Takáts Gyula Emlékek életrajza 2002 1-152
Takáts Gyula
Emlékek életrajza
Emlékek életrajza
Esszék, visszaemlékezések
1

A kötet anyagát az 1990–2001 között folyóiratokban megjelent esszéimből, visszaemlékezéseimből válogattam.

T. Gy.

2
A vízmenti hét dombról
3
Így kezdeném, ha önéletrajzot írnék
Kaposvári jegyzetek

Meddig is nyúlhat vissza az emlékezetünk? Nyolcvanadik évem határán ezen mind többször eltűnődöm, idézgetve az időt és próbálgatva emlékezetem szárnyait. Mit is hozhat föl az egyéni és a tárgyi világból, mert ez a kettő, ahogy tűnődöm, mind szorosabban kapcsolódik visszasejtéseim ködös tájaiban.

Ebből a libegő világból egy szó kísért oly tisztán, mintha most mondanám, hogy „cezulát”, azaz „ceruzát, ceruzát!” Mikor is volt? Édesanyám szerint háromévesen. És hogy miért ez a szó ugrik elő? Talán azért, mert ehhez a szóhoz tudat alatt az tapad a kísérteties távolból, hogy vele, e tárgy segítségével, az első szavai mögött, a még írástudatlan valami olyan máshoz jutott, amivel szavak nélkül is gazdagabban szólhatott. Igen, mert így a falra, padlóra, nyomtatott betűk lapjaira magáról valami ént mázolt, rajzolt, kaparhatott a világba.

E jeleken, mert rajznak aligha voltak mondhatók ezek az ábrák – megvannak, mert apám sokat összeszedett –, a szemmel meglopott világ lett jelen, mégpedig általam, a szobában, konyhában, könyveken és padlón. Ez a látó, ábrázoló ösztön azóta is kísér és kísért. És ma sem válogatom, hogy mire „örökítem” a valót és az évet, amely azóta sem akar olyan lenni és azt másolni, amilyen a világ, bár mindig erősen figyeltem rá.

Így lehettem „azzal” a házzal is. Zsolt nagybátyám, akitől tízéves koromban az első olajfestékkészletet kaptam, hogy szórakoztasson, egy irkába rajzolgatni kezdte Iszák-dombi házunkat. Minden részletét pontosan. Csak azért mondhatom, hogy pontosan, mert nézte a házat, és 4húzta a ceruzát ablakról ajtóra, kéményre, közben mesélt is róluk a rajzhoz, mondván: – Ez és ilyen a ház. Amint később mondta, akkor én elvettem tőle a ceruzát, és egyre csak azt hadartam: „nem, nem, nem”, miközben házunkra rá se néztem, odarajzoltam azt a Házat, az enyémet, amely semmiben nem hasonlított sem a nagybátyáméhoz, sem ahhoz, amelynek udvarán ültünk. E rajzolás örömére a hetvenöt-hetvenhat év távlatából ma is pontosan emlékszem. A látványra, ahogy ő húzta a vonalakat, és arra a nagyobb örömre, ahogy én teremtettem meg a házat, a Házamat.

Jól emlékszem a házunk színeire is. Szinte aprólékosan a virágszirmokra, a gyep, a szilvafa zöldjére, a bádogcsatornára, a házszám, a téglajárda árnyalataira. Ezt egy felejthetetlen kettős élmény préselte belém. Egyrészt az Eötvös utca 10. számú ház valósága, másrészt róla egy, a szemem előtt ott készülő, alakuló vízfestmény bűvölete. Azt a képet pedig ma az élmény és emlék, valamint az idő hitelességének ellenőrzésére elő is vettem. A remekbe készült rámázott akvarell bal sarkában ez áll: VIII. 28. 1914. Kaposvár, Takách Béla. Tehát alig négyéves voltam, amikor ezt láttam.

A festő neve lexikonainkban nem szerepel. Takách Béla akkor házunkban, nálunk lakott. Angliából jött haza, mert katonai behívót kapott. Angol felesége is vele jött. Mint tüzértiszt harcolta végig a „tiszta játék” parancsával az első világháborút, aztán újra visszatértek Angliába. Csak ez a kép maradt utánuk.

Ezek az általa festett színek és az az ihlető és a képen a mesterség minden tudásával rögzített valóság gyermekvilágom élményei között ma is emlékeim legősibb darabjai közé tartoznak.

Akárcsak a pávák, amelyek ott rikácsoltak és tündököltek kertünk kerítései mögött. Egy agglegény százados magányosan élt abban a házban. Apámhoz meleg barátság fűzte Biringer bácsit. Kertjében egy piros kőből rakott 5pávaház tetején állt eozinzöld és kék ernyős legyezőjével az a kitárt farkú madár, olyan ihletéssel, hogy a minap is kezembe adta a tollat, hogy e sorokon túl egy rajzzal is emlékezzek rá.

És ott sorakoznak százával a színes ólomkatonák is abban a házban. Nem karácsonyfa alatt, de egy szobát elfoglaló, erdőkkel, dombokkal borított színes asztalon. Ma már tudom, egy játékos kedvű, különc katona haditervei szerint vonultak a terepasztalon ámulatomra azok a színes ólomkatonák. Néha láthattam csak őket. Amikor édesapámért átküldött édesanyám, hogy jöjjön már haza vacsorázni. Sokszor Biringer bácsi is vele jött…

És jött 1914-gyel az ólomkatonák helyett az első világháború. Valahogy így. Édesanyám kezét fogom az utcán. Nagyon félek, mert igen sok az ember. Sok a zászló, nagy az éljenzés, ordítozás. – Menjünk innen… menjünk – kérlelem anyámat. Ma is hallom a hangomat. Ez a rettegés a templomi tömegben is mindig erőt vett rajtam. Ráadásul a tömjénfüst hányingert okozott, miközben egyre csak ezt hajtogattam ott is: – Nem szeretem a prosecciót. Menjünk ki, menjünk! – Ki kellett vezetni. Tömegiszonyom volt, ma már tudom. Emlékezésem ködéből mindez ma is kísért, és templomi miséket, donnervárosi gyászzenés, díszsortüzes katonatemetéseket idéz.

De ott van a Marci is, a kakas!… És ott repülnek a ludak… Ezt az óriás, méreteimhez képest hatalmas kakast nagybátyám, délutáni szórakozására, valóságos viadalkakassá képezte ki. Nemcsak háremére, de házunkra is jobban vigyázott a kakas, mint bármelyik házőrző eb. Mint a sas repült az ismeretlen érkezőre, vágta és sarkantyúzta. A postásnak egy rövid ostor volt kitéve. Azzal csapta, amíg bejött, de mi öcsémmel a kezünkből etettük a Marcit.

Nagybátyám is, akárcsak Biringer bácsi, egy kicsit a különcök közé tartozott. Nemcsak rajzolt nekem, de okarínázott is, és délutánonként anyám lúdfalkáját röp6tette. Az Eötvös utca az Iszákon, a Kapos völgye fölött magasan remek startolóhely volt a ludaknak. Nagybátyám előttük futott, utána a ludak, aztán felrepültek. Anyám kétségbeesetten, én boldogan néztem a kitárt szárnyú madarakat a Kapos völgye fölött. Voltak, amelyek a nagytemplom előtti piactéren kötöttek ki. Az olvasás-írás előtti első három-négy évem emlékeiből ez a kakas néha-néha hetykén ma is elémbe áll, és olykor mintha meg is kérdezné valahogy így: – És te mit csináltál akkor és azóta is? – Mikor is? – kérdezek vissza erre az immáron nyolcvan évre, amely fölött ott látom repülni a fehér ludakat. És egyre spekulálok mindezen azóta is, mint akkor. Mert igen magamba vonuló voltam, akkor is, amikor az első ceruzát kértem, és a házunk és a házak helyett azt a Házat, a magam házát rajzoltam papírra.

Anyám sokszor aggódó kérdésére, hogy „mit csinálsz, kicsi fiam?” – én a pávarikácsolás és az első katonatemetések sortüzei idején röviden mindig így válaszoltam: „Spekulálok, azaz spekulálok”… – Ezt édesanyám sokszor idézgette. Hogy mit jelentett ez akkor, és kitől tanultam a szót, talán az első négy évem előtti tudatalattit kellene megidézni. Azt a ködben kísértőt, amelyre apám bevonulásával már nemcsak képletesen, de mint az ezredév és a 44-es ezred gyerekére is a bécsi, prágai különös utazások és a reichenbergi két év emlékködei rakódtak.

Az írástudatlanság, a csak a látás és az érzések évei ezek – a császári és királyi világ összeomlásával – egészen a betűvetés tanulásáig. Azaz a tabi körtefáig, amely alatt apám idő előtt tanította meg velem a szépírást. És azóta is spekulálhatok rajta: a magam vagy a mások hasznára tette ezt? – Az a körtefa már eltűnt, de a füzetemet első rajzaimmal együtt eltette apám… Én csak egyszer-kétszer néztem meg azóta is őket, de mindig érzem a perceket és a vonalakat is, ahogy születtek…

Kísértenek, mint az a színházi este is. Ott ülök az első sorok egyikében. Apám és anyám között. Ahogy fölmegy a 7függöny, kit látok ott a színpadon? Biringer bácsit. Bíbor fényben ül valami világos-arany talárban egy heverőn. Hosszú szárú pipát szív. Eldől a zöld heverőn, és fölötte, hogy honnan, honnan sem, egy sárga köpenyes valaki, olyan kínaiféle lebeg. Nekem integet, vagy kinek? A néma, várakozó csendben egyetlen hang, csak hívogató mozdulatok. És nem félek tőlük. Csend… Csend… Aztán Biringer bácsi fölkel, és különös mozdulatokkal egy óriás, reflektorral megvilágított festőállvány elé áll. Behunyt szemmel óriás színeket rak föl. Mit ábrázolt a kép, azóta sem tudom, de az a némaság egyre kísért ma is gyermekemlékeim világából. Ott lebeg a kaposvári színház fölött ma is. Belehallgatok, ha arra járok. És az állomásra nézve mindig itt érzem azokat a hívogató mozdulatokat is. Ennek a műkedvelő estnek a pantomimjátéka – melynek szerzője és szereplője Iszák-dombi családi körünkhöz tartozott – bizonyos, hogy továbbra is ébresztője lett nemcsak képzeletemnek, de szellemi fejlődésemnek is.

8
Miből is lehet a líra?
Kaposvári jegyzetek
1.

Iszák-hegy… Itt tanultam járni. Tizennyolc évem fűződik valóságával és emlékeivel az Iszák-hegyhez. Az Eötvös utca 5. szám a házunk… Az egész város a lábunk alatt… Három félsoros utca keríti be a bokros, zöld dombtetőt. Címtáblákon írónevek: Mikszáth, Eötvös és Jókai… Nekem mindegyik még csak valamit jelző titok… Csak az ötös szám a fontos… Tudni kell, mert netán elveszek… Erre megtanítottak…

2.

Házunk előtt végig hársfasor. A másik sor, a dombszélen: akác. Minden ház előtt egy-egy saját pad… Este kiülünk. Tárogató szól néha a városháza erkélyéről. És a takarodó dallama minden este a kaszárnyából. Cseresnyés bácsi fújja. Este van, de látom. A hold fölött úszik a csillogó rézkürt…

3.

Az ötös számtól tíz perc a kislaki vagy a töröcskei erdő. Választhatunk. Öcsém markában a két név. Ráütünk, és máris kint vagyunk. Visszanézve látszik a Badacsony… Az úton szedret, kökényt eszünk… Kint tölgyek, bükkök és források, csorda és konda…

4.

Az Iszák-hegy oldalában sétálóutak és ródlipályák. Télen tarka a hegyoldal. Alattunk, ha a Kapos és a Ma9lom-árok befagy, keringő dallamára köröznek a párok a korcsolyapályán. Rippl-Rónai meg is rajzolta ezt… Egyszer láttam is rajzolni az útszélen…

5.

A Kapos, a folyó, tisztán csillog a zöld rétben az ötös számú ház alatt. Fürdő és horgászparadicsom a két kőhíd között. A sörgyár alatt, az összefolyásnál a piros szárnyú keszegtől, harcsától a pontyig mindenféle hal akad. Még kis süllő is. Az innenső parton az öreg Tóki, a klarinétos szundikál a fehér tollúszó fölött. A másik part nádjai között a bordélyház lányai meztelen napoznak. Őket lessük a compó helyett…

6.

Aligha voltam hétéves, már a 44-es ezred irodájával történt utazás, azaz Bécs, Prága és Reichenberg (…) évei után, amikor az első nagy halat megláttam a Kaposban. A Kallói malom zsilipje alatt legyezett a hűs nyári folyóban. Szép volt a malomkerék alatt, akár egy sejtett, de csak később leírt költemény. Azóta se fogtam olyan szép nagy halat a Kaposban. A malom, a víz, a fűzfák és a liszt illata kísért…

7.

A városba két hídon is átszaladhattunk. Reggel hattól fél nyolcig legtöbbször horgásztam. Akkor ütött a nagytemplom órája, és nyolckor csöngettek latinra a gimnáziumban. Halakat láttam sokáig ott is, vagy osztálytársaimat rajzoltam…

10
8.

Föl az Irányi Dániel utcán nyolc évig vittem a könyveket a Somssich Gimnáziumba. Naponta mentem el Nyúl Gábor zenetanár oszlopos háza előtt. Magasan, anyai dédapám emeleti teraszáról két szobor nézett le rám: Ceres és Apolló. Az egyik megvan. A másik, a nincs, mintha azóta is szólítgatna… Apolló szavakat mond a semmiből.

9.

És a zene?… Nem is a kották… Maga az élő dallam ma is kísér… Az Eötvös utcai cseresznyefa, az az utcai hárs és a kerti filagória és a középső nagy szoba zongorája együtt… Ők adták, hallatták, és néhány sor versem is viszi talán tovább. Úgy, ahogy Béla keresztapám a hátaslovát az utcai hárshoz kötötte, Zsolt nagybátyám pedig átugrotta a terített asztalt, és apám, ahogy álla alá tette a hegedűt. Zongora, okarína, fuvola és hegedű együtt mondják ma is az Iszák peremén… Mondják tovább ma is azt…

10.

És három gép és három pilóta szállt le a háború végén a Honvéd kaszárnya mögött a virágos pálya helyén. Egy másik harsogó, géppuskás trió. Olyan recsegtető széllel forogtak az égen, hogy majd kitépték kezünkből cseresznyefánk gyümölcsös ágait… Eltűntek az égről azok a bátor írások, amelyeket átlőtt szárnyuk írt a tornyaink fölé? A pilóták sorba, egymás után, akárcsak eszményképeink, a sárba zuhantak, de azok a betűk?… Három torony és három toronyóra. N. órásmester fia volt a legjobb barátom. Számtani és nyelvtani zseni. Párban, mi ketten húztuk fel Kaposvár fölé az időt. Az órákat. Igen, így is, úgy is az órák súlyait. Néha, hogy vidámabb legyen a templom11ban is az élet, összeforgattuk a nagyhangú kántorok és a jámbor polgárok zsoltárszámait a kóruson… Megtanultuk, hogyan lehet a tornyok magasából lenézni a gőgöt és a hivatalt… Iskolán kívül tanultuk ezt…

11.

Csupa aranyszínű kárász a berek. Mármint a Szokola. Nyári bácsi emelgeti hosszú rúdon a hálójába. És a várról, a törökről meg a polgármesterről beszél, hogy többet pusztított, mint a janicsárok, mert azok legalább romot hagytak. Régi szokás? De ő?… És körülöttünk édes mentaillata van a mocsári rétnek az Eötvös utca 5. szám alatt. Egy jégmadarat is látok, ahogy a vízre csap… De hova is viszi a zsákmányt? Hol lehet a fészke?… És hol az a vár?… És merre sétál? Együtt Nyári bácsival talán a polgármester is…

12.

És nekem is hová a szabadság? Mint másodikos gimnazista háromszáztizennégy igazolt órát, három és fél hónapot mulasztottam a második félévben, 1923-ban. Mellhártyagyulladás háromszor egymás után… Kegyetlen bilincs az ágy… A matematika, a tanított nyelvek alapjait sorra elvesztettem. Ezután négy évig grammatikai, számtani logikai légüres térben mozogtam évről évre. Fiáker vitt a második B osztály vizsgáira, hogy el ne veszítsem az évet. Bérhintóból léptem át a harmadik B osztályba…

13.

És akkor az életvágy az ágyból szélesebbre emelte bennem a világot. Talán fényesebbre, érdekesebbre és gazdagabbra is…

Az anyagot, a szépet!

12

Ha lélegzetemet leste éjjelente anyám, egyre csak biztattam, hogy nem haltam meg, és nem is halok meg. A semmiből a képzelet, a betű és a szép emelt újra a város téglái és a vizek, erdők fényei közé és fölé… Az ágyam köré zsúfolt könyvek, képek és a másodszor is világra hozó szeretet emelt… Mintha ez vinne a második B osztálytól ma is. Pedig a neve csak egy gránitról néz reám.

14.

Kezdő gyermeki éveim ezek. Kaposvári tárgyi, táji és a tőlük és köztük tanult és a nyelvükkel szólító világ. Szavuk, bár szótára gazdag, de hanghoz, betűkhöz alig kötött, és mégis és egyre csak diktál. A megtörtént, a volt létező üzen és talán tanít, hogy miből is lehet, ha majd vagy már elveszett is.

Így vagyok a márványon azzal a névvel is, hogy K. Constancia. Azaz a Stanci néni. Anyám nagynénje, aki szebb születési évet nem is választhatott volna. Ez áll a kövön: 1848. És a kő üzen, történetével, mint nekem itt ez a föld, amelyben pihen. Mert ő ehhez a világhoz ma is hozzátartozik.

15.

Stancika csak akkora volt, mindig röpködött a városban, mint egy kalicka nélküli madár. Híres volt arról, hogy nem ismerte a pénzt. Kisasszony volt, se férj, se család nem kötötte. Üzletbe se járt. Csak vendégségbe. Hol ebédre, hol vacsorára, uzsonnára. Nyáron fürdőkre. Pöstyént, Trencsénteplicet, Herkulesfürdőt kedvelte, mert ott divat volt a gyaloghintó, mint a kínaiaknál. Alig negyven kiló volt. Könnyű volt Stancikát vinni. Pénz helyett mindig ékszerrel fizetett. Gyűrű, gyöngy, lánc, karkötő, tű, bross és fülbevaló mindig kéznél volt nála. Leebédelte, lefürödte, és mindig tudta, mikor vegye le az ékszert, és kinek adja. 13Később a bútorokra, képeire és szőnyegjeire került a sor. Én is láttam nem egy előkelő kaposinál a falon ezekből a képekből. Itt egy ulánustiszt, ott egy püspök, amott a kékfestő őse fogadott. Persze már akkor úgy mondták, az övék. És egyszer csak mint diákot, így szólított meg az Iszákon nálunk uzsonnára várva Stanci néni: – Nem faragnál nekem egy főzőkanalat? Hársfám van, de a kanalat elvitte valaki.

Így került hozzánk eltartásra Stanci néni, akinek kezét Rippl is megkérte. Ilyen történet üzen a Zárda utcából. Lírájának színe és helye mondatokat indít a mába, mert Kisfaludy Atalával szomszéd volt K. Constancia háza, szemben pedig a másik soron született Vaszary és Rippl-Rónai.

16.

Mindenki tudta az Iszákon, hogy mániám a ceruza és a festés. Zsolt bátyám híres kártyás volt. Az ő lapjaiknak világított a Casinóban a lámpa. 1924 táján így szólt: – Ha jól jár a lap, karácsonyra olyan olajkészletet kapsz, amilyent a tanár úr se látott.

R. Lajos volt a tanár úr, aki abban az időben az Eötvös utcából sokszor festette a város látképét. Ma is ott állok a vászna előtt, ahol egykor megláttam, milyen hatalom lehet egyetlen ecsetvonás. Az az előttem fölhúzott piros, amely egyetlen pillanattal nemcsak a Turul Szálloda kupoláját, de az alatta együtt kávézó társaságot és magát a kaposi Fő utcát is odavarázsolta elém azon a fölfeszített vásznon…

17.

És a kártya lapjáról a négy király, vadonatújan, Pestről odaállította R. Lajos tanárom festőállványa mellé az enyémet is. Ott illatozott a padon a sok tubus, és alattuk a 14Géza és a Sétatér utca, a homokbánya sárga fala és a Jeli-dombon a zöld bádogkupola. A donneri világ előttem, hogy lássam, de úgy, ahogy valaki parancsolja a szívnek és a formáknak, hogy kép legyen és ne rossz fénykép szemem előtt, ujjam hegyén a világ. Az utcák, a háztetők, az udvarok, mert beleláttam az ecsetemmel a dombról oda, és az állványomon a színeknek mintha visszaszóltak volna az emberek.

18.

Mintha ma is… Talán ebben a líra, és ettől kép vagy vers a való, melyből emlékek életrajza kísért…

15
Rajztáblán írok

Gyerekkorom óta máig rajztáblán írok. Mindig is hittem, hogy köztem és a természet és a tárgyak között nemcsak kézzelfogható, de szellemi, animisztikus kapcsolat is van. És azt is, hogy a természet világának és életünk teremtett dolgainak, tárgyainak nyelve van. Ez a kísértő tudat és vágy és indulat kényszerít a líra mellett vagy vele együtt a rajzolásra.

Valami érzékeny tudásnak sejtése biztat. Annak a rögzítésnek reménye, hogy keressek és valljak a világ, azaz a Rejtett Egész és a magunk természetének titkairól is, mert ennek a Rejtett Egésznek a szeme és a nyelve is mi vagyunk. Így aztán, ha a versről vagy a versekből épülő költészetről beszélek, akkor ezek a szavak a versekbe épült képekről és rajzokról is vallanak.

Rajz és vers, ha már megtestesült, akkor arról a jelenésről, világkeresésről és üdvözletről is jelez, amellyel környezetünk és tárgyaink, egyszóval a valóság szavát és lényegét kutatja. Helyettük szóljál volt egyik verseskötetem címe, mert kép és vers nálam helyettük szól. Így világot teremtenek a világban, amelynek szerves valónkkal és ráérző, kereső szellemünkkel mi is részei vagyunk. Így vallanak és vallunk az Egészről, amelyben és amellyel együtt hajózunk, és amely szólít minket. Hamvas Bélával sokszor beszéltünk erről. Ő ezt a világba bele- és ráérző állapotot, ezt a teremtő közvetlenséget Egry képeiről és Se ég se föld kötetemről írva „múzsai lét”-nek nevezte.

Ez az érzés tette értelmessé és széppé az életemet és úgy vélem, ez viszi ma is az életemet az útján… Ez a múzsai világkapcsolat… Ez a beszédes viszony az égitestekkel, a tóval és öbleivel, hegyi rengetegeivel, történelmével és szőlőivel. Úgy mondom ki Pannónia és Drangalag nevét, mintha Argolisz vagy Attika nevét mondanám. Így ez a világ bennem egyszerre kozmikus, európai és magyar is. Soha nem is lehet más, hiszen ebben a mediter16rán világban élek. Ez a környezet mozgatja nyelvem és ceruzám. És hiszem, hogy másokat is ihlet és szólít…

Mindent ez a kettősségében is egy világ ad nekem versben és verseim között színes kréta- és tollrajzaimban is, melyek kiegészítik egymást. A világ ilyen megjelenési formákat ad számomra.

Persze a tökéletes kiteljesedése ennek a létnek versen, rajzon túl maga az az eszményi, múzsai érzés és „érzékeny tudás” lenne, amely úgy teremt, mint a természet. Fehér leveleken érezhető, olvasható, látható valóságokat. Hamvas Béla idézett írása szerint ez lenne a világmegismerés „titka és varázsa”. Ez a „poetikus temperamentum”…

És én ilyenképpen igyekeztem volna élni?… Nem hiszem, mert gyermekkorom óta rajzaimmal és képeimmel csak ösztönösen jegyzeteltem a világról. Iskolamesterek nélkül, belső indításra a világ arcát, szavát és vonásait így rögzítettem és színeztem, s mert belső parancsra, így ez napló olajjal, vízfestékkel és tollal, úgy érzem, csak az enyém volt. Úgyannyira, hogy szemlélőinek első kérdése mindig ilyen volt: – De mi ez, és hol ez a Drangalag? – Azt hiszem, azért, mert a formás világ mögöttit már igen korán sejtettem, de belső lényegére csak később éreztem rá. Arra a különbségre, amellyel a meghúzott vonal egyre-másra ütközik a valóval… A szín a természetével… A forma a rejtett, de mindig jelenvaló mintával. Így adva és így keresve magamat és azt, aki vagy ami a szerves és szervetlen valóság mögött él. Így ez lassan mindinkább a költészet felé irányította utamat. De úgy, hogy ma is tovább jegyzetelek rajzaimmal az asztal sarkán, szobazugban, mindjobban magamba figyelve. Magamat és emlékeimet a valóról… Vagy talán csak a rajzolás örömét? … A változások, a szellemi áttűnések megjelenését?…

Így élek verseim között a rajzolással és rajzaimmal. Már-már csak ők a fizikai valóság a költészetemben. A magam teremtett természet a talpam alattiról, amely 17most is tanít írni e tüzes és keserű mészkövön. Így lett e föld és kemény világával e kert és a karszt a világról és a világra felnyitott könyvemben az a második oldal, amelyre írni vagy rajzolni kell, hogy „kopár és üres” ne maradjon, mert értünk van a toll és a világ…

18
Arról, ami mégis van talán
Dicséretek, malíciák jelzői között
Tág képletében él a volt

Balatoni verset kértek, mert közeledik a nyár, és a tó és a folyóirat is jócskán Somogyé. Így alaposan zavarba hoz a kérés, mert versen túlibb lírai, irodalmi, történelmi és személyes élményeket, emlékeket ébreszt bennem. Annál is inkább, mert világunkat a megcélzott szűkítési szándék ellenére is a balatoni vagy a részt egésszé emelő somogyi vagy a klasszikus múlt ösvényein bolyongó pannon líra jelzőivel csak gazdagították és tágították. Így bőven válogathat ez a világ a borútlan derű, a bölcs életfilozófia, az idill, a kiegyensúlyozottság, egyszer a kispolgári, máskor a feudális világszemlélet úgymond pannon tájjal együtt járó történelmi dicsérete és irodalmi elmarasztalások is velük a politikai malíciák jelzői között.

Mindezt úgy hangolva „javamra” és „kárunkra”, mintha mindennek teremtő oka egy csillogó tükörben magát csak külszínével kellető mediterrán jellegű geográfiai valóság (szerintük csak táj!) lenne. Ezekhez simulva az is eszembe jut, hogy egy alkalommal, több mint fél évszázada egy Balaton-felvidéki kertben összegyűlt társaság az említett jelzőkhöz hamisan, azaz botfülűen hozzáhangolta Kisfaludy Sándor nevét is. Az elmarasztalók, a vizespohárból borozgató „haladók” megértő és elnéző mosollyal szóltak a Tassót és Petrarcát fordító gárdistáról. A Provence-ot járt, bővérű udvarlóról az egyetlen szoknyán ülők, a kicsit ugyancsak polgári falusiak. Szóval a nemzetért, a magyar nyelvért és színházért lángoló sümegi költőről. Sümegről azok, akik nem is hallották Padányi Bíró Márton nevét. A nagy „harmóniás” pannon mediterránban azt a csizmás, egyre építkező harcos püspököt, aki nem 19éppen Róma kedvére magyar bajuszosan és tenyérrel is hirdette a tudást, a szépet és igét.

Abban az időben azok avagy ezek idézték dunántúli fejünkre – a nagy felszabadulás hangulatában – a visszavonulás káros magányát, akik aztán nemsokára egyre nagyobb számmal szivárogtak a „dunántúli hexameterek” és a „vízitükör” veszprém–zala–somogyi káros magányába. Ide az édesvizű, tengernyi tó munkára nevelő, sok mindenről keményen sok és másra tanító tájaira és az irodalomban is egyre divatosabbá lett „nyaralás” művelt kertjeibe. Az Egy kertre emlékezve kötetem után többen kezdtek Berzsenyire is másképp gondolni. És a börtön falán verselő tapolcai Batsányira és az igen korán felvilágosult Ányos Pálra is. Lassacskán országszerte a Keszthely, Kufstein, Eszterháza, Párizs meg Napóleon és Horatius nevek mögött, végváraink romjai között a „Harmonistika” világnak üzenő méhesének szelleme is kísérteni kezdett a rosszul minősített nagy és kis helikonok könyvei és kertjei közül.

Valahogyan ezek jutnak eszembe a balatoni vers kéréséről. Meg olyan is – anyám mesélte a családi históriából –, hogy amikor a Bach-huszárok idején Kötcsén éjszaka bezörögtek a somogyi betyárok az éppen Phaedrust fordító Mocsy Antalhoz, hogy ne zavarják a verselésben, kiadta nekik a pincéje kulcsát. Azok aztán annak rendje-módja szerint megköszönve a vendéglátást, ablakon át vissza is adták. És a Phaedrus-fordító kanásza nemsokára a kert öreg fájának odvában aranyat talált. Ilyen képek és arcok jutnak eszembe a bakonyalji becei kertből és a verseinkre kent idillből. Egyszóval maga a kezünket és ceruzánkat izmosító mészkő és bazalt. A kapák és a csákány, a permetezőgépek és a metszőollók valósága, amelyek a cellaszegénységet átszínezték és nevelték és szorították, mint szőlőt a prés. Ezek jutnak eszembe, és alig-alig az a talán egyetlen Balaton-parton című versem, melyet 1930-ban Kosztolányi Dezsőnek ajánlottam.

20

Persze az is kísért, hogy a Balaton olyan szirén (Szirének tükre), aki játszva és mosolyogva csábítja a vendégeit. Ők azok a lelkes és jó szemű idegenek, akik ecsetet és tollat ragadva esnek a látvány áldozatává. A ragyogó külszín alig megszámlálható művészt és giccset és kritikát vallhat magáénak, mert ez a szépség, ez a harmónia a lényéhez és lelkéhez még csak közel sem engedte őket. Még csak a külszín lényeges formáihoz és színeihez is alig.

Egry József mondta, hogy ezt a valót megpillantva évekig nem mert ecsethez nyúlni. Vele és közöttük élve, neki a víz és a nád, a szigony és a háló, a szőlő és a hegy, a tapolcai borkereskedők, mögöttük a pincék és vágók fölött a nap magát az átlényegült Szent Györgyöt, Badacsonyt, éppúgy, mint a csodás halfogást, azaz magát a világot és az életet jelentette. Ennek és ezzel együtt a maga világát festette Egry.

A Balaton, mint az angol tavi iskolának, Wordsworthnek és Coleridge-nek a windermere-i tó – és kiknek is? – Egrynek azt a nyugalmat és valót adta, amely a kézzelfoghatóból ott a lírában és nála a világ felé is az újat jelentette. Valahogy hasonlóan így adhatna ma is sajátos világot a mi tavunk és vidéke. Természetesen a kép és vers csak úgy, ha újat akar és ad is. Ez lenne a lényeges. Csak a maga szótárával, formakincsével és történelmi emlékezetével teremthet újat a magyar és európai erről a „rejtett egészről”, a „se ég se föld” tájról. Valami létező, kísértő szellemet idézve.

Ilyen lehetne a pannon tavi iskola? – Hamvas Béla valami múzsai létről, az élet és művészet ilyetén „egészéről”, valami tavi iskolát kísértő „önkéntelen poézisről” írt már 1947-ben a Diáriumban. Ott valami olyan „istennőt” emleget, „aki csak azt fogadja kegyeibe, akit szerelmére méltónak talál”, még akkor is, „ha az egész föld olyan otromba, hogy még vágya sincs elérni ezt”. – És azóta?… Folytatta-e irodalomkritikánk ezt keresni, szólítani? – Pedig ilyesmire ihletőnek értette Hamvas Béla ezt 21az együtt és egyszerre tanító mediterrán világot. Ahol a szőlő a jól kezelt bornál is tündöklőbb. Az összes érzékszervet együtt éltető és mozdító mitológiát és mai életet jelent. Él és szól, mert van. Csak látni és hallani kellene. Ehhez méltó pedig csak a jó és a szép lehet, mert ennek a létezésnek és világnak az igazsága erre nevel. Az egészben az ő szavával így sohasem utánozhat és ismételhet, csak teremthet.

Magam régen írtam „balatoni verset”, de mert itt és vele ebben a világban élek, ilyen tűnődésre serkent. Ő (nagybetűvel), aki tabi öregapám hegyéről gyerekszemmel meglátva, azóta is egyre csak tanít és szorít. Tehát csak így tudok Csu Fuval immáron Drangalagból újra néhány sort a Somogynak és magamnak is küldeni. A Két oszlop teraszáról a valóságba csak így tudok valót teremteni. A mégis van világot. És benne és rajta persze Somogyon túlibb balatonit is.

Levélben, szóban mások is emlegetik, hogy a Balaton-parton című versem óta hatvanöt évi magyarhoni és világirodalmi bolyongásom után Csu Fuval mostanában mintha most is egyre inkább a Gulács-Frudzijama szellemi és fizikai világában szemlélődnék. És ez, mint akkor, most sem csak „kínai mese”, hanem kőtábláival, papírtekercseivel, tekercseivel, népeivel együtt és folyamatosan tanító olyan valóság, akár Csu Fu, vagy a sok-sok verssorból épült Drangalag.

És talán ezért is adhatna és nyújtana is Virág Benedek az almáriumáról gyümölcsöt. Ez egyedül neki dukál irodalomtörténetünk emlékezete szerint. Tehát Csu Funak azért is, mert ez a líra sohasem ketyegett a klikkek, divatok vagy pártok időre felhúzott percei szerint. Inkább „a kavics-kemény múzsák” parancsára jár. Még a kimosolygott zenélőórák között is olyan „varázslókkal váraink alatt”, ahol az úgymond „pannon idill” mindig fal volt Csáktornya, Kanizsa, Palota, Esztergom köveivel és Eszterháza, Pápa és Pannonhalma szellemével a hangos s harcos ke22let előtt. Még bizony Szentgrót, Keszthely, Vázsony, Fonyód, Sümeg, Tihany s Füred is mindig ott állt és áll velük együtt könyves váracskáival. Bizony falak, mert ide Kréta, Delphi és Róma szava és jósdájának ihlete is áthallatszott. Átfénylett a Helikonoktól Deák Ferenc tolláig, a rokoni dél vidékeiről ide, ahol a szőlőnek, fügének földet kereső összerakott kőhalmain ma is Marcus Aurelius szobra kísért.

Deák Ferencről jut eszembe, amit egy Vörösmarty köréhez tartozó versíró, Stettner-leszármazott mesélt. Hogy Kőszeg ostroma közben ükanyja az ostrom egyik jelenetét szőtte a szőnyegébe, és ő ezt a szőnyeget még látta is! Úgy tűnik, „az innen és a túl” ilyen valós csodákkal, a minden és az egész kísértésével még ma is építkezhet e tájon az irodalomban, „hol minden vers / és minden antológiák / világán túl / a tiszta lépték / tág képletében él a volt”.

Ma is köröttünk él és így, nekünk és velünk, úgy, mint kövek között a tó, és a vers velünk együtt…

23
Egy kő alatt két költő
Kisfaludy Atala (1836–1911) és Szalay Fruzina (1864–1926)

Lakó- és szülőházukon Kapos-parti városunkban sohasem volt emléktábla. Sírjaikat is elpusztította az idő és a kisváros poros emlékezete. Csak a Magyar Irodalmi Lexikon és egy-egy helytörténészünk szeretete idézi nevüket és könyveiket. Pedig írásaik értékén túl már életrajzi adataik is ritka irodalomtörténeti valóság. Ahogy mától e sírkő is hirdeti: „Két költő alussza itt örök álmát, anya és leánya, Kisfaludy Atala és Szalay Fruzina.”

