És lőn ezeknek utána, hogy az Isten megkísérté Ábrahámot, és monda néki: Ábrahám! És az felele: Ímhol vagyok.
És monda: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földjére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, amelyet mondándok néked.
Felkele azért Ábrahám jó reggel, és megnyergelé az ő szamarát, és maga mellé vevé két szolgáját és az ő fiát, Izsákot, és fát hasogatott az égő áldozathoz. Akkor felkele, és elindula a helyre, melyet néki az Isten mondott vala.
Harmadnapon felemelé az ő szemeit Ábrahám, és látá a helyet messziről.
És monda Ábrahám az ő szolgáinak: Maradjatok itt a szamárral, én pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk hozzátok.
Vevé azért Ábrahám az égő áldozathoz való fákat, és feltevé az ő fiára, Izsákra, ő maga pedig kezébe vevé a tüzet és a kést, és mennek vala ketten együtt.
És szóla Izsák Ábrahámhoz, az ő atyjához, és monda: Atyám! Az pedig monda: Ímhol vagyok, fiam. És monda Izsák: Ímhol vagyunk a tűz és a fa, de hol az égő áldozatra való bárány?
És monda Ábrahám: Az Isten majd gondoskodik az égő áldozatra való bárányról, fiam; és mennek vala ketten együtt.
5Hogy pedig eljutnának arra a helyre, amelyet Isten néki mondott vala, megépíté ott Ábrahám az oltárt, és reá raká a fát, és megkötözé Izsákot, az ő fiát, és feltevé az oltárra, a farakás tetejére.
És kinyújtá Ábrahám az ő kezét, és vevé a kést, hogy levágja az ő fiát.
Akkor kiálta néki az Úrnak Angyala az égből, és monda: Ábrahám! Ábrahám! Ő pedig felele: Ímhol vagyok.
És monda: Ne nyújtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek énérettem.
6Többszörösen összetett, kötőszó nélküli kapcsolatos mondatokkal kezdődő mondatsorok. Az első tagmondat állítmánya a „lakodalom” szó, a másodiké a „vagyon” (van). A két első szónak (lyányok) nincs nyelvtani jelentősége, figyelemfelkeltő megszólítások, a második tagmondat alanya „népe”, egy tulajdonság- (szép) és egy számjelző (sok) előzi meg. A harmadik tagmondat alanya az „ing” szó, amelyet szintén egy tulajdonság- (fejér) és egy számjelző (sok) előz meg, állítmánya több van, az első a „bő az ujja” (egész mondattal kifejezett összetett állítmány), a második ikerszó (libeg-lobog). Az ikerszó után a kapcsolatos mondatok bevégződnek, a mondatot egy feltételes tagmondat zárja le, állítmánya igei (fújja), alanya a „szél”.
Tegnap szokatlanul későn jutottunk ágyba. Mindenki összeszedte magát az utolsó estére, körbeültük Miklós virágcsokrát az ebédlőben, és mikor végeztünk a vacsorával, a feketéhez még csevegtünk is, mintha nem volnánk egy család tagjai. Nagyanyám leültette Miklóst 9meg az arát közszemlére egy külön kis asztalhoz, a két legkényelmetlenebb székre, Huszár néni ide-oda mosolygott, de reszketett a kezében a kiskanál. Mindenki úgy tett, mintha nem tudná, mivel fenyegetett bennünket eleinte, ha Miklóst belerántjuk ebbe az őrültségbe, és apám sose dörgött volna neki komikus és csak naiv idegenek által respektált családfői hangon, hogy ha a fia helyre nem hozza, amit a családunk becsülete ellen vétett, kénytelen lesz elmenni az egyetemre, és felvilágosítani a dékánt meg az ifjúsági szervezetet Miklós erkölcstelen magánéletéről, amiért elcsábított egy ártatlan gimnazistalányt. Huszár néni éjfél után távozott a vőlegénnyel, apám kísérte le őket a kapuig, még le sem értek a lépcsőn, a nők azonnal rámolni kezdtek. Hugit nem hagyták segíteni, nem kíméletből, csak mert tisztátalan. Ő csak örült; fáradt volt. Én segítettem helyette feltörölgetni, én néha szeretem a konyhát. Az újságokat berakták az ágyam mellé, nézzem át, mert hátha szóba kerül valami aktuális politikai kérdés, én regényt olvastam, a tetejére rátettem a nyelvtankönyvet.
Ahogy egy-egy ajtó megnyílt, behallatszottak az apró zajok, alig különböztek a mindennapos esti neszektől. Nagyanyám fenyegetően, fennhangon imádkozott, kemény, dühös, valamiképpen sértő hangon, képzelem, Isten milyen szívesen hallgatta, apám mászkált az ebédlőben, be-bekiáltott hozzám egy könyvcímet, nem akarok-e belenézni, hátha szükségem lenne rá, nem is válaszoltam. Anyám magában beszélt a fürdőszobában, nem hallottam, miről, de el tudtam képzelni: valami zseniális módon nyilván megint úgy fogalmazta meg az eseményeket, hogy ő került a központba, az ő megsértett anyasága, elfuserált élete, sebzett szíve, nem én, ezzel a mai délelőttel, amelyre virradni fogunk, nem a lánya, 10aki aznap utoljára alszik a fedele alatt. Nagyanyám agyarkodó volt, apám tehetetlen, anyám önző. Apa kiosztotta a gyógyszereket a tagoknak, ki altatót kért, ki idegcsillapítót. Röhögnöm kellett, mert rólam lett volna szó meg Hugiról, de velünk nem törődött senki, saját álmukat és éjjeli nyugalmukat próbálták biztosítani, amit mi feldúltunk.
Vártam, fogják be a szájukat végre. Apám tanácsai éppoly kevéssé érdekeltek, mint az, milyen módon ajánl nagyanyám az Isten figyelmébe, mint ostromolja, visszataszító módon, az érdekemben, hogy gondja legyen rám, és ne hagyjon el ma délelőtt nagy megpróbáltatásomban. Hugiról senki se beszélt, Hugiért nem imádkoztak, Hugi olyan volt, mintha már évekkel ezelőtt meghalt volna, mintha nem ma délelőtt tartanák az esküvőjét.
Bejönni csak az apám mert hozzám. Megállt a küszöbön, megköszörülte a torkát, várt valami biztatást, de nem kapott, akkor csak annyit makogott: „Aztán fel a fejjel!” „A te fejeddel inkább – gondoltam –, neked fontos, nem nekem. Ha valaha fel tudnád vagy fel tudtad volna fogni, nekem mennyire más fontos, mint amit te el tudsz képzelni, de nincs fantáziád, nem is volt soha.” Éreztem, hogy tanácsokat akar adni, ifjúságát rázogatja megint elém, mint valami ázott lobogót, ezt abban az órában igazán nehezen tudtam volna elviselni. Azt hazudtam, tanulni szeretnék még, ne szóljon hozzám, erre kibotorkált, ezt azonnal elfogadta. Ha azt mondom neki, egyedül kívánok maradni, és sem érdeklődésére, se részvétére nem tartok igényt, talán sírva fakad. Az ő generációja könnyen sír. Untam a könyvet, letettem, eloltottam a villanyt. Nagyanyám ordítva imádkozott, egy pillanatig sem éreztem, hogy igazán izgatná a sorsom, neki volt szórakozás, hogy olyan sokáig és inten11zíven kontaktusban lehet a mennyel, imája olyan volt, mint a meleg drót két államfő között, özvegy Németh Elemérné és az Úristen értekezése Gál Ádám ügyében. Anyám abbahagyta a monológot, csak a paccs-paccs hallatszott, ahogy belepofozza a bőrébe az éjjeli krémet, aztán az sem, végre nagyanya is elnémult, apánk leoltott mindenütt, mindenki lefeküdt, elhallgatott a ház. Mikor minden elpihent, és bizonyos lehetett benne, hogy nem találkozik senkivel, egy családtag se fogja megsiratni, leszidni vagy megátkozni, végre megjelent a szobámban Hugi.
Helyet csináltam neki magam mellett az ágyban, behúzódott a lábamhoz, kinyújtotta a kezét cigaretta után. Nem beszéltünk, felesleges volt, tudtuk egymás gondolatát. Némán regisztráltuk, hogy ez a legutolsó ilyen esténk, másnap az ő számára, de számomra és a Bartosok számára is végérvényesen lezáródik valami ebben a házban, fújtuk a füstöt. Mikor hat héttel ezelőtt megmondta nekem, hogy végre teherben van, csodálkoztam, hogy olyan komoly, hogy meg tudja állni vihogás nélkül; én elképzeltem a Huszár néni arcát, aztán a mi anyánkét, és fuldokolva elkezdtem nevetni.
Sötét volt, tökéletesen sötét tegnap, holdtalan, nyári éjszaka. Nem láttam semmit az arcából, copfba font, rengeteg hajából, csak közelsége érződött az egy takaró védelmében. Bartos a barátom, és Mártával együtt hálok, de soha nem voltam egyikhez se félannyira se közel, mint Hugihoz. Hogy terhes, nem zavart, miért is, mikor őt se zavarta se testében, se lelkében; mikor már túlesett a közlésen, és látszott, hogy a dolgok rendeződnek, és már Miklóssal is beszélt, néha tetszéssel végigsimogatta és hosszan szemlélte a hasát a tükörben. Nem beszéltünk sem arról, ami rám vár, sem arról, ami őrá, 12persze azért éreztük, hogy mint egész életünkben, valami rejtelmes módon most is segítettünk egymásnak, azzal, hogy életünk jelentős dátumai így összefutottak. Én ma délelőtt többet gondolok rá, mint saját magamra, és Hugi ebben a percben nem a maga sorsát elemzi, hanem az enyémet. Így mindkettőnknek könnyebb.
Apa azt hiszi, olyan nagyvonalú és csodálatos, amilyen nincs még egy a földön, amiért nem verte agyon tüstént a lányát. Hugi csak nézett rá, míg üvöltözött neki erényről, becsületről meg a szégyenről, ami miatta a családunkat érte, s időnként, öntudatlan mozdulattal, megrángatta a tréningruháját, amelyről az volt a kényszerképzete, hogy máris eláll a hasán. Annyira nem félt, mintha nem is róla beszéltek volna, és annyira nem féltem én se tegnap az ágyban, míg arra gondoltam, hogy ma itt kell ülnöm ezek előtt az emberek előtt, mintha csak moziban nézném a szituációt. Ha tehetném, egész nap olvasnék meg zenét hallgatnék, a zene meg a könyv az egyetlen, ami igazán gyönyörűséget szerez nekem, de engem senki se fog eltartani a szép szememért, hát valamit dolgoznom kell a jövőben, tökmindegy, mit, kinek, miért, ha jól megfizetik. Ha ez ma nem sikerül itt, hát nem sikerül, nem muszáj nekem mindenképpen diploma. Ha hatezret adnának valahol azért, mert csatornát pucolnék vagy makarónit lyukasztanék, elmennék csatornát pucolni vagy makarónit lyukasztani.
„Süsd le a szemed!” – rikoltozott apánk, Hugi meg csak nézett rá, majdnem unatkozva. Ha apa nem olyan gyáva, mint amilyen, biztosan nekimegy a kenyérvágó késsel; már meg volt terítve a vacsorához. Akkor délutánra sok minden felgyűlt bennünk, amiért fizetni akartunk, előre spóroltam rá, hogy lássam a reakciójukat, hogy megtudjam, mit csinálnak hát, ha egyszer végre 13igazi komoly okuk lesz arra, hogy összeessenek és üvöltözzenek, hiszen mindig valami számunkra jelentéktelen hülyeség miatt szoktak rosszul lenni. Úgy kívántam, hogy ne csak a pattanásaikat mutogassák nekünk meg egymásnak, és azokat dörzsölgessék meg kenegessék, hanem fekélyük legyen végre, vagy leprájuk, valami valódi baj, és nagyanya, ha Istennel társalog, vessen fel már konkrét problémát. Mióta megvagyunk, hálátlanok, szeretetlenek, meg nem értők voltunk a szemükben, akik visszaéltünk a jóságukkal, mióta a világra jöttünk, nem állhattunk meg előttük soha, hacsak nem hazudtunk. Ha Hugi vagy én hajlandók voltunk átváltozni azzá, aki valaha apa vagy anya volt, ha megjátszottuk egy döglött létforma két döglött képviselőjét, akiket rendkívül könnyen lehetett rekonstruálni, hiszen folyton önmagukról beszéltek, akkor volt zsebpénz és ajándék és szeretet, megpusziltak, dicsérgettek és mutogattak minket. Ám abban a pillanatban, mihelyt önmagunk mertünk lenni, vége lett mindennek. Mintha nem a testükből szakadtunk volna ki, úgy álltak velünk szemben, mint két gonosz idegennel. Hisztériájuk mindenhová követett bennünket, akár az a kutya, amelyet kicsikorunkban álmodtunk magunknak Hugival meg a Bartosokkal, de amelyet sose tarthattunk, mert adót kellett volna fizetni utána, sétáltatni, gondozni, de mi felelőtlenek vagyunk, közölték velünk, két napig, ha törődnénk vele, aztán annak a terhe is a mi szüleinkre vagy az öreg Bartosékra maradna. Ez volt az ideológiája annak, hogy anyám irtózott az állatoktól, apám egy vasat se volt hajlandó kiadni arra, ami nem neki szerzett örömet, Bartos bácsiék meg azt gagyogták, hogy az állatbecézés kispolgári csökevény.
14Hugi felém tapogatott a sötétben, megfogtam a kezét. Míg kicsik voltunk, kézenfogva jártunk, az öregek így kívánták, mentünk előttük, két jó testvérke, egy kisfiú, egy kislány. Ballagtunk illedelmesen, és istenien mulattunk azon, amit mögöttünk beszéltek, mert mindennek, a látszatra legértelmesebb mondatnak is, ha a mi szüleink mondták, volt valami olyan hangzása, mintha őrültek üvöltöznének. Ahogy beszéltek, amiről beszéltek, egyformán groteszk volt és röhögtető. Pukkadoztunk érzelmi életükön, félelmeiken, problémáikon, rémképeik elragadtattak, pesszimizmusuk elképesztett. Nyerítettünk a gyönyörűségtől, míg hallgattuk a rebegésüket, és szorítottuk egymás ujjait.
„Csókolj meg!” – ezt mondta Hugi tegnap éjjel.
Ritkán kérte ezt; amióta nagyobb lett, szinte soha. Előrecsúsztam az ágyban, megcsókoltam. Arca síkos volt, nedves, most éreztem meg, hogy ömlik a könnye. Nem értettem, mi dúlta fel ennyire, hiszen minden úgy sikerült, ahogy akartuk, és holnap megszabadulunk innen. Mit sirat? Kit? Kívülem nem szeretett senkit ezek között a falak között, és én megmaradok neki, amíg csak élek. „Mi van?” – kérdeztem suttogva, és elmázoltam arcán a tenyeremmel a könnyeket. „Kutyát fogok venni” – lehelte Hugi, és akkor az én szememet is elfutotta a könny.
15Az anya ábrázolása a XX. századi magyar költészetben
Itt talán még többet is fogok produkálni, mint várják tőlem, sok olyan versre emlékszem, ami nem anyag volt, nem is annyira közismert. Ha jobban megy az átlagosnál, a Hugi érdeme lesz, Hugi imádja a lírát annyira, ő másolta ki külön füzetbe a neki tetsző költeményeket. Hugi a szellemi élményeit se tudta egyedül vállalni, ahhoz is kellett valaki, akivel megossza, mint a szelet csokoládét vagy a marék pattogatott kukoricát, negyedórákat töltött azzal, hogy éjjelente, ha mellém húzódott az ágyban, szavalt nekem. Nagyon rosszul mondott verset, ő is tudta ezt, én is, de hozzám az ő előadása azért közelebb hozta a költeményeket, mint akármelyik nagyhírű előadóművész. A szavaló teljesítményét sosem éreztem sem ártatlannak, sem öncélúnak, a szavaló honoráriumot kapott a fellépéséért, és előzőleg gondosan kikísérletezte, milyen hangszínnel, mimikával, gesztussal éri el a legnagyobb hatást. Hugi rossz előadó, a hangja sem alkalmas versmondásra, de Hugi úgy kapaszkodik a sorokba, mint a fuldokló, neki olyan a vers, mintha mentőövet löknének felé a hullámok közé, amelyek már-már elnyelik. Rímekbe kapaszkodik, azokkal evickél.
Hugi.
Egyetlenem.
Anyám, falat kenyért sem ér az élet Idő-kakas, ó hány titokzatos Erőszakos, rút kisded voltam én Ó, ha cinke volnék Ha Kínában él, őt küldik el a sárkányokhoz Megszült Pőcze Borcsa, kit megettek Völgy felé a tarka fák közt Megköszönöm a nótát és mesét Megláncoltál megint a karjaiddal, rám raktad gyöngeséged Novemberben születtem én Hajnalka volt Föld alól szól, aki mondja Rágondolok kávédra, könnyeidre Vitt a régi postaréten A két halál megérte-é kiáltottam a kép felé Kopog-kopog a rossz vidéki Hatmillió ércoszlop izzik, ki tudja már melyik
Anya, aki zongorázik, akinek fiatalkori képe van, mellén elefántcsont kereszt. Eulália, szépen csevegő. Borbála anya, padláslépcsőn, ruháskosárral. Anya, akihez a fia holta után is szeretne
De hát így gondolták ezt azok, akik írták? Számomra elképzelhetetlen, hogy versírásra ihlessen anyám fiatalkori fotográfiája, vagy olyan vágyam támadjon, hogy mikor már végre meghaltam, és nyugszom békében, még hazajárjak kísérteni, és megcsókoljam a szívét. Még leginkább Adyt tudom követni, két asszony hordja majd a sírjára a virágot meg az átkot, az egyik az anyja lesz, ezt értem. A gyermeknek túl kell élnie a szüleit, fordítva természetellenes, és a gyerek gazdasági szükségesség is, a nyugdíj kicsi, a szociális otthonokban kevés a férőhely, valakinek támogatnia kell az idős családtagokat, meg ki intézi el nekik a kórházi beutalást, a mentőket?
