magyar néprajzkutatás, azt hiszem, majd gyakran felüti még lapjait. Versvilágom szép hányada kapta szín-, kép- és érzésvilágát ettől a berekvilágtól. Gyakorta történelmi és társadalmi rétegzéssel is.

F. A. Szólhatnál-e Egry Józseffel való barátságod történetéről és a Vízitükör című, vele közös kötet keletkezéséről, sorsáról?

T. Gy. Erről több fejezetet írtam. Utoljára kitűnően válogatott Egry-kötetedben közöltél egy részletet tőlem. Talán csak annyit tennék hozzá, hogy valamikor fonyódi villánk állandó művésztanya volt, akárcsak a Berzsenyi Társaság nagy korszakának idejében ka46posi házunk. Édesanyám vendégszeretete, munkabírása volt a szíve és lelke ennek a fonyódi villának. Maga Németh László is ide akart költözni Hódmezővásárhely előtt, de a háborútól tönkretett villa helyett akkor már én a patikába tettem át a műhelyemet. Ennek lelke Gallé Cornélia volt, aki ugyanúgy látta vendégül a művészeket, mint azelőtt édesanyám. Itt volt nyaranta heti vendég Egry József is. A Kassák- és Fülep Lajos-látogatásokat A harmónia keresése című esszékötetemben adtam közre. Egy tény, akkor, amikor a legrosszabbul ment Egryéknek, sokat jelentett számukra ez a fonyódi kikötő. Öt-hat rólam készült rajza viszontszeretetéről tanúskodik. A Vízitükör keserves sorsa nemcsak egy hibás művészetpolitikára vetett fényt, de e rajzok és versek elutasításával az érdekelt hivatalok és művészek szellemi hovatartozására is.

F. A. Költészetednek téveszthetetlen egyéni hangja, eredeti színe, sajátos zamata van. Emlékszem, egyszer a fonyódi kikötőben sétálva indulatosan mondtad: „Én nem akarok olyan lenni, mint a stiglicek… Mindnek egyfelé mutat a csőre, szárnya, lába.” Mi késztetett ilyen fokú különbözésre?

T. Gy. Ebbe belejátszott magányos életformám, de ugyanannyi elhatározás és keresés is. Mindig vallottam, hogy nemcsak a művészet, de az élet is stílus, és hogy a közösséget csak a sok-sok egyéni szín teheti gazdaggá. Ahogy az egyéni szín a közösséget, úgy a nemzeti az emberiséget teszi tágabbá. Enélkül nincs élet, csak ketrecek és konzervízek az irodalomban. Belejátszott ebbe egy elveszett, népi „eposzvilág” újraidézésének a kísérlete is. A berkek és hegyközségek lappangó, tárgyi anyagának és szellemi kincsének fölgyűjtése és megszólaltatása. Egy elveszett, magyar 47kalevalai világkép. Valami olyan, amilyen Erdélyi Zsuzsa archaikus imádságaiból jelez felénk. A Hattyúlány… Vízivirág, A kan Püthia, Egy kikötésre használt fűzfánál, Két oszlop, A Heszperidák kertjén innen, Talpán álló délibáb, Pali-temető stb. verseim idéznek ebből a világból. Tárgyakhoz, életformákhoz, szavakhoz tapadó történések és érzések sokszor balladai elhallgatásokkal, megszakításokkal, persze már úgy teremtve a régit, hogy az eltűnt kép és képzelet világra váltása már modern, azaz jó legyen.

F. A. Sok ilyen érzékletes megjelenítést olvashatni verseidben: „Fénnyel kötött sugárzó gyűrüket / füttyent a zöld máringók torka”, vagy: „Mézsárga lüktető lapok suhannak át a zsaluk résein;” másutt: „A gerle hangja alkonykékbe tér…” „Fűzfa alatt liliom, szirma sárga kadmium…” – Várkonyi egyik tanulmányában nemzedéked legszenzibilisebb költőjének emleget. Annyit már tudunk, hogy eredetileg festőnek készültél, de van-e valami mélyebb titka, magyarázata is ennek az érzékenységnek?

T. Gy. Költészetem valóban formák, színek fölmutatásával indult. Persze a világnak és dolgoknak csak csontváza a forma. A szín pedig nemcsak a csont ruhája, de lényegének, lelkének kivetítője is. Általa a szervetlen és szerves egyénien él a világban. Engem a szín a derűtől a rosszullétig befolyásolt mindig. Segített a valóság alól a tárgyak lelkének fölidézésében. Így lehet életszerű az, ami elvont. Egyszer Rónai mint gyerektől azt kérdezte: – Milyen annak a fának az árnyéka? – Válaszom: – Az a fa hársfa, ezért az árnyéka lila, rózsaszín és kék. – Ha annak látod, úgy is fessed – válaszolta. Ezt és hasonló stilizálásaimat lírámban misztikának is mondták, de közelebb áll Jékely Zoltán meghatározása: „Azt hittük, költészete misztikus, 48és kisült, hogy nem misztikus, hanem animisztikus…” Tény, hogy Egry is sokat biztatott a festésre. Martyn vett rá a kiállításokra, és Kassák állt hozzám legközelebb reálisan sokoldalú és színes egyéniségével. Fülep is szólt erről, akit „a láttatás tudósának” neveztem egy róla szóló értekezésemben.

F. A. Egyik köteted találó címe ez: Se ég, se föld. Valóságábrázolásod karakterjegyét keresve bizonyos verseidhez régóta tapad ez a jellemzés: tündéri realizmus. A tücsök és a kovács, Új korszak indul, Sűrű nap ez, Mézöntő, Ledobta horgonyát, Vihar előtt, Hozzák a derű képletét ilyen versek. De úgy gondolom, hogy a mostanában gyakran emlegetett népi szürrealizmus előzményei is megtalálhatók nálad. Föltárnád-e egy ilyen jellegzetes, valót, látomást egymásba játszó vers genezisét, köznapi élményt és víziót, s mindezeknek együtt a formálás folyamán teremtődő égi mását? Válasszuk talán a Fakutyán, fényben-t?

T. Gy. A Fakutyán, fényben elemzésével ne vágjunk elébe Domokos Mátyással e versről készített beszélgetésünknek, amely a Jelenkorban fog megjelenni. De talán sikerül az itt említett ilyen, úgynevezett népi, szürreális verseimről egyet-mást mondani. Én ezt az ábrázolást nem tündéri realizmusnak, de tündéri materializmusnak mondanám. Hiszen mindegyik ilyen versemnek alapja a valóság. Szinte fizikai és optikai tapintással. És ráadásul mindig erősen reális és gondolati megközelítése a témának. Megemlíteném itt a más verseimben többször leírt „érzékeny tudás” lényegkibontó „állapotát” is, amellyel sikerült néha ablakot tárni a környező világ rejtett lényegére. Talán ezzel az „ihlet-állapottal” sikerül a matériát fölszárnyazni. A költészet világába emelni. Ezeknél a verseimnél már egy versben vibráló, új valóba költött 49valóságról van szó. Csak így sikerül a mindent takaró álarc mögé nézés. Új éghajlatba és ég alá helyezése a valóságnak. Hozzá tartoznak még a tárgyakhoz és lényegükhöz tapadó érzések és millió vonatkozású történeti és gondolati vetületek olykor szerencsés kapcsolásai vagy csak jelzései. Biztosan összefügg ez is somogyi pásztorművészetünk szürrealista vonásaival. Többet tanultam én ezekről a csontlapokról, mint Apollinaire-től vagy a szürrealista nyugati festőktől.

F. A. Szépprózai munkásságod is jelentékeny, társadalmi regények, novellák, ifjúsági regények. Érdekes kísérleted a dunántúli kisváros nagykorúsodni nem tudó, fonák világát jellegzetes típusaiban, életformáiban megragadó Polgárjelöltek. Folytatásához kaptál-e azóta is külső-belső ösztönzést?

T. Gy. A Polgárjelöltek a múlt évben újra megjelent. Örülök, hiszen vitatkoztak e regényem építkezéséről. Voltak, akik olvasmányos, érdekes regénynek, mások egyenesen a hiányzó dunántúli lelkű társadalmi tablónak tartották. Folytatását a Hotel Vármegyeháza címen meg is írtam, de az pincénkből egy befőttesüvegbe rejtve, kéziratával szőrén-szálán eltűnt a háború alatt. Azóta még inkább izgat ez a Dráva kétoldaláni világ. Ezeknek megírását szatirikus regénybe szeretném. Tudniillik az izgat, hogy a régi minták érvényesülésével hogyan is éltünk és élünk vissza anyagi és erkölcsi téren a „jómóddal”. A volt cifra nyomorúság helyett most a cifra gazdagság fitogtatásával és a hatalommal. Talán pikareszk formában is meg lehetne írni társadalmi ízű kalandregénynek. Hiszen nagyot produkáltak ilyenben az 1940-es, 60-as évek. Valami olyan kisebb regényekre gondolok, mint a Színház az „Ezüst kancsó”-ban… Krležára és 50Ödön von Horváthra gondolok. Krležára, akinek írásaiban a felső és polgári magyar világot mindenkor mélyebben érzem, mint bármelyik prózaírónknál. Festői, érzékletes nyelven egy történelmi, néprajzi, szinte anyagi és levéltári múlt hátterével és megérzéséből alakult és alakított ma rajza és kibontása kísért egyre többször.

F. A. Életpályád során évtizedig tanár, majd több mint két évtizedig múzeumigazgató voltál. Volt-e belső összefüggés a pedagógia és muzeológia között?

T. Gy. Igen. Mindkettőt hivatásnak tartottam, és úgy is gyakoroltam. Iskolában a szó és a tett harmóniájával. Mindig a gyengébbek oldalán. Ezt apámtól tanultam. A jó tanárság egy új lovagrendet jelentett számomra. Mindig az igazság oldalán. A muzeológia is pedagógia. A tárgyak és azok lelkén át az ember, a teremtő ember és a korának bemutatása a közönségnek. Egyben ez a két évtized a somogyi múzeumi hálózat megteremtésének és kibővítésének ideje volt.

F. A. A tanítás egyik megnyilvánulása még költészeted közvetlen hatása. Darázs Endre, Simon István, Kormos István, Kalász Márton, Bertók László, Veress Miklós, Kerék Imre és saját magam nevében tanúskodhatom erről.

T. Gy. Ha így érzed, ez nekem nagy öröm, és buzdít a mai fiatalok támogatására is.

F. A. Ars poeticáidban mindenkor hangoztatod, s voltaképpen te hoztad a köztudatba a hasznos szép gondolatát. Ezzel együtt kivételes jelentőséget tulajdonítasz az életformának, életstílusnak. Miként jutottál ezekhez a sarkalatos elvekhez?

T. Gy. A szép olyan hasznos, mint a munka. Mert aki érzi, attól követeli is a szép a megvalósítást önmagában és a tárgyakban is. Végül is így magunkon át egy51re tökéletesebb életstílusunkkal egy mindig tökéletesebb társadalom fölépítését készítjük elő. S mert a szép ihlető és nevelő, tehát anyagi kultúrát is teremt. A szép nélkül minden anyagi erő csak veszélyes szárnya az emberiségnek. A hasznos szép tehát energia, mint a szél vagy az olaj. És sohasem vér, de derű és harmónia. A tó, a rózsa és a hársfa című versemben Fő-Égtájnak nevezem agyunk és szívünk felett.

F. A. Költészeted megítélésének egyik makacs, visszatérő téveszméje, hogy világnézeti kötődésed úgyszólván nincs, vagy túlságosan áttételes, nehezen megfogható. Márpedig 1943-ból emlékszem a Hold és hárs-kötet kísérő fülszövegére, miszerint égi csűrt ácsolsz a táj fölé, melyben bátor hanggal az osztálygőgmentes magyar társadalom terveit gyűjtöd. Jól látom-e, s ha igen, beszélnél-e politikai tudatosodásod stációiról?

T. Gy. Valóban téveszme lírám ilyetén megítélése. Indítója egyszerűen az a kritikus kényelmesség, amely, ha kipöttyentette például Egrynél, hogy a Balaton festője, vagy nálam a tájlírát vagy a pannonságot, úgy hitte, már tovább se kell néznie egy mű megítélésében. Egyesek át sem olvasták lírámat, amelyből egyszerű, tárgyilagos felsorolással is pontosan kirajzolódik világnézeti kötődésem társadalomhoz, emberiséghez és magyarsághoz. És mindez 1944 előtti! Diákom voltál. Legjobban ismerted történelemóráim szellemét. A Somogy 1980/I. számában közreadtam Hóman Bálinthoz írt beadványomat, melyben történelemtanításunk elferdített politikai és társadalmi beállítottságát rögzítettem, és átírását követeltem gimnáziumainkban. Nem is gondolhattam másképp ezt, aki apámtól tanultam a történelmet, és aki „gyalog, hátizsákkal a nép között” voltam mindig. Ez vitt 1937-ben a ma52gyar birtokper elintézésének tervkészítésére Finnországba is. A Márciusi Frontba is. Én írtam az említett Hold és hárs-kötetben az Ajánlás, Szigetvár, Mint bölcs hadsereg, A Dorottya háza mellett verseken túl a Kétségek között versemben, 1942-ben ezt a szakaszt is: „Nem félünk, éhség! Erőszak! Vad pokol! / Mert sosem pólyált, a büszkeszájú rend / de sejtjük millión, a zűr öléből / jő még a zászló, mely bölcs rendet teremt.” … És Zilahy Hídjában A kakukkmadárhoz című versben az „űzd el rólunk a gyűlő poklokat” sor szellemében az egész, keserű verset. És az „évszázados önzés bűnéről” is volt mit mondanom. És a magyar bakák pusztulásáról ki szólt versben? (Magyarok) 1943–44-ben sok háborúellenes és antifasiszta verset írtam: Kakukk-szomorító, Magyarok, Somogyi búcsú, Való és ábránd, Utolsó pohár. Egyik sem allegorikus, de nyílt beszéd. Nézzék végig verseimet a mai napig… És azt is régóta hirdettem, hogy a munka a legnemesebb világnézet. Erről is megírtam vallomásaimat. A kaposi megyeházi „A’ Közjónak” felirat reformkori felszólítása áthatotta családjaink és apám életét is. A „Hass, alkoss, gyarapíts” Kölcsey-szelleme és Vajda János már-már merev következetessége példa volt házunk táján. Tán megérné egy rövidke fejezetet írni ezekről, ködoszlatónak.

F. A. Évek, évtizedek óta élsz a Balaton-környék magad választotta, legszebb pontján, egy minden ízében magad tervezte, kis házban, a magad művelte kert fölött. Innét, a „Két oszlop” közül letekintve milyen tanulságokat nyújtanak eléd „Knosszosz romjai”, melyről nagyszabású versedben ezek a sorok jutottak eszedbe: „Mert istennél is szebb az emberi. / Mit teremtett, azt menteni!” Milyen lehetőségeket látsz „A Heszperidák kertjén innen”, és milyen esélyt az 53„Új Thermopülé-i” ütközet eredményes megvívására? A szellemileg és valóságosan is megjárt görög világ látomása ebben a hazai környezetben mit sugall a mai kor emberének? Egyszerűbben szólva: kialakított életformád, megtalált eszményeid erejével, alkotóként, milyen esélyt látsz a civilizációs ártalmakkal fenyegetett ember helytállására, a humanizált világ megmaradására?

T. Gy. A kezemmel teremtett becei kertem tájairól és tapasztalataimból is, a kultúra és a civilizáció mérkőzésében egyensúlyt vesztett emberiség sorsáról „tűzzel átszúrt remény kísért”… Nem is képes értelemben, de ténylegesen új Thermopülé csataterén áll már az emberiség a technokrácia, a bürokrácia, a haszon, az erőszak, az elidegenedési és az újra ébredő nacionalizmusok kohorszaival szemben. A költészet és a szép ereje gyenge. De vallom azt is, hogy az ember jó szelleme és őr lelke a legerősebb fegyver minden barbárság ellen. Csakis ezeknek minél fényesebben tartása segíthet. Ha kell, spártai módon gyakorlása minden embertelennel szemben. Egyfajta szellemi higiénia megteremtése a lényeg, mely tudja és látja, hogy lelki analfabetizmust és barbárságot a betű is terjeszthet. Ennek fölismerése és gyakorlatba átvitele nélkül az emberiség csak beteg és könyörtelen társadalmat és környezetet teremthet. A civilizációt és a kultúrát csak ilyesfajta szellemi higiénia képes olyan egyensúlyba hozni, amely az emberiségnek és földjének nem pusztulást, de a Heszperidák tündéri kertjét hozhatja. És nem a mítoszból, de itt a kezünk alól fénylőt.

54
Gimnáziumavatás Tabon
Amikor Rudnay Gyuláról neveztük el szülőfalum gimnáziumát

„Mert a dal a bizakodás és az életben való hit jele” – hallottuk az előbb Bernáth Aurél mondatát. És ez igaz, mert a dal a festőnél itt átvitt értelemben az ember teremtette szépet jelenti, tehát erről kellene nekem is néhány mondatot szólnom. A dalról, a versről, annak születéséről és értelméről. Ez nagyon nehéz! De az biztos, a vers életemnek nemcsak értelme, de mint annyi sok más embernek, nekem is, legnehezebb perceimben is, egyetlen reménycsillagom volt. És ha a szép, a művészet így kitöltheti értelemmel és reménnyel az ember életét, akkor a szépnek, a versnek az emberiség életében társadalomépítő szerepe kell hogy legyen.

Van is, még akkor is, ha ez a hasznos szépség ma még a társadalom kisebb százalékának életnemesítő tulajdona. Az emberiség kisebb százalékáról beszéltem… De azzal a meggyőződéssel, a versírónak azzal a makacs hitével, hogy épp a civilizáció, a technikai forradalom és a természettudományok alkalmazásának előretörésével – nem úgy, mint sokan vélik –, épp a nyers valóságok és a hideg ész kemény és igaz és hasznos vívmányai közepette igenis századunkban, úgy vélem, a líra térhódításának hajnalánál tartunk. Nálunk, magyaroknál erre kézzelfogható bizonyítékaink vannak. E nemzetinek mondható művészetünknek, s líránknak egyre nagyobb a térhódítása. Nemcsak idehaza, de Nyugat-Európában és keleten is egyre többen ismerik meg.

55

A magyar költészetnek egyre több barátja akad. Fiatalságunk is egyre biztosabb ízléssel és egyre értőbb lélekkel és füllel hallgatja és olvassa a verset. A Versbarátok Körének napról napra emelkedik a száma. Ebben természetesen nemcsak a költőké az érdem. Elismerés illeti művelődéspolitikánkat és könyvkiadásunkat egyaránt. Itt, épp szülőfalumban – vagy városnak mondjam már, hogy meg ne sértsem az önök lokálpatriotizmusát? –, most, e névadó ünnepségen köszönöm meg az iskola tanári karának azt a fáradságot, amellyel művelik a lelkeket a szép befogadására, és egyben megköszönöm, hogy meghívtak erre az ünnepségre. Tanárok és költők közös munkára vagyunk hivatottak.

Egykor, rézsút az új gimnázium előtt, a volt főszolgabíróság kapujával szemben, gyermekkoromban egy kis orgonás, vadgesztenyefás liget állt. Benne szép szál fenyők voltak. Az egyik csúcsán szarkafészek volt. S mert közismert, hogy a szarka kedveli a fényeset, s mert elveszett öreganyám Takáts Gyula Mihályné egyik aranygyűrűje, felmásztam a fészekért a fenyő csúcsára. És kincs helyett egy rézkrajcárt sem találtam a fészekben. És ne higgyék, hogy üres kézzel és szívvel néztem onnan körül, a hajladozó fenyő csúcsán. Akkor tudtam meg igazán, és azóta is érzem szívemben, hogy itt, az új gimnázium tövében van az én fészkem, és benne, bár akkor, amit kerestem, nem találtam, igenis ott van az a kincs, melynek valutája egy ember életében soha el nem értéktelenedik. Minden szerzett aranynál maradandóbb. És ahogy száll az idő, értéke mindig fényesebb és egyre biztatóbb.

Mert minden líra forrása egy lelki és egy földi táj. A lélek tája a világ és az emberiség felől, aztán végső leszűkítésében egy nemzet, egy család forrásaiból táplálkozik. Ezt ízesíti, mint a jó forrást a föld ízei, a szülő56föld világa. Természetes, hogy így vagyok én is Tab dombjaival, a Kis-Koppány patakjával, a régi kertekkel, a temetővel és a régi Fő utcán végigvonuló csordák esti porával.

Ha a szülőföldemről emlékezem, akik itt éltek, róluk, családomról is kellene szólanom. Róluk, akik elindítottak, a községről, amely mintegy szimbólum, bár kézzelfoghatóan soha semmit sem adott, de mégis mindent. És itt, ebben a láthatatlan mindenben, ebben az állandóan változó valóságban van, ha rögzíteni tudjuk, a művészet lényege. Mindegy, mivel ragadjuk meg, vésővel, ecsettel vagy a dallal.

Minket a Bernáth Aurél által említett hegedű dala indított meg. A volt Perczel-udvarházzal szemben állt az egykori nagyvendéglő, melynek udvarán hallotta meg gyermekkorában apám azt a hegedűszót – ő mesélte –, mely szárnyaival egy életre felemelte érzelemvilágát, mint később kitűnő hegedűst a lírához, a dalba, a szépbe vetett hithez. Ő is tanár volt. Lelkes és önzetlen hirdetője a magyar versnek. Annyira önzetlen, hogy még szabad nyári vakációit is anyagi ellenszolgáltatások nélkül mindig diákjai körében töltötte. Ő tanított meg a külsejében szép betűvetésre. Volt szülőházam, a mai Baki-féle ház udvarán. A szomszéd házban egykor Bohuniczky Szefi írónő gyermekeskedett. Magam pedig a külsőre szép betűt gyorsan odaadtam annak, aki a lényegében szépet egy-egy vers során diktálja. És ne vegyék zokon, ha az ő emlékét, aki itt pihen a tabi temetőben, apai nagyanyám példáját is felidézem.

Kötelességem, mert a jómódú, de az anyagi javakat elsősorban szem előtt tartó iparosházban az ő szelleme volt az, amely képzeletemet az egyetlen nyelv, a magyar varázsából kiemelte a világ felé. Ő volt az a korán megcsodált példám, aki az orosz hadifoglyokkal éppúgy be57szélt anyanyelvükön, mint az akkor még vándorló, olasz hárfásokkal és a németül beszélő bornagykereskedőkkel vagy a cseh posztóárusokkal. Hét nyelven folytatta ezt a sort. S mert nemcsak diploma szerint, de szívem szerint is pedagógusnak vallom magam, ezért, kedves hallgatóim és tanártársaim, vegyük a soknyelvű, a könnyen el nem adható magyar példáját róla, és hintsük el e gondolat igazságának magját tanulóink között. Mert van már iskola! Van fórumunk és műhelyünk, és bennük nemcsak a ma és nemcsak az egy haza, de az eljövendő 21–22. századra és a nagyvilágra, az emberiség közös hasznára neveljünk közösségi szellemű embereket. Olyanokat, akik ismerik a múltat, megértik és megérzik, lelkileg felkészültek a tudomány társadalmat forradalmasító nagy újságaira.

Ezeknek az iskoláknak és a nevelőknek mindenre fel kell készíteni a jövendő nemzedéket. Mert a világ változásainak kulcsa ma elsősorban a tudomány, de a benne születő élet harmóniájának segítője csak a művészet lehet. E közösség jövőjéért folyó versenyben a magyarság nem maradhat le. Tudásunk horizontja ne csak egy tanmenet pontos közlésének diónyi horizontja legyen, de legyen a tárgyi adatokon túli példa és nevelés. Az a munka, amellyel és amely által a jövő nemzedék az életben megtalálja testi és lelki otthonát és harmóniáját. A világ és az élet csak így lehet szép.

Csak a gazdag tudású, harmonikus életű emberek lelki egyensúlya emelheti ki a katasztrófák és a disszonanciák, ellenségeskedések rossz közérzetéből a világot. És itt visszatérek a vershez. Akiknek ízlése a művészeteken csiszolódott, a versen és a dalon, higgyék el, azoknak a dolgozó embereknek az értéke még a termelésben is nagyobb. Mert az ízlés a legtökéletesebb típusra serkentő lelkiismeret, vagy ha úgy tetszik, igaz58gató. Példánk lehet e tájon Zrínyi Miklós, a költő, a kis közösségben működő Csokonai Vitéz Mihály, vagy a szomszédban született Zichy Mihály, vagy a Bábonyban festegető Rudnay Gyula.

Szülőfalum új gimnáziuma itt Külső-Somogyban legyen a tudás és a szépség, az egymást megértő természettudomány és művészet okos fóruma. Mert erről ábrándoztunk oly sokan, még nemrég is, hogy legyen ilyen, és mert, hogy van már ilyen iskolánk, falai között épp a szebb jövő érdekében ne a felhígult, de a magvas és a harmonikus világ szabályainak és törvényeinek kell hogy magvetője legyen.

Apám még szekéren járt innen télen, talpa alatt melegített téglákkal, Veszprémbe és Pápára az iskolába. Ma már ide járnak a tabi iskolába. Járjanak minél többen, és vigyék szét boldog szüleik közé, amit tanultak a szépből és tudományból a tabi diákok.

59
Történelmet is tanítottam
Két gimnáziumi tankönyv bírálata 1940-ből

Mostanában, ha időm engedi, irataimat rendezgetem. Sokszor elsietett selejtre kerül, hely hiányában, sok kézirat, vázlat, levél. A félredobottak közül a véletlen, megsemmisítés előtt kezembe adta újra egy zöld tintás, négy irkaoldalas kéziratomat. A kézbe vett írás nem elnagyolt, de gépelésre szánt, meggondolt mondatai azokat az éveket idézték, amikor valóban történelmi években kellett tanítanom és tanítanunk a történelmet a magyar középiskolákban. Magam akkor jöttem vissza 1940-ben a munkácsi „Árpád Fejedelem Gimnáziumból” a kaposvári Somssich Pál Gimnáziumba, ahol valamikor diákoskodtam, és akkor két osztály történelemtanítását vettem át.

A kéziratról ide másolt írásomat épp azért közlöm utólagos stilizálás nélkül szóról szóra, mert így érdekes és hiteles dokumentum. – Hogy mire? – Értékelje azt az olvasó! S talán azért is érdekes, mert fényt vet arra a gondolatvilágra és emberi meggyőződésre is, hogy hogyan és milyen töltéssel igyekeztem a magyar ifjúságunk szellemi életét és emberi tartását az akkori jelen és a jövő érdekében nevelni. Ez a szerep annál is érdekesebb volt, mert meggyőződésemet a közoktatásügy vezetőinek is tudtára adtam. Ugyanis írásban hívtam fel figyelmüket a magyarság e veszélyes éveiben két, akkor bevezetett, kötelezően tanítandó tankönyv történelmünket elhallgató vagy hamisító beállítottságára.

60

Egyetlen fejezete is alig maradt e tankönyveknek, melyet ne kifogásoltam volna. Sőt többet kötelezőnek jelöltem átírásra. Észrevételeimet az itt közölt eredetiről gépelt másolatban a baráti jó tanácsok ellenére elküldtem 1940 szeptemberében Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszternek és az akkor a pécsi tankerület élére kinevezett dr. Fodor Ferenc egyetemi rendkívüli tanár főigazgatónak.

Íme a két beadvány eredeti kézirata:


1. Magyarország történelme. A gimnázium és a leánygimnázium III. osztálya számára. Írta: dr. Balogh Albin.

Kifogásolható és átírandó részek:

A II. fejezetben a magyarság eredetét és műveltségét határozottabban kell körvonalazni. Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a magyarság már bejövetelekor földművelő és írástudó nép volt. A rovásírásról és annak ábécéjéről nem szabad megfeledkezni. Hangsúlyozni kell, hogy nem mindent a latin és a germán kultúrkörtől kaptunk. Már ebben a fejezetben meg kell emlékezni a nemesség és a jobbágyság, vagyis parasztság közös eredetéről.

A II. fejezetben III. Béla korát és európai jelentőségét szinte teljesen elhanyagolja a könyv.

A IV. fejezetben az Aranybulla társadalmi és gazdasági előzményeit fel kell tárni a tanulók előtt. Különösen pedig az oligarchia káros elhatalmasodására kell felhívni a figyelmet.

Az V. fejezetben a jobbágyságnak a honvédelembe való erőteljes bekapcsolódását nem lehet elhallgatni. A parasztlázadás okait és elnyomásának következményeit külön fejezetben kellene tárgyalni.

A VII. fejezetben, Erdélyben a népibb, „szociálisabb” és magyarabb légkör születését tárjuk fel. Ez viszi sikerre a fejedelmek felkeléseit. A fölszabadító háborúk 61után a jobbágyság honfoglaló és nemzetmentő szerepét kell kidomborítani a telepítésekkel és betelepített új feudalizmussal szemben. A Rákóczi Ferenc-felkelésnek szociális hátterét meg kell részletesen rajzolni.

A VIII. fejezetben Mária Terézia vámszabályzatának káros következményeit ismertesse a könyv, mert nélküle alig lehet megérteni a 19. századi ipari és mezőgazdasági elmaradottságunkat.

A IX. fejezetben külön kellene foglalkozni Széchenyi művelődési programjával. Úgyszintén külön fejezetben kell foglalkozni Kossuth Lajossal. Rá kellene mutatni gazdasági és politikai célkitűzéseinek szinte egyedülálló igazságára. A kiegyezés tárgyalásánál pedig fel kellene tárni a 67-es alap hibáit és ennek következményeit a nemzet életében.

Ide kellene venni a közös ügyekkel együtt a világháborút is.

A X. fejezetben a könyvet egyoldalú volta miatt át kellene írni.


2. A legújabb kor története a francia forradalomtól napjainkig.

A gimnázium és leánygimnázium VI. osztálya számára. Írta: dr. Marczell Ágoston és Szegedi Tasziló.

Kifogásolható és átírandó részek:

Az első szakaszban: a gyáripar kialakulásának rövid történetét kellene adni, és ebből kellene levezetni jelentőségét a polgárosodásra és szociális gondolatra. Az Egyesült Államok alkotmányát és szabadságharcát részletesebben kellene ismertetni, hiszen az emberiség egyéni, társadalmi és gazdasági életének fejlődésére óriási jelentőségű volt.

A második szakaszban: a francia forradalom tanításánál a hangsúlyt nem a háborúkra kellene fordítani, hanem a szociális és a demokratikus eszmék harcát és 62fejlődését feltárni. Hazánk történelménél a magyar jakobinusok szerepét kell megismertetni bővebben.

A harmadik szakaszban: a liberalizmus szerepét fel kell vázolni, hogy megismerje a tanuló, mint lett ez az eszme a polgári szabadságjogok elősegítője. Ugyancsak itt kell megemlékezni a korai kapitalizmus és szocializmus harcáról. A munkásosztály kialakulásának történelmét bővebben kell ismertetni, és a februári forradalom tanításánál rá kell világítani a történelemalakító küzdelmére és erejére. Hazánk történelmének tárgyalásainál különösen ki kell emelni Széchenyi István művelődési programját és Kossuth Lajos gazdasági és politikai célkitűzésének egyedülálló igazságát. Az 1848-as reformok tárgyalásánál nem szabad elhallgatni, hogy a nemesség és a jobbágyság között a gazdasági javak elosztása továbbra is aránytalan maradt. A földbirtoklási nagy per fejlődésének csíráira már itt rá kell mutatni.

A negyedik szakaszban a kiegyezés alaphibáira kellene felhívni a tanulók figyelmét. Itt alkalom nyílana, hogy Kossuth Duna-völgyi terveire és emigrációs szerepére rávilágíthassunk.

Az ötödik szakaszban: a tőkés- és a munkásosztály harcát és a marxizmust részletesebben kell ismertetni, s ugyanakkor a liberális demokráciáról és a szociális demokráciáról rajzot kellene adni. Az imperiális politika és a világháború előzményei fejezettől a könyvet át kellene írni, mert mind politikai, mind társadalmi és gazdasági szempontjainak beállítottsága eléggé egyoldalú.

A hatodik szakaszt egyoldalú beállítottsága miatt át kell teljesen írni.


Mi sem természetesebb, hogy a „remélt” válaszig is beadványom szellemében tanítottam diákjaimat a Somssich Pál Gimnáziumban. Bár mindenre felkészültem, de mégis tényként kell leszögeznem, hogy Hóman Bálint 63irodájától se hivatalos, se pedig magán – megrovó vagy felelősségre vonó – -választ nem kaptam. Gondolkodásomat valószínűleg korábbról is ismerték írásaimból, hiszen már kinevezésem hosszú öt évig tartó halogatásánál is azt kifogásolták a minisztériumban érdeklődéseimre, hogy a Nyugat, a Márciusi Front, a Kelet Népe, a Válasz, szóval hogy a falukutatók köréhez tartozom. De az is tény, hogy évről évre a gimnáziumban egyre kevesebb történelem- és mindig több földrajzórát kaptam. Viszont, hogy történelem- és népszemléletemmel egyetért, ezt bizonyította dr. Fodor Ferenc megbízása, aki hamarosan arról értesített mint főigazgató, hogy a jövőben távollétében személyét és hivatalát Somogy megye Törvényhatóságában én, a harmincéves fiatal tanár képviseljem.

Fodor Ferenc egyéniségéről később is meggyőződhettünk, és tudtam azt, amit a Kaposvári Egyesületi Leánygimnázium XXII. évkönyvében (1939–40) dr. Bíró Ferenc igazgató írt, hogy „mindig a magyar földet, magyar népet, magyar sorsot szolgálja”… Beadványomnak a célja is ez volt.

64
A látott és láttató világ
65 66
A táj nem kér tükröt

A tájak és a tájköltészet emlegetése divatos. Nem is lenne ebben semmi különös, hiszen benne élünk. Csakhogy a tájon legtöbbször csak a külsőt, a morfológiát értik. A felületet. Tehát, ha róla esik szó, nem a világ külső álarca mögötti lényegről beszélnek. Így a legtöbb esetben aztán mind életünkben, mind líránkban is valami lényegesnek a meg nem, vagy egyszerűen a félreértéséről van szó.

A „Tanít a táj” rádiósorozat sugárzásának erre kell rávilágítania. Ezt is teszi, azaz helyére teszi és értelmezi a külsőt. Mármint az emberi környezet és természeti környezet lírát és stílust és munkát ihlető és meghatározó jelenvalóságát, amely mind a magyar, mind pedig a világirodalomban egyaránt munkál. Mert bizony nevel és tanít a táj. Csak éppen arról van szó, hogy a táj sohasem lehet versbe szedett képeslap, hanem mindig képesség- és ihletemelő vagy sorvasztó. Egyszerre fizikai és lelki valóság, mégpedig úgy, hogy az egyik a másikat táplálva világot teremtő. Például Pannóniától egészen Na Conxy Pán-ig és egész Drangalagig, az én teremtette tájamig. És vannak tájai Juhász Gyulának és Gulácsynak, Shakespeare-nek és Markó Károlynak. A szülőföldön túl kézzel alig érinthető tájaik. Érinthetetlen, de létező és tovább is ható valóságok, melyek mint nálam Somogy, a szellem más és más vitorláit mozdítják meg. És ez a fizikai és szellemi két valóság iszonyú 67távlatokat hordoz és rejt magában. A pusztának és az ördögszekérnek, a sziklának és a mandulásoknak, tavaknak és tengereknek, gyáraknak, külvárosoknak, búzaföldeknek és domboknak más-más a jelkép- és szellemébresztő rendszere és ereje. Más az indításuk az ember életútján. És ezek az utak is más és máshová vezetnek.

Így az én tájaim közé tartozik az a kis ház maga is, amelyben Tabon születtem. Kicsi volt, de ma is élő és óriás világgal… Az első világgal… Nagy, fekete boltíves konyhájával valami eltűnt középkori levegőt idézett. De szorosan hozzá tartozott ehhez a Bohuniczky Szefiék házának a szomszédsága is. Mindkettő eltűnt. Lebontották már, de világomban most is ez a lebontott kicsi és a másik, az emeletes, nagy házunk együtt jelentik nemcsak az örök otthon fogalmát, de a Nyugat eltűnt irodalmi körét is. Innen tudom kezdeni az irodalomba tett lépéseimet is.

A Heszperidák kertjét se látta senki, de Kréta és az Olümposz látványa és a hegyközségi, faluízű Pannónia és Bece egyre élesebben csillogtatja nekem. Negyven verses ciklust is ébresztett lírámban ez a teremtett táj. És tanít és szólít és reményt ébreszt az emberiség kacskaringós és egyre vadabb útján, hogy elérhető lenne vagy lesz az a kert. Olyan valóság, mint a Koppány völgye.

És képek is tartoznak ehhez a velem lélegző vidékhez. Az ecset cseresznyefái és temetői és jegenyéi… És szobabelsők… Sárga, kék falakkal és egyszerű ampír bútorokkal. Ezeket Rippl-Rónai József teremtette. És beszélnek Párizsról és a kaposi Róma-hegyről, és mögöttük látom a vaddisznós somogyi Zselicséget is. És érzem fák és erdők sátrából Munkácstól Rodostóig ívelő történelemmel.

A színes szobákból régi és új-divatos figurák lépnek elő. És átsétálnak a szőlős dombok és romvárak zöld 68párás, mély völgyei fölött lebegve, egyenesen a szomszédok présházai elé. És olyan dolgokról beszélnek, melyeket Rónai és Rudnay Gyula ismert a legjobban egész a leglényegükig… És Krúdy vette ki a kezükből az ecsetet, hogy el is olvashassuk a képeik színes, de néma ajkáról a valót.

Ha a mediterrán húrt pendíteném az én tájamon, akkor groteszkül a rokoni Berzsenyi „gyönyörű Tempéin” túl, sőt a nevét viselő niklai termelőszövetkezeten túl és felett is a „mezei szorgalom” igéit látom itt Róma helyett. Azt a szellemi tájat, amely a „közjóért” dolgozott másfél századdal ezelőtt is, és ma is munkál a Nagyberek és a Balaton vadvizes és cementfal „lidós” szorító valóságában.

Egy szó mint száz, aki megérti, azt a valóság tanítja mindig a szóra. De nem azért, hogy ezekkel a szavakkal újra magyarázgassa és rajzolgassa azt, ami a vasbetonnál is erősebb… Ebben a tájvalóságban a mindenség „rendületlen mutatja lényegét”. A vers pedig „kalitkát nyit és fészket rak a madárnak – mely mindenben ott rejti szárnyát és szavát”, valahogy így nevel és tanít engem az én valóságtájam… Kibont, és nem kér másoló tükröt az arca elé.

69
Láp és orom
A hatalom romantikája

A Szép Négyszög. Így fognám össze Pannóniát, a kies halmok honát, melyet érett formák hullámoznak végig, és a „komoly, édes dombok muzsikája” leng át. Négy sarkán tornyokat emelt az idő. Nyugaton Cenk és Csáktornya Széchenyi és Zrínyi műveivel, keleten pedig a Dunazug és Pécs-környék ősi hagyatéka tornyosodik föl. A Szép Négyszöget átlóba széles bástya vágja ketté Buda–Csáktornya irányában: a Magyar-Középhegység. S mint a várfalat a vizesárok, úgy szegélyezi e vártornyos bástyát mocsarak és tavak tündöklő tükre.

Ha igaz, hogy „a művészet mindig a természetet utánozza”, mint Cs. Szabó mondja, nem érdektelen, ha megszólaltatjuk a tájakat. Nem a leírás izgat. A lelket kell elővarázsolni, mely ott lebeg láthatatlan a való fölött. Minden vidéket egy légköri kultúra fátyoloz be, melyet a nyers anyag és a rajta élő, munkáló szellem eggyéolvadása teremtett meg. Ebben a szemléletben aztán a Kárpát-medence egy-egy darabja nem csak négyzetkilométerekben lemérhető tájrész lesz, de az egyetemes magyar szellemnek egy-egy lelki része is.

Néha költők szavában nyilatkozik meg. Máskor életformákban, majd egy-egy világot rejtő jelzőben, vagy tettek által a történelem lapjain, már átszellemülve él évszázadokon keresztül. A szem csak tárgyait idézi, melyekhez tapad e megfoghatatlan. Egy-egy erdőhajlat, szép sík porondja, rom, sír, eltűnt falunév hozza a va70rázslatot, mint éjféli óra a szellemeket, kiknek gyermekei vagyunk. Ez a légköri kultúra a táj lelke. Nem fényképezőgép, de ösztön, ráérzés kell e kincs életresejtéséhez. Ady Séta bölcsőhelyem körül című verse ilyen példa e „világ” elővarázsolására.

Ez itt a Bence, látod-e?;
Szelíd, széles domb s méla lanka,
Tán klastrom állt itt egykoron,
Bence-nap éjén köd-torony
Fehérlik s kong sülyedt harangja…
Ez itt a Kótó, volt falu,
Elsülyedt vagy turk horda dúlta,
Csupa legenda és jelek,
Itt akartam járni veled…

Térjünk vissza Pannónia északkeleti zugához, ahol a Duna-kanyar a magyar múlt nagyságát szegélyezi. Tájunk a Móri-hasadéktól keletre esik. Nyugatról a Vértes–Gerecse háta, keletről a Pilis–Budai hegyek tömege szorítja be ezt a középütt besüppedt vidéket a Duna-kanyarulat jól rejtő zugába.

Mit rejt a félreeső szöglet? A múlt négy koronás palotáját: Esztergomot, Székesfehérvárt, Visegrádot, Budát. A királyok szőnyegét, mely fölött a hatalom romantikája leng. Az Árpádok szállásföldje… Jól védett, meghitt rejtek… Folyamkönyökbe szögellő sziklasorok. Délről nádszigetekkel úszó világ. Itt a Velencei-tó csillog. Ott a Sárrét mocsarai, melyekhez Jankovich Ferenc sok szép verssora tapad. Nem véletlen, hogy e roppant múlt nagy romantikusa, Vörösmarty itt született, honnan „a fölriadott szarvas végrengetegét szala71dással eléri Bakonynak”, s a komor Vajda váli erdeje egy ugrás.

Az esti párában történelem ködlik a romok fölött. Így találkozik Vörösmarty költészetében a hínáros lápvidék misztikája az eltűnt idők királyi romantikájával. A mocsár és a bérc titkai. Ilyen kettős színű madár a magyar romantika madara. Nem egyszínű kék. Fészke zsombékba rejtett, leső helye tört orom. A nádas és láp fullasztó világa, páráinak borongó rémei, lidércei ott kísértenek a Sárrét képeiből születve a Két szomszédvár hexametereiben. Ez a mű az indulat mocsarát idézi, a bosszú hínarába fonódott alakokkal. Így zeng a békadalú világ nála:

Hős Tihamér pedig a vízhez tartotta irányát,
Bús bikaként embert kikerűlve megyen vala ingó
Partjain a Sárnak, mely sással, rőt buzogánnyal
És suhogó náddal koszorúzva tekerge, holottan
Vándorlápok alatt feneketlen iszap vala s messze
Csillog, mint az arany, veszedelmes színnel az örvény,
Ahova vad fiait a csörgő réce vezette
És a könnyü buvár s a szárcsa merengeni kedvelt.

A való rajza ez, amelybe a költői képzelet gyökerezik. Az a környezet, melyben nem Tihamér, de az ifjú Vörösmarty vadászgatott. A lélek és a képzelőerő gyökerei így fonódnak a valósággal egybe. Összegyűjti építőelemeit, aztán varázslatos álomvilágot épít azokból szabadon, tér és idő kötöttsége nélkül. De romantikus röpüléssel hiába ülteti „Siva végtelen fövenyébe” (Rom), az Aralhoz vagy Délsziget álmaiban, e tündéri rajzokban ráismerünk a Dunántúl e szűkebb tájának miniatűr72ben is egész világot sejtető vidékeire, a Magyar Közép-hegységre és a hozzá tapadó környezetre. A Völgység már kiesik e tájegységből, de az ott ejtett ihletett sorok –

Téged is, oh Völgység! az idő kiragadjon-e tőlem,
Szóljak e mindenről, ha dal ébreszt, csak ne te rólad?
És ha neved zendül nagy késő korra lejutván,
Senki ne tudja, hogy oly szentté lett tájad előttem?
Hogy fiatalságom tündérországa te voltál? –

indítói lehetnek annak az értekezésnek, mely Vörösmarty költészetéből a táj elemeit bontogatja majdan. E munkából annak a fölékesített tájnak vonásai bontakoznának ki, melyben már régtől varázslóra várva „a fáradt szép Rege szunnyadt – s a rokon Álom szó nélkül nyugodott ölében”.

De térjünk vissza a Móri-hasadék és folyamkönyök háromszögébe, a Duna-zugba. Ez a folyó, hegy és rengeteg rejtette szöglet a magyar medence királyi központja. Szélein négy fejedelmi palota. Közöttük vándorolt a trón, a korona és az udvar. Minden része a hatalom romantikáját sugározza! A tiszai fás puszta és kárpáti tájnak mennyi része van, melyet sohasem érintett királyi láb, s ez a zug a királyok szőnyege volt a négy palota kapui közt szétterítve. S mikor a tájnak lelket tápláló emlőjéről beszélünk, akkor épp e voltnak a jelentősége nő meg. Ennek méhében születik a hajdani való újjá, melyet költő és tudós mindig több és több adattal, egyre láthatóbban és színesebben rajzol a jövendő szeme elé.

Legódonabb sarka az esztergomi hegyorom. Itt épült a félnomád magyarság szeme előtt az első honi kőpalota. A magyar művészi kísérletezés darabosságával oltott üde, provence-i stílű királyi lak. Szomszédságában az egyházi vagyon tündérkertje és az érseki palota.

73

Középkori irodalmunknak színes fejezete nyílnék meg, ha valaki egybegyűjtené a királyi udvarokból küldött levelek színes, leíró sorait, kódexek meséit és miniatűrjeit, melyek szóban és ecsettel e világot rajzolják elénk. Bonfini olvasása közben gondoljunk csak Vitéz János érsek parki tükreire, melyek a reneszánsz főpap ízlése szerint a táj szebb részeit ragyogtatták vendégei elé. A természetszeretet mesterkélt fokozása. Mértéktelen reneszánsz tájromantika. Koronázandó hercegek, királyok, érsekek fogata gördült e tájon évszázadokon át Székesfehérvár felé. 36 koronázás pompáját látta e város. A struccmadaras gyászhintó 16 király holttestével tért falai közé. Vagy idézzük a Duna-szurdok fölött az Anjouk olasz–francia udvarát Visegrádon, melyet a nyaraló-udvarházak pompája karéjozott? 1483-ban Castelli bíboros pápához írt levelének keltezése ez: „Ex Visegrado paradiso terrestri.” Aztán Corvin Mátyás Budájába költözik a hatalom.

Az ilyen királyi fészkek körül a rombolás és építés angyalai tanyáznak. A harcok szeráfjainak jeges suhogása lengi be. Aki kezébe veszi Vörösmarty Rom című művét, az e küzdelem történelmi leheletére ismer e töredék soraiban. Hőse az ifjú Ország, aki varázslatok képein mereng. Mennyire jelképes ez a név is. Mindent magába ölelő, mint egy-egy dinasztia neve. A „pusztai lak ormán” viaskodó két isten Rom és Véd pedig magában foglalja az országlás egész lényegét. A vár jelképesen a trón lesz, amely idők elejétől mindenkor e két erő között hányódott. A Vörösmarty Mihály-i hexameterek fejedelmi ragyogását mintha e királyi környezet ihletné. A mű történetfilozófiai eszmékkel átszőtt. E romok falai alatt önkéntelen idézzük:

74
Mint két béri vivó, küzdöttek folyton az ormon
Ötven egész évig; de azonban győze Romisten.
Égi hazája felé elszállt a puszta tetőkről
A Mentő szomorún, és a fejedelmi gyönyörlak,
A hírben ragyogott Országok háza, leomlék.

Való, mielőtt Székesfehérvárról kivonult 1601-ben a magyar őrség, először István Nagy-Boldogasszony bazilikáját robbantotta föl, nehogy a koronázó szent hely a török gyalázatául essék, majd meg a királyi palotát röpítették levegőbe. A magyarság tragikus életét jelképezik ezek az elhallgatott tettek. Utána a versben emlegetett Aral az ozmánság bölcsőjét juttatja eszünkbe, s az ifjú Ország mintha már a költő töröktől cafrangolt nemzetét idézné.

S ő, nemes Országok feledett ivadéka, lakatlan
Földön erőtelenül feküdött; vas fegyveri rajta
És mellette, nehéz kezéből hullva, hevertek,
Szelleme tükrében feltüntek az álmok azonban
S láta kies tájat dombbal változva s virágok
Völgyeivel; pásztor tanya volt, kis hajlak az ormon,
Kút csorgott tövinél, gyéren körülötte gyümölcsfák,
A ligetek csendjét patakok csörgési vidíták.

Ez utolsó sorok a romokkal terhelt vidék meghitt tanyáit idézik. Így olvad össze táj és történelem, mint kép a kerettel. Így kell néznünk az éles gerincű mészkő csipkéket, a zsiványbarlang-környék emeletnyi sziklautcáit, a vad szurdokokat. S ha így látjuk a kopár mészkőhátakat, melyek búvópatakok hárfájával űzik mély unalmukat, akkor nemcsak erdőt, hegyet és a valóságot látjuk, de a rajta lobogó múltat is.

Dömös kolostoránál Álmos és Béla imbolygó, vak 75hercegeit. Kastélyromja a meglazított trón alatt szétroncsolt I. Bélát, a nomád harci taktika mesterét idézi. A Pilis sűrűje Gertrúd és Bánk tragédiáját. Csákvár az Aranybulla fogalmazványát, a kard és törvény acsarkodó szenvedélyét idézi. A 15. század kínos társadalmi és gazdasági vajúdását. Visegrád Zách Klára parancsra magát vádló csonkját és a rokonok felkoncolt hadát s az ellopott koronát… Mint gyümölcsbe az ízesedés misztériuma, úgy érik bele a tájba a múlt, s arról semmi le nem törölhető. Ki nem emelheti. Így ért a Duna-zugi tájba a hatalom romantikája és szomorú misztikuma. E vadban, halban gazdag vidéken királyi vadászházak zaja jámbor kolostorok zsolozsmájával fonódott össze, ahol barlangok zugán sebzett farkas helyett remetékre bukkant a vadászszenvedély.

A tűnt élet ma már kövekhez tapad, vagy kódexek s versek sorából kísért. De munkáló valóság, mert egy nemzet tudatában él. A történelem, mely szülte, súlyos valóság volt. Szomorú pompa és uralmi vicsorgás, mert történelmünk irányítóinak belső szobája volt e Duna-zug. Nemcsak óhajok és álmok, de tettek és valóságok zúdultak és sugároztak innen szét a Kárpát-medencére. S ma minden jelképesen a „Romhoz” tapad:

Rom pedig a düledék palotán fölütötte tanyáját,
És ha ki szürke világánál félholdas időnek
Jőne felé, láthatta, miként tört oszlopon ülvén.
Hosszú szakála mohát lengették pusztai szellők,
S várkoszorúzta fejét zsibbadt könyökére nyugasztva,
A szomorú sivatagba miként nézett ki merően.

Mintha Visegrád vagy Esztergom ormairól tekintene szét Vörösmarty. Visegrád a pergő idő fölött ma is fejedelmi hely. A természeti szép ül itt trónusán. Hátát a Pi76lisnek veti, lábát és arcát a nagymarosi szurdok árjában üdíti. A Börzsöny szálfáival vagy hajókkal játszadozik, s ha elunta és mesére vágyik, a múlthoz fordul. A történelmi ország históriájának meseládája alszik hegye mélyén. Közülök némelyeket költők hangoltak szomorúan szebbre. Szegény Zách Kláráról Arany, Vörösmarty, Vajda éneke szól. Vérét, könnyét e „földi paradicsom” mészköveibe úgy beléitatta költők képzelete, hogy arról, villám, zápor hiába őrli, letörölni már sohasem tudja.

Csak e fürt nem vész el onnan,
Meg az a szép piros szalag,
Hófehér mell piros vére
Merre a kiséret haladt…
Szikla, szikla, büszke szikla!
Minek állsz te, mire vársz még?
Oh ha neked lettem volna,
Elsüllyedtem volna már rég!

(Vajda: Visegrádon)

E Duna menti szikláknak, faragott köveknek a magyarság életében ma már egyre inkább reális értelme van. Visegrádon Lajos és Mátyás, Esztergomban István és III. Béla föltárt palotáiról a letakarított föld és hamu már nemcsak sejtett múltat tesz elénk. A középkori magyar történelem és léleknek megtestesítői e kövek. A „szentelt fájdalom” illúziói helyett itt a való, s miként a franciának, olasznak és görögnek a múltját, úgy Eötvös József Búcsú-jának 3. szakaszát is másképp idézzük már. Napjaink csákányütései, kutatóárkai, restaurációi után a hajdani hatalom romantikája a Duna-zugból úgy árad szét, hogy a jövő tudatformálásához ködös képek helyett valóságot ad.

77

Így lett Babits „Szent király városa”, Esztergom nemcsak szürke jelen, de a jövőépítés kegyhelye. Szebb és egyetemesebb jelentőségű helyen nem állott még költői lak, mint az övé az Előhegyen, az ó pompa árnyékában. A múlt merengő halmán egyszerű, ragasztott villa. A villa falán a látogatók névaláírásai. A magyar szellemi élet egyik zarándokhelye volt e remetelakás, ahonnan széttekintve, a kéklő táj öléből a magyar Róma jámbor szelídsége sugárzik. Babits sok szép verse tapad e kedves helyhez. A „termékeny tunyaság” és csend tuszkulánuma volt.

Rossz föld, de megterem itt legalább a csend
virága, nyugtató lótuszom, s odalent
kertem az egész táj, hol óriás csiga
kétszarvú dómjával e bölcs bazilika.

S miről e város fölött álmodott, talán beteljesedik.

..........Hol az Isten? s hol a harc,
mely még békét igér? Ma minden harc eretnek
sárkány gyanánt kölykezne… Hol a pápa,
koronát adni? Templom kellene,
magasság, mint e Dóm, mélyen a közös égbe
emelni vak fejét a bolond, vert magyarnak!

A templom már rajzolja vonásait. Nagy idők oszlopai bontakoznak ki, melyek egy szellem és a birodalom épületét tartották román ívbe, francia–magyar mesterek vésőitől róva. A példa ott áll az esztergomi sziklán. A babitsi líra aszkézise, a tökélyre, általánosra törekvése szimbolikusan forr össze e hellyel. Egyetemes jelentőségét húzza alá Illyés Duna Esztergomnál című verse is, melyben a magyar költők emberi hitvallását énekli.

78

Szükség van, e már nemcsak jelképes romokra, mert a királyok szőnyegének déli sarkán az ősi Székesfehérvár ma már csak a hajdani királysírok és a tövig letarolt koronázó székesegyház fölött borong. Vajda János így idézi:

Valóban az ősnagyságnak
Itt még romja sincsen
Képe a mulandóságnak!
Hamú és por minden.
Elnézek a pusztaságon,
Az utcákon végig.
Régi dicsőségnek látom –
Csak a búja él itt.

Meg a „rege jár e tájon” a romantika kék palástjában. Mellén majd aranyliliommal, Gesztes romjai körül, solymászva Lajos király álarcában, vagy a „Vértes vadonában”, hollós címerrel a köpcös vadász ingén, ott, ahol Erdélyi József képével a hegy

Sziklás gerince a távolba nyúlik,
bordáiról az uradalmi erdők
zuhognak a síkságra le,
s alatta a völgyben egy kis falu
száz apró zsellér szalmafedele.

E póri szegénységet Szép Ilonka bánata lengi körül. Odébb, Tata vára alatt egy-egy reneszánsz szökőkút néma suhogása idézi a tizenhárom éves asszony és pazarló vénember nászát. Az ezüstrácsos ablakok mögött a pápáknak parancsoló Zsigmond „a király, a császár” szellemalakja jelenik meg.

79

E vidék a latinos Pannónia legészakibb csúcsa. Színein érezni ezt. A fehér mészkövön, ahol a cserjék ritka szövetéből előtűnik, ott máris a halványkék fehérrel árnyalt hűvössége bujkál. A dér érzése tapad e színekhez. A folyópárától kicsattanó zöld erdők színe a zománc sohasem lankadó hideg fényét idézi. Gerecse márványa hideget izzad. A velencei Meleg-hegy és Vértes színei hol vannak a rózsaszín-lila balatoni bazaltok gőzölgő melegétől? Ezekhez a nyár, a Duna-zughoz a Téli rapszódia színei és képei illenek. Érzem e sorok igazságát:

Felszállt a köd, de égbemossa még
a Pilis erdős-bérces homlokát.
Igy nagy a Pilis, ha istene
felhőkbe, ködbe burkolja magát,
ne lássa senki vállát, nyaka szirtjét,
elég ha látja sziklatérdeit,
melle közén sötét sörték gyanánt
meredező bozótos erdeit.

Nem mindenütt érezzük e rapszódiákban e táj lelkét. Mintha átutazó vándor írta volna. A nyers való rímekbe mártott képe nála e tájformák, vonalak rajza. Flóra, fauna és a táj gazdasági élete tündéri keverékbe olvasztva. Szép líra és lélek suhogása. Erdélyi Józsefet e múlt nagysága sem tudja kizökkenteni önmagából. Dalol, dalol képről képre csapongva, melyek benne a szív mondanivalóját mélyítik, színezik csupán. Mint a fülemile. És mindenütt élesen csattogtatja állandóan visszatérő indulatát, ahol a vagyon, a hatalom árnyékában a szegénység rongyait látja. Az Árpád-házi adománylevelek súlyos pecsétjei görnyesztik a falvak nyakát e dús, papi tájon. A Pilist egészében így látja:

80
Szigorú sziklák függnek a magasban,
a bérctetőről fenyegetve le.
A Szentléleké minden! Hegyen-völgyön
A tisztelendő urak erdeje!

A hang, indulat, a ritmus igaz. Árnyékvetülete ez a tornyos pompának, mely végigárad a királyok szőnyegén a jelenben. De befejezésül a barokk ötvözetével dús Vörösmarty-sorokat idézzük újra e romok fölötti Rom-ból:

Bérci sorok hátán folyamok harsogva futának,
S a hegy alatt szélt és hosszatt meghintve falukkal
S a falu népeivel, gyönyörűn zöld róna virított;
Közben egész tájnak látója, az úri lak állott,
Büszke toronyviselő tetejével messze ragyogván.

A hatalom romantikájának táját meredeken lezárja a Móri-hasadék. Azon túl szinte egyhangú fennsíkkal terül el a Bakony. Kolostoraival egy magyar típusú jámborság romantikáját leheli. Majd a tótükörbe tekingető várakkal és vulkánok táncával már a szépség romantikus vidéke lejt a Balaton csücske felé. A Zala mocsaras világában csendesedik el a Magyar-Középhegység. Külön-külön fejezetet kér e három részre bontott vidék.

1943
81
Ady versét idézve
Séta bölcsőhelyem körül
1

Megyénket országnak mondják, és nyilván nem azért, mert jellegtelen terület, de épp azért, mert a Somogyságnak – ahogy a régiek hívják – igenis vannak egyéni vonásai. Nemcsak a szemre való külső, de jellegzetes hangulati, mondhatnám, lelki vonásai is. E kettő szorosan összetartozik, mert nemcsak mérhető föld és érdekes táj, hanem a rajta és a benne született élettel és a benne munkáló emberrel együtt élő valóság is.

Határai az országon belül is talán egyike a legszebbeknek. Sok százezer magyar vált évente jegyet, és ül gépkocsira, hogy földjére tehesse a lábát. A Balatonról beszélek, a magyar tengerről, amely megyénknek olyan északi határa, hogy tükre mögött romantikus panorámát tár a strandok elé.

A déli határa a sebes vizű folyó, az Alpok ízeit hozó Dráva. Nyugatról és keletről egymást váltó dombsorok zöld erdei, völgyei keretezik. Mély árkok, szinte ma is ismeretlen zugai és széles völgyei Zalának, meredek partú Tolnának és hegyes Baranyának.

Valamikor még a múlt század végén és az elején is az a beszéd járta a somogyi öregek között, hogy az igazi Somogy az erdők rengetegében született és ott is van. Szóval nem idilli táj, de hűvösen zordon, rejtett ország. Abból a világból közülük szép számmal voltak, akik örültek is ennek a rengetegnek. Örültek a pásztorok, mert volt mit terelgetni, de volt takarnivalójuk is. Külö82nösen azt, amit a betyárokkal közösen szereztek és hajtottak a Drávától a Balatonig.

