Szabó Magda immár kétség nélkül a legnagyobb magyar írónő. Erre a rangra predestinálja őt nemcsak kivételes írói képessége és hatalmas műveltsége, hanem az a társadalmi közeg és történelmi múlt is, amelyből előlépett: a magyar kálvinizmus világa. Szerencsésebb is minden társánál, aki csak Árva Bethlen Kata óta tollat fogott a magyar irodalomban, mert két világháború tanulságaival tarsolyában, sok döbbenetet maga is átélve és túlélve, megérhette a nyugodt alkotás és megbecsülés évtizedeit is. Művei mind mennyiségben, mind minőségben túlszárnyalják elődeiét. Könyveit sok nyelvre lefordították. A „Holtig haza Debrecen”-ből elindulva olyan egyetemesen magyar és egyetemesen emberi mondanivalója van, amit a huszadik század embere mindenütt, de legalább a vén Európában szívesen fogad mint saját kérdéseire adott választ.
Mintha a régi nagy magyar asszonyok, egy Lorántffy Zsuzsanna és egy Zrínyi Ilona keménysége és bája lenne összegyúrva Szabó Magda öntudatában és varázslatos egyéniségében, aki azonban minden névtelen szenvedő és hős asszony öntudatát hordja magában, harcolva sok évezredes igazságtalanságok ellen és sok évezredes igazságok megvalósulásáért. Olyan nő, aki emberségében sokszor fölébe nő férfi kortársainak és pályatársainak. Ahogyan Illyés Gyula nevezte, a „kis ázsiai”, keleti arcvonású nő olyan mint a vulkán, amely szüntelen szórja magából a lávát. A szenvedély lávafolyama azonban betűkké válva csupa drágakő és színarany lesz. Regényei, esszéi, drámái a magyar irodalom páratlan értékű ékköveivé váltak.
Szabó Magda egyéniségének talán végső titka, hogy az ószövetségi próféták, az újszövetségi apostolok és reformátorok szellemi örököse. Mintha róla írta volna Reményik Sándor: „…És a sorok: 5apróbetűs asszonysorok, Úgy zengtek, Hajdan a reformátorok, Üldöztetések irtó idején. Valami nagy végső népi remény Izzott fel sorok között ragyogva, Valami múlhatatlanba fogózás: „Tebenned bíztunk eleitől fogva!” Félelmetesen ismer bennünket magyarokat. Kíméletlenül feltárja történelmi tévedéseinket, de azért, hogy a minden áron való megmaradást, a jövendőt, a tisztultabb jövendőt készítse elő. Ezért minden mondat prófécia, igehirdetés, akkor is ha nem található benne semmi a kopott kegyes frázisokból. Amit ír mindig a modern embernek a kor érthető nyelvén írja, de aki tud olvasni a sorok mögött mindig tudja, hogy melyik nagy prófétai őse ihleti Írását. Írásai megfelelnek az igehirdetés klasszikus szabályának: „doceat, delectat, moveat” tanítson, gyönyörködtessen és cselekvésre indítson. Az olvasó nem vonhatja ki magát egyetlen mozzanat alól sem, tanulnia, gyönyörködnie és cselekednie kell, ha Szabó Magda írásait olvassa.
A válogatás széles ölelésű. „Fejük felemelik” cím alatt közölt tanulmányai Szabó Magda hatalmas klasszikus és európai műveltségét tükrözik. Személyiség-elemzései valóban csak a legnagyobbakra jellemző beleérző képességre vallanak. „A szegény asszony könyve” verselemzései igazi mesterművek. Csak azokat sajnálhatja az olvasó, amik kimaradtak a kötetből. A „Színképelemzés” az író pedagógiai nézeteibe enged betekinteni irodalmi fokon. „Illyés megtörtént velem” történetével Illyés Gyulának állít örök emléket, Illyésnek, a „pedagógusnak”, aki „pozitív próféciájával” sok igaz tehetségnek adott erőt és önbecsülést. „A holtig haza” minden sorát mély megindulással tudja olvasni az, akinek volt valaha is köze Debrecenhez. Igen, Debrecen történetének és jelenének is van üzenete a hazához és a széles világhoz. A „Jog, jogrend, karcolatlan igazság” több, mint családtörténeti írások gyűjteménye. Benne egy család és egy ember élete tör az „Ér”-től az „Óceán” felé.
Nem lehet véletlen az, hogy azt az írónőt, akinek élete és munkássága olyan mélyen gyökerezik a magyar szabadságharcos és forradalmi kálvinista tradícióba, a Tiszántúli Református Egyházkerület 1985-ben a legmagasabb világi tisztségbe, az egyházkerületi főgondnok tisztébe, a püspök elnöktársául választja. 1983-ban változtatja meg a Magyarországi Református Egyház Zsinata 6törvényét, amely szerint nő nem választható sem lelkészi, sem presbiteri tisztségre. Hogy mennyire megérett a helyzet a változtatásra, amely szerint egyházunkban a nő minden tisztségre választható, mutatja az a tény, hogy Szabó Magdát 1985-ben egyhangúlag és nagy örömmel választották meg az Egyházkerület gyülekezetei a főgondnoki tisztségbe. Szabó Magda választása egyháztörténeti esemény volt. Ő ennek a történelmi eseménynek nem szenvedő alanya, hanem aktív részese volt. Debrecen egykori nagy főbírájának és az egyház főkurátorának késői rokona most újra Domokos lelkületével lép egyháza mellé és élére, Ha semmi mást nem tett volna, mint a „Jog, jogrend, karcolatlan igazság” c. székfoglaló beszédét elmondja, már ezzel is egyháztörténeti alakká magasodott volna. De ő nem formálisan veszi ezt a küldetést. Azóta sok nehéz helyzetben helytállt, igyekezve érvényesíteni a „karcolatlan igazságot”.
Kiváltságnak tartom, hogy előszót és ajánlást írhatok ehhez a kötethez, amely válogatás Szabó Magda életműve javából. Nagyon kevés ez a nagy műből, de arra jó, hogy betekintést adjon az író életébe, alkotó műhelyébe, azokba a nagy eszmékbe, amelyek életét vezérlik, és ösztönzést adjon az egész életmű megismeréséhez.
Nemcsak mint tiszántúli püspök, elnöktársa ajánlom ezt a kötetet mindenkinek egyházunk határain innen és túl, aki szereti a szépet és az igazat és akinek ügye népünk és az emberiség jövője, de ajánlom úgy is, mint olyan ember, aki hasonló történelmi háttérből jöttem és hasonló nevelésben részesültem a debreceni Kollégiumban. Amikor Szabó Magda egyik művét először a kezembe vettem és olvasni kezdtem, rögtön megéreztem, hogy egy olyan „rádió-leadóra” találtam, amelyre érdemes ráhangolni szívemet és értelmemet.
Ajánljuk ezt a kötetet magának Szabó Magdának is egyházunk tiszteletének és szeretetének jeleként 70. születésnapja alkalmával. Kérjük a mindenható Istent, adjon őneki még számos éven át jó egészséget és üde alkotó erőt, hogy tudja szolgálni kapott kegyelmi ajándékaival hazáját és gazdagítsa szellemi kincseivel egyházunkat is.
Dr. Kocsis Elemér
püspök
„…miként vélekedik az elkötelezettségről? Elkötelezettnek vallja-e magát? Ha nem – mi miatt nem? És egyáltalán mit ért a szón ma: elkötelezettség? Jelképesen sommázva: mit gondol arról, amit József Attila úgy fogalmazott: »Költő vagyok – mit érdekelne / engem a költészet maga?« – kérdezi Ördögh Szilveszter az Új Írás 1986. április számában többek között Szabó Magdától.
Az írónő vallomása:
Persze, hogy az vagyok: elkötelezett. Ami erényem vagy hibám van, mind ebből következik.
Hiszek az egyház létezésének fontosságában, hiszem, hogy kell egy olyan közösség, amely átemeli az embereket az életük olyan szituációin, amelyek észokokkal, logikával megoldhatatlanok. Hiszek minden egyház dogmatikája és liturgiája érvényességében, ha a sajátomat érzem is személyes kincsemnek. Az Ágyai Szabók, a Jablonczayak, akiktől származom, mind hívők voltak, ki a csillag, ki a kereszt jegyében, sőt ha anyám annak idején férjhez megy a Régimódi történet Hofferéhez, a Menorához is lehetne valamelyes közöm, mert akkor félzsidóként éltem volna át a második világháborút – ha ugyan átélem. Elkötelezettje vagyok minden egyháznak, amely jóra használja fel a hatalmát, jóra tanít, s úgy szolgálja a maga Istenét, hogy az embereken való segítésben keresi.
Családunk történetét nagyon messzire, egyik ágán az Árpádokig tudjuk követni: szenvedélyes és büszke magyarnak neveltek, de abban az aufklerista értelemben, amelyben Vitkovics Mihály és Szemeréék köre még egyetlen karikába forrott, s nem torzult el az ország optikája a Kamarilla ügyelőjének beintésére. Fiatal lányként külföldi intézetben töltöttem a nyarakat, az igazgatónő bölcs asszony volt, a Trianon után érthetően szűk résű 9szemmel nézett nemzetek lányaival rakott közös szobába. Hamar felismertem, hogy ha számomra, ahogy Petőfitől tanultam, a föld Isten kalapja, és rajta hazánk a bokréta, akkor Istennek alighanem annyi kalapja van és bokrétája, amennyi népe. Az én magyar elkötelezettségembe nem fért bele a népirtás víziója, én természetesnek éreztem, hogy mindennel a hazámnak tartozom, mert magyar vagyok, méghozzá debreceni magyar, de másnak sem jogtalan a maga nemzeti öntudata, addig a határig, amíg nem tapos az enyémre. A kötődés, az elkötelezettség nálam majdnem fizikai jelekkel jár: külföldön valójában mindig mindenütt idegen maradok, igazán gyerekmódra aludni nem tudok másutt, csak Debrecenben.
Persze elkötelezettje vagyok mesterségemnek is. Író vagyok, engem az igazság érdekel. Ha sikerül e labirintikus magyar történelem valamelyik kijáróját megtalálnom, felsóhajtok megkönnyebbülésemben, mert tudom, hogy elvégeztem azt a feladatot, amit tehetségem rám ró. Iszonyatos a felelősségem: hazugok, gyilkosok, gazemberek, szentek, áldozatok, hősök és őrültek kortársa vagyok, s ennek, ha írok, mindig tudatában kell lennem. Nem hazudom, nem ölök, lelket sem, megpróbálok a becsület törvénye szerint élni, ha az élet úgy hozta, nem kíméltem magam, voltam boldog áldozata nagy érzelmeknek, vagyok ma is, hős nem vagyok, de gyávának sem születtem, dobtam már kesztyűt hatalomnak, s ha rákényszerítene pályám becsülete, megtenném megint. Láttam gyönyörűt és rettenetest. Amit leszűrtem belőle, megírom. Nem hiszem, hogy van író, aki nem elkötelezett. Ha mégis, akkor nem igazán író.
10Thagaste, ahol a világra jött, a római nagybirodalom Numidia proconsulárisában, csak nevétől vált később olyan hellyé, amelyről illendő tudni, a folyót, eszmélése díszletei fontos kellékét, a végtelen, bontatlan és bonthatatlan időre emlékező Bagradast, Afrika vízben szegény tájainak egyik legnagyobb kincsét már többen számon tartották: a Bagradas, akár a Nílus, kétszer is bő termést biztosított szerencsés esztendőkben. Gyermekkora színpada egyébként majdnem olyan valószínűtlen, mint egy Trójában született kisfiúé, évezredekkel azután, hogy Andromakhé elbúcsúzott Hektortól és Creusa, ahogy egy honalapításra kijelölt hérosz engedelmes feleségéhez illik, ott maradt az égő falak között.
Mert a tartomány székvárosa, Hippo, a „királyi”, persze csak viszonylag volt királyinak nevezhető, igazi jelentőségét akkor kapja meg, amikor már ő lesz a püspöke, ahogy a Thagasténál lényegesen nagyobb Madaura fontossága is eltörpül, számtalan rangos iskolája ellenére, a tény mellett: elérhető távolságra a numida földtől, a Bagradas torkolatánál, mintha sose rombolták volna porig, az antik világ egyik csodája, az újjáépített Carthago könyököl a tengeren.
Mit játszhatott ez a gyermek, micsoda játékokat? „Faltam, ha kalandos mesékkel tömtek. Megsirattam Didót, mert szerelmes volt Aeneasba. Azt a feladatot kaptam egyszer, hogy beszédben 13rögzítsem Iuno dühét amiatt, hogy a trójaiak…” A föld, amelyen futott, iszonyú titkokat és történeteket őrzött, negyven-valahány évvel azután, hogy Nagy Konstantin történelmi jelentőségű milánói rendelete biztosította a keresztények szabad vallásgyakorlatát, hiába élt keresztény környezetben, nemigen játszhatott egyházasdit, játék-misét, szertartást, mint az Árpád-ház szent asszonyai, Erzsébet, Margit. Vallomásaiból más következtethető: mire a hit felébred benne, nem egy kisfiú tudata felel az élményre, egy kész, jelentős sikeres közéleti férfi dönt ideológiája jellegéről, s vállalja a jövendő tennivalóit, életét. Mint gyermek, csak azt játszhatta el, amit szülőhazája és a környék mondái diktáltak, amit olvasott, amire oktatták. A második pun háború után már nemcsak írást, olvasást, számtant és a tizenkét táblás törvényt kellett tudnia egy gyermek római polgárnak, de grammatikai képzése is megkezdődött, nyelvoktatással, irodalmi gyakorlatokkal, s a költői művek nyelvi és tárgyi magyarázata köré épült a többi ars a szabad művészetek közül: metrika, zene, poétika, történelem, mitológia. Tudnia kellett hát, hogy ott a tengerparton, közel a polgári vagy a katonai kikötőhöz, hánykolódhatott valamikor Aeneas hajója, s a narancsültetvények és olajfák gyűrűjében, az egykori Kadth Hadaszban, a leggazdagabb, föníciaiak alapította gyarmatvárosban, Carthagóban állt Didó királyné palotája, körsánccal, négyemeletes tornyokkal megerősített falak védelmében. Ott, valahol szegezte a királynő szívének a tőrt, s ott állhatott az óriási terem, ahol egy csillagfényes éjszakán hallani kívánta a történetet, amely elindította békés építő munkájából a halál felé, ott hagyták abba a beszélgetést a vendégek, amikor a kegyes Aeneas elkezdte mesélni, hogyanis sodorta maradék népével együtt az isteni harag Afrikáig. Mit játszhatott el az Aeneisből, kit személyesített meg? A héroszt? Iulust, a gyermeket? Az öreg Ankhiszészt? A Bagradas nedves homokjából felépíthette a királyi palotát is, teraszos falaival, s ha tűrte a nyirkos föld, jelezhette a bástyák alapját is; ezek voltak a laktanyák, azok a raktárak, az elefántistállók, amott meg a polgári és a hadikikötő, körös-körül hatemeletes házak, majd száz kilométer hosszú vízvezeték, az utcákon hétszázezer lakos. Hétszer százezer! A calcula14tor mutogatással rögzítette a számok helyi értékét, tízezren felül más-más testrész jelezte a summát, de hétszer százezret már csak a számolótábla rovátkáin lehetett érzékeltetni. „Nagyot tévedtem én diákkoromban, mert jobban vonzott a sok haszontalanság, mint az értelmes dolgok, untam az egyszeregyet, bezzeg a fegyveresek, a fa ló, Trója égése, ez kellett az én könnyelmű…” Igen, az Aeneis-t bizonyosan eljátszotta, szerette Vergiliust. Mikor legnagyobb dogmatikai művét, a De civitate Dei-t megírja, hogy rendszerbe foglalja hitének és egyházának igazát, Isten kegyelmét és szigorát sajátságos módon Vergilius-idézettel igazolja, azokkal a híres aeneisi sorokkal, amelyekben Ankhiszesz közli fiával a római nagybirodalom imperialista törekvéseinek taktikai programját: „Parcere subiectis et debellare superbos.”
Persze játszhatott mást is, istennőt, honalapító hőst, lehetett képzeletében föníciai kereskedő, hajóján arany, gyöngy, szardíniai érc, spanyol ezüst vagy nemes bor, ciprusi réz, esetleg tömjén, elefántcsont, és szelhette a tengereket, ahogy a kalmárok tették valaha Carthagóban, amikor még föníciaiaknak hívták őket, és útra keltek Sidonból vagy Tyrusból, nem is olyan távol a híressé vált Golan-magaslatok mellől, hogy gyarmatot alapítsanak. Játszhatta azt is, hogy mint valami antik Buddenbrooknak bíborfestő műhelye van, rengeteg pénze, s száll kereskedelmi flottája Herkules oszlopáig: föníciai kézen volt az egész észak-afrikai kereskedelem, lehet fióküzlete Hispániában, ügynöksége Máltán, bankja a Baleárokon, akár Szicília déli részén is.
Ám ha Szicília jutott az eszébe, akkor már nyilván mást is akarhatott játszani: katonásdit. És futhatott a Bagradas partján, ha hazavitték vakációra, és trombitálhatott, mint a római kürtösök, aztán megint más hangon, mint a harcra idomított elefántok, és lehetett a gyermekek szokása szerint egyszerre kettő, pun is meg római is, és nézhette kétféle szemmel a világot, mint Patricius római polgár kisfia, s ugyanakkor a meghódított numida föld polgáraként, hisz ez az észak-afrikai partvidék úgy szívta be a vért, akár a spongya, évszázadokon át folyt az iszonyú küzdelem, kié legyen Szicília, s vele együtt a hegemónia a Földközi-tengeren. Hát fut a gyermek a Bagradas partján, a jobb parton Hamilcar 15Barcas ő, vagy éppen Hannibál, aki annyiszor járt kémkedni személyesen, és ilyenkor parókát viselt, hogy fel ne ismerjék, a bal parton meg Scipio, sőt néha Regulus, az ügyetlen, de legtöbbször mégiscsak Scipio. Átkél a tengeren, megy erőltetett menetben Avignon felé, hátha elérné Hannibált, csakhogy hasztalan kergeti, hiába fut Marseille-be, ég a gallusok tábora, bizony ég. Néha elefántot játszik a gyermek, lábát váltja, emelgeti nézi a lábujjait, fájnak a nagy elefántkörmök, összemetélték őket a jeges Alpok, micsoda út volt az, micsoda út, nézi a lábát és búsan trombitál. De Catót nem játszik, őt soha, már régen nem volt itt oligarcha alkotmány, csak édes béke, amikor a Cato még mindig szónokolt – úgy dobta be a szenátorok elé a praktikus népirtó javaslatot, mint egy őzet az arénába, s hiába teljesítette Carthago Róma minden követelését, csak mondta, csak mondta, hogy neki mégiscsak az volna a javaslata, el kell azt a Carthagót pusztítani. Nem, Catot nem játszik, inkább bárki mást, lesz akár Hasdrubal felesége, aki megölte a fiait és a lángokba ugrott utánuk, vagy tűz lesz, láng, maga a háború – hat napig tartott, míg a rómaiaknak házról házra járva sikerült realizálniuk Cato nagy gazdasági felismerését: ha a világ egyik leggazdagabb városa megsemmisül, nincs veszély többé, nem lesz az ellenségnek flottabázisa egy nyíllövésnyire Itáliától. Micsoda tömegmészárlás folyt itt, Africanus nem is bírta nézni, a végén már szégyellte magát, a gyermek eljátszhatta Caesart is, aki később felháborodva, undorral járt az elpusztított vidéken és elrendelte újjáépítését, vagy Octavianust, aki végrehajtotta, amit Caesar kitalált.
Zöld az alkonyi fény az afrikai ég alatt, zöld és hűvös. Van Octavianus Augustusnál érdekesebb császár is, Constantinus, a nagy, akinek a nevét naponta imába foglalja az anyja. Már évtizedek óta halott, de az érte mondott fohászok miatt szinte elevennek hat. A gyermek eljátszhatta akár azt a pillanatot is, amikor Constantinus úr kiadta Mediolanum-Milanóban a híres életmentő okmányt, körötte fényes udvara. Milano. Távoli szó, itáliai fogalom. Milyen lehet Milano?
„Mikor Milanóból írás érkezett Rómába, a város prefektusához azzal, hogy Milano rhetorikatanárt keres, pályáztam maniche16us barátaim segítségével. Sikeres próbaszónoklat után Symmachus prefektus engem küldött, így jutottam Milanóba Ambrus püspök mellé, a világ egyik legkiválóbb…”
Persze lehet játszani még izgalmasabbat: császárfiakat alakítani. Ilyenkor a játékos egyszerre három személy, a bal karja Constantinus, a törzse Constantius, a jobb karja meg Constans, mind a rendelet-kiadó császár fiai. Bal karja most elesik a háborúban, jobb karja, Constans ellenében, így marad a törzse uralkodónak, Constantius úr, ami különben nem meglepő, mert csak régen volt egyetlen császár, mihelyt az ország birodalommá nőtt, mindjárt lett benne több főcsászár, alcsászár, mellékcsászár vagy ellenuralkodó, s ezek előbb-utóbb mind megölték egymást, ahogy most is történt, amikor olyan különös uralkodó van a trónon, mint még sohasem.
Ha játszott valaha császárosdit, egyet bizonyára megpróbált megszemélyesíteni, hisz nemcsak a kegyelem doktora lett belőle, ahogy a patrológia elnevezte, de nagy író is, olyan képzelettel, ami nélkül sosem lehetett volna akkora egyházatya. Nyilván volt Iulianus is, a hitehagyott, akinek úgy kortársa, hogy már fel tudja fogni a róla hallottakat, s megérti különösebb magyarázat nélkül, hogy Nagy Konstantin unokaöccse Gallia mesés szerencséjű kormányzója, míg Athénban egyetemre járt, úgy beleszeretett a múltba, hogy a keresztények szelíd Jézusa helyett visszahelyezte hatalmi egyeduralmukba a vérbő pogány isteneket, az Olympus tarka seregét. A Bagradas partján sűrű a nád, lehet kaszabolni, ahogy a hírek egymás után elérik a várost. Ez a nád, amit most letört, a néhai Constantius császár, ez most már nincs, azok a nádak a lázadó alemánok, akiről nem tudja pontosan, kicsodák, de akárkik, már nem számítanak, mert a Hitehagyott légiói szétverték őket Strassburgnál. Lehet, hogy Iulianus úr Antikrisztus, de ettől még bevette Konstantinápolyt, és ha az arméniaiak küldenek neki felmentő sereget, győz a perzsa háborúban is, de mit csináljon, ha mindenki csak becsapta, Sapor is, a vezérkara is, és ott maradt Ktesiphonnál. Furcsa Antikrisztus, nem lehet róla rosszat mondani azon az egyen kívül, amit úgy elítél az anyja, de hát ezt hogy játszhatja el valaki, az embert, aki nem úgy fenyegeti a keresztény17séget, mint Diocletianus császár, aki térdig vérben gázolt, csak államosítja az iskolákat, és nem alkalmaz bennük keresztényt, közben meg úgy él, mint a közkatonák, szigorúan, egyszerűen, még a szakálla sem uralkodói szakáll, úgy hordja, mint a filozófusok. Játszik a gyermek, szakálla helyét tapogatja, most egyszerre Antikrisztus, hitehagyott császár, szónok, író és filozófus. Nem nagyon sikerül, abba is hagyja, túl bonyolult uralkodó ez, egyet játszhatik el csak, mert valamit építtetett az Antikrisztus ott túl a tengeren egy Szajna nevű folyó partján, valami helyet, úgy hívják, Lutetia Parisiorum. Meggyúrja Lutetiát sárból, ahogy valaha a régi Carthagót, a diadalmast, és fogalma sincs róla, hogy valamikor Lutetia Sorbonne úr alapította egyetemén tantárgy lesz az ő élete, működése, s a messzi kor uralkodó eszméjét egy ikerpár testesíti meg, úgy hívják őket: feudalizmus és skolasztika.
Aurelius Augustinus, a latin egyházatyák legnagyobbja, 354-ben született Krisztus után Thagastéban, s személye pontosan jelezte a római impérium akkori helyzetét, melyben a politikai harcokkal párhuzamosan nagy ideológiai küzdelmek készítették elő az új tan végleges győzelmét: keresztény anya, pogány apa gyermeke. Születése idején az egykor zsenge egyház már oly erős, hogy nemcsak a több istent hívő pogányokkal vagy a semmit sem hívő cinikusokkal való együttélést is elviseli, de a szakadármozgalmak földmozgásait is, pedig a szertekóborló circumcellionisták irgalom nélkül törnek a stabilizálódott hit hívőinek életére, s majdnem földije, Arius, a lybiai, elplántálta már a legmagasabb udvari körökben is a hiedelmet, hogy Jézus nem egylényegű az Atyával, de oly tökéletes, hogy Isten fiává fogadta. A brit Pelagiusnak, valamennyi szakadár közt a legveszedelmesebbnek a tana még nem jutott el Afrikába, ám szónokolnak helyette a valamikor Perzsiából átmenekült Manes hívei, a manicheisták. Manes a kereszténység és a mágusok filozófiájából új hitet alkotott, s a világban érzékelhető ellentét, a torolatlanul maradt bűn, a célhoz 18nem ért igazság magyarázatául kimondta: az ember jó és rossz iszonyú elegye, a föld se más, a sátán berontott a valaha csupa fény világba, s most sötétség és világosság homálya és derengése közt élünk.
Tanulmányait kezdetben szülőhelyén, később a közeli Madaurán, majd Carthagóban folytatta, szülei már gyermekkorában megnyilvánuló szokatlan képességei miatt rétornak szánták, s nem gondolkoztak helytelenül. A római nagybirodalom legzűrzavarosabb történelmi időszakában is korlátlan lehetőséget kínált a rétornak, nemcsak anyagi tekintetben. A szuggesztíven megformált és előadott gondolat erősebb fegyver volt a kardnál, s a szónoki képesség olyan kulcs, amely bármi zárat felnyitott. Egy megfelelően felépített temetési beszéd megteremthette az addig háttérben álló családtag jelentős pozícióját, egy szárnyaló, a beavatatlanok fülének rögtönzésnek tűnő, indulat fűtötte szónoklat, amelyet természetesen szenvedély nélkül, hideg logikával fogalmaztak meg előre, politikai karrierhez segíthetett egy nagyra törő fiatalembert, de emelhetett egy a csapatok előtt jól elmennydörgött produkció császári trónra is. A szó nemcsak szállt, sodort is, ragadhatta rossz vagy jó cél felé a hallgatóságot, menthetett életet a szenátusban vagy a törvényszékek valamelyikén, ám tehette mindezek ellenkezőjét: megváltoztathatta, méghozzá negatív módon, valaki családi helyzetét, megfoszthatta az illetőt örökségétől, lehetőségeitől, megbuktathatott pártot, minisztert, kegyencet, császárt, kormányzót, generálist, hadiszállítót, tehetett egyén vagy nép ellenségévé bárkit, ha a rétor győzte ékesszólással. Szónokolni meg kellett tanulnia minden valamirevaló pályára készülő fiatal férfinak, ad summos honores nemcsak egy kiváló jogász, egy nagy katonai tehetség, de egy különleges képességű rétor is eljuthatott. A beszédeket kiadták, s úgy olvasták az olvasók, mint a regényt, sőt tárgyaltak róluk a köztereken, közfürdőkben, ahogy mi a televízió egyes adásait megbeszéljük. A szónoklat művészetét a grammatikai iskola befejezése után külön szakiskolákban lehetett elsajátítani, a beszédek elsődleges naivitását századok formálta politikai helyzet persze megfosztotta hamvas őszinteségétől, s nagyon is konkrét céloknak rendelte alá, ám 19felépítési módjuk, elkészítésük a régi maradt, szabályaikat híres mesterek, nagy szónokok rögzítették. Igazán tehetős családok fiai görög szónokiskolákba is beiratkoztak egy-két évre, az ékesszólás oktatásának antik központja Athén volt, Cicero éppúgy szónokiskolába járt, mint a császárház gyermekei, mint maga Caesar. Az oktatás szónoklatok és szónoki módon megeleveníthető prózai szemelvények olvasásával és elemzésével kezdődött, s szó- és írásbeli gyakorlatokkal folytatódott, a kezdők valami erkölcstant érintő tételt dolgoztak ki, a suasoriát, a haladók már a controversiával, fiktív pertárggyal foglalkoztak, később törvénykezési ékesszólást tanultak, legfelső fokon meg az állam- és jogtudomány körébe tartozó beszédlehetőségek felépítési formáját, tanultak emellett természetesen filozófiát is. Aki a jogra specializálta magát, egy nagy jogászhoz csapódott későbbi gyakorlatra, akit a hadügy érdekelt, együtt menetelt egy hadvezérrel. Hadrianus császár idején már állt az Athenaeum, az ékesszólástan állami akadémiája, melyben professzorok oktatták a bölcseletet és szónoki gyakorlatot. A neves rétoroknak nem kellett katonáskodniuk, állami státusos állásuk volt, de maguk is nyithattak iskolát, csak képességeiken múlt, hol végzik pályájukat, milyen magasan. A thagastei család szeretettel és okosan irányítja a negyedik században is nélkülözhetetlen tudomány elsajátítására tehetséges kisfiát, s igazán nem tudhatja, hogy a századok politikai hullámverésében agyonkompromittált kifejezési forma, az ékesszólás, melynek tigris-fogsorát már Octavianus kultúrpolitikája is aranyprotézissel helyettesítette, hisz Maecenas barátja száműzetéssel vagy halállal büntette azokat a rétorokat, akik rendszere hibáit bírálni merték, az ő gyerekük révén nyeri vissza régi presztizsét, a szónoklat, mely az őrült császárok idején trubadúr-enyelgéssé züllött, az egyház hatalomra jutása idején viszont inkább vad, mint színvonalas viták eszköze lett, Augustinus és keresztény tanítómestere, Ambrus ajkán rehabilitálódik.
Az újjáépített Carthago furcsa olvasztókehely kettős kikötőjével, óriási tengeri forgalmával, folyton változó, más-más földrészről érkező utasaival. Nem a szende Heidelberg, amelynek 20diákéletéről ásítóan erényes filmet készítenek a film hőskorában; ha egyáltalán, egy majd még csak létesítendő egyetemhez, Villon főiskolájához hasonlít: Augustinust ide íratják be. A lakosság hol dühöngve, hol humorral figyelte a közpályára készülő eratomán kölykök csatározását, Monica és Patricius rétorjelölt fia is ott sodródott a vidám és polgárpukkasztó, szemtelen ifjú tömeggel. Egyszer majd megszégyelli magát emiatt, mint ahogy megszégyelli szerelmi sikereit, rajongását a színház bűvös produkciói iránt is. Mikor vallomásait írja, már ismeri a színpad veszedelmes, gyönyörű hatalmát, s nem tudja, lesz majd egy kollégája, aki ugyanilyen iszonnyal figyeli, amint a hisztorio ágál, el is tapossa a színészt, ha az érinteni meri köreit, sok száz év múlva fog csak megszületni, s hogy ebben is emlékeztessenek majd egymásra, szintén az eleve elrendelést boncolja, s a kegyelem problémáját elemzi. Gallus lesz ez a valaki, de akkor már úgy illik mondani, hogy francia, s polgári neve Kálvin János.
Főleg a törvényszéki beszédek szerkezete, érvelési módja érdekli, hamar kiválik a többiek közül: sokkal-sokkal tehetségesebb, mint a társai. Eleinte örül ennek, később ezt is megrestelli, egészséges és természetes karrier utáni vágyát, s inkább arra lesz büszke, nem volt ott a carthagói huligánok között, amikor azok az utcákon és a köztereken csatároztak. Sosincs ideje semmire: olvas és tanul. Majdnem egyazon időben két könyv kerül a kezébe, az egyik Cicero Hortensius-a a másik egy meglehetősen primitív szentírás-fordítás. Nagyon fiatal még, idegesíti a rossz formai megoldással készített bibliai szöveg, nem érzékeli olvasmánya lényegét. Ahhoz, hogy elbűvölje tiszta etikája, túl naivnak érzi, ahhoz, hogy éppen primitív báját csodálja meg, túlságosan konkrétnak. Ám Cicero, a tündökletes, a bámulatos formai megoldások mestere, a logika és pszichológia mágusa, a szavak, körmondatok bűvésze rögtön rabbá teszi, mindent ott talál a cicerói prózában, amit a már csak a tanulmányaiból ismert nagy nemzedék valaha tudhatott, a sorok mögül eltűnt századok, eszmények, igények, nagy elődök intenek felé, a Hortensius mondataiba zárva ott az örök folytonosság, a valamikori Róma, a valamikori ember. A négyszázhatvan évvel őelőtte született nagy szónok Hor21tensius-a átfénylik az időn, az érvek oly világosak, a tétel olyan vonzó, a mód, ahogy a tudományok úrnőjét, a filozófiát megvédelmezi, nem puszta bravúr: mágia. Az arányt és a szépséget ismerte meg Cicero révén, maga lepődik meg a legjobban, mikor ráébred: nem elég. Keres valamit, valami tisztát, majdnem sterilet, azt a csepp mozdulatot az örök mérlegen, ami végleg kijelöli az igazság helyét a születés és halál közti események, esetlegességek között, vágyik a carthagói egyetemista valami zsinórmértékre, ami eligazít. Jó és rossz dialektikus ellentétére nem felel a Hortensius, hiába érvelésének csorbítatlan éle, anyja hite sem ígér még megoldást. Apja, az akkor már szintén keresztény Patricius már nem él, bár hozzá aligha fordulhatna eligazításért, Patriciust nem érdekelte az élet ennyire elvont szemlélete, igénye is más volna, mint a fiáé, akiben, mikor meztelenül állt előtte a fürdőben, születendő unokája nemzőjét látta, nem egy valamikor szentet. El lehet játszani a gondolattal, mi történik vagy nem történik a rétorjelölt életében, ha az a bizonyos első, a kezébe került szentírás-fordítás jobban sikerül, ha nem olyan kezdetleges hangon szól hozzá az, akinek tételeivel először találkozott. Egyelőre azt érzi, a manicheusoknak nyilván igazuk lehet, amikor a bibliát elvetik, s az evangelistákról azt állítják, eltorzították emlékezéseiket a hamisítók. Manicheus lesz, nem könnyű manicheus, a szekta még nem tudja, mit tesz, mikor befogadja, sőt pártfogolja, ajánlja, s antik szabadkőműves kapcsolatai révén Rómába juttatja a fiút. Egyelőre csak azzal ejti csodálkozóba őket, hogy folyton kérdez, és sosincs megelégedve semmi magyarázattal. Főkáderükkel ismertetik össze, Faustussal, hadd feleljen meg az a furcsa kölyöknek ő a legfőbb ideológusuk. A találkozás létre is jön, nincs benne sok öröm, Faustus éppúgy meghökken a szomjas tudattól, a kielégítethetetlen, nyomozó kíváncsiságtól, mely folyton mélyebbre szondázik, mint tanácsos, mint a többiek. Persze a rétorjelölt se sejti, hogy életében felmerül még egyszer ez az ideológiai szaktekintély, s a hajdan mesterének választott Faustust szakadár eszméivel együtt egyszer majd éppen ő marcangolja szét fölényes dogmatikai érvelésével, hite tigrisfogaival, azzal a támadási plus22szal, hogy manicheus lévén valaha maga is, belülről tudja, mit kell támadnia és cáfolnia.
Egyelőre még mindent elrejt a jövő. Augustinus nagy ígéret, ahogy valaha szűk volt neki Thagaste, Madaura, most Carthagót is annak érzi – befejezte tanulmányait. Monica sír, egy kissé talán túl sokat is sír, Augustinus elfut a könnyek elől. Manicheus barátai előkészítették számára a talajt Itáliában, Róma már várja. A fiú azt hazudja Monicának, egy barátját kíséri ki a kikötőbe, rábeszéli, várjon rá imádkozva egy szent sírboltjában, s míg anyját leköti az imák sora, ő hajóra száll s elindul Itália felé, pontosan azon az úton, amelyen valamikor Dido hűtlen szerelmese, és nem sejti, hogy mint a kegyes Aeneas a trójai Lárokat, ő visz magával valamit az ősi földről: a láthatatlan Istent. Elsősorban nem is az vonzza, ami életkorát tekintve logikus volna, hogy Itáliában többet kereshet, hamarabb híressé válik; egyszerűen csak idegesítik már a carthagói közoktatási viszonyok. Míg diák volt, valahogy elviselte az egyetemisták, a párizsi hatvanas évek diáktüntetéseihez nagyon is hasonló megmozdulásait, most, hogy végzett, s tanítana ő is, csendet kíván. Róma egyébként annál is nagyobb élmény, mint amekkorának hitte, járja az Urbs útjait, amelyeken valaha a Hortensius szerzője járt, áll a Forumon, nézi a törvénykezés csarnokait, a bazilikákat, a szószéket, ahonnan a legnagyobbak szónokoltak. Manicheus barátai segítik, egyelőre teljesen leköti a munka, jobban, mint a szerelem, mint ágyasai, mint bármi más. Hamar elterjed a hír: szokatlan képességű szónok bűvöli el a hallgatóságot, nem is marad sokáig Rómában, Milanóba kerül: Mediolanum-Milano az Urbsból kér retorikatanárt, s Symmachus prefektus választása rá esik. Monica, aki kétségbeesetten keresi a fiát, későn érkezik Rómába, már csak Milanóban találja meg, de végre valami olyan bűvöletben, amelyben közösen osztozhatnak: Augustinus Ambrus püspök személyében először találkozik igazán nagy formátumú kereszténnyel. Az az ideológiai hatás, amelynek a szentírás révén kellett volna elérnie a tudatát, más, intellektuálisabb oldalról hatol el hozzá, egy nagyon művelt, nagyon tehetséges, félelmesen szuggesztív szónok védelmezi előtte a kereszténységet, amit tulajdonképpen sose vett ko23molyan. Vitát hallott Augustinus eleget, olyan szónokot, mint Ambrus, a folyton olvasó, rekedtes hangjával, sose. Nem tudja, hogy mikor ráfigyel, egy szentet hallgat, mint ahogy a későbbi Szent Ambrus sem sejti, hogy egy szentnek prédikál.
Harminchárom éves, állása, neve, rangja van, de most már nem érdekli más, csak a végre megtalált igazság: úgy érzi, birtokában az ideológia, amely valóban minden kérdésére megfelel: keresztény. Monica, mintha csak jelezni akarná, most, hogy végre révben látja gyermekét, elmetszheti a földhöz rögzítő kötelékeket, meghal, Augustinus, Milano kinevezett rétora meg otthagyja állását, eltemeti anyját Ostia mellett, s visszatér oda, ahonnan valamikor elindult: Thagastéba. Afrika ekkor hat egyházkerületre oszlik, egyikben sem akar funkciót vállalni, elmélkedni, írni vágyik, mint tette már Itáliában, de híre túlhág gyermekkora díszletein, latin és görög auktorokon iskolázott kiváló szónoki készségére, friss, parázs hitére szüksége van a hat egyházkerületben számtalan szakadárral viaskodó afrikai gyülekezetnek. Enged, mert érzi, hogy engedni kell, Hippo Regius segédpüspöke, majd püspöke lesz, születnek a művei sorban, és folyik a harc a meg nem alkuvó, a dicsőséges manicheusok, a donatisták, az arianusok és Pelagius frissen fellépett tévtanai ellen. Ezek a vitairatok, beszédek már nem stílusgyakorlatok egy szónokiskolában: az egyház védekezik, az egyház támad, s kardját úgy hívják: Augustinus. És folyik a Bagradas, folyik, Hippo, a hajdani rabszolgakereskedelem centruma, az áruló Massinissa egykori fészke egy ideig még biztos menedék, pedig a vandálok már átkeltek a Rajnán, és Gallián át spanyol földre vonulnak, közelednek Afrika felé. Augustinus ír, prédikál, térít, fenyít, vitatkozik, munkásságával bonthatatlanul összehabarcsolja az egyházatyák korának egyháza épületét, mire Genserich vandáljai az alánokkal szövetkezve elérik Mauretániát, már alig hiányzik valami az életművéből. 439-ben, Hippo ostroma kezdetekor Augustinus együtt haldoklik a várossal. Ám a vandálhad csak a falakat döntheti meg, csak a házakat égetheti fel, csak az embereket fojthatja vérükbe. A Bagradas felperzselt partjai új aratást ígérnek, a föld őrzi emlékeit, Dido királynőt, Aeneast, Hannibált, a holt elefántok trombita24szavát, és ami a tájon és a föld emlékein kívül még megmarad, mind az ő műve szól tovább, a Bagradas meg csak folyik, folyik, mint az osztatlan, oszthatatlan idő, amelyben nincs tagolódás, s egyazon végtelen irgalmú isteni kézből egyszerre csordul múlt-jelen-jövő.
Pál, aki az apostolok közül legközelebb állt Monica fiához, tudta, mi vár fiatal gyülekezetére, s megpróbálta felkészíteni az új egyház tagjait a várható eseményekre. A Nero uralkodásától a milanói rendeletig eltelt három század alatt tízszer tettek iszonyú, de nem végleges pusztulást eredményező kísérletet arra, hogy a kereszténységet elpusztítsák, az üldözés újra meg újra fellángolt a hanyatló római birodalomban. A helyzet persze nem volt egyszerű, a régi hit annyi évszázadon át kísérte a kis településből világhatalommá növekedett impériumot, hogy nem egyetlen, sok szálat kellett elmetszenie annak, aki ellene támadt, s az új ideológiával szembeni ellenállásnak legalább annyi politikai, gazdasági, társadalmi oka volt, mint filozófiai. A názáreti koncepció éppúgy érintette a birodalom munkaerő-politikáját, mint a vezető réteg bonyolult családfáinak, családjogának, hagyományainak problémáját, a jól dotált papi rend hirtelen szembe találta magát olyan típusú igehirdetőkkel, mint az irako Efrém, akinek teljes élete folyamán semmi se volt soha a tulajdonában. A milanói rendelet csak eldöntötte, de nem oldotta meg az immár bevett felekezetnek elismert kereszténység helyzetét, a negyedik században, amelyben Augustinus születik és tanulni kezd, az új hit ugyan rohamosan terjed már, állnak az új bazilikák, de állnak még a pogány templomok is. Constantinus Bizáncba teszi át székhelyét, az új egyház lendületesebben bontakozik ki a birodalom keleti felében, mint Rómában és környékén, csaknem valamennyi lényeges napirendű zsinatot keleten tartanak. Itáliában más a helyzet, nem kell már a római gyülekezetnek katakombák mélyén gyakorolni a hitéletet, titokban temetni a holtakat, nincsenek vértanúk sem, ám 25Szent Péter új temploma és a Laterán között a Forumon változatlanul ég Vesta tüze, s Ambrus, Ágoston mestere alig tudja megakadályozni, hogy újra fel ne állítsák a Győzelem istennőjének szobrát a szenátusban. A kor, amelyben Augustinus élt, megszabta munkássága jellegét, kilencvenhárom műve pontos analízise annak, hogyan s milyen előzmények után alakult meg a diadalmas egyház, amelyet a keleten és nyugaton élt nagy doktorok vállára boltozott a felelősség. Ír hitelemzéstant, magyaráz szentírást, összegezi az egyházi ékesszólás szabályait, dogmát elemez, exegézist, ír számtalan levelet, prédikációt, vitairatot, s mikor megindult a népvándorlás, s a gótok elérik Itáliát, megalkotja egyik főművét, a De civitate Dei-t; huszonkét részes válasza sorra cáfolja a vádakat, melyek szerint a barbár pusztítást a régi istenek elhagyása hozta a nemzetre. Ír a hét szabad művészetről, a szabad akaratról, a kegyelemről, a türelemről – még önmagáról is. Megírja vallomásait, kereszténnyé válása történetét: tenger sokat ír. Művei jegyzékét halála után barátja és tanítványa, a calamai püspök állítja össze majd életrajzával együtt, de maga Augustinus is összegezi termését, miközben elvégzi életművén a szükséges korrekciókat. A Retractatiók-ban, míg felsorolja és széljegyzetekkel látja el életművét, memoárjáról is megemlékezik, s fogalma sincs arról, hogy a Vallomások, e semmihez nem hasonlítható gyónás más rangot is ad neki majd, mint az egyházatyáét, az egyetemes érvényű, felekezeteken felüli, vitathatatlan adottságú, tündökletes íróét. Milyen okos, mikor hite védelmében a porondra lép, milyen felkészült, milyen alapos, milyen művelt, hogy tudja ízekre szedni s újra egésszé bűvölni a dogmát, milyen cáfolhatatlan az érvelése, milyen csodálatos dialektikával építkezik, beszél, támad és véd! Egy nagy rétor tanítja ékesszólásra az utódait Isten egyháza érdekében, egy nagy tanár tanítja nevelni őket, egy nagy ideológus ad erőt jövendő válságok elviselésére. E kornak rendkívüli képességű és felkészültségű egyházi írói, tudósai voltak, egyik sem ér fel Ágostonig. „Confessionum mearum libri XIII. de me scripti sunt, multum multis fratribus eos placuisse et placere scio” – közli a Retractatió-ban vallomásairól a kortársak kritikáját: tudomása szerint többeknek tetszett. Szikár értékelés, szándékol26tan szikár. Ezzel a furcsa belső monológgal, ezzel a több kötetes gyónással, a furcsa ókori telefonbeszélgetéssel, amely alatt kezében a kagyló, s a drót az örökkévalóság rojtos fellegei között tűnik el, ahol az, akit keres, hallgatja a szívdobbanást, megtalált valamit, ami egész életében nyugtalanította, s azzal, hogy rálelt, megfejtette a titkot is, amit keresett, önmagát meg túllendítette az egyházatyák körén a legnagyobb írók közé, olyan rangra, ahol az alkotó zsenialitást nem pótolhatja semmi teológiai műveltség. Hogy kereste, hányféle úton, hány filozófiai ösvényen botladozva az igazságot, hogy boncolta esze kristályélességével a dogmát, hogy kívánta a megváltó kegyelmet, s nyilván észre se vette, mikor elérte, mikor megtörtént vele, mint a születés megtörténik velünk, vagy a halál. Ágoston Vallomásai-ban fényes rétori és teológiai felkészültsége öntudatlanul kigyúló reflektorai között ott áll az ember, a teremtmény, egymaga, nyomorultul, bűnös, tévelyeg, nem ért semmit, sem önmagát, sem a világot, nem okos, de ha okos is, nem bátor, ha mégis bátor, csak az esetlegességek szelében az. Anélkül, hogy sejtené, milyen korszakalkotó felismerést fogalmaz meg, csillog elő az augustinusi tétel a sorok közül: a dogma nem az égért van, hanem a földért, a dogma az emberért van, aki önmagában is megbotlik, hát még másban. Áll az ember, a por, Augustinus varázskörében, meztelenül, felette Isten könyököl, valami minden eddiginél egyszerűbb, áttekinthetőbb és természetesebb mennyboltozaton, és néz le rá, olyan magától értetődően, ahogy a nap süt, a madár énekel, és a por-ember csak áll, és minden, amibe fog, ami után nyúl, amit elér, az is csak por, butaság, hiúság, alig van léptei között szilárd vagy józan, de tudja már, hogy Isten így teremtette, így fogadta el, így is szereti, sőt talán csak azért szereti, mert így is szeretheti, hát a varázskörből mégiscsak fel mer nézni rá, abba a mindennél egyszerűbb és természetesebb, szédítő magasságba.
Rangos kollégája – nemcsak az egyháztörténetben, másik szférájában, az irodalomban – nem egy van. A saragossai Prudentius elegáns költő, himnuszai lengnek-libegnek a könnyű metrumokon, mint az oltári lángok, de nem mérhető vele, Ammianus 27Marcellinus korrekt, nem is unalmas, kicsit utánozza Suetoniust, aki végre is nem rossz iskola, de nem mérhető vele. A bordeaux-i Ausonius, a trónörökös nevelője igazán mindent tud, akár az aranykorban élne, epigrammát, epitáfiumot, ódát, tehetséges, de már korszerűtlen, nem mérhető vele, az alexandriai Vergilius: Claudianus még szobrot is kap, hisz olyan harmonikus, színes, briliáns, úgy magasztal császári kegyencet, császárt, mintha az őrült imperátorok korában élne nem a saját századában, nem mérhető vele – de hát ki mérhető vele? Csupa képzelet, csupa logika, csupa szenvedély, csupa megadás, csupa áhítat, csupa nagyvonalúság, csupa harci kedv és csupa szelídség – egy katona, aki doktor, egy doktor, aki filozófus, egy filozófus, aki szónok, egy szónok, aki tanító, egy tanító, aki tanítvány, egy tanítvány, aki maga is ott áll a körön belül, és néz az égre, és úgy beszélget Istennel, mint mi az apánkkal. Ki mérhető vele, különös gondolataival? Tizenhat század telik el, míg rokon írótársai a porondra lépnek, nem a nagy memoárírók, a memoár nem olyan forradalmian új formátumú, mint az övé, Augustinusnak más a titka. Optikája, mellyel Istent kereste, s mely annyi nagy antik filozófus művén edzette látását, felfedezett valamit, ami majdnem lehetetlenné tette huszadik századbeli világi kollégái számára, hogy még egyszer úgy kezdjenek el egy prózai művet, hogy a hős ekkor, itt, ettől a valakitől a világra jött. A Bagradas folyik, Hippo leégett, a püspök meghalt, aztán a püspök szent lett, nagy egyházatya, gigász doktorok, Ambrus, Hilárius, Gergely, János, az aranyszájú, Efrém, Athanáz, a másikon meg író kollégái: Joyce, Proust, Virginia Woolf és Thomas Mann. Kezük nyomán a Csernisevszkij által már a Tolsztoj művészetében érzékelt belső monológ adta lehetőség dimenziói a végtelenig növekednek, az ábrázolás technikája megváltozik, az objektív idő helyett az új regények a szubjektív időt ábrázolják, az írói üzenet és felismerés hordozója nem a külső cselekmény többé, hanem az emberi tudat, emlékképeivel, érzelmei intenzitásával, előre- és hátracikázó gondolataival. Proust az érzékelés mértékegységét túlemeli a realitáson, úgy perli vissza az elmúlt időt, Woolf Mrs. Dalloway-ában csaknem azonos módszerrel építkezik, mint az Ulysses, a század eleje Dublinje 28egyetlen napjának örök érvényű, irracionálisan racionális történetével, A világítótorony-ban az akció már azonos a téphetetlen érzelmi kötöttséggel, Mann Varázshegy-e meg úgy regénye az időnek, hogy a varázshegy szimbolikája egyszerűen ki is küszöböli az időt. Joyce egyébként az Ifjúkori önarckép-ben meg is fogalmazza a modern epikus időszemléletének lényegét: a jövendőt. Amit mond, szinte szó szerint egyezik Augustinus felismerésével.
Gyermekfejjel azt tanultuk, s a gyermekeknek is azt tanítjuk, hogy háromféle idő van, múlt, jelen és jövő. Ki merné azt mondani, hogy nincs három, hanem csak egy, mert a másik kettő nem valóság, vagy hogy azok is megvannak, de úgy, hogy az idő, amikor jövőből jelenné változik, valami rejtekhelyről előballag, mikor pedig jelen mivolta múlttá öregszik, megint visszabújik. Hol látták a jövőt a próféták, ha a jövő még nem volt meg? Hisz nem lehet azt látni, ami nincs. Viszont a múlt időről nem beszélhetnének az emberek igaz valóságot, ha elméjük a múltat nem látná, márpedig nem láthatná, ha a múlt semmi volna. Van tehát múlt és van jövő.
Van múlt és van jövő, de azt szeretném tudni, hol vannak. Ha ezt egyelőre nem is tudom, azt igen, hogy akárhol is vannak, nem jövő és nem múlt módjára vannak ott, hanem a jelen módján. Mert ha a jövő ott is jövő, ha a múlt ott is múlt, akkor az egyik még nincs ott, a másik már nincs ott. Akárhol a helyük, akármi a valóságuk, bizonyos, hogy a módjuk jelen.
Tisztán és világosan látjuk immár, hogy sem a jövő, sem a múlt nem tényleges valóságok, szorosan véve tehát nem mondhatjuk, hogy háromféle idő van, múlt, jelen és jövő. Több igazsággal talán így mondhatnók: háromfajta idő van, jelen a múltra, jelen a jelenre, jelen a jövőre vonatkozólag. A három idő csak a mi érzékelésünkben van, máshol nem található, a léleknek van jelen emlékezése a múltról, jelen szemlélete a jelenről és jelen elképzelése arról, ami majd jön. Kérdés azonban, hogy miképp 29mérhetjük a jelent, mikor nincs kiterjedése. Nem a kiterjedését mérjük, hanem a folyamatosságát, hiszen ami elmúlt belőle, az nem mérhető, mert már nincsen. De honnan érkezik, miféle irányból, s hová illan a mérni igyekvő kéz elől? Honnan? Hát a jövőből. Merre? A jelenen át. Hová? A múltba. Tehát abból, ami még nincs, azon keresztül, aminek nincs kiterjedése, abba, ami már nincs.
És mégis mérjük az időt. Nem azt, ami még nincs, nem is azt, ami már nincs, azt sem, aminek nincs tartamszerű kiterjedése, vagyis sem a jövőt, sem a múltat, sem a jelent – időt azonban mégis mérünk.
Lelkem, tebenned mérem az időt. A még nem létező jövő fogyása és a már nem létező múlt növekedése lehetetlen volna, hacsak a lélekben, amely e folyamatot végrehajtja, háromféle cselekvés nem volna. A lélek vár, figyel és emlékezik, így aztán az, amit vár, azon keresztül, amit figyel, áthalad abba, amire emlékezik. Ki meri tagadni, hogy a jövő még nincs meg? S a lélekben mégis megvan az eljövendők várakozása. Ki meri tagadni, hogy a múlt már nincs meg? S a lélekben mégis megvan a múltnak emlékezete. Ki meri tagadni, hogy a jelennek nincs kiterjedése, hisz pillanatok szerint halad előre. A lélek figyelme marasztja meg azt, ami eltűnni iparkodik.
Ha az idő, az az oszthatatlan, amely nem ismer mást, csak jelent, mint egy magnetofonszalag, megállítható, előre- vagy visszapergethető volna, s egyszer csak visszasodorná őt e furcsa világ közepére, sokkélménye kisebb volna, mint logikusan várható. Annyi mindent megértett s annyival hamarabb, mint mások, azt is tudomásul venné, hogy a legértékesebből, melyet Istennek felajánlott, Vallomásai-ból még egyháza feje, a római püspök sem tekintené megvallott bűneit valódi vétkeknek. János, a reformokat kezdő nagy pápa a zsinat ülő alkalmatosságait építő munkások közé ült, ivott a borukból, együtt evett velük, s szívből tudott 30nevetni, nem vonta volna össze a szemöldökét, ha azt gyónja neki, örült az életnek, tévelygéseit a tanok labirintjában is természetesnek találná, az egyház tágabbra nyitotta épületei egészségtelenül szűk ablakait, a szerzetesek polóingben teniszeznek, a konyhásnővér apáca autón hozza haza, amit vásárolt, maga ül a volánnál. A gyermekkorra jellemző, a gyermeki természethez tartozó megnyilvánulásokat, a kamaszröhögést, a gyümölcslopást, a jelentkező testi vágyakat, a füllentést, a kelletlenül teljesített kötelességet, a boldog és önfeledt játékigényét és jogát réges-rég helyére rakta a gyermekek és a serdülők lélektana, életkora ésszerűen indokolja kalandvágyát azzal a hazugsággal együtt, amely valamikor a hajóra segítette Monica tilalma ellenére. Örömét, ha sikere volt, ambíciója érthető reakcióját éppúgy tudomásul venné az egyház, mint hogy vonzotta a cirkusz – miért ne vonzotta volna egy izgalmas produkció? Bűnei egy átalakuló, ideológiát váltó világ első rendszeres betegségelemzésének vagy panaszleírásának jelzései, szigora, mellyel gyermek és ifjú önmaga bukdácsolásait nézi, voltaképpen nem az ő kóros állapotát jelzi, hanem az éppen alámerülő régi világét. Hogy irtózott később mindentől, ami színpad, játék, a Vallomások könyve mégis egy monstrum lélektani dráma lett. Fellini csupasz tengerpartján egy szent áll, haja, szakálla lobog a szélben, egy szál maga van, és Istennel beszélget. Távol, valahol a háttérben ott a teljes ókori világ, amelyben császárok és császárnők és városromboló vandálok mellett hadvezérek vonulnak, anakoréták, agyagszín fakéregben élő remeték énekelnek, csillagjósok kémlelik az eget, részeg, bolond koldusok tántorognak, elálmosodó híveiket himnuszokkal tartják ébren szent szónok püspökök, az angyalokkal súlyos ég alatt vér folyik, mátkát választanak, mátkát taszítanak el, egy anya sír, egy anya nevet, egy család dönt fia sorsáról, egy anya beleépíti önmaga életét a gyermekébe, s mikor már azt érzi, többet nem adhat neki, átlendíti szilárd hitével az örökkévalóság szférájába, ideológusok próbálják meggyőzni egymást tanúk igazáról, álpróféták ágálnak, Platón és Arisztotelész írásai felmerülnek-lemerülnek a vége nincs időben, barátok arca néz vissza ránk, mintha megnyitnának egy képtárat, ez volt a szelíd, ez volt az ellenkező, ez a mindig jó, 31ez a nehézkes, hányféle ember hangja kiált, még egy cselédlányé is, ne tessék inni, kisasszony, rákap a borra, mondja valaki a gyermek Monicának, s közben szent Ambrus himnuszai zengenek, és holtakért hullanak a könnyek és élőkért is és mennyi dicséret és dicsőség és mennyi szégyen, a szkizofrén élmények sorozata egy rétori pulpituson, amelynek ékessége s amely Prokrusztész ágya is, hisz mégiscsak restellni való hazug célokért érvelni tanítani. Hány otthon íródik le, hány súlyos vita, hány ház nyílik meg, hány olvasmány említődik, mennyi friss élmény, találkozás a művészettel, az irodalommal, mekkora mélységet ível át az igény, hogy megtudja, mi a szép és mi az arány, míg Hortensiustól elindulva lecövekeli hídja lábát a nagy víz túlsó partján, ahol már nem kell többé semmit sem keresnie, mert ott van Istenben minden: És megírja, hogy fáj a foga és sír és fürdőbe jár és bűnösen szereti hallgatni a zenét és hall hangot is egyszer, égi üzenetet, s akkor térdre bukik és már ott van, ahol lenni vágyott, sívóbb sivatagban, mint a remeték, mélyebben, mint a tenger és magasabban, mint a Hóreb hegye. És akkor minden édesebb minden eddigi édesnél és minden sósabb, mint a könny, amit valaha elsírt, olyan közegbe jutott, ahol dicséret és gáncs már megsemmisítik egymást, egyszer csak az eget érinti a soha eddig nem látott dimenzió, s megszületik szívében a hetedik nap békéje, a hetediké, amelynek nincs nappala és nincsen éjszakája. A Vallomások könyve útleírás, valaki elindul az ő eltűnt ideje nyomába és míg megleli, megleli saját magát is és eljut Istenhez.
Ha nem írja meg, akkor is az egyházatyák legnagyobbika volna, egy negyedik századi Pál apostol, csak nem Tharsusból, Thagastéból. De a Vallomások könyvével, szaggatott félsikolyaival, ujjongásával, szárnyalásával, zuhanásával és a hetedik nap hajnaltalan, alkonyat nélküli békéjével már nemcsak egyházatya: író. Már nincs felekezete, s mert nincs, valóban egyetemes: katolikus.
Tudott róla? Ő, aki a szépségről és arányról akarta összefoglalni a véleményét, éppen ő ne vette volna észre? Csak Istennek számolna be mindenről, amit átélt, aki amúgy is mindent tud, 32csak neki szánta volna a maga à la recherche-ét? Istennek nem volt rá szüksége, miért lett volna, Isten tanú volt ezen az úton, ő hívta, indította el, ha valaki, ő látta minden botladozását. Csak az emberek nem tudták, a kortársak, meg akik majd ezentúl születnek.
„Kinek szólnak e vallomások? Nem neked, én Istenem, hanem az én fajomnak, az emberi nemnek, akármilyen kis töredéknek is akad a kezébe ez az én könyvem…”
Író volt, hát persze hogy tudta, mit csinál, amikor megörökíti és publikussá teszi legnagyobb élményét: találkozását Istennel. Ez olyan nyilvánvaló „bűne” volt a többi mellett, hogy nem is érezte érdemesnek megemlíteni a Vallomások-ban.
33(III. zsoltár)
Szobra úgy ábrázolja, ahogy fél kezével a dal lendületében az égre mutat, a másikkal meg egy könyvet szorít. Felfelé tartott jobbja mozdulata azt a képzetet kelti, mintha látna is valamit odafenn, amit más szeme nem; talán egy madár van leereszkedőben, annak kínálja oda a tenyerét, fészkül, égi madárnak, vagy éppen annak a mennyeinek, amelyet az egyházi festészet galambként szokott vászonra vagy kőbe igézni, Róma hite követőinek táborában.
Madár. Ezt a szót szinte mindenki kimondta vele kapcsolatban, aki foglalkozott a személyével. Vándormadár. Könnyű szó, tetszetős is. El a hazából – vissza. Megint el – megint vissza. Hát hiszen úgy élt csakugyan, mint a madár. Röpte alatt locsogott a vértől Európa földje, s ahol mégis szikkadt már valamicskét, ott a vallásháborúk katolikusainak protestánst, protestánsainak katolikust, mind a kettőnek unitáriust égető máglyái szárították ki a talajt. Szükség volt rá, hogy legalább időnként szilárd legyen a terep, már csak a zsoldosok miatt is. Lovaglásra, gyújtogatásra, harcra, menekülésre egyaránt alkalmasabb, ha szikkadt.
Lehet, hogy amikor énekelt – élete egy szakaszában kántorkodott is –, előfordult, hogy úgy tartotta a karját, ahogy a szobron. Nincs rá bizonyíték. Hogy más körülmények között megtette ezt a mozdulatot, arra van. Igaz, hogy akkor jobbjára-baljára egyaránt szüksége volt, mert éppen csigára vonták a hite miatt. Könyvet viszont kétségtelenül többször is szorított magához. Mikor nyomorában eladni vitte, vagy amikor valamelyik műve éppen kikerült a sajtó alól, esetleg mikor éppen menekült. Az író, a műfordító, a tudós mindig könyvvel menekül.
34Szülőhelyéhez, a Pozsony megyei Szenchez a tizenhatodik század végén megközelítési lehetőség tekintetében voltaképpen már Győr sincs valami közel – itt is tanult valamicskét –, hát még az abaúj-tornai Gönc, ami felé egykor egy tizenkét éves kisfiú útra kelt.
Utas, ha átfutsz kocsidon hazád vagy a külföld útjain, emlékezz a hajdani gyalogjárókra. Így, ahogy ő juthatott el a bibliafordító Károli Gáspárhoz, az apostolok lován vagy a korabeli stoppal, felkunyerálva magát valami szekérre, járnak Magyarországon még századokkal később is hányan, de hányan: egy hosszú orrú, gyenge tüdejű, hajdúsági lírikus, egy cipót majszoló, vaksi vándorszínész, egy a nélkülözésektől csont-bőr fiú, valamikori sárga pitykés közlegény. A híres bibliafordítás Göncön készült, de Vizsolyban nyomják, a kamasz két évig segédkezik a nyomdai munkában, s ha neki is megjelent volna az ördög, mint Luther Mártonnak hajdanán, nyilván a kísértőhöz vágja a dúcot, ha az nem átall olyan istentelenséget súgni a fülébe, hogy ennek a nemzetnek egyszer majd virágba szökő irodalma kialakulásában olyan különleges szerepet játszó biblia javított, végleges szövegének az elkészítése rá vár, éppen őrá, méghozzá nem is Magyarországon. Akkorra Károli mester rég halott, ő maga meg olyan részén él a világnak, ahol Tschudi krónikája már rögzítette a Tell Vilmos-mondát, a Faustus doktorról szóló különös história is megjelent, s az ivók asztalánál a vándorló legények igen világi dalok mellett ütik a ritmust az ónkupákkal.
Aki 1974-ben bárhová is útra kel, kösse össze autótérképén egy vonallal Vizsolyt Debrecennel, Debrecent Kassával, Kassát Szenccel, s tudja: erre már járt előtte valaki, tizennégy és tizenhat éves kora között; nagy mondanivalója volt, helyet keresett, ahol békén megfogalmazhatná. Amíg hajt, kövesse gondolatban, de úgy, hogy bontsa le képzeletében az utakat fedő burkolatot, oltsa ki az egész országban a közvilágítást, tüntesse el fantáziája erejével a jóakarat biztosította ingyenzugok kivételével a szálláslehetőségek valamennyiét. Ha átér a határon, akkor is jól figyeljen, 35hátha kihallja a réges-rég elkopogott léptek neszét az utcai zajból Wittenbergben, Drezdában vagy a Neckar menti dombok között, s mikor Strassburgba jut, jegyezze fel magyar baedekerébe, hogy itt állhatott meg végre három esztendőre, hogy kifújja magából a fáradtságot, s innen szedhette újra a motyóját, mert a létfenntartását biztosító közösség ideológiáját Luther tanai szabták meg, s a helvét hitvallást követő Albertus Molnár baccalaureatusra nem tartott tovább igényt senki. Keresse nyomát Itáliában, Svájcban, s mielőtt elhagyná Genfet, hagyja a kocsiját a Rhône partján, gyalogoljon fel a Citébe. Ott surrant ő is valaha, a Római kapu meg a Katedrális között a hórihorgas, tűvékony házak árnyékában, ott keresett egy Théodore Bèze nevű öregurat, akiről századokkal később, gyermekkora ókútjának biztonságában, szentül azt hitte egy hajdúsági kisgyerek, hogy magyar volt, és sehogy se fért a fejébe, hogy egy ilyen derék szittya, mint Béza Tódor, milyen rögeszme következtében írt franciául, ami miatt aztán magyarra kellett fordítani a zsoltárait.
Az utas, aki véletlenül Heidelbergben fogy ki a pénzéből, s turistamód, dacos-szégyellősen cigarettát vagy szalámit kínál megvételre, el ne feledje, hogy ajánlgatta már tulajdonát ebben a városban egy valamikori magyar. Annak kenyérre kellett a pénz, fojtogató adósságok kiegyenlítésére, s amit áruba bocsátott, a munkaeszköze volt, minden humanista tudós, író szeme fénye: könyvek. Ha ott áll Heidelberg várudvarán pillantson át a Neckaron, a lankák felé. Kicsit szelídült, de jellegében még ugyanaz a táj: arra indult el honfitársa új vándorútjára, ismét hazafelé. (Egy év se kell, fordul is vissza: rezeg a zsoldosok dúlta ország földje a talpa alatt.) Megy-megy, sarkában azzal a reménységgel, amely irodalmunk legtűrőbb nagyjait kutyaként kísérte-kíséri mindig, amely éppúgy nem marad el majd Csokonai mellől, ahogy a kolera vetette halálos ágyon is az élet szép nevével köszönti Kazinczy Ferencet. Nézzen utána 1974 utazója, figyelje a láthatatlan alakot, milyen lassan lépdel. A bizonytalan felé indul megint, s amit bizonyosan el kell hagynia, az olyan sok, olyan elképesztően fontos és boldogító: a humanisták szellemi éberségű, könyvtárleheletű levegője.
36Akit a híres könyvvásárok idején Frankfurtban lelne az ősz, ne csak arra a gyermekre gondoljon, aki bábszínházában nyilván sokszor eljátszotta magának a piacon látott Faustus-históriát ott a Hirschgrabenen. Akinek nyomába szegődött, itt is élt, itt is járt már őelőtte, tanulmányait végre befejezte, most éppen korrektor és tanárkodik. De ha igazán munkában, s nemcsak kenyérkeresés közben akarja látni, tovább kell innen kísérnie Altdorfig, ott aztán meg is állhat vele egy időre. Nem a svájci Altdorfban, ahová Tell alakját álmodta a mondai képzelet, a bajor földön, ahol életműve lényege, a zsoltárfordítás és a szótár végre megszületik. Altdorf egyeteméről egyébként az ő odaérkezése előtt négy évvel tanácsoltak el egy Wallenstein nevű pimasz, protestáns, tizenöt éves tacskót, aki igazán nem gyanította, hogy rövidesen katolizál, s az asztrológiával való izgalmas foglalkozás helyett katonai pályára lépve vérbe fojtja a csehek felkelését, és míg Bethlen Gábor hadait kerülgeti, egy vele az életét majd azonos esztendőben befejező, merőben ismeretlen Molnár Albert szülőhelye közelében üget a lován.
Menjen utána Prágába is a mai utazó, fenn a várban keresse. Csepp házak között lépkedett egykor az a hajdani magyar, s szegény ember ritkán szorongatott a hóna alatt akkora kincset, mint ő, anyanyelve mesebelien dús tárházát rejtő könyvében. Térben-időben visszafelé figyeljen a mostani utas: két életvonal metszi itt egymást, két humanista találkozásának lehet a tanúja. Később halhatatlan lesz mind a kettő, az egyik, a Prágában élő, a világ számára is, a másik, amúgy magyar módra, ahogy a mieink közül annyian. Valaki bekopog valakihez, megnevezi magát, meghajol, humanista társa asztalhoz ülteti, bor loccsan Albertus Molnár kupájába. Sok beszélnivalójuk van, a Hradzsin felett lángolnak a csillagok. A házigazda neve: Kepler.
Aki Hessenben jár, német földön, köszönjön gondolatban valamikori urának, Móricnak, a Tudományosnak, s köszönje meg neki, hogy hazája annyifelé hányt-vetett fia kapott tőle munkára hat egész esztendőt, négyet belőle annak az egyetemnek a városában, ahol a falak még őrizték az úrvacsora értelmezésén vitatkozó Luther és Zwingli lélegzetét. Mikor lehetne nagyobb 37reménnyel megtelepedni, fészket rakni, párt választani, hol alkalmasabb a hely lefordítani a Heidelbergi Káté-t, magyar nyelvtant írni, végleges formát adni Károli Bibliá-jának, mint ott, Marburgban? Ha napi munkáját befejezte, akár honfitársra is lelhetett Albertus Molnár, ha nem beszédesre is. A Melanchtonék taposta köves ösvény alján a katedrális egy olyan királylány nyugvóhelye, akit a Róma hitén levők egyházművészete rózsával szeret ábrázolni: az egyik mellékkápolnában Árpád-házi Szent Erzsébet alszik.
Nyugatról visszatérve ki-ki úgy lépje át a határt, hogy valamiképpen érintse Rohoncot. (Ha 1612-t írnának, épp itt találná, itt prédikált, a Batthyányaknak, nem is álmodva még, hogy hat év se telik, s kitör az Európára mérhetetlen nyomorúságot zúdító harmincéves háború. Hiába tanárkodik akkor már Ambergben, énekli a zsoltárokat az oppenheimiekkel, hasztalan vetné meg a lábát ismét a Neckar partján, a háború elől nincs menekülés: elérik, megkínozzák, kirabolják a Katolikus Liga katonái Heidelbergben.) Innen kellene továbbsietnie utána Komáromba, Erdélybe, Bethlen udvaráig – de aki már eljutott Rohoncig, töltsön ott egy negyedórát, s érdeklődje meg, merre állt itt a tizennyolcadik század végén a szegényház. Ha csodálkozva néznek rá, s megkérdezik, miért kíváncsi erre, közölje, ez volt az a hely, ahol Szene szülöttének életvonalát sok-sok idővel később ismét metszette valakié. Azokon a rohonci utakon, amelyeken Molnár lépdelt, bolyong majd rendje feloszlatása után a rohonci szegényház felügyelője, a forgandó szerencsét saját sorsából ismerő egykori jezsuita, a drága Faludi Ferenc, s más okból, más előjelek után a tizennyolcadik század utolsó negyedében ugyanúgy kora ideológiai szálain leng az élete, ahogy a tizenhetedik század elején a református prédikátoré.
Utas, aki kocsidon járod Európát, hol nem lelsz a nyomára? Gdansk tengerszaga éppúgy őt idézi, mint szirtjeivel az angol partvidék, Kassa, Léva, a Részek csakúgy, mint Amszterdam 38óvárosában a Jodenbreestreet vagy az utolsó stáció: Kolozsvár. Annyi mindenen elgondolkoztál-elgondolkozhattál életedben, jutott-e valaha eszedbe azon tűnődni, ugyan mibe került annak a valamikori alkotónak életműve létrehozása olyan körülmények között, ahogy az létrejött, s mibe került volna, ha merő véletlenségből vannak pártfogók, ha nem rezeg a föld, ha van pénz, nyugalom, nyomdák, amelyekkel nem kell menekülni, szalma közé ágyazva a magyar szó terjesztési lehetőségét, ha a városaink nem lángolnak, az ország egy és nem három közigazgatási egységből áll, ha a nemzet eljutott volna már odáig, hogy másra is figyelhet, nemcsak arra, egyáltalán marad-e a hazából valami, ha…
Mikor megszületik, hazájának három fővárosa van, földrajzi és politikai hovatartozása szerint adózik az adózásra kötelezett királynak, szultánnak vagy fejedelemnek, s szerencsés, aki csak egy kincstárat gazdagít, mert a rosszabb csillagzat alatt születetteket két hatalom is vámolhatja, olykor mind a három. Hogy világra jön, még a Don Carlos-ban saját temetését végignéző V. Károly német-római császár nevelte hajdani spanyol alkirály, Dobzse László unokája, Miksa viseli a magyar koronát, Erdély fejedelme a későbbi lengyel uralkodó, Báthory István, Murád szultán épp abban az évben lép trónra, s mindjárt meg is öleti öt testvérét, hogy nyugodtabban szentelhesse figyelmét a külpolitikának. Dózsa koronája hatvan éve kihűlt, Mohács fekete emlékére lassanként egy fél század pora szitált, egy noyonbeli, csak tíz évvel azelőtt elhunyt francia jogász – a világ Kálvin János néven ismeri – egyházreformi tervezetét éppen tizenkét éve fogadta el a Tarcali Zsinat Magyarországon. A La Manche túlsó oldalán I. Erzsébet uralkodik, országában egy Shakespeare nevű kisfiú épp betöltötte tizedik évét, francia földön viszont még csak két éve múlt Valois Margit emlékezetes Szent Bertalan-napi menyegzőjének. Móric, a későbbi Tudományos, a németföldi Hessenben szintén kétesztendőske még, s éppúgy nem sejti, hogy élete vala39mikor valamiképpen kapcsolatba kerül egy magyar gyerekével, mint ahogy a majdani Katolikus Liga fővezére, az akkor nagyjából tizenöt éves Tilly úgy él és hal meg, hogy fogalma sincs róla, egykor majd az ő nevére való hivatkozással gyötörnek meg valami Molnárt, hite miatt, a spanyol zsoldosok. Kepler, a csillagász ebben az időben még fakarddal hadonászhatik, háromesztendős, ha már értene a csillagjósláshoz, megjósolhatná magának, hogy lesz egy olyan esztendő az életében, amikor sok látogatója közt egy olyan is akad, aki azzal dicsekszik, az errans Stella fogalma igen szépen hangzik az ő anyanyelvén is, nemcsak latinul. Odahaza nálunk azt mondják: bujdosó csillag. Halála idején a magyar királyt II. Ferdinándnak hívják, már egyaránt bevéste nevét a letiport csehek és az emberi jogok fosztotta magyarok emlékezetébe, Erdély ura a bibliás I. Rákóczi György, az oszmán uralkodót IV. Mohammed néven tartják számon, s a források megjegyzik róla, nemcsak perverz és részeges, de saját kezűleg szereti kivégezni a halálraítélteket.
Élete kezdő és záró dátuma közt hazája tisztségeit idegenekre ruházzák, az országban nyereségvágyukat hitbuzgalommal álcázó, külföldön toborzott zsoldosok garázdálkodnak, az Udvar a kincstárat látszatperekkel, vagyonelkobzással gazdagítja, a szabad vallásgyakorlás joga utópiának látszik. S ha Erdély nem áll, s nincsenek a nagy fejedelmek, az Udvar nemzetellenes programja célt is ér, csakhogy Bocskai nevét éppúgy meg kell tanulni Bécsben is, Prágában is, mint a Bethlenét, s a „barbár” nemzetünk ellen segítségül hívott stájer ifjak elképedve hanyatlanak a halálba az álmosdi ütközetben, ahová pedig családjaik egy részét is elhozták, csatanézőbe, mint egy mutatós vadászatra. Élete befejezésekor a harmincéves háború már túljutott a felén: neki tizenhat esztendő jutott belőle. Nyilván meglepődik, ha valaki közli vele, Kepleren kívül még több kortársa is örökre rögzül a világ kultúrájának történetében: Montaigne, Giordano Bruno, Tasso, Galilei, Ben Jonson, Marlowe, s a líra egyik csodája: Donne. Azt viszont szókészlete elárulja, hogy tudnia kellett: Pázmány kardinális személyében a magyar próza egyik legjelentősebb művelője élt vele azonos században.
40Élete hatvan esztendejéből harmincnégyet töltött külföldön, művei száma meghaladja a húszat.