Mindketten a 19. század végén és a 20. század elején irodalmunk legjobb költői között szerepeltek. A főváros és a magyar vidék irodalomkedvelői évtizedeken át olvashatták e két jeles somogyi költő verseit a Családi Kör, a Fővárosi Lapok vagy a Nyugatot megelőző A Hét, a Koszorú és az Ország-Világ hasábjain. Akkor ez olyan megtisztelő elismerés volt, mint később a Nyugat vagy a Napkelet, majd a Válasz, a Magyar Csillag, vagy amit ma a Kortárs, a Holmi hasábjai jelentenek.

De akkor Reviczky, Heltai, Kiss József, Bródy és Endrődi mellett ki is volt és hol is élt Kisfaludy Atala?

Kötcsén született egy szerény birtok udvarházában. Apja dragonyoskapitány volt. Atala családi múltjában ott van Kisfaludy Károly és Sándor is, családi körében műveik és az Ányos rokonságból Pál versei és emlékei.

Szép fekvésű, eldugott falu volt Atala Kötcséje, de e tizenöt udvarházas faluban több napon át játszottak színdarabot a vándorszínészek, mint akkor Kaposváron. A dragonyostiszt ifjú leánya ebből a kis faluból több nyelv és a francia és német irodalmi olvasmányok távlatával tekintett szét és írt.

24

Atala első kísérletei és a folyóiratokból csokorba szedett újabb költeményei összegyűjtve elég későn, 1880-ban jelentek meg Kaposváron Jeiteles Herman kis nyomdájában. Könyve Victor Hugo versének francia nyelvű idézetével indul.

A kötet versei egy lírai idegrendszert öröklött egyéniség természetes egyszerűségével vallanak érzelmeiről és a családi emlékekről, amelyek ifjúságához, szülőföldje tájaihoz, történelméhez, a természethez és a barátokhoz kötötték. A korabeli erkölcsi és társadalmi és szellemi divattal szemben Atala nyílt közvetlenséggel „lírizál” és vall a szerelemről is. Egyszerű, de francia és német költők verseinek ismeretében a romantika stílusával teremti boldogságvágyát és szerelmének eszményképét is. Olyan ideált választ a férjben, akinek valójában „több a szellem, mint a test”. „Ó, tehát maradj csak álom. – Édes titkos sejtelem, – Ne valósulj, maradj az én – Ismeretlen kedvesem.” – Másik versének soraiban ekként: – „Tán a föld azt, mire vágyok, – Meg sem adhatja nekem”! – Így aztán csalódásaiból, ábrándjainak gazdag és színes világából később a szeretet tiszta hangjaira váltott. Néha oly közvetlen és egyszerű női filozófiája, hogy e versek puritánságukban már alig líraiak. És épp ebben meglepő ez a női líra.

Kisfaludy Sándor 1788-ban megjelent férfi „kesergő szerelmei” után száz évre jelentek meg Kisfaludy Atala női „kesergő szerelmeinek” versei. Természetesen Provence és Kötcse–Lelle–Kaposvár lírai távlatának különbségével. Egy a testi és lelki szerelem között vívódó nő lírai versei ezek a századvégi olvasók szellemi ízlésének örömére.

– Mi ez, mit szívemben érzek?
S mit nem mondhat meg dalom?!
Én nem értem, – én nem tudom,
Gyönyör-e vagy fájdalom!?
25

Föld és ábránd közötti, valamiféle pannon jellegű csehovi, turgenyevi világban utolérhetetlen szerelmi vágyak elérhetetlen ábrándjai teszik boldogtalanná ezt a lírát. A szerelmében csalódott asszony szerelmes versei és az asszonyi–családi hűség versei ezek. Természetesen a korában úszó szentimentalizmussal. Versekben és életvitelben a szomorú romantika hangján egy eltűnő krúdys hangulatú, de akkor még élő somogyi valóságból. Ezeknek a költeményeknek – sikerük is erre utal – líránkban addig alig pendített hangja volt, valóságával és filozofáló érzelmességével együtt is. Atala „szent könyve a természet” volt. Tőle tanult.

Méltán ő volt az első költőnő, akit a Petőfi Társaság legjelesebb íróink és költőink közé tagjául választott. Prózai írásait 1879-ben a Franklin Társulat szép kiadásban adta ki Rajzok cím alatt. Könyvét „A kötcsei temetőnek” ajánlotta. Ezek esszészerű levelek vagy novellaszerű rajzok a szülőföld és faluja társadalmi és hétköznapi világából. Stílusukat és hangulatuk indítását hol Heine-, hol Rückert-, Roquette- vagy Schiller-idézettel jelzi. Arany János Figyelője és a Fővárosi Lapok kritikája egyaránt elismeréssel elemezte írásait. A korabeli európai irodalmi szellem irányította tollát, amelyre – ahogy írja – a kötcsei Phaedrus-fordító atyai barátja, Mocsy Antal már ifjan tanítgatta. „Ő, a kedves, mély tudományú öreg kedveltette meg velem a tudományt. A klasszikus költészetet, a komolyabb olvasmányt. Ő iparkodott nálam helyrehozni a felületes női nevelés hiányát.”

Ezt az európai szellemet örökölte anyjától Szalay Fruzina, és ezt mélyítette tovább költészete. Örökölt irodalmi távlata és angol, német, francia költőktől gazdag könyvtára meg utazásainak Párizstól Itáliáig élményvilága emelte a valón is túl ezt a hazai parnasszista lírát.

Szellemi távlat és eszményi szabadságvágy jellemzi ezt az elmúlás és szerelem ihlette női lírát. Olyan gondolati mélység rejlik nem egy versében, amely a tárgyi, vas26kos somogyi realitáson túl egy szellemi hinta szárnyán a végtelenbe és fénybe emelte.

A hinta mind gyorsabban lebben,
És visz magával engemet,
Sebesen s egyre sebesebben
Repülök el a föld felett.
Minő gyönyör: lélegzetvesztve,
Merészen, fennen, szabadon –
Repülni, feljebb, messze, messze
Gyors, szélvész-adta szárnyakon!

Kitűnő formaérzékű. A zenein verselő Babits előtti például ilyen hangütéssel:

Lágy, méla béke enyhe karja
Öleli s álma tiszta, mély.
Köd elfedi és eltakarja
A hideg, csendes, hosszú éj…

Már-már az absztrakt szabadság és végtelen vágyának ihletésével írta néha Hugo- és Sully-Prudhomme-hatású verseit. A Reviczky-versek hódításának idején nagyon is tiszta és szép szín volt ez a hang akkori líránkban. A valóság feletti végtelenből az idő szólítása és a természet ihleti. Költészetünkben a nép-nemzeti hangot vagy egyszerűen csak az emberi érzésvilágot igénylő áramlatok között egyéninek is mondhatjuk ezeket a Szalay Fruzina-verseket. A Kisfaludy–Ányos örökségből és érzésvilággal együtt irodalmunkban egy választékos, érzelmes és dekadens hangulatú lírát visz tovább. Előítéletektől független, kötelező társadalmi hang nélküli artisztikus költészet ez a kevés versű női líra.

Ugyancsak szokatlan volt ez a hang akkor a Szokola-berek és Ivánfa-hegy közötti vidékies kis Kaposváron. Korából ma is annak hat egy-egy életképe, tájleírása, me27lyeket bágyadt fény zománcoz. Ezoterikus művelt magányában írta ezeket a verseit Szalay Fruzina a kisváros Kontrássy utcájában. Ebben a magányos, elzárt világban nagyon is tiszta és őszinte ez az időtlen, kicsit verlaine-i költészet, melynek költője már-már úgy él világában, mint maga a tiszta, őszi természet a bánatával, virágaival, kertjeivel.

A hazai félfeudálisból lassan alakuló – nézzük csak édesanyjának kötcsei birtokos világát – kisvárosi polgárság világában élt. Kereste helyét és útját. Magányában társait a vele egyvilágú művelt európai költők között vélte megtalálni. Verseikkel azonosulva és együtt érezve fordította – édesanyja példáját is követve – Immermann, Lenau, Coppée, Sully-Prudhomme, Geibel, Hugo Victor, Alfréd de Vigny, Eichendorff és Beranger verseit. Velük elzárkózva a világtól a művészetben és a Szépben látta az élet értelmét.

Egy nagybirtoktól ölelt, vadászgató és kártyázó kisváros csendjéből és unalmából jól megírt versekkel vallott érzéseiről, a szárnyalás, a bánat és a szerelem távlatáról.

Ragyogva int felém a távol,
Hívó dalt vélek hallani.
Úgy csal, úgy von, úgy visz magával
Egy legyőzhetetlen valami.

Vagy a Hintán című verséből idézve:

A földet messze, messze hagytam,
Csodás erő sodor, ragad,
Itt a szabad határtalanban
Köszöntelek, oh sugarak.

Édesanyjával együtt a költészet volt az életstílusuk, akárcsak Rippl-Rónainak a kép, akinek művészetéből, kedélyéből sokat merítettek. Összejártak, és sokat talál28koztak. A művészet és a szép hozta össze társaságukat az ivánfai műteremben és Szalay Fruzina Kontrássy utcai szalonjában. A rokon Roboz Istvánnal, a Somogy szerkesztőjével és a fővárosi íróbarátokkal együtt gyakorta kis falusi Párizs volt Kaposváron. Városunkban, amely a két költőt nemcsak alig-alig emlegette, de sírjukat is betemette, talán azzal a naplóval együtt, amely minden bizonnyal Szalay Fruzina legőszintébb vallomása volt a XIX. századvég és a XX. századelő irodalmi és társadalmi életéről. Erről az irodalmi naplóról és sorsáról sokat beszéltek a régi kaposváriak. Azóta is titok marad: a tűz vagy ez a sír vitte el a költő akarata vagy férje kérése szerint. Irodalmunk, Kaposvár és a megye, sőt a Berzsenyi Társaság is vesztett ezzel, mert Atala Társaságunknak első társelnöke, a jó szemű és ízlésű Fruzina pedig Roboz István mellett Társaságunk alelnöke volt.

Ma e sírkő állításával a Berzsenyi Társaság, a város és a megye nevében is tiszteleg Kisfaludy Atala és Szalay Fruzina emlékének.

29
Emlékezés és emlékek a Társaságról

Hatvannyolc évvel a niklai temetés után, 1904-ben, Kaposváron megalakult a Berzsenyi Társaság. A költő emléke és műve mélyen gyökerezett a kaposi és somogyi társadalomban és szellemi életben. Ennek ébresztője volt az a légkör, amely a Kötcsén született Kisfaludy Atala és Roboz István személye és a szintén Kötcsén élt Phaedrus-fordító, Mocsy Antal emléke körül élt. Körükhöz tartozott Gruber János, a Morzsák szerzője is. Ebben a szellemi, mondhatni kaposvári szellemi légkörben otthon volt a rokonság és a barátság szálaival a Kisfaludy-, az Ányos-, a Jókai- és a Petőfi-világ.

Kisfaludy Atala összes költeményei is megjelentek 1880-ban Kaposváron. Leánya, a jeles költő, Szalay Fruzina tizenhárom éves kora óta mindenről naplót vezetett, és francia, német, angol költőket fordított. Lírai, szentimentális, de szomorú romantika, hogy összes kéziratát, levelezését elégették utolsó kérésére. Másik emlékezet szerint vele együtt temették el.

Ebben a kaposi világban született meg a Berzsenyi Társaság kilencven évvel ezelőtt. Első elnöke Roboz István, tiszteletbeli elnöke Kunffy Lajos, alelnöke Szalay Fruzina volt. A Társaság ügyvezető szervezője és Roboz halála után elnöke Hortobágyi Ágoston lett. Ő állította össze és 1928-ban ki is adta a kaposi Merkúr Nyomdában a Somogyi Helikont.

Az írókból és művészekből álló Berzsenyi Társaság tudós tanárok irányításával működött. A székfoglaló ülések a városháza dísztermében ünnepélyesen zajlottak le. Az adminisztrációnak kezdetben Gönczi Ferenc a múzeumban adott helyet. Itt olvastam A közelítő tél és az Osztályrészem Berzsenyi kezével írt sorait. Ezekben az 1930 utáni években már Biczó Ferenc és Merényi Oszkár mint 30titkárok irányították a Társaság szellemi életét. Biczó a modern, Merényi a Berzsenyi-irodalom hirdetője volt a katedrán és írásaikban. Naponta találkozó társaságuk volt. Várkonyi köréből akkor jöttem haza egy kötetnyi verssel. Szívesen emlékezem vissza ezekre az Ady idézte kisvárosi „irodalomszervező” délutánokra, estékre, amelyeket velük együtt töltöttem. Különösen arra a téli estére, amikor Biczó barátait meghíva – Bársony János, Merényi Oszkár, Lendvai Ernő, Tóth Zoltán zeneszerző, Hetyey József, Szalay Richárd körében – verseimet először olvastam föl. Ennek emlékét őrzi a Vajthó László szerkesztésében kiadott könyvének, Az irodalom tanítása a leányiskolákban címűnek dedikációja: „Annak az estének örömére, amikor költeményeiddel meghódítottál bennünket. Kaposvár, 1935. jan. 30. Igaz barátsággal Biczó Ferenc.”

Menten el is határozták első verseskötetem kiadását. De kisült, hogy erre a Berzsenyi Társaságnak nincsen elég pénze. Akkor Biczó mint a Kaposvári Katolikus Szabadegyetem igazgatója 1935-ben a Somogy Megyei Nyomda Részvénytársaságnál adatta ki. A Kút volt a Pannon Múzsa Könyvtára címmel tervezett sorozat első és egyetlen kötete. Hogy ez meg ne ismétlődhessen a Berzsenyi Társaságnál, akkor már az új irodalmi titkárunk, Hetyey József röpiratot és tervet készített, amely az Új Somogy napilap 1937. januári 15-i számában mint különlenyomat röppent szét Somogyban Ezer emberről álmodozom címmel. Így aztán e röpirat „támogatásával” a Berzsenyi Társaság Könyvtára cím alatt hét kötetben egymásután jelentek meg Társaságunk írói, költői. A hetedik szép külsővel a szerkesztő Hetyey József tanulmányait hozta Kultúra, erkölcs, irodalom címmel. Róla ma már kevesen tudják, hogy a gyomai Kner Izidor kiadásában 1929–1931 között tizenegy fordításkötete jelent meg svéd, dán és norvég írók írásaiból.

Az arcok, környezet, társadalmi valóság és légkör idézése nagyon is hozzátartozik Társaságunk történetéhez és 31városunk szelleméhez, hiszen ebben élt a Berzsenyi Társaság és azok is, akik 1930 és 1949 között együttműködtek vele: a Somogy Megyei Múzeumegyesület, a Katolikus Szabadegyetem, a Somogy Megyei Levéltár, váltogatva a tisztségviselőket Társaságukban.

Biczó Ferenc Riedl Frigyest példázó tudása és lelkes egyénisége városunkban valóságos verskultuszt ültetett el. Tanítványai és lelkesedésükkel a családok, a szülők nemcsak versolvasók, de kiadók is voltak. (Lásd a Riedl előadásaiból Biczó összeállította „Vajda–Reviczky–Komjáthy”-kötetet.)

Biczó a vers korszerű tanításának mestere volt. A versolvasást és -hallgatást „csodálatos unio mysticá”-nak tartotta. Számomra szép emlék erre 1938-ból Társaságunk Modern költők estje Szabó Lőrinc, Weöres Sándor és a leánygimnázium szavalókórusának közreműködésével. Meg kell azt is említenem, hogy Biczó Ferenc a megszállt területek magyar irodalmának első kutatói közé tartozott. (A megszállt részek irodalma 1928.)

Zárda utcai otthona Fárbás Jenőével rézsút, a volt Kisfaludy Atala-házzal szemben a könyvek, írók, kaposi irodalmi barátok és sokszor a Társaság otthona is volt. Tizenkét zenélőórája minden órában más-más muzsikával figyelmeztette vendégeit a szépre a siető időben.

Társaságunk életében róluk is meg kell emlékeznem, akiket ez a siető idő úgy elvitt közülünk, hogy alig fogja már őket az emlékezet. Segítőink, tagjaink és sokszor mecénásaink voltak. Körünkből valók, akik tollal, ecsettel, gondolataikkal és jelenlétükkel vigyáztak a magyar irodalomra a helyi nehéz időkben. Rájuk emlékezve idézem ezt a névsort:

Balázs János, Bebesi István, Berta József, Berzsenyi János, Dömötör János, Egly Ernő, Écsy Ödön István, Fonyó István, Fóthy János, Gálos Ferenc, Gáti István, Gellért Vilmos, Goitein Gábor, Goitein György, Halvax Gyula, Hollósi István, Kovács Jenő József, Kocsis László, Ladócsy Károly, 32Lovrits Kálmán, Matolcsy Sándor, Noszlopy Aba Tihamér, Óriás Pál, Pazsiczky Sándor, Pintér Lajos, Rabati Jenő, Raksányi Kálmán, Siposs Ferenc, Soós István, Stephaich Pál, Szentes Béla, Szirtes Ignác, Szöllőssy Ferenc, idősb Takáts Gyula, Thúry Zsigmond, Vasas Mihály, Váth János, Vincze József, Vörös Béla, Weissenbach Iván.

33
Néptanítóból múzeumszervező
Gönczi Ferencre emlékezve

Gönczi Ferencre emlékezve 136 év távlatát kell fölidézni. Majd másfél évszázadot szólítani, hogy róla, a sokoldalú egyéniségről csak megközelítő emberi és szellemi arcot rajzolhassak. Igaz és jellemző képet róla, aki ebben a múzeumi környezetben az elődöm volt. Felidézésében segítségemre volt és van a társadalmi és gazdasági környezet, amelyben éltünk és élünk, de leginkább a harmincévi személyes kapcsolat, amely Gönczi Ferenchez fűzött.

Gimnazistaként ismertem meg apám révén, aki mint tanár, pedagógus jó kapcsolatot tartott Gönczi Ferenccel, aki akkor királyi tanfelügyelő volt Kaposváron. Engem kisvárosunk csak félig-meddig polgárosult mezei környezetéből Gönczi mint kiütköző, érdekes emberi jelenség ragadott meg. A Fő utcán sétáló szikár, kampósbotos vagy néha esernyős, hol lüszter, hol fekete kabátos, hol fehér vagy fekete kalapos, korán-ősz hajú, kemény, kaucsukgalléros, szigorú arcú egyéniség volt. Ám mindenki tudta, hogy Gönczi Ferenc mint ember nemcsak megjelenésével, de szellemével és terveivel is kitűnt a mi akkor 30-40 000 lakosú megyeházas és városházas világunkból.

Ezt jól sejtettem már mint diák. Ám sugárzó egyéniségén túl, lassan életútjának távlatait is megismerve, a későbbi sétálgatva beszélgetéseink évei során a szavaiból és életéből társadalmunk helyi és országos viszonyairól ugyancsak sok-sok megfontolandó, hasznos igazságot és valóságot tudtam és tanultam meg a jövőnek. Hatvan és az évekkel lassan nyolcvan év tapasztalt bölcsessége világított szavaira, tetteire és mindarra, amit életcélul tűzött maga elé…

Volt miről szólnia, hiszen a kiegyezés utáni Monarchia és a Kárpát-medence világát mint köztisztviselő hi34vatalnok nemcsak ismerte, de végig is szolgálta, kezdve mint tanító Túróc megyétől Szolnok-Dobokáig soknemzetű magyar, vend, német és horvát falvainkban.

Gazdag volt az ország a tanulásra, tudásra. Így válhatott az iskolamesterből lassan egy hasznos életforma mesterévé. Így nőtt nála az akaraterő és a rendíthetetlen szorgalom a teremtő, közjót szolgáló polgár példájává a mi furcsa világú Somogyunkban. Így lett olyan tanítóvá, akinek távlata az ország volt.

Gönczi Ferenc az évtizedek alatt néptanítóból országos hírű néprajzkutató és tudós lett. Az alkotás és a teremtés – úgy is mondhatnám – reneszánsz jellegű mestere, mert szellemétől mi sem állt távolabb, mint az egyoldalú szakbarbárság gondolata. Olyan világot gyűjtött maga köré, amelynek múzeumában a tárgyak nemcsak az egyszerű népi világ, de a képzőművészetek és az irodalom szépségét és hasznát is hirdették környezetének. És bátran kimondhatom, hogy ebben a gazdag megyében, Somogyországban, az ezerholdas kastélyok világában az ő népet és magyarságot, nemzeti múltat és jövőt őrző és teremtő udvartartásának jó ideig alig-alig akadt még helye is. Ígéreteken túl csak folyosókon, padlásokon, eldugott szobákban jutott hely városunk, megyénk „nagylelkű” intézményeiben. Sokáig, bizony, sokan csak pipaszár-, kés-, fütykös- és köcsöggyűjteménynek minősítették mindazt, ami a népi világ szívét sugározta. Csak lassan világosodott meg, hogy a tárgyaknak és műveknek igazabb a szavuk, és sokszor hasznosabb is, mint az ígéretek szavának és a politikának.

Csak lassan jutottunk el addig, hogy a Somogy Megyei Múzeum Egyesületből Múzeum lehetett és lett a megyeháza hátsó épületének második emeletén a levéltár fölött. És hogy lett, mindezt a falu- és népkutató tudós hite alapozta meg. Akarata, töretlen ereje és szakmai tudása gyűjtötte össze, leltározta, rajzolta a jövőnek. Barátaival együtt raktározta, háborúk elől rejtegette a gyűjteményt. 35Mindig szűkös körülmények közepette Gönczi Ferenc sohase magának, mindig a köznek gyarapította. Írásaival és gyűjtött tárgyai szavával szólt, és egyre szolgált a magyar és az európai tudománynak.

Most, halálának ötvenedik évfordulóján róla emlékezve úgy látom, hogy a hőn óhajtott és mindig csak tervezett, de ez ideig csak elaltatott Kaposi Kultúrpalota terve végre megvalósult. Íme, az öreg megyeháza lett végre a valóban a Közjót szolgáló Kaposi Kultúrpalota. Ha megérhette volna, biztosan Gönczi Ferenc legnagyobb örömére. Otthonra leltek végre Somogy művelődéstörténeti emlékei, a tárgyak és a szellem, hogy néma és leírt szavaikkal a nemzet jövőjét építhessék, hirdethessék…

36
Emlékezés a múzeumi esztendőkre
Huszonegy év a múzeumban

Meghívónk szerint csak rövid idő juthat nekem a múzeumi kilencven év, pontosabban annak a huszonegy esztendőnek idézésére, melyhez közvetlen emlékeim kötnek. Így, röviden, de mégis a lényeget érintve, a statisztikák sokat mondó valóságán túl – mert az emlékezés egyre csak felejt vagy nagyon is szépít – azt idézem, ami a muzeológia és vele együtt egy-két évtized múzeumtörténetéhez és sorsához nagyon is hozzátartozott mint érdekes vagy érdemes adat.

A kilencven év alatt Somogyban és Kaposváron a hajdan is a közjót szolgáló Megyeházához nemcsak a múzeumnak, de a Somogy Megyei Levéltárnak és a szintén kilencvenéves Berzsenyi Irodalmi és Művészeti Társaságnak is köze volt, és így e három intézmény közt egymást segítő fizikai és szellemi kapcsolat működött. Tehát essék is szó mindegyikről.

Az első mondat Gönczi Ferenc személyét illeti, mert nélküle aligha ünnepelhetnénk e napon. Ő volt az, aki a békeidőben gyűjtött, leltározott, múzeumot szervezett és kiállított, a háborús időkben pedig kincset rejtett és őrzött. Egyszóval bátran mondhatom, hogy maga volt a múzeum, aki Móra Ferenc szellemében a Berzsenyi Társaságnak is mint tiszteletbeli elnöke és segítőtársa mindig is ott volt előadásainkon és az elnöki asztalnál. (Volt osztálytársam: Goitein György mint Berzsenyi társasági tag írta Móra Ferenc irodalmi munkásságáról doktori értekezését.)

A Levéltár pedig dr. Molnár István tudós főlevéltárossal és utódjával: Kanyar Józseffel, mint a Berzsenyi Társaság főtitkárával azt a szellemet képviselte, amely a volt 37múzeum falai közötti emlékeivel nem a divat szerint idézett magyar és európai történelmet jelenítette meg.

E három intézmény a kézzelfogható tárgyi és szellemi történelemmel, kézzel írt levéltári gyűjteményeivel, a Berzsenyi Társaság pedig irodalmi értékeivel és céljaival mindenkor együtt dolgozott a legnehezebb időkben is.

Így a közjónak ilyen iskolája lett az a régi megyeháza, amelybe Gönczi idejében, sőt az én időmben is csak a hátsó udvari ajtón át léphetett be a látogató. Abba a múzeumba, amelynek neve 1951-ig Somogy Megyei Múzeum volt. A század derekán, 1950-ben aztán íróasztalomon tervezte és rajzolta meg Schmiedel Ferenc műegyetemi tanár a közben kérvényeire Rippl-Rónaira átkeresztelt múzeum parkra nyíló kapuját. Aztán pedig felkérésünkre és László Gyula barátom segítségével Medgyessy Ferenc barátsága révén az új levéltári és múzeumi kapu előtt a Rippl-Rónai térre került Medgyessy alkotása: a Rippl-Rónai-szobor is.

A második világháború pusztításával újra itt állt a régi magyar történelmi kérdés: mi is maradt nekünk? Mármint a Somogy Megyei Múzeum kincseiből. Röviden így vallott erről a kemény munkával elkészült revízió statisztikája: a 12 000 leltározott anyagból 4000 darabbal csökkent a gyűjtemény. De ünnepi percként említhetem a megmaradtból készült első állandó kiállításunk 1951. évi megnyitóját.

Egy tény: minden múzeumról a statisztikák, leltárkönyvek, adattárak és az évi belső munkák irattári anyaga vall a legbiztosabban – sok-sok ezer aktával – a végzett múzeumi munkákról. Ennek kutatása a muzeológia érdekében oly jelentős, akárcsak a terepmunka, mert a jövőnek épít és üzen ez a gazdag, bár már levéltári anyag. A leltár és az iktatás bizonyító erejű a történelemnek és a tudománynak. Azt pedig tudnunk kell, hogy a muzeológusok, tehát a régészek, művészettörténészek és a néprajzosok együtt a legkézzelfoghatóbb történelemnek és mű38velődéstörténetnek nemcsak gyűjtői, de tanárai is, mert a haza és a világ tárgyi és szellemi történelmét egyaránt kutatják és őrzik.

Megérdemlik tehát, nevek sorát idézhetném, hogy egy-egy emlékeztető táblát emeljünk nekik.

39
A Kapos partján Európa
Martyn Ferencről

Martyn Ferenc születésnapjának századik évfordulója alkalmából jöttünk össze. A régi helyett a már új „szülőháznál” avattunk emléktáblát. Itt, a Vaszary Képtárban és a Rippl-Rónai Múzeumban pedig emlékkiállítás-megnyitóra gyűltünk össze. Engedjék meg, hogy ebből az alkalomból eltérjek a szokásos megnyitó beszédektől.

A hajdan mondott Martyn-megnyitóim emlékei és ez a százéves ünnepi alkalom, no meg a szülőváros is arra szólít, hogy képek, rajzok, stílusok ismertetésén túl Martyn Ferenc személyéről és az őt körülvevő fizikai és szellemi világról is szóljak. Igen, mert a századfordulón és a század derekán Rippl-Rónai és Martyn Ferenc megjelenésükkel és műveikkel a városunkon túl a magyar művészettörténetbe is újat hoztak… És mert mindez itt nálunk indult, úgy vélem, hogy nem indokolatlan az ilyetén megnyitón.

Mert ugyancsak fölszólító és érdekes valóság az, hogy egy álmos, alig kövezett kisváros poros valóságába egyszerre csak összetetten és váratlanul színesen Európa jelenjék meg. Márpedig Ivánfa és Kecel között, a hétdombú víz mentében, Kaposváron, a Róma-hegy alatt ez a szellemi jelenség történt. Itt, az akkori ló- és csacsifogatos, cigányzenés Turul szállós, Cigli iskolai környezetben, a Fő, a Hársfa és Anna utcában… Ennek az 1905-ös topográfiai környezetnek a vázlatát egy füzetlapon – „tájékoztatásul” – nekünk épp Martyn Ferenc skiccelte fel… Ez a vázlat most a századik év alkalmából folyóiratunkban, a Somogyban már mint művelődéstörténeti tudósítás a régi kaposi polgárok neveivel, a kiskocsmák, üzletek megjelölésével olvasható…

Tehát ebben a hiteles környezetben a Schlézinger pék, a Ring fakereskedő, a Rippl bognár- és a tiszta hentesüz40let immár mint ihlető emlék… És szomszédságukban volt „A szenvedő emberiségnek” föliratú Csépán alispán-féle, szép klasszicizáló kórház, vele szemben pedig Rippl-Rónai már lebontott zsúpos, kicsi háza.

Martyn úgy mesélte nekem, hogy 1904-ben, ötéves korában került ebbe a hajdani házba. Itt a Piacsek bácsi, Rippl-Rónai József és a „Cigli” iskolai Rónai igazgató úr környezetében kapta édesapjától az első könyvet. Ez pedig Cervantes Don Quijotéja volt. És itt látta meg, a tiszta hentesbolt hegyes kampóin, a spanyol bikaviadalokat ábrázoló két színes olajnyomat reklámját is.

Hogy rövid legyek: ebből a poros Fő utcai, Hársfa és Anna utcai Rippl-környezetből indult Martyn Ferenc képi és gondolati világa. Ezekre emlékezve, szülővárosának tisztelegve, állította ki 1960-ban Párizst, Hispániát, Kasztíliát idéző rajzait a Rippl-Rónai Múzeumban: a Hatvan rajz Cervantes Don Quijotéjához című grafikai műveit, esszém előszavával tehát Kaposban volt e jelentős mű első, azaz ősbemutatója, és a Berzsenyi-rajzok első bemutatóját is itt rendezték meg Somogyot köszöntve.

Martyn művészetének egész szellemi beállítottsága azt idézi, hogy minél távolabb volt a Róma-villa világától, annál nagyobb hűséggel őrizte a szülőváros és a szülőföld, azaz mesterének emlékét. Rónai élete és tanítása végigkísérte Martyn életét és művészetét. Így jött létre nálunk közel száz éven át a két kaposi születésű mesterrel a Kapos partján a Szajna hangulata és a zselici tájból, Bagnoulsz és Kasztília, a Fő utcai polgári világból pedig egy színes kicsi Európa. Majd túl a formás világon az egyre kutatott és ihlető valóságból az elvont művészet otthona e tájon. A gondolkodás és a filozófia ihletésével művészetünknek, a helyi és Duna-táji nonfiguratívnak egy sajátos ága… Kapos és Pécs tájairól egy pannóniai széles távlatú, színes új világ.

Rónain át itt már Martyn világa szól. Egy új légkör, új szín, új hangulat, új ihlet más villanások és sejtések áb41ráival. Az új stílus képek, rajzok síkjain. Más forma és távlat. Az ábrázolónak és az elvontnak más hangja és látványa az elénk nyíló képekről. Azaz a valóból építkező Martyn-valóság… Egy mindig kereső, az aprólékos realitástól az elvont képszerkesztéséig táguló piktúra.

E képekről élet- és művészi stílus, azaz emberi és művészi magatartás hat a szemlélőre. A Martyn-képek gazdag formakincsükkel, színeikkel egyszerre szépek és gondolatébresztők. És mert szépek, hasznosak, mert a szépség az élet minden vetületében az egyik leghasznosabb energia… Mindez annál értékesebb, minél nagyobb hatással szólít, legyen az érzéki, tragikus, meghitt vagy akár humoros…

De az is tény, hogy Rónaitól tanulva Martynnak is mindig a valóság volt a tanítómestere, mert a valóság a leggazdagabb mester. Martyn pedig folytatta mesterének gondolatait, és művelte állandó életkutatását is. Így indult és így gazdagodott a régiből az egyre újabb képi megnyilatkozások sora, az egyre újabb képekre váltó ihletek ábrázolása. A gondolatból, a rejtett és sejtett valóból a képpé formálódott ábrák sora. És legyünk őszinték, hogyha végignézzük ma is ezt a kiállítást, minket is megszólít a képek stílusa. És ez a megszólítás minden művészet lényege, legyen az negatív vagy pozitív érintésű a szemlélőre.

Kedves Hallgatóim, mindezt több mint fél évszázados barátság mondatja velem… A Róma-hegytől Becéig vonuló út múltat és jelent idéző irodalmi és művészeti emlékeivel és adataival.

A századik kaposi évforduló alkalmából a szülőföldet és Európát együtt idézve nyitom meg Martyn Ferenc leveleivel színesítve és gazdagítva ezt a kettős kiállítást.

42
A Martyn-levelek elé

E majd kétszáz levél és levelezőlap papírra vetett sorai fél évszázados barátságot idéznek. Ám nemcsak az időt, de az elsuhanóban azt a fizikai és szellemi valóságot is, amely két személy kapcsolatában, ha sokszor szűkszavúan is, de a betűkön túl az eltűnt baráti válaszokat és hangulatokat is rejtik elmúlt évtizedeink valóságából.

Nekem e sorok, emlékek egy kerten és egy présházon túli műhelyt is jelentenek. Egyszóval azt a kertet, amelyben először találkoztam Rippl-Rónai mellett Martyn Ferenccel. Tehát a gyerekemlékű Róma-hegyi villától a Bece-hegyi kertig és présházig idézik a suhanó éveket és a világot.

Ha mélyebben elemezném: ezek az írások egyszerre idéznek eltűnt éveket, családokat és képeken és történeteken túl egymást kérdező emlékeket, tűnődő válaszokat is. Kaposváron túl Párizsig és Írországig a művészek világát. Benne Somogy, Baranya és a magyar művészet színeit, a társaságot, terveit, gondjait. Ezeken túl azt a szellemi és helyi palettát is, amelyen ő a tájban és az egészben az egyénit és a sajátost is jelenti.

E leveleket úgy olvashatjuk, mint egy barátságon túli magyar és európai távlatú művésznek levelekbe fektetett véleményét, ugyanakkor életrajzát is. Martyn néha kurtán fogalmaz, de igen pontosan és világos körültekintéssel és tervezéssel. Így tehát ezek az írások jól szerkesztett művészettörténeti vázlatok is.

Martyn Ferenc – amikor stílusról, kiállításokról, versekről, képekről és festőkről, művészekről emlékezik vagy fogalmaz – mindig hangsúlyozza, hogy „az íráshoz nem értek”. Ám sorai épp az ellenkezőt bizonyítják, mert mindig nagyon is tömörek és pontosak. Ahogy képei szerkezete vagy rajzainak vonalai is mindig a lényeget idézőek. És mert érdeklődése és véleménye sokrétű volt, bátran 43mondhatom, hogy ez a levelezés igen hasznos és érdekes olvasmány. Végigfutnak e sorok és beszélgetések Kaposvár, Pécs művészvilágának keretein túl Párizsig és Madridig, Budapest múzeumain túl Róma, Firenze és az Adria tájain és a Balkán művészetén is úgy, hogy az értékelések a hazai művészekhez is szólnak.

Olyan sokrétű Martyn e levelezése, hogy terveinek vázlatos idézésével és dátumaival egyszerre biztos adatok is lesznek ezek a följegyzések könyvillusztrációiról, például a Don Quijotéról, Joyce-ról, Sartre-ról, Petőfiről, Berzsenyiről vagy akár a Bovarynéról és Janus Pannoniusról, de említhetjük a színházi díszletterveket vagy a szoborterveket és a kiállításokat is.

Tehát e levelezés fél évszázad művészettörténetéhez pontos múzeumi adattár, hiszen a kiállításrendezéseken túl múzeumalapítás, képtárgyarapítás és -szervezés egyaránt érdekelte Martyn Ferencet. Nemcsak terveiről, hanem rajzainak, képeinek fejlődéséről, olvasmányairól is mindig értesít. Terveihez egyre kéri a tanácsokat, a véleményt és a munkáját gazdagító adatokat.

