Szabó Magda Ne félj! Beszélgetések Szabó Magdával 9-632601-08-4 340 Csokonai Debrecen 1997 5-335 tagelés kész
Szabó Magda
Ne félj!
Beszélgetések Szabó Magdával
Az irodalmi interjúról

Napjainkban – mind a nyomtatott, mind az elektronikus sajtóban – az interjú a legkedveltebb műfaj. Egy híres alkotóval, politikussal, avagy egy közkedvelt színésszel folytatott párbeszéd iránt való érdeklődés mértékével legfeljebb a sportközlemények vetekedhetnek. A közvélemény igényének eme sajátosságát figyelembe véve ma világszerte valamennyi szerkesztő arra törekszik, hogy minél több exkluzív interjút közöljön. Teszi ezt annak reményében, hogy lapja, műsora ezáltal eladhatóbbá válik, olvasóinak, hallgatóinak tábora növekedni fog.

Eme reménye rendre teljesül is, mivel az interjú – formai sajátosságaiból következően – kétféle igényt elégít ki. Egyfelől az által, hogy a riporter a laikus olvasói érdeklődéshez igazodva teszi fel kérdéseit (Hogyan él?, Mi sikerének titka?, Ki a példaképe?, Mik a tervei? stb.), kielégíti a közönség kíváncsiságát, másfelől viszont a megszólítással alkalmat ad interjúalanya ama igényének teljesülésére, hogy olyannak mutassa magát, amilyennek látszani szeretne.

Mivel e két – eltérő indíttatású, de azonos tendenciájú – igény kielégítésének üzleti hasznát elsőnek a bulvárlapok, a színházi magazinok szerkesztői ismerték fel és használták ki, sokan úgy vélekednek, hogy az interjú a tömegkultúra egyik jellegzetes terméke, és nem más, mint nyilvános pletykálkodás, szenzációt hajhászó, hiteltelen magamutogatás. Mi tagadás, az interjúk többsége valóban nem több ennél, de ebből még nem következik, hogy maga a műfaj is eleve kétes értékű. Eredetét tekintve ugyanis számos műfajnak rossz a „pedigréje”. Például Örkény egyperces novelláinak „családfája” „apai ágon” az ókor populáris műfajára, az anekdotára, „anyai ágon” a városi folklór egyik legújabb kori alakzatára, a viccre vezethető vissza. De nem dicsekedhet „nemesi” ősökkel a regény sem. A magas kultúra képviselői még a 18. század végén is olcsó vásári portékának, lélekrontó „arsenicum méregnek” ítélték. Ezért jeles barokk költőnk, Faludi Ferenc azt ajánlotta a szülőknek, 5hogy olyan magas polcra tegyék a „fabulás történeteket”, ahol nem érhetik el a „kisasszonyok”.

Noha a regények jelentős százaléka még napjainkban is csupán a könnyű kikapcsolódást szolgáló lektűr, ma már senki sem vitatja, hogy maga a műfaj az elit irodalom körébe tartozik. A regénynél jóval fiatalabb, mondhatni kamaszkorú interjú hovatartozása még kétségtelenül bizonytalan. Mindazonáltal úgy vélem, hogy – legalábbis nálunk és az irodalmi tárgyú darabjaiban – jól felismerhető egy olyan átalakulási folyamat, aminek eredményeként az interjú kiválni látszik a tömegkultúra világából, s egyre szervesebben betagozódik az elit irodalomba, illetve mint történeti értékű forrásanyag, az irodalomtudományba.

Meglehet tévedek, de úgy gondolom, hogy ez az átalakulási folyamat úgy indult, hogy 1963 őszén Dobozi Imre helyett Nemes György lett az Élet és Irodalom főszerkesztője. A pártközpont a személycserét – egyebek mellett – azzal indokolta, hogy a lap népszerűségét, olvasótáborát növelni kell, ami úgy érhető el, ha a belterjes szakmai viták, tudományos értekezések helyett a jövőben több, a közönség számára vonzó, érdekes írást közölnek. Mondanom sem kell, hogy eme instrukció mögött nem gazdasági, hanem politikai számítás állt, vagyis a hatalomnak az a szándéka, hogy tömegbefolyását növelje, az irodalmi élet konszolidációját felgyorsítsa. És ez részben sikerült is: a Nemes György által szerkesztett Élet és Irodalom olvasótábora fokozatosan bővült. Ennek egyik oka az a majd fél évtizeden át tartó interjúsorozat volt, amelyben – Gellért Oszkártól Csurka Istvánig – száznál több kortárs szerző nyilatkozott az irodalmi élet aktuális kérdéseiről, alkotói pályájáról, új vagy készülő könyvéről. Hogy a sorozatot milyen nagy és tartós figyelem kísérte, arra a legszemléltetőbb bizonyíték az, hogy az interjúk kötetbe gyűjtve is (Látogatóban, 1968; 1971) kelendőek voltak.

Maga a siker még levezethető a műfaj természetéből, de maradandósága annál kevésbé, hiszen az a fajta közönségigény, amit eredendően kielégíteni kíván, a jelenhez kötött, a napi eseményekhez, a frissen született, szenzációt keltő teljesítményekhez kapcsolódik. Nos, úgy vélem, erre a problémára akkor találunk megfelelő választ, ha abból indulunk ki, hogy irodalmunk – Illyés Gyula metaforáját használva – felvállalni kényszerült a „vízügyi hivatal” szerepét is, és ehhez igazodva az az olvasói attitűd vált általánossá, ami minden írói megnyilatkozást közéleti, politikai állásfoglalásként értelmezett és értékelt. Ebből következően az íróval készített interjúban számára nem az volt az igazán érdekes, hogy 6mit mondott személyes ügyeiről, hanem sokkal inkább az, hogy mi a véleménye az irodalompolitikáról, s eme „áttétel” révén a hatalom természetéről. Úgy vélem, hogy ez az olvasói beállítottság a döntő oka annak, hogy a pártállam időszakában keletkezett irodalmi interjúk sorra megjelentek könyv alakban is. (Bertha Bulcsú: Írók műhelyében, 1973; Simon István: Írószobák, 1976; Mezei András: Megkérdeztük, 1976, 1982) Mint azt már a kötetek címe is jelzi: Bertha Bulcsú és Simon István a művek keletkezési körülményeiről, az alkotás műhelytitkairól faggatták írótársaikat, Mezei András viszont többnyire valamilyen éppen aktuális közéleti ügy kapcsán szólította meg őket, vagyis kérdezői pozíciója szinte maradéktalanul megfelelt az olvasói elvárásoknak, a közéleti feladatokat vállaló irodalmi modellnek. Ennek alapján joggal vélhette úgy, hogy bár kérdései jobbára inkább politikai, mint sem művészeti tartalmú válaszokat involválnak, interjúi végső soron mégis „irodalmiak”. Egyfelől azért, mert – mint azt interjúkötetének bevezetőjében írja – „ebben a műfajban úgy mutatok meg másokat”, ahogy „költőként én is szeretném magam megmutatni”, másfelől pedig azért, mert az írók válaszai „kulcsot adnak” a különböző irodalmi „szemléletek, irányzatok, életművek megértéséhez”.

A hetvenes évektől kezdve az irodalmi interjúk készítői többnyire már kritikusok és irodalomtörténészek voltak, akik egyre inkább az egyes művek keletkezési körülményeinek, az alkotói pályát alakító belső és külső okainak feltárására, dokumentálására törekedtek. Ezzel a szándékkal ültette Dorogi Zsigmond a kamerák, Kabdebó Lóránt a mikrofon elé az idősebb írónemzedék jeles alakjait. (Dorogi interjúi Válaszolni nehezebb, a Kabdebóé A műhely titkai címmel 1980-ban, illetve 1983-ban jelentek meg nyomtatásban.)

Még ezeknél is „szakszerűbb” Görömbei Andrásnak az az interjúsorozata, amit 1977-ben az Alföld kezdett közölni, de ami – a bornírt irodalom-politika közbelépése miatt – csak két évvel később a Forrásban publikált részleteivel vált teljessé. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ez a sorozat fordulópont az irodalmi interjúk hazai történetében. Ugyanis míg a korábbiak csupán a kérdések ismétlődéséből következő tematikai hasonlóságuk révén kapcsolódnak egymáshoz, s ilyenformán egy olyan nyitott sorozatot alkotnak, ami tetszés szerint bővíthető és folytatható, a Görömbeié viszont zárt, mert beszélgetőpartnereinek köre koncepcionális okok miatt behatárolt. Görömbei nézőpontja az irodalomtörténészé, következésképp – mint azt az 1994-ben megjelent Kérdések és válaszok 7című kötetének előszavában meg is fogalmazta – interjúival nem egyes alkotók portréjának, hanem egy nemzedék tablójának megrajzolására törekedett. Ebből következően egy kortársi csoport tagjait szólította meg, nevezetesen azokat, akik a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején indultak és az interjúkészítés idején már meghatározó szerepet játszottak az irodalmi életben. Eme nemzedéki kereteken belül Görömbei igyekszik szóra bírni mindenkit, azaz a szépírókat (Baka Istvántól Veress Miklósig, Balázs Józseftől Nádas Péterig) éppúgy, mint a kritikust (Kis Pintér Imre), mi több, a magyar nyelvű irodalom egészét, tehát nem csupán a hazai, hanem a határon túli alkotókat is (Farkas Árpád, Gion Nándor, Kocsis István).

Úgy gondolom, aligha szükséges további tényeket felhozni annak bizonyítására, hogy Görömbei interjúi nem a nagyközönség kíváncsiságát elégítik ki, hanem a szakmabeliek, a kritikusok, az irodalomtörténészek elvárási igényeit. Merőben más kérdés, hogy Görömbei interjúsorozatának ez a merőben tudományos koncepciója ütközésbe került a pártállam irodalom-politikájával, amiből egyfelől szükségszerűen következett az, hogy publikálását a hatalom letiltotta, másfelől viszont az, hogy megjelent részleteire a szakmabeliek hiteles forrásként hivatkoztak, de még az is, hogy olyan közfigyelmet keltett, mint a hírlapirodalom szenzációt hajhászó interjúi.

Meglehet tévedek, de úgy gondolom, hogy az irodalmi interjúk eme funkcióváltozását figyelembe véve döntött úgy Keresztury Tibor, hogy az e műfajjal szembeni eredendő averziója ellenére haszonnal járhat, ha – miként Görömbeinek – sikerül „papír elé ültetni” nemzedéktársait; azaz úgy megszólítani őket, hogy legyen alkalmuk és idejük „töprengeni a készülő művek szünetében mindarról, ami igazán fontos… amiben ők illetékesek”.

Keresztury interjúsorozata mintegy folytatása a Görömbeiének. Miként az, seregszemle ez is – Esterházy Pétertől Zalán Tiborig, Markó Bélától Sziveri Jánosig – egy új írónemzedék bemutatása, ezen túl azonban – bár ha csak közvetett módon és olykor csupán a jelzés szintjén maradva – demonstrálása annak a szemléleti és beszédmódbeli változásnak is, ami a nyolcvanas években bontakozott ki a magyar irodalomban.

Az ilyen típusú irodalmi interjúk értéktöbblete részben abból következik, hogy a kérdező szakmabeli, nagyobb részt viszont abból, hogy az interjú beszédhelyzete – eltérően a műfajra jellemzőtől – nem valóságos, hanem fiktív; nem közvetlen, hanem közvetett párbeszéd, azaz írásban 8feltett kérdésekre adott írásbeli válaszok sorozata. Az interjúkészítésnek ez a „levelező” technikája azzal az előnnyel jár, hogy időt ad a töprengésre, mind a célratörő kérdések, mind pedig a pontos, átgondolt válaszok megfogalmazására.

Ez a formai újítás és szemléleti váltás a műfajt kiemelte eredeti közegéből, a zsurnalisztika, a tömegkultúra vérkeringésébe úgy, mint az írói önkifejezés, illetve az irodalomról való diskurzus egyik lehetséges módozata.

Az irodalmi interjúk eme „rangemelkedésének” számos fokozata van. Közülük az első az, hogy az alkotók nyilatkozatai nem csupán a teljességre törekvő életműkiadásokban jelennek meg újra (Németh László: Utolsó széttekintés, 1980; Örkény István: Párbeszéd a groteszkről, 1986), hanem azoktól függetlenül alkalmi gyűjteményekben is (Beszélgetések Pilinszky Jánossal, 1983; A költő felel. Beszélgetések Illyés Gyulával, 1986). A műfaj rangemelkedésének ennél is fontosabb jele, hogy a kiadói gyakorlaton túl maguk az alkotók is eleve ezt a kifejezési formát választják. Például Pilinszky János a költői képről való gondolatait egy öninterjúban fogalmazta meg, Szentkuthy Miklós és Határ Győző pedig életregényének megírása helyett beérte azzal, hogy Kabdebó Lóránt kérdéseire válaszolva – azaz az interjú klasszikus beszédhelyzetéhez igazodva – elbeszélje életének és alkotói pályájának történetét (Szentkuthy Miklós: Frivolitások és hitvallások, 1985; Határ Győző: Életút, 1993).

Mindazonáltal nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy napjaink irodalomtudományában egyre inkább uralkodóvá válik egy ezzel a kiadói és alkotói gyakorlattal ellentétes tendencia, azaz az írói interjúk – és velük együtt minden egyéb művön kívüli forrás – leértékelése. Ennek alapja az a felfogás, amely az alkotói szándék felderítését éppúgy mellőzhetőnek tartja, miként a művekben ábrázolt tényeknek és sematizált látványoknak a valósághoz való viszonyát, vagyis mindazt, aminek egyik forrása, kiinduló pontja éppen az alkotó nyilatkozata lehet. Mi tagadás, ebből a nézőpontból a Szabó Magdával készített interjúk sem látszanak fontosnak, hiszen – mint az már többnyire a címükből is kiderül (Sorsfordító pillanatok, Történelem és önismeret, Író és modell, Költészet és valóság), bennük rendre arról esik szó, hogy mik voltak Szabó Magda életének meghatározó élményei, szemléletformáló tapasztalatai; mi inspirálta téma- és formaválasztásait; milyen értékrendhez igazodva alkotta meg műveit, és mit szándékozott velük kifejezni?

9

Mivel a műfaj sajátos beszédhelyzetéből következően egy interjú tárgykörét döntően az alkalom és a kérdező szemlélete határozza meg, megalapozottnak látszik az a feltételezés, hogy ezek a kérdések Szabó Magda számára sem voltak fontosak, és csupán azért beszél oly sokat családjáról, szülővárosáról, a műveiben szereplő alakok valóságbeli mintáiról, mivel kérdezője – igazodva a kor, magyarán a marxista irodalomszemléletéhez, de még a naiv olvasók igényeihez is – erről faggatta. Noha ennek a gondolatmenetnek van ténybeli alapja, magam úgy gondolom, hogy – egyfelől az életmű egyes darabjait, másfelől pedig az alkotói pálya egészének fő tendenciáit figyelembe véve – Szabó Magda szuverén nyilatkozó, azaz a műfaj és a kor kötöttségeit megkerülve – de nem figyelmen kívül hagyva! – fogalmazza meg a kérdésekre adott válaszait.

Más kérdés, hogy válaszaiból egy olyan írói magatartás, illetve egy olyan irodalom-felfogás körvonalazódik, ami a napjainkban uralkodó posztmodern nézőpontból meghaladottnak látszik. Való igaz, Szabó Magdától idegen mind az értékek relativizmusa, mind pedig a „nagy történetek” elbeszélhetőségének a kétsége. Minden műve arról tanúskodik, hogy szerinte a világ átlátható, értelmezhető, hogy léteznek maradandó érvényű értékek, s az író feladata éppen az, hogy ezeket alkotásaiban kifejezze, általuk a múltat a jelennel összekapcsolja, és követendő példaként felmutassa.

Közvetlen módon ezt a meggyőződését, ezt az ars poeticát fejti ki, magyarázza és indokolja Szabó Magda interjúiban is. Válaszainak egy része azoknak az okoknak a megnevezése, illetve azoknak a magán- és közéletbeli tapasztalatoknak, élethelyzeteknek a felidézése, elbeszélése, amelyek szemléletét alakították, emberi, írói magatartását meghatározták. Mármost – mint már utaltam rá – az újabb keletű irodalom-felfogás a műveknek éppen ezt a külső meghatározottságát vonja kétségbe, illetve ítéli lényegtelennek, mivel szerinte egy írott szöveg csak akkor tekinthető „esztétikai tárgynak”, azaz műalkotásnak, ha „teremtett világa” oly mértékben szuverén, hogy minden formai sajátossága, tartalmi eleme, jelentése önmagából levezethető, értelmezhető, következésképp nincs szükség sem a mű keletkezési körülményeinek vizsgálatára, sem az alkotó szándékának felderítésére.

Messzire vezetne tárgyunktól annak megvitatása, hogy ez az irodalom-felfogás egyetemes érvényű-e, mint azt gondolja magáról, avagy korhoz, illetve egyfajta világszemlélethez kötött, mint azt magam vélem. De bármi lett légyen is az igazság, az aligha vitatható, hogy nem csak 10lehetséges, hanem kívánatos is egy műalkotás, vagy egy alkotói pálya többféle nézőpontból való megközelítése, értelmezése és minősítése. Fokozott mértékben így igaz ez Szabó Magda esetében, mivel életműve szembeötlően kettős természetű: egyfelől a hagyományokhoz kötődő, másfelől viszont új formákat teremtő. Hagyományokhoz kötődő amennyiben a műveiben kifejeződő világkép és morális értékrend merőben tradicionális, azaz a protestantizmus „Helvét hitvallás” szerint való változatához, s ilyen formában Debrecen múltjához kapcsolódó, ezekből táplálkozó. Másfelől viszont – főleg regényeinek elbeszélés-technikáját tekintve – kifejezetten modern, sőt az Aeneis történetét átértelmezve újramondó műve, A pillanat már-már posztmodern.

Ehhez hasonlatosan kettős természetűek Szabó Magda interjúi is. Alkalmi, hírlapi nyilatkozatai mind tartalmi, mind formai tekintetben a műfaj hagyományos darabjai, vagyis nem többek, mint a feltett kérdésekre adott szabatos válaszok. Ilyenformán ezeknek az érvényességi köre behatárolt, értékük pedig pusztán informatív. Van azonban Szabó Magda interjúinak egy másik csoportja, amelyek meghaladják a műfaj hagyományos kereteit. Jobbára azok tartoznak ide, amelyek írásban feltett kérdések nyomán születtek. Ezekben az értekező és az epikai közlésmód egymást váltogatva jelenik meg. Gyakori ugyanis, hogy Szabó Magda partnere mégoly tárgyszerű kérdésére is egy történettel válaszol. Felidézi életének egy epizódját a régebbi vagy a közeli múltból, s azt oly módon adja elő, mintha példabeszédet mondana. Ilyenformán a vele történt egyedi eset elbeszélésével nem csak felel a neki feltett kérdésre, hanem ezen túl megvilágít, szemléletes formában kifejez egy általános érvényű tanulságot is.

Szabó Magdának az ilyen parabolákkal dúsított interjúiban a közlő és az értelmező funkció elegyedik az ábrázoló és a kifejező funkcióval, s a szöveg közvetlen jelentése metaforikus többletértelmet nyer. Ezért meggyőződésem, hogy Szabó Magda interjúinak java része a szépirodalom körébe tartozó „esztétikai tárgy”, sőt néhány darabja akár az Ókút vagy a Régimódi történet miniatürizált változatának is tekinthető. Végső soron ezekben is ama nagy kérdésekre próbál érvényes választ találni, mint életművének klasszikus műfajaiban: hol az ember helye a világban, és mi a kötelessége önmagával és azzal a közösséggel szemben, amelyből vétetett?

SIMON ZOLTÁN

11 12
Az író műhelyében

Napjaink irodalmának egyik legizgalmasabb tehetsége. Ígéretes költői indulását évtizedes tanári, fordítói tevékenység követte, az írói felkészülés évei. Azután meglepő siker, a Freskó megjelenése. S a homályban, látszólag csendben töltött évek termésének gazdag aratása: verseskötet, novellák, a nagy vitát kavaró Az őz, pedagógiai regénye, a Mondják meg Zsófikának. A Disznótor – regényben és színpadon (Kígyómarás) – és az ígért magas szinten alulmaradó filmforgatókönyv, a Vörös tinta. Az újonnan napvilágot látó írásoknak ez a gazdagsága – a fogalom ezúttal nemcsak számszerűségre, de a felvetett erkölcsi, világnézeti és művészi problémák sokaságára is utal! – természetesen vonta maga után a kritikák, értékelések sokféleségét. De akárhogy gyűrűztek a viták hullámai – egyet senki nem vont kétségbe – Szabó Magda tehetségét. Azután talán egy esztendőre mintha ismét elfordult volna tőle az irodalom színpadának reflektorfénye. Nevével inkább csak az újságok, irodalmi lapok hírrovatában találkoztunk: itt is, ott is megjelent idegen nyelven Szabó Magda egy-egy alkotása. Franciák, angolok érdeklődnek Az őz iránt, nyugatnémet kiadó vállalkozott a Freskó kiadására, a Szovjetunióban már fordítják a Mondják meg Zsófikának című könyvet, lengyel színház készül a Kígyómarás bemutatására…

A magyar olvasó a múlt esztendei ünnepi könyvhéten találkozott vele újra. A Móra kiadó „Pöttyös” sorozatában megjelent Álarcosbál című könyve – újabb érv lett a voltaképpen már eldöntött lányregény vitában. Lehet is, kell is modern mai lányregényt írni – csak éppen író kell hozzá. Író, aki ismeri a kamaszlányok belső és külső világát, testi és lelki cseperedésük gondjait, és aki az érzelmi hatást érzelgősség nélkül, igényes művészi eszközökkel éri el. Ez a regény ismét egyöntetű kritikai és közönségsikert hozott írójának.

13

– Mi lesz a folytatás, milyen új Szabó Magda könyvekre számíthatunk? – kérdeztük elsőnek, mikor felkerestük, hogy alkotóműhelyéből tudósítsunk.

– Párhuzamosan három téma foglalkoztat, három különböző műfajú munka. Elsőnek talán a Pilátust említeném, amely címének hangulata ellenére nem történelmi regény. Témája az öregség, pontosabban a fiatalok felelőssége az öregek dolgában. „Pilátus” egy mai fiatalasszony, aki papírforma szerint mindent megtesz az édesanyjáért. Berendezi a lakását, eltartja, minden munkától megkíméli. Csak éppen azt nem veszi észre, hogy az így teremtett kényelemmel és jóléttel nem pótolhatja azt, amit elvett az édesanyjától: a munkát, az igazi életet. Úgy tervezem, hogy rövidesen kész leszek a Pilátussal…

– És mivel foglalkozik a másik két születő alkotás?

– A Leleplezés – a készülő drámám címe kettős jelentésű cím. Utal az 5 óra alatt lejátszódó történet helyszínére és cselekményére; a darab ugyanis egy, a fasizmus elpusztította orvos fejszobrának leleplezésekor játszódik, annak a kórháznak kertjében, ahol az orvos dolgozott, s ahol oly sok embert mentett meg 1944-ben saját élete árán. De a szobor leleplezése szorosan összefonódik az ünnepségen részt vevő emberek igazi arcának lelepleződésével. Az orvos lánya itt érti meg, hogy csak akkor lehet igazán apja lánya, ha szembefordul saját környezetével, az apja emlékét képmutató ünnepélyességgel tisztelő családtagok hazugságaival. Új ifjúsági regényemet, a Születésnapot ismét a „Pöttyös” sorozatnak szánom. Témája röviden ennyi: nem a tűsarok, a nylon harisnya és a randevú dönti el, kiből mikor lesz nagylány. A mai bakfis – aki a TV műsorról rendszerint azt hallja, hogy „neked nem való, te még kislány vagy”, de a házimunka kellemetlenebb részeiben nagylány teljesítményt várnak tőle – rendszerint felfokozott izgalommal várja az igazi nagylánykort. Ez a regény azt igyekszik megértetni, hogy a naptári születésnaptól függetlenül, minden fiatal életében fellelhető az igazi emberség születésnapja.

– Mikorra számíthatunk ezekre az írásokra?

– Remélem, nem nagyon sokára. A színdarabbal már a munka utolsó fázisába érkeztem. A lányregény viszont még inkább terv, mint könyv…

– Most egy egészen más típusú, inkább „műhely” kérdést szeretnék feltenni. Amíg a kérdés szabatos megfogalmazásán gondolkodom, Szabó Magda már mesél is.

14

– Minden könyvem kiindulópontja a gondolat, amit magyar tanár koromban úgy tanítottam: az eszmei mondanivaló. Tehát az az egyetlen igazság, ítélet, figyelmeztetés, amelynek kimondása írásra késztet. Mondjuk a Pilátusban annyi, hogy vigyázzunk az öregekre, az anyagi gondoskodás még nem ment fel senkit a szüleiért való erkölcsi, emberi felelősség alól. Az eszmei mondanivaló teremti meg hordozóját, a regény főhősét. És mivel minden ember társak közt él, minden hősömnek megvannak a maga családi kötöttségei, barátai. A figurák környezete így eleve adottá válik. Mielőtt írni kezdenék – hónapokig hőseimmel élek. Egy külön füzetben elkészítem személyi lapjukat, feljegyzem adataikat, rövid életrajzukat és életüknek a regényben ábrázolt időszak alatt történő eseményeit. Ki kit szeret, hol dolgozik, milyen problémákkal küzd. Előfordul, hogy rajzzal is kiegészítem ezt a „káderlapot”. Feltérképezem a házukat, berendezem a szobájukat. Ezután fogok csak a regény szerkezeti vázlatához, és mikor a beosztott forgatókönyv elkészül, már csak le kell ülnöm a géphez. A hősök maguk diktálják nekem sorsukat, gondolataikat. Alakjaim valamennyi belső monológja kivétel nélkül ilyen tollbamondás eredménye…

– Megkérdezhetem még azt is, hogy milyen „forrásokból” diktálnak a hősök?

– Hogyne. Hiszen az olvasók is gyakran megkérdik. Az ankéton gyakori tapasztalat, hogy a kezdő olvasó egyszerűen azonosítja az írót hősével. Bennem látják Annuskát, Encsy Esztert, vagy éppen az Álarcosbál Éva nénijét. Pedig az ember élményanyaga rengeteg forrásból táplálkozik. Az egyik leggazdagabb forrás például ma is a tanári pályám. Volt tanítványaim most is rendszeresen felkeresnek gondjaikkal, a régi szülők ma is eljönnek pedagógiai problémáikkal. Amikor leülünk beszélgetni, nemcsak én segítek nekik, hanem ők is nekem: ezeknek a bizalmas tanácskozásoknak is köszönhetem, hogy problémáim frissek és aktuálisak maradnak.

Sok levelet kap?

– Nagyon sokat. És kivétel nélkül mindre válaszolok. Visszaemlékszem arra, nekem milyen keserűséget jelentett, ha bizalommal írt soraimra nem kaptam feleletet. Az olvasóankétokon az új igények mellett rendszerint arra figyelek, vajon elég közérthető-e az, amit írok. Megértették-e nemcsak azt, amit, de azt is, amiért és ahogyan írtam… És ha egy kéményseprő restelkedik, amiért a cseh irodalomból csak Fucikot ismeri, 15ha egy öregember arról akar meggyőzni, hogyan oldhattam volna meg más módon is Az őz konfliktusát, ez legalább olyan nagy öröm, mint mondjuk a kedvező kritika…

A Könyv, 1962.

FÖLDES ANNA

16
A gyermek – a legelső olvasó

Amikor először kerestem, Prágában volt. Azután meg nekem kellett vidékre utaznom. Végül is sikerült felhívnom telefonon:

– Ó, én csak kirándulásokat tettem az ifjúsági irodalom területére – húzódozott.

Jó kis kirándulások – így én: Mondják meg Zsófikának, Bárány Boldizsár, Marikáék háza, Ki hol lakik, Sziget-kék, Álarcosbál, Születésnap, Tündér Lala…

A „bűnjelek” hallatára megtört.

De amilyen nehezen jött létre a beszélgetés, olyan könnyen zajlott le. Szabó Magda ugyanis vidám ember – tehát jó vele beszélgetni –, pedagógus – tehát ismeri és szereti közönségét –, no és megírt néhány kitűnő ifjúsági művet. Szóval ideális riportalany.

Nagyon sok érdekes gondolatát mondta el. Lényeges dolgokat. Sokkal többet, mint amennyi egy riportba belefér. Ezért aztán másnap, amikor a magnószalagot újra leforgattam, zavarba jöttem. A műfaj szabályai szerint ugyanis, amikor sor kerül a riport megírására, a beszélgetést tömöríteni kell, csak azokat a részeket szabad meghagyni, amik szigorúan a témához tartoznak. A kevésbé fontosakat könyörtelenül ki kell hagyni.

Ezt azonban ennél az interjúnál nem lehet megtenni. Mert nem volt benne lényegtelen vagy nem érdekes rész. És nekem nem volt szívem kihagyni semmit.

Arra is csak nagyon kevés helyen került sor, hogy az élőbeszéd kötetlenségét, lazaságait szabatosabbá kellett tennem. Szabó Magda – szédületes tempójú beszédfűzése ellenére – beszélgetés közben is tiszta mondatokat alkot. De azért sem lehetett változtatni a szövegen, mert stílusának sajátosságait, társalgási modorát csak saját szavai adják vissza.

Amikor később visszahallgattam a beszélgetést, újra magam előtt láttam, amint berobban a szobába – a Freskó Annuskájára gondoltam, s olyan meglepett képet vághattam, mint Zucker Jenő –, és mert egy fél percet várakoztatott, így mentegetőzik: „Ne haragudjon, súroltam.” S 17bizonyságul orrom elé dugja mind a két tenyerét; – újra láttam az arcát, amint elneveti magát, mert eszébe jutott, hogy miért írta meg a Zsófikát; – láttam a mozdulatát, ahogy cigarettára gyújt, mert – mint mondja – „ez megint nagyon nehéz kérdés volt, s ezen kell egy kicsit törni a fejemet”.

Egyszóval magam előtt láttam az embert.

Először prágai útjáról kérdezem.

– A prágai Magyar Kultúra és az ottani gyermekkönyvkiadó hívott meg egy ankétra. Ennek az ankétnak az volt a célja, hogy részint találkozzam a csehszlovákiai szakemberekkel (gyermekirodalmi és pedagógiai szakemberekkel), részint pedig egy nagyon kellemes meglepetéssel szolgáltak: Cservenka docens, az ottani pedagógiai tanszéken működő szakember ismertette velem annak a felmérésnek az eredményét, amelyet a csehszlovák iskolákban végeztek olyan gyermekek között, akik a könyvemet olvasták.

Két referátum hangzott el. Az egyik elvi beszámoló, hogy az ő értékelésük és megfigyelésük szerint mi új van abban, amit én a gyerekirodalom terén csináltam – ez Slaby doktor munkája volt –, a másik referátumot pedig a docens tartotta, aki a felmérésről számolt be. Persze, számomra ez volt az igazi élmény, mert itt szólaltak meg a gyerekek. Egy kislány például éppen akkor kapta kezébe a könyvemet, az Álarcosbált, amikor valami baj volt az édesapjával, tehát valami családi tragédiának a kellős közepén. Abban a reményben küldte meg az édesapjának, hogy a könyv most változtat a helyzeten, és minden kialakul, rendbe jön. Jó volt hallgatni.

Melyik könyve szerepelt a felmérésben?

– Az Álarcosbál és a Mondják meg Zsófikának című. A Zsófika elég érdekes pályát futott be Magyarországon is. Tulajdonképpen felnőtteknek írtam. Egészen pontosan: szülőknek és pedagógusoknak. És „kétlaki” könyv lett belőle: is-is. Felnőttek is, gyerekek is olvassák. Most kiderült, hogy Csehszlovákiában pontosan ugyanez a helyzet. Először a szépirodalmi kiadó adta ki, és most mondta a gyermekkiadó képviselője, hogy kiadják egy gyermeksorozatban is. Valahogy úgy dőlt el a sorsa, hogy a felnőttek irodalmához is tartozik, meg a gyerekekéhez is.

18

– A Zsófikát tehát felnőtteknek szánta. Szeretném, ha beszélne arról is, hogy esztétikai szempontból lát-e valami különbséget a gyerekeknek írt regények és az ún. felnőtt regények között?

– Két dolgot kérdezett, s így nekem kettőre is kell válaszolnom. Az egyik az, hogy miért írtam a Zsófikát, a másik pedig az esztétikai jellegű kérdés. Igen, mint már mondtam, a Zsófikát felnőtteknek írtam. S azért nevettem el az imént magam, mert eszembe jutott, hogy miért is írtam én a Zsófikát. Tudja, összesen 14 évig tanítottam, de az, hogy én, tehát Szobotka Tiborné azonos vagyok önmagammal, mármint Szabó Magdával, nem derült ki, mert engem a gyerekek úgy hívtak, hogy Magda néni és sem a Szabó, sem a Szobotka név nem volt számukra érdekes. Hivatalosan pedig úgy neveztek, hogy Szobotka tanárnő, dehát ezt se lehetett azonosítani azzal, ha elmennek egy kirakat előtt és látják, hogy Szabó Magda: Freskó. Mikor aztán azonosították az osztályfőnöküket ezzel a családi és lánynevű írónővel, akkor – tudja, hogy milyenek a gyerekek – elmentek, és megvették a könyvemet. Engem pedig kivert a hideg veríték. Mert ezek kicsi lányok voltak, és elképzeltem, hogy majd jönnek a Freskót lobogtatva, s nagyon jól tudtam, hogy nekem most azt kell mondanom: „kislányom, ne olvasd el a Freskót, mert az nem neked való”, de tudtam azt is, hogy ez a tilalom, egy gyerek számára annyi ideig érvényes, ameddig visszamegy a helyére, és a pad alatt el nem kezdi olvasni.

– A második etapban, ugye, 59-ig tanított, és a Freskó 58-ban jelent meg?

– Persze, pontosan. Na, most képzelje el: azt hiszem, én vagyok az egyetlen író a szakmában, aki összetett kézzel kértem a közönségemet, hogy legyen szíves, ne olvassa el a könyveimet. Gondolja el, ezek nagyon kicsi gyerekek voltak, akkor éppen hatodikban tanítottam, nem nekik való volt. Szépen megkértem tehát őket, ahogy hozták a könyveket dedikálni, hogy „előbb anyuka olvassa el, apuka olvassa el, ők még várjanak egy pár esztendeig”.

Na és volt egy nagyon talpraesett gyerekem, aki mindig őszintén megmondta a véleményét. Amikor ő hozta hozzám a könyvet, elpirult, rettentő méregbe jött, és rám kiáltott: „Nem szégyelli magát Magda néni, hogy olyanokat ír, amit egy gyereknek nem szabad elolvasni”. Nagyon szégyelltem magamat, mert volt a haragjában valami; volt valami furcsa és összebékíthetetlen az osztályfőnöki mivoltom meg az írói mivoltom között. Akik a legkedvesebbek voltak nekem, és a legközelebb 19álltak hozzám, azoknak kellett azt mondanom, hogy ne olvassák el a könyvemet.

– Tehát a szándéknál már el kell dönteni az olvasóközönség korosztályát?

– Nem hiszem, mert ezek a dolgok véletlenek. Nem hiszem, hogy Gárdonyi eldöntötte volna az Egri csillagok írásakor, hogy ő milyen korosztálynak dolgozik. Az az érzésem, hogy inkább a latinoknak van igazuk: Habent sua fata libelli. A könyvnek megvan a maga végzete és kijelöltsége, a könyv elindul a maga útján, és azután szerez magának olvasót. Jó esetben sokat.

Szóval ez volt az a pont, amikor elkezdtem gondolkodni, hogy valami olyat is kellene azért írni a legközelebbi alkalommal, aminek olvasásáról ne kelljen föltétlenül lebeszélnem a gyerekeimet. Már amúgy is szerettem volna összefoglalni mindazt, amit a gyerekek között, a gyerekektől tanultam. Nem a gyerekek számára, mert a gyerekek úgyis sokkal többet tudnak, mint amennyit a felnőttek róluk hisznek, de gondoltam, nem árt, ha iskolai testamentumot készítek szülőknek és kartársaknak egyaránt. S ez lett a Zsófika. S közben arra gondoltam, hogy ha ezt elolvassák a gyerekek, ezzel nem ártok semmit. Tehát felesleges problémákat idő előtt nem ébresztek, felesleges indulatokat, felesleges szenvedélyeket nem kavarok fel olyan olvasóközönségben, amely még nem eléggé érett. Így lett a Zsófika felnőtteknek szánt, de olyan gondolatkörben elindított könyv, amelyről azt reméltem, hogy ha gyerek kezébe kerül, akkor is csak használok vele.

– És a többi lányregény milyen meggondolásból született?

– Arra gondoltam, hány kérdésre kellett volna osztályfőnöki órán válaszolnom olyan formában, ami túlmutat az iskolán és olyan formában, hogy az hasson is, tehát ne legyen prédikáció jellegű; ne legyen olyan, amitől a gyerek megriad, hanem válaszokat kap kielégítő módon. Ehhez mégiscsak az irodalom segített. Felnőtt egy új nemzedék, számára a régi lányregényeknek sem a tematikája, sem a kifejezési formája nem felelt meg. Az új élet új problémákat és új gyerektípusokat állított elő. Ennek megfelelően kell az írónak is dolgoznia.

És most kanyarodom vissza a második kérdéséhez. Azt kérdezte, hogy esztétikailag mifajta munkamódszerbeli különbséget érzékelek munka közben? Azt, hogy sokkal nagyobb igényességgel kell a gyerekeknek dolgoznom. Előfordulhat, hogy a felnőtteknek való írás közben 20egy kicsit elengedem magam, vagy a saját szenvedélyem elvisz. Ha gyereknek írok, ilyen nincs. Tehát ifjúsági könyvben annyival több szempontot kell mindenféle tekintetben figyelembe venni, hogy nem is tudom mihez hasonlítani azt a sok akadályt, amelyet egy könyv megírása közben le kell küzdenie az írónak.

Felnőtteknek dolgozni szintén nagyon nagy munka, de az író tudja, hogy egyenrangú, azonos életkorú, azonos tapasztalatú, azonos érettségű emberekhez beszél.

Gondoljon arra, hogy milyen rettentő nehéz dolga lehet a gyermekorvosnak! A páciens még pici, s ha az orvos nem jól szabja meg a gyógyszeradagot, akkor esetleg nagy baj lesz, mert a test még olyan méretű, hogy számára méreg lehet, ami különben orvosság lett volna. A gyerekek lelke, szellemi képlete még elég zavaros, kialakulatlan. A test majdnem kész, de a szellemi alkat még formálódik. Ehhez az állapothoz kell szabnunk a mondanivalót, de olyan esztétikai köntösben, hogy a gyerek a legkeserűbb igazságokat is tudomásul vegye. A gyerekben az a csodálatos, hogy rendkívül igazságszerető, és a saját személyére kedvezőtlen döntéseket is elfogadja, ha indokoljuk neki, és ha emberszámba vesszük. A gyereknek tehát nagyon igényesen kell írnunk. Nemcsak azért, mert a gyerek is nagyon igényes, hanem mert vigyáznunk kell, hogy mindig épüljön benne valami, ne pedig rombolódjék. Tudom, milyen nehéz az osztályfőnökök dolga, mert a szocialista erkölcstannak nincsen kiskátéja, mint a régi valláskönyvek voltak. Olyan formában kell az új élet erkölcsét a gyerekbe plántálni, amire kialakult gyakorlati módszer szinte alig-alig van. Kísérletezünk. Ennek a szolgálatába szerettem volna ezeket a lányregényeket állítani. Hányszor hallottam az iskolában a Születésnap problematikáját: „Magda néni, kérem, ha nekem dolgozni kell, én mindig nagy vagyok, ha öltözködöm vagy szórakozom, akkor még mindig kicsi vagyok. Hát én most kicsi vagyok vagy nagy?” Erre is válaszolni kell, nem?

– Igen. Amiket eddig elmondott, inkább az Álarcosbálra, a Zsófikára és a Születésnapra vonatkoztak. Egészen más kérdés – gondolom – a Tündér Lala, a Bárány Boldizsár és a Sziget-kék. Ezeket kisebbeknek írta.

– Alaptermészetem rendkívül vidám. Ha nem ismer, ha sohasem beszélt velem, és nem olvas mást tőlem, csak mondjuk Az őzt meg a Freskót, nem gondolná ezt. Egyszer egy író-olvasó találkozón azt kérdezték: hát maga nem nyomorék? Őszinte sajnálattal kérdezték és örültek, hogy 21megvan kezem-lábam, és semmi bajom sincs. Pedig bennem rengeteg alapvető jókedv van. Ez aztán néha kikívánkozik. És elég abszurd fantáziám is van, ez is kikívánkozik néha. Ezért szívesen írok mesét, de akkor olyat, mint a Tündér Lala, amiben elengedhetem magamat, ami nagyobb kompozíció, ami tulajdonképpen regény. Az állatokat is nagyon szeretem.

Éppen Csehszlovákiában nyilatkoztam róla, hogy a Sziget-kék elindításakor milyen furcsa élményem volt.

– Nekünk is elmesélné?

– Szívesen. Akkor éppen fiúosztályban tanítottam. Tudja, hogy a kisfiúk kezdetben mind Grál-lovagok, és mind nagy felfedezők. Úgyhogy nem is tudom, miért lesz sokból olyan rettenetes felnőtt, amikor kisfiúnak olyan tündéri volt, és olyan jót akart. Fiúosztályban az ember pontosan érzi, hogy a tanítványai később hogy tudnak majd eljutni az űrutazásig: mind olyan nagyszerűek, amikor kicsik. Nem tapasztalta? Csodálatos egy fiúosztály.

Nahát, az én egyik fiúgyerekem, mikor bementem az osztályba, a kőpadlón guggolt, és zsilettel vágta egy gyíknak a hasát. Nem volt ebben semmi gonoszság: mint jelentette, nem gondolta, hogy a gyíknak ez esetleg fáj –, és nagyon szerette volna tudni, hogyan működik a gyík belülről, részint, vágyott végrehajtani egy műtétet. Tehát természettudományos kísérletet végzett. Amikor beszélgettem vele, kisült, hogy senki a világon nem figyelmeztette arra, hogy mondjuk a gyíkra ugyanaz a tétel áll, mint a madárra. Azt, hogy Madarak és fák napja, azt tudta, mert a tanító nénik mondták az alsó tagozatban. De a gyík valahogy kimaradt a problematikából, úgyhogy szemrehányásomra azt mondta nekem: „Magda néni, kérem, hát nem sikított egyszer sem, nem mondta, hogy fáj!”

– Beszélt a pedagógiai gyakorlatáról. Először Debrecenben tanított, ugye?

– Mikor elvégeztem az egyetemet, ugyanabba az iskolába kerültem vissza tanárnak – no, nem igazi tanárnak, csak olyan óraadónak, segéddíjas helyettesnek –, amelyikben felneveltek. Ahova elemibe jártam és gimnáziumba.

– Ötventől pedig itt Pesten tanított?

– Igen. Ötventől Pesten tanítottam, részint a Szinyei Merse utcai iskolában, részint a Horváth Mihály téri pedagógiai szemináriumban.

22

– Gondolom, az ott szerzett tapasztalatok nagy része benne van ezekben a regényekben.

– Persze.

– A Sziget-kék utószavában viszont beszél egy másik élményéről is. Gyermekévei őrzőiről: édesanyjáról, édesapjáról és a mesékről.

– Úgy kell a családunkat elképzelnie, hogy nálunk mindenki író volt. Az is, aki nem hivatásos író, tehát anyám is, apám is. Mind a ketten minden este meséltek nekem, csak úgy a fejükből. Én azt hittem, hogy a mesekönyvek teljesen feleslegesek. Mire valók? Esténként mindenkinek az apja, anyja odaül az ágya szélére és mesél. Mind a két szülőmnek, apámnak is, anyámnak is megvolt az a sajátságos irányú fantáziája, ami a meséhez kell. Az én gyerekkorom annyira mesék között telt el, hogy nagyon csodálkoznék rajta, ha nem maradt volna felnőttkoromra belőle valami meseigény. Sok csillogás, sok mese és rengeteg vidámság van a gyerekkoromban. Ez mind kikívánkozik.

– Milyenek a kapcsolatai a közönségével? Le tudja-e mérni gyerekkönyvei hatását, mint ahogy erre pl. legutóbb Prágában volt alkalma?

– Hívnak az iskolák, ankétra. Legkísértetiesebb élményem az volt, amikor egy kislány azt mondta nekem egy ankéton: „Jó, jó, a regényben, az Álarcosbálban, az az Éva néni. Csak egy volna, legalább egy fél nálunk a tanári karban!” És ott ült köröttem az egész tanári kar…

– S mit tudott erre válaszolni?

– Azt mondtam: „Ó, biztosan nem jól látod, kislányom, van nálatok bizonyára nem is egy, nézzél jobban körül.” Borzasztó volt.

– És magában mit gondolt? Megkérdezhetem?

– Nézze, én – ott – nem tudtam megítélni. Nekem az volt a rendkívüli szerencsém, hogy én nagyon sok Éva nénivel találkoztam. Nagyon jó tapasztalataim vannak. Volt az életemnek egy szakasza, amikor a szakfelügyelőt kísérhettem és az irodalomoktatást több iskolában is tanulmányozhattam kartársaimnál. Rengeteg iskolába volt bejárásom a sajátomon kívül. Én olyan kiváló pedagógusokkal találkoztam, olyan Éva nénikkel, hogy az ő figuráját igazán nem kellett a levegőből szednem.

Visszatérve a kérdésre, le tudom mérni a visszhangot, részint gyerekankétokon, részint azon, hogy a gyerekek írnak. Néha előfordul, hogy 23Németországból vagy Csehszlovákiából, vagy máshonnan, külföldről is kapok levelet. És persze itthonról, sokat. Egyszer felajánlotta nekem valaki a postájában, hogy levelezik a regényhőseimmel. Aztán felajánlották, hogy játékot küldenek nekik. Megkérdezték, hogy Zsófika szomorú-e? És nem kell-e neki valamilyen vidám társaság, mert ők olyan nagyon vidámak.

– Minden levélre válaszol?

– Minden levélre. Ez gyermekkori fogadalmam.

– Nagyon elárasztják?

– Iszonyúan. Nem a gyerekek, a felnőttek. A felnőttek azt hiszik, minden problémájukat meg tudom oldani.

– Általában azt tapasztaljuk a mai kiadói gyakorlatban, hogy a borító hátlapján levő megjelölésben mereven elhatárolják a korosztályt. Tehát 6-8 éveseknek vagy 10 éven felülieknek, vagy óvodás korú gyermekeknek stb. Miként vélekedik erről a gyakorlatról? El lehet-e mereven választani a korosztályokat?

– Nem. Az én tapasztalatom azt mutatja, hogy nem. Mondok valami furcsát. A Sziget-kék azzal az alcímmel jelent meg Nyugat-Németországban, hogy „gyermekek és nagyon okos felnőttek számára”. Ez persze megint nem pontosan arra válasz, amit kérdezett. De arra is felelek. Valamiféle korosztály-megjelölést kell adni, mert a szülők különben zavarba jönnek. Azt mondják a kiadói szakemberek, hogy a vásárlók valami útbaigazítást kívánnak. Persze ezek a határok annyira elmosódnak, és annyira egyéniek! Van gyerek, aki azonnal megbírja a legsúlyosabb olvasmányt is, és van olyan 14 éves, aki nem bírja meg a sokkal kisebb korosztálynak valót sem. Azt hiszem, ez szükséges dolog, meg kell csinálnunk, de nem szentírás. Ahány gyerek, annyiféle. És főleg az irodalomhoz való viszonyulása annyira más mindegyiknek, olyan egyéni: kinek mi tetszik, és ki, mikor, mit ért. Én is olvastam valamikor, 8-10 éves koromban a Karenina Annát. Óriási jól mulattam rajta. Csodálkoztam rajta: itt mindenki őrült? Hát miért kell a szerelemből ekkora dolgot csinálni? Hiszen az teljesen elhanyagolható, naiv és igazán csak rendkívül ostoba felnőttek számára kitalált valami. Utána aztán elolvastam nagyobb leánykoromban is, és rájöttem a regény igazi értelmére. Az aztán a szüleim pedagógiai zsenialitása volt, hogy nekem mindig mindent szabad volt olvasni. Nem volt tiltott olvasmány. Az volt a szöveg 24hozzá: „legfeljebb nem érted”. És ez sokkal jobb volt, mintha tiltottak volna bármitől.

– A mai pedagógiai gyakorlatban van olyan törekvés, hogy az oktatásba bevigyük a könyveket. Egészen konkrétan arról van szó, hogy az egyes tantervi egységekhez kínálkozó ismeretterjesztő vagy szépirodalmi műveket órán kívül elolvastassuk a gyerekekkel. Beszélt az előbb arról, hogy hivatásából eredően sok iskolába járt. Tapasztalt-e ilyesmit? Találkozott-e olyan pedagógusokkal, akik tanmenetükbe beépítettek volna a tantervi anyagrészhez odaillő könyveket?

– Hogyne. Mondtam, hogy nekem rendkívül szerencsés tapasztalataim voltak. Persze, ne felejtse el, hogy én főleg irodalomtanítási metodikával foglalkoztam, és ilyen szempontból kellett az órát elemeznem. Nagyon kiváló és nagyon képzett nevelőkkel ismerkedtem meg, akik emberileg és szakmailag egyaránt kitűnőek voltak. Nemcsak az anyagot adták le, mert az anyagot sokféleképpen lehet jól közölni, ennek rengeteg variációja van, de a módszeres egységet pókhálószerű finomsággal konstruálták meg, s a gyerekek kötelezően előírt olvasmányanyagán kívül más fontos és érdekes könyvekkel is megismertették a tanulókat. Ezt nagyon sokszor volt alkalmam megfigyelni.

– Olyan dologról szeretném kérdezni most, ami nemcsak kizárólag a saját munkájára, gyerekkönyveire vonatkozik. Milyennek látja a mai magyar ifjúsági irodalom helyzetét? Bizonyára össze tudja hasonlítani más országokkal is.

– Ez megint nagyon nehéz kérdés, s ezen kell egy kicsit törni a fejemet, hogy értelmesen tudjak rá válaszolni. Nem azonos a helyzet nálunk és más országokban. Bontani kell a problémát, mert más a helyzet a népi demokratikus államokban, és más a helyzet nyugaton. A nyugati ifjúsági kiadásoknál előfordul, hogy a kiadók olyan szempontból érzik nem ifjúságnak valónak a könyvemet, mert félnek, hogy az ő gyerekeik nem értik a bennük rejlő problémát. Arra kell gondolnom, hogy talán az államapparátusnak vagy az élet mindennapi jelenségeinek és intézményeinek az ismerete a mi gyerekeink számára inkább a hétköznap szókincséhez tartozik. Lehetséges, hogy a nyugati államokban a gyerek inkább kimarad a hétköznapi életnek abból a hullámveréséből, amiben a mi gyerekeink benne vannak. A mi gyerekeink elég közéleti nevelést kapnak. Azt hiszem, számon tartanak sok mindent, és a fogalmi körük – amit olyan gondosan fejlesztenek a pedagógusok – tágabb, mint a nyugati országokban élő gyerekeké.

25

– Mi az oka ifjúsági irodalmunk viszonylagos elmaradottságának? Elsősorban persze nem a prózában, hanem a gyereklírában kevés a kitűnő alkotás.

– Az Írószövetség Ifjúsági Szakosztályában nagyszabású szónoklatokat szoktam erről tartani. Hogy valaki tud-e gyereknek írni vagy sem, ez adottság. Megszabni nem lehet. Gyereknek nagyon nehéz írni, ahhoz speciális fantázia, speciális kifejezési eszköz és speciális érdeklődés is kell. Az Írószövetségben már talán nevetnek is rajtam, mert mindig azt magyarázom, hogy a gyerek az első olvasónk. A legelső olvasó, aki a kezünkbe kerül, és akinek az esztétikai irányítását át kell vennünk. Mert, ha a gyerek a megfelelő színvonalú irodalmi műveken kezdi meg olvasói pályafutását, akkor olyan igényes olvasóvá válik, hogy később sem fog ponyvát olvasni. Nemcsak a kalandregény érdekli majd, vagy nem lesz a képregénynek olyan határig a híve, hogy más ne is érdekelje. Nekem ez régi vesszőparipám.

Egyébként amennyit én a gyermek- és ifjúsági irodalomból ismerek – azért persze olyan sokat nem ismerek, nem ez a mindennapi olvasmányom –, nem hiszem, hogy olyan nagyon szomorú volna a helyzet gyerekversek szempontjából. Talán inkább kevés a termés.

– A jó a kevés. Az alkalmi rigmusokból nagyon sok van, és iskolai ünnepségeken sok helyen ilyeneket szavaltatnak a gyerekekkel – jobb híján.

– Igen. Tanár koromban nekem is elég sok bajom volt a műsorfüzetekkel. Mert mint minden magyar szakosnak, nyakig benne kellett lennem az ünnepélyrendezésben. Szerintem később nem is lett volna belőlem színdarabíró, ha nincsenek az iskolai ünnepélyek. Kétségbeesésemben nekem kellett a színdarabokat írnom. Mert hát mit tehettem? A gyerek szeret játszani. Színdarabot írtam Balassáról, Bartókról. Ha egyszer valaha megkérdezte volna tőlem egy újságíró, hogyan indult meg az én drámaírói pályafutásom, azt mondtam volna el, hogy először gyermekszíndarabokat írtam.

– Tessék, megkérdeztem.

– Tudja, a mi Horváth Mihály téri iskolánk híres volt az ünnepélyeiről. Ott dolgozott a kitűnő Lukin házaspár. Az ő kezükben volt a zeneoktatás. Hadd említsem Gaál Endrénét, legközvetlenebb munkatársamat, aki a színjátszó szakkör vezetője volt. Ők megrendezték, és a zenei részét elintézték az ünnepélynek, de szöveg is kellett. Én írtam a szöveget. Szóval így kezdődött. Akkor rettenetes műsorfüzetek voltak.

26

– No, a mostaniakat sem Shakespeare írta… A kritikáról kérdezném még. A kritikáról általában, és a saját műveinek kritikájáról.

– Nagyon örülök a kérdésnek. Mert az ifjúsági irodalom kritikájával valami óriási baj van. Mintha ezt nem tekintenék olyan irodalomnak, mint a felnőttekét. Nem tudom, írótársaimat nem befolyásolja-e az a nem-írásban, hogy talán kritikát sem kapnak, olyan rendszereset, olyan komolyat, olyan igazit és elemzőt, mint a felnőtteknek írt könyvre. Hogy a könyvüket valaki elintézheti egy vállrándítással, azzal, hogy „no, ez csak ifjúsági irodalom”. A kritikusok nem gondolnak arra, hogy százszor nehezebb a gyerekirodalom sokféle szempontját szem előtt tartva dolgozni? Becsüljék meg azt az embert, aki a szakmából a gyermekirodalommal foglalkozik. Dicsérjék, ha megérdemli, és járjanak el a kritika teljes szigorával abban az esetben, ha azt látják, hogy nem író szól a gyerekhez, hanem iparos.

– És a saját kritikája?

– Azt hiszem, rendkívüli szerencsém van. Azt mondhatom, hogy én még leginkább kapok kritikát az ifjúsági könyveimre. Persze, félretéve az álszerénységet, az az érzésem, azért van ez így, mert azokat a könyveket én írom. Dehát ez nem elég. Elemezni kellene, meg kellene mutatni, hogy mi jó és mi rossz. Én még a külföldi visszhangot is lemérhetem, kapom a sajtófigyelőben a különféle külföldi kritikákat. De általánosságban arról van szó, hogy az egész ifjúsági irodalmat nem veszik elég komolyan. Pedig borzasztó fontos dologról van szó. Kimondhatatlanul fontosról.

– A sztereotip utolsó kérdés van már csak hátra: Mik a tervei? Mikor jelentkezik új gyerekkönyvvel?

– Most felnőtteknek írok. És ha valamit csinálok, arra olyan erősen koncentrálok – szerencsés tulajdonság –, hogy abból még egy cikk erejéig sem tudok kiszakadni.

– Akkor csak az foglalkoztatja?

– Csak. Egyszerűen nem tudok kiszállni belőle. Utána azonban ígértem a Mórának egy könyvet. De gyorsan megkérem, ne kérdezze meg, hogy miről fog szólni. Valahogy úgy vagyok vele, mint a feketekávés készülék: ha elmondom a témát, kimegy a gőz, és akkor nem lesz igazi a kávé.

27

– De mindenesetre gyerekkönyv lesz.

– Nem is tudom elképzelni, hogy ne írjak a gyerekeknek. Folyton az az érzésem, hogy én tanár koromban annyi témát kaptam – és egyáltalán annyi mindent kaptam – a gyerekek világától, hogy abból valamit vissza is kellene szolgáltatnom.

Könyv és Nevelés, 1966.

PALOVECZ JÁNOS

28
Látogatóban

Hogy a Freskóval kitűnő írónő jelentkezett, mindenki azonnal megérezte. A kritikai fogadtatás egyöntetűen elismerő volt; irodalomtörténeti helyét is rögtön kijelölték: Kaffka Margit óta a legrangosabb magyar írónő; az újabb művek egyrészt igazolták a minősítést, másrészt jelezték, hogy a pantheonba-helyezés persze nagyon is korai még. Tele van írói mondanivalóval és meglepetéssel.

A Júlia utcai lakás ablakából jegenyesorra látni, könyvei tizenkilenc nyelven sorakoznak a könyvespolcon. Impozáns gléda, mint ahogy imponáló az a rend is, amelyet az írónő maga körül tart és önmagában hordoz. Azt hiszem, mindvégig zavarban voltam kissé; amíg beszélgettünk, a cserépkályha mellől kitartóan hunyorgott rám egy szürkésfehér macska.

– Szinte egyik napról a másikra vált nemcsak ismert, hanem – ha úgy tetszik – divatos íróvá. Tisztviselősködni, tanárkodni, aztán egyszerre országosan dicsért-vitatott személyiséggé válni, felkavaró élmény. Hogyan érintette Önt a megérdemelt, de bizonyára váratlan siker?

– Minden nyilvánossággal járó dolgot alaptermészetemből eredő ellenkezéssel, nehezen viselek; pályám protokolláris kötelezettségeinek a legnagyobb önfegyelemmel teszek eleget. Mikor 1958-ban visszaléptem az irodalmi életbe, ahonnan csaknem tíz esztendő tartamára visszavonultam, szinte egyedüli időszak volt, amikor önfeledten tudtam örülni a visszhangnak, mely újra-jelentkezésemet kísérte. Még nem volt olyan távol tőlem az a nap, amelyen két óra hosszat volt a birtokomban az 1949-ben utoljára kiadott Baumgarten-díj, melyet a kuratórium döntése alapján visszavett tőlem egy adminisztratív intézkedés, az az írószövetségi közgyűlés sem, melyen egyesek úgy néztek rám, mintha az én szerelmes, vagy a háború iszonyatát rögzítő verseimnek volna köszönhető minden nyomorúság, ami valaha a nemzetet érte. (Illyés Gyula, meg a felesége volt az egyetlen, aki közvetlen baráti körömön kívül szólni mert 29hozzám; szünetben egy cukrászsüteményt hoztak nekem a büféből, s nyilván ebből a nyilatkozatból fogják megtudni, milyen véglegesen megrögzült emlékezetemben az a gesztusuk.) Hát persze, hogy örültem a sikernek. Igazán nem voltam elkényeztetve.

– Alighogy a Freskó megjelent, újabb Szabó Magda művek következtek; szinte folyamatosan gondoskodik azóta olvasni és méltatni-valóról. Művei külföldi kiadásának üteme is ugyanez; könyvei már kéziratban világpiaci termékek; a Szabó Magda-könyvek nyugati kritikája talán még elemzőbb-elismerőbb is, mint a hazai. Mit gondol erről?

– Azt, hogy kérdésében két, személyemmel kapcsolatos legenda bujkál. Szeretnék velük leszámolni. Az egyik legenda rendkívüli termékenységemmel, a másik azzal foglalkozik, hogy könyveimnek meglehetős visszhangjuk van Nyugaton. (Csak Nyugaton.) Mindkét legenda tájékozatlanságon alapul, az első kifelejt az életemből kerek kilenc esztendőt, amely idő alatt semmit nem publikáltam, de annál többet írtam az íróasztalomnak, s amely lehetővé tette, hogy mikor 1958-ban visszaléptem az irodalmi életbe, a kilenc, látszólag némaságban töltött év eredményeképpen magammal hozhassam a Freskót, Az őzt, a Mondják meg Zsófikának-ot, a Sziget-kéket, a Neszek című verseskötet anyagát és a Disznótor érdemi részét. A másik legenda olyanoktól eredhet, akik csak nyugati lapokat olvasnak, s nem ismerik a szocialista országok irodalmunkra tett reflexióit, különben tudnák, hogy munkásságomra a népi demokráciák is reagálnak, s nem elütő módon a nem szocialista országok véleményétől.

– Hogyan summázná most politikai, világnézeti és művészi elveit?

– Naivul és egyszerűen. Hiszek abban, hogy minden alkotónak minden alkotásával előbbre kell vinni a világot. Ehhez a felismeréshez egyébként nem kellett a felnőttség értelme, kislány koromban is tüstént megéreztem, mikor a Jud Süss előadásáról kiszédelegtem, mint válhatik a film – ezt természetesen úgy értse, hogy mindenfajta művészet, mindenfajta alkotás, nemcsak a mozidarab – építő, a haladást szolgáló mű helyett rombolóvá, merényletté; nem hiszem, hogy lett volna életemnek bármikor is olyan korszaka, mikor nem láttam volna világosan az írástudó felelősségét. Mindennel, amit írtam, írok, írni fogok, segíteni akarok abban, hogy tisztább, szebb, becsületesebb legyen az élet. Ezt néha úgy fogalmazom meg, hogy: „így tégy és ilyen légy”, néha megfordítva „ne 30így tégy, ne ilyen légy”. Bárhogy fogalmazom, ugyanazt üzenem az olvasóknak: „Vigyázz a világra!”

– Figuráinak meghatározó érzéstartalma a gyűlölet. A férj és a feleség, a szülők és a gyerekek már-már pszichopatológikusan gyűlölik egymást; mit tart a gyűlöletről?

– Attól félek, Ön is abba a hibába esik, amelyet a velem foglalkozó kritikusok olyan gyakran elkövetnek, summázni próbál, de úgy, hogy nem ismeri minden művemet, s jellegzetességemül kiválaszt az általam ábrázolt figurák érzelemtartalmából egy valamit, ami legjobban felkeltette a figyelmét, ebben az esetben a gyűlöletet. A Zsófika centrális mondanivalója (látom, hogy nem olvasta, pedig erre a könyvemre ugyanúgy és ugyanakkor kaptam a József Attila-díjat, mint a Freskóra), éppen az építő szeretet és segítenivágyás. A Freskó Annuskája csak Kun Lászlót nem szívleli s Tarba létformáját, de sógorát is csak addig, amíg felnőttként ismét nem találkozik vele, attól fogva, Tarba lakóival együtt, inkább szánja. Kémery Paula utálja Tóthékat, de kutyahűséggel ragaszkodik lányához és szerelmeséhez, s úgy látom, azt is elfelejtette: Encsy Eszter milyen ártatlanul és kiszolgáltatottan szereti szüleit és Lőrincet. A Pilátus a szeretet és jóakarat elviselhetőségével vagy elviselhetetlenségével foglalkozik, a Danaida árny-életében legfeljebb félelem, iparkodás, áldozatkészség van. Mondjam tovább? Még felnőtteknek írt könyveimre vonatkozólag sem áll a tétele, hát még ha az ifjúságiakat nézi meg. Ha azt mondta volna, hogy figuráim fő ismertetőjele a szenvedélyre való készség, azt látja, szívesen elismerem. Hiszek a szenvedély létjogosultságában, művészi ábrázolásának jogosultságában is (ebben egyébként a görögök is hittek, sikerült is megfogalmazniok valamit a világirodalom számára), s bármilyen szívesen vonják is kétségbe, abban is, hogy bizonyos emberek bizonyos érzései évtizedekig, esetleg holtukig megőrzik intenzitásukat. Irigylésreméltóan érzem magam, mert én ismertem olyan embereket, akik halálukig ugyanazt az egy valakit szerették, s ebben a kötöttségben az sem zavarta meg őket, hogy házastársuk előttük szállt a sírba. Láttam az ellenkezőjét is, tisztes gyászolókat koporsó mellett kuncogni, testvéreket úgy elszakadni egymástól valami gyerekkori összezördülés miatt, hogy soha többé nem váltottak szót egymással, s láttam harminc esztendős házasságot felbomlani úgy, mintha a felek félévig sem éltek volna együtt. Egész életemben mindig ezeket az embereket figyeltem, sokmindent láttam. Ahol születtem, olyan meleg tud lenni nyáron, hogy a dinnye magától széthasad, s mentem úgy télen kollok31válni, hogy az erdei úton, mint valami gyászjelentés kerete, a szibériai hidegben megfagyott madarak holttestének egyenes vonala feketéllett a hóban. A táj is, amely felnevelt, szenvedélyes táj. Tisztelem a szenvedélyeket, a közönnyel nem tudok mit kezdeni, saját érzéseim is hevesek, ha polgári foglalkozásom megtanított is a fegyelemre.

– Ha már így rámpirított, beismerem: az előző kérdés csakugyan egyoldalú volt. A Zsófikát, sajnos, valóban nem olvastam; ami késik, nem múlik – örülök megalapozottabb summázásokra intő válaszának. De hát én se gondoltam másra, mint arra, hogy az Annuska által nem szívlelt tarbai létformába mennyi beteges-lefojtott indulat szorult, hogy Kémery Paula valóban mennyire utálja Tóthékat, hogy Encsy Eszter csakugyan milyen kiszolgáltatott, hogy a Pilátusbéli szeretet végül is elviselhetetlen, s hogy Danaidában, szegényben, azért van annyi félelem, mert a görög tragédiák izzó-fekete gyűlöletű légkörében nevelkedett. Egyébként: Kun László, Kémery, Paula, Encsy Eszter, Csándy Katalin – ezeknek a neveknek kutyabőr-illatuk van; mintha a vidék magyar középosztály Emberi Tragédiáját írná, figurái ugyanazon társadalmi típus variánsaiként hatnak. Mit mondana erről?

– Csak azt, hogy – úgy látszik – nekem is külön írói világom van, mint minden írónak, s hogy a gyerekkori élmények belőlem is kikívánkoztak. Ismerek nagy írókat, akik egész életükben ugyanazt a világot tükrözték, s egyetlen nagy társadalmi élményüket variálták – ahogyan Ön mondja. Én már nem írok több olyan „vidéki” regényt, amilyen a Freskó vagy a Disznótor volt; illetve: ha újabb „vidéki” regényeket akarnék írni, a helyszínre kellene utaznom, hogy új, friss, mai élményeket szerezzek.

Hogy miképp jutottam el már meg a harmadik műfajhoz, miután lírikusból lettem epikus, s most a regények mellett színdarabokat és rádiódrámákat is írok? Egész életemben izgatott a dráma, gyerekkoromban iskolatársaimból miniatűr színtársulatot szerveztem, darabot írtam nekik, de írtam én iskolai ünnepélyre is éppen elég színdarabot, tanár koromban, 1945-ben, mikor a fővárosba kerültem, egy nagy kerek kenyeret, egy óriási, vidéki kapukulcsot és egy kész, háromfelvonásos színdarabot hoztam magammal a kézikofferemben, amelyet mécsesnél 1944 telén írtam. (Vidéki ügyefogyottságom magyarázza, hogy a kézikoffert még a pályaudvaron ellopták tőlem.) Mondtam az imént, szeretek szenvedélyeket ábrázolni, a dráma erre igen alkalmas, a rádiódráma is, amely különben természetes munkaterület a számomra, mert auditív típus 32vagyok („beszélnek a fejemben” – ahogy tréfásan mondani szoktam), számomra teljesen plasztikus, amit a hang fejez ki.

– Az utolsó kérdés: van-e – mondjuk – ötéves terve? Ha van: mit tartalmaz?

– Új regényen dolgozom, ne kérdezze meg miről szól, mert akkor nem tudom megírni, a téma elveszíti feszítőerejét. Ezenkívül a Csehszlovák Rádió felkérésére rádiójátékot írok, amelyet legelőször Prágában fognak bemutatni. Néhány novellatéma is kidolgozásra vár, úgyhogy lesz dolgom elég, csak egészségem és nyugalmam legyen a munkához.

Szeretek dolgozni, az üres napok megviselnek, a munka soha. 1940-től 1959-ig kötött foglalkozásom volt. Most már nem tudom megszokni, hogy napok teljenek el munka nélkül.

Élet és Irodalom, 1966.

FARAGÓ VILMOS

33
Az írást – tettnek szánom!

Személyes ismerkedésem Szabó Magdával nem volt könnyű feladat. Eleinte sehogy sem tudtam összeilleszteni szelíden törékeny nőiességét, hangjának zenélő vibrálását, gyerekkorába ágyazott, dúsan virágzó élményvilágát azzal a rendíthetetlen elhatározó képességgel és tudatos következetességgel, amely írásait és szavait hatja át. De aztán végül is rájöttem, hogy egyik sincs meg a másik nélkül, szervesen kiegészítik egymást és épp ezek a kontrasztok csapnak össze benne írás közben, ezek keltik fel az olvasóban az éltető indulatot minden műve után.

Most a könyvhét alkalmából jelent meg a Katalin utca című regénye, immár a hetedik, a könyvet még nem ismerjük, de Szabó Magda azt mondja róla, hogy ezúttal más, szokatlan hangnemben szólalt meg, stílustörekvése is új, mert nemcsak időt bont ebben, hanem teret is. De akadt még egy esemény vele kapcsolatosan mostanában: nagy sikerrel került bemutatásra a Tündér Lala bábszínházi változata. Megint csak elgondolkoztató Szabó Magda évről évre mindinkább világméretűvé terebélyesedő írói népszerűsége: alig győzzük szusszal, hogy minden stációját nyomon kövessük.

Sorolgassuk? Könyvei eddig huszonhárom nyelven jelentek meg. Nyugat-Németországban valamennyit kiadták. Csak a Mózesről hatvannyolc kritikát és tanulmányt írtak. A franciák a többi között, a Pilátust négy kiadásban jelentették meg. Angliában, Amerikában… Minek folytassuk. Japánban nemsokára a Freskó lát napvilágot. Legutóbb Stockholmban közvetítették a Kazinczy-hangjátékát.

– Néhány évvel ezelőtt még latin-magyar szakos tanár volt. Sokat olvastunk és hallottunk arról, hogyan lett író. Hogy hogyan? Úgy, hogy mindig is az volt. Első regényét tízéves korában írta. De hogyan jutott el a Tündér Lalához? És általában a tündérekhez?

– Gyerekkorom esti meséit szüleim találták ki nekem. Ezeknek a realista történeteknek mi magunk vagy a baráti körünkből valaki volt a hőse. 34Később, amikor olvasmányaimban összeismerkedtem a tündérekkel, rettenetesen ellenszenvesnek éreztem őket. Hitvány léhűtők, nem dolgoznak, soha semmi bajuk, tetejébe pedig halhatatlanok. Már akkor is emberpárti voltam. Utáltam a tündérek tetszetős csodáit, és inkább áttértem Dosztojevszkijre. Gyerekkorom óta a sötét drámák vonzanak. Alapérdeklődésem a tragikum. Annyira elmerülök benne, hogy épp ezért olykor ki kell lépnem hőseim komor problémaköréből. Így jutottam el a tündérekhez, vagyis ahhoz, hogy modern tündérregényt írjak. Afféle hétköznapi tündérekről, akiknek a fényében kiderül, hogy az embert többre becsülöm náluk. Örülök, hogy most a Bábszínházba kerültek, ahol tömörítették, sűrítették a mesét, s láthatóvá tették azt, amit én a magam mértékegységével, a szóval ábrázoltam.

– A színház? Egyébként is fő szenvedélye. Hároméves korától fogva esztendőkön át minden nap színházban ült, s ez az érdeklődés végigkíséri azóta is.

– A nézőtéren még ma is mindig önfeledt közönséggé alakulok át. Szeretem a játékot minden változatában. Amikor darabot írok, hallom figuráim szavait. Hangszín nélkül, csak magát a szöveget. De később, amikor megvalósul a színpadon, a színész hangja elsodorja az én belső elképzelésemet, s az ő hangja rögződik belém véglegesen.

– Érdekes munkamódszeréről hallottunk egyet s mást. Vajon, mi igaz belőle? Hogyan dolgozik?

– Minden regényírásom azzal kezdődik, hogy egy frappáns, egyetlenegy mondatba sűríthető felismerés kezd izgatni. A probléma mindinkább közeledik hozzám. Aztán csak nézek magam elé, kávét iszom, beszélgetek vagy a virágaimat locsolom, és közben gondolkodom. Írásaimat többnyire egy évig is komponálom magamban. Csak akkor ülök írógéphez, amikor a fejemben az utolsó mondattal is elkészültem. Amikor írok, akkor már csak szerkesztek.

– Egyik-másik regényéről az a hír járta, hogy sok benne az önéletrajzi részlet…

– Önéletrajzot, valódit, most írok életemben először. De regényeimben, darabjaimban sohasem szerepelt igaz történet. Ha csak az nem, hogy sok emberi élményem és tájélményem szűrődik össze. A kezdet kezdetén az eszmei mondanivaló már él bennem, de a hozzáillő figura csak akkor indul útjára, amikor már tudom a nevét. Fellapozom a naptárt, és sorra veszem a neveket. Úgy éreztem, hogy például Az őz női alakját csakis 35Eszternek hívhatják. Regényeimben sok nemzedék és sok szereplő vonul fel. De mielőtt íráshoz fogok, valamennyit átgondolom és lehántok róluk minden felesleget.

– Mi a válasza némely bírálójának arra a véleményére, hogy írásaiban nemegyszer kegyetlennek és szigorúnak mutatkozik?

– Egyik ősapám gályarab volt a XVII. században. Lehetséges, hogy azért vagyok kemény, amikor írok. De hiszen én mindig szeretnék valamire rámutatni. S ha valakinek rákja van, nem tudom azt mondani neki, hogy náthás, mert hátha akad még fontos elintéznivalója az életében. Voltaképpen nem én vagyok kegyetlen, hanem azok a problémák, amelyek írásaimban jelentkeznek. Meggyógyítani nem tudom az embereket, de megkísérlem megmondani nekik, mi a bajuk, mitől fáj a fejük…

– Vagyis az írást tettnek szánja?

– Annak. Nem hiszek abban, hogy az irodalom játék. Az életet akarom megírni, olyannak, amilyen.

– Milyen volt az a regénye, amelyet tízéves korában írt?

– Ha hihetetlennek hangzik is, minden fellelhető benne, ami én vagyok, ami énrám ma is jellemző. De ezt és a regény létrejöttének körülményeit is megírtam önéletrajzomban…

– Mi lesz a címe?

– Ókút. Minden szó igaz benne, mint ahogy a cím is az. Az ókút ott állt egykor szüleim kertjében…

S belőle mi, olvasók, újabb megismeréseket meríthetünk majd. Még többet tudunk meg Szabó Magda igazi lényéről.

Film Színház Muzsika, 1969.

GÁCH MARIANNE

36
Huszonöt év történelem
Az Új Írás ankétja

Kérdéseink:

  1. Hol és hogyan élte át Ön hazánk felszabadulását? Hol tartózkodott a második világháború végén?
  2. Mit jelentett az Ön életében, írói programjában ez a nagy forduló? Művei közül melyikben sikerült a legtöbbet kifejeznie a negyedszázados átalakulásból?
  3. Véleménye szerint irodalmunk hű képet hagy-e az utókorra az elmúlt huszonöt évről, vagy adós maradt még lényeges események és jellegzetességek megörökítésével? Magyarán szólva: mit kellene még megírni?
  4. Miben tudja lemérni leginkább a felszabadulás utáni változásokat?
  5. A társadalom és művészet milyen megoldatlan kérdései foglalkoztatják? Mivel van a legtöbb vitája?

– 1944-ben a Hódmezővásárhelyi Református Leánygimnázium tanára voltam. Az állandó légiveszély miatt a szokottnál hamarabb fejeztük be a tanévet, s mihelyt a püspök engedélye megérkezett, hogy mi, olyan nevelők, akik családja nem Vásárhelyen lakik, elhagyhassuk a várost, hazautaztam a szüleimhez Debrecenbe.

Debrecent 1944 nyarán gyakran érte súlyos légitámadás, földszintes házunk pincéje még repesz vagy hulló törmelék elől se nyújtott reális védelmet. Mikor egyetlen ép ablakunk nem volt, és ajtónkat is kitépte a légnyomás, deszkával beszögeztünk ajtót-ablakot, és a bombázások elől anyám nagynénjének Bihar megyei szőlőjébe mentünk, egyetlen könnyű bőrönddel és Ifi macskánkkal, akit fedeles kosárban vittünk magunkkal. A háború ez utolsó szakaszának ilyen sajátságos miliőben és szokatlan vetületből való érzékelése íratta velem három évvel később a Szüretet, egyetlen olyan munkámat, amely nem jelent meg nyomtatásban. A Szü37ret tízénekes elbeszélő költemény, s azt mondja el, mint éli át 44 nyarát és koraőszét egy rendkívüli termést ígérő szőlőhegy kánaáni kulisszái között egy félbolond vénasszony, egy középkorú házaspár, egy fiatal lány meg egy tarka macska.

Szeptember 30-án visszatértünk Debrecenbe, hogy saját otthonunkban várhassuk meg, míg a háború véget ér. A város 130 ezer lakosa közül 35 ezren maradtunk. Villany híján maradék karácsonyfagyertyákból kellemetlen szagú, hamar fogyó mécsest öntöttem, s gyér fényénél megpróbáltam színdarabot írni. Mivel saját pincénk nem ígért védelmet, bekéredzkedtünk a Kollégium óvóhelyére. Még a negyvenes évek elején kaptam ajándékba egy doboz Ghiubeket – pirosszopókás, különleges cigaretta volt –, az utolsó darabot még 42-ben félretettem azzal, hogy csak életem egy valóban jelentős pillanatában szívom majd el. Velem volt az óvóhelyen is, verseim kézirata mellett. Mikor október 19-én az egyik fiatal pap figyelmeztetett, hogy a napok óta tartó irtózatos lövöldözés utáni mély csend nem jelenthet mást, mint hogy a németek eltűntek a városból és itt vannak az oroszok, felszöktem az óvóhelyről a Kollégium legfelső emeletére. A díszterem előtt szaladtam fel a lépcsőn, ahol pár éve Oláh Gábor mutatott be a közönségnek mint fiatal költőt. Rá gondoltam, míg futottam, arra, hogy most már talán csakugyan író lehetek. Lelestem a kitört ablakból az utcára: valóban megláttam az oroszokat. Éreztem, hogy a háborúnak vége, elrendeztem magamban a mindent felülmúló élményt, hogy sikerült életben maradnom. Éreztem, mostantól nyilván teljesen más irányt vesz az életem. Elszívtam azt a bizonyos cigarettát.

Felekezeti tanár voltam, negyedik éve próbáltam olyan határig összehúzni magam állásaimban, hogy ne veszélyeztessem kínnal megszerzett munkahelyeimet. Már egyetemistának se volt egyszerű lennem, professzorom irodalmi érdeklődése megállt Gyulai Pálnál, nemhogy segítő bírálatára nem számíthattam, de rettegnem kellett, hogy adys-kosztolányis zsengéim bajt hoznak rám: gyűlölte az egész Nyugatot. Tanárként még nehezebb lett. Kézirataim jelentős részét nemhogy publikálni, legbizalmasabb baráti körömön kívül még mutogatni se nagyon mertem: fiatal lány voltam, s szerelmes verseimnek – férj nélkül – előre kiszámítható következményük lehetett volna. Akadt iskolánk Fenntartó Testületében olyan, aki számon kérte tőlem, miért járok moziba egy katolikus orvossal; miután nem szándékozhatom hozzámenni, hiszen nem protestáns, rossz vért szül, hogy együtt látnak bennünket. Ugyan 38mit szólt volna a Fenntartó Testület indulatos, és egyházi iskolában működő nevelőhöz annyira „nem illő” verseimhez? Az a két év, amelyet Vásárhelyre kerülésem előtt a Debreceni Református Leánygimnáziumban mint segélydíjas helyettes – tehát nyáron se fizetést nem kapó, se orvosi ellátásban nem részesülő nevelő – töltöttem, sem őrzött harmonikusabb emlékeket. Mikor azt az ünnepi cigarettát elszívtam, arra gondoltam, az újjáépített, háború utáni Magyarországon nyilván mindazt megírhatom, publikálhatom, amit szeretnék, anélkül, hogy veszélyt hoznék magamra, mert sértek bizonyos szemléletet. Tudtam, azonnal otthagyom egyházi állásomat, s 1945. április 10-én a Kormány Pest felé futó vonatán már mint állami gimnáziumi tanár utaztam új lakó- és munkahelyem, a főváros felé. Egy tábla szalonnát hoztam magammal és összes verseimet.

1949-ben, mikor a nekem juttatott Baumgarten-díjat még ugyanaznap délre visszavette tőlem egy adminisztratív intézkedés, és nyilvánvaló volt, hogy szintén író férjemmel és egész baráti körömmel együtt a nem kívánatos elemek közé tartozom, ezért volt súlyosabb a csalódásom, mint másoké, és ebből következik, hogy írói pályámon a nagy történelmi fordulat szakaszosan éreztette hatását. Bár gyerekkorom óta szüntelenül írtam, nem voltam én rendszeresen megjelenő, igazi író, nem is lehettem az a felszabadulás előtt, inkább csak lehetőség voltam, ígéret önmagamnak, talán másoknak is. Közölni, számon tartani a felszabadulás után kezdtek, s 1944. október 19-e után pár esztendeig a beteljesülés, az íróvá válás, az irodalmi életben való tevékeny részvétel igézetében éltem. 1949-től csaknem tíz évre elnémultam a nyilvánosság számára, csak a fiókomnak dolgoztam.

1958-ban, mikor a hallgatás ideje alatt írt három regényem közül az elsőt elkérte és kiadta a Magvető, új reménnyel indultam és indultunk el valamennyien, akiknek újra kellett kezdenünk pályánkat és voltaképpeni életünket is. Munkakedvemet, a jelen iránti érdeklődésemet szerencsére nem bénította meg, hogy csaknem tíz éven át kikapcsolódtam az irodalmi élet vérkeringéséből: a nem-publikálás, később az ismét-publikálás szakaszában egyaránt az országban végbement változás és lakóinak e végbement változásokra való reagálása kötötte le a figyelmemet. André Wurmser szerint, aki nyilván tárgyilagosabb nálam, leginkább a Pilátusban sikerült egy konkrét történet köré-mögé idéznem mindazt, amit a felszabadulás eredményezett.

39

Amennyire a kortárs irodalmat ismerem, szerintem az utókor reális mértékegységek szerint fogja tudni rekonstruálni életünket, napjainkat. Még a hibák is tanulságosak lesznek, még életünkben elévült himnikus antológiák. Tematikában inkább előbbre nyúlnék vissza, ha gazdagítani akarnám az egykor rólunk festendő portré vonásait: nagyon felférne pár testvérkönyv Cseres Hideg napokja mellé. Azt is kevésnek érzem, ami szépprózánkban a frontokról elmondódott. Tisztában vagyok vele, hogy nem egyszerű feladat, de attól még, hogy rossz célért és értelmetlenül harcoltak, azért meghaltak a katonáink. „Kímélnünk kell bizonyos érzékenységet!” – közölte velem valami kapcsán egyik kiadónk vezető munkatársa. Kiét, vagy ha úgy tetszik, kikét? És főleg meddig? Dobozy darabja nemigen kímélte, s túlélte Dobozy is, a színház is.

Hogy min tudom leginkább lemérni a felszabadulás utáni változásokat? Azokon az új szépséghibákon, amelyeket folyton elmarasztalunk: az igények megnövekedésén, a türelmetlenségen, az ingerülten autót-miegyebet követelő hangon, az iskolás gyerekek utcán elhányt vajaskenyerén, a jó minőségű, de nem eléggé divatos ruha keltette kelletlenségen. A megváltozott Debrecen képénél (számomra ez a leghitelesebb mértékegység!), minden pozitívumnál jobban mutatja, ha torz formában is, az optika teljes kicserélődését. Mi, egy koldus ország koldus nemzedéke, még az ábrándozást is megtiltottuk magunknak, igényig, vagy pláne követelésig el se jutottunk, annyira nem voltak lehetőségeink. Gyerekeink ágálása, ellenszegülése, semmi sem elég-je, az idősebbek nekem minden jár-ja sose bőszít fel annyira, mint másokat.

Valahol ehhez a gondolathoz kapcsolódik, amiről még írni szeretnék. Minden regényemben különböző korosztályokba tartozó hősökkel dolgozom, mert eleget tapasztaltam, hogy egyazon tény más értékelést és megvilágítást kap aszerint, ki az, aki reagál rá, miféle emléktartalom és hány évtized visszatekintési lehetősége birtokában. Mi még itt vagyunk, romantikus emlékanyagú és romantikus – az enyémnél lényegesen romantikusabb – életrajzú öregek és vének, de itt vannak az utánunk születettek, a beíratlan agyúak, akik számára mindaz, amit megéltünk, iskolai lecke, s mert nincs olyan történelmi szemléletük, amely lényeges különbséget tudna tenni Caesar, Napóleon vagy Hitler között – mindhárman irreálisan régen éltek a szemünkben – velünk se tudnak egyértelműen mit elkezdeni. Emlékanyagunk hol érzelgős, hol egyenesen komikus, hol érthetetlen, és csak a legritkább esetben tanulságos vagy pláne építő a számukra. Értjük mi őket? Jól látjuk mi őket? Jól is ábrá40zoljuk? Nem kívánunk tőlük – és most nem munkateljesítményre gondolok – valami lélektanilag lehetetlent? Ha – nagyritkán – megdicsérjük őket, olyan formában tesszük, ami az ő fülüknek is hiteles? Saját egykori terminológiánkat a megváltozott körülmények talajáról érzelmesnek érzékelik. Hát mi, olykor még mutáló hangukon bosszankodva, észrevesszük-e vajon, hogy az új lehetőségek mennyi jótulajdonságot kifejlesztettek bennünk, s hogy e valószínűtlenül sokfogú, annyi mindenbe hol játékosan, hol dühösen morogva belekapó kutyakölyök-nemzedék milyen szeretnivaló? Értük, miattuk, érdekükben van a legtöbb vitám saját korosztályommal és a nálam idősebbekkel. Művészeti területen nem érzem, hogy harcba kellene szállnom a modernség, közelebbről a modern széppróza érdekében. Azok a könyvek, amelyek sem mondanivalójukban, sem felépítésükben nem fejezik ki a kort, nem tudnak vele lépést tartani, nem várják meg az idő madáchi homokját, mindjárt porosan születnek, s maradnak és hatnak azok, amelyek ábrázolásában a regény – messze elvetve naturalista kellékeit – nem más már, mint az emberi agy tudatmezeje.

Egyet viszont érdeklődve várok: mikor szűnik meg vajon a szívós harc annak érdekében, hogy úgy tüntessük fel irodalmunkat, mintha az a tizenkilencedik század elején keletkezett volna: világirodalmi mértékkel mérhető régi magyar irodalmunk van, ahelyett, hogy büszkélkednők vele, arisztokratikusan kevesek élvezetének hagyjuk izgalmas nemzeti kincseinket, pedig akár a Thália, akár a Rádió kísérletei már régen igazolták, hogy a nemzet mindig boldogan fedezte fel, voltaképpen mennyire gazdag. Dehát híres prédálók voltunk mindig, miért tudatosítanánk az iskolai oktatásban azt, ami nélkül egyetlen modern mű nem érthető igazában: az irodalmi kontinuitást? És híres bírálók is voltunk mindig. Fiataljainknak nincs történelmi tudatuk – borongunk. Nincs ám, sajnos, csakhogy az irodalomoktatás nemigen segítette őket abban, hogy kialakuljon az, ami pusztán a történelmi oktatás segítségével kialakíthatatlan. Lóugrás szerint képezzük őket irodalomból, s a ló évről évre kurtábbat ugrik.

Új Írás, 1970.
41
Az író felel
A Kritika körlevele

Tisztelt Szerkesztőség!


1970. szeptember 28-án kelt levelük kérdéseire az alábbiakban válaszolok, elnézésüket kérve részint a késedelem, részint amiatt, ha egyik-másik válaszom csonka marad. Október óta szinte szünet nélkül vagy beteget ápoltam, vagy magam voltam beteg, amellett nem tudtam mindig pontosan, mire kívánnak feleletet. Első kérdésük például: „Lát-e változást a hatvanas évek magyar irodalmában, és milyen összefüggéseket sejt…” stb. nem rögzítette, mihez képest látok vagy nem látok változást.

Ha a negyvenöttől hatvanig terjedő időszakaszt szánták összehasonlítási alapul, akkor igennel felelhetek. Akik 1945-ben már a pályán voltak, vagy éppen megjelentek a porond szélén, évekig a háború adta élmények regisztrálásával próbáltak hangot adni a majdnem kimondhatatlannak, amelynek ábrázolására, megfogalmazására sebzett humanizmusuk kényszerítette őket. Hogy a negyvenes évek legvégén bekövetkezett tematikai szűkítés mit eredményezett éppen ezeknek az íróknak az életében az egyetlen csatornába irányított irodalommal, ki-ki emlékezetére vagy fantáziájára bízom. Ugyanilyen köztudomású az 57 után bekövetkezett hangváltás is; hosszú út vezetett a rekviemektől annak az ábrázolásáig, mint dúlja fel a házibékét a kocsira való gyűjtés eszelőssége.

Hogy e változásokban a társadalmi-politikai-gazdasági okok nagy szerepet játszottak, ki vitathatná. Sok olyasmi vált nyomdaképessé éppen napjainkra, aminek a kiadásáról (szándékosan használom a „kiadás” szót a „megírás” helyett; hogy megírnia, amit akart és gondolt, akár tíz éven át is, akkor is lehetett, mikor az írónak semmi reménye nem volt a publikálásra, azt hiszem, épp nekem nem kell bizonyítanom) nem lehetett volna szó. Most nem pusztán a politikailag sokáig érinthetetlennek minősített témákhoz való közeledésre gondolok, hanem mindazokra, 42amelyek valaha bármi okból tabunak minősültek – akár a keresztyén erkölcsi világrend, akár a nemzeti önszerelem szempontjából. A témakör tágulása még csak szókincs tekintetében is (olykor nem örvendetes) bővülést, változást okozott. Sok új ábrázolnivalót eredményezett az a tény is, hogy az utazás többé-kevésbé ismét napjaink rutinjához tartozik. Az írók, s közülük is csak néhányan, tizenöt éven át jóformán kizárólag hivatalos utakat tettek, sem a háború utáni külföldet, sem a magyar emigrációt nem ismerték egy magánember, egy turista tapasztalatai alapján. Most a frissen szerzett élmények nemcsak útikönyvekben, de a szépirodalom szinte minden területén meghozzák a maguk termését. A film, a rádió, a televízió viszont különféle új műfajokban való jártasság megszerzésére bírta rá az alkotókat, egyben az utazásokhoz hasonlóan témakörüket is bővítette, rábírta az írókat, hogy olyasmit is megírjanak, aminek ábrázolása a hang vagy a kép kiegészítő segítségével képzelhető el igazán. Számtalan témát a hétköznapok menete diktált, „az öreg vagyok, másféle emlékanyaggal, mint a fiatalok”, „fiatal vagyok, beíratlan lap” tagadhatatlan ellentéte éppúgy műbe kívánkozott, mint a kispolgárosodás folyamata vagy az aggasztó méreteket öltött szerzési vágy. Mint új ábrázolási lehetőség, ismét szerepet kapott az abszurd (nem a mi korunk találta ki, akárcsak a belső monológot, mindkettőnek ősi irodalmi gyökerei vannak), alkalmazásával íróink sok olyan jelentős felismerést közölhettek, melyek végre mentesek lehettek a pátosz kínos élményétől. A rangos publicisztika újra virágzásnak indult, nem tudom, nem éppen ez lesz-e az a terület, amely a legtöbbet elárul majd rólunk az utánunk születőknek.

Hogy milyen témákkal, műfajokkal, kifejezési eszközökkel gazdagodott a hatvanas években irodalmunk, arra a fentiekben utaltam, most ismét Önöket idézem: „hogy őszintén szembenézzen a magyar társadalom gondjaival”. Erre csak azt felelhetem, hogy a magyar társadalom gondjaival való őszinte szembenézés a magyar irodalom kezdete óta szerencsére nem ritka jelenség, inkább az ellenkezőjét ítélném szomorú anomáliának. Századunkban csakúgy, mint az utolsó negyedszázadban magában is, éppen elegen akadtak, akik vállalták, hogy koruk kifejezési eszközeivel rögzítsék azt, aminek közlését rájuk rótta a nagy elődöktől örökségül hagyott írói felelősség és igazmondás.

E korszak magyar irodalmának emberképéről nem tudok mást mondani, mint hogy elég tarka ahhoz, hogy reálisnak hasson. Sokat adnék érte, ha módomban volna megtudni, milyennek látja majd ezt a törté43nelmi periódust és a most élőket az utókor, mert hogy mennyire tudtuk „korunk lényegét vagy emberfogalmát” meghatározni, attól félek, kevésbé reálisan ítélhető meg a most élők optikájával, mint – hogy aufklerista fogalommal éljek – egy „higgadottabb szakaszában létünknek”. Csak a magam jövőre éppen negyedszázados írói működése alatt is olyan gyakran változott a tipikusnak állított vagy óhajtott emberkép, hogy attól tartok, a legmerészebbek műveitől eltekintve ez a tipikus arc nem is olyan volt, amilyen volt, hanem, amilyen éppen lehetett. Ha az író csodálkozó, döbbent vagy éppen dúlt vonásait rögzítette, nemigen ismertek rá, és nemigen dicsérték meg érte.

Hogy irodalmunk hogyan élt benne a világirodalomban? Megint csak nem értem pontosan, mire feleljek. Aktívan vagy passzívan? Mert passzívan úgy, ahogy mindig, mióta magyar irodalom van, legtöbbször külső hatás, idegen művek ismerete nélkül is, a művészi érzékenység rejtelmes hajszálerein át íróink legjobbjaihoz mindig eljutottak a kor speciális kifejezési formái, amelyet aztán hajlamuk és témájuk szerinti mértékben megtöltöttek nemzeti tartalommal. A külföldi minták szándékos utánzása inkább gyenge műveknél követhető nyomon, de azok mindjárt el is árulják a forrásukat, és ez aligha a Castalia.

Ami az aktív részvételt tekinti, az is megindult végre, ha nem is olyan mértékben, mint kívánatos volna. Ehhez a kérdéshez kívánkoznék mindjárt annak a regisztrálása, milyen különös, hogy egyesek – nem is kis számban – a világba való betörés mértékéül a magyar művek nyugati kiadásait tekintik. Irodalmunk az elmúlt negyedszázadban a baráti népek irodalmában nagy példányszámú és nemcsak az élő alkotók, hanem klasszikusaik egy részének munkáival is jelentkezett, s meleg fogadtatásra talált. Erről valahogy kevesebb szó esik, mint a nyugati kiadásokról, amelyeknél sose szabad figyelmen kívül hagyni a nyugati könyvkiadás jelenlegi helyzetét, amely annyit változott-romlott már azóta is, hogy a hatvanas esztendők elején az első magyar regények kijutottak a nyugati könyvpiacra. A nyugati könyvkiadók elsődleges anyagi problémákkal s közönségük egyre csökkenő irodalmi érdeklődésével küszködnek, olvasóik saját klasszikusaikra is legyintenek, nemhogy más nemzetekére volnának kíváncsiak, s ismeretlen, most élő írók bevezetését csak nagyon bátor és financiálisan szokatlanul erős cég kockáztatja meg. Gazdaságilag a lehető legrosszabb pillanatban indultunk meg a magyar művekkel Nyugat felé: a kapitalista államok könyvkiadási válsága, kapkodása csak annak a szemében frázis, aki nem ismeri a valódi helyzetet.

44

Az író magatartása, szerepe és feladata? Ha író panaszkodik, félreveri a harangot, sikolt, átkozódik, fél lábon táncol vagy gőgicsél alkata és reakciója, témája és mondanivalója szerint, közli, amit észrevett a világból, olykor, ha oka van rá, még örül is. Nem értem a kérdésüket, mert annyit még a legösztönösebben dolgozó is tud az írók közül, hogy önmagán és a jelenkoron kívül mindennel, amit valaha alkotott, az utókornak is el kell számolnia.

Hogy a három irodalmi műfaj értékaránya miként változott? Úgy látszik, három műfajos nemzet leszünk. A hatvanas években maradandó drámai és prózai művek születtek.

Hogy mit várok a hetvenes évektől? Az írók mezőnye erős, sok a tehetséges fiatal. Elég tévedés esett, mikor a mi nemzedékünk tagjai között keresték az ellenséget, s a frissen túlélt, halálos veszélyt rögzítő szimbolikánk mögött rejtett politikai üzenetet szimatoltak. Remélem, fiataljainknak könnyű útjuk lesz: rossz biedermeier babona, hogy használ a tehetségnek a szenvedés, s hogy teher alatt nő magasra a pálma. Hát még ha nem volna rajta teher, akkor mekkorára nőne! Hány művet vetéltettek el az alkotóval az áldatlan anyagi, családi-irodalmi körülmények.

Ami a szépirodalom és kritika viszonyát illeti, tanárrá képeztek valamikor, így réges-régen megtanultam, hogy a komolyan vehető irodalmi élet akkor kezdődik, mikor a műveket bírálat kíséri. Kazinczyánus vagyok, hogyne hinnék a kritika fontosságában. Főként a fiatalok indulásánál elengedhetetlen az a segítség, amit egy nagy műveltségű, jó irodalmi ízlésű, világirodalmi kitekintésre is képes és bátor kritikus adhat az indulónak. Egy-egy okos dicséret, egy-egy rokonszenvvel, segítő szándékkal emelt kifogás fogódzókötél a hegymászó derekán. Nemzedékem író tagjai aligha feledték még el, mit jelentettek mindannyiunk számára akárcsak a Centrál szerdai szerető vagdalkozásai, idősebb írótársaink morgása vagy elismerése. Persze, éppen mert tanárrá képeztek annak idején, talán az átlagosnál jobban ismerem a magyar és világirodalmi justizmordok és a kritika szégyenletes melléfogásai történetét. Az író nem fűrészporos báb, amelyen a katona-kritikus a bajonettel való szúrást gyakorolja. Kölcseynél jobb szándékú, tisztább jellemű férfi aligha élt a szakmában, de nem szerettem volna a bőrében lenni, mikor ott állt Berzsenyi ravatala mellett, aki huszonötször nagyobb költő volt nála, és elmondta ismeretes szavait. Az író legnagyobb bűne egy rossz mű, több rossz mű, amit elvisel és elfeled egy izmos irodalom, de a kritikus egy 45vagy több olyan tévedése, ami egy írót elnémít vagy úgy megzavar, hogy soha többé nem találja meg a biztonságérzetét, olyan merénylet, mintha valaki egy a magasban a produkcióját végző artistára kezdene lövöldözni, míg csak le nem esik és nyomorékká nem zúzza magát.

A kritika: stilisztikai kérdés. Minden fenntartás, minden kifogás, akár minden vád is elmondható személyeskedés nélkül. Fogalmazzon úgy a kritikus, hogy írásából a szakma iránti szeretet és az író iránti megbecsülés derüljön ki, még akkor is, ha a magánéletben görcsöt is kap az író láttán, úgy utálja, szóljon írása ne a személynek, hanem az irodalom egy munkásának, akit in posse holta napjáig úgy kell kezelnie, hogy ha még nem írta meg, öt perccel halála előtt még mindig megírhatja azt a tíz sort, amire ez a század várt, ha addig úgy el nem keserítették, hogy megátkozta a percet, amelyben tehetségét észrevették.

Tanács? Már utaltam a stilisztikára. Inkább a hajdani irodalomtanár felel most arra a kérdésükre, mi tehető az irodalom és a kritika viszonyának harmonikusabbá való tételére. Kevesebb kritikai ingerültség kísérhetné egymás útját, ha a kritikus nem felejtené el olykor, hogy nemcsak a festő meg a szobrász meg a színész művész, hanem az író is az, s hogy véleménye (tételezzük fel, hogy segítő szándékú!), megnyilatkozása, mely az ő kritikai ízlését és eszmevilágát képviseli, nemigen változtathat egy igazán jelentős író alkatán. Ha egy ókori esztétának az lett volna az igénye, hogy Ovidius írjon darabosabban, mert őt, a kritikust idegesíti az olajozott tökéletesség, ha belekékül, se tudja megváltoztatni Ovidius Nasot, mert az olyan ritmus- és melódiaigénnyel született, mint a madár. Elnémítani, megzavarni, elkeseríteni lehetett volna csak – de megváltoztatni? Meggyőzni arról, hogy halljon kakofonul? Soha. Ha Franz Kafka életműve még életében publikálódik, s számon kérik tőle sötét világát, nem tud változtatni sajátos látásmódján, még ha a lelkét kiteszi sem. Tegyük fel, hogy a világ nem olyan, mint amilyennek ő érzékeli – mit csináljon, ha ő ilyennek látja, ilyennek éli? Ha ilyennek látja, csak így és ilyennek írhatja meg. Dickens műveiben, ha akarja, ha nem, mint a gomba bukkannak fel a televény mondanivaló alól az író örök rögeszméi, tipikus alakjai, koldusok, részeg banyák, nyomorult gyerekek, jámbor eszelősök. Meghallgathatja, hogy talán elég volna már a törékeny kisfiúk szenvedéséből, még egyet is érthet vele, s maga csodálkozik majd a legjobban, mikor következő művében megintcsak egy törékeny kisfiú néz vele szembe, mert nyilvánvaló, hogy a sokk, mely írásművészetét érte, valahonnan erről a területről, a kisfiú irányából 46csapott alkotó tudatára, s ha akarja, se tudja kiheverni, míg csak tollat vesz a kezébe. Van az írásnak, az igazán nagy írásnak egy olyan eleme, amely független nemcsak a kritikustól, de még magától az alkotójától is. Zilahy Károly, akit 26 éves korában elveszítettünk, s személyében azt a valakit, aki úgy kellett volna Gyulai Pál mellé, mint a falat kenyér, azt írja egy helyütt: „Ha nem szeretem az írót, valahogy nem értem.” Mily igaza volt! A „szeretem” szó itt most nem érzelmi túláradást jelent, még csak azt sem, hogy író és kritikus valaha is találkoztak az életben, pusztán csak annyit: nem vagyok elfogult, nem önt el az indulat, az író iránti ellenszenv nem befolyásolja, milyennek látom azt, amit csinált. A kritikusok nyilván nem az én írásomból értesültek róla, hanem legalább olyan jól tudják, mint én, hogy nemcsak az író felel munkásságáért, hanem a kritikus is. Lelke rajta, ha nem volt füle, hogy felismerje, mikor nem a jelen szólt hozzá már, hanem a jövő (ez a mi sajátságos körülményeink között olykor két esztendő, négy esztendő nagyot változott levegője!), lelke rajta, ha nem volt bátorsága, hogy melléálljon a születő újnak, és akkor is és leginkább a lelke rajta, ha ítéletében kétféle mértékkel dolgozott, s nem az igazság vezette, hanem ilyen-olyan meggondolás.

