Takács Zsuzsa A letakart óra 2001 3-47
Takács Zsuzsa
A letakart óra
3 4
A letakart óra
[Fülszöveg]

„Ha írok, a hála érzése tölt el. Innen a megindult hang, hiszen úgy érzem, minden, az ínséges idő is a vers megszületésének szolgálatában áll. Nem tudom, írtam-e verset valaha valamilyen okból. Akaratomon kívül, belső szükségből, teljes kiszolgáltatottságomban keletkeznek többnyire írásaim, sok közöttük az ún. diktált szöveg, melyen csak a javítás, szerkesztés munkáját végzem el utóbb.”

(Takács Zsuzsa)

Az ú. n. jelen tréfái
5 6
Esti séta
Szelídebb húrokat pengetnek a nyesett
fülű kutyák. Tegnap még a kerítésnek
estek, és széttéptek gondolatban,
amikor az erődítményszerű
ház előtt megálltam. De gazdájuk
a műanyag tányérba ma hegedűt vetett.
Szelídebb húrokat pengetek tehát.
7
A letakart óra
Az ú.n. jelen tréfái.
Ha belépünk a fellobogózott kapun,
hogy egyúttal ki is lépünk
egy szemetes hátsóudvarra, ahol
a fölázott, púpos asztal quasimodo
árnyéka dől a tört rugójú heverőre
és egy szélütött, háromlábú
szék nézi mereven őket.
Vagyis a legfőbb tréfa,
hogy nem is idő: egy kapuszárny
nyílása-zárulás megszabta tér
a jelenünk; lángoló karika,
amelyen pattogó parancsszóra
átvetjük magunkat, és közben
egy cirkuszi zenekar fanfárai szólnak.
Ígérhetem-e, hogy örökké emlékszem
majd rátok,szeretlek?
Ígéretét ki tarthatja be?
Borotvaélen ki nem táncol itt?
Ki mondhatja, hogy csillaga
feljövőben, mikor egy féltégla
fejére éppen esni kezd,
amíg egy építkezési területen kószál,
reményei nyílnak és tavasz van.
Imádkozzam bársonytérdeplőmön inkább
(ahogy a 3. felvonásban teszi Claudius),
hogy részem legyen az általános
irgalomban; idézzem a köd árnyalatait;
legyen Nyilas hava: november;
legyen a Hold kerek!
Ne tétovázzon Hamlet ekkor ölni meg.
8
Királyi nap
Látogatása közben meg-megáll
szeszélye szerint, és birodalmán
végigtekint a király. A tél a várost
megviselte, a keritések bedőltek,
a burkolatot tovább repesztette a fagy.
Feketén a hó az átfolyók torkában megrekedt.
A közeli építkezéshez homokot
szállítanak a nyitott teherautók, finoman
szitál a por. Homlokáról könnyű ujjaival
a szemcséket letörli. Az ötvenkilences
villamoson hajléktalanok utaznak, egymásnak
átkiabálnak az utasok feje fölött
a birodalom egy általa alig ismert nyelvén.
A Déli pályaudvarhoz megérkezik. Leszáll
a metró huzatos belső termeibe. Rázendít
a katonazenekar. Látja a megcsonkított románt,
ott ül most is a sarokban,
keménypapír tábláján dadogó üdvözlés-forma.
Hát eljött hűséges alattvalója,
egy álló éjjel utazott hozzá az elfeketedett
vonaton, vagy szökött a zöld reményhatáron át!
Odaint a lábánál térdeplőhöz, s annak
szeméből könny pereg. A mindennapok rutinja ez.
Egy főúr szájharmonikáján operettet játszik.
Az ünneplés, a felé forduló figyelem,
a szólongatás, palástja szegélyének
el-elkapdosása fárasztja már, viszolygást érez.
Pedig: erre született, amikor minden
harang reményről beszélt; egy leszek közülük
mondta; de most mintha nagyitón át
nézné a szabad szemmel láthatatlan,
fürge, földön csúszkáló lényeket.
9
Virágok példája
Ha csak a virágok szenvedélyességére
gondolok, szemrehányást teszek magamnak.
Nem tiltakoznak, nem emelnek panaszt,
amikor kezünkbe vesszük őket,
csak sápadnak, égnek és figyelnek.
