A Lorca-életmű műfaji gazdagsága mellett az egyes műfajok, ciklusok különbözőségével is meglepi kutatóját. Ha költészetének főbb ciklusait egy-egy iskola, hang jellegzetességeivel akarnánk meghatározni, C. Ramos Gil útmutatását követve elmondhatnánk, hogy a Versek könyve modernista, a Dalok kubista, a Cigányrománcok gongorista, a Költő New Yorkban szimbolikus vagy szürrealista jellegzetességeket mutat.1 Az egyes kötetek közötti hasonlóság azonban a költői alkat és látásmód egysége révén kimutatható.
Gregorio Prieto, Lorca festő barátja a festészeti iskolák jegyeit véli fölfedezni versein. Látomásait, hasonlatait hol impresszionistának, hol kubistának, hol neoklasszikusnak vagy szürrealistának találja.2
A Cigányrománcok formája a spanyol románc és copla forma társítása révén alakult jellegzetes lorcai románccá. „Ezerkilencszáztizenkilenctől egyre inkább foglalkoztatott a románc – mondja egy nyilatkozatában. – A jellegzetes románc elbeszélő jellegű volt. Én a románc elbeszélő jellegét akartam lírával ötvözni.” E versek alapvető jellemzője a tudat- és ábrázolássíkok váltogatása: a lírai és epikai hang ötvözetén túl a spanyol történeti románcra jellemző jelen és múlt idő feszültségkeltő váltogatása, a tipikus hős szerepeltetése, a költő személyének távolmaradása (talán egyetlen kivétel az Antoñito el Camborio halála3 című vers két sora: „¡Ay Federico García, / llama a la Guardia Civil!” – „Jaj, Federico García, / hívd a csendőröket, hívd!”);4 a népdalformából táplálkozó periodicitás, a kulcsszavak és szimbólumok feszes és következetes használata.
A magyar fordítás a jelen és múlt időváltásait nem követte mindig, de a szimbolikussá vált szavakat példás műfordítói fegyelemmel őrizte meg Nagy László. A későbbiekben Lorca szimbolikájára visszatérünk, elöljáróban csak annyit, hogy e plasztikus szavak, kulcsszavak vagy vezérszavak a köteteken, sőt műfajokon belül is – a vers, színház és esszé műfajában is – ugyanazok. Lorca életműve egyetlen szimbólumrendszer, ha tetszik, mitológia törvényeit követi.
Külön bekezdést érdemel a spanyol románcok asszonánc rímelése. E tipikusan formai jegyek lényeges tartalmi mondanivalót hordoznak. A nemegyszer sokszáz soron át összecsengő sorok a középkortól a reneszánszon, barokkon át őrződtek meg és születtek újjá.
„Ez már az én ügyem, külön passzió” – mondja Nagy László, amikor arról beszél, hogy nemcsak a rímelést, a rímhangzókat is igyekezett megtartani a magyar fordításban. 224„Bár a vershangzók zenei megkomponáltságát teljes egészében lehetetlen visszaadni, de a rím kiemelt szerepe kétségtelen.”
A tizenöt románcból hatban Nagy László megtartotta az eredeti rím magánhangzóit és mindvégig tiszta rímet használ az asszonánc helyett. Ami a hangzók rokon csengését illeti, egyezőnek fogadhatjuk el a magyar nyelv a hangját, ha az a spanyol a vagy o hangot adja vissza, a magyar á-t, ha a spanyol a hang helyén áll, illetve a magyar á–a hangzópárost a spanyol a–o hangzók helyén. A spanyolok talán ezt a legutóbbit ejtik adott esetben a számunkra legismerősebben. Magyar fül talán csak az Antoñito el Camborio halála című románcban érzi fontosnak az -i -i rímhangzók jajgatásszerű ismétlődését. A magyar nyelv hangzógazdagságának köszönhetően viszont A cigány apáca -ü -e asszonáncaival az eredeti vers zenei elemeinél többet nyújt. (A rímlehetőségek viszont szűkösebbek, s a „tünde”, „üdvözülve” és „eltünődve” információértéke csekély és kissé keresett.) Az ü éppen ezért nem szerepel rímhangzóként többet a románcokban, s az ő föl sem tűnik.
A rímes sorok redundanciája annál kisebb, minél nagyobb a szóválasztás lehetősége, esztétikai értékük viszont a magyarra jellemző sok e hangzó miatt (é–e, vagy e–é párosításban) alacsony. Nagy László a tizenöt románcfordításban mindössze kétszer használt végig e hangzókból asszonáncot.
Az egyéb zenei elemek vizsgálata meglehetősen ingoványos talajra vezet. Ha minden hangegybeesést, ismétlődést, alliterációt, minden Birkhoff által szépnek nevezett hangzót (A, U, O) meg akarnánk számlálni, biztosan pontos adatokat kapnánk, de a spanyol és magyar nyelv különbözősége miatt – mi lesz a talán legszebb magyar ü és ö-vel, illetve hosszú változataikkal? a spanyol diftongusokkal? a két nyelv eltérő zeneiségű mássalhangzóival? a mondatlejtéssel? stb. – sem juthatnánk sehova. A sorokon belüli hangismétlődést, alliterációt viszont, éppúgy, mint a zeneileg kiemelkedően szép és ritka szavakat, csak az összes Nagy László-fordítást elemezve kapnánk pontos feleletet.
A magyar Lorca-versek zeneisége kiemelkedő. A műfordítás ihletett folyamatára enged következtetni a versek egyszerre tartalom- és formahű megoldása többhelyütt. Mivel lehetetlen és felesleges minden sort megvizsgálnunk akárcsak egy versen belül is, nézzük mutatóba egy-egy döntően fontos zeneiségű sor magyar megfelelőit, a visszatérő sorokat, a kezdés és lezárás, s hirtelen hangváltás sorait:
„Dentro de la fragua lloran, / dando gritos los gitanos. / El aire la vela. / El aire la está velando.” – „Rézhámorban a cigányok / sikonganak, háborognak. / Szél az őre, szél az őre / szél az őre hámoruknak.” (A holdas hold románca) Az előbbi négysoros egység első felének spanyol magánhangzói és a magyar magánhangzók között szoros egyezést fedezhetünk föl. A „gitanos” – cigányok rokonhangzását Nagy László is beépíti a versbe (végszóként, de nem rímszóként), a „dando gritos” visszhangzik a „los gitanos” hangzóiban, a magyar sikonganak és háborognak tompán csendül össze, a spanyolt jellemző l, r: „El aire la vela, / el aire la está velando” megőrződik a magyar fordításban: „Szél az őre / szél az őre hámoruknak”; s nem tévedünk, ha hangzásban is rokonnak találjuk a szél – „el” s az „aire” – őre szavakat. Erről a vers-zárásról elmondhatjuk, hogy a magyar az eredeti vers hangzásában és nem a szavak pontos visszaadásában hűséges. Ehhez hasonló az „O, ciudad de los gitanos” – Ó, te árva cigányváros zenei fordítása A spanyol csendőrök románca visszatérő soraiban.
225A cigány apáca ü–e hangzós rímpárja a szokványos i-a spanyol hangzópárral ellentétben nagyobb műgondot kíván, s az eredeti szelleméhez a fordítás szinte hűbb, mint maga a Lorca-vers. A nehéz rímhangzók bravúros megoldásokat (szalag, inda, flitter-ünnep, / sáfrány s hold a szent oltári / terítőre testesülnek stb.) és néha kényszeredett és redundáns változatokat mutatnak (csillárra száll a szivárvány / hét madara büszke, tünde stb.).
A Cigányrománcok négysoros vagy kétszer kétsoros copla strófaszerkezete viszont a magyar népköltészetben is a legismertebb strófatípus. Az ezzel a szerkezettel párosított s a románcokra jellemző egyetlen asszonáncsorra fűzött trocheikus jellegű sorok a magyar fordításban egyértelműen trocheikus, időmértékes verssorok lettek. Népköltészeti formát idéz a magyaros nyolcasra jellemző metszet a sor közepén.
A hűtlen menyecske című románcot Nagy László 4–4-es tagolásban, cezúrával fordítja. Nem lett volna baj, ha gyakrabban tolódik el a cezúra. Az eredeti vers, ha nyolcas trocheusok szerint olvassuk, nem tűri a következetes felezést, körülbelül fele-fele arányban 4–4, illetve 5–3 a szótagok megoszlása, s van hímrímre végződő hét szótagos sora is. A szabályos magyar felezés hangsúlyozza a történet egyébként sem tovább gondolható, túlzottan lekerekített jellegét. A Nem szerelem volt, csak illem / s kötelesség enjambement-ja viszont kellemesen töri meg az eredeti kissé egyhangú versmondatainak sorát.
Nem Lorca (s a versben szereplő cigánylegény) jelzőhasználatát tükrözi a vers közepe táján a bársonyos kagyló, holddal áldott drága kristály és a mese-szín magyar jelzőváltozata. Ez utóbbi, mese-színben alakban, rímkényszerből került a versbe, s hasonló okokból bővült az Én levettem nyakkendőmet, / …ő mellénykét s mindent szinte két sora a mindent szinte elemeivel.
A Szent Rafael versmondat-építkezése eltér a többi, általában párbeszédes formájú, egyszerű mondatokból álló, a látványt s nem gondolatiságot tükröző versek szintaxisától.
„»A szív, mely rőt« – írja krónikájában Nagy László. – Ezt egyik Nyugat-nemzedékbeli költőnktől olvastam. A legnagyobbak is gátlástalanul mertek mely-ezni. A próza sajnos nem élhet nélküle. De a legbonyolultabb vers is nélkülözheti. Javára válik. Szülőföldemen ezt a szót nem hallottam soha. Az iskolában találkoztam vele. Örökre idegen marad. Szégyenlem, hogy régebbi verseimben néha használtam. Fordítás közben állandóan beleütközök a szegény mely szócskába. Versben sok idétlenséget okozhat, lazít, megtöri a szabad áradást. Arra haragszom, aki használja. Változatait nem kedvelem. A Cigányrománcok ezer sorában, ha jól emlékszem ikertestvére is csak kétszer szerepel, egyszer így: Tengerdörgés az a visszhang / amit ver a szitok-átok.”5
A neolatin nyelvek és a magyar közötti különbség visszatükröződik az adott nyelven gondolkodók mentalitásában, mondatfűzésében is. Az alárendelt mondatokat jelzős szerkezetté alakító magyar nyelv, s általában képekben gondolkozó magyar jól adja vissza Lorca képgazdag világát. De hogy például a Lorcához oly közel álló Luis de Góngora barokk nyelvétől, gondolkodásmódjától a magyar fordítás mely szócskája idegen-e vagy sem, s hogy azt használatával vagy kiküszöbölésével adjuk-e hűbben vissza, hosszabb vizsgálódást igényelne.
A „mely” előfordulása a magyar Lorca-kötetben egy-egy cikluson belül Nagy László igazát mutatja: a költő-műfordítók kerülik, a filológusok használják. Magában a Roman226cero gitanóban is mellőzött szó a que, ugyanakkor Góngora szakaszokon át kígyózó verseiben unos-untalan fölbukkan a que vonatkozó vagy cuyo birtokos névmás.