Kritika, 1971.
47
Vállunkon a nagykorúság terhével

Írók, költők véleményét, vallomását tudakoltam a női sors és életforma mai, kortársi kérdéseiről. Élményeikről, műveikről szóltam – férfiakkal. Az első asszony, akivel most hasonló feladattal, szándékkal ülünk le beszélgetni: Szabó Magda. Az az író, akinek elsősorban márványba mintázott hősnőire, modern kariatidáira emlékezünk, de akit pályája kezdetétől „férfias” tehetségnek dicsért a kritika. (Sértés, dicséret? – sort kerítek még erre is.) Meglehet, ha Szabó Magda történetesen férfi – akár vele kezdem a sort. De így a kérdések egyetemes társadalmi érvénye megkövetelte, hogy a társaságbeli konvenciókkal dacolva, mostanáig halasszuk ezt a beszélgetést. Most azonban felfokozott kíváncsisággal várom válaszait. Hogyan látja Szabó Magda – Encsy Eszter, Annuska, Pólika, Iza teremtője, Az őz, a Freskó, a Disznótor, a Pilátus írója – a ma asszonyának helyzetét, gondjait.

Az első választ egyes szám első személyben fogalmazza:

– Attól tartok, személyes tapasztalataim nem eléggé általános érvényűek. A miénk, különösen abban az időben, egészen kivételes családi képlet lehetett. Nálunk generációk óta nőuralom volt a családban. Dédanyám házassága, élete már azt példázta, hogy az otthon nagy kérdéseinek megoldása a nőre vár. Kimondva, kimondatlanul azt vallották a családban, hogy a férfiak vállán elég sok a társadalmi teher, s ezért a férfiakat a lehetőség szerint óvni, kímélni kell. Nem mintha a mi családunk férfitagjai esendőbbek lettek volna a többieknél: csupa tehetséges, művelt, szolid emberre emlékszem. Talán éppen ezért alakult ki az a felfogás, hogy segítenünk kell őket megmaradni a maguk útján, tisztának és tiszteletre méltónak. Aki Grál lovagot akar szeretni, annak vállalnia kell a családi élet nehezebbik felét. Anyám már tudatosan viselte az ebből az életelvből ráháruló kötelezettségeket, mert hitt abban, hogy a nő erősebb, tapasztaltabb az élet dolgaiban. Azt állította, hogy a természet nem véletlenül rótta a nőre az utódok kihordásának, 48világrahozásának, nevelésének, védelmének dolgát – hanem, mert bízott benne. Bízott az asszonyok tűrőképességében, az anyák tigrisszenvedélyében, és nekünk, nőknek, méltónak kell lenni erre a bizalomra. Engem is abban a szellemben nevelt, legyek büszke rá, hogy nő vagyok. És nemcsak büszke voltam, de hálás is a természetnek, amiért nőnek születtem. Tulajdonképpen élveztem is: még nővoltom külsőségei is örömet okoztak.

– Pedig fiús lánynak képzeltelek.

– Bizonyos értelemben az voltam. Kilenc évvel idősebb bátyám „fiús” könyveit olvastam, indiánosdit játszottam a szomszéd gyerekekkel. De már akkor is, és főként később, sajnáltam a fiúkat, hogy nekik teljesen mindegy, mibe járnak, nem tudnak igazán örülni egy-egy új ruhának, sose próbálgatják a tükör előtt frizurájukat. A szerelem felfedezése is megszépítette lányságomat. A lánygimnáziumnak, ahová jártam, rangja volt a városban, én pedig jó tanuló voltam, örökös pályadíjnyertes eminens. Különösen a természetrajztanárom hitt bennem. Már akkor írónak nevelt, amikor nekem még eszem ágában sem volt ezt az utat választani. Egyébként is, nálunk furcsán alakult a pályaválasztás. Apám, a szolid polgári környezet képviselője, gyerekkori színházrajongásom láttán, színészi tehetséget sejtett bennem, a tanárom írót – én pedig kézzel-lábbal kapálóztam a művészsors ellen, és őszintén ragaszkodtam hozzá, hogy latintanár szeretnék lenni. Női mivoltom egyébként latin szakos koromban, az egyetemen sem okozott problémát. Bizonyíték rá, hogy lány létemre évfolyamelső és szakelső lettem…

Következő kérdésemre Szabó Magdától, az írótól várok választ.

– Múltkoriban a rádió Lányok, asszonyok műsorában a nőírókról beszélgettünk. Akkor azt mondtad, nincs nőíró, csak író van. A jó író nemétől függetlenül találja, teremti meg a saját eszközeit.

– Ma is ezt vallom. A „nőíró” megkülönböztetés abból az időből származik, amikor még szenzáció volt, hogy egy nő orvos. Hát még, ha író… De egyébként ez, a múltban is, inkább a mi, polgári fejlődésben elmaradt közéletünkre volt jellemző. Angliában, ahol a polgári fejlődés szervesebben, gyorsabban ment végbe – a Brontë nővérek és Jane Austin hazájában –, ezt sokkal természetesebbnek tartották.

49

– Kérdésem nem irodalomtörténeti, hanem személyes jellegű: ha elutasítod a nőíró megkülönböztetést, mi az oka, hogy műveidben elsősorban nőket állítasz a középpontba?

– Tulajdonképpen majd minden regényem sokszereplős. Általában több generációt ábrázolok együtt, mert meggyőződésem, hogy ugyanaz a tény másként jelenik meg, mást jelent, ha egy 20-30 vagy 50 éves ember éli át. Más emléktartalom színezi, a szereplők más hőfokon izzanak. És természetesen nemcsak az életkor, a hősök neme is meghatározó tényező. Tulajdonképpen majdnem szándékomtól függetlenül alakult úgy az ábrázolt közösségek élete, hogy nő vált a problémák hordozójává. Ha egy szorgalmas filosz kimérné, mekkora helyet foglal el, mondjuk a Mózesben, Ádám és Hugi alakja, a Freskóban Annuska és Anzsu – nem biztos, hogy nem billenne-e meg a mérleg. De én is azt tapasztalom, hogy az olvasók általában női hőseim sorsához kötik a regények problémáját. Megérzik, hogy még ahol egy emberi létforma a téma – mint a Freskóban –, ott is megkülönböztetett, katalizátor szerepe van a nőnek, ezúttal Annuskának.

– Bizonyára hozzájárul ehhez a kritikusi, olvasói véleményhez, a hősnők premier planba állításához az is, hogy íróilag ezek a legsikerültebb figurák. Utóvégre, mégis a nőket ismered a legközelebbről.

– Hiába is tagadnám. De az igazság az, hogy nem ez a meghatározó ok. Hivatkozhatnék férfiírók nagy nőregényeire, Németh László Iszonyára…

– A Bovarynéra vagy a Karenina Annára.

– Ezeket a példákat most nem idézném. Nem mintha a művek rangját kívánnám kisebbíteni, hanem, mert ezek a remekművek is a hagyományoknak megfelelően, egy nagy szerelem szárnyán, szintjén ábrázolják a nőt. A férfiról megszoktuk, hogy élete fősodrát a munka alkotja, mellette és mögötte lobog a szerelem. A hagyományos, klasszikus ábrázolás nem ismer ehhez hasonló nőtípust. Engem pedig elsősorban ez érdekel. Asszony, aki férfi mód viseli a terheket. Például a Freskó Annuskája… De egyébként, új regényem főként férfiak közt játszódik majd.

– Hallhatnék valamit róla?

– Egyelőre nem. Én ugyan szigorú terv szerint dolgozom, kezdettől otthon vagyok hőseim házában, tudom a regényem utolsó mondatát is, de ha beszélnék róla – az olyan lenne, mint amikor valaki kiengedi a kávé50főzésnél a gőzt. Ha elmesélném, amit meg kell írnom, megfosztanám a munkafolyamatot a feszültségtől. Még a kiadónak is álszinopszisokat írok: mielőtt regénybe fogok, kitalálok a nyilvánosság számára valami hasonlót.

– Térjünk akkor vissza arra a bizonyos Szabó Magda-i nőtípusra.

– A lényegét már elmondtam. Az a tény, hogy kitűnő nők között nevelkedtem, megerősített abban a meggyőződésemben, hogy a nő erős, bátor, és ha felismeri a maga küldetését, mindenre képes és alkalmas. Valószínűleg évezredes küldetésének, az utódok létrehozásában, nevelésében ráháruló feladatnak köszönhető, hogy a nők érzelmi reakciói általában hevesebbek. Mintha a külvilág behatásai egyszerre fára és fémre hullanának: a nő az, aki a fémhez hasonló csengéssel és hosszabban rezonál. Egy nő, valakinek vagy valaminek a védelmében – oroszlánná válik. Forrón szeret, de gyűlölni is hevesebben gyűlöl. Nem szoktunk róla beszélni, mert ellenkezik a sémával – a „gyenge nő” hagyományos képzetével –, de a lelkünk mélyén tudjuk, hogy ez így van. Hogy a nők bosszúja például kegyetlenebb, néha egészen zseniális. Hogy a nő sokkal nehezebben felejt…

– Ez a keménység valóban megvan regényhősnőid jellemében.

– Mint ahogy megvan az életben is. Nem tagadom, hogy nekem ez a nőtípus az alapélményem. De hadd tegyem hozzá, minden írónak megvan az a területe, köre, az az alapszíne, ami jellemzi, megvan az a jelenségcsoport, amire reagál. Nem minden sugárzás indítja el minden íróban az alkotás kémiai folyamatát. Engem mindig is a kiélezett helyzetek érdekeltek, a felfokozott szituációba hozott hős elsődleges érzelmi reakciói. Regényeimben többnyire az életnek azt a mozzanatát keresem, amikor az ember – elárulja magát. Az özvegy tarbai papné temetését, Hugi esküvőjét ilyennek éreztem. A tragédia – mindig állásfoglalásra kényszerít. Az én hősnőim általában emelt fővel viselik nővoltuk terhét: az őszinteséget és a felelősséget. Mondhatnám azt is, nagykorúságuk – nagykorúságunk – terhét.

– Ezek szerint: „örök nők”, vagy mai, velünk egy sorban élő asszonyok?

– Nem érzek a kettő között ellentétet. A külföldi kritika általában a görög tragédiák hősnőivel és Brontë alakjaival rokonítja őket. Szerintem, ha a számumi szenvedély a klasszikusokban fogalmazódott is meg, ezek 51a nők kortársaink, már csak azért is, mert nemünk legjobb tulajdonságai most kerülnek felszínre, most bontakoznak ki.

– Hogyan látod ennek a kibontakozásnak a feltételeit és tempóját?

– Átmeneti korban, felemás helyzetben élünk. A múltkor, a MÁV-nál dolgozó asszonyok egy látszólag jelentéktelen és azóta már orvosolt panaszát olvasva (a férfi és nő MÁV-dolgozók utazási kedvezményre jogosult családtagjainak megkülönböztetéséről volt szó), elgondolkodtam rajta, hogy milyen nehéz felszámolni az évezredek óta begyökerezett, „természetes” megkülönböztetést. De nemcsak az újságokban, a hozzám érkező levelekben is bőven találok példát az ellentmondásokra. A saját életüket regénytémának kínáló asszonynak nem tudok eleget tenni – nem tartozom a közvetlen riportélményt feldolgozó írók közé – de a felém áradó sorok néha megdöbbentenek. Amikor egy viszonylag fiatal asszony azt panaszolja, hogy egy szörnyeteggel él együtt, hogy a férje és annak családja úgy bánik vele, mint a gyarmatosító a bennszülöttel, hogy környezete megfosztja őt attól, hogy önmaga legyen. Nemrég egy asszony elpanaszolta, hogy tanulni, olvasni szeretne, de férje és anyósa nem tűri. Előfordult, hogy már kész volt a mosással, de az öregasszony a földre borította a teknőt, hogy újra kelljen kezdenie. Ezekből a levelekből a múlt ordít.

– De remélem, hogy vannak ezzel ellentétes tapasztalataid is.

– A változásra utal az a tény, hogy minderről ma már beszélünk. Meggyőződésem, hogy egy előző kor légkörében én sem lehetnék íróként ilyen őszinte. Nem is a kiadó, a közönség utasítaná vissza a nyílt beszédet. Egyébként, a változás elsősorban a fiatalok körében érződik. Annak idején a mi családunk kivétel volt Debrecenben. A nők nagy része a család rabszolgájaként élt, és anélkül halt meg, hogy valaha is megmutatta volna önmagát. A nagy többség elfogadta, mint katekizmust, hogy kezdetben teremté Isten az eget és a földet – aztán a nőt, abból a célból, hogy legyen mindig almás rétes. Ma már vidéken is sokkal kevesebb nő fullad zokszó nélkül a zsírosbödönbe. Eredmény az is, ha felismerik a maguk bezártságát, ha jajgatnak és lázadnak ellene.

– Eredmény, de még nem megoldás…

– Úgy érzem, a társadalom valóban nélkülözhetetlen segítségéről az utóbbi időben már sokat beszéltünk. A társadalom szervezett assziszten52ciája nélkül ez a harc valóban reménytelen. De megvívni mégis a nőknek kell. Talán legelőször – önmagukkal. Anyáink nemzedéke előtt, ha egy kazal probléma tornyosult, megrettentek, vagy kivettek egy szálat, megnézték, forgatták, visszatették. A mai fiatalok viszont belevágnak a kazalba, néha fel is borítják – és ez rendben van. Számunkra is biztató, hogy itt van a nyakunkban egy biztonságban felnőtt nemzedék, amely világosabban látja a problémák súlyát, arányát, nem csinál kozmikus tragédiát egy vacsorából, és éppen ezért a tényleges feladatokra tudja összpontosítani erőit. Nem irigylem, hanem szeretem őket. Nemcsak saját kertészmérnök keresztlányomat, hanem a többieket is. Bízom bennük.

– Hogy látja ennek az új nemzedéknek a felnőtt jövőjét. Sokan aggódnak, mi lesz az ő felnőtt korukban a családdal?

– Számomra ez a dolog nagyon egyszerű. Vagy nincs napjainkban sem válságban a család – és nem is fenyegeti válság –, vagy mindig is abban volt, legfeljebb nem mertük megfogalmazni. De ha receptet kérsz, azzal is szolgálhatok. Szerintem harmonikusabbak, sőt boldogabbak lennének a családok, ha a családtagok eljutnának oda, hogy a vendégnek kijáró udvariassággal, fegyelemmel és figyelemmel bánnának egymással.

Valószínűleg nagyon értetlenül nézhetek, mert Szabó Magda folytatja:

– Arra gondolok, hogy a családban senki se tekintse a másikat – házastársat, gyereket, szülőt – neki kiszolgáltatott lénynek. Mert az emberek nagy része ma a családban reagálja le a világban elszenvedett sérelmeket. A férj a feleségén tölti ki azt a mérgét, amit a főnökeitől nyelt, az asszony a gyerekre hárítja át az autóbuszon felgyülemlett idegességét, és együtt mérgezik az otthon levegőjét. De ha véletlenül váratlan vendég csönget, két perc múlva már mindannyian mosolyognak.

– A mosoly sem old meg mindent.

– Persze hogy nem. De sok mindent megkönnyít. Ami a családi háborúságok lényegét illeti, azok persze nem új keletűek. Már Tolsztoj is azt írta, hogy minden házasság a maga módján boldogtalan. De azért én mégis azt vallom, hogy egy házasság, ha jó – évről évre jobb lesz. A társak fokozatosan egymáshoz csiszolódnak, szorosabban kötődnek az otthonhoz. De persze a meggondolatlanul kötött házasságokban erre az érzésre nem is jut idő.

53

– Ez az oka a felfelé ívelő válási statisztikának?

– Nem vagyok szociológus, de azt látom, hogy a túl fiatalon kötött, esztelen házasságok száma nagyon megnőtt. Igaz, az ilyen kötések régen sem váltak be, csakhogy most van szabadulás. Egyre kevésbé fordul elő, hogy egy nő Karenina Anna, Bovaryné módjára szenvedjen, hogy egész életében kenyérkérdésnek érezze a tűrést, amikor egyszerűen elválhat. Csakhogy a társadalom adta, helyes és szükséges könnyítések sokszor oda vezetnek, hogy a fiatalok úgy lépnek ki a házasságból, mint a fürdőkádból. Pedig az a sokk még a felnőtt emberek életében sem múlik el nyomtalanul, nemhogy a gyerekeknél. Nem mondom azt, hogy két ember maradjon együtt, ha ég a ház, de sokszor kedvem lenne emlékeztetni a felelőtlen felnőtteket, hogy amikor az ember egy cserép virágot vásárol, akkor is figyelmeztetik az üzletben – lehetőleg hagyja egy helyen. Pedig az csak egy cserép virág! De leegyszerűsítik a kérdést azok, akik a felelőtlenül kötött, korai házasságokban csak ifjúsági problémát látnak, és nem gondolják végig, mi az oka, hogy a más ritmusban élő fiatalok sokszor az első kínálkozó lehetőséget megragadják, csakhogy kikerüljenek a szülői házból. Pedig az otthonok harmóniáját megbontó generációs problémák feltárása nélkül csak prédikálhatunk, de orvosolni semmit sem fogunk…

Beszélgetésünk messzire vezetett a nőfiguráktól, messzire a modern nő problémáitól. De valójában nagyon is tűzközelben maradtunk: a mai nő helyzete, a holnap asszonyának jövője is a családban gyökerezik. És az író, akit a társadalom eleven organizmusa, mozgása, a kiélezett helyzetek drámája érdekel, természetes, hogy az egymást követő generációk különböző látószögéből vizsgálja a kort is, amely hősnőit szülte, s évezredek után végre – nagykorúvá nevelte.

A nő szerepe: főszerep. Bp., 1972.

FÖLDES ANNA

54
Író és modell
A Kortárs körkérdése

A Kortárs szerkesztősége megkísérli, hogy az író és modell viszonyára rákérdezzen. Modellen nemcsak az író figuráit értjük, hanem a legtágabb értelemben a valóságnak mindama szegmentumait, amelyek a megírt, vagy megírandó műben szerepelnek. Modellnek tekintjük természetesen a szülőföldet, várost, falut, kis és nagy közösségeket, nemzetet, osztályt, családot – és a velük összefüggő tér- és időbeli viszonyt, eseményt. E felsorolás csupán jelzés. És jelzés, vagy inkább szerény ösztönző az a néhány kérdéstípus is, amit író és modell viszonyáról itt megfogalmaztunk.

– Az első kérdés könnyen adódik, mert épp az első modellre irányul. Hol találta meg az író? Önmagában vagy környezetében? Meghatározó volt-e ez a találkozás, esetleg mindmáig kísérő modell-motívum? Milyen természetű a vonzalom és az érdeklődés, táj-, szülőfalu- vagy város-képhez kötődik, avagy inkább emberfigurákhoz? Hogyan fejlődött a modellek sora? Hogyan hívják-vonzzák egymást? Milyen esztétikai, morális, eszmei ösztönzésre bukkantak föl? Milyen az író viszonya modelljéhez, maximális hűségre törekszik-e, vagy átlényegít? Aztán: az író viszonya eleven modelljeihez? Hordoz-e a modell irodalmi megjelenítése morális és esztétikai problémákat (a fogadtatás élménye, és kalandjai)?

– Levelükre azzal a kéréssel válaszolok, hogy ha a feleletek során olykor olyan adatokra bukkannak, amelyekről az életem első tíz esztendejét összegző életrajzomban, az Ókútban már szó esett, ne nehezteljenek érte. Ezen a tavaszon éppen huszonöt éve lesz, hogy hivatásos író lett belőlem, s első könyvem, a Bárány című verseskötet megjelent; egy negyedszázados írói pálya alatt sokszor kérdeztek meg már munkásságom valóság-elemeiről, valóság-ihletéséről. Egyet bizonyosan állíthatok: ennyire átgondoltan, módszeresen, bőven, mint ahogy most teszem, sosem beszéltem még ezekről a kérdésekről.

55

Azzal kezdem a beszámolót, mennyire örülök, hogy végre olyasmiről is szólhatok, amiről viszont sose kérdeztek, amire más próbált megfejtést keresni, csakhogy hiába, mert vannak olyan okok és összefüggések, amelyeket csak az író tud-tudhat egyedül. Néha nevetve, néha kajánul, néha indulatosan figyeltem egy-egy kritikus próbálkozását, ha szinkronba akarta hozni fikciómat az általa nem ismert, nem ismerhetett valósággal. A Rákosi-korszak egy jelese, aki azóta már messze hagyta a hazát, verseskötetemből azt olvasta ki, hogy szimbolikám elárult: voltaképpen azt akarom mondani, hogy visszakívánom a régi világot. A kötet címadója, a titokzatos Bárány mint versihlető nyilván végképp felháborította. Milyen feleslegesen aggódott miattam a honért, amelyet egyébként ő hagyott el, nem én, a bárány, a Bárány egy festményen egy címert megbámuló hajdani kisgyerek emléke volt, hároméves magamé, felnőtt tudatomban pedig a Hajdúság, a gyermekkor, imádott szülővárosom szimbóluma. Nem azt kérem számon a kritikustól, hogy nem ismerte Debrecen szabad királyi város egykori címerét a pálmafával, báránnyal, bibliával, – nem kötelező. Ám a rosszindulatú inszinuációt sem érzem kötelezőnek, amellyel pályám folyamán nem egyszer találkoznom kellett nemcsak nekem, de mindnyájunknak, akik azonos időben, nagyjából azonos művészi elgondolásokkal indultunk. Ugyanez a remek verselemző komoran taglalta egy másik pesszimista költeményemet is, amelyben 1947-ben azon merengtem, ekkora világomlás után vajon megtűri-e a föld a hátán új otthonomat. Nem ilyen egyszerűen fogalmaztam, hanem úgy, ahogy egy költő: áttétesen, egyszerre megrémülve és boldogan arra a gondolatra, hogy pár hét múlva férjhez fogok menni. Világos az álláspontom – érvelt a kritikus –, kételkedem a jelen biztonságában, menekülni vágyom az újból, visszakívánom azt, ami volt. Nem vágytam menekülni, éppen akkor kezdtem új létformát, s mint mindannyian, akik akkor voltunk fiatalok, elképesztően sokat és megható lelkesedéssel dolgoztam annak az érdekében, hogy minél hamarabb rend legyen. Nem is kívántam vissza azt, ami elmúlt, hogy miért nem, az külön tanulmányt érdemelne. Hogy volt bennem némi aggodalom, hogy az új világban én magam talán nem leszek kívánatos elem, azt viszont nem tagadom, de mintha lett volna ennek az aggodalomnak, épp egy házasságkötés előestéjén, némi alapja 1947–48-ban. Pár év múlva a férjem is, én is úgy repültünk ki polgári állásunkból is, az irodalomból is, hogy nemcsak a saját, de családjaink lába sem érte a földet. A kritikus azóta messze jár. Majdnem mindegy már, ami történt, – ezt akartam 56most leírni, aztán megállt a kezem a gép felett. Mert persze nem mindegy, sajnos. Szülővárosom címerállata és a házasságom létesítette új otthon képe íratott velem verset, nyersen fogalmazva hát egy festmény és egy lakás volt az asszociációkat elindító modellem. Bár megkérdezték volna tőlem, ha nem értették, voltaképpen mit akarok mondani. De nem kérdezték se tőlem, sem a férjemtől, sem az Újholdba író akkori fiatalok egyikétől sem.

Mikor novelláskötetem, az Alvók futása megjelent, a kötet egy ifjú elemzője riadtan állapította meg morbid jellegét, épp csak hogy ki nem mondta, voltaképpen félti az elmeállapotomat, olyan határig nekrofil vagyok. Köszönöm a Kortársnak, hogy végre valamilyen formában közölhetem: nekrofób vagyok, nem nekrofil. Próbált volna az ifjú elemző évtizedeken át úgy rettegni betegséggel, halállal vívódó kedveseiért, hazudni haldoklóknak, ételt imádkozni abba, aki már inkább az enyészethez tartozik, mint az élőkhöz, mokkáskanállal, csecsemő-módjára etetni aggastyánokat, annyi koporsó után nézni, feloszlatni, megsemmisíteni a holtak után nem egy, de három otthont, mint én, nem lett volna számára olyan megfejthetetlen rejtély, hogy a vidám, szép és nagyszerű eredményeket felmutató valóság helyett nekem miért jut csaknem mindig a halál az eszembe.

Kapcsolatom a szülői házzal, apámmal-anyámmal annyira szokatlan volt, hogy máig annak az aranytartalékából élek, nem akarom ismételni azt, amiről az Ókútban bőven írtam, két tündér gyereke voltam, olyan gyerekkorral, amit úgy szoktam meghatározni, ha szóba kerül: abban a régi otthonban mindig azt éreztem, nem egy nap süt az égen, hanem kettő, és nemcsak nappal süt, de éjjel is. Aránylag korán ráeszméltem arra, hogy az élet elmúlik, hogy halandóak vagyunk – megint csak az Ókút Galléros köpenyeg című fejezetére utalok, mint világosodott meg bennem egy napon az enyészet elkerülhetetlen volta –, gyerekkorom egyetlen réme volt, hogy tudtam, egy napon el fogom veszíteni a szüleimet. Egymáshoz való kötöttségünk a múló évekkel nem lazult, de egyre szorosabbá vált, s mikor a szülők öregedésével együtt szaporodtak a betegségek és a jelek, amelyek arra mutattak, előbb-utóbb elhagynak mind a ketten, se tudatom, sem érzelmi életem nem bírta elfogadni a természet törvényét. Amellett az élet, mintha azt gondolta volna, ha már megajándékoz, nagyon bőkezű lesz, még azt is megengedte, hogy a férjem szüleihez is gyermek módjára ragaszkodhattam. Anyósom, ahelyett hogy mint annyiszor megesik, féltékeny lett volna rám, sajátságos 57módon jobban szeretett, mint saját lányát vagy fiát, apósom számára meg én voltam az első és egyetlen ember, akivel őszintén beszélt, akinek kitárulkozott, akinek azt is elmondta, amiről nyolcvanöt évig makacsul hallgatott. Tizenöt éven át, míg a novelláskötetem anyaga gyűlt, az én napi társaságom négy öregemberből és korban hozzájuk illő barátaikból, orvosokból, ápolónőkből állt, négy szerettemnek az életből való távozását kellett végignéznem, elviselnem és megkönnyítenem. Amelyik évben nem temettünk, nem gyászoltunk, abban is folyton a kórházakat jártuk vagy otthon ápoltunk valakit. Éjjelente, alvás helyett, Anyám asztmarohamát próbáltam elviselhetővé tenni jelenlétemmel, azzal, hogy a kezét fogom, magamhoz ölelem, míg fuldokol, apámat bolondítottam, hogy volna ő beteg, téved a tünetei megítélésében, anyósom agyérgörcsös nyugtalanságát lazítottam azzal, hogy az ágya szélén kuporogtam, mindig megérezte, hogy ott vagyok, öntudatlanul is apósom hetekig tartó haldoklását lepleztem, meg ne tudja a férjem, akihez két esztendeig tartó, sokáig még gyógyulással sem kecsegtető betegsége alatt nem volt szabad rossz hírt engednem, az orvosa megmondta: csak egyetlenegy sokk érje. Egy érte valóban, szinte a temetés napjáig sikerült titokban tartanom az igazságot. Nem sajnáltatni akarom magam, csak a Kortárs kérdésére felelek és a modell és a mű viszonyának bonyolultságát illusztrálom. Mitől lett volna nekem vidámabb novelláskötetem, ugyan mitől? Hát mik voltak az én élményeim? A halál folyton ott járt körülöttünk, és sorra elvette, akik a legdrágábbak voltak a számomra. Tehetetlen voltam én is, a szeretetem is. Ha nem irtózom annyira az elmúlástól, ha nem érzem gyerekkorom óta ellenségesnek a halált, aki megrabol; s rendre elvisz mellőlem szülőt, barátot, nyilván sose sétál a Katalin utca Henriett-je a Vízvárostól a Nagyvárad térig hosszú évekkel meggyilkoltatása után, akkor nyilván nem érzem sem a halál katalizátor voltát ilyen elsődlegesen, sem a halottak tagadhatatlan utóéletét.

Mert hiszen ha meghalnának a halottak! De nem teszik. Megpróbáltam a Katalin utcában a teológiai túlvilág helyett a magam abszurd túlvilágát ábrázolni, és Henriett nem indirekt, de direkt szerepeltetésével világossá tenni, amit egyébként mindenki tud, akinek olyan halottja van, akit szeretett, mennyire nem hal meg a halott, mennyire tovább él egy tájban, egy dalban, egy bútordarabban, egy szituációban, egy illatban, egy gyógyszer címkéjén, s mert alapjában véve nincs sokféle emberi arc, még vonásait, külső jegyeit is meg-megmutatja néha egy vadidegen, ismeretlen járókelő arcán. Utóéletében eleven mivoltánál aktívabb és 58erőszakosabb lesz a halott, s az emlékezés erejével olyasmire készteti az élőt, amin az maga is elcsodálkozik. Világéletünkben pocsék rossz testvérek voltunk a bátyámmal, anyámnak, míg élt, sosem sikerült áthidalnia a köztönk lévő nagy kor- és mentalitásbeli különbséget. Mióta nem él, gyöngédek vagyunk egymáshoz, s vágyunk egymás után, egymásban keressük anyánkat, egymás arcában, emlékképeiben, abban, amiben ő, s abban, amiben én anyánkhoz hasonlítunk. Hogy kívánta életében ezt a harmóniát lánya- és fia közt! Sosem érte el. Ám holt szuggesztivitásának már nem tudunk ellenállni. Így vett rá egyébként apám elvesztése is, hogy szemtelen kölyökből ne csak udvarias, de áldozatkész rokona is legyek a legunalmasabb családtagoknak, akiket valamikor szeretett, s nagynéném, Pelikán halála nemcsak engem, unokatestvéreimet is, hogy változtassunk útjainkon, érintkezésünk mikéntjén.

Pelikán temetésén figyeltem fel rá először, hogy a halál ténye és a temetés hogyan hat az életben maradottakra és magára a halottra is. A Freskótól kezdve Az őzön, a Zsófikán, a Pilátuson át egészen a Katalin utcáig megpróbáltam minden lehető szögből megközelíteni ezt a kérdést. Pelikán anyám húga volt, Jablonczay Piroskának hívták, s minden rokonom között őt szerettem a legjobban. Nemcsak személye, de háza, lakása, férje, gyerekei, egész környezete vonzott, varázsos pedagógiai érzéke, amellyel szóra, mosolyra tudta bírni a legriadtabb kisgyerekeket is, pici koromtól fogva tudatos gyönyörűség forrásává tette találkozásainkat. Róla maradt emlékeim sokrétűek, nem is mind spirituálisak, mert őrzöm leveleit, verseit, de őrzöm piros lábasát is, amelyben lebbencs levest főzni tanított annak idején, őrzöm különös életfilozófiáját, s néhány darabot még abból az ágyneműből, amelyet a boldogságtól potyogó könnyel maga varrt nekem eljegyzésem hírére.

Ő volt az első halott, akinek az elvesztése tehetetlen, kétségbeesett bánatra ösztönzött, addigi rokonaink, még életemben csak talán háromszor látott nagyanyám elmúlta is tulajdonképpen csak tudatom felszínét súrolta, nem hagyott komoly nyomot. Ám Pelikán halálába annyira nem tudok belenyugodni, hogy még ma is, annyi idővel a temetése után, valahányszor hazamegyek Debrecenbe, legyen bármilyen késő éjszaka, mindig elzarándokolok a Bikából hajdani otthonához, bámulom a sötét ablakokat, és tulajdonképpen azt hiszem, csak viccel ezzel a bujkálással, egyszer mégiscsak villanyt gyújt már azok mögött a néma ablakok mögött, kicsapja az ablakszárnyakat, kihajol, s kiadja a kulcsot, nyissak kaput magamnak.

59

Mint az imént írtam, az ő temetésén észleltem legelőször azt, hogy van a halottnak utóélete, s hogy az élők sorra mind elárulják magukat valamiképpen a halál bekövetkeztének pillanatában. Nagynéném arca annyira más, annyira torz lett a koporsóban, hogy nem akartam látni, néztem helyette a családot, a baráti kört, a rokonságot, a koszorúk protokollját, a ravatalozó üvegfestményeit, s hallgattam a beszédeket, amelyek máris elkezdték rehabilitálni Pelikánt, akinek annyiszor végig kellett hallgatnia, míg élt, mennyire alkalmatlanná teszi pályájára ösztönössége és az a sajátos körülmény, hogy nem veszi be a feje eléggé az ideológiát, amit annyit biflázott sírva, zavartan, a rengeteg fogalom között folyton utat tévesztve szegény. Utóbb a gyászbeszédekből kiderült, tudta bizony ő azt mégis, csak felületesen bírálták el, és sematikusan értékelték. Mögöttem egyik fiatalasszony rokonunk állt, aki faluról jött be a temetésre és jóízűen végigpletykálta a szertartást, az egészen kis gyerekek küldöttsége fickándozott és nevetett, volt egy különálló csoport, Pelikán hajdani ellenségei, melynek tagjai komor elégedettséggel nézték a ravatalt, egyesek a szemfedő minőségét próbálták felbecsülni és fogadást kötöttek, van-e Pelikánon cipő, vagy nincs. Majd megszakadt a szívem, olyan rettenetesen szomorú voltam, én, akit Csókafiókának becézett, aki a testvérnénje gyereke voltam. Ám én, az író, akit annyira nem becézett senki, hogy 1956-ban mechanikusan visszavettek az Írószövetségbe, ahonnan pedig még kizárni is elfelejtettek, csak mindenki feltételezte, nyilván kizártak, hisz se nem látni, se nem hallani engem, én, az író pontosan éreztem, hogy amint egész életében kaptam tőle valamit, amikor találkoztunk, felnőttként is, férjes asszonyként is, úgy a koporsóból is felém nyúlt, s utolsó ajándékul nekem adja életem költőből prózaíróvá formáló témáját, azt az alap-felismerést, ami nélkül egy könyvem se születhetik azóta, azt az optikát, amivel első regényem óta dolgozom.

Az Ókúton kívül a Danaidában is írtam Pelikánról, leírtam házát, lakását, foglalkozását, Somos Aranka szobái ábrázolásakor még bútorzatát is iparkodtam megőrizni az emlékezetemnek, házának kertjét, gombáit, jegenyéit. Legnevetőbb, leggyerekesebb, legmelegebb szívű rokonom figurája különös módon nem egy hasonlót vagy pláne önmagát formáltatta meg velem, hanem lényének éppen az ellenkezőjét, mert élete díszletének naturalista hűségű rekonstrukciójakor sötét, örömtelen, humortalanul korrekt anyát kívánt meg a regényem ahhoz, hogy el tudjam hitetni és meg tudjam magyarázni Csándy Katalin Danaida-voltát. 60Gondolatom írás közben olyan sokat megpihent tovatűnt alakján s azon a gyerekkoromban Paradicsomnak érzékelt szigeten, egykori otthonán, hogy még régesrég tovatűnt disznóólját is megmentettem magamnak, ahová olyan sokszor bemásztam, előre siratni az ártatlant, akit nemsokára megesznek. Anti könnyeit én magam sírtam el valamikor, s Pólika disznóólja a Disznótorban Pelikán konyhaablaka alatt állt.

Heine városában, Düsseldorfban szerepeltem egyszer, ott kérdezte meg előadás után egy újságíró, miért van az, hogy az én Madonnaképemen nem egy nő látszik, karján a gyerekkel, hanem egy férfi. Különös módon egészen odáig sose gondoltam erre, a kérdés váratlan mélységeket kavart fel s rég elsüllyedt arcokat varázsolt vissza bennem. Tudtam a választ, mihelyt felhívták a figyelmemet a szokásostól eltérő Madonnámra, tüstént tudtam, mi lehet a magyarázata, s ha most elmondom a Kortárs olvasóinak is azt, amit akkor az újságírónak, látni fogják, logikus az én könyveimben a férfi-Madonna. 1917 októberében, mikor megszülettem, anyám gyermekágyi lázat kapott, mert a bábaképezdének csak az egyik részében voltak szülő asszonyok, a másikban már hadikórház, üszkösödő sebű katonákkal, hullákkal. Anyám megfertőződött, lett olyan beteg, hogy csaknem két évig többnyire csak feküdt, és csupán azokra a ritka pillanatokra emelkedett fel, amikor lefényképeztek bennünket. Az első felém hajló arc, az engem ápoló, cuclisüvegből etető lény az apám volt, szegény anyám újra és újra elgennyedő mellével ugyan hogy tudott volna szoptatni. Apám a születésemkor polgármesteri titkár volt, később városi tanácsnok, nálunk nem női személyzet volt, hanem férfi: hajdúk, parasztlegények öblös nevetése kísérte a gyerekkoromat nemcsak otthon, de apám hivatalában, a városházán is, ahová gyakran felvittek s a hajdúk őrszobáján várhattam meg, míg apám értem jön s hazamegyünk. Ettem, amit a hajdúk, bicskahegyről lekapkodva a szalonnát, aztán néztem, hogy a bicska fába mélyed, faragnak nekem valami madarat-mit, játszott is velem, aki ráért, a levegőbe hajigált vagy bújócskázott az öl fák között, ha meg elálmosodtam, lefektettek a csimbókos bundák közé, s be is takartak egy dohányszagú bundával. A hajdúőrmesternek volt a legnagyobb bajusza, a szeretettől ordítva vetettem magam a karjába, ha megláttam, s ha az utcán találkoztunk, sivítozva csápoltam felé. Mikor nagyobb lettem, kiterjedt baráti köröm volt a környékünkön lakó iparosokból, barátom volt a suszter, a szabó, a fűszeres, a borbély műhelye melletti cukrász. Műhelyeikben mindig csak akkor kaptam valamit, amikor barátaim feleségei nem látták, a húszas 61évek koldus Debrecenében csak a férfiak voltak adakozóak, a nők életismerete, keserű fegyelme fütyült arra, mire ácsingózom, szurkos cérnára-e vagy krumplicukorra, minden pénzbe került, ami nekem nem volt, ingyen meg nem adtak semmit. Igen, az én Madonnáim mind férfiak, Anzsu és Pista bácsi arcából az édesapám, a debreceni hajdúk és gyermekkorom iparos barátai néznek rám.

Azt írtam az előbb az asszonyokról, hogy ismerték az életet, fegyelmezettek voltak, s nem adtak nekem semmit. Ez megint új modellemhez vezet, ez a fajta jellemzése a nőknek: az erős nőkhöz. A mi családunkban sosem dívott az a legenda, hogy a férfi erős, a nő gyönge. Születésemtől azt láttam magam körül, hogy a férfi idegen és törékeny, csak kapkod, mindent összevissza csinál, aztán ha baj van, megijed és elbújik a felelősség alól, szegény feleségének kell rendbehoznia mindent, anyagilag is, erkölcsileg is. Amit a családunk történetéből, közeli és távoli rokonok, dédszülők, nagyszülők, nagynénik sorsából ismertem, mind ezt igazolta, mikor nőttem s körülnéztem a világban, a saját tapasztalatomból is csak azt kellett következtetnem, hogy marcona, mindent elintéző, vasidegzetű férfiak csak az irodalomban léteznek, ám a fogukat összeszorító, minden testi-lelki szenvedést kiálló nőket lépten-nyomon találni a közvetlen környezetemben is. Kisgyerekkorom óta úgy tapasztaltam, hogy nemem okos, ügyes és erős, és ha mégis olyan kevéssé életrevaló szelíd és jóságos, mint mondjuk Az őz Angélája, akkor valahol csal vagy önvédelemből hazudik, akkor egyszerűen csak munkakerülő, s színlelt törékenységével veszi rá a férfit, hogy dolgozzék helyette. Erre tanított egyébként a természet is, egy percig se hittem, hogy a bölcs világrend az utód világrahozatalát, táplálását, védelmét éppen a gyengébb nemre bízta volna. A nők angyali jóságában is kezdettől fogva kételkedtem, úgy éreztem, egy nőnek mindig biztosítania kell valamit, a ház egyensúlyát, a gyerekek jólétét és jóllétét, gyöngédnek, jóságosnak és érzelmesnek lenni csak egy férfinak lehet módja és ideje. A férfi lovag, bőkezű és nagylelkű, de erre mindig a családja fizet rá, míg kitalálja a mindennapi donkihótei ábrándját, szegény felesége seperheti utána a mindenséget, amelyet bebolyong mélabús szellemével. Sose tartottam a férfit bátornak sem, csak fegyelmezettnek és a naivságig becsületesnek, a ravasz és ügyes nők mellett. Ezért olyanok a regényeim hősnői, amilyenek, és ezért erőtlenek és majdnem mindig áldozatok a férfiak mellettük. Nálunk generációk óta mindig a nők tartották a vállukon a létet, epikai mondanivalómban 62is így rögzült meg a figurájuk, ahogy a maguk családjában láttam őket, olyan biztonságot és erőt sugározva maguk köré, mint az Anyaföld.

Vidéki vagyok, két tájegység bűvölt el a legjobban: a Hajdúság és Csongrád meg Békés vidéke. Nehezen szoktam meg a fővárost, ha ugyan megszoktam, abból a megkönnyebbülésből, amely elfog, mihelyt ismét vidéken vagyok, azt kell következtetnem, hogy tulajdonképpen még mindig nem gyökeresedtem meg itt, és az volna a természetes, hogy recsegjen a fogam alatt a debreceni por, hogy mindig kavarogjon egy kis forgószél a Nagytemplom körül, s hogy az alacsony, redőtlen ég alatt a puszta vagy mondjuk Mártély felől fújjon a szél. Vidéket ábrázoló könyveim mindig félig Hajdú-Bihart, félig meg Hódmezővásárhely meg a Körösök táját idézik, néha külön-külön, néha elkeveredve egymással, ennek vagy annak a vidéknek egykori házaival, kertjeivel, fényeivel, színeivel, illataival. Az a bizonyos gyakran ábrázolt kapualj anyám gyerekkori otthonának picikoromban látott mély öble, ez alá álmodtam a Pilátus öregasszonyát vagy akár a Freskóban Annuskát is, ez alatt nem nyí Jázon kutya, mikor Annuska megszökik. Encsy Eszter a Hódmezővásárhely elemeiből épült városban élt, valahol a körtöltés tájékán, az egykori nádas felett, Angéláék meg az új, a kisebbik állomás közelében. A korsós lány szobra, amelyet Győzőke a Disznótorban annyira szeretett, a Fekete Sas előtt állt, eleget néztem vásárhelyi tanár koromban, s a könyveimben fúvó szél az Arany temető felől hozza a vizes tavaszi illatot, de ugyanakkor benne lélegzik a Hortobágy is. Az ég vagy a Völgy utca felett redőződő vásárhelyi, végtelen mennybolt, vagy az, amelyet én láttam Debrecenben Füvészkert utcai lakásunkból, ha felültem a magas ablakpárkányra a szobámban, és néztem térdemet ölelve a kétféle csillagokat, az élőket ott a kert felett meg a Nagytemplom tornyain villogókat. A Pilátus Dorozsa osztott emlék, nemcsak Hajdúszoboszló, de Kakasszék is, Annuska a Freskóban a debreceni kistemploméhoz hasonló tarbai torony alól (ami majd Vitay Georgina Debrecen-Hódmezővásárhely-Sárospatak-Pápa Árkodján olyan fontos szerephez jut az Abigélben, mint a fehértemplom tornya) a Tiszát idéző szélben a tejpiac környéki Halközön szökik egy holdtalan éjszakán a Nagyállomás felé. Ifjúsági regényeim, mivel Pesten huzamosabb ideig a Horváth Mihály téri bemutató gyakorló iskolában tanítottam, s az e tér körüli utcákon volt bejárásom annyi évig szinte minden ház minden otthonába, majdnem mindig a nyolcadik kerületet idézik, anélkül, hogy a kitalált történetek bármelyikének is köze lett volna valamelyik tanítványomhoz. Ám 63a gyerektípusok megismerését, és azt a lehetőséget, amellyel aztán leginkább a Mózes egy huszonkettőben éltem, hogy közelről láthattam az azonos otthonban egymás mellett élő és szenvedő három generáció problémáit, a nyolcadik kerület adta nekem, azért vonzódom olyan különlegesen a Józsefvároshoz, amelyet egyébként már akkor is szerettem, mikor még nem is ismertem Pestet, Molnár Ferenc és Krúdy művei miatt.

A Kortárs körlevele a „legfontosabb és legnépszerűbb” könyvem elemzését kéri. Az Abigél az ifjúságnak írt könyveimmel együtt éppen a huszadik mű, amit írtam, kérdésük nem is annyira a munkák száma, mint inkább amiatt állított probléma elé, hogy azt még csak meg tudom mondani az író-olvasó találkozók alapján, melyik könyvemet szeretik legjobban az olvasók, de ahhoz, hogy eldőljön, melyik volt a legfontosabb, alighanem előbb meg kell halnom. Regényeim értékelése már eddig is annyiszor és annyit módosult, hogy hadd válasszam ki elemzésre azt, ami a modell és a valóság viszonyának és bonyolult összefüggéseinek a feltárására a legalkalmasabb: a Disznótort.

Ezt a könyvemet sem értették meg eleinte, támadták regény és színdarab formájában egyaránt, csak amikor megérte Olcsó Könyvtár-beli kiadását és a Déryné színház után a TV is műsorára tűzte, s olyan távoli nézőkhöz is eljuttatta, akikről a könyv írásakor álmodni se mertem volna, mutatkozott meg, hogy az indulatok, amelyek keltésére az én regényeim mindig is alkalmasak voltak, lehiggadtak végre. Újabb olvasás után már nyilvánvaló volt, hogy az első reakció tévedett, nem a dzsentri mennybemenetelét írtam meg én, a vidéki nemes família eulógiumát, hanem valami egészen mást, – az ellenkezőjét. Ennyire rájött, rájöhetett bárki, aki a könyvet ismét kezébe vette, vagy átfutotta a színdarabot, ehhez elég volt újra elolvasni. Aminek tudásához, megértéséhez nem volt, nem lehetett elég, azt most mondom el a Kortárs olvasóinak: a Disznótor rekviem, anyám megölt gyermekkoráért, azért a Jablonczay Lenkéért, akinek úgy, olyan körülmények között kellett felnőnie, hogy minden hajlama szerinti, szabadba vivő útját elállta valaki, s akinek minden későbbi kudarcáért, elporlott lehetőségeiért az a meggyilkolt gyermekkor felelős.

A Disznótor szokatlan szenvedélyét az a düh és kétségbeesés szította, ami mindig feltámadt bennem, egészen kicsi korom óta, valahányszor anyám a saját gyerekkoráról, fiatal éveiről és családjáról beszélt. Apám a komám volt, a barátom, a gyerekem, az ikertestvérem, egy kicsit én magam is, annyira hasonlítottunk egymáshoz biológiánkban, igényeink64kel, ízlésünkkel, mániánkkal, igazán sok mindenem volt, csak éppen nem a családunk feje és az atyám. De az anyám, az anya volt, hatalmas, erős, vakmerően bátor, majdnem hogy csodatévő, olyan szeretettel irántam, amilyet az apostol ismert, ami a hegyet elmozdítja a helyéből. Míg élt, tulajdonképpen sose féltem semmitől, elképzelhetetlen volt, hogy bajom eshetik, Istenben bízik úgy a hívő, ahogy én bíztam az anyámban. A derű, a harmónia, ami születésemtől kísér, a képesség, hogy egy kút fenekére zuhanva is azonnal felfelé tekintek, és még ott, a vízben, elmosolyodom, mert észreveszem, hogy a káván át, egészen magasan, kéklik vagy csillagos az ég, annak a gyerekkornak a csodája, amit neki köszönhetek. Ha valami bajom van, ma is hozzá járok panaszkodni, a Farkasréten ráülök a sírját fedő kőlapra, bután nézek, és nem értem, miért nem válaszol. Élete dokumentum-regényével még tartozom neki is, önmagamnak is.

Családja sajátságos képletéről bőven írtam az Ókútban, arról is talán, hogy még életében is több formában élt a gondolataim között. Volt a tudatom számára egy pici árva lány Jablonczay Lenke, akinek sem apja, sem anyja, pedig mindkettő él, volt egy apácák nevelte tanítóképzős gyönyörűség, volt egy sugárzóan szép fiatal asszony, a bátyám apjának a felesége, s volt egy, a mienk, az apámé meg az enyém, az én édesanyám. Mint egy képzeletbeli tablóképen, úgy helyezkednek el alakjai, más-más, környezetében jellegzetes figurái körülötte a gondolataimban, azok is, akiket sose láttam, nem is ismerhettem, mert a születésem előtt, vagy öntudatlan kicsikoromban meghaltak már. Dédanyámat csak festményen mutatták meg nekem, anyám szavai, emlékei alapján formáltam meg belőle az öreg Kémerynét, Klárika néni modellje meg anyám nagynénje volt, akiről a máig meg nem jelent, tíz énekes elbeszélő költeményemben, a Szüretben olyan sokat írtam. Persze egyik sem volt azonos teljesen önmagával, a művészet törvényei és az alkotás folyamata következtében akkor se lehetett volna, ha tárgyilagosabban írok róluk, ha nem utálom mindkettőt olyan engesztelhetetlen haraggal az anyám miatt. Nincs egy hónapja se, hogy Nagybákay Antalnál, anyám unokatestvérénél járva látogatóban, láttam egy fiatal lánykori képet a dédanyámról, s csak elképedtem, mert mosolygott, s valami virágot tartott azon a képen, – olyan volt, mint egy igazi lány, még szép is, a szeme is nevetett. Zavarba jöttem, mert számomra egészen addig a napig csak gyilkos volt, anyám önbizalmának, álmainak a gyilkosa. Akkor, Nagybákayéknál jutott legelőször az eszembe, hogy hátha nem is olyan 65egyszerű ez a képlet, hátha nemcsak az, nemcsak gyilkos, de áldozat is. Mit csináltak ezzel a rózsa-viselő, nevető lánnyal a Jablonczayak, akik családjába bekerült, míg elfelejtett mosolyogni, és elfelejtette azt a virágot?

Anyám nagynénjéről, a Disznótorbeli Klárika néniről már ábrázolás közben tudtam, hogy torzítom, vonásai jelentős részét egy másik rokonunktól, egy eszelős öreg kisasszonytól kölcsönzöm, akinek gyanús kereskedelmi és lakás-ügyletei voltak. Anyám nagynénje, nagyapám Gizella nevű húga nem pusztán az az idősödő lány volt, aki gyermek anyámat gyötörte, aki a mellette növekvő, csupa szellem-humor-szépség-tehetség, izgalmas unokahúgát tette tudva-tudatlan felelőssé azért, hogy ő maga nem ment férjhez (mint az Ókútban megírtam, később ez is megoldódott, mert aztán mégiscsak sikerült férjhez mennie, éppen az édesanyám első férjéhez, s így lett a testvérbátyámnak mostohája és nagynénje egyszemélyben), az is ő volt, aki albumba másolgatta kedvenc verseit, aki minden nyomorult kutyát-macskát pártul fogott, aki vallásos áhítattal nézte a természet csodáit és úgy eligazodott az égbolton, hogy csak bámultam rá, mikor sorra megnevezte magyar meg latin nevükön a csillagokat. Nem érdekelt semmi pozitív tulajdonsága, nem azért nem szerettem őt, mert ő sem engem, attól még nem álltam volna rajta úgy bosszút, ahogy csak az író tud: Klárika nénivé örökítve sovány, mindig fekete ruhás alakját. Anyám miatt nem tudtam megbocsátani neki, és mindig elbámultam, mikor át kellett élnem, hogy anyám nevetve beszél ezekről a régi dolgokról, vagy ha komolyan is, minden indulat nélkül, hogy régesrégen megbocsátott.

A Disznótornak szinte mindegyik alakját ihlette valaki valaha élt személy. A Kémery férfiakat a Jablonczay férfiakról hallott családi történetek segítségével formáltam, a béna Kémery dédanyám apósa volt a kuka Kémery anyám egy unokaöccse, akivel csakugyan marólúgot itatott valaki. Anyámat, mint írtam, Veronka alakjában örökítettem meg, pontosan olyan volt ő kislánynak, mint a Disznótorbeli Veronka. Hányszor átkoztam meg azt a különös képességet, amely az íróval olyasmit is megírat, aminek csak később lesz reális magyarázata, miért rajzoltatta velem Veronka alakját köhögőssé. Mikor a Disznótort megírtam, az ötvenes évek végén, hol volt még az az asztma, amely megfojtotta, amely a halála lett. Még csak Jolánnak is volt modellje, dédanyám öreg cselédje, akitől annyi dugott ételt, jó szót kapott az eleven szülők árvája Jablonczay Lenke, s aki annyit vigasztalta a magános gyereket, ne ret66tegjen olyan iszonyatosan a Sántától. A Sánta rémalakját egyébként szintén Gizella-Klárika találta ki, az aszalt szilvát is Gizella-Klárika szadista kíváncsisága rakta a padlásfeljáróba, hogy megláthassa, legyőzi-e rettegését az édességre mindig éhes csepp lány a mitikus figurától, s elindul-e hosszú ingecskéjében, sírva a félelemtől, mezítláb, egy szem szilváért, egy marék dióért a koromsötétben. Számtalan adat-részlet van a Disznótorban, amely anyám régi vagy a mi későbbi otthonunk valamelyik emlék-szilánkát őrzi: Győzőke ketrecből kivicsorgó állataival magam játszottam valamikor, testvérbátyámtól örököltem őket, a varjak, amelyeket Veronka-Lenke úgy szeretett, még az Ókútban is ott kerengenek alakja körül.

Soha nem éreztem magamat olyan reménytelenül vidékinek, mint a Disznótor fogadtatásakor, amikor annyi helyről a fejemre olvasták hőseim esztelen indulatait, örökké tartó szerelmi kötöttségüket s azt a bírálók szerint képtelen, lehetetlen haragot, amely évtizedeken át nem enyhül, megmarad. Ahol én éltem, voltak emberek, akik csak egyszer és egyet szerettek életükben, és voltak indulatok, családi háborúk, gyűlöletek, ellenségeskedések, amelyeknek csak a halál, olykor még a halál se vetett véget, amelyek öröklődtek. Tóth Jánosom modellje holtig imádta hűtlen, őt nem szerető, lenéző, lépten-nyomon kicsúfoló feleségét, s Tóth János családjának modelljei soha nem lépték át Pólika küszöbét azután, hogy rájöttek, milyen határig semmibe veszi őket, temetésére egy tömbben vonultak be, egészen közel hajoltak a halotthoz, hogy meggyőződjenek, valóban eltűnt az élők közül, aztán felszegett fejjel, derűsen és nem is titkolt mosollyal hátat fordítottak a gyászoló gyülekezetnek, s kisétáltak a ravatalozóból a szertartás megkezdődése előtt. Szerettem Tóth János modelljét, úgy szerettem kicsi koromtól fogva, ahogy mindenkinek, elsősorban a feleségének, a gyerekeinek szeretnie kellett volna őt, ártatlan szíve, végtelen emberi tisztasága miatt. Szürke, egyszerű kis ember volt, még jóval a születésem előtt került a házassága révén rokonságba velünk, kudarc lett a házassága, szégyenletesen az, holta napjáig szenvedett a Kémery-Jablonczayaktól, akárcsak Veronka-anyám. Azt suttogták, gyerekei közül csak az egyik az övé, a másiknak barátja, az orvos az apja, azt is suttogták, nem mindig kap enni otthon, jó szót meg soha, csak szemrehányást, csak sértést, csak gúnyt. Néztem őt sokszor, néztem és csodálkoztam azon a szerelmen, amely nem csorbul ki semmitől, s mert én magam bosszúálló és vad kisgyerek voltam, számtalanszor elgondoltam, ha velem bánnának így, főleg a feleségem, Pólika modellje, 67s egyszer még azt is megtudnám, amit igazán mindenki beszél, csak velem nem közöl senki, és rá kellene jönnöm, mi miatt hagytam el a régi családomat s vállaltam ezt az újat, én bizony alighanem megölném a feleségemet. Mikor anyám gyermekkorát rekonstruáltam, lehetetlen volt feltámasztanom a Kémery házat annak gonosz és ostoba gőgje nélkül, – e gonosz és ostoba gőg megtestesítője lett a Tóth János felesége ihlette Pólika. Mikor a Disznótort megírtam, már nemcsak egyéni, családi ellentéteiket érzékeltettem és mértem fel, de az ország eseményeire más-más reakcióval felelő mentalitásukat is, s a történetet hazánk történelmének egy olyan esztendejében zártam le, amikor a szenvedélyek és szembesítések különös élességgel jelentkeztek: 1955 decemberében, pár nap híján 1956-ban…

Imádtam az anyámat, többet sírtam ellopott élete, meg nem valósult – meg nem valósult? meg se merte őket fogalmazni! – álmai, ki nem használt, sikert el nem ért, csak az én boldogításomra, gazdagításomra csillogtatott tehetsége miatt, mint a saját életem legmélyebb kátyújáért. A Disznótorban helyette akartam sikoltani. Mikor elolvasta, nem érzett elégtételt, inkább megborzadt, hogy könyvben érzékelte élete első éveit, iszonyú magányát. Dédanyámat mindennek ellenére gyöngéden szerette, Gizella-Klárikához is hűségesen ragaszkodott, szomorúan nézett rám, mikor letette a könyvet. Tőle tanultam meg tájékozódni a Kémeryek világában, ráismert arra, amire ő tanított, de nem örült neki, ha más is megtudja majd, mint állt remegve valaha egy gyermek, árvábban az igazi árváknál, ingecskéjében, mezítláb a vaksötétben, s nyújtózkodott a hímzett csengőzsinór felé, amelyet magasra tűztek fel előtte, hogy ne zavarja meg rémült csengetésével senki nyugalmát, mikor a Sánta titokzatos neszeit hallja, és mint tanulta meg, átnézve az elérhetetlen élet és boldogság felett gyönyörű nagy szemével, hogy úgyse teljesülhet semmi kívánsága, hát soha-soha ne legyenek vágyai. És a valóság?

A Disznótor szereplői közül már csak Andrea és Anti modellje él, kiki a maga módján beleilleszkedve környezetébe, munkakörébe. Veronka-anyám csaknem nyolcvanhárom évet élt, Pólika volt az, aki viszonylag fiatalon halt meg. Tóth János úgy siratta holta napjáig, mint a gyermek. Győzőke gyerekei, ha dédanyjukról szó esik, fejüket rázzák, úgy hallgatják, mint valami rémes görög mondát, családjuk történetét nagyjából csak a Disznótor transzponálásában ismerik. Sem a Kémery, sem a Tóth ház nem áll már, a szappanfőző családtag-modelleket is a temetőben kell keresnem már, ha hazalátogatok. Klárika-Gizella halálos ágyán 68rebbenéstelen kék szemével végignézte a papot, aki megjelent az utolsó kenettel, közölte, egymaga is kiválóan meg tud halni, aztán befordult, és nem válaszolt semmi kérdésre többé, végképp elképesztve Veronka-anyámat, aki akkor jött rá, hogy Klárika pantheizmusának semmi szüksége tételes vallásra. A katolikus ótemetőt egyébként valóban megszüntették azóta, tavaly a könyvhéten elmentem arra, hátha meglátnám a Kémeryek hajdani nyugvóhelyét. Ami még megmaradt abból a temetőből, egy tenyérnyi kusza összevisszaság, nincs a feltámadásnak olyan angyala, aki el tudna még igazodni a horpadt sírok között, amelyek mögött ott ágaskodnak már a kis felhőkarcolók.

Kortárs, 1972.
69
Borzán Gáspár és Csokonai

Közös ismerősök után érdeklődik, alighogy bemutatkozunk. Neveket, eseményeket sorol, s igencsak ismerni kellene ahhoz Debrecent, hogy mindegyik névre, eseményre megmozduljon az emlékezet. Később egyszer azzal próbálom kezdeni a kérdésemet, hogy „A Debrecenből elszármazott…” Idáig jutok a mondatban, máris félbeszakít. Kikéri magának, hogy elszármazott volna. Debreceni ő, máig is.

Aztán mindjárt az új drámájára terelődik a szó. A Csokonai Színház évadnyitó előadása lesz a Kiálts, város!

– Évekig dolgoztam ezen a darabon. Kötetek hosszú sorát olvastam hozzá. Nagyon akartam valamit már régóta, ami csak a városé. Nagyon sokat kaptam Debrecentől. Az az örökség, amivel útnak indított, végigkísér. Nem lehet csak kapni, és nem adni. Nem, egyáltalán nem féltem attól, hogy túlságosan lokális színezetű lesz a művem. Ha másutt az országban senkinek sem kell, de Debrecenben két estére való házat vonz, akkor már elégedett leszek. Akkor már megérte. Hiszen olyan sokat kaptam a várostól. Debrecen adta a nyelvet, amely az egész világon ismerős, műveim révén. Egy morzsányit törlesztettem – egy hegyből.

– A Kiálts, város! évszázadokkal ezelőtti időkbe kalauzolja el a nézőit. Pontosabban: 1694 végére, Bocskai István korába, azokba a napokba, amikor a hajdúk fejedelme győzedelmet arat Álmosdnál. Kettős az ok, amiért az írónő ezt a kort választotta drámája idejéül. Az egyik, hogy rekonstruálni akarja Debrecen történelmét. Régi vágya ez. A másik, hogy felhívja a ma élők figyelmét: a múlt ismerése nélkül szegényebb a jelen. Kutatni kell hát a múltat. Gondolkodni rajta, hogy vajon honnan a debreceni furcsa utcanevek: Kandia, Burgundia, honnan a Borzán Gáspár utcanév. Gondolkodni és utánanyomozni. Ahogy az írónő is nyomozta Borzán Gáspár életét. A város múltja egyik tragikus alakjáét. A történelem „ismeretlen áldozatának” sorsára akkor terelődött a figyelme, miközben Csokonai Vitéz Mihály tiszteletére „megpróbáltam… rekonstruálni Csokonai szülővárosát, Debrecent!” – ahogy a dráma bevezetőjében írja. A történelem ismeretlen áldoza 70 tának és a felvilágosodás legnagyobb magyar költőjének sorsa így kapcsolódott össze: a Csokonai Színház névadója születésének 200. évfordulója alkalmából egy dráma megírására kérte fel az írónőt, s ő Csokonai alakja helyett Borzán alakját idézte színpadra.

– Valami olyasmit láttam Borzán sorsában, mint Csokonaiéban. Debrecen legnagyobb költőjéről nem akartam szokványos darabot írni. Ehelyett megkerestem a kor egy másik áldozatát. Az ember kötődik a városhoz, a hazához, a földhöz – nem tudom elképzelni, hogy Csokonai a legsértődöttebb pillanatában is ne nagyon szerette volna a várost. A kor és a körülmények áldozata lett, akárcsak Borzán.

– Hogy mennyire áldozat, és mennyire hős – érdekes kérdése lehet a drámának. Ehelyett azonban arra a nem kevésbé izgalmas kérdésre adott választ Szabó Magda, hogy vajon miért csak szokványos darabra gondolt, amikor Csokonai-dráma megírására felkérték. Miért nem akart egy igazi drámát írni?

– Akartam és akarok is. A vázlata már megvan, de hadd ne áruljam el, elképzeléseim szerint hogyan építem majd fel a művet. Annyit mégis: amikor elhatároztam, hogy Csokonairól írok, azt az egyet már biztosan tudtam, hogy drámámban nem lesz jelentős hangsúlya a Lilla-szerelemnek. Véleményem szerint egy művész életében egy igazi katasztrófa van: ha nem tudja magát művészileg megvalósítani. Ennek a tanulságnak a levonására épp Csokonai szolgáltat példát. A Reményhez című versében nem véletlenül írja: „kedv, remények, Lillák” – a „Lillák” kifejezés azonos itt Ady fogalmazásával: „kis női csukák”, vagyis az összes nőt jelenti. Nem a szerelem, nem a tyranntörvény az érdekes tehát, hanem az, hogy meg tudta-e magát valósítani, avagy sem. Önmagának kortársként való megvalósításában azonban gátolta őt a kor, amely nem rendelkezett irodalmi bázissal, sem irodalmi élettel. A másik közelítésmód megint szokványos lett volna: Csokonai kicsapatását, kollégiumi ügyét sem akartam dramatizálni. E két megoldás helyett maradt tehát az egyetlen egy. Az, amikor a költő nem tudja kifejteni magát, mert ellenáll a kor. És itt kerestem valakit, aki ugyanúgy nem tudja kifejteni, megvalósítani magát, mert a kor ellenáll minden törekvésének. Az ekörül folytatott előtanulmányok során akadtam rá valakire, aki a század szempontjából majdnemhogy négy nemzedéknyi távolságra van Csokonaitól. Ha nem a költő irányából közelítek, akkor a városéból kell közelíteni – villant fel bennem. Ezért ügyeltem gondosan arra, hogy ne mutassuk 71meg az előadásban Borzán Gáspárt, lévén, hogy nem önmagával azonos, hanem sok mással, akit a városnak elsiratni oka van!

– A Kiálts, város! tehát, mint a címe is utal rá, nem egy személy, hanem a város nézőpontjából közelít az 1604-es év tragikus eseményeihez. Ezért tartja rendkívül ötletes megoldásnak az írónő, hogy az ősbemutató rendezője, Lendvay Ferenc az előjáték egyik szereplőjével, Kálvin János megformálójával játszatja a darab papfiguráját is.

– Az ideológia az évek során változatlan. Ugyanabba ütközött bele a költő is, amibe Borzán Gáspár. Az új, a megváltozott szellemű kor előhírnöke a dráma Esztere. Ha arra a kérdésre kellene válaszolnom, hogy ki áll hozzám legközelebb a hősök közül, egyértelműen Gál Nagyra, a főbíróra szavaznék. Nagy szeretettel írtam mindegyik figurámat, de az ideálom csak a főbíró lehet, aki ha Debrecent ilyen forrón tudja szeretni, akkor az országért is mindent megtehet. Dialektikusan gondolkodó hős: befogadja a görög képében a haladást, utolsó gesztusával rést nyit a rettenetes ideológiai merevségen, noha jól tudja, ezzel önmaga bukását okozza. Azzal a várossal szemben bukik el, amely rettenetesen össze tudott fogni, ha akart. Ha a történelem erre kényszerítette. S mellesleg szólva: ez az összefogás megvolt Csokonai korában is. Talán a költő kollégiumi ügyének is ez a háttere. Debrecennek éppen csak még az hiányzott ebben a politikailag kiélezett korban, hogy bármi olyat jelentsenek innen, ami a Martinovics-féle összeesküvés szellemével mutat rokonságot!

– A városhoz, a város érdekeihez lyukadtunk ki ismét. Ahhoz a fogalomhoz, amelyet csak így jelöl a köztudat: „debreceniség”.

– Mindig sért, amikor a fogalomnak rossz mellékízt tulajdonítanak. Mégiscsak ez a város, ahonnan Csokonai elindult, vagy ahol még korábban a menekülő Huszár Gál felállíthatta a nyomdáját. És mégiscsak nagy szellemek útrabocsátó helye később is. Bajaiban az én városom Debrecen, és nem a bűneiben.

– Hogy mennyire ismeri az írónő a ma Debrecenének gondjait, bajait? Mennyire ismeri az az ember, aki tiltakozott a megfogalmazás ellen: „Debrecenből elszármazott…”?

– Egyre nagyobb a honvágyam, és minden adat egyre izgalmasabb számomra. Nem vagyok tehát objektív a ma megítélésében. Annyira viszont 72már pesti vagyok a debreceniek szemében, hogy nem mondják el a bánatukat.

– A Kiálts, várost! bemutatásának hetén több időt tölt majd a városban. Több ideje lesz mélyebben megismerni. Mindennél inkább izgatja viszont, hogyan fogadja a darabját a debreceni közönség, hogyan külön is az ifjúság.

– A mai fiatalság rendkívül eszes, nagyon-nagyon fogékony. Nem félek tehát attól, hogy nem értik meg a drámát. Az érdekel igazán, hogy vajon magukénak mondják-e a főbíró vagy Eszter sorsát! Felkiáltanak-e vagy sem, hogy „klassz pasas volt ez a főbíró”!

Hajdú-bihari Napló, 1973.

MÁRKUS BÉLA

73
Táguló világ

– Farkaslaka és Stósz, Biharugra és Bazsi, de még Balmazújváros vagy Makó is valóban bölcsőhelyek lehettek. Vajon elmondható-e ugyanez Szabó Magda szülővárosáról, Debrecenről, amely önmagában is egész „világ”?

– Mindenkinek az a bölcsőhelye, ahol megszületett, és addig nevelkedett, míg a legelső, legfontosabb hatások elérték a tudatát. Nem hiszem, hogy ezt az alapérzést földrajzi kiterjedés vagy bármi más körülmény befolyásolhatná. Egy világvárosba éppoly áhítattal térhet vissza valaki, akit odaköt az emlékezés, mint egy faluba.

– Sose nyomasztotta a felelősség, mikor érett ésszel felfogta szülővárosa történelmi és kulturális jelentőségét?

– Lassan adagolták.

– Mire céloz?

– Megpróbálom elmagyarázni. Hát például naponta sétáltattak, s csaknem minden sétánk során eljutottunk a Piac utcán, a mostani Vörös Hadsereg útján egy házig, amelynek a kapuján oroszlánfej volt. Anyám mindig felemelt, hogy meg tudjam simogatni. Olyan kicsi voltam még, mire ez a szertartás kialakult, hogy nem tudtam, mi az oroszlán, ha megláttam, azt mondtam a fejnek: kutya. Később már persze rájöttem, hogy oroszlán és az ajtódíszen kívül megláttam a házat is. Tetszett a ház, szép, régi épület volt. Itt éltek a tizennyolcadik század második felében anyám nagyanyjának a nagyszülei, itt adta le és vette át a postáját Kazinczy – hallottam. Ki volt Kazinczy? Elmesélték, elmondták azt is, milyen volt az ükapám üzlete, és mi volt a jelentősége a kalmár céhnek, amely már a tizenhatodik században is hatalom volt Európa-szerte. Évtizedekkel később vettem hasznát annak, amit akkor hallottam, amikor Kalmár Sztavriász alakját formáltam a Kiálts, város!-ban.

Szóval, ahogy nőttem, egyre többet megtudtam az oroszlános házról. Egyszer felmutattak az ablakokra, s azt mondták: ott nézett ki Paski74evics a debreceni csata után. A szabadságharc, Petőfi, Kossuth, a trónfosztás, a forradalom vérbefojtása ismert nevek, ismert adatok voltak már akkorra, ám elevenné fura módon abban a pillanatban vált a kor, amikor úgy gondoltam Paskievicsre, ahogy anyám a nagyanyjától hallott róla, hogy étkezés előtt végigkóstoltatott dédanyámmal minden ételt, nincs-e benne méreg. Nem zuhant egyszerre még éretlen fejemre a debreceni örökség, apródonként jöttem rá, hol élek.

– Önéletrajzi ihletésű regényeiből zárt, hagyományápoló, szinte klasszikusan múlt századi családok életét ismerjük meg. Saját családja volt az alapmodell?

– Milyen önéletrajzi ihletésű regényekre céloz? Saját magamról egyszer írtam, az Ókútban, az autobiográfia, nem regény, a családomról, azaz nem is az én családomról, hanem az anyám famíliájáról, megfelelő változtatásokkal, a Disznótorban. Ezzel az önéletrajzi ihletés kész is. Én szeretet és derű légkörében nőttem fel, csak láttam, de nincs közöm a Freskó világához, örömömet lelem egy szem szabálytalan alakú krumpliban is, nem vagyok az önfeledt boldogságra képtelen Encsy Eszter. A Pilátus témáját anyámmal beszéltük meg, én is benn ültem a vendégei között, amikor a gyerekeikről nyilatkoztak, s borzadva elemeztük, milyen lehet egy beprogramozott érzelmi élet, a szeretet ötéves terve. Csak nem gondolja, hogy én vagyok Iza? Szívesen lennék, akkor el tudnám felejteni a halottaimat, s nem sirattam volna már kisgyerek koromban is őket, mikor még messze volt az elmúlás, csak éppen én fogtam fel túl hamar, hogy az élet véges.

– Persze. Megírta a Galléros köpenyegben.

– Meg. Én Szabó Márta se vagyok a Zsófikából. Mikor gyakorló iskolába kerültem, a szakfelügyelő kíséretében sok nevelő óráját végiglátogattam a kerületekben, és csak bámultam, hány példamutatóan nagy pedagógusegyéniség kortársai vagyunk. Szerettem volna összefoglalni, mi történik az iskola világában, mit tudtam meg a gyerekekről, de főleg szerettem volna a magam módján elkészíteni az ismeretlen magyar nevelő emlékművét.

– A Danaidában leírt család sem zárt és hagyományápoló?

– Zárt is, hagyományápoló is, szerencsétlen is, nem azt vitatom, hanem az önéletrajzi ihletést: nem az én családom, nem az én életem, sem érzelmeimben, sem eredményeimben nem hordtam lyukas hordóba vizet. 75A Szemlélők a nemzeti, vagy ha úgy tetszik egy nemzeti közérzet regénye, a Katalin utcában a bűn és bűntelenség viszonyát vizsgáltam, a Mózesben meg összefoglaltam, amit a tanítványaim a lakásomon, azokon a bizonyos négyszemközti, magán osztályfőnöki órákon elmondtak, hogy végre is mi bajuk van egyeseknek velünk, „őseikkel”. Költő voltam, és nem felejtettem el verset írni, csak éppen nem kívánkozom rá, de ha kívánkoznám, ki tudnám fejezni magam a líra nyelvén is. Ha magamról akarnék beszélni, egyszerűbben is megtehetném, mint egy bonyolult szerkezetű, több éves munkával készülő regényben.

– Miért válaszolt erre az egyszerű kérdésre ekkora hangsúllyal?

– Mert a pulzáló kötőszövet nem azonos a szívizommal, mert egy író sem örülne, ha munkája épületét összetévesztenék a habarcsosládával, amelybe lépten-nyomon belenyúl, míg tégláit rakja, s amelyben a világon minden van a habarcsban, tájélmény, olvasmányélmény, érzelmek, emlékek, viszonyulások, saját és mások tapasztalatai, saját és mások rögeszméi. Az irodalomelmélet általános szabályai csak akkor érnek valamit, ha dialektikusan és nem mechanikusan alkalmazzák.

– Alkalmaztak valamelyik könyvére mechanikusan valamilyen szabályt?

– Megesett. Egyszer valaki örökre meggyűlölt amiatt, hogy semmi faggatásra nem tudott mást kiszedni belőlem a Sziget-kékről, mint azt, hogy ennek az anyagát nekem otthon a szüleim, főleg az anyám, mesélték el. Azt követelte, mondjam meg, mi a regény rejtett üzenete. Belerekedtem, annyit magyaráztam, hogy mi a debreceni otthonunkban kisgyerek koromban folyton nevettünk, meg játszottunk, meg meséltünk, azt mesélte anyám például, hogy a mi macskánk trónörökös egy szigeten, csokoládépénzt veret, van egy nagy fánk, azon egy fészek, abban ül a canterbury-i érsek, madárruhában, és mellette van egy kígyó, fogpiszkálóval van feltámasztva a szeme, hogy el ne aludjék, ennek a kígyónak az az állása, hogy énrám vigyáz. Azt képzeli, elhitte az igazságot? Ma is utál, azt hitte, hazudom. Az egyetemen megtanulta, hogy az állatmese rejtett társadalmi bírálat, s nem volt képes megérteni, hogy van olyan eset, mikor semmit se kezdhet a szabállyal, s el kell fogadnia, hogy olyan család voltunk, mintha Weöres Sanyi talált volna ki bennünket. Hamarabb éltük a groteszket, mint divatos lett volna.

– Furcsa, amiket mond. Ha ír, ritkán nevet.

76

– Nevetek éppen eleget a magánéletemben, a regények nem rólam szólnak, hanem arról, amit magam körül észreveszek, amiről azt szeretném, vegye észre más is. Ha engem keres, a versekben talál meg, az Ókútban és az útikönyvekben.

– S a szülőföld? Az nincs ott a művekben?

– Az, látja, igen. A Freskó Tarba képe Debrecen, a Zsófika Pista bácsijának tájszólásos beszéde Debrecen, a Pilátus, Az őz hol Hódmezővásárhely, hol Debrecen, a Danaida vidéki városképe Debrecen, a Disznótor topográfiai pontossággal adja a dédanyám lebontott otthonát. Debrecen a Szüret is, és Debrecen az Abigél.

– Elmondaná, mi volt a kapcsolata egy ennyire meghitt családi közösségben a külvilággal?

– Életemet az otthon és az iskola irányította, a tanköteles kornál valamivel hamarabb, ötévesen kerültem első elemibe, s huszonkét éves koromig, mikor a tanári és a doktori diplomámat megkaptam, nem volt nekem sem időm, se lehetőségem önálló utakra. Tizenkét évesen kezdtem el latint korrepetálni a gyenge tanulókkal, éppen tíz évig csináltam, míg segélydíjas helyettes tanár nem lettem a Dócziban. Amellett magamnak is folyton tanulnom kellett. Nemcsak érdeklődésből, muszájból is, a tandíjmentességhez, a fél tandíjmentességhez is igen jó bizonyítványt kívántak, az egyetemen még a maximális óraszámból való rendszeres kollokválást. Családunk és az iskolatársaim, barátaink körén túl nemigen érintkeztem én senkivel.

– Hogy hívják voltaképpen azt a testvéri barátnőjét, az Ókút Agancsosát?

– Mikes Editnek. Azazhogy Gavallér Lajosnénak. Gyógyszerész lett, a nagy SZTK-patikában dolgozik a Bethlen utcán. Az érdeklődési köreink nem változtak, sem a közös múlt emlékei. Első gyereke, Dániel, az én keresztfiam lett, sose szakadtunk el egymástól Agancsossal.

– Maradt szociológiai élménye a gyermekkorból vagy az iskolás időszakból? Lehetett-e egyáltalán az egyház félelmes tekintélyű Dóczi Intézetében?

– Apám árvaszéki ülnök volt gimnazista koromban, hazahozta magával a gondjait. Életem, védettségem annyira különbözött azokétól, akik sorsáról neki mint hatóságnak döntenie kellett, hogy kisgyerek koromban is beszélt nekem erről, a házasságon kívül születettek és a leány77anyák boldogulását gátló körülményekről, anyagi-erkölcsi kiszolgáltatottságukról, a morál nevében elkövetett justizmordokról. Mikor a házasságon kívül született gyerekekre meg az anyákra vonatkozó törvényt meghozták, apámra gondoltam, mennyire örülne most. Hányszor törte a fejét, milyen kiúttal vezetheti ki a paragrafusok közé bonyolódott anyát az útvesztőből, hogy apa nélküli gyerekével együtt helye legyen valahol a társadalomban, helye és annyija, amiből megélhet. De volt személyes élményem is, iskolás. Cserkész voltam, még az elemiben beadtak tündérkének. Iszonyú szó, nem? Így hívták a kiscserkészt, a mai kisdobos korosztályba tartozókat. Már a nevet is utáltam. Úgy kerültem a csapatba, hogy a tanítónő, aki verbuvált, húga volt annak a valakinek, akibe apám legénykorában szerelmes volt, s apám az ismerős arcvonások láttán ellágyult, nem tudott a rábeszélésnek ellenállni. Mikor gimnazista lettem, aztán átkerültem a felnőtt csapatba. Átkozódva viseltem azt a rémes kalapot, amelyben gyakran rosszul lettem, egyáltalán, átkozódva voltam cserkész is, nem volt nekem való. Soha nem tudtam megérteni, miért jó a hazának az, ha én bizonyos bogokat tudok kötni spárgából, s azokat kartonra rögzítem. Volt vasárnaponként is foglalkozás, ilyenkor egy szegény családnak főztünk, állandóan paprikáskrumpli volt, mást nem tudtunk főzni. Egyszer, már felsőben, jelentkeztem a csapatvezetőnél és kijelentettem, én kilépek. Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. Indokolást kért, adtam. Fogalmam se volt, hogy most fűrészelem el magam nála örökre. Indokolásul azt mondtam, én nem hiszem, hogy a szegény család életét megoldhatja, ha hetenként egyszer paprikás krumplit eszik nálunk, mert ugyan mit eszik hétfőtől szombatig, inkább munkát kellene szerezni az apának. A bogoknak se látom értelmét, szíveskedjék engem elengedni. Nem tartóztatott, de gyerek ilyen drága árat ritkán fizetett az igazmondásáért; űzött ez a tanárnőm, amíg csak hatalma volt rajtam. Ez persze gyerekes adalék arra, amit kérdezett. Az igazi szembesülés az ország gondjaival akkor következett el, amikor már egyetemre jártam, s kollégáim, akik Csűry professzor irányítása mellett a népnyelvi gyűjtéseket végezték, felhívták a figyelmemet arra, hogy nemcsak érdekes tájszavak vannak Debrecenben, de hall az ember mást is, a lakosság egy része a város peremén veremben él.

– Mikor volt ez?

– A harmincas évek végén. Nem akartam elhinni, akkor elvittek oda, s láttam. Ott aludtak, éltek, laktak, ettek, ha volt mit, hozták világra a 78gyerekeiket az emberek a föld alatt. A Puszták népe mellé már igazán csak Pákozdyék köre kellett Vásárhelyen meg a Vásárhely körötti tanyavilág, hogy végre otthon legyek, hogy lássak is, ne csak nézzek.

– Életének első huszonhárom esztendejét kisebb-nagyobb megszakításokkal Debrecenben töltötte. Mikor járt először Budapesten?

– Még cserkész-koromban, a világdzsembori idején. Mikor leléptünk a vonatról a lányokkal, azt hittem, megfulladok. Se tájékozódni nem tudtam, sem úrrá lenni a zavaron, ami a forgalom láttára elfogott. Ha van valaki mellettem, aki mindig tudatosítja bennem, mikor hol vagyok, mit látok, nem lettem volna ilyen idegen, hiszen a nemzeti múlt számtalan jelentős színhelye mellett vezettek el bennünket anélkül, hogy idő vagy lehetőség lett volna az azonosításra. Pestet már egyetemistaként magamnak kellett felfedeznem, térképpel, útikönyvvel jártam, mintha külföldön volnék, annyira nem ismertem.

– Mi érdekelte?

– Lementem a Flórián téren a kövezet alá, megnézni a római fürdőt. Bejártam a múzeumokat. Megkerestem Arany tölgyeit a Szigeten és leültem alájuk verset írni.

– Sikerült?

– Dehogy. Elbámészkodtam. Nem tudok csak szobában dolgozni, szabad levegőn mindig elkalandozik a szemem. Egyszer virágot vittem a Petőfi Sándor utcába, letettem az emléktábla alá és elszaladtam. Megpróbáltam megkeresni a Logodi utcát, és nem találtam, – ebből a dátumot is megállapíthatja, mert akkor haldoklott szegény Kosztolányi. Ahogy átértem az alagúton, hiába kerestem a Hajnali részegség házát, most már nehéz megértenem, miért nem tudtam térképről se megtalálni, de nem találtam meg. A János kórházat viszont igen. Egyik évfolyamtársam Kosztolányiról írt szakdolgozatot, tőle tudtam, mi történt a költővel. Ültem az ismeretlen városban az ismeretlen kórház kertjében egy padon, beljebb menni hogy is mertem volna. De ott akartam lenni a költő közelében, legalább akkor egyszer. Vásárhelyi tanár koromban viszont színházba jártam fel a hétvégeken, szombaton éjjel feljöttem a szegedi gyorssal, hétfőn reggelre ott voltam az iskolában megint.

– Szívesen él egy világvárosban?

79

– Megtanultam élni egy világvárosban.

– Tizenkét évig volt hol középiskolai, hol általános iskolai tanár. Szeretett tanítani?

– Tanítani nagyon, a tanítással járó adminisztrációs munkákat viszont nem. Ne feledje el, hogy én nem botcsinálta tanár voltam, én voltaképpen annak készültem. Jó volt az iskolában, jó volt a gyerekek közt. El se tudom mondani, mennyi mindent tanultam tőlük, nemcsak sajátmagukról, de a felnőttek világáról is. Tulajdonképpen köztük jöttem rá valamire, ami aztán fontos lett későbbi írói munkamódszerem kialakításában.

– Éppen a gyerekek segítették hozzá ehhez? Hogyan?

– Nézze, a gyerekek világában felmerülő problémák megoldására tisztességes nevelő csak úgy vállalkozhatik, ha ismeri a körülményeket. Nem volt olyan tanítványom, akinek ne jártam volna az otthonában. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy változik meg az igazság, ha a nagyszülő optikájával nézem, hogyan változik, ha átveszem a szülő nézőpontját, s mennyire más ha magával az érdekelttel, a gyerekkel ábrázoltatom. Mindent ismernem kellett, mindhárom optikát, mindennek a hátterét, a mélységét, így kaphattam meg csak a valóságot az igazság mellé. Megszoktam, megtanultam, hogy a percet, bármit, amit ábrázolok, körbevilágítsam, megszoktam a nem szeletekben, hanem teljes, a múltat és a jelent egybefogó, olykor a jövőt is elképzelő tudatmező egységében való gondolkozást.

– Szenvedélyes debreceni. Ennek ellenére azt olvastuk az Új Írásban, nagyon szerette Hódmezővásárhelyt.

– Ki ne szeretné? Németh László is lelkesedett érte. Tudja, milyen csodálatos iskola volt az ottani? Illyést akarták meghívni a háború után francia tanárnak, csak képzelje el azt az intézményt, ahol Németh tanít irodalmat, Illyés franciát tanít. Akinek Vásárhelyhez köze volt, mind így beszél róla. Kérdezze meg Zentayt a Rádiónál, kérdezze meg Szűcs Andort a TV-ben. Szegény Osváth Béla, a dramaturg, ha összetalálkoztunk, mindjárt rohantunk kávét inni, hogy okunk legyen emlékező negyedórát tartani a városról, ami nekem különben másodlagos családi hely is volt, a nagyapám ott volt esperes. Ha nem járt még ott, nézze 80meg, másfajta alföldi táj, mint a miénk, de az is gyönyörű. Másképpen szép, mint a Hajdúság, a Tisza közelléte teszi.

– Később is szeretett tanítani, mikor már nem dolgozhatott a gimnáziumban?

– Persze. A gyerekek igazán nem voltak felelősek azért, ami a személyi kultusz időszakában történt. Élmény a magyar óra, figyelni, ahogy egy olyan érzékeny közösség, mint egy osztály, először éli át azt, amit egy-egy nagy alkotó üzent valamikor.

– Ad magyarázatot tanári pályája arra, miért ír olykor ifjúsági könyveket is?

– Részben. Mert a Sziget-kéket például nagybeteg anyámnak írtam, úgy küldözgettem haza neki, laponként, levélben, míg több mint kilenc hónapig gipszágyban feküdt, hadd mulasson rajta szegény, mit csináltam én az ő nekem mondott hajdani meséiből. A Tündér Lala is anyám fantáziáját dicséri, a Régimódi történetben majd olvashat Jablonczay Lenke csodálatos történeteiről. Még csak a Bárány Boldizsárt is ő találta ki valamikor.

– Ha „részben”, akkor volt más oka is.

– Igen. Mikor a Freskó megjelent, én az iskolában Szobotka tanárnő néven voltam ismeretes, de a szülők hamar rájöttek a könyvben levő fénykép alapján, hogy azonos vagyok önmagammal, s felküldték nekem a Freskó-példányokat dedikálni. Ezt a könyvet igazán nem szántam tizenegy-tizenkét éves kislányoknak, úgy adtam vissza az aláírt könyvet, hogy minden alkalommal hozzátettem: ők, a gyerekek, ne kezdjenek bele, ne olvassák. Volt egy pukkancs tanítványom, helyes, okos kisgyerek, Bazsó Erika, az vérpiros lett, még dobbantott is mérgében, és azt kiáltotta: „Nem szégyelli magát Magda néni, hogy olyan könyvet ír, amit a saját osztálya nem olvashat el?” Osztályfőnöke voltam, elnevettem magam, volt a gyereknek némi igazsága. Persze pusztán emiatt még nem bizonyos, hogy azonnal munkába kezdtem volna, volt abban a Móra Kiadónak is szerepe, Janikovszky Évának, aki úgy gondolta, segítek nekik, ha megírom, mit látok-élek civil munkahelyemen. Az íróknak nemigen voltak felszabadulás utáni iskolai élményeik még akkor.

– Az Ókútban beszámol a színház iránt érzett rajongásáról. Milyen darabokat látott annak idején Debrecenben?

81

– Összemosódnak az emlékeim, hisz hároméves koromtól kezdve rendszeresen elvittek, volt olyan nap, hogy kétszer is láttam előadást. Mint talán legkorábbi élményre, emlékszem a János vitézre, a tündérek tüllfüggöny mögött táncoltak a kék tó fenekén.

Láttam a Rip van Winkle-t is, a színpadon megmozdult a szikla egy része. Rip felé sújtott, mint egy kőbuzogány, ettől féltem. Láttam a Gésákat is, annak teljesen elfelejtettem a tartalmát, de azt nem, hogy az egyik táncosnak a színpadon lyukas volt a cipője. Ez megrázott, felkavart, nem értettem. Bizonyos, hogy egészen kicsi koromban megismertem a Hamletet és Herczeg Bizáncát. Mikor aztán a színigazgató Horváth Árpád lett, új korszak kezdődött nemcsak az én színházlátogató életemben, de Debrecen művészeti életében is. Örök kár, hogy nem örökíthette meg a technika a fiatal Kőmíves Sándort, amikor a Valaki járt itt-ben belépett, s még meg se szólalt, kivilágosodott puszta lényétől a színpad, vagy nincs felvétel, amely megőrizte volna a fiatal Neményi Lili varázsos alakító tehetségét.

– Nagy debreceni és televíziós siker volt a Kiálts, város! Milyen élménye volt a bemutatón, mikor már nem néző, hanem szerző volt a Csokonai Színházban?

– Néztem a helyeket, ahol valaha ültünk, arra gondoltam, a szüleim nem élnek, a testvérem, aki annyira szerette ezt a darabot, nem lehet itt, rákja van, maximum hónapjai vannak még, s elveszítem őt is. Ha Sárosdy nem fogja a kezem, elbotlom a színpadon.

– Jelenleg az édesanyja életéből ír dokumentumregényt. Szolgált valami meglepetéssel a város az adatgyűjtés idején?

– A város nem, annak ismertem a történetét, a frissen megismert emberek inkább. Ez a regény voltaképpen egy félénken megfogalmazott hipotézis igazolása lenne, csakhogy eleinte nem találtam bizonyítékot arra, amit kerestem. Évekig jártam az országot, aztán egyszercsak meglett. És hány sose látott ház kapuját megnyitotta előttem, hány nagyszerű emberrel ismertetett össze, magában Debrecenben is. Mindenki segített, a Zeneiskola éppúgy, mint a 88 éves Pálfy József, az újságíró, vagy Révész apát-plébános a Béke úton, a kis Csontos, Tóth Endre, a rokonságom.

– Milyen a kapcsolata a mai Debrecennel? Kikkel találkozik, ha otthon jár?

– A debreceniek megismernek, ha meglátnak, meg is szólítanak, de szólnak hozzám már a vonaton is, mielőtt megérkezném. Ha hazaérek, sok 82utam van, megyek Agancsoshoz, az unokatestvéreimhez, Tóth Endréékhez, és minden alkalommal a temetőbe is, pedig apám megtiltotta, de nem bírom megállni. Ha be tudom osztani, megkeresem Bodát, Taar Ferit, Kovács Kálmánt, a színházba mindenképpen benézek, többnyire ott töltöm az estét. Leendő irodalomtörténész debreceni gyerekem, Csontos Sanyi mindig megvár valahol, vele hajdani iskolám egy szabálytalan magyar óráján úgy ismerkedtem meg, hogy egyszercsak felállt egy vékony fekete fiú, és elképesztő okosakat kérdezett. Szívesen bemegyek a könyvtárakba, a Gambrinus körül majdnem mindig összeakadok Kiss Tamással, Tóth Bélával, akikkel, akárcsak Tóth Bandival, együtt voltunk fiatal írók. Nem tudom felsorolni, kikkel jövök össze – ott jártam iskolába, tudja. Tizenkét osztálytársam él most is Debrecenben.

– Meddig terjed a szülőföld Szabó Magda számára?

– Mondtam az imént, Debrecen a hazán belüli haza, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne kötődném a Sárréthez, a Körösök vidékéhez, Békés vármegyéhez, ahol a szüleim születtek, vagy elfelejteném Vásárhelyet, vagy Sümeget, a Dunántúlt, ahol olyan kedves barátaim élnek. Budapesten van az új otthonom, itt született a férjem – az egész országhoz közöm van valamiképpen.

– Hogyan látja szűkebb pátriája és a haza viszonyát?

– Debrecen, történelme legjobb korszakaiban nem egyszer megfogalmazta a nemzet szándékát és megszabta a haladás útját. Nagy pillanatait nemcsak én tartom számon, Magyarország is.

– És a nagyvilág?

– Kulturális és ipari nagyköveteink révén egyre többet tud rólunk. Nemcsak virágkarneválunk van és ménesünk, nagyszerű gyáriparunk is, mely exportál.

– Mostanában sok esszét írt a régi magyar irodalom nagyjairól, s új színdarabja, amelyet a Nemzeti fog játszani, szintén a történelemből vette a tárgyát, mint a Kiálts, város! Változik az érdeklődése?

– Talán inkább tágul. Megértem már hasonlót, mikor a versírás nem kötött le többé, és érdeklődésem a saját személyemről a környező világ felé fordult, akkor elkezdtem regényt írni. Vannak az emberben bizonyos információ-szilánkok, amelyek sokáig passzívak, aztán valahogy 83belekerülnek a véráramba, eljutnak a tudatig, ott kép formálódik belőlük, valamifajta felismerés. Az én újonnan formálódó képeim most arra biztatnak, hogy kutassak s embert, korszakot, eseményt megvizsgáljak: mit üzen a mának a története. A múlt megközelítése, ismerete nélkül nem érthető meg a jelen, s főleg nem segíthető, nem alakítható a jövendő.

– Mi a legértékesebb debreceni tárgy e sok érdekes tárgy között?

– Azt nem látja, bent van a sublótfiókban. Egy kapukulcs. A hozzátartozó kapu nincs meg, a házat lebontották, az utca megszűnt. A Füvészkert utca huszonkettőt nyitotta valamikor. A spárgát anyám kötötte rá.

– Megmondaná, hogy min töri a fejét, min gondolkozik ezen a napon, 1975. szeptember 3-án?

– Most három ember érdekel, két szolgáló meg egy szolgalegény, akik 1656-ban felgyújtották Debrecent. Tudni szeretném, miért.

Kortárs, 1975.

BALÁZS ÁDÁM

84
Tisztelet a régiségnek, mely az újra fényt derít

– Szabó Magda pasaréti drámaírói műhelyében legutóbb ismét kitűnő és nagy sikerű mű született: Az a szép, fényes nap. A Nemzeti Színház bemutatója után a kritika az új szemléletű Szabó Magdáról beszélt és arról, hogy ez a történelmi dráma mennyire a mához, mennyire hozzánk szól. A történelmi dráma írásához azonban hatalmas történelmi ismeretre is szükség van. Honnan ez a felkészültség?

– A történelem mindig foglalkoztatott, már egyetemi tanulmányaim idején is. Sajátságos módon szinte parancsolóan szólt bele az életembe, mintha fel akart volna készíteni, hogy ha egyszer szükségem lesz rá, ne legyen idegen tőlem a tudományos munka, ami olykor előfeltétele lehet annak, hogy valami teljesen szuverén szépirodalmi alkotás létrejöjjön. Eredetileg latin-magyar szakon kaptam diplomát, mindkét szaktárgy vizsgáihoz, majd később doktori szigorlataim anyagához is hozzátartozott a magyar és az ókori történelem ismerete. Első állásomat viszont úgy kaptam, hogy a státusz-hely, amelyre az egyház megválasztott, latin-történelem szakos volt. Elfoglalhattam, de csak azzal a kikötéssel, hogy megszerzem a tanári diplomát történelemből is. Már bölcsész doktorként, hódmezővásárhelyi tanárként ismét beiratkoztam a debreceni tudományegyetemre, s hazajártam kollokválni. A múltkor kezembe került az indexem, elmosolyogtam, milyen gondos tervező öntudatlanul is az ember élete. Mikor az utolsó félévet hallgattam, Szabó professzor a X. és XI. század történetét adta le, Rugonfalvi Kis a magyar történelem XVI. századi kútfőit. Persze, a Kiálts, város! is, a Fényes nap is merőben más előtanulmányok, más újabb források figyelembevételével, s persze teljesen más értékelés és optika szerint született, de a történelmi tárgy megközelítésének hogyanját megkönnyítették a valamikori tanulmányok. A történelmi tények marxista elemzése mindig ösztönösen közel állt hozzám, épp csak annak idején, diák koromban nem tudtam, hogy a gondolkodásmódom az. Egyetemi éveim alatt több probléma izgatott, 85magánszorgalomból végigpásztáztam a tudományos terepet abból a szempontból, mi volt a világ, és a világban a római birodalom speciális helyzete Krisztus születésének pillanatában, miért éppen a Róma alapítása utáni 754. esztendő az, amelyben a Messiás megjelent. Az antik közösség gazdasági, társadalmi, politikai képlete, filozófiájának voltaképpeni csődje teljesen indokolttá tette.

– Min dolgozik most?

– Most fejeztem be egy négy éven át tartó munkát, egy dokumentumregényt, ami anyám életének története. Merőben más módszerrel, másképpen írtam, mint egy szabályos regényt. Azt képzeltem az anyaggyűjtés idején, könnyű dolgom lesz. Aztán kitűnt, épp a legfontosabb adatok hiányoznak. Beutaztam utánuk szinte az egész Tiszántúlt. Most már készen van, egyes motívumai annyira drámaiak – nem az én írói készségem, az élet nagy jelenetformáló tehetsége miatt, hogy kitelnék belőle egy magyar Bernarda háza. Micsoda nők éltek a mi famíliánkban a századfordulón, s micsoda örvényekben fúlódtak. Most jó darabig nem írok semmit, pihenésre van szükségem, arra a kellemes lazaságra, ami a következő munka előfeltétele. Olvasok, olvasok, olvasok.

– Akkor talán a tervekről, elsősorban a drámaírói tervekről. Miért érdekli annyira a történelem?

– Sosem egy csillogó epizód érdekel, a mutatós sztori, hanem az alaphelyzet. Nézze ezt a csodaszép Tacitus-magyarítást 1826-ból: „Tisztelet a régiségnek, amely az újra fényt derít” – vezeti be saját szerzésű versével Rácz István, a fordító. Reciproknak érzem szép sorait, nemcsak a régiség derít az újra fényt, hanem az új is a régire. Bármifajta történelmi ábrázolásának csak akkor van létjogosultsága, ha nemcsak a múlt érthetőbb belőle világosabban, hanem a jelen, sőt, azt is megkockáztatnám, a kikövetkeztethető jövendő is. Most az újjáépítés alaphelyzete izgat, tudja hogy az én életemben az újjáépítés mekkora határ. Akkor kerültem Pestre, akkor lettem felnőtt igazán, a magam gazdája, akkor kötöttem házasságot, akkor lettem író, mikor megérkeztem, édes és fullasztó és dögletes volt a levegő felettem a bomló állati tetemektől, s mikor az akkor csupa gödör, árok Vérmezőn hazafelé mentem, patkányok szaladtak köröttem. Nemigen riasztott, a bátorságomat sem vette el. Meg kellett indítani az életet. Elbűvölő feladat volt, talán amiatt is az, hogy a kontrasztja, ami előtte járt, az maga volt a vér és a halál. Most a tatárjá86rással foglalkozom, s azzal a IV. Bélával, akinek a környezetében és családjában található szentekből megtölthető volna egy szerényebb létszámú kolostor is. Engem azonban nem a szent érdekel. Maga a király és a feladat, amelynek elvégzésére alkatát, egyéniségét tekintve, voltaképpen nem is volt alkalmas. Hogy csinálta? Hogy csináltuk valamennyien? És persze még mindig nehéz elszakadnom a Fényes nap világától. Szívesen megírnám István király „szép, fényes napját” is, a napot, amelyen István király rájön, hogy Imre hercegtől nem remélhet unokát, a herceg Szent Elek házasságot vállal, azaz nem él együtt a feleségével – az egyház nagyjából ez idő tájt hoz szigorú rendszabályokat a cölibátus érdekében, s igen jó néven veszi, ha e példát kiemelkedő világi egyéniségek is követik. Más udvaroknál, ahol egy családban sok gyerek nő fel, nem jelentene katasztrófát. István családjában igen, ahol mindennél fontosabb volna az erős kezű utód, hisz a kereszténység még soká csak felületes zománc a népen, a német változatlanul a határon guggol, ahogy a Fényes napban Géza mondta, s ki tartja össze egy magtalan királyfi után a még csak alig-nemzet törzseket. De ez távolabbi ügy, valóban kamaradarab, hat szereplős, még sokáig meg se közelítem, csak az adatokat gyűjtöm ehhez is. A tatárjárásról, vagy ha úgy tetszik, az újjáépítésről írandó darab anyaga viszont nagyjából egyben van. Most meg kell várnom, míg minden adat kellőképpen elhelyezkedik és alásüllyed bennem, mint a kő a vízben, míg eggyé válik bennem, míg addig formálható, hogy nem tarka tabló marad a nyomán, hanem egy szituáció csontváz. Ha már csak a lényegre, az erővonalakra emlékszem, elkezdhetem írni.