Anyám.
Megfogantam, ezért ennyi jár neki, kihordott kilenc hónapig, azért meg annyi. Szoptatott, ahelyett hogy a falhoz kent volna, virrasztott felettem, mikor beteg vol17tam, ezt állandóan emlegetni, köszönni és regisztrálni kell, mert ezt csak emberanya teszi, az állat nem sokat törődik a kölykével, mihelyt az lábra tud állni, és átadta neki a tapasztalatait. A tapasztalatait egyébként az emberanya is átadja, ezért külön hála illeti. Rossz elgondolni, mi történnék, ha anyánk nem adta volna át a saját tapasztalatait nekünk. Mi lenne velünk? Mi lenne Hugival?
Hogy emlékszem még, micsoda cirkusz volt, mikor lakást akartunk cserélni, ami végre se sikerült, és rengeteg ajánlatot kaptunk a város minden kerületéből. Minket küldtek el az első szemlére, szelektálni, nekem meg Huginak egy lakás tetszett igazán valamennyi közül, a Nyugati pályaudvarral szemben, isteni beosztása volt, sokkal tágasabb, világosabb, mint a miénk. Olyan szép lakás volt, hogy miatta még a Bartos szomszédságot is ott tudtam volna hagyni, elvégre van autóbusz. Anyám kinevetett, mikor nagy lelkesen beszámoltunk róla, mit találtunk. „Nyugati! – mondta gúnyosan, és összecsapta a kezét –, éppen a Nyugatinál? Mindig a pályaudvarokat bombázzák először.” Elképedve néztem rá, mert hiszen béke volt. Állt velem szemben, csúfondárosan hunyorgott, érzékeltette a mimikájával, milyen ügyefogyottak vagyunk, milyen felelőtlenek, és akkor elhúzódtunk előle az ebédlőbe, ahol nem volt senki, odaálltunk az ablakhoz, Hugi dúdolt, néztük a hegyeket. Azt már megszoktuk, hogy ha valamelyikünk késik egy félórát, otthon óriási jelenet fogadja, anyánk érzi, hogy meghaltunk, elgázolt valami, belénk idegződött, hogy mindig legyen otthon tartalék szappan, zsír, liszt, cukor, felesleges kenyér, mert hátha hirtelen minden bolt becsuk, mert „történik valami”, az aranyfogakról is milliószor hallottuk, hogy nem szabad csinál18tatni, akármi legyen is a fogazatunkkal, nem mert ronda, hanem mert a koncentrációs táborokban olykor az elevenek szájából is kitördelték, de hogy anyánk lelkében képzeletbeli, jövendő tüzek is égnek, és bombák hullanak a békés égből, ha ránéz a Nyugati pályaudvarra, azt mégse hittük volna. Hát mi lakik az öregekben?
Mikor kicsi voltam, borzasztóan ragaszkodtam hozzá. Hugi is. Sírtunk utána, ha nem volt velünk, és sikoltoztunk boldogságunkban, mikor pár órai távollét után végre hazajött hozzánk. Ez az érzés elég hamar enyészni kezdett, voltaképpen azonnal, mihelyt észrevettük, hogy esztelen szenvedélyével rákényszerít bennünket a tökéletes testi-lelki önellátásra. Imádott mindkettőnket, ám ez a rajongás nem volt se boldogító, se kellemes, egy idő múltán elviselhetetlenné vált. Ha nem vadít el bennünket magától ezzel az imádattal, talán sose válunk Hugival ilyen jó testvérekké, de ha a legcsekélyebb bajunk volt, anyánk ájuldozott, zokogni kezdett, azt sírta, ha valami történik velünk, neki vége. Úgy féltünk attól, hogy belepusztul a miattunk érzett aggodalomba, hogy egymáson kívül senkivel se mertük közölni a panaszainkat. Ha megfázott valamelyikünk, a párnába tüszkölt, vagy visszafojtotta a köhögést, lázasan is elmentünk iskolába, s mikor hazaküldött a tanítónőnk, iszonyú lelkiismeret-furdalással feküdtünk ágyba, szorítottuk hónunk alá a hőmérőt, bőgtünk, szégyelltük magunkat, hogy már megint nem tudunk örömet szerezni. Mikor aztán idősebbek lettünk, magunk kezeltük ilyenkor magunkat vagy egymást, ott volt a fürdőszobánkban a házipatikánk, tudtuk, melyik gyógyszer mire való, s lehetőleg semmit se mondtunk meg az anyánknak, ami felizgathatta volna. Nem csak betegségeinket, iskolai zűrjeinket se tudta elviselni, azoktól is tachikardiás lett, 19vagy szédült, hát aláírtam én a magam meg a Hugi ellenőrzőjét, ha kellett; apánknak ronda írása van, elhitték, hogy az ő autogramja. Nem azért lettünk titkolódzók vagy hamisítók, mert különösebben örömünkre szolgált, nekünk igazán jobb lett volna, ha valaki segít, végighallgat, de anyánk összeomlott mindentől. Úgyis bajban voltunk, kinek volt arra ideje meg ereje, hogy még az ő sebeit is nyalogassa, vagy bocsánatot kérjen, mert tüszős mandulagyulladást kapott. Mire nagyanyánk hozzánk került, megszoktuk az önállóságot.
Csalódott bennünk, ez volt a leggyakrabbi megfogalmazása annak, amit irántunk érzett. Ezt őszintén sajnáltuk, Hugi is, én is, de nem tudtunk segíteni szegényen, elismertük, hogy nem lehetünk olyanok, amilyeneknek születésünk előtt elképzelt, mesebeli királyfi, mesebeli királykisasszony. Udvariasak voltunk, sose mondtuk el neki, hogy mi is csalódtunk benne, mert mikor még kicsik voltunk, hittünk annak, ami a könyvekben állt, olvastunk oroszlánlelkű, sőt mindig vidám anyákról is, s nem volt egyszerű tudomásul vennünk, hogy nekünk nincs bajtársunk, csak valami gyönge idegrendszerű családtagunk, aki a mi kínunk-gondunk miatt is mindig csak önmagát sajnálja. Nem tehettünk róla, hogy nem elégítettük ki az igényeit. Ő sem a mienket.
„Vigaszom!” – kiáltotta felém sokszor, én meg rohantam hozzá kicsikoromban. Nem értettem, mit mond, mit jelent ez a szó: vigasz, de futottam, mert a gyerekben benne van, hogy ha kitárt kart lát, és hívó hangot hall, afelé iparkodik. Hugi még egész pici volt akkor, nem számított, engem meg csalt a hang, „vigaszom”, szaladtam a karjába, és nem tudtam, hogy egyszer majd ezt is felemlegeti, hogy egy ideig én voltam a vigasza zátonyra futott élete, apám jelentéktelensége, a világ és a 20hűtlen Konrád bácsi miatt. Későbben alkalmatlanná váltam erre a szerepre, most már régen nem tudok, nem is vagyok hajlandó a vigasza lenni senkinek. „Vigaszom” koromban nem fogtam fel, mit csinálok, és azt se tudtam még, hogy nemcsak mást nem lehet vigasztalni vagy kárpótolni semmiért, hanem önmagunkat sem.
Mit szólna hozzá, ha egyszer nem ő bírálna engem, hanem én mondanám meg neki, amit róla gondolok? El se hinné, hányféle képét őrzöm, s milyen különbözőket, hogy van egy ravasz, játékos arca is bennem, hisz úgy osztott-szorzott velünk, mintha két kis golyó lettünk volna valami primitív számológépen. Hányszor előfordult, ha apánk valami marhasága kiderült, hogy elkezdett öltöztetni bennünket, s azt sikoltozta, visz mind a kettőnket, egy percig se marad tovább ebben a házban. Ilyenkor ordítottunk a félelemtől, nem tudtuk még, hogy az egész csak szöveg, hogy nincs is hová mennie, és mindez csak az apát büntető színjáték nyitánya, hát sírtunk, reszkettünk, Hugi átölelte apa lábát. Kicsik voltunk még és tehetetlenek, eltartott egy darabig, míg rájöttünk, hogy jeleneteit ne vegyük komolyan, s ha a vészterhes időkben azt halljuk, hogy neki sem ifjúsága nem volt a háború miatt, sem asszonykorában nincs nyugalma, mert apánk nem tudja garantálni nekünk, hogy mi kimaradunk a szórásból, részvéttel nézzük apánkat, aki bűntudatosan kushad előtte, és láthatólag szégyelli, hogy férfiereje és bátorsága nem tud megküzdeni a kül- és belpolitikai eseményekkel. „Ha ezek nem volnának, minden könnyebb volna” – hallottuk anyánkat nemegyszer, ránk mutatott és sírt. Szégyenkezve összehúztuk magunkat, mert hát hiszen voltunk. Ötvenhatra határozottan emlékszem, nyolcéves voltam, nem tudtunk disszidálni, mert Hugi vörhenyes lett, benn 21feküdt a járványkórházban. „Anya vagyok – zokogott anyánk –, a család rabja. Más elmehet, én nem. Én anya vagyok.” Túrtam az orromat, restelkedtem, hallgattam. Ha Hugi udvarias, és nem olyan szívós, mint egy macska, ha idejekorán belehal a vörhenybe, elmehettek volna.
Az a nő a patikában, az apánk szeretője, olyan ábrándosan néz bennünket, hogy mindig megszánjuk. Hugi, ha meglátja, messziről üvölti neki az utcán, hogy „csókolom”. Szeretjük, olyan derék nő. Biztosan azt hiszi, sokat vesztett, hogy nem ő az apánk felesége, ugyan mit találhat olyan vonzót az apánkban. Nem szép asszony, nagy csontú, nagy orrú, kemény tekintetű, csak akkor lágyul el, ha kettőnket meglát, nyilván gyereket szeretne apától, vagy elképzeli, milyen is volna, ha mi az övé lennénk. Szegény anyánk, ha tudna róla. Apám, mióta idősödik, feledékeny, rendetlen, sokat kell neki falazni, és elég komplikáltan, hogy meg ne sértsük vele; én csak nem oktathatom ki, mit hogy csináljon a szeretőjével. Most különösen vigyáznunk kell, mert anyánk, mióta Hugi terhes, egyre azt nyomozza, miféle hajszálcsöveken jutott az ő tisztességes családjába a cédaság, és apára gyanakszik. Még csak az hiányzik, hogy megtalálja és megsértse azt a nőt. Mit tehet minderről Teréz néni? És aztán apánk mint szerető. Neki nagyobb kunszt lehet sebtében szeretkezni, összecsapva az egészet. Öregszik.
Vajon hogy osztja be az asszonyait?
Anyánkra ritkán kerülhet sor, pedig mindent elkövet, hogy fiatalnak hasson, haját festeti, kozmetikába jár, éjjelente úszik a krémekben. Olyan reménytelen. Mikor Hugi színt mosatott a hajába, összepofozta, pedig Hugi olyan szép lett a hirtelen vörösre változtatott, szőke 22hajával, olyan izgalmas, új, hogy minden férfi utánafordult, ő meg, szegény, az ősz hajszálait fedő festék alatt vénebbnek látszik, mintha békén hagyta volna a fejét. Rettenetesek a negyvenvalahány éves öregek, mikor elkezdenek küzdeni a bomlás ellen, villogtatják vásárolt fogukat, vézna hajukat rendezik. Az egész vénekről legalább tudom, hogy rövidesen végük, de a negyvenévesek még eltartanak egy darabig, s a szemünk előtt kopnak és mennek tönkre. Hogy utálom a ruháikat is, szoknyácskáikat, kackiás kalapjaikat, vaksi szemük előtt, mintha fényérzékenyek volnának, nem szimplán rövidlátók, dioptriás napszemüveg. Szegény, bolond anyám!
„Az én lányom!” – sírta, mikor megtudta, mi történt Hugival. Úgy mondta, mintha számítana, ki kinek a származéka. Rázta, mint a csörgőt, hajdani büszke emlékét, amelyet csak a szégyen és a kétségbeesés mondatott el vele a gyerekei előtt, hogy a gonosz Konrád bácsi egyszer megkörnyékezte őt, de neki volt ereje visszautasítani, pedig halálosan szerelmes volt belé, és Konrád bácsi megszégyenülten elkullogott. Nem feküdt le vele, pedig lett volna rá alkalom: egyes-egyedül voltak a házban. Csak néztem rá, mit locsog összevissza, mit csinál az oda-nem-adásból valami misztikus dolgot, és hogy tulajdonít egy nem különösen elegáns szervének olyan rendkívüli fontosságot. Erőt vettem magamon, végighallgattam, nem röhögtem, valahol mélyen talán még szántam is. Hoztam neki idegcsillapítót a patikánkból. Apánk átvette a szólamot, mennydörgött. Irgalmas voltam, nem szóltam Teréz néniről, a levelet, amit reggel elhányt, visszadugtam apám zsebébe. Mi az istennek leveleznek egymással, mikor egy a munkahelyük?
23Ma van az első igazi nyári nap, és engem itt faggatnak és méricskélik, mi van bennem. Hogy unok koncentrálni! Hogy unok mindent! Most víz mellett volna jó, behunyni a szememet, és szólna a zene mellettünk, a magnónk. Ha hazamegyek, rám fognak nézni, anyámnak olyan különösen kerek szeme van, mint egy babának, a teste szinte el fog vékonyodni a reménykedéstől, és könyörgő és fenyegető hangon azt fogja mondani: „Sikerült, ugye sikerült, biztos vagy benne, nem? Mondj el mindent! Szóról szóra mondd el, az elejétől!” Ha akarnám, se tudnám megnyugtatni, hogy sikerült, mert magam se tudom, majd csak hetek múlva. Azt hiszem, egyelőre szerencsém van, és minden ment idáig, talán jobban is, mint a többinek, de utálok számot adni minden percemről. Majd összeveszünk megint. „Nekem nem mondtok el semmit, kimaradok az életetekből. Hát ezért szültelek?” Olyan komikus gondolat, hogy valaki azért szült engem, hogy beszélgessek vele, vagy elmondjam neki szóról szóra, mikor mit gondolok, vagy mit csináltam. „Te csak hallgatsz” – kezd el majd sírni, és akkor jön a lemez, szívtelen vagyok, mint az apám, és milliomodszorra átnyergel apánkra, nekimegy szegénynek, elmondja hitvány cselekedeteit, hogy mikor behívták, kiment a frontra, ott adagolta a gyógyszereket a frontkórházban, ahol akármikor megölhették volna, és folyton csak izgatta őt a permanens veszéllyel, amiben élt. Hát még az ostrom, amelyben egyedül hagyta a gyalázatos, mert akkor már hadifogoly volt és negyvenkilenc kiló, mire előkerült, és addig akármi történhetett volna anyánkkal, erőszakos dolgok, de aztán végre mégis hazavergődött, akkor meg fel kellett hízlalni őt és ápolni is, mert félholtan jött meg, folyton betegeskedett eleinte. Nekem olyan anyám van, akit a 24történelem arra szemelt ki, hogy halálra idegesítse. Németországban győztek a nácik, hogy megkeserítsék az ifjúsága éveit a háborúval, amit a világra idéztek, miattuk nem vehette fel soha a tüllruháját, és az oroszok lőtték körötte a várost, mert valami bajuk volt a németekkel, és a patikát kirabolták a magyarok, mert nem volt hatóság meg ellenőrzés, sebesültek, halottak hevertek mindenfelé, aztán meg feketén kellett eladogatni azt, amit meghagytak, hogy enni lehessen adni apánknak, és aztán váratlanul, megrendelés nélkül megszülettem én, iszonyú gyerek voltam, mindig beteg és visító, és aztán jött Rákosi, hogy megzavarja az éjszakáit és államosítsa a patikákat, hogy még a romok se maradjanak a családnak, és én alig lettem szobatiszta, megérkezett a tapintatlan Hugi, aki után olyan sokáig nem állt lábra, és később ötvenhat októbere is az ő nyugalma ellen tört, mikor meg végre viszonylag csend lett, akkor kiderült rólunk, Hugiról meg rólam, hogy csak egymáshoz húzunk, és nem törődünk semmivel, járjuk a magunk külön útját, közönyösen, lelketlenül, a modorunk elviselhetetlen, és bennünket is hiába szült.
Ezerszer elgondoltam, megmondom neki, nem vagyok hajlandó naponta köszönetet mondani azért, hogy megszülettem, és nem vagyok hálás érte, hogy akkoriban éppúgy nem vigyázott, mint most Hugi. Megmagyarázom neki, hogy nincs szerepe vagy jelentősége az életünkben, gyakorlatilag nagyanyánk a háziasszony, és ha ő nem főzne is, eszünk mi konzervet, ha kell. Régen leszoktunk arról, hogy tanácsot kérjünk akárkitől, nem mert így kényelmes vagy jó lett volna, főleg kisebb korunkban, de hát sose bírta elviselni az igazságot, sem azt, hogy bajt csináltunk, vagy egyáltalán valami rossz várható. Aztán a végén mindig csak vállat vonok és hall25gatok. Elnézem minden hónapban más árnyalatúra sikeredett haját, villogó műfogait, amelyekre annyira büszke, mert egy borzasztóan drága fogorvos csinálta a Belvárosban, arra gondolok, már negyvenhat éves, mi van neki hátra még, meg hogy milyen gyakran magában beszél, meg hogy sose bírta tudomásul venni, csak a kellemes dolgokat, és akkor megszánom, és nem szólok szegénynek semmit. Bizarr kontyán ült az átok, én kergettem a vénségbe Még nem zárták be zárt vagonba a németek, a magyarok Hogy fölzavart elektron orgiákban viszontláthatom rémületedet
A nő maga elé bámult a légbe.
