Takács Zsuzsa
Tárgyak könnye
3
4
Tárgyak könnye
Előérzet
5
6
A nagy halott
Nos hát a régi nap – a tegnap:
ha megérintjük egymást, meghitten bár,
de már csakis futólag. A nagy halott
előttünk: szerelmünk kiterítve.
A hangverseny, mint annyiszor – keret.
Opálos ablakok alatt, az ünnepi teremben,
nos hát, az édes, szép halálzenék!
Fényleni látom arcod, majd komoran.
Nemde véget ér és újra felcsap:
a taps, a taps, a taps.
A túlhajszolt gyönyört, a vakmerő zenét
követő vad érzelemkitörés.
7
Arcod, amelyre írva
Arcod, amelyre írva: elszántság,
leplezi, hogy mennyi önfeledtség
kellett nemrég neki. A gyöngéd fénnyel
rajzolt szájvonal, mely összezárva tilt,
nemrég még mást akart. A túlérett
cirádák közt most búcsúzom,
egy kendő leng fehéren a futamok
között. Nem maradt titokban egyetlen
gondolat. Nos hát a régi nap.
Nemde véget ér és újra felcsap
a taps, a taps, a taps.
Nos hát az édes, szép halálzenék.
8
A szokásos versek
Nem tudom, mért akarok sírni, gondoltam
(a könnyeim valóban elindultak),
hiszen nincs okom rá. Magunkat
siratnám, miért? Itt ülök a szokásos
lámpa fénykörében, térdeden a szokásos
versek, nemrég írtam valamennyit.
Minden sikerült, már más életet élünk,
hogyan is lehetne folytatni azt, ami
folytathatatlan? Talán a szemedben
felvillanó kérdés volt a végül is
megtorpanó könnyek kiváltó oka, pontosabban:
újrakezdett életem, vagyis az árulás.
9
Mindig is tudtam
Mindig is tudtam, hogy árulásáért
cserében él minden. A rengeteg túlélő
között van-e tehát keresnivalóm?
Ha megjelenek köztük, biztosan
villamoson utazom a kórházból jövet,
és este van. Vagy asztalomnál
dolgozatokat javítok. És neked, hogy?
A lámpa fénykörében látsz, ahol annyiszor
nevettem veled. Félek, hogy nem.
Honnan van ennyi elbizakodottság bennem,
hogy azt hiszem, kívülről szemlélhetem az életem
és nem fizetek rá. Azt hiszem, fizetni akarok.
10
Négy vers
Előérzet
Arcodon, mint seb, a rúzsom nyoma ott maradt,
a vézna nővel voltál, és én a szőke lánnyal,
amikor találkoztunk a Schubert-esten.
Mikor lesz vége már az életemnek?
Hány vézna nő még? Hány ölelkezésünk utána?
Kik játszanak az utolsó hangversenyen
és mit? Miért ez az ünnepélyesség folyton.
Istenem, hiszen itt mindenkit ismerek.
És mindenkin fekete ruha, selymek.
11
Két tárgy
1. Karóra
Csatold le az órát a karodról,
tudom, hogy úszás közben is viseled,
de most ne! Egy félóráig még
legyen úgy, ahogy képzeltem. Ne többet,
nem viselném el, és azalatt még
beszélgethetünk is. Mindig
tartottam tőle, annyi mutató minek
és mit mutat? Milyen önhitt és rideg,
keményen számol és átlát rajtam.
2. Levéltárca
Ez a közepes méretű, finom
bőr, három rekeszes, fekete tárca
kísér hát az ellopott helyett,
ha ott nem hagyom mint a kéket
a pénztárban, ha a táskámból,
mint a bordót, ki nem emelik.
Abban a barna, utolsóban naptárat is
hordtam, és kivétel nélkül
mindegyikben autóbuszbérletet.
Talán végig velem lesz ez, ezért is
fekete. Mint baráti kézfogás
viszonozza majd aggályos mozdulatomat.
– Itt vagyok! Ne félj! – szól,
amikor elérkezem egy kapuig.
12
Beteljesedés
Őrök lesznek a kapunál. Osztogatnak
vagy fosztogatnak, nem tudom.
Mit is kérjek tőlük?
Egy patak csörgedezését hallottam mindenütt.
Kitéptek egy óriás szívéből egy darabot.
Egy szív vérzése hallatszott.
Bennem vagy benne, hogyan tudhattam
volna bizonyosan ?
Ha igaz, hogy belőle kiszakadtam,
fogadjon magába vissza,
vagy végezzen velem!
Várok, és velem a többiek. A nyáj.
13
Szitakötő
Mi közöm van már az emberek dolgaihoz?
S ha csokrok hevernének itt?
Mint egy kivérzett szitakötő, olyan.
Miért jut eszembe, hogy szerettelek
nemrég? A búvárcsönd, mi rámereszkedett,
megvéd. Mint egy megsértett, feldagadt
szív a titkát, magába úgy zár,
s hogy meghalok időben, remélem.
Mi közöm van már az emberek dolgaihoz?
Mint egy kivérzett szitakötő, olyan
ez a járda mellé ejtett rózsaszín
óvszer. S ha csokrok hevernének itt?
14
A félig kinyílt ajtó
A félig kinyílt ajtó mögött nem
állt senki, de kinyílt mindig újra.
Azt kellett hinnem, kinyitják.
Mint aki kellemetlen kötelességének
tesz eleget (óvja magát),
minden meggyőződés nélkül, felsőbb
utasításra csaknem, húzva az időt,
kelletlen fölálltam, az ajtóhoz
lépve a teljes, figyelő némaságban
a hátamat lapjának vetettem szorosan,
de egy résen szürke fejek gurultak be
(kitiltott gondolataim rólad).
15
Miért tornacsarnok?
Az éjjel egy tornacsarnokban találkoztam
veled. Hevesen átöleltük egymást,
és már-már a földre ledőltünk, de közben
vagy éppen miközben a szőnyegen hevertünk,
alig előbb mint az ilyenkor
szokásos megindultság, képtelen
szemrehányásokkal halmoztál el, talán
hogy a figyelmemet eltereld róla,
de én láttam: fehér köpenyben vagy,
mint egy pék vagy egy hentes. És
morzsák vagy vérpecsétek tapadnak rád.