A költői szóalkotás szép példáját látjuk A spanyol csendőrök románcában, a Lorca gyermekkori versemlékeiből, későbbi gyűjtéseiből, szürrealista szómágiájából összeálló etimológiai alakzatok magyar változataiban. A „cuando llegaba la noche / noche que noche nochera”… „en la noche platinoche / noche, que noche nochera” sorok a fordítás során természetesen gördülő magyar verssorokká lettek: Eljött az éj, földre szállott éje éjjek éjjelének … jár az ezüst-éjű éjben, / éjes éjjel éjjelében stb.
J. B. Trend könyvében fölhívja a figyelmet Lorca verseinek zeneiségére.6 „Mielőtt kinyomtatták volna verseit – írja –, először fölolvasta barátainak, azután egy népesebb közönségnek. Költészete nem a szemnek, a fülnek szól, és annak, aki fordítani akarja őt, ezt figyelembe kell vennie.”
A spanyol csendőrök románca (Romance de la guardia civil española) a ciklus legkiemelkedőbb verse. Zeneisége, képei, szóalkotásai, tömörsége, népi hangvétele Nagy László tolmácsolásában megőrződik, s a vers a magyarul írott vers fényével ragyog.
Példának idézzük a cigányvárosra rátörő csendőrség támadását utánzó a, o, d hangzók dobpergészaját, melyet a magyar á-k, r-k keménysége ismétel: „A vanzan de dos en fondo / a la ciudad de la fiesta … Avanzan de dos en fondo. / Doble nocturno de tela” – „És rátörtek párosával / rá a város ünnepére … És rátörtek párosával / Zsávoly párok, noktürn rémek.”
Nagy László, mint eddigi románcfordításaiban is, következetesen betartja az egy mondat vagy gondolat két, illetve négy sorba foglalását. Ez a spanyol copláknak megfelelő tagolás azonban a magyar olvasót nem emlékeztetheti a spanyolok számára annyira ismert és gyakran idézett műfajra. Ez a magyar olvasó számára a Lorca-románcok egyik jellegzetessége.
A Cigányrománcok című ciklus verseinek tartalmi elemzése előtt beszélnünk kell a Lorca verseinek esetében különösen fontos, plasztikus szavakról, az eredeti szóválasztáshoz való teljes hűség fontosságáról.
„Feltűnően gyakori jelenség, hogy ami csak kellék egy író korai művében, a későbbiekben szimbólummá válik” – írja Austin Warren könyvük Kép, metafora, szimbólum, mítosz című fejezetében.7 Feltételezhetjük, hogy Lorca szimbólumrendszerének kialakulása is az író szándékától függetlenül született. Hozzá kell tennünk azonban, hogy a vezérszavak következetes használata később tudatossá vált. Lorca szimbólumrendszere a modern költészet magánszimbolikájához hasonlóan egy rendszeren, a lorcai költészeten belül következetesen érvényesül. Az irracionális, természeti és intuitív elemekből összeálló lorcai mitológia népköltészeti ihletése gyakran kitapintható.
227A műfordítás gyakorlatában nem ritka, bár nem jó megoldás, egyes különösen tartalmas szavak szinonimákkal való helyettesítése rímkényszerből vagy egyéb formai okokból. Lorca verseinek igen sok névszóját (elsősorban a főneveket és a színt jelölő mellékneveket) nem szabad hasonló szavakkal helyettesíteni. A plasztikus szavak használati köre szigorúan körülhatárolt. Például idézhetnénk a citrom, narancs keltette asszociációkat, e két gyümölcs a (szerelmi) boldogtalanság, illetve boldogság szimbóluma Lorca verseiben s nem két összecserélhető déligyümölcs neve.
Nagy László példamutató hűséggel ragaszkodik az eredetihez. Kevés ellenpéldát találunk, s azok sem az eredeti helyettesítéséből, inkább egy-egy plasztikus s az eredetiben nem szereplő lorcai vezérszó kölcsönvételéből adódnak (például a „sábana” – „lepedő” helyett fehér gyolcs havát ír, jóllehet a hó a Lorca-szótár már szimbolikus szava).
Érdekes és megoldhatatlannak látszik A cigány apáca című versben szereplő „toronja” („grape-fruit”) fordítása. A magyarban a meg nem honosodott nyelvújítási szó: a „citrancs” használhatatlan, a „grape-fruit” kiejthetetlen. A „toronja” szóhoz, mint a későbbiekben látni fogjuk, ráadásul több spanyol gyerekmondóka, népi fordulat kapcsolja a „monja” – „apáca” szót. A rímjáték és a szólás formailag és tartalmilag megőrződik Lorca versében. A magyar versben „vérnarancs” lesz a grape-fruitból, holott tudjuk, a narancs a beteljesült, boldog szerelem szinonimája Lorcánál, s erről nincs szó A cigány apácában. Szó van viszont Krisztus öt sebéről. A magyar vers asszociációs hálózatában így a vér szóhoz (vérző sebhez) kapcsolódik a vérnarancs szó.
Most Ramos Gil gondolatmenetét követve röviden bemutatjuk két szimbólum, a hold és a víz jelentésének lehetséges értelmezését.8
A lorcai megszemélyesítések közül a legvilágosabb és feszültséggel leginkább teli a hold megszemélyesítése. Népi motívumként jelentkezik először (ritkán a termékenységet fokozza, gyakran szerencsétlenséget hoz, a szépséget megrontja, az életerőt elemészti, az emberi szellemet megzavarja). Később egyre hangsúlyosabb lesz ártó szelleme. A Cigányrománcokban és a Siratóénekben jelenléte már a halálhoz kapcsolódik, és az örömet hiánya jelenti. A képzelet hímzett holdjai viszont (A cigány apácában), Preciosa papírholdja („luna de pergamino”) a veszély megjelenését és elmúlását jelzik.
A víz jelentése kettős: jótékony és baljós. A folyók vizének, a tengernek említése a természettel együtt élő ember boldogságára, a nők termékenységére utal. Gyakori a víz és a hal (= a férfiasság) összekapcsolása. Gyakran szerepel együtt a víz és az ökrök. J. B. Trend Lorca and the Spanish poetic tradition című könyvében megjegyzi, hogy a költő által annyira csodált s az andalúz képzeletnek tulajdonított hasonlat, a vizek ökre („bueyes de agua”) már Horatiusnál és Szophoklésznél is előfordult. („Régi mediterrán hasonlat – írja – a hegyekből alázúduló víz és a vágtató bika képének összekapcsolása.”)9
Lorca színházában a víz éltető, megtermékenyítő, megtartó erőként szerepel, pogány emlékeket ébreszt (Yerma rituális fürdése pl.). Bernarda Alba háza olyan faluban áll, melynek nincs folyója, patakja, s az emberek a kutak vizét isszák, rettegve attól, hátha valaki megmérgezi őket.
228Az állóvíz, kutak csatornák vize bajt hoz. Az Alvajáró románc halott cigánylánya a ciszterna vizén himbálózik. A cigány apáca, A hűtlen menyecske cigánylegénye a folyóparti szerelemre emlékszik vissza stb.
Ramos Gil A holdas hold románca (Romance de la luna, luna) elemzését abból a feltevésből indítja, hogy mivel a hold, e baljós csillag szerepe azonos Lorca életművében, megjelenésével, jelenlétével és letűnésével lehet a versdráma részleteit jellemezni.10
A dráma kibontakozását a hold felbukkanása jelzi: 1. A hold mint századvégi dáma nagy, kikeményített szoknyájában bűvöli-bájolja a kisfiút. Táncba kezd, (holdszínű) ónmellét mutatja, karját rázza, szelet kavar. 2. A kisfiú és a hold párbeszéde követi az indítóképet. Föltűnik az üllő (mindig a hold, a halál képéhez kapcsolt asszociáció). Elmosódik a valóság és irrealitás határa. A Lorcánál kedvelt határhelyzetben az élet és halál mezsgyéjén álló ember víziói, magánya öltenek testet. Beteljesül a „solo morirás” gyermekkori ítélete. 3. Egyre fehérebb a kép. A gyerek menekülne a haláltól, de ereje elhagyja. 4. A hold kézen fogva vezeti el a halottat.
A vers az ellentétek feszültségétől lüktet. A kézzelfogható és az irreális ütközik össze itt, a halál hatalma és az ember élniakarása; a hold szavaira a kisfiú hallgatása felel, a valóság kinagyított részleteit látó haldokló szeme előtt szellemvilág bontakozik ki, a halott távozását az élők hazatérése követi. A sok ige mozgalmassá, aktív jelentéstartalmuk, a fölszólító alakok gyorsabbá teszik a vers sodrását, a megkettőzött alakok súlyosabbá, emlékezetesebbé mondanivalóját.
A Cigányrománcok első versében, A holdas hold románcában találkozunk már azzal az egyedülállóan szép formai jellemzővel, melyet Kayser mutatott ki néhány spanyol románcban.11 Az időváltás egy cselekménysoron belüli hallatlan érzelmi és tudati feszültséget keltő használatára gondolok. „Tubarózsás krinolinban / jött a hold a rézhámorba. A fiú csak nézi, nézi”; „én már hallom, / cigánylovak dobrokolnak” … „Dobogott a síkság dobja”; – „La luna vino a la fragua, … el niño la mira mira”; „que ya siento sus caballos”; „El jinete se acercaba” stb. A fordítás egy váltást kihagy: „Jönnek. Szemük félig húnyva” – írja Nagy László a spanyol múlt idejű mondat helyett: „Por el olivar venían”. Nem tarthatjuk véletlennek pedig a jelenbe illesztett múlt időket, Lorca többször is folyamodik a románcból és coplából szőtt Cigányrománcaiban ehhez a különös erejű költői eszközhöz. Szemünk előtt állítja meg, merevíti képpé, múlttá a jelent, a történést, teszi általánossá, majd egyénivé újra a szenvedélyt, a szenvedést.
Teljességre törekvő műfordítói gyakorlat jellemzi viszont Nagy László fordításának utolsó sorait: „Cómo canta la zumaya, / ay como canta en el árbol” – írja Lorca, s Nagy László fordítása a „bagoly” köznapi szavával adja vissza a ritka bagolyféle – „zumaya” szót: „Jaj, de huhog ez a bagoly!; Csupa jajszó a fa orma!” Egy szakasszal odébb viszont a „fragua”, a köznapi „kovácsműhely” szót a: „Dentro de la fragua lloran; dando gritos los gitanos” mondatban hámornak fordítja, fölelevenítve ily módon a Jókaiból ismert, szép csengésű régies magyar szót. „Rézhámorban a cigányok / sikonganak, háborognak” – írja, s újra megismétli az eredetiben nem ismételt „fragua” immár magyar változatát: „Szél az őre, szél az őre / szél az őre hámoruknak.” (A hámor, a verskezdet kitüntetett szavaként, 229már előfordult. Hogy a fordítás során mikor jutott először Nagy László eszébe ez a szó, nem tudjuk. A Benyhe János készítette nyersfordításban „kovácsműhely” szerepelt.)