– További, mondjuk, titkos tervek?

– Még titkaim is vannak, kinek nincsenek. A titkos tervem egy ókori darab, Maecenasról, és a legeslegtitkosabb egy bibliai tárgyú. Szeretném megírni Lázárt. Lázárt, aki feltámadt, de szerintem senki sem kérdezte meg tőle, örült-e neki, kívánja-e.

– Napjaink tematikája?

– Csak nem képzeli, hogy bármi olyat tudok írni, ami nem a napjaink tematikája. Én lennék a legboldogabb, ha a csontig lecsupaszított embert napjainkban mutathatnám meg.

Film Színház Muzsika, 1976.

BULLA KÁROLY

87
Írószobám

Szabó Magdánál vagyunk, Budán, a Júlia utca 3-ban, az első emeleten. Megvallom, nemrég jártam először ebben az otthonban, de mielőtt ide készültem, úgy gondoltam, hogy az írót jellemző környezethez feltétlenül hozzátartoznak majd itt a debreceni emlékek, hiszen Szabó Magda regényeiben, verseiben, színdarabjaiban, minden művében tetten érhető a ragaszkodás, a kapcsolódás szülővárosához, Debrecenhez. Aztán, ahogy körülnéztem ebben az otthonban, mindenekelőtt a munkahely jellege ragadott meg, az, hogy a három szobából álló lakás mindhárom szobája dolgozószoba, mindhárom szobája írószoba, s az író házaspár két tagja, Szobotka Tibor és Szabó Magda mindhárom helyiségben munkára rendezkedett be. Most azt a szobát választottuk ki, amely az L-alakban elhelyezkedő három szoba közül középre esik, és itt van az a néhány tárgy, amelyre különösképpen felhívnám a figyelmet: a hátam mögött sorakoznak magyarul és idegen nyelven a Szabó Magda-kötetek, jobbra a latin klasszikus költők régi kiadású kötetei, közvetlenül mellettem néhány magyar klasszikus mű, régi kiadásban. Szemközt pedig, ahogy az ablakon kilátunk – és ezzel szeretném kezdeni a beszélgetést –, szemközt néhány jegenye látható, egy egész kis jegenyefasor, s ez a jegenyesor emlékeztet engem leginkább Debrecenre, és talán éppen azért is nézünk szembe ezekkel a fákkal most.

– Nagyon örülök, hogy megismerted, gondolj csak vissza, hogy a Csokonai-szobor körül hogy álltak a jegenyék, Debrecenben. Nyilván észrevetted, hogy ha Budapest is a végleges lakóhelyem, nekem a holtig haza Debrecen marad. Mikor pesti lakos lettem, az új otthonomnak, az új létformámnak szerettem volna olyan keretet keresni, amelyben nem érzem magamat idegennek. Ehhez sok minden tartozott, például az is, hogy legyen egy olyan rész a környezetemben, ahol az utcán földre léphetek, nem aszfaltra, hogy legyen kert, hogy jöhessenek az ablakunkra a madarak. Meg hogy tarthassak állatot, mert az állatokat nagyon szeretem. Nézd, milyenek azok a jegenyék! Ha rájuk nézek, a Csokonai-szobor is eszembe jut, meg pontosan jelzik számomra azt, ami a városban nehezebben észlelhető, ahogy változnak az évszakok. Én nem félek 88a múló időtől, szeretem ahogy jön a tavasz és ahogy jön a nyár és azután a begyűjtés és a pihenés ideje. Bizonyára tudod, gyakran megmondtam már, én az öregségtől se félek. Szeretem az őszt, amikor az ember szüretel.

– Ez a Szüret című, nagy lélegzetű elbeszélő költeményedben is olvasható. Nem is olyan régóta olvasható tulajdonképpen, hiszen összegyűjtött verseid mostanában megjelent kötetében látott napvilágot először ez az elbeszélő költemény. Valóban a szüret jó ízei maradnak az olvasó szájában az olvasása után, beleértve azokat a szomorkás ízeket is, amelyek a szürettel járnak.

– Én olyan furcsán voltam ezzel a Szürettel. Nagyon sokáig nem jelent meg – ennek nem esztétikai okai voltak. Azután, mikor mégis megjelenhetett, pontosabban, mikor én ezt az első, most már teljesnek számító verseskötetemet összeállítottam, akkor haboztam, hogy beletegyem-e. Végül is 1948 olyan régen volt, ez vers, ami akkor frissnek hatott és hű rögzítésének éreztem annak, amit átéltem a háború utolsó szakaszában, közvetlenül a felszabadulás előtt egy szőlőhegyen s aztán a szülővárosomban, biztosan megöregedett, megavasodott, volt bennem valami olyan gyanú, hogy ha meglátják, hogy stanzákból áll és tulajdonképpen regény, amelyik tíz szabályos fejezetre oszlik, kinevetnek vele. Elvégre megírhatnám az egészet prózában újra. Nem volna okosabb? Aztán megszégyelltem magamat, és arra gondoltam, azt is vállalnom kell, ami voltam.

– Ebben éppen a stanzák tetszenek nekem, ne haragudj, talán azért, mert – elég elfogultan – elsősorban költőként tartalak téged számon, ami persze nem azt jelenti, hogy a prózaírót vagy a drámaírót ne becsülném, de a költőt különösen szeretem.

– Az ember különféle műfajokban érzi azt, hogy ez vagy az a mondanivaló pontosan rögzíthető. Ha megint azt fogom érezni, hogy bizonyos indulatnak vagy érzelemnek vagy szándéknak a rögzítésére a versnek a formája alkalmas, lehet, hogy visszatérek az alapmesterségemhez, hiszen valóban költőként indultam valamikor.

– Ez tetten érhető a prózádban is, de mielőtt még arról faggatnálak, mondj valamit a civil életedről is, gyerekkorodról például, és bocsáss meg, hogy ilyet kérdezek, civil foglalkozásaidról, azokról a foglalkozásaidról, amiket nem független íróként műveltél, arról, amikor tisztviselő voltál, tanár voltál.

89

– Ez nagyon hosszú történet, a családomról meg a gyerekkoromról olvashattál az Ókútban, megírtam az életem első tíz esztendejét. Hogyha felnézel arra a falra, akkor látod az első számú földmérő Szabó Jánost, a dédapámat, aki egy könyvet szorít a melléhez, ez az ő Vergilius-fordítása. Tudod, hogy a mi családunkban generációkra visszamenően benne van az az igény, hogy az ember a szabad idejét irodalmi foglalatossággal töltse.

– Bocsáss meg, hogy közbevágok, azt írod az Ókútban, hogy két írótól származol: édesapád és édesanyád egyaránt író volt. Ezt komolyan gondolod?

– Ez halálosan komoly. Majd hogyha odáig jutunk a beszélgetésben, hogy megkérdezed tőlem, mi az a munka, amin most éppen dolgozom, mert bizonyára meg fogod kérdezni, akkor beszélek neked a Régimódi történetről, és el fogom mondani, hogy anyaggyűjtés közben, míg átnéztem a szüleim irodalmi hagyatékát, amire rábukkantam, az végképp meggyőzött arról, hogy mind a kettő eltért az eredeti irányulásától. Egész pontosan, olyan gazdasági és társadalmi körülmények között kellett, hogy leélje az életét, hogy nem is tudta a valóságos irányulását felismerni. De én tudom, hogy mind a kettő elvetélt író volt, és ha nem volna furcsa, akkor kiadatnám az apám novelláit, és ha nem volna furcsa, akkor kiadatnám az anyám meséit. Az anyám novelláiról nagyon sokat tudsz így is. A Tündér Lalát és a Sziget-kéket talán olvasta annak idején a kisfiad. Énnekem nincs, koránt sincs olyan tündökletes fantáziám és meseépítő képzeletem, mint az anyámnak volt. Ezek a gyerekregények mind az anyám által kitalált és anyám mesélte meséknek a sugallatára, annak a szilánkjaiból készültek. Számítsd bele, hogy az én szüleim esetében egy vidéki városban, majdhogynem abnormis jelenség volt az írói munka. Hogy egy városi tanácsos novellákat írjon, az csaknem azonos volt az elmebajjal. Egy városi tanácsos menjen közgyűlésre, és ne járkáljon a színház körül, és ne próbáljon verseket írni hetvenéves korában arról, hogy öregszik, és milyen, ahogy levágja a ragyogó fiatal fodrászlány a fürtjeit, ő meg hogyan érzékeli ezekkel a hulló fürtökkel az elmúlt és végképpen lezáródó időt. Amikor én – nem is én, hanem Szondy tanár úr, az a nevelőm, aki észrevette, hogy talán az átlagosnál nagyobb készséggel írom a magam gyerekes munkáit, és elkezdett szabályos tréning alá venni –, szóval amikor elindultam ezen a még pályának nem is nevezhető úton, olyan volt a gazdasági és társadalmi helyzet, hogy eszembe se jutott, hogy én a tanár úr által észrevett képességeimet 90olyan komolyan vegyem és azt mondjam: kérem, én író leszek. Tudod, ki volt akkortájt író? Herczeg Ferenc. Arról mindenki tudta, hogy az, mert meg tudott élni az irodalomból. Már a nagyok, a Nyugat nagyjai nem lehettek szabadúszók, tudod nagyon jól. Minthogy szerettem a gyerekeket, és láthattad az imént, amikor a könyveimet nézegetted, hogy érdekel az irodalom, nemcsak szórakozás szempontjából, de szakmailag is, mint irodalomtörténészt, vonzónak találtam, hogy magyar–latin szakos tanár legyek. Szépnek éreztem a pedagógusi pályát. Valóban elvégeztem az egyetemet, megszereztem a magam tudományos fokozatát is, latin filológiából és finn-ugor nyelvészetből…

– Akkor már javában írtál verseket…

– Akkor már javában írtam verseket, de kénytelen voltam dugdosni őket, mert a professzor úr megmondta, hogy Ady költészete szemétdomb, amelyen csak itt-ott szüremkedik át egy-két sugár, és én szakvizsga meg doktorátus előtt voltam, és rettegtem, hogy ha Ady-költészete szemétdomb, mit kapok én tőle az én költészetem miatt? Amikor bemutattak a többi debreceni, most is ott dolgozó barátaimmal, írótársaimmal, Tóth Endrével, Kiss Tamással együtt a Csokonai körben, egész idő alatt rettegtem, mit hozok a fejemre azzal, ha a professzor úr most meglátja ezeket a gyerekes verseket, amelyek igazán nem hasonlítottak Ady csodálatos alkotásaihoz, de mindenesetre nem a XIX. század hangján beszéltek, és alig vártam, hogy vége legyen az irodalmi estnek. Még hosszú időn keresztül, amikor már megkaptam az első állásomat a debreceni és a másodikat a hódmezővásárhelyi református leánygimnáziumban, nem jutott eszembe, hogy valamikor igazi, a tolla után élő költő vagy író lehetnék. Ehhez a történelemnek kellett másképpen alakulnia. Valóban, ha valaki, akkor én elmondhatom magamról, hogy a felszabadulás nélkül valószínűleg én is olyan amatőr munkát végző alkotó maradok, mint amilyen apám, dédapám volt. Nekem az ország szabadsága kellett ahhoz, hogy eltépjem a magam gyávaságát arról a megszokott kötélről, ami odáig tartott. Ehhez fel kellett szabadulnom nekem is, nemcsak az országnak.

– Ez különben érződik a Szüret című költeményedben is, ebben a nagyon szép és kedves és nagyon finoman ironikus, Arany László: A délibábok hősére emlékeztető – nemcsak formában, hanem hangvételben is erre emlékeztető – elegáns költeményedben, hogy neked a felszabadulás személyesen is óriási élmény volt, valami robbanás következett utána – s tulajdonképpen ott, ahol a költemény véget ér, ott91 jött a nagy robbanás, a nagy megrázkódtatás és a nagy megkönnyebbülés egyszerre. Egyébként ez feltűnik jó néhány regényed kortársnő-hősének sorsában is, ez a megrázkódtatás és megkönnyebbülés.

– Ez pontosan így van, örülök, hogy észrevetted. Számunkra a második világháború volt a legiszonyatosabb és a felszabadulás a legcsodálatosabb élmény. Egyszer azt írtam, hogy soha nem sütött a nap úgy, mint akkor, és soha a kék szín nem volt olyan kék az égen, és soha a folyó nem futott olyan sebesen. Elmondhatatlan volt az az első időszak, amikor a kormányvonattal megérkeztem erre a szinte csupa rom Budapestre. Debrecenben akkor már minden rendben volt, megalakult a Magyarok című irodalmi folyóirat is, már publikáltam is benne, aztán megérkeztem Pestre. Itt valóban nulla bázisról indultunk mindannyian, de milyen boldogan, Gábor, milyen elmondhatatlanul boldogan.

Hát persze, hogy azon. A kormányvonaton volt egy nagy címer, és ahogy a vonat haladt át a Tiszántúlon, láttam a kálvinista parasztokat, ahogy a címer láttára letérdeltek. Tudod, valahogy ilyennek képzeltem, amikor hazahozták Rákóczi hamvait, vagy Kossuthot, az lehetett még ilyen pillanat, mint amikor 45-ben meglátták a vonatot, és tudták, hogy viszi a kormányt, és rajta volt a magyar címer. Gyönyörű volt.

– Kormányvonaton megérkezni akkor Budapestre, gondolom, mégsem azt jelentette, hogy itt a kiváltságok kellős közepébe csöppentél, hanem valamiféle munka várt rád.

– Persze. Képzeld el, én lettem a filmügyi referens. De filmgyártás nem volt, film se volt, semmi sem volt, annak a teremnek, amelyiknek a négy oldalán a forgatókönyvek voltak, amelyet nekem tanulmányoznom kellett volna, a közepén volt egy óriási akna verte lyuk, és mindez a harmadik emeleten, úgy, hogy életem kockáztatásával jártam körbe ezt az életveszélyes helyet. Aztán hazavittem szépen sorra a forgatókönyveket, gondoltam, majd csak lesz magyar filmártás megint. Addig mindenesetre megnézem, milyen egy forgatókönyv. Tulajdonképpen akkor volt alkalmam arra, hogy rengeteg jó-rossz dialógust olvassak, és akkor kaptam ízelítőt belőle, hogyan kell a dialógus jelezte eseményt vagy indulatot vagy érzelmet képben kifejezni. Sokat tanultam. Aztán irodalmi referens lettem, dolgoztam a művészeti főosztályon, mindazokkal a debreceniekkel, akikkel együtt jöttünk Budapestre, Kardos Lászlóval, Kéry Lászlóval. Ez tartott 1950-ig, akkor kerültem ki a minisztériumból ismét iskolába.

92

– Melyik iskolába kerültél, és szeretted-e a tanári munkát, amit ott kellett végezned?

– A VI. kerületi Szinyei Merse utcai általános fiúiskolába kerültem. Amikor bementem a tanácsba, hogy megtudjam, hol lesz az új munkahelyem, éppen szülők várakoztak előttem, és arról tárgyaltak, hogy az egyik anya kisfia a másik anya kisfiának a fejét óraközi szünetben baltával beverte. Elcsodálkoztam rajta, miféle iskolák meg osztályok vannak a világon, aztán sorra kerültem, bementem, és odabent kiderült, hogy ez lesz az én jövendő iskolám, s a két kisfiú az én osztályom tagja. Nem minden aggodalom nélkül mentem közéjük, csak lányokat tanítottam addig. Aztán minden rendben ment, persze, nem azonnal.

– Hány évig csináltad?

– Ezt ebben az iskolában kettőig, aztán átkerültem a Horváth Mihály téri bemutató gyakorlóiskolába, ahol már módosult a munkám. Ott a magyartanítás módszertanát kísérletezték ki a tanszékek. Én a különféle behívott csoportoknak demonstrációs órákat tartottam irodalomból és magyar nyelvtanból. Ez a munka egészen 59-ig tartott. Tudod, hogy akkor kaptam az első József Attila-díjat. Most már végképpen el kellett döntenem, hogy a két munka közül melyiket választom főfoglalkozásnak. Az iskolát kellett otthagynom. Nem azért, mintha nem bírtam volna a tanítást is ellátni, de az írónak az élete annyi társadalmi munkával és annyi különféle megbízással jár együtt, ha nem akartam, hogy a gyermekeim mindig más kézbe kerüljenek, akkor ott kellett őket hagynom. Túlságosan szerettem őket ahhoz, hogy kitegyem a folytonos helyettesítés okozta himbálózásnak a gyerekeket, akiket végül mégiscsak én ismertem igazán. Nem lehet egy gyereknek folyton cserélni a nevelőjét.

– Szeretnék feltenni néhány kérdést egyik-másik regényeddel kapcsolatban. Talán kezdjük a legelsővel, a Freskóval. Úgy tudom, hogy időrendben is ezt a könyvedet írtad meg először prózai munkáid közül, leszámítva talán ifjúsági könyveidet, és időrendben is ez jelent meg elsőnek. Ez is aratott olyan sikert, hogy József Attila-díjat adtak érte, és tulajdonképpen nemcsak magyarországi, de világsikered is ennek a könyvnek köszönhető. Ennek a könyvnek a főhőse Annuska, aki a temetésre megy haza, és aki már elszakadt voltaképpen a családjától, de a temetésen, ahogy újra együtt látja a szétesett családot, úgy érzem, még súlyosabban és még véglegesebben és végzetesebben szakad el mindattól, amit ez a család számára jelentett, és amiből ő az országos felszabadulás által és a saját személyes felszaba93dulása által is kiszabadult. No most, ezzel a Freskóval kapcsolatban kérdezem, ez a szimultán szerkezet, hogy más-más szemszögből világítod meg ugyanazt a szituációt, ugyanazt az együttest, tulajdonképpen majdnem mindig egy tömött családi együttest, ez a szimultán szerkesztési mód hogy alakult ki benned, hogyan pattant ki rögtön készen az első könyvnél, ami voltaképpen kísérlet is lehetett volna? Külföldi példák is álltak itt előtted, vagy azoktól független, saját leleményed ez a Freskó-szerkezet?

– Kizártnak tartom, hogy az teljesen saját leleményem volna, egyszerűen nem lenne logikus, ahhoz túl sokat olvastam életemben. Mégsem külföldi példákra utalnék itt elsősorban, hanem a magyar népballadára, amely szimultán szerkezet, amely kihagy, és amely majdnem mindig több ember szemszögéből ábrázolja az eseményeket. Én még akkor azokat a bizonyos fontos időbontással, térjátékkal foglalkozó nagy nyugati regényeket, tudod jól, hogy nem láthattam, mert nem volt behozatal, és a könyvtárakban sem állt rendelkezésünkre – később persze mindegyiket elolvastam. De nagyon jól ismertem a régi magyar irodalmat, hiszen mutattam neked a könyveimet. Na most, költő is voltam, aztán volt bennem egy olyanfajta alapigény, ez viszont a természetemmel, már nem az írói, hanem az emberi természetemmel jár, hogy szerettem mindennek a másik oldalát is megnézni. Az igazság, ha igazság, akkor szerintem körbejárható, és akkor körbe is kell világítani. Mert ha a tényt veszem, aszerint változik ugyanannak a ténynek az abszolút igazsága, hogy aki szemléli, mekkora élményanyag birtokában és milyen jellegű érzelmi töltettel nézi. Tehát, amikor ugyanazt a valamit több oldalról közelítem meg, megpróbálom az abszolút igazságot ábrázolni, de részekből teszem össze, nem egy ember látószögéből figyelem. Sok ember életének és optikájának közös ábrázolása kell, hogy elsegítsen az igazságig, aminek a kimondását újra meg újra megpróbálom.

– Azért bármilyen indokolt is, hogy az igazságot több szemszögből keressük, de azt nem egyetlen ember képviseli, a Freskóban én mégis két ember mellé tenném le a garast, s ez kettő: Annuska és Anzsu, az öreg.

– A Freskónak az alapigazsága a tarbai igazság, tehát azt, hogy egy időszaknak el kell múlnia, és egy másik, szabad, szeretettel, vidámsággal és sikeres alkotóerővel gazdag időszaknak kell kezdődnie. A Freskó nem Annuska könyve, nem annak szántam, – Tarba könyvének szántam, tehát annak a létformának az ábrázolását kíséreltem meg, amelyet elavultnak éreztem, és amelynek a változtatására éppen a felszabadulás 94elég örvendetes lehetőséget adott. Hogy azután az alapigazság kiknek a szemén keresztül tükröződik a leginkább, ebben teljesen egyetértünk, mert hozzám is természetesen Anzsu áll a legközelebb, és Annuska, aki a katalizátor, aki kirobbantja az eseményeket, aki az eleven példája annak, hogy így, ahogy Tarba él, nem lehet tovább élni. Ezzel nem azt akartam az imént mondani, hogy a Freskó falikép figurái közül mindenkinek igaza van. A Freskó falikép figurái közül, és általában a regényem kimondandó igazságát képviselő hősök közül is, nincs mindenkinek igaza. Igazság csak egy van, csak sokféleképpen értékelik, és sok ember véleményéből néha éppen a negatív értékelés és a negatív viszonyulás tudja legjobban érzékeltetni azt, hogy itt valami változásra van szükség.

– Szereted te az ilyen „egyetlen” dolgok kimondását. Ahogy az előbb azt mondtad, hogy igazság csak egy van, nagyon imponált nekem ez a merészség. Ugyanúgy, a Katalin utcában azt mondod, hogy mindenkinek csak egyetlen ember adatik meg az életben, akinek a nevét elkiálthatja a halála pillanatában. Én eltűnődtem ezen, hogy vajon honnan tudod, és vajon lehet-e ezt biztosan tudni; már bocsáss meg, hogy a saját példámmal hozakodom elő, eltűnődtem annak ellenére, hogy én magam is leírtam egyszer egy ilyen verssort, hogy „Szerelmünk egyetlen, holtunk előtt majd az arcok erdejéből kiválik” – de mégsem tudom, te az ilyet honnan tudod?

– Sehonnan. Csak az az érzésem, Gábor, hogy egy hosszú életúton, vagy akár egy rövid életúton, nem mindent cipelünk magunkkal, az érzelmi élet is szelektál, mint ahogy a memória is szelektál. A sok közül föltétlenül ki kell válnia egyetlenegy arcnak, az ember nem láthat egy egész képtárat az utolsó pillanatában. Az én hitem szerint az az egyvalaki lesz akkor hozzám közel, akitől vagy aki emlékétől a legnehezebb elbúcsúzni.

– De azért a te regényeidben is megvan az az egyetlen arc, illetve egyetlen egyéniség, akire az ember úgy rá merne mutatni, hogy valaki más regényhős vagy a többi regényhős ezt fogja, ezt az egyvalakit fogja majd látni vagy szólítani az élete utolsó pillanatában. A Katalin utcában talán Bálint az, nem tudom, igazam van-e.

– A Katalin utcában Irén Blankát fogja hívni, mert Blanka volt az, aki Irén összes bűneit elkövette. Blanka volt a buta, Blanka volt a rendetlen, Blanka volt az, aki minden volt, ami Irén nem. Blanka semmit sem tudott, csak szeretni, de azt tökéletesen. Irén Blankát kell hogy idézze, hiszen Bálintban már csalódott, megöregedtek, a szerelem elmúlt. Való95jában Bálint nem is őt szerette, jobban illett volna Henriett hozzá. Az én Katalin utcai látomásomban Blanka az a furcsa, suta, ötlábú isten báránya, aki magára veszi mindenkinek a bűnét, és aztán elmegy és eltűnik azon a görög szigeten.

– Van egy másik nagyon érdekes nőalakod, nekem furcsa mód kedves a Danaida főhőse, a Katalin, igaz, hogy a kritika is, meg a regény különböző kommentárjai is azt mondják, hogy ez a Katalin gyenge, vergődő, sodródó egyéniség, aki ide-oda csapódik, tulajdonképpen meg is érdemli a sorsát, hogy voltaképpen mindenki elhagyja és aztán egyedül marad. De én úgy látom, hogy te ebben a Katalinban igen érdekes egyéniséget írtál meg, méghozzá ebből az úgynevezett magyar középosztályból vagy kispolgári középrétegből való figurát, akinek a felszabadulás nem hoz egyértelműen jót, nem hoz szükségképpen jót, és aki nem válik hőssé ezekben az időkben, hanem aki egyetlen vonás révén, egy nagyon emberi vonása, a szeretni tudása és a közösségi érzése révén valahogy felnő a rendhez, az új világhoz, az új társadalomhoz, miközben sorra elveszíti egyénileg a hozzátartozóit – de mégis, mintha megnyerné a közösséget.

– Észrevehetted, hogy gyakran foglalkoztatott olyan női figura, amely szokatlanul kemény, pontosan tudja, hogy mi a szerepe, mi a szándéka a világban, és az akaratát keresztül is viszi. Szigorú, olyan önmagához és másokhoz is kegyetlen figurákat csináltam. Aztán egyszerre arra gondoltam, hogy próbára teszem saját magamat, mert a kísérletezés lehetősége is hozzátartozik ehhez a mesterséghez. Próbára kell magamat tennem, tudok-e valami mást is, mint ami egyszer már sikerült. Az én szigorú nőfiguráimat különös családi élmények ihlették. Majd fogod olvasni, hogyha megjelenik a Régimódi történet, milyen matriárchátusban élt az én családom, szintén generációkra visszamenőleg. Megszoktam magam körül a kemény és az útjukat tisztán látó nőket. Na, de hát más embertípusok is vannak, gondoltam, és a más is érdekelt engem. Azt mondtam a férjemnek, vajon hogyha egyszer egy szétfolyóbb, egy molylepkeszerűen jelentéktelen, egy tizenkettő egy tucatban, egy a világban az útját föl nem ismerő figurához közelítek, felel nekem az az anyag? Érdekelt az alak abból a szempontból is, mert nemegyszer megtörtént, hogy valaki elmesélte nekem az életét, és a szavaiból az is kiderült; míg élt, közben nem vette észre, hogy Magyarországon meg a világban is fordult valami. Csak az illető születése számított, csak az ő szerelme, csak az ő családi képlete, és fel se merült a tudatában, hogy az ő életének az alakulását milyen határig befolyásolta, mondjuk, az, hogy Németországban ura96lomra jutott Hitler, vagy hogy ennek milyen hatása lett később, amikor Magyarországon nyilasrendszer lett – még akkor is, hogyha nem volt üldözött. Így jutottam Csándy Katalin figurájáig, ezért próbáltam megvizsgálni azt az embertípust, amelyiknek nincs határozott karaktere, és akinek a személyes tragédiái éppen amiatt következnek be, mert valamire nem figyel. A földön – szerintem – nem lehet úgy élni, hogy csak önmagamra és a saját problémáimra figyelek, nekem a világra is figyelnem kell, és föl kell ismernem a világ és az én kapcsolatom összefüggéseit. Viszont tisztában voltam azzal, hogy abban a pillanatban, amikor Csándy Katalin lassanként leépíti az érzelmi életét, leépíti a családi életét, valahol mégiscsak kell hogy kapaszkodót találjon. Talán ha semmi mást, azt az egy szót, hogy közösség, mégiscsak megtanulta, hiszen most már nem tud egy kis szobán belüli létet kiformálni magának, megtanul nagyobb távlatokban gondolkozni, és mivel munkátlan sose volt, a munka jó fogódzó. Ha nem is a személyes életének nagy élményei, de bármifajta ember adta élmény elég ahhoz, hogy életben tartson, sőt megtöltsön tartalommal egy másik emberi életet. Így született a Danaida, aki mégsem élt egészen feleslegesen, mégsem egészen hiába; mint tudod, a mítosz ötven feleslegesen és értelmetlenül vizet hordó danaidája közül azért volt egy, aki különbözött a többitől. No, ez nálam Csándy Katalin, aki annyiban mégiscsak más, mint a kártékony öntudatlan ember, hogy család helyett megkapja a közösséget, és a személyes győzelem helyett megkapja a munkának a diadalát.

– Katalint nem szeretik igazán, tulajdonképpen senki sem szereti igazán, és így válik szabaddá, mint ahogy van egy ellenpólusa, mégpedig a Pilátusban az édesanya, akit úgy szeretnek, hogy abba bele kell pusztulnia.

– Tudod, miért született a Pilátus? Azért, mert az is irtózatos ám, hogy vannak, akik azt képzelik, hogy a szülővel való jó bánás, vagy a szülők utolsó éveikben egyre növekvő nehézségeinek a kivédése csupán anyagi, szervezési kérdés. Amikor a gyerekek kicsik voltak, az anyjuk sem úgy nevelte fel őket, hogy – ha egyáltalán volt pénze – a csecsemőnek a pólyájába dugott volna bizonyos összeget, aztán meg magára hagyta, hanem ottmaradt mellette. Ha a gyerek játékos kedve úgy kívánta, négykézlábra állt, felnőtt létére, hogyha a gyerek beteg volt, ott ült az ágya mellett – az az érzésem, az öregek megérdemlik, hogy ugyanabban a valutában kapják vissza a gyerekkorban gyermeküknek adott gyöngédséget és szeretetet, mint amiben valaha adták, csak módjával. Persze, 97mind a két generációnak tudomásul kell vennie valamit. Az idősnek, amely már nem él a munkának a sodrában, azt, hogy a fiatal hullafáradtan érkezik haza, és a fiatalnak azt, hogy az öreg gyönge, de érdeklődő, szeretetre vágyik, és méltán igényt tarthat arra, hogy beavassa gondjaiba és munkája jellegébe.

– Igen nehéz kérdés azért ez, hogy ugyanúgy visszaadni, ahogyan kaptuk, mert hiszen éppen Iza, a Pilátus egyik hőse, látszólag minden tőle telhetőt megad az anyjának, szeretetet is, nemcsak anyagiakat. Mégis, úgy érzem, itt megint a szabadság kérdéséhez érkeztünk; Iza a szabadságában töri meg az anyját, a szabadságától fosztja meg, azt nem engedi, hogy egy kétes egzisztenciájú öregasszonyt a köztéri padról fölhívjon magához, vagy hogy állatot tartson, tehát elemi szabadságában gátolja, ami olyan az életünkben, mint a levegő. Tulajdonképpen ezt a szabadság-problémát merném én kiterjeszteni még a legújabb regényed, a Szemlélők problematikájára is, bármilyen távolinak látszik is az összefüggés. Ott a főhősnő, a magyar asszony, aki ennek a Cézár nevű, semleges országbeli és voltaképp bensőleg is semleges embernek a szerelme, szeretője, ez az asszony megírja a regény egyharmadát levélformában ennek a férfinak, és nemcsak azt mondja el, hogy szeretem a hazámat, nemcsak azt, hogy a hazám több nekem, mint te vagy, nem ilyen banális szavakkal persze, de ezzel azt is kimondja, hogy szabad ember vagyok, szuverén ember vagyok.

– Mondtam neked, hogy politikus ember vagyok. A Szemlélőkkel szerettem volna véglegesen és félreérthetetlenül leszögezni valamit. A kis népek egyes tagjai néha lámpalázasan és kábultan állnak szerencsésebb és kevésbé izgalmas történelmű népek, nemzetek eredményei előtt. Én azt hiszem, hogy a kis nép a maga kicsiségében is világméretű eredményeket adhat a világnak az élet minden területén, még az emberi magatartás vagy a szabadság igénye területén is. Emlékszel Kölcseyre, hogyne emlékeznél. „Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak, nyugati ég forró kebelem nem tette hideggé.” Amit mi elértünk ilyen hendikeppel, mint amivel ez az ország indult, és amit mi az utolsó három évtizedben behoztunk, igazán följogosít bennünket arra, hogy tökéletes higgadtsággal, tárgyilagossággal, rokonszenvvel és megértéssel, de a saját nemzetünk megbecsülése abszolút tudatában nézzük idegen, más népeknek az eredményeit.

– Ebben teljesen igazad van, s csak annyit teszek hozzá, hogy azért bravúros ennek a regényednek a megoldása, mert ez a Cézár nevű férfihőse a tőle telhető maximális mértékben kiáll a szerelme, a barátnője, vagy mondjuk így, a másik 98ember, az asszony mellett, tehát kritikus helyzetben még csak nem is viselkedik semleges módon, hanem valahol sokkal mélyebben lakik benne a semlegesség, amivel a nő nem tud már azonosulni. És ezért vállalkozik a regény rendkívül nehéz feladat megoldására, és ezért oldja meg a regényben ezt a feladatot a harmadik rész, az asszony levele, amely ezeket a mély rétegeket tárja fel.

– A levél, amelyet, mint láttad, el se küldött, hiszen nincs befejezve. Anna arra sem méltatta már Rollyt, hogy utána járjon, elmehet-e ez a vastag írás, hogy leméresse és postabélyeget tegyen rá. Nem volt már érdekes, elmúlt, mint egy szentivánéji álom.

– Hát, ahogy egy regényt is le kell írni, bár nem küldik el a címzetthez, nem?

– Persze. Ugyanakkor a kérdés bonyolultabb, nem olyan egyszerű. A címzett, az idegen, rokonszenvvel és megfelelő tárgyilagossággal él Anna nemzete fiai között, és szemléli az eseményeket, no de talán emlékszel arra a motívumra, hogy Cella néni. Ott van az öreg parasztasszony, akit megkedvel, akivel tud beszélni, aki itatja tejjel, és akinek a kedvéért azután azt a lobogót is kitűzi május 1-jén, biztos emlékszel erre az epizódra. Amikor Anna a levele vége felé rátér a Cella néni személyére, – Cella néni természetesen szimbolikus figura, egyszemélyben maga az ország ez a csupa emberség falusi nő, azt is érzékelteti, milyen korlátozott az a rokonszenv, amit a férfi valóban érez. Te nyugodtan iszol Cella néni után a csuporból – írja Anna –, de hogyha gyereked volna, elvennéd tőle, nem éreznéd elég sterilnek. Érted? Valahol ennek a szemlélésnek és ennek az érzelmi jóindulatból eredő azonosulásnak is megvannak a maga határai. Szerintem abban a pillanatban, amikor komoly döntésre kerülne a sor, a szemlélő tovább folytatná a maga addigi életét, és amit szemlélt vagy átélt, számára is olyan volna, mint egy szentivánéji álom.

– Azért faggattalak erről a kérdésről, mert itt tulajdonképpen borotvaélen áll a konfliktus; azért jó a regény, véleményem szerint, mert a férfi sem ellenszenves figura, és ez mutatja a drámai szerkesztésmódra való hajlamodat, amely, gondolom, az odafigyelő olvasónak feltűnhetett már első regényeidben is, novelláidban és sok versedben is. Egyébként, például a Bárány című versed is ilyen drámai szerkezetű, s azt hiszem, az utolsó sora, hogy: „az órák és a farkasok” nem véletlenül lett két drámádat egybefoglaló köteted címe is.

– Igen. Az órák és a farkasok. Így van ez a Bárány című versnek a végén, hogy „hangját – mármint a báránynak – úgyse hallhatom, míg tág szemmel felém merednek az órák és a farkasok.” Az órák a múló idő, és 99a farkasok mindaz a veszedelem, ami az embert vagy a nemzetet, vagy a világot éri vagy érheti.

– Mondd, te magad vetted észre, belőled kívánkozott ki a regények, versek után a dráma, vagy pedig felhívta rá valaki a figyelmedet, hogy benned a lehetőség?

– Ez megint olyan kérdés, hogy bővebben kell róla beszélnem. Mikor én kisgyerek voltam, mindig színdarabot akartam játszani. Nagy baráti köröm volt, egész kicsi gyereknek képzelj el bennünket, még elemisták voltunk, mikor soha nem kívántam mást, mint hogy játsszunk színházat. Én megírtam a darabot, a barátnőim eljátszották. Amikor aztán már kezdtek sorra megjelenni a regényeim, Nagy Péter figyelmeztetett rá, hogy figyeljem csak meg a fejezeteimnek a lezárását, mennyire ígérkezik belőlük a dráma. Erre egyébként egy színigazgató is rájött, Simon Zsuzsa. Ő akkor a Jókai Színháznak volt az igazgatója, egyszer felhívott és azt kérdezte, nincs-e kedvem darabot írni. Akkor már réges-régen mögöttem volt a gyerek-színtársulat. Azt feleltem, én még sohasem írtam igazi színdarabot. Majd fogsz, mondta Simon Zsuzsa, és így született a Kígyómarás a Disznótor elemeiből. Aztán a többi.

– És hogy született a Kiálts, város!? Mert én úgy érzem, ennek a drámának a témája, a konfliktusa, az egész megoldhatatlansága: mesterien drámai. Ezt maga a történelem kínálta így, vagy nagyon sokat kellett igazítani rajta?

– Nagyon sokat nem kellett igazítani rajta, mert történelmi tény, hogy a városból valóban elindult két fiatal férfi Belgiojosóval az álmosdi csata után. Egyiküket visszaküldték, hogy hozza el a Debrecenre kivetett sarcot, különben a másikat megölik. Az kezdett el engem izgatni, hogy a két túsz vagy vezető – Portörő és Borzán kezdeti sorsa azonos, de bizonyos idő múltán már Debrecen város kezében van: ha nem indul a sarc, Borzánt kivégzik Tokajban. Döbbenetes dilemmát éreztem az anyagban: már csak a főbírót és a családját kellett kitalálnom, s szinte kész volt a történet; a történelem nagy dramaturg.

– A dilemma valóban döbbenetes, de azt kell mondjam, hogy akkor az igazi drámai elem mégiscsak a tiéd és nem a történelemé, mert iszonyú a két férfi sorsa, de ebből még nincs dráma, mert nincs feszültség, nincs konfliktus. A főbíróban van a konfliktus és a feszültség, és a Főbíró lesz itt a drámai hős, nem a két áldozat.

– Persze. A Főbíró figurájára nem találtam utalást, az az enyém, azt vállalnom kell még akkor is, ha azt mondod, hogy nem sikerült az ábrá100zolása. Viszont Debrecen városának a történelme bizonyos történelmi időszakokban, tudod, hogy azonos az ország történelmével. Ha római volnék, a házi isteneimnek mutatnék be áldozatot, de magyar vagyok, és nagyon ragaszkodom a szülővárosomhoz. Az én hommage á Debrecenem ez a színdarab.

– Megvallom, egyik legkedvesebb műved nekem a Kiálts, város!, beleértve összes egyéb műfajban írott írásaidat is. Az a feltűnő, ahogy elnézem a másik drámádat, amely egy kötetben van a Kiálts, város!-sal, az Az a szép, fényes napot, amit most játszanak a Nemzeti Színházban nagy sikerrel, az bizony teljesen más hangvételű mű, teljesen más dramaturgia, mintha két kéz írta volna a kettőt, legfeljebb a nyelvezet vall egyazon íróra.

– Ezen a Szép, fényes napon én is rettentően csodálkozom, én még ilyet soha életemben nem írtam. Ez különösen szerencsés pillanatban született, és külön hálás vagyok a Petőfi-évfordulónak, hogy a Rádió felkérésére nekiláttam. A Szemlélőknél éreztem még ilyen határozottan, hogy valami mást és másképpen szeretnék kifejezni, mint egész eddigi életemben, regényben. Ebben a darabban is valami mást és másképpen szerettem volna kifejezni. Ilyen egyértelműen politikus darabot még sohasem írtam, aztán, tudod, olyan sokszor mondták, hogy mindig nőkkel foglalkozom és tulajdonképpen mindig nőket boncolok, hát külön öröm, hogy most nem lehet ez a vád ellenem. Itt egyetlenegy női figurám van, ha észrevetted, az is szimbolikus figura, tulajdonképpen az elpusztítandó múlt és az őshazából hozott ősi emlékeké. Ha akarom, nem is élő személy, csak a pogány mitológia és a népköltészet emléke. De rendkívül szerettem csinálni, és szerettem azt is, hogy az eddigiektől különböző nyelvi megoldáshoz kellett nyúlnom ahhoz, hogy érzékeltessem azt, hogy a magyar történelemnek olyan jelentős fordulóján vagyunk a X. században, amihez fogható majd másfajta történelmi megfogalmazásban, másfajta szituációban, mint egy koncentrikus körnek egy másik, nagyobb körvetülete, ismét előtérbe kerül.

– Nagyon sok kérdésem lenne még, több műfajodról kellene még szólni, legalább futólagosan, hadd kérdezzek hát valamit a publicista Szabó Magdától is. Én nagy szeretettel és érdeklődéssel olvastam mindig az Élet és Irodalomban a Postámból című cikksorozatod egyes darabjait. Elég hosszú idő óta nem láttam ilyen új írásodat, s nemcsak azt mondom, hogy szeretném őket újra látni, hanem azt is szeretném egyúttal megkérdezni: ezt a címet, mármint, hogy valóban postádból adsz közre valamit, komolyan kell-e venni?

101

– A Postámból rovatot én is szívesen csináltam. Sokan azt hitték, hogy egyfajta burkolt irodalomelméleti elemzés-sorozat, pedig nem az volt. Nagyon sok és nagyon érdekes levelet kapok. Néha a levélíró kérdése szinte megkívánta, hogy olyan formában adjak választ, amely nemcsak a levél küldőjéhez jut el, hanem a nagyobb nyilvánosság elé is. Ilyenkor természetesen felhasználtam az alkalmat, hogy az irodalommal kapcsolatosan is elmondjak sokmindenfélét. Azért látsz te mostanában ritkábban Postámbólt, mert ha nincs megfelelő levél, nincs alkalmam valami izgalmasra felelni, ha nincs a postámban más, mint személyes dolgok, amelyek nem közérdekűek, akkor azt magánlevélben kell elintézni, nincs belőle cikk. Mikor én kisgyerek voltam, írtam egyszer Greta Garbónak. Nagyon kicsi voltam, én azt gondoltam, Greta Garbo rögtön válaszol, minden munkáját félreteszi, s mihelyt kijön a stúdióból, megírja Szabó Magdának Debrecenbe, hálásan köszöni, hogy el van ragadtatva az alakításától. Mondanom sem kell, hogy semmiféle választ nem kaptam. Nem tudom eléggé érzékeltetni azt a megrőkönyödést, és azt a sérülést, amit esztendőkig hurcoltam magamban a válasz elmaradtán. Nem azért, mintha azt gondoltam volna magamról, hogy én valaki vagyok. Azt gondoltam, őszintén szólva, az alkotó olyan valaki, aki megérzi a hozzá eljutott üzenetből, hogy nemcsak azért nem volt felesleges, nem volt értelmetlen az, amit csinált, mert megél belőle, hanem mert most már egy naiv levél is igazolja, olyan hullámverést keltett az ő művészi tevékenysége, hogy Amerikán és Európán át elérkezett Magyarországra is. Sértő a felelet nélkül maradt levél. Ebből következik, hogy ha nem észrevehetően nem épeszű ember írt nekem levelet, már az is előfordult természetesen, te is tudod, akkor mindig mindenkinek válaszolok. Vasárnap a postanapom, akkor nem írok, akkor csak a postámat intézem el.

– Milyen írói sikereidnek örültél a legjobban? Tovább kérdezek. Tudom, joggal lehetsz büszke arra, hogy sok nyelven megjelentek könyveid, jócskán húsz fölött van az idegen nyelven megjelent köteteid száma. De most én nem erre gondolok csupán, nem az ilyen külsődleges, bizonyára jóleső sikerekre, hanem afféle meghittebb sikerekre, hogy, mondjuk, valaki hozzád fordul a bajával és úgy véli, csak tőled várhat segítséget. Ha csak egyetlen dolgot mondhatnál, mit mondanál, mi volt eddigi pályád legnagyobb sikere?

– Ami a külföldi kiadásokat illeti, sose felejtsd el, hogy ugyanakkor, amikor író vagyok, irodalomtörténész is vagyok, tanár is vagyok, és szá102momra az egységes magyar irodalom fontosabb a saját tevékenységemnél. Arany sem tudott kitörni, ezt, látod, nehezen viselem, ha ez eszembe jut, majdhogynem komikusnak találom a saját könyveim huszonvalahány fordítását. Arra gondolj, milyen nehézségeink vannak a Móricz-életmű ismertetésével, arra gondolj, hány kitűnő kollégánk van, akit meg kellene hogy ismerjen a világ, arra gondolj, micsoda líránk van, és még mindig nem eléggé ismert, nem elég tág körben hangzó a magyar költői szó. Tételezz fel rólam annyit, hogy egységben látom az irodalmat és abban a magam szerepét is – no ezt a szerepet nem túloznám el, nem is túloztam el soha. A személyes siker? A legnagyobb személyes sikerem Szobotka Tibor, mert engem az irodalom hozott össze a férjemmel. Egy írószövetségi fogadáson találkoztunk, ha nem vagyok író, sose hív meg az Írószövetség egy külföldi vendég fogadására, és nem találkozom azzal az emberrel, aki a legfontosabb szerepet játszotta az életemben.

– És mit kérdezhetek a jövőről, arról, hogy mire készülsz, milyen könyved fog legközelebb megjelenni, és melyik vagy melyek azok, amelyeken most dolgozol, és amelyek csak a távolabbi jövőben kerülnek hozzánk könyvalakban?

– Befejeztem azt a Régimódi történet című, eléggé hosszú könyvet, amely tulajdonképpen az Ókútnak az előzménye. Az Ókút, mint tudod, életemnek első tíz éve, az életrajzom. Most megcsináltam az anyám életrajzát, dokumentumregény formájában, e történet 1830 táján kezdődik, és az én születésem napjával végződik. Az én édesanyám tudniillik addig volt Jablonczay Lenke, ameddig a lánya világra nem jött, attól fogva anya lett, és más gondolata nem volt, mint hogy a gyerekét és a családját kivezesse abból a rengeteg útvesztőből, amit a mi életünk kínált. Ezt most befejeztem, remélem, a jövő naptári évben a közönség elé kerül. Egyébként pedig szeretnék megint valami drámát írni, csak énnálam nagyon lassan, nagyon nehezen, nagyon sok gonddal és izgalommal megy mindenfajta felkészülés. Szeretem az alaphelyzeteket. Emlékszel, mondtam neked, eléggé speciális történelmi alaphelyzet volt a Kiálts, város!, s eléggé speciális történelmi szituáció az őshaza elhagyása utáni második alaphelyzetünk, az államalapítás. Az én életemben rendkívüli szerepe volt az újjáépítésnek – most szeretném megcsinálni az újjáépítést, ami azt jelenti, hogy IV. Bélával foglalkozom és a tatárjárással. Az erőt keresem, ami egy irtózatos háborúnak a pusztító vihara után az erre nem is fölkészült, agyongyötört, a célt nem is pontosan látó emberekkel képessé tehet egy nemzetet arra, hogy elinduljon egy új úton, és végre103hajtsa azt a csodát, ami mindig megtörténik, amikor a romokból kell elindítani az új életet.

– Nagyon sok erőt, sikert és jókedvet kívánok ezekhez a munkákhoz, a regényhez éppúgy, mint a drámához. És hadd fejezzem be azzal, amivel kezdtük, hogy a verseket is kíváncsian várom, mert abban egyeztünk meg beszélgetésünk elején, hogy a versírás olyan valami, amit az igazi költőnek abbahagyni lehetetlen.

– Ez a költő Garai Gábor szájából különösen jólesik. Köszönöm.

Kortárs, 1977.

GARAI GÁBOR

104
A művészet: történetírás is

„A hallgató már az első három mondat után felkapja a fejét. Valami más sugárzik ebből a hangjátékból, mint amit az írónőtől megszokott: erőteljes, rusztikus nyelvezet, sűrű atmoszféra, komor színek. Miféle metamorfózis ez?” A kritikus meghökkenése korántsem indokolatlan, végtére is aligha vártuk volna a Freskó, a Disznótor, Az őz, a Danaida és a többi mai tárgyú regény szerzőjétől, hogy a régmúltba nyúljon vissza.

A váltás mindenesetre megtörtént. A Rádiószínház és a debreceni Csokonai Színház szinte egyszerre mutatta be két drámáját.

– Csakugyan fordulat volna a történelmi témáknak való nekirugaszkodás?

– Már harmadikos gimnazista koromban színdarabot írtam. Hősömnek, a római Regulusnak ellenfelei szavát veszik, hogy visszatér Afrikába: elbúcsúzni szeretteitől s megy meghalni… A római történelem alakjai sokkal izgalmasabbak voltak, mint ahogy tizenkét éves fejjel írtam róluk. Persze, már akkor is sejtettem, hogy a történelem a tisztességes emberből mindig a legjobbat pofozza ki. Ezt a tanulságot raktároztam el, hogy aztán egyszer majd igazi dráma formájában írjam ki magamból.

– A hozzáértők igazi drámaként üdvözölték Az a szép, fényes nap című darabját, mely az államalapítás idején játszódik, de tulajdonképpen a felszabadulásról szól.

– Latin-magyar-történelem szakos tanári diplomát szereztem. Éppen arra készültem, hogy szépirodalmi műfajokba mentsem át a tanultakat, amikor belekeveredtünk a második világháborúba. A történelem megkímélt a történelem feldolgozásától, eljött értünk: mindenki számvetésre kényszerült. 1945-ben egy ország nézett szembe a valósággal – alighanem ez volt az a pillanat, amikor nem lehetett divergencia az alapvető társadalmi rétegek között. Szinte a semmiből kellett egy új világot teremteni – mi volt ez, ha nem a második államalapítás? Én valóban felszabadulásnak hittem a felszabadulást.

105

– Mindazonáltal sokáig várt az élmények megfogalmazásával. A lényeglátáshoz az kellett, hogy ezer évnyi távolságot lopjon meghatározó élménye és önmaga közé?

– Szívesen fejtegetném, hogy azért írtam drámát István királyról, mert az első államalapítás ürügyén el akartam mondani véleményemet a másodikról. Az kétségtelen, hogy a felszabadulással jelentőségében csak az ezredforduló ér fel, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy az áttűnések és áthallások egy az egyben értendők. Minden, ami történelmi drámáimban látható-hallható, az megtalálható a korabeli krónikákban is. Csakhogy darabjaim egyúttal sajátságos kísérletek. Már csak azért is, mert sorsélményem a felszabadulás, elsősorban ennek a történelmi változásnak az anatómiája érdekel. Most talán képes vagyok az anatómiai vizsgálatra: összeraktam a csontvázat, s alkalmanként azzal próbálkozom, hogy különböző anyagokból hús-vér embereket formázzak. Cselekvő embereket, akik keresik helyüket a történelemben, akikből a szükségszerűség csakugyan a legjobbat pofozza ki.

– Az anatómiai hasonlatot azért érzem találónak, mert másik darabja, a Kiálts, város! is ugyanerre a konfliktusra épül: meddig indokolt és mikortól indokolatlan a nemzeti vagy városnyi méretű alakoskodás. A két dráma annyira egy tőről fakad, hogy érdemes idézni egyik bírálója megállapítását: „Ha az író történelmi témához nyúl, nem haszontalan időfecsérlés számára a szaktudós véleményének megismerése.”

– A válasz egyszerűbb, mint gondolná. Mindkét darabot pályázatra írtam, s a rádiósok, illetve a debreceniek hangsúlyozták: mindössze azt kérik az íróktól, hogy a pályaművek Petőfi, illetve Csokonai forradalmi szellemében keressenek választ egy sorsdöntő nemzeti kérdésre. Régen kaptam kedvezőbb feladatot, elkezdtem hát bogozni a szálakat – visszafelé István király korában például azt kutattam, milyen is volt valójában a kalandozások mechanizmusa. Mindenekelőtt az „ellenség” sajtóját tanulmányoztam, s a görög krónikákból értettem meg, miért viszolyogtam annyira attól a gyönyörűszép fiútól, aki Vajk gyanánt tekint le ránk Benczúr Gyula festményéről. Az egykorú kommentárokból értettem meg, miért borzadtam a romantikával átitatott művektől, az aranyló színektől, a tökéletességig kiglancolt történelmi személyiségektől: a megnyilvánulásától. Ezért nem – ezért sem – csináltam meg zokogva, múltunktól elragadtatva az államalapítás drámáját. Ezért vállalom egyik-másik történész rosszallását is.

106

– Az imént említett fenntartás így folytatódik: „Se szaktudósnak, se írónak nincs joga ahhoz, hogy a múltat… olyannak ábrázolja, amilyennek látni szeretné.”

– Az én módszerem merőben más, mint a kutatóé. Ahhoz, hogy elvethessem a történelem szolgai követését, mindent tudnom kell a történelemről. Tehát abból, amit hosszú hónapokon, éveken át tanulmányoztam, csak a fontosat tarthatom meg. Persze, fontos az is, amit a tudomány derített ki, de úgy vélem, nincs annál erkölcstelenebb, mint amikor az író aktuális mondanivalóját a történelmi felkészültség látszatával adja elő. Felfogásomból következik, hogy először egykorú dokumentumokkal és utólagos (tudományos) kommentárokkal állványozom körül a témát, majd magamba nézek s megpróbálom rábírni a bennem élő embereket, hogy válaszoljanak a kérdéseimre.

– Csakhogy hajdanvolt hősei mellé olykor költött alakokat helyez. Történész vitapartnere ezért is megrója, mondván, hogy például fölösleges volt kitalálnia az Az a szép, fényes nap Gyuláját; a kalandozásos életformához ragaszkodó politikust a történelmi valóságban is föllelhette volna.

– Abban a vitában, melyet a Rádió-Televízió-Szemle szerkesztősége kezdeményezett, az egyik, szakkutató csakugyan kioktatott arról, hogy a Gyula tulajdonképpen a török jula (fény, fáklya) jelentésű közszó személynévi alakja, s a tizedik század utolsó negyedében az etelközi magyar törzsek második fejedelmi méltóságát gyulázták… Talán föltételezhető rólam, hogy a darab megírása idején is tisztában voltam a gyulaság jelenségével… De jó, a gondolati játék kedvéért induljunk ki abból, hogy csupán a rádiószínházi bemutató után értesültem a korai magyar társadalom sajátos méltóságszerkezetéről. Vajon mi történt volna, ha nem ezt a Gyulát teremtem meg, hanem a történelmit rekonstruálom? Akkor talán többet, pontosabbat mondok az államalapításról? Nem hiszem. Nekem azért volt szükségem egy agg diplomatára – akit véletlenül vagy korántsem véletlenül éppen Gyulának hívnak –, hogy érzékeltethessem: ugyanaz az esemény aszerint hat kinek-kinek a tudatára, hogy milyen előzmények után, hány éves korában, mekkora és milyen élményanyag birtokában szembesül a történelemmel.

– Érvelése meggyőző, de újra megkérdezem, most már a saját szavaimmal: nem kellene mégiscsak jobban támaszkodnia a szakkutatókra? Azért firtatom ezt, mert Perjés Géza hadtörténész – éppen az És hasábjain – fejtegette, hogy gyümölcsözőnek tartja az író és a történész közvetlen kapcsolatát. Galambos Lajos és Benczédi 107László együttműködésére hivatkozott: „Az író drámai lehetőségeket gyanít a Wesselényi-összeesküvésben – mondta –, a …kutató pedig… olyan kandidátusi disszertációt tett le az asztalra, amely telisteli van pszichológiailag is jól megrajzolt alakokkal és helyzetekkel.”

– Támaszkodom én a szaktudósokra. Olyannyira, hogy mostanában a legnagyobb segítséget nem írótól vagy dramaturgtól kapom, hanem egy történésztől. A Kiálts, város! debreceni bemutatója után sok levelet olvastam, közülük az egyik megdöbbentett. Benda Kálmán, a Bocskai-korszak legjelesebb kutatója írta, s azt részletezte, hogy a színpadi szituációkban ráismert azokra az eredményekre, amelyek az ő és a témával foglalkozó többi szakember műhelyében születtek. Megismerkedtünk, kapcsolatunk csakhamar barátsággá mélyült. Megkértem, hadd konzultálhassak vele, mielőtt drámát írnék IV. Béláról. Tanítványául fogadott; tatárjárásról szóló könyveket kölcsönöz, értékes munkaidejéből gyakran áldoz rám órákat. Én meg készülök, mint egy kisdiák, felmondom neki a leckét… persze, ha majd belefogok a drámába, el kell engednem a kezét. Akkor derül ki igazán, hogy sikerült-e tárgyilag tökéletesen felkészítenie. Ha sikerült, akkor jogot szereztem arra, hogy akár tíz-húsz esztendőt is „tévedhessek”.

– A dramaturgiailag szükséges „tévedésért” kárpótol-e a korkép?

– A történelmileg hiteles korkép.

– Ezek szerint a lényeget kifejező művészet történetírás is?

– Hamarosan megjelenik Régimódi történet című dokumentumregényem. A családi levéltár, a korabeli sajtó felhasználásával írtam le anyám életét, gondolom, sokkal teljesebben, mintha csak úgy elmeséltem volna. Ebben a könyvben azt szeretném felmutatni, hogy nemcsak egy nemzetnek, egy városnak vannak alaphelyzetei, hanem egy embernek is. Elvégre azt, hogy mi történik a születés és a halál között, egy nagyobb vagy kisebb közösség politikai, gazdasági, társadalmi helyzete szabja meg. Ha kiderülne, hogy jól oldottam meg a feladatot, akkor ez azt jelenti, hogy nem csupán az anyámról rajzoltam plasztikus képet, hanem az 1884–1917 közti Magyarországról is.

Élet és Irodalom, 1977.

ZÖLDI LÁSZLÓ

108
A Régimódi történettől a modern tízparancsolatig

Szabó Magda öt esztendeig nap mint nap a családdal foglalkozott. A saját családjával. Elkészült és nyomdába került édesanyjáról írott dokumentumregénye, a Régimódi történet. A család, amelynek múltját, az asszony, akinek útját követte visszafelé az időben – olvasóinak is régi ismerőse. Őrizzük színeit, hangulatait a regényekből, a Freskótól a Pilátusig, azután bebocsátást is nyertünk letűnt mesevilágába, amikor Szabó Magda önéletrajzi írását, az Ókutat olvastuk.

– Mi maradt még Szabó Magda családjáról megíratlan, ezek után?

– Hosszú életet töltöttünk együtt az édesanyámmal. Halála után – ennek is már tíz éve – egyszerűen nem tudtam tudomásul venni a hiányát. Ezért próbáltam legalább megőrizni, rögzíteni azt az elveszett gyerekkori édent, amiben éltünk. Az Ókút megírása után valamivel könnyebb lett. Talán mert sikerült emléket állítanom a szüleinkkel való szokatlanul szép tartalmas kapcsolatunknak, sikerült megőriznem a velük való barátság, a tőlük kapott csodálatos gyermeki szabadság és boldogság emlékét. De minél többet töprengtem ezen a lezárt múlton, annál jobban foglalkoztatott. És ekkor lépett a történetbe Illés Endre. Váratlanul felhívott azzal, hogy az Ókút olvasásakor úgy érezte, érdekes, különös élete lehetett az édesanyámnak. Megkérdezte, nem gondoltam-e arra, hogy regényt írok róla. Akkor én azt feleltem, tudom, hogy megérdemelné, de azt hiszem, hogy az ő regénye egy túlságosan régimódi történet. Rendben van, akkor az lesz a címe, hogy Régimódi történet – válaszolta Illés Endre. És erre a telefonon elkeresztelt műre küldte a szerződést. Amikor belefogtam a munkába, még azt hittem, könnyű dolgom lesz: mindent tudok az édesanyámról.

– Testben-lélekben közel éltetek egymáshoz.

109

– És mégsem ismertem igazán. Tudtam róla persze sok mindent. Hogy szép, karcsú, szőke, zöldszemű lány volt, tehetségesen zongorázott és volt egy kudarcra ítélt, nagy romantikus szerelme. Tanítónői oklevele, két férje, két gyereke. De ami a tények mögött kavargott, arról vajmi keveset sejtettem. Értetlenül őriztem magamban anyám utolsó érthető mondatát is: „Annyi titkom volt.” Csak amikor rászántam magam a Régimódi történet megírására, akkor kezdtem bele a titkok felderítésébe.

– Hogyan folytattad a nyomozást?

– Tíz esztendővel idősebb bátyámnál kezdtem a faggatózást. De ő azt mondta, a mi anyánknak, aki a világ legtisztább embere volt, nem lehettek titkai. Én mégis végigjártam a régi ismerősöket, anyám kortársait, soha nem ismert rokonokat, felkutattam a régi krónikákat, a plébániák irattárát, kölcsönkértem a féltve őrzött naplókat és a nagynénik levelesládáit. Lassanként kibontakozott előttem az egész, irtózatos história. Az árva, nagyszülők nevelte, zárdába kényszerített Jablonczay Lenkéről, akinek mindene megvolt, – csak éppen elvették a gyerekkorát, megfosztották a fiatal lányokat megillető örömektől, szárnyát szegték szerelmének, megbénították rendkívüli adottságait. Nem lett belőle sem író, sem muzsikus, pedig annak született. Még a tanítást is félbe kellett hagynia, mert ezt kívánta tőle a hagyomány, a környezet. Anyám életének sötét mozaikkockái mögött feltárult az illúziókkal megszépített századforduló egész iszapos, riasztó valósága. Az a társadalmi struktúra által gúzsba kötött asszonysors, aminek semmi köze sem volt a Gyurkovics lányok kedélyes álomvilágához. A tények és titkok ismeretében anyám még nagyobbra nőtt a szememben. Megértettem, milyen emberi nagyság kellett ahhoz, hogy a saját élményei és tapasztalatai ellenében alakítsa ki a maga családját.

– Lehet, hogy az otthon, a családi indíttatás mégsem határozza meg az egyes emberek későbbi sorsát?

– Hat rá, de nem határozza meg. Valószínű, hogy más, aki olyan keserves tapasztalatokat szerez a családi életről, mint az én anyátlan édesanyám, megkeményedik. Kérgessé, keserűvé torzul a szenvedésben. Őt viszont saját fájdalmas élményei felvértezték a szenvedés ellen. A rabtartó családdal szemben támadt indulatai megerősítették abban a hitében, hogy kell lennie másféle családnak is. Igazinak. Ahol mindenki szabad. Ahol nem a gyerekeken torolják meg a felnőttek bűnét, ahol öröm gye110reknek lenni. És ő, akinek nem sok öröme telt a házasságban sem, ennek a feladatnak, az anyaságnak, szentelte életét.

– Ez az öröm, az édesanya kormányozta mesevilág jelenik meg az Ókútban is.

– Azóta talán még világosabban látom, hogy anyám milyen szívósan és módszeresen rendezte be ezt a világot. Még ahhoz is volt ereje, hogy megkövetelje: ne hasonlítsak hozzá. Őt engedelmesnek nevelték, nekem meg kellett tanulnom nemet mondani, ellenállni, dönteni. Anyám leszűrte a maga életének tanulságait és abból épített nekem trambulint a világba. És nem csodálkozott, nem tartott vissza attól sem, amikor ugrásra készültem. Azért merte elengedni a kezem, mert felkészített az életre, a nehézségekre, a veszedelmekre, és bízott bennem. Néha csodálkozom is rajta, hogy tudta ennyire megelőzni a korát. Hiszen ez az, amire a mai szülők a legnehezebben szánják el magukat. Nem ismerik fel, hogy a család legfontosabb feladata, minél jobban kiépíteni azt a kifutópályát, amiről a gyerek repülőgépe startol.

– Saját családodtól eljutottunk tehát „a” családhoz. Szeretném, ha ezen a vágányon folytatnánk.

– Tizennégy esztendős tanári pályámon, sajnos, azt tapasztaltam, hogy a családok csak szerencsés és kivételes helyzetben képesek ennek a feladatnak megfelelni. Sokan fel sem ismerik. Azt hiszik, elég ha „mindent” megadnak a gyereknek. Elsősorban a pénzzel megszerezhető javakat, édességet, villanyvonatot, azután a magnót és a motorbiciklit. De közben elfelejtkeznek a megvehetetlen emlékekről. Pedig ez a legtöbb, amit a család nyújthat. Ilyen emlékek nélkül, talán nincs is igazán boldog gyerekkor! Valahányszor állami gondozottak között jártam, mindig megdöbbentett, hogy hiába kapnak meg ők is „mindent” a társadalomtól, – hiszen még balettruhájuk is van és megünneplik a születésnapokat is, – a civilizáció kliséi mégis mennyi űrt hagynak. A gyerekek a legszebb kertből is az utcára bámulnak: a kerítésen túlról várják az anyukájukat. Mi annak idején nagyon szegények voltunk. De apám, amikor nem telt ajándékra, kiásott a Nagyerdőn egy különlegesen szép kutyatejet és úgy nyújtotta át, mint lovag a hölgyének…

– Gondolod, hogy ilyesmin múlik?

– Ezek persze apróságok. De attól tartok, hogy sok családban hiányoznak az ehhez szükséges harmónia feltételei. És ez már meghatározó 111tényező. A gyerek megérzi, ha a házasság nem szerencsés. Az anyák idegesek, fáradtak, túl kevés a szabad idejük.

– Nem hiszem, hogy a nevelésre fordított órák száma lenne a döntő. Sokszor egy délutáni autóbuszutazáson akaratlanul meglesett együttlét, anyák és gyerekek kihallgatott beszélgetése is bizonyítja, két végállomás között milyen gazdagon és milyen üresen is pereghetnek az együtt töltött percek.

– Tanári tapasztalataim szerint az idő értékét is a kapcsolat dönti el. Ennek hiánya a kamaszkorra már jóvátehetetlenné válik. Osztályfőnökként sok olyan titkot bíztak rám a gyerekek, ami elől a szülők elzárkóztak. Mert hiányzott a családból az a segítőkész, baráti cinkosság, amit az én anyám kialakított. Sokszor tapasztaltam azt is, hogy a szülők túlságosan óvják a gyerekeket. Valamiféle természetellenesen steril, problémátlan és veszélytelen világot teremtenek körülötte és ezzel megtévesztik. Védtelenül eresztik ki az életbe.

– A védelem tenné a gyereket védtelenné?

– Soha nem felejtem el pályám egyik legdrámaibb esetét. Akadt az osztályomban olyan gyerek, akinek antiszemita kijelentései megdöbbentettek. Behívattam az édesapját. Keressük meg együtt a gyerek embertelen, méltatlan nézeteinek gyökerét. És akkor az apa rámnézett és elsírta magát. Mert, hogy ők zsidók és a családjuk majd minden felmenőjét, rokonát elégették Auschwitzban. Elhűltem. A férfi pedig könnyek között igyekezett megmagyarázni, hogy szerette volna minden sérüléstől megóvni a gyerekét. Ezért titkolta előtte a múltat, az igazságot, ezért hallgatott, amikor saját gyereke – szavakkal – vérig sebezte. Megértettem és sajnáltam ezt az embert. De könyörtelenül ráébresztettem saját felelősségére. Sápadtan kérdezte, hogy most mi legyen. A saját fia és a többi gyerek, az emberiség érdekében meg kell mondanunk az igazságot, feleltem. Ez a sokk talán még segít.

– Annak idején, amikor az otthon atmoszférájáról beszéltünk, „receptet” is adtál a családi békére. Ne akarjuk az otthon négy fala között lereagálni a külvilágban elszenvedett sérelmeket, próbáljunk meg a vendégnek kijáró udvariassággal bánni egymással.

– Ma is úgy gondolom, hogy családtagjainkat is megilleti legalább az a protokoll, az a tapintat, amit idegenek kedvéért vállalunk. Akik előtt lehetőleg nem mutatkozunk fésületlenül, ápolatlanul. Hogy, ha fáj a 112fogunk, üvöltés helyett bevesszük a fájdalomcsillapítót. És nem igyekszünk másra zúdítani a kínt. Miért is érdemelnének kevesebb figyelmet és fegyelmet tőlünk azok, akik a legközelebb állnak hozzánk?

– Rettenetes lenne, ha az ember soha, sehol nem engedhetné el magát…

– Ilyen követelményt a világért sem támasztanék senkivel szemben. Egyébként is, minél megalapozottabbak a családon belüli kapcsolatok, annál szilárdabb az otthon nyújtotta támasz. Mindenkinek vannak nehezebb napjai. Nem lehet mindig ugyanaz a személy az „inspekciós angyal”. De ügyeletes angyalra – szükség van! És hiszem, hogy ki kell védeni a felesleges indulatkitöréseket. Abban a családban, ahol valóban együtt húzzák a szekeret, ahol nem egy parádés és egy igásló van, hanem a szó minden értelmében közteherviselés, ott a felnőttek és a gyerekek antennái is kiválóan felfogják az érzelmi hullámokat.

– Sokat beszélünk mostanában a nemzedéki problémákról. Hogy gyakran a generációk együttélése zavarja meg az otthon atmoszféráját.

– Meggyőződésem, hogy ezeket az ellentéteket eltúlozzuk. Sokan túl is misztifikálják. Méghozzá, többnyire éppen azok a szülők, akiknek nem sikerült megfelelő kapcsolatot teremteni a fiukkal, menyükkel. Ilyenkor a legkézenfekvőbb mentség a generációs ellentét. Más dolog az életritmusok eltérése. Dehát ez mindig is megvolt, legfeljebb nem illett megfogalmazni.

– Úgy emlékszem, mintha egyszer a család válságáról állítottad volna ugyanezt.

– Ma is vallom. Hogy ez a jelenlegi „válság” öröktől való, természetes konfliktushelyzet. Csak éppen agyonhallgattuk. A fiatalokban valaha fel sem merülhetett az a gondolat, hogy ez nemcsak az öregek világa. Ma viszont az ellenkezőjéről hallgatunk. Fontosnak tartom, hogy kialakult egy kétfelé tekintő felnőtt nemzedék: a huszonévesek egy része saját kisgyerekei és ötvenéves szülei között él. Optimális esetben sokkal kisebb a nemzedékek között a távolság, mint ahogy ez a köztudatban szerepel.

– Az én tapasztalataim is hasonlóak…

– Általában ahol a család közérzete jó, ott természetesnek tartják, elfogadják a természetes különbségeket. Az eltérő életritmust éppen úgy, mint azt, hogy van aki már, vagy még csak tejet iszik. Tudomásul veszik, 113hogy néha bőg a gyerek. Vagy akár élvezik. Mert ilyen is van. De még ha bosszankodnak is… Ahol a család szerkezete egészséges, ott mindenkiben kialakul a megfelelő arányérzék. Szerintem létezik egy bizonyos családi alapmatematika, amely segít abban, hogy a kis számokat megkülönböztessük a nagytól. Ne csináljunk a komédiából tragédiát, és az epizódokat – amelyek esetenként percek alatt megoldódnak – ne tágítsuk folyamatossággá.

– Kár, hogy ezt a gyakorlati matematikát nem tanítják az iskolában. Még az sem lenne baj, ha logikának vagy pszichológiának hívnák…

– Sokat töprengtem rajta, hogy amióta hiányzik a mindent tudó, mindenre kész feleletet kínáló kiskáté, nem sikerül közkinccsé tenni a modern élet tízparancsolatát sem. Talán a fórum hiányzik, vagy a módszer. Túlságosan keveset beszélgetünk.

– Ezért akartam veled ezúttal könyvek, irodalmi kérdések helyett a családról beszélgetni…

– Én pedig ezért álltam kötélnek, mert ha valamiben – a családban ma is hiszek. A rózsaszínű levelezőlapok jól fésült, hazug idillje menthetetlenül letűnt, de az egész életre kiható, egész utunkat végigkísérő energiaforrásra ma is szükségünk van. Ilyen akkumulátorként működő családot kívánok mindenkinek!

Nők Lapja, 1977.

FÖLDES ANNA

114
A szülőhely vonzásában

– „Holtig haza: Debrecen” – vallja a városról, szülőhelyéről Szabó Magda. Hogy milyen tartalmai vannak a különös, ám azért pontosan érthető összetételnek, arról beszél az írói életmű: a drámák, a regények jószerivel minden alakja, minden helyszíne Debrecenből, a Hajdúságból vétetett valamiképpen. S beszél az életvitel: szüntelenül visszajáró szülötte Szabó Magda a városnak. Mégis: vállalná-e „jelenvaló hazának”, lakóhelyének? Tudna-e itt élni: nem haza-haza érve, de holtig idetapadva?

– Pontosan értem a kérdést. S azt kell válaszolnom rá: igen, vállalni tudnám, végleg, örökre, mindennapra. Én ismerem ennek a városnak a jelenét, és ha néha gondolatban lakóhelyet választok, az mindig Debrecen. Én nem a gyermekkoromat keresem itt, nem a hajdani ifjúság emlékeit űzöm: én azt a várost szeretem, úgy ahogyan van. Ezt a földrajzi egységet. Ha ide kellene jönnöm, az nekem öröm lenne, örömteli megrázkódtatás. Debrecen számomra folyamat: ahogyan én változtam az idők során, ahogyan szellemi köreim tágultak, úgy tágult, változott ez a város is – és én a koncentrikus köreivel együtt szeretem. A múltját, amelyet szintén ismerek, a régmúltját, amelyről könyvek, emlékek ezreit kutattam már át, de a jelenét is, amelyről ugyancsak mindent tudni akarok: szisztematikus, állandó olvasmányom minden, ami a városról valahol is megjelenik. Én vagyok Debrecen feltételes reflexe: ha szó esik társaságban Debrecenről, minden fej felém fordul.

– Létezik-e „debreceniség”? Vagy inkább: hogyan értelmezi Ön ezt a fogalmat?

– Eléggé kompromittált fogalom. Többnyire a Petőfi rögzítette kép, az Ady rögzítette kép irányába mozdul a képzelet, hogyha halljuk. Ez, amilyen igaz az adott történelmi periódusban, olyan kevéssé igaz más vetületben. Olyan dolog ez, mintha Szegedtől állandóan számon kérnénk, hogy Horthy és a fehérterror onnan indult el. Ez a város legjobb pillanataiban ki tudta fejezni Magyarország lényegét. Van debreceniség, 115de csak akkor, ha a legjobb hagyományokra gondolunk. A Kiálts, város!-ban le kellett tenni az esküdtbírónak az esküt, ilyesféleképpen: sem az ellenséget, sem a barátot nem nézem, csak az igazságot. A XVI–XVII. század szerteszabdalt Magyarországában ez az etikai képlet tehette Debrecent szigetté. S ha ehhez hozzáadjuk, hogy a kollégium révén európai tudást sugároztunk szét, s hozzá azt is, amit a későbbi századok táguló lehetőségei teremtettek, amit a mi századunk teremtett – nem felejtve el azt sem, hogy már Csokonaitól Petőfiig, s Adyig megtörik kissé ez az ív –, ha az újnak és a réginek erre a furcsán egyedi és vonzó összetételére gondolunk: ez a debreceniség. S ez már összetarthatja az itt élő embereket.

– Van-e magyarázat arra, hogy írói pályájának viszonylagosan késői szakaszában jutott el a történelemábrázolás kényszeréig. Úgy vélem, fogalmazhatjuk kényszernek, hiszen – újabb művei tanúsága szerint – a történelem fogva tartja.

– A Kiálts, város! óta. Foglalkoztam történelmi szituációkkal természetesen korábbi műveimben is, a Fanni hagyományaiban például, de nem olyan céllal és eltökéltséggel, mint később, mint most. A Kiálts, város!-t tulajdonképpen véletlenül írhattam meg: a Csokonai-évfordulóra kértek tőlem Csokonai-drámát. Nekem merőben más Csokonai-képem van, mint amilyent általában ismerünk, de arról, akkor, nem akartam még írni. Írtam tehát a városról. Csokonai városáról. Meg akartam mutatni, bemutatni, megismertetni másokkal is, milyen volt ez a hely, milyen a múltunk. De ha nem lett volna az a pályázat, lett volna valami más alkalom, ami kiszedi belőlem, mindenképpen, ami érlelődött lassan és észrevétlenül az évek során. Ok kellett a robbanáshoz, s szerencsére volt ilyen ok.

– A Kiálts, város!-t, amelyet olyan nagy sikerrel mutatott be a Csokonai Színház, helyzetképnek, állapotrajznak szánta a „debreceniség” folyamatának egyik láncszemét bemutatandó. Következő történelmi drámája, a budapesti Nemzeti Színházban játszott Az a szép, fényes nap többre vállalkozik: történelmünk egyik legfontosabb vagy talán legfontosabb alaphelyzetének, válsághelyzetének ábrázolására, elemzésére. Hallomásból ismert legújabb drámatervében szintén a magyarság egyik sorshelyzetét választja témául. Ebben nyilvánvalóan szándék rejlik.

– Igen, persze. Úgy vélem, némely helyzetek ismétlődnek a történelemben, ezer évek távlatában is. Ezeket a ciklikusan ismétlődő helyzeteket kell megvizsgálnunk; hogy okulni tudjunk belőlük. A kereszténység 116felvételének óriási nemzeti megrázkódtatása, a megmaradni, vagy elpusztulni iszonyú súlyú kérdései, s Vajk döntései egész további történelmünket determinálták: ezért is éreztem fontosnak szólni róla. És azért: ez a helyzet 1945-ben megismétlődött, s a tét akkor sem volt kisebb. Új drámámban, amely valószínűleg A meráni fiú címet kapja majd, arra akarok választ keresni: miképpen lehetett, hogy IV. Béla, ez az anti-katona, ez a csatavesztő a tatárok pusztítása után, a nullabázisról elindít egy nemzetet. Hogyan csinálta? A családjában kilenc darab szent volt, csak őt nem avatták azzá, őt, aki mégis országot teremtett. Gyanítom, mert nem imádkozott, hanem dolgozott…

– Interjúalannyá váló alkotóművészek, de különösen írók, költők gyakran hallják ezt a kérdést: Van-e legkedvesebb műve?

– De nekem nem érdemes föltenni. Nekem nincs legkedvesebb. Éntőlem életem adott pillanatában többre nem telik. Tehát én mindig úgy érzem, most alkottam meg a legjobb művemet. Ami persze nem biztos, hogy igaz, hogy úgy van, de én kiírok magamból mindent, én, amit tehetek, azt megteszem. Ilyen értelemben nem lehetnek hiányérzeteim.

– Dolgozik-e valamin készülő drámáján kívül?

– Most folynak a Madách Színházban a Régimódi történet próbái. Gyakran benézek, figyelem, hogyan támad fel a dráma és azt: hogyan alakul a színpadon a díszlet-Debrecen. Ez nem a szó köznapi értelmében vett alkotómunka, de hangulati feltétele a tényleges alkotásnak. A dráma írásával egy időben dolgozom egy esszéköteten, illetve szeretném összeválogatni ilyen jellegű írásaimat. Nem árt néha megnézni, összegezni, mit írnak, mit mondanak mások. És izgatottan várom a Csokonai Színház bemutatóját, az Az a szép, fényes nap premierjét.

– Hatvanadik születésnapján Debrecen a díszpolgári oklevelet nyújtotta át ajándékként. Milyen érzéssel fogadta ezt az – egész munkásságát tisztelettel elismerő – gesztust?

– Bántana, ha valaki is azt gondolná, eltúlozom most az örömömet. Nem, higgyék el: számomra mindennél értékesebb, kedvesebb ez az ajándék. Nekem ez a fauszti pillanat: itt szeretném megállítani az időt.

Hajdú-bihari Napló, 1977.

CS. NAGY IBOLYA

117
20 kérdés

Szabó Magda budai otthonában a Régimódi történet valóságos főszereplőinek a portréi meghitt, jó ismerősként fogadnak. A biedermeier komódon Jablonczay Lenke szépséges arca, odább egy nagyobb olajfestményen Rickl Mária megenyhült szigora, vele szemközt, a falon Földmérő Szabó János, a dédapa, a tükörasztalon Gacsári Emma és Jablonczay Kálmán. Mind-mind jólesőn népesítik be a lakást, s amikor a látogató sorra nézegeti őket, maga se tudja, melyikük az egykori, az igazi, melyikük a regény vagy a színmű szereplője? Szabó Magda magától értetődő otthonossággal jár-kel közöttük, az ő szívében-tudatában a hajdanvolt hús-vér család alakjai nyilván összefonódtak, eggyéváltak azzal az énjükkel, amelyek a művészi-írói képzelet jóvoltából keltek életre.

– Vajon az írói kitárulkozás ösztökélte-e arra, hogy családjának legféltettebb titkait a világ elé tárja?

– Anyám utolsó szavainak lényege ez volt, hogy nyolcvanhárom év telt el, de titkait mi, a gyerekei, még mindig nem tudjuk. Egyetlenegy szava vagy gesztusa sem utalt semmiféle tilalomra, amely a titkok elhantolására kényszerített volna minket. Ha anyám történetét magánügynek érzem, olyasminek, ami csakis az én személyemet érinti, akkor sem regény, sem színdarab nem született volna belőle. Hogy az utolsó leheletéig titkolt titka mennyire részese a nagy, emberi áramkörnek, az leginkább a darab bemutatója után derült ki. Egy kötegre való levelet kaptam: anyám korosztálya, a nyolcvan-kilencven évesek ragadtak tollat és a maguk kegyetlen sorsáról, tönkrement életéről írtak, arról hogy az ő művészi ambíciójuk ugyanúgy hamvában holtnak bizonyult, ahogy Jablonczay Lenkéé. Oly sokan éreztek azonosságot a Régimódi történet főszereplőjével, hogy magam is megrendültem. Megint csak Adyra gondoltam, A Hortobágy poétája című versére, amely arról szól, hogy sok-sok nagy tehetség „Eltemette rögtön a nótát: Káromkodott vagy fütyörészett”. Ami pedig a kitárulkozást illeti: én lírai költőként kezdtem írói 118pályámat és lírikus alkatom nyilván megmutatkozik prózai-drámai írásaimban is.

– Másképpen gondol-e édesanyjára, Jablonczay Lenkére, amióta megírta élete történetét?

– Másképpen. Amióta felkutattam a titkát, sok mindent megértek, amit az ő életében még furcsállottam. Amikor hozzáfogtam a nyomozáshoz, Béla fivérem még élt és eleinte hevesen ellenezte, hogy mindent kibányásszak és megírjak. De aztán ő is belelendült, s élete utolsó szakaszát az szépítette meg, hogy gondosan följegyezte mindazt, ami emlékezetének különféle zugából felszínre került.

– Hogyan szánta rá magát arra, hogy a regényt drámává alakítsa?

– Én voltaképpen mindig irtóztam az átírásoktól. Annak idején, amikor több ízben is szóba került a Freskó meg Az őz drámává formálása, a fölkéréseket mindig elutasítottam. De most, amikor a regény írását befejeztem, a történet szereplői nem tágítottak mellőlem, hogy úgy mondjam, nem mentek ki a lakásból. Azt sugalmazták, foglalkozzak még velük. Én eleve tudtam, hogy a dráma a regénynél egysíkúbbra sikerül, már csak azért is, mert ha már átírásra vállalkozom, a történet inkább filmre való, semmint színpadra. Mégis megírtam, hogy munka közben továbbra is anyám közellétét érezzem. Persze arra kellett szorítkoznom, hogy a történet sokfelé ágazó fonalából egyet válasszak ki, így aztán a színpadon lényegében anyám sorsára terelődött a hangsúly.

– Elégedett-e a színpadi megvalósulással?

– A színpadi megszólalás Lengyel György értő, ízléses rendezésében rendkívül meghatott. Magával ragadott a színészek varázsa. Már-már a misztika birodalmát érinti a színészeknek az a különleges képessége, hogy sosem látott gesztusokat és figurákat hitelesen elevenítenek meg, támasztanak föl. Almási Éva például töviről hegyire elmagyarázta nekem a magam elképzelését, megfejtette, amit én csak ösztönösen írtam így vagy úgy. A drámaírás mesterségében a színészektől tanultam a legtöbbet. Törőcsik Mari, a hatvanas évek elején, amikor Fannyt alakította, arra figyelmeztetett, nehogy mindent kimondjak, megírjak, hatásosabb, ha ezt vagy azt a színészi játékra bízom. A színészek véleményére kezdettől fogva mindig hallgatok.

119

– Csaknem egy év óta folyamatosan ünneplik. Születésnap, regénysiker, premier, Kossuth-díj… Jut-e lélegzete, újabb mű írásához?

– Az a szándékom, hogy a színpadi létforma elől egy másik műfaj barlangjába bújjak el. Nem szeretném, ha innen is, onnan is azt sustorognák, hogy lépten-nyomon Szabó Magdába botolnak. Most tanulmánykötetet kerekítek régebbi és újabb írásaimból. Illés Endre biztatott erre csakúgy, mint a Régimódi történet megírására. Én voltaképpen nem írónak készültem, hanem tudósnak, és életem folyamán jó néhány esszét írtam. Ezúttal a Kazinczy korában élt Szentjóbi Szabó Lászlóról, a neves költőről írok, róla, aki Martinovits körében politizált, s a kufsteini börtönben, fiatalon halt meg. Néhány évvel ezelőtt Marlene Dietrich előadóestjét hallottam Amerikában, s amikor a „Sag’ mir wo die Blumen sind…” kezdetű híres számát énekelte, megrendültem a szavak ismerős voltától. Csakhamar rádöbbentem arra, hogy a dal szövege Szentjóbi Szabó László magyarításával azonos: „Hol vannak a violák?…” Már akkor elhatároztam, hogy Szentjóbi Szabó életét és sorsát megírom.

– Valahol azt olvastam, hogy darabot is ír…

– Adósságomat még nem róttam le a Nemzeti Színháznak. Történelmi darabot ígértem, de hát erre majd később kerül sor. Hogy mi a témám? A tatárjárás. A történelemben ismétlődő helyzetek engem régóta izgatnak. Egy elpusztított ország a tatárjárás után is a semmiből kelt új életre. A darab címe: A meráni fiú. Hőse: IV. Béla, meráni Gertrúd fia, aki szörnyűséges gyerekkort élt meg, hiszen anyját a szeme láttára tépték szét. A meráni fiút azért gyötörte állandó, tudatalatti félelem, kínzó gátlás.

– Ennek a hangneme hasonlít-e majd Az a szép, fényes nap című előző történelmi darabjáéra?

– Az a szép, fényes nap pályázatra készült. A feltétel az volt, hogy Petőfi forradalmi szemléletében fogant bármilyen történelmi epizód megírható benne. Akkor jutott eszembe, az államalapításról még nemigen írtak nálunk, s én nekem erről sok a mondanivalóm, hiszen tanúja voltam az én korom nagy ideológiai robbanásának.

– Az írókat nemegyszer illették azzal a váddal, hogy történelmi téma hátvéde mögül szólnak a máról…

120

– Gyávák, akik csakugyan erre vetemednek. Amikor az államalapítás témáját a magam számára fölfedeztem, eredetileg nem 1945-re gondoltam. Csak később, amikor már javában elmélyültem benne, akkor eszméltem rá, hogy ezt a helyzetet én is megéltem már. És hirtelen úgy éreztem, hogy Geyza udvarának hiteles szemtanújaként írom a drámát. Meg aztán régóta bosszantott az is, hogy nálunk jobban ismerik Erzsébetet és Essexet, mint a magyar történelem nagy alakjait. Mintha csak Angliának volna történelme, nekünk meg semmink se. De hát csakugyan mit is kezdjenek a mai fiatalok mondjuk Bánk bán figurájával? Hiszen a problematikát sem értik.

– Az íróból kibújik a latin-magyar szakos tanár… A pedagógus, a tudós hangvétele szépírásaiban nemigen bukkan föl, de beszélgetés közben vissza-visszatér… Hogyan emlékszik vissza tanári éveire?

– Rajongtam a gyerekekért, és ők is szerettek engem. Demonstráló tanár voltam, szigorúan ragaszkodtam a magam óravázlatához, de azt hiszem, másképpen tanítottam, mint a többiek. Az én verselemzéseim, prózaelemzéseim elütöttek a megszokottól. Végül is egy író elemzett. Én kívülről is, belülről is láttam a módszeres egységet. 1950-től 1959-ig azokban az években kötődtem a katedrához, amikor írásaimat nem publikáltam, vagyis hallgattam. Osztályidegennek bélyegeztek akkoriban.

– A Mondják meg Zsófikának című megindító regénye azt hiszem épp 1959-ben jelent meg…

– Akkor már félig-meddig elszakadtam az iskolától, s ezt az írásomat pedagógiai végrendeletemnek szántam. Egyébként a hallgatás éveiben is lázasan írtam odahaza. Négy regénnyel készültem el.

A fióknak?

– Annak. Amióta az eszemet tudom, mindig írtam. Gyerekkoromban, még a betűket sem ismertem, és anyámnak kiabáltam verseimet.

Írásaiban megkap a személyes hang, a sok önéletrajzi elem. Nyilván az Abigélban is régi élményeit írta meg. Most a tévéváltozat alkalmából némelyek hiányolták a történet folytatását…

– Abigél sorsának folytatását szándékosan nem írtam meg. A néző, vagy olvasó viselje el, hogy a történet valahol véget ér. Óvakodom attól, hogy 121rákényszerítsenek a részletekben való bogarászásra. Egyébként is, nem szükséges túlságosan nagy fantázia ahhoz, hogy rájöjjenek, mi történt a tábornokkal, akit a németek letartóztattak. S akit további részletek érdekelnek, majd elolvassa a regényt.

Amikor az Abigélt írta, gondolt-e arra, hogy a regény valaha képernyőre kerül?

– Már akkor éreztem, hogy filmre kívánkozik.

A tévéváltozat óriási közönségsikert aratott, akadt kritikus, aki már-már túlzásnak érezte… Vajon általában miképp reagált a bírálatokra?

– Nem voltam Pesten, így hát nem olvastam az Abigél valamennyi kritikáját. Egyébként egyik-másik írásomról az 1970-es évek elején néhány irtózatosan rossz kritikát írtak. Én mindig elolvasom a rólam szóló bírálatokat, aztán tanári szemmel végigelemzem őket. Mintha nem nekem szólnának. A kritikust sohasem tekintem ősellenségnek, gonosztevőnek, rágalmazónak, az elmarasztaló kritika inkább elgondolkoztat, s igyekszem kihámozni belőle, igaz-e, amit mond?

Megesett-e már, hogy ezt érezte?

– Persze, hogy megesett. Nagy Péter a sárgaföldig lerántotta a Régimódi történet színpadi változatát. Azt írta, hogy bizony Az a szép, fényes nap jobb ennél. Én tökéletesen egyetértettem vele. A színházi csoda varázslatának köszönhető, hogy a darab aztán a regény konkurenciájává vált, a színműnek nagyobb a sikere, a vizuális élmény, úgy látszik intenzívebb. Érdekes módon, a darab visszhangja most még inkább rátereli a figyelmet a regényre.

A regény eddig se volt mostohagyerek, hiszen ha jól tudom, már a második kiadása is elkelt. Vajon, melyik írását szereti legjobban?

– Talán a Katalin utca című regényemet. Számomra igen fontos problémát feszegettem benne: azonos-e a büntetlenség azzal, hogy nem vétettem semmit. A Katalin utca a háborúnak felnőttebb megközelítése, mint az Abigél. A háború emléke örökké éget engem. Abban az időszakban szűnt meg az otthon védelme, a zárt kapuk biztonsága.

Különféle témájú írásaiban mit érez közösnek?

– Mindenekelőtt hadd mondjam el, én sosem keresem a témát, hanem megvárom, hogy a téma önszántából jelentkezzen és sürgessen, írjam 122meg. A téma egyszersmind az én üzenetem is. Temérdek üzennivaló lobog bennem. Az őzt például akkor írtam meg, amikor arról akartam szólni, vigyázzatok az emberek törékenységére. Igen, ha egy poharat becsomagolnak, ráírják, törékeny. De az ember törékeny voltára senki sem figyel. A Freskó is üzenet, Nemes Nagy Ágnesre gondoltam, aki akkoriban arra kényszerült, hogy minden idejét csodálatos műfordításainak szentelje, ahelyett, hogy verseket publikálhatott volna. A regényben Annuska, a festőművész személyesíti meg őt. Annuska ahelyett, hogy festene, dobozokat pingál. Pedig az alkotó alkosson. A Freskó requiem egy nemzedékért.

A magas színvonalú műfordítás is alkotás, vagy nem az?

– Az, ha a költő mellékesen, versíráson kívül, a maga gyönyörűségére csinálja. Amikor erről írtam, nemzedékünk jó részét nem kívánatos elemnek kiáltották ki. Ma ez már a múlté, ez már történelem. Habár minden percünk történelemmé alakul a jövőben.

Mindenről, mindenkiről mélységes megértéssel beszél. Kire haragszik?

– Senkire sem. Csak szemléletekre haragszom. Személyes sértődést sohasem pátyolgatok magamban. Még azt is elfelejtem, amikor valaki nemtelen módon hátbaszúr. Meg kell tanulnunk viszonyítani. A halál jóvátehetetlen, de az élet minden egyéb bántást megoldhat.

Kihez volt igazságtalan?

– A Régimódi történetből ismert Gizellához. Gonosz voltam hozzá. Nagyot tévedtem, mert nem kerestem a titkát, csak a jelene érdekelt, múltjára nem voltam kíváncsi. Ma már azon igyekszem, hogy megnézzem, mi rejlik az emberek és szituációk mögött? Talán ennek a szemléletnek köszönhetem, hogy szüntelenül örülök az életnek.

Film Színház Muzsika, 1978.

GÁCH MARIANNE

123
Akik a gyermekeknek írnak

Kedves Szabó Magda. A képzelődés és a mesélés megrontja, vagy szebbé teszi az életet? De még ne válaszoljon, előbb azt mondja el, hogy mikor, és miért kezdett el mesélni?

– Ennek hosszú története van. Elmondom szívesen. Tulajdonképpen nem egy alkalommal, ha a családomról beszéltem, szóltam erről a különös képletről, ami mi voltunk: voltaképpen apám is, anyám is író volt. Anyám nagyon tehetséges író lett volna, hogyha az akkori gazdasági, társadalmi, politikai helyzet engedi. Nem engedte. Így aztán az a tehetség, amely benne élt, nem aprópénzre, hanem aranyra váltódott. Egy gyereknek a gyerekkorát tette tüneményessé, mert az a csodálatos fantázia, a meseépítő képzelet engem ajándékozott meg minden este, és tette minden hosszú betegségemet az öröm és a szórakozás időszakává, ami nagyon furcsa, beteg állapotról szólva, mégis így volt.

Akkor eszébe jutott, hogy a mese jó valamire, hogy a mese megszabadít valami rossztól, hogy a mese szabaddá teszi az embert?

– Ami fájt, az nem fájt, az a valami ami nyomasztott, az nem nyomasztott, a betegség állapota eltűnt azok mellett a figurák mellett, amelyeket anyám meséje mellém varázsolt. Segített a mese.

Hogy jutott eszébe az, hogy maga is meséljen?

– Ha nagy baj van, én mindig mesét írok. Akkor nem tudok felnőtteknek írni, csak ebbe kapaszkodom. Anyám nagyon beteg volt egyszer, én már réges-régen férjnél voltam és Pesten éltem, rettentő kevés pénzünk volt. Éppen tanárságom idején volt ez, hogy tudtam volna hazaszaladgálni, ápolni? Súlyos combnyaktörése volt, már nem éppen fiatalon, 68 évesen. Képzeljen el egy asszonyt, akit mint a gyantába hullott bogarat, beletapasztottak egy gipszágyba, a lábujjától kezdve egészen a nyakáig, és tudtam, hogy legalább kilenc hónapig benne kell feküdnie. Nem tudtuk, hogy a teste és a lelke, az idegrendszere kibírja-e. A testét rá kellett 124bízni az orvosokra, az idegrendszeréről magam gondoskodtam. Arra gondoltam, hogy volt ennek az asszonynak egy gyereke, aki sokat feküdt betegen, s mindig elfelejtette, hogy beteg, ha az anyja mesélt.

És szeretett beteg lenni.

– Hát persze, hogy szerettem; olyankor mindig mesélt. Most ő feküdt, s én nem tudtam mellette maradni. De akkor arra gondoltam, hogy ha én próbálok most neki mesélni – azokkal az írói eszközökkel, amelyek a pályám következtében birtokomban vannak – talán ugyanazzal az eredménnyel mesélek majd neki, felnőttnek, mint ő mesélt nekem valamikor. És akkor ezekből a tőle hallott meseszilánkokból megcsináltam az első meseregényemet. A címe: Sziget-kék. Nem kicsi szigetek, hanem olyan kék, mint egy sziget. Ez volt ez első.

És utána?

– Akkor még maradtak meseszilánkok, és azt gondoltam, hogy azokat is megírom, mert jó volt írni; engem is vidámmá tett, mulattatott. És megcsináltam a Tündér Lalát.

A mese hatalma mennyire realizálódik a Tündér Lalában?

– A Tündér Lala nagyon sajátságos regény, hogy így fogalmazzam, tündér-regény. Akkoriban divatosak voltak a tündérmesék. Én fölöttébb ostobának találtam a tündéreket. Az életüket is unalmasnak véltem, lehetetlennek, nem értettem, nem is leltem semmi szépet a tündérségben. Ha valakinek minden olyan könnyű, csak úgy felszáll meg leszáll a szárnyával, egy pillanat alatt meg tud mindent valósítani, mert megfordít egy varázsgyűrűt, azt valahogy nem becsültem valami sokra. Szerettem volna igazságot szolgáltatni az embernek, aki mindenféle tündérprodukcióra képes, méghozzá sokkal kedvezőtlenebb körülmények között, mint egy tündér. Mert a tündér örökké él, vagy legalábbis évezredekig, az ember pedig 50, 60 vagy 70 évig, ha nagyon szerencsés, akkor nyolcvanig, és közben mennyi baja van, és mégis milyen csodákra képes a magánéletben, közéletben. A Tündér Lala tündérekről szól, mégis főhajtás nem a varázslatos tündérvilág, hanem a varázslatos embervilág előtt. Gyerekkoromban mindig bajom volt nekem a tündérekkel. Annyi próbálkozást, akaratot, meghiúsult vágyat, kudarcot láttam magam körül, hogy az ember produktumát jobban méltányoltam. Nyilván ennek a kettős érzésnek a gyereke lett Tündér Lala.

125

A képzelet és a mesélés megrontja, vagy szebbé teszi az életet?

– Az irodalom, a mesélés egyik fajtája. A képzeletet még a tudomány sem nélkülözheti.

Könyvvilág, 1979.

MEZEI ANDRÁS

126
Nemcsak egy városba – egy országba vagyok szerelmes

Most éppen szikrázik, tüzet fú, hogy a következő pillanatban macskásan – mit macskásan –, pamutgombolyagként – összegömbölyödjék, mint aki még a haláltól is cirógatást vár csak. Szenvedélyes asszony: társat, barátot, várost, hazát, ha szeret, oltalmazó szigorral tekint arra. Erős, büszke asszony, erejét, tartását ha van kivel megosztania. Büntetése: a nincs kihez szólnom, áldása talán csak ennyi: latin derűvel tűz a pusztai nap. És mindezek hátteréül: Debrecen, folytonos történelmi szélben.

Mi mással kezdhetné itt az ember, mint Debrecen városával. Az elfogultan és tárgyilagosan, a haraggal és részvéttel szeretett „holtig haza”, a debreceniség miképpen otthonos most a (nincs jobb szó reá) szívében?

– Tudja, mint ahogy egy valamikori gyereket egy bizonyos irányba elindítottak a szülők: ez leszel, a mesterségedhez ezt kell tudnod, a szakmádra készítünk fel – a valamikor időben az első, amit nekem meg kellett tanulnom (azon kívül, hogy így hívnak, itt lakom, ki az apám, anyám), az, hogy debreceni vagyok. Debreceni polgár. Bizonyos emberi tartást jelzett ezzel: azt, melynek meghatározó jegye: első a város, te majd huszonötödszörre következel. Ahhoz, hogy a haza megmaradjon, ennek a kis közösségnek is fenn kell maradnia, tehát te együtt élsz és együtt pusztulsz a várossal, ezt viszed magaddal, bárhová, bármire jutnál is. Apám nem engedett külföldre addig, míg át nem itatódtam a magunk debreceniségének tudatával.

Akik itt éltünk, élünk, tudjuk: évszázadok óta közel az országhatár, itt nemcsak a fák, mi sem növünk az égig. S ha ezt nem vesszük tudomásul, a tények körmünkre koppintanak.

– Nehéz történetű város az enyém. Néha országos funkciót kellett ellátnia. Bizonyos nagy történelmi hullámverések idején a város egyszer csak 127rájött arra, hogy meg tudja mutatni legjobb önmagát és olyankor felnőtt saját maga fölé. Pedig hát milyen nehéz egy pusztai városban igazán nagynak lennie. Vannak műemlékeink is, csak valahol a föld alatt. Ezért nyúlok vissza néha régi debreceni témákhoz. Érdekel, mi van odalent. Nem tudok persze Notre Dame-ot mutatni, nálunk a Nagytemplom meg a kollégium a Notre Dame. De különös példák voltak az emberi tartásban. Akik tanulni akartak, vagy akiket a Nagykollégium külföldre küldött, nem hozhatták haza könyveiket, a határon elkobozta a cenzúra. Hogy lopták mégis haza, nem tudom, de persze, hogy hazalopták. Tisztességes debreceni polgár valahogy csak túljár a hatóság eszén. S különben is: amit a fejükben hoztak, azt semmiféle osztrák el nem vehette tőlük. „Büszke magyar vagyok én / Keleten nőtt törzsöke fámnak” – Kölcsey szavait mifelénk sokan úgy értették, hogy büszke debreceni vagyok én, másoknál büszkébb és különb is. De apám azt is elmondta: miképpen merevedhet és csontosodhat meg a valamikori jó és progresszív magatartás, s hogyan válhatik éppen annak a haladásnak gátjává, amelyért egykor létrejött. Dehát debreceninek is csak úgy volt szabad lenni, hogy az ember távlatban gondolkodott. S abban a pillanatban, amikor Debrecen a saját legjobb törvényei ellen vét, az ember úgy lesz igazán polgára, ha ellenszegül. Így neveltek kritikus debreceninek. Azzal a kritikával, ahogy az ember az apját, anyját jóval-rosszal is szereti. És a biztos tudattal: Debrecen soha nem lett volna az, ami, ha nem változik.

A történész objektivitásával, a pszichológus kreativista megfigyelőkészségével vizsgált famíliája csakugyan ilyen tollra kívánkozóan rendkívüli volt?