Ha tudnák, hogy testetöltésük nekünk,
mit jelent. Élj sokáig! – kívánják –
mi a szerelem hírhozói vagyunk –,
s rajongva küldik leveleiket. Ez a forróság
engem éget. Ez a közelség engem zavarba
hoz. Következnek mégis a ceremóniák,
a reggelik, a tükrök, a csábítások.
10
A látszat lebontása
A szüntelen feléd forduló arc néz,
nem kell szólnia. Nyaka enyhén
vállai közé süpped, rajtad tartja
pillátlan szemét. Lélegzetvételét
hol hallani, hol nem. Ismer
végletes gondolataidról, ez látszik.
Máskor meg úgy találod, papírból
van ez az arc, élettelen tehát.
De ha így volna, hogyan
közeledne magától?
Tetszésére lenni leghőbb vágyad,
ám teljességgel lehetetlen.
Ő volna, aki kitiltott minden
helyről, ami otthonod lehetne,
de szüntelen eszedbe idéz
egy elveszített kertet? Legmélyebb
kétségbeesésedben ezért úgy gondolod:
„csak ott voltam boldog”.
11
Alkalmak
Nyers mozdulata a szerelemnek!
Milyen régen láttam vonaglását!
Izgatott, szaggatott lélegzetvételét
milyen régen tapasztaltam! Miért
éppen egy hideg júniusi reggel volt
az utolsó alkalom veled?
Mert hogy utolsó, előre tudtam.
Mint ahogy azt is, hogy – pusztán ilyen
szempontból – eztán hiába élek.
Miért követtem készségesen mégis
a gondolat nyílegyenes útját? A pörgő
orsót, ájulás nélkül, miért figyeltem?
12
Egy szóra
A szívre mért ütéstől kővé váltam.
Kő lett a körmöm, hajam és szemgolyóm,
a fán a veréb, a kert, a kerítés.
A túlzó napból minden fény kiáradt.
S mert délidő volt, a harangok rajongtak.
A kettős tudat bánkódott és örült.
Mint lábnyomok vezettek a szavak,
itt már jártam, ez a szerelmi sivatag,
a mindent magába fogadó sötét.
De hátra mégis rengeteg idő van.
Hogy viselek el majd annyi hosszú órát?
Ha így nézem: élek, ha úgy: halott vagyok.
13
Búcsúzni jöttem, mondom
Búcsúzni jöttem, mondom. Háttal ül nekem
a hosszú asztalnál, népes társaságban.
Megfordul kicsit, magához húz, vállához
ér a mellem. A csökkenő távolság, a növekvő
súly, a vér gyors áramlása, a minden
tagomat elöntő meleg, az önfelejtés,
a visszatartott lélegzettől kitáguló
erek lüktetése, a megpihenni-vágyás
bármilyen vízszintes helyen. A konkrét,
nyers mozdulatok ígéretébe beleszédülök.
Én attól félek, hogy van feltámadás, a szeretők
újra élnek, és ott folytatják, ahol abbahagyták.
14
Én attól félek, van feltámadás
És évszakok is vannak. A többiek megszoktak
minden látványt, de ők – érzékenységükben –,
minden változásba belekötnek.
Jó, árad a Duna – mondják –, letört ágakat
sodor magával, széktámlát, háncskosarat,
bezárt ládát, benne elszáradt bábuk
görögnek fel-le. De mért piszkossárga?
Rendben van, mondják, beleegyezünk,
ha jönnie kell, hát jöjjön a tavasz!
De mért olyan fagyos? Milyen gyanakvó
tekintetet vet ránk. Mintha nem hinné egyetlen
szavunkat sem, és olvasna sötét gondolatainkban.
15
A másik változat
Mindig meglepett, hogy kövér és petyhüdt
igazgatónk lelke is kövér és vizenyős,
hogy valóban a nők fenekét paskolja a sikeres
doktori vizsgát követő intézeti táncmulatságon,
s hogy ők ez tűrik, férjük lapít. Valamit
valamiért – gondolják bizonyosan – s közben
a romok festőiségén tűnődnek,
az ég vonalát követő görög építészeten,
a zápor morajlásán, a képzelőerő mágiáján,
és egyéb életbevágóan fontos és halaszthatatlan
kérdésen. S ha igazgatójuk hitvesük nyakába
cuppog: – ¡Caramba! – mondják legföljebb vagy:
– (zum) Donnerwetter! –. S éppígy
elbizonytalanodnak,
ha efemér kimutatások elkészítésére ösztönzik őket,
mely – példának okáért – arra vár választ,
hogy hány tanegység jut egy oktatóra,
ha a kapitány százegy éves? Hiszen ha volna
csak egy napuk hátra! Biztosan a tanegységek
rovata fölé görnyednének, de így,
hogy jóegynéhány esztendőre számíthatnak még,
kibúvót keresnek, elbízzák magukat,
léhán a madarak fészkelési helyeit kémlelik
egy-egy nyáreleji kiránduláson, vagy málhahordó
lovakra alkusznak Tibetben a téli szünetben.