És a rémülettől felébredtem, szerelmem.
16
Döntés
Ez hát az óra, amikor kilépsz
a rejtett összefüggések rendszere mögül,
ami, mint kiderül, egy közönséges
színházi függöny. Nem álmomban látlak,
valóban megjelentél? Csak ki kellett várnom,
ugye, az időt? Fejedet félrehajtod,
ettől hozzád hajlok én is, az arcunk
összeér. Úgy jössz, mintha engesztelni
akarnál, hogy annyira szerettelek.
Megszületett a döntés, mondod.
De hogy ez mit jelent, és annyira miért
fehéredtél el, azt elhallgatod előlem.
17
Aztán csak zaklatott
Aztán csak zaklatott egyeztetések jöttek,
ki, mikor megy a kórházba látogatni.
Néha találkozott a neves szerzővel,
volt szerelmével is. Aztán egy létrán állva
hypót keresett, de mindegyik folyt kicsit.
Tanácstalanul állt álmában egy létrán.
Hirtelen ráébredt, hogy kifosztották.
Ameddig keresgélt, minden odalett.
Látta ugyanakkor a zsebéből kiemelt kincseket.
Ennyire gazdag voltam? Szörnyű megbánást
érzett eltékozolt élete miatt.
S mint holttetem (a létrával együtt) elzuhant.
18
REKVIEM egy esős éjszakán
Úristen, mennyit éltem, száz évet
legalább, koptattam ugyanazt a körkörös
utat évtizedeken át, szájam elé kötve
a zabnyaláb, föltűnt és eltűnt a jutalom:
a megérkezés reménye.
Már álltam itt ezen
vagy egy másik szőnyegen.
Úristen, mennyit búcsúztam már!
Hallottam ezt a hangot, vagy egy másikat,
hogy elmegy, de majd hazalátogat.
„Haza”? hazája a nagyvilág, keserűen nevet
hírhedett zenésze a világnak.
Majd föllépdel ő is a lépcsőfokokon,
a villamos belsejébe vezető grádicson,
TÉGED illet minden dicsőség a szent hegyen,
a nylonszatyorban rongyaikat rázó
hajléktalanok közé, de őt a villamos
Berlin és New York felé viszi:
felolvasások, ápolt kertek, fehér villák.
Magunkra vettük mi itt a ketrec-formát.
Tekintetünk az agyagot kutatja,
amelyből vétettünk,
de ráhull a szakadt szandálokra.
19
(Elment Bartók és elment Márai.)
Aki eltávozik körünkből, él.
Első búcsúm egy lánytól ötvenhat telén.
A vágyott óceáni parton már készültek
a táblák: „Éljen a magyar árva!”
És csak az arcába csapódó sós
virágözön tudatta, ő az árva,
hogy anyját, aki utánaszökött,
a határon lelőtték.
Nemde, árvák vagyunk mindannyian?
Nemde, eljön a Bíró mindent számbavenni?
Az írógép, könyveim és ezüstláncom,
a kazettán a halott torkok énekesei.
Ahogy a Teremtés ébred REKVIEM.
Mit számít a húsz év, ami hátravan?
Téged mérlek, Uram, mikor az időt mérem.
Az írott Könyv elhozatik,
melyben minden foglaltatik,
kiből végzés formáltatik,
s ha a Bíró leül ottan,
mi sem marad megtorlatlan.
Nemde, Isten olvas minden könyvet?
Ott vannak a polcán mindnyájunk versei:
„Born in Hungary. Passed a year
in Dachau in a concentration camp.
20
He began writing at the age 26.
His works published all over
Europe & North America.”
Kezem a megállóban utána integet.
Beszélgetünk vidáman mint a hangyák.
Lát-e még, ha visszanéz rám?
Lengetem kezem: vivát! vivát!
Amikor elment hetvenkettőben a második,
szemem az allergiától bedagadt,
nem akartam látni, ahogyan elnyeli a fény;
mert az ürességet nem állja a tekintet,
és árulásra kész volt csuklómon az óra.
Nemde, bemutattuk dicsőségedre, Uram,
azt az áldozatot, hogy élünk.
Kérünk és könyörgünk ezért.
Fölajánljuk könyörgésünket,
fogadd el azokért a lelkekért,
akikről ma megemlékezünk!
Ne tartson meg emlékezetében!
Itt volnék reggel és éjszakára ott?
Láttátok-e már hamuarcú utazót,
aki a HOTEL PLAZA előtt feltűnik,
a porta pultján megtámaszkodik,
zsebében a kulcsot idegesen csörgeti,
szemét lehunyni nincsen ideje,
alig hogy jött máris távozik,
hinnétek, fegyvert visz vagy oltóanyagot.
21
Én láttam a bőröndjét belülről:
Az írógép, könyvei és ezüstlánca,
a kazettán a halott torkok énekesei.
Bárányaid közt helyezz el!
Ezerkilencszázkilencvenhárom április.
Midőn ég és föld meg fognak indulni,
találkozunk majd akkor, de nem előbb.
Adj nekünk örök nyugodalmat, Domine!
Bye, bye, my love.
22
A betűk és a könnyek
A kettős játék állítja meg,
az egymásnak ellentmondó akarat:
a menekülés és a birtoklás vágya
(téged és tőled), de bőven hullanak azért
álmomban főleg érted, a betűk és a könnyek.
Más-más személyek képében előttem megjelensz.
Egy lesiklópálya végén, mondjuk,
a vakító hóban (mely ifjúság és öregség).
Zuhansz lefelé a sítalpakon törött
lábbal és diadalmasan. Tudom,
hogy gyöngédségből jöttél idegen
alakban. Jöjj hát, akárki vagy!
23
Megváltó álmok, elkerültök!
Megváltó álmok, elkerültök!
Legfeljebb egy ballonkabát, egy esernyő
hiányzik szekrényemből, hiába
forgatok fel mindent. És egy nyakék!
Költöztem álmomban és a csomagból
ezt a hármat kihagytam.
A ballon a ballonod. Két éve már,
hogy tévedésből abban indultam haza.
Az esernyő, mint jelkép, magáért beszél.
A földön hevert és én nem akartam
tudomást venni róla.