Sokszor szolgálnak sorai biztatással és olyan adatokkal is életrajzomhoz, melyekre már alig emlékeztem, vagy amelyekre szívesen emlékezem ma is. Olyan barátság volt a mienk, amelyhez a Róma-hegy és Ivánfa kertjein és családi kapcsolatain túl odatartozott Balatongyörök és Bece-hegy présháza és világa is a gyakori kölcsönös látogatásokkal, beszélgetésekkel és kirándulásokkal. Hozzátartozik az is, hogy Egryn, Fülep Lajoson és Kassákon túl Rónait is folytatva Martyn Ferenc volt az, aki biztatóm volt az ecsethez is.

44
A Csiky Gergely Színházról és „A kétfejű fenevad”-ról

A Csiky Gergely állandó színház kapuit Zách János nyitotta ki Kaposváron úgy, hogy városunk mindig is színházkedvelő közönségét e művészet igényes művei és titkai közé vezette. Jelentős magyar és külföldi szerzők mindig arányosan szerepeltek színpadán. Persze az is igaz – és a megelégedett gyönyörködésnek egyik alapja volt –, hogy a klasszikus színházi hagyományok értelmében és csiszolásával, tehát nem mindenáron kísérletezve és próbálkozva kerültek színre ezek a művek. Ebben a rendszerben az igazgatónak és Németh Antalnak jutott a fő szerep.

Mindez megváltozott a jó érzékkel válogatott színészgárda letelepítésével. A városhoz és szokásaihoz ragaszkodva ugyan természetesen ezzel együtt járt a kaposi színház világának újítása is. Egy kísérleti korszak jelentkezett Kaposban, melyre országosan fölfigyelt a szakma és a közönség is.

A Zsámbéki- és a babarczys vállalkozások ideje ez. Sokan kíváncsian ültek függönyük elé, de sokan álltak is föl éppen nem az igényes látogatók közül. Ez is természetes, mert a kaposvári divatossá híresedett színházi jelenség a hatáskereső olcsó inastrükkök, a durvaság, az orfeumi, cirkuszi és filmmixelés, a ruhátlanság, a lompos „díszletek” és a ki- és beosztott szexjelenetek úgymond polgár- és ízlésriasztó keverésével, a rendező és szerző szerepének fölcserélésén és rivalizálásán túl is mindent bevetett a társaság az újért. És szép sikereket ért el honi és külhoni deszkákon egyaránt. Mi tagadás: nem ártott senkinek ez a kaposi hullám, amely mint jelenség – bátran mondhatom – kíváncsivá tette a zajon túl a közönséget, sőt a többi magyar színházat is.

45

Az idei színházi évad szintén ezeket a jeleket és ezt a sodrást mutatta, amelyből rám a legbiztatóbb hatású Weöres Sándor A kétfejű fenevad történelmi panoptikumának bemutatása volt Babarczy László rendezésében. Az elhangzott fővárosi kritikák ha itt-ott állnak is, nekem ennek a műnek a színpadra állítása jelez egy minőségi és szemléletbeli változást a Csiky Gergely Színháznál. Ha csalódnék a jövőben, akkor is megérte ez az este, ahol a jó színház más és mélyebb nevelő lehetőségei villantak föl.

Ezen az estén egy nagy magyar költő színházi remeklése és a magyar nyelv és képzelet sziporkázása egyként és egyszerre ragadta el a közönséget és a színészeket. A készülés szeretete, láza ott kísértett – ha néhány életrajzi elírással is – már a darabot ismertető szép műsorfüzetben.

Sokszor beszéltünk eddig is az akusztikán túl a színpadi magyar beszéd és hangkultúra színházi szerepéről. Igaz, a kaposi színpad nem Epidaurusz amfiteátruma, de ezen az estén ebben a sarkalatos „kellékben” is – mondhatni – csoda történt. Az érthetőségen túl a mesteri szöveg a szép és lelkes versmondásban együtt ragyogott. Talán először Kaposváron.

A színészek: Máté Gábor, Helyey László, Jordán Tamás, Dánffy, Spindler, Koltai Róbert sorra egymással versenyeztek. És így a játék is versenyre kelt a szóval. Egymást ihlették Molnár Piroska egyre sokrétűbb művészetében és a társulatba belenövő Igó Éva szerepében. A színpad a művel és a színészekkel a hivatását hirdette. És így a látvány még csak jobban ébresztette a nézők értő, megértő és beleérző képességét. Fokozták ezt a látványos jelmezek. Ez Szegő György érdeme. És ha a díszlettervezés és -kivitelezés Kaposváron sem emelkedett a weöresi dramaturgia nyitjáig, pótolta ezt költőnk teátrumi kaleidoszkópja, ahogy Weöres képzelete történelmi helyzetből helyzetbe, lírából, csodákból a realitásba mozdít zseniálisan. 46Fénylik, sziporkázik a tabló. Költészet, történelem, gondolat, helyzetébresztés együtt.

A kétfejű fenevadban a magyar múlt „a jelennel összekoccan”. Végig érzi ezt a néző, de a tragikus szélben is együtt szórakozott és tanult sorsot és költészetet a kaposi közönség, amely a Dorottyán, a Szigeti veszedelmen és a Török áfiumon egyaránt nevelkedett. A főhős, a mesebeli kiskondásszerű Bornemissza Ambrus deákkal a történelmi pusztulás panoptikumi jeleneteiben egyre bujdosik ugyan, de győzedelmeskedik. Olyan történelmi és társadalmi tabló Weöres műve, mely egyszerre reményt ébresztően magyar és emberi.

A rendező Babarczy László választását és Hernesz János hatást fokozó szcenikai ötleteit, Hevesi András zenei megoldásait a Csiky Gergely Színház közönsége nagy szeretettel fogadta. És hogy folytassam, ami nem sikerült a díszlettervezésben, az A kétfejű fenevadat méltán követő David Rogers Tom Jonesában kitűnőre vizsgázott Gazdag Gyula és Donáth Péter megoldásával.

47
Ki találta meg és ki őrzi Bacchus-könyvemet?

Verseim sorsához nem egy különös történet fűződik. Ezek közül is érdekes az, amikor kizsebeltek. Pestre vittem akkor a Nyugat szerkesztőségébe gépelt verseim csokrát. Címzett borítékba tettem. Nyár eleje volt, zakóm külső zsebéből a Keleti pályaudvar és a New York kávéház között eltűntek a verseim. Ugyancsak meglepődtem a „szerző” ügyességén, de az igazi meglepetés visszatérésem után Kaposváron ért, amikor három nap után fölbélyegezve egyetlen kísérő sor nélkül a posta a kezemhez kézbesítette elhagyott verseimet.

Bár ez történne most kézirat- és rajzgyűjteményes Bacchus-könyvemmel is. Mert a minap az is eltűnt. Szőrén-szálán, arról az asztalról, amelyre letettem. Nyolcvanötödik évfordulómra így ajándékozott meg a sors! Vagy talán rejtőzködő mecénásom az évfordulómra könyvem kiadásával szándékozik meglepni engem? Mert mostanában kiadók és költőtársaim közül többen is megkerestek, hogy a Bacchus-könyvet ki kellene adni.

Miről is vallott ez a könyv? Bibliográfiám 692. tétele alatt ez áll: „Irodalmi pinceszerek. Kéziratos becei emlékkönyv.” Címlapjára tussal egy szőlőfürtszakállas Bacchust rajzoltam. Első oldalára pedig egy serleget ezzel a körirattal: „Nyitottam a holdra szállás első, borom tizedik és életem hatvanadik esztendejében.”

Bece-hegyi pincémhez és borom ízeihez és hangulatához fűződő baráti, irodalmi emlékeimet és a közös esték, délutánok irodalmi hangjait, sorait gyűjtögettem ezekben a kéziratokban, rajzokban. Hogy ne vesszenek el az időben. Így terveztem, de üres lett vagy csak lesz polcomon a Bacchus-könyv helye? Vagy megszólítja tán e néhány sorom a kedves megtaláló szívét? Mert ugyancsak 48sokan szóltak hozzánk élő és halott költők és most már őhozzá is e kéziratok soraiból.

Igen, Martyn Ferenc Bacchusa és Sibillája is erre kéri. És Jankovich Ferenc, a régi becei, szép hangú borász is, akit Kodály a vers mellett az Opera színpadára szánt. És talán Nagy László szerelmeskedő lovainak rajza és hozzájuk írt verssorainak pajzán derűje vagy Nemes Nagy Ágnes költőnő verssorai. Ki írja le szedésre ezek után Képes Géza Bacchus-könyvébe írt verseit? És Kardos Tibor Janust és Rómát idéző sorait? És Tatay keze vonása? Würtz Ádám tollrajza merre úszik Fonyód és Bece és Szigliget között? Bizony, Csányi László barátságáról, emlékeiről is vallanak ezek a sorok. Devecseriről, Diskai Lenkéről és a kedves somogyi Varga Hajdu Pista kezéről is.

Merre bujkál Fodor András, Lengyel Balázs, Bertók László, Bella István, Szeghalmi Elemér, Fodor József, Albert Zsuzsa és Gábor, Csukás István, Pomogáts Béla, Réz Ádám, Tüz Tamás, Somlyó György, Juhász Ferenc, Takács Jenő, Kiss Dénes, Laczkó András, Major-Zala Lajos, Maros Rudolf, Tüskés Tibor, Csűrös Miklós, László Gyula, Mészöly Dezső, Bertha Bulcsu, Gerzson Pál, Szécsi Margit, Ágh István, Görgey Gábor, Jánosy István, Bihari Sándor, Czigány György, Varga Lajos Márton, Takács Imre és Tornai József, Papp Tibor és Nagy Pál annyi alkalmi verse, verssora, kézjegye, kottája, táj- és portrérajza?

Emlékeim között úgy kísértenek ők, mint lobogó kirándulók hegyi lépcsőimen a Párizstól Tokajig, Londontól Erdélyig terülő tájról. A barátok és a sok szép asszony ahogy jön a mandulák, fügék és tölgyek, borókák közötti házacska teraszáig, ahonnan az írók alkotóházára és az Eötvös Szépkilátóra egyszerre tágabbra nyílik a tükrön és nádon túli távlat.

A barátság és a szeretet nyitotta ezt az elveszett irodalmi kéziratos emlékkönyvet is, ahol az összegyűlt költők együtt emlékeztek néha barokk pincém sárga-fehér örömfala előtt Berzsenyi Dániel egy-egy versére is. Bac49chus-könyvem versei és rajzaim közé ilyen alkalmakkor a lap élére rajzolt pincém íve alá ilyen cím került: A közelítő tél, vagy máskor A fohászkodás avagy A magyarok megírásának ennyi és ennyi, pontosan jelölt esztendejére emlékezve. Így jöttünk össze irodalmi pinceszerre. És előkerült ilyenkor újra és újra a Bacchus-könyv, hogy leírt emléke is maradjon a délutánnak.

Előkerül-e még, hogy emlékezzen a jövő is erre? A nemes megtalálón múlik. Nyolcvanötödik évem igazi mecénása így ő lenne? Tény, hogy Németh János már értesített Zalából, hogy pincém ajtaja fölé elkészített vigasztalásul egy szép Bacchus-kerámiát. Ha mást nem, föltesszük azt költőkkel, írókkal, festőkkel emlékezve arra, ami elveszett.

50
A munkácsi vár alatt

1939. március idusán érkeztem Munkácsra. Fiatal költőnek szebb dátum és a történelmet tanító tanárnak múltat sugárzóbb környezet alig akadhatott volna a Kárpát-medencében. A munkácsi Árpád Fejedelem Gimnáziumban csonka másfél évet tanítottam, de utána is gyakran visszajártam. Diákjaim, a magyar, a zsidó és a ruszin tanulók kitűnően beszéltek magyarul, oroszul, csak épp a csehvel álltak csehül, akiknek keze alól akkor, 1939-ben került ki Kárpátalja.

Munkács városának és környékének társadalma és lakossága nekem, a Kaposvárról érkezőnek ugyanazt sugározta a Kárpát-medencei világban, mint a Szekszárdról érkező Babits Mihálynak Fogaras. Gazdag történelmi, szellemi, etnikai és gazdasági sugárzást és telítődést a magyar és európai világ igazabb megismeréséhez, fölméréséhez. Pest, Pécs, Graz, Kaposvár után nem számkivetés, de a mai napig tanárt, költőt tanító iskola lett az, amit ott láttam és tanultam a Latorca mellett.

Micsoda emlékek… A gyorsvonatról leszállva zsidó kocsis egyes fogata vitt a városba. Batthyány utcai lakásomon a téli fát jiddisül beszélő szorgos zsidó favágó aprította. Prágában tanult magyar és ruszin tanárok, görög katolikus papok figyelmeztettek a Rákóczi- és a 48-as emlékekre. Ivan Olbracht ruszin világa vett körül a havasi legelőkön és erdőkön. Ezt a világot magyar író máig sem írta meg szebben és igazabban, mint ő. Rajta kívül még munkácsi barátom és tanártársam, Sáfáry László lírája beszélt kemény szépséggel a Verhovina világáról. Sáfáry az orosz hómezők egyikén veszett el. Versei élnek. A költő emléke házukon vagy a munkácsi tanítóképző falán megörökítésre vár még. Tőle és a református püspök fiától, Bertók Jánostól, az Eötvös Kollégium eltávolított hallgatójától hallottam először Kárpátalja „hagymás ku51rucairól”. Arról a zsidó értelmiségi, kereskedő és munkás-iparos rétegről, amely a cseh világban mindig a magyar közép- és elemi iskolák fenntartása mellett szavazott. Így lettek ők a Munkács környéki magyarok szerint Rákóczi kurucai. Igen, a ruszinok után a zsidók. A sok hagymát evő, üzletelő szegények, akik a hatalom ellen mindig a magyar művelődési intézmények mellett szavaztak.

Így volt ez a munkácsi kétnyelvű Árpád Fejedelem Gimnázium esetében is, ahol több barátom volt közülük. Nem egy vitézségi nagyezüsttel az első világháborúból. Sorra elpusztultak vagy Palesztinába költöztek. Ez a munkácsi igen érdekes zsidó–magyar világ eltűnt. De megérdemelne még egy-egy emlékező jegyzetet. Ezért vissza-visszajártam 1944-ig. Fekete füzetem erről a világról egy regényvázlatommal együtt a háború közben elveszett.

Érdekes volt számomra a város többnyelvű zsongása, sok vendéglője, ahonnan minden este cigányzene szólt. Esténként a korzó sűrű hullámzása a fiatalsággal és a kiöltözött polgársággal frissen lüktetett. Mindezt körbevette a városszéli hegyi szegénység. A templomok: a görög katolikus és keleti, a református és római katolikus és zsidó hívőkkel. Meghitt és gyakorló lelki életről tanúskodtak. Mélyebb és igazabb volt, mint a hazai. A pesti sajtó pontosan érkezett. A szellemi élet a gimnáziumok tanári szobáiban, a kórházak orvosai körében és az esti vendéglői (pl. Sirokai) beszélgetések közben zajlott. Magam igen sokat olvastam abban az időben a gimnázium tanári könyvtárának gazdag filozófiai és klasszikus könyveit. Baráti körünkbe tartozott Sáfáry, Bertók, az itt tanároskodó Cserés Miklós, aki később a Magyar Rádió drámai osztályának lett évtizedekig vezetője. Együtt olvastuk az én Munkácsra járó Nyugat, Kelet Népe számaimat, utóbbinak egyik számában tanulmányom jelent meg a kárpátaljai ruszin kérdésről. Itt dolgozott akkor Zsebők Zoltán, a későbbi államtitkár, egyetemi tanár, akinek úttörő anató52mia-röntgenkönyvét Európa-szerte forgatják, és Csermely Hubert, a kórboncnok tudós. Ez a kör, ha kicsi volt is, de kiegészítve a szabadabb életű görög katolikus papok, ruszin tanárok társaságával, érdekes, igen vitaképes és nagyon ellentétes világnézeteket sugárzott. A viták mellett horgászó, síző, természetjáró csoportjaink alakultak, melyekhez diákjaink is csatlakoztak. Verecke, Szinevér, a Sztoj és Volóc sokszor látta társaságunkat.

Nekem Munkács-Ökörmező a szerelem tája volt. A kis ruszin falvakba helyezett irodalombarát, magányos magyar tanítónők sokszor látogattak Munkácson. Az akkor megjelent Május kötetem Ilonka-verseinek ihletője Ökörmezőn lett szociális titkár. Gazdag emlékű kirándulások tájai és érzelemvilága szövődött itt ehhez a szerelemhez, amely később, már Kaposváron házassággal végződött. A most megjelent Szonettek a Styxen túlra kötetem sok szonettje vall erről. Több darabjával kicsit kárpátaljai kötet ez.

Felejthetetlen idő volt és maradt munkácsi tanárkodásom. A fiatalság tág szépsége szinte fizikai erővel kísért ma is. A Pesten túli magyar történelmi távlat iskolája volt és maradt az eltűnt és elveszített barátok nélkül is. Az emberi kötelességteljesítés parancsa és próbája a történelmi vár alatt Rákóczi, Zrínyi, Kazinczy és – Huszt felől – Kölcsey szellemével.

Örülök, hogy életemnek és költészetemnek ez a munkácsi Fogaras jutott, ahonnan ha egyre ritkábban is, de köszöntenek még a volt diákok. Kassa, Pozsony, Lvov, Tel-Aviv, Budapest között pislog ez a szellem. Az Árpád Fejedelem Gimnázium tanulói mindig megszervezik az érettségi találkozókat, melyekre boldogan megyek. Jó találkozni az élőkkel és megemlékezni azokról a halottakról, akik egy fészekben nőttek, ha csontjaik kegyetlenül szerteszórattak is a világban.

53
Kárpátalján készült a „Május”

Zsindely Ferenc aláírásával 1939. március 4-én „óraadó-helyettes tanárnak” a munkácsi állami gimnáziumhoz neveztek ki. Jellemző, hogy 1934-ben szerzett diplomáim után csak öt évre történt ez a tanári alkalmazás. Oka ennek részben a Nyugathoz, a Válaszhoz, a Kelet Népéhez és a Márciusi Fronthoz fűződő kapcsolatom volt. Ezt a minisztériumból többször is tudatták velem.

Állásomat 1939. március 13-án foglaltam el. Ez a világ, Trianon után, alig négy hónapja került vissza a hazába, és így az ős munkácsiaknak és az odakerült „anyásoknak” is minden nap újat hozott. Újat a magyarnak és ruszinnak, ukránnak, városinak és hegylakónak egyaránt. Egy újra induló világ hegyei, „sziklái” közé cseppentem. Ma fél évszázad után leveleimet forgatva idézem kárpátaljai, munkácsi emlékeimet és élményeimet. Két és fél iskolai szemeszter után is szívesen mentem vissza évente a kassai tankerület kárpáti világába.

Ezeket a leveleimet a munkácsi Batthyány u. 1. számú lakásomból írtam, ahová egy aktatáskával és egy szál tollal érkeztem. Alább közölt leveleim címzése: Nagyságos Takáts Gyula polg. isk. c. igazgató úrnak – Kaposvár – Kovács S. u. 9. Első levelem postabélyegzőjének kelte: Munkács, 939. III. 22. 14.

„Kedves Szüleim, a levelet csak ma, 21-én 12 órakor kaptam meg. Eddig én voltam a legnagyobb bizonytalanságban a ruháimat illetően. Ti. azok most nem fognak megérkezni, mivel most óriási csapatszállítások mennek Románia felé. El sem tudják képzelni, mekkora és mily élményekkel gazdag vidék ez. 14-e óta olyan a helyzet, mint a fronton, a csapatok egyik a másikát érik. Tankok tank után, autók, biciklisek, huszárok, motoros-tüzérek. Remek hadsereg vonul föl… Csak mi lesz a vége?…

54

Munkács igen szép város. Modern európai és jiddis, kaftános keleti és orosz keverék. Közben remek hegyek. Középen a Latorca és partján a vár. A gimnázium még a régi, de mellette áll már a modern is. Valószínű szeptembertől kezdődik ott, ebben az épületben a tanítás. A gimnázium délelőtt a magyar, a) osztályokat, délután a b) és az orosz osztályokat fogadja. Kétnyelvű a tanári kara és diáksága is. Mi még a csehszlovák tanmenet szerint tanítunk. Könyvek nincsenek. Diktálunk. Különös és fárasztó, de nagy feladatokat lehet tenni a magyarságnak. Bár a ruszinság végtelen sovén és intelligenciája egyáltalán nem megbízható. Az osztályok fiúk-lányok közösek. Én tanítok I-II-III-V-VI. osztályokban földrajzot és VI.-ban világtörténelmet. Osztályfőnök nem vagyok. Munkács egyelőre Debrecenhez tartozik tanügyileg… A kollégák jó emberek. A tantestület fura összetételű a nemzetiségi szempontokat véve alapul.

Lakásom egy villaszerű épület első emeletén van. Igen nyugodt hely. Az iskola két perc. Itt lehetne dolgozni, de nem lehet a politikai és iskolai helyzet miatt. Nem jó sehogy sem az iskolai tanítás… Verseimet nem tudom, mikor másolhatnám… Levelet és folyóiratot azért is küldjenek el, hogy a világgal összeköttetésben legyek, mert ide újság sem jár. Minden összeköttetés nélkül vagyunk. Húsvétkor tán haza sem megyek. Meglehet, hogy a Borzsa-patakhoz megyek pisztrángozni egy jó kollégával. Csak a ruháim érkeznének meg.

Sajnos, könyvek nélkül tanítok, ami rettentő a gyerekekre és rám is. A hideg erős itt. Egészséges vagyok. Tán ha ruháim megérkeznek, nyugodtabb leszek, és a politikai hírek után fogok hazaküldeni verseket is. Berzsenyi–Csokonai cikkemnek fuccs, tán örökre. Teljesen kizökkentem, és kedvem sincs hozzá. Fél kézzel és Pest nélkül Kaposban se lehetett, de itt szinte teljesen lehetetlen”…

Ezt a levelet kilenc nappal Munkácsra érkezésem után írtam. Az új körülmények között elég lehangoló, de kilenc 55nap múlva, március 31-én már ezt írom: Munkács, 1939. III. 31-én.

„Minden a legnagyobb rendben van. Csomagom is megérkezett. Heti 20 órám van. Nincs sok dolgom, se gondom, csak írni nem tudok… A rádió 11 versemet fogadott el fölolvasásra azok közül, amelyeket Apika legépelt. Most a többit akarom itt lemásolni, hogy kötetem okvetlen jelenjen meg a könyvnapra. (Jún. 6-7.) Ha másképp nem megy, Kaposban nyomtatjuk a Janus Pannonius Társaság címkéjével, mint Weöres kötetét. A Kelet Népe szerkesztőbizottsági tagnak hívott meg Móricz Zsigmond, Zilahy Lajos stb. közé… Most hétfőn megyek két tanár kollégámmal pisztrángozni a Máramarosi-havasokba. A Stoj és Magura 1700 méter csúcsai között van a hely, gyönyörű patak, amint mesélik. Ott kinn egy vadászházban fogunk lakni, fa sok van, jó meleg lesz. Esténkint vajban sült pisztrángot és polenai vízzel hígított bort iszunk. Fényképezni is fogok… Lassan megszokom Munkácsot. Forgalmas, élénk, különös, modern és régi ízű város!”…

Közben Weöres Sándor levele is megérkezett. Ezt írja március 29-én kelt levelében: „Köszönöm érdekes munkácsi soraidat. Irigyellek, hogy ilyen szép helyen kaptál hivatást. Ha lehet, majd meglátogatlak… Furcsa érzés, hogy Munkács Magyarországon van, mintha álmodna az ember.”

És álmokból való született, mert március 15-ével hadseregünk elindult, és 18-ára az egész Kárpátalja visszakerült, és így e területtel Munkács határából az egész Verhovina világára tágult az ország. Baráti körünkben – Sáfáry, Bertók, Cserés – és a be nem „csehelt” tanárok, orvosok, ügyvédek, a mindig magyarhű zsidóság, a görög és ortodox papság és a csehektől kisemmizett magyarok körében igen színesen pezsgett az élet. A vár, a huszárlaktanya, az iskolák, a katolikus, református és keleti püspökségek, hivatalok és a vendéglők vitatkozó hangja összekondult és -csapott a Latorca-völgyben. Barátaimnak több 56levelemben beszámoltam ezekről. Weöres 1939. október 22-én így válaszol: „Köszönöm szép és érdekes leveledet. Minden leveledet el szoktam tenni, de ezt hatványozott gonddal őrzöm, mert nagyon érdekes dokumentum.”

Távol Budapesttől, a folyóiratoktól és barátoktól a munkácsi vár tövén, hegyek közül csak a levelezés, táviratozás egyengette új verseim kiadásának útját. Érdekes, hogy címnek a körülöttünk felpezsdült világban a Májust választottam. Ezekről május 10-én ezt írtam édesapámnak: „Pest kizárásával igen keserves az irodalmi ügy. Most májusban jelent meg a Napkeletben 2 versem, a Kelet Népében a „Ruszin kérdéshez” címmel egy tanulmányom… Fontos lenne a verseim kiadása… Tán valami irodalmi díjat is kapnék! Hisz ebben az esztendőben sokat dolgoztam. Szóval szeretnék szabadulni verseimtől, s ez lenne utolsó kötetem, amelyet én adnék ki.”

A kiadás tervéről Pécsre Lovász Pálnak írtam. Válaszlevelezőlapja Munkácsra 1939. május 24-én meg is érkezett.

„Kedves Gyulám! Itt vagyok a visegrádi szanatóriumban gyomorkúrán… Lapodat ide küldték utánam, ma kaptam meg. Legutóbbi leveledet indulásom napján vettem kézhez, s azért Weöres Sanyit kértem meg, közölje azonnal Veled, hogy örömmel vesszük, ha könyved társaságunk kiadványaként jelenik meg. Tiszteletdíjat aligha adhatunk, mert most hozzuk ki Holler Bandi Verhaeren-fordításait, utána meg Várkonyi Nándor munkáját. Jövő tavaszra tudtunk volna honorálni. Most legfeljebb 50 pengőről lehet szó, de ezt se vedd ígéretnek. Még ma írok Pécsre, hogy az emblémát azonnal küldjék el Édesapádnak. Ha nem okoz technikai nehézséget, könyved utolsó lapján soroljátok fel a Janus Pannonius Társaság könyvtárának könyveit. Holler Andrásnak megírtam, hogy ezt azonnal közölje Édesapáddal. – Testvéri szeretettel köszöntelek. Visegrád, 1939. május 24. Lovászi Pali.”

57

Közben Pécsről Weöres Sándor május 25-én kelt levele is megjött Munkácsra: „Öreg Gyuszikám, Pécsen vagyok, és Lovászi Pali bácsi megbízott, hogy írjak… A Janus Társaság örömmel beleegyezik, hogy könyveden mint kiadó szerepeljen. Mellékelten küldöm a társaság két szignetjét, a kisebbet és nagyobbat: válaszd, amelyik jobban illik a könyvedre, külalak szempontjából. – Lovász Pali bácsi arra kér, hogy amennyiben köteted a Janus cég alatt jelenik meg, értesíts bennünket, hogy köteted milyen külalakú lesz, mekkora stb…

– Mikorra lesz meg a harmadik köteted, írd meg minél előbb… Mi újság Munkácson? – Igen, álmodom, de régi szeretettel ölel barátod, Sanyi.”

Levelek váltásával a kaposi nyomdai ajánlatok közül az Új Somogyé volt az előnyösebb. Erre válaszolva május 18-án már ezt írtam haza:

„Két éjszakai munka után itt küldök 44 darab verset, a tartalomjegyzéket pár nap múlva küldöm; a szedést addig meg lehet kezdeni… A papír is megfelelő. Négy íven és 400 példányban 185 pengő fedőlappal együtt… A külsőre (a borítólapra), a beosztásra itt küldöm Sárközi Dózsáját. Éppúgy, mint ezen, az én borítólapomon is sötétbarna legyen a címnyomás…”

1939 pünkösd napján Lovász Pál kérése szerint megírtam édesapámnak azt is, „hogy nyomassák a könyvem 64. oldalára a J. P. T. kiadványainak sorozatát a W. Sanyi könyvéből kivágott sorrend szerint. Eközben a Bartha Miklós Társaság is sürgönyzött, hogy az ő cégérét használjam. Maradok a J. P. mellett. A V., a Jékely és Kiss T. ajánlás megtörtént-e a versekben?…”

Május 25-én „este 6 órakor” még ezt kértem levelemben édesapámtól: „Ha hely nem lenne (a J. P. T. könyvtára fölsorolásnak), akkor hagyják ki Félálomban c. most utoljára küldött versemet! Úgysem tetszik nekem nagyon. A 64. lapon, amint jelöltem, felelős kiadó Lovász Pál.”

58

Utolsó levélváltásunk után Kaposváron két hét alatt kiszedték, befűzték a Májust. Június 12-én Munkácsról már ezt írtam haza:

„A két kötetet megkaptam. Határozottan szépen sikerült, különösen a vajsárga borító… A belső elrendezés is szép… Kötetemből legalább 60 darabot küldjenek nekem. Fonyódra vigyenek ki 50 darabot. Onnan küldünk a pesti könyvkiadóknak majd. Most a kritikai példányokat intézem. Könyvemről a Nyugatban Várkonyi Nándor, a Vigiliában Rónay György, a Napkeletben Thurzó Gábor írt kritikát.

A ládámat hová küldessem? Azt hiszem, Fonyód a jobb, mert hisz aug. végén Munkácsra vissza kell küldeni… A könyveimet itt fogom hagyatni, de a következő évben szeretnék visszakerülni Kaposba”…

Jékely Zoltán Munkácsra utazásom napján (levélben is megírta) „a Huszt váráról szóló Kölcsey-verset szavalta”, és engem ebben a levélben „végbeli vitéznek” titulált. Valóban, ládámmal most Kaposvár és Munkács vára között magam is végvárinak éreztem magam. Csak most a „kis düledék” helyett Rákóczi földjén a határon az iskola várt. Az a vár, amely nekünk a versen túl a történelmünkben mindig a hivatást és megmaradást jelentette.

Az új iskolai év kezdéséről szeptember 7-én értesítettem szüleimet: „Végre, itt vagyok Munkácson. Az ősz szép, és sokat fürdünk a Latorcában, mert az iskolát ugyanis építik, és nem hiszem, hogy ebben a hónapban rendes tanítás legyen. Ha meg a mozgósítás jön, akkor lefoglalják katonaságnak… Emilt (öcsémet) nem vitték-e katonának? Itt minden csendes, csak sok katona vonul ide-oda. Ki tudja, mi lesz?…” November 22-én kelt levelemben pedig ezt írom: „Ami az itteni állapotokat illeti, mesebeszéd, hogy rendetlen. Csend és rend uralkodik, a nemzetiségi agitáció Baranyában élesebb, mint itt. A síket (jól válasszák ki és) küldjék el a botokkal. A hegyeken 20-30 centis hó van, még Munkács határában is…”

59

Osztályaimmal télen-nyáron együtt jártam a hegyeket. Egyik Volócról történt hazajövetkor vettem 1940. február 25-i keltezéssel a hírt, hogy Munkácsról Kaposvárra helyeztek. Diákjaimmal közös tablón búcsúztunk, és lélekben és a találkozókon ma is velük vagyok.

60
Akik a hét domb táján…
61
Egy elfelejtett polihisztor és Phaedrus-fordító
Mocsy Antal (1791–1864)

Írásom a reformkor társadalom- és művelődéstörténetéhez ad néhány adatot, és ennek keretében az irodalmunkban alig ismert Mocsy Antal (1791–1864) Phaedrus-fordító életére, munkájára és szerepére is rávilágít. Személyéről, családja szerepéről már kevesen tudnak még Somogyban is. Ráadásul irodalomtörténetünk, így Szinnyei József életrajzi lexikona is téves, illetve hamis adatokkal tájékoztatja literatúránkat. De milyen írói sors és milyen lexikális adat az, amely az amúgy is kis somogyi községben, Kötcsén élő műfordító könyv alakban is megjelent művét és munkásságát más személynek adja át?

Hogy is kezdődött Mocsy Antal megismerése? Érdekes és nemcsak romantikus, de egyben családi és községtörténeti história is, akárcsak személyének és könyvének sorsa. Személye és környezete, ha vázlatosan is, nem egy adattal segíti megismerni a reform- és Bach-korszaki magyar vidék és társadalom szellemi és fizikai valóságát. Miből, hogyan és kikkel indult errefelé a polgárosulás, és Mocsy Antalnál maradva, hogy is kezdődött ez az irodalmi história?

Anyám szekrényének tetejéről jutott a tollam alá, mert ott találtam rá gyerekfejjel arra a mahagónitokba zárt, rézből készült méter hosszú mérőeszközre, amelyen finoman vésett milliméterek vonalkázása és egyéb geometriai jelzések és számok sorakoztak. Édesanyám érdeklődésemre azt mondta, hogy Kötcséről került hozzánk. Az Antal–Mocsy-rokonság révén, amikor Volny-, majd Rambachné Kacskovics Irénnek az Antal családtól örökölt birtokát 1925 körül az örökösök között szétosztották. Hogy kié volt, édesanyám Mocsy Antalt nevezte meg, aki déd62apánk testvére volt. Hozzátette azt is, hogy Mocsy Antal mérnök volt, és a megye és a család is mint költőt tartotta számon, aki Berzsenyivel sokat látogatta könyvekért a kaposi vármegyeháza könyvtárát.

Anyám szavai többször is eszembe jutottak nemcsak a mérőlécről, de az Auróra, az Athenaeum és a Figyelmező 1822–1837-es példányairól is, amelyek Mocsy János és Mocsy Antal nevével jelezve többször kezembe kerültek a könyveink között. Ma már tudom, ezek a folyóiratok és könyvek nem a Bihar megyei Konyár református parókiájáról kerültek hozzánk, de Mocsy Lajos nagyapám igali hagyatékából. Mégpedig Mocsy Antal és János kötcsei udvarházából.

Kötcséről és vele az Antal családról úgy is érdemes szót ejteni, mint művelődéstörténeti, társadalmi és gazdasági sajátosságról. Településtörténete is szorosan összetartozik egy középnemesi család históriájával, melynek két évszázadában jól tükröződik, hogy a feudálisból polgáriba miként változott át széles magyar társadalmi tablónk.

Kötcse a török XVII. században jelentős múltja után ház nélküli pusztaság lett. Az 1703-as összeírásban Antal János és György, majd 1726-ban már egyedül Antal János Csicsal és Kötcse birtokosa. A család a török harcokban szerzett érdemeiért (a címerében kardra tűzött török fej) tízezer holdnyi birtokot kapott. Ebből az 1814-es megyei összeírás még 8212 holdat jegyez mint Antal-birtokot. A dombok, erdők közötti alig pár száz lakosú, eldugott kis község életében ez a birtok egy érdekes, családi vonatkozású somogyi településformát és vele társasági, gazdasági stílust is hozott. Buda visszavétele után később három fiú és három lány örökölte a birtokot. Így e házasságkötések után a XVIII. században már a sokgyerekes Antalok mellett a Vázsonyi, Bóka, Berzsenyi, Bódis, Kenessey, Sulyok, Kazay, Mocsy, a XIX. században pedig Ányos, Lázár, Soós, Sulyok, Kacskovics, Kisfaludy, Paiss, Káldy, Miklós, Kiss és más rokoni családok osztozkodtak a XX. századra 63a már teljesen szétszóródó Antal-birtokon. A régi és új családok egy része a XVIII. századból maradt Antal-kúriákban, majd a saját égetésű, múlt század eleji tömés- és téglakúriákban lakott. Napjainkig más-más név alatt még ma is áll tíz-tizenkét kis átalakított vagy romos udvarház a község legszebb kilátású telkein. Általában épülettömbjeikkel mutatós, három-négy szobás, szalonos, társalgós épületek, nagy konyhákkal, füstölőkkel, kamrákkal és előterekkel. Az épületeket (Békavár, Angyalvár) dorong fakerítéssel körülvett kisebb-nagyobb parkok övezték évszázados tiszafákkal, bukszusokkal, fenyő- és hársfákkal. Belsőségükön szép gyümölcsösök és hegyeiken messze földön híres szőlőkkel, pincék voltak.