A szerelem halottja (Muerto de amor) fölépítése hasonló a most tárgyalt Holdas hold románca című vers felépítéséhez. A vers a haldokló látomásos és az élő (a versben az anya) reális világának képeit villantja olvasója elé. A szorongó, irracionális kérdésekre az anya szeretet és aggodalom színezte válaszai felelnek. A kérdést a válasszal formai és nem tartalmi kapocs zárja össze. Az anya már nem értheti haldokló fiát. „Jaj, mi csillog, jaj, mi villog / hegytornácok magasából?” – kérdezi a fiú. „Tizenegy már elmúlt, fiam, / be kéne a kaput zárnod” – válaszol az anya. Balladai homályt ébreszt, az anya–fiú párbeszédének meg nem felelését kíséri az időváltás is. Sajnos a magyar vers a jelen–múlt–jelen–múlt párbeszédét nem követi, nem találjuk meg az olyan, már a tartalmin túllépő (látszatra pusztán formai, de a valóságban tudatunkban, asszociációinkban továbbgyűrűző) megfeleléseket – ha tetszik, párbeszédet –, mely az előbb idézett dialógustöredéknek megfelelően kérdezne és válaszolna. A spanyol verskezdet jelen időben kérdez „¿Que es aquello que reluce / por los altos corredores?”, s a vers végén múlt időben válaszol a költő: „clamaban las luces / por los altos corredores”. A szakaszok másik felében ugyanígy felel a jelen idős kérdésre a múlt idős válasz: „Cierra las puertas, hijo mío” és: „…el cielo daba portazos…” A magyar vers megfelelései csak egy dimenzióban illeszkednek: „Jaj, mi csillog, jaj, mi villog? – Harsognak a fényes lámpák” és: „…be kéne a kaput zárnod! – Égi ajtók csapkodása erdőt zúgat” stb.
Nem járunk talán messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a jelen idejű kérdésre adott múlt idejű válasz a logikusan lehetséges válaszoknál többet mond, múltba merevíti a történetet, elmossa, megfosztja aktualitásától, időtlenné s így örökké teszi a halál előtt hirtelen kiélesedő figyelem pillanatát, a harsány színeket, illatok, ízek emlékét, poétikusan haldokló hőseinek látomásait.
A szerelem halottja című románcot sok szál fűzi a ciklus többi verséhez. A hold jelenléte, az élet és halál határhelyzetének rajza, a szerelem és halál összekapcsolása a spanyol és magyar olvasónak egyaránt ismerős.
Ramos Gil Lorca éjszakáját koldusasszonyhoz hasonlítja, „kutyák csaholásától kísérve közeledik s kopog be félénken az éjszaka” – írja. Ezt a képet sugallja a magyar fordítás görnyedt vén siránkozások sora is. A szorongó éjszaka változat viszont nem túl szerencsés jelző választásával (éppen az „erkély üvegét megkoccintó éjszaka” helyett) információszegénységével nem pótolja a szép, egyéni Lorca-sort.
Ebben a versben is, mint később a Siratóénekben és a színdarabokban, a szereplőkön kívüli világ figyelő tekintetének kereszttüzében vívja haláltusáját a hős. A szemünk láttára játszódó tragédia hatását kelti a versbe épített párbeszéd, a látomások történést megszakító sora, az időváltás és a „kórus” megszólalása.
A „rumor de viejas voces” görnyedt vén siránkozások fordításban jól illik, mint láttuk, ebbe a versbe, de nem idézi az Antoñito el Camborio halála című románcának „voces antiguas” rokon kifejezését, sem a Siratóének „hubo un aire de voces secretas” sorát, és végtelenségig szaporíthatnánk a példákat. Persze nem kérhető számon a legjobb magyar Lorca-fordításoktól sem a teljesség, csak megjegyezzük, hogy a spanyol olvasó több átfedést talál Lorca verseiben, mint a magyar (nem beszélünk most a más-más költők fordításaiból összeálló Lorca-kép mozaikjáról).
230Az „En mis ojos sin querer / relumbran cuatro faroles. / Será que la gente aquella / estará fragando su cobre” „gente aquella” kifejezése, a Négy lámpa a szemeimbe / nem akarom s bevilágol / Fiam, az a fönti népség / rezet reszel, azt sikárol sorok fönti népsége e vers néma kórusa. Az ő szemük előtt haldoklik a fiú, őket juttatják eszünkbe majd a Siratóénekben a korláton kihajló szörnyű anyák. A négy lámpa más-más szövegkörnyezetben a vers folyamán még kétszer kigyullad: „solo por los corredores / las cuatro luces clamaban” – „Hegytornácok magasából / négy harsogó lámpa lángol,” s végül a hangsúlyos két zárósorban: „mientras clamaban las luces / en los altos corredores” – „s harsognak a fényes lámpák / hegytornácok magasából”. Ez a háromszor is kigyúló titokzatos fény válaszol a verset indító kérdésre, anélkül hogy megmondaná, mi is valójában a fény oka. A válasz nem oszlatja el a homályt, vajon a haldokló látomása-e a fény, a temetési szertartás gyertyái égnek-e. Az anya számára a köznapi valóság tényei azok: a fölöttük lakók világítanak, „la gente aquella estará fragando su cobre”. Ha a spanyol szöveget értelmezzük, a „cobre” a „rézedény, konyhai edény” értelmében szereplő szó teljesen megvilágítja a mondat értelmét. A magyar fordítás ezt az értelmezést egyszerűen kizárja azzal, hogy a „los altos corredores” értelmezésekor a legkézenfekvőbbet az „emelet” lehetőséget elveti, s a szó többedik „párkány, fedélköz” jelentéséből válogat. E távoli képpel, a „hegytornácok magasából” változattal, elmossa a cigánykörnyezet lüktetően közeli valóságát.
Nem következtethetünk a továbbiakban arra sem, amit a spanyol vers mégiscsak sugall, hogy a fiatalember fölmegy szeretőjéhez az emeletre, oda, ahol a lámpák égnek. Valószínűbb persze, hogy nem egy bérház emeletein, hanem az élet és halál mezsgyéjén járunk, de az olvasóban ébresztett bizonytalanság nagyon is megfelel Lorca szándékainak és a versek balladai homályának. Szobaképet sugall a „Fachadas de cal ponían / cuadrada y blanca la noche” – „A mészhomlokzat az éjszakát négyszögűvé tette, kifehérítette” mondat. „Fehér négyszög lett az éj is, / fehér falak satujától” – írja Nagy László. Sajnos a fordítás kétszeres „fehér” szava nem kárpótol a Lorcánál különösen fontos tárgyszerű szó: a „mész” elvesztéséért. Kár a cselekvő „ponían blanca” föláldozásáért, bár a fehér négyszög lett az éj is kubista képében jól illeszkedik Lorca verseinek jajgató, ismétlésekkel telt hangneméhez a másutt súlytalan is szócska.
„A szél különös anyagszerűsítése pompás valóságként12 jelentkezik a cante jondo verseiben – írja Lorca a primitív andalúz népdalról szóló tanulmányában. – Ez számos dalban megfigyelhető. A szél személye a legvégső érzelmi pillanatokban bukkan fel, csillagokat ledöntő, ködfoltokat pörgető óriásként jelentkezik, de még egyetlen népdalban sem láttam azt, hogy beszél, vigasztal, mint az andalúz dalokban.”13
A Preciosa és a szél (Preciosa y el aire) című versben, a Cigányrománcok második darabjában a természeti jelenségeket emberi tulajdonságokkal fölruházó gyermeki, andalúz, primitív hiedelemvilág szorongásait szólaltatja meg a költő, a szél és a cigánylány lidérces párbeszédét.
A vers tartalmának hűséges visszaadása a Lorca „mitológiájában” különös, mögöttes tartalmakkal fölruházott jelenségek számszerű, megfelelő szövegkörnyezetben elhelyezett szavak (szimbólumok és emblémák) megőrzését kívánja meg.
231A vers három részre oszlik. Az első rész tartalmas szavai (szimbólumai): a hold, a tenger, a halakkal teli éjszaka, a víz. A Lorca-szókincs egyéb jellegzetes szavainak, a csillagtalan égnek, a borostyánnak, fehér toronynak, a csigának itt csak kiegészítő vagy díszítő, az előbbieket erősítő szerepük van.
Krúdy Álmoskönyve sem a víznek, sem a halnak nem tulajdonít a Lorca cigányvilágának hiedelmeihez hasonló jelentést. De a magyar köztudat (részben a pogányság hiedelemvilágából megőrzött húsvéti szokásoknak köszönhetően, részben a Freud-iskola népszerűvé vált – és vulgarizált – tanítása ismeretében) a vizet és a halat erotikus tartalommal ruházza föl, s ez egybeesik a lorcai értelmezéssel.
A tenger a termékenységet, a hal a férfiasságot jelenti. A „hold-pergamen dob” keltette zajtól menekülő „csillagtalan csönd” „tengerbe hullása” a szerelem torzulását jelenti. Ez a magyarázat csak a spanyol versből olvasható ki Lorca kulcsszavai segítségével. A magyar vers nem értelmezhető.
A következő szakaszok viszont hűen követik az eredetit. A „Lenn a vízparton cigányok” sor a „Fönn a parton kemény őrség” verssorának ellentétpárja az eredetiben is azt jelenti, hogy a vízparton élő cigányok („los gitanos del agua”) boldogok, míg a víztől távol élők boldogtalanok.
A vers első részének igéi a magyarban harsányabbak, s közelebb állnak az egzotikus, mozgalmas cigány életképhez. A spanyol vers igei alakjai, a „tocando viene”, „huyendo cae” magyar megfelelői inkább mozzanatos igék lettek volna. A spanyol vers két álmos igéjét: „alszik” és „fölkel” a magyar színesebben, harsányabban adja vissza. A fordított vers igéi: üti, rázza, űzi, őrzi, mókáznak, cicáznak, építenek. Igazán csak a mókáznak, cicáznak flamenco jellegét sajnáljuk, mint már A hűtlen menyecske spanyol sikere esetében is, e versek magyar népszerűsége részben az ilyen derűs életképet sugalló fordulatoknak köszönhető.
A második rész ugrásra kész igéit az „al verla se ha levantado el viento” – „láttán fölemelkedik a szél”; „mira a la niña tocando una dulce gaital ausente” – „nézi a lányt, édes sípot emelne szájához” – „deja que levante” – „hadd emeljem föl ruhádat” – „abre la rosa azul” – „megnyílik a kék rózsa” – hirtelen elszabadulást, menekülést, üldözést kifejező igék követik: „tira el pandero” – „elhajítja a dobot”; „corre sin detenerse” – „lélekszakadva rohan”; „la persigue con una espada caliente” – „forró karddal üldözi”; majd megszólalnak a természet jelenségei, tárgyai: „frunce su rumor el mar” – „fölmordul a tenger”; „los olivos palidecen” – „elsápadnak az olajfák”; „canta la flauta de umbría” – „árnyék fuvolája zendül”; „y el liso gong de la nieve” – „és a hó gongja kondul”.
A természet hangjai bátorítják a lányt: „corre … que te coge el viento … corre … míralo por donde viene” – „szaladj, mert elkap a szél, szaladj … nézd, ott jön” stb.