Ezek a kanászok egy nap, egy éjszaka megjárták a kis falkáikkal ezt az utat. Ráadásul úgy, hogy nappal erdők zugán pihentek, pandúr, csendőr elől, és éjszaka vad iramban űzték az állatot az orgazdáik rejtekeire. Tetszett a vadászoknak is, de már a vad, erdei utak kereskedői és vásározó iparosai ugyancsak vacogtak ezektől a hosszú, erdei utaktól, magányos, vad hírű csárdáktól. El is rendelték annak idején, hogy legalább százméternyire ki kell irtani az erdőt az út két oldalán. Így legalább mindenki láthatta gyalog és kocsiról is, hogy kik állanak a fák mögött.

Az erdők közötti kis községek lassan aztán napjainkra vadnyugati, paraszti pionír erőfeszítésekkel, erdőirtással gyarapították a jó televényű, somogyi szántókat. Ez volt az élet sora és a világ rendje is.

Ezek után, ha egy szerkesztő azt kérdezné tőlem, hogy az „ország” képzetén túl miben is látom jelképesen és valóságban is szülőföldem jellemét vagy lelkét, annak csak azt mondanám: „ülj ide”, és a kis kocsival átvinném erdő-szőlő szegte, valamikor virágos, parkos városunkból, Kaposvárról át, a Vízmentén. Így nevezik a mi városunkat átszelő Kapos völgyét a régi somogyiak. Megállnánk a Kaposvár fölötti töröcskei tetőn. Ott aztán csak rámutatnék egy reves kérgű, bütykös ágú, öreg tölgyre, mellette pedig az óriás koronájú, sima ágú szelídgesztenyefára. Ott állnak az ilyen fák a Kapos déli partjára lágyan hajló, zselici erdőrengetegek szélén. Mintha csak az erdőkből léptek volna ki. Mintha egyik a koronás szarvasbika, a másik a fényes szemű szarvastehén lenne, szilajon és szelíden… E két jellemző vonás házasodott össze e földön. Állnak egymás mellett, és így 83nézik a nap és a hold ragyogásában a lábuk előtt egyre változó somogyi és kaposi világot.

A lent elterülő megyeszékhely, Kaposvár 100 év alatt mezővárosból csaknem 70 000 lakosú ipari és igazgatási központtá alakult. A régi város hangulatát a Kossuth tér adja. Sarkán Csokonait és Adyt idéző két épülettel. Egyik a Dorottya-ház, a másik meg a Korona-szállóból és vendéglőből átkeresztelt Kapos-szálló, ahol Ady „a kisvárosok” „őszi vasárnap délutánjait” idéző versét írta egy Nyugat-est alkalmával. A hajdanvolt gyerekkorom pora, a kis műhelyek udvari sorai, szatócs- és nagykereskedő-kirakatok, a pince- és kiskávéházak szecessziós és bazár hangulata rég eltűnt. A szép megyeháza a reformkori Széchenyi és Berzsenyi emlékét idézi. A körülvevő erdőket, szántókat a város és lakótelepeinek igénye is egyre szorította. A régi városszéli hosszú utcák és falusi házak helyén ma a tízemeletesek és a sávházak és gyárak és ipartelepek sora szorong. A Rippli kedvelte volt Turul-szálló úgy lett Dorottya, hogy valósággal körülostromolják a rövidlátómód odatelepített, szürke, gyár és siló és fürdő stílusú, oda nem illő középületek tömbjei.

Somogyban az erdők is egyre szűkültek. Mindig hátrébb és beljebb a völgyek fölött. Végestelen-végig így történt ez a Kaposvár–Szigetvár közötti észak–déli „betyárok útja” mellett is. Így hívták ezt az ősi, legrövidebb utat, mert betyárokkal jelöltette ki valamikor a „nemes vármegye”. Velük, mert fontos volt úrnak, pásztornak, betyárnak egyaránt a rövid és gyors hajtás. – És ki tudta volna náluk jobban? – Másfél száz év alatt aztán itt jócskán elvándoroltak az erdők. De Ivánfa, Som-hegy, Lonka és Hangyásmál városra néző dombjain ma újra kedvet kaptak a kaposiak a szőlészkedésre. Ez a ritmikus dombvidék városunk legnagyobb értéke. Szépsége Umbria és Toszkána legszebb tájaival vetekszik. A kis pincék alól 84már ez az utolsó, vaddisznókkal keresztezett, zselici disznókonda is elszaladt az Adria felé…

És Töröcske, Zselickislak, Zselicszentpál, Cserénfa, Gálosfa, Simonfa, Bőszénfa és annyi más déli és északi és közép-somogyi község határában a tetőkön, a kiritkult zöld helyett, kékleni kezdtek az új gazdákkal szaporodva a szőlőskertek. A 18–19. században a rozszsúpos, romantikus, fagerendás borospincék egész sora épült a jellegzetesen erdők-völgyek közé rejtett hegyközségekben. És mert távol voltak ezek a hegyközségek a falvaktól, így aztán istállóspincék is épültek. A hegyi kaszálók végében pajták, sövényfonással, a széna részére. A völgyekben pedig, a közvetlen faluhatárban, szántóföldek terpeszkednek szét. A kaszálókon csatornákat metszettek, és a rét meg a szántóföld, azaz mező között gyümölcsösök virágoznak. Némelyik völgyben a házsorok szérűskertjei fölkapaszkodtak majdnemhogy a borókás, meredek löszfalakig, ahol a bükk, tölgy és a cser sötét, hideg rengetegében olyan egy-egy ilyen szőlőskert irtványa, mintha illatozó és vadméhektől zsongó, boros oázisra leltünk volna. Már csak ezekért is, hogy megismerjük őket, érdemes e dombokon és ligetes, községi legelőkön átgyalogolni, ezen a derűs, rejtett, zöld Somogyon.

Érdemes egy kis gyaloglással megismerkedni a bükkös és pirosfenyős törzsű Zseliccel. És érdemes találkoznunk az én szűkebb hazám, Tab, Balatonra hajló tájaival. E föld valóban pannon derűjű valóságával. Széles, kék horizontú távlataival. Sárgán tündöklő, lapos hátságaival, melyek között ma már egyre több új gazdaság, termelőszövetkezet hidroglóbusa csillog. Gömbjeik, mint az óriás, földhöz rögzített léggömbök ragyognak. Nem véletlen, hogy e táj déli oldalán, a Zselicségre nézve, Rippl-Rónai vert tanyát kis kastélyában és a présházból lett műtermében. Itt északon, a Külső-Somogyban, 85Bábonyon, a Kiskoppány völgyében pedig Rudnay Gyula, a magyar tájak és élet történelmi hangulatú és távlatú képek mestere telepedett le. E tájon született Zichy Mihály is, Zala kis községében.

Rippl-Rónai József villája a Róma-hegyen ma már Rippl-Rónai Emlékmúzeum. A városból egy kis sétával vagy autóbusszal kirándulva itt gyönyörködhet a látogató Somogy hű fiának villaszobáiban kiállított, szép számú mesterművében. Megtekintheti a nemrég fölújított présházban a műtermet, és pihenhet a szobrokkal díszített óriási parkban. De autóbusszal néhány perc alatt elérhetjük a Cseri-hegyen és az Egyenesi úton át Szenna községet is. Ez a kis zselici falu lett a festett és faragott díszítésű, műemléki kazettás templom tövében kiépített, somogyi Szabadtéri Néprajzi Gyűjtemény központja. Akik szeretik a néprajzot, ne kerüljék el Szennát. Ma már több somogyi típusú ház áll újraépítve ebben a szép tájmúzeumban. A város központjától keletre ugyancsak könnyen elérhetjük Szentjakabot. A szentjakabi hegy peremén épült föl a 11. század közepén a szentjakabi bencés monostor. Ma már, az ásatások után, a turista itt festői pincesorok között gazdag kőtárat talál a monostor volt kerengőjében kiépítve. A kilátás is a legszebb erről a pontról a Kaposra hajló Külső-Somogy felé. Nagy táblájú szántók elvont rajzú síkjai között szétszórt, fehér tornyok, pagonyos, alig mozduló tája ez a megyének, és morfológiája épp e méretekkel megkapó.

Az ősi zselici és külső-belső somogyi utak, amelyeket valamikor betyárok, pásztorok és fuvarosok, gubacsszedők, faszén- és hamuzsírégetők és vadászok jártak, mindig a patakos, szakadékos völgyeket kerülgették. Tehát főleg a dombok hátságain húzódtak. Így Baranya felé a Vörösalma, Sasrét és Ropoly patak Alacsony-Tátra típusú völgye is, a Zselicben az utak alatt tágul szét. 86A hűvös, hegyi erdők, szőke-zöld völgyek, másutt meg a szikrázóan forró, legelős hegyoldalak, mintha csak együtt adnák a jellemét ennek a tájnak.

Észak felé pedig, átlépve a Kapos, vagyis a Vízmente, Kaposvár–Dombóvár közötti széles, hajdan cölöputakkal áthidalt mocsaras berkeit, Külső-Somogy felé ma már fokozatosan kivilágosodik az erdő, és egyre inkább tágul a mezőgazdasági táj. Mintha csak a Balaton tükrének a magasból visszavert békéje fénylene rá a Jaba- és a Koppány-patakok egyetlen, magas löszfennsíkjából kifújt és kivájt völgyeire. A sok kis sió – mert így hívják nálunk a kis patakokat – szépen csipkézi egyre tovább ezt a széles hegyvidéket, ahol háromszáztíz métert is elérnek a dombok. Az endrédi magas legelő hátságairól és a nehezen járható szóládi és csepelyi szántók meredek tábláiról, a jó ború Kőrös-hegy szőlőiből, Kereki erdős Fehérkő várromáról lebilincselő kép nyílik a tótükörre és a Balaton-felvidék, Vörösberény–Tihany–Szepezd festői körképére.

Ha nyár van, szálljunk hajóra! És ha vakító nap helyett rianás szarkalábazta jege süt vissza szikrázva Somogy felé, akkor pedig üljünk jégvitorlásra. Szelek lendületével vitorlázd és hajózd körül északról ezeket a somogyi partokat. Ritka élmény, tenger nélkül is akárcsak egy kontinenst hajóznál körül… Mintha tengeri nép fia lennél. És köss ki – mint Csokonai – Szántód partjainál. Vess horgonyt Boglárlelle és Fonyód várhegyének szigetein. Mert azok voltak ezek a berkekből kiemelkedő sárvulkánok. Bazalt-tufa bombáikból a berki és Balaton felvidéki szegénység házakat és présházakat épített. Náddal fedte, bivalysáros sárral vakolta be. Járd meg a kelta és római tetőket, és ezekről és ebből a távlatból nézz végig nyugatnak a Zala-torok, Berény–Keszthely lila-zöld öbleire és Marcali hosszú-hosszú hátságaira. Mintha 87mesteri kézzel formált óriási, kék oszlop dőlt volna el a rózsaszín berekben. Úgy fekszik ez a dombhát a Nagy-Berekben, mintha e hajdani balatoni óriás öbölnek ez a dombsor a nyugati vízfogó gátja lenne.

A somogyi hegyek és erdők után itt már a nádrengetegek világában vagyunk. Nem is olyan rég még átlábolhatatlan, traktorokat is elnyelő, tőzeges lápvilág volt itt. Ma végtelen sok-sok kilométer csatornarendszer húzódik e tájban. Mérnöki értelem szavára csillogó rácsozata szivattyúzza-szintezi a fekete berekvizet a sustorgó, szigetes, gémeskutas, téli–nyári gulyaállásos, volt pákásztanyás tájon. Ma már sásos legelők, szélfogó, zöld nyárfaligetek erdősávjai – papírt és bútorfát adó, jól fizető táblái – váltják egymást. Itt-ott még csillognak a berki tavak tükrei. De odébb már majorságok palatetői fénylenek. Ez a nádas-bozótos terület őz- és fácánvadaskert. Vízivad-eldorádó lett a nagybereki táj. Ha itt a vadlibák megindulnak alkonyattal a berekből és vetésről vissza a Balatonra, ámulva állítják le a kocsik motorját a 7-es műút betonján. Suhogásuk alatt gágogó sötétség borul a berki síkságra. Reflektort kell nyitni a madársötétre.

Valamikor tolófával hajtott hajók úsztak le a balatoni berken Somogy szívéig, mert e nagy, balatoni somogyi riviéra mediterrán ízű partján volt a hajdani megyeközpont, Somogyvár. A hajdanvolt Kupavár dombján állnak a somogyvári apátság föltárt romjai. A Dunántúl egyik legnagyobb bazilikája és monostora volt I. László király emlékével és bőkezűségéből – nem véletlen, hogy a legszebb középkori magyar kőfaragásokkal díszítették itt a francia barátok egyházát. Ma már jó úttal kiépített turistaközpont lett. Területe hazánk egyik történelmi emlékhelye most.

Délnyugatra a hosszú völgyön át, a másik berek szélében, Niklán, som-, dió- és gyümölcsfás parkban áll Ber88zsenyi Dániel kis udvarháza. Meghitt és látogatott irodalmi múzeum a niklai ház és a temető obeliszkje. E kis múzeum kertjétől délre, már a táj sásos síkján, futóhomok hullámai húzódnak a Dráva felé. Lágy redőzéssel hajlanak a dombocskák, úgy, ahogy a balatoni főszél teregette a tavi homokot a Csokonai emlékeitől gazdag Nagybajom felé. Halastavak, mocsarak, erdők, berekfák közt lapos hátú, alig mozduló vizű patakok vidékén fut át a Marcali–Mesztegnyő–Nagyatádi út. Innen a Rinya folyó vidéke következik, egészen a Dráva síkságáig. Szépsége az északi, hűvös erdők, a hideg és hűs forrásos völgyek, szakadékos horhók romantikájával szemben épp e nyitott, átlátszó, természetes parkok varázsában van. Mert szinte a mesztegnyői halastavak füzérétől le Barcsig majd száz kilométeren egymást váltják az érintetlen, természetes angolkertek.

Pásztorok ligetei. Egyik rekettyés-füzes, a másik nyárfás, és utána nyíres erdők következnek. A síkon magányos tölgyek körül csoportosult galagonyabokrok, vadkörtés és vadalmás legelő parkok. Még egy európai ritkaság is akad e tájon, a rigóci nagy kiterjedésű, illatos borókaerdő.

E látványt a Dráva széles, holtágas síkja, a Zrínyiek mezeje zárja le. Már nem is a képletes Somogyország, de valóban az ország határát zárja, mert e kettő itt egy…

2

E tájon az ősidőktől kezdve Délkelet-Európa minden történelmi eseménye végigszántott, s minden népe járt e területen. Laktak kelták, i. sz. 58-tól a római birodalom népei, majd a népvándorlás jazigjai, 432-től Attila népe, s ezeket egymásra taposva keleti gótok, fél évszázadon át longobárdok s negyed évezreden át avar kagánok. A ma89gyarok megjelenésekor e néphabarcson germán fennhatóság alatt álló vend, szlovén és egyéb szláv elemek alkotta hercegség állt, mely Zala, Somogy és Baranyára terjesztette ki hatalmát. Aztán a törökös ugormagyarság földje lett; közvetlenül a fejedelmi, magyar törzs – Jutas és Fajsz helységnevek is ezt bizonyítják – és a rokoni Vérbulcsu és Koppány atyafiságé. Erős törzseké, melyeknek hadtestei Bulcsuval Attila méretű európai hadjáratokat viseltek. Koppánnyal hajszálon múlott, hogy innen nem szabtak új utat a magyar királyság indulásának. István tette e népet először szolgálóvá, idegen papok udvarnokává, mégpedig oly szigorral vetve ki rá a testi és anyagi szolgaságot, hogy a tizedik gyermeket is megfosztotta anyjától, és a mártonhegyi bencéseknek rendelte. Ezek voltak a somogyi tizedgyerekek.

A 12. és 13. századokban aztán mind több idegen elem, így besenyők is kerültek a területre. De ne higgyük, hogy e telepítések az idegen elemet többségbe hozták volna a magyarsággal. Ez csak akkor állna fenn, ha abból a téves történetszemléletből indulnánk ki, melyet egyes történészeink vallanak. Tudniillik, hogy a jobbágyi szolga- és földmíves elemeink idegen, leigázott, összehurcolt népekből tevődtek volna össze, s hogy a magyarságot idegen papok tanították volna mezőgazdaságra, s hogy az igazi magyarság csak nomád lovas nép lett volna. Mindezeknek ellenkezőjét bizonyítja a lebediai, etelközi és hazai megtelepedés, mely mindig és kizárólag a földmívelésre jó vidékekhez alkalmazkodott, s a puszta és alföldi síkot kunoknak, besenyőknek és jászoknak, azaz a lovas nomádoknak juttatta. Ellenkezőjét vallja mezőgazdasági szókincsünk is. A honfoglaló magyarság szekerei és kocsijai, melyeket kizárólag csak földműves népek használnak. S csak nem hiszik, hogy ezt az „idegen” és nagy rétegű népcsoportot a lóról félvállról beszé90lő, s ezer esztendőn át mind több, valóban idegen elemmel gyarapodó nemesség „demokratikus közvetlensége” magyarosította volna át! Nem, a földművelő és harcos ugor-török magyarság egy nagy egységben élt, melyet közös nyelv és szokás foglalt össze, de e kettős „foglalkozás” társadalmilag választott bizonyos mértékig szét.

A pápai tizedlajstromok, adóösszeírások bizonyítják, hogy a 14. század első fele volt e tájon a nagy településeket létrehozó gazdasági fellendülés kora. A mai és a volt járási székhelyeink, Kapos, Csurgó, Barcs, Karád, Babócsa, Szigetvár, Atád, Igal, Marcali, Segesd mint városkák, civitások szerepelnek, mint a papság szerzetesrendei, iskolák, vásárok helyei. 1494-ben megyénkben 11 085 jobbágyporta volt, s portánként hat lelket számítva így mintegy 66 510 lakos.

Ily állapotban köszöntött Somogyra a megpróbáltatások hősi kora. Először csak a megye déli végeit szállja meg a török, majd, ahogy dagad a félhold hatalma, úgy áldoz le e területnek gazdasági élete és népesedése. 1494-ben: 11 085 porta, 66 510 lakos; 1546-ban 6536 porta, 39 216 lakos; 1571-ben 2247 porta, 18 482 lakos; 1667-ben – ? – porta, – ? – lakos; 1715-ben 2383 porta, 14 298 lakos; 1720-ban 3154 porta, 18 924 lakos; 1787-ben – ? – porta, 165 932 lakos; 1847-ben – ? – porta, 231 359 lakos.

A horvátországi, siklósi, pécsi, kanizsai utak nem a kereskedelem, de a Kanizsába, Babócsába, Szigetvárra, Kaposba menekült, földjeiket elhagyó nemesség útonálló, rajtaütő helyei. A rétek, földek, nem a gulyák és mezei munka, de a lesek, harcok iskolája lett. Koppány, Szenyér, Korokna, Segesd, Endréd, Szigetvár, Csurgó, Babócsa, Berzence, Vízvár, Zákány, Marcali, Marót a végek pusztító életét éli. Majd Szigetvár 1566-os és Kanizsa 1660-as eleste után Somogy a magyar koronával 91csak elméleti kapcsolatba került. 1600-tól Zalával alkot közös megyét, és 1622-től már királyi adórovó sem teszi lábát e földre, legfeljebb egy-két szerzetes vagy hírszerző. Megyénk közel egy évszázadon át a török közigazgatás koppányi szandzsákságába került. A török defterek szerint a lakosság rohamosan csökken, illetve balatoni berkek, berzencei, endrédi és zselici őserdők roppant világába menekült, s rejtett halász- kanász- és „zsiványváraiban” él. A falvakban pedig 15–20 000 magyar paraszt „őrséget” és nemzeti rendeltetését állva adózik a töröknek, de nem menekül, mint a nemesség, hanem annak alsó rétegével keveredve minden harc és veríték árán magyarnak tartotta pusztuláson, vészen át Somogy földjét. Közben a török állandóan hígítja sorait rácok, martalócok betelepítésével. Egy 1581-es okmány adatai szerint 87 somogyi községbe telepítettek ily nemzetiséget.

De az igazi megpróbáltatás és e paraszti tömegek teherbírásának próbája a felszabadító hadjárattal kezdődött, amikor Takáts Sándor történészünk szavaival élve, az igazi pusztítást „nem a szorongatott török hozta, hanem az a kegyetlen, gyülevész nép, amely a szent kereszt és a kereszténység védelmének örve alatt végigdúlta és végigsarcolta s harácsolta Magyarországot”. Az egykorú leírások szerint e terület förtelmes képet mutat, az elvadult szántóföldek mint elvadult szigetek emelkednek ki a völgyek, síkok sásos, posványos ingoványából. És a fegyver jogán, mint hódított gyarmat földjeit, úgy osztogatják e területet rác, horvát és németnek. Königsegg, Rindsmaul, Harrach, Turinetti és az új, nem magyar birtokosokkal kerülnek Somogy területére 1720-tól kezdődőleg, s velük az elpusztult magyar falvakat, pusztákat megülik a sváb, rác, horvát és szlovák népcsoportok. Szerencsére az új honfoglalásra előkerülnek, mint nem várt segélycsapatok, a rejtett somogyi magyar falvak 92népei s a visszaszivárgó jobbágyi és szegény nemesi csoportok. S hogy a 18. század elejétől 14 000-ről, József császár összeírásáig 165 000-re emelkedett lakosságú megye miért nem lett nemzetiségi terület, idegen telepítések árán sem, az köszönhető e helyén maradt, magyar jobbágyi közösségeknek. De nézzük csak e népet.

E táj népi közössége, röviden láttuk, mily életerővel mentette át történelmünk legújabb korában is a magyarság számára e területet. De milyen elemekből forrt össze e somogyi paraszti közösség?

A magyarság közvetlen elődjei, kik évszázadokon át népesítették, alakították e tájat, az avarok és a szláv, szlovén, vend népek voltak. Így tehát az ugor-törökös magyarság e területen egy szorgalmas európai és egy keleti nomád csoport keverékéből alakult, a honfoglaló magyarság népi alkatát megközelítő népkeverékre lelt. Ez a népesség elsősorban földműveléssel foglalkozott, s az ugor-magyar földműves, alsó rétegünk hamar magába olvasztotta e népet. Állandó volt e területre utána is a szlovák, rác, horvát szivárgás. Így láthatjuk, hogy a szláv nemcsak alapjában, de később is állandó eleme lett a somogyi népnek, avar, besenyő, török fajisággal frissülve. Ez az összekovácsolt, szívós faj mentette át a török alatt a földet, mikor a nemesség cserbenhagyta. Ez szívta föl az 1720–1780-ig terjedő időben mintegy 70 községbe telepített németség egy részét is.

Alkatára két csoportra lehet osztani. Az észak-somogyira, mely nagy növésű, telt, kényelmes, szőke, s erősen észrevehetők rajta az őslakosság és a délszláv nagybirtokosság szláv telepítéseinek nyomai; valamint a dél-somogyira, „mely nem oly széles, mint a jász vagy kun, s nem oly zömök, mint a kecskeméti, de idegei, mint a szíj, hajlékonysága, mint a vessző, s mozgása, járása gyors”. Mintha bizony a nagy, somogyi költő főispán, 93Zrínyi Miklós sorai csengenének fülembe, mikor „Vitéz Hadnagyában” a jó katona típusáról beszél. Bizony, e dél-somogyi magyarról másolta katonaideálját, hiszen Zákány, Őrtilos, Babócsa, Sziget vidékéről toborozta katonáit.

Ma e megye népe 368 000 lélek, 312 községbe települt, ebből 277 magyar, 21 német és 14 horvát község. Még németet találunk 20 községben, horvátot 5 és vendet 2 községben. E nemzetiségek közül a magyarsággal szemben a németség érdemel figyelmet. Annál inkább is, mert a megye keleti járásaiban a baranyai kisugárzási góctól támogatva egységes tömbben húzódik az Almás-patak völgyében a megye szíve felé, s a germán nacionalizmus, a hovatartozás dicsőségét mindjobban csillogtatják a szeme előtt. Előretörésüknek eddig is hét, hajdan színmagyar, község esett áldozatul. A horvát-rác viszont igen értékes eleme a magyarságnak. Anyanyelvre 92% magyar, 6%-a német és 2%-a horvát. Népességszaporodása 2,5%.

A vármegye területe 1 165 140 kat. h., ebből 97 903 hold terméketlen és 115 889 pedig erdő. E hullámos táj lösz- és agyagföldjei, alluviális völgyei, rétségei s tölgyes rengetegei mind a földművelésnek, szőlőkultúrának, mind az állattenyésztésnek egyaránt kedvezőek. A pápai tizedlajstromok, a királyi rovók dikális összeírásai és a török kincstári defterek beszélnek virágzásukról és adóbírásukról. Állattenyésztésben különösen jelentős volt a hajdani időktől is a makkoltató sertéstenyésztés. Egymást váltották a „kanászkirályságok” óriás, makkos birodalmai. Csurgótól a Dráváig az erdő a királyi kanászoké volt. Ennek az edzett, szilaj kanásznépnek a fedezete mellett menekült IV. Béla és a királyi család Dalmáciába a tatárok elől. A Kaposvár környéki Zselicség erdeiben a pannonhalmi apátság 10 kanászfaluja, 300 ház94népe volt az úr. A juhászkodás szintén jelentős. A földművelésre az egész terület, szőlőművelésre pedig különösen a Balaton-part déli homokdombjai alkalmasak. A többi ágak közül a halászat szerepe volt, és ma is igen jelentős Somogyban. Már oklevelek említik 1001-ből a balatoni Bálványos és Fizegy halászatát, s van 1024-ből adatunk, hogy Bulcsunak volt jelentős halászata a Dráván. A Balaton, Nagyberek, Dráva halászfalvainak, tanyáinak érdekes életéről és történeteiről bőven beszélnek a megyei jegyzőkönyvek is. De bizony a halászat is szigorú földesúri juss volt. A jobbágycsaládok csak összefogták a halat, földesuraik pedig nagy haszonnal értékesítették. A tiloson lelt halászó jobbágyok tanyáit, kalyibáit fölgyújtották, szétverették földesuraik. De vegyük az 1 165 000 kat. h. sorsát.

Menj végig akár bikanyálas őszben, vagy szekerezz át tavaszban e vármegyén, mindenütt óriás tarlók négyszögei, végtelen tagok vetései ülik a tájat. A sudár, somogyi jegenyék, mint hajdani feudális korok banderiális hajdúi őrzik e mammutbirtokok határait. Somogy mindig a latifundiumok és a földesúri kiskirályságok hazája volt. A domboldalak, síkok végtelen ásításából egy-egy magtár és pusztai kastély orma mered feléd, mint megannyi zárt kapu. Bévül a maguk rideg és önző világával.

1912-ben a kis- és törpebirtok 357 237 kat. h. (33%); a nagy- és középbirtok 710 000 kat. h. (67%), összesen 1 067 237 kat. h. 1934-ben kis- és törpebirtok 410 867 kat. h. (38%); nagy- és középbirtok 656 370 kat. h. (62%), összesen 1 067 237 kat. h.

A vármegye termőföldjének 62%-a nagy- és középbirtok. Ám ha a törpebirtokhoz a kis- és az 1000 holdig terjedő középbirtokokat is felvonultatjuk e feudális birodalmak ellen, akkor is vereséget szenvednek az 58%-ot kitevő tömeggel szemben. 107 nagygazdaság 95656 370 kat. holdat száll meg. Ebből 24 birtok 5000–50 000 hold közt ingadozó területtel rendelkezik, némelyik járásban a községek határát csaknem 50%-ig foglalva el. Ezek után nem véletlen, hogy a dunántúli földreformmozgalmat egy somogyi kisgazda, Nagyatádi Szabó István igyekezett révbe juttatni. E paraszti mozgalom eredményéről mindkét érdekelt fél azóta megalkotta nem éppen kedvező véleményét. A mellékelt statisztikából az tűnik ki, hogy 1912–1934 között mégis 53 630 került kis- és törpebirtokosok kezére. A somogyi parasztközösség azóta is óriási földéhséggel harcol. Azalatt a megye három járásában, Széchenyi Imre gróf 1892-es adatai szerint is, 35 községben az egyke pusztít, s azóta is mindjobban terjed e ragály. Majd a vármegye határterület lett, erős nemzetiségi átszivárgásnak kitéve.

E nép ügye megszívlelést sürget.

A társadalomról és népi kultúráról szólva nem a paraszti közösségről akarok beszélni, mert közismert az a különbség, mely e közösség osztályait szétválasztja a zsíros „pógár”, kisiparos, törpebirtokos, házas és ház nélküli zsellérrétegekre. Itt inkább az oly sokat mentegetett és támadott hivatalnok-dzsentri, birtokos-, vagy kereskedő- és nagyiparos-elemekből habarcsolódott megyei középosztályról ejtenék néhány szót. E középosztály 90%-a egy megyei, 33 000 lelket számláló – de a szó nemes értelmében városnak nem nevezhető – városban és kilenc 7000–3000 lélek közt ingadozó járási székhelyek nagyközségeiben, kisvároskáiban helyezkedik el. E középosztályt egységes és kiegyensúlyozott vezető rétegnek már az előbb említett összeállításánál fogva is csak akkor lehetne venni, ha egy közös kultúrszínvonal és eszmeihlet abroncsolná össze. De sem anyaga, sem szelleme nem homogén.

A megállapodott hivatalnok, polgári csoport a di96csőséges történelmi múlt, cigányzene és újidőki szellemiség délibábján ringatózik. A helyét nem lelő föl-le csúszó, nivellálódó dzsentri és a szabad pályán mozgó réteg s a fiatalság „elitje” egy reálisabb népi eszme, egy „új nemesség” teremtésével bíbelődik, de elméleti síkon. S mindkettőre egyaránt jellemző a szociális érzék hiánya. Így aztán társadalmi hierarchiájának mutatómércéjéül még ma is szórakozóhelyeit lehet venni: nemzeti kaszinó, hivatalnokok köre, kereskedő- vagy iparosszékház és olvasókör. Élete a kastélyosdi, az álantik s a modern pallérgiccs, csőbútorfogalmak világa közt hullámzik.

E középosztály kultúrájával és rétegeivel szemben áll a somogyi népi közösség évezredeken át őrzött és szervesen fejlődött kultúrája és tömege. Megnyilatkozását a legkülönbözőbb síkon leljük. Építészetét e terület jól ragadó anyaga szabja meg. Ősi, évszázados tömésházai a gangos, boltíves, nemes formától, a pitaros, faragott oszlopos építkezésig a stílus számtalan szép formáját mutatják. A faragóművészet kincsesháza e terület, a kanász- és juhászmesterek hazája. A juhászkampók kosfejei, karikásnyelek, kürtök szarvasai, az egyszerűségben megnemesedett keleti formák szinte egyenes leszármazottja, mintha a kunszentmiklósi Attila-kincs motívumai állnának előttünk. E faricsgálás temetői kivirágzásai a kopjafák. Kanász-, juhász-, zsivány-, zsandárballadák szállnak falukról falukra. Arany János szavaival, mint madarak, ágról ágra. A szűrök, bundák, bekecsek, gubák, ködmönök a szűrszabóipar remekei. A csökölyi fehérdolmányos, rézgombos, a törökkoppányi cifratörökös, a buzsáki, rác-tarka ruhák s az endrédi csipke mind, és a gölöncsérek edényei is e népi kultúra dokumentumai…

1938
97
Barátaim, a fák
1

Udvarunkon, a falak négyszögében két óriás diófa áll. A téglák melege még talán télen is a délt idézi és sugalmazza alvó rügyeiknek. A délt, mert amint apámtól hallottam, a görög regék szerint a főistenüknek, Zeusznak volt a szent fája. Ráadásul a termékenység példájának is tartották.

De hogy is kerültek az udvarunkba?

Egyszerűen úgy, hogy velem és öcsémmel apám egy-egy diófát ültettetett, e szavak kíséretében:

– Ültessétek el, hogy egy életre legyenek hűséges barátaitok… Ezért… meg azért, hogy hozzanak új barátokat is…

Akkor nem szóltunk, mert nem is nagyon értettük, de azóta megismertem barátságukat és hűségüket is, még e kis udvar emberei között is. – És az új barátok? – Olajzöld lombjuk illatos sátora meghozta őket is. Először csak a verebet és a cinkét, aztán a nagy árnyék birodalmába beköltöztek a gerlék, és hajnalonta sokszor olyan nóta kerekedett a lomb között, hogy kiültünk a jókedvet tanulni a sárgarigóktól. Tanulni tőlük a vidámságot és a fáktól az önzetlen szeretetet. Mert a fák birodalmának, a fák sátrainak és zöld és modern gömb- és gúlavázú házainak nincsenek kulcsai. Kapuik nyitottak mindenkinek. – És a szívük? – Ti kedves, szőlőhegyi diófák, ti vagytok az őszi barangolások óriás vendéglátói. A magyar szőlővidékek szíves házigazdái, amikor október 98végére se itt, se ott nincs már kint a gazda, és lakatra, kulcsra zárták az öreg pincéket.

– És ahol kint van a gazda?

Ott is a ti ágaitokról vert dió; és a ti avarotokból szedegetett diónál van-e jobb gyümölcs a bor mellé, mint a föltört, bőrétől lehántott tejes dió. Zeuszi uzsonna a kis magyar olümposzokon… És törzsetek, koronátok micsoda látvány az erdők előtti télben!

2

De már ha itt vagyunk a hónál, akad nála szebb hó is. Fehér és rózsaszín. Épp az erdőalji irtásokra telepített mandulások virágzó és bogaraktól zsongó, kora tavaszi sziromhava. Sokszor majdhogy a dértől csillog még a fű, de a kék égen már ott úsznak a mandulafák felhői is. Nem véletlen, hogy első nagy költőnk, Janus Pannoniustól kezdve mindmáig, költőink ugyancsak bőven írták hozzátok verssoraikat. Én legalábbis így voltam és vagyok ma is veletek, ti szép, „sziklákból kihajló” mandulafák. Próza helyett folytatásként köszöntsön a vers benneteket, ifjú és öreg barátaim, kik ott álltatok és álltok ma is kis hegyi házam körül.

Hatvan versért vettem hatvan mandulafát.
Mint az izmos szűzek, amazon katonák
suhogó görcsösen, telt hadrendbe szállva,
nádak távcsövein néznek át a tájba.
Lábukról a mészkő, mint a szobor talpa,
pereg a húszfokos ostorívű partra.
99
Széleset kanyarit… Aztán visszarántja
öblös ágyékaik szirén suhogása.
Zöld-arany tüdővel hinár és felhő közt
homlokukon lüktet fenyőből örökzöld.
Hajuk ezüst háló… S eltünt három évem
sugárzik a szirmok kék lombik csecsében.
Mint a virág, hogyha megtermékenyülve,
kerekül citromról pozsgás rózsaszinre,
én úgy nézem már e hatvan mandulafát;
telt húsuk, görcseik, gerincük sudarát,
rózsaszín hűs testük napba feszülését,
nagy bika-alkonyok mézes csepegését…
Tavaszi rózsából csontkeményre válva,
ráfeszül szívemre a sok őszi dárda,
mint a csont, bordázva, éles termésükkel,
s bársonyuk lehántva, játszom e szüzekkel.
Sziklából kihajló hatvan déli virág!
Szép csavart derekú édes mandulafák.
3

– És barátaim, a szőlők között kanyargó út mi lenne nélkületek?… Mi lenne velünk a meszes porban és forró bazalton gyalogló utasokkal, ha nem állnátok ott?… Hová kötnénk lovainkat, és hová állítanánk a gépkocsi100kat a perzselő fényben?… Honnan néznénk téged, Balaton, ha nem lombjaitok alól?…

Kék árnyékú, illatos és szellős, nyári enyhelyek, zöld leveles garázsok vagytok ti mind, öreg, hegyi körtefák. Szeretlek külön is valamennyiőtöket, mert törzsetek és ágaitok szerkezete maga a forma és a vonal legérdekesebb iskolája. Télen, nyáron egyaránt gyönyörködtető szobrok vagytok. Göcsörtös lábú, fekete törzsű, Laokoon-izmú és kígyókarú csupa indulat. Ilyenek vagytok ti bogos szemű, kíváncsian figyelő körtefák. Egyik a másik után úgy álltok az út mellett, mint a fából faragott szobrok galériája, és mögöttetek a szelídgesztenyefák magányos lombkazlai. Alattuk pincék, és a pincék déli, meszelt falánál a lila törzsű fügefák…

Ahonnan indultál, a hegy kapujánál őrködnek a berkenyék. Oly ritkák vagytok már, hogy sorra kérdezik neveiteket a fiatalok. És ti piros-sárga, kis gyümölcsökkel mutatkoztok be.

Az út másik végén, már a legelő közepén, mint óriás, kalapos, rideg pásztor, úgy áll a tövissel kerített akol fölött és a legelésző nyáj előtt a vadkörtefa. Az öreg, az ütött-kopott, amelynek magjáról nemesedett és hajtott itt e kopár és köves legelőn a többi. Nem királyok vagytok ti, inkább a Bakony és a Balaton környékének sokat kiállt és sokat látott öreg betyárjai. Akiket mindenki körülhajkurászott, szaggatott és vert, azért a kevés kopogós gyümölcsért, amely őszre sárgán világít zománczöld, ritka leveleitek közül. De higgyétek el, jobb a csórag, mint a fejsze. És ezt is köszönjétek meg, az ütést, mert annyi gyönyörű társatokat láttam már földre terítve, hogy egy embernek talán sok is.

101
4

Pedig nektek, barátaim, szép és óriás fák, bizony nemcsak tüzetek van, de szemetek és tornyotok is. És ki tudta jobban ezt, mint a halász és a pásztor. Hozzátok igazodtak ők a vízről. Itt egy óriás szilfa koronájához, ott meg egy terebélyes nyárfa sátorához.

– És a piros-arany boglyájú fűzfák a balatoni berkek széliben?… Talán bizony nem ők voltak-e a híres jelzőfák? Ők jelezték, hogy merre tartson a három-négy méter magas nádas sűrű rengetegében a kis hajó. Mert a nádtól csak a hajó orráig látott a halász és a berki pásztor is. De ha meglátta a toronymagas szilfa csúcsát, már tudta, merre vegye útját. Titeket nem a fejsze, kikezdett a szilfavész. Pedig keményen álltátok a mocsarat, de erősen szárad már a koronátok, és egyre kevesebb és sötétebb szép rajzú koronátok a nádasok fölött.

Annál jobban tartja és mintha helyetekbe állna a fehér és a kanadai nyárfa. Derékvastag gyökereik, mint az óriáskígyók kúsznak a berek fekete tőzegjében. És a feketéből az ágakon csupa ezüstragyogás lesz. Mint a fényes tallérok, úgy szikráznak a nyárfalevelek a sötét, berki vízen. Ragyognak fönt az égen, ha utat keresnek a pákászok, a horgászok a nádas dzsungelében, és fehéren tündöklenek, fehérebben, mint a felhők a vízen, ha a hálót keresik. Égen és vízen, nappal és éjjel is kísértik a vízi embereket a nyárfák.

– És a fűzfa? – Még csak az csalogatja igazából. Mert az nem az ezüstöt, de még télen is az aranyat juttatta a szegény ember eszébe. A hóban is fénylik a fűzfa sátra. A jégre zúdul vörös-sárga kontya. Egy-egy százéves, óriás sátor alatt a rétben, a nap elől elbújik akár egy kisebb birkanyáj is. A berkek szigetén meg egyenesen ezek alá építették a halászkunyhókat. Élő sátor alá, a le102vágott nádkévékből kontyosra kötött halászkunyhók sátrát. A fűzfa másban is barát. Rája teregették a hálót, odvába rejtették a szigonyt, és ágából készítették a fonott halfogó szerszámok egész seregét.

5

De félre veletek, ti zsombékos tájak. Szép, szálas erdők! De addig is, amíg a domb lábához visz az út, a völgyi kaszálók patakpartjain ott sorakoznak az égerfák. Néha egész ligetekké kerekednek. Sötétek, és igen szabályosan építkeznek. Vízszintes ágaik a csúcs felé egyre rövidülnek, mintha csak valami japáni táj fáinak rajzát idéznék hazai tájainkban.

Olyanok, mint valami különös, fekete színű fenyők, mert a levelük igen sötét. – És a barkájuk? – A mogyoróké sárgán világít, és az éger-berek fáké bíborszínű. A fűzfáké, mint ezer és ezer fiatal madárcsibe, úgy ül az ágakon, hogy gyönyörű keretet adjanak az első, óriás tölgynek.

A tölgyfa a tömör, szinte geometriai szerkesztéssel épült szilárdság és biztos egyensúly maga, ahogy törzsével a domb aljába ereszti gyökereit. Nem sátor az övé, de már-már kis zöld ország a tölgyfa koronája. Óriás átmérőjű törzsének porondja körül terített makk a disznók paradicsoma. Pásztorok és kirándulók tanyája, és szarvasok pihenője.

Lombjainak külön-külön kis erdejében megfér a vadgalamb, a vaskánya, a karvaly, és törzsén a mókus, és odvaiban a harkály, bagoly és a seregély. Innen a ligetes, tölgyes legelőről indul a völgy, és ahogyan szűkül, nem sötétedik, de kéklik. Nem a homálytól, a sudár gyertyánok sima kérge kéklik. Mint a remekbe öntött gyertyák állnak, és törzsükkel világítanak. Kora tavaszban és 103nyárban egyaránt. Akkor a rügyek pirosa, később meg a lombjaik zöld lángja is hozzálobog. Ha rólatok szólok, és köztetek járok, csakis őt idézhetem, és látom és hallom is legszebb szavú költőtöket, Csokonai Vitéz Mihályt, akinek ti, egyre ritkuló, szép szálfák, igaz barátai voltatok. A magánossághoz című versében így idéz benneteket:

Itt a magános völgybe’ és cserében
Megfrisselő árnyék fedez,
A csonka gyertyánok mohos tövében
A tiszta forrás csergedez.

Igen, akkor köztetek lakott, fáitok között, mert maga a megye is, Somogy, ahogy mondták abban az időben, maga is az erdőben volt. Köztetek keresett és kapott is vigaszt a ti poétátok.

A lenge hold halkkal világosítja
A szőke bikkfák oldalát,
Estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjnek angyalát.
Szelid magánosság! az ily helyekbe’
Gyönyörködöl s mulatsz te; ah ezekbe
Gyakran vezess be engemet,
Nyugtatni lankadt lelkemet.

E versnek végére mit tehetnénk még többet?… Sallang lenne csak minden szó. Csak egy nem! A kérés a védelemre! A kérés a sok méltatlanul és oktalanul leterített magányos óriás után a még mindig állók és élők érdekében.

1972
104
Vallomás Pécsről

1929-ben, hazaérve a középiskolások országos tanulmányi versenyéről, az érettségi szóbelin egy tizenöt soros Cicero-körmondatot nyomtak a kezembe. A körmönfont szóáradat hosszabb-rövidebb mondatgubancaiban egyetlen preparáció, egyetlen utalás segítsége sem volt. A szöveget egyenesen az érettségi biztosának adtam vissza, azzal a szerény kéréssel, legyen olyan szíves, és fordítsa le. Válasz: megbuktatott. Ez a váratlan fordulat az életemben elzárt attól, hogy a Képzőművészeti Főiskola felvételijére jelentkezhessek. Így, magam biztosítására, gyorsan beadtam egy kérvényt a Somogyi Újság szerkesztőségébe, ahová eddig is sokat irkáltam, és ahol már poétaszámba vettek. Az újságírásra nem került sor, mert szeptemberben a „szintén zenészek” székesfehérvári pótugratása után felvettek a pécsi egyetem bölcsészeti karára.

Tehát az 1929–1934 közötti pécsi öt évet, melyről megemlékezem, Cicerónak köszönhetem. S hogy ez így történt, annak ma harminc év távlatából nézve csak örülök. Örülök, mert ebben a városban, amely eddig csak Janus Pannoniust, a székesegyházat s azokat a rokonaimat idézte, akikkel Babitsék is barátságot tartottak, olyan meghitt légkör fogadott, amely emberi arányaival, ha szegényeset is, de családi méretet sugárzott, és mediterrán színeivel, légkörével közel állt a szívemhez.

105

Az intézmény, az univerzitás, amelynek polgára lettem, másfél folyosós bölcsészeti karával, az öt évfolyamán együttesen is talán csak 100 hallgatójával, ha úgy szelektáltak volna, hogy bukott diák és vassal bélelt, pincskalapos tanár ne kerülhessen oda, akkor bizony egy kísérleti, minta filozófiai iskola is lehetett volna. Amolyan 20. századi humanistaudvar-féle. De hát én is ott voltam, és rajtam kívül tán még 99-en, és hála isten, így olyan volt, amelyről érdemes szót ejteni.

Volt úgy, hogy az előadáson egy jelölt és egy professzor beszélgetett. Nagy kollégiumnak számított, ahol tízen ültek együtt. Előadás közben kinek nyugalmat adó, kit meg hányásra ingerlő szivarjaival kínálta a hallgatóit egyik professzorunk. Mindenki mindenkit ismert. Így becsületbeli kötelesség volt a jelenlét és a felkészülés is. Ha pedig kisütött a déli ragyogás, üres volt az északi terem, mert az előadó a pécsi akropolisz gesztenyefái alatt, a dóm előtt sétált, s mint a peripatetikusok magyarázta a tudomány lényegét és értelmét, nem pedig részleteit. Szinte hihetetlen, ha arra gondolok, hogy nemcsak a kis szemináriumi könyvtárakhoz – ahol szabad polcokon álltak a plafonig gyűjtött szakkönyvek és folyóiratok – voltak kulcsaink, de az öregebb bölcsészeknek, ha nem is az egyetem főkapujához, de a hátsó kiskapuhoz, akárcsak különbejáratú albérletünkhöz. Akkor és úgy jártunk ki-be az egyetemre, mintha hazajártunk volna. Akadt olyan polgár is, aki a villámhárító alatt, az egyetem tornyában lakott…

Hogy ki mit olvasott, mit tudott, mit írt, és mennyit ért, azt e kis közösség néma, de biztosan jelző szellemi műszere jól mutatta a bölcsészeti karon. E légköri sugárzásban polgárok és professzorok egyaránt ellenőrzés alatt álltak. Bár megvolt már 1929-ben is a művészhajlamú bölcsészhallgatók Batsányi Társasága (a hivatalos 106pécsi Batsányi Társaság 1946-ban alakult), de ennek felolvasó ülésein kívül is pontosan tudta mindenki mindenkiről, hogy min dolgozik. Ismerték és tudomásul vették még a városiak is – ha elmaradt érzésvilággal is –, hogy milyen verseket ír Zsikó Gyula, Lovassy Andor, és Mistral és Verhaeren melyik verseit fordítja Holler (Bajcsa) András. A napfényes, déli folyosó ifjú irodalomtörténészek és írók műhelye volt. Munkáik folyóiratokban és 40–100 oldalas értekezésekben jelentek meg. Ekkor lendült fel a Mayer-féle Kultúra Nyomda is. Tudtuk, hogy Dénes Tibor Péterfy esztetikájával bajlódik, Gálos Magda Justh Zsigmonddal, a kitűnő tehetségű, korán meghalt író és esztéta Kováts József pedig Török Gyuláról, Grandpierre az olasz regényről ír, s hogy az első gimnáziumtól egyvégtében osztálytársam Goitein Gyuri Móra Ferencről értekezik. Patkós György film- és színházesztétikával foglalkozott. Mindenki hallotta, kit vett célba Grandpierre szurkáló modorával, s milyen novellát írt Ijjas (Jankovits) Antal. Mesélték bővített kiadásban Tatay Sándor „világgyaloglását”. Babics András, Berky Imre, Georgovits József, Nagy Tibor és Ungár László tárgyi tudása mellett szerettük a humanista Kardos Tibor költőien tudós fogalmazásait. Az 1931-ben érkezett Weöres Sándor ennek a német nyomásra megszüntetett „családi” bölcsészkarnak doktorai közé tartozott. Értekezése A vers születése volt… – Diplomáinkat ma melyik univerzitás anyakönyve őrzi? – Vagy úgy jártunk, mint az Anjouk pécsi, első magyar bölcsészkarának diákjai? Ki sorolja fel neveinket? Mint Mohács után azokét… Itt szívbajok, frontok és koncentrációs táborok viharában megritkult ez a névsor, de a személyes emlékek ma is őrzik tán az irodalomtörténetnek a be nem váltott reményeket, és megszépítve tollaink emelik tovább.

107

A folyosó mögötti apró intézetekből ma is kihallatszik Tolnai Vilmos lelkes Arany János-magyarázata és zengővárkonyi szelídgesztenyések aljáról be-beruccanó Fülep Lajos „Művészeti kérdések” című előadásának visszhangja. És ki tagadná meg a Corso, Nádor és Royal kávéházak, a Flórián, Vadember, a Fehér Ló, Pacsirta, Virágcsokor, Kakukk csárda és a Rác-város kocsmáitól, az Arany Hajó és Faubli éttermektől a megemlékezést, hisz oly gyakran vittük irodalmi témáinkat falaik közé. Hajnalba nyúlt estéink után frissítő zuhany sokszor volt a Tettye-víz akkor még szabadon ömlő vízesése. Sokszor fürödtem alatta, és utána mindig szebben kelt a nap a város felett. És hogyha az emlékekhez hozzáveszem a Dunántúl és a Pécsi Napló irodalmi mellékleteit, Sásdi Sándor, Linder Ernő, Császár Géza, Gőbel Károly alakját és Ficzkó Gyulát, Dénes Gizellát és Fischer Béla és Lovász Pál személyét, egész pécsi művelődéstörténet kerekedik körém. E lapok fölött ott szivarozgat a cukrásszá lett ex újságíró, Gruber Viktor bátyám, a bohém, somogyi jegyzőfi, és velünk sétálgat kocsmáról kocsmára a holddal megvilágított Zsolnay-majolikazsindelyek zöld ragyogása alatt „Arany-testvér”, a kucséber.

Ilyen légkörben mozogtunk, és harminc év távlatából is világosan emlékszem azokra a Corso kávéházi estékre, amikor a ládákba ültetett pálmák és citromfák villannyal átvilágított levelei alatt (mennyivel kevesebb ma a mediterrán növény kávéházainkban) órákig hallgattuk nagyvilágból megtért egyetemi társaink dijoni, berlini, párizsi, római élményeit. Modern Háry János-mundérba bújtatott, fantáziagazdag filoszok mondták ravasz és komoly világjárásukat, és olvasták fel naplóikat. Éjfél után bent a tükrök között nem egy alkalommal különös, szürrealista szeánsz kezdődött. Ilyenkor dünnyögve 108kezdte mondani az egykori bohém, pécsi jogász: „Szállnak az agyamból a rőzsék” kezdetű versét. A cigányzenekar halkan kísérte a szabad-képtársítású, bakugrásos, költői mondatokat. Magasabb feszültség alkalmával a szomszédos színházból vacsorára betért színészek is bekapcsolódtak a szellemi mutatványba. Nyakba akasztott székdobok kemény dobpergése közben folyt a szalamanderos szavalás. És a sarokban Gorka, Pekár és Hodinka professzorok „bohém” triója tapsolt az irodalmi számoknak, hogy aztán egyenként elindulva, egymás mögött, libasorban, tíz-tíz méter távolságról, harsányan filozofálva ballagjanak hazafelé, miközben rövid, rusztikusan tömör mondatokkal is illessék egymás művészeti és tudományos nézetét. És az is előfordult, hogy fényképem „irodalmi elismerésül” – igaz, szomszédos volt albérletünk kertje – olyan házba került, ahol szentképeket nemigen szoktak őrizni. A dékán őméltósága bizalmasan közölte velem, hogy ez az állapot nem egyetemi polgárhoz illő. Válaszom, mint az érettségin a Cicero-szöveggel, de most már saját átfordításban ilyen szerényen egyszerű volt: – Ön tudja, én nem. De honnan, professzor úr, hogy ott van? – Átfordításom meghökkentő sikerű volt…

És ahogy ma a pécsi színek és harmincéves érzések és emlékek hálóját bogozom, e visszaidézett világban, az emléktájak másik vidékén meg kell emlékeznem Kocsis László költőről. Soha úgy meg nem látogathattuk a mindig mosolygót, hogy megértő szeretettel ejtett, népi tájszólása mellé ne hozatta volna föl káptalani borait és felvágottait. A le-leránduló Berda Józseftől a helyi Weöres Sándorig az írónévsor ábécéje szerint nagyon sokan megtörölték az asztalnál a bajszukat. Mindig jó ízzel jöttünk el a barokkos homlokzat órája alól. Janus Pannonius püspöki asztala nagyobb és gazdagabb lehe109tett, de szeretete aligha nagyobb, mint a dóm költőjéé. Magasan a közszellem salabakter és szőrszálhasogató, polgári mércéje fölött állt. Sokszor a gyomorkorgás is összemuzsikálta ezt a barátságot. Akadt olyan idő, különösen az ötödik év végén, hogy külön útikalauzt kellett összeállítani. Útjaink térképére az utcákat, nehogy találkozzunk, a hitelezők cégjei szerint rajzoltuk föl. Általában, ha kissé zárkózott volt is, de meghitt kedélyű és segíteni kész szegénység levegője áradt szét az egyetem és a város falai közül.

Egyetemi éveim alatt ismerkedtem össze a regényíró orvosszigorló Marék Antallal is. Felvidéki volt. A Pozsonyból tíz évvel korábban Pécsre került egyetemünkön tanult, ahol akkor még több volt a szlovák anyanyelvű altiszt, mint a magyar. Mennyi, mennyi érdekes történetet meséltek Pozsonyról! Kezdetben Marék küldözte írásaimat a szlovákiai magyar írók folyóiratának, a Magyar Minervának, később már én, Weöres, Vas István, Forgács Antal verseit és kritikáimat első kötetükről. Sok versem és első kisregényem is ott jelent meg. Így kerültem Pécsről szorosabb kapcsolatba Prága, Pozsony, Kassa és a Sarlós-mozgalom íróival. Mindig eltűnődtünk azon, valahányszor havonta pontosan megérkezett a Reinel János által jól szerkesztett és szép kiállítású Magyar Minerva, hogy mint lehet az, és milyen is az a hazai „kultúrfölény” és irodalompolitika, amelyiknek csak fővárosi írói és folyóiratai vannak?

Így jutottunk néhányan arra a gondolatra, hogy Pécsen megjelenő, irodalmi folyóiratot teremtsünk. 1932-ben történt, egy évvel a Janus Pannonius Társaság megalakulása után, hogy tervünkkel, mint máskor, most is felkerestük Várkonyi Nándort, akit nemcsak az egyetemről és a könyvtárból ismertünk. Puritán, csupa könyv lakása és irodája az Egyetemi Könyvtár múlt századi 110szép palotájában nemcsak a pécsi és baranyai, de az ország íróinak is gyakori találkozóhelye volt. Nem mint diák a professzorhoz, de mint baráthoz jártunk. Tudása alapos, és európai tájékozottsága, segítő türelme, megszállott lelkesedése és szerénysége magához vonzotta a fiatalokat. Itt nála tárgyalgattuk meg (ha megjelenhetett volna) a Sorsunkat kilenc évvel megelőző Öttorony című irodalmi folyóirat tervét. Úgy látszott, hogy lesz belőle valami, mert előszavát Weöres felkérésére már meg is írta Babits Mihály. Anyagi bázis híján az egész csak terv maradt, és csak 1941-ben született meg a rég várt dunántúli folyóirat, a Sorsunk, a Janus Pannonius Társaság irodalmi lapja. A társaság 1931–1934 közötti, csaknem minden felolvasó ülésén ott voltam. Zsúfolt termek… És ünnepi hangulat sugárzott az emberekből. E felolvasó ülések az élő magyar irodalmat hozták, tájaink színével tarkítva, nekünk, a húszéveseknek. Az élettel egészítették ki a klasszikust. 1934 után, amikor visszakerültem szülőhazámba, Somogyba, és azután is, bármerre jártam, ez az irodalmi folyóiratokban és társaságokban újra és újra föl-föllélegző pécsi légkör nemcsak kapocs volt a város és köztem, de gyökeret vert emlékeivel, árnyalt és derülő érzéseivel munkáimban és tetteimben; azt hiszem, ma is színezi stílusomat.

Ami a tájat illeti, és a történelmi, gazdasági arculatot, arról is szeretnék megemlékezni. A táj önmaga – ragaszthatnak bármilyen címkét munkásságomra az irodalomkritika patikárusai –, bátran kimondhatom, különösen sohasem érdekelt. Magamat pedig akkorának sohasem tartottam – írhatták, hogy a „dunántúli táj és lelkiség kifejezője” stb. lennék –, hogy egy ilyen irdatlan értéknek, mint amit Pannónia szelleme és arca sugároz, annak 111értőjének hittem volna. Ezt a rám oly sokszor akasztott „dicséretet” inkább felületességnek, a lényeg megkerülésének tartottam. Hisz legtöbb kritikusom a pannon szón, mint jelzőn, túl alig ásott. A külsőről leltárt felvenni sohasem volt szándékom. Ám a táj és a rajta született társadalom és annak műveltsége és történelme együtt, az egész, valóban mindig izgatott. De ebből is elsősorban az az emberi érzés és gondolat érdekelt, amelyet a test és lélek kegyetlen társbérletében születő alkotásokban megjeleníthettünk. Az a játék és az a művészet, amelyet az ilyen egész táj ihlet. Erről vallani és ilyen művet alkotni természetes, hogy csak annak a világnak külső és tartalmi formáival (segédeszközeivel) lehet, amelyben élek.

Azt hiszem, az ilyen törekvés nem a külsőre, de a sokrétűségre és egyetemességre való vágyat jelenti. Ehhez sok más vidék is adhatott volna teret, de jobbat és tömörebbet, mint a pécsi, kevés. E tájon a történelem olyan sokrétű tárgyi és szellemi és etnikai kincset préselt egybe, és a rómaitól napjainkig akkora kontinuitással, hogy kimerítésén csak kísérletezhetünk. Köveinek és stílusának rajzait meg egyenesen élesebbé teszi az a mediterrán fény, amelyik megérleli a fügét e házak udvarán, a szőlőt a török templomok felett, és a fenyők alatt a mandulát. Mindennek mai ihlete, ha kiérezzük a valóságból, a legnagyobb mű megszerkesztéséhez is elég.

Ezután még mit mondhatnék többet mai kapcsolatomról e várossal, melynek oly sokat köszönhetek? Az a tény, hogy végre van egy havonta megjelenő folyóirata, azt hiszem, abba a kerékvágásba zökkentette szellemi életét, amely szárnyat adhat a fejlődésnek. Csak bánni és élni kell tudni vele. Szerkeszteni, oly pontosan, mint a kört, amely ha kicsi is, de mindig az egészet jelképezi. Az „Ötéves Jelenkor-est” zsúfolt háza és az ifjúság Jelenkor-vásárló kedve ilyen jó szerkesztést bizonyít. 112Olyasmit, hogy a lap jól keresi a ma szívét és hangját. Csak azt fájlalom és ezt ismét leírom, hogy a szerkesztés mellett halványabb a lap szervezése, pedig nemcsak a jó bornak, de a betűnek is kell a jó cégér.

1964
113
Georgikon és Helikon
Keszthely

A Dunántúl szívében a Hévíz, Sümeg és Badacsony közötti táj háromszöge földrajzi és művelődéstörténeti kincseivel olyan, mint egy nemzeti park. Mert hol is találjuk párját az itt elénk táruló földtani – már-már szobrászi remeklésnek és egyéni éghajlati és környezeti varázsnak? A táj maga közel harminc kilométer partszegéllyel a Balatonra ereszkedik. Vízről, partról – csónakkal, vitorlással, hajóval, gépkocsival és vonatról – egyaránt gyönyörű panoráma kíséri az érkezőt. Nem is olyan régen a Zala–Kis-Balaton mocsarán át még rév- és kompjárat közlekedett. A városka öbleinek nádfalas folyosói, sötétzöld, kis szittyószigetei, strandjai csak tarkítják a balatoni panorámát. Vitorlázók, horgászok, vízisportkedvelők, fürdőzők és természetjárók kedves városa ez a hegyekkel beszegett, ősi település.