A Balatonra nyíló, ritka látványú falu volt Kötcse, eldugva a világ szeme elől. Így sajátos társadalmi élete szüretjeivel, báljaival, vadászataival, kertészetével és művelt polgárosodó gazdáival érdekesen mutatkozott meg például mint életstílus a megyei és az országos magyar vándorszínjátszás történetében is. Rassy Tibor kéziratos gyűjtéséből (Országos Levéltár) tudjuk, hogy megyénk a reformkor idejében ugyancsak veszélyes területnek számított, hiszen az úttalan, erdős, berkes somogyi táj a betyárvilág tanyája volt. A faluzó, színjátszó társaságok somogyi munkáját ez a világ és a közönség közönye is nehezítette, akárcsak a „hivatalosan is pártfogolt, istápolt német szépészet” támogatása, „főrangjaink rosszindulata, legjobb esetben közönye”.

Balogh István a XIX. század első felének faluzó színigazgatója vándorútjainak eseményeit megírta naplójában. Rassy Tibor a Balogh István vezette társulat 1827–1832 közötti somogyi vándorútjának állomásairól térképet is készített. Kaposvárral együtt tizenhárom somogyi községben szerepelt ez a színtársulat. Általában az őszi, téli és kora tavaszi napokat választották. A kimutatásban Rassy szerepelteti a falvakban töltött napok, előadások és forintban a bevételek összegét is. Érdekes, hogy Kötcse, az 64eldugott, legkisebb lélekszámú község Kaposvárhoz viszonyítva is jelentős adatokkal jelzi szellemi életét. Az említett tizenhárom községben általában kilenc-tíz napot játszottak. Ám kivételesen kedvelték Kötcsét, ahol egy hónapig voltak. Huszonhárom nap huszonhárom előadást tartottak 319 forint bevétellel. A húsztagú társaság életét és vendégelését, az előadásokat minden bizonnyal segítette az a 10-12 családi kúria, amelynek birtokosai társaság- és irodalomkedvelők voltak. Többen közülük a megyei könyvtár gyakori látogatói is voltak.

Ebben a szellemi és társadalmi légkörben, XIX. század eleji gazdasági életformában élt Kötcsén a Mocsy család is. Egy falusi, nemesi nagybirtok széthulló kereteiből egyre inkább polgárosuló életstílusban. A Sulyok–Mocsy és Antal–Mocsy rokonság és házasságok kisebb-nagyobb földbirtokai és udvarházai kötötték meg és össze is ezt a földdel együtt széthulló, az ország más-más megyéibe széledő, közhivatalt vagy egyéb szabad pályákat választó általában sokgyerekes atyafiságot.

Így jött vissza a megmaradt birtokra Mocsy Antal is, aki Mocsy János tíz gyereke közül Kunszentmiklóson született 1791. december 10-én, és a csepelyi evangélikus-református matrikula szerint 73 éves korában mint kötcsei és mocsoládi közbirtokos halt meg kötcsei udvarházában 1864. május 10-én. Ő dédapám bátyja volt, akinek réz rajzoló- és mérőméterét szekrényünk tetején megtaláltam. Róla mesélte édesanyám, hogy nemcsak hites földmérő mérnök, hanem költő is volt. Az ő könyvespolcairól kerültek hozzám az Auróra, az Athenaeum és a Figyelő példányai. Életviteléről azonban a Berzsenyi-barátság legendáin túl még többet árul el az 1835-ös Honi Vezér című évkönyv. Ezt a 25x21 cm méretű szép kiállítású vaskos évkönyvet a Magyar irodalmi lexikon meg sem említi, pedig 1835-ben a végszó szerint nem először adták ki: „most negyedszer indul az év kétes jövendőjű napjaival pályát futni… Buzgó igyekezetünk volt a művészet, 65a szép literatúra, ismeretek, tapasztalás és humor dús termékenységű mezején a virágokat ízléssel gyűjtögetni, s azokból csinos koszorút fűzvén, általa Vezérünket folyvást méltóbbá tenni a közfigyelemre.”

Az évkönyv a magyar reformkor derekán a „magyar honfiakat” támogatásra szólította. Nem tudom, mekkora sikerrel, és azt sem, hányan támogatták „a honban”, de Somogy egyik legkisebb, eldugott, „a magyar színjátszást” lelkesen támogató falujából Mocsy Antal megrendelte. Könyvespolcáról az 1835-ös negyedik évfolyam példánya a családban maradt.

Ez aztán Mocsy Antal szellemi érdeklődésére és gazdasági helyzetére egyaránt rávilágít, mert a példány üres naptárába januártól december végéig részletes felsorolással bevezette az év adatait. Ez a kalendárium igen jól szerkesztett könyve volt a honi polgárosuló városi és mezei értelmiségnek. Magyar és európai kitekintésű gazdasági és kulturális tudnivalók csoportosításán és adatain túl „a mesterségek, polgári szorgalom s magasb-ízlésű művészet társa”. Egyszerre gazdasági és irodalmi közműveltséget terjesztő, az „ember- és honszeretethez igazodó”.

A Magyar lant című fejezete a „szép versek” antológiája volt (akár ma a Szép versek) – az 1835-ös év folyóiratainak költészetéből válogatva. Így olvashatta együtt puszta, falu és város ebben az antológiában Bajza, Berzsenyi, Csokonai, Vörösmarty, Kölcsey, Dayka, Fáy András, Kazinczy és a Kisfaludyak verseit ismeretlen verselők írásai között. Melyek között ilyenek is akadtak:

Urodalmak
Gyűjtenek a méhek váltig, nagy gonddal, erővel
– És üres a köpü – Mért? – A Here szörnyen emészt!
Egy nagy úrnak mellképe alá
66
Téged mesterkéz örökített bájos ecsettel;
Ámde neved tíz év múlva örökre kihal.
Czél
A fejedelmek csak pompás diadalmi szekéren
Futtatnak sírjok halma, határa felé:
Ó pedig a nyomorú koldus mankója fejére
Támaszkodva ha bár csak biceg, eljut oda.
Zrínyi
Árnyamtól ne remegj, vándor! Menj, mondva hazámnak:
Hogy váltságáért bajnoka halni tudott!
S ott, hol az Iszternek keskeny hulláma elárad,
Mondd: nincsen temetőm; vérem az égre kiált!

Ezekből is világos, hogy a szerkesztők szelleme merre mutat. A szám „Kisfaludy Károly Emléke” oldalán ezt írja: „Mi szolgálhat nemesebb ösztönül a közhasznot irányzó igaznak s törekvésnek, mint… az érdem Pantheonjában ragyoghatni… Nem hiú dicsvágy ez, hanem az emberi természet legnemesb… virága. Nem tűnő hálát s emléket érdemel a vitéz, ki hona jogait, szabadságát, boldogságát kül-vészek ellen elszánt kebellel védi.”

Kisfaludy Károlyban a „parlagon heverő” magyar nyelv és dráma „nemzeti életre” ébresztőjét köszönti. Ez a reformszellem nyilvánult meg akkor a somogyi megyegyűlések követeinek adott utasításokban is. Ezt hirdette az új megyeháza homlokára írt „A közjónak” fölirat.

Ebben a szellemben dolgozott Mocsy Antal és János. Életükre és munkásságukra ennek a kalendáriumnak és a „Somogy megyei olvasótársaság” könyvtári kölcsönzőkötetének bejegyzései is adatokkal szolgálnak. Amíg a Somssich, Berzsenyi, Véssey és Tallián család jelentős nagybirtokkal rendelkezett, Mocsy Antal és János már a 67szertehulló Antal-birtokon, a kisebb rokoni eredetű földek árnyékában a polgári foglalkozást is gyakorolta. Mocsy Antal hites földmérő és János öccse hites ügyvéd volt. Mocsy Antal mérnöki alapossággal jegyezte 1845. évi „bevevéseit” és kiadásait. Ezekből az adatokból Mocsy Antal körül egy, a reformokra, a nemzet hasznára és az „érdem Pantheonjára” tekintő műfordító és polihisztor alakja és egy okosan és pontosan szerkesztett, szerény gazdaság világa rajzolódik ki.

Szenvedélyének és eszméinek szolgálva agglegény maradt. Csak élete vége felé költözött össze öccsével, Jánossal, aki a Mocsy Máriától származó unokahúgának, az utolsó jelentős birtokkal rendelkező Antal Cornélia Petronellának a gyámja volt.

Mocsy Antal egész háztartása egy gazdaasszony, egy kocsis és egy szolga. Bevételei voltak a földmérések, a mészárszéki, a hajdúházi, úriszéki és más árendák meg a búza-, rozs-, bor-, borjúeladásból és kártyajátékból valók. Kiadásai a sótól a fűszerig, az újság- és a postapénztől a gyertyáig, a cukortól, citromtól, kávétól és gesztenyétől a pipabecserélésig, a karádi órásig, a helyi pásztorokig és iparosokig forint- és krajcárpontossággal jegyzettek. Kaposi megyegyűlés, a vásárok kiadása és a deákgyerekek tanítására adott pénz is szerepel. Az 1845. esztendőben a bevétele 1926 forint 98 krajcár, a kiadása pedig 1657 forint 33 krajcár volt. Mocsy Antal tehát ebből az évből 269 forint 65 krajcár hasznot vihetett át az 1846. esztendőbe. Ugyanakkor egy levél postapénze 1 Ft 15 krajcár, egy-egy vásár kiadása átlag 10 és 20 forint, egy pár csizma 7 forint, egy ló ára 200 forint volt. Egy napszám pedig néhány krajcár.

Kötcsén vezetett naplója kirajzolja életének gazdasági körülményeit. Szellemi érdeklődéséről pedig a Somogy Megyei Levéltárban őrzött olvasótársasági „könyvtári kölcsönzőkötet” beszél. A megyeházán szervezett és őrzött könyvtár 1832-től „az olvasó-szobából könyvet kivevő 68uraknak” névsorát évről évre pontosan jegyzi. Ebből Kanyar József év, hónap és nap feltüntetésével kimutatta a Nikláról bekocsizó Berzsenyi Dániel 1832-től 1836-ig tett kölcsönzéseit. Gazdag jelzése ez a költő szellemi érdeklődésének. Itt említi, hogy Mocsy Antal és János neve saját kezű aláírással sokszor szerepel Berzsenyiével együtt. A Kötcsére kivitt könyvek jegyzékét tehát a Berzsenyi-példára összeállítottam: 1833–35-ben Land und Seereisen 1831-es évfolyama és a Tudományos Gyűjtemény 1832; Magyar Minerva 1834; Német Minerva 1834–1835; Tudományos Gyűjtemény 1834; Sas 9. kötet; M. Minerva, 1827–1831; Német Minerva 1833; Bélteky ház (Fáy); Regélő 1833. – 1836-ban Fillértár 1834; Honművész 1834; Toldalék Kurir 1832; Klió 2.; 1837-ben Toldalék Kurir 1833; Auróra 1839; Honművész 1834; Tudományos Gyűjtemény 1835; Német Minerva 1834; Koszorú 1832. 1838-ban Hasznos mulatságok 1831; Regélő; Emlény 1838; Kis Geometria; 1839-ben Honművész és Regélő 1838. – 1840-ben: Német Minerva 1840; Jahrbücher den Literatur 1839. 1845-ben Politechnische Journal Band 1841.

A könyvtárból kivett könyvek és Kötcsére postán járó folyóiratok nemcsak Mocsy Antal irodalmi érdeklődését bizonyítják, de íróterveiről és esztétikai ízléséről is vallanak. Tudatosan készült olvasóköre és folyóiratai s a reformországgyűlések szellemében „az irodalmi közműveltségnek” terjesztésére. A Széchenyi hirdette „kiművelt emberfő” és a „közjó” szolgálására „nem hiú dicsvágyból”, hanem a „hon boldogságára”. Az olvasás és műveltség terjesztésére és az elmaradt honi polgárosodás emelésére a reális gazda és gyakorlati gondolkodású mérnök a tanulságos és művelő mesét tartotta a legcélszerűbbnek. Ezért Mocsy Antal, aki jelentős görög és latin műveltségre tett szert, fölkészült Aesopus tanulságos és művelő meséinek fordítására. Évtizedes munka előzte meg Phaedrus Augustus szabadosa Aesop nyomán s modorá69ban írt Meséi, öt könyv – s függelékben című kötetének megjelenését. Könyve Kecskeméten jelent meg Szilády Károlynál 1855-ben, mert jelentős családi kapcsolatai voltak Pest, Pilis, Solt vármegyében.

Nemcsak olvasóira, de magára is mondhatta, hogy a hon segítségére példának fordította magyarra ezeket a meséket. Bátran mondhatjuk, hogy a 48-as szabadságharc és a Bach-korszak közötti években okos tanítás volt a könyve. Az önkényuralom szellemi és politikai elnyomó közegében a nemzet érdekében így dolgozott Mocsy Antal, az író. A somogyi körképhez hozzátartozik, hogy ebből az olvasótársaságból Berzsenyi Dániel fia, Farkas 48-ban alispánságot, Mocsy Antal öccse, János, a „veterán magyar” igali főszolgabíróságot vállalt. Azaz életüket „a közjóhoz, az ember- és honszeretethez igazították” a szabadságharcot szolgálva.

Mocsy Antal eme könyvéből és jegyzeteiből ismerhetjük meg irodalmi tájékozottságát és ízlését. Könyvének „Előbeszédében” írja, hogy a XVIII. századi honi regényhiányunkat mind „a művelt osztályunkban”, „köznép” körében a mesékben való gyönyörködés pótolta. Tehát Mocsy Antal mindkét osztálynak szánta fordításait. Velük – Berzsenyi szavaival – „nem csillogni, de használni” akart. Egyszerre művelni az aesopusi mesével a latin kultúrájú köznemességet – jelen esetben pedig a kötcsei kúriák világát – és főleg falun a velük együtt élő népet. Mindkettőt a hiányzó polgárság felé. Mintegy saját életformájának példájával és Phaedrusszal szolgálni európai kitekintéssel az „életbölcsességet és erkölcsöt”.

A mesét így példabeszédnek szánta a Bach-korszakban, amikor – ahogy írta – „a meztelen igazság” nem volt „könnyen emészthető” a leselkedő Bach-huszárok között. Szavaival a „szólj igazat, betörik a fejed” helyett fordításainak meséi mondják ki „a meztelen igazságot”. Így lett okos folytatója és ébresztője a levert szabadságharcnak. Phaedrus életének magyarázatával az előszóban 70Thrácia Magyarország, Caesar győzelme pedig maga a levert szabadság volt. „Előbeszédének” soraiból az is világos, hogy Phaedrus nemcsak mint ember és költő, de életstílusa és politikai célja is példaképe volt Mocsy Antalnak. Sírkövének maga írt verse is ezt vallja.

Az Előbeszéd olyan kis esszé Phaedrusról, amelyben önmagáról is vall. Arról a költőről, aki erkölcsi leckéket adott mesékben – most már magyarul – „honosinak”, hogy azok olvasásából egyfelől gyönyörűséget merítenének, másfelől javulnának. Mesékben festette, hogy meggyűlöltesse „az embernemre szennyet vont bűnt és gonoszságot”. És ki ne ismert volna fordításában Sejánusban Bachra, Tiberiusban Ferenc Józsefre? Úgy folytatja bevezetőjét, akárcsak önvallomását: „elfojtván önmagában a pénz szerelmét és gazdagodásvágyat” (lásd 1845. évi kalendáriumának bevétel- és kiadásnaplóját) egyedül csak a tudományoknak élt.”

Fordításainak megértéséhez mérnöki pontossággal tizenöt oldalas, ABC-be sorolt tudós, irodalmi és történelmi kislexikont állított össze. Tovább idézem Phaedrusról bevezető dolgozatát: „Tudományoknak élt, azoknak szentelte életét.” Mocsy Antal agglegényként halt meg öccse és húga körében, de nem követte az önző szobatudósok példáját, „kik saját agyukba rejtve őrzik szellemi kincsöket, a nélkül, hogy azzal embertársaiknak használnának”. Ahogy írja: „közrebocsátá ő fáradtsággal szerzett tudománya s tapasztalatai gyümölcseit; gyönyörű mondatokba foglalva találjuk azokat meséi könyvében.” Önmagáról is beszél itt, mert valóban így és ezen dolgozott Mocsy Antal is Berzsenyi és Széchenyi szellemében a „közjóért”. Kiemelkedve egyszerű kötcsei környezetéből kereste és szolgálta a nemzeti fölemelkedés útját. E fordításaival és azok magyarázatával az életével összecsengő gyakorlati példát adott.

Fordításainak alaposságára vall, hogy szövegkutatásai végigkísérték a XVIII. századi német és magyar kiadások 71sorát. És ezek után Mocsy Antal kútfőül az eredeti szöveghez az 1728-as leydeni és az 1804-es debreceni kiadást összevetve használta. Előbeszéde szerint a verseket rímes jambusokban fordította. Szavai szerint: „nehogy a lényeget külcsínnek feláldozzam, fő törekvésemet nem a versmérték hibátlanságára vagy a rímek megválogatására, hanem inkább az eredeti eszmék méltóképpeni kifejezésére fordítottam.” Így készült el szavaival „e római csemetének magyar földre átültetése”. Bezáró soraiban „költőnk szelleméről” beszél azzal a reménnyel, hogy könyve „népünk kedélyére s főleg ifjaink okulására és művelődésére kedvező sikerrel hat”. És így zárja: „írtam – mármint az Előbeszédet fordításaihoz – Kötcsén Somogy megyében, Novemb. 11-én 1854.”

Versei után betűrendes tárgymutatót is adott, hogy olvasói „a mesékből, versekből vont tanulságot” pár prózai sorban is olvashassák. Ezek így is sokszor politikai ízű sorok. Pl. A farkas és bárányról: „Az oly emberek, kik az ártatlanokat elnyomják, fenevadakhoz illő gaztettet követnek el s gyalázatai az emberiségnek.”

Hogy meséi hány példányban jelentek meg, nem tudjuk. A családban számon tartották, de azt is mesélte nagyapám, hogy Somogyban, Pozsonyban és Kolozsváron, ahol ott tanult, kézről kézre járt a könyve. A háznál nem találtunk példányt. Csak a mérőléc és a legenda maradt otthon. Az egyetlen példányt kérésemre Jékely Zoltán kereste elő a Széchényi Könyvtár gyűjteményéből. Leltári száma: „A.lat. 2378. Pecsét: – AM. N. Múzeum-Könyvtára.” – A könyvet részemre fénymásolatban 1990-ben Kériné, Tóth Endre költő lánya, Tóth Ildikó küldte el. Így kerültek újra vissza a családba Mocsy Antal, azaz dédapám bátyjának versei. Még jó, hogy megtaláltuk, mert nemcsak a könyv, de fordítójának személye és sorsa is majdhogy eltűnt irodalmunk XIX. századi lapjairól.

Szinnyei József ugyanis a „Magyar írók élete és munkái” című 1903-ban Budapesten kiadott életrajzi lexiko72nának IX. kötetében a 74–75. oldalon az 1842. ápr. 20-án Szegeden született Mocsy Antal róm. kath. tanítóképző intézeti igazgatónak – 1896-tól országgyűlési képviselőnek – adja át a kötcsei református közbirtokos és hites mérnök Phaedrus-fordítását. Ráadásul hibásan 1866-ra datálva a kiadást. Így nem, vagy pontosabban így került tévesen a kötcsei Mocsy Antal 1855-ben kiadott versfordításkötete Mocsy Antal neve alá a „legalaposabban” és „legbővebben” szerkesztett Magyar Irodalmi Lexikonba fél évszázados tévedéssel.

Mocsy Antal márvány sírköve ma is ott áll orgonabokroktól övezve a kötcsei öreg temetőben. Neve alatt, mert a tíz testvér közül három – Antal, János és Eszter – együtt élt, ott van a kőtalapzatán az a szöveg, amelyet Mocsy Antal maga írt:

A patriarchális élet minta a kornak.
Haza, rokon, barátságnak áldozva
Szeretve és szerettetve együtt éltek.
Itt alusszák együtt örök álmaikat.
Áldva legyen emlékük.

Utolsó emlék ez a kő arról, ahogy egy nagybirtok és család két és fél évszázad alatt társadalmilag a múltból a mába fordult át. Érdekes, hogy a kötcsei kúriák világából az Antal köznemesi nagybirtok utolsó jelentős maradék birtokdarabjainak gondnoka és a tulajdonos, Antal Cornélia gyámja az e kövön szereplő Mocsy János és Mocsy Eszter volt. Mocsy János táblabíró és ügyvéd valóban – ahogy e sírkő felirata mondja – rokoni és baráti szeretettel viselte gondját az Antal család egyik utolsó tagjának s birtokainak. Erről tanúskodik – az 1832-ben született – Antal Cornélia Petronellától gyámjának kiállított hálalevél: „Alul is írt Antal Cornélia Kacskovics Károlyné ezen soraim által háládatossan fedezem fel, hogy kedves Nagy Bátyám Mocsy János úr és néném Mocsy Eszter kisasszony 73kilenc éveken túl hűséges nevelő szüleim s ápolóim voltak légyen; kiknek kitűnő fáradozásuknak s hozzám a lehetőségig bebizonyitott szeretetüknek köszönhetem többszöri közbejött gyengélkedéseimből lett kiépülésemet s nagy korra lett felneveltetésemet. – De más részről tökéletessen meg vagyok győződve azon lelkiismeretes és hű kezelésről is, mellyel tisztelt nevelő szüleim jószágom kezelésébe viseltettek, s melyekről kedves Nagy Bátyám minden jegyzeteit előttem fel is mutatta: mindezekre nézve tehát nyilvánítom, hogy a háládatosság és kötelesség erényét teszem akkor, midőn kedves Nagy Bátyámat, mint törvényes Gondnokomat minden számadási terhétől ezennel felmentem; kinyilatkoztatván, hogy se magam, se utódaim őket számadásra vinni nem fogjuk, s azt tenni senkinek joga nem leszen: melyről is kiadtam ezen nevem aláírásával a petsétemmel meg erősített biztosító levelemet. Költ Örs 1851 augusztus 1-én Kacskovics Károlyné született Antal Cornélia.”

Ez a jelentős jószág és az azóta elpusztult örsi és kötcsei udvarházak és berendezéseik, melyek az egyetlen örökös, a gyermektelen Kacskovics Irén – (Volny- majd Rumbachné) tulajdonai voltak, halála után a század elején a jelentkező rokonság között ági közelség szerint megosztásra kerültek.

Úgy mesélték, hogy a mintegy negyven rokon család kinyomtatott származási táblázatainak papírmennyiségét a kis tabi nyomda ellátni sem tudta. A felosztások és kifizetések után végleg szertehullt a régi Mocsy-birtok, és kialakult a már polgárosult Kötcse és határa. Földek, szőlők, házak, kertek és gyümölcsösök a megmunkálók és a beköltözött vagy a helyi vevők kezére kerültek. A pénzek láthatatlan szálakon telepedtek szét a megyében és az országban.

Kötcséről néhány bútordarab, könyv és a réz mérőléc és fénymásolatban már Mocsy Antal fordításai is a családban maradtak. És mert magam is írtam néhány ver74set erről a világról, mert az aesopusi-phaedrusi mese ma is nagyon időszerű, talán majd ezeket a százötven éves pontos és sokszor nagyon szép szövegeket magam is fölhasználom még egy újított Mocsy–Takáts-kötet kiadására.

75
A közjó prófétája
Berzsenyi válaszol

A kétszázadik Berzsenyi-évforduló ülésén Szombathelyen a Magyar Irodalomtörténeti Társaság egyik tagja azzal állt elő, hogy egyáltalán van-e olyan verse a költőnek, amelyik irodalmunkban jelentős lenne. A mellettem ülő Tolnai Gábornak – aki okkal-móddal egyengette a hazai, akkor divatos irodalomtörténet útjait – ez már sok volt. Nekem akkor jelent meg Hódolat Berzsenyi szellemének című esszékötetem. Tolnai odasúgta: „Légy szíves, és helyettem szóljál néhány szót.” És én csak ennyit mondtam: A közelítő tél, avagy olvassa el talán a Fohászkodást. Az akkori csend utáni húsz év távlatában ma is bátran mondhatom – és irodalmunk ügyének talán használ is –, hogy Berzsenyi az a költőnk, akit hol irodalmi, hol politikai áramlatok és klikkek igyekeznek kikapcsolni vagy kisebbíteni irodalmunkban.

Itt politikai, másutt esztétikai ideológiákhoz mérték az embert és a művet egyaránt. Szentimentalizmus, romantika, osztálykérdés és marxizmus létrájáról mérték, mert mindegyiknek bőven volt társadalmi, esztétikai batyuja, amelyekkel oda álltak, ahonnan ítélkezhettek. Szerencsénkre Berzsenyi, az ember és a költő akkor is válaszolt és úgy, hogy sorai és hangja ma is hasznára válik napjaink irodalomvallatóinak és gyakorlóinak egyaránt. Így ezek után a költő szavait idézve bátran a Berzsenyi válaszol helyett ezt a címet is adhatnám dolgozatomnak: Berzsenyi és az igazi poézis, avagy így megtoldva: „Berzsenyi és a magyar poézis menetele”, mert válaszai mindkettőre nézve hasznosak és elgondolkoztatóak. Hiszen alig akad még egy költőnk, akinek életművét születése pillanatától napjainkig annyi kritika és vita követte volna, mint az övét.

76

Ennek oka, hogy Janus Pannonius, Zrínyi és Balassi után ő az a magyar költő, aki egy fejjel kiemelkedett a századforduló költői közül, és mindjárt első verseivel két ízlés vitájába került. Az első magyar szonettíró és a pedáns, Hans Sachs-i Kazinczy-lélek ütközött a lávázó lelkű és szavú ódázóval a magyar nyelv és vers ügyében. Két ellentétes alkat és ízlés.

Egyik egyedül, a másik pedig literátorok kicsit irigy indulatával és a teóriáikkal. Végül is úgy, hogy a súlyos félrehallások és kritikai ízléstévedések után az elnémított, legmagasabb szárnyalású költőre maga a bíráló is zsenit kiáltott. De akire így versek helyett olyan húsz év némaság szakadt, amely esztétává üstökölte, hogy prózájával is válaszoljon a lírai zseni irodalmunk, nyelvünk, népünk és európai emberségünk javára.

Első válasza a mű, a nyelv és irodalmi ízlés és irány ellenzőinek maga a Berzsenyi-vers, amely jegyeivel válaszol és bizonyít a szép, a poétai jó és rossz kérdéseire. Ízlése és poézisének természete bizonyít. Hiszen még Kazinczy szerint is „csupa tűz, csupa erő, csupa érzés”. Költői műve azóta is életünknek és világunknak – amely szavaival élve „tündér változatok műhelye” – ihletője és segítője. Ám a Berzsenyi-vers stílusa, magánya és egyéni volta izgató titok ma is. Annyira, hogy Kazinczy nem a köz előtt, hanem csupán a levelében, azaz „négyszemközt” biztatja és „istent” szólít, ki „bennünket vezessen”. Ezért vitatkozunk ma is Berzsenyiről.

Ám egyéni és öntörvényű költészetén túl megszívlelendő a „Fekete berek”-széli húszévi sötét magány válaszainak prózája is. És mert Berzsenyi mindig művel válaszolt, én elsősorban a nagyon is némán kezdett Poétai Harmonistikára gondolok. Gondolok az erkölcsi és esztétikai fedezet nélkül irányított kritikákra, a Berzsenyi-skatulyázásokra, irodalombóli kiiktatásokra. Őrá, akinek sorait mint figyelmeztető idézeteket mindezekre válaszként is fogadhatjuk 1832-ből 1996-ra is.

77

A Harmonistikából idézek „a poétai szépnek természetéről” azoknak, akik nemcsak Berzsenyiről, de utódairól, azaz rólunk és líránkról is ítélnek. Tolluk hegyére tűzhetik először is, ahogy mondta, hogy „a dolgok legbelsőbb valóságait nem ösmerjük”. Ez igen mai, mert a lírai belső lényegre néz. Bizony nem a dolgok külszínéről, de azok lelkéről kell a poétának szólnia. És tanács az is, hogy a dolgok szerkezetéből és formáiból „a poétai szem az egészet megösmerheti”. A poétai szép titkait keresve üzeni: „az ember csak oly része a természetnek, hogy törvényei a világéval összefolynak. A kis világ mintegy láthatja magában a világot…”

És az egyre versengő stílus zavarásában azt is jó tudni a tollforgatóknak, hogy az érzés és értelem harmóniája a poézis és az élet lényege. Könyvállványunkra a harsogó civilizáció szó mellé hasznos odaszúrni ezt a mondatát: Tudományok és a művészetek ölelkezése szüli a szép kultúrát.”

És azt is, hogy a poézis célja a gondolatot érezhetővé és láthatóvá tenni. Megszívlelendő távlata, hogy a világ dolgairól, tárgyairól „nem vonni le a testet, inkább lelki tárgyainak is testet” adni kell. A mellőzött Harmonistika esztétikája mára is ihletően új azzal is, ahogy vallja, „a poézis a szavak lelkében van”.

A Harmonistika Berzsenyinek a költői képről és a versről vallott hitének lényege. Egyszerű mondatokban a szép titkának megszólítása és keresése. Annak a szépnek, amely az emberben és a természetben és a világban létezik, így a „világnak mint az egésznek nagy harmóniája”. A világ hazai urainak és az emberiség költőinek ezt üzeni: „az erkölcsi és poétai szépek a szeretetből erednek.” A mának válaszolva alig akad időszerűbb Berzsenyi gondolatvilágában, mint hogy az érzés és értelem harmóniája a poézis és az élet lényege. Oly természetes egyszerűség ez, ami a magyar poézist „Schiller fazekától” és Kazinczy Weimar-másolásától az európai kultúra eredeti – nem 78másodkézbeli – forrásához vezette. Két világ ütközött ezen a parton is.

Berzsenyi magyar hellenisztikája, versmintája és verseinek szelleme a magyarság és emberiség javára a hasznosság elvét hirdette. Harmonistikájában Széchenyi meglátta e poétai ihlet és tervezés messze utaló céljait. Ő, a reformer látta és igényelte is művéhez ezt az erőt. Tudta, hogy Berzsenyi a Harmonistikában egy olyan költői képletet teremtett, amely ha megvalósulhat, nemcsak a magyar költészetet, de magát a népet és az egész „emberi nemzetet” is emelheti.

Széchenyi azt is jól kihallotta a Berzsenyi-műből: „a nép boldogságának eszközlése a legszentebb kötelesség.”

Ez szólította az ódák és a Harmonistika költői szárnyalásából a mocsárszéli földjein mindig a nép közt tűnődő költőt A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul megírására. Minden mondata világos beszéd a magyar föld és nép tragikusan összekötött sorsáról. A Hitel és a Mezei szorgalom 1835 után együtt értük és róluk beszél és válaszol.

A Mezei szorgalomban a Somogyi Diogenes tizenhárom fejezetben sorolja egymás után a nyers tényeket, akadályokat és terveit a „közjó” megteremtésére. A Nagyberek képletes mocsarából bírált, vizsgálódott és ostorozott. Ódák és prózák ugyanazért, azaz a nemesi alkotmány vitái helyett úgymond „Culturát kellene tehát kívánni… Az ész és a kéz míveltségét”. – És így folytatja: „és mivel a cultura nálunk igen szűken adatik, a rendetlenség pedig nagyon is sok helyen uralkodik” –, ki ne hallaná ezt a mára; valamint a legtermékenyebb föld rossz munkával legtöbb „gazt terem” mondatai után nézzünk csak szét falvaink, tanyáink körül. A berki mocsárból nemzetgazdászainkat máig megelőzve és a ma is kapkodó nevelésügyünket is oktatva „a falusi nyomorult milliók érdekében” egy szövetkezeti típusú „népszerkezet” megteremtéséről beszélt. A népet így akarta emelni és em79berré nevelni. A kiművelt emberfő és az „ész és a kéz műveltsége” szándékával palotájában Berzsenyivel kezet fogott.

Utolsó, 1835-ös prózájában szinte irodalmi végrendeletül a szükséges kritikáról szól, amely kiemelkedik a Hans Sachs-félék közül – ami őt a niklai mocsár Tomijába taszította. A politika és a szellem irányítói az ő szavai előtt sokszor, nemrég is betömték a fülüket. Pedig amit a kritika hasznáról-káráról akkor válaszolt nekik és ma nekünk, hasznos a mának is. Igaza így hangzik: „A kritika az írókat ellenséges pártokra szaggatja, s az által a literatúrában a pártszellem dühe mindazon nagy rosszakat szüli, amelyeket egyéb emberi társaságokban szülni szokott.” A klikkek és pártok eszén túl csak ennyit rögzít: „a zseni nem tanítványa, hanem tanítója a teoriának.” Tragikus sorsának emberi és lelki példájára utalva tanácsolja a kritikusnak, hogy „a művet a művésztől megválassza”, mert „az írói demokráciát meg kell a csárdai demokráciától választani. Ha nem, a nemzet műveltebb részére nézve egy második és félelmesb cenzúrát alapítunk”.

Domokos Mátyás szerkesztésében, Orosz László szöveggondozásában a „Századvégi klasszikusok” sorozatban minap megjelent a Berzsenyi Dániel művei c. kötet. Így tehát ajánlanám e helikoni ünnepségről is, hogy ne csak kézbe vegyék, de olvassák is, mint Széchenyitől máig, biztatónak, legnagyobb szellemeink tették.

80
Irodalmi eldorádó
Arany Jánosról

Bárhol ütöm föl Arany János verseit, minden szavukból egy magyar irodalmi eldorádó szellemi gazdagsága ragyog elém. Cselekvő emberei és azok gondolkodása élő tájai egy olyan világot elevenítenek meg, amelynek képei és szókincse mögött a magyar nép és nemzet jelenik meg. Azt is mondhatjuk – ha igaz az, hogy „nyelvében él a nemzet” –: Arany János nyelve és költészete valóban a magyar nemzet. A Kozmopolita költészet c. versében maga is kimondja ezt. „Költő az legyen, mi népe.” – Erre tanító példa a világirodalom minden nagy költője. A jövőnek küldött tanácsként pedig így folytatja: „Mind tükör volt: egymagából tűnt nekem föl nép s haza.” Ilyen értelemben az is természetes, hogy Arany költészete gazdagságával és nyelvi erejével nemcsak akkor – Vojtina leveleiből idézve az első „kozákjárás után” – volt, de a szétszórt magyarságnak ma is egyik biztos összetartó erőforrása.

Csak élni kell vele, mert nemcsak népünk, de nyelvünk is kopik. És velük a nemzeti tudat és egyre ritkuló, szürkülő szókincsével a vers is. Forgassuk hát költeményeit. Kóstoljuk csak A lacikonyha ízeit. Nem lírai és retorikai szólamaival, de anyagával ébreszt életet és erőt e vers, mert Arany János költészete maga az élet, a mindig jelen és a tett. A Duna-tájon Széchenyi munkatársa ez a líra. És költője, bátran mondhatjuk, ez a vékonydongájú magyar költészetünk szellemi Toldi Miklósa, aki erejéből és ifjúságából sohasem veszít, de azóta is – Petőfi és Széchenyi mellett és velük – egyre csak nő.