– Kérem önt, Marie, legyen olyan jó, üljön ide ágyam mellé a kis asztalhoz, rajta van minden írószer. Írja fel ön, amit mondtam és még mondani fogok.
A nő teljesítette a parancsot. Mikor készen volt, a férj folytatá.
– Ön hű és engedelmes nő volt teljes életében, ön minden szavamat teljesítette, amit parancsoltam; én még halálom után is ura fogok önnek maradni, ura, parancsolója, kőszívű zsarnoka. Írja ön végszavamat! Egy nagy művet alkottam, amelynek nem szabad velem együtt összeroskadni. Írja ön, mi dolguk lesz fiaimnak halálom után.
Die Frau schaute bevor sich in die Luft.
Ő bámult maga elé a légbe. Mindig ő.
Anyám jeleneteihez nem tartozott a némaság, anyám jól komponált, visító szcénákkal közölte a véleményét mindenről, apám volt mindig a gyámoltalan, anyánk pontosan tudta, mit akar vagy mit szeretne. Szinte sose lehe26tett úgy, ahogy kívánta, az összetűzések vége sírás lett, ordítozás, felhánytorgatása annak a lehetetlen életnek, amelybe miattunk kényszerült. Míg kisebbek voltunk, néha komolyan lelkifurdalást éreztünk Hugival amiatt, hogy a nyakára születtünk.
Valamikor nagynak és erősnek érzékeltem, aztán kiderült, hogy egyszerűen csak én voltam kicsi és gyönge. Vállára ültetett, vagy fel-feldobált a levegőbe, és minden jó tőle függött, könnyebben meg lehetett főzni, mint anyát vagy nagyanyánkat. Cukrot vett, ha kértem, perecet, bicskát, labdát, amikor amazok nem vettek volna, és ha a házmester, aki mellesleg köszörűs, lenn a késeket fente, és felhallatszott a gangra a surrogás, amitől picikoromban, nem tudni, miért, rettegtem, és azonnal sírni kezdtem, kemény léptekkel lement a köszörülő házmesterhez, felszólította, a lakásban fenje a kést, ne az udvaron, mert Ádám fia fél a hangjától, s mikor visszajött, hozzábújtam, tudtam, hogy hatalmas, segít rajtam, és szeretem őt.
Ich bitte Sie, Marie, seien Sie so gut und
A Hugi születése után egypár évvel, karácsonykor – ez szinte a legelső emlékem róluk – valami bölcsőt-mit fabrikált az ünnepre, belefektette Hugit, odaültette a fa alá anyámat is, aki azon az estén szép volt, titokzatos, meghatott, a homlokára valami glóriafélét illesztett egy különlegesen adjusztált gyógyszeresdoboz belső sztaniollemezéből. Nem értettem sem azt, ki az a néni, aki kék kendőben ül, és akinek anyám felöltözött, sem a csillogó díszt a fején, szólt a gramofon, a lemezről harangoztak, nagyanyám azt morogta, majd besúgja valaki a betlehemesdit, aztán készen leszünk, még a pati27kában sem maradhat meg. Hányban lehetett? Az ötvenes évek legelején. Apám kipirult a kifordítva magára húzott irhabundában, rátámaszkodott az esernyőjére. „József, szép kis Szent József, patikussegéd” – mondta nagyanyám, aki mindig velünk töltötte az ünnepeket, akkor is, mikor még nem élt állandóan nálunk, de hiába morgott, mind meg voltak hatva, mintha valami szent, titkos, gyönyörű dolgot cselekedtek volna. Én csak álltam, azt éreztem, hatalmasak és bátrak, mert szembeszállnak valamivel, ami rejtelmes, tilos és érthetetlen.
setzen Sie sich hierher neben meinem Bett
Aztán nőttem, verekedni kezdtem, olyan lettem, mint más fiúk az iskolában, és egyszer összevissza vertem a Bartos gyereket. Ő is összevissza vert, feldagadt képpel, boldogan jöttem haza. Hugi megcsodált, meg is tapogatott, nagyanyám és anyám szidtak és sirattak, egyáltalán nem tudták felfogni, én miért vagyok boldog. Bizonyosan tudtam, hogy apám, ha megjön, érteni fogja: az ember verekszik, mert jólesik, és mert megmutathatja, hogy bátor és erős. Végre hazajött, végighallgatta, mit sikoltoznak a nők, aztán lefogott és megvert, először életében. Felnőtt volt, ügyesebben tudott ütni, mint Gyuri, úgy megvert, hogy bömböltem fájdalmamban. Azt mondta, jegyezzem meg, hogy Bartost nem szabad bántani, és ha az jönne nekem, azonnal menjek bejelenteni a tanítónőhöz, az majd elintézi. Olyan aljasnak éreztem, amit mond, olyan erkölcstelennek – hát ki fut ilyen vádakkal a tanítónőjéhez, az ember maga vesz elégtételt. Végül azt mondta, Bartos apja árthat neki, mi ikszesek vagyunk, mert nekünk patikánk volt, húzzam meg magam az iskolában, ő is lapul a Gileádban. Csak 28néztem rá. Az iskolában akkor még sohase került szóba köztünk igazi hangsúllyal, kinek ki az apja, én se törődtem a Bartos szüleivel. Olyan gyalázatosnak találtam, hogy azért, mert ő fél a Bartos apjától, nekem kelljen elviselnem a Gyuri rúgásait, hogy megállt a szememben a könny. Figyelni kezdtem őt, figyelni kezdtem mindenkit, tulajdonképpen Bartos Gyurinak köszönhetem, hogy azóta is figyelek. Egy kisgyereknek sose volna szabad átélnie, hogy az apja fél valamitől.
Gyuri a legjobb barátom, mindig azt hittem, vele fog lefeküdni először Hugi, de aztán másképpen alakult minden. Mikor már igazán jóba lettünk, és őszintén beszélgettünk, borzasztó volt rájönni arra, hogy az ő apja is tartott valamitől ugyanakkor, és azért volt olyan nagyhangú, mert félt, hogy az is cirkuszolt odahaza a családjának, és Bartost is összepüfölték ugyanakkor, amikor engem, mert nem szabad az embernek felhívni magára a figyelmet iskolai verekedéssel, és Bartos példamutató fiú legyen, tanuljon a jó úttörőktől, különben is mit képzel, mért született, talán hogy még nehezebbé tegye a nyomorult szülei életét? Ültünk a szemetesvödrök között a gangon Bartossal, elemeztük a világot, szerettünk volna tisztán látni, de nem tudtunk. Bartos nem félt tőlem. Én nem féltem Bartostól. Amiről az öregek beszéltek, olyan volt, mint egy hülye álom. „Marhák – mondta Gyuri. – Az öregem lapít.” „Az enyém is” – feleltem. Hugi ott állt mellettünk, rágta az ujját.
zu dem kleinen Tisch. Darauf sind alle Schreibmaterialen.
Bartoséknál sok pénz volt akkor is, mikor nálunk még alig, de Bartos se kapott elvből, mert Bartos bácsi meg Bartos nagyapa olyan nyomorban töltötte az ifjúságát, hogy Gyurinak is meg kellett tanulnia, hogy az élet nincsen rózsából. Bartos hát lopott alsós korunkban, mint én szerettem volna, ha lett volna kitől, nem mert kleptomániás volt vagy amorális, csak éppen vágyai voltak, és úgy érezte, egy gyáva mániákusnak van kiszolgáltatva. Bartos koldus volt, pedig az apja istenien keresett, én koldus voltam, mert apám akkoriban alig hozott haza valamit, Bartos hát kettőnknek lopott, utóbb négyünknek, Huginak is, a saját testvérének, Mártának is. Bartos bácsi utálta, ha hozzájuk megyünk, mert félt ettől a barátságtól, apám utálta, ha a Bartos gyerekek hozzánk jöttek, ugyanebből az okból, hát eljártunk hazulról, ha egyszer sehol se kellettünk, pincébe, mosókonyhába, utcaszegletre, mert semmi hajlandóságot nem éreztünk arra, hogy mi fizessünk ki valami számlát, amihez semmi közünk. Apáinkról, ha szóba kerültek, sajnálkozva beszéltünk, Bartosék a szolgálati autóval éppolyan szánalomra méltóak voltak, mint az én apámék autó nélkül, zavaros anyagi helyzetükkel. Azt hiszem, Gyuri számára is ott kezdődött az eszmélés, mikor észrevette, hogy az apja fél. „Nem!” – mondta Bartos bácsi. „Nem!” – mondta az én apám. Olyannak láttuk őket, mint valami óriás szájat, végtelen, hegynagyságú fogak és gleccserméretű nyelv közül dörögték a tilalmaikat, és közben láttuk őket pucéron, el is mondtuk egymásnak, milyenek, s rájöttünk, mindketten teljesen más okból, de ugyanattól rettegnek. „Ha én úgy mertem volna beszélni az apámmal – hallottam otthon –, ahogy 30te most! Mehettem volna világgá.” A szeme közé nevettem az apámnak, muszáj volt. Útlevelem nincs, ha kilógok, hazatoloncolnak, még jó, ha le nem csuknak. Menjek talán világgá szemtelen modorom miatt? De hiszen mennék, soha életemben nem voltam még külföldön. Világgá! Szeretem a szókincsüket. „Apám hetente összevert, ember is lett belőlem!” – üvöltött Bartos bácsi. „Hát Makarenko? – kérdezte Gyuri, és megállta nevetés nélkül. – Nem olvastad Makarenkót? Nem szabad verni, megsérülök. Kérdezd meg a suliban, ha nem hiszed.”
Schreiben Sie auf, was ich sagte und sagen werde.
Nekik nem adtak pénzt, nálunk nem volt, Bartos is tudta, mint ahogy én, Márta vagy Hugi, hogy adott pillanatban valamennyien védtelenül állunk majd szemben azzal, ami jön; Bartost nem mentik meg elvből, engem a lehetőség hiánya miatt, az és annyi lesz az élet, amennyit mi tudunk teremteni egymásnak. Hát nem volt egy karaj kenyér, egy szelet csokoládé sem egymás nélkül, szerettük egymást mind a négyen, minél inkább tiltottak bennünket egymástól. Apáink foghegyről köszöntek, és külön-külön megkérték a tanítónőt, ültessen el bennünket Gyurival egymás mellől, de hiába volt minden tilalom, találkoztunk mi órák után, szünetben, otthon, utcán, mindenütt. Mi hittanra jártunk titokban, beszerveztük a Bartosokat is, én írtam meg írógépen a szülői beleegyezésüket, nagyon élvezték. Azt hiszem, sosem élveztek úgy semmi tananyagot, mint a hittant. Óriási történeteket lehetett tanulni vallásórákon. Gyuriék konfirmálni is akartak, de a pap bürokrata volt, és a ke31resztlevelüket kérte. Akkor muszáj volt lemorzsolódniuk, különben kiderült volna, hogy felekezeten kívüliek, nincsenek is megkeresztelve.
Die Frau folgte das Befehl.
Tanácsot sose kértünk a szüleinktől, a Bartosok éppúgy nem, mint mi. Bartos bácsi olyan volt, mint egy brosúra, mintha otthon nem pizsamában, hanem óriási, egymáshoz öltögetett idézetekben hált volna, Bartos néni nemigen nyitotta ki a száját, az szinte nem is lakott otthon, annyi volt a munkája a kerületben. Apám lapult, nem szeretett állást foglalni, még anyám lett volna a legbátrabb örök izgalmi állapotában, állandóan készen a kitörésre, mint egy emberi vulkán, de őt se tudtam elviselni, mert ő meg nem sajnált és nem is kímélt senkit önmagán kívül. Apámtól valamiben tanácsot kérni éppoly meddő és nevetséges lett volna, mint megszólítani a Bazilikát, mert mit is tudott volna mondani szegény. Pénze nem volt, jövendő elhelyezkedésem nem tőle függött, hogy bekerülök-e gimnáziumba, még énrajtam sem állt, az én szorgalmamon vagy bizonyítványomon sem, nemhogy őrajta, meg voltak szabva a lehetőségeim. Nem családi, teljesen más erők indíthattak el vagy foghattak vissza a pályámon. Kitagadni nem tudott miből, mert nem örököltem a patikáját, amit már ő is elveszített, tudtam, ha valaha igazán komoly konfliktus támadna köztünk, énmögöttem áll majd erő, mögötte nem. Én, ha egyszer elmegyek az ifjúsági szervezethez segítséget kérni, nem maradok egyedül, mert én már ebben a világban születtem, és belőlem – elvileg – még hasznos ember is lehet; apám mögött nem lenne senki. Nem volt sem elég szeretetre méltó, sem elég jellemes, hogy ingyen és értelmetlenül is tisztelni tudtam volna, félelmei beárnyékolták a napjaimat, 32mióta csak eszmélni tudtam, függeni semmi se függött tőle, valami csöpp zsebpénzen és momentán tilalmakon kívül, amelyeket úgyis megszegtem és kinevettem. Miért és hogyan tudott volna befolyásolni?
Als sie fertig war, setzte ihr Mann fort.
Bartos ugyanígy volt, ellenkező előjellel. Bartos tudta, ha ki se nyitja a száját, akkor se fogják megbuktatni, részint az apja, részint a statisztika miatt. Olyan káder volt, amilyen kategóriában az ötvenes években nem buktattak el senkit. Bartos okos fiú, röstelkedésében marhára tanulta magát, szégyellte, hogy ő minden bizonyíték nélkül is, hivatalból értelmesnek számít. Gyuri szenvedett attól, hogy ő arisztokrata, lényegesen jobban meggyötörte ennek a tudata, mint engem a magam ikszes volta. A lányoknak könnyebb volt, azoknak sose járt politikán az eszük, csak házasságon, mozin, szeretkezésen. Bartos néni mozgalmi nő volt, ritkán látta a gyerekeit, ha mégis, hagyta őket élni, szívesen kicseréltük volna a mi anyánkkal. Kényelmes szülő volt, mire végre hazahozta az autó a sok felvilágosító előadásról, amit tartott, már olyan fáradt volt, hogy békén hagyta a családját. A Bartosok nem voltak szentimentálisak, teljesen meg voltak elégedve vele, eleget látták az én anyámat, hallották, mikor irántunk érzett szent szenvedélyében üvöltözik, igazán nem vágytak polgári és maszek anyára. Ha valaha öreg leszek, ami nagyon valószínűtlen, nem olyan nemzedéknek ígérkezik a mienk, amelyik az unokáinak fecsegi, hogy is volt valaha, igazán nem fogom búsnak érezni a gyerekkoromat, ha nem is állt mellettem egy igézetes anya meg egy daliás apa, mert volt benne Gyuri, és volt benne Márta, és per33sze Hugi, legfőképpen Hugi, meg a többiek. „Galeri, falkaszellem, konda” – mondja mindig nagyanyám. Hadd koptassa a száját. Ugyan mit csinálnánk egymás nélkül mi fiatalok?
Sie waren eine treue und gehorsame Frau in Ihrem ganzen Leben, Sie haben alles getan, was ich Ihnen befahl. Ich werde Ihr Gebieter bleiben auch nach meinem Tod.
Még életében se figyelek arra, mit akar, hisz mióta eszmélek, nem ér a neve, kit érdekel, mit gagyog szegény. Elfogad mindent, először a fehéret feketének, aztán a feketét fehérnek, aszerint, mi a célszerű. Mit számít ő, mit számít Bartos bácsi? Láttam őt ötvenhatban megijedni, mekkorákat köszönt előre apámnak, s láttam apámat is, akkora mellel, mint egy kappan, milyen boldog volt, milyen önfeledt. Gyuri kilógott a gangra a gondosan rájuk csukott lakásból a cselédszoba ablakán át, amelyben a Bartos nagyapa odaköltözése előtt az elvtársnő élt, Juci, akit elvtársnőnek kellett szólítani, de aki ugyanúgy mosta a koszt utánuk, mintha nem tisztelnék ennyire, és aki aztán elkerült a házból, mikor a vén Bartost odavitték, és átvette a háztartás vezetését. Márta is kilógott, álltunk egymás mellett hárman, Hugi kórházban feküdt. Márta hatéves volt, mi nyolc, semmi közünk nem volt a felnőttek dolgához, egyáltalán semmihez, ami történik, de aggódtunk a szüleinkért. Az elvtársnő nem nagyon mert kijárni, nem volt Bartoséknál étel, a gyerekek éhesek voltak, hoztam nekik hazulról kenyeret meg sajtot. Faltunk velük, elhatároztam, anyámra fogom, ha az ételt keresik, azt mondom, ő ette meg, csak elfelejtette. Kinn, messze, 34lőttek, nem szerettünk volna katona lenni, nem szerettünk volna semmit. Én, azt hiszem, jobban féltettem az apámat, mint Bartos, mert tudtam, hogy a kappanmell mögött semmi sincs, hogy valahol belül borzasztóan gyönge. Mikor vége lett mindennek, megint ki-ki megkapta a maga létformáját, Bartos bácsi a szolgálati kocsit, apám a nagy semmit, apám visszaeresztette a mellét, újra ő köszönt előre. Annyi lett a különbség, hogy azontúl hagytak bennünket barátkozni, sőt meg-megálltak a gangon, szót váltottak egymással, mintha ők ketten, Bartos bácsi meg az apám, szembenéztek volna valamivel, amit még sose láttak, sose mértek fel eddig, és az a valami azt mondta volna nekik, hogy az egyikük kidüllesztett melle éppolyan marhaság, mint a másikuk összeszorított foga, és hogy tulajdonképpen hiába minden.
Ihn Herr, Gebieter, Tyrann mit steinernem Herzen. Schreiben Sie mein Testament. Ich habe ein grosses Werk geschaffen, das mit mir nicht untergehen darf.