Mire terjed ki hatalmuk? milyen korúak?
hova tartanak? Senki sem tudja.
Arcuk a földi horizonton túl néz, kezük
egy láthatatlan kilincset nyom le.
16
Kerülő út
Mint mikor egy toronyépületben
szobáról-szobára küldenek, hogy megszerezd
a pecsétet (:létezel), de a folyosó újabb
folyosókra nyílik, az ajtók ajtókra,
és mindenütt tömeg; és mindenki retteg,
hogy letelik a hivatalos óra,
mely nem más, mint az egymással-töltött-lét;
és sorszámot szakít, de a porlepett
hivatalnokok kihalt nyelvet beszélnek,
nem ismerik a számokat; itt már
szeszélyük diktál. S ha beengednek is közben
a kánikulában elfüggönyözött műtőszerű szobába,
besettenkedik veled a páternoszter elfojtott
vinnyogása, és a kérlelő-tiltakozó hangtól
elveszted fejedet és fennhangon
belekezdesz egy: Miatyánkba.
Először szeretteidért, később magadért
imádkozol csupán, hogy mi legyen és mi
ne legyen (gondod a jövőn csüng).
De ez még a jobbik eset. Meglehet,
egy szó sem préselődik ki torkodon,
csak mint a csőben elfojtott levegő
kiutat keres, a felesleges kérdés
ráz benned egy rossz csövet, míg makacs
magatartásod miatt rádzárják a végső épületet
a szent-istván-napi hosszú hétvége előtt.
Egérré változva akkor föl-alá rohangálsz
(amíg a tüzijáték csóvái kinn fenngörögnek),
s átrágod magad egy aktahalmon,
s a végén kiderül: egy idegen életén rágtad át.
Ám bízzunk benne, hogy nem így lesz.
17
A megtévesztő külsejű vendég
Beengedtem a tömzsi, szakállas férfit
az ajtón. Mi több, én hívtam vacsorára.
Vörös tulipánt hozott, de keresztbe tette
a lábát előttem, amikor a teli tálcával
befelé igyekeztem. Élő vacsorát kíván, mondta.
Én azonban májpástétomot készítettem mustárral
és szekfűszeggel. Akkor dobolni kezdett
az asztallapján. Vért! – parancsolta.
Ezzel kártyáit kirakta: ő a kaukázusi keselyű.
Későre járt. Elment az utolsó villamos.
A házak kapuját becsukták, mindenki aludt.
Megpróbáltam szóval tartani a csillagtalan
éjszakán. Mesélte, különösen szereti a frissen
kaszált réteket, hirtelen támad, nagy erővel,
mindkét szárnyával lecsap az áldozat fejére,
vagy egyik lábával oldalán, másikkal a mellén
ragadja meg. Mondta, többnyire elviszi
vacsoráját és máshol fogyasztja el. Éreztem
a friss, halott fű illatát, és a félelemtől
annyira elgyöngültem, hogy karosszékemből
nem tudtam fölállni. Ezt követően nyolc napig
beteg voltam. A legélénkebben hatalmas csőre
vésődött eszembe, amelyben láttam kitépett
hajcsomóimat. Világosan emlékszem azonkívül arra,
hogy nyakának örve alatt és szárnya tövén
fehér pettyezés volt és csőre alatt borzas
szakáll. Ő a megtévesztő külsejű vendég.
18
Légy készen!
19 20
A letakart óra
Mikor az idő egyet visszalép,
az asztalláb kihajt és gyümölcsöt hoz.
És hallod a füledhez emelt villában
a csille csikorgását, ahogy az ezüstércet
felszínre hozza, és másfelől hallod,
hogyan koccannak a villa fogai.
Koccannak vagy vacognak, ahogy tetszik,
mert fogvacogtató hideg van
ebben a teremben, ahol magadban ülsz
az asztalnál, mivel a többiek késnek
– és ahova bejönnek lassan.