A tó fölött, Egry József – ő is a város lakója volt – párás fényei fölött már messziről négy épület tűnik elénk. A dombi partról a Festetich-kastély. Ez az épület a hajdan óriás uradalmat és Drezdát, a Zwinger oszlopos, kupolás vonalát idézi. A kis házak fölött a plébániatemplom magas hajója a középkort és a történelmet. Lent, a kikötő mögötti szigetfürdő és a nádból kiemelkedő Helikon Szálló sokemeletes hasábja már a fürdővárost. Az egyre korszerűbben épülőt. Ha ezek megjelenéséhez és hangulatához hozzávesszük még az ősi Georgikont és utódját a mai Agrártudományi Egyete114met, akkor megérezzük azokat a gazdasági és szellemi erőket, amelyek kialakították és ma is formálják a várost. Itt a környezetben a természet, a szép valóság és a szellem együtt sugárzik. Keszthely esetében nem véletlen, hogy a magyar irodalomban ez a balatoni kisváros a Helikoni ünnepségek székhelye lett. A magyar költők első ünnepi üléseit Berzsenyi, Kisfaludy Sándor, Pálóczi Horváth Ádám, Dukai Takách Judit részvételével tartották itt a 19. század elején. Ennek emlékére, Európa első, 1797-ben alapított gazdasági főiskolájának, a Georgikonnak parkjában fényes ünnepségek közepette, nekik és Kazinczy, Csokonai tiszteletére emlékfákat ültettek. Ezt a szép hagyományt a keszthelyi tanács és az iskolák meg néhány dunántúli költő felújította, és azóta Keszthely ismét a dunántúli ifjúság irodalmi, zenei ünnepségeinek, versengésének a színhelye. Berzsenyi Keszthelyt idéző verse ma is él.

Itt a keszthelyi zöld parton emelkedik
A csendes Helikon. Jöjjetek, ó szelíd
Áon szűzei, és verjetek itt lakást!
Nézzétek, mi kies sorhegy ölelgeti
A tér telkeit és a vizenyős lapályt;
Itt leltek gyönyörű thessali berkeket,
Bércforrást, susogó völgyeket és homályt.
Gyakran múlatoz itt hinaras öblöken
Nereus, sáskoszorús nymphaleányival;
Gyakran zengeti itt Árion énekét
A hold fénye alatt gerjedező vizen.

Az sem véletlen, hogy itt az öböl és a hegység zugában a történelem egy külön kis kultúrát teremtett. Fenékpusztán már a keltáknak is volt házakkal beépített települése. Erre épült II. Constantinus császár idejében 115Valcum, a rómaiak révét és a főútvonalát védő erődváros. A várfalakon belül középületek, bazilika, templom és utcák házsorai helyezkedtek el. Talán e falak között született Nagy Theodorik, a keleti gótok királya is. A történelem forrásai szerint a Balaton-mellék volt a szülőföldje. Ma e romok között fut át a műút és az a gyönyörű gesztenyeallé, amely a szép, ampír sírköveiről, szobrairól híres temetőt is érinti. Hun, germán, avar sírok leletei bizonyítják, hogy a honfoglalásig élt ez a római ihletésű Keszthely-kultúra.

A mai városközpont hangulatát a főtéren, dél felől, a plébániatemplom magas hajója és gótikus ablaksora szabja meg. Északról, ennek ellentéteként, a templomhoz várszerűen csatlakozik a hajdani kolostor egyszerű, barokk homlokzata. Ki hinné, hogy együtt ez volt a sok harcot látott keszthelyi végvár?… Ma a tér derűs hangulatát a tanácsház sárga színű, copf stílű homlokzata még mediterránabbá teszi. A tértől északra összeszűkülő Kossuth utca adja a mai városjelleget. Az utcákat várossá szépítik épületeik. Látszik, hogy jelentős művészek, uradalmi építészek és a városka jó ízlésű iparosai együtt dolgoztak ennek a 18–19. századi hangulatnak a kialakításán. A Március 8. tértől a Festetich-kastély barokk kapujáig erről beszélnek az épületek. A kastélykapu előtt a Szabadság utca szélesre tárul. Két oldalán a házak majd trapéz, majd háromszögű homlokzataikkal érdekes, magyar barokk hangulatát keltik. A kastély maga külön építés-, kert- és bútortörténeti fejezet. Könyvtárát, a Helikon Könyvtárt nyaranta sokezren látogatják. Itt áll a városka legrégibb szállodája, az Amazon. 1715 óta a Balaton környéki utazók, vándorló költők, művészek, így Csokonainak is, beszálló vendégfogadója volt. Sarkától nyugatra fordulva, a Georgikon utcában – a keszthelyiek kedves Gyorgyikon 116utcájában – találjuk a Georgikon emeletes épületét. Műemlék és művelődéstörténelmi emlék. 1797-től a magyar mezőgazdaság fejlesztésében külön szerepe volt.

Visszaindulva oda, ahová hajóval érkeztünk, a Kossuth utca szép copf stílű és klasszicista épületeit elhagyva, kis lejtős utcákon ereszkedhetünk le a Balatonhoz. Olyan ez a városrész, mint egy irdalt keszeg oldala. Az utcák vágásai több évszázadról beszélnek. Történelmi települést bizonyítanak. Házai romantikus és eklektikus homlokzataikkal derűt és egyensúlyt sugároznak. A nemrég nádtetőt cserélt kisiparos- és kereskedőházak takaros egyszerűséget. Lábuknál e partszegély valamikor halászok és hajós jobbágyok lakóhelye volt. A Hajó utca árulkodik erről, és az oklevelek, melyek bizonyítják, hogy Széchenyit megelőzve Keszthelynek a balatoni hajózásban úttörő szerepe volt. De kellett is, mert mint egy tóval és mocsarakkal körülölelt magyar Velence, úgy állt a város a Magyar-Tenger sarkában. Így aztán Fenékpusztánál, a Zala-torkolatnál olasz és holland mesterekkel egész hajópark épült. Embert, állatot, sót, bort, trágyát, élelmet egyaránt szállított ez a kis flotta, amely vizének tükrében valóban egyéni arcú környéket ringatott.

Az ormokon várakat. Hegyhátjain erdőket és kápolnákat. A szőlőhegyek déli lejtője pincés hegyközségeket. Széles völgyei kaszálókat, ligeteket és Keszthely és a Balaton mögött még egy tavat is rejtett. Hévíz meleg sárvulkán tavát. A hajnalonta párázó, égszínkék, estére pedig már a sötétlila színű, gyógyító tavat. Környékén kirándulók és történelmi helyek. Közöttük a legközelebbi Egregy. Kis helyreállított, román temploma a magyar középkor kisközségeinek harmonikus szépségű típustemploma. A Dunántúlon ilyen kis tömpetornyú, kőből rakott templomokat százával pusz117tított el a török. Így cserélhette aztán ki a barokk építkezés a tájjal szépen összehangolt, magyarországi román stílusú építkezést, a sokszor üresen kérkedő díszeivel. Aki e tájat járja, az valóban Berzsenyi szavával, méltán mondhatja:

„Nézd, valamerre veted szemeid, szép minden előtted.”

118
Csak a tó marad?
Nemesvita környékéről

Ami a hegyről legurult, a jó formájú köveket, évszázadokon át mind-mind összeszedték. A haszontalanból meszet égettek. A hegyláb forrásai pedig megmutatták, hol van az agyag. A használható köveket ezzel az agyaggal és a mésszel házakká ragasztották.

A házak fehérre meszelt tűzfalain egy-egy kőszobor áll. Legtöbbször szentté avatott magyar királyok állnak az ormokon, és lábukig ér a permetezett szőlőlugas. Mint a szőnyeg, hogy rajta lesétálhassanak a templomnál kibuggyanó forráshoz. Időnként talán itt mosakodnak derékig nekigyürkőzve, mert a trágyával kevert benzines port mind rájuk verik a hegyi versenyzőként száguldó gazdák.

Hogy mikor jönnek le, senki se tudja, mert mindig fönt látják őket, és némelyiknek hiányzik századok óta a lába is.

Az utcák itt csupa fölfelé húzó kacskaringók. Egymás fölötti emeletek. Márványsimára koptatott mészkőfejek kegyetlen buktatóival. E faluban minden motorkerékpáros egy-egy győztes terepversenyző. A traktoros olyan bátor és szép vonalakat rajzol gépével maga után, hogy a motorvezetés Picassója lehetne.

A fordulókban egy-egy közkút. Sajnos, egyik sem faragott kőből készült. Csak dísztelen, vasazott beton, két-három kötélfuttató csigával. Mély torkuk falán belül, a hűvösben örökzöld repkény ragyog. És arról ne119vezetes ez a falu, hogy a fürge és ügyes párttitkár jár le a mélybe szakadt vödrökért. És nemcsak a szépasszonyokét hozza fel, de a szegényekét is. A minap a plébános vödrét is ő hozta fel, hogy legyen vize.

A kétszáz éves hajdani kocsmában talált otthonára a szövetkezeti bolt. A templom tornyánál magasabban áll, és olyan ma is, akár egy udvarház. Oszlopai és a homlokzat sárgára meszelt. Terasza kőből rakott. A szárazkapu bejáratára – ahová hajdan éjszakára a bakonyi betyárok elől a tyukászok és vásározó mesterek fogatai álltak be – szép faragott kerékvetők vigyáznak. Olyanok, mint valami pogány bálványok, amelyeket a házból az utcára tessékelt a szeretet.

Ide ültek ki, erre a teraszra a hajdani farkas- és vaddisznóvadászok. Ma az öreg pincéből felhozott, kimustrált hordókban leánderek szunyókálnak.

Körülöttük a régi házak mind bolthajtásosak. Pincéik szűk ajkú szellőzőkkel, karnyi vasrácsokkal. A szóbeszéd és legenda szerint a törökök Kanizsáról és Győrből vendégeskedni gyakran kiruccantak ide, ebbe a hegyi faluba. Itt ették, itták ezekben az udvarokban mindazt, amit a szent Korán tiltott. Ebben a kis hódoltságzugi paradicsomban, ahová, úgy tartották, még Allah sem láthatott be.

A tömör házak előtt útra néző, magas kőfalak állnak. Olyanok, mint a bástyák. Az ablakok, mint a lőrések, kőkeretesek, kicsik és vasrácsosak. A bástyák szélén sötét, kerek bukszusok. Mint zöld, nagy, élő ágyúgolyók. Széjjel is szaggatták gyökereikkel már ezeket a bástyákat, akárcsak az élet ostroma a régit. El is költözött már innen a kovács, a bognár, a kádár, a cipész és a borbélymester is. Mert ahová alig talált be a török, betört oda a készáru. És egyre csak újul és újul és megváltozik minden. És mintha pegazussá változtak volna, 120elrepültek a lovak is… Ragyog a villany, duruzsol az önborotva, szól a rádió, televízió, fénylik a készcipő, amely olcsóbb, ha eldobják, mintsem talpaltassák. A bányák pedig elhívták a fiatalokat is.

A betű hajnalonként a környék apró városkáinak iskoláiba szólítja az ifjúságot. És aki visszajön közülük a faluba – mert nem tanították ilyenre –, azzal kezdi, hogy lebontja a tűzfalat, és kidobatja a szép zsalut a hideg, de divatos esslingeni redőny miatt. Kidöntik az oszlopokat, és befalazzák a boltíveket, nehogy még megtalálja a jelen és a jövő e kis porták körül a szegénynek vélt szépet és az ósdinak vélt harmóniát. Az apróban a helyesen alkalmazott mérték naggyá nőtt arányát, amelyre ma is tanítani kellene mérnökeinket…

És lassan nem lesz már mit mutogatni a régiből se magunknak, se a szép hársfás és szelídgesztenyés, balatoni falvakat luxuskocsin kereső idegeneknek sem. Csak a tó marad. Az ragyog itt még ősiségében a kertek alól erre a kőből és sárból rakott falura, amelyet úgy, ahogy van, védetté kellene nyilvánítani. Védetté, tájával együtt. Fenyveseivel, tölgyes legelőjével, dió- és mandulafás présházaival, mert olyan szép, hogy meglátta még így is a világ, és megláttuk mi is. – De hogyan? – Jönnek már mérnökeink, hogy építsenek ide nekünk és az idegeneknek is.

De vigyázzunk! Mielőtt nekikezdenénk, én itt Badacsony–Tapolca–Keszthely teljes háromszögét védetté nyilváníttatnám. Sőt, kitolnám szívem szerint e háromszög csúcsát Sümegig. Azért nyilváníttatnám védetté, hogy ki ne űzhessük e táj tündéreit. Nemcsak a házakért és falvakért, de építkezés közben, külön-külön minden egyes szép fáért és ligetért is harcolnék, nehogy a vissza a természethez és a tarka sátrú kempingek korában úgy járjunk, hogy a tájban csak az emeletek marad121janak. Mert ezek az új épületek bizony a még illatos hegyi kaszálók, a szőlővirág és a bor, a halas nádasok és a gyümölcsös, szép tájú ligetek miatt költöznek majd ide… De ha már nem lesznek?… Keresünk talán újakat? De találunk-e? Ez a kérdés. Egy biztos, ilyen szépet, amilyen még most is, aligha…

122
Bulgár mozaik
1

Elkerültük vendéglátóinkat… És a Balkán Hotelben nyitottak számunkra egész lakosztályt… Ilyen otthonosan indult az első nap. És három hét után is csak azt mondhatom, Bulgáriában mindenütt így találtam magam. Közvetlenség és meghitt szerénység és vendégszeretet vett körül… Szófia maga is amolyan emberre szabott főváros. Hiába fut a milliós lélekszám felé…

Ilyen volt a hangulata az első kora reggelnek is, amikor dudaszó ébresztett. Ahogy kinéztünk, ezt láttam: török dzsámi, a tér elejében egy római templom, balról görögkeleti kupolák, és a vasárnap reggeli, fővárosi csendbe belehasít a duda- és furulyahang és egy dob. Fehér ruhás, falusi menyasszonyt és vőlegényt kísér a hegyvidéki népviseletről árulkodó menet. Olyan otthonosan és természetesen vonulnak zeneszóval az esküvőre az ország fővárosának főterén keresztül, mint nálunk falun. Tiszta, emberi egyszerűség a civilizáció csörömpölésében.

2

Régi kereskedők, tehát az emberek kíváncsi természetűek, de nem annyira, mint a dalmátok vagy görögök. És ha kérdezgetés közben meghallják, hogy Kaposvár, mindjárt mondják is tovább: Pécs, Villány, Harkány, Szigetvár, Dombóvár… Igen, egyszerre az 1945-ös somogyi és baranyai háborús emlékek vesznek körül. 123És mosolyognak az öreg katonák… Mosolyognak, mert jó arra gondolni, hogy bár háború volt, de fiatalok voltak akkor, és túléltük… Így barátkozunk itt is, ott is, és ez folytatódik az írók között is, ahol már első alkalommal különös örömmel hallottam, hogy a Kalevalát barátunk, Nino Nikolov fordítja. Munkájában Vikár Béla fordítását együtt használja az eredetivel. És még mennyi irodalmi, történelmi és néprajzi vonatkozás és kapcsolat… De vajon kihasználtuk-e?… Nem hiszem. Még az elején sem tartunk.

Az Írószövetségben és az irodalmi eszpresszóban a sok szakállas, ikonfejű, de filmcsillagosan öltöző fiatal a Coca-Cola, a fekete és szilvapálinka illatában, bolgár, francia, majd angol, németre fordul a szó, mert külföldi vendégek és íróküldöttségek tagjai találkoznak itt is, ott is. Ma este a Nemzeti Színházban Hristo Smyrnenski-emlékünnepség lesz. Néhány nap múlva pedig „A bolgár költészet 11 évszázada” elnevezésű költői találkozó Rilában…

3

De addig is Sipos Gyulával Tirnovót nézzük madártávlatból. A Jantra folyó kék szalaga úgy kanyarog, oly merész ívekkel vágja át a város sziklafalát, hogy már-már alig van helye a szűk utcáknak, a házaknak a szűk sziklanyakon. A repülőgép fedélzetéről, a Balkantourist hoteljének szakadék fölé nyúló teraszán ülve még meglepőbb a látvány. Kétszáz, kétszázötven méter mélységű sziklafalak. Függőlegesek, mintha fűrész vágta volna őket. Ezeken a sziklákon született meg a második bulgár állam. Bizáncot rázta le.

És megépült a Zaravec és Trapezica ormán a vár. A váron belül a patriarchák és királyok palotái. Náluk 124alacsonyabban és velük szemben a bojárok vára. De az éghez legközelebb a tirnovói patriarcha lakott. A királyi palota fölött. Egyre lejjebb-lejjebb ereszkedve a nép, a Jantra partjai felé… Azt hiszem, ilyen kőbe merevedett szemléletességgel a középkori feudális állam hierarchiája sehol sem látható. II. András királyunk is megjárta lépcsőfokait. Az Aranybulla passzusai már kísértették őt, de inkább a görög–magyar császári és királyi birodalom terve. És mert II. Assen János cár bőven adta a magyar lovaknak a zabot és a lovagoknak az ígéretet, nála maradt feleségnek és a tervek zálogául II. Andrásunk Mária leánya… És a török?… Vajon sejtették-e Tirnovóban a rettegett és utált Bizánc mögött „Konstantinápolyt”?… A bolgár reneszánsz pusztulását?… Ikonok, freskók kiszúrt szemét és kifüstölését… A bőrbe kötött könyvek és oklevelek égetett emberhúsra emlékeztető bűzét?… A tirnovói festőiskola műveinek pusztulását, melynek megmaradt darabjait Szófiában a Nyevszkij-székesegyház altemplomának galériájában láthatjuk… – És mi a modern? – kérdeztük az ismeretlen mester sakkos osztású képmértanában meghúzódó szent ikonja előtt… Említsünk ellenpárként mai mestereket és műveket? – Egy szó mint száz: a jó mindig is egyenlő a maival és az élővel! Az úgynevezett modernnel… Csak maradjon meg… Tirnovóból a török után csak rom maradt, pedig a Balkán Ravennája volt. Ezek a kis utcácskák már a 19. századi bolgár újjászületés romantikus szépségű, fából, kőből, vasból épült, szőlővel futtatott emlékei.

125
4

Rila… Itt állunk a kolostor előtt… Bulgáriában külön világ a kolostoroké. Ma is csak gyalog, szamáron vagy gépkocsival közelíthetők meg, erdők, völgyek és hegyek között. Kivételes helyzetüket az adta meg, hogy a török alatt is a bolgár szellem és irodalom és művészet és a nemzeti gondolat várai voltak. Minden szerzetes a török szemében egy kicsit betyár is! A csuha amolyan egyenruha volt. A kolostorok nemcsak papjaikban, de mint menedéket adók és szabadságharcosokat rejtegetők, így magyar képpel élve amolyan szent szállások és tanyák lettek. Preobrazsenszk kolostora fölött ilyenek voltak a remetebarlangok is. De még inkább ilyen a rilai kolostor, melynek kapujában most száz költő áll. Kis bolgár úttörőlányok csokrokat adnak át. Kezemben virággal és gomblyukamban „A bolgár költészet 11 évszázada” szalagjával állunk az óriás méretű kolostorudvaron. Várjuk a cella kulcsát, amely éjszakai szállásunk lesz. Lenyűgöző látvány ennek a több szakaszban épült, ezeréves épületnek az udvarra néző három- és négyszintes árkádsora. Méreteit, érdekes, nem nyomják, de még emelik csak a 2925 méterig nyúló havasok ormai… Ott állunk két lengyel költőnkkel, és nyugodtan várunk. A látvány varázsa köt. Üzbég, orosz, német, magyar, francia, angol mondatok kavarognak a bolgár zsongásban, mert itt vannak a hegyi falvak lakói és a közelebbi, távolabbi, kisebb városok küldöttei is az esti ünnepségre. Van olasz műfordító, francia irodalmár, török, sőt egy szem indiai költő is. De sokan hiányoznak is, ha nem is a szervezés miatt…

Már leereszkedett az éjszaka. Fáklyalángban áll az udvar. Félkörben álljuk körül a Mária születésének tiszteletére emelt templomot. A bolgár Írószövetség nevé126ben Dora Gabe költő, a francia és a lengyel költészet tolmácsolója gyújtotta meg a költészet jelképes lángját. A templom előcsarnokában ülnek az íróvendégek. Mögöttem a Purgatórium freskójának jelenetei és Mihály arkangyal, kardosan a gazdag ember mellére állva, hogy lelkét elvegye. Előttem a jelképes láng és az óriás, holdas kolostorudvaron a hallgatóság. Így szólj, nézek körül, és biztatom magam.

Vacsora alkalmával négynyelvű, kis, kék borítékos könyvet kaptunk mindnyájan. Címe: Bolgár költők a kilencedik századtól a huszadikig. Huszonhét költő huszonhét verse bolgár, orosz, francia és angol fordításban. És már meg is kezdődött az a költői verseny, amelynek témája a „Rilai éjszakák”. Másnap délelőtt a győztesek verseiket itt zengték el az óriási udvaron. A hallgatóság egy része a kolostor múzeumába ment. Mások kenyeret, kalácsot és szőttest vittek Máriának. A harmadik része pedig mindkettőn csak mosolygott…

5

Ismét a felhők nyájai. De most a Balkán gerince fölött, Szófia és Burgasz között úszik a gép. Elvont ábrájú, ekével vágott metszetek lapjai suhannak a felhők árnyéka alatt. Mintha a képkivágás és -szerkesztés és ábrázolás és színélmény meggyőzően új stílusa születne előttem, gépünk ablaka alatt. – Ez lenne Bulgária? – Széles távlatban ez… – És az ember? – Ott van ő is, őt nézem, hiszen minden ábra ott lent az ő keze vonása… – És a mai festők képei a Művész Házban? – Múzeumokban?… – Aztán kettéhasad a kép és a gondolat. A Cserno-More, a Fekete-tenger partszegélye repíti szét a tablót, és megnő a kék elem. Függőlegesen tágul. Derékszögben úszik bele a repülőgép. Alattunk nő a 127tenger is. Felettünk nő az ég. A burgaszi kikötő hajói ülnek az átvilágított elemen. A gátak, gyárak és városalaprajz eltűnik, és már gépkocsival megyünk Szozopol felé.

6

Szozopolhoz közel a török határ. Rákóczi rodostói házát látom száz és száz változatban ebben a kis halászvárosban. Falai alatt csattog a Fekete-tenger… Szozopol fönt ül a sziklán, és úgy fénylik az ég körülötte, mintha a Hagia Szófia kupolájáról sugározna eddig. Nem a félhold! A mulandó csillogás helyett a telihold sétál a csillagok között és itt lent a tengeren. E ragyogásban Bizánc is kísért, mert itt áll emlékeivel, de a bolgár kertészet, halászat és okos kereskedelem eredményeinek gazdagságával körülölelve.

A piros-lila sziklákon megtörik a hullámverés. Ez hozta ide a görögöket. Megépítették a kikötőt és Apollóniát. Mert Szozopol neve Apollónia volt. Az időszámításunk előtti hetedik századig mentünk vissza. A templomból átalakított fehér falú múzeum parkjában óriás horgonyok állnak. A kagyló- és mészüledéktől vastagon belepve, érdekes technikával készült szobroknak hatnak az óriás amforák és gabonatartó cserepek között. E horgonyok lánca már az idő. A régi tenger mélyén. Hátterük az ég és a sötét, sós víztömeg. A sokat látott bölcs. Aki mindig tanít. Csak a szavát nem értjük. A sokat látott, akinek vizében Anaxander is megmosta testét. Elpanaszolta életét, mint Tomiban Ovidius… Ránk csak sírköve maradt, amint hűséges kutyáját eteti. De ez a sírkő sem Szozopolban áll. A kis városkában csak egy utca őrzi a nevét. Sírköve, a jón plasztika e remeke a szófiai Régészeti Múzeumban beszél a fekete-tenger-parti görög művészetről.

128

A trák, görög, római kövekre épült faházak, mint a csókafészkek, úgy ülnek a szozopoli félsziget sziklafalán. Fából ácsolt birkaszarvszerű gerendák tartják az emeleteket. A 18–19. századi népi műemlékek. Csak egy-egy öregasszony néz az udvarról a tengerre, mert nappal ott kint van az egész város. Egész flotta szűri a tengert. És este, ujjaik közé szorítva a halak farkuszonyát, mint a zöld sörösüvegeket viszik az ízletes palamutot a parázsra.

Mögöttük az öbölben maradnak a kunkori orrú hajók. Kis árbocaikon mint a lampionok, olyanok a viharvászonnal bevont őrszemkosarak. A kikötő előtt Szent Iván és Péter-Pál szigete. Óriás hátú halak. Fekete-kéken fénylenek. Szilvapálinka és kávéillat vegyül a sós, tengeri levegőbe. A holdtól zöld a múzeumtemplom fala. Alszanak, vagy elindultak a festett görög kerámiák istenei, emberei és állatai?… Megyünk az Apollónia-szálloda felé. Hátha megérkezett a tengerről a portás is…

7

Az Emonia fedélzetén lengyel barátunkkal együtt hagytuk el Szozopolt. Célunk a bolgár Napos-part. Burgasz kikötőjének torkában egy magyar hajó keresztezi az utunkat. Aztán nagy sópároló és szőlőtáblák négyszögei között haladva ott is vagyunk már a Glóbus Hotel hetedik emeletén. Ragyog a szeptemberi fényben a tenger és a homok és mögöttük a hegy kék sarlója. Két teve kérődzik a homokon a nyárfák aranya között. A külföldi turisták kedvencei… Mellettük ott áll a létra. Kéznél a trópusi sisak és a szemfüles fényképész, akié ez a két közönyös és bölcs állat. Bolgár földön kelet romantikájának szimbólumai.

Alig három kilométerre Neszebir „szigete”. Legalább129is én úgy vélem, az lehetett a trák, görög, római időkben, és talán a bolgár cárok és a török napjaiban is. Most hosszú, keskeny autóút köti össze a homokos lidóval, ahonnan öreg szélmalom néz a volt görög kikötő, Messembria erődítésére. Alig 300 méter széles és 800 méter hosszú ez az ősi városka. A bizánci templomok szigete. Hajdan – úgy mondják – a szűk utcák minden szögletében állt egy-egy templomocska. Legalább negyvenről regélnek. Ma tíz áll a tenger és az idegenforgalom ostromgyűrűjében. És az idegenek az Olimp, Neptun, Venus, Nimfa és Amor utcákban sétálnak. A ma álló tíz templom küszöbén át tíz évszázadon sétálhatunk keresztül. E tenyérnyi félszigeten az 5. századtól a 15. századig egy évezred emlékeit láthatjuk. A mükénéi jellegű görög fundamentumon az ókeresztény-bizánci stílus és a bolgár reneszánsz legszebb templomai ezek az egyre nagyobb áldozatokkal restaurált épületek. Közülük Keresztelő Szent János II. századi egyháza a Régészeti Múzeum. Szűk hajóiban egymás mellett állnak a mezítelen nimfák és az ezüstpatkós glóriájú szentek… Vénusz és Szűz Mária… A szentély félkörében Bacchus-torzók és bizánci angyalok. Szemben egymással aranytól csillogó ikonok mártírjai és lányrabló szatírok… A Fekete-tenger tintasötét vizéből, mintha a történelem hálója Európa-Ázsia határán ide húzta volna össze, erre a kis félszigetre emlékeit.

130
8

– És a mai emberek?… Nyugodt szorgalom és segíteni kész, kíváncsi figyelem árad a népből. Okos higgadtság… Az üzleti kiszolgálók pontos méréseiben, szolgálatkészségében és a gondos gyorsaságban nagy kereskedőmúlt beidegzett mozdulata és ösztöne dolgozik. Mindez öntudattal párosult. Utánzásra méltó! A végtelen tengeren és a végtelen, öntözött kertekben, gyümölcsösökben a halászok és földművesek között, munkában és munka után is egyaránt, a harmonikus egyszerűség és a túlfűtött izgágaság helyett az egymást megértő bizalom és segítőkészség, nagy családi összetartás sugárzik. Még a túlzsúfolt villamosok és buszok légkörében is ez a stílus uralkodik. Türelmes emberi hang, pedig ugyancsak zsúfolt és vegyes összetételű a társaság ezen a buszon is, amely velünk a repülőtérről Plovdiv felé halad…

9

A mezőn, a város előtt, amolyan alföldi, kunhalom-féle buckák. Csak régebbiek, mert ezek itt trák tumulusok. Öt-hat méter átmérőjű, alig három méter magas, kis, földdel fedett mauzóleumok. A hajdani trákok görög–római elemekkel átszőtt világának tükre egy-egy ilyen temetkezési hely leletanyaga. Olyan világ az i. e. 4. századból, mely megér minden fáradságot, hogy ellátogassunk ide Thraciába. Akárcsak az etruszkok emlékei Itáliában. Ám a leletanyag több gondot, jobb restaurálást követelne meg a bolgár múzeumoktól…

Az út a Marica völgyében vezet. Az a történelmi, több ezer éves út, amely az Aegei-tengert a Dunával kötötte és köti össze. Konstantinápolyt Belgráddal, 131Budával. A kultúrák és hadak útja. És szienitsziklákon áll az út fölött a vár és az öreg város: Philippopolis, Trimontium, vagy ahogy ma hívják, Plovdiv. A régi főváros. Mintha kicsiben a magyar Buda lenne… Régi fővárosi öntudattal. Csakhogy a bulgárok Pestje, Szófia ide 170 kilométer. Itt Plovdivban, akárcsak Burgaszban, külön-külön is jelentős írócsoport dolgozik…

A bulgárok nagy szeretettel mutatják végig a tiszta és jó levegőjű és gyorsan fejlődő Szófiát. De az utazó Tirnovo után Plovdivban áll meg elcsodálkozva. A város hangulatából a történelem sokrétegű gazdagsága jelentkezik. A meredek piros és lila sziklahegyeken épült házakból vagy a hegyek alatt kanyargó utcákból egy élő, bolgár történelmi mozaik világa kísért. Így nézem, ebbe beleépülve a kedves múzeum darabjait… A különös, balkáni szecesszióval épült főutcát. A mediterrán ízű fa- és kőházakat, melyeknek kis kertjeit cseréppel fedett kőfalak zárják körül. Másutt a háremkerteknek beillő magas falú udvarokat. – És micsoda gazdagság viseletben és az ötvösmunkákban? – Meglepően szépek a török és a bulgár építészet házasságából született, kis, balkonos paloták. A bolgár barokk stukkós és festett homlokzatú emlékei… És a római paloták romjaitól nem messzire, a szállodánk elé egy pesti atlétacsoport érkezik. Valamikor híresek voltak Trimontium versenyei. Száznyolcvan méter hosszú stadionját Septimus Severus császár építtette. A görög olimpiai játékok folytatásául szánta. Négyévenként itt versenyeztek a keletre csúszott birodalom balkáni és kisázsiai provinciáinak atlétái. Atlétáink tudják-e ezt? Zeng a Wurlitzer-gép, és a táskarádió sporthíreket közvetít Budapestről… Így hangolódik össze a plovdivi múlt a mával.

132
10

És ha Trákiában vagyunk, ki feledkezhetne meg Orpheusról?… A legenda szerint e hársas, fenyős és borókás Rodope szülötte volt. Ezen a tájon, ahol gépkocsink kanyargós műúton szalad Bacskovo felé.

A sebes Chaya medréből csiszolt, fehér márványok villannak elő. II. Assen Iván várát is elhagytuk már… Világvégi szurdokon száguld kocsink. Ahogy a görögök tartották, az istenek hegyén túli világban járunk itt a Rodopéban. Tájain hajdan a harcias és többnejűségben élő, jó borivó trákok tanyáztak. Itt született a monda szerint Orpheus. A görög istenek rokona… A pap és költő… Itt született és ma is él Eurydicéjével. És él az európai irodalomban és művészetben… A megrendült sziklák úgy állnak a patak fölött és Bacskovo monostora körül, hogy fülük a völgyre dől, ahol a víz végtelenbe siet. Az Egyetlenbe torkollik. Lent – a víz, vagy a költészet hangja? – Orpheusé, aki az argonauták kalandjaiban is részt vett?… Eurydiké halála után ő volt a szent özvegy, akit dühükben a trák nők téptek volna darabokra, mert megvetette szépségüket?… Zúg a víz… Lantját a tengerbe dobták… Zúg a tenger… Fejét is a tengerbe vetették, és azok Lesbos szigetére úsztak át… Zúg a gép motorja, és amíg nézem a hallgató sziklákat, megérkezünk a bacskovói kolostor boltíves kapuja elé. Szőlőindák kígyói fonják körül… Orpheus és Dionysos… A költészet és a szőlő mámora mintha együtt kísérné az emberiséget… Már ott állunk a templom alapjaiból felszökő ciprus tövében…

133
11

Bacskovo… Sokat látott falak. Szépséget és iszonyatot hordozó falak. Ikerpárjaik sorsukban, de talán kicsit szerencsésebb testvérei is a magyar váraknak és monostoroknak… Bojána, Szófia fölött, Preobrazsenszk, Tirnovo mellett, vagy itt Bacskovo és méginkább Rila a bolgár történelemnek, irodalomnak és művészetnek nem emlékei, azaz rom egyházai, de élő könyvei maradtak… – Öt évszázad török uralom?… S ha hozzávesszük még Bizánc 11–12. századi százötven évét, közel hétszáz év! – És mégis, olyasmi kísért képzeletemben, hogy e hosszú évszázadok nem a magyar végvárak száz-százötven éves, szinte állandó tüzét és harcait jelentették. De életet is! Ha retteneteset is… Nagyban azt, amit kicsiben nálunk a hódoltsági területen élő egy-két alföldi városunk jelentett a magyar nép megmaradásában.

Most restaurálják a bacskovói kolostor középkori ebédlőjét. A kőasztalok a helyükre kerülnek. Kibontják a konyhát, és nagyszerű freskók kíváncsi, keleties szeme néz a mára. És fönt a hegyen a sírtemplom áll. A csontok és koponyák temploma, amely jelképesen és figyelmeztetően áll Bacskovo fölött.

Emlékeztet a szépre és az időre… Az időre, amely hol a kard, hol a tűz vagy a természet zöld erejével falja föl a jelent. A bokrok, fák, virágok és a füvek itt is már-már befedték a csontok templomát. És e végtelen zöldben és kékben, az ismert és ismeretlen mindenségben jelent-e valamit e freskók mellé írt hiú gőg: „Alexander az Isten fia, bolgárok és görög uralkodója…”? Vagy többet mond-e nekünk, maiaknak, a cár freskófestője, aki ezt írta a bolgár reneszánsz mesterművei közé, a csontok templomába: „Megfestettem az égi és 134földi világot. Akik nézitek, imádkozzatok értem.” Vajon mondanak-e valamit napjainknak, amelyben mi gyermeki hittel és rettenettel a holdra és az atomra szegezzük tekintetünket, tudásunkat és idegrendszerünket?

Kísérőnk már ötödik éve dolgozik a világ végén e freskók megóvásán és élesztésén. Úgy mondja, megbántott, keserű ember volt. De alázatos munkája és e művek szépsége és költői harmóniája visszaadta önbizalmát a világban. – Ez lenne az a többlet, a költészet és a művészet ereje, amelyben hiszünk?

Ahogy visszafelé ballagunk, a hegyi úton, a lábunk előtt itt is, ott is végtelen nyugalommal sétálnak elő az agyagos partról az útra a buksi fejű, fekete-sárga foltos szalamandrák. Mint vaksi, élő ékszerek. Már szitál is az eső. Ezt jelzik a szalamandrák. – Csak el ne gázolják őket a kőhordó dömperek – néz vissza a mi festőnk.

12

A gyorsvonat Plovdiv és Szófia közt már tizenöt perce újonnan telepített szőlők között szalad. Aztán nézem az órámat, öt-hat-hét percen át csillogó fémvázas melegházak következnek. És újra csak nézem a percmutatót. Gyümölcsösök és beton vízvezető vályúk kilométereken keresztül a vasút két oldalán. A folyók nyaranta bizony megszikkadnak, de zöldellnek a kertek és az ország… Aztán föltűnik a repülőtér, a Pliska-hotel, és újra fölnézek a Balkán emeletére, ahonnan, lakosztályunk ablakából az első nap reggelén Szófiára néztem. A falusi vőlegény és menyasszony menetére. Fölöttük és fölöttünk a Vitosa hegye. A hűvös, tiszta levegőjű szófiai nappalok és éjszakák varázslója. Itt, e magaslati város szívében egy szállodai hét fölér egy kékestetői üdüléssel. Olyan ez, mintha Budán a Tátra emelkedne. 135Ha egyszer majd Budapest ügyes és kitartó hírveréssel, gyógyforrásaival és meleg fürdőivel világhíres lesz, úgy a Balkántourist igen mozgékony, jól szervező idegenforgalmával Szófiát a Vitosával egyik legszebb és leglátogatottabb magaslati üdülőhellyé teheti. És biztos azzá is teszi.

136
Szicíliai levél

Szicíliáról nem könnyű feladat röviden írni, mert Szicíliát a múlt és a fény tündérei őrzik. Ott lengenek a görög-római csarnokok oszlopsorai körül. Ott kísértenek a mór kupolák mozaikjain, a normann templomok árnyékaiban… És mégis elérhetetlenek. A kíváncsi szem elől e tünde szellemek egyre messzebb és varázslatosabb tájakra illannak. Aztán itt van Szicília égi és tengeri ragyogása. Szinte reménytelen feladat tollnak és a káprázó szemnek.

Messinába tartó kompunkat a tintakék, alkonyi tengeren delfinek kísérték. Calabria partjai fölött, mögöttünk, szivárvány feszült, aztán váratlanul, vibráló sötétség langyos hálója borított el mindent. A kitört éjszakai vihar villámfényében csak az Etna havas koronája csillogott. Kísérteties fogadtatás. Mintha a fülledt sötétben az antik mitológia istenei susogták volna: – Utas, nézd meg és vésd szívedbe: itt még a tűz és a tenger istenei uralkodnak. – A tűz és a tenger és a kettőnek titokzatos ragyogása.

Valóban Catania, Taormina és Siracusa partjai fölött éjjel és nappal a jeges hegy lila füstje leng. Éjjel olyan, mint a rózsaszirom, és nappal, mint könnyű, vattás felhő úszik a narancs- és citromligetek ezer- és ezerholdnyi kertjei fölött. Jég és tűz és hó és izzó narancsok.

A lávaföldből nőtt narancsfák leszüretelt gyümölcshalmai mint parázsló, vörös kazlak égnek a zöld gyepen. 137Fölöttük havas hegyek. Lábuknál, a partokon, a lávaszirtek fekete és lila tűfokain a Jón-tenger csipkéje zuhog. Száz és száz kilométer hosszú fodrozó tajték Messinától Siracusáig, Siracusától Agrigentóig és Palermóig. A sós habok fátylas örvényében lélegzenek Szicília pálmás partjai. Kicsit olyan mégis nekem ez a táj, mint a Balaton, Tihany s Badacsony lávahegyei között. Még a szőlőskertek is erre emlékeztetnek.

Siracusa dombján, a város szélin, mint hatalmas kagyló félkaréja tárul a tengerre a görög színház. A kőpáholyok romjain kaktuszok és olajfák. A kőpadok haraszttal lepett ívei között tücskök ciripelése zeng. A százötven méter átmérőjű színház nagyszerű akusztikája e tücskök dalával zengi a múlt szavát. És micsoda múlt? Milliós város, királyok és költők emléke kétezerötszáz év távlatából. Ezekről a kövekről szóltak Aischylos tragédiáinak párbeszédei, Pindaros kardalai. Innen indultak athéni, hódító útjukra a görög dráma mesterművei. Valószínűtlen álom. S ki tudna ellenállni a kísértésnek? A tücsökdal felett megzengetjük Berzsenyi, Vörösmarty és Babits klasszikus sorait. Tiszta, áradó szépséggel zengenek a magyar hexameterek, sapphói sorok Aischylos pódiumán, Magna Graecia partjain.

Szinte ellentéte ennek a belső táj. És mennyire más, Szicíliának másik arca ez. Ha Siracusából Agrigentóba indulsz, meglepetve szemléled ezt a meztelen, fátlan termékenységet. Olyan ez, mint az Alföld végtelen, de a szemet másképp gyönyörködtető gazdagsága… Itt hullámzó, vízmarta, vörös hátságokon, széles völgyek, különös hajlású fennsíkok tetőin virul Itália éléstára. Valamikor a görög kereskedők is innen szállították a búzát, bort és olajat a távoli gyarmatokra. Vetések tengere… Itt-ott egy-egy erődszerű tanya… Víztorony… kastély… szegénység és vad, betyár romantikájú múlt. 138Csak vadabb és kegyetlenebb, mint az alföldé. A maffia élőn kísértő világa… Aztán félnapnyi utazás után újra előtűnik a tenger. A partján dór oszlopcsarnok. A hegyen az ókori akropolisz… A vár helyén Agrigento. A görög nagyság és művészet Athénnel vetekedő emléke. Egy szinte épen maradt kis Hellász Afrika partjaival szemben. A zöld tenger fölött, mint az arany ragyog a kagylós tufából épült templom, a Concordia. Orma hajdani díszével néz a tengerre. Lépcsői, szentélye mintha ma is a görög hajósokat várná. Körülötte az aszfodélosszal borított réteken kecskenyájak legelésznek. Mögöttük, a mandulafák között még három templom: Júnó, Herkules és a Dioszkurok temploma.

Újra csak a múlt és a fény tündérei. Csak nézi villogó játékukat az utas, és azok egyre messzebb csalogatják, egyre elérhetetlenebb tájak felé az idő végtelen tengerén.

Siracusa, 1948
139
Aranyszínű világosság
Savonlinna – Jäppilä között

Akkor, azon a tavalyi nyáron harmadik napja várakoztam egy költőre Savonlinnában. Június volt. Az éji-nappal hetei. Delejes, derengő fényesség honol ilyenkor Suomi erdei, tavai, vízesései felett. Valami északról szüremlő aranyszínű világosság, melyben oly megnyugtató érzés volt a séta éjszakánként e kisváros utcáin, hídjain. Pedig várakoztam, napok óta, s hogy nem voltam türelmetlen, az ilyen biztató éjszakáknak köszönhettem.

Közvetlen a tóparton laktam, egy nyaralásra utazott család házában. Szobám egy finn parasztszoba mintájára volt berendezve. Faragott, emeletes ágy, sublót, ruhásláda, hosszú fenyőasztal, sütésre, főzésre alkalmas tűzhely és a sarokban ott állt az elmaradhatatlan bölcső is. Mindez oly családiassá tette lakásomat, mintha bizony otthon lettem volna Somogyban. Talán épp szülőfalum egyik módos parasztházában.

Az ablaknál tűnődtem. Bámultam a Hauki-vize (vesi) opálos lapján csillogó kék szigetek füzérét, amikor belépett hozzám egy medve termetű, mosolygó legény. Még jobban meglepődtem, mikor pár kedves magyar szót szólt, aztán németül elmondta, hogy ő az, akit vártam: a Finn-öböl parti tanító, az én levelekből ismert költő barátom. – Mondjam, hogy a táj mindjárt szebb lett? – Nem, mert Savonlinna szépségét nem befolyásolja, hogy milyen hangulatban nézed. Ott húzódik meg az óriás Saimaa-tóvidék szívében. A napot azzal töl140töttük, hogy barátommal rönkhídjain sétáltunk egyik szigetről a másikra, s áteveztünk Olavinlinnához.

Olavinlinna óriási, ép lovagvár, négy nagy toronnyal. Aki magas lőréseiből szertetekint, meglátja az ezer tó hazájának legszebb panorámáját. Ameddig szemed lát, minden-minden kék csipkés tó, fenyves, nyíres erdő, vörös sziklás sziget.

E percben értettem meg, a finn vagy lapp koboz miért kéthúrú. Bizonnyal azért, mert egyiket a tavak suttogása, a másikat pedig az erdők mély öblű dala ihleti.

– Láttad már térképen a Saimaat? – Olyan a sárga lapon, mint egy törékeny, finom ágú zuzmó vagy szertecsipkéző, kék színű jégvirág. A kék szirmok mint csipkék szövik át egy babatenyérnyi területen Dél-Suomi térképének földjeit.

Egy napja úszunk már e tengernyi tavon a kék ég és kék víz között egy porcelánfehér hajócskán. A kis hajó motorja, akár a pergő film, új és remekebbnél remekebb tájakat varázsol elénk. Itt mély, kék vízbe simuló kopár sziklapartok, melyeken vörösen lángol a nap. Odébb szőke fürtű nyíresek, akárcsak mosdásra hajló leánykák. Aztán fehér és vörös faházakkal, csónakszínekkel tarkázott, haragos fenyvesek néznek felénk. A víz színe pedig percről percre változik. Hol sötétkék, hol ezüst, rózsaszín, hol almazöld, amint jön a hullám, árnyék vagy lombokon átszüremlő napsugár. Aztán betetőzésül az Imatra zord és bűvös híre csalogatja a kikötő utast.

Ott álltunk a parton a vastag mohában. Csábítóan világos volt az éj, s a rekettyés, berekfás pagonyok közül egy messzi, állandó zúgás, suhogás, mint hívogató sziréndal suttogott felénk. Tán erdei méhek, vagy óriás szúnyograj dalának is vélhetted. Így gyalogoltunk órákat fényben, erősödő zúgásban a Saimaa orosz föld felé rohanó, sziklás partjain. Aztán párás köd gomoly141gott föl a mederből. A zúgás bömböléssé vált. Belsőnket félelmes zúgás-rezgés járta át, olyan, amilyent csak az érezhet, aki már belekerült egyszer a tomboló elemek tusájába. Az Imatra vízeséseinek partján állottunk. Fenséges, félelemmel ízesített órákat töltöttünk több napon át pisztrángokat lesve e morajló, sistergő, bömbölő vízesés partján.

Barátom különben nagy természetbarát, mint a finnek mindnyájan. Néki köszönhettem azt a sok élményt, melyeket szereztem több hetes bolyongásaink alatt. Az ő tanácsára mentünk Imatrából vonaton Kuovolába, mely városkától nem messze van a Kymi folyó, mely a Suomen lahtiba, vagyis a Finn-öbölbe viszi le a közép-finn tavak délnek rohanó vizeit. E folyó partján volt Jäppilä is, utunk végcélja, hol finn barátom egy tanyai iskola igazgatója volt.

Az éjt útközben egy parasztportán töltöttük. E tájon csaknem minden parasztporta ilyen, mint házigazdámé volt. Új lakóház, füves gránittömbön épült ácsolt gerendákból, s vörösre volt festve. Két oldalán U alakban zárták be az udvart a gazdasági épületek, műhelyek (mert a finn gyermek a 7. és 8. osztályokban ipart is tanul) s nyári alvókamrák sora és a finn paraszt gőzfürdője, a híres nyírfavesszős szauna.

Kora reggel vajban sült halat, földiepret, sajtot és házisört raktunk nyírfakéreg kosárba. Horgászeszközöket vettünk magunkhoz, s mindezt csónakunkba raktuk, s indultunk le a hömpölygő folyón Jäppilä felé. A táj tündöklött a korai hajnalban. A folyó selymesen párázott s a hosszú lapos fenekű bödöncsónak a tenger felé siklott. A finn erdőkitermelésnek megtakarítást jelentenek a folyók. Dalolva, mint a jó cseléd, szorgalmasan szállítja a Kymi is a kopasztott fenyők ezreit, százezreit a tengerparti Kotka telepeire és gyáraiba.

142

Vígan úszott csónakunk a folyó közepén. Barátom kormányozott, én pedig kalapomban egy csomó nefelejccsel nézegettem a parti vidéket. Ott, ahol sziklák közé szorult a folyó, a csónak repült. Nem győztük kerülgetni a törzseket, a fehér fodros zúgókat, melyeknek tajtékozó habja alatt tompa, hatalmas gránitsziklák leselkednek a csónakok vékonyka bordáira. Másutt meg laposan szétterült a folyó, szinte tóvá szélesült. Itt csak derekas evezéssel tudtunk újra egyenesbe jutni. A nagy rönkök is kiúsztak ezeken a helyeken a part felé, s hogy ne torlódjanak, szigonyos legények löködik e fákat vissza a folyásba, a lassú sodrás felé, s hejj-hejj kiáltásokkal üdvözlik a vízi vándort. Másutt lánccal kapcsolt gerendák tartják kordában a zajló fát. Odább, ahol nagy kanyart ír le a folyó, hogy rövidítsenek, ott deszkákból ácsolt vályúkban, mesterséges rohanókon zúgatják át a rönköket a mederbe.

Estefelé a folyónkon keresztben fekvő kerítésféle tűnt föl. Előtte keskeny padlóhíd vezetett. Olyan volt, mint valami duzzasztógát. S bár eddig csak egyszer kellett kiszállni csónakunkból, hogy áttoljuk az alacsony vizű zúgón – most már láttam magam előtt, amint hátunkra vesszük a csónakot, s úgy megyünk át a gát másik oldalára.

A gát előtt kötöttünk ki, sok-sok nefelejcs között. A parton két apró faház állott, óriás növésű, suttogó berekfa alatt. Friss kávé illata szállt. Csak a fákra feszített hálókról vettem észre, hogy egy lazacfogó halásztanyára érkeztünk. Barátom régi ismerősként üdvözölte a tanya öregjét, aki, amint mesélte, valamikor rég egy cári halászóhely őre volt.

Vacsorára mézet, vajat, halat, rozs- és búzakenyeret ettünk, gőzölgő, tejszínes kávéval. Életem legtisztább örömű s legüdébb napjait töltöttem az egyszerű, ven143dégszerető emberek között. És közöttük bizony sokszor tűnődtem azon: Vajon lesznek-e szebb napjaim valaha is? – Naponta hajnallal keltünk, későn feküdtünk, és négyszer mentünk föl a halászgátra a hosszú keresőpálcákkal. Ilyenkor a kapukon a vízsodorba eresztett, keretes halfogóládákat húztunk föl, melyek ott bújtak meg minden egyes gátkapu résében úgy, hogy a vízzel küszködő, árral szemben tornászó lazac kénytelen volt beleúszni, ha ösztönétől űzve északra iparkodott. Nemegyszer remegett meg kezünkben vad rázkódással a pózna, s nemegyszer húztunk föl tizennyolc-húsz kilós tűfogú, acélzöld színű, életéért küszködő, izmos lazacot. A nap többi részét pisztrángozással töltöttük a sziklák közt futó Kymi partjain.

Azután megérkeztünk Jäppiläbe. Mohás, sziklatömbös erdők közt elszórt, kis faházak közé. Tipikus erdei tanyatelepülés volt Jäppilä. Tanyánkat kettészelte a folyó. Itt a Molnár-sziget, amott a Három-leány vízesése. A fenyvesi legelőkön hízó tehenek, sok-sok fekete bárány, varjú, szarka, sirály és daloló madár. Messziről az erdőkből emelkedő gránitdombokról esténként nyírkéregkürt hívogatta a lassan szürkülő, haldokló éji fényt. Jäppiläben köszöntött rám az első igazi este, mely beszőtte Suomi erdőit, tavait, zúgó vízeséseit… A nemzeti zászló, míg ott voltam, a rúdján lobogott.

1937
144
Tükrök szava
145 146
Egy festő visszaemlékezései
Kunffy Lajos

Kunffy Lajost mindig meleg szálak fűzték a kaposvári múzeumhoz. Gyakori vendége volt elődömnek, a néprajztudós Gönczi Ferencnek. Később, élete utolsó évtizedében minden kaposvári útja alkalmából betért hozzánk a Rippl-Rónai Múzeumba. Korát messze meghaladó erővel dolgozott mint ember és mint művész, és mert Somogy nagy festők hazája volt, tehát sokat adott a megye és közönségének véleményére is. Erről jelentős hírlapi gyűjteményt lehetne összeállítani a somogyi sajtóból.

Nemegyszer hozta föl hozzám terveit, kéréseit és sokszor a sokat tapasztalt és világlátott ember tanácsait is képzőművészeti gyűjteményünk, képtárunk fejlesztése érdekében. Múzeumunk több jelentős kiállításon mutatta be képeit. Mindebből aztán olyan barátság szövődött, hogy még életében felkérte múzeumunkat, válasszuk ki nagyszámú és értékes életművéből azokat a képeket, amelyeket életművéből jelentősnek tartunk és fontosnak, hogy képtárunkat gazdagítsák. Ez meg is történt, s ő ezeket nagylelkűen, minden ellenszolgáltatás nélkül a Rippl-Rónai Múzeumnak adományozta.

E barátság mind gyakoribb és egyre hosszabb és érdekesebb beszélgetései közben olyan művészettörténeti adatok, érdekes történetek, művészetelméleti és gyakorlati kérdések kerültek szóba, hogy lejegyzésüket kötelezőnek éreztem. Fontosnak a 19–20. századi magyar mű147vészvilág körképének felvázolásához, és jelentős művészek életének s életszakaszainak megértéséhez.

Kunffy Lajos kitűnő előadó és pontosan fogalmazó, jó emlékező, színes egyéniség volt. Elbeszélései sokszor versenyre keltek életképeinek, arcképeinek színes tárgyilagosságával. Így aztán többször is kértem, hogy amit elmondott vagy már néhány lapon megkezdett, mindazokat rendszerbe foglalva írja meg életrajz vagy visszaemlékezés formájában. Meg is tette, és mind többször hozta föl irodámba a jól olvashatóan írt, egyre érdekesebb és egyre gyarapodó mű lapjait. Sokszor fölolvasta, máskor nálam hagyta olvasásra ezeket a kéziratokat, melyeket most megyénk, mint az életmű tulajdonosa, a Somogyi Almanach-sorozatban a magyar közönség elé bocsátott.

Hosszú élet (1869–1962) diktálta ezt az emlékezést. Éppen ezért mélyen és messze magába tekintő és nagy távlatú Kunffy Lajos írása a mesterség és a művészet világába. Tehát nemcsak művészettörténeti, de művelődéstörténeti szempontból is igen értékes és érdekes mű, mert szerzője szinte aprólékos pontossággal kitér a család, környezet és neveltetése, iskoláztatása megrajzolására is.

Mindez itt, Somogyban kezdődik, de olyan távlattal írt, hogy amint említettem, nemcsak somogyiak ezek az írások – hiába szerepel bennük oly sokszor Rippl-Rónai, Vaszary, Koroknay Ottó és Galimberti Sándor –, de magyar művelődés- és művészettörténeti érdekű volt ennek a könyvnek a kiadása.

Szinte úgy olvasom sorait, mint Justh Zsigmond emlékezéseit, melyeket nyugat-európai tartózkodása alatt vetett papírra, és mostanában láttak napvilágot. Kunffy Lajos is ilyen pontossággal rögzíti azt az utat, amelyet mint fiatal festő tett meg. Így természetes, hogy érdekes 148lesz és lett a kutatóknak München és az ott dolgozó Hollósy-tanítványok körének és életének megírása.

Érdekes, amit a naturalizmusról, a természethűség és igazság festéséről mond. Látjuk a Müncheni Akadémiát. Megismerjük az itt tanuló magyar művészeket, s ahogy leírja őket, kitűnő oldalakban gyönyörködhet az olvasó. Lyka Károly évei voltak ezek. A 19. század vége, a 20. század eleje. Művészettörténetileg is érdekes, ahogy elbeszéli a párizsi iskola növendékeinek találkozásait a müncheniekkel. Csók, Ferenczy Károly, Iványi-Grünwald hatására ment át aztán Kunffy Lajos is Münchenből hamarosan Párizsba. Regényszerűen írja le a kezdés és a tanulás és a barátkozások éveit. A Julian Akadémiában zajló éveket. Mindez 1891–1894 között játszódott le, és közben J. P. Lorens és B. Constant módszere és pedagógiája úgy és olyan adatokkal elevenedik meg, hogy szinte most is tanulságosnak mondható.

A könyv kiadása annál is érdekesebb, hiszen Réti, Thorma, Baló, Fényes, Katona és Szikszay Ferencről mond sok érdekeset. Munkácsy körének leírása és Munkácsy párizsi szerepe is jól és sok új adattal megrajzolt. Minket somogyiakat különösen érdekelnek azok a sorok, amelyekkel Zichy Mihály művészetét európai méretekben mutatja meg. A korrajz mindenütt kitűnő. Egy festői élet gyakorlata és egy lélek fejlődése kísérhető végig ezen az emlékiraton. Az új adatokkal bővült Vaszary- és Rippl-Rónai-kapcsolatok miatt is megyénkre tartozott ennek a kötetnek a kiadása.

Kunffy közben leírja Bretagne, Párizs, Dalmácia, Észak-Afrika tájait és emlékeit is. Utazásai közben többször is visszatért Párizsba, és így alapos rajzokat ad Rodinról és a szalonok világáról is.

Mindez kultúrtörténetileg is érdekes. Például ahogy megemlékezik az autó és a repülés kezdeteiről, és politi149kai szempontból pedig azok az adatok, amelyeket az akkori angol–francia ellentétekről ír. Megelevenedik a somogyi fiatalember előtt a pénzarisztokraták, a Rothschildok, a Hirschek világa és mögöttük Gálosfa és Varga községek szegény, magyar élete. Az a világ, amelyet képekben is megfestett 1901 táján.

Igen érdekes az, hogy Kunffy Lajos, aki a műveiben elég konzervatívnak látszó festő, lélekben mennyire erősen független és mennyire haladó szellemű. Mindig a haladás érdekeit képviselő művészeti stílusok mellett állt ki. Ezeket a nézeteit akkor a budapesti sajtóban is közölte, és bátran kimondta, hogy a parlament és az akadémia a modern stílusok fölött sohase hozzon elmarasztaló döntéseket. Az impresszionisták oldalán állt ezekben a vitákban. Következetesen lerögzíti, hogy a modernség viszi előre a művészetet, és a jólét emelése pedig a társadalmi haladást.

Az első világháború előtti francia–magyar kapcsolatok kedvező előkészítésében sok kísérletet tett. Nemcsak művelődéstörténeti, de politikai céllal is. Ezekből a soraiból nemcsak Gaál Gasztonról tudhatók meg érdekes dolgok, de Somogy múltjáról is. A somogyi családok életére és kapcsolataira vet több helyen fényt úgy, hogy pár sorral arrébb már a Clemenceau család magyar kapcsolatairól is sokat megtudunk. Érdekes az is, ahogy leírja Bécs és a Monarchia szellemének érvényesülését Párizsban, éppen a magyar művészek és szellemiség köréből indulva. Megemlékezik színesen az őszirózsás forradalomról és Károlyi Mihályról, Bethlen Istvánról, Kunfi Zsigmondról, Jászi Oszkárról is. Mindezekben a politikai helyzetekben és a szereplők körében is igen ismert és jártas volt, hiszen később is, 1930 táján a magyar–szerb barátság fejlesztése érdekében, megbízásból, a belgrádi kiállításon hasznos lépéseket tett.

150

Fontos adat, és jellemző hogy egy magyar festőnek 1920 és 1930 között a diplomáciai kérdések egyengetésében is szinte a diplomatáknál is jelentősebb és hasznosabb szerep jutott. Ez történt a bukaresti kiállítás alkalmából, a bukaresti magyar tanszék felállításának érdekében is.

Röviden összefoglalva, Kunffy Lajos Visszaemlékezései majd egy évszázad somogyi és magyar művelődés- és művészettörténetének pontosabb megértéséhez adnak forrásértékű anyagot. Forrásértékű, mert a festőszemű életrajzíró mindig reálisan és körültekintő tudással és okos szenvedéllyel ábrázolja a világot és az életet. Írói stílusa oly világos és tiszta, mint életének utolsó éveiben megfiatalodott képeinek ragyogása, amellyel a somogytúri kúria és műterem körüli tájakat, falvakat s embereket örökítette meg.

151
Róma-hegyi, alkalmi triumvirátus
Rippl-Rónai, Medgyessy és Bacskay Béla

Rippl-Rónait és a Róma-villát idézi az a két rajz, melyeknek alkotója Medgyessy Ferenc. Két rajz a sok ezer közül, mert köztudomású, hogy Medgyessy szenvedélyes rajzoló volt. László Gyula említi az 1969-ben megjelent Medgyessy Ferenc grafikái (Somogyi Múzeum Füzetei 15.) című kiadványban, hogy „az özvegy tulajdonában még ma is több mint háromezer rajz van, és számolhatatlan került múzeumokba, gyűjtőkhöz, és nyilván igen sok lappang. Rippl-Rónairól is sok rajzot készített itt Kaposváron”.