De reggelre minden megvan.
Tompa elégültség vesz rajtam erőt.
24
Várnak tehát, ha megjössz
Várnak tehát, ha megjössz,
a köd, az eső túlérett fürtjei, egy nő,
aki nemrég még nem akart viszontlátni.
Minden folytatódik, azaz: ősz van.
Istenem, mit is kívánjak magamnak?
Halálközelség, hirtelen vénülés, lassú
varjúszárnyak. Csak szerelmet ne újra!
Micsoda zavar, ha megjön valaki.
A kerítés mentén, a felgyűlt levelek közt
izgatott mozgolódás támad.
Várnak tehát, ha megjössz,
a levelek alatt a menekülő lábak.
25
Gyöngéd szárnyak
Ott vagy ezentúl, ha bemegyek a másik
szobába, ahogyan ott voltál tegnap is,
és beszélgetés közben hátrahúzva székedet
megérinted a könyvespolc élét. – Tudom,
persze, hogy nem vagy ott. Fél éjszakán át
néztem a hajad és profilod, és hallgattam
inkább szokásom szerint, vártam a hangodat,
ahogyan gyöngéd szárnyként súrolja arcomat,
és emlékeztem a cserépkályha túlhevült
csempéire, és bőrünk forró válaszára,
bár idejét múlta a lázas hangulat,
az érzés még túl heves.
26
Hasonlat
Ha újra ébredsz és újra ébredek,
a világ bármelyik szögletén ha találkozunk,
ha nő leszek és férfi leszel újra,
ha mind a ketten férfiak leszünk vagy nők,
ha lesz hely, ahova betérhetnek az ilyen párok,
ha eljön az örök szárazság ideje,
vagy éppen az örök eső, és bizonytalan
köd üli meg a városok hunyt pilláit
és szétnyílt ajkát, ha megpróbál
a pára elszabadulni az aszfalttól,
de nem tud, ha a lámpák fényköre: szent! szent!
kiáltja és megkoronáz minden arra haladót,
ha erőt vesz rajtam gyöngeségem,
megszületnek újra ezek a versek.
27
28
A hasonmás
29
30
A hasonmás
A legrémesebb kényszerképzetem az volt
a szakításunk után, hogy téged látlak
az Oktogonon valami rossz eszpresszó
utcára kitett asztalainál,
valahányszor a tanítványaimtól hazafelé
mentem, láttam, hogy ott téblábolsz,
és kisebb szívességek fejében egy pogácsát
vagy egy sajtosrolót fizetnek neked.
Minden alkalommal elállt a szívverésem:
ugyanaz az alkat, fejforma, körszakáll,
és – ne is haragudj –, ugyanaz a kissé
kéregető testtartás, kiéheztettek?
vagy csak szeretetet koldulsz?
és az arcod kéjsóvár mindeközben.
Elképzeltem, hogy te vagy az,
kényszerítettem magamat, hogy elengedjem
a buszt, titokban néztelek, féltem persze,
hogy feltűnő lesz a viselkedésem,
és félreérti az a másik,
hogy biztosan nem hiszi, miért csinálom ezt,
még jó, ha megúszom annyival,
hogy fizetek egy pogácsát neki, azaz: neked,
mert hogy második személyben beszéltem
magamban róla. De indokolatlan volt félnem,
mert észre sem vett, azaz: vettél,
s a kínzó gondolat, hogy nem tetszem többé
31
az olyan típusú férfiaknak, mint ti,
mély sebet ütött az önérzetemen.
Míg tűnődtem mindezen, borzasztó helyzetbe
sodortad magadat, följajdultam szinte,
egy cédulát bíztak rád ugyanis,
a szomszédos OFOTÉRT-ba kellett menned,
a cédulán valami durva ajánlat állhatott,
melyet ha visszautasít a fényképész
kisasszony, téged pofoznak fel,
s melyet ha nem, beáll ő is majd
kínzóid közé; de te nyilván azt remélted,
ha visszatérsz lihegve, leülhetsz újra
a kártyázók közé, s bár elveszítetted minden
pénzedet, hitelt kapsz (ismertem ráadásul
a játék iránti szenvedélyedet).
Vártad tehát a cédulát,
magasból nyújtották először, majd hirtelen
visszavették, s alulról, az asztal lábai
közül lógatták elő, te utánakaptál
valahányszor, szakasztott mint egy kutya
a csont után, én már rosszul voltam,
te készségesen nevettél; a nevetésed
ostorcsapásként zuhogott rám; így szoktál
nevetni az egészen magasröptű vicceken.
A közönség közben cserélődött,
a buszok jöttek-mentek.
Csakhamar befejezted a küldetésedet,
pénzzel tértél vissza. Pecsétes öltönyödet
nem ismertem, trópusi nyakkendődet sem:
egy pálmafáról majmok lógtak alá rajta.
Túlzás volna azt mondani, hogy sírtam,
32
de a könnyeim peregtek befele.
Révültségemből az unokatestvérem
vert fel, azt hitte, buszra várok,
nem tudta, hogy tőled veszem végső búcsúmat.
Együtt szálltunk fel, kérdezte mi történt.
Mondtam, hogy meghaltak a tanítványaim,
utoljára jövök ezen az útvonalon, ősz van,
korhadnak a fák, kell-e még magyaráznom,
dőlnek a sírkeresztek,
nem kell, azt mondta, megért.
33
Egy újsághírre
„Magyarország helyét sóval hintették be.”
(Time, 2000 január 13.)
Hogy őrültek között élek, nyilvánvaló,
s hogy tévedésből kerültem ide.
Hiszen altatódalt dúdolva
nem szorítottam mellemhez egyetlen
zokogó díványpárnát sem,
és nem szabdaltam föl a lepedőt,
hogy menyasszonyi ruhát varrjak
magamnak egy szeles éjszakán.
Nem pisszegek ki az ablakom alatt
elhaladóknak, hogy ápolóim éberségét
kijátszva málnafagylaltot követeljek
magamnak. Nem hiszem,
hogy árnyékom megbízásból követ.