– Már hogy lett volna rendkívüli? Tipikus család volt, csak másnak talán elvesztek az iratai, vagy egyébért nem volt lehetősége, kedve, türelme hozzá, hogy utánanézzen annak a sok dickensi ősnek, extrém figurának, érdekes alaknak, egész vagy félbolondnak. A család tudatos ábrázolása számomra mégis csupán az Ókút és a Régimódi történet. Máshol, ha vettem figurát a magam családjából, az ritkán fordult elő. Csak ha valakit nagyon szerettem, annak adtam olyan tulajdonságot is, mint amilyen mondjuk az apámé, aki a legkülönösebb és legkedvesebb ember volt életemben. Személyiségének ereje, szelíd bája, mélységes műveltsége, az, hogy soha nem volt egy ellensége sem – talán benn van könyveimben. De például anyámat egyáltalán nem írtam meg regényeimben. A Pilátusban sem. Anyám olyan aktív volt, mint egy különös szellem vagy tündér. Még utolsó idejében is ő intézte a postámat, s telefonjaimat. És addig 128mekkora társasága volt! Három nappal a halála előtt, amikor már nem érdekelte, mi jött a postán, tudtam, hogy vége van… De azért máig neki köszönhetem a Pilátust, mert az ő sajátságos vendégeit hallgattam a konyhában, miközben a kávét főztem. S hogy aztán ő sem volt többé, kiderült: sorsát, életét megmagyarázni másképp nem tudom, csak ha a teljes egykori környezetét fölelevenítem. Amikor pedig utánamentem a környezetének, föltámadt bennem az a valaki, aki az egyetemen történelmet is tanult. És meg kellett kérdeznem: hogy van ez, hogyan is történt? Ilyen volt a századvég? Mert énnékem azt mondták, a századvég: „tele van a város akácfa virággal”. Ám a város valójában mással volt tele, amit elfedtek függönyökkel, zsalugáterekkel, fatáblákkal, ki ne vágja az ember, mert akkor valami rémeset lát. Nézzünk hát szembe a szörnnyel! Mert most már az érdekelt, hogy a századvégnek erre a „játékára” ráment egy, az enyéménél bizonyára többre hivatott élet. Hát keressük meg az ősöket meg a körülményeket. Valahogy így volt ez a Régimódi történettel. S már történészként kutattam fel annak a korosztálynak oly kevés élő tanúját. Az ő széthulló, homályba vesző életükben kellett fölismernem kortársunkat, az egykori áldozatot.

Regényeit afféle pusztai emberi színjátékként olvasom, mintha a hősei átjárnának egymáshoz ebben a földes és flaszteres világegyetemben. Milyen zárt térség, reális mitológia ez, melyben a hősök úgy mozognak, hogy kiléphetnek a körből, de csak kötődve, benne is vannak, fölötte is lebegnek?

– Amit a kötődésről mond, az számomra soha nem volt annyira világos, mint amikor könyveim külföldi sorsáról értesítettek. Meg ne próbáljon tehát az ember soha életében más lenni, mint ami. Mert ha én nem vagyok ennyire debreceni, talán tudomásul sem veszik, hogy vagyok. S én ezt a tájat, e helyszínt olyan elragadóan szépnek éreztem, hogy csak ilyennek írhattam meg. Hogy ez valamiféle realista mitológia lenne? Érzem, hogy mire gondol. A kentaur egykoron valóban élt, csak éppen ló volt, meg egy rajta ülő pucér ember. S akik messziről meglátták ezt a furcsa „emberlovat”, mert addig még lovat nem láttak, nevet adtak a látomásnak. Hát ezek a debreceni figurák biztosan kentaurok: „ló” is meg „ember” is mindegyik. Teljes realitás és valami, ami kicsivel felette van. De hát, azt hiszem, ábrázolni nem is lehet máshogyan. A „csak ló”: naturalizmus lenne, kell hozzá a „felette lebegő” ember is, valamilyen különös égi derengésben, mely ott, a mi vidékünkön még mindig gyakori. Mert hiszen, amit felejteni nem tudok, az az ég meg a szél. Ám ha 129csak ezt a lebegést ábrázolnám, az még a szürrealistánál is szürrealistább világ volna, már majdnem egzisztencialista „nagy játék”. Valahol a kettő között lépked a hortobágyi kentaur.

Beszélgetések, családi fészekmeleg, útravalók, a szárnypróbálgatásban – azt hiszem, példában van kit-mit visszaidéznie. Kik voltak – szülein kívül – az emberminták, az új és új szellemedzők? S hogy illett a harmonikus képbe a már-már katonásan szigorú iskola?

– Énhozzám jók voltak az emberek. Életemnek minden jelentős pontján megjelent valaki, aki vagy egy bogot kicsomózott helyettem, vagy olyan irányba lökött, mely későbbi magamhoz vezetett. Az iskola. A Dóczi Leánynevelő Intézet. A „Matulát” az olvasók az Abigélből ismerhetik. Követelményeiért mélységesen hálás vagyok. Onnan olyan alapműveltséggel engedték az embert az egyetemre, melyre nagy terheket is bátran rakhatott. Példátlanul sokat követeltek tőlünk, de meg is becsültek. Horváth tanár úr, például, aki muzsikára (egyházi, világi énekre, zenetörténetre) oktatott, egy alkalommal megállított: „Nézze, írtam egy zenetörténeti szakkönyvet, el kellene, hogy olvassa, jó-e.” Tizenöt éves voltam. Nem tudom érzékeltetni az eufóriának azt az állapotát, amelyet éreztem, sem a nagyvonalú gesztust, melyet ettől az embertől kaptam. Elolvastam a kéziratot, s a tanár úr megengedte, hogy megjegyzéseket tegyek rá. Aztán azt mondta: „A hangja ugyan semmi, de valamit tud a metrikából. Le kellene ezt a német dalt fordítani.” Valamit tudok a metrikából? Milyen érdekes? Hazavittem, lefordítottam. Ez volt Horváth tanár úr. Láthatja, nem volt akárki. Mert ugyanekkor vaskövetkezetességgel számon kérte rajtam, ha valamit otthon felejtettem. Nem is felejtek, nem is veszítek el semmit azóta sem. Szondy György tanár úr – maga is író – földrajzot, kémiát tanított. Vele akkor kezdődött a kapcsolatunk, amikor megnyertem egy pályázatot. Azt mondta nekem: „Magából pedig író lesz.” Nagyon szerettem, szép, szeretetre méltó ember volt, emellett egy külön világnak, laboratóriumának ura. Egyszer azt mondta: „Ha maga azt hiszi, hogy az író úgy lesz, hogy éjjel-nappal ír, akkor nagyon téved. Először olvasni kell.” Ennek bizony nem örültem. Éreztem a megtiszteltetést, de el is szomorított a dolog. Mert barátnőimmel szombatonként színházasdit játszottunk. De attól kezdve minden szombat délután meg kellett jelennem Szondy tanár úrnál, s számon kérte – mint egy detektív – az olvasmányaimat. Az érettségiig tartott ez a tréning, úgy bőgtem, mint egy sakál, amikor véget ért. Mariska 130néni? Ő nagyon meggyötört, mert a bika nézőpontjából írtam meg a Toldi-dolgozatom. Engedetlenségnek érezte, hogy Szabó Magda már megint különcködik, ismét nem a normális, kitaposott úton jár. De Mariska néni 44-ben a ruhája alá csavarta az üldözöttek holmiját, úgy próbált valamit számukra megmenteni. És Mariska néniből később párttitkár lett. Tőle azt tanultam, hogy milyen titokzatosan sokféle az ember.

Azt írja egyetemi éveiről: „Életem legharmonikusabb, legboldogabb időszaka az öt egyetemi esztendő volt, pedig igazán történelmi időkre esett.” Hogyan, s miért lehettek ezek az évek ilyenek?

– Kézenfekvő a válasz: akkor már semmi mást nem kellett csinálnom, csak amit igazán szerettem és ami igazán érdekelt. Az évfolyam a latin klasszikusokkal foglalkozott, de én Varga Lászlótól tanultam – középlatint. Ő úgy fogta fel ezt a nyelvet, mint folytonosságot. Nálunk ugyanis egészen Kölcseyék koráig latinul s magyarul egyformán kellett tudni a közéletben. Úgy tanultam Varga tanár úrtól, hogy ne legyen gondom sem a klasszikus auktorokkal, sem akkor, ha esetleg honi latin nyelvű közéleti írások kerülnek a kezembe. Pedig hát fogalmam sem volt arról, hogy egyszer majd a történelem annyira fog érdekelni, amennyire most érdekel. Sokat gondoltam Varga Lászlóra, amikor A meráni fiú című drámámra felkészültem, s olvasnom kellett a korabeli latin nyelvű krónikákat, amelyek persze egészen mások, mint Cicero, Vergilius vagy akár Tacitus szövegei. S nem tudok soha úgy elmenni apám sírjához, hogy meg ne keressem Csűry Bálint végső nyughelyét. Csűry professzor úrnál szigorúbb embert én nem ismertem. Feltolta a szemüvegét és azt mondta: „Meg tetszett ezt kérem gondolni? Föltétlenül szükséges Önnek, hogy magyart oktasson középiskolában? Kérem, ön nem tud magyarul.” Ilyenkor, akinek szólt, elpárolgott a teremből, és kétségbeesetten újra kezdte. Hát Csűry professzor úrtól meg lehetett tanulni mindent. Azt, hogy az anyanyelvemen tudatosan beszélek, hogy tisztában vagyok azzal, mit, miért mondok, azt az ő szuggesztivitásának köszönhetem. Általa fölfoghattam, hogy magyarul beszélni mit jelent. Hogy a nyelv nem csupán eszköz, amellyel kifejezhetem magamat, hanem feladat, kötelesség vigyázni rá, s hogy őrizzem, továbbadjam. A tanár úr nem a változás, de nyelvrombolás ellen volt. Valami édes és tiszta magyarsággal a tündér Szatmár megyei nyelvet hozta magával és végtelen szigorát.

131

Tisztességgel és tudással kibélelt otthonból, alma materekből indult hódmezővásárhelyi, majd ismét debreceni tanárnak. De a szabályos pályakezdésről életveszélyesen és boldogítóan kibillentette a történelem. Úgy tetszik, mégis mindvégig biztosan állt a lábán…

– Már hogy álltam volna biztosan, amikor számtalanszor majdnem meghaltam! Budapest bombázásakor éppen vonaton utaztam; kiszállítottak a szerelvényből, s végül a Kerepesi temetőben egy sír mellé húzódtam, míg köröttem lőtték a kereszteket. Hányszor feküdtem így még! Az aknazaj olyan volt nekem, mint a maiaknak a beatzene. Igaz, engem személy szerint nem üldözött senki, csak a nagy és általános világháború. De higgye el nekem, hogy az is elég. Nem szeretném még egyszer megélni… És 45 után hogyan is lehettem volna magabiztos a romok, a lóhullák, eltakarítatlan szeméthegyek között, a híd nélküli Budapesten? Hogyan állhattam volna biztosan a lábamon a rémes várossal ismerkedve, a szülői otthon bázisa nélkül, elsődleges étkezési és anyagi gondokkal küszködve! Nagyon nehéz volt az újjáépítésnek ez az első szakasza, de borzasztóan boldogító a fiatalságnak az az érzése, hogy akármilyen kicsit tesz is az ember, attól mégiscsak épül, épül, épül ez az egész… Máskülönben a vallás- és közoktatási minisztérium filmügyi referenseként tulajdonképpen semmit sem csináltam. Simon László, majd Kardos László mellett én persze csak kisinas voltam. De filmforgatókönyveket olvashattam, eljárhattam koncertre, megnézhettem színházi előadásokat és próbákat is. A felkészülésnek, az életbe való bekapcsolódásnak, a rengeteg emberrel való megismerkedésnek idejét éltem. A demokrácia kultúrnapjai voltak ezek: staggioneszerű műsorokat szerveztem, nemegyszer legendás körülmények között. Mert azért egészen nem loptam a napot. Bóka László mindig megkért: „Ha éppen nincs valami konkrét elintéznivalója, nagyon lekötelezne, ha verset vagy bármi mást írna, merthogy mégis az a legfontosabb.” És Bóka László volt az is, aki életünk nehéz szakaszában, amikor férjemet, Szobotka Tibort s engem is elbocsátottak, s később, hogy apám súlyos beteg lett, rejtélyes módon segített. Mert számomra Bóka László is „Szondy tanár úr” volt.

Gyakran és mindig szeretettel szólt indulásáról: a Central kávéházbeli fiatalokról, az Újhold köréről, s szinte soha a hallgatás (a belső emigráció?) éveiről. Elmondott-e minden fontosat erről? S elmondta-e a kritika és az irodalomtörténet, amit kell?

132

– Esztendőkön át Central kávéházbeli barátaim között éltem. Ez lett a családom. És micsoda család volt! Igen vidékinek éreztem magam eleinte Pesten, de összes járatlanságomat eloszlatta a Central: sugárzóan okos és tehetséges emberek között ott egyszerre otthonra leltem. S a nálam pár évvel idősebbek is hogyan fogadtak! Vas Istvánnak mindig volt ideje arra, hogy rábökjön versemben valamire: ezt most túlbeszélte, túlírta… A hallgatás éveiről. Egész életemben írtam, nyilván ezután is írni fogok. Az ötvenes években is három regényt vetettem papírra, csak nem publikáltam. Nem volt az tehát semmiféle belső emigráció! De egyébként is: egyszerűen nem volnék normális, ha szünet nélkül visszanéznék és egy olyanfajta sokkélményt tartanék állandóan számon, amelyet többször is jóvátettek. Számomra ez az időszak lezárult. Nem rólam kell tehát beszélni. A nemzedékről. Mert még mindig nincs mindenki a helyén. Egy rendkívül tehetséges, jószándékú, a háborútól megiszonyodott – de nem apolitikus! – generáció indult útnak, ezt letaposták, megalázták és szétszórták. Nem túlzás: hullák maradtak a csatatéren. Ezek nagy nehezen életre voltak injekciózhatók, ha valaki vette magának a fáradságot, hogy injekciózza őket. Nekem szerencsém volt, én élek. De tessenek megnézni, hogy ki tartozott az Újholdhoz s hol tart a pályán! Azt is: akad-e köztük, aki elhagyta mindennek ellenére a hazát. Hiszem, hogy míg az ember él, lehet még érte tenni.

Életműsorozatának egymás mellé illeszkedő kötetei mutatják: a szenvedély íve köti össze őket: valamit mindig tenni akart. Úgy érzem, a szó igaz értelmében politikus író írta e könyveket.

– Csak akkor tudok írni, ha valamit szeretnék elmondani az embereknek. A Freskóban azt a pillanatot próbáltam elkapni (53-ban írtam), amikor az egyház nem döntött még, hogy tudomásul veszi-e a megváltozott társadalmi helyzetet vagy sem, elindul-e az újulásnak útján. Ha úgy tetszik, történelmi regény a Freskó. Az őzt az önéletrajzok írásának idején fogalmaztam meg. Eltűnődtem: bár az önéletrajznak minden szava igaz, az emberről általa semmi sem tudható. Ha egy ember személyiségét, a világhoz való viszonyát determinálja az, hogy milyen családban nőtt fel, mit kezdjünk akkor a nagy marxista gondolkodók életrajzával? Ha ebben a bűvöletben élünk, körülbelül odáig jutottunk el, mint az ószövetség a Jehovával. Büntetjük a fiakat hetedíziglen. Olyan hőst hoztam Az őzben, aki alkata szerint forradalmár, helyzete szerint koldus, megítélése szerint X-es kategória. A Mondják meg Zsófikának látszólag pedagógiai 133szaktanulmány, de benne szerettem volna megmondani a szülőknek, nevelőknek, hogy miközben gyötörjük a gyerekeket a jobb tanulmányi eredményért, nem vesszük észre, hogy ilyen vagy olyan pályára irányítva esetleg tönkretesszük őket. Mert csak a számok, a statisztikák bűvöletében élünk. A Disznótor 56-os reagálás. Valamennyien egy nagy családi falkának voltunk a farkaskölykei, de most szétszóródtunk, ki így, ki úgy felelt az eseményekre. Csak föl kellett jegyeznem, ami történt. A Danaidák hőse naphosszat azzal foglalkozik, hogy szép szerelme így, szép szerelme úgy, most anyósával, most a munkahelyével van valami baja, és sem önmaga, sem az ország életét nem érti, a világon semmit nem ért meg, csak hordja, hordja, mint a danaidák, lyukas korsóban a vizet, az életét. Akkor kicsit jobb sorsunk lett. A gyerekek kezdték a szülőket úgy kezelni, mint a tisztességes kanáritartók. Adtak nekik répát és cukrot. S mosták a kezüket. Megírtam hát a Pilátust. Aztán elkezdtem utazni, meg kellett írnom, milyen a világ, ha az ember magyar turistaként körültekint. És akkor egyszer azt is el kellett mondanom, hogy nemcsak egy városba – egy országba vagyok szerelmes. Szerettem volna megírni a magyar embert, s azt, hogy látom helyünket, lehetőségeinket a világban. Ezért született a Szemlélők. És persze összegyűltek a verseim. S megírtam az Abigélt is, mely megmutatja, hogy a háborúban megszűnnek a szabályok, s a legvédettebb közösség kapui is föltörhetők… És mindeközben eltelt fölöttem az idő. De boldogan öregedtem. Örültem annak, hogy az idő nemcsak elvesz, hanem ad is. Adja a perspektíva tágulását, adja, hogy minden, ami felesleges, kiesik a poggyászomból, vagy magam önként teszem le, mert minek cipeljem, mikor annyi szükséges új szerezhető be helyette.

Legutóbbi munkái – drámái és a Régimódi történet – mind a történetiség, a távlat jegyében íródtak. Miért vonzza most ennyire a „törzs”, amelyhez tartozik?

– Mert egyszer csak elkezdtek érdekelni önmagam helyett az emberek. És azután: ha az emberek ilyenek, amilyenek, vajon miért? Akkor már nem az ábrázolás vonzott, hanem az oknyomozás. A Kiálts, város!-ban elkezdtem városegységben gondolkozni. Aztán már a haza következett. De nem a színes nyomatok hőseivel, akik valamilyen szép mondattal az ajkukon hunynak el. A hősök, azt hiszem, sokkal egyszerűbben élnek, halnak. Azt az embert akartam megkeresni a történelemben, aki mi magunk vagyunk eleinkben. S mindezt nem a horatiusi carmen seculare, az ünnepi himnusz hangján, hanem a sermo lazább fogalmazásában, 134köznapi nyelven. Ahogyan szüleim szóltak, egész környezetem beszélt, ahogy most én beszélek.

Magyar Ifjúság, 1979.

NÁDOR TAMÁS

135
Otthon

Otthona mindenkinek van, vagy legalábbis mindenki igényt tart rá. Az otthon fogalma nem redukálható a személyi igazolványban szereplő állandó lakhelyre, nem szorítható be a bennünket körülvevő, négy fal határolta, bútorozott térbe. Az otthon – összkomforttal vagy anélkül – mindennapi életünk folyamatosan zajló drámáinak és komédiáinak színpada. Várunk és menedékünk. Beteljesedett felnőtt álmunk és egy élet munkájával létrehozott, örökké befejezetlen alkotásunk.

Az otthon – az Értelmező Szótár lényegre törő magyarázata szerint: „lakás, lakóház, amelyben lakik valaki”. Szabadabb, személyesebb megfogalmazásban – az otthon tükör is, amelyből lakója tekint a világra.

Szabó Magda önéletrajzi írásaiban, regényeiben, drámáiban talán a szokottnál is nagyobb szerepe van a hősök térbeli gyökereinek, otthonának. Az író saját életének elsőrendű színtere az a modern pasaréti lakás, amely megannyi részletében a Régimódi történet világát, Szabó Elek és Jablonczay Lenke hajdani, debreceni otthonát idézi.

– Múlt és jelen összeépült a lakásunkban. Ami legközelebb áll hozzám ezek között a falak között, azt jórészt a szülői házból, Debrecenből hoztam, és velem volt már első, egyszobás Attila utcai otthonunkban is. De én most nemcsak a tárgyakra, bútorokra gondolok.

Hanem?

– Arra, ami az otthont otthonná teszi. És amiről ritkábban beszélünk. A szokásainkra. Arra, hogy mi, mióta az eszemet tudom, „ünnepesek” voltunk.

Én azt hiszem, majd minden felnőtt ember tudatának, emlékraktárának mélyén ott élnek a gyerekkori ünnepek. Régi, süteményillatú karácsonyok…

– A mi ünnepeink nem mindig szerepelnek a naptárban. Mi például ma is megünnepeljük apám születésnapját, pedig már 1959 óta nincs köz136tünk. De én azon az egy napon azóta is az asztalra teszek neki egy tányért, odakészítem a poharát, és szavakkal vagy anélkül, de felköszöntjük.

Ezek szerint nem annyira a tárgyakban, mint szellemében őrzöd a régi otthont.

– Elválaszthatatlannak érzem a kettőt. Tapasztalataim szerint kétfajta ember létezik. Az egyik idegen környezetben is azonnal otthont teremt magának, mert szüksége van rá ahhoz, hogy lélegezni tudjon. A másik típusnak csak lakóhely kell. Amikor életemben először, fiatal tanárként kikerültem a szülői házból, albérletben éltem Hódmezővásárhelyen. Nagyon hamar összebarátkoztam a háziasszonnyal, aki megengedte, hogy a magam igénye, törvénye szerint éljek a kis szobában. Akármilyen pici és szűk volt az a szoba, számomra ez jelentette az első felnőtt birodalmat, amelyben a hatvannégy pengős tanári keresetemből függetlennek, a magam urának érezhettem magam. A tárgyak, amelyeket akkoriban szereztem, a bennem felébredő halvány hűtlenségre vallottak: valami mást kerestem, mint ami otthon körülvett.

Ez volt tehát a lázadás korszaka!

– Semmi esetre nem nevezném lázadásnak. Apám otthon is mindig elismerte a jogomat arra, hogy a magam képére formáljam közvetlen környezetemet. Csak mosolygott, amikor a doktorátusom örömére kapott ajándék összegből, mai szemmel ítélve kiabálóan ízléstelen, olcsó, rózsaszín üveg teáskészletet vásároltam saját vendégeim számára, csak azért, hogy ne kelljen a műkincsszámba menő, csodálatosan szép és finom családi porcelánnal terítenem.

Talán féltél, hogy eltöröd…

– Dehogy. Apám józansága, embersége még ettől is megóvott. Ő büszke volt ugyan a valamelyik felmenőjétől örökölt, értékes porcelángyűjteményre, de az volt a meggyőződése, hogy a lakás nem múzeum, és a tárgyak arra valók, hogy használjuk őket. Más családban sírás, veszekedés volt, ha eltört egy csésze. Az én apám csak annyit mondott: most már ez sem fog túlélni! A lelke mélyén mindig is bosszantotta, hogy egy tárgy – akár értékes, akár értéktelen, de mindenképpen holt jószág – túlélheti gazdáját. Hogy a világon a legértékesebb, az emberi élet, romlandóbb és rövidebb lehet, mint a tárgyaké.

137

Aki körülnéz a szobában, ahol élsz, dolgozol, vendéget fogadsz, mégis a szép, régi tárgyak varázsát érzi. Itt van ez a sublót, ez a kecses lámpa… Még a cukorfogó is mesteri ötvösmunka.

– Esperes nagyapám kapta a nagyváradi rabbitól. Ennek is, mint sok más tárgynak, őrzöm a történetét. Ma már valahogy közelebb érzem magamhoz a szüleim ízlését, mint saját, fiatalkori álmaimat. Nem különösebben értékes, de szép szecessziós bútorok között nőttem fel, én viszont akkoriban valami harsányan modern, csillogóra vágytam. Nemcsak írónak, embernek is lassan fejlődtem. Fokozatosan tanultam meg becsülni a szépet. Fiatal koromban a legszívesebben lefaragtam volna szobámban a biedermeier bútorok cirádáit, és laboratóriumi csillogású üveg meg króm holmik közé költöztem volna. Talán, ha az akkori Szabó Magda találkozik Henry Moore vagy Schaár Erzsébet művészetével, rádöbben arra, hogy valójában mit keres. Így – maradtak az olcsó álmok: akár piros bibircsókokat is kilógattam volna a szobámban. Apám elnézően mosolygott és figyelt. Tudta, hogy haragszom az engem körülvevő tárgyakra.

És hogyan békültél meg?

– Fokozatosan. Érettségi után, majd később, minden nyáron egy hónapot töltöttem Bécsben, egy nagyon is különös összetételű közösségben. Az intézet felében Bécsben tanuló, vagy vakációra, nyelvtanfolyamra érkezett diáklányok éltek, a másikban – magányos öregasszonyok. Nyelvtanulás céljából a konyhán és a felvételi irodán segítettem, és munka után rengeteget beszélgettem a ráérő nénikékkel, akiktől megtanultam, milyen sokat jelentenek a hajdani otthonukból magukkal hozott, valóban szép bútorok, a szívükhöz nőtt, régi tárgyak. Először itt értettem meg, hogy mennyi mindent, hányféle emléket, érzést idézhet fel egy-egy megszokott családi darab. És kezdtem felfedezni a valóban szép holmik és a silány utánzatok közti különbséget is. Persze, magamban mindig hozzátettem, hogy nekem nincs mit felidézni. Engem a múltnál jobban izgatott a jövő.

Mikor teremtettél először budapesti otthont?

– A felszabadulás után, amikor a minisztériumban dolgoztam, két lánnyal afféle baráti társbérletben éltünk a Hold utcában. Itt már senki sem szabta meg, mikor mehetek a fürdőszobába, saját keresetemből könyveket vásárolhattam…

138

– Vajon ennyi elég ahhoz, hogy valaki otthon érezze magát?

– Számomra itt kezdődik az otthon. Amikor az otthonteremtő típust említettem, megvallom, magamra is gondoltam. Hiszen amikor négy hónapot ösztöndíjasként Amerikában töltöttünk a férjemmel, még ott is igyekeztem otthonná alakítani a szállásunkat. Legelőször is vettem egy írógépet. Tudtam, hogy az angol klaviatúrás gép számomra állandó használatra alkalmatlan, beértem a legolcsóbbal, amiért nem fájt a szívem otthagyni. De amíg Amerikában éltem, addig ott volt az íróasztalomon a gép, mellette tornyosultak a megvásárolt és ajándékba kapott könyvek – otthon voltam. Mert számomra – és ez részben foglalkozási ártalom, részben az otthoni környezet emléke – az íróasztal, az írógép és a könyv jelentik az otthon tárgyi fogódzóit. Az utóbbit azonban általános érvénnyel mondhatom: szerintem, könyv nélkül nem létezik igazi otthon.

Beszélgetésünkben egyre visszatér a gyerekkori, a debreceni otthon. Írásaidból is azt érzem, hogy megváltozott a tárgyakhoz való viszonyod.

– Ne hidd. A debreceni otthont apám óhajtása szerint felszámoltuk. Megfogadtam parancsát: ha a szereplők elmentek, nincs szükség a színpadra sem. Amit ma körülöttem látsz, az még a szüleim életében került hozzám. A nagyapám íróasztala, meg egy régi, dédapától ránk maradt, összehajtható asztal. Ezeknek azonban nem a kegyelet, hanem a használat ad nálunk létjogosultságot. Nem szeretnék múzeumban élni. Csak a képek idézik a szüleimet. Szeretem magam körül a régi arcokat. De élő ember képét soha nem raknám ki magam köré. Legkedvesebb festményem viszont a lakásban Szántó Piroska modernnek mondott, számomra időtlenül szép képe. Ez már nem örökség: akkor kaptam tőle, amikor egyik kiállítását megnyitottam.

A régi tárgyak között, ahogy látom, egyre több az újabb emlék.

– Minden otthonnak megvannak a maga évgyűrűi. A tárgyaknak a történetei. Könyvtáramban például több régi bibliát is őrzök, de a legkedvesebb Illés Endre ajándéka – a Régimódi történet bemutatója alkalmából kaptam. Néha eltűnődöm a könyv első lapján olvasható, kézzel írott bejegyzéseken: nemzedékek születése, halála, boldogsága, tragédiája szorult a halványuló évszámok mellé… Az asztalon levő érem, amivel az előbb játszottál, a debreceniek ajándéka: az Abigélért kaptam. Azt a piros vászonkötéses orosz nyelvű kötetet az íróasztalomon Orlova hozta, a 139moszkvai Szépirodalmi Kiadó szerkesztője. A Laksin számomra is izgalmas bevezetőjével százezer példányban kiadott Régimódi történetnek minden ajándéknál jobban örültem! Lehet, hogy szerénytelenség, de most ez az egyik legkedvesebb könyvem. Ez a kis galvanizált gyerekcipő a polcon viszont – örökség: Örkény Pista első lépteit őrzi és ő hagyta rám. Halála óta ez a kis cipő is része lett az életemnek.

Tehát, mégiscsak múzeum?

– A világért sem! Először is: az igazi otthon kényelmes. Van hova leülni, lefeküdni. Nem a vendégek kedvéért olyan, amilyen, hanem azért, hogy az ember jól érezze magát benne. Magától értetődő alázattal vettem papucsot Tolsztoj házában; de olyan helyre, ahol a háziasszony pedantériájának szolgálatában a küszöbön kell hagyni a cipőm – inkább nem megyek. Sajnálom azokat, akik a tárgyak, vagy akár a rend rabszolgái. Akik, ha barátok érkeznek hozzájuk, örökké ugrálnak, a gyerekeket egzecíroztatják, az állatokat kiutálják. Számomra, talán mert egész pesti életemben is, megváltoztathatatlanul vidéki maradtam, az állat – a kutya, a macska is tartozéka az otthonnak.

Tehát szerinted nem státusszimbólum?

– Státusszimbólum a világítós rekamié vagy a bárszekrény, az amit az emberek önmaguk igazolására, vagy a szomszédok bosszantására vásárolnak. Mert nem akarnak lemaradni a tárgyak megszerzéséért folytatott versenyben, mert valamit bizonyítanak. De abban a pillanatban, amikor a két szobából, vagy a két szintből státusszimbólum lesz – megszűnik otthonnak lenni. Szerintem az embernek az otthona (a legszebb is) olyan, mint az egérnek a lyuka…

Nem éppen szívet melengető, költői hasonlat!

– Viszont kifejező. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy az otthon nemcsak négy falat, tárgyakat jelent, az otthon – menedék. Az az ember, akinek van hová – és van kihez – hazamenni, mindenkor könnyebben viseli az élet konfliktusait, csapásait. Az otthon számomra azt is jelenti, hogy valaki meghallgat, valaki megvigasztal. Lehet, hogy aki meghallgat, nem mindig és nem mindenben ad nekünk igazat. De az biztos, hogy mindig együttérez, velünk örül és velünk sír. Felnőtt korában ki-ki tapasztalja, hogy minden racionális otthon tele van koncesszióval. Nézzünk szembe a valósággal: alkalmazkodás nélkül nincs otthon. Az is 140biztos, hogy minden otthonban érződik egy-egy erős egyéniség kisugárzása. De ez a légkör a család minden tagjának biztosítja a védettséget, és biztosítja a maga szuverenitását is. Ettől lehet a család minden tagja számára – otthon.

Az író nemcsak saját családjának életét éli, nemcsak egyetlen otthonba bejáratos. Én azt hiszem, regényhőseid jellemére, sorsára is visszahat az otthon, amelyben élnek, pontosabban – amit teremtesz köréjük.

– A hőshöz olyannyira hozzátartozik az otthona, hogy én hozzá sem tudok kezdeni a regényíráshoz, amíg nem ismerem. Többnyire mérnöki pontosságú alaprajzot készítek, amelybe berajzolom az ajtókat, a bútorokat is. Mire írni kezdek, már pontosan tudom, ki milyen tárgyi és szellemi környezetben él.

De vajon meghatározó-e ez a környezet a regényhősök sorsában?

– Többnyire az. A Pilátus valójában: két otthonmodell összeütközése. Iza azzal ítéli halálra az anyját, hogy nem engedi saját, vidéki otthonképét megvalósítani a fővárosban. De ugyanakkor neki is megvan a maga igazsága, neki is megvan a joga a saját elképzelése szerinti élethez. Vagy itt van Az őz Encsy Esztere, akinél a lakásban nincs fürdőszoba, és csak egy ronda, lila függöny különíti el a konyhából a mosakodásra leválasztott helyiséget. Ezt súrolja Eszter abban a pillanatban, amikor Angéla beállít hozzá – kesztyűben. Azt még csak elviselné valahogy, hogy Angéla családja jobbmódú, hogy szép otthon veszi körül, de amikor felfedezi, hogy Angéláéknál még őz is van, akkor kicsordul a pohár. Minden hősöm életébe másként szól bele a tárgyi környezet. Zsófikát azért rendíti meg, amikor édesanyja el akarja adni az orvos édesapa megmaradt felszerelési tárgyait, a rendelő bútorait, mert számára a fehér, gyógyszeres üvegszekrény jelenti az orvos apát, a boldog, védett gyerekkort.

A napi- és hetilapok otthon-rovatai mindig adnak egy-egy gyakorlati tanácsot is az otthonteremtéshez. Az írótól az emberek másfajta tanácsot várnak.

– Az én legfontosabb „lakberendezési” tanácsom, hogy ne rendeljük alá életünket, önmagunkat az innen-onnan meggondolatlanul összehordott, vagy akár véres verejtékkel megszerzett, létünket igazoló tárgyaknak. Ne teremtsünk múzeumot, és ne próbáljuk a magunk ízlését, otthonemlékét rákényszeríteni a fiatalokra. Aki hangfalat szeretne a szobájába, az nem biztos, hogy örül egy ajándék harmóniumnak. Aki szereti mindazokat, 141akikkel megosztja otthonát, azon igyekszik, hogy a lakás négy fala minden családtagnak ugyanazt a tartalmat, védelmet, egyformán testreszabott környezetet nyújtsa. Hogy minden benne lakónak valóban – otthona legyen.

Nők Lapja, 1980.

FÖLDES ANNA

142
Ex libris

A Város, a „holtig haza” bibliotékáját égetik éppen valamely hadak, a fölgyújtott évszázadokban. „Pernyül” Földi, Fazekas feketedik, tűz hajlítja Csokonait, forróság perzseli még az itt annyit vacogó Petőfi Sándort is. Elképzelek egy Jeanne D’Arc-i asszonyt: reszket, de puszta kézzel oltja a tüzet. Ám a hősi póz áttűnik, s már csak a szelíd címerbárány tapod a parazsakon. S egyszeriben szűnik a kis pokol, szavak egyenesednek. És fényesülnek hosszú-hosszú hajdúsági mondatok. Éghetetlenül.

Emlékszik-e arra a kötetre, melyre most visszamutathatna: az volt az első könyve?

– Már hogyne emlékeznék, hisz megvan ma is, bármikor elővehetem. Meg aztán az én első könyvem nem volt akármilyen, képeskönyv volt, szüleim készítették. Nem mintha igazit nem vehettek volna, de talán úgy vélték: ez sokkal érdekesebb, mert a képekhez tetszőleges történeteket találhatok ki, s így lesz a könyv majd csakugyan az enyém. Apám válogatásában, anyám „ragasztásában” kaptam kézhez bohócot, rendőrt, artistát, mutatványost, szép kisasszonyt. S az volt a dolgom, mondjam el, mit látok, melyik színes képhez miket képzelek. A rendőrben persze nem ismertem még fel a „bobbyt”, a majmos kisasszonyban s a kutyás ifjúban sem az állatidomárt, mert cirkuszban nem jártam még. (Megjegyzem: azóta sem. Mindig úgy képzeltem: egy-egy mutatványért igen meggyötrik az állatokat. Egyszemélyes bojkottomat még akkor sem oldottam föl, amikor hallottam: „fájdalommentesen” is lehet idomítani. Bántott, hogy a kutyát-macskát-fókát-oroszlánt, így vagy úgy, természetellenes, „humanizált” dolgokra késztetik. Az ember sem szeretne kutya-macska-fóka- vagy oroszlántáncot lejteni.) Az egyik hölgyet módfelett erkölcstelennek találtam, mert túlságosan fedetlen volt a válla. A mókust értettem, hiszen már eleven testvéreit is láttam. A kínait meg a négert szintén – őket a lexikonok színes tábláin is föllelhettem. (Mert ilyen furcsa kisgyerek voltam: csakhamar érdeklődve lapozgattam a föl143emelni-is-alig-bírom lexikonokat. Apám megmagyarázta aztán, hogy miben különbözik, mondjuk, a közép-európai ember és az eszkimó. De nemcsak a tipológiai jellegek felismerésére tanított meg. Más táblákon sokféle színben pompáztak a legkülönfélébb rendjelek. Édesapám révén csakhamar oly otthonos lettem például a cári Oroszország kitüntetésrendszerében, hogy amikor később Tolsztojt olvastam, protokollfőnöki fokon tudtam az érdemrendeket.) Az én első könyvemben legkivált egy kitört ablakban szomorkodó macska érdekelt. Kitaláltam, hogy miért szomorú, hogy hogyan tört be az ablak, elképzeltem a bánatos cica egész történetét. Olvasni nem tudtam még, szüleim mesémet szándékosan hagyták szabadon kanyarogni, így lett az én kis ragasztott füzetem a világ legjobb képeskönyve. Megindította képzeletemet, sejtelem fokon elindulhatott az a munka, amelyből egyszer majd élni fogok. Ilyen szórakoztató módon kezdtem én „gyakorolni” mesterségemet… Bár, ha utánagondolok, „íróságomnak” más előjele is volt. Még szintén írás-olvasástudatlanul egyszer csak elkezdtem kiáltozni és mormolni két- meg négysoros, összecsengő, ritmikus szövegeket. Szüleim meg se lepődtek „verselésemen”, csak megállapították: mint ők, éppolyan vagyok. S talán, ha megnövök, majd én is amatőr író leszek. Sokan voltak így ezzel a családban, nincs ezen semmi ámulnivaló. Egy percig sem voltam tehát csodagyerek.

Nem volt-e mégis koravén kislány, hiszen úgy tudom, Vé, vagyis V. László baljós és ijesztő történetével kezdte a versolvasást.

– Olyan voltam, mint a többi velemkorú, csak éppen szüleim az olvasásban sem kötöttek meg. Jogász édesapám derűs bölcsességgel, édesanyám nagy képzelőerővel és szelíd játékossággal irányított. Megírtam: anyám kitalált nekem egy Állítmány nevű, igen szorgalmas embert, aki mindig valamit állított. S mi mindent még, hogy észrevétlenül gyarapodjam igyekezetemben, erkölcsben, szellemiekben! Ha például egy-egy mese vagy történet hősét balsorsáért elsirattam, szüleim megengedték, hogy képzeletem és igazságérzetem szerint módosítsam az életét. A hallott – majd később olvasott – így belesimult fantáziámba. S észre kellett vennem: milyen jó, hogy szeretett hőseimért annyit tehetek!… Amikor aztán magam is betűértő lettem, hamar elolvastam minden Grimm-, Hauff- és Benedek Elek-mesét. A tündérmeséket viszont nem szerettem. Sehogy sem tetszett, hogy a tündér így tett, úgy tett, aztán hipp-hopp meglett a csoda. Csalónak éreztem, mert semmit sem kellett tennie, és 144tüstént bármit elérhetett. (Ma így mondanám: nem dolgozott meg semmiért.) Szüleimtől én mást tanultam. Meg is büntettem a tündéreket. Nem szép dolog, de bevallom: összefirkáltam őket, szemüket kiszúrtam, szárnyukat leragasztottam, hogy még a papíron se repülhessenek… Ezért is írtam meg aztán a Tündér Lalát, gyerekkönyvemet, mely néha felnőtt könyvnek hat. Ez másféle tündér: emberibb, sérülékenyebb… Kétségtelen, sok mindent a korosztályombelieknél hamarabb vettem kézbe. És főként fiúolvasmányokat. (Az első „lányregényt” akkor „olvastam el”, amikor megírtam az Abigélt.) Tíz évvel idősebb bátyám könyveit: May Károlyt, Defoe-t, Jack Londont. Olyan indiánszakértő lettem, hogy tanár koromban mindig szót értettem fékezhetetlennek kikiáltott osztályommal is, mert aki így ismeri a tomahawkokat, tolldíszeket, a békepipaszívás szabályait, azzal nem érdemes kikezdeni… „Vé” László is ilyen magától értetődően jutott el hozzám. Bátyám ismerte, tudta, nekem is ez lett első olvasott versem. S ha nem értettem is a ballada minden sejtelmes titkát, azt, hogy a vers szép, azonnal megéreztem. Ilyen előzmények után, gondolom, az is természetes, hogy most már – a szokásosnál szintén sokkal előbb – számolatlanul jöttek a magyar klasszikusok: Petőfi és Arany, majd sorra (vagy inkább, ahogy a kezembe akadtak) a többiek. De közben a legképtelenebb olvasmányokba is belekezdtem. Egyik kedvencem volt például a nemzetközi vasúti menetrend. Hogy is ne lett volna az, hiszen ezzel gyönyörűséges képzeletbeli utazásokra indulhattam. Elmentem Bécsbe, Londonba, Rómába. S még Párizsba is!… Korán olvastam Shakespeare-t, és általában is: faltam a színdarabokat; olvastam Tóth Edét stb. – és mindent kritizáltam. Gyerekkori könyveim egy része még ma is megvan, némelyikében förtelmes írással ott a minősítésem: vacak, nagyon rossz, és így tovább. A könyvekbe különben még mindig beleépítettem a magam kis életét. És nemcsak úgy, hogy tegyük fel, holtakat föltámasztottam. Rengeteg férjem volt az idők során. Sok hősbe beleszerettem ugyanis, és – azzal sem törődve, hogy nős-e már vagy sem –, hozzámentem feleségül. Természetesen férjem volt például Winnetou. A leghűségesebb Posa márkihoz maradtam. Schiller hőse volt számomra a legmegfelelőbb. Ő szinte egész életemre előremutatott: eszménye tetszett, s magam is mindig kerestem, mindig föl akartam szabadítani Flandriát… Illett is hozzám e férfias eszmény, mert – gondolom, szintén fivérem hatására is – zöldbéka jellegű, tornanadrágos, tornacipős fiús kislány voltam. Fára másztam, indiánosdit játszottam, boldogan jelentettem, hogy megfia145dzott a patkány. Anyám majdnem elájult, de én megerősítettem állításomat: igenis kilenc rózsaszín kisfia van. Meg is etettem őket… De mindeme gyermekségek ellenére, jóformán attól kezdve, hogy a betűvetést megtanultam, írogattam is. Például hazafias verset – az utódállamokról. Azután jött a próza. Még indián csatabárddal jártam (amelyen apám szöggel kivert tulipánja ékeskedett), amikor egyik írásomban „rendeztem” Közép-Európa helyzetét.

Emlékezéseinek legendás alakja Szondy György tanár úr, aki pedig egyszeriben lezárta az indián-korszakot. Időben távolodva, miképpen látja most „írás-olvasás” tanárát?

– „Nőttön nő tiszta fénye”. Szondy tanár úr alakja nem zsugorodik, nem homályosul az időben. Szondy tanár úr véget vetett szép szabad zűrzavaromnak. A dolog úgy kezdődött, hogy Mit tehet a magyar nő a Trianon utáni magyar társadalomért? című dolgozatommal megnyertem egy megyei pályázatot. (Egy óra leforgása alatt megállapítottam, hogy mit tehet, és sebtiben bölcs tanácsokat adtam az országnak.) Szondy György – aki maga is ifjúsági író s természettudományi tárgyak tanára volt – ekkor magához hívatott. Közölte velem: vége a gyermekkornak, hisz nyilvánvaló, hogy író leszek. S most mondjam el, miket olvasok. Elmondtam, Szondy tanár úr erre azt is közölte, ez így nem megy tovább, az író nemcsak ír, hanem olvas is, s nem lehet csak úgy vaktában olvasni. Különben sem élünk kétszáz évig, ami egyszer elmarad, nem pótolható. S azontúl meg kellett mutatnom minden soromat Szondy tanár úrnak, s olvasnivalót is ő adott. Nagyon meg voltam tisztelve, és igencsak elszomorodtam, mert hát a gyermekkornak csakugyan vége lett. Szombat délutánonként meg kellett jelennem Szondy tanár úréknál, s ő minden könyvvel elszámoltatott. Dickenst és Thackerayt persze, hogy olvastam, de uram bocsá’ – a nagy oroszokat is. Az már a „korrumpálás” teteje volt, hogy elhozta nekem a Bonnard Sylvester vétkét, s a Lúdláb királynőt is, melyet persze a magamféle kamaszlány szenzációként olvasott. Legfogékonyabb koromban is pontosan kiszabott terv szerint kaptam kézhez a klasszikusokat, és Szondy tanár úr számon kérte rajtam: falom-e csupán a könyvet, vagy a lényege is megmarad. És nemcsak a puszta történetet kellett visszaadnom. Lassan rávezetett arra, hogy a jó könyv ennél több figyelmet érdemel. Hogy az építkezik és ábrázol, hogy érdemes töprengeni az írás hogyanjain, hogy nem szabad átsiklani a miérteken. Éveket nyertem így, hiszen csak a gimnázium ötödik osztályától kezdtünk poé146tikát tanulni, s még később retorikát, stilisztikát. A „Matulában” (valójában: a Dóczi Leánynevelő Intézetben) igazán hozzászoktam a rendhez, fegyelemhez, a követelményekhez, de azért Szondy tanár úrhoz – bár őt elmondhatatlanul szerettem, vagy éppen ezért – mindig elfogódottan s nemegyszer szorongva mentem el. Amikor sok év múlva első József Attila-díjamat megkaptam, azonnal Szondy tanár úrhoz siettem vele, s kezébe adtam. Ő csak ennyit mondott: – Na… most már ideje, hogy Gyurka bácsinak nevezzen. Nyakába borultam, és sírtam, mert éreztem, vége a világnak, ha én Szondy tanár úrral ilyen tiszteletlen lehetek.

Az Abigélből ismert „Matula”, a szombat délutánok – mindmegannyi szabályozó keret, kötelező feladat. Nem látta-e kárát is annak, hogy éppen szellemiekben próbálták (sikerült?) kordába fogni?

– Szondy tanár úr rendre, rendszerességre és gondoskodásra szoktatott. Hogyan is kötött volna meg hát éppen gondolataimban? A Dócziban csakugyan vasszigorban éltünk: nemhogy visszaszólást nem tűrtek el, számos esetben még válaszolnunk sem volt szabad. De ezt is köszönöm, hisz ott szoktattak olyan önfegyelemre, hogy hallgatni tudtam, és sok mindent elviselni nehéz éveinkben. Különben már diákkoromban fegyelmezett, jól tanuló gyerek voltam, magatartásomra sosem volt panasz. Akadtak azért kis lázadásaim. Fölháborított például, hogy előírnak úgynevezett kötelező olvasmányokat. Tiltakozásul egyet sem olvastam el. Legjobb barátnőm, Mikes Edit olvasott, kivonatolt helyettem is. Én csak másoltam, s ha kellett, színesen előadtam, amit kezembe se vettem. A sors iróniája: gyakran jobb jegyért, mint szorgosabb barátnőm. (De hát semmit sem tehet büntetlenül az ember. Végül éppen az egykor olvasatlan régi magyar irodalom „mániákusa” lettem. Rájöttem: nemcsak nekem nem volt rá kedvem, időm. Mások is mellőzték. Általános mulasztásban találtam aztán számos törleszteni valót.) Csak a magyardolgozataimmal volt baj egy ideig, mert mindent „másképpen” csináltam. Tanárnőm például botrányosnak találta, hogy a bika szemszögéből írtam Toldiról. Miféle különcködés ez? Csak amikor Péterfi tanár úr lett a magyartanárom és osztályfőnököm, változott a megítélésem. Ő észrevette, nem rossz, csak különbözik Szabó Magda dolgozata… Akkor már egyébként sejteni kezdtem, hogy milyen pályára készülök. Magyar-latin szakos tanár akartam lenni. A tizennegyedik névnapomra édesapámtól kaptam egy teljes latin nyelvű Horatiust. („Legendi semper occasio est.”147 – „Mindig van alkalom olvasásra.” Édesapád.) Eléggé szokatlan ajándék ez egy serdülni kezdő gyereknek, de ennek is jó oka volt. Már szeghalmi apai dédapám latin auktorokat fordított. (Áttette például az Aeneist magyarra, s magyaros versmértékbe.) Apai nagyapám, református esperes lévén, persze hogy szintén a latinnak élt. S a jogász apánk is elevenen örökölte e holt nyelvet. Ezért minálunk otthon élőbeszédként járta a latin. (Később is, azóta is, ha nagyon fáradt vagyok, latinul olvasok. Úgy érzem ilyenkor, mintha az apámmal beszélgetnék, ő meg a nagyapámmal…) Ez is szokás volt, de nem kötelezettség. Kötés csupán, mely bennem vonzalmat keltett, s lehetőséget adott.

A szorgalmasan tanuló Szabó Magdánál mégis jobban érdekel a „válogatós”, a kiválasztó. Egyetemi éveiben már bizonyára így olvasott…

– Kis túlzással azt mondhatom: semmit sem olvastam akkor. Pontosabban: nem hagytam magamnak időt a puszta kedvtelésre. Mindaddig annyi mindent kellett, ha tetszett, ha nem, megtanulnom, s most egyszeriben az lett a dolgom, hogy csak azt csináljam, amit szeretek. Rám zúdult a teljes magyar és latin irodalom, rám a nyelvészet, s nekem megint csak az volt a rögeszmém: amit szeretek, abból aztán már mindent muszáj tudni. Tanár leszek, s az ember nem léphet úgy a katedrára, hogy maga választotta tárgyát ne ismerje felső fokon. Következésképpen óriási fóliánsokkal jártam haza. Tanultam, böngésztem, olvastam késő éjszakáig, s hogy elkészüljek, hajnalok hajnalán keltett föl apám. S ha úgy éreztem, túlhajszolt vagyok, a líra tartott egyensúlyban. Akkor jött a Nyugat és akkor József Attila. Igen, József Attila is, mert olyan körrel érintkeztem, mely ismerte József Attilát. S bár – többször is megírtam, elmondtam már – az egyetemi időszak volt életem legharmonikusabb, legboldogabb öt éve, akkori irodalmi fölfedezéseimet nem professzorunknak köszönhetem. A professzor úr nem hitt például a huszadik századi lírában. A nemzeties költészet fénykorát kérte számon rajtunk, mert az volt a nézete, hogy azóta semmi sincsen. Közölte velünk, hogy „Ady költéfete egy femétdomb, melyen csak itt-ott füremkedik át egy-két fugár”. A professzor úr előtt el kellett titkolni, hogy az ember verset ír, ha másképpen tette azt, mint mondjuk Tompa Mihály. (Akit különben nagyon szeretek, s mai ismereteimmel elsőrendűen be tudom bizonyítani róla, hogy szürrealista volt. Azt is, hogy – református pap létére – elvesztette istenhitét, s emiatt depresszióval küszködött.) Így aztán, amikor a debreceni Csokonai körben Oláh Gábor egyszer, fiatal költők 148közt engem is bemutatott, mert éppen alapvizsga előtt álltam, kénytelen voltam sebtiben átírni ez alkalomra szánt versemet. A professzor úr egy ízben mind a negyvenkettőnket megbuktatott, mert nem tudtuk, milyen a Sixtusi Madonna mosolya. Bolvári bácsitól, az altiszttől könyörögtük ki aztán – csekély borravaló fejében –, hogy „desztillált”. Így végül valamennyien dicséretest kaptunk. Nem csoda hát, ha lestük, Vajthó tanár úr mikor jön le Pestről. Mert Vajthó László kimondta azokat a neveket, amelyeket mi ki sem ejthettünk a szánkon.

Elhozta Debrecenbe Ady, Babits, Kosztolányi és mások költészetét, elhozta Pest szabadabb légkörét, és megtanított arra, hogy mosolyogjunk a rigolyákon. Akkor én annyira beleszerelmesedtem ezekbe a lírikusokba, hogy mikor megtudtam, Kosztolányi milyen beteg, Pestre utaztam, s körbesétáltam a János kórházat, hogy láthatnám legalább az – ablakát. A háborúban jött aztán a Babits-szerelem: az apokaliptikus időkben ő állt hozzám közelebb. És nemcsak a Jónás könyve miatt… Ha Kosztolányit vagy Babitsot olvastam, tudtam, hogy kortársam: ez a század beszél. Adyval másképpen voltam, őt nem kellett fölfedeznem. Ady apámnak egyetemi társa volt: két évfolyammal járt fölötte, a jogon. Ő valamiképpen a családi környezethez tartozott. Számon tartottuk, mit mondott apámnak, hogy ittak együtt, mint lovagoltak az emlékkerti oroszlánszobor hátán, hogy másztak át a kerítésen, hogyan írt Ady verset az Arany Bika márványasztalára. Ady természetes, otthoni ügynek számított. De a Nyugat többi lírikusa nem volt otthoni ügy. Az irodalom volt; vonzó, ismeretlen. Szerelemre való… A latin nyelv és irodalom másképpen érdekelt. Említettem az előzményeket. Nem voltak nyelvi nehézségeim, de amit addig tudtam, hirtelen túl sterilnek bizonyult. A filozófia, mely mondjuk, Horatiushoz kapcsolódott, még fölfoghatatlan volt a magamféle érdeklődő gimnazista számára is. Az egyetem nagy „kirakós játékában” aztán lassacskán minden a helyére került. A művek révén kirajzolódott az egész római világ, a filozófiai rendszerek egymáshoz kapcsolódtak. S mindez énbennem irodalmon túli gondolatokat kezdett ébreszteni. Igazán nem voltam marxista, hogy is lehettem volna az, de nagyon izgatott: miért született Krisztus éppen akkor, amikor született. A történelmi pillanat gazdasági és társadalmi „ismertetőjegye” érdekelt. Később Varga László révén, aki a középlatinra oly kitűnően oktatott, nemcsak az időben jutottam feljebb. Meg kellett látnom: az irodalom milyen szorosan, mennyire keskeny úton jár együtt a történelemmel. S hogyha valami különlegest „jegyez” az irodalom, azzal párhu149zamosan föltétlenül végbement valamilyen tektonikus történelmi mozgás. Akkor érdekelni kezdett például az oly sokszor emlegetett – keresztre feszítés. És Pliniust lapozgattam, a kor szemtanúját, aki látta a keresztényüldözés különböző fázisait, és személyesen beszélt az üldözöttekkel. Hogyan, miért is történt mindez? Miképpen jutottak el a sokistenhívéstől, egy kortól, melyben az ajtósaroknak s a gyermeksírásnak is külön istene volt, egy új – filozófiáig? – Az egyetem gondolkodni tanított meg. Most már az összefüggéseket kerestem… S még valamit köszönhetek az egyetemnek. Csűry Bálint professzor úr rávezetett arra, hogy ne csak használjam, értsem is anyanyelvemet. S hogy értéke szerint bánjak vele. Csűry tanár úr édes és tiszta magyarságát hozta Szatmár megyéből, és pontos szigorát. Mesterségemet nélküle nem gyakorolhattam volna így, tőle tudom, hogy minden szónak jelentenie kell valamit, hogy ki kell dobni minden fölösleget.

Tanárkodás Debrecenben és Hódmezővásárhelyen, háború, minisztérium, Centrál kávéház, újholdasok – a folytatás akár ilyen címszavakban is elmondható. Mi történt valójában? Csak annyi, hogy eleven írókkal találkozott, s közben íróvá cseperedett?

– Lehet, hogy ez ma már patetikusan hangzik, de így igaz; az irodalom tartott meg a háborús rettegés közben. Légitámadáskor mécsfényben színdarabot írtam, töltésen hasalva, sírgödörbe bújva verseket mormoltam a géppuskatűzben. Az ősemberek viaskodhattak így az elemekkel, nem túlzás tehát, ha azt mondom: az irodalom kimentett a halálból… Pestre kerülésemről, a háború utáni évek napsütéséről, az újholdasokról többször szóltam már. Ezért erről itt csak ennyit: a debreceni kormányvonattal érkeztem Pestre. Kofferomban egy nagy kenyeret, egy tábla szalonnát, s egy színdarabot hoztam. Leszálltam a vonatról, s tüstént mindenemet ellopták… Cromwelli ifjú hölgy élt akkor személyemben, szigorú, humortalan, sértett (mert nem tudta elfelejteni halottait), és mindenre elszánt. Zöldfülűen és gátlásosan dolgoztam a Vallás- és Közoktatási Minisztériumban. Kardos László és Bóka László mellett, de igen boldogan, mert az volt a dolgom, hogy mindent megismerjek. S én el is mentem mindenhová: színházba, koncertre, jártam az országot, filmforgatókönyveket olvastam. S közben megismertem az Újhold körét. Egy nemzedéket, mely igen fiatal volt és igen becsületes. És szigorú is, mert átélt és látott olyan dolgokat… Felelősségérzetet hozott magával ez a nemzedék. Lelkiismeretet, mely emlékezett a gyalázatra, akaratot, mely 150azt mondta: ilyen igazságtalanság többé soha nem sújthat az emberiségre. Sokfélék voltak – voltunk – persze, az irodalomnak, az ízlésnek nagyon is különféle válfajait képviseltük már akkor, s kivált később, kibontakozva. Talán csak abban hasonlítottunk, hogy nem vállalkoztunk – a tisztességtelenségre. S hogy ez a nemzedék nem morzsolódott le, nem szóródott szét, hanem egy szálig itthon maradt… E körben „zordságom” lassan oldódni kezdett, közölt a Magyarok, közölt az Újhold, majd megjelent első verseskötetem, s én még mindig nem hittem el, hogy író vagyok. Mire rájöttem erre, minden megváltozott… Az ötvenes években, mint ismeretes, általános iskolában tanítottam. Nem volt számomra büntetés, szerettem a gyerekeket. S arra törekedtem, hogy most én legyek „Szondy tanár úr”. Hogy a diák úgy várja a következő órát, mint a legizgalmasabb pillanatban megszakított történet folytatását. S a legnehezebb időkben sem voltam hajlandó mitológiai féltékenységű világgal számolni. Nem titkoltam, hogy „Büszke magyar vagyok én / Keleten nőtt törzsöke fámnak / Nyugati ég forró kebelem / Nem tette hideggé.” Ahogyan Kölcsey kimondta, kimondtam én is. Mert meggyőződésem volt és maradt: törvénnyel nem lehet senkit idekötni. Akit nem köt érzelem, észre sem vesszük, s üthetjük bottal a nyomát… Így teltek el azok az esztendők. S közben írtam regényeimet. Nem volt az tehát száműzetés. Csak csöndes munka volt.

Tudósnak készült egykoron: friss diplomájához mindjárt doktorátust is kapott, professzorai az egyetemre várták. Végül nagy vargabetűvel vissza is tért a tudományhoz. Sok régi könyvet őriz: ezek vonzották talán?

– Vonzalmam csakugyan igen régi, hiszen együttélésem a patinás könyvekkel, úgyszólván eszmélésemtől keltezhető. Említettem: otthon minálunk nem volt semmiféle tilalom, semmilyen kötés, bármilyen könyvet kezembe vehettem. Gyermekkorom egyik sokat forgatott kötete volt például egy múlt századi papi imakönyv, mely nagyapám könyvtárából maradt ránk. Szövegét Révész Bálint szuperintendens írta. A címe egyszerű – Köznapi imádságok templomi használatra –, de milyen elképesztő világ elevenedik meg e cím alatt! Már a tartalomjegyzék is maga az apokalipszis: Döghalál közelgésekor, Döghalál kiütésekor, Külháború idején, Földrengés alkalmával, Káros tűz után, Sáskajárás alkalmával, Szükség idején, Éhség idején stb. S mindezt egy kisgyerek olvasta, akinek nagyon jó apja-anyja van, körötte egyenletes derű. S ez a gyerek kinyit egy könyvet, s egyszeriben a Föld minden nyomorúsága és iszonyata elébe 151tárul. Borzongva és gyönyörűséggel olvastam e szinte kafkai szövegeket, mert láttató és szépséges nyelven szóltak a mélységes századokból. Csak jelzésképpen egy részlet, mely mutatja, miféle világ bukott elém; döghalál kiütésekor mondták például az alábbiakat: „Öl és pusztít az öldöklő angyal közöttünk. Betegekkel, halottakkal megtelnek házaink. Rémülés vagyon a házakban, sírás és jajgatás hallik kerítéseink közül; nyögnek és sóhajtoznak a betegek, rakásra hullanak, mint a levágott fű, még az ifjúnak és erősnek sincs köztünk semmi bátorsága, aki reggel felkölt, már délben nincsen, és aki estve pihenésre ment, reggel koporsóban találja az ő helyét.” S apám könyvszekrénye telis-tele volt ilyen könyvekkel. Köztük debreceniekkel is. Ezek nagy természetességgel igazolták apám szavait. Folytonosságot adtak, visszamutattak az időben, szülőföldem múltját megjelenítették. Azóta – köztudomású – gyűjtöm is a város múltját tartalmazó könyveket. A Kiálts, város! avagy a Régimódi történet nem is születhetett volna meg nélkülük. A Debrecen város történelme című kötet például azért különösen értékes számomra, mert nemcsak a nagy történelmi mozgásokról tudósít, hanem a város köznapi dolgait is megjeleníti. Érdemes egyik, témánkhoz illő bekezdéséből idézni. Az 1705-ös esztendő eseményéről írja a könyv: „Szerda napon a német ármada érkezik a város alá. A templomokban nevezetes kár nem esett, a harangok és az óra épen maradnak. A Kistemplomban a prédikálószék superlátja kivágattatott, a keresztelőkanna tálastól elvitetett, a perselyek felhasogattattak, egyikbe beleganajlottak. Úgy profanálták. A scholában a bibliotéka össze-vissza hányattatott. Több háromszáz auctornál széjjeltépetett, megégettetett, sok a táborhelyen levelenkint elhintetett, sok porba, ganéjba temettetett. A deákok ládái felhasogattattak, térdig ért a házakban a sok összezavart papíros, a csengettyűt is elvitték.” Szépséges nyelv, pontos beszámoló, s idézhetném a többi, előbb-utóbb könyvtárunkba került kötetet… Nagy kerülővel jutottam vissza a régi magyar irodalomhoz, de hogy is ne jutottam volna vissza! És csak első fokon vonzott a szépség vagy érdekesség. Bár egyik sem „megvetendő”. Milyen mosolyogtató, s mennyire nélkülözhetetlenül hiteles például Kalocsa Róza Az illem könyve című kötete, ha azt szeretném tudni, miféle szokásrendben is éltek dédanyáink. Íme pár mondat: „Udvariatlanság, ha valaki a szembejövőnek erősen a szeme közé néz. Pedig ezen hibába gyakran beleesnek a mi ifjú uraink. Még illetlenebb ismeretlen hölgyeket megszólítani. Ha ez egy hölggyel megtörténik, ne feleljen, hanem ezen sértés elől meneküljön. Ha az illető követné, lépjen be a legelső boltba, vagy 152házba. Ha ez sem használna, üljön kocsiba, vagy szólítson meg egy rendőrt.” – Vagy milyen hátborzongató, hogy a Hármas Kistükör 1848. és 1849. évi kiadását – „melly Magyarország I. legújabb földleírását, II. régibb és legújabb polgári állapotát, III. a magyar nemzetnek régibb és legújabb történetét híven ábrázolja. Magyarország és Erdély földabroszával” – éppen Báró Haynau Gyula főszertábornok, a császári és királyi, magyar- és erdélyországi hadsereg főparancsnoka engedélyezi. Micsoda gyászszalag ez a szellemes mondókákat is tartalmazó kiadvány előszava után! – S mi mindent elmond az ilyen „szerzője ismeretlen”-bejegyzés az 1852-es Fillér-Naptár egyik oldalán: „Április tizennyolc: egész csonka héten szeles, havazással tölt, felleges és hideg, és mind tartott a szél, és havazás folyvást egész április 25-keig, akkor kezdettük látni a napot, és engedelmes lett az idő.” A bőrén, a csontjain érezheti az ember a hajdani áprilist, s szinte látja a magánkrónikás kezét a papíron. Ezért is kellett a régi könyv, volt irodalmunk. De talán mindezeknél fontosabb: izgat sok rendezetlen, „félrehallott”, vagy meg se hallott szövegünk. Úgy érzem ilyenkor: őseink szólnak hozzánk, s mi nem figyelünk. Ha a régi magyar irodalom lapjait forgatom: velük szeretnék szót érteni. Hogy úgy beszélgethessünk, mint apámmal, anyámmal abban az egykori, ma már eltemetett debreceni házban.

Új Írás, 1982.

NÁDOR TAMÁS

153
Titokfejtő séta a szépség körül

Fölfedezéséről tudósította olvasóit nemrégiben Szabó Magda. Vörösmarty Mihálynak az iskolában tananyaggá koptatott, „agyontanult” verséről, A szegény asszony könyvéről fedezte fel, hogy – Lear királyné drámája, megrendítő szépségű költemény. Az ismert, már-már megunt művek, tájak, kulisszák közt rátalálni a szépre – e vállalkozás jó néhány példáját kínálja Szabó Magda A körön kívül című tanulmánykötete. Épp ezért kiindulópontja lehet egy, a szépségről folytatott beszélgetésnek.

Mikor találkoztál életedben először a széppel? Szabó Magda úgy hordozza körül tekintetét saját otthonában, mintha keresne valamit. Pedig csak mutatni akar: a sötét, beépített szekrény különleges kilincsét, egy oroszlánfejes kopogtatót.

– Még a karján hordott anyám Debrecenben, amikor egy kapun felfedeztem azt a csillogó réz valamit, amiről – mivel az oroszlánt még nem ismertem – rögtön megállapítottam, hogy „kutyuka”. Annyira tetszett, hogy anyám emléke szerint, valahányszor arra mentünk, mindig odakéredzkedtem, megsimogatni. Később már tudtam, hogy oroszlánt ábrázol, és az oroszlán félelmetes állat, de számomra „kutyuka” maradt, és ez jelentette a régi debreceni utca hangulatát, életemben az első felfedezett szépet. Azután sok-sok év múlva a Moszkva téren egy rézművesnél megláttam az ikertestvérét. Kapum nem lévén, a szekrényre szereltettem, hogy mindig láthassam.

Írásaidból, önéletrajzodból tudom, hogy a Szabó családban szerették és tisztelték a szépet…

– Literátus, művészhajlamú emberek közt nőttem fel, akik arra neveltek, hogy észrevegyem, ami szép. Debrecen, kálvinista város lévén, nem túlságosan gazdag képzőművészeti emlékekben. Templomi freskók helyett a népművészet emlékei, hajdani paraszti utcák faragott kapui jelentették az élő múltat. Valahányszor arra jártunk, apám is elgyönyörködött a sugaras, madaras faragásokban, és kérdésemre vagy anélkül is, elmagya154rázta az ősi szimbólumok értelmét. Ő tanított meg újságot olvasni. Mire az iskolában először beszéltek nekünk képzőművészetről, nekem már tekintélyes reprodukciógyűjteményem volt – újságkivágásokból.

Élményeid jellegzetesen városi élmények. Vajon mit jelent számodra a természet szépsége?

– Az alpesek hivalkodó szépségét könnyű észrevenni. Engem a szüleim a hosszú, hármasban tett sétákon arra szoktattak, hogy a természet tervezőképességét csodáljam. A szarvasbogár az én gyerekszememben páncélos vitéz volt, a Nagyerdőben a letört faágakat kígyónak, csákánynak láttam. Máig megőriztem azt a szokásomat, hogy a cserépkályhába készített fahasábokra is vetek egy-egy pillantást, és ha különösen érdekes formájút találok, kiemelem a halomból.

És mivel Szabó Magda született pedagógus, gondolatát tüstént szemlélteti. Egy „megmentett” fahasábbal, egy kihullott göb helyén „lakik” egy ajándékba kapott faragott fa madár.

– Hát nem gyönyörű? Mi lenne, ha arról írnál, hogy az emberi magatartás is lehet szép? – veszi most át tőlem a kérdezést.

Örömmel, ha szép példát választasz.

– Ez a történet is Debrecenben kezdődött. A háború alatt, amikor a város nagy részét már kiürítették, egy fiatal postásfiú nekivágott zöld postakocsijával és egyetlen, ványadt lovacskával a világnak. Éppen beért Pestre, amikor a város körül bezárult az ostromgyűrű. A postás, mert senkije sem volt a fővárosban, lovacskájával bekocogott a Ráth György utcai kórházba. Azt kérdezte, mit segíthet? És mivel szorgalmas volt, a keze meg fiúsan finom, azt mondták, jöjjön fel a szülészetre. A nőgyógyászati betegek és az újszülött csecsemők osztályán akkora az emberhiány, hogy mindenkire szükség van. A kis postás pedig beállt beteghordónak, segédápolónak, éjszakánként pelenkát mosott. Amikor a fegyverek elhallgattak, szépen hazament Debrecenbe, ahol munkába állt. De azután, jóval később, felelősségre vonták, mivel nem jelentkezett időben a nem létező hatóságoknál, és semmilyen írással nem tudta igazolni, hogy hol járt, amikor az ég zengett. Nekem a postásfiú egyik hajdani „betege” írta meg a történetet, hogy segítsek megkeresni a szülészet férfi angyalának igazságát. Hát nem gyönyörű? Költő sem találhat ki ennél meghatóbb, esztétikusabb emberi magatartást… Amikor a levelet 155olvastam, lelki szemeim előtt kirajzolódott a kép, a Ráth György utcába felkocogó postásszekér, és a csecsemőkkel bánni tanuló fiú, akinek férfikorában nem hiszik el élete legszebb tettét, kurta hőskorát.

Ha igaz, hogy a művészi szépre elsőnek a család ébreszti rá a gyereket, százszorosan igaz ez az emberi magatartás esztétikumára.

– Mi a legszebb a családban? A harmónia. Az egymásra való figyelés, hogy ki-ki tudomásul veszi a másik ember igényeit. Még amikor ajándékot választunk, akkor sem olyan egyszerű ráállni a másik hullámhosszára. Beleélni magunkat az ő vágyaiba. Pedig ez a legszebb az ajándékozásban. De szép lehet egy-egy szokás is; ha valaki felnőtt korában azt mondhatja, „ez nálunk, otthon, így volt…”

Milyen szép szokásokat sikerült gyerekkorodból megőrizned?

– Említhetném a csak nekünk szóló, családi ünnepek hagyományát. Vagy azt, hogy mi csillogó, gyári gömbök helyett, mindig valami házilag készített, olcsó és szellemes ötlettel díszítettük a karácsonyfát. A díszek gyártása afféle városi kukoricafosztás lehetett a mi gyerekkorunkban. Volt olyan év, amikor kizárólag papírból hajtogatott csókák lebegtek a gyertyák között, és anyám készenlétben tartott vizesvödörrel vigyázott, nehogy lángot fogjanak az ágak. De akadtak szép hétköznapi szokásaink is. Például, hogy a rossz hírt, a bajt mindig a küszöbön kell már elmondani. Anyám szerint azért, hogy kint maradjon, hogy ne hozzuk be a házba. Otthon már csak a megoldáson, a bajok orvoslásán gondolkozzunk.

Mit tettél te magad tanárkorodban, hogy felébreszd a szépség szeretetét tanítványaidban?

– Osztályfőnökként legtöbb energiám arra ment, hogy lebeszéljem a fiúkat arról, hogy kiszereljék az indexlámpát a közelben parkoló kocsikból. A tantárgyam viszont, szerencsére, kínálta az anyagot. Én tanárnak is – író voltam. Az irodalom tanításában nem a közlést, hanem a nyomozást tartottam a legcélravezetőbb módszernek. Arra törekedtem, hogy a gyerekekkel együtt keressük meg, miért és mitől szép egy vers, egy regény. Azt tapasztaltam, hogy általában rossz időpontban jutnak el hozzájuk a klasszikusok. Tizenéves korban, amikor úgyis túl sok minden, mondhatnánk, az egész világ, egyszerre érdekli a fiatalokat. Részben ez a magyarázata annak, hogy sokan távolinak érzik a több száz156éves, megoldott gondokat. A nagymama talán még visszaemlékszik a hajdani nyomorúságra, az embervásárra, de az unokát nem izgatja Tiborc panasza, mert tudja, hogy nincsenek Tiborcok. Kineveti a Kaméliás hölgyet – mit köhécsel, menjen az esztékába! A tanárnak fel kell fedeznie a hidat, ami az egykori igazságokat, a tegnapi és tegnapelőtti valóságot a mához köti, aztán át kell kísérnie rajta a gyerekeket.

Lehet, hogy az élő irodalom közvetlenebb kapcsolatot teremthetne az alkotás és a befogadók között?

– Itt az ellenkező veszély fenyeget. Hogy a gyerek hiába látja a képernyőn a jól fésült szerzőt és a szigligeti alkotóházat; számára az „igazi” író feltétlen nyomorog és üldözik a hatóságok. Tudniillik, Petőfi Apostolának íróképe rögződött benne, és az ennek nyomán kialakított klisé nem fedi azt a hétköznapi embert, aki állítólag verset ír, pedig egyáltalán nem olyan, mint egy valódi költő.

Hogy lehet ezen segíteni?

– Akár úgy, hogy a tanár és a diák együtt ül fel a múltba vezető időgépre. Mert minden gyerek született sci-fi-szakértő, és legtöbbjükben megvan az élmény befogadásához szükséges érzékenység is. Egy alkalommal, Petőfi A puszta télen című versének tanításakor, talán túlzott beleéléssel is ecseteltem a versbéli puszta szépségét, olyannyira, hogy az egyik kislány – elsírta magát. Meglepetésemre elhüppögte, hogy ha ilyen szép volt az Alföld, miért nem hagyták meg olyannak, amilyennek Petőfi látta. Ezek után vissza kellett kanyarodnunk a látványtól a gondolathoz, és Petőfi lelkéről, vágyairól szólva, végül az osztállyal együtt jutottunk el arra a következtetésre, hogy a költő, aki egész életében a legjobbat akarta népének és az országnak, bizonyára nem azt szeretné, hogy múzeum, betyárok birodalma maradjon az Alföld, hanem, hogy teremjen és virágozzon – az ott élők javára. A civilizált és boldog élet – ha valóban az – nem ellentéte, hanem kiteljesedése a költő álmainak.

Az irodalom szépségét még csak megismerik az iskolában, de a többi művészet, sajnos, mostoha…

– Az én diákkoromban még a tanárok sem hallottak poliesztétikai nevelésről, de mi – az Abigél iskolájában – azért komolyan és rendszeresen tanultunk művészettörténetet. Ha egy költőről tanultunk, nem azért kellett tudni születése és halála évét, hogy a memóriánkat gyakoroljuk. 157Hanem, hogy az évszámokból kiindulva, megbeszéljük, kinek volt kortársa, mi történt életében a világban, milyen nagy művek születtek ebben az időben a zene, a képzőművészet birodalmában. A Horváth Mihály téren, ahol én tanítottam, a kollégák is sokat segítettek. Amikor Balassi Bálinthoz értünk, csak szólnom kellett Lukin Lászlónak, hogy tanítson már meg az énekórán egy megzenésített Balassi-verset… Ami a művészettörténeti oktatást illeti, sajnos, a közönség látáskultúrájának elmaradottságában is érződik ennek hiánya. A tévé művészeti műsorai sokat nyújtanak ugyan, de az így szerzett ismeretek, a dolog természetéből, a műsorok alkalmi jellegéből következően, nem állnak össze rendszerré.

Azt hiszem, hogy nem is az ismeretek, hanem az ízlés hiánya, vagy mondjuk, inkább bizonytalansága, elmaradottsága a fő gond.

– Akinek már kialakult valamiféle ízlése, aki valamilyen meghatározott tárgyra vágyik, annak nehéz azt mondani, hogy ne vegye. Hogy ne azt vegye, amit ő valamilyen okból szépnek tart. Hiányzik a vágyak megvalósításának, a szépség meghonosításának gyakorlata is. Ezt a legtöbben utánzással pótolják. Nézd meg a tájba nem illő, hivalkodó balatoni nyaralókat, a múzeummá zsúfolt lakásokat. Sokan az előző generációk elérhetetlen vágyainak teljesítésére törekszenek. Hogy olyan bútoruk legyen, mint azoknak, akik az ő gyerekkorukban tekintélyes, gazdag embernek számítottak a faluban. Jártam olyan másfél szobás, lakótelepi lakásban, ahol a lakóhelyiség felét betöltötte a Spanyolországból hazahozott szobaszökőkút. Amikor megkérdeztem, hogy jutott eszükbe szökőkutat vásárolni, kiderült, hogy egy ismerős hatszobás villájának a halljában látták a párját. Ez a tárgy jelentette számukra a jólét és valamiféle nagyvilágiság jelképét. Nem volt szívem azt mondani, hogy pedig az otthon – született kisvilág.

Hasonló, gyakorlati példákat sorolhatnánk, gondolom, az öltözködéssel kapcsolatban is.

– Én legjobban azokat a gyerekeket sajnálom, akiket olyan szépen öltöztetnek, hogy a ruha már gátolja őket a mozgásban, a játékban. Az ilyen díszruha – a szülők akarata ellenére (esetleg a tervezők vagy a választék hibájából), rabruhává válik. Általában örülök annak, hogy az emberek az író-olvasó találkozókat is megtisztelik azzal, hogy felöltöznek. De amikor fiatal lányok flitteres, fényes táncruhában jönnek, legszívesebben 158még az irodalmi beszélgetés előtt felvetném; mi értelme van a tévében látott popsztárok utánzásának? De ha már megcsináltatták vagy megcsinálták maguknak ezt a jelmezt, miért nem tartogatják az ehhez illő alkalmakra?

Ha már az író-olvasó találkozóknál tartunk – mi a véleményed a közönségről?

– Elképzelhetetlenül nagyok a különbségek. Jártam már olyan találkozón, ahol a résztvevőket kizárólag a vendég (civil) személye érdekelte, és csak udvariasságból tettek fel egy-két olyan kérdést, ami a könyvekre vonatkozott. Akkor is jobbára azt firtatták, hogy mennyiben azonos a hősök élete az íróéval. Máskor meg azt tapasztalom, hogy szinte körülölel a kíváncsiság. Az igazi olvasók, akik a titkot keresik, érdeklődéssel hallgatják a művek fogantatásának, születésének történetét. Velük el lehet beszélgetni az író munkájáról, kínlódásáról, érdekli őket a művek felépítése, szerkezete, és megértik, ha elmondom, hogy Az a szép, fényes nap című drámámban például – a reneszánsz festőihez hasonlóan – egy sarokba, Géza fejedelem alakjába csempésztem be a magam arcképét. Legjobban egyébként azokat a rendhagyó irodalomórákat szeretem, ahol olvasott, de nem preparált gyerekek ülnek. Tanári gyakorlatom alapján rögtön meghallom, mikor kérdez a gyerek szájából a tanár. De amikor arról faggatnak, hogy mitől és hogyan működik egy regény, vagy hogy mi az ihlet, létezik-e ilyesmi egyáltalán, és hogyan dolgozik az író, ha nem jön meg az ihlet, akkor belelendülök. És a gyerekek általában megértik, hogyan jön létre a test és szellem szerencsés együttléte esetén (ha nincs a munkának külső gátja, akadálya), az alkotás feltétele.

Az ember körülnéz nálad, és azt érzi, hogy ebben a szobában megvannak a feltételek…

– Mit mondjak erre? Hogy szeretem az otthonomat, és igenis szeretem a tárgyakat?… Itt szinte minden darabnak megvan a története. Az egyik egy emberre, a másik egy eseményre emlékeztet. Ebből a biedermeier tükörből anyám, nagyanyám arca néz vissza rám. A porcelánok – a régi Szabók gyűjteményéből valók. A karos gyertyatartót nagyszüleim kapták az ezüstlakodalmukra. Ez az 1903-ból való plakát a Gyurkovics lányok debreceni műkedvelő előadását hirdeti, Sárika: Jablonczay Lenke. A nagymamának ezt a gyöngyhímzését „férjfogónak” nevezték a családban. Ebben a gyöngyzacskóban Rickl Mária őrizte a zsebkendőjét.

Itt van, látom, az egész Régimódi történet!

159

– Sokféle emléket őrzök. Ez a faragott őz Erdélyt mondja. Egy ismeretlen olvasó hozta fel a lakásunkra. Mire kifaggattam volna, már el is ment, csak a munkáját hagyta itt ajándékba. Mintha tudta volna, mennyire szeretem azokat a tárgyakat, amikben érezni a mester kezét! Megtanultam figyelni a tárgyakra. Nézd ezt az ikont. Egy görög barátunktól kaptam. A festője annyira megvetette Júdást, hogy oda se festette az Utolsó vacsora vendégei közé. Csak ez a hátulról kilátszó harmad glória jelzi, hogy nem felejtette ki. És milyen szegények az apostolok; csak egy kis krumpli jutott az asztalra!

És ez a Giacometti szobraira emlékeztető, különleges fémfigura vajon milyen történettel büszkélkedik?

– Ez nálam a „vendégmérő”. Akit ez riaszt, azzal nehezebben értjük meg egymást. Számomra egyébként a szobor nemcsak egy kardját markoló, bennszülött harcost idéz, de a megnyúlt lábakon ágaskodó ló különös arányai arra is figyelmeztetnek, hogy a teljesítményhez mindig meg kell nőni, hogy ágaskodás nélkül semmilyen akadályt nem lehet átvinni. Házunk legszebb afrikai emlékét egyébként a férjem vásárolta – a Népköztársaság útján.

Rengeteg itt az emlék, de mégsem múzeum. Ez talán a könyveknek köszönhető.

– A könyvtár az én éléskamrám. Szeretem, ha télen-nyáron, minden hangulatomban van miért felnyúlni a polcra. Ebben a szobában többnyire az éppen használt, olvasott könyvek vannak. Ez a gyönyörű, ősi Biblia – Illés Endre ajándéka – szinte hozzám tartozik. Külön sorban őrzöm Debrecen irodalmát. Most éppen a kollégium könyvtárának történetét, Tóth Béla könyvét olvasom. Közbe-közbe Szomoryt, ma reggel például a Györgyike, drága gyermeket…

Egyszerre a kettőt?

– És még egynéhányt… A másik szobában most elöl találnád Váradi Antal drámáit is. Valahogyan eszembe jutott, hogy mennyire megfeledkeztünk róla. Igaz, hogy a Korinthosz elolvasása után arra is rájöttem, hogy ezzel a darabbal – nem sokat vesztettünk. De milyen gyakran előfordul, hogy az újraolvasás felfedezés vagy jóvátétel. Hiszen mi az iskolában még egy nagyon is szemérmes irodalomtörténetet tanultunk. Nagyon sok a jóvá tenni valónk. Az idén külön örömöm az Arany János-év. Halálának századik évfordulójára elvállaltam egy tanulmányt, és ez 160remek alkalom az újraolvasásra. Hiszen beszéltünk róla, hogy tanulmánykötetemben is a régen tudott, elfelejtett vagy rosszul tudott titkok nyitját, új megfejtését keresem.

Azt hiszem, most, hogy visszakanyarodtunk beszélgetésünk kiindulópontjához, ideje befejezni az interjút. Ha nem is fejtettük meg a szépség titkát, legalább körüljártuk, és ehhez a sétához Szabó Magda – a lehető legjobb útitárs.

Nők Lapja, 1982.

FÖLDES ANNA

161
Sorsfordító pillanatok

Sorozatunknak tulajdonképpeni keresztanyja Szabó Magda. Elhatároztuk, hogy olyan életrajzi eseményekről fogunk írókkal, művészekkel beszélgetni, amelyek döntő hatással voltak életükre, sorsukra, alkotói pályájukra. Az eredetileg tervezett „sorsdöntő pillanatok” című ugyanakkor túl drámainak tűnt, csak a nagy történelmi fordulókkal való kapcsolatra utalt volna. És ekkor javasolta Szabó Magda: legyen „sorsfordító pillanatok” a címe a sorozatunknak. Miért érezte ezt alkalmasabbnak?

– Hát ezt könnyű indokolni. Vannak pillanatok az ember életében, amikor akármilyen fiatal is, esetleg csak kisgyerek, megérzi, hogy ettől a másodperctől fogva valami ezentúl másképpen lesz. Nem tudja mindig pontosan kikövetkeztetni, hogy az eljövendőben milyen mértékig, mennyire és hová vezetve befolyásolja elkövetkező napjait az a valami, de hogy olyan történt vele, ami miatt az a bizonyos „ezentúl másképpen” bekövetkezett, az kétségtelen, azt a tudat rögzíti abban a végtelen hálózatú kompjúterben, ami az agyunk. Ezek a sorsfordító pillanatok befolyásolják ki-ki élete alakulását, személyisége kiteljesedését, fejlődését, általában gyakran a jövőjét is. Megírtam az Ókútban, életem első tíz esztendejét összefoglaló önéletrajzomban, hogy én kicsi koromban szentül azt hittem, hogy mindenki más meg fog halni, de mi annyira szeretjük egymást anyámmal, apámmal, hogy mi hárman leszünk az örökké élő kivételek. Tudtam én, hogy van temetés, halál, a Szent Anna utcán, a mostani debreceni Béke úton, ahol laktunk, előttünk vonultak el a gyászmenetek a katolikus temetőbe, megmagyarázták nekem, miféle láda az a koporsó, hová kerül aztán benne a halott, de az elmúlás fogalmát csak addig a határig voltam hajlandó tudomásul venni, amíg másokra vonatkozott. Ez a hiedelmem éppúgy beletartozott a Szabó család mitológiájába, mint az az elképzelésem, hogy minden, ami Krisztus körül és általában a hitélet területén történik, magyar ügy. Betlehem nem kétséges, hogy a Hortobágyon fekszik, valamelyik puszta, Zám, Haláp, esetleg Fáncsika közelében, nyilvánvaló, hogy pásztorok nem 162élhetnek másutt, mint ahol a városnak gulyája, ménese van, ahol a juhokat terelik. Isten számomra magyar volt, fegyverzete is mutatta, mert pajzsáról, lándzsájáról sűrűn énekeltünk, s hányszor hallottam a templomban, hogy az Úr énnékem őriző pásztorom. Hogy hihettem volna Istenről mást, mint hogy isteni funkciója betöltése mellett agrár foglalkozású, és ott uralkodik Debrecen határán. A családunkra nem vonatkozó enyészet ugyanúgy hozzátartozott az életemhez, mint ez a hun-magyar mondakörbe transzponált egyházi látásmód. Egyszer aztán – ez már a mélylélektan körébe tartozik, végül is hogyan és mitől, de rájöttem: talán tévedek, a halál törvénye nekünk sem irgalmaz majd. Ez azért volt sorsfordító pillanat, mert szinte fizikai rosszulléttel volt azonos a rémület, ami elfogott a gondolatra: lesz idő, mikor soha többé nem láthatom az enyéimet. Pontosan emlékszem az időpontra, amikor történt. Apám elment hazulról, hívott magával, de nem akartam menni, mert az unokanővérem is vele volt, akinek nem vágytam a társaságára, hagytam kilépni őket, és épp csak tisztességből utánuk néztem a kapuból. Láttam apámat távolodni. Fekete köpenyeg volt rajta, lebegtette a szél. A meg-meglibbenő régimódi galléros köpenyeg és apám egyre messzebb tűnő alakja úgy hatott pár esztendős gyerektudatomra, mint a villám, a soha el nem múlásunkba vetett szilárd hitem egyszercsak odalett. Felfogtam, apám rövidesen eléri a Kandia utcát, befordul, akkor már nem láthatom innen a kapuból, s felfogtam, egyszer majd eljön az az idő is, amikor az életemből is kilép, sosem látom többé, mert a halált nem tudjuk elkerülni. Pánik – akkor még nem ismertem ezt a szót, most tudom csak, hogy akkor az fogott el, s az kényszerített rá, hogy zihálva, lélekszakadva apám után rohanjak, meg sem állva, míg el nem érem, s mikor aztán végre ismét elérhető közelségben átkulcsolhattam a combját, üvöltve sírva fakadjak. Érzékelhető módon megfordult a világ alattam: soha többé nem volt kétségem afelől, hiába szorítom apám testét, köpenyegét, egyszer majd nem lesz erőm az örök útról visszatartani.

És ez hány éves kora táján történt?

– Négy-, legfeljebb ötéves voltam. A felismerés eredménnyel járt, elkezdtem tudatosabban élni az érzelmi életemet, körülbelül úgy, mintha valaki arra jönne rá, hogy észre se veszi, hogy pazarolja a vizet, aztán valaki figyelmezteti, jó lesz vigyázni, fogy a világban nemcsak az energiakincs, az édesvíz is, csínján kell bánni ezzel az életet adó anyaggal. Rájöttem, mint a fösvénynek, úgy kell őriznem a pillanatokat, az órákat, és jó lesz 163kétszer is meggondolni minden nem teljesített kérést, minden a számra kívánkozó indulatos szót, mert eljöhet még az az óra, amikor azzal kell majd szembenéznem, hogy nem töltöttem a szüleimmel annyi időt, amennyit tölthettem volna, vagy megbántottam őket meggondolatlanul, és a sír nem hagy lehetőséget se pótlásra, se engesztelésre. Elkezdtem a szüleimhez fűződő amúgy is szokatlanul intenzív kapcsolatnak módszeresebb, tudatosabb formát adni. Csak most vagyok hálás emiatt igazán – bűntudat nélkül nézhettem a koporsójuk után.

Tehát ez lenne az egyik ilyen sorsfordító pillanat?

– Ha végigelemzi, életemben mit írtam, bizonyára megfigyelte, a halál és elmúlás ténye, a holtak világa, a temetés mint szertartás, milyen funkcionárius eleme mindennek, amit írok. Ama bizonyos első sorsfordító pillanat felismerése nem maradt következmény nélkül, trauma volt, de megtermékenyítő. Persze nem az egyetlen sors vagy jövendő befolyásoló esemény, dehogy. Tudok olyat is említeni, aminek például azt köszönhetem, hogy eredetiben olvashatom Shakespeare-t. Nehéz elhinni, de ilyen jelentős pillanat volt az életemben a húszas évek legvégén megjelent hangosfilm megszületése. Az utcán járva, moziplakáton olvastam a hírt: beszélőfilmet adnak az Uránia moziban, a filmben nemcsak beszélnek, de énekelnek is a szereplők, a film címe Éneklő bolond, amerikai alkotás, angolul is odaírták, én így, betűszerint kiejtve közöltem otthon az eseményt, adják, nézzük hát meg a Singing Foolt. „Szinging fúl” – javított ki apám. Ráhagytam. Iszonyú csalódást jelentett, mikor közölték, sajnálják, de nem visznek el, a film nem nekem való.

Anyámék hamar rájöttek, nem tanácsos nekem minden filmet megmutatni, jobb, ha az élményeket megszűrik, ha mitigált formában jut el hozzám a hatás. Akkorra, tehát a Singing Fool bemutatása körüli időszakban már tudták, a tréfát sem értem, sose szabad velem viccelni, mert baj lesz. Nagybátyám december 29-én azzal állított be hozzánk, siessek a Városháza árkádja alá, mert ezen a napon mutogatják ott azt az embert, akinek annyi szeme van, amennyi nap az esztendőben – én már rohantam kabátért, és ki az utcára. Amikor rájöttem a sok kétszemű, normális külsejű ember között, mi történt velem, hogy december 29-én joggal küldhetett csudát látni a nagybátyám, mert már csak két nap van hátra az esztendőből, a szó szoros értelmében belebetegedtem, üvöltve rohantam haza, úgy éreztem, mindenki tudja, milyen hiszékeny, nem gondolkozó, buta vagyok, és rajtam mulat egész Debrecen. A Sing164ing Fool bemutatója valamikor januárban volt, január utóján még közel volt a december 29-i üvöltő sírásom emléke. Anyámék olvasták a film tartalmát az újságban, tudták, hogy a darabban meghal a hős kisfia, akit a közben a rádióból már jól ismert, időközben világhírűvé vált Sonny Boy-dallal sirat el. Még ők se láttak beszélő filmet addig, az ismeretlenség és az én félelmes fantáziám kiszámíthatatlan reakciói figyelembe vételével úgy határoztak, nem szembesítenek egy haldokló kisgyerekkel, aki a mindeddig néma vásznon beszélni kezd. Már tudom, mi a halál, még csak az hiányzik, hogy a Sonny Boy pusztulását is komolyan vegyem, s behozzak az otthonunkba egy komolyan halottnak képzelt idegen gyereket.

Nagyon ritkán mondtak nekem nemet, de ha nemet mondtak, abból sosem lett igen. Meg sem aláztam magamat azzal, hogy könyörögjek, nekem, sajnos, nem volt egy vasam sem, nagyon szeretett Piroska nagynéném sem állt ezúttal kötélnek, tudott a családi döntésről. Kétségbeesetten törtem a fejemet, mit csináljak. Elzarándokoltam a mozi előcsarnokába, bámultam a kirakott képeket és megpróbáltam kitalálni, mi történhetik abban a filmben. Láttam a képen egy négert, nagy fehér szája volt, magát a kisfiút, akiről közölték, meghal, apródfrizurás, szép kisgyerek volt az akkor három éves Davey Lee, láttam egy sajátságos fejdíszt viselő hölgyet is, és csak tűnődtem egyre, mi lehet az, amit nem fogok látni, mert nem szabad. Antalffy úr papír- és könyvkereskedése kirakatában később felfedeztem a Sonny Boy-dal kottáját, kárpótlásul, látva mélységes bánatomat, megvették nekem a kottát, megvan ma is, Al Jolson öleli magához a címlapon a Sonny Boyt. Utáltam zongorázni, de csak azt, amit a zenede feladott, amit magam választottam, már nem. Egész nap zengett nálunk a Sonny Boy, zongoráztam, és törtem a fejemet, hogy segíthetnék magamon, mivel pótoljam az elvetélt vágy teljesülését. Aztán hirtelen megvilágosodott előttem: ha nem nézhetem meg, nem tudhatom meg, nem élhetem át a moziban az énekes férfi és kisfia történetét, akkor egyetlen mondatnyit tudva a cselekményéből, én ezt a mondatot kiegészítem, és megírom magamnak. Így aztán meglesz, mint egy könyv, és annyiszor olvasom el, ahányszor akarom, és elmúlik belőlem ez a nyugtalanság. Az első lépést, amelyet az irodalmi alkotás felé vezető úton megtettem, Al Jolsonnak és egy tilalomnak köszönhetem, valóban elővettem egy üres iskolai füzetet, és valóban megírtam magamnak az Éneklő bolondot, úgy, ahogy elképzeltem. Otthon persze látták, mit csinálok, mire a füzet megtelt, s a szüleim megismerkedtek 165rémes tartalmával, rájöttek, felesleges volt közém és a film közé állniok, az, amit kitalálok, amit elképzelek, szomorúbb, dúltabb, vadabb, mint amit láthattam volna, a maga együgyűségében is. Nyilvánvaló volt: menthetetlen vagyok. Soha többé nem tiltottak semmitől, se látványtól, sem olvasmánytól, tudták, az, amit a fantáziám a cserepekből, a valóság ellesett szilánkjaiból komponál, veszedelmesebb bárminél.

Tehát így született az író Szabó Magda.

– Lett ennek a végül is máig se látott filmnek még egy sorsfordító pillanat eredménye. A kotta. Említettem, kárpótlásul megvették nekem, benne volt a magyar szöveg felett az eredeti angol is. „Add a kis kezed, Sonny Boy” – mondta a kotta alatt a magyar fordítás, és szótagoltam az angolt is, ismét így, ahogy leírom: climb upon my knee. Klájm – javított az apám. Hát akkor legyen klájm. Klájm ezek szerint azt jelenti: add. Nem azt jelenti, hallottam. Azt jelenti: mássz fel. Lehetetlen. A kotta alatt az áll: add a kis kezed. Apám nem tudott igazán angolul, de voltaképpen minden nyelvből tudott annyit, hogy ami szót nem ismert, kikövetkeztette. Hiába mondja a magyar szöveg azt, hogy adja a kis kezét, az angolban fel kell másznia az apja térdére. Nem értettem. Hogy lehet ez?

Fogas kérdés, minden műfordítás alapkérdése.

– Azt mondta apám: „Aki fordította, így fordította”. „De hát nem igaz” – vitatkoztam. „Nem igaz, – ismerte el apám, – de érzelmileg igaz, csak szószerint nem az. Ha igazán jelentős költő vagy műfordító fordította volna, akkor érzelmileg is meg szó szerint is igaz volna.” Mikor magam is elkezdtem az ötvenes években a hallgató írók néma megegyezésen alapuló profi műfordítói munkáját, eszembe jutott, amit otthon tanultam. Soha pontosabban senki meg nem magyarázta a műfordítás lényegét, mint az apám.

Akkor szerencsés időben és szerencsés helyen hangzott el ez a magyarázat.

– Hogy ebből annak idején mi következett? Feltámadt az érdeklődésem. Van egy nyelv, amelyet másképp kell kiejteni, mint a betűi állnak, én voltaképpen szeretném megtanulni, nekem valahogy jobban tetszik más idegen, eddig hallott nyelveknél. Klájm, az valami gyönyörű. Ízlés dolga, felelte az apám, s hozzátette, ha lesz ereje és bírja az állandó kérdéseimet ideggel, megtanulhatok angolul, ha kívánom, Debrecen város hites 166tolmácsa, hajdani Kollégium-beli osztálytársa és barátja, Joó István megtanít. Valóban megemlítette Joó Istvánnak, mire vágyik a lánya, kérte, találkozzék velem, elvinne hozzá, mert azért helyes lenne, ha barátja megnézne, elég sajátságos gyerek vagyok. Joó István olyan volt, mint a neve. Vállalt, két esztendőn át foglalkozott velem, és elindított valami felé, aminek a fontosságát akkor hogyan is tudtam volna felmérni. Ha nem tiltják meg nekem a Singing Fool megtekintését, ha nem kapom meg a kottát, ha nem derül ki, hogy a climb nem azt jelenti, hogy adni, hanem azt, hogy mászni, én csak németül, latinul, franciául és görögül tanulok érettségiig – az angol nem szerepelt a tárgyaink között. Mikor Joó István segítségével lefordítottuk a Sonny Boy eredeti szövegét, annak megfelelően átdolgoztam a magyar fordítást. Ez volt az első műfordításom.

És megvan ennek a fordításnak a kézirata?

– Sajnos nincs. Talán most, hogy irattárunkat rendezem, még előkerül. Mindenesetre felbátorított arra, hogy mikor az énektanárunk, Bartók és Kodály tanítványa, Horváth Károly arra biztatott, fordítsak le németből a hosszú és rövid hangoknak megfelelő metrikával egy dalt, meg tudtam oldani a feladatot. Horváth tanár úr segítségével hamarabb megkaptam az első poétikai leckéket, mint az iskolában jogos vagy logikus lett volna. Nagyon-nagyon szerencsés voltam ilyen tekintetben.

És, visszatérve a film helyett írott regényre: mi volt a maga megoldása?

– Csakugyan, erről nem beszéltünk még. Az én Singing Fool változatomból kimaradt a szerelem. Csak a gyerek betegsége és az apja szenvedése fért el a szótárfüzetben, a különös fejdíszű nőnek nem is adtam szerepet, arra nem jöttem rá, hogy az a kisfiú anyja lehet – az én átírásomban a gyereknek csak apja volt.

Így valóban korán elindult az írói pályán.

– Igaza van, szokatlanul hamar megkezdődött ez az írói pálya. Nem ment volna ez így, ha a családom tagjai számára nem abszolút természetes tény, hogy valaki ír, komponál, vagy ha az iskolámban nincsenek olyan nevelők, mint Horváth tanár úr vagy Szondy tanár úr. Annyira örültem a múltkor, hogy a Szondy tanár úr neve felbukkant a Nemeskürthy cikkében, és a harmincas évek ifjúsági irodalmának felmérésekor őt is megemlítette. Hacsak tehetem, én is beszélek róla, nincs jó 167véleményem azokról, akik elfelejtik kimondani, kinek mit köszönhetnek. Szondy tanár úrnak sokkal tartozom. Olyan volt, mint egy jószemű tréner, aki a játszótéren mozgó gyerekek között fölfedezi azt, akitől egyszer valami nem átlagos teljesítmény várható a sportpályán, ő is felismerte bennem a leendő írót. Megválogatva, mikor mit ismertessen meg velem, sorra kezembe adta a világirodalom klasszikusait, tudatosította bennem, az élet meglepően rövid, nem jut majd idő mindent elolvasni, tehát nem szabad ponyva színvonalú, jelentéktelen könyvek böngészésére pazarolni, meggyőzött róla, ha egyszer író leszek, előbb olvasóvá kell válnom, mert egyelőre se szókincsem, sem ízlésem, se tematikám, egyelőre csak tehetségem van, ami így, egymagában, örvendetes, csak éppen nem elég ahhoz, hogy igazi író váljék belőlem. Kapcsolatunk ott kezdődött, hogy megnyertem egy a Tiszántúl iskoláinak meghirdetett pályázatot.

Mi volt ez a pályázat?

Mit tehet a magyar nő a Trianon utáni magyar társadalomért? Egy óra állt a fogalmazók rendelkezésére, s képzelje, egy óra alatt megoldottam, méghozzá úgy, hogy én nyertem meg a versenyt. Most becsukhatna három hétre, akkor se tudnám megfogalmazni, hogy mit tehetne bárki a Trianon utáni magyar társadalomért. Miután átadta a jutalomkönyvet, Szondy tanár úr közölte, a gyerekkornak ezennel vége, elkezdünk a pályánkra készülni. Minden szombaton délután nála voltam, a felesége, a fiai társaságában számoltam be neki arról, mit olvastam azon a héten, s mit hasznosíthatok a szerző munkamódszeréből, optikájából. Szeretetét, megbecsülését, mely később, mikor már felnőttem, kölcsönös barátsággá nemesedett, mint valami nagy kitüntetést tartom számon. Haláláig első mesteremnek éreztem Szondy Györgyöt.

Tanára, amikor azt mondta: „készüljünk a pályára” – a tanári vagy már az írói pályára gondolt?

– A pálya, amire célzott, az írói volt, természetesen. Hogy tanár leszek, az már pici koromban eldőlt, szerettem az iskola légkörét, szerettem tanítani. Ám Szondy tanár úr szilárdan hitte, ha akarom, ha nem, ha tanár leszek, ha nem, mindenképpen az irodalomba torkollik majd az életem útja, és ugyanezt mondta másik nevelőm, kiváló latin tanárom, Nánay Béla is. Ha így akarja fogalmazni, a tény, hogy megnyertem azt a fogalmazási versenyt, s Szondy tanár úr megkezdte íróvá való nevelésemet, szintén sorsfordító pillanat volt.

168

És maga hogyan fogadta ezt a „pálya-kijelölést”?

– Egyáltalán nem voltam elragadtatva, sőt. A gondolat, hogy író legyek, csak addig mulattatott, míg annyi szerepet szánhattam az életemben az irodalomnak, amekkorát a Singing Fool esetében: míg a magam gyönyörűségére jutalmaztam vagy büntettem, vagy magamnak meséltem papíron. De az írás, mint foglalkozás? Rémes gondolat. Az írók mind szegények voltak az irodalomtörténetben, és többnyire rengeteg bajuk volt. Saját családomban nagyapám unokatestvére, az Arany trombita szerzője, Sárosy Gyula nemcsak börtönben ült, de in effigie fel is akasztották a 49 utáni rémuralom idején. Nem vágytam író lenni, de elfogadtam, hogy az is leszek. Is. A tanárság akkor jobban vonzott, reálisabb cél is volt.