Szól és világít művei ragyogásával, verseinek férfiokosságával, élet- és világszemléletének messze tekintő bölcsességével és látásmódjának egyszerre lírai és reális vonásaival. Amit és amiről ír: erővel és méltósággal teli. Így 81természetes, hogy ezt a stílust nemcsak olvasói, de „a szellem istennői is szeretik”. Így zárja A lacikonyhát, hogy a rusztikusból egyszerre tanítást és ars poeticát is nyit. „Intés”-t a mindig élő „divatos” költészetnek a Szentivánéji álom és a Hamlet és Tasso európai távlatával. Ráadásul Arisztophanész nemcsak magyarra, de a honi világra is átfordított eszményeivel.

Mindezt szerényen és „cifra” nélkül, legyen az az alföldi táj vagy lakója, vagy épp az akkor épülő és polgárosodó Budapest. Mindenkor „erővel” és ahol illik, „gyengéden” szólva a cifraság helyett halkan, és „egy-két szóval” mindig helyre ütve a szeget. A család, a nép és nemzet bánata-reménye, politikája úgy él együtt lírájában, mint maga a ma is köztünk folyó Duna-táji élet.

Sohasem hideg ez a líra. Mindig ember-hőmérsékletű. Az érzéseknek, az emberi és nemzeti magánynak és a szívnek olyan szótára versben, amely történelmi távlataival is lenyűgöz, mert egyszerűségében is monumentális. Kikerülhetetlen annak, aki magyar verset akar írni. Egy, az Alföldre épült szellemi piramis, nem rejtett, de mindig ragyogó fejedelmi kincseivel. Nem véletlen, hogy megjelenése óta nagy költőinknek a mai napig is megvallott mestere Arany János.

82
Az éden elvesztése
Illyés és Somogyjád

„Az éden elvesztése” írója abban a földrajzi és szellemi világban született és nőtt föl, amelyet itt körülöttünk a somogy–tolna–baranyai táj és annak történelme, társadalma hordoz és sugall. Azaz amelyet a gyermekévek emlékeivel Rácegres körül Ozora, Simontornya, Dombóvár falai idéznek. Így Somogy szélében a magyar reneszánszot a firenzei származású Ozorai Pipo palotája, a törökvilágot a dombóvári vár, ahol török kardtól sebesült meg Tinódi, aki aztán kard helyett a lanttal hazát szolgáló költő példáját adta. És folytatásként a dombóvári rokonságból kinőtt Illyés Gyula költői szerepét egy kicsit talán a simontornyai kurucvilág emlékei is nevelhették.

Ebből a kézzelfoghatóból emelkedett a néptől kért somogyjádi oratóriumig az a szellem, amely Nikla és Szekszárd, azaz Berzsenyi Poétai harmonistikájának és Babits Jónás könyvének szellemi hazájában született, és puszták fiai közül nőtt és emelkedett többek között Az éden elvesztésével is a magyar és az európai líra jelentős művei közé.

Meg kell emlékeznünk azokról is, akik ezen a tájon éltek és élnek, és költőnk élet- és irodalmi stílusának és szellemének minden bizonnyal kérésükkel ihletői voltak. A mű ősbemutatójának huszonötödik évfordulóján, ezen az emlékünnepségen meg kell említenünk Várkonyi Nándor, Fülep Lajos, Kodolányi János, Németh László, Hamvas Béla nevét is, akik társadalmi, művészet- és művelődéstörténeti, filozófiai gondolatvilágukkal és műveikkel Illyés ihlető társai voltak.

Érdemes lenne eltűnődni külön is irodalomtörténészeinknek Illyés társadalmi radikalizmusát kutatva a tolnai szomszédságban, Györkönyön született Tolnai Lajos 83művéről és annak mindenkor Kossuth- és néppárti hangjáról. Műve bizonyítja, hogy ő az a Móricz Zsigmond előtti magányos író, aki regényeinek realizmusával, cikkeivel és emberi szerepével is a magyarhoni éden megteremtéséért harcolt. Művészetének hangja összecseng a somogyjádiak kérésével. Természetesen náluk már a költőhöz intézett jádi levél a magyar reményen túl a világ, a föld és az emberiség megmentéséről beszél. És fölkérésükkel, mert végső soron is a költőhöz, mint a Szép és az Ige őréhez fordultak, tehát így egy somogyi falu belekerült – mert a költő művel válaszolt – nemcsak a magyar, de Berzsenyi, Hölderlin és az európai új hellenizmus goethei-byroni arculatával és az Illyés-oratórium válaszával az európai irodalom sodrásába is.

Igen, mert a somogyjádi irodalmi színpad széles távlatú kérése és az Illyés-oratórium válasza – a költő szavaival – „olyan ambícióval és igénnyel” készült, mintha a világ legműveltebb közönsége elé kerülne. Hiszen végső soron e mű nemcsak az egyedi ember, de az emberi nem boldogulásának és boldogságának titkára is keresi a választ és az utat. Így és itt. Most Illyéssel immár Platóntól az atom világáig tágul. Ha volt paradicsomi élet, vagy ha csak lehet, keresése és gondolatvilága a filozófiának és a költészetnek mindenkor legmélyebb ihletője volt és marad is.

Irodalmunkban ezzel a témakörrel Hölderlin–Berzsenyi párhuzamok kísértenek az ember, a nemzet és az emberiség megmentésére. Hölderlin világa egy képzelt Hellászból ragyog, Berzsenyi Poétai harmonistikája pedig már horatiusian és Széchenyi-mód földönjáróbb. Ám mindegyiknél a Szép és a napjainkban is az egyre inkább meggyalázott Természet példájával és segítségével. Hölderlin szavaival mindez a boldogság csak az emberi nem kiművelésével, Berzsenyinél pedig a Harmónia segítségével és a „hasznos széppel” érhető el. Mármint a földi Hyperion-világ, azaz a földi Éden megtalálása. Így lett a 84Poétai harmonistika a magyar Hyperion. Egy a rációval válaszoló mű arra, hogy miként lehet vagy lehetne „a poétai széppel” a világban harmonikus hazát teremteni. Lehet, mert Berzsenyi szerint a „poétai szép” mint a „legfőbb teremtő” erő „a szeretetnek és értelemnek harmóniás vegyülete”.

Ennek a gondolatvilágnak egyenes folytatása a gondolatiból a hasznos jótettekkel már a realitásba átvitt mű: a somogyjádi oratórium. Mert Illyés „kórusának” szavai szerint: „A költő területe a valóság; föladata a gyakorlati segítés. Nem vers az, ami nem mutat valami megoldást a tisztázás felé.” Enélkül – Illyés szavaival folytatva és Berzsenyi teremtő szépét idézve – valóban „ki hihet még a szónak?”… És mert ott voltam 1967. február 17-én az Illyés család és a jádi irodalmi színpad tizenhét szereplőjének körében, és mert láttam azt a lelkesedést, amellyel fogadta a falu az előadást, és mert szóltam is Illyéssel oratóriumának boldogító sikeréről, tehát e közösséggel együtt örülve, mondhatjuk, hogy íme, létezik a széppel, az okos szóval és a gyakorolt jó tettekkel olyan erő, amely a rosszat legyőzte, és a jövőben is legyőzi. Jó reménnyel higgyük, hogy a méhek is fordíthatnak „a sasok csatáján”. Köszönet a költőnek és a biztató szóra fölkérőknek: Stamler Imrének, Tokaji Lajosnak és irodalmi színpaduknak, akik immár huszonöt év után, három generáció összefogásával játsszák Az éden elvesztését.

85
A „lírai gyöngédségű stiliszta”
Gyergyai Albertről

Gyergyai Albert egyéniségében engem derűs és gazdag szerénysége és a sohasem titkolt, mindig minden írásában jelen lévő, lírától fénylő tudása és stílusa ragadott meg. A magyar esszének az a mestere volt, akit nemcsak azért olvastam, hogy közelebb jussak Valéry, Martin du Gard, Mauriac, Camus vagy Aragon tárgyi és szellemi világának megismeréséhez, de ezen túl a Gyergyai-stílus összetett szépsége és a zsenik között sem elvesző egyénisége miatt is. Olyan ritka irodalmi jelenség, akinek stílusában úgy gyönyörködhet az olvasója, hogy nemcsak a magyar szókincs gazdagságát, a mondatszerkesztés virtuóz biztonságát és szépségét, hanem a tárgyalt témát körüljáró és megvilágító írói erényeket és adatgazdagságot is megcsodálhatja… Nagylélegzetű esszéin túl így vagyunk azokkal a kisebb, keményen összefogott dolgozataival is, amelyeket az irodalmi mércéjének tartott Nyugat íróiról rajzolt. Így a nagyon tisztelt Ambrus Zoltánról, Lovikról vagy Babitsról, Kosztolányiról vagy Schöpflin Aladárról írt. Irodalmi arcképeit – Kassák, Rousseau és Gide, Supervielle vagy Cocteau – mindenkor a teljesség és érdekesség kereső kíváncsiságának örömével olvashatjuk… De túl ezen úgy is mondhatom, már-már a varázslás, a beleéltető kápráztatás lenyűgöző kielégülésével is. Nincs nála szebben értekező esszéírónk. Babits szerint is „lírai gyöngédségű stiliszta”… Kevés van, aki tárgyát jobban ismeri, és lelkiismeretesebben, elmélyültebben fejtegeti… Még kevesebb pedig, aki a már előbb említett költői lelemény erejével jobban megáldott lenne.

Gyergyai Alberttel először és azután többször is az 1935–40-es években találkoztam. A Duna-korzó egyik kávéházának teraszán, amikor még Babits, Schöpflin és Illyés, Szerb Antal és Halász Gábor, Vas István, Radnóti, 86Jankovich és Jékely együtt üldögéltek a Nyugat asztaltársaságának körében. Somogyból ugrottam fel egy-egy ilyen találkozóra. Gyergyai az ő barátkozó, szerény bizalmával vett maga mellé mint földijét. Ki nem fogyott a kérdésekből és emlékidézésekből, melyeket később Anyám meg a falum könyvében írt meg. Kaposvár, Nagybajom idézése Illyés somogy–tolnai közbeszólásaival társalgásunknak olykor külön vidéki színt adott. Azt a lírai meghitt hangulatot és a szülőföldszeretetnek azt a nemes hangulatát, amelynek könyvbe rögzített szépségeit és vallomását Gyergyai Albert majd negyven évvel később az említett, 1972-ben megjelent könyvében rögzítette.

Ezt a könyvét halálának tizedik évfordulója alkalmából azért is idézem itt, Kaposváron, mert ez a prousti stílusú, alaposságú és horizontú literátor sohasem feledkezett meg szülőföldjéről. Az elérzékenyedés, mikor Somogyról írt vagy kérdezett, még fényesebbé tette sorait és kérdező, visszaemlékező szavait is. Gyergyai lírai alkatáról ez az általa „mindenképpen falusi könyvnek” minősített írása a legőszintébb. A leghitelesebb vallomás egyéniségének kialakulásáról. Úgy is mondhatnám, irodalomtörténeti dokumentum. A hűség és az emlékezés parancsának tett eleget: a somogyi mód értelmezett anyaföld szólításának. A szülő édesanya, Nagybajom és Somogy idézésével vall emlékeiről, sarjadó terveiről és ébredő reményeiről, az ifjúság könyveiről, költő bátyjának az ő szellemét és sorsát igazító szeretetéről. Itt írja le azt a néhány meghatározó sort, amelyet később megvalósítva láthatunk életének és műveinek stílusában.

Azokat a sorokat, melyekben így vall a költőről és a költészetről a kaposi főgimnázium tanulója: „A század elején, könyvfaló gimnazista éveimben ezt a pályát tartottam a világ legszebb, legméltóbb, egyedül érdemes hivatásának.” Életével hű maradt ehhez az élet- és irodalmi mércéhez. Ezekhez mérte írásait és céljait. Nem véletlen ezek után az sem, hogy szemérmesen őrzött verseinek és 87műfordításainak gyűjteményével, az 1974-ben megjelent Ősz és tél között könyvével tette teljessé életművét és azt a bajomi névsort is, amelybe én Gyergyai nevét is beiktatva az 1971-ben megjelent Egy kertre emlékezve című könyvemben szülőfaluját „Bajomi Helikon”-nak neveztem el.

Gyergyai Albert ezeket a soraimat Anyám meg a falum könyvében tartózkodóan így idézi Nagybajomról emlékezve: „Takáts Gyula, az egész megye első, Somogyból származó és Somogyban meggyökerezett poétája, lelkes költői túlzással egész Helikont vél látni a falunkbeli költők és literátorok társaságában: el is hinném örömest, de a feledékeny falu éppúgy nem emlékszik erre, mint a tényekre támaszkodó rideg irodalomtörténet, bár egyszer talán kiderül, hogy a költőnek van igaza.”

Idézve őt most itt, halálának tizedik évfordulóján, az ő örömére s igazam bizonyítására közölnöm kell azokat az immár előkerült rideg irodalmi forrásokat, melyeket épp a bajomi születésű dr. Mózsa Ernő talált meg leközölve a bajomi Sárközy-bibliotéka katalógusát. Bizony Festetics 1817-es Keszthelyi Helikonját is megelőzve a Bajomi Helikon tagjai: Csokonai, Pálóczi Horváth és Sárközy már 1798–99-ben együtt olvasták, forgatták Descartes, Newton, Diderot, Voltaire, La Fayette, Herder és Berkeley könyveit. Bizony meghitt és különös irodalmi kör létezett Gyergyai Albert szülőfalujában. Mi pedig az immár tíz éve a bajomi temetőben pihenő Gyergyai nevével egészítjük ki ezt a literátor-névsort; ez így még európaibb gazdagsággal és lényeggel díszíti Bajomot.

Helyette tehát most én írom le ezt, mert az ő szerénysége még a tudásánál és írói erényeinél is nagyobb volt. Annál, amely Ősz és tél között verskötetében a Falusi temető prózaversét diktálta és a Vén Orpheus lantján ezeket a megrendítő sorokat pendítette meg: „Minden világos és minden titok, minden valóság és minden jelkép.”

Gyergyai Albert már nincs köztünk, de most is egyre tovább tanít.

88
Levél Aliscába
Csányi László 70. születésnapjára

Kedves Lacim, közeledve hetvenedik születésnapod, úgy gondolom, barátibb és meghittebb is, ha levéllel köszöntelek. Így döntöttem a dedikált vers helyett, mert a levél mint irodalmi műfaj érzésünkről és életünkről is több közlési lehetőséget ad. Ráadásul őszintébb s így talán igazabb is. Így írtam 1949-ben, a keserves időkben a Hét levél a költészetről leveleimet az igaz költészetről, és így olvasom ma is Mikes rodostói leveleit.

De miért, hogy Rodostó jut az eszembe, amikor te Szekszárdon, én pedig Kaposváron élek? A magány idézi tán? De ennek a magánynak bizony ma már egészen más és talán már-már szerencsésebb is a távlata a bizánc-konstantinápolyi XVIII. századinál. Akkor lélekszorító volt. Ma a technika szárnyaival, ahogy olvasom írásaidat, egyre jobban elmélyítő és szellemtágító a szekszárdi környezetedben. Erről vallanak írásaid.

Erről szólnak esztétikai igényeikkel, szellemi válogatásukkal írásaid és utazásaid. Erről tanúskodik a szerkesztésedben immáron tizenötödik évfolyamú „Dunatáj”-odnak is szinte minden megnyilatkozása. Szóval, a te Rodostód Szekszárdon Európa, ahol a római Aliscától a mai napig a hajdanvolt „Pannonia inferior” szelleme egyvégtében munkál. És múzeumotok, mint a Dunatáj szerkesztőségének központja, a betűn túl, kőtárának képes értelemben vett könyvtárával ma is nyitva áll, és olvastat és tanít Szekszárd városában… A keleti megszállás alatt is a Nyugatot hirdette…

És mert vallom, hogy egyéni és kozmikus világunkban nincsenek véletlenek, így könyvelem el azt is, hogy te 1952-ben pécsi kerülővel Kaposvárról Szekszárdra kerültél a Tolna Megyei Népújsághoz újságírónak, ahol hivatásod várt… Azaz egy olyan magyar tájegység fizikai 89valósága és szellemi élete, amely azóta is szellemi tereped és ihletőd. Olyan táj és környezet, amely közel állt ahhoz a „varázskerthez” – ahogy te nevezted –, ahol te születtél a Tapolcai-medence Gulács–Szent György-hegy–Csobánc–Badacsony világában. És ez a szekszárdi fészekrakás nemcsak neked, de a magyar irodalomnak is hasznos. Mégpedig egyszerűen azért, mert élete delén olyan valaki lépett a szerkesztőségbe a megszállás egyre nehezedőbb idejében, aki születésétől fogva nagy érzékenységgel vette föl nemcsak az anyagi, de a lelki örökségek megmentő valóságait is. Erről beszél, ezt bizonyítja Szekszárdi naplód (1979) nem egy fejezete vagy új Babits-könyved Szekszárd a századfordulón fejezete.

És most miért ezekkel kezdem? Mert a Tolna megyei kisvárosi környezet életének, mozgásának rögzítésével te egy olyan környezetet és társadalmi világot rögzítettél újsághírekből és közvetlen adatközlésekből, amelyekből nemcsak Babits Mihály prózai és lírai művei, de az egész magyar irodalmi valóság is világosabban és színesebben érthető és értelmezhető. Mondhatnám: mássá teszi, nagyobbá emeli a műveket e háttér ilyetén ismeretével.

Nagyon szembetűnő ez épp Babits átváltozásai című, az Akadémiai Kiadónál megjelent könyvedben. Új irodalomtörténeti adataiddal, környezetrajzoddal, szemlélődő és a hely szellemétől és lakóitól ihletett fejezeteiddel a „Halálfiai”-t nagyon értékes és érdekes színekkel bővítetted. Szeretett költőnk személyiségét, környezetét és a magyar társadalom közép-európai helyzetét rajzolva a Kárpát-medencei irodalomban költőnk szerepének rajzát gazdagítottad.

Ihletőd volt e tájon a másik Mihály is. Vörösmarty, akiről a minap hallottam, és hogy talán bővítsem is a kíváncsiságot, le is írom, hogy azt mesélik Tolnában a pincehelyi hegyközségben, hogy ott a Tuhutum-hegyen írta a Zalán futásának első és második énekét. Ha nem így volna is, de mit őriz akkor, és hogy is került oda a Tuhutum 90név a Pincehely fölötti hegyre? Talán tudod! De az is tény, hogy az első években Vörösmarty így írja: „A rohanó magyarok jőnek hírt hozni uroktól, / Párducos Árpádtól: mint küzdött gyáva Gelóval / A szörnyű Tuhutum”… És itt és ezzel a fölmérő szenvedéllyel indítva írtad Az ifjú Vörösmarty 1953-as és Vörösmarty szerelmei 1975-ös tanulmányaidat, amelyek gazdag tolnai adataiddal Babits kedves költőjének életrajzát ugyancsak bővítették. Ezek az írásaid és a folyton kereső vagy egyéni szemléletet nyitó esszéid, adatközléseid mindig kezembe szólították azokat a folyóiratokat, amelyek közöltek. Azt hiszem, más írótársaim is így vannak írásaiddal. Azok közé az írók és olvasók közé tartozol, akik – ugyancsak kevesen vannak – szakmai tudásukon túl rendelkeznek azzal az érzékenységgel is, amely nélkül a kritikus csak kerülgeti a kézbe vett mű lényegét.

Igaz, magad is írtál verseket, és becei Bacchus-könyvem tanúsága szerint nem kis gyakorlattal. Jó kritikus csak az lehet – ezt is vallom –, aki nemcsak azonosulni tud az alkotó szellemmel, de a műfaj és a mesterség titkának is ihletett ismerője.

Nem véletlen, hogy költőink ma is egyben a legjobb kritikusaink. Írásaid ilyetén néhány európai nyelv művelésével és ismeretével bővítve mindig több hitelt adnak kritikai szerepednek. És ráadásul magyarul írsz. Világos mondatokkal mondva a lényeget, mint elődeid Péterfy Jenőtől Szerb Antalig, vagy akiktől sokat tanultunk: Fülep Lajostól Várkonyi Nándorig. Egy szó, mint száz, tudom és érzem is, miért szeretem tanulmányaidat, amikor egyre inkább tanúi vagyunk Európa-szerte a szellem és az „alkotó elit fölhígításának”, ahogy Hubay Miklós is mondta írószövetségi felszólalásában a minap.

A stílusrontások és a köd legjobb ellenszere a világosság a stílusban és az érzések, érzelmek megfogalmazásában is. A világosság ködoszlató. Aranyt és Kosztolányit olvasni vagy Babits Mihályt a legjobb orvosság a köd-divat 91ellen. És minél magvasabb témához nyúlunk, és provinciánkból minél „európaibbak” akarunk lenni, annál parancsolóbb a stílus. Az Új Írás utóbbi hattyúdal-számában ilyen stílusú – és ez se véletlen – a te Heidegger az olvasó szemével c. esszéd. Filozófia, líra, adatközlés és a világ- és magyar irodalomtörténet összevetése, „a lét és létezés párbeszédében”, az emberi érzésvilág és a Semmi fogalma és „valósága” írásodban összetettségükben is sorról sorra teszik érdeklődőbbé az olvasót.

De ha már korábban beszéltem a levélstílus őszinteségnyitásáról, megemlítem: minden bizonnyal hozzájárul a közös környezet és a szülőföld szelleme is ehhez az egymás megértéséhez. A Tapolca–Bece, Somogy–Tolna emberszabású fizikai valóságának hasonlósága és Pannóniánk tájból megszólító kézzelfogható európaisága is. Erről beszélve üldögéltünk a szekszárdi Babits-szőlőhegyen és nálam is a Szépkilátó volt római villája fölött, a kelta eredetű szőlővágó kacor és a Vörösmartyt ihlető bor társaságában, melyről Bacchus-könyvemben Martyn Ferenc Bacchus-rajza után ezt írtad: „föléhajlik a borág, / sejtve boldog mámorát.”

Ezzel és így köszöntelek minden jót kívánva azzal, hogy vigyázzatok a Dunatájra. Vigyázzatok kis műhelyetekre, mert nagy szükség van a limesen erre a kis toronyra, amikor sorra düledeznek nagy múltú kiadóink, folyóirataink, és a giccsek hordái egyre nagyobb reménnyel pusztítják a magyar irodalmat. Vigyázzatok, hogy ne szoruljunk Rodostóba!

Ölel: Takáts Gyula.

92
Szavak, levelek
Csorba Győző emlékére

Elszállt szavak, elröppent hangulatok és mozdulatok képei között, úgy érzem, a levelekben és versekben leírt mondatok a legemlékidézőbbek és legjellemzőbbek arról, aki azokat leírta. Egyben azt is erősítik, aki tollat fog a szellemi és fizikai valóság szólítására. Így vagyok Csorba Győző életéből azzal a több mint ötven évvel is, amelyről egy őszinte barátság érzéseivel szólhatok. E sorokkal kezdte 1941 januárjában a levelét: „Ha nem zavarlak, néha fölkereslek soraimmal, remélem, még emlékszel rám, a Halál versei fordítójára.”

E sorokkal indult és nőtt az a barátság, amely történéseivel és leveleivel biztat idézni emlékét úgy, hogy e sorok és barátságunk évei a magam jobb megismeréséhez is elvezettek. Ő szólít, úgy, hogy mindből az ő esztétikai és világszemléletéről, érzéseiről vall. Így idézem, amit olvasok, leveleit, és azokat az emlékeket, amelyek fölvillannak e világi bolyongásunk éveiből. Fizikai valóságában Pécs és Róma, szélesebben Pannónia és Itália limesei között, szellemében kicsit Janus Pannonius, Várkonyi–Weöres és Fülep–Csontváry, azaz Sziriat és Taormina oszlopai, tájai között. E szellemi és gyalogtúrák élményei, látványai és távlatai idefénylenek abból az öt hónapból is, amikor naponta együtt bolyongva tanítottak és válaszokra szólítottak Róma, Firenze, Velence vagy Szicília kövei. – Hány gyalogkilométer lenne is? – Ha 1947 októberétől ’48 márciusáig naponta csak 5-8 kilométert veszek – de mennyivel több volt, mert ifjak és nagyon kíváncsiak voltunk –, akkor testvérek között is legkevesebb 1200 kilométert barangoltunk együtt. Ez volt annak a barátságnak a fundamentuma, amelyről hazautazása után így írt a Rómában rekedt barátnak 1948. március 13-án: „Pár napja vagyok itthon, s oly valószínűtlennek érzem a mát 93és a tegnapot. Azt, hogy Rómában voltam, s azt, hogy most meg Pécsen járok. Nagyon-nagyon használd ki utolsó napjaidat, innen látom csak igazán, milyen csodálatos városban éltem öt hónapig.”

Kedvelt sétáló- és meditálóhelyünk volt a Pannóniát idéző Marcus Aurelius szobrával ékes Capitolium és az Aracoeli, a pálmás kertek és templomok emlékével a Piazza del Popolo, a S. Stefano Rotondo és a Pinción a Villa Borghese kertje és a Gianicolo hegye. A vatikáni múzeumokba névre szóló éves belépőjegyünk volt. Ma is őrzöm. Ezt a történelmet és szellemi világot színezte az a naponta érintkező baráti társaság is, amelynek tagjai voltak Kardos Tibor és Gitta, Takács Jenő és Éva, Ferenczy Béni Erzsikével, Paolo Santarcangeli, Folco Tempertiék, Weöres és Károlyi Amy, Tóth László, Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs, Klaniczay, Pilinszky és Toldalagi Pál. A festők közül Hantai Simont, Zugor Sándort és Böhm Poldit említem.

Ilyen környezettel és élményvilággal gazdagodva folytatódott barátságunk Csorba Győzővel a pécsi szerkesztőségek, a Sorsunk, a Dunántúl és a Jelenkor leveleivel, valamint a pécsi várfal, majd a Damjanich u. 17. alól érkezőkkel 1995-ig egyre-egyre tovább gazdagodva.

A római, később pécsi és somogyi beszélgetések és a szép és jellegzetes betűkkel leírt gazdag mondatok szóltak életéről, de rólam és írásaimról is.

A nehezen induló és a lassan újra „befogadó” éveimből Csorba Győzőtől mint szerkesztőtől sok levelem van. Egyikben sem feledkezett meg hosszú hallgatásomról és verseimről. 1953 novemberében írta: „Ismét írok és zaklatlak. Megint a régi ügyben. Szeretném, ha néhány verset küldenél a Dunántúlnak. Semmi kikötés, kívánalom nincs, hiszen tudod, hogy az új kormányprogram stb. Arra kérlek, válogass néhány szép verset, nyilván sok van fiókodban, és add fel őket címemre. A múlt havi Csillagban olvastam egyik versedet, gondolom, ha nekik küldtél, tő94lünk sem tagadod meg Magadat… Ha másképp döntesz, akkor is kérlek, légy szíves erről néhány sorban értesíteni, hogy ne várjak hiába.”

Szűkebb szellemi körünk barátságának jeleként 1955. március 15-én ezt írta: „W. Sanyi verseit majd elküldöm. Most Várkonyinál vannak, ő olvassa őket. Különben nagyon szomorú vagyok, nyilván tudod, hogy miért…” Utal a politikai, írószövetségi eseményekre. Máskor táviratban kéri: „ha kedden jössz, a jelzett kéziratokat okvetlenül hozd magaddal.”

Ritka szerkesztői gond és figyelem, egyben kritika is az 1956-os levelek sora. Ekkor sok levelet írt. Május 12-én ezt írta: „Örülök, hogy kötetem tetszett, nekem rosszabb a véleményem róla. Jobb szerettem volna rövidebb verseimmel kijönni, sajnos, akkor még zord volt az éghajlat… Sanyi (kéziratos!) kötetét itt mellékelem, légy szíves, olvasd el hamar, és küldd vissza, mert – azt hiszem – Sanyi kérni fogja… Hidd el, Gyulám, nagyon sokat kínlódom a szerkesztéssel. Ugyanis annyi mindenféle igényt, követelményt figyelembe kell venni, hogy csak nehezen sikerül a nívót biztosítani. Köteteid várjuk, a Vízitükörről az a hír járja, hogy igen szép könyv lesz… Tavasz van, gyere. Ölellek Győző. (Kötetemet a Dunántúli Magvető gondozta.)

1956. augusztus 16-án ezt írta: „Most semmi másról nem írok, csak a magam ügyéről. Kérni szeretnék valamit Tőled. Szántó Tibor ügyes és áldozatos manőverezéseinek hála, úgy látszik, mégis sikerül megbízást kapnom a Faust fordítására. Híreim szerint azonban a fordítás minőségére nézve véleményt kér a Magvető egy előttem ismeretlen Gáspár nevű valakitől és Vas Istvántól. Nos, tudom, hogy Te Vas Istvánnal jó barátságban vagy. S tudom azt is, hogy egy-egy esztétikai ítéletet is mennyire befolyásolhat az érzelmi hozzáállás. Megkérnélek ezért, légy szíves, írj Vas Istvánnak néhány sort, hogy kezelje jóindulattal a kérdést. Nem azt kérem, hogy hallgassa el 95az esetleges hibákat, sem azt, hogy érdemtelenül dicsérjen, csupán megértést és szeretetet munkám iránt… Kérlek tehát, eressz neki egy levelet, s a tőled megszokott diplomáciai tapintattal hajlítsd hozzám a kritikus szívét.” Kérése teljesült, és fordításirodalmunk gazdagodott.

Csorba Győző emberi arcához nemcsak ezek a keményen tiszta vonások, de kitűnő humor is hozzátartozott. Jó példája ez a levél: „Írtál-e Pestre a Janus-ügyben? Mert mondanom sem kell, a brigantiknak még mindig nem jutott eszükbe, hogy jön a karácsony és minden tisztességes családapának szüksége van a pénzre. De most már én is türelmem fogytán vagyok, és ha sürgősen nem cselekszenek, az ENSZ-hez fordulok, végre is miért lettünk a tagja.” 955. december 15.

’956. május 6-i keltezéssel írta: „Örvendek, hogy új köteteden dolgozol, ez nyilván élvezetesebb foglalkozás, mint Faustot fordítani… Az idő múlik, s a sorok alig gyarapodnak.” – ’956. szeptember 2-án: „Sajnálom, hogy nem sikerült havi lappá válnunk, teljes csőd fenyeget. Én már igen erősen foglalkozom a visszavonulás gondolatával. Régi barátaim egyre-másra sértődnek meg, s idegenednek el tőlem. S igen-igen erős a dunántúli városok fél- vagy negyed tehetségeinek hovatovább lázadássá fajuló nyomása. Nem embernek való munka e szerkesztés!”

A Faust-fordítás és Goethe viszi ki ebből a helyi és az egyre zaklatóbb hazai politikai és egyre lüktetőbb erejű magyar irodalmi légkörből. Újra az 1956. szeptember 2-án kelt, Dunántúl fejléces leveléből idézem: „Örülök, hogy verseim tetszettek… A Fausttal megvagyok hetven százalékban. Határidőre mégsem tudom befejezni, mert szeptember végén az Írószövetség pénzén hathetes kelet-németországi tanulmányútra megyek… Sokszor gondolok arra, milyen jó lenne megint együtt lennünk, hiszen komoly tapasztalatokat szereztünk a vándorlásban. De hát mit tegyek? Önállósítanom kell magamat.”

96

Weimarban a Hotel Internacionálban értesült 1956. október 23-áról. Egy, a Goethe kerti házát ábrázoló képes levelezőlapon már október 24-i keltezéssel ezt írja: „Kedves Gyulám, hát ezt is megadta az Isten! Itt vagyok Weimarban. Azért jobb volt, amikor kettesben jártuk Itáliát. Így magányosan elég nehéz. Hogy vagy különben? November 8-án megyek haza, utána remélem, találkozunk majd. Ölellek Győző.”

A levelek és az emlékek sorát forgatom meghatottan. Szinte halála napjáig üzent.

Minden megjelent könyvünket megküldtük egymásnak. Így Győző a tőle megszokott baráti és szerkesztői alapossággal és szeretettel értesített véleményéről. Közülük nem egyik igen tömör, őrá és egyben írásaimra, verseimre is jellemző irodalmi és kritikai jegyzet. Szó szerinti közlésük külön dolgozat is lehetne, mert jellemzőek irodalmi életünkre és sokban közös esztétikai, irodalompolitikai nézeteinkre. Jellemző azokra, akik a magány távlatával, érdekszövetségek nélkül alkotnak művet, mint Csorba Győző is ebben a hasznosan vajúdó irodalmi világunkban.

97
Jel és híradás
Németh János művészetéről

Amit Németh János alkotott, az fizikai és szellemi világomhoz közel áll. Lényege a Márton-hegy és Nagyharsány hegyei között a györöki Szent Mihály-kápolnával együtt azt a mediterrán világot ragyogja, amely nemcsak formáival, de szavával is az ősi Európát jelenti. Az e tájon élők szellemének az Európán túli messzi délt és nyugatot, a Napot és a Forrást.

Nézzünk csak körül: e tárgyak maguk bizonyítják, hogy egy jelentős magyar művész alkotásainak nemcsak jobb megértéséhez, hanem művészetének művelődéstörténeti értelmezéséhez is hozzájárulnak. Mert századunk polgára nem mindig érzi meg azt az ősi mitológiát és azt az egyre tűnő gazdagságot, amelyről ezek a tárgyak, az anyag és a néma forma mondja az igazat és a szépet. Pedig tisztán mondják a korsóktól és tálaktól a domborművekig és a köztéri szobrokig Németh János hitvallását a művészetről, az életről, az élet stílusáról. Úgy, hogy egyben bizonyítják is képességének, alkotóerejének hajlékonyságát és sokszínűségét. Ezek az agyagból teremtett és művé égetett alkotások öt érzékszervünket és képzelőerőnket egyszerre szólítják meg. Mert e tárgyaknak szavuk van. Csak elfelejtettük már azt a szókincset, amely e művekből szólít. Azt az összetett anyagot és szellemi gazdagságot, amely itt és most szavaival a Willendorfi Vénusztól és Knosszosztól a görögökön át kőből és íme itt, Zalaegerszegen most az agyagból üzen a szép hasznos igazáról és teremtő erejéről. Ez a néma szó és titokzatos erő annál sugárzóbb, minél ősibb és minél összetettebben egyszerű, mint a természet maga.

Ha végignézünk ezen az életmű-kiállításon, ez az ősi egyszerűség egy saját világú tehetség jegyeivel szólítja meg látogatóit. E művek forrása olyan ősi emlékekkel, kísértésekkel, históriákkal és jegyekkel gazdag erő, akár egy nyá98jára jól ügyelő faragópásztor gondossága és művészete. A Kossuth-díjas Kapoli Antal bizsókjának fába faragott formái kísértenek. A zala–somogyi pásztorok természetes ihlete és ihletése. És mindez a szülőktől örökölt tehetséggel, a legjobb mesterektől tanult született-művész agyagmázas samottjain, a butéliák apostolfiguráin, corpusain, szobrain szólít. Velük együtt villannak föl előttem a mi agyag- és homoktájainktól oly messzi rokon finnek falusi templomaiból a fába faragott szobrok és domborművek emlékei. Ördögökkel, apostolokkal. És itt most velük az agyagfigurák Neptunjaiból, pásztoraiból és Dionüszoszaiból Németh János művészete észak és dél között a magyar mediterrán összetett derűjével szól.