Bókolnak akkor szobalány bóbiták,
a pincérszmokingok, az uszályos ruhák,
fölkavarodik a por, a csillárok
üvegpillantása megtörik, talán
a meghatottságtól, talán a kézelőgombok
kopott labirintus mintája miatt.
Miért érzékenyülsz el magad is,
hogy látod a családi terítéket:
a csorbult meissenit, a laza
késnyelekből kinövő lapátszerű pengét?
Hogy vacsorára hívtak akik már nincsenek?
S bár nem hallhatóak, szólongatnak is,
lehet, meg is ítélnek, hogy tetted,
mért tetted, ami van.
Halat hordoznak a tálak. Hallod
a falu hangjait: a folyó robaját,
a bégetést, a nyihogást, a telt
háncskosarak nyögését, harsanó parancsszót.
A régi étkészlet vakít és homályos
(:Légy készen!).
21
A látogató
Aki a levegőben akadálytalanul
közlekedsz, bent voltál a szobában
eleve, vagy a zárt ablakon át jöttél?
„Nem akarok élni!” „Vigyél magaddal!”
mondtam, és az önsajnálattól
szapora könnyeim gyülekeztek.
Éjjel volt, a váltás ideje.
A kasszánál, ahol a tetteinket
kiszámolják, senki sem ült.
Függönyök görögtek utánad,
és lepkék váltak le hátadról,
ahogy a kérlelésemre ügyet se vetve
haladtál a felszabadított úton előre.
22
Egy régi arc
Minden a jöttödnek örül. A csengés-bongás
általános. Csak én, akit látogatni jöttél,
én hallgatok, nézlek, és emlékszem
az elsötétedésre. Amikor mindenki aludt,
csak én voltam ébren; és tudom, mi történik
ilyenkor. Nézem a haragos eget,
és szemem előtt a fák törzsére felkúsznak
a kezek, tépik a lombokat, és zsákmányukkal
visszacikkannak a földbe. Tapogatnak,
levelekkel körülraknak egy régi arcot.
Kérdezik, faggatják: miért nincs egyetlen
szavad se hozzánk? Miért neheztelsz?
23
Sirályok
Amikor kiléptünk a házból, amelyet
eléggé ismertem ahhoz, hogy viszolyogjak
tőle, de annyira nem ismertem mégsem,
mint az eggyel előbbit, ahol felnőttem,
ahol húsz évig laktam veletek, ahonnan
el akartam menni minél előbb, a sötét,
lehámlott, belövések nyomát őrző
százéves kapualjat, a márvány főlépcső
és a cselédlépcső fordulóit, a kóbor
macskák menedékhelyét: a pincelejárót,
a házat, amelynek helyén az aluminium
ablaktokokkal éktelenkedő, kredencszerű
postaépület áll ma; tehát amikor későbbi,
lakótelepi házatokból kiléptem veled,
egy áprilisi nap délelőttjén – kísérettel bár,
de még ki tudtál járni az utcára –,
és a Rákospatakhoz igyekeztünk,
csengő szárnysuhogással a sirályok jöttek.
És ahogyan lenni szokott, amikor végső
kétségbeesés kerülget valakit,
jelentéssel ruház fel egy-egy szokatlan
eseményt, én is jelet láttam ebben.
El is csodálkoztam, ahogy a szemetes,
sekély vízre néztem: hol költöttek vajon?
hol volt zsombék, iszap? De sűrű felhőjük
láttán bizakodás fogott el, utazások
jutottak az eszembe, megbeszélések,
előadások a vijjogásuktól hangos
vízparti városokban. Nem abban bíztam,
hogy meggyógyulsz, csak abban, hogy ahova
tartasz, a mindennél távolibb helyen
a cirrhozis és érszűkület ismeretlen.
24
Hogy életem új fejezetéhez érkezik
(a szivárgó vér megalvad, beheged a seb).
Hogy a belátható ok-ra kinyílik szemem.
Öröm és kétségbeesés nélkül
tapogatózom tovább egy ajtónak vélt falon.
25
A végtelen sál
– Neked adom a világot a lelkedért
cserébe – mondja, s valóban
mutatja, amit – amúgyis – látok:
az elhagyatottság utcaképe odasímul
hozzám, és a szívemet gyötrő csonka
koldul megint az utcasarkon,
és megint viszolygok tőle.