Láttuk, hogyan indult el az írói pályán. Magánéletéből is tudna – pályáját is befolyásoló – pillanatokat említeni?

– Volt még sorsfordító pillanat, hogyne lett volna. Mikor leérettségiztem, megnyertem az önképzőkör szinte valamennyi pályázatát, a komoly és a víg verset, a novellát, a műfordítást, az esszét és a legjobb magyar érettségi dolgozat húsz pengőjét is, nyertem összesen több mint száz pengőt, az nagy pénz volt abban az időben. Családi konferenciát tartottunk, mit kezdjünk az összeggel. Nyelvkészségem akkorra már nyilvánvaló volt, a szüleim úgy határoztak, befizetnek az összegből egy négyhetes nyelvkurzusra Bécsben, ahol az intézet lakást és kosztot is biztosít, városnézéssel és kirándulásokkal színesítve a nyelvleckéket. Valóban elutaztam Bécsbe. Sorsfordító pillanat volt, mikor leléptem a Westbahnhofon. Akkor még Pestet sem ismertem, három napig voltam Pesten összesen tizenhét éves koromig, a világdzsembori idején, mikor iskolai kirándulásra hoztak és utáltam a nagyvárost. A nyelvkurzus idején aztán szembesültem Béccsel. Most már tudom, kopott, szegény, sötét Bécset láttam én akkor a maihoz viszonyítva, akkor 1935-ben, elkábított, elragadtatott. Nem volt ez az elragadtatás persze egészen egyértelmű, én a debreceni töményen kálvinista falu-város közösségéből kerültem a katolikus barokk világába, s persze a Burgéba, a Ballhaus Platzéba is – akkor láttam először a Gárdapalotát, és akkor éreztem magam először kisebbségnek. Sok epizódját értette meg velem a magyar történelemnek az a bécsi nyár. Persze nemcsak németre és politizálni tanított az intézet, amelybe aztán egész egyetemista életem során, négy folyamatos nyáron mindig visszatértem, hanem elhozta a szerelmet is. Ember távolabb aligha élhetett az irodalomtól, mint az én osztrák vőle169gényem. A Kémiai Intézetben dolgozott, vegyész volt, az én intézetemben ismerkedtünk össze, a húga a mellettem levő szoba lakója volt, őt látogatta meg.

Valódi osztrák volt?

– Valódi osztrák, igen. Hosszú, szép és nagy ügy volt, eltartott a világháború utánig, és voltaképpen egyetlen szón múlt, hogy nem lett belőle házasság. Rengeteget sétáltunk, emiatt ismerem olyan jól Bécset és környékét, egyszer Schönbrunnban megálltunk egy Erzsébet királyné ábrázolás előtt. Egyazon pillanatban szólaltunk meg. A vőlegényem azt mondta: „Die Kaiserin!”, én azt: „Die Königin.” Nevettünk, a szónak csak sokkal később lett állaga, tere, dimenziója, főleg pedig következménye. Közvetlenül a második világháború kitörésének napjai előtt jegyeztük el úgy hivatalosan is egymást, én Bécsben voltam azon a nyáron is, a háború alatt pedig rendszeresen leveleztünk. Velencében volt az állomáshelye, egy olyan kutatóállomáson dolgozott, ahol azzal kísérleteztek, hogyan lehetne az emberek élelmezésére alkalmassá tenni addig ilyen célra még nem használt anyagokat. Nem kellett ölnie, viszonylag biztonságos munkahelye volt. A kapcsolat a sűrű levelezés miatt nagyjából fennállt, míg Szobotka Tiborral meg nem ismerkedtem. Persze nem csorbítatlanul. Elkezdett az már hamarabb lazulni. Én 43–44-ben hódmezővásárhelyi tanár voltam, megismertem a tanyavilágot és egyáltalán, közelebb kerültem az azóta agyonkoptatott szóhoz: magyar valóság. A Viharsarok közelében gyorsan felismeri az ember a magyar valóságot, s engem nem egyszer nyugtalanított a gondolat, milyen házasság jöhet majd két olyan ember között létre, akiknél más-más asszociáció-sorozatot eredményez ugyanaz a szó. És ha ebből a házasságból gyerekek születnek, kinek a látásmódja érvényesül majd: mi lesz Erzsébet az én lányom-fiam értékelésében, császár vagy király felesége? Ha királyné, akkor a vegyész árulta el a saját történelmét, ha császárné, akkor én. A Velencében dolgozó, sosem látott figura amúgy is kezdett halványodni, hiányzott a személyes érintkezés, amellett egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nemigen tudok én élni sehol másutt, csak Magyarországon. Ott, Hódmezővásárhelyen, a végtelen ég alatt egyedül kószálva nem egyszer eltöprengtem azon, végül is kibe vagyok én szerelmes, a vegyészbe, aki voltaképpen semmihez nem ért abból, ami nekem fontos, vagy Nyugat-Európa levegőjébe, Bécs épületeibe, múzeumaiba, a Centrál kávéházba, 170ahol – én tudtam, a vegyész nem –, Peter Altenbergék dolgoztak annak idején.

És még a háború után is tudtak levelezni?

– Közvetlenül a háború befejeztével még nem, ő nem jöhetett, amerikai hadifogságban volt, én nem mehettem, zavaros idők voltak. Nagyon nem is szorgalmaztam, mert közben egy új pillanat ismét fordított a sorsomon. Debrecen lett a felszabadult ország fővárosa, megalakult a debreceni kormány, s nem az volt az első gondolatom, eget-földet megmozgatok, hogy kijuthassak Ausztriába, hanem hogy megkezdődik az újjáépítés. Mikor a Vöröskereszt segítségével ismét megtaláltuk egymást, folyton csak írtunk arról, hogy találkoznunk kellene, de mire háborítatlanul tehettük volna, én már férjnél voltam. Szobotkába, ahogy először megpillantottam, beleszerettem. A régi érzés, a bécsi, elfáradt, sejtettem én ezt életem egyik legbizarrabb sorsfordító pillanatában, amikor azon múlt a pályám alakulása, hogy Simon, a későbbi államtitkár, májat venni ment a debreceni Bethlen utcán.

Ezt nem értem! Jól hallom: májat?

– De igen, jól hallotta. Májat. Nálunk már béke volt, viszonylag kiegyensúlyozott közellátás. Simon, baráti köröm egyik tagjának férje, régi egyetemi kollégám abban a percben lépkedett a Bethlen (így jobban tudná a Régimódi történet miatt, hogy Kismester) utcán, mikor én egy nagy kenyérrel éppen a péktől jöttem. Újságpapírban egy rosszul becsomagolt, óriási májdarabot vitt és átkiáltott nekem, nem akarnék-e Pesten állást vállalni, ahová rövidesen elindul a kormány, s nekem volna munkalehetőségem, mint a kultuszminisztériumban működő berendelt gimnáziumi tanárnak. Nem vonzott eleinte a gondolat. Simon azzal érvelt, a munkámhoz az is tartoznék, hogy akár naponta járhatnék színházba, és ingyen. Ez eldöntött mindent: az életem volt a színház. Hamar eldőlt, hogy vállalom a pesti állást, Debrecenből egész kis csapat indult el. Megvolt nekem is a magam nemzedéke, azokból a fiatalokból, akik azért látták, mi folyik itt Magyarországon és negyvenötben azt érezték, most aztán és éppen a mi segítségünkkel igazi hazát lehet csinálni ebből az operettországból. Nem sokkal azután, hogy megérkeztem Pestre és letelepedtem, megalakult az Újhold, belekerültem az irodalmi élet sodrába, ha nem is főfoglalkozású, mert hiszen minisztériumi tisztviselő voltam, de igazi író voltam már. Bécs messze került tőlem, nem 171földrajzi, érzelmi tekintetben. A hajdani érzés végképp elenyészett, mikor 1947-ben megismerkedtem Szobotka Tiborral. Amikor először megláttam, az is sorsfordító pillanat volt.

Ez hol történt, hogyan történt?

– A megismerkedésnek előzménye volt. Szobotka akkor a Rádió irodalmi osztályán működött, mint lektor. Devecseri, aki ismerte és szerette az én verseimet – emlékezzék rá, én költőként kezdtem a pályát –, arra biztatott, vigyem el neki és mutassam meg a költeményeimet. Dacos voltam, büszke, azt feleltem, nem házalok szellemi termékekkel. Mikor Devecseri mint tehetséges írót és kedves embert dicsérgette az akkor még nem ismert Szobotkát, gorombán azt is hozzátettem a mondathoz, hogy felőlem meg is pukkadhat a barátja. Aztán egyszercsak megjött Magyarországra Stephen Spender angol költő, és tiszteletére az Írószövetség fogadást adott. Akkoriban ritkán jutottunk még jó falathoz, voltaképpen a büfé lehetőségeiben reménykedve állítottam be az Írószövetségbe. Valóban gazdag büféasztal várta a vendégeket a kertben, 1947 nyara volt, gyönyörű, fényes délután, az asztalnál csupa ismerős, Lengyel Balázsék, Kosztolányi Ádám mellett egy ismeretlen fiatal szőke férfi. Devecserivel egyszerre léptem be, először csak álltunk, én néztem az ismeretlent. Mindig azt gondoltam, csak nagyon rossz írók és nagyon ostoba emberek képzelik azt, hogy az ember egyszer csak hirtelen azt érzi, most találta meg azt a bizonyos másik felét, azt a plátonit, ilyen nincs – hát volt, mert velem megtörtént. Dühös lettem, mikor felfogtam, mit érzek. Én ezt az embert sose láttam, a nevét se tudom, nem is ismerem, abszurd és felháborító azt éreznem, én ehhez az emberhez tartozom. Devecseri akkor nagyot mosolygott, és arra biztatott, menjünk mi is a büféasztalhoz, mentem a szürkeruhás idegen felé. Mikor odaértünk, Devecseri azt mondta, most bemutatja nekem Szobotkát, s később még odasúgta: „még mindig fenntartod, hogy megpukkadhat tefelőled?” Nem volt kedvem válaszolni. Olyan sorsfordító felismerés volt, míg ott álltam jövendő férjem mellett, hogy nem akaródzott felelnem.

Említette az első kötetét. Ennek is van valamilyen sajátos története?

– Igen, az első verseskötetemnek is megvan a maga története. Gondoljon a dátumra, akkor ugyan ki vállalta volna egy vadidegen, vidékről feljött, teljesen ismeretlen kezdő költőnek a kiadását, nem volt állami könyvkiadás, nem volt Kardos György, nem volt Illés Endre. Volt ellenben a 172Baumgarten-alapítvány, kuratóriummal és egy úgynevezett Baumgarten-díj. A kuratórium számontartotta a tehetséges kezdőket, és hajlandó volt anyagi hozzájárulással is hozzásegíteni a fiatalokat ahhoz, hogy első művük megjelenhessék.

Különben az újholdasokkal szemben nagyon jó volt ez a Baumgarten-kuratórium: számon tartotta, nagyra értékelte magukat, pályakezdő költőket.

– Valóban különlegesen támogatták az újholdasokat. Ez annál tiszteletre méltóbb volt, hiszen nem is értettek mindenben egyet velünk, csak a tehetségünket érzékelték. Sose felejtem el, a Centrál kávéházban találkozgattunk rendszeresen, oda eljártak a kuratórium tagjai is, és a Schöpflinnel való találkozás alapemlékeim közé tartozott. „Ki nem állhatom a verseit – mondta szelíden a szemembe –, nem is értem őket, ami nem jelent semmit, mert lehet, én vagyok már öreg. De hogy tehetséges, azt tudom. Nem az én ízlésem szerint az, de az.” Megtanultam Schöpflintől, hogy amikor fiatal kollegák műveivel szembesülök, ne a saját ízlésem igazolását keressem, hanem a tehetségét. A Baumgarten-alapítvány anyagi támogatásával jelent meg első verseskötetem, a Bárány, a kiadásért Lengyel Balázs felelt.

Lengyel Balázs volt az Újhold szerkesztője.

– Nemes Nagy Ágnessel együtt a legszűkebb baráti körbe tartozott. Ezt az első verseskötetet nemcsak a kritika fogadta kedvezően, hanem maga az alapítvány is, és a kuratórium úgy döntött, megadja rá a díjat. Meg is adta. Szerencse, hogy akkor már férjnél voltam, mert a díj körül támadt hullámverésben nehezebben tudtam volna talpon maradni egyedül, mint kettesben.

Azt hiszem, ez volt életének talán legnehezebb pillanata.

– Valóban életem egyik legnehezebb pillanata volt. Képzelje el, mit érezhettem, mikor olvasom a sajtóban azt, amit szóban a kuratórium döntéseként Basch Lóránt már közölt velem, hogy megkaptam a díjat, aztán az átvevés napján megszólal a minisztériumban a telefon az asztalomon, miközben én a díjról szóló és a nevemet tartalmazó kommünikét olvasom nagy gyönyörűséggel, és Basch azt közli, a díjat, sajnos, Révai miniszter visszavette, és utasítására más írónak adják ki. Fiatal voltam, érzékeny, felfogtam, itt az új sorsfordító pillanat.

173

Különben az újabb nyilvántartások magát Baumgarten-díjasként tartják számon.

– Persze hogy az vagyok, igaza van. De iure, de facto egyaránt, ahogy jogászul megfogalmazható. Attól azonban, hogy azért én Baumgarten-díjas maradtam, mint utólag már tudjuk, abban a történelmi percben nem voltam az még, csak az általános rehabilitációk után jöttek rá, hogy törvénytelen intézkedés volt a díj visszavétele, nem érvényes. Akkor csak úgy érzékeltem a díj visszavevését, mint amikor a régi színházakban előadás kezdete előtt megütik a gongot, tudtam, nekem Révai miniszter üzent, s eldöntöttem, válaszolok neki. Tanulta az iskolában a latin mondást: cum tacent, clamant, mikor némák, akkor ordítanak. Hát én elnémultam, kerek tíz esztendőre, ez volt az én feleletem. Megvártam, míg értem jönnek és megkérlelnek. Érdemes volt, mert értem jöttek valóban. Nem állítom, hogy könnyű időszak volt a várakozásé, néha azt hittem, feleslegesen teszem, depressziós heteimet, időnkénti dührohamaimat és egyéb négy fal közti szenvedélyes megnyilvánulásaimat a férjem levezette. Ő amilyen pesszimista volt a saját személye tekintetében, annyira bízott az én kialakuló sorsomban, Szobotka a nagy összefüggéseket, a törvényszerűségeket mindig jobban felismerte nálam. Azt mondta: „te rövid távon többnyire vesztesz, de hosszú távon mindig nyerni fogsz”. Így is lett. Ha végignézi azt a krimit, amit az írói pályámat kísérő sajtókivágatokból össze lehet állítani, láthatja, idővel minden megtámadott könyvem, koncepcióm vagy darabom értékelése egyre fényesebbé válik, és minden amit csináltam a helyére kerül. Én rövid távon valóban gyakran vesztek csatát, de megnyerek minden háborút. Előfordult az is, hogy egy porrá bírált könyvem apológiáját ugyanaz a személy írta meg, aki először szétverte. Azóta is jóbarátok vagyunk, nem őrzöm, mint a kitüntetést, a bántásokat.

Írói pályája azután 1956 után bontakozhatott ki.

– Igaza van, ötvenhatról még nem esett szó, pedig 56 még az én életemben bekövetkezett rehabilitáció, a József Attila-díj elnyerése előtt történt. Az ötvenhatos év sokak életében volt sorsfordító, nemcsak az enyémben. Sok mindent felszínre hoztak bennem az októberi események, csak egyet nem, hogy én elmenjek innen. Sőt. Azt gondoltam, azok menjenek el, akik beszennyeztek valamit, ami szépen kezdődött és szép volt, menjenek el a lélekgyilkosok, a deformálók, ne az építők. Bizonyos voltam benne, hogy ha most másodszorra is felépítünk min174dent, ami romos, teljesen más előjelű irodalmi élet kezdődik. Igazam lett, s ebben az új légkörben már előállhattam azzal, amit a látszólagos hallgatás évei alatt írtam. Mert hiszen köztudomású, hogy folytattam az írást akkor is, éppen csak azt, amit megírtam, a férjemen és a szűk baráti körömön kívül nem mutattam senkinek, az Írószövetség együgyű felhívásaira szemrebbenés nélkül visszaüzentem, alkotó vénám elapadt, nem tudok én már írni. Az érintettek eléggé meg lehettek lepve, mikor megjelent a Freskó.

Ennek a regénynek volt valamilyen személyes ihletése?

– Volt személyes ihletése, hogyne. Mint tudja, a halál-élmény a galléros köpenyeges felismerés óta sosem hagyott el, hogy személyes veszteséget is átéljek, nagyon szeretett Piroska nagynénémet kellett eltemetnem. Álltam a ravatalozóban Debrecenben, mindenre akartam nézni, csak az ő halott és fedetlen arcára nem, annyira nem hasonlított valamikori önmagához. Néztem hát azokat, akik ott álltak köröttem, és a Freskó gondolatát voltaképpen az a megdöbbenés indította el, hogy köröttem a nagynéném férjén és gyerekein kívül senki nem foglalkozott vagy törődött a halottal. Csöndesen társalogtak, bírálták a családot, a ravatal felépítését, a szertartás mikéntjét, egyesek kalapját, a gyász mértékét, azt, aki zokogott, azért, mert miért olyan fegyelmezetlen, azt, aki nem sírt, hogy miért közönyös. Ha rágondol a Freskó-beli papné temetésére, ráismerhet a nagynéném gyászszertartására: mindenki éli a Freskóban is a maga életét, a halált csak a halott éli egyedül. A gyerekkori sokk, a felnőttkorban átélt családi temetés kettős termékenyítő hatására jött létre a regényem.

A regény megjelenése nagy feltűnést keltett.

– Valóban nagy siker lett, talán csak Az őz múlta felül. Voltaképpen aggasztott a siker. Anyám sajátságos filozófiája szerint a mi családunk mindig szorongott, ha bennünket valami jó ért, mert anyám kifejtette: a fizikában azt tanulta, a hullámhegyet mindig hullámvölgy követi, és ha most a hegyen vagyunk, feltétlenül valami rossz várható. Az őz után igazolódott anyám filozófiája, a kormánylap hasábjain több számon át igazolta a kritikus, milyen elhibázott, kártékony munkát írtam, milyen elhibázott és kártékony vagyok magam is, és hogyan is képzelhetem azt, hogy egy dzsentri származékkal valami igazi tragédia történhetik, hiszen a dzsentri csak komikus alak lehet, a vele történtek is nevetnivalók. 175Három évvel ezelőtt Prágában találkoztunk össze, a kritikus azóta lányos lírai költővé szelídült, és becsületesen bocsánatot kért a büféasztalnál – úgy látszik az én életemben sajátságosan fontos szerepe van a büféasztaloknak. Vállat vontam. Az őz azóta huszonhat nyelven jelent meg, nincs irodalomtörténész, aki említés nélkül hagyná, s a zord kritikus abbahagyta a publicisztikát. Neki megbocsátottam, a falkának, amely utána jött abban a kriminológiai sorozatban, amikor immár komplikáltabban próbálták meggátolni, hogy kifejtem magamat, és másféleképpen akarták megtörni a munkakedvemet, nem. Nem mondok neveket, az ember még egy jellemtelen halottról se mond szívesen rosszat. Volt olyan kritikusom, aki abban a korszakban, amikor szinte kötelező volt bebizonyítani, hogy a közönség kegyeit hajhászva irodalmi munkásságom lektűrré sekélyesedett, Szigligeten, tanúk előtt, némileg kijózanodva részegségéből, de annyira azért mégis kontroll nélkül, hogy elmondja, közölte velem, ne haragudjam rá, neki minden engem támadó cikkért komoly pénzt ígértek, s azonnali megjelenést. Mikor kimondta annak a nevét, aki ezzel megbízta, már értettem, miért történik, ami történik. A megbízó felkeresett a lakásunkon, közölte, őt személy szerint sérti, hogy én mindenhol megjelenek nyugaton, neki viszont nincs nyugati kiadása, és intézzem el neki, hogy az NSZK-ban megjelentessék. Mikor elmagyaráztam, nemhogy az ő, a saját műveim megjelenését sincs módomban plusz-mínusz befolyásolni, nyilván úgy képzelte, irigységemben vagyok ilyen elutasító, s miután megvolt ehhez a hatalma, s talált is megfelelő partnereket, megtette a megfelelő lépéseket. Amikor valamelyik könyvem megjelenése után a Dagens Nyheter Stockholmban fogadást adott, amelyre meghívtak a férjemmel együtt, nem volt szabad a Magyar Nemzet munkatársának lehoznia azt az interjút, amit ennek kapcsán velem készített. Sokáig tartott a lejáratásomra indított kampány, és azért volt nehezebben elviselhető, mint az ötvenes évek fojtó levegője vagy a visszavett Baumgarten-díj, mert már sem kötelező nem volt, sem kollektív, feleslegesen és értelmetlenül csak nekem szánták már. Furcsa, de akinek része volt benne, mind idő előtt és elég sajátságos halálnemekkel végezte.

Persze mindez már nem jelenthetett olyan megrázkódtatást, hiszen az utóbbi évtizedekben népszerűség és elismerés kíséri pályáján.

– Persze hogy kisimultak a gyűrődések. Mondtam már, én csatát vesztek, háborút nem. Persze nem volt könnyű időszak, elhiheti, míg végeztem a munkámat, és annak elbírálását rábíztam az időre. Szerencsére 176találkoztam beprogramozhatatlan kritikusokkal is, a beprogramozhatókat meg elfújta a szél. Különben is, hol vagyunk még attól, hogy megmondható volna, ki vagyok. Ahhoz az kell, hogy meghaljak, egy életműről nem dönthet a jelenkor, a kortárs, csak az, aki egy halott vetését szedi számba.

Még egy sorsfordító pillanatot azért megemlítenék, mert egy megrendelésre készült kritika vagy egy az irodalom világában egyáltalán nem egyedülálló hajsza csak a momentán hangulatomon, munkakedvemen fordíthat, nem a sorsomon. Az rövid táv, s erről a rövid távról már elmondtam a tapasztalatomat. A legsorsfordítóbb pillanat eddigi életemben a férjem elvesztése volt. Meg kellett tanulnom feleségének lenni egy halottnak.

Kortárs, 1984.

KABDEBÓ LÓRÁNT

177
A történelem hullámgyűrűi

Létezik-e különbség egy irodalmi műben közéleti és magánéleti között?

– Volt a mi irodalmi életünknek egy olyan szakasza, ahol még az elnevezésben is megkülönböztettük egymást. Volt, akiről azt mondtuk: ez „közéleti író”, volt, aki „amolyan” volt, nem közéleti. Az egyik kizárólag aktuális politikai témákkal foglalkozott, a másik általánosabb kérdésekhez nyúlt. De ez régen volt, még a Rákosi-korszakban. Ha most egy átlagos műveltségű embernek azt mondanám, határozza meg, Dickens milyen író, nyilvánvalóan azt felelné, hogy édesbús történeteket írt, amelyekben többnyire kisfiúkat gyötörnek. Nem jutna eszébe, hogy Dickens iszonyatos gyerekkora föltehetőleg akkora traumával járt, hogy holtáig nem tudta elfelejteni, s könyveinek lapjain ezért bukkannak fel állandóan ezek a nehéz sorsú kisgyerekek. De nem gondolna arra sem, hogy a dickensi művek záróakkordjaképpen megváltozott Angliában az oktatásügy és a gyermekmunka időtartama és jellege, s a gyerekmunkások fizetése a gyárakban, holott Dickens nem ezt akarta, csak elmondta a maga meséjét. Érti, hogy mit akarok mondani. Lehet, hogy az ember minden mellékgondolat nélkül csak ábrázol és mégis befolyásolja vele korát. Egyébként nem hiszem, hogy esztétikai mércével mérhetők sterilen közéleti művek, mint ahogy azt sem, hogy van külön történelmi regény. Minden regény történelmi. Ha leírom a mai napom történetét, az történelem. Nem most, húsz év múlva. Élvezettel látom, ahogy a saját regényeim szép lassan elvesztik valamikor aktualitásukat. Jórészt kimennek a divatból.

Mert történelemmé vált az az időszak?

– Igen. Volt szó például most arról, hogy filmre vigyük a Mondják meg Zsófikának című regényemet. Amikor írtam, 56-ban, tanár voltam, és a VIII. kerületben, a Kilián laktanya környékén sok érdekes dolog esett. Átéltem, ahogy a szülők elmentek, ahogy „ittfelejtették” a gyereküket, mint Dórát, ismertem „Zsófikákat”. Ma nem talál egész Magyarorszá178gon egy ilyen 12 éves gyereket, ez a gyerektípus eltűnt. Azért mondom, hogy néha elnevetem magamat, ha a saját munkáimra gondolok. Amikor a Freskót írtam, érzékelhető feszültség volt egy vallásos szemléletű família és egy nem vallásos szemléletű világ, közösség, város között. Most gyönyörű filmeket látok, hol a tihanyi apátról, hol az esztergomi kardinálisról a tévében. Átlép az idő a valaha rögzített legtöbb eseményen, megoldja őket. Nem az író helyett, az élet helyett.

Kanyarodjunk vissza a közéletiséghez. Ha az életet magát vesszük, bár nem éles határvonalakkal, de mégis elkülöníthető egy magánéleti szféra és egy közéleti szféra. Van, amikor az ember olyan dolgokkal foglalatoskodik, ami csak személyes ügye, s van, amikor a közélet területére lépve olyan dolgokba üti bele az orrát, ami ezrek, százezrek, milliók közös problémája.

– És mi történik olyankor, amikor a kettő egybeesik? Ha az ember személyes ügye az országnak is fontos, akkor ez a kérdés fel sem tehető, mert az ember nem azt érzi, hogy közéleti funkciót teljesít, hanem azt, hogy az életéért vív. Egyszer fölkértek elnöknek egy, a történelmi drámákkal foglalkozó konferencián. S az álmos, kánikulai napon, amire észrevettem, megfordult a magyar iskolaügyben valami, mert úgy ordítottam, mint a sakál. Azt éreztem az ország ügye az én személyes ügyem. Vissza is tették szépen a történelmet azok közé a tantárgyak közé, amelyek ismerete el- és kikerülhetetlen.

Azt hiszem, nagyon fontos, ha valaki közéleti kérdésben meggyőződéssel…

– Lehet másképp?

Lehet, sajnos.

– Akkor viszont az egész csalás!

Az. Fontos tehát, ha valaki teljes erőbedobással, meggyőződéssel, saját ügyeként küzd a közügyért. De azért a közéleti és a magánéleti élettények között vannak határvonalak is. Kérdés viszont, hogy az irodalmi műben is megkülönböztethetők-e? Pontosabban fogalmazva: van-e értelme olyan élettényeket rögzíteni egy irodalmi műben, amelyek az írónak – a lukácsi zsargonnal szólva – partikulárisan szubjektív ügyei?

– Szerintem az írónak a romboláson kívül mindenhez joga van. Mindenhez joga van, amivel épít. Attól függ, hogy ez a bizonyos partikuláris valami, amit az író ábrázol, el tudja-e érni azt a művészi magaslatot, ami 179megsemmisíti partikuláris mivoltát. Ekkor ugyanis közüggyé emelődik, hisz sikerült a művészet eszközeivel olyan magaslatra vinni, ahonnan már nem egy személy számára, hanem mindenki számára létfontosságú. Ez persze akkora teljesítményt kíván az alkotótól, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudja csinálni – de van, akinek sikerül.

Mindebből pedig az következik, hogy ha az író úgynevezett magánéleti problémákat dolgoz fel, voltaképpen szintén közéleti cselekedeteket hajt végre, ha műve valóban magasrendű?

– Szerénytelen példát mondok, elnézést kérek miatta, de nem tudok jobbat. Én majdnem mindig megpróbálom előre kitalálni, hogy ha írok valamit, milyen fogadtatása lesz. A Régimódi történetnél azt hittem, ez a kusza családi história, ami nekem azért fontos, mert nincs más eszközöm arra, hogy a halottaimat, az anyámat meg az apámat föltámasszam, a föld hátán senkit se fog érdekelni. Azután levelek százaiból derült ki, hogy az olvasók úgy érzékelték: megírtam az ő történetüket. Én még életemben annyira meggyőződve nem voltam, hogy orcátlanul, már-már illetlenül őszinte és személyes vagyok – erre kiderült, hogy Magyarország minden tájáról, minden hitfelekezetbe tartozó egyén ráismert az anyjára, az apjára, a nagyanyjára vagy a maga Gizellájára, Majtényi bácsijára. Kiderült, hogy a Régimódi történet nem az én magánügyem, hanem a századvég Magyarországának valami olyan anatómiai metszete, amilyet csak egy hályogkovács őrült tud létrehozni. Nyilván, ha ezzel a szándékkal állok neki az ábrázolásnak, nem sikerül.

Amikor az író magánéleti kérdésekhez nyúl, betölt-e ugyanolyan fontos missziót, mint amikor közvetlenül nagy társadalmi-politikai kérdéseket tesz témájává? Egyenrangúan fontos-e az irodalomnak ez a két ága?

– Nem hiszem, hogy a kettő elválasztható volna egymástól. Nem ismerek steril társadalmat, a társadalom emberekből áll, ha jól tanultam. A konfliktusokat is emberek élik át. Aki az embert ábrázolja, az a világot ábrázolja.

Azt mondta, hogy tulajdonképpen minden irodalmi mű történelmi. Megfordítható-e ez a tétel úgy, hogy minden történelmi regény, dráma egyúttal társadalmi is, azaz a jelen aktualitásaihoz szól?

– Ha egy alkotás időálló, akkor mindegy, milyen koordinátarendszeren belül dolgozik az író. Én átéltem a Bánk bán tanításakor, hogy mit nem 180értenek meg a mai iskolások: a régi világnak azt a sunyiságát, amely a Melinda-epizódot megbocsáthatatlan erkölcsi véteknek fogta föl. Az én tanítványaim szánták Melindát, megkérdezték, miért nem hivatott a férje hozzá orvost, viszont ki nem állhatták Bánk bánt, és kifogásolták, hogy senki se jelentette fel antihumánus és családellenes magatartása miatt a kerületi tanácsnál. Amit magyaráznom se kellett, azt azonnal felfogták, világosan látták Gertrudis szerepét, és általános iskolás világképükbe már beletartozott a hatalommal való visszaélés átélt lidérce. A klasszikus alkotásokban századok múltán is megtalálja a jelenben olvasó vagy jelenben néző azt a valamit, ami még mindig, vagy már megint megtalálható a mában. A tétel persze fordítva is áll: minden történelmi mű egyben társadalmi is, természetesen egy hajdani társadalmat ábrázol. Éppen az az érdekes a modern történelmi drámák alkotásánál, hogy az ember munka közben felfedezi a hazája történetének koncentrikus köreit. Mintha a történelem tó volna, aminek a közepébe valaha beledobott volna valaki egy követ, s az interferencia okozta körök tágulnának, tágulnának, egészen napjainkig tágulnának. Nem egy esetben rábukkanhatunk éppen a jelen gyűrűjében annak a magyarázatára, mi tette hajdan indokolttá, hogy azt a bizonyos valamikori követ abba a tóba beledobják.

Amikor történelmi drámát ír, tulajdonképpen mai problémákra keres választ?

– Ezt, látja, nem mondhatnám, de előfordul, hogy megtalálom. Viszont szívesen választok ábrázolásra olyan történelmi időszakot, amihez hasonlót már megértem, mert így könnyebben tudok gondolkozni a hőseim fejével. Az emberek a tizenharmadik században is emberek voltak, más ruhában, de hasonló indulatokkal és lehet, hogy másfajta rögeszmékkel, de rögeszmékkel. Minél inkább átéltem magam is egy alaphelyzetet, annál jobban tudok azonosulni azzal, akit ábrázolok.

Tehát az eredeti történelmi szituáció minél tökéletesebb rekonstruálására törekszik. Nem mai problémák múltbeli kosztümben való álcázására.

– Ez részint butaság volna, részint gyávaság, részint unalmas, részint nem volna rám jellemző. Sose felejtse el, hogy én miket írtam az ötvenes években. Meg szoktam én mondani a véleményemet álarc nélkül is, ha valamiről van véleményem – jobb azt megmondani. Aztán ha véleményestül is szeretnek, jó, ha nem szeretnek, hát azt is el kell viselni. Nincs álcázás, dehogy. Legszívesebben fognám az átnézett latin és német kró181nikákat, amelyeket munka közben használtam, és odaraknám a kritikusok elé, tessék már megnézni, hogy ezek itt még a részletekben is igazolt tények. Pottendorf kisasszony megerőszakolását nem én találtam ki, sem Béla király kormányának a magatartását a kun kérdés felvetődése idején. Tudja, mi a Móricka-reakció valamire, bármire. Nálunk permanens Móricka-reagálás tapasztalható, bármit ábrázol az író, azonnal megindul az asszociációs folyamat az agyakban, s az embereknek sajátságos módon mindig mindenről ugyanaz jut az eszébe, ugyanaz az egyvalami. Ki-ki rááll kedvenc sínjére, és megpróbálja a maga gyanúinak, rokon- és ellenszenveinek megfelelően értelmezni azt, amit szerinte az író mondani akart. A meráni trilógia jó példa erre. Isten látja lelkemet, amikor belefogtam, semmi más nem vezetett, mint annak a felfedezésnek a döbbenete, hogy egy nulla bázisra jutott ország újjáépítését éppen annak a meráni nőnek a fia végzi el, akit a nemzeti felháborodás kivégzett. Ekkora hendikeppel még nem indult uralkodó – gondoltam, míg felkészültem a munkára –, ekkora eredményt sem ért el, pedig uralkodása kezdetén egy ország ellenszenve és gyanakvása fogadhatta, és csak uralkodásának egésze igazolhatta koncepciója helyességét. Most már bevégeztem a munkámat, kész a Béla király is, tehát az újjáépítés általam rekonstruált ábrázolása, nem könnyen búcsúzom el Negyedik Bélától, szerettem őt is, de azt is, hogy az újjáépítéssel foglalkozhattam. Tudja, egyet átéltem én is, s azt érzem, minden ilyen jellegű történelmi vállalkozás kell hogy bizonyos azonos jegyeket mutasson. Az újjáépítés sohasem egyszerű. Nincs steril ország, sem steril közélet, még kevésbé elég alkalmas ember – azokkal kell végrehajtani a munkát, akik vannak. Az újjáépítő nem kötheti ki, hogy csupa remek képzettségű, emelkedett jellemű és daliás magyar honfoglalóval fog dolgozni, mindenkit vállalnia kell, aki azonosulni képes az újjáépítés céljaival. Tarka a nép, tarka az ország, van benne hívő, hitetlen, alkalmas, alkalmatlan, okos, buta, pszichopata, ezeket egymás mellett, egyszerre kell minden újjáépítőnek a jó cél érdekében mozgósítania. Ez Negyedik Béla idejében se lehetett másképpen. Rettentő nehéz feladat volt a trilógia elkészítése, s ugyanakkor rettentő könnyű. Én átéltem a saját újjáépítésünk felejthetetlenül gyönyörű esztendeit, s míg dolgoztam, emlékeztem rá, hogy amikor újrakezdődött az élet, mennyivel kékebb volt az ég és fénylőbb a folyó, mint máskor, mint nem egy pusztító háború után. Nem tudom, mennyire volt ez a válasz felelet a maga kérdésére, de hogy őszinte volt, az olyan igaz, mint a Biblia.

182

Azt hiszem, olyan tökéletes válasz volt, hogy fölöslegessé tette a következő kérdésemet is, mert tulajdonképpen felelt rá. Azt akartam megkérdezni, hogy egy ilyen múltbafordulás, mint amilyet maga végrehajtott – mert hiszen a mai témáktól el, és a történelmi tematika felé fordult –, nem megfutás-e a mai közéleti problémák tárgyalásától. Maga azt válaszolta nekem, anélkül, hogy ezt megkérdeztem volna, hogy szó sincs róla, hiszen a múltban olyan helyzeteket keres, amelyek egy olyan fontos kérdésre, mint a szövetségi politika mikéntje, modellt kínálnak. Mégis megkérdezném, magánál miért vált az utóbbi időben ennyire nyomatékossá a történelmi téma?

– Amikor először írtam színdarabot, tizenkét éves kislányként, Regulusról, a pun háborúkról, és a Földközi-tenger fölötti hegemóniáról szólt. Mióta élek, szenvedélyesen érdekel a történelem.

Ezek szerint a társadalmi regényei jelentettek kitérőt az eredeti történelmi érdeklődéshez képest?

– Attól függ, mit tekint történelemnek. Én például Az őzt történelmi regénynek tekintem. Történelmi diagnózis arról az értelmiségről, amelynek a jövőről való elképzelését megvalósította a második világháború után bekövetkezett változás, és amelynek egyszerűen nem hiszik el, hogy örül ennek.

Lukács György is mond olyat, hogy a történelmi regény alapvetően nem különbözik a társadalmi regénytől, s persze, hogy a mai társadalom majd történelemmé válik, aminthogy a történelmi regény vagy dráma is társadalmat ábrázol, ha múltbelit is. Én azonban látnék itt igen lényeges különbségeket is. Ha egy író olyan korhoz nyúlt, amelyről se neki, se a kortársi generációknak nincsenek személyes élményei, akkor egészen más módszerekkel kell feldolgoznia ezt a témát. Az érthetőség kedvéért olyan dolgokat is magyaráznia kell, amelyek kortársi téma esetén magyarázatra nem szorulnak – tehát a mű megformálása, szövegezése is másmilyen, mint a jelenkori témák esetében, és saját ismereteit is különleges gonddal kell gyarapítania, forráskutatásokkal, netán még levéltári munkával is.

– Ez természetes. Megmutassam magának Béla király és a pápa levelezését? Gondolja, hogy nem készültem fel, mint egy szabályos történész?

Nem erről van szó. Csak azt akartam mondani, hogy Az őzhöz nem kellett ilyen forráskutatás.

– Persze, hogy nem. A Bélához igen. Ha valóságos, és sok száz évvel ezelőtt élt emberek életét ábrázolom, úgy kell dolgoznom, mint egyete183mi éveimben, szabályos forráskutatással, meg is csinálom, csakhogy ez a legkevésbé érdekes vagy értékes része a munkámnak. Ez csak arra való, hogy annak a történelmi valóságnak az igazságát, amit ábrázolok, magamnak is, másoknak is igazolni tudjam. Említettem már, hogy mostanában folyton valami rejtett üzenetet vagy a jelenből való menekülést gyanítanak a történelmi műben. Csak azt tudnám, miért menekülnék a jelentől, mikor az az egyetlen számomra racionális időszak. Igazán nem olyan volt a fiatalságom, amibe szívesen visszamennék. Egyébként, visszakanyarodva a történelmi témákhoz: csínján kell bánni a dátumokkal, helyszínekkel, adatokkal. Patikamérleggel dolgozzék az alkotó, mert ha nem vigyáz, nem művet alkot, csak egy TIT-előadást, pedig nem ez a feladata, hanem hogy felfedezze a század erővonalait, és a kor uralkodó eszméjét. Ha „nem hevíti korának indulatja”, nem teremt semmit, csak bábjátékot ír, sok korrekt adattal. A történelmi mű írójának teljesen magáévá kell tennie minden tényt, de írás közben el kell felejtenie, mert a huszadik század utolsó évtizedeiben elemző fejével tudja csak rekonstruálni a múltat, ha valóban teremteni akar valamit. Nehéz ezt magyarázni. Valahogy úgy van ilyenkor az író, mintha benn lenne egy szobában, ahol már járt valamikor, de homályos emlékei maradtak csak arról, milyen is volt a hajdani berendezés. Most fel kell idéznie ezt a déjà vut: ha nagyon hisz benne, ha nagyon bizonyos benne, mit akar mondani, fel is tudja idézni, csak erősen kell koncentrálnia, és főleg olyan formában közölnie a közlendőjét, hogy mindenki számára közérthető legyen. Ez sem lehetetlen. A múlt és a jelen olykor meglepően rímel egymásra. Az író akkor dolgozik jól, ha van füle a rímekre, és meri őket összecsengetni. Ne felejtse el, mit tanított nekünk „nemzetünk Gyulája”. Illyés, aki szerint a történelmi dráma mindig a történelemről szól, de mindig a mának. Ez pontos megfogalmazása annak a módszernek, ahogy történelmi darabhoz nyúlni kell. Én azért választok szívesen alaphelyzetet, méghozzá közismert alaphelyzetet, mert igazán nem kívánhatom Magyarország lakóitól, hogy azonos műveltségi és szakmai szinten legyenek egy magyar-latin-történelem szakos tanárral, ez esetben velem. Engem egy perc alatt megbuktathatna a magyaron, a nyelveken, a történelmen meg a művészettörténeten kívül az általános iskola bármely tantárgyából, mások, látja, átmennének a vizsgán, de viszont azt nem tudnák, amit én. Valamit viszont minden állampolgár tud, azokat a bizonyos nagy történelmi szituációkat, alapeseményeket. Már homályos az emlék Mohácsról, a Muhi pusztáról, de még mindig elegendően aktív ahhoz, 184hogy mondjon valamit, s ha felidézik, kiegészül és rögzül az agyakban. Nagy élmény átélni a rendezői páholyból, mikor a nézőtér lélegzésén érezzük, ráismert valamire, amit voltaképpen most gondol végig legelőször felnőtt fejjel. Sose felejtse el, a történelmet gyerekek és kamaszok tanulják. Egy-egy nemzeti katasztrófa veszteséglistáját olyan hangsúllyal felelik el, amilyennel most én kérdezem magától, adjak-e még kávét. De a felnőtt más. Azt már érdekli, amit gyerekként unt, már látott halottat, mert már maga is élt. Tud kapcsolni.

Mit vállal a közéletben az íráson kívül?

– Benne vagyok az Oktatási Tanácsban. Szívesen benne lennék másban is, csak nem kérnek.

Miben lenne benne még?

– Bármiben, ami az irodalmat érinti, de engem általában csupa olyan közéleti feladatra próbálnak aktivizálni, ami számomra idegen, nem arra, amihez értek. Az Oktatási Tanács örvendetes kivétel, azt szeretem csinálni, senkinek nem lehet mindegy, milyen lesz a jövő iskolája, mert a jelené nem valami szívmelegítő. Egyébként sokat vitatkozom, gyakran vagyok az advocatus diaboli. De hát tizennégy évig álltam katedrán, tudom, milyen az, amikor emberanyaggal dolgozunk. Van nagyon kedves közéleti funkcióm is, ami egy kapott címmel jár. Mióta Debrecen díszpolgára lettem, megtudhatok mindent, ami a várossal kapcsolatos, ha kívánom, véleményt nyilváníthatok, sőt javasolhatok is. Ismerem a tanácsülések napirendjét, döntéseit, éppúgy tájékozódhatom városom legbizalmasabb helyi ügyeiben, mintha tényleges tagja volnék a tanácsnak. Vidéki maradtam, vidékiek az ambícióim. Nekem ez a tény, hogy közöm lehet a számomra legfontosabbhoz, Debrecenhez, nagy öröm és nagy megtiszteltetés.

Úgy érzi, hogy véleménye autentikus lehet közigazgatási kérdésekben?

– A Város vezetősége minden józan tanácsot meghallgat, amit én javasolok, azt se szokták félredobni, hozzájárultak ahhoz is, hogy újítsuk fel a diákszínjátszás valamikori hagyományát Debrecenben. Régen híres iskolai színjátszás folyt ott, most újrakezdtük: azt javasoltam, hirdessünk bizonyos időközönként városismereti, várostörténettel foglalkozó versenyt a diákoknak, s az ismeretek közlését drámai művek formájában fogadjuk el. Így a gyerekeink megismerik a város múltját, jelentős sze185mélyiségeit, történetét is, s közben megtanulják a team-munkát, színdarabot írnak, megrendezik, eljátsszák. Ez a Kiálts, város!-ban szerepelt Borzán Gáspár nevét viselő emlékverseny mindig megújuló örömforrás. Hetekig tanulmányozom Debrecen várostörténetét, mielőtt megküldeném a Művelődési Osztálynak a feldolgozandó epizód szövegét. Nagyon jól lehet együtt dolgozni az otthoniakkal, lementem a múltkor is, mikor Hajdú-Bihar fejlesztési tervét tárgyalták, csak sajnos egy nappal később találkoztam a bizottsággal: egy beteg rokon elvitte az időmet.

Miért nem ír publicisztikát?

– Valaha volt egy rovatom, a Postámból. Csináltam, míg Nemes György volt az Élet és Irodalom szerkesztője, rendszeresen és szívesen dolgoztam neki. Ez egyébként válasz volt a kérdésére: nem írok, mert nem kérik. Ha a Kritika felkért valamire, sosem tértem ki. Az ilyesmi nem az írón múlik.

S hogyan áll a kulturális irodalmi közélet vitáival?

– Sehogy. Nagy ívben elkerülöm ezeket. Tudja, a vitákon ki vérzik el? Nem az, akit éppen ledöfnek, hanem az irodalom. Túl sokat beszélünk, túl keveset alkotunk. Az író írjon, az írónak az a közélete.

Kritika, 1984.

SZERDAHELYI ISTVÁN

186
Költészet és valóság

Szabó Magda egyik legnépszerűbb regénye, a Mondják meg Zsófikának című könyv, sok kiadást ért meg, sokan olvasták, és most, hogy felfrissítem régebbi olvasmányomat, egy agyonnyúzott, sok kézen keresztülfutott könyvet is végiglapoztam, amelyben aláhúzások, megjegyzések, felkiáltójelek, zárójelek is voltak. Tehát egy olyan könyv, amelyet olvasnak. Miért olvassák? Mert rólunk szól, mindennapi életünkről, gyermekeinkről, pedagógusainkról, arról, ami mindnyájunkat érdekel, akár fiatalok, akár idősebbek vagyunk, mert a regény szereplői köre, problémája az életünk mindegyik időszakában valahogy kapcsolódik hozzánk. Most én azt kérdezem meg a mű alkotójától, hogy az ő életével hogyan kapcsolódott ez a regény, milyen személyes emlékek összegeződtek benne, azaz a sorozatunk címe szerint mi a költészet benne, és mi a valóság.

– Azt hiszem, életemben először fogok érdemben beszélni erről a könyvről, ilyesfajta elemzésekre nem alkalmasak az író-olvasó találkozók. Egy kicsivel hátrább kell mennem az időben. Amikor én születtem, felnőttem, elképzelhetetlen gondolat volt az, hogy valaki meg tudjon élni irodalmi munkásságból Magyarországon. Molnár vagy Herczeg Ferenc antipélda volt, kivétel, a Nyugat nagyjai közül a legtöbben még éltek, de sokkal kötöttebben, munkát vállalva, nem úgy, mint a mostani szabadúszók. Gyakran említettem, milyen különleges erővel kötődtem a szüleimhez, s már egészen fiatal lányként is megvolt a magam elképzelése, mivel viszonzom majd, magam is felnőve, felejthetetlen, tőlük csodává varázsolt gyermekkoromat. Tudtam, keresnem kell, állást szereznem, kell egy pici darabja a földnek, ahol biztonsággal megvethetem a lábamat. A foglalkozások között leginkább nekem valónak az iskola világa tűnt, szerettem a gondolatot, hogy valaha magam is tanár lehetek. Nekem egészen kitűnő nevelőim voltak az Abigél Matulájában, a valóságosnál némileg élesebb kontúrokkal ábrázolt intézetemben, a debreceni református leánygimnáziumban, volt kiket megfigyelnem. Most elsősorban Nánay tanár úrra utalok, aki például azzal tisztelte meg legjobb tanítványait, hogy havonta egyszer katedrára engedte őket, megadva 187előre a tanítandó módszeres egységet, rábízva a kiválasztottra a felkészülés módját. Ehhez fogható stimulust nem kaptam életem során senkitől. Az első, diákként levezetett latinóra eldöntötte az irányt, amely felé indulni szándékoztam, bizonyos volt, hogy bölcsészetre iratkozom érettségi után. Az óraadás perceiben megéreztem, ha jól végzem a munkát a katedrán, akkor minden tanórán történni fog valami, ami befolyásol, befolyásolhat egy közösséget. Valahogy ráéreztem a pedagógia igazi lényegére, ami valahol furcsa módon nincs távol a színháztól – ha a színház, illetve a színmű műfaja magaslatán áll. Valóban bölcsész lettem, latin-magyar szakos tanár, s ahogy diplomát kaptam, mindjárt állásba is kerültem. A véletlen ugyanarra a katedrára állított, ahonnan valamikor engem tanítottak: saját hajdani iskolám alkalmazott – a Dóczi.

Sokáig tanított a Dóczi-intézetben?

– Két évig. Természetesen valami biztosabb talajra vágyódtam. A Dócziban óraadó, majd segélydíjas helyettes tanárként kaptam alkalmazást, ami azt jelentette, hogy nyáron, vakáció idején nem kaptam fizetést, nem voltam státusban. Mihelyt nagynéném szintén pedagógus férje felhívta a figyelmemet arra, hogy a hódmezővásárhelyi református leánygimnázium latin-történelem szakos tanárt keres, megpályáztam az állást, vállaltam, hogy „mezei bölcsészként” elvégzem a történelem szakot is a két másik mellé – egyébként valóban újra beiratkoztam az egyetemre, s le is vizsgáztam. Vásárhely családi fészek volt, nagyapám, a békés-bánáti egyházkerület esperese évekig ott prédikált, a vásárhelyi Ótemplomban, apám ott is érettségizett. Megválasztottak, én voltam Németh László elődje abban a gimnáziumban. Két évig dolgoztam ott is, aztán a történelmi események úgy alakultak, hogy 1944 őszén már nem tudtam visszamenni, megkezdeni a tanévet, Debrecenben ért el a háború. Ismét a szülővárosomban vállaltam hát munkát, nem is akármilyen helyszínen vagy körülmények között. Debrecen lett az új kormány székhelye, ott alakultak a minisztériumok, tüstént tágasabb perspektíva nyílt előttem. Ezzel, azt hiszem, legjobban sikerül illusztrálnom a történelem élet- és sorsváltoztató szerepét az emberi életben. Ha nem jön a háború, ha nem Debrecen a kormány székhelye, ha nem kerül utamba ez a lehetőség, ami kínálkozott, hogy a város felszabadulása után hirtelenjében alakult egyesített fiúgimnázium tanárából minisztériumi tisztviselő és pesti lakos lehetek, nyilván sose kerülök el vidékről. Válaszútra 188kerültem, egyébként nem először életemben, mert egyszer már indulhattam volna másfelé, mint ahogy tettem. Ez még egyetemista éveim végén volt, amikor három professzorom is felajánlotta, maradjak valamelyik tanszéken. Nem vállaltam az elméleti munkát, eleven arcokat akartam, friss, az anyagot egy nagyon fiatal közösség érzékenységével befogadó közeget, tehát az iskolát. Nem könnyű döntés volt ez a felszabadulás utáni sem, de határoztam, így lettem először, bármilyen furcsa is, de: filmügyi referens, később az irodalmi ügyek előadója. Döntő változás volt: alig négy év igazán boldogító pedagógiai munkája után kiszakadtam az iskolából. Nehezen lazultak a szálak, szerettem a növendékeket.

Tartott kapcsolatot velük később is?

– Ma is tartok. A debreceniekkel is, a vásárhelyiekkel is. A debreceniek Pestre került csoportjával minden hónap utolsó péntekén találkozom.

Maradjunk még egy pillanatra annál a debreceni, háború utáni, egyesített fiúgimnáziumnál. Úgy tudom, Király István vette át a maga ottani munkáját.

– Lehet. Akkor még nem volt posta, a szüleimről sem hallottam hírt sokáig azután, hogy elhagytam a kormányvonattal a várost. Hogy hallhattam volna az utódomról?

És örült Pestnek?

– Dehogy örültem, azaz nem olyan egyszerű ez. Debrecenben viszonylagos kényelemben és normális élelmezési körülmények között éltünk, aztán megérkeztünk egy ablaktalan és ellátatlan, a hullák bűzét még őrző, hideg városba, ablak nélküli, romos házak közé. A munkát is furcsának, szokatlannak éreztem, csak az volt a szerencsém, hogy olyan munkatársak közé kerültem, akik nemcsak tisztviselők voltak a szó klasszikus értelmében, hanem művészek is. Pátzay Pál, a drága Fónyi Géza, Szalatnyay Szepi, a festő, Kardos László, a műfordító, Kéry László, aki a legnagyobb novellistának ígérkezett közöttünk – ők dolgoztak a minisztérium művészeti főosztályán. Jó volt velük lenni, az államtitkár, Simon László éppolyan kellemes főnök volt, mint amilyenné későbben az utódja, Bóka László vált. Olyan, mint Bóka, igazán ritkán adódik ilyen funkcióra. Mikor az államtitkárságát vezettem, az volt az utasítása, ha rám jönne a vágy, hogy verset írjak, tegyem félre az aktát. Akkor már azért benne voltam a fiatal írók körében, s Bóka, ő maga is költő, tudta, mit jelent számomra ez az engedély. Ennek ellenére sokáig nél189külöztem az iskola világát, s mire végképp beleszoktam volna abba, hogy a művészeti főosztályon vagy az államtitkárságon dolgozom, ismét csak beleszólt az életembe a történelem. 1950-ben kidobtak a munkahelyemről mint használhatatlan és gyanús osztályidegent. Az intézkedés drasztikus volt, brutális, az a megjegyzés kísérte, ne is álmodjam róla, hogy a képzettségemnek megfelelő módon középiskolába helyeznek át, örüljek, ha elmehetek egy általános iskolába, örüljek, hogy egyáltalán nem az utcára tesznek ki, minden nélkül. Miután a férjemet, Szobotka Tibort, pár héttel ezelőtt a legmegalázóbb körülmények között dobták ki a Magyar Rádió főtitkári székéből, állást sem adva neki, olyan határig, hogy nyomdai korrektorként hatszázharminc forint fizetéssel vergődött, ne csodálkozzék, ha ebben a lakásban, ahol beszélgetünk, nem lát gyereket. Én ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek nagyon meg kellett gondolnia, adjon-e életet, s kitegyen egy ártatlant esetleg ugyanannak a bitang megalázásnak, amin Szobotka is, én is átmentünk. Ne higgyen sem elfogultabbnak, sem apolitikusabbnak, mint amilyen voltam vagy vagyok. Felfogtam én, hogy belekerültünk egy, az országnak hosszú távon nyilván nagy fejlődést biztosító vihar szelébe, amely a férjemmel együtt engem személy szerint a sziklához csapott, de egy tan, amely valamikor tisztán és tiszta szándékkal indult, nyilván megtalálja majd a józan kibontakozását. Gyereket viszont nem vállaltam. Kiszámíthatatlan volt a személyes jövő.

Tehát így került általános iskolába, és ezek szerint valahol itt kezdődött el a Zsófika-regény története.

– Így igaz. Mikor a minisztériumban közölték, hogy nem tartanak rám igényt, néhány felejthetetlen hét következett. Altisztet csináltak belőlem, port töröltem, könyvespolcokat raktam át, vittem kosárban szakérettségis íveket – új főnököm azzal indokolta, semmi másra nem valók a képességeim. Nagyon tanulságos időszak volt. Elképzelheti, hogy mikor letelt a megaláztatásomra beütemezett pár hét, mekkora megkönnyebbülést jelentett ismét olyan környezetben dolgozni, mint egy iskola. Ilyen korú gyerekeket ugyan sose tanítottam, de legalább a tanult mesterségemhez jutottam közel ismét. Egy hatodik kerületi általános fiúiskolában dolgoztam két esztendeig. Ez is sajátságos periódusnak ígérkezett – kitelepítéssel, köztük méghozzá életükben másodszorra is törvényen kívül került zsidó gyerekekkel, akik aztán végképp nem tudták felfogni, hogy ikszes kategóriába kerülve miért kell újra, tragikus körül190mények között és szinte mindenüket hátrahagyva elhagyni alig visszakapott otthonukat. Azt hiszem, az volt a Zsófika fogantatásának a pillanata, amikor egyszer családlátogatni mentem, s a házmesterné elmondta, az éjjel kitelepített kisfiú végigsikoltozta a lépcsőházat: hívják Magdi nénit, szóljanak Magdi néninek, a másik házban meg a tanítványom közölte, nem engedhet be anyukájához, mert még nála van az ügyfél, még nem végeztek…

Szóval általános iskola, rendkívüli hullámveréssel.

– Az. Alkalmas terület, hogy megismerjem az élet sűrűjét. Mit gondol, mit éreztem, amikor dolgomvégezetlen otthagytam a prostituált kisfiát? Nem ülhettem a gyerek mellé, botrányt se provokálhattam, a gyereket se sebezhettem meg jobban – meg volt az már eléggé sebezve. Látja, így született a Zsófikában a Tanács bácsi. A tanács volt az a szerv, amelyről bizonyosan tudtam, hogy ha segítséget kérek, kapok is. A gyermek társadalmon, világon, politikán, mindenen kívüli lény, lehet, hogy engem bántottak, vagy fognak is még bántani, és történhetnek, mint ahogy történtek is, a legkegyetlenebb dolgok Szobotka Tiborral, de ezt a gyereket itt meg fogják menteni. Nem tévedtem.

Tanács bácsinak volt élő modellje? Vagy csak olyan szophoklészi ábrázolás, olyannak mutatni az embert, amilyennek lennie kellene?

– Jól tudja, ez nem az én írói módszerem.

Ez provokatív kérdés volt. Mert hátha ebben az egy esetben…

– Ebben az egy esetben sem. Én száműzetésem szép éveiben – és ezt nem iróniával mondom – kiváló tanácsi dolgozókat ismertem meg az ötvenes évek elején: sok jó szándékú, tisztességes és bátor tisztviselő emberségét, megértését, anyagi és erkölcsi támogatását sűrítettem Fehérvári alakjába.

Sok élményt gyűjtött?

– Milliót. Meg aztán megkezdődött életemnek az a korszaka, amikor a személyem kettévált. Mert volt valamikor egy fiatal költő, Szabó Magda, akinek Baumgarten-díjat adtak reggel, és azt délre vissza is vették tőle, és volt egy Szobotka tanárnő, akit az osztályok Magdi néninek hívtak, és ez a Szobotka tanárnő, ha nem akart nagyobb zavart kelteni a gyerekek lelkében, márpedig nem akart, tudta, hallgatnia kell egyéni 191sorsáról, irodalompolitikai rémhistóriák nem tartoznak a tananyagba. Szabó Magda sem.

A pesti tanítványaival is tartja a kapcsolatot?

– Többekkel. Egyet talán közösen ismerünk, a kiváló állatorvos Farkas Ivánnak én voltam az osztályfőnöke. Nagyon szerettem különös, meleg szelídsége miatt, jól ismertem a körülményeit. Az édesapját elvesztette, egy csodálatos édesanya nevelte fel. Ivánban benne volt édesanyja intelligenciája, érzékenysége, áldott jó szíve. No, nem mindegyik tanítványom volt ilyen hallgatag. A tévés Egri Jánost úgy ismertem meg, hogy mikor beléptem az osztályba, veszettül rázott egy tehénkolompot. Várjon, kit ismerhet még? Kovács P. Józsefet a képernyőről. Elég volt egyszer verset mondani hallanom, hogy azt javasoljam neki, ezzel a hanganyaggal, ezzel az előadó képességgel menjen valami olyan pályára, ahol szembesülhet a közönséggel. Én láttam alakítani is őt, pörge kalap a fejében, a kalapon piros rózsa. Képzelje el a kisfiú Kovács P. Józsefet János vitéznek! Nagyon jó volt gyerekek közt élni, tanítani, ha viszonylag trauma nélkül gyógyultam a Rákosi-korszak után, nekik köszönhető. Persze azóta réges-rég megnőttek, apák, komoly állások vagy munkahelyek várják őket reggelente, de a kapcsolatom azért velük se szakadt meg. Hányszor szól rám valaki egy motorról, vagy kiált ki egy kocsiból, vagy rak elém egy könyvet, dedikáljam. Meg kell kérdeznem persze, ki kicsoda – hiszen hová lett gyerekarcuk, maguk is apák már. Míg dedikálok, tisztázzuk, ki hol ült, és mindig azt is megkérdezem, ezt már szigorúan, tud-e a többi osztálytársáról, és emlékszik-e még, melyik padsorban ült. A jogásszá nőtt tanítványom jogi tanácsot ajánl, az orvos meg akar gyógyítani, a lakatos aggódik, biztonságos-e a zár. Tulajdonképpen boldog időszak volt.

Egyet itt most nem értek. Egyre csak fiúkról beszél. Lettek később lánytanítványai is, hiszen a Zsófika lányiskolában játszódik? Csak transzponált itt?

– Nem én. Azt már mondtam, hogy a hatodik kerületben kezdtem a pályámat újra mint tanár, egy fiúiskolában: ott, abban a kerületben nagyon sok „Tanács bácsi” sőt „Tanács néni” volt, aki iskola-ellenőrzés közben észrevette, hogy amikor nálam hallgatnak magyarórát, az valamivel színesebb, talán mélyebb tudást szuggeráló, mint a másoké. Elkezdtek figyelni rám, hajszál híján igazgatót csináltak belőlem egy másik intézetben, isten szerencséjére nem voltam párttag, így aztán bonyo192dalmak nélkül elkerültem, nemet mondhattam. Mindig rettegtem a vezető állásoktól.

Szabó Márta alteregó?

– Gondolja, hogyha az volna, akkor olyan arcátlan lennék, hogy a magam tarkakutya-nevét adom neki? Vagy hogy annyira beképzelt vagyok, aki azt hiszem, ő a nevelők gyöngye?

Ezek szerint ennek is volt modellje?

– Persze, csak ne egyetlen arcot vagy embert keressen, hanem sokat. Szerencsém volt, kiváló nevelőkkel ismerkedtem össze, tanítottam együtt pedagóguséveimben. Mikor a hatodik kerületi iskolából kiemeltek – helyemre Szobotka Tibort tették, ez volt az én kikötésem, mert Szobotka már az összeomlás határán volt gyűlöletes új munkahelyén, s úgy gondoltam, pedagógusként legalább irodalmat taníthat, és több szabad ideje lesz nyáron –, a Horváth Mihály téri bemutató gyakorlóiskolába kerültem, melynek emeleti részén tanszékek működtek, és a pedagógus-továbbképzés egyik jelentős szerve volt. A tanszékek bizonyos pedagógiai, megoldásra váró problémák megoldásának kikísérletezésére, jónak bizonyult megoldások átadására rendszeres bemutató tanításokat tartattak az ott dolgozó nevelőkkel, volt, hogy tanárjelöltek előtt dolgoztunk az osztályokkal, volt, hogy vidéki tanügyi osztályon működő tanácstisztviselőkkel. Ez utóbbiak a mi óráinkon tanultak meg bírálni, eldönteni, amit láttak, jól megoldott óra-e vagy sem. Az már ki-ki személyes intelligenciáján és műveltségén múlt, mit vett észre az osztály és a tanár munkájából, s annyi bizonyos, jó idegrendszer kellett a bemutatók lebonyolításához, de a bírálatok elviseléséhez is. Sose felejtem el azt a vidéki funkcionáriust, aki mindennek lehordott, mert szerinte rosszul tanítom Arany Jánost. Hogy szabad neuraszténiásnak, betegnek, félvaknak, szomorúnak ábrázolnom élete végén, hát nem volt elég ahhoz, hogy jó kedélyben tartsa holtáig, az a tény, hogy Petőfi volt a barátja? Idegek kellettek a Horváth Mihály térre, mondom, szerencse, hogy a tanszékiek, Pálmay Kálmán, Egedy Mária, Megyer Szabolcs annyit segítettek, amennyit bírtak. Főleg Pálmay, akinek ezt sose fogom elfelejteni. Maga a nyilvánosság nem volt szokatlan, én magam is olyan intézetben nőttem fel, ahol a gimnáziumunk az egyetem gyakorlóiskolája volt, nem tartott soká, míg kinőttem a lámpalázt. Mindenesetre ott, a Horváth Mihály téren keresse a Zsófika hátterét. Ugyanazt a módszeres egységet 193mindig két azonos osztályban tanítottam, figyelve, nemek szerint melyik mire hogy reagál, mindig volt egy fiú- és egy lányosztályom is. Itt vannak a lányok, akiket az imént számon kért. Itt ismertem meg egyszerre három generációt, főleg azt a titkot, ami egy zárkózott gyerek, de akár egy látszatra nyílt is. Volt egy megállapodásom az osztályaimmal, olyasmi, hogy nekem mindent el kell, el lehet mondaniuk, a legbotrányosabb dolgokat is, persze mindig négyszemközt. Nem mert kíváncsi vagyok, hanem mert csak így tudok segíteni. Valakivel beszélnie kell, ha baj van, agyonhajszolt anyja, agyonhajszolt apja, akiket hetvenhétszer éppúgy megtapostak a munkahelyükön, mint az én férjemet, mint az országban annyi más millió embert, nem lesz eléggé ép már végighallgatni, segítség vagy tanács helyett ráordít a problémát okozó gyerekre, hiszen őrájuk is ráordítanak, s ahogy őket elintézte a főnök, ők elintézik a saját gyereküket, mert közben eszükbe se jut, hogy a főnököt a maga főnöke már réges-rég elintézte. Vonzott ez a világ, a gyerekek titkainak világa – tudja, az iskoláskor voltaképpen természetellenes állapot. Gondolt már erre? A gyerek számára az volt a természetes, hogy ugráljon, játsszék, mozogjon, lesse a havat, a madarat, aztán egyszer bekerül egy közösségbe, ahol a mozgás ideje és a cselekvés, az akció lengésszöge eleve kimért. Szabó Mártát kérdezte az imént? Hozzá leginkább a Horváth Mihály téri Oldal Anna, az első osztályos tanulókat tanító kolleginám hasonlít – Oldal Anna, maga volt a csoda. Sokat látogattuk egymás óráit, én úgy néztem rá, mint más a bűvészre. Szerencsés voltam, kívüle még sok ihletett pedagógussal találkoztam, ott volt Debrecenben Koppányi Mária, de a Horváth Mihály téri iskola maga is ritka eredményes nevelői munka színhelye volt. Akik ott végeztek, előbb-utóbb belenőttek a közéletbe is, hisz a nagy nyilvánosság előtt feleltek, dolgoztak hatéves koruktól kezdve. Aki ügyetlenebb volt, gátlásosabb, nehezebben boldogult ilyen nagyon szem előtt levő iskolában – ez már, látja, Zsófika-probléma, a közepes gyerek elhelyezkedése a társadalomban. Sok kollégám alakját beledolgoztam Szabó Mártába, annak az igazolására is, hogy megmutassam, milyen képtelen dolog olyan emberekkel adatni gyakorló pedagógusoknak utasításokat, akik életükben nem tanítottak iskolában, és legfeljebb a saját gyerekeiket ismerik. Soha a magyar pedagógia történetében úgy el nem vált az elmélet a gyakorlattól, mint azokban az ötvenes években. Ideje volt megírnom a Zsófika anyját, aki a világon mindent tud papíron, de halvány sejtelme sincs a gyakorlatban semmiről. Látnia kellett volna az utasításokat, amikkel bombázott a 194minisztérium. Büszkék lehettek rá. Nem volt élő gyerek, akiket azok szerint bármire is meg lehetett volna tanítani. Íróasztal mellől nincs nevelés. Ahhoz alá kell bocsátkozni a mély vízbe. Mélyebbet, titokzatosabbat alig ismerek az iskola világánál. Mindig izgatott, azért írtam meg a filmemet is, a Vörös tintát.

Nem kímélte a regényben az iskolát, csak a könyvekből ismerő szakembert…

– Mért kíméltem volna? Hát érdemelte? Van fogalma, milyen problémákkal kellett ismét megküzdenünk? Időben 1956-hoz közeledtünk, majd megéltük, de a mi iskolánk közel volt a Kilián laktanyához, sok gyerekünk élt a körzetben, az iskola aknát kapott, több tanítványunk meghalt, s jó párat a disszidáló szülők egyszerűen otthon felejtettek. Hány fiam, lányom lett tanúja olyasminek, ami egy felnőtt idegrendszerét is tönkreteheti egy életre, ha nem kap idejében segítséget. Egyik tanítványom a lövöldözés idején ijedtében az óvóhelyen bebújt a pad alá, az apja azt gondolta, a lánya elpusztult, fegyveres volt, mindenkit kiirtott a környéken, abban a hiszemben, hogy a gyerekét megölték. Mire a kislány előbújt, mindennek vége lett, az apa végzett magával is.

Csak tragikus epizódokra emlékszik ebből az időből? Mert Dóra figuráját már megtaláltam az emlékei között – azt mondta, sokan egyszerűen itthagyták a gyereküket.

– Eltalálta. Több Dórát ismertem, hasonló helyzetben. De emlékszem humoros epizódra is. Egyszer beállított 57 legelején egy Baross utcai gyerek a lakásunkra. Az volt az utasításunk, ha valaki visszatér, nem szabad faggatnunk. Az én gyerekem magától is adott magyarázatot, hogy került vissza. „Magdi néni kérem, hazajöttünk Hollandiából. Apukám azt mondta, inkább végezzék ki itthon, de nem eszik több halat.” Semmi bajuk se lett persze, de ezen még mindig nevetnem kell.

Mondja, a maga Zsófikája miért olyan hangsúlyozottan közepes?

– Miért? Ebben az időben létfontosságú volt a továbbtanulás érdekében a kitűnő eredmény, ezekben az ötvenes években. Aki nem volt igazán kiemelkedően jó tanuló, eleve számolhatott azzal, nem veszik fel nemhogy választott iskolájába, sehová sem. Értettem én az okát a fejemmel: az agyam érti a munkaerő-gazdálkodás mechanizmusát, éppen csak a pszichológiai tapasztalatom nem értette. Tizennégy éves korában még nincs kész az ember. Én se voltam kész, nyilván maga sem. Ígéret vol195tunk, valami gomolygó bizonytalanság, ki a csuda tudja büntetőjogi felelőssége tudatában megállapítani vagy megígérni, huszonnégy éves korára mivé fejlődik. Elindítani tizennégy évesen egy eredetileg se kívánt pálya felé a gyereket, iszonyú gondolat. Ha a szülő bizonyos akart lenni abban, hogy a lehetőségeken belül olyan iskolába ajánlják a lányát-fiát, amilyet megálmodott, maximális teljesítményre kellett szorítania a gyerekét. Ez nem sikerült, nem is sikerülhetett mindenkinél. Vannak lassabban érő gyümölcsök. A közepes tanulónak alig volt esélye, ismertem szülőt, nem egyet, aki úgy beszélt közepes lányáról, mintha nyomorékot szült volna, vakot vagy lábatlant, én meg csodálkoztam, mert mindig úgy éreztem, minden kvalifikáció momentánhelyzetet rögzít, pontosan a közepes tanuló az, amelyiknek a legtöbb titka van. Mert ha ennyit elért, miért nem jobb, illetve miért nem rosszabb? Hátha egyetlen lökés kellene neki, hogy megtalálja önmagát, de honnan, milyen irányból? És ki ítélhet felette joggal, hiszen attól, hogy abban a percben közepes, még megtalálhatja tíz évvel később a rák gyógyításának módját. Attól félek, a közepes gyerekeket mindig jobban szerettem, mint az igazán csillogókat. Azt képzeltem, ha nem figyeltek, akkor is figyelnek ezek a közepesek valamire, talán valami fontosabbra, mint amit a perc kíván, mondjuk arra, hogy mi a részleges hasonulás. „Most születik a lelke, azért nem figyel, dolgozik rendesen” – mondattam a Zsófikában Zsófika apjával, és így is hittem, igazán.

Haragszik a sommás értékelésekre?

– Haragszom a látványos és hazug kategóriákra. Haragszom azokra, akik esküsznek a színötös bizonyítvány fontosságára. Nézze meg nagy embereink tanulmányi eredményeit, a feltalálókét, a nagy alkotókét, művészekét – nem ajánlatos bolygatni, ki milyen volt tizennégy éves korában. A tanulmányi eredményen nem múlik semmi, erre megesküszöm. Sokat bosszantott a Horváth Mihály téren a közepes gyerekek szüleinek siránkozása. A magam módján feleltem nekik a védekezni sem tudó gyerek helyett. Megszületett a Zsófika.

Változatlanul megőrizte írói inkognitóját?

– Sajnos, lelepleződtem. Ötvenhat után Szobotka Tibort is, engem is megkeresett a Magvető Könyvkiadó, anyagot kért, újrakezdhettük pályánkat. Férjem a harmincas években szépen bontakozó írói útjának ösvényeit alaposan összekuszálta a háború, a folytonos behívások, ideg196rendszere is másképp felelt a fordulat éve után bekövetkezett méltánytalanságokra, keserű némasággal. Én, akit igyekezett a maga képtelen és folyton cserélődő munkahelyein dolgozva lehetőleg mindentől megkímélni, a némaság, illetőleg látszólagos némaság esztendeiben is szorgalmasan dolgoztam, több regény készült az íróasztalomnak, azokat most elővettem. Mikor elfogadták a Magvetőhöz benyújtott Freskót, a lánc, amelyet olyan brutálisan széttéptek írói létemben, összekapcsolódott megint, Szobotka a novelláit kereste össze, első regényét tervezte szintén. Éreztem, rövidesen búcsúznom kell az iskolától, pedig szerettem a munkát. Tudja, hogy még ma is hiányzik az iskolaszag? A szeptemberi nyitás? A gyerekek?

Nem tudott volna írni is, tanítani is?

– Voltaképpen igen, és mégsem. Megváltozott körülöttem a légkör. Míg csak Szobotka tanárnő voltam, nagyon jóban voltunk a kollégákkal, a Freskó megjelenése egyszeriben elsodort abból a szférából, amelyben valamennyien csak pedagógusok voltunk. A Freskó sikere után megesett, hogy ha a tanári szobába léptem, elhallgattak a nevelők, aztán zavartan azt mondták, ne figyeljek arra, mit beszélnek, mert gátlásosak, attól tartanak, megírom őket. De nemcsak nevelőtársaimat, a gyerekeket is zavarta újra az irodalom irányába kanyaruló életutam. Megszerezték a Freskót – mindig kiderül valamiképpen, ha egy tanár regényt ír. A Freskó nem gyerekeknek való könyv volt, az ötvenes évek kultúrpolitikai baklövései bírálatának, az általam tarbai létformának keresztelt életforma változásának megítélésére még túl fiatalok voltak. Mikor dedikálni hozták a könyvemet, megkértem őket, hagyják a csudába, olvassák csak a szüleik. Az egyik tanítványom rám is szólt. Dühös volt, vérpiros. „Nem szégyelli magát Magdi néni, hogy olyan könyvet ír, amit az osztályának nem helyes elolvasni?” Nevettem, de azért voltaképpen nem szívből. Megígértem, írok olyan könyvet is, amit ők is kézbe vehetnek. Ez lett a Zsófika, részint a gyerekeknek tett teljesített ígéret, részint búcsúm az iskolától, fogalmazzuk így: tanáréveim tapasztalatainak sűrítése, egyfajta pedagógiai végrendelet. Én ezeknek az esztendőknek kimondhatatlanul sokat köszönhetek, ezek nélkül a Mózes egy, huszonkettőt sem írom meg, de, amint már említettem, az általános iskolában töltött időszakban három generációt ismertem meg, s így voltaképpen a Pilátus öregasszonya érzelmi nyomora mellett századunk egyik különös jelenségét, a családban hirtelen főszereplővé növő nagyszülők generációját. Figyelje 197meg, régen a nagyszülő mellékfigura volt egy famíliában, most támasz és talpkő. Gyermekek és szülők egyformán támaszkodhatnak rájuk – teszik is.

Zsófika alakja modell alapján készült, vagy összegezés az is?

– Zsófika alakjába sűrítettem minden közepes gyerekemmel kapcsolatos élményemet, megrendülésemet, meghatódásomat, kételyemet, reményeimet, büszkeségemet is, ha sikerült megtalálnunk – mindig osztálymunkával, ne feledje, az ilyesmihez nem elég egy szuggesztív egyéniség, ehhez közösség is kell – hozzá a kulcsot. Volt olyan élményem is, hogy a mérleg lebillent, a közepesség momentánállapot, a közepesség egy fel- vagy letendáló szituáció pillanatnyi elektrogram-felvétele.

Mire vitték a „Zsófikák”? Követte az útjukat?

– Nem mindét, sokét. Mind vitte valamire, mind többre, mint amit apja-anyja hitt róla, mind tudott valami különlegeset, ami segítségével ott, ahol dolgozott, más vált közepessé helyette.

A regény megírása óta majdnem húsz év telt el. Őriz ma is ismerős szituációkat, ma is fennálló generációs problémákat, de ma már van a regénynek valami történelminek ható szférája is. Úgy érzem, hogy a mai életbe beleilleszkedett, új értelmiség akkor született, abban az időben, amit a könyv ábrázolt. Azt is nyomon követhetjük a regényben, hogy jó és rossz hatások között miféle kohóban izzott s vált egységessé egy merőben új nemzedék.

– Örülök, hogy észrevette. A Zsófika már réges-régen történelmi regénnyé vált, egy más világot rögzít, amelynek a mélyén olvadt az az érc, amely később rengeteg hiba, értetlenség, tévedés után, nem is mindig mindenhol sima, olykor érdes, de időálló, kemény talajjá szilárdult, ezen már meg tudott állni az új értelmiség. Annak ellenére, hogy, mint mondtam, már rég nem a jelent rögzíti, valahogy ezt a könyvemet ismerik a legtöbben, ez jutott el a legtöbb olvasóhoz, a legmélyebb rétegezettségig. S látja, ennek ellenére ez az a könyvem, amelyet nem értenek meg. Nem veszik észre, hogy nem értik, csak én, abból, hogy amikor olvasókkal találkozom, szinte minden alkalommal megkérdezik tőlem, mit is üzent hát a Zsófika édesapja, amit meg kellett tudnia a lányának. „Írónő, kérem, adós tetszett maradni a válasszal.” Ilyenkor elmondom, nem maradtam én adós, Nagy főorvos azt akarta megértetni a lányával, hogy ha ő nem lesz is, majd akad segítségnek mellé valaki más, egy kőműves egy 198állványról, akinek lesz egy emberséges gesztusa, egy körtéje, vagy egy öregember, akinek magányát éppen ő oldja fel, vagy maga az államapparátus, tehát a Tanács bácsi, aki nem engedi, hogy igazi árva maradjon egy árva. Az emberi közösség átveszi az apa funkcióját, Zsófika köré védőgát épül addig vadidegen emberekből. Szabó Márta meg is fogalmazza: ha egy gyerek árván marad, annak apja lesz itt minálunk az egész világ.

A regény talán legjobban formált, legemlékezetesebb figurája az öreg portás, Pongrácz bácsi. Ő sem élt?

– Persze hogy nem. De Pongrácz-típusú hajdúsági parasztot éppen eleget ismertem ahhoz, hogy tudjam, milyen szituációban mit gondol, tesz, mit káromkodik. Eleinte meg voltam elégedve magammal, hogy ilyen logikus munkahelyű beteget találtam Zsófika számára, aki hozzásegítheti, hogy megtalálja apja ki nem mondott szavait. Tudtam, az iskolához kell kötődnie, valamiképpen még Szabó Mártához, Dórához is, Zacskófejűhöz. Boldogan beszéltettem úgy, ahogy nálunk a Hajdúságban beszélnek, őszintén megmondom, nekem is sokáig nagyon tetszett Pista bácsi. Aztán egyszer csak elkezdtem kiábrándulni belőle. Nem belőle. Önmagamból.

Ez furcsa. Nem is értem.

– Megmagyarázom. Nagyon fiatal író voltam én akkor még, nem éveim számát, írói működésemet tekintve. Idő kellett hozzá, és nekem is távlat, míg rájöttem, hogy beleszerettem legelső „komoly” könyvem, a Freskó egyik figurájába, és anélkül, hogy akartam vagy tudtam volna erről, megírtam még egyszer, portásnak álcázva azt az Anzsut, aki a Zsófika ellentétét, a Freskó Annuskáját nevelte. Sokkal később, mikor kezdtem visszakanyarodni az irodalomtörténész munkájához – ennek képeztek –, és elkezdtem csinálni a színképelemzéseket, az explication de texte-eket, döbbentem rá, egy írói életműben nemcsak a témák, bizonyos jellegzetes figurák is több variációban szerepelnek. Majdnem mindig minden nőalakom vasból van. Majdnem minden férfi, akiről írok – kivéve, ha színpadnak írok –, törékeny és idegbeteg, legalábbis gyönge. Ma már tudom, Pista bácsi a Zsófikából a Freskó Anzsujának új kivetítése.

Alföld, 1984.

KABDEBÓ LÓRÁNT

199
Emberi szókinccsel megközelítve

Nincs olyan műve, amelybe oldalfiguraként ne lenne lerajzolva valamilyen állat, kutya, macska, madár…

– Valóban. Állatbarátaim funkcionális szerepet kapnak műveimben. Az őz figurája például számomra az elérhetetlen, a megfoghatatlan és a megtarthatatlan szépségnek a szimbóluma. Az őzben azt a boldogságot akartam megfogalmazni, amire az egész életünkben vágyunk, és csak egy pillanatig a miénk, tovább megy, eliramlik, eltűnik. Ősmodellje gyerekkorom szenzációja volt, egyik osztálytársam tulajdona. Nekünk többieknek is volt állatunk, persze olyan, amihez Debrecenben hozzá lehetett jutni, de őze csak neki volt. A regény írása közben egyszerre volt a tudatomban ez az egykori őz és a láthatatlan, tehát a konkrét állat és annak szimbóluma.

Volt nekem disznó-barátom is, bármilyen furcsán hangzik. A disznó fölállt a két lábára, a két mellső csülkével az ólra támaszkodott és úgy röfögött köszönést, amikor beléptem hódmezővásárhelyi tanár koromban az udvarra. A disznóölés idejére elköltöztem hazulról, ki bírta volna elviselni egy őt szerető lény halálsikolyát. Mondtam, hogy a barátom volt! Aki azt hiszi, hogy a disznó buta, az téved. Rendkívül okos, mint ahogy tulajdonképpen minden állat okos, amelyet arra méltatnak, hogy emberi szókinccsel megközelítve érthetően kifejezzük magunkat a számára. Később megtanulja a mi jelbeszédünket, mint ahogy mi megtanuljuk az ő jelbeszédüket. Mihelyt új állat kerül hozzánk, mint egy idegen országból jövő vendéghez, megpróbálok alkalmazkodni a megnyilvánulásaihoz. Nekem kell kiismernem és megtudnom, mikor mit akar közölni, vagy mit kíván. Ahány macskánk volt, mind más karakter. Arthur, a jelenlegi, semmiben sem emlékeztet Dódira, az elődjére. Arthurral másképp tárgyalok, mint beteges elődjével, Dódival, vagy az érzékeny, szelíd Évával.

Arthur valaha nem élt egyedül, társai voltak, Bodri és Dundi kutya.

200

– Mindhárom állat mentési akció révén került a lakásba. Bodrit nyakig hóba ásva találtuk a Szilágyi Erzsébet fasorban, egy karácsony délutánján. Jöttünk haza a férjemmel, már szürkült, és én azt hittem, hogy egy eldobott narancsot vagy citromot látok. Azt gondoltam, azért olyan feketés, mert már megfagyott. Aztán megmozdult és kiderült, valaki hóba ásott egy kiskutyát. A pofájára rá volt fagyva a hó meg valami váladék, talán könny is; szerintem sírt a kétségbeeséstől. Kiszedtem, belegomboltam a kabátomba, de úgy, hogy a feje kinézett, aztán bementem minden közeli házba. Azt gondoltam, olyan pici ez a kutya, még foga sincs, hogy itt valahol szoptatós anyakutyának kell lennie. Isten tudja, hogy került ki mellőle a fia. Naiv voltam, azt hittem, véletlenül. Hetekig nyomoztam a gazdája után, míg egyszer találkoztam valakivel, aki elmesélte, hogy karácsony délutánján a fasorban egy asszony fekete kiskutyákat árult egy olyan kosárból, mint a moziban a perecet. Egy kiskutyát még látott nála, majd üresen a kosarat. Ez lehetett a mi Bodrink: nyilván nem tudta eladni, haza meg nem vitte. Csak azt nem értem, miért ezt a lelketlen formáját választotta a kivégzésnek. Olyan karácsony délután volt, hogy álmomban sem szeretek rágondolni, mert annak a kutyának minden baja volt, amit el lehet képzelni. Mellhártyagyulladása, tüdőgyulladása, vesemedence-gyulladása, bélhurutja. Természetes, olyan előzmény után. Nagyon beteg volt, hat héten keresztül küszködtünk az életéért. Korcs-Labrador volt, erős és bátor állat nőtt belőle. Nagyon szerettem. Nem Bodrinak neveztük eredetileg. Ügyes, bátor és valahogy olyan katonás kutya volt, ez adta később a nevét, ez a tulajdonsága. Vitéz kis lény volt, ha vele indultam el késő este sétálni és valaki messziről megközelített, morgott, torokból, hátán fölborzolódott a szőr, nem ajánlottam volna senkinek se, hogy bántani merje. Olyan nevet akartunk adni, ami kifejezi a lényét, így a Szent Johannából elneveztük őt Robert de Baudricour-nak. Juliska néni, akit végtelenül szerettem, és sokkal több volt nekem, mint az a valaki, aki rendben tartja a lakást, nagy állatbarát volt, Bodrit is roppant szerette. Juliska néni egy túrkevei ácsnak volt a Pestre szakadt gyereke, de azért mindig túrkevei maradt, és nagyon jól tudtunk, mint két Pestre került vidéki, beszélgetni. Egyszer arra lettem figyelmes, hogy Juliska néni egyre hűvösebb lesz, és már nem kedveli a kutyát. Mondtam: „Juliska néni, mondja meg már, mi baja van? Terhére van a kutya, sok munkát ad?” „Nem – mondta Juliska néni. – De én mindenkinek megadom a tiszteletet, a tanár úrnak azt mondom, tanár úr, az orvosnak, hogy doktor úr. De azt már ne tessék 201kívánni, hogy a kutyának azt mondjam: Bodri úr. Az nem járja.” Mindjárt megértettem, félrehallotta a francia szót, így lett Robert de Baudricourból, a Juliska néni kívánságára, egyszerűen Bodri. Később meg is szerettem az egyszerű nevet, Arany versét juttatta eszembe.

A Dundit se úgy anyakönyveztettük, hogy Dundi, őt is Juliska néni nevezte el, elemezhetetlen okokból, mert Dundi nem volt kövér. Csak a bundája volt szokatlanul szép, tömött, gazdag. Valaki kidobta az autóból, idenyekkent elibénk a Júlia utcába; én kint álltam az erkélyen és csak a tovafutó autót láttam, meg a nyekkenő kutyát. Gondoltam, még egy kutyát el tudunk tartani, jöjjön a kutya föl, aztán majd meglátom, hogy mi lesz. Azt mondta a férjem, ő már tudja előre, mi lesz, ezt már ismeri. A kutya marad. Már csak azt kellett aztán még elintézni, hogy magához térjen, mert annak meg agyrázkódása volt. Mikor feleszmélt, furcsa módon egy esztendeig nem ugatott a bánattól és a keserűségtől. Amikor először válaszolt a csengőszóra és vad ugatásba tört ki, olyan volt, mint egy győzelem: tudtuk, ekkor fogadott el bennünket gazdájának. Bizony, kerek egy esztendő telt el, amíg a kutya kidolgozta magából a sokkot, ami érte. Nagyon barátságos, nagyon szelíd, nagyon jószívű kutya volt, idekerülése módja miatt Vándornak neveztük, miután hasztalan kísérleteztünk millió közismert kutyanévvel. A Vándort se tűrte Juliska néni, azt mondta, ez sértés, a kutya már nem vándor, van lakása, gazdája, fizetik az adóját. Legyen Dundi. Lett. Nehéz volt, mikor néhány hónappal egymás után elpusztultak; örökké hiányzik mellőlem a körömcsattogás.

Arthur?! Arthurt kislányok hozták, két nagyon kicsi lány, egy olyan 6 meg egy 8 év körüli. Először nem is tudtam, hogy macska, mert egy egérszerű, gyanús külsejű élőlényt tartottak a kezükben. Rettenetesen piszkos volt. Utóbb kiderült, hogy a sötét valami, amit látok, nem is piszok, hanem bolha. Nem egy bolha: egy boly bolha. A gyerekek csöngettek és közölték, apjuk azt kérdezteti, nem kellene-e az író néninek egy kis cica? – Mutatták az egérszerű szörnyeteget. Mondtam, hogy: nem, köszönöm szépen, nem kérek cicát, két kutyánk van. „Hát ha nem kell – mondta csengő hangon a nagyobbik kislány –, azt mondta édesapa, vigyük haza a cicát, és azonnal verjük agyon téglával.” – Hát erre gondolhatod, hogy mit éreztem. Elvettem ezt a szerencsétlen jószágot a gyerekektől és azt mondtam: mondják meg otthon, ilyen szíves kínálásnak nem lehet ellenállni, a cica marad. Később, amikor találkoztam a környéken élő édesapával, megállítottam. Hivatalosan nem ismerjük 202egymást, ahol lakunk, az egy falu, a Szép Ilonkától kezdve a János kórházig. Olyan gyakran összeakad aki itt lakik a másikkal, hol itt, hol ott, hol patikában, hol a budagyöngyei piacon, hogy mind ismerjük egymást, látásból legalább. Megállítottam és azt mondtam: „Uram, hogyha önt mondjuk 12 év múlva valamelyik gyereke agyonveri kalapáccsal, ugye nem fog csodálkozni?” – Nézett rám, mint egy őrültre. Én: „Ön megtanította ezt a fogalmat, hogy szabad gyilkolni, ne lepje meg, ha valamelyik gyereke netán agyonveri.” Vadul nézett rám, köszönés nélkül távozott, a macska, Arthur viszont maradt.

Először is a csap alá raktam a szerencsétlent és samponnal megmosdattam. Akkor derült ki, hogy voltaképpen fehér-fekete, és olyan pici cica, hogy ilyen pici nincs is. Aztán jött a neheze: a két „férfival” tisztázni kellett a sorsát – úgy értem, hogy a Bodrival és a Dundival. Mondtam a kutyáknak: „ezt el kell döntenetek, fiúk, kell ő nektek, mert még olyan pici, hogy azt hiszem, még reflexe sincs. Nézzétek, milyen nyomorult, csepeg a víztől, itt visít egy törülközőben. Leteszem elibétek a földre, nézzétek meg, nektek kell felnevelni, ennek még anyatestmeleg kell. Tessék határozni, mert csak közmegegyezéssel maradhat.” – A két fiú megszagolta, Arthur visított, a kutyák csodálkozva nézték. Bodri a mellső lábával megpörgette, nem értette, miért cincog az a valami, megint megnézte, megszagolta, aztán otthagyta: neki mindegy volt. A Dundi azonnal szerette. Annyira szerette, hogy mikor észrevette, hogy vacog, mikor kivettem a törülközőből, a mellkasához szorította a két mellső lábával. Dundi, a fiú-kutya, nem tudom miért, de azt képzelte, hogy neki hirtelen gyereke született. Arthur addig, amíg Dundi élt, mindig a kutya két mancsa között aludt, és elsőnek evett, Dundi mindig félreállt a tányértól. Bodri is szerette, volt hogy együtt sétáltunk az utcán – amikor már Arthur megnőtt, megszokta, hogy a két kutyát sétáltatjuk, velünk tartott egy darabra. Mentünk, a két kutya és a macska, meg én. Processzióban. Nagyon messzire nem, mert Arthur a Torockó utca végéig rendszeresen elkísért bennünket, aztán hazaszaladt, leült és várta a „két fiút”. Így éltek együtt hárman mellettünk.

És az, hogy a két kutya elpusztult, nem jelentett Arthurnak valamilyen megrázkódtatást?

– Minden halál megviselte, Arthur, ha bárki látogató leül abba a székbe, megnézi, megszagolja, azt reméli, hazajött a gazda. Élete nagy részét ebben a székben töltötte, a férjem mellett, nekem sokat kellett szalad203gálnom, a macska nagyon a férjemhez szokott. Mikor elvesztettem, Arthur hisztérikusan reagált, lehetetlen dolgokat művelt. Egyébként addig, amíg bármi is volt a lakásban, ami a kutyákra emlékeztette, ugyanez a halál-hisztéria vett rajta erőt. Már akkor is üvöltött, amikor a kutyák még éltek, de már nagyon betegek voltak és nem engedtük hozzájuk. Amikor sorra meghaltak, búskomor lett, később meg, ha talált egy olyan pokrócdarabot, amin valamelyik kutya feküdt, megismerte a szagát, és mint az őrült, körberohant minden helyiségben és kereste. Kereste kinn az udvaron, a Torockó utcán, kereste mindenütt, s mikor nem találta, nyávogott, kapart. A kutyákat már elfelejtette, a férjemet még nem. Ez még friss élmény, még minden látogatóban őt reméli…

Új Tükör, 1984.

DOBOS MARIANNE

204
Tanári búcsú

Csupaideg arc. Kutató és mindent tudni akaró szem. Nemes profil. Szenvedélyes, erős és büszke asszony. Magyar-latin szakos tanár. Olyan dallamosan beszél magyarul, mint egy olasz olaszul. Világosszürke kötött ruhát visel és meglehetősen sokat dohányzik.

A hátam mögött sorakoznak magyarul és idegen nyelven a Szabó Magda-kötetek, jobbra a latin klasszikus költők régi kiadású munkái, közvetlenül mellettem néhány magyar klasszikus régi kiadásban. Ha körülnézek a szobában, jó ismerősöket láthatok, a Régimódi történet valóságos szereplőinek portréit. A biedermeier komódon Jablonczay Lenke szépséges arca, odább egy nagyobb olajfestményen Rickl Mária megenyhült szigora, vele szemközt, a falon Földmérő Szabó János, a dédapa, a tükörasztalon Gacsári Emma és Jablonczay Kálmán. Rengeteg itt az emlék. Porcelánok, kecses lámpa, karos gyertyatartó, régi színházi plakát… A cukorfogó pedig mesteri ötvösmunka.

– Esperes nagyapám kapta a nagyváradi rabbitól. Ennek is, mint sok más tárgynak, őrzöm a történetét. Az egyik egy emberre, a másik egy eseményre emlékeztet. Ebből a biedermeier tükörből anyám, nagyanyám arca néz vissza rám. A porcelánok – a régi Szabók gyűjteményéből valók. A karos gyertyatartót nagyszüleim kapták az ezüstlakodalmukra. Ez az 1903-ból származó plakát a Gyurkovics lányok debreceni előadását hirdeti. Sárika: Jablonczay Lenke. A nagymamának ezt a gyöngyhímzését „férjfogónak” nevezték a családban. Ebben a gyöngyzacskóban Rickl Mária őrizte a zsebkendőjét.

Hogyan került ide ez a szép ikon?

– Egy görög barátunktól kaptam. A festője annyira megvetette Júdást, hogy oda se festette az utolsó vacsora vendégei közé. Csak ez a hátulról kilátszó harmad glória jelzi, hogy nem felejtette ki. És milyen szegények az apostolok, csak egy kis krumpli jutott az asztalra!

Mesteri munka ez a Giacometti szobraira emlékeztető, különleges férfifigura is!

205

– Ez nálam a „vendégmérő”. Akit ez riaszt, azzal nehezebben értjük meg egymást. Számomra egyébként a szobor nemcsak egy kardját markoló harcost idéz, de a megnyúlt lábakon ágaskodó ló különös arányai arra is figyelmeztetnek, hogy a teljesítményhez mindig meg kell nőni; hogy ágaskodás nélkül semmilyen akadályt nem lehet átvinni.

Persze, hiába az ágaskodás, hiába a szorgalom, ha nincs lehetőség a bizonyításra. Ön 1949 és 1958 között nem publikált. Miért?

– Osztályidegennek bélyegeztek akkoriban. Ennek az időszaknak nem egy részét úgy tartjuk számon, hogy a személyi kultusz korszaka. Nem én voltam az egyetlen, aki elhallgatott. 1949-ben második verseskötetemért megkaptam a Baumgarten-díjat, amelyet még aznap délelőtt visszavett tőlem egy adminisztratív intézkedés. Attól kezdve nem publikáltam. Nemcsak emiatt természetesen. Nem olyan időszak volt, amelyben szerepelni kívántam volna. Egyébként a hallgatás éveiben is lázasan írtam odahaza. Négy regénnyel és egy verses mesével készültem el.

A fióknak?

– Annak. Amióta eszemet tudom, mindig írtam. Gyermekkoromban, még a betűket sem ismertem, anyámnak kiabáltam a verseimet.

És miközben a fiókjának írt, közben tanított?

– Közben tanítottam.

Hol?

– Pesten, a Szinyei Merse utcai iskolában, majd a Horváth Mihály téri bemutató gyakorlóban is. Rajongtam a gyerekekért, és ők is szerettek engem. Szigorúan ragaszkodtam a magam óravázlatához, de azt hiszem, másképpen tanítottam, mint a többiek. Az én verselemzéseim, prózaelemzéseim elütöttek a megszokottól. Végül is egy író elemzett. Én kívülről is, belülről is láttam az alkotási folyamatot. Én tanárnak is író voltam. Az irodalom tanításában nem a közlést, hanem a nyomozást tartottam a legcélravezetőbb módszernek. Arra törekedtem, hogy a gyerekekkel együtt keressük meg, miért és mitől szép egy vers, egy regény. A Horváth Mihály téri iskolában különféle behívott csoportoknak demonstrációs órákat tartottam irodalomból és magyar nyelvtanból.

Mikor hagyta abba a tanítást?

206

– Ez a munka 1959-ig tartott. Akkor kaptam az első József Attila-díjat. Végképpen el kellett döntenem, hogy a két munka közül melyiket választom főfoglalkozásnak. Az iskolát kellett otthagynom. Nem azért, mintha nem bírtam volna a tanítást ellátni, de az írók élete sok társadalmi munkával és sok különféle megbízással jár együtt. Ha nem akartam, hogy a gyerekeim mindig más kézbe kerüljenek, akkor ott kellett őket hagynom. Túlságosan szerettem őket ahhoz, hogy kitegyem a folyamatos helyettesítés okozta himbálózásnak a gyerekeket, akiket végül mégiscsak én ismertem igazán. Nem lehet egy gyereknek folyton cserélni a nevelőjét.

Milyen segítséget adott a tanítás az íráshoz?

– Megismertem a gyerekeket, a tanárokat. Családlátogatás címén könnyűszerrel bejutottam szülőkhöz, akikkel másképpen bonyolult lett volna az ismerkedés. Érdekes emberi sorsokat láttam. Így segített a pedagógus múlt.

Hogyan definiálná az ifjúsági irodalmat?

– Nincs ifjúsági irodalom. Nem hiszek benne. Irodalom van különféle korosztályú olvasók számára. Nincs ifjúsági író, csak író van. Minden könyvnek minden korosztályhoz kellene szólnia, ha az ember igazán jól végzi a munkáját. Nem hiszek abban, hogy négykézlábra kell állni és úgy kell a gyerekhez szólni. A gyerekhez úgy kell szólni, mint egy értelmes, nem nagyon idős felnőtthöz.

Hogyan születtek meg a fiataloknak szánt művei?

– Anyám már elég idős asszony volt, amikor combnyaktöréssel hosszú időre kórházba került. Gipszágyba fektették. Akkoriban a Szinyei Merse utcában tanítottam. A fizetésünkből nemigen tudtunk hazajárni. Ezért meseregényt kezdtem írni. Levélben, hogy legyen mit anyámnak otthon várnia. Írogattam vagy fél éven át. Így született meg első prózám, a Sziget-kék. Talán, ha nem írom meg, anyu meg sem gyógyul. Lámpaláz nélkül írtam, s kiderült, hogy sok bajom és gondom között elvesztettem gátlásaimat a próza iránt. A Sziget-kék, majd később a Tündér Lala, mind az anyám által kitalált és anyám mesélte meséknek a sugallatára, azok szilánkaiból készült. Énnekem nincs, korántsincs olyan tündökletes fantáziám és meseépítő képzeletem, mint az anyámnak volt. Anyám szerintem született tündér volt, okleveles tündér.

207

A Bárány Boldizsár keletkezésének történetét talán életemben most mondom el először. A magam kedvéért született, körülbelül úgy, ahogy egy rettegő fütyülni kezd egy sötét erdőben. 1956 volt, az ablakunk alatt vértócsa, a fél hajam leégett, mikor a gyertya mellett mosogatva mélyebben hajoltam a láng fölé. El kellett terelnem a gondolataimat arról, ami szüntelenül foglalkoztatott, mert éreztem, nem bírom el a feszültséget. Első verseskötetem címe az volt: Bárány. Az én képzeletvilágomban a bárány, szülővárosom, Debrecen ősi címerének állata az élet egyedüli biztonságos korszakának, a gyerekkornak a szimbóluma. Ahogy költőként kötetem címadó versében idéztem ezt a mitikus bárányfigurát, úgy formáltam meg 1956-ban is a vér és halál élményeinek ellensúlyozására csak úgy, a magam vigasztalására a fehér Boldizsárt, akinek zöld kalapja és piros cipője van.

Az Abigélben sok az önéletrajzi elem. A Matulában (valójában a Debreceni Református Egyház Dóczi Leánynevelő Intézetében) igazán hozzászoktam a rendhez, a fegyelemhez, a követelményekhez. Ezért mélységesen hálás vagyok. Onnan olyan alapműveltséggel engedték az embert az egyetemre, melyre nagy terheket is bátran rakhatott. Például sokat követeltek tőlünk, de meg is becsültek. Kemény és szigorú világ volt. Vasszigorban éltünk; nemhogy visszaszólást nem tűrtek el, számos esetben még válaszolnunk sem volt szabad. De ezt is köszönöm, hisz ott szoktattak olyan önfegyelemre, hogy hallgatni tudtam, és sok mindent elviselni a nehéz években.

A regényt azonban nem azért írtam, hogy diákkoromra emlékezzek. A második világháború alatt Hódmezővásárhelyen tanítottam a leánygimnáziumban. Nagyon fiatal és nagyon érzékeny voltam. A segítés kényszerét éreztem, csak a kiviteléhez nem jutottam el, nem kerültem olyan körülmények közé. Viszont tanú voltam, és aki nem rögzíti azt, amit tanúként látott, az valahol szintén bűnös. Nem akarom, hogy az én közreműködésemmel vagy az én hallgatásommal legyen egy generáció, amelynek elviszik az apját és kivégzik.