Minden darabja igen egyéni látásvilágát bizonyítja. Így építkezve, ilyen világra nyíló távlatú ez a pannon – ne féljünk kimondani – provincializmus. Oly ősi és egyszerű, akár a zala–vas–somogyi népmese és olyan gazdag jelképeivel, színeivel, formáival, mint a világ minden provinciája, mint a Kodály–Bartók kutatta népdal, népzene. És oly tiszta, mint a természet, azaz a leggazdagabb művészet és líra. Németh János művészete ebben és ebből él. Műveivel tehát úgy idézi a provinciát, hogy Zalából Provence-ot, Umbriát és Attikát is egyszerre vigyázza, mert a disznópásztor és felesége az ő fája alatt egyszerre Ádám és Éva, a Dionüszosz-korsó a becei bort hozza, Vénusz a balatoni kagylóból lép elő, és Neptun szigonyával a Mihály-hegy alatti jégtáblán rekedt negyven györöki halászt idézi közénk. És a veszély fölött a szabadító angyalt is hozza.

Az angyalt, azaz az anyagból: agyagból, fából, kőből a világ szép, de kegyetlen realizmusából az embert szabadító művészetet. Németh János műveinek egyszerűségével, világos és derűs gazdagságával útravalónak ezt adja nekünk, mert az anyag mögött ő, akár az igazi költészet, nem az anyagot, de azt a szellemet keresi, amely a világ és minden valóság igazi teremtője. Tudja jól, hogy a többi minden csak jel és híradás!

99
A tudomány és a szép szolgálatában
László Gyuláról

László Gyula életművéről, a gazdag és színes egészről szólni nehéz. Nem kis feladat. Annál kevésbé, mert alkotójukhoz baráti szálak is fűznek. És ez teszi a könnyűt nehezebbé, mert tudományról és művészetről egyszerre és együtt szólni nehéz, de egyben kötelességem is, mert a betű és a rajz, az ész és a líra, a kép e művekben egytestvér. De a szakmai ráérzés és a segítő barátság talán közelebb visz a lényeget rejtő anyaghoz. Lett légyen az holt tárgy – bár aligha létezik ilyen – vagy emlék vagy legendás história a tudóst kísértő időből, vagy éppen az élő pillanat a toll és az ecset alatt.

Igen, így kell nézni és értékelni ezt az igen összetett lelkiségű művet és művészt, akinek elhelyezése művészettörténetünkben sem könnyű feladat, mert László Gyulának – ahogy maga is vallja – a régészet és művészet együttes szolgálata fogadalma és feladata volt gyermekkora óta.

Életében egy asztalnál volt tudós, festő és esztéta. Mondhatnám úgy is, igehirdető a tudomány és a szép szolgálatában. Képességeinek ilyen kiművelése és megjelenítése volt a hivatása. Hit és elhivatottság szavainak kimondása elmúlt évtizedeinkben a korszellem ellenében is. Népünk történetéről így vallani a mának. Nem a lebegő délibáb, de a kézbe vett való segítségével tenni a jövőnek.

Így nézzük, így nézem a Rege a csodaszarvasról-sorozat képeit, amelyek Arany János Buda halála hatodik énekét – a magyar költészet nyelvi remeklését – hivatott képzőművész szerkesztő és megjelenítő erejével tárják elénk. Vers és kép így együtt ritka kincs és találat egy művész és 100egy nemzet életében. Egyben ez a mű feladatot is jelent művelődéstörténetünknek. Feladatot egy költői-képi kétarcú kódex kiadására.

Köszönet azoknak, akik eddig is, a nehéz időkben is támogatták ezt az egyéni stílusú tudós- és képzőművészmunkát. Ők voltak azok, akik ezt a szerzetesi hittel és szorgalommal épülő életművet a cellamagányból a nyomtatott betűvel a Duna-táji olvasók kezébe adták. Gondolok itt honismereti szinten a Móra Ferenc és tudományos szinten a Gondolat Kiadóra.

E kiállításon ebből a László Gyula-i kisegészből a művész sokrétű munkásságáról szólni itt van segítségünkre szobrai, festményei mellett Az ács fiának evangéliuma linósorozata. Ahogy a Rege a csodaszarvasról-sorozat a magyar nagycsaládról vall, úgy e szobrok és képek meghitt lírával és szerénységgel, de a mesterségbeli tudás biztonságával szólnak övéikről. A pápalátta linókon a művész az ács fiának életéről mint a tett, a szó és a hit, az elrendeltetés világmegváltó forrásáról vall.

A barátról csak ennyit: örülök, hogy épp harminc évvel ezelőtt a Rippl-Rónai Múzeumban kiállíthattuk rajzainak gyűjteményét. A könnyű vonalú, de mély derűjű Görög emlék és a Hódolat Picassónak című bravúros vonalvezetésű alkotásait ezen a kiállításon ismerhették meg múzeumunk látogatói.

Nekem nagyon hiányzik, hogy ezen a kiállításon nem láthatom, ha nem is több, de néhány darabját ezeknek a régi rajzoknak. Néhány szóval idézve ezt a stílust, leírok pár mondatot László Gyula rajzairól. Ezeken a lapokon a teret kiszabott lélek beszél élményeiről. Portréin az arcok belső világáról gondolkodik. Aktjain a testek formáinak szépségéről. És mindenkor, mint itt és most is láthatjuk, mindig a klasszikus egyszerűséggel és sokatmondó tisztasággal, egyéni látással. Most is idézni tudom magamnak Az akt és a Vonalmuzsika c. rajzok görögösen impresszionista ritmusát. És mert László Gyula kitűnő 101előadó, az elröppenő szó rögzítését is kértem tőle. Így adhattuk ki a Somogyi Múzeum kis könyvsorozatában szeretett mesteréről írt vallomásait Sírfelirat Rudnay Gyula emlékére címmel. Később pedig az esztéta írását harminckét Medgyessy-rajzzal együtt Medgyessy Ferenc grafikái címmel.

Egyénisége, mint művei tükréből is láthatjuk, oly tiszta és oly közvetlenül egyszerű, hogy mindig nagy baráti és művészi társaság vette körül a hétköznapjaiban is. Maga is kereste ezeket a meghitt órákat beszélgetésre és vitatkozásra. Ezt a világot örökítette meg az itt a szomszédban, Veszprémben kiadott Arckép és kézírás című könyve. Áprily Lajostól Weöres Sándorig, Bánffy Miklóstól Kodály Zoltánig hatvan rajzról megszólaló arc és kézirat köszönti az olvasót. A szenvedélyes gyűjtő és művész ajándéka ez barátainak és az irodalomnak.

Végezetül engedje meg nekem, hogy itt e szavaimat szokatlanul egy hozzá intézett kérdéssel zárjam:

Miért van az, hogy önarcképeit a kedélyes és harmonikus László Gyula újabban egyre ridegen szigorúbb ábrázattal adja barátainak? Még Bece-hegyen, bor mellett is ilyen szigort rajzolt Bacchus-könyvembe. Mindannyiunk szerény kíváncsiságával a kiállítást megnyitom.

102
Gyönyörködtető mesterség
Szántó Piroska könyvillusztrációiról

Szántó Piroska egyik minap írt levelében magát „botcsinálta illusztrátor”-nak titulálta. E levél titkát bátran tárom a kaposvári látogatók elé, hiszen e kiállítás gazdagsága egyszerre bizonyítja nemcsak a művész helyét, de épp ezekkel a könyvillusztrációkkal színezi és tágítja is életművének tájait. E grafikák, színes rajzok és akvarellek olyan alkotások, amelyek egy alkotói kedély és szellem világáról igen beszédesen vallanak.

Szántó Piroska, a festő és grafikus költői alkat. Mégpedig olyan, akinek teremtő ihletét testvéri szálak egyszerre fűzik a gondolatihoz és az anyaghoz. A rációhoz és a matériához. Szerencsés alkat, mert a költői és a valóságos összecseng az egyéniségében, és így ez az egyensúly kettős erőt ad nemcsak a festőnek, de az illusztrátornak is a történetek, versek, a tárgyak és a gondolatok jobb és szebb ábrázolásához, megértéséhez. Líra és illusztráció együtt mint két szárny repíti a betűt, mint a páváé vagy a sólyomé. És ez az erő emelheti csak túl a művészt a szövegábrázoláson. A betű, a könyv, a szöveg szemléltetésén, mert az illusztrátor – prózain mondva – készen kapja a versben, prózában testesült művet. Nagyszerű és nagyon is összetett lelki és művészi folyamat az, ahogy az illusztrátor a műből új művet teremt. Csak jó művész lehet az – és kettősen is teremtő alkotó –, aki e kettős hűség hitével és bátorságával vesz tollat, hogy csak a világiaknál maradjak, a zseniális Shakespeare, Boccaccio vagy Villon betűi fölött.

Szántó Piroska egyéniségének és stílusának gazdagságával bizonyítja, hogy a könyvillusztrátorok között sem botcsinálta mester. A művész és a könyv világának, két múzsának szolgáló hűséges mestere. Az ecsetnek és a kettős tollnak. Így végül is a legösszetettebb műfajnak. 103Csakis ezzel a lélekkel lehet igazi teremtés az illusztráció. Teremtés, hogy a valóságból még szebbé tegye az igazat.

A kiállításokon és a könyvekben az emberek nagyon szeretik az illusztrációt. Mohón keresik a verses- és novelláskötetekben éppúgy, akár a kis kápolnákban vagy katedrálisokban a freskókat és a betétes, színes ablakokat. Szeretik, mert továbbgondolhatják és teremthetik azt, ami talán mégis kimaradt a műből, és így gazdagabbá teszik azt és magukat. Így lesz például Vas István Római rablásában a versek ihlete nem egy rajzon önálló művé. Nemegyszer két természet egymást segítő szimbiózisban él, mint tölgyön a moha ragyogása. És mert a tárgyi és a szellemi világ végtelen gazdag, így az illusztrációk világának lehetősége és valósága is kimeríthetetlen gazdagságú.

Az illusztrálás a legérdekesebb és igen elgondolkoztató ága a festő- és rajzművészetnek. Izgalmas és furfangos is, mert közvetlenségével a kedélyünket ébresztő humort vagy tragédiát együtt és egyszerre mozdítja a betűkből az ábrázolás képein át. Az illusztráció a képzeletet és a tudást, az irodalmi és képzőművészeti műveltséget, költőket, írókat és festőket együtt dolgoztató magas igényű szellemébresztő műfaj. A középkori kolostorok szerzeteseit, a ma posztmodernjeit és minden izmus megszállottjait egyaránt gyönyörködtető és ihlető mesterség és művészet. Így teszi elénk Szántó Piroska is a betűkből és a hitből eredő rajzsorozatait. Gárdonyitól az Isten rabjai fekete- és fehérarannyal szólítanak. Szomszédjukban pedig a Négy testvér egymást kergeti lapjain a népi mondókák és a találós kérdések fortéllyal és egyszerű bölcsességgel, a rajzok humorával, a szeget fején találva válaszolnak felnőttnek és gyereknek egyaránt.

Itt említeném a tárlók gyermekvers-illusztrációit. Köztük a hozzám közel álló Rózsává lett róka és a Dorombol a hold verseimet. A rossz emlékű szocreál sötétjében, felhői és villámai alatt akkor félreállított költőnemzedé104kem gyerekverseit mindig a nagy szeretet ihletével illusztrálta Szántó Piroska. Ragyogó tájak, sugárzó növények és éneklő madarak színes világával és az elnyomott élet hajnalreményével ébresztették rajzos akvarelljei a magyar ifjúságot. Egyben ezek az illusztrációk és versek voltak a szocreál silányságában a szép és az igaz művészet mecénásai. A letakart és visszautasított képek, lírai alkotások helyett ezek az illusztrációk és a műfordítások segítették akkor a mindennapihoz művészeinket. Az okos és művelt szerkesztők, a hatalmat kijátszó könyvkiadók és a betűértő nyomdászok kora volt ez. Így dolgoztunk együtt suba alatt a magyar irodalomért és képzőművészetért.

Ám senki se gondolja, hogy ebben a nehéz harcban áldozatul esett volna az alkotók egyénisége. Szántó Piroska és társai művészete sohasem állt az üres dekoráció szolgálatában. Lelki harmóniájának teremtő ereje mindig megóvta ettől. E nehéz évek stílusváltásai ábrázolásmódját és technikáját csak gazdagították és tovább emelték. Nemcsak a világ képi kompozícióiban, de az ábrázolt szövegek világában is. Különös erővel sugárzik ez a versszövegeken is túl az egyházi ünnepektől ihletett rajzaiból. A néphit, a néprajz, a hiedelmek, a történelem, a liturgia és a babona együtt színez és épít Misekönyvének és Keresztes Szent Jánosának önálló alkotásokat teremtő műveiben. A Palmarumtól, azaz Krisztus Jeruzsálembe vonulásától az Utolsó vacsora aranykehelyben összefogott kompozíciójáig. A Pantokrátorban a világteremtés egésze a Paradicsomtól, a virágsziromtól az űrhajók és panelházak világáig a teremtő, az épülő Egésszel egyetlen körben sugárzik. Az országteremtő és -építő István királyt – két változatban is – a történelem és legendák ihletével jeleníti meg. Ezek a művek Szántó Piroska grafikai művészetének kiemelkedő alkotásait jelentik.

De úgy vélem, örömmel látják Fazekas Ludas Matyiját is. Mert a művészetben és a társadalomban is föllelkesít és biztat az igazságszolgáltatás. És ágyamnál, fejtől 105ott van a remek miniatűrökkel Krúdy Gyula úr Álmoskönyve is. Mert az e világi való mellett mindig is érdekeltek a szebb világ álmai.

Szívesen folytatnám szavaimat, hiszen Szántó Piroskához és Vas Istvánhoz a barátságnak, a festészetnek és a lírának hat évtizedes összetett szálai fűznek. Velük együtt a múzsákhoz, a sokszor szinte tövig tarolt liget lakóihoz immár történelmi és irodalmi emlékek sora köt. Egyet kiemelve a sok közül most fölidézem Szántó Piroska szavait és sorait 1958-ból. Akkor az egyre villámló felhők alatt rendezte a Rippl-Rónai Múzeum Szántó Piroska negyven egyéni kiállításából a sok mindenre figyelmeztető harmadikat. Akkor ezekkel a szavakkal adta át műveit: „Csinálják, de jobban szeretném, ha ezzel nem húzna csak újabb parazsat a fejére.” Csak azért említem ezt, mert úgy hiszen, itt ma e könyvtárban e könyvek és illusztrációk között, azokat együtt olvasva és nézve: egy család vagyunk. És nem árt, ha ezzel is jobban megismerjük – műveivel gazdagodva – a szerény és a figyelmesen vigyázó rokont.

106
Óperenciákat idéz
Würtz Ádám művészetéről

Würtz Ádám művészetéből a szívnek és a gyakorlott kéznek rendkívül változatos világa burjánzik elénk. Ezt a gazdagságot már-már a népművészet formagazdagságával lehet összehasonlítani. De nemcsak az újrateremtett formákról és a vonalak kincset fogott hálójáról van itt szó. Ezeknek a megjelenésén túl arról a kisugárzásról kell szólnunk, amely körülveszi e grafikusművészünk tollrajzait, a színes linókat és rézkarcait. És épp ez a leglényegesebb! Ez a magával ragadó, hangulatkeltő erő. Ebben a teremtett világban és bőségben az okos szerkesztés egyensúlya uralkodik. Nem annyira az önkívület, inkább az ember és helyzetmegérzés, a mély humor, derűs irónia varázsa, a groteszk izgalma és a mese egyszerűen szép lebegése kísért. Hogy jelképesen szóljak én is – mégpedig rajza alapján –, azt kell mondanom, hogy Würtz művészete olyan, mint az a keze, amely a világ és a valóság zsúfolt tornyai és az életrajzokkal kitöltött sejtjei közül kitárt ujjaival nyúl föl a felhők közé… A táguló tenyér közepén a hal, hogy Óperenciákat idézzen… Az ujjak hegyén különös csillagok és a virágarcú nap és gyerekek emberarccal mosolygó holdja ragyog…

Feketével-fehérrel írt jeleinek tükréből csak egy merev rendű kaleidoszkópvilág tükre és érdekessége ragyogna ránk? – Nem!… Ez a hasonlat csak összeikrásodó képrendszereinek biztos állású, gazdag szerkezetére mondható… Maga az ábrázolás, a megalkotott grafikai mű épp a rajzok természetes mozgásával és alakjainak, tárgyainak belső életével fogja meg a szemlélőt. Ugyanannyira, hogy maga is igyekszik azok gondolat- és életritmusába lépni…

Úgy nyargalja meg a képzelet nagy teremtő kedvű, tarka tollú kakasát, mint ahogy színes rézkarcának huszárja 107teszi, akinek veretes pisztolycső-célgömbjére dalos madárka ült. Vidám kíváncsisággal kandikál bele a halál hosszú barlangjába… Hogy az életet varázsolja onnan is elő!… A minden művész és művészet nagy mutatványát tegye elénk. Hogy elénk vezesse a földi nagy vásárban a shakespeare-i tollas kikiáltó mögé a kerekes világbódét minden szükséges létrájával, figurájával és jelmezével. A jelképes cégérekkel, a légtornászok rúdjaival, sodronyaival, amelyekről csak egy lendület, és máris mindenki kísérteties mosollyal úszik át a nagybetűvel írandó ARS egére… – És onnan? – Onnan figurái mint a mesebeli állat- és madár-emberek vagy mint a kísértetek úsznak el városaink és játékaink fölött, vagy pedig „hús-vér” jellemekbe és alakokba öltözve és költözve lépnek közénk e művész könyveiből… Jönnek, akár Zrínyivel, másutt mint katonák, mesterek vagy betyárok. És vonulnak hajókkal, ha kell, lovakkal, máskor pedig írókkal, költőkkel, eszmék és fegyverek között vándorolnak a történelmi időben…

108

Történelmi jellemek, korhű jelmezekben… Vagy a Mesélő Dunántúl és a Népmese színes rézkarcainak változataiból lépnek ki a mesék időtlen idejébe…

Várdán tervez tovább
Szász Endréről

Szász Endre művészetének és világának ez a kiállítás csak egy keskeny metszete. Tanúdarabjai a művész igen változó kedvű és megjelenésű energiájának, amely pályakezdése óta a mai napig sok meglepetéssel szolgált. Nekünk is, akik vele megyünk, és a honi művészettörténészeknek is, akik bizony hol némán, hol tartózkodó tűnődéssel, de sohase közömbösen figyelik Szász Endre kanyargó útját és igen színes életpályáját.

Ma már nemcsak képletesen, de közénk, az igen nagy múltú somogyi festővilágba települt a Kukurelly, Zichy Mihály, Rónai, Vaszary, Bernáth, Iványi, Rudnay és Galimberti nevek és légkör festői világába. És vele itt van megint az új és a más stílus, és ez jelenlétével gazdagodást is jelent.

A Rippl-Rónai Múzeum már 1965-ben is vendégül látta műveit a volt kaposvári diáknak. Akkor nekem legjobban A boldog herceg képe tetszett. A pávatollas kalap alól az egyszerre magába és messze tekintő szemeivel. A nagy szemek. A rajz és a festészet, a forma- és a színteremtés, egyszóval a színen túl a festői világ titkainak teremtői. Ez a fizikai hármas hozza létre minden művészet lényegét. A fizikai világon túl azt a másik világot, melyet az ember teremt. A művész, a talpunk alatti mellé vagy inkább fölé azt, amit a teremtés titkán túl már az emberi erő, akarat és lélek alkot.

Akkor már „az ecset nélküli festőtechnikával” dolgozott. Lelkesen mutogatta, tanította a múzeumban ő, a fiatal, a nála még fiatalabbaknak a nyomdafestéket zsilettel 109kent és ujjaival puhított technikát. Tanított és átadott, mert Szász Endre mindig nyitott egyéniség, segíteni kész és a közösséget gazdagító erdélyi egyéniség volt. Sokszor rá is fizetett erre a – szónak a tettel egybevágó – természetére. De akkor már túl volt nemcsak tehetségbizonyító, de a legmesteribb európai igényeket is kielégítő tusrajzainak és rézmetszeteinek során. Gondolok az 1962-ben készült Férfifejre, a Villoni figurára vagy a Don Quijote vonásaira. Akkor még inkább csak férfifejeket festett és rajzolt, de mivel szükségesnek tartom, meg kell hogy emlékezzek a Rabbi 1960-ban vagy a Tragikus bohóc 1962-ben alkotott naturálisan reális vagy a képzeleterő groteszk erejével és szépségével festett színes olajképeiről is. S hol vannak szemünk elől az Amerikában, Párizsban és Japánban vagy Németországban készült alkotásai? Hiszen az ott alkotott és a galériákban is gazdag sorozatokban eladott műveinek sokasága, minősége és azok anyagi sikerei is bizonyították a „csak azért is” teremtő Szász Endre-i művészet erejét. Bizonyították alkotásainak az emberekhez szóló különös titkát az egyes honi esztéták fölött. Persze a japán, az amerikai és az európai igények szem előtt tartása és kielégítése a művészet szabványos vagy éppen akkor megkövetelt mércéihez szabva ébreszthetnek vitát, de ezeken túl az biztos, hogy Szász Endre mesterségbeli tudása és reneszánsz embertípusú életkezelése, az alkotások anyagának és technikájának egyéni használata, gyakori újításai is mindig az első vonalat képezték és honosították, sőt vitték tovább, lett légyen az vászon, rost, porcelán, üvegkristály avagy a kedvelt nemesfém, az arany. És az a tény, hogy képei tervei-tárgyai mindig továbbvándorolnak, erőt is ad az egyre további kereséshez és az alkotáshoz, a művészi minőség egyre fokozottabb csiszolásához, nemcsak a kristályon, de a szellemen is.

Szász Endre a művészet sok nyelvén beszél. Azt hiszem, azért is nézik és hallgatják mind a világban, mind a hazában. És mi tagadás: az ecsetje hegyén túl színes 110mesélő is. Előadó és eladó. Hiszen képzeletének és e világi, távoli, Óperencián túli útjainak messzi tájairól is egyszerre tud úgy beszélni, mint János vitéz vagy mint Garay János híres obsitosa. Mert humora is éltető ereje. Ám a szó, ha így perdül is ide, csak szó nála és itt nálam is, de az, ami ebből marad, csak maga a mű lehet, amely most is úgy néz ránk kérdő kíváncsian, mint itt e sokágú képzelet festette női fejek. Azaz az emberi alkotás öröme a képen és a képről, amely mögött érzékenység, szeretet, érzékiség, lélekutazás, tehát az emberi mindig új keresése ébred és ébreszt. E női arcokról a festő érzésvilága. Az arc fizikai és szellemi ismerete. Az a tudás, amelyet a fej tart és ábrája tükröz. Jó és érthető táblák, amelyeknek stílusa ma nem nagyon divatos. De ezt csak azok engedhetik meg maguknak, akik a mesterségbeli tudásból, anyagismeretből, természet- és világismeretből már a legnagyobbak előtt és között is letették a mestervizsgát. Ahogy a reneszánsz korban ez kötelező is volt. Az ilyen művészek még a ma lenézett romantikát is magukénak vallhatják, és élhetnek vele a legmodernebb amerikanizmus és a feszes technika és az egyre szürkítő civilizáció stílusvariációi között is, mert a jó művész velük és köztük így is magát bizonyítja – mindig a képből megszólító hitelességgel. Így színesedhet egyénivé mű és művész. Így születhet a legelvontabban is az érthető új és kép az embereknek. És a kép ekként a társadalomban testesülve meg, értelem-, lélek- és ízlésnevelő lesz.

A ma művésze és művészete az urbanizmus, a már-már alig különválasztható ipar- és képzőművészet, a konstruktivizmus és szürrealizmus, az absztrakció, azaz Picasso, Vasarely hatásaival kísérletezve együtt újul és más-más tájakon és körökben házasodva szül mást és mást a művészettörténet folyamatosságában. Így lehet és lesz a miénk. Ott Dali és Modigliani, itt Barcsay, Martyn és Szalay Lajos rajz- és képjegyeivel és a retrográd avantgárddal jelentkezve.

111

Ekként és velük tágul és változik a somogyi festők nagy múltú iskolája. Annál inkább, mert közéjük és közénk költözött reményeivel és terveivel Szász Endre is. És talán az itt kiállított absztrakt szürrealizmussal jelzett új képeivel, a Csenddel majd szólít, a Madárral és a Téli ablakkal pedig tán valamit tovább is nyit ezen a Balaton–Dráva közi nem csak festői, de tanító tájon. Ezt reméljük, mert már itt, Várdán tervez – tovább építve a régit otthonában és műtermében egyaránt.

112
Tatay Sándorra emlékezve

Pécsen a meghitt otthont nekünk, az albérlő bölcsészeknek három hely jelentette: az Egyetemi Könyvtár, a bölcsészkari folyosó és a Korzó kávéház. Bármelyikünket bárki könnyen megtalálhatta az egyikben, mármint a két Sándort, Tatayt, Weörest és jómagamat. Várkonyi Nándor és Albin, a hitelező kávéházi főúr voltak „családunk” összetartói. Albin nagy fekete pénztárcájának árnyékában ismertem meg igazán Tatay Sándort, akit a bölcsészfolyosón már láttam Weöres, Dénes Tibor, Barátos Endre társaságában. De itt, a Korzó kávéház első páholyában – amelyet a két Stettnerrel délutánonként szinte béreltünk már – Szabó Dezső „Ludas Matyi”-füzeteinek nagyot derülő olvasása közben ismertem meg igazából.

Az ekével, első saját kiadású dedikált regényével a hóna alatt jött közénk pislogva és mosolyogva. Hamar elkezdett érdekes történeteivel olyan volt, mint egy bakonyi teológus Ludas Matyi, aki akkor már Babits Mihályt is becsapta. A mindig trükkökre kész derűjével mesélte el, hogy nyerte meg a Nyugat verspályázatát, mint „elsőverses” poéta. Bakonyi Tamás névvel, szülőfaluját idézve, bizony megelőzte az én verseimet Tatay Sándor a Nyugatban.

Különös, inkább derűs, mint hangos délutánok és esték voltak ezek a Korzóban. Itt találkoztak és meséltek a Bécsből, Rómából hazatért bölcsészek. Lovassy és Kincses, a Párizsból visszatért diákok a Sorbonne bölcsészdékánjáról énekelték a nem szolid francia filoszok pikáns gúnyverseit, miközben Gorka, Pekár és Hodinka professzorok boroztak a szomszédunkban.

Tatay nem is kívülről csöppent közénk, hiszen a pécsi Erzsébet Egyetem polgára volt eddig is Sopronban. Csak most a teológiáról a filozófiai fakultásra váltott át. Ez az útja és választása sem volt nekem egészen ismeretlen, 113mert Vilma nővére, aki Kaposváron volt tanárnő, Biczó Ferenc és a Berzsenyi Társaság baráti körében már többször mesélt kalandos kedvű és a meglepetéseket sorakoztató öccséről. Itt aztán egyetemi éveink alatt és azután is felejthetetlenül kapcsolódott ifjúságunk egy-egy időszaka. Szerettük társaságát és történeteit, mert szomorkás derűjében és egész életében és írásaiban is mindig valami hasznosság, valami megoldásra váró gond felhője és reménye fénylett és bujkált. Bizony nem tartozott ő és életmódja sem nagyon a pécsi egyetemi polgárok szokványos életéhez, céljaihoz és hétköznapjaihoz. Nekik csak a diploma volt a cél. Az a diák-szóbeszéd járta, hogy aki beiratkozott és akit nem ütött el a zörögve cammogó pécsi villamos, az például a pécsi jogi karon biztosan meg is szerezte azt.

Már az első találkozások után láttuk, hogy Tatay nem is azért jött Pécsre és véletlenül épp közénk. Járt ugyan szorgalmasan Thienemann és Tolnai Vilmos előadásaira, de nem a kollokviumokra készült. Különösen nem valamilyen alap- vagy szakvizsgára, hanem elmélyült szorgalommal készült arra a tudásra, amelynek sokrétű lényegét kezdő írónál nehéz meghatározni. Nehéz, mert tárgyi és lelki vonásokat egyaránt tartalmaz. Valami olyan szükségest, amely nélkül se az ember, se az író nem foghat tollat. Amely nélkül nem lehet fényes az írás és az írást ejtő ember tette sem. Ezt gyűjtötte a már bizony sok-sok élettapasztalattal rendelkező, csavargásokból megtért egyetemi polgár. És a soproni teológiai kényszerfegyelem és a bécsi Nemzeti Könyvtár rövid és nem is biztos békéje után Pécs Sándornak a kötetlen, szabad életet és otthont jelentette bölcsészkarával és Egyetemi Könyvtárával, ahol mindnyájunk tanácsadó barátja, Várkonyi Nándor volt az őr.

Várkonyi nagy távlatú, naprakész tudásából, sokoldalú érdeklődéséből és irodalmi érzékenységéből többet tanultunk, mint a bölcsészkari előadásokból. Többet is 114hallgattuk. Legalábbis a mi körünk, akik Weöres gyakorta változtatott, hírhedt lakásain vagy Tataynál, vagy nálunk a Siklósi úton a Benyovszky-házban kovácsoltuk terveinket. Nagy versolvasások és még nagyobb tervezések zajlottak éjszakákon át. Ebből a sorból a mecseki és a pécsi kocsmákat sem hagyhatjuk ki. A Kakukktól a Vademberig hosszú volt a sor és az út, amelynek derekán az akkor még szabadon zuhogó tettyei vízesés fürdője nemegyszer józanította valóra ezeket az álmokat. Mert olyan ok is volt, hogy Tatay és Weöres, Barátos Endrével fogadalmat téve, egyenesen a kocsmaasztaltól indultak el gyalog Nagycenkre, Széchenyi sírjához, minthogyha később ehhez hasonlított volna a Várkonyi és Csorba Győző fogadalmi, máriagyüdi elmaradt zarándoklata is. A Sándorok útja persze csak Mecsekszabolcsig tartott. Barátos Endre útja pedig, harmincévesen, 1943-ban az orosz hómezőkön nyomtalanul veszett el. Korán érő költő volt az olasz–magyar szakos barátunk. Mint kaposvári diák került az egyetemre. Tatay le is írta a Lődörgésekben Endre íródeák szerepét, amikor a szomszéd szobai bikataglózás árnyékában jövőbeli Öttorony című folyóiratunkat szerveztük. Ám az ott említett Laci vezetéknevét már elfelejtette. Azért írom ide én, mert Stettner László bölcsész barátunk és lakótársam se véletlen került közénk. Rokonsága a Kazinczyval, Kisfaludyval és Vörösmartyval levelező s a Kisfaludy Társaságot alapító Stettner (Zádor) György családi körébe tartozott. A Tatay Sándort kedvelő Tolnai Vilmos professzorunk többször is szólt erről folyosói beszélgetésünk alkalmával.

A pécsi kocsmák közül A pécsi Flórián kocsmában című versem Fülep Lajost és a pusztuló Ormányságot idézi és azokat a beszélgetéseket, nemzetmentő elhatározásokat, amelyek az ott szereplő hármunk közül Tatay Sanyit kerékpáron el is indították az egykéző Dél-Baranyába.

Sándor életében a jó szellemek nővérei voltak. A mindig jókedvű, Kaposváron tanító Vilma segítette pécsi évei115ben. Mindent megtett, hogy öccse tanári diplomát szerezzen. Lejárt Pécsre, levelezett vele, biztatta és reménykedett. Sándor a maga hümmögő módján szótlanul is tudott úgy ígérni, hogy sohasem lehetett pontosan tudni, mit is akar tenni. Így tanult a maga módján. Még azt is megtette, hogy legyalogolt a ref. parókiára, Zengővárkonyra, Fülep Lajoshoz kollokválni. Gyalog, mert mindig a lődörgések voltak írói tanulmányútjai. Gyűjtötte barátkozó modorával már nem az okos betűk adatait, de az életet az Egy csavargó naplójához. Így jött aztán a szemeszter végén Kaposvárra is. És hogy valami Tatay-fordulattal üsse el a dolgot az alapvizsga körül, értesítés nélkül toppant be Vilma lakására. Vilma nem volt otthon. Bemászott az üveges ajtó ablakán. A szárítókötelet odalógatta a csillárról az asztal fölé, amelyen borosüvegeket és poharakat dobált széjjel. Így várta nővérét, kötéllel kezében, a részeget játszva. A megjátszott tragikus jelenetet a magasból lógó kötél alatt a „mennyből az angyal” váratlan elkezdett dallamával oldotta föl. Ilyen lődörgő angyal volt ő. Valahogy így látta a látogatásunkra Pécsre érkező Berda Jóskát is. Olyan volt, akihez a humor, a tragédia, a líra és a realitás, az égi és a földi világ titkai és valósága oly közel állt, akár egy választott költőhöz. Költőhöz, aki ejtve a lírát, a próza nyelvén szólt mindenkihez. – Minek kellett volna hát neki a diploma? – Így is mindig tanított kicsit és nagyot az írásaival. Írástudót és szőlőmunkást egyaránt, mert nála a betű és a tett, mint a szárnyak, szorosan összetartoztak. Suhogtatta is azokat, mert jól ismerte az irodalmat. A magyart és az európait egyaránt. A teológiát és a filozófiát is. Történelmünket és társadalmunkat. Szóval nem az osztályszemlélettel nézte a magyar népet, amellyel kevés írónk van, aki annyira együtt élt volna, amelynek lelki és gondolatvilágát jobban ismerte volna. A hegyi emberek, parasztok, városi polgárok gondja-baja, a polgárosodó dunántúli kisnemesség, a „szegény uraságok” sorsa-világa hiteles történelmi háttérrel volt az övé. Ám 116nem úgy jelent meg nála, mint Móricznál, Tömörkénynél vagy Szabó Dezsőnél. Se paraszti misztika, se nyers való! Valami rajtuk túlemelkedő olyan földi lírával, amely anekdotáiban is sokszor többet ábrázol és mond, mint a divatos magnóról sercegő nyers realitás.

Már-már Krúdy jut néha eszünkbe. Ám az elbűvölő szindbádi líra helyett, különösen novelláiban, ő nem az álom, de hangulataiban, képvilágában és történeteiben is mindig Tatay marad a téglán, bazalton sétáló, hasznos csavargó okosságával lebegve, derülve a „mesével” együtt. Olyan született érzékenység és regényes tenni vágy munkál írásaiban, mint a Dukai Takách-rokon Szilvássy Lenke néniben, „akinek volt szeme a látásra és füle a hallásra”. Aki, ahogy Sándor írta: egyetlen sort se írt le. Sokszor úgy érzem, Tatay őhelyette írt. Hogyan is mondja a Lődörgések korában? „Azóta hányat ismertem, aki megtanult írni, de nem látott. Sosem loptam tudásom szerint íróktól, de loptam tőle és sok mástól, aki látnok volt, én meg az »íródeákja«.”

Ilyenek és ezek voltak az ő professzorai. Ez volt és ma is ez az igazi univerzitás. Így tűntek el aztán a szép egyetemi évek. De nem a barátság és a megálmodott tervek, amelyeket levelekben is nagyon sokan és sokszor a nyári vakációk idején Fonyódon, apámék villájában vagy baráti körben szőttünk tovább. Témáinkról a Helyét kereső nemzedék kötetemben tizennyolc költőbarátom levelei beszélnek.

Gyakori vendég volt nálunk itt Várkonyi, Pável Ágoston, Basch Lóránt, Dallos Sándor, Bohuniczky Szefi, Szabó Vladimír, Jankovich Ferenc, Kiss Tamás és Weöres Sándor, Tatayval együtt is. Ők ketten voltak édesanyám kedvencei. Együtt nyaralgattunk. Tatay a mólón jó tornászhoz illő mutatványokat és fejes szaltókat vágott ki, mert mi tagadás, szerette a feltűnést. Ám a csöngei Sanyika felül ingben, alul fürdőruhában, merev víziszonnyal sétált bokáit fürdetve a Balatonban.

117

Esténként a hallban már társaságot szórakoztató kártyazsonglőr volt Tatay. Néha a „családot” nagyszerű színészi készséggel az új ülőkádba szorult falusi, kövér postamesternő testi-lelki kínjainak és meztelenségében a reménytelen szabadulást váró panaszainak szóáradatával szórakoztatta. (Akit végül is a kéményseprő szabadított ki szorult helyzetéből.)