Ha egyáltalán eszébe jutott valaha, hogy megkísérelje rangsorolni eredményeit, legvalószínűbbnek az látszik, hogy a genfi mester ideológiáját összefoglaló Institutiók fordítását becsülhette a legtöbbre, hisz a lelkét kellett kitennie, míg megoldotta emberfeletti feladatát, s nemzete nyelvén, magyarul szólaltathatta meg a reformátort. „Szertelen méltatlanság, hogy minekelőtte Calvinus magyarul szólanék, annyi rútalmas gazság fordíttatott magyar nyelven reája – panaszolja, s reménykedik –, ez mind füstbe mehet, mihelyt az magyarul szóló Calvinust a magyar olvasó is megolvasandja.” Merész munkája akkor is szerencsés eredmény, ha Kálvin szigorú stílusának tömörsége lazul is kissé az ő szövegében, s az eredetinek klasszikus lebegésű és elegáns mondatritmusát nem mindenütt bírja követni a tolmácsolás. Nem számít, Kazinczyék tudatos nyelvművelő programjáig nemigen akad rangban az övével felérő vállalkozás arra, hogy valaki maga teremtette telitalálatokkal vagy a kifogyhatatlan gazdagságú népnyelv teremtő fantáziájától ihletett szavakkal hozza közel az olvasóhoz a legbonyolultabb, legelvontabb fogalmakat. Mikor rengeteg zavaros történelmi előzmény után a reformátor Bázelban tételekbe foglalt hit-értelmezése 1624-ben végre kikerült a sajtó alól, a fordító, bár időközben ide-oda menekült szelleme kölykével a vallásháborúk dúlta német földön, s a nélkülözés mellé immár a tortúrát is megismerte, hogy a több mint másfél ezer kvartlapon végre megláthatta a keresztyéni religióra és az igaz hitre való tanítás szövegét, mégiscsak azt érezhette, hogy ha fordítás formájában is, de csak megalkotta a maga aere perennius művét. Kálvin ezentúl önmaga védekezhetik minden támadás ellen, bárki számára hozzáférhetővé vált magyar földön, hogyne remélhetné hát a fordító, hogy a tolmács szerény neve fennmarad a nagy reformátoré mellett, legalább addig, míg újabb, tökéletesebb fordítás nem készül a genfi mester művéből.
Csakhogy az irodalomtörténet ismerete elővigyázatos érté41kelésre int alkotót, kritikust, irodalomtörténészt. Ki és mi marad fenn, s meddig, ki mit adott életében, művészetében, nem tudja nemcsak a kortárs, a nekrológíró sem, hát még az, aki maga próbálná rangsorolni saját élete eredményeit. Persze hogy az lett volna a logikus, hogy Molnár nevét Kálvin Institutiói őrizzék meg, hisz a mű eredetije akkora feltűnést keltett, hogy még az anyja megbízásából Debrecenbe látogató, akkor még csak trónörökös I. József is kölcsönkér egy példányt a bécsi császári könyvtárból érthető módon hiányzó munkából, hadd nézzen belé, ha már úgyis abban a veszedelmes városban jár, kíváncsi rá, mi az isten csudáját kiabálhatott az a Calvinus annak idején, ami akkora izgalmat keltett világszerte. Ha Molnár azt képzelte, neve a Kálvin neve kapcsán marad fenn, tévedett. Az Institutiók fordításától, annak minden nyelvi bravúrja ellenére, munkássága a református egyház büszke magánügye maradhatott volna, ha nem születik meg két másik műve is, ami révén aztán valóban belekerült az irodalomtörténetbe, méghozzá akkora súllyal, hogy pora sincs alakját addig őrizzük, amíg még tanítjuk a nemzet irodalmát.
Minden magyar írót és magyar olvasót ő tanított beszélni, s oktatott ugyanolyan szándéktalansággal, öntudatlansággal absztrahálásra, a szimbólumok jelentésének kibogozására, ahogy a népköltészet teszi. Azokat is ő nevelte, akik meg sincsenek keresztelve, és soha életükben nem hallották a hírét se Szenci Molnárnak, se Dávid királynak. Zsoltáros-könyv-e a reformált anyaszentegyház számára készült, igazán praktikus igény kielégítésére, hogy legyen mit énekelni az istentiszteleteken. Ha eléri kitűzött célját, azaz, ha csak azt éri el, amit tervezett, a psalterium ugyanúgy egy felekezet személyes kincse, mint számtalan, az egyház szempontjából nagy jelentőségű más nyomtatvány, csakhogy valami más sikerült neki, amire nem gondolt, amit nem is remélhetett. Zsoltáros-könyv-e korunkban sajátságos módon tel42jesen modernnek ható, gyöngédséggel, lekerekítetlen sarkú szenvedéllyel zúgó soraival a szavak és a képek hajszálcsövein át művekbe szívódott fel, majd túlcsordult kerubimon, szép híves patakra áhítozó szarvason éppúgy, mint a fordító szándékán, beleveszett az anyanyelv végtelen folyamába, s lett felekezeteken felüli, általános érték, mindenki dajkája, nemzeti tulajdon. Az Árvácska zsoltárokra bontott szerkezete csakúgy őt idézi, mint a tambura fölé görnyedő vén Arany, nyomon követhető a Tücsökzené-ben, de Nemes Nagy ótestamentumian szigorú látomásai között is. Nem érdemes megkísérelni, hogy összeállítsuk: a szintén Molnár javította Károli-biblia fordításával együtt ki mindenkinél mutatható ki Szenci Molnár hatása: mindenkinél. Jókai öregasszonyai éppúgy az ő szenténekeivel ülnek a rokka mellett, ahogy, ha éppen így akarja, az ő hangján szól Ady. Mondatépítkezése, esze járása a legfiatalabb költők-írók szövegében is kimutatható, azok pedig aligha járatosak az Ószövetségben. Viszont mind tanulták a Toldi-t, és ismerik Móriczot.
Többnyire pártfogók segítették hozzá, hogy létrehozza, ami miatt a világra jött, s nyilván hálás és boldog volt, ha kapott valamit. Ritkán kapott és keveset. Míg zsoltárain dolgozott, csak létfenntartását biztosították a körülmények, az Institutiók elképesztően nehéz munkája idején magáért a fordításért semmit sem adtak neki, csak a könyv kiszedése után utaltak heti másfél tallért, amíg a nyomdai előkészítés folyt: ezt kereste, önmaga korrektoraként. Úgy halt meg, ahogy sokan meghaltak még utána, az Apácai Cserék, a Csokonaik halálával, pátosztalan nincstelenségben. Ugyan nagyot néz, ha annak idején Prágában Kepler azt olvassa ki neki a csillagokból, hogy dúsgazdag hagyatéka egy nemzet vagyona lesz, szavai, melyeket koldus életében összehordott, dictionariumából kiszöknek, alappá szilárdulnak egymás mellett, úgy őrzik a nép teremtő képzelete ihlette, a tudomány és a művészet tolmácsolására alkalmas új szavakat, fogalmakat, s ez az alap 43megbírja már Pápai Páriz lépteit, Rajnisra, Révaira, Kazinczyékra vár, s mikor azok is megteszik rajta útjukat, már annyira erős, hogy elindulhat rajta a tizenkilencedik század, kézen vezetve három óriást: Vörösmartyt, Petőfit és Aranyt.
Magyar-latin latin-magyar szótára megint csak nem azt akarta, amit elért, az irodalmi nyelv kialakulását segítő bázis megteremtését. Kevesebbet kívánt: segíteni az iskolamestereknek, a tanulóknak. A vállalkozás megint csak túlnőtt önmagán, szótárának Pápai Páriz bővítette változata egyszerűen nélkülözhetetlen volt az országban évszázadokon át – mindenki, aki iskolába járt, abból fordított latinról és latinra, az ő szókincse szavaival beszéltek előbb az ókori, később a magyar írók. Ma, mikor e szókincs aktív része már annyira a mienk, hogy a nem szakember nem is elemzi kifejezőerejét, ízét, szótára olyan, mint az időgép. Aki belelapoz, egyszerre csak ott van a hitújítás kora kellős közepén, s éli az akkor éltek magán-társadalmi-tudományos-gazdasági-vallási-politikai életét. Galamb módra csókolózni – ez kétségkívül magánélet. Legyező hordozó, lantos, karuly madár lábára való szíj – felénk bókol, ránk köszön a korabeli várak lakója; a szavak fényt gyújtanak, muzsikálnak, elkomorodnak, sírnak, olykor tele vannak alig alvadt indulattal. Szótárában megárendálják a várat, jó és rossz adósságot ismernek aszerint, mennyi a remény rá, hogy visszakapja a hitelező, fizet a nép sarcot, vámot, dézsmát, s mi segíthet ennyi keserves gondok között, mikor annyi a hiteszakadott? Aligha a babonás börbitélés, inkább az isteni tudomány. Nehéz az élet, jaj de nehéz, dugig az ispitály, ahol ispóttal méricskélik a sebet, készül a szer az orvosságcsináló műhelyben, gyűjtik az orvosok a füvek inas leveleit, cérnás szárát, szedik a réteken, erdők közepén az Isten szakállát, Isten korsókáját. Közben minákat ásnak a várak alá, kasokat állítanak fel a bástyán, villog a mellyvas, fut a salétrom tajtékja, odalent janicsárok iramlanak, fejükön patyolat, messzi meg gályák szelik a tengert, viszi őket a gályai hadnagy. Nehéz a világ, s még ha senki se nézné a maga hasznát, csak az országét. De nézi, s mennyi nézi! Stellatura-ae, f.: megcsalás, mint mikor a kapitány a vitézek kenyeréért pénzt 44ránt fel, azonban ezek éheznek miatta. Perseverantia kellene, hogy élni tudjunk békén, perseverantia az isteni irgalom mellé: megmaradás mindvégig. Ez kellene. Csakhogy: Malus Scytha. Csaknem négy évszázad irdatlan távolából tudatos hamisítással süvölti napjainkig Molnár Albert a mondás általa egyedül elfogadható magyarítását. LATOR A TÖRÖK!
Ha a halottaimmal akarok beszélni, zsoltárt énekelek. Legszívesebben azt, hogy A nagy király jön, hozsánna, hozsánna. Egy idő múlva aztán a bennem élők is rákezdik, előbb az apám, aztán a nagyapám, és amikor már a nagyapám is fújja, mindig eltűnődöm, miért is nevezte a nagyapát jobb atyának Molnár. Az én jobb atyám egyházkerületi gyűlésen halt meg, és neki is az volt a legkedvesebb zsoltára, hogy A nagy király jön, s míg ő énekelte, ő meg nyilván a saját mérnök apjára gondolt, aki esténként az Aeneis-t fordította rímes sorokban, nappal meg, míg járta a földeket, mint más a nótát, úgy zümmögte hallgatózó csepp fia előtt az éneket, amelyben jön-jön egy nagy király, s az ő szívében is ugyanúgy szólt egy másik hang, a maga éneke mellé a saját apjáé, meg a saját jobb apjáé. Ilyenkor valamennyien énekelünk, ők, a halottak meg én, az élő, jön-jön a nagy király, mi meg megyünk generációról generációra, egymás nyomába mind.
Két íróról be is tudom bizonyítani, hogy Szenci Molnár szótárából tanult kisfiúkorában, s koruk iskolai oktatási módszere szerint nemcsak szavakat, kifejezéseket is magolt. Az egyik fejében így rögzült a rudis, ensis, sarissa jelentése, hogy hosszú hegyes tőr. A másik a terrae filius, obscurus homo-ról tanulta meg, azt jelenti: sehonnai bitang ember.
45Egy életműről is lehet azt mondani: hozsánna.
46Vargyas mellett a Tsudakő oldalában egy kerekded lik vagyon, kire nehezen hághatni föl, és osztán odabé rettenetes üregek vagynak s denevéreknek sokasága.
Felhágni sosem adatott meg neki könnyen, s ha valaki, ő ismerte a rettenetes üregeket és denevéreket. A személyek, akik élete útját befolyásolták, éppoly sajátságosak, mint a helyzetek, amelyekbe kerültek, vagy amelyekbe Apácai maga került a révükön: az áradat, amely az Olt sodrásához szokott csolnakot megpörgette, nem puszta ideológiai hullámverés: nagy, még az idők méhében szunnyadó változás viharának első hírnöke. Ha valaki azt mondta volna neki, hogy élete legdúltabb napját annak köszönheti, hogy egy angol király a parlamentje beleegyezése nélkül mindig újabb adókat követel, s azt, aki nem fizet, börtönbe veti, önkényeskedését Istentől kapott hatalmával magyarázva, amiért aztán elfogják, elítélik, levágják a fejét, felnevet, talán meg is döbben. Megdöbbent volna akkor is, ha a mester, aki az ő Leidenbe való érkezése idején már elvesztette Saskiát, akinek művészi becsületébe is belemartak megrendelői és kritikusai az Éjjeli őrjárat páratlan fény-árny bűvölésű víziója után, portrét fest róla s úgy ábrázolja az asztalánál, lúdtollal, kalamárisa mellett, hogy mögötte gömbölyű tükör függ a falon, s a tükörben ott látszik egy elmosódó vonású férfiarc. „Ez kicsoda, mester?” – kérdezte volna meglepetten, s Rembrandt hahotázva azt feleli: „A jövendő!” Kálvinus hite racionális gondolkozásra szoktatta követőit, ám a szent tudományok nem egy ószövetségi próféta jósigéit tartották számon, s az is megesik akárhányszor, hogy a „szunnyadás fekete angyalai” fellebbentik a titkok kárpitját. Nyilván megnézte volna hát jobban azt a tükröt, s megtapogatja csontos ábrázatát, mert 47a tükörbeli kép vonásai aszimmetrikusak, hisztérikusak. „Csak nem ilyen leszek öregkoromra?” – aggodalmaskodott volna, s Harmensz van Rijn a térdét csapkodja a sikerült tréfán, s megnyugtatja, ne aggódjék vénsége arca másán – azt már nem mondja meg neki, sohasem lesz öreg, a festő pillantásának beszél a magyar tudós arcának anatómiai képlete, szeme gödre, s az nem ígér hosszú életet –, a kép, amelyet a tükörben lát, egy durhami prebendáriusé. „De hát nekem mi közöm lehet egy anglikán kanonokhoz?” – kérdezte volna most már nyugtalanul, és a mester, aki már régebben figyeli a világot, mint ő, és többet is látott nála, megmagyarázta volna neki, minden ember élete alakulását a legváratlanabb momentumok és személyek determinálják: kiét egy lövészegyleti kapitány, kiét egy durhami prebendárius. De aztán mást sugalmaztak volna neki az „agyvelőbeli lelkek”, átmázol az aszimmetrikus arcvonásokon, s fest helyükbe egy hegyet. Ez már természetesebb kép, világosabb jelkép: Apácai egész életében ott kísértett a vágy: olyan magasán állni a hegynek, ahová soha senki nem hághatott még, s talán nem is fog már soha, ott állni, valami csúcson, és magyarázni anyanyelvén a lángszabású gúlát, amely igyenes vonású talpától fogva háromszögletekkel megtetézett sima temérdek –, magyarul magyarázni azon a tetőn a jobbján-balján a kezébe kapaszkodó kicsindedeknek.
A harmincéves háborúnak Tilly zsoldosai emlékével fémjelzett brutalitása feldúlta a német nyelvterület protestáns egyetemeit: a tanulmányaikat a magyar iskolarendszer szerint befejezett diákok tudományos képzésük megszerzésére nem indulhattak sem Marburg, sem Altdorf, sem Heidelberg felé. A külföldre küldendő és szorongva visszavárt tudósjelölteknek a tudományokban való korlátlan elmélyedésre a legalkalmasabbnak a tizenhatodik-tizenhetedik század leggazdagabb iparos és kereskedő állama, tengeri nagyhatalma, Ceylon, Szunda, Fokföld, egy ideig még Brazíliának is ura, Németalföld kínálkozott. Jó Fülöp 48leányunokája nagy jegyajándékot vitt férjének, Habsburg Miksának, a Don Carlos az Escuriálban elevenen eltemetkező V. Károlya meg is becsülte, meghagyta tartományai alkotmányát. (Ha Geleji Katona István, az erdélyi püspök, egy évszázaddal hamarabb él zseniális tudósjelöltjével együtt, s akkor indítja útnak Apácait, furcsa bár, de lett volna valami kapcsolat a studiosus és a németalföldi helytartó között: V. Károly uralma alatt, 1530-tól 1556-ig, II. Lajos özvegye, Mária volt a megbízott régens.) Károly csak a terjedő protestantizmust nem szívlelte, bár az eretnekek irtása tekintetében utódjához, II. Fülöphöz képest amatőrnek bizonyult, Fülöp, Alba herceg és az inkvizíció megbízható munkája eredményeképpen Károly lemondása után egy fél évszázadig vértől iszamós ez a táj, Egmont, aki felé Goethe Klärchenje olyan vigasztaló szelídséggel nyújtja az apoteózis koszorúját, csak szerény szimbóluma a megszámlálhatatlan áldozatoknak. Ötven évbe telik, míg a németalföldiek kiűzik a spanyolokat, s a felszáradt talaj ismét elbírja a múzsák könnyű terhét: a rederijker kamarák, a költő céhek nyelvújító, az elnyomás ellen a költészet segítségével aktivizáló munkája után megírhatja tragédiáit Hoort, s fényes életművét a lírikusnak, dráma- és prózaírónak egyaránt kiváló Vondel. A zeneművészet művelői, akik annak idején az ellenpontozás alapvető tételeit fogalmazták meg, bonyolult zsákutcák után szintén eltalálnak a melódiához, a németalföldi festészet pedig Európa egyik csodája lesz. Lucas van Leyden a Dózsa-felkelés idején festi csodálatos Pyramus és Thisbé-jét, s – stílusosan – Mohács évében álmodja az oltárszányakra Utolsó Ítélet-ét. Frans Hals, az egyik Ostade, Jan Steen csaknem egykorú Apácaival, de kortársa Ruisdaele is, akárcsak Rembrandt, Potter egy évben születik vele, s csaknem ugyanakkor hal meg, Vermeer éppen tizenhat éves, amikor az egyházi ösztöndíjas fiatal férfi megérkezik küldetése és a világhírű egyetemek országába, s megkezdi tanulmányait Cocceius mellett Franekerben. Két hónappal később, 1648 szeptemberében már batáv földön találjuk, Lugdunumban, Leidenben, ahol Tulp doktor, Lipsius és Scaliger neve fémjelezte az egyetemi oktatást. Leiden…
49Leiden történelmi jelentőségű város. Felhívjuk figyelmüket rendkívüli szép fekvésére.
A középkorban a Leithen nevet viselte. Az ókorban fontos római centrum volt: Lugdunum Batavorum. Fénykorát a tizenhatodik században élte, világhírű egyetemét is akkor alapították.
1573-ban körülzárták a spanyolok. A blokád hatezer ember életét követelte. 1635-ben pestis tizedelte a népet.
A tizenkilencedik század legelején egy lőporos hajó robbanása elpusztította egy részét, a híres Elzevir házat is…
Híres az itt született Lucas van Leyden festőről, az anabaptista Leideni Jánosról, Heinsiusról, a filológusról, aki 1655-ben halt meg,
valamint Rembrandtról és tanítványáról, Dou-ról, Dozyról, a tizenkilencedik századi híres orientalistáról, itt született Camper anatómus, aki Fran50ekerben tanított orvostudományt.
Ez a templom a Péter templom. Szemben John Robinson háza, ő javasolta a Zarándok Atyáknak, hogy vándoroljanak ki, és Amerikában kezdjenek új életet.
Maga a templom bizonyos tekintetben az egyetemhez tartozik, ide jártak a híres Academia Lugduniensis hallgatói.
A katedrálist a tizenharmadik században építették. A városháza eredeti épülete sajnos egyszer leégett.
Érdemes amott a School straatba bepillantani, ott találják tizennegyedik századból megmaradt Scola Latinát. Ha balra térnek, az ampir pavillon mö-
gött a kiszélesedő grachtoknál van a kikötő, a különféle piacok. Ha akad önök között, aki esetleg az Akadémiára kíváncsi, a Jan Steen gracht mentén haladjon előre. A hágai autóbusz a hotel előtt várja önöket tizennégy órakor.
51Apáca község az Olt bal partján fekszik. Határában ötszögletű őrtorony. Szépséges Barcaság.
Mohács.
A német, a török.
Izabella. Castaldo. Fráter György.
1566: Szigetvár.
1568: tordai gyűlés: lelkiismereti-szabadság.
1571: János Zsigmond. Szabad fejedelemválasztás. Báthory István. 1633-ban Brassó vidékén több mint kétezren halnak meg pestisben.
Isaak az ő születése évében adta el a nyomdáját a testvérének, ő ezt a nyomdát láthatta. Isaak emblémája a szilfa volt szőlővel.
Csak?
Csak?
Franekerben kezdte meg a tanulmányait ő is.
Tanácsolom felségednek, meg se is vesse… Kossuth. És Kerényiék? Az amerikai téboly és az öngyilkosság árnyékában?… Akkor ezen a téren jött reggelente át. Hogy illatoznak a hársak. Mikor ő itt élt, akkor is ilyen lehetett itt a templomnál: „Minden épülete felette szép, minden utcáján hajó, víz vagyon. A víz mellékét az egész városban szép hársfákkal ültették be” – ezt írta Szepsi Csombor.
És a Barcaság? És Gyulafehérvár? És Kolozsvár? Amikor 1658-ban ráeresztették a tatár sereget?
Akad.
Ez a grachtnak a Péter-templom oldalán levő része. Tanszékek. Afrikai tanszék. Indoeurópai. Bantu. Indonéz. Antropogenetikai. Európai és tengerentúli jog. Német. Angol. Olasz. Japán. Jávai nyelv. Papyrusolvasás. Trópusi gyógy51szertan. Török. Új görög. Perzsa. Bizantológia. Középkori latin. Sinológia. Romanista. Ott van. Szemben. Csak át kell menni. Ott. Két gracht között magaslik. Hátul az a rész új, de ez itt régi. Tulp doktor ott boncolhatott, azok mögött az ablakok mögött. Ez az aula, itt hallgathatta Heidanus székfoglalóját.
Hová tűnik a gracht az épületnél? Lehet, hogy alatta folyik tovább? A kerítés mögött látni a botanikus kertet, hullámokban árad valami fűszeres illat. Trópusi cserjék.
Ahonnan a hágai autóbusz indul, ott volt valamikor a betérő, oda érkezett, ott tájékozódott Leidenben az idegen, az utas. Nyilván, ahogy kapott valami útbaigazítást, ő is azonnal elindult megkeresni az egyetemet. Ahhoz, hogy belássa a szemével, ezen a sarkon kellett megállnia. Talán megérintette ezt az épületszögletet.
Amszterdamban ki volt írva, hogy a falra firkálást bünteti a törvény.
Puha ceruza kellene, de csak tollam van.
APÁCAI CSERE JÁNOS
ERDÉLY SZÜLÖTTE
MAGYAR
Utrecht villog a könnyű esőben. Itt mélyebbek a grachtok, jóval az utcák szintje alatt kanyarognak, s minden út ott fut össze valamiképpen a hajdani római castellum, Traiectum ad Rhenum kőemlékei közelében, a Szent Márton-templomnál. A dómnak se külseje, se belseje nem ép, benn a képrombolók vandálsága támadt a műemlékeknek, magát az épületet valami természeti katasztrófa rongálta meg, a torony ma is különáll az épülettől, mindenhonnan látható, óriási, kivilágított óralapja irányítja az idegent. A templom már az egyetemi városrészt jelenti; az Academia épületét egy kolostor sétálójához hasonló kert kapcsolja a dómhoz, közepén kút, rajta másoló barát szobrocskája, körös-körül ívek csipkedíszei, s a vízköpők mellett az ívek és cirádák gyűrűibe szorított szentírás-jelenetek. Az egyetemnek csepp bástyája, piros tornya van, a természettudománnyal foglalkozó legújabb tanszékek a gracht fordulójánál kezdődnek, II. Adorján pápa kétfelől is vízre tekintő, Krisztus király ékítette házánál.
Az óépülethez egy parányi házacska támaszkodik, egyetlen, pici ablaka van, nem látni, mit fed magas kerítése, oldalán mint a zuhatag omlik alá a vérszínű futórózsa. A ház előtt Villon szobra áll, hetyke, szomorú fiatal arc néz szembe az utókorral. Az utas ráköszön ifjúsága nagy lírai élménye szerzőjére, még meg is fordul, hogy újra láthassa, amint a Szent János-templom felé siet – valaha ott volt a könyvtár, ahová a magyar ösztöndíjasok jártak. Odaérkezve arra a szoborra is ráköszön, amely ott áll a vén fák árnyékában, egy gyermek tekint rá az alacsony talapzatról, akit tavaszi ágnak nevez a tábla amszterdami, örökre elha53gyott s örökre figyelmeztető szobájában: Anna Frank. Továbbhalad, mert látni szeretné a Katalin-templomot, ahol egykor egy helybéli hajadon, Aletta van der Maet férjhez ment, végül megint csak visszatér az egyetemhez, nem a pápaház előtt áll meg, hanem a rózsás kerítésű, kis épülettel szemben. Közben beesteledett, mind kigyúltak a fények, míg átvágott a grachtok között, Utrecht valósággal lángol, mint egy belülről kivilágított üvegdoboz. Könyvesbolt, könyvesbolt, könyvesbolt: sehol nyugati útjain még nem látott ennyi könyvesboltot a turista. A rózsás házacskával épp átellenben bolt van, minden kirakata neonkeretben ég: kintorna-kereskedés. A kintornák tetején faékítmények, angyalok, bohócok, befűzött, tornyos hajú hölgyek és nagy bajuszos urak képével. És szólnak a kintornák mind, zeng a tér, nem kézzel hajtják őket, gép valamennyi. Wurlitzer – kintornák, dől a muzsika Szent Márton dómja felé. Esik, ahogy itt szokott, közel a tengerhez, nem is eső ez, csak irreális rózsazuhatag, irreális pillanat, irreális éjszaka.
Meg is jelenhetnél, gondolja az utas, megmondhatnád, melyik házban történt. Amit csináltál, elgondoltál, végtére is több, mint amit az jelentene, hogy a mindig változó energiát újabb formába parancsold: egyszer csak igazán itt lehetnél a kintornák kirakata és a dóm kettős sugárzásában, Villon mellett; igen, amit tettél, több egy szimpla feltámadásnál. Jöjj és mutasd meg, hol az az épület, amelyben belefogtál, hol fogalmaztad meg először magadnak: nem csoda, hogy minket magyarokat felülmúlnak a többi nemzetek, hiszen azok mindent az anyanyelvükön tanulnak és tanítanak, s bizony boldogtalan náció az, amely mindent idegen nyelvek segítségével közvetít. Hol volt az a ház, amelyben „írásnak dőltél”, és rettegve feladatod súlyától szűk szókincsünk, kopár nyelvünk miatt megcsináltad a lehetetlent, megírtad korod valamennyi tudományos eredménye összefoglalását, az Encyclopaediá-t, az anyanyelveden. Azt hitted, könyvet írtál, tankönyvet, amelyben mindent közöltél, amit egy művelt embernek tudnia kell? Úgy képzelted, viszel valami csekély ajándékot a püspöknek kárpótlás- és engesztelésképpen, amiért hívására némileg későb54ben érkezel? Utoljára szigorú hited istene teremtett így, a semmiből egy világot: az Encyclopaedia Utrechtben elkészült első felével, mint a karddal, átmetszetted egy magyar nyelven való olvasáshoz hozzá nem szokott közösség szűk horizontját, s elébe tetted minden olvasnitudónak a magyarul megszólaló Tudományt.
A lenyugvó nap fényében aranyoszlopokként nyúltak a magasba a minarét tornyai, s a templomok aranyozott kupolái meg éppenséggel ragyogtak. A tengerben mindez visszatükröződött.
– Álomvilág ez! – ámuldozott Éva, amint ott ült Gergelynek a lábánál.
– Álomnál is szebb – felelte Gergely –, de olyan ez, lelkem mint a mesebeli kastély. Kívül pompás, belül szörnyetegek és elátkozottak lakják.
– Tündérváros! – szólalt meg Mekcsey is.
Csak Jancsi ült csendes-búsan a csolnakban. Szinte jólesett a szemének, hogy az épületek e rengeteg pompája között valami feketeséget is láthat.
– Micsoda erdő az ott a házak között a hegyoldalban? – kérdezte a cigányt. – Úgy nézem, csupa jegenyefa. De milyen feketék erre a jegenyefák! No, jól megnőttek.
– Nem jegenyefák azok, nagyságos ifjú uram, hanem cipruszok. Nem is erdő az ott, hanem temető. A pérai törökök fekszenek benne. Bár ott feküdne már valamennyi.
Basirius, az egykori durhami prebendárius, a kivégzett I. Károly angol király hajdani udvari papja, az anglikán egyház kanonoka körülbelül azon a ponton találkozik 1654-ben Barcsay Ákossal, aki Erdély adóját vitte a szultánnak, amelyet Török Jancsi észrevesz a távolból: Galatában, a perai nagyút mentén, az 55oszmán birodalom mindenkori diplomatanegyedében, itt kapja a meghívást II. Rákóczi György udvarába, amely végül is a gyulafehérvári főiskola rektori székébe ülteti. A prebendárius ekkorra már összekóborolta Európát, akkor éppen a galatai reformátusok lelkésze. Igazán iszonyodik a sátántól, de szívesebben ülne le vele vacsorázni, mint egy a puritanizmus vádjával illetett földi emberrel. Basiriusnak ez a szó: puritán – így hívták azokat a protestánsokat, akik az egyházat minden emberi tekintélytől mentesen akarták szervezni, s akik szigorát az a zsarnokság szította, amellyel az angol királyok a reformációt és az egyházat saját hatalmi céljaikra akarták kihasználni; ezek ellenszegülése idézte elő a felkelést a minden tettét Istentől ráruházott hatalmával mentő I. Károly idején – maga a lázadás, a fejedelmek, királyok, főurak, püspökök fejét követelő forradalom fedőneve. Ő a protestantizmus episzkopális, püspöki irányzatának a híve, szerinte az egyház irányítása a püspökök s az államfő joga: az állam első embere egyben az egyház legfőbb püspökével azonos. Mikor megérkezik Gyulafehérvárra, elszörnyed, hová keveredett: lám, utolérte a métely, a Felső-Tiszavidéki egyházak vonakodnak püspököt választani, s egyes, a harmincéves háború dühöngése miatt a holland és angol egyetemeken tudományos címet nyert fiatal tudósok bírálva tárgyalják a Debreceni Zsinat végzését, amely a puritán-presbiteriánus tanok képviselőit nem óhajtja sem az egyház, sem az iskolaügy szolgálatában látni. Rákóczi fejedelem ugyan nem tűri a veszedelmes ideológia terjedését, ám Basirius gyanakszik, vigyázni kell, nagyon vigyázni – szerencse, hogy a gyulafehérvári főiskola más tanárai is éberek. Hogy a tudós Bisterfeld helyére nem Apácait állították, hanem a prebendáriust, mindenesetre ezt mutatja – a képzettség, a kiváló tudományos eredmény láthatólag szegényes batyu a másik, a láthatatlan, igazolhatatlan s ugyanakkor cáfolhatatlan mellett, amit az egyházi ösztöndíjas a messzi nyugatról hozott: azt a nagyszerű tudományanyagot azokban az esztendőkben szerezte, amikor légvonalban aggasztóan közel élt a mételyes Angliához, ki sejtheti, nem járt-e éppen akkor Hágában, amikor az orcátlan királygyilkosok küldötte, Dorislaus doktor megjelent, s ki tudja, kit ismert meg ott a nyírottfejűek közül, 56kivel beszélt – ha beszélt –, s hol a bizonyíték akár arra, hogy nem váltott levelet Miltonnal, aki nem átallotta az egész disszertációval igazolni a boldogtalan államfő elpusztításának jogosságát, akár arra, hogy igen. Olyan képzetten éber persze, mint Basirius, senki sincs, a mártír, a politikai üldözött, a forradalom véres hullámain át hozzájuk szárnyalt nemes madár, annak éjjele-nappala feszült figyelés, jóságos új ura, a fejedelem védelme érdekében. A durhami prebendáriusnak tetszik Erdély, nagy fizetése van, lehetőleg nem szeretne ismét menekülni.
Apácai 1653-ban érkezik haza, székfoglalóját két évvel Basirius hivatalba lépése előtt tartotta, a kis Rákóczinak szánt Magyar Logikácska a hozzácsatolt Intelmek-kel együtt ugyancsak egy évvel hamarabb jelent meg, mint a prebendárius elfoglalta volna rektori székét. Basirius nyilván áttanulmányozta mindkét művet, s megfelelően tájékozódott, mielőtt előkészítette volna támadása színpadát s kiválasztja a bemutató szereplőit, belekomponálva rendezői koncepciója telitalálataként magát a fejedelmet, aki sosem jön rá, hogy a süvegét nem ő vágta az asztalhoz, nem ő csapta el Apácait tanári állásából, keze egy finom, láthatatlan szálon mozgott, amelynek végét az anglikán kanonok tartotta. Basirius egy fél évig készült erre az előadásra, miután meggyőződött róla, hogy a De studio sapientiae egy nagy tudású (annál veszedelmesebb!), kiváló képességű ember munkája, akinek hellyel-közzel még igaza is van, amikor nem szívesen látja nemzetét a gúnnyal szemlélt népek sorában, és a műveltség nemes eszközeivel pallérozná népét, mégpedig hazája nyelvén, csak persze az újítás, a nemes újítás is, mindig kockázattal jár, s ki tudná azt a dolgok kezdetén eldönteni, mi hoz s miféle veszedelmet. Szép és dicséretre méltó ez a pedagógiai lelkesedés, de mintha azt lehetne kiolvasni a sorok mögül, helytelen az, hogy a tudós a pap mögé szorul lehetőség, tekintély tekintetében egyaránt, hogy igen nagy szükség van a természettudományok ismeretére és a világiak segítségére. Ám ha a paptól, Isten képviselőjétől, szavai hirdetőjétől a tudomány jogán elvitatható, hogy maga legyen a lélek és a kicsinydedek világképének első és legfőbb pallérozója, igazán kurta az út, ami Erdély urait, püspökeit, magát a fejedelmet is a 57vérpadig vezetheti. A szillogizmus, amelyet Basirius a színdarabja előtt felállít, igazán nem komplikált, ennél különbeket gyártott Apácai Németalföld egyetemein. A puritán voltaképpen independens forradalmár, a forradalmár independens gyilkos, a puritán tehát gyilkos. És Basirius beint szereplőinek, s ama bizonyos nagy, a fejedelem, az udvar és az iskolai hatóság jelenlétében tartott ünnepélyes examenen nemcsak Rákóczi György, Apácai is úgy lép, tiszta hite, becsületes szándéka, emberi-pedagógiai programja megvallásával, ahogy a prebendárius elképzelte. Nem Basiriuson múlik, hogy Csere János életműve mégsem csonka, hogy Kolozsvár, ahol gyulafehérvári állásvesztése után alkalmazzák, igazi refugium, hogy kezén a középiskola akadémiává nő, hogy elkészül az Encyclopaedia természettudományos részei kiegészítésével, hogy megüzenheti az utókornak, ő a külföldiek tudományos hírnevével egyenrangú magyar egyetemről álmodott, hogy feljegyezhette a nép sirámát, hazája nyomorúságos városait, ápolatlan útjait, szennyes utcáit, az iskolák iszonyú terheit, s hírt adhatott a potrohos, prédára leső, hitük alaptételeit is hiányosan tudó, művelethivatott mesterek helyett az iskolákban vizslató pedagógus rókákról és arról is, hogy a műveletlen, erőszakos egyháziak olyan határig urak, hogy árnyékukban elsorvad a legéleterősebb növény. Nem Basiriuson múlik, hogy a kolozsvári lelkipásztor áskálódásaira már nem is neki magának kell felelnie, kiáll mellette saját nevelése, növendékeinek osztatlan serege, a teljes tanulóifjúság, hogy az egyházpolitikai küzdelmek ma már pusztán egyháztörténeti adalékok, Apácai életművének kardinális gondolatait viszont a magyar felvilágosodás országos mozgalma és a reformországgyűlések visszhangozták, és reményei, tervei, anyanyelvi kultúráért síkraszálló, iskolateremtő, népoktatási, népművelési programja elől szétmosta a gátakat Petőfiék feltámadt tengere.
Leltár
Basirius, hajdani durhami prebendárius, a Gyulafehérvári Főiskola rektora lakásában nevezettnek távozásakor talált tárgyakról:
török szőnyegek, ruhák
150 birodalmi tallér értékű ágybéli holmi
120 birodalmi tallér értékű selyem doktori díszruha
selyem ágykárpit
ezüstkanalakkal teli láda
aranypoharak
59Leltár
Apácai Csere János, a Kolozsvári Református Kollégium tanára Magyar utcai lakásának berendezései tárgyairól:
egy köntöstartó
egy padocska
egy feketére festett asztal
egy festetlen
két nagy, két kis karosszék, két ágy
59Akik hallottak róla, többnyire áttételesen, sosem úgy, hogy ő lett volna a figyelem gyújtópontjában, az ő élete, az ő gondolatai, az ő sorsa. Kerényi Frigyes két halhatatlan életének függvényeként jutott be az irodalomtörténetbe, nevét Petőfi és Tompa életrajza kapcsán szokták megemlíteni. Mert nemcsak kortársa, barátja is volt mindkettőnek, nagyjából egyidős velük, harmadik társuk abban a költői versenyben – így tanulták, akik még tanulták –, amelyet egy azonos élmény, egy magános erdei hajlék látására ébredt benyomásaik versben való rögzítésére rendeztek, s melynek eredményei közül csak Petőfi és Tompa költeményét illett ismerni, a Kerényiét nem, pedig a verse a maga módján éppúgy jellemző, majdnem profetikus, mint Petőfinek az erdőbeli ház leírásában megnyilvánuló zsarnokgyűlölete, szabadság-szerelem eszmevilága, vagy Tompa természeti szépségekért rajongó s bibliai idézettel záródó képsora. Kerényi erdei lakja az egyetlen üres és elhagyott ház a három ábrázolásban, mint elhagyott és üres lesz majd a költő otthona is, ha gazdáját elnyeli a messzeség, az áhított szabadság csalóka földje, Amerika.
Költő volt, ám emlékét mások művei tartották fenn, Petőfi hozzá írt levele, útirajzai, Tompa versei, A madár fiaihoz intelme: „Más berekben másképp szól az ének, ott nem értik a ti nyelvetek”, vagy a gólyával a forradalom után kibujdosott emigránsokhoz küldött szívszorító üzenet: „a bujdosókkal ha találkozol, mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk”, s elsősorban az a verse, amelyet az idősebbek közül szinte mindenki tanult iskoláskorában, a Levél egy kibujdosott barátom után. „Ki messze-messze vagy, kinek hajója már a zúgó tengeren remélve-küzdve 60jár, vagy a boldog világ előtt horgonyt vetett, egy-két szót, jó barát, hadd szóljak még neked.” Ezen a versen tanult a hajdani gimnazista jambust skandálni, kimesz-szemesz-szevagy, kinek-hajó-jamár, s a verslábak ejtegetése közben nem is volt ideje a vers mondanivalójára figyelni, a rettenetes képre, amelyet a régi irodalomtanításban mesterségesen elnyájasított, elpaposított, valójában pedig örök depresszióval küszködő, kétkedő Tompa rajzolt, a tajtékozó tengeren hánykolódó hajó utasára, akit idegen föld felé sodornak a habok. Tompa e verséből később részletek váltak ki, amelyek emléksorokká önállósultak: „mert boldogságra kevés csak a jelen, a múlton épül az s az emlékezeten”, és „szívet cseréljen az, aki hazát cserél”. Ezzel aztán el is szakadt a szöveg az eperjesi költői verseny egykori harmadikjától, Kerényi puszta névvé szürkült, irodalmi adalékká, az antológiák – ha egyáltalán – egyetlen, rosszul választott verset közöltek tőle, a Harangszónál-t, amelyet a huszadik századi olvasó már végig sem olvasott, mihelyt meglátta, hogy azzal kezdődik: „Nyugszik a völgy szenderegve, est pirul le ormiról.” Nem érdekelt már senkit Adyék fellépése után, miképpen zeng a torony csengő lakója régi hangon, pedig a vers az utókornak szólna, mint annyi más költő sorai, akik mind az eljövendőtől várták, hogy megadja a kárpótlást füstbe ment életükért. „Lesz talán, ki énekemre elmerengjen boldogan, gondolván, ki ezt dalolta, tudja Isten, merre van.” Abban reménykedett, hogy mi, akik most élünk, majd gondolunk rá néha.
A német anyanyelvű Kerényi Frigyes kerek egy esztendővel volt idősebb Petőfinél: 1822. január elsején született Eperjesen. Valódi neve Christmann, apja, a gazdag kereskedő, anyja, a nagy műveltségű, felejthetetlen édesanya korán árván hagyta. Az eperjesi Evangélikus Kollégiumban nevelkedett, itt vált magyarrá, itt lett a Magyar Nyelvművelő Társaság jegyzője. Tizennyolc éves korától jelenteti meg költeményeit, eleinte Vidor Emil néven, 611844-ben ismerkedik meg Petőfivel. Baljós névválasztás, később változtat is rajta, pedig még nem sejti, az eljövendő évek milyen kevés vidulnivalót tartogatnak a számára. Csak mesterkéltnek érzi, túl finomnak új eszményeihez, eltünteti hát Vidor Emilt az irodalmi porondról, s fellép helyette Kerényi Frigyes.
Az eperjesi ház jómódú fiatal gazdája eleinte még valóban csupa derű, s ha mondják neki, sem hiszi el, hogy öt esztendő múlva azok közül, akikkel 1845-ben költői versenyre kel egy erdei lak láttán, az egyik hősi halott Segesvárnál, a másik a teljes depresszió felé halad, ő maga meg Amerikába költözik imádott hazájából. Nevet Kerényi Pákh Albert emlékezéseiben, korunkig érződik vidámsága a régi szövegből: „Utam 1845 tavaszán Eperjesen vitt keresztül. Petőfi néhány héttel ezelőtt vált el a pesti irodalmi körtől, hogy a Felföldet beutazza, tudtam, hogy Tompa is ott tartózkodik, s hogy Kerényi mint boldog háziúr éli ott világát. Valószínűnek tartottam, hogy a költői társaságot meg fogom lephetni, ám csalódtam, mert Petőfit már nem találtam ott, csak élénk emlegetések pótolták a távollevőt. Nem volt, ami megzavarja a remények és vágyak csapongását, a fesztelen kedvet, hiszen 1845-öt írtunk. Házigazdánk, Kerényi, elárasztotta vendégeit szívességével, s én egy gond nélküli, kényelmes élet és egy meleg kedélyű jó barát emlékével távoztam. Akkor láttam először őt.”
A költő vidám házigazda, kiegyensúlyozottnak látszik, mosolygós az arca, pedig nem problémátlan az élete. Ahogy Vidor Emil-i mivoltában; úgy Kerényiként se kelt feltűnést a verseivel, túl erős a mezőny, Vörösmarty akkor van alkotóereje teljében, Petőfi nevétől hangos az ország, ír Tompa, Bajza, Czuczor, Garay. A boldogító tudatot, hogy költőnek született, ikerként kíséri a képességeiben való kétkedés: „Byront, Byront, ne engem, jó fiú, én tompa kard vagyok, ő háború, barátod rengetőn nem énekel, számodra könyvemet mért küldjem el?” – tér ki szomorúan, mikor kötetet kérnek tőle, s mint később annyi mindent, azt is megérzi, nemigen kap ő ezen az imádott pályán koszorút.
62Pedig költői hallása hibátlan, műveltsége, szakmai tudása rendkívüli, és tehetsége jelentős, ha kifejezésmódja olykor nem is tudja elérni azok könnyedségét, akiknek anyanyelvük volt a magyar. A korabeli kritika nem tud és mintha nem is akarna mit kezdeni vele, egyvalaki azonban sejti, mit ér, és bízik tehetségében: Petőfi. Petőfi észrevette, hogy költőtársa, akit lírai alkata nem közéleti költőnek predesztinált, hanem szelídebb, kevésbé súlyos gondok, érzelmek kifejezésére, mint amit a nemzet életének akkori szakasza íróitól megkövetelt, tudatosan vállalta a nemzetébresztő, lelkesítő program teljesítését, s csak töredékét írta meg azoknak a verseknek, amelyekben sajátos tehetsége igazán megnyilvánulhatott volna, ehelyett a maga erőtlenebb hangján ugyanazokat a nagy eszméket próbálta megfogalmazni választott hazája érdekében, mint Vörösmarty vagy Petőfi.
Belemerül hát a korba, átadja magát s lírai alkotóerejét a nagy hullámverésnek, mely sodorja már hazáját a forradalom tengerébe.
kiált költőbarátai viharsüvöltésébe ő is, a korabeli olvasók szeme átsiklik sorain, az ország íróbálványai tematikájának híg változatát érzékelik bennük csupán, a kritikusokat meg olyan irányban befolyásolják a nem átütő erejű hazafias versek, hogy azt sem veszik észre és méltányolják lírájában, ami valóban jelentős, ami igazán önálló költői leleménye. Minden kritikusánál kritikusabban nézi ő magát, tépelődik, érdemes volt-e egyáltalán költőnek születnie. „Szent képzelet, vedd vissza, amit adtál, pár egyszerű dal volt egész kegyelmed, de add meg, amit érte elragadtál.” Milyen más a hangja, mikor nem próbálja se Petőfit, se Bajzát, se Vörösmartyt utánozni, amikor önmagát adja a versben! 1844 és 46 között összegyűjti, majd kiadja itt-ott megjelent költemé64nyeit. Költői hangja azonnal megszilárdul, mihelyt nem olyasmiről ír, amit akarva-akaratlan összevetünk a forradalom előtti évek legjobb hazafias verseivel.
A századvég lírája: sőt, Kiss József Ágota kisasszony-a vagy Reviczkyék mélabúja csendül meg sorai között sok-sok évtizeddel hamarabb, semmint ez a lírai látásmód érzékelhető volna irodalmunkban. És még egy nagy költő irodalmi elődje lesz, nem is egy versében: éppen Kosztolányié, aki majd a következő században énekel hasonló hangvétellel a húgáról, akit a bánat eljegyzett magának. Mintha a Pacsirta hervadó lányának megható-taszító-bűntudatébresztő profilja is előre kirajzolódnék az öregedő lányról írt Kerényi-versben.
Kerényi is megírta a maga Mama-versét, a férfivá nőtt gyermek megrendülését, aki a padláson a kiselejtezett bútorok között ténferegve szembe találja magát egykori bölcsőjével, melyen még ott libeg a hirtelen ajtónyitás keltette kis szélben az a piros szalag, amelyet valaha rákötöttek. Az anya árnyékának és a fiúnak szembesülése cicomátlan, majdnem zord szomorúságú szavakat eredményez, a páros sorok meglepően modernek.
A vénkisasszonyról szóló versben már mesterien kezelte a bonyolult versmértékeket, kötete többi darabja azt mutatja, szokatlan érzéke volt a komplikált nyugat-európai formákhoz is: ritorneljei, trioletjei hibátlanok. Néhány versének már a címe is előreutal, a századvég felé: Jean Paulhoz, Zongorád számára, Tempi passati. Érdemes arra is felfigyelni, milyen pontos, árnyalt, könnyed és természetes, ha idegen költőket magyarít. A Napoleon bölcsődala és az Elárult szerelem nagy formátumú műfordítót ígér.
66A költők életművében gyakran fellelhetők olyan utalások, amelyek úgy hatnak, mint a jóslatok, s mintha a szavaknak mágikus erejük volna, a versbe zárt elképzelések megvalósulnak, megtörténnek később. Kerényi életművében az óceánon hánykolódó utas szokatlanul sokszor feltűnő képe még csak meg volna magyarázható azzal, hogy a költő ismerte a tengert, hisz járt Németországban, Angliában, s a szenvedő Lengyelország fiaival való találkozásokról is elképzelhető, hogy olyan versekre ihletik, amelyek a hazájukba visszasíró hazafiak sóvárgását örökítik meg. Ám semmiféle bujdosó lengyellel való találkozás nem találtathatta ki vele azokat a sorokat, amelyekben a mindenkori magyar emigráns irtózatos félelmét és honvágyát olyan örök érvényűen kifejezte, sem azt, hogy évekkel azelőtt, mint egyáltalán gondolt volna arra, hogy elhagyja hazáját, már megírta, hogy a hontalanság, a bujdosás, az idegen föld őrültté tész. Egyik versében így szól egy tengerészkapitányhoz, aki örökké úton van:
A rémület, ami még el se fogta, hiszen még béke van, s ő is itthon, a haza biztonságában, már előrevetíti árnyékát: az ember, aki sokáig nem szólhat magyarul, elfelejti a nyelvet. „Amit írok, 68olvasd hangosan!” Micsoda iszonyú beszédgyakorlat, félelmes, válasz nélküli monológ az óceánon, kettesben egy levéllel.
Sok helyzetdalt írt, ahogy a kor ízlése megkívánja, ám az ő dalai nem ábrándos lányok vagy bús szerelmesek sóhajai, mint Bajza hasonló jellegű művei: kivétel nélkül a bujdosók, a száműzöttek sorsával foglalkoznak. Huszonnyolc éves, mikor elmegy Magyarországról, de már előbb aggnak képzeli magát egyik versében, aki valami messzi parton álmodozik ifjú élete hajdani boldogságáról, s csak egyetlen vágyat őriz még, ha kaphatna egy maroknyi magyar földet síri ágyába. Az a hang, amely a magyar bujdosókról írt legszebb költeményében szól hozzánk, majd több mint egy félszázad múltán csendül fel újra, Kerényi versében a fiatal Juhász Gyula lírai észjárását fedezi fel az olvasó – akárcsak Juhász Gyula szólna hozzánk, pályája legkezdetén:
Az olvasó, aki már ismeri Kerényi életútját és halála körülményeit, s tudja, hogy tébolyodottan öngyilkos lesz, szorongva figyeli, mint vonja meg a költő önmaga jövőbeli őrült arcának vonásait előre, s mint sejti meg tökéletes elhagyatottságát, magányát is, amelyet csak a halál szüntet meg.
Később még pregnánsabban, más hangon:
69A Tízek Társaságának tagja, a forradalom előkészítői közé tartozik. 1846-ban eladja eperjesi házát, pénzzé teszi minden vagyonát, birtokot vásárol Abaújban, ott próbál meg gazdálkodni, de a történelmi események mindjárt más küzdőtérre szólítják. 1848-ban megszervezi az eperjesi ifjúság felkelését, majd Pesten lesz nemzetőr, harcol a szabadságharcban. Kisbirtokát feldúlja az ide-oda mozgó hadszíntér, csak romjai maradnak hajdani vagyonának, 1850-ben már Pest-Budán van ismét. A forradalom elbukott, Petőfi halott, az ország talán sose tápászkodik fel többé aléltságából, az önkényuralom pusztulásra szánta a nemzetet. Úgy érzi, nem bírja végignézni, mint süllyed Magyarország a Szózat megénekelte sírba. Elhatározza, hogy kivándorol, csatlakozik egy csapat honfitársához, akik szintén tengerentúl remélik, hogy új életet kezdhetnek. Az utolsó estéről, amelyet hazájában tölt, ugyancsak Pákh Albert számol be, aki bemutatta valamikor az eperjesi víg ház költőgazdáját.
„Az 1850-es ősz egy éjszakáján Pesten búcsúpoharat emelgetett egy baráti kör. Nem mind, akik odatartoztak, hanem akiket életben hagyott a sors. A poharazás egy magas fiatalembernek szólt, aki messzi útra készülve ült közöttünk, erőltetett jókedvvel iparkodva a beszélgetést fenntartani. Évekig nem láttuk egymást, most is csak azért jöttünk össze, hogy ismét elváljunk. Nem emlékeztünk, nem panaszkodtunk, nem voltak biztatásaink, sem az örömnek, sem a fájdalomnak, sem a reménynek köztünk szóvivője nem akadt. A pohár utolsó csengése elhangzott, s kezet szorítottunk: Kerényi elindult a magyar határ felé.”
Egy esztendő múlva megérkezik a címe az elhagyott hazába: „Adresszem Frederick Kerényi, America, New Buda, Iowa.” (Azok a magyar ösztöndíjasok, akik az Iowai Egyetem Nemzet70közi Íróegyüttesének irodalmi munkájában részt vettek, Kerényi tovatűnt nyomán jártak Iowában.) A magyar bujdosók New Budának, Új Budának keresztelték azt az ingyen-szűzföldet, amelyet az Egyesült Államoktól megművelésre kaptak. A telep pár esztendő múlva megszűnik, csak neve marad fenn, lakói, az a néhány, aki nem pusztult el mindjárt az érkezés utáni első időben, az ország különböző részeire költöznek. Az adressz után később vers is jön, a legutolsó – Pákh Albert kapja.
Nem a primitív viszonyok, nem a faházban való lakás, a szűzföld feltörése, a perzselő nap vagy a láz, az utolsó sor első pár szava öli meg: „Hírt hazámból nem hoz senki.” A felismerés, hogy még az önkényuralom alatt sínylő Magyarországon is jobb volna élnie, mint túl a tengeren, s aztán a végső elborulása megkínzott elméjének, a téboly. 1852-ben már halott: éppen harmincesztendős.
71Nekrológját ugyan ki más írta volna, mint Pákh Albert?
„Gyermek volt ő, aki parányi világának képei közé merülve, egyszerű szalmaszállal kezében fújta ki szobája ablakán a szappanbuborékokat, nem törődve azzal, hogy azok elrepülnek, vagy azonnal szétpukkadnak.”
Milyen jó, hogy nem kellett megtudnia: legjobb barátai egyike se vette észre, milyen átgondolt írói programmal állt egykor közéjük, milyen becsületesen igyekezett betölteni választott nemzetében az író hivatását, milyen biztosan felismerte a kor követelményeit, s milyen alázattal engedelmeskedett neki, míg költői alkatát a nagy cél érdekében nem módosította: elnyomta, megváltoztatta, csak az országnak szolgálhasson, pedig senki se tudta nála jobban, hogy hangja el kell hogy vesszen olyan égzengetően hatalmas hangok mellett, mint a Vörösmartyé, a Petőfié.
Élt harminc évet. Senki se mondta neki, hogy amikor önmaga képességein belül maradt, sajátos költői világában, akkor maradandót alkotott ő is, csak hibáit vetették szemére, csak lírája hazafias jellegű termését, amely hogy állhatott volna meg legnagyobbjaink eredményei mellett, senki se dicsérte meg azért, amit ő is tudott, sőt amit csak ő tudott, amivel korát is megelőzte, és senki se dicsérte meg úgy igazán később sem, maradt a jeltelen harmadik, aki arról a bizonyos erdei lakról énekelt, amelynek megörökítői közül csak kettőt illik ismerni. Németnek született, tizenkét éves korában tanult meg magyarul, akkor választotta magáénak nemzetünket, amikor az élethalálharcra készült. Nyelvét, szívét cserélte a miénkre, lehetett volna német költő, élhetett volna gondtalanul, szabadon és gazdagon. Bennünket választott, hazánk szolgálatáért mindenét odaadta, még természetes költői tematikáját is, magyarként élt, és úgy is halt meg abban az iszonyatos messziségben, beleőrülve a Magyarország utáni kívánko72zásba. Sírjának már a múlt században sem volt nyoma, pora sincs meg, emlékjele sem áll. Az utókortól remélte, hogy olykor kimondja nevét. De ki tud róla már? Ki ismeri számon nem tartott sorait a harmadiknak, amikor a második is szinte teljesen eltűnt a köztudatból, s az első, igen, az első világnagysága is hovatovább egyre gyérülő csapat jelszava lesz.
Ezt tudta, vállalta, élte is. Amit nem tudott, azt nem írta meg: hogy úgy elfelejtik, mintha sosem élt volna.
73„Ha engem valaki számadásra talál vonni, mi jogon foglalok itt helyet, nem fogom azt mondani, hogy írtam ennyi és ennyi regényt, mert azok valószínűleg néhány lustrum elmúltával Dugonicsnak azon korszakban közkedveltségű regényei szomszédságában fogják pihenni a boldog elfeledés álmát” – mondta magáról 1861-ben, amikor székfoglaló előadását tartotta az Akadémián. A könyvek közt, amelyekről azt hitte, az Etelka vagy az Arany perecek sorsára jutnak, ott van már akkor nemcsak az Erdély aranykora és a Törökvilág, az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán is. A negyvenhárom év, amit nem kurta élete még juttat neki, rájegyzi majd írói világa térképére, hol-merre hányja Lávay Béla élete sajkáját a politikai divatok hullámverése, rá Garamvölgyi Aladár börtönét éppúgy, mint Hermine sírjának helyét a dombtetőn, a Baradlayak magánföldrengései színterét, Berend és Evila bányáját, Noémi szigetét, egy világváros panorámáját, ha mégis megmozdulna ez a föld, Torockó birgejét Erdély csuda hegyei mélyén, még Szentendrét is, hogy tudjuk, hol veri a falat a rab Ráby. Ma, száztizennégy évvel a székfoglaló elhangzása és másfél évszázaddal az író születése után, már nyilvánvaló a tévedése: könyvei nem „pihenik a boldog elfeledés álmát”, munkásságának eredménye beleépült a nemzet életébe. Klasszikussá vált, méghozzá olyanná, akinek önkéntes olvasóközönsége van, aki ismerését igény biztosítja, nem kötelesség.
Rendkívüli gyerek volt, ifjú- és férfikorában is rendkívüli események résztvevője vagy szenvedője, rendkívüli aggastyánná is vált, nem szerelmi élete iránytűjének másodszorra is nem várt irányba való lendülése révén, mert ez igazán a magánügye volt.
74Ám személyével igazolta ars poeticáját, holtában önmaga hősévé vált, és végképp kifogott a társadalmi és irodalmi fanyalgásokon. Divatok, irányok, ízlések, személyes ellenszenvek gravitációja fölé lendült, s mint Tatrangi, járja azóta megállíthatatlan útját a halhatatlan alkotók között.
Az olvasók, akik ma ismerkednek meg életművével, talán maguk sem sejtik, mekkora művész volt, azt képzelik, csak a mese vonzza őket Jókai Mórhoz, a követhető, majdnemhogy gömbölyűre esztergált história, ami végre is az epika lényege, amelyet hallani is, olvasni is élvezetes, még felnőtt korban is, s amelynek hiányáért bizonyos típusú könyvbarátot nem kárpótol századunk váltott idősíkkal, körbevilágító módszerrel, snitt-technikával, olykor követhetetlen nyelvi játékokkal vagy csontvázpuritánsággal már-már az önmaga eredeti célkitűzését is lehetetlenné tevő regényírása. Bámulatos képzelőerejű, nagy mesélő – így rögzült a köztudatban, s mintha egy cseppet még szégyellenők is, hogy valaki ilyen megejtően tudott olyan megejtőket kitalálni, ilyen hihetetlen nyelvi erővel ábrázolt olyan (a szó szoros értelmében) hihetetlen szépeket, rútakat. Nagy írótársa maga is szeretettel hümmög a róla írt monográfiában Jókai jellegzetes angyalai-ördögei fura, olykor meglepően fülledt körtáncán, s ott keresi valahol túlzásai és emberismerete hiányosságának magyarázatát, hogy üvegházi környezetében nemigen volt lehetősége arra, hogy megismerje az igazi életet, és persze nem is szenvedett eléggé, „sohasem állt egy kis koporsó mellett”.
Ám a szenvedés mint mértékegység relatív érzelem. Hogy ki mit tekinthet utolsó órájáig
lüktető sebének, arra nemigen van
szabály, e tekintetben a pszichiáterek meglepő
közlésekkel szolgálnának. Gyerekkoporsó mellett csakugyan nem állt, de látott egy akkorát,
amibe egész Magyarország belefért, s amelyről a temetés pillanatában igazán nem lehetett
tudni, lesz-e belőle feltámadás. Az amerikai őserdők öngyilkos emigránsai, Kerényiék raja
aligha hitte, s kétségeikkel nem álltak egyedül. Ilyen nagy koporsó mellett viszont a
monográfia szerzője nem állt, legfeljebb fekhetett kis ágyában, mert 1847-ben született.
Aki a Jókairól írt 75sokféle és egymásnak nemegyszer
ellentmondó értékelést összekeresgéli, minden bírálójáé között Mikszáth érvelésén lepődik
meg leginkább: milyen civil volt olykor a nagy írótárs szemlélete. Ha senkinek, legalább
neki kellett volna tudnia: nemcsak egy leendő nagy író, minden gyerek számára milyen
súlyos életszakasz még a legidillibb gyerekkor is, az eszmélő tudat első kocódásai ideje,
mikor a valóság és a képzelet között még épp csak valami jelzés van, nem határvonal, s
indokolt és indokolatlan riadalmak kísérik a világgal való szembesülést. A gyerekkor
problémáktól való mentességét éppúgy nem garantálhatja, mint ahogy elő sem idézheti a
mindennap az asztalra kerülő vajas kenyér. Ha vajas kenyéren múlnék az emberismeret, s az
anyagi biztonságon, Tolsztoj gróf sosem álmodja meg Natasa Rosztovát.
Az alapsérülések a jól fűtött lakásban is kivédhetetlenek. Milyen lehetett a kisfiú Jókainak végigélnie apja temetését, látni-hallani, ahogy a temetésre hívogató Halálmadár, cilinderéről messze úszó fekete fátyollal sorra járja Komárom házait, és közli, elvárják az ismerősöket Jókay József úr temetésére? Hogy mekkorát ütött rajta ez az élmény, életműve igazolja: hányszor feltámad majd ez a Jókay úr a regényeiben, különböző neveket viselve, s árasztja maga körül – szüntelenül szomjasan valami szépre, nagyra, művészire – szelíd csöndességét, a moll-dallamot, amely eltűnt vele a házból, helyet adva Pulay Mária, férje halála után, végre teljesen érvényesülni tudó gyakorlati érzékének, érces zsoltárainak. Valahányszor a Jókai-életműben Pulay Mária kél új életre, vasereje van, válságos pillanatokban félelem nélkül, sziklaszilárdan mered szembe ellenségeivel és az olvasókkal, s az is megesik, hogy könyörtelen. Mint a szenvedés, a védettség is relatív mértékegység. Jókai munkái azt mutatják, teste szükségleteiről, műveltsége megszerzéséről férfiakénál szilárdabb kézzel gondoskodott az anyja, aki sokkal inkább harcra és a család védelmére termett, mint a férje, de azt is, hogy a másiknak, annak a gyöngének belső védelmét, amely Jókay József halálával olyan gyorsan véget ért, holtáig nélkülözte az író, és sose tudta elfelejteni.
A tizenkilencedik századról egyébként sok mindent meg lehet állapítani, azt azonban, hogy bárkinek is a bölcsőtől a koporsóig tartó üvegházi létet garantált volna, aligha. Mintha Mikszáth nem gondolta volna végig, hogy talán az se lehetett közönséges élmény, végigélni a forradalom minden fázisát, amit viszont ő csak hallomásból ismert már. Minden fázisát, nemcsak a Pilvax asztala körül lobogó szenvedélyek tüzét, de Világos homályát, de Tardona rémeit is. Idilli a patak, ha ott locsog a köveken, s idilli a kép is a fiatal férfiról, aki malmocskát farag, játszik a vízzel – túlságosan is gyanúsan biedermeier. Hát a hallóideg, az semmire nem figyel, csak a patakcsevegésre? Nem hallja – irreálisabb dolgokat is el tudott képzelni – minden váratlanul reccsenő gally mögött az üldöző közeledését, nem várja, egyszer mégiscsak felfedezik s rászólnak: „Megvagy!”? A nagy írótárs gyerek volt még a rémuralom idején, úgy, mint a felnőttek, nem érzékelhette, de még így is meglepő, hogy a nem távoli események nem ütöttek nagyobb sebet rajta, s nem sújtotta le jobban felnőttként, immár utána az eseményeknek, szabadon és veszedelem nélkül lélegezve, az előtte élteknek Learként a fenyéren bolygó nemzedéke, a névsor, amelyet a diadalmas napok hőseiről bárki összeállíthatott, kitöltve ezt vagy azt a rubrikát, ki él, ki halt meg, ki ül börtönben, ki bujdosik, kinek az elméje borult el, ki lett öngyilkos, az évek hosszú során át rémületben tartott, részben a munkaképtelenségig megtaposott, in effigie felakasztott, közlegénynek besorozott, alig táplálkozó, futó, családjával rejtőzködő, álnéven élő, haditörvényszék elé idézett, internált, a börtöntől rettegő iszonyatában a tengerentúlra menekülő, elnémított vagy allegóriák írására kényszerített generáció. Hogy Jókai nem volt börtönben? De volt más. Volt Czuczor, Sárosi és hányan még. Tompát örökké nyaggatták, máig hiányos a levelezése az örökös házkutatás és konfiskált iratai miatt, Bajza ott állt a haditörvényszék előtt, és mi történt Petőfivel, és hogy halt meg Vasvári, hol vergődött Lisznyai, merre bujkált Pálffy Albert, hogy élt Aradon Degré, és mi ment végbe Vörösmarty és Bajza, Garay és Arany lelkében, hova lett Kerényi Frigyes, és „hova lettek a katonák”? Mikszáth nagy író volt, tudnia kellett volna, hogy várni a csapást tulajdonképpen 77rosszabb, mint amikor bekövetkezik. A rettegés szétterjed, mint a rák, ha valaki átélt egy rémuralmat, akkor se dolgozza ki magából az idegrendszere, ha maga is az ellenkezőjét hiszi, ha soha életében nem említi. Kevesebbért is meg lehetett halni azokban az időkben, mint ami a Jókai nevéhez fűződött, s nyilván nem is ússza meg, ha a regényeiből ismert, s annyiszor a fejére olvasott véletlen és a dolgok irreális bukfence fel nem borítja a végzet a játékszabályok szerint kirakott kártyaasztalát. Nem nehéz rekonstruálni fia életművéből, mi lehetett Pulay Mária véleménye a színészvilágról: Laborfalvi-Gertrudis végül sem színpadi alakításával, hanem egy szakszerűen feltrancsírozott libával nyeri meg anyósa kegyét, évekkel később, mikor az indulatok már enyhülnek. Pedig ha Pulay Mária fia véletlenül nem Szigligetiéknél vesz ki szállást, s élete fonala nem szövődik bele egy darabkán a komédiások életének tarka szövetébe, nyilván más életrajzot tanulnának róla az iskolások, tragikusabb fiatal férfikort. Csakhogy Columbinán és társain nem tudott kifogni a rémuralom, a színészet hőskorában voltaképpen csak az abszurd helyzetek voltak tipikusak: a színésznő hát orrot mutat az elnyomóknak, s átkocsizik férjével a hadak országútján. Nem kétséges, Jókai kimaradt a szórásból, nem csörgette a bilincseit, mint Czuczor, nem internálták sehová. Csak elképzelte, hogy így lesz, és félt, mert az, hogy mindez megtörténik vele, sokkal valószínűbb volt annál, mint ami valóban történt. A teremtő fantázia kétséges értékű adomány: Flaubert görcsöket kapott, mikor megölte Emmát, érezte, amint hat a méreg. Hogy Jókai naponta játszott a gondolattal: mi lesz, ha mégis rátalálnak, nem is vitatható. Rettegése, amelyet számtalanszor kivetített a regényeibe, oly sokféle, oly iszonyú, oly szomorúan modern, hogy külön elemzésre vár egyszer, távlataival, mélységeivel.
Az író felfogta hatás nem misztikus folyamat, inkább matematikai jelenség: egy már voltaképpen meglévő milyenségnek mennyisége emelődik hatványra a hatás révén. Ám senki igazán jelentős művész optikáját vagy munkamódszerét nem lehet módosítani alkata milyenségének ellenére, s ha mégis, csak átmeneti78leg sikerül; az operáció után az átültetett szervet előbb-utóbb kiveti a műalkotás. Az alkat az, ami szelektál, megkeresi egy élet élményanyagában azokat az elemeket, amelyekkel építkezni tud, s hibernált sokkjai közül abszolút biztonsággal kiemeli azt az egyetlenegyet, ami aztán megtermékenyíti. Az alkat lehet túlzó, vitatható látószögű, szerencsés, szerencsétlen, lehet még koraszülött alkotások előidézője is, ha tulajdonosa zseni, és egy-két századdal hamarabb fogalmaz meg valamit, amit – éppen koraszülött volta miatt – saját kora ingerülten elvet, sokféle lehet az alkat, még tágítható is, persze csak önmaga köre körül. De változni nem tud, se tanácsra, se szidásra, se rábeszélésre. Jókai művészi eredményeit és művészi tévedéseit egyaránt az alkata magyarázza, amely egy a koránál kevésbé színes időszakban is meglelte volna a maga kárminpirosát, vadfeketéjét, hát még abban, amely a szivárvány minden színét villogtatta felé ifjúkora feledhetetlen spektrumáról.
Ötesztendős, mikor az ács fia, Sorel pályája révén valami egészen újat tanulnak a francia olvasók, s Eugéne Sue kalóza, Kerneck rábocsátkozik a világhír tengerére. Magyarországon abban az évben nem regény születik, mégis nagyobb hatással lesz Jókai élete alakulására, mint egy könyvtárnyi széppróza-remekmű: a Hitel. Mikor hatéves, a Notre-Dame toronyőre elindul zegzugos útjain, s egy esztendőre rá idehaza a Béltekyek házában csapnak össze a reformkor érzelmei, indulatai. Szász Móric marsall dédunokája, Amantine, akit később George Sand néven tartanak számon, akkor száll síkra a szív jogai mellett, mikor az illedelmes komáromi kisfiú éppen nyolcéves, s ugyan elszégyellné magát, ha tudná, hogy a férfinév mögé rejtőző hölgy nem is a hites férjével járja a lagúnák városát. Mikor tizenegyedik évét tölti, Pickwick úr útra kél társaival, hogy tanulmányozza az emberi természetet, ám a kis Jókai hazája számára fontosabb, hogy ugyanebben az esztendőben Szontágh Gusztáv arra biztatja az irodalom pápáit: emeljenek kalapot Jósika Abafi-ja előtt. Tizenkét esztendősen alig idősebb annál a később világszerte ismert fiúcskánál, aki holtfáradtan vánszorog London felé: az angol 79főváros utcalabirintján felbukkan Twist Olivér. Két évet se kell várnia, és Szontágh ismét a kalapját lengetheti, megérkezik az új Jósika-regény, a Csehek Magyarországon. Mire maga is a számon tartott írók sorába lép a Hétköznapok-kal, 1846-ban, már elkészült A falu jegyzője, s nemcsak Dumas père titokzatos grófja és legyőzhetetlen testőrei tépik szét a rejtelmek szövevényét, de a Magyar Titkok szereplői is, s négy éve múlt, hogy az áfonyaszínű frakkos Csicsikov elindult a halhatatlanság útján és Manzoni jegyeseit elválasztja egymástól a feudális brutalitás és a német zsoldosok behurcolta milánói pestis. Miközben a Hétköznapok sikere kibontakozik, a szép Kuthy még gyanútlan, fogalma sincs sem arról, hová juttatja őt féktelen becsvágya, gyenge karaktere, sem arról, hogy a pályán megjelenő ifjú vetélytárs munkássága mint nő majd túl a Hazai rejtelmek-en. Mikor a Pilvax-körben harci riadóra várnak a szabadságba és az irodalomba egyaránt szerelmes ifjú oroszlánok, 1846 és 50 között, Becky Sharp elszereti Osborne-t Ameliától, elkészült Eötvös munkája, a Magyarország 1514-ben, Dombey úr Pál nevű gyermeke a tenger lágy beszédére figyel, amely aztán be is hörpöli kis életét, Heathcliff holt keze ablakon dörömböl, a Brontëk hangamezőin szelek üvöltenek, s Copperfield Dávid vertikális látomását: a halál jelenlétét közlő, egyben kivédő és feloldó, felfelé mutató néma női figurát földhöz cövekeli Yarmouth vasmacskája, Pegotty gyertyavége. 48-ban, az európai prózairodalom nagy esztendejében, Jókai A vadon virágai-t írja meg – és ír valami mást is, Magyarország készülő történelmébe azt a bekezdést, amely miatt megszületett, amelynek stilisztikai szótárában eszmei követelések, lehúzott esernyők, lelkesítő újságcikkek és lengő piros tollak elvont és nagyon is konkrét fogalmai egyaránt szerepelnek. A forradalom után az általános rettegés idején, nagyjából egyidőben azzal, hogy az Amerikába szakadt bujdosók megpróbálják megvetni lábukat az őserdőben, és Tompa tragikus éleslátással nemcsak saját barátja, de minden eljövendő emigráns számára megfogalmazza a hazától való elszakadás érzelmi-etikai traumáját, egy salemi kikötőfelügyelő, földrajzi tekintetben nem is olyan távol Kerényiék Új Budájától, az irodalmi köztudatba éget egy skarlát betűt, Jókai 80viszont könyvbe zárja azt, amit az ország kér és vár tőle: a Csataképek-et, s ettől fogva karrierje csaknem egy fél évszázadig szinte megállíthatatlan.
A prózaírók közül senkit se fogad akkora rokonszenv, mint őt, akiről mindenki azt érzi, megfogalmazatlan kérdésekre is válaszol fikciójával, ha ugyan fikció, amit ír, hisz a közeli, gyönyörű és tragikus végű fergetegnek semmi máshoz nem hasonlítható fényét, árnyait még frissen őrzi a szemtanúk emlékezete. A Csataképek megjelenése után a sűrűn születő művekben Jókai sír és nevet az ország helyett, szereplését, művészetét a próza terén éppolyan döntőnek, egyedinek érzik, mint amikor Petőfi merőben új hangvételű lírája felcsendült, mint amikor az alvó Toldi ajka szegletén kicsordult az álomédességű nyál. Ha lett, lehetett volna irodalmi élet akkor, amikor Martinovicsék szövetkezését felszámolták, és az általános rémület helyett a szépművészetekre is figyelhetett volna az ország, vagy arra, hogy megjelent az Uránia nevű almanach, lett volna mihez hasonlítani stílusa édes természetességét, csuda táj- és természetleírási plaszticitását. Mert egyszer már szólt valaki ilyen tisztán, ilyen megindító egyszerűséggel előtte, ugyanolyan könnyed biztonsággal kifejezve magát, mintha a magyar szépprózának éppúgy meglett, meg lehetett volna a természetes fejlődési útja, mint – mondjuk – a francia vagy angol irodalomnak, s a hidacskát, melyen az árva magyar próza lovacskája átkocogott, nem tartaná olyan kevés pillér, mint egy írókatona alvadtvér-indulatú mondatainak szenvedélye, egy katolikus főpap népi ihletettségét, nagy műveltségét egyaránt tükröző, kora barokk cirádáit nagy nemzetvédő feladatától ingerülten sötétre kormozó indulatai, s egy leveleskönyv, mely az emigránssors szörnyeivel birkózik valahol a Márvány-tengernél, utolsó kincsét, szép, kifejező beszédét, erdélyi szavait feszítve pajzsul a kövér osztrák nő ellen, aki olyan biztos érzékkel tudta, hogy se forradalmárt, sem írót nem okos visszavenni egy olyan amúgy is nyugtalan gyarmatra, mint Magyarország. A tizennyolcadik század kilencvenes évei közepe tájt megvolt már a magyar regényírás európai szintű, művészi uvertürje, Kármán Fanni-jában, csakhogy a fiatal író huszonhat éves korában éppúgy elveszett, mint 81maga az ügy, ami miatt Kazinczy olyan sokáig börtönben ült, s Batsányi holtig külföldre kényszerült, ám halála óta senki nem kezelte olyan biztosan, magától értetődően, olyan közérthetően, mégis művészi módon a tollat, mint ő. Jókai az ötvenes években visszakapcsolta a magyar szépprózát a valaha már működött, nagy hőfokú áramkörbe.
A tündér, aki születésekor mellette állt, ajándékul egy batyut dugott a pólyájába, tele sajátságos tartalmú, elvont főnevekkel: ott a túláradó lelkesedés mellett a reális lehetőségeket semmibe vevő, le is győző hősiesség, ott a rajongás, a túlzás, a reakciók váratlansága, a lélegzet-elállító véletlenek, az öt világrészre, sőt a kozmoszra, a jelenre, a félmúltra, régmúltra, a jövőre, sőt az utópiára irányuló érdeklődés, és hozzá még a színészek világának tulajdona is, a titokzatos oldás és kötés képessége, az elérzékenyítés és megnevettetés ritka adománya. Hősei hol szájig mocsárban, hol homlokukkal az ég csillagai között egyaránt otthon vannak a makro- és mikrovilágban, megbírnak elemekkel, megteremtik a magyar nyelv szószékeként a színpadot, szembeszállnak a magán- és a politikai élet szpadasszenjeivel, jéglepte hegyen felfelé rohamozva legyőzik az ellenséget, meghalnak áldozatkészségből, szerelemből, barátságból, merénylő kezétől, méhcsípéstől, egy gesztus kedvéért, de saját akaratukból is, vállalva más halálraítélt ítéletét, máglyára lépnek megtisztulásra váró szenvedélyből, árulók vagy gyilkosok lesznek becsvágyból, megcsúfolt érzelmeik levezetéseképpen, szöknek, futnak, ügyes kezükkel meseházat építenek a Senki szigetén, saját érdekeik ellen irgalmasok, olykor minden atomukban iszonyatosak, megcsúfolnak minden emberiességet, megfékeznek természeti erőket, vadállatokat, emberi dúvadat, kiküzdik azoknak a reformoknak a megvalósítását, amelyek kilendítik végre annyi század holtpontjáról az országot, elképesztő távolságokat tesznek meg elképesztő körülmények között, föld és víz felett, alatt, s még a csillagok közt, a halál után sincs mindig békességük, van, aki még akkor is csak kering, egyszerűen nem képes megállni. Nem, Jókai életművében nem várnak Godot-ra a hősök – nyilván várnának, ha egy magyar mű 82bármikor is megengedhette volna magának azt a fényűzést, hogy Godot-ra lessen benne a szerző –, Jókai elég nagy író volt hozzá, hogy akár Godot-t is kitalálja, a huszadik század előtt, mint az Andromeda csillagot. Csakhogy ebben az országban még a passzív rezisztencia is aktív, sőt aktivizáló folyamat volt, meg is lett az eredménye.
Szondázni, miért nincs benne művészetében mindaz, ami a kortárs világirodalom eredménye, annál is inkább meddő, mert nincs nehéz dolga Jókai védőjének. Hőseit évtizedekig nem mozgathatta más területen, mint ahol tette, nem ábrázolhatott kapitalistát, mint Dombey, mert hazájában sokáig nem volt kapitalizmus. Nem ábrázolhatott Becky Sharpot sem, mert nem Magyarország az, ahol a nőmozgalom megindul, ahol a nőnek a világban való független mozgása, elhelyezkedése, utazgatása már a tizenkilencedik század elején is természetes állapot, hisz még Kaffka Margitnak is fejtörést és megdöbbenést okoz saját mivolta. Nem ábrázolhatott a szó nyugati értelmében vett polgári világot, legfeljebb feudálist vagy félfeudálist, mert egy maroknyi kivételtől eltekintve, a városi polgárnak számító pesti ember sokáig többségében német volt, s a vidéken még Mikszáth korában is bagolyrúgta kúriákon történik, ami történik. Nem ábrázolhatta a főváros csillogását sem, mert nem volt európai mértékkel mérhető fővárosunk, s a magyar Pickwick jó ideig nem utazgathatott volna ide-oda a hazában, mert nem voltak megfelelő utak, igazi fogadók, és az Alföldet Ráday szöges bölcsői bevezetéséig senki sem ajánlotta volna Tupman úréknak tanulmányozásra. Azt viszont, hová emelkedik egyszer a nemzete, tudta, még Nagy-Budapestet is látta, mikor annak éppen csak hogy bontakoztak a körvonalai, s a meg nem írt Dombey és fia helyett megálmodta a nemzetközi súlyú magyar ipart és külkereskedelmet.