Itt van a kezemben a Rónairól rajzolt ismeretlenek közül kettő. E két ceruzarajz egy rajzlap első és hátsó oldaláról való. Méretük 24×23 cm. Ez a lap Krieger Ödönnek, Somogy vármegye volt főjegyzőjének hagyatékából került unokája, Krieger Éva tulajdonába, akinek férje, dr. Szalay István hívta föl rá figyelmemet. Köszönet érte. Hiszen minden új emlék és mű Rónai életművének továbbteremtő erejét nemcsak Somogyban, de festészetünk egészében is gazdagítja és viszi tovább. Ezért jelentős ez a két rajz és dedikációja is. Medgyessy itt készítette őket a Róma-villában, ahol több nyarat, telet töltött és alkotott a pajtából alakított szobrászműhelyben. Ennek az élő iskolának valóságáról beszélnek, hiszen Medgyessy is így emlékezik erről egy régi rajzán szemlélve Rónai hatását: „Megnézem közelebbről. Hát tényleg, én ennyire hatása alá kerültem a pasztellben.” És mindezt az 152mondja, akiről Móricz Zsigmond társaságában így nyilatkozik Rónai: „Rajzolni nem tud, de a legnagyobb magyar szobrász. Van olyan jó, mint Maillol. De hát én sem tudok rajzolni… azt mondják, csak föstök…” Rónai, az iskola nélküli mester ilyen szókimondóan egyszerű és természetes volt. És bárki is állítsa az ellenkezőjét, ő sohasem legendásított. Nem tartózkodó tekintélyével, de lenyűgöző emberi közvetlenségének megnyilatkozásaival hatott. Beszélhetne erről a stílusról Galimberti Sándor (1883–1915), akit kaposi családja már-már úgy tartott számon, mint Rónai fiát, vagy a tüdőbeteg Balázs János (1904–1927) és Káplár Miklós (1886–1935), akit szegényen fogadott maga mellé, és bizony sokáig dolgozott itt Rónai keze alatt. De a legtöbbet tudna erről vallani Martyn Ferenc.

Közismert volt, amikor Petrovics Elek szemrehányást tett Rónainak, hogy a képzőművészeti főiskolai felvétele alkalmával nem protezsálta Balázs Jánost, a huszonkét évesen meghalt, kaposvári festőzsenit, akkor summásan csak ezt válaszolta, mégpedig levélben: – Kell is neki, hiszen jobban rajzol, mint én. – Kényelmes, familiáris, de vidékiesen is Európát sugárzó légkört tudott teremteni Rónai. Eredetisége ebből is sugárzott.

És most, ahogy ezt a két rajzot nézem, összevetve Medgyessynek a Róma-hegyi kis emlékmúzeumban kiállított Rónai-szobrával, e kőben megtestesülve látom az említett kiadványból idézett Medgyessy-önvallomás sorait: „Évtizedek jöttek-mentek, míg rájöttem, hogy szobrász leszek, és hogy rajzaimon keresztül leszek azzá.” Világos, hogy ezekben a rajzokban megfogott Rónai-szellemet tette át Medgyessy a kőbe. Ezért mesteri ez a Róma-hegyi szobor és két rajz, melyek közül a jobbnak talált lapjára ezt a kettős dedikációt írta az egymást nagyon is tisztelve magázó művész.

153

Medgyessy így hangsúlyozta ki itt is az előbb említett „föstő-szobrász” művészettörténeti viszonyt: „Emlékül adta a piktornak a szobrász Medgyessy 1921. jan.” A kedélyes, európai távlatokat magyarosító házigazda-mester pedig e sorokkal veszi át a rajzot írásban: „Az Ur Isten 1921-dik esztendejében, Krisztus után, a jövő évi jó bortermés reményében Bacskay Béla, az örökifjú Róma-villai látogatása alkalmából, mint élő tanú: Rippl-Rónai József.”

De hát ki volt ebből az alkalmi Róma-hegyi triumvirátusból az idézett „örökifjú”, az akkor is már hatvanegy éves Bacskay Béla?

A régi kaposváriak, a még élő gyökerek emlékezhetnek arra a mókusprém galléros, hosszú – az idővel mindig hosszabb – fekete kabátra, amely déltájban, avagy az esti harangszó után elindult, és gazdája ott csoszogott benne a város utcáin. A kabát indult el. És fölötte a fekete keménykalap, a magas kaucsukgallér a prém fölött, és a kurta, illatos pipa, melyeket a fekete, ezüstfejű bot irányított kiteljesítve és vezérelve az egyéniséget, Bacskay Bélát, Kaposvár közismert festőművészét. Nem a piktort, ahogy a szobrász titulálta a házigazda Rónait. Az örökifjú sírja azóta már a kaposi Keleti temetőben egyre gazosabb, akárcsak emléke.

Próbáljuk hát meg egy kicsit kitisztogatni. Kötelesség ez a nagy festők megyéjében is, mert a kegyeleten és mosolyon túl olyan értékek kísértenek, melyeket nemcsak illik, de kötelesség is számon tartani. Elvégre, ha valaki egykoron majd Kaposvár 19. század végi és e század eleji kispolgári-polgári szellemét és világát szándékozna fölidézni, bizony műve Bacskay hús-vér figurái nélkül csak amolyan okkult szeánsznak sikerülne. De szerencsére itt vannak ők, akiket ecsetje és ceruzája örökített meg. Itt lógnak füstös olajban tikkadozva a falakon. 154Csak egy kis restaurálás vagy lemosás kell, és róluk több évtized mezei ízlése szólal meg hitelesen. Mert az örökifjú aprólékosan dolgozott, sokat és keveset egyszerre mondó alapossággal, figuráin.

De mit mond róla, Rónai, Medgyessy és a város barátjáról az 1961-ben megjelent Művészeti Lexikonunk? „Bacskay Béla, ormányi (Kálna, 1860. febr. 28. – Kaposvár, 1938. szept. 21.) festő. A minta-rajziskolai évek után Münchenben, Hollósy Simonnál tanult, majd az akadémián Liezen-Mayer Sándornál. Kaposváron letelepedve eleinte könyveket illusztrált. Leginkább arcképeket festett naturalista modorban…”

Ennyit a lexikon… És sorai mögül regényesség, de egyben egy korszak jelentős rétegének szellemi szintje és durván élcelődő mecénás volta is kirajzolódik Bacskay Béla életéből. Szomorú bohémság útja a Tallián Gyula (Dimitrov) utca kis albérletétől a cseri aggápoldáig. Nem tudom, tagja volt-e a Magyar Arcképfestők Társaságának… Önálló kiállítása volt-e?… Azt sem tudom, méltatta-e magát arra, hogy ő, aki száz és száz jelentéktelen polgár arcképét festette meg vagy másolta le akár fényképről is, méltatta-e magát annyira, hogy egyetlen önarcképet is festett volna?… Azt hiszem, sohasem nézett tükörbe ezért. Vagy félt volna a lelkiismeretétől?… Nem tudom… De az biztos, hogy rajzkészsége, ábrázolásmódja, ha összevetjük, se mesterségben, se tehetségben nem marad el Cserna Károly (1867–1944) vagy Roskovics Ignác (1854–1915) rajzos portréitól, vagy akár Dörre Tivadar (1858–1932) vagy Háry Gyula (1864–1946) tájrajzaitól sem, akikkel egy iskolából és stílussal indult. És ők hírnévben mind Bacskay fölé emelkedtek. – Miért? – A sok név közül csak kettőt említek. Cserna és Roskovics jó választással író- és művészportréikkal (Bajza, Kemény Zsigmond, Toldy Ferenc, 155Madách, Arany, Liszt Ferenc stb.) lettek közismertek. Dörre és Háry pedig fővárosi helyzetükön túl tájrajzaikkal Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című nagyszabású vállalkozás és sorozatkiadás révén.

Valljuk meg, Bacskay kaposi letelepedésével lemaradt a versenyben. Mint művész és ember elkényelmesedett a század eleji aranyidők kis igényű polgári megrendelői között. Lassan a gazdag asztalok között is. Képei realitásukban is egyre kevesebb egyéniséget és lelket fejeztek ki. Csak hiteles portréi sorakoztak. A technikán és a rajzkészségen egyre inkább nem túllépő művészet lett az övé. A kettős egyéniség, a művészé és a megrendelőé egyre inkább hiányzott olajportréiból. A megrendelő a hasonlóságra törő megoldásokat kereste. Majdhogynem versenyre kelt a Rippl-Rónait utánzó, nagy művészkalapos, lobogó nyakkendős, Szatmáry fényképész kabinetképeivel. Ám ő a vásznon nagyobbat tudott teremteni mind méretben, mind pedig ecsetének nyugodt, elégedett színeivel. Ezért hívták megyeszerte a kastélyokba és a polgári házakhoz egyaránt. Így lett és maradt nem csupán ezek, de saját művészetének is csak vendége haláláig.

Kezdetben nagyon kedvelték a somogyi birtokosok. Egyik kastélyból vitték a másikba. Fogatokon Külső- és Belső-Somogy nyárfás útjain. Különös utazások voltak ezek. A festőszerszámokkal megrakott hintón kocsizgató predikátumos, szegény művész a gazdagok szigetei között.

Így lettek aztán ezek lassan az egyre jobban elkényelmesedő szellem utánzásai is a jól terített asztalok között. Egész legendák születtek az agglegény krakéler modoráról, basamód követelő igényességéről. Valóságos megszállások voltak ezek a Bacskay-kiszállások, mert ha valahol felütötte állványát, és ha jó volt a konyha, onnan 156bizony hetelései és havi strázsái közben úgy kellett sokszor rafinált módon kimozdítani. Sokszor bizony nyers tréfákkal füstölték ki. De ő sem volt és nem is maradt adós. Igényei italban, ételben kínosan magasak voltak. Egy-egy gyengén sikerült kacsa- vagy pulykasült egy-egy heti munkabeszüntetést provokált ki a művésznél. A portré megkezdve, dühös farkasszemet nézett a háziasszonnyal vagy a háziúrral. Befejezetlenül várt a mű, és a művész csak maradt. Szivarozott, pipázott tovább és tovább, s látogatta a szomszédok jobb konyháit, dicsérte a jól sütött ételeket, a jól hűtött borokat, tortákat; a vadat és a cukrászművészetet is szerette. Végső kétségbeesésben csak a darás metélttel űzhették el a háztól, mert azt gyűlölte ormányi Bacskay Béla, akinek pontosan és lassan festő ujjain egész szomorú haláláig remek kék és zöld köves, vastag aranygyűrűk csillogtak. Bacskayval, mi tagadás, egy-egy ülés kínos szerződés volt.

Nem úgy Rippl-Rónaival, aki egy ültében alkotott, akár a Turul kávéház asztalánál, akár a meglátogatott szépasszonyok kis, kaposi szalonjaiban. Rónai jókedvében, kint a hegyen, az is megesett, ha jól hallottam, épp Csukly főjegyzővel, hogy a portré fejében csak egy üveg borban egyeztek meg. És másnap az öszvérfogat egyakós üveggel jelent meg az elámult szőlősgazda-barátnál… Ha pedig a zselici gazda odaszólt a kint festegető mesternek, hogy ő is szeretne rajta lenni a képen, akkor Rónai alaposan szemügyre vette, fontoskodva meg is forgatta, és épp a mozaikos stílusát művelve négy-öt kukoricás foltot pettyentett oda a deklire, és odaszólt az ámuló gazdának: „Na, lássa, itt van kend is.”

Bacskayhoz más, a szegénység és kiszolgáltatottság legendái fűződtek. Igaz, egyszer sértettségében „névjegyét” Somssichéknál a biliárdasztalon hagyta. De lassan ezekről leszokott, amikor a mezei uraktól palettájá157val a városba szorult. A tisztviselők, ügyvédek, orvosok és végül az iparosok, kereskedők kenyerére. Így „ívelt” az ő művészpályája egyre alacsonyabbra.

Lassan már neki is csak szép, keserű emléket jelenthetett az 1921-es Róma-hegyi találkozás és az „örökifjú” dedikáció. De makacsul kitartott a bohém agglegény szegény állapota mellett. A házasság említésére dühösen szikrázott mindig a szeme. Pedig napközben a nyitott ablakokon mindig bekiáltott, ha meglátta a háziasszonyt. A legtöbbjüket már keresztnevén szólította. Így: „Laura vagy Erzsike, mi lesz az ebéd?” Ha pedig megkérdezték, hogy mi legyen, maga volt az élő étlap. Az ebédvariációk bőségszaruja. Kényes nyelve és parancsoló szava egyaránt szigorúan előírta, mi legyen, és a sültet a vendég asszonybosszantónak sokszor bicskapengéjével meg is böködte, még a konyhában, elég puha-e?

Hol volt már akkor „A hóvirágos leány” portréjától, melyet sikerült megvennem a Rippl-Rónai Múzeum részére. Sokatmondóan egyszerű ábrázolás ez a portré. Egyszerű, tiszta, a szín és a vonal s a légköre is hangot hordoz. Megüt. Persze nem azt a hangot, amelyet megengedtek maguknak öregségükre a Turul vagy a Korona fiataljai. Mert mindig ovációval fogadták asztaluknál az ifjú jogászok és újságírók, akiket sohasem unt meg. A durva viccek után is kereste kávéházban, kocsmákban éjszakai társaságukat. Sokszor be is ugrott, amikor csillogó szemmel vette tudomásul egyik-másik nagyhangú bejelentését, hogy ezennel megkezdik a gyűjtést Bacskay Béla javára. Adakoztak is. Körbe-körbe, és amikor a végén az „örökifjú” megszólalt, hogy hol juthatok hozzá, harsány röhögés közben kijelentették vagy csak a fülébe súgták a régi nótát: „Majd csak a koszorúra – a koszorúra.” Bacskay Béla ilyenkor az arca előtt össze-vissza kezdett hadonászni, mintha valami rossz szellemet 158kergetne el szeme, füle mellől. Erre vártak, ezekre a tragikomikus mozdulatokra, mert mi tagadás, hisztérikusan félt Kaposvár megöregedett vendége a haláltól.

Életének vége felé Földváry István igazgató fizette be örök abonánsnak a nagyon jó konyhájú Kupa-pincébe. Egy reggel aztán jött a hír, hogy Bacskay Béla meghalt. A vendéglős fölizent a Babócsay „Arany Oroszlán” patikába, ahol Földváry azonnal kifizette a tartozását. Ám délben a vendéglős és az ott kosztoló patikussegédek megdöbbenésére ki más, mint szép akkurátusan becsoszogott a mókusgalléros fekete kabát. Gazdája leült. Gyűrűs kezébe vette az étlapot. Ugrott a pincér, majdhogynem egyszerre kétfelé. Az étlapért és a patikába, hogy mi legyen? Most aztán ki fizet?… Földváry lejött. Megállt az ajtóban, és hangosan kinyilatkoztatta:

– Tovább eszik a halott!

Igen, akkor már a művészet világában az volt. A kisváros előkelőségeit sorra festette. Régen kiszolgált egy igényt, de a külföldet járt művész az európai stílusokat rég föladta, és csak kielégítője lett lassan-lassan, ahogy öregedett, a nyárspolgári ízlésnek. Pedig volt a kezemben azóta is az aggápoldában őrzött rajzfüzetéből nem egy lap. Ezekről is egész kisvárosi galéria és több, szép Béla-telepi panorámarajz tanúskodik arról, hogy Bacskay Béla mestere volt a ceruzának és valamikor az ecsetnek is.

Kötelesség lenne, művészettörténeti, várostörténeti feladat, még meglelhető képeinek, szép csendéleteinek, rajzainak és könyvillusztrációinak összegyűjtése. Fontos részfeladat a művészet, a somogyi képzőművészet egészében… Sírját is rendezni kellene a Keleti temetőben.

159
Egry József badacsonyi levelei

Badacsony mellett Fonyód volt az a balatoni község, amely Egrynek élete utolsó éveiben a legtöbbet jelentette. Nemcsak a sokszor megfestett látvány szépsége és a hajóutak kirándulásai, de baráti társaságunk és kapcsolataink érzelmi világa is mindig tiszta fénnyel, kíváncsisággal és új és új élmények biztatásával éltek benne. 1947-ben Hajón címmel, azt hiszem, egyetlen versét is itt írta. Akkor ezek az évek a háború után sokszor kegyetlen satuba szorították az egyre romló egészségű embert és művészt egyaránt. Erről jeleznek ezek az írásai. A sokszor emlegetett halkapás akkor nemegyszer a napi betevő falatot is jelentette. Később aztán, Gallé Cornélia fonyódi gyógyszertárának államosítása a beszerző utakat és forrásokat is elzárta. Baráti körünk is délebbre, messzebb tolódott. Ezek az idők voltak az állandóan kísértő nehézségek, az egyre nyomasztóbb művészetelméleti kérdések horgászbot melletti megtárgyalásainak évei. Ekkor írtam a Hét levél a költészetről vallomásomat a magam és ifjú költőbarátaim erősítésére. Egry jól ismerte e levelek 1947-es kéziratát. Ekkor keletkezett, egyik hajóutam keserű ihletében, A rosszul megzengett Múzsa című kilencvenkilenc versszakos szatírám, és ekkor válogattuk együtt, nem sok reménnyel a Vízitükör „közölhetetlen” tizennégy rajzát és tizennyolc versét is… Nem sok a levél… De miért is? – Hetente találkoztunk. Csak a jég, még az sem mindig, választotta el Badacsonyt és 160Fonyódot. Csak Egry halála és sok-sok év, amíg napvilágot is láthattak a kéziratos levelek, versek és a mappába zárt rajzok…

1

(Levelezőlap)

Takáts Gyula
tanár író úrnak
Róma, Via Giulia I.
Accademia ďUngheria (Itália)

Feladó: Egry József, Badacsony
Zala m. Ungheria

Kedves Gyula, lapodnak örültünk. Vártuk, hogy mielőtt elutazol, még átjössz hozzánk. Nelló a múltkoriban ideát volt. Őtőle hallottuk, hogy elutaztál. Még én is szeretnék, amíg hajó jár, átmenni Fonyódra. Irigyelünk a római világodért. Mi számunkra Róma csak álmainkban lehet. Egyelőre örülnénk, ha 1–2 hétre Pestre juthatnánk. Bár olyan hírek keringenek, hogy kiállítással kapcsolatban engem is meghívtak volna tavaszra Rómába? Örülök, hogy F. Béniékkel együtt lehetsz. Béni értékes ember. Tudom, sok más értékben is részed lehet. Vigyázz, hogy a művészet hatalmas tömege agyon ne nyomjon. Én is úgy éreztem magam Rómában, mint szfinx ölén a kis cinege. Különben itt minden a régi, drágaság és a tél előtti gondokkal vegyest. Az idő elég szép még, a Balaton ragyog. Sajnos, az őszi, színes lombok már tűnőben, a meleg szoba már elkel.

Az előszobánkat elválasztottam üvegajtóval. Talán így kifűthetőbb lesz. Fájó, hogy a dolgozószobám kifűthetetlen, és alig dolgozhatom a télen. A „Sorsunkban” szép kritikát olvastam a Se ég se föld verseskönyvedről. Ha átmegyek Fonyódra, visszaviszem a kölcsön könyveket Nellóékhoz. Márai S. könyve, írásai gyönyörűek voltak. Most csak ennyit. Azt pedig mondanom sem 161kell, ha firkantsz pár sort, annak csak örülni fogunk. Béniéket sokszor üdvözöljük. Mit dolgozik Béni újabban? Kívánjuk neked a legjobbakat és ölellek

Egry József

Badacsony, 1947. XI. 15.

2

(Levél)

Takáts Gyula úrnak
múzeumigazgató
Kaposvár, Múzeum

Feladó: Egry József, Badacsony

Kedves Gyula,

tegnap éppen Fonyódra készültem, mikor Tatay megjelent és újságolta, hogy szegény Nellót áthelyezték máshová – nem is tudom, hová…

Nagyon meglepett és lehangolt a hír, úgyhogy elment a kedvem az átmenéstől. Pedig nagyon készültem már napok óta erre a nekem mindig ünnepet jelentő áthajózásra. Már azért is, mert a hajójáratnak rövidesen vége.

Arra is gondoltam, talán Te is Fonyódon leszel, és együtt tölthetünk egypár kellemes órát. Lemondtam a fonyódi élelmibevásárlási szándékomról is, ami pedig szintén igen fontos lett volna, mert itt semmit sem lehet beszerezni, és állandó hiányokkal küzdünk. Szóval ebben a könyörtelen, szadista atmoszban minden emberi törekvésem dugába dől. Hiába próbálom ezt az egyébként szép-színes, őszi világot festőileg magamévá tenni, ez is kínosan megy. A horgászás lenne még az egyetlen örömöm, azonban ettől is elment a kedvem. Az igaz, kapás sincs, a halnak legalább itt nyoma sincs. Félek a téltől. Különösen a tüzelővel járóktól. Még szerencse, hogy egészségileg annyira-amennyire jobban vagyok, és így valamit ellensúlyozhatok a tenger bajokban.

162

K. Gyula, remélem, eltekintve az eltekintendőktől, Te jól vagy, és szegény Nellónak is segítségére lehetsz az áldatlan körülményükben. Tulajdonképpen hová kerültek Nellóék? Azt pedig mondanom sem kell, ha alkalmilag, amíg a hajó is jár, átnéznétek hozzánk, annak igen örülnénk. Mikor leszel Fonyódon, s horgászol-e? Mi újság a múzeum körül? Van-e valami újabb érdemleges terved ezzel kapcsolatban? Most csak ennyit, K. Barátom. És abban a reményben, hogy mielőbb híreteket vehetjük, kívánunk mindannyiótoknak minden jókat. Nellónak kézcsókom jelentve ölellek sokszor

Egry József

Badacsony, 1950. X. 4.

3

(Levelezőlap)

Takáts Gyula úrnak
tanár, igazgató
Kaposvár, Múzeum

Feladó: Egry József, Badacsony

Kedves Gyula,

nagyon köszönjük megemlékezésed, jókívánságod. Mi is a legörömteljesebb újesztendőt kívánjuk nektek. Bizony a múlt esztendő nem sok örömben részesített bennünket. Különösen engem. Sokat betegeskedtem, több nem kívánatos mellett. Az év végét is négy-öt hétig fekvőbetegen töltöttem, és csak most kezdek egy kicsit lábra állni. Nehéz napokat éltünk tüzelő s több fontos hiányában. Szegény Juliskának is megkétszereződött az éjjel-nappal ápolással ránehezedő gondja. De hál’ Isten, a nehezén túlestünk, és a karácsonyt már asztal mellett tölthettem. Valamelyes tüzelőhöz is hozzájutottunk. Ez volt a mi karácsonyi ajándékunk. Reméljük, Ti is örülhettetek valami jobbnak az ünnep alatt, és felejthettetek 163valamit a felejtenivalókból. Talán egy-két szép versed is szólhatott újabban? Meg talán a múzeum körül is történt valami örvendetesebb, ami ellensúlyozhatja némileg az élet gyarlóságait. Az új esztendő talán a horgászatban is több örömet hoz. Bízom, talán a tél sem lesz kegyetlen, zord, és megkönyörül rajtunk mielőbbi távozásával. Fonyód felé sokszor nézek, de soká lesz, amíg az első hajó újra közlekedik Veletek. Sokszor számolgatom a perceket, mennyivel hosszabbodnak a napok, és mikor dolgozhatom a jelenleg fagyos műteremben. Szóval csupa várás és várás… Addig pedig, K. Gyula, adj minél több életjelt. Örülni fogunk. Ismételten köszönve szíves figyelmed, és kézcsókjaim jelentve kívánjuk a legjobbakat mindannyiótoknak sok öleléssel

Egry József

1951. I. 7.

Mondd, kérlek, Kaposváron van-e cipőüzlet, ahol cipő-bakancs félét lehetne vásárolni? Szívességed előre is igen köszönöm.

4

(Levelezőlap)

Takáts Gyula úrnak
igazgató
Kaposvár, V. Múzeum

Feladó: Egry József, Badacsony

Kedves Gyula,

mindig vártam, hogy utolsó soraidra gyűjthetek valami lényegesebb válaszolnivalót. Nehezen megy. Mindenesetre örülünk, hogy különböző, nem éppen lélekemelő dolgok mellett is jól vagy, és van remény, amivel sokat-sokat ellensúlyozhatsz a leggyarlóbbak között is. Azt hiszem, mindannyian így vagyunk. Ma például, hogy egy kicsit jobban érzem magam, majdnem elfelejtettem 164az élet minden förtelmét. Kinn jártam ma a gyönyörű napsütéses Balaton partján, és gyönyörködtem a párában, fényben lebegő fonyódi kúpokban. Rád gondoltam: meg a horgászatra… Sajnos, több nem kívánatos is eszembe jutott Fonyóddal kapcsolatban… Gondolod úgy is…

Úgy hallottam, a hajó hamarosan megindul, s van remény, hogy veletek is mielőbb találkozhatunk. Tatay volt nálunk. Titeket is várnak. A Rodostóban most is van bizonyos élet. Olyan: bujdosó élet. K. Gyula, a bakanccsal kapcsolatos figyelmed igen köszönöm, azonban valami más megoldást próbálok itt valahol… Mi újság a múzeumod körül újabban? Olvastam egy-két kiállítástokról. Az általad említett, velem kapcsolatos cikket nem olvastam. Ki írta és miben? Hogy van Nellócska?

Írjál, Gyula, örülni fogunk. Ne neheztelj, hogy így, meztelen lapon írok, hirtelenében. A mielőbbi híred vételéig is kívánunk minden jókat, kézcsókom jelentve és sok öleléssel

Egry József

1951. II. 24.

165
A keszthelyi Egry-szobor avatására

Ez a város és ennek az ősparknak szomszédságában álló villa nyújtotta azt az első igazi, emberhez méltó környezetet és biztonságérzetet, amely Egry Józsefnek, az embernek és művészetének kialakulásához, bátran mondhatjuk, a legtöbbet adta. Ez a villa és a badacsonytomaji présház fizikai valósága, valamint táji és szellemi környezete nevelte föl Egryben azt a világszemléletet és lelki erőt, művészi érzékenységet, amely megteremthette a művet. A magyar képzőművészet egyes darabjaiban és összességében is a legfényesebb műveket és festői világot…

Itt kereste, telente Keszthelyen, aztán tavaszban-nyárban-őszben a badacsonyi présházban azt a valóságból sugárzó világot, melynek hangját először meg kellett értenie, hogy aztán képein le is írhassa szavait, és jelezhesse meglelt ábrázatát. A lelkét, amelyet ez a mediterrán jellegű minden itt rejtegetett és ma is itt rejt körülöttünk, akik itt állunk a nagy fölfedező szobra előtt e helikoni parkban. Itt ez előtt az 1921-ben állított – még Egry József is látta – oszlopos kupola mellett és körül.

Bátran mondhatom, e szoborral – mely testi valóságának jegyein túl Borsos Miklós művészetét és ihletével az ércen túli Egry-szellemet is sugározza – ez a szép park még gazdagabb és szebb lett, s talán a régi helikonokat idézve, egy új magyar szellemi helikon felállításának is kezdete lehet. Hiszen itt állnak ők is, figyelve ezt az 166ünnepséget; Cholnoky Jenő, Herman Ottó és Kitaibel Pál is.

Figyelik és eltűnődnek velünk a festőn, akit bazaltsziklák és suhogó nád között érintett meg az a megszállott ihlet, amely döbbent rémülettel tükröz ránk „A festő” című képéről. Ez az önarckép 1937-ből való, amikor Egry már e szűkebb világ mélyebb és tágabb titkainak is tudója volt.

Annak a titoknak, amely túl a Balatonon – melynek festőjének mondogatják –, túl a morfológia és geológia adottságain, már magát a megtalált Művet jelentette. A művészi teremtés értelmét és lényegét. Az ember által megvalósított, az érzékeink által is tapintható és szemlélhető valóságból született, új, művészi valóságot.

Igen, Egry József valami ilyen, a szóval alig kimondható művet és világot hozott létre képeinek, rajzainak olajpasztell fényeivel, és ceruzájának és tollrajzainak szerkezetével és lírájával. A realitás és a valóságon felülinek és túlinak az ötvözése ez. Valóban az ecset poétája volt Egry József, akiről és képeinek titkáról talán nekem is könnyebb néhány sor verssel szólani:

…kiált a belső láng és mind, amit
lobbant a hegy és önnön mámora.
A titkot ismerő két ujj!
Simone Martini alázata,
az Arany Angyal érkezett, a mű:
fogantatás és születés!
Gulács előtt a hal, Taormina…
Arany-vörös áramütés
167
rendíti meg a kéz és kép
együtt-egyet sugárzó kozmoszát.
Pásztor libeg s Kristóffal a gyerek
s fény-sokszögek nagy kerek napon át…

De prózára váltva a szavakat, csak jelzésként is meg kell említeni azt az ívet, amelyet mesterünk a szivárvánnyal is reálisan húzott föl műveivel.

Azok szellemével, atmoszférájával és a sokból nagyon sokat elvevő ábrázolásmód maradandó, választékos egyszerűségével varázsolt a magyar festészet történetébe. Gondoljunk csak az 1920-ban festett „Keszthelyi halászok” művétől az 1943-ban készült „Csodálatos halászat” képig, melynek címe egyszerre nemcsak képet, de egy nagy művész és stílus fejlődésének gazdagságát is jelzi. Csontváry Kosztka Tivadar és Derkovits Gyula mellett Egry művészete az, amely az európai művészetnek is sokat adott.

Méltó helyen és alkotásban áll itt ez a szobor, mely mint minden művészi kő és érc, mindig egyszerre kettős figyelmeztető a futó időben. Jel az alkotóra és az alkotásra. Biztatás az embernek és az emberiségnek történelme legvadabb korszakaiban is. Az emberi létezés legméltóbbjára, az alkotásra figyelmeztet. Így nézem és nézzük és így avassuk fel ma ezt az Egry-szobrot is.

168
Martyn Ferenc Berzsenyi-rajzairól

Berzsenyi műve a végsőkig csiszolt tökéletesség. Tökéletes, tehát mindig időszerű. Fojtott és megzabolázott szenvedélye: állandó parázs… Verssorai: összeszikrázó, egymást feszítő és szívünkig világító szavak… Versszakai: a gondolat, a zene, a képzelet és kemény ihlet klasszikus szerkezetei.

Költői műve életünknek és világunknak – amely, szavaival élve, a „tündér változatok műhelye” – ihletője. Így együtt e mű fegyelmével és építkezésének „energiás” szavaival, soraival és versszakaival példa az alkotásra és az életre. Így volt és ma is az, és mindenkor ihletője is lesz az egyetemes igényű magyar művészetnek, amelyben, mint A poézis hajdan és most című versében mondja: „csak egy az igaz, nagy és jó”.

Ebben az utolsó, mintegy testamentumot tevő költeményében e három fogalom „mosolygó jelcímének” vallja a SZÉPET, amely lírai fogalmazásában „mint a szerelem játszi gyönyör kezén” folytatja az ÉLETBEN a teremtést… Szavaival: „Szívből szívbe gyönyört zengve s vidám erényt!”

– Vagy talán ne így vegyük Kodály Berzsenyi-ihletét a zenében és most itt, a Rippl-Rónai Múzeum falain Martyn rajzaiban?… Ezt a negyvenhét lapot, amelyeken a Berzsenyi-mű igézetében és idézésében a „poézis ujjai” rajzolták ábráikat.

Martyn tolla nem véletlen talált a niklai SZÁRNY169RA. Nem véletlen ébreszti a Berzsenyi-mű szellemét és alkotójának emberi alakját: a nemesen egyszerűt, a törvény-szövegűen tiszta szavút, a „használni és nem csillogni” „mezei-emberét”, a „nemzetről aggódót” és „a szent poézis és a dicső erény” ébresztőjét. Verseiről szavaival szóltam, és íme, ami naggyá teszi azokat, itt látjuk, mintegy tükörfényben e lapokon… Itt a mértéket, tömörséget, a tökéletességre törést… A szép és jó niklai méltóságát… A költőt gyötrő ihletet… Itt festői jelképeivel, A magyarokhoz írásának lázában született kísértetet, s a romlás-gondolat körmös bogáncsával és a remény pislogó gyertyájával… A megszemélyesített titkot… Együtt találjuk a fekete berki és a fényes keszthelyi tájjal a falusi és földi valóságot kísérő és kísértő felhőmúzsákat, akik nemcsak súgva gyötörnek, de koszorúznak is…

A féken tartott pegazust és lovasát, aki ugyancsak tud a „gyors paripán leragadva szökni”…

E rajzok egyik legszebbikén a költő „Felolvas önmagának”, a líra szavára figyel az alkotó ember… Akárcsak másik változatában a „Berzsenyi és Horatius” című rajzán. Együtt pillantjuk meg és nézzük ezen az ihlető jelenést és tanító szellemet, amint a STÍLUST beleszúrja a jelképes EGÉSZ, a kör archimedesi pontjába, hogy abból és vele – a tollal – világot emelhessen, MŰVÉSZETET, világunk fölé.

Martyn és mindannyian egy ilyen jelenés – a való fölé nőtt szellem – Sappho és Horatiusig fénylő kettős ragyogását érezzük e tiszta rajzokról. Ugyanazt, mint a nagy Berzsenyi-versekből. Az így megszemélyesített niklai magány néha családian lírai hanggal, másutt, mint a teremtés lázának kegyetlen szelleme kísért…

A végtelen horizontú időt és kultúrát idéző Berzsenyi-mű gondolati elvontságával Martyn művészetének 170ihletője lett. Múzsai tüze, ereje a tökéletességre, amelyről első mondatomban szóltam. Ezek a lapok, úgy vélem, Martyn Ferenc figyelmeztető ébresztése után – az 1976-os, kétszáz éves évforduló előtt – még inkább ébresztői lesznek jelen és elkövetkező művészetünknek.

1971
171
„Szántód partjainál”
Tüskés Tibor grafikai gyűjteménye

E hely, ahol most ez a kiállítás fogadja látogatóit, a dunántúli tájnak olyan pontja, amelyet földrajzi és gazdasági adottsága jelölt ki és határozott meg olyan helyzeti értékekkel, amelyek Szántód-pusztának történelmi és művelődéstörténeti múltat és íme, látjuk, jelent is teremtett. Itt a Kristóf-kápolnás domb balatoni körképével, a régi berek mondáival és a berken át a hajdani híd és a rév embert és világot összekötő romantikus, reális szerepével és Tihany történelmi múltjával oly egységet képviselt, amely már régi-régi terveinket megelőzően is parancsolta mindazt, ami itt ma születőben van. Egyben hisszük azt is, hogy a szántódi táji és műemléki együttes nemcsak somogyi, de országos jelentőségűvé fejlődik. Olyan látványos értékké, mely e kis klasszicista kastély irodalmi és művészeti kiállításai körül a magyar gazdálkodástörténet századainak nem újra épített, de élő emlékét sugallja. A Balatonhoz látogató idegeneknek a magyar népi műveltségről és művészetről vall.

Ritka véletlen, ahol a szellemi és anyagi érték ilyen gazdag egységben található, mint ezen a kis meghitt környezetű pusztán, ahol még az irodalmi múltat sem úgy kell erőltetve kitalálni, de már Szántód nevének említése is irodalomtörténetet, költőket, írókat, tudósokat idéz. A szántódi rév valóság és szellemi jelkép is. Ihletője volt leveleknek, novelláknak, regényrészletek172nek, verseknek, népdaloknak, történeteknek és mondáknak. E rév kompjaiban nemcsak révészek, de alkotó szellemek eveztek, lapát-vitorla helyett a tollal közelítve felénk, és közvetítve hozzánk a szépet és a mesét és az igazat.

Említsem-e az utazgató és levelező Kazinczyt? Az itt népdalt gyűjtő Pálóczi Horváth Ádám nevét? A szomorú Csokonait, aki keser-édes vidáman innen, e révtől indította víg eposzát, a Dorottyá-t?… Vas Gereben, Eötvös Károly, Jókai, Herman Ottó írásai vallanak Szántód révéről és vízi világáról és Szindbád-Krúdy a Balaton révészeiről. És itt írta a kedves barát, Jankovich Ferenc irodalmunk egyik legszebb versét Szántód partjainál címmel. Idézni kellene, vagy táblába vésetni itt e költemény sorait Illyés Gyula Nyáj című versével együtt, melyet a nagy futás óráiban, 1944. október 23-án írt e partokon.

Ajándékok és tanúságtételek mindezek az írások erről a szemünk előtt újjáéledő, ihlető és ihletett tájról, melynek jelenét továbbteremteni már a műemlékegység mai megnyitása után is kötelességünk… Íme így és ezzel a tiszta szülőföld-szeretettel és jövőbe tekintő gondolattal ajánlotta föl Tüskés Tibor szülőföldjének most ezt a szép, grafikai kiállítást. Most, 1980-ban, mert a megnyitás összeesik azzal a dátummal, amely azt mondja, hogy itt a 119/a jelzésű őrházban, 1930-ban, ötven évvel ezelőtt született Tüskés Tibor, aki mindig igazi őrzője volt és maradt is a pannóniai hagyományoknak. Könyvei bizonyítják ezt… És azt is… hiába írja szerényen e gyűjtemény eredetéről katalógusában, hogy „nem vagyok műgyűjtő”… Hiába, mert hiszen a Pécsi múzsa, a Nyár, erdő, kakukk, a Zalamente, Somogyország és a Szülőföldünk a Dunántúl című könyvei is az ő, értéket mások hasznára gyűjtő, nemes szenvedélyéről beszélnek…

173

Ez a kiállítás is íme elindítója lehet egy olyan hagyománysornak, amely Szántód-puszta művelődéstörténeti jelentőségét tovább fogja építeni.

A szülőföld iránti tisztelet és szeretet jele ez a kiállítás, amelynek, ahogyan végignézzük, épp az az egyedülálló értéke és érdekessége, hogy írók, művészek egymás iránti barátsága és szeretete hozta össze. A maga nemében tehát így ritkaságnak is mondhatjuk ezt a gyűjteményt. De ennél több is! Az emberi-művészi kapcsolatok és műhelytitkok rajzzal írt és beszélő naplójának kell mondanunk ezeket a műveket, amelyeket itt e falakon látunk. Naplónak elsősorban pedig az 1959–1964-es évek idejéből, amikor Tüskés Tibor a pécsi Jelenkor szerkesztője volt. Tehát e kiállítás keresztmetszete egy szellemi műhelynek, amelyből kettős világ rajzolódik ki. Egyrészt egy jelentős irodalmi folyóirat belső munkája, érdeklődése, szellemi erővonalainak iránya sugárzik, másrészt pedig munkatársainak érdeklődése, képzőművészeti terveik, lelkiviláguk rajza. És mert grafikáról van szó, tanúi lehetünk a nagy és jelentős alkotások indulásának és vázlatainak is.

E rajzok egy-egy művész és egy-egy mű fejlődésének állomásairól vallanak. Így tehát életművek alakulásának, vajúdásának titkaihoz juthatunk közelebb. Művészettörténeti adalékok, kiegészítő jegyzetek e művek. Hiszen sorozatokból kimaradt rajzokat láthatunk itt. Például Martyn Ferenc Don Quijotéjából, vagy a Baranyai képek című kötet részére készültekből. De itt van Barcsay Jenőnek egy tanulmánya is, egy köszönő rajz, és Bene Géza kis képtervei, valamint itt láthatjuk Bálint Endre mozaikterveit is. A betegséget legyőző Ferenczy Béni mesteri Vitorlásai pedig a mindent legyőző művészi akarat és szellem dokumentumai. Remek balatoni grafikák. És Borsos Miklós „Kilenc múzsa”-rajza 174például Tüskés Testvérmúzsák könyvének nyitó lapjára repült. Diskay Lenke, Szántó Piroska, Gy. Szabó Béla, Prokop Péter, Bencze és Varga-Hajdú István munkái a grafikai stílusok végtelen gazdagságáról és a kisgrafikák ösztönös és őszinte szépségeiről tanúskodnak. A legtöbbször rosszul értelmezett „Kicsi” művészi monumentalitását épp ezen a kiállításon, melyet megnyitok, Kohán György „Női fél-aktjának” megütő ereje bizonyítja. Köszönet érte az őrző gyűjtőnek és Szántód új, jelképes révének, amely mától a szellem közvetítője e táj sziklás és kies partjai között.

175
Egy faragópásztor élete és művészete
Idős Kapoli Antal

1957. április 12-én halt meg kilencvenéves korában Somogyhárságyon idős Kapoli Antal, Kossuth-díjas faragópásztor, a népművészet mestere. Most, hogy írni szeretnék róla, kíváncsiságból fölütöttem az 1965-ben megjelent Magyar Művészeti Lexikont, és ahogy sejtettem, nevét nem találtam meg. Igen jellemző ez, mind művészeti ágak értékelésére, mind pedig a köztudat magyarságismeretére is. Mert akárhogyan is vesszük, művészetünk egy igen eredeti és értékes területéről van szó, amikor a pásztorfaragásokról kell beszélnünk. Ugyanakkor kicsit magyarságismeretről is, hiszen a pásztorság népességünk egy jelentős rétegét képviselte még nem is olyan régen.

Idős Kapoli Antalról az írást hát így kell kezdeni, mert minden igazi művésznél – ő pedig az volt – az életforma, környezet, életkörülmény hozzájárul, pontosabban ad és el is vehet az alkotásból és a műből.

Amikor Gyalánban, 1867. november 4-én született, azokban az években, kutatásaim szerint, csak a kaposvári járásban hétszázhárom pásztor legeltette a nyájait a Vízmentén és a Zselicben. Ha ezt átteszem durva átszámítással megyénkre vetítve, akkor közel tízezer pásztor élte a maga egészen más világú életét a Balaton és a Dráva között. Ezek a juhászok, kanászok, csikósok, gulyások és bivalyosok külön, a parasztoktól elütő, szabad életformát éltek. Szinte nemzetségeket alkottak. 176Elődöt, rokonságot, tekintélyt és történeteket igen számon tartottak. Mégpedig romantikus és sötét történeteket is, hiszen a híres somogyi betyársággal szabad életük szinte összenőtt. Egy mezőt-erdőt jártak a kastélyok és a puszták között. A kanászok közül sok volt, aki betyárrá lett.

Magam, amikor múzeumigazgató lettem, nemcsak a beleérzés hitelessége, de a krónika rögzítése miatt is kerékpáron és gyalog tettem meg az utat a Zselicen erdőn-völgyön-réten át, egész Somogyhárságyig, hogy fölkeressem idős Kapoli Antalt, az akkor már a hegyközségi szőlőben élő faragóművészt. Pontosan 1950. július 13–14-én voltam nála. Két napot jegyeztem végig életéről és művészetéről. Adataim tehát első kézből hitelesek.

Származásáról így vallott: „Minden nemzetségem juhász volt. Se kanász, se csordás. Magam ötvenegy évet juhászkodtam. A Kapoli nemzetben tizenöt juhász volt. Eredeti nevük Varga. Nagyapám, Kapoli Pál Kapolypusztán juhászkodott, melyet saját birkáinak bérelt. Innen ment Balaskópusztára, Nagybajom mellé. Azóta neveztek bennünket Kapolinak, mert így írta be a szolgabíró. Apám, Kapoli Imre szintén juhász. A somogyi betyárjáráskor Zimányban volt. Ez erdős terület. Nem szívelte a zavargást, és 1850-ben Zimányból Gyalánba ment, mert ez sík, róna világ volt, és itt nem zavarták a betyárok, hogy messen birkát. Zimányban volt sok krumplibetyár, kanász, aki nappal őrzött, éjjel felöltözött fegyveresen, és beállított, hogy: »Én vagyok a Patkó.« A juhászok ismerték Patkót, és mondták, hogy nem adhatják a birkát. Erősködtek, pedig Patkó nevével nem lehetett kapcabetyárkodni. Ezeket, ha a betyárok megtudták, agyonverték. Sokszor össze is beszéltek a juhásszal, és bekerítették őket. Egyet egyszer Patkó 177hátba lőtt, lehúzták az árokba, és betakarták levelekkel.”

Beszélgetés közben ilyent is lejegyeztem, mert igen jellemző, és mindig az igazságot szolgáló, népmesébe illő. „Egyszer ez történt. Juhász András betyár beállított Zimányba apámhoz: – Kapoli koma, messen le birkát. – Apám azt válaszolta: – Nem metszhetek, mert új tiszt van, és azt mondja, a juhász mind csal… Akkor Juhász András felküldte apámat a tiszthez, azaz kasznárhoz, hogy jelentse be. A tiszt a puskát az ülésbe tette, és kocsisával kiment, hogy ott vannak-e vajon valóban a betyárok? Juhász András azzal fogadta a kasznárt: – Na, megjöttél, te kutya! – Azzal odaállt juhászbaltával a kasznár elé, és ráparancsolt: – Fogd meg a vezérürüt, és fejtsd meg. Mert jegyezd meg, a juhász nem csal. – Az csak reszketett és könyörgött. Apám könyörögte ki az életét. Az ő tisztességére hagyták meg neki. Attól kezdve elhitte apámnak, hogy hetente kétszer is jönnek a betyárok. Azt mondta: – Nem bánom, ha mind megeszik is a birkát. – Adott apámnak még egy mérő rozsot és búzát is a kasznár, hogy tudja etetni a betyárokat, és nehogy megöljék. Ezután jött ki apám Zimányból, mert nem szívelte a zavargást.”

Ilyen világba született és ezek emlékei között élt a gyermek Kapoli Antal. Pásztoréletét röviden így foglalta össze: – „Tizenkét éves koromban kisbujtár, egyszóval kospásztor lettem, és megkezdtem huszonnyolc darab báránykossal a pásztorságot. Tizennyolc éves koromig voltam kospásztor. Százötven darab kosig vittem. Tizennyolc éves koromban Gyalánban ötszáz anyabirkát vettem át. Anyabirkás voltam. Huszonnyolc éves koromban jöttem ki Gyalánból, és hatvanhárom éves koromig voltam számadó juhász Homokszentgyörgyön, Lapiscserpusztán és Kopaszhegyen, Somogyban. Köte178lességemet értettem, a pásztorságot szerettem, bíztak bennem.”

A nyájról igen gyönyörű sorokat mondott ceruzám alá. Ma már költeményként olvasom, és örülök, hogy lejegyeztem. – „Egy nyáj 300–450–550 birkából volt. Nagy falkában három vezérürü volt, kis falkában két vezérürü. A vezérürük nyakában kolomp volt. A kolompot a juhászok hozatták Bajáról, Szabadkáról, mert ott készültek a kolompok. Egyliteres kolomp elhangzott három kilométerre is kedvezményes időben. Másfél literes volt a legnagyobb kolomp. Minden pásztor a maga füléhez válogatta a kolompot. Mint a muzsika, olyan legyen: éles, kemény és keményebb. A vezérek egymás mellett jártak. Szép volt hallgatni. A csengők az ürük nyakára 1890-ben jöttek be. Pozsonyból hozatták a juhász számadók. Mint a muzsikaszó voltak összehangolva. Az öreg juhászok csak a kolompot, de a fiatalok a csengőt szerették. A csengő sárgaréz volt. Üveg is volt beleolvasztva. Az üveg adja ki a nagy hangot, mert a réz süket. A hang vezette az összes birkát.”

Ebben a környezetben és világban mi sem természetesebb, hogy egy egészen eredeti látásmód és mélyen emberi töltésű képzelet valami egészen mást diktált a léleknek és a kéznek. Itt az élet és gyakorlat, az anyagi és tárgyi valóság megemelte a természet szépségével, gazdagságával mindazt, amihez nyúlt. És a mesterség szeretete is közbeszólt. A pásztor így lett művész. Magából és nem a könyvből! A világ betűiből olvasta, hogy mit és hogyan merítsen és alkosson. Egyedül állt, és így alkotott Kapoli Antal is.

„Mint affajta árva gyerek, velem senki sem nagyon törődött. Mint kospásztor ettem kenyeret, meg kukoricát sütöttem. Hidegen főleg kenyér és túró meg szalonna volt az élelmem. Ital forrás- és kútvíz. Mikor de179lelőben volt a birka, álltam a fa alatt, és úgy ettem. Mindenegy juhásznak volt egy vaslábasa. Ahol sok volt a vargánya, ott paprika, sóval meg zsírral volt vargánya. Mindennap megenném ma is.”

Ez a pásztorkép most, ahogy egyik szép kürtjét tartom a kezemben, így egészül ki. Azt is mondhatom, hogy íme, így rajzolta meg késheggyel a tehénszarvon a pásztor portréját: Szedett gatya, csizma, tűzött lajbli, sípujjú ing, posztóból való dolmány, rozmaringgal kivarrva. A kalap vágott tetejű pörgekalap. Vagy görbekalap, amelyikben drót volt.

Ilyen volt a faragóművész viselete 1890–1900 között. Pontos és hiteles, realista ábrázolás. Biztos kézzel, remek arányérzékkel helyezte el ezt egy kürt osztott mezejében. És a kés vonalainak biztos redőzése, a dolmány vitézkötései, a hát mögé vett pásztorbot alakot beállító, különös és érdekes póza nagyszerű portrét rajzolt. Egyszóval, ha hiányzik, ha nem a lexikonokból, de itt a magyar naiv művészet – a franciák jobban számon tartják – egy kis remekéről kell beszélnünk. Így nézzük hát ezeket a Kapoli-műveket. Magam mindig is művészetünk egészében külön helyen tartottam nyilván például a Rippl-Rónai Múzeum remek néprajzi faragásait, karcolásait, melyeknek régi és új darabjai vetekednek képtárunk értékeivel. De hogy megismerjük és tőle tudjuk meg, ideírom vallomását a faragásról, azaz művészetéről. Az utókor számára ez és így marad meg a leghitelesebb: „Ritka volt az a pásztor Somogyban, aki nem tudott faragni. Nagy volt a legelő, nem kellett annyira vigyázni. Volt ideje a pásztornak. A jó kutya is segítette ebben. Mikor delelőn volt a nyáj, a pásztorember akkor nyugton volt. Ráért dolgozni. A gyakorlott az mentében is tudott dolgozni. Mindig kisebb lett a legelő, így a mai pásztor faragni sem tud, a jószág sokszor fordult, 180nincs ideje. Én tizennégy-tizenöt éves koromban kezdtem faragni. Nekem nem volt nyugalmam, mikor delelőre ment a falka. Apámnak voltak kései, azokkal kezdtem. Viráglajtorjákat csináltam. Apám nem sokat tudott, csak juhászbotot csinált. Abban az időben fontak minden háznál. Akkor rokkafákat kezdtem csinálni. Nem volt pénzem, de igen szerettem a hosszú furulyát, okarínát, flótát meg a klarinétot. Akkor furulyákat néztem és faragtam. Azokat elvitték a gyerekek, a társaim. Csináltam újat. Igen szerettem furulyázni. Hanyatt feküdtem a nyáj mellett, és úgy furulyáztam. Csak föltekintettem, és már láttam, mi szándékkal vannak a birkák. Ráértem furulyálni, meg faragni is. Tizennyolc éves koromban zsebtükörfákat készítettem. Azokat is elvitték. Amit csináltam, azt senkitől sem láttam, csak magamtól csináltam. Ezekben, akár tulipános, akár rózsaminta, kettő is egyforma nincs bennük. Mind a régiséget ábrázoltam. Alakoknál, mikor készületben van a betyár vagy juhász, de történetet nem ábrázoltam. Szerszámom a bizsókkés. Ezek vásott borotvából készültek. Éves agancs töve a bizsók nyele. Ezt szerettem. Spanyolozva keveset csináltam, mert egyszer delelőn tüzet raktam, nyárfából tüzeltem pattogós tűzzel. Épp akkor csináltattam Görösgalban új kabátot, azt terítettem alám. Ahogy dolgoztam, olvasztottam, egyszer csak szagot, füstöt kaptam. Hát meggyulladt az új kabátom. Attól fogva nem csináltam többet spanyolozást. Másba mindenbe belementem. Magam passziójára dolgoztam mindig.”

De hiába mondta ezt idős Kapoli Antal. A tüzet, a tehetség tüzét mindig is érezte kilencvenéves koráig dolmánya és kabátja alatt, és ez fűtötte alkotásra. Műveinek se szeri, se száma. Oly gazdagon tervezett, mint maga a természet, amelyben élt. Stílusa külön Kapoli-stílus 181lett a dunántúli faragó pásztorművészet tablóján. Karcolt kürtjein és kobakjain alakok és virágok töltik ki a pontosan tervezett és szabályosan osztott teret. Fő figurája az útra kész pásztor és betyár. Egyiknek a kezében bot, a másiknak kezében vagy vállán a dupla csövű puska. Szinte keleti gazdagságú virágmezők indái és bokrai választják el egymástól őket. Gyakori a pásztor-betyár szövetség kézfogását ábrázoló jelenet is, stilizált rózsa- és rozmaringágak között. Hátterük választóvízzel sárgított. A karcolás, hogy éles legyen a grafikai mű, tehát bekenik a vonalakat faggyús faszénporral vagy a későbbieken piros, zöld porfestékből készült anyaggal. Ezek a darázsderekú alakok, tartásuk és jelképeik, mint a népzene a muzsikában Bartók, Kodálynál, így ma már átment képzőművészeink stílusába is.

Remek ihletésű dunántúli kompozíciókat ihletett például Würtz Ádám esetében. De mi sem természetesebb, hogy a mintákat kínáló természet műterme a betyár, pásztor és vadász mellett kés- és tűhegyre, élre vetette az erdők szarvasát, madarát, fáját, bokrát és virágát is. A faragó bizsók, szeg és ártű a jól választott fa-, szaru- és tökanyagon ezeregyéjszakai gazdagsággal ábrázolt. Borozójelenetek, reális-idilli pásztor és kedvese rajzok is gyakoriak a karcolt kobakokon. Némelyiken a kedves mókus, kék kánya és rigó színt és dalt jelképező, igen karakteres ábrái veszik körül a gyönyörű, makkot termő tölgyfák között ábrázolt pásztort.

A kosfejes díszbotjai a pásztorkirályok jogarainak is beillenek. Gyufatartóin nagy pipájú pásztor eregeti a füstöt a levélminták között. Dobozai a pásztorképzelet kincsesdobozai. Bútort is faragott. Munkaruháimat is egyik szép faragású fogasára akasztom becei pincémben.

Maga a Művészeti Lexikonból ugyan hiányzik, de iskolát alapított, és naiv művészetünk egyik legnagyobb 182mestere lett a grafikában és a kisplasztikában. Hatvanéves korától a somogyhárságyi szőlőhegyben élt, kis házában. Kilencvenéves koráig sem esett ki a bizsók a kezéből. Kis pásztorkutya ült a lábánál, és egy-egy kedves birkája legelészett körülötte. Az ő társaságukban jegyeztem föl, amiket itt idéztem emlékezetére.

183 184
Jegyzetek, válaszok, vallomások
185 186
Jegyzetek és vallomások egy versfüzetből

Nem a szemmel látható, de a világból látható mögötti a nagy költészet egyik lényege. A felület mögötti belső lényeg megszólaltatása. Így a költészet lényege nem annyira az egyéni, mint a világ-szellem kifejezése. A természet és a tárgyak és a lélek rejtőzködő titkainak és szólításainak megsejtése és kifejezése.

Az ember a természet tagja. De egyben szeme is a természetnek. Maga felé és teremtője, a természet felé és az általa teremtett tárgyak felé is. A szem madarának ilyen repkedése és éneke a világ-természet kertjében a legszebb repülés és ének.

Létezhet-e az éven belül még egy 13. hónap is? Igen… Az és abból, amely a többet adta és gyűjtötte egybe a 12 hónap heteinek köznapjainál… Azok adják nekem e 13. hónapot. Az „Angyal” havát, a sok állatjegy után. Ez a képletes, de mégis valóságos harminc nap egyben a harminckét betűn túli valóság kertje is.

187

A világ fizikai, tárgyi valóságának kutatásában, az élettan, a kristály és sejttan, egyszóval minden anyag mögött nem az anyagot, de azt a szellemet, a valóság vázát kell keresni. Ennek kinyitása és megszólaltatása az igazi, költői repülés. A Valót ekként lényegében üstökön ragadni… Azt, amiről Berzsenyi írta: „minden csak jelenés”. Paolo Santarcangeli fogalmazásában, mert minden „jel, híradás”…

Élő és jelző értelem tölti ki a világot. Csak az ember vagy nem, vagy rosszul fogja föl a jeleit és igazát. Így világos, hogy önnönmagát és szerepét irtásaival (természetpusztításaival), öléseivel (háborúival) és kétes terveivel is értelmetlenül éli és játssza az értelmes világban…

A természet és művészet közös vonása a teremtés. E három nélkül életemet el sem tudom képzelni.

Nem tudok a tapintható természet nélkül élni… Ennek nemcsak jelképe körülöttem a becei kert. Gyermekkorom nagyanyai kertjének folytatása. Tanulni tőle tudok, és benne magam is úgy alakulok és lényegülök, mint fáim és növényeim. A kert maga a kultúra. A kertet művelő nemcsak test, de a testet irányító olyan szellem is, amely érzékenyen nemcsak észreveszi, de meg is érti a szavak nélkül is értelmesen megnyilatkozó természetet és gyümölcseit… A szellem-lélek a természet188ben csak nőhet. … Beszéltem erről, s az ilyen Heszperidák kertjéről már. Ám a földtől egyre távolodó emberiség, lelkét veszítve, nem tudom, hogyan s egyáltalán meg tudja-e teremteni? …Az ember anteuszi lényét, ha egyre tovább sorvasztja, feladja, biztosan elveszti magát… A civilizáció és technika levegőbe emeli és megfojtja…

Az emberiség fejlődése emberellenes… Egymásra és a természetre fenekedik. Istene a haszon és a szerszámoknál is egyre tökéletesebb fegyver. Haszon és háború kétes értelmű eszmék miatt, még akkor is, ha ebből biztos kára lesz, és még többen vesznek éhen… És ráadásul a metropolis világ építése… A lelki sivatagokban a beton és üveg és az acél sivatagjai nőnek… Elidegenedés… Szókincspusztulás… Líránkat, érzelmi és tárgyi világát rövidesen értelmező szótárakkal együtt fogják árusítani és magyarázni!

Bizony nincs igaza Petőfinek, hogy Goethe szíve „békasó”. Érzelmi világa, hogy mennyire nemcsak az ész fényében ragyog, felelet rá Faust válasza, amikor Heléna kérdi: „Szépen beszélni nem nehéz?” Rá Faust röviden: „Szívből kell szólni, ennyi az egész.” Vagy Phorküasz szavai: „Ami szívből jön, csak arra dobbannak meg más szívek”…

189

Ha az anyagot a végtelenségig bontjuk, végül is már-már nem is anyaggal állunk szembe, hanem azzal a láthatatlan szellemmel, amely teremtette a világot, az anyagot?!…

A természet világa Rend… Az emberiség világa Zűrzavar…

Valóság a szó is… A fény is!… A zene, a ritmus, a dal is valóság, akárcsak a szavakat képező agy és a kimondó nyelv. A dallam, mint a hegedű. Tehát tapinthatatlan valóságok veszik körül a tapinthatókat… És a fogható valóságoknak is biztos, hogy van nyelve és hangja… Nemcsak a szervesekre gondolok, de a szervetlenekre is, amelyek, mint a szobrok akként szólnak hozzánk!… És a bánat és az öröm és a derű is anyag?… És a mozgás, amely anyagot szül, mint anyagot az atomok mozgása.

Végül is minden olyan, amilyennek látjuk… Amilyennek leírom… Amilyenként megszólít… A vers így a világból kirepült önálló világ. A teremtett világban egy emberibb. Az egyetlen teremtett világot, a Valót, úgy veszik körül a költők által teremtett világok, mint földünket a csillagok… Kettős életű és értelmű csillagrendszer ragyog az emberiségre?!…

190

Verseket csak azért írunk, hogy költészetet teremthessünk. Tehát nem a vers, hanem a költészetnek a versekből sugárzó és jelző és jellemző elemei a lényegesek.

A világ valakinek és valaminek a tükre… Az élet és létezés e tükörről a térbe sugárzó ragyogás. Tehát elmúlás nincs, csak örök ragyogás. Így végső fokon a semmi örök élete a világ… Avagy a semmi árnyéka?… Vagy csak a szavak árnyéka a világ?…

A második évezred fordulóján a kultúra forradalma lenne a nagy és igazi forradalom? Meghozhatná végre a civilizációs elidegenedés fizikai és lelki sivatagából azt az emberi és természetes életstílust, amely barátja lenne a megtámadott természetnek és léleknek?…

Az igazi költészetnek, versnek lelki ütést kell mérnie olvasójára. E sebnek oly mélynek kell lennie, hogy egyre tovább ott égjen az olvasó lelkében… A nagy vers gyógyíthatatlan, lelki seb…

Halálunkkal, hogy leglényegünk hová, erről nem annyira az ész, de a szellem sejt csak valamit. Valami végtelenséget és olyan lehetőséget, amely e földi méretekkel nem mérhető, se el nem képzelhető… Áttérünk-e a mindenségbe, és kitágulunk-e vele együtt eggyé?… E mér191hetetlen keret, hogy létezik, bizonyítja az, ami körülvesz határtalan valóságával… Vagy egyszerűen minden lélek eleve csak alkotórésze ennek az egyetemes rendnek?… Vagy lényegünk egy földi átmenet után újra teljes értékű része lesz egy ismeretlen erőnek és világnak?… A láthatatlan tömegnek (térnek és időnek), egy titkos mozgásnak?… Egy mindenre és mindenkire ható vonzásnak?… Alkotó eleme lesz a legősibb és mindent fenntartó energiának?… És erről a világról írni… Csak sejtéséről is, micsoda költészet lehetne ez!…

Egy költészet leglényege a belső táj. A lírai tárgyiasságnak és külső világnak is ezt kell erősíteni.