A magyar vers különösen szépen adja vissza az állóképből, a dermedt mozdulatlanból fölszökő szilaj rohanást. Bár eltér az eredetitől, mégis hűséges a szél fölkönyököl fordulat a szél „fölemelkedik” helyett, jó a borzongató „San Cristobalón desnudo, / lleno de lenguas celestes” – „Nagy Szent Kristóf meztelenül, égi nyelvekkel teli” fordítása: „Egek Szentje, pőre Kristóf, / szent nyelvekkel jól megáldva” – bár az eredetiben szereplő nagyító képző még a kőszent idomtalan nagyságát is jelezte, s így még félelmetesebb volt. Kár viszont a távolba néz a pusztán csak „néz” helyett, hiszen ha a kis cigánylány távol van tőle, nem ijeszti annyira a megelevenedett szobor. Idézhetjük viszont 232azt a sort, melyben Nagy László találta meg a jobb megoldást; „Niña, deja que levante / tu vestido” – „Lány, engedd, hogy fölemeljem a ruhád” – Nagy László versében: „Lány, a szoknyád fölemelem!” A „deja que” – „hagyd, hogy”, „engedd, hogy” kétségkívül elvett egy árnyalatnyit az eredeti Lorca-gondolat brutalitásából, s tovább gyöngíti bennünk a támadás keltette borzongást az eredeti enjambement.
Feltűnő az a hangváltás, ami a második rész után a befejező szakaszban következik be. Lorca a líraiból itt vált epikus hangnemre, visszakanyarodik a történetiségbe, a drámai jelenből az elbeszélő jelenbe. A történet lezárását, azt, hogy Preciosa az angol konzul házában védelmet talál, ebből a részből tudjuk meg. Az eddig pergő, feszes vers szándékoltan döcögő, prózai hangnemre vált. Sajnos az eredeti románcok nehézkes megfogalmazását idéző Lorca-vers hangját a magyar nem követi. Költőibb, „javított” fordítást kap kézbe az olvasó: „Preciosa, llena de miedo, / entra en la casa que tiene, / más arriba de los pinos, / el cónsul de los ingleses” – írja Lorca. „Preciosa, félelemmel telve el, belép a házba, / mely a fenyőerdő fölött áll, / s az angolok konzuljának háza”. „Lát egy házat Preciosa, / beront sápadtan, zihálva. / Fönn a fenyők tornyán is túl, / itt az angol konzul háza” – fordítja Nagy László. A spanyol és magyar vers között akkora a különbség, mint egy vers nyersfordítása és a már megverselt végső változata között. Gördülékeny, mozgalmas, az előbbiekre visszautaló (karabéllyal alvó gárda, őrzi a sok fehér tornyot), alliterációkkal díszített, ismétléssel erősített, távoliból hirtelen közelbe rántott a magyar vers. Szándékoltan ügyetlen, hátravetett jelzői mondattal terhelt, asszonáncon és a változatlan trocheikus jellegen kívül egyéb költőiséggel nem ékesített az eredeti. A „rémülten”-ből a magyar sápadtan, zihálva lesz, a „fenyves fölött”-ből Fönn a fenyők tornyán is túl stb.
A harmadik szakasz Nagy László szép szóváltásával, a finomkodó invitál igével viszont nagyszerűen érzékelteti a cigánylány s az angol diplomaták világa közti távolságot. Ez az invenció – az eredetiben nem volt semmi ilyen mozzanat – példa lehet a fordító szép hűtlenségére. Az eredeti „az angol a cigánylánynak ad egy pohár langyos tejet”, így alakul: „A cigánylányt langyos tejjel / ím, az angol invitálja.”
A Románcok következő versében, a Viadalban (Reyerta) Lorca kegyetlen, szenvedélyes, a kihívásra halált osztó, a kártyacsatából gyilkosságba forduló történetet mond el, az Antoñito el Camborio és Ignacio Sánchez Mejías halálát elbeszélő hanghoz hasonló módon. A magyar olvasó különös szerencséje, hogy ezeket a hangban, szenvedélyben, képekben, a narratívum és lírai hang ötvözetében annyira összetartozó verseket egy költő fordította. (Más versekben, például az Arbolé, arbolé és a Preciosa y el aire esetében a hang közösségét már csak azért is nehezebb föllelnünk, mert ketten – András László és Nagy László – más-más költői eszközökkel és gyakorlattal ültették át Lorca ikerversét.)
Nézzük először az eredetiben és a fordításban is megtalálható látásmód- és kifejezésbeli hasonlóságokat: Száll fekete angyalsereg / fehér gyolccsal, hó levével (a Viadal című versből) – Angyalként feje alá / vánkost egy vagány kerít (Antoñito el Camborio halála); Amikor a vizek hamvát / csillag pikák átverik / s viola veronikákkal / bikaborjak álma vív (Antoñito el Camborio halála) – Már fújt a bika, ott bömbölt előtte (…) A fal haláltusától szivárványos (Siratóének); Teste tele liliommal, / gránátalma nőtt fejére (Viadal) – ágyéka zöldjén kinyílt liliomfej (Siratóének); Két vénasszony, ríva kuksol / egy olajfa serlegében (Viadal) – Szörnyű anyák ágaskodtak (Siratóének); Fügefalomb, forró morgás, / tébolyodott esti fények (Viadal) – S támadt rejtelmes fuvallat (Siratóének); Jön a bíró csendőrökkel (Viadal) – Hívd a csendőröket, hívd (Antoñito el Camborio halála) stb.
233A két spanyol vers még több párhuzamosságot mutat: „Ángeles negros traían / panuelos” … (Reyerta) – „El niño trajo la blanca sábana” (Llanto); „¡Y el toro solo corazón arriba!” (Llanto) – „El toro de la reyerta / se sube por las paredes” (Reyerta); „Lloran dos viejas mujeres” (Reyerta) – „Aquí no canta nadie, ni llora en el rincón” (Llanto); „Ahora monta cruz de fuego, / carratera de la muerte” (Reyerta) – „Por las gradas sube Ignacio / con toda su muerta a cuestas” (Llanto); „Sangre resbalada gime” (Reyerta) – „Y su sangre ya viene… resbalando” (Llanto); – „La tarde loca de higueras … / cae desmayada en los muslos” (Reyerta) – „El aire como loco deja su pecho” (Llanto) stb.
A Viadal magyar kiadása nem jelzi az eredetinek megfelelő tagolásban, csillaggal elválasztva egymástól a versdráma jeleneteit. A kettes, hármas, ötös vagy hetes tagolás pedig nagy segítséget nyújt a vers megértéséhez.
Az első rész – a hiteles spanyol kiadás felosztását követve – a Preciosa és szélből ismert hal-képpel indul, a penge, vér és hal egy képben való szerepeltetése már megadja a vers kulcsát: egy férfit halálra sebeznek. A baljós jeleket szaporítja az „olajfa kehelyben síró két vénasszony”, a „falnak rohanó bika” (sajnos a fordítás nem adja vissza sem a spanyol, sem a magyar „fejjel megy a falnak” szólást, s elszakad többek között a Viadalt a Siratóénekkel összekötő szál is), a pengeszárnyú angyalok, a liliommal (= sebekkel) borított test s a tűzkeréken a halál útjára induló férfi alakja a magyar versben nem idézi a Siratóének képeit.
Az eredeti és a fordított vers közötti szemantikai-grammatikai eltérések a szokásosak. A magyar vers dinamikusabb, magyarázóbb, jóval több igét használ, mint az eredeti, és nem követi a spanyol vers idősíkváltását. Díszítő jelzőkkel indít: éles kések, széles, merev kártyafények a „kések és a kártya kemény fénye” helyett; de egészében igen hűséges és invenciózus. Különösen szép a fordítás „bennük lovak ágaskodnak / lovas arcok összenéznek” két sora, a „feldühödött lovak és lovasok körvonala” helyett, s jól indul ezzel a képpel a szinte a figyelő szemek kereszttüzében kirobbanó verekedés.
A „gránátalma nőtt fejére” sikerületlenségéhez hasonló és lényegesen változtatja meg az eredetit a „Csendőrurak, semmi, semmi, / mindennap is megtörténhet” két sora, mely az előző mondat ritmikai kényszerűségből fakadó „minden” szavára is visszautal.
Nem a statisztikai hűséget kérjük számon a fordítástól, mégis sajnáljuk, hogy az eredeti egy ige – egy szakasz verszárás három mondattá nő a magyarban, s így lesz az „ángeles de trenzas” és „corazones de aceite” jelzős szerkezetekből „hosszú hajú valamennyi, / olajat hoz a szívében” külön-külön mondat. A „Jön a fekete angyalsereg” közeledést, az eredeti „Elröpültek az olajszívű angyalok” a múlt idő forgatagában szemünk elől eltűnő látomásával a távolodást sugallja (s maga a vers is itt ér véget).
Az Alvajáró románc (Romance sonámbulo) értelmezése nemegyszer vezette tévútra a kutatókat. J. M. Cohen a Poetry of this Age című összefoglaló munkájában (a Lorcának szentelt nyolc oldalon) A hűtlen menyecskét és az Alvajáró románcot elemzi. Olyan titokzatosnak véli, mint egy tündérmesét ezt a homály mögül mégis nyers valóságban kibomló történetet.14
A lány és a csendőrök közötti kapocs valóban az egyetlen, melynek értelmezését a költő olvasójára bízta, de ha András László magyarázatát fogadjuk el, hogy a lányt szerel234mese távollétében a csendőrök megerőszakolták és később is többször fölkeresték, világossá válik a szereplők közötti párbeszéd s a lány halálának oka is.
A zöld szín, mely ennek a versnek – s a költő Nagy Lászlónak is – kitüntetett színe, a költemény jelképrendszerének kulcsa.
A költő Nagy László a Zöld angyalban így örökíti meg a zöldet: „Zúdulva jött a Zöld Angyal”… „óriás zöld bikákkal döfeti a falakat” … „röfögő zöld kocái telemalacozzák a kertet” …„pirinyó zöld seregei bevesznek minden zugot” … „zöldarany bárpult az iga” … „zöld árnyék bókolása” … „a zöld éj mindent bekerít” … „levegőm is megzöldül mint a rézlemez” … „itt a Zöld Angyal a zöld martalóc” …stb.
A lorcai Zöld, szeretlek, zöld, imádlak sorok baljós figyelmeztetésként hangzanak fel újra és újra, a délután öt órakor makacsságával irrealitást, kikerülhetetlen végzetet sugallva. A zöld szín az andalúz-arab arcok sápadtságát jelzi, a fenyegető füvek élet-hegyét, Andalúzia zászlójának zöldjét. A Zöld, szeretlek, zöld, imádlak háromszoros fölkiáltása a harmadik személyű dialógussal, a szintén harmadik személyű táj- és környezetrajzzal ellentétben első személyű, közvetlen, sejtelmes és szuggesztív, rokon a románcok „medio tono”-jával: a közvetett utalással, és a szürrealista vers asszociációit idézi.