Azt még legkényesebb bírálója se tagadta soha, hogy amint az évek, évtizedek elszálltak felette, tágult a tematikája – persze írói alkatának megfelelően. (Az epikus életműve tulajdonképpen elég kevés döntő felismerés körül gyűrűzteti a tudat etikai-esztétikai koncentrikus köreit, ezért ismétli annyiszor magát, témáit, 83ezért vázolja más-más szögből megközelítve, más-más színpadi megvilágítással ugyanazt, vagy csaknem ugyanazt. Nemcsak a muzsikus ismeretlen zenedarabját ismeri fel a hallgató a komponista már ismert művei alapján: az író személye ugyanúgy kikövetkeztethető tárgyválasztása, ábrázolásmódja, érdeklődése, stílusa alapján.) A szén, a világot mozgató fekete gyémánt üzemanyag mellett így bukkan fel egyszer csak a selyemtrikós Magnéta is, mágneses-elektromos-optikai trükkön alapuló show-jával. Ebben az inkább meghökkentő, mint megnyerő kisregényben már nem Bálvándyék küszködnek a közönség megnyeréséért, hanem a századforduló nemzetközi varietévilágát idézik a lapok, azt a világot, amely később minden nyugatosnak olyan döntő élménye lesz, bohócaival, szemfényvesztőivel, artistáival. Magnéta titokzatos függönyei egy ráncába még Krúdy Gyula is belekapaszkodik majd valahol, akkor is, ha Jókai artistalányának palotája és saját vendéglője van minden jelentős európai és amerikai városban, s az udvarlók az asztalon a családtagok képét őrző album helyett a hölgy adókönyvét találják, amelyből kiviláglik, hogy Magnéta, aki harisnyakötőjében koralltőrt visel, virilista. Az Asszonyt kísért-ben viszont a mesebeli vagyonok, Upmann-szivarok és ezeregyéjszakai ékszerek világa helyett egyszer csak teljesen váratlanul az olvasó elé borul a Jókai öregkorabeli város peremén, s a kínálkozó szerelem elől ezúttal megfutni akaró hős megismerkedik a városnak azzal a nevezetességével, amelyet senki se mutat a külföldi turistának, aki keresztülszaladva a fővároson, a korzót képzeli tipikusnak – megismeri a Suttogó utcát:
„Amint az osztrák államvasút töltése elrekesztette a Terézváros északi oldalát, az arrafelé torkolló utcák egyszerre be lettek zárva. Nekik ez a töltés a láthatáruk, amin nem lehet keresztülmászni. Ennek a zugnak az utcái egy minden mértani szabályt kihívó, keresztbe-hosszába szelt vonalak tömkelegét képezik, amikben Theseus legyen, aki Ariadne nélkül eligazodik. Kidűlt-bedűlt palánkok, vakolatlan vályogfalú viskók, salátáskertek, tarkára festett kalibák, vasúti vagonokból degradált kunyhók, pléhfedelű putrik, egymás hegyén épített deszka-léc-vályog ól, szín, istálló, mind egymást támogatják, ha egy kiugranék közü84lük, a többi mind összeomlana. Amelyik ablak papirossal van beragasztva, az még az arisztokráciához tartozik, a népszerűbb üvegpótlék a szalma. Kövezetről természetesen szó sincs, azt pótolja a széna-szalma töredék, amit a szél minden városnegyedből idehord, s ami aztán itt megragad, mert itt mindig sár van. A csatornáknak nincs hová kifolyni, ott marad minden az utcán. Ide vette ki magát mindaz a neme az iparnak, amit a bűzéért a többi finnyás orrú városnegyed nem akar megtűrni. Érezni itt égetett csontbűzt, szappanlúg-szagot, cserillatot, kátrányfüstöt, salétromot, a fehérjék vérbűzét. Ebben az utcában már van valami kezdetleges nyoma a gyalogjárónak. Nem tökéletes, de kezdetnek elég. Téglából van, és olyanformán támadhatott, hogy itt egyszer valaki házat akart építeni, téglát hordatott már, hanem aztán megbánta, otthagyott téglát, meszet, homokot s eltagadta, hogy övé a fundus. Aztán éjjel minden arra menő elvett kettőt-hármat a téglahalmazból, s azt egy-egy lépésnyi távolba maga elé rakta a sárba, így alakult ki végül a trottoir, célszerű hézagokkal. Hanem ennek a bulvárnak hamar vége szakadt, egy hatalmas posvány elállja útját, ebbe már nem lehet belemenni a mi egylovas szekerünkkel, mert odaragad, le kell szállni. Itt kezdődik a Suttogó utca. Az utolsó olajlámpás ott pislog a szegleten, túl rajta mélységes sötétség, aminek magas horizontján egy-egy visító, tűzszemű gőzmozdony sikamlik egyszer-egyszer végig.”
De hát bizonyos, hogy az a tündér keresztanya, aki a Jókai életművet elemzők egy része szemének olyan megmosolyogni való tartalmú batyut a pólyájába dugta, túlméretezett, túlhízott és lelkendező tündér volt, s ez okozta, hogy a szemmel verés ellen kötelező illedelmes korall karkötő helyett szélsőségeket pántlikázott a csecsemő csuklójára, s olyan illetlen tanácsot súgott a fülébe, hogy felkiáltson, ha örül, vagy, uram bocsá, bánatában a könnye is kicsorduljon? Gyulai még a forradalmi publicisztikájába is belecsíp, és egy szerelem sikolyainak érzékeli cikkeit „a forradalom mézesheteinek” idejéből. Ezt, éppen ebben az 1975-ös esztendőben nem könnyű megértenie annak a nemzedéknek, amely megérte, hogy a tenger nélküli tengernagy kormányozta, 85király nélküli magyar királyság a szeme láttára alakult köztársasággá, s a frissen túlélt halálos veszély tudatával fiatal szívében maga sem tett mást, mint eufóriás mondatokat sikoltozott, vagy zokogva siratta a halottait. Lehetséges, hogy valaha fanyalogni fognak féktelen örömünkön, halottsiratóinkon, kontroll nélküli elragadtatásunkon, a lázon, amely elfogta az országot, az újjáépítés emberfeletti teljesítményein? Még vagyunk elegen, s innen a szenilitáson, akik láthattuk a Cabinet Noir kései jogutódjának besúgóit működésük közben s eredményeiket, sőt láttuk a sátánt is, nemcsak filmhíradón. (E sorok írója például a valóságban is látta: csak úgy csorgott a hátán a víz az iszonyattól, míg hallgatta a tömeg közé préselődve, ahogy beszélt, s nézte, mint ugráltatja kefebajuszát szónoklata elején még hófehér, később kárminra gyúlt eszelős arcán a pusztulást diktáló mondatok felett.) A mostani nagyapák és apák nemzedéke tanúsíthatja: voltak, akik meg tudtak halni egy eszméért, mint a Jókai-figurák, iszonyú véget vállaltak, hogy más életben maradhasson, vagy ki ne derüljön egy megőrzendő titok, ismertek olyanokat, akik rokonait elképesztő módon irtották ki, kortársai voltak a hortobágyi tankcsatának éppúgy, mint a leningrádi blokádnak, megérték a partraszállást, Anna Frank feljegyzéseit, s nemcsak Iván gyerekkorát látták szétporlani a fasizmus talpa alatt, de saját nemzetük csecsemőinek életét is, akik az ostrom alatt jöttek a világra, és akiknek egy-egy hadilekváros ládikó lett a koporsójuk. Hát mikor hazudott ez az álmatag mesélő? Amikor félistent és Antikrisztust álmodott? De hiszen találkoztunk az utódaikkal!
Persze nem csak mi igazolhatjuk igazát, a második világháborút megéltek generációja. „Az író: öröklött képességei, az alkat, gyerekkorának emlékezetnépesítő élményei, a szülőföld, az átvett tradíciók, a nemzet, s a szellemét termékenyítő áramlatok” – tanultuk Németh Lászlótól. Talán nem lesz felesleges öröklött képességei és speciális írói optikája kiegészítéseként végiggondolni gyermekkora „emlékezetnépesítő élményeit” sem, rekonstruálni, mit hallott-tanult a Jókaiék fia a szülői házban és neveltetése idején.
Cseregyerek korában ott jártak-keltek szeme előtt Szentir86may Rudolfék modelljei, iskoláztatása és örökké mesélő apja révén úgy kellett ismernie egyháza jelentős alakjainak, a nagy professzorgenerációnak életrajzi adatait, történetét, ahogy egy mai gyerek számon tartja a táncdalénekesek és sportolók teljesítményét. Csakhogy ezek a hajdanvaló nevelők nem emlékeztetnek a görbe hátú, vaksi, szórakozott és anémiás pedagógusokra, akiket a századforduló vicclapjai dobnak majd oda a nevetni vágyók mulattatására: a valaha élt tanár urakról, akik nevét könyvtárnyi könyv és szájhagyomány egyaránt megőrizte, elég sajátságos portrék maradtak ránk.
„Vannak emberek, akik bölcsője fölött a múzsák mosolyogva, sírjoknál sírva állnak, akik az anyatermészettől végtelenül többet látszanak örökölni, mint középszerű embertársaik. Maróthy professzor ítélete és emlékezőtehetsége egyaránt csodaszerűnek mutatkozott – hallgatta az iskolája nagy nővérének, a Debreceni Kollégiumnak büszkeségeiről szóló híradást a kis Jókai –, s anyanyelvén kívül a héber, hellén, latin, angol, francia, holland, német és olasz nyelveken egyenlően ékesszóló volt. Kellemes külseje s tagjainak szoborszerű alkata mellett nyelve oly folyékony, szónoklata olyan elragadó volt, hogy aki egyszer hallotta, soha megfeledkezni róla képes nem lehetett.” Az Oxford nevelte Sinay körülbelül a legkevésbé papi alkatú pap volt, aki nyugdíj helyett kegydíjon tengődve, ellenpüspökökkel győzködve, hetvennyolc éves koráig, a halálos ágyig vállalta a legszenvedélyesebb és legkilátástalanabb, igazán testet-lelket gyilkoló egyházpolitikai küzdelmeket – egy elgondolásért, amiből rá, személy szerint, csak kár háramolhatott. Mikszáth nem érti, Jenőy Kálmán miért választja a nyomort, mikor csak a kezét kellene kinyújtania, s megoldódnék reménytelen helyzete? Kerekes Ferenc, a Ludas Matyi kiadója, zsebre vágja a Lipcsei Tudós Társaság kitüntetését, szépen megköszöni a katedrát, amelyet Szentpéterváron ajánlanak fel neki, aztán hazamegy a Hajdúságba, s híres kémiakönyvének minden várható jövedelmét felajánlja egy füvészkert létesítésére. (Ennek majdani létrejötte, a füvészkedésre beprogramozott, arra nevelt kertésszel, akinek ki kell várnia, míg munkába kezdhet, s ki is várja, ahelyett hogy nyakába venné a világot, s 87megpróbálna a saját egzisztenciájára gondolni, nem egy folyton tovalengő fantomra, maga is egy megíratlanul maradt Jókai-regény.) Füvészkert persze még sokáig nem lesz, s mikor mégis, nem a Kerekes pénzéből, mert ő, „minekutána minden erejét szaktudományának és hivatalának szentelte, nem volt képes meggazdálkodni annyit, amennyi családjának és magának vénségére biztos ápolásra megkévántaték”. Vécsey professzor kora legnagyobb tudósai mellett dolgozik a göttingai egyetemen, lehetne híres professzor Európában, de őneki sem kell a felkínált tanszék, hazajön Bárándra, papnak (Bárándnak még 1900-ban is csak háromezernyolcszáz lakosa van!), s lesz később, karrierje tetőpontján, ispotályi lelkész. „Bölcs volt, hellén bölcs, magyar alakban, valóságos antik jellem, vallásos, őszinte, higgadt, mély érzelmű, ritka szerény.” Szoboszlai Pap István „alig hallatta szavát a szószéken, a szokatlanul ékes beszéd hallására tömegesen tódult oda a nép, s nem lévén a templom a nagy sokaság befogadására alkalmas, az ablakokhoz támogatott lajtorjákra hágva lesték az ajakát”. Az a Berend Iván épp hogy a kulcslyukon be nem bújik ironizál a nagy írótárs. Micsoda szomorúság: volt Berend Iván. Éppen az ő híre kerülte volna el Jókay Józsefet, aki mindent számon tartott, füzetkébe jegyezgetett, s aki annyit mesélt a kisfiának? A Jókay háznál kevésbé érdeklődő közegben is eleget legendáztak Szilágyi Sámuel igaz történetéről. „…már tizenegy éves korában átesvén a gimnáziumi tanulmányokon, akadémiai tanulmányokat tanító professzorok keze alá ment, de tógát kicsinysége miatt csak tizenkét éves korában ölthetett, s már e korban ő tanítá a görög nyelvet, tizennégy évesen pedig a héber nyelvet is. Tanult Svájcban, Németalföldön, idehaza a mértan, történet és a latin irodalom taníttatására tétetett, később atyjának halálával a teológia tanára lett. Még feltűnőbb volt, hogy az akkor itt állomásozó tisztek mindennapi társai voltak az ifjú tanárnak, pedig a polgári és katonai rend akkoriban még nemigen érintkezett egymással. Szilágyi szívesen látott vendég volt a tábornok ebédjén, s ennek vendégei örömest hallgatták tőle Nagy Fridrik hadászatát, s annak Voltaire-rel folytatott levelezését. Ebéd után Szilágyi a legügyesebb tisztekkel vívott, s markaikból, ügyes vívó lévén, a 88fegyvert kiverte. Mint híres lövész s páratlan lovas országszerte ismeretes volt, a korcsolyázáshoz, mit Hollandiában tanult, annyira értett, hogy ifjan, sok néző jelenlétében, a befagyott Hortobágy jegére, egymáshoz kellő távolságban, borral teli poharakat rakatott le, ő pedig sebes korcsolyázás közben kapkodta fel a poharakat, s kiürítvén azokat, megint letette. Ifjabb korában a tábornok a legkomolyabb barátság hangján kérte, hagyná oda papi helyét s venne katonai szolgálatot, biztosítá, hogy tíz év alatt tábornokká leend. Szilágyit a cím és a rang nem csiklandozá, megmaradott addigi állomásán. Fennmaradtak tőle szép latin és görög ódák, szép magyar versek, ő fordítá magyarra Voltaire Henriás-át, írt még sok szép prédikációt, magyar, deák, zsidó, francia és olasz nyelven készült verseket, kritikai, filológiai, matematikai, fizikai, asztronómiai jegyzeteket. Meghalt hegyközkovácsi magányában, életének hatvanhatodik évében.”
Azt nyilván legádázabb ellenfele se tételezheti fel róla, hogy csak gyermekkora bálványai rögzültek a tudatában, s a reformkori héroszok. Nehezen is állíthatná egyébként, mert köztudomású, hogy Degré ismerte Leonin modelljét, szőke bajusza, pofaszakálla, szürke szeme volt a modellnek, ott futottak össze, a Honderű szalonjában, Degré még viszont is látta hajdani barátját, a forradalom bukása után mint az Olga-huszárok magyar vért sosem ontó ezredesét. Vadnaitól tudjuk, hogy Vetter tábornok Aradon egy háromgyerekes anyát katonai díszkísérettel temettetett el, szerinte megérdemelte az az asszony, akinek mindhárom gyermeke honvéd századosként küzdött a szabadságharcban. Ismerjük a művet, amelyben ez az anya később életre kelt, fiai közül, ha nem is mindhárman honvéd századosként, de mindegyik a forradalom ügyét szolgálta, s a Honderű hajdani vendége testet-lelket adott a Baradlay Ödönt a haláltól és a Ridegváry tervezte szégyentől egyaránt megmentő Leoninnak. A passzív rezisztenciát, Kufstein foglyait, általában a hősökre leselkedő veszedelmeket sem pusztán valami Dumas-Sue-utánzási kényszer sugallhatta, elég rettenetes volt a magyar valóság ahhoz, hogy import nélkül is lélegzet-elállító legyen. Haynau valóban birtokot 89vett Magyarországon, Garamvölgyi Ádám nemzedékének dédunokái családjaik elbeszéléséből tudják, hogy reagált a nemzet a Bach-korszakra, azt meg, hogy hány Garamvölgyi Aladár volt ebben az országban, Kiss Bálint híres festménye igazolja, amelyet sokszorosíttatni kellett, s átkeresztelni a rács mögül zokogó lányára pillantó férfi képét A gályarab búcsújá-nak. Így aztán ott függhetett a rab férjet, fiút, testvért, apát sirató, nemcsak kálvinista, de vakbuzgó katolikusok házaiban is a nem létező gályarab portréja, aki az elhurcolt magyar honvédet jelképezte. A történészek csak hálásak lehetnek az író ábrázolásának: soha pontosabb, élesebb képet a tizenkilencedik század bizonyos szakaszairól – a tizenkilencedik századról, amely kardját villogtatja felénk a Jókai-sorok mögül, azt a kardot, amelynek tisztaságára olykor még büszke. Ez a század józan perceiben még ismerte a nemes ellenfél fogalmát, a debreceni csata után ugyan agyonszúrták a menekülőket a kozákok, de utána, akit sebesülten leltek a csatatéren, mind összeszedték, szekéren szállították a saját katonáik közé, saját hevenyészett hadikórházukba. Mesterségük istene adjon erőt e kor minden tudományos igénnyel dolgozó ábrázolójának, hogy tizedannyira meg tudja közelíteni e század igazságát, és égi-pokolbeli szélsőségeit.
Mert ez olyan század, amelyben például azon múlik egy csapat fogoly élete, hogy derogál nekik negyedmagukkal ülni a fuvarozásukra kijelölt pórias szekéren, s míg egyenruhájukhoz illendőbb úti lehetőséget követelnek, s a háború sanyargatta városban újabb kocsik-lovak után szaladgál a hatóság, úti alkalmatosság helyett megérkezik egy futár a városházára, s közli: már közelednek a cári seregek. Milyen jókaias véletlen: féderes kocsi helyett egy nem várt futár, gyorsan meg is oldódik a méltóságukra olyan kényes osztrák tisztek helyzete, akik, ha nem azzal törődnek, hogy rangjuknak megfelelő-e a szállítás, már útban volnának a biztonság felé, így meg a kétségbeesett, felháborodott nép ott veri őket agyon, a városháza előtt, bennük látva balsorsa okozóit. A történelem cselekedett, de ami történt, megfelel Jókai ars poeticájának: a fázisok kiszámíthatatlan szinkronja ez, a non putáre90mek, a váratlan bekövetkezése: a véletlen fordít a hős sorsán. (Egy időben divat volt ingerült hangon beszélni a véletlen szerepéről – nem is valami elegáns, de meglepően reális epikai megoldás bizonyos „tettleges viszonyok” közt –, a második világháború után ennek a megítélésében is valahogy óvatosabbá lettünk, mert nincs az 1944-et megéltek között senki, aki élete néhány pillanatában ne találkozott volna a fázisok szinkronjával, amelynek életét, egész egzisztenciáját, családja viszontlátását, emelkedését vagy alámerülését köszönhette.)
Jókai nem tehet arról, hogy írói érdeklődésének, művészi hangfekvésének, alkatának annyira megfelelő anyaggal terhes ez a kor: nem mindennap esik meg az sem, hogy egy cárevics kálvinista istentiszteleten vegyen részt. Pedig Konstantin nagyherceg végigszenvedett egyet, s lehetetlen el nem tűnődni azon, ugyan mit prédikálhatott Szoboszlai Pap István abban a történelmi pillanatban a Példabeszédek XIX. 21. alapján a díszegyenruhás orosz főtiszteknek, akiknek amúgy is kijutott aznap a hitéletből, hisz a saját pravoszláv katonai tedeumok után mentek át a Nagytemplomba. Micsoda elemeket gyűjtött ábrázolójának ez az időszak! Rüdiger gróf és Paskievics a debreceni csata lezajlása után ott álltak szállásuk erkélyén, zenét parancsolnak, s Boka, a híres Boka odalenn rákezd a szórakoztató muzsikára. Az ünnepi alkalomra rongyokba öltözik, körötte ott ácsorognak a polgárok, a gróf, a herceg összecsattogtatja tenyerét, mert művészi a produkció, csak éppen az nem világos, hogy aki odalenn áll, s szintén hallgatja, miért vág olyan sajátságos képet, hiszen a dallam nem disszonáns – sőt! Mit tudják a főtisztek, mit muzsikál Boka, ugyan honnan ismernék a szöveget: „Megvirrad még valaha, nem lesz mindig éjszaka…” A tizenkilencedik század egyes fázisainak a képzelet erejét olykor megszégyenítő magyar verzióját nem Jókai találta ki, kár megmosolyogni vagy elmarasztalni miatta.
Volt egy híres német történész, úgy hívták Heinrich Treitschke. Megítélése szerint Magyarország kormányzását Haynau bukása után „a kedélyesség és a bestialitás császári és királyi vegyüléke” jellemezte. Pontosan fogalmaz, jobban nem is lehetne körvonalazni a helyzetet, s tétele még a Haynau nevével fémjelzett 91időszak pár fázisára is ráillik. Mert Haynaut, a hiénát mindenki ismeri, Haynaut, a gavallért kevesebben. (Haynau Toldy Ferencnét, aki irgalomból meg-meglátogatta a rab, láncra vert Czuczort, azzal gyanúsította, hogy a szeretője, azért keresi fel olykor az Újépületben, s bár megvolt róla a véleménye, hogy rebellis kedvest tart, volt annyira világfi ő is, hogy meg ne akadályozza a liezon folytatását, s igazán csak azért akarta pucérra vetkőztetni a szép fiatal nőt, mert attól tartott, nemcsak nyájaskodni jár be Czuczorhoz, esetleg üzenetet vagy fegyvert csempész be a fogolynak.) „A józan kritika nem nélkülözheti egy művészi alkotás megítélése során a tettleges viszonyokat” – tudjuk Zilahy Károlytól. A magyar „tettleges viszonyok” között éppen elég olyat talált Jókai művészi érdeklődése, amire írói alkata azonnal felelhetett, a rendkívüli idők bestiális és kedélyessé váló szakaszában egyaránt, hiszen kortársa a gyászruhás egyetemistáknak, akik egy Magyar Lajos nevű halott lelkiüdvéért a ferencesek miséjén imádkoznak – mindenki tudja, hogy a fedőnév a kivégzett Batthyány Lajost takarja, s hogy a fiatalok egyházi segédlettel most fricskázták orrba az elnyomó hatalmat, de kortársa önmagának is, akit egyévi nehéz vasban töltendő börtönre ítélnek a Zichy leközölt cikke miatt, de a büntetés oroszlánja aztán macskává szelídül, mert csak pár hétig tartják fogságban és a Sváb-hegyre jár vacsorázni poroszlóstul, a börtönből. Kedélyesség és bestialitás, és persze ismét a fázisok szinkronja s azok a jellemek, amelyekre reagál, amelyek felkeltik művészi érdeklődését. Zichy például, aki cikkével börtönbe juttatta őt, s végromlásba a lapját, a Hon-t, de aki a lap megszűnése előtti nap estéjén megjelenik nála, s közli, bár nem ért egyet a politikájával, nem is annak a pártnak a tagja, mint Jókai, de a bajt ő hozta rá, vállalja hát a felelősséget, íme az összeg, amivel a szerkesztő fogsága alatt válságba jutott lap megmenthető.
Halmozta a képtelen helyzeteket, szélsőséges alkatú figurákkal népesítette be műveit fékevesztett fantáziája – hallottuk az értékelést, s ez, amilyen igaz, olyannyira nem. Még az is lehet, hogy ez a legendás képzelet közelebb járt a földhöz, mint első riadalmunkban hittük. Az életszakasz, ami neki jutott, hosszú-92hosszú évtizedekig szituációk és kortársak tekintetében megszégyenített minden fantáziát. Volt a dédszülők nemzedékének egy gyerekkönyve, a nagyapák gyakran meséltek róla. A könyv kíváncsiskodó kislány hősének neve szimbólummá is vált: úgy hívták: Kandi Klára. Írójáról, Dienes Lajosról az a hír járta, ő volt, aki elsőnek szúrt bele Lamberg testébe a Lánchídon. Ha csak pletyka volt is, miféle elemeket kapcsol össze Dienes neve: Kandi Klárát Lamberg tetemével. Mikor a megszüntetett vármegyéket ismét visszaállítják, a megyei bizottságokba beválasztják nemcsak Kossuthot, Klapkát, de szinte valamennyi közismert forradalmárt is, mert így érzik természetesnek, s azt tekintik visszásnak, hogy az Udvar nem számol a közhangulattal. Lélekcserélő idők jártak, nemcsak a Baradlay fiúk történetében, a valóságban is. Még alig-alig nőtt a bozót valamicskét a segesvári csatatéren, s 1857. május 27-én megint csak ott áll Ferenc József a forradalmi Debrecenben, szemben a Nagytemplommal, a Kollégiummal, a forradalom tűzfészkével, az oratóriummal, arcán a kiheverhetetlen, elfeledhetetlen ütés, amelyet egy felháborodott nemzet keze ejtett: a detronizáció emléke, Debrecenben, ahol elcsapták, mint egy hűtlen alkalmazottat, aki ellopta a kanalakat, abban a városban, amelyben Boka még nem is olyan régen csúfot űzött a megszállókból rongyos ruhájával, titkos üzenetével. Egyszer már járt itt, 52-ben – most megismételte látogatását. „A város részéről, a polgármester által hat debreceni pártás hajadon elővezetése mellett, a felséges királynénak két darab ékes párta nyújtatott által, Laxenburgba pedig nemzeti öltözetű gulyások és a városi baromorvos kíséretében a felséges királyné tehenészete számára hét kitűnő magyar tehén szállíttatik, amelyet a felséges királyné elfogadni méltóztatott. Este a város a lehető legfényesebben volt kivilágítva, a főiskolai tanulóifjúság által latin és magyar versek készíttettek.”
Micsoda kép! Mária Terézia alatt ugyanez a tanulóifjúság felháborodott leoninusokat csirizelt a házak falára, s nincs is tíz éve még, hogy Debrecen utcáin Kossuth lépegetett. Most mosolyog a király, mosolyog a város vezetősége, a debreceni csata halottai diszkrét távolságban porladnak az ünnepségtől, és mi93lyen örömteli gondolat, hogy a kis királylányok külsejéért-belsejéért megtörtént a maximum, viszik már Bécsbe az ékköves pártákat, nyilván abban is alusznak majd ezentúl, és hajtják-hajtják azok a nemzeti öltözetű gulyások a baromorvos kíséretében azokat a kitűnő magyar teheneket.
Csak vissza ne sírjuk még érezni tudását, derűjét, kibuggyanó könnyeit egy eljövendő irodalmi világban, amelyben szégyellnivaló lesz minden érzelem, amely kineveti a nevetést, és ahol sírni is csak úgy lesz majd szabad, ha rákacsintunk arra, aki netán részvétet érezne, ne vegyen túl komolyan bennünket, tudjuk mi azért, hogy valahol komikus ez a bőgés, majd csak kitaláljuk, legyenek még egy csepp türelemmel, az indulattól mentes indulatot, a steril reakciót, az akkor is groteszket, mikor éppen nincs helye a groteszknek. A világ errefelé halad, alig van már énekesmadár, a folyók higannyal, a tengerek atommal fertőződnek, a nyugati lapok kétségbeesett híradásokat hoznak a technikáról, amely felfalja a világot, és testében-lelkében fenyegeti azt, akinek szolgálatára vetették harcba egykor: az emberi embert. Hát számít az, hogy Feriz bég boldogan az égre néz, mert várja már odafenn Béldi Aranka, s úgy rogy le lova nyakára, hogy mindjárt látja is az üdvösséget, hogy Barkó Pál magyarul, perzsául, arabul, tatárul és szanszkritül mondja el a Miatyánkot a Kálmán temetésén, mikor nem a majd egyszer megalapítandó Tudományos Akadémián ad számot róla, hogy mire is vitte orientalistaként, hanem éppen a barátját temeti? Az életműve számít, és az, amit a Mégis mozog végén mond, hogy hitt az utókorban, igazán azt hitte, hogy az utókor igazságos.
Legyen hát az utókor igazságos, ne arra gondoljon, hogy télen a felesége parókát parancsolt rá, vagy hogy szerette-e Ottiliát Füreden, hogy kártyázott, hogy félt az anyjától, mert nem ez volt a lényege. A lényege mégiscsak a Tizenkét Pont volt, meg amit 61-ben a képviselői beszédében megfogalmazott; „…a nemzet semmi osztály, nemzetiség vagy vallásfelekezetekre nézve kizáró vagy bezáró jogokat el nem ismer, alkotmánya jótékonyságá94ban mindenkit egyformán részesít, mert önmagát megbosszuló véteknek tartaná, hogy bármely osztályt vagy vallásfelekezetet előbb kizárnók a polgárjogok teljes élvezetéből, aztán meg polgárerényeket követelnénk tőle.”
Legyen az utókor igazságos, ne kívánja el tőle, ami miatt kritikusai egy része annyira elítélte, hogy berendebb legyen Berendnél: örökkön-örökké a márciusi napok ifjú hőse. (Arany János se maradt holta napjáig azonos azzal a fiatal férfival, aki A nép barátjá-t szerkesztette, és tanulságos az az óra is, amit a kutató azzal tölt, hogy utánanéz, kivel mi történt 1848. március 15. után a Pilvax fiataljai közül?) És ne kívánja azt se, hogy olyan irodalmi bravúrokkal szolgáljon, amelyekre már nem telt sem az általa érzékelt „tettleges viszonyokból”, sem írói alkatából. Így is többet adott, mint amit valaha megköszönhetünk neki, így is legnagyobb íróink egyike. A Zalán futásá-val együtt született, bölcsőjét hexameterek ringatták, megérdemelte volna, hogy a halálos ágyán a hazája jövőjét olyan pontosan megsejtett, csodálatos látomás mellé egy kisebb is csatlakozzék, s láthassa akkor, halála napján az Újság szerkesztőségében azt a gyerekrovattal bajlódó fiatal írót, aki pár év múlva megírja majd a Hét krajcár-t, egyszer meg teljes életművét, s abba éppúgy beleépül Jókai Sárga rózsá-jának felejthetetlen pusztai csodavilága, mint egy osztályöntudatosabb Rózsa Sándor.
Részlet az Ifjúságot Képző Ismeretek Tárából, szerkeszték Nagy Márton és Zimmermann Jakab, SS. MM. S. Bölcselk. Doct. és Cs. Kir. Teréz. Lovag Intézetbeli Magyar Nevelők (Bécs, 1841. Hagenauer Fridr. özvegye és társa betűivel).
„Pest. Magyarországon a legnagyobb és legnépesb város, lakosainak száma rövid idő múlva eléri a százezret. Fekvése Budának átellenében, kietlen vidékét mintha ki akarná pótolni a felséggel aláhömpölygő Duna. Pestet úgy tekinthetni, mint a hazának most fejledező virágát. Öt részre oszlik, úgymint a Belvárosra, és Leopold-, Terézia-, József- és Ferenc-külvárosokra. 95A belsőváros teszi a régi várost, ennek utcái sokszor görbék és kevés kivétellel csak rövidek. Terei csak kicsinyek, nem elégségesek a hetivásárokra, úgyhogy az árulók utcákat is elfoglalnak. A Városház tere a legnevezetesb, mögötte van a Rózsa tér, mellyel a Sebestyén tér függ össze, innen két utca a Barátok piacára vezet. Az országút választja el a belső és a Leopold-várost a többitől, de úgy, hogy az a Ferenc-várost keresztüljárja. A többi városok közt legnagyobb, legszebb a Terézia-város a hosszú Király utcával. A Józsefvároshoz számítódik a szép nemzeti színház és a most épülő múzeum, a Ferenc-városhoz tartozik a tábori kórház, kívül a városon, a Duna mellett. Pest városának díszét igen emelendi a most épülő Lánchíd a Dunán. Általában tágas utcái vannak, de ezeket nagy por lepi el. Mulatóhelyekre nézve nincsen eléggé ellátva.”
Részlet az És mégis mozog a föld című regényből:
„Hol a homoksivatag volt, ott most új város terül, a rongyos vityillókban, melyek itt-ott elmaradtak, nem ismer őseire az újdonszületett palotasor. A Duna tükrében a világ legszebb panorámája bámulja magát, állóhidak kötik össze a két várost, rajtuk a világkereskedelem jár keresztül és alattuk gőzhajók serege hord népet, üzért, utast s vontatja a rakott kikötőbe szállító hajóit. Mint a szív erei futnak össze a város indóházaiban a világ minden részéről megtérő vasútvonalak. És élet pezseg kívül és belül, nem koldusbot többé a tudomány és művészet, nem mártirium a honszeretet. Nincs rangkülönbség, mindenki polgár, mindenki nemes, mindenki dolgozik és minden munka gyarapít. Négy-öt palotája van már a fővárosban a haza minden művészetének, a szellem bajnokainak száma nem csapat már, hanem tábor, s amit beszélnek, Európa fővárosai visszhangozzák. Nem halott már az eltemetett nemzet, hanem élő, növekedő óriás, ki évek alatt századok mulasztását siet helyrepótolni. Nem idegen többé a honfi honában, nép és tudós egymáshoz közeledtek s megértik egymást, nem vakszerencse a földművelés, hanem tudomány. A gyáripar, 96a képzőművészet a világtárlatokban méltó helyet foglal el, külföldi tőkepénznek van bizalma elhelyezkedni a hazában. Idegen, ha jő, megláthatja múzeumaiban a nép múltját, tanodáiban a jövőjét. Megtízszereződött a főváros lakossága, s emelkedésével nem süllyedtek alá a megyék székvárosai: együtt emelkedtek vele. Eppur si mouve. A hazátlan koldusok, a költők, a művészek, a tudósok, a szellem előharcosainak jelszava megy teljesedésbe.”
A próféták hangja mindig harsányabb, emeltebb valamivel, mint azoké, akik hallgatják. Korunkat látta-jósolta meg, döbbenetes realitással. Számára csak kissé kell módosítanunk Jenőy Kálmán sírfeliratát. Volt. Van. Lesz.
97 98Egyszer eltűnik minden. De ha az én írásaim élnek, hazám neve fennmarad az emberek emlékezetében. Akik engem olvasnak, azt fogják mondani: „Itt született!”…
Itt született, Losoncon. Ha áttekintjük azt az alig több mint negyedszázadot, amely születése és halála közt eltelt, s megpróbáljuk felépíteni a színpadot, melyen életének drámája lejátszódott, mellé idézve kortársait is, akik ugyanebben az időszakban itthon vagy külföldön hasonlóképpen eljátszották a maguk élete színdarabját, micsoda névsor kerekedik ki az adatokból! Mikor megszületik, Mária Terézia ül a trónon, mikor meghal, már I. Ferenc, köztük még II. József is megteszi kurta útját a színpadon, vontatott lépésével nagyobb zajt verve Magyarország földjén, mint akár elődje, a vaskos királynő, akár közvetlen utódja, a változástól rettegő Lipót, vagy a világhorizont villódzásától örökre hunyorgó Ferenc. E negyedszázad alatt a felvilágosodás eszméinek forrósága lángra lobbantja Franciaországot, Kármán József húsz esztendős, amikor a Bastille-t lerombolják, s alig több, mikor a forradalmi eszmék hatására hazánkban is megindul a szervezkedés, és Martinovics apát a királyság megdöntésére toborozza pártját, hogy aztán őt és ligája tagjait vérpaddal vagy börtönnel némítsa el a reakció. Micsoda színpad, micsoda díszletek, micsoda világítás Kármán drámájához! Párizs rőt fényei s a Városmajor környéki ház, Martinovicsék hadiszállásának sárga fénye, még valami zöldes is hozzá, a magyar jakobinusok börtöne penészének foszforos villogása. A zene ezen a színpadon messziről a Marseillaise, közelről a József újító politikája előtt daccal becsattanó vármegyekapuk, a hóhérpallos suhintása, s a börtönkulcsok síró nesze. És közben valami más hang is, olyan halk, hogy alig észlelhető: egy csecsemő adna hírt magáról, az újszülött, 101a felvilágosodás korabeli irodalom jelentkeznék, ha ráfigyelnének.
Mikor megszületik, abban az évben adja ki Lessing Hamburgi Dramaturgiájá-t, jön a világra egy Bonaparte nevű kisfiú Korzika szigetén, akkor kezdődik meg Angliában az ipari forradalom, fedezi fel Arkwright a szövőgépet. Abban az évben tízesztendős egy magyar kisdiák, Kazinczy Ferencnek hívják, ugyancsak tíz egy vörösesszőke német gyerek, Schiller, egy Goethe nevű frankfurti fiatalember éppen húsz, Bessenyei Györgyünk huszonegy, s abban az évben neveznek ki egy Mozart nevű kamaszt hangversenymesterré Salzburgban. Voltaire, Rousseau még élnek, csak nyolc esztendeje annak is, hogy Rodostóban örökre lehunyta a szemét Mikes Kelemen. Mikor meghal, akkora a nemzeti feszültség és szomorúság, hogy meg se gyászolják, mire művészete kibontakozik, a Martinovics-pör hullámverése elsodor mindent, gyanús a hatalomnak az írott szó, az író, s az olvasók figyelmét is más köti le, mint egy Fanni nevű lány hagyatéka, hagyományai, hiszen a titkos policáj házkutatását várja mindenki. Ki írna bírálatot, elemzést, hiszen író, aki méltányolja, kritikus, aki értékelje vagy börtönben van, vagy még meg se született, s ha élne is, csak hatesztendős, mint a kis Kölcsey. Sem benne, sem azokban, akik életútjának tanúi voltak, nem tudatosította senki, hogy életműve nemzetünk kincstárába tartozik, pedig remekművek voltak auvre-jében, s a maga módján éppúgy áldozata lett a jakobinus mozgalom elfojtásának, mintha fizikailag semmisítették volna meg: egy mrozeki kéz lenyúlt valahonnan, és sorjában felmarkolt mellőle mindent; az alkotásra alkalmas politikai légkört, a lapokat, a közönség érdeklődését, a visszhangot, melyet működése érdemelt volna, aztán az egészséget, legvégül magát az életet.
Rövid élete summáját hovatovább csak az irodalomtörténész ismeri, pedig a felvilágosodás korának egyik legnagyobb írója, a magyar szentimentalizmus legizmosabb képviselője volt, napló és levél formájú regénye, a Fanni hagyományai hibátlan gyémánt prózánk korabeli kezdetleges csiszolású ékkövei között, s az ő kitűnően szerkesztett folyóiratában, az Urániá-ban publikálódott a közélettől minden korszakban elválaszthatatlan iroda102lom kérdéseivel foglalkozó tanulmányok legjelentősebbje, A nemzet csinosodása. Mikor a mai idősebb generáció még iskolában foglalkozott vele, leginkább azt a később nem kis lenézéssel emlegetett meghatározást jegyezték meg róla: szentimentális író, fiatal tudatukban e jelzőhöz érzelgős, unalmas, naiv okok miatt könnyzáport ontó hősök önsajnálattól náthás hangja kapcsolódott. Csakhogy a szentimentalizmus fogalmának ilyen határig való leszűkítése se nem pontos, se nem méltányos. A szentimentalizmus voltaképpen egyfajta lázadás, pergő könnyei mögött valódi indulatok feszülnek, a felvilágosult polgár sikolt, tiltakozik a rajta elkövetett igazságtalanságok ellen. Ha még a középkorban élne, elfogadna mindent, mint az ég büntetését, még örülne is a szenvedésnek, ami osztályrészéül jutott. Ám a felvilágosodás korának hőse felismeri élete nyomorúságát, szembefordul és összeütközik azokkal, akik tragédiája okozói, bár olykor oly maga van, hogy nem érez más megértő barátot maga körül, mint a lombsuttogást vagy a visszhangot. Szentimentális: a szó a latin sentio ige származéka. Sentio: érzek, érzékelek valamit, s nem fogadom el, ha fáj, alázattal, hanem kiáltok, panaszkodom miatta, még küzdeni is megpróbálok, ha harcomat nem is nézi részvéttel más, csak a patak tükre.
1769 márciusában született Losoncon protestáns papi családból. Nagy műveltségű, külföldi egyetemeken iskolázott apja jól ismerte Svájcot, Hollandiát, lakott fejlett polgári társadalmú országokban, ahol az emberi jogok természetes járulékai voltak az életnek. A gimnáziumot szülővárosában végzi, jegyezzük meg egyik osztálytársa, egyben unokatestvére, Kármán Pál nevét, egyetemre is együtt jár majd vele, s alakja felbukkan majd még egyszer, ha Kármán életét összegezzük. A középiskola elvégzése után Pestre kerül joghallgatónak. Pest, Losonc és a kulturált, de puritán légkörű parókia után, elképesztő perspektívájú hely, van akkor már vagy harmincezer lakosa is, színháza, egyeteme, ahol felvilágosodott szellemű, kiváló professzorok oktatnak, van már valamelyes irodalmi élete is, az egyetemista fiú szinte beleszédül a pesti világba. Jegyezzük meg a Ráday fiúk nevét is, mert az ő társaságukba tartozik, a Rádayak nagy hírű család, az irodalom, 103a színház, minden művészet iránti élénk érdeklődés jellemzi generációk óta, s régi pártfogói a Kármánoknak. Jegyezzük meg még valakinek a nevét, aki irányítója az ifjak csikó jókedvének. Mulatságaik szervezője egy Kármánnál tíz évvel idősebb orvos, akit Márknak kereszteltek, a vezetékneve meg Martinovics: az apát testvére ő. Személye, mint egy útjelző, kettős irányba mutat, a politika – Martinovics apát – és a szerelem felé. Martinovics Márk révén ismeri meg Kármán saját ifjúságától, Pest lehetőségeitől és a jogászélet örömeitől szinte ittasan későbbi kedvesét, Markovics grófnét.
Az ifjú Kármán művelt, tehetséges és törekvő, közpályára vágyik. A Királyi Kancelláriában szeretne elhelyezkedni, Bécsbe megy hát, hogy tudását, műveltségét tökéletesítse. A császárváros úgy aránylik a korabeli Pesthez, mint Pest aránylott Losonchoz: Bécsben aztán igazán minden van, olasz opera, táncosnők, a Belvedere képei. Rézmetszők dolgoznak, tudósok, szobrászok, írók, folyóiratok virágoznak, pezseg József király több szabadságot engedélyező uralkodásának légkörében a szellemi élet. Még Markovics grófné is ott van, hogy a nagy szerelem se hiányozzék, a szellemes, mulatságos, Kármánnál hat évvel idősebb szépasszony, aki különösebb skrupulus nélkül kezdeményezi viszonyukat, és nem remél többet a fiatalembertől, mint egy józan szerető: valameddig tartó; mindkét félnek élményt jelentő kapcsolatot. Kármánt mélyebben érinti ez az érzelem, Markovicsné okosan tartja féken szédült szerelmesét.
Kármán – halála után – egy félszázadra teljesen eltűnik az irodalmi köztudatból, emléke igazán csak 1843-ban, Toldy Ferencnek a Kisfaludy Társaságban elmondott beszédével aktivizálódik újra. Toldy biedermeier tapintattal a Fanni hagyományai hősnőjében a szemérmes, gátlásos, mégis szenvedélyes Fanniban Markovicsnét gyanítja, így illett ez, a kívánkozó, nyers szerelmet, amelyet a közvélemény és a hipokrita irodalomtörténet még a sokkal későbbi Vajda Jánostól vagy Reviczkytől is rossz néven vesz, tanácsos volt olyanná nemesíteni, mint aminek voltaképpen nem is a testhez, csak a lélekhez van köze. Csakhogy Markovicsné éppoly kevéssé lehetett a Fanni modellje, mint amilyen kevéssé 104volt gátlásos a viszonyuk realizálásában. Fanni alakjában, ha egyáltalán valaki, furcsa módon inkább a még nagyon fiatal Kármán található meg, rajongása, kezdeti tapasztalatlansága, tiszta szenvedélye. Aki nemcsak a Fanni hagyományai-t, de a Markovicsnéhoz írt leveleket is ismeri, hamar rájön, egy férfi-Fanni ír bennük ábrándos sorokat Markovicsnénak, aki igazán egyebet se vár, minthogy minél hamarabb boldogíthassa. Kármán legtermészetesebb kifejezési formája a levél, ránk maradt levelei szinte nem is hatnak elsődleges megnyilvánulásnak, inkább komponált irodalmi műveknek; a Fanni hagyományai aligha lehet puszta stílusutánzat, korabeli nyugati példák követése, sokkal valószínűbb, hogy a Kármán számára annyira megfelelő gondolatközlési megoldás találkozott a kor európai divatával. „Ábrándozó vagyok, távoztam, hogy egyedül legyek, hogy szabadjára engedjem könnyeimet, hogy álmodozzam. Ha csöndben rólad elmélkedem, forrón omlik a könnyem, viseld el panaszaimat, sosem élt ifjú gerjedelmek lobognak szívemben…” Ez már a Fanni hangja, évekkel a mű előttről, pedig egy Markovicsnéhoz intézett szerelmes levélből idéztünk.
Ha József király nem hal meg, s utódai alatt nem tér vissza a protestánsokat sújtó numerus clausus, Kármán talán elérné, amit kíván, csakhogy József uralkodása hamarosan véget ér, s utódai alatt református embernek nem lehettek fényes elhelyezkedési reményei. Ha meg akar élni, s megkímélni apját attól, hogy tovább támogassa, állást kell vállalnia, ismét Pestre jön hát, s ügyvédkedik, sőt van, a Ráday család révén szerzett, érdeklődésének inkább megfelelő munkája is, a frissen alakult Kelemen László-féle színtársulat ellenőrzése. Kicsit mint jogi szakértő, kicsit mint a színházat patronáló Ráday Pál helyettese, igazgatóként tevékenykedik ott, míg csak Ráday el nem kerül Pestről. Egy pozitívumot mindenesetre elvisz a színháznál töltött idő eredményei közül, a színház dramaturgja, Schedius Lajos egyetemi tanár barátságát, aki az Urániá-ban, folyóiratukban szerkesztőtársa lett.
Az Urániá-t nemcsak a jó és nemes szent tisztelete jellemezte, hanem a magyar felvilágosodás jellegzetes eszmevilága. A megje105lent három szám, amelynek anyagát zömében maga Kármán írta-fordította, úgy próbálta a felvilágosodás gondolatait terjeszteni, hogy elsősorban a nőket látta el megfelelő ismeretterjesztő és szórakoztató olvasmánnyal. Kármán úgy érezte, az irodalom a legjobb oktató eszköz, és főleg azokat kell nevelnünk, akik majd másokat nevelnek. A lap füzetei két remekművel büszkélkedhetnek, egy tanulmánnyal, A nemzet csinosodásá-val és a Fanni hagyományai-val. A tanulmány a kisregény után egy esztendővel keletkezett, valahogy mégis annak legbelső üzenetére rímel.
A „csinos” szónak a felvilágosodás korában az a jelentése: pallérozott, kulturált, a csinosodó nemzet kulturálódik, előbbre jut a műveltség útján. Mire a tanulmány megjelenik, a köztársasági mozgalom harcosai már börtönben ülnek, s magának az írónak, ha nem is sejti, alig van már valami hátra az életből. Mintha érezné, summázza felismeréseit, s ad olyan tudományos és művészeti programot nemzetének, amivel felérőt a reformkorig nem találunk. Arra a kérdésre keres választ, mit tehetnénk annak érdekében, hogy helyünk legyen a valóban művelt nemzetek sorában, illetőleg mi az oka, hogy mindmáig olyan messze vagyunk ettől. Örökre szóló érvényességgel fogalmazza meg az író felelősségét, amikor rámutat, mekkora veszedelemmel jár a fejlődésre annak az elhitetése, hogy nálunk minden rendben van.
„Megbocsáthatatlan hibája nemzeti íróinknak, hogy kényeztetik nemzetünket. Nincs vége, se hossza az örömujjongásnak tudományaink felderült egéről, a világosság hasadó hajnaláról és a nemzeti nyelvű irodalom és tudományok megérkeztéről. Ártalmas ez a szédítés. Igaz s egyenes legyen, aki felveszi a pennát, ne nyúljunk mosdatlan kézzel a szent hivatalhoz. Az író igazat szóljon, vagy hallgasson. Ne palástoljátok, társaim, hogy messze vagyunk a tökéletességtől, hogy nálunk a tudományok szeretete még csak föl sem ébredt, hogy más nemzetek, melyek már ezen az ösvényen előrehaladtak, minket a durva nemzetek számába vesznek. Kívántassátok meg a beteggel az egészséget, verjétek fel a nemzetet kóros álmából.”
Kármán tudja, van bennünk erő, tehetség, földünk nagy lelkek termésére is gazdag, józan okosság, ösztönös bölcsesség, 106erő jellemzi népünket. Ám azt is tudja, nincs fejlett városi életünk, s a magányosság a vidéken nem idillt szül, hanem elmaradottságot, a mezei ember birtoka egyben horizont is, a vármegyékben kiapadnak a gondolatok, halva feküsznek a tehetségek, babona, tudatlanság uralkodik. Ám ha műveltségünk nagyobb, irodalmunk izmosabb volna, megszűnnék az elmaradottság, és ha íróink minden tekintetben méltóak lennének hivatásukhoz, gyorsulna a fejlődés. Csakhogy olykor az írókkal is baj van, mert attól való féltükben, hogy elkedvetlenítik az olvasót komorságukkal, gyermekeskedők, enyelgők lettek, ám sem a negédeskedés, sem a száraz elmésség, sem a provincializmus nem lehet az irodalom célja, mint ahogy nem lehet a tudományt se féltudósok kezére adni, és pepecseléssel utat törni a rengetegben. Önálló magyar irodalmi műveket kell alkotni, akkor a közönség is rákap a magyar könyvre, és lesz becsülete az írónak, mert az még nincsen. Hiszen ki lesz hajlandó arra, hogy magát egészen az irodalomnak, a tudományoknak szentelje, ha visszhangtalanul kell élnie? A hálás Anglia királyai mellé temeti tudósait, íróit, piacain az alkotók szobra áll. „Itt meg minket nem is olvasnak!” – szól a vádló hang A nemzet csinosodásá-ból.
Kármán másik alkotása, amely fordulópontot jelenthetett volna irodalmunkban, ha az objektív körülmények megengedik, kisregénye, a Fanni hagyományai. Erről a könyvről, mióta tananyaggá szürkült, az a legenda járja, hogy gyermekes és időrabló olvasmány. Mindig az a korosztály kapta kézbe, amely életkori adottságainál fogva a legkevésbé volt alkalmas arra, hogy örömét lelje olyasvalamiben, amit meg sem érthet. Mikor az iskolás olvasó belenézett a kisregénybe, úgy érezte, menten elalszik a vérszegény mesén, s kimosolyogta a házat, ahol az apai hatalom olyan határig megbéníthatta egy gyermek vágyát, akaratát, mint a Fanni-ban. Felnőttként kellett volna újra elővennie a könyvet, akkor már felfigyel a mű kvalitásaira, meghatódik a tényen, mindez akkor íródott, amikor, 1795-ben, s hogy egy magyar író erre az ábrázolásra, erre a stílusbravúrra volt képes, szinte minden hasonló jellegű epikai előzmény nélkül. Felnőttnek kell lenni ahhoz, 107hogy, az ember Fanni történetét ne unalmasnak érezze, hanem jellegzetesnek, ablaknak, amin át a mai olvasó visszanéz egy olyan korba, amelyben valamikor ősei éltek.
A Fanni cselekménye valóban egyszerű. Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy fiatal lány, nincs édesanyja, csak mostohája, mostohatestvérei, apja nem sokat törődik vele, egy özvegyasszony a barátnője, attól kap némi gyöngédséget. Egy tanulótársa otthonában valami bálon megismer egy fiatalembert, beleszeret, a szerelemből nem lesz házasság, a lányt a pletyka a szájára veszi, helyzete a családban tarthatatlanná válik. A fiú eltűnik, csak akkor kerül vissza, mikor a lányt már sírba viszi a bánat. Míg él, csalódását, bánatát naplójában és levelekben rögzíti – ez adja a könyv formáját –, érzelmeinek szabad folyást leginkább kertjükben enged. Ha családja nem, a természet megértő hallgatója keserveinek.
Szándékosan használtuk a keserv szót, mert a Fanni-ban az irodalomtörténészek hosszú ideig nem láttak mást, csak Goethe Ifjú Werther-ének híg változatát, egy epigonmunkát a sokból, amely Goethe világhírű művét kísérte. Hogy a Fanni magyar könyv, hogy a magyar feudalizmus zsarnoksága ellen lázad benne a magyar felvilágosodás, és formája, ha világirodalmi ihletettségű is, nem mutat nagyobb rokonságot a goethei életművel, mint a modern regények egymással, amelyek a világ bármely táján azonos formabontással, idő- vagy térjátékkal, s helyüket a világban nem lelő hősökkel jelenítik meg az eseményeket, s a század sugallatára maguktól, természetes módon engednek az atonalitás törvényeinek, azt csak a legújabb irodalomkutatás mondja ki. A Fanni nem Werther-változat, a Fanni az első igazi magyar regény.
Ami hiányzik belőle, mert persze sok minden hiányzik még, bőven feledteti az, ami benne van. Benne van például egy kitűnően körvonalazott leányalak; lényét, magatartását jól magyarázza, hogy anyja nem él, hogy apja zsarnok, hogy a családja nem szereti. Ha csak egy kicsivel több szeretetet kapna az otthonában, tudna az övéivel a szerelméről beszélni, megértetni velük, hogy amivel vádolják, rágalom. Ám olyan elszigeteltségben él, hogy 108még védekezni se tud, nincs közte és családtagjai között kommunikációs lehetőség. És van a regényben egy magyar család, hányszor találkozunk még későbbi szépprózánkban ezekkel a figurákkal, az apával, aki ráhorkan a lányára: „Hát mi ember, halljuk hát! Hol a familiája?” Hányszor halljuk majd a mostohát is: „Bújj el, szemtelen, ne mutasd magad az emberek előtt. Házam csúfjára vagy, szegény ártatlan testvéreidnek is összerontod szerencséjét.” Milyen magyar világba pillanthat az olvasó, ahol fennkölt arccal ül a hölgylátogató lányaival, akik ruhája anyjuk egykori lakodalmi köntöséből készült – ez a magyar szegénység, magyar cifrálkodás is végigvonul majd irodalmunkon sokáig. Sápítozó társaság, kárörvendő bámészkodás, s mellé egy felejthetetlen kép, Jókai művészete alkot majd valaha hasonlót egyszer: fiatal lányok bálba készülődnek, Fanni-Hamupipőke, a legkisebb, az árva, öltözteti a bálra mostohája lányait. Arra, hogy maga is felkészüljön, nem marad idő, fodorítatlan fürtökkel, egyszerű ruhában indul el a többivel, egyetlen ékessége egy rózsaszál. Mégis ő a legszebb, ő éli át majd az egy csapásra támadó szerelem élményét a vendéglátó házban, ahol számtalan gyertya világa lobog elé, s a muzsika oly halk, mint a hajnali álom árnyéka. Micsoda művésze a magyar nyelvnek Kármán, micsoda Krúdy íz-illat mondataiig kanyargó ösvény indul meg itt a Fanni-ban az irodalom labirintján át!
„Ó, be jó itt, veteményes kertünk ajtaja megett, ide lopom ki magam, itt olvasok, itt írok, itt sírok. Egy komlószár nyájasan hízelkedve nyúlik által hozzám vállamon keresztül. Ez a hely oly jó szívvel fogad, mások tőlem mind idegenek. Néha egy eltévedett kis méh rövid látogatást tesz hajlékomban. Kedves kis vendég, örömmel látlak, nem félek én fullánkodtul. Mérgesebb annál az embereké, te csak a bántót bünteted, az ember meg az embernek teszi napjait keserűvé. Itt távol vagyok tőlük, azért ilyen igen jó itt. Amott nyugszik le titkos rejtelemmel a világ királynéja. Jövel, édes borzadások órája, estvéli szürkület! A képzeletek országlása kezdődik… Suhog az estszél, magas teli hold függ a levegőben. Minden homályos szegletéből a bokroknak csuda árnyékformák ballagnak elő. Telhetetlen szív, mikor lesz vége vágyódásaidnak? Megfoghatatlan 109 magának is az ember. Ha a kék hegyekre nézek, vágyom rajtuk túlreppenni, ha a patak apró habjai eltűnnek, mint szeretnék rajtuk én is elcsuszamlani. Ilyeneket kívánok, és mégis, ha mindezeket megtenném, híja volna boldogságomnak. Hogy mi, azt újra nem tudom. Akaratos szív, ki gázol keresztül érzéseid zűrzavarán?
Egy gazdag érzelemvilággal megáldott fiatal lány fordul vissza az időből, amikor ránk tekint Kármán Fannija. „Akaratos szív, ki gázol keresztül érzéseid zűrzavarán?” Másképp fogalmazzák azok, akik ma írnak prózát, de ugyanezzel birkóznak, az érzések zűrzavarának ábrázolásával.
Amit még el kell mondanunk Kármánról, kevés. Mire termése megérhetnék, az irodalmi élet elnémul az üldöztetés és a minden szellemi megmozdulást éberen leső reakció éveiben, s mielőtt kivárhatta volna az idő fordulását, meghal ő maga is. Halála időpontja majdnem színpadian drámai: ha valóban benne volt ő is a Martinovics-szövetkezésben, alkalmasabb időpontot nem is választhatott volna a betegség, hogy végezzen vele, mert így legalább megszabadult a börtöntől. Arra, hogy tagja volt a ligának, nincs írásbeli bizonyítékunk, ám életművének ismerete, baráti köre, kapcsolatai, eszmevilága majdnem kizárja, hogy a felvilágosodásnak olyan tudatos harcosa, mint ő, kimaradt volna abból a tevékenységből, amelyben szinte minden írótársa részt vett. Unokatestvére, Kármán Pál rajta volt a gyanúsítottak listáján, vizsgálat is indult ellene. Hihető, hogy a két jó barát unokafivér között nem esett szó Martinovics mozgalmáról? Ifjúkori barátja Martinovics Márk volt, hihető, hogy Márk köréből nem vezetett út nagyobb távlatok felé? Hogy minderről nem maradt írásos bizonyíték, hogy oly határig nem hagyott írást maga után a Markovicsné-féle leveleken kívül, talán szintén arra mutat, hogy volt mit eltüntetnie az íróasztalából. Van egy családi legenda, egy öreg unokahúg emlékezése valami ládáról, ami tele lett volna írással, s amit át kellett volna adni valakinek, aki titkos jellel igazolja magát, nem tudjuk, mennyi benne az igazság. Írás nem maradt Kármán után, ha volt is láda, aligha merte megtartani izgatott családja olyan légkörben, olyan akut veszedelmek között.
110De egyvalami azért megmaradt: az életműve, azt nem tudta megsemmisíteni sem 1795-ben bekövetkezett halála, sem a félszázados időszak, ami alatt egyszerűen elfeledkeztek arról, hogy élt, alkotott. Most aztán áll az egykori magyar író zavartan az öröklétben, fiatal ujjai közt szépprózánk alapköve, kultúrpolitikánk más szókinccsel megfogalmazott tézisei, s kevésbé ért bennünket, mint saját korát. Hát nem emlegetjük a magvetőt, aratás idején? A kalász szemeit pergetjük, csak a kalászét, ami ma nőtt? Kármánt egyszer már úgy elfelejtette az irodalmi köztudat, mintha meg se született volna, csakhogy akkor szinte minden magyar író, esztéta börtönben ült, s a porond, amelyen szép középkori módon lándzsát törhettek volna érte, iszamós volt a vértől, úgy is nevezték: Vérmező. Hány magyar Krisztust tagadunk meg még, s hány kakasszóra, ezúttal nem is gyávaságból csak mert régen élt, és terveit-álmait megvalósította a jelen? Bennünket, akik ma tervezünk és álmodunk, ki és mi fog majd megtagadni?
111Bán Imrének, tisztelettel és szeretettel
Aligha hitte kurta élete végén, a halál napról napra közeledését gyanítva, félve, Kufstein árnyai, rémületes nappalai, éjszakái között, hogy hajdani nevetése, szép mozdulata, amellyel a putton 112szíjaiba fűzte ifjú karját a Bihar megyei szüreteken, a bakator, amelyet harsány énekszó mellett a kádba öntött, a pontos ütemezésű, hibátlan rímképletű versből, mint a búzatáblából a pipacs, hirtelen kiragyogó népnyelvi ragozású kék (kellene) szóval együtt felidéződik még valamikor, hogy kevés híján kétszáz évvel azután, hogy alig kezdett pályáját befejezte, emlékezni fognak a puttonára, amelyet olyan irgalmatlan kézzel tépett le hátáról az osztrák önkényuralom. A lexikon, mely élete adatait őrzi, furcsa véletlenből egymás alatti címszókban idézi írói munkássága egyik ideológiai ihletője, Rousseau Ermenonville-ét és az ő szülőhelyét, az Érmelléket, amely a Nyírség buckái és az erdélyi felvidék fokozatosan alacsonyodó halmai közti széles szőlőhegyek szabdalta völgy, rajta a ma már csekély vizű Ér kanyarog, az Ér, amelyet majd egy másik költő tesz világhírűvé, mert az óceánig jut el rajta. A halmok lejtőin, az alacsony hegyeken kitűnő zamatú asztali bort szüretelnek, olasz rizlinget, mézes fehéret, bakatort. A Bihar megyei Ottományon született 1767-ben – egy Goethe nevű fiatalember Lipcsében diákoskodik ebben az esztendőben, Kazinczy Ferenc nyolcéves, Fazekas Mihály egy, Földi János tizenkettő, Kármán József kettő, Csokonai még csak hat év múlva fog a világra jönni abban a Debrecenben, amelynek Nagy Kollégiumában Szentjóbi Szabó végzi majd a tanulmányait. Debrecen nagy hírű intézetében jól ismerik a francia felvilágosodás íróit; a vaskos, kispolgárian kegyetlen királynő elnyomását aligha lehetne kiegyensúlyozni mással, mint hogy a forradalmi gondolatokra serkentő művek kézről kézre járnak; a debreceni íróiskola mindegyik jelentős tagjának életműve mutat valami gall ihletést. Ermenonville – ezt a helynevet a Tihanyi Echo miatt sose fogjuk másképp ejteni, mint Ermenonvillének az emberi és polgári felvilágosult magatartás, világkép szimbóluma, falu Oise francia kerületében, a Nonette egyik mellékvizénél, az azonos nevű erdő mellett. Szentjóbi Szabó tizenegy éves, amikor itt majd meghal Rousseau. Aki a kollégium elvégzése után Nagyváradon tanárkodó költő Idyll-jét, a Kívánság-ot elolvassa, kettős bámulattal adózik Szentjóbinak: micsoda tiszta, biztos hangvételű megfogalmazása ez az ermenonville-i gondolatnak, s micsoda bűvös magyar próza! 113Két évvel fiatalabb kortársa, majdnem sorstársa, az első igazi magyar regényíró, Kármán tud majd még így tökéletesen szépen és művészi egyszerűséggel magyarul, s félszáz évnek kell elmúlnia, míg tragikus haláluk után Jókai tollán újra virágzásnak indulhat prózanyelvünk. A bús puttonos így írt, csaknem kétszáz esztendővel ezelőtt:
„Én az én lakozásomnak helyét semmi városban nem választottam. Egy kis árnyékos halomnak oldalában építettem magamnak egy parasztos házacskát, zöld deszkás ablakkal, ahonnan a réteket és a szántóföldeket belátni. Az én házbélim csekély és együgyű, mint szintén magam is. Egynéhány szalmaszékek, egy asztal a virágoknak és gyümölcsöknek, amelyen némelykor leveleket írok, vagy hirtelen jövő érzékeny gondolataimat feljegyzem, és az én szívem szerént való barátaimnak falon függő árnyékképei. Ablakom a kertre szolgál, a szagos virágok illatozása között hunyom be szemeimet, és a rigók éneklése serkent fel hajnali nyugodalomból. Az én udvari telkem egy része akol, istállómban teheneket tartok, hogy téjjel éljek, mert a tejet nagyon szeretem. Az én kertemnek mestersége a virágokban áll, és minden gazdagsága murokból, répából, káposztából, egyéb veteményekből. Nincsenek abban semmi haszontalan fák, szüntelen nyitva áll kertem ajtaja a vándorlónak, az én fáimnak híves árnyékában nyugodja ki magát az elfáradt utas, és gyümölcseit nem tartja számon az irigy kertész. A józan okosságot választottam parancsoló urammá, a szeretetet és igazságot itélőbirámmá, a természetnek sokféle gyönyörüségeit múlató társaimmá, minden nagyravágyásom itt állapodik meg, hogy szabadon éljek.
Én keresem fel a bokrok közt az első violákat, én kezdem el az utakat tisztítani, ágyást ásni, fákat nyesni, oltani. Az aratók közt süt engem a nyári nap, az én villásom szemem előtt hányja az állást, és az én véka búzáimnak kevés számát magam rovom fel a mogyorófa pálcára. Én vagyok a legszurtosabb a szüretnek mustjától, danolok szüreti éneket, megfogom a csomoszlófa végét és eszem a szedőkkel ludaskását. A megfagyott réteket az ablakból nézem, a kandallóban égő száraz gallynak lobogásánál olvasom a történteket, és gondolkozom az emberi szívnek állhatatlan 114cselekedetein. Ha némelykor szánkázni elmegyek és a feldőlt szán a fagyos hóra vet ki, teli kulacs borral melegítem az én didergő társaimat. Így teszem az esztendőnek mind a négy részét magamévá, és midőn vagy a magam hasznáért, vagy a mások gyönyörűségéért fáradok, érzem, hogy egyet sem vesztek el életem napjai közül. Az én eledelem egyszerű és kevés, asztalom a magam majorságából telik ki. Mikor az én jó szomszédaim engem meglátogatnak, gazdája vagyok vendégeimnek, nem háziura, ki-ki otthon van a házamnál és azt cselekedheti, amit a barátság és az emberség megengednek. Az én társaságomnak tartó lánca az arányosság, egyforma szív és az erkölcsöknek hasonlatossága. Csak a szabadság és egyenlőség csatolja velük az én szívemet össze. S mert a társalkodás fő boldogsága az életnek, hívok én is barátokat, sőt még asszonyságokat is, kik a kötőtű és a kártya helyett a szedők kosarait és a gyűjtők gereblyéit hátukra merik venni. A kártya semmi időtöltés, azok menedéke, akik más egyebet nem is tudnak csinálni, mi ennél nemesebben mulatjuk magunkat. Nincs itt miközöttünk városi rendtartás, az asztalt megterítjük a kertben egy fa alatt, olykor távolabb, egy csergő forrásnál a pázsiton, a vadrózsa és mogyorófák ritka árnyékában. Ha mikor egy paraszt mellestünk elmegy, ki a maga címereit vállán vivén visszatér munkájához, egy-két jó szó, egy-két pohár bor által megörvendeztetem a szívét. Ha valaki házi ünnepet ül, ott vagyok köztük, az ő kedves paraszti nótájukat magam is tódítom, s vidámabb szívvel táncolok az ő színjük alatt, mint az országháza palotájában.”
Első tanáréveiben már rendre megjelennek az első magyar folyóiratok, dolgozik a Magyar Músa, a kassai Magyar Museum, az Orpheus, nevét hamar szárnyra veszi a hír. Mikor Nagyváradról Nagybányára kerül, a Mária Terézia halála után II. József iskolarendelete következtében immár államosított gimnáziumba, kettős ellenállás fogadja. Protestáns és jozefinista – ha nem volna Ráday Gedeon személyében hatalmas pártfogója, nem tudná 115megvetni a lábát azután, hogy József király halálával és kultúrpolitikája bukásával vallása miatt megválni kényszerül tanári állásától. A Helytartótanácsnál kap valami csekély megbízást, nincs öröme benne, annál több megjelentetett, összegyűjtött verseiben: huszonegy éves, mikor Ráday támogatásával kötetben adja ki a költeményeit. Versei késő olvasója csodálkozik tiszta hangvételén, s az azonos jelzőrendszeren, amellyel korának szinte minden alkotója ezeket az évtizedeket érzékelteti:
Ráismerni a képre, amelyet egy izmosabb tehetségű utód majd erősebb kontúrokkal rajzol meg: a sírhalom, amelynek gondolatával Szentjóbi egyelőre még csak eljátszik, Csokonainál ugyanígy feldombosodik abban a bizonyos setét erdőben, ahol majd a pór eltemeti.
Ez a csalódás is ismerős, irodalmunk egyik legnagyobb költeménye építkezik majd egyszer ugyanígy; megint csak Csokonai sír rá sok-sok év elteltével ilyen módon a „sima szájjal” kecsegtető reménységre. Szentjóbi ifjú világában bomlanak a rózsák, gyöngyöt szór a hajnali fény, a jókor serkent állatok is rózsavízzel oltják a szomjukat, s ha felkél a hold, beragyogja a tájat, a vidék csendjét, emberét.
116Íme, előttünk a nála rusztikusabb Fazekas Mihály, a Ludas Matyi szerzőjének Nyáresti dal-a előképe. Amikor a debreceni iskola népibb hangja ércesebb lesz, ugyanez a kép kerül vissza a líra végtelen körforgásán Fazekasnál is, csakhogy nála a parasztfigura kontemplatív-vertikálisból horizontálissá módosul: nem mereng, holtfáradtan alszik a paraszt.
Szentjóbi Péceli kert-je kettős felfedezéssel szolgál, két később keletkezett, immár klasszikus költemény csíráit bonthatja ki a finom sorok közül a kutató keze.
énekel Szentjóbi, s dalára visszazeng Fazekas mosolygó öregének válasza a Ki a boldog? című költeményből:
117A Péceli kert hasznos fái, „kedves ízű” magvai mellé rózsát, violát, színes tulipánokat álmodik a költő, kívánatos szendergést a gyepágyon, epermezőt a völgyek televényén s halmokon (megint a puttonos alapélménye, az érmelléki szőlőhegyek!) szőlőtermő töveket. És még valamit:
Egyszer ez a virágdzsungel felillatozik még a tavaszt ezer virággal szóró, sima szájú reményt vádoló Csokonai versében, mint ahogy a hangot „visszázó” part mögül is előbukkan a nagy látomás, a Tihanyi Echo révülete, s Szentjóbi Szabó képlátásával kiált a riadó lány a meglepődött utódok felé. Sőt! Később a legnagyobbak legnagyobbja, Petőfi Nemzeti dal-ában is visszatér a Péceli kert lezárása:
Petőfinél a hamvakat már domboruló sírok takarják, a szentimentalizmus képlátása, kifejezésmódja megváltozott, a félénk forradalmi hang viharossá öblösödik, az unokák nem könnyeznek, nem ölelkeznek, hanem leborulva kimondják a forradalmi változás előidézőinek szent nevét, és megesküsznek rá, hogy nem lesznek többé rabok.
Szentjóbi költeményei között van egy, amely metrikai és tartalmi tekintetben egyaránt elmélkedésre készteti olvasóját. Hosszú vers ez, leginkább helyzetdalnak volna nevezhető, költői 118levél formájában megírt helyzetdalnak. A költeményben Zrínyi Péter ír Lipót császárnak, kegyelmet kér, szabadulásért könyörög. A metrikai meglepetés a tiszta alexandrinus, amelyet később majd a Toldi-ban élvezhetünk ilyen mesteri fokon. Ha néhány sort – a vers zenéjét is érzékeltetve – olvasunk, az az érzésünk, bármelyik Toldi-beli versszakkal folytathatnók ott, ahol éppen abbahagytuk, nem változnék a hangvétel, az epikai észjárás, nem döccenne a ritmus, nem érződnék idegen elem a költői szókincsben.
Az olvasó második meglepetése a vers tartalma: Zrínyi könyörgése az életét elvenni szándékozó – el is vevő – királyhoz. Mikor ez a vers készült, még folyik Telegden a szüret, csordul a bakator, vidám a puttonos, még nem sejti, hová kanyarodik az élete, nincs sejtelme róla, hogy a jövendőjét írta meg, és a börtön és a halálos ítélet fogalma nem epikai játék, stílusgyakorlat, tehetségének és beleélőkészségének erőpróbája lesz az életében, hanem valóság, sőt annál is több: halálának oka. Nincs sejtelme, mint nyitja tágabb, a Rousseau világán túlmutató távlatokig a szemét Batsányi barátsága, milyen hatása lesz rá annak, hogy megismerkedik a magyar jakobinusokkal, Hajnóczyval, Szentmarjayval, s megtalálja bennük végre azokat a barátokat és példaképeket, akik kezébe letehető idilli Kívánság-ának forradalmibb teljesítése, a magyar közélet teljes átalakítása. Zrínyi Péter szájába adva olyan vádiratot olvashat az irodalomkedvelő utód a bécsi Udvar csalárdságáról, intrikáiról, a császár jellemtelenségéről, az uralkodó és köre hazudozásáról, kegyetlenségéről, hogy lehetetlen a verset másnak felfogni, mint alkalomkeresésnek arra, hogy leleplezze Bécset. Petőfi megálmodja, meg is írja – át is éli! – a fúvó 119paripák rohamát, a segesvári csatateret, Szentjóbi ugyanannak a megmagyarázhatatlan költői előrejelzésnek a segítségével megírja kufsteini fogságát, korai halálát, a börtön irtózatos napjait, anélkül hogy a vers keletkezése pillanatában a leghalványabb fogalma lehetne erről. Egyelőre csak ír, csak olvas, közpályán előrejutni vallása miatt nem tud, Nagy Lajos király Mária lányának történetével foglalkozik; ha befejezheti, ez lett volna az első történelmi regényünk, mint ahogy az első magyar történelmi színdarabnak felfogható művet is ő írta – 1793-ban el is játszották Kelemen Lászlóék. Aki még ismeri Herczeg Ferenc drámaírói munkásságát, érdekes élményhez juthat, ha Szentjóbi Szabó Mátyás király-át elolvassa, s utána előveszi a korában nagy feltűnést keltett, kitűnő szerkesztőérzékkel felépített, egyes jeleneteiben valóban szuggesztív Herczeg-darabot, az Árva László király-t. A Mátyás-színdarab hatása pontosan követhető Herczeg drámájának egyes jeleneteiben.
A Helytartótanácsnál kapott csepp megbízás nem segíti előre, leszámol a lehetőségeivel: kálvinista, hazamegy az Érmellékre, lesz a főispán, Teleki Sámuel magántitkára. Elvégzi a jogot, leteszi az ügyvédi vizsgát, huszonhét éves, amikor kezébe került a Martinovics-szövetkezés bibliája, a forradalmi káté. Mint többi írótársát, akik felszabadult örömmel köszöntötték a megújulás forradalmi gondolatait, őt is letartóztatják, börtönbe vetik, mint Kazinczyt, mint csaknem minden magyar írót. Halálra ítélik, aztán régi pártfogója, Ráday kérésére meghagyják az életét – felesleges már, nem tud mit kezdeni vele. Amit nem bíztak a hóhér bárdjára, azt elvégezte Kufstein, a rabság tudata, az idegek iszonyú játéka, a pusztító fantázia, a megfelelő kezelés nélkül maradt test, a megkínzott lélek. Decembertől októberig fogoly, voltaképpen nem végzetesen hosszú idő ez. De számára igen. Halála idején, 1795-ben éppen huszonnyolc esztendős.
Az 1795-ös évnek nem egy torzója maradt, írja Toldy Ferenc, arra célozva, mi mindent várhatott volna tőle a magyar irodalom. Persze nem torzó Szentjóbi így sem. Elbűvölő nyelvi készsége, 120biztos rím- és ritmusérzéke, a nép irányához való természetes közelsége kora egyik legtehetségesebb művészévé tette, legjobb verseiben éppúgy, mint ízes, kifejező a nyelvújításra bizony nem szoruló, méltatlanul elfeledett vagy nem is ismert prózájában. Évtizedek telnek majd el, míg ábrándját, a magyar felvilágosodás gondolatait a reformkor, majd Petőfiék forradalmi nemzedéke tételbe foglalja, vagy míg esztétikai eredményeit a fiatal Jókai megközelíti. Egyenlőség, testvériség, szabadság! – kiáltotta a péceli kertből, a rózsák és kákalugasok közül a magyar szentimentalizmus és a késő rokokó virágdíszei közül a nép nyelvén, melynek lírai észjárását annyira elsajátította, hogy van verse, amelyet Erdélyi János népdalként közölt, mert dalolták, és elterjedt mindenütt. Ám kései olvasója a legnagyobb meglepetést mégiscsak akkor éli, amikor kötetében egy „Jacobi után” jelzésű, németből fordított verset talál, s töri a fejét, honnan ismeri ő ezt A poétá-t, hol látta-olvasta már ezt az indaszerű szerkesztést, a gondolatok lépcsőzetes haladását, ezt a bűvösen morbid verslogikát, amely a tűnő időt, a halál szelíd-félelmes körforgását érzékelteti.
Nincs kétség: Jacobinak ugyanebből a költeményéből csinálták Marlene Dietrich világhírű énekszámának a szövegét, mert hova lettek a virágok, letépték őket a lányok, hová a lányok, akik leszakították, férfiak karjaiba, hová a hadba vonult férfiak, sír fenekére, s lett belőlük virág, amelyet majd újra leszakítanak más fiatal nők: Sag’ mir, wo die Blumen sind…. Colper, a szövegíró, még metrikai tekintetben sem tért el az eredeti forrástól, ezt a Szentjóbi verse mutatja, amelynek egyes sorai elénekelhetők a Sag’ mir, wo die Blumen sind dallamára.