Minden csak álorcája egy mindennél vaskosabb realitásnak, melynek nyitjára még nem jött rá az emberiség…

A megismerés reménye az izgató és csábító a versírásban. Valaminek a nyitjára jutunk magunkban és a világban a világról.

Végső fokon a jelenségek és maga a tárgyi világ is a végtelen idő távlatába helyezve csak ködlő és állandóan, minden pillanatban átalakuló ködvilág. A világi valóság 192egy gomolygó, alakuló kocsmaféleség, amelyben a természeti jelenségek s emberi cselekvések csak színjátékok. Mégpedig pillanatnyi rögtönzések sorai…

Emlékeink árnyai, a hallott halottak családi és történeti alakjai és históriái (Lápafő, Kötcse, Tab, Igal, Szigetvár, Kaposvár, Pécs) állandóan itt élnek szobámban, tetteim irányításában, életvitelemben. Olyan történelem és árnyhad kísér, amely sokszor erősebben hat rám és ránk, mint a rettentő élő? Ebből alakul és alakult ki költői és emberi életstílusom, melyet külön egy emlékiratban is meg kellene írni egyszer.

Végül is egy bújtatott és rejtőzködő gondolati líra az, amit alkottam. Minden sora a dolgok mögötti lényeget keresi. Valaminek a rögzítése a valóból a való megértésére… „És ott úszik” című versemből idézve egy „örök szép utazás” stációit jelzik az időben sorakozó verseim.

A fasizmus után az emberiségre szakadt atomdiktatúrák felhői szebb jövő reményét hozzák-e a világnak és a népeknek?…

193

Az ember minél inkább elveszíti kapcsolatát a természettel, sorsa, élete annál reménytelenebb és szürkébb lesz. „A Heszperidák kertjén innen” versciklusom ez ellen harcol…

A mai gyerek egyre kevesebbet lát a földből és egyre kevesebbet a földben. Az aszfaltok fia undorral néz rá. Hiányzik belőle a tisztelet és a gyermeki szeretet a Földanya iránt. Fájára fejszét fog. Gyümölcsét tépi és nem szedi. A virágot vadul lemarkolja, aztán eldobja. A föld és természet becsülése és megértése, a legmagasabb humánum szorul ki a mai ember lelkéből. Ha be nem vezetik az iskolákban főtárgyként a természetben való természet megértésének tanát, az ember nemcsak a világtól, de embertársaitól is elvadul…

Nekem nem az irodalmi „véd- és dacszövetségek” és „folyóirat-iskolák” és „irodalmi mecénások” adták a lehetőséget és az alkalmat és időt, hogy alkossak. Cellámat magam építettem, kertemet magam teremtettem. Tanítóim szellemi mecénások voltak, és a cellám körüli mészkőtáblák és nádasok csendje. A magyar mediterrán több ezer éves szőlőkultúrája és szellemi világa és a 17., 18. századi magyarság tömör kép- és gondolatvilága és példája. Színes nyelvet beszélő szőlősgazdák. Nem is tartozom, nem is sorolhatnak semmilyen költői nemzedékhez és semmilyen iskolához.

194

A költészetben minden jelképből lélek s egyben fizikai erő sugárzik. Így a költészet hétköznapjaink vitelében is alkotó elem és energia.

A világ és az ember az idő öblében lebeg?… Vagy süllyed?…

A legnagyobb emberi tragédia a betűvel lezüllesztett társadalom és a hazugság istenülése lehet.

A világ, a dolgok és a tárgyak lelkét és értelmét a művészetekkel nem lehet megmagyarázni. Pedig a belőlük sugárzót megfogni, fölvenni lenne a legteljesebb értelme a költészetnek. Ehhez kellene, melyről többször szóltam, az „érzékeny tudás”. E titok összetett lényege, hogy mi nem értjük a dolgok nyelvét, és még nagyobb, hogy tán a szervetlen világ is ért minket, mert a szerves biztos, hogy ért! Csak mi nem a föld, az ég, a víz, a tűz, a világ szavát…

Hogyne lenne a tárgyaknak lelke, amikor mi teremtettük azokat, akárcsak gyerekeinket. Amit beléjük és rájuk ruháztunk, az sugárzik felénk.

195

Ahol a kard szánt és nem az eke, az a nép nyomorult…

Korunk a zagyvaság dáridója. A felelőtlenségek bátor orgiája. A hazugságok szentesítése. A legnagyobb mészárszékek előkészítője…

Végül is minden teremtett e földön végérvényesen megalkotott csak a művészet által lesz. Így lesz a világ s az élet egy teremtőtől elindított, emberi színjáték sorozata.

Nem értik, de nem is látják a természet jegyeit. Valami térfogalom alakul ki a természettel szemben, az anyafogalom helyett. A természet lényegével szemben hideg érzéketlenség. Ezzel megsérül az emberi létezés lényege is, és az így működő, sérült, emberi értelem létrehoz egy egyre betegebb társadalmat, mely nem védi szülőanyját és családi otthonát, de rombolja és kidobni készül a házból az öreg szülőt. De végül is az a társadalom lesz az életerős, amely okos, kölcsönös, közös iskolát (filozófiát, világnézetet) alakít ki majd a természettel és az anyafölddel.

196

A szokatlant és a nagyságot mind gyakrabban téveszti össze az irodalmi és művészeti kritika… Miért?… Mert mindkettő megüt. Csakhogy a szokatlan legtöbbször tartalom és erő nélkül, csupán a külsejével… Míg a nagyság legtöbbször egyszerű és szerény… Így tehát alig észrevehető méltósága mögött rejtőzik a mélység és az erő…

A költészet sohasem a megverselés, de új világ teremtése a világ és érzéseink számára.

Az embereket külső és belső démonok üldözik. Ezek nehezen megfoghatók. S mert egyedek alkotják a tömeget, a tömegre még határozottabban áll ez. Ez áll a tömegen túl az emberiségre is. És milyen áldás lenne az, ha az emberiség fölismerné korának rossz szellemeit…

A versírásban legjobban az írás közbeni állapotot szeretem. A velejáró érzéseket, érzékiséget, az írás sugárzását, feszítését és a készülő vers üzeneteit. Ha már megírtam a verset, akkor következik a legnehezebb. Sokszor hónapokig vár egy-egy füzet, míg elkezdem másolni, javítani az íráskor sok örömet nyújtott verseket.

197

A társadalomba épült egyedeken át a jó vers, ha meg nem is változtathat elöregedett vagy kísérletező vagy rossz gazdasági, politikai rendszereket, de azokban szebbé teheti az ember életét. Elviselhetőbbé történelmi sorsát. A vers haszna így lehet társadalmi-gazdasági erő. Ilyen verseket szeretek. Ezekkel mint kis gépekkel, szerkezetekkel kísérletezem, mert környezetemben használni akarok, mert a vers szerkezet és nem színes léggömb. Energiát fejleszt a lélekben, amely fizikai-biológiai értelemben is az embert egészíti ki. Minden jó vers új meleg. Új mozgás, új energia.

Az életünk árnyékok és emlékek világa… És gondolataink sem papírok, betűk… De élnek és szülnek, mint a nők!

Minden lényeges nem itt létezik, hanem e látványos és tapintható kulisszákon túl, és ezért minden, sőt a leglényegesebbek is e kulisszákon túl történnek.

Az „érzékeny tudás” ihlet, elmélyedő vagy szárnyaló rá- és beleérzés, amely kinyitja a dolgok és tárgyak lelkét a világ és ember értelmes és mégis titkos kapcsolatát? – Lényege olyan, mint a szülő és gyermek kapcsolata! Kölcsönös szeretettel lehet csak megközelíteni a minket körülvevő minden lényegét, értelmét, életét, mert minden él… A világ tárgyaival, szerves és szervetlen valóságával folyamatos élet és értelem, melyet a lényeg 198föl nem ismerésének ténye tesz sötétté… A kevés ész uralma szüli a világban a fényes helyett a véres történelmet… A felületek keresése a lényeg helyett… Pedig a belső lényeg sugárzik, csak elvesztettük hozzá – vagy meg se találtuk? – az „érzékeny tudást”… A létezés ilyen értelmének fölismerése lenne egy nemesebb történelem kezdete a barbár történelemmel szemben. Az emberiség harmóniája azzal a világgal, amellyel épp e fölismeréssel lennénk újra egy. E tudással és tudattal, a nem létező halál mély értelmével újra a teljes élet Ádámjai és Évái. Az élő világgal, a vele és benne élő eggyel, mert végül is mi hordozzuk, az értelem, a világot. Általunk több és gazdag…

A kozmosz nem magányos. A világegyetem az alkotó szellemtől terhes anya. Benne és körülötte élnek és rajzanak gyermekei…

Azonosulni mindenben a lényegessel, azzal, amely minden felület mögött létezik. Azonosulni, hiszen hangja, megszólító ereje van. E lényeg, lényeges keresése és kimutatása a tudomány dolga. E hang fölfogása és megszólaltatása a költészeté. E kettő együtt a teremtő és a teremtés…

Az én szürrealizmusom nem „álomból” született, hanem evilági. Mondhatnám tárgyi, már-már vaskosan reális, pontosan kézzelfogható, mint a fába, csontba, nö199vényi héjra faragott, karcolt irreálisan reális, jelképekkel gazdag pásztorművészet. Ezért képanyaga is sokszor mezei. Azt is mondhatnám, hogy bár mediterrán fénnyel és színekkel átszőtt, mégis inkább keleti jellegű. Nem Reverdy és Breton „ihletésű”… És a római praktikusság is munkál benne… És az évszakok képalakító, változó halmazállapota adja egyik lényegét. Jég és hő tüze a tükrét és sugárzását… Így is mondhatnám: „tündéri materializmus” az én szürrealizmusom, melyet Fodor András „tündéri realizmusnak” mondott.

A valóság hiába van érzékeink nélkül. Számunkra csak akkor létezik, ha a szem és az érzékeink „világra” hozzák. Ez és itt az emberi és művészi teremtés nyitja. Ahogyan látjuk és ahogyan láttatjuk a valót, a világot… E valóból születik a látomás. A látomásból képen és hallucináción át a vers… Nálam néha az említett tündéri materializmus…

A látomás le nem szállhat. Nincsen olyan földi ág. Minden látomásnak tragikus szépsége ebben van.

Mikor nagy viharok idején a hegyen kenyerem se volt, éhségem, magányom enyhítésére írtam e sorokat, melyekből azt is megtudtam, hogy nemcsak a hagyma, olykor a ceruza is csalhat könnyet a szembe.

200

Kivételes ajándék a létezés, amely fölismeréssel a tőlünk idegen világból újat, magára szabottat teremt. A teremtésnek ez a lényege?

Egy megsimított tárgy e simítással gazdagabb. A tárgyakhoz ezentúl történelmi távlatú érzelem és érzéssor, emlék-világ tapad, és ekként él körülöttünk. Így aztán tárgyaink minket is továbbvisznek.

E fényben a mi emberi időnk igen-igen rövid. A sötétben határtalan… Ehhez a határtalan sötéthez szoktat minket az álom és az éj?!… De a nagy végtelen sötét azonos-e az éjjel?…

Mindig meg kell merülni a káoszban az alkotáshoz?… Suttogó öntudatlanságig veszíteni a tudatot?… Ez az állapot lenne az „érzékeny tudás”, amely, ha megejtett, máris száll a vers.

A világot csak a szavakon át látja a költő?… És a világból született szavak teremtik újjá a tökéletesebb világot?…

201

A világegyetem és az ember egyképp végtelen szerkezetű és méretű. Végtelen a terével, atomjaival, fényeivel és csillagrendszereivel és testével-lelkével egyaránt… És ez a kettős csak együtt lenne az Egész?… Olyan Együtt-Egész, amelynek nincs kerete?… Nyitott minden irányban, s mert minden irányon túl határtalan, így semmilyen geometriába nem sorolható… És ebben a minden irányú végtelenben, e semmihez sem hasonlítható geometriában vacog a világ és az ember, az Együtt-Egész!… Sugárzik és pusztul és pusztulva újul és él az Együtt-Egész világ anyaga, és mint egyszerű és összetett, közönséges és fenséges, iszonyú terű és mélységű drámában peregnek a világ jelenségei…

A költészet és természettudomány viszonya csak egymást emelő egység lehet. Hiszen a természettudomány végtelenre bővíti tárgyával és jelenségeivel a föltárt anyagot és a törvényeiket szemlélő költő látásmódját és tárgykörét… Sokhangúvá és -színűvé teheti a természettudomány századunk költészetét… Ebben a lírában költő és a természettudós egy gyékényen árul a világ nagy vásárában. Angyalaik és szerkezeteik, fölfedezéseik és hírnökeik már nemcsak suhognak és suttognak és fénylenek a lélek és az anyag, a csillagok és versek jelzései és tárgyai és verssorai között, de már tapintják is a megjelent és megtestesült eddigi titkokat. Dolgoznak, hogy újabbakat sejtsenek és leljenek meg, mint az elfogott és újra szabadon engedett vadméhecskék után törtető erdei méhész a végtelen valóság vad és szép erdejében, ahol a látható és láthatatlan fények és elektromágneses hullámok sugározzák át a teret, és ahol az 202atomok árama és áradata és tömege veszi körül az egyre rettentőbb és szebb földet és embert és mindennap veszélyesebb életet! Azaz az új költészet anyagát és teremtőjét…

A történelmi múlt örökségeibe ragadt nemzeti és hatalmi rögeszmék viszik csődbe az emberiséget. Évezredek óta az ész és munka minden kincsét a kard herdálja el… Az éhen- és zsarnokságba halók megmentése helyett korunk esze, mint rosszul állított lámpa, nem a lábunk előtt, de mintha földön és égen holdkóros távlatokba világítana… Holdkóros trapézművészek versengését és mutatványait ámulja korgó gyomorral, sötét közérzettel a világcirkusz kenyérre és békére éhes publikuma. Mármint a sátron belüliek. És a kívül rekedtek?… A csontig fogyott, a források vizéig is alig tángálódó milliók?… Anyák üres mellét rágják a szent humánum sátrán kívül rekedt csecsemők… És a bibliai szakállas az éhező milliók között keringő haláldarazsakat lesi… És titkos jeleket lát az égen és csontvázakat a földön… Az apokalipszis vezérlovasainak fején csillog a korona… És e koronák és e koponyák mögött nem dermed meg az ész, és a jelvényes palástok mögött nem indul meg a szív… Micsoda világcirkusz ponyván belül és kívül…

Az ész kora lenne korunk? – Azaz erkölcsi? – Nem, mert lényege a hazugságoknak igazság formájába való kendőzése… A magunk gyártotta és ész teremtette komputerek jóslásainak is fittyet hányó kor. Önző, apró 203elmék kora, amelyben hiánycikk a kenyér és a betű. És csak nézi üres szívvel korunk a népszaporulat grafikonját, mellyel lépést alig tarthat a magot elvető, rosszul elosztott gépcsorda és az élelemgyártó technika… És csak megy tovább az elavult alapozású érdekek szolgálatába állított, igazság képébe kendőzött hazugságok uralma… Korunk szellemi ereje és lelkiismerete nem áll az ember és emberiség igazát, javát követelő ész szolgálatában… Megosztott, rettentő fegyverű igazságocskák kora ez…

A világot és az emberiséget ha nem is lehet megváltani, de talán egy rétegét a szép felé fordítani és megértésére át is lehet hangolni.

Az igazi új és modern irányzat és stílus, amelyik emberi világot akar a pénzzel és karddal teremtett és védelmezett életstílusokkal szemben.

Az új stílus és mai művész, ha tetszik, ha nem, ma már inkább a világpolgár agyával gondolkodik. Az egyetemes emberiséget néző ember szemével keresi a megváltó útját. Nem süllyedhet gazdasági és hatalmi érdekkörök és közösségek rejtett nacionalizmusába és konzervativizmusába… Művészeti stílusának lényegében pedig nem lehet az immár ötven éve lefutott stílusok epigonja… Még akkor sem, ha csak válogatja is e stílusok 204használhatónak vélt elemeit, jegyeit… Hazai képpel, nehogy egy elkésett Hortobágy délibábja táruljon fel újra…

Világos, hogy minden valóság rejt magában egy lényeges világot. A valóság külszíne és formája mögött, és színében és szerkezetében is egy mégis megfogható lényeget, amelyik oly láthatatlan, de oly lényeges és létező, mint maguk a láthatatlan atomok világa, amelyekben és amelyben az anyag minden jelensége lejátszódik. Végül is e lényeges épít föl mindent a világban és bennünk, a kutató és megsejtő és lényeget összegező művészben, tudósban és művészetekben és tudományokban…

Kassáknál olvastam azt, hogy a szürrealisták az „ősi kultúrák fölidézésében keresik az improvizációikat”. Nálunk sajnos alig néhányan. Inkább a nyugati szürrealisták improvizációiból „teremtenek”… Kalandozásaik közben az ősi, nyugati kultúrákból és nem a kezükben tartott és idegrendszerükben élő keleti világból. Talán az egyetlen Sinka István ebben a kivétel… Az ő pásztori mitológiája nemcsak keleti színű, de ugyanakkor a közép-európai agrárszegénység mitológiája is. És ezzel még nagyobb értékű a lírája, mert ha el is hallgatják, de tény, hogy a szegénység világa nemzet205közi és nemzeti vonatkozásban is mindig mélyebb és ősibb is és így gazdagabb is – az ő költészetében is –, mint már a civilizált kultúrák világa…

Gyermekkoromtól tudtam és hittem is, hogy köztem és a tárgyi világ között nemcsak kézzel fogható kapcsolat van, de szellemi is. Szinte sugalló, nyelv nélküli és lényeges és beszédes viszony. Nem kétes, misztikus kapcsolat, de ennél tárgyiasabb ez a kapcsolat, mert az ők és az én viszonyulásom versben és képben, érzésben és hangulatban világosan lemérhető és megfogható… Az érzékenység egy mélyebb hangoltsága rögzítheti egy-egy költeményben ezt a lényeges kapcsolatot… Igen… Meghallhatók a tárgyakból a szavak… És meg is jeleníthetők, és kifejezhetők e lényegek és belső erők az elzáró és bilincsben tartó formákból. 1939 óta egyre több ilyen verset írtam.

Korunk test-lélek embere egyensúlyt vesztett a civilizáció gépesített és mammutvárosi világában. Lassan oda jutott, hogy a gépek és élelemipar maximális birtoklása jelenti számára a boldogságot. Az egyre inkább érzelem- és lelkivilágában elsatnyult testi-gépi ember típusa lesz az uralkodó. Eszét az anyagra szegezve, a terrorra és a hedonizmusra használja. A gépesített és lassan már-már atomfegyveres kis és nagy hordák új, barbár kora kezd kialakulni. Az ilyen új embertípus értelmes, és az eredendő bűntől megszabadított, a világra és emberiségre egyszerre gondoló, természetes világot 206tud-e teremteni? Vagy csak természetelleneset?… Sivár, a technikától, a civilizációtól sterilizált környezetbe építi be rendszerét és magát az emberiséget.

Az „alkotások” hamis szemlélete, a véletlenszerűek elismerése és elismertetése, és ezekbe a művészet belemagyarázása újabban különösen a képzőművészetekben lett divatos. Az úgynevezett „spontán mű”! Az így sikerült mű „alkotása” és csodáltatása a dilettánsok „ereje”…

Az érzés és érzelem anyaggá alakul át az emberi szervezetben?… Idegekben és izmokban matériává?…

Minden csapás, ami ránk szakad, az ész gőgjének öklelése a természeten.

A líra lényege az ismeretlennek és a világnak, pontosabban önmagunknak, és amelyben élünk, annak megszólítása. És úgy, hogy az egészben az ember és az emberiség részére ezzel a tettel és ezekkel a szavakkal egy másik világ szülessék. A versekkel teremtett költészet világa. Ez a világba ékelődő költői világ annál nagyobb 207és tágabb, minél inkább érzi meg az olvasó az egyetemesben ennek a teremtett, lírai világnak sajátos földjét és egét és rendszerét.

A vers haszna, vagy úgy is mondhatnám, a célja olyan érzést sugározni és ébreszteni, amelynek áramkörében elviselhetőbbé, szebbé teszi a költészet és értelmesebbé a vers a létezést.

A természet és a természettudomány a leggazdagabb képzőművészet és líra. Mégpedig igen elvont és kézzel fogható naturalista is egyszerre. És a technikai szerkezetek is egy újfajta művészet kialakulását alapozzák napjainkban.

Utazásaim közül, Képes Géza szavával, a latinitás előtti művelődési világunk megismerésének vágya vitt engem Szuomiba, a rokonokhoz. Itália után mediterrán élményeimet a krétai utazás fényes valósága tetézte be. A minoszi palota romjain, a királyi trónon értettem meg azt a négyezer éves kultúrát, amely Európát szülte.

Igazság és lelkiismeret gátló és lendítő fogalmak és érzések írás közben… Úgy hiszem, igen kordában tartottak engem, és erősen formálták életemet és alkotásaimat is. Ezekről a „Hét levél a költészetről” című leveleimben többször is beszéltem.

208
„Somogyi Diogenes”
Tiszteletadás Berzsenyi Dánielnek

Egy évforduló nagyobbá egyetlen költőt sem tehet. Berzsenyi Dánielt maga a Szép és a Természet szólította a magyar költőzsenik korába. De az is tény, hogy egy évforduló ismertebbé teheti egy nemzet köztudatában nem a költő nevét – erre Berzsenyi nem szorul –, hanem a költő művét, melyet magát emésztve a „niklai remete” nemzetének adott. Erre jó ez az évforduló is, mert mi tagadás, a Berzsenyi-életmű kincse a Kazinczy-„dicséretek” fényében és az irodalmi félrehallások közepette még ma sem teljesen ismert. Értéke és haszna, nézzük csak materiálisan, nem áll tanuló ifjúságunk szellemi köztudatában. Pedig ugyancsak időszerű épp ma ez az osztályából kinőtt, „durva demokrata”, ahogy Széchenyinek írva nevezte magát. És korszerű egyéniség, épp szellemi s fizikai puritánságával, ez a díszmagyar-körítésből kiemelkedő „somogyi Diogenes”, ahogy Kazinczynak írva, ő nevezte magát. És költői példakép is lehet! Mesterségben és erkölcsi erőben is a magyar költők előtt ez a „magyar Horác”, ahogy irodalmunk skatulyázta e szép és igaz jelzővel őt. És méltán, mert ha a köz nem is ismeri úgy, ahogy szükséges lenne, de a magyar költők és írók demokráciájának legnagyobbjai Vörösmartytól Kassákig és Németh Lászlóig, Veres Pétertől Kodály Zoltánig, a legnagyobbak között tisztelték és becsülték. Kötelességünk a nép felé is ez!

Hiszen ő volt Janus Pannonius óta – ebben is félre209magyarázták – a legműveltebb költőnk. És egy igaztalan kritikától kritikussá „üstököltetve”, ő lett a magyar kritikai morál és lényeg legértőbb és legidőszerűbb magyarázója is.

Mégpedig úgy, hogy élesen elkülönítette a „per kritikát” és azt is, hogy a kritikában „egymást ne csak magasztalgassuk”, hanem „hogy az igazságnak áldozzunk”. És ez a szikrázó fényében is reális képzelet alkotta meg poétáink első, nagy távlatú művét, a Poétai Harmonisticá-t is. A versszületés titkainak és a vers értelmében magyar lelkű, filozófiai értelmezését, mert mégiscsak ő volt és nem a „lebengősdi” Kazinczy a költői szép legtudósabb ismerője. És ő volt a közvetlen és nem a Goethén át közvetített magyar–hellén költői klasszicizmus megteremtője. E gyakorlat hirdetője. És egyedülálló költői művének megteremtésével és mintáival a századforduló példaköltője is. És a vers céljának szókratészi kifejezésével, a vers hasznának hirdetője. „Használni és nem csillogni”…

Ha világirodalmi távlatba helyezzük, akkor a Poétai Harmonistica végső kicsengésében Hölderlin Hüperion-ja mellett áll. Mert a költő Berzsenyi, akárcsak Hölderlin a Hüperion-ban, ő a Harmonisticá-ban nemcsak a szép vers, de rajta át a szép élet titkát és reményeit is kereste. Hüperion és Berzsenyi ugyanazt akarja. Nála a somogyi Nagyberek széléből Európára kinagyított a szentszövetségi rossz közérzetet adó mocsár, de fölötte, Berzsenyi írásában, a költői és művészi szép mint a hasznos, segítő valóság kísért. Berzsenyi Poétai Harmonisticá-ja a „Magyar Hüperion”. Ám racionalizmusával földön járóbb, mint Hölderliné.

Berzsenyi magyar hellenisztikája és versmintája a hasznosság elvét szolgálja, „mert a poézisnak, mint a cultura legemberibb terjesztőjének, minden célja az emberi kö210zösség képzetében és boldogításában egyesül”… Széchenyi világosan látta e poétai ihlet és tervezés messze utaló célját, mert Berzsenyi a Harmonisticá-ban valóban egy olyan költői képletet szerkesztett – igen ésszerű világossággal –, amely, ha megvalósulást nyer, úgy nemcsak a magyar költészet és nép – mert mindig ebben gondolkodott –, de az egész „emberi nemzet” is fölemelkedik… Fényes mondata Petőfiék előtt: „A nép boldogságának eszközlése… a legszentebb kötelesség.”

– És ez a Berzsenyi lenne a megismertetésre nem a legidőszerűbb? – Ez a „hasznos szépet” újra hirdető költő épp ma az, akitől legtöbbet tanulhat ifjuló líránk… Mert mi is „az igazi poézis”? Mágiás és ragyogó képével „tündér világtükör”, mely „minél inkább poétai világtükör, annál inkább nem egyes színeit, hanem mindenkor egészét mutatja az életnek”… – Mit is kívánhatnánk mást ma is a világ és magyarság költőitől?

Mennyire félreértett a kicsiket naggyá varázsló „ódázása” is! Hiszen kimondja időszerű világossággal ezt is, hogy „alattomos szemrehányással” így akarja fölhívni szent kötelességére „a poézis fátyolán át” a kicsi-nagyokat „a haza”, a „nyelv”, a „köz” és „a tudomány gyönyörű gyümölcsének” ápolására. Petőfiék előtt, a reformkor hajnalán „az alvó nemzeti lélek” ébresztője volt. A nemzet és a haza szó fenségesebben alig ült még magyar költő ajkán… És hite korának „fene fátumai” ellen oly végtelen és akkora győzni akarással teli, hogy démoni nyelvét idézve „a bércbástya csak por s rózsalevél”…

Prózája is a mélyen átérzett, szenvedélyes humánum szava. „Használni és nem csillogni” akar akkor sem, ha a föld és a nép szorosan összekötött sorsáról beszél. „A földnek egész becse a földmívelő nép műveltségével, gazdagságával együtt nő vagy fogy.” Megveti a „zsaroló”, „erőtlenítő” és „aljasító” birtokost. Egymás mellé 211helyezi az ilyent „a korhely ispánnal” és a „zsivány hajdúval”. Mindezen javítandó egy mai szövetkezeti típusú népszerkezetről álmodott. Széchenyi Hitel-e mellett a leghatásosabb és egyben a legmesszebb tekintő, reformer nemzetgazda volt.

És épp ilyen megragadó képek energiájával „héjáz föl” az ő képzelete a jól látott, adyi „magyar ugarról” a költői mesterség művet teremtő világába is. „Tündér változatok műhelye a világ”, és ebben a költői műhelyben a legszigorúbb és legizmosabb mester. Példamutatóan időszerű, mert lehet-e a művészetben időszerűbb, mint a tökély. A szóba rögzített világ és gondolatok szobortökélye, ahogy vallotta is, hogy „a költői mű szobor”. Az övé a görög mértékkel is az. És mindezt a 19. századi európai újhellenizmus lírai áramlatában oly egyéni erővel és akkora magyar szellemi és történeti és világirodalmi háttérrel és időszerűséggel tette, hogy a Berzsenyi-versek e költőzsenik műveinek sorában is kiemelkedő helyet biztosítanak a magyar lírának.

Szavai: csupa energia és fény, és úgy népi mélységűek, hogy klasszikus sorai között mindig is modernek… Szóösszetételei? Műveltség és érzelmi mélység párosításával elgondolkoztatóak és képzeletizgatók és villogók… Költői képei új lírai világot teremtők, de úgy, hogy mégis valóságot tapintó és láttató ez a lírába emelkedett romantikus-klasszikus világlátás és érzelem… Verseinek szórendje az egész verset mozgásba hozó nyelvi erő… Versformáiban kedves szapphói verssorai a magyar nyelv természetes hajlásához és ritmusához alakítottak… Aszklepiadészije szinte magyar tagolómód időmértékes, de így vagyunk a A magyarokhoz vagy a Fohászkodás alkaioszi soraival is. Nem görög, egy új magyar–hellén versforma és verselés mestere Berzsenyi. A tömörségre, emelkedett képzeletre és fegyelmező, 212szellemi biztonságra kényszerítő versformák teremtője… Ebben is időszerű tanácsadó, mert nyitva tart a túl divatosan pongyola szabad vers nemesítésére egy feszes, rímtelen lehetőséget napjaink költészetében. Kassák és Füst Milán tisztelgése is összefügg ezzel a fölismeréssel.

Költészetének téma- és érzésvilága megszólítóan mély és emberi. A magyarság és emberség, nemzet és nép, virtus és erkölcs, ifjúság és elmúlás, élet és halál, idő és tér, közösség és emberi méltóság, öntudat és részvét megannyi versremekben sohasem veszítenek az ő költészetében időszerűségükből. Nem, mert formai tökélyükben mindig érzelmi mélység és gondolati fennköltség kísért…

Berzsenyi költészete a Janus Pannonius, Zrínyi, Balassi és Vörösmarty, Petőfi, Arany között álló szobori remeklés. Tökéletesre csiszolt, melynek fénye és mérete és szépségének tartalmi, szerkezeti, formai gazdagsága, mint egy ki nem használt természeti erő, mindmáig állandó lehetőséget ad líránk megújítására. Európai vonatkozásban az újhellén áramlatban Goethe és Schiller, Byron és Shelley mellett, költői párhuzamaival, Hölderlin arányaival együtt kísértő nagyság… Zsenijét nemcsak hódolat illeti, de mindnyájunkat szellemének és művének nemzeti ébresztésére és népünk közti terjesztésére is kötelez!

1976
213
Csokonai-ügyben
1
Levél Debrecen város tanácsához

Hogy és hogyan nem, de Debrecenen eddig mindig csak átutaztam. Pedig egyaránt kötnek baráti és rokoni szálak is a Somogyot megjárt Csokonai városához. Igen, Csokonaihoz, mert aki e világi környezetet egy kicsit is irodalmi mércével méri, mást nem is mondhat Debrecenről, mint hogy Csokonai Vitéz Mihály városa.

Így aztán nem csoda, ha a Déri Múzeumból egyenesen ahhoz a vasobeliszkhez igyekeztem, amely jelkép lehet ezen a sík tájon. Az Arany Bika előtt előbb hóvirágot vettem. Régi barátommal és költőtársammal, Kiss Tamással indultunk a Hatvani utcai, öreg temetőbe…

– Hej! Hatvani utcai, öreg temető! – ilyen elhagyatottat, ilyen szomorút keveset láttam. Ledöntött sírkövek, széttört, csónakos fejfák, úttalan bozót és árvaság mindenütt. A keskeny ösvény mellett, ahogy közeledtünk az obeliszkhez, egy ledőlt, szép szürke márvány fekszik. Csak hogy át nem kell sétálni rajta, mint a patak bürüjén a túlsó partra itt nálunk a Dunántúlon. Bizony úgy odadőlt ez a márványpadló az ösvény futásába.

Rajta ez áll: „Beregszászy Pál okleveles mérnök és rajztanár. Szül: Debrecenben, 1790. Nov. 21. Elhunyt: 1865. Aug. 3.” Egy hajításnyira Csokonai sírköve előtt, fekszik a gazban, annak a Beregszászy Pálnak a sírköve, aki az öreg kollégiumnak híres, festő rajztanára volt. Ő tervezte Csokonai vasobeliszkjét, és ő öntette „hazafiúi” hozzájárulással 1836-ban az „ungvári vashámor214ban”. A kő gazdájának sírjára dőlve hever. És ez így nagyon-nagyon szomorú Debrecenben…

És vajon mögötte mi fogad? Csokonai obeliszkje rozsdás. Sírja ápolatlan, elhanyagolt… Tél van még Debrecenben? S milyen véletlen, hogy Kiss Tamás kulcsa nyitotta az obeliszk kertecskéjének vasrácsos kapuját. Így letehettük január végével az árvaság fagyára a cigányleánykától vásárolt hóvirágot. De más volt Róma protestáns temetőjében az a látogatás, melyet Csorba Győzővel tettünk Keats és Shelley sírjánál! Ápoltak voltak azok a sírok. Gondozottak, babérkoszorúkkal, virágokkal fedettek. Idegen földön, idegen poéták sírját így őrzi a kegyelet…

Aztán azt kértem kedves kalauzomtól, hogy vezessen a Lúdas Matyi költőjének a sírjához, ha már itt állunk és halottakat látogatunk. És a válasz: – Őket áttelepítették a Cegléd utcai Ótemetőből az új köztemetőbe, még 1961-ben… – Át?… De hogyan? Bizottság ellenőrzése nélkül. Csak úgy, rövid úton, jegyzőkönyv és hitelesítés nélkül, úgy, ahogy a derék munkások tették és tudták. Így történhetett meg aztán az, hogy a Cegléd utcai Ótemetőben még külön sírokban fekvő Fazekas Mihály, Diószegi Sámuel és Diószegi Erzsike csontjai, tehát hármuké, két sírba kerültek az új köztemetőben. Ezek után aztán ki mondja meg Debrecenben, hogy melyik sírhant fedi Fazekas Mihály tetemét?

Mindezt, amiről eddig beszéltem, akkor, tél végével akartam megírni, de vártam tavaszig, a könyvnapokig. Mégpedig azért, mert már akkor tudtomra adták debreceni barátaim, hogy a könyv ünnepére szeretettel várnak, és így én nem akartam a tél végi poharam ürmét az újra való találkozás előtt a debreceni borba csepegtetni. És részben jól is számítottam, mert most, a könyvnapok alkalmával tett látogatásomról ezt írhatom:

215

Az obeliszk fehéren, mint a hattyú, úgy nyújtja Beregszászy Páltól tervezett karcsú nyakát a díszfák közül a Hortobágy felé. Fehérre festette a kegyelet. Gondozott a vasrács mögötti kiskert, és az arannyal és feketével újraírt betűk ragyogva hirdetik a szép alföldi májusban:

A Muzsáknak szózatja
A Sírt is megrázkódtatja
s életet fuval belé.

Ez a változás volt az igazi öröm a tél végi üröm után. De Csokonai körül a temető a legszomorúbb, magyar falusi temetők példaképe ma is. Akáccal szegett, tehén járta, lícium- és orgonabokros árvaság, amelyben még mindig ledöntve hasal a tervező literátor-művész, Beregszászy Pál sírköve. De tán mire beérik a búza „a kenyér sík óceánján”, ezt is felállíttatja a városi tanács. Legalábbis ezért is írtam e sorokat, meg egy kicsit azért is, hogy ejtse el azt a tervét, hogy a Hüvelyes utcában lebontatja Kölcsey Ferencnek, a Himnusz költőjének lakóházát.

Bizony szép lenne e tervek helyett egy debreceni irodalmi múzeum ebben az épületben, meg valahol a városban egy debreceni panteon felállítása is…

2
Megismételt levél Kaposvár város tanácsához

A múzsa szobrának lábához a költészet napja alkalmával a kaposváriak már elhelyezhetik szerény virágaikat. Leróhatjuk hódolatunkat, mert a Csiky Gergely Színház előtt már ott áll a szobra. Tehát „a múzsáknak szentelt kies tartomány” megtette az első lépést. A vas216úton bejáró megye elé odaállította a tanács a költészet, a vers szimbólumát.

De vajon így állunk-e magával a költővel, a legnagyobbal, aki e „kies tartományban” lakott? Mert itt lakott megyénkben 1798 márciusától 1800 februárjáig Csokonai Vitéz Mihály. Magányban, mécsvilág nélkül a sötétben, és saját ruha nélkül, egy meghalt pap kimustrált kaputjában. És mégis, a magyar vers legszebb csillagait gyújtotta meg ezen a tájon. Nagyszerű, amit itt e rövid idő alatt teremtett. Írt negyvennégy verset, fordított, megírta a Dorottyá-t, tanított, és ő volt az első somogyi színház megteremtője is megyénkben… És Kaposvár, az akkor még szegény mezőváros nevéhez odaragasztotta a halhatatlanság szárnyát. Épp azzal, hogy a Dorottya színhelyéül választotta azt a tiszttartólakást, amely akkor még földszintesen, alig emelkedett a kaposi Fő utca zsúptetős, sövényfalú házai fölé. És a Dorottyá-ban külön is gondoljunk a kaposi hajnal leírására. Virradtak-e szebb sorok azóta költő kezén, amelyek városunkhoz fűződnek?

És vajon mit adtunk mi, kaposváriak, cserébe a nekünk juttatott halhatatlanságért? – Pedig eltelt azóta kerek százhatvanhat év! Talán a Csokonai közt! Ezt a nem mindig tiszta utcaközt? Vagy egy műemléki táblát a háznak és nem a költőnek? Mert a ház műemléki megörökítése a volt Fő utca, ma Május 1. utca 1-es számú házán megtörtént. Ez is egy lépés előre. És ott áll „A haza kis polgárainak” nevezett épület és a lassan köztudatba vésődő Dorottya-ház szögletében egy kis kertecske. Hangulatos beszögellése a Kossuth térnek, amely a tűzfallal és az öreg iskola homlokzatával szinte kínálja a helyet, hogy itt végre megörökítsük Csokonai Vitéz Mihály emlékét.

Tehát a költészet napja alkalmából újra azzal a kérés217sel fordulok a Városi Tanácshoz, hirdessen pályázatot a Csokonai és a Dorottya együttes jellegű emlékének szobrászati megörökítésére. Ezzel a felállítandó emlékművel és annak térhatásba való belekomponálásával olyanná tehetjük ezt a teret és utcarészt, hogy a Kossuth tér felől párját ritkító jelenség lehet, és egyben újszerű megoldása egy költő és a nevéhez fűződő, az egyetlen magyar vígeposz emlékének.

Nincs sok emlékünk, amit mutogathatunk. De ezt egyszerre látja majd mindenki. Nívós megoldással nagyot nyer vele városunk! És mi lenne, ha magában az épületben, ahol a Dorottya játszódott, épp a mészárszék helyére, egy irodalmi jellegű, modern libresszót is létesítenénk. Ezeknek a szép, bolthajtásos, földszinti helyiségeknek falára szinte odakívánkoznának olyan freskók vagy képek (természetesen jeles művészek alkotására gondolok), melyek témájukat a Dorottyá-ból veszik. Persze ebben csak részben lennénk már úttörők. Várpalotán Szabó Vladimir képeivel már találunk ilyen témájú példát. Talán az is indokolná ezt a tervet, hogy valóban hiányzik Kaposváron egy ilyen jellegű, kicsit múzeumszerű presszó. A költészet napja alkalmával tehát azzal a kéréssel fordulok a város tanácsához, foglalkozzék Csokonai emlékének méltó megörökítésével, mert ezzel tartozunk a költőnek és önmagunknak!

1964
3

1964 májusában így gondoltam én. Levelem meg is jelent a Somogyi Néplapban, de a tervből bizony édeskevés valósult meg. A kis terecskére egy Csokonai-mellszobor és a Dorottya-ház falára pedig egy utcanév-218jelző zománctáblánál alig nagyobb bronzdomborítás került a régi farsang báli jelenetével. Bizony szegényes és provinciális megoldás, de talán az 1984. esztendő segíthet ezen, ugyanis a kaposváriak örömére tatarozni kezdik a Dorottya-házat. Levették faláról a táblákat.

Itt az alkalom és idő, hogy most meghirdesse a tanács a húsz évvel ezelőtt kért pályázatot. Biztos, akad magyar szobrász, akit megihlet majd Csokonai és a kaposvári terv. És kerüljön majd ez a mű a megifjult Dorottya megfiatalodott, öreg házfalára.

Tehát Kaposváron is üröm után öröm a borba…

1983
219
A kaposvári Babits-emlékülés elé

Az a fényes, gesztenyebarna bőrű, meleg tekintetű, fekete embertípus volt, amely Dél-Somogyban, a Dráva táján gyakori. Az a típus, akikre a Zrínyiek építettek. Az apa és fiának 1906-os fényképe: szem, tekintet, arc és arcél embertani mintakép a Zrínyi familiárisok seregéből. Nem véletlen ez, mert a Babits család, így a költő ükapja, János is felsősegesdi közbirtokos volt vármegyénkben. A család ármálisát 1776-ban hirdették ki. Ő fiának, Mihálynak külhoni taníttatására megyénktől segélyt kért és kapott 1795-ben. Ez a Mihály dédapa, aki orvos lett, 1801-ben települt át Szekszárdra. Maga is említette ezt, és anyakönyv is bizonyítja Laczkó András adatközlései szerint. S most itt, ezen a kaposvári emlékülésen ezt idézni kötelességem, mert megtisztelő Somogyra.

Ugyanakkor öröklött tulajdonságokra is magyarázatot ad e származás. Így a kemény szolgálattevésre, figyelő őrtállásra, délre tekintő, gazdag képzeletre, a latin világra, a hírszerzők tájékozott távlatára, Róma és a katolicizmus és a magyar történelem ihlető és parancsoló megvallására és vallatására. Szorongattatásunkban a nemzet és lelkiismeret Kölcsey-értelemben vett ébresztésére. Röviden, a szenvedések méltóságos és harcos elviselésére. Igen, mindez ott épít, tart és üzen és él Babits Mihály életművében.

Az 1983-as év, úgy gondolom, majd kimerítően föl220tárja mindezt, és biztos, hogy az 1941-es Babits-emlékkönyv gyásztól és megrendüléstől ihletett és indított lírai hangvételén túl, majd az irodalomtörténeti realitás rendszerességével és a távlat tisztaságával az élet és mű eggyé épült valóságát és hatását is elénk tárja. Azt a művet, amely nemcsak a magyar, de századunk időszerű, európai szellemi kincsei közé tartozik. És talán az idénre tervezett nemzetközi költőtalálkozónk alkalmából majd mindezt idegen nyelveken is átadjuk úgy, hogy megérezzék és megértsék, mit is jelentett a Dante-fordítástól a Nyugat szerkesztéséig ívelő pályán a műfordító, a költő és az örökké javító, tájékozódó, egy, a legigényesebb szellemi színvonalat tartó szerkesztő szerepe ebben a Velence, Bécs, Pozsony, Prága, Munkács, Fogaras, Brassó, Nagyvárad, Bukarest, Zágráb és Belgrád közötti dunatáji Európában „mindazzal szemközt, ami korunk szellemében kóros és veszélyes volt”. E tett felméréséhez, hiszem, első adat és lépés ez a kaposvári ülés.

Ennek lényegéhez én itt csak annyit szeretnék megemlíteni, amennyit egy olyan költő mondhat el, akit tizenöt éves diákkora óta kísértett és kísért irodalmunk e görög értelemben vett nagy költő pedagógusa. Babits életének és példájának művelődéstörténetünkben – bárhonnan nézzük is – ez a legeredményesebb és legmesszebb mutató része. A mindig tanuló és pontosan készülő diák és szerkesztő szerepe, aki tudatosan már mint kisdiák készült költőnek. Ezt már mint gyermek vallotta! Tőlük tudom, rokonaimtól, Decleváéktól, akiknél Pécsen mint kosztos diák két évig lakott, egyre verselve a múzsák közötti nagy szórakozottságban.

Amikor először kerestem föl, melegen mosolygó derűvel emlékezett vissza ezekre az időkre a Nyugat szerkesztője, aki valószínű, mert Adyt jóval Babits Mihály előtt olvastam, biztos, hogy épp ezért állt messze tőlem. 221Nemcsak a diáktól, de akkor a Nyugatba jelentkező költőtől is.

Viszont nagyon jól tudjuk azt is, hogy minden messze és minden nehéz és torony izgató. Ezért volt az, hogy a költők közül polcaimon egyre gyarapodva legtöbb ma is a Babits-könyv. Ezekben a legtöbb a jegyzet az 1926-ban megszerzett Levelek Irisz koszorújából és az 1928–29-es bejegyzésű Sziget és tenger-től, a csak 1400 számozott példányban megjelent s az én 79. számú Jónás könyve-kötetemig. Se szeri, se száma e könyvekben a lapszéli jelzéseknek, jegyzeteknek, sőt az Összes versei Athenaeum-kiadásában minap egy tizenhat oldalas, máig meg nem jelent dolgozatomra bukkantam.

És mind-mind e jel és írás a Babits Mihállyal való viaskodás emléke az Újabb versek és a Jónás könyve megrendüléséig, amelyet először Devecseri Gábortól hallottam egy szuszra, kívülről elmondani.

Azt hiszem, közel állok a valósághoz, ha a magyar irodalmi ízlés és irodalompolitikai helyezések és politikai ízlések és változások kezdő és több évtizedes statisztikájáról azt mondom, hogy a Babits Mihály-i életmű megértése és megítélése is valahogy ilyen nehéz ívű utat tett meg mind író kortársai, mind az olvasók között. Hiszen lírája az erősen programszerű In Horatium és Óda a bűnhöz című versekkel indult. Ady természetesebb és magyarabb, Kosztolányi csillogón költőibb, Juhász emberien egyszerűbb volt… És mégis, mi tette azt, hogy bár Adyt szerettem, és mégis egyre inkább a hideg Babits volt az, aki nem engedett és vonzott?

Ma már világos. Jelenlétének sokműfajú ragyogása hatott! Az egyszerre nemcsak magyar, de átültetett európai távlataival és színeivel a költő és műfordító, a novella- és regényíró, a formák és kritikák mestere, a gondolkodó, a hitvalló, az esszé- és tanulmányíró, a nemzet és ma222gyarság és európaiság kutatója és egyeztetője. Végül pedig a szerkesztő és iskolaszervező és teremtő pedagógus volt az, aki elragadott, mert vitákat indított, barátokat és ellenségeket egyszerre szerzett.

Szereplésének és műveinek izgató sokszínűsége, mélysége és szigora 1926-tól 1937-ig tíz év állandó rafinált izgalmát és tudásának súlyát nyomta a tizenöt-tizennyolc éves diákra, majd huszonhat éves koromig szellemi igényeim fejlődésére.

Babits maga volt – Kosztolányi zöld pecsétes, udvarias válaszaival ellentétben – az a rossz levelező 20. századi Kazinczynk, aki mindent elolvasott, és aki levelek nélkül is mégis mindenkinek írt, és válaszolt. És ráadásul nem egy, de egyszerre 300–700 példányban a Nyugat lapjain, a Könyvről könyvre írásaival 1923-tól haláláig.

És milyen bátorító és szerény és meghallgató és kérdező társalgó volt otthonában. Az a közvetlen dunántúli Deák Ferenc-szellemű házigazda volt, aki asztalánál, könyvei között volt patriarchális iskolamester. Következetes ízlés- és életstílus-nevelő. A szép és jó, az ész és igaz, a művészet és magyarság igen magas mércéje szerint az a literatúrateremtő század eleji Kazinczy, aki nemcsak szervezésével, de a művével is mester az elsők között. És azóta is tanít. Egy, a világba szétszórt nép és nemzet ma élő literátorainak is szigorú mestere. Úgy emlékszem rá mindig, mint a nagy pedagógusra, mert betegen is ilyen tanácsokkal engedett engem is, a kezdő tanárt Munkácsra, Verecke alá. A görögöket és Vörösmartyt és nem a „milliók hangját”, de a nemzet szót kötötte szívemre. És Kaposvár helyett, búcsúzásunk után, a Nyugat új címe: Munkács, „Árpád Fejedelem Gimnázium” lett.

223
Babits Mihályról
A kérdező Albert Zsuzsa

A. Zs. Takáts Gyula egyike volt azoknak a fiatal költőknek, akiket – ahogy mondani szokás – a Nyugat ütött lovaggá. Az ő esetében ez a kapcsolat nem volt egyértelmű, fenntartás nélküli. De ma is mélyen él benne a Babitscsal való találkozás emléke. Írt róla tanulmányt, nem is egyet, sőt verset is.

T. Gy. Halálának huszadik évfordulója alkalmából írtam, tehát nem akkor, amikor még élt, mert mikor főszerkesztő volt Babits a Nyugatnál, nagy divat volt, hogy fiatal költők Babitsnak ajánlott verseket írtak. Én sosem ajánlottam életében Babitsnak verset.

A. Zs. Azt is mondják, hogy sokan azért tartották magukat távol Babits körétől, mert nem nagyon tűrt ellentmondást. Akik a baráti köréhez tartoztak, azoknak nagyon kellett vigyázni az érzékenységére, és akadtak, akiknek ez kellemetlen volt.

T. Gy. Sokak mondják ezt valóban, ezt azonban megerősíteni sem tudom, de ellene se nagyon szólhatok. Az biztos, hogy mikor Babits Mihályt fölkerestem 1937 tavaszán, akkor nagy szeretettel fogadott. Előre bejelentettem magam. Fekete ruhában mentem hozzá, mintegy vizitelve. Ott csak az lepett meg engem, hogy rendkívül sokan üldögéltek az előszobában. Ezek mind tömött zsákkal voltak. A verseiket igyekeztek Babitsnak megmutatni, hogy azokból a Nyugat közöljön.

A. Zs. Tudjuk, hogy voltak bizonyos napok, amikor 224fogadta a fiatalokat. Akkor az olyan volt, mint egy orvosi rendelő, ahogy ott ültek és izgultak.

T. Gy. Így volt. Engem nagyon meg is lepett, de egyben azt is mondatta velem, íme, végső fokon itt ül a másik szobában a 20. századnak egy olyan Kazinczyja, akihez nem leveleket írnak, hanem akit személyesen látogatnak meg. Egy olyan Kazinczy, aki nem levelezett, mert míg Kosztolányi Dezső minden levélre válaszolt, sőt le is pecsételte azt zöld címeres pecséttel, addig Babits nem. Viszont mégiscsak Kazinczy volt, mert mindenkit számon tartott. Mindenkinek elolvasta minden írását, és az ő kritikáiban sokszor e sok mindenkinek is válaszolt, ha nem is az ő kötetéről mondta a véleményét. Babits kritikai nézetei mindenkihez szóltak.

A. Zs. Ez volt Babits nagy tekintélyének egyik kulcsa?

T. Gy. Egyik kulcsa biztosan az volt, hogy főszerkesztő lett. A főszerkesztőség mellett még ráadásul ott volt a Baumgarten-díj, és mint annak fő kurátora természetesen olyan erővel rendelkezett, és olyan tekintéllyel, amit igyekeztek az írók megnyerni. De én nem ebben látom Babits tekintélyének fő okát.

A. Zs. Ettől még gyűlölhették volna például!

T. Gy. Sokan gyűlölték is Babitsot, hiszen roppant nehéz eleget tenni annyi kívánságnak és annyi stílusnak. Babits viszont makacsul az ő stílusú ízlésideáljához ragaszkodott. Ez hozta talán inkább azt, hogy elég sok volt az ellensége a sok barát mellett is.

A. Zs. De sokan azt mondták, hogy Babitsnak nincs is egyéni stílusa! Hanem eklektikus. Arról nem beszélve, hogy például Illyés Gyulát, a népieseket is felfedezte, pártolta. Nem csak Illyés Gyulát, Erdélyi Józsefet is, Tamási Áront is. Annak ellenére, hogy magának azt mondta akkor, amikor találkoztak, milyen borzasztó lehet vidéken.

225

T. Gy. Én, ha magamból indulok, azt kell mondanom, hogy szinte reménytelennek látszó harcot kellett megvívnom magammal azért, hogy lassan a Babits-verseket megszeressem. Mert Babitsnak nem volt egységes stílusa. Sok-sok verse olyan, mintha az ország fő írói körének az elnöke lett volna, akinek produkálnia kell magát, hogy íme, hogyan kell a legszebb és a legjobb verset megírni. Ami gyakran nem sikerült.

A. Zs. Proteuszi alkatú költő volt. Himnusz Iriszhez – emlékezik erre a versre?…

T. Gy. Valóban úgy van, hogy Irisz szemével nézett, holott egy költőnek talán legfőbb kötelessége, hogy saját szemével nézzen. Babits azonban állandóan a múltból és a jelenből is nem önmagát emelte ki. Hanem a múltból egy másik stílust, a múltnak egy stílusát, amelyiket átjátszott a Költészetbe. Amikor meg egyenesen magáról beszél, sokszor szinte az sem első személyes.

A. Zs. Az úgynevezett objektív lírának az egyik első képviselője nálunk, vagy megfogalmazója.

T. Gy. Hogy objektív-e ez a líra? Nem hiszem. Inkább arra gondolok, hogy az a líra és az a lírikus, aki meg akarja mutatni, hogy mindent meg lehet írni, és mindent át lehet stilizálni is. Tehát önmagát is stilizálni. Így jöttek létre aztán azok a versek, amelyek egyenesen az ellenkező hangulatot váltották ki az emberből. Mert például, ha azt nézem, hogy Ady Endre hogyan tudott szólni, nemcsak magáról, hanem a nemzetről is, vagy mennyire őszinte lírával tudott Juhász Gyula beszélni, vagy Kosztolányi mennyire közeli és kedvesen finom tudott lenni a verseiben, és sose távoli a közösségtől, addig Babitsnál mindig azt éreztem, hogy messze áll tőlünk. Messze áll önmagától is. Viszont azt is meg kell mondanom, hogy a prózaíró Babitsnál ezt soha nem lehet érezni! Például a Halálfiai! A prózaíró Babits mindig önmagát adja. Stilizált 226verseiben viszont ezeket a szavakat használja például, s így hogyan is kerülhetett volna természetesen közel hozzám, amikor ezt mondja: „ejlik”, „csiklánd”, „kelyh”, „pávapelyh”, „bolygtam”, „megtorlik” stb. Aki ezeket olvassa Berzsenyi és Arany János után, az azt mondja, természetellenes. Ezért volt az, hogy bizonyos mértékig mindig távol éreztem magamtól a stilizáló fiatal Babitsnak a költészetét. Csak akkor jutottam hozzá közel, amikor megjelentek az utolsó versek. Az utolsó köteteinek és a betegen írt versek darabjai az Újabb versek-ben, aztán a Versenyt az esztendőkkel! című kötetben, a Jónás könyvé-ben, vagy a Hátrahagyott versek-ben. Amikor már Babits nem „válogatott”, nem volt kényes, amikor bölcs volt, s nem okos. Látta, mi az élet. Tudta, meddig tart az élet, mert érezte a közvetlen halálközelséget. Ezekben a versekben aztán egyszerre az a Babits lett, aki Vörösmarty, Berzsenyi, Arany, Csokonai, Ady, Kosztolányi, Juhász körében hozzám és a szívemhez közel került.

A. Zs. Én most fedeztem fel magamnak a fiatal Babitsot, akinek összes szorongása, vágyakozása nem is mindig szavakban, hanem inkább a formákban, ritmusban, ilyenekben fejeződött ki. De fiatal kori verseiben is van egynéhány, a háborúellenes versek, ahol aztán egyszerűen, szinte formabontóan mondja el a véleményét. Kétségtelen, hogy az egyszerűsödés a kései verseiben következik be. Mint ahogy például Ady egyszerűbb volt a későbbi verseiben.

T. Gy. Igen. Ez biztos hogy így van. Az ő politikai verseire pedig azt kell mondani, hogy azok igenis szóltak egy társadalomról. Szóltak egy társadalomnak. Szóltak Európának, de ezek a versek, hogyha a Babits-stílusban keressük helyüket, és jobban megnézzük, mintha kiesnének költészetéből.

227

A. Zs. A fiatalkoriak?

T. Gy. A fiatalkoriakban és az 1918 táján írt versekben is inkább talán egy nyers, kötelező szókimondásnak az emberség diktálta megverseléséről volt szó.

A. Zs. Hogy „Legyen vége már”?, a Húsvét előtt?

T. Gy. Igen-igen, de az igazi költészet az „öregkori”, amelyet, érdekes, nem hasonlíthatunk egyáltalán Arany János őszikéihez, mert Arany János őszikéi bár szépek, de őszikék. Babits Mihálynál pedig ezek nem őszikék – bár a halál árnyékában születtek –, hanem remekművek, magas versek. Költészet! Itt s velük született meg az igazi babitsi költészet.

A. Zs. Amikor Takáts Gyula először találkozott Babits Mihállyal, már az első találkozáskor kiderültek ezek a kis különbségek, melyeket nagyon kedvesen írt le Takáts Gyula, hogy akkor milyen meleg szemmel várta őt Babits. És aztán, ahogy kiderültek a más-más vélemények, s hogy Takáts Gyula Európához vidéken is tud közelíteni, és hogy az ő számára nem olyan vidéki ugyanez a vidék, ahonnan Babits is származott. Érdekes, ahogy ezt a találkozást később, a most nemrégiben kiadott Beszélgetőfüzetek-ben Babits szavaiból is megismerjük.

T. Gy. Valóban úgy volt, hogy Babits nagy szeretettel fogadott, és olyan lélekkel, érzésekkel, mint amilyenekben ő lehetett, amikor Fogarasba került, vagy pedig mikor Baján tanított…

A. Zs. Saját magát látta az induló fiatal költőben másodszor is?

T. Gy. Saját magát?… Lehet! Azt, aki azonban sokkal többet ült a könyvek fölött. Sokkal inkább elmélyedt a tudományokban és a nyelvek tanulásában, az ízlés megszerzésének vágyában, mintsem hogy magát az életet nézte volna. Ez meglepett, hogy engem is ilyen filosz228nak néz. Én bizony nagyon szerettem a sportot, nagyon szerettem a horgászást, az erdő-mezőbújást, a vadászást, a sízést, de ugyanakkor szerettem a költészetet is. Hogy, hogy nem, furcsa, hangulatváltó fordulat állt be beszélgetésünkben, mikor azt mondtam, én nagyon jól érzem magamat a pinceszereken is. Amit, ahogy Babits mondta, ő mindig megvetett. A kártyázást is és a borozgatásokat is… Aztán meg talán, hogy Csokonait mondtam, az sem egészen volt helyes. Vagy pedig azt, hogy itt van például a Kalevala. Az is mennyire a természetnek a világa. Babits a Kalevalá-t kihagyta Európa irodalomtörténetéből. Tehát Babits ezeken egy kicsit meglepődött, és fordított mindjárt barátkozásunk hangján, meg azért is talán, mivelhogy olyan verseim voltak a kezében, amelyek eléggé nyersek voltak, közelállóak a természethez, és az embert is őszintébben adták. Akkor kiválasztott egy olyan versemet, melynek az a címe, hogy Elégikus gyerekvers. Ennek hangja tőlem bizony alapjában véve nagyon távol állott. Ekkor mondtam neki azt, hogy ezt a verset, kérem, a mester ne közölje. Érdekes természete volt. Már akkor zavarát fokozta az is, hogy felesége, Török Sophie belépett, és azt mondta, hogy menjünk át teázni. Ő, azt hiszem, szívesebben befejezte volna itt már a mi beszélgetésünket. Így teázás közben mondta: „Ha ilyen szilárd a véleménye az ízlésről, az életről is, meg a versekről is, akkor legyen szíves, és írjon nekünk kritikákat.” Ezt válaszoltam: „De azokat a kritikákat ezen az alapon ki fogja közölni?” Babits mindjárt azt mondta: „Azokat pedig én fogom leközölni.”