Nem követek senkit. Nem húzok homlokomba
micisapkát, és nem ragasztok bajuszt,
hogy meglessem imádottamat,
amint más karján fölszáll a krakkói
nemzetközi expresszvonatra. És könnyeimet
nyelve aztán nem zakatolok
versenyt a mozdonnyal. Nem
mormolok varázsigét az uszoda
zuhanyozójában külön a szappannak
és külön a rózsaszínű körömkefének.
34
Nem hiszem paplanomra, hogy idegen
férfi teteme. Nem török
kifelé a befelé nyíló ajtón.
Nem válok nyugtalanná, ha a házszámom
és éveim számának összege
nem osztható hárommal.
Nem menekülök a szekrénybe
a tévébemondó átható tekintete elől.
Hogy őrültek között élek, nyilvánvaló.
De nem emlékszem, mikor szállítottak be.
35
Egy kalap
Milyen tökéletes ez a kalap.
A rézkampóra elém akasztották.
Zöld, bár tompítottan az,
szalagja arannyal átszőtt fekete.
Mennyi elszánás forrhatott alatta,
a gondolat benne halálra zúzta magát.
Biztosan apáról fiúra szállt.
Gyötör mint valami ereklye.
Szűk, de fényesre kefélték.
Ha ránézek, arcomból kifut a vér.
Tulajdonosa egy dagadt, tésztafejű
ember, majd megjelenik érte,
és akkor a szememet lesütöm, ne lásson.
Szeretném, ha menetközben tenné a fejére,
De biztosan áll majd és körbenéz.
És nem lesz senki, aki a tiszteletére föl ne állna.
Ne kelljen ráismernem, hogy láttam már valahol,
vagy ne kelljen megismerkednem vele.
Ha lehet, ne legyen családja,
kutyája, melyet zsákba húz és megver.
Ha bíró, ne kerüljek elé.
Ha verőember, az első ütése legyen halálos.
36
A túlélő dala
(A Kutyák című ciklus első és utolsó darabja)
Igaz, hogy én voltam a tehetségtelen,
de a villamos őt gázolta el. Így,
Isten ha van, egyenlített a számlán.
Igaz, hogy megkaptam a díjakat, sorra
mind, ami őt illette volna, de
ez neki szárnyakat adott!
És én sem élek örökké.
(Csak mostanában annyi véres
Shakespeare-t olvasok!)
S ha fölbukkan egy esten? Mikor unalmas
regényemből hosszan előadok, egyszer csak
fölnevet mögöttem, és én hátrafordulok:
Ki az, van itt valaki?
Fölemelem a tollamat, fölállok, és
meglátok egy egészen kicsiny, mondjuk,
kengurut (amelynek képében kísért).
Közben változatlan hanghordozással
olvasok és észrevétlen
elejtem az állatot. De holtában az óriásira
nő, hogy rá kell ülnöm. Idővel egy egész
hullahegyen ülök majd, valami
mindig kilóg alólam,
és nem találok írt a rontás ellen.
Miért kísértik a kicsit a nagyok?
37
Övék a magányos tudat,
miénk a szüntelen aprómunka,
az evidens igazságok kimondása,
a lapos morál alkalmazása kényes esetekben.
Ha kidobtak az ajtón, bemásztunk az ablakon,
térdünket bevertük, nadrágunk kiszakadt.
Mi nem hittünk istent; nem kerestük.
Ők találtak Valakit. Szüntelen nyavalyogtak.
Írták a Rekviemet és meghaltak bele.
Nem mi öltük meg őket, mi csak a levegőt
szívtuk el előlük, fáradhatatlan intrikáltunk.
A kárpótlás része az érvényesülés,
ebből a szempontból mi vagyunk a nagyok.
Lótás-futás megadott címekre,
esőben levált cipőtalpak, hivatalos
beszélgetéseken a sós és édes
falatok. Ők szerelmesek mindig.
Nekünk meg kellett nősülnünk.
De nyugodj szív, nyugodj. Hallom,
én kapom megint az Örök Világosság-
díjat. Mondjak le a posztumusz
pipogya javára, kit elgázolt a villamos?
Ha megfosztom magamat e kis örömtől,
jövőre megkapom-e a díjat s a kamatot?
Mellemben ezer szív ágaskodik.
A vörös rózsa s a fehér akkor talán kibékül?
38
A zöld bársonyfotel
Ismertem mind a kettőt.
Tudok a nevüket összekötő
szerelemről, melynek egyikük
„a kábítószerélvezők bamba vigyorával”
megadta magát, s mely szenvedély iránt
a másikukban heves viszolygás támadt.
De nem zavarják immár egymás köreit.
Mind a ketten halottak.
Halott, klasszikus költők.
S ez jókedvre hangolhat engem is,
nemcsak őket. A szenvedély és az unalom
„akár az ágakról lassan leváló lomb”
arcunkról lefonnyad.
Mért ne gondolhatnék én is
könnyű szívvel a zöld bársonyfotelra?
Mikor a kétségbeesés éjszakáján
bemásztak hozzám
a kitámasztott redőnyön, a kitárt
ablakon át a gyilkos gondolatok.
De nyitva kellett tartanom az ablakot,
mert mintha tömegek
ültek volna a szőnyegen, elfogyott
a levegő és fulladoztam. Ó, „szomj”!
Egyszerre éltem kettőjük helyzetét.
Képzeletben „kértem egy deci rumot,
és lerogytam a borfoltos asztal mellé.”
39
Hogy mer szerelmet vallani
ez a törpe? gondoltam egy bizonyos
úrról, és: mi közöm a reménykedéséhez,
mely – mint mondja –, élteti,
s hogy él vagy hal? De ott volt
a másik, a távhívásomra
felelő únott hang: Kérlek, csak röviden!
És mindezt egy nyaktalan,
kopaszodó nő miatt!
Hova lettek most szőnyegemről
a levegőmet faló tömegek?
Honnét a beáradó, jelentés nélküli,
balzsamos levegő, mely tücsökszót
hoz, de édes álmot nem ígér?
A fotelba visszalopakodó kísértet
verset olvas és emlékezik.
40
Vendégség
41
42
Könyvek, kedveseim
Könyvek, kedveseim, öletekbe
hajtom a fejem, kezem átfut szép
gerinceteken. Mennyi éjjel, elsuttogott
szavak. Gyöngédek vagytok, mint
szerelmünk hajnalán. Féltékenység
nem torzítja arcotok, lehunyt szemmel
egymásnak helyet adtok.