Szentjóbi jelzése (Jacobi után) nyilvánvalóvá teszi, hogy a kutató, aki a német eredetit keresi, ne szó szerinti fordítást reméljen, csak magyarítást, s még a cím sem segíti majd teljes bizonyossággal a Jacobi-kötet lapozása közben, mert lehet A poéta a magyar költő leleménye, mint ahogy az is. A keresett Jacobi-vers Nach einem alten Lied címet visel, s mindjárt vágyat is ébreszt az olvasóban, hogy arra is rátaláljon, arra a bizonyos régi dalra, amely egy 1740 és 1814 között élt német alkotót (Johann Georg Jacobi Düsseldorfban született és Freiburgban halt meg, az esztétika professzora volt a freiburgi egyetemen, 1774-ben Iris címmel 122folyóiratot alapított, 1795-től 1813-ig irodalmi almanachját szerkesztette) arra ösztönzött, hogy új formába öntse. Jacobi mint lírikus az anakreonisták iskolájának tagja, művei közül Szentjóbi akár az 1770-ben megjelent összegyűjtött műveit, akár az 1784-es válogatott verseit ismerhette.
Nyilvánvaló, hogy nemcsak a tartalom azonos a Jacobi-versben s a Szentjóbiéban, hanem a strófák logikája, a kötések azonossága, a rímképlet, a ritmika. A német költemény két versszakkal bővebben fejti ki a mondanivalóját, mint a magyar, feszes, izgalmas szerkezete a tizennyolcadik század második felének árkádiai tájdíszleteit tartja össze, s az e korban csaknem kötelező módon lírai helyszínbe kétszereplős tragédiát komponál. Díszlet és a díszletben bolyongó ifjú és leány egyaránt fontosak a versben elmondottak érzékeltetésére, maga a költő a vers-színpadon csak rezonőr, ő mondja ki a volt boldogság színterén bolyongó fiatal férfi s a szintén tovatűnt idill kellékei után nyomozó lány kérdésére az igazságot: minden elpusztul, ibolya, rózsa, patak, lugas lombja, maguk a szerelmesek is, sőt a mindjüket egyszerre látó, valamikori boldogságukat a tavasz szépségével együtt megfogalmazó költő is.
Szentjóbi négy versszaka megtartja az indázó szerkezetet, a hajszálpontos illeszkedést, a rímképletet, a ritmust, s amikor tömörít, egyszerre válik személyesebbé és személytelenebbé, mint ihletője. Az ő Poétá-jában nincs már rokokó kellék, pásztor és pásztorlány, s szemmel láthatólag sokallja az árkádiai jelzéseket is, lugas, patak eltűnik a magyarításból, helyette más elem kerül a versbe, valami határozott önmagára utalás, egyszersmind szokatlan, megindító kollektivitás. Itt a rezonőr nem rezonőr, pász124tornak sem álcázza magát, megnevezi magát: én. Én szedtem a violát (Szentjóbi korában, még Csokonainál is, a viola ibolyát jelent), én szedtem, nem egy, de több kislánnyal, én láttam a viola hervadását, a rózsáét is, én vagyok a tanúja, hogy a barna szín hajú lányok sem élnek már, elpusztultak, mint a virágok, hiába fénylettek ezelőtt egynéhány napokkal. Ez az érmelléki szüretek ave atque vale-ja, hisz hol vannak, hová tűntek körüle azok a barna szín hajú, ifjú szüretelők? Huszonnyolc évig élt, huszonegy, mikor Ráday segítségével kiadja a verseit, s ha kora divatja szerint azt is képzelte magáról, hogy ő is ugyancsak benne van már a férfikor nyarában, mint nagy utódja, olvasója mégiscsak azt érzi, amit a császárhoz írt helyzetdala tanulmányozásakor: a záró versszak megint csak túlmutat az eredeti mondanivalón, a kordivaton is. Ez a Werther százada, a Fanni-é, a Bácsmegyei-é, most divat a halál, a hervadás. Csakhogy Szentjóbi nemcsak egy kordivatnak, hanem a francia forradalomnak is kortársa, és igazán meghal, igazán fiatalon, igazán boldogtalanul, igazán poétaként, éppen amiatt, mert poéta volt és nem gyarmatárukereskedő.
Valóban: hol vannak a violák, amelyek nyersen kétszáz esztendő leforgása alatt a francia forradalom és a második világháború okozta földrengést két egyazon forrásból merítő alkotással regisztrálják? Hitte volna a középszerű német professzor, hogy anakreóni díszletein egyszer tankok taposnak át, s kortársa és ismeretlen fordító kollégája Kufsteinban pusztul el? Elhervadt a lugas, a patak is kiszáradt, csak a pásztor és a pásztorlány maradt, azok is leemelik maszkjukat, vége a játéknak, s köszönnek egymásnak szép, komoly bókkal, ahogy a modern klasszikus feldolgozásokban a színészek teszik. Most, álarc nélkül, jól látni már, hogy mit fedtek a maszkkal, a lány nem lány, az ember, akár férfi, akár nő, aki mindig megújulhat, még békén is élhet a természet örök változásában, ha hajlandó lesz egyszer megérteni azt, amit Colper szövege a Jacobiéhoz hozzáadott, s a pásztor sem igazi pásztor, hanem egy ifjú jakobinus, a hátán putton, a puttonban bakator.
125Szatmárcsekéről, ahol 1831. december 29-én ez a vers keletkezett, ezt írja a költő: „A körny, melyben lakom, el van dugva szem elől, szép, de vad, s felette magános. Egyfelől a Tisza foly, másfelől a Túr, mely itt amabba szakad, s minket a torkolatban hagy laknunk. Egyfelől nagy erdők körítenek, másfelől nyílás esik, s láthatárainkat a máramarosi hóbércek határozzák.”
Ha valaki nem restelli elővenni Magyarország térképét, s megkeresi rajta a parányi helységet, a léptékből könnyen megállapíthatja, alig ötven kilométernyire villognak azok a hóbércek az erdőségek nyitva hagyta szabad téren át, s ötven kilométernyire könyököl a máramarosi község, Huszt is a Tiszán. Huszt romvára, amely a magyar reformkor egyik legjelentősebb lírai alkotását ösztönözte.
Olyan ez a vers, mint egy különös álom.
Az olvasó mormolni kezdi klasszikus versmértékbe szedett sorait, először nem is nagyon figyel rá, mit mond a szöveg, csak ringattatja, vezetteti magát a szabályosan váltakozó hosszú meg rövid szótagok ütemén:
126A sötét égen felhő alól kibukkanó hold villanásában a versmérték igazít el legelőször: a botladozó léptek kopogása. Valaki megy, kapaszkodik felfelé valami lejtőn
Nem könnyű az útja, ám a lépegető csak halad egyre feljebb a rommá lett vár düledékei között. Néha megbotlik valami kőben, ilyenkor a disztichon érzékeny üteme jelzi:
megáll az utas, fáradt izmai pihennek egy másodpercig –
Halad tovább. Nehéz az út a csúcsig, meredek, a világosság is gyönge, csak a hold gyér fénye mutatja, merre hágjon. Egyedül lépked, sem előtte, sem mögötte nem járnak, egyre magasabbról s egyre szélesebben érzékeli a lába előtt sötétlő vidéket, ahogy egyre közelebb jut a hajdan olyan zajos vár csarnokaihoz, oszlopaihoz, mely most, hogy a kései utód tapodja a kapaszkodót, felrobbantott, villámhasogatta kőrengeteg immár: düledék. A léptek kopogása elnémul, a magános látogató megérkezett. Az akusztikus élménysorhoz csatlakozik a vizuális.
A második sor kilenc szava egyetlen óriási festmény. Megszaggatott fellegű esti ég, amelyen egyszer csak feltűnik a hold, s nagyobb némaság és magánosság érzését kelti, mint ha fel se ragyogott volna hol kibukkanó, hol elrejtőző, felhőfoszlányok között bujdosó fényével. Ez a holdfény csak elmélyíti a hallgatást, a társtalanságot, azt a neve nincs riadalmat, ami egy utas szívét 127elfoghatja, amikor egymaga áll a düledező, hajdani erőd romjai között, lábánál a néma vidék, feje fölött a nem válaszoló, különös ég, s a hold, mindenek tanúja és ismerője búsan, csukott szájjal, szigorúan és tanácstalanul. Elég volna ennyi is, a csönd, az éjjeli hold holtszínű ábrázata a felhő szemfödél mögött s egy magános oszlopnak támaszkodó, tar fejű, szikár alak, egy holdsugárban úszó franciás arc, Kölcsey arca, amely annyira kirítt a kortársak tanúsága szerint a magyar képű, pirospozsgás, bajuszos urak kerek orcái közül, elég volna, hogy kifejezze a költőt és a tájat, a némaságot és a várakozást – egy hangulatot. Ám a romantikus tájkép tovább tágul – ismét akusztikai elem társul a vizuálishoz –, mert hirtelen feltámad a szél, az utas képzeletbeli, bő fekete köpönyege belelobog az éjszakába. Nem puha szellő leng, zöld óceánok lehelete, hanem síri fuvallat, alvilági szél, holtakat idéző, rekedt; dohos szaga van, halk, mégis átható, iszonyító, helyhez szögező. Ám az éjszakai látogató nem menekül előle, s az elől sem menekül, ami mindenkit megfutamítana az új romantikus elemmel gazdagodó festményen, a csarnok elontott oszlopai közül váratlanul kilépő, feléje lengő rémalaktól. Egy magyar Hamlet áll egy magyar Helsingör fokán ezen a képen, s reszketve a földöntúlitól, de kívánva az igazságot, minden porcikájában megrázva mered a rémalak, a kísértet intő csontkeze felé.
Éjjel, felhőfoszlány, bujdosó hold, romvár, a düledékek közt botorkáló utas, kriptai fuvalom meg egy kísértet, mely a voltak és holtak tanyájára annyira odaillik – az olvasó egy kis elnézéssel bólint, s már-már továbblapoz a verseskönyvben, rágondolva a preromantikára, a világirodalmi rokon ábrázolásokra, kordivatra. Ám a vers ötödik sora lehántja fölényét, torkán kettős hurok van hirtelen, a meglepetés, az elérzékenyülés. Mert Kölcsey kísértete váratlanul megszólal, s az ötödik sorban egyszer csak kiderül, hogy a négy, mesterien szerkesztett bevezető mondat szándékosan andalította el az olvasót romantikus kellékeivel. Ha ilyen egyszerű vers volna ez, rommal, síri széllel, holdfényben visszajáró lélekkel! Milyen kényelmes volna, milyen gyönyörű, milyen könnyen félre lehetne tenni! Ám az olvasó szégyenkezve érzi a forróból hidegbe mártás libabőrös élményét, suta áhítatát, rádöb128ben, hogy engedett a tetszetős kellékeknek, s csak ingott-lebegett a disztichon ütemén
Azt meghallotta, észrevette, hogy valaki egyre magasabbra kapaszkodik a hegyoldalon, de most kapja magát rajta, hogy egyetlen gondolatot sem szánt a megfejtésnek: végre is miért? Hát miért megy valaki éjjel egyes-egyedül romot nézni, miért vonzza éppen holdsugárnál az ilyen turisztikai vállalkozás? Még ha vidám társaság kísérné, melynek tagjai előzőleg jól bevacsoráltak, ittak is valamit, és a csúcsra érve vígan huhognának, ijesztgetnék egymást, vagy bújócskát játszanának a kövek között. Miért megy éjnek idején Huszt romvárába egyetlen ember, egy szál magános valaki?
A szigorú, tar fejű, franciás arc egyetlen ép szeme hirtelen visszavillan a kései olvasó felé, s a kísértet szájával: „epedni”, meg is felel rá, miért van ott, miért akkor, miért úgy: mert zavarja a nappali zaj, amikor látogatók bonthatják meg a csendet, mert neki, aki megírta a Fejedelmünk, hajh-ot, s kilenc esztendővel ezelőtt a Himnusz-t, nyugalomra van szüksége a düledékek közt, gondolkozni akar. Epedni. Nem lányért, nem baráti kebelért, nem az együttérző természetért, nem ábrándokért, epedni a hazáért, megcsúfolt nemzeti reményekért, emlékekért, amelyek éppen ezekhez a hajdani falakhoz kötődtek valamikor: Huszt, 1703, a felvidéki kuruc mozgalom főhelye; Huszt, 1705, az erdélyi bujdosók szövetségkötése a magyar urakkal, hogy nem lépnek különbékére Ausztriával, és ők is elismerik Rákóczit fejedelemnek. Huszt, 1711, a Karok és Rendek remélt gyülekezőhelye. Huszt, a meghiúsult gyűlés színhelye, Páffy generális szatmári békepontjainak egyik legfontosabbja: „Tüstént átaladassék… Igen, 1831-ben volna min gondolkozni és mi felé epedni e romok ormán, volna, ha nem támadna síri szél, ha nem lebegne rémalak, egy különös, ajkát szóra nyitó kísértet az éjjeli vándor felé. Ám a szellem megszólal, s a túlvilági lény, amely az irodalom egyetlen más kísértetéhez sem hasonlít, olyan névvel illeti a merengőt, hogy a 129torkunk összeszorul a meghatottságtól: azt mondja neki: „Honfi.” Nem „utas”, nem „költő”, nem „férfiú”: „honfi”, És akkor egyszerre szárnyat bont a nyolcsoros epigramma, leszór magáról minden látszat-preromantikus kelléket, ott áll előttünk a lebegő rém, csontváztestén magyar ruhával, s kétszer is visszahozott „mit ér”-kérdésével ráébreszti az ábrándozót arra, amiről az egy pillanatra elfeledkezett, hogy ez nem az epedés ideje, sőt még annak az ideje sem, hogy Huszt történetén elmerengjen. 1831 decemberét írod – zengenek a ki nem mondott szavak a kísértet pontosan szabott, szigorú, ösztövér mondatai mögül –, ősszel elnapolták az országgyűlést, egy éve, hogy megjelent Széchenyi Hitel-e, a bizottságok követi utasítások elkészítésén fáradoznak, honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán, megvolt a júliusi forradalom, itt bujdosnak, segítségért kiáltanak a lengyel hazafiak, régi kor árnya felé visszamerengni mit ér, a felvidéken parasztlázadás tört ki, a közjogi problémák mellett a magánjogi viszonyok átalakításának szükségességét kiáltja Széchenyi, meglódult a világ, egy esztendeje van már Tudományos Akadémia, már dolgozik a fiatal Vörösmarty, van nyelv is, amely hajlik, édes, kemény, kifejező, reformkor, reformkor, reformkor… Ott áll Huszt vára düledékei között a Habsburgok lerontotta csarnok oszlopainál egy magyar költő és egy magyar kísértet, s a rongyos fellegek közt bujdosó hold alól síri, dohos szél leheletében a látomás rásüvölt az ábrándozóra: „Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort, hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!”
Kísértet, rémalak, szellem, semmi, levegő, látomás. Mért a hazára gondol, mért magyar kísértetnek is? Ha szellem volna, igazi, nem bánna jelent vagy jövendőt, nem volna számára csak a múlt, ám nem igazi szellem, hanem Kölcsey lelkivilágának, gondolkozásmódjának kivetülése, egy költői profil, egy franciás, tar fejű profil árnyéka a romok ormán, s szigorú intelme mögött ott a szabad vallásgyakorlat, a szólásszabadság, az örökváltság, a jobbágykérdés, a magyar nyelv használata, Wesselényi meg Kossuth munkaprogramja, s a szatmári adózó nép állapota. A költő teste és lelke különszakad egymástól, egyetlen csodálatos pillanatra, Huszt bús düledékein a lélek rákiált a testre, elrántja 130az omladék pereméről, s megszabja jövendő útját mindörökre. S ahogy ragyogással kezdődött, fénnyel is végződik a vers, két világosság – egy valóságos és egy képletes – között izzik fel a magyar reformkor. Az éjjeli hold titokzatos sugarai halványodni kezdenek három odakiáltott, kemény igétől: „hass, alkoss, gyarapíts”, s a fényre derülő ország ábrándjában felvillan az 1848-as, forradalmi Magyarország.
131A második világháború előtti irodalomoktatás az írói életművek termékeit a pedagógia szolgálatába állította. Az Isten-haza-ember hármas eszményének szentelt, rendkívüli gonddal és többnyire szerencsétlen kézzel válogatott anyag életkorok szerint differenciálódott, hisz az irodalom nevelőeszközként való használata már az óvodákban megkezdődött, annak a felismerésnek alapján: a verses formában rögzített gondolatok könnyen megjegyezhetőek. Külön tanulmányt érdemelne annak a lépcsőrendszernek a felvázolása, melyik oktatási évben mivel tágította a régi pedagógia a növendékek tudatát, amíg a Krisztus urunk futott, búkált-fokozattól Ady istenképéig eljutott a valamikori tanuló, vagy a Tudjátok-e, mi a haza? félénken tapogatózó kérdésére a Zrínyi második éneke válaszolt. Meglepi a kutatót, hogy a hármas eszmény harmadikját, az embert, százalékosan milyen kevés irodalmi-félirodalmi-álirodalmi anyag bevonásával tudták szolgálni a valamikori tankönyvek. Isten magasztalásának formájára Dávid király zsoltárai évezredekre érvényes útmutatónak bizonyultak, a hazaszeretet elvont főneve meg a mi országunkban a kezdetek kezdetétől nem puszta emocionális ügy volt, mint más, derültebb történelmű nemzeteknél, nálunk a hazafias költemény egyben akcióprogram, röpcédula, tiltakozó röpirat, terv, biztatás, valami bűvös kapaszkodó a nemzetet folyton elnyelni készülő hol ilyen hol olyan örvény fölött, ezért van legnaivabb, legzavarosabb, leggyengébb hazafias versünkben is mindig valami szívszorító, még akkor is, ha éppen pöffeszkedni van kedvünk, és azt állítjuk, mi vagyunk Isten választott népe rémfilmbe illő magyar történelmünkkel. Meglepő, hogy mihelyt a tudatosítandó harma132dik eszmény témaköréhez közelített a magyar líra, szinte a XX. századig várt, míg túllépett a zsánerképeken, s megnézte – mondjuk – a proletárfiút Pesten.
Vörösmarty Mihály életművével nemcsak a Szózat révén ismerkedett meg a tanuló. A Zalán hexameterei nemzeti öntudatának erősítésére szolgáltak, a könyv nélkül tanulandó Kis gyermek halálára a hármas eszmény harmadikjának suta szolgálata lett volna a lehető legalkalmatlanabb életkorban, amikor a halál, főleg a gyermekhalál attól a nemzedéktől, amelynek tananyaga volt, távolabb állt, mint a csillagok. A vallásos Vörösmarty arcvonásait A szegény asszony könyve volt hivatott megrajzolni. Ezt verset is könyv nélkül kellett tudnia mindenkinek, az előzetes magyarázat, amely az órát a vers befogadására előkészítette, ismertette Vörösmarty életrajzának a költeményre rímelő szakaszát: a szegény asszony alakjában saját sanyarú sorsra jutott édesanyját írja meg gyöngéd szeretettel, egy valamikor jobb napokat látott, ám öregségében sokat nélkülöző, a jótékonyságot mégis folyton gyakorló idős nőt. A vers – elvileg – kettős funkciót töltött be, részint anyaportréul szolgált, részint hasznos útmutatás az élet viharaiban: a hit elbékíti a szenvedést, a hívő számára tulajdonképpen nincs is nyomor, a családtalanság is elviselhető.
A valamikori iskolás, ha felnővén néha ráemlékezett erre a Vörösmarty-versre, megrendült az ellátatlanság, az öregkori magány orvosilag pontos ábrázolásán, mert a második világháborút átélt fiatal felnőtt nemzedék volt az első olyan raj, amelynek kétirányú kötelességet kellett teljesítenie. A szülők még éltek, de a személyi kultusz alatti abszurd nyugdíjrendelet értelmében állandó támogatásra szorultak, az említettem nemzedék önmagát is alig tudta eltartani ebben az időben, s közben fel kellett nevelnie a saját gyerekeit is. A dolgozó nő, a dolgozó férfi szinte sose volt otthon, anyáik, ha nem laktak közös háztartásban, hanem más otthonban, esetleg vidéken, mind a versbeli szegény asszony nővérei voltak, elhagyatottság és magány tekintetében. Ki ért rá őket 133sűrűn látogatni, megfelelően ellátni? Gondoskodni róluk csak a saját gyerekeik megrövidítésével lehetett, s kinek volt ideje mellettük maradni akár órákig is, és együtt emlékezni arra, amit az öregek emlékezete őrizett. Egy nemzedék idézte magában ezt a verset megrendülten, s azt gondolva: most végre érti a költőt. Mert amikor a verset tanították neki, még nem értette. Hogy érthette volna? Beprogramozták az agyába, mit halljon ki a költeményből, milyennek érzékelje, felnőtté kellett válnia, s az állandó igénybevétel miatt csak nagyritkán látogathatott szülőkkel szembesülnie, míg végre felfogta a költő üzenetét. Azt az igazit. Mert hogy A szegény asszony könyve sok mindenről szól, valóban jelentős állomása a költő pályájának, épp csak – Tóth Dezső jól érzékeli – a vallásos kategóriába nem illik bele. A vers a hármas eszmény harmadikát, az embert szolgálja, s ha portrét ad, hát nem pusztán egy öregasszonyét. Csáty Anna figuráját három férfi szemléli: három férfiportré is ott rejlik a vers sorai között.
Az 1847-ben keletkezett, 104 soros, páros rímű, ősi nyolcas versmértékben írt költemény egy tavaszi vagy őszi délelőtt, dél vagy kora délután olyan pár percét rögzíti, amikor a szegény asszonynak vendége érkezik. A versben nincs utalás mesterséges világításra, a látogatás tehát leginkább a jelzett napszakra tételezhető fel, a sár, amely a vers első kéziratában még bokán felül érő sarat („ím kopognak és begázol Örzse asszony a nagy sárból”) érzékeltet, megszabja az évszakot is. Az a körülmény, hogy az első húsz sor bemutató képsora ebédre, étkezésre vonatkozó közlés (a vers első kéziratában a kis ebédhez nem kell szolga helyett kis ebéd és kurta konyha áll, s furcsa módon megrendítőbb, pregnánsabb a csiszoltabb második megoldásnál: van a kurta konyha jelzőjében valami meghatóan szemléletes, a kurta Vörösmarty korában – Petőfi is így hallotta még a Falu végén kurta kocsmában! – még azonos jelentésű a szegényes, nagyon egyszerűvel) valószínűsíti, hogy a versbeli cselekvés ebéd után zajlik. Ez az ebéd sincs vendég híján, ha az asztal túlfelén nem is látható, ki osztja meg a „kurta” konyha szűk fogásait: a háziasszonnyal szemben a múlt ül, amely teli tálakat és folyton új adagért jelentkező gyermekarcokat villant az ebédelő felé, jótorkú, bővérű vendégek képét sodorja vissza, az asztal felett rég elhangzott dicsérő szavakat hoz vissza az emlékezet: a gazdasszony főztjét dicsérik. A szegény asszony villája meg-megkoccan a tányéron, játék ez inkább, nem étkezés. Aki asztalánál a múlt könyököl, nemigen vesz kétszer a tálból.
136Pedig dús és szép volt ez a múlt – jelzi a költemény következő harminc sora – szép és dús a szavak fizikai és szellemi értelmében egyaránt, jómódú, vendégszerető, mindennel ellátott, felszerelt ház helyiségeit nyitja fel a versolvasó előtt az emlékezés: sorra tárulnak az ajtók, mint a Kékszakállú várában. Tele kamra, tele pince várja az olykor nem is hívott, maguktól beajánlkozó, harsány és jó étvágyú vendégeket, akik megdicsérik a nagy ház édes vizű kútját és kiürítik a pince hordóit, felhabzsolják a párolgó tálak tartalmát. Gyerekek bámulják az érkezőket: a vendég, mihelyt a szobába lép, máris asztalhoz ül, kínálják, a koldus meg a konyha felé tart az iszákjával, megtöltik kenyérrel, hússal, szalonnával.
Jönnek és jönnek és jönnek a vendégek, elmennek, és aztán megint csak jönnek, a kilenc gyerek csak bámulja ezt a csuda bőséget, ezt a kontinuált majálist, felettük az édes dunántúli égbolt egyenletes ragyogása. A ház biztonságában egy erős, vidám anya áll, körötte gyerekzsibongás, biztonság és derű. Aztán elborul a pannon dicsfény, a vers hirtelen hurkot vet: eddig minden befelé mutatott, befelé tartott, minden mozgás a konyha vagy az ebédlőasztal, de mindeképpen a diadalmas anya irányába, most hirtelen kifelé fordul: viszik a gazdát, temetőbe viszik, a gazda meghalt, a háziasszony tarka ruháit, májusi szép kedvét elhordja a szél, a boldog Betlehem Máriájából a Pieta Madonnája lesz, ha nem is kereszt, csak erre-arra hánykódó, a háztól idegenbe sodrodott gyerekei nyomába néz.
A költemény következő tíz sora pillanatfelvétel, a nemsokára belépő, ezúttal nem emlékkép, de valóságos vendég érkezését készíti elő. Bánat, emlékezés lassan összebékül, a füst újra tekereg a régi kürtőn, ha véknyan is, nincs többé lakoma, de ha valamelyik gyerek a ház asszonyára gondol, s megpótolja kicsit az összeget, amiből él, valakit bizonyos, hogy megvendégel, megajándékoz a hajdani örömtől zsibongó ház immár fekete ruhás asszonya. Megfelezi, amije van, még ha nélkülöz is utána – adni olyan természetes „rossz szokás” a számára, mint hogy lát, hall, beszél az ember. A vers első variánsában két sorral több magyarázza az anya jól ismert természetét: „el sem hagyja, míg meg nem hal, oly 137édes jót tenni mással”. E felismeréssel befejeződik a szokatlanul hosszúra nyúlt expozíció, s a negyvenegyedik sor a voltaképpeni mondanivalót kezdi felvázolni. Már ismerjük a szegény asszony múltját, tudjuk, mit veszített, milyen magányban, mennyi gond között él, ismerjük legjellegzetesebb jellemvonását: adnia kell, máskülönben boldogtalan. A „kis ebéd – kurta konyha”, illetve „kis ebédhez nem kell szolga” sorok valószínűvé teszik, hogy a múlt után betoppanó, immár hús-vér vendég (az első variánsban Örzse, a másodikban, a véglegesben Sára) érkezése közvetlenül ebéd utánra tehető, amikor még elegendő a világosság ahhoz, hogy a szegény asszony az imakönyvét lapozgathassa. Gyakran teheti, mert a könyv ívei lazák, egy rántás, és kitépheti akármelyiket.
A szegény asszony olvas, és akkor megjön a vendég. Nem egy a régiek közül, akiket majd Jókai, Mikszáth s egy egészen más tájegységen Krúdy is megír, azok a nagyot mulató, ízeket élvezni tudó, farkaséhes és villogó szemű igazi vendégek, csak egy kis öregasszony, majdnem azt írtuk róla is, amit az első variáns a konyháról: kis kurta. Zavarban van, köhint, hogy felhívja magára a figyelmet, eleinte másról beszél, pedig kérni akar valamit, ám a magyar nem rutinos koldus. Sár van kinn, nyomor, jobb volna tán, ha az ember meg se született volna, beszél-beszél a kis kurta öregasszony, hogy húzza az időt, amíg ki kell mondania, ami miatt jött, s közben vágyva nézi a szép, finom, még a régi, boldogabb időt idéző imakönyvet, a Rózsáskertet, mennyei rózsáival. Kenyér nincs, csak szűkösen, alig telik valamire, hát legalább az Isten, az Isten jöjjön közelebb. „Itt, tudom, van heverőben: Adjon az Isten nevében.” Imakönyvet, természetesen; persze nem ezt, amit a háziasszony éppen lapozgat, valami kevésbé szépet, ilyen nagy házban, ahol valamikor olyan bodor füst kanyargott a kéményből, hogy az egész környék ráfigyelt, hogyne volna imakönyvből is kettő-három. Csakhogy a jelzés: „Gyermekei szétfutottak / Napkeletnek, napnyugotnak” már elhangzott, az anya gyermekei nincsenek már itt, s ha volt valamikor heverőben imakönyv, ki-ki elvitte a magáét. Egymásra néz a két öregasszony, s a Rózsáskert birtokosa felemeli a fejét. „Adjon!” – hallja 138az annyiszor hallott igét, varázsige ez, ha ezt meghallja, mint a mesehősök, megfiatalodik: most ismét él mindenki, az is, aki régen halott, itt lakik mindenki, aki messze költözött, a szőlő mézillatát befújja a szél, illatos füvek főzete várja a betegeket a kamrapolcon, mintha kiürült véredényekbe zúdulna a friss vér a kérés szavára, a szegény asszony kiegyenesedik, s a mozdulat, amellyel szétszakítja imakönyve ernyedt szálait, nem egy öreg, egy ifjú kéz gyönyörű mozdulata. A Rózsáskert kettéválik, Isten egy csokor virága menjen Sára nénivel, a másik marad majd neki, többet nem tudott adni, de valamit azért adott. Emberi képlete még egyszer felizzott a gesztusban, amelyre ráhamuzott a nyomor, az aggodalom, s a szakadt szálak fölött újra felfénylik a pannon ragyogás. A vers lezárása már csak hat sor, két félkönyvről, két öregasszonyról, két száj imájáról, s az olvasó nem sejti, hogy a megfelezett Rózsáskert nemcsak egy Istennel terhes mennyboltozatot tart kettős pillérén, de Cordelia szemérmes, múlhatatlan hűségű szeretetét is.
E vers statikáját – sajátságos módon – dinamikus erőterek biztosítják. A szerkezet a költemény közepére a szegény asszonyt helyezi, – azért nem írtuk, hogy állítja, mert ülteti. Az ebéd után egymaga imakönyvet lapozgató alak székben ülő pontjától visszafelé az időben és pontja felé előre a térben egyaránt erős mozgás észlelhető: a szegény asszony olvas, de gondolatai visszasodorják a valamikorba, újra elemzi a már százszor elemzettet: valaha másképpen volt, bő kamra volt, nagy asztal volt, harsány hangok és nevetés. A biópia pillanata ez, a szegény asszony minden imát könyv nélkül tud már, s úgy nézi a betűket, hogy közben az emlékezet pergeti tudatmezején a képeket. Közben a dinamikus erőtér másikán a nagy őszi vagy tavaszi sáron át Örzse-Sára néni cuppog, az emlékképeket mozgató erősíkot a reális vendég belépése semlegesíti. Ez most kivételesen az a pillanat, amikor az egy azonos eggyel: a szegény asszony jelenlegi vendége jelenlegi mivoltához illik, nem nagybajszú, a borozás 139után száján vígan áttörlő szomszéd úr ül az asztalnál, aki együtt dicséri a háziasszony hollófekete haját, szívesen énekelt dalait, illatos ujjait, szép nevetését az ételek ízével, Sára-Örzse realitásában tökéletes absztrakció, önmaga negatív Doppelgängere. Az ellentétes akciópár: adás-kapás ezen a fokon teljes azonosságban egyesül, a dinamikus síkok találkozásának váratlan eredményét ez az egyensúly biztosítja. Mert a statikus figura, a szegény asszony a 45. sorpárban hirtelen egyetlen gesztus pillanatára találkozik régvolt önmagával. Tükörben látja így magát az ember vagy E. T. A. Hoffman-i látomásban, amikor a hős önmagával lépdel szembe valami úton, a szegény asszony „agg, gyámolatlan” alakja megnyúlik, és föléje nő a kurta kamrának. A kérés, amely hozzá jut, kegyes és biedermeier, a rá adott felelet gyönyörűen abszurd, mélyen emberi, jellemzőbb bármi másnál olyan valakinél, aki már önmagában is önmaga emlékeként él, így hát a tört sugarú vén szemen át Örzse-Sárára az ifjú Csáty Anna nevet rá, a valamikori ház valamikori diadalmas anyája.
Gyermekeknek készült rajzos fejtörők olykor csudaligetet mutatnak, parkokat, tavat, sűrű bozótot, a rajzoló a lombok vagy a hullámok valamelyik vonalvonulatában embereket rejtett el, akik a tájat szemlélik. A rajz néha helyiséget mutat, gazdag bútorzattal, bonyolult felszereléssel, ilyenkor a tárgyak között kell megkeresni a rejtőzőket. A szegény asszony portréjában három férfifejet rejt az ábra: a képen egy jobb napokra emlékeztető szegényes hajlékban két öregasszony hajlik össze egy imakönyv lapjai fölött. Ferde a fény, mert ha már nem esik, hát nem régen esett, Örzse-Sára cipője csupa sár. Étel már nincs az asztalon, a háziasszonnyal szemben egy még nála is szegényebb szegény asszony imakönyvet kér. Ki rejtőzik a képen a látható személyeken kívül?
Gyulai Pál bizonyosan. Vörösmarty-monográfiája így rögzíti Csáty Anna képét: „Csinos nő volt s áldott jó lélek. Leánykorában mint élénk és dalos leányka vonta magára a figyelmet. Hunkár Antal, 1861-ben az országos képviselők nesztora, sokszor beszélte, hogy a barna-piros arcú, hollófekete hajú kedves leányka igen szépen tudott dalolni, s a népdaloknak egy-egy újabb 140elmés fordulatot adott. Sok ismeretlen dalt lehetett tőle hallani, melyekről azt tartották, hogy mind ő maga gondolja. Azonban mint nő és anya csak gyermekei bölcsője fölött dalolt már. Hamar reá nehezültek a terhes háztartás gondjai: mindig sürgős dolga volt, télen-nyáron gazdasszonykodnia kellett. Megvoltak kedvenc majorságai, tehenei, kertészi és gazdasszonyi szokásai, melyekhez oly bensőséggel ragaszkodott, hogy később, midőn férje halála után egypár év múlva Székesfehérvárra költözött, nem tudott ellenni nélkülök és lelkibeteg lőn. Ha szabad ideje volt, szeretett a mezőn, erdőn bolyongani; többé nem mulatozni, bokrétát kötni járt oda, hanem gyógyfüveket, gyökereket keresett. Lassanként Nyéknek egész orvosa lőn. Férje, gyermekei és a cselédek betegsége nagyon hatott érzékeny szívére és érzékenyen foglalkoztatta képzelődését. Abban telt legfőbb öröme, ha enyhíthette a testi és lelki szenvedést. A szegénynek alamizsnát adott, a szerencsétlent kenetes szavakkal vigasztalta, a beteget gyógyította. Gyógyszertárára éppen annyi gondot fordított, mint éléskamrájára. Ott állottak szép rendben a szárított gyógyfüvek és kenőcsök, saját kezével készített tapaszok. A vakokat különös szerencsével tudta gyógyítani, értett a csonttörések orvoslásához. A cselédek, ha kezöket megvágták, a dolgosok, ha sarlóval vagy kaszával megsebezték magokat, csak hozzá folyamodtak, az anyák beteg gyermeköket hozták fel a faluból, szóval majd minden nap állott valaki a tornácon, ki kereste, várta, és áldotta a nemzetes asszonyt, s ő jószívvel szolgált mindenkinek, s olyan adakozó, bőkezű volt, hogy éppen nem látszott fölöslegesnek férje takarékossága. Férjén, gyermekein, orvosszerein és gazdasszonyi bajain kívül egyébre alig gondolt. Férjének semminemű dolgaiba nem elegyedett, csak a maga házi körében érezte magát jól. Sem az embereket, sem a viszonyokat nem ismerte, nem tudott számítani, könnyen hitt és könnyen megcsalták. Ez volt oka aztán annak, hogy midőn férje meghalt, gazdaságuk pusztulásnak indult, s néhány év múlva mindenök oda lőn. Azonban szenvedni, tűrni és megnyugodni senki sem tudott jobban nála. Már ifjú nő korában vallásosnak és buzgónak ismerte mindenki. Az imádságos könyv volt legkedvesebb olvasmánya. Leánykori 141dalaival lassanként elszállottak szívéből a világi hiúság örömei, szenvedések látogatták, de egyszersmind a szerelem, jótékonyság és áhítat vigasztalása is.
…Fiai jobb sorsával az özvegyre is jobb napok derültek. Mihály és Jánosnak első gondjok volt anyjokat kiemelni a nyomorból, s bevinni Fehérvárra, ahol közelebb lehet gyermekeihez, mert közülök négy ott lakott. János itt tisztességes lakást fogadott számára, sőt közköltségen tehenet is vettek neki, hasonlót a régihez, mert a jó tej kedves eledele volt. Mindamellett nem maradt Fehérváron sokáig; nem tetszett a város, faluhoz szokott, s ismét oda kívánkozott vissza. Ekkor János Mihály tanácsára Gárdonyba vitte ki, hol egy nemes úr adósuk volt, s ennek fejében örömest adott az özvegynek lakást és földet. Azonban itt sem találta magát jól. Velencét, a jó szomszédokat, férje kedves szőlőjét nem tudta felejteni. Rosszabb kedve volt, mint a nélkülözés napjaiban, s mintegy hervadni látszott. Végre sírva vallotta meg fiainak, hogy ő csak Velencén lehet egészséges, közel a szőlőhöz, hová mindennap kijárhat sétálni, mint régen, bárcsak ezt a szőlőt ne kellett volna eladni, bárcsak élne édesatyátok, Istenem, hová juttattak benneteket! És keservesen sírt, siratta férjét, magát és fiait. A fiúk nem nyughattak, míg a szőlőt vissza nem szerezték, s anyjoknak közel hozzá lakást nem béreltek. Boldoggá tették. A jó özvegy megelégedve élte le utolsó éveit. Otthon volt újra, s úgy tetszett neki, mintha a régi jó idők visszatérnének. A magáéból élhet, férje szőlőjébe járhat, ismét aszalhat, befőzhet, gyógyfüveket száríthat, tapaszokat, kenőcsöket készíthet, s fiait egy kis vendégségre várhatja. A fiúkra is jól hatott, hogy midőn anyjokat látogatják, egyszersmind gyermekségük emlékhelyéhez vándorolhatnak. Rájok is elragadt anyjok boldog csalódása. Jól ismert hegyek, fák és arcok köszöntötték, a kapuban anyjok fogadta, s mert hatvanéves korában is alig volt ősz hajszála, majdnem az az alak állott előttük, ki régen, iskolásgyermek korukban. Úgy tetszett nekik pillanatra, mintha még virágoznék az atyai ház vendégszeretete, jólléte. Anyjok megvont magától amit lehetett, csakhogy látogató fiait jól fogadhassa. Bőségben úszott az asztal, s kivált Mihály kedvenc ételei soha nem hiányoztak. Mihály éppen azért, 142mert nem akarta anyját szegényíteni, ritkábban látogatta, egy évben kétszer; az anyja viszont éppen azért, mert fia ritkán látogatta, még inkább kitett gazdasszonyi becsületéért. Mihály mindig hozott neki Pestről valamit, ha egyebet nem, legújabban megjelent munkájának csinosan bekötött példányát. A jó asszony örült fia hírének, könnyezve nézegette a szép könyvet, el is olvasott belőle néhány lapot, de nagyon elszokott már a világi olvasmányoktól, a fellengős nyelvet sem értette eléggé, hamar félretette, és ismét imádságos könyvét vette elő. És imádkozott, hálát adott Istennek, hogy fiai jól-rosszul, de elhelyezvék; János éppen oly jeles gazdatiszt, mint Mihály író; Mihály már olyan állapotban van, hogy évenként kétszáz váltó forinttal segítheti, amennyi éppen elég neki, s még a szegényeknek is juttathat belőle valamit.”
A nagyvilágban 1847-ben már Dickens kora: az angol varázsló már alapozza két év múlva a világpiacra kerülő főművét, a Copperfieldet. A pannon sugárzásban Dickens magyar Dórája dalolgat, abszolút tájékozatlansága a világ dolgaiban, abszolút felelőtlensége, gazdálkodni, beosztani nem tudása éppúgy jellemző a feudális Magyarország dunántúli gyermekére, mint a kapitalizálódó Anglia kutyával játszadozó, összeadni-kivonni se tudó kislány-asszonyára, bár Dickens, ha tartózkodó kézzel is, húz jó pár disszonáns vonást az obligát szülői portrékon, a késő olvasó Copperfield édesanyjának inkább tehetetlen szexuális kiszolgáltatottságát érzékeli, mint báját, s a későbbi művek apa-arca felett, akárcsak a nagy francia realista művekben, meg-megcsorbul a családapa glóriája. A kritikus Gyulai a Vörösmarty-monográfia idején igazán minden kritika nélkül szemléli a költő anyját, a kálvinista monográfiaíró szabályos szentképet kanyarít, s míg Csáty Annát ábrázolja, egyben azt is elárulja, milyennek képzeli az igazi nőt, aki körét a természet bölcsen meghúzta. Ilyen egy anya – mondja Gyulai – ilyen dalos ajkú, csinos, egy kis majorság, szerény, de idilli birodalom úrnője, ügyes kezű, jó orvos, aki soha semmi férfidologba nem ártja magát. „Ez volt az oka, hogy midőn 143férje meghalt, gazdaságuk pusztulásnak indult, s néhány év múlva mindenük odalőn. Azonban szenvedni, tűrni, megnyugodni senki se tudott jobban nála.” Folyik a szó Gyulai irgalmas tollából, néz ránk Csáty Anna ragyogó szeme, az olvasó meg elgondolkozik, kit csapott be ez a Gyulai voltaképpen? Önmagát is? Ez az asszony túlbecsülte az erejét, vagy talán még odáig sem jutott el az önelemzésben, hogy mérlegeljen, egyszerűen nem akart, nem bírt másképp élni, mint hajdani otthona jótevője, a mosolygó, bőkezű nagyasszony, s ennek érdekében tönkretette a családját. Nem azt csinálta, amit józan férje javasolt, hanem az ellenkezőjét, iszony végigkísérni gondolatban a családtagok életének görbéit, mert a valóság már igazán nem statikus a Csáty Anna életében, az csak a fia versében válik majd ilyen szilárddá. Mindegy, mit parancsol a férj végrendelete, az özvegy maga veszi kezébe a gazdaság sorsát, öt év alatt tönkre is tesz mindent, romokban a hajdani szerény jólét, a gyerekek szerteszét, a fiúk alig tudják valahogy rendbehozni, amit ügyetlen, jóságos keze szétzilált. Sír az övéi után, szegény özvegy? Ne sírjon! A fiúk beviszik Fehérvárra, de hiába. Fehérvár város. Ott nem jó. Jobb falun. Hát akkor próbálkozzunk Gárdonnyal, ott adósuk valaki, ad az özvegynek lakást. Ez sem jó. A régi szőlő kellene. A valamikori élet kellene. Nem jó Fehérvárt. Nem jó Gárdonyban. Velence kell. A sose lehető kell. A valamikor kell. A halott kell. A boldogság kell. A szivárvány. Gyulai egyetlen képet lát, egy mélyen vallásos, bőkezű, dalos ajkú, a faluhoz kötődő édesanyát. Sebaj, hogy nem volt társa a férjének, hogy soha semmit nem lehetett megbeszélni vele, sebaj, hogy a gyerekeinek nemcsak édes dalokat és édes szőlőt és édes anyaságát adta, hanem iszonyú gondot, felesleges, értelmetlen pluszmunkát, vergődést az amúgy is kínos életben. Gyulai dicséri az apolitikus, a semmihez a háztartáson kívül nem értő, a konyha-majorság-szőlő közt futkosó, vendégváró, szelíd nőt, aki szelídsége addig tart, míg ki nem szelídkedi magának azt, amit óhajt. Nem számít, hogy Gyulai maga is tudja róla, nem érdekli az irodalom, nem olvas, még Mihály fia versei se kötik le a figyelmét: Gyulai megkövült ideáljának megfelel ez a női arc. Nem a züllött életű Sand rokona, nem is első, visszaparancsolt 144érdeklődésének tárgya, a zavaros sorsú Szendrey Júlia: Csáty Anna süket mindenre, ami kívül esik női és háziasszonyi körén. Tökéletes anya, tökéletes feleség. Ha még spórolni is tudott volna, már nem is illenék a földi halandók közé.
A rajzos fejtörő ábrái közt a második elrejtett arc Vörösmarty Mihály János öccséé. Vörösmarty János 1863. április 24-én a következő sorokban felel Gyulai adatgyűjtő érdeklődésére:
„Tekintetes Úr!
Bocsánatot kérek, hogy kegyeletes soraira válaszom elkésett; mi még az ínséget most érezzük legjobban, kifogyván élelemből, pénzből, az éhező néptől zaklatva sem éjjelünk se nappalunk. Aratunk már, de nyomtatásra alkalmas idő nem jár, hogy valamit már újból vethetnénk, vagy a nép; testben-lélekben kifáradva voltam, gyertyánál már éppen nem tudok írni, nappal is nehezen megy, de még a nép járkálása miatt teljességgel nincs időm. Most már kissé csendesedik a zaj, sietek Tekintetes Úr kérdésire
Édesanyánk mikor és hol halt meg, hol lakott rendesen, milyen asszony volt?
Édesanyánk megholt Velencén, 1834. szeptember 26., élete hatvannegyedik éviben. Atyánk meghalt 1817. júliusban Pesten. Annak holta után még anyánk, aki velencei Meszlényi Antal féle haszonbérelt birtokon lakott, kitelvén haszonbéri ideje falu Velencébe Meszlényi Ignáctól, utóbb Meszlényi Ferenctől árendált, mindig kisebb-kisebb birtokot, mert minden gazdálkodása kárral ment. Mi iskolába voltunk, egyik idősebb leánytestvérünkkel gazdálkodott, de a legfőbb az volt, hogy atyánk rendeletét nem követték, mert az azt rendelte, hogy a falusi gazdálkodással azonnal felhagyjon, gabonát, birkát, marhát, szőlőket, borokat mind eladja, az adósságot kifizesse, ami pénz marad, a Fehérvár városi árvapénztárba betegye, és a fehérvári ház, föld, szőlőből megélhet. Nem így cselekedvén öt év alatt semmi se maradt, az adósság nem fizettetett; a legelső volt a ház és földeladás, marhát, birkákat 145elkapkodták, így aztán nagy szükséget látott szegény anyánk. Nekünk se volt, haza se mertünk menni, azért ott mégis voltak könyörületes szívű emberek, kik segítették anyánkat, de már akkor nagyon bánkódott, gyermekei elhagyták, és ez annyira fájt bánatos szívének, hogy többnyire ágyban fekvő beteg volt. Én azután rábeszéltem, hogy jönne be Fehérvárra, tisztességes lakást szerzek, és tehenet tartok neki, hogy jó teje legyen, mert a tej kedves eledele volt, így osztán Fehérváron lakott kettő évig, már ott voltunk négyen testvérek, láthatott minden nap is bennünket, de mégiscsak ki vágyott, kivittük Gárdonyba, ott egy nemes úr adós volt; hét évre földeket és lakást adott, de itt megint nem tudott megszokni, siránkozván, hogy neki csak Velencén volna jó, közel a szőlőhöz, hogy minden nap kijárhatna, de már az utolsó szőlőjét is elvették a hitelezők. Kedvéért nem nyugodtam, míg a szőlőt vissza nem vettem és ott tisztességes lakást fogadtam, már ekkor Mihály bátyám is évenként 200 váltó forintokkal segített, eztán néhány éveit megelégedéssel töltötte, meglehető nagy kertje, tágas udvara és közel a szőlőhöz.
Azt is méltóztatik kérdezni, édesanyánk milyen asszony volt. Édesanyánk középtermetű és meglehetős testalkotású, szép arcvonású, nem szappanozott, de igen szép természetes barnapiros bőrű, hollófekete hajú…”
János, a második Vörösmarty-fiú levele szintén nem tartalmaz bírálatot vagy szemrehányást. Persze dicséretet sem. Haza se mertünk menni – írja. Láthatott minden nap, mégiscsak kivágyott… kivittük… nem tudott megszokni… siránkozván, neki csak Velencén… nem nyugodtam… Mihály bátyám évenként… A szikár levélből árad a kedvetlenség, még a kegyelet se tudja eltompítani. A gazda anyagi gondokkal küzd, se nappala, sem éjjele, az élelem elfogyott, Mihály régen halott, anyjuk még régebben, minek zargatják most adatokért, ugyan minek, és minek elmondani ezt az egész szánalmas históriát, mikor Mihály, a testvérek közt a leginkább érintett, a legtöbb nyugalomra, legnagyobb kíméletre, legtöretlenebb békére, leginkább panasztól, zaklatástól mentes légkörre szoruló már megrajzolta Csáty Anna örökre érvényes arcképét irgalmas kezével. Minek elmondani, mi 146van a vers mögött? Álljon, maradjon meg a költemény, jobb az élőnek-holtnak egyaránt. A gyerekkori dalok régen elcsengtek, az élet csupa nyomorúság, anyjuk, szegény, a sírban, ő, János, vagy Mihály igazán nem tehet magának szemrehányást, megtettek mindent érte, ki tehet róla, ha a múlt nem jön vissza, ha nem lehet megváltani áldozattal, ide-oda hurcolkodással, egy tarka tehénnel.
Tisztelettudó, udvariasan kedvetlen levél a Vörösmarty Jánosé, s mai lélektani ismereteink birtokában olyan könnyen elemezhető, hogy szinte magyarázatra se szorul a Gyulai tollán színarannyá stilizált pannon ikonosztáz. Gyermekei elhagyták? Nem hagyták el. Ide-oda szóródtak, nem tudta őket eltartani, mert mindent másképpen csinált, mint ahogy a férje józan végrendelete megszabta. Ez annyira fájt bánatos szívének, hogy többnyire ágyban feküdt. Miért? Nem volt szívbajos, szomorú volt. De ha szívfájdalma miatt ágyban feküdt, hová lett elbűvölő aktivitása? És ha Gárdonyban ismét van földje, de mégse kell, mennyi hitele van a falusi életért való rajongásnak? Ha a gyerekek hiányoznak, miért nem jó velük Fehérvárt – négy gyereke lehetne a közelében. Vörösmarty János levelének sorai mögül egy másik szegény asszony néz vissza ránk, aki teljes ellenképe a Gyulai ábrázolta szegény asszonynak. Áll, két lábbal, merev arccal, erős és szilárd, mint a természet, és akár a gyerekek nélkül is, akár mindenki nélkül is, de vissza akar menni oda, ahol alakja illatos füvek közt matató, adakozó keze emelt mozdulatával együtt rárajzolódik a fényes égre, vissza akar menni, mint A mi kis városunk Emilyje, a múltba, s nem érti meg, hogy ezt csak percekre, órákra teheti az ember, hogy senkinek nincs kontinuált vagy pláne örökös visszatérés, hogy minden ilyen kísérlet kudarc. Nem kell ennek a szegény asszonynak a jelen, nem kell a jövő, nem kell Mihály fiam se, Szózatostul, Zalánostul, nemzeti nagyságostul, önmaga kell, az a régi, és nem elég okos ahhoz, hogy felfogja, hogy mihelyt a kulisszák leomlanak, s a főszereplő körül eltűnnek a tanúk, már nincs színdarab, csak kapkodás, vergődés, a földcsuszamlás magával sodorja az utolsó felvonást.
147A szegény asszony könyve 1847-ben keletkezett, Vörösmarty ebben az évben a Leart lapozgatja, fordításhoz fogna, de aztán mégis későbbre halasztja. Hányszor juthatott eszébe, míg Shakespeare szövegét tanulmányozta, a nyéki fenyér Mihály-Cordeliának, aki csak szeretni tud, hiába dúlja fel a házi békét ez a bűvös-rettenetes asszony, csak szeretni tudja Lear királynét, csak siratni. Még azt se rögtön, csak tizenhárom évvel a halála után. Vörösmarty nem Petőfi, aki ország-világnak elmeséli, hogy az ő édesapja a jó öreg kocsmáros meg az ő asszonya a feleségek felesége, Vörösmarty holt kisfiát se tudja neki írt verssel meggyászolni, a Perczel-fiú elhunytakor írt elégiát motyogja a temetésen. Ha az anyjára gondol, szépséges, félelmes szeszélyeivel, jóságával, önzésével, tündöklő mosolyával, kivédhetetlen gyengeségével, égig csapó szenvedélyeivel, illatos gyógyírt kenegető ujjaival, feledhetetlen énekeivel, mérhetetlen meggondolatlanságával és pazarlásával, nem tudja azt mondani: édesanyám. Így válik Lear királynéból a szegény asszony, akit az irgalom téphetetlen szálával rögzít a halhatatlanságba, statikus méltósággal, dinamikus adakozó kényszerrel.
Végül is milyen volt ez a nő? Egy sokat dolgozott gazda tisztelettudó fanyarsággal jellemzett, nem mindig meggondolt, alapjában véve derék, kicsit gyerekes szülőanyja? Vagy Gyulai Pál ideálja, biedermeier ikonsor, leányka, virággal karján, ifjú nő, gyermekek között, özvegy, kezében imakönyv? Senkinek nincs köze hozzá, csak annak, aki egyedül ismerte: Vörösmartynak. A költő átnézett húson, rostokon, idegeken, át történelmi szituáción, tényeken, saját meggázolt reményein, éppen fiatalkori ellátatlansága miatti tenger nehézségén, s anyja teljes élettörténete helyett lekerekítette Csáty Anna életrajzát annyi időre, míg dalaival, nevetésével, áradó jókedvével, férje vállának dőlve, gyerekeivel fogócskázva ténylegesen élt, s törölte élettörténetéből mindazt az ostoba kerülőt, amit a kapkodás, a boldogtalanság és a teljes élet ismeretének teljes hiánya tétetett vele. A versbeli szegény és 148gyámolatlan öregasszony maszkjában feltámasztotta gyermekkora almaosztogató, daloló, nevető biztonságát, s száznégy páros rímű sor hintáján égbe röpíti imái után. Nem, valóban nem vallásos vers A szegény asszony könyve, nem az imakönyv tárgyi jelenléte dönti el a költő üzenetét, hanem az ábrázolás optikája. „Ó, mennyire szerettelek téged, anyám – mondja Vörösmarty Mihály, s szemérmes arca elé von egy jelzős főnevet: szegény asszony –, olyannak szerettelek, amilyen élő korodban voltál, hiszen az ember nem egyszer hal meg életében, hanem többször is, és utolsó igazán élő pillanata az, amikor teste-lelke azonos legjobb önmagával.” Áll hát irodalmunkban mindörökre Csáty Anna, mögötte áldott termést ígér a szőlő, kötényében jószagú füvek, egyszer se sír, mindig csak dúdol vagy mosolyog, keze a mindig adás szép hieratikus pózában, s alakját megkettőzi a megbocsátás és a szülői szeretet fénytörése.
149Ez a vers látszólag olyan egyszerű, hogy megtéveszt bennünket, észre se veszi a felületesen olvasó, hogy hazafias költészetünk egyik legmodernebb, legrafináltabb alkotásán fut át a pillantása. Aki még tanulta – hisz valamikor könyv nélkül kellett fújniuk azoknak, akiknek körülményei megengedték, hogy középiskolát végezzenek –, oda se figyelt arra, mit kapott leckének, elég volt számon tartani, hogy Gyulai Pál, aki nemcsak kritikákat, de regényt, sőt verseket is írt valamikor, „nem karddal, de a szépirodalom és publicisztika eszközeivel szolgálta a haza ügyét, és 1850-ben balladás költemény formájában jelenítette meg egyik nyilván közvetett élményét”. A verset bűnbánat nélkül kidolgozta magából a fiatal tudat, amely úgy érezte, semmit nem gazdago150dott e bágyadt tizenkét sorral. A „lélekcserélő idők”-et Jókai révén rég megismerte már, a hadnagy vére igencsak haloványnak érződött Petőfi piros égboltja, piros napsugarai mellett, s a versmérték kínosan szabályos lüktetését is elnyomta a golyózáporban fúvó paripák patadöreje meg az Egy gondolat trombitaharsogása. Gyulai verse kötelező könyv nélküli volt olyan életkorban, amikor a tanuló a saját kora költészetére volt kíváncsi igazán, fekete zongoráról és színes tintákról álmodott, és az egészen fiatalok elbűvölő biztonságával tudta Babitstól, hogy minden szomorú idő közt a tavasz a legszomorúbb. A tizenkét sort majdhogynem az irodalmi jó ízlés igazolása volt elfelejteni, honvéd és hadnagy bekerültek az iskolai anyag nyomasztó kelléktárába, félretettük, mint egy dagerotipet, amely valahogy ott maradt a családi albumban, de nem érdemes újra kézbe venni, ismerjük minden vonását.
No de hát ismerjük-e?
Gyulai mondanivalóját három négysoros, páros rímű versszakra tagolva beszéli, pontosabban: beszélteti el, hiszen verse tizenkét sorából csak kettő a leíró, tíz másik sora párbeszéd. Kifejezési formául az ősi nyolcast választotta, népi-nemzeti, kétütemű, hangsúlyos versmértékünket, a Kalevala, a magyar népköltészet sok darabjának versmértékét. Az ősi nyolcasnál, a páros rímű, négysoros strófabeosztásnál nehezen lehetne konzervatívabb kifejezési formát találni, ami meg a versszakokban történik, az az 1848-as idők sztereotípiája – úgy szemre. Pedig a költő rendkívüli verset írt, a magyar műköltészet formabontási kísérleteinek egyik kiváló alkotását, méghozzá úgy, hogy eredményét nem műve formájában, nem stilisztikai eszközökkel érte el, hanem azzal, ahogy mondanivalóját felépíti, elrendezi, megszerkeszti. A Hadnagy uram attól formabontó és különleges, ami nem mondódik el benne, ami megíratlan marad, s ami mégis félreérthetetlenül benne van a költeményben.
151Képzeljünk el egy színpadot, amely koromsötét. A nézőtérről csak a feketeségbe bámulhat a szemlélő, vizuális élménye egyelőre semmi, csak akusztikus: annyit érzékel, hogy előtte, a színpadon, ketten beszélgetnek. Hogy kik, nem tudja, hogy mikor, szintén nem, sőt azt sem, hol szól, aki beszél, a szereplők személyét, történetük színhelyét, időpontját magának kell majd megállapítania, méghozzá a költő közreműködése nélkül, mert maga az alkotó nem segít.
Mi igazít el hát mégis? Csak a két láthatatlan szereplő meginduló párbeszéde, s a legnagyobb mágia eszköze: az emberi szó. A három versszakból álló költemény mindegyik versszakában elhangzik ez a felkiáltás: „Hadnagy uram!” Mikor a néző képzeletbeli nézőtermünkön, a sötét színpadra bámulva először meghallja, eleinte nem tud tájékozódni még, a kétszer hallott megszólítás nem árul el semmit, egyelőre még nem derül ki az sem, katona-e maga is, vagy civil, aki megszólít egy hadnagyot. A válasz, amelyet a hadnagy ad, nem tágítja a képet. „Mi bajod van, édes fiam?” A kérdő mondat éppen csak regisztrálja, hogy megszólították a szereplőt, aki a megszólításra kérdéssel válaszol – mit kívánsz tőlem, mire vagy kíváncsi, mi közölnivalód van, tudakolja a „mi bajod van”. Az első versszak harmadik sorára lassan bekapcsolódik a színpadi világítás, a sírnivalóan egyszerű, öt szóból álló és csak egyetlen tulajdonságjelzővel bővített mondat szóereje kezdi bevilágítani a sötétet. A „mente” szó megszabja a szereplők ruháját, s azzal együtt a kort, amelyben élhettek, a piros vér, amely a mentére hull, megszabja a cselekmény helyszínét, a néző-hallgató megérti, a színpadon, amely most már világosodni kezd, a szín bal felén ellenség áll, jobb felén meg két magyar katona, s ha a mentére piros vér hull, a hadnagy már meg is sebesülhetett, fejlövést vagy nyaklövést kaphatott, mert ezt jelzi a vér hullásának iránya. A derengő fénnyel, a külső jegyekkel együtt a szigorúan tartózkodó, majdnem makacsul hallgatag vers a beszélgetők jellemét, jellegét is kezdi feltárni: az a honvéd, aki roham közben is felfigyel rá, hogy a mellette harcolóval történhetett valami, szereti a hadnagyát. A megismételt megszólításból a honvéd gondolatsora is rekonstruálható: idő-hely-körülmény 152nem enged bővebb megfogalmazást az érzéseknek, hát csak két meglepett „hadnagy uram”-ra futja, s ebből érzi ki a hallgató, mi az, ami kimondatlan marad: látom, hogy véres a mentéd, nem történt veled valami, nincs szükséged segítségre, nem sebesültél te meg? A hadnagy semmitmondó válasza ugyanolyan beszédes és gondolattakaró, mint a honvéd iménti szavai: „Ne bánd, csak az orrom vére.” Amit elhallgat, olyan pontosan érthető, mintha kiáltaná: ha elmondom neki, mi történt, kiáll a sorból, segítséget hív vagy engem támogat, velem törődik, nem a csatával, valami valószínű magyarázatot kell találni erre a vérre, hadd harcoljon tovább a fiú. A mondat, a magyarázat az orrvérzéssel oly banális, hogy minden megnyugtató szónál erősebben csillapítja a honvéd aggodalmát – no hiszen, ha csak az orra vérzik, akkor kár a szót vesztegetni, nézzünk csak körül, amott az ellenség, csak úgy süvít a sok golyó. A honvéd újra lép.
A második versszakbeli két „Hadnagy uram”-nak már más a hangszíne, a második versszakbeli két megszólítás már gyanakszik. Ahhoz, hogy a hadnagyot így figyelmeztesse: „el ne dőljön”, előbb azt kellett látnia, hogy megingott, s ez azért mégiscsak különös, orrvérzéstől nem szoktak az emberek tántorogni. A honvéd arca felhős, visszanéz. A kapott válasznak ismét sikerül megnyugtatnia: „belebotlám egy nagy kőbe, szegezz szuronyt, csak előre.” Végtére is van ilyen, az ember megbotolhat futtában. A „szegezz szuronyt” felszólítás, a „csak előre” utasítás és a kőre való utalás véglegesen berendezi számunkra az egyre világosabban szemünk elé táruló színpadot: a honvédsereg rohamra indul, a terep nem könnyű, sziklás, legalábbis köves, különben nem magyarázhatná a hadnagy összeroskadni akaró teste megrogyását azzal, hogy elbotlott valamiben. A színpadon immár több a szereplő, csak éppen néma a mi két hősünk mellett: szuronyt szegezve futnak az ellenség felé honvédeink.
A harmadik versszak eltér a két megelőzőtől. A „Hadnagy uram” páros kiáltása nem a versszak első, hanem harmadik sora lesz, az utolsó versszak két rendkívül egyszerű, minden pátosztól mentes, szemérmes leíró sorral indul. „Megy a honvéd, áll a hadnagy” – népdalainkban, közmondásainkban szoktunk találni 153ilyen hibátlan szép ellentétes gondolatritmust –, „mély sebében összeroskad”. Az utolsó két felkiáltás „hadnagy uram”-ját immár a rémület, a szánalom, a csodálat, a megbecsülés és a megrendülés fájdalma is színezi, a csodálatos szerkesztés végre csaknem minden reflektort kigyújtott képzeletbeli színpadunkon: előttünk csatatér, jobb felől honvédroham, balról szünet nélkül tüzelő ellenség, a támadók közt egy honvéd, aki a „szegezz szuronyt” parancsszóra engedelmesen megindul „előre”. Ha nem pillant vissza, nyilván nem torpan meg, viszi önmaga meg a csata lendülete az ellenség felé. Ám visszatekint, s ennek a visszapillantásnak az az eredménye, hogy földbe gyökeredzik a lába, s még egyszer kitör belőle a kettős kiáltás: mögötte a földön, a nagy kövek között, egy haldokló hever.
A hadnagya.
Nincs mit beszélni többé. Két kiáltó, elcsukló „Hadnagy uram”-nak kell kifejeznie mindazt, amit a honvéd nem bír megfogalmazni, azt, hogy ezek szerint hát hazudtál nekem az imént, hogy vissza ne tarts, hazudtál, hogy ki ne lépjek a sorból, fel ne nyaláboljalak, kötözőhelyre ne vigyelek, hazudtál, hogy csak a csatával törődjem, csak a hazával, a harccal, nem veled, hazudtál, hogy egy honvéddel, énvelem, több legyen, aki nekiront az ellenségnek. „Hadnagy uram, hadnagy uram!” – a harmadik versszak utolsó előtti sorában egy nagyon fiatal honvéd sírós-gyerekes hangja szól már, s a haldokló válasza olyan halk, mint a búcsúé, a végrendelkezőé: „Csak előre, édes fiam!” A szavakat elnyomja a csatazaj, képzeletbeli színpadunk minden sarka egyenletes, vakító fényben ragyog előttünk, amott fehér ruhás osztrák katonák nyitnak tüzet a rohamra futó honvédekre, itt meg egy nagyon fiatal katona fut a többivel, ajka reszket, még tán puskát szorító keze is, az út, amelyen fut, köves, az osztrák tüzérség távoli tüzei villognak, golyó sikoltozik, s valahol a futók mögött ott fekszik egy halott honvédtiszt, mentéjén a vér pirosával.
154Az igény: szülessék több, sokkal több, napjainkkal foglalkozó színpadi mű, jogos és indokolt; nem hiszem, hogy akadna a konferencián részt vevők között akár csak egy is, aki ne kívánná, annál is inkább, mert a jelen rögzítése korántsem olyan egyszerű képlet, mint első pillantásra látszik. Ha bonckés alá vesszük, hamar kiderül, minden olyan, mai életünket tükröző darab, ami valóban időálló, messze túlmutat önmagán, mert mihelyt mi elmúltunk, az utókor számára kordokumentummá változik. Aki századunkat vagy azt a pár évtizedet, amit kinek-kinek élnie adatott, egyszer majd vizsgálni kívánja, nemcsak a történészeket kérdezi meg, hanem az irodalmat is, mert a maga sajátos, művészi módján az író is történész. Ha igazán nagyot alkot, akkor forrásértékűt alkot, hisz jelenjének ábrázolásával napjai krónikása.
Az aggályt viszont: az utóbbi időben egészségtelenül megnőtt a történelmi tárgyú művek száma, nem érzem indokoltnak, sőt. A par excellence történelmi darabok születése érzékelésem szerint egyike pozitív eredményeinknek. A jelenlevők jól tudják, hazánkban hosszú időn át szánalmas szobrok és festmények készültek, az emlékműveken eufóriás arcú hősök haldokoltak, a nemzet jelesei arcát nemes mélabú, szelíd bölcsesség vagy oroszlánmarconaság jellemezte, és a halhatatlanság tudatától mindenkinek merevek voltak az ízületei, a precíz tablók színorgiája és egzaktsága is azt igazolta, hogy a festő nemcsak az anatómiát ismeri, de tisztában van a heroikus színek valőrjével is. Minden jó ízlésű ember csak örült, mikor eltűntek a történelmi tárgyú festmények operafináléhoz hasonló, ijesztő kompozíciói, s az emlékművek, amelyek magasztosságuk miatt éppen magasztosságu157kat vesztették el, hisz kerekded tökéletességükben annyira készen voltak már, hogy nem is volt szükségük a szemlélő állásfoglalására vagy rokonszenvére. Ha a képzőművészet végrehajtotta korszerű feladatát, nem hiszem, hogy az írónak ne volna ugyanez a kötelessége; a sujtásos, vitézkötéses megjelenítést, a minden porcikájukban igaznak tűnő, mégis hamis történelmi ábrázolásokat az irodalomban éppúgy meg lehetett találni, mint a festőknél, szobrászoknál. Ma már tudjuk, hogy a múlt század szemkápráztató tablóit, a hősi emlékművek lelkes haldoklóit a korízlés mellett a politika is beparancsolta a kiállítási termekbe; élet-halál-nemzet igazságainak ábrázolása nem volt kívánatos a művészet semelyik területén sem; az alkotó, akinek látása eltért az óhajtott optikától, megfizetett a mégis ábrázolt igazság felismeréséért, s könnyen az állam, a parlament vagy az egyház támadásai kereszttüzében találhatta magát.
Ma az alkotó, aki segít eloszlatni a kártékony konvenciót, aki lefejti a történelmi periódusokra iszalagként tekeredő pátoszt, kulturális politikánk egyik alapkövetelményének tesz eleget. Állam és parlament, hogy az iménti mondat szókincsénél maradjunk, most, 1977-ben azt kívánja, hogy nemzetünk mindegyik tagja művelődjék, s nem örülne, ha éppen a történelmi tudat kérdésében hanyagolná el önmagát, éppen most, mikor Bécs és Sztambul levéltári anyaga nem zárolt többé, mikor a világ országaival való tudományos együttműködést, a kutatások soha nem ismert szélességben, mélységben való kiterjesztését kulturális egyezmények biztosítják, most, amikor a századok eseményeinek felülvizsgálatára, vélemények módosítására, akár a szentek lajstromának revideálására is a Vatikán adott meghökkentően örvendetes példát. A mi nemzedékünknek és az előttünk élőknek a történelmet kihagyásokkal, manipulálva és felületesen tanították, a hullámzó ideológiai irányvonalat szem előtt tartva, lóugrás szerint, mint a sakkban, csakhogy a mi korunk lova másképpen ugrik, máshová is. A nemzet régi tradícióinak megfelelően más népeknél talán még érzékenyebben is csodálja Shakespeare művészetét, s követi a magyar színpadokon az angol királyság zaklatott századainak üzenetét, de ugyanakkor azt érzi, nemcsak Ang158liának és más jelentős etnikai egységnek volt történelme, de nekünk, magyaroknak is, és ismerni óhajtja. Mi abban a nyugtalanító vagy nem okos, ha a nemzet be akarja mérni saját történelmi hintájának lengésszögeit, és szembesülni kíván a történelmi dráma ábrázolta eseményekkel? Jogos igény ez is, sőt napról napra jogosabbá válik, amióta a tanügyi reform és az új tanterv következtében a történelem választható tantárggyá vált középfokú oktatásunkban.
Ne kerteljünk: ami nem kötelező, az nem kötelező, a szó tartalma, jelentése világos. Ki várhatja el valamennyi tanulótól, hogy a kamaszkor és a felnőttség határán már tisztában legyen azzal, mit veszít, ha pusztán csak a reália felé fordul, ki várhat tőlük kötelező értékkel olyanfajta tudatot, amilyennek a kialakítását az irodalomoktatás sem segítheti már, hisz ugyanazt a racionális csonkítást, amit egyéb területeken, az irodalom tanításában is el kellett végeznünk. A tanulók agyának korlátozott befogadóképessége, minimális szabad idejük biztosítása, testedzése, képzési lehetőségei megóvása érdekében megtörtük az irodalom egységes ívét, amely a kódexek világától napjainkig vezetett, nincsenek már minores, kisebb, de a nemzeti tudat ébren tartása vagy éppen kifejlesztése érdekében végzett munkájuk miatt mégiscsak fontos klasszikusok a tantervben, akik azt az utat jelezték, amelyen az írók megfogalmazta gondolatsor – a mindenkor megújuló szabadságvágy s a nemzeti fennmaradás problémája – haladni tudott. Végre kellett hajtanunk a tanterv és oktatás reformját, mert nem tehettük ki a gyerekeinket se annak, hogy a túlterhelésbe belerokkanjanak, se annak, hogy megfelelő felkészítés híján eltévedjenek saját jövendőjükben, a csillagok között. Persze azon talán még most se volna késő elmélkedni, szerencsés-e ki-ki önképzésére, olvasási igényének mértékére bízni azt a valamit, aminek ismerete nélkül éppoly nehezen tájékozódunk saját hazánk földjén és érzelmi világában, mint matematikai tudás nélkül az űrben; szerencsés-e ilyen módon csökkenteni azt, ami nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy valaki a föld minden tája-országa közül éppen ide kötődjék. A törvény nem köthet, az csak tart. Kötni csak érzelmek tudnak és az ősök csontjai, az előttünk éltek, 159a folytonosság. De ahhoz ismerni kell a múltat, elfogultság, aranyfüst és biedermeier sóhajok nélkül, mint ahogy ismerni kell az igazságot, mert az is köt, csak ki kell mondani.
Elismétlem: a történelem választható tantárgy a középiskoláinkban, s a visszajelzések szerint kevesen választják. Szemünk láttára nő fel a nemzedék, amely a moziműsorok és a tévé segítségével kiválóan eligazodik idegen országok feszült történelmi szakaszaiban, ismeri Stuart Mária és Angliai Erzsébet bonyolult kapcsolatát, az indiánok problémáit, a négerkérdést, a török hódítás balkáni eredményeit, tudja, hogy bizonyos időszakban a lengyeleknek sok fejtörést okoztak a tatárok, a martirológia és a rengeteg háborús kémfilm miatt a fasizmus valóságos szakértője, de ha csak kivételes érdeklődése rá nem bírja, sosem egészíti ki általános iskolai tanulmányai vázlatos emlékképeit, és nem tudja meg soha, mi is játszódott le itt azóta, hogy Vajk felvette a keresztséget. Ne írjon az író történelmi drámát? Szülessék kevesebb ilyen mű? Bár több születnék belőle, bár többen vállalnák az adatgyűjtés terhes munkáját és azt az iszonyú felelősséget, amit a történelmi téma választása az alkotóra ró.
Mert ha történelmi anyaghoz nyúl, nem közönséges felelősséget kell vállalnia, s Petőfi intelme, hogy a húrokat ne érintse könnyelmű kéz, sehol se volt időszerűbb, mint éppen ezen a munkaterületen. A történelmi tárgyú darab nem szórakoztató játék, hanem nemzeti ügy, az is volt mindig, a drámairodalmunk kezdete óta, később vált jól kamatozó üzletté. Nem játék, sőt nem is karneváli álarc a történelmi mű, aki a máról akar írni, ne használja fel ürügyül a tegnapot, a tegnapelőttet, s biztonsági okokból ne öltse fel egy valamikori király páncélját. Ha valami felkeltette az érdeklődését, s úgy érzi, közölni szeretné a nézőivel, a kikövetkeztethető hajdani igazságra kell rátalálnia mai szemével, s ez sokkal nehezebb lesz, mint bárki gondolná, hisz nem TIT-előadást ír majd, hanem drámát, s alkotó fantáziája csak hiteles események erővonalai között mozoghat. Ha jól dolgozott, ha megtalálja az ábrázolta kor „érzeményét”, az uralkodó eszmét, azt a titkot, ami megfejtésre várt, mi volt az, ami történt, konvenciók hazug zománcát verte le az idős nézőket ámító tablókról, a 160fiatalok számára meg tartalommal töltötte az iskolában tanult hazafias versek fiatal füleknek már dagályosnak érzett szókincsét.
Még egyszer elmondom, bármilyen naiv állítás is: nemcsak Angliának volt történelme, volt Magyarországnak is, volt is, van is, és itt nyújtanak egymásnak kezet a napjainkról s a tegnapelőtteinkről szóló színpadi darabok. Nem nélkülözhetjük a történelmi művek nyújtotta élményt, mert azt nem pótolhatja a legrangosabb tudományos előadás sem. Tudományos előadásból csak a tudat gazdagodik, a műveltség köre tágul – érzelem csak a művészet áldott sokkjára alakulhat. Magyarok vagyunk. Hogy tanulja meg bárki is más nemzet eredményei becsülését, hogy háborodik fel a más népet ért sérelem miatt, hogy válik a világszabadság harcosává, ha elsősorban és tudatosan nem magyar?
161Nem könnyen szántam rá magam arra, hogy megszólaljak, hisz nem is olyan régen a történelmi tárgyú színpadi művek védelmében kifejtett érvelésemre olyan udvarias ingerültséggel felelt egy kiváló pedagógiai szakember, hogy az én nézetemmel rokonszenvező, az ország minden részéről hozzám érkezett levéláradat ellenére megfelhőztem, s egy darabig tűnődtem is azon, ne maradjak-e, mint az ókori suszternak illett volna, annál a bizonyos kaptafánál. Aztán másképp döntöttem, mert rájöttem, hogy az iskolaügy nekem végzettségemnél fogva is, foglalkozásomnál fogva is kaptafám. Okleveles középiskolai tanár vagyok, csaknem tizenöt éves gyakorlattal, de ez a kisebbik indokom. A nagyobb az a felelősség, amit író elődeink minden magyar íróra ráhagytak: fát ültetünk most, nem mindegy, milyen fajtát, nem közömbös, milyen termést hoz egyszer, s milyen tanácsot, javaslatot, figyelmeztetést, jelzést kap a kertész, mielőtt munkájába belefog. Tisztában vagyok vele, hogy az, amiről én beszélek, a legkönnyebben támadható, cáfolható, sőt ellenem fordítható, mert nincs alkalmasabb téma a nemzeti tudatnál az aggályoskodásra, rosszalló homlokráncolásra. Csakhogy sem e sorok írója nem tehet arról, hogy szókincsünk pár szavát politikai gyilkosok és kalandorok degradálták, kompromittálták, a maguk érdekei kiszolgálására használták fel, sem a tanulók nem lehetnek az áldozatai annak, hogy azon aggódva, nem ért-e valaki félre bennünket, nem ítéli-e meg helytelenül a koncepciónkat, szemérmesen úgy teszünk, mintha bizonyos gondok, gondolatok hiányoznának a közéletből. A tanügyi kérdés az űrrakéta sebességével haladta túl azt a naiv szférát, amelyben még humaniora és reálisa vitatkozhatnak 162egymással, s fontosságánál csak a felelősség nagyobb, amely ránk, a kortársakra hárul. Az egész országot, sőt az ország jövendőjét érintő ügyekre nem érvényes a stilisztika egyetlen szabálya sem. Ne kerteljünk, mert nagy lesz az ára, ne tegyünk úgy, mintha nem volna semmi baj. Mondjuk el a véleményünket.
Ha az új típusú oktatás nem látja el olyan útravalóval a diákjait, amiből kétséget kizáróan kiviláglik, hogy a tanuló magyar iskolába járt, s napjainkban a magyar történelemnek a világtörténelembe ágyazott azon szakaszát éli, amelynek ezen a földrajzi egységen már hosszú előzménye volt, ha nem tudja-tartja számon az előtte élt generációk eredményeit és kudarcait, farkasvermeit és olykor egész Európára kiható győzelmes pillanatait, ha etikai képletét elsősorban nem a saját hazájának írói pallérozzák, taníthat a hatéveseknek komplex matematikát, nevelhet a tizenévesekből olyan olvasókat, akiknek már nevelői útmutatás se kell, maguktól is eligazodnak a világirodalom legújabb eredményei között – valamit mégis elhibázott.