A. Zs. Mondják, a Nyugatnál szokás volt, hogy az induló költőkkel kritikákat is írattak, és ezeken mintegy lemérték őket.

T. Gy. Valószínűleg, hogy így talán jobban megismerjen, mint ebből a rövid beszélgetésből. Írtam is több kri229tikát a Nyugatba. Rövideket, talán hét-nyolcat. És hagyta, hogy a véleményemet mondjam egypár dologról.

A. Zs. Hadd olvassam itt akkor fel, mert nagyon ideillik – a Beszélgetőfüzetek-ből, a 213. oldalról –, ezt a néhány mondatot, amit annak idején Babits írt le Takáts Gyuláról: „Úgy gondolom, kissé erős véleményű szellem, s véleményeihez ragaszkodó… Most a Tükörben is van egy bájos verse… Azonkívül is van miliője, háttere, levegője. Nekem különösen (kedves)” – ez itt zárójelben van –, „érdekes, mert majdnem az én vidékem”… „Szóval visszakerült hazájába. Én látok benne valamit, és nem szoktam csalódni”… Azért ez jó!

T. Gy. Igen, Babits valóban szemmel kísérte és számon tartotta az én pályámat, nemcsak Munkácson, hanem amikor Munkácsról hazajöttem, akkor is.

A. Zs. Igen, és ajánlotta magának, hogy ha már elmegy olyan messzire, akkor ott tanuljon meg görögül.

T. Gy. Főleg arra hivatkozott, hogy ő Fogarason tanult meg görögül, és hogy ott Munkácson is van – az Árpád fejedelem Gimnáziumban – olyan könyvtár, amelyikben sok a latin és a görög, s hogy vegyem elő a latint és a görögöt. Én akkor bizonyos malíciával és kedvesen azt jegyeztem meg: „De sok a hó is és a pisztráng is.”

A. Zs. Szerintem ez nemzedéki különbség is lehet… Nemcsak maga mondta ezt, hanem például Jékely is. Ez a nemzedék talán az egész élethez közelebb állt. Innen találta meg Európát. Ő meg fordítva. Az is lehet, hogy egyéniség dolga.

T. Gy. Én úgy gondolom, hogy inkább egyéniségnek a dolga. Hiszen Babits már felnőttnek született. Erre is tudnék adatot mondani. Ezt megemlítettem őneki is, hogy vele mint kis, gimnazista diákkal mi történt, amikor Decleváéknál lakott. Decleváék nekem unokatestvéreim voltak, ő ott, a József utca 6. szám alatt lakott Pécsen, 230mint kosztos diák, Decleva Náci, Decleva Dini, Karcsi, Karolin és Ilonka társaságában. Ők mesélték nekem, akik szüleimmel egyidősek, sőt idősebbek voltak, hogy mennyire elméleti és tudatosan költőnek induló volt Babits. Sokszor még a cipőjét sem húzta fel, és úgy indult el a gimnáziumba. Mikor a cipőnek kopogását nem hallotta az egyik lábán, a ritmuszavarból jött rá, hogy a másik cipője hiányzik. Tehát így aztán előfordult az, hogy reggelenként bizony a Karcsi néni – Karolint csúfolták Karcsinak, aki idősebb volt – megnézte, hogy Babits fölhúzta-e a cipőt. Emlékidézésemen Babits csak mosolygott…

A. Zs. Ismeretes, hogy filozófusnak készült eredetileg, és azt írja magáról, hogy mivel Fogarason lehetetlen volt olyan korszerű tudománnyal lépést tartania, mint a filozófia, ezért az időtlen költészethez fordult.

T. Gy. Ez nagyon-nagyon szép. És azt hiszem, teljesen így is van. Mert Babitsnak a költészete mindig azt az elméleti tökéletességet kereste, amelyik jellemzi is, vágyaiban magát a filozófiát. Így aztán ez hozzátartozik ahhoz is, amit az előbb mondtam, hogy valóban olyan alkat volt, aki távol állt a gyakorlattól. Távol állt az élettől, és közel a filozofáláshoz.

A. Zs. Ahogy Rába György is írja egyébként.

T. Gy. Igen, valóban így van. Tehát igen elméleti egyéniség volt. A verseinek sokszor ártott ez, de tudásával, műveltségével roppantul nagy tekintélyre tett szert a magyar irodalomban. És végső fokon, még ha azt is vesszük, hogy nemcsak szerkesztő volt, de a Baumgarten-díj is a kezében volt, és ő a Dante-fordító, Baudelaire, Verlaine, azután az Amor Sanctus fordítója, vagy vegyük utána az…

A. Zs. Angol költők.

T. Gy. Angol költők, Poe, Shakespeare… Vagy ve231gyük utána például mindjárt azt, hogy ő a naponta megjelenő könyvekkel is lépést tartott, és „Könyvről-könyvre” rögtön reagált.

A. Zs. Igen.

T. Gy. Ezenkívül, hogy mintegy a Nyugat Kazinczyja egy ízlést is terjesztett a magyar irodalomban. Kezdhetnénk a regényeivel. A Halálfiai a legszebben megírt és egyik legjobb magyar társadalmi regény. Vagy Az európai irodalom történeté-ről… Akkor mit mondhatunk? Melyik műfajban nem teremtett jelentőset, sőt némelyikben tökéleteset? Például az utolsó verseiben! Vagy akár a Keresztül-kasul az életemen kis, rövid esszéiben, önvallomásaiban. Vagy a Vörösmartyról, az Arany Jánosról írtakat. Ezek versenyeznek legnagyobb kritikusainknak, Gyulainak, Péterfynek s a többinek a könyveivel. Világos, hogy a tekintély – amiről az előbb kérdezett, Zsuzsa –, az hozzátartozik ahhoz, aki ilyen képességekkel rendelkezett, és aki ilyen tájékozott.

A. Zs. És nemcsak a tájékozottsága miatt. Én nagyon szeretem Babits tanulmányait, mert azokban viszont benne van a lírikus is. Én csak esszenciáját érzem az embernek, mert csupán az írásait ismerem. De valamilyen hallatlan kedvességet, érzékenységet, esendőséget, tehát szeretetreméltóságot érzek benne. Ez is benne van a tanulmányaiban. Ezenkívül ezek ma is korszerűek, érdekesek. Olyan tanulmányok, amelyek ma is példamutatók.

T. Gy. Például vegyük a Sziget és tenger című kötetét 1921–24-ből. Ott az első oldalon az Örökkék ég a felhők mögött cím alatt zárójelben ez áll: „Vallomás helyett hitvallás.” Ez az egész babitsi világra és a babitsi magatartásra vonatkozik a világgal szemben. Ilyenek vannak benne például: „soha meg nem elégedés”, aztán, „hiszek a világban, mert eszem el nem éri”. Itt van az örök kutatás, örökké keresés, amely a versekben sokszor nem úgy 232sikerül – ez a keresés –, ahogyan egy költőnél várjuk. És utána, „hiszek… az ész harcában, a vak erők ellen”. Hát vajon nem időszerű-e ez máma? Vagy: „vallom… a bölcsességet is”, „inkább építeni” „…nem rombolni…”. Ezek csak kivett szavak a „hitvallásból”, amely verses előszó. Majd pedig ez következik: „Én hiszek a testvériségben… Nemzet ne a nemzet ellen harcoljon: hanem az ellen, ami minden nemzet nagy veszélye: az elnyomás és a rombolás szelleme ellen!”… Aki ezeket elolvassa, az rögtön megérti, hogy Illyés Gyulának az egész nemzetről és nemzetiségi kérdésről vallott felfogása innen indul ki. „És micsoda hiba: másnak tenni, amit magunknak nem kívánunk.” Itt van pontosan leírva. Legföljebb átstilizálta a korunknak talán legmegfelelőbben. És a „Hiszek a feleslegben”… „Hiszek a művészetben”… „Hiszek a lélekben, mely szereti a világot”… „Hiszek az alkotásban”, és puritán erővel ez a pár szó: „Ami szép, az nehéz”… Ez világosan kifejezi az ő verseit is. A nehezet… „Hiszek a harmóniában.” Ez is ott van. A bájos vers, amelyet velem kapcsolatban is megemlített. Amely közel állt mindig hozzá, a dunántúli szellemhez. És a végén azzal zár, hogy „hiszek az emberben”. Tehát ha ezeket mi végiggondoljuk, akkor ott állunk annál a Babitsnál, aki nemcsak magyar, hanem európai világpolgár. Akit nagyon is számon kell tartanunk nagy gondolkodó költőink között.

A. Zs. Babitsban éppen az volt, azt hiszem, a nagyon jó, felemelő, a szükséges a kor szellemi emberei számára, hogy az indulatok, a mocsok terjedése idején – ami a háború előtt nyilván az egész világon megvolt, a háborúban különösen –, hogy akadt valaki, akihez menekülni lehetett. Legalább lélekben, mert ott volt az erkölcsi magatartás. Egyáltalán a tartás, a sziget, a klasszikus emberség. A görögökhöz, a tiszta latinsághoz, az eszmei 233Európához tartozás, ami például Takáts Gyulában is folytatódott.

T. Gy. Ha az ember Babitsra gondol, akkor mindig kénytelen egy kicsit Kölcseyre is gondolni. És Kölcsey mellett Vörösmartyra. Tehát a Himnusz-nak és a Szózat-nak a szellemére is! És ugyanakkor, amikor nemzetközileg is nagy távlatba nő, akkor is ott áll mögötte a nemzet is mindenkor. És ott a nemzetnek minden kérdése, gondja is. És ezekben ő nem enged. Csak ő a nemzeten nem a vérségit értette, hanem azt a szellemet, amelyet nem üzlet és fegyver teremtett. És úgy gondolta ennek terjesztését és határainak bővítését is, hogy addig tart, ameddig a magyar szellem elér és hat…

A. Zs. Érdekes így olvasni Babits regényeit, verseit. Nagyon világosan látta mindig, hogy vannak a nemzetek között ellentétek, vannak történelmi igazságtalanságok, de soha nem tagadta meg a humanista klasszikus, filozófus magatartást, és ugyanakkor megtalálta a nemzetet. Ezzel és így talán az utána következő nemzedéknek is segített.

T. Gy. Nagyon fontos, hogy amikor a nemzetkérdésről volt vagy van szó, akkor ebben a kérdésben, amit más nemzetek maguknak, azt ő, Babits mindig megköveteli a magyarnak is. Azt, ami megjár. Én úgy nézem a Babits családot és Babitsot is, mint a Zrínyiek familiárisait. Hiszen ez a sok ics-vics, mint Zrínyi hadnagyai a Szigeti veszedelem-ben, mind ott harcol… És kit véd? A magyarságot, és ahogy mondja verseimmel kapcsolatban a Beszélgetőfüzetek-ben, „az én vidékemet”, mármint a Babits családét… Világos, hiszen a Babitsok somogyiak.

A. Zs. Erről jut eszembe. Móricz heccelődve írja valahol, hogy Babitsot ugratta azzal, hogy horvát. És akkor Babits azt mondta, hogy nem, ő magyar. Természetes is, 234a Babits név nyilván horvát eredetű, de magyar volt a famíliája már. És Móricz nagyot mosolygott, amikor jártak Horvátországban, és minden második bolt fölé az volt kiírva, hogy Babits.

T. Gy. Bizonyos magyarázatot ad ez a származás. Ez a magyar történelem ihlető és parancsoló megvallására és vallatására kényszerítette Babits Mihályt.

A. Zs. Ez a Zrínyiek honvédelme a költészetben.

T. Gy. Igen, hogy szorongattatásunkban a nemzet és lelkiismeret Kölcsey-értelemben vett ébresztésére bírta Babitsot. Röviden, a szenvedések méltóságos és harcos elviselésére is. Minden könyvéből ez – és a beteg Babitsnak minden verséből is ez – tükröz. Mindez és ez az érzékenység ott épít, tart, üzen és él egész életművében.

A. Zs. Ez csakugyan így van. Babits hallatlan érzékenysége, nagy tudása és beleérző képessége nagyon lényeges. Ahogy Gyula is írta, például mennyire zavarban volt Babits, amikor a fiatal Takáts Gyula meglátogatta őt, s ezt mások is mondják. Én ezt azzal is magyarázom, hogy nemcsak maszkos, szerepjátszó verseiben tudta beleélni magát ebbe-abba, hanem akkor is, amikor elmentek hozzá például a fiatalok, ő azoknak az érzését saját maga is átvette.

T. Gy. Mindazt, amit most Zsuzsa mondott, vagy amit én az előbb említettem, ezeket még meg kell toldanom azzal, hogy talán ő a legnagyobb magyar – görög értelemben vett – pedagógus.

A. Zs. Igen. Pedagóguslélek volt.

T. Gy. Pedagógus maradt is a bölcsész. Pedagóguslélek, aki egy kicsit Deák Ferenc-es bölcsességgel engedte asztalához a barátokat, az ifjakat, és így nézte a történelem és az idő futását is.

A. Zs. Olyan kettős lélek volt. Felelősnek érezte magát sok mindenért: országért, fiatalokért, annak ellenére, 235hogy nem volt alkalmas a vezérszerepre, amire mégis vállalkozott. Ez a bizonyos Jónás-probléma is.

T. Gy. Igen, Babits Mihály volt az a költő, akinek költészetét a magyar költők közül talán a legnehezebben értettem meg. Nem a gondolati, hanem a lelki vonatkozásaiban. Én rendkívül sokat küzdöttem érte, azért, hogy az enyém lehessen ez a mű. Lassan jöttem rá csak költészetének igazi mélységeire és egész magatartásának lényegére. Mondhatnám azt is, hogy a kardos Mihály arkangyallal kellett nekem verekedni, hogy meg tudjam közelíteni a költőt. Talán az is érdekes itt, hogy miközben ezt éveken át vívtam magammal, a jegyzeteim közé annak idején spontán egypár verssort beírtam. Ha megengedi, felolvasom.

A. Zs. Kérem szépen!

T. Gy. Reszket a kezem / olyan szép a versed. / Örülök, mint gyerek, / hogy soraidra leltem. / Mesterem, ki soha / mesterem nem voltál / íme e sorokkal magadhoz / újra szólítottál, / s olvasom szavaid / meglelt tündöklését. / Fényükben verseid / zenéjét, szárnyuk ütését. – Ezek a sorok azt jelentik, hogy valóban meg- és elragadott…

236
Az arkangyal
Babits keresése

A nagy költészet vetekszik a legmagasabb filozófiával, mert a tökéletességet kereső szavak itt már mintha helyükön fénylenének. A lényegről és szépről a nagy versben az Egész sugárzik. Az, amelyet mindig keresünk.

A filozófusnak induló Babits ennek fölismerésével és állandó kutatásával lett és marad mindig nagyobb költő. Költészete állandó keresés. Élete utolsó szakaszáig lírája olyan versek sorozata, melyekkel – mert maga is harcolt velük – mindenkinek meg kell küzdeni. Ma már tudom, ezért éreztem ifjú fejjel mindig nagyon távolinak e verseit. Őszintén szólva már-már a lírából kiállónak. És ebben talán a húszas évek versolvasó magyar többségének véleményét is írom. Babits költészetét nem szokatlan volta tartotta sokuktól távol. Inkább az, hogy amíg Ady, Juhász, Kosztolányi verseikkel az emberi és magyar mindennapokat sugározták, addig Babits lírája mintha valami távoli, hideg szellem és igazság, valóságtól távoli, de mégis parancsoló lényegét kereste volna. Olyant, ami már-már megközelíthetetlen a költői éntől. És ezt a Mindent mindig más és más útról közelítette. Más és más filozófiák és képek és rímek jeleivel színezve témáit, stílusát és a versben elérhetőt.

Nagyon is elméleti alapon indult az érzelem és valóság megismerésére. Ezt a módszert és folyamatot éreztem mindig a versében. Én, aki persze ifjan úgy éreztem, egy csapásra értem és érzem is a világot! Mert a világ nem 237más, mint a kapott és érzett élet. Minden csak velem és általam él. Ami nem él velem és bennem, az nincs, tehát ki sem fejezhető. A líra csak így líra, és teljes is csak ezzel a közvetlenséggel lehet.

Csak lassan érve éreztem rá a világ másik felére, és kezdtem keresni e holdi táj mindig és örökké láthatatlan, kísértő, másik oldalát. És lett ez a világ mindig érdekesebb, és így lett egyre közelibb költőm a korai, a fiatal Babits is. Itt a fiatal szót hangsúlyozni kell, azt a fiatalt, aki a szó szoros értelmében mindig először a tételt teremtette meg a vershez. Aztán a gondolatot, a filozófiát lelkiállapottá szűrte, és aztán verssé. Olyan, akár egy versformákat, zenét és képleteket és gondolatot alakító, szavakat szabó, mintákat kalapáló és ízeket pároló mester, akinek műhelyében ott vár a tágabb világanyag. És akinek megrendelői már nemcsak mi vagyunk, de nagy, messzi idegenek és népek és stílusok az időből. Akik ellenőrzik is Babits Mihályt a mestert és a kezéből kikerült művet. Akiknek ízlése választékosabb, mint az Alföld lovasáé, fejlettebb a magyar ugar, a pannon szőlők értőinél. Tehát az ifjú mester még szívósabban és pontosabban mért, hasonlított, alakított, újított a leszűkített, honi tájban. Ebben a sokszor mesterségesen is elhomályosított zárt távlatú országban. És, mert filozófus, nem is kiálthatott. Neveltetése és stílusa sem engedte. Keserűen nézett csak magába. S mert ez volt a legnagyobb, ezért már-már sokszor maga sem érzi élőnek magát.

A fiatalkori Babits lírájában ezt vagy ilyent éreztem. Magammal, vele és érte küzdöttem. Azt kerestem, hogyan kerülhetnék hozzá közel. A lélekhez és a műhöz… Magam is filozófusokon nevelkedtem tizennyolc-huszonkét éves koromban, mint tanárjelölt bölcsész. Nem is kis tehetségű barátok, tanítók között. De előttem és bennem akkor ez a Minden, az Egész, egyetlen világ volt. 238Egy volt és gyönyörű a filozófiának és a költészetnek és az életnek e szép dzsungele! Nem volt köztük mesterséges határ. Az élet költészet!… És ebben az élet-költészetben a filozófia, a tudomány, a technika csak mint élő szervezethez és szellemhez tartozó, ezt is tudni, megérezni illik világ fénylett…

Csak a Nyugtalanság völgye kötetében megjelent Új esztendő 1918 verséből döbbentem rá az új Babitsra. Arra, akinek mégsem csak elmélet, de „bábeli gyermekágy / a világ” és én és te és mi valamennyien:

e kinok apokalipszisában, e
véres ágy vonaglásában, rángunk és
futkosunk, patkánymódra, óriás
talpak alatt…

Igazában csak ettől a kötettől, ennek olvasása után figyeltem föl és éreztem meg a nemcsak versíró költőt. Eddig csak a „világtól elzárt” költőt láttam. És visszafelé kezdtem keresni, régi verseiben is, az „eleven világot” szomjazót. Azt, aki nemcsak vágyakozik, mint az Éhszomj-versében – Rába György szerint is csak Spinoza panteizmusának hatására –, de azt a lírikust, aki éli a nyers valót… Szóval akkor találtam rá és csak azután azokra a sorokra, amelyek lassan elvittek vissza, az eddig nem szívem szerinti, korai művekhez is. Legalábbis értelmezésükhöz, mert megszeretni annak bizony, aki Berzsenyi–Vajda–Arany Jánoson nőtt, nehéz volt…

Sok volt nekem ezekben a versekben még mindig a csak vágy és sóhaj megverselése. A kitalált Írisz, és nem az élő Babits szemével való nézés… Így e versek hangja se keltett éltető visszhangot bennem. Nem a világról verődtek vissza. – Hogy igazam volt-e? – Lassan jöttem rá arra, hogy ami ízlésalakulásomban önképzőköri tizen239hatodik évemtől mintegy 1933-ig tartott, az Újabb versek megjelenéséig, az bizony nem mindig helytálló. Magamban tévelyegtem, magammal vitatkoztam és ítélkeztem a Babits-líráról. De ma már azt is tudom, hogy ez igen hasznos volt nekem, mert bizony sokszor eléggé könnyen vettem azt a lírai és alkotásmódbeli nehezet – nemcsak Babitsnál, a világlírából is –, amelyik nem illett világlátásomhoz és életstílusomhoz, amely nálam a gyakorlatilag megvalósított életfilozófiát és az életet lélegző verset jelentette. Ebbe a Babits-típusú versek – majdnem olyan fogalmazással, hogy mert nem elég őszinték – nem illettek bele.

Első beszélgetésünk alkalmával ő is észrevehette nézeteimet, és azokat föl is jegyezte. Beszélgetőfüzetei második kötetének jegyzeteibe le is írta, mintegy rögzítve egyéniségemet és magatartásomat, mintegy hitelesítve a később írt jegyzeteimet első találkozásunkról.

Nagyon örülök ezeknek a soroknak, hogy előkerültek. Hiszen közel tizenöt évnyi Babits-keresésemet is igazolják. Szinte megérezte azt szavaimból. – És jelzik azt is, hogy ő mit szeretett vagy szeretett volna olvasni, hallani verseimben. Szóval attól a fiatal, szókimondó lírikustól, aki nyers versképeivel, reális ábrázolásmódjával, az élet és vers ritmusával, szóval nem éppen nyugatos típusú versekkel és nem tanítványként mutatkozott be. De utamat, a Baumgarten-díj-ügyet szemmel kísérte még Munkácson is… És újra otthon is… Erre is, arra is akad utalás a Beszélgetőfüzetek-nek sorai között.

Nekem ez a Babits-keresés, amelyik az akkor divatos, egész Nyugat-típusú verssel szemben mindig éppen az ő verseinek olvasásával ébredt bennem, egy olyan nagyon is ihlető és tanító magatartást jelentett, amely a felületről a dolgok mögé irányította gondolatvilágomat. Ez vitt a valóság mögötti formák, színek és szavak kereséséhez. 240Azok a versek, amelyeket nem nagyon szerettem. Ma már tudom, hogy ez nagyon is jó volt, mert például így, ha nem is lehettek, de ezekkel a versekkel és stílussal körülöttem és bennem is mégiscsak több lett minden.

Babits így és ezért lett nekem a minden értékre figyelmeztető, a nevelő és távlatébresztő költőm. A világlírából kifénylő, állandó, magyar csillag. És azóta is így látom. Benne ma is azt a költőt és szerkesztőt, akihez mindig bizalommal fordulhatok. Aki megértéssel és szeretettel szemlélte bennem az embert és azt a stílust, azt a „valamit”, amire azt írta, „és nem szoktam csalódni…” Emberség és magyarság példájával szellemi irányítóm lett. A Jónás könyve, az Újabb versek és a Mint a kutya silány házában kezdetű verse után ma is, még inkább az a versben is. Ezzel az érzéssel veszem kezembe köteteit a mindig „híven és bátran” kiáltónak… Kardja, szárnya tisztán ragyog!…

241
Szabó Lőrincről
Hévízi emléktáblája előtt

Megtisztelő, hogy itt állhatok e márvány előtt, melyre Szabó Lőrinc nevét vésette Hévíz nagyközség tanácsa. E szavakról a költő és egy nagy életmű megbecsülése fénylik.

Tisztán látom jól ismert arcvonásait, amint kétkedő kíváncsisággal nagy szemüvege mögül reánk figyel. Egész lényében és művében kísértett a homlokráncoló kétely és a mindig kérdező értelem. Keleti vágású szeme hol hunyorító, kitáguló, kicsit szomorú kereséssel figyelte környezetét a hernyótól a kozmoszig. Mindent! Magát, téged, a tárgyat, társadalmat, gondolatot és szerelmet. Egyszóval minden titkot végigfaggatott a csigától az Istenig költőnk, aki itt Hévízen is Isten létezéséről vitatkozott 1949-ben a megszeretett Keresztes Nővérek panziójában, ahol kétszer két hét alkotó nyugalmat élvezett. – Alkotó nyugalmat? – Nem!… Az Szabó Lőrincnek talán sohasem jutott, mert természete, alkotásmódja, ihlete az a zaklatott, sohasem pihenő érzékenység volt, melyet „főbajának” nevezett.

Minden gondolat, minden fuvalom
kivert magamból. És a képzelet –
mint valami állandó szédület
kisért, lengetett sok káprázatom.
242

Mondhatnánk azt is, hogy ez általános költői állapot? De nem, mert nála ez akkora állandó, kötelező paranccsal járt, és akkora szellemek és szellemi teljesítmények nemcsak csodálatával, de mércéül tűzésével és meghódításával is, amely aztán együtt egész lírai művét megkülönböztetően egyénivé és naggyá tette századunk magyar lírájában…

Ki írt ehhez hasonló sorokat?

ittam a tüzet, ettem a vizet,
tükröztem ezer ellentétemet,
s lettem, ha nem is következetes,
de hajlékony, s végül természetes.

Egész lírai alapállását, teremtő módszerét a vershez egy mérnöki és goethei értelemben vett, hivatalnoki szemlélet és kötelességtudat ösztönözte és ihlette. Az agy elemző erejébe vetett hit és a kételkedésre szólító „emberi jogunk és tisztünk” parancsa, ahogy a Tücsökzene 184. szonettjében rögzíti. Így és ezen a rögös úton járva „a hit s az ész”, a „Van-Nincs” sziklái között lett olyan istentagadó, aki egyre Istenre vágyott, s akinek végül is nem maradt „más Isten, mint – ami úgyis a legtöbb s a legnagyobb – az ártani nem akarás, a szeretet…”, ahogyan ezt Rafaela nővérnek írta a valamikor református papnak szánt költő. És itt a „materializmusáról” is megrendítő szavakat ejt.

Szabó Lőrinc a végletek és a legnagyobb kérdőjelek faggatója volt. Szigorú, önmarcangoló és rendíthetetlen Igaz- és Van-kereső. Platón biztos nem sorolta volna őt a társadalmából és államából kiközösítendő művészek közé. Úgy írt, olyan szaggatott zaklatottsággal, még a tizennégy soros szonettekben is, olyan kérdő és válaszoló egy-szavakkal, mint egy drámaíró, és oly tömör világos243sággal, mint egy törvényfogalmazó írnok vagy tudós. De ars poeticájában mégis a legprózaibb valóságok között is, döbbentő egyszerűséggel szikrázik föl, felkiáltójelekkel, a költő és költészet minden lehetetlenre és minden lehetetlen megoldására is képes, szép ereje és képzelete. A kis cselédlánynak papucsdrótozás közben így s ezt veti oda:

Én már üveget,
varrtam már azt is!
S most mossunk kezet.

Igen, a nagy szkeptikus, azt hiszem, csak a költészetnek ebben a szép erejében és hatalmában bízott egyedül. És a tiszta mondatok hatalmában…

Tehette. Példaképei mind erre tanították. Ezt tündökölték Shakespeare, Goethe, Baudelaire. És mert a Tücsökzené-ben ott érzem a Bolond Istók második énekét, úgy vélem, hogy versei pontos realizmusában, egyszerű monumentalitásában ott sétál és figyel Arany János is. A goethei szellemvilág életet és értelmet átfogó íve, líránkban szokatlan példaként elragadta.

Annyira, hogy amikor Goethéről, mint „az igazságkeresés és valóságkutatás; a lelkesedés felső foka és a higgadtság felső foka; az érző ész realizmusa és idegeinek szakadatlan testi kapcsolata az érzékfelettivel” állapotáról beszél, úgy érzem, nem is mesteréről szól, de hozzánk szól, és úgy, hogy egyben irodalomtörténészeinknek is segítő jobbot nyújt művének megítéléséhez…

Mert Szabó Lőrincnek végső fokon nem Babits volt a példaképet jelentő mester. Babits és a Nyugat csak elindító és útmutató és nagy ösztönzők voltak. Egyénisége és műve mind a Nyugat, mind pedig a századelő hazai avantgarde és szocialista és a népi írók csoportjaiból is 244nemcsak kiütközik, de egyre világosabb, hogy akárcsak Ady, Szabó Lőrinc is az a költő, aki mind egyéniségével, mind szívós, szellemi következetességgel újat hozott. Olyan magyar, gondolati lírát és világ- és életfogalmazást teremtett, melyben magát és társadalmát, a létet és a nemlétet, az anyag és lélek, a tárgy és a szellem világát a líra új rajzaival és új módszerű keresésével vizsgálta és örökítette meg.

Versei sokszor már-már metszetek… A lírát teremtő – talán ő így mondaná –, termelő lelket Szabó Lőrinc teremtő és kereső ihlete más lencséjű górcsövek alatt vizsgálta, mint költőtársai.

Ebben is forradalmár. Akár a társadalmi kérdésekben is. Logikus, következetes, nem barikádra szólító, de olyan költő forradalmár, aki minden igazságtalan társadalmi és gazdasági berendezkedés ellenfele. Mindig a teljességekhez, az általános és a közös emberiségnek jóhoz és méltóhoz mérte igényeit és vágyait. Az egész emberiség és a világtársadalom érdekelte. Valami elérhetetlen tökéletesség a művészetben, műben, alkotásban és az érzések világában is. A „semmi sem elég!” tökélye. Lírájában mikroszkóp alatt minden elem. Tegyük hozzá, maga a szerelem is.

És itt, ez előtt az emléktábla előtt kell megemlékeznünk Hévízi füzete szonettjeiről. E tündéri tájak „balatonozásairól” is, ahogy Szabó Lőrinc nevezte a Balaton környéki alkotó tartózkodásait. Nálunk hévizálásnak mondják az ilyen testi-lelki erősítő és alkotó heteket. Tudjuk, e gyógyító tó szomszédságában született Korzáti Erzsébet, A huszonhatodik év múzsája is. Bátran mondhatom így régiesen, hogy múzsa, hiszen a szülőváros, Keszthely a Helikonok városa irodalomtörténetünkben. S a goethei Weimar mellett ez a magyar Weimar immár e szonettek utófényében is nő. És így Goethe, 245Szabó Lőrinc, Weimar és Keszthely és Hévíz és így a Múzsa is már különös konstelláció. A Hévízi füzeté-be ki tudja, miért be nem került Képzelt képzeleteddel szonett is itt született 1949 februárjában. Az „egyszerre két helyen egymásba zárva” tartó szerelem sorai itt íródtak Hévízen. Itt, az a hangütés, amely A huszonhatodik év százhúsz szonettjén zeng végig… És úgy, hogy szerelmi líránknak – mint Dante, Petrarca az olaszban – mesterműve lett. Ezeket idézve állok itt e márványtábla Szabó Lőrinc művét idéző lapja előtt…

246
A kíváncsi szemöldökű Tamási Áronról

Tamási Áronról nem találtam fényképeket a dobozomban. Valahova elkallódhattak. Hiszen többször volt Somogyban, és fotózták barátaim nálam és a színházban is. Most, hogy szóltak, megpróbálok összevágni egy képet, emlékezetemből kiemelve egy-egy jelenetet. Összevágni azt a különös fényképet, amely szavakkal rajzolja az emberről nem a fizikai arcot, a formát, de ami mögötte van, amelyik a fényképeken túl az embert közelítené meg.

Nem valami fényes napok jártak Tamásira 1945 után. Viszont a kaposi Berzsenyi Társaságnak akkor akadt valami pénze Kardos László jóvoltából. Kardos mindig jó ember volt, megbízott bennünk. Mi pedig igyekeztünk úgy sáfárkodni, hogy az írók zsebébe cseppenjen át törvényesen a pénz az állam zsebéből.

Így aztán mindjárt fölkerestem Tamási Áront. Budán, az Alkotás utca 11/b alatt. Tizenegy óra körül, amolyan félrend állapotban fogadott kis garzonjában. Kihajtott, fehér inggallér. A két mandzsettagomb csillogott, akárcsak mindig fürkésző, két szeme. – Tudod, nekem tizenkét óra alvás kell… Tizenkét óra, hogy kipihenjem magam – pattogta. A kubai rumból alig kétujjnyi volt már. A cigarettacsutkákból annál több. Szegény írónak mindkettő sok is. Hallgatott, füstölt, mosolygott és ízlelte, amit mondok. Megmagyaráztam a honoráriumot. Góbésan mosolygott rajta. Világosan látta, hogy dolgozni 247is kell érte. El is fogadta, de csak így, mert mindig rátarti volt. Tetszett neki a furfang, és menten meg is ígérte:

– Úgysem voltam Somogyban… Úgy mondják, ott is őrök laknak. Igaz? – villant rám. Aztán képletesen összeparoláztunk… Jön a Berzsenyibe. De estére addig is meghívott a Kis Royalba… Nem tűrt ellenvetést.

Irodalmi hadiállapotféle volt akkor Pesten. Nálunk becsapódás nélküli volt még a terep. Tamási meg is érkezett pontosan. Egész lényében volt valami friss, keményítős tisztaság. A Turul Szállodában lakott. Az ülés előtt egy órával fölmentem hozzá. Várt… Már feketében volt, de még hófehér ingben. Mintha Erdélyhez viszonyítva itt nálunk mindig melege lett volna. A szerepét tanulta. Előtte volt a gondosan javított, gépelt novellája az asztalon. Olyan író-színész volt, aki minden sorát átrágta, mielőtt pódiumra lépett volna. Aki rátarti és büszke a sikerére. Szerette pózmentesen megcsillogtatni a szavakat. Mi tagadás, mindig készült a hatásra. A függöny előtt és a függöny mögött is sápadtan, ragyogva állt a tapsban.

Az első kaposi felolvasás után, alighogy vége volt az ülésnek, türelmetlenül kérdezgetett. Az emlékek hegyesedtek benne. A diák- és a katonaemlékek, s mert Kajtár doktor iskolatársa volt a kollégiumban, és azóta sem látta, ezek zaklatták.

Útközben a sokgyerekes, vidám állatorvosék felé tudtam meg, hogy iskola után egyszerre vonultak be újonc katonának, amikor még Tamás Áronnak hívták. Sietett, mert ragaszkodott a derűhöz és az ifjúsághoz. Az szólította. Ebben a kettőben volt az ő aranya. Ebben volt a gazdagsága, és ő ezért sohasem kérdezte, mint a mindig panaszkodó Szabó Lőrinc, a honorárium összegét. Csak zsebre tette, és mindig azonnal vendégül hívta azt, aki keze ügyében volt. Vendégül hívta, hogy része248süljön a szeretetlakomában, ahogy Jékely mondta Kemény Jánosról, a Helikon házigazdájáról Ágápé-versében.

Egyszer, később, Déry Tiborral együtt hívtam meg. Az ötpártrendszer világban volt. Mi tagadás, amint megtudta, hogy Déryvel együtt jön, őbenne is egyszerre jobban kezdett bujkálni az ördög, mint bennem. És alighogy megérkezett Déry, a kézszorítás után már kérdezte is tőle derűs villanással.

– Aztán ott voltál-e már? – Déry éles-keskenyre húzta a száját, és piros-nyersen odavágta.

– Ott bizony, ha akarod tudni… De te ezt honnan tudod?

Áron száraz derűvel szólt.

– Vagyok én olyan pápista, mint te… Tudjuk, minden út Rómába vezet…

Déry a pártbizottságról jött. Egy másik asztalhoz ült. Vacsora közben, a Katolikus Körben – mert akkor még a katolikusoknak is volt különbejáratú kocsmája –, az asztalon át élcelődtek. Forgatták és folytatták komoly derűvel a parasztpárt és kisgazdapárt és a kommunista párt vitáit.

Déry egyik válaszára csak odamutatott a falra Tamási.

– Vigyázz, mit mondasz, Tibor, mert rád dől az igazság…

Déry önkéntelen hátranézett. Akkor vette észre, hogy egy falon függő, kétméteres kereszt alatt ül…

Alig múlt el néhány hónap, hamarosan rám került a sor vidéken is. A névsorba még beszerkesztettem Tamásit, de közben rólam már döntöttek a könyvesek. Hogy pontos legyek és igaz, a könyvtári könyvek rakosgatóiról beszélek. Döntöttek, hogy nem szerepelhetek a színházban, ahol az est középpontja Áron volt. A kép kivágásához tartozik, hogy amint megtudta ezt, a szállóból egye249nesen a lakásomra jött és bejelentette, hogy ha így, akkor ő pedig este nem szerepel… Megy is vissza…

Kaposváron délelőtt a korzón már végigmentünk. Látták és várták tehát. – És hogyne olvasna föl? – Kínos lett volna ez, s ha kihirdeti, talán mások is csatlakoztak volna az elhatározásához. Hosszas és makacs borovicskázás közben vettem rá a szereplésre. Végső érvemnek engedett csak. – Nekem ártasz, mert te elmész és én itt maradok.

Este fölolvasott, de vacsoránál tüntetően velünk ült, a Berzsenyisekkel.

Volt úgy, hogy több napig lakott a Turul Szállodában. Az egyik ilyen alkalommal, egy szép este Kiskorpádra mentünk. Kanyar József szervezte meg az utat Zoltánékhoz. Szekéren mentünk a somogyi dombok között a Windischgrätz-, Somssich-kastélyok között meghúzódó, öreg kúriához. Régimódi terítés volt. Ezüst gyertyatartók fénye mellett vacsoráztunk. Egy ősz matróna ült az asztalfőn. Különös dolgokat mesélt a háborúról. Áron itta a bort és a régi históriákat, és vidámabban szívta a szűzdohányt is, amikor megtudta, hogy a templomtoronyban működik a dohányvágó. Aki hozott, az a kocsis vágja fönt, a sisak keresztje alatt a letűnt birtokossal. És azért ott, mert onnan széles a perspektíva a fináncra és a politikai kivitelezésekre is. – Egy a torony és egy az utca. – A holdtöltében a park alatti halastó partján is egyre visszatért erre a mondatra. Élcelődött keserű-okosan Kiskorpádot és a hazát összevetve az egyre szűkülő, szorító időben.

Egy másik alkalommal a szállodában, előadás utáni vacsoránál egy nyurga, ifjú irodalombarát, szép lánynak mutattuk be. Vidékről járt be a színházba. És az előadásokra is. Áron azon a folyosón volt a szállodában, ahol a fiatal hölgy. Mindig sziporkázott, most talán még 250jobban, mert derűs udvarló volt, és mindig hatott a nőkre humora és gavallériája. Éjfél előtt eltűnt az asztaltól a hölgy. Aztán Áron is összehajtogatta szalvétáját olyan pontosan, ahogy gépelt novelláit szokta. És a kaposi irodalom asztalától a lelkesítő múzsa után indult a Turul-Olümposz lépcsős útján a magasba. De hamarosan újra ott volt közöttünk. Egyszer csak kibújt a nyugtalankodó mondat a zsákból.

– És ahogy ott beszélgetünk – kezdte –, egyszer csak kopogtatnak… Nem is olyan csendesen. No, mondom, mert a hölgy egyszerre hangos igent mondott… Most aztán akkor erre ti feleljetek – és ránk nézett. – Meg tudnátok mondani, mit keresett abban a szobában az a kórusvezető, az a kántorforma, aki a dalárdát dirigálta ma este. – Félrebillentette fejét, és igen magasra húzta kíváncsi szemöldökét.

Nem írta meg, de barátaim mondták, hogy néhányszor látták ezután is, hogy a kaposi gyorsról leszáll. Irha lengyel kabátja előtt piros szegfűcsokor libegett. Az vezette a Turulba. Sohasem beszélgettünk ezekről a kaposi kirándulásairól. Hallgatott róla talán azért, mert már nem volt mit kérdeznie a kíváncsi szemöldökű Tamásinak. Úgy jött, mintha Kolozsvár helyett véletlenül Kaposvárt mondott volna a vasúti pénztárnál.

Aztán évek múlva az ujjnyi rumnál több is került az asztalára. És ha találkoztunk, most sem lehetett ellentmondani neki. Mindig a Berzsenyi Társaság vendéglátásait tetézte elegáns, baráti modorával, főúri rendeléseivel a Gellértben éjfél után, vagy a Hungáriában ebédidőben. A borravalói is gazdagabbak voltak, mint a mi honoráriumaink. Ő gazdag volt, pénzben és szóban és írásban, de akkor szükség volt még a miénkre is és a barátságra is…

251
Emléktábla-avató
Fekete Istvánról

Fekete István nevét az Akadémiai Kiadó „A magyar irodalom története 1919-től napjainkig” című, ezerszáz oldalas, spenótzöld kötete még csak meg sem említi. A nemrég megjelent új kiadása sem. Ámde könyveit rongyosra olvassák könyvtárainkban a magyar olvasók. Ifjak és felnőttek között – a kiadások 100 000 példányszámain túl – olvasói itthon és határainkon túl milliók.

Halála, 1970 óta, nevéről iskolákat, utcákat neveznek el. Emléktáblákat, szobrokat avatnak, többek között Borsos Miklós alkotását. 1971-ben Los Angelesben megalakult a „Fekete István Emlékbizottság”. Párizs és Chicago magyar egyesületei idézik munkásságát. Oroszra fordítják könyveinek sorát: Tüskevár, Lutra, Hú, Bogáncs és a Csend címűt. 1970 óta hetvennégy kiadásban jelent meg újra. Köztük német, angol, eszperantó, lett, francia, bolgár, cseh, lengyel, szerb, szlovák nyelveken és novellái svájci, holland és torontói kiadásokban. A Tüskevár tizenhatodik kiadása kötelező iskolai olvasmányként 140 000 példányban!

Ezek után méltán vetődik fel a kérdés: – Miért hallgat róla irodalomtörténetünk és kritikánk? – De fölcsattan rá a másik kérdés is: – Mi a titka és nyitja a Fekete István-i mű sikerének? – Mert most már nemcsak ahol magyarok élnek, de világszerte is elvitathatatlan a siker.

Így és ezért vettem elő újra, épp e kaposi emléktábla-avatás alkalmából a könyveit. Mi tagadás, az esztétikai 252kíváncsiságon, a somogyiságon, a földinek kijárón túl egy szellemi rokonság is erre kényszerített, hiszen apámnak, akárcsak jómagam, tanítványa volt. Igen, négy évig volt osztályfőnöke a Dorottya-ház szomszédságában, „A haza kis polgárainak” címzett polgári fiúiskolában. A Ballagó idő-ben sok megidézett emléke szól erről a gyereket és embert és magyart nevelő, kis, kaposi szellemi műhelyről. Hogy közelebb legyünk, tehát mindjárt a Ballagó idő-vel kezdtem az olvasást. Ezzel a Somogyot és Kaposvárt idéző könyvvel. És itt egy fontos megállapítást kellett tennem. Hiába tanítóskodott Gárdonyi Géza Karádon, és született Babay József Nagyatádon, bizony Az én falum, a Vándorlegények, Édesanyám és a Mi huszonketten című könyveik megközelítően sem ábrázolják olyan sokszínűen és mélyen a somogyi valóságot, mint Fekete István írásai. „Gyónás ez a könyv, emlékeim feltisztult szeretete, és szeretete szülőföldemnek, minden emberének, akik emlékeimben, amíg én élek, vagy még azon túl is – írásaimban –, »örökké« élnek” – írja. Gölle, a szülőfalu, a Kapos-mente és Kapos, a város és tája és utcái, emberei, történetei és néprajza, földrajza és természetrajza olyan stílus és olyan szókincs és mesélőkedv jegyeivel jelennek meg előttünk, amely megközelíti a szóval varázsolás fogalmát. És hogy ezt kimondtam, már itt is vagyunk a Fekete István-könyvek sikerének lényegénél, azaz a stílusnál. Ezzel hódítja meg mind ifjú, mind meglett korú olvasóit. A gyermeki képzeletet és a legrafináltabb ízlésű olvasót is. – Hogyan? – Egyszerűen megérzései, látomásai, álmai és hallucinációinak és a nagybetűs Időnek kicsit mélabús és zsongító idézésével. Még a szép vadásztörténetek rutinosnak mondható leírásai között és fölött is. A Ballagó idő-ben ezek a részek nagyon is modern, mai igényű sorokat és fejezeteket nyitnak. Több helyen is említi, hogy mint gyermek nemegy253szer hallotta magányában a mezők, rétek fölött ezt az ihlető zenét. Arany Jánost is tanúságul hívja. Igen, arra, amit a pásztorok is hallanak, s a Tengeri-hántás soraival igazolja is, a nagy, „realista” magyar klasszikussal a gyermek hallomásait-látomásait:

magasan a levegőben
repül egy nagy lepedő fenn:
azon ülve muzsikálnak,
furulyálnak, eltünőben.

Szóval valami a valóságon túlmutató érzésvilág, a természetből, tárgyakból megszólaló hang rögzítése teszi titokzatosan érzékletessé, már-már érzékivé a stílusát. Fekete István egy kicsit varázsló. Érti a növények és állatok és tárgyak nyelvét és egymásközti beszédét, és azt majdhogynem sámáni módon átfordítja magyarra. És mert nyelve, ez a somogyi szókincs oly gazdag és oly zenei és olyan meghitt hangulatú, tehát olvasóját is elragadja. A minket nevelő és éltető, megszemélyesített természet és világ szól szavaiból. Így és ezért lesznek nagybetűsek, mint az öreg Nagy János, vagy Kaposi Jóska bácsi nevei, maguk az elemek is. A Föld, Ég, Víz, Tűz és a Fa is, és a Szél, a Hideg, vagy az évet hordozó hónapok nevei Januártól Decemberig a Barangolások elbeszéléseiben. Így kerül minden emberközelbe, és mert az Idő Fekete István prózalírájának legnagyobb ihletője, így lényegül minden e műben, az elmúlás árnyékában, meghitté és minden megcsodálandóvá, nagyon is megbecsülendővé, mert az Idő kezében minden egyszeri, lett-légyen az virág vagy fecske, vidra vagy gólya, róka vagy misztikusan bölcs bagoly.

Költői próza az övé, mint Dallos Sándoré vagy Krúdy Gyuláé… De bátran említhetem Turgenyev nevét is, 254vadászatainak szép leírásainál. Igen, a legnagyobbakat említhetem e stílus líráját idézve, mert a könnyűnek és csillogónak mutatkozó felületek mögött mélyen érző, nagyon emberien, mélyen és szívvel gondolkodók ezek a szövegek. A göllei vetületben kicsit Assziszi jut eszembe. Ferenc barát az ő állataival és himnuszaival. Mint egy civilbe öltözött, erdőn-mezőn vándorló, ferences szerzetes, akinek gyermekkorától a legszegényebbek voltak igaz barátai és osztálytársai. Lírája, akár Krúdyé, a legszebb magyar prózaversek közé sorolható. De míg Krúdy a megyeházak, kúriák, kaszinók karosszékeiből hallgatta egy elúszó, történelmi ország és társadalom históriáit, ő legfeljebb esperesek, tanítók, ispánok, csőszök, kocsisok, gazdák, vadászházak küszöbéről, padjairól leste el a nép és a természet összetetten egyszerű és kurta-mély valóságait. És van hangjában valami vonzó, történelmi mélabú és közép-európai álmos, magyar távlat is. Kicsit Boszniától, Selmecen át Máramarosig ködlő. A 44-es híres, többször elpusztult, somogyi ezred kürtöse fújja benne elhalóan, de messze hangzóan a takarodót. Apáinknak és Rippl-Rónainak, aki maga is rajzoló haditudósítója volt. E világnak „múltszagú csendje”, mint a padlásoké, ihlette képzeletét…

Így és ilyen írói erényekkel emelkedik Bársony István és Csathó Kálmán, a hazai vadászirodalmon és ifjúsági irodalmunkon túl, európai irodalommá. Igen, mert az elejtett zsákmányon és leírt tájon túl – és itt kell erősen válogatni Fekete István írásai között is – ő az ember, a gyerek és a „természet csodáit” írta és kereste, azokat, „amelyek egyelőre megmagyarázhatatlanok”, de amelyről azt is hitte, hogy „világos lesz minden”.

Ez a líra bizony nem a tavaszt kedveli. Az elmúlás és a halál nagyon is sokat szerepel ezekben a közkedvelt írásokban. – Halál?… Elmúlás?… Temetők?… Bizony 255egyik sem tartozik a bestsellerek, a kapós és a legkeresettebb olvasói témák közé. És mégis nő a könyvsiker! Ezen is elgondolkozhatnak Fekete István olvasásakor irodalomtörténészeink. Igen, mert az ő halott osztálytársai, csodált öregjei mindig elmélyítik könyveiben az emberi érzelemvilágot: barátságot, szeretetet, szellemet, emlékeket és az életet… Mély és reális, költői írás a Ballagó idő, amelyről így tanítja és vigasztalja unokáját a halálra készülő nagyanya: „Az Idő nem múlik el, s az Időben minden benne van, benne is marad.” És a temetőkről, legyen az a göllei, vagy amelyik itt simult szét, ennek a volt Rózsa utcának a végén, vagy ezen túl arról a keleti temetőről, ahova a legjobb kis barátot, Walter Karcsit ment ki meglátogatni, így ír: „Ballagtam, ballagtam, mintha ezerszer jártam volna az úton, amelyen egyszer majd végigmegy mindenki, akár hisz az utak végtelenségében, akár nem, akár fizikának, akár kémiának, akár szellemi valóságnak is gondolta az egész életet, amely volt, van és lesz, bármily kis töredéke ez a gondolat a végtelenségnek.” A tizenhárom éven felüliek kezébe – beleértve Molnár Ferenc Pál utcai fiúk-ját és Mórát is – aligha adott mélyebb könyvet magyar író, mint a Ballagó idő kaposi polgáriskolás diákja.

Olyan napló a Ballagó idő, melyet írója hatvan évig lélekben vezetett, s csak aztán fogalmazta meg, amikor már nemesre ért, mint a bor. Színe, illata és zamata van ennek a különösmód szórakoztató irodalomnak, melynek lényege az, hogy egyszerre éles szemmel látott művelődéstörténet, szellemtörténet és néprajz, a népi hiedelemvilágtól a bugylibicskáig mind-mind, ami a világot jelentette a Vízmentén 1860 és 1918 között. És úgy, hogy a büntető, pálcázásra készülő apa, a görénymester patkányirtásának leírása, a lovak eladása, vagy a régi temetőből a csontokból fölhantolt Kálvária-domb falusi 256sírásója – aki egyszál magában „pap, kántor és rokonság” –, bizony gorkiji részletek. A Göllén „Mesterpistának” csúfolt tanítógyerek így lett „István Mester”. Álmok, megérzések, gyerekkalandok, ködös temetők és lelki zavarok ábrázolója. Bestseller úgy, hogy mindig irodalom. Olvasmányos a magyar szókincs gazdagságával. Sokszor ugyan jártas készséggel, de sohasem sekélyesen. Lírája és gondolat- és érzelemgazdagsága menti meg ettől.

Iskolai dolgozatait apám eltette, és a későbbi évek során Nedevics András dolgozataival együtt, példaként olvasta föl magyarórán az osztályban. Nedevicsből nem író, de a tüskevári molnár lett. Ám a búza és betű egy. Mindegyik életet ad, amely életnek melegszívű megfigyelője és ábrázolója volt, népi, évszázados okosságokkal színesítve a természetrajzot és biológiát. Minden természetrajzóránál többet érnek ezek a lapok, mert gyakran derűs és szemléltető előadások ezek. Realitás és fűszeres naturalizmus. A természet emberi tulajdonságokkal áll közénk. A Tölgy Kövi Jancsi, a Fűz Vízi Maris lesz, és együtt és így járják a tavasz táncát. Az ember egy a természettel.

Szép líra az övé. Csokonai életkedvébe oltott Reviczky Gyulá-s hangulattal. „Az álom végtelen, az álom a valóság” – írja. Sokszor a falusi mesemondók szomorkás hangjával is színezett. Úgy érezzük, hogy „körülöttünk suttog az elmúlt év”… Olyan melankólia ez, mint a nagy, orosz regényekben. Csak természetesen Fekete Istvánnál kisebb igényű elbeszélésekben, életrajzi fejezetekben, ahol nem is annyira az ember, de a természet, az állatok és növények, hangulatok a főszereplők. Róluk derűs-szomorkás leveleket, eklogákat ír. Csak nem pásztoriak ezek. Ha szabad mondanom, vadászeklogák ezek. Így kicsit nyersebbek, és bennük a szerelem is legtöbb257ször a természetnek udvarol. Bot helyett a pásztor puskát hord. Ezért más hangú az idillje és a csattanója is. Így gyönyörködtető és élményt adó. Így lett szórakoztató irodalom és olvasósiker Pincehely, Nak, Dombóvár, Gölle, Igal, Kaposvár szöglete.

Írásaival, hangsúlyozom, nem állatmeséivel, de eredeti műfajával, az állattörténetekkel és azok környezetével lassan a világirodalomba nő a magyar föld tája és élővilága. Nemcsak Kele és Csí vándorol, mint madár, de velük a magyar könyv is, messzi tájakra. A kis haza így lesz nagyvilág. „Mesterpista” tollával! – Jól jelezte ezt előre Vajthó tanár úr. A Vízmentéből kirepült mint regényhős, a gólya, fecske, bagoly. Gölléből a Bogáncs és a Lutra. Sikerük egyre biztatóbb, hiszen a természettől elzárt, a beton, vas, üveg közé szorult emberiség vágya: újra „vissza a természethez”. És az iskolafalak, elméletek, ideológiák közé szorult diákok szabadságvágya is ez. Az ilyen írásokat mind többen keresik, mert a tiszta zöld és az átlátszó kék nélkül nincs „világosság, és fény nélkül nincs emlékezet és nincs idő, s az emberi szellemnek nincs halhatatlan szeretete és méltósága”. A Ballagó idő e vallomása az emberiségre és nemzetekre, így a magyarra is mélyen találó.

Azt hiszem, kiadáspolitikánk külföld felé egy kis ügyességgel még nagyobb könyvsikereket érhet el Fekete István írásaival. Európából és Amerikából is sok a jelzés. Együtt beszélgettünk ezekről apám volt kedves diákjával Szigligeten is a Magyar Írók Alkotóházában, ahol a Ballagó idő-höz „hősöket”, tájakat idézve, emlékeit „gereblyézte”. Idéztük a Rózsa utcát, Búza-Rákóczi teret, a még színház nélkülit, a mázsaház körüli futballteret, ahová „a nagy göllei ég” elvesztése után a cirkuszok sátra hozta a játék izgalmát és az istállók, állatok meghitt illatát. A Honvéd, Petőfi és a Rózsa utca 13-at, 258és ezt a 2-es számú házat, melynek emléktáblája alatt meg kell hogy említsem Sas, Dömötör, Rónai, Vajthó, Pazsinszky, az Európa-bajnok Mudin Imre és Gálos Ferenc tanár uraknak a ballagó idővel eltűnt, de Fekete Istvántól oly sokat idézett neveit is.

És a Bőrharisnya emléke egyszerre idézi föl bennem azt a különös fordulatot, melyet Fekete István könyvei jelentenek ma. Gyermekkorunkban mi még karácsonyra Kipling A dzsungel könyvé-t kaptuk. A természetlátásban, kalandban ő volt a mesterünk. És „Riki-Tiki”, a kobraölő mongúz és az emberré farkasok nevelte Maugli, a hős. Azóta egyre több nyelven ő adja külföldnek a kis, hasznos és bátor mongúz helyett Lutrát. A megszemélyesített vidra történetét, és farkasok helyett az emberré nevelő természetet. Pontosabban a civilizációtól megcsömörlött idegrendszernek a pihentető, magyar pannon tájat. Igen, méltó társa lett ő Kiplingnek. A gyermek-világirodalomnak egyik legegyénibb magyar színezője! A Bőrharisnya pedig, melyet ő is falt és élt, most Coopert is eszembe juttatta. Az ő sorozatát: Nagy indiánkönyv-, Az utolsó mohikán- és a Vadölő-köteteket, de ma már Cooperre is csak mint Fekete István agyonolvasott, ifjúsági könyveinek egyenrangú társára gondolok. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a német szentimentalizmussal megírt May Károly hamis romantikájú Winnetou-jánál, úgy vélem, többet jelent a Tüskevár, Téli berek reális világa.

Könyveiből külföld a magyar tájat és embert, a magyar pedig a hazát ismeri meg. A legnemesebb honismereti mozgalom az övé! Egyéni utakon járó, magyar író, aki jelentős műveket hagyott hátra. Könyveiből harmónia és tiszta és egyszerű bölcsesség sugárzik. Hitének mélysége vitte közel az elemekhez és az emberekhez. Szeretete egyetemes. Ahol magyarok élnek, könyveit, 259mint a hazához vezető kalauzt igénylik. Emigrációnk levelezése és hírei is erről vallanak. Ifjúságunk körében a nagy költészet és a líra befogadására is előkészítő a Fekete István-i mű.

1984
260
Jegyzetek Képes Géza arcképéhez
A Fényhalász megjelenése alkalmából
1

Képes Géza Fényhalász című verseskötete személyes okból is nagyon közel áll hozzám. 1977 őszén együtt voltunk Szigligeten. Mivel barátságunk 1935 óta – amikor a sárospataki Angol Internátus levelezőlapján Kút című első verseskötetemet megköszönte –, levélváltásokkal szövődött. Most hosszú sétákon és kirándulásokkal pótoltuk azt, ami közben kimaradt a betűk, sorok között. Nem mondtam neki, de én esténként zöld füzetembe jegyzeteltem beszélgetéseink gondolatmenetét és életéről ejtett szavait. Képes Géza jó emlékezőtehetségű, kitűnő előadó, és mert szókimondó is, tehát érdekes történetekkel fűszerezte sétáinkat. Arról, amit láttunk, azokat és utazgatásaink képeit szőtte szavaiba. Sümeg templomtere francia kisvárost, gimnáziuma angol kollégiumi életet, a Szentmihály-hegy Peloponnészosz partjait idézte, és meglepetéssel hallgatta a sümegi templomban a latin helyett már a magyar miseszöveget. A műfordítói kíváncsisága fülelt a boltívek alatt az új, a nemzeti szöveg zöngésére.

Egyik ilyen kirándulásunk célja volt a Szépkilátó fölötti pincém, Becehegyen. Október másodika volt. Boroshordóimat segítette föltölteni, az üreseket kimosni. Nagyon otthon érezte magát a munkában, akárcsak nemrégen a párizsi Magyar Műhely egyik szerkesztője, Papp Tibor, akiről akkor sült ki, hogy tokaji gyerek. Valahogy így mozgott Képes Géza is a pince falusi ba261rokk homlokzata előtt. Bacchus-könyvemet el is kérte. Az Irodalmi Pinceszerek sorai közé először csak ezt a négy sort írta:

Kínai költő tünődése
Kancsóban zöld fény
Kályhában rőt szén –
Hóesés lesz kinn:
mért ne innánk benn?

És amikor a pincétől a meredeken és a sok lépcsőn a két oszlophoz mentünk, az ősz az óriás öböl vízi távlatában engem is meglepő, a színpadok reflektorait is fölülmúló fénylátványt sugárzott elénk. Képes Géza nyugtalanul sétált, aztán tollával egyből ott a teraszon ezt a második verset írta Bacchus-könyvembe.

Fényhalász Takáts Gyula barátomnak
A tó olyan amilyennek vártam
de mégsem –
de mégsem!
Fent a
fél-eget elöntő
felleg:
titáni
fekete angyal,
zöld árnyékát
húzza a vizen
végig:
keritőhálót
benne
ficánkoló
262
fényhalak
rogyásig!
Nem tudom
mi a
szokás itt –
poharammal
a
tünődő
tavat
köszöntöm:
becei
borral
telt poharam
félig kiiszom,
másik felét
a mélybe,
a hullámokba öntöm.

Becehegy, 1977. október 2-án

Képes Géza

Ez a Fényhalász című vers első fogalmazása, melynek két utolsó versszakát később megváltoztatta. Fényhalász című, 1981-ben megjelent verskötetének 123–124. oldalán már új variációval jelent meg. Úgy érzem mégis, hogy a helyzet megdöbbentően szép jelenségeihez ez a bacchus-könyvi fogalmazás közelebb áll. Közvetlenebb! Ám az is igaz, hogy az új elvontan elmélyültebb fogalmazás. Jó példa az élmény és az idő alakító szerepére az alkotásban. És az még közelebb visz a vershez. És Képes még tetézi is ezt, e könyvének verses dedikációjával is utalva mindkettőre:

Karácsonyra küldöm a könyvem,
érzem, most kell megköszönjem:
Nálad, a Bece-hegy alatt
fogtam az első fényhalat.
263
Ez adott nevet új könyvemnek;
Te tudod: nem oly könnyen megy:
versnek, könyvnek nevet lelni. –
Megvan. Itt van. Elég ennyi…

Ez a könyve különben szikrázó tisztasággal mondja ki teremtésének sehová se tartozó, minden nyájon kívüli egyéniségének még a versformából is láttató és szóló, minden szavában, képében élő külön és különös világát.