(A szörnyeteg alszik, bár szemhéja
rezeg, szapora könnye kipereg.)
Könyvek, kedveseim,
öletekbe hajtom a fejem.
43
Három József Attila-felütés
1. Végpont
A játék erre megy ki.
Már értem, itt mi zajlik.
Élő rám nem hasonlít.
Kínomnak párja itt nincs.
A játék erre megy ki.
2. Talpfákon bukdácsolva
Talpfákon bukdácsolva,
komor sínek közt fel-le
sikoltva fut a Gyermek.
Mozdony fújtat nyomában.
Inge púposan feltolul,
nem szabadul az ég alól.
„Váramba ki fut?”
Anyja guggol elébe,
fejét fúrja ölébe.
Ezt látom majd, ha meghalok.
44
3. Epitáfium
Megszabadítottam magamtól őket.
Most alszom úgy mint mások.
45
Világ kivetettje
Megtanulok balkézzel írni,
mondta. A lámpa fénykörében álltunk,
ezzel fogadott. Úgy tettem, mint aki
elereszti a füle mellett. Megvolt a jobb-
keze, mit akar ezzel? Mért nem
síelni tanul, vagy hegedülni?
Ezt a kijelentést a halála előtt
alig néhány héttel tette. Mint aki
állást változtatni kényszerül,
de bizakodva lát neki, sőt,
engem is, ha kétségbeesnék miatta,
biztat, úgy hangzott. Furcsa volt
nagyon. Nem mertem faggatni, féltem,
hogy válaszol. Féltem, hogy átölel,
azt hiszi, összetartozunk. Egyetlen
szóra várt, láttam, hogy összeomlott.
Félrenéztem. Féltem, hogy nem tudok
majd szabadulni tőle. Mint az élelmiszerbolt
vaskos pénztárosnője, aki
a rázuhanni készülő, ájult, öreg
test alól kiugrott székéből,
és amikor a mentő már elvitte a férfit,
arcán egy ütés, a pénztárgép nyoma,
azt hittem, hogy meghal,
magyarázta.
Mert mit is jelentett a balkézzel való
írás terve? Hogy nem adja föl,
46
hogy megpróbál még szót érteni velünk,
hogy egy tengerpartról napsütött képeslapokat
ír majd, a háttérben égbenyúló hegyfokok,
ha lehet örök hóval.
Ideje volt, hogy eltávozzon. Istenem,
mit beszélek? Engedd, hogy írjon!
47
Néger nő
Úristen, ez a szőkére festett néger
nő az ötvenkilences villamoson
én vagyok. Magyarul beszélget egy kövér
férfival, aki bizonyára a férje.
Közel lép hozzá, de nem érinti meg.
Megtesz mindent, hogy tetsszen,
nevetgél, talán még tetszik is.
Mégis, hiába minden: a kékfestő
selyemblúz, az ápolt kéz, a némán is
kifejező szem, a hajnalban elsuttogott
könyörgés. Idegen.
48
Az évezredes jaj szó
(Szarajevó, 1993)
Lesz köztetek aki nem tud majd nőre
nézni ezentúl, a merő seb látványa, a szag,
ha egyáltalán túlélitek, elég;
az ismétlés kényszere előjön,
az eltört gerincek, az elakadó, majd
váratlanul felvijjogó hang,
mintha önmagától szólna.
Ó, az évezredes jajszó!
Jelentem, letéptük róluk az inget,
Jelentem, ledöntöttük őket a földre.
Mint az elromlott riasztó, úgy sikoltozott.
Jelentem, egy kidöntött ajtón kellett feküdnie,
mert menekülni próbált. Jelentem,
láttuk, hogy öreg. Láttuk, hogy beteg.
Láttuk, hogy gyerek. Jelentem,
megszolgáltuk a soronkívüli szabadságot,
ahányan csak voltunk mind.
De a legrosszabb lesz újrakezdeni,
egy nő kegyéért indulni harcba.
Villogni és megérkezni,
és akkor valami azt súgja:
ne legyen tanú! És rácsúszik a tenyér
a sikoltani kész ajakra:
„Bármit, szerelmem csak ne sikoltozz!
Bármit, csak takard el magadat!
49
Tedd, hogy egy elsötétített
szobában vársz rám.” Jelentem,
ledöntöttük a földre és megerőszakoltuk őket.
Jelentem, ledöntöttem a földre és
megerőszakoltam őt.
50
Számlálatlan, barna papírzacskó
Mennyi depressziót ad-vesz,
szüntelen csak alkonyi szobákat,
cuppogós sarat mér alumínium kanállal
a számlálatlan barna papírzacskóba,
hogy végigfut karomon a sok kis
sárpatak. Ha csak kinyújtja kezét,
már félnem kellene; de nem,
csak bámulom mozdulatlan az ajtóhoz
szögezve: mennyi erő van egy-egy
mozdulatban! Fölzúg a szokásos
biztatás: végelesz! végelesz!
51
Katasztrófa
Győztél. Megadom magam. Nem
tolakszom többé élni.
Most már akármi jön, változtatni ezen
nem fogsz. Ez az én titkom.
Nem is álmodhatsz ilyen szabadságról.
Letördelt ágak torlasza az összes úton.
Láttam a tengert belopózni a parkba.
Láttam benézni az ablakokon,
tudtam, hogy értem jön,
kiúszom vele a síkos homályba újra,
csak előbb ezt a néhány sornyi szöveget.
És legyek én az első.
52
Egy telefonkészülék
A leejtett telefon,
a százszor megrepedt kagyló
kiszolgálva, összefogdosva, elvágott
zsinórral, elzengett hangokkal kihunyó
emlékezetében, összekötve a múlttal,
ami jövő volt nemrég, be nem vált jóslatokkal,
csókok ígéretével, mik másokkal estek,
meghívásokkal, miknek eleget tettem
és többé nem kellett mennem,
kudarcba fúló fordulatokkal,
homályos vallomással
nyomtatott áramkör szívében,
az előszoba sarkába letéve dermedten hever.