Utaltam erre nem is egyszer különböző felszólalásaimban, most újra elmondom: a közelmúltban valami érthetetlen tartózkodás jellemezte nemzeti tárgyaink tanítását; ennek a jövő iskolájában meg kell szűnnie. A gyerekeinknek azzal a büszkeséggel kell megtanulniok, hogy magyarok, amellyel Petőfi hitte legszebbnek a hazáját az öt világrész nagy területén, s úgy kell majd szembenézniök gleccserrel és óceánokkal, a külföld látványosságaival, hogy egy jelentéktelen alföldi település, egy dunántúli falu, egy bányatelep, egy budapesti kerület emléke mindig mindenünnen visszavonzza őket. Ne tegyünk úgy, mintha nem tudná mindenki: hiba történt itt az elmúlt negyedszázadban éppen a nemzeti tudat kialakítása területén. Csak nem fél valaki attól, hogy kárára válik az ifjúságnak, ha tudja, kiktől és hová született; csak nem viszolyognak egyesek klasszikusaink hazafias verseitől, csak nem sértjük meg tán valaki érzékenységét azzal, ha olyan szeretettel mosolyodunk el nemzeti hovátartozásunk gondolatára, mint amikor az 163anyánk képét látjuk? Nem értheti a világot senki közülünk, akik itt születtünk, míg Magyarországot meg nem érti, nem érzékelheti helyesen a világ eseményeit, míg saját népe múltjával szembe nem nézett. A nemzeti tudat persze nemcsak eligazítás, de köldökzsinór is, az, ami ideköt, az fog vissza a disszidálástól, az ad józan optikát, míg turistaútjainkon megbámuljuk a szerencsésebb történelmű országok csodakirakatait, az közömbösíti majd a nagyobb kereseti lehetőséget nyújtó államok statisztikai adatainak tagadhatatlan tényét.
Lehet századunk a technika százada, a mi gyerekeinknek akkor is ismerniök kell a magyar irodalmat. Nem lóugrás szerint, mindenféle modern külföldi irodalmi áramlat, stílusbeli újítás kedvéért kisarabolva belőle azokat a klasszikusokat, akik életrajza, életműve, elképesztő önfeláldozása, sziszifuszi munkája megismerése bízvást pótolhatja a régi iskolatípus etikaóráit, mert karaktert formál, megszégyeníti önzésünket, pénzvágyunkat, törtetésünket: nem lóugrás szerint kell megtanulni, hanem jól. Ez az első minimum, ami az iskolában kötelező, de ez úgy kötelező, ahogy a tanulónak tudnia kell, ki az apja meg az anyja, és ő maga hányban született. Musilt, ha olvasó típus válik a tanulóból, nógatás nélkül is kézbe veszi, felfedezi majd, de még gondolatnak is elképesztő, hogy például Kazinczy pályája, szent szenvedélye, ugartörő akaratereje, története a választhatóság rubrikájába szorulhat. A magyar irodalomnak története van, nem epizódjai, folyamatában legjobbjaink a legjobbat fogalmazták meg, s kapcsolták össze a mindenkori jelent az Árpádok korával, a magyar irodalom: híd, adjuk vissza statikus jogát, mielőtt végképp bürü csinálódik belőle. Mint ahogy ne legyen iskola, amelyben a tanuló meg ne tanulja eredményeink és hibáink, küzdelmeink és tévedéseink történetét a történelemben, perelje vissza az oktatás az érzelmi nevelés szélesebb jogát is, hiszen az érzelmek nevelését anyánk és családunk után ebben az országban leginkább mégis az írók végezték. Ha a tanuló többet kap a magyar irodalomból, 164talán még az is remélhető. hogy mint egy idegen nyelvet, előbb-utóbb csak megtanulja a sajátját is, szókincse bővül, nem veszti el szép szavainkat, szikár mellérendelő mondatszerkesztésünk sem alakul alárendelő, németes barokká! Ha büszkén őrizzük népi kultúránk remekeit, védjük zenénket, táncainkat, népszokásainkat, ha repül a páva, ha óvjuk a folklór tárgyi emlékeit, nem értem, miért kerüljön ebek harmincadjára az anyanyelvünk, amelynek fülünk hallatára kezd angolossá torzulni a mondathangsúlya, germánná a mondatszerkezete, s kifejező szavaink úgy hullnak ki a köztudatból, mint foglalatból a drágakövek.
Módszertani kérdésekről vitázni van még idő, egyvalamit azonnal ki kell mondani. Erről is szóltam nemrég, de elmondom megint. Ami nem előírt, kötelező tananyag, azt nem tanulja meg senki. Ki vállalja a felelősséget azért, ha a nemzeti tudat kialakításában legnagyobb szerepet játszó irodalmi oktatás tervezete csupa foghíj, s ha átmenetileg is, ha bizonyos iskolatípusra vonatkoztatva is, de egyáltalán felmerülhetett annak a gondolata, hogy lehessen olyan oktatási intézmény, ahol nem kap megfelelő óraszámot, vagy éppenséggel nem kötelező vizsgatárgy a történelem? Az új iskola taníthat atomfizikát is, de csak akkor, ha párhuzamosan és kötelező érvénnyel átadja a tanulóknak azt, amit első ajándékként kaptak Magyarországtól a születésük jogán: hazájuk tiszta nyelvét, jellemformáló irodalmát és a jövő buktatók kikerülésében a múltak példáival és olykor kísértetiesen azonos jelrendszerével segítő, politikus gondolkozásra szoktató történelmet.
165Az a felekezeti iskola, amely felnevelt, amelynek tizenkét évig növendéke, kettőig tanára voltam, az ország egyik legszigorúbb, legrangosabb pedagógiai intézete volt. Baltazár püspök Debrecenjében progresszív irányítás érvényesült, a protestáns Áprily Lajos verseit éppúgy könyv nélkül kellett tudnunk, mint a katolikus Mécs Lászlóét, s aki netán belesült Kiss József Ágota kisasszonyába vagy nem készült megfelelően az életrajzából, azt Péterffy tanár úr, összefonva finom ujjait s maga is gyöngén elpirulva a szomorú ténytől, hogy érettségi előtt álló nagylányokat ilyen méltatlan módon kell büntetnie amiatt, hogy szemmel láthatólag nem méltányolják eléggé azt a tényt: a mezőcsáti zsidófiú Arany János szókincsével és stilisztikai fegyverzetében próbálja rögzíteni azt, amit a világból észrevett, nemcsak ellenőrző könyve átadására kérte a bűnöst, de arra is, töltené az óra egy kurta részét arccal a fal felé fordulva a sarokban. Mikor egymás múltjával ismerkedtünk, megdöbbentem, hogy férjem, Szobotka Tibor iskolájában, a pesti Madách Gimnáziumban nem tanulták Adyt. Mi úgy ismertük a Nyugat költőit, akár a debreceni hajdani Bokréta- vagy az aktív Csokonai kör meg Ady-társaság tagjait, Nánay tanár úr még a Cobden Szövetség matinéira is elvitte az osztályt, hadd értsük meg a csizmás, nyitott ingnyakú, akkor persze még fiatal Veres Péter láttán, nekünk mennyit kell, illik tanulnunk, akiknek születésünk óta mindig megvolt a lehetőségünk erre, ha ez a világcsudája valaki ott a pódiumon csak úgy, a maga embersége, tudásszomjas, kivételes képessége révén egymaga, iskola nélkül is ennyit el tudott sajátítani a világból. Kosztolányit, Babitsot, Szabó Lőrincet, Tóth Árpádot sokat szavaltuk, nem az 166önképzőkörben, az óraközi, holtunalmas, katonai fegyelmező gyakorlatokhoz hasonlatos, párosával lebonyolított sétáink alatt. Nagyon sokat kellett tanulnunk nagyon sokat kívánó, nagyon művelt tanároktól. Akkoriban a gimnáziumnak nyolc osztálya volt, a nyolcadik végződött az érettségivel. A nyolcadikos diáriumomba – jegyeznünk kellett a magyarázatot, s a magyar füzetet hívták nálunk diáriumnak – írtam be a magyarázat alapján először ezt a nevet: Illyés Gyula, és ezt a címet: A puszták népe.
Debrecenben ennek a szónak: puszta, más a jelentése, mint egy felvidéki vagy hegyvidéki tájegységen, nálunk otthoni szó ez, ismerős, illata, íze, kiterjedése, jellege egyértelmű. Debrecen lakója nemcsak a Hortobágyot ismeri, de Ohatot, Mátát, Zámot, Elepet, Köselyszeget, Álomzugot, Cserét, Bánkot, Halápot, Fancsikát. Mi még láttunk délibábot, Arany vén gulyása rokon módjára ismerős jelenség volt, mi iskolai kiránduláson, nem tankönyvi olvasmányból követtük nyomon Petőfi látomását, a nyargaló futású ménes lovait. Valami ismerősen sablonost vártunk a bevezető mondatok után, a versíró Illyést előző órán már ismertette Péterffy tanár úr, nemigen értettük ugyan, miért nem intézte el tüstént a prózáját is, máskor így szokott eljárni, ha kortárs alkotóról beszél, de hát abban az iskolakombinátban, ahol nevelődtem, a neveléshez tartozott, hogy kérdésekkel nem terheli az ember a testület tagjait. Ha az osztályfőnökünk A puszták népéről akar beszélni, méghozzá külön, tegye. Sok újat aligha közölhet, puszta-ügyben specialistának érezte magát minden dóczista. Hallgattunk tehát, a tanár úr meg felolvasott, kis téglalap alakú óravázlatokat tartott mindig, úgy beszélt, cserélgette a lapocskáit, mint az előadóművészek a mikrofon előtt, ha egynek-egynek a végére ért. A mi iskolánk abszolút, már-már nyomasztó némaságot követelt tőlünk oktatás idején, megszoktuk aktíve is, passzíve is a csendet. Az első néhány felolvasott mondat után arra lettem figyelmes, hogy a megszokott csend egyre mélyül, aztán egyszer csak akkora lesz, mint egy kráter, s minket magába szív valami 167ismeretlen mélység. Mert Illyés pusztája fölé váratlan és ismeretlen ég kerekedett, a szabvány flóra, fauna, a szokásos kelléktár hirtelen lesöprődött a horizontról s maradt helyette a pusztán élő emberek települési helye, létformája, maga az ember, aki ott születik, s méghozzá nem a birtokos, hanem a birtokosnak dolgozó optikájával elemzi önmagát, környezetét. Régi, húsvétábrázoló festményeken az ég kárpitja hasad meg úgy, ahogy konvencióink vásznát hirtelen eltépte a szöveg keltette vihar, ott, a tanteremben, otthonos padomban, egy szabályosnak ígérkező magyaróra keretében Illyés megtörtént az életemben, mint egy lávakitörés, mint egy nekem, személy szerint új utat tisztító hurrikán. Péterffy tanár úr nagy pedagógus volt és jó előadó, ahogy egyre csak mélyült az immár nem ránk parancsolt, de a műre válaszoló csendesség, ránk-ránk pillantott a szöveg fölött. Tudta, mi játszódik le most a padokban, s engedte, hadd merüljön alá a kő, amit fiatal szíveink tavába dobott. Mint a mennydörgés, nagyon távolról már jelzett a jövendő. De ki tudta ezt akkor még? Az egyetlen, amivel azonnal tisztában voltam, valami boldog riadalom érzékelése volt, ha a mai eszemmel és pszichológiai ismereteimmel próbálom meghatározni, azt hiszem, azt kellene mondanom: hirtelen elfogott a felelősség. Először néztem túl életemben a kertünk kerítésén, s gondoltam arra, mi lesz – legyen majd –, ha ez itt mind igaz. Mi lesz egyszer, valamikor, ha már igazi felnőtt leszek, nem is imádott apámmal, anyámmal, akár velem is, hanem azzal a fogalommal: Magyarország? Illyés megtörtént velem azon az órán, el se hagyott azóta sem, pedig hol van már Péterffy tanár úr finom keze, a Válaszból kigépelt soraival?
Illyés megtörtént velem, s ez így igaz. Egyetemista koromban iszonyú leckére fogott: „Nem a békét keresem itt sem, nem a lágy vizet, de az örvényt, a zavart mindig, nem a törvényt, nem lelt meg engem még az Isten. S ha a csönd hívott, ha az álom, mit e föld föld korától alszik, legyek lidérc, kísérő arc itt, legalább álmában kiáltson.” Az egyetemről jövet a villamosmegállóhoz mindig az erdőn 168átvágva mentem, kívántam a mozgást, s ahogy lépkedtem az ismerős ösvényen, csak jöttek-jöttek velem a sorai. Mindennek az ellenkezőjét mondta, amit egy fiatal lány kívánt vagy gondolt az akkori eszével, csendesen hullámzó délszaki tengert szerettem volna látni, és békét, békét, rendet, akkor már volt fogalmam róla, mi közeledik a határaink felé, az Anschluss utáni Bécs, ahol a nyaraimat töltöttem, nem volt rossz tanítómester. Ha élt valaki, aki a személyes békét a kozmikus csenddel együtt kívánta, az bizonyára én voltam, s közben egy költő ébresztgetett, aki a disszonanciát követelte, szelíd szép délszaki álmom helyett az örvényt kínálta nekem. Jogász lánya voltam, a törvény szó a házunkban szent, mint a biblia, hideglelős gondolat volt, hogy Illyés szövege azt kívánja, ne legyen számomra menekülés akkor sem, amikor lehetne, és olyan programot szab, amit ha elvállalok, kiszámíthatatlan következményekkel járhat, és délszaki tengerre álmodott ablakom nem becsapódik, ki se nyílik talán. Ablakban könyökölve nem lehet az ember lidérc, ablakban könyökölve nem juthat az ember örvény közepére soha. Csak mentem-mentem a Nagyerdőben, megpróbáltam végigelemezni, mi ellen kiáltsak úgy, ahogy ő önmagától követeli. Most ebből az írásból fogja megtudni, ha a kezébe kerül, hogy neki is köszönöm, ha olyan lettem, amilyen, s hogy útmutatása nyomán pontosan érzékeltem a háború alatt éppúgy, mint annak végeztével, s később a személyi kultusz idején, mi történik velünk. Mindig van valami előzménye annak, ha az ember elveszíti megtéveszthetőségét, és annak is, ha megvásárolhatatlanná válik.
Hogy miért csak most tudja meg, amikor a születésnapján köszöntöm? Mert gátlásos vagyok és vidéki ma is, és amikor én őt végre személyesen megismertem, s valamivel pestibbé is váltam, a kollegáim akkora tömege kiáltotta részint szorgalomból, részint megrendelésre azt a szót, hogy nép, hogy istennek kellett volna lennem, nem embernek, ha el nem némít a tény, ebből a tartományból, melyhez végtére nekem akkor is közöm van, ha felme169nőimet véletlenül a tizenharmadik századig számon tudom tartani, ki akarnak rekeszteni végképp. Baráti körömet a nép nevében szórták szét, a férjem pályáját a nép nevében törték jóvátehetetlenül ketté, itt annyi minden történt a nép nevében, hogy alig tudjuk jóvátenni. Én – akkor – aligha tehettem valami gesztust, ő igen. Meg is tette. Micsoda közgyűlés volt az az emlékezetes, amelyet mi, polgári elemek a leghátulsó pad karanténjában ültünk végig, tudtuk már előre a rólunk hozott ítéletet, de azért mégis lenyűgöző volt végighallgatni a szónoklatokból, mint ásta alá az Újhold című lap puszta vézna létével Lengyel Balázs és Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky, Rába, Mándy, Ottlik, Kálnoky, Vidor, Végh meg a többiek – például én – segítségével a haza biztonságát, a nép nyugalmát. Mire szünet lett, az undor fojtogatott, nem is annyira attól, amit hallottam; mióta Szobotkát a saját házassági tanúnk értesítette, szolgáltassa be írószövetségi tagsági könyvét, mert kizárták, nemigen lepett meg engem semmi, inkább a kollégáktól undorodtam, ahogy lapítottak vagy a szemünkbe mosolyogtak, hát hiszen úgy kell nekünk, a triméter jambikusz ismerete előbb-utóbb a népi hatalom megdöntéséhez vezethet.
És akkor egyszercsak odajött hozzám Illyés. Nem olyan helyszín volt az a közgyűlési terem, nem is olyan pillanat, ahol s amikor szólni lehetett volna – adni viszont igen, méghozzá olyan feltűnően, hogy a gesztus messze túlmutasson önmagán. Illyés a tenyerén elém tartott egy cukrászsüteményt, és némán végigvárta, míg megeszem. Ez, amit leírtam, történelem már, nem tudom, a mostani fiataloknak mennyire érthető, hogy engem azon az ülésen Illyés Gyulának bármivel is megkínálnia, a közelemben maradnia olyan volt, mint amikor leesik az atombomba. Felnéztem rá, ő is engem nézett – soha olyan keserűen édes, édesen keserű cukrászsüteményt! Akkor vettem észre, hogy tigrisszeme van. Hogy tudnám, hogyan is tudtam volna elfelejteni, akár ezt, akár azt a pillanatot, mikor már ismét szobatiszta voltam Szobotkával együtt s az ő és a Déry kísérője egy nemzetközi konferencián. Felismerte és körbevette a sajtó, akkor hirtelen elkapott, maga elé húzott, tartott, mint a pajzsot. Aki őt akarta fényképezni, nem tehette nélkülem. „A kis ázsiáit – kiáltotta a fényképészeknek –, 170vele foglalkozzanak. Engem ismernek már.” Bécsben történt, a Hiltonban, annyi tanú előtt, hogy hiába iparkodnék, nem tudnám letagadni, mint taszította-emelte a nyilvánosság felé hozzá képest érdektelen kollegáját, s csak nevetett, nevetett közben tigrisszemével. Örömöt és kataklizmát egyébként, holott egyikünk sem járt soha a másik otthonában, mindig megosztott velünk. Ha kitüntettek, ugyanúgy jelezte, tudja, figyeli, mint ahogy az elsők között volt, akik keresni kezdtek februárban otthonom romjai alatt.
A Kortárs kérdésére, kívánom-e köszönteni, eleinte nem tudtam, mit feleljek, mennyire vagyok képes még írni, tavasz óta sokat változtam, s nem hiszem, hogy íráskészségem előnyére. Aztán egy éjjel csak eldöntöttem, én elmondom neki Péterffy tanár urat meg a Nagyerdőt, meg azt, amit mondás nélkül is ért, mégis meg kell mondani. Ránk akkorákat vertek, Szobotkát az ötvenes évek elején olyan szakértelemmel terelgették idő előtt sírja felé, hogy a mi nyelvtudásunkkal, a mi lehetőségeinkkel más ötvenhatban meg sem állt volna Californiáig. Csakhogy még csak eszünkbe se jutott elmenni. Nem lehetett. Illyés életműve, prózája, lírája, emberi képlete megszeghetetlen, új törvénnyel idekötött minket a puszták népéhez, amely nem volt felelős azért, amit a nevében cselekedtek. És a leckét is megtanultuk tőle, legalábbis úgy remélem, mert éltünk az örvényben és lettünk lidérc és kísértő arc, ahogy a soraiban kívánta, míg végre a rend helyre nem állt a romokban.
171Az Abigél keletkezéstörténete azzal a reverzálissal indul, amelyet házasságuk megkötésekor anyám adott apámnak, amely révén én református lettem, s megismerhettem a „Matula” világát. Vallási nevelésem apámra hárult, katolikus anyám nem vállalhatta volna – saját hitének tételeit sem ismerte –, rábízott hát a Szabók tömör, puritán világára és a nagy hírű Dóczi Intézetre, a kálvinista leánynevelés elképesztően szigorú iskolakombinátjára, amely a debreceni Kossuth utcán virágkorában kétezer gyereket pásztorolt. Az intézetben kinn- és bennlakó növendékek tanultak, különféle tagozatokban, volt a Dóczinak két típusú, egy szokványos és egy gyakorló elemije, polgári iskolája, tanítóképzője és gimnáziuma: amikor évnyitó istentiszteletre vonult a Dóczi, a városban megállt a forgalom. A kinn- és bennlakó növendékek élete csak a tanítási idő és a templomlátogatás vagy a csendes napok – így hívják a református lelkigyakorlatokat – idejére érintkezhetett, hogy nemcsak a nyakukba függesztett szekrénykulcsok különböztették meg őket a kinnlakóktól, de lehetőségeik körülhatárolt világa is. Józan kinnlakó nem választott bennlakó barátnőt, úgysem érintkezhetett vele az iskolán kívül.
Ami viszont valamennyi növendékét mégiscsak közös nevezőre hozta, az a lassanként elsajátított azonos magatartás volt: mind megtanultuk a kötelező viselkedést, munkafegyelmet, magatartást, iskolán belüli és kívüli arcunk egyaránt rászokott a vonások fegyelmére. Aki nem bizonyult alkalmasnak arra, hogy olyanná idomuljon, amilyen a kálvinista leányeszmény, úgyse maradt a szigorú falak közt, előbb-utóbb átsírta magát valami könnyebb légkörű környezetbe, s nem marasztalta senki.
172A Dóczi a növendékeket, kit hat-, kit, mint például engem, már ötéves korában tüstént olyan atmoszféranyomás alá helyezett, hogy abba mindenki belezöldült. Aki egy idő múlva visszakapta eredeti arcszínét, életképesnek bizonyult, alkalmasnak arra, hogy a világmindenség legszigorúbb iskolájába járjon, aki viszont sápadtan ténfergett és szemmel láthatólag nem arra termett, hogy a fokozódó nyomást elviselje, eltűnt a sorokból. A Dócziban nem volt tréfa az élet, ott nem kecsegtettek senkit sikerélménnyel, ha valaki a maximálist teljesítette: az volt a természetes, a kötelességmulasztás büntetendő abszurdum. A nevelőtestület nem dicsérgetett, mit dicsért volna. A tanulás kötelező volt, a tanterv előírt, a civilizált viselkedést normák szabályozták, ha valaki azt tette, ami kötelező, ugyan miért kapott volna dicséretet? Ha viszont elmulasztotta, akkor behívatták a kedves szülőt, és megtárgyalták vele, nem volna-e kedve más iskolába elhelyezni a gyermekét, ahol kisebbek a követelmények, ahol kényelmesebb az élet.
Ha dicséret nem is, valami, a Dóczi elgondolása szerinti hiba, mulasztás, pláne „bűn” miatt a büntetés mindig kijárt. Az elemiben a mai tudatnak elképesztő, megalázó egyéni vagy kollektív testi büntetés sem volt ritka: ha tolltartónk volt, kihúzott tetejével kaptuk a tenyerest, a kurta, csípős, nem is kis ütést előreparancsolt tenyerünkre, álltunk, megszégyenítésképpen, sarokban – ez egyébként még érettségiző nagylány korunkban is előfordult –, de térdepeltünk is, tízéves korunkig, a padok mellett a padlón. Mire gimnáziumba kerültünk, már nem volt szükség effajta fegyelmezésre, négy év alatt kialakult a dóczista magatartása, és készen állt egy, a felnőttek szempillantásából értő, gyermek létére majdnem aggasztóan fegyelmezett és az átlagos országos színvonalat messze felülmúlóan művelt cromwelli hadsereg. Az intézet külön világ volt a város testében, egyfajta Kálvin-korabeli Genf, a közös atmoszféranyomás szorosan egymáshoz préselte az osztályokat, osztálytársakat, akik azután sem vesztették egymást szem elől, hogy befejezték a tanulmányaikat. Minden hónap utolsó péntekén ma is aggódva nézem a naptáramat, el tudok-e menni ahhoz a Pesten élő, volt dóczistához, aki aznap a soros vendéglátó, össze173tartásunk és a gyerekeinkre és a szülőkre is kiterjedő támogatásunk úgy érvényesül a szinte mindenfajta munkahely lehetőségét felölelő pályák labirintusában, mint valaha a szabadkőművesség.
A Dóczinak könyörtelen stábja volt. Szándékosan használom ezt a szót, mert a megindíthatatlanság a kapust, az altisztet, a takarítónőket is jellemezte, akiket sose lehetett rávenni, hogy engedjék pótolni valami mulasztásunkat. Az intézetet a tanítás végéig nem hagyhatta el senki, a kapun kilépni csak írásos osztályfőnöki engedéllyel lehetett, anélkül ugyan senki el nem futhatott szünetben Milotay úrhoz, a papírkereskedőhöz, a harmadik szomszédba, hogy beszerezzen gyorsan valamit, ami hiánya miatt holtbizonyos, hogy megbüntetik: szótárfüzetet, szögmérőt. A tantestület viszont nemcsak szuverén volt, de maximalista is, olyan határig, hogy egyetemre kerülve évekig éltünk a tőlük tanultakból. Egy fikarcnyit se törődtek azzal, ki érti, ki nem, elméjük szárnyalását, muszáj volt hozzájuk nőni, aki nem volt képes erre az artistamutatványra, az kibukott, eltűnt a Dóczi világából. Teherbírásunkat se testi, se szellemi tekintetben nem vizsgálta senki, egy idő múltán hozzáedződtünk diakonissza tornatanárnőnk esztelenül nehéz és veszélyes tornagyakorlataihoz, leszoktunk félelemről, szédülésről. Az elméleti órák iszonyú követelményeit olykor még élveztük is, nem volt rossz nagyon művelt emberek társaságában lenni. A vasfegyelem, a kötelesség teljesítésének kényszere, a nem akárhogy, de százszázalékosan elvégzett, elvégzendő munka készséggé alakult bennünk, később az első esztendők gerinchorpasztó terhelését is természetesnek éreztük, s mert a gyermek voltaképpen utálja a lazaságot, a rendetlenséget, az anarchiát, utóbb magunk is megkívántuk az erős kezet, s lenéztük a gyengét. Úgy bántak velünk, mint a közmondásbeli kutyákkal, s úgy szerettük a nevelőinket, mint a közmondásbeli kutyák: az érettségi banketten mindenki megrendült a gondolattól, hogy el kell válnunk tőlük, akik úgy edzették elménket, izmainkat, mint egy könyörtelen tréner, s hetekre eltiltottak egy családi mozilátogatástól, mert otthonfelejtettük a körzőt. Mi úgy 174voltunk serdülők, hogy életkorunk testi-lelki esetleges válságairól nem illett beszélnünk, s úgy lettünk olykor igazán csúnya pedagógiai justizmordok áldozatai, hogy panasz és megjegyzés nélkül elviseltük az igazságtalanságot – nem volt rossz előgyakorlat későbbi pályánk idején. Hatéves korunktól azt tudatosították bennünk, hogy az élet nem majális, azt a rosszal, a nehézzel együtt kell elviselnünk, gimnazista éveink utolsó szakaszán már kínosan érintett bennünket minden lazaság, s mert mindenki szigorú volt körülöttünk, azok lettünk magunk is. Nem vált kárunkra. Egyszer érdemes volna statisztikát készíteni a vezető káderek sokaságáról, akiket a legendás Dócziban edzettek, s arról is, ugyan hányan disszidáltak ebből az intézetből. „Azzal akarnak maguk búcsúzni, hogy Ballag már a vén diák? – üvöltötte már nem is emberi hangon Horváth tanár úr. – Gazok, bitangok, álmagyarok, buták! Azt fogják énekelni ballagáskor: Rigómadár, ne szállj fel a fára. Mi ez a német vattacukor? Mi ez a nyávogás: tovább-tohováhább? Hova tovább? Hát mik maguk? A Heidelbergi Diákélet?” Horváth tanár úr Bartók-tanítvány volt az Akadémián, nemcsak Dávid zsoltárait verte belénk, de Kodály és Bartók művein pallérozta ízlésünket. A Dóczi kiváló iskola volt, mindenki sokat köszönhet neki, aki oda járhatott, elsősorban azt, hogy leszokott a testi-lelki finnyásságról, s később, az „igazi” életben ki tudta várni, összeroppanás nélkül, míg személyes justizmordjai rendeződnek. Nálunk nem volt divat az idegcsillapító, sem az öngyilkosság. Felkészültünk az életre.
Aki nem edzett bennünket, aki megpróbált becézni, azt megbámultuk, mint egy hajdúsági csodát, aztán pimaszul, módszeresen és könyörtelenül kitoltunk vele. Talán az anyag is érez effajta csalódást, ha az esztergáló munkás keze nem elég biztos, nem elég irgalmatlan, s rajta hagyja, ami felesleges. Egy idő múlva már követeltük a követelményeket, szerettük kipróbálni testi-szellemi erőnlétünket, akartuk a szigort. Az egyetem gyakorló gimnáziuma voltunk, hamar megszoktuk a közéletiséget, nem dadogtunk, leszoktunk a hebegésről, nagy nyilvánosság előtt is pontosan kifejeztük magunkat, vérünkké vált, hogy aki sírva fakad, kizavarják a teremből, mintha valami illetlent mondott volna. Ami175kor hatodik gimnazista korunkban új franciatanárt kaptunk, egy ideig a teljes tanácstalanság állapotában éltünk, mert olyat, mint ő, nem láttunk még sehol.
A tanár úrnak lehetett sírni, kifogásokra hivatkozni, érvelni, magyarázni, bebizonyítani valamit. A logikus az lett volna, hogy az osztály elragadtatva engedje el magát a franciaórák langyos vizében, ehelyett más történt, az osztály nem annyira vidáman, inkább zavarában, kuncogni kezdett. Az egyensúly elbillent, nem szokott a mi életünkben érvényesülni az elsődleges, abszolút szelídség és jóság. Ki ez a tünemény – faggattuk egymást –, aki félrenéz, ha valami hibát kellene felfedeznie, aki nem büntet, aki hajlandó óra végén kiradírozni az óra elején adott elégtelent? Tanácsért mentünk az idősebbekhez, s megtudtuk, hogy a franciatanár személyét legendák kísérik, az sose buktat, az meg sem int vagy ró senkit, nem pirít rá az osztályra, ha valami ügyes konspiráció következtében letagadja azt a leckét, amelynek feladását saját kezével jegyezte be az osztálykönyv megfelelő rubrikájába. Ennek, szegény áldottnak, van valami baja, hogy került ez a testület tagjai közé? Órái oázisok voltak a többi órák sivatagi menetelésében, Daudet Kis Izé-jét fordítottuk, Balogh Rózsi behozta a könyv magyar kiadását, azt adtuk kézről kézre, mikor kire került a sor, abból olvastuk ki a remek nyelvi megoldásokat. Pukkadoztunk a tanár úron, milyen becsapható, milyen gyenge. Franciaórán írtunk más leckét, levelet, olvastunk, társalogtunk, pihentünk. Elnézéssel szerettük a tanár urat, mint fegyelmezett, komoly felnőttek egy védelemre szoruló, kedves kiskorút.
Az iskolának turistacsoportja is volt, évente más-más részére vitték az országnak, így ismertük meg Budapestet, a Balatont, a Bükköt, a Mátrát. A csapatot a franciatanárunk vezette, persze megfelelő számú tanárnői kísérettel. Bográcsot, lábasokat vittünk a hátizsákban, ilyenkor magunk főztünk, turistaszállókban töltöttük az éjszakákat, oda menekültünk be az eső elől is. Ájultra nevettük magunkat, míg bőrig ázva kihámozódtunk a kirándulóegyenruhánkból, s a tanár úr az ügyeletes tanárnővel beküldött 176mindenkinek egy-egy szem aszpirint, sőt körbehordatta válságos percekre tartalékolt kulacsát. Egy kirándulás estéjén derült ki, ami a Dóczi erődszerű falai között talán örökké felfedetlen marad, hogy a franciatanárunknak titka van.
Már elénekeltük összes dalainkat, játszottunk társasjátékot, szavaltunk is, még mindig sok volt a vacsora utáni szabad időből, az este soha később még egyszer nem észlelt szépség igézetét bűvölte ránk, Bánkút akkor még sűrűbb erdejében, alföldi tüdőnknek részegítő, sűrű nyári illatban. Nem voltunk álmosak, de nem tudtunk mit csinálni, mit kezdeni a bársony estével és önmagunkkal, akkor a tanár úr elővett a zsebéből valami kopott, noteszhez hasonlatos könyvet. „Talán felolvasok” – javasolta félénken, s mi buzgón helyeseltünk, suttogva találgattuk, mit fogunk hallani, mit hurcol ez az árva magával, a Cid-et vagy Gallia történetét? Közelebb ment a tűzhöz, nehezen betűzte a sorokat, nem volt se jó felolvasó, se szuggesztív személyiség, eleinte nem is értettük, mit hallunk, csak később, mikor végre elért a tudatunkig, hogy valami merőben szokatlan, szabálytalan, talán az iskola szempontjából nem is kívánatos esemény tanúi vagyunk, vált olyanná a csend, hogy a tanár úr szava erősebben, tagoltabban hangzott. Mióta tanított bennünket, először viselkedtünk úgy, ahogy belénk verték a magatartást, ültünk némán, s úgy tettünk, mintha nem történt volna semmi, csak egyik nevelőnk szívességéből új számmal bővült az esti műsor. Csakhogy történt, nagyon is történt. Mert a tanár úr a saját naplóját olvasta fel nekünk, saját, első világháborús emlékeit, fiatal évei gyötrelmes emlékét, az isonzói hadműveletek tárgyilagos, önsajnálat nélküli leírását. Mondatai mögött hullahegyek magasodtak, a horatiusi édes és szép halál hazug latin példamondattá szürkült a szavaitól. A halál, az értelmetlen pusztítás, a háború iszonyata mellé ült a bánkúti tábortűznek, a hadinapló égő olasz falvakról is beszélt, az ellenség pusztulását is érzékelte, szállt friss tüzünk füstjével-lángjával együtt a valamikori füst és láng is, és szállt az irtózat is körülöttünk; nemcsak a magyar hadsereg katonái, de 177halott olasz meg dalmát öregek meg gyerekek is ott hevertek a puha nyári éjszakában a menedékház mögött. Néztük a tanár urat, aki sose büntetett, és végre felfogtuk, hogy örökké nyájas maszkja mögött van egy másik arca is, amelyet eddig nem mutatott, azt is éreztük, most ránk bíz valamit, valamit, amit fontosabbnak érez, mint a rendhagyó igéket vagy Párizs franciául is tudott topográfiáját. Hirtelen felfogtuk, ennek a hajdani emléklapos magyar századosnak kabaré az, ami az iskolában történik, vurstli a harisnyák színe, az otthonfelejtett leckekönyv, ez annyi könnyet látott valamikor és annyi halottat, hogy ez ugyan meg nem ríkat senkit soha többé. Nem mertünk egymásra nézni, Agancsos barátnőm jéghideg ujjai után nyúltam, aztán balra, Balogh Rózsihoz, és végül úgy ültünk ott valamennyien körben, hogy szorítottuk egymás kezét, és néztük a tanár urat, akit akkor láttunk először életünkben. „Rejtély! – gondoltam. – Micsoda rejtelem! Azt hittük, szivacsból van, kocsonyából. Most megmondta: nem. Vasból van, acélból, tudja, látja, mit csinálunk vele az órán, de valami mást tud a világról, mint a többi, és tiltakozik az ellen, hogy ilyen irtózatos présben éljük ezeket az éveket, mikor nem is indokolja semmi, mikor az élet hozhat olyan fordulót, amelyben…” Itt megszakadt a gondolat, pedig ismertem már Hitler nevét, de még nem sejtettem, hogy egyszer látni fogom, őrjöngő tömeg előtt, és azt sem, mit változtat emberek milliói életén – a magamén is –, hogy egyszer a világra jött. A tűz körül mereven ült mindenki, csak a tanár úr lazította kicsit az izmait, máskor mindig állva láttuk vagy sétálva, a tanteremben, most a könyökére dőlt, mint egy bivouacot ábrázoló kép figurája. „Ez vagy sír vagy nevet azon, ami az intézetben folyik – gondoltam –, hogy inkvizíció kezdődik, ha leesik a padból a zsoltár. Vagy sír vagy nevet, mint a kiürített falvak menekülői vagy a vicsorgó szájú halottak. Ha van egy franciaórai és egy titkos magánarca, ez mindenre képes lehet, jó volna kémnek vagy hősnek, akárminek. Olyan jó álarc, mint a gyávaság, amely egészen mást takar, nincs semmi kelléktárban.”
Ő lett Kőnig tanár úr.
178Az Abigél keletkezéstörténete Hódmezővásárhelyen folytatódott.
Régi iskolámat egyetemi éveim alatt nem látogattam, gyakorló tanárnak kerültem vissza a Dócziba, ötödévesen, majd, már okleveles középiskolai tanárként lettem az intézet óraadó, majd segélydíjas helyettes nevelője. Szkizofrén állapot volt hirtelen kollégájává lenni azoknak, akik felneveltek, nem voltunk elragadtatva, sem ők, sem én. Én nagyon megváltoztam, érzékelhetően, kellemetlenül. Nem is állandósítottak, ezen ugyan felháborodtam, de voltaképpen nem sokáig csodálkoztam, nem illettem én már abba a környezetbe. Mikor az igazgató egy óraközi szünetben lehívatott az irodájába és megjegyzést tett a szoknyám hosszúságára – közben vadul folyt a második világháború, magam is egy bevonult kollégát helyettesítettem –, amely szerinte nem érte el a Dóczi megkívánta hosszúságot, kedvem lett volna ráborítani az asztalt. Persze végül is nem a rigolyáik miatt mentem el onnan, igazán nem volt újság egy ötletük sem, ötéves koromtól fogva szoktattak hozzá, de nem voltam már gyerek, s nehezebben viseltem. Az elsüllyesztett bruttó regisztertonnák meg az én kockás szoknyám beható méricskélése olyan abszurdul érzékeltette, nem arról beszélünk, ami igazán fontos, amiről kellene, hogy azt éreztem, evezzünk mi csak más vizekre. Elvégeztem én időközben nemcsak az egyetemet, de egy másik iskolát is: érettségitől egészen addig, míg az utazás lehetetlenné nem vált, minden nyaramat Bécsben töltöttem, politikai szempontból igen tájékozott környezetben. Hajdani nevelőim nyilván csalódást éreztek, amikor megláttak a testületi szobában vagy a tanítványaim között, kitűnő diplomám volt, ők neveltek fel, s valahogy mégis szabálytalanra sikerültem huszonkét éves koromra, nem voltam tökéletes árucikk, valahol mégis egyenletlen lettem, gyártáshibás.
Az egyház hódmezővásárhelyi leánygimnáziuma, amely végül is megválasztott, alapkövetelményeiben, tanterv, utasítások, általános morál tekintetében is azonos volt a Dóczival, épp csak az igazgatója volt vonzó, harmincas nő, épp csak a tantestület zöme állt az egyetemről frissen kikerült lelkes fiatalokból. A város, nagyapám esperességének, apám gimnáziumi éveinek helyszí179ne ismerős volt, az iskola meg elbűvölt. Művelt, progresszív baráti kör alakult ki a testületben, s míg terebélyes társadalmi életünket éltük, nem sokat gondoltam a Dóczira, verseket írtam, elbeszéléseket, rengeteget táncoltam, rendkívüli lelkesedéssel tanítottam, és vártam a három különböző városból érkező postámat. Eleinte nemigen vettük észre, hogy háború van, ez a vidéki város csodája volt, a vidék a nagy összeköttetések helye. Kristó Nagyék akkor is szereztek nekem szappant, mikor nem volt már rá jegyem, a textiles Konstantin nem vette komolyan a textiljegyet, a tiszti főorvos úgy találta, több cukorra van szükségem – makkegészséges voltam –, kaptam cukorpótjegyet is. Élelmezés tekintetében általában nem panaszkodhattunk, az iskola kiválóan el volt látva mindennel, életem egyetlen olyan időszaka volt, mikor naponta kétszer vacsoráztam. Először megettem a saját albérleti lakásomban azt, amit a háziasszonyom elém tett, aztán átnyargaltam az internátusba, s végigasszisztálva az esti áhítatot, megint csak jól tartottak a diakonisszák. Vacsora után vagy az intézet egyik szobájában maradtunk együtt, fiatal tanárnők, a társaságunkkal vagy elmentünk valamelyik városbeli barátunk otthonába. Hogy el ne feledjek németül, hetente kétszer Pákozdy Ferencékhez jártam gyakorolni. Pákozdyné német volt, olyan Hitler-gyűlölettel a szívében, hogy sistergett körötte a levegő. Bekapcsoltuk a rádiót, hallgattuk Londont, hallgattuk Moszkvát, a hírek izgalmasak voltak, olykor reménykeltők, de minden távol volt még az iskolától is, tőlem is, térben-időben egyaránt. Az elsötétítés valami különös kék derengést borított fiatal arcaink fölé, de ez is móka volt, úgy irányítani rövidlátó udvarlómat a szűk kék homályban, hogy lehetőleg a fenekére essék a nem mindenütt csatornázott város egyik árkában, s aztán rohanni, fulladozva a nevetéstől, a Szabadság tér irányába. A háború csak vitáinkban és a tudatunkban élt úgy igazán, még időbe telt, míg belépett az iskolába és magánlakásainkat is elérte, első jelentkezése idején annyira gyanútlan voltam, hogy még csak észre sem vettem.
180Egy este disznótoros vacsora volt az iskolában, persze hogy átmentem én is. Ettünk, jó étvággyal, bár volt közben némi zavar. Egy anya jelentkezett az ügyeletesnél, azzal az abszurd ötlettel, hogy még aznap haza akarja vinni a lányát. Az iskolánk, kisebb kiadásban, a Dóczival volt azonos, hajszálra egyforma rendtartással, szabályokkal, az ötlet majdnemhogy komikus volt, csak legyintettünk, falatoztunk tovább. Az ügyeletes visszajött: az anya nem tágít. Nahát, ekkora értetlenséget! Majd tágít, ha mi is kimegyünk. Hát mikor szoktunk mi rendkívüli eltávozást engedélyezni, ugyan mikor? Lecsaptam a villát, kimentünk. Az egyik szekrény mellé húzódva ott állt az anya, én emberen még olyan páni rettegést sose láttam. A gyereket el kell vinnie – makogta – nem hagyhatja ott semmiképpen. Családi ügyben. „Családi ügy?” – tűnődtem, míg néztem az anyát, akinek úgy reszketett a keze, hogy hol a kesztyűjét ejtette le, hol a táskáját, miféle családi ügye lehet ennek, de akármiféle van, amit nem lehet, azt nem lehet. Nem érti? NEM ÉRTI? Na, menjen haza szépen. Bámult az arcunkba, most már tudom, mit mondott a szemével, akkor nem értettem. Végre elment. Ám furcsa módon, a gyereke eltűnt az intézetből, s miután a kapus nem vette észre, alighanem a kiskapun át. Az iskolának nagy kertje volt, s a Szabadság tér felé kiskapu is nyílt belőle, minden nevelőnek volt hozzá kulcsa, még nekem is, aki nem voltam internátusi tanár. Valaki kinyithatta azt a kiskaput. Ugyan ki volt az a diakonisszák vagy a kollégáim között, aki okosabb volt nálam, butánál? Áhítat után a nagytiszteletű úr? Lányi? Serfőző? Kicsoda? Sose derült ki. A kislány mindenesetre nem volt található, s más útja aligha lehetett, mint azon a bizonyos kiskapun át, amelyre tapadva Vitay Georgina várja majd a szabadulást Matula kertjéből.
Aztán a háború valóban elért a város szívéig. Kényelmes ház szép otthonában találkoztam vele először, békebeli falatokkal megrakott asztal mellett, mikor elhangzott egy olyan mondat, amire megállt a kezemben a villa. Nem tudtam, hogy azzal ülök szemben, de először láttam életemben nyilast. Ha Hitler nem nyerné meg a háborút, ami persze lehetetlen – mosolygott velem szemben a kedves fiatal nő –, inkább pusztuljon el minden és 181mindenki, akár az ő két csöpp gyereke is. Azt hittem, ott fulladok meg a kávéjától. Amúgy is dúlt voltam akkortájt, éppen összerúgtuk a patkót az egyházzal. Míg csak állandó mozikísérőmet, a katolikus orvost vitatták az atyák, akihez úgyse mehetek feleségül a vallása miatt – ki az ördög akart hozzámenni, csak mozit nézni volt vele jó –, csak ingerült voltam, de mikor a rabbi miatt is előszedtek, a félvak öreg miatt, akit karon fogva vezetgettem, ha hittanórára jött, orra ne bukjék, méghozzá olyan hangnemben, hogy az még a Dóczi-beli tréning mellett is szokatlan volt, a divergencia napi háromszori áhítatunk és a keresztyén hit gyakorlattá váló tétele között annyira kiugrott, hogy végre felfogtam, a pirongatás a mohos fejű öreg miatt messze túlmutat az egyházon, nem iskolai ügy ez, hanem nagyon is átgondolt politika.
Amikor a zsidótörvények iszonyú ideje elérkezett, az osztályközösségek kettéváltak. Mint az egyiptomi angyal jelzései, villogtak a csillagok nem keresztyén gyerekeinken. Nem mi hoztuk a törvényt, de mi néztük végig a végrehajtását, s nekünk kellett szégyenkeznünk miatta. Faragó, az okos Faragó, aki mindenkinél jobban tudta a magyart, csillagos egyenruhában készült az érettségire. Az utasítások egyértelműek voltak, ha nem mondták is ki kereken, de szuggerálták, hogy az amúgy is megtaposottak az élet legjelentéktelenebb szektorában is érezzék, nincs rájuk szüksége az országnak. Fiatal voltam, most már tudom, milyen iszonyúan az, akkor úgy éreztem, idősebb vagyok Matuzsálemnél: éppen hat évvel voltam idősebb az érettségiző osztálynál. Mindenképpen segíteni akartam Faragónak, kiadtam neki érettségi tételül a magyar hazafias lírát. Mai eszemmel már felfogom, jobban nem is árthattam volna szegénynek, de mikor annyira hittem, az egyetlen reális kötelet dobom most oda szegénynek, amibe kapaszkodhatik, az érettségi tétele üzenet, igazolása annak, hogy magyar, hogy el ne higgye már, hogy valami más, hogy idegen a nemzet testében, azoknak higgyen, akik a versekből hozzá beszélnek. Csodálatosan felelt, vérvörösen, megint csak a vizsga jelentőségén messze túlmutató nemzeti öntudattal, holtomig emlékszem majd rá, hogyan mondta el a Himnusz-t meg a Szózat-ot. „Nem lehet jelese magyarból” – döntött az értekezleten 182a felsőség. Hogyhogy nem lehet? Az volt mindig. Itt vannak a jegyei, a magyar dolgozatai. „Nem lehet jeles” – ismételték, mintha hülye volnék, akinek többször is el kell mondani mindent. Kimentem a folyosóra, Faragó ott állt, megöleltem és sírva fakadtam. Remélem, emlékszik azokra a nyakába pergő tehetetlen könnyekre. Hogy a könnyekre emlékszik csak, és nem arra, hogy nem sírnom kellett volna. Nem sírnom. Sírni akárki tud. Sírni egyszerű.
Én a második világháborúban szinte mindent rosszul csináltam, s még az a mentségem sincs, hogy nem tudtam, mi az igazság, mert lényegesen jobban tudtam az átlagembernél. Eszközeim, kapcsolataim, értelmes szálak, amelyek vezethettek volna, nem voltak, nem tudom, végül is mit tehettem volna egy vidéki kisváros albérleti szobájában egy államhatalom intézkedései ellen, de a semminél, a passzív undorodásnál, a tüntető tematikájú érettségi tételnél, a későn szállított nagyapai okmányoknál mindenesetre többet. Az érettségiig magam is beköltöztem az internátusba, ha zavarórepülés volt, és álmukból kellett riasztanunk a gyerekeket, összebújtunk velük, mint a nyulak, az érettségi írásbelijét kétszer szakítottuk meg a légiriadók miatt, aztán a negyvennégyes tanév végre véget ért. Ami utána következett, az osztály életével együtt az enyémnek is új irányt szabott, Pestre kerültem, férjhez mentem, Debrecenbe csak látogatóba jártam azután. „Meghalt a franciatanárod” – fogadott egyszer az anyám. Elfogott a szégyen. Hogy elfelejtettem Vercingetorix történetével, a kirándulással, a hadinaplójával együtt! „Hogyan?” – kérdeztem. „Szépen, szelíden, ahogy megérdemelte, hiszen olyan jó ember volt. Egy este nem érkezett haza, az utcán találtak rá, a nagy fagyban, az arcát belepte a hó.” „Hó – gondoltam, s hirtelen a bánkúti tisztást is láttam, a tábortűz lángjait. – Hóban halt meg. Lám, mégis, úgy, ahogy a fronton a katonák.”
Az Abigél – regény és tévéfilm formájában egyaránt – azt szerette volna megmutatni, hogy nincs közösség, amelyet el nem 183ér a háború, de csak másodsorban egy felekezeti leányiskola Hitler-korabeli ábrázolása. Ami miatt a regény és a film íródott, színházi szaknyelven úgy hívják, spétreakció. Valaki jól mulat, nevetgél, aztán egy másik rászól, lebitangozza, egy darabig még mosolyog, időbe telik, míg eljut a tudatáig, milyen szépen megtisztelték, mosolygós arcáról eltűnik a derű, pár fázissal később, de mégiscsak felfogta: megmondták neki, mi róla a vélemény. Mindent beleírtam az Abigél-be, amit nekem kellett volna megtennem, aki tanú voltam és kortárs, de nem lettem több egy bűntudatos szemlélőnél. Ha vádirat lett, magamat vádolom és a magamhoz hasonlókat, ha elismerés, azoknak szól, akik kicserélték az okmányokat, megmentettek számtalan Bánkit, számtalan Vitay Ginát, átprogramoztak énekmutató táblákat, átfestették a feliratokat, meggalérozták a szobrokat. Fiataloknak írtam, akik csak tananyagként ismerik ezeket az éveket, de elvállalták olvasmányuknak is, filmélménynek is az idősebbek. Míg írtam, felkeltettem a mély debreceni hóból franciatanárunkat, kettős arcával, iszonyú halottak iszonyú halála emlékét őrző élményeivel, különös nevelési módszerével, amiben semmi nem volt lényeges, csak a minden áron való segítés kényszere, ő lett Abigél, aki tisztában volt vele, hogy a meg nem karcolt lélek, a megmentett ember, a megvédett emberi méltóság fontosabb a szabályoknál. Két intézet emléke éledt újra alakja körül, azé a csodálatos iskolakombináté, amelynek szép régi ívei boltozatot tartottak egy tulajdonképpen értelmes, jóra kész, mégis tehetetlen fiatal szemlélő csillapítatlan bűntudata fölé.
Az Abigél országos siker lett. Egyetlen pillanatra se hittem, hogy nekem, személy szerint, részem volt benne. Magyarország egyszerűen csak szavazott, azzal, ahogy fogadta, Hitler ellen, a háború és a fasizmus ellen, s azok mellett, akik tettek is valamit, nemcsak rémülten és undorodva figyeltek, mint egy írónak még nem is nevezhető nagyon fiatal író, aki elraktározta a nyersanyagot az építkezéshez: az emlékeket.
Nemcsak egyénnek, egy országnak is lehet spétreakciója.
184A történettudós Benda Kálmán letehetetlenül izgalmas tanulmánya a debreceni ősi nyomda kiadványpolitikájának útjáról s annak jelentőségéről a paraszti kultúra fejlődésében szerénységre tanított. Annyi év módszeres gyűjtő-kutató munkája után megint csak kiderült, voltaképpen milyen keveset tudok a városról, amelyet a legjobban szeretek, s hogy amit tudok, az is mennyi kiegészítésre szorul. Én mindeddig csak a pátoszát érzékeltem ennek a csaknem fél évezrede fennálló nyomdának, ha rágondoltam, az jutott eszembe: lovak ronggyal bekötött patája huppog a kassai macskaköveken, süvege alól riadtan les körbe a nyomdász, nem tartóztatja-e fel valaki – most menti Huszár Gál a drága betűket, most szökteti a tudás, a műveltség zálogát Debrecenbe. Míg Benda írását olvastam, rájöttem, úgy élt emlékezetemben a híres nyomda, mint egy korabeli dráma színtere: megérkezik a menekülő Huszár Gál, az egyház boldogan fogadja, Debrecen Kálvinja, Méliusz püspök szobájában hajnalig ég a mécses, új munkák sora születik a durván ácsolt asztalon, s a három hatalom árnyékában élő országban a debreceni nyomda munkálkodása nyomán felizzik a világosság. Benda tanulmányának ismeretében már tudom, fogalmam se volt a nyomda történetének epikai részleteiről, s ha drámát képzeltem köré, ösztönöm nagyot tévedett az arányokban: izgalmasabb dráma játszódott le itt, mint amit én képzeltem, nagyobb, bonyolultabb, magyarabb és groteszkebb, kancsal fél happy enddel.
187Mit tanultam meg Benda Kálmántól?
A református egyház világnézetét képviselő, 1561-ben alapított nyomda eredeti kiadói profilja a más dogmatikával építkező felekezetek elleni küzdelem. A harc irányítója nem üzletember, Krisztus katonája, fegyvere a könyv, többnyire saját szerzeménye, nem szórakoztatni akar, hanem átnevelni. Méliusz a teljes nyomdai kapacitást a kálvinista ideológia terjesztésére fordítja, s kitiltja a szedőteremből a világszerte már virágzó világi irodalmat. A nyomdászok nyilván nagy elismeréssel figyelik püspökük fáradhatatlan munkálkodását, de lehetetlen végig nem gondolniuk, hogy a szentháromságtan tételeinek elemzése aligha adható el a debreceni vásáron. Jó volna pedig valami kelendő olvasmány is, pár garas haszon sem ártana éppen, Komlós András, a nyomdász tehát titokban, impresszum nélkül már a püspök halála előtt négy évvel kiszedi és kiadja Görcsönyi Ambrus énekét Mátyás királyról, s egyszer csak megjelenik a ponyván a Turi György históriája is, sőt ama híres-nevezetes Tholdi Miklósé – azonnal szétkapkodják. Impresszum persze egyetlen kiadványon sincs, nyomták sehol, nyomtatta senki. Ahogy a püspök lehunyta a szemét, aztán dátum, kiadási hely jelzése is kerül a kiadványokra, s ha Méliusz ellenőrizhetné nyomdája termelését, nagyot nézne: az arány is úgy alakul, hogy 1574-ben három egyházi jellegű munka jelenik meg, széphistória viszont tizenkettő. Ekkor válik a debreceni nyomda a magyar szellemi élet jelentős alakító tényezőjévé: a profán művek előretörése a feudalizmus elleni népi küzdelem megújulását jelenti: a társadalom szabta gátakat a sírban sem vállalják az egymástól eltiltott szerelmesek, s az elnyomó uralkodók arcéle akkor is rárajzolódik az olvasók szellemi horizontjára, ha a történetekben mesebeli királyokról van szó. Mikor az ideológiai szigorodás ismét növeli a vallásos kiadványok számát, nincs már új Méliusz, aki kitiltaná a nyomdából a világi műveket, csak azt érik el, hogy a széphistóriák zömükben bibliai történeteket dolgoznak fel. Az ószövetség kiapadhatatlan forrás, a művek révén a Biblia mozgalmas életrajzú hősei a magyarság személyes ismerőseivé válnak, s magyar nemzeti öntudat árad belőlük, hiába lépnek bennük színre ótestamentumi figurák. „A 188sűrűn egymás után kibocsátott könyvek formálják a tizenhetedik században a református hívők, köztük a parasztság kultúráját – érzékeli Benda –, és alakítják ki a később annyira jellemző bibliás, ugyanakkor öntudatosan magyar műveltséget.” Nagyjából ugyanebben az időben indul meg a kalendáriumok kiadása is, a nép e kedves olvasmánya nemcsak Isten igéjét közvetíti, de olyan szerepet tölt be, mint egy 1593 körüli TIT: bizonyos hasznos ismeretanyagot terjeszt. Ezek a kiadványok a prédikációs, imádságos könyvekkel együtt mind magyar nyelvűek, ez felülmúlhatatlan, behozhatatlan előny a legértékesebb latin kiadvánnyal szemben.
Az egyházon belüli csaták megújulásával a nyomda működésének új szakasza kezdődik: feltűnnek a protestáns puritánok. Ezek a nép tagjai közül választott egyházi tanács segítségével óhajtják biztosítani a tiszta hitéletet, s eltervezett presbitériumuk összetétele nyilván rést kíván ütni a gazdag kereskedők és a patrícius polgárok tömör tömbjén. Az egyház nem egységes a puritán mozgalom kérdésében, nem is kapnak teret a munkára, míg Várad el nem esik, és a török elől az ottani református iskola nevelőtestületével és diákjaival együtt Debrecenbe nem menekül. Ám Martonfalvi Tóth, a volt váradi professzor debreceni működése friss vérrel telíti a lassan meszesedni kezdő szellemi ereket, igéit, amelyeket megőriztek a nyomda kiadványai, majd a magyar felvilágosodás, a reformkor nagyjai visszhangozzák, és 1848 foglalja törvénybe. „…Az ember csak más teremtményekre kap hatalmat, embertársaira nem. Minden ember egyenlő a természettől fogva.” Sajnos az általa mutatott irány, amely az egyház figyelmét a parasztok iskoláztatása felé fordítja, s korszerű tankönyvekkel látja el az egész Tiszántúlt beszövő iskolahálózatot, megint csak megtörik, a tizenhetedik század végén a társadalom alapvető kérdései átadják helyüket az erkölcsnemesítésnek. Debrecen és nagy hírű nyomdája megkövülten áll a világméretű európai változások között, a szerzők óvják a népet a kicsapongástól, a fertelmes beszédtől, a bor veszedelmétől, az érdeklődés ismét az ördög és annak incselkedései felé fordul. A korábban megindult fejlődés nem tíz, vagy húsz, vagy ötven évre marad abba, hanem száza189dokra. Az olvasó alig akar hinni a szemének, amikor Benda tanulmányából megtudja, hogy mikor másutt már réges-régen tömegesen jelennek meg olyan munkák, amelyek leszámoltak a babonákkal, és megpróbálják rendszerbe foglalni a jobb gazdálkodás, a jobb termelés módszereit, Debrecen és nyomdája nemcsak az ezerhatszázas évek végén, nemcsak ezerhétszázban, de ezernyolcszázban is irgalmatlan, tömény kegyességet sugároz. A megmerevedett egyházi gyakorlat mindenben konzervatív: az oktatás, a tudomány nyelve latin, ám Debrecen nyomdája hatvankét százalékos magyar nyelvű kiadványarányát akkor is megtartja, mikor az országos arány csak harminckét százalék.
Míg a nyomdai termékek nyomon követésével Benda arra keres választ, mi az oka annak, hogy a magyar paraszti kulturális fejlődés nálunk a tizennyolcadik században megrekedt, izgalmas feleletet talál a korabeli Bécs és Debrecen viszonyában. Mintha a császárváros előre sejtette volna azt a percet, amelyben a trónfosztást bejelentő nyilatkozat elhangzik majd, az udvar az ezerhétszázas évektől különleges gyanakvással szemléli a pusztai várost, Debrecen Bécs szemében az egységes monarchia kialakulásának legnagyobb ellensége. Külön tanulmányt igényelne, mivel szolgált rá a kálvinista városállam erre a tisztességre, de tény, hogy szüntelen támadások kereszttüzében áll, s nemcsak protestáns hitéhez való ragaszkodása, hanem megbonthatatlan osztrákellenessége miatt is. – Bécs – érzékelteti Benda – ismeri az írott szó hatalmát s a pénz értékét is, kihúzza hát a híres nyomda alól először is az anyagi bázist: Debrecen nem adhat ki többé kalendáriumot. Tizennyolc évvel a szatmári béke után elrendelik előbb a politikai és közigazgatási, majd a hittudományi könyvek cenzúráját is, a vallási jellegű műveket jezsuiták cenzúrázzák. Debrecen sündisznóállásba vonul a szüntelen támadásokra, semmi új kiadására nem vállalkozik, amit mégis megjelentet, az újranyomás: a tizenhetedik században megjelent művek még csak át sem dolgozott, nem is modernizált új kiadásai. Mire József trónra lépésével 190javulhatna a helyzet, a város már belekeseredett, belemerevedett védekező ellenállásába, az egyház pedig, amelyet szüntelenül zargatnak, utolsó szabad állapotának ideológiáját rögzíti, s utolsó cenzúrázatlan elgondolásának kiadói tervét, így se fejlődni, se korszerűsödni nem tud. A tizennyolcadik és tizenkilencedik század fordulóján változatlanul a tizenhetedik század szerzői szólnak a közönséghez, a tiszántúli parasztság ezt a zsibbadásra kényszerített irodalmat olvasta, ezzel nőtt fel, ennek a szókincsével oktattak az iskolában, beszéltek otthon. Benda valahol itt találja meg annak a magyarázatát, hogyan vált Debrecen a maradandóság városává, a forradalmi demokratizmussal telített nyomdai tevékenység a minden újtól rettegő maradiság melegágyává, s miért táplálták parasztságunkat 1745-ben Domokos Márton főbíró intelmeivel, aki majd száz lapon át ecseteli a szerelemről szóló énekek, a tisztátalan könyvek okozta veszedelmet. 1745-ben Rousseau harminchárom éves, tizenhét év múlva megjelenik a Társadalmi Szerződés és a neveléstudományt forradalmasító Emil, tizennégy év alig telik, és világra jött Kazinczy Ferenc, Shakespeare életműve két évszázad óta áll már, s szerencsésebb városok szerencsés színpadain a francia tragédiák hideg szenvedélye viharzik. Voltaire élete ötvenkettedik évébe lép, és tizenhárom esztendővel később megírja a Candide-ot.
Debrecen jól tudja, mi van a világban, alig található műveltebb közönség, mint a Kollégium és köre, ám a bécsi udvar üldözése annyira deformálta, hogy igyekszik nem figyelni rá, mi új születik a Basahalmon túl, békét akar, elég volt a kínzásból. A nyomda az utasításoknak megfelelően a tizennyolcadik században két, egy évszázaddal előbb írt imádságoskönyvvel örvendezteti meg az olvasókat, több kiadásban teszi hozzáférhetővé a Mennyei tárház kulcsá-t, s mint a kor igazán modern „Góg és Magóg fiát”, megjelenteti Ráday Pál Lelki hódolásá-t és persze Bethlen Katát. A piacot elborító zsoltárok tartalma azonos a Szenczi Molnár korabelivel, ezen Benda nem ütődik meg, az énekeskönyv szövege nem változhatik. Ám nincs változás a tizennyolcadik században sem, azok is az ezerhatszázas kiadványok újranyomásai. Elrendelheti II. József, hogy az írás-olvasást 191ezentúl ne a bibliai történeteken oktassák, hogy a tanítás a tanulókat a világi, a való élethez kapcsolja, rendeletét nemhogy végre nem hajtják: ki sem hirdetik. A jezsuiták helyett a debreceni nyomda immár önmagát cenzúrázza abban a korban, amikor a magyar felvilágosodásnak már van irodalma, pár év alig telik, és igazi regényünk is lesz: megjelenik a Fanni hagyományai. A nyomda kiadáspolitikája ezekben az években már nem indokolt védekezési csőd.
Vagy mégsem egészen?
A debreceni nyomda a tizennyolcadik században változatlan következetességgel a nép nyelvén jelenteti meg ódon kiadványait. A kálvinista otthonokban a családfő tartotta házi istentiszteletre a porták egész területéről begyűjtötték az ájtatoskodókat, s a felolvasás révén nemcsak az írástudók, az iskolába nem jutott szegény cselédnép füle, emlékezőtehetsége is megőrzi a tizenhetedik század gyönyörű, kifejező barokk nyelvét, a Károli-biblia, a Pázmány Péter nyelvhasználatát, csodagazdag szókincsét, kifejezései gyöngéd vagy izzó szenvedélyű árnyalatait, parabolás kifejezésmódját. Egy szalontai kisfiú, aki majd a tizenkilencedik század első negyedében tanul meg beszélni, ezt a nyelvet hallja a szüleitől, ezt sajátítja el, s míg falja Kádár vitéz és a híres-nevezetes Tholdi Miklós históriáját, nem sejti, hogy félszázad sem telik el, s az irodalmi népiesség, a reformkori népnyelvet emeli irodalmi nyelvvé, azt a nyelvet, amelynek szavai még a tizenhetedik századból csengenek vissza, s amelyet Debrecen nyomdája kiadványai révén a Tiszántúl kálvinista parasztsága megőrzött.
Benda világos okfejtése, példátlanul gazdag anyagismerete, a szokatlan mód, ahogy tétele igazolásához lát, a merőben új optika a gondolatok százát indítja el az író-olvasóban. „Kossuth Lajos, magyarok Mózsesse” – írja a debreceni kapuőr a városba lépő Kossuth neve mellé a maga sajátos szókincsével megfogalmazott foglalkozását, s Ady képzeletének mélységes vizében Isten óriási cethal alakja lebeg. Milyen különös, hogy a debreceni 192 nyomda valamikori kiadási tervei során nyomon követhető, mint s mikor kötnek göböt a forradalmi lendület vonalára, de az is, hogyan használta fel a hibernált erőt egy boldogabb és bátrabb nemzedék.
193Debrecenben jártam iskolába, valamivel hamarabb megkezdtem a tanulást, mint más gyerekek: októberben születtem, még nem voltam hatéves, amikor beírattak a híres Dócziba, amelyben anyám, nagyanyám s a legtöbb nőrokonom nevelkedett: a Debreceni Református Egyház Leánynevelő Intézetébe. Itt aztán elvégeztem a négy elemit, a nyolc gimnáziumi osztályt, s miután az egyetem gyakorlóiskolája volt, egy gyakorló tanári esztendőt is töltöttem benne, és ahogy megkaptam tanári diplomámat, és ledoktoráltam, benne kezdtem meg tanári pályámat is mint óraadó.
A Dóczi talán a legszigorúbb nevelőintézet volt az országban, s mikor én a növendékei közé kerültem, fennállásának második évszázadába fordult. Eleinte csak egyetlen, ősöreg épülete állott, később felépült az új, akkoriban csodaszámba menően modern, légfűtéses új szárnya is, emelkedő padsorú előadókkal, külön rajzteremmel, szertárakkal, vetítőgépekkel, cserélhető fekete és fehér üvegtáblákkal a klasszikus állótábla helyett. Virágkorában kétezer lány nevelődött itt évente, volt intézetünkben elemi, gyakorló elemi, gimnázium, polgári iskola és tanítóképző, itt folyt a gyakorló tanárok pedagógiai vizsga előtti felkészülése is. Vaskézzel és kálvini fegyelemmel lehetett csak az öt igazgatónak az öt tagozat munkáját, de akár sétálási, felvonulási, szünetbeli vagy templomi rendjét is biztosítani.
A Dócziba járni azt jelentette, hogy az ember nagyjából hatévesen tudomásul vette, vagy alkalmazkodik az ott uralkodó nevelési elvekhez és követelményekhez, vagy mindenki idegrendszere kímélése céljából iparkodik még idején iskolát változtatni. 194Az intézet kálvinista lányokat nevelt, genfi mesterünk igényének megfelelően öltöztetett, kitiltotta nyakunkból a láncot, ruhánkról a csecsebecsét, jegygyűrűt csak igazgatói engedéllyel hordhatott az a rossz ízlésű teremtés, aki már érettségi vagy képesítő előtt is felfedezte, hogy vannak másneműek is a világon, és olyan „ferde gondolatnak” is helyet hagyott a rendhagyó igék és bibliai idézetek között, hogy rövidesen férjhez megy. A Dóczi rendet kívánt, fegyelmet, kötelességteljesítést, aki ellenállt, aki nem tanult – a tanulás nemcsak az előírt tananyag, de bizonyos viselkedésbeli normák, magatartás, az élethez való viszonyulás, önfegyelem, állóképesség elsajátítására is irányult –, azt kibuktatták vagy udvariasan megkérték, a következő tanévre már ne iratkozzék be. A Dócziba járni azt jelentette, hogy a tanuló elfogadta: idegesség, fegyelmezetlen reakciók, bármi kibúvó, a felnőttek zavaros világából becsempészett szavak nem léteznek: aki ide jár, annak egyszer úgy kell majd elmennie innen, hogy tudásával azt igazolja, az ország egyik leghíresebb oktatási intézményének növendéke volt. Napjaink imával, zsoltárénekléssel, bibliaolvasással kezdődtek, zsoltárral, imával és a magyar hiszekeggyel végződtek, ez utóbbit és a miatyánkot németül, latinul és franciául is tudnunk kellett, s a változó órák kívánta nyelven adtuk is elő. Tanáraink noteszból feleltettek, válasz, ellenállás, vita, valami félreértés tisztázásának lehetősége az utópiák körébe tartozott, ha valamelyik nevelőnk nem igazságosan döntött, vagy nem vette észre, amit kellett volna, esetleg félrefogott valamiben, maradt a justizmord. Tornaóráinkon harisnyában tornáztunk és a vádlink közepéig leérő iszonyú klottnadrágban, mert a pucér láb erkölcstelennek minősült, később derült csak ki, hogy miután a tanárnő sose vette tudomásul erőnk véges voltát és fantasztikus szer- és talajgyakorlatokra kényszerített, olyan izmokra és ügyességre tettünk szert, hogy az egyetemi atlétikai klubok díszei lettek a hajdani dóczisták. Ez az elv különben a nem gyakorlati tárgyaknál is érvényesült, tanáraink úgy találták, azzal szolgálják legjobban a javunkat, ha mindenre megtanítanak, amit ők tudnak, óráik így hát inkább egyetemi előadásokhoz hasonlítottak, amúgy is olyan volt a Dóczi, mint valami átmeneti hely a középiskola meg az egyetem 195között, puritán College a hajdúsági Oxfordban. Járhattunk egyébként külön nyelvórákra is, különtornára, külön bármire, magam latintanárnak készültem, s nem volt kötelező a görög; tudtam, az egyetemen majd szükségem lesz rá, így Rábold tanár úr külön görögóráira jártam, aki több havi üvöltés és becsületsértések után úgy megtanított a görög nyelvtanra, hogy egyetemista koromban csak tisztességből készültem valamit a vizsgák előtt.
Kulturális, esztétikai képzésünkről éppúgy gondoskodtak, mint szellemi kincsekkel való ellátásunkról, vallási világképünk kialakulásáról vagy magyarságunk tudatosításáról. Hogy sose felejtsük el, Magyarország akkori (az akkor is jelenlegi) képlete nem azonos az integerrel, az iskola minden tagozatában cserkészcsapat működött, a családok – így hívták a legkisebb egységeket – hetente nagyobb mennyiségű paprikás krumpli és izgalmas spárgabogok készítésével próbáltak buzgólkodni részint az ország speciális helyzetének javításán, részint az „integritás” újra megszerzésén, miközben velőnket majd kinyomta a puhítatlan, esztelen kalap, amelynek árnyékában többen rosszul lettek volna kivonuláskor, ha szabad lett volna a Dóczi Intézetben bármikor is effajta gyöngeségnek engedni. Lelkünket a nagytiszteletű urak pallérozták, ők készítettek fel az ünnepek előtt úrvacsorára, csendes napokra is, ilyenkor a megszokottnál is többet imádkoztunk, énekeltünk, csendes napokon meg, amely időszak olyasmi volt, mint egy több napos ideológiai konferencia, ki-ki ha akart, önkritikát gyakorolhatott, miközben a magamfajta gazok a Biblia alá dugott regényekbe mélyedtek, majd mikor a hangváltás már jelezte, rövidesen ének következik, harsányan rákezdtek valami halleluja énekre.
Vittek rendszeresen színházba is, nemcsak ifjúsági előadásra, igazi bemutatókra. Énekkarunk országos hírű volt, Horváth tanár úr munkája miatt – róla még lesz szó későbben –, jártunk koncertre, operaelőadásra, múzeumba, s évente egyszer bizonyítványosztás után a turistacsapat, amelynek boldog tagja voltam, kirándulni ment. Ha valami nagyon szépre, nagyon boldogítóra akarok gondolni, megpróbálom felidézni magamban az először látott Bükk csúcsait, az első patakot, amelyet Hettesheimer tanár 196úr mutatott meg – róla is beszélek még később –, a hálótermet, ahol valami nagy vihar után bőrig ázva az ágyban kuksolunk mind, s a tanár úr, aki nem léphet közénk, hiszen férfi, egy kolléganőjével nagy szemérmesen beküldi nekünk az ilyen veszélyes helyzetek miatt gyomorkeserűvel mindig telitöltött kulacsát, igyék ki-ki egy kortyot, meg ne fázzunk a kirándulás után. Kinn vadul süt a hold, legyeznek a titokzatos erdők, a kulacs rég kiürült, a lányok a jövőről fecsegnek, a férfiakról és aztán nincs más, csak a hegyi éjszaka és a gyerekkor bűvölete.
Aki a Dócziba járt, hamar megszokta, vasárnap délelőttjei a templomban fognak eltelni, hétköznapjai meg szakadatlan munkában, amellett úgy kell élnie, mintha Isten a világban csak nőket teremtett volna, és az emberek különös csodaképpen osztódással szaporodnának, hiszen nem szabad ránézni egy fiúra, míg az ember az intézet növendéke. Azaz ránézhet, de megemlegeti azt a pillantást, nem érdemes megkockáztatni, megteheti, hogy nem tanul, de ugyan ki kívánja a következményét, hisz tüstént indul a csinos külsejű intő a kedves szülőknek, azzal a szelíd kérdéssel, nem kíván-e más iskoláról gondoskodni gyermekének. Lehettünk rendetlenek, feledékenyek is, de akkor a sarokba állva töltöttük az órát akkor is, ha érettségiző nagylányok voltunk, in theoria minden tehető volt, in praxi a tanuláson és művelődésen kívül semmi. Öltözetünk legendás volt, azok az osztálytársaim, akiknek gyerekei lettek, gyakran elmondják, ha együtt vagyunk, hogy fiuk-lányuk nem akarja elhinni, hogy érckoporsó színű, paszpolos kötényben jártunk, és ha nem volt barna vagy fekete a harisnyánk, hazaküldtek. Ha nekem gyerekem volna, nyilván az se hinné el, hogy ezek a szabályok bizonyos határig akkor is megmaradtak, mikor én már ebben az intézetben tanár lettem, s kínos perceket éltem át, amikor egy szünetben, míg osztályomat az udvaron pásztoroltam, magához intett az igazgató, és közölte, a szoknyám hossza nem felel meg az előírt méreteknek. Egész nap a lábamat néztem szégyenemben, és a szoknyámat huzigáltam, pedig igazán elég hosszú volt.
Aki mindezt elolvassa, méltán hihetné: mélyen, sötéten és lázadva boldogtalanok voltunk, s mekkorát tévedne. Időnként 197vad bőgésre fakadva, legjobb barátnőnk megértő vállán panaszolva keserű sorsunkat, tulajdonképpen valami komikus eufóriában méltányoltuk, milyen komolyan vesznek bennünket, milyen elképesztően szigorúak hozzánk, milyen hihetetlenül sokat követelnek tőlünk, milyen nehéz és veszedelmes máris az élet. Mikor bekerültem a tantestületbe, már nehezebb volt elviselnem a légkört, gyerekkoromban nagyjából magam is úgy reagáltam, mint a többi. Az osztályok zárt közösségekké kalapálódtak ekkora nyomás alatt, a hajdani dóczisták, bárhová kerüljenek, mint a szabadkőművesek, megtalálják egymást, én éppoly rendszeresen érintkezem volt osztálytársaimmal, mint volt dóczibeli tanítványaimmal, minden hónapban másunk lakásán jön össze a pesti részleg, s úgy segítjük egymás gyerekeit, mintha a saját családunkról volna szó. Az iskola egyházi nevelése (ami a külsőségeket illeti, azt igyekeztünk kijátszani, Agancsos barátnőm a templomban az egyenkalap alatt csavarta szőke haját gumivillába, én körömlakkot vittem a padba, és halálmegvető bátorsággal figyeltem, hogy kanyarog a lakkszag a lassú zsoltárdallam mellé, máskor meg még a miatyánk előtt kilógtunk konvojszerűen a Kossuth utcai templom hátsó oldalán, hogy elérjük a moziban az olcsó diákelőadást, ahová persze engedélyt kellett volna kérnünk) nyomot hagyott valamennyiünkben mindörökre. Nem Kálvin mester tételes hite tekintetében – a magatartásunkon. A Dóczi megtanított bennünket bizonyos emberi attitűdre, abszolút fegyelmezettségre, megszoktuk, hogy ne nyafogjunk, hogy elviseljük az ütést, hogy ne roskadjunk össze a szokatlan terhelés alatt, megszoktuk a fegyelmezett protokollt is, a mozdulatot, ahogy a Gályarabok Oszlopára koszorút helyezünk október harmincegyedikén, a vigyázzt, amely a márciusi ibolyaillat mellé Petőfi emlékének járt, egyáltalán: belénk verték, hogy el tudjuk viselni az életet akkor is, amikor nagyon nehéz. Ha egyszer statisztikát készítenének ennek az intézetnek a tanulóiról, sajátos eredményre bukkannának, szinte minden kitüntetéssel vagy jelesen végzett növendéke vezető káder, híres ember valahol. Gyermekkorom Debrecenje Baltazár püspök Debrecenje volt, aki komoly harcot indított az antiszemitizmus ellen, ez is a Dóczi egyik adománya, hogy idején 198megtanultuk: különbség az emberek között csak erkölcsi és szellemi képességeik foka szerint tehető. Pórul járt volna az intézetben az, aki mást érzékelt volna zsidó vallású osztálytársában, mint azt, hogy annak más időpontban van a vallásórája, és micsoda szerencsés, tartja a mi ünnepeinket is meg a sajátját is. Sokat adott ez az iskola mindnyájunknak, ma se tudok úgy hazamenni Debrecenbe, hogy ha csak egy kurta séta idejére is, de meg ne keressem a Dóczit, amelynek önmagamhoz való szigorúságomat, teherbírásomat és munkafegyelmemet éppúgy köszönöm, mint azt, hogy egyetemista koromban olyan alapra építkezhettem, amin ma is megállhatok.