Képes mindig egyszerre szól és ír a lélek és test táplálásáról. Együtt a szellem végtelen világában utazó érzés-értelem tiszta, tanító öröméről és az utazások fizikai gyönyörűségéről. Hága és Amszterdam, Nagymaros, London, Suomi, Üzbegisztán, Fekete-tenger, Helsinki villognak, és e versek szülőhelyének felsorolásából, a pergő ritmusú száguldásból újra csak a Balaton és Szigliget és Bece. Markáns térbeli és gondolati vonalak huzalain, „külön törvények, külön világok”… Találóan jelez ez a vers is költőnk formaépítkezésére, amikor fonalra kicsapódott „kristály-rendszereket” említ a Hering és tulipán ciklus beköszöntő versében. Éles, pontos táviratszavak egymás alá, melyeknek versforma létráján föl is csak egyre mélyebbre jutunk. Egy „mélyvízderengésű” magasba. Szavankint, mint a távirat, mindig fontosat jelent az ő száguldó versformája. Formai jelképe is egy életmű igen érdekes szakaszának. Az epigrammaforma és -stílus is ilyenről vall és rajzol (225 gramm epe, 1980.).

Egy biztos, meg kell küzdeni a stílusával, mert olyan kemény és lényegretörő a mondandója, mint az IRNI és INRI – költő és vers – szeges találata. Ködtől, költőiségtől, divattól mindig távol áll. És kérdezem: csak a „nyerseség” és érthetőség lenne e lírának a legjellemzőbbje? – Nem. – E kettős páncél nála nagyon is érzékeny egyéni264séget véd és takar. Érzékenyen igényes, nagy szellemi távlatokra éhes és befogadóképes, méltán rátarti lelkiséget.

Állandó fölhangoltságot. A „félig nyitott sebekkel járok-kelek már” állapotát a világban. Versszavaiban nem a színezés, de a teremtés, a tiltakozás és mindig valami hasznos, emberi tartalom kimondása üti meg olvasóját. „A Szó / mindenható: / újra / gyúrja / a múltat és jelent / új eget / új földet / teremt”…

Igénye, ha csak futólag is nézzük végig műfordításainak sorozatát, tanulmányait, mind-mind e sorokhoz szabott. És sohasem elvont! Mindig együtt érez a korokkal és korával és a percekkel. Nem érzek soraiból, ha fordít, ha verset ír, olyan lélek- és tényszűrő három lépés távolságot, mint sokszor Babitsnál érzek a tollra vett mű, téma és költő között. Mindig közvetlen érzékel. Azonnal felel, válaszol a hatásokra, lett légyen az fordítás, könyv vagy hétköznapi ütés. Jellemző példa erre, hogy mikor egyszer fölhívta Somlyó György, hogy – Miért fordítasz te Nerudát? – csak ezt válaszolta a telefonba: – Mert tetszik, és mert jó költő! – De nemcsak így szóban. Azonnal, ha érinti, verssel is válaszol. Amikor megkapta a Pécsi Szikra Nyomda és Szántó Tibor és Würtz Ádám ajándékát, a 70. születésnapomra kiadott Kimondani-füzetét, akkor a Fényhalász-könyvébe, dedikációja alá azonnal ezt a verset írta:

Megjött könyved: kedves kisded.
Igazi versből kis kötet is: tett!
Jó költő: jós a javából!
Szikrák pattannak szavából;
emberi hangon énekel égit,
vallomás ez végtől végig
arról, hogy költő gondja mi:
kimondhatatlant KIMONDANI

Budán, 1981. december 7-én

Géza

265
2

Jellemző adat. Ezt is Szigligeten jegyeztem föl, s most nagyon is idevág. Érettségi biztosa, Halasy-Nagy József – később Weöresnek is, nekem is filozófiaprofesszorom –, amikor azt mondta neki a vizsgán, hogy mondjon valamit (ráismerek kíváncsiskodó vizsgamódszerére) Newtonról, akkor a diák Képes Géza elmondta latinul Newton törvényeit. – Filozófus akar lenni? – kérdezte a biztos. – Nem, költő! – válaszolta. – Kár – felelte rá Halasy-Nagy… Ugyanez ismétlődött meg az Eötvös Kollégiumban. Csak akkor már Gombocz Zoltán kérdezte a huszonkét éves egyetemi polgártól:

– Melyik egyetemre akar menni nyelvésznek? – Kérem, én költő akarok lenni – felelte újra csak…

Az elhivatottság, a szólítottság parancsára lett költő. De olyan, akinek versére, műfordításaira, prózájára egyszerre figyel föl a versolvasó és a tudós! Ő a katedra nélkül tanító, a lelkiismeret-ébresztő, a magyar szellemi horizontot tágító akarat „minden ellen, ami hazug, nagyképű máz”. Így nem csoda, ha a harc végigkísérte útján. És hogy ez az út mennyire egyéni, arról csak megírandó életrajza szólhatna. De ebben is kitér a divat elől. Épp ma, az egyre szaporodó emlékezések korában. Sétáinkon hanyagul odavetett történetei közben nemegyszer igyekeztem meggyőzni, mennyire nemcsak érdekes, de fontos is lenne literatúránkban, ha megörökítené pályájának emlékezetét. Mert Képes Géza sohasem egy klikk, egy szűkebb kör belterjes világában mozgott. És sohasem gondolkozott kisebben, mint a nemzet. Mindig A népfőiskola építők című versének igazával és parancsoló pátoszával. Ez a törvény-fogalmazású, világos rövidség és lendület mindig is hozzátartozott. Már a tizenhat éves sárospataki diák-legátus úgy prédikált, hogy nem egy 266falu meghívta papnak. És micsoda alapozással már gyermekfejjel is. Hiszen a kovácsmester négy polgárit végzett fia négy év latinját a különbözetihez négy hét alatt teszi magáévá. Az ötödikes, hatodikos gimnazista már Ovidiust és Vergiliust olvas, és Berzsenyi latinságára ráérezve „Contra Kazinczy” Berzsenyiről latin verset írt…

Leírtam ezt a néhány jegyzetet, és még ideírok egyet-mást, mert bár levélben is megígérte, hogy megírja emlékiratait – de hol a könyv? –, leírom, mert ő, a mindig tervező és újrakezdő és makacs kísérletező, fiatalos kedvvel és bátorsággal átugorva ezt a nyerget is, biztos megint egy másik lóra pattan, mint Mongóliában tette. Amikor nem hazajött, de a minisztertől követelte ki a dzsipet, hogy mindazt láthassa, amit ott egy magyar költőnek, atyafinak látnia, tudnia kell a Magna Hungárián túli világból is. Ilyen kálomista Julianus barát ő, aki nyelvén szólítja a tatárt és mongolt. A hozzánk legősibbet is, és hozza olyan források ízét, melyekről Csokonai is csak álmodott. És ha hozzá idézzük vogul, votják nyelvtudással ébresztett ősmonda- és hősiének-fordításait, nem arról van-e szó, hogy irodalmunkba, líránkba a testvéri legősibből hitelesen és nem ábrándosan hozza a lelket. A latin előtti műveltségünk kincseit. – Kettős? – Nem! – Hármas szellemi honfoglalás ez, hogy László Gyula kettős honfoglalására utaljak… De maradjunk Sárospataknál. Az alapnál, amelyből kinőtt, és lett az Angol Internátus tanára. Úgy és olyan igénnyel tanított ott, mint Csokonai Csurgón, de Képes a tatáron túl a perzsát is megtanulta. Angol közmondásokkal és matrózdalokkal kezdte. Aztán diákjaival angol nyelvű darabokat írat és végül Shakespeare-drámákat játszat Patakon és Pesten, túllépve művelődéstörténetünk Csokonai csurgói színpadán. Ilyet csak a nyelvésznek indult Szabó Dezső abla267ka előtt látott a lőcsei piac, mikor diákjai francia drámarészleteket mutattak be tanárjuk örömére.

És a vallomásszerű mondat mégis így hangzott el: – Tudod, Patakon diáknak lenni volt jó, de nem tanárnak! – 1940-ben ruháit, könyvtárát otthagyva, szinte menekült Pestre… – Pestre? – Nem… Már rég, 1937-ben megküldi Napnyugati madarak című fordításkötetét… Az utat és a kalandozások területét már Pesten túl réges-rég kinézte magának a szellemi nomád. Mégpedig oly ritka értékeket jelölve meg már akkor, mint például Eliot költészete és a finnek lírája… Weöres Sándor 1937-ben ágyamon heverve, kezemben Kosztolányi 1921-es, bővített, Modern költők-kiadásával és az ő kezében a Napnyugati madarak-kal, az összevetett fordítások hangjából megállapítottuk, hogy bizony mi Kosztolányi Dezsőt olvasunk a franciáktól és a keletiekből is, de Képesnél mindig más és más a hang a választott idegen nyelvek és költők szerint.

Igen, Képes úgy hódított, hogy nem idegen versfényképeket és Kosztolányi–Képes-hangulatokat hoz, de lírikus hangját visszaszorítva, a nyelvet és verset együtt értve és érezve adja a választott vers és lírikus hangját. Azt hiszem, ebben is neki van igaza. Nagyon is sokat ad a sokszor lírai hangot tompító, szó szerinti vershűségre.

A szigligeti rom bástyáján sétálva angol grammatikai kérdésekről érdeklődtem tőle. – Úgy van, úgy van – bólogatott elég közömbösen. – Így van… így… de nem ez… Gyula… a hódítás a fontos. – A „fordíts” szót a „hódíts”-sal helyettesítette. Már-már patetikus volt ez így a bástyáról nyíló távlattal körülöttünk… Az Először magyarul kötetének villogása is bent volt e szóban, a kínai és háfizi szárnyakkal együtt. Szinte egyetlen olyan magyar költőnk, aki bárhol járt, nemcsak a lírát, de azt az életet is magáévá tette. Könyv és élet nála egy. Szóval 268ő az, aki otthonosan úszott a Bodrog és a Kymi vagy a Peloponnészosz, értsd a ma és a klasszikus világ öbleiben. De úgy, hogy nála a távlat és távolság a barátságot, és az évek ráspolya az embert és az udvariasságot sohasem reszelte le. Nyugati és tengerentúli magyar költők mondják és írják keserűen, hogy a magyar kollégák már a megküldött könyveiket is elfelejtik megköszönni. Pedig az életnek vannak olyan helyzetei, amikor egy sor is nemcsak segít, de ment. Életem tragikus szakaszában, 1979. április 12-én ilyen három Csokonai emlékű versszak érkezett Gyula napjára. A Fényhalász-ban már a remek Gyula-napra című versét más dallamra „kalapálva ki”. Itt idézte, de hessentette is a halált:

Gyula volt apám, Gyula a bátyám,
hát ez a nap nekem ünnep.
A kivirult világ láttán
kínjaim kicsit szünnek.
Gyula bizony a barátom is:
Kedvre kap most Kaposvárott,
kedves körben koccintva – hisz
a jó sors angyala jár ott. –
Járjon is! Ne jöjjön árnyék,
Gyula napján öröm gyúljon!
Minden vad vágy valóra váljék,
a sajgó seb meggyógyuljon!…

Akinek életében a barátság és az igény ekkora szerepet játszik, annál, ha a jó sors és akarat és a csillagok konstellációja is így rendeli, akkor annál a mecénási szerep sem maradhat el. A szellemi mecénásságon túl a valóságos sem, hiszen Képes Géza 1955-től a Magvető Könyv269kiadó egyik alapítója és munkájának irányítója volt. – Köztudomású? – Nem, de Szabó Lőrinctől és Tersánszkytól is tudom, és úgy volt, hogy Kassák Lajos, Remenyik Zsigmond és az összes félreállított, élő klasszikus szerződést kapott Képestől. Műveik és személyük újra élt irodalmunkban. Pedig nem mindig volt ez könnyű. Sokszor nagy felelősségvállalással járt ez, hiszen az író miniszter például Tersánszky munkáját mélyen irodalom alattinak tartotta. És Szabó Dezsőt is kiadta. És Krúdyt is ő indította újra el azokkal a világirodalmi távlatú és nemzetközi sikert hozó novellákkal, melyekről az összehívott fegyelmi bizottság ülésén Veres Péter azt mondta: „Ezt csinálni, mikor Krúdy olvashatatlan író.” Veres Péter félrehallásai még a Centrál Kávéház és a Válasz és Kelet Népe társaságából is közismertek voltak. Elfogultsága hozzátartozott ritka egyéniségéhez és erejéhez. A világirodalmi horizontú Képesnek Veres Péter így tetszett. Ezzel az egyéniségével, s mert ő „bölcsen” elfogult – hacsak nem Babitscsal szemben, Kosztolányi és Juhász Gyula javára –, tehát ő a Fényhalász záróversét, a Hírhozó az őshazából címűt Veres Péternek ajánlotta.

Leveleimben folytatva a szigligeti sétákat, mindig és újra megemlítem önéletrajzának megírását. Válasza úgy ígér, hogy tudom, mindig új és új fontos dolgot talál megint magának, s minden marad egy-egy jó históriánál, mint az amerikai atomtudós és a magyar költő cilinderének esete.

Igen, mert fölszólította a helsinki egyetem, hogy díszdoktori cilinderéhez kell a fejbőségének mérete. Képes táviratilag meg is válaszolta: „58 cm kerület, kerek.” És Amerikából ez jött: 85 centi! – Összenéztek Helsinkiben. És ment az új távirat és jött a helyesbítés: pardon 58! Szóval egy atomtudós feje se tágabb egy magyar költőénél – nevetett a parkban Géza, és közölte, hogy 270doktori díszkardjába, ha jól emlékszem, ilyesmit vésetett: „Büntetlen senki se bánthat.” Kicsit hódítókra emlékeztető, de kit is bántott ő. Legfeljebb ahol az „egyrészt másrészt / kétségkivül / de / ugyanakkor” – „nyummogók”-ról – szól, mint bögölyökről az Ebben a korban, vagy az Egy légy halálára versében. És megy tovább a maga útján, s már „fűül” tanul, mert mindig tanulni kell és megtanulni és

ehhez
nem szorgalom
kell
hanem alázat
tudj fű lenni
amitől
hullámzik
a föld
amitől
látható
a harmat
a szél
én
a fű
nyelvét
beszélem
több mint
tíz éve

És közben a megküldött verskötetet verskötettel köszöni meg, de úgy, hogy a Vulkánok, fügefák-ért a Cseréphalom kötetének címlapjára ezt a verset írta:

271
ÚJJÁSZÜLETÉS
Takáts Gyulának
A „Fügefák”-ért küldöm e könyvet – gyönge viszonzás,
ám nincs kéznél más, mint ez a tört, suta váz.
Borban, versben nem lebecsülni való, ami régi,
mondogatom, de csak az vonz igazán, ami új.
Egy van, amit ma is elfogadok, s ez a „Contra Kazinczy” –
Így küldöm Neked is: Kortynyi, de tállyai íz!
S persze az „Arcodat őrzi szemem”! – sosem írhatok ennél
szebbet, úgy érzem, bár várjanak égi csodák!…
Ilyen kurva a költő: most, hogy a verskötetedről
– „Vulkánok, fügefák” – kellene írnia, hát
csak maga verseiről lefetyel… Node, ismerem én jól
eddigi verseid és új csak a megjelenés.
Mindegy! Más köntösben más a hatása a műnek:
újszerü lesz igy a vers, újraszületni ha mersz,
Mertél! Itt van a könyv: Szép biblosz-biblia? mért ne?
Próféták szava szól s tárul a távoli kor.

Buda, 1978. február 9-én.

Képes Géza

A Polgárjelöltek és a Színház az „Ezüst Kancsó”-ban regényeim kötetéhez pedig levélben ezt küldte:

VERSSOROK TAKÁTS GYULA REGÉNYÉNEK SZÉLÉRE
Meg kell mondanom őszintén, hogy egy Ágota Christie-t
faltam – a könyved jött s hagytam a másikat. Én
el sem hittem volna, hogy csak úgy eldobok egy nagy
272
bűnügyi ritkaCsakugyan ritka regény volt… „Elephants can remember” – kivételesen tudtam megszerezni… regényt, mert ime, érkezik egy
költőtársam könyve – a kisváros sava-borsa,
persze, a mérge is! – ezt ízleli benne az íny.
Rég olvastam könyvet, melynek légköre ilyen
friss és hősei mind ily eleven figurák!
Félicián és Anna s a többiek – ismerem őket:
hozzám mind idelép, úri, s az együgyü nép.
Szenvedélyüket is tudom én, meg a gondjukat is még;
ó, ez a festett ég! Ó, ez a dúlt, kusza lét!
Pisztráng-álmok küzdenek itt a rákszemü rémmel.
Csábit a pisztráng-tó terve, de győztes a rák,
rák, ami hátrafelé megy, s hátán ott ül a romlás;
mászik véle a vég, ellene nincs menedék…
S úgy írtad meg mindezt: lüktet a könyvben az élet,
Anna: az álom, a vágy – tűnik a tengeren át.
Félicián s az a másik, túlfinomult agyu művész,
kit csunya, aljas csel, ostoba csapda visz el…
Él Anikó, no meg Anna is: ők az a csúcs, hová büszkén
szépség tűzi ki majd győzelem ősi jelét.

Minden soruk jellemző! Lendület és őszinteség. Villogás a versről, a versírásról, tűz és szenvedély, és azért közlöm, mert alkotómódszerére és egyéniségére egyaránt jellemzők. Sorai olyanok, tiszta lángjukkal, mindig, mint a villányi vagy a szekszárdi bor. És megtudtam azt is, hogy munkájához mindig ezeket hozatja.

Képes Géza egyénisége és „Contra Kazinczy”-jának stílusa maga a fű nyelve. Az élet! És a legrafináltabban is, az egyszerűség és szókimondó szenvedély és a mindig új keresése. Nem írta le ő. Egyik este csak én írtam le, magamnak, ezeket a sorokat. Most ideírom zárósorok273nak. Talán pontos, de idézőjelbe mégsem teszem. Így is őt idézik: – Címem nincs, bármivel is tüntetnek ki. Csak vezeték- és keresztnevem… És diák vagyok és maradok halálomig…

274
Jékely Zoltán 70. születésnapjára

Pontos dátum. 1936. január 3-án írta Kaposvárra címezve Jékely Zoltán: „Idestova fél éve annak, hogy békát dobáltunk a csöngei patakban, s mint álvadorzókhoz illik, törökbúzát sütöttünk fűzfa nyárson. Kis társaságunk mind nagyobb és különlegesebb lesz, ahogy az eseménytől távolodok az időben.”

Csöngei emlék című, Weöres Sándornak és Jékely Zoltánnak ajánlott versem e sorokkal hitelesíti ezt a hangulatot és azokat a perceket: „Tejfehér tengerit nyújtottunk a lángnak… / S tüzünk fészkén kikelt a hamvas sejtelem… / S mint gyertya, melyet kivájt tökbe rejtenek, / oly ferde szemmel néztek ránk a szellemek…” Ráérezve, borzongással idéztem 1935-ben a „hetykén vadászgató” „vén kalóz idő”-ből azt, amit „Csöngéről jövet” megjegyzéssel Vonatozás című versében így vetett papírra Jékely:

Az a síró patak
milyen tájon szalad?
Megülték martjait
fekete madarak.
Kushad a sárga ház,
didereg a csalit:
bent két szál gyertya közt
virrasztnak valakit.
275

Tehát, íme, mi lennénk már – és Jékely világában ez természetfölöttien természetes – az a versbeli két szál gyertya? És akit virrasztunk és ma itt idézünk, valóra válva a vers – a most hetvenéves Jékely Zoltán lenne? Igen, ő, akit én most – mert mindannyian szeretnénk, ha itt lenne közöttünk – elsősorban mint embert idéznék.

A „hangdélibábbal” áltatott költőt, akit „vad mindenség-félelemmel telítettek az éjféli csillagok”… Esszéiben az „idegérzés” és „ötletköd” szavak teremtőjét, melyekkel verseinek varázslatát és varázslóját könnyebben közelíthetjük meg. Aki, magára illően, Laforgue-ról emlékezve, az „elfinomult, magasfokú rugalmasságig kopott idegrendszerről” szólva, szinte sugallta magáról a kiegészítésre szoruló, „legköltőibb költő” szállóige fölröppentését.

Az volt, de történelmi sziklákon és helyzetekben, romokon, népet, nemzetet emelő-sújtó történelem szikláin kivirágzott és érző neuraszténia volt az övé. Az, amely Bukovinától Burgenlandig, Enyedtől Párizsig, Szirakuzától a Stephans-dómig minden „álomkalandon” és Don Juan-i pózon túl is mindig – mert romantikus szerepjátszással színezte egyéniségét, mozgását és mondatait –, de mindig és mindenütt „a szegény magyarokért” gyújtott gyertyát, azért „a földért, mely nevelte őket”. Tehát a könnyű szárnyú szállóigét így kötelességem módosítani! Így volt a legköltőibb, a legérzékenyebb, nemzeti költőnk. Vasvári Pált idézve a „Szabadság, ó te könnyből szűrt szivárvány” sorának költője ő. Igen, mert ő írta az Apotheózis, Nagyenyed, 1850, Petőfi utolsó dala, Őrült velők, Sirató és Az én országom című verseket is.

Ilyen történelmi háttér megidézésével vagyunk igazságosak hozzá. Kitágítva természetesen a nemzeti – ezt a ma nálunk oly rosszul csengő jelzőt azzal a művelt276séggel, mely Európa költőinek nemcsak olvasójává tette Jékelyt, de egyik legméltóbb tolmácsolójukká is avatta. Tehát a legnemesebb értelemben volt épp Közép-Európában ember és nemzetféltő. Így és épp ezért, idegrendszer ide, oda, ő sohasem dekadens költő.

Világa, sorsa a legkegyetlenebb időkben Budapest és Kolozsvár között szűkült, borult és feszült. De íme, hogy a húron lazítsunk, egy 1942-es, Kolozsvárról írt levelét idézem: „Rátok, Rád, Weöresre, Sőtérre, Grandpierre-re, szegény Tolnaira – innen, Kolozsvárról éppen olyan szeretettel és melegséggel gondolok, mint ahogy Budapesten gondoltam egykori erdélyi barátaimra. A helyzet megcserélődött, szívemben lakóváltozás történt… Ott ezekről, itt Rólatok álmodom, nem is egyszer.”

Ez volt az a hol színes, hol hideg suhintású Jékely-álomvilág, amely történelmet, lelkeket, hazát-szabadságot, szerelmet, barátságot idézve, ébren is álmokkal kísérte és kísértette őt. Természetesen „kabáthajtókáján Rezeda Kázmér szegfűjével” …„Buda és Róma romjai között” is! Talán első és egyetlen költőnk Jékely, akinek leveleskosarában rendszeresen vezetett „Álomnaplójának” több füzete alszik, várva az ébresztőt és ébredést… Jékelynél jellemző szóteremtésével, ezek az „álomkalandok” életadók és éltetők voltak. Törékeny, de szívós madárteste szenvedéseit, érzéseit, megérzéseit és sejtéseit, szavaival élve, „misztikus fokon hordozta”. Kis szobájában, a csillárfényt gyűlölő homályban, szál gyertyafénynél így mesélte el, hol délibábos, hol kísérteties történetei között, nem is oly régen megálmodott temetését: „s amikor megtudtam, hogy Ő búcsúztat – képzeld, hogy Ő –, észrevétlen fölkeltem, s a gyászoló sokadalom mögé osonva csak nevettem, hogy üres koporsónak beszél”, és diákosan, szívből nevetett…

277

Szobájának kicsit levéltárszaga volt. Különc módra, rajzszeggel feltűzött, figyelmeztető levelek, mondatok. Kastély- és városmetszetek. Költők fényképei. – Milyen boldog volt, amikor megismertem Zsibót. – Tehénkolompok, birkacsengők, a rádió és lemezjátszó között. Kerevetszerű, lábatlan díványa keleti szőnyeggel. Nagy kódex-szerű szótárak. Unokák rajzai. Nem eggyel ajándékozott meg, mert tudta, csodálom a gyermekművészek alkotásait. Ott voltak mindig az ablaküveget verő, ételt követelő madarak is… És ott, az álomlátó festő, Gulácsy Lajos képe. Olyan sötét, romantikus és épp olyan kéttornyos, elhagyatott, mint az apagyilkos Beleznay fiú pilisi kastélya, melyről A Bárány Vére-kötetében írt. Senki se rajta, csak a borzongató rejtelmesség. És ő az egyik alig világított ablakban egy alakot vélt látni. Valami asszonykísértetet. Erőltetett, hogy erősítsem meg látomásában, s mert éreztem, hogy ezt szeretné tőlem hallani, rá is hagytam, s láttam, örül neki…

Antikváriumokban, régiségboltokban többször vásároltunk együtt. Így került hozzá egy, talán 18. századi mester képe. Kék-szürke tónus. Háttérben antik romok, s mint aki a múltnak int, az előtérben egy tógás alak. Pásztor is lehetett, vagy útra induló filozófus, vagy épp hazájának, ifjúságának búcsút mondó költő. Egyszóval kicsit a Jékely-líra megszemélyesítője. A mindent pusztító, Janus-arcú időszimbólum. A történelmet, költészetet, művészeteket és romokat egyszerre teremtő! Nagyon szerette volna megtudni szerzőjét. Lefényképeztette. Pénzestárcámba tette, és vele jártam Párizs, Firenze, Leningrád, Madrid, Bern képtárait. De titok maradt a piktor, és kora is bizonytalan.

A közel és távol tegnapok szeretője volt. Tárgyaikban és szellemükben! A néprajztól a katedrálisok toronydíszéig kereste titkukat. Ha megcsendítem aján278dék kolompjait, itt látom és érzem a költőt, ahogy a pattintott nyílhegyet, vagy a Pozsonyi Kalendárium-ot vagy a kassai Magyarországra és Erdélyre s az öt szomszéd tartományra alkalmazott, Házi és Úti új Kalendárium-ot böngészi, természetesen a székely matrikulák történeteivel együtt. Lírájának szótárai voltak ezek. Mondatfűzéseinek és képzeletének szárnyai, ihletői. Szindbádot megelőző utas és postakocsis volt egy személyben.

Hajdan volt kalandok között utazott kedves Velencéjébe is, ahol a Monarchia szüzei „a szerelmet tanulták”. Így járt Buda utcáin, Nápolyban és Párizs utcáin is. Vándor mesterlegények és költők csokonais kíváncsiságával utazott. Már-már oly romantikusan, mint Rómába Kopeczky késmárki diák a húsvéti harangon… Ilyesmi história az is, amikor izenetét 1948-ban Fonyódon, Vonaton, Itália felé, a vaspálya mellé, a vonatablakon dobta ki a Válasz hátlapján nevemre címezve ezt a hírt: „Zrínyi földjén Itáliánk felé, reménykedve, hogy értesítésem megtalál. Ölel barátod, Jékely Zsoli.” – Még aznap, két fogassal megtoldva át is adta egy balatoni halász a hírt.

A két halat is biztos ő küldte, a halász, mert az ő világában az ilyen históriák természetesek és nem csodák. Nagyon is reális átérzéssel és megérzésekkel élő, izgő-mozgó jelenség volt. Ez változatos, színes életművét és hétköznapjait, gyorsan változó hangulatait is jellemezte. Ábrándjaiban, könyvéből tudjuk, Széchenyi István erdélyi ciceronéja szeretett volna lenni, hogy ki ne kerülje Enyedet, Erdély Cambridge-ét, az ő ifjúságának tündérkertjét. Ugyanakkor a legnagyobb magyar naplójának fordítása valamiféle stigmatizáló erővel árasztotta el. Munkájához, életéhez új izgalmat, bátorságot kapott a szövegtől. Ahogy ő mondja: Tűnődések és észrevételek Széchenyi naplójának fordítása közben című írá279sában: „veszélyt megvető izgalma”, amely mindig is kísértette, vitte és utolsó éveiben egyre sűrűbben szólította a mediterráneum tájaira. A hajdanvolt emlékek, lírai tájak és szent romok közé, ahol mindig megrendült emlékezéssel idézte az otthont, a két haza népét és a múltakból az emberi és magyar jövőt:

A megtett úttal egyenes arányban
hatalmasodik bennem otthonom;
mennél többet kódorgok a világban,
Enyedről annál többet álmodom.

A Karszton túl Velence, Verona, Firenze, a fiesolei múzeum, a tenger látványa mind ezt ébreszti. Ő az a nagy érzékenységgel és kultúrával áldott Anteus típusú nemzeti költő, akit Ady kezével és Krúdy sejtelmes árnyékával kísért emberi és művészi pályafutásán. Jékely szavaival Krúdy „valami bódító orvosság”. Elmúló közép-európai világunk „utolsó magyar bűbájosa”. Valóban Krúdy könyveiben egy közép-európai álomvilág levéltára él. Egy szellemország, egy magyar költőbirodalom dokumentációja tornyosul. És kis esszéremekei egyikében Adyról szólva páratlan találatok azok a sorok, ahol D’Annunziót és Adyt összevetve „félistenszerűséget” kereső vágyaikról ír. Egy másik Ady-sora: „Haláltusáját a szétmarcangolt nemzetével egynek érezte.” Vagy, „a mai sznobok anti-adysták!” – Irodalompolitikai vallomás? – Igen, de európai távlatú, és nem helyi irodalmi önképzőköri.

Villámlóan rövid és szellemes volt ítéletei fogalmazásában. Szellemes és őszinte dedikációiban és emlékkönyv-bejegyzéseiben is. A főpincértől elénk tett paksi borozó könyvébe fejtöréseink közben ezt a két szót szikrázta oda, csak épp a latin x-et írva át: – Paks vobis! –

280

Mindig ajándékozó kedvű volt, és soha fölfelé. Sose jött üres kézzel, és sose távoztál tőle kedves emlék nélkül. A margitszigeti találkozónkra egyik antikváriumban talált, 1935-ös Kút című kötetemet hozta. Ebédutáni heveredésre átadott szobájának asztalán egy ciklámenszál volt, és ajánlott versének kézirata a vázának támasztva. Közelgő születésnapomra figyelmeztetett. Egyszóval sok-sok olyan divatból kiment csokor, melyektől a barátság és minden kapcsolat emberibb. Nyilai – ilyen is bőven akadt – sohase voltak sebbe törők. Fullánkjai, mint mezítláb a mezőn a méhcsípés.

S ha már itt vagyunk, ahol kezdtem, a patakok, rétek, mezők táján, bizony, kevesen akadtak barátai és költőtársaink közül nála nagyobb berek- és rétbújók:

Hányszor vonultam szűz réteken át,
a vállamon tarisznya és halászbot,
rúgtam a hajnal harmatát,
zsinegemen a szellő citerázott.

S mert magam is ezekben a tiszta és varázsló örömökben nőttem, és életem egyik legnagyobb kitüntetése máig épp egy horgászbál díszelnöksége volt, ugyancsak értettük egymást és a „nimfahajszoló pásztorfiút”, aki „ott halált, bajt, háborút” feledve, 1944 júniusában a Szamosból, Gyaluról, levelében, családi fényképük, az apa, anya és leányka mellé egy gyönyörű méretű, irizáló halpikkelyt küldött e sorokkal: „Küldök egy halpikkelyt is, hogy fogalmat alkothass halászataim eredményei felől.” Büszkélkedő sorai mellé odaragasztottam a trófeát. Ma is őrzöm, mert a halásznép rejtelmes szekta, s tán még épp ma számon kéri tőlem, merthogy ő elvesztette már a „vízi varázslat” nagy halát, melynek öröméből engem is részesített a mindig az „ős titkot fejtegető” 281költő, akinek lírai realizmusában különös érzékenység kísértett… Ezek voltak énjének „a roppant pillanatai”… Szavaival: „énem mindent betöltő tágulása”. E lírai világ a verssé lett Idő volt. Fókuszai: szerelem és halál, „a földi lét paradicsoma-pokla”. Együtt a három: idő, szerelem, halál rom-teremtő.

Jékely költészetében a rom kihívó jelkép. Történelem, nép, haza, nő és hír egyaránt kísért ormairól. Mint napjaink Tséri Verestói Györgye idézi lelküket, démonaikat. A tűnő Tündér-világot, melyben Róma, rárímelve, „rom aróma”; a nő, „az isteni ünő, / tűnő” és Zsámbék „oly bús-árván borong, / mint puszta, faluvégi / buckán egy sárga csont”. Munkácsi katedrafoglalóm előtt, 1939-ben írja levelében: „milyen érdekes, hogy elutazásod napján Huszt váráról szóló, Kölcsey-verset szavaltam neked… melynek rom fala közt a félszemű költő megálla egykoron”. És már 1937-ben is A dobói romok című versét ajánlotta nekem.

Lírájának titka egy olyan lelki hevület, mely egyszerre úgy történelmi és érzelmi, hogy lelket szólítóan üzen. És mindez, bár az utolsó trubadúrnak vallja magát, sohasem teátrális fellengzéssel jelenik meg. Mindig mély és reális érzésvilág húrján zeng e „kartács-időben”. Legyen az szerelmi vagy nemzeti érzés. E „szerelembe szerelmes” líra álma nála egy nagyon is „tettrekész török basa” éjszakájába vetül át, a „Nő-gyümölcsök tobzódó sokaságától” elragadtatva költőnket mindhalálig.

E szerelmi lírában van Csokonai- és petrarcai zengés egyaránt. Ám a beteljesülésben is mindig egy sajátos jékelys reménytelen, tovább- és még továbbrajongás. E várás, keresés és búcsúzás és birtoklás heve nála a szonettet szétfeszíti. A „Forró húsban csillagszóró pompával” fénylő gyönyörűség és ábránd lírája ez. Hangjában valami purgatóriumi magány és szomorúság bo282rong korunk gépektől mennydörgő poklában. És nemcsak a milánói, de egy jelképes dóm előtt szíven ütő hang ez a „kócmajom hippy heje-hujában”, és mindez mennyire lenyűgöző, egyszerű versformák jambusaiban. – A valóság is Álom lenne? – Nem, de olyan, ahogy Krúdy írja Álmos Könyv-ében az áprilisban született férfiakról, akik „szívdobogással gondolnak vissza” bizonyos dolgokra, és „az álom velük marad darabideig, mintha valami virágoskert illataiból jöttek volna ki”. „Sőt meg is szólalnak” az álmok, és ez a varázslatos:

Legjobban tetszettek nekem
a földön: a nők és templomok,
kikben szökellő láng lobog,
mikben halottas béke zeng.

Nagyon is mély érzésvilágon hullámzik e líra, de sohasem szentimentális, de nagyon sokszor vagabund költői pózokkal gazdagított. Ám kackiás vonásai, hetykeségei sohasem voltak erőltetettek. Mint ahogy költőjük is valami örömet okozó vágyból szikrázott anekdotákkal, Csokonai-mód diákosan és őszintén, kicsit hadarva, hogy hamar, jó érzéseket hagyva hátra léphessen le a színről, és tegye, tehesse tovább emberi, családi, magyar és költői kötelességeit, hogy aztán este, kicsit önmagát köszörülve, remélt tettekkel idézve verseit, mélabúval donjuankodhassék, keresve az „elszalasztott időt”, vagy a berkek adta, „maroknyi, édes örökkévalóságot”.

Azt a tájat, ahol „tündérek várnak, vagy hideg halak…” Mert neki is az erdő, a víz volt az az elem, és a horgászás az a szép mesterség, amely vele is irodalmat és szerelmet is sokszor hanyagoltatott. Szavaival élve mégis „charakterének e könnyelműsége” varázsolta írásaiba épp azt az életet, mely csak szebbé, időtállóbbá tette köl283teményeit. Az a „könyvek helyett szoknyák között”, „könyvtárak helyett bokrok közötti lapozgatás” és az a horog – mert Jékely egyszerre volt olyan képességekkel megáldott barangoló és költő –, aki „horgával” a rejtőzködő elemek, a takaró idő és könyvek, könyveink mélyéről is mindig életízű zsákmánnyal tért meg.

Meghatottan forgatom „A Bárány Vére” itáliai útirajzait. Soraiból idézem félszáz elveszett római levelemet. Ő hozza vissza nekem elveszett időmet: Rómát, Nápolyt, Syracusát, Firenzét, Taorminát. Költeményeivel versenyző írások ezek. Ez a csodált szellemi éghajlat prózán átütő, már-már vers-kisesszékké avatja ezeket a két-három oldalas írásokat. És kritikái is oly tömörek, hogy a választott írót és könyvet túl a könyv világos, tömör jellemzésén, irodalomtörténeti helyére is teszi. Lett-légyen az világirodalom vagy magyar.

Együtt „A Bárány Vére” egy lelki világ jelenéseit, jelenségeit, hétköznapjait és szellemi ünnepeit rögzítő, különös napló. Írója szóban s papíron ízlését sohasem rejtette véka alá. Bizony levelei is bizonyítják, hogy nem nagyon értett egyet Babits Mihály versválogatásaival és Gellért Oszkár Nyugat-beli verselosztogató besorolásaival sem. – És mi is az a Nyugat harmadik nemzedék? – kacsintana felém most is, de úgy, hogy irodalmárainknak is üzenne vele, miközben „Bethlen Gábor késett”, Reviczky-lelkű diákja Pestbudáról, Bolognán át hirtelen Kolozsvár-Enyedre libbenne át. De az is lehet, hogy épp e szavak után, már itt a Rézkakasban vár a hetvenéves Jékely, hogy kalapomat a ruhatárban, suttyomban újra, mint a Kis Royálban tette egykoron, most is körülszurkálja a hajtódíjként kapott fácánkakas színes tollaival. Mert szerette a színes tréfát, kopogós, egyenes járást, és nagyon a barátait. Ahogy dedikálni szokta: „Öröknek érzett barátsággal”…

284
Az Éjszakák és a Medárdus
Jékely Zoltán két könyvéről
1
Éjszakák

Jékely verskötetét egy baráti körbe, a „Mikes Kelemen Akadémiá”-ba tömörült „fiatal írók társasága” adta ki. A kötet megjelenését, ha jól vélem, már sokan várták. S akik várták, nem csalódtak benne. E harmincnégy vers egy érzékeny egyéniségű, jó talajú, szép magyar nyelvű költő lírájának tükre. – Éjszakák… A gyermeki álmok, ijedt rettenések, tejes csillagok s halottak sejtelmes világa. És ezek az éjszakák Jékely szemében, idegeiben, „háromszoros sötétek”:

Éjszaka van, háromszoros sötét:
első az emberé, nehéz, örök,
a második az éjszakai féltekét
homályosítja s mindenek fölött:
mely a csillagokon túl hömpölyög.

E különös világban kering a költő képzelete. Mindenekből, tárgyakból, személyekből, égitestekből, időből nyújtja árnyékát egy ideges, képzelt világ, melyből:

Valami messzi zene szól. Lehet,
hogy csak a kérges hó zenél.
Az is lehet, hogy dermedt fülemet
hangdélibábbal áltatja a szél.
285

Találó költői szó e világra: „hangdélibáb”. Igen, egy képzelt hallucinációs-víziós világ. Planétája közepén a halál. Az ifjúság, szépség, erő a költő ellensége. Véle küzd, ellene támad, verseinek pengéjével át akarja szúrni, hasítani s rajta átlépni – „ha sunyin a mélybe ránt is” – a halhatatlanságba, mely illeti az igaz költőt. Harmincnégy verse közül csupán négy, melyben nem szerepelnek tematikájának horgonyzópontjai: a temetők, kopjafák, keresztek, koporsók, csontvázak, cintermek, árnyak, gyászleplek és szalagok. Valóban Jékely lírájára találó lenne, ha róla írta volna Márai Sándor, hogy „halálos líra”. De ott, ahol ezt alkalmazta Márai a húsz-harminc éves költők lírájára, nem helytálló.

Vagy talán egyízűre sikerült az Új Magyar Költők II. kötete? Különben is oly fölösleges a mind többet emlegetett generációelmélet. Sok kritikus már ott tart, hogy úgy tekint e „kész nemzedék”-re, mint egy kigyalult ajtóra, melyet iparában a mázoló, az irodalomban pedig az esztétikus igyekszik egyszínűre festeni… S visszatérve Jékely verseire, ezekre a romantikus alkotásokra, bennük az erdélyi tájak, városkák, patakos hegyek, erdők, mezők oly lélekkel rajzoltak, minőt csak egy „emlékszállal szaladó kisgyerek” tud rajzolni. Az itt lelt „kincs” bukkan föl most megint nemrég megjelent regényében, a Kincskeresők-ben is, melyben, miként e versekben, regényében is az enyedi dombokon játszadozó Tenger Iván meghalt ifjúságának kincseit keresi.

Jó érzés e versek olvasásakor, hogy hangulatukat nem zilálja, képeit nem teszi furfangossá a hajszolt forma. Nem azok közé a költők közé tartozik, kikről egyik szatírájában Petőfi mondja: „nem a szívük, csak a fülük mozog.” Jékely verseiben érző szív lüktet. – Azóta Petőfi „fül és szív” mondását – költészetünk nagy nyereségére – igaz harmóniába hozta pár ritka (hangsúlyo286zottan ritka) tehetség. De mind gyakrabban látjuk csillogni a „költészet oltárán” azt a mester faragású serleget is, melyből a szomjas lélek csak ritkán szürcsölhet tüzes bort vagy hűs enyhülést.

Jékely ízes, erdélyi magyar nyelve épülés a fülnek és formáinak, képeinek egyszerű előkelősége szemünknek. Könyvének olvasása után soká érzünk valami olyant, mint egy székely ballada fametszetének élvezése után. Sötét, megtépázott keret, melyben a vén Both, kalotaszegi Kisanna, kopjafa, torony imbolyog, s a bánatos mélyből fák, virágok, csontok illatoznak. Lírája a vadlibák lábán sejtelmesen, „lila kötélen libegő világ”…

1937
2
Medárdus

– Csak nem egy bukó korszak és világforduló mezsgyéjén állunk? – kérdezheti az olvasó. Ha nem, miért az utolsó évtized annyi történelmi regényének halottébresztő íze? A sok önéletregény magunk kisírása s az elszaporodott útleírásokban a szépségek gyűjtögetése? Úgy érzem, sokszor mintha bizony szülőanyjuk a „mentsük, ami menthető” sóhajtás lenne.

Az elszaporodott önéletregények közé tartozik a Medárdus-kötet is. A könyv nem szoros folytatása a múlt esztendőben megjelent Kincskeresők-kötetnek, de főhősük egy: Tenger Iván, aki az első kötetben mint kisdiák, romantikus kalandok között szívta magába az erdélyi kisvárosok ízét s tájak illatát. Azóta Iván húszévesre serdült. Messze került a szülői tájtól, s hosszú, pesti tartózkodás után mély vágyódással szívében került vis287sza rokonaihoz, a Vlegyásza (Vigyázó) havasai alá, egy süllyedő, magyar szigetre, Havadfőre. A regény tárgyi világa a havas, egy kálvinista parókia, pavilon, a szomszédságában kopjafás temető s egy sírba sétáló falu élete. Iván e népi, cseppnyi, magyar kincsesbányában, érzékenyen vibráló idegrendszerrel döbben az élet s nemzete szomorú igazságaira. Beteges neurózissal, de éppen e baj hordozóinak idegérzékenységével lát, tapint meg, csíp föl olyan színeket, felületeket s ízeket, melyekre csak igaz költő bukkanhat. Pepita füzetébe Iván egy sírkert népeiről szóló hagyományokat jegyzi. Így Kevely Anna szomorú, szép szerelmét a katonaságba pusztult Darabont Jóskával. Az utolsó, nemesi sarj, Őry Sári házasságát a volt kocsisuk tanító fiával, és álomlátásokat és a temetőkert éjféli sétáin felbukkanó rémlátomásokat.

Romantikus kalandvággyal hajszolja magát bele az író a környezet s a fölizgatott idegrendszer beteges érzésvilágába. Szinte itt-ott programszerűen áll a borzadásban, mint mondja: „Iván csak állt a temető felé fordulva, hogy minél nagyobb félelemre tanítsa magát”. Aztán a kis pavilonban borong, hol egyedül lakik, nyögő, vén bútorok és holt rokonok emlékével. Itt vonultatja végig magában e különös ízű érzéseket. Célja mintegy a költői intellektussal e neurózis fölé emelkedni, s azt soha meg nem írt témákba gyúrni. A kötet szinte végig ezzel az igénnyel dolgozik.

A költő képzelete kettős szárnyakkal lebeg anyaga fölött. Hol fecskeszárnyon, üdén csapkod át témája fölött, s akkor egészséges „reneszánsz ízű” reggelek és látások képe tündöklik föl az olvasó előtt, hol meg a denevérszárnyon. Ilyenkor holtakat ébresztő, cintermeken átsétáló szellemek világa s a halálra táncoltatott kisasszonyok Krúdy Gyulá-s emléke huhog elő. Regényének igen érdekes ez a kettős arca. Ha ebből a szemszögből 288vesszük a könyvet, s a főhős ilyetén tökéletességgel feldolgozott lelki rajzát vesszük, akkor Jékely kötetét ki kell hogy emeljük a többi önéletregény közül, mégpedig magasan. Mint cselekményesített regényről itt nem beszélhetünk, mert ebben a kötetben nem a történésekre s az eposzi igénnyel mért műre lelünk. Itt egy lelki rajz tökéletes portréjára bukkanunk, s ebben Krúdy, Cholnoky Viktor rokona Jékely.

Mint fiatal író, sokszor túlzásokba is megy. Néha mintha mondaná: olvasó, ne csak csodálkozz Iván borzongásain, holdkóros látásain, hanem te is rettegj a haláltól, miként e hős, s ilyenkor túlzott naturalizmussal beszél a bűneiért elevenen rothadó Simonné „félsingnyi gilisztáiról, sárga kukacairól”, melyeket ágya mellett kell széttaposni. Ilyen Klődör Péter koporsós figurája is. Mindezeket föloldja a havadfői Pünköst fejezete, s az ősi parókiakonyhának rajza.

Ifjabb nemzedékünk literatúrájából a legszebb részek ezek. A cinikus, fölényeskedő írásmodortól messze áll e könyv, pedig e stílussal sokszor tüntetnek mesterségbeli jártasságukat fitogtatva a fiatalok. Ne feledjük el már, hogy sok a kitanult segéd, de írónk, ki életízűen ábrázol, teljes emberséggel közelít a lelkek s testek világi esettségéhez, oly kevés. Az orosz és francia igénnyel mért regény pedig csak abból indulhat; lelki és nem technikai fegyverzettel. Megható, emberi érzésekkel gyakorta ölelkezünk össze e kötetben, s azzal az érzéssel tesszük le, hogy az erdélyi íz is több volt benne, mint a legtöbb kalotaszegi vászonba és havasi fába kötött regényben. Méltán várhatjuk Jékelytől a nagy regényt is.

1939
289
A vers születése
Nehéz vers?

Verseimet egyesek a szókincsükhöz tapadó történelmi-néprajzi vonatkozások, valamint táji szín és forma jelképei, gondolati és érzelmi indítású képlátásai miatt egy sajátos szürrealizmus elindításának nevezték. Domokos Mátyás épp most, a Kortárs februári számában a Fodor Andrással készített A pályatárs szemével interjúban, kapóra, ezt mondta: „Takáts Gyula a negyvenes évek második felében, tökéletes érettséggel megszólaltatott egy hangot, amely ma nagy divat.” Példának a Fakutyán, fényben versemet említi. De meg kell mondani azt is, hogy verseimről, lírámról nem mindenki gondolkodik így. Sokan, amit látnak, azt sem akarják észrevenni. Egyszerűen csak azt mondják, nehezen érthetők. A világukat nem könnyen megnyitó versek közé sorolják verseim egy jelentős részét.

Ami nekem természetes és biztos – hogy az effajta vers költészetünk mélyrétegének éppen nem álarcos megjelenítése –, arra kaptam elég sokszor, alaposan melléhalló véleményt, ami persze még rosszabb a nehezen érthetőség „vádjánál” is. Az itt közölt Áldozat című versemet épp azért vettem ide, mert talán a legegyszerűbb ilyen „nehéz” versnek tartom…

290
ÁLDOZAT
Onnan hoztam ezt a szép mohát.
Zöld hűs… Az asztalomra tettem…
Barlang a forró hegyen át:
oly teljes ív és oly egész világ…
Csak álltam ott, – még itt –,
de szárnya máris vitt oda, akik
szabad homályodon voltak egész.
Emelt e hűs a mohás kőlapig,
ahol vadorzó és méhész lakott.
Kénjárta méz, őzek szívének
asztala s a tépett cifraszűr
tükrén, ha nézte, nem magát,
a tölgy fölött már látta, azt a fát…
Kékkánya rajt… Gerincemen,
– szikláról könny peregve –,
mint jeges szóda, vert a forrás…
S a sok galamb s a sok korall,
s aranyló rókagombát,
mit jószerencsém megadott,
magasra tartva kosaram,
letettem, mint az áldozatot…
Csupán e szép kerek mohát, kis sünt
a szén és mészégetők útján,
ezt hoztam csak a tüzes hegyen át:
zöld hűst… Az asztalomra tettem.

Azt hiszem, jó példa, és néhány sor elemzés után talán nemcsak ennek az egy versnek, de verseim rejtőzködő, úgynevezett rejtett rétegeire is rávilágít ez a kis elemzés. Talán egyúttal magyarázatot is ad egyik verstípusom vonásaira.

291

Persze minden versmagyarázat sántít. Így aztán nehéz, de hadd kezdjem…

Az első két sorban furcsa és szokatlan talán az, hogy hogyan is lehet a „zöld hűst” asztalra tenni?… Egyszerűen… Egy kirándulásról hozott zöld mohacsomó zsákmányaként, amelyet a forró, balatoni mészkőhegy, a szőlőskertem mögötti, keszthelyi hegyvidék északi, hűvösebb völgyéből hoztam… Egy nyirkos barlangból…

A következő kérdés ez volt, mert tényleg is föltették már nekem: – És a barlang miért „teljes ív” és „egész világ”? – Mert a körív általánosan is a teljesség jelképe. A barlang mennyezete, hajlása és íve is ezt idézi… És ki ne tudná, hogy minden félhomályos barlangnak nemcsak a gyermek, de a felnőtt képzeletében is gyönyörű és rettentő, taszító és vonzó világa van?… Történelmi és mondai! Erre utal az „egész világ” két szava… – És mit jelent a hatodik sorban említett „szárny” szó? – Az pedig a képzeletet idézi, amely a valóságot, a nem is oly régi népi-történelmi-társadalmi valóságot idézi meg. Ahhoz emel e barlangban a képzelet szárnya. Pontosabban azokhoz a pásztorok, szökött katonák, betyárok, vadorzók és vadászokhoz, akik üldözve, vagy kedvtelésük szerint csak itt, a világtól eldugott barlangok „szabad homályán” érezték egésznek az életüket. Itt és nem a hivatalos rend és mundérok szorításában… Azt hiszem, az ilyen verssűrítések, mint a „szabad homályodon”, megér egy kis poétikai, történelmi „keresztrejtvényen” való eltűnődést…

Most már azt hiszem, világos a többi sor is a vadorzóról, az őzek szívéről és a kénnel méhet faodúba fojtó, erdei méhészről is. – Igen, de mit jelent akkor a következő sorban már „a tépett cifraszűr tükre” és tükrében „az a fa” említése? – A pásztorból lett betyárt idézi, és a 292valamikor díszes, de már a menekülésben elrongyolódott cifraszűrét, amelynek vállába valamikor tükröt varrt a somogyi vagy a veszprémi szűrszabó. Szokás volt ezekkel a szép, tükrös szűrökkel akkoriban hetvenkedni is. A pásztorok valamikor meg is borotválkoztak ezekben a tükrökben. Itt most, a versemben, e szűr tükrében bizony már a tragédia megtestesítője jelenik meg. Ha belenézett a betyár, a bitófát látta… Azt a fát… A kép egyszerre hátborzongatóra és megindítóra komorul a barlangban. Erre utal a „könny” és a gerincen végigfutó „jeges szóda” borsózása. Ennyi ténnyel és történéssel és emlékkel és valósággal már-már szinte mítoszi világnak lehet forrása egy ilyen, bece-hegyi szőlőm mögötti mészkőbarlang világa…

Ezek után a barlang köve, szinte természetes már, olyan, mint egy pogány sziklaoltár, amelyik előtt mi mást tehet a költő, mint azt, hogy amit az erdő adott, a gyönyörű nevű és szép formájú „galamb és korall és rókagombákat”, mint az áldozatot, helyezze el azok emlékére és azért az élményért, amelyet a barlang adott.

És zárómotívumként a nagy nyárban, a tüzet és forróságot a „szénégetők”, „mészégetők” nevével is idéző út után, mintegy föloldásként, újra megjelenik az első két sorban idézett moha. A barlangi hűsnek a motívuma. A „zöld hűs”, melyet például én Becén, egy sümegi gelencsér táljába helyezve tettem, mint jelképet az asztalomra.

1978
293
Egy másik versről
Beszélgetés Kabdebó Lóránttal
HOZZÁK A DERŰ KÉPLETÉT
Üres kúpok a kék hegyek.
Nyikorognak a kerekek
és darazsas musttól ragyogva
Juppiter jön
mézes küllőkön forogva.
A deszkák csilló lapjain
nem is hordókat hoznak itt,
hozzák a derű képletit.
Ledöntik fák alá,
s akár e két kis tehenet,
bekötik most a zöld eget!
Amit a kő, a hő adott,
sajtolják már az elfogott napot.
Juppiter nyög.
Ragyogva jön s csobogva
forog a mézízű patakba
Körötte, mintha kórus zúgna.
A nádzsúpból sok hosszú flóta –
Pásztorok barlang-zenéje.
S ami csak jött arany lovon,
a rezgő fényhullámokon
sörényes tűz szeptemberig,
atyánk présébe fektetik.
És itt csorog… A mandulák
híg lombjában egy lányka áll.
A melle, egyik, hegyesebb,
294
a másik kerekebb,
mint holdunk íve és hegye
s az évszak bölcs egyenlete,
akár egy megoldott feladat,
itt zsong a lábai alatt…
S a cukorfokmérő üvegszára,
mint görög hajó árbocfája
rezeg a pannon éjszakába

T. Gy. Ebben a versben, hogyha valaki végighallgatja, akkor inkább talán a költészetnek a felhangjait hallja, nem az anekdota jellegű történetet. És ez nagyon lényeges. Azért is választottam ezt a verset, mert belőle talán érdekesebben lehet kifejteni azt, hogy minden történet nélkül is milyen jelentősek a költészetben azok az elemek – szavak, képzettársítások, zene, képek –, amelyekből így egy olyan szellemi táj születik, amely már-már valóság: fizikai táj. Azonban ehhez talán hangulatkeltőnek egy érdekes helyzet is hozzátartozik. Ezt a verset legelőször egy hajó fedélzetén olvastam föl. Kedves barátommal, Horváth Boldizsár egyetemi tanárral Balatonfüredről Bece-hegy felé hajóztunk, a híres Addió hajón – amelyik kék szalagot is nyert –, és akkor azt mondta, olvassál fel, hogyha már itt vagyunk és itt hajózunk Pannónia szívében, egy pannon verset. És akkor én ezt a verset vettem elő. Ott voltak Lipták Gáborék is ezen a hajón. Aztán még egyszer elhangzott ez a vers: boldogult, kedves egyetemi társam, Kardos Tibor egyetemi tanár, a sümegi vár fokán kért meg arra, hogy olvassam el neki ezt a verset. Keszthelyről rándultunk át. Ő különben máskor is volt nálam Becén. Ezek tartoznak talán ahhoz, hogy valami történetet is mondjak ennek a versnek az életéről.

Másképp talán azt tudnám még mondani elöljáróban, 295hogy ez a mediterrán itt versemben latinos jellegű. Juppiter szerepel benne, és nem Zeusz. Tehát nem görög, hanem a latin táj és a latin mitológiának az istene. Az a Juppiter jön itt, aki a földet megáldotta, hogy a föld teremjen, a szőlő bort adjon. Világos, hogy Bece nélkül versemben nem szerepelnének mézes küllők sem, amelyek hozzák a derűnek a képletét. Ezt a képlet szót azért tartom fontosnak, hogy megemlítsem, mert végeredményben minden vers egy feladat. Az élet is feladat, és a feladatokban a jeleknek, a képleteknek mindig jelentős értelmük van, mert egy-egy képlet segítségével lehet megoldani akár a költészetet, akár pedig az életet is. Itt például a kő is hő, átvitt értelemben: az „elfogott napot”, a szőlőérlelést és préselést jelzi. A kis realitások kozmikus vetületet kapnak. Hiszen a vers is úgy végződik, hogy egyenletet említek. Tehát az egész vers lírai megoldásához ezek a képletek, képek szorosan hozzátartoznak. Egymás után ezért szerepelnek a versben. De nem is lennék magyar költő, hogyha az égi elvonatkoztatást rögtön nem realizálnám. Ezért egyszerűen az ég befogása úgy történik, mint ahogyan a teheneknek a befogása. Úgy a hordók helyükre lebillentése is, tehát a hordóknak a bekötése is. Rajtuk keresztül egyszerre a mítosz életté és anyaggá válik. Ez, azt hiszem, hozzátartozik ahhoz a környezethez, amiben én élek pincék, prések és hegyi szőlősgazdák között. Másképp talán az egész vers kicsit romantikus lenne. Annak pedig semmi köze sincs ahhoz a pannon mediterránhoz, amelyikről én beszélek.

A préselés itt a fő motívum, Juppiter ezért nyög. Szorítják az elfogott napot, és egyszerre ragyogva jön már a must. Már csobog, és forog a mézízű patakban, és vele együtt Bacchus. Itt már aztán említhetem, épp a versnek a derekán, a dionüszoszit. Kezd a görög felé is 296áthajlani ez a vers. Most már itt mi sem természetesebb, hogyha már egyszer bacchusi életérzésről, képről van szó, rögtön ott vannak a magyar pásztoroknak a figurái is. És ez az életforma éppen nem romantikus. Pont a Bakony tövében nem az! És mert mindig átnézek a „kanászi” Somogyra, hogy is hagyhattam volna ki? Azonban nem úgy jelenik meg mint népi költészet, hanem klasszikus színnel, hogy „a nádzsúpból sok hosszú flóta” és „pásztorok barlang-zenéje” zeng. Így teszem át a mitológiát pannon realitássá e versben.

Végül aztán arról van szó, hogy az egésznek a szemlélőjeként, mintegy a múzsa is ott áll. A szép, meztelen lány, aki a szépnek is a megtestesítője. Akinek a lába alatt – régen taposták a fürtöt – már ott zsong az emberi legszebb feladat, a munka. Itt ennek a megoldott feladatnak az eredménye, a szüret. A derű, az élet szép képlete!… Az utolsó akkord egy reális kép: ahogy a mustot mérik – vajon hány cukorfokos? – Mikor a must habját lefújják, a beletett cukorfokmérő szára akkor úgy rezeg, mint az Égei- vagy a Jón-tengeren vagy akár a Balaton síkján egy vitorlás hajónak az árbocfája. A vers így nem görög vázakép. Líra, amely egy szellemi és fizikai tájtól ihletett magyar–latin–görög életérzést jelenít meg… Egyben a kert motívum. Pontosabban A Heszperidák kertjén innen versciklusom filozófiájának előfutára.

K. L. Most, ahogy így elmondtad a vers motívumait, hirtelen az előttem levő kötetedbe pillantok. A Kimondani című gyűjtemény a hetvenedik születésnapodra készített válogatás. Itt ezt a verset Würtz Ádám illusztrálta, és ez a rajz bizonyítja versed tárgyszerűségét, azt, hogy ez a lebegő, poétikus költemény mennyire anyagszerű, mennyire pontosan megrajzolható, rajzban is átélhető, követhető.

297

T. Gy. Nagyon örülök, hogyha így érzed ezt, mert magam is rajzoló vagyok, tehát ha én egy verset írok, akkor azt látom is. És mivel Rippl-Rónainak voltam a tanítványa, és több kiállításom is volt, nagy öröm számomra, ha a lebegő vers realitással jelenik meg költészetemben. Hiszen talán az is hozzátartozik, hogy legjobban szeretek rajztáblán írni. A verseimet rajztáblán írom, ceruzával, és legtöbbször ezen a rajztáblán rajzokat is szoktam készíteni… Motívumait, jeleit, színeit fölvázolni egy a reálisból költött világnak… Mert a líra sohasem másolás, de teremtés… Új a régiből… Új a látottból… Megértések és megérzések realizálása! Így pannon ez a líra, azaz a magyar költészetnek egy, a verseimben megérzett és leírt világa…

K. L. Ebben a versben te egybeérzed azt a kultúrhagyományt, amit a mediterrán világ ránk örökül hagyott, de azt a köznapi világot is, amelyikben benne élsz. Amelyiket láttál és amelyiket megszerettél Bece-hegyen.