Az Abigélben emléket állít a debreceni polgári ellenállás nagyszerű alakjainak. Volt hozzájuk valami köze?

– Nekem csak az egyházi ellenálláshoz volt közöm. Az adott lehetőségeken belül azért megpróbáltunk mindent megtenni. A mi hódmezővásárhelyi intézetünkben történt, hogy titokzatos módon nyitva maradt a 208kiskapu, amin keresztül a zsidó gyerekünk egyszercsak hipp-hopp eltűnt. Megmenekült.

Hódmezővásárhelyen kiváló embereket ismertem meg. Csodáltam Pákozdy Ferencet, aki a háború alatt percenként játszott az életével, de soha fel nem adta humanizmusát. Bátorsága örök, lelkesítő példa előttem. Ki merte volna 1943-ban rajta kívül hangosan, torka szakadtából szidni, átkozni Hitlert? Nem felejthetem Ormos Pali bácsit, aki a lakásán rendezett irodalmi esteket. Lélekformáló idők jártak akkoriban. Életem legérzékenyebb időszakában kerültem Vásárhelyre. Ami elemi ismeretet a világról vallok, azt mind ott okoskodtam.

Az Abigél tévéváltozatának nagy sikere után sokan hiányolják a történet folytatását.

– Abigél sorsának folytatását szándékosan nem írtam meg. A néző vagy olvasó viselje el, hogy a történet valahol véget ér. Óvakodtam attól, hogy rákényszerítsenek a részletekben való bogarászásra. Egyébként is, nem szükséges túlságosan nagy fantázia ahhoz, hogy rájöjjenek, mi történt a tábornokkal, akit a németek letartóztattak.

Nem beszéltünk még a Mondják meg Zsófikának…, az Álarcosbál és a Születésnap című műveiről.

– Tanári búcsúnak, pedagógiai végrendeletnek tartom ezeket a regényeket. Tanári pályám élményeiből és tapasztalataiból táplálkoznak. A Zsófikát nem gyerekeknek írtam, hanem a szülőknek. Ne gondolják, hogy a gyerek egyszerű képlet, a gyerek borzasztó komplikált. Attól, hogy nem beszél, még mindent tud, legfeljebb nem mondja el. Le szerettem volna írni, hogy nem katasztrófa, ha valakinek közepes a gyereke.

Milyen hatása volt Zsófikának?

– A Zsófika után egyre-másra kaptam anyák, apák telefonját, leveleit. Elmondták, leírták, hogy ráébresztette őket valamire, amit nem vettek eddig észre. Nekik is van olyan átlagos kislányuk vagy kisfiuk, mint Zsófika, akiről eddig rosszabbat hittek, pedig bízni lehet benne, szeretni lehet a maguk Zsófikáját. Csodálatos dolog az olvasók hite, bizalma. Ilyenkor érzem igazán, hogy az embereknek írok. És ilyenkor döbbenek rá arra is, milyen óriási felelősséggel jár ez a mesterség.

Az Álarcosbálnak és a Születésnapnak mi volt a „végrendelkezése”?

209

– Az Álarcosbálnak az volt az alapja, hogy észrevettem, mennyire ragaszkodik a gyerek az anonimitáshoz. Mert annyiszor megbüntették az igazságért otthon, hogy vagy nem akar igazat mondani, vagy nem mer igazat mondani. Nekem azonban a legvadabb dolgokat is el lehetett mondani, bármit csináltak. Tudták ők, hogy én egy olyan álarcos alak vagyok, valami más is van mögöttem, valami más közegből közelítek hozzájuk. Tudtam a titkaikat és őriztem a titkaikat. Így tudtam meg, hogyan kell bánni az egyes gyerekekkel. Amikor elmentem az iskolából, elmagyaráztam kollégáimnak, kihez hogyan közelítsenek.

A Születésnap megírását egy gyakran előforduló kérdés inspirálta. A gyerekek faggattak: Magda néni, ha nekem dolgozni kell, mindig azt mondják, én már nagy vagyok és elvégezhetem, megtehetem. De mikor táncról, felnőttvilágról van szó, akkor azt kapom, hogy még kicsi vagyok. De hát végül is mikor vagyok milyen?

A Születésnapban válaszoltam nekik. Megírtam, nem a tűsarok, a miniszoknya és a randevú dönti el, kiből mikor lesz nagylány. A mai bakfis – aki a tévéműsorról rendszerint azt hallja, hogy nem neki való, ő még kislány, ugyanakkor a házi munka kellemetlenebb részeiben nagylány-teljesítményt várnak tőle – rendszerint felfokozott izgalommal várja az igazi nagylány-kort. Ez a regény azt igyekszik megértetni, hogy a naptári születésnaptól függetlenül, minden fiatal életében fellelhető az igazi emberség születésnapja.

Összefoglalná röviden, hogy három meseregényében és négy fiataloknak szánt regényében mire akarta megtanítani az ifjúságot?

– Úgy kell élni, hogy míg a világban forgolódunk, ne súroljuk le más emberről a bőrt. Mellőzzük az egymásba könyöklést. S az sem árt, ha az ember bátor. Meg a felelősséget vállalni kell. Szeretném tudatosítani bennük, hogy a gyerekkor nem olyan rózsás állapot, mint amilyennek nagyon rossz múlt századi írók ábrázolják. A gyerekkor nagyon súlyos életkor, akkor születik a lélek, akkor formálódik a jellem. És mégis gyönyörű kor!

Amikor fiataloknak ír, más módszerrel dolgozik?

– Igen, körülbelül úgy, mint egy gyerekorvos. Rendelek egy bizonyos mennyiségű gyógyszert és megnézem, mi az milligrammban, amit a gyerektudat még elvisel, és mi az, amit nem. Ha minden igazságot elmondanánk a gyerekeknek, akkor nehezebb szívvel mennének neki az 210életnek, amely nem fog csupa jóból állni. Amíg meg nem erősödik a tudat annak elviselésére, hogy az élet tele van buktatókkal, addig legalább szeretnék reményt, bátorságot, önbizalmat adni. Ez a pedagógiai hitvallásom, ha úgy tetszik, gyermekorvosi-írói módszerem. Ahogy nem adok felnőtteknek való gyógyszert gyerekeknek, a gyerekek lelkének sem adok olyan élményt, amit már nem tudnak elviselni. Ami pedig a műgondot, a stílust, a szerkezetet illeti, százszor jobban vigyázok. Gyerekeknek sokkal jobban és sokkal pontosabban kell dolgozni, mint egyébként.

Mikor ír?

– Úgy dolgozom, mint a hivatalnokok. Reggel korán kelek és kiszabom magamnak, mennyivel kell aznap elkészülnöm, hogy a határidőket betarthassam. Kell a sok írás. Úgy vagyok vele, mint a tornász: ha nem gyakorol rendszeresen, elveszti izmai rugalmasságát. Egyszerre csak egyetlen munkán tudok dolgozni.

Hogyan ír regényt?

– Minden könyvem kiindulópontja a gondolat, amit magyartanár koromban úgy tanítottam: az eszmei mondanivaló. Tehát az egyetlen igazság, ítélet, figyelmeztetés, amelynek kimondása írásra késztet. Az eszmei mondanivaló teremti meg hordozóját, a regény főhősét. És mivel minden ember társak között él, minden hősömnek megvannak a maga családi kötöttségei, barátai. A figurák környezete így eleve adottá válik. Mielőtt írni kezdenék – hónapokig hőseimmel élek. Egy külön füzetben elkészítem személyi lapjukat, feljegyzem adataikat, rövid életrajzukat és életüknek a regényben ábrázolt időszak alatt történő eseményeit. Ki kit szeret, hol dolgozik, milyen problémákkal küzd. Előfordul, hogy rajzzal is kiegészítem ezt a „káderlapot”. Feltérképezem a házukat, berendezem szobájukat. Ezután fogok csak a regény szerkezeti vázlatához, és mikor a beosztott forgatókönyv elkészül, már csak le kell ülnöm a géphez. A hősök maguk diktálják nekem sorsukat, gondolataikat. Alakjaim valamennyi belső monológja kivétel nélkül ilyen „tollbamondás” eredménye… Amikor dolgozom, hallom, amit írok.

Ifjúsági művei „pedagógiai bestsellerekké” váltak. Számított erre?

– Én sose számítok sikerre. Sose vagyok magammal megelégedve. Mindig azt hiszem, meg fogok bukni.

211

Mégis, mivel magyarázza, hogy ifjúsági műveit újra és újra megjelentetik?

– Talán, mert nem hazudok. Nekem természetes, hogy megmondjam az igazságot. Otthon arra neveltek. Sose történt semmi bajom abból, ha megmondtam az igazat. Aztán azt hiszem, egy kicsivel jobban ismerem a gyerekeket, mint egy átlagember. Nagyon szeretem őket, tanárnak készültem, nem írónak. És nekem világéletemben minden gyerek mindent elmondott.

Gyerekkorában milyen könyveket olvasott?

– Tornacipős, fiús kislány voltam. Fára másztam, indiánosdit játszottam, boldogan jelentettem, hogy megfiadzott a patkány. Kétségtelen, sok mindent a korosztályombelieknél hamarabb vettem kézbe. És főként fiú-olvasmányokat. (Az első „lányregényt” akkor olvastam el, mikor megírtam az Álarcosbált.) Tíz évvel idősebb bátyám könyveit, May Károlyt, Defoe-t, Jack Londont. Olyan indiánszakértő lettem, hogy tanár koromban mindig szót értettem fékezhetetlennek kikiáltott osztályommal is, mert aki így ismeri a tomahawkokat, tolldíszeket, a békepipaszívás szabályait, azzal nem érdemes kikezdeni.

A klasszikus ifjúsági írók közül még kiket szeretett?

– Nagyon szerettem a Micimackót és Kipling műveit. Hamar elolvastam minden Grimm-, Hauff- és Benedek Elek-mesét. A tündérmeséket viszont nem szerettem. Sehogy sem tetszett, hogy a tündér így tett, úgy tett, aztán hipp-hopp meglett a csoda. Csalónak éreztem, mert semmit sem kellett tennie, és tüstént bármit elérhetett – ma így mondanám: nem dolgozott meg semmiért. Szüleimtől én mást tanultam. Meg is büntettem a tündéreket. Nem szép dolog, de bevallom, összefirkáltam őket, szemüket kiszúrtam, szárnyukat leragasztottam, hogy még a papíron se repülhessenek. Ezért írtam meg aztán a Tündér Lalát. Ő másféle tündér: emberibb, sérülékenyebb.

Gyermekkoromban persze nemcsak meséket és indiántörténeteket olvastam. Odahaza mindent kézbe vehettem. Legtöbbször színdarabokat lapozgattam, főleg Shakespeare-t. Később pedig, mikor tréningre fogott a tanárom, aki írónak nevelt, elbúcsúztam az ifjúsági művektől. Következtek a felnőtt klasszikusok.

Ki volt az a tanár, aki írónak nevelte és hogyan csinálta?

212

– Debrecenben jártam elemi iskolába, majd gimnáziumba, a Református Egyház Leánynevelő Intézetébe. A dolog úgy kezdődött, hogy Mit tehet a magyar nő a Trianon utáni magyar társadalomért című dolgozatommal megnyertem egy megyei pályázatot. Egy óra leforgása alatt megállapítottam, mit tehet, és sebtiben bölcs tanácsokat adtam az országnak. Szondy György – aki maga is ifjúsági író, s a természettudományi tárgyak tanára volt – ekkor magához hivatott. Közölte velem, vége a gyerekkornak, hisz nyilvánvaló, hogy író leszek. S most mondjam el, miket olvasok. Elmondtam. Szondy tanár úr erre azt is közölte, ez így nem megy tovább, az író nemcsak ír, hanem olvas is, s nem lehet csak úgy vaktában olvasni. Azontúl meg kellett mutatnom minden soromat Szondy tanár úrnak, s olvasnivalót is ő adott. Szombat délutánonként meg kellett jelennem Szondy tanár úréknál, s ő minden könyvvel elszámoltatott. Dickenst, Thackeray-t és a nagy orosz realistákat olvastam. Legfogékonyabb koromban így pontosan megszabott terv szerint kaptam kézhez a klasszikusokat, és Szondy tanár úr számon kérte rajtam, falom-e csupán a könyvet, vagy a lényege is megmarad. És nemcsak a puszta történetet kellett visszaadnom. Lassan rávezetett arra, hogy a jó könyv ennél több figyelmet érdemel. Hogy az író építkezik és ábrázol, hogy érdemes töprengeni az írás hogyanjain, hogy nem szabad átsiklani a miérteken. Éveket nyertem így, hiszen csak a gimnázium ötödik osztályától kezdtünk poetikát tanulni, s még később retorikát, stilisztikát.

Mit jelent a fiataloknak a könyv?

– Sose lesznek egyedül. Aki szeret olvasni és akinek a könyv a társa, annak mindig van barátja. Akkor is, ha egymaga van a szobában. Kinyílik a világ. Sőt ez egy olyanfajta élmény, ami ismételhető.

Saját ifjúsági művei közül melyik a legkedvesebb?

– Az Abigél.

Melyiken szeretne utólag változtatni?

– Egyiken sem. Nyilván most sem tudnám jobban megírni.

A gyerekek véleménye mennyire befolyásolta, alakította ifjúsági műveit?

– Nem alakítottak, de nem is lehetett volna. Én nem vagyok alakítható. Tény, hogy sokan írtak nekem, gyerekes megfigyeléseik és kérdéseik voltak.

213

Hány ifjúsági könyvéből készült film és hogyan sikerültek?

– Az Abigélt és a Tündér Lalát filmesítették meg. Az Abigélnek én csináltam a forgatókönyvét, ennek megfelelően olyan lett, amilyennek álmodtam. A Lalának nem én írtam a forgatókönyvét, az olyan volt, amilyen lehetett. Nagyon pontosan fogalmazok!

Szeretne újabb ifjúsági műveket írni?

– Az ember mindig csak a jelenére és a múltjára esküdjék meg. Mert a legváratlanabb fordulatokkal jöhet ránk a jövő. Mit tudom én? Honnan tudjam? Esetleg előfordul. A téma mindig úgy jelentkezik, hogy megmondja, milyen formában akarja kifejezni magát. És ha egyszer eszembe jut, akkor megint írok.

Mi a véleménye a fiatalokról?

– Mióta eljöttem az iskolából, azóta csak röptiben látom őket. Felelőtlenség lenne bármit is mondanom. Részemről nagyon szeretem őket, mindig boldog vagyok közöttük, és nagyon jókat tudunk beszélgetni. Hogy általában milyenek? Szerintem bátrak és becsületesek. Nagyon rossz modoruk van, azt majd kinövik. A becsületességet nem!

Mi a véleménye a szülőkről?

– Nincs rossz véleményem. Nem hiszem, hogy elfelejtik a gyerekkort. A legnagyobb baj, hogy nincs idejük. Hullára dolgozva és kilúgozva hazaérkeznek. Egész délelőtt ordít velük a saját főnökük és amikor hazajönnek, akkor nekik tovább kell ordítani. Ez az egyik variáció. A másik: Fiam, nekem ne mondd el, mert én már a falon vagyok. Már a hajamat tépem, több terhelést nem bírok. Ilyenkor megy el a gyerek és keres magának partnert. Valakit, aki meghallgatja. Ezért érzem nagyon fontosnak a pedagógusnak és a gyerekkori barátságnak a szerepét.

Figyelemmel kíséri a politikai eseményeket?

– Már a Danaidákban leírtam, hogy az ember, aki nem figyeli a történelem hullámzó mozgását, nem élhet teljes életet. Engem ma mindennél jobban érdekel, izgat a politika. Feszültségben él a világ, emiatt néha riadalom tör rám. De hiszem, hogy kimászunk belőle, s bízom az öt világrész józanabban gondolkodóiban, hogy csendet teremtenek, s lesz még időm megírni, amivel önmagamnak tartozom…

214

Legközelebb regénnyel vagy színdarabbal jelentkezik?

– Folynak már új színdarabom próbái a Madách Színházban. Címe: A macskák szerdája. A XVIII. században játszódik, címe pedig egy középkori vallási babonára utal: akkoriban az év egy meghatározott napján a hívők az egyházkerület legmagasabb templomtornyáról ledobtak egy macskát, hogy az magával vigye a halálba a bűneiket.

Művei több mint húsz nyelven vannak forgalomban világszerte. Elégedett?

– Dehogy vagyok! A nap csak 24 órából áll, és annyi mindent kell még megcsinálni. Egyébként nem hiszem, hogy elégedettnek kellene lennem. Az elégedett ember lusta. Kívánjon nekem nyugtalanságot, elégedetlenséget és időt a munkámhoz!

Címzett az ifjúság. Bp. 1985.

ILLÉS GYÖRGY

215
Elvesztett otthonok

– Sok otthonom veszett el, valamilyen formában megpróbáltam feltámasztani vagy legalább konzerválni a veszteségemet. Ha építésznek születtem volna, nem írónak, alighanem úgy teszek, mint Hadrian császár, aki Tiburban, a mai Tivoliban minden épületet odaépíttetett magának, amit élete folyamán megszeretett. Író vagyok, az én téglám a szó. Az én otthonaim vagy életemben jelentős szerephez jutó épületeim ott vannak az írásaimban vagy mondjuk egy-egy ilyenfajta beszélgetésben, amit most folytatunk.

Akkor hadd kérdezzem meg, hogy azok az otthonok, amelyek a regényeiben szerepelnek, a saját otthonai voltak? Személyes emlékből kerültek át a regényekbe?

– Mint minden, ami regénybe kerül, a valóságban valahol – egészében vagy elemeiben – meg volt található. Ha nem neveztem meg valódi nevén, életrajzi adatként az elveszett otthont, akkor átkeresztelve illesztettem az anyagba, de meghagytam jellegzetes jegyeit. Ha érdekli, elmondhatom, melyik versben vagy melyik regényben, melyik valamikori lakóhelyem lelhető, s milyen megfogalmazásban.

Nos, akkor induljunk el a regények sorrendjében vagy az élete menetében?

– Az otthonok sorrendjében. Kezdjük a születésemmel, amikor a Szent Anna utca 22. alatt laktunk Debrecenben, a város egyik legrégibb részén. Különleges negyed volt, nem hasonlított az én gyermekkoromban még nagyon is keveretlenül kálvinista városban semmi máshoz, az utca a hajdani Szent Anna-kapuhoz vitt, ez volt a Pragmatica Sanctio után a katolikus centrum. Most Béke útnak hívják, a ház, amelyben éltünk, közös falú volt a zárdával.

De ha jól tudom, maga a véletlen folytán mégsem itt született.

– Tóth Endre kollégámmal, a debreceni költővel azonos helyiségben születtem, az egykori bábaképezdében, a dohánygyár mellett. Onnan 216hamarosan akkori otthonunkba, a Szent Anna utcára vittek, mert anyám nagyon beteg lett, és apám és akkor még hajadon Piroska nagynéném nevelt fel cuclisüvegen. Ahogy megtanultam járni, elkezdtem ismerkedni a környezettel. A kapun át hosszú, keskeny bejáró vezetett az udvarra, itt egyszer kiszereltem a vízvezeték csaprendszerét takaró fémfedelet, abban a reményben, esetleg másik nagynéném férje, Vili bácsi a mély lyukba esik, baleset éri, többet nem jön hozzánk: utáltam Vili bácsit. A bejárati folyosó sötét volt, titokzatos, balra egy rejtelmes családhoz vitt fel a lépcső. A családot azért éreztem különlegesnek, mert nálunk egyszerű nevet viseltek a rokonok, de a ház tulajdonosát, aki az emeleten lakott, úgy hívták: Boboescu. Ez a név az én fülemnek olyan szabálytalanul érthetetlen volt, mint az, hogy Seherezáde, keveset tudtam a világról, nem jöttem rá, hogy a család román származású. Pusztán a számomra egzotikus neve miatt vonzott Boboescu úr, a világ legbarátságtalanabb embere. Sűrűn megpróbáltam a közelébe kerülni, nem örült, ha fölmentem, zavarta a kislány, aki folyton becsenget, és csak megáll, nem meri megmondani, azért jött, mert a bácsit Boboescunak hívják. Hogy mertem volna: ha megmagyarázni nem tudtam is, éreztem látogatásaim szokatlan indokát. Boboescu úrnak csak a lánya szeretett, Nica, ő is vonzott a nevével, nálunk az Annákat nem becézték így, ma már persze könnyű kikövetkeztetnem, hogy otthon valószínűleg románul beszélhettek. Lakásuk maga volt a tündérvilág, sejtelmes nevekkel. Nicának játékbabája volt, holott nagyon idősnek találtam, volt az talán húszéves is, az én akkori szememben mindenesetre reménytelenül öreg, s megőrizte gyerekkora játékát, egy akkora babát, amekkora magas én akkor voltam, amikor nevük rejtélyének megfejtését kerestem a titokzatos lépcsőházban. Ez volt abban az otthonban a Boboescu-titkom, volt másik is, az ókúttitok, ezt meg is írtam egyszer. Ahogy az ember a Vili bácsi ellen tervezett merénylet színteréről, a kis folyosóból kilépett, az udvarba jutott, annak a sarkában volt egy betemetett ókút. Szüleim féltettek tőle, mert van az ókutaknak valami geológiai sajátosságuk, hiába hányták tele földdel, néha az ókút aktivizálódik, váratlanul megsüllyed, megnyílik a föld. Nem hiszem, hogy elnyelt volna, teli volt hordalékkal, de ha – mondjuk – térdig süppedek hirtelen valamiben, nyilván holtra ijedek, s ez olyan élmény, hogy az apám szeretett volna tőle megkímélni. Az ókút nemcsak címadó lett egy életrajzi könyvemben, állandó szimbólumom is maradt, nekem a múlt egyik jelképe a kút. Elbúsultam, 217amikor később, megismerve a világirodalmat, ráébredtem, a kút szimbolikáját számtalanszor felfedezték előttem.

Szerettem az udvarunkat, a növényzetét. Nekem a gyerekkor mindig spireamező marad, jázminbokor és nagyon öreg bodzafa. A bodzafát személyes barátomnak tekintettem, mert úgy csonkolták meg, hogy a fél vállán tartott egy porolót, úgy éreztem, megalázták. Ez volt az első tudatos felismerésem arról, hogy nemcsak ember, de állat vagy növény, vagy környezet, táj is megalázható.

Ha végigmentünk a hosszú udvaron, Boboescu úr magánkertjébe jutottunk, amely le volt lakatolva, persze nem számított, mert átmásztam a léckapu tetején. Külön élmény volt, hogy félhettem, mi lesz, ha a csodálatos nevű bácsi rajtakap. Szerettem biztonságban félni, a lezárt kertbe félni jártam, nem gyümölcsért, gyümölcsöt lopni a zárdába mentem, az izgalmasabb volt, ahhoz még át kellett másznom egy alacsony falon is, és úgy éreztem, mint kálvinista most állok bosszút gályarab ősömért – de ez későbbi fázis. Boboescu bácsi kertjébe a veszélykeresés mellett a virágok gyönyörűségéért is mentem. Nagyon szerettem mindent, ami a földhöz tartozott, a föld szagát, a lekaszált füvet, máig sem értem, hogy a bácsi és családja miért nem használta a kertjét, s ha már nem használta, miért tiltott ki másokat. Titok.

És mi volt ebben a kertben?

– Rengeteg virág, amit nem szedett le senki, és pár göthös szilvafa. A szilvafát is szerettem, eleve férges gyümölcs nőtt rajta, s értékelésem szerint rokona volt a megalázott bodzafának, mert beteg volt. Sajnáltam a betegeket. Hát ez volt a kert, és ennek a közvetlen közelében nyílt a mi otthonunk, amely akkor három szobából állt, az egyik helyiség a szokásos bőrrel bevont bútorú férfiszoba volt, amelyet szalonnak használtunk. Távolabb nyílt anyám sárga, haboskőris hálószobája, ott tanultam meg, milyen volt a sella curulis: két tengerkék bársonnyal kárpitozott empire szék is tartozott a hálószoba fölszereléséhez. Az egyik ott állt a toalett-tükör előtt, a másik egy kis kanapénál. Ez a kanapé a nevelt testvéremnek, Agancsosnak a birodalma volt, azt vittük ki neki hálóhelyül, amikor nálunk aludt.

Sella curulis, ahogy említi, a kezdő latin nyelvórák jutnak eszembe.

– Hát persze, meg a régiségtan. Apám nagyon sok latin fogalommal megismertetett, egyáltalán tudatosan tágította részint a szókincsemet, 218részint a reális ismeretanyagomat. A hálószobán túl az ebédlőnk volt, anyám stafírungjából származó szép, komoly mahagóni-ebédlő. Bútorai közül az asztalt szerettem a legjobban, az óriási, 24 személyre kihúzható asztalt, amit mi, miután négyen voltunk, mindig csak négy személyre terítettünk, életemben 24 embert sose láttam nálunk. Azért szerettem annyira, mert a család élete tulajdonképpen az asztal körül és az asztalon zajlott. Szerettük egymást, nagyon szoros kapcsolatban éltünk, rengeteget beszélgettünk, játszottunk. Társasjátékot játszani, verses szekretert készíteni a szüleimtől tanultam az asztal mellett, tehát a verstannak, a poétikának az alapelemeit is az asztal feletti lámpa világította meg. Magasról csüngött, nagyon meleg, őszi színekkel bevont, vastag selyemmel borított lámpaernyő árnyékolta a fényt, az alatt játszottuk játékainkat, a poétikaórák is ott kezdődtek, az asztal biztonságában. Ezt a bútort még külön azért is szerettem, mert rézcipője volt. Régen úgy építkeztek, hogy a ház generációknak adjon fedelet, és úgy csinálták a bútorokat, hogy generációk fogják örökölni. Az asztalnak rézcipője volt, hogy amikor huzigálják, ne kopjon a lába.

Megvannak még ezek a bútorok?

– Részben. Amikor százados fivérem elköltözött tőlünk, és elfoglalta állomáshelyét Kassán, egy része a bútoroknak hozzá került, el is pusztult a kassai légitámadás alatt. Szerencsére nem minden, de amit ő magával vitt, a válogatott darabok, igen.

Ahogy itt hallgatom a gyerekkori családi otthon leírását, azon gondolkozom, hogy a mai gyerekeknek milyen emlékük maradhat az otthonukról? Azok a bútorok, amik között maga felnőtt, meg még én magam is, azok akár évszázadokat is kibírnak. De ma pár év alatt cserélik. Még azt sem lehet mondani, hogy gazdaságilag ez a kifizetődőbb, mert ha ötévente kicseréljük az egész lakás berendezését, ugyanúgy ráköltjük a pénzt, mintha egyszer tisztességes bútorokat készíttetnénk vagy vennénk. És az adhatna olyan életre szóló hangulatot a gyereknek, ahogy ezt maga most ilyen érzékletesen elmondta.

– Értem, amit mond, a bútorzat eleme az életünknek. Nézze meg azt a széket, amit a macska miatt el kellett hogy takarjak huzattal, mert ha már macskám van, kénytelen vagyok az ő életére is tekintettel lenni. Ez a dédapám széke, ebben ült őutána a nagyapám, a nagyapám után az apám, később a férjem, és most ülök benne én, ugyanúgy, mint valamikor az a Szabó, aki a debreceni Csokonai Színház építését elősegítette. 219Generációk ültek ebben a székben, a szék családtag lett. Az volt a nagy pohárszék is, amelynek itt látja mint kis kredencet a közepét, de annak még balról is volt egy kiegészítő része, meg jobbról is. A jobb oldalit ne sajnálja, mert abban olyan gyakorlati tárgyak voltak, mint az étszervíz meg különleges alkalomra való abroszok, asztalkendők, de a bal oldalit igen, mert az volt az én első színházam. Nagyon nagy polcai voltak, nyitható ajtaja, és megkaptam szabad rendelkezésre a középső polcát, ez lett a színpadterem. Apám kivágott figurákat régi színészképekből, kivágta Fedák Sárit, Odry Árpádot, kis támasztékot ragasztott a képeknek rendkívül ügyes ujjaival, föl tudtam őket állítani a polcra képzelt színpadtéren. Hogy Ophelia János vitéz mellé került, nem számított, úgy gondoltam, felesleges az a sok szomorúság. Opheliát vegye el János vitéz, átalakítottam a darabokat.

Ide kínálkozik valami fontos, ha már berendezésről esik szó: én hozzányúlhattam bármihez, nálunk semmi nem volt tabu; a bútor élt, és szerves szerepet játszott az életünkben, ami az enyém volt, azzal rendelkeztem. Élt egy Szabó, az a bizonyos színházra, emlékkertre, reáliskolára meg gőzmalomra adakozó, aki nagyon gazdag volt, az gyűjtötte a porcelánt, ami feltűnően szépet lát még nálunk, annak nagy része ennek a porcelános Szabónak gyűjteményéből való. Szépen berendezett lakásunk volt, de a szülők nem tűrtek benne vitrint. Apám azt mondta, azt éppen úgy utálja, mint a lepkegyűjteményt. A lepke a rétre való, és él, ameddig él, a porcelán az asztalra való, a kézbe való, a pohárból, akár a kristálypohárból is, ha van, inni kell. Gyönyörű benne a piros bor.

És a lakás arra való, hogy éljenek benne.

– Persze. Nálunk, ha valami eltört, apám eufóriás hangulatba került, és közölte, hogy hála istennek, ez már nem fog bennünket túlélni. Megmagyarázta, felháborítónak érzi, hogy valami, ami élettelen, ott feszítsen egy vitrinben vagy egy múzeumban, miközben nincs a mester, aki csinálta, nincs az ember, aki használta, sehol az a száj, amelyik érintette, a kedves kéz, amelyik megsimogatta, elmosta, eltörölgette. Micsoda igazságtalanság! Eltört valami? Akkor kész. Kidobni a cserepeket, nem ragasztunk. Semmit nem ragasztottunk, nem is javíttattunk. Amikor valami befejezte földi pályafutását, még körbe is táncolta apám az eltörött műtárgyat, és mondta a mondókát: Megdöglöttél, büdös bögre, már nem élsz túl, büdös bögre. Szóval a tárgyakat használtuk, de nem mitizáltuk, semmi se volt kultusz tartozéka. Bármit kézbe vehettem, persze megta220nultam, hogy vigyázzak, mert láttam anyámon a szomorúságot, hogyha valami elpusztult vagy megsérült. Anyámnál más motiváció dolgozott, mint apámnál, anyámat riasztotta minden negatívum, ami közénk hatolt. Sose felejtem el, egyszer a fivérem kezében elsült a revolver. Én ültem a széken, hajszál híján megölt a golyó, amit a szék hátlapja fogott fel, jó részét szétroncsolta. Akkor nemcsak miattam ijedt meg az anyám, hanem azt mondta a fivéremnek, valamit megsebzett a lakásban, lelőtte a széket, tegye el a fegyvert, ne játsszék. Fiatal tiszt volt a fivérem, gyerekesen tetszett neki, hogy lőfegyvere van, mikor elsült ilyen bután, és meghalhattam volna, ő volt a legjobban oda természetesen. Láthatja, a család, ha nem is siratta meg a tárgyait, intim viszonyban élt velük. A háború alatt, amikor már tudtuk, hogy le kell menni az óvóhelyre, apám minden szekrényt és fiókot tágra nyitott, és azt mondta, természetes dolog, hogy aki idegen ide bejön, mindent meg fog nézni, mert fegyvert keres, robbanóanyagot. Háború van, értelmetlen volna, hogy a zárjainkat is feltörje. Tőlünk furcsa módon nem vittek el semmit. Nagy szerencsénk volt, aki hozzánk bejött, az cérnát kért, gombot kért, valami természetes, az élethez tartozó tárgyat, vad dolgot nem művelt, kivéve mikor egy részeg katona szétverte a boroskészletet, mert célba dobott vele, és nem gondolta végig, hogy hosszú, nyeles borospoharakkal nem nagyon célszerű kísérletezni: eltalálja-e az eperfát. Az apám azon is csak nevetett, állt a lépcsőn, és azt mondta: célba dob, milyen ügyes!

Mi van itt körülöttünk még a régi berendezésből?

– A hálószobánkban az ágyunk mellett egy nagyon régi sublót, szintén a porcelánt gyűjtő Szabóé, és az az állótükör, ami előtt generációk öltöztek, ugyanabban a tükörben nézem én is magamat, mint a dédanyám. Nekünk ilyen tekintetben szerencsénk volt, mert ha nem is komoly értéket jelentőt, de volt kitől és szinte minden házból megőrizhető, a legszegényebb embernek is lehet emlékeztetője egykori otthonára. Láttam csodálatosan faragott borotvatokokat, népművészeti értékű bugylibicskákat apám hajdúinál.

Az Anzsu alakja nem véletlen született a Szent Anna utcai lakásra való emlékezésképpen. Apám városi tanácsos volt, nálunk nemcsak női személyzet volt, hanem férfi is, sőt egy időben csak férfi. Tehát az én első fogalombővítő értesüléseim nemcsak olyasmik voltak, hogy Alt Wien vagy sella curulis, hanem amit a parasztlegényektől tanultam, akik a városban vállaltak munkát, otthagyták a maguk gyerekét vagy kis 221öccsét, kis húgát, és engem, a kisgyereket becéztek helyette. Szerettem őket. Úgy hozzátartozott apám hajdúja az életemhez, mint a szüleim. Későbben találkoztam hajdani barátommal, akit akkoriban János bácsinak hívtam, s akiről később kiderült, nálam csak tizennégy évvel volt idősebb. Amikor nálunk élt, öregnek tűnt, mert csizmája volt és bajusza, és roppant meg voltam lepve, amikor a Kiálts, város! premierjén azonosítottam fiatalos önmagával, akinek komikus lett volna azt mondanom, hogy: bácsi. Szerettem őt, úgy képzeltem, ő is rajongott értem, kértem, árulja el a férjemnek, milyen voltam gyereknek. Egy kicsit gondolkodott, aztán részvéttel azt mondta Szobotkának: iszonyatos gyerek volt a Magduska. Tárgyilagosan mondta, indulat nélkül, a Vili bácsi-féle epizód és egyéb gaztetteim alapján alighanem igaza is volt. Nem tudok tűvel bánni, gyerekkoromban sem tudtam, de ahhoz azért volt eszem, hogy pántlikát varrjak a vendég bácsi kabátjára, amit az maga mögött húzott az utcán, míg valaki nem figyelmeztette. Ne csodálkozzék rajta, hogy az apám nem lett polgármester, városi karrierjét sok minden elpántlikázta, én is. Brüll bácsi, a műkereskedő, a barátja nem volt kívánatos elem, csak az apám számára, aki se nem vadászott, se nem kártyázott, nem járt az úri kaszinóba. De az én pántlikám is hozzájárult. Méteres, színes szalagokkal sétáltak tőlünk távozva a városi és megyei méltóságok.

Elbeszélésből tudom: édesapja maga is eleget tett azért, hogy ne legyen polgármester.

– Apám egészen kiváló ember volt, sokat formált rajtam ő is, baráti köre, környezete is. Hát milyen gyerek válhatik abból, akinek a délelőttjei egy műkereskedésben telnek? Mert a Brüll-boltba elmentünk reggel, tőle meg tovább apám másik barátjához, Grósz Nagy Ferenchez, akinek viszont patikája volt. Titokzatos orvosságosüvegek és egy régiségbolt tárgyai között telt a gyerekkorom, sella curulisról hallottam, ugyanakkor megtanultam irtózatosan káromkodni a hajdúktól, mert úgy altattak el, hogy betettek a hajdú őrmester szobájába, betakartak subával telente, s félig ébren, félig alva minden valahogy rögzült az agyamban, amit beszéltek. Irreális volt köröttem minden realitás, együtt csúszkáltam a szüleimmel az utcán, csak bámulta anyámat-apámat Debrecen. Még csak az otthonunk szomszédja se volt akármilyen épület, a szegény iskolanővérek zárdájával. Ez is emlék: gyerek vagyok még, nem tudok gondolkozni, azt képzelem, az ártatlan apácák a felelősek azért, hogy az 222ősömet elvitték gályarabnak – erre az ősre nagyon büszke vagyok –, s jövök a történelmi igazságszolgáltatással, mint egy hatéves, dühödt ellen-ellenreformátor. Az apácák rendszeresen a mélyen fekvő közös kerítés alatt sétálnak, én meg gyűjtöm a kis lavórban a piszkos mosdóvizet, és lezúdítom a tisztelendő nővérekre. Törvény, hogy évtizedek múltán olyan jóban legyek velük, hogy ha most Debrecenbe megyek, az ő vendégszeretetüket élvezhetem. Vendégszobájuk ablaka arra a telekre nyílik, amelyen a Szent Anna 22-es ház, mindannak a színtere, amiről beszéltem, állt. Ebben az otthonban tizenhat éves koromig éltünk. A lakás akkorra szűknek bizonyult, én nagylány lettem, a fivérem, aki majdnem tíz évvel volt nálam idősebb, elköltözött tőlünk. A bútort, amit elvitt, további Szabó- és Rickl-bútorok pótolták, anyám szép szecessziós berendezése mellett. Elköltöztünk macskánkkal, Szofoklésszel, és gyermekével, Ifigéniával arra a Hunyadi utcára, amelyről később majd esik szó. Akkor még nem sejthettem, hogy ez a tökéletesen ép állagú ház, amelynek különösen Boboescu-féle, az egész emeleten végigfutó kovácsoltvas erkélyű frontális része olyan impozáns volt, mindenestül megsemmisül. Már díszpolgár voltam Debrecenben, mikor elért hozzám a hír, lebontják ép, szép szülőházamat. Úgy éreztem, a kapott ranggal való visszaélés volna, ha én most bemennék a tanácsba, és azt mondanám, hagyják meg első tizenhat évem színterét. Nem szóltam, csak figyeltem a híreket. Az első verzió szerint valamilyen gépkocsitárolót vagy parkolóhelyet akartak létesíteni, utóbb megkönnyebbültem, mert Jablonczay Lenke számos csodái egyikét megint végrehajtotta.

Megírtam a Régimódi történetben, hogy anyám mindig zseniálisan szervezte meg a lakóhelyeit, tehát valamilyen módon mindig kapcsolatban maradt azokkal a halottakkal, akiktől nem volt hajlandó elszakadni. Mikor a Kismester, illetőleg Bethlen utcán lebontották azt a bizonyos Jablonczay-Rickl-házat, ő a Füvészkert utcán ment férjhez Majthényi Bélához, az első férjéhez, hogy közel maradjon, hiszen a Füvészkert csak pár lépésre volt a Kismester, illetőleg Bethlen utcától. Nyilván emlékszik rá, Stillmungus Mária Margit tisztelendő főnöknő volt Gacsáry Emma helyett anyám igazi anyja, a zárda volt a boldogsága, egyetlen lánykori menedéke. Megint csodát hajtott végre: a tanács elállt attól a tervtől, hogy parkolót csináljon hajdani otthonunk helyén, odaadta a telket a szegény iskolanővérek zárdájának, ott lesz az új internátus. Ahol valaha az én gyerek anyám szaladgált és boldog volt, annak az épületnek lesz a toldaléképülete, azon a földdarabon, ahol viszont az én gyereklépteim 223jártak. Érzi az összefüggésnek ezt a különös misztikáját? Az Ókút hajdani telkén, ahol engem anyám felnevelt, lesz a szegény iskolanővérek zárdájának kiegészítő épülete, a zárdának, amelyik viszont anyámat nevelte fel. Itt egy kör bezárul, egy otthon odalett. Tulajdonképpen nem is tudom, pusztulásnak minősítsem-e ezt a lebontott 22-es házat, hiszen voltaképpen csak átalakult, beleépült a zárdába. A szegény iskolanővérektől néhány napja kaptam levelet, részint gyöngéd figyelmeztetés, hogy régen nem jártam arra, részint egy fényképet tartalmazott arról a folyosófalról, ahol mint egy régi faliújság, teljes dokumentációs anyaggal ott van az Ókút világa, anyámnak képe, apámnak képe, Rickl Mária képe, még a saját gyerekkori képem is ott néz egy nem is hitembéli intézet folyosófalán. Az iskolanővérek vállalják a folytonosságot, és vállalják a Régimódi történetnek Rickl Márián, Jablonczay Lenkén túlmutató újmódi folytatását is.

Az ókút sincs meg?

– Arra ráépül az új szárny. Most már egyedül a könyvben él még, amelynek ez a címe.

És az újabb lakások?

– Ahogy említettem: megnőttem, külön szoba kellett, elköltöztünk a Nagyállomást a Piac utcával – Vörös Hadsereg útjával – összekötő Hunyadi utcára, ott vettünk ki egy ötszobás lakást. Porát se találja, az amerikaiak gondoskodtak róla, hogy a szőnyegbombázás elvigye. Ez volt az az otthon, ahol minden családtagnak külön szobája volt, és itt volt apám és közöttem az első komolyabb nézeteltérés. Hamar feloldódott. Apám bölcs ember volt. Én voltam buta, rossz ízlésű, makacs, fiatal. Mindenütt új bútorokat láttam magam körül, úgy éreztem, hogy a lakásunk ócska. Mintha azt a fogalmat, hogy antik, elfelejtettem volna, mintha nem kaptam volna ilyen tekintetben semmifajta nevelést, minthogyha nem a Brüll bácsi boltjában nőttem volna fel. Tizenhat évesen a Színházi Életet olvastam, láttam, a divatos színésznőknek más az otthonuk, mint a mienk, üveg-, krómelemekkel. Bejelentettem, hogy kérem a fivérem hajdani gyerekszobáját, amit ott őrzünk a padláson, és ami puhafából készült, és fehér, közöltem, hogy skarlátpirosra fogom festeni. Azt mondta apám: fiam, megőrültél, minek, mikor szép, biedermeier szobád van? Nem kell, mondtam én, rút. Rút? – kérdezte apám. Rendben van, biedermeier föl a padlásra, jöjjön az asztalos és a festő. Csináltattam egy 224rettenetes állólámpát, rágondolni is szégyen, korallszínű asztalból nyúlt ki a test, undorító, kiabáló mintákkal pettyezett pergamenernyője volt. Semmire se volt jó, olvasni sem lehetett alatta, egy gombalámpát kellett odavennem, hogyha az ágyamba könyvet vittem. Egyébként a hálóhelyem is eltűnt, modern, vasvázú szörny került a helyébe. Senki sem tett megjegyzést. Egy idő múltán idegesített a saját szobám.

Tehát akkor még reménykedjünk, hogy mások, akik a divatnak most hódolnak, egyszer mégiscsak visszatérnek a hagyományhoz?

– Az egészben az a mód volt megható, ahogy két jó ízlésű ember végigasszisztálta az én ízlésficamomat, ugyanolyan tapintattal, mint amivel életem többi baklövését. A szüleim arra kértek kicsi koromban, mindent mondjak el, a legnagyobb tévedéseket is, máskülönben nem tudnak segíteni. Nem kíváncsiak, de kell hogy tájékozódjanak az életemben, azt is garantálják, hogy nem lesz büntetés sem, bármit tettem; majd megbeszéljük. Nagy szó volt abban a korban, amikor abszolút volt a szülői tekintély. Egyetemre még úgy kerültem, hogy megvolt a piros rémálom. Akkortájt legjobban Muráti Lilihez szerettem volna hasonlítani, vagy Joan Crawfordhoz, épp a hollywoodi korszakomat éltem, aminek azért köszönhetek valamit, mert megtanultam angolul. Később eltűnt a piros szoba, senki nem emlegette, ha valaki mégis, hát én. Apám legyintett, azt mondta, forr a bor.

Ez a Hunyadi utcai lakás azért volt kedves, mert mindenkinek biztosította a szuverenitását. Apámhoz kerültek az ó-Szabó-, anyámhoz a Rickl-Jablonczay-bútorok, a szalonba az, amit a fivérem meghagyott. Nagyon nagy előszobánk volt, a konyhánkból nyílt az alkóv. Szerintem a legszebb az alkóv volt abban a lakásban, ott étkeztünk egy időben. Az alkóvban álltak azok a cseresznyefából készített kis biedermeier fotelek, amelyeket én kiutáltam az eredeti szobámból, apám azokat nem vitette fel a padlásra, betett egy oda illő asztalt, aztán még egy nagyobbat, és kint ebédeltünk, ez újításnak számított, még nem volt divat a lakókonyha. Az alkóvnak függönye is volt, anyám varrta, mindig leeresztette, elszigetelte a konyhától. A függönyt viszontláthatja Az őzben, a mögött mosogat Encsi Eszter. Ezt az otthont azért is szerettem, mert anyám mindenfélét festett a falra. Csak az én szobámban, a piros bútorok keltette hangulaton nem rontott semmi már. Nálunk hagyomány volt a fehér fal, minden évben meszeltek, a biedermeier barnaságához az illett, vagy, amire nem telt, tapéta. Természetesen nekem a meszelés sem tet225szett, költeni viszont senki sem akart már, nem is volt miből, sokba került a költözködés. Anyám mindenhez értett, létrára állt, ábrákat festett a falamra. Arany meg zöld polipokat, medúzákat meg madarakat, halakat, olyan lett a szobám, mint egy nyolcadrangú lokál. Mindent szerettem, amihez az anyám hozzáért, játékos volt, érzékeltethetetlenül tehetséges. Míg festett, nevetett és énekelt, és azt mondta, hogy ő szobafestő. Higgye el, ha visszagondolok erre a két emberre, akinek a közelségében életem jelentős része – huszonnégy év – eltelt úgy, hogy csak nyaranta mozdultam el hazulról, úgy érzem, irigylésre méltó vagyok, hogy milyen emberek között nőttem fel.

De elhagyták a Hunyadi utcai lakást is?

– Később nagy lett a lakás, én már elkészülőben voltam. A bátyám Kassán vőlegény, én menyasszony, abban a tudatban, hogy külföldön fogok élni. Látni való volt, hogy felesleges lesz a szülőknek ennyi helyiség. Ha nem így döntünk, ha lakást nem cserélünk, ma nincs ez a beszélgetés, ott halunk meg abban a házban, amit az amerikai szőnyegbombázás tökéletesen elpusztított. Szerencsére mi már akkor a Füvészkert utcán éltünk, anyám zseniális sakkhúzással ismét olyan helyen szerzett egy, a réginél kisebb otthont, amelyik közel volt a Kismester-Bethlen utcához. Az elhagyott Hunyadi utcai lakásnak is megvolt a maga anyámféle titka, mint utóbb kiderült, Szikszay bácsi, aki a Régimódi történetben mint Jablonczay Margit férje és mint olyan valaki bukkan fel, akiről anyám azt hiszi pogány korában, hogy a keresztapja, abban a házban volt tűzoltó-főparancsnok. Egyébként azt hiszem, hogy valamennyi lánykori otthonom között az volt a legotthonosabb otthon, az a Füvészkert utcai ház. Imádtam.

Ez megvan?

– Á! Ezt a városrendezés vitte el. Tudja, hogy hol állt? Ahol a Kölcsey Művelődési Ház.

Akkor szerencsés dolgok épülnek a maga debreceni házai helyén.

– Talán igaza van. A Hunyadi utca helyén ott az a kis új lakótelep meg a Petőfi-szobor, a Szent Anna-i ház internátus lesz, sok nevető fiatallal, a Füvészkert utca egy töredékét megtartották, a kollégium széléig. A Lenin-szobornál, ahol fordult az utca, a fordulattól számítva kétháznyira volt a mi otthonunk. Ott lehetett az én szobám, ahol a művelődési ház 226medencéje. Ha megállok a csepp víz mellett, nevükön szólítom a kertünkben az ablakom alá temetett macskákat.

Ez volt az a kert, ahova az 50-es meg a 60-as években a halott macskákat küldték Pestről?

– Persze. Nem tudtam, hogy hírünk volt. A Bóka-macskákat szállítottuk állandóan, szegény Bókánál folyton pusztultak a macskák, mi állandóan lementünk Debrecenbe kocsin, temetni. A cicatemető ott volt az orgonabokrok árnyékában, apám kirakta fehér kaviccsal a sírokat. Régi ház volt, tizennyolcadik század végi, olyan vastag falai voltak, mint egy várnak, a párkányra ülve átfontam a térdemet, az égre bámultam, láttam az égi csillagokat meg a Nagytemplom csillagait, és tűnődtem, milyen lesz, mit hoz az élet. Mást képzeltem az életről, mint amit hozott, mást is akartam, egyszerűbbet, kevésbé nyilvánosság előtt zajlót. De nekem semmi nem sikerült, amit én akartam, az egy házasságomon kívül, mert azt tényleg én akartam. Ezzel aztán kész a leltár, mert egyébként velem minden történt, mintha én is egy távoli nagyúrnak a vendége lettem volna életem folyamán, mint a Kosztolányi-vers zárásában áll. Fogalmazhat akármiképpen, velem a dolgok mindig megtörténtek, és az a különös, hogy ami kezdetben szerencsétlenségnek látszott, később arról is kiderült: szerencse volt, álruhában. Csatát szoktam veszteni, háborút nem.

A Füvészkert utcai házban apám paradicsomkertet csinált, áradt az illat az ágyásainkból. Volt egy öreg körtefánk, volt egy eperfánk, rengeteg-rengeteg eperrel, barackfánk is volt, sok gyümölcs. Apám ültetett két csemeteplatánt, az egyiket Agancsos fájának, a másikat nekem. Megöntözte és megáldotta őket, az ároni áldással. Mikor már le volt zárva a bontásra ítélt utca, az apám már nem élt, az volt az az egyetlen pillanat, amikor örültem, hogy nem látja összeomlani az épületet, és elpusztulni a kertet, a platánokat. Én, sajnos, átéltem, nem kívánom senkinek az élményt, hogy átérezze, amit én, mikor a bontás megkezdése előtt a léceken át benéztem hajdani otthonunkba. Nem szabad egy halálra ítélt házat megnézni, amelyben az ember boldog volt, nem szabad látni virágzó fákat, amelyekről tudom, hogy kivágják, és az örökre megvakult ablakokat. Az anyám akkor már Pesten élt, ő, hála istennek, nem volt jelen, ahogy apám meghalt, fölhoztuk. Azt éreztem, apámnak a sírban is fáj, hogy a Csokonai korabeli, tökéletes állagú, élő és termő kert övezte ház megsemmisül.

227

Ezt az otthont nemcsak a városrendezés, elsősorban apám halála semmisítette meg. Apám elvesztése legalább olyan döntő volt, mint a szétvert épület. Akkor már régen férjnél voltam, nem külföldön, az osztrák jegyességet felbontotta fejlődő öntudatom, megtalált helyem a háború utáni új világban és legfőképpen Szobotka. Mellette volt már új otthonom Pesten, de folyton hazaszaladgáltam, hiányoztak az öregek. Ahogy az apám meghalt, úgy éreztem, nem tudok hazamenni. Nem lehet belépni abba a lakásba, amelyikben nincs ott. Lehetetlen. Azt mondtam anyámnak, hagyj itt mindent, apám úgyis azt mondta, ha egyszer nem lesz, bontsuk le a színpadot. Add oda, ami még van, Agancsoséknak, barátoknak, rokonoknak, hagyd itt az egészet, gyere. Anyám jött, holtáig velünk élt. Sokáig tartott, míg rájöttünk, a lakás ártatlan volt apám elvesztésében; mire ez bekövetkezett, és újra hevesen elkezdtünk a régi szobák után vágyni, már halálra ítélték a debreceni otthont. Túlságosan kötődtünk hozzá is, apámhoz is.

Ő ott halt meg?

– Nem, csak ott lett beteg, onnan vittük ki a klinikára, én a klinika kapuján azóta se tudok bemenni, akkora volt a trauma.

Azért persze elmentem elbúcsúzni a háztól, a léceken át lesni elhagyott otthonunkat, de az az élmény semmiség volt ahhoz képest, hogy egyszer azt láttam: nincs. Senki nem figyelmeztetett engem, hogy olyat keresek, ami már megszűnt. Akkor már anyám meggyökeresedett Pesten, én író-olvasó találkozóra mentem haza, s utána azt gondoltam, nem megyek még a szállodába, lássam a Füvészkert utcát, ha sötét ablakokkal, ha holtan is, de utoljára. Bekanyarodtam a szokott úton, és téglahalmazt találtam az otthonunk helyett. Én kézben tudom magamat tartani, alig-alig emlékszem olyan alkalomra, hogy az lett volna az érzésem, el fogok ájulni. Akkor azt hittem, összeesem. Nem tartott meg a lábam, egy pillanatra a látásomat is elvesztettem, aztán eltámolyogtam a Bikáig. Esős este volt, nem tudom elmondani, mi volt, ami visszaparancsolt, de valami visszavitt az esőben a Semmibe. Az arcom merő víz volt, potyogtak a könnyeim, mentem a Bethlen utca felé, és akkor kiderült, hogy a Bethlen utca sincs, tehát az a ház, amelyben Jablonczay Gizella Majthényi bácsival lakott, az is megsemmisült, zavart macskák ültek a romok között az esőben, behúzódva egy kidobott asztal alá. Az ember, hogyha hazamegy a szülővárosába, tisztességesen felöltözik, nagyon szép kabát volt rajtam akkor este, nagyon szép kesztyű, abban a nagyon 228szép kabátban, a nagyon szép kesztyűben guggoltam le a sárba, és vettem föl két téglát a Bethlen utcáról; – a Füvészkert utcáról már nem lehetett. De megfelelt a Bethlen utca is: azon a téglán valamennyien végigmentünk, anyám is, apám is, én is, fivérem is, és Gizella is. Nem tudom, aznap este mit gondoltak a Bikában, amikor a könnyektől kimart arccal, mocskos, sáros téglákat szorítva, a térdemen sárfoltosan megérkeztem, azt hiszem, azt hitték, részeg vagyok, vagy megőrültem. Mikor Debrecen vezetői följöttek hozzánk, hogy közöljék, díszpolgár lett belőlem, odavezettem őket a kandallóhoz. Láttak a parketten, az antik bútorok között, két utcatéglát, egy darab Debrecent.

Nahát, ez a Füvészkert utcai otthon története, beleírtam a Régimódi történetbe, mint ahogy a Hunyadi utcai otthont beleírtam a Szüretbe, a Szent Anna utca meg ott van az Ókútban. Mindegyik megvan valahol, még a bútorokat is sorra leírtam, amelyeket anyám a Szent Anna utcára vitt a maga Majthényi-féle létformájából. Úgy kétszobányi azért megmaradt a régi berendezésből anyám felköltözésekor, azt látja itt körülöttünk.

Még valamiről szeretnék beszélni, amit szintén megírtam, méghozzá a Danaidában. Maga irodalomtörténész, és százszor jobban tudja nálam az elméletet, az alkotáslélektant. Hogy történhetett meg, hogy a legvidámabb rokonomat a kedélytelen, majdnemhogy eszelősen tisztaságmániákus Somos Arankának írtam meg a Danaidában? Hogy lehet ez? Annyira szerettem Piroska nagynénémet! És most ugorjunk vissza a bábaképezdébe, ahol is folyik az első világháború legvége, 17. október 5-én a világra jövök, a bábaképezde egy részében sebesült katonákat ápolnak, anyám gyermekágyi lázat kap, mert a gennyes sebű sebesültektől mennek át őt kezelni az orvosok. Két évig betegeskedik, majdnem meghal szegény szepszisben, én meg nem ismerem meg az anyatej ízét, vizes, háborús tejen növök föl, meg teán. Apám pesztrált, hazavitt engem, a bőgő, leforrázott, eltört kulcscsontú csecsemőt. Női segítségre szorult, Piroska nagynéném boldogan segített neki. Szerintem Piroska nagynéném sokkal jobban szeretett engem, mint a saját később született két gyermekét, mert én voltam a lánykori Madonna-élménye: tizenhat esztendősen a gondjára bíztak egy tehetetlen gyereket. Rettentően szoros maradt közöttünk a kapcsolat holtáig. Piroska óvónő volt, övé volt a József királyi herceg utcai óvoda. Persze már az utcája is bűbájos terület volt a számomra. A jelzős főnévnek sem fogtam fel az értelmét, számomra az az ismeretlen József mindenkinél nagyobb úr volt, mert az i 229hang lemaradt az én kiejtésemben, úgy hittem, József úr királyherceg, nyilván Horthy felettese, mert egyszerre király meg herceg is.

Ez olyan a maga esetében, mint a szintén debreceni Szabó Lőrincnek az „óriás” és ékszerész volt.

– Persze. És a méregkészítő? Az volt kiírva, hogy mérlegkészítő, de nem tartottam elég romantikusnak. Méreg, az már valami, ott a varázsló műhelye, azt hittem, ott mérget árul valaki. A Domb utcán meg következetesen Vidoni szalmagyárnak olvastam Vidoni úr szalámigyárát, még bámultam is, hogy ott gyártják a szalmát. Azt mondta apám: uram, Jézus, csak nem lesz ennek a szerencsétlen gyereknek az a sorsa, hogy egész életében szalámi helyett szalma jut neki.

Most Bajcsy-Zsilinszky utcának hívják a József királyi herceg utcát, ott áll ma is Piroska egykori óvodája, amelynek pontos leírását megadtam a Danaidában. Mindent megörökítettem, a feljáratot, a növényeket is, az udvarban levő jegenyéket, az eső után kibukkanó gombákat, a berendezést, olyan pontosan, mintha rézkarcot csinálnék. Életemben ilyen részletesen nem írtam le semmit, mert ez volt az én lázadásom az ellen a tény ellen, hogy Piroska meghalt. Meg más miatt is. Annyira fölháborított, amit a temetésén láttam, hogy dühömben megírtam a Freskót.

Szóval ez az a temetés?

– Persze. Piroska a ravatalon, a gyászolók taglalják a szemfedő minőségét, a rokonok aszerint, hogy Piroskával milyen viszonyban voltak, teszik a megjegyzéseket, olyik fullánkos, olyik síró. Szerettem Piroskát, fájt az elvesztése, mindenképpen meg akartam örökíteni az otthonát, de ebbe az otthonba nem Piroskát álmodtam bele, hanem pontosan az ellenkezőjét. Piroska csupa báj volt, nem volt olyan szép, mint az anyám, de az övéhez hasonló humorérzéket örökölt, derűt, páratlan szorgalmat. Somos Arankát csináltam belőle – utólag zavar, olyan rémes figura az a Somos Aranka. Az ő otthonáról azért beszélek saját otthonunk módjára, mert minden szombat délutánunk vagy minden vasárnapunk ott telt. Piroskát kivételesen apám is szerette, pedig ha ő valahová elment, az a világ csodája volt. Piroskához rendszeresen jártunk, mert ott mindig történt valami. Jóska nagybátyámat szerettem, két unokatestvéremmel, Piroska gyerekeivel nagyon jóban voltam. Ez az a két unokatestvérem, a Tigris és a Kobra, akikkel máglyát raktunk, és ünne230pélyesen elégettük Gizella fényképét, akikkel együtt elemezhetetlen okból elneveztük Gnoának. Ez volt az az idegen otthon, amiről tudtam, ha baj van, akkor éjjel, hajnalban, bármikor, bármilyen körülmények között befogadnak. Megviselt, amikor tavaly Kobrát is, és Tigrist is elvesztettem. Az ő házuk nekem is otthonom volt.

Zárásnak elmondom, hogy ez hogyan tűnt el. Ez a legkülönösebb eltűnési mód. Amikor Debrecenben felállították a gettót, ezt a részét zárták le a városnak, és itt épült a palánk. Piroskáékat kiköltöztették, kiköltöztették Gizellát is, ő is ott lakott a József királyi herceg utcán. Én jártam bent a gettóban, meg is írtam egy cikkben, Emlékkönyv helyett a címe, mit láttam odabent, hogy találkoztam ott Kardos Alberttal, az irodalomtörténésszel, hogy nézett rám akkor, csillaggal a ruháján, és hogy kérdezte a szemével mindazt, amit kérdezett. Akkor rohantam összekeresgélni neki az Ágyai Szabó János iratait, mert éppen olyan volt, mint a nagyapám, mint egy református esperes, és tudtam, hogyha elérem őt, mielőtt elviszik a gettót Debrecenből, még meg tudom menteni. Mire én megérkeztem a hegyről, Gizella Szüretben ábrázolt szőlőhegyéről a családi iratokkal, ahová minden okmányt magunkkal vittünk, hiszen Debrecent folyton bombázták, a gettó eltűnt, ott már nem volt semmi. Utóbb derült ki, hogy Piroska nagynéném óvodája lett a gettó hullaháza, és egyik barátnőm, aki még a Hunyadi utcán volt szomszédunk, és szintén a gettó foglya lett, ameddig Újhelyi Szilárdék ki nem szabadították, dolgozott ott, látta el a halottakat, végezte a halál utáni teendőket.

Ez az otthon a háború olyan áldozata lett, amitől eltűnt a biztonságos gyerekkor édessége. Ebből nem épült művelődési ház, Petőfi-szobor, új lakótelep, sem internátus. Óvoda ma is, de a szenvedés, amit az ártatlanoknak benne okoztak, lehetetlenné teszi, hogy helyére kerüljön az emlékek között. A Hunyadi utcán ki-ki úgy védekezhetett a szőnyegbombázás idején, ahogy tudott: Piroska nagynéném óvodájában vágóhidat állított fel egy apparátus. Otthonaimat megsirattam, mint a holtakat. Piroska óvodája – ártatlanul, hisz mit tehet róla az épület – azt tette csúffá, ami miatt otthonnak tekintettem: a gyermeki biztonságot.

Alföld, 1986.

KABDEBÓ LÓRÁNT

231
Emberben mérem a világot

Mostanában már a kiemelkedő művészeti, társadalmi, szakmai teljesítményekért (nőknek) megítélt hivatalos kormánykitüntetések kommentárja is rendszerint így hangzik: X Y.-nak, születésnapja alkalmából. Maradjunk tehát abban: Szabó Magdának – megünneplendő – születésnapja lesz az ősszel. Valójában a pasaréti látogatáshoz nincs is szükség protokolláris alkalomra: Szabó Magdát huszonnyolc éve ismerem. Büszke vagyok rá, hogy annak idején elsőnek kerestem meg a tartalomban, formában újat nyújtó regény, az irodalmi szenzációként robbanó Freskó íróját, a Horváth Mihály téri gyakorló iskola magyartanárát, hogy hírt adjak róla: prózaíró született. (A Freskó és festője, 1959. IV. 7.) A szenzációt keltő mű irodalomtörténeti hátterét, Szabó Magda újholdas költői múltját igazán csak a beszélgetés során ismertem meg.

Emlékszel? – kérdezem Szabó Magdát, miközben táskámban matatok a találkozóra előkészített, kicsit már sárgult újságlapért.

– Hogyne emlékeznék, még a fotóra is…

Czinner Erzsébet képe volt. Kedvem lenne most szembesíteni téged azzal az (írott) képpel is, a hajdani tervekkel, vágyakkal. Megírni mondjuk, Karinthyt idézve – a Találkozás egy fiatalasszonnyal-t.

– Állok elébe.

Kezdeném a régmúlttal. Vajon el tudtad volna képzelni az életedet másképpen, tehát nem íróként?

– Hogyne. Igazából csak azt tudtam elképzelni, hogy tanár leszek. Méghozzá latintanár. Az írás számomra, mióta az eszemet tudom, természetes tevékenység volt. Mindennapi szórakozás. Más gyerek babázott, focizott – én rendületlenül írtam. De hogy az írás foglalkozás lenne? Ez meg sem fordult a fejemben. Nálunk a családban szinte mindenki szeretett és tudott írni: az apám, az anyám, még a nagyapám is. Az emberek 232élték a maguk tisztes polgári életét, ellátták a hivatalukat, a nők a családot, és közben a maguk gyönyörűségére verseltek, meséltek. Számomra a költő Az apostol Szilvesztere volt, a „költő” mindig tüdővészes és élete virágjában elesik a csatatéren. Hogy is jutott volna eszembe ilyen életet választani?!

Hanem?

– A szüleimnél is nyugalmasabb, stabilabb polgári életre vágytam. Fixfizetéses állásra, családra. Minél távolabb a közélettől. Apámban – anyagiak dolgában – mindig volt valami bohémhajlam, könnyelműség, de ebben az utóbbiban – a közélettől való idegenkedésben – egyetértettünk. Ennek a tartózkodásának köszönhető, hogy nem lett debreceni polgármester. A tanításba, legalábbis a magam irodalmi élményeinek átadásába, már kisiskolás koromban belekóstoltam. Ezért is kézenfekvő volt, hogy hivatásnak is ezt válasszam, s kiváló latinista lévén, a magyar irodalmat a latinnal kapcsoljam össze. Gyerekként játszottam persze, Agancsosnak hívott fogadott testvéremmel, színházat, színdarabot is, méghozzá nagy szenvedéllyel. Apám ezt a kötődést olyan mélynek, elsődlegesnek érezte, hogy eltökélten színésznőnek szánt. Alighanem rendkívüli családi képlet a miénk, hogy egy apa mindenáron Pestre, színpadra küldené a lányát, az pedig kikéri magának, és kézzel-lábbal tiltakozik: márpedig neki esze ágában sincs Júliaként meghalni a színpadon, ő latint akar tanítani!

Végül mégiscsak visszataláltál a színházhoz is.

– Csak éppen nem úgy, ahogy az édesapám képzelte. A színpad helyett lekerültem a nézőtérre a rendező mellé, ahonnan szerzőként figyelem a próbát. Azt mondhatom, hogy az én életemben egyetlen reális terv sem valósult meg, csak az elképzelhetetlen, irreális álmokból lett valóság.

Milyen gyerekkorod volt?

– Csodálatos! Imádandó szülőket kaptam a sorstól, és így lehetőségem nyílt arra, hogy átjátsszam a gyerekkoromat. Azzal az apám nemigen törődött, hogy hó végén kifutunk a pénzből, de arra mindig odafigyelt, hogy a kérdéseimre választ kapjak. Faggathattam én a galaktikáról vagy Ovidius száműzetésének okáról, mindig, mindent meg tudott magyarázni. Ezt élveztem és csodáltam, de a kalmár ősök racionalizmusát örökölve mégis úgy éreztem: én komolyabb és józanabb felnőtt leszek nála; 233nagyobb biztonságot, szilárd anyagi alapot teremtek majd nekik is. A tanulás számomra szórakozás volt, élveztem a nyelveket, a fogalmazást. Ami nehezebben ment, azt fogcsikorgatva, de jelesre megtanultam. Úgy gondoltam, senki és semmi nem áll eltervezett tanári pályám útjába. Még az sem, hogy magyartanárom – Szondy tanár úr, áldassék haló porában is! – már alsó gimnázista koromban megjósolta, hogy író leszek. Ő figyelmeztetett arra, hogy író nem úgy lesz valaki, hogy éjjel-nappal ír, először még éjjel-nappal olvasnia kell, méghozzá nem tücsköt-bogarat, hanem klasszikusokat. Attól kezdve ő válogatta, és a tanári könyvtárból hordta nekem az olvasnivalót, nekem pedig minden szombaton be kellett számolnom a heti penzumról. Ennek köszönhető, hogy érettségiig végigolvastam a teljes Klasszikus Regénytárt, program szerint Dickenst és Thackeray-t, Tolsztojt és Maupassant-t. Lányregényt viszont bevallom – először a sajátomat olvastam. A drága Szondy tanár úr valahogy úgy „futtatott” engem az irodalmi versenypályán, trénerként, mint ahogy manapság a sportolókat edzik.

A folytonos és módszeres olvasás a leendő tanárnak is hasznára vált…

– Egyetemista koromban már a léha irodalomnál jobban vonzott a komoly tudomány. Magántanári habilitációmat a pompeji feliratok hangtanáról készítettem. De legfőbb ambícióm továbbra is az volt, hogy csendesen, visszavonultan élhessek majd egy vidéki városban. Ha írni fogok – mert arról azért nem mondtam le – önmagamnak, szórakozásból teszem, mint az őseim. Szabad óráimat az utált, üres csevegés helyett tartalmas beszélgetésekkel töltöm ki. Kezdő tanárként úgy éreztem, a helyemen vagyok. Csakhogy váratlanul beleszólt az élet…

Pontosabban: a történelem.

– A második világháború, Hitler uralma minden értékbe vetett hitemet aláaknázta. A háború után Debrecen egy ideig az ország fővárosa lett. Éppen egy jókora, forró kenyérrel a hónom alatt jöttem a péktől, amikor a frissen kinevezett államtitkár az utcán megkérdezte: nem volna-e kedvem Pestre jönni, részt venni abban, ami most az országban születik? Az ajánlat olyan váratlan volt, mintha letérdelt volna előttem, ott a debreceni utcán egy fehér elefánt. De én hiszek abban, hogy legalább egyszer az életben szembejönnek az emberrel ezek a fehér elefántok, és minden ember életében adódnak fantasztikus pillanatok. Lehetőségek, amiket 234meg kell ragadni. Tehát minden korábbi tervemet félretéve igent mondtam.

És mi volt a nagy fővárosi lehetőség?

– Filmügyi referens lettem az újjáalakult Kultuszminisztériumban. Igaz, filmgyártásról egyelőre szó sem volt, de az akna által kettészakított szobám épen maradt polcai tele voltak forgatókönyvekkel. Azokat olvasgattam, amíg át nem kerültem az irodalmi osztályra. Később Kardos László, Pátzay Pál, Fónyi Géza beosztottjaként nagyon hamar belesodródtam a már pezsgő kulturális életbe, művészekkel találkoztam, próbákra jártam. A munkaköröm több egyetemi szemeszterrel felért.

Fiatalon országos ügyekbe is beleárthattad magad?

– Inkább csak lelkes tanú voltam. Különös ellentmondás: játékainkban Agancsossal folyton fantasztikus szerepekbe képzeltük magunkat. Díszlet nélküli színházunkban nagykövetek voltunk, fogadásokra jártunk, és mellékesen visszaszereztük az integer Magyarország területét. Józan, komoly terveimnek viszont egy vidéki iskola volt a helyszíne. Azután a sors tréfája folytán lett estélyi ruhám, eljutottam töméntelen fogadásra, találkoztam a holland királynővel, viszont soha nem sikerült megteremtenem azt az idillt, megszereznem azt az ibolyás kunyhót, ahová az iskolából pihenni hazatérhetek. Még házam, nyaralóm sincs. Nem azért, mintha elérhetetlen lett volna számomra, de férjem, Szobotka Tibor nagyon pontosan tudta, mi vár rá, és arra figyelmeztetett: ha majd magamra maradok, szorítani fog a tágasság, és minél több szobám lesz, annál több helyen találkozhatok a boldogtalansággal. Így aztán megmaradtam ebben a kis lakásban.

Végül is meg tudnád mondani, hogy mióta írsz?

– Éppen negyven éve publikálok. Az első megjelent igazi versem a Bárány – egy vakbélműtét alatt átélt altatás emlékét őrzi. A megjelenő bárány voltaképpen Debrecen címerállata. Az Újhold szerkesztői, meglepetésemre felfigyeltek a versre. Így kezdődött… Akkoriban, még mielőtt férjhez mentem volna, lelkesen belevetettem magam az irodalmi életbe. De ennek több okból is nagyon hamar végeszakadt.

Ismét a történelem…

235

– 1950-ben a férjemmel csaknem egyidőben vesztettük el az állásunkat. Azután már ki-ki visszahúzódott a maga csigaházába. Értelmetlen lett volna a sérüléseinket mutogatni, akár a sorstársaknak, akár azoknak, akik a helyünkre kerültek. Nemes Nagy Ágneséknél, Basch Lórántnál nagynéha összejöttünk, de valójában az általános iskolai tanítás, a kötött munkarend mellett időnk sem nagyon lett volna az irodalmi életre.

Mégis megírtad a Freskót. Voltaképpen az asztalfióknak.

– Dühből, indulatból. Mert igyekeztem kiírni magamból azt, ami bennem élt. Hogy megmutassam a világnak: ilyenek vagytok!, magamnak pedig azt, hogy képes vagyok rá.

Ma már ez az 1956 utáni újraindulás is: irodalomtörténet. Telefonban, amikor közelgő születésnapod említetted, azt mondtad: nincs időm öregedni! Mivel foglalkozol, amikor éppen nem zavarnak?

– Életművem összeállításával.

Ez nagyon ünnepélyesen hangzik. Mit jelent ez a gyakorlatban?

– Átnézem, rendezem a felgyűlt papírokat, leveleket. Ne maradjon utánam olyan feljegyzés, ami bárkire nézve is sértő lehet. Ezt most még, erőm és ítélőképességem birtokában kell elvégeznem. Hatesztendei kemény munkával nagyjából befejeztem Szobotka Tibor kéziratainak kiadását.

Miért jelentett ez olyan kemény munkát?

Válasz helyett Szabó Magda ceruzával rótt, apróbetűs, alig olvasható kéziratköteget mutat.

– Nincs a világnak olyan gépírónője, aki vállalkozott volna ennek a kisilabizálására. Hihetetlenül érdekes a rádiós évek fennmaradt dokumentumanyaga is. Szobotka azt mondta, mindent elégetett. A valóság: rengeteg megőrzött anyag, publicisztika, dokumentum. Ez ma már valóban egy izgalmas korszak története.

Olyan régen nem olvashattuk új regényed, hogy én azt hittem, regényen dolgozol.

– Majdnem tíz éve, hogy a Régimódi történet – 1978-ban – megjelent. De most már valóban sajtó alatt van. Az ajtó.

Hallhatnánk róla valamit?

236

– Egy emberi kudarc története a regény. Figyelmeztetés, hogy mindenki életében adódnak olyan pillanatok, amikor döntenie kell, hogy kinyitja-e az ajtót. Vállalja-e az ezzel – az érzelmi élet bonyolultságával, a döntés veszélyével és felelősségével – járó kockázatot. Ha ez a regény megjelent, és sikerült teljesítenem a színházzal szemben vállalt kötelezettségemet is, tehát elkészülök az ígért darabbal, akkor utána, becsületszavamra – nagyságos asszony leszek! Legalább öt percig…

És mit csinálsz majd ebben a szokatlan szerepkörben?

– Bemegyek a városba és – megjutalmazom magam, női módra. Először is, veszek valami egyáltalában nem fontosat.

Kalap, kesztyű, édesség, virág?

– Egyik sem. Én az ajándékaimat rendszerint az antikváriumban, vagy a Nagykőrösi úti ócskapiac könyveseinél vásárolom. Nézd meg például a legutóbbi találatom: az Életképek 1876. évi, második kötete. Akárhol nyitja ki az ember, mindenütt valamiféle meglepetést kínál. Itt van például – üti fel a vaskos kötetet – a régi lapokban tallózó, sajtószemle rovatban a pápai képzőtársulat üléséről készített tudósítás. Demjén Ferenc úr jóakaratúlag keményen megbírálja Petrovics Sándor tanuló „kerekded, de póriasságot mutató” munkáit. Hát nem gyönyörű?

És mi következik az ötperces pihenő után?

– Ha továbbra is bírni fogom a napi tizenhatórás munkát, akkor még megírom a Für Elisét.

Azt, tudtommal, már Beethoven megírta.

– Ez az Anschluss regénye lesz.

Új történelmi korszakba lépsz?

– Az igazság az, hogy engem nem a történelem érdekel, hanem az ember a történelemben. Azt igyekszem megfejteni. Nem a korszakot, hanem a szereplők életét, kudarcait, szenvedélyét, ami koronként nagyjából azonos. Igaz, kit nem hevít korának érzeménye – nem lehet főszereplő egy történelmi regényben, darabban. De az emberi természet alapjában nem változik. Egyébként vallom, hogy minden írónak van egy alapvető történelmi sokkélménye. Az enyém a második világháború.

Mégsem arról írsz. Tudtommal soha…

237

– Legfeljebb a hatást kutatom. Aki akkora tüzet látott, mint a mi nemzedékünk, annak kötelessége kiabálni, hogy emberek, vigyázzatok! Annak, hogy nem írtam meg a kor regényét, s benne a magam élményét, alapvető oka, hogy olyan rétegbe, közösségbe tartoztam, amelyet csak egy kollektív szituáció fenyegetett, szorongatott. A bomba, a gránát senkit sem kímélt. De engem nem üldöztek, nem éltem át a megkülönböztetettek semmi máshoz nem hasonlítható, külön tragédiáját. Inkább csak tanú voltam, és ami keveset tettem, azt azért sem írhattam meg, mert félreértenék. Ha felidézném, hogy kenyeret vittem a munkaszolgálatosoknak, kísértem, támogattam a csillaggal megjelölt, félvak debreceni rabbit (feletteseimmel dacolva) az utcán – úgy tűnne, mintha fel akarnám nagyítani a magam, igazán csekély szerepét. De én a világért sem szeretnék, jogtalanul, valamiféle szabadsághős szerepében tetszelegni. Csakis azt írom meg, amit valóban átéltem.

Tény, hogy annak idején Ausztriában voltam, és saját szememmel láttam Hitlert a Hotel Imperial erkélyén, hallottam, ahogy ordított, és megborzongatott az ott lévő osztrákok örömujjongása. Azt éreztem, mintha a fasizmus törpéje valamiféle pokoli elixír hatására a szemem előtt kezdene nőni. Ott és akkor ismertem meg a félelmet. Később a magam naiv, szinte gyerekes gyanútlanságával sikerült egy osztrák ellenálló csoport közelébe sodródnom. Nem sokat értettem a politikából, de azért megtettem, amit rám bíztak. Azzal jöttem haza Magyarországra, hogy a világban valami szörnyű dolog készül. Erről az élményről, úgy érzem, van írói mondanivalóm.

Elégedett ember vagy?

– Szerencsés ember vagyok, mert mindenből maximálisan kivehettem a részem. Voltam halálveszedelemben, értek mérhetetlen csapások, elvesztettem akiket a legjobban szerettem – az anyámat, az apámat, a férjemet –, de amikor meghaltak, mind a hárman az én nevemet mondták utoljára. Sok szeretetet adtam, de ugyanannyit kaptam. És a halottaim azóta is élnek, mert én úgy határoztam: visszaperlem őket a haláltól. Megőriztem az arcukat és a tetteiket is azzal, hogy megírtam őket. Több vödröt telesírtam életemben, de elmondhatom, hogy azzal kerestem a kenyerem, ami az életelemem, mint halnak a víz. Szeretek, és ma is tudok jóízűen dolgozni.

De vajon tudod-e élvezni a munkád eredményét?

238

– Huszonnyolc nyelven jelentek meg az írásaim, de a siker valójában nem boldogít. Még azt sem mondhatom, hogy annak örülök legjobban, amikor legyőzök valamilyen akadályt. Én munka közben élvezem a küzdelmet az anyaggal. Nem a fogadtatás foglalkoztat, hanem az, hogy a magam mértéke szerint mit sikerül megvalósítani. De a világot valójában emberben mérem.

Emberben?

– Emberben, szeretetben. Gyerekem nincs, de részt vehetek Agancsos rám hagyományozott három gyerekének az életében. Viszont szívbéli örömet okoz, amikor munka közben ugyanazt érzem, amit a jó úszó a tengerben. Hogy haladok, és sikerül a szirteket, zátonyokat elkerülni. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennék a veszély tudatában. De ez a biztonságérzet hozzátartozik az írói munka öröméhez.

Ezek után csak jó szelet, sodrást, sok erőt, jóízű munkát kívánhatunk születésnapjára Szabó Magdának. Az ünnepelt, és az ünneplők örömére.

Nők Lapja, 1987.

FÖLDES ANNA

239
Debrecent vállalni kell

Először telefonon hívtam budai lakásán. Az üzenetrögzítő jelentkezett. Bemutatkoztam. Kapcsolás. Szabó Magda vette föl a kagylót. „Munka közben csak meghallgatom, ki beszél – magyarázta. – Ha közeli ember, kivált, ha debreceni, személyesen válaszolok.” Megegyeztünk, hogy majd Debrecenben találkozunk. Egykori iskolatársánál, hű barátnőjénél, dr. Sarkadi Károlynénál várt. Vörös rózsával köszöntöttem a hölgyeket. „Gyorsan vázába velük, hadd éljenek – intézkedett Szabó Magda. – És most nézz körül! Mintha otthon volnék. Az ablakból és a folyosóról a Füvészkert utcára, a Református Kollégiumra, a Darabos utcára, a Hunyadi utcára látni – mutatta. – Még a berendezés is otthonos.” A háziasszony az ebédlőbe kísért minket, friss kávéval kínált. Valóban, az ódon szépségű, sötét huzatú, faragott, kényelmes bútorok akár a Szabó-, a Jablonczay-, a Rickl-házban is állhattak volna, például 1917. október 5-én, Szabó Magda születésekor. Neki onnét otthonosak. Nekem a Régimódi történetből meg az Ókútból ismerősek. Köztük talán könnyebb lesz a visszatekintés a hetvenedik évfordulón. Szabó Magda egy magas támlájú kanapén helyezkedett el, kissé oldalra dőlt. Élénk és derűs volt, természetesen és kecsesen nőies. „Kérdezz csak – biztatott. – Hátha nem mondtam el még mindent Debrecenről.”

Regényeid, elbeszéléseid, színműveid, esszéid, verseid elválaszthatatlanok Debrecentől és a Tiszántúltól. Végül mintha e táj életét tágítanák általános érvényűvé. Olyan helyzeteket ábrázolnak és elemeznek, mikor az egyén, a család, a közösség szinte a történelem érzékelhető kényszere alatt cselekszik. Debrecen különössége tehát abban állna, hogy itt tisztán jelentkezett a történelem hatalma a pillanaton, a véletlenen?

– Szokatlan közvetlenséggel és tartóssággal jelentkezett. Debrecent az tette Debrecenné, hogy sokféle elzártsága találkozott és fokozta egymást. Mint település puszták, erdők, homokdombok gyűrűiben fekszik, számítsuk hozzá, hogy a tizenhatodik, a tizenhetedik, a tizennyolcadik 240században igen gyéren lakott területen. Ráadásul a török hódítás és az ország három részre szakadása után elvágva nyugattól is, kelettől is. Végül a kálvini reformáció befogadásával az egyhitű város a katolikus környezettől is elszigetelődött. Ebben a helyzetben Debrecennek, ha élni és fejlődni akart, márpedig akart, úgy kellett önállóságra törekednie, hogy szüntelenül figyelt, tájékozódott, alkalmazkodott. Közös szabadságát és polgárai szabadságát szintén szüntelen adóval, sarccal váltotta meg királynál, császárnál, szultánnál, fejedelemnél, ilyen-olyan hadúrnál. Csupa ellentét, szélsőség ez. Önállóság és kiszolgáltatottság. Egyéni szabadság és közös kötelezettség. No és az emberek össze voltak zárva, törvény tiltotta el az idegeneket. Három évszázad alatt itt mindenki, minden család, minden nemzedék ebbe született bele. Választási lehetőségeiket, döntéseiket ez a körülmény befolyásolta. Így alakult ki jellegzetes életmódjuk, gondolkodásuk, magatartásuk. Megszokták, hogy kis ügynek is életre-halálra menő tétje, következménye lehet. Sose engedhették el magukat. Jellemük keményre, élesre edződött. Innen eredt nem pillanatnyi, hanem szívós indulatosságuk, szenvedélyességük, konokságuk, ismétlem, kis ügyben vagy nagyban egyaránt. Ha a konzervatívságot választották, abban. Ha a haladást, abban. Ha szerettek, abban. Ha gyűlöltek, abban. Ezért a halálos haragok, látszólag értelmetlenül, és a halálos hűségek, érdemtelenül. Debrecen a drámák és a drámahősök városa. Itt könnyen ölnek, könnyen sírnak. Az az első három évszázad ilyen hagyományt és szokást alapozott. Nemzeti, történelmi szempontból is. Fénykorában Debrecent afféle magyar városköztársaságnak tekinthetjük. Megtartó kálvinista hitét, gazdasági és közigazgatási önállóságát azonban türelmetlen egyhitűséggé és kirekesztő védekezéssé merevítette. Később ez okozta elmaradását, elmaradottságát. De a történelem szorításában kikovácsolódott keménység, komolyság, konokság bizonyos emberi méltósággal töltötte meg a debreceni magatartást, a debreceniséget a szürke korszakokban is. Meg se kell kaparni ezt a várost, aki hozzáér, a történelmet tapintja.

Nem számoltam, de legalább száz Debrecenhez kötődő férfi és nő lakja az elbeszélő és színpadi művek világát. Százféle igazságukat, szándékukat az írói ábrázolás tudomásul veszi, tiszteletben tartja, anélkül, hogy kizárólagos értékrendhez mérné őket. Teljes értékkel és teljes boldogsággal senkit se ruház föl. Érvényes ez a többi alakra is. De a fölfogás maga mintha debreceni élményből és tapasztalatból táplálkozna.

241

– Debrecenben születtem, és tizenhét éves koromig jószerint ki se moccantam innét. Emberismeretem ide gyökerezik, és fordítva, Debrecent én elsősorban az embereiben, embereinek sorsában ismertem meg. Konok és szenvedélyes asszonyokban például, akik inkább belepusztultak, de nem engedtek az igazukból. Sok bírálóm nem is érti, hogy szerepeltetek a huszadik században ilyen jellemeket. Pedig léteztek, léteznek, nem kevesen. Köztük értettem meg azt is, hogy emberi dolgokban nincs egyetlen igazság, el kell fogadni, ha ki-ki a maga igazságát véli egyetlennek. Következésképp, ha én, az író igazságra törekszem, meg kell értenem az alakok benső igazságát, szándékát, és az én igazságom az lehet, hogy a sokféle igazságot együtt ábrázolom, együttélésüket, kölcsönösségüket kezelve általános igazságként. Meggyőződésem, hogy ebben benne foglaltatik a humánum erkölcsisége, a türelmesség és az emberi méltóság elve. Másik oldala, hogy a különböző igazságok milyen megvalósító eszközzel társulnak, tisztességessel vagy tisztességtelennel. Ebben már nincs egyenrangúság, ezt szét kell választani. Olyanformán, hogy aki tisztességtelenül cselekszik, tisztességtelensége visszahat az igazságára, emberi méltóságára, egész sorsára. És ez így is sors, ilyen sors. Ha mindezt összevetjük, kiderül, hogy az állandó mozgásban és viszonylagosságban nem is lehet kizárólagos, makulátlan érték és boldogság. Valamennyire minden igazság és minden sors hiányos, sérült. Valamennyire mindenki a maga poklában forog, a hős is, a gyáva is a magáéban, persze egyik emberi méltóságának megtartásával, másik elvesztésével, elvesztegetésével. Igen, ez az emberismeret és életfölfogás debreceni örökség. Itt tanultam meg, hogy a szótlan, a házába zárkózó, a semmi dolgokkal foglalkozó emberben is mekkora indulat feszül, micsoda sors sűrűsödik. Aztán ezzel a szemmel néztem szét az országban, a világban, a nagyon is változó évtizedekben. Írói munkám erre a folyamatra épül. Folyamatra, vagyis arra, ahogy a partikuláris tapasztalat a gondolkodásban és a művészi ábrázolásban mind általánosabbá szélesedik, emelkedik.

Talán följogosít ez, hogy a személyes helyzetre és sorsra fordítsam a szót. Érdekes egyezés, hogy írói pályád is most ért kerek évfordulóhoz, hisz mint induló költőt ezerkilencszázharminchét tavaszán mutatott be Oláh Gábor a Csokonai Kör felolvasóülésén. Tíz év múltán már elismert költőnek számítottál, a fővárosban éltél, a népi demokratikus kormány kulturális minisztériumában bizalmi tisztséget töltöttél be. Egyszer csak törés következett. Kiszorultál az irodalomból, állásodból eltanácsoltak, bizalmatlanság vett körül. Kurtán-furcsán bánt veled a debreceni hivatalosság is. Húsz év telt el, mire újra egyenesbe került az emberi és 242írói pálya. Te azonban egy pillanatig se haragudtál Debrecenre. Mostanában meg mint közéleti ember és mint magánember felelősséget, áldozatos felelősséget tanúsítsz a város iránt. Mi indokolja ezt? Mit vársz cserébe?

– Borzasztóan fájtak azok a csapások. Épp a legszebb, legjobb éveimet keserítették meg. De nem törtek össze, mert a lelkiismeretem és a méltóságom tiszta maradt, ugyanúgy a férjemé, Szobotka Tiboré is. Módunkban állt, hogy előrébb jussunk, de nem vállaltuk a tisztességtelen, megalázó föltételeket, nem szennyeztük be magunkat hazugsággal és másokat se szennyeztünk be. Mindenben és mindenkor a humánumhoz és az építéshez ragaszkodtunk, ebből merítettünk erőt. Debrecen? Persze hogy nem haragudtam rá. Hiszen ami rossz és csúf volt akkor az életemben, az ország életében, azt Debrecen is szenvedte. A vétlen és szenvedő többséghez tartoztunk. Megértettem és féltettem Debrecent. Féltettem az értékeit, a történelmét, hogy kiforgatják belőlük. És átkoztam azokat, akik tudatosan és gyáván a tisztességtelenséghez és a romboláshoz pártoltak. Mikor a legrosszabb elmúlt, hogy erőm engedte, részt vettem a második újjáépítésben. Meg kellett harcolnom a magam harcát akkor is, de legalább nyíltabban, nyilvánosabban tehettem, reménykedhettem benne, hogy az igazság fokról fokra érvényre jut, megszilárdul. Késéssel, lelki-emberi veszteségekkel, de megértem, hogy lassan a műveim igazsága is utat tört itthon és külföldön. Ez fontos nekem, mert hiszem, hogy az életművemmel nem önös kis célokat kell szolgálnom, hanem nagyobb igazságot, a humánum, az emberi méltóság és türelmesség, a nemzeti fölemelkedés igazságát. Ha ez fontos, akkor a forrása is. Ennek belátása csak szorosabban fűz Debrecenhez, meg hálás természetű is vagyok. Debrecentől kaptam a legtöbbet, illik viszonoznom, ahogy tudom, ez az ép lelkiismeret parancsa. Szülővárosom értékeinek növeléséhez akarok hozzájárulni. Családi örökségem és kötelességem is ez. Őseim az eszük és a kezük munkáját, javaikat, sőt életüket építették bele Debrecen és a Tiszántúl gyarapodásába. Nekem ezt kamatostul visszaadta Debrecen és a Tiszántúl, most hát rajtam a sor. Van is tennivaló. Debrecen a rossz években sokat elherdált kincseiből. Nem lehet eléggé serkenteni azt a magatartást, ami a kincsek közül az első, a történelmi értékek fölelevenítésének, mai és holnapi kibontakoztatásának magatartását. Azt, hogy nemcsak a betonjárda fölötti Debrecennel kell törődni, hanem a föld alatti Debrecennel is. Debrecen a történelmével egyetemben része Magyarországnak és Európának, csak így része. Ennek elfogadtatása persze harcba kerül. Debrecen a jóban is, a rossz243ban is konok, konokul kell mellé állni, serkenteni is. Debrecent nem elég szeretni. Debrecent vállalni kell. Ezt csináltam, csinálom. Élek a jogommal, mint a város díszpolgára javaslatokkal állok elő a tanácsban. Támogatom a középiskolákat, hogy olyan fiúkat és lányokat neveljenek, akik az eszükkel és a szívükkel vállalják Debrecen értékeinek kutatását, őrzését, gazdagítását. A Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnoki tisztségében város és egyház múltból jövőbe tartó közös fejlődésén munkálkodom. Ami mindebben eredmény, az az örömem, az az elégtételem. Többet nem várok cserébe. Még egy sírhelyet se, mert arról még a férjem életében, együtt gondoskodtunk.

Köszönöm a beszélgetést. Születésnapod alkalmából pedig a Napló szerkesztősége, olvasótábora és a debreceni irodalmárok nevében minden jót kívánok, főleg hosszú, nyugodt és termékeny éveket!

Hajdú-bihari Napló, 1987.

SZÉKELYHIDI ÁGOSTON

244
Békés nyugtalanságban

Szabó Magda ma hetvenéves. Most veszi kezdetét az az ünnepségsorozat, amit a büszke Debrecen rendez szülöttének és díszpolgárának. Minap kapta meg magas kormánykitüntetését, ünnepli a rádió, televízió, az egyház, s a pályatársak. Amikor Júlia utcai lakásában felkerestem, még előtte voltunk a jeles napoknak.

A lakás felszippantja a látogatót, megdelejezi hangulatával, épp oly babonásan, furcsán, amilyen érthetetlen extravaganciával virágzik itt most a télnek tűnő őszben a leander. Szabó Magda tegez. A toll munkásai közt nincs szükség a magázódásra – mondja, majd megosztja karosszékét Artúrral, a Szent Istvánkor tizedik születésnapját betöltő kandúrral.

„Mi ünnepesek vagyunk” – írod egy helyütt. Idézzünk szellemeket, hiszen a lélekidézés oly gyakori munkáidban. Miként ünnepeltetek otthon, hogyan ünnepelnének Téged most azok, akik legszorosabban vettek körül? – kérdezem.

– Vegyük például a nevem napját. Édesapám, Szabó Elek, névnapja július 17-re esett. Engem Mária Magdolnának kereszteltek, mint minden nőt a családban, akik aztán vagy Máriák, vagy Magdolnák lettek. Én Magdára rövidültem. Édesanyám névnapja, a Lenke (Marie Madleine) magyar változata július 23-ra esik. Így az ünneplésre a közbülső dátumot, az enyémet választotta a család. A nagy család, a közéjük avatott barátok délután jöttek össze. A reggel, a délelőtt csak a mienk volt. A kert virágokkal teli, és kísérletező kedvű édesapám minden évben rábírt valamilyen virágot, kaktuszt vagy cserjét, hogy természetes tulajdonságán változtatva, akkor virágozzék. A reggel a meglepetés-virágé volt, majd apám mindég a maga falusi köszöntőjét mondta el. Nézz ki a teraszra, a kaktusz most ilyen hidegben virágzik, és nézd a leandert… a halottak üzennek… apám küldte. Az ünnep… Az ajándéktárgyak nem voltak igazán fontosak, akkoriban nem is nagyon engedhettük meg magunknak.

245

Pedig úgy érzem, és olvasom is, hogy életedben a tárgyaknak igenis nagy jelentősége van.

– A tárgyak: a memóriám. Emlékeztetnek, figyelmeztetnek, mi minden történt egykoron. Sírnak és nevetnek, az egész lakásom reagál arra, ami bennem itt és a falakon kívül történik. Érzed milyen atmoszférája van? Talán épp ezért engedtek be kevés embert ide.

Az imént a parlamenti meghívódat mutattad, a kitüntetésed átvételére szól. Hadd legyek ünneprontó; mit éreztél 1949-ben, amikor a Kuratórium által Neked ítélt Baumgarten-díjat Révai József az utolsó pillanatban visszavonta?

– Mit éreztem? Elég dühöt és kétségbeesést ahhoz, hogy megírjam a Freskót és Az őzt.

Tíz éved volt rá…

– Megírni 1953-ban és 54-ben írtam, akkor, amikor még frissiben éltem és gondoltam meg a benne foglaltakat. De valóban tíz évig nem publikáltam, nem akartam börtönbe kerülni…

Költőként az újholdasokkal indultál. Kihez álltál legközelebb, ki volt a barátod?

– Mi újholdasok, harci brigád is voltunk, nemcsak barátok. Írott-íratlan, megfogalmazatlan, de egyértelmű vezetőnk Nemes Nagy Ágnes volt. Valamennyien nagyon szerettük egymást, s mint az alpinistáknak, közös tartókötelünk volt. De Ágnes, aki ugyanolyan nevelést kapott, mint én, nemcsak költőileg, emberileg is legközelebb állt hozzám. Talán még annyit a Baumgarten-díjról; sajnos itt érzem reális életkoromat, oly hosszan tartó iszonyat volt még gondolni is rá… és ma már elmúlt. Az is.

1978-ban kaptad a Kossuth-díjat.

– Mit mondjak erre; az időszámítás szerinti harminc esztendő az Úr szempillantása előtt csak annyi, mint egy homokszem a sivatagban.

Az idő. Régi fényképeid közül nézegetem ezt az elbűvölő bugyogós kislányt, aki úgy fest, mintha a Három a kislány egyikeként, felvonás közben a színpadon felejtették volna. Az Ókút gyermeke gondolt-e arra, hogy egykor díszpolgár és egyházának világi vezetője lesz?

– Istenem, ez a kép Szobotka kedvence volt, mindig a táskájában hordta. Valóban színpadias, apám szerette volna, ha színésznő lennék. Hatéves koromtól, Agancsos barátnőmmel mindig olyan színdarabokat ját246szottunk, amiben sebészorvos, gróf és nagykövet szerepelt. Utóbbiról nem tudtam igazán micsoda, de nagyon elegánsnak éreztem. Azt kérdezted, el tudtam-e képzelni akkor a jövőmet. Semmit sem tudtam elképzelni, nekem csak regényben van fantáziám. Velem az egészen különös dolgok rendre megtörténnek, de egyetlen reális kívánságom sem valósult meg. A közélettől távol, teljes visszavonultságban kívántam élni, s valami normális, polgári foglalkozást űzni, amivel visszafizethetem szüleimnek az áldott, máig velem élő gyerekkort. De nem tudtam visszavásárolni anyámnak az eladott zongoráját, nem mutathattam meg neki még egyszer, én, a tengert. Késő volt. Mire igazán és bőkezűen ajándékozhattam volna, már nincsen kinek…

És így a sikert megosztani…?

– A bánatot egyedül viseli az ember, de a sikerhez közönség kell. Persze itt a szó átvitt jelentésére gondolok.

Szavaidból – lehet, hogy félreértem –, de az cseng ki, veled a dolgok megtörténtek, s nem te kormányoztad őket.

– A történelem sajátos röppályára reptetett, buktatókkal, kitérőkkel, kudarcokkal és megvalósulásokkal. Bár kormányozni nem kormányozom a dolgokat, emberi példámmal, lelkiismeretem szerint, mégiscsak formálom valamennyire.

Lelkiismereti okokból léptél ki az Írószövetségből?

– Igen. Abban a történelmi pillanatban úgy éreztem, hogy nincs helyem e közösségben. De figyelve törekvéseiket, visszaléptem, és most újra tag vagyok.

Végezetül, mit kívánjak Neked? S mit kíván Szabó Magda önmagának?

– Békét. A világnak, amelynek része vagyok. S kívánj nyugtalanságot, alkotó nyugtalanságot, hogy kötelességemet még egy békés világban teljesíteni tudjam.

Úgy legyen.

Magyar Hírlap, 1987.

V. BÁLINT ÉVA

247
Elcsodálkoztam, amikor író lettem

(Ahogy írni szoktuk, ezen a délutánon „a terem zsúfolásig megtelt”. Az íróvendég népszerűsége és mondanivalóinak érdekessége, fontossága indokolttá teszi, hogy a kávéház szűk falait kitágítsuk, s a beszélgetés részleteit lapunk olvasóival is megismertessük. Ez következik az alábbiakban.)

Ezt a találkozót, az időpontot kicsit nehéz volt Szabó Magdával egyeztetni. Magyarországon az írók inkább az éjjeli órákban láthatják el írói feladataikat, napközben közéleti, diplomata, köztisztasági, köznevelési és egyéb funkciókat is vállalnak. Azt hiszem, Szabó Magda is épp egy fontos tanácskozás után érkezett.

– Most jöttem meg hazulról, ami nekem mindig Debrecen, az egyházkerületi közgyűlésen én vagyok az elnök, ez a kálvinisták rendtartása, 98 lelkészt szenteltünk, ez nagyon hosszú liturgikus eljárás, úgyhogy épp csak levetettem az e tisztemhez illő koromfeketét, átöltöztem és most itt vagyok.

Legutóbb mi véletlenül Bécsben találkoztunk személyesen. Mit csinált ott?

– Nagyon gyakran vagyok kint a levéltárakban, ha valami új munkára készülök. Most már az osztrák levéltárak éppúgy hozzáférhetőek, mint például az isztambuliak, és úgy szoktam fogalmazni, hogy ha én valami témáról írok, akkor szeretem megnézni az ellenség sajtóját. Nem voltunk mi mindig olyan jóban az osztrákokkal, mint manapság.

Sok mindent megszépít az a visszaemlékezési hullám, aminek a gyűjtőneve nosztalgia…

– Ez nem olyan egyszerű kérdés. Miután az egyedüli létforma, amiben az életünket el tudjuk képzelni, a béke, nyilvánvalóan nem élhetünk úgy egymás mellett, mint két dühös kutya. Erre ők hamarabb jöttek rá, mint mi, hogy a kibékülésnek meg kell történnie, de azért ne felejtsék el, hogy az emlék rögzül, s az én családom tagjai általában életük java részét 248osztrák börtönökben töltötték, és egy gyerek nagyon pontosan emlékszik arra, hogy mit hallott, mit meséltek neki az öregek.

Ausztria most megemlékezik egy évfordulóról, aminek Szabó Magda is a szemtanúja volt.

– Kint voltam, amikor az Anschluss megtörtént, olyan szerencsésen érettségiztem, hogy megkaptam a legjobb magyar dolgozatért kitűzött pályadíjat.

120 pengőt, most olvastam újra…

– Ez nagyon nagy összeg volt akkor, mindenesetre elég arra, hogy a szüleim egy hónapra kiküldjenek egy intézetbe, ahol nyelvoktatás is volt, meg kirándulás és az igazgatónő annyira megkedvelt, hogy megkérdezte, a következő évben is kimennék-e, úgy, hogy ingyen tart, de cserébe dolgoznom kell. A munkától sose féltem, így később voltam én minden, szobalánytól kezdve konyhaügyeletesig. És közben az osztrák ellenállás szele is belefújt egy kicsit az arcomba, mert az igazgatónő volt Dachauban, elmondta nekem első kézből az élményeit, én voltam az a kivételes magyar állampolgár, ártatlanul, majdnem gyerekként még, aki tudta, kiket hová visznek a Hitler vagonjaiban, és a környezetemben buzgón terjesztettem.

A gyerekkoráról azt írta, hogy mesevilág volt, a világ legjobb szüleivel.

– Én mindig azt szoktam mondani, hogy az én szüleim nem is szülők voltak, két tündérnek vagyok a gyereke, akik a maguk végig nem élt életét, meg nem valósított terveit bennem valósították meg, anélkül, hogy akarták volna, mert annyi eszük azért volt, hogy ne kívánjanak nekem művészsorsot. De megkaptam a szüleim kultúráját és megkaptam a fantáziájukat, fantázia nélkül pedig művészt nevelni nem lehet. Én nem voltam úgy rossz gyerek, hogy vad csínyeket követtem volna el, de azért eléggé elütöttem a többitől, hozzám is kellett türelem és főleg fantázia. Követni azokat a bakugrásokat, amiket a saját képzelőerőm végzett.

A maga iskolájában, abban a bizonyos Dócziban, ahogy olvastuk, nemigen lehetett vad csínyeket elkövetni. Szinte vérfagyasztó volt a légköre, bár egyre többen mondják, bárcsak ilyen iskoláink lennének újra, és lenne több és jobb munka és fegyelem.

249

– Én nagyon hálás vagyok az iskolámnak, bár nem mondhatnám, hogy ez a hála szinkronban volt a gyerekkori magatartásommal. Természetesen lázadtam, de ez a lázadás csak egy bizonyos határig mehetett el. Például becsmérlő megjegyzéseket tettünk egyes nemkívánatos tanári elemekre, nem tetszett, hogy semmi ékességet nem tehettünk fel magunkra, hogy fekete harisnyában kellett járni, hogy egy pillangós hajtűt nem tűzhettünk a hajunkba, hogy nem válaszolhattunk semmire, hogy nem tiltakozhattunk a tévedés vagy az igazságtalanság ellen. Később nagy hasznomra vált, hogy megtanultam: az emberek tévednek, igazságtalanok körülöttem, és ezt állni kell és zokszó nélkül továbbmenni. Veres Péter ezt úgy fogalmazta meg, hogy a szekérnek menni kell. Nos, én a Dócziban tanultam meg, hogy a szekérnek mindenképpen menni kell.

Nem véletlen, hogy egy vidékről valók, és az nagyon kemény, jellemformáló vidék.

– Kemény vidék, és nem hiszem, hogy mi szelídek volnánk. Nem lehet következmények nélkül a hortobágyi puszta közelébe születni. Amikor a nyugatnémet televízióban megkérdezték tőlem, miért írok csak magyar környezetről, magyar problémákról, azt mondtam nekik, ezt a szél teszi, meg a meleg. Nálunk nyáron megreped a dinnye, olyan meleg van, és télen halva zuhannak alá a madarak a fákról az erdőben. Már tudniillik abban az őskorban, amikor én még gyerek voltam és fiatal lány, és bizony isten, hogy négy évszak volt és nem kettő, mint mostanában. Mi megszoktuk az ellentéteket, talán a szenvedély is onnan jön, a pusztáról, amely forró, mint a Szahara, vagy pedig olyan mint az Északi-sark, ott más atmoszféra nyomása alatt születtünk valamennyien. Se várunk nem volt, se kőfalunk, ott valóban a kiválasztás törvénye úgy érvényesült, hogy aki gyenge volt, azt eltaposta, elpusztította a történelem. Állni kellett a lábunkon.

Én nagyon hálás vagyok a régi iskolámnak, mert fegyelemre tanított, mert leszoktatott a nyafogásról. Nagyon különös iskola volt: a találkozóinkon, ha együtt van az a részleg, amelyik még összejöhet, tehát még innen a szenilitáson, majdnem mindenki Kossuth-díjas vagy állami díjas közülünk, a mi iskolánk az, ahonnan nem disszidáltak.

A családban is erős, keménykötésű nők vették körül. Talán egyes regényeiben, ezeknek, különösen édesanyjának, Jablonczay Lenkének akart elégtételt szolgáltatni, valamilyen elszánt irodalmi igazságtevés is munkál ezekben a könyvekben?

250

– Ez olyan gyönyörű, csak nem igaz. A dolog sokkal egyszerűbb. Minálunk mindig mindenki írt, nálunk olyan természetesen születtek beszélgetve versek, mint ahogy másutt káromkodnak. A következő munkám, ha elkészülök a Szobotka-hagyaték feldolgozásával, a szüleim hagyatékának a feldolgozása lesz, nem publikálásra, csak hogy rend legyen, hogy olvashatóan megmaradjon, hogy végül is Jablonczay Lenkének mi volt az életműve a két gyerekén kívül, meg apámnak mi volt az életműve. Mert ő azért leírta a novelláit, a saját verseskötetét, anyám egyik versét pedig el is mondtam a színpadon, a Régimódi történetben. Egyáltalán, nálunk mindenki írt, generációk óta, ha mást nem, akkor krónikát, mint a nagyanyámnak a nagyapja.

A saját irodalmi élete csak 1945 után kezdődhetett, ugye?

– Igen, de rengeteget írtam előtte, rengeteg novellát és verset. Az illett az életkoromhoz. Hódmezővásárhelyt voltam tanár, elsötétítésesek voltak az esték, nem volt televízió. Rádiót hallgattam és írtam. Én nagyon elcsodálkoztam, amikor író lettem, becsületes magyar–latin–történelem szakos tanárként hagytam el Debrecent, mint az egyetem legfiatalabb doktora, rendkívüli tudományos ambíciókkal. Még akkor se tudtam, hogy író lesz belőlem, amikor a debreceni kormánnyal feljöttem Budapestre újjáépíteni Magyarországot. Én úgy lettem író, hogy nem is akartam az lenni, tehát nyilván egész életemben az voltam és egyszer csak ezt valaki kimondta.

Mégis egyik legsikeresebb írónk lett. Akár a kiadott könyvek számát, az életműsorozatot tekintve, akár azt, hogy televízióban, színházban, rádióban játsszák a darabjait. Lehet ennél többet kívánni?

– Hát kívántam én ezt? Ezt honnan veszi? Ha volt valaha ember, aki szeretett volna egyszerűen élni, akkor én voltam az. Szerettem volna, hogy annyi pénzem legyen, amennyit a pillanatnyi szükségletek megkívánnak, nagyon szerettem volna harmonikus öregséget biztosítani a szüleimnek, a saját személyemet illetően meg nyugalmat akartam, olyan horatiusi, mindenfajta közéleti tevékenységtől mentes életet.

A régen írt verseit nem szándékozik megjelentetni? Nem gondol egy verskötetre?

– Járt már az eszemben. Habozok egy kicsit a válasszal, mert most valami borzasztót mondok: nem tudom, hova tettem őket. Nincs a világnak az a kastélyszerű megoldása, ami egy író papírjainak elegendő volna. 251Nem tudom, hol lehetnek. Valaki azt mondta, hogy az én lakásomban a tájékozódáshoz térkép kell.

Én is tanúsíthatom. Amikor néhányszor odamentem, át kellett bukdácsolnom a legkülönbözőbb iratcsomókon, könyveken, hogy eljussak az egyetlen szilárd ponthoz: ahol Szabó Magda ült, a kávéfőzővel. Így volt egyszer, amikor még az írótárssal és a férjjel is beszélgethettem, így volt most legutóbb is, amikor egy Szobotka-mű vaskos legépelt kötegét kerülgettem.

– Igen, a Volt egyszer egy rádió kéziratát. Ez 1949–1950 között a Magyar Rádió szinte teljes története. Riportokban, előadásokban, műsorösszeállításokban, beszélgetésekben. Körülbelül 1500 flekk a teljes anyag, abból megjelentethető nagyon szigorú válogatás után talán 800. A többit archiválom, az majd az utókoré lesz.

Szobotkáról szólva az ember néha valóban sűrítve döbben rá pillanatokra, amelyek tényleg megvilágítanak egy kort, egy állapotot, egy sorsot. Néhányszor, amikor annak idején telefonáltam valamilyen műsorügyben, általában Szobotka Tibor vette föl a kagylót, és én mindig azt mondtam: Szabó Magdát kérem. Ebben csak nagyon szerényen jelzek vagy mondok ki valamit, ami utólagos szomorúság és utólagos igazságtételre szorul.

– Azt mondhatom erre, amit Goethe mondott: a legfontosabb tényező az idő az életünkben, ha tovább él, ez a probléma feloldódik. Ami az én ügyem ebben, azzal nekem kell megbirkóznom, ami az irodalom dolga, azt bízzuk az irodalomra.

Az utóbbi években szinte csak ezen a hagyatékon dolgozik.

– Igen. Amióta meghalt, hat éve. Ja, közben megírtam Az ajtót.

Új Tükör, 1988.

SEDIÁNSZKY JÁNOS

252
Rómába számtalan út vezet

Egy beszélgetésben azt mondta, tündér volt a keresztanyja. Biztosan igaz, hiszen ki súgott volna a Sziget-kék írása közben?

– Az anyám. Elvetélt írói létét két meseregény is őrzi. Káprázatos fantáziája nélkül nem születik meg az ő meséinek elemeiből sem a Sziget-kék, sem a Tündér Lala. De a keresztanyámnak is tündérnek kellett lennie, különben nem juthatott volna nekem minden emberi műfajból a legrangosabb; anyának Jablonczay Lenke, apának Szabó Elek, barátnak nevelt testvérem, akit Agancsosnak becéztünk, és férjemnek Szobotka Tibor. A generációk óta famíliánkra jellemző írói hajlamot, amely nálam az őseimnél határozottabban, parancsolóbban jelentkezett, nem tartom olyan fontosnak, mint azt az ajándékot, hogy emberi kapcsolataim gazdagok, tartalmasak voltak, és a halállal sem bonthatók.

Akik legközelebb álltak önhöz, eltávoztak az élők sorából. Igazából senki, akit nagyon szerettünk, nem pótolható, mégis… vannak barátai?

– Hogyne. Unokatestvérem, Mari, öntudatlanul is úgy lép, ahogy adott pillanatban Agancsos tenné. Van új famíliám is. A férjem halála évében körém zárkózó fiatalok alkotják, akik problémáikkal és előttem növekvő gyermekeikkel megadják számomra a család illúzióját. Megvan régi baráti köröm is, az Újhold. Igazán megnyugtatónak és véglegesnek ma is akkor érzem, amit leadok, ha Újholdék rámondták az áment. Sok barátom van itthon is, külföldön is, mindkét nembeli írók, esztéták, de van köztük háziasszony is és apáca, muzsikus, színház-teoretikus, orvos, ügyvéd. A barátok barátja persze a férjem volt, gyilkos szigorúságú kritikusom, irodalmi nevelőm, válságaim megoldója, védőrács köztem és mindenfajta szakmai vagy személyi szakadék között. Volt egy olyan arcom, nyilván az egyetlen igazi, amelyet kívüle nem látott senki, volt neki is egy, csak a számomra megmutatkozó arca, amelynek létezését idegenek fel sem tételezték. Tragikusan szép volt a házasságunk, mert mindjárt a kezdetén tudtuk, mi lehet majd a sorsa annak, aki második253nak marad, s az annak híjával kell majd tovább éljen, amit a másik adott neki.

Ugyanebben a beszélgetésben hangzott el, hogy van, aki királynőnek – uralkodásra –, és van, aki szolgálólánynak – szolgálatra született. Ön szerint az élet Szabó Magdát szolgálatra, nem uralkodásra szánta. Ezért vállal közéleti funkciót is?

– Nem. Másra gondoltam, egyébként nem is vagyok alkalmas a közéletben való szereplésre. Valahányszor úgy éreztem, talán hasznára leszek egy közösségnek, ha valami tisztségre vállalkozom, rövid idő múlva visszaadtam a megbízatást, mert nem illettem a díszruhába, idegen volt kezemnek a marsallbot. Az én világban való jelenlétem nyoma könyvekbe zárt, s abban nyilvánul meg, hogy rögzítem, amit észreveszek, és akkor is közlöm, amikor mások szívesen elhallgatnák. Nem próféta vagyok, csak diagnoszta, aki ha aggasztó tüneteket lát, jelzi a beteg gyógyulása érdekében a szakorvosoknak. Annak az erkölcsi kényszernek, hogy az igazságot a legalkalmatlanabb időben is megnevezem, valóban szolgája vagyok. Így mondtam ki a Freskóban, mit eredményez, ha a politika kiszorítja pályájukról a művészeit; hogy az osztályharc abszurd mechanizmusának nagy ára lehet – erről szól Az őz –; így vállaltam az öt hivatalos fórumnál való feljelentetésemet a Mózes egy, huszonkettő kapcsán. Nagy elégtétel volt, hogy ezt a könyvet maga a közelmúlt igazolta. A Mózesben ugyanis azt próbáltam elmondani, hogy a fiatal nemzedék igenis tud hinni eszmében, de maga keresi ki magának, mi legyen az az eszme, és Ábrahám generációja ne akarja feláldozni Izsákot egy sehol be nem vált teoretikum oltárán, hagyja a fiát szabadon választani, mi és ki miatt óhajtja kockára tenni, esetleg odaadni az életét. Ezt a regényt a zúzdából hozták vissza, s az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a magvetős Kardos. Sajnálom, hogy Kardos portréján hiányosak a vonások. Bizony, hogy sok írót kimentett az elnémítandók listájáról. Mondom, uralkodáshoz nincs hajlamom, életem úgynevezett csillogó pillanataival sose tudtam mit kezdeni.

A legtöbb könyvében merít a saját életéből, feldolgozza annak bizonyos szakaszait, mégis kissé titokzatosnak, szeméremmel kezeltnek hat az élete. Nem akarja megírni a hiányzó részeket?

– Mindeddig azt hittem, annál többet a jó ízlés megsértése nélkül már nem szabad embernek önmagával foglalkoznia, mint én tettem. Megírtam a családom történetét a Régimódiban, a gyerekkoromat az Ókútban, 254az iskolás évek jellegét az Abigélben, s a Megmaradt Szobotkának őrzi a házasságom történetét. Ide tartozik a nagy gyónás is, Az ajtó Emerenc ajtaja. Legfeljebb egyetemi éveimmel maradtam adós, de ez talán a majd egyszer Für Elise címmel megírandó regényben még megoldható. Titkaim egyébként nem voltak és nincsenek, a nemzedékemre jellemző konfliktusokkal teljes szabvány életem volt, pátoszát, kínját, örömét, kudarcait a történelem szabályozta. Tulajdonképpen csak abban különböztem másoktól, hogy több szeretetet, megértést, meleget kaptam életem négy fő szereplőjétől, mint másoknak jutott.

Milyen az írói közérzete? A közönségre, az olvasókra gondolok, és arra, van-e olyan avatott, értő kritikusa, aki pontosan fel tudja mérni a műveit?

– Szeretem a szakmámat, pedig tulajdonképpen tudományos pályára készültem. Azt reméltem, valamikor Kerényi Károly útján hozhatok valami újat az ókori irodalom értelmezésében. Aztán a jóisten 1945-ben elvégezte helyettem a pályamódosítást, feljöttem Pestre, lettem hivatásos író. Hogy adtam vagy adok-e valamit az olvasónak, azt csak remélni tudom, véglegesen a halálom utáni időszak dönti el, amikor majd kiderül, marad-e belőlem valami, ami tartós. A postám nagy, az igény, hogy az író adta élmény után személyesen is megismerjenek, még nagyobb, de ez nem bizonyíték, hiszen az emberek olyan magányosak. Nyilván vannak, akiket megérint, amit írtam, eddig nem panaszkodhattam sem a példányszámaim, sem amiatt, hogy polcon maradnak a könyveim. Hogy valójában mennyire voltam-vagyok fontos az olvasónak, a mostani június majd eldönti. Új regényem jelenik meg, talán meg tud birkózni az általános elszegényedéssel, hiszen aki megvette, annak előzőleg számolnia kellett, s valami másról lemondania miatta. Egyébként rengeteg olyan olvasó lehet, akinek az én mondanivalóm idegen. Ez természetes. Magam se szeretek egyformán minden irányt vagy írói üzenetet. Ha egy könyvbarát vagy esztéta feloldhatatlan káoszt érzékel a földön, aligha elégíti ki az én munkásságom, mert mindig a disszonancia egyetlen, de valahogy mindig fellelhető harmonikus hangzatát keresem, és arra építkezem. Halálveszélyben, riasztó koordináták közt botorkálónak érzékelem én is az emberiséget, mégis Madách keserű optimizmusával azt remélem, az Éva-emberiség csak átalhágja, s esetleg még glóriával is, önmaga sírját, és megmenekülünk. Tulajdonképpen minden tisztességes író a legsajátságosabb témákkal és kifejező eszközökkel ugyanazt az alaptételt variálja, amit az archaikus Apolló-szobor sugallt Rilkének: 255változtassuk meg életünket. Ezt lehet fenyegetően mondani, térdepelve, ocsmányul, ordítva, esdekelve, brutálisan, ez formakérdés, s mint ilyen, nem filozófiai, hanem esztétikai kategóriai. Elektra és az Öreg Hölgy, aki maga is áldozat, nem olyan idegenek egymás mellett, mint egyesek hinnék, csak mentségük jellege más. Még a groteszket se mi találtuk ki, s most nem is az Ókor atellánáira gondolok, hanem a magyar népmesére vagy népdalra, amelyben a szúnyognak ki lehet olvasztani a zsírját, s ha akarom, ez mint felismerés, már politikai üzenet is.

Az irodalom ravasz művészet. Ezért fontos, hogy a kritikus megvehetetlen, nagy formátumú, művelt és érzékeny legyen, hogy az értéket, ha rejtőzik is, meglelje. Szerencsére, találtam a szakmában nem egy ilyet. Szükségem is volt tisztaságuk hitelére, mert a valamikori irányított sortüzek ropogását olykor még hallom, ha álmodom. Micsoda időszak volt, istenem! A hatvanas években az Írószövetség akkori vezetője részint azt közölte velem, hogy se jövőm, se reményem az írói pályán, a dzsentri kotródjék az arénából, részint szerezzek neki nyugati kiadót, mert felháborítja, hogy neki csak népi demokratikus van. Ne kérdezzen erről tovább, mert kísért a gondolat, hogy tovább soroljam az irodalmi Pitaval tényeit, amelynek egyik lapján világlapok elemzései állnak, a másikon meg az azokat kivédeni akaró itthoni támadások. Nekem nem szabad ezt még gondolatban sem újraélni, mert hátráltat a munkában. Meg kellett tanulnom a lehetőségig felejteni és megbocsátani.

A Megmaradt Szobotkának-ban egyebek között van egy érdekes megjegyzés. Nálunk – mondja Szobotka – az olvasmányos regény gyanús az irodalomban. Egyetért?

– Persze. Bennünket most valami neosznobizmus jellemez, ami megbocsátható, mert hosszú ideig mindentől elzárták az országot, és nálunk megakadt az irodalom állandó változásának természetes folyamata, hozzánk lökésszerűen és fáziseltolódással jutott el az antiregény, a Coca-Cola meg az amerikai rágógumi. A külföld már régen toleránsabb, eltűri a variációkat, hogy ki így fejezi ki magát, ki meg amúgy. Remélem elkerüljük, hogy még egyszer kívánatosnak és bírálatra vagy dicséretre egyedül méltónak minősítsenek bizonyos témakört vagy formát, mert az szomorú volna. Én már átéltem ilyet: formában az Anyám tyúkja volt a mérce, témában meg a klasszikus modellek: gaz klerikálisok, jobboldali szocdemek, elfajzott arisztokraták, a beadást kacagva teljesítő parasztok, és a sztahanovista munkás, aki naponta huszonkilenc órát dolgozik. 256Ami ettől eltért, az az ellenség szava volt. Ez sokáig kísértett és rombolt. Remélem a szellemi élet legfelelősségteljesebb posztján, a sok tekintetben pályaszabó vagy sorompóleeresztő kritika tanult elődei példájából, és tudja, Rómába számtalan út vezet, és a közönségnek joga van hozzá, hogy ha művészi szintű az alkotás, útjai közül bármit hitelesnek érezzen. Nincsenek egyedül üdvözítő megoldások, és nem minden értéktelen, ami közérthető.

Kapcsolata az írói közélettel, így az Újholddal, intenzívebb volt, később mintha lanyhult volna, most viszont éppen mintha közös múltjuk miatt írta volna meg A pillanatot. Elképzelhető?

– Ez a kapcsolat sose lanyhult, csak a körülmények módosították. Amikor találkoztam első barátaimmal, fiatal lány voltam egy albérleti szobában, családtalanul, debreceni házunk nélkül, s Lengyel Balázsék otthona lett számomra az irodalmi és a magánélet centruma. Még akkor a kultuszminisztérium, ahol dolgoztam, emberséges munkahely volt, munkaidő után minden kötöttségtől szabadon mozoghattam. Éltük a fiatal írók lelkes és egymást akár egy szerencsétlenül használtnak gyanított jelző miatt hajnalig vizsgáztató életét. Aztán a horizont elborult, szerencse, hogy férjhez mentem, így ketten voltunk a viharhoz, és volt már otthonom. Kellett a társ, a támasz: a kultuszminisztérium egyre zordabb munkahellyé vált, szüleim – apám egykori kultúrtanácsnok volta miatt – a kitelepítés árnyékában éltek, fivérem aktív százados volt, engem miniszteri osztálytanácsosi kinevezésem előtt dobtak ki – férjem állásvesztésével egy időben – a munkahelyemről. Miután a rádió műsorfőtitkári székéből eltávolított Szobotka a kapott káderjellemzés miatt két évig hasztalan kilincselt állásért, hat emberre kellett keresnem, miránk és a kétszer két szülőre. Hogy ne végezzen félmunkát, a minisztériumi káderes szemembe mondta: nem taníthatok gimnáziumban. Ő tudja, latint és történelmet már annak idején azért választottam szaktárgyul, mert menekülök a jelen elől. Így lettem 1950-ben bölcsészdoktorként általános iskolai tanár. Talán így érthetőbb, hogy nem volt időm olyan mértékig eljárni a régi körbe, hiszen fél hétkor kellett indulnom, hogy fél nyolcra az iskolában legyek, és este vergődtem haza. Nem fér egy cikkbe az én életem. Haza is kellett utaznom az öregekhez, akik betegeskedtek, aztán Szobotka lett beteg, nemigen rendelkeztem én szabadidővel. Ami volt, írással telt. Amikor Szobotkát elvesztettem, és ismét úgy éreztem, mint a kezdeti időkben, hogy csak lakásom van Pes257ten, de nincs otthonom, megint csak velük, köztük volt bírhatóbb az alig bírható. Az Újhold tagjait egyébként mindig ott találtam, ahol szükségem volt rájuk. Szobotka nyolc évvel ezelőtti temetésén ott voltak mind, később Kálnoky avatta fel a sírkövét, Lengyel Balázs mondott beszédet az ötödik évfordulón. Infarktusom után még gépekbe voltam kapcsolva, mikor Ágnesék már ott ültek a kórházi ágyamnál, most meg, hogy mindketten az egészségünkkel bajlódunk Nemes Nagy Ágnessel, keresztbe izgulunk egymásért. Ez a fiatalon kötött kötés nem mindig látványos, de eltart a halálig.

Fájdalmasan érdekes sors adatott önnek, saját pályáján feljutott az írói siker csúcsaira, s ezzel szinte egy időben – Szobotka irodalmi hányattatásaiban – át kellett élnie ennek az ellenkezőjét is. Szobotka sorsának alakulásában nyilván hibás volt ő maga is, de a befogadó, illetve a nem befogadó közeg is. Hatalom és polgári ellenzék egyaránt támogatás nélkül hagyta.

– Ezzel vitáznom kell. Az ellenzék megtette, amit akkor tudhatott. Persze, csak ameddig Szobotka elfogadta. Mert egyszer csak, mint a csapot, elzárta önmagát a világtól, nem volt más ambíciója, mint elfelejteni, hogy írónak született. Holott Birkás Endre éppúgy megpróbálta aktivizálni, szegény, mint Mándy vagy Ottlik, Éva Haldimann Svájcból, vagy Sanders Amerikából. Ha egy-egy novella kedvéért mégis megkeresték, Kovács Sándor Iván vagy Nemes György, méregetni kezdte, érdemes-e nekifogni akárminek. Kérhette, biztathatta bárki, gondolatai folyton visszatértek ahhoz a perchez, amikor a rádió olyan méltatlanul elbánt vele, vagy mikor a Magvető Kardos előtti igazgatója a nyomdából hozatta vissza a novelláit, és azzal vágta az arcába: polgári nyekergés, nem irodalom. Nem olyan egyszerű ez, nemcsak a segítség meglétén vagy elmaradásán múlhat egy élet, hanem azon a tényen, hogy véges a művész idegrendszerének teherbírása. Szobotka akkorra már végigszenvedte a második világháborút, saját kezűleg eltemette első családját, volt a harmincas években állástalan diplomás, lett ugyanaz, egy időre, Rákosi alatt, mire végre a bölcsész karon a dékáni hivatalig, később tanszékre jutott, megpattant benne valami. Saját tanítványainak sem volt fogalmuk arról, ki az a keserű ember, aki nekik irodalomról beszél. Mikor a hajsza megindult, nagyon megütötték, s ahogy az évek teltek, egyszer csak feléledt benne az egyre közelebb lépegető halál tudata. Olyan közelinek érezte az élet végét, hogy reggelente mindig azon csodálkozott, hogy még mindig itt van, hogy még egyáltalán él. Embert, olyan sikere258sen, ahogy őt, ritkán bénított meg egy boldogtalan emlékű irodalompolitika. Csak Camelotban bírja kivédeni az előre szervezett támadásokat puszta tehetségével és erkölcsi erejével Lancelot. Abban az időszakban, amelyben ön Szobotka nagyobb ellenállását kéri számon, tőle már réges-régen ellopták az Excaliburt. Egy lehetősége persze még van, a minden halottat megillető utóélet, elvégre áll még, amely kikergette munkatársai közül, a Magyar Rádió, vannak lapok, folyóiratok. Dolgozik, lám a Magyar Nemzet is, amelynek egyetemista korától mindig megbecsült munkatársa volt, s amely, amikor az ég zengett, valahogy elfeledkezett róla. A hajdani tanítványok közben kritikussá vagy újságíróvá nőttek, az ég se zeng, én, bár félig belevakultam, összeállítottam az életművét is, nyomtatott és kéziratos anyagát bárki elérheti. Mi, ennek a századnak a gyerekei, mind tudjuk, korunkban semmi sincs befejezve a halállal, bár többen sírt, értékrendet cseréltek, szemünk előtt, látványosan.

Ön független, szuverén, ha tetszik magányos író, sikereit nem csoportnak, vagy kritikusoknak köszönheti. Tudatosan törekedett írói függetlenségre, vagy kényszerből alakult így?

– Ha engem kényszeríteni lehetne, hamarabb kapok Kossuth-díjat. Így alakult a pályám, nem indultam sem itthoni, sem külföldi példák után. Írtam, amit magam alakítottam és diktáltam magamnak, és ezentúl is magam haladok az útjaimon, ha szidnak, ha dicsérnek, nyilván holtomig. Most megjelenésre váró könyvem, A pillanat Eszkiesz istennője már csak egészségemmel szórakozhatik, egyéb tulajdonomat, ami valóban fontos volt, már begyűjtötte. Szerencsére, volt benne annyi irgalom, hogy meghagyta számomra a munkát és az emlékeimet. A jövőtől sem kérek többet: épen maradó elmét, a munka tiszta örömével.

Magyar Nemzet, 1990.

NÁDRA VALÉRIA

259
Őszikék

Budán, a Júlia utcában ülünk. A szobában a Régimódi történet életrajzi regény kelléktára. Bútorzata a színdarabból ismerős paravánnal.

– Amikor férjhez mentem, édesanyáék ideadták. Itt családom összes generációját megláthatja… Kezdve a gályarabbal. Látja, ott fönt a főhelyen ott van a Kiss Bálint-féle olajkép, a magyar biedermeier egyik közismert alkotása. De nem feltétlenül azt ábrázolja, amit ábrázol. Mert a magyar szabadságharc bukása után szinte minden családból elvittek egy-egy férfit. Vagy börtönben volt vagy bujdosóban. Ki kellett fejezni a női könnyeket, és azt, hogy várják vissza őket. Kiss Bálint megfestette, de vallásos mezbe burkolta a hazafias témát. És a bujdosó, vagy a fogságba hurcolt honvéd helyett megfestette a prédikátort. Aki, mielőtt gályára száll, elbúcsúzik a lányától.

A kép valóban megadja e szoba hangulatát, keretbe is foglalja azt. Belépéskor mindjárt elsőnek rá kell nézni, s a pillantás végig odavonzódik, a látogatás utolsó percéig. Közben a háziasszony készíti a kávét, a régi, családi, ódivatú porceláncsészében. Szabó Magda elkapja a gályarabképre szegeződő pillantásomat.

– Ez a Kiss Bálint érdeme… – nevet fel. – Kiss Bálintnak rengeteg képe van Debrecenben, ott is dolgozott és jó néhány portré is készült általa. Ezek a portrék hozzátartoznak az élethez. Nem voltak bolondok a rómaiak, akik felállították a római ház jellegzetes dísztermében, a tablinumban az ősök márvány- vagy bronzmását. Az ember együtt él az ország történelmével és családja történelmével. Mind a kettő nagyon fontos.

A legújabb kötetnél, A félistenek szomorúsága című tanulmányokat és elmélkedéseket magában foglaló könyvnél megállva, nem is annyira az foglalkoztat, hogy mennyit írt az életében. Több mint három tucat különféle műfajú művet, istenem, végigdolgozta az életét…, hanem hányszor kellett új utakra indulni! Az első könyv tanulmánykötet A római kori szépségápolásról… Azután jöttek a verseskötetek, a 260Báránytól a Neszek válogatott költeményekig. A versek, a költő Szabó Magda megszűnte után az ifjúsági regények, a Mondják meg Zsófikának történetével kezdve. Majd sorban a regények… Ebben a műfajban a Freskóval robbant be a magyar szépprózába. Mi volt a titka az első regény sikerének?

– Titokról ne essék szó, inkább módszerről… Párizsban faggattak erről, a könyv francia kiadása alkalmából. Úgy emlékszem, a következőket mondtam a francia sajtó munkatársainak: – A regény Magyarországon általában az anekdotával kezdődik és azzal is végződik, de én megpróbáltam az időt megzabolázni!

Az egyik angolszász kritikus viszont így jellemezte regényírói irályát: „Filmnyelven ír, hosszabb-rövidebb vágásokkal”. Vagyis a flashback, a múltba visszatérő és újra a jelenbe visszajátszó, a jelen-múlt és múlt-jelen határain villódzó, izgalmas játék ez az idővel…

– Azt is mondották rólam: nem vagyok logikus… De most mondja meg, mi volt az én életemben logikus? Nem élek én a logika szerint. Éppen most beszéltem délután az unokafivéremmel. Mondtam neki: te, én most kezdem hetedszer az életemet. Remélem, utoljára…

Melyik ez a hét?

– Nézze, kezdődik a születéssel. A többi különféle regényeimben elmondódik, az Ókúttól, gyermekkorom történetétől a Megmaradt Szobotkának életrajzi regényéig, asszonykorom históriájáig. Nem is szólva a Régimódi történetről, amelyikben születésem előtti időkről beszélek. Most megint egy újabb forduló következik az életemben és minden magyar állampolgár életében. Most az állampolgár éppen a demokrácia vívódásait szemléli. De vele együtt történnek a dolgok. Az ember nem állhat és nem nézheti a történelmet, mint egy objektumot. Az ember benne van. Ha az ország szenved, akkor vele szenved. Hogyha az ország szül, akkor vele végzi ezeket a görcsös mozgásokat. Benne vagyunk az országban, egy pici szem csak, de az ország tartozéka… Nagyon meg kellene egymást becsülnünk, mert amikor véletlenségből valakit elejtünk, vagy olyan lelkiállapotba hozzuk, hogy még az életkedvét is elveszti, akkor az országot sértjük meg és csorbítjuk. Hiszen mi, emberek, láthatók és láthatatlanok, szereplők és nem szereplők képezzük magát az országot. Valahányszor egy emberünk áldozatául esik értelmetlen és komolytalan, csak a harc kedvéért kezdődő küzdelemnek, akkor az mindig öngól.

261

Valami kattant… Hirtelen pokoli csattanással megcsörrent a feketekávéval még félig teli porceláncsésze, s imbolyogva az asztal széléig táncolt. Még mindig érdemes zajt csapott, majd engedelmesen megállt. Szabó Magda kacagni kezdett, s a porceláncsészére mutatva felkiáltott:

– Most táncolunk és elénekeljük: no, te büdös bögre, te se élsz tovább?

Magyarázólag folytatta:

– Apám eufóriás hangulatba került, amikor eltört egy csésze. Körültáncolta az asztalt! Apámat felháborította, amikor az édesanyja csészéje ott virított előttünk. Azt mondta: hol az anyám?… Rendben van, rajta van a keze érintése, de miféle joggal él tovább az a csésze, mint maga az ember? Apám kajánul táncolt örömében…

Visszatérve az író Szabó Magda egymás után következő váltásaira: tanulmány után vers, vers után ifjúsági próza, majd jött az igazi regények vagy tucatnyi sorozata, de közben beékelve váltás váltást követ: útinapló, színdarabok, esszék, visszaemlékezések…

– Azt hiszem, ennek így kellett lennie…

Most kézbe véve az ünnepi könyvhétre a Szépirodalmi Kiadónál megjelent új könyvét, A félistenek szomorúságát, sikerült is beleolvasnom az egyes fejezetekbe a Színképelemzéstől A szakma becsülete cikluson át a Szigorúan bizalmas fejezetig, lehet, hogy most meg fog sértődni: magamban elkereszteltem ezt a könyvet valaminek… Nem is merem hangosan kimondani. Pontosabban kimondom, de a szemem behunyom, hogy ne lássam a méltatlankodó arcát… Kimondom tehát félve: Szabó Magda őszikéi…

– Látja, ez gyönyörű… Ennél szebbet nem is mondhatott volna. Érdekes módon ez a szó, egyáltalán Arany János öregkori lírája az én életemben rendkívüli fordulópontot jelentett, mindjárt a kezdeteknél. Érettségi írásbeli dolgozatnak Arany János Tölgyek alatt című versét választottam.

Az „öreg” Arany Jánosra mindenki úgy gondol, mint mondjuk Goethére, pedig amikor meghalt, mindössze hatvanöt éves volt…

– Igen, Goethe a maga számtalan évével és a lehetőségeivel… Ez alkati kérdés, mert Arany Jánosnak az a botos, kalapos öregúr fényképe engem mindig úgy meghat, hogy könnybe lábad a szemem… Az már ígéri a halált. És ő is tudta, hiszen azt írta alá: ez a reális fényképem… Ő is útra készült. Egyszer mindenkinek azzal szembe kell nézni, hogy elmegy… 262És szerintem sokkal jobb tudatosan elmenni, mintha nem hoztam rendbe mindent magam körül. Nekem voltak kalmár őseim, náluk rendben voltak a gazdasági könyvek. Megtanultam tőlük: itt ne legyen tartozás! Nekem még az a fő ambícióm az életemben, hogy ha elmegyek, akkor emberhez méltó módon tudjak elmenni. Hogy senkit se károsítottam meg. Sőt!… Talán hagytam valamit… Azt hiszem, hogy az embereket elijesztették az öregség gondolatával, míg az ókoriak tudták. Tudja mit utáltak az ókoriak? A betegséget. Azt én is utálom. Nem a haláltól fél az ember, hanem a halál előzményeitől.

Hát akkor nézzünk előre. Mi lesz a következő Szabó Magda-könyv? Lesz újabb regény?

– Lesz, ha Isten megsegít. Ha elkészültem a Régimódi történet forgatókönyvével. Egyszerre két munkát nem tudok csinálni.

Mi lesz az új regény témája?

– Évek óta tartozom a Magvetőnek, amelyről azt remélem, szívből, megéri feltámadását az átalakuló viszonyok között, egy regénnyel. És akkor meg tudom írni azt a könyvet, amelynek az lesz a címe: Für Elise… Ami persze nem Beethovenről szól, hanem arról a pillanatról, amikor először lettem felnőtt. Harminckilencben, a második világháború kitörése előtti este nekidöntöttem a hátamat a bécsi Szent István székesegyháznak. Azt mondtam magamban: most ami jön, az nem ígér neked életet… Nektek, fiataloknak, egyáltalán nem ígér semmit. Ennek a korszaknak a rögzítése kimaradt minden regényemből. Illés Endre volt az, aki azt mondta: Láttam magát gyereknek, mert megírta az Ókutat. Láttam magát fiatalasszonynak és asszonynak a Szobotka-könyvben. Egész famíliáját ismerem, a dédapától az ükapja adósságáig. Egyet nem ismerek, ne haragudjon, már megkérdezem: maga sose volt fiatal? Akkor elnevettem magamat: dehogynem voltam én, csak nem Magyarországon voltam fiatal. Ezt meg kell írni, mert olyannak voltam tanúja, amiről beszélni kell. Láttam születni a fasizmust.

Magyar Nemzet, 1992.

TÓBIÁS ÁRON

263
Meg kell írnom a Für Elisét

A könyvhétre Szabó Magda életműsorozatában új könyve jelent meg. A félistenek szomorúsága esszéket, tanulmányokat tartalmaz. Azokat az írásokat, amelyek a korábbi hasonló kötet, a Kívül a körön megjelenése, 1980 óta születtek.

A kötet számos írásában egy-egy drámát, tragikus konfliktust fedez fel múltbeli irodalmi hősei életében, s éppen azáltal, hogy a huszadik századi lélektan módszereivel közelít hozzájuk. Ezek a tragédiák azonban századunkhoz nem illő módon kerekek, logikusak. Harmonikusan egybefüggő világkép látszik mögöttük. Szinte idegenek felbomló korunktól.

– A keretet megszabja számomra is a kor, az elemzett művek keletkezési ideje. Csak egy bizonyos körön belül érvényesíthetem a saját tágabb és szabadabb lélektani ismereteimet. Ki nem léphetek abból a körből, amelyet nem én, hanem a történelem rajzolt. Csak azon belül fedezhetem fel azt, amit akkor nem illett kimondani, nem illett észrevenni. Mert nem hiszem, hogy az akkori emberek butábbak voltak. Az akkori emberek csak gátoltabbak voltak az igazság kimondásában.

De amikor a múltból, mondjuk, a múlt századból ezzel a huszadik századi szemlélettel felhoz valamit, amit akkor nem mondtak ki, az mégis olyan kerek, harmonikus lesz, ami korunkban már valószínűtlen.

– Egyszer majd úgy fogják tanítani, hogy és azután kitört a második világháború. És ezzel elkezdődött egy számomra még ismeretlen néven emlegetett időszak. Mert sem Hitlert, sem az atombombát nem lehet meg nem történtté tenni. Én még láttam családokat az első világháború szenvedéseinek a jeleivel. De ezt az első világháborút személyeinkben, idegrendszerünkben, családjainkban viszonylag kihevertük. Legalábbis úgy hittük. Más helyen, gazdaságpolitikában, bevetetlen földekben, tőzsdekrachban, kerestük annak a folyamatnak az okát, amely azután elvezet Hitlerig. Még Trianont is túléltük, szilárdan meg voltunk győ264ződve arról, hogy a nagyhatalmak egyszer újra beleülnek abba a bizonyos bársonyszékbe, hogy megint elkezdjenek erről tárgyalni. Abban a reményben éltünk, hogy valami változás csak elkezdődik. A második világháborúval a történelemnek új szakasza kezdődik, attól fogva minden más. Hát ennek a disszonanciájához valóban nem mérhető az a disszonancia, amit én a biedermeier világban dolgozó költőnél észreveszek.

Új könyvének legtöbb írása a Csokonai és Babits közé eső magyar irodalommal foglalkozik. Véletlen ez, vagy az utóbbi esztendők érdeklődési irányát jelzi?

– Nem csinálok munkatervet. Ez a kötet úgy összejött. Amióta olvasni tudok, nem volt olyan napom, hogy ne olvastam volna valamit. Mindig olvasok, és mindig valamilyen váratlan dolgot olvasok. Talán azért, hogy a rengeteg kötelező olvasmányt valahogy egyensúlyban tartsam. Hogy azt érezhessem, megválaszthatom, amit olvasok. S amikor a kortárs irodalomnak, a sajtónak aznapra eső tanulmányozását befejeztem, kell nekem valami szabadság. Ilyenkor csak úgy benyúlok a könyvek közé, és vagy magyarul, vagy angolul, vagy amilyen nyelven olvasok még, valamit kirántok, és elkezdek vele foglalkozni. Minden érdekel. S valahányszor a mi klasszikusainknál valami olyat tapasztalok, ami az én értékelésem vagy olvasásom szerint eltér a közkeletűtől, a hivatalos olvasástól, akkor azt le is írom. Tehát egyszerűen érdekelt valami, és szerettem volna azt az én megoldásomban, az én variációmban közölni az emberekkel.

Ezek a variációk filológiailag jól megalapozottak, logikusak és zártak, roppant meggyőzőek. Mégsem állhatom meg, hogy megkérdezzem, mennyi bennük a játék? Abban, hogy Csokonait a jakobinusok perével kapcsolatban rúgták ki a debreceni kollégiumból, abban, hogy nem Aeneas, hanem a felesége, Creusa hódította meg Latiumot?

– Ha én játszom, nem ilyesmivel játszom. Minden szavamat, amit leírok, filológiailag igazolni tudom. A Csokonai-ügyben megnézheti a nádor levelezését, a kollégiumi jegyzőkönyveket. Elgondolkozhat azon, hogy miféle állásváltoztatások következtek be a belső vezetésben. A Creusaisban pedig én csinálom a magam mitológiáját, én építem fel azt a Tróját.

Éppen ezt értem a játék alatt.

265

– De ez nem játék, ez halálosan komoly. Ez egy út, amelyen végig kellett mennem. Ahhoz, hogy a tézisemet igazolni tudjam, föl kellett építenem a magam verzióját, mert nem voltam hajlandó elfogadni a régit. És Kerényi Károly sem fogadta el, és a világ klasszikafilológusai sem fogadták el olyan egyszerűen. Csak Kerényi másképpen fogalmazta meg. Nála jön a nagy fríg istenanya, Kübelé, aki Creusát átemeli magához. Nem tudja megmondani természetesen az ókor sem, hogy a nagy fríg istenanya hová tette Creusát. És most mondja meg, mit kezdjek én a nagy fríg istenanyával? Nekem logikusan más illik bele. De ennél komolyabban az életemben nem gondoltam semmit.

A kötet első tanulmánya Vörösmarty Szegény asszony könyve című verséről szól. Isten, haza, család hármas jelszavától indítja az elemzést. Ezek ma sokat emlegetett eszmények. Az írás pedig nem tegnap született?

– Nem, évekkel ezelőtt. Én koromnál fogva jókora darab tanügyet, magyar történelmet, iskolaügyet át tudok tekinteni. Tizennégy évig voltam tanár. Nem mindenkinek volt olyan mesebeli gyermekkora, mint nekem. Nem mindegyik gyerek állt a család közepén, és nem mindenütt mondtak le a szülők mindenről csak azért, hogy a maximális nevelést biztosítsák a gyerekeiknek. Az az érzésem, hogy ebben az elsivárult világban még szeretni is, még a legegyszerűbb érzelmi igényekre is meg kell tanítanunk a gyerekeket.

A mai iskola azonban az elemi ismeretekkel is adós marad sokszor.

– Ötvenben elkezdődött egy rettenetesen egészségtelen fejlődési vagy inkább átfejlődési folyamat, amelyik ugyanakkor visszafejlődés is volt. Elvették az anyát a gyerektől. A gyereket lehetetlen dolgokkal terhelték meg, az anyát munkahelyre küldték, s egy három műszakot váltogató asszonytól mit várhatott el akár a családja is? Volt olyan gyerek, aki éjszakára maradt magára, és csavargott, mert félt otthon. Az utcán kevésbé félt, mert mások is csavarogtak. Azután jött a televíziónak a rendkívüli pozitív és negatív hatása. Mert behozta a világot az otthonokba, de elvette a gyerekek nagy részétől a könyveket. Mert miért olvasson, amikor csak megnyom egy gombot és ott vannak körülötte a legizgalmasabb gyilkosságok, mindenféle erőszak és olyasféle híradóélmények, amelyek eltompítják. Mert hiszen annyi festett halált látott, hogy a festetlen, az igazi sem hat rá másképpen.

S közben a könyvkiadás is radikálisan összeszűkült az utóbbi időben.

266

– Ha katolikus volnék, gyertyát gyújtanék Máriának, mert megengedte, hogy ez az idei könyvhét egyáltalán létrejöjjön. Hogy mégis megjelentek könyvek. Mert ilyen válságos helyzetben ritkán volt a magyar könyvkiadás. Az utolsó pillanatig nem tudtam, hogy lesz-e könyvheti könyvem, s ami még sokkal rosszabb, egyáltalán nem tudom, hogy most éppen erre, az én könyvemre van-e szükség. Csakhogy amikor ez a könyv elkészült, még kiszámíthatatlan volt, hogy mi volna szerencsés 1992-ben a könyv hetén. Ezért van bennem egy kis aggodalom. Csak azzal vigasztalom magam, hogy aki nem elégszik meg azzal, hogy átfut a szemével a sorokon, talán a saját töprengései közül valamit felismer az én töprengéseim között. És akkor töprengés rímelni fog töprengésre.

Legújabb könyvében is minduntalan felbukkan egy-egy mellékmondatban, utalásban a hallgatás tíz esztendeje. Ennyire fáj ez még mindig?

– Ennyire. Először is két igét kell használni. Igaz, hogy elhallgattattak, de mi el is hallgattunk. Én a kollégáimhoz képest egy aktív szörnyeteg vagyok. Egy optimista szörnyeteg. Nekem tehát nagyon könnyű, mert olyan a reakciós rendszerem, amivel az ütésre felelek, hogy nem hallgatok nemesen, hanem akkorát ordítok, hogy a Júlia utca összeszalad. Van egy kötetre való versem, amelyeket az állítólagos hallgatás évei alatt válaszképpen írtam egy tizenhatodik századi prédikátor legteljesebb szenvedélyével. De nem mindenkinek ilyen a természete.

Amikor a hallgatást vállalta az Újhold-nemzedék, nagyon fiatal emberek voltak, nagyon sok ambícióval. S ezeket az álmokat olyan hideg szél érte, hogy elhervadtak, bimbóban maradtak, nem tudtak kifejlődni. Igaz, hogy valamennyien föl tudjuk mutatni a Kossuth-díjunkat, elnézést is kértek tőlünk, azt is mondták, hogy bizony tévedés volt, de hogy ebben a tévedésben mi veszett el, annak még mindig feldolgozatlan a konkrét adattára.

Most min dolgozik?

– A Régimódi történet forgatókönyvét írom a televízió számára. És még milyen soká lesz kész. Pedig mást kellene írnom, mert a Magvetőnek is regénnyel tartozom, s azt nagyon fontosnak érezném. Illés Endre egyszer azt mondta nekem: Tudom, milyen volt gyereknek, mert elolvastam az Ókutat, ismerem az öregapja öregapját is, mert én adtam ki a Régimódi történetet, tudom, milyen volt feleségnek, tudom, milyen volt a házassága, mert megírta a Szobotka-monográfiát. Tudom, milyen iskolába járt, 267hogyan nevelték magát a reformátusok. De mondja, maga sosem volt fiatal? S akkor eszembe jutott, hogy persze én is voltam fiatal, de nem itt, én Bécsben voltam fiatal. Láttam az Anschlusst. Tanúja vagyok a Heldenplatznak. Erről fog szólni ez a regény, ha a forgatókönyv elkészül és végre megírom. Arról, hogy én láttam kibontakozni Hitler munkásságának az eredményét. Ezt meg kell írni. A harmincöt és harminckilenc közötti végzetes esztendőkben én láttam az emberi reakciókat. És az riasztó. Ezért kell megírnom a Für Elisét.

Népszabadság, 1992.

ZAPPE LÁSZLÓ

268
A szellem megtanul válogatni

A félistenek szomorúsága című, meghökkentően újszerű elemzéseket tartalmazó esszékötetével a könyvhéten kikacagta a vaskalapos irodalomtörténészeket. Az sem csoda hát, hogy ez az izgalmasan modern, hetvenöt esztendős írónő a minap kijelentette: nagyon szereti a legújabb magyar prózaírók alkotásait. – Igaz, kicsit talán előreszaladtak ezek az ifjak – mondta –, de csoda-e, amikor évtizeden át bilincs volt a lábukon. Végre megdörzsölhették a bokájukat és felkiáltottak: Most aztán futok! Nagy megnyugvás – tette hozzá –, amikor egy különleges elismerést, életműdíjat vett át –, hogy a legifjabb magyar írók is igazán tehetségesek. Az értékes magyar irodalomnak lesz folytatása!

Azon a napon, amikor Szabó Magda átvette az Írószövetségben az adományozótól, Robert A. Pritzkertől és Jókai Annától, a Magyar Írók Szövetségének elnökétől a Getz Corporation idei magyar írói életműdíját – kis, pasaréti lakását elárasztották az emberek. Írótársak, barátok jöttek el, hogy gratuláljanak, némi túlzással azt is mondhatnánk; ott volt fél Európa. Hiszen Szabó Magda azért is kapta ezt a díjat, mert különösen sokat tett a magyar irodalom külföldi népszerűsítéséért. Aztán estefelé mindenki eltávozott, és az írónő magára maradt.

Másnap reggel korán felkelt, taxival kivitette magát a temetőbe, tíz évvel ezelőtt elhunyt férjének, Szobotka Tibornak a sírjához, és az előző nap kapott virágokat mind nekiadta. Visszafelé fél úton kiszállt a kocsiból és hazagyalogolt. Éppen a temetői ruháját rakta el a szekrénybe, amikor megzavartam.

Két éve beszélgettünk utoljára. De mintha tegnap váltunk volna el, olyan magától értetődően és természetes tegezéssel folytatja az akkor félbehagyott gondolatot. Az arca kisimult és ragyog, húsz-huszonöt évet nyugodtan letagadhatna. Mikor megmondom neki, hogy irigylem, körbepillant, talán Szobotkával akar összekacsintani az ódon bútorok között, aztán válaszol.

269

– Van egy nagyon szép verse Walt Whitmannek, az a címe, Az öregség villogó csúcsai. Még fiatalabb koromban fordítottam, és közben arra gondoltam: Villogjon csak teneked! Gyerekkoromban úgy képzeltem, hogy aki harmincéves, merő véletlenségből maradt még életben szegény. Később a negyven-ötven esztendőt tekintettem „a vég” kezdetének, de ahogy kapaszkodtam fel az évtizedeken ennek az életkornak a magasára és elém tárult az eddig soha be nem látott, szédítő horizont, boldogsággal töltött el az isteni kegyelem, hogy még mindig van mondanivalóm. Rengeteg terv foglalkoztat. Tartozom egy regénnyel a Magvetőnek, szeretném megírni a magam Iphigénia-változatát, és belekezdtem a Régimódi történet televíziós sorozatának megírásába. Azonkívül élem az írószövetségi, akadémikusi életet is, elvégre nem lehetek mindig egyedül Konstantin macskával! Gondolod, hogy olyan jó, ha az ember örökké magában beszél?

Sután mentegetőzöm, hogy nem a magányát irigylem, hanem azt a valamit, amit életműnek lehet nevezni. De azt persze nem tudom megmagyarázni, hogy nemcsak leírt szavainak összességére gondolok, hanem százötven centis, sötéthajú, kiugró arccsontú, konok-kálvinista asszonymivoltára is, sziporkázó műveltségére, és arra a számomra oly tiszta, egyenes gondolkodásra, amely még az utóbbi évtizedek zavaros világán is átsugárzott a magyar kultúrába.

– Énhozzám az Isten különlegesen irgalmas volt – folytatja, mint aki pontosan érti, hogy mire gondolok –, mert az életemet olyan emberek társaságában indította el, akiktől mérhetetlen mennyiségű spirituális adományt kaptam. A szüleim kivételes műveltségű, komoly etikai felfogással bíró emberek voltak. Korán megtanultam, hogy felelősséggel tartozom ennek a famíliának, aztán, amikor később a protestáns egyházak legszigorúbb leánynevelő intézetében nevelkedtem, rájöttem, hogy az iskolámnak is felelősséggel tartozom. Innen már csak egy lépés, hogy érezzem, Debrecen városának és Magyarországnak nem közömbös, hogy milyen polgára vagyok. Hálás vagyok azoknak, akik a felelősségérzetet felébresztették bennem, ahogy hálás vagyok Szondy tanár úrnak is, aki meglátta a sajátosan fogalmazó kislány formátlan tehetségét és bírálta, alakítgatta, megjósolta, hogy író válik belőlem. Amikor az első József Attila-díjamat kaptam, elmentem hozzá és a kis kazettát minden szó nélkül a tenyerébe helyeztem.

Úgy tapasztalom, a felelősségérzet, a hűség és a hála nem éppen divatos eszmények manapság…

270

– Persze, hiszen volt negyven esztendő a magyar történelemben, amikor öntudattal kinyilvánítani, hogy „az én családom”, „az én iskolám”, „az én hazám” – alapjában véve bűnt jelentett.

Aki ismeri a műveidet, akár a Freskót, a Pilátust, az Abigélt vagy a Régimódi történetet, gondolom, Szabó Magdának önmagához való dacos és konok hűségét is pontosan érti. Ám ha valaki elolvassa a Megmaradt Szobotkának című, a férjedről írott „eposzt”, a mostanában minket elárasztó langyos szerelmes regények áradatában ámulattal fedezheti fel, milyen mély asszonyi érzelem rejtőzhet valakiben.

– Nagyon haragszom ezekre a limonádé regényekre. Jobban, mint „a medúza sikolyára”, vagy az efféle csacskaságokra, hiszen az álszerelmes, stilárisan is rettenetesen gyenge „művecskékben” megcsúfolódik Isten legnagyobb ajándéka. Hidd el, én tudom, mi a szerelem. Nem málnafagylalt. A szerelem életveszélyes, abba belehalhatsz. Kiállást követel tőled, mérhetetlen emberi tisztességet és lemondást. A szerelem csupán a házassággal kezdődik, amikor az emberek leveszik a gyönyörű ruhákat és vállalják a közös élet terheit, felelősségét.

Megint itt vagyunk a felelősségvállalásnál… Vajon hogyan bírja egy asszony, egy író, hogy egész életében tisztességesen, egyenesen állva maradjon?

– Gondolod, hogy én nem tévedtem olykor, még ha iparkodtam is nem ártani senkinek? Az is előfordult, hogy többet segíthettem volna másokon. Elkéstem egy fázissal. Például, amikor hamis papírokat vittem volna Kardos Albertnak, annak a kiváló, zsidó irodalomtörténésznek. Vittem neki a nagyapámnak, a református esperesnek az iratait, mert olyan öreg volt szegénykém, és olyan volt a külseje, hogy nyugodtan azt mondhattam volna: ő a nagyapám. Akkor talán nem ölték volna meg Tirolban ezt a nagyszerű embert, aki még az utolsó pillanatban is a körülötte lévő magyarokat oktatta magyar irodalomra. De mire feleszméltem, hogy hogyan segíthetnék, már elkéstem. Ne tekintsd naivságnak, keservesen megbántam, és azonnal próbáltam jóvá tenni. Ha nem tudtam Kardos Alberttal, akkor mással.

Úgy gondolom, az az emberi képesség, hogy a különböző politikai érákon mindig felül tudtál emelkedni, hogy sohasem „sározódtál” be – igen nagy adomány.

– Pályám kezdetén az Újhold körhöz csatlakoztam, és ez erős szellemi támaszt jelentett. Amikor a negyvenes évek végén szinte egyik pillanat271ról a másikra megbénították az eleven magyar irodalmat, megfosztották a gondolat kinyilvánításának szabadságától, e kör tagjai valamennyien megszűntünk íróként létezni. Vállalhattuk az elhallgatást, saját nyomorúságos életünket, nem írtuk meg azt a bizonyos ódát Sztálinhoz vagy Rákosihoz, hiszen semmi áron nem voltunk hajlandók veszélyeztetni a nevünk tisztességét. Ez jelenkori példa, de nehogy azt hidd, hogy mondjuk az Ókorban nem ugyanígy működtek a dolgok. Sokan akkor is megírták a maguk „béke-ódáját”. Szinte Ovidius volt az egyetlen, aki nem hódolt be a császárnak, így bizony egy-kettőre száműzetésben találta magát, és soha nem térhetett vissza a szülőföldjére. Még Vergilius is megtette a maga tisztelgő irodalmi meghajlását a császár felé. Világhírűvé lett eposzában, az Aeneisben isteni származással ruházta fel Augustust. Ezért nem lett kegyvesztett.

Kibújt belőled a latintanárnő. De hogyan ítéled meg azokat, akik a közelmúltban írták meg a maguk ódáit?

– Hívő ember vagyok, úgy gondolom, az ítélet joga nem az enyém, hanem Istené. Amikor most átvettem az életműdíjat, és az indoklásban meghallottam, hogy „ez mind én vagyok”, ijedtemben elfelejtettem a beszédemet, amivel készültem. Rögtönözve mondtam néhány mondatot, azt, ami ösztönösen kijött belőlem. Egyebek között azt: Megköszöntem Istennek, hogy a mögöttem maradt írásokból ma egyetlen mondatot sem kell kivennem vagy megtagadnom. Azt hiszem, már az is kemény büntetés lehet egyes írótársaknak, hogy szégyennel kell visszagondolniuk arra, amit valaha leírtak.

Vannak, akik nem szégyenkeznek, sőt nevetgélve idézik fel műveiket például a televízióban. Az akkori társadalmi-politikai szituációra, későbbi vezekléseikre, „a körülmények hatalmára” hivatkoznak. Nem félted a mai, még eléggé képlékeny magyar társadalmat az efféle cinikus megnyilvánulásoktól? Hiszen ezek elfordíthatják az embereket az erények, a valódi értékek megbecsülésétől.

– Azt hiszem, csupán megtántoríthatják, de véglegesen el nem fordíthatják. Persze tapasztaltuk, hogy a nép megtéveszthető, de úgy gondolom, csak ideig-óráig lehet kihasználni azt a szituációt, hogy sokan jogosan elkeseredettek rossz anyagi helyzetük miatt. De amint egy kicsit javul a helyzet és erre komoly esély van, ha csak egy csöppet kiemeljük a fejünket abból, ami közvetlenül körülvesz bennünket, máris tágabb horizont tárul elénk és könnyebben észrevesszük a demagógokat, a csa272lókat. Bízom abban, hogy bár a test, ha éhes, mindenféle, emberi fogyasztásra alkalmas táplálékot elfogad – a szellem és a lélek lassanként megtanul válogatni.

Új Magyarország, 1992.

SZÉKELY ANNA

273
Egyre nagyobb a föntről belátható terület

Körülbelül egy éve történt Király-hágón, a határ kellemetlen, román oldalán. Egy csapat íróember – közöttük a Marosvásárhelyen óriási érdeklődést kiváltó Szabó Magdával – idegesen toporgott, átkelésre várva. Az írónő betegen és mai korától alig fiatalabban angyali türelemmel beszélgetett velem még ott is, ahová állítólag a király is gyalogosan jár. Az első meglepetés akkor ért, amikor kijöttünk a koszos kis mellékhelyiségből. Kis csapat várta egy kézszorításra, dedikálásra. Megismerték a hangjáról. Aztán visszatérve társai közé, azzal nyugtatott minket: nem is olyan baj, hogy sokáig várunk, legalább elbeszélgethetünk életről, irodalomról, hiszen otthon ezekre valahogy sosem jut idő. Azóta többször gondoltam ezekre a jelenetekre. Azok csődjét látom bennük, akik az életúttól és a népszerűségtől valami áltudományos gőg nevében el akarják szakítani a műveket. Szabó Magdánál ez bizonyosan járhatatlan út. Belőle a család, a város, a Kollégium nélkül nem sokat érthetnénk. Mint ahogy hűsége is eligazító erejű. Sokat emlegetett társának, Szobotkának emléket állító művére is gondolva: ő valóban megmaradt Szabó Magdának.

Gazdag és – születésnapi beszélgetésről lévén szó, tegyük hozzá – hosszú életpályádon ezerfelé kalandozhatnánk. Magam úgy próbálom témáimat szűkíteni, hogy azokra a fogalmakra kérdezek rá, melyek az írónővel kapcsolatban leghamarabb eszünkbe juthatnak. S itt, Debrecenben az első kérdés kikerülhetetlenül adott. Fontos erről két szempontból is újra szólnunk. Egyrészt az életút emelkedőiről módosulhat is ez a hűségesen őrzött kép, mióta a kormányvonat Budapestre vitt, másfelől olyan korban élünk, ahol nem sok becsülete van az efféle lokális kötődéseknek. Tehát hogyan ítéled meg ma ezt a nagy szerelmet?

– A Debrecenhez fűződő kapcsolatomat örököltem. Nagyon kicsi voltam, nem volt távlatom még. Ahogy az évek teltek, engem magamat is kezdett érdekelni a város. Aztán egy kicsit meg is hatott, hogy már olyat is tudok róla, amit, mondjuk, a családom nem. Elkezdtem szisztematikusan várostörténettel foglalkozni. Egyszerűen olyan legendássá vált 274számomra, amikor megismertem a múltját, mintha nem is Magyarországon élnék, hanem egy idegen városállamnak – mint amilyen Firenze vagy Peruggia vagy maga Róma – történetét olvasnám. Rájöttem, hogy mártírjaink vannak, hogy vannak kortárs áldozataink, láttam meg nem értett költőket… Tehát egy miniatűr Magyarországot láttam összesűrítve Debrecenben. Persze, ahogy telnek az évtizedek, az ember mindig többet vesz észre. Az egész élet olyan volt számomra, mintha mennék fel a hegyre. Azért nem éreztem az öregedésnek a kínkeservét soha, mert azt mondtam, hogy miközben haladok fölfele, nagyobb lesz a terület, amit föntről belátok. Szélesedett a világ. Debrecent is egyre jobban megértettem. Abban a pillanatban, amikor az volt az érzésem, hogy talán most már a lényegét sűríteni tudom, hozzáfogtam azokhoz a specifikusan debreceni darabokhoz, amelyeket aztán később be is mutatott a színház. Sohasem lett volna meg a Kiálts, város!, ha rögtön meg merem írni a Csokonai-darabot. Mert még mindig nem éreztem magamat elég erősnek hozzá, mert még mindig úgy éreztem, hogy keveset tudok. Azt hiszem, akkor kellettek a külföldi anyagok, akkor jutott először eszembe, hogy például Debrecen sorsát a bécsi udvar felől kezdjem el szemlélni.

Az irodalmi berkekben, az életműben tájékozódva, követve a pályádat, elsőként az újholdasok körébe ütközünk. Díszdoktorrá avatásodkor mondott beszédedben is említetted: különös kegyelme a sorsnak, hogy megélhetted barátaid, pályatársaid tananyaggá válását. Tulajdonképpen miről szól ez a negyvenes évekbeli történet? A barátság vagy az ízlésbeli rokonság fontosabb-e belőle?

– Mind a kettő. Bámulatos barátok voltunk. Nagyon fiatal emberek, akik összekapaszkodtunk egy tisztességes hajón. Úgy szerettük egymást, hogy elmondani nem lehet. Elbúcsúzunk kurtább utak előtt is, de aki a legutolsó marad közülünk, azt nem irigylem. Nagyon fontos volt, hogy szeressük egymást, mert nem volt semmink. Ennivalónk sem volt, publicitási lehetőségünk se. Szüleinket állandóan fenyegették… Irtózatos világban voltunk fiatalok. Elvették tőlünk a fiatalságnak a csillogását, és ami még fontosabb, elvették az ambíciót. Ez holtunkig kísér bennünket. De amellett óriási volt ez a kapcsolat szakmai szempontból is. Éppen azért, mert annyira szerettük egymást, mint kutyaanyának az öt kutyakölyke: összevissza döfködtük és harapdáltuk egymást a közös almon. Egy volt a mesterségünk, a mániánk, a rögeszménk, az igazságunk. De ennek az igazságnak, úgy éreztük, hogy maximálisan művészi síkon kell megvalósulnia és maximális etikai töltettel. Rólunk el lehetett mondani: 275„csak parfümjét érezni a szavaknak, és elvérezni egy fonák igén”. Egy fonák ige miatt hajnalig vitatkoztunk, és az az érzésem, hogy meg is tanultuk a mesterséget.

– Következnek a hatvanas, hetvenes évek. Termékenység, művek sora, rangos kitüntetések, filmek és drámák, könyveidet több mint negyven nyelvre fordítják. Már magamnak is vannak olyan élményeim, hogy egy-egy írótalálkozó után hosszú sorok kígyóznak előtted dedikálásra váró könyvekkel és virággal. Nem tudom nem megkérdezni: mit jelent számodra a siker? Bénít vagy emel, egyáltalán hol találod e ritka ajándék helyét életünkben?

– Én félek a sikertől. Mindig is féltem tőle, de nem attól, hogy dedikáltatnak, hanem hogy nem értik, amit mondani akarok. Hogy nem fogják fel azt, amit kétségbeesetten szikratávírózom egy viharos helyről, mert pályámnak azt a külső részét látják, amikor éppen normálisan felöltözve sétálok, és nem látnak éjszaka, amikor nem tudom megoldani az írói feladatomat, és úgy érzem, hogy talán soha nem is tudom. Mert kegyelmi állapot, amikor az író azonos önmagával és az ábrázolandó valósággal. A siker az olyan, hogy… nem tudom… nem tudom. Az emberiség tévedései kimondhatatlanok. Krisztust fölfeszítették, holott hozta a maga igazságát. Honnan tudjam, hogy az én igazságommal mit kezd a világ? Hogy jóra aktivizálok-e, vagy minden felesleges? Azt pontosan tudom, hogy a súlyos szituációban milyen a magatartása az embernek. A siker azzal a fura félelemérzettel tölt el, hogy csak nincs már vége mindennek? Amikor rengeteg mindent meg kellene még írnom. Az a szerencse, hogy az én debreceni természetem olyan: először mindig megnézem, hogy a siker hogy alakult, mennyiben személyes vagy pedig mennyiben annak a sugallatnak a továbbvetítése, amit innen hoztam. Tehát mennyire beszélnek belőlem még mindig az ősök, mennyire szólal meg a város általam. Azért nem szoktam a bukást, a nehéz szituációkat – ami szintén van az író pályáján számtalanszor – tragikusan venni, mert azt már Kazinczy megmondta, hogy nyugalom csak koporsók közt lakozik. Amíg élünk, és folyik az irodalmi élet, lesznek összecsapások, lesznek viták. Ha egyenletes sikerben élnék, akkor valami baj lenne, akkor elveszíteném a gyönyörűséges szemmértékemet. Most viszont egy csöpp szünetet szeretnék – csak az alkotásra. Még kritika se legyen, csak a munkának az a csöndes nyugalma, amitől majdhogynem lázas lesz az ember. Hiszen nem vagyok színész.

276

Mikor a napokban a református teológia díszdoktorává avattak, arról is beszéltél, hogy egy társadalomban a minket körülvevő kisebb-nagyobb közösségekben hiú ábránd sterilen élni és alkotni, távol a közügyektől. Ezt nemcsak műveid határozott értékítéletével cáfoltad, de egyfajta erkölcsi kiállásnak tekinthetjük azt is, hogy az egyházkerületben főgondnoki tisztséget vállaltál akkor, amikor senki nem volt hajlandó erre. Kaotikus, céltévesztett világunkban miben hisz még Szabó Magda?

– Komolyan mondom neked, nyolcszor kezdtem újra az életemet. Merthogy olyan valakim halt meg, hogy munkaképtelenné váltam egy darabig, nem találtam a helyemet a világban, vagy olyan irodalmi bukfenc történt velem, hogy, mondjuk, visszavették a Baumgarten-díjamat még azon a napon, amikor kaptam. De ha arra gondolsz, hogy Magyarországnak vagy az állampolgára, és körötted gyűrődik az élet, mit csinálsz? Félrevonulsz? Amikor az ország a maga különféle testületeinek a szavával azt mondja neked, hogy segíts gondolkodni, akkor nem tudok elfutni. Akkor leteszem azt, ami éppen a kezemben van. Néha vannak pillanatok – ezt éreztem ’45-ben, amikor elmentem Debrecenből –, és azt mondja Magyarország: gyere, lányom, segíts! Hozd magaddal azt a rettenetes debreceni gőgödet, amire aztán olyan büszke vagy, hogy veled aztán nem lehet barátkozni, ha nem akceptálják a városodat! Ha hiszed, ha nem, sok mindenben hiszek. Az emberben is, amelyik irtózatosan rossz és irtózatosan jó, mint minden az életben. Tudod, olyan az ember, mint az atombomba. Nézd meg, hogy mi a funkciója, és funkciójában döntsd el az értékét! Mert lehet vele melegíteni, és lehet vele ölni.

Hajdú-bihari Napló, 1992.

POZDERKA JUDIT

277
A naponta megújuló boldogság

A tavalyi Erzsébet-díj jelezte, Szabó Magdát éppúgy szereti a közönség, mint legfényesebb sikerei idején. Olvasói várják újabb jelentkezését, és örömmel fedezik fel esszéit, tanulmányait a különböző folyóiratok hasábjain. Amikor telefonon terveiről érdeklődtünk, nem talált azonnal időt az interjúra: rengeteg dolga van, színházi premierek (barátoké, kollégáké), hangjátékzsűrizés. Meg amúgy is, mondta a telefonban a tőle megszokott iróniával, nem vagyok még százéves, és nem is vagyok a halálomon. De ha tényleg kíváncsiak vagyunk arra, hogy mit dolgozik, akkor áll elébe.

A veszprémi Új Horizont című folyóirat friss számában Szabó Magda azon kesereg, milyen kevés ideje jut az olvasásra.

– Egyszer megkérdezték tőlem, kinek köszönhetem a legtöbbet az életemben, azt feleltem: annak, aki megtanított írni és olvasni – mondja Szabó Magda budai otthonában, a Régimódi történetből ismerős bútorok, festmények között. – Naponta megújuló boldogság, hogy valaki beszél hozzám a könyv lapjairól, és ezt az élményt megismételhetem, sőt ez az élmény a korom és életkörülményeim változásával mindig más és mást közöl.

Mit érdemes újraolvasnunk?

– Tulajdonképpen mindent, amit annak idején nem jó időpontban adagoltak. Meggyőződésem, hogy rossz időpontban járunk iskolába. A nagy kötelező olvasmányok arra az időszakra esnek, amikor leginkább önmagunkra vagyunk kíváncsiak, amikor még nem tudunk – ahogy édesapám mondta – a három legfontosabb kérdésre felelni, ki vagyok, mi a foglalkozásom és hol lakom. Amikor a szüleim nevét viselem, náluk lakom, foglalkozásom nincs, gyerek vagyok. Ez az az időszak, amikor nem ér rá a diák az iskolával foglalkozni, mert születőben van a lelke. A Mondják meg Zsófikának című regényemben írtam is erről.

278

Mostanában Vörösmarty az újra felfedezendő költő?

– Amikor először találkoztam Vörösmartyval, azzal az optikával néztem, ahogy a kiváló Péterffy tanár úr a közelembe hozta. Tanárkoromban ezt a képet az egyetemi képzéssel bővített ismeretanyaggal tanítottam. Megtanítottam ugyanazt a Vörösmarty-verset, amit nekem is megtanítottak, és azt hittem, mindent nagyon jól értek.

De mai szemmel egészen másként látja?

– Ahogy elolvastam mai szemmel a Szép Ilonkát, amit kívülről tudok, nem értettem magam. Hát hogy érthettem ennyire félre? Hogyan állíthatják a gyerekek elé a széplelkű, naiv lánykát? A Szép Ilonka jellegzetes álarcos vers, nem arról szól, amit az iskolában megtanultunk. Ha alaposan belegondolunk, Szép Ilonka nem nő, hanem férfi, mégpedig maga Vörösmarty. A szépséges vadász sem király, hanem Perczel Etelka. Az ő beteljesületlen szerelmük története a vers.

Olyan meggyőzően érvel az új értelmezésről írt tanulmányában, hogy az ember elszégyelli magát, miért nem jutott neki az eszébe?

– Vörösmartyt beállították a nagy, szent múlt századi triászba, Petőfi és Arany mellé, nem jutott eszünkbe, hogy a szent álarca mögé nézzünk. Az 1850-es években tér el igazán a három nagy életmű, s tér el az értékelésük egymástól. Petőfi nincs a pályán, már halhatatlan. Arany János kis politikai habozások után nagyságához méltatlan polgári pozíciót tölt be Nagykőrösön, aztán később jön az akadémiai elfoglaltság, a polgárosuló élet. De mi van a harmadikkal? Belőle nem lesz polgár. Ráadásul rossz kritikusok ítélőszéke elé kerül.

Gyulai Pálra gondol?

– Igen, ő 1853-as tanulmányával már „belopta magát” a szívembe, itt fejtette ki a nőírók pályára való alkalmatlanságáról szóló elméletét. Szerinte a nők vagy prostituálódnak az irodalomban, vagy képtelenek az alkotásra, mert nem kreatív szellemek. Legfeljebb a gyermekirodalomban és a műfordítás területén működhetnek. A dühömet csak az csillapítja, hogy Gyulai boldog tudatlanságban élt, nem hallott a Brontë nővérekről, Georges Sand-ról. Szerintem megütötte volna a guta, ha kezébe kerül az Üvöltő szelek. Persze eszem ágában sincs eltemetni Gyulai Pált, hiszen rendkívüli tévedései mellett rendkívüli érdemei is vannak. Csak hát az egyik rendkívüli tévedése Vörösmarty Mihály. Régóta izga279tott engem, mert azt tudtuk, hogy nem annyira népi-nemzeti, mint Petőfi, a magyar reformkor mégis elképzelhetetlen nélküle. Mindenre gondoltak a kritikusok, csak arra nem, hol keressék a rokonait. Mai ismereteinkkel tudjuk, hogy Vörösmarty rokonai az egzisztencialisták. Nem az a baj a kései Vörösmartyval, amit Gyulai mond, hogy versei érthetetlenek, hanem az, hogy nagyon is érthetők. Olyan kétségbeejtő évek voltak azok, hogy az írók jó része megőrült, Vörösmarty nem. Ő csak tisztán látott.

Folytatja a Vörösmarty-tanulmányokat?

– Remélem, könyv is lesz belőlük. A Szózatról még mindenképpen írni szeretnék.

Mivel töltené az idejét, ha nem olvasna?

– Nem tudom, mi lenne velem. Akkor voltam életemben a legelkeseredettebb, amikor elkezdődött a szürke hályog a szememen. Az orvos nem tudta megmondani, hogy mi lesz belőle, miután a mi famíliánkban tizennégy aktív vak volt. Úgy öröklődött nálunk a látáshiba, a rossz szem, ahogy másutt a szőke haj. Hiába, nem lehet héber vagy görög szövegeket olvasni mécsesnél a XVI. századtól.

Hála Isten, sikerült a műtét.

– De ezt nem lehetett előre tudni. Akkoriban minden funkciómat visszaadtam, mindenhonnan visszahúzódtam. Az utcára alig merészkedtem…

Mostanában mit olvas?

– Nagyon élvezem a mostani munkámat. A rádió nemzeti drámapályázatot hirdetett, és zsűrielnöki minőségben harminchat nemzeti hangjátékkal vagyok körülvéve. A kortárs drámairodalom termékeit olvasgatom.

És milyennek találja őket?

– Nagyon élvezem, de persze én a rosszat is élvezem. Mindenevő vagyok. A rossz nem háborít fel, hanem technikailag érdekel. Szeretem a szerkezeteket, kíváncsi vagyok, hogy valami mitől romlott el, milyen alkatrészeket kellett volna máshova tenni, mással kicserélni. A közép280szerű, a nagyon szabályos sohasem érdekelt. Tanár koromban sem szerettem a korrekt és unalmas gyerekeket.

Szereti a fiatalokat? Tehetségesnek tartja őket?

– Spiró Györgyöt nagyon tehetséges drámaírónak tartom. De nagyon szeretem Esterházy Pétert és az ő nemzedéküket.

A Magvető Könyvkiadónál a karácsonyi könyvvásár utolsó napjaiban jelent meg Szabó Magda drámáinak gyűjteménye.

– A Magvető mondta meg, hogy milyen drámák kerüljenek bele, de az elrendezés az én ötletem volt. Az egyik ciklus a város, Debrecen, a másik az ország, a mi történelmünk.

Milyen tervek foglalkoztatják?

– Ha az Úr életemet megtartandja, ahogy a reformátusok mondják, akkor szeretném megírni azt a látomást, ami hosszú ideje kísért, és amivel még tartozom a történelmi drámáknak. El akarom mondani mit gondolok a Zách Klára-ügyről. Itt nincs királyné kertje, nincs se piros rózsa, se fehér rózsa, csak kemény nemzeti politika. Zách Klára nem is fog a darabban szerepelni, nem látja meg a közönség, ahogy a valóságban sem látta senki. Van egy másik tervem is: nagyon régóta foglalkoztat Agamemnon alakja, szeretnék írni róla egy ókori tárgyú könyvet. És közben írom a Für Elisét. Egyszer megkérdezte tőlem Kardos György: mondja, maga sosem volt fiatal? Megesküdtem, hogy voltam. De ő azt mondta, hogy ez egyik könyvemből sem derül ki. Hogy milyen voltam gyereknek, azt tudni az Ókútból, hogy milyen voltam feleségnek, az kiderül a Szobotka-monográfiából, hogy a családom ezzel a sok Jablonczayval meg Szabóval rosszabb, mint a Forsyte Saga, az nyilvánvaló, azt is tudják az Abigélből, hogy milyen voltam iskolás lánynak, csak éppen a fiatalságom maradt titokban.

Vajon miért maradt ki ez az időszak?

– 1935 és 40 között voltam egyetemista. 40-ben doktoráltam, én voltam az egyetem legfiatalabb doktora, mégis igen furcsa ifjúság volt ez. Mi voltunk az a nemzedék, amelyik nem tudta biztonsággal, hogy életben marad-e, vagy sem. Ha az ember lányként otthon volt, mint én Debrecenben, akkor ki volt téve a bombatámadásoknak. Az amerikaiak jóvoltából volt olyan napunk, amikor kétszázötven embert temettünk Debre281cenben. A fiúk pedig kint voltak a fronton. Azért kaptam én állást az Abigél-iskolában, ahol korábban nevelkedtem, mert azt a nevelőt, akinek a helyére léptem, kivitték a frontra. Ami nekem öröm volt, az a másiknak állandó életveszély. Ha van időm, és most megint visszatérek az Úrra, akinek nem tudom szándékát, akkor megírom ezt az életrajzi regényt, a Für Elisét. Ha volt valaha fiatalság, amelybe nem illik bele a Für Elise, akkor az enyém az volt.

Magyar Nemzet, 1995.

OSZTOVITS ÁGNES

282
Ne félj!

Törékeny, kislányos alkat. Író, irodalomtudós, teológiai professzor. Az Újhold nemzedékének egyik legjelesebb tagja, drámák, regények és esszék szerzője, az irodalmi élet tevékeny részese. Ha arra gondolunk: polgári tartás és etika, az elsők között jut eszünkbe. Morális ember, ahogy ő mondja, egy hároméves gyermek hitének bizonyosságával. Harmóniát és tetterőt akar sugározni bonyolult világunknak. Hogy tudjunk félelem nélkül élni, hogy ne ismerjük meg a kétségbeesés fogalmát. A lakást duplaszéles őrző-védő fiatalember nyitja és zsilipeli el mögöttünk. Se be, se ki, amíg tétova kérdéseinkkel világmegváltásra nógatjuk.

Hogyan telnek mostanában a mindennapjai?

– Pontosan egyformán, amióta öntudatosnak és kialakultnak érzem az életstílusomat. Fölkelek és lefekszem: a kettő közti időt kitöltöm munkával. Különféle tennivalói vannak egy írónak, nem csak az írás. Olvasás is, színház is, meg társadalmi együttlét emberekkel. Barátok, olykor segítség, séta. Tart az élet.

Könnyű felnőtté válni? Érdemes-e egyáltalán?

– Hogyne volna érdemes! Az élet legnagyobb ajándéka a puszta lét. Akkor is, ha rossz, akkor is, ha nehéz. Élni gyönyörű. Azt hiszem, hogy a halál percében nincs az a rettenetes nyomorult, beteg koldus, aki ne sajnálkoznék, hogy el kell menni a túlvilágra.

Mit gondol a halálról?

– A halál egy fázis. Egyszer megszülettem, abban anyám volt érdekelt. Feltehetően tudatosabban fogom a második fázist átélni, remélem, megmarad az értelmem. Aki nem számol a halállal, nem gondolkodik természetesen. Amikor biológiát tanultunk, akkor megtanultuk az élet jelenségei között, hogy csak az tud meghalni, aki él. Ami elkezdődött, az 283véget is ér. Én nem ezt kérdezném senkitől, hanem, mit csinált egyik fázistól a másikig? Mit tud felmutatni? Fel tud egyáltalán mutatni valamit? Azt kérdezném: mi hiányzott és mit kell a maga hite szerinti túlvilág számára pótolnia?

A születésünkben tehát mások voltak érdekeltek. A saját halálunkra viszont lehet készülni, elfogadni, fölmérni. De közben vannak más halálok, amikor szeretteink halnak meg. Mit lehet kezdeni ezzel a hiánnyal?

– Szegény halott nem tud védekezni, engednie kell a természet törvényeinek. Nekünk viszont nem kell ezt tudomásul venni. Nézzen körül, köröttem van az egész család, hallgassa mondataimat: arra fog gondolni, ezt az asszonyt aligha hagyta el a férje. Az, hogy technikailag nem ül itt, és nem ő a házigazda, az majdnem elhanyagolható. Nem engedtem el a halottaim. Integrálódtak bennem. Nagyon nehéz tudomásul venni, hogy más szférában keressem őket, hogy más a kommunikációs lehetőségünk. Nem mint a spiritisztáknak: szép is volna, ha engem akármikor bárki visszarendelhetne a túlvilágról, ahol békésen elhelyezkedtem. Itt vannak a génjeimben, az emlékeimben, még a cselekedeteimben is: ki tudom számítani, hogy adott pillanatban mit mondana nekem az anyám, az apám, a férjem. Nem engedtem el őket.

Beszélgetni nem fogunk, de felejtés nincs. Legalábbis nagyon sajnálom, aki számára van. Nem is tudom megérteni, hogy a csodába tudja siratni magában saját életének építőkockáit. Nem hiszem, hogy beszélgethetünk, de felfoghatjuk halottunk gondolatát, kérdéseinkre adható esetleges válaszát. Tudomásul vettem, elfogadtam, hogy meg kell halni. Nagyon szeretnék úgy meghalni, mint a katonák: állva és bátran, ahogy éltem. Úgy, hogy mindennek a birtokában vagyok, aminek ebben a korban az ember még birtokában lehet. Nem kívánhatom vissza a húszéves arcomat, mert azt elvitte az idő, berajzolta az élet, a tapasztalat. De joggal kérhetem, hogy a szellemem maradjon épen, pontosan tudjam magam kifejezni: lehetőleg ne munkátlanul haljak meg. Addig fogok, addig szeretnék élni, ameddig azonos vagyok azzal az önmagammal, amelyik nem öregszik, csak kicsit kopik, és sokkal-sokkal kevésbé érzékeny, mint amikor nagyon fiatal volt. Már tudja, hogy nem érdemes. A dolgok közül nem minden egyformán hangsúlyos. Az életben egyik epizódnak nagyobb a jelentősége a jövőt illetőleg, a másiknak nem. Az ember egy koporsónál megtanulja, hogy mikor kell sírni, ha tud. Én 284például nem tudok: befelé intézem el a dolgokat. Miért olyan aktuális hirtelen a halál?

Nem barátkoztunk még meg ezzel a gondolattal. Talán azért fordul az ember tapasztaltabb, bölcsebb emberekhez.

– Talán inkább olvasottabbhoz, merthogy öregebb. Sokkal öregebb. Ennek következtében már akkor olvastam Szép Ernőt, amikor az önök nemzedékének még egy furcsa, szentimentális bácsi volt. Van Szép Ernőnek egy csodálatos színdarabja egy királyfiról, aki nagyon fél a haláltól. A halál természetesen hajdúszoboszlói halál: subája van és prémes kucsmája. A Halál bácsi a kaszájával ad egy kis haladékot a királyfinak, amíg az megszokja a gondolatot. Akkor azt mondja neki: miért félsz tőle, kiscselédem? Félsz a földtől? Miért félsz tőle? Onnan jönnek ki a szép virágok, onnan jön a termés, az életet adó kenyér. Ott van a selyem-bársony vakondok. Nézz a szemembe. Akkor a királyfi a szemébe néz. Hosszú ideje, már a színdarabok kezdete óta áll a játék a Halál és a királyfi között. A gyerekmondókával szólva: „Jártál kertben?” „Jártam.” „Láttál farkast?” „Láttam.” „Féltél tőle?” A királyfi mindig igent mond. Az utolsó pillanatban rájön: ott van a bársony vakondok, onnan jön az élet. Miért ne mehetne oda a halálhoz, miért volna az olyan riasztó? Végül azt kérdezi tőle a Halál: „Kis cselédem, most már lehet?” „Most már lehet.” „Láttál farkast?” „Láttam.” „Féltél tőle?” „Nem.”

Akkor beszéljünk az életről. Melyek azok az epizódok, amelyek igazán fontosak voltak ezen az életpályán?

– Egy hadikórházban születtem, méghozzá lábbal. Akkor még nem ismerték a különféle segítő műtéteket a nőgyógyászok. Az egyik szárnyon meghaltak a katonák, a másikon anyák szültek. Anyatejet sem ismertem, tej se volt, a háború éppen legutolsó szakaszában járt. Ennek ellenére megmaradtam. Óriási pozitívum volt, hogy megismerkedtem a betűkkel. Aktíve és passzíve ki tudtam magam fejezni. Ennél nagyobbat nem tudok elképzelni. Ha megkérdezik, hogy kinek tartozom a legnagyobb hálával, akkor azt mondom, hogy annak, aki megtanított írni. Az, hogy rögzíteni tudom a beszédemet – ami akkor is érzékelhető, amikor én már nem élek –, mégiscsak pozitív.

A betűk ismerete után mikor következett annak felismerése, hogy ez felelősséggel is jár, az írástudók felelősségével?

285

– Ahhoz ki kellett törnie a háborúnak. El kellett mennem külföldre, intézetbe. Én vagyok az a fiatal lány, aki Bécsben áll az utcán, és szembenéz Hitlerrel. Akkor az embert megérinti a történelem. Készülő új regényemben szeretném megírni azt a folyamatot, amelyben saját személyemről elfordult a pillantásom, és észrevettem, hogy az én sorsom alakulása is attól függ, mi lesz ezzel az országgal, ezzel a világgal. Ez Bécsben játszódott le. Magyarországon még semmit nem tudtak arról, amit én láttam: a közeledő fasizmust.

Ez konkrétan mikor volt?

– Harmincöt és harminckilenc között, a háború kitöréséig. 1940-ig minden év májusától októberéig kint voltam. A történelem, mint egy nagy madár, elsuhant a fejem fölött. Addig inkább a tükörbe néztem: az ember analizálja magát, megpróbál rájönni, hogy kicsoda. Nagyon szerettem a tudományt, máig nem halt meg az érdeklődésem az irodalomnak az elméleti része iránt sem. De azért fiatalon az ember mindig szerelmes, verseket ír, aztán megpróbálkozik a prózával. Éli a korabeli fiatal lányok életét, szakelső, évfolyamelső az egyetemen, ettől el van ragadtatva. Azt hiszi, hogy okos, holott csak művelt. Később rájön, hogy egyik se: az már majdnem önismeret. Akkor kikerül külföldre. Életében először kisebbség: mint kálvinista, mint magyar, töri-zúzza a nyelvet. Elkezdik nevelni. Nem volt szabad érzékenynek lenni, tudomásul venni, hogy valami kellemetlen. Nyelni kellett egyet és tudomásul venni. Mindig megáldom összes tanáromnak az emlékét, mert ha valamire szükségem volt az életben, akkor az az önfegyelem és az, hogy a tűrőképességem megfelelő. Senki a világon nem garantálta, hogy viszem valamire, hogy életben maradok – hiszen közeledett a háború. Az iskolában megtanítottak arra, hogy az élet nem majális. Ezt máig tudom. A férjem úgy fogalmazott: „Te nagyon gyakran vesztesz csatát, de megnyersz minden háborút.” Ez sok komponensnek köszönhető: szülőknek, nevelőknek, Európának, egyfajta fegyelemnek, amely nem hagyott el soha.

Szembesülnie kellett a fasizmussal, a háborúval. Újabb nagy lecke lehetett megtanulni az emberi kapcsolatokban jelentkező hétköznapi fasizmust. Az talán még kegyetlenebb.

– Igen, mert emberközelibb. Hétköznapi fasizmus? Nem volt egyszerű. Ebben a században 1900-tól kezdve egészen a mostani ezredfordulóig borzasztó nehéz kortársnak lenni.

286

És ma? Javult valamit a helyzet, változott vagy romlott?

– Borzasztó nehéz. Az ember ember. Rengeteg részvéttel és rengeteg megértéssel, mert természetesen már megtanulta, hogy csak a mesében vannak csodák. Mit csinált a nemzedékem azóta, hogy a világon van? Újjáépített. Igazi ifjúsága a mi nemzedékünknek nem lehetett, mert a második világháború már komolyan igénybe vette az embereket. Ne kérdezze, milyen egy fiatal lány vagy fiú élete ebben az életkorban, mert az én kollégáim általában hősi halottak lettek. Vagy foglyok, s mire hazajöttek, emberi roncsok voltak. Az én nemzedékem nem ismeri azt a szót, hogy ifjúság. Biológiailag jobban bírta a dolgokat, és jobb volt az idegrendszere. Ifjúság: ami megmaradt belőle, azt elvitte Rákosi, a többire rájött ötvenhat irtózatos feszültsége. Nekiláthattunk hazát építeni. Fölépítettük, s feltehetőleg most megint építjük. Azt hiszem, úgy fogok meghalni, hogy egyik kezemben ásó, a másikban kapa.

Az építés, sajnos, nemcsak metafora. Az ember ezt úgy képzeli el, mint régen: összefognak emberek, együtt, kalákában építenek. Mostanában az energiák nagy része arra fordítódik, hogyan lehet a kapát a föld helyett a másik fejébe belevágni. Mintha a „kalákában építünk” helyett a „kalákában ölünk” jött volna divatba.

– Ki mondta, hogy az élet idill, és mi báránykákat legeltetünk ibolyás mezőkön? Megint szegények és nyomorultak vagyunk. Minden olyan helyzetben, amely súrolja a válságot, aktivizálódnak az ember negatív tulajdonságai. Az emberek félnek. Ez a Titanic-szindróma. Érzem, hogy süllyed, ezért magamat próbálom menteni, és a másikat lerúgom a mentőcsónakról. Ez iszonyú, szörnyű, embertelen – és mégis emberi.

Több ma a hazugság, az árulás, mint volt?

– Nem. Hazugság és árulás mindig volt. Talán úgy fogalmaznék, hogy a kíméletlenség hatásfoka, maligánfoka nőtt. A megelőző korszak közelebb volt a biedermeierhez. Ne higgye senki, hogy akkor nem gyilkoltak, nem intrikáltak, nem volt sikkasztás, lopás, állásvesztés. Nem illett beszélni róla, foglalkozni vele. Illemszabályok voltak: így nem viselkedik egy tiszt, egy tisztviselő, egy fiatal nő, egy apa – ezek most nem érvényesek. Ez a század ezt fölrúgta. Jobb lett volna megtartani a mérsékeltebb válaszokat: többre jutnánk. Nem bizonyos, hogy nem a másiknak van igaza. De addig, amíg úgy ordít, hogy nem hallom, addig nem értem, hogy mit akar. Ha én ordítva visszautasítom, mielőtt még tisztáztuk 287volna a szándékát, ő sem tudja meg, én mit akarok. A jégtábla tetején ordítozunk egymásnak, és az is lehet, hogy kész a csónak.

A játékszabályok hiánya kétségbeejtő.

– Nincs kétségbeesés. Semmikor nincs. Ezt a szót ne tessék kimondani, mert egyszer megadja az Úristen, hogy megpróbálja, milyen az. És ne adja meg, mert az én nemzedékem megismerte a hozzá vezető utat. De az én nemzedékem kilábalt belőle: kisírta, aki tudott sírni és imádkozott, akinek imádkoznia kellett és volt hite, káromkodott, akinek az volt a temperamentuma. Valahogy levezette az indulatát. De kétségbeesés? A mi nemzedékünk nem ismerte. Mi lett volna velünk? A történelem nem glaszékesztyűben dolgozott: gyilkos bokszkesztyűje volt, és nem óhajtotta, hogy tömegesen életben maradjunk. De mi az a történelem? Egy folyamat. Én ember vagyok, a legnemesebb anyagból készültem, mert tudok gyönyörű és rút lenni, tudok jó és gonosz lenni. Tudom használni az atomot jóra és rosszra, tudok gyilkolni és tudok gyógyítani. Mindent tudok, mert ember vagyok.

Ez az eszménykép az emberről az utóbbi fél évszázadban sokszor megcsúfolódott. A polgári ideál mintha anakronisztikussá vált volna, pedig szeretnénk hinni benne.

– Megpróbáltam egész életemben megfogadni, amire az anyám tanított. Azt mondta: „ne félj”. Aztán megfogott, felállított a legnagyobb zivatar közepén az ablakpárkányra. Miközben csapkodott az istennyila, azt mondta: „nézd, milyen szép”. Ezzel elérte, hogy amikor égett a hálószoba, én higgadtan kiléptem, és azt mondtam: „ég a hálószoba”. Senki nem vette komolyan. Amikor félig leégett, elhitték. De valóban nem féltem. Pedig rengeteg félnivalóm volt. A legfélelmesebb, amikor döntenem kellett: vállalok-e utódot vagy nem vállalok. Azt mondtam magamnak, belőlem rabszolgát csináltatok, az apámat kitelepítéssel fenyegetitek, férjemet kidobtátok a rádió főtitkári székéből, velem szórakozhattok, még meg is ölhettek, de én nem adok nektek egy újabb rabszolgát. Az már rajtam áll. Engem ne átkozzon senki. Nem tudtam, hogy ebben tévedek. Nem bíztam a történelmi igazságban, nem bíztam anyámban, aki azt mondta, hogy ne félj. Akit nem kérdeztem meg erről, mert úgy éreztem, ez már az én ügyem.

– Lehet, hogy mi olyan nemzedék vagyunk, amelyből hiányzik a „ne félj” harmóniája. Ezt a képességet firtatjuk.

288

– Élj több évtizedig egy kút fenekén, aztán gyere ki, és jöjjél rá, hogy azért kint egészen jó akkor is, ha rendkívül kemény a föld és nincs termés.

Ez egyfajta relativitás? Minden valamihez képest jó? Hogyan lehetséges, hogy ebben az országban az elmúlt öt évben megint faji előítéletek vannak, miközben úgy véltük, hogy erre már a történelem választ adott?

– Már a rómaiak is tudták, hogy vagy cirkuszi játék kell, vagy kenyér. A kettő között az egyensúly kibillent: megkevesedett a kenyér, nem mindenkinek jut. Ilyenkor jön a cirkuszi játék. Már az ókorban letaszították a bűnbakot, ahogy az én színdarabomban ledobták a katedrálisról a macskát, hogy engeszteljen mindenki valóságos vagy vélt bűne miatt. Inkább én kérdezhetném önöktől, akik most vannak a közéletben – mert én itt ülök és írom a regényemet –, mit csináltatok a világgal. Merthogy nem mi csináltuk, az fix. Mi voltunk, akik papírt hamisítottunk, mi voltunk, akik falaztunk, mi voltunk, akiket bombáztak. Bűnbakot mindig kell keresni. Ez nagyon tetszetős. Amellett – visszautasítva minden ironikus válaszadást – ez a nemzet valóban büszke a múltjára. Ha úgy véljük, attól könnyebb neki, odadobunk egy álszindrómát, egy áltünetet, egy hazugságot. Ha fogunk egy rókát és azt mondjuk, hogy hajszoljátok, mert az jobb lesz Magyarországnak, akkor nem arra fog gondolni, mi lesz a rókával, hogy a róka teljesen ártatlan az egész játékban, hanem arra, hogy mindent a hazáért.

Az elmúlt időszakban, amikor megint lehetett volna mindezt – a nemzet, a hazafiság fogalmát – polgárként, emelt fővel képviselni, valami sajátságos okból megint jött a rókaszindróma.

– Nem hittem, hogy még egyszer átélem ezt a különös vibrálást. Csak azt tudom mondani, amit Kölcsey: lesznek jobb idők, várják ki. Egyszer megint jön egy olyan fordulat, mikor két koncentrikus kör között ott van a senki földje. És a senki földjén megint házasok vagyunk, megint megöregedhetünk békében, nem kell félni és nem kell izgulni, mert rend van. És mert mindenki félig Káin és félig Ábel – mert tiszta Káinok és tiszta Ábelek nincsenek –, akkor talán az embernek van ideje, hogy elfelejtse a másik felét és akkor csakugyan tud Ábel lenni.

Beszélgetésünk elején feltett egy kérdést saját magának. Mi az, amit megtett élete során, és mi az, ami kimaradt?

289

– Rengeteg munka van még hátra, amit meg szeretnék csinálni. Meg kell csinálnom a regényeimet, egy színdarabot. Ez lesz az első Zách Kláráról szóló darab, amiben nincs is Zách Klára. Idejön Róbert Károly Szicíliából, a nápolyi királyságból, Magyarországra: ott már álltak a ma is látható paloták, itt pedig egy különös államszerkezet, különös belső ellenállás fogadja. Magyarországon majdnem mindig válsághelyzet van. A viharszünet a kivétel.

Két regényt említett, az egyikről korábban hallhattunk már. Mondana valamit a másikról is?

– Az Agamemnon-téma évtizedek óta érdekel. Mi az, aminek az ember feláldozhatja a gyerekét, feláldozhatja-é? A Mózesben úgy válaszoltam, Izsáknak joga van az élethez. A gyerek oldalára álltam. Agamemnonnak a lánya és hazája sorsa között kell választania: mit csinál és miért? Az alaptétel: a szülő joga vagy kötelessége. Azt a pontot keresem Agamemnon életében, amiben meggyőzi magát arról, hogy neki joga, sőt kötelessége áldozatot hozni.

Azt parancsolja Isten, hogy „Ne ölj!” – másfelől azt kéri, „és áldozd fel gyerekedet”.

– Isten tudja, hogy ez próbatétel, nincs mögötte fedezet. Megméri a történet hősét, és nehéznek találja: nem kényszeríti.

Vannak parancsolatok, megmérettetések, és többnyire könnyűnek találtatik az emberiség.

– Miért, nehéz? Nem szeretjük egymást eléggé, ez a baj. Nem örülünk egymás sikerének, nem sírunk együtt a sírókkal, nem nevetünk együtt a nevetőkkel.

Aki megtanulta mégis a szeretetparancsot, és megpróbál így élni, az védtelen a mai világban. Isten nem védi meg ezen a földön, ő nem képes megvédeni magát. Hogyan reagál egy ilyen világra?

– Nagyon sok mindent láttam, tudomásul vettem. A Bibliából tudom, hogy a bosszú az Istené. Saját életemből tudom, hogy a dolgok lassan alakulnak. A saját életemből és a saját generációm életéből tudom, hogy nem először vagyunk nehéz helyzetben, és nem először uralkodik farkastörvény. A filozófiából tudom, hogy a dolgok nagyon elmélyültek. Én nem tudom egymagam megváltoztatni a társadalmat, sem a helyzetet, sem a gazdasági, sem a morális képletet, de egyet tudok: a magam 290szakmáját úgy gyakorolni, hogy azzal ne ártsak senkinek. Egy biztos, hogy nem fogok uszítani. Nincs hozzá tehetségem. Az az általános morál, amelynek a jegyében megpróbáltam élni, nem is engedi.

Ez a maximum? Nem ártani?

– Van, aki nem akar ártani, mégis visszaélnek vele, mondatait rosszul alkalmazzák. A Bibliát is meg lehet úgy húzni, hogy kiderül belőle, Isten sose volt. Ez csak szerkesztés kérdése, technikai dolog. Az irodalmi élet elhunyta esetén az írónak nagyon kevés lehetősége van. Semmire sincs pénz, holott ha az irodalomra és a művészetre nincs, akkor szépen elsorvad a nemzet lelke. Egy író hogyan írjon, ha se lakása, se pénze, se kenyere, se kiadója? Először tényleg kenyér kell – de az írónak is. A regényt, amit az olvasó szeretne, nem tudjuk szállítani. A helyzet óráról órára változik, tehát rögzíthetetlen. Az olvasó idillt kíván, amitől felejt. Nem adhatjuk, hazugság volna.

A boldogság állapot vagy képesség?

– Anyám azt mondta, „azt ne képzeld, hogy a boldogság az egy folyamat, elkezdődik, éltek, mint a mesében, jönnek a kék hegyek, a rózsavirág – a boldogság a katasztrófák üzemzavara”. Nagyon haragudtam rá emiatt. Aztán rájöttem, hogy a katasztrófákat meg lehet szokni.

Azt hiszem, Márai mondta, hogy a mese, a fantázia a szegény ember képessége, hogy átköltse a valóságot.

– Nem hiszem, hogy átköltjük a valóságot. Az élet hol ilyen, hol meg olyan. Borzasztó felelősség az életet tisztességesen végigcsinálni. Az emberi célkitűzés maximuma, hogy amikor eljön az „én most már meghalok” pillanata, akkor ne kelljen szégyenkeznie. Azt mondhassa: ennyi telt tőlem, Uram, a többi a Te kezedben van.

Respublika, 1995.

BÁNYAI GÁBOR – KÁROLY MÁRTA

291
A holtig haza: Debrecen

„Ha észreveszem a Nagytemplom tornyainak rám szegeződő nagy szemét, dacos száját, szemöldökét, az akantuszlevelek kőbozontját, elönt valami semmihez sem hasonlítható indulat”: vajon így van ez ma is? Debrecen most is a „holtig haza”? A „biztonság”, a „végtelenség nyugalma”? A szülőföld, melytől elszakadni csak átmenetileg, mintegy a véletlenek különös, kényszerítő és gyalázatos összejátszása folytán lehet vagy kell, de amely az egyetlen biztos pont a világban? Debrecen az élet egyetlen igazi bizonyossága? Abban, ahogyan elgondolkodik, nem a válasz egyértelműségét illető tétovaság tükröződik: a kérdések fölöslegességét illető megütközés inkább.

– Együtt szenvedtem a várossal, amikor szenvedett, együtt örültem a várossal, amikor örült, hát persze hogy ez a holtig haza. A szenvedés a második világháborúra vetül vissza, amikor minden utcán, minden házon a pusztulás, pusztítás nyomait lestük, hiszen minden utcát, minden házat ismertem, szerettem. Emlékszem, egyszer Washingtonban jártam, és egy fogadáson, ahol feltűnően sok amerikai katona is megjelent, arra gondoltam: vajon a háború idején ott lehettek Debrecen felett? Akkor egyébként nagyon megszégyelltem magam, mert mégiscsak illetlenség, hogy nekem a Grand Canyonban és Kaliforniában, az ország vendégeként is örökké az jusson eszembe, hogy Debrecen azért mégiscsak szebb.

A Debrecenről szóló Szabó Magda-művek egyik legtitokzatosabb figurája az édesanya, Jablonczay Lenke. Ő író is volt, sőt meg is jelent néhány műve, meséje. Édesapád is írogatott, bár a közlésig nem jutott el. Ki örökítette át a művészi tehetségét, édesanyád vagy mindketten, vagy a család más tagjai? Az útraindítód, az ihletőd a város: de kihez, kikhez kapcsolódsz leginkább, a szellemi poggyászt genetikailag melyik ágtól kaptad?

– A család mindkét ágától. Legnagyobb meglepetéseim közé tartozott például Jablonczay Kálmán verseskötete és a kiadott, Debrecenben 292megjelent novelláskötete, A puszták világa. Olyan szerelmi vallomás ez a Hortobágyhoz, amilyent nemigen olvastak még. A pusztának volt a szerelmese, a városnak, s munkatársa volt az akkori Debreceni Hírlapnak. Úgyhogy én mindkét ágról kaptam a serkentő géneket.

Édesapád pedig nagyon prózai foglalkozást űzött, hiszen jogászként polgármesteri titkári, majd aljegyzői, kultúrtanácsnok-helyettesi, városi tanácsnoki, azután árvaszéki elnökhelyettesi posztokat töltött be: de szenvedélyesen gyűjtötte a színészképeket, a lemezeket, fényképezett, ezermester volt és elbeszéléseket, karcolatokat írt, magamagának. Ott dolgozott, ahol most beszélgetünk, a városházán: azt írtad, a városháza számodra egyenlő volt az édesapáddal. Élnek még benned az épülethez kötő gyermekkori emlékeid?

– Hát hogy a csodába ne élnének? Először is a Sóhajok hídja, amiről én mindig azt gondoltam, ezt mi Velencéből kaptuk, mert ez nekünk jár. Az első emlékeim közé tartozik, ahogy megáztak a gubák, a subák és a hajdúknak a felszerelése: és miután én a hajdú őrszobán tartózkodtam a legtöbbet, éreztem ezt a jó párolgó szagot. Nagyon szerettem. Az valami csodálatos, amikor megázik az irha, az orromban van az illata most is. Puha volt, meleg, betakartak vele, ott aludtam alatta. Emlékszem arra is, ahogy a legények szeletelték a szalonnát. Én jeleztem, hogy nagyon éhes vagyok, ami nem biztos, hogy igaz volt, mert azért olyan nagyon éhesen nem engedtek volna el otthonról, de egy hároméves kislánynak az a szalonna volt az igazi étek. Kaptam a katonákat, a falatokat, és azt éreztem, otthon vagyok. Az egyik nagyon öreg hajdút később, már felnőttként sikerült megtalálnom és meghívnom a Kiálts, város! premierjére. János bácsit bekértem a színházi titkár szobájába, mert meg akartam mutatni a férjemnek: azt akartam, hogy ismerje meg, tisztelje és szeresse, akit én ismertem, tiszteltem és szerettem. Jött János bácsi, mint fő attrakció, jött Magyar János, és arra kértem: mondjon el a gyerekkoromról mindent a férjemnek. Én vártam a glóriát. Meg voltam győződve róla, én úgy emlékeztem magamra, hogy eszményien jó gyerek voltam, akiről nyugodtan meg lehet kérdezni bárkit. Az öreg elgondolkodott kicsit, nézett, és azt mondta: tudja, milyen volt? Mint az átok. És amikor felment a háztetőre? És az apácákat górálta, merthogy ott laktak a szomszédban? Nem volt ennek kérem, baba a kezibe való, mert felvágta szekercével! Hát ez a maga felesége! Ez volt az én múltam az ő szemében. Ha az iskoláról kérdezik, akkor azért mást is mondhatott volna, mert tanulni mindig nagyon szerettem.

293

De – a megírt emlékek szerint – volt azért valami polgárpukkasztó is az iskolai szerepléseidben. Például a gimnazistakori magyardolgozataidban. Írni kellett az Ecce homóról: Szabó Magda a kép sarkában álló kutya szemszögéből láttatta a történetet.

– Én senkit nem akartam bosszantani. Arra gondoltam, hogy a képen látható összes szereplő történetét hátulról előre pontosan tudom: én csak a kutyával nem tudok elszámolni. Kié a kutya és mi lesz vele? Tudom, hogy Jézus kicsoda, és mivé lesz a Megváltó, tudom, hogy Pontius Pilátus hispán eredetű volt, és katonacsaládból származott, hogy a Szűzanyát odaadják János apostolnak, tudom, hogy milyen életet élt Mária Magdolna, az a vörös hajú, aki emeli a kezét, Jeruzsálem összes lakójáról tudtam, hogy most árulják el a Megváltót, hogy hitvány, aljas árulók, mert hiszen nem is olyan régen pálmaágat adtak neki, és hozsannát énekeltek! Egyedül a kutyáról nem tudtam semmit. Én úgy álltam a sarokban, amikor szét kellett az osztály előtt tépnem a dolgozatfüzetet, mint akivel rettenetes igazságtalanság történt. Nem vettem észre, hogy egy nagyot villant a szeme a jövendőnek!

Gimnáziumi tanárként, különös véletlen, hasonló helyzetbe kerültél.

– Igen, addig mindenki Toldit sajnálta: hogy kell megfeszíteni szegénynek a lábát, a kezét, de ki foglalkozott a bikával? Én akkorát nevettem, és akkora könnycsepp esett a dolgozatfüzetre, mert egyszerre láttam magam ott a sarokban, megszégyenülve. No, Simon Gizella hatodik osztályos tanulónak nem kellett széttépnie a dolgozatát, mert arról írt: szervusz, kistestvérem, tehénke, nekem már végem, engem már visznek… Átéreztem a helyzet teljes tragédiáját. Akkor kellett rájönnöm a bilateritásra: hogy bizony mindent meg lehet írni a bika szemszögéből is…

Az egyetemen – magyar-latin szakot végeztél, hozzávéve majd a történelmet – a doktori dolgozatod is meglehetősen sajátos volt: a római kori szépségápolás. Hogy jutott eszedbe ez a téma?

– Azt hiszem, hogyha nekünk megengedték volna az iskolában, hogy kifessük magunkat és lakkozhattuk volna a körmünket, akkor talán valami mást választok. Édesapám engem nagyon fiatalon, gyerekkoromban megtanított kollokviális latinra, tehát én Itáliában, amikor még nem tudtam olaszul, latinul beszéltem a templomban a papokkal. Névnapi, születésnapi, karácsonyi ajándékként latin auktorokat kaptam, amit 294majd a többiek az érettségi évében olvastak, nem tizenkét-tizenhárom évesen. Így került a kezembe olyan nemkívánatos olvasmány is, mint Ovidiustól például az Ars Amatoria, A szerelem művészete és más, amelyekről majdnem azt mondhatnám, hogy az ókori pornók. A szépészeti eszközökről, meg arról, hogy miképpen tarthatom meg az imádandó férfit, Ovidiusnak verses tanulmányai vannak, és ezeket nagyon érdekesnek találtam. Csupa hősi mondát tanultunk, csupa erkölcsös dolgot, akkor kimaradtak a gimnáziumi oktatásból a magánrómaiak, az ezüst fürdőkádban fürdő rómaiak, és ezzel megnyílt előttem egy frivol kapu, ami mögött csak magánemberek éltek, randevúra mentek, és kifestették magukat. Az iskola megszabta a ruhám színét és a hajamnak az állását, hosszát, és hiába lett az ember egyetemista korára már teljesen szabad, bennem volt ez a gyerekkori vágy: amit elmulasztottam, ha naivság is, pótolnom kell. Például egy disszertációban.

A debreceni törvénykezéssel, törvényhozással sokat foglalkozol a műveidben: a Kiálts, város!-ban például. Lehetséges, hogy közvetve az a gyerekkori városházi „bennfentesség” is szerepet játszik ebben az érdeklődésben?

– Hát persze. Engem mindig levittek a levéltárba. Olyan kicsi voltam, hogy nem ért a földre a lábam, és nagy Werbőczyket tettek alám, ott ültem a corpus jurison: mondták később, hogy bennem nagy jogérzék fejlődhetett ki, alulról. Volt egy levéltáros, aki nagyon kedvelt engem, Csobánnak hívták, nagy egérszagú pergamenkötegek között búvárkodott. Irodalmi társaságban is munkálkodott, őt inkább a konzervatív Csokonai-kör érdekelte, kevésbé a modernebb Ady Társaság. Engem majd mind a kettő. A Csokonai-körben főleg a kórus. Az érdekelt, amiből később dráma is lett, hogy miképpen is van az: minden november 17-én eljött a kollégiumi kántus és elénekelte, hogy „Földiekkel játszó égi tünemény”… Hát ha elkergették a költőt, ha nem kellett, akkor most nyilvánvalóan engesztelik azt a szellemet, amelyet nem lehetett megölni. De ő vajon hallja ezt? Akkor tűnt fel bennem először halottaknak és élőknek ez a különös, esetleges viszonya.

A Macskák szerdája is egy sajátos jogi helyzetet jár körül: miért úgy döntöttek a költő fegyelmi tárgyalásán, ahogyan végül döntöttek a kollégiumi és városi elöljárók.

– A Csokonai-témával kétszer is megpróbálkoztam, csak korábban nem voltam még elég művelt Debrecen város történelmében, és a nagypoliti295kát sem tudtam úgy. Volt egy felkérésem a Csokonai Színháztól, Taar Ferenc igazgatótól, de nem tudtam megírni akkor a darabot: szerencsére, mert abból valami rózsabimbó lett volna, valami mellékút. Hiszen annyira elárasztották Csokonait Lillával és a Lilla-epizóddal: pedig, ahogy majd Ady megfogalmazza a Kis, női csukákban, változó arccal és figurában egy alapnő kísért az ember, az író életében. Az ország Lillához volt hozzászokva, és még nagyon szűk kötélen volt a magyar író, úgyhogy én a Csokonai-dráma helyett megírtam a Kiálts, város!-t. Azt gondoltam: Csokonait ugyan még nem tudom feléleszteni, de Debrecent ismerem, mindig is tudtam, hogy milyen, és ezt meg is tudom fogalmazni. Csokonai története elgondolkodtatott: itt valami nagy ellentmondás van. A Debreceni Református Kollégium világbíró intézmény volt, hazai és külföldi egyetemek nővériskolája. Sok mindent el lehet mondani egy korszakbeli szerepéről, visszavonultságáról a biztonságos kalap mögé, de egyet nem: hogy ne ismerte volna fel a tehetséget. Felismerte Csokonai tehetségét is, hiszen megbízta a kisebbek nevelésével, preceptorrá tette, tudták, hogy benne van kora irodalmi életében. Az ilyent nem kergetjük el, az ilyen a kollégiumnak lesz érték és Magyarországnak! Meg kellett keresnem az okot! Mi volt még fontosabb, mint az ő tehetsége? Rájöttem: a káderképzés. Mert ha elnézzük a kocsmázását, az ortodoxnak enyhén szólva nem nevezhető kálvinista viszonyulásait, ha ki nem dobják innen, akkor veszélybe hozza a kollégiumot. Ha pedig veszélybe hozza a kollégiumot, akkor a kollégiumi nevelést is, az épületet elveszi az osztrák uralkodók valamelyike: és akkor megszűnik a Tiszántúlon és Magyarországon is a felsőbb iskola.

Az a lehetőség, amit eddig mindig meg tudtak őrizni, és ha választani kellett, hogy egy ember vagy egy intézmény, akkor csak az intézmény lehetett a nyertes. Olvastam – épp infarktus után feküdtem – a nádor latin nyelvű levelezését, amelyben szerepelt az is, hogy kit kell számon tartani, mint veszélyes elemet, Debrecenben. S olvasom a város főbírájának, Domokos Lajosnak a nevét. Hát persze, teljesen világossá vált a képlet! Annak a kuratóriumnak, amelyik Csokonai ügyében dönt, a főbíró is tagja volt, és így kellett dönteniük.

Pályád során két meghatározóan nagy írói élményed volt: a magyar történelem és Debrecen. Kiírta már Szabó Magda magából a városát?

– Majd ha temettek, és ott fogtok állni ezen a második temetésen, mert az első a protokoll szerint Pesten lesz – bár nem tudom, hogy fogok 296tudni ott meghalni, hiszen ha valami bajom van, azonnal hazarohanok – akkor majd elmondható lesz, hogy „nem ír többet Debrecenről”. De nem hiszem, hogy valaha kiírnám magamból a szülővárosomat. Ez a város a szüleimmel azonosult, a szülők sírjával, hajdani házunkkal, amelynek a helyén most a művelődési központ áll, az én szobám ott van, abban a kis szökőkutas tóban, a Déri Múzeum háta mögött, ott állt a fehér porcelán kályhám, amelynek a rézrostélyán át néztem az apám gyújtotta tüzet. Nem. A szívem itt maradt.

Akkor lelkileg nagy elégtétel lesz, lehet majd számodra, hogy végre, ahogy mondják, ígérik, megfilmesíti a televízió a Régimódi történetet, és elkészül az önéletrajzi filmed is. Reménykedsz abban, hogy rekonstruálni lehet azokat a hajdani esztendőket, a rég múlt életet?

– Azt nem kell rekonstruálni, azt én megcsináltam. A gyerekkoromat megírtam az Ókútban, a családom történetét a Régimódi történetben, ami Debrecenre vonatkozott, azt megírtam számtalan tanulmányban. Megírtam a színdarabokban Debrecen lelkét és legjobb híveinek sorsát. Magamat is megírtam, kivéve talán a Bécsben töltött neveltetési éveimet, ezért kérdezik sokan, hogy nekem nem volt fiatalkorom, hol van az, melyik műben? Nem ilyen szempontból vágyom én ezekre a filmekre. Én meg akarom mutatni, hogy nekem van igazam. Nézzék meg mások is, hogy milyen szép ez a város. Azt akarom, hogy lássák.

Annak ellenére, hogy itt alapvetően megváltozott minden? Hogy lerombolták a régi Debrecent, hogy lakótelepeket húztak a hajdani kis utcák helyére, hogy nincs már meg sem a házatok, sem a kertetek, sem az utcátok? Hogy „a helyszínt, életem legboldogabb helyszínét, eltörölte a városrendezés”, hogy „kertünk virágos labirintje… egy boldog család hétköznapjaival, az emberi neveket viselő fákkal, amelyek, akár az ég és a Nagytemplom csillagai, benéztek az ablakainkon, eltűntek mindörökre…”?

– Bennem megmaradt minden. Látom a város múltját, a jelenét, és azt is, amilyen lesz: más lesz, most is más. De valahogy mégis konzerválódik, mint a por a szfinxet, valami ezt a várost is megőrzi a régi formájában. Ez a város szerintem Magyarország köldöke. Ezért a városért számtalan ember meghalt: sajnos, nem elég művelt Debrecen ahhoz, hogy minderről tudjon, nem tanították meg a saját múltjára. Pedig ha nem ismeri saját történetét, mitől legyenek, éljenek itt olyan polgárok, akik azt is megértik, ha a város nem ad, hanem követel? Ebben a városban, 297ha nem tudták kifizetni az adót, a sarcot, és a bevonuló flamand zsoldosok az inuknál fogva akasztották fel őket, akkor levagdostuk a dolmányunkról a pitykéket is, hogy meglegyen az a pénz! Ahhoz, hogy a város elviselje a történelem és a politikai terhelését, ezt a várost ismerni kell, és szenvedélyesen kell szeretni.

Megköszönöm Istennek és a szüleim nevelésének, mondja Szabó Magda, hogy én még egy olyan Debrecenben nőhettem fel, ahol ennek a szeretetnek nem volt akadálya.

Hajdú-bihari Napló, 1996.

CS. NAGY IBOLYA

298
Egy ünnep változásai

Egy ünnep, egy város, egy író. Most éppen március tizenötödike és, persze, Debrecen. Régimódi történetekről lesz szó, egy családról, mely másfél évszázada őrzi a szabadságharc emlékeit, egy városról, amely segít az emlékezésben. És egy különleges sorsú karkötőről.

Szereti az ünnepeket?

– Ortodox kálvinista családból származom, nálunk az ünnep visszafogott volt érzelmeiben is, külsőségeiben is. Egy temetésen is tilos volt sírni, sőt a temetés formája is szigorú: már-már rideg. Az ünnep, az ünneplés tehát fegyelmezettséget igényelt. Emelkedett volt, de egy kicsit félelmes is.

Nemcsak családi ünnepekre gondoltam, hanem társadalmiakra is. Mondjuk például március 15-ére, az egyetlen olyan jeles napra, amely változó rendszereken át a magyarság számára mindvégig ünnep maradt e században.

– Nos, hogy ha az előbb elvettem valamit, akkor most hozzátennék. Soha olyan különös, mély március tizenötödikék nem voltak, mint éppen a huszas években, gyermekkoromban. A trianoni sokk hatása legnagyobb nemzeti ünnepünkön különös erővel jelentkezett. Volt valami a levegőben: az elintézetlenségnek szinte kitapintható közege, s ez újfajta tartalommal töltötte meg ezt az ünnepet. Debrecenben akkoriban még sok vagonlakó élt – Erdélyből, Felvidékről egyaránt jöttek –, ők puszta létükkel, ottlétükkel figyelmeztettek az ország tragédiájára. Egyszóval, nagyon eleven volt a március 15., nagyon büszkék voltunk és nagyon lelkesek. Az ünnepség külső formáját az iskola szabta meg. Szép magyar ruhám volt, igaz, pocsékul állt nekem, sem a hajamhoz, sem az arcomhoz nem illett igazán a párta, de hiába éreztem, hogy imponálóan jelentéktelen vagyok abban a ruhában, hatalmas magyar szív dobogott a pruszlik alatt, és állandóan szavalni akartam.

Emlékszik, miket szavalt ilyenkor?

299

– Nemrégiben volt egy találkozó, amelyre a világ minden tájáról érkeztek magyar írók. Ezen az összejövetelen elevenítettem fel szlovákiai kollégámnak egy gyermekkori verset: „Kassa, Kassa, szabadságunk gyöngye, melynek magyar minden kis göröngye, hol Rákóczi hamvai nyugosznak, örök kincs vagy te a magyarnak…” Mire ő csak ennyit mondott: alig élnek már magyarok Kassán.

Kanyarodjunk is vissza a gyermekkori Debrecenhez.

– Az ünnep azzal kezdődött, hogy elmentünk istentiszteletre. Vittük mind a két zászlót – emlékszik talán az Abigélből, az iskolának két zászlaja volt, egy nagy, a „nemzeti” meg egy kicsi, a kehellyel díszített iskolai, hiszen legelsősorban magyarok voltunk, másodsorban debreceniek, reformátusok, egy lánynevelő intézet tanulói. A zászló mögött menetelt egyforma ünneplő ruhában a diákság. Nagy és hosszú istentisztelet volt ilyenkor, és a prédikáció középpontjában mindig az ifjúság állt. Az ifjúság, amely a maga lendületével és a maga szépségével minden korban szent. Az istentisztelet után az iskolában folytatódott az ünnep, olyasféle alkalmi versek előadásával, amilyet az imént elszavaltam önnek. Nem voltak ezek értékes versek, de mégis azok voltak, mert valamit félreérthetetlenül megfogalmaztak és hozzátartoztak ezekhez a túlfűtött ünnepekhez. Egyébként mindenkinek volt kokárdája, az „előkelőeknek” valódi Petőfi-fejes.

Szabóék mit viseltek az ünnepen? Egyáltalán: volt-e a családi legendáriumnak 1848-as fejezete?

– Van nekem egy karkötőm, amely eredetileg a szépanyámé volt. Ez a karkötő Kossuth-krajcárokból és néhány velencei tallérból készült. Azoknak az olaszoknak a pénzéből tehát, akik mindig támogatták a szabadságharcot, Kossuthot. Sok mindent látott, sok mindent átélt már ez a karkötő, szenvedő alanya volt néhány ostromnak, de megmaradt. Hírnökéül egy kornak, amely fontos volt a családom számára. Kisgyermekkoromtól kezdve együtt éltem vele, hisz ott volt mindig az anyám karján.

A család tehát tudatosan ápolta a negyvennyolcas hagyományokat?

– Hogy milyen mértékben, arra csak egy példát. Nyilván tudja, hogy a születésnapom október 5-re esik, az aradi tragédia előestéjére. Nos, apám minden alkalommal elhalasztotta a születésnapi ünnepséget, hi300szen ilyen gyásznapon nem lehetett ünnepelni. Akkor az aradi díszalbumokat kellett forgatnom, meg a kivégzésről készült rajzokat, s elmondani a mártírok nevét. Apám nagyon komolyan vette, hogy kifejlessze bennem a magyarságtudatot. Ebben persze a családtörténet is segített, hisz nagyapám nagybátyja Sárosi Gyula volt, az Arany trombita szerzője, aki bujdosással, börtönnel és félbetört művészi pályával bűnhődött negyvennyolcas szerepéért.

Volt-e a családban valamiféle politikai megosztottság negyvennyolc megítélését illetően? Voltak-e köztük kossuthiánusok és széchenyiánusok, esetleg Deák- vagy Batthyány-pártiak?

– Tudja, az én családom egy része Ausztriából vándorolt be Mária Terézia idején. Tehát, ahogy ez a neofitákkal lenni szokott, nálunk mindenki lelkes kossuthiánus volt: emlékezzen a Régimódi történetben írottakra. Szépapám egymaga kiállított egy nemzetőr csapatot, ő finanszírozta az egészet: lovakat, egyenruhákat, fegyvereket. A szépanyám, akit eredetileg Brunner Jozefának hívtak, negyvennyolc után Kutasira magyarosította a nevét. Tiltakozásul az önkényuralom ellen.

Hozzátett-e valamit ehhez a márciusi ünnephez Debrecen?

– Minden bizonnyal, de akkor ezt gyerekként, fiatal lányként még nem tudhattam, hiszen nem volt összehasonlítási alapom. Csak ezt a várost ismertem a világból. Ma már, persze, tudom, hogy Debrecenben mindennek van valamilyen különleges tartalma. Ez egy külön városállam, saját hagyományokkal, saját erkölcsökkel és egy kicsit saját törvényekkel.

Az egyetemi években aztán ki-kimozdult már a városállamából, hiszen, ha jól tudom, akkoriban elég sok időt töltött Bécsben. Változtatott ez valamit a szemléletén?

– Hát persze. Viharos évek voltak ezek, az Anschluss ideje, sok mindent megtanult ilyenkor az ember, például azt, milyen érzés kisebbséginek lenni. Emlékszem, néhány hónapot egy előkelő intézetben töltöttem, ahol a világ minden tájáról érkeztek fiatal lányok német nyelvet tanulni. Én egy cseh és egy román lánnyal voltam egy szobában, s az egyik éjszaka úgy belemelegedtünk a politizálásba, hogy a végén észre sem vettük, hangosan kiabálunk egymással. Kétségbeesve jött be az igazgatónő, de aztán elmosolyodott, amikor látta, hogy nincs nagy baj, csak politizálunk.

301

Volt olyan márciusi ünnep, amely Bécsben érte?

– Akkoriban nem, csak néhány évvel ezelőtt; akkor a Collegium Hungaricumban ünnepeltünk „kinti” magyarok, szűk körben, de meghitten.

Az egyetem elvégzése után tanítani kezdett. Ezek már háborús évek, Magyarország hadban áll, mégpedig szabadságharcának egyik leverője oldalán. Hogy lehet ilyenkor március 15-ét megünnepelni egy hódmezővásárhelyi iskolában?

– Lehet. Az irodalom sok mindenre tud megoldást. Lehet görög tragédiákból idézni, vagy Babitsot szavalni. Kár, hogy egykori tanári jegyzeteim már Debrecenben vannak, majdani hagyatékom részeként. De ha valakit ez egyszer részletesen is érdekelni fog, megtalálhatja közöttük az akkori ünnepi műsorok vázlatát.

Szeretett tanítani?

– Nagyon. Ötvenben, amikor osztályidegennek minősítettek, büntetésből kellett elhagynom a minisztériumot és elmenni egy általános iskolába tanítani. Akik meg akartak büntetni, nem tudták, hogy megjutalmaznak ezzel.

Lassítsunk egy kicsit. Egyáltalán, hogy lett egy latin szakos tanárból minisztériumi tisztviselő?

– Köztudomású: ezt is Debrecennek „köszönhetem”. Minthogy ott működött az ideiglenes kormány, onnan toborozták a minisztériumok alkalmazottainak egy részét is. Én éppen úgy kerültem a kultusztárcához, hogy mentem a Kismester utcán hazafelé egy friss kenyérrel a hónom alatt, régi ismerősöm jött szembe, valami májjal a kezében. Megkérdezte, nem akarok-e Pestre költözni. A minisztériumba azzal csábított, hogy így rengeteg színházi előadást láthatok. Kiderült, hogy ő, akit én kolléganőm férjeként ismertem, a kultusztárca nemrég kinevezett államtitkára. Így lettem én filmügyi referens.

Könnyen megszokta Pestet?

– Sokáig nagyon idegen maradt számomra. Romos, fűtetlen lakásban laktam, romos épületben dolgoztam, ismeretlen és rideg volt a világ. (Ne felejtse el, hogy Debrecent az oroszok megkímélték, hisz eldöntött dolog volt, hogy ott fog működni az ideiglenes kormány.) De, persze a fiatalság mindig győzedelmeskedik a romokon, lelkileg is, meg valóságosan is.

302

És mit csinált 1945-ben egy filmügyi referens a romos minisztériumban?

– Forgatókönyveket olvasott. Aztán átkerült az irodalmi osztályra, ahol meg írókkal ismerkedett. Füst Milánnal, Lengyel Balázzsal, Kálnokyval. Későbbi barátaimmal, az Újhold körével.

Hát arra emlékszik-e, hogyan ünnepeltek a minisztériumban?

– Annyira „szordínósan”, hogy nem is maradt meg belőle semmi az emlékezetemben.

Az ötvenes évek elején ön „osztályidegen” tanár egy pesti fiúiskolában. Ezek a sztálinizmus legkeményebb évei. Hogy ünneplik márciust ekkoriban?

– Meg kellett találni a mértéket. A tanácsi ellenőr mindig kijött, hogy ellenőrizze, nem túlságosan hazafias-e a műsor, úgyhogy beletettünk egy-két részletet az Ifjú Gárdából is, biztos, ami biztos.

Szovjet költők versei hangzottak el március 15-én?

– Ahol az ország elfoglalásának dátuma a legnagyobb nemzeti ünnep, ott ez szinte természetes. Az osztrákok sose kívánták tőlünk, hogy a világosi fegyverletétel dátuma nemzeti ünnep legyen. Nehéz időszak volt, de a becsületes emberek becsületesek tudnak maradni ilyenkor is. Szülő, gyerek és tanár különös cinkosságot vállalt a világ ellen. Én életemben nem hamisítottam annyit, mint akkoriban. Akit csak lehetett, munkásszármazásúvá javítottam. Szerencsére a tanári kar legtöbb tagja partner volt ebben a munkában. Még folyton szomorú párttitkárunk is, aki elsőnek ment ki ötvenhatban. Most dúsgazdag gyárosfeleség, és még mindig tartjuk egymással a kapcsolatot.

Számos történeti drámát írt. Mi az oka, hogy negyvennyolcas tematikájú nincsen közöttük?

– Engem az Árpád-kor kérdései foglalkoztattak igazán. Ezeket tartom drámaiaknak, sorsfordítóknak. Géza döntése a kereszténység elfogadásáról, István államszervező tette sokkal fontosabb annál, hogysem hiányozhatnék a köztudatból. Ha ők nincsenek, mi itt most nem beszélgethetnénk: a magyarok eltűntek volna a történelem színpadáról. Ráadásul számomra a negyvennyolcas kérdéskör teljesen tisztázott. Nekem nem volt problémám Kossuthtal és nem volt problémám Görgeyvel. Sőt nem volt problémám Széchenyivel sem. Ők együtt jelentik nekem negyvennyolcat.

303

Idén mivel tölti az ünnepet?

– Mint az utóbbi években mindig, ezúttal is Debrecenben leszek március 15-én. Mint a város díszpolgára veszek részt az ünnepségeken. Régi szokás, hogy ilyenkor különböző díjakat – tudományosakat és művészetieket – adunk át az arra érdemeseknek. Elhatároztam, hogy idén egy új díjat alapítok: vándordíját a legkiválóbb várostörténeti mű szerzőjének. Ez a díj nem lesz más, mint az a karkötő, amelyről beszéltünk.

Tudják ezt már Debrecenben is?

– Nem, innen, az újságból fogják megtudni.

168 Óra, 1996.

JOLSVAI ANDRÁS

304
Nyugalommal várom, ami még jut

Szabó Magda legutóbbi regénye, A pillanat, újragondolja a Vergilius megírta ősi történetet. Creusa, Aeneas Trója égése közben eltűnt felesége az új változatban élve marad: a rá kardot rántó Aeneast leszúrja, a hős sisakját, vértjét magára öltve elmegy helyette Latiumba, politikai házasságot köt a királylánnyal, Laviniával, s világbirodalmat alapít. Amiből is sokféle történet kerekedhetne ki. A most nyolcvanadik évébe lépő, Kossuth-díjas író kesernyésen bölcset választott.

– Érkezésükre várva jutott eszembe, hogy ötven éve jelent meg első könyvem, a Bárány. Belelapoztam, olvasgattam a verseket, és azt mondtam magamnak: bizony nem fejlődtél semmit, Szabó Magda. Ugyanaz az aggodalom van benned, mint akkor, a háború után, ugyanaz a félelem és ugyanaz a kérdése az Istenhez és emberhez forduló lelkiismeretfurdalásnak is: ha a többi meghalt, én mire maradtam életben?

Talán, hogy megírja, amit megírt. Ha sötétre hangoltan is.

– A gyümölcs is megsötétedik, mire megérik. Nagyon sok az, amire nekem is rá kellett jönnöm, különösen, hogy minden megtörtént velem, aminek meg kellett történnie. De látom, nagy változás nincs. Trója annyi idő után is az, ami, és nem cserélem el a meghódított földdel, s bár otthon érzem ott magam, akkor is haza megyek Trójába.

Mint Creusa, aki az alvilágot megjárva tér vissza városába. Creusában, ugye, sok van Szabó Magdából?

– Én ezt a könyvet érzem olyan könyvnek, amelyben semmiféle tartózkodás nem köt meg. Tessenek engem így és ilyennek elfogadni, ez vagyok én. Nem takarózom, lásson, aki látni akar. Creusa én vagyok.

Creusa egy romvárosba tér vissza. Trója nincs, csak az emlékekben. S ha akadt is egy olyan pillanat, amikor az istenek rendelte végzet elfordította erről az as305szonyról a tekintetét, és ő, megragadva a lehetőséget, fordíthatott balsorsán, most tűnődhet: a romokból vajon nem az elhárítottnak hitt ananké néz-e rá.

– De hát ezt kellett és kell elviselni, ettől érik és nő meg az ember. Meg is öregedtem, de hát ez nem számít, az öregség nekem csupa komolytalanság, folytonos mulatság. Csak az előnyét érzékelem. Azt, milyen kevés, ami még nyugtalanít, sért, hogy mennyivel egyszerűbb lett az élet! Minél jobban beszűkül, és minél jobban tudom, hogy nem lehet már olyan sok időm hátra, annál jobban gazdálkodhatok vele és a terveimmel. Az anyám temetésén megtanultam, mi az, amit komolyan kell venni. A dolgok vagy elmúlnak, vagy kisimulnak, vagy rendbe jönnek. Sírás legfeljebb a ritka és kivédhetetlen katasztrófákat illeti. De még akkor is inkább csak nyelek egyet.

Mintha a társadalmi élettől is visszahúzódott volna!

– Hát hogyne húzódtam volna vissza! Férjem, Szobotka Tibor halála óta én nehéz vendégnek számítok. A protokollban jártasak tudják, mellém mindig valami hasonló árva madarat kell hívni, hogy le tudjanak ültetni. Valakit, akivel szót értek és akinek én is elviselhető vagyok. Azután megyek haza, mint annak idején Szobotka Tiborral, ha letudtuk, lehetőleg minél gyorsabban, az eljárnivalókat. Jöttünk haza és beszélgettünk. Szünet nélkül beszélgettünk. Mindenről.

Mindent persze nehéz vagy majdnem lehetetlen is elmondani, hiszen mi mindent megélünk, amire nincsenek szavaink, mondataink, mi mindent, ami előtt, ami miatt elnémulunk.

– Akkor hallgatunk és nézünk, ahogy az állatok. Mint Konstantin macskám Szobotka Tibor kabátjából.

Minthogy A pillanat című regény az önnel történtek summájának is tekinthető, s mert Creusa kétségtelenül Szabó Magda, már amennyiben ez egyáltalán lehetséges, arra gondoltam, hogy érdemes innen néhány mondatot közelebbről is megnézni. Az esküvőjére készülő Creusa-Aeneas jelenti ki: „A hatalomba a gyilkosság a lépcső. A testé vagy a lelkeké.” Ezt így gondolja?

– Meri vitatni? Ebben a században éltem, tömeggyilkosok, tömeggyilkosságok kortársa voltam. És figyeltem, fogékonyan a politikára – mellesleg az nem igaz, hogy az Újhold köre, amelyhez tartoztam, idegenkedett a politikától, láttuk és hallottuk valamennyien, amit látni és hallani kellett. Figyeltem politikusokat, figyeltem cselekedeteiket, életet és tör306ténelmet alakító eszközeiket. Ez nagyon sok mindenre megtanított. Elsirattam Európát és elsirattam magunkat. Mert megrendítően kevés esélyt éreztem arra, hogy életben maradunk. S a rendkívül szigorú kálvinista nevelés felől megérthettem, hogy ami itt történik, a részleteiben lehet nemes elgondolás, sőt céljában akár szent is, de egészében istentelen, Istennek nem tetsző koncepció. Ha pedig istentelen és Istennek nem tetsző, akkor Isten válaszolni fog. Ahogy tette is. Ugyanezt éreztem az atombomba ledobásakor. Együtt volt a család otthon, és csak hallgattunk, mert tudtuk, hogy valaminek mindörökre vége lett, ami soha többet fel nem támasztható. Nem, nincs okom ezt a mondatot másképp gondolni.

Akkor azt sem, amit Creusa-Aeneas a feleségének, Laviniának mond: „Majd rájössz, hogy az egész emberiség szalma a történelem máglyája mellett”.

– Másképp tapasztalta? Úgy véli, hogy patetikusabban fogalmazhattam volna?

Nem, de előző könyvei után a kiábrándultsága megütött.

– Nem kiábrándultság ez, hanem valami szomorú horatiusi felismerés. Hogy nem számít semmit az ember, ha a hatalmi elképzelések megvalósításáról van szó. A hatalom megszerzéséhez, a hatalom akaratának érvényesítéséhez legtöbbször a történelmet is fel kell fűteni. Ki tagadhatná, hogy az ember a legolcsóbb fűtőanyag?

Nincs ez ellentmondásban azzal, hogy bár a végzet pillanatnyi figyelmetlenségéből, de Creusa mégiscsak kézbe veheti sorsát?

– Ahhoz rá kellett ismernie egyetlen lehetőségére. Úgy látszik, ilyesmire az emberiség nem képes. Ezért, hogy lehetetlen szabaddá válnia.

Meg tudná azt fogalmazni közelebbről is, amire az emberiségnek rá kellene ismernie?

– Írtam nemrégiben egy tárcanovellát, egy Benedek Elek feldolgozta ballada anyagából. Két székely legények dicsérik szeretőjüket, mindegyik a magáét tartja a legszebbiknek. Összeverekedni mégse tudnak, csak akkor, amikor valamelyikük kijelenti, hogy ő a legerősebb a világon. Futár jön, hírül adja, hogy az egyikük gyöngyösöm-gyűrűsöm jegyese megszökött a török pasával, igazán nagy szégyen, s tudatja, hogy a másik mátkasága is odavan már valami hasonlóan súlyos okból. A két szé307kely legények azután csak néznek egymásra és hallgatnak. Így járunk újra és újra, vakká tesz bennünket esendőségünk, ostobaságunk, nem vesszük észre a legfontosabbakat. Vetítse ezt át a politikára. Nem ilyen székely legényekként viselkednek a magyar pártok? Közben pedig gyűrűsöm-gyöngyösömet, mátka-Magyarországot elveszítjük. Az emberiségről is hasonlót képzelek, tapasztalok. Ezért vagy azért, mindig van miért, nem arra figyel, amire kellene.

Valamennyiünk életében akadnak jóvátehetetlen dolgok, súlyos sérelmek. Az önében, azt hiszem, ilyen a Baumgarten-díj visszavonása, vagy, hogy 1947-től 1958-ig nem publikálhatott. Mit kezdett velük?

– Nem vagyok én Isten, hogy mindent meg tudjak bocsátani, és persze vannak tettek, amelyek emléke, mint a kő, újra és újra visszahull rám. De a részletekkel nem foglalkozom.

Boldog ember?

– Igen. Léleknyugalommal várom, ami még jut, és nagyon örülök annak, hogy most ősz lesz, és majd hull a gesztenye a napsütésben, ahogy születésem táján mindig.

Azt állítja a következő mondat, hogy „mindennek, ami megtörtént, vagy a jövőben még ránk vár, aszerint lesznek variációi, hogy ki fogalmazza meg a tényeket”. Ennyire bizalmatlan a szellem embereivel és a művészettel szemben is?

– Ismerem a szakmámat. Nem mostantól, az ókori auktorok óta. Tudom tehát, hogy milyen határig fogalmazható meg rettenetes szörnyetegnek Julius Caesar és elbűvölő személyiségnek Maecenas, aki a mindenkori irodalomnak körülbelül a leggonoszabb embere volt. Ő aztán értett hozzá, hogy a megfélemlített énekesnek odavetve egy ürücombot, fazonra igazíttassa a történelmet. Mindig van, aki ért az ilyesmihez, mindig akad, aki ilyen vagy olyan, s persze mindig érthető és nyomós okból, de enged neki. Így aztán a tények homályba vesznek, annyira, hogy legtöbbször földeríthetetlenek is már.

Creusa-Aeneis a rapszódoszoktól tehát a nem udvari, hanem az igazi íróktól, művészektől azt követeli, hogy művük fekete legyen, „mint az alvadt vér”. Miért, ha Szabó Magda számos munkája a Tündér Lalától a Bárány Boldizsáron, a Régimódi történeten át a Kiálts, város!-ig éppen nem ilyenek vagy nemcsak ilyenek?

308

– Nekem ne legyen világos, nekem már annyit hazudtak, hogy az elmondhatatlan. Az írók is. Maga is tudja, hány és hány költőnek, írónak kell most selejteznie. Sajnálom őket, súlyos ez a büntetés a gyarlóságukért.

Önnek nincs megbánnivalója?

– Szerencsésnek mondhatom magam, mert nincsen. De ez valóban szerencse dolga volt az elmúlt néhány évtizedben.

Úgy hallom, szerződése van egy újabb önéletrajzi könyvre.

– Címet már adtam is neki: Für Elise, az ifjúságomról szól majd. Ha Isten segít, meg is írom. Nem tudom rögtön megírni, mert tartozom Debrecennek egy színdarabbal, és nekem is megvan a magam koncepciója a Vörösmarty-bicentenáriumra. Vörösmarty-színdarabot tervezek.

Úgy érti, az ő nyelvén?

– Nem. Alig hiszem, hogy még egyszer meg lehet azt próbálni. Szükségtelen is. Ő volt az első, akitől azt tanultam, hogy nem szabad komolyan venni az antikizálást. Arról beszélek, hogy nem operettet akarok én, nem arról van szó, hogy a kisasszony szeret-e avagy sem, hogy Etelka vagy Laura. Gyűrűsöm-jegyesemről van szó. Kölcsey imádkozott és irgalomért könyörgött. Ezen gyerekkoromban is sokat gondolkodtam. Imádkozott és könyörgött, de programot nem adott. Programot Vörösmarty Mihály adott. És az ezért való hálából, az iránta való tiszteletből akarom ezt a darabot megírni.

Az időben ronthatatlant akarja elmondani?

– A múlhatatlant.

Népszabadság, 1996.

VARGA LAJOS MÁRTON

309
Istentől megáldott, hasznos ünnepet!

Az a szép, fényes nap című történelmi játékának október eleji premierje előtt Szabó Magda Kossuth-díjas írónő szenvedélyes, meleg szavakkal tárta fel a Jókai Színházban megrendezett találkozón, hogy milyen szoros szálak fűzik megyénk több településéhez. Azt mondta, hogy a családi kötelék, a békési gyökerek nélkül aligha születhettek volna meg regényei, drámái. „Ha valamit megtanultam az életben, hát ezt a megyét megtanultam. Tudom a Körös illatát, és én ide hazajöttem.” A találkozót szeretettől sugárzó egyénisége tette emlékezetessé, az élményt akkor igyekeztünk megosztani olvasóinkkal. Most az írónő ünnepről, világról, írói hivatásról vallott nézeteivel ismerkedhetnek meg, gyönyörködhetnek jellegzetes, szép stílusában. Hisszük, hogy a karácsony meghitt hangulatához igazán illő, méltó társra leltünk. A tegezést, kérem, ne vegyék tiszteletlenségnek, higgyék el, nem volt könnyű. Az írónő szorgalmazta: „Hiszen akkor is tegeznél, gyermekem, ha a nagyanyád lennék…”

Kedves Magda néni, milyen volt a karácsony kisgyermekkorodban, melyik évet őrzöd legkedvesebb emlékedként, és hogyan telik ma a szenteste, az ünnep?

– Az ünnep karácsonyi rendje gyerekkoromtól nem változott: családom követte a hajdani békés-bánáti esperes nagyapám puritán modelljét, apám felolvasta Lukács evangéliuma megfelelő részét, ahogy Köröstarcsán megszokta, állva hallgattuk, énekeltünk, imádkoztunk, s a házi áhítat és a vacsora között szerény ajándékokat bontogatott a família. Korán megtanultam, Isten fiának születését, az Ige testté válásának ünnepét üljük, ez a nap csak járulékában hordozza az ajándékozás szokását, a fő ajándék az égből jött és mindannyiunk, az egész emberiség számára. Így tanultam, így szoktam meg, asszonykoromban ezt folytattam, huszonharmadikán előkarácsony volt Debrecenben, hazautaztunk, huszonnegyedikén a mi otthonunk ünnepelte a Megváltót, akkor már a férjem olvasta az evangéliumot. Nagy erőt adott, hogy az ünnep számomra e belső, spirituális megélés lehetősége volt, ez segített át életem 310legsúlyosabb karácsonyán, amikor szentestére még nem dőlt el, életben marad-e a férjem a New Yorkban elszenvedett súlyos infarktus után, s én egymagam ültem a Broadway egyik szállodája tizenkilencedik emeletén, jobbomban a telefonkagyló, minden negyedórában hívtam a kórházat, balomban a nyitott Biblia Lukács evangéliumával.

Az emberek igénye, lehetősége az ünneplésre, a hétköznapokból való kiemelkedésre hogyan változott az elmúlt évek során?

– Azt hiszem, az adni vágyás természetes emberi igény, s szívből remélem, ebben a nehéz évben nemcsak szeretteink jutnak eszünkbe, hanem az ellátatlanok is. Mert az ország két részre osztódott, ellátottak és ellátatlanok élnek egymás mellett, alázuhantak a lehetőségek, higgyük, hogy tisztességes gondolkozású ember nem ül le szépen megterített és az ünnephez illő ételekkel megrakott asztalhoz anélkül, hogy ne teljesítette volna emberi kötelességét és nem juttat feleslegéből sose látott ismeretleneknek, azoknak, akik elsődleges problémákkal küzdenek, s nemhogy karácsonyi kalácsot, kenyeret is alig esznek. Ekkora nyomor közelében, az új áremelést már hirdető újságcikkek árnyékában ugyan ki olyan felelőtlen, hogy csak magára és szerencsés életére gondol, és el tudja feledni azokat, akik hasztalan keresnek szállást, mint a szent szülepár, és akik felett hasztalan zengett az angyalok nemcsak örömhírközlő, de létformát jelző üzenete: béke legyen, jóakarat. A szövegben a mennyei kórus örömöt hirdet: aki nem próbált valami formában hozzájárulni ehhez a momentán anyagi segítséggel megszerezhető örömhöz, és nem segített senki rászorulóknak így vagy úgy, nem ünnepelhet felhőtlen szívvel.

A közéletben, üzletben, utcán, nyilvánosság előtt annyi a becstelenség, mintha nem a jóságnak, a tisztességnek, a tudásnak állna ez a világ. Mindig is így volt? A mai kor sajátossága ez, vagy az átmeneti időszakoké?

– Nehéz század ez. Nálunk két világháború, egy szent szabadságharc 56-ban, a világon szerte valahol ilyen-olyan háborúk. Madách tudta, mit beszél, mikor Éva hiányosságait a körülményekkel próbálta megvédeni, a bűnöknek világtörténelmi és társadalomtörténeti helyzetekben van a magyarázatuk. Nem hiszem, hogy amit most élünk, saját kudarcaink összesítése, ismétlem, nehéz század ez, de alighanem nem volt soha igazán könnyű, legfeljebb könnyebb történelmi szakasz. Ki lett volna örömmel polgár a köztársaság belső és külső harcai idején Rómában? Ki 311élt volna szívesen az őrült császárok vagy a keresztesháborúk, vallási mozgalmak vagy Napóleon idején? Saját negyvennyolcas szabadságharcunk valódi képe olyan iszonyú volt, hogy a bukás után életben maradt költők egy része a szó orvosi értelmében megháborodott. A történelem múzsája nem ismer kegyelmet, Klio nem szentimentális hajadon. Azt hiszem, azért érezzük keservesebbnek, amit mi átélünk, mert benne vagyunk és nem olvasunk róla, mint már kiértékelt és lezajlott eseményről. Nem, most éljük, amit élünk és hogy pontosan tudjunk mindent, a médiumok, a hírközlés eszközei hozzá is segítenek. Julius Caesar halálhíre időbe telt, míg eljuthatott az ókori Britanniába, az angol királyi család magánügyeit akár naprakészen olvashatjuk, merényletek és gyilkosságok már csak kivételes brutalitás esetén keltenek figyelmet. A gyerekek az iskolában számadatokat közölnek a felelésnél, ennyi és ennyi hősünk esett el Mohácsnál. Nem látja, nem éli. Amikor a kirándulásra nem tud befizetni, mert nincs a szülőnek pénze, sírva fakad és felháborodik, mert azt már éli, az már az ő történelme. Nem vagyunk mi rosszabbak, mint voltunk a tatár vagy a török vagy Horthy Miklós idején, csak nem tananyaggal, valóságos tényekkel szembesülünk, s morális tartásunkat a morál oktatásának eltörlésével meglazították a lábunk alatt, nem állunk már szilárdan, és neveltetésünkből kimaradt a tízparancsolat.

A tudás, a kultúra, a maradandó értékek elfogadtatásáért küzdeni kell; előtérbe került a gazdaság, az üzleti érvényesülés. Milyen következményeket hoz és hová vezet ez a tendencia?

– Nem az első harcunk, megkezdték ezt már a testőr-írók Mária Terézia idején, de vívott érte Kazinczy és Csokonai, sőt a reformkor nagy nemzedéke kormányprogrammá tette a magyar nyelv fejlesztését, kultúrája és tudományos célkitűzései kibontakoztatását. Ha Szentirmay Rudolfék, a nagy nemzedék, munkába nem fog, ma nincs Tudományos Akadémiánk és világbíró irodalmunk, amelyet külföldön éppúgy kezdenek ismerni, ahogy Bartókék munkája világkincs. Mindezek védelmét, fejlődésének, sőt megmaradásának biztosítását sajnos az ország sorsát intézők kifelejtették a kötelező védnivalók közül, csak a nyelv óvása nyert egyre hangsúlyosabban teret, hál’istennek. A kormány egyszer majd tudomásul veszi és ennek megfelelően módosítja kulturális és pénzügyi politikáját, hogy a tudomány és a művészet elsorvadása esetén elvész a nemzet, nincs jövője. Süllyedő talajon, ingó deszkákon, komoly állami rendelke312zések és biztosítékok nélkül nem áll meg a szellemi téren alkotók lába, azon azért már csak túlestünk, hogy az író újra átélje Petőfi egykori keserves telét Debrecenben, aki a szponzorkeresést és az alapítványokra való hagyatkozást kitalálta, nem számolt népünk karakterével: a magyar nem tud kérni. Nagy László megfogalmazta: „Nekem a kérés nagy szégyen.” Az minden írónak is, amellett a bizottságok összetétele csak a tömörülést igazolja, azt nem, hogy a döntést hozó tagok között nincs-e a kérelmezőnek valami régi sérelme miatt személyes ellensége: nem születtünk angyalszárnyakkal. Ha a tudósok nem kísérletezhetnek, mert a kísérleti anyag esetleg nem hoz eredményt, ha az intézmények egy részét megszüntetik, ha kezdő alkotó kezdő mivolta, a már valamire vitt művész büszkesége nem engedi meg a rémes sci-fi filmbe illő víziót, hogy Arany János ott ácsorog egy pénzintézet előtt, kezében a Toldi két részével és a harmadikra nem bír, átall támogatást kérni, inkább elsompolyog, keserű lesz a szánk, rossz tréfa ez. Keressék meg a művész és tudós megélhetési lehetőségét biztosító paramétereket, mert a továbbiakban az amúgy is mindenféle politikai és világhelyzeti tényt tudomást venni kényszerült Nobel-díj-bizottság elé rövidesen nem lesz mit felterjesztenünk sem a művészetek, sem a tudomány elvetélt magzatai miatt.

Műveidben tisztelettel, szeretettel állítasz emléket az elődöknek, családtagoknak és történelmi személyiségeknek. Írói küldetés, tanári felelősség, erkölcsi kötelesség ez?

– Minden írónak megrajzolható művészi profilja van, magateremtette világa, saját stílusa, jellegzetes szavai. Mikor egyetemre jártam, fel kellett tudnom ismerni a letakart nevű szerző kiragadott mondatai alapján, ki írhatta ezt a szöveget. Az én világomba beletartoznak az ősök és halottak, akik szerettek és akiket szerettem. Sosem ábrázoltam csak jó és kellemes embereket, nincs sterilen jó világ. Ártatlanokkal és bűnösökkel, az igaz út ismerőivel és a tévelygőkkel kell együtt élnünk, én most aligha lehetek divatos, mert vonzani igazán a saját érdekein felülemelkedni tudó, megbotló, újra járni kezdő, tévedő, saját magát legyőzni képes ember érdekelt, ezért szerettem ábrázolni Géza fejedelmet és a meráni Gertrúd fiát, az országot újraépítő Béla királyt, akit igazán mindenki gátolt, csak családja szentjei, Szent Erzsébet és nagy elődje, László király segítette.

Azt hiszem, a témaválasztás nem küldetés vagy felelősség vagy pláne kötelesség kérdése, azon múlik, kit mi érdekel. Fiatal lány koromtól nem a nagyra törő, de a nagyról, szépről álmodó és azért dolgozni tudó em313ber foglalkoztatott, akinek érzésvilágában ott a haza, a család, s valahol az emberiség. Isten egyébként megadta, mert ilyen lett a férjem.

Mi a magyar író dolga ma? És mekkora a mozgástere, a hatalma?

– Az, ami minden ország írójáé. Isten nem azért adta a képességet, hogy szóban-írásban jobban ki tudja fejezni magát, mint más, hanem mert üzenni akart valamit az íróval. Ha nem tud használni, legalább ne ártson írásával sem a hazájának, sem a világnak. Hogy milyen a mozgástere, azt majd a következő nemzedék mutatja meg, mit tudunk adni nekik, mi, ma élők, s mit fogadtak el vagy tettek újat ők hozzá. Lesz más ismérve is: mennyire leszünk mi magunk fontosak a kultúra hivatalos szerveinek. Nemcsak a szerelmet, a kultúrát, a művészetet, a tudományt is „át kell vinni” a nehézségeken.

Magyarországon nem volt mindig ilyen távol egymástól a szépirodalom és az újságírás, mint ma. Lényegüket és szerepüket tekintve melyek a két „műfaj” közös, illetve eltérő vonásai?

– Szerintem soha ilyen közel. A nagy kiadók megszűntek, szinte mindenki jövője bizonytalan, az író, a szépíró máskor csak kivételesen vállalt cikk megírására vállalkozik momentán kenyérgondjai miatt, ír riportot, helyzetanalízist, ami nem az ő asztala. Az újságíró ma még hamarabb fordíthat a jelenen, ha nagyon bátor és tisztességes, ha vállalja a veszélyt, az ő tevékenysége a közvetlen jelen elemzése. A szépíró a kikövetkeztethető egyetemes nemzeti-elemit keresi, de nem lévén állása, felismerései kihordására esetleg sor sem kerül.

Az ország érdekében valamennyiben új vizsgára kényszerülünk, az újságíró az analízisre, a szépíró a szintézisre kapjon anyagi és erkölcsi segítséget, hogy akik majd utánunk születnek és kezdenek gondolkozni és elemezni, túl az ezredfordulón, reális képet kapjanak arról, mi történt itt nálunk voltaképpen, milyen örökség birtokában jöttek utánunk világra. Én hiszek az írott szó becsületében, még a frázisban is, hogy az igazság eltemethetetlen, az igazság a sírból is kikiált. Tolvajok és csalók világában csak megszólal a jávorfából készült furulya, s aki hitet, reményt, emberi és anyagi értéket lopott, nem lesz boldog vele, nem lesz a szerzeményén áldás. Isten segítse újságnál vagy szerkesztőségben vagy kötetlen pályán dolgozó mindannyiunk útját eredményesebb esztendő felé, s nem volt rossz út, haladjunk csak az önzést nem ismerő nemzeti célok felé, amelyeket valóban valódi hősök fémjeleztek annak idején. 314Köszönöm, hogy szüleim szülőmegyéje kíváncsi volt ünnepváró és óévbúcsúztató szavaimra, s hadd kívánjak mindannyiuknak Istentől megáldott és nyomorúságos és szégyenletes gond-bogainkat a szent születés segítségével kibontó, népünknek és a világnak hasznos ünnepet.

Békés Megyei Hírlap, 1996.

NIEDZIELSKY KATALIN

315
Lettem, aki vagyok

Szabó Magda sohasem arról volt híres, hogy nyilatkozataival ostromolta volna a médiát. Nem tolakodott a képernyőre, nem akart mindenáron mikrofonba beszélni, és könnyű megszámolni a vele készült újságriportokat. Talán kevés ideje volt ilyesmire, hiszen várták a megírandó regények, drámák, tévéjátékok, filmek, tanulmányok. Nyilván ez is hozzájárult, hogy mindmáig ébren tartotta híveinek, kiterjedt olvasótáborának érdeklődését, kiapadhatatlan kíváncsiságát. Kitüntetésnek érezzük tehát, hogy közelgő születésnapja alkalmával megtisztelte lapunkat, s rajta keresztül olvasóinkat mindig figyelemre méltó gondolataival.

Hitték volna, hogy Szabó Magda októberben tölti be a nyolcvanadik esztendejét? Pedig, ha az ember regényíró, drámaíró, filmjeinek áradatára gondol, nagy időket jár be. Egyáltalán létezik olyan dolog, amit nem lehet megírni?

– Azt hiszem, mindent meg lehet írni, csak rettenetes árat kell fizetni érte. Déva várát is meg lehet építeni – és ha nagyon nagy szerencséje van az embernek, akkor le sem omlik. Én már hallottam egy Arany János nevű költőről, aki megírta a Toldi Miklós történetét, és amíg magyar nyelv lesz a világon, addig Toldi Miklós mindig tartani fog egy hatalmas rudat, egy vendégoldalt, és mutatja vele Budára az utat.

Mi az, ami eddig „benn maradt”?

– Amit nem írtam meg, arra egyszerűen nem volt időm. Tudod, mikor az író még fiatal, akkor kellemesen sok ideje van, és ezért nagyon boldogtalan. Aztán, mikor az író megöregszik, akkor kellemetlenül kevés ideje van, és az író ismét csak boldogtalan. Jó volna tudni a Jóisten terveit, hogy aszerint osszam be, aszerint sorrendezzem a teendőket. Most, hogy a Béla király kész, folytatom a Für Elisét, és van színpadi és regénytervem is. Háromnegyed részben megvan az új tanulmánykötetem anyaga. Nemrég készült egy új portréfilm is rólam, A hattyú koronája címmel. Ez sok mindennek magyarázata és összefoglalása az életemből. Egyfajta 316kommüniké, használati utasítás ahhoz, hogyan kell majd értelmezni az életművemet, hogyha nem tudják tőlem megkérdeni – mert az is előfordulhat.

Enyhén szólva nehéz helyzetben van ma a kultúra. Az irodalom is?

– Meg kellett érnem saját mesterségem valutájának a teljes devalválódását. Ez a helyzet érzékenyen érint a nemzet jövőjét illetőleg – mert a történelem során nálunk ez idáig mindent a költők-írók fogalmaztak meg. Mindent tőlük vettek át a polgári lét szabályozására vagy a lét forradalmi megújítására vonatkozóan. Széchenyi tézisei például csak Kossuth Lajost ébresztették, de Vörösmarty Szózata az egész ország akcióprogramjává válhatott: „Hazádnak rendületlenül…” Most hogy lesz, ha az irodalom azért fog meghalni, mert nem írnak az írók? Félek, hogy azokat a mondatokat, amiknek a birtokában könnyebben él az ember, a jelenlegi gazdaságpolitika, a szerencsétlen rendelkezések folytán nem fogják tudni kimondani az írók. Egyik író sem. Ennek ellenére úgy gondolom: sok mindent túléltünk, veszteségek árán ezt is túl fogjuk élni. Soha az utolsó pillanatban, a legsúlyosabb válságok idején segítség nélkül nem maradt Magyarország! Valahol, valamilyen formában biztosan létezik a magyarok Istene.

Mondanál erről még valamit?

– Valószínűleg egész Európa úgy néz bennünket, mint Winnetou a szurdokból felszálló sast: már megint hogy jöttek ki ebből? Józan logika szerint nekünk már nem volna szabad élnünk. Ott kezdődött, amikor együtt érkeztünk ide, és az ország kétharmadát meg kellett semmisíteni azért, hogy egyharmad Európa-képes nép megélhessen rajta. Amit Géza kitalált és Szent István végrehajtott, az egy szépséges rémálom, ha meggondolod. A vezető réteg tisztában volt azzal, hogy ha a nemzet részére akkor még ismeretlen, elfogadhatatlan ideológiát nem vállaljuk – akkor egyszerűen nem kapunk polgárjogot soha abban az országban, ahol letelepedtünk. Minden vérben és bűnben születik – steril változatra nem emlékszik a történelem; nem is volt. Hogy európaivá válhattunk, az is óriási áldozatokat követelt. De azok lettünk. És még mindig élünk! És nem megyünk ki innen, soha. Ez a hazánk.

Neked szép gyerekkorod volt. Jelent-e ez valamiféle lelki kapaszkodót számodra nehéz helyzetekben?

317

– Én nagyon sokat kaptam felejthetetlen és megköszönhetetlen gyerekkoromban. A szüleim humorral és szeretettel neveltek, egy pillanatig sem titkolták előttem, hogy az élet nem majális, és azt akarták: már bele ne éljem magam, hogy mindig ez a biztonság lesz körülöttem, mint őmellettük. Nagyon meg voltam sértve, haragudtam. De a „törhetetlen kapuk” mitológiája valóban meg kellett hogy dőljön bennem. Apám gondos munkával kiválogatott, nem könnyen porló-pusztuló diófából rakott a nagy vidéki házunkhoz nagy kerítést. A kapunknak akkora zárja volt, mint egy múzeumnak… Hogy oda csak úgy bejöhessen valaki – az elképzelhetetlen volt számomra. Hát bejött. Egyszer apám a hatvanhét kaktuszát kitette az udvarra, hogy kapjanak még egy kis langyos októberi esőt. Mind a hatvanhét kaktusz hősi halált halt, mert hirtelen hanyatt esett a mi bonthatatlan kapunk. Ugyanis megérkeztek hozzánk az oroszok egy nagy tankkal. Ott álltam és néztem, ahogy bejön a tank az udvarunkra, és akkor megvilágosodott előttem az, amit apám mindig mondott: nincs menekvés. Azt is mondta: életében egyszer mindenki találkozik a kataklizmával, valami személyes vagy társadalmi nagy tragédiával, és teljesen felesleges menekülni előle. Szembe kell nézni vele. Ettől senki és semmi nem védhet meg minket. Nincsenek törhetetlen kapuk. Ez mindig így volt. Csak nem lehetett mindig ilyen direktül megfogalmazni. Korábban is mindenki azt szerette volna, hogy lehetőleg öt perc alatt, amikor még minden együtt van: szépség, fiatalság és komoly lehetőségek. Csakhogy ez nagyon ritka. Az elemek közül valamelyik többnyire hiányzik. Hál’istennek, nekem volt három esztendő az életemben, amikor mindhárom megadatott. A háború befejezése és Rákosi fellépése közt – mikor igazi demokrácia volt!

Mégis hogyan lehet túlélni a kapuk betörését?

– Nem hiszem, hogy Isten állandóan téged néz az égből és mindig megsúgja neked, hogy mit csinálj. De adott neked gondolkodó elmét, amivel fel kell ismerned, mi a teendőd. A pillanat felismerésének fontosságáról írtam, hogy mindenki háza előtt elmegy egyszer a Fehér Ló. A tiéd előtt is. És ha nem találod el, mikor jár ott – nem biztos, hogy visszajön. Észre kell venni. Ez magatartás kérdése. Neked kell döntened: mit teszel, mit bírsz? Szóval a kiút egyfajta magatartás. Ha elengeded magadat és visítasz, semmire se mész. Vízből sem lehet kimenteni azt, aki csak rúgkapál és ordít. Tehát meg kell tanulnod, mi az emberi méltóság és azt is: nem te vagy a teremtett világ középpontja. Ebben benne van, hogy 318akadhat, akivel kapcsolatban gyanús bizonytalanságot érzel, amikor segítesz rajta, de százszor is veszítesz, nehogy egy alkalmat elmulassz, amikor valóban segítened kell neki. Hiába csapott be százszor is!

Erről az a kifejezés jut eszembe, ami Az ajtó című könyved főhőséről, Szeredás Emerencről: szolgáló szeretet.

– Az a baj, hogy ezt általában megalázónak érezzük. De gondolj bele: ha én azt mondanám, hogy nem engedlek ki innen, legyél a vendégem; itt nagyon kellemes, macska van meg nagy kert van meg jó meleg van, és adok neked bécsi kávét és ellátlak, de pontosan úgy kell élned, ahogyan az én életem ritmusa kívánja – rövid idő múlva haza akarnál menni. Ez nem szolgáló szeretet, bármekkora kedvességgel invitáltalak. Különben is, ha meg akarsz tartani valakit magadnak – ereszd el! Szabadság nélkül nincs semmi. Nincs ember, nincs ország, nincs irodalom.

A házasság is így működik?

– Tökéletesen. Nem hiszem, hogy harminchét év alatt megkérdezték volna tőlem, és viszont: hova mész? Amikor hetekre elutazott valamelyikünk, akkor mindennap írtunk egymásnak levelet. Hogyha éppen volt pénzünk, akkor telefonáltunk. Csak tudod, ott jön már megint a Fehér Ló – aki hozta nekem azt a valakit, akiben érdemes megbízni. Mert aztán, ha becsapnak…

Azt mondtad: akkor is segíteni és szeretni kell.

– Na de az már karitatív dolog! Az már nem szerelem. Az már alamizsna.

Férjedet, Szobotka Tibort tehát az a bizonyos Fehér Ló hozta el. Hozott-e más nagy ajándékot is neked?

– Isten mindig mind a két kezével belenyúl az ember életébe. Amikor elvesz, ad is, és amikor ad, el is vesz. Kaptam egy képességet, amellyel továbbvihetem mind a két ági családomat, melyben csak tudósok, papok, írók-költők voltak. A magánéletemet viszont elvette. Az nincs. Én kértem egy pohár vizet, ő adott nekem egy tengert. Csak elfelejtett utánanézni: vajon iható-e? A Fehér Ló megkérdezte: „Itt vagyok, felülsz? Mert ha igen, el kell hagynod Debrecent, akárhogy is fáj otthagynod a szülőket. Mert Pesten fog megszületni az az új magyar irodalom, aminek az alakításában részt kell venned. És Pesten tudod meg: ki is vagy valójában?” Felültem rá. De máig is Debrecenbe rohangálok, ha meg akarok 319nyugodni. Oda hazamegyek. Akkor is, ha a szüleimet már a temetőben kell keresnem.

Volt vagy tíz éved, amikor csak a fiókodnak írhattál. Akkor sem ötlött fel benned, hogy más utat válassz?

– Hogy én valamit abbahagyjak…?! Ahhoz túlságosan protestáns, túlságosan makacs és túlságosan abigéli morálú vagyok, hogy amit valaha elkezdtem, ne érezném illetlenségnek abbahagyni. Tehát mindent végigcsinálok. Az ételt, ha nem ízlik, akkor is végig kell enni, a gombokat, ha leszakadtak, vissza kell varrni…

Sosem hagytál félbe semmit?

– Sajnos nem.

Miért sajnos?

– Mert ebben van valami, ami nem emberi. Ha nem találom meg életemben Szobotkát, akkor talán sosem megyek férjhez, mert amennyiben a másik nem ilyen maximalista bolond, mint én vagyok – szerintem pokol lett volna az élete mellettem. Érted?

Nem titkolod: nyolcvanesztendős leszel. Foglalkoztat-e az életkorod? És hogy-hogy nem vagy életunt, mint annyi más – köztük rengeteg fiatal?

– Soha olyan öreg nem voltam, mint húszéves koromban. Soha többet se olyan okos, se olyan művelt, se olyan méla, harántul a világban élő intellektuel és sznob nem voltam, mint akkor. Szerencsére azóta viszonylag értelmessé váltam. Az életkorom egyébként sosem is izgatott. Akkor sem, amikor még rendkívül távol volt tőlem az időskor. Igaz, tulajdonképpen készültem rá – csak egészen másmilyennek bizonyult. Sajnos egy idilli öregséget képzeltem, olyat, amilyet a Jókai-regényekből ismerhetünk: a méhesemben ülök, mint egy vén táblabíra, és csak úgy csibukolok. Horatiust olvasok, és írok is, és csend lesz körülöttem. Ezzel szemben három város – Budapest, Bécs, Debrecen – között élem az életemet, ide-oda utazom és mint említettem, „közélek”. Igaz: Horatiust mindennap olvasok latinul. Ez olyan nekem, mint a fogmosás. Hogy a testem állapota romlik – természetes. Egy pillanatig sem hittem, hogy stabilizálódhat az a fajta fiatal szépség, amiben például boldog ifjú asszonyként részesülhettem. Egyéb más ambícióm nem is volt, mint hogy Isten tartsa meg az elmém épségét. Az nagyon kellemetlen volna, ha 320elveszíteném azt a folytonos kíváncsiságot, amivel mások életét követni, a magamét építeni tudom – mindmáig. A halál is egészen természetes dolog. Nagy kegyelem, hogy vallásosnak neveltek. Nagy kegyelem, hogy minden este végiggondolom: esetleg nem ébredek fel – de nem mostantól, hanem hétéves koromtól. Nekem a halál olyan ismerős, mint az a tény, hogy az ősz után tél jön. Valószínűleg úgy fogok találkozni vele, ahogyan az a katonákhoz illik. Én álltam, nem voltam gyáva soha, semmiben. Most már nem is szándékozom azzá lenni. Lettem, aki vagyok.

Vasárnapi Hírek, 1997.

PODONYI HEDVIG

321
Hit és korszerűség

– Ez a beszélgetés az olvasóban csak úgy tükrözheti a mindig vágyott teljességet, ha tudja, találkozásunkat nem csak 80. születésnapod inspirálja, hanem az az alkalom is, hogy egy interjúkötet epilógusának készül. Tehát kerülni igyekszik, vagy az irodalom felől világosabban érteni szeretné azt, amit több tucat interjúdban a publicisztika szűrőjén át már kifejtettél. S az első ilyen irodalomtörténeti jelentőségű mozzanat a koalíciós idők fiatal költőjének színre lépése, az Újhold folyóirat mozgalma, az adminisztratív úton visszavont Baumgarten-díj. Azt hiszem erről a nemzedékről, amelyikről egyszer azt nyilatkoztad, hogy „igen fiatal volt, és igen becsületes”, a rá nehezedő négy évtizedes ideológiai nyomás miatt még mindig elég keveset tudunk. Mai kisugárzását is látva, hogyan foglalnád össze annak az irodalmi szellemiségnek a lényegét, mely Pilinszkytől Rába Györgyig, Lengyel Balázstól Nemes Nagy Ágnesig ért?

– Jó kérdés, fontos kérdés, s milyen igaz: a második világháború után legendás nemzedékké nőtt egy baráti írócsoport. Ahogy az idő szállt, a valaha mozgóképszerűen eleven jelenetsor kontúrjai egyre kevésbé élesek, nem árt felfrissíteni. Egyszer bekértek bennünket az Eötvös egyetemre, s a magyar szakosoknak órát kellett tartanunk önmagunkról. Életemben olyan megdicsőült zavarral nem álltam katedrán: önmagamat tanítottam s azokat, akiket nem vérségi, szabadon választott kötelék fűzött hozzám, fűzött egymáshoz. A második világháború az én nemzedékem számára nem dátumszerűen kezdődött, hanem hamarabb. 1935-ben, mikor egyetemi tanulmányainkat megkezdtük, – az Újhold tagjai közül alig volt, aki ne lett volna végzettsége szerint diplomás tanár, vagy jogász – már közeledett felénk a nemsokára kitörő vihar, nem voltunk gyanútlan fiatalok. A kirobbanó világválság percében egyszer majd bekövetkező találkozásunkról s a téphetetlen baráti kör kialakulásáról persze nem álmodhattunk, de a történelem már jelzett, anyáink ifjúsága, szelíd emlékezésük a gyönyörű múltról disszonáns ellentéte volt annak, amit mi éltünk. Kollégáim azt latolgatták, mennyi idő alatt válik belőlük hősi halott, vagy milyen gyorsan sikerül akár saját életünk bevetése árán, 322de helyrekalapálni a trianoni béke rettenetes tévedése okozta torzulást a történelem beszennyezett pajzsán. Olvastuk a Puszták népét, s azon tűnődtünk, ha majd a hadi események bevégződnek, milyen társadalomszerkezeti változással lehetünk bármik – foglalkozásűzők, művészek, politikusok és hogyan formálhatunk saját működésünkkel igazi demokratikus országot abból a bánatos operettszínpadból, amelyen egyszer mi leszünk az irányítók. A háború alatt egymástól függetlenül, egymást akkor még nem ismerve, megtanultunk szembenézni a naponta megújuló halálveszéllyel, mindünknek volt a frontok valamelyikén féltenivalója, a krízist mindnyájan úgy éltük át, hogy valami mindörökre eltűnt belőlünk: a gyanútlanság. Az elvont főnevek hirtelen megteltek tartalommal, láttunk árulást, hőst, dicsőséget, bukást, térdre roskadni egy becsapott nemzetet. Nagyon fiatal voltam, s azok voltunk valamennyien, s egymástól függetlenül azonos riadalmat éreztünk: (az Újhold körének minden tagja vallásos volt) nem értjük Istent, hogy tűrhette el mindazt az iszonyatot, aminek a tanúi voltunk, mindünk bizalmát felkarcolták a tények. Ugyanakkor, megint csak ki Pesten, ki Debrecenben, ki máshol, azt éreztük, ha mi életben maradtunk, valami oka, célja lehet velünk Istennek, de akkor vállalnunk kell a tanú felelősségét. Művelt, önmagához és mindenkihez szigorú baráti kör alakult az egyforma mentalitású fiatalokból, Babits zászlóját lengettük, hittük, a tiszta művészet nem tűrhet szennyet, nem alkudhatik meg, magunktól is, másoktól is sokat követeltünk. Később azzal vádoltak bennünket, apolitikus, elefántcsonttornyú nemzedék vagyunk, ez sose volt igaz. Nagyon is foglalkoztatott a békekötés után bekövetkezett koalíciós idők három esztendeje, amikor már látszott, karrieristák, dilettánsok, pártok támogatta amatőrök szivárognak valódi művészek közé, valahol fel kell húzni a sorompót, ha nem kívánjuk vállalni a szellemi és etikai süllyedés szégyenét. Az Újhold nemcsak rokonszenv, azonos műveltségi szint és igény, nagyjából azonos korú fiatalok társulása volt, hanem egyfajta hadiszállás, ahová erkölcsi rang volt egy magyar Stolzingi Walter versenydalával bekerülni, s ahová senki se juthatott, ha működését nem éreztük a mi normánk szerint etikusnak, tehetségét visszaigazoltnak. A mi operánkban Babits szelleme volt Hans Sachs. Sose leszek az, akivé lettem, ha nem találom meg az életben való megkapaszkodás legfontosabb kellékei egyikét, az azonos mentalitású baráti kört. Adtunk egymásnak, vettük egymást, lassan márkajelzés volt Lengyel Balázs folyóiratában megjelenni, márkajelzés és figyelmeztetés: a koalíciós idők lassan végükhöz kö323zeledtek, olyan hangsúlyozottan nem voltunk hívei a kommunista esztétikának, hogy előre kiszámíthattuk a várhatót, és eszünk ágában se volt kivédeni. Mindenki tudta köztünk, a szabad irodalom művelésének ára van, annak is, ha az író nem adja el magát, s ha nem tágítunk és nem adunk alább se szellemi, se művészetpolitikai igényeinkből, betiltanak bennünket és leszorítanak a pályáról. Megtörtént. Nem érdemes az én egyéni sorsom alakulásáról beszélni, aki vásárhelyi tanárságom idején magántanári habilitációs munkámon dolgoztam, a Pompei-beli falfeliratok hangtanát boncoltam a szegedi egyetemi könyvtár olvasójában, mindünktől elvett valamit a párt, engem még meg is alázott azzal, hogy mikor osztálytanácsosi kinevezésem előestéjén felmondták állásomat a kultuszminisztériumban, közölték, hogy általános iskolában taníthatok, mert ott kevésbé veszélyeztetem az ifjúság politikai világképét. A férjem a rádió főtitkára volt, eleve gyanús személy, angol-német szakos, ő egyáltalán nem kapott állást, volt, hogy hatunkat tartottam el általános iskolai nevelői 630 forint fizetésemből. Mindegy, ez is legenda már, Ágnesnek úgy adtuk össze egy cipő árát, mikor már puszta talpával járt a földön, mert elkopott az utolsó lábbelije is. Éheztünk, nem számított, nem számított semmi, csak az, hogy azt mertük mondani, hogy nem, nem a magyar haza kincse, a művészet tisztasága nevében, nem az emberiség nevében, nem az értelmetlen halállal meghalt és elpusztított többi fiatal helyett. Nem szeretnék többet beszélni erről, tiszta és bátor fiatalok áldoztak sokat azért, hogy tisztaságukat és ezzel a magyar irodalom folttalanságát biztosítsák. Megjegyezte nevünket és megbecsült az időközben felnőtt új nemzedék, amelynek már nem kellett Rákosival, Révaival harcolnia és ha Kádárral mégis, akkor már könnyebb páston. Ha újra kezdeném az életet, ismerve a folytatást, most se tennék mást. Nagy idő tanúja voltam fiatalon, megéltem minden megaláztatást, megérte, hogy nem hazudtam a hazugokkal, kivártam, míg szégyen nélkül visszakapcsolódhatom az irodalmi életbe, ahonnan mindünket kiparancsoltak. Persze nem vagyok szent, költőnek indultam. Egyszer talán kiadom a hallgatás évei alatt írt verseimet, akármelyikért elvihettek volna, akár örökre. A nemi életét kiélni nem tudó kamasz ocsmány szavakat írt a palánkra gyerekkorában, az ateista átkot, én verseket és regényeket írtam önmagamnak, senkinek, a megjelenés minden reménye nélkül, s ez a dacos düh vezette minden, a nyilvánosság előtt elhallgatott, fióknak dolgozó újholdas tollát. Mind mások voltunk, mind egy324formák. Aki utolsónak marad életben közöttünk, ma is azt fogja érezni, mindent elvesztett az eltűnt magyar Camelottal.

Kitaszíttatásod és kivonulásod az ötvenes évek szellemi légköréből a föntebb említett hosszú ideológiai terror miatt mai napig alig ismert. Pedig belső emigrációd nagyon sok jelentős írónk sorsával osztozik, amikor – hogy latin műveltségedre is utaljunk – „cum tacent, clamant” (azzal kiált, hogy hallgat). Műveid sorából viszont az is nyilvánvaló, az írói feltöltődés évei ezek a nehéz esztendők. Erre a termékeny kivárásra szerinted mi a lélektani magyarázat?

– Annak, hogy nem válaszoltam ama lezárult történelmi időszak írószövetségének felhívására: sirassam el vagy dicsérjem meg ezt vagy azt az általuk kijelölt személyiséget, vagy hogy 1956-ig, míg nálam is súlyosabban megalázott férjemet nyilvános nagygyűlésen nem rehabilitálták, nem léptem át a szövetség épületének küszöbét, kettős és váratlan eredménye lett. Az egyiket elvben kiszámíthattam volna: ha nem nyúlok mocsokba, tiszta marad a kezem, tehát nem kell esetleg, mégis újra kezdhető pályám során indulásom évei szégyellnivaló termékeit megtagadnom, a másikat, hogy életem olyanná és úgy alakult, ahogy történt, kristálygömbbel se lehetett volna megjósolni. Férjemmel szinte napra azonos időben lettünk állástalanok mindketten, a kisgyerek, aki a halállal se metszhető kapcsolatból származott volna, nem születhetett meg. Vallásom, neveltetésem békére és megbocsátásra nevelt, hogy nem lehettem anya, soha nem fogom megbocsátani, a megrabolt nőstény tigris dühe nem békél meg. Baráti körünk tagjaival kollektív döntés született, ha a nemzet irodalompolitikáját Zsdanov ugrókötelén ugráltatják, mi, újholdék nem ugrunk, éhezni és a szakmától megfosztva élni fegyelem kérdése, de diktatúra parancsára nem születik betű. Előre megfontolt szándékkal, közös megegyezéssel elnémultunk, s mint utóbb kiderült, ennek nevelő értékű eredménye lett: a valódi irodalom elhallgatott, a parancsra, vagy megtévesztett, naiv szívvel befogadott bűvölet eredményeképpen létrejött szovjetízű termékeket később még életünkben elfújta a történelem szele, a mi műveink megmaradtak. Ez így leírva roppant egyszerű közlés, de fiatal gyomrunk volt, fiatal étvágyunk, kívánságaink, reményeink, céljaink, s nem teljesülhetett semmi, robbanásig feszült bennünk az indulatos megvetés azok ellen, akik kiszolgálták a szellem gyilkosait. Az Újhold társaság átvészelte a világháborút, fiatal nem lehetett, induló lépteit megbénították, egymásnak írtunk és önmagunk szenvedélyét vezettük le a titokban tartott alkotásokkal. Én még a 325koalíció szelíd idején Debrecen háborús válságát egy divatosnak igazán nem mondható műfajú elbeszélő költeményben rögzítettem – címe: Szüret. Lírai költőként tartottak számon barátaim, kritikusaim, a Szüret már tömény epika volt, valami hídféle a líra és a próza között. A rendszert vádoló, keserves versek elhallgattak, – lehet, hogy egyszer összegyűjtöm és ha lesz érdeklődés, kiadom akkori kétségbeesésem és felháborodásom termékeit, – s megszületett első regényem, a Freskó, 1953-ban. A kézirat persze bujdosott, Lengyel Balázsék, Kálnoky, Ottlik őrizték, mikor kihez került, úgy éltünk, rejtegetett alkotásainkkal akkor, mint a Vörös Pimpernel, amit én írtam, azt életveszélyes volt elolvasni is. A Freskó mindenképpen fordulópont volt az életemben, nemcsak irodalmi hitelem nőtt, de a hatalom kénytelen volt bár gusztustalan támadáskísérletekkel, de bizonyos határig utamra engedni: mihelyt kikerültem a nemzetközi könyvpiacra, a pártnak fékeznie kellet az irányított bírálatokat, mert kiderült, minél jobban támadnak itthon, annál izgalmasabbá válok külföldön. A líra valahogy kikerült a látószögemből, nem érdekeltem már magamat, Magyarország érdekelt, a társadalom felelete arra, amit szenved, egy nemzet elnyomásának az anatómiája.

Amikor az ember az ötvenes évek végétől sorozatban megjelenő regényeidet: a Freskót, Az őzt, a Disznótort, a Születésnapot, a Katalin utcát, a Danaidát, az Ókútot, a Régimódi történetet és a többieket olvassa, valahol az az érzése, köteteidben egy monumentális polgári családregény fejezeteit lapozgatja. Vajon nem ennek megírása volt-e a vágyad? Netán ez idő tájt a kisebb fragmentumokban már korszerűbben szólalhatott meg mindaz, amit Te történelemről, elidegenedésről, polgári gyökerekről, társadalmi hierarchiáról kifejezni akartál?

– Nem. Az imént utaltam rá, egyszerűen nem érdekeltem már magamat. A világ érdekelt, amelyben naponta egyszer ettem, azt is irgalomból töltötte kiskannámba a napközisek ebédjéből a gyerekeknek tálaló szakácsnő abban az általános iskolában, amit a származásom büntetéséül munkahelyül kijelölt számomra a kultuszminisztérium személyzetise. Bántani akartak, s áldás lett belőle, megismertem egyetlen munkahelyről a gyerekek, a szülők és a nagyszülők nyomorát, a párt és támogatottjai családjain kívül boldogtalan és üldözött volt egy egész ország, meggyalázott, megalázott a történelmünk, hiszen saját csatavesztésünk napját ültük meg és saját nyomorúságunkat kellett dalolva dicsőíteni. Így születtek a regények, sorra, a Freskó hommage barátaimnak, egy nemzedéknek, amelyet műfordítóvá kényszerített a hatalom, Annuska, a Freskó 326hősnője minden újholdas, akinek tilos volt valódi képeket festeni, csak farigcsálhatott, Az őz, maga az igazat elfogadni nem tudó párt, a tömény hazugság, a Zsófika, hogy mit csinálnak az iskolában sose dolgozott, gyereket távolról se látott megbízható káderek a magyar tanüggyel. Egy regény sem ennyire direkten, de mind erről beszélt. A nagy családregényhez még nem volt sem erőm, sem bátorságom. Hogy az ember nyugodtan beszéljen a maga, vagy szerettei hibáiról, idősebbnek kell lenni. A Mózesben már sokat mertem, fel is jelentettek miatta ami fórum csak volt, a pártközpontnál, a minisztériumban, a kiadói főigazgatóságon, a munkahelyemen, jó kis mulatság volt, s még akkor sem veszélytelen. A nagy családregény aztán közeledett térben, időben, párhuzamosan az ismét új műfajt kereső mondanivaló, vagy üzenet kialakulásával. A rádió sűrűn dolgoztatott, hangjátékokat írtam, megszületett a Kiálts, város! is, Debrecenhez intézett szerelmi vallomásom. Arról, hogy azzal is foglalkozzam, ami ma már örömadó szenvedélyem, irodalom analízissel, persze nem lehetett szó, elképesztő elfoglaltságom mellett hogy telt volna időmből esszékre is. Közben új munkaterületem lett a történelmi színdarab műfajának megújítási kísérlete. Az a szép, fényes nap se volt akármilyen kockázat, nem volt divat kommunistáéknál királyokról, legkevésbé szent királyokról, még kevésbé magyar nemzeti öntudatról vagy büszkeségről beszélni. Az akkori bemutatón hárman hittük, hogy nyílt botrány lesz: a Nemzeti igazgatója, a pártitkár meg én, aztán kiderült, hogy bevált a mese nagy tanúsága: ha a király meztelen, nem szabad észrevenni. A párt nyelt egyet és úgy tett, mint aki nem érti, mit üzen a darabom.

Interjúidból köztudott, hogy drámaírói ambíciókat gyerekkorod óta dédelgetsz magadban. Első drámai sikered mégis aránylag későn, a Disznótor című regény színpadi változata, a Kígyómarás megírásával érintett meg. Azóta, persze, sorolhatjuk – elsősorban történelmi drámáid fogadtatását látva – a sikereket. Szintén egy korábbi beszélgetésben nyilatkoztad, hogy a színpadban alkotóként a „másképpen szólás” lehetősége izgat. Mondanál-e erről bővebben valamit?

– Indulásomat a tökéletes gyanútlanság jellemezte. Írók és tudósok, egyházteoretikusok családjából származom, az írás készsége öröklődő tény volt, családtagjainkra mindkét ágon jellemző adottság, akár Jablonczay nagyapám verses és novelláskötete, anyám gyermekregénye, meséi, akár apám még hetvenes éveiben is írt prédikációgyűjteménye. Hogy komolyabb, hogy profi munkára is alkalmas lehetek akár a szín327padon is, Simon Zsuzsa, a Jókai Színház egykori igazgatója közölte velem egyszer, amikor felkért, írjam át a Disznótort színdarabbá, mert minden regény fejezetem abganggal zárul, a regény részei valójában színpadi jelenetek. A másképpen szólás nagy kísértés volt, mert általában nem alkalmazok párbeszédet. Ha valaki ilyen szempontból lapozza végig a könyveimet, észreveheti, kígyóhosszú, mellérendelt egységekből összeállított egész lapnyi mondatokkal dolgozom, és ha megtehetem, párbeszéd nélkül. A darabjaimban viszont mindenki beszél és mindenki másképpen, ott olykor sikerül megmutatnom, nem tanított hiába Csűry professzor arra, mire képes nyelvünk szókincsének árnyaltsága, kincstára, bűvölő ereje.

Talán nem szentségtörés észrevételezni, hogy a külföldi publikációkat hajszoló korunkban irodalmi rangod azzal is sokat erősödött, hogy kiderült, műveid negyvennél több nyelvre való fordításával Te vagy külföldön a legnépszerűbb kortárs magyar író. Persze, akik közelebbről ismernek, jól tudják, esetedben nem egyszerűen karriervágyakról van szó. A tágasabb lét- és kultúraértelmezésre predesztinált görög-latin iskolázottságod, polgári mentalitásod s férjed, Szobotka Tibor legendás angolszász műveltsége. Ebből a sajátos műhelyből hogyan látod mindenkori irodalmunk neurotikus pontját, a világirodalmi érvényesülést, mennyire érzed fontosnak – még ha költői is a kérdés – az irodalmak egymás közötti szabad áramlását?

– Sose akartam karriert. Azaz dehogynem, csak nem íróit, szerettem volna valamikor a Dóczi, a mostani Kossuth gimnázium, akkor Református Leánynevelőintézet igazgatójaként megreformálni az iskolai életet, s mellette egyetemi magántanárként dolgozni valamelyik tanszéken, elvonultam, csendben élni, minél kisebb körben, könyvek közt és állandó írásbeli tevékenykedéssel. Egész életemben, hét-nyolcéves koromtól rendszeresen írtam, viszonylag formás verseket, még kis jeleneteket, regényforma történeteket is, gondoltam, ezt egyetemi oktató koromban még mindig megtehetem, hivatásos író, aki megél az írásból az ország mindenkori szegénysége miatt semmiképp se lehetnék, vidéki vagyok, nincsenek kapcsolataim sem, de voltaképpen nem is vonz a nyilvánosság előtt lezajló élet. Isten döntött helyettem, sosem sikerült semmi, amit én álmodtam meg magamnak, csak a házasságom, minden egyebet Isten fordított más irányba. Mikor Hermann Hesse megírta Mirza von Schüchingnek, a Freskó fordítójának, hogy közölte a frankfurti kiadóval, vegyék meg Szabó asszony teljes életművét, „mert aranyhal akadt a 328hálójukba”, valami fordult az életemben, – tudtam – többé nem ölhetnek meg büntetlenül, nem is kínozhatnak vagy sértegethetnek reális mértéken túl, mert az Insel Kiadó, amely odakinn elindított a pályámon és amelynek nem múló hálával mondom ki a nevét, kivéd mindent. Ha bántanak, fellármázza a nemzetközi sajtót, attól a perctől fogva nem voltam már támasz nélkül. A nyugati kritikusok a szenvedély fokát méltányolták írásaimban. Mikor én a hőseimmel szerettettem, gyűlöltettem, a nyugati enerváltság már kitapintható volt, a ferdeszemű debreceni nőíró a hortobágyi széllel fúvatta szét sértett haragját, aki hősei még tudtak úgy haragudni egymásra, hogy huszonöt éven át megállták, hogy ne találkozzanak valami negyedszázados sértés miatt. Sosem írtam másról, mint amit Debrecenben megtanultam, az emberekről és Budapesten a politikáról, egyetlen külföldi író nem volt mesterem. Ha volt, akire figyeltem, akkor Babits mellett Arany, s persze Németh prózája. Sem életem, se sorsom, se hazám nem hagyott témalehetőséget olyan mű létrehozására, amelyben tanácstalan támolygók kérdezik az élet értelmét, a Mózes fiataljai nagyon is tudják mit akarnak, illetve mit nem: minket bizonyos, hogy nem, túl nagy hibahányaddal dolgoztunk. Az erőt, amit a nyugati elemzők szerint a könyveim az erejét vesztett, hisztérikus vagy idegbeteg Európában érzékeltettek, Debrecen ereje adta. Dehogy lettem volna én az, aki, Debrecen adományai nélkül. A siker anatómiája egyébként bonyolult: miért járja például az útját Az ajtó Szeredás Emerence éppen a Columbia Egyetem kiadásában. A fordító nevét jelentkezéséig sose hallottam, amerikai ösztöndíjas koromban az ókori irodalmi aranykor irodalompolitikájával foglalkoztam az iowai egyetemen, ha elkerülhettem, nem voltam szakmabeliek között, Emerence mégis elindult túl a nagy vízen.

A TV egyébként csinált rólam születésnapi portréfilmet, elmondom benne külföldi sikereimről a véleményemet: valahogy szégyellem, hogy ami nekem igen, az az Arany János, Móricz Zsigmond és még hány nemzeti kincs megismertetésével nem sikerült.

Mivel a század vége felé ugyancsak a feminista mozgalmak korszakát éljük, számomra megkerülhetetlennek tűnik a női írók kérdése. Már csak azért is, mivel egy jelentős nőíró esetében ez szinte mindig felszínre kerül, de azért is, mivel Magad is többször visszaszóltál első jelentős irodalmárunkra, Gyulai Pálra, mivel ő nem tartotta elég kreatívnak és a magas irodalomba sorolandónak a női írókat. Szóval vannak-e speciális alkotáslélektani jegyei a nőiségnek, esztétikai kategória-e a női irodalom?

329

– Nem. Ha volna, nincs Németh László Iszonya és Nemes Nagy Ágnes Ekhnaton látomása. Ez külön tanulmányt érdemelne, mert a nő biblikus szerepköre módosult, kibővült, nincs többé Gretchen szindróma, törvény védi a leányanyát, nincs zárolt álláslehetősége nemének. Sand asszony ma azt és úgy írna, ahogy neki tetszik, egyetlen most élő Gyulai se szabhatná meg, mit illik és szabad a világból érzékelnie. Van jó író, van rossz író, nemre való különbség nélkül. Hogy nálunk ennek a kérdésnek külön hangsúlyt kell adnunk, annak oka van, írtam egy bocsánatkérő tanulmányt Berde Mária engesztelésére, akit fiatal butaságommal lenőíróztam, mert a holdról álmodott, meg ruhakelmékről, meg olyan férfiarcképet rajzolt, amit én személy szerint nem vállaltam volna, nem tudtam azonosulni a problémáival. Milyen ostobaság! Ma már világos ez: a kérdés társadalmi, társadalomszerkezeti, kulturális ügy, tudjuk, hogy minden anya, – mondjuk majdnem mindegyik –, született mesélő, gyengécske művet, vagy fagylaltízűt számtalan nő létrehozhat, s ha valaki könnyű kenyérkeresetnek, vagy szórakoztató iparnak fogja fel a művészetet, bele is kerülhetett a bús kategóriába: nőíró szegény, lila meg rózsaszín meg habostortás, csecsemős. A nőt nem művelték, nem nevelték, bizonyos történelmi korban megrótták, ha nem gyöngéd, mint a sóhaj, szerény, mint az ibolya. Hosszú tanulmányt lehetne írni erről, Angliában, ahol a nő a gazdasági életben hamarabb felléphetett, mint máshol, Amerikában, ahol meg kellett tanulnia házat építeni saját kezével a betelepülőknek, és nem lehetett már gardedámja, csak a puritán hittételei, persze, hogy hamarabb boldogult a porondon. Nálunk a társadalmi megkötöttség olyan szoros volt, hogy még nekem is, illetve családomnak is magyarázkodnia kellett az iskolában, ha szerelmes verseimet megtalálták, amelyeket képzelt férjeimhez írtam. A nő onnan vehette a témáját, ahonnan a társadalom tűrte, mit ismert szegény, a háztartást meg a gyerekeket, a férfié volt a világ. Most nyitott a pálya, rangos a névsor. Világhírű neveket sorolhatnék.

Tágas irodalmi műveltségedből, tanári ténykedésedből is következik, hogy nem idegenek Tőled az esszék, a műelemzések. Ezek ellenére feltűnő, hogy az utóbbi időben sok írásod jelenik meg klasszikus magyar alkotásokról, sokat foglalkoztat a reformkor szellemisége. Valamilyen hiányosságot látsz az irodalomtörténet ez irányú interpretációjában, vagy eddig kibeszéletlen élményekről van szó, amikor ezekhez a témákhoz nyúlsz?

330

– Én nem hiányosságot látok az irodalomtörténet területén, hanem avult konvenciók továbbvitelét. Újra kell értékelni szinte mindent. Arany ötszázszor bonyolultabb, mint elhitették, ötszázszor modernebb is, második százada, hogy tallózva válogatunk, gyáván értékelünk. Saját gyökereinket magunk téptük ki a brutálisan csonkolt történeti fejlődés ábrázolásának mellőzése miatt, a most élvonalba került írónemzedék valamikori őseire nincs lehetőség visszautalni, pedig a Péterek újításait mélységes vizek táplálják. Az egész értékelést újra kellene kezdeni. Tankönyveinket én nem értem, nemhogy egy gyerek, optikánk a rendszerváltások miatt folyton változik, szerencsétlen Petőfit mindenki arra használja, amit momentán alá akar dúcolni, az esztétika riasztóan rugalmas. Mit csináltak Vörösmarty Mihályból? Engem is rosszul tanítottak irodalomra, még csak nem is süket oktatók, s mint elődeim, a katedrán, hittem az avas tanulmányoknak, s én is rosszul tanítottam. Az egész reformkort újra kell értékelni, megközelítenünk.

Műveidből és külön megfogalmazott ars poeticáidból is egyértelműen kitűnik, hogy moralista író vagy, akit nem hagynak érintetlenül az ideológiai és politikai változások. Magadat hívő embernek tudod, olyannyira, hogy egy időben világi gondnoka voltál a tiszántúli református egyháznak. Nagy világégések és politikai hazárdírozások után, a harmadik évezred küszöbén önként adódik a kérdés: korszerűség és vallás, elég megtartó erő-e a technicizmus szédületes karrierje Krisztus után a harmadik évezredben?

– A korszerűség és a hit, így mondanám. Krisztust meg lehet tagadni, de letagadni nem, a tízparancsolat megtartása megmentett volna az én életemben, már szemmel kísérhetett két nemzedéket is attól, hogy az egyesíthető világ gondolatából a járulékosat vegye át, a szabadossá züllött életet, szecessziósan vadszínű, kábítószeres, perspektívát nem kereső, megoldáson alig tűnődő egyen-falanszterlakók közösségét, moráltalan morálját és olcsó, hamburgeri szintű kellékeit. Ránk, öregekre, atompor hullt annak idején, minden ellenállásunk kevés volt lemosására, az utánunk születettek talán megmenekülnek, ha maguk nem idézik a fejükre azt, ami számunkra kikerülhetetlen, kivédhetetlen volt. Persze arra is gondolniok kell, hogy a túlélésnek nemcsak etikai, geológiai követelményei is vannak. Hogy kiáltotta a középkori kapuőr? Tűzre, vízre vigyázzatok! A talajra is. Én hiszek a hitben, amelynek sok neve és megfogalmazása van.

331

Mikor a gyanútlan szemlélő már úgy érzi, hogy végérvényesen, kíméletlenül tör előre az új hadsereg, olvassuk, hogy a posztmodern Esterházy szeretettel igazítja meg a „nagy asszonyok” könyvespolcán köteteidet. Hát mennyire bonyolult is ez a kis magyar irodalmi élet. S tőled még ma sem riadok megkérdezni, milyennek gondolod, milyen lesz a Nélküled formálódó szellemi jövő?

– Engem is figyelemmel kísértek és segítettek induláskor, én is ott igyekeztem lenni, mikor szemem láttára megszületett az új. Mikor saját utódainkkal szembesültem, nem restelltem megírni nekik nemcsak műveik értékelését, vagy kifogásaimat, hanem hogy örülök, hogy vannak, hogy jöttek, hogy még tévedéseik is fontosak, hát még újításaik, eredményeik. Hozták azt, amit ők tudtak, csak ők, azt a pluszt, ami leleményük, együtt örültem sikereikkel, olyankor megpróbáltam megvédeni őket. Leveleiket éppúgy megőrzöm, mint ahogy eltettem Vas István vagy Fülöp Lajos sorait, egy istenünk van, közös isten, a szakma becsülete, az irodalom. A nélkülem alakuló jövőben ott lesz a mi porunk is, a szülő szeretetével nézem a felszállók repülését, hadd vigyék tovább a szót a mienk után következő útszakaszon. Egykori világkatasztrófák okozta sérülések gyógyítása vár rájuk is, nemcsak szeretem és értem őket, de izgulok is értük. Ők is értenek engem. Ami a jövő világképét illeti?

Faust kitört, bizonyos magasságig bírta is tüdővel, aztán visszazökkent a földre és mint Orwell, minősítő régiségkereskedésében elkezdett kutatni emlékei között. Az energia megmarad, a kultúra és az emberiség története energia, Géza fejedelem és az Orion űrhajó világában érvényesülni vágyó megtartó szándék azonos, az embert kívánja megtartani, megmenteni. A szellem napvilága kiolthatatlan, a világban csak divatok vannak, nem végleges döntések, ismétlem, vigyázni kell az elemekre, a földre. Ha a képzelt jövendőben egy kompjuterzseni billentyűnyomogatás közben véletlenül rátalál Pilinszky francia foglyára, elsírja magát, s miután nincs gyakorlata a könnyezésben, riadtan elcsodálkozik. Minden megmarad, az én világomban nincs halál. Én se halok meg, hát még az igazán fontosak. Nincs halál, ezt a kérdést már tisztázta a legtöbb filozófia, csak élet van, amit az író művészete gyantába rögzít akkor is, ha csirkefej szindrómája van, vagy matematikává elemzi az anyanyelvet. Az élet a haladás és változás bénításával szűnnék meg, és akkor sajnálni se kellene, hogy elmúlik. De haladunk, változunk, majd helyreáll a csalódás okozta, megbolydult világkép minden kockája a nagy kirakótáblán. Az élet újrakezdhető, de csak ha a művészet segít, még csak művelhetőnek se kell lennie annak a csillagnak, amelyen kiindul, csak megtűrje 332göröngyei közt a meg nem tagadható, teremtő valóságot és az önmaga felé emelkedő tudományt mindig segítő józan látomásokat.

Jelenkor, 1997.

ACZÉL JUDIT

333
A szerkesztő utószava

Miként az a kötet előszavából is kiderül, az utóbbi időkben megnőtt az írói interjúk, beszélgetések jelentősége. A reflexív megnyilatkozások ugyanis gyakran szolgálnak hasznos kiegészítésül egy-egy művészi pálya főbb motívumainak megértéséhez, a szerző és a mű összefüggésében hivő befogadó számára az alkotások történeti-lélektani hátterének megvilágításához.

A válogatás – élő személyről és alig áttekinthető anyagról lévén szó – nem törekedhetett teljességre. A kötetből ezért az elérhetetlen írások mellett kimaradtak a pármondatos rövid interjúk, a gyenge publicisztikai teljesítménnyel reprodukált újságcikkek, a kisebb jelentőségű vagy feltűnő ismétléseket mutató beszélgetések. Technikai okokból és a beszédhelyzet sajátosságaiból következően pedig a külföldi lapoknak adott interjúk.

Az 1962-ben induló és 1997-ben zárult összeállítást igyekeztünk mind műfajilag, mind tematikailag az írói pálya gazdagságához hangolni. Így az életmű logikája szerint kronologikusan egymást követő publikációk a tárca mérettől a tágas terjedelmű irodalmi beszélgetésekig tágulnak: található köztük interjú, riport, rádiós felvétel, ankétokra küldött válasz, körlevél, művekhez fűzött önelemzés és novellisztikusan elmesélt pályakép.

A műfajoknak tett engedmények ellenére, vállalva az elkerülhetetlen átfedéseket is, úgy gondoljuk, árnyalt és koherens maradt a beszélgetésekben megelevenített tematika. Számos motívuma közül a családi kötődést, a debreceni tanulóéveket, az ifjúsági irodalomra serkentő tanári tapasztalatokat, az Újhold körüli irodalmi élményeket, a regényekre és drámákra adott magyarázatokat, a protestáns vallásosságot, a férjhez, Szobotka Tiborhoz fűződő szellemi kapcsolatokat, a legtöbbet fordított magyar íróként a hazai és világirodalmi reflexiókat, a „holtig hazáról”, Debrecenről és a cívis létformáról tett vallomásokat e színes világból külön is érdemes kiemelnünk.

334

A kötet összeállításában nyújtott segítségért köszönettel tartozunk a Hajdú-Bihar megyei és a debreceni városi könyvtárnak, a Kossuth Lajos Tudományegyetem könyvtárának, valamint Buda Attilának, az Eötvös Loránd Tudományegyetem munkatársának, aki Szabó Magda 80. születésnapja tiszteletére az írónő teljes körű bibliográfiáját összeállította.

Debrecen, 1997. május
335
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]