A szótagszám-eltérések miatt (a magyar szavak rövidebbek, a szerkezetek tömörebbek, mint a spanyolok) magyarul oldottabb, romantikusabb a vers. A „zöld ágak” helyett így lesz zöldbe borult ágak, a „tenger” helyett tenger fodra; a létige nélküli, kihagyásos mondatok helyett igésített kerek mondatok állnak; az igék mozgalmasabb, drámaibb hangon szólnak. A holdas hold románcát idéző két sor csak a két spanyol versben hasonlít: „las cosas la están mirando / y ella no puede mirarlas” és: „El niño la mira mira / El niño la está mirando.”
Az ismétlés szép fordulatának elhagyásáért – spanyolul: „la están mirando”, „y ella no puede mirarlas”, magyarul: „Már minden a leányt nézi / ő nem érzi, nem is látja” Nagy László a „Cigányhold süt a cigánylányra” invenciózus sorral kárpótol.
A magyar fordítás nem követhette a rím, ritmus és tartalom hűségén túl az eredeti mesteri tudatosságát, de értelemszerűen követte az eredeti ismétlésekkel teli sorait.
„Közismert a próza és vers szavak sokatmondó etimológiája – írja Jakobson a Hang–Jel–Versben.15 – Az előbbi jelentése oratio prosa < prosa < proversa »egyenesre fordított beszéd«; az utóbbié versus »visszatérés«. Ezért minden további következtetésünket abból a nyilvánvaló tényből kell levonnunk, hogy a költői mesterségek lényege a nyelv minden területén ismétlődő visszatérés.” Ez a „visszatérés” nyomon követhető a magyar vers felépítésében is, bár kevesebbszer, mint az eredetiben. A szakaszok vagy részek közötti szabályosság (ismétlődés) viszont mindkét változatban az elbeszélő–párbeszédes–elbeszélő–párbeszédes s végül ismét elbeszélő hang érvényesüléséből adódik.
Beszélnünk kell még, s talán leginkább ennek a versnek a kapcsán, Nagy László szóválasztásának a biztonságáról. A magyar műfordítás nem ütközik olyan nehézségekbe, melyek például két nyelvtani nemet használó nyelv esetében fölmerülnek. A magyar olvasó képzeletében a Preciosát kergető szél férfi, bár nem tudja, hogy spanyolban a szó nyelvtani neme is hímnemű, a költői képalkotás autonóm döntésének fogadja el, hogy milyen nemű a megszemélyesített tárgy vagy természeti jelenség.
235Másféle, nem kényszerű döntésről van szó tehát, olyan szavak sorsáról, melyek eddig a költő Nagy László birtokában voltak, s az andalúz cigányrománcok messzesugárzó szavai közé kerültek. A „sikárol”, „smirgli”, „sikál” „pléh”, „pulzus”, „mánia”, „sevrócipők”, „cúg”, „dressz”, „ringlispíl”, „steril”, „propeller”, „precíz”, „ultra”, „rosseb”, „cizellált”, „exkavátor”, „stex”, „cinikus”, „elegáns” stb. szavak a költő szókészletéből valók.16 E másutt csúf, jobbára németből magyarrá torzított vagy szalonzsargon szavak a cigányok lorcai világában hitelesek és szépek.
„La higuera frota su viento / con la lija de sus ramas” – „a fügelomb leveleivel a szelet csiszolja” vagy „leveleinek csiszolópapírjával dörzsöli” – írja Lorca. „Ím, a szelet, mint a smirgli, / érdes füge-lomb sikálja” – fordítja a sort Nagy László, a „dörzspapír” nehézkes teljes alakja helyett köznapi szóval, mely azonban semmiképp sem a „smirgli” stílusértékének felel meg. Az eredeti, a „papel de la lija” képibb, mint a magyar dörzspapír, „cápabőr”-t is jelent, persze magyarban így visszaadhatatlan. A teljesíthetetlen műfordítói feladatot a szóhasználattal bravúrosan oldotta meg a költő.
Érzékeny veszteség viszont a rátarti és lakonikus párbeszéd szavainak szaporítása, a: „con las sábanas de Holanda” („holland lepedők közt”) helyett álló magyar „jó hollandi gyolcs hava” verssor. Különösen kár Lorca egyik Góngorától örökölt, hangsúlyos, jelképes szavának, a hónak felhasználásáért, s így még az alliterációnak sem örülünk. Kár, hogy az „Ese trato se cerraba” – „áll az alku” helyett „egyezséget kötnék bátran” áll, s végül a „por donde retumba el agua” – „hol a víz visszhangot ver” döngő verssora helyett a magyar vers megkettőzött, bizonytalan főneve, a „vízömlésbe, zuhogásba” zárja a szakaszt. Az első rész könyöklője s a második zárósorainak kő hazája, holdpárkánya a spanyolban ugyanaz a szó, illetve egy azonos tövű harmadik szó volt („baranda” – „barandal” = „korlát”, „lépcsőkarfa”, „korlát karfája”). A magyarban nem rémlik föl a könyöklő lány képe, és kevésbé értjük a sebesült óhaját: „hasta las altas barandas” … „hasta las verdes barandas” … „barandales de la luna” azaz: „a magas könyöklőkig” – „a zöld könyöklőkig”, „a hold lépcsőkorlátjáig menjünk” sóhajtását. „Akkor menjünk föl a hegyre, / hegy-párkányok határába. / Hadd menjek föl a magasba, / föl a magas kő-hazába, / hold-párkányok alá menjünk, / vízömlésbe, zuhogásba!” – mondja a magyar vers, s ezzel akaratlanul is kettős érzést kelt bennünk, a föl és le, a közeledés és távolodás érzését, s a könyöklőn váró lány képe kimarad a sebesült látomásából.
A zárószakasz magyar képe: „Fönn lebeg, mert a hold vette / fényes-jeges agyarára” nem szerepel az eredetiben. „Un carámbano de luna / la sostiene sobre el agua”, azaz „A hold jégcsapja tartja a vizen” áll az eredetiben. Nagy László „jégcsap – agyar” asszociációja Lorca költészetétől mégsem idegen, a kép a Siratóének csülkök, paták, szaru-villák halál-látomásaival rokon.
A „La noche se puso íntima / como una pequeña plaza” – „Meghitt lett az éjszaka, mint egy kis tér” domesztikáló metaforája a magyarban tovább háziasodott: „Édes lett az éj is végül / mint egy kedves tér magánya” sorokká változott. Az édes–kedves egybecsengésével, az is, a végül töltelékszavaival, végül a magány többletével ez erősen eltér az eredetitől, s megterheli a verset. Szerencsés feloldás a négy, már ismerős verssor fölhangzása a vers végén.
A ciklus következő románca, A cigány apáca (La monja gitana), a Lorca-életmű egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) témájához, a szerelem, erotika, női lélek témához vezet. A versek az erőszak és az érzéki szerelem, a drámák a szerelem, meddőség, 236erotika, a homoszexualitás problémakörét járják be, s méltán tekinthetők a mai színház és filmirodalom kötelező olvasmányainak. A Yermában és a Bernarda Alba házában szereplő nők sorsa közös a cigány apáca sorsával, mindannyian a társadalom intézményesített szokásainak rabjai.
A románc tartalmas szavai, a szimbólumok, a csaknem-emblémák a homályos sorok közt biztos útjelzőink. A pogány mítoszok, a testiség mindennél hívóbb jelenléte szegül szembe a megnyirbált szabadság, a tompított érzékelés, a „civilizáció” valóságával. A „szembeszegülés” nem több, mint az álomé a nappali józansággal, a tudatalatti lázadása. A cigány apáca című románc a drámai tartalmat nem bontja ki, csak jelzi mozdulatlanságával Lorca állóvizeinek, kútjainak gyilkos leheletét.
Az apáca, akárcsak A holdas hold románcának kisfiúja egyedül, csak a képzelgéseiben jelenlevők közt lázad és törődik bele a változtathatatlan sors döntéseibe. A „mész”, a mirtusz”, a „fű”, a „madár”, a „hold”, a „nap”, „folyók” és „fénye” Lorca szótárában máskor is mást jelentenek, mint az irodalom s a mindennapi élet e használatos szavai. Különösen más e szavak jelentése, ha hímzett virágok, madarak, füvek, holdak képében vannak jelen. A két lovas is csak gondolatban tér vissza a cigány apáca szerelméért, és látszólag semmi sem változik, az apáca tovább hímez.
A valóság és képzelgés síkváltásai, a jelen és múlt, a fiatal nő s az apáca szerepkörének ellentmondásossága, a „hátára dőlt medve”, az „érett gyümölcs” és „Krisztus öt sebe”, a „mirtusz némasága” a „süket és utolsó zaj”, a „hold a tüllön” és a „húsz nap az égen”, a hímzésre szegezett szem tükrében vágtató lovasok, a „felmeredő hegy és lecsüngő felhő” (a magyar versben) mind a valóságot szétfeszítő emlék győzelmét, rontását sugallják.
A fordítás két, az eredetiben nem szereplő szavára érdemes felfigyelnünk. Az első telitalálat, de a másik nem a vers szellemében fogant. Az első: „…sáfrány s hold a szent oltári / teritőre testesülnek.” – „¡Qué azafranes y qué lunas / en el mantel de la misa!” – „Micsoda sáfrányok és micsoda holdak az oltárterítőn!”. Bár a terítő két jelzője – az eredeti egy jelzője helyett – redundanciának tekinthető, a spanyol verssor a szent, oltári jelzőkkel mégis a cigánylány áhítatát, öltést öltésre halmozó díszítő kedvét és vallásos elragadtatottságát tükrözi. A testesül – ez az eredetiben nem szereplő szó –, bár idézi a „megtestesült igé”-t, az inkarnáció vallási dogmáját, mégis, a lány álmodozásával kiegészülve, emlékeitől lángra gyúlva, profán képzeteket kelt, és az égi helyett testi szerelmet sejtet. A másik szó, érzésem szerint, már az eredetitől elrugaszkodva s azt túlszínezve erősíti az előbbi betoldás által keltett képzeteket: „A messzeség: magasság lett, / … / lujzafüves cukor-szíve / most reped meg üdvözülve.” „…al mirar nubes y montes / … / se quiebra su corazón / de azúcar y yerbaluisa” – „Ahogy felhőket, hegyeket néz / … / lujzafüves, cukor-szíve / megreped”. Bár a fordító kénytelen valamivel megtoldani a sorokat, a rímhelyzetben levő s így még súlyosabb üdvözülve mégsem jó választás.
A hűtlen menyecskéről (La casada infiel) már beszéltünk. Tudjuk, hogy Lorca nem szerette ezt a románcát, mesterkéltnek tartotta. A spanyol kritika osztja Lorcának ezt a véleményét, mert a cigány, flamenco-divat, a népies, de nem népi, a zsánerkép jellegű megközelítést könnyűnek, hamisnak tartja.