T. Gy. Teljesen így van. A realitás nélkül egy sora se születhetett volna meg. Ezt a verset például nem lehetett volna megírni egy somogyi tájon, mert nem dombvidéki vers ez, de ugyanolyan hegyvidéki, amilyen hegyvidékek a mediterrán tengerpartok leszakadt karsztjai. Csak édes vizű a mi tengerünk. Nem sós tenger, mint a Jón- vagy akár az Égei-tenger. És a jég is szorongatja…

K. L. Hogyan találtad meg ezt a költői hangot, hogy tudtad kiválasztani ezt a jellegzetes megszólalási formát?

T. Gy. Nagyon egyszerű. Az élet és a szellemi környezetem adta ezt. Hogyan is? Talán úgy – mondhatnám ezt –, hogy az iskolában, mikor verseket olvastunk, akkor legnagyobb hatással a legtöbb diákra és barátomra is Petőfi Sándor, Arany János volt. Velük a puszta 298és az alföldi táj. Ugyanakkor, amikor én legelőször meghallottam Berzsenyi Dániel verseit, akkortól énelőttem már nem ez jelent meg. Egy egészen Berzsenyi típusú táj, a Hervad már ligetünk tája, amelynek „tarlott bokrai közt sárga levél zörög”. És a Búcsúzás Kemenesaljától világa. Egész más típusú világ ez, melynek a ritmusa is hozzám sokkal közelebb állt. Hibátlanul tudtam mindenkor Berzsenyi verseit, de talán ehhez még hozzá kell mondanom azt, hogy mint gyermek nagyon sokat hallottam Berzsenyiről, hiszen atyafiságban volt a családunk a Berzsenyiekkel. Később is volt a kezemben olyan Horatius, amelyiket Berzsenyi forgatott. Olyan, amelyikbe ő a versformákat oda kiírta a lapok szélére, az alkaioszi versszaktól kezdve végig. Egész versszakokat, és melléje megjegyzéseket is tett. Tehát énrám nagyon nagy hatással volt az a közvetlen élmény, amelyiket később is a Berzsenyi családból hoztam, illetve hallottam.

K. L. De Berzsenyi „atyafiságban” volt nemzedékeddel is, nemzedéked egésze számára Berzsenyi az egyik forrás, és mégis te egy saját pannon, mediterrán költészetet teremtesz, elkanyarodva nemzedékedtől, hogyan születik meg ez a te saját hangod?

T. Gy. Nézd, én már az első versemet is a somogyi klasszikushoz írtam. Ha megnézed az összegyűjtött verseimet, az első Berzsenyiről szól. Tehát valóban mély lehetett az élmény, ha egy fiatal, tizennyolc éves fiú már ezt írja le és ezt választja. De meg kell talán említenem még valami mást is. Az én öregapám elhozta a házba dédapánk testvérének Phaedrusz-fordításait. És erről a Mocsy Antal költőről senki sem tud semmit. Az Irodalmi Lexikon-ban sincs, pedig 1855-ben Kötcsén fordította Phaedrusz verseit. Öt könyvben meg is jelent. Phaedruszt én még ebből olvastam. Azóta elkallódott, de a meglevőt egyszer Jékely Zoltánnal kivettük a 299Széchényi-könyvtárból. Azóta se láttam ezt a példányt, pedig nagyon nagy tervem az, hogy egyszer én egy kicsit maivá teszem, és így majd egy Mocsy–Takáts–Phaedrusz-gyűjtemény jelenik meg a felnőttek és gyerekek számára.

K. L. Visszatérve Berzsenyire, azt hiszem, hogy nemzedéktársaid inkább csak a költői szuggesztiót vették át Berzsenyiből, és ebből a – nevezzük így – pannon hangból, teneked ott volt maga a pannon táj valósága is, ott voltak a pannon emberek és életstílus, tehát ezért lehetett egy egész életműre szóló ihletésű.

T. Gy. Minden bizonnyal az óriásit jelentett, hogy nem csak betűkből néztem, és nem betűkből és mondatokból olvastam a dunántúliságot, illetve talán a latinságot.

K. L. Tehát neked nem irodalom volt, hanem élet.

T. Gy. Természetesen. Vágyódtam ahhoz és afelé, amelyik közvetlen érintett, mintegy fizikailag is, engem. Szellemi életrajzom lett a somogyi homok, a somogyi berek, mert a berek hozzátartozik nagyon is a pásztorihoz, és hozzátartozik egy kicsit a bacchusihoz is. Az idillhez, és a dionüszoszihoz és tragikushoz is.

Mert iszonyú emberi magányt rejt a berek, a berkek végtelenje… A nádasok állandó suttogása mindig valami titokról beszél. Alapjában arról a titokról, amelyik a költészetnek a lényege. A világ suttogásait megfogni, és a néma tárgyaknak is a titkát és a hangját kimondani. Hölderlin és Berzsenyi fülelt erre. Titkos kényszerből Niklára sokat kijártam. Ott Niklán éreztem, hogy akkor is ugyanaz a Berzsenyi áll a bereknek a szélén. És ugyanaz a patak folyt el mellettem, amelyik az ő malmát hajtotta. – Micsoda jel és jelkép! – És a Berzsenyi dédunokák szedték nekem a kukacot, amelyekkel horgomat fölcsalizva Berzsenyi patakjából fogtam a halakat. – 300De egyáltalán halak voltak-e? – Tehát ez a világ énnekem magát az életet, az üzenetet, a szépet, a titkosat is jelentette, és ebből a világból mentem azután én át a túlsó partra, a becei világba. A bor és szőlő világába.

301
Fonyódi irodalmi adatok

Egyesek Fonyódot Kaposvár külvárosának tartják. Némi igazsággal, egy-egy vasárnap esti vonatvárásnál elnézve a kaposi arcokat. De az még találóbb, hogy Fonyód Kaposvár kikötője. – Kikötő? – Igen, hajdan is az volt a Vár- és Sipos-hegy kettős szigetével a rettentő méretű – nemhiába így keresztelt – Nagyberek nádasai, zanócai, lápjai között. 900 év távlatában, visszafelé, mind érdekesebb és titokzatosabb világgal és históriával. Hiszen egyszer V. M. vésettel Magyar Bálint gyűrűjét is behozta nekem az egyik berki pákász. – Hová lett? – Nem tudom, mert csak megmutatta. De nekem is sok mindenről izen ez a fonyódi kikötő és berek.

Ebből szeretnék egy-két vonást felmutatni. Hogyan is állok én ezzel a fonyódi világgal? Mit is adott nekem, hová vitt ez a kikötő? Egy bizonyos, szülőfalum, Tab, bizonyos mértékig nekem már csak az emlékfalu, de Fonyód a valóság. Az egyikből aránylag hamar kikerültem. A másik meg körülvett. Onnan a megszépített, itt pedig a megszépítő emlék és tárgyi valóság vett és vesz körül. Egy költészet születésében és kiépítésében egymást nagyon is kiegészítő ez az ikertestvérség.

A Balaton Tabról szőlőhegyi látvány és házi történet, de Fonyódon és Fonyódról már az élet eleme. A hajdani homoklidóival és napfényével, hajóival tenger. Az erdőzugok, mély völgyek után a kék távlat, sörtés vaddisznók és szarvasok után a villogó pikkelyes halak ha302zája. A villanó siklás a vízen és a vízben. És napban suhanó vitorlák beszélő némasággal és a szép magánnyal. Égi ív és óriás tükrös és hullámzó áramlás a nyitott égtájak távlatában. Egy mindig üzenés a mélyből és magasságból, fénnyel, széllel, zsineggel, horgásznyéllel a vizek partján és a csónakon mindig is nagyon magányos figyelőnek. És Fonyódon még tetézve ezeket a gondolati és látványos, világi elemeket, itt volt a berek. Az állandóan mozgó és suttogó világ. És a tavi magánynál mélyebb magány. Mert a nádrengeteg, aki egyszer belekerült, olyan távlatot nyit meg, mely bennünk, idegrendszerünkben, a lélekben egyre csak nő… Hiszen kezünkön túl mindent a nád takar és sejtet. Csupa titkot, láthatatlant, rejtélyt a legvadabb, a hajló és metsző és forró és mindig sistergő realitással. És nemcsak a magányt ébreszti, de annak rettenetét is.

A Nagyberek világa a legkülönösebb költői iskola. Igen, ez volt az én lírám igen érzékeny, egyik legszívenütőbb terepe. A már ismert könyvek és képek, a betűk és színek-formák piacában az elvonatkoztatott, valami magasabbra és egyben a magamra utaló, a létezés és a pillanat és az élet értelmére figyelmeztető, természetes környezet felszólító valósága.

Szerencse, hogy igen korán, diákfejjel ismertem meg ezt a világot. Így belenőhettem a világot teremtő tanításba. Végigeveztem és tolófáztam, mint a pákászok. Tapintottam iszapját, kóstoltam halát, láttam kócsagjait és krokodilcsukáit, szagoltam a menta-mocsár-nyárfa legbódítóbb, kényes illatát. Hallgattam, tanulhattam, a madár- és hal- és békavilág és kagylók, csigák gazdag szótárát. Álltam úgy a láp mélyén, hogy már csak az ösztön segíthetett. Megismertem a rettenet és az önerő, a szabadulás és rejtett szépségek világát. Nem makett terepasztalon és betűkből ismertem. Nyakig a valóság303ban taposva vízililiomok, nefelejcsek és vízitökök alig mozgó vízereinek partján és rejtett, már-már költői, már rég elsüllyedt, berki kis és nagy Atlantiszok szigetein jártam, tanultam én.

Természettudomány, líra és néprajz volt ez a világ. Első tudományos füzetem innen vette tárgyát és címét: a Somogyi Nagyberek település- és gazdaságföldrajza (1934). Támaszpontom mindig Fonyód volt. A kempingezést édesapám és családunk már ötven évvel ezelőtt fölfedezte és űzte három tízszemélyes sátorral. Ott álltak ezek a templom alatti, kínai méretű löszfal alatt. Hol volt még akkor a községi strand? – De volt homok, nap és tiszta, nemcsak fürdésre való, de iható Balaton-víz, olyan halakkal, amelyek ízéről Evlia Cselebi, a török elragadtatással írt.

Kút című, első verseskötetem versei rögzítették ezt az emberi és lírai légkört. Ma is szívesen ütöm föl lapjait. Ez a különös, versszülő magány és berki távlat szólít, és ezek az ízek a Lápi remete-zsoltár, Magány, Keleti rózsafüzér, Hajnali fürdő, Fonyód-hegyi est című verseimből. Ezek már végigkísérnek életemen.

Levelezésem rendezése figyelmeztet a Sándor utca 25. számú kis házra (Kelemen-lak), melyet esztendőkön át béreltünk egy Kelemen nevű, kiöregedett halásztól. Ide címezve jöttek a levelek Weöres Sándortól, Kiss Tamástól, Jékely Zoltántól, Vas Istvántól, Forgács Antaltól. Egyszóval a magyar líra akkor ifjú ígéreteitől. Itt volt először vendégem Weöres Sándor. A gyümölcsfás előkert szőlővel futtatott szaletlijében másolta le a Kút-ról írt kritikáját. A fonyódi postán adta föl Pozsonyba. Ma is megvan a piszkozata.

Szóval, mert apám is tanár volt, meg én is az lettem, így hónapokra, esztendőről esztendőre irodalmi központom nyaranta mindig Fonyód, Sándortelep volt. 304Annál is inkább, mert később, 1936-ban apám Basch Lóránttól, a Baumgarten Alapítvány kurátorától megvette az öreg hárs- és tölgyfás telket, melyen (Rákóczi út 28.) – Cholnoky Jenő szerint a legszebb balatoni panoráma előtt –, szemben Badacsonnyal, villát építtetett. Fonyód így lett egyre inkább nemcsak témát, világot sugalló környezet, de szép, tóparti munkahelyem is. Tág panoráma és kikötő, strand és horgászparadicsom Pannónia közepén. Szemben vele egy másképp jellegzetes, történelmi, mediterrán tájjal, melynek meg Badacsony volt a kikötője. A fonyódi kettős móló mindig küldött és fogadott. Képletes értelemben is mindig más-más szellemi útra sarkallt. És mindig kitárta a karját, mert hozzánk mindig jött vendég. Már a loggiáról láttam, ki érkezik.

A berek és a víz tehát nemcsak realitásával, de épp a valamit mindig takaró titokzatosságával lett költészetemben ébresztő erejű. Így emel című versem ezt tömörebben rögzíti. Olyan tükröket tartottak elém, melyekben nemcsak a világot, de magamat és írásaimat is mindig másnak kellett, hogy lássam. És mert Kaposvár városa mint írót örökbe fogadott, így az 1947–48–49. évekkel megnyújtva fonyódi műhelyéveimet, ez a lehetőség természetesen új színekkel gazdagított. A téli jég és szabadság végtelen ragyogása megint más fényekkel és hőmérséklettel jelentkezett, más és más vetületekben, sugárzásban. Erről elsősorban Fakutyán, fényben című költeményem tanúskodhat. És mert ez a lírai korszakom féléves itáliai utam emlékeivel is színeződött, így a Se ég se föld és Az emberekhez köteteim versei mondanak talán a legtöbbet arról a kép- és gondolatváltásról, mely jórészben fonyódi tartózkodásom alatt született. Itt meg is említeném a Vihar előtt, Angyali követ, Sűrű nap ez, 305Hattyúlány… Vizivirág, Mézöntő és a Forró nyári álom című verseket.

Itt írtam A rosszul megzengett múzsa című 99 versszakos szatírámat, a rosszul értelmezett és művelt szocialista realizmusról. A félreállítás ilyen „hallgatásra” ösztönzött horgászó magányomban. Ma már talán címét is legszívesebben megváltoztatnám A mesterséges Múzsá-ra, és alcímében így: Avagy szatírai vívódás a költészetért. Végső soron Egry Józseffel folytatott napi beszélgetéseinket a művészetről, a képről és a valóságról rögzítettem ezekben a négysorosokban.

Kritikánk, hallgatva róla, máig sem elemezte végig ezt a szatírát, pedig érdekes lehetne ma is talán, épp abban és ebben az irodalmi helyzetben megvilágítva mondandóját. Akkor vetettem papírra a magam lelkiismeretének megnyugtatására és a fiatalabb költők részére a Hét levél a költészetről című Mikes Kelemen-i üzeneteimet a kitaszítás berki bujdosásából. Jól és rosszul értelmezett vitákat ébresztettek ezek a lapjaim, pedig csak a költők és a költészet rendeltetéséről vallanak.

És mindez nem magányban történt. Barátság és barátok körében, akik szívesen látogattak Fonyódon. Névsora hosszú, de közölni egy-egy fotóját és levelét, talán mégis érdekes sorokat idéz.

Sokszor édesanyám házi- és gazdasszonyi leleményességének és tudásának minden ügyességére szükség volt, úgy megtelt barátokkal a villa. Vendégszeretete örömmel töltötte el vendégeinket. Szívesen emlékszem vissza Pável Ágoston és Várkonyi Nándor látogatásaira. Innen indultunk Várkonyival a Magyar Dunántúl megírásához adat- és hangulat- és élménygyűjtésre Sümegre és a Tátika romjaihoz. Tudósokból, festőkből, énekesekből, költőkből és írókból sokszor különös társaság gyűlt egybe. Bacsák György akadémikus, a jég306korszakok elméletének kutatója, Vasas Mihály és Jakuba János, a csabai festők, Tatay Sándor és Kiss Tamás, Dallos Sándor és a mindig remek, kajütös vitorlásával érkező Szabó Vladimir, az angol királygyűrűs Komjáti Gyula, a Kút kötetemet illusztráló Halvax Gyula sokszor megfordult nálunk. És Jankovich Ferenc, aki végtelen, természetes hiszékenységével hosszú éveken át azt hitte, bélatelepi telektulajdonos. Ám csak Anni leánya esküvőjekor, a hozományadáskor sült ki, hogy évekkel azelőtt nem földet, de Balatont adtak el neki. A nagy borszakértő víz után fizette a földadót. Fonyódon, Weöres Sándor mellett, aki anyám tortáit gyermeki lelkesedéssel dicsérte, vendégünk volt Erdélyi József is, aki anyámról találó rajzot készített, és Bakó József, a magyar forradalmi hangú Hans Sachs, aki húgomnak verseket írt. És Marconnay Tibor egy-egy szonettel naponta, Erdélyből Szabédi László és Jékely ajánlotta Maknics Albert acélmetszeteivel. Gyakori volt Basch Lóránt, aki már-már fonyódinak számított, akárcsak Dallos Sándor, akivel majd minden este, patikazárás után, Gallé Cornélia nyári, irodalmi szalonjában összejöttünk versolvasásra. Dallos szép bariton hangján, emberi, mély átérzéssel mondta Petőfi, Berzsenyi, Ady és Villon verseit. Gallé Cornélia gyógyszertára évtizedeken át szellemi központja volt Fonyódnak. Az állomásról hozzá vitt az út. Könyvtára és vendégszeretete minden könyv- és művészetbarátnak mindig nyitva volt.

Fonyódhoz köt a Somogyban elakadt front sok-sok háborús élménye. Így a villánk és a gyógyszertár elhagyása. Kiürítések vándorlásai a berekbe és a berken át Ludas-pusztára és Lengyeltótiba. A török idők berekbe rejtőző, fonyódi világát idézték ezek a batyus, gyerek és aggastyán kezét fogó, állatot, embert hajtó, mocsárba kígyózó karavánok. Bacsák Györgyre, a fehér szakállas 307polihisztor tudósra, minden szerszámok és mesterségek mesterére mondták találóan a régi berekben:

– Olyan, mint az evakuált Úristen! – A Kinek könnyebb?-kötetem novellái mind fonyódiak, és ebből az élményvilágból születtek lírám nemzetpusztulást idéző versei is: az Utolsó pohár, Országúton, Egy csatatér árnyékából, Somogyi búcsú, Kakuk-szomorító…

Romos villa és összetört gyógyszertár fogadott be újra Fonyódon. Ráadásul alig rendbe szedtünk valamit, másoknak máris kiutalták, természetesen olyanoknak, akik nem is akartak semmit újjáépíteni. Lassan így kényszerültem a villánkból műhelyemet áttenni a gyógyszertárba, egy maradék szobát fenntartva a villában a családnak és a barátoknak. Így láttam vagy láttuk vendégül az ismerősöket, írótársakat. Innen intéztem a Berzsenyi Társaság ügyeit. A levelek irodalmi ügyekben továbbra is Fonyód címzéssel érkeztek, indultak. Ám most már nemcsak nyári időben, de egész esztendőben. A horgászás és versírás 1949-ig egész évi szenvedély lett a tavon, berken, hajón, hegyen. Bármilyen nehezek is voltak ezek az évek, de gyönyörűek voltak, tiszta reménnyel, sok írással és nagy és nagyszerű barátokkal.

Itt terveztük Egryvel a Vízitükör-t. Szinte napról napra tudtuk az elejtett halak, képek, rajzok és versek számát. Éreztük a munka és munkakedv, kedély hullámverését. Többször eljött Fülep Lajos is. Ő is ide akart akkor letelepedni. Ugyanígy Németh László is, akiknek leveleit is közlöm. Kassák két hétig horgászott velem. Kifejtette új és magyarázta régi elméleteit. Egyre hangoztatta, most már – az idő eljártával – csak a csillagokra és a legvégsőre, a legfontosabbra figyel, műben és társadalomban egyaránt. Bohuniczky Szefi tabi emlékekkel, és kerékpárján Fodor Bandi új zsengéivel érkezett. Ő az, aki 1956. évi becei átköltözésem után a legtörzsökösebb 308tagja lett és maradt, és sokszor vendéglátója ma is a Fonyódi Helikonnak. De nem feledkezhetem meg Jékely Zoltánról, Végh Györgyről és Füsi Józsefról, a mindig segítő Kanyar Józsefról, Kulcsár Adorjánról, aki Se ég se föld-kötetem megjelenésének az Egyetemi Nyomdánál segítője volt. Az 1947-es Badacsony–Rodostóban megszervezett első dunántúli írótalálkozó vendégei is itt gyülekeztek és ide tértek vissza a pécsi írókkal. Körünkben több nyáron át visszatérő vendége volt Fonyódnak Kolozsvári Grandpierre Emil és felesége. A Magyarok szerkesztésének ideje volt ez, sok tervvel, vidám vitákkal és kirándulásokkal. Würtz Ádám otthona is ez a tópart lett. Alsó-bélatelepi műhelyében sok versemet illusztrálta. Így a Sós forrás, Száz nap a hegyen versesköteteimet is. A magyar könyvillusztráció sok remeke készül nála itt. Jó tudni, hogy itt dolgozik Fodor András mellett Tüskés Tibor is Fenyvesen, akik vendégül látták és a Balaton-világgal ismertették Veres Pétert. A Somogy szerkesztőségének is házigazdái voltak. A somogyi-kaposvári festők központja Bélatelep. „Fonyódi iskolának” emlegetik körüket. A Karikás gimnázium két éve a Fonyódi Helikon költőtalálkozójának házigazdája.

De e névsort ki kell egészítenem. És arra az a fényképsor a legalkalmasabb, amelyet Fodor András küldött kérésemre, levele mellé. Idemásolom a neveket: Kormos István, Colin Mason (Anglia), Koznyuki Tanimozo (Japán), Lakatos Kálmán, Czigány György, Bozay Attila, Lator László, Szász Imre, Takács Imre, Somogyi Tóth Sándor, Csűrös Miklós, Gerzson Pál, Varga-Hajdú István, Diskay Lenke, Sulyok Vince (Norvégia), Kányádi Sándor (Románia), Kibédi Varga Áron (Hollandia), Bánffy György, Kerék Imre, Csanády János, Sárosi Bálint.

309

A névsor mellé néhány levelet is közlök, amelyek kiegészítik írásomat. Terveket, kapcsolatokat idéznek, híreket küldenek. Rövidített, nagyon megrostált válogatás ez az évek sorából, de írásomhoz kiegészítőként hozzátartoznak.

Tatay Sándor leveleiből
1

(Levelezőlap)

(Bélyegzőn) 1938. júl. 7.

Tatay Sándor, Hunyadi u. 8.

Dr. Takáts Gyula úrnak, író, Fonyód, Sándorvölgy

Kedves Gyuszikám!

Éppen megkezdtem a levelet Neked, mikor a posta érkezett. Sajnálom, hogy nem jössz. Én minden lehetőség szerint meglátogatlak, csak némi pénzek beérkeztét várom, hogy útra kelhessek. Bizony volna sok beszélnivalónk. Sokat kínlódom a problémákon mostanában. Még egyszer elkeseredetten mondom, hogy ha nem cselekszünk sürgősen, a magyar irodalom számára belátható időn belül nincsen kiút. A dilettantizmus rövidesen olyan erővel fog a magyar jelszavak mellett feltörni, hogy messze halálunk utánra visszavet bennünket… Tehát, ha csak lehet, megyek. Természetesen még előbb írok.

Kézcsókom, ill. tiszteletem küldöm. Szeretettel ölel:

Tatay Sándor

310
2

Tatay Sándor és neje Takács Mária
örömmel közlik,
hogy 1947. február 22-én kislányuk született.

Ágota

Badacsonylábdihegy
„Rodostó”

Azonkívül érezzétek magatokat Komának, mert utólagos, szíves beleegyezéstekkel az anyakönyvben szerepeltek mint keresztszülők. Május elején Badacsony–Rodostóban dunántúli írói találkozó. Ormos GerővelOrmos Gerő író, szerkesztő Székesfehérváron szervezzük. Sok csók és ölelés,

Marika, Sanyi, Ági

Bohuniczky Szefi leveleiből
1

(Levelezőlap)

Feladó: Bohuniczky Szefi,
Csurgó, Somogy m.

Nagys. Takáts Gyula írónak Fonyód-fürdő, Somogy m.

Kedves Takáts!

Szombaton reggel érkezem Kaposvárra. Ma kaptam a Berzsenyi T. titkárjától levelet, közli, hogy tagnak választottak. Jólesik, hogy ezzel is szorosabban simulok Somogyhoz.

Pár napja érkeztünk vissza Pestről; Schöpflinnel sokat emlegettük Magát és izenetét, üdvözletet hoztam. Majd élőszóval.

Jó lesz megint Tabról beszélgetni. Őszinte szeretettel:

Bohuniczky Szefi

Cs. 947. IV. 18.

311
2

(Levél)

Kedves Gyula!

Igen jó volt maguk között lenni, nagyon köszönöm a jóságukat. Az öregebb Gyulát külön, nagy szeretettel üdvözlöm. Aztán kedves Gyula, ugorjon le hozzánk hamarosan Csurgóra. Ha Móricz Virág jön, értesítem magát, de ha nem jönne, akkor is várjuk Magát. Schöpflinnek küldjön a regényéből. Dezsővel együtt szeretettel üdvözöljük.

Cs. 947. IV. 29.

Szefi

3

(Levél)

Kedves Gyula!

Lapját megkaptuk. Megsimogattuk, mint egy jó barátot, és napokig előhagytam, hogy szítsa bennünk a Rómába vágyódást. Sőtérnél még nem jártam, de tán jövő héten sikerül elhatároznom magamat; március a nagy elhatározások ideje… Közben végre meg tudtam szerezni két címet, mely tán elvezeti Magát lefordított könyvemhez. Szili Leontintól tudtam meg a fordító címét és lefordított regényem olasz címét is: Contrasti címen jelent meg, Három évem…

Aztán megtudtam a fordító címét is: Vucetich Nelli, Roma, Via di Villa Ruffo 31.

Sokat nem remélek, de ha ideje van, próbáljon segítségemre lenni…

Írjon, Gyula, aztán, ha visszaérkezett, jelentkezzen ám.

Dezsővel együtt meleg szeretettel várjuk.

948. II. 27.

Budapest, III. Áldás u. 5.

Bohuniczky Szefi

312
Fülep Lajos leveleiből
1

(Levelezőlap)

Feladó: Fülep L., Budapest,
IX. Nagyboldogasszony útja 11–13.

Takáts Gyula író úrnak, Fonyód, Gyógyszertár, Somogy megye

Kedves Gyula!

Sok baj után talán mégis eljutok végre felétek. Beutaltak Lellére, a Vass-penzióba, aug. 1–15-re, utána is a tó mellékén szándékozom maradni egész aug.-ban, s szept.-nek is java részében. Lelle után egypár napra Sümegre mennék, Imre hívott, a többit még nem tudom, ahol éppen jó hely akad. Keszthelyen okvetlenül szeretnék néhány napot tölteni. Mindezt azért írom meg, hogy ha esetleg Lellén jársz a jelzett időben, hol találj, ha meg nem jössz erre, küldj hírt, hol s mikor találhatlak. Egryt is látni szeretném.

A viszontlátásig szeretettel: F. Lajos.

Bp. 49. VII. 27.

2

(Levelezőlap)

Feladó: Fülep Lajos, Balatonlelle
Vass-penzió.

Takáts Gyula író úrnak, Fonyód, gyógyszertár

Kedves Gyula,

lapom elküldése után megérkezett a „tudós”-nyaraltatás intézője, és nyomban véget vetett annak az abszurd állapotnak, amibe itt betettek, és használható, sőt jó szobát adott, amivel menekülésem sürgőssége megszűnt, sőt talán ki is töltöm itt a két hetet, amelyik után, hacsak lehet, átmennék a túlsó partra. Nem szűnt meg azonban kívánságom, hogy lássalak, nagyon örülnék is neki, ha 313módját ejtenéd. Van kedved átruccanni, vagy én menjek? S mikor? Most már van időd meglevelezni, és én bármelyik kombinációt szívesen fogadom.

Szívből köszönt:

Fülep Lajos

49. VIII. 2.

3

(Levelezőlap)

Feladó: Fülep Lajos, Boglárlelle,
Vass-penzió.

Takáts Gyula múzeumigazgató úrnak
Kaposvár, Vármegyeháza – Múzeum. Utána Fonyód, Gyógyszertár

49. VIII. 27.

Kedves Gyula,

még mindig Löllén vagyok, s nyolc nap megszakítással ugyanabban a házban. Mivel a szabadságod kezdeteként jelzett elseje közeledik, közlöm, akkor még előreláthatólag itt leszek, s még utána is valameddig, tán 8–10 napig is, de ha már át találtál menni Fonyódra, ne halaszd addigra jöveteled, vagy adj hírt, hogy én mehessek, mert már nagyon szeretnélek látni.

Én itt általában a ház körül szoktam lenni, de megeshet, hogy kirándulok, ezért jó, ha jöveteled előre jelzed, akár távirattal, akár telefonon.

Mielőbbi viszontlátásig szeretettel: Lajos bátyád

4

Takáts Gyula író, múzeumigazgató úrnak
Kaposvár, Múzeum – Megyeháza

Bp., 49. XI. 26.

Kedves Gyula,

köszönöm szíves érdeklődésedet. Mikor leveled érkezett, még bent tanyáztam a Szt. Jánosban, csak 13-án keveredtem ki onnan. IX. 26-tól XI. 13-ig laktam ott 314bent, elég szép idő! Nem írom le felvágattatásomat, s a hasamból hetekig kinyúló csöveket, se a tamponkivétel utáni kocogtatásomat a másvilág kapuján, annyiszor el kellett mondanom, már unom – fontosabb, hogy jól vagyok, nagyon jól, úgy látszik, a sok esztendős láz is elbúcsúzik, ha igaz, az egészben az a legfontosabb. Jövő hétfőn, 5-én Hévízre megyek, ha jó lesz ott, pár hétre. Onnan majd újra írok, nagyon örülnék, ha valahol valamiképp találkozhatnánk. Hát még annak, ha nyáron a Balaton mentén együtt lehetnénk, különösen az én hajlékomban! De ez rajtatok is áll. Én most, ha arra a környékre kerülök, körülnézek, de Ti is foglalkozzatok a dologgal, igazában.

Irodalomról nem sokat hallasz, mondod. Én még annyit se. De hát lehet, megsüketültem. De hát az is lehet, én is ott bűnhődöm, ahol vétkeztem, túlságosan kényes lehetett a hallásom. Csak az a különös, hogy a Lacikonyhát ma is hallom a fizikusok hangrezgéseinél jóval több minden rezgéseivel.

Senki se olvashatná megértőbb szívvel adminisztrációs panaszaidat, mint én, akit még a gondolatától is elfog a rémület és düh reszketése. Inkább hetenként prosztataoperáció és hat tucat cső a hasamból.

Szeretettel ölel: Lajos.

5

(Levelezőlap)

Feladó: Fülep Lajos,
Hévízfürdő, Szanatórium.

Takáts Gyula író, múzeumigazgató úrnak
Kaposvár, Megyeháza – Múzeum

Kedves Gyula,

5-e óta itt vagyok, 19-ig tart a beutalásom, ha nem prolongálják, amint kértem. Írtam Egrynek, kommendáljon valami téli szállást Badacsonyban. Te nem tudsz Fo315nyódon? Ha igen, írd meg hamar. Jó volna valahol találkozni.

49. XII. 11.

Szeretettel: Lajos

6

(Levelezőlap)

Feladó: Fülep Lajos
Budapest, II. Szeher u. 16.

Takáts Gyula múzeumi igazgató
Kaposvár, Postafiók 70.

54. XII. 6. hétfőn reggel 9 óra

Kedves Gyula,

ebben a pillanatban telefonálják – pótlásul közlöm az AndrissalFodor András küldött üzenethez –, hogy a dolog el van intézveA Vízitükör kiadásának húzódó engedélyezése, sőt már 3 héttel ezelőtt el volt, az értesítést már rég meg kellett volna kapnod, amint a nyomozás most kiderítette; most aztán, állítólag, hamar megkapjátok.

Szíves üdvözlettel: Fülep Lajos

Szabédi László levele

Ngs. Dr. Takáts Gyula úrnak
tanár, író
Balaton – Fonyód
Takáts-villa

Feladó: Szabédi László
Kolozsvár,
Lázár u. 30.

Kvár, 1944. aug. 9.

Kedves Gyulám, remélem, eddig már Püski is jelentkezett. – Jékelyvel úgy egyeztünk, hogy a Termésbe a regényrészletetA Polgárjelöltek-ből, melynek lektora volt adjuk, a verset azonban szintén visszatartjuk az Ellenzék vasárnapi szépirodalmi melléklete 316számára (ezt Zsoli szerkeszti). Utólagos jóváhagyásod reményében.

Ölel: Szabédi

Németh László leveléből

(Levél)

Feladó: Németh László
Debrecen, Dobosi
bérh. 4/c

Takáts Gyula író úrnak,
Fonyód, Somogy m.

Kedves Barátom,

nagyon köszönöm válaszodat. A fonyódi lakás ügye így áll. Csak egyedül mennék, hisz teljesen egyedül maradtam. Június végéig nemigen mehetek: itt is van dolgom, s Vásárhelyen is vállaltam valamit. A nyár meg, attól félek, drága lesz Fonyódon. Nekem olyan hely kellene, ahol magam főzhetek, ahol télen fűteni lehet. Egy villára gondoltam, amely ősztől üresen áll. Illyés fölajánlotta az övékét Tihanyban. De Fonyód, különösen ha te egész éven át ott vagy, tán alkalmasabb volna. Persze ha lehetne olyat kapni, ahol a nyarat is ott tölthetném, még jobb volna. Nem használt, több szobás villából tán kiadhatnának (lezárva a többit) egy szobát; ez védelem is volna az illetőnek.

Kíváncsi vagyok, sikerül-e a kaposvári elhelyezkedésed. Remélem, azért akkor is látnálak. Hisz Fonyód–Kaposvár közt elég jó a vonat összeköttetés? Mit csinál Matolcsy barátunk? Én a Tud. Statustól kapok most 1000 forintot. Amíg ez megvan – két ember élete biztosítva van.

Ölel: Németh László

Debrecen, 1949. május 14-én.

317
Szabó Lőrinc leveléből

Takáts Ilona építész, Fonyód, Uzsoki u. 3.

Kedves Ilonka!

Nem tudom, látta-e a Shakespeare Szonettjeit? Két nap alatt 8000 példány fogyott el belőle, az egész kiadás nyomtalanul. Máris jön az új kiadás, állítólag ez már 15 000 példányban. Fantasztikus!

Saját válogatott verseim június 1-re, könyvnapra esedékesek. Illyés Gy. előszavát bizonyára látta. Az a könyv persze csak 3000 példányban jön; hadd ajánljam becses figyelmébe, hogy idejekorán jegyeztesse elő.

Saját Szonettjeim elvben szintén megjelennének, az év végére. De mint minden, ez is kétessé válhat. Kedves gondolata, hogy sokszorosításban adjuk ki barátok számára, megvalósíthatatlan… Majdcsak megjelennek valamikor…

Említ egynémely nyelvi kérdést, magyartalanságot. Természetes, hogy a nyelvtani szabályok kötelezőek! Nem hiszem azonban, hogy Veres Péter összetévesztené a ba-be, ban-ben ragokat… Péter okos ember; bár nem eléggé művelt ahhoz képest, hogy mennyi mindenhez milyen bátran hozzászól. Móricz Zsiga bácsi helyenkint hallatlan magyartalanságokat, helyesebben: slendriánságokat volt képes elkövetni a regényeiben, még inkább az újságcikkeiben. Villámgyorsan dolgozott, s ösztönösen; tiltakozott nemegyszer jogos óvások ellen is.

Megkapta az Alföld-et? Nyilván, hiszen ajánlottan küldtem. Jó egészséget, minden jót.

Szeretettel: Sz. Lőrinc

318

A legstílusosabb, úgy vélem, ha ezt a levélsort Fodor András vallomáserejű soraival zárom.


Kedves Gyulám,

ahogy Te a tabi Öreg-hegyről, gyerekként én is távolból – Pusztaberényből és Lengyeltótiból áhítozva – szerettem meg a Balatont. A tőzeges, szittyós, kanálisos, hajdani Nagyberek fölött, szememet a két-gúla-közti-trapéz-hegyvonulat kék, lila alakzata bűvölte – odafele vitt a házunk előtt villogó sínpár is: Fonyódra.

A Balaton eleinte csak a nagy játszómedence volt. Anyám, hogy élete ötödik évtizedében ismét kisgyereke lett, nem röstellt velem nyarankint a nagy lubickolásokat ígérő vízpartra utazni. A még bazaltköves, homokos strandon, emlékszem, az anginból készült, egyik csücskén cérnaorsóval bedugaszolt, vászon úszópárnára, azon próbálgattam a hullámok megunhatatlan billegését.

Családom életében sorsszerűvé vált Fonyód mágneses húzóereje. Apám már a harmincas években gondolkodott az odaköltözésen, de félt, hogy méheinknek a teljes gyűjtőkörből csak 180 foknyi szárazföld jutna. Így hát tizennégy éves koromban lengyeltóti mézet vittem a Sándortelepre, a Hunyadi utcai házba, a választottamként már kilencéves korában kiszemelt kislányék hársfaárnyékos kertjébe. Véletlen volt, vagy törvényszerűség? Nővéremék is ebben az akkor még szép, füves Hunyadi utcában laktak.

Rajongtam gyerekkorom Fonyódjáért, kiismerhetetlenül sokrétűnek tartottam. A telep, a két hegy közti falu, a magas part régi villasora, az alsó-bélatelepi rész más-más társadalmi levegőt árasztott, mint ahogy más hangulata volt a hegyek alatti zsombékos lapálynak, a teniszpályák környékének, a halásztelepnek, a Vasas utcának, a cserfaerdős, hegyi ösvényeknek. Fantáziámnak nem319csak az imponált, hogy a török hódoltság idején Magyar Bálint várkapitány, a rézsői út mögött, hosszan védeni tudta még az egyetlen délparti erősséget, de arra is büszke voltam, hogy Fonyódnak legalább öt állomása van, s hogy miénk a legszebb móló, melynek szigonya éppen az általad kis Fuzsijámának nevezett Gulács csúcsa felé nyilall.

A Hunyadi utcát később – Az út című versemben – „sorsom tengelyé”-nek neveztem.

Valóban, a pajtásokkal való szenvedélyes azonosulások és választások közt ott váltam korán érő felnőtté. Láttam a Kert mozi minden előadását. Bejáratos lettem Gallé Cornélia, az irodalombarát patikusnő könyvtárába. Bár 1942-től tanítványod voltam, 1944-ben, a civil életben még ő kötött össze bennünket. Tőle kaptam kölcsönbe többek közt Kodolányi, Tamási, Giono, Tóth Árpád és Illyés Gyula könyveit. Nála láttam Dallos Sándort, később ott a színes ablakos verandán ismertem meg Egry Józsefet, Tatay Sándort. Tőle, Cornéliától hallottam, 1944-ben, hogy regényed jelenik meg a Magyar Élet Kiadónál. Te viszont ezekből a sorokból értesülhetsz arról, hogy ugyanekkor én is leveleztem már Püski Sándorral, rendeltem a kiadványaidból. Merthogy a fonyódi Reiser Antal (hajdan ugyancsak tanítványod a kaposi gimnáziumban, híres futballista, majd jogász) nem kis meglepetésemre, a népi írók szellemében – Németh László, Veres Péter, Kovács Imre, Kodály és Muharay Elemér tanításait közvetítve – szervezte a fonyódi ifjúságot. Az iskolában, majd június 8-án a Sirály Szálló éttermében, magunk építette színpadon egész estét betöltő műsort is adtunk. Szavaltam, játszottam, énekeltem, drámai jelenetet is írtam. (Kézirata elkallódott.)

Kevesen tudják, hogy a mindössze huszonöt évet élt 320Reiser Antal álma volt eredetileg a mára szépen megvalósult, természet kijelölte, fonyódi stadion.

Különben a háborús feszültségekkel teli, abszurd évszak mozzanatait villantom fel a Film, 1944 nyara című versemben.

1946-tól már tulajdonképpen költőtársnak tekintesz, de már nem tanítasz a gimnáziumban. Van úgy, hogy kerékpáron viszem hozzád új verseimet Fonyódra. Első megjelent írásom akkortájt a Sorsunkban, a fonyódi mólón viszontlátott Balatonról szól (Találkozás).

És bárha 1947-től budapestinek számítok, Fonyód mindinkább egzisztenciális jelentőségű lett számomra. Egyik és másik nővérem után 1968-ban anyám ugyancsak odaköltözött. Később a tóti temetőből apám, bátyám csontjai is egy helyre kerültek a Vár-hegy oldalában az övével és sógoroméval, Lukács Jánoséval, akit Te osztálytársadként, én melegszívű gyámolomként becsülhettem.

A Hunyadi utcában kiválasztott kislány feleségem lett. A félig ráörökített házat megvettem, rendbe hozattam. Pesti, nyűgös feladatoktól szökve, ott írtam (három hét alatt) Sztravinszkij-könyvemet, s a hatvanas évektől szinte valamennyi versemet. Így hát valóban „fonyódi költő” vagyok, már ameddig a körülmények engedik. Mert a hársfa ugyan egyre terebélyesebb a kertben, de körötte a piaci turizmus nyüzsgése és a városiasító igyekezet kellemetlenségei olykor már engem is menekülni kényszerítenek, mint korábban Téged. A kertben csak a parcellázandó házhely hasznát leső gyakorlati mohóság nemegyszer mondatta már a kapu előtt elmenőkkel: „Minek ez a dzsungel?” Lehet, nem alkalmazkodom eléggé a kor és hely prakticista szelleméhez, szeretném mégis ezt a 200 négyszögölet megérdemelni, megtartani Somogy földjéből. De bármi történne, abban igazad van, hogy mi 321ketten fonyódiak maradunk, s az eszméink szerinti Fonyódi Helikon létezik. Tanítvány-mivoltom immár negyvenedik évében, a régi hűséggel ölellek:

Fodor Bandi

Budapest, 1982. április 25.

322
Fodor Andrásról
Mikor ötvenéves lett

Nem esszét rögzítek, csak köszöntő szavakat mondok. Épp ezért, ha röviden is, de a lényegest keresem egy ötvenéves évfordulón, melyből, több mint harminc év munkája igen sokoldalú és gazdag termést hozott, és országosan is hasznos, teremtő indulatot sugárzott. Ez utóbbi, azt hiszem, költői műve mellett olyan szép és emberi vonása, amely egyéniségét kortársai közül kiemeli. Szokatlan és szép jelenséggé teszi egy szorító és egyre elidegenedőbb lelkű korban és világban.

Nem felejtem el diákkori, átizzott tanárköszöntőit. Az együtténeklés fényét az ifjú arcon. A barátságkereső és -tartó öröm tisztaságát, lett-légyen az osztálytársa, vagy Fülep Lajos, vagy hacsak egy költősüvölvény felé sugárzott. Ide kell sorolnom országos levelezéseinek segítő szenvedélyét is. Ide szervező készségét, és az Írószövetség költői szakosztályában a lírai zsengék istápolásától az első kötetes költők nem mindig hálás szerepű bemutatásáig. Mert bizony ez a már-már Kazinczy-szenvedélyű literátori szervezés és közösségi szenvedély mindig a saját mű építéséből tépett ki nagy időt.

De íme itt és most látjuk, hogy megérte mindez, mert az érzelmi gazdagság meg is gyorsítja, ki is szélesíti a lelket és a művet, és ezt bizonyítandó válogathatunk mi és válogathat irodalmi kritikánk lelkiismerete is, hogy nemcsak helyére, de megillető helyére tegye az ötvenéves évforduló alkalmából Fodor András életművét.

323

Igen, közvetlen a felszabadulás után jelentkező, tragikusan megritkult népi tehetségek nemzedékével indult. És ha akadályokkal küzdve is, de mégis szerencsésen líránk és lírája javára. Ugyanis amit teremtett, nem a már Erdélyi-, Sinka-, Gulyás Pál, Illyés-műben felmutatott világot és történelmi hangot színezte és bővítette ki és tovább, de egy József Attila-i kerülővel, egy mai európai töltésű, személyiségteremtő, és épp e folyamat által fejlesztett gondolati lírát teremtett. És ráadásul szinte a látványostól tartózkodót… De már-már a divat ellen… Ugyanakkor mégis minden ízében épp egyszerűségében mélyet és tág horizontút. Kiművelt, edzett, szellemi-lelki tornában kipróbált és fölépített költészetet vallhat magáénak.

Költői kíváncsiságát utazásai és műfordításai bizonyítják. És szellemiségének rajzában külön ki kell emelni az eszmei és emberi kapcsolataiban is a hűséget és a lelkiismeretességet, amely minden mű teremtésének és az emberfaragásnak is leglényege.

És vajon, aki így készült és készül, és ilyen körültekintéssel és szívvel alkot, arról mint esszéíróról, kritikusról és szerkesztőről is megfeledkezhetünk-e? – Külön értékelő dolgozatot kívánó fejezet lenne, de maradjunk csak költészeténél. Ahogy említettem, már a kezdésnél is olyan stílus- és tartalmi jegyekkel indult, amelyek megkülönböztették a Juhász-, Nagy László-, Simon István- és Kormos István-nemzedék hangjától. Itt mindjárt szögezzük is le – ha divatos is az ellenkezőjét vallani –, hogy végül is minden művészi alkotás leglényege az ilyen egyéni hang. Hiszen napjainkban az egyik oldalon líránk mesterséges elszürkítésének kísérlete sem más, mint groteszkül, éppen e szürkeséggel, az új, a szín- és az egyéniségnek nem is kiáltása, de ordítása.

És Fodor Andrásnak mindez természetesen, minden 324erőltetettség nélkül sikerült. Egyúttal úgy is, hogy a másik vonalon meg az annyira divatossá lett szín- és hangerősítő versenyben az ő költészete az egyszerűnek és egyszerűségnek, a mindennapinak mégse szürkített, se díszített, de világos versépítésű elmondója lett. És lehet-e ennél nehezebb lírai és társadalmilag pedig emberibb feladat?… Mert végül is egyszerű-e a mindennap és benne a hétköznap embere és lelkivilága?… A szerelem és szeretet?… A hűség, anyaság, család?… És a barátság, napjaink egymást messze taszító kor- és kórtünetében?… – Hogy néha nagyon is a magánélet hangján szólna?… – Egy válogatás kis szorításával éles és tiszta sorok ragyognak tovább e témáiból is. A Parainézis új erkölcsi és Berzsenyi mába fénylő elvei ezek, de mai versfogalmazással… És folytassam-e Fodor András lírájának vonásait: a fegyelmet, a pontosságot, a mindennapi és épp ezért emberi közvetlenséget. És a kép és értelem szép arányaival mélyülő világosságát? Találóan írja magáról: „Emberi arcát hordod az éber pillanatnak”… És így folytatja:

Nem bujhatsz el a dolgok árnya közt,
Valahol ott belül örökké ég a lámpa…

Nagy divat a közösségről beszélni, de tisztasággal és lelkiismeretet ébresztőn megírva ritka az ilyen vers. És mert ő e stílusnak és embertípusnak megszólaltatója, talán épp ma ezért nem olyan divatos költő?… Ő, akinek „az élők gondja ismerős”, és aki azt is tudja, hogy „körükben meg nem fagyhatom soha”… – Vagy csak rímbe szedett moralizálás lenne ez? – Nem!… Feszes vonalú, gondolati líra ez. És látásgazdag is! Csak annyira környezetünkből és civilizációnkból vett a képanyaga is, hogy szinte belebotlunk élmény- és tárgyi világába.

325

Egyben napjaink személyiségalakító hatását és közérzetét fogó líra is az övé… Ugyanakkor, egy ilyen igen nyílt, költői én belső alakulásának őszinte rajza is. És ebben is új és különböző nemzedékétől. De e stílusában is, mégis milyen magyar költői hagyományt idéző mondattal világítja meg ezt az éber lelkiállapotot:

Látás, egyetlen tengelye a létnek,
te vagy aki a titkok káoszát is
pályákra fordítod.

Tömören szép verseit olvashatjuk ennek a megkülönböztető hangnak a Józan reggel-kötet versei óta. De miért nem szavalják ezeket a verseket, és szépségeire miért nem világít rá kritikánk? Ha nem divat ezt a stílust és a gondolati versnek ezt a típusát tudatosítani, idézek akkor én néhány sort, hogy bizonyítsam, miről is beszélek. Csak sorokat, bár a Keserves című verset mint klasszikus példát, az egészet közölni kellene.

A mondhatatlan veszteség
mellembe vágja forró szigonyát,
esett szárnyakkal hull körém
százezer elrontott világ.
Száraz karokkal zörög a sötétség,
szélmarta fákon nyikorog a csönd,
Ez hát a részem, hogy pusztításkor
Arcomba vágja roncsait a föld?
Ne várj csodára epedő reménység,
áltat a sors és hazudik az ég.
Azért vagyok, mert el tudom viselni
nyomorúságom csömörét.
326

A mában gyökerezik ez a líra. Korunk szorongásában és a lelkek távolodásának útvesztőiben, az emberségnek és költészetnek is a célját és értelmét kereső líra. Utat itthon és idegenben is a magyar költő köré sűrülő „százszínű világban”, „a kirekedtek kalodamagányából”. A „süket pokol és mennynek írt zene” szárnya viszi utazásain.

Lelki kalandok és tanulságok és emberi kapcsolatok szélesítése ragadja. „A szellem bűvölő hatalma… az igazi szabadság… a lebegő szépség, a tiszta áhítat” kísért e verseiből.

A mesterségesen üresre söpört filozófiájú, vagy a nagyon is spanyol-barokkos, „sokat mondó” versek divatjában Fodor András mindig a természetesen gazdag világ és emberi viszonylatok természetes hangra kényszerítésével mond sokat. Az életmegértés és „a fölriadt őszinteség” hangja az övé. És megint épp ezeknek idézésével ott tartok, hogy velük, a jelentőset alkotott nemzedékében költészetének e jegyeivel nemcsak hogy bizonyítsam nemzedékének horizontját, hanem, hogy idézésével benne külön az ő helyét is megjelöljem. Mert jelentős ez a „fekete tüskekoszorú árnyán szorongó” emberi „hazatalálást” kutató, az „ellopott jövőt kereső” és remélő líra.

Ezek után kérdezzem, hogy közösségi-e? Íme csak két sor világos felelete a nagy és divatos kérdésre:

Elhordom én a köznapok igáját,
Veletek élek: testvér sokaság…
Osztozkodom a gyengék örömében
alázat nélkül, fájdalmatlanul.
327

József Attila-tisztaságú, ám más stílusú és a divat előírása nélkül szabott, egyéni válasz ez. Egy etikai tartásából ki nem zökkentett életstílusé. És túl mindezeken elmondhatom, hogy századunk lírája amiben gazdag, azt ismeri. Tiszta egyszerűségét, bátran mondhatom, hogy hangszerelhetné színesebbre és hangosabbra is. Hiszen zenei érzéke már oly korán Bartókon és Sztravinszkijon nevelődött…

Jelleme és közösségi hite és tehetsége biztosíték az egyetemesre. Mindezt itt a régi iskola árnyékában mondom, mert tudom, hogy megmaradt ő tovább is a Babits típusú, örökké lelki izgalommal tanuló diáknak.

Olyannak, aki még a hálát sem szégyenli, azt, amely barátaihoz, költőtársaihoz és tanítóihoz, egyszóval a magyar irodalomhoz fűzi. Azért szóltam épp ma ezekről és így, mert Fodor András élete és költészete e napon jelentős fordulóhoz ért. Ebből az alkalomból köszöntöm, és kívánom, hogy a szülőföld adjon erőt továbbra is neki, hogy amit eddig időtálló alapokra épített, méltóképpen be is fejezhesse azt.

328
Emlékek választása
Bertók László verskötetéről

Bertók nem tartozik a bőkezű költők közé. Most is, a „negyvenedik év holdudvarában”, öt év terméséből ebben az Emlékek választása című, második önálló verskötetében nem egy terjedelmes, de önfegyelemmel annál tisztább válogatású versgyűjteménnyel lepi meg olvasóit. A szó szoros értelmében meglepi, mert így együtt, szorosra fogva, a kötet alig hatvan verse kitűnő példa arra, hogyan válik valaki a tehetség és a mesterség szigorú gyakorlásával és mestereinek hangjától fokozatosan megszabadulva, önálló hangú, igaz és jelentős költővé.

Erre az egyénit jelentő hangkeresésre és néha kézenfekvő lírai kísérletezésre végig kitűnő, poétikailag érdekes példákkal szolgál a kötete. Már-már szellem és versfejlődés kutatására is alkalmas. Különösen az első, a Vízszintesen-ciklusról mondhatjuk ezt el. A választékosan keresett és megtalált jelzők változatáról, a sokszor erőltetett képek tisztulásáról beszélek. Az elhallható-elrejtő stílusról, a versszerkezet és szerkesztés válogatott módjáról. E verstípusoknak az első fejezetbe sorozása viszi a kötet szép ívét tovább. A bizonytalan így lesz szemünk előtt és fülünkben is Bertók hangja. Csak a költő által egyedül értett hallucinációkból – egyszóval egy belterjes lombikstílus helyett –, életélményből áttételesen is a közösségről és a közösséghez szóló, lírai hang. Egyre tartalmat fogóbb és nem titkot sejtető. Gondolat igényű.

És milyen tiszta világ. Úgy is mondhatnám, mekkora 329fegyelemmel, elmélyedéssel választott és épített. A valóságból és az idők tanulságaiból rakott, és ahogy mondja „gyerekkorom példát adó felnőttjeinek tisztaságára törekedve”. Így sűríti:

Madárláb-könnyű ember lépdel
történelmemben, lecsapolatlan
Hanságom lidércei közt,
kezében Veronika-kendő, arcom nyoma
holdvilágnál is fölismerhető.
Asszony vagy férfi? Anyám? Apám?
Behúzott szárnyú ifjúságuk
mégis röpülő mégis-angyala
gyerekkorom vártemplomából?

E vers után legtöbbet kóstoltat meg gyerekkorának élményvilágából a Levél egy pályatárshoz című már-már összevont, vallomásszerű versében. De a Zöld pajzs alatt-ciklusának többi tíz versében is erről beszél, és ez a nála somogyi, paraszti, széteső, magyar világ, melyről Illyés írt, és amelynek versalaphangját Erdélyi ütötte meg, Bertóknál se hangjával, se formai hatásával még csak nem is érinti költőnk líráját. Itt-ott inkább sinkai mélység tárul elő verseiből. Leginkább a sejtelmesen szaggatott, mesterségesen dramatizált sorokból, vagy úgy is mondhatom, ezek közül a ma divatos, érzés- és értelemelhallgató szakaszok közül. – Hogy sinkai? – Igen, és ez is csak javára szól, hiszen bárhogy is forgassuk, ma már Sinka művének teljességét látva, líránkban ő a magyar García Lorca… De Gulyás Pált is megemlíthetnénk. A „búzatáblát érintő délutánból” ilyen sorok hajlanak elénk:

330
Olvad a csontok kormozott hava
hajt nyelvet zöld kerekeket
őzek szemébe csapódó ágat
béklyózott gépeket
hajtja a mese nélküli mesét
Prokrusztész újabb szerkezetét
ellenem? értem? itt vagyok
állok felettük zöld pajzs alatt

Így jutott el aztán a Profán vallomás című verséhez, vagy a Megváltó zene szép indításához, a Könyörgés méltó keresztért Kondor Béla emlékének ajánlott verseihez, melyek a feladatmeglelés és -vállalás, a sorshoz és a velünk hozott jóhoz való – mely jó hordozza a szépet is! – ragaszkodás hangjait sűrítik.

Engem a hiány égbe röptet
ők a nagy szárnnyal söprögetnek
méricskélik szégyenem hosszát
gerincük hozzá igazítják
Pilátushoz mérik az embert
jaj Atyám adj méltó keresztet!

Itt kell megemlíteni még a Hátsó udvar, a Ne törjétek szét és a Nem értette című verseit, melyek az említett Bertók-hang legszebb darabjai. Például a Talpig fehérben című versből a somogyi fehér gyász szigorú tisztasága fénylik. Úgy gondolom, hogy ez a ma nyugaton gyakorolt és egyre inkább nálunk is átvett és utánérzett, száraz, világos, szinte mesterkélten szikár prózavers és ez az olykor felsoroló jellegű versstílus is még inkább hozzájárult ahhoz a különbséghez, amely a fent említett népi költészetünk hangjától nemcsak elválasztja, de talán majd meg is újítja líránknak ezt a hanyatló, szép ágát.

331

Bertók lírájában már egy kísérleten túljutott, olyan lírai „képíró”-rögzítésnek lehetünk tanúi, amely szinte mindig a külső mögé néz. Egy családi fotográfiát szemlélve le is írja ezt a folyamatot. Így aztán mondanivalójával és beleérzésével a „haptákban, hetykén, ijedten, / képíró ur kedvére, kiveszőben, / mindig a más csapdáiban / állok” történetében kutat. Az értelem lámpájánál, látszatra elnyomva az érzelmeket tisztul ki ez a hang és tartalom. Így lesz makacs-keménnyé ez a stílus. Maga is csapdától tartva, sohasem bűvészkedő, de mindig valamit, legtöbbször lényegeset mondó és sohasem a poétikai szabályok között elködlő. Úgy lesz Bertók lírai képíró, hogy tudja, feszes fényképei mögött időben, történelemben, cselekedetben és életben is mi volt és mi van. Ebben ehhez illeszti és ebből emeli ki új képekkel, néha nehezen áttehető hangulatokkal versmagát.

Szaporodnak az öregasszonyok,
hanyatt-falum kő-ujjai,
mint pisztoly csöve halántékomon,
mint a kipusztult állatok.
Anyám elküldte teste darabját
mintául a földnek, apám
mozdulatából kiáll a penge,
élén: elárult gyerekkorom.

Íme ez az említett kavics-tiszta kopogású beszéd. A sok alkalommal erősen kereső, de mindig az igazat és felelősséget kimondó. Egy szikár pátosz, így is mondhatnám. Az Egy fényképre című verse az, amely költészetének és kötetének mintadarabja, szinte ars poeticája:

332
Tetten érni a folyamatot,
mikor színén a lényeg átsajog,
látni, láttatni, hogy élet, halál
egy pillanat szarvhegyén dől vagy áll,
hogy a világ teljesebb, mint amit
szemünk jelez, képzeletünk vetít,
kívülről, mégis benne! emberi
korlátainkat szétfeszíteni –
ragyogja, ami ki sem mondható,
árnyék és fény keresztjén a való.

Azt hiszem, minden jó és szép versnek ilyen tömören kell kimondani a gondolatot, amelyet emberileg és költőileg fölfedeztünk és tisztáztunk. „Nem könyvből merített ihletek, / uborkafa árnyékos páholyából” szólni, de messze minden mesterkéltségtől, a „fénykéve-fal” ragyogásában. Ahol a gondolat és a vers már tett. Azaz a költői teremtés és mű szinte már összepréselt tömböt jelent. Nehéz feladat. E harcból a kötet sok példával szolgál. Csakhogynem érdemes lenne végig elemezni e fejlődést, mely jól tudja, hogy a mindenáron újszerű fogalmazás még nem új, csak egyszerűen nehezen érthető. Bertók pedig mindig és könyvének legjobb darabjai is bizonyítják, hogy nem az újszerűt, de az újat kereső. Persze a különös és erőltetett jelzők, mint például „meredek öngyilkosokkal”, és az erőltetett fogalmazások, például „foncsorozott pórusaid közén is látszom”; vagy az „elázott lelkünk morajlik”, a gondolatot és a mondanivalót nem teszik biztosabbá. A talányosra kihegyezett versbefejezések, a sejtetések érdekessé tehetik a verset, de csak a fölvetett és megérzett lényegtől való eltávolodást bizonyítják. Sokszor pedig jól ismert modorosságot. A divatos és kéznél levő hatásoktól szinte világosan kimutatható az út az egyéni hangig. Itt is a bizonyíték, e 333könyv, hogy Bertóknak van bőven lelki és tárgyi és erkölcsi tartaléka. Egyéni, saját útján költői tájékozottsága is nagy segítségére van. És továbbra is épp ez segítheti, hogy a becsúszó hatásokat egyre biztosabban szerelje le. Az egész kötet vonala és az ismertetésem elején felsorolt telitalálat-versei is bizonyítják, hogy túljutott már a nyakatekerten, a divatosan összetetten, mert világos, hogy a szép egyiket sem kívánja. Csak azt, hogy felismerjék és kimondják, oly egyszerűen és világosan, ahogy lényege fénylik.

334
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]