Ám hajnalban már talárként vetve vállára fürdőkabátját, Sándorunk lodzsánk emeleti magasságából mint szószékről prédikált a Balatonnak és a Badacsonynak. A víz és a bor bibliai kölcsönös szerepéről szónokolt a gyönyörű tájban. Ezek az idők voltak Az eke után a Jelek a porban és készülő első igazi regényének, az 1941-ben megjelent Zápornak évei. Ennek a kötetnek Schöpflin Aladár nemcsak a lektora volt a Franklinnál, de Tatay prózai és alakuló irodalmi munkásságának őszinte segítője is. Mindig szemmel tartotta, és kíváncsian, jó tanácsaival olvasta írásait.

Abban az időben én Sándoréknál laktam a Vár tövében, a Hunyadi János utca 4. alatt. Többször meglátogattuk Schöpflin Aladárt. A barátság és szimpátia onnan is táplálkozott, hogy Schöpflin fiatalon ugyanazon az úton indult, mint Sanyi. Tanulmányait ő is az evangélikus teológián kezdte Pozsonyban, aztán iratkozott át a pesti bölcsészkarra, mint Sándor a soproni teológiáról a Pozsonyból Pécsre költözött Erzsébet Tudományegyetemre. Nem volt olyan találkozásom Schöpflinnel, hogy ne érdeklődött vagy ne üzent volna neki.

Itt Pesten már Etty nővére volt Sándornak és mellette már nekem is az otthont adó és helyettesítő jótevőm. Velük laktam, befogadtak a rokonnál is nagyobb szeretettel, mert Pécs–Kaposvár után nemcsak Sándor, de egy évre rá én is „elutaztam Pestre írónak”. Nem is kis igénnyel, de bátorsággal, mert segítségem csak a tollam lehetett, hisz állás nélküli diplomás voltam. És terveivel vállán és szívében ő is állástalan. Etty testvéri, önfeláldozó szerete118te és a bakonytamási parókiáról hozott háziasszonyi ügyessége, takarékossága biztosította a háromszobás lakást és „gazdaságunkat”. De legfőképp az irodalom iránti rajongó szeretete. Sokszor jut eszembe a harmadik emeleti szoba meghitt, rögtönzött falusi „parókia”-hangulata. A mi szobánknak a Luther-képpel, a Tatay papok olajportréival, címerrel, öreg könyveivel és a hosszú nehéz asztallal inkább lelkészi hivatal jellege volt. Az én hálóhelyem egy óriási, vén díványból kihúzható fiók volt. „Tulinak” hívtuk. Az esti unalmas vendég vagy téma esetében a beszéd közben elejtett titkos „tuli” szó az álmot jelentette. A nap végét, hogy ideje lenne lefeküdni.

Gyakori vendég volt itt Szabó Pál, Barsi Dénes, Marconnay Tibor, Imecs Béla, akinek még a Nyugat-béli verseit sem jelentette meg senki fia irodalmár. Járt föl Végh György és Ambrózy. Weöres Sándor és Sinka István is sokszor megfordult a harmadik emeleti „parókián”. De a kávéházakat is látogattuk nyugodtan, mert minket sem írócsoport, sem stílus nem kötött magához. Annál mi sokkal messzibb és saját stílust hordoztunk kívül-belül. Most ezt csak a magam nevében mondhatom már, de azt hiszem, Sándor se nyilatkozna másképp. Nem is tehetné, hiszen erről írásaink szelleme, könyveinek vallomása a bizonyíték.

Ez a sor igazából a Záporral és a Csipke novelláival kezdődött. Az első a Centrál és Duna-korzó Nyugat-körét, a novellák pedig a Múzeum kávéház Bolyai Akadémia körét idézi. Ezek is voltak olyan ellentétesek, mint a Sinka–Weöres-látogatások. De azért az is igaz, hogy a nagy kiadók helyett akkor a Bolyainál jelentek meg Kodolányi, Mikecs, Németh és Szabédi László, Szathmári, Veres Péter írásai és bizony a még ma sem Kossuth-díjas Szalay Lajos hatvan rajza is. Annak a rajza, akiről Picasso is úgy nyilatkozott – ahogy mondják –, hogy Európában két rajzművészt ismer csak. Az első Szalay Lajos, a másik pedig az, aki ezt vallotta a párizsiaknak. Szóval ott jelent meg a 119Csipke. Tatay Sándor pedig hol a Filadelfiában Szabó Dezső, hol a Centrálban Schöpflin és a nyugatosok asztalánál. A Válasz, a Napkelet, a Kelet Népe asztaltársasága is mindig szívesen látta és hallgatta történeteit. Ennek a folyóiratnak, ha jól emlékszem, néhány hold földjét a Tatay lányok hozzájárulásával eladva, Móricz Zsigmond előtt tulajdonos szerkesztője is volt. Nem tévedhetek, hiszen gyakran mentem vele együtt kéziratszerző útra. Igen, mert üres zsebből és honoráriumígéret nélkül látogatta és válogatta a szerzőket és az írásokat. Nagy derűlátás, hit és erő kellett ehhez. Kellett is, mert hamarosan a Rodostóba került.

De a Rodostó előtt akadt még néhány emberibb esztendő is. A Fonyódi Helikon kezdeteinek évei voltak ezek, az itt találkozó írókkal. Az az 1944 előtti öt és utána az a másik öt esztendő, amely még inkább összehozta a barátokat az 1949-ben elrendelt, vagy a magam nevében úgy is mondhatom, hogy a kötelező hallgatás idején. Ezek az évek keservességükben sok barátságot tettek valóságosabbá és fényesebbé. Németh László lakni Debrecenből Fonyódra készült, Fülep Lajos és Kassák is lejárt hozzánk, Egry és Tatay is hetente jött Fonyódra.

Mikor Sándor a fonyódi lodzsáról Badacsonynak prédikált, ahogy előbb idéztem, talán „látnok” is volt. Meglátta és neki prédikált, annak a hegynek, amelyik hamarosan befogadta, és arról a bibliai borról beszélt, amelyik Takács Marika mellett éltetője lett a Rodostói Turistaházban, ahol 1944-től 1953-ig vagy talán ’54-ig mint gondnok dolgozott. Az 1944-es kezdeti, sokat ígérő irodalmi és országos remények után bizony egészen más világ borult helikoni reményeinkre. A széllelbélelt, kordés, hátizsákos csereberélő esztendők. A kenyérért a tilalmak ellenére minden rendelet és parancs kijátszásának évei.

Villánkat teljesen tönkretették. Így ezután Gallé Cornélia gyógyszertára lett a beszerző központ és a Heli120kon kaszinója is. Cornélia szedte össze, ami a Rodostónak és Egryéknek a megélhetéshez kellett. A Ház a sziklák alatt világa ez. Sándor, ha hajón jött – márpedig hetente jött – már Szentpály Jani bácsi rozoga vitorlásán tért vissza fonyódi zsákmánnyal. A katonaruhás rendőrök elől nádasok öbléből nádasok zugában vitt az út Badacsonyba. Fakutyával, csónakkal, jégen, vízen át siklott, folyt az élet Zala–Somogy között; a sziklák, szőlők között valóságával és reményeivel egy Tatay-világkép és emberi és irodalmi stílus alakult ki, amely senkiére se formázott. El is kerülte sokáig vagy még ma is kerüli a hivatalos elismerés. Igen, mert jócskán kerülték ezek a novellák a hivatalos irodalmi mintát, a szocreál uniformisát, sőt minden irodalmi divat elkésett vagy fölújított farmer-egyenruháját is. Nem is lehetett ez másképp, mert írójuk keserveiben még pontosabb lett a kétkezi élet megismerése és embereivel, környezetével az a természeti távlat is, amely körülvette és tanította Badacsonyban.

Mikor már meg-meguntam a fonyódi és Egryvel a badacsonyi végtelen horgászásokat, amelyeknek mindig volt megélhetési céljuk is – például a fonyódi apácák pénteki kosztja vagy a nyugdíjtól megfosztott öregek ebédje –, akkor átrándultam Badacsonyba, és sokszor elkísértem zalai beszerző útjaira is Sándort. Akárcsak Pesten néha a Kelet Népének szerzendő novellák, tanulmányok kereséseire. Ám itt a Tapolcai-medence szigethegyei között valami olyan zöld tengeren gyalogoltunk, amely versenyre kelt csodáival a bibliai vízen járással. Demizsonban vittük a valutát, és azzal szórakoztunk, hogy melyőnk tud költőibb mesét kitalálni egy-egy előbukkant forrásra vagy a jól ismert vár vagy templomrom kísértő köveire. Így aztán a Szent György-hegyig, Nemesvitáig, Hegymagasig, Szigligetig és vissza könnyebb volt a teher. Egyszer Pannonhalmától Badacsonyig gyalogoltunk. E két névben egész történelmünk elfér. És olyan is megesett, hogy egy elhagyott hegyi kápolna búcsúmiséjén volt hittanár kollégám, akit 121kilódítottak a kaposi gimnáziumból, ahogy az oltárnál megfordult, és tíz-tizenöt híve között szembetalált engem, majdhogy elejtette a kelyhet.

Aztán arra a csodára is megtanított Sándor, hogy rodostói vendégei kedvére miként változhat át a jó száraz rizlingbor azonnal édes kontyalávalóra. Abban az időben, 1947-ben komák is lettünk. Gallé Cornéliával Ágota leánykájának keresztszülei.

Akkor már megindult a Rodostó, és a Mikesnek szánt száműzetés helye egy mezei irodalmi kaszinó lett, mert Sándorékat írók, színészek, irodalmárok látogatták. Marika konyhája, a táj szépsége és Sándor egyénisége, történeteinek hangulata és a környezet lírája, amely mindig ott kísértett írásaiban, egyre több barátot vonzott Badacsonyba.

Sorai gyakorlati gondolatokkal átszőttek. Tatay mesét is azért oltott a badacsonyi, bakonyi tárgyi világba, hogy az még szebben, hasznosan ragyogjon tovább. Lassan a sajtó hírverése nélkül is ő lett egyike a legolvasottabb íróinknak a gyerekek és felnőttek között. Szeretik stílusának embert, természetet és történelmet idéző lírai ihletettségét, írásainak gyakorta színhelyet és személyt váltó változatosságát, bohóckodásainak emberszeretetét. Ő az a komoly bohém, aki azért vidám, hogy a komoly és keserves világban, a mi magyar Rodostónkban érdemes legyen élni. Három utolsó önéletrajzi vallomás-regénye műfajával, stílusával, szóval a Meglepetések, a Lődörgések és a Lyuk a tetőn művészetének mesterhármasa. Olyan írói gólok, amelyeket se a szakma, se az olvasók tábora nem felejthet el soha.

Utoljára szeptember utolsó hetében láttam. Szigligetről Varga Lajos Mártonnal és Bertók Lacival kerestük föl Badacsonyban. Másodérésű fügét kaptunk, és velünk borozgatott. Megígérte: meglátogat Becén. Ki gondolta volna, hogy decemberben – ahogy búcsúnovellájában, az Ésben megjelent Látomásokban írta – „a koporsófedél rollert” 122is elhagyva a sümegi temetőárokból a bakonytamási temetőbe repül.

Ha megemlíti akkor, hogy erre az írására készül, megerősítettem volna, hogy az a ferences barát, akit szerepeltet, bizony nem csak látomás volt a sümegi kórházi ágynál és a temető árkában Kisfaludy Sándor közelében. Bizony élő barát volt, csak akkor még, ahogy mondta is, „kis majmok idomításával” tengette életét.

Hogy honnan tudom ezt és kitől? Rövid történet. Az egyik, még kemény esztendőben cirkuszt láttunk feleségemmel a hegymagasi templom mellett. Odamentünk. Ebéd után volt. A tulaj egy majommal „kártyázott”. Kedves, művész-bűvész ember volt ez a cirkuszos. Előadáson kívül megmutatta, mit tud a kis majom. Bizony az sorba kirakta a kártyákat. Nem lehetett becsapni. Játék közben tudta, melyik a tökfilkó és melyik a király. Bátor dolog volt ez akkortájt. Meg is kérdeztem a mestertől, hogy ő tanítja-e a majmot. – Csak játszom vele – válaszolta –, hogy el ne felejtse. Egy baráttól vettem, aki majmokat idomít.

Így bizony. Tehát igazat mondott a kórházi ágynál a látomás. Ilyenek voltak Tatay Sándor hősei. Egyszerre élők is meg látomások is regényben, novellában meg az életben is. És az élet és az írás így igaz és szép…

Ki hinné – magam is nehezen már –, hogy apai kopott zsakettekben, cilinderesen két fiatalember a hecc kedvéért, öreget játszva heteken át lebotozott a Rudas kútjához gyógyvizet szürcsölni. Üres zsebbel ekként szórakoztunk. És az élet és idő, a volt és a van között így forog tovább, egyre csak adogatva tovább a mesélni- és írnivalót…

123
Az irodalom és a művészet helyzetéről
A Berzsenyi Társaság Művészeti Fóruma elé

Így együtt mint egy család beszélhetünk itt most az irodalom és a művészet mai helyzetéről, amely egyre tragikusabb hangsúllyal mind többször és más-más társadalmi és gazdasági környezetben kerül szóba európai és magyar viszonylatban egyaránt. Folyóiratok, kiadók, társaságok, politikai, gazdasági egyesületek és pártok foglalkoznak ezzel a kérdéssel, amely az emberi szellem sorsát és szerepét félti és keresi nem éppen derűs világunkban.

Magát a kérdést és e témát a második ezredvég és a harmadik indulása különösen hangsúlyozza. Ha tényeivel nem volna tragikus e valóság, akkor talán teátrálisnak is mondhatnám ezt a misztikus ezredfordulót. Ám századunk olyan történelmi és lelki, az emberi humánumot tipró eseményekkel volt bővelkedő, hogy történetéhez a csőd fogalmát is bátran kapcsolhatjuk. Háborúk, vérfürdők, határok és erkölcsi normák megváltoztatása, gázkamrák, koncentrációs táborok, béke- és szellemi diktátumok kora volt, és egy olyan váratlanul gyors fordulattal záruló, amely napjainkra és az új ezredkezdésre a remények és gondok mérhetetlen távlatát és terheit rakta az emberiség vállára.

Közép-Európa embere, merthogy itt élünk, talán többszörösen is érzi ezt az egyszerre gazdasági súlyt és szellemi prést, amely alá nemcsak a politikai, de vele együtt a szellemi élet is került. E prés egyre választ követelőbben szólítja elénk a kérdések sorát. Hol is áll ma az irodalom és a művészet?… Apolló és a kilenc múzsák világa megleli-e otthonát az új ezredforduló küszöbén? És e küszöbön vissza- vagy előrelép-e a világ?… Hová és merre az 124út?… Mit követel az irodalom és a szellem, és mit enged a hatalom?… Világunkban kié a nagyobb felelősség az összemberiség javára?… És föl is teszik ezt a kérdést nem egy szellemi világfórumon is, hogy a múzsák közül vajon például a költészet túléli-e századunkat?…

Talán erre a kérdésre a legkönnyebb a válasz. Tehát ezzel is kezdem.

Nem kell sok derűlátás e válaszra. Csupán a tények rögzítése, hogy mind a mai napig is a politikai rendszerek bukását-forgását csak az irodalom és a művészet élte és éli túl. Minden bizonnyal ezt hozza a harmadik évezred is! Azzal a reménnyel tetézve, hogy mint mindig is, ahogy a második évezred kínjai, ahogy a bukott is tette, úgy az elkövetkező ezred is csak bővítheti, újíthatja, gazdagíthatja a szellem, a költészet és a művészet tárgy- és témakörét. Szomorú köszönet érte azzal a reménnyel, hogy a szétesett is kell hogy távlatot nyisson a harmadik évezreddel, mert a szellem tovább él, amíg ember él, így a művészet maga is túléli a századot.

De az is kínzó tény, hogy minden történelmi átrendeződés szellemi és anyagi indulása nehéz. Hogyan létezhet és indulhat tovább az irodalom és művészet ebben a rendetlen térben? Ez a legnehezebb és egyben a lelkiismeretet szólító kérdés.

A szellemi elsivatagosodás és a remetei magány látomásai kísértenek?… Egy olyan környezetpusztulás, amely nemcsak a szellemi elitet, de az emberiség és vele a magyarság tekintélyes részét is érintheti?… Egy olvasás és könyv nélküli, csupán a látással és hallgatással a képre és reklámra szűkített szellemi világ kísért?…

Ez ellen szólnak és kérdeznek, a hatalommal szemben is, a művészek, a filozófusok és a múzsák szellemei, hogy Orpheusz ne juthasson a barlangi remeték sorsára. Szólnak és szólunk mi is, hogy egyetlen világunkban az anyagi erővel és ahhoz mért harmóniával nőhessen a lélek. Mert csak ez emelheti az embert. Ez védheti a földet, 125és csak az így erős ember teremthet harmonikus életet, erős művészetet az igazért és jóért a hatalommal szemben is. Így lehet csak hasznos a szép és a szellem ereje. Ezért jöttünk itt össze, hogy ennek gátjairól és megteremtésének reményeiről beszéljünk, tervezzünk a jövőért. Ahogy a görög mondta: gnóthi szeauton, ismerd meg tenmagadat, azazhogy megismerve magunkat megismerhessük a világot és céljainkat is.

126
Két beszélgetés
127
Sorsfordító pillanatok
Takáts Gyulával beszélget Kabdebó Lóránt

K. L.: – Dunántúl, Somogyország. Takáts Gyula műveiből ennek a világnak a múltja, hagyományai, hangulata sugárzik. Élete sorsfordító eseményeit számba véve arra a kérdésre is keresem a választ, hogyan kapcsolódhatnak egy író pályáját meghatározó motívumokban a személyes környezet hangulatai és a világokat változtató történelem sokszor kegyetlen jelenetei.

T. Gy.: – Nem akarok különösebben líraian válaszolni erre az eléggé patetikus kérdésre. Inkább tárgyilagosan megyek végig az életemen, és azokat a helyzeteket említem, amelyek nyersen – véletlen vagy adott pillanatok valóságával – befolyásolták az életemet. Azokat a pillanatokat, amelyek sokszor megszabják, vagy úgy is mondhatnám: átszabják nemcsak egy személyiség alakuló életstílusát, de megtörténésükkel új, átszínezett életvitel diktálásával nagy szerepet játszanak az egyéniség és az irodalmi mű alakulásában is. Egy-egy látvány például vagy tett, megrendülés a legjobb versnél is mélyebb hatást tehet. Az ilyen pillanat mindig észrevehetően stílusalakító, mert legtöbbször állapotteremtő szerepet játszik az életben. Csak nagyon kevésszer gondolunk rá, sokszor el is bújunk előle. Így nem „sorsfordítók”, hanem gyakran lehetnek „sorsferdítők” is ezek a pillanatok.

Ott kezdem, hogy én meghitt környezetben születtem. Óriási kertünk volt, patak ment át rajta, szép gyümölcsöse volt és virágoskertje és nagyon szép gazdasága is.

K. L.: – Hol volt ez a kert?

T. Gy: – Tabon. Tab járási székhely volt a Balaton déli oldalán, Siófok szomszédságában. Két ház is állott ott. A kisebben születtem, a nagyban pedig inkább csak laktunk. Mindennek a hangulatát egy madárral hoztam kap128csolatba. Mégpedig egy pávakakassal, amely a legnagyobb megdöbbenést keltette bennem; nem akartam elhinni, hogy ilyen szépet egyáltalán látni is lehet. De ezt a hangulatot hamarosan megzavarta egy mondat. Fekete ruhában ejtette ki ezt a mondatot Botár tanár úr. Kint játszottunk, és így kezdte: – Meghalt Ferenc Jóska, a király.

K. L.: – Így, hogy Jóska?

T. Gy: – Így, pontosan ezekkel a szavakkal mondta. Nem Ferenc József, a császár és király, hanem ezt mondta: meghalt Ferenc Jóska, a király. Mi, mintha valami összedőlt volna, úgy néztünk a kirakókockáinkra, melyek mintha a jó öreg császárral a jó öreg Monarchiát jelképezték volna abban a gyerektársaságban. Természetesen nem tudhattuk, mi lesz ennek az eseménynek a következménye, de ilyen hangulat uralkodott el köztünk. Azt se, amikor korábban felharsant a kaposvári utcákon egy másik mondat is, hogy „Éljen a háború”. Ezt se értettük meg, csak lassan, mert ez a két mondat bizony az egész életünket és környezetünket teljesen felfordította. A kertet, a pávának a hangulatát, a házat, és aztán lassan rájöttünk, hogy a hazát is.

K. L.: – Persze az időben ez a háborút éltető mondat a korábbi, mert Ferenc József később halt meg…

T. Gy.: – Természetesen. A meghalt a királyt és éljen a háborút fel kellett volna cserélnem, de egyszerűen így, ebben a sorrendben emlékszem valahogyan rájuk…

Tab nagyközség volt, Kaposvár kisváros, és akkor egyszerre valami Közép-Európa vágódott tudatomba és képzeletembe. Cseh–morva származású nagyanyám, Jerzsabek Amália rendkívül sokat mesélt nekünk a Szudéta-vidékről, Morvaországról, Prágáról, Bécsről. És íme, most a híres 44-es somogyi ezredet és annak törzsét áthelyezték Reichenbergbe. Vele édesapámat is. Evvel együtt járt sok-sok készülődés, sírás, utazások katonavonatokon – mert édesanyám és én is velük mentünk először Bécsbe, aztán Prágába, majd a Szudéta-vidékre. Amit a me129sében hallottam, egyszerre a valóságban is láttam, mégpedig eléggé kegyetlen formában. Így jutottunk el Somogyból egészen a sziléziai határ mellé. Mit jelentett ez? Bennem, a gyermekben, aki öt-hat éves voltam, általános bizonytalanság érzése uralkodott el. Hiszen a magyar katonákon kívül senkinek a nyelvét nem értettem, minden idegen volt, az emberek és a világ. Ebből a hangulatból alakult ki bennem a vágyakozás a régi után. Valaki, valami után, ami az emberi társadalomban biztosat jelent. Ami olyan szép, mint valamikor az az otthoni kert volt. Kezdtem érezni a jó sugárzást a gyermekkori emlékből. Családunkhoz csak két év után jutottam vissza édesanyámmal Kaposvárra és Tabra.

K. L.: – Hol töltötted végül is ezt a két évet?

T. Gy.: – Reichenbergben, ahol – mint említettem – a 44-esek ezredtörzse volt.

K. L.: – Ez az a város, ahol későbbi barátod, Radnóti diákoskodik, majd a mai Liberec.

T. Gy.: – Igen. Ugyanebben a városban volt diák Radnóti Miklós. Mi akkor egy nagyon szép palotában laktunk ott. Annak az első emeletén. Amikor hazakerültem, azt hittem, hogy újra abba a jó környezetbe kerülök, amelyből a háború elragadott, de aztán rájöttem, hogy egy másik háborúba kerültem bele, mert az első elemi osztályba való beiratkozás bennem a háború okozta zavart csak még jobban fokozta. Összekevert bennem mindent. Környezetemet is ellenségemmé tette. Ekkor jött a második sokk. „A haza kis polgárainak” elnevezett elemi iskolában. Hatéves koromban. Olyan helyzetbe és intézménybe kerültem, ahol – úgy éreztem – én semmi jót nem várhatok. Már az indulás is roppant szomorú volt. Kedves öreganyám fejemre tette a kezét, és lassan sírni kezdett. Nem értettem, miért kell neki sírni, amikor én szívesen megyek az iskolába tanulni. Hogy mi történt, és miért lett ez az esemény sorsfordító pillanat a háború zavarai után? Ebben az iskolában ez időben egy nagyon kegyetlen tanító 130tanított. És ott döbbentem rá arra, hogy ahogyan a felnőttek között a háborúban az erőszak érvényesült, ugyanúgy itt, a kicsik között is az erőszak uralkodik. Rendszeresen megpálcázta a gyerekeket. Még a leánygyermekeket is. Ekkor határoztam aztán el, hogy többet nem megyek iskolába. Úgyhogy apám volt kénytelen elvezetni az iskolába, és ott kellett állnia az ajtó mögött, nehogy visszamenjek. De otthon még a könyvekben is csak csatajeleneteket, háborúkat láttam. Erőszakot. Bitófákat. Börtönök meredtek rám. Ahogyan korábban a szépet a pávakakas jelképezte, itt a förtelemtől egy másik szimbólum bontakozott ki lassan bennem. A lusta és kegyetlen krokodil képzete.

Ez éppen egy iskolai jelenettel függött össze. Azt a házi feladatot adta egyszer a tanítónk, hogy mindenki rajzoljon egy-egy állatot. Abban az időben még palatáblára írtunk, és palavesszővel rajzoltunk. Hogy, hogy nem, ha visszagondolok, egészen biztos, hogy ez a két élmény, a háború és az iskola élménye szinte kényszerített arra, hogy én egy krokodilt rajzoljak. Hogy milyen tehetségem volt a rajzban? Valószínűnek tartom, hogy roppant jól sikerülhetett a rajzom, mert a tanítóm egyszerre azt mondta: – Te csalsz! Nem te rajzoltad! Ezt más rajzolta. – Az alaptalan vád, az abszolút bizalmatlanság a gyermeki, öntudatlan tisztasággal szemben olyan sokkot jelentett a pálca mellett, hogy mást nem tudtam csinálni, mint fölálltam, odamentem a táblához, vettem a krétát, és a táblára kezdtem rajzolni szinte freskóméretben a krokodilt. Mögöttem óriási csend lett. Akkor jöttem rá arra, hogy ez a krokodil az én életemben mit is jelentett, mire tanított.

K. L.: – Szokott kísérteni még ma is – amikor belépsz egy iskola kapuján – ez az emlék, vagy pedig megszűnt már ennek a gyerekkori élménynek a közvetlen hatása?

T. Gy.: – A közvetlen hatása talán elmúlt. De amikor tanár voltam (mert tíz évig tanítottam), mindig fölmerült 131bennem, hogy vajon lesz-e haszna annak, amit tanítok. Így aztán a fekete tábla és a krokodil napjainkig kísértőm maradt. Ám váratlanul, a magam mentségére és megmentésére, egy másik világ ébredt fel bennem hamarosan.

Túl a hadseregek, az iskolák, templomok, intézmények zászlóin, rácsain és jelvényein kialakult bennem a lázadás minden ellen. Még a család és az otthon ellen is. Ez a szép mentő élmény parancs nélkül következett el egy délután. Egy állatorvos család szalonjának egy képe révén lettem részese. Sohasem tudom elfelejteni, ami akkor ott velem történt. A falról hangtalanul egy kép szólított meg. Sejtelmes szakállzizegés és sápadt rózsaszín tűnődés. Egy nagy, egy igen nagy kalapú idős férfi hajtotta ott tenyerébe a homlokát. Szemhéja alól nézett egyszerre rám és magába, a langyos téli szobára, melynek karosszékeiben apámék beszélgettek a nagyapák szőlőskertjeiről. Különös világ vett körül. Csak fél füllel hallottam a szülők beszédét. Mozdulatlanul, ámulattal hallgattam a kép szavait. A színeken túl, melyek lenyűgöztek, valami olyan érzés és nyelv szólított meg, melynek létezéséről eddig mit sem tudtam, és amely attól a pillanattól kiragadott azon az alkonyaton a könyveim, a kisváros, a játszótársaim, a háború és az utána keletkezett szegénység környezetéből.

A felejthetetlen szakállzizegtető öreg egy Rippl-Rónai-pasztell volt. Ezt később tudtam meg. Szóval akkor egyszerre a krokodil homlokára felült győztesen az én gyermekkori pávám, első gyerekrajzom madara. És ezzel az érintéssel az a vágy ébredt bennem, hogy ennek az érzésnek hangot kell kapnia. Úgy vélem és érzem, ez a talán tízéves korombeli pillanat határozta meg életemben a lírát és a versek iránti vonzódásomat.

K. L.: – Lehetséges, hogy mindez ott dőlt el benned abban a szalonban?

T. Gy.: – Ott Kaposváron, a szomszéd utcában. Édesapámnak és édesanyámnak egy még gyerekkori nagyon 132kedves ismerősénél. Akkor nyílott ki a szemem a költészetre attól a képtől. Ezzel aztán megkezdődött a menekülésem a magányba és a természetbe. Ezt a címet is adhatnám életem e fejezetének. Mindkettő a szabadságot jelentette és olyan közeget, amelyben és amelyből valami más világ születik, amely megközelíti és keresi azt az érzést, amelyet annak a lila-rózsaszín képnek a látása pendített meg énbennem. A ceruzának, a zenének és a színeknek, verseknek az iskola fölé növése kezdődött meg ezzel. Szinte belenőttem a természetbe, a soha el nem fárasztó útjaimon, óriási magányos kirándulásaimon, festékkel és mappával a hónom alatt. Az iskolából és a tankönyvekből kiszökve, azokat cserbenhagyva, a világ, a természet legnagyobb könyvtárának lettem az olvasója és tanulója egészen ifjú fejjel. A házi és iskolai rend és kötelesség boldog elmulasztása irányította óráimat és a napjaimat. Épült bennem egy tágasnak mondható és boldognak érzett világ, amelybe éles nyilallással aztán egyszerre belehasított, tudatomat szinte teljesen összeszorítva, lélegzetemet is elállítva a betegség. A betegség, amely olyan hirtelen tört rám, hogy már a gimnázium udvaráról sem tudtam felmenni az osztályunkba. Az udvaron álló nagy vadgesztenye alatt az óriási tégla szeméttartó ládának dőltem. Ez a szemétgyűjtő később is a betegség és a bajok jelképévé nőtt szememben. Alig tudtam eljutni „A haza kis polgárainak” iskolájáig, ahol apám abban az időben tanított. Három egymást váltó, súlyos mellhártyagyulladás másfél évre fordította meg a gyermekéveimet. A magány, amelyről az előbb azt mondtam, hogy a szabadságot jelentette, elsötétült. A természet ragyogása egyre messzebb szállt. A halál bordaszorítása maradt csak. És nagyon messziről a képek. És most újra betűk jöttek, a könyvek, amelyekkel lábadozásom idejében az ágyamat szinte körülbástyázták a szüleim. Nem az iskola, hanem bátran mondhatom, hogy a betegség kényszerített a könyvekhez. A betűk segítették elő ezt a nagyon is különös ta133nulást. Sokszor öntudatlan lestem egy-egy izgató táj világát, és olvasmányaim messze képeit szemléltem félig lázasan. Groteszk volt-e vagy szentimentális? – nem tudom, de előfordult az is, hogy az éjszakai órákon, mikor édesanyám azt akarta megnézni, élek-e még, én vigasztaltam őt egy messzi tájról, hogy ne féljen, nem fogok meghalni.

Borzasztó volt az állandó szaggatás, amely szinte másfél éven keresztül gyötört. Furcsa hit tartott csak, és más iskola nevelt már engem akkor. Sokban lemaradtam a gimnáziumban. Meg is látszott az osztályzataimon, de apám azután se szólt, és nem is biztatott jobbakra, soha, bár tanár volt. A képeimet rámázta, mert rendkívül szenvedélyesen rajzoltam. Az irkáimat fűzte össze, amelyekből versszalagok vagy versszakok ablakai néztek egy másik osztályból az index osztályzatain túl egy másik világba. Így történt, hogy a vershez, a könyvhöz – a természetből kiesve – mellhártyagyulladásom szorított. Meg kell említenem azt is, hogy ágyam mellett sok szép csendéletet raktak össze. Eljöttek a barátaim is, ők lettek a modelljeim. Amikor jobban voltam, igen sokat rajzoltam pasztellel. Ugyanazokra a sárgás, dorozmás suszterdeklikre, amelyeket nagyon szeretett használni pasztelljeihez Rippl-Rónai József.

A verselés is divatos volt a régi gimnáziumokban. Családunkban is. Ágyban, ráérősen gyakoroltam és olvastam, de olyan ütést és élményt sokáig nem éreztem az irodalomból, mint a Rippl-Rónai-kép látásakor. Hiába olvastam Arany Jánost, a Toldi mese volt csak és gyönyörű történet; Petőfi tűzbe hozott, mint a szabadságharc hősi eseményei is, amelyekről apám mint történelemtanár nagyon sokat beszélt. Végül Berzsenyinél ilyen sorokhoz jutottam: „Mágiás képek s arany látomások / Fátyola lepjen.” És mint például a következő sorok, a Magányosság első megdöbbentő versszaka: „Égi csendesség fedező homálya / Leng reád, ó szent Egyedülvalóság! / S szívemet békés kebeledbe inti / Mágusi vessződ.” Vagy mondhat134nám az én állapotomra utaló sorokat: „Ó, mi tündér! Álom-e vagy csalatás ragadt el?” A hétköznapok, a magánélet, iskolai retorikák fölött újra megjelent valami más, és valaki, és most nem színekkel, de milyen szavakkal szólított meg! Ezek a szavak most újra olyan élményt sütöttek belém, olyan lelkiállapotot teremtettek, mint akkor annak a képnek a látása. Az a teljesebb világ jelent meg újra bennem. Ma már tudom, hogy ezek a Berzsenyi-versek, ezek a sorok emelték a ma fölé, a hétköznapi fölé, az agora, a piac fölé az Akropolisz szobrainak kőembereit, talán nem is túlzás, ha azt mondom, hogy azok félisteneit állították mellém. Mai fogalmazás ez persze, és annak a fogalmazása, aki látta már Athénban is az Akropoliszt, de amely megjelölte, felébresztette akkor egy ifjú, latinos műveltségű diák érzelemvilágát. Ilyen, ha nem is sors-, de szellemfordítók voltak azok a Berzsenyi-verssorok. A festék és a költészet, a forma és a hang egymás mellé emelése volt ez. Egymás szerelme a véletlentől! De ma már azt is tudom, véletlenek nincsenek, csak rend, és ebben a rendben van az egyetlen út, amely vezet bennünket.

Igen, sorsmeghatározó volt az a nap is, amikor a virágzó meggyfa alá vetett betegágyamból először álltam föl, és ellépkedtem a nagy hideg kőpadig, amelyre azonban már nem ülhettem rá. Ott álltam remegve, és tudom, hogy az a perc volt tizenhárom évesen az öntudattal hasadt második születésnapom. Az érző, látó, tudó gyerek születésnapja az öntudatlan első születés után. A kőpad után aztán újra nyakig gázoltam már a képek, jelenések, versek, a természet és az érzelmek dzsungelében.

És újra csak jött egy pillanat és mozdulat, amelynek meghatározó szerepe volt azon az úton, amelyen megyek. Egy tizenkét soros, összetett Cicero-körmondat volt ez, amelyet érettségi vizsgámon visszaadtam a biztosnak. A dolgozatom jó volt, a mozdulat hirtelen, természetes és helytelen. A pótvizsgát a fehérvári Fekete Sas Szállóból a 135ciszterciek fehér-fekete szárnyai alá repülve tettem le szeptemberben. Így aztán – itt a sorsfordítóm – időben kiestem a Képzőművészeti Főiskola felvételizői közül. Egy rossz mozdulat, és én ecset nélkül a pécsi egyetem bölcsészeti karán találtam magam. Egy elhirtelenkedett mozdulat volt ezúttal az irodalom felé fordítóm. Most már arról a kis irodalmi baráti körről kell beszélnem, amely a pécsi bölcsészfolyosón és a Korzó kávéházban, az egyetemi könyvtárban és a kis pécsi kocsmákban vett körül.

K. L.: – Akkor tehát a rosszból, hogy kiestél valamiből, így született meg a jó. Ráadásul egy olyan baráti körrel együtt, amely a magyar irodalomban ma már számon tartott és irodalomtörténeti jelentőségű tagokból állt.