Mit kérjek, ha nekem adod
a fázó világot, kísértő?
Köthessem újra a végtelen sálat,
vagy: más kösse helyettem?
A fonal gombolyodik, a tévesztések
újra szaporodnak. Szemenként,
akadozva így fut le életünk.
26
A megfosztás rítusa
– Nem változtál semmit. – Ti sem változtatok.
Mégis: utcai ruhában lép be a pap
az őgyelgők közé, leszedik az oltárt,
megfosztják barokk cirádáitól,
a rézserleget és nikkeltálcát papírdobozba
rakják. – Búcsúzni jöttünk, testvérek.
Szövetségünk kétezer évig tartott;
de a mindenki által ismert okok miatt
templomunkat bezárjuk. Éreztük mind
a földcsuszamlást, hallottuk a mélyből
fölmorajló hangot, értettük, mit mond,
de rosszkedvünkre fogtuk lépteink
bizonytalanságát, mulasztásaink kiújuló
fekélyét. Mostanra azonban lehullott
szemünkről a hályog. Fájdalom és neheztelés
nélkül összejöttünk hát utoljára,
hogy búcsút vegyünk lehetőségeink
tárházától: a hittől. – Búcsút veszünk
tőle! – Másodszorra a reménytől!
– Búcsút veszünk tőle! – Megnyugvásomra
szolgál, hogy beletörődtetek
a megváltoztathatatlanba, mégis
figyelmeztetnem kell most titeket, hogy
fogadalomtételetek legnehezebb része
következik, azaz, hogy szeretet nélkül
kell élnetek ezentúl. – Búcsút veszünk tőle!
– Lépjetek ki az ajtón. Menjetek haza.
Zárjátok magatokra az ajtót.
27
A késleltetett válasz
Mi hívogat? Szirénhangoknál hogy
lehet vonzóbb a hullámpalával fedett
megálló tövében megakadt négynapos
újságpapír siránkozása? Tarkómon
a déli nap alattomos tűi rezegnek,
fülemben a fába szorult féreg
nem lankadó zenéje szól. Önérzetem
sebei lángolnak. Szénám rosszul áll.
Bizonyos dolgok megadatnak, de
számomra nincsenek.
Minden ív papír fejlécén
ebbe a kérdésbe botlom: Meddig
szabad hazudnunk önmagunknak?
28
A trójai faló állhatatossága
A trójai faló szerényen kopogott,
és patáját a földhöz verdesve a szobámba bejött.
„Lódobogás!” mosolyogtam, majd:
hogy megláttam az ügyetlenül oldalához
szorított örökzöld virágcsokrot
„Kilóg a lóláb!” élcelődtem magamban;
és a szellemesnek gondolt hasonlattól
jókedvem támadt. Hellyel kínáltam,
ettől elszomorodott, majd feje
oldalra lendítésével nem-et intett,
hogy elkerülje a leülés kínjait.
Frissen gyalult fa illata szállt
a levegőben. Könnyű sóhajjal közelgő
születésnapomra gondoltam, s utoljára
néztem ki az ablakon túl elém
táruló világra: templomtorony,
tetők, rövidröptű, beteg galambok.
Látogatóm, mintha lejtős út előtt
állna, zavart pillantását rám emelte,
de felhangzott csakhamar türelmetlen
horkanása is. Rájöttem nyomban:
ez a jeladás. Innentől pontosan
emlékeztem rá, a legszívesebben befogtam
volna a fülemet, hogy a rettegett
sírást ne halljam. Alhatnának nyugodtan
a harcosok, vagy kártyázhatnának
tovább a ló hasában, vasakkal hadonászva
ajkukon fenyegető harci hujjogással
nem kéne kiugrálniuk. A csel
mindig beválik. Itt ülök oldalamhoz
szorított karokkal, arcom elrejtve.
S halálra kaszabolnak minden alkalommal,
és ezen annyira meglepődöm mint először.
29
Túlzás
Nem éreztem soha annyira
fűszálnak magamat mint akkor.
Vagy némi túlzással: asztali lámpának.
Hajladozni, törni a talpak alatt.
Vagy ami ijesztőbb: eloltva meredni
a sötétbe, várni az áramütésre,
mint egy elítélt, és ilyen
körülmények között világosodni meg.