Akár érezzük, akár nem érezzük a vers egy-egy hamis hangütését, akár vitatjuk, akár elfogadjuk a valóság e metszetének hitelességét, föl kell figyelnünk számtalan jellegzetes nagyszerű vers-pillanatra. E tragédia nem árnyalta vers szokványos szerelmi történetet 237mond el. A történetet a férfiasságára, illemtudására büszke fiú meséli el, de hangjába a románcok lorcai hangja vegyül. Erotikus szimbólumokkal teli ez a vers. A folyópart, a hold ezüst fényének hiánya, a növekvő fák – a szerelem beteljesülését ígérik, a láthatár nélküliség a szerelem erejét. A halak a férfi, a nárdusfű, a kagyló női jegyei e versnek. A lovaglás, a gyöngyház-kanca, a liliomok fehér tőre jelképisége magáért beszél.
A fekete bú románca (Romance de la pena negra) tartalmával nemigen jellemezhető, a versben nem történik semmi, s csak találgathatjuk, hogy a hegyről alászálló cigánylány szívét milyen bánat súlya nyomja. Nem is akar többet elárulni a románc, mint amennyit a Lorca-mitológia kulcsszavai, a víz, a lovat elsodró habok, a pipacs-combok, a fekete hajfonat, az árnyék, az üllő, a tenger, a folyó, a citrom íze a szájban, a pacsirta, a titkos meder, a távoli hajnal magukban hordoznak. Az üllő a hold rontását sugallja. „Soledad Montoya bánata nem megríkató, nem kétségbeejtő; elvont szomorúság. Az andalúz bánat legjellemzőbb megnyilvánulása” – mondja Lorca a katalán diákoknak tartott felolvasóesten.17
A gyakran népköltési eredetű szavak Lorca költészetében Jung álomfejtésének megfelelően magyarázhatók, s mint erre Ramos Gil utal, Dalí képein sűrűn szerepelnek. A spanyol kritikus Lorca képi látásmódjával magyarázta ezt a közösséget, s mi örömmel tehetjük hozzá, Nagy László képisége (esetünkben műfordítói invenciói) ugyancsak a képzőművészet fájáról fakadnak.
Az eredeti: a románcokra, coplákra, népköltészetre, tehát a Cigányrománcok három forrására egyaránt jellemző lakonikus, elliptikus szöveget a műfordító kénytelen lazítani; ebben segítségére van a spanyol vers képisége, zenei megkomponáltsága, viszont gátolja a szavak meghatározott szerepe, szigorú indokoltsága s a műfordítói ízlés, mely általában száműzi a sima, tartalmatlan, egyhangú töltelékszavakat a költői szövegből.
Ebben a versben kitűnő megoldásokra s az előbbi, tartalmatlan szavakra egyaránt találunk példát. Sejtelmes, Lorca szelleméhez hűen, az elliptikus, a szóismétléssel zökkentett alábbi sor is: „Soledad, a bánat benned, / siralmasan bánatos vagy, / citromlevet sírsz…” az eredeti: „Soledad, milyen bánatod van! / Milyen hatalmas bánatod!” helyett. A következő sorok merész szóismétlése hitelesen tér el az eredetitől: „Hagyj a szívednek már békét, / békét, Soledad Montoya” olvassuk a „S hagyj a szívednek / békét Soledad Montoya” helyett. A „sötét hegyről alászálló Soledad Montoya” sorokból „alászáll búsan” lesz, a „sárgaréz teste homály szagú”-ból: „meleg sárgaréz a teste”, a „füstös üllő mellei kerek dalt nyögnek”-ből „Mellei, a füstös üllők / nyögnek, nehéz dalt borongnak”; a „Soledad, ki után kérdezősködsz egymagad, ilyenkor?” sorok a magyarban: „Soledad, kire vadászol, / ilyen korán kóborolva?”, a „hullámokból” „temérdek víz” lesz, a „fekete bánat kihajt az olajföldeken” helyett: „a fekete bánat bokra / olajfák között is felnő” áll, a „gyolcsing” fehér jelzőt kap a fordításban, a „magányos bánat” egész sorrá bővül: „Ó, az árvák eljajongnak”; a „távoli hajnal”-ból „bánata a hajnaloknak” lesz.
A megváltozott sorok más képzeteket keltenek a magyar olvasóban, mint az eredeti vers keltette asszociációk. Az ilyen korán kóborolva virradatot jelez, holott a versben valószínűleg este van (az eredetiben szereplő „távoli hajnal” is ezt mutatja), a fekete bánat bokra a „Csak ami nincs, annak van bokra” József Attila-i sorára emlékeztet; az ó, az árvák eljajongnak az Ó, te árva cigányváros! híres sorát idézi emlékezetünkbe, mely a 238Romance de la guardia civil española „Oh, ciudad de los gitanos” sorának pontos zenei fordítása.
Szent Mihály, Szent Rafael és Szent Gábor szobrai a bazárok és vásárok polcain, Granada, Córdoba és Sevilla népszokásainak, babonáinak megannyi tanúja, a népi képzelet, a katolikus és pogány elemek keveredésének gazdag forrását jelentik. Mint módos cigányok felcicomázva állnak a szobrok, s ha megelevenednek, kérkednek, vágyat ébresztenek a nőkben és megismétlik a bibliai történeteket pogány testi valóságukban. A Szent Mihályról és Szent Gáborról szóló románc Lorca erotikus versei közé tartozik, s kicsinyítő metaforarendszerük miatt jellegzetesen barokk fogantatásúak.
Granada szentje, Szent Mihály a kilátóból néz szét a hegyen, nők és férfiak vonulását látja. Lányok szoknyáján átsüt rézplanéta-faruk láza. „Gyere ide fekete lány! Föláll és fordul felém, kicsi rézkohó csípeje megfeszül” – írja a Forró szél imádatában a költő Nagy László, és idézzük tovább a verset, hogy még inkább érezzük az élmény közösségét: „Litániáznak Máriához, / banyák és tudatlan szüzek selyemhavú zászló ligetben.” A Lorca-versben a pap a nők és férfiak külön-külön padsorának misézik, s közben a berber szent, az erkélyek és kiáltások szentje, a ruhákon át a szívekbe lát.
A szent szemével látjuk mi is az öszvéreket, az öszvérárnyakat. A fordításban: rakott mulik, muli-árnyakat ír Nagy László. Ez a szó az Értelmező Szótárban nem szerepel, bár hangalakja igen közel van az eredeti „mulo” hangalakjához, a köznapi „öszvér” spanyol szó jelentését nem adja vissza. Talán Nagy László kitalálása. Látjuk az őrjöngő, szabadon, fedetlen zuhogó vizet: Térne a víz nyugovóra, / lehül, nehogy bárki bántsa, / levetkőzik, megbolondul, / hegyre, hegyre, hegyre hágna – szól magyarul a vers, igazi hűséggel adva vissza a Lorca-világ szimbolikáját. A hágna nyersesége és kettős jelentése, az alliteráció lüktetése a kirobbanó indulat hordozója, s a sor pontos zenei mása a spanyol o–e, o–e, o–e („por el monte, monte, monte”) magánhangzók szaggatott lélegzetvételének. A fordítás felidézi a Preciosa és a szél „Jön a zöld szél, agyon hágna” az eredetiben szintén nem szereplő igéjét, s az Alvajáró románc „ló és lovas hegyre hágnak” sorát, így teremtve összecsengést a magyar Lorca-kötet egyes románcai között.
Az elszabadult vágyak spanyol versvilágában Szent Mihály szép combjait mutogatja, kölnivíztől szagosan, de virágtól nem illatozva fölmagasodik, mintha toronyóra mutatna tizenkettőt, és édes harag ül az arcán. Magyarul módosul a vers: „Szelidített, jó arkangyal, / toronyóra-arca árva” – írja Nagy László, s elvész ezzel a megnyúlt szobor s a tizenkettőt mutató toronyóra közötti hasonlóság, és rímkényszerből újra előkerül az árva szó.
Az ismétlések, az ellentétpárok, a mozgalmas igék sora a humor, megértő szeretet hangján szólalnak meg. A látvány – a szobor – a látvány – a szobor periodikus ismétlésén nyugszik a vers. A szobor látszólagos nyugalma a szenvedélyek forróságát takarja, a templomi közönség a pap ájtatos prédikációja közben a szerelemről ábrándozik. A verset mozdulatlan kép zárja, magasban trónol a szent a vágyak, kiáltások, a mozgás, nyugtalanság csúcsain.
A magyar vers jól gazdálkodik az ismétlés adta lehetőségekkel. Az eredeti például az „öszvér” szót eggyel többször ismétli, a fordítás viszont a „víz” szót ismétli többször.
A sáfrány, mely a Lorca-szótár sárga vagy nap szava értelmében áll (azaz a beteljesülő szerelem értelmében), a püspököt prédikációja közben elvakítja. A magyar fordítás erős és az eredetiben nem szereplő fordulata ezt a már megfejtett utalást 239túlszínezi: „ő sáfrányos vaksisága / misézik most, odapörköl / nők, férfiak padsorára”. A spanyol vers nyersfordítása így szól: „Manila püspöke, szegény, a sáfránytól elvakítva a nők és férfiak külön-külön padsorának misézik”.
A Szent Gábor (San Gabriel) románc a Bibliából jól ismert történet pogány változatát meséli el. Ahogyan az Úr angyala, Gábriel annak idején meglátogatta Máriát, és hírét vitte, hogy fia fog születni, akit Jézusnak hívnak majd, úgy látogatja meg a cigány arkangyal, Gábriel Anunciaciónt, a cigánylányt. A magyar olvasó nem tudja, hogy az Anunciación név spanyolul „Angyali Üdvözlet”, s a lány teljes neve Anunciación Reyes, „Királyok Anunciación”-ja. Ha tetszik: a királyi családból – Dávid királyi családjából – való Szűz Anunciación fogadja az arkangyalt. Gábriel (a cigány Giralda ükunokája, akinek hímzett mellényében tücsök énekel) liliomot hoz kezében. Anunciación „bien lunada y mal vestida”, a „hold termékenyítő erejében” és „rongyos ruhában” társalog az angyallal. A Lorcánál másutt rontást jelentő hold itt a néphitnek megfelelően a megtermékenyülést segíti elő. A magyar változatból a hold szó elmarad, a „rongyos-begyes ékesség” testibbé teszi az álomszerű jelentést. Pedig mostantól álomszerű a profán Angyali Üdvözlet. Mint szerelmesek suttognak Gábriel és a lány: „Szent Gábor! Ím, örvendeztetsz / három öröm vas-szögével” – mondja a lány, s mi az Angyali Üdvözlet ujjongását ismerjük fel a versben: „Íme az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint.” „Áldás, Anunciación! / Csodálatos feketém, te! / A te fiad gyönyörübb lesz, / mint a szellők venyigéje” – szólal meg az Angyal, s Anunciación ráfelel: „Jaj életem, Szent Gáborom! / Jaj Gáborkám, szemem fénye, / nincs itt szék, de álmodok én / leültetlek szekfüs székre.” Szürrealista látomást, chagalli derűt idéz a románc: „hogy leültesselek, szekfűs széket álmodok neked” fordulata. A szakaszt záró köszöntés a fennkölt szöveget ismét humorral színezi: „Áldás, Anunciación, / száz dinasztiának fészke. / Tüzet ont rám szemeidnek / haramiás hegyvidéke!”