Hajdani nevelőtestületéből több arc fordul felém a múltból, mindegyik tulajdonosának köszönhetek valamit. Horváth tanár úr – Bartók és Kodály tanítványa – megnyitotta a fülemet a zenének, megtanított a klasszikus muzsika ismeretére és értésére éppúgy, mint Kodály és Bartók művészetére, s örökre eliszonyított a műdaltól és az álmagyar nótáktól. Hitler már uralomra jutott, amikor elzavarta a nyolcadik, az érettségiző osztály követét, aki bejelentette neki, osztálya a tradíció szerint a Ballag már a vén diák-kal készül búcsút venni az iskolától, szíveskedjék átvenni velük a dalt. „Ki innen – förmedt rá Horváth tanár úr –, német diákdalt nem fújunk Debrecenben, nem tűröm, hogy egy fiatal lány azzal a programmal hagyja el az iskolát, hogy filiszter óhajt lenni. Az osztály a következő dallal fog végigvonulni a termeken: Rigómadár, ne szállj fel a fára, inkább szállj a Dóczi ablakára, fütyüld el a legszebbik nótádat, nem hívnak már engem dóczistának.” Még alsós voltam, mikor tankönyvet írt, s rám bízta: lektoráljam, értem-e, szeretem-e, meg tudom-e majd tanulni. Úgy néztem rá, mint egy istenre a megtiszteltetéstől. Máskor meg a kezembe nyomott egy német kórusművet, csináljak a szövegéből műfordítást, de rendben legyen a ritmikája, különben nem tudjuk énekelni. Álltam, forgattam, néztem – megcsináltam. Mikor később, sokkal később, nem publikáltam, csak műfordításokat készítettem, gyakran eszembe jutott Horváth tanár úr, aki emellett a legnagyobb lelki nyugalommal a sarokba kergetett, ha úgy érezte, megérdemeltem, letolt, elmondott mindennek, s köz199ben cserélgette a művészlemezeket a gramofonján a zeneteremben, s villogó szemmel figyelte, amint rosszul elemzek vagy félrefogok.
Szondy tanár úr, amikor egyszer megnyertem valami hajdúsági magyardolgozat-pályázatot, magához hívatott és közölte: író lesz belőlem, a mai nappal vége a gyerekkornak, kezdődik a felnőtt élet. Voltam vagy tizenegy éves, rábámultam. Egy halmaz könyvet rakott a karomba, a tanári könyvtárból válogatta őket, hetente megkaptam a magam olvasnivalóját, szombatonként meg számon kérte. Ott ültem nála minden áldott szombat délután, a legkisebbik fia meg a felesége társaságában, s beszámoltam az olvasmányaimról, mert mindjárt az elején, amikor foglalkozni kezdett velem, közölte, tévhit, hogy az író azzal kezdődik, hogy ír, az író azzal kezdődik, hogy olvas. Míg le nem érettségiztem, ott állt mellettem rendületlen bizalmával és szeretetével, bírált, irányított, tanított. Néha akkorákat döfött belém, hogy majd elvéreztem, novelláimban, az általam regénynek képzelt írásokban sorra kijavította a rossz kifejezéseket, mintha magyardolgozatok volnának, s odaírta a megoldást is, a helyes mondatot, amelyet szerinte nekem magamtól is meg kellett volna találnom. Nagy romantikus korszakom idején egyszer becsukott a kémiai előadóba, és azt mondta, nem enged ki a helyiségből, míg le nem írom a Szent Anna utcától az intézetig vezető utat. Kiderült, nem tudom, fogalmam sincs, miféle épületek, milyen külsejű házak mellett haladok el, mert nem figyeltem meg, merre járok. „Ebből nem lesz epika, édes jó Magdám – mondta Szondy tanár úr –, ha maga hülyeségeken ábrándozik, és nem nézi meg, milyen a világ.” Mikor az első József Attila-díjamat kaptam, a Fészekből odamentünk a lakására a férjemmel. Becsengettem, mikor kilépett, odaadtam a kezébe a dobozt meg a dekrétet. „Nna – mondta Szondy tanár úr. – Nem is köszön?”
Nánay tanár úr körül valami titok volt, azt suttogták róla, kommunista, s hogy 19-ben nem úgy viselkedett, ahogy kellett volna – még csak azt se tudom, igaz volt-e hát ez a hír. De az óráira emlékszem, és emlékezni fogok mindig. A tanár úr latint tanított és persze régiségtant, én első ideológiai leckéimet tőle 200vettem. Mit sugárzott a mérhetetlen tudásanyag mellé a maga sérelmeiből, fájdalmából a római rabszolgák világába, nem tudom eldönteni, de az órái olyanok voltak, hogy megint csak azt kellett mondanom: érdemes volna statisztikát készíteni a Dóczi Nánay Béla nevelte növendékeiről, hogyan illeszkedtek be a második világháború utáni új társadalmi képletbe, mennyire volt számukra természetes vagy természetellenes a címek-rangok megszűnése, a fordulat, a teljes társadalmi-gazdasági átalakulás. Még csak az iskolából való távozása is olyan volt a tanár úrnak, ami ha fel is dúlt, de gazdagított bennünket: valami szerelmi históriába bonyolódott, és el kellett mennie. Mi ugyan Kálvin mester kemény világában éltünk, amely nem tűr meg botlást, de azért nem hiszem el, hogy minden igaz volt, amit rebesgettek róla, mert a hajsza, amelyet ellene indítottak, messze túlmutatott egy puritán erkölcsöket felborzoló idillen.
És végül Hettesheimer tanár úr, akinek emléke nélkül sosem írtam volna meg az iskolámat egyébként megörökítő, éppen most tévéfilmre kerülő könyvemet, az Abigél-t. Hettesheimer Ernő, a turistacsapat vezetője, tartalékos százados, szólítalak a titokzatos közegből, amelynek már te is lakója lettél! Mit adtál a gyerekeknek, mekkora ajándékot, te szabálytalan, szelíd profil a markáns, fekete-fehér arcélek között. Neked lehetett sírni, nemcsak eltűrted, meghallgattad a panaszainkat, neked lehetett hazudni is, elhittél mindent, azt is, hogy nem volt a lecke, amit magad írtál az osztálykönyvbe, te drága oázis abban az egyszerre tüskés, egyszerre termékeny kálvinista sivatagban. Emlékszik-e az árny földi életére, a nagy kirándulásra, ahová magaddal vitted a fronton írt naplódat, s esténként a tábortűznél felolvastad hajdani fiatal tudatod iszonyodásának tanújeleit egy csapat ámuló gyereknek, akik közül a legostobább is tüstént megértette, azért nézed el a gazságainkat nekünk, akik a te óráidon engedjük el magunkat, mert ott voltál a Doberdón, és egy életre eliszonyodtál a könnyektől és a jajgatástól. Mikor kitört a második világháború, s köröttem ujjongtak a fantáziátlan lelkesek, te jutottál eszembe, s hajdani hangod erősebb volt, mint a szólamok. Úgy, ahogy téged, nem szerettünk senkit, úgy, ahogy rólad, nem beszélünk 201senkiről, amikor együtt van a régi osztály. Apánk voltál, barátunk, cinkosunk, mentsvárunk, védelmezőnk, néha még bűntársunk is, álkönnyekkel bírtunk rá arra, amit nem akartál megtenni. Most állsz az időben örökre, szorítod Abigél korsóját, és nem hinnéd el nekem, ha valami módon közölhetném veled: most személyesít meg majd téged (azt a téged, akivé lényedet, világfelfogásodat magamban tovább komponáltam) Garas Dezső egy háromrészes filmben.
És még egy arc, egy disszonáns élmény Sipos tanárnőről, aki ki nem állhatott, és akit ki nem állhattam. Apám gyerekkoromban megtanított latinul, úgy tanultam meg, mint egyéb idegen nyelvet, jobban tudtam, jobban értettem Sipos tanárnőnél a szövegeket, amikor a Nánay tanár úr eltávolítása után átvett bennünket, érettségi előtt. Hátradőltem a padban, és rávigyorogtam, éreztettem vele, hogy megint belegabalyodott abba a fránya Tacitusba. Aljas bosszú volt, nemtelen, válasz egy régi jelenetre, még alsós voltam, mikor kitépette és újraíratta velem egy magyardolgozatomat, mert az Ecce Homo-ról készítendő leírásban a tisztes bibliai személyiségek helyett leírtam egy, a kép oldalán látható kutyát. Azóta állt köztünk a harc, láthatatlanul és némán, a dolgozataimat se szerette, azt mondta, vadul, szertelenül fogalmazok, s én tudtam, hogy nem vagyok rossz fogalmazó, csak másmilyen, mint amihez ő hozzászokott, de az iskola törvényei lehetetlenné tették a védekezést vagy a választ. Ám amikor ott verejtékezett a caputokon latinórán, vagy belesült egy komplikáltabb Horatius-ódába, semmi rendtartás nem tiltotta, hogy szeráfi derűvel ne nézzem a kínlódását, és ne érzékeltessem vele, tudom, hogy nem tudja, és azt is, hogy ő is tudja, hogy tudom. Aztán elváltunk, évekig nem láttam, s mint a kő ütött fejbe saját értetlenségem, mikor egyszer köztünk, osztálytársak között szóba került. „Rémisztő alak volt” – közöltem. Mint a tigris, ugrott nekem egyik osztálytársam: „Sipi volt rémisztő alak? Te akkor már Hódmezővásárhelyen tanítottál, mit tudsz te erről. Sipi sorra járta a zsidó tanítványait, mikor kijöttek a törvények, amit a holmijukból meg tudott menteni, magára tekerte, elvitte kofferban, dugott, amit tudott, mentette, amihez csak hozzá tudott 202férni.” Csak néztem rá. Gondolataim közt ott állt egy hurkatestű, csúf vénkisasszony, meg a magam kaján fiatal teste, ahogy élvezi a felnőtt kudarcát. Kavargattam a kávét, és szégyelltem magam.
A Dóczi Intézetet ma úgy hívják: Kossuth és a debreceni egyetem gyakorló gimnáziuma. Jártam már benne nem is egyszer, ott tartom a legsületlenebb, leglámpalázasabb író-olvasó találkozókat. Mikor átlépek a küszöbön, kiszárad a szám. Annyit kaptam különös világában, s Horváth tanár úron kívül nincs már senki, akinek megköszönjem.
203Egyszer már megpróbáltam megfogalmazni, milyen iszonyúnak érzem annak az életét, akinek nincs hazája. Nekem kettő van – mondtam akkor –, egy nagy meg egy kicsi. Az országhatárokon belül van egy saját kisebb hazám is: ez Debrecen.
Lassan három évtizede lesz, hogy a fővárosban élek, s nem váltam pestivé, nyilván nem is leszek az soha. Debreceni maradtam, örökre köt a város, mint kötötte egykor az őseimet, családtagjaimat is. Alig múlt pár hete, hogy egyetlen testvérem életből való távozása előtt magunk és a kötelező enyészet közé utcaneveket dobáltunk: gondolatban újra bejártuk szülővárosunk kerületeit. Feladatokat szabtunk egymásnak, ki tudja pontosabban felsorolni, hogy következnek a szép nevű utcák a Béke utat valaha lezáró Szent Anna-kapu felől, vagy ki tudja szabatosabban meghatározni, mi a legésszerűbb mód, ahogy a Máta utcából elérhetjük a Csapókertet. A betegszoba látogatóit nemegyszer rajtakaptam, hogy csak néznek bennünket: mindenki tudta, aki oda belépett, hogy akivel ezt a különös játékot játszom, elmenőben van, legjobban éppen az, aki a hosszú útra készül. Idegen fülének nem volt éppen logikus, amit hallottak, még talán meg is botránkoztak rajta, hogy nevetgélünk, s olyasmit mondunk: Vígkedvű Mihály meg Meszena. Hogy tudtam volna megmagyarázni ott és akkor, hogy a mi mértékegységünk, összehasonlítási alapunk, rögeszménk és menedékünk a város, ahol születtünk, s ami itt megfogalmazatlanul történik, pusztán annyi: most biztosítjuk egymást kölcsönösen valamiről, amiről egyébként egyetlen szó sem esik. Arról, hogy mi elmegyünk, valamennyien a szüleink után, előbb ő, aztán majd én, ám a város marad, az megmarad, az őriz és 204képvisel bennünket akkor is, ha már nem leszünk, mint az anya őrzi annak a gyermekének az emlékét, aki elsodródott mellőle, de a tőle tanult nyelven, a tőle kapott szókinccsel mondta ki valami ismeretlen pontján a világnak a szavakat, amelyekkel búcsúzott, és a neki jutott életet megköszönte.
Nem a halálról akarok írni, hanem az életről, amelyet én Debrecenben kaptam, és amelynek ott tudok a legjobban örülni.
Tudom, hogy elfogult vagyok, részrehajló, mihelyt a Hajdúságról van szó, s nyilván nem is hibátlan optikával érzékelem olyan gyönyörűnek a várost és környékét, amelyet nem szelnek rohanó folyók, nem vesznek körbe néma méltósággal havasok, amelynek pusztái, Jókai idejében még a Sárga rózsa megírását ihlető táji-társadalmi romantikája is egy korlátozott kiterjedésű nemzeti park ígéretévé szelídült, s hogy túl sok debreceni műemlék ne fárassza a turistákat, arról is gondoskodott a találékony történelem. Nincsenek érveim, csak tények: ha elindulok pesti otthonomból „haza”, míg el nem érem a Tiszát, feszült vagyok, ideges. Aztán meglátom az ártéren guggoló bokrokat, a füzeket, a híd alatt megvillan a víz, amely lejjebb, Mártélynál, a Tornyai János palettáját leső gyereklány nagynéném, kisfiú apám arcát is visszatükrözte, s mihelyt a túlpartra érek, megnyugszom, gyakran el is alszom. Ez már a Tiszántúl – érzi meg az idegrendszerem, a Tiszántúl, és én közeledem hazafelé. Az ég Debrecen felett akkora, mint sehol másutt (így éreztem Amerikában is, a Nevadai-sivatag közepén), a víz végre oltani fogja a szomjamat (sehol nem oltja úgy, mint otthon; udvariasan és meggyőződés nélkül kortyoltam Chur rhetoromán hegyóriásai csorgatta patakvizét), teleszívhatom a tüdőmet igazi levegővel, biztatom magam, s közben mulatok: hiszen rés rés mellett már a várost egykor övező kertségek gyűrűjében, az építkezések miatt itt is egyre kevesebb a fa, maga a Nagyerdő sem olyan nagy immár, egy része beépült, gyárak, új lakótelepek lélegzete vegyül az ákácok és tölgyek leheletébe. Ahogy elérem Püspökladányt, nem tudok ülve maradni, állok a folyosón, nézem a tájat. Annyiszor megtettem már ezt az utat, hogy észreveszem, ha egy fát kicsavart a vihar, ha új tetőt kapott egy tanya, ha építettek valami istállót. És tüstént meg is 205éhezem, az izmaim kívánni kezdik a mozgást, teljesnek érzem az életet, mint a nagyon fiatalok, ami nyomasztott, a baj, az aggodalom úgy csökken rajtam egyre, mintha lyukas hátizsákkal keltem volna útra, amelynek egész tartalmát kidöcögtette volna a hátamról a szaladó vonat. Szoboszlón már úgy dobog a szívem, hogy fáj. Valahányszor hazaérkeztem, apám-anyám kinn vártak az állomáson. Mióta nincsenek, a Nagytemplom két tornya fogad, lehúzom az ablakot, kidőlök, hogy hamarabb észrevegyem, mikor rajzolódik a horizontra szülővárosom annyiszor fényképezett szimbóluma, az ámpír parasztkatedrális. A bal torony Anyám. A jobb az Édesapám. Ahogy lelépek a vonatról, megkezdődik a varázslat: Debrecen felém fordítja hármas arcát, rám köszön. Egyik arca a múltba pillant, a másik szembenéz velem, a harmadik előre, figyeli a jövőt. Mindet vállalom, de egyiket sem a másik kettő nélkül.
Mert Debrecen a pályaudvar, ez az új, amelyen mindig annyi utast találok, mintha gyerekkorom nagyvásárai egyikére keveredtem volna, Debrecen ez, a Petőfi-szoborral, a kis felhőkarcolók sorával az állomás előtt. Ám Debrecen az is, amit nem látni már, a pályaudvar elődjének füstölgő romjai, a házacska a téren, oldalán rozsdás bádog Krisztus, rajta emléktábla: itt didergett a költő, akinek szoboralakja immár indulat nélkül figyeli a várost, ahol Zoltán fia megszületett. És Debrecen az az utca is, amely a Nagytemplom irányába futna, ha nem verte volna a földdel egyenlővé egy amerikai szőnyegbombázás; Debrecen a hajdani Hunyadi utca is, itt voltam fiatal lány, itt éltem az anyám festette falak arany és piros madarai között, anyám létrára állt, úgy festette őket, fütyülni nem tudott, mint az igazi festők, de énekelt. Itt park van most, vidám gyep, sínek, aszfalt, de az aszfalt alatt, a föld eltakart felszínén hajdani önmagunk valamikori léptei.
És Debrecen a Kossuth utca is, kiszélesedett testével, amelyen távolsági autóbuszok és őskori állathoz hasonló méretű gazdasági gépek futnak-döcögnek a Művelődési Ház nagy ablakai alatt; a templom előtt, ahová tizenkét éven át minden vasárnap elkanyargott kék egyenruhás iskolás menetünk, nem új házak, hanem házsorok, lakótelepek. Ám Debrecen az a másik 206Kossuth utca is, amelyet már csak az lát, aki itt a Csokonai Színházban találkozott életében először a színjátszás fogalmával, s aki még emlékszik rá, hogy ha a Batthyány utca sarkán megáll, láthatja, amint a főutcától egészen a Milotay boltjáig ott ülnek egymás mellett a kofák, az illat olyan erős, hogy szinte szúr, vizsga előtt itt vesz az ember virágot a tanító néninek. Ha nincs virágszezon, hát magvakat árulnak erre, csepp cserjéket, facsemetét, mindent, ami a kerthez tartozik. Ülnek a kofák, bő szoknyájuk földig ér, elfedi a széket, amely alatt gondosan elfedett parazsú vaskondér melegíti a lábukat. Ha valaki jobbra néz, megláthatja a Dóczit, nem hosszú az út odáig a konflisok, kocsisok előtt, alig pár ház az Angol Királynőtől, ahol fiatal apám jogásztársával, a fiatal Adyval akkorákat mulatott: ott nevelődtem, a híres kálvinista intézetben. Aki most utódjában, a Kossuth gimnázium új épületében tanul, aligha emlékszik az egykori Dóczi földszintes, vastag falú, ősi épületmagvára, amelynek a helyére épült, ahol én voltam elemista – ez az épület terebélyesedett az íróvá lett valamikori növendék Abigél című könyvében erőddé, Torma Gedeon Matulájává.
Igen, ez mind-mind Debrecen, azzal együtt, ami még nincs is készen, hiszen csak épül még a kultúrpalota a Déri Múzeum mögött, a hajdani Füvészkert közelében, a Pap tava mellett. Ha elkészül, benne kél majd új életre egy lebontott Hüvelyes utcai kis ház, ahonnan a gyermek Kölcsey indult el a Kollégiumba reggelenként, hogy a debreceni porba karcolja Athént. Beleépül majd egy másik ház is, az is Kölcsey korából volt való, azért nyíltak olyan sajátságos magasságban az ablakai. Ott, az ablakpárkányon ültem hány és hány este, kertünk virágerdeje fölött bámulva a templom arany és az ég valódi csillagait, s próbáltam kitalálni, mit hoz, amit még nem tudok, ami valaha lesz. Apám két fát ültetett az ablakom alá, azoknak is ott kell valamiképpen lenniük majd a kultúrpalotában, két foltos, szelíd platánfának, amelyeknek nevük is volt, s modern tetőzetében annak a régi tetőnek, amelynek cserepeit én rendeztem el az aknázás, a háború befejeződése után. Ámulva néztem a padlásablakon kibújva a tápászkodó, élni akaró várost, az öröm és döbbenet és a magasság 207hármas szédületével, mert hiszen túléltük a halálos veszedelmet mi is, a város is, amelyet nem hagytunk el az ostrom idején.
Igen, ez mind-mind Debrecen. Az a régi is, ami nincs sehol, az erdei út, amelyen naponta átvágtam, ahogy az előadások véget értek az egyetemen, hol zöld, ideges tavaszi gallyak alatt, hol a kora nyár tüzében, vagy taposva az erdei avarban, bámulva, mint izzik fehéren füstölő, kemény tüzével a tél. Debrecen az új nagyerdei diákváros is, meg se tudom számolni, hány új intézet-épület villan szemembe a lombok vagy a tar ágak közül. Ha megállok az egyetem lépcsőjén, ellátok egészen a Bethlen utcáig, szabad az út a szemnek. Senki se tudja, csak én, hogy ott, ahol egy terecske körül még mindig őrködik pár csenevész fa, holt bátyám kisfiú alakja labdázik rongylabdával, zsebében végre ott a borneós bélyeg, amelyet sose vettek meg neki Harmathy úr Füvészkert utcai boltja kirakatából. Ez Debrecen, mind-mind, erdőstül, Nagytemplomostul, Kollégiumostul, ahonnan generációkon át annyi ősöm elindult az életbe, a gályarabok oszlopával, amely a meggyőződéshez való hűség parancsát írta gyerekszívembe, még a temető is, amelynek kedves fái közt apám pihen. Ha kilépek a temetőkapun, megszárítja arcomat a keleti szél, az öt világrész szelei között az egyetlen barát, egyetlen derühozó ismerős, amelynek rezzenésére Pesten is mindig felkapom a fejemet, mert tudom, most a kisebbik haza üzent vele, a hazán belüli hazám küldi hozzám a keleti szelet. A holt, akit holtában is úgy szeretek, mintha élne, ha szólni tudna, az élőkhöz küldene. Ha erre indulok, benézhetek az Alföldi Nyomdába, óriás gépei mögött láthatatlanul ott áll Huszár Gál, mert Debrecen ő is, aki szekéren lopta a király üldözése elől Kassáról ide a magyar nyomdát, a magyar betűt. Én az életet kaptam itt, a nyelvet, amelyet beszélek, amelyen a könyveim is beszélnek, itt készített fel az életre az iskola, az egyetem, itt, a Szent Anna utca-Béke út 22. alatt írtam le az első betűt, Zsófika Pista bácsija ennek a tájegységnek a tájszólásán mordul, Annuska füle a Rákóczi-harang hangjára figyel, Angéla trombitájának virága itt virított, a színház oldalán, a nagyerdei tóba szórta a Pilátus öregasszonya az értelmetlenné vált gyümölcsöket, a Disznótor Tóth Jánosa naponta eljárt Ke208rékgyártó bácsi műhelye előtt. A Sziget-kék, a Tündér Lala elemeit itt mesélte nekem esténként az édesanyám, a zárdakert melletti lakásunk kék biztonságában, a Danaida fái ott hajladoztak a Bajcsy-Zsilinszky út legvégén. Nem tudom összeszámolni, mit kaptam ettől a várostól, alighanem mindent. Persze sebeket is, nem is egyet, nem is könnyűt. Csakhogy a sebeket emberek adták, nem a város. A végeredmény mégis akkora tartozás, amit nyilván holtig nem tudok letörleszteni Debrecennek.
209Ha utazni készülök, s meglátnak az utcán, ahol szinte minden házból ismerek valakit, amint taxira várok, és megkérdezik: „Most éppen hová?”, szabatos választ igyekszem adni. Indulok Sümegre. Felmegyünk a Mátrába. Megnézem keresztanyámat Körösladányban. Egyetlenegy hely van, amelyet sose szoktam megnevezni, ez Debrecen. Ha Debrecenbe akarok menni, s ilyenkor érdeklődnek: most éppen hová, azt felelem: haza. 1942 szeptemberétől már Hódmezővásárhelyen tanítottam, 1945 áprilisa óta Pesten élek. Harminchárom év nagy idő, Krisztus egész élettörténete lezajlott ennyi esztendő alatt. Nekem nem volt elég arra, hogy tudomásul vegyem: elköltöztem. A haza, nyilván holtig, mindig csak Debrecen.
Különös haza ez, amelyben más optikai törvények uralkodnak, mint bárhol a földön, s minden, amit hazaérve meglátok, szemlencsém rétegfelvétele, amely már nem is kettőt lát, mint a biopiában szenvedők vagy a részegek, hanem legalább hármat, olykor négyet, hatot. Több kép kopírozódik egymásra egyazon pillanatban minden érzékelésre, és éles és hiteles valamennyi. Kilépek a pesti gyorsból, meglátom a pályaudvar új épületét, s a kijárat felé haladva a Domanovszky lovas-szekeres óriási fali képe alatt üldögélő, újságok között válogató, olvasó, szunnyadó, étkező, vonatra váró vagy a debreceniekre oly jellemző, vadidegeneket is szívesen megszólító, méltóságos nyájassággal beszélgető utasokat, s ugyanakkor azt is látom, füstöl az állomás, a tetőzete 210beszakadt, mindenütt drótok lógnak, elgörbült traverzek, a tépett oldalfalak közé bekéklik a szeptemberi ég, utas meg sehol, csak a légvédelmi és mentőosztagok emberei szaladgálnak, az összegubancolódott villanyhuzalokon egy emberi láb csüng, s a lábhoz tartozó kéz is ott van valahol, az ujjak kimerednek a törmelék alól, az ujjhegyek lilák. A harmadik kép éppilyen éles: egy kislány – kisgyerek magam – áll az állomás feletti nagyhídon, alatta a húszas évek rozoga lokomotívjai sihegnek, meg lehet fúlni az olcsó, rossz minőségű szén kojtjától. Ám a gyereket nem zavarja semmi, áll a nagyhídon, és bámul, kétfelől tartják, apja-anyja fogja a kezét, s magyarázza neki: ha hátranéz, arrafelé van Nyírábrány, ha meg előre, Budapest. Szavak, szavak, az idegen fogalmak között csak a gyerek szülővárosa az egyetlen reális elem, miért menne ő vagy bárki Nyírábrányba, miért vágyódnék Budapestre. A távolban tornyok, több torony, mint ahány számot a hídon álló gyerek ismer, nap veri a tornyokat, ő csak néz, s nem tudja még, hogy mindig mindent ezekhez a tornyokhoz fog viszonyítani, sem azt, hogy a világ műemlékei közül, amelyekhez egyszer majd eljut, mindig ezek az akkor először, legelőször érzékelt, alföldien vaskos, dupla felkiáltójelek vagy az a sisakjavesztett bástya kerül ki győztesen.
Vagy megállok a Kossuth utca sarkán, s rápillantok a veres templomra: egyszerre, egyazon pillanatban érzek, látok, hallok. A forgalmat, amely előttem borzolódik, s amely itt, ezen a ponton, a városháza mellett, akár fővárosi is lehetne, a kofákat, akik évtizedek óta eltűntek virágosvödreikkel, Sárosdy Rezsőt, ahogy azt mondja a Kiálts, város! tavalyelőtti bemutatóján a Csokonai Színházban: „Én, Gál Nagy István, Debrecen főbírája”, magamat, ahogy belépek a színház mellett a Pénzügyi Palota kapuján, átveszem 1945 áprilisában állami tanári kinevezésemet, amely olyan határig más irányt ad jövendő életemnek, hogy megriadnék, ha fel tudnám fogni, de szerencsére nem fogom fel, a házat, ahol dédszüleim éltek, ahonnan apám járt jogakadémiára, s vele majdnem szemben saját iskolámat, amelynek tizenkét évig növendéke, kettőig tanára voltam, ahol hamarabb tudták a tanáraim, író leszek, mint bárki, akárcsak én magam, észrevette volna, s a 211sarkon, a veres templomnál a parókiát, ahol az osztály biztonsága nélkül egymagam konfirmáltam – nagybeteg voltam a vizsga idején –, s ahol a kedvemért összeült külön vizsgabizottság füle hallatára úgy belesültem az Apostoli Hitvallásba, hogy csak annyit tudtam közölni: „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában”, aztán megálltam, és nem ment tovább, Baja nagytiszteletű úr meg, maga is költő, hasztalan várva a folytatásra, szelíden azt mondta: „Elég is az tulajdonképpen.”
Ez a haza olyan haza, amelynek földjéből annyi az enyém, amennyit egy üres írógépszalag-dobozban a szekreteremben őrzök: egy kis maréknyi. Őseim sem indultak el többel a nagyvilágba, akik a Biblia meg a teodolit mellé mindig elvitték magukkal a szülőföld pár rögét arra a vándorútra, amely a maguk prédikátori vagy mérnöki pályáján éppolyan elengedhetetlen volt, mint a nem Isten vagy Arkhimedész céhébe tartozó fiatal férfiak barangolása nyugaton: ha valakit idegenben érne a halál, vele porladjon a szülőföld göröngye, amelyre akkor se taposunk rá, ha éppen meggórálnak vele bennünket. A helyszínt, életem legboldogabb helyszínét, eltörölte a városrendezés, kertünk virágos labirintje, amely a méteres vastagságú, még Csokonai korában épített, a Kollégium melléképületeihez tartozó ház átláthatatlan kerítése mögött együtt idézte Földi Jánost, Diószegit és Fazekast egy boldog család hétköznapjaival, az emberi neveket viselő fákat, amelyek, akár az ég és a Nagytemplom csillagai, benéztek az ablakainkon, eltűntek mindörökre, akárcsak megelőző lakóhelyünk, a Hunyadi utcán, amely a Petőfi tértől a Piac utca torkolatáig vezetett, s megsemmisült az amerikaiak szőnyegbombázása alatt. Ami még áll életem egykori díszletei közül, az a hajdani bábaképezde a dohánygyár közelében, az még idézi az órákat, amikor apám, fel s alá járva az épület folyosóján, születésemet várta, és megvan még az Ókút háza is, a Szent Anna utca-Béke út 22., az udvaron még látni is valamit a régi spirea- és jázminbokrokból. Nem olyan ifjak, mozgékonyak, felelőtlenek már, mint 212valamikor, szikár, kedvetlen, nehezen hajló bokrokká öregedtek gyermekkorom barátai. A bábaképezdét sose nézem meg, a Szent Anna utcai házat igen, bár ha be is megyek az udvarára, nem szoktam sokáig időzni. Az én halottaim csak nem láthatóak, de bennem élnek, s az én debreceni otthonomhoz tulajdonképpen nem kellenek se bútorok, se falak. Egy egész földrajzi és törvényhatósági egységben lakom: a város, ahol fizikai és szellemi formámat megkaptam, teljes egészében az enyém.
Rám is testálták persze, mint valami hagyományozható, ingó vagy ingatlan objektumot. A mondat: debreceni vagyok, el ne feledjem, hogy az én hazám a nagy hazán belül mindig Debrecen, gyakran elhangzott nemcsak gyerek- vagy fiatal lány koromban, később is. Már régen férjnél s más létformában éltem, mikor otthon még mindig ellenőrizték, nem felejtettem-e végképp el a Hajdúság beszédének ritmusát, nem koptak-e ki a számból az alig észrevehető diftongusok, ott bujkál-e még az a rejtett i é-jeim mögött. Nemcsak beszédünk hangjait, mondathangsúlyát, e tájegység közlési módját is megőriztem. Ha idegen nyelvre fordítják, amit írok, panaszkodik a fordító: van, hogy egy egész lap egyetlen mondat, azt neki a fordításban fel kell majd bontania, szét kell törnie, hogy lehet ilyen tömbszerű nyelvi képletben gondolkozni. Csakhogy minálunk így beszélnek, ilyen mellérendelt tagmondatokból álló tömbben.
Családom és szülővárosom történetét – bizonyos izgalmas szakaszokban eléggé egymásba voltak szövődve amúgy is – egyaránt ismernem kellett. Sokat és szívesen sétáltunk, anyám-apám meg-megállt egy-egy ház előtt, s megtanított rá, a magyar költők, írók, államférfiak közül ki hol lakott ebben vagy ennek az épületnek az elődjében, egyáltalán: hogy ezekben az utcákban mikor mi történt. Hányszor megálltunk Petőfi hajdani szállása előtt, szüle213im hagyták, csak borzadjak meg rajta, hogy itt a közelben vesztőhely volt, s azon is, költő bálványomnak nyomorognia kellett a gazdag városban. Simonyi óbester útját Móricz madaras-repülős versével, magát a fasort az óbester facsemetéivel meg a hajdani diákélettel együtt magyarázták el, rokonságunk olykor valóban történelmi nevezetességű lakóhelyein kívül tudnom kellett, hol töltötte az elveszett poltavai csata után az éjszakáját a svéd király, melyik bolthajtás alatt égett egész éjszaka világosság, míg a hazafelé útjában minálunk megpihent svékus alvás helyett a debreceni főbíró könyvtárát tanulmányozta, s elképedt a pusztai városban lelt szellemi kincsek láttán. De ismernem kellett a szabadságharcos honvédsírokat is, nemcsak ismernem, virággal díszítenem a debreceni csata minden évfordulóján; többször megírtam már, mit jelentett 48-49 a mi otthonunkban, s milyen nevelést kaptam éppen ilyen tekintetben. Vagy apám, vagy anyám állandó magyarázattal kísérte útjainkat, megtanultam a fává növekedett lyciumágacska legendáját, amely a Magyarországon örökre meghonosodó protestantizmust jelképezte, s megjegyeztem, hogy a Füvészkert helyén egykor mocsaras volt a föld, ezért nevezték Pap tavának, ha meg iszonyú volt a tél, azt kell mondanom: Sisvai tél ez, mert ilyen szörnyűséges hideg télidőn fagyott meg valamikor 1813-ban szegény Sisvai postamester. Vígkedvű Mihály utcájában én nemigen nevetgéltem, hamar megértették velem, városunk azért tudott megmaradni a történelem hullámverésében, mert mindig akadtak, akik a halált is vállalták a közösségért: Vígkedvű Mihályt a váradi basa fojtatta meg, s hány még az áldozatok száma, akik a város érdekében, a város védelmében elpusztultak, hogy ez a történelme egy szakaszában szabályos protestáns városállam, ez a zömök közösség fennmaradhasson a puszták, erdők és kertségek hármas gyűrűjében. Büszke debreceninek neveltek, mint Akhillészt a Sztyxbe, mártogattak városom múltjának leginkább nevelő értékű emlékeibe, hogy ne érezzek kisebbrendűséget, ha szembesülök majd a nagyvilággal, amikor meglátom a dómok csipkedíszeit vagy az örök operadíszletet, Itáliát. (Itt is van műemlék – mondta nemegyszer feledhetetlen barangolásaink során az apám –, van a föld felett, van a föld alatt. Hármat külön 214a figyelmedbe ajánlok. Ha mi már nem leszünk, magad sétálj el hozzájuk; valahányszor Debrecenben jársz, mindig nézd meg a műemlékeket.)
Mielőtt kiengedtek volna Bécsbe, intézetbe, akkor is kaptam egy adag védőszérumot. Apám ismertette, mint rendelte el a város kiürítését a kuruc hadvezetőség, mikor Herbeville-ék labancai közeledtek, mint hagyta el a dúlt, holmiját az idegenek irgalmára engedő Debrecen parancs szerint az otthonát, hogyan rejtőzött el a pusztákon, s mit talált, mikor visszatérhetett. A művelt nyugat képviselői higgadtan végignézték, hogy a zsoldosok kirámolják a Kollégium könyvtárát, elégessenek vagy háromszáz pótolhatatlan, vagyont érő auktort, széttépjék, szalmába tapossák a könyvek nagy részét, a Kistemplomban belerondítsanak a templomi perselyekbe, s ellopják még a hóhér kútba rejtett pallosát is. Hogy kellő érzelmi töltettel szemléljem majd az imponáló császársírokat, apám azt is közölte, nem elég azt tudnom Debrecenről, hogy errefelé valamikor tenger hullámzott, s a végre feltöltődött tengerfenéken erre vonultak a Horatius megénekelte Cotyso hadai meg a szarmaták, ahonnan meg a nagyszüleimet exhumáltuk, annak a temetőnek a valamikori helyén római légió állomásozott, tudjam csak azt is, hogy a vaskos királynő, aki olyan buzgón iparkodott meghonosítani a selyemhernyótenyésztést a Hajdúságban, s akkor hévvel kikelt e kulturálatlan keleti földdarab csatornanélkülisége ellen, miután uralkodása hetedik vagy nyolcadik évében egyszerűen betiltotta a Heidelbergi Kátét, csak nemeseknek engedélyezett útlevelet, és minden módon meg próbálta gátolni, hogy a Nagy Kollégium diákjai külföldön végezhessék az egyetemet, vagy onnan könyveket hozzanak haza, egyszerűen gondolt egyet, és a városra eresztette szorgalmas királyi biztosait. Azok aztán úgy elpöckölték a város évszázados alkotmányát, mint egy hernyót a királynő annyira óhajtotta eperlevélről, egyben alázattal osztva a felséges hölgy rosszallását, hogy a világnak ezen az elmaradott pontján, ahol gusztustalan történeteket mesélnek elfűrészelt lábú, a testükön nyitott sebekbe ólom csorgatásával sarcfizetésre serkentett debreceniekről, egy óhitűből kálvinistává lett egykori szerzetes ki nem adása miatt egyszerűen lefoglalta vala215mennyi tanácsbéli egész évi fizetését, s mindjárt meg is volt a fedezet egy katolikus születésű árvákat gyámolító intézményre, miközben az ország soha hazájába vissza nem bocsátott, legelső igazi szépírója ott porladt a rodostói temetőben. Mehettem én már akkor Bécsbe, mehettem bárhová. Debrecen gyerekkoromtól eszmélésem első perceitől belém adagolt történelme átjárta a sejtjeimet, s csak kevéssel kellett idősebbnek lennem ahhoz, hogy azt is megértsem, voltak periódusok, mikor városom nemcsak önmagát jelentette, hanem magát a hazát – mikor Debrecen volt Magyarország. Gyakran és szívesen járok külföldön, dicsérem az idegenek világát, ha okát érzem; bírálom, ha valami nem tetszik. Olyan elsődlegesen nyugodt és derült sehol se tudok lenni, mint otthon, a városban, amely az enyém, amelyet értek, ismerek, ahová tartozom, s amelytől magam is megkívánom, hogy a magáénak érezzen.
Akár vonaton megyek hazafelé, akár kocsin visz valaki, először a táj köszönt, ahogy közeledünk.
Állok a vonatfolyosón, vagy lecsavarom a kocsi ablakát, s úgy ver a szívem, hogy a nyakamban is érzem. A négy elem közül kettőnek örökre otthona ez a táj: sehol ilyen eget, sehol ilyen földet nem láttam, mint errefelé. És ég és föld között szinte mindig fúj a szél, a szél jobban összefogja emlékeimet az adatoknál. Keleti ez a szél, így fújhatott valamikor Szalontán is, éppen így, leheletére más is felemelte a fejét, ha megérezte Budapesten, főképp ha elzörgött előtte egy messziről jött alföldi szekér. Ez a szél másfajta esőt hoz, pusztai permetet, ha bekötött szemmel vezetnének el a Hajdúságba, és semmi jel nem mutatna arra, hol vagyok, a szélről és az esőről megismerném, hová hoztak – mióta élek, szeretem a pusztát.
Elemista koromban gyakran elvittek kirándulni bennünket a Hortobágyra, egyszer a tanító néni azt kívánta, tanuljak meg egy verset, mert műsorral szárakozunk odakinn, ha esetleg elered az eső. Tanuljam meg jól, biztatott, ott lesz majd igazi Petőfit 216szavalni, ahol még megvan az ő régi világa, a síkság, a végtelen ég. Büszkén gyakoroltam a költeményt, anyám elővette Petőfi útileveleit, s felolvasott belőle, hogy jobban megértsem, amit szavalok. „Hortobágy, dicső pusztaság – hallgattam elbűvölten –, te vagy az Isten homloka.” Megdicsőülten, lázban tanultam a verset, részegen az örömtől, hogy itt, éppen itt jöhettem a világra, s hogy mi itt élhetünk, ilyen magasztos helyen, az Isten homlokán. És másnap csakugyan kivittek a pusztára bennünket, megnéztük a ménest, a gulyát, a lovak úgy eliramlottak előttünk, mint a szívdobogás, döndült a föld a paták alatt, ahogy futott a sok ló, azok a széltől vemhes paripák, és messze, a távolban én úgy láttam, hogy a vezérbika óriási szarvára volt tűzve az égbolt.
Éhesek lettünk, szomjasak, gyönyörű idő volt, kibontottuk a csomagjainkat, mindenki elfeledkezett a műsorról, szóba se került semmiféle vers. Egy darabig csak ácsorogtam, oda-odasündörögtem a tanító nénihez, s úgy, némán, kínálkoztam, hátha elmondhatnám, amit megtanultam, de nem tartott rá igényt senki, hát elsomfordáltam a többiektől, s mentem, egyre mélyebben bele a mindenségbe, a semmiségbe, ahol a vezérbika szarvára volt tűzve az ég. Akkora horizont volt előttem, hogy arányára akkor se találtam volna hasonlatot, ha meglett volna már a mostani szókincsem, azt éreztem, az egész világ csupa mennyboltozat ebben a kora nyári pusztai fényben, kék és lila ég, zöld ég, narancs ég feszül felettem, és fúj-fúj a pusztai szél, és sose hallott hangú madarak beszélgetnek egymással, nem tudni, hol, nem tudni, miért. A hídig mentem, ott álltam meg végre, egészen magam, és a szélbe kiáltottam Petőfi költeményét, és mindegy volt, hogy senki se hallja, mert rám figyelt a szél meg az ég, és a versben, amit szavaltam, úgy dobogtak az ütemek, mint az imént a futó paripák. Ott szavaltam, egyedül, az Isten homlokán, és sose voltam közelebb hozzá, mint akkor.
A három műemlék közül az első, amely előtt megállok, az Emlékkertben található.
217Az Emlékkert a múlt század közepe tájt még hepehupás homoksivatag volt, a Bach-korszakban a zsibogó helye, aztán alakult egy bizottság a Kollégium és a Nagytemplom közötti terület rendezésére, s lassanként létrejött ez a kis park, amelynek egyik sarkában a Gályarabok Oszlopa áll. 1882-ben emelték az 1673-ban a hitükhöz való ragaszkodás miatt gályarabságra ítélt protestáns papok és tanítók emlékezetére. Minden október 31-én, mikor mi, dóczisták – így hívták egykori híres igazgatójáról, Dóczi Gedeonról a Református Leánynevelő Intézet tanulóit megkoszorúztuk, én tettem le a mi osztályunk nevében a virágokat, mert egyik anyai ősöm neve ott állt az emlékoszlopon. Anyám egyéb ősei igazán olyanok voltak, mint egy ideológiai brosúra illusztrációi, életük alapján rekonstruálhatni lehetett volna, mint csúszik ki a földdel együtt a biztonság is a dzsentri lába alól, mint próbál nexusaiba kapaszkodni, hová ejti tehetetlen vergődése, hogy viszi el árverésen csodálatos mintagazdaságát a legtöbbet ígérő, miután kártyára, lóversenyre, szép színésznőkre elköltötte mindenét. A Hajdúkerület egy főkapitányán kívül ez a gályarab az egyetlen reprezentábilis anyai ősöm, de ez aztán kérlelhetetlen és szigorú.
Míg gyerek voltam, és csak cselekedete pátoszát éreztem, elragadtatott, később már viszolyogtam, ha eszembe jutott, akkor már szívesen alkudtam volna vele, hiszen ismertem a testi fájdalmat, a jelentéktelen sérülésre is felhördülő idegrendszert, a kényes epidermiszt. Megpróbáltam még alkudozni is vele magamban. Az ős, akinek arca sem volt, nemhogy szeme, gúnyosan nézett rám, és közölte, a halál, amely mindent lezár, befejez, egyszerű képlet, a komplikációk akkor kezdődnek, mikor az ember még él, és azért kínozzák, hogy mást higgyen és valljon, mint amit hinni képes, amit felnőtt fejjel hinni választott. „De fáj!” – mondtam az ősnek, akinek nemcsak arca, de füle se volt már csaknem háromszáz éve. „Bizony – felelte az ős derülten –, de még hogy! És ha tudnád, milyen meglepően soká kínozható a test!” „Hát akkor?” – kérdeztem reménykedve, mert végre is mégiscsak az ősöm, tudja, hogy került a véréből valami az ereimbe, és esetleg tekintetbe veszi, én még fiatal vagyok, előttem az élet, és ha 218valószínűtlen is, hogy olyan helyzetbe kerülhetek, hogy bajt, esetleg veszedelmet hozok magamra azzal, ha megmaradok a magam hite mellett, azért okosabb volna mindent végiggondolni. „Nincs »hát akkor« – mosolygott az ős, akinek nem voltak ajkai –, akkor kimondod a nevemet, és nem te leszel az első, aki kimondod, Debrecenben nem kell a gályarabok rokonának lenni ahhoz, hogy valaki hű maradjon önmagához. Ebben a városban a legsajátságosabb dolgok történtek, mióta áll. Itt egy őfelsége a király nevében betiltott gyűlést léleknyugalommal megnyitottak őfelsége az Isten nevében, itt az öreg Sinai, aki úgy felrúgta elöljárói elgondolását, a tőle idegen eszméket, hogy arról kódult a tisztántúli egyházkerület, s ott maradt a poros álláson egy vas nélkül, betegen haláláig, mert a felháborodott Kollégium nem adott neki egy rézgarast sem, mikor a csúztól már semmi más pózt nem tudott elviselni, a földön elterülve, hason, fél könyökön írta meg a könyveit a padlón, de mindet megírta. Ebből a városból fogvacogva, de igenis elmentek az ügyvédek, hogy megvédjék a Martinovics-pör vádlottait, elképzelheted, milyen kacagó szeretettel várta őket a Hétszemélyes tábla és a királyi ügyigazgató. Ebben a városban úgy beszéltek a kövér osztrák nő fiával, Józseffel, hogy annak a szeme is fennakadt, és zavarában saját trónörökösi ujjaival csavargatta a szuperintendens gombjait, mert volt abban valami elképesztő, valami hihetetlen, hogy a város elöljárói szemüket az ő szemébe meresztve ellenálltak a királyi parancsnak, s rettenetes kiejtéssel azt ismételgették: amit az udvartól szerencsétlen módon a fejükre vonni kénytelenek, nyilván szintén Isten akaratából történik, el kell hát fogadni zúgolódás nélkül. Nem, ükunokám ükunokája, nem. Ebben a városban egy göthös verselő akkora kavicsot dobott a Kollégium szent tavába, hogy máig nyújtott nyakkal figyelitek a gyűrűket, amelyeket vetett. Igazán nem kellett volna többet tennie, mint hogy egypárszor idejében felkél, elfújja vagy úgy tesz, mintha elfújná a zsoltárokat, amelyeket tetejébe még kedvelt is, és mond egy-két nyájas és békítő közhelyet az Illustrissima Schola előadásain és professzor uraiméknak is, hogy, amint a magyar jakobinusok – az ő korában – mondták: »igazolja személyét«. Nem tette meg, nem is tehette, 219útja volt, várta Pozsony, a Dunántúl, a még mélyebb, még nagyobb művekre serkentő boldogtalanság, s az öröklét, amely sose jut osztályrészéül annak az írónak, aki nem vállalja önmagát. Hazudni persze könnyű, bizonyos értelmiségi pályákon különösképpen az, és a világon valóban a legkellemetlenebb dolgok közé tartozik a kínzás vagy a rabság, a kinek-kinek a maga hitéhez való hűség megtartása, gondolkozz csak tovább az én életem befejezte után is folytatott időben, a második világháborúig, vagy ha akarod, egészen a máig. Az ember nem azért tart ki, hogy valaha emlékműre kerüljön a neve, minden értelmes lény ismeretlenül szeret élni, elbabrálni a kertjében munka után, s elvégezni azt, amit hajlama, érdeklődése kijelölt a számára munkakörnek. De előfordul, hogy nem lehet, olyankor az ember kénytelen elvállalni, hogy hős legyen. Gondolod, hogy Buzás meg Kallós, a jogtudomány két professzora táncolt örömében, mikor 1856-ban az udvar eltörölte a jogi kart? Ki lehetett volna védeni a megszüntetését (ezt is tanuld meg, majdnem mindent ki lehet, ha megalkuszol), épp csak teljesíteni kellett volna a Nagyváradi Kerületi Helytartósági Osztály parancsát, hogy az előadások nyelve ezentúl német legyen, de hát nem vállalták. Buzás elment levéltárosnak, Kallósnak meg adtak valami munkát a teológiai fakultáson. Egy egyetemi kar megszűnt, de Debrecen nem tanított németül. Eltartott egy darabig, mire végre visszaállították a teljes jogi és államtudományi fakultást, Buzás Pál és Kallós Lajos még éltek akkor, s négy új kollégájuk mellé visszakerültek az eredeti munkahelyükre, de mit gondolsz, ki mire gondolt az oratóriumban, mikor a professzori esküt letette? Tizenkilenc év telt el belső emigrációban, tizenkilenc hosszú év. Persze azért ne búsulj, mert megérte, próbáld csak elképzelni, hogy akkor, 1856-ban, mikor becsukatta azt a jogi kart, mit gondolt az a jóságos, kék szemű király? Neki nem egy megszüntetett fakultásra volt szüksége, hanem egy, a váradi püspökség alá rendelt, engedelmesen működő szervre, erre uraimék fogják magukat Debrecenben, lehúzzák a redőnyt, és várnak majdnem két évtizedet, s aztán se németül se latinul, magyarul mondják ki: jog. Jog és nem Recht, és Magyarország és nem Ungarn, akkor is, ha idegen szájnak könnyebb 220így kiejteni, akkor is, ha akik távol élnek, ma sem tudják pontosan, kik élnek voltaképpen a Duna-medencében, hányféle kis nép, akkor is, ha füled hallatára tévesztik össze fővárosodat más nemzet fővárosával. De akkor sem Ungarn, akkor is Magyarország. Ha jó viszonyban akarsz maradni önmagaddal, tanuld meg jókor, csak a hited és meggyőződésed szerint élhetsz, és aszerint kell válaszolnod, ha kérdeznek.”
A Gályarabok Oszlopának nevelő ereje Debrecen első ajándéka.
A második rám hagyott műemlék a Nagytemplom.
Ha érkezem, ha búcsúzom, sose tudom úgy nézni, mint egy klasszikus műemléket: közeledése azt jelenti, rövidesen otthon leszek, távolodása meg elvisz a városból. Életem egy szakaszában, mikor közvetlen közelében éltünk – szüleim éppen egy negyedszázadig laktak a Füvészkert utcában –, a Rákóczi-harang zengésén lengtek-lebegtek az órák, az iskolás kor, az egyetem gyönyörű évei, maga az ifjúság. Ha álmomból riasztanak is, tudom, hányan férnek el az épületben, milyen hosszú, milyen magas, a Nagytemplom adatait is meg kellett tanulnom, mint a saját életemre vonatkozókat. Minden világításban láttam már, mindig elragad a szépsége, van, hogy ágyban vagyok, s annyira vágyom közelről látni megint, hogy újra felöltözöm, csak azért, hogy körbejárhassam, vagy elsétáljak a Kossuth utcáig, és onnan, a sarki bolt elől, mint egy film totálfelvételét, láthassam újra, ahogyan áll, mint egy őr, a debreceni éjszaka sötétjében. Sok templomot láttam életemben, olykor rendkívülieket, amelyeket számon tart a művészettörténelem, megcsodáltam, nem is felejtettem el őket, nem egyet gyakran felidéz bennem az emlékezés. Ám ha észreveszem a Nagytemplom tornyainak rám szegeződő nagy szemét, kiáltó, dacos száját, szemöldökét, az akantuszlevelek bozontját, elönt valami semmihez sem hasonlító indulat. Nem ellágyulás ez, nem könnyes múltba merengés, miért is volna, nincs hónap, hogy haza ne mennék. Amit érzek, ami áthat, az a biztonság, mert a végte221lenség nyugalma sugárzik rám a tümpanon alól, a tudat, hogy a vaskos, egymástól szinte meghökkentően távol eső tornyokra rákönyökölhet akár a világmindenség, tudom, elbírja, annyira el, hogy erejéből még nekem is jut, másnak is, aki igényli, mindenkinek.
Ötezren férnek ebbe a templomba, ez hazánk legnagyobb protestáns egyházi épülete. Ha meglátom, mégsem az jut eszembe róla, hogy kálvinista vagyok, hanem hogy magyar. A Nagytemplom nemzeti műemlék, a papot, aki a legsajátságosabb szentbeszédet mondta el benne, s a világtörténelembe írta be az aznapi textust, Kossuth Lajosnak hívták, s ott, a méltóságos boltívek alatt, amelyeken a genfi mester ízlése szerint semmi sincs, ami elvonhatná a figyelmet az elmélkedésről, ami csak elképesztő térhatásával fojtja bele a belépőbe a lélegzetet, pár mondattal megbuktatott egy monarchiát, és letaszított a trónjáról egy századok óta uralkodó családot.
A templom előtt szobor magaslik, természetesen az övé.
Ha onnan, ahol alakja áll, húznék egy egyenest a Petőfi térig, ahol a szabadságharc idején még megvolt a Váradi-kapu, meglelném azt a pontot, ahol a városba lépők neve és foglalkozása bejegyzésével megbízott kapuőr megbicsakló kézzel beírta a várost kerítő árkon-palánkon át szekerező Kossuth adatait is: „Kossuth Lajos, magyarok Mózsesse.” Ez az épület, a Nagytemplomé, nem hitéletemet, történelmi látásmódomat és a világhoz való viszonyulásomat befolyásolta, hisz ugyan mi bírná le utazásaim során valaha annak a tudatát, hogy nálunk, éppen minálunk, Debrecenben elcsapták a királyt, aki a rémuralom fakó lován vágtatott a haza földjén. A Nagytemplom nemzeti templom, a „magyarok Mózsesse” szobrának mellékalakjaiként mártírok alakját is megörökítette az emlékezés; félek, aki elsiet a Kossuth-szobor mellett, ha magát az emlékművet meg is látja, azon már nem gondolkodik el, ki áll az emléken még Kossuthon kívül. (Az egyik figura Perényi, a forradalmi országgyűlés házelnöke, 222megölték, mikor a forradalmat leverték, a másik Szacsvay, az alsóház jegyzője, aki a függetlenségi nyilatkozatot megfogalmazta – kivégezték azt is. A szobron álló harmadikat is halálra ítélték, de végül megelégedtek az olmützi börtönben hét, láncon átraboskodott esztendővel is: ez Könyves Tóth Mihály, a nemzetőrök tábori papja.) Valahányszor ott állok a Nagytemplommal szemben, egyszerre fogja be látóköröm a szoborral, s tudom, mögötte, a templomtest elfedte részen ott a Kollégium, amelynek oratóriumában a képviselők kétszer Magyarország s egyszer, a második alkalommal, 1945-ben, egyéni sorsom alakulását is eldöntötték. Csak állok és csak nézem, és tudom, ide tartozom, csak erre az egyetlen pontjára a világnak, hogy magyar vagyok, hogy sose szeretnék, szerettem volna más lenni. És azt is gondolom, Kossuth, és aztán megint csak azt, hogy magyar vagyok, aztán a végén a két fogalom már eggyé válik. Ez Debrecen második ajándéka.
A harmadik rám testált emlékmű a Csokonai sírja.
Csokonai síremléke vasgúláján szárnyas angyal tartja a koszorút, alatta lant látható, alább meg könyvek, a költő művei. Lassú szárnyú angyalok ezek, harmincegy esztendő kellett hozzá, hogy rászállhassanak a síremlékre, amelynek tervével már a költő halála évében elkezdett foglalkozni Kazinczy, s aztán mi lett belőle, micsoda huzavona, szimbólumok ide-oda értelmezgetése, rúgás, harapás a végtisztesség ürügyén. 1805-ben pillangós antik halotti medencéről ábrándozik a széphalmi mester, „Hamilton nápolyi gyűjteményéből”, célzással a múzsák hazájára, Árkádiára, ám utóbb Batthyány herceg Körmenden az idilliumíró Gessnernek emlékművet állít, és a lepe szárnyán tüstént elszáll a halotti medence, mert most már olyat tervez Kazinczy, hajszálra olyat, amilyet Gessner kapott. Aztán a kővéső meghal, az ötlet, amelynek megvalósítására már megindult az országos adakozás, elalszik, s az ingyen eltemetett halott fejfájáról lekopik a név. Kétesztendős Nagyszalontán az a kisfiú, aki egyszer majd a híres Kollé223gium neveltje lesz, s hosszú orrú, zseniális elődje képmását próbálja kifaragni sótartóból, mikor az „ifjú szivek” ismét meg akarják valósítani a szándékot, ám a pillanat megint csak meddőn tovaszárnyal, akár az 1805-ös lepe: ezúttal az Illustrissima Schola tanári testülete tiltakozik, s nem óhajt emléket engedélyezni az egykor kicsapott tanulónak. A fejfa tovább vásik, a reformkornak kell elkövetkeznie, hogy kerek harminc évvel a költő halála után megalakulhasson a síremlékállító bizottság.
Az És mégis mozog a föld Jenőy nyugvóhelyét kutató képe nem romantikus, szomorúan reális: a bizottság sokáig keresi, a süppedt, immár jeltelen sírok közül melyikbe is temethették annak idején a költőt – hol van már az a fejfa, az a harminc év előtti. Munkájuk egyébként még akkor sem zavartalan, a gyűjtést a Rajzolatok és a Jelenkor gúnyos kommentárokkal kíséri, s a Kollégium ifjúságának adakozását megint meg akarja állítani a nevelők tilalma. Csakhogy 1835-ben hasztalan már minden effajta tiltakozás, Jókai reformkori hőseinek modelljei ott járnak szerte az országban mindenhol. Az ifjúság nem veszi vissza a pénzét, végre a város is megembereli magát, ad téglát, meszet, a salétromfőzde köveket alapzatnak, s az építőmester, becsületére legyen mondva, ingyen dolgozik. Harmincegy évvel a költő halála után felszáll a két angyal a vaspiramisra, zárt körben ünnepelhetnek egyébként, „az emlékmű felállítása minden ünnepélyesség nélkül történt”.
Már gyerekkoromban is szerettem kijárni Csokonaihoz, kedves sétacélunk volt, később magamban is elmentem hozzá, ennek már nem örültek otthon, nem volt éppen civilizált vidék, több legelésző állattal találkoztam Csokonai sírja körül, mint olyan „hálás utód”-dal, aki kiballagott a régi temetőbe csak azért, hogy megállhasson a vasgúlánál. Sok mindent megtanultam e síremlék közelében, a Kollégium előtt felállított szobra mellett is, és az évente a születése napján, november 17-én (anyám is ezen a napon jött a világra) vagy akörül megtartott kollégiumi emlékünnepségen. Nagy lecke volt, sose feledtem el. Kazinczyt mindig szerettem, ha volt valaki példaképem, leginkább ő, örökké kultúrára szomjas lelkével s azzal a sírig kísérő optimizmussal, amely vala224hogy mindig megtámasztotta a ma élők számára már felfoghatatlan, elképzelhetetlen családi és gazdasági terhek alatt roskadó gerincét, kitartásával, hitével, azzal a szent, majdnem már eszelős szenvedéllyel, amellyel nekivágott a szellemi ugarnak, s megindította a harcot, hogy a nagy nemzedék vetése megforgatott, napfényt, levegőt látott földbe kerülhessen. Hogy tévedhetett ekkorát, hogy foghatott félre ennyire, mint Csokonai értékelésében? Hogy hihette, hogy Árkádiában csak egyetlen út vezet a csillagokig, hogy lehetett süket irodalmunk olyan remekműveire, mint amelyek a kezébe jutottak? Esztendőről esztendőre ott ültem a Kollégium dísztermében az emlékünnepségen, s hallgattam, ahogy a híres Kántus rákezd a Remény-re, szállt a hang, ma is hallom, Földiekkel játszó égi tünemény, mint egy halottengesztelő liturgia papi kórusa, s gyermekmagam elborzadt a kortárs irtózatos felelősségén. Évente átéltem a jóvátételt, amelyet a város és a hivatalos értékelés a költőnek adott, s évente átéltem, akinek szánták, nem ér vele semmit, mert mindezt addig és akkor kellett volna meghallania, amíg még volt füle, és tud neki örülni, magunkat igazoljuk mi, utókor, mikor ilyen szépen énekelgetünk valakinek. És zengett a másik dal is, attól se lettem vidámabb, amikor Tihany riadó leányát ébresztgette a kórus, és csak bámultam az ölembe, míg a kemény megérintenivalóval birkóztam: meg kellett tanulnom szeretni Kazinczyt a tévedéseivel együtt is, immár nemcsak a leari fenyéren árván hadakozó, a nyelvért és irodalomért küzdő hős, hanem a végzetesen félrefogó kritikus és esztéta pózában, és átélnem, mással is szembekerülök, valamivel, amire büszkébb vagyok, mint a zarándok Szent Péter templomára, magával az Illustrissima Scholával, el kell viselnem a tudatát, hogy kettő van abból is. Az egyik a haladás bástyája, Utrecht, Oxford, Leyden egyetemeinek testvérintézete, ahol világhírességek oktatják a tantárgyakat, amely kesztyűt dob a királyi hatalomnak, a másik meg gyanakodva figyeli saját professzorait, szűk szemmel súg össze Hatvani háta mögött, felfalja a vén, a padlón féreg módjára kúszó Sinait, és nem ismeri fel, vagy ha felismerte, hát letagadta, hogy zsenit nevelt fel a falai között, aztán, hogy ne 225háborítsa a közepesek lelki nyugalmát, ki is lökte a Kollégiumból, s addig űzte, amíg halhatatlan nem lett.
Ha elgondolom, hogy a Kollégium poetika-oktatására kijelölt, Arannyal egy évben született, állását tüdőbaja miatt elfoglalni sem tudó, szegény Nagy Imre hogy írt a harmincas évek közepén ahhoz a költőhöz képest, akinek 1805-ben fogalma se volt arról, hogy a Földiekkel játszó égi tünemény minden ember számára örökre megfogalmazta azt a szomorúságot, amelynek már éles jajkiáltásra se futja az erejéből, hogy a violaszín pecsét sose pereg le a parancsolatról, hogy Lilla, akit csak ő képzelt annak, mert testben-lélekben Julianna volt, túlemelkedik a test törvényein, s az ő költészete révén örökkévaló lesz, mindig elképedek. Boldogtalan Nagy Imre, milyen fiatal volt s milyen gyenge költő. A késő olvasó elbúsul a híg utánzatokon, ez a fiú Kisújszálláson született, és Debrecenben járt iskolába, ha már a fehéren izzó szenvedély és a tökéletes egyszerűség párosodása, amely a népköltészet és az igazán nagy költők ismertetőjele, hiányzott lírájából, ha már akkora látomásokra nem futotta a képességeiből, mint Csokonainak, akinek mellkasát csontlábakkal rugdosta a halál, ugyan hova tette a hajdúsági szókincset, ezt a kifogyhatatlanul gazdag, a legbonyolultabb fogalmak kifejezésére is alkalmas, gyönyörű örökséget. „Oh, hát még te is sírsz, ringatag fiú, ily korán körülzajg metsző léti bú?” Így dalolt szegény a Hajdúkerületben, ahonnan 1804-ben, harmincnégy évvel hamarabb, semmint az idézett vers megszületett volna, főhadnagy Fazekas úr már útnak indította Lúdas Matyi-t, s ilyen sorokat írt az Esti dal-ban: „…a nap éles fénye útján minthogy úntig szenvedett, a kaszás a szüre ujján alva tisztelt tégedet…” Mikor Csokonai meghal, a nagy korszak mestereiből még csak egy ötéves kisfiú, Vörösmarty él, mire Fazekas Mihály elpihen, Arany tizenegy esztendős, a kis Petőfi nádparipán nyargal, és gyermektudatába rögzül egy dallam a sárga cserebogárról, a Jókaiék fia épp betöltötte a hármat, és fél a kecskétől. A tudat, hogy a horpadt mellű, kicsapott diák meg a csatazajtól megundorodott Fazekas életművétől nyílegyenes út vezet Petőfiig, Aranyig, hogy Matyi ugyanazon a mezsgyén hajtotta a lúdjait, amely később egy rónába torkollt, ahol egy juhászbojtárra tüze226sen sütött a nyári nap sugára, maga a róna meg egy nádasban folytatódik, ahol tiszta nyál csordul ki egy szunnyadó, holtra fáradt legény szája szélén, a büszkeség, hogy a lírikus Petőfi elfogadta mesterének a lírikus Csokonait, Debrecen harmadik ajándéka.
Az én szülővárosom őrzi a legszebb magyar helynevet: Elep mellett úgy hívnak egy pusztát: Álomzug, ott volt a dédapámnak földje. Ámulva hallgattam, ha szóba került, olyan volt ez a szó, mint a varázslat – hogyan lehet ennyi költészet egy helynévben? De a többi nevekben is; ha fáradt vagyok, ha kedvetlen, csak felütöm a város nagyszüleim ifjúsága idején készített földrajzi leírását, hogy felviduljak: micsoda dús képzeletű, szemléletes nyelv ez, amely ilyen geográfiai fogalmakkal határozza meg Debrecen környékét: Kígyósfenék, Nagylapos, Fényestó, Görbeér, Méhesmocsár, Csirizestó, Halasfarka, Kincsesfenék, Polturásfenék, Székfokitó, Ludas papér, Bogárzó fok, Csörgelapos, Ördöngös.
Fazekas és Diószegi városában, a Füvészkönyv városában úgy hívják a bükkönyt: babó. És van borsóka babó, vitéz babó, ligeti babó, csere babó, kaszanyűg babó, gyepűi babó, szőrös babó, bab babó, pici babó, van szennyes babó, abrakbabó és inas levelű, van abajdóc és szűklevelű és fogas. Nyúlárnyék – ízlelem a szót, így hívják nálunk az aszparáguszt, nyúlárnyék, milyen rezge, milyen félénk, milyen lebbenő. És hányféle lóherét ismer a debreceni flóra: van zörgő, henyélő, cérna, van vajszín, eper, háromfejű, van gyökerező, korcs, réti, van herehura, piruló, sugár, van karcolt, van buglyos, van pej. Kinines! – kiált a nyelvújítás kora a növénynevek közül; kinines, így hívják az amorphát, hát persze, hogy is hívhatnák másképpen, hiszen ő nincsen, ha egyszer amorpha, ő az, aki nincs. És a szekfű, a szekfű, miféle szekfűk élnek itt a homokban, tollasak, boglyosok, szeplősek, asszúk, dombiak, csillagosok, pompásak, kínaiak, még a madárhúr is lehet pongyola, herélt vagy csirizes. Csak olvas, olvas az, 227akire a Hajdúság csodálatos szókincse örökségül szállt, s a szigorállnál ha akarja, ha nem, szájára jön a debreceni litánia:
édes anyanyelvünk szavai itthon és szerteszórva az öt világrészben, könyörögjetek értünk, magyarul beszélőkért, ámen.
Az anyámtól tanult nyelv, amelyet csak a halál nagy vize mos el a tudatomból egyszer, Debrecen negyedik ajándéka.
228Az Ágyai Szabóknak és Jablonczayaknak az az ága, amelynek egyesüléséből én születtem, egyaránt Arad megyéből származott Békésbe: apám Köröstarcsán, anyám Füzesgyarmaton született. Címereinkben a báránytartó kar, a madár, a medve helyett vadvíznek kellene hullámzania: felmenőim élete alakulását a Sárrét szabta meg. Ott tevékenykedett egyik dédapám, első Szabó János, a geometra, a Wenckheimok uradalmi mérnöke, aki özvegyi magányát (felesége a 36-os kolera idején halt meg, s nem nősült meg többé) az Aeneis meg a Georgikon fordításával enyhítette, szép, szabályos betűket rajzolva fakókék papirosra hol Szeghalmon, hol meg Füzesgyarmaton. De ugyanitt járt csolnakján a Sárrét lecsapolási munkálataiban részt vevő másik dédapám is, a szintén geometra első Jablonczay Kálmán, az egykori szabadságharcos honvédtiszt, aki Mezőberényben született, s csak élete későbbi szakaszában került a forradalom után Debrecenbe. Első Szabó János Dabasi Halász lányt vett feleségül, az szülte neki nagyapámat, a számtalan egyházi és világi költemény közt a Fekete szem éjszakája szövegét író, a Vasárnapi Újság-ban sűrűn publikáló Békés-Bánáti református esperest, második Szabó Jánost. Hárman voltak a Dabasi Halász lányok, s művészt szültek valamennyien: első Szabó Jánosné a prédikációt gyakran versben befejező, Arany iskoláját követő, imént említett második Jánost, a nagyapámat, a másik Halász lány az Arany Trombita szerzőjének, Sárosi Gyulának lett az anyja, a harmadik meg a Tornyai János által annyira becsült festőt, Szakál Albertet hozta a világra, s egy népköltőt is, a Cimbalom című verseskötet, a Megkövetem a téns nemes vármegyét íróját: Szakál Lajost. Sárosi Gyula kivéte231lével, aki élete jelentős részét osztrák fogságban, közlegénnyé fokozva, esetleg száműzetésben töltötte forradalmi Trombitá-ja meg a Krinolin-vers miatt, a Dabasi Halász lányok gyerekei a Körösök és a Berettyó vidékén éltek, ahonnan csak iskoláztatásuk parancsolta el őket egy időre. Szakál Albert Münchenben tanult festeni, második Szabó János, a nagyapám meg, miután végigjárta a kálvinista papjelöltek tradicionális útját, mielőtt Svájcba, Németalföldre és Londonba ment volna, a göttingai egyetem hallgatója lett két esztendőre. Ott szerzett barátai közül egyet számon tart a magyar tudományos élet: Budenz Józsefet. Kettejük magyar ruhás fényképét egyetemista koromban ajándékozta apám a Debreceni Egyetem Nyelvtudományi Intézetének.
A Sárrét anyai szépapám, Gacsáry István lakóhelye is, haláláig. Gacsáry István hazafi prédikátor – így írja alá a nevét nagy művében, a Füzesgyarmati Króniká-ban, amelynek eredetijét olvashattam is a gyarmati parókia vendégeként. Szépapám megírta egyházközsége, Füzesgyarmat történetét 1838-ig, s persze nemcsak azt, mindent, amit szűkebb hazájára nézve fontosnak érzett; geológiai, topográfiai, szociográfiai, genealógiai, históriai adatok százai vannak a krónikájában. Döbbenetes leírása a koleráról sokáig kísérti azt, aki ismeri. Mikor ott álltam gyönyörű ámpir templomában, a keresztelőkút előtt, amely fölött dédszüleimet, nagyanyámat, anyámat keresztelték, arra gondoltam, Gacsáry István hazafi prédikátor a kolerában elpusztult halottak között egy Szabó Jánosné Halász Juliannát is anyakönyvezett, és ugyan hogy sejthette volna, hogy ennek a Juliannának az Elek nevű unokája 1916-ban feleségül veszi az ő – Gacsáry István – Károly fia unokáját, a Gacsáry Emma szülte Jablonczay Lenkét, akinek apja, második Jablonczay Kálmán, a földbirtokos, két verseskötet és A puszták világa című, Debrecenben megjelent novellagyűjtemény szerzője, Móricz Pál barátja, a Debreceni Csokonai-kör tagja lesz. Azt se képzelhette, hogy a jogakadémiára Adyval együtt járó, a költőnél két évvel fiatalabb Szabó Elek után kitűnő elbeszélések és egy kötetnyi vers marad, Jablonczay Lenke hagyatékában meg számtalan mese, egy gyerekregény, elbeszélések, kis színdarabok, még publikált művek is. Szabó Elek és Jablonczay 232Lenke házasságából születtem én 1917. október 5-én Debrecenben.
1917-ben kockázatos volt megszületni a Bábaképezdében, ahol a világra jöttem, mert az épület nemcsak az anyák, a katonaság céljait is szolgálta, az orvosok haldoklóktól, gennyedő sebektől, csonkolt végtagú katonáktól futottak át a szülő nők közé. Anyám megfertőződött, majdnem elvitte a gyermekágyi láz, két évig súlyos beteg, míg valahogy talpra állt. Mint ahogy nem ismertem az anyatej ízét, hanem cuclin, háborús löttyökön nőttem, első emlékképeim is szabálytalanok: egy férfiarc hajlik mindig felém, férfi pólyál, az készíti az ételemet, az etet, hurcol, sétáltat, az kél fel hozzám éjjelente: az apám. Még csak első játszótársam se lány volt, hanem nálam csaknem tíz évvel idősebb bátyám: spárgát kötött a kocsimra, belérúgott, és három szoba parkettjén repültem át, hogy anyám szíve megállt a rémülettől. A szeretettel rám nevető férfiarcok sorát apám hajdúi egészítik ki, csizmájuk fényesítőjének, bajuszpedrőjük szaga máig az orromban. Rajongtam értük, mint ahogy ők is kedvelték a csepp lányt, aki ordítva rimánkodott, ha meglátta őket, vegyék a karjukra, és átölelte izmos nyakukat. (A Freskó Anzsuját, a Zsófika Pista bácsiját mélységesen mélyen élő emlékek ihlették.)
A Kiálts, város! debreceni bemutatóján a kezdés előtti zűrzavarban azzal hívtak ki: valaki keres. Öreg férfi állt a titkári irodában, ünneplőben, vén oroszlánarcán, ahogy meglátott, végigcsordult a könny. János bácsi volt, apám utolsó hajdúja, ismert, mióta élek, de csak aznap este csókolt meg először. Mondatát: „Ha a tanácsos úrék megérhették volna, Magduskám!” – magammal vittem a páholyba, és rá-ránéztem a három helyre, ahol valamikor apámmal-anyámmal ültünk. Sajnos nem érték meg. Elkéstem.
Megérdemelték volna, hogy megérjék, hiszen nekik lett igazuk, nem azoknak a családtagoknak és ismerősöknek, akik égnek emelték a szemüket, ha szóba került az a nem-nevelés, ami Szabóéknál járta. Nézhetik később – jósolták nekik –, mi lesz egy olyan gyerekből, akit nem nevelnek, csak tanítanak és civilizálnak. Megérdemeltek volna mindent, hisz jóvoltukból olyan tündökle233tesen szép gyerekkorom volt, mint az én ismerőseim között senkinek, s mindez krajcáros, fullasztó gondok között, a húszas évek teljes kilátástalanságában, amelyet átmeséltek, átmókáztak nekem, hogy semmi ne fájjon, hogy lehetőleg észre se vegyem. Hegyeket mozgató szeretetük fényében és biztonságában nőttem, lépten-nyomon átélve, hogy hármunk titokzatos szövetsége csak röpít, sose béklyóz, hogy azt akarják, szabad legyek, bizonyos józan határig még tőlük maguktól is szabad, és tudatában legyek saját szabad mivoltomnak.
Anyám gyerekkorán árnyék feküdt – élete dokumentumregényén évek óta dolgozom, remélem, meg tudom mutatni majd ifjú évei tragédiáját –, apám apja meg, a közéleti férfi – aki nem fogadta el a teológiai kar felkérését: vállalja el a gyakorlati lelkészség tanszékét, mert végtelen aktivitásának más távlatok kellettek –, míg a szórvány gyülekezetek fennmaradása érdekében szinte szüntelenül utazott, hogy is jutott volna hozzá, hogy a tizennégy közül felnőtt tizenkét gyerekét tipológiai szempontból pontosan betájolja. Apám nem volt jogásznak való, őrzöm egy műkedvelő előadáson készített képét, gatyában áll a képen, szájában makrapipa, keskeny mellkasán lajbi, őrzöm rendkívüli utánzóképessége emlékét, amivel egyetlen nevetéssé tette a gyerekkoromat, abszolút hallását, zongorán futó ujjait, egyetemista évei bizarr szórakozását, amíg, mindenféle álarccal takarva arcát, ki-kinézett az elképedt debreceniekre a Kossuth utcai családi ház ablakán, s őrzöm érettebb évei írásos emlékeit, kitűnő prózáját, néha meghökkentően modern verseit. Művész volt szegény, annak született, akárcsak az anyám, aki hogy milyen volt muzsikusnak, a zenei versenyen nyert érme jelzi itt az asztalomon, s hogy milyen volt írónak, ki tudná nálam jobban, aki elsősorban tőle örököltem a fantáziámat, aki maga kitalálta meséivel elűzte az éjszaka félelmét, a rosszullétet, a lázat, s aki csodálatos képzelőtehetsége figuráiból két regényt építettem fel, a Sziget-kék-et és a Tündér Lalá-t. Hogy tudományos pályára is alkalmas lett volna, nemcsak Stillmungus Mária Margittól, hajdani főnöknőjétől hallottam, azt magam is meg tudtam ítélni. Tanárkoromban a tőle tanult módszerrel sikerült kikísérleteznem egy olyanféle nyelv234tanoktatást, ami kín helyett örömet jelentett az osztálynak. Ezt a tehetségét is hiába kapta, csak akkor juthatott volna magasabb képzéshez, ha vállalja, hogy apáca lesz – nem vállalta.
Hiába voltak adottságai: miután lánynak született, s nem is a szülei nevelték, ő maga apámnál is inkább rab volt, dédanyám, annak a Rickl nevű patrícius kalmárnak az unokája, akiről annyi szó esik a Kazinczy levelezésében, mert ő volt megbízva a Kazinczytól jövő és Kazinczyhoz menő küldemények kézbesítésével, vaskézzel tartotta a maga kijelölte keretek közt. Nem sokkal azután, hogy elvégezte a tanítónőképzőt, hozzáment testvérbátyám apjához. Nem lett tartós ez az első házasság, a második aztán eltartott apám haláláig. Az anyámról szóló könyvben bőven írok erről az első házasságáról, amelynek felbomlása idején már ott sétált szépséges anyám körül, gomblyukában virág, kisujján gyűrű, a szemében mindig mosoly, az akkor éppen polgármesteri titkár kis Szabó Elek, s még nem is volt az anyám a felesége, máris megrendelte tőle, méghozzá egy képes levelezőlapon, melyet őrzök, születendő lányát, engem. Mindkettő hajlíthatatlan akaratú emberek környezetében nőtt fel, egyik sem azt csinálta, amire hajlamai jogosították volna, mikor megszülettem, programszerűen úgy indítottak el az életbe, hogy mihelyt felfogom, mit jelent, tüstént tudjam, magam leszek a sorsom alakítója, igaz, hogy magam is felelek majd érte. Ők minden döntő lépésnél tanácsot adnak, elmondják a véleményüket, de nem kényszerítenek semmire, amit magam is ne akarnék. A gyermekkor, amelyet életrajzomban, az Ókút-ban ábrázoltam, fényes volt, tökéletes, felejthetetlen.
Az anyatej, a vitaminok, a normális táplálkozás hiányát persze megsínylettem, beteges gyerek voltam, az elemit majdnem magántanulóként végeztem. Az Egyház Dóczija, a Református Leánynevelő Intézet, ahová beírattak, valóságos iskolakombinát volt, két elemi, egy polgári, egy gimnáziumi és egy tanítóképző tagozattal – jártunk vagy kétezren ugyanabba az intézetbe, amely nem volt az ország legfiatalabb nőképző intézménye: 1833-ban alapították. Elképesztő szigorának, fegyelemre való szorításának, igényességének főleg későbbi életem folyamán köszönhettem so235kat, míg a növendéke voltam, nem mondhatnám, hogy minden elragadtatott, amit ott átéltem – de ez már nem tartozik ebbe a cikkbe. Csak negyedik elemista koromra erősödtem meg annyira, hogy elbírtam a rendszeres iskolába járást, addig anyám tanított, nyilván dédapjától, Síró Dánieltől, a Füzesgyarmat nőnevelését negyvenkét éven át irányító pedagógustól örökölt, kiváló érzékével. Mellette öröm volt a tanulás. Anyám nem sokat törődött a dátumokkal, mindent összefüggéseiben magyarázott el nekem, s ránevelt a következtetésre és a gondolkodásra.
Apám-anyám szüntelenül olvastak, s szüntelenül olvastam, mihelyt megismertem a betűket, magam is. Lakásunkban mindenütt könyv volt, nemcsak a könyvszekrényben, képtelen helyeken is, a fürdőszobában vagy a konyhában. Bármit olvashattam, amit megkívántam, nálunk nem volt olyan házi törvény, hogy ez vagy az a mű csak bizonyos életkorban vehető kézbe. Szerettem tanulni, ötéves koromtól huszonkét éves koromig mindig ezt tettem – eddig tartott, míg okleveles középiskolai tanár és bölcsészdoktor vált belőlem –, ami nem érdekelt, tisztességből tanultam, ami igen, azt szomjasan és izgatottan. Mihelyt megtanultam a latin alapelemeit (ebben is anyám segített, apám unta az alapfokú képzést), apám, akivel második Szabó János latinul szeretett társalogni, külön kezdett foglalkozni velem, megtanított beszélni. Elég meglepő családi képet nyújthattunk, ha valaki meghallotta, hogy apám, mondjuk, így szól hozzám: „Vis-ne ambulatum yenire, nata mea?” – s erre egy kölyöklány teljes természetességgel azt feleli: „Fac eamus, carissime!” Később, sokkal később, mikor kidobtak minisztériumi állásomból, az ellenem felhozott vádak közt az is szerepelt: „Tudatosan menekül a jelentől, ezért választotta annak idején szaktárgyul a latint.” Vállat vontam, mi mást tehettem volna 1950-ben, örültem, hogy élek. Kezdtem volna magyarázni, milyen ember volt második Szabó János vagy Szabó Elek? Persze hogy nem tipikus, hogy a huszadik században egy apa hecből megtanítsa latinul beszélni a gyerekét, vagy hogy még gimnáziumba se került lányának, mikor az a macskáját keresi, és kikiált a hálószobából: „Hol van a kandúr?” – azt kiáltsa vissza: „Te, ez adonisi sor a sapphicumban. Tá titi tá tá. Hol van kandúr. 236Mondd utánam!” A metrika szokatlan ismerete miatt is felmondhattak volna, elvégre az se volt istentől, hogy valaki így tanulta meg, hol van a kandúr-alapon.
Hogy bennem is ott az ősök íráskészsége, még azelőtt felfedezték, hogy megtanultam volna a betűket, magam készítette verseket kiabáltam. Mikor már tudtam írni, az ajtóra jegyeztem fel őket – íróvá válásom történetét megírtam az Ókút-ban, életrajzomban. A Református Leánynevelő Intézetben, amelynek tizenkét évig növendéke, kettőig tanára voltam, hamar felfigyeltek fogalmazásaimra, tizenegy éves koromban megnyertem valami fogalmazási versenyt, attól fogva, míg egyetemre nem kerültem, Szondy tanár úr foglalkozott velem. Nem utasításra, a saját jószántából. Nincs író-olvasó találkozó, amelyen mélységes hálával ki ne mondanám a nevét.
Szondy György, maga is ifjúsági író, szabályos edzés alá fogott. Rengeteget beszélgettünk, soha, tizenegy éves koromban sem úgy szólt hozzám, mint egy gyerekhez, hanem mintha egykorúak s azonos képzettségűek vagy jelentőségűek volnánk. Játékos gyerek voltam, nemcsak legjobb barátnőm, Agancsos tartozott az életemhez, de több osztálytársammal is rendszeresen együtt szórakoztunk, színdarabokat játszottunk, jósoltunk, gyónókönyvet szerkesztettünk, bolondoztunk, még lovagolni is tanultunk egy ebesi tanyán, és persze rengeteget olvastam is otthon, olvastam és írtam. Szondy tanár úr először is megértette velem, nem lehet összevissza olvasni, udvariasan megkért, csökkentsem színtársulatom tevékenységét, s kiszabta a heti olvasnivalómat; ha a könyv, amelynek ismeretét szükségesnek tartotta, nem volt meg minálunk, kihozta nekem a tanári könyvtárból. Minden írásomat megbeszélte velem, kijavította őket, gyakran mentem ki a szobájából elszontyolodva, mert nem voltunk egy véleményen. Saját megítélésem szerint gyönyörű történetek jutottak az eszembe, elcserélt gyermekekről, testvéri áldozatkészségről, ám a tanár úr csak íráskészségemet ismerte el, témaválasztásomat már nem. Volt egy szememfénye-történetem egy japán kisfiúról, akit egy amerikai tudós tanulmányozás céljából magával visz San Francis237cóba, s ott szeretné amerikainak nevelni, de gonosz szándéka nem sikerül, mert a kisfiú megmarad lelkes japánnak. „Mi ez a hülyeség, édes jó Magdám? – kérdezte gyöngédtelenül Szondy tanár úr. – Hát látott már maga amerikait? Látott japánt? Járt Kaliforniában? Csak olyanról szíveskedjék írni, amit ismer. Írja le a lovakat a Kossuth utcán, ahogy az Angol Királynő előtt állnak, azokat naponta kétszer láthatja. És minek a részletek is? »Lenyomta a kilincset, és belépett.« Hát hogy lépett volna be másképpen? Bebújik a kulcslyukon, vagy berúgja az ajtót? Hát persze hogy lenyomta a kilincset. Tömören kell dolgozni: nem kell mindent leírni. Úgy kell fogalmazni, hogy az is benne legyen, amit ki se mond.” Tanácsait, emberségét nagy pedagógiai egyénisége emlékével együtt megőriztem s őrzöm mozdulatát is, hogy cinkosan a saját természetrajzi előadóbeli asztalára mutat, üljek le, vegyem csak fel az ő tollát, ott a papír is, és míg ő bejelenti az osztályfőnökömnek, múlhatatlanul szüksége van gondos kezem munkájára, mert terráriumot akar takaríttatni – egy szó se volt igaz belőle –, írjam csak azt a könyvet, ha annyira benne vagyok. Szondy tanár úr volt mellettem az érettségin is, hozzá mentem utoljára elbúcsúzni. Sírtam és hebegtem. Ő a fejemre tette, aztán elkapta a kezét, ne lássam, mennyire meg van hatva, s azt mondta: „Öt díjat nyert az önképzőkörben és két különjutalmat. Mit bőg? Ha meghaltam, akkor sirasson. Egyelőre még itt vagyok, maga meg még csak most kezdi majd az igazi életet.”
Az érettségi fordulópont volt az életemben. Apám beletörődött abba, hogy nem megyek színiakadémiára, hanem beiratkozom az egyetemre, anyám, aki féltett a művészpálya bizonytalanságaitól, örömmel fogadta a döntést. (Nem volt meglepő, hogy apám éppen ezen a területen kereste jövendőm megoldását: mindennap színházban ültem, apám életünk egy hosszú szakaszán át olyan ügykört töltött be, amelyben ingyenjegy járt a családjának – amellett emlékezett gyermekkori játékaimra is, hisz folyton színdarabot játszottunk Agancsossal. Úgy találta, az orgánumom megfelelő, alakítóképességem is van, természetesnek érezte, hogy felvigyen Pestre, főleg miután színésznői jóismerősünk, Halasi Mariska is meghallgatott. Ám én kijelentettem, szó se lehet színia238kadémiáról, én latintanár akarok lenni. Ma már tudom, saját meg se fogalmazott művészi ambíciói hevítették, mikor – kivételesen – még unszolni is próbált; mikor dühösen ellenkeztem, legyintett, békén hagyott. Persze nem tévedett – apám nem tévedett semmiben soha, csak a helyemet nem látta még, s azt nem érezte meg, hogy ne a színészek közt keressen, hanem a rendező mellett.) Hajlamom és érdeklődésem a magyarhoz és a latinhoz vonzott, szívesen gondoltam rá, hogy ősztől egyetemi polgár leszek, és végre komolyan, tudományosan foglalkozhatom azzal, ami érdekel. Főleg a latin egyetemi fokon való tanulmányozása vonzott, amiből idők folyamán apám legnagyobb mulatságára azt a sajátos készséget szereztem, hogy miután tizenhárom éves koromban már Horatius ódáit kaptam születésnapi ajándékul, s később is, rendre, nemcsak az erkölcsnemesítő, de a kacérabb auktorokat is, mint élő nyelvet értettem a latint, még színdarabot is írtam ezen a nyelven, hülye színdarab volt, de nyelvi szempontból elegáns. Mikor érettségiztem, előre közölték a kormányképviselővel, ne higgye, hogy összejátszanak velem, ha azonnal lefordítom neki az elém tett caputot, velem az a különös dolog történt, hogy megtanultam latinul. Kelletlenül hallgatta, s a kijelölt Horatius-óda mellé odasuvasztott nekem egy magaválasztotta részt Tacitus Agricolá-jából. Olvastam neki tüstént magyarul, akkor ideges lett, s utazásai alatt olasz templomokban látott és megjegyzett sírfeliratokkal bombázott, lefordítottam azokat is. Fura módon nem örült, inkább bosszantotta, hogy nem tud megfogni, én meg vigyorogtam rá, és szemtelen módon a körmömet reszeltem az asztal alatt. (Később annak rendje és módja szerint egymásba szerettünk, az Isten óvott, hogy nem lett az ügy komolyabb, csaknem harminc évvel volt idősebb nálam, szép kis házasság lett volna, ha létrejön.) Barátságunk ilyen sajátságos körülmények között kezdődött, éreztem, hogy ingerült, hogy miattam az, ez mulattatott. (Életemre különben az a jellemző, hogy nemegyszer előfordult: ha valami olyat észleltek velem kapcsolatban, ami szokatlan volt, váratlan, nem jellemző, s nem állt szinkronban azzal az elképzeléssel, milyen legyen egy nő, vagy mi teljék, telhetik ki tőle, hirtelen megdühödtek rám, gyanakodni kezdtek, talán 239szemfényvesztő módon becsapom a világot, s ilyenkor valami merőben mást kaptam elismerés helyett. Ha a háború el nem pusztította őket, meg kell lenniük a Debreceni Egyetemen valahol azoknak a pszichológiai felmérési eredményeknek, amelyeket osztályunkról készítettek az akkori tanárjelöltek. A kérdőív arra a kérdésére, mi a kedvenc könyvem, hatodik gimnazista koromban azt írtam be, az Aeneis. A tesztlapokat átfutó tanársegéd úgy nézett rám, mint egy undok bogárra, pedig az Aeneis-t úgy élveztem, mint egy regényt, és akkor éppen a hatodik énekét próbáltam dramatizálni. Ha nincs az osztályfőnököm, aki igazolja, feltételezhető rólam, hogy így van, mert sajátságos olvasmányaim és szórakozásaim vannak, rosszul járok a tesztek kiértékelésénél. Így csak azt közölték az iskolámmal, atipikus vagyok és kategorizálhatatlan.)
Az egyetem megkezdése előtt még várt rám valami: egy sokk. Debrecenben születtem, családom története egybeszövődött a magyar történelemmel, amellett protestáns felekezetére büszke kálvinistának nevelt a Dóczi, nagyvárost nemigen láttam, Pesten a világdzsembori idején három zűrzavaros napot töltöttem csupán (nem fér ebbe az írásba cserkészéveim története), s iszonyodtam kőrengetegétől. Miután az önképzőkörben valóban öt díjat nyertem, és én kaptam a legjobb érettségi magyardolgozatért járó pénzt is, összegyűlt százhúsz pengőm, iszonyatos összeg abban az időben. Családi tanácsot tartottunk, mit kezdjek a vagyonnal, s végül úgy döntöttünk, kimegyek Bécsbe. Hirdettek akkortájt nyolcvan pengőért egy hónapi lakást-ellátást és város- és környéknézéssel egybekötött német-tanfolyamot, úgy határoztunk, jelentkezem rá. Apámat mindennek elmondták, hogy egy tizenhét éves kölyköt nekienged a világnak, apám kikérte magának, hogy bárki is kételkedjék abban, hogy lánya tudja, mikor mit csináljon, és hogy a szülei távollétében is mit ír elő számára saját érdeke és a józan ész, aztán Agancsos barátnőmmel együtt felraktak egy éjszakai személyvonatra, amely éppen akkorra döcögött be Pestre, mikor nekem el kellett érnem a bécsi gyorsot, az útimarsallt, a tanfolyam többi részvevőjét. Agancsos nem velem jött, a keresztanyjáékhoz utazott Pestre, egész éjjel beszélgettünk, ré240szint jövőnket taglaltuk, részint aggódva figyeltünk mindenkit, mert számunkra a nem debreceni külsejű mind rabló volt, vagy legalábbis gyanús.
A cikk terjedelme megint csak nem engedi meg, hogy erről a bécsi hónapról, a tanfolyamról és az azon részvevőkről bőven írjak. Csak a sokkot szeretném érzékeltetni, ami ért, mikor egyszer csak ott voltam Bécsben, debreceni távlatokhoz szokott szemem előtt Bécs belvárosa, magunk és ismerőseink otthona után a Burg, Schönbrunn, a múzeumok, a kincstár, s töményen protestáns lelkemnek a töményen és érzékelhetően uralkodó, derűs katolicizmus. Mit gyalogoltam én, míg a Plankengassén végre felfedeztem egy, ha nem is kálvinista, de evangélikus templomot, ahová eljárhattam nagy dacosan dicsérni az Urat, míg az igazgatónő rá nem jött, hová vándorolok, s azt nem mondta, a szomszéd utcában ott van Szent Gertrúd temploma, Isten ott is Isten, amellett nem süket, magyarul is tud, és ha én azt hiszem, hogy számít neki a szertartás mikéntje, hát butább vagyok, mint képzelte. Tessék misére járni, ott is lehet imádkozni. A Plankengasse iszonyú messze volt, nekem meg egy vasam sem, zsebpénzre már nem telt a százhúsz pengőből, kilométereket kellett gyalogolnom odáig, Szent Gertrúd temploma meg valóban ott volt a szomszédban. Oda jártam azontúl.
Mikor megérkeztem Bécsbe, még iskolám nevelésének minden nyoma rajtam volt, a Dóczi nem tűrt ékességet a növendékein, az ondolált hajat se szerette, nemhogy kozmetikai szereket, én olyan voltam, hogy Cromwell kacagott volna boldogságában, ha ismerhet. Mikor aztán visszatértem Bécsből, a szüleim csak néztek a pályaudvaron, a körmöm vörösre volt lakkozva, a szám kifestve, a hajam, mint a divatos filmszínésznők frizurája. Az csak otthon derült ki, hogy dohányzom is – a szüleim köszönő levelet írtak a Frau Leiterinnek. „Nem akarlak megsérteni – mondta apám –, de igazán megnyugodtam. Egy kicsit, hogy úgy mondjam, provinciálisnak ígérkeztél. Nagyszerű asszony az igazgatónő, hálás vagyok neki.”
Bécsből nemcsak vörös körmöket hoztam haza, hanem Fe241renc József hálószobájának az emlékét is, amelyben katonás ágya, imazsámolya mellett egyéb izgalmas tárgyakat is találtam, például képeket. Ott lógott az ágya felett a magyar forradalom bukását ábrázoló festmény, ha ébredt, nézhette nemzetem zászlóit a porban. Mindig gyűlöltem a Habsburgokat, erre otthon neveltek, minden október hatodikán megmutatták nekem az aradi vértanúk kivégzését ábrázoló nagy képet, amelyet apám csak erre az egy alkalomra sodort ki védőtokjából, elszavalva a látvány kíséretéül Sárosi rokonunk Ingeborg-versét. Habsburg Lipót deportáltatta gályarab ősömet, Habsburg Ferenc akarta megölni a Martinovics-szövetkezésben részt vett öregapámat, Ferenc József alatt csukták börtönbe Sárosit, már igazán csak a kincstár látványa kellett, mindazzal, amit tőlünk vittek oda, hogy vad magyarként térjek vissza. Ha azon a százhúsz pengőn akkor, mikor a legérzékenyebb az ember, nem utazom éppen Bécsbe, hanem valami olyan helyre, ahol nincs magyar testőrpalota, Burg, nem gondol az ember lépten-nyomon az annyiszor eltiport hazára, talán nem érik meg bennem, vagy ha igen, hát nem annyira keserűvé, utolsó regényem, a Szemlélők. Bécsbe egyébként attól fogva minden évben elmentem, ott töltöttem a nyarakat az egyetem kezdéséig, míg csak a háború véget nem vetett az utazásoknak. Csak egyszer fizettem, akkor először, később nem. A Frau Leiterin megszeretett, s ledolgoztam a kosztomat, takarítottam, segítettem hol a konyhán, hol a portán, hol az irodában. Megtanultam németül.
Életem legharmonikusabb, legboldogabb időszaka az öt egyetemi esztendő volt, pedig igazán történelmi időkre esett. Bécsi nyaraimon, az Anschluss után közvetlen közelségbe kerültem a határaink felé közeledő hitleri világgal, s felfogtam veszedelmét; az én otthoni környezetemnél politikailag iskolázottabb emberek magyarázták el nekem odakinn, mi történik Európa-szerte, s mi várható itthon, Magyarországon is. Kezünkkel értük a második világháborút, ez se fér bele a cikkbe, bennem hogyan és milyen körülmények között tudatosult a közelgő kataklizma éppen külföldön. A gazdasági képlet iszonyú volt, egy állás, egy státushely: 242álom, ám a jövőtől való minden félelem eltörpült a gyönyörűség mellett, amit a választott szaktárgyaimban való elmélyülés jelentett. Mohón tanultam, boldogan. Életem egyetlen olyan szakasza volt, amikor nem dolgoztam hendikeppel, amikor örültek annak, hogy elértem, amit elértem, egy professzornak se jutott eszébe, mennyivel kívánatosabb volna, ha ugyanezt más produkálta volna, életem egyetlen összefüggő öt esztendeje, amikor sohasem drukkoltak ellenem, amelyben nem volt hátrány sem nő mivoltom, sem életrajzom ez vagy az az adata. Irtózatosan sokat tanultam, vizsgák, szigorlatok előtt heteken át hajnali háromkor keltett az apám, íróasztalom, szobám tele volt szakkönyvekkel. Gimnazista koromban (az is külön történet lenne, miért nem küldtek annak idején tanulmányi versenyre latinból), míg csikóügetéssel kergettem rejtelmes latinjaimat, nemegyszer éreztem a szent falak között, ahol nem szoktak csikómód latin fantomok után ügetni erkölcsös kálvinista lányok, hogy voltaképpen nem volna ellenükre, ha más csikó ügetne helyettem, szabályosabb csikó, hisz ott se volt mindenki Szondy tanár úr – Jézus, de mennyire nem! Megértem egyébként az ellenem drukkolást hosszabb távon, jóval nagyobb versenypályán is, nem ilyen iskolásan. Az egyetemen sohasem.
Egyetemi emlékeim több professzorom arcát őrzik: Csüry Bálint szemüvegének s szellemének villogása máig visszafénylik. Soha nem lehetek neki elég hálás amiatt, hogy négy szemeszteren át külön munkaként jelentéstannal foglalkoztatott, s olyan anyanyelvi képzés után bocsátott utamra, aminek létfontosságú szerepe lett későbbi mesterségemben. Csüry kiirtotta mondataimból a felesleges határozókat, megtanított rá, mennyivel többet fejez ki az ige egymagában, ha nem szűkítem az értelmét, s rám szólt, ha olyan jelzőt használtam, amit a fogalom amúgy is kifejezett. Ha a szüleim által Békés és Hajdú megye gazdag szókincséből rám testált szavak engedelmeskednek annak a gondolatnak, amit ki akarok fejezni, Szondy tanár úr után Csüry professzornak köszönöm. Irodalomprofesszorommal, a modern irodalom nagy ellenségével már nem volt ekkora szerencsém, róla majd akkor beszélek, ha írói pályám alakulását vázolom, de Varga Lászlóval, aki 243latintudásomat tökéletesítette, annál inkább. Tisztább lelkű, kiválóbban képzett, szigorúbb, embert és jövendő nevelőt formálni tudó tanárral nem találkoztam soha. Belegebedtünk, annyit követelt, s mikor arra került a sor, hogy elkezdjük a munkát, az életet, elképedtünk, mit kaptunk tőle, milyen megköszönhetetlenül sokat. Darkó professzor – őt is nagyon szerettem – már beteg volt szegény, mikor pár héttel a záróvizsgáim előtt doktorálnom kellett volna, Varga szigorlatoztatott latin filológiából, s az akkor már szintén betegeskedő Csüry is bevonszolta magát, hogy elbeszélgessen velem egy félórát második szigorlati tárgyamból, a finnugor nyelvészetből. Sok holtat őrzök emlékeim között, hűséges gyászoló vagyok. Professzoraim sírját éppúgy meglátogatom, ha hazamegyek Debrecenbe, ahogy az apámét.
Mire végeztem, dúlt a háború, fiú évfolyamtársaimat s a már kinevezett debreceni férfi tanerőket is behívták. Elhelyezkedésemet a Dóczi intézet oldotta meg, ahol a gyakorlóévemet töltöttem, s amely szintén tanerőhiánnyal küszködött. Előbb óraadó, majd segélydíjas helyettes tanári minőségben alkalmazott, státus nélkül, ez azt jelentette, hogy a nyári hónapokban, amikor nem volt tanítás, nem kaptam fizetést, és nem járt nekem betegbiztosítás sem. Az intézet vezetői azt ígérték, megpróbálnak állandó állást szerezni nekem, vártam a státust, de hiába, aztán egyszer csak rájöttem, időpazarlás reménykednem. Egykori iskolámnak a sikeres gyakorlóéven kívül csak régi emlékei voltak rólam, a szorgalmas, latinul beszélő, pregnánsan kálvinista kislányról, nevelőim, akiknek hirtelen a kollégájukká váltam, ott akarták folytatni velem, ahol az érettségi napján abbahagyták. Csakhogy nem ment: megváltoztam. Öt, szabad kutatásban, állandó olvasásban, tanulásban, sok külföldi élménnyel színesedett esztendő után nyilvánvaló volt, hogy kilógok a régi keretből. Munkamódszerem merőben új volt, viszonyom a növendékekkel minden, csak nem ortodox, iskolám nem törte magát, hogy állandósítson, és én se törtem magam, hogy maradjak, amellett untam, hogy ha véletlenül irodalomról kerekedett kedvem beszélgetni tanítás után egy férfi kollégával, karikaszemmel néztek rám, mintha én volnék a 244bibliai parázna. A Hódmezővásárhelyi Református Leánygimnázium latin-történelem szakos tanári állást hirdetett, pályáztam rá azzal az ígérettel, ismét beiratkozom az egyetemre, ezúttal történelem szakra, s leteszem abból is a vizsgákat. Megválasztottak, 1942 szeptemberében el is foglaltam helyemet új állomáshelyemen, Vásárhelyen.
Vásárhely családi fészeknek számított, a számtalan Szabó, nagybátyáim, nagynénéim ott jártak iskolába, apám ott is érettségizett, ott nevezték nagyapámat aranykeretű szemüvegéről aranyszemű Jánosnak, az ótemplom volt az ő temploma, egykori káplánja, Losonczy nagytiszteletű úr is élt még, akit az újtemplom kék boltozata, csillagai alatt hallottam prédikálni. Lakott ott ismerős, jó barát, rokon, Varga Dezső, a fiúgimnáziumi igazgató, apám unokatestvére, a testvérként számon tartott Bakayak. (A sebész Bakay Lajos apám gyerekkori barátja volt, engem a kisebbik fiú, Lóránt örökölt húgának.) A leánygimnázium új intézmény volt, fiatal, igen képzett nevelőkkel, jókedvű, derűt sugárzó, okosan oktató, csillogóan izgalmas iskola. Igazgatónőnk maga is éppen hogy túllépte az igazgatónak kötelező korhatárt, a harmincat, a tanáriban elképesztően ifjú testület viháncolt – boldog, bonyodalmaktól mentes társas életet éltünk, vagy internátusi felügyelő tanár barátnőim egyikének szolgálati lakásán, vagy a város valamelyik családjánál, szavalva, vitatkozva, táncolva, fecsegve, élvezve az elsötétítéses esték szigorú ege alatt pusztíthatatlannak érzett fiatalságunkat.
Egyébként Vásárhelyen is sokk ért, kettős sokk. Először is, életemben először belekerültem egy végtelen tanyavilág vonzásába, táj tekintetében Tornyai palettájának, távlatainak, színeinek bűvös körébe, s ugyanakkor rájöttem, nemcsak én tanítom eredményesen nálam alig fiatalabb lányaimat, de ők is engem. Vásárhelyi tanítványaim hangsúlyozták, hogy ők magyarok, szemembe mondták, mikor a Nyugat mestereit ismertettem, ők bizony fütyülnek Babitsra, Kosztolányira, akik – szerintük – csak játszogattak a szavakkal, őket a jelen érdekli, esetleg a jövő, hogy mit hoz vagy ront a háború vége, mi történik majd a tanyákon, a pusztákon. Családlátogatásaim során teljesen más embertípusok245kal és más otthonokkal ismerkedtem meg, mint Debrecenben, a Dóczi növendékei között. Sajnos szintén nem fér bele ebbe a cikkbe a szemem előtt legyezőformán egyre jobban kibontakozó háború képe, s valamennyi figura, akik révén eljutott tudatomig a valóság. Tanári karbeli barátaimon kívül mindenesetre Pákozdy Ferencék és otthonuk légköre kellett, az angol és a moszkvai rádió titkon figyelt híradásaival, hogy világképem, gondolkodásom megkapja azt az alapozást, amire aztán már ráépülhetett későbbi, budapesti életem. Vásárhelyi tanárkodásom két évig tartott; ha az egyetemi esztendők életem legharmonikusabb időszakát idézik, a vásárhelyiek mindenesetre a legtermékenyítőbbet. Iskolámba utánam, mikor én a háború befejezésével már nem tértem vissza többé, Németh László került tanárnak.
Találkozásomat a háborúval a Kortárs egyik felszabadulási számában és a Szüret című, e naptári évben az összegyűjtött verseimmel együtt, remélem, szintén megjelenő elbeszélő költeményben bőven elmondom. Vásárhelyről Debrecenbe, onnan a bombázások elől egy Bihar megyei szőlőhegyre mentem, 1944 szeptemberének legutolsó napjaiban tértünk vissza a szüleimmel szülővárosomba, ott éltük végig az ostromot, minősítettem át magam állami gimnáziumi tanárnak, s lettem az új kormány egyik első kinevezettje az új vallás- és közoktatásügyi minisztériumban, amelynek berendelt tanáraként a kormányvonaton Pestre jöttem, ahol aztán férjhez is mentem Szobotka Tiborhoz, és véglegesen megtelepedtem.
Ha az egyetem harmonikus és boldogító, ha Vásárhely termékenyítő éveket jelentett, a felszabadulás kezdete után ránk következett első időszak, 1948-ig, a viháncoló, fiatal öröm, az életkedv, a túláradó derű, a soha nem lankadó reménység, az elragadtatás emlékeit őrzi. Nap soha nem sütött olyan fényesen, íz nem volt olyan sós, nem olyan édes, szél nem fújt olyan hevességgel, folyó nem hullámzott olyan kéken – aki részt vett az újjáépítésben, aki megélte, hogy vége a háborúnak, hogy újrakezdheti, amit eddig csinált, vagy végre azt csinálhatja, amire mindig vágyott, mind emlékszik rá, nem felejti el. Ha valami sci-fibeli hatalom hatására szelektálnom kellene az emlékeim kö246zött, s csak bizonyos mennyiséget volna szabad megtartanom, ez a kezdet, a végre megszületett köztársaság első évei bizonyos, hogy köztük maradnának – ezeket sosem akarnám elfelejteni. Úgy kívánom, hogy legalább egy álom idézze vissza még egyszer számomra a Vilma királynő úti villát, ahol megtelepedtünk; én mint Kéry kisinasa a Magyarok-nál, segítek neki a laphoz zúduló versanyagot szelektálni, Kardos László épp szemben lakik velünk a folyosón, sugárzik az örömtől, hisz visszakapta a családját, Ember Gizike elcserél valami családi gránátcsillagot egy kakasért, azt esszük Trocsányi Bertával. Dobkályha körül guggolunk, három lány, azon fő a vén kakas, mindenki holtszerelmes s fogalma sincs, hol van szerelme tárgya, a posta foghíjas, ha egyáltalán van, nemigen tudunk a szülőkről; komorabbnak illenék lennünk, ha nem volnánk olyan elképzelhetetlenül boldogok.
Megpróbáltam már érzékeltetni az Ókút-ban, hogy az irodalmi alkotás mindig hozzátartozott az életemhez, mióta eszmélni tudok, a legelső még csak kiabált – hisz nem ismertem a betűket –, később egy ajtóra, majd füzetbe írt versek, spárgával összefűzött házi kódexekbe jegyzett „regényektől” kezdve. Elemistaként inkább verseket írtam. („Béla nem hagy bilin ülni, és engem verseket költni” kétsoros alkotásom családom kedvence volt, mikor már nagyocska voltam, és szégyelltem ártatlan költeményemet, nemigen vigasztalt meg azzal derülő családom, hogy milyen szép alliteráció van benne, bőgtem, ahányszor testvérem rákezdte.) A gimnázium alsó tagozatában csak prózát írtam, később, Szondy tanár úr megdöbbenésére, helyzetdalokat. Képzelt szerelmesemet a rímes sorokban az egyszerűség kedvéért egy monacói villába helyeztem (azt a címet adtam a kötetnek: Monaco, Villa Diavolo), praktikus megoldásnak látszott, mert onnan nehezen lehetett hazafutkározni Debrecenbe, így az osztálytársaim is megérthették, hogy az ismeretlen, zöld szemű férfiról csak olvasni lehet, maga a versek hőse sosem jelenik meg, drága a vasút. Műfordításra az énektanárunk, Horváth tanár úr biztatott, valami német kórusdalt kellett számára énekelhető metrikával lefordítanom, s miután sikerült, erre is rákaptam, sajátságos mó247don éppen Chamissónál kötöttem ki, őt vettem munkába, meg a Tristiá-t. Arra, hogy valamikor hivatásos író legyek, nem gondoltam, legfeljebb úgy képzeltem a dolgot, mint a Szondy tanár úr helyzetét, aki tanár maradt, úgy írt; csak így mertem volna vállalni saját szenvedélyemet, mert féltem a bizonytalan helyzetektől. Tizenöt éves koromban publikáltam először a protestánsok egyik diáklapjában, A Mi Utunk-ban, amely aztán többször is közölt.
Egyetemista koromra változott a helyzet, pedig akkorra már írtam használható verset és elfogadható novellát is, ám magyarprofesszorom elgondolása az irodalom hangjáról s arról, mit hogyan illik egy alkotónak mondania, annyira más volt, mint az enyém, hogy tudtam, vigyáznom kell minden lépésemre, míg meg nem kapom a diplomát. A professzor úrnak Ady költészete „trágyadomb, amelyen csak itt-ott füremkedik (pösze volt) át egy-két fugár” – hát akkor én, aki éppen Kosztolányi-korszakomat élem, ugyan mi lehetek, lehetnék. Féltem, bajt hoz rám az a pár zsenge vers is, ami a Debreceni Kalendárium irodalmi részében vagy az Új Idők-ben megjelent, a professzor úr nem tréfált, ha haragudott. Bajba igazán akkor kerültem, mikor a Csokonai-kör felkérte Oláh Gábort, mutassa be Debrecen városának az ifjú alkotókat, s a bemutatandók közé kerültem a most kitüntetett Tóth Endre barátommal együtt, akivel – fura véletlen – egyazon épületben születtünk. Pánikba estem: vizsga előtt voltam, a professzor úr meg főtagja a konzervatív irodalmi körnek. Anyám leleményessége aztán megoldotta a helyzetet: a verseket – mielőtt kiadtuk volna a szavalóművésznőnek – némileg átírtuk a nagy ebédlőasztalnál. Apám, anyám meg én vállvetve dolgoztunk, míg körülbelül olyanná szelídítettük őket, hogy a professzor úr füle még elviselhette; szereplés után aztán visszaállítottuk eredeti formájukat. Eleinte nem haragudott rám, de mikor nem nála doktoráltam, irodalomból, hanem latinból és nyelvészetből, megdühödött. Volt egy rózsaszín manósapkám, csúcsos, az volt akkor a divat. „A kegyed fapkája jakobinuf – mondta, mikor meglátott az egyetem folyosóján, és nem volt nyájas a nézése –, a verfei is jakobinufok.” Az utolsó jakobinus vers, amelyet tőlem olvasha248tott, így hangzott: „Ez itt a régi lomb, virág, ez itt a régi holdvilág, ez itt a régi álom, a múlt emléke visszajár, csak én nem vagyok régi már, s a sok-sok ismerős között önmagam nem találom.”
Mikor a Dócziba visszakerültem tanárnak, hasonlóképpen vigyáznom kellett minden soromra. Nem voltam még férjnél, a szerelmes vers nyilvánvaló bizonyítéka lett volna rendezetlen szerelmi életemnek. A tartózkodás és aggodalom, valahogy meg ne tudják, miket írok, Vásárhelyre is elkísért, míg ottani fiatal tanártársaim, akik Sík Sándor műhelyéből vagy a pesti egyetemről kerültek oda, el nem oszlatták bizalmatlanságomat. Akkor már írtam prózát is állandóan. Egyik, a Bethlen gimnáziumban tanító kollégám ugyanolyan bizonyossággal állította akkor, hogy nem sokáig tevékenykedem tanárként, hanem véglegesen elvisz magával az irodalom, mint valamikor Szondy tanár úr. Nem hittem neki.
1944 decemberében az új kormány székhelyén, Debrecenben megindult a felszabadult ország első irodalmi folyóirata, a Magyarok, ez volt az első igazán jelentős lap, amelybe Kardos László kérésére elkezdtem publikálni. A kormánnyal együtt a lap is, én is Pestre kerültünk, ott új versek születtek, új lapok alakultak, amelyek szintén kértek tőlem anyagot; mire észrevettem, rendszeresen dolgozó költőként kezdtek számon tartani. Első kötetem anyaga is összegyűlt, Bárány címen jelent meg 1947-ben, és a vártnál nagyobb elismerés fogadta, második kötetem, a Vissza az emberig 1949-ben került ki a nyomdából. Akkorra már valóban benne éltem a költők-írók világában, polgári foglalkozásom a minisztérium irodalmi főosztályán és az adminisztratív államtitkárságon munkaköröm révén is összeismertetett az írókkal, de találkoztam velük immár pesti, nagy baráti köröm összejövetelein, a Centrál kávéházban, mindenütt. Jól ismertem Basch Lórántot is, akinek híres teáin annyit vihogtunk Mándyékkal, az újholdasokkal, Basch azt mondta, már a Bárány-ra akartak nekem Baumgarten-díjat adni, de aztán azt gondolták, várnak egy évet. „Túl sok lett volna gyönyövnek – raccsolta Basch, s valóban 249akkortájt mentem férjhez. (Megismerkedésem Szobotka Tiborral az Írószövetség egyik fogadásán megint csak nem fér bele a cikkbe.) „Majd jövőve!” – ígérte Basch, és így is történt, a reggeli sajtó hozta a nevemet a 49-es Baumgarten-díjasok sorában. Úgy délelőtt tizenegy tájt Basch telefonált, közölte: Révai miniszter utasítására a díjat visszavették, más kapja meg. Fiatal voltam, érzékeny, egy papírlap feküdt előttem az íróasztalomon, arra firkáltam, rajzoltam sokáig. Később egy írótársam bedugta a fejét az ajtón, rám röhögött, és azt kérdezte: „Hát nem jössz átvenni a díjat, Magduska?” Tudta, mi történt, tudta azt már az egész írói világ, az ilyesmi híre hamar terjed. Ő is tudta, azért nézett be.
A Vissza az emberig kötetet olyan hangon bírálta egypár évvel később a rendszerért való lelkesedését és frázisait hátrahagyó, villámgyorsan disszidáló kritikus, ami felért egy jól indokolt feljelentéssel. Voltam én minden, ami csak a cikkébe fért, a jelen ellensége, a nép uralma jogosságában kételkedő, bomlasztó egyén – pedig csak szerelmünk és kötendő házasságunk gondolatán merengtem a versekben, meg azon, annyi iszonyat után megtűri-e friss boldogságomat a világ. Baráti köröm ugyanígy a kritikai támadások állandó pergőtüzében állott, úgy kaszabolták az újholdasokat, mintha ez a vézna folyóirat lett volna visszamenőleg felelős az ezeréves Magyarország minden katasztrófájáért. Férjemet, akit Mikes Lajos, Schöpflin meg Kárpáti Aurél indított el pályáján, s aki írói életének éppen az örökös behívások szétzilálta szálait iparkodott összefogni végre, 1950-ben kidobták polgári állásából. Ortutay Gyula hívására az új élet megindulása első percétől, a romeltakarítástól kezdve részt vett a Rádió munkájában, akkor éppen főtitkára volt. Mikor 1956 után hozzáférhetővé vált a személyzeti osztályok irattára, elolvastuk az indokolást is: azzal vádolták, címeres gyűrűt hord, és öltözködése polgári. (A címeres gyűrű egyébként nem volt címeres. Egy, az intercisai ásatásokból kikerült gemmát kapott tőlem nászajándékba, amelyen Niké istennő fújta a győzedelmi harsonát.) Hogy a kép kerek legyen, engem is abban az évben távolítottak el a minisztériumból 250mint osztályidegent, kétheti felmondási időm alatt még be kellett járnom, de munkát nem adtak, csak egy portörlőt nyomtak a kezembe – az altiszt majd elsüllyedt –, törölgessem az üres könyvespolcokat, s figyelték, milyen képet vágok. Szívből remélem, nemcsak képzelem, hogy nem vágtam semmilyet. Későbbi barátnőm, Janikovszky Éva, akinek embersége figyelmeztetett, nem szabad általánosítanom, időnként a szobájába hívott, ne bolyongjak már értelmetlenül, mint egy kísértet, legalább üljek le, mert úgy töltöttem a nem portörléssel hasznosított órákat, hogy lementem és feljöttem a paternoszteren, alásüllyedtem és visszaemelkedtem, alá-fel, megint alá, megint fel, s közben, ahogy elsuhantam az emeletek előtt, döbbent vagy vigyorgó arcok úsztak el előttem, mint egy Hieronymus Bosch-képen. Mikor a megaláztatásomra beütemezett két hét letelt, kiderült, méltatlannak ítéltek arra, hogy képesítésem szerint gimnáziumban oktassak, de a serdületlenek lelkivilágának bomlasztására alkalmasnak találtak. A Szinyei Merse utcai általános fiúiskolába kerültem tanárnak. Férjem viszont évekig állástalan maradt, később, amikor engem kiemeltek a fiúiskolából – ez is külön történet, amit később tudtam meg a párttitkártól: iskolámban mindenki azt hitte rólam, látszatból dobtak ki a minisztériumból, és voltaképpen az ő gondolataik kikémlelésére építettek a tantestületbe –, és a Horváth Mihály téri gyakorló általános iskola demonstráló tanára lettem, Szobotka a kisdedek között. Őt egyébként az Írószövetségből is kizárták, tagsági könyvét ugyanannak az írótársamnak kellett átadnia, aki közölte vele, hogy tagsága megszűnt, s aki egyébként összeismertetett bennünket egymással, és házasságunk egyik tanúja volt. Engem nem zártak ki, csak éppen még a környékére se mentem semmi olyan helynek, ahol író volt látható, így mindenki azt hitte, engem is kizártak ugyanakkor, és az 56-os emlékezetes első közgyűlésen, amelyen a nagy rehabilitások folytak, Szobotkával együtt engem is értesítettek, örömmel közlik, ismét az Írószövetség tagjának tekinthetem magam. Jelentettem: tudomásom szerint ki se léptem, csak, úgy látszik, nem vették észre, de azért igazán kedvesek, és köszönöm.
251Azt hitték, elhallgattam, pedig csak a férjemen és a szüleimen kívül nem mutattam senkinek, mit csinálok, és műfajt váltottam, mert fuldokoltam már a saját verseim keserves világában. Elkezdtem körbe figyelni, más boldogabb-e, mint én: olyan masszív boldogtalanságot láttam magam körül, hogy érdekesebbnek éreztem annak a rögzítését a saját egyéni keserveimnél. Anyám súlyos beteg lett, majdnem egy évig feküdnie kellett, vigasztalására gyerekkori meséi elemeiből most én írtam neki valamit, amit apró részletekben, szombatonként, levélben hazaküldtem, hogy hétről hétre legyen mire várnia, hogy akarjon élni; ez volt legelső prózai munkám, a Sziget-kék, utána megírtam a Freskó-t, Az őz-t, a Zsófiká-t és félig a Disznótor-t. Volt rá időm, az én kezemet nem figyelte senki, mivel foglalkozik, ha a tanítás után hazavergődöm, s nem kérdezték, mit teszek vasárnap, vakációban vagy éjjelente. Az 1949 és 1959 között eltelt tíz esztendőben megírtam négy regényt, de fordítottam Shakespeare-t is, minden egyebet is. Kellett a pénz, elképesztő anyagi körülmények között tartottunk akkor még négy szülőt, permanens félelemben, valami tébolyult rendelet nem vonatkozik-e rájuk vagy a lakásukra. Sosem lehetek eléggé hálás Sőtér Istvánnak, aki olyan különlegesen jó volt hozzánk abban az időben, pedig alig ismert. Annyi fordítanivalót szerzett, hogy folyamatosan volt fizetett tennivalóm, s a magam munkáira tartalékolt szabad órákban aztán írhattam a saját látomásaimat, a regényeket. Sőtér és másik házassági tanúnk, Bóka László arca, aki megköszönhetetlenül, visszafizethetetlenül sokat tett nemcsak miértünk, de a szüleimért is, azért rögzült meg így e sötét időben, hiszen annyian elfordultak tőlünk, annyian nem köszöntek, félrenéztek; volt, aki, mint az a bizonyos írókollégám, a szemembe vigyorgott, mikor valami ronda kis szatyorral látott, ahogy a befőttesüvegben cipeltem haza a napi levest; abban az időszakban csak egyszer ettünk naponta, mert minden nélkülözhető forint kellett az öregeknek. Mindenki akkori arcát megjegyeztem, jó az emlékezőtehetségem. Illyés Gyula és felesége embersége máig felém világít arról az írószövetségi közgyűlésről, amelyen mi, polgári írók, ott gubbasztottunk valami vádlottak padja félén.
252Mikor iskolába rendeltek, büntetésnek szánták, csakhogy én világéletemben szerettem tanítani. Hamar észrevették, eredményesek az óráim, bemutató tanár lettem, az irodalom és a magyar nyelvtan korszerű oktatását demonstráltam a hallgatóknak. 1956. október 23-án Adyból lett volna bemutatóm, a Felszállott a pává-t tanítottam volna, de nem került rá sor. Mire az élet újra megindult, s én visszamentem az iskolába, magam is csak vendégnek tekintettem már magam. Örültem, hogy pedagógiai végrendeletemet, a Zsófiká-t még megírhattam, és ezzel a könyvvel mondtam köszönetet azért, hogy ártatlan és fiatal arcok közé rejthettem megalázottságomat, s ott dolgozhattam, ahol megbecsültek és szívből szerettek. A kiadók, amelyekről azt hittem, elfelejtették, hogy volt valaha egy, az én leánynevemet viselő költő, mind megkerestek, anyagot kértek – a kör, amelyet 1949-ben egy adminisztratív intézkedés kettémetszett, összeforrt megint. 1958-ban megjelent a Freskó, a rákövetkező évben megkaptam rá a József Attila-díjat. Aczél György, mikor kezembe adta a dobozt, a dekrétet, azt mondta: „Ez most az a díj. A Baumgarten. Nevessen már!” Nevettem, de aztán elfordultam tőle, és elsírtam magam. Nekem is megvolt a magam „Hej, édes szüleimék” elképzelésem, hogy olvasom le apám-anyám szeméről, hogy teljesítem kívánságaikat, mihelyt tehetem, hálából azért a fényért, mely gyermekéveimet beragyogta. Apámat három hete temettük, neki már nem volt adható semmi, kívánságai se voltak, anyámnak, aki akkor, 1959-ben már átfulladta az éjszakákat, s a combnyaktörés után soha nem kapta vissza a járás biztonságát, tudtam, aligha ajándékozhatok már mást szakorvosokon és különleges gyógymódokon kívül. Ott, háttal az ünnepi asztalnak, a Fészekben, a dekrétet szorongatva, elfogott a tériszony. Most újra itt futhatunk a manézsban, Szobotka is, én is, hány kört szaladjunk még, hogy soha többé ne kételkedjenek abban, hogy ide tartozunk? És mit bírnak még az izmaink? Az a díj ez, persze hogy az a díj. Csak közben elmúlt az ifjúság.
1959-ben végleg megváltam az iskolától, és újrakezdtem – ezúttal már főfoglalkozásképpen – írói pályámat.
253343/1945 Tárgy:
A debreceni tankerületi főigazgató 131/1944/45 sz. a. kelt átirata dr. Szabó Magdolna hódmezővásárhelyi ref. leánygimnáziumi tanár egyházi szolgálatból állami szolgálatba lépésének engedélyezése ügyében.
Végzés:
Az átiratban foglalt indokolásra való tekintettel, közérdekből, hozzájárulok ahhoz, hogy dr. Szabó Magdolna ref. leánygimnáziumi tanár állami szolgálatba léphessen, illetve, hogy nevezett a debreceni tankerületi főigazgatóságnál alkalmaztassék és az állami középiskolai státusba átminősíttessék. Erről értesítem
Debrecen, 1945. február 28.
P. H.Révész s. k.
püspök
25455305/1945
Dr. Szabó Magdolna hódmezővásárhelyi ref. leánygimnáziumi tanárnőt a debreceni áll. Fazekas Mihály gimnáziumhoz áll. gimnáziumi tanárrá a IX. fizetési osztály 3. fokozatába kinevezem, és szolgálattételre a debreceni tankerületi főigazgatósághoz osztom be. Előző szolgálati idejének beszámítása iránt külön rendeletben fogok intézkedni. Felhívom, hogy a hivatali eskü letétele és állásának elfoglalása végett a debreceni tankerületi főigazgatónál jelentkezzék.
Debrecen, 1945. március 1.
P. H.Teleki s. k
55268/1945.
Dr. Szabó Magdolna debreceni tankerületi főigazgatósághoz beosztott áll. gimn. r. tanárnőt szolgálattételre a vallás- és közoktatásügyi minisztériumba berendelem.
Debrecen, 1945. április 4.
P. H.A Miniszter helyett:
dr. Simon László sk.
sk. államtitkár
255A háború utolsó hónapjairól írtam egy elbeszélő költeményt, most jelenik meg majd összegyűjtött verseim kiegészítéseként. 1948-1949-ben készült, amikor még olyan közel éreztem magamhoz mindent, hogy szinte a lélegzetüket is hallottam azoknak, akikről e furcsa eposzban szó esett, s fel tudtam idézni neszeit, illatát a tájnak is, amely otthont adott nekünk egy időre, a bihari szőlőhegy tetején sárgálló biedermeier házban, ahonnan egy vénasszony – anyám nagynénje –, egy férfi – az édesapám –, egy asszony – az édesanyám, egy fiatal lány – én – meg egy tarka macska néztük a történelmet. Mikor a front a közelünkbe ért, belevetettem magam a háború áradatába, s visszavittem a futó katonák között Debrecenbe anyámat, apámat, Ifi macskát s a nagy-nagynénit is, aki nem akart velünk tartani, s úgy cipeltük magunkkal, mint egy szünet nélkül panaszkodó, ellenálló, utálatos Ankhiszészt. Sirámait, a hegytől, élete egyetlen zavartalanul boldog színterétől való muszájbúcsúját később értettem meg, amikor már nem mondhattam el neki azt a három mondatot, ami egyensúlyt teremthetett volna köztünk. Magam írtam egy regényem utolsó mondataként: A halottak nem felelnek. Hogy nem lehet kiengesztelni őket, annyira magától értetődőnek éreztem, hogy nem is tartottam szükségesnek megjegyezni.
Azért írok erről az elbeszélő költeményről, melynek cselekménye 1944 nyarán kezdődik, és Debrecen ostromának megindultával fejeződik be, mert a kulisszák, melyek között megpróbáltam átrendezni addigi életemet – ennek a rendezésnek lett az eredménye az imént közölt három okmány –, ott álltak, azon a költemény megörökítette szőlőhegyen. Eseményekben gazdag nyár volt, súlyos nyár, sok mindenre megtanított, amit addig nem tudtam, s olyan helyzetekbe sodort, amelyek nagyjából befejezték a nevelésemet. Mivel tizenhét évesen érettségiztem, a Debreceni Egyetem legfiatalabb végzett hallgatói közé tartoztam, huszonkét évesen középiskolai tanár voltam és bölcsészdoktor. Mikor megkaptam a két oklevelet, felnőttebbnek, készebbnek éreztem magam akárkinél. Azt hittem, okos vagyok, pedig csak művelt vol256tam, azt képzeltem: felnőttem, pedig csak a tanulmányaimat fejeztem be. 1944, a nagy pedagógus aztán munkába vett. Nekem a magam hegyén a magam ördöge nem a világ kincseit és hatalmát mutatta meg, hanem a világ nyomorúságát: köröttünk, alattunk égtek a városok, Szatmár, Nagyvárad, és égett imádott szülővárosom, Debrecen is. Új nevelőmnek még a melléktárgyakból adott órái is feledhetetlenül szuggesztívek voltak: egy hazaút Vásárhelyről, egy látogatás (feljártam, ha tehettem, színházi bemutatókra) Budapesten. Míg a repülőgépek lövik a töltést – oktatott 44 nyara –, a földre lapul az ember. Nyers a torzs, ami közé szorítom, véres lesz arcom, s mindez Nagyszalonta körül, hogy másképp is rögzüljön bennem a Toldi eleje, mert árva fűszál valóban nincs a torzs között, de ott lapul egy agyonzsúfolt vonat egész árva utazóközönsége, amelyet alacsonyan szálló gépek gépfegyvereznek. Egy másik út: a vonat be se fut a fővárosba, megáll jóval a Keleti előtt a nyílt pályán, a várost bombázzák, a temetőbe futunk be, egy sír mellől pislogok, amelyet frissen ástak, legszívesebben belebújnám, köröttem szétcsattannak a síremlékek meg a keresztek. Az utolsó osztályfőnöki órákon, amelyeket 44-től kaptam, már azt éreztem, talán, ha nem is fényesen, de elégséges eredménnyel átmehetek az új életbe: akkor már nemcsak magam miatt vinnyogtam, hanem az országért is. Nekem is meglett, el se hagyott azóta, saját életem Tájkép, háború után-anyaga, csak engem más látomás kísér, mint a lengyel rendezőt: a hortobágyi tankcsata. A puszta, ahol a halott katonák, kilőtt tankok és a németek legéppuskázta tehenek, a megsemmisített törzsgulya szomszédságában feküdtek; félig hiányzó homlokok, összezsugorodott holttestek, és legyökkent villás szarvak fölé boltosult a hortobágyi ég.
Az elbeszélő költeményből hiányoznak a részletek, pedig mind hozzájárultak ahhoz, hogy azzá legyek egyszer, ami lettem, s hogy olyan fordulatot vegyen az életem, amilyet vett. Hiányzik például egy kora délután, amelyen a kivételesen súlyos, majdnem halálos kimenetelű vakbélműtét után magamhoz térek. Az orvos ott ül az ágyam szélén, gyerekkorunk óta ismertük egymást, 257hányszor nem táncoltunk egymással Wattay Margit tánciskolájában, az egyetemi bálokon. „Az istenfáját magának – hallom, s gyöngéden pofoz, mert szeretné már, ha felébrednék –, nincs elég bajunk, mondja? Ami jó műszer volt, elvitték a kiürítéskor, a kések vacakok, a fonál, amivel a hasát bevarrtam, hadicérna. Maga majdnem elvérzett a műtőasztalon, közben meg nyögött és motyogott álmában, és folyton azt mondta: Von Stauffenberg. Von Stauffenberg. Hát honnan tudjam én, ki kicsoda azok közül, akik körülöttem asszisztáltak?” Az arca most kezd kibontakozni a ködből, értem, amit mond, csak a hangját érzem kiabálásnak, ahogy ocsúdom, pedig nyilván suttogott, és az volt az érzésem, fémből vannak a hangszálai, csengtek a szájából a hangok. Két nappal azelőtt, hogy megoperált, volt a Von Stauffenberg meghiúsult merénylete: mikor a műtőasztalon az arcomra tették az altatómaszkot, arra gondoltam, ha nem élem túl, úgy kell meghalnom, hogy nem láttam a tengert, és ha a német tisztek szövetkezése eredménnyel jár, ma már megszabadultunk volna attól a szörnyetegtől, akit Hitler néven anyakönyveztek az Inn menti Braunauban.
Nincs az elbeszélő költeményben két, persze teljességgel oda nem illő hivatali figyelmeztetés sem, pedig ama részletek közé tartoznak, amelyek mérlegelése hozzájárult ahhoz, hogy kilendüljek választott pályám szelíd ellipsziséről, s tájat, otthont, állást cseréltettek velem. Az egyiket azért kaptam, mert felekezeti tanár létemre katolikus orvossal láttak többször is moziban, a másikat meg a rabbi miatt, akinek a karomat nyújtottam, s levezettem a homályos folyosó pár lépcsőjén, hogy már csillagot viselő növendékeinek meg tudja tartani a vallásórát. A rabbi ősöreg volt, erős világításban is alig látott, kinek fájhatott iskolámban az a csepp figyelem, amelyre nemcsak üldözött volta, de kora miatt is rászolgált, nem tudom ma sem. Az egyik figyelmeztetésre azt feleltem, csak moziba járok az orvossal, nem óhajtok a felesége lenni, egyébként nem tudtam, hogy csak református emberekkel érintkezhetem, arra a kérdésre, hogy jutott eszembe, hogy karonfogva sétáljak a rabbival, közöltem, nem sétáltam, vezettem őt, egyébként, ha ugyan nem értettem félre a Bibliát, amelyből naponta 258áhítatot tartok az osztályaimban, valami ilyet kívánt tőlünk a mi Urunk, a Jézus Krisztus.
Apámat kétszer kommunistázták le abban az időben, először 44 szeptemberének legutolsó napjaiban, amikor Debrecen százharmincezer lakosa közül a város vezetőségével együtt vagy százezer útnak eredt, ő meg visszatért a szőlőhegyről Füvészkert utcai lakásába, és közölte az érdeklődőkkel: városban biztonságosabb megvárni a háború utolsó heteit. Fiatal lány voltam, nem éppen kellemetlen külsejű, ugyanaz a városi úr, aki tizennégy évvel később, a Freskó megjelenése után a köszönést is megszüntette, végignézett bennünket, mikor kiderült: mi itt maradunk, s azt mondta apámnak: „Elek, te kommunista vagy!” Apám büszkén villogtatta zöldbarna, okos kis szemét, hogy ilyen férfias váddal illették, s megállta, hogy csak akkor nevesse el magát, mikor hajdani iskolatársa már távolodott. Dehogy volt ő kommunista, csak kényelmes és bölcs, a háború elejétől fogva tisztában volt azzal, mivel végződhetik Magyarország számára ez a vállalkozás. Azt is tudta, valahol utolér bennünket a háború mindenképpen, nem lehet sem elfutni, se kitérni előle, akkor inkább itthon várjuk meg azt, amit ránk hoz, ahol mindent ismerünk, ahová tartozunk, ahol előbb-utóbb mégiscsak a saját ágyában töltheti az éjszakákat az ember, és olvashatja a könyveit. Az oroszoktól annyira nem félt, hogy az már komikus volt, mikor az ostrom befejeztével a katonák puskatussal verték a Kollégium kapuját, és be akartak jönni, hogy meglássák, nincsenek-e bent németek, apám, aki alacsony volt, vézna, s a pályaudvaron mindig befogta a fülét, ha a vonat fütyült, mert rettegett az éles hangoktól, egy darabig kifelé hallgatózott, aztán azt mondta: „Még kárt tesznek abban a kapuban!”, és megindult kifelé. Óvóhelyi társaink úgy néztek rá, mint egy bolondra, volt, aki vissza akarta tartani, kiabáltak rá, ráncigálták, az istenért, ki ne nyissa azt a kaput. Apám lerázta a kezeket, csak ment. Megírtam már az Ókútban, mit jelentett számára a Kollégium épülete, úgy szerette, mint egy élőlényt, mint az anyját. Kinyitotta a kaput, az oroszok berohantak, nem történt se vele, se senkivel semmi. 259Egyébként énvelem sem, sem akkor, se később. Anna Petrovna Machno, aki az én szobámban lakott, és akivel sokat beszélgettünk, mert tudott németül, később megmagyarázta az okát. Szeretett bennünket, s a legsajátságosabb helyekről származó ajándékokkal halmozta el a szüleimet, hálából egyszer el akart vinni magával a báljukra. Otthon pánik tört ki, törülközővel bekötöttük a lábamat, s mikor értem jött, anyám közölte, megrándítottam a bokámat, sajnos nem mehetek. Anna okos nő volt, tudta, miről lehet szó. Tapintatára jellemző, hogy nem velem beszélt, anyámat hívta félre, hogy engem meg ne sértsen. Közölte anyámmal, szeretett volna nekem valami kis örömet szerezni, de ha nem mernek vele elengedni, hát nem. Nyugodtan elmehettem volna pedig, mert jó lány vagyok, de sajnos fertelmes. Scheusslich. Se mellem, se fenekem, a legrészegebb férfiban sem keltek semmi indulatot. „Te az anyja vagy – mondta Anna Petrovna Machno –, te nem látod, milyen szegény.” Módfelett megkönnyebbültünk.
A második alkalomra, amikor rokonaink és ismerőseink egy része szemébe mondta lesújtó véleményét apámnak amiatt, hogy egyetlen gyerekét nekiengedi a teljes bizonytalanságnak, vagy valami annál is rosszabbnak, akkor került sor, amikor döntöttem, nem megyek vissza Vásárhelyre, lemondok ott betöltött felekezeti gimnáziumi állásomról, állami tanár leszek, s miután a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium dekrétje szolgálati helyemül magát a minisztériumot nevezi meg, az új kormánnyal együtt Pestre költözöm. Az ehhez való hozzájárulást nehezen kaptam meg, kezdetben apám-anyám egyaránt ellene volt. Abból, hogy az elmúlt harminc év alatt se sikerült igazi fővárosivá válnom, hogy máig jobban érzem magam, ha elhagyom Pestet, nem nehéz rekonstruálnom, miért ellenezték: családjaink századok óta éltek-mozogtak nagyjából azonos tájon, Békés vagy Hajdú megyében, szüleim ezer szállal kötődtek a vidékhez, tulajdonképpen idegenkedtek Pesttől, amelyet életük folyamán tízszer-tizenkétszer ha láttak, s féltettek tőle engem is, aki nem voltam sokkal járatosabb Pest-Budán; bármily furcsa is, de lényegesen jobban ismertem Bécset, ahol végül is majdnem egy háromnegyed évet eltöltöttem. 260Döntésemet egyébként korántsem ideológiai, hanem naiv és személyes indokok érlelték, mint annyi sok, később életbe vágóan fontos elhatározást: 1944 szeptemberében még betegszabadságon voltam, október elsejével kellett volna visszamennem Vásárhelyre, de a városunkig elért front és a közlekedés megszűnte miatt nem tehettem; szeptember legvégén már Debrecen körzetében dúlt a háború. Utóbb kiderült, mindenki máshoz képest, aki elhagyta a várost, irigylésre méltó helyzetben voltunk, a kurta (kurta? Reálisan mérve bizonyosan az, hiszen október 19-én már vége. Mégis ilyen mondatokat találok egy, a pincében teleírt pepita füzetben: „Negyvenhetedik órája csak lőnek. Ha nem hagyják abba, Mária néni megőrül a szemközti szalmazsákon. Ég a malom, látni fentről, de nem tudják oltani, mert a németek leszerelték a kerekes kutak kerekét is, és a kiürítéskor elmentek a tűzoltókocsik, elvitték a fecskendőket”) ostrom után az új kormány székhelyének kiválasztott Debrecenben azonnal rendet teremtettek a hatóságok, mikor az ország más területein még folytak a hadműveletek, mi templomba jártunk, fodrászhoz, és megnyitottuk az iskolákat. Én a püspöki hivatal engedélyével azonnal munkára jelentkeztem az Egyesített Fiúgimnáziumban.
Debrecen tarka város volt ezekben a hetekben, Kossuthék jelenléte óta akkor élte legszínesebb időszakát. Az utcán mindenféle nemzetből való, magas rangú katonatisztek sétáltak, miniszterek, magyar és külföldi államférfiak, az ősdebreceniek a legváratlanabb karrierek és állásváltozások szemtanúi lehettek. Pár hetes iskolai munka után átkerültem a Tankerületi Főigazgatóságra (mindkét helyen együtt dolgoztam Kardos Lászlóval, aki 44 telén került haza Debrecenbe), s elég hamar feltámadt bennem a kétség: ha már a történelem így alakította ezt az őszt, ezt a telet, visszamegyek-e hát én még Vásárhelyre? Innen annyian elkerültek, hogy nyilván állandó állást is kaphatok, esetleg nem is egyházit: államit, akkor nem kell távol élnem a szüleimtől, s talán szabadabban mozoghatok. Itt kerül vissza a történetbe az írásom elején idézett részlet, amire utaltam, a két hivatalos figyelmeztetéssel: nem felejtettem el, hogy rám pirítottak, amiért katolikus fiatal férfival mentem moziba, és nem felejtettem el a rabbit sem, 261akinek, szegénynek, pora sem volt már akkorára. Jellemző abszolút tájékozatlanságomra, hogy annak a felismerése helyett: még egyszer nem rendelhet az irodájába az elnök lelkész ilyesmi miatt, mert más lett az ország képlete, és nyilván szabadabban gondolkozó és okosabb lett az egyházam politikája is, arra gondoltam: nekem nőttek a lehetőségeim. Pest eleinte még eszembe se jutott, kiválóan éreztem magam a Tankerületi Főigazgatóságon. A fővárosba menetel egyetemi évfolyamtársam és barátnőm, Udvardy Ágnes sógora, Simon László, a későbbi szociáldemokrata államtitkár révén merült fel. Egyszer összetalálkoztunk a Bethlen utcán, jött Simon, kezében vértől átázott papírban egy óriási máj, s mentem én, kezemben némileg dohos lisztből sütött friss kenyér. Megálltunk, megkérdeztük egymástól, ki hogy vészelte át a történelmi időszakot. „Én államtitkár leszek – közölte Simon, s jellemző az akkori időkre, olyan természetességgel vettem tudomásul, mintha ennél tipikusabb dolog nem is történhetnék valakivel –, megyek Pestre. Nincs magának is kedve Pestre jönni?” Eltűnődtem. A máj csepegett, az én kezemet sütötte a forró kenyér. Mit csinálhatnék én Pesten? „Berendeljük magát a minisztériumba, és keres valami munkát. Lesz, mondjuk, filmügyi referens, esetleg irodalmi, hiszen maga ír is. Na, mondjon már igent. Pesten rengeteget lehet majd színházba járni, nemcsak előadásra, próbákra is. Jön Ágnes, a Lászlók, Kéry meg Kardos, jön Ormos Pali, Trócsányi Berta meg Ember Gizike.”
Simon eltalálta a szót, amivel ott a Bethlen utcán, anélkül hogy sejtelme lett volna erről, eldöntötte további életem irányát. Színházat nézhetek belülről? Hiszen mindennél jobban szerettem a színházat! Nyáron a hegyen, ősszel az ostrom elején, utána, mikor még nem volt biztonságos az utcán való tartózkodás, a magam gyártotta mécs világánál későbbi filmem, a Vörös tinta ősváltozatát írtam színdarab formájában. Megegyeztünk a máj és kenyér fölött, otthon bejelentettem, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban fogok dolgozni, és mihelyt a kormány indulhat, megyek én is.
Megpróbáltak lebeszélni, nem boldogultak velem. Végül anyám, aki attól is holtra riadt, ha kettőt tüsszentettem, annyira 262féltett, szavának állt, szavának, amelyet még akkor adott születendő lányának, amikor észrevette: teherben van vele. Ő, anyám, rab volt, idegen akaratok játékszere, én, a gyereke, legyek szabad, ha világra jövök, s élhessek a magam elgondolásai szerint. Rábeszélte apámat: ne rontsák a kedvemet, ne próbáljanak tovább visszatartani. Hősiesen mosolyogva integettek utánam, mikor egy hadianyagból készült, csepp meleget sem adó barna nadrágban, némi szalonnával, összes műveim kéziratával és egy nagy, kerek kenyérrel felszálltam a kormány vonatára, amelynek szügyére magyar címer volt erősítve. Egy Győző bácsinak nevezett, azóta eltűnt, de akkor sem tisztázott személyiségű egyén ült a kupéban Ember Gizike és énköztem, énekelt, és ivott is demizsonból. Én egy idő múlva az ablakba álltam, és néztem a tájat.
Pestre már alkonyi homályban érkeztünk. Fényes arcát sem ismertem, hát még ezt az iszonyút, amely felett időnként, ha átfújt rajta a tavaszi szél, hullaszag lengett át, ahol, ahhoz képest, milyen volt Debrecen, nem volt semmi, csak alig ép házak az üszkös romok között. Simon, karján berliner kendővel (szokatlanul hideg volt), kezében papírkofferral, elvezetett bennünket a minisztériumba, ahol egy operettnagykövet külsejű portás undorral végignézte hadunkat, azt mondta, nem kapott utasítást arra, hogy beeresszen – nem is eresztett be. Nem festettünk úgy, mint a régi világbeli miniszteriális urak. Csak topogtunk, fáztunk, azt se tudtuk, hol alszunk azon az éjjelen. A nagykövet után hosszú ácsorgás, istenkedés eredményeként végre előkerült egy értelmes régi minisztériumbeli ember is, aki tisztában volt azzal, kik vagyunk, hajlandó volt részint komolyan venni bennünket, részint szóba állni hadunkkal. Tőle tudtuk meg, hol lesz a szállásunk: a Podmaniczky utcában, a Teleki Pál diákotthonban, induljunk csak azonnal, nincs innen messze. Elindultunk. Emeletes hulladék, bomló anyagok dombjai közt elvergődtünk egy általában ablaktalan, néhány helyiségén azonban olajos papírból készült ablakkal büszkélkedő épületbe, ahol mint csodálatos tüneményt, a csapra mutattak: folyik a víz. Hideg víz persze, mert fűtés nem volt az elvileg légfűtéses termekben. A gondnok megmutatta, hol fogunk aludni: egy óriási, jéghideg, papírablakos, közös hálóte263remben, amelyben emeletes ágyak voltak. A pokrócok alatt olyan volt a lepedő, mint a jég, ha kinéztem az ágyból, karnyújtásnyira Kéry ágya állt az enyém közelében, s alig távolabb a Kardos Lászlóé. Olyan hideg volt, hogy azt hittem, ott fagyok meg a fürdőszobában, míg megmosakodtam alvás előtt. Mikor begöngyölődtem a jeges takaróba, eszembe jutott: nemrég számon kérték tőlem: egy más vallású egyénnel két egymás mellett lévő moziülésen filmet néztem kora délután, most meg hallom, hogy valaki vígan kortyolgat a sötétben, a terem csupa félig idegen vagy alig ismerős férfi, akikkel nemhogy egy fedél alatt, de közös szobában fogok aludni. És felderengett még valami más is, az iménti groteszk felismerés ellenképe, az élmény másik arca, a komoly, a megrendítő: hogy a mi – s ebben a miben benne vagyok én is –, a mi munkánkkal kezdődik majd az újjáépítés a kulturális munka területén, s így, ahogy vagyunk, együtt, egy darab vagyunk az új Magyarországból – megállt a felismerés soha többé úgy, azzal az élnivágyással testvéresült boldogsággal nem érzékelt pillanata, megállt és megrögzült az időben.
Aztán éjjel ki kellett mennem, sötét volt, nem találtam a sok helyiség között, melyik is, amelyet keresek, csak Trócsányi Bertának volt zseblámpája, de ő már aludt, nem akartam felkelteni. Kinn vakon tapogatóztam egy ideig, de hiába, pedig lejjebb is botorkáltam a folyosón, le a lépcsőkön, míg végül végképp nem tudtam, hol vagyok hát, csak mentem, s végre benyitottam valahová. Dohos szag csapott meg, dohosan hideg szag, nem olyan, mint egy fürdőszobáé. Akkor már mentem volna ki, vissza, akárhová, mert félni kezdtem, de belegabalyodtam hajak, jéghideg orrok, kezek, lábak közé. Sikoltozva menekültem a folyosóra, ahol végre megtaláltam, amit kerestem. Másnap reggel megnéztem, hol jártam, addig nyitogattam az ajtókat, míg végre felfedeztem a Trócsányi Berta zseblámpájával. Bábszínház volt alattunk, a kelléktárban jártam éjszaka. Álltam, kezemben a zseblámpa, bámultam a bábokat, és szinte hallottam, hogy reccsen a szál, amely szétszakadt, a szál, amely egész eddigi polgári életemhez fűzött. Végérvényesen megérkeztem Budapestre.
264KL: – Sorozatunknak tulajdonképpeni keresztanyja Szabó Magda. Elhatároztuk, hogy olyan életrajzi eseményekről fogunk írókkal, művészekkel beszélgetni, amelyek döntő hatással voltak életükre, sorsukra, alkotói pályájukra. Az eredetileg tervezett „sorsdöntő pillanatok” cím ugyanakkor túl drámainak tűnt, csak a nagy történelmi fordulókkal való kapcsolatra utalt volna. És ekkor javasolta Szabó Magda: legyen „sorsfordító pillanatok” a címe a sorozatunknak. Miért érezte ezt alkalmasabbnak?
SZM: – Hát ezt könnyű indokolni. Vannak pillanatok az ember életében, amikor akármilyen fiatal is, esetleg csak kisgyerek, megérzi, hogy ettől a másodperctől fogva valami ezentúl másképpen lesz. Nem tudja mindig pontosan kikövetkeztetni, hogy az eljövendőkben milyen mértékig, mennyire és hová vezetve befolyásolja elkövetkező napjait az a valami, de hogy olyan történt vele, ami miatt az a bizonyos „ezentúl másképpen” bekövetkezett, az kétségtelen, azt a tudat rögzíti abban a végtelen hálózatú kompjúterben, ami az agyunk. Ezek a sorsfordító pillanatok befolyásolják ki-ki élete alakulását, személyisége kiteljesedését, fejlődését, általában gyakran a jövőjét is. Megírtam az Ókútban, életem első tíz esztendejét összefoglaló önéletrajzomban, hogy én kicsi koromban szentül azt hittem, hogy mindenki más meg fog halni, de mi annyira szeretjük egymást anyámmal, apámmal, hogy mi hárman leszünk az örökké élő kivételek. Tudtam én, hogy van temetés, halál, a Szent Anna utcán, a mostani 265debreceni Béke úton, ahol laktunk, előttünk vonultak el a gyászmenetek a katolikus temetőbe, megmagyarázták nekem, miféle láda az a koporsó, hová kerül aztán benne a halott, de az elmúlás fogalmát csak addig a határig voltam hajlandó tudomásul venni, amíg másokra vonatkozott. Ez a hiedelmem éppúgy beletartozott a Szabó család mitológiájába, mint az az elképzelésem, hogy minden, ami Krisztus körül és általában a hitélet területén történik, magyar ügy. Betlehem nem kétséges, hogy a Hortobágyon fekszik, valamelyik puszta, Zám, Haláp, esetleg Fáncsika közelében, nyilvánvaló, hogy pásztorok nem élhetnek másutt, mint ahol a városnak gulyája, ménese van, ahol a juhokat terelik. Isten számomra magyar volt, fegyverzete is mutatta, mert pajzsáról, lándzsájáról sűrűn énekeltünk, s hányszor hallottam a templomban, hogy az Úr énnékem őriző pásztorom. Hogy hihettem volna Istenről mást, mint hogy isteni funkciója betöltése mellett agrár foglalkozású, és ott uralkodik Debrecen határán. A családunkra nem vonatkozó enyészet ugyanúgy hozzátartozott az életemhez, mint ez a hun-magyar mondakörbe transzponált egyházi látásmód. Egyszer aztán – ez már a mélylélektan körébe tartozik, végül is hogyan és mitől, de rájöttem: talán tévedek, a halál törvénye nekünk sem irgalmaz majd. Ez azért volt sorsfordító pillanat, mert szinte fizikai rosszulléttel volt azonos a rémület, ami elfogott a gondolatra: lesz idő, mikor soha többé nem láthatom az enyéimet. Pontosan emlékszem az időpontra, amikor történt. Apám elment hazulról, hívott magával, de nem akartam menni, mert az unokanővérem is vele volt, akinek nem vágytam a társaságára, hagytam kilépni őket, és épp csak tisztességből utánuk néztem a kapuból. Láttam apámat távolodni. Fekete köpenyeg volt rajta, lebegtette a szél. A meg-meglibbenő régimódi galléros köpenyeg és apám egyre messzebb tűnő alakja úgy hatott pár esztendős gyerektudatomra, mint a villám, a soha el nem múlásunkba vetett szilárd hitem egyszercsak odalett. Felfogtam, apám rövidesen eléri a Kandia utcát, befordul, akkor már nem láthatom innen a kapuból, s felfogtam, egyszer majd eljön az az idő is, amikor az életemből is kilép, sosem látom többé, mert a halált nem tudjuk elkerülni. Pánik – akkor még nem ismertem ezt a szót, most 266tudom csak, hogy akkor az fogott el, s az kényszerített rá, hogy zihálva, lélekszakadva apám után rohanjak, meg sem állva, míg el nem érem, s mikor aztán végre ismét elérhető közelségben átkulcsolhattam a combját, üvöltve sírva fakadjak. Érzékelhető módon megfordult a világ alattam: soha többé nem volt kétségem afelől, hiába szorítom apám testét, köpenyegét, egyszer majd nem lesz erőm az örök útról visszatartani.
KL: – És ez hány éves kora táján történt?
SZM: – Négy-, legfeljebb ötéves voltam. A felismerés eredménnyel járt, elkezdtem tudatosabban élni az érzelmi életemet, körülbelül úgy, mintha valaki arra jönne rá, hogy észre se veszi, hogy pazarolja a vizet, aztán valaki figyelmezteti, jó lesz vigyázni, hogy a világban nemcsak az energia kincs, az édesvíz is, csínján kell bánni ezzel az életet adó anyaggal. Rájöttem, mint a fösvénynek, úgy kell őriznem a pillanatokat, az órákat, és jó lesz kétszer is meggondolni minden nem teljesített kérést, minden a számra kívánkozó indulatos szót, mert eljöhet még az az óra, amikor azzal kell majd szembenéznem, hogy nem töltöttem a szüleimmel annyi időt, amennyit tölthettem volna, vagy megbántottam őket meggondolatlanul, és a sír nem hagy lehetőséget se pótlásra, se engesztelésre. Elkezdtem a szüleimhez fűződő amúgy is szokatlanul intenzív kapcsolatnak módszeresebb, tudatosabb formát adni. Csak most vagyok hálás emiatt igazán – bűntudat nélkül nézhettem a koporsójuk után.
KL: – Tehát ez lenne az egyik ilyen sorsfordító pillanat?
SZM: – Ha végigelemzi, életemben mit írtam, bizonyára megfigyelte, a halál és elmúlás ténye, a holtak világa, a temetés mint szertartás, milyen funkcionárius eleme mindennek, amit írok. Ama bizonyos első sorsfordító pillanat felismerése nem maradt következmény nélkül, trauma volt, de megtermékenyítő. Persze nem az egyetlen sors vagy jövendő befolyásoló esemény, dehogy. Tudok olyat is említeni, aminek például azt köszönhetem, hogy eredetiben olvashatom Shakespeare-t. Nehéz elhinni, 267de ilyen jelentős pillanat volt az életemben a húszas évek legvégén megjelent hangosfilm megszületése. Az utcán járva, moziplakáton olvastam a hírt: beszélőfilmet adnak az Uránia moziban, a filmben nemcsak beszélnek, de énekelnek is a szereplők, a film címe Éneklő bolond, amerikai alkotás, angolul is odaírták, én így, betű szerint kiejtve közöltem otthon az eseményt, adják, nézzük hát meg a Singing Foolt. „Szinging fúl” – javított ki apám. Ráhagytam. Iszonyú csalódást jelentett, mikor közölték, sajnálják, de nem visznek el, a film nem nekem való.