Mikor Mártával először voltunk együtt, Bartoséknál nem volt otthon senki. Márta a saját ágyába feküdt le, az öregek meg a nagyapja nem voltak a városban, Gyuri meg elment meccsre, hagyott minket magunkra, sejtette, miről lesz szó. Márta egy kicsit nyifogott, aztán azt se, aztán mikor vége lett, cigarettáztunk, és Márta rám nézett, és azt mondta: „Most előadom neked a szenvedéseimet.” Ez jelszó volt, ezt hallottuk állandóan, Márta éppúgy, mint mi odahaza, a szüleink szenvedéseit. Márta rákezdte, ugyanazon a hangon, ahogy a nagyapja szokott beszélni, vagy anyám. „Jöttél, rám feküdtél, és én szenvedtem” – mondta Márta. „Én is szenvedtem, mert nekem meg dolgoznom kellett – feleltem neki. – És 35államosították a patikát. És mindig félni kellett.” „Ó – mondta Márta a Bartos nagyapa hangján. – Hitler, üldöztetés, éhezés.” „Semmi – feleltem én –, háború, ostrom, hadifogság.” „Fogház – mondta Márta. – Németek.” „Front – nyöszörögtem. – Oroszok.” „Rákosi” – mondta Márta. „Sztálin” – mondtam én. „Rajk-pör. De mindenkit rehabilitálnak. A holtakat is.” „Hiszen ha holtak lennénk!” – feleltem neki. „Majd leszünk – vigasztalt Márta. – Jön az atom.” „Jó az nekünk?” – kérdeztem tőle. „Nem – mondta Márta –, csak éppen attól még jön.”
Vajon Hugi mit mondott Miklósnak akkor? Semmit. Hugi elég csöndes lány, és Miklós nem olyan fajta, akivel így lehetne beszélni. Hugi nyilván csak adta magát, nem is nyifogott, Hugi korrekt, nem rontja el a barátai örömét, és Miklós biztosan sokkal gyöngédebb volt, mint én, gyöngédebb, talán még hálás is. Fogalma se lehetett róla, hogy Hugi is hálás volt neki, amiért egy aktussal fölébe emelte a kockás füzeteknek és iskolaköpenynek, és megadta neki azt a biztonságot, hogy egyenrangú félként hallgassa anyánk nyújtott panaszát. És fogalma se lehetett, milyen hálásak voltunk neki mi mind.
Schreiben Sie, was die Arbeit meiner Söhne nach meinem Tod sein wird.
36A birtokosjelző
A birtokosjelző azt fejezi ki, hogy a jelzett mondatrész kihez vagy mihez tartozik, kinek vagy minek a birtoka. Állhat raggal, rag nélkül, ragja -nak a, -nek a. A jelzett szó végén birtokos személyragokat találunk.
Az anyának a fia.
A fiú anyja.
Hugi jó lesz hozzá.
Már régen az.
Sokáig azt hittem, nem is olyan könnyű neki jónak lennie, csak rákényszeríti magát, mert Hugi sose volt potya, azt gondoltam, becsületből túlteljesíti a tervet, fizet mindnyájunk helyett, amiért annyi rengeteget ad inni, ha nála vagyunk, meg mindig hurcol bennünket a kocsiján, és eltűri, hogy az anyja cirkuszol vele miattunk. Mikor lefeküdt vele, még nem gondoltam, hogy szereti, azon túl, ahogy valamennyien kedveltük őt, hiszen Miklós tisztességesen kiszolgált valamennyiünket, a Bartosok is kaptak tőle pénzt, ha hirtelen kellett, magunkról nem is beszélve: mi Hugival rendszeresen fejtük. Mikor az után a vizsga után, amire megint hülyére tanulta magát, hogy jelesre menjen, és úgy ki volt merülve, hogy elaludt a Márta ölében, körberöhögtük alvó arcát, eleinte még Hugi is velünk nevetett. Huszá37réknál ünnepeltük a letett vizsgát, jól kifosztottuk Miklóst a nagy nap örömére, elszedtük az utolsó vasát is; Márta kihúzta Hugi copfjából a masnit, és egy csattal beletűzte a jeles vizsgázó hajába. A hasam fájt már a nevetéstől, elképzeltem, hogy Huszár néni hamarabb hazajön az üdülésből, mint várjuk, és itt találja a szerelmes fiát, így. Akkor Hugi ránk szólt, menjünk már a fenébe, eleget gyötörtük a szerencsétlent, mi azt reméltük, talán nem ok nélkül mondja, hát felkerekedtünk. Előbb, amit találtunk, megettük a spájzban, csak Huginak hagytunk egy kis parizert, hátha megéhezik. Otthon azt mondtam, későn jön haza, az iskolája énekkarával egy kultúrotthon avatásán énekel. Aránylag rendes időben hazamászott, tíz körül már otthon volt, ő nem mondott, én nem kérdeztem semmit, azt hiszem, babonából nem tettem fel obligát kérdésünket. Elmosta az edényt, utálkozva, mint mindig, ha a konyhába zavarták, aztán leült a magnó mellé, fogta a mikrofont, és elkezdett bele énekelni. Szöveg nélkül dalolt, vékony, megható hangon, mindig ugyanazt a maga kitalálta hangsorból álló melódiát, szomorú volt a dal, olyan szomorú, amilyennek még sose hallottam a Hugi énekét. Nagyanyánk beszólt, valami olyat mondott, na, ölik már a disznót, Hugi abbahagyta a dalt, aztán belemondott a mikrofonba egy ocsmány szót, amitől a nagyanyám kimenekült a szobából, és elkezdett sírni, panaszkodni a konyhában anyánknak. Hugi visszahajolt a magnóra, és megint csak énekelt, ugyanazt a siratót, Miklós életének a siratóját. Így mondta meg nekem, hogy megtörtént.
„Mártír fia – dalolta Hugi vékony hangsora –, kivégzett ember gyereke, szerencsétlen rab. Huszár néni nem veti le ám a feketét, mert így mindjárt látni róla, hogy 38gyászol; ha színest venne föl, nem kérdeznék meg az idegenek az üdülőben vagy a társasutazáson, hogy valami baj van, kérem, a családban, és akkor nem lehetne elmondani tízszer és százszor és ezerszer, hogy az uramat, az én jó férjemet, konstruált perben… Nincs másom, csak a fiam. Egyetlen kincsem. Az én fiam. Az én gyermekem. Az én árvám. Büszkeségem. Most békén van a teste – mondta a Hugi éneke –, megnyugodott, ő sem gondol most semmire. Otthon van egyedül, és alszik. Ha majd felébred, és kimegy a lakásból, a többi lakó utánanéz, ahogy siet a lépcsőházban, még mindig megnézik, mert kuriózum, az apját ártatlanul felakasztották, aztán holta után kiszedték a sírjából, rehabilitálták, újra eltemették, dísztemetéssel, gyönyörű szép síremléket is állítottak neki, és ezzel Miklós napjait megszabta valaki, akiről csak homályos emlékképe maradt, mert hatéves se volt, amikor elvesztette, de aki miatt sosem élhetett úgy, ahogy más, ahogy akárki, Bartosék, én vagy a többi. Huszár néni imádta Huszár bácsit, aránylag fiatalon maradt özvegyen, de a házasélet vagy más férfiak helyett Miklós jutott neki, a jó kis Miklós, az az ő kárpótlása, élete értelme. Miklóskának tanulni kell, mert egy Huszár fiú jól tanul, a kis Miklósnak benne kell lennie papírgyűjtésben, húzni taligán vaskályhát, ha ócskavasat kell összeszedni, a nagy Miklósnak reggel-délben-este példát mutatni, mert ő a Huszár néni egyetlen boldogsága. Miklós mereven, kicsit ijedten néz mindenkire, hajlong, köszönget, kezet nyújt, tanul, míg bele nem gebed, mert Miklós is büszke, mint Bartos, nem akar ingyen jó jegyeket, és szaladgál azzal a rettenetes asszonnyal, hogy megpróbáljon valamit pótolni az életében. Huszár néni a karjára támaszkodik, ha teheti, mindig maga mellett tartja, hurcoltatja magát 39Operába, mindenhová. Miklós – dalolta az egyetlen dallam –, Miklós pap, Szent Miklós, meggyilkolt, jó uram gyermeke, egy boldogtalan anyának a fia. Miklós. MIKLÓS!”
Birtokos jelző. Huszár Miklós, Huszár Béláné birtoka. Az én igazolásom. Az én jóvátételem. Az enyém. Az enyém.
Négy évvel idősebb nálam, de olyan, mintha mindnyájunknál fiatalabb volna. Mikor megismerkedtünk vele Bartoséknál, ahová az anyját kísérte, és Bartos néni beküldte őt a Gyuri szobájába, látásból réges-régen ismertük már, csak éppen nem mutatkoztunk be egymásnak, hiszen először történt meg, hogy Bartos bácsi nem küldött haza minket, mikor vendégei jöttek, s láthatólag valahogy tudomásul vette, hogy nem vagyunk annyira leprásak, nem kell bennünket azonnal kizavarni a házból, mihelyt náluk társaság van. Akkor, ott Gyurinál, eleinte rossz sora volt, mert Hugi nem ismert irgalmat, Hugi és Márta elsős korukban még szemtelenebbek voltak, mint most, nekem meg iszonyúan komikus volt, hogy harmadéves jogász létére a mamáját kísérgeti, mert csúszik az út, és meghajlik, mikor bemutatkozik, és úgy beszél, mint egy nemzeti klasszikus, meg olyan jámbor szeme van, mint egy kutyának. Eleinte úgy hatott ránk, mint aki nem normális, vicceinket, célzásainkat nemigen értette, ha mégis, láthatólag zavarba jött, belepirult abba is, ha valamelyik lány mondott egy cifrát. Inni nem akart, azt mondta, kocsit vezet, mikor végre elment, sokáig beszélgettünk róla, micsoda féleszű, borzasztóan nem volt szinkronban az apjával, illetőleg azzal, amilyennek mi az apját elképzeltük. 40Később valahogy mind a ketten büszkék lettünk rá, hogy személyesen ismerünk valakit, aki Huszár Pálhoz tartozik, és akármilyen ómódi és élhetetlen volt is Miklós, telefonálunk neki, rábeszéltük, találkozzék velünk újra, és mikor eljött Bartosékhoz, elkezdtük szaglászni, milyen hát ez a fiú igazán. Másodszorra is olyan volt, amilyennek első alkalommal érzékeltük: csöndes, udvarias, készséges, egy kicsit szégyellős.
Huszár néni nem örült, mikor észrevette, hogy érintkezünk. Bartosékat régről ismerte, szerette is, de a hajdani Gál patika gyerekeivel nem vágyott kapcsolatot létesíteni, Hugi meg külön az idegeire ment, igaz, hogy Hugi mindent el is követett ennek az érdekében. Mi óriásiakat mulattunk Huszár nénin, élveztük, hogy Miklósnak kocsija van, meg szinte korlátlan anyagi lehetőségei, külön mulatság volt arra gondolni, hogy a Huszár néni pénzét herdáljuk, aki utál bennünket, s akit mi se szenvedhettünk tolakodó gyásza miatt, ami mögött nem a halottját éreztük, csak azt az igényt, hogy folyton foglalkozzanak vele. Az után a bizonyos délután után, mikor végre lefeküdtek, mi még sokat derültünk Miklóson is, de Hugi már elkomolyodott, ha szóba került, és egyszer, mikor benn gubasztott a lábamnál, ahogy szokott lefekvés után, váratlanul arról kezdett beszélni, milyen isteni dolgunk van nekünk a Miklós életéhez képest. Majd lerúgtam az ágyról, úgy megdühödtem rá. Ott volt Gyuri és Márta, és ő meg én, ezzel a két családi képlettel, és ott volt Miklós, mindenfajta olyan előnnyel, amit eléggé megmagyaráztunk a lányoknak, mikor Márta jött ki a csontkockán. Nem volt hajlandó vitatkozni velem, elnémult, otthagyott magamban, és aztán soha többé nem beszélt Miklósról se jót, se rosszat, a negatív tényen kívül, amelyről rendszeresen 41kifaggattuk, csak akkor, mikor a bánkuti táborozás előtt megmondta, hogy teherben van tőle, és megkért, várjak addig itthon a közléssel, míg ő elindul az osztályával a kirándulásra, ne lármázzam fel hamarabb az öregeket, csak ha vele már elindult az autóbusz: unja az üvöltözést. Odalesz majdnem öt napig, azalatt csak csendesül a vihar.
A szöveg régen készen volt bennem, nem sokat kellett fogalmaznom, apám keresztrejtvényt fejtett, mikor megálltam mögötte, és szégyellősen, de férfiasan elrebegtem, mi történt szerencsétlen kishúgommal, és hogy csúfolta meg Huszár Miklós családunk tisztességét. Szegény testvérkém sír-reszket azon az iskolai kiránduláson, s az az egyetlen reménye, hogy apuka kézbe veszi a sorsát; ha neki oda kell állnia a bizottság elé, megöli a szégyen.
Azt hittem, nem éli túl, rossz az érrendszere, de aztán mégis felpattant, mikor jobban lett, és kirohant a lakásból. Az az érzésem, gyalog futott el Miklósékhoz, izgalmában észre se vette, hogy mellette jár az ötvenkilences villamos. Vajon mit szólt Huszár néni, mikor beesett az ajtaján, és elkezdte fenyegetni, s milyen mondatok hangozhattak el kölcsönösen, míg az ötödik napon végre megszületett a határozat, hogy egy Huszár Miklós nem lehet csábító, csak férj, és egy Gál lány se mehet abortuszbizottság elé, legfeljebb férjhez, külön engedéllyel, és aztán tüstént, immár mint Huszár Miklósné el is vétetheti a gyerekét, mert akkor voltaképpen nem is történt semmi.
Soha nem fogom elfelejteni a Hugi arcát, mikor megérkezett a kirándulásról. A lift nem járt, gyalog mászott fel a lépcsőn a nagy hátizsákkal, én meg kinn vártam rá az ajtónk előtt, tudtam, mikor fut be az autóbuszuk. 42Megtorpant, ajka szétnyílt, szeme összeszűkült, abból, hogy kinn álltam, és ott vártam rá, azt következtette, hogy a botrány mégis nagyobb, mint hitte, láttam az arcán, ahogy a Gyuriék folyosójára pillantott, azon tűnődik, ne menjen-e át esetleg azonnal Bartosékhoz dekkolni, míg lecsillapulnak a szenvedélyek, amúgy se látta Mártát napok óta, Márta valami gyomorfertőzéssel bajlódott, itthon maradt a kirándulásról. Huginak fogalma se volt arról, hogy apa azóta már intézkedett is, és Huszár néni szívós küzdelem után végre leszállt Miklósról; Hugi igazán mindent várt, csak azt nem, hogy a sziget elvileg már meg is van, és hogy ő ilyen simán menyasszony lett. Mi hosszabb, csúnyább csatározásra voltunk elkészülve, sőt a teljes kudarcra is, de gondoltuk, azért megpróbáljuk, mert hátha mégis sikerül.
A könnyem kicsordult, úgy mulattam, mikor elmondtam neki, hogy igazi esküvője lesz, menyasszonyi ruhás, ha nem is templomi, Huszár néni ideológiájára való tekintettel, de a legszebb házasságkötő teremben, és gondolja csak végig azt a násznépet, amelyet mi alkotunk, és képzelje el a Huszár néni arcát, az nem volt belekalkulálva, hogy Miklósnak nemi szervei is vannak, eddig csak a jellemét fejlesztették. Röhögtem, röhögtem, elragadtatott a kép, magamat is elképzeltem a kézfogón, míg egyetlen szűzi húgomat elragadja tőlünk az aljas csábító, színeztem, milyen lesz az ünnepi ebéd, és ugyan ki állítja elő, melyik hotelben, mert nagyanyám nemigen vállalkozik rá majd, hogy parázna fiataloknak főzzön. Nagyanya, mihelyt közölték vele a csapást, ami tisztességes otthonunkat érte, tüstént felcsapta a bibliát, mint szokta családi kataklizmák idején, és olvasott belőle, hogy megtudja Isten parancsát, csakhogy most valahogy nem stimmelt a szöveg, nyilván azt remélte, 43valami erkölcstelen résznél nyílik ki a szent könyv, Isten így üzen majd Gáléknak, hogy rosszallását fejezi ki a történtek miatt, de a lévitákról volt szó azon a lapon, amely kinyílt, valami papokról, hogy azoknak mikor mi a tennivalójuk a templomban, és ezen külön meg kellett pukkadni, hogy felsült nagyanyánk. Ezt is elmeséltem Huginak, s addig mulattam a saját előadásomon, míg egyszer csak észrevettem, hogy Hugi nem nevet velem, leereszti a földre a hátizsákját, és csak áll, arca hirtelen megváltozik, megnyúlik, elfehérül, mintha a szemem láttára vénült volna meg. „Menyasszony vagy – magyaráztam neki a lift előtt –, minden sikerült, pont úgy, ahogy akartuk, nem érted, te süket?” Nem felelt, csak nézett rám, én meg meséltem neki tovább, hogy apa, mikor megtudta, mi van, épp csak ballont dobott magára, kalapot nem tett, úgy rohant el a Jakobinusok terére Huszár nénihez, meg hogy Miklós anyja apa szerint az első napokban nehézkes és értelmetlen volt, végre azonban a normális erkölcsiségű, tisztességes emberek reagálásával fogadta a dolgot, és – nyilván – semhogy árnyék boruljon a fia, s így közvetve a férje nevére, késznek mutatkozott arra, ha nem is nagy elragadtatással, ami nem is vehető rossz néven, tekintve, hogy a menyasszony terhes, hogy rendbe hozatja a dolgot Miklóssal. Ráztam a Hugi karját, akkor már ordítottam rá, hogy te marha, hát nem látod, mi van, elképzeled, mi lehetett ott Huszáréknál, micsoda fenyegetőzés, sikoltozás, és felfogod már végre, kinek a menye leszel, te, a reakciós Gálék gyereke, hát ha ez nem röhögni való, igazán nem tudom, micsoda, és az iskola is kész, be van fejezve a feltételes mód alanyi meg tárgyas ragozásban, amit sose bírtál megtanulni, fújhatja fel magát mindenki, szabad vagy, szabadok vagyunk.