Ő tudja, másként lehetett volna minden,
ha visszahív, akit kerestem,
ha megjönnek a levelek,
melyeknek hírét rajta keresztül vettem,
s a találkozások a tél hidegében
ha mégiscsak megesnek. Hályogos
tárcsa-szeme még esdekel,
hogy térdeljek mellé,
és hívjak fel bárkit utoljára.
– Halottaim? Szóljatok bele!
Olyan nehéz élnem, bátorítsatok.
Hadd halljam elfelejtett hangotok.
53
Halála óráján
Nagyobbik lánya nem tudja beindítani
a kocsit. Ölébe eresztett kézzel ül,
egyszercsak hangot hall, apja
félelemtől felcsapó gyerekkori
hangját:
Attól fél Dodó!,
mint
hetven évvel azelőtt a kassai
pályaudvaron, amikor meglátta
a fújtatva közelítő mozdonyt, és
fejét anyja szoknyájába temette.
Kisebbik lánya délután háromnegyed
kettő és két óra között hímzett
párnát vesz egy perui diáktól
a párnán egy halotti urna rajza:
a jaguár-agyarú isten.
A doktornő, aki közli a halálhírt,
elsírja magát, de nem mondja meg,
mi volt a haldokló utolsó mondata.
54
Add vissza a rímet
Add vissza a rímet, Istenem,
és nem lesz senki szabadabb mint én!
Igen, a szerelemre gondolok,
de leginkább a versre!
Hogy ráhullik egy vállra lélegző hajam,
hogy írógép kopog majd hajnalig.
Kétségbe estem, de megnyugtatsz csakhamar?
Nem hallom én a hangot, ámbár hallatik.
Magányos hangszer,
a széksorok között az üres teremben
bolyong a megszállott énekes,
s a bezárt ajtók állnak mint komor őrök.
Nem némult el a hang, ugye?
Csak én vagyok süket.
Megtalálom majd a billentyűn a betűket,
s mint édes testen siklanak ujjaim.
Add vissza a rímet, Istenem,
és nem lesz senki szabadabb mint én!
Igen, a szerelemre gondolok,
de leginkább a versre!
55
Öt vers
Vendégség
Ez volt a halott tányérja.
Borzongva ülök a sütemény fölött.
Mert velem volt egyidős? Mert két
gyermeket hagyott hátra? Mert nekem is
ilyen sötétszürke üvegtányérjaim voltak?
De kicsorbult mindegyik és kidobtam.
Ő – vigyázott; minden szegély hibátlan;
mégis: meghalt. „Mért éppen titeket
hívtalak meg – kérdezhetné – , kedveseim?
Itt ül a nővérem, itt ülnek a barátai,
az erkélyajtó nyitva, esznek a tányéromból,
és én halott vagyok.”
56
Aztán tovább
Aztán tovább, az este elszalad.
Beszélgetünk egy lányról, aki lekopasztotta
a fejét és összeszaggatott farmerban jár.
Valaki válik közülünk, a nemeshomlokú férfi,
vagy legalábbis: a házassága romokban.
Valaki az unalomtól lopva ásít.
Ketten az éjszaka írott versekről beszélnek,
a munkamódszerről, általában. Napi öt óra,
ha próza, ebből kettő az ellenkezés legyűrése.
A nemsokára halott, bár maga sem tudja,
de én látom a hajába tűzött fekete rózsát,
vallomást tesz: mostanában annyira édes élnie.
57
Olyan mellékesek
„Olyan mellékesek mostanában a körülmények.
Mi történik velem? Nem esik hetek óta.
Por van. Pedig májusban esnie kellene.
Nem is beszélek arról a csapásról,
amit a Duna elterelése jelent.
És az új lakó, valami gépet működtet
felettünk, éjszakánként tompa zúgást
hallok. A titkárnőnk felmondott.
Nyakunkon a nyelvészeti konferencia.
Mégis, szinte szégyellem, mellékes mindez.
Közel érzem magamat (és könnyűnek).
Közel, jóllehet nem tudom, mihez.”
58
Késleltetés
Közel a férfiakhoz és közel a nőkhöz.
Az öregekhez és a gyerekekhez.
Közel a hirtelen föltámadó vágyhoz,
mely egyformán végződik: félreértéssel
és meghatottsággal. Mindezt köszönöm.
A pompás vágtató hajat az utcafordulóban,
a hajszál karcsúságot, amitől eláll a
lélegzetem. A vadon-nőtt virág-gazt.
A túlhevült festmény – arcokat egy filmben.
A sűrű ködben a távoli, lakodalmas ház
kis ablakainak lüktető, sejtelmes fényét.
De nem erről a közelségről beszélek.
59
Passzivum divinum
Ó, lüktető ház, ahol az esküvő
végbement! Néhány összekapaszkodó
árnyék imbolyog, a lépést elvéti szüntelen.
De szedelőzködnek most már a zenészek,
a fogadós hiába ígér és fenyeget.
Véget kell hogy érjen a zene, beleegyezem.
A cipőtalpak a széttört üvegen csikorognak.
(Annak a városnak a kapui nem záratnak be,
nem lép be abba tisztátalan,
csak akit beirattak az élet könyvébe.)
Rettenetes szomjúság gyötör.
(Az élet vizének folyója tiszta mint a kristály.}
60
Tárgyak könnye
61
62
Egyszercsak megállsz mögöttem
Egyszercsak megállsz mögöttem,
és számon kéred ezeket a verseket,
mint aki fogságból szabadult,
akinek halálhíre jött,
de hazaérkezett, és az utcasarkon
találja a nőt, akit szeretett.
Miért írtál rólam? kérdezed. Miért
mentegeted magadat? Hogy meg akartál
örökíteni? Mit tudsz te.
63
Őszibarack
Ne akarj megkötözni, ne légy
ennyire kedves! Micsoda képtelenség
megint! Előveszed a hűtőből
az egy hete vásárolt őszibarackot.
Nekem őrizted, mondod, semmit se változott.
Eszerint egy héten át hiába éltem.
Egy héten át hullattam véres verítékemet,
de a kő mégis ugyanott maradt.
Az ablakban ott izzanak a violák.
A kényes egyensúlynak vége.
64
Vállfa
Miért nem mondtad, hogy vegyünk néhány
vállfát? Ilyen összeeszkábált akasztón
tartottad gondosan kivasalt ruhádat?