Személytelenebb – és általánosabb érvényű – lesz a románcot záró utolsó két szakasz a magyar fordításban, de hitelesebb akkor sem lehetne, ha szórul-szóra követné az eredetit. „Kit az angyal beárnyékolt, / gőgicsélést hord a méhe. / …Szent Gábor a levegőbe / fölsétált a lépcsőn lépve.” Ramos Gil ezt a két sort idézi mint a népköltészeti fordulatok tudatos alkalmazásának lorcai példáját: „Ya San Gabriel en el aire / por una escala subía.” A magyar fölsétált a lépcsőn lépve éppolyan kedveskedő-kényeskedő, mint a magyar népdalok egy-egy fordulata.
Az Antoñito el Camborio elfogatása a sevillai úton című románccal (Prendimiento de Antoñito el Camborio en el camino de Sevilla18) a ciklus kétrészes történetének első darabjához, a magyar rabénekekhez hasonló hangütésű verséhez értünk. A történet, a jelképekkel díszített és a jelképektől homályos epikum a dialógus során világossá válik. A csendőrök hatalmaskodása, az ártatlan cigánylegény börtönbe zárása Lorca régebbi témáját (A csendőralezredes jelenete című jelenet és a Megvert cigánylegény éneke című vers témáját) eleveníti föl, a cigányfalu fölégetését (A spanyol csendőrök románca című verset) vezeti be.
Érdemes elidőzni a költemény egy jellegzetesen spanyol fogalmánál. „Anda despacio y garboso” – írja Lorca, „sudáran és lassan ballag” – fordítja Nagy László. Ha nem akadunk meg a sudáran ballag kifejezésnél, nemigen vethetünk a fordító szemére semmit. A sudár szó mégsem tükrözi a „garboso” jelentését, egyike a magyar vers legkevésbé hiteles szavainak. Spanyolban a „garboso”, „garbo” gazdagsága szinte a 240duende tartalmi gazdagságával vetekszik. „A garbo – írja Eich19 – a test nyelvén szólva az a viselkedés, magatartásforma, amit mi általában báj és kecsesség névvel illetünk. Olyan mindent elsöprő, szinte provokatív tökély, mely a duende megnyilatkozását kíséri … A hűtlen menyecske utolsó soraiban a cigánylegény büszkeségét és rátartiságát jellemzi … De nem kell nagyon keresgélnünk, a spanyolok mindennapjaiban van jelen. A spanyol nők járásában ez ragadja meg a férfiakat, ez hívja ki bókjaikat, a cigányok táncában ez ébreszti föl a szerelem démonait, a bikaviador ezzel kísérti a halált…
Ortega y Gasset szép példáját idézi – folytatja Eich –, amikor don Rodrigo Calderónról, a XVII. század egyik leghatalmasabb, legromlottabb és leggyűlöltebb alakjáról ír, aki a népharag áldozatául esett, … aki a Plaza Mayoron úgy lépett a vesztőhelyre fel, hogy »nem vétette el a lépcsőfokokat, vállán a köpenyt lazán összefogta, abban a szánalmas helyzetben is méltóságteljesen, úri módon viselkedett… S a nép … értékelte mozdulatai méltóságát, szinte művészi tökélyét… A garbo története – teszi hozzá Ortega y Gasset – még kidolgozatlan téma, szűz terület«.”
A Teoría y juego del duende című tanulmányában Lorca erről a bizarr bátorságról ír, amikor a bikaviadalt így jellemzi: „Spanyolország az egyetlen olyan ország, ahol a halál nemzeti látványosság.” A Góngora képeiről szóló írásainak egy bekezdése is erről a halálközelségről szól: „A csendben a gömbölyű hold úgy harsan fel az ágak hegyén, akár egy lágy fémből készült vadászkürt” – hiszen a hasonlat éjszakája, gömbölyű holdja költészetében a halál szimbóluma. Fölkutatása mégsem cél, költői kényszer, mert drámái, versdrámái a halál közelében nyílnak ki.
Az Antoñito el Camborio halálának (Muerte de Antoñito el Camborio) első „felvonása”: a halálos összecsapás, Antoñito reménytelen és férfias küzdelme, a második: a halott megszólaltatása, a harmadik: Antoñito elsiratása.
A fordítás szóválasztásában és mondatértelmezéseiben nem követhette mindig az eredetit. A második rész sorvégi, illetve két rímhelyzetben levő szavában többször is megismétlődik a „vér” szó, töredezetté válik a gondolat: „Milyen kéztől folyik véred … / Négy rokonom gyilkol engem / Heredia-véreim / … / irigyelik … / … / bőrömet – a véreim.” A spanyol vers „¿Quién te ha quitado la vida / cerca del Guadalquivir?” – „A Guadalquivir mellett ki oltotta ki életed?” balladai hangvételt idéző sorai a magyarban erősen megváltoznak, és a hasonlat sántít. Milyen kéztől folyik véred, / akár a Guadalquivir? – szól a fordítás. A vers további szakaszaiban, ahogyan az előző részben már elemeztük, Nagy László teljességre törekvő hűséggel, elsősorban a vers zenei elemeinek visszaadásával, lényeges tartalmi eltérések nélkül fordította a verset.
A románc hangjában, fölépítésében, lírai szenvedélyességében a Siratóénekhez áll a legközelebb, szinte fölvázolja a későbbi remekmű lehetőségeit. Számtalan motívuma készen áll már, csak a személyes élmény elevensége hiányzik. Hangütése a többi románcokéhoz hasonlóan egyszerre elbeszélő és lírai, de két sora vallomásos líraiságával, saját nevének versbefoglalásával egyedül áll a románcok között. Nagy László lejegyzi, hogy úgy fordította a Siratóéneket, mintha Lorcát, s nem Lorca torreádor barátját siratná. Ez a vers Lorca halálát is idézi, s a későbbi fordulatok fájdalmas többletértékével gazdagodott az idők során.
241A halál hangja („voces de muerte”), a barbár hangok („voces antiguas”) a Siratóénekben titkos hangokra („voces secratas”) változnak, a bátor szekfűhang („voz de clavel varonil”) kemény hangra („voz dura”); illő császárnőkhöz is, énekli az elsőben („digno de una emparatriz”), nem volt herceg Sevillában („No hubo príncipe en Sevilla”), siratja a másikban; vadkan-harapásokat mond az elsőben („mordiscos de jabalí”), a galamb és leopárd, ím összecsapnak („luchan la paloma y el leopardo”), írja a másodikban; Antoñito jázminból és olajból gyúrt bőrét ütik át a kések („este cutis amasado con aceituna y jazmín”), és Ignacióért így könyörög: függönyözze el parányi / virágaival a jázmin („avisad a los jazmines / con su blancura pequeña”); Meghalt, állva halt meg itt („se murió de perfil”), írja Antoñitóról, Derítem glóriába arcéled gráciáját („Yo canto para luego tu perfil”), mondja a Siratóénekben; nem látsz többet ily profilt („nunca se volverá a repetir”) írja jövő időben Antoñitóról és búcsúzik Ignaciótól jövő idejű igével: Soká születik párja – tán sohse jön világra („Tardará mucho tiempo en nacer, sí es que nace”) bízva a múlt idő mellé tanúnak hívott jövő gyógyító erejében.
A múlt, jelen és jövő idő sorrendiségének megfelelően először a történteket mondja el mindkét versben, majd megáll tekintete a halál jelen idejében fekvő halott fölött, aztán egyetlen jövő idejű rokon igével búcsúzik a két halottól.
A kárhozott románca (Romance del emplazado) gyerekkori élményt őriz. Nem a granadai gyerekek románcéneklő közös játékára gondolok, amit a korabeli riport idéz föl, arra a nyolcéves korában látott Amargo nevű kisfiúra, akinek történetét a költői képzelet találja ki és a költői emlékezet őrzi. A Cigányrománcok megírása előtt egy jelenetben (Diálogo del Amargo – magyarul: Kesergő) és egy versben (Kesergő anyjának éneke címen) már írt róla.
A kárhozott románca a babonás, baljós jelek beteljesülését, az élet és halál senkiföldjén rettegő cigány kivetettségét festi. Az első sor: „Mi soledad sin descanso” magyarul: „Ó, én nyughatatlan árva!”, (szó szerinti fordításban személytelenebbül: „Ó, szüntelen magányom”), mint az Alvajáró románc titokzatos, borzongató „zöld, szeretlek, zöld, imádlak” sora, a jelenet előtti gongütés hangján szólal meg, jelzi a tragédia bekövetkeztét. Szaporodnak a kártya komor jóslatát erősítő haláljegyek: „los densos bueyes de agua” – sűrü víziökör, a „muchachos que bañan en la luna” – „holdban fürdő fiúcskák” (a magyar vers szép, de hűtlen fordítása szerint: a fiúcskák … a tükrökbe beugráltak; „martillos cantaban sobre los yunques” – nehéz üllők … kalapácsa; „insomnio del jinete y el insomnio del caballo” – álomtalan ló … álomtalan lovasa stb.
A harmadik szakasz az elsőhöz kapcsolódva sorolja, mit mond a kártya. Kesergő hallucinációit mondja el, a megfellebbezhetetlen ítéletet. A fordítás legszebb, mesteri tömörségű szakasza ez. Hűen követi a népdalok arab eredetű, pontosító törekvését. A „le dijeron a Amargo” – Kesergőre igék szálltak, / szólitották … ugyanazt a titokzatos, az élők és holtak közötti senkiföldjén fölzengő hangot szólaltatja meg, mint az Antoñito el Camboriót és Ignaciót figyelmeztető „barbár” és „titkos hangok”. A vadkan-harapások „mordiscos de jabalí”; a „tű-foga az oltott mésznek / cipőidet harapdálja” – „agujas de cal mojada / te morderán los zapatos” – sorokkal ismét e két verset idézi emlékezetünkbe.
Nagyszerű a magyar vers apokaliptikus látomását festő sorok igeválasztása és zaklatott szórendje: Történik ez vaksötétben – „Será de noche en lo oscuro”; s a spanyol szórend következetes betartása: Kérj harangszót – „pide luces y campanas”; kezdjél / 242keresztvetés-tanulásba – „Aprende a cruzar las manos” – mert a látomás szuggesztív erejét fokozza ige kiemelése.
A verset záró négy sor „költőibb”, mint amilyen az eredetiben volt. A gyolcs makulátlan hava a „makulátlan lepedője” helyett a gyászszertartás szigorú mértéktartását nem tükrözi. A magyar olvasó számára mégis a Lorca-versekből ismert ez a fordulat, mert az Alvajáró románc fordításakor Nagy László a „jó hollandi lepedő”-t is jó hollandi gyolcs havának fordította. A „hó” a Lorca-szótár szimbolikus szava, kár, hogy magyarban a használata – az összes vers tükrében – nem következetes, jóllehet a „gyolcs hava” például Góngorát és Lorcát is jellemző barokk stílusalakzat.
A spanyol csendőrök románca (Romance de la guardia civil española) a ciklus talán legszebb darabja. A védtelen cigányvárosra támadó sötét erők győzelmét, a csendőrök kegyetlenkedését, az ártatlanok kínjait a lorcai mitológia és valóság nyelvén mondja el a vers.