30
A hely
A hely, ez a macska tovább él. Elmúlásunkra
ügyet sem vet, az ablakpárkányra kifekszik,
sejteti: odabenn újabb szobák vannak, lustán
kifelé tekinget és csábít befele.
A zöld kanapén ültünk. Mindig a lélekharangot
juttatta eszembe a Big Ben-féle toronyzene.
Beszélgetés közben váratlanul szólalt meg,
időnk lejárt, óránk ütött jelentette,
és én megragadtam egy szülői kezet,
s rángattam: menjünk! veszély kerülget minket.
A falon tragikus sorsú nagybátyám
fiatal feleségét átkarolva ült a képen
egy faágon. De hisz ez képtelenség!
Habos ruhában hogy ülne a karcsú lány
és komoly tekintetű fiatal férfi egymást
átölelve egy ágon! Mégis, emlékszem,
ott ültek. A harmincas évek neves festője
örökítette meg őket. Nem tudom, a ravasz
szerkezet honnan adagolta a zenét, a kép
hátoldalába ültették-e be? vagy volt a
közelében egy falióra is? És közben
a felnőttek beszélgetése, mondjuk:
„a borzalmakba hirtelen beleőszült”.
Suttogva mondták, hogy ne halljuk, de mi
hallottuk, és mézeskalácsot ettünk közben.
Abból a lakásból nagybátyáméknak el kellett
volna költözniük. Korán meg is haltak.
Akartam volna szólni búcsúzóul,
de ki hallgat egy tizenkétéves gyerekre?
A képen látható fa alatt ott állt az ismerős
figura, a Kaszás, és fűrészelte(!) a fát.
Én világosan láttam.
31
Az emlékezés kolonca
A halszagú mély, az emlékezés tátogó
száját kinyitja, s mint prófétát a cet,
tudatunk felszínre úgy löki sósvíz
pácolta emlékeinket. Az eltemetettnek vélt
megszégyenülések, mint megannyi varangy,
benépesítik a láthatárt, ahol
egy tűt sem lehet leejteni ilyenkor.
És ránktelepszik ismét a szánkon akaratlan
kicsúszó butaság elhangzását
követő süket csönd fullasztó harangja,
s barátaink arcán kirajzolódik újra
a bennünk való csalódás lángoló, vörös
foltja, és vaksi szemünk előtt
kigyúl az egykori inkvizíciós jelenet,
mikor anyánk a szomszéd gyerekek bátorításától
kísérve előhúzza a nyelvünk alá rejtett
félzacskónyi savanyúcukrot. És felhangzanak,
akár a skót kastélyok órabéres kísérteteinek
éjfélkor abszolvált lánccsörgetései,
a hajléktalan moszkva-téri átkai,
akinek kőpárkányra tett ingyenlevesébe,
a villamosra való várakozás közben,
télikabátostul, 1995-ben beleültünk.
Az évek elrohantak, de szekrényünkből
a csontváz szüntelen kidől. Fáradhatatlan
ujjaink között hiába foszlik Ágnes asszony
lepedője, a szégyenfolt marad. Vég-
elgyengülésben hiába múlnak ki kudarcaink
kellemetlen tanui, vagy vetnek önkezükkel
véget tartalmas életüknek. Szégyenünk véres
lepedője partra vetve fönnakad egy magas
faágon, és zászlóként leng
a rólunk elnevezett (fél)szigeten.
32
Szegezzem a jövőre pillantásomat?
33 34
A letakart óra
Szegezzem a jövőre pillantásomat?
Tekintsem tárgyalóasztalnak a lombjahullt
diófát és glaszékesztyűnek
az őzgidát, amint a rácsok közé benyúlva
hátát símogatja egy kislánykéz,
amelyre bolond csókok, majd
szenvedélyes májfoltok hullanak?
Halottak napján moziba menjek?
Fa és árnyék. Árnyék és jövő.
De mondhatom-e lisztnek máris csontomat,
rohanásomat csoszogásnak? Várok
inkább a küszöb előtt, a kapunál,
ahol bundás, szakállas őr áll.
Nézem a világ vásznait: a mandolinos,
alvó cigánylányt, akit megszaglász
a vad, de nem bánt, a félig-növény-félig-
állat madarat, amely maradni nem tud,
de felszállni nem mer. Hogy október
közepe van, és a hőmérő huszonhét
fokra kúszik, nem idéz, és nem előlegez
nyarat, csak meleg őszünk van,
és a hold ma oly kerek! Mérjem
Istenben az időt, ahogy Ágoston tette?