Anyámék hamar rájöttek, nem tanácsos nekem minden filmet megmutatni, jobb, ha az élményeket megszűrik, ha mitigált formában jut el hozzám a hatás. Akkorra, tehát a Singing Fool bemutatása körüli időszakban már tudták, a tréfát sem értem, sose szabad velem viccelni, mert baj lesz. Nagybátyám december 29-én azzal állított be hozzánk, siessek a Városháza árkádja alá, mert ezen a napon mutogatják ott azt az embert, akinek annyi szeme van, amennyi nap az esztendőben – én már rohantam kabátért, és ki az utcára. Amikor rájöttem a sok kétszemű, normális külsejű ember között, mi történt velem, hogy december 29-én joggal küldhetett csudát látni a nagybátyám, mert már csak két nap van hátra az esztendőből, a szó szoros értelmében belebetegedtem, üvöltve rohantam haza, úgy éreztem, mindenki tudja, milyen hiszékeny, nem gondolkozó, buta vagyok, és rajtam mulat egész Debrecen. A Singing Fool bemutatója valamikor januárban volt, január utóján még közel volt a december 29-i üvöltő sírásom emléke. Anyámék olvasták a film tartalmát az újságban, tudták, hogy a darabban meghal a hős kisfia, akit a közben a rádióból már jól ismert, időközben világhírűvé vált Sonny Boy-dallal sirat el. Még ők se láttak beszélő filmet addig, az ismeretlenség és az én félelmes fantáziám kiszámíthatatlan reakciói figyelembe vételével úgy határoztak, nem szembesítenek egy haldokló kisgyerekkel, aki a mindeddig néma vásznon beszélni kezd. Már tudom, mi a halál, még csak az hiányzik, hogy a Sonny Boy pusztulását is komolyan vegyem, s behozzak az otthonunkba egy komolyan halottnak képzelt idegen gyereket.
Nagyon ritkán mondtak nekem nemet, de ha nemet mond268tak, abból sosem lett igen. Meg sem aláztam magamat azzal, hogy könyörögjek, nekem, sajnos, nem volt egy vasam sem, nagyon szeretett Piroska nagynéném sem állt ezúttal kötélnek, tudott a családi döntésről. Kétségbeesetten törtem a fejemet, mit csináljak. Elzarándokoltam a mozi előcsarnokába, bámultam a kirakott képeket és megpróbáltam kitalálni, mi történhetik abban a filmben. Láttam a képen egy négert, nagy fehér szája volt, magát a kisfiút, akiről közölték, meghal, apródfrizurás, szép kisgyerek volt az akkor hároméves Davey Lee, láttam egy sajátságos fejdíszt viselő hölgyet is, és csak tűnődtem egyre, mi lehet az, amit nem fogok látni, mert nem szabad. Antalffy úr papír- és könyvkereskedése kirakatában később felfedeztem a Sonny Boy-dal kottáját, kárpótlásul, látva mélységes bánatomat, megvették nekem a kottát, megvan ma is, Al Jolson öleli magához a címlapon a Sonny Boyt. Utáltam zongorázni, de csak azt, amit a zenede feladott, amit magam választottam, már nem. Egész nap zengett nálunk a Sonny Boy, zongoráztam, és törtem a fejemet, hogy segíthetnék magamon, mivel pótoljam az elvetélt vágy teljesülését. Aztán hirtelen megvilágosodott előttem: ha nem nézhetem meg, nem tudhatom meg, nem élhetem át a moziban az énekes férfi és kisfia történetét, akkor egyetlen mondatnyit tudva a cselekményéből, én ezt a mondatot kiegészítem, és megírom magamnak. Így aztán meglesz, mint egy könyv, és annyiszor olvasom el, ahányszor akarom, és elmúlik belőlem ez a nyugtalanság. Az első lépést, amelyet az irodalmi alkotás felé vezető úton megtettem, Al Jolsonnak és egy tilalomnak köszönhetem, valóban elővettem egy üres iskolai füzetet, és valóban megírtam magamnak az Éneklő bolondot, úgy, ahogy elképzeltem. Otthon persze látták, mit csinálok, mire a füzet megtelt, s a szüleim megismerkedtek rémes tartalmával, rájöttek, felesleges volt közém és a film közé állniok, az, amit kitalálok, amit elképzelek, szomorúbb, dúltabb, vadabb, mint amit láthattam volna, a maga együgyűségében is. Nyilvánvaló volt: menthetetlen vagyok. Soha többé nem tiltottak semmitől, se látványtól, sem olvasmánytól, tudták, az, amit a fantáziám a cserepekből, a valóság ellesett szilánkjaiból komponál, veszedelmesebb bárminél.
269KL: – Tehát így született az író Szabó Magda.
SZM: – Lett ennek a végül is máig se látott filmnek még egy sorsfordító pillanat eredménye. A kotta. Említettem, kárpótlásul megvették nekem, benne volt a magyar szöveg felett az eredeti angol is. „Add a kis kezed, Sonny Boy” – mondta a kotta alatt a magyar fordítás, és szótagoltam az angolt is, ismét így, ahogy leírom: climb upon my knee. Klájm – javított az apám. Hát akkor legyen klájm. Klájm ezek szerint azt jelenti: add. Nem azt jelenti, hallottam. Azt jelenti: mássz fel. Lehetetlen. A kotta alatt az áll: add a kis kezed. Apám nem tudott igazán angolul, de voltaképpen minden nyelvből tudott annyit, hogy ami szót nem ismert, kikövetkeztette. Hiába mondja a magyar szöveg azt, hogy adja a kis kezét, az angolban fel kell másznia az apja térdére. Nem értettem. Hogy lehet ez?
KL: – Fogas kérdés, minden műfordítás alapkérdése.
SZM: – Azt mondta apám: „Aki fordította, így fordította.” „De hát nem igaz” – vitatkoztam. „Nem igaz – ismerte el apám –, de érzelmileg igaz, csak szó szerint nem az. Ha igazán jelentős költő vagy műfordító fordította volna, akkor érzelmileg is meg szó szerint is igaz volna.” Mikor magam is elkezdtem az ötvenes években a hallgató írók néma megegyezésen alapuló profi műfordítói munkáját, eszembe jutott, amit otthon tanultam. Soha pontosabban senki meg nem magyarázta a műfordítás lényegét, mint az apám.
KL: – Akkor szerencsés időben és szerencsés helyen hangzott el ez a magyarázat.
SZM: – Hogy ebből annak idején mi következett? Feltámadt az érdeklődésem. Van egy nyelv, amelyet másképp kell kiejteni, mint a betűi állnak, én voltaképpen szeretném megtanulni, nekem valahogy jobban tetszik más idegen, eddig hallott nyelveknél. 270Klájm, az valami gyönyörű. Ízlés dolga, felelte az apám, s hozzátette, ha lesz ereje és bírja az állandó kérdéseimet ideggel, megtanulhatok angolul, ha kívánom, Debrecen város hites tolmácsa, hajdani Kollégium-beli osztálytársa és barátja, Joó István megtanít. Valóban megemlítette Joó Istvánnak, mire vágyik a lánya, kérte, találkozzék velem, elvinne hozzá, mert azért helyes lenne, ha barátja megnézne, elég sajátságos gyerek vagyok. Joó István olyan volt, mint a neve. Vállalt, két esztendőn át foglalkozott velem, és elindított valami felé, aminek a fontosságát akkor hogyan is tudtam volna felmérni. Ha nem tiltják meg nekem a Singing Fool megtekintését, ha nem kapom meg a kottát, ha nem derül ki, hogy a climb nem azt jelenti, hogy adni, hanem azt, hogy mászni, én csak németül, latinul, franciául és görögül tanulok érettségiig – az angol nem szerepelt a tárgyaink között. Mikor Joó István segítségével lefordítottuk a Sonny Boy eredeti szövegét, annak megfelelően átdolgoztam a magyar fordítást. Ez volt az első műfordításom.
KL: – És megvan ennek a fordításnak a kézirata?
SZM: – Sajnos nincs. Talán most, hogy irattárunkat rendezem, még előkerül. Mindenesetre felbátorított arra, hogy mikor az énektanárunk, Bartók és Kodály tanítványa, Horváth Károly arra biztatott, fordítsak le németből a hosszú és rövid hangoknak megfelelő metrikával egy dalt, meg tudtam oldani a feladatot. Horváth tanár úr segítségével hamarabb megkaptam az első poétikai leckéket, mint az iskolában jogos vagy logikus lett volna. Nagyon-nagyon szerencsés voltam ilyen tekintetben.
KL: – És, visszatérve a film helyett írott regényre: mi volt a maga megoldása?
SZM: – Csakugyan, erről nem beszéltünk még. Az én Singing Fool változatomból kimaradt a szerelem. Csak a gyerek betegsége és az apja szenvedése fért el a szótárfüzetben, a különös 271fejdíszű nőnek nem is adtam szerepet, arra nem jöttem rá, hogy az a kisfiú anyja lehet – az én átírásomban a gyereknek csak apja volt.
KL: – Így valóban korán elindult az írói pályán.
SZM: – Igaza van, szokatlanul hamar megkezdődött ez az írói pálya. Nem ment volna ez így, ha a családom tagjai számára nem abszolút természetes tény, hogy valaki ír, komponál, vagy ha az iskolámban nincsenek olyan nevelők, mint Horváth tanár úr vagy Szondy tanár úr. Annyira örültem a múltkor, hogy a Szondy tanár úr neve felbukkant a Nemeskürthy cikkében, és a harmincas évek ifjúsági irodalmának felmérésekor őt is megemlítette. Hacsak tehetem, én is beszélek róla, nincs jó véleményem azokról, akik elfelejtik kimondani, kinek mit köszönhetnek. Szondy tanár úrnak sokkal tartozom. Olyan volt, mint egy jószemű tréner, aki a játszótéren mozgó gyerekek között fölfedezi azt, akitől egyszer valami nem átlagos teljesítmény várható a sportpályán, ő is felismerte bennem a leendő írót. Megválogatva, mikor mit ismertessen meg velem, sorra kezembe adta a világirodalom klasszikusait, tudatosította bennem, az élet meglepően rövid, nem jut majd idő mindent elolvasni, tehát nem szabad ponyva színvonalú, jelentéktelen könyvek böngészésére pazarolni, meggyőzött róla, ha egyszer író leszek, előbb olvasóvá kell válnom, mert egyelőre se szókincsem, se ízlésem, se tematikám, egyelőre csak tehetségem van, ami így, egymagában, örvendetes, csak éppen nem elég ahhoz, hogy igazi író váljék belőlem. Kapcsolatunk ott kezdődött, hogy megnyertem egy a Tiszántúl iskoláinak meghirdetett pályázatot.
KL: – Mi volt ez a pályázat?
SZM: – Mit tehet a magyar nő a Trianon utáni magyar társadalomért? Egy óra állt a fogalmazók rendelkezésére, s képzelje, egy óra alatt megoldottam, méghozzá úgy, hogy én nyertem meg a versenyt. Most becsukhatna három hétre, akkor se tudnám 272megfogalmazni, hogy mit tehetne bárki a Trianon utáni magyar társadalomért. Miután átadta a jutalomkönyvet, Szondy tanár úr közölte, a gyerekkornak ezennel vége, elkezdünk a pályánkra készülni. Minden szombaton délután nála voltam, a felesége, a fiai társaságában számoltam be neki arról, mit olvastam azon a héten, s mit hasznosíthatok a szerző munkamódszeréből, optikájából. Szeretetét, megbecsülését, mely később, mikor már felnőttem, kölcsönös barátsággá nemesedett, mint valami nagy kitüntetést tartom számon. Haláláig első mesteremnek éreztem Szondy Györgyöt.
KL: – Tanára, amikor azt mondta: „készüljünk a pályára” – a tanári vagy már az írói pályára gondolt?
SZM: – A pálya, amire célzott, az írói volt, természetesen. Hogy tanár leszek, az már pici koromban eldőlt, szerettem az iskola légkörét, szerettem tanítani. Ám Szondy tanár úr szilárdan hitte, ha akarom, ha nem, ha tanár leszek, ha nem, mindenképpen az irodalomba torkollik majd az életem útja, és ugyanezt mondta másik nevelőm, kiváló latin tanárom, Nánay Béla is. Ha így akarja fogalmazni, a tény, hogy megnyertem azt a fogalmazási versenyt, s Szondy tanár úr megkezdte íróvá való nevelésemet, szintén sorsfordító pillanat volt.
KL: – És maga hogyan fogadta ezt a „pálya-kijelölést”?
SZM: – Egyáltalán nem voltam elragadtatva, sőt. A gondolat, hogy író legyek, csak addig mulattatott, míg annyi szerepet szánhattam az életemben az irodalomnak, amekkorát a Singing Fool esetében: míg a magam gyönyörűségére jutalmaztam vagy büntettem, vagy magamnak meséltem papíron. De az írás, mint foglalkozás? Rémes gondolat. Az írók mind szegények voltak az irodalomtörténetben, és többnyire rengeteg bajuk volt. Saját családomban nagyapám unokatestvére, az Arany trombita szerzője, Sárosy Gyula nemcsak börtönben ült, de in effigie fel is akasztották a 49 utáni rémuralom idején. Nem vágytam író lenni, de 273elfogadtam, hogy az is leszek. Is. A tanárság akkor jobban vonzott, reálisabb cél is volt.
KL: – Láttuk, hogyan indult el az írói pályán. Magánéletéből is tudna – pályáját is befolyásoló – pillanatokat említeni?
SZM: – Volt még sorsfordító pillanat, hogyne lett volna. Mikor leérettségiztem, megnyertem az önképzőkör szinte valamennyi pályázatát, a komoly és a víg verset, a novellát, a műfordítást, az esszét és a legjobb magyar érettségi dolgozat húsz pengőjét is, nyertem összesen több mint száz pengőt, az nagy pénz volt abban az időben. Családi konferenciát tartottunk, mit kezdjünk az összeggel. Nyelvkészségem akkorra már nyilvánvaló volt, a szüleim úgy határoztak, befizetnek az összegből egy négyhetes nyelvkurzusra Bécsben, ahol az intézet lakást és kosztot is biztosít, városnézéssel és kirándulásokkal színesítve a nyelvleckéket. Valóban elutaztam Bécsbe. Sorsfordító pillanat volt, mikor leléptem a Westbahnhofon. Akkor még Pestet sem ismertem, három napig voltam Pesten összesen tizenhét éves koromig, a világdzsembori idején, mikor iskolai kirándulásra hoztak és utáltam a nagyvárost. A nyelvkurzus idején aztán szembesültem Béccsel. Most már tudom, kopott, szegény, sötét Bécset láttam én akkor a maihoz viszonyítva, akkor 1935-ben, elkábított, elragadtatott. Nem volt ez az elragadtatás persze egészen egyértelmű, én a debreceni töményen kálvinista falu-város közösségéből kerültem a katolikus barokk világába, s persze a Burgéba, a Ballhaus Platzéba is – akkor láttam először a Gárdapalotát, és akkor éreztem magam először kisebbségnek. Sok epizódját értette meg velem a magyar történelemnek az a bécsi nyár. Persze nemcsak németre és politizálni tanított az intézet, amelybe aztán egész egyetemista életem során, négy folyamatos nyáron mindig visszatértem, hanem elhozta a szerelmet is. Ember távolabb aligha élhetett az irodalomtól, mint az én osztrák vőlegényem. A Kémiai Intézetben dolgozott, vegyész volt, az én intézetemben ismerkedtünk össze, a húga a mellettem levő szoba lakója volt, őt látogatta meg.
274KL: – Valódi osztrák volt?
SZM: – Valódi osztrák, igen. Hosszú, szép és nagy ügy volt, eltartott a világháború utánig, és voltaképpen egyetlen szón múlt, hogy nem lett belőle házasság. Rengeteget sétáltunk, emiatt ismerem olyan jól Bécset és környékét, egyszer Schönbrunnban megálltunk egy Erzsébet királyné ábrázolás előtt. Egyazon pillanatban szólaltunk meg. A vőlegényem azt mondta: „Die Kaiserin!”, én azt: „Die Königin.” Nevettünk, a szónak csak sokkal később lett állaga, tere, dimenziója főleg pedig következménye. Közvetlenül a második világháború kitörésének napjai előtt jegyeztük el úgy hivatalosan is egymást, én Bécsben voltam azon a nyáron is, a háború alatt pedig rendszeresen leveleztünk. Velencében volt az állomáshelye, egy olyan kutatóállomáson dolgozott, ahol azzal kísérleteztek, hogyan lehetne az emberek élelmezésére alkalmassá tenni addig ilyen célra még nem használt anyagokat. Nem kellett ölnie, viszonylag biztonságos munkahelye volt. A kapcsolat a sűrű levelezés miatt nagyjából fennállt, míg Szobotka Tiborral meg nem ismerkedtem. Persze nem csorbítatlanul. Elkezdett az már hamarabb lazulni. Én 43-44-ben hódmezővásárhelyi tanár voltam, megismertem a tanyavilágot és egyáltalán, közelebb kerültem az azóta agyonkoptatott szóhoz: magyar valóság. A Viharsarok közelében gyorsan felismeri az ember a magyar valóságot, s engem nem egyszer nyugtalanított a gondolat, milyen házasság jöhet majd két olyan ember között létre, akiknél más-más asszociáció-sorozatot eredményez ugyanaz a szó. És ha ebből a házasságból gyerekek születnek, kinek a látásmódja érvényesül majd: mi lesz Erzsébet az én lányom-fiam értékelésében, császár vagy király felesége? Ha királyné, akkor a vegyész árulta el a saját történelmét, ha császárné, akkor én. A Velencében dolgozó, sosem látott figura amúgy is kezdett halványodni, hiányzott a személyes érintkezés, amellett egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nemigen tudok én élni sehol másutt, csak Magyarországon. Ott, Hódmezővásárhelyen, a végtelen ég alatt egyedül kószálva nem egyszer eltöprengtem azon, végül is kibe vagyok én szerelmes, a vegyészbe, aki voltaképpen semmihez nem ért abból, ami nekem 275fontos, vagy Nyugat-Európa levegőjébe, Bécs épületeibe, múzeumaiba, a Centrál kávéházba, ahol – én tudtam, a vegyész nem – Peter Altenbergék dolgoztak annak idején.
KL: – És még a háború után is tudtak levelezni?
SZM: – Közvetlenül a háború befejeztével még nem, ő nem jöhetett, amerikai hadifogságban volt, én nem mehettem, zavaros idők voltak. Nagyon nem is szorgalmaztam, mert közben egy új pillanat ismét fordított a sorsomon, Debrecen lett a felszabadult ország fővárosa, megalakult a debreceni kormány, s nem az volt az első gondolatom, eget-földet megmozgatok, hogy kijuthassak Ausztriába, hanem hogy megkezdődik az újjáépítés. Mikor a Vöröskereszt segítségével ismét megtaláltuk egymást, folyton csak írtunk arról, hogy találkoznunk kellene, de mire háborítatlanul tehettük volna, én már férjnél voltam, Szobotkába, ahogy először megpillantottam, beleszerettem. A régi érzés, a bécsi, elfáradt, sejtettem én ezt életem egyik legbizarrabb sorsfordító pillanatában, amikor azon múlt a pályám alakulása, hogy Simon, a későbbi államtitkár, májat venni ment a debreceni Bethlen utcán.
KL: – Ezt nem értem! Jól hallom: májat?
SZM: – De igen, jól hallotta. Májat. Nálunk már béke volt, viszonylag kiegyensúlyozott közellátás, Simon, baráti köröm egyik tagjának férje, régi egyetemi kollégám abban a percben lépkedett a Bethlen (így jobban tudná a Régimódi történet miatt, hogy Kismester) utcán, mikor én egy nagy kenyérrel éppen a péktől jöttem. Újságpapírban egy rosszul becsomagolt, óriási májdarabot vitt és átkiáltott nekem, nem akarnék-e Pesten állást vállalni, ahová rövidesen elindul a kormány, s nekem volna munkalehetőségem, mint a kultuszminisztériumban működő berendelt gimnáziumi tanárnak. Nem vonzott eleinte a gondolat, Simon azzal érvelt, a munkámhoz az is tartoznék, hogy akár naponta járhatnék színházba, és ingyen. Ez eldöntött mindent: az életem 276volt a színház. Hamar eldőlt, hogy vállalom a pesti állást, Debrecenből egész kis csapat indult el. Megvolt nekem is a magam nemzedéke, azokból a fiatalokból, akik azért látták, mi folyik itt Magyarországon és negyvenötben azt érezték, most aztán és éppen a mi segítségünkkel, igazi hazát lehet csinálni ebből az operettországból. Nem sokkal azután, hogy megérkeztem Pestre és letelepedtem, megalakult az Újhold, belekerültem az irodalmi élet sodrába, ha nem is főfoglalkozású, mert hiszen minisztériumi tisztviselő voltam, de igazi író voltam már. Bécs messze került tőlem, nem földrajzi, érzelmi tekintetben. A hajdani érzés végképp elenyészett, mikor 1947-ben megismerkedtem Szobotka Tiborral. Amikor először megláttam, az is sorsfordító pillanat volt.
KL: – Ez hol történt, hogyan történt?
SZM… – A megismerkedésnek előzménye volt. Szobotka akkor a Rádió irodalmi osztályán működött, mint lektor. Devecseri, aki ismerte és szerette az én verseimet – emlékezzék rá, én költőként kezdtem a pályát –, arra biztatott, vigyem el neki és mutassam meg a költeményeimet. Dacos voltam, büszke, azt feleltem, nem házalok szellemi termékekkel. Mikor Devecseri mint tehetséges írót és kedves embert dicsérgette az akkor még nem ismert Szobotkát, gorombán azt is hozzátettem a mondathoz, hogy felőlem meg is pukkadhat a barátja. Aztán egyszercsak megjött Magyarországra Stephen Spender angol költő, és tiszteletére az Írószövetség fogadást adott. Akkoriban ritkán jutottunk még jó falathoz, voltaképpen a büfé lehetőségeiben reménykedve állítottam be az Írószövetségbe. Valóban gazdag büféasztal várta a vendégeket a kertben, 1947 nyara volt, gyönyörű, fényes délután, az asztalnál csupa ismerős, Lengyel Balázsék, Kosztolányi Ádám mellett egy ismeretlen fiatal szőke férfi. Devecserivel egyszerre léptem be, először csak álltunk, én néztem az ismeretlent. Mindig azt gondoltam, csak nagyon rossz írók és nagyon ostoba emberek képzelik azt, hogy az ember egyszer csak hirtelen azt érzi, most találta meg azt a bizonyos másik felét, azt a plátonit, ilyen nincs – hát volt, mert velem megtörtént. Dühös lettem, mikor felfog277tam, mit érzek. Én ezt az embert sose láttam, a nevét se tudom, nem is ismerem, abszurd és felháborító azt éreznem, én ehhez az emberhez tartozom. Devecseri akkor nagyot mosolygott, és arra biztatott, menjünk mi is a büféasztalhoz, mentem a szürkeruhás idegen felé. Mikor odaértünk, Devecseri azt mondta, most bemutatja nekem Szobotkát, s később még odasúgta: „még mindig fenntartod, hogy megpukkadhat tefelőled?” Nem volt kedvem válaszolni. Olyan sorsfordító felismerés volt, míg ott álltam jövendő férjem mellett, hogy nem akaródzott felelnem.
KL: – Említette az első kötetét. Ennek is van valamilyen sajátos története?
SZM: – Igen, az első verseskötetemnek is megvan a maga története. Gondoljon a dátumra, akkor ugyan ki vállalta volna egy vadidegen, vidékről feljött, teljesen ismeretlen kezdő költőnek a kiadását, nem volt állami könyvkiadás, nem volt Kardos György, nem volt Illés Endre. Volt ellenben a Baumgarten-alapítvány, kuratóriummal és egy úgynevezett Baumgarten-díj. A kuratórium számon tartotta a tehetséges kezdőket, és hajlandó volt anyagi hozzájárulással is hozzásegíteni a fiatalokat ahhoz, hogy első művük megjelenhessék.
KL: – Különben az újholdasokkal szemben nagyon jó volt ez a Baumgarten-kuratórium: számon tartotta, nagyra értékelte magukat, pályakezdő költőket.
SZM: – Valóban különlegesen támogatták az újholdasokat. Ez annál tiszteletre méltóbb volt, hiszen nem is értettek mindenben egyet velünk, csak a tehetségünket érzékelték. Sose felejtem el, a Centrál kávéházban találkozgattunk rendszeresen, oda eljártak a kuratórium tagjai is, és a Schöpflinnel való találkozás alapemlékeim közé tartozott. „Ki nem állhatom a verseit – mondta szelíden a szemembe –, nem is értem őket, ami nem jelent semmit, mert lehet, én vagyok már öreg. De hogy tehetséges, azt tudom. Nem az én ízlésem szerint az, de az.” Megtanultam 278Schöpflintől, hogy amikor fiatal kollegák műveivel szembesülök, ne a saját ízlésem igazolását keressem, hanem a tehetségét. A Baumgarten-alapítvány anyagi támogatásával jelent meg első verseskötetem, a Bárány, a kiadásért Lengyel Balázs felelt.
KL: – Lengyel Balázs volt az Újhold szerkesztője.
SZM: – Nemes Nagy Ágnessel együtt a legszűkebb baráti körbe tartozott. Ezt az első verseskötetet nemcsak a kritika fogadta kedvezően, hanem maga az alapítvány is, és a kuratórium úgy döntött, megadja rá a díjat. Meg is adta. Szerencse, hogy akkor már férjnél voltam, mert a díj körül támadt hullámverésben nehezebben tudtam volna talpon maradni egyedül, mint kettesben.
KL: – Azt hiszem, ez volt életének talán legnehezebb pillanata.
SZM: – Valóban életem egyik legnehezebb pillanata volt. Képzelje el, mit érezhettem, mikor olvasom a sajtóban azt, amit szóban a kuratórium döntéseként Basch Lóránt már közölt velem, hogy megkaptam a díjat, aztán az átvevés napján megszólal a minisztériumban a telefon az asztalomon, miközben én a díjról szóló és a nevemet tartalmazó kommünikét olvasom nagy gyönyörűséggel, és Basch azt közli, a díjat, sajnos, Révai miniszter visszavette, és utasítására más írónak adják ki. Fiatal voltam, érzékeny, felfogtam, itt az új sorsfordító pillanat.
KL: – Különben az újabb nyilvántartások magát Baumgarten-díjasként tartják számon.
SZM: – Persze hogy az vagyok, igaza van. De iure, de facto egyaránt, ahogy jogászul megfogalmazható. Attól azonban, hogy azért én Baumgarten-díjas maradtam, mint utólag már tudjuk, abban a történelmi percben nem voltam az még, csak az általános rehabilitációk után jöttek rá, hogy törvénytelen intézkedés volt a 279díj visszavétele, nem érvényes. Akkor csak úgy érzékeltem a díj visszavevését, mint amikor a régi színházakban előadás kezdete előtt megütik a gongot, tudtam, nekem Révai miniszter üzent, s eldöntöttem, válaszolok neki. Tanulta az iskolában a latin mondást: cum tacent, clamant, mikor némák, akkor ordítanak. Hát én elnémultam, kerek tíz esztendőre, ez volt az én feleletem. Megvártam, míg értem jönnek és megkérlelnek. Érdemes volt, mert értem jöttek valóban. Nem állítom, hogy könnyű időszak volt a várakozásé, néha azt hittem, feleslegesen teszem, depressziós heteimet, időnkénti dührohamaimat és egyéb négy fal közti szenvedélyes megnyilvánulásaimat a férjem levezette. Ő amilyen pesszimista volt a saját személye tekintetében, annyira bízott az én kialakuló sorsomban, Szobotka a nagy összefüggéseket, a törvényszerűségeket mindig jobban felismerte nálam. Azt mondta: „te rövid távon többnyire vesztesz, de hosszú távon mindig nyerni fogsz”. Így is lett. Ha végignézi azt a krimit, amit az írói pályámat kísérő sajtókivágatokból össze lehet állítani, láthatja, idővel minden megtámadott könyvem, koncepcióm vagy darabom értékelése egyre fényesebbé válik, és minden, amit csináltam a helyére kerül. Én rövid távon valóban gyakran vesztek csatát, de megnyerek minden háborút. Előfordult az is, hogy egy porrá bírált könyvem apológiáját ugyanaz a személy írta meg, aki először szétverte. Azóta is jóbarátok vagyunk, nem őrzöm, mint a kitüntetést, a bántásokat.
KL: – Írói pályája azután 1956 után bontakozhatott ki.
SZM: – Igaza van, ötvenhatról még nem esett szó, pedig 56 még az én életemben bekövetkezett rehabilitáció, a József Attila-díj elnyerése előtt történt. Az ötvenhatos év sokak életében volt sorsfordító, nemcsak az enyémben. Sok mindent felszínre hoztak bennem az októberi események, csak egyet nem, hogy én elmenjek innen. Sőt. Azt gondoltam, azok menjenek el, akik beszennyeztek valamit, ami szépen kezdődött és szép volt, menjenek el a lélekgyilkosok, a deformálók, ne az építők. Bizonyos voltam benne, hogy ha most másodszorra is felépítünk mindent, ami romos, 280teljesen más előjelű irodalmi élet kezdődik. Igazam lett, s ebben az új légkörben már előállhattam azzal, amit a látszólagos hallgatás évei alatt írtam. Mert hiszen köztudomású, hogy folytattam az írást akkor is, éppen csak azt, amit megírtam, a férjemen és a szűk baráti körömön kívül nem mutattam senkinek, az Írószövetség együgyű felhívásaira szemrebbenés nélkül visszaüzentem, alkotó vénám elapadt, nem tudok én már írni. Az érintettek eléggé meg lehettek lepve, mikor megjelent a Freskó.
KL: – Ennek a regénynek volt valamilyen személyes ihletése?
SZM: – Volt személyes ihletése, hogyne. Mint tudja, a halálélmény a galléros köpenyeges felismerés óta sosem hagyott el, hogy személyes veszteséget is átéljek, nagyon szeretett Piroska nagynénémet kellett eltemetnem. Álltam a ravatalozóban Debrecenben, mindenre akartam nézni, csak az ő halott és fedetlen arcára nem, annyira nem hasonlított valamikori önmagához. Néztem hát azokat, akik ott álltak köröttem, és a Freskó gondolatát voltaképpen az a megdöbbenés indította el, hogy köröttem a nagynéném férjén és gyerekein kívül senki nem foglalkozott vagy törődött a halottal. Csöndesen társalogtak, bírálták a családot, a ravatal felépítését, a szertartás mikéntjét, egyesek kalapját, a gyász mértékét, azt, aki zokogott, azért, mert miért olyan fegyelmezetlen, azt, aki nem sírt, hogy miért közönyös. Ha rágondol a Freskó-beli papné temetésére, ráismerhet a nagynéném gyászszertartására: mindenki éli a Freskóban is a maga életét, a halált csak a halott éli egyedül. A gyerekkori sokk s a felnőttkorban átélt családi temetés kettős termékenyítő hatására jött létre a regényem.
KL: – A regény megjelenése nagy feltűnést keltett.
SZM: – Valóban nagy siker lett, talán csak az Őz múlta felül. Voltaképpen aggasztott a siker. Anyám sajátságos filozófiája szerint a mi családunk mindig szorongott, ha bennünket valami jó ért, mert anyám kifejtette: a fizikában azt tanulta, a hullámhe281gyet mindig hullámvölgy követi, és ha most a hegyen vagyunk, feltétlenül valami rossz várható. Az Őz után igazolódott anyám filozófiája, a kormánylap hasábjain több számon át igazolta a kritikus, milyen elhibázott, kártékony munkát írtam, milyen elhibázott és kártékony vagyok magam is, és hogyan is képzelhetem azt, hogy egy dzsentri származékkal valami igazi tragédia történhetik, hiszen a dzsentri csak komikus alak lehet, a vele történtek is nevetnivalók. Három évvel ezelőtt Prágában találkoztunk össze, a kritikus azóta lányos lírai költővé szelídült, és becsületesen bocsánatot kért a büféasztalnál – úgy látszik, az én életemben sajátságosan fontos szerepe van a büféasztaloknak. Vállat vontam. Az Őz azóta huszonhat nyelven jelent meg, nincs irodalomtörténész, aki említés nélkül hagyná, s a zord kritikus abbahagyta a publicisztikát. Neki megbocsátottam, a falkának, amely utána jött abban a kriminológiai sorozatban, amikor immár komplikáltabban próbálták meggátolni, hogy kifejtem magamat, és másféleképpen akarták megtörni a munkakedvemet, nem. Nem mondok neveket, az ember még egy jellemtelen halottról se mond szívesen rosszat. Volt olyan kritikusom, aki abban a korszakban, amikor szinte kötelező volt bebizonyítani, hogy a közönség kegyeit hajhászva irodalmi munkásságom lektűrré sekélyesedett, Szigligeten, tanúk előtt, némileg kijózanodva részegségéből, de annyira azért mégis kontroll nélkül, hogy elmondja, közölte velem, ne haragudjam rá, neki minden engem támadó cikkért komoly pénzt ígértek, s azonnali megjelenést. Mikor kimondta annak a nevét, aki ezzel megbízta, már értettem, miért történik, ami történik. A megbízó felkeresett a lakásunkon, közölte, őt személy szerint sérti, hogy mindenhol megjelenek nyugaton, neki viszont nincs nyugati kiadása, és intézzem el neki, hogy az NSZK-ban megjelentessék. Mikor elmagyaráztam, nemhogy az ő, a saját műveim megjelenését sincs módomban plusz-mínusz befolyásolni, nyilván úgy képzelte, irigységemben vagyok ilyen elutasító, s miután megvolt ehhez a hatalma, s talált is megfelelő partnereket, megtette a megfelelő lépéseket. Amikor valamelyik könyvem megjelenése után a Dagens Nyheter Stockholmban fogadást adott, amelyre meghívtak a férjemmel együtt, nem volt szabad a 282Magyar Nemzet munkatársának lehoznia azt az interjút, amit ennek kapcsán velem készített. Sokáig tartott a lejáratásomra indított kampány, és azért volt nehezebben elviselhető, mint az ötvenes évek fojtó levegője vagy a visszavett Baumgarten-díj, mert már sem kötelező nem volt, sem kollektív, feleslegesen és értelmetlenül csak nekem szánták már. Furcsa, de akinek része volt benne, mind idő előtt és elég sajátságos halálnemekkel végezte.
KL: – Persze mindez már nem jelenthetett olyan megrázkódtatást, hiszen az utóbbi évtizedekben népszerűség és elismerés kíséri pályáján.
SZM: – Persze hogy kisimultak a gyűrődések. Mondtam már, én csatát vesztek, háborút nem. Persze nem volt könnyű időszak, elhiheti, míg végeztem a munkámat, és annak elbírálását rábíztam az időre. Szerencsére találkoztam beprogramozhatatlan kritikusokkal is, a beprogramozhatókat meg elfújta a szél. Különben is, hol vagyunk még attól, hogy megmondható volna, ki vagyok. Ahhoz az kell, hogy meghaljak, egy életműről nem dönthet a jelenkor, a kortárs, csak az, aki egy halott vetését szedi számba.
Még egy sorsfordító pillanatot azért megemlítenék, mert egy megrendelésre készült kritika vagy egy az irodalom világában egyáltalán nem egyedülálló hajsza csak a momentán hangulatomon, munkakedvemen fordíthat, nem a sorsomon. Az rövid táv, s erről a rövid távról már elmondtam a tapasztalatomat. A legsorsfordítóbb pillanat eddig életemben a férjem elvesztése volt. Meg kellett tanulnom feleségének lenni egy halottnak.
283Ne félj, nincs stílustalan elem itt semmi. Megy minden a forgatókönyv szerint, a zárókép mindegyik szereplője tudja a tennivalóját, egy sorban állnak, mint a testőrök. Pista, akiről mindenki azt hiszi, az öcséd, mert egy kicsit emlékeztettek egymásra, de az orvosod is rám pillant időnként, állom-e, amit kell –, persze, hogy állom. Az áram, amely halálod percében átfutott rajtam, túl erős volt, elégette a vezetéket, amelyen át bármilyen emóció felfogható vagy továbbítható, még csak a lábam se reszket, erőt se kell vennem magamon, hogy megnézhessem, milyen koporsót választottak neked, mert nem érzékelek semmit. A nyugtatót, amit a kórház adott, egyébként elfelejtettem bevenni. Nyilván plusz-mínusz mindegy. Nem gyógyszerkémiai kérdés.
Hogy becsaptalak?
Be én. Egyébként tudhattad volna, hiszen mindig két irányba húztuk a szekeret, te a semmi felé, hadd legyen még mélyebb körötted a hallgatás, hadd siettesd te magad is az amúgy is múlót, én meg éppen ellenkező módon, hogy dolgozz, hogy abba ne hagyd, hogy élj minél tovább, hogy várd ki, amíg eljön –, mert eljön, amire vágyódtál. Senkink se volt egymáson kívül, ki-ki csak a másikkal közölhette hát végső akaratát, neked három kívánságod volt, abból, mint látod, csak azt az egyet teljesítettem, hogy nem lesz a sírod Debrecenben. Nem lesz, itt maradsz a Farkasréten, nagyon szép helyet választott ki neked Garamvölgyi Marika; míg valamelyik nap kerestük, fel s alá bolyongva az úton, hogy láthassam még a temetés előtt, olyan volt az egész, mint egy novella, amit te írtál, mert a kijelölt sírhely egyszerűen eltűnt. Szegény Marika már majdnem sírt, míg nyomozta, én meg vigyo284rogtam, mint egy vízköpő, mert így volt ez tökéletes, hogy még a sírhelyedet is elveszítsék, és izgatott temető-alkalmazottak konzultációja után leljék meg végül is. Meg lehetsz elégedve, meg vagyok én is, a leendő társbérlő kritikus pillantásával méregettem, hiszen ez lesz majd az én sírom is. Mióta ismerlek, sosem úgy voltam szolidáris veled, mint egy férfival, akihez az átlagosnál több közöm van, mert véletlenül a felesége vagyok, hanem mint Kerényivel, Kazinczyval vagy – mondjuk – Birkás Endrével, akármelyik élő vagy halott íróval, akivel módszeresen kitolt az irodalmi élet. Ha nem akartad Debrecent, akkor nyilván nekem kell itt maradnom Pesten. Nem hagylak egyedül.
Hogy megtiltottad az egyházi temetést? Hát aztán. Van. Évtizedekig így kezdted minden írásodat: „Isten nevében!”, és a legsajátságosabb szexuális helyzeteket rögzítő regényeid végén ott áll a megjegyzésed: befejezted ekkor vagy akkor, az Úr segedelmével, és az ő áldását kéred a munkád sikerére, a családod egy ideig attól rémüldözött, még majd pap leszel. Ember nem bízott akkora hűséggel az égben, mint te, a második világháború eseményeinek kellett bekövetkezniök ahhoz, hogy megrendüljön a hited, hogy kiszokj a templomokból, hogy az ünnepeken ne kísérj el az istentiszteletre. Ám a kálvinizmus nem pusztán teológiai kategória, bizonyos magatartás, életvitel is, az „itt állok, másképp nem tehetek” – attitüd, ezt viszont vállaltad velem együtt rendületlenül. És ne felejtsd el, az egyház igazán ártatlan abban, ami veled történt vagy nem történt, s a nagytiszteletű úr az egyetlen személy, akivel én – mert hát én is itt vagyok, ne felejtsd el – én üzenhetek, s nekem a világnak is van mondanivalóm, Szabó Eleknek is. Apámat megsebeztem ezelőtt harmincnégy évvel, amikor közöltem, nem tartok egyházi esküvőt, mert nem vagyok hajlandó megesküdni semmire, ami még csak eljövendő, és a jelent és a múltat ismerem, azért felelek, de az esketési ceremónia szövegét nem zengem el, mert míg egy házasság létre nem jön, fogalmam sincs róla, hogyan illem a keretei közé és én személy szerint mit vagyok hajlandó garantálni. Mit tudom én, hű leszek-e hozzád, megelégszem-e veled, leszek-e szegénységedben társad és segítőd, betegségedben gyámolod? Ha esetleg nem lennék, csak kínos 285emlék maradna utána. Majd mondd meg az apámnak, ha látod, hogy most már tudom, amit 1948-ban még nem, és hogy ez most az én egyházi esküvőm.
Jó, jó, értem, haragszol, mert másképpen fogadtam. Megígértem, ha az Írószövetségnek nem voltál élője, nem leszel halottja sem. Emlékszem arra az estére, vacsora közben tárgyaltunk ilyen szívderítő dolgokról, akkor mondtam, hogy be se jelentem, hogy meghaltál, és csak én leszek a temetéseden egyedül meg Bodri és Duda, ők húzzák majd a koporsódat –, akkor még éltek a kutyáink. Ugyan már, ugyan! Aki felelős azért, ami veled történt, az ír nekem szép, szomorú levelet, és nagy ívben elkerüli a ravatalodat ebben az órában, aki meg nem, azt minek bünteted, miért nem fogadod el a szeretetét. Aki itt áll most, ez az elképesztően sok ember, nem protokollból áll itt, ez hozzád jött ki elbúcsúzni. Igenis sajnáltak és igenis szerettek, sokkal többen, mint elhitted nekem, és igazán megrendültek és ne kérj számon az Írószövetségtől és semmiféle szervtől olyat, ami miatt annak az elődje felelős. Hogy ne legyen állami temetésed, hogy ne mondják el azokat a szavakat, amelyeket életedben nem hallhattál? Hát még most sem érted, amit annyiszor magyaráztam, hogy nekünk a halálunk és az életünk egyaránt más, mint a nem íróké, a mi életünk abban a pillanatban is megkezdődhetik, amikor meghaltunk, esetleg ötven vagy százötven évvel későbben. Külföldön hamarabb észlelték, hogy írásaid kakofóniája jelzi, Bartók nemzetéből születtél, majd észlelik már itt is, mikor nem áll közted és műveid meg a világ között saját, idegen szemnek megfejthetetlen személyiséged.
Mit vártál voltaképpen, honnan találják ki, milyen vagy igazán, mikor még engem is meg tudtál téveszteni? Azt hittem, csak két arcod van, egy a nyilvánosság számára és egy, ami csak felém fordul, s amikor kinyitottam a fiókjaidat és a szekrényeidet, és nekiláttam a legnagyobb iszonyat elviselésének, ami egy élőt érhet, aki szerette a halottját, s most meg kell néznie, mi maradt utána, kiderült, becsaptál. Nekem éppúgy hazudtál, mint a Rádiónak, mint a Magvetőnek, mint mindenkinek, aki anyagot kért-várt tőled, letagadtad, hogy megőriztél mindent, hogy nem igaz 286az: elégetted az anyagot, a színdarabot, megőriztél te mindent, írásaid alapján az újjáépítés első öt éve, a Rádió egész működése rekonstruálható, letagadtad, hogy megvannak a hangjátékaid, a riportok, a verseid, a műfordítások, az első regények, novellák – kötetnyi novella –, és megvannak a naplóid is a levelekkel együtt. Nem kell, hogy magyarázkodj, én csak tudom, miért csináltad, eleget asszisztáltam kudarcaid mellett; mikor már bizonyosan tudtad – tíz éve lesz lassan, hogy tudod –, hogy véged lehet bármikor, elástad minden nem publikált anyagodat, mert ha eddig nem sikerült az áttörés, miért sikerülne most, amikor már beteg vagy, erőtlen, amikor már voltaképpen nem akarsz semmit a Semmin kívül. Persze gyanakodnom kellett volna, mert volt egy elejtett mondatod: „Amit én nem adtam ki, eszedbe ne jusson kiadatni holtom után.” Megesküdtem erre is, elképzelhetetlennek tartottam, hogy pár vázlatnál, novella-embriónál és a memoárra vonatkozó jelzéseknél többről lehetne szó. Azt elmulasztottad közölni, hogy amit hátrahagytál, volumenjében alighanem több, mint amit publikáltál, s azt is értem, miért nem tudtad megsemmisíteni: az utolsó két évben már nem tudtad elvégezni azt a nem csekély fizikai munkát, amit a gardrobszekrény bal alsó rekeszének kiürítése jelentett volna, ahhoz két ember ereje kellett, ketten is alig bírtuk Agancsossal. Amikor egyszer rendet akartam csinálni azon a részen, ingerülten tiltakoztál, nem ellenkeztem, sem felizgatnom nem volt szabad téged, sem illendőnek nem éreztem. A mi otthonunkban senki meg nem nézett semmit, amit nem raktak le eléje, nem volt szokásunk egymás holmijában kutatni. Volt életed, mielőtt megismertél volna, mint ahogy volt nekem is, azt gondoltam, azoknak az éveknek az emlékeit dugdosod ott, s ha nem mutatod, nyilván okosan teszed, mit szórakoztass idegen nők vagy ismeretlen kapcsolatok emlékével. Most aztán minden titkod itt van előttem, üres minden szekrény. Dolgozom, mint egy gép, hajnaltól késő estig, olvasok, szortírozok, rendezek, témakörök szerint csoportosítok írást, levelet, s közben úgy mellesleg össze is áll az életed: ez az a levél, amivel kizártak 50-ben az Írószövetségből, ez meg az, amivel visszavettek, ezzel dobtak ki a Rádiótól, ezzel rehabilitáltak, ez minősített a Tankönyvkiadó287nál osztályvezetőből korrektorrá, mert kiderült, mégiscsak polgár vagy te, ez az amerikai kezelőorvosod zárójelentése, ez a koponyád és a szíved röntgenfelvétele, ez valami oratórium, aminek te szerezted a zenéjét, ezek a rajzaid, hogy tudtál rajzolni, sose mondtad, a lakásban se járni, sem ülni, se lépni nem lehet, köteg köteg mellett, kéziratok, gondos dátummal ellátott ívek, megjelent gyerekkori írások – mozaikokban a teljes életed.
Hát azt hiszed, hagyom? Azt hiszed, nem adom meg a lehetőséget azoknak, akik hittek benned és segítettek, hogy elbúcsúzzanak tőled, hát azt képzelted, attól, hogy megígérteted velem és eldugod, nem tárom a nyilvánosság elé, voltaképpen ki voltál, mit tett veled az élet, a történelmi erők játéka, a gyalázatos sztálini korszak, mit a háború, s főleg mit a béke, amely nem volt hajlandó összekötni életed elmetszett szálait, meg a betegség, amely segédje lett az ellenségeidnek? Tényleg elhitted, magaddal viheted a sírba annak a bizonyítékát, hogy hamarabb tudtad, mi az új az irodalomban, mint a mostani modernek –, ugyan már! Kármán Józsefért megtettem, majd éppen téged hagylak elsüllyedni a tiszta szeretet sugárzása és a jóvátétel nélkül.
Sokszor kértelek: ha majd megkérlelnek, ne haragudj tovább. Elmondom megint: ne haragudj. Itt vannak, eljöttek, az én szememet elfedi ez a fekete színházi kellék, de én látom az ő szemeiket, a könnyet is, amelyet el is irigylek tőlük, mert azt jelzi, az ő vezetékük nem égett el, mint az enyém. Figyelj, most beszél Nagy Péter, most idézett a svájci kritikából, és most szól Bata, egyszerre itt a múlt, most szállsz még csak igazán, mint akkor, közös utunkon, közel a mennyboltozathoz. Sebezhetetlen vagy, azzá lettél, kudarc többé nem érhet, s hogy az igazságot kimondják rólad, arra nem nekem, a feleségednek lesz gondom, hanem annak az írótársadnak, aki úgy élt melletted, mint Eckermann. Hagyj időt a kritikának, hagyj időt az emberi tudatoknak, számodra már nincs ilyen mértékegység: idő, számunkra még igen. Úgy indulj el, hogy amiről azt hitted, most van vége, most kezdődik. Úgy indulj el, hogy el se mentél. Engesztelnek, hangos szóval, nem hallod? Engesztelnek, helyedre állítanak, kiáltanak miattad. Ez csak elér hozzád még most is? Nem ők a bűnösök, békélj már 288végre, valakinek meg kellett fogalmaznia, amit ellened mások vétettek, hát fogadd el az engesztelést.
Szép, mély sírod van, jól megnézem, Pista megfogja a karomat, azt hiheti, szédülök. Nem én, csak látni akarom, milyen, nem félek én a sírtól. Itt vannak Sinkovitsék, Imre úgy énekel, hogy zeng a temető, szinte mindenki elkísért idáig, míg a nagytiszteletű úr bevégzi a szertartást. Jób könyve 29, 14-17., a textust én választottam, ráismernél, ha nem mondanám is. „Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem. A vaknak én szeme valék és a sántának lába. A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém. Az álnoknak zápfogait kitördösém és fogai közül a prédát kiütém vala.” Most már mindjárt befejeződik, indulj. És ne nyugodj békében, hanem harcolj velünk, kollegáiddal, barátaiddal, hogy kimondódhassék végre és végérvényesen a teljes igazság rólad. Harcolj. Most már nem vagy beteg. Most már van erőd.
Hogy én? Hogy énvelem mi lesz?
Ezzel most ne törődj. Harmincnégy éven át csak azon törted a fejed, nekem hogy legyen könnyebb, hogy bírjam elviselni a magam sem éppen problémától mentes akadályversenyét, most magaddal foglalkozz, az én életművem kész. A szertartás is kész, hallod az éneket? Nincs már szívem félelmére nézni sírom fenekére…. Ne félts, én a szó minden értelmében hiszek a feltámadásban. Hát csak várj majd rám a Katalin utcán, ahogy megbeszéltük, „majd jövök”, ahogy Encsy Eszter az Őzben ígérte. Holtbiztos jövök, olyan biztosan, mint ahogy meghaltál, holtbiztos, hogy jövök, olyan biztosan, mint ahogy nem haltál meg.
289Szívem egész melegével köszönöm meg elsősorban főtiszteletű Bartha püspök úr szavait, de köszönetet mondok mindenkinek, aki engem a főkurátor székébe szánt. Mikor Bartha püspök úr először említette, mi a terve velem, felképlett előttem a Tiszántúl, az én születéssel kapott, de felnőtt aggyal is magam kincsének választott, a nagy hazán belüli kisebbik, igazi hazám, ahová tartozom. Nemcsak Debrecenre gondolok e percben, hanem az egész területre, amelyet egyházkerületünk magába foglal, hiszen nincs olyan megyéje, amelyhez ne kötődném valami szállal. Nemzedékek során át a Partium és a Tisza vonala közti területen fejtették ki istendicsérő tevékenységüket az Őseim, megszervezték az árvaellátást, kidolgozták a nőnevelés irányelveit, megírták a Sárrét krónikáját, ébren tartották a kálvini öntudatot idegenajkú közösségekben, Békés-Bánát szórványgyülekezetei között, szolgáltak Szeghalmon, Füzesgyarmaton, Túrkevén, Gyomán, Gyulán, Mezőhegyesen, Mezőberényben, Hódmezővásárhelyt, ez utóbbi helyen magam is ezt tettem, mint a református leánygimnázium tanára. De elvitték külföldi egyetemeken pallérozott tudásukat a Körös mentére, majd az Érmellékre is, adtak egykor hitvallót az anyaszentegyháznak, aki nevét Zürich szenátusában tisztelettel említették, ősök egész sora most élő láncszemként kapcsol engem a Tiszántúlhoz. Egyik felmenő ági rokonomról, a valamikor békésbánáti esperesről, nagyapámról életem e fontos órájában még majd szólni szeretnék.
Különös meghatottság fog el annak a gondolatára, hogy szabadon és megkötöttség nélkül együtt lehetünk. Ezt voltaképpen nem is tehetjük olyan régóta. Hat év híján 200 esztendeje lesz 290annak, hogy hitünket másokéval egyenrangú hitágazatként gyakorolhatjuk. Ahogy elődeink, mi is megemlékezünk majd erről az évfordulóról annak idején, mert nemcsak vallásunk, egész Magyarország jövendőjének alakulása szempontjából sorsfordító esemény. A hitünknek adott zöld jelzés hatása nemcsak az egyház nekilendülő fejlődésében mutatkozott meg, de éreztette hatását a szellemi élet minden területén. Nyelvünket nagy irodalmi alkotások létrehozatalára tette alkalmassá, s az elvekhez való rendületlen ragaszkodással az alkotmány, a haza törvényeihez való hűség megszilárdulását segítette elő. Az 1791-es országgyűlésen a hitünk gyakorlását az alkotmányban biztosító huszonhatodik törvénycikk létrejötte nélkül másképp alakul Magyarország történelme, a trónfosztó, a jobbágyfelszabadító hazáé; az ország e nélkül soha el nem éri egyenrangú félként a világ megbecsülte egyéb nemzetek színvonalát.
Talán mondanom sem kell, a magyar református anyaszentegyház sorsa, jelene és jövője sose volt pusztán a hit gyakorlatának kérdése, hanem állampolgári jogainkat biztosító intézmények és indíttatások küzdelmeivel és diadalra juttatásával állt kapcsolatban. Az erre vonatkozó megegyezések, főleg a bécsi béke első és a linzi hatodik cikkelye nemcsak vallásunk biztonságának, de nemzetünk szabadságának egyik alappillére is, s hogy ezt mindenki érezte, katolikus testvéreink igazolják, akik között számosan nyíltan vallották e szomorúan jelentős időben, hogy Caraffa bárdja révén nemcsak a protestáns állampolgárok vérzenek el, de az ország függetlensége is, s a lelkészeket gályapadhoz nyűgöző lánc szabadságunkat fojtogatja.
Nem árt emlékezetbe idéznünk, hogy amikor a tizenhetedik század végén I. Lipót a kül- és belpolitikai helyzet megszilárdítása érdekében vallásgyakorlatunkat engedélyezte, nem jogot biztosított számunkra, csak királyi kegyet gyakorolt. Mi reformátusok ismerjük ezt a szót, kegyelem, de csak teológiai értelemben. Törvény és jog helyett, királyi kegy ingatag talaján egy vallás nem igazán szervezett, nem országos gyökérzetű, inkább kevesek magánügyének hat; – a mienk is ezt tette, míg lelkipásztoraink idegen felekezet felügyelete alatt szolgáltak, tisztségviselői hivatalt csak 291vallásukkal ellenkező tételeket hirdető eskü letétele után kaphattak, míg házassági ügyeinkben nem a saját törvényszékünk bíráskodott. Még a forradalmi gondolkozású monarcha, II. József Türelmi Rendelete is azt érzékeltette, hitünknek nem jóindulatú nagyvonalúságra, hanem törvényre van szüksége, egy fejedelmi gesztus nem lehet azonos a jog garanciájával. Természetes volt tehát a küzdelem, amelyet egyházunk annak idején ágostai hitvallású testvéreinkkel együtt folytatott, az is, hogy nem nyugodott, míg ki nem vívta, hogy József király halála után az országgyűlés napirendjére kerüljön a magyar törvények közé beiktatandó ténylegesen szabad vallásgyakorlat. Az idők válságosak voltak, tele feszültséggel, folyt a francia forradalom, József utódja, II. Lipót nem tudott kitérni az országgyűlés összehívása elől, mert enélkül nem kaphatott sem újoncmegajánlást, sem adót. Protestáns egyházaink, tudva, hogy a bécsi és linzi békék által egyszer már megadott, majd ismét megtagadott jogaik törvénybeiktatása az egyedüli helyreállítása a megsértett jogrendnek, előterjesztették követelésüket, s a római katolikus hiten levő rendek nagyrésze csatlakozott óhajukhoz.
Hat év híján kétszáz évvel ezelőtt törvényes biztosíték nélkül gyakorolt vallásunk ügyét az országgyűlés legelején kezdték el tárgyalni. Egyházkerületünk, a legizmosabb, legnagyobb lélekszámú, főszerepet vállalt, vezéralakja a debreceni Domokos Lajos, a későbbi évek curator generalisa, akkor Bihar vármegye alispánja és országgyűlési követe, aki a kor szokása szerint nemcsak jogi, de teljes teológiai képzésben is részesült, s a protestánsok szószólójaként maga fogalmazta meg a legfontosabb felterjesztéseket. Szeretném, ha testvéreim ez ünnepi percekben úgy emlékeznének mai életünk valamikor gigászi küzdelem eredményeképpen lerakott hídfőire, hogy tudják, vallásszabadságunk törvénybeiktatása idején Kalocsa érseke ugyan tiltakozása jeléül elhagyta az országgyűlést, ám a hercegprímás, Batthyány József olyan beszédet olvasott fel, hogy minden tüskét kihúzott a szívekből, s a főpapnak mai értékelésünk szerint is becsületére válik. Idézem zárószavait: „A kedélyek óhajtott nyugalmát semmivel nem érhetjük el biztosabban, mint ha megadjuk kinek-kinek a magáét, suum 292cuique, ha ágostai és helvét hitvallású polgártársainkat, akiket polgári jogok és rokonsági kapcsolatok úgyis hozzánk fűznek, ámbár vallási véleményben tőlünk különböznek, az örök béke és egyezség végett kapott legszabadabb vallási gyakorlatukban őszinte szívvel tekintjük, szeretettel, mely nem verseng, nem irigye senkinek, s tőlük ugyanezt a szeretetet kérjük viszonzásul.” Batthyány hercegérsek napjaink valláspolitikai programját fogalmazta meg, nála pregnánsabban igazán csak Teleki József nyilatkozott, aki a protestánsok válaszbeszédét tartotta: „Mind közös keresztyén vallásunk – mondta Teleki –, mind a felek nyugalma azt ajánlja, ne gyűlölséggel és visszavonással, ne bosszantással, hanem a kölcsönös jóindulatra és szeretetre kész vetélkedéssel versenyezzünk hazánk érdekében.” Szép program, vállalhatjuk, testvéreim tudják, a magyar református egyház ma is ezen az úton szándékozik járni.
Egyetemista éveimben megpróbáltam összeállítani, mi lehetett a gazdasági, politikai, etikai, etnikai és néplélektani magyarázata annak, hogy Isten kegyelme éppen a Róma alapítása utáni 753-ik esztendőt választotta ki a Messiás elküldésének időpontjául. Kutatásaim eredménye majdnem naivnak hangzó, pedig voltaképpen mély tartalmú felelet volt: a világban különféle szociális, politikai, etikai és gazdasági okokból csillapíthatatlanná vált a szomjúság: az emberiség italra várt, a megváltásra. A felmérések végeztével az ősegyházzal, majd patrisztikával kezdtem foglalkozni, vonzott az egyház doktorainak kutató munkája, az apologeták érvelésével saját hitemet erősítettem, világukat tanulmányozva találkoztam Minucius Felix nevével, s emiatt ismertem meg legfontosabb művét, Octaviusát. Elbámultam, nemcsak e Krisztus születése után a második század utóján működött kiváló képességű férfi brilliáns irodalmi stílusa, de érvelése védhetetlen logikáján is, a módon, ahogy keresztyén hite igazságának igazolásában ellenfelével vitába szállt, s dialógusa a tudomány érveivel, főleg etikai képlete fölényével meg tudta védeni álláspontját egy rangos, tehetséges, igazán nem olcsó pogány ellenféllel szemben. Fiatal voltam, még nem értettem, miért késztet engem Isten ilyen különös tanulmányok végzésére, ami nélkül végtére is meglehet 293egy latin–magyar–történelem szakos tanár, aminek készültem. Most, amikor mint az egyházkerület főgondnoka szólok testvéreimhez, felismerem Isten rendező elméjének irányítását, s tudom, annak a megértését kívánta tőlem még igazi pályám megkezdése előtt, hogy a problémák megoldása párbeszéd, egymással folytatott, tiszteletet ismerő tárgyalás legyen, nem felelőtlen hadakozás, nem sértés, nem is hideg elzárkózás. Az Igét naponta meg kell védelmeznünk saját hitünk abszolút ismerésével és élésével, előbányászva magunkból azt, ami legjobb, pontosan körüljárva az elválasztó és azonos elemeket. A dialógus anatómiáját nagy felkészültség, tiszta hit, és végtelen türelem jellemzi, egyetlen felcsattanó szó, de egyetlen meghunyászkodó ige nélkül – nekem ezt tanította Minucius Felix.
E percben azt is tudom már, miért érdekelt mindig annyira a felvilágosodás százada, s miért kellett olyan közel kerülnöm tanulmányaim során főgondnok úr Domokos Lajoshoz. Forradalmi ereje, egyházpolitikai munkálkodása nélkül ma sem a Kollégium, sem Debrecen városa nem az, ami, s nem tudjuk a 91-es országgyűlésen kifejtett munkája és életműve következtében törvénnyel védett hitünket egy nemzet biztonságos rendjében gyakorolni.
Ha még egyszer visszatérek az 1791-es országgyűlésen született törvényhez, azért teszem, mert van egy talán nem eléggé ismert mozzanata, ami napjaink egyházpolitikai elgondolásait jobban megvilágítja. Amint az említett törvény létrejött, anyaszentegyházunk hozzálátott lerombolt templomai újjáépítéséhez, s második lépésként megtörtént az előkészület a két testvéregyház, a kálvini és lutheri felekezet még abban a naptári évben Pesten és Budán tartandó országos zsinata létrehozatalára. Mivel mindkét reformált hitű felekezet istentiszteleti nyelve magyar volt, megindult a folyamat, hogy a nemzeti nyelvet államnyelvként fogadtathassuk el. E ténynek irányszabó, termékenyítő, az irodalomra, a közéletre, a tanügyre, általában a nemzeti lét tudatos vállalásának munkálására tett hatóereje felbecsülhetetlen. E zsinaton a két egyház, különbözősége fenntartása és hangsúlyozása mellett alapelvei tekintetében nagyjából megegyezett. Hogy 294konkrétabb eredmény nem született, s újabb kilencven évet kellett várnunk, míg egyházunk az 1881-es debreceni zsinaton végre kialakította független egységét, a késedelemért nem lomhaságunk okolható, még kevésbé a kálvini koncepció. A mi felekezetünk jellemző vonása a lendület, az Isten Lelkével áthatott dinamika volna, Kálvin eredetileg motorikus világát rég fel kellett volna ismernünk, tanulságait hasznosítanunk, nem kell hangsúlyoznom, nem késő még ma sem. Az idő megérett a nagykorúvá lett keresztyén ember jellegének kibontakoztatására, hogy Kálvin időről időre önmagát reformáló egyháza megtanuljon híg kegyeskedés helyett valóban az Isten szellemében cselekedni, hogy úgy imádkozzuk a Miatyánk minden sorát, hogy végigelemezzük a talán soha át nem gondolt Úri ima sorait, s Isten irgalmas Lelke valóban áthasson valamennyiünket.
Századunk, figyeljék meg testvéreink, e legutolsó negyedében valahogy merkantillá, kufárszelleművé van alakulóban. Senki sem kívánja ennek a teljes ellenkezőjét, a vallásos ember inkább más tartalommal gazdagítaná az igyekezetet. Annyi évszázad szegénysége után érthető az anyagi gyarapodás igénye, az én generációm még ismerte a koldusok és Amerikába kitántorgók Magyarországát. Széchenyi egyebet se várt, mint azt, hogy a népet végre érdekelje az ipar, a kereskedelem, de nyilván egyetlen pillanatra se képzelte el a folyamatot Isten jelenléte és a lélek nélkül. Jogunk van megkívánni az anyaszentegyház tagjaitól, hogy végre érezze keresztyén mivolta teljes felelősségét, hogy valóban fusson a kísértéstől, hogy valóban vita és lázadás nélkül belenyugodjék Isten szándékának döntéseibe. Ám örüljön tisztes hasznának, amit másoknak vagy az országnak nem ártó tevékenységgel szerzett. de mikor Istennek megadta már, ami az Istené, a hazának, ami a hazának jár, az embernek is adja meg, ami az emberé, felebarátját nem kifosztva, de vezetve és gazdagítva az úton. E kalmárosodó időben tanuljon a Szentírás kereskedőasszonyától, Lídiától, tanuljon a magánéletben kifejthető apostolkodást.
Lídia alakja az Apostolok Cselekedeteiben sejlik fel, úgy lép elénk a bibliából, mint egy drámai hős, sajátos színpadon, sajátos 295kellékek között. Sose látott arca bizalmas fényben ragyog, sosem látott szemében figyelem, áhitat. Lídia Pál apostol lelki gyermeke, okos asszony, jó emberismerő, s ahogy tanult foglalkozása a bíborbársonnyal való kereskedés megtanította orrát és ujjait a pontos érzékelésre, az adódó üzleti helyzetben való gyors véleményformálásra, mert kárát vallja, ha rosszul döntene, az emberi minőségre is felfigyel, és a jelentéktelen külsejű zsidóemberben első látására felleli üdvössége zálogát, holott ezt a szót, üdvösség, sose hallotta eddig. S micsoda talajon történik mindez és mikor és hol! Az antik Görögországban, azon a vidéken, ahol missziós útjai egyikén Pál először érte el Európa szárazföldjét Filippi kikötőjében, és megindult a Via Egnatia mentén.
Pál Makedóniánál száll partra, amerre elindul, egyszerre mesebeli, egyszerre nagyon is konkrét és történelmi a vidék. Ez az a táj, ahol a mitológia szerint Perszefonét magával ragadja a föld alá az alvilág ura, de másról is nevezetes a talaj itt, mert vértől zsíros a föld; még nincs nagyon messze időben, hogy Brutus és Cassius összecsaptak a világ későbbi urával Filippinél.
Partra száll és lépeget az apostol, a római polgár, görög földön megy, de törvényhatóság tekintetében római vidéken, Filippit a későbbi Augustus császár hálája római kolóniává rangosította, latin várost csinált belőle, ahol a letelepített veteránok szabad polgárként éltek régi hazájuk építkezési módján emelt házaikban. Mire az apostol idejut, már érzékelhető a görög filozófiák hatása az ittlakókon, hiszen az őslakók elkeveredtek a rómaiakkal, s a thrák, makedón és római mikrovilág nagyon is alkalmasnak bizonyult a keresztyénség tanainak befogadására, mert a thrákok orfikus hiedelme megismertette Iuppiter gyermekeit a lélek halhatatlanságának és a feltámadásnak a gondolatával.
A környék amúgy is rendhagyó volt, e táj asszonyai üdítően különböztek a keleti szokások megvonta körön belül mozgó, pontosabban mozgatott nőktől. Független, az élet minden megnyilvánulásában élénken részt vevő asszonyok éltek itt, akiket érdekelt a történelmi erők mozgása, abszolút biztonsággal közlekedtek a világban, méghozzá nem az ókori hetérák csillogó, szellemes szintjén és eszközeivel, hanem lakóhelyük életében 296munkálkodva, sőt részt vettek a politikai élet formálásában is. Ezen a tájon nem volt zsinagóga, oly kevés zsidó élt Filippi környékén, hogy a rabbitörvény nem tette lehetővé építését, ám valami imaház féle épület, proszeükhé kellett, hogy a lakosságot szolgálja, hiszen nép, gyülekezeti helyiség és a gyülekezeti élet nélkül előbb-utóbb elveszti a közösség tudatát, hátat fordít Istenének, vagy ami ennél is rosszabb, közönyössé válik.
Az apostolt ezen a vidéken Lukács vezeti. Tudjuk, meglelik a proszeükhét a folyó mentén, s ott részint istenhívő pogány, részint zsidó asszonyokra lelnek, férfiakat nem látni, csak nők végzik a reggeli áhitatot. Az apostol nem habozott, nem várt, míg férfiakat toborozhat, míg vegyes vagy egészen másnemű lesz a társaság. Beszélni kezdett, ámult figyelem kísérte a mondanivalóját. Itt, ebben a folyómenti imaházban lép elénk Lídia, aki nem is helybéli, születését tekintve nem is zsidó, gazdag lídiai kereskedőasszony, maga bonyolítja életét, ügyeit, s az ókor legértékesebb valutájával, bíborral kereskedik. Lídiának, jegyzi fel Lukács, az Úr megnyitotta a szívét, hogy hallgasson Pál szavaira. Az asszony vagy tüstént, vagy másnap, mindenesetre a lehető leggyorsabban megkeresztelkedik. Egész házanépét magával hozza, ezzel fel is tárja előttünk lelkivilágát. Gyors felfogóképesség jellemzi, eszes, figyelmes, nem irigy, szükségesnek tartja, hogy Isten Igéjéből más is részesedjék. Pál apostol izgalmas diadalai közé tartozik egy kalkuláló kereskedő agyú, egy az üzleti életben és világban egyaránt jártas hellén nő megtérítése, akit foglalkozása és vállalata szülőhelyéről, Thüateiráról éppen Filippibe vezetett. A kutatás nem tartja lehetetlennek, hogy az üzletasszony később visszatért születési helyére, s az adott lehetőséget felhasználva apostolkodik, szervezi az egyházközséget; talán éppen ő az a gyertyatartóbeli szövetnek, akit a Jelenésekben János meg is dicsér, meg is pirongat. Lídia mindenképpen példa rá, hogy az aktív hitélet, Isten útjainak szolgálata megfér bármely világi működésünkkel, sőt: első kötelességeink közé tartozik annak a tisztázása: ha Isten döntése a világba parancsolt bennünket, mivel szándékozunk kitölteni a születés és a halál közti időt. A két határpont közti útszakasz senkinek nem lehet közömbös, üdvözülésünket Isten 297kegyelme szabja meg, ám lépéseink jellegét nekünk kell mérlegelnünk. A lélek bukjék alá önmagába, lelje meg saját szíve mélyén Isten személy szerint neki szánt parancsát. Lídia nemcsak a Filippi mellett kanyargó folyó vizéből merített irányjelzést keresztelésekor, de számot vetett önmagával is, felismerte és vállalta Isten döntését, mely őt az egyház szolgálatára parancsolta.
Hogy most itt beszélek testvéreim előtt, ahogy mindenben, ami életem során velem történt, ebben is Isten rendelkezését érzem. Az ő akarata nélkül itt nem állhatnék, s ahogy eddig is elfogadtam bölcs kezéből, ami jót-rosszat kaptam, döntésével, melyet a püspök úr, s az Önök választása közvetített, mely ezúttal érdememen túl felemel, nem vitatkozhatom, nem vitatkozom. Ahogy 1945-ben azt kívánta, váljam meg tanári állásomtól, s induljak országot építeni a felszabadult Magyarország kormányvonatán Budapestre, mert ott jelölte ki számomra jövendő pályámat, élettársamat, tettem akkor is, akarata szerint, ahogy szolgálni fogom őt és irányításával egyházkerületünket most is, amikor oda vezetett vissza, ahonnan elparancsolt, a szülővárosomba, annak a templomnak a presbitereként, amelynek csillagait oly sok jövőkutató estén figyeltem szobám ablakából, amelynek harangszava mellett megkereszteltek, s majd eltemetnek egyszer. Szabálytalan főgondnokot választottak testvéreim, de nyilván szintén azt érzik, amit én, hogy abban is Isten munkálkodik, hogy egészen a Tiszántúlé és Debrecené legyek, amelynek kulturális életét a magam eszközeivel mindig segíteni iparkodtam, s a jövőben is óhajtanám, s mikor sokféle munkaterületemen hallatom szavam, csak azt teszem, úgy élek, ahogy nagy elődöm, Domokos Lajos értelmezte annak idején a maga küldetését. Hogy jól lépjek, hogy ne botoljam meg egy gyarló, de jószándékú ember átlagos botlásánál többet, kérjék testvéreim számomra Isten irgalmazó segítségét, és tetézzék meg sajátjukkal is, mert egyházkerületünkben enélkül nem boldogulhatom.
Beszédem elején azt ígértem, nagyapámról, a volt békésbánáti egyházmegye espereséről még ejtenék néhány szót. Én nem találkoztam vele, jóval a születésem előtt meghalt, de nép ajkára került dalait, publikált líráját ismertem, s életét is rekonstruálni 298tudtam az egyházi és világi sajtó nekrológjaiból. Nem arra voltam büszke, amire joggal lehettem volna, hogy a finnugor nyelvtudomány nagy tudósának, Budenz Józsefnek volt a barátja, s göttingai diákévei alatt körébe vonta az ifjú németet, rábeszélte, jöjjön el Debrecenbe, Magyarországra, ahol aztán új korszakot kezdett a magyar nyelvtudományban munkáival, még arra sem, hogy ő volt az a szabálytalan lelkész, aki gyakran versben fejezte be a szószékén a prédikációt, pedig vallásos költeményei meghatottak. Én nagyapám életében két, idegen fülnek talán sajátságos negatívumnak hallatszó eseményt melengetek: utolsó szavait, s aztán élete nagy lehetőségei közül azt, amit nem fogadott el.
1881-ben a debreceni hittudományi kar meghívta őt a gyakorlati lelkészség tanszékére, nagyapám visszautasította a professzori katedrát, pedig tizennégy iskolaköteles gyermek, s felesége egész debreceni famíliája indokolta volna, hogy faluról városba kerüljön. Nem vállalhatta, pedig hogy szerette volna, de a Kőrös elpusztította Kőröstarcsát, olyan rombolást végzett áradó vizével, hogy heteken át tutajon éltek és csolnakon közlekedtek azon a vidéken, a faluban csak a temető, a parókia és a templom maradt ki az árból, mintha Isten jelezni akarta volna; Igéjében és az üdvözültek seregében a legnagyobb vész idején is szilárd a talaj. A megvadult folyó a teológiai tanszéket is benyelte. Egy mindenét elvesztett falu népe könnyen meginoghat a hitben, az ember, aki háza kéménye, elpusztult gyümölcsöse, szántóföldje fölött ladikon lakik, nem tud mindig arra gondolni, ami a gályarabok szívét megerősítette: hogy ha minden földi elveszett is, Isten és a feltámadás reménye, Krisztus sugárzása megmarad. Az ember gyarló, halandó, akinek gyermekét, mindenét behörpölte a folyó, nem mindig állja meg Jób próbáját. Már igazán csak az hiányzott volna a romboláshoz, hogy a pap, aki munkás hétköznapjaik, hulló verítékük, gyermekeik születésének, vén szüleik halálának, mosolyos kézfogóiknak hűséges tanúja volt, szintén elhagyja a népét. Nagyapám maradt. Családom beszélte, mikor nem a falusiakkal együtt dolgozott az építkezésen, járta az országot, tárgyalt szolgabíróval, megyei vezetővel, minisztériumi tisztviselőkkel, koldult Isten nevében Istenért, hadd álljon újra a bedőlt iskola, 299ahol a Szentírást oktatják, legyen a tanítónak megint lakása, kapjon segélyt a falu, vetőmagot, pénzt, mindent, államtól, magánembertől, intézményektől. Tarcsa felépült, falait habarcsnál szilárdabban tartja össze egy immár örökre eltemetett tudományos ambíció. Nagyapám tudta, Krisztus ember képében jelent meg a földön, elpusztult faluját emberek alkotják, azok szolgálatában kell neki megélnie Krisztust, hisz nagyműveltségű, szónoki adottságú, Európa híres egyetemein pallérozott professzorjelöltje lesz nem is egy még a Tiszántúli Egyházkerületnek, de az árvizet a tarcsai lakosokkal együtt átvészelt lelkipásztora, a válság megélő és megoldó papja, az csak ő, egyedül.
A másik momentum, amit őrzök, a halála, és ennek elbeszélésével búcsúzom el Önöktől, addig, míg hivatali kötelességem szolgálatuk színhelyére nem szólít, ahogy nagyapám napjaihoz is hozzátartozott a canonica visitatio. Őt családunk a Kollégium dísztermében, egyházkerületi gyűlésen vesztette el, éppen felszólalt. Nem indulattal, szelíden beszélt, a jog szem előtt tartását, annak csorbítatlan megőrzését, a karcolatlan igazságot kérte az egybegyűltektől, aztán meghalt. Nagyapám ez utolsó mondata földi életében: jog, jogrend, karcolatlan igazság irányítson engem is szolgálatomban Isten kegyelmével, a püspök úr és az egyházkerület segítő jóindulata mellett, s annak a tudata, hogy hitünk nevében őrzi az újra való készséget tiszteletreméltó hagyományaink megőrzése mellett.
Kálvin az egyháztörténelem forradalmi hőse volt, hiszem, hogy vallásunk szép kötelességei közé tartozik, hogy felismerje a történelmi pillanatot, amelyben Minucius Felix dialógusigénye progresszív eredményt ígérve jelentkezik újra. Isten kezén annyi az ujj, ahány a hittel áthatott felekezet, ő adjon erőt nekünk, hogy fel tudjuk ismerni egymásban a testvért, s ne azt keressük, ami szétsodorja hajóinkat e gondokkal és veszedelmekkel terhes világ képletes óceánján, hanem ami flottává képezi a hívőket, ami összetart, hogy egymás mellett haladhassunk az emberiség hasznára, békén megőrizve mindegyikünk saját szellemi felségjelét, s tisztelegve a másikénak, mint a tengerjáró igazi hajók. Isten, szilárdul hiszem, nemcsak a mi toronydíszeink jogosultságát is300meri el végtelen kegyelmében, hanem a keresztet, a Dávid csillagot is, s a másfajta liturgiában, fogalmazásmódban vagy szimbólum-rendszerben is meghallja a gyönge emberi sóhajt, védj meg Uram, mert félek nélküled, és azt is hiszem, Istennek elsősorban az számít, keresi-e valaki őt, s nem az, miféle szertartás szerint közelíti meg, vagy milyen szóval köszönti. Én Kálvin hitét kaptam a szent keresztségben, úgy gondolom, hogy az üdvösséghez vezető útnak lehet többféle földrajzi leírása, és Isten gyermekeit csak az különbözteti meg, hiszi-e, hogy egy végtelen hatalmú úr teremtményei vagyunk valamennyien, s felismeri-e a kísértések aknamezején tántorgó, a más-más ösvényen szintén az örökkévaló Úristent kereső testvért, vagy sem. Jézus Krisztus nem tanított se pusztításra, se türelmetlenségre, se gyűlöletre.
Mikor amerikai ösztöndíjas voltam, a híres Berkeley egyetemet látogattuk meg San Franciscóban. Az egyetemet körülvevő pázsitos téren, a campuson, egy lány lépegetett előttem, dalolt. San Francisco nyisd ki számomra az aranykaput – így hívják a karcsú hidat, amely átíveli az öböl keskeny nyakát –, ne várasd sokáig a gyermeked. Most én mondom Önöknek, nyissák meg számomra a Tisza hídját, hadd jöjjek haza e holtig egyedül igazán ismerős vidékre, a Tiszántúlra, és az Úr segítő kegyelme adja meg, hogy ne bánják meg majd a választásukat, hogy ne bánja meg a püspök úr sem, és úgy szolgálhassak mindannyiunk ügyének, az egyházközségeknek, melyek mindegyike személyes hajlékom ezentúl, ahogy ez a sokat látott, sokat szenvedett, mérhetetlen múltbeli eredményeket kiharcolt egyházkerület megérdemli.
301