Kulcsszavai a fekete és szinonimái: a „tintapecsét” („mancha de tinta”) és „lakkpecsét” („manchas de charol”), a „púpos” („jorobado”) és „éjszakai” („nocturno”), a „sötét gumi csönd” („silencios de goma oscura”), a „finom homok félelem” („miedo de fina arena”), a „tölténytáska” („cartuchera”), a „vászon kettős éjjele” (= sötétje, „doble nocturno de tela”), a „sarkantyúkirakat” („vitrina de espuelas”), a „baljós köpenyek” („capas sinestras”), a „sötét puskapor rózsái” („rosas de pólvora negra”), a „csendalagút” („túnel de silencio”) stb.
A magyar fordítás csendőröket jellemző szavai a tintapecsét, viaszpecsét, ólomgömb, lakk-lélek; a púposak és éjjel-járók, a súlyos, tömör gumi-csend, a porzó riadalom, zsávoly-párok, noktürn-rémek, rézsarkantyúk üzlete, gyászfekete köpeny, puskapor és csend-alagút.
A veszedelmet jelző szimbólumok magyar és spanyol változatai közt nem találunk akkora, a költői-műfordítói képzeletnek szabad szárnyalást engedő különbségeket, hiszen, mint ezt a többi versből és fordításból kiolvashattuk, használatuk köre kötött és – Nagy Lászlónál is – következetes. Egy, az előzőekben említett változat, a „finom homok félelem” helyett álló porzó riadalom eltér az eredetiben következetes, szinte kivétel nélkül negatív szerepkörben használt „homok” – „arena” szóétól. A porzó riadalom nem idézi a magyar olvasónak például a Siratóénekben a halál porondjának homokját. Spanyolban a „miedos de fina arena” és a „no quiero ver la sangre / de Ignacío sobre la arena” két sora például összecseng.
A cigányok ünnepét és lemészárlását jelző szavak ismét a valóságos, köznapi értelemben szerepelnek. A véresre-szaggatott ló, üvegkakas, kasztanyett, csokoládé-sztaniol, selyemköpeny, lampion- és zászló-ünnep, pénzes bögre, hajfonat stb. spanyol, illetve magyar szóhasználatában nincs eltérés.
Az é–e asszonáncra visszacsengő magyar é–e rímek sora miatt több a magyarban az elvont főnév. Lorca általában is kevés elvont főnevet használ, és igen ritka a konkrét jelző és elvont főnév párosítva a Cigányrománcokban. A patkók fekete zenéje, az országutak messzesége, zászlók sarki lebegése, az aszalt-meggynek fényessége, édessége, a tornyaid fahéjszine nem szerepelt az eredetiben, a magyar vers „poétikusabbá” vált, mint az eredeti.
Külön figyelmet érdemel viszont Nagy Lászlónak nem egy szóalkotása. Ezek a magyar jelzői és nominális20 szerkezetek a Lorcára jellemző tömör fogalmazáshoz igen közel 243állnak. Az ólom-gömb, lakk-lelkük, éjjel-járók, eszük tokjai, cigány-üllők, véresre-szaggatott ló, éjes éjjel éjjele, lampion- és zászló-ünnep, zsávoly-párok, noktürn-rémek, ollóörvény, fekete puskaporból robbant rózsák ligete, csend-alagút Ady, Nagy László és Juhász Ferenc jellegzetes invencióit idézik.
A magyar olvasó a katolicizmus elcigányosodott karácsonyünnepéből nem hallja ki a coplák fordulatait, az „En el portal de Belén”-nel kezdődő számtalan spanyol betlehemes éneket nem idézi a Betlehemi templomajtó magyar sora, de a hazai olvasóknak is ismerős a bibliai történet, és nyomon követhető, hol tér el, hol válik cigány-folklorisztikussá Mária, József vagy a Háromkirályok alakja, kísérete, öltözéke.
A mesterien tömör, zenei sodrású vers hatodik szakasza egy lépéssel megelőzi az eredetit, s így a hatodik és hetedik rész között eltolódik a versidő. A spanyolban még csak „nyomulnak” „közelednek” a csendőrök, s a város mit sem sejt. A hetedik versszak spanyol időváltásait – a múlt idők között egyetlen jelen idejű mondat: „negyven zsaru bezúdul” – nem másolja a magyar vers, múlttal kezd, de aztán már végig jelenben fordítja a szakaszt.
Az utolsó rész egy rímhelyzetben levő, kényszerű szava: az „összetéptek” (Mennek már, kik összetéptek. / Csendőrök…) nem szerencsés választás, hiszen a csendőrök fölgyújtották a várost, s az összetéptek játékszerré, irrealitássá fokozza le a véres tragédiát.
A vers egészében mégis megőrizte az eredeti, poétikum és borzalom közt villódzó jelzéseit. A legdrámaibb, legvéresebb jelenet a magyarban még erősebb lett. Amit a spanyol nem részletezett, a rafináltan kegyetlen csendőrgesztust, a magyar kikerekítette: Camborióék Rózsája / a kapuban nyög az égre, / két levágott melle tálcán, / – és itt következik a betoldás: – elébe rakták, hogy nézze. Az eredetiben nem szereplő egész sornyi szöveg észrevétlenül simul a többihez.
A Cigányrománcok poétikai elemzéséből Nagy László komplex műfordítói munkamódszerére következtethetünk. A versek fordításakor 1. a zenei rendmozzanatok meghatározta kereten belül, 2. a tartalmas szavak közé csoportosítja, 3. az eredeti szintaxisnak lehetőleg megfelelően, a vers (-sor, -mondat, -szakasz) egységeit.
Műfordítói magatartását az alkotó és nem a részletek hűségét tükröző gyakorlat jellemzi. Következetesen számon tartja az egy-egy egységen belül vissza nem adható, többnyire a vers formáját jellemző mozzanatokat. A Lorcáéval rokon verseiben nyomon követhető, plasztikus látásmód műfordításait is jellemzi. A megmunkálandó anyag iránti szeretet tükröződik mindkettőjük versbeszédében.
Nagy László egyéni alkotómódszerének egyik legfeltűnőbb vonása a nyelvi különbségek következtében üresen maradt egy-egy sornyi hely kitöltése egy, az eredetiből építkező, de az eredetinél egy árnyalatnyival erősebb megfogalmazású verssorral. A versek homályosságát, jóllehet vallomásaiban Lorcával azonos nézetet vall, a műfordításokban igyekszik szétoszlatni.
244Forráskiadások:
Federico García Lorca Összes művei I., Magyar
Helikon, 1967, 319-364. p.
Nagy László: Versek és versfordítások, II., Magvető
Kiadó, 1978., 59-86. és 110-118. p.21
Romancero Gitano de Federico García Lorca http://es.wikisource.org/wiki/Romancero_Gitano
A spanyol szöveg
tördelésének megváltoztatása és az ajánlások törlése az Aguilar kiadó Lorca
Összes Művei 1962-es kiadása szerint történt.
A szövegváltozatokat összehasonlította és a lábjegyzeteket írta Bodor Béla.
1 Carlos Ramos Gil: Claves líricas de García Lorca. Madrid. 1967, Aguilar, 64.
2 Gregorio Prieto: Lorca y la generación del 27. Madrid, 1977, Editorial Biblioteca Nueva, 2.
3[A versek spanyolul és Nagy László műfordításában a függelékben találhatók. (Bodor Béla jegyzete)]
4[A tanulmányban a spanyol idézetek és szó szerinti magyar fordításuk idézőjelben, Nagy László műfordításainak részletei idézőjelben kurziválva szerepelnek. (B. B. jegyzete)]
5 NAGY LÁSZLÓ: Adok nektek aranyvesszőt. Budapest, 1979, Magvető, 109.
6J. B. Trend: Lorca and the Spanish poetic tradition. Oxford, 1956, Basil Blackwell, 16.
7 R. Wellek – A. Warren: Az irodalom elmélete. Budapest, 1972, Gondolat, 222.
8C. Ramos Gil: i. m., 231.
9J. B. Trend: i. m., 17.
10 C. Ramos Gil: i. m., 40.
11Wolfgang Kayser: Das sprachliche Kunstwerk. Bern, 1948, A. Francke AG, 141.
12[Az 1967-es Lorca-kötet szerint: pompás költői valóságként (B. B. jegyzete)]
13[F. García Lorca: Válogatott művei. Budapest, 1963, Európa, 764.; F. García Lorca összes művei II. Budapest, 1967, Magyar Helikon, 719. (B. B. jegyzete)]
14J. M. Cohen: Poetry of this Age. London, 1960, Hutchinson and Co., 177–185.
15R. Jakobson: Hang–Jel–Vers. Budapest, 1969, Gondolat, 347.
16[A folyóiratbeli szövegben a mondat szórendje értelmetlen: A „sikárol”, „smirgli”, „sikál” szavak a költő „pléh”, „pulzus”, „mánia”, „sevrócipők”, „cúg”, „dressz”, „ringlispíl”, „steril”, „propeller”, „precíz”, „ultra”, „rosseb”, „cizellált”, „exkavátor”, „stex”, „cinikus”, „elegáns” stb. szókészletéből valók. Értelemszerűen javítottam. (B. B. jegyzete)]
17F. García Lorca: Obras completas. Madrid, 1962, Aguilar, 1740.
18[A spanyol kiadásban „…a Sevilla” szerepel. (B. B. jegyzete)]
19 Ch. Eich: Federico García Lorca, poeta de la intensidad. Madrid, 1958, Editorial Gredos, 83.
20 [Nominális, azaz névszói szerkezetek; a folyóirat-közleményben szereplő normális szerkezetek nyilvánvaló sajtóhiba. B. B. jegyzete.]
21A két szövegkiadás összevetésekor a szövegváltozatok közül a későbbit, a betű- (pl. ékezet-) változatok közül azonban – ha ezt a vers ritmikája indokolja – a szabálytalant (gyűrü, dül, stb.) vettem figyelembe, mert utóbbiak módosítását gépies korrektori szimplifikációnak tekintem. [B. B.]
22 A Nagy László összkiadásban helytelenül: hogy
23 A Nagy László összkiadásban: sorsomra
24 A Nagy László összkiadásban: tébolyodva
25 A Nagy László összkiadásban: szemeimre
26 A Lorca Összesben: nők, férfiak padsorára. Hihető, hogy Nagy László a ritmikailag pontosabb későbbi változatot tekintette véglegesnek.
27 A Nagy László összkiadásban hibásan: zöldi
28 A Nagy László összkiadásban a név Antonio el Camborio alakban szerepel, a címben is.
29 A Nagy László összkiadásban a név Torres Heredía alakban szerepel. A spanyol kiadásokban az i rövid
30 Ez a sor és a következő hiányzik a Nagy László: Versek és versfordításokban szereplő szövegből
31 Ez a sor és a következő a Nagy László: Versek és versfordításokban szereplő szövegben a Mikor a hó-verejték... kezdetű sor elé került.
32 Ez a sor és a következő hiányzik a García Lorca Összes műveiben szereplő szövegből
33 A Nagy László: Versek és versfordításokban szereplő szövegben: bikákig
34 A Nagy László: Versek és versfordításokban szereplő szövegben: csalogány artériái