Takács Zsuzsa 1938-ban született Budapesten. Orvosnak készült. A gimnázium elvégzése után mégis a Színművészeti Főiskola vendéghallgatója lett, aztán az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán folytatta tanulmányait, és spanyol-olasz szakon szerzett diplomát. Egyetemi éveiben kezdett el verset írni, és akkor kezdett el fordítani is: spanyol, olasz és francia költőket fordított magyarra. A Költők egymás közt (1969) és más antológiák után 1970-ben jelent meg első verseskönyve Némajáték címen a Szépirodalmi Könyvkiadónál. Két lánya van, a nagyobbik 1969-ben, a kisebbik 1971-ben született.
A Költők egymás közt című antológiában írta költői céljáról beszélve: „Szeretném hinni, hogy a lényegesről mindig tudunk majd újat mondani, hogy a megismerésben több áll előttünk, mint mögöttünk.”
Ezt a verseskönyvet úgy kell olvasni, mint a prózát: elejétől végéig, a gondolatok rendjéhez igazodva; nem szabad benne elhamarkodottan előrelapozni, türelmesen ki kell várni az utolsó sorok idejét, és akkor a versek elvezetik az olvasót az élmények egyéni és mégis oly közösen emberi világába, az élmények belső köreibe.
Minden pillanat az idő szilánkja, és mégis benne van a teljes idő. Erről az élményről beszélnek e kötet egyedülállóan szép versei. A születés komor, ünnepi, győzelmes órájáról, a készülődésről, a fájdalomról és örömről. Az emlékezés ideje kerül a versekbe, egy-egy mozdulatból kiolvasható rejtett utalás, a tárgyak és az emberi kapcsolatok jelképei tűnnek föl bennük, vonzalmak ébredése, sötét, fájdalmas, hideg búcsúzások és a reggel fényei. A sorok mögött, az élmény mindig kézzelfogható valóságában a harmónia és a derű vágya dolgozik –az elemző értelem indulatokkal gazdag, az objektív megfigyelés a hangulat hatásával kapcsolódik össze a versekben.
Takács Zsuzsa póztalanul ír, nem ölti magára szerepek álarcát, pontos fogalmazásra törekszik: pillanatokban. az élet részleteiben nagy emberi távlatokra irányítja rá a figyelmet.