T. Gy.: – Ennek a pécsi körnek a két Sándor és a két Tibor volt a sarokoszlopa. Kardos Tibor és Dénes Tibor, akikről napjaink irodalomtörténete alig ejt szót, pedig az új magyar esszében Cs. Szabó László mellett a helye, s aligha tudom eldönteni, melyik a nagyobb. És a két Sándor: Tatay és Weöres. Meg ott volt Várkonyi Nándor tudós és segítőkész baráti egyéniségével. A vers, az irodalom vitatkozó, gyakorlóműhelye volt ez a pécsi kör. Ismertem én akkor az első Weöres-kötet, a Hideg van minden versét és Sándor is a Kút, első kötetem minden sorát. A Helyét kereső nemzedék című kötetem hatvannégy megmaradt Weöres-levele bizonyítja, hogy azután is folytatódott ez a – bátran mondhatom már – nagyon magas mércéjű kritikai és segítő szellemű jelenvalóság. Iskolateremtő erő volt, azt hiszem.

K. L.: – A kötet, amire hivatkozol, a barátaiddal, költőtársaiddal való levelezésedet adta közre.

T. Gy.: – Azt a 223 levelet, ami ebből az 1934–1949-es időből, a Nyugat harmadik nemzedékének baráti köréből megmaradt nálam. És ebből a pécsi „Olimposzból” estem egyszerre a berekbe, a szép mocsárba. Annak a világába. Tudniillik ott Pécsen választottam doktori értekezésemnek a somogyi Nagyberek világát. Néprajzával, 136madarászó pásztoraival, halászaival, szállásaival, szigeteivel ez a táj volt az, amelyik az én magyar Kalevalám lett. Lírámnak színét, képvilágát nemcsak kibővítette, de szókincsével, tűnő valóságával és annak idézésével sokban meg is határozta. Eléggé elkülönítette, azt hiszem, mások verseitől. Fölfedezett engem ez a különvilág, amelyet talán elsőnek térképeztem föl úgy, ahogy az megengedte rejtelmesen és állandóan változó életével és természetével. Mondhatnám: életformát, költői formát és világot adott ez a Berzsenyi-szomszédságú magyar vidék és mitológia, amely „véletlenei” révén nádas világával az 1944-es frontvilágban életmentőm is lett. Mert ki ismerte nálam jobban ezt a rejtő területet a német, a szovjet és a nyilas viadalok fronthónapjaiban?

Amikor is ’44-ben Fonyód, Ludaspuszta, Bézsenypuszta, Lengyeltóti között zsákomban egy fél kiló szalonnával, egyik zsebemben Arany Hamletjével, a másikban pedig egy Browninggal váltogattam szállásaimat a marcali és nagyatádi ütközetek csattogásában. Persze még hosszú volt az út, amíg eddig eljutottam. És valóban sorsfordító pillanatok határozták meg, ahogyan eddig is próbáltam vázolni.

K. L.: – A pécsi „Olimposzról” a berekbe került a költő. A frissen végzett tanárral mi történt?

T. Gy: – Most röviden arról a környezetről, szellemről is kellene beszélnem, amely az irodalomban is körülvett. De ekkor ez már Pécsről áttevődött Kaposvárra és Budapestre. Körülbelül öt év volt ez, 1935 és 1939 között. Budapesten a volt pécsi diák, Tatay Sándor segített. Almássy téri, majd pedig a Vár alatti, a Hunyadi János út 4. számú házbeli lakása jó parókiaszagával lett az otthonom. Ő fogadott be. Együtt laktunk.

K. L.: – Pesten már tanítottál?

T. Gy.: – Még nem. Akkor én szabadúszó voltam. Mondhatnám úgy is, hogy Kaposban zsebembe tettem egy hársfa nyelű tollat, és lakás, állás reménye nélkül leszálltam 137Pesten. Azért szerettem mint rajzoló is a hársfa nyelű tollat, mert roppant könnyű volt, és ha többet is írt vele az ember, nem fárasztotta el. Ez a toll adott nekem kenyeret. Tatay Sándornál talán másfél évig laktam.

K. L.: – Eddig nem is nagyon tartottuk számon a pesti tartózkodásodat.

T. Gy.: – Pesti életemben Tatay Sándornak és Jékelynek volt jelentős szerepe. Tatay Sándor és nővére, Etty, aki az irodalomért és öccséért minden áldozatra kész volt, akkor, a harmincas évek végén nemcsak nekem adtak szállást, hanem a vidéken élő más magyar írók vendéglátói is voltak. A Kelet Népének erről a korszakáról Tatay érdekes könyvet írhatna. Ő saját zsebünkre és zsebből, szinte utcán szerkesztette Veres Péter, Szabó Pál, Darvas, Sinka, Németh László, Tamási, Dallos Sándor írásaiból a lapot. Ennek szemtanúja voltam, és társa abban, ahogy a kéziratokat szereztük honorárium ígérete nélkül. De a pesti irodalomnak természetesen a másik szárnya is érdekelt. A Nyugat szelleme és köre nagyon közel állt hozzám. Elkötelezettség nélkül mindenütt ott voltam, ahol az irodalom és művészet jelen volt. A Duna-korzóban, Babits és Schöpflin asztaltársaságában, Illyés, Cs. Szabó László, Jankovich, Halász Gábor, Szerb Antal, Illés Endre, Vas István, Radnóti, Tolnai, Rédey, Jékely lelki és baráti szomszédságában. Jékely volt az, aki Sárközi Györggyel és a Válasszal hozott össze. A levélváltások erről az időről garmadával vallhatnak. Ugyanilyen volt a Centrál köre is, ahol Szabó Dezső és Szabó Lőrinc egymástól távol ülve, messzi asztalaikkal a két pólust jelentették. És itt volt Kovács Imre, Kodolányi, Erdélyi, Féja. Fej-összedugásaikból legtöbbször fölcsattanó veszekedések törtek fel. A mi társaságunkhoz tartozott az Országház kávéházban a Vigilia és Napkelet köre is. Azok a csendes, de nagyon is tájékozott irodalmi kávézások Thurzó Gáborral, Rónay Györggyel, Lovas Gyulával, Sőtér Istvánnal, Toldalagival, Molnár Katával és Bohuniczky Szefivel, akiknek barátsága minden bizonnyal 138nemcsak érzelmi életem színesítette meg, hanem az írásokat is. Annak a fiatal tanárnak az írásait is, aki innen aztán 1939-ben Babits Mihály útravalójával és kézfogásával Munkácsra indult. Pest irodalmi köreiből az Alföld-széli vár alá, amely valamikor a szabadság végvára volt, majd pedig Kazinczy korában a szabadság és a szellem embereinek börtönévé lett. Egy tény: a hagymás kurucoktól és a kárpátaljai zsidóság magyar iskolákat fenntartó magyar nemzeti szerepétől én nagyon sokat tanultam Munkácson.

K. L.: – A „véletlenek” nemegyszer alakítólag szóltak bele helytállásodba, sőt megmaradásodba is. Filmszerűen nem pörgetnéd le még ezeket a pillanatokat?

T. Gy.: – Ilyen pillanat volt az is, hogy érettségi után Grazba akartak küldeni. Útlevelemet sorozási igazolványhoz kötötték, de katonaszándékom nem volt. A gyorsan összeült sorozóbizottság bal szememre vaknak nyilvánított. Ez a megértő jóindulat később négy év front förtelmeitől mentett meg. Második pillanat: Amikor már Mohácsnál a „hős vértől pirosult gyásztér” körül dörögtek az ágyúk, utolért az eddig is kísértő behívóm. Összecsomagoltam. Befőttesüvegekbe tettem a kézirataimat, hátizsákba a holmijaimat, aztán búcsúzások, és íme a kaposi Cigli iskolában – melynek valamikor Rippl-Rónai József édesapja volt az igazgatója – egy olyan szobába kerültem, ahova egyedül léptem be a véletlen pillanat adottságában. A kartotékdoboz mögött egy katona ült. Átadtam a behívómat. Röviden így szólt: – Az apja tanárom volt. Maga a költő? – Igen – feleltem. Válaszomra odalépett a kályhához, a behívót összetépte és beledobta. – Menjen, ezt már többet senki sem keresi. Sohasem tudtam meg ördögbőrbe bújtatott mentőangyalom nevét. A harmadik, még ennél is megdöbbentőbb pillanat: Ebéd közben csapott ránk Fonyódon egy angol vadászgép. Gépágyúja szétlőtte az asztalt, terítéket. Négyen ültünk ott, és hajunk szála se görbült. A borosüveget úgy lőtte át a pilóta, hogy fél liter benne maradt. Azt aztán új poharakba öntve megittuk az ijedt139ségre. Negyedik: Zsebemben Hamlettel torokszorító sürgetéssel kijelentettem ágyúdörgés közben fonyódi háziasszonyunknak, akinél akkor mint kiürítettek, kitelepítettek voltunk, hogy azonnal elhagyjuk a lakást. És mi történt? Még az éjjel az elhagyott szobát teljesen feldúlták, háziasszonyunkat agyonlőtték. Sorsfordítók ezek?… Krimik, jelek, líra, kép, tragédia, irodalom?… Azt hiszem, mindegyik együtt, mert végül is Egry József barátsága és képeinek ragyogása sem süthetett volna rám, ha a rendező másként osztja Fonyódon a szerepeket.

K. L.: – Zárjuk a sort életed, Kaposvár után második meghatározó tájával.

T. Gy.: – Utolsónak veszem tehát 1953-at, azt a pillanatot, amikor megvettem Bece-hegyet a Balaton mellett, ahol azóta papíron kívül mészkövön is írom a soraimat, s ahol a múzsák és barátaim látogatnak…

140
Vonzódások
A 80 éves Takáts Gyulával beszélget Albert Zsuzsa

A. Zs.: – Nem is tudom, hány kötete jelent meg Takáts Gyulának eddig. Sok verseskötet, tanulmánykötet, emlékezések, levelezések. Rá is az jellemző, ami a magyar költőre, hogy a Teljességet kívánja és a Minden kell neki. Nagyon sok szálból tevődik össze ez a rendkívül gazdag és színes költészet. Hol kezdődött ez az érdeklődés, mi volt az első vonzalom?

T. Gy.: – Az első vonzalom édesanyám emlékezése szerint az volt, hogy mikor még alig tudtam beszélni, akkor egy szép napon „cezulát” kértem. Nem tudtam kimondani a ceruzát. Rejtve, segítséget kértem egy olyan eszköztől, amelynek a segítségével, nem nagy szókinccsel rendelkezve, valamit ki akartam fejezni. Ennek a ceruzának aztán áldozatul esett, ahogyan mesélték, a legszebben festett fal, a padló, az ajtó, az ablak, az asztal és a könyvek, mert öregapám könyvtárában lerángattam a könyveket. Minél nagyobb volt, annál jobb volt, és telerajzoltam, mázoltam őket. Ezek természetesen azt a vonzalmamat jelentették, amely az ábrázoláshoz köt engem. A rajzolás aztán természetesen közel vitt magához a természethez. Nem volt nehéz, hiszen mi abban az időben Kaposváron az Iszákon laktunk. Hogyha kiugrottam, egy negyedóra múlva már a Zselicnek az erdőit értem el. Ha pedig öregapámékhoz mentem Tabra, akkor ott a kertünkön keresztül csörgedező saját folyószakaszunk volt, a Kiskoppány. A terület egészen föl a Hőjeg-hegyig emelkedett. Onnan pedig beláttam a Balaton vidékére. Tehát a természethez roppant közel éltem. A természet volt az én olvasókönyvem. Mondhatnám ma már az én szemléletemmel, hogy lassan egy kalevalai somogyi magyar világot építettem ki gyermekkoromtól kezdve, amelyet aztán igyekeztem lírámban is kifejezni.

141

A. Zs.: – Igen, mondják is, hogy Takáts Gyula lírája a Kalevalától a görögségig, a latinon keresztül a Keletig tart. Közben van Magyarország.

T. Gy.: – Így van. Ennek a kifejlesztése az első elemitől következetesen ment az érettségiig, az egyetemig. Ebben a rajzkészségem is segített. Már mint legkisebb diák is szerepeltem kiállításokon azok között a diákok között, akik érettségizők voltak, én pedig első gimnazista, „szecska” voltam. Ez a képi, lírai világ tehát elsősorban a természet olvasókönyvéből alakult ki. Megpróbáltam a vonalaiból, színeiből és formáiból idézni. De azt is mondhatom, hogy ezekből az első verseimből, melyek a Kút című kötetemig megjelentek, bár nem egy jelentős folyóiratban jelent meg, később be se válogattam könyveimbe. Mindig sokat kísérleteztem. Igyekeztem a szabályokat kedvemre megváltoztatni. A természetemnél fogva mindig valami újat igyekeztem keresni. Így aztán az első kötetem verseiben a forma bizonyos mértékig mintha hibás lett volna. De nem is az. Épp azért nem, mert ez már az én versformám volt. Tudtam nagyon jól, hogy micsoda a magyar verselés, a nyugati, mi a klasszikus, azonban én ezek összegezéséből a magam ritmusára, a magam temperamentumára igyekeztem egy versformát, versbeszédet létrehozni. Valahogyan így ösztönös alapon dolgozva egy plasztikus, modern fogalmazású költészetet teremteni. Viták is voltak erről bőven abban az időben. Nemcsak a baráti köröm vitatkozott erről, hanem olykor Babits is szólt róla. Megmondom azt is, hogy miért. Abban az időben kritikánkban olyan furcsa divat volt, hogy igazi versnek csak azt tartották, amelyik az ismert versformákat tökéletesen betartotta. És így, mert formák szerint mentek, sokszor bizony a költői természet, a lélek és a temperamentum is elveszett a papíron. Én igyekeztem ettől szabadulni, és azt hiszem, elég sikeres lehetett ez a kísérletem. Hiszen az első verseskötetemet, ezt a régi Kút címűt Örkény ismertette, Radnóti dicsérte, Weöres Sán142dor, Forgács Antal, Fejtő Ferenc, Jékely Zoltán szép kritikákkal ismertette. Azt hiszem, jobb névsort alig tudnék mondani egy kezdő költő verseinek az ismertetésénél.

A. Zs.: – Persze, hogy újítson, kísérletezzen, ahhoz, én úgy gondolom, hogy jól kellett ismernie a klasszikus magyar költészetet is. Mert ha azt nézem, hogy Janus Pannoniusról, Csokonairól, Berzsenyiről mennyit írt, úgy gondolom, már akkor is közel állhatott hozzájuk. Arról nem is beszélve, hogy titkos szellemi, rokoni szálak is fűzik hozzájuk.

T. Gy.: – A magyar klasszikusokat nagyon jól ismertem. Elsősorban Berzsenyit. Amikor diák voltam, a magyar diákok rajongtak Arany Jánosért, Petőfiért és egy olyan világért, amelyik az Alföld volt. Tőlem ez annyira távol állt, hogy nem is tudtam, miről is beszélnek, mert én alföldet sosem láttam, hanem láttam azokat a kies tájakat, dombokat, hegyeket, amelyekről Berzsenyi Dániel írt. És sokat tudtam azokról az erdőkről, amelyekben én barangoltam, és azokról a nagy és kis tavakról, amelyek körül én jártam. És azokról a berkekről, amelyeknek a partján én ácsorogtam, akár Kaposvár, akár a Nagyberek mellett, vagy bárhová mentem a Dunántúlnak a tájain, a Sárköz vidékétől le Szekszárdig. Így aztán bennem egy érdekes vonzalom és világ alakult ki. Így csöppentem bele abba is, ha szabad ezt mondanom, hogy a hazai költészetben először fedeztem föl a berket. Azt a titkos tájat, orfikus világot, amely óriási területeken csak suttog a nádasaival, és csodákat mutat a szigeteivel, amelyek úsznak, és a pásztoraival, akik vízen keresztül terelik csordáikat. Nem úgy, mint az Alföldön, a pusztán homokban, hanem úgy, hogy csak a tehén feje látszik ki a vízből, és csónakkal megy utánuk a pásztor. Ez a világ annyira vonzott, hogy doktori értekezésemet is a somogyi Nagyberekről írtam. Azután kiadtam egy könyvet a somogyi pásztorokról is. A pásztori világ szintén klasszikus. Gondoljunk csak a görögökre vagy a latinokra. És még egyet: a pásztorokat 143megcsodáltam én a Lappföldön is, mert Rovaniemiig és még tovább is fölmentem a lapp rokonok után. Így alakult ki bennem egy olyan „klasszikus” világ, amelyikben Berzsenyi, Horatius, Ovidius, Homérosz stb. együtt szerepelhetett a magyar pásztorvilággal.

A. Zs.: – Amikor költészetének erővonalairól beszéltünk, akkor a Keletről is szó esett.

T. Gy.: – Ez természetesen nem a nyelvtudásomból indult, hiszen legföljebb az angolból tudtam fordítani olyan verseket, amelyeket kínai vagy japán költők írtak. Ez a vonal a tollrajzból indult. Tehát újra vissza kell mennem a ceruzához, mert nagyon nagy tisztelője voltam mindenkor a képzőművészetnek. Így került aztán kezembe nagyon sok olyan könyv, amelyik a kínai vagy a japán tollrajzokat mutatta be ihletésükre. Így kínai jellegű tollrajzokat rajzoltam. Ezeknek jó része meg is jelent. Most hogy is van akkor az indiai és kínai vonzalom? A Gitándzsali ciklusból abban az időben fordítottam angolból. Ez Rabindranath Tagore indiai világa. Az egyetemen pedig beiratkozva művészettörténetre, kedves tanárom volt Felvinczi Takács Zoltán, aki a keleti és az ázsiai művészet nagymestere volt. Sokszor voltunk úgy, hogy én voltam a hallgatója és előadásaihoz a képek vetítője is.

Bizony nem sokan érdeklődtek abban az időben a bölcsészeti karon a keleti művészet iránt. Ketten voltunk az előadóteremben, és így rám nagyon sok ragadt, mert nemcsak magyarázta, hanem beszélgettünk is ezekről a témákról. Ezek vittek közel Indiához, Kínához, és hogy megírjam a Balaton-parton című verset, melyet Kosztolányinak ajánlottam, mert abban az időben neki nagyon szép kínai jellegű versei és versfordításai voltak. Nagyon örültem annak is, hogy a verset nem csak észrevette Kosztolányi, hanem az ő zöld pecsétes gyűrűjével lepréselt levélben köszönte meg.

A. Zs.: – Takáts Gyula költészetében a táj nemcsak felületében, de „mélységében” is jelen van. A pécsi egyete144men földrajz szakos volt. A művészettörténetet csak fő tárgyai mellé vette föl.

T. Gy.: – Valóban történelem és földrajz szakos voltam, de a doktorátusomnak a tárgyai: geográfia, geológia és filozófia voltak. Mindenkor érdeklődtem a természettudomány iránt. Érthető, hogy aki egyre a természetben jár, az a természettudományokhoz vonzódik. Indított az is, hogy édesapám magyar-történelem szakos volt. Ennek következtében iszonyú mennyiségű dolgozatot kellett javítania, amelynek felét sokszor rám bízta. Tehát azt mondtam: ha én tanár leszek, a magamén kívül dolgozatot nem fogok javítani. Ez így is történt. Szerettem rajzolni a táblára, ha csengettek, elejtettem a krétát. Az összetörött, és én kimentem az osztályból. Többet aztán nem volt dolgom a feladatok megoldásával és ellenőrzésével.

A. Zs.: – Az előbb arról volt szó, hogy ez a költészet a klasszikus magyar költészet alapos ismeretéből fejlődött.

T. Gy.: – Ez a vonzalom nálam Berzsenyin túl bizonyos mértékig családi örökség is volt. Ti. öregapám magával hozta a házhoz Mocsy Antal Phaedrus-fordításait. Ez a Mocsy Antal birtokos mérnök ember volt. Somogyban, Kötcsén élt, és a Bach-korszak idejében, hogy példákkal tudjon segíteni a magyar gondolatnak, lefordította Phaedrus meséit, és ki is adta 1855-ben. Ez az irodalmi és politikai örökség engem mindig inspirált. Egyszer Jékely Zoltán ki is vette ezt a kötetet a Széchényi Könyvtárból, mert nálunk elveszett. Most pedig Tóth Endre költő barátom kedves Ildikó lánya küldte el nekem xerox másolatban az egész kötetet. Olyan jónak tartom ezeket a Phaedrus–Aesopus-fordításokat, hogy megpróbálok róluk egy kis kortörténeti tanulmányt írni. És talán, ha még lehet, egyes stiláris javításokkal újra ki is adhatnánk mint egy Mocsy–Takáts–Phaedrus-kötetet. Így természetes, hogy költészetemnek jelentős vonása a mediterrán jelleg. Ehhez a mediterrán jellegű költészethez vonzódásomon túl egyre kutatnom kellett a hajdan latinul olvasó és író ma145gyar világot is, amelyeknek szellemi életében itthon a törvények és Horatius vagy Ovidius sorai is forogtak.

A. Zs.: – Az iskolázott magyar költőkre legalább annyira hatott a latin költészet, mint mondjuk a franciákra vagy az olaszokra. Szóval itt nálunk igen erősen élt a latin kultúra nagyon sokáig.

T. Gy: – Ezért is fordítottuk le és tettük magyarrá azt a gyönyörű európai szellemű költészetet, amelyet Janus Pannonius teremtett. És itt újra szívesen emlékezem vissza Pécsre. Annál is inkább, mert Babits Mihály másfél évig lakott anyai rokonaimnál a József u. 6. szám alatti Decleva-házban mint kisdiák. És ülhettem annál az asztalnál, amelyiknél étkezett, feküdtem abban az ágyban, amelyikben Babits aludt, hiszen szombat-vasárnaponként mint pécsi rokon diák náluk vendégeskedtem. Tőlük hallottam sok érdekes dolgot Babitsról, amit később el is mondtam neki. Egy alkalommal meg is kért: Nézzed meg, megvan-e még az udvaron az a kék akác, amelyikhez én egyik első versemet írtam. A vers elveszett, de szeretném tudni, hogy az az akác megvan-e. – És ez a pécsi világ nemcsak fölébredt bennem, de tovább is élt Babits Dante-fordításával úgy, hogy mikor Ravennában voltam, akkor úgy éreztem, mintha Babits és Dante is ott lenne. Pécs–Ravenna-versemet írtam erről.

A pécsi mediterránnál talán csak az enyém szebb, amelyet Bece környékén találtam meg a Balatonon, az édesvizű magyar tenger partján. Sok fügefát láttam Olaszországban, sokat Görögországban, de olyan magasakat és terebélyeseket, mint ezen a vidéken, keveset. És itt van még a mandula, a fény, a vulkánon a szőlő, a nagyszerű borok, tehát ugyanaz a dionüszoszi örömre inspiráló táj, amely meg is nyilvánul talán a verseimben.

A. Zs.: – Ez az életszeretet, ez a ragyogó táj, és a színek, a napfény, ez mind megvan Takáts Gyula költészetében.

T. Gy.: – Köztük már az a barátság is ott van, amelyik ezeknek megörökítőihez is fűzött engem. Ezek közül ket146tőt kellene megemlítenem. Az egyik Egry József. A másik pedig Martyn Ferenc. Egry Józsefről sokat tudnék mesélni, de talán csak egyet említek meg, azt, hogy barátságunknak egyik emléke a Vízitükör című könyvünk, amelyben, ha jól tudom, tizennégy Egry-rajz van és tizennyolc versem. De ezeknek igen sokáig várni kellett két dekli között, amíg megjelenhettek. Abban az időben nem volt divat se az Egry típusú rajz, se a magamfajta vers.

A. Zs.: – Szenzáció volt, amikor végre megjelent. Nagyon szép albumszerű fűzött könyv volt.

T. Gy.: – Ezt is a pécsi Dunántúli Magvető adta ki, amelynek Szánthó Tibor volt a szerkesztője. A lektora, úgy tudom, Csorba Győző volt, és amikor megjelenhetett, fellélegeztek a jó kritikusok is. Kárpáthy Aurél az akkori pártlapban egy akkora cikket írt róla, hogy a kötet egyszerre eltűnt a forgalomból.

Mondják, hogy ma is elég magas áron lehet az aukciókon megvenni a Vízitükör eredetijét. Pár évvel ezelőtt Kaposváron a Somogyi Könyvtár újra kiadta, és ahogy mondják, megint elfogyott.

A pécsi barátok között feltétlen meg kell említenem Kardos Tibort. Az ő szerepe hozzásegített engem és nagyon sok magyar költőt Csorba Győzőtől Pilinszkyig és Nemes Nagy Ágnesig, hogy a Római Magyar Akadémián több hónapot vagy fél évet is együtt tölthettünk. Az indoka az volt, azért hív meg bennünket, hogy Janus Pannoniust, Petrarcát és Dantét fordítsunk, de inkább azt hiszem, azért, hogy maga köré gyűjtse azokat a költőket, akiket szeretett, és akiknek így új, közvetlen ihletet adhatott Róma a múzeumaival és a latin, az olasz tájakkal.

A. Zs.: – Ez még pécsi egyetemi ismeretség volt?

T. Gy.: – Pécsi egyetemi barátság.

A. Zs.: – Nemes Nagy Ágnes például nem.

T. Gy.: – Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky azok voltak, akiket ő mint költőket szeretett, és azért hívta meg őket. Megemlíteném még a méltatlanul elfelejtett Toldalagi Pált, 147akit az egyik legjobb költőnknek tartok. Méltó párja szerintem Pilinszkynek.

A. Zs.: – Emlékszem rá. Ismertem is, és adtam is le tőle többször verseket. Nagyon félszeg ember volt. És Kardos Tibornak hogy volt erre módja, hogy ezt a társaságot akkor meghívja?

T. Gy.: – A Római Magyar Akadémiának volt az igazgatója. A Via Giulia Unónak, a Falconieri-palotában. És ebben a palotában, akár egy reneszánsz „uralkodó”, maga köré gyűjtötte helyi Mátyás királyként a magyar művészeket, költőket, festőket, zenészeket…

A. Zs.: – Ez 1947 után volt?

T. Gy: – 1947–48-ban a Rákosi hatalomátvétel határán. Mikor visszafelé jöttem, rám nézett az útlevélellenőr, és azt mondta: „Meggondolta, hogy lebélyegezzem-e? Mert ha igen, akkor maga már többet vissza sohase mehet Itáliába.” Tehát annyira veszélyesnek látta azt, ami jött is.

A. Zs.: – Volt is olyan, aki nem jött haza.

T. Gy.: – Többen voltak, akik nem jöttek haza. Én is kaptam ajánlatot, hogy maradjak, de egy magyar költőnek a nyelv az élete és a hazája. Itthon aztán Kardos Tibor többször is meglátogatott. Bece-hegyen is volt, mert szerette ezt a világot, amelyik őt Sümeg, Keszthely, Tapolca, Badacsony között a Tirrén-tengerre és Róma környékére emlékeztette. Szerette, amiket én Száz nap a hegyen című kötetemben megírtam. Tudom, hogy sokszor idézte a Heszperidák kertjén innen című negyvenrészes verssorozatom sorait. Egyik alkalommal az is előfordult, hogy arra kért Sümegen, a várnak a falán, hogy a Hozzák a derű képletét című versemet mondjam el, mert akkor itt még inkább otthon érzi magát.

A. Zs.: – Én azt hiszem, hogy költészete kialakulásában a klasszikusok után következtek azok a társak, akik az egyetemen és utána az életben is körülvették. A többi költő, tudósok, és persze az egyszerű emberek is, hiszen 148múzeumigazgató is volt. Nagyon szoros kapcsolatban volt az erdők, a szőlők és a láp világával is. A pásztorokat is említette.

T. Gy: – Ennek a világnak a megismerésében segített engem a múzeumi munkám, mert a képzőművészet mellett sokat foglalkoztam a néprajzzal is. A festőművészek közül pedig azokat válogattam, akik akkor nehezen voltak megjelenhetők. Így például Gadányi Jenő, Martyn Ferenc, Szántó Piroska, Kemény Judit, aztán Egry József; és még nagyon sok művészt mondhatnék, akiknek a műveit bemutattuk a mi kicsi, de nagyon ízléses képtárunkban. És „raktárra” is egyre a nem divatos festők képeit vásároltam.

A. Zs.: – Azt hiszem, ehhez éppen úgy költői ízlés, mint ahogy költői bátorság is kellett, ami a kisgyerekben is megvolt annak idején.

T. Gy.: – Az ízlés táplálkozott abból a kertből is, amelyikbe sokszor kimentem, és amelyiknek ura Rippl-Rónai József volt. Ő azok közé a mesterek közé tartozott, akik sohasem akartak stílust erőltetni senkire. Rippl-Rónaira jellemzően azt mondta egy akvarellemre, ahol minden ellenkező színű volt, mint a természetben: „Mondd, te így látod ezeket?” És amikor azt válaszoltam, hogy igen, Rippl-Rónai azt mondta: „Akkor pedig mindig úgy is fessed.” Ebben a környezetben ismertem meg természetesen Martyn Ferencet. És most, ha a múzeumhoz visszatérünk, el kell mondanom, hogy több sorozatát elsőnek a Rippl-Rónai Múzeum mutatta be. Így a Kuruc-képeket, a Don Quijote- és a Berzsenyi-sorozatot. Sok olyan absztrakt képet is, amelyek később csak az összegyűjtött tihanyi kiállításon szerepeltek. Sokat voltunk együtt Martynnal. A Róma-kert hozott először minket szoros kapcsolatba. Azután, mert kaposvári születésű volt, a kisvárosi emlékek is. Majd amikor megjött Párizsból, Pécsen Weöres Sándorral és Kassákkal is többször fölkerestük őt. Később Balatongyörökben, Bece-hegy alatt vett telket és épített 149nyaralót. Az ő kőművese építette az én kis házamat is. Naponta járt hozzánk, és mi is őhozzá. És mindig volt vers vagy füzet nálunk, és nagyon sokat beszélgettünk Berzsenyi Dánielről. A Berzsenyi-sorozatot a múzeum részére megvásároltam. Később a niklai Berzsenyi Múzeumba került. Ennek a sorozatnak, bátran mondhatom, azok a beszélgetések és azok a tanulmányok adták az ihletét, melyeket Berzsenyiről írtam. Így mikor elkészült, azt kérte tőlem Martyn, hogy a rajzokat írjam át azokkal a mondatokkal, amelyeket Berzsenyiről írtam vagy mondtam neki. És így egyes rajzok derekán vagy Berzsenyi lábán az én soraim vonulnak át az aláírásommal.

A. Zs.: – Ha Takáts Gyula verseit olvassuk, akkor látjuk magunk előtt a becei tájat. A hegyoldalt, a tavat, szóval voltaképpen képeket kapunk, de mindig gondolatok mélységével együtt.

T. Gy.: – E színes rajzoknak és verseknek a leglényege az, hogy a realitásból indulnak ki, de mindig azzal a törekvéssel, hogy amit látok, azok mögé nézzek. Ez izgatott.

A. Zs:. – Igen, valahol írja is, hogy nem szereti, amikor csak egyszerűen és felületesen azt mondják, hogy a pannon táj költője. Szó sincs róla. A külső csak eszköz.

T. Gy.: – Csak a kép pannon, de a kép mögött már a gondolat egyetemes igényű. Az egyetemes, a teljes izgatott, az Egész. Az, amit úgy mondtam később egyik kötetemben, hogy a rejtett egész. Az, ami a képek mögött jelenik meg, mert a szerves és a szervetlen világ mögött ott van a rejtett lényeg. S így egyszerre kell szólni a matériáról és az orfikusról. És egyiknek sincs szótára. Ezért Helyettük szóljál az egyik verseskötetemnek a címe.

A. Zs.: – A kövek meg a növények helyett?

T. Gy.: – Igen… A kövek, a növények beszédét a költőnek kell kimondania. Tehát a Helyettük szóljál verseskötetemben egy olyan érzékeny tudásról beszélek, egy olyan lírai ihletről, amely válaszokat akar adni a Rejtett Egészről, amelyik a kavicstól a Napig és tovább kísér bennün150ket. A kritika minderről hallgat, vagy alig pedzi, ha verseimről ír.

A. Zs.: – Fiatal korában leíró költészetnek értékelték, amit írt. Én úgy gondolom, hogy mélységesen gondolati líra.

T. Gy.: – Már nagyon korán azt mondta Várkonyi Nándor egy hosszú tanulmányában, hogy Takáts Gyula nem leíró költő. Takáts rejtőzködő költő. És hogy ebben a rejtőzködésében mindig egy lírikusnak a világa bujkál. Hogy mindig azt akarja mondani, amit a látványban ő érez fontosnak. Ahogyan ő érzi a világot.

Érdekes emlék, amikor az első rajzomat készítettem nagybátyámmal az udvaron – talán négyéves voltam –, ő egy házat rajzolt, és közben folyton magyarázta, hogy ilyen a ház. Én pedig egyre csak azt válaszoltam, hogy nem, nem, nem. Akkor odaadta azt a híres ceruzát. És akkor én megrajzoltam azon a lapon az én házamat. Azt, amit én láttam. Tehát ugyanígy visszatérve a kőre, a zöldre, tehát a szervesre és szervetlenre, én mindig az enyémet óhajtottam mondani róluk és belőlük. A világ álarca mögötti teljes felé igyekeztem menni. Egyszóval az Egyetlennek, ha nem is a megismerése, de költői, költészeti megsejtése volt nekem a zaklató. A soha meg nem elégedés hangulata, melyben nekem az immár jelképes Kút kötetem versei is születtek. Amelyeknek a segítségével és szellemével mentem tovább a klasszikusoktól egészen a kínaiig. Tehát azt lehetne mondani röviden, amit pár sorban le is írtam: „És tanulom azt a rendet, / amely innen talán ha átemel, / ahol a tépett álarcok mögött / a Teljes érinti kezem… Már néha mintha vallana, / s fénylik mint a csillagok mögött / a Kéz, s egy Túl… De kinek a szava?”…

A. Zs.: – Akkor, amikor Takáts Gyula költészete kibontakozott, a magyar költészet az avantgárd korszakon túl volt, és túl volt egyfajta népies irányzaton, és már együtt volt ugye a Nyugat harmadik nemzedéke is: Jékely, For151gács, Weöres Sándor, Rónay György, Vas István, Radnóti, Kiss Tamás, Csorba Győző és a többi barát. Nekik a klasszikus igényen túl kellett valami kapaszkodó, hogy az ember akkor meg tudjon maradni embernek.

T. Gy.: – Ez a „kapaszkodó” elsősorban a barátság volt. De mi volt a barátság mögött? Mindenkor a tökéletes szépre, az európaira és a humánumra való támaszkodás. Azt hiszem, ha valaki felüti és elkezdi olvasni a Helyét kereső nemzedék című könyvemet, ahol mintegy kétszázötven levelet adtam közre az előbb említett barátaimtól, akkor világosan lehet látni, hogy ezekben legtöbbet a barátság, a tökéletesség és a szépség hangsúlyozása játszott. Egyben e leveleknek egyik állandó témája a helykeresés is. Mindnek nyugtalan és nyugtalanító hangulata, közérzete van. Irodalmi vonatkozásban éppúgy ezt találjuk, mint a harmincas években a fizikai létezés kérdéseiben is. Ám ugyanakkor mindez mintha segítő, összefogó írói célt is adott volna ennek az oly sokszor rosszul megközelített, értelmezett és máig sem a helyére tett nemzedéknek.

Amikről eddig beszéltünk, abban a szellemben igyekszem ma is szólni és teremteni, már nem is Pannóniából, de Drangalagból, ahol az a Csu-Fu költő él, aki egy személyben tanítványom és mesterem is. És Drangalag a költészetemből alakult világ. Versekből született földdel és éghajlattal. Határai éppúgy Nakonxypán és Somogy, mint a Gibraltár és a Boszporusz vagy Lappföld és Kréta szigete. Új verseim kötetének címe ezért Versek Drangalagból.

152
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]