Szeretek sütkérezni a kövön,
elsurranok üldözőim cipője elől.
Húzogatom az alvó oroszlán bajszát,
morgása előre megborzongat,
és ereimben a nap melege nem szűnik.
Hogy a mulatságnak vége sose lesz,
remélem, és ami a legképtelenebb:
nem hiszem el, hogy meghalok.
35
A kivilágított utca próbatétele
Lelépünk, színpadról távozók elmozdulunk
végre, nevetséges ruhánk fodra még
visszaleng és kétségbeesett loknijaink
bátran integetnek. Életünk alkonyatai
fölszálltak szürkén a mélybevetettek,
és betódulnak most a díszletszerű utcára.
Érezzük hát, hogy végig kell mennünk rajta.
Ez a kivilágított utca próbatétele.
Nézzük magunkat a kirakatok üvegében
és hüledezünk: kié a révült mosoly
és az elszabadult tekintet?
És honnan a mellünkre lecsorgó festék?
Ez arcunk verítéke. És
tapasztaljuk rögtön a szabadság mámorát,
eszünkbe jutnak gyerekkorunk koldusai,
a templomkapuban a bot,
a fejkendő, a kalap, és alattuk:
az ezerráncú vén. És ki ne lépne le
a szédület magasából, ha megnyílik
alatta a megvilágosító mély?
Vágtatunk készséges lábainkon, por száll,
csengők csilingelése.
Rajongásunk tárgya most ez: távozásunk.
36
A karácsonyi vendég
A harminc körüli, vézna idegen
taxival jön és késve. Őt
hívjuk meg minden karácsony ebédre.
Ő távolba szakadt apánk, vagy:
rossz útra tért húgunk, ő aki
keresetét erre az útra kuporgatta,
aki nyakán átvetett sállal ül
a brokátruhás nők és pecsétgyűrűs
férfiak között, vaskos történeteket mond
és ujjait a spárgamártásban áztatja közben.
Türelmünk családi próbája ez a nap,
ahogy a puding próbája az evés.
Ha ünnepi mosolyunk töretlen,
befelé csorgó könnyeink túlzottan is
sósak, lélegzetvételünk túl szapora
s félünk, újra látnunk az elveszettet,
kár volt. De ki értene egy hangot
a hangok összefüggése nélkül?
Ő, aki asztalhoz vezetett minket,
asztalt bont, elmosogat, felmos.
A maradékot háromszáz hatvanöt részre
osztja, és köszönés nélkül távozik.
Ő a bűnbak, depressziónk és viszályunk
kiváltó oka. Ő az áldozati bárány, fehér
abroszunkon otthagyja vére pecsétfoltjait.
37
A trójai faló szépsége
A végkifejlet ideje közeleg.
A kuszaság szűnik, hadrendbe állnak
az egymásnak ellentmondó jelenségek
(sürgettük is, ki-ki, mindannyian,
szerettünk volna világosan látni):
s hol árnyéka volt csak, most színre lép
a trójai faló. Lenyűgözve nézem
a mesterre valló munkát.
Nincs többé kétség, megvesztegetés
és alku. Figyeljünk csak bátran!
Füleljünk az első gyönge neszre!
Mi volt ez? Lábak csosszanása?
Kés csusszanása? Elsuttogott jelszó,
első jajszó? A csapóajtó csattan.
A katonák talpig vasban
a napvilágra kiszállnak.
38
Kérdés-felelet
Amikor a szerelmesek ráébrednek,
hogy önkívületük színhelye egy világvégi
előszoba pókhálós szöglete volt,
megdöbbennek először a felismeréstől.
Aztán az önmaguk iránt érzett édes
szánalomtól sírni kezdenek. Dereng
valami fény a benti szobában, szemük
párafelhőin át is látják a nagypárnák
holdsütött gerincét, a lepedők
hóesést utánzó szüntelen vonulását,
melyet a levélfüzérek hímzett, gyönyörtelt,
apró szerelmi sikolya kísér, és elfogja
őket a vak bizakodás, hogy medret
vált elhibázott, tévelygő életük
s félelmes robajjal áttör minden akadályon,
és fölhangzik száz torokból a szívdobogtató
győzelmi ének, mely eddig más füleknek
zengett, de soha nem nekik. Ám ekkor
sietős léptek recsegtetik a padlót,
és a hirtelen beálló csendben meghallják
a bőröndök fedelének végső zárkattanását.
39
A lakók viselkedése
Sátrat vernek a kapualjban,
és elfoglalnak minden lépcsőfordulót,
agyunkba beköltöznek a rettegett, új lakók.
Ingóságaikat a márványlépcsőn húzzák-vonják.
A lábukat vesztett székek és ajtajuk szakadt
szekrények sikoltozása hurokként
tekereg az elefántcsont színű burkolaton.
A sarokablakból a lábukat kilógatják
a meghódolt város piacterére, ahol
tépett zászlójukat hordozza a szél.
Ha cukros italaikat egymásra ellocsolták,
ha talpuk alatt a kiköpött
napraforgómag héja kellő puhaságú
szőnyeggé dagad, az ablakmélyedésből
sorra leugrálnak, és ideges pillantásuk
a lakónévsoron megtapad.
40
Széljegyzet
„az istenek és köztünk ernyedő
fonal irányát olvasom”

(Pilinszky: Szálkák)

Nem lett volna szabad belépnem
a színevesztett szalónba,
de beléptem mégis. Szitál a por,
az istenek jönnek-mennek.
A törtkarú székeken ruhájuk
cserélődik, de egyforma ráncokat
vet a zsákok, bőröndök és kosarak
súlyától elvékonyult anyag.
Lehet, hogy az állandó
huzatban csak a kirojtosodott
függönyök suttognak, de lehet,
hogy ők szánakoznak a halandók
sorsán, és tehetetlenségüket
egymásnak ők panaszolják.
41
Egy színházi este
Valahány volt szereplő most megjelenik,
mielőtt emlékezeted függönyét leeresztenék,
ott hajlong az erős megvilágításban,
az egyetlen üres homlokzatból álló utcán,
mikor a zajkeltő gépek már leálltak,
egymás kezét fogva, majd csókokat dobálva,
fodrásznőd, a rektori titkár, nőgyógyászod
és díjbeszedőd, tapsért könyörög,
és megérdemli a tapsot, mert jó színész volt
mind az okulásodra előadott darabban.
Amit kudarcnak vagy sikernek hívtál,
most láthatod: lecke volt és vizsga.
Álarcát leveti a Szégyenlős Bohóc, aki
küszöböd előtt bebocsáttatásra várt,
míg mások kopogás nélkül jöttek-mentek.
Ismered azt az érzés, hogy érted jönnek?
42
A vendég kalaplengetése
Hátrálva halad kifelé, így érkezése víg
eseménye újraélhető: a nyíló ablakok sora
(amely ma zárul), az (elnémult) üdvrivalgás,
a (hervadt) szirmokkal hintett, fákkal
szegélyezett út (léggömbfoszlányok
az ágakon). Átérzi helyzete fonákságát,
és hogy búcsúja gesztusához nem társul
a méltóságteljes búcsú látszata, sem
az egyéni balszerencsét kísérő általános
részvét. Az önmaga ütötte zajban kell
távoznia: padlórecsegés, majd cipőtalpának
surranása a burkolaton. Érzi, hogy nevetséges,
ahogyan rákmenetben halad kifelé, és nem
hűti szégyenében égő arcát a tudat, hogy
mindenki így tesz, ha órája üt,
ha felkeltik, vagy felkel a terített
asztaltól, veszi kalapját, de mindeközben
szemét az önfeledt fecsegőkön legelteti.
Tekintete érdek nélkül követi a tálcák
zegzugos útját, a felhalmozott fogásokat.
Megszokásból vagy éntudata túlzásának
engedve emlékezetében képet képre halmoz,
s reméli, építménye nem dől össze,
készlete a végső pillanatig kitart.
De ugyanakkor: ez már nem az én vacsorám,
gondolja megkönnyebbüléssel.
43 44
Cáfolat
45 46
A későbbi személy
Egy későbbi idő jött el, valaki
másé, akit nem ismerek még
(akivé hirtelen válunk egy megrázkódtatás
folytán). Itt jár a későbbi személy,
írásaim között matat. Helyismerete
ámulatba ejt, zavarának tanúja vagyok.
Szemmel látható, hogy pánikba esett.
Nem, nem, mondja a verssorokra,
És visszavon minden szemrehányást.
Naplementém, suttogja, vagy: kedveseim,
és sorban mindent a magáénak nevez.
47
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]