44– Miklós mit szólt? – kérdezte Hugi.
Semmit. Sem a Bartosok, sem én nem hallottunk Miklósról, mióta apa náluk járt. Fene tudja, nem mertük felhívni, ahhoz még nekünk se volt képünk. Egyébként nem mindegy? A döntés meglett nyilván nélküle is, hát mikor kérdezte valaki a Miklós véleményét? Ránevettem, nem nevetett vissza, csak állt, bámult a földre, aztán hirtelen leült előttem a liftajtó mellé, és a hátizsákjára hajtotta a fejét. Melléguggoltam, csak néztem rá, nem értettem semmit. Megfogtam az állát, felemeltem, hogy az arcába láthassak, Hugi szeme vörös volt, bár nem sírt. Felállt, a zsákja ott hevert a lábánál, ahová dobta, nem nyúlt érte, indult visszafelé. „Hova mégy?” – kiáltottam utána, nem felelt, futott le a lépcsőn, én is elkezdtem rohanni. A kapuban elértem, megrántottam a karját, akkor végre megszólalt, azt mondta, elmegy sétálni. Gondoltam, meglesi Miklóst az utcán vagy az egyetem előtt, még meg is nyugtatott ez a gondolat, most nem bántam, hogy nem kínozzák még otthon, Miklóssal majdcsak eltöltik az estét, lesz miről beszélniük, elvégre Miklós számára is elég nagy meglepetés lehet, hogy rövidesen megnősül, meg ha átmenetileg is, de atya. Talán nem lesz nagyon mérges, hiszen olyan halálian ártatlan. Visszamentem a lakásba, otthon teljes pompájában állt a bál, anyám monológja a hálóból hallatszott, az „Ezért áldoztam fel az életemet” szöveg új adattal bővült, ami csak azért nem volt színesebb, mert anyám sose mondott ki „csúnya” szavakat, Hugit is úgy aposztrofálta, mint egy múlt századbeli Shakespeare kiadás, „lotyónak” nevezte, nekem nagyon tetszett a szó. Apa olyan volt, mint egy részeg kis kakas, utóbb rájöttem, ez volt apa életének a felszabadulás óta a legnagyobb estéje, apa ma férfi volt, úr és parancsoló, sikerült 45végre rákényszerítenie egy közéleti kitűnőséget arra, hogy úgy táncoljon, ahogy Gál András fütyül. Ezen külön elandalodtam. Nagyanyám a maga szobájában még mindig a léviták teendőit próbálta megfejteni, hátha felületesen látta az imént, hátha nem figyelt eléggé, azért nem érti Isten üzenetét, de közben mindhárman csupa fül meg szem voltak, lesték, mikor jön haza a lotyó, és mit fog mondani. Azt képzelik, sír majd vagy bocsánatot kér, gondoltam, és aztán tüstént mást képzeltem el, Huszár néni lelkiállapotát meg a lakást, amit Miklós kapni fog, erre felnyerítettem, és ettem valamit, az izgalmak mindig különösen éhessé tettek. Később átmentem Bartosékhoz közölni, hogy Huszár néni benne van a csőben, de nem volt otthon senki, még a nagyapa sem, és akkor hirtelen elmúlt a jókedvem, és nem tudtam volna megmondani, miért.
Rákönyököltem a gangrácsra, és vártam. Rengeteg csillag látszott odafenn, kemény fényű, barátságtalan csillagok. Valaki énekelt, nyitott ablaknál, lenn, egészen mélyen, fénylett az aszfalt, a házmester fellocsolta az udvar kövét. Hugi ara – gondoltam –, remélem, beültek valami eszpresszóba, és ha a véletlen odaviszi egy tanárját, az ara tüstént elbőgi magát, sajnálni fogja, hogy nem lesz jövőre énekóra meg mindenféle iskolai ügy, Hugi imádott suliba járni, és minden évben díjat nyert az irodalmi szakkörben, istenien tud fogalmazni. Könyököltem és vártam, hogy megérkezzék, de a lépcsőház üres volt, egy idő múlva meguntam az ácsorgást meg hogy lessem, rájöttem, órák telhetnek még el, míg kibeszéli magát jövendőbeli kedves férjével, nem jön az haza tisztességes időben. Senki se vacsorált nálunk, az öregeknek nem volt étvágyuk, nagyanyám nem volt hajlandó abbahagyni a bibliaolvasást, s akkor egyszer csak meg46szólalt a telefon. Mindenki megmeredt, rábámult a készülékre. Én mentem felvenni a kagylót. „Most megmondja, hogy fene tudja, meddig nem jön – gondoltam –, vagy Gyuriék keresnek, egy Bartos sincs itthon.” Felemeltem a kagylót: Miklós volt, Hugival akart beszélni.
Elképedtem. Hát nem együtt vannak?
– Nincs itthon – mondtam neki.
– Még nem jött vissza Bánkutról? – kérdezte. A hangja nem mondott semmit, fegyelmezett volt, mindennapi. Akkor jöttem rá, hogy nem is tudom, milyen a Miklós igazi hangja. Mindig azt hiszem, valaki beszél belőle. Vagy egy gép.
– Dehogynem. Csak aztán megint elment. Azt hittem, együtt vagytok – mondtam, és nem értettem semmit. – Honnan telefonálsz?
– Hazulról – felelte Miklós ugyanolyan nyugodtan, ahogy mindig szokott. – Mondd meg Huginak, hogy holnap megvárom odalenn.
Az „odalenn” a park volt, amelyet látni lehetett az utcai ablakainkból. Mindig ott találkoztunk, ha közös programunk volt, ott várt ránk a kocsijával a bejáratánál.
– Mikor? – kérdeztem. – Délelőtt iskola.
Hallgattunk mindketten, a szó forgott, kalimpált a levegőben. Nagyon furcsa volt, hogy Hugi nem ér rá délelőtt a gyereke apjával beszélgetni, mert esetleg éppen felel.
– Háromkor – mondta Miklós. – Háromra kész vagyok az ebéddel is. Legyen pontos, mert nem lesz sok időm.
Valami idegen nesz kísérte a beszédét a kagylóból: Huszár néni úgy bőgött a szobában, mint egy állat. Letette a kagylót, letettem én is, az öregek majd’ megfeszültek a kíváncsiságtól, miről beszéltünk, azért se mondtam meg.
47Hugi tizenegy után jött meg, azt mondta, moziban volt, anyám kiszaladt elé, teljes erejéből pofon vágta. Hugi nem ugrott el, az arcát se tapogatta meg, csak állt, nézett anyámra, aki akkor igazán rosszul lett, visszament a hálóba. Apám megtartotta kis szónoklatát, amely azzal végződött, takarodjék a szeme elől, és kezet csókolhatna neki, amiért rendbe hozta az életét. Nagyanyám meg se mukkant, hallgatta, mi történik, még nem alakultak ki az erőviszonyok. Mindenki állva falt valamit, mindenki más időpontban, Hugi nem vacsorázott, nemsokára el is tűnt. Ugyanott találtam meg, ahol én vártam rá az imént, a gangon, akkor már nem énekelt senki, a locsolás is felszáradt, a lépcsőházban árnyékok imbolyogtak a tejüveg mögött.
– Hol a nyavalyában voltál? – kérdeztem tőle.
Azt mondta, moziban. Csakugyan ott.
– Miklós telefonált.
Valami mohóság ült az arcára, mintha szomjas volna, és inni vágynék.
– Azt üzente, holnap háromkor megvár odalenn.
Egy darabig hallgatott, aztán azt kérdezte: „Csak?”
Néztem rá csodálkozva. Mit üzenhetett volna még? Netán, hogy örömében kiugrik a bőréből?
– Mit kellett volna mondania? Hogy imád?
Rám nézett. Azt hittem, felnevet a kérdésemre, hát hiszen olyan vicces, ami történt. Megcsillant a szemében a könny, visszanyelte, elkezdte csóválni a fejét. Iszonyú volt ez az egyszerű mozdulat, riasztóbb, mintha visítana, vagy ledobná magát az emeletről. Soha életemben nem képzeltem volna, hogy Hugi másképpen gondolhat Miklósra, mint mi, és nem hittem volna azt sem, hogy lehet valami, amit még én se tudok Hugiról.
48Indessen erschien aber ein Sendbote der Grossmutter, die von meiner Ankuft gehört hatte, und mich einlud, sogleich zu ihr zu kommen. Wir gingen auf den Weg, welcher zuerst über den Kirchhof führte, dort duftete es gewaltig von tausend Blumen. Ich empfand eine Art von Scheu, vor die ergraute Frau zu treten, die ich noch nie gesehen habe. Auf engen Pfaden, unter fruchtbeschwerten Bäumen hin gelangten wir endlich vor ihr Haus, sie stand unter der braunen Tür, und schien – die Hand über den Augen – sich nach mir umzusehen. Sogleich führte sie mich in die Stube hinein, und hiess mich mit sanfter Stimme willkommen. Sie war schlank und fein gewachsen, trotz ihres hohen Alters beweglich und aufmerksam. Jedes Wort, das sie sprach, war voll Güte und Anstand, Duldung und Liebe. Ich blieb einige Stunden bei ihr, ohne dass wir viel sprachen, sie sass stillvergnügt neben mir und schlief endlich ein.
Pár száz év múlva nyilván lesz olyan rendelet, hogy ha valaki bizonyos életkort betölt, begyűjtik mint használhatatlant, és elviszik megsemmisíteni. Előbb persze megvizsgálják, mennyire hülye már, vagy mennyire rozoga; ha ép, élni hagyják, de ha csak terhére van már önmagának is, másnak is, szépen túlsegítik az életen, olyan ügyesen, hogy észre se veszi, akárhogy tiltakozik 49és vinnyog is, ha érte jön a hatósági kocsi. Mert vinnyog majd mind és tiltakozik, ha ugyan akkor még fel tudja fogni, mi történik vele, mert valamennyien iszonyúan félnek a haláltól. Ezt sose tudtam megérteni, miért jobb vázként lengeni az utcákon, halálos betegségben szenvedni, vagy magunk alá ereszteni, és nem érteni egy szót sem már az életből, mint szépen elaludni, és befejezni az egészet. Én nem akarok soká élni. Minek az?
Valahol, valahogy végképp nem tudok mit kezdeni a vénekkel, s ha arra gondolok, hogy magam is olyanná válhatok, vagy Hugi olyan lehet egyszer, mint ők, elborzadok. Ki találta ki az irodalomban a nemes tekintetű, agg férfiakat és a hajdani szépséget oly híven megőrző női arcot? Azok az írók, akik ilyen eszményi külsejű aggokat ábrázolnak, akkor élhettek, mikor még nem volt antibiotikum, az ő matrónáik negyven-, patriarcháik maximum ötvenévesek. A mostani aggok, akiket én ismerek, mind formátlanok, szemük eltűnt, még csak a nézésük se nézés, az a téveteg pislogás már csak iparkodás, hogy meglássanak valamit a világból. Kezük, lábuk, alakjuk, hajuk olyan változáson ment keresztül, amilyenre az ember nem is tartaná képesnek. Protéziseik és széthulló fejük annyira nincsenek szinkronban, hogy ez külön megriasztja azt, aki rájuk néz; Hugi kicsikorában sírva fakadt, ha egy aggastyán rámosolygott, félt ifjú fogaitól. És a hangjuk, a férfiak különös, reszketeg mekegése, mintha kiherélték volna valamennyit, a vénasszonyok meg kárognak. A bőrük nem is bőrnemű, olyan, mint valami selyempapír, amelybe, miután előzőleg tűvel jól összekarcolták, felületesen belecsomagolták a csontvázukat. Nagyanyám, közelebb a hetvenhez, mint a nyolcvanhoz, a többi vénhez képest még aránylag üzemképes,
Eközben azonban megjelent a nagyanya egy küldönce, aki (a nagyanya) hallott érkezésemről, és hívott, hogy azonnal menjek hozzá. Azon az úton mentünk, amely először a temetőn át vezetett, ott hevesen illatozott ezer virág
formája még hasonlít az élők külsejéhez, de mikor egyszer rányitottam a fürdőszobában, amelyet sose csuk magára attól való félelmében, hátha megszédül vagy elájul odabenn erőlködés közben, s megláttam, ahogy ott trónol, ölében összefont kézzel a vécén, és várja az eredményt, azt hittem, tőle is rosszul leszek. Pedig nagyanyámat olykor még szánom is, és ha meg tudná állni, hogy ne panaszkodjék, ha méltósággal viselné, hogy az ideje lejárt, mindig szánnám, de így csak néha, mikor éppen hallgat, mikor azt hiszi, nem látja senki, nem érdemes bármit is kifejeznie az arcával, s csak néz maga elé, mintha a semminek titokzatos mintája volna, amelyet csak az ő szeme lát egyedül. Mihelyt hetyke, s rajtunk próbálja megtorolni együgyű módján, eszközeivel, hogy az évtizedek ezt is, azt is elrabolták tőle, már csak azt érzem, hozzá sincs közöm. Ha néma, kétségbeesett, még patronálni is próbálom, nem tehetek róla, ha csak a macskálkodást érti, ha hozzá fenném magam, vagy kezet csókolnék. A múltkor fütyültem neki, ült egyedül, megint csak bámult maga elé, csuklóját tapogatta, éreztem, hogy fáradt és reménytelen, fütyültem hát, mindent előadtam, amit szeretek. „Fülsiketítő!” – mondta, erre abbahagytam. Sükettel nem tárgyalok. Lelki sükettel sem. Mért veszi észre csak a melódiát, és nem a tényt, hogy mellé ültem, és megpróbáltam szórakoztatni? A fütyülésemben benne volt, hogy rettenetes lehet neki az élet, és hogy én ezt tudom. Mikor kihívó, 51márpedig majdnem mindig kihívó, azt érzem, ő is csak olyan, mint a többi vén, s egy szövege van, hogy kimaradt ebből-abból, esetleg mindenből, pedig neki minden jár.
Más korosztályoknak minden jár, egyiknek ez, másiknak az, csak a mienknek semmi, mert mi vagyunk a fiatalok, és előttünk a jövendő. A véneket tisztelet és kímélet illeti, mert munkájuk beleépült jelenünk alapjába, apánk-anyánk generációja – az öregek – annyit szenvedtek a Horthy-fasizmus, a második világháború meg a személyi kultusz idején, hogy azokat is megilleti minden jó, mi ráérünk, majd eljön a mi időnk is, egyelőre fogjuk be a szánkat, mert nekünk igazán mindenünk megvan. Nincs háború, minden állampolgárnak van cipője, hídon lehet átmenni a Dunán, nem muszáj átúszni, esetleg jégtáblákon ugrálni, kapható jegy nélkül kenyér, és ha éjjel csengetnek, felesleges idegsokkot kapni, nem az ávó, és mindenkinek van vagy lehet állása. Ez csak elég.
Néha azt hiszem, mindenkit felháborít, hogy nem szenvedtünk semmit vagy legalábbis nem eleget. Kihívó lehet egy generáció, amelyik nem nélkülözött, és amelyiket nem tizedeltek meg. Beszéltük Bartossal, hogy a vének és az öregek számára alighanem a terror a normális állapot, mindegyik, a legistenfélőbb és a legistentelenebb is hisz abban, hogy az emberi léthez hozzátartozik a küszködés meg a szenvedés, és a legteljesebb meggyőződéssel gondolja, hogy valami baj van vagy lesz velünk, mert megvan kezünk-lábunk, vagy nem ismertük Hitlert, vagy nem éltünk se bombázásban, se börtönben, sem állástalanul. Gyanús nekik ez a nyugalmi idő, nem bírják már kiböjtölni azt a szenvedést, ami 52majd minket vár, nyugtalanok, szeretnék legalább részleteiben előrehozni, s még külön apró és kicsinyes bajokat zúdítanának ránk, mert ez fogja véglegessé formálni a karakterünket.
Egyfajta megilletődöttséggel gondoltam arra, hogy a megőszült asszony elé lépjek, akit még sose láttam. Szűk ösvényeken, gyümölccsel megrakott fák alatt haladva értünk el végre a háza elé, ő a barna ajtóban állt, és úgy látszott, hogy – keze a szeme fölött (kezével ernyőzve a szemét) – engem néz. (Nézi, hogy jövök-e már.)
Hát rajtuk meglátszik, mennyi haszna van a szenvedésnek, az ő gyémánt jellemüket igazán kiformálta. Valami bajuk volt a németeknek a gyarmataik miatt, kitört az első világháború, valami baja volt Hitlernek a világgal, kitört a második. Mért mentek el a háborúba, és mért engedték a fiaikat? És mért hittek el mindent? Mindent! „Félrevezettek bennünket” – olvasom az irodalmi alkotásokban. Félrevezették szegényeket, folyton csak félrevezették. Ahogy így elnézem a történelmet, állandóan félrevezették őket, s akik mégis felismerték az igazságot, azokat ezek a szegény félrevezetettek többnyire megölték, felakasztották, internálták vagy agyonkínozták, mert legjobb mégis a nyugalom. Fegyelmezettségük csakugyan példamutató, ezt igazán érdemes volna megtanulni tőlük, mert amikor már hülyére ölték magukat a második világháborúban, és amikor már nem volt kit gyilkolni, hogy ki ne jöjjenek a gyakorlatból, azokat az ártatlanokat öldökölték, akiket kiszámoltak, mint mi Bartosékkal hajdan a hunyót, ha fogócskázni akartunk. Éne-béne-dunke-funke-szláve-láve-lipe-tupe-kézi-nape-drape-zape-ruk.
Sogleich führte sie mich in die Stube hinein, und hiess
Tüstént a szobába vezetett, és szelíd hangon mondott istenhozottat.