Két fél darabból összekötözted,
mint egy sínbe tett madárláb, olyan.
Minden érintésre följajdultál,
csak ez a ruha símogathatott.
De ez a szörnyű sín, a kényszerítő
madzagok, hogy fájhatott
tartania a leggyöngédebbet is.
65
Tollpihe
A fotelban, ahol ültél, maradt egy tollpihe.
A párnából esett ki, amellyel
megtámasztottad sajgó csigolyáidat.
Nem tudom levenni, szüntelen
visszaszáll, ott virít az élénkzöld
szöveten. Nehéz mint a kő.
Ez az utolsó csepp a pohárban.
Nem bírom tovább a fülsértő csattogást,
ahogy a szövetre szüntelen visszaszáll.
66
Türelemmel viselt, hosszú szenvedésed
Türelemmel viselt, hosszú szenvedésed
alatt én tanítok,
én végigsimítom ujjamat egy száj vonalán,
én utazom egy villamoson.
Hogyan is töltsem az időt?
Annyira lassú minden. Várakozás
a kórházakban az ismerős ítéletre.
67
Evőeszköz-készlet
Ez az agyondíszített szovjet evőeszköz-
készlet lesz a gyilkosom.
Tehetetlenségre kárhoztatva
tettem-vettem órákon át.
Világossá vált, hogy hiába
a törlők, a tisztítószer és igyekezetem.
Nemcsak a villák, kések és kanalak,
életem is elvesztette fényét.
68
Reszelt alma
Milyen lassan jöttek a levelek,
mennyire lassú volt a vizsgákra való
készülés ideje, a gyerekek betegségei,
távolléteim, az oda és visszaút.
Átrághatatlan életünk, a fölénk
tornyosuló sajt, hogy megfulladunk
az adományok közt:
kényszerű evés vagy infúzió.
Egy légy is tud élni, de te nem,
az otthagyott almára száll,
neki reszeltem volna?
Ó, ez a Brahms-zene,
a végsőkig rágott motívum.
69
Egy táska
Egy táska a rozsdás éjjeliszekrényben.
A hajtások mentén már kissé megrepedezett.
Egy kiárusításon magad vetted,
vagy közülünk valaki? Remélem, nem én.
Mint egy kifestett utcanő
kövér, fehér és elszánt.
Volt boldog valaha? Talán egy nyár
lombsátrai alatt? Hogyan lehetett
volna boldog, ha ravasz?
Tudhattuk előre, az életedre tör.
Majd ott hever egy utolsó, kórházi
ágyon, benne a leletek. Arcomat
pikkelyes műanyag bőréhez szorítom.
Majd könnyeim és csókjaim szántják.
70
Virágföld
Hogy issza az esőt, hogy növeli
satnya virágait (azt kell gondolnom,
ezek az ő utolsó versei). Elmúlt
a napsütött hónapok hanyagsága.
Egy kicsi hideggel több,
s a türelmetlen kéz végigtördeli.
Eltűnnek a Föld színéről versei.
71
Egy szigorú házmesternő
Egy szigorú házmesternő jön velem szemben.
Ez hát a húsz perc szabadság,
amikor magadra hagylak:
magzat-tartásban fekszel
ágyadon a poros virágcsokrok
és nyitott ajtók között.
Ilyenkor gondolok elveszett életemre.
De megyek is vissza hozzád; a vedlett,
lakótelepi ház már hívogat.
72
Margarin
Villával összekarcoltad a margarint.
Visszahőköltem tőle, amikor a doboz
fedelét levettem. Fájdalmadban, mondtad.
Eszerint így kell élnem.
73
A deszkalap
Nem mondom el, hogy rád esett
a szögekkel teli deszkalap,
és a bokádat fölsebezte, amikor
az erős napsütés miatt,
megpróbáltad az ablakra föltenni.
Hiába kértelek, hogy szólj, ha bármi kell,
fölemelted és a földre estél.
Nem mondom el, nehogy megszidjanak,
hogy úgy viselkedtél, mint aki
egészséges, mint bárki más.
74
Zajok
„Tudod, hogy mindegyik lakásban vannak
zajok, de itthon mostanában egyre több.
Apád tűnik fel különböző helyeken.
Ezt csak azért mondom, hogy ne sajnáljatok.
A viselkedése teljesen hétköznapi.
És minden ruháját ismerem.
Mintha a halála óta itt lakott volna
velem, csak most valahonnan előlépett.
Ha elmentek sem vagyok egyedül.
Ezt csak azért mondom.”
75
Műsorfüzet
„Ne gyere fel a műsorfüzetért
hozzám. Most már csak egy utolsó
ölelésre jöhetsz, csak egy utolsó
mély pillantásra, egy jelentésteljesen
elmondott köznapi búcsúszóra.
Ha vállalod az elfüggönyzött szobát,
a vekker szüntelen figyelmeztetését,
a vázákban a túlzottan sok virágot,
a kora délutántól villogó képernyőt,
a filmek végén az elszaporodó VÉGE kiírást,
ha vállalod, hogy a szemembe nézel.”
76
Kút
Búcsút vesz mindenkitől, mindenhol
elidőzik. Félek, hogy unják.
Túlságosan lassan nézi az arcokat.
A semmitmondó szavaknak
eredeti értelmet tulajdonít.
Utoljára látja azt is, amit először
lát. Még azt sem mondhatom,
hogy megkapaszkodott, hiszen önként
hullik a mélybe, eleresztette beton-
peremét; a föléhajló, szörnyülködő
arcokba gyöngéden visszanéz.
77
Seb
Honnan van ez a seb a lábán ?
Hogyan nem vette észre? Engedi,
hogy folyjon a vére, sőt még büszke is rá.
Miért jövök el sietősen tőle,
mintha fertőzne szelídsége –
78
Összejövetel
Olyannak láttam az arcodat, amilyen.
Meggyötört, földagadt, ráncoktól szabdalt
volt álmomban, elsírtad magadat.
Úgy volt, hogy elmegyek a többiekkel
a halhatatlanságot biztosító összejövetelre.
(Petri egy egész verset mondott a telefonba,
hogy meggyőzze a szervezőt: „Ha látnád,
hogyan álldogálok itt!” Kivel beszél?
tűnődtem, és tudtam: a halott lánnyal.)
Csak nem hiszed, hogy hagylak – de nem
tettem hozzá, hogy:
meghalni egyedül.
A többiek elmentek, a sírást abbahagytad.
79
Bizonyosság
Valami visszavonhatatlan készülődik,
éreztem, hajnal volt, az ablakhoz odaléptem.
Egy öltönyös férfi állt a diófa alatt.
Hirtelen fölszökött az ágra, majd följebb,
mint aki üldözőbe vesz egy madarat. De fűrészt
húzott a zsebéből elő, széthajtogatta,
hozzápróbálta a legvastagabb ághoz, és
belemélyedtek a fogak a fába mint a vajba.
Óvatosan kell fogalmaznom, hogy fel ne ingereljem,
tudtam. „Ki akarja vágni a fát?” Elcsuklott
a hangom. Zsíros kalapja alól, vizenyős
szemekkel halálfej meredt rám.
80
Rétes
Amikor elkeseredésemben ketté
téptem a rétest ahelyett, hogy késsel
kettévágtam volna, ahogy kérte,
amikor minden ujjam a meggytől véres
volt, kezét kezemre tette nyugtatólag,
amikor elkaptam az arcáról szememet,
hiszen nem volt abban már könnyeknek helye,
és nem sírhatok minden újabb elrepedt
csigolya miatt, gondoltam. Lesz idő még
sírni és nem sírni. Amikor ráhajoltam,
és megcsókoltam a kézfejét, mintha
beleegyeznék, hogy tőlem elvegyék, olyan volt.
81
Emelet
Álmában, mondta, beleragadt a liftbe,
aztán egy ismeretlen lakásba került,
épp olyanba, mint az övé, de néhány
emelettel följebb. Hiába kérte az ott lakókat,
hogy kísérjék haza, mert gyönge. Hiába fogta meg
ruhájuk lobogó ujját, úgy tettek, mintha
ott se volna. Akkor kiabálni próbált,
de nem jött ki hang a torkán. Végül
megszólalt a telefon, az orvos őt kereste.
Én vagyok! – válaszolt szívdobogva.
Téves! – szabadkozott az orvos, és hiába
tiltakozott, letette a kagylót.
82
Zongoraszó
Mint akinek mézbe csepegtetik a mérget,
a halál édességével kecsegtetik,
úgy vártál, föltéve a Beethoven-zene,
ha belépek a szobába, hogy az fogadjon, ne
a lemezjátszó mellett halálos verejtékben
az élénkzöld díványon fekve, te.
De nekem a zongoraszó volt elviselhetetlen,
levettem rögtön a lemezt.
Tudtam, hogy többé nem hallgatom meg,
mert a
széthúzást
nem követheti feloldás.
(Nem maradt erőd elfüggönyözni a szobát.)
A süket csönd játszott, a bántó megvilágítás.
83
Szélei nádligeteknek
Lekésem hát ezt a találkozást is.
Nélkülem múlik el az este.
Csak az ázott ösvény dereng fel,
ott hagytam a kórházban egy gyereket
(nyolcvanéves). Véraláfutásos karján
az infúzió. Ha meglát, a feje egy kissé
megemelkedik. Így múlik életem,
ahogy a sós víz lepereg. Másfél
óra egy egység.
Most a nap
fenn van
az égen, dicsőség fényözönében
A víztükör borong, evezőm keresztbe téve.
84
Egy fehér hálóing
Hogyan lehetnék veled minél többet,
hogy elég legyen, amíg újra találkozunk?
(Örülök, ha újabb ráncot látok a szemem
sarkában, örülök, hogy szürkül a bőröm,
hogy a szívem össze-vissza üt,
örülök, ha eltörök egy tányért,
hogy hullik a hajam – bizonyosság, biztatás.)
Lassan teszünk mindent, lassan
nézünk ki az ablakon, a redőny félig
leeresztve, lent sátrak, szombati piac.
(Amikor jöttem hozzád, háziasszonyok
siettek velem szemben tömött kosárral.
Mennyire eltelt az idő! Nemrég
érkeztél a bevásárlásból, nemrég
ettük a vasárnapi ebédet. Jaj, ez a forró
augusztus! – panaszoltad. Most szombat
van újra és harmincöt évvel később.)
A fájdalomtól sírtál és az arcod bedagadt?
Most is szép vagy, az előbb kérdezték,
hogy a testvéred vagyok-e, nem egészen,
mondtam, a lányod, de te szép voltál mindig
és fiatal. Ez a madárcsonthalom,
ez most a tested? Csupa véraláfutás,
gyűrődés, szárazság, vézna és dagadt láb.
Jaj, ez a szűzi, kislányos fehér ing!
Jaj, ez a szertartás, amelyhez felöltöztettelek!
85
Agonia christiana
Majd integet utánam, ha kilépek
a fényre az árnyékos parkból. Fény?
Egy piszkos város, bizonytalanság,
míg ő a bizonyosság felé tart, a sűrűbe
veszi útját. Majd elválik,
érdemes volt-e ellenkezés nélkül
tűrnie, hogy hajtsák
a kezelőbe, a műtőbe, a kórterembe,
a berácsozott ágyban fekvő parókás nő mellé,
aki nylonzacskóit csomagolja naphosszat.
Hallgatni a matatást, az evőeszköz
csörömpölését, a lélegeztető szerkezet
fújtatását. Milyen kedvében van
a csaknem szeretetteljes keret?
Csúszunk-mászunk a nővérek előtt,
hogy válaszoljanak, ha köszön,
hogy meghallják, ha csönget. De mégsem
hasonlíthatom az orvosát Mengeléhez
(csak nincsen jobb hasonlat)!
Nem közönyös nagyon is? Nem ő
dönt-e felőle? A rettegett vizsgálat
éppen az
ő
érdekében. Ő?
Aki itt fekszik előttünk a nap bármelyik
órájában, ha jövünk. Ő,
a fájdalmas has, a lilásvörös lábfejek.
86
Vagy ő, az egyetlen szóra megbocsátani
kész kislányos arc.
A találkozásra lehunyt szem.
87
[
Digitális Irodalmi Akadémia
]