Hallaná az én nagyanyám szelíd szavát ez az idétlen, aki ezt a szöveget írta! Ha méltat valakit arra, hogy szóba álljon vele Istenen kívül, az aztán dicsérje, míg a nyelve ki nem kopik a szájából, mert ő a csodálatos öregasszony, aki számtalan testi gyöngesége ellenére főz nekünk, rendben tartja a házat, a gaz Hugi alig segít, anyámra nem lehet számítani, az dolgozik, apa meg én csak cirkuszolunk, friss inget kérünk, piszkoljuk a parkettet. Minden szerdán vendégség van nála, ott ülnek a barátnői, kávéznak, télen a szobájában, nyáron a gangon, süteményt zabálnak, és megjegyzéseket tesznek ránk, a Bartosokra, Miklósra, aki pedig mindig köszön is nekik, általában minden fiatalra. Megtárgyalják, milyen buják vagyunk és lusták, mert este, ahogy letesszük a fejünket, el tudunk aludni, és étvágyunk is van, Betacid nélkül, látjuk a villanyórát messziről, és rengeteg hajunk van, kettéharapjuk a csirkecsontot, olyan erős a fogunk. Ülnek, egyikük-másikuk olyan a reumától, mint a kifli, mi elrohanunk mellettük – azt is gyűlölik, hogy futunk, mert ők régen nem tudnak szaladni már. Nyilván sokszor latolgatják magukban, hogy ha háború lenne, majd rendre tanítanának bennünket, majd megtanulnánk mi is, mi a jó modor, nem röhögnénk rajtuk, nem engedetlenkednénk, nem mondanánk a tanácsaikra, hogy sok a szöveg; a szenvedés hiányzik nekünk nyilván, meg az állástalanság. „Egy kis bombázás – mondta a múltkor nagyanyám –, csak egyszer élnéd át, fiam, majd’ megismernéd a magyarok istenét.” Meg én, nyilván.
54Bartos nagyapja valahol, valahogy hasonlít a nagyanyámhoz, pedig ő vad volt, nem vadász.
Bartos családjában a férfiak több időt töltöttek politikai fogságban, mint szabadlábon, Bartos bácsi meg Bartos nagyapa néha még mindig visítanak éjjel, mert azt álmodják, hogy üldözik őket a csendőrök meg a fasiszták. Bartosra ugyanilyen ferdén néznek otthon, mint énrám, mert Gyuri se szenved eleget, és nem is eléggé tisztelettudó, nem méltányolja, amit kapott, pedig ingyen kapta. Bartos nem reakciós, ami igazán csodálatos, mert puszta ellenkezésből azzá kellett volna lennie, csak éppúgy nem érti, mint én, hogy mért kell, mint régen a keresztyén hívőknek, egész nap hálaimákat rebegni azért, hogy ez van, ami lett. Itt van, helyes, látja, méltányolja, de mért kell percenként minden szavával, lélegzetével és tettével bebizonyítania, hogy el van ragadtatva, mért nem hagyják őt élni és élvezni annak az eredményét, amiért az ősök annyit szenvedtek és dolgoztak. A gyertyát nem én találtam ki, hanem Mártáék, ők szaladtak át hozzánk egyszer elmesélni: ők rájöttek, nekik úgy kellene élniük, hogy kegyeletből mindig gyertyát égessenek, mert igaz, hogy kitalálták már a villanyvilágítást, de a nagyapjuk azt várja tőlük, hogy ők külön maguknak is kitalálják, az ugyan oda nem adja a kezükbe a kapcsolót. A nagyapa nemzedéke is megszenvedett a világosságért, szenvedjen meg más is, és addig, míg maguk rá nem jönnek, mi az elektromosság, világítsanak csak gyertyával, az is ad fényt.
Vének. Öregek.
Milyen egocentrikusak, uramisten, milyen hiúk!
Karcsú volt és finom növésű, magas kora ellenére mozgékony és figyelmes. Minden szó, amelyet mondott, jóságos, méltóságos, tartózkodó és szerető volt. (Minden szó, amelyet mondott, jóságról, méltóságról, türelemről és szeretetről tanúskodott.)
Elvárnák, hogy egész nap őket magasztaljuk valamiért, és mindent úgy alakítsunk, ahogy nekik jó. Nem viselik el, csak az egészen kis gyerekeket, azoknak még gügyögnek is, azokhoz jók, mert azoknak még nincs akaratuk, és nem tudnak a világról semmit. De kezdjen csak nőni ez a baba, és legyen valamiről önálló véleménye, tüstént megpróbálják beletörni a maguk gondolkozásába, s megismertetik olyan szörnyűségek lehetőségével, amikre mi sose gondoltunk volna, ha ők fel nem hívták volna rá a figyelmünket. Hugi azt mondja, két típusuk van, vannak köztük kiscsinosok, akikre azért szánalom ránézni, mert a kalapjukon virágot viselnek, és habfehér sálat kötnek undorító, ráncos nyakukra, és vannak mocskosok, akik még borzasztóbbak, mert csak a nagyon fiatal test bírja el az ápolatlanságot. Egyben megegyeznek a mocskosok is, a kiscsinosok is: egyforma szenvedéllyel bírálják ruhánkat, hajunkat, a lélegzetük elakad, ahogy ránk néznek. Ha volna erejük hozzá, letépnék a zekénket, a pulóverünket, vagy nekünk jönnének, és levernék az orrunkról a napszemüveget.
Most úgy érzem magam, mint valami jelmezbálban, erre a napra nagyanyám öltöztetett, nyakkendőt is ő választott nekem, méltóságteljes vagyok, mint hulla a koporsóban, irtózom magamtól. Tulajdonképpen akkor volnának egészen nyugodtak, ha mindennap ilyen mimikrit lehetne ránk kényszeríteni, és semmiben sem különböznénk tőlük, viselnénk szóról szóra ugyanazt a 56ruhát, amilyet ők megszoktak, húznánk kabátot akkor, amikor ők fáznak, huszonöt fokos hőségben is, vágatnánk úgy a hajunkat, ahogy nekik kellett iskolás korukban, és hordanánk télen fülvédőt. Ha megtennénk, el volnának ragadtatva, mert semmit sem akarnak tudomásul venni abból, ami miránk jellemző, vagy arra az évtizedre, amelyben élünk. S közben csak járnak-kelnek, a vének valami különös talpmozdulattal, mintha már nem is volnának a földön, csak valahol felette, az öregek valamivel természetesebben; lengenek a vének az otthon és a boltok, az öregek meg az otthon és a munkahely között, a nők kezében mindig cekker, mintha már atomfertőzés után volna az egész nemzedék, lóg az ujjukról örökké, mint valami különös kelevény, kenyér, káposzta, répa, sajt. És ordítoznak mind; az öregek rázzák a kokszszámlát, amit ők fizettek ki, a vének meg döngetik a mellüket sovány karjukkal, hogy ők voltak itthon, mikor a koksz jött, ők ügyeltek rá, hogy rendben beszállítsák a pincébe, és a lakást, aminek bérét az öregek keresték meg, ők takarítják, ők tartják rendben, a vének. Iszonyatos ez! Inkább legyen hideg a szobámban, mint fújjam a hálaéneket az egyiknek, amiért a szenemet megvette, vagy a másiknak, amiért befűtött vele.
Nem tudjuk garantálni a véneknek, hogy úgy élünk, ahogy ők szeretnék, állandó aktivitásban, hogy örömük teljék az eredményeinkben vagy mélyhűtötten, hogy meg ne zavarjuk senki délutáni álmát vagy nyugalmát. Semmit se tudunk garantálni, mert nekünk se garantáltak semmit. Örüljenek, hogy élünk, a világon vagyunk, hogy van, akit hangfogó nélkül szidhatnak, átkozhatnak, az öregeket, apáink nemzedékét úgyse merik, mert azoknál van a pénz, ők tartják el a véneket, a vének lakást-ellátást kapnak az öregektől meg valami sunyi 57türelmet, ami tőlünk nem várható, mert nem vagyunk képmutatók, mint a szüleink. Anyám, aki holtfáradtan jön haza, és akinek két fillért nem ér az élete, hiszen, mint naponta közhírré teszi, mindenkiben csalódott, a házasságában, a gyerekeiben, a világban, s akinek minden problémáját meg lehetne oldani azzal, hogy ha még a régi világ volna, mondjuk, rabszolgaság, adnának neki egypár rabszolgát, hogy még a lába körmét is azok takarítsák, és neki ne kelljen dolgoznia semmit, mert azt utál, no meg visszatérne hozzá Konrád, anyám velünk nem embereli meg magát sose, mert fiatalok vagyunk és teherbírók, előttünk az élet, de nagyanyánkhoz, akit nem is szeret, ha kelletlenül is, de mindig udvarias, megjátssza, hogy érdekli a locsogása, néha még tanácsot is kér tőle, és ha nagyanyánkon különösen rajta van az emlékezés, bár rá se hederít, de ott ül mellette, egyszer sem ordítja, hogy unja a milliószor hallott szövegeit, fogja be már a száját, és kötözze be a sérüléseit önkezével, az élet nem közjóléti ünnepély. Köztük és a vének közt még csak van valami gyönge szál.
Néhány órát nála maradtam, anélkül, hogy sokat beszéltem volna. Békés elégedettséggel ült mellettem, és végül elaludt.
Lehet akármilyen ideges, ha az anyjával beszél, anyánk mindig megválogatja a szavait, ráhagyja azt is, ami nyilvánvalóan marhaság, apám is csak magában káromkodik, ha az anyósa a szokottnál is tolakodóbb, csak Hugi
Mit csinálsz?
Nehéz?
Nem tart már soká.
58meg én állunk ellen meg a Bartosok, ha a vének megtámadnak valamiért, ilyenkor elfelejtjük, hogy vannak percek, mikor sajnálni tudjuk őket, kifogásaik, szidásuk untat és nevetésre ingerel. Nem fogunk mi megöregedni, s arra a kevés időre, ami nekünk jut, nem volna értelme megtanulni a képmutatást. Jó tulajdonságainkat úgyse veszik észre, valahogy mindig másnak látnak bennünket, mint amilyenek vagyunk, mintha valami különös torzítás verte volna meg a szemüket. Önzőnek gondolnak, szimplán önzőnek, sose figyelték meg, miért vagyunk mindig többen együtt, s ha annyira csak önmagunkra gondolunk, miért osztjuk meg egymással mindenünket. Fejük csóválják, ha tizen-tizenöten elindulunk a sportpálya felé, legtöbbjük szemében ez is marhaság, ez a sportőrület, sose gondoltak rá, hogy nekünk is kellenek pillanatok, amikor az esélyek egyenlőek, mikor látjuk, hogy valaki aszerint boldogul, amilyen ügyes vagy bátor vagy leleményes. Abban a percben, mikor a rátermettebb győz, még hinni is tudok abban, amiben egyébként soha, az elhivatottak, a tehetségesek sikerében. Aztán mikor vége a mérkőzésnek, már röhögök rajta, mert persze ez csak sport, és Bartosnak is meg van szabva a pályája, Miklósnak is, voltaképpen nekem is.
Elég hamar rájöttem, miért kellene nekünk pontosan úgy viselkednünk és öltözködnünk, mint az aggastyánoknak meg az öregeknek, miért kellene nekünk egy életen át eljátszani egy már alig élő valaki hajdani évtizedeit. Az ember Istent a maga képe mására teremtette, ezért gondolta róla, hogy ugyanolyan kicsinyes, mint ő, és szereti magát megismételve látni, hát nem restellt homokból kigyúrni egy figurát. Ők is a hajdani alakjukat szeretnék feltámasztani bennünk, hazug szavaikat, álta59tásukat vagy tiszteletre méltó bátorságukat eljátszatni velünk, hogy most már a vénség páholyából nézve hadd tapsoljanak maguknak, milyen szépek voltak, ízlésesek, derekak, bátrak, és hadd éljék végig még egyszer az életüket mibennünk, de most már veszélytelenül, kendőt lobogtatva saját hősi, vérszomjas vagy szelíd cselekedeteikhez, miközben mi az arénában divatjamúlt jelmezeiket viseljük.
Nem értik, hogy nem akarunk másolni semmit. Nem ők vagyunk, újjászületve. Mi mi vagyunk.
60Ebben az órában nem szokott itthon lenni, most haza kellett jönnie az esküvő miatt, mert ő volt a vőlegény tanúja.
Mikor belépett az előszobába, elfogta valami nevenincs jó érzés, pedig nem volt fényes kedve, ez a házasság nem csak meglepte, fel is bőszítette valamiképpen, volt benne valami érthetetlen, titokzatos, nem tiszta. Igazán nem örült, mikor Huszárné felrohant hozzájuk, és megkérte, beszéljen a fiával, mert ő már minden érvéből kifogyott, győzze meg, milyen képtelenség, amit akar, de persze elment, és megtette, amit kívánt; Huszárné soha nem kért tőle semmit, amit adott vagy elintézett neki, a maga jószántából tette, érezte, ha most hozzá fordul, akkor, először életében egyszerűen nem tudja, mit csináljon. Nem volt kellemes az a délután, amelyet Miklós észre térítésére próbált fordítani. Bartos szeretett érvelni, vitatkozni, s nem volt partner. Miklós ült vele szemben, udvariasan hallgatott, néha elszívott egy cigarettát, aztán megköszönte, hogy felfáradt hozzájuk, és ennyire törődik vele – nem gúnyosan köszönte meg, komolyan, mint aki valóban így érzi –, s közölte, nem hiszi, hogy megváltoztatná a szándékát, ő nősül. Nem cáfolt semmit, nem tiltakozott, még csak nem is védte a Gál lányt vagy a családját, egyszerűen nem bocsátkozott vitába. Hogy Huszárné barátai közül mással 63sem, az legfeljebb enyhítette Bartos sértődöttségét, de a helyzeten nem változtatott, s igazán keserű pohárnak érezte, mikor Huszárné később arra kérte, maradjon velük a házasságkötés nehéz órájában is, legyen a fiú tanúja, előtte szégyelli magát és magukat legkevésbé. Ha nem szánja, és nem szereti annyira azt az asszonyt, kitalál valamit, elmegy kiküldetésbe, ágyba fekszik, de hát nem lehetett. Kínos olyan valaki esküvői tanújának lenni, akit az ember előzőleg le akart beszélni a házasságról, s még pénzt is adni a gyerekeknek, vegyenek valami nászajándékot, ha már így alakult. Éppen elég megalázó lett volna tudomásul vennie, hogy hasztalan magyarázott annak a fiúnak. Nem a korai házasság ellen van ő, maga is fiatalon nősült, nem volt idősebb Miklósnál, Anna is tán csak két évvel több, mint Hugi, de persze az más világ volt, összebújós világ, túl nagy volt a hullámverés ahhoz, hogy egyedül el lehetett volna viselni. Ő azt nem érti, mit keres egymás mellett az a komoly fiú meg az a fruska, aki még az ő Mártájánál is szemtelenebb; a Huszár Pál fia mellett egy olyan lány, akinek nincs világképe, s ha mégis van, nem lehet azonos a Huszárékéval.
Első gondolata most, hogy hazaért, mégsem a Huszár–Gál-féle házasság miatti bosszúság volt, hanem az öröm: jólesik néha egy csepp szabálytalanság, egy kis kilengés, valami más, mint a napi munka, egy ilyen gyönyörű, nyári délelőtt, amely még a bérházak közt se tudott megszürkülni. Ahogy hazafelé jött a kocsiján, illat csapta meg a parkból, még az orrában érezte, mikor belépett, s elmosolyodott, ahogy az ismerős szöszmötölést meghallotta: apja matathat valamit a konyhában, játszik a szerszámaival. Anna valami új polcról beszélt az este, azt szerelheti fel, hatvanöt, munkában töltött esz64tendő alatt úgy a kezébe rögzült, szép mozdulataival. Hetvenöt elmúlt, csak a munkabírása lett kisebb, igénye a munkára nem.
Az előszoba csillogott a tisztaságtól, még ott is virág volt nagy, hasas vázában, rengeteg tulipán. Amint belépett a lakásba, éppen szembekerült a nappal, benn is fénylett minden, s a nagy, faragott asztal tetején izzottak a kristály hamutartók. Anna még nem ment el, ez szokatlan jelenség volt, máskor ilyenkor már ott ült a kerületi nőszervezetben. A gyerekeket nem látta, Anna azt mondta, elszaladtak vásárolni, most veszik a nászajándékot, már régen vissza kellett volna jönniük, de ismerheti Gyurit, sose volt időérzéke.
Kávét kért, Anna főzött neki. A neszek elhallgattak a konyhában, apja bejött, elégedettnek látszott, mormogott valamit. Leült melléjük, nem akart sem enni, sem inni, nemigen beszéltek, csak örültek egymásnak, anélkül hogy bármelyikük megfogalmazta volna ezt: olyan béke volt az otthonukban, olyan napsütés, a lakás olyan villogó, valahogy olyan gazdag. Csak meg tudják őrizni!
Sose merte kimondani, de Mártát jobban szerette, mint a fiát, ebben a percben szokatlan hevességgel vágyott rá, hogy megérintse kurtára nyírt, fekete fürtjeit, hallja a nevetését. Milyen jó, hogy Márta még marad, hogy velük van, hogy csak szemlélő egy esküvőn, s még messze a nap, amikor megkezdi önálló életét. Üres lesz ez a ház, ha a gyerekek egyszer elmennek innen. Pedig az is eljön.
Fia-lánya érkezését hangzavar és ajtócsapkodás jelezte, egyszerre rontottak be és üres kézzel. Azt mondták, már felvitték a nászajándékot a vőlegénynek, először az új lakásában keresték, ahol Hugival élni fog, de az be volt csukva, hát elszaladtak a Jakobinusok terére, ott 65adták le a holmit, egyben körülnéztek, mi ott a helyzet, ajánlkoztak, hogy segítenek ebben-abban, ha kellene valami, de hát nem kellett semmi, Huszár néni zord volt és néma, otthagyták őket hamar, jöttek haza.
Bartos sokat kínlódott felnőtt korában és magas állásában, hogy eltalálja, mikor mi illik, ez az elővigyázatosság modorosabbá és merevebbé tette, mint amilyen természeténél fogva volt, mert nem tudta mindig biztosan, mi a helyes lépés. Most nem volt kétsége afelől, hogy amit a gyerekei műveltek, otrombaság. Mért nem küldették fel a csomagot, ha már megvásárolták? Hogy lehet ilyenkor, pár negyedórával az esküvő előtt beállítani a vőlegény lakására?
A nézés, ami fogadta a kérdést, ismerős volt, gyakran néztek így rá a gyerekei. Azt remélte, az öreg nem veszi észre, de persze felpillantott, bajusza megrezzent, ahogy elhúzta a száját.
– Mért ne mentünk volna? – kérdezte Gyuri türelmesen. – Mi van abban? És mért vigye fel más az üvegeket, mért nem mi? Ha más viszi, nem látjuk az ünnepelt reakcióját. Nem mindennap kap valaki egyszerre nyolc üveg konyakot.
Elöntötte a vér a fejét. Márta éppen előtte állt, egy virág szárát rágcsálta. Mikor észrevette, hogy az apja nézi, ránevetett. Olyan szelíden, szeretettel nevetett rá, mintha nem a lánya volna, hanem az anyja, maga Bartos pedig egy csecsemő, aki bepiszkolta a pólyáját, de nem szabad rá haragudni, mert pici még. „Nyolc üveg konyak! Büdös rohadtak. Hát erre adott apátok pénzt?” – ordított az öreg, kirúgta maga alól a széket, visszament a konyhába. „Hajaj!” – sóhajtott Gyuri, kivett az ezüstdobozból egy cigarettát, rágyújtott. Mondott pár verssort valami öreg tengerészről, Bartos nem értette, csak 66azt érezte, hogy a szöveg szép, és valamiképpen mégis sértő. Most már nem volt olyan jó a lakásban.
Annára nézett, mint életében annyiszor már házasságuk huszonöt esztendeje alatt. Anna vele sírt, ha baj volt, vele nevetett, ha okuk volt rá, és Anna mindent értett, magyarázkodás nélkül is, azt is, ha hibázott vagy ha őellene követtek el valamit, és Anna bajtársa volt, amióta csak ismerte, az is marad mindig. Várta, hogy felfortyan ő is, ám az asszony csak elnevette magát, megrázta a fejét, és annyit mondott: „Ó, a hólyagok!” A gyerekek úgy nevettek, mintha dicsérte volna őket. Anna nemsokára felállt, menni készült, a kesztyűjét kereste, fogadóórája volt a kerületben. Azt ígérte, épp csak benéz, aztán onnan megy egyenesen a házasságkötő terembe. A két gyerek megcsókolta, forróbban, mint őt valamikor is, majdnem féltékenyen nézte, mint törleszkedik Márta, az ő Mártája az anyjához, hogy köti a lelkére, el ne késsen az esküvőről, és hogy ajánlja fel neki Gyuri, hogy megvárja az épület előtt, felvezeti, mert Anna nem tudott jól tájékozódni. „Pedig én neveltem őket – gondolta Bartos –, Anna a kerületet nevelte, én tanítottam a gyerekeket mindenre, ő alig volt itthon. Míg kicsik voltak, Juci ápolta őket, később mi gondoztuk mind a kettőt az apámmal. És most az öreg a vén tengerész, és rám úgy néznek, mint egy idegenre.”
Anna elment, Márta rángatta a szekrényajtókat, öltözött. Ez is idegesítette, pedig igazán öröme telt a testéből származott test fiatal szépségében, rászólt Mártára, máshol húzza a ruháját, szemérmetlennek érezte, hogy ott meztelenkedik előttük, férfiak előtt. Megint az a nézés, az az iménti volt a válasz. „Kész vagyok” – mondta a lány, és lerántotta a nyakán át a ruhát. Közben locsogott, milyen isteni innivalót vettek a pénzen, mert 67tárgy vagy készlet, amit az apja ajánlott, nem volt jó ötlet, több millió felesleges vacak van így is a Miklósék lakásában, de hogy az italszekrény alapját megvetik egy komolyabb rakománnyal, és most huzamosabb ideig lesz mivel ünnepelni a nagy eseményt, igazán nagyszerű és praktikus megoldás volt. Mit ittak volna például délután, mivel köszöntenék fel az új párt meg Ádámot, aki azóta túleshetett a felvételijén? Miklós holtbiztos elfelejtett italról gondoskodni, Huszár néni nem úgy nézett ki, mint aki ilyesmire gondol, Huginak meg sosincs egy vasa sem.
Bartos így tudta meg, hogy a gyerekei Miklósékkal töltik a délutánt, talán az estét is. Megint azt érezte, förtelem, erkölcstelenség. Aztán valahogy megnyugodott, hirtelen azt képzelte, csak ingerelni akarják, Mártában volt ilyen hajlam, mondani olyanokat, hogy a haja is égnek álljon, aztán megnyugtatni: csak bosszantotta. Nyilván konyak sincs, megvették Miklóséknak a teljes Shakespeare-t, bibliapapíron vagy valami modern étkészletet, akármit, ami ilyenkor illendő. Hogy a csodában mehetnének Miklósékhoz vendégségbe ma délután, hát miféle dolog volna ez?
– Huszár néni is ott lesz? – kérdezte. Már mosolygott.
– Dehogy – mondta Márta –, mit gondolsz, hogy lenne? Ebéd után azonnal elutazik az üdülőbe. Csak mi leszünk ott.
– Üdülőbe?
– Emészteni. Szegény nagyon utálja Hugit. Idő kell neki, míg megszokja.
Márta odavetett mondata valahogy jobban felizgatta, mint bármi ezen a napon. Mi mindent kellett már Huszárnénak megszoknia, hány létformát vett tudomásul, amióta csak ő ismeri? Bartos nemcsak szerette, nagyrabe68csülte ezt az asszonyt, volt egy időszak az életükben, mikor valódi hősnek látta: olyan emberek arcába kiabálta az igazságot, akik nem tűrték, hogy ellenkezzenek velük, és olyankor hirdette, hogy a férje ártatlan, és egyszer a holttestét fogják megkövetni, mikor a maga szabadságával játszott ezzel. Most eszébe jutott az a kánikulai este, mikor ő meg Anna betévedtek egy pohár sörre valahová, s meglátták Huszárnét a csap mellett, ahogy öblítette a poharakat. Azt csinálta, ami adódott, csak fel tudja nevelni azt a kisgyereket, s ugyan miféle lehetőségei voltak Huszár Pál feleségének az ötvenes évek elején? Az már talán a hetedik hely volt, ahová bejuttatta. Megpróbáltak köszönni neki, észre se vette őket, nagy volt a forgalom, úgy dolgozott, mint egy gép. Mikor odamentek hozzá, akkor is csak bólintott, nem beszélt, nem volt ideje rá. De volt Huszárné cseléd is, kalauz is. Most aztán elmegy egy üdülőbe, és megemészti, hogy megnősült a fia.
Gyurira nézett, az olvasott, az újságot tanulmányozta. Ez külön indulatba hozta, mert ne akkor nézze a vezércikket, mikor beszélgetnek.
– Isteni a Hugiék lakása – mondta Márta, és kefélte a haját –, micsoda bútorok! A mienk pont olyan mellette, mint egy ravatalozó.
Bartos körülnézett. A masszív, fénylő bútorokon sehol egy porszem, a terítők vakító fehérek, a másik szoba nyitott ajtaján át látszottak a szép diófa ágyak, közepükön rózsaszín díszpárna. Apja ezekre a szavakra lépett vissza, egy pillanatig állt a küszöbön, aztán szájon vágta Mártát. Erősen megütötte, a lány nem sírt, csak mélyeket lélegzett, és nem elpirult, hanem elfehéredett az indulattól. Gyuri felpattant, lecsapta az újságot. Bartos 69elkapta a karját. Nem tudta pontosan, mitől fél, ki üti meg a másikat.
– Büdös disznó! – mondta az öreg, aztán a fiára nézett, és azt mondta: – Te is büdös disznó vagy, ha eltűröd. Én verjem agyon?
Gyuri mindig udvarias volt, talán azért nem szerette annyira. Márta kiabált, sírt, nevetett, Gyuri mindig meg tudta őrizni a higgadtságát, olyankor is, amikor azt szerette volna, ha nem tud uralkodni magán.
– Ne izgassa magát, nagyapa! – mondta, és gyöngéden lenyomta az öreget a karosszékbe. – Nem érdemes.
– Nyavalyás! – lihegte az öreg Bartos. – Hitvány!
Márta már nem volt a szobában. Gyuri olyan tekintettel nézett rájuk, mint a tanító, aki rajtakapta az osztályát, hogy csúnya szavakat írtak a táblára.
– Mért nem szabad kimondani, hogy a lakásunk ronda? – kérdezte. Nyugodt volt, sima, fegyelmezett. Bartos csak nézte. Sose lesz olyan magabiztos, mint a fia.
A fiú nem kapott választ, előre tudta, hogy nem is fog, azt is, most mi történik az előtte ülőkben. Két emlékezet idéz fel lakóhelyeket.
„A lakásunk gyönyörű – gondolta Bartos, és ha nem szégyelli, sírva fakad, úgy érezte magát, mintha az anyját gyaláznák vagy Annát vagy azt a legszentebbet, amit magában őriz –; a lakás gyönyörű, minden bútor hibátlan és szép, én gazdagnak érzem magam benne. A fürdőszobám csempés, a szekrényeink tele vannak, a konyhánk vakít, könyvszekrényünk is van, és olyan szobáink, amelyekben öröm vendéget fogadni. A lakás gyönyörű. Albérletben laktunk mi, sose volt igazán otthonunk. Itt minden a miénk, a bútorokat mi választottuk ki Annával, és ez volt a legszebb és a legdrágább minden között, amit árultak.”
70Az öreg elhallgatott, mint aki az ütéssel és a kiabálással kiadta az erejét, átnézett a szobán, nem pillantott sem a fiára, sem az unokájára. „Mit lát? – gondolta Bartos –, ugyan mit láthat ő? Neki albérlet se jutott. Ott hált a műhelyben, ahol engem világra hozott az anyám, annak a szobának ablaka se volt, csak ajtaja, és mindnyájunknak egy ágyunk.”
Márta visszatért, a szája ki volt festve. Mozdulatlan, majdnem derűs volt az arca, a felnőttek fegyelme látszott rajta, akik tisztában vannak azzal, hogy a kiskorúak sérülékenyek, és bizonyos esetekben mellőzni kell a büntetést. Bartos az apjára nézett megint, az öreg most teljes arccal feléje fordult, ép szeme beszélt a szemüveg mögött. „Ha tűröd, leköplek” – ezt mondta a szem.
Mostanában keveset beszélt velük, egyre kevesebbet. Mikor kicsik voltak, sokat magyarázott nekik, aztán volt egy időszak, amikor maga se tudta, mit mondjon, amikor szégyellte magát valamikori tilalmai és parancsai miatt, akkor voltaképpen úgy zavarba jött, hogy soha többet nem találta meg velük a régi, önfeledt hangját. Most érezte, hogy szólnia kell, hogy az öregnek igaza van.
Hosszan beszélt, tagoltan, egyre felszabadultabban. Márta előtte állt, a fiú a karosszék karjára ereszkedett le. Néha, gyűléseken sikerült ilyen világosan kifejeznie magát, így összefoglalnia, amit lényegesnek tart, időnként az öregre pillantott, meg van-e elégedve vele, de a borostás, sovány arc nem árult el semmit. Mikor befejezte, megköszörülte a torkát, várt egy kicsit, szól-e valaki, de először nem beszélt senki. Az első reflexió Mártától jött, a lány nézte, szeretettel, aztán odahajolt hozzá, és megcsókolta. Ritkán csókolta meg, az anyjához szokott ilyen gyöngéd lenni. Bartos torka elszorult, mert úgy érezte magát, mint a nagy beteg, akit 71különleges becézés illet meg a családban, hiszen senki se tudja, meddig él még. Ha vitatkozik, ha hátat fordít, ha kimegy, még a pimaszsága is elviselhetőbb lett volna, mint a csókja.
– Hányszor mondod el még? – kérdezte Gyuri. Megint simán, súlytalanul beszélt, a mondata formájáért nem lehetett volna megütni. Eldobta a cigarettáját, letette az újságot, amelyet apja előadása közben is tovább tanulmányozott, és felállt.
– Nekünk az Iparművészeti Múzeum bútorai se tetszenek, ha ez megnyugtat. A Napkirályé sem. Márta nem akart megsérteni.
Mit feleljen neki? Apjára nézett, tanácstalanul.
– Ez olyan borzasztó, hogy nekünk a ti romantikus múltatok miatt mindenhol zászlót kell tartanunk. A kezünkben. A fülünkben. Az orrunkban. A fogaink között.
Az öreg felállt, kiment a szobából. Bartos szívszakadva fülelt utána. Ha dolgozni kezd, ha csak egyetlen ütést hallat a kalapáccsal, valami zajt, bármit, a reszelő zörejét, akkor csak mérges, de levezeti az indulatát a munkával. Kinn csend volt, olyan csend, mint a sírban, mintha az öreg azt üzenné a hallgatással, hogy befejezte, se verekedni, se átkozódni nincs ereje már.
Ránézett a fiára. Gyuri az ingkabátját igazgatta, nem is vette észre, hogy figyeli. Márta kihajolt a nyitott ablakon. „Befejezték – gondolta Bartos. – Én is vén tengerész vagyok, nem csak az apám. Két vén tengerész egy ravatalozó külsejű lakásban.”
– Integet a gépkocsivezetőd – mondta Márta. – Mehetünk.
Ha nem Huszárné kérte volna meg, nem indul el. Így felállt, nehézkesen, mintha súlyos fizikai munkát végzett volna. A fiú érezte, mi van benne, nem lépett ki még.
72– Mért vagy olyan, mint az Úristen? – kérdezte Bartostól. – Mért nem hagysz békén élni a Paradicsomban?
Rábámult. Meglepte a vallásos frazeológia, furcsa volt a fia szájából. Azt se tudta, hogy ismer ilyen fogalmat, mint a Paradicsom. Hol tanulják ezt? A gimnáziumban?
– Ha nekünk más tetszik, mint nektek, pofon versz? Mindig azt hallgassam, hogy mindent nektek köszönhetünk? Mindig kezet csókoljak valamiért?
– Elkésünk – mondta Márta.
– Én is meg tudok halni, ha kell – hallotta Bartos –, de én döntöm el, hogy miért. Ne ingereljetek addig, míg meg nem gyűlölöm, amit szeretek.
– Öt perc múlva esküvő – mondta Márta. – És nem mindegy?
A kocsiban leeresztettek minden ablakot, hőség volt. A gyerekek fecsegtek, Gyuri a gépkocsivezető mellett ült, nézte a kezét, Miklóstól már megtanult vezetni, csak még nem volt jogosítványa. A válla, a nyaka, egész teste belefeszült a figyelésbe. Bartos tudta, úgy elfelejtette, miről beszélt vele az imént, mintha nem is szólt volna egy szót sem. Márta a sofőrrel fecsegett, akivel mindig minden dolgát megbeszélte, most Hugi és Miklós lakásáról számolt be neki, hogy milyen csudálatos szobáik lesznek a Krisztina-templomnál.
Az autó elfutott a temető mellett. Bartos nem akarta a gyerekeit nézni, kibámult az ablakon. Innen fogják temetni őt is, ha egyszer meghal, őt is, az öreget is. Egyházi szertartás nem lesz, csak énekkar meg beszédek. Anna nem marad egyedül, sok barátja van, és a gyerekek is szeretik: nemigen beszél nekik a múltjáról. Akkor is tudja majd, hogy kell viselkednie, csak olyankor fogja siratni őt, amikor egymaga lesz. Volt valami naiv öröme a gondolatban, hogy Gyuri meg 73Márta ott fognak állni a koporsójánál, hallgatják, hogy komoly, jelentős emberek elmondják a holttesténél, mennyit üldözték, hányszor ült börtönben, mennyiszer megalázták, hogy koplalt, agitált, dolgozott, mint épült bele a munkája abba, amin az új élet megindult. Visszafordította a fejét, megnézte a ravatalozót, ahová kerülni fog egyszer: most is temettek, katolikust temethettek, mert az előtér lila volt a tömjénfüsttől.
74Csomagolt.
Senkit sem ismert, aki olyan rövid idő alatt, olyan hiánytalanul, rendesen össze tudott volna készíteni egy kofferra valót, mint ő. Sose felejtett ki semmit, s bár gyors volt, mindent akkora gonddal simított el, hajtogatott össze, hogy semmije sem gyűrődött meg útközben. Beletanult a csomagolásba: a gyakori menekülés időszakában néha percek alatt kellett összekapkodnia a holmijukat, volt, hogy élet és szabadság függött attól, mennyire tud sietni. Most több mint egy órája kínlódott már, hogy összeállítsa, ami egy kéthetes üdülésre elegendő, ám a tárgyak, mintha összebeszéltek volna, ellenálltak az akaratának, a ruhák összezsugorodtak vagy felpúposodtak, a cipők sarka ki akarta döfni a koffer oldalait. Mire elkészült, úgy belefáradt, mintha komoly fizikai munkát végzett volna. Kivitte a lezárt bőröndöt az előszobába a fogasfal elé, kéznél legyen, ha elindulnak. A Gellértből ő már nem hazajön, megy egyenesen a pályaudvarra.
Miklós az erkélyen ült, háttal neki, egyszer se fordult vissza, míg járt-kélt a szekrényei között. Mikor a Bartosok becsöngettek, ugyan felállt, bevezette őket, levitte a kocsija csomagtartójába azt a rakomány italt, amivel megajándékozták, de azokkal se beszélgetett huzamosabban, inkább csak félszavakat váltottak, mint a na75gyon bizalmas, jó ismerősök, akiknek nem kell sokat magyarázni, úgyis tudják, miről van szó. Szerencsére nem maradtak sokáig, Márta kétszer is ráköszönt, mikor elbúcsúztak. Első üdvözlésére nem felelt, nem szándékosan, valahogy elment a szó a füle mellett, nézett ki az ablakon, bámulta a fákat, tűnődött rajta, milyen gyalázatosan közömbös a természet, hogy virul a nyár, milyen beteljesülten, milyen részvétlenül. „Mit ül Huszár néni ilyen döglötten? – érdeklődött Márta. – Talán a feje fáj?” – Bartos Péter lánya mindenkinél jobban tudta, miért ül ott a szobában olyan némán, olyan egyedül, de azért megforgatta benne a kést, mint akinek különös kedve telik abban, hogy akkor is tapossa, mikor már a földön fekszik. Meglepte, mennyire nem fáj már, inkább csodálkozott, mert Bartos Pétert kislánykora óta ismerte, és azon kevesek közé tartozott, akik akkor se hittek a Huszár Pál bűnösségében, amikor az előnyt jelentett volna. Igaz, hogy nem hangoztatta nyilvánosan, de neki legalább megmondta, pénzt is adott, és ha nyomorult állásokat is, de mindig szerzett neki valami munkalehetőséget, ha valahonnan ismét mennie kellett. A Bartos Péter lánya!
– Nem temetés lesz – mondta Márta. – Esküvő! Csókolom.
A lépcsőházból visszahallatszott, hogy nevetnek. Tudta, ő a mulatság tárgya, nem Miklós, Miklóst szerették a Bartosok, csak tőle idegenkedtek, s ezen még ebben az iszonyú órában is el kellett képednie, mert hát ugyan miért?
Temetés.
Esküvő.
Hogy tanulta Miklós az iskolában? A szónak van hangalakja és jelentése. Hangalak, hangok sora. Té, e, 76em, té, é, es. E, es, ká, ü, vé, ő. Idáig világos. De mi az egyik szó jelentése, és mi a másiké?
Valaki olyannak kellene elemeznie, aki mind a kettőt a maga teljességében élte át. Negyvennégy március tizenkilencedikén, mikor kijöttek az anyakönyvvezetőtől, a Csaplár téren minden járókelő a Körút irányába figyelt. Onnan, az épület lépcsőjéről, nem lehetett látni, mi történt, csak a zaj hallatszott odáig, a motorizált egységek gépzihálása. Pál megfogta a karját, megszorította a válla alatt, így küldte mindig munkába, ha el kellett válniuk egymástól, így is búcsúzott. Még nem voltak öt perce házasok. Egy férfi szaladt át előttük a téren, ismeretlen, nem is fiatal, az arca megrögzült az időben, nem lehetett tudni, miért fut, lopott-e valamit, orvosért rohan, vagy az életét menti. Szaladt és zihált. Bartos Péter meg a másik tanú azonnal otthagyták őket, nem hangzott el se kérdés, sem utasítás, mégis valamennyien úgy cselekedtek, mintha színészek volnának egy fontos jelenetben, amelyet már számtalanszor elismételtetett velük a rendező. Bartos egyedül tért vissza, ez is természetesnek érződött; valami olyan történt, ami miatt a másiknak azonnal el kellett tűnnie. „A németek megszállták az országot” – mondta Bartos Péter. Súlytalanul mondta, még mosolygott is a szavakhoz, mert jártak köröttük; aki az utcán volt, mind sietett. Bartos nehezen mosolygott, nem állt rá a szája. „Akkor estére már listájuk lesz – mondta Pál –, a Gestapótól lehet tanulni. Na, menjetek!” Pál természetesen mosolygott, könnyedén, mintha igazán örülne valaminek. Aki látta őket ott a lépcsőn, egy nagyon fiatal lányt láthatott, aki úgy meghatódott attól, hogy férjhez vitték, hogy elsírta magát boldogságában, egy széles vállú, alacsony, rosszkedvűen somolygó tanút meg egy fiatal férfit, egy szőkét, kék sze77műt, akinek minden foga kilátszott, úgy nevetett, annyira örült annak, hogy férj lett belőle, és viheti haza a feleségét. „Szervusz – mondta Huszár Pál –, ne a lakásunkra menj, a környékén se lássanak. Menj Péterhez, tőle holnap tovább. Sehol se légy soká, és mindenütt hagyj hírt, hova mentél.” „Hát te?” – kérdezte tőle, de Pál nem felelt, akkor nem faggatta, mert tudta, hogy nem szabad. „Majd üzenek” – ígérte a férje. Otthagyta őket, elindult az utcán, talált egy kavicsot, azt rugdosta és fütyült. Nekiütődött egy öregasszonynak, aki kisírt szemmel imbolygott felé. „De jó magának – mondta az öregasszony –, de jó magának, fiatalember!” – „Nekem aztán igen!” – felelte Huszár Pál, és tovább rugdosta a kavicsát. Ő úgy sírt a lépcső tetején, hogy alig látta már.
A temetésén nem sírt.
Akkor se sírt, mikor elvitték, sírás helyett ordítozott és verekedett, míg le nem fogták. Utólag csodálkozott magán, mert soha életében nem ütött meg addig még senkit, és nem is kiabált soha így. Azon is csodálkozott, hogy nem jutott az eszébe az, hogy a férjén nem segít, ha így viselkedik, de magára esetleg bajt hoz, és akkor mi lesz a gyerekkel. Miklós aludt, kicsi volt még, nem is egészen hatéves, mélyen alvó. Pál nem köszönt el tőle, még azt se mondta akkor, hogy „szervusz”, a katonák arcába nézett hosszú, figyelő tekintettel, kútba néznek úgy, ahogy az ismeretlen arcokba pillantott, aztán rátekintett, s anélkül, hogy megcsókolta volna, elindult kifelé. Nem fordult hátra. Százszor, ezerszer felidézte magában azóta a szemét, azt a nézését, az utolsót, mert nem találkozott vele soha többé. Mit mondott neki akkor a pillantásával? Mit üzent? Százszor, ezerszer azt kellett felelnie magának, hogy nem üzent neki semmit. Más töltötte be a tudatát abban a pillanatban, nem ő, nem is 78a gyerek, még talán a saját személye sem: Huszár Pál nem félt, amikor elvitték, hanem csodálkozott. Hogy mikor halt meg, jóval később, a kivégzése után közölték vele, rehabilitált maradványainak temetésén egy könnye se hullt, szorította a fia kezét, nagyon egyenesen állt, nézte az ünneplőbe öltözöttek közül azokat, akik a legközelebb álltak a sírhoz, és törte a fejét, mire emlékszik, ki hogy viselkedett velük azokban az esztendőkben, s ugyan melyik szomszédja hitte és hirdette, amivel a halottat vádolták. Az volt az érzése, egyetlen arcban sincsen szem, hogy fehér, sima, szemgödör nélküli ábrázatok fordulnak felé. Esküvő – temetés.
Az se bizonyos, hogy Pál volt abban a koporsóban.
A kanapé lenyomódott, ahogy a fia leereszkedett mellé.
Mióta Gál András itt fenyegetőzött, csak egyszer húzódott így ide hozzá, ahogy kicsikora óta szokta, ha valami mondanivalója volt a számára, azon az irreális estén, amelyen bejelentette: ne ellenkezzék tovább a Hugi apjával, ne fenyegesse vissza semmivel, ő döntött, elvégre róla van szó, az ő életéről – elveszi a lányt. Gál András látogatásának harmadik napján történt, addig csak hallgatta a vádjait, állt előtte némán, gyerekesen, mint aki restell leülni a közelében, mert maga is tudja, mit vétett, el-elpirult, néha megsimogatta a karját hajdani kedves mozdulatával, amellyel gyerekkorában próbálta engesztelni, ha valamivel megharagította.
Két napig nem magyarázkodott, nem is védekezett, voltaképpen nem is szólt semmit, ő meg volt róla győződve, szégyenében hallgat, megbánta ezt az érthetetlen és esztelen kalandot, ami miatt most el kell tűrniük Gál András pimasz támadásait, s tőle várja, húzza ki a bajból, ugyan hogy is akarhatna megnősülni. Bár nagyot 79csalódott benne, s mérhetetlenül haragudott rá, hogy ilyen helyzetbe sodorta, szemmel látható restelkedése elég erőt adott neki ahhoz, hogy kivédje Gál naponta megújuló rohamát. Mikor azon a harmadik napon végre leült mellé, nagyot lódult a szíve; úgy érezte, mintha valami amnéziarohamban elfelejtette volna a lakáscímét, s napokon át csak bolyongott volna az utcákon, a hazatalálás minden reménye nélkül. Miklós régi, öröktől ismerős gesztusától hirtelen visszatért az emlékezete: tudta, merre menjen, hogy otthona van, ahol várják. Olyan boldog lett ettől a valamikor annyiszor átélt, bizalmas beszélgetést ígérő mozdulattól, ahogy a fia mellé ült megint, hogy felháborodása is enyhült, már nem volt olyan ingerült amiatt, hogy Miklós nem akar Hugiról vallani, hogy semmit nem közölt vele voltaképpen a tény elismerésén kívül. No most majd megbeszélnek mindent, aztán vége a lidércnyomásnak. Aznap este már be sem engedi Gált, a telefont se veszi fel, és a dékánt, ha a patikus szavának állna, majd ő informálja előre. Miklós nem szerzetes, ha több esze is lehetett volna, ha felháborító is, hogy viszonyt kezdett valakivel, de ettől még az első az évfolyamán, és a jelleme se sérült meg. Gálék csináljanak, amit akarnak. Vigyáztak volna jobban a gyerekükre.
Mikor meghallotta, hogy Miklós vállalja Hugit, azt hitte, rosszul érti.
A fiú olyan volt aznap este, amilyennek soha nem látta még, szavai, mondatai mintha valami ismeretlen, sose használt nyelv szókincséből kerültek volna a szájára: „Nem akadályozhatsz meg, nagykorú vagyok, az utamat magam irányítom.” Az apjához való hasonlatosság mindig szinte kiáltó volt; mintha hozzá, az anyjához nem is volna köze, úgy viselte Huszár Pál fia apjának 80minden vonását, még külsejének apró szépséghibáit is, hibátlan fogsorában ugyanazok a fogak nőttek ferdén, amelyek az apja száját olyan kedvesen szabálytalanná tették. Ezt a külső azonosságot állandóan érzékelte, hogy Miklós igenje ugyanolyan érvényű és értékű, nemje éppolyan kivédhetetlen, mint a Huszár Pálé, hogy ugyanolyan erővel tud akarni vagy ellenállni, mint az apja, akkor először. Huszárné sok csatát vesztett, de olyan megsemmisítő vereség sosem érte, mint azon az estén s az arra következő napokban, mikor minden próbálkozása, parancsa, könyörgése egyformán eredménytelen maradt, s hasztalan hívta segítségül Bartos Pétert és régi barátai közül azokat, akik mindig tekintélynek számítottak a Miklós szemében is, a fiú csak állt az érvelő s valahogy mindig zavarban levő vendégek előtt komolyan, udvariasan, mintha máris nem családtag, csak meghívott, jó ismerős volna ő is, mindenkinek megköszönte a jó tanácsot, azt, hogy hozzájuk fáradt, hogy beszélgetni kívánt vele, s mindenkivel közölte: a döntése megmásíthatatlan, ő úgy látja jónak, ha megnősül. Mikor végre meg kellett mondania Gálnak, hogy teljesül a kívánsága, és Miklós elveszi Hugit, Huszárné olyan rosszulléttel küzdött, mintha valami fizikai baja volna. Azóta többé nem ült mellé a fia, bár rengeteg megbeszélnivalója volt vele, kicsit úgy tárgyalt a megoldandó kérdésekről, mintha az ügyvédjével tanácskoznék, nem az anyjával. Megkérdezte, hol lakjék a lánnyal, akarja-e Huszárné, hogy itt, vagy lehet-e szó arról, hogy lakást vesz nekik – ő így szeretné. Miklós sose kért semmit, amit kapott, valósággal rá kellett tukmálni, kisfiú korában a játékokat, később a motort, mikor egyetemre került, az autóját. Most olyan nyugalommal kért egy öröklakást, mintha egy forintos fagylaltra éhezett 81volna. Vett neki. Elképzelhetetlennek érezte, hogy ő együtt lakjék Gál Hugival.
Most nem tudta magát tartani már.
Még egypár óra, és vége még ennek az új formájában egyre gyötrelmesebb egy fedél alattiságnak is, még egypár óra, és Miklós összeköltözik az idegennel. Ami benne jó volt, mind nekiadta ennek a fiúnak, ami a lényében tisztesség, bátorság, szorgalom, erő, mind felszínre kényszerítette, hogy ne lásson maga körül se gyöngeséget, se hitványságot. Most itt hagyja őt. És így hagyja itt.
Mit követhetett el, miféle hibát?
Mit nem mondott el neki, miféle varázsszó hiányzott, amellyel megtarthatta volna maga mellett? Miféle titkokat nem fedett fel, amivel még intimebbé lehetett volna tenni kettőjük kapcsolatát? Mindent elbeszélt neki az apjáról, amivel büszkévé tehette, azt is hányszor elmesélte, hogy neki, személy szerint Miklósnak köszönheti, hogy egyáltalán túlélte az egészet, mert mikor egyedül maradt, tüstént volt konkrét kötelessége, egy pici gyerek gondja, akit el kellett tartania, nem engedhette el magát. Az egyetlenről, amivel adós maradt, Pál és az ő bonyolult szerelmi kapcsolatáról, amely olyan szigorúan megőrizte egymásnak testüket a kényszerű távollétek idején, mégse beszélhetett a fiának.
Nem szánta ő remetének, hát ki irigyelné tőle, hogy szeret valakit, de mért ezt a lányt választotta ki, ezt a lélektelent, ezt a senkit, és mért kellett mindjárt viszonyt kezdenie vele, és mért kell feleségül vennie ilyen fiatalon, ha már megtörtént, ami megtörtént? Végiggondolta ő számtalanszor, hogy egyszer majd idekerül hozzájuk valaki, aki a menye lesz, hozzájuk illő, nekik való lány, és akkor együtt maradnak ők hárman, és minden 82úgy lesz, mintha nem történt volna változás, csak éppen egy terítékkel több lesz az asztalon. Most jön a Gál lány, beleül az új lakásba; Miklós Hugit választotta őhelyette.
Ebben a percben, mikor a fia végre leült mellé, és látszott rajta, hogy ha az utolsó félórában is, de úgy, olyan bizalmasan fog szólni hozzá, mint régen, igazán minden mást akart, csak nem sírni. Tudta, ez fontos perc most, a legfontosabb az utolsó hetekben, most talán megtudja a teljes igazságot, aminek még a töredékét se tudta eddig kicsikarni Miklósból. Nem bírt erőt venni magán, szeme elé kapta a zsebkendőjét. Túl nehéz, túl keserves és megalázó élmények voltak mögötte, megtörték az erejét.
– Anyám – mondta Miklós –, úgy szeretném, ha volna valakid. Egy férfi.
Leeresztette a zsebkendőt, hogy rá tudjon nézni. A fiú a földre bámult, arca nyugodt volt, mint aki nagyon sokszor végiggondolta már, amiről beszélni akar.
– Meg ha levetnéd végre a gyászruhát, aminek nincs semmi értelme már, csak azt a gyanút kelti az emberekben, hogy hencegsz a halottaddal. Megszólnak vagy kinevetnek.
Most azt érezte, amit az esküvőjén, meg amikor megtudta, hogy Huszár Pál halott. Nem gondolta, hogy még egyszer átélhet hasonlót, az érzés intenzitása is meglepte, azt gondolta, fáradt már ahhoz, hogy ekkora indulatot érezzen.
– Én nem tudom ezt se tovább csinálni, se tovább nézni. Ez embertelen. Olyan fáradt vagyok és olyan öreg, mintha már közel volnék a halálhoz.
Az álom szokott ilyen lenni, ilyen súlyos, kusza, kínzó és érthetetlen. Miket beszél ez?
– Ne nézz így rám. Nem érted, és olyan iszonyú ezt magyarázni. Anyám, én félek tőled, és régen elmentem 83volna innen, ha tudtam volna a módját. Most Gálék megoldották helyettem.
Fél?
Miklós elpirult, aztán reszketni kezdett a szája. Látta, hogy sír. Esztendők óta nem látta sírni már. Az élmény vad volt, riasztó, valamiképpen boldogító is, erősebb, mint a megrendülés és az iménti indulat. Magához rántotta a fiát, Miklós engedett neki, vállára hajtotta a fejét, mintha még gyerek volna. Tartotta a karjában, s testének kedves közelségétől hirtelen, esztelenül, reménykedni kezdett, hogy még talán nincsen vége semminek. Hiszen sír! Itt sír, a karjában, ráborulva. Hogy állhatna közéjük Hugi? Akárki? Jó, a házasságot megkötik, Gáléknak nem lehet szavuk, azzal, ami történt, ők se fognak dicsekedni, aztán felbontják azt a kapcsolatot, ha kell, otthagyja a lakást annak a lánynak. Váltságdíj a fiáért. Minden rendbe jön. Talán nem is történt semmi.
– Én én vagyok – mondta Miklós, és nem nézett rá, még mindig ott volt az arca a vállán, de egész testével elfeszítette magát, mintha védekeznék az érintése, a becézése, akár a csókja ellen. – Én én vagyok. Nem kísértet. Nem hasonmás. Ne csald magad. Én nem vagyok a férjed.
Elengedte. Most ő húzódott el tőle, megvetette hátát a párnákon.
– Ha elmentél az üdülőbe, mindig örültem, mert azt reméltem, felszedsz valakit, viszonyod lesz, úgy élsz, mint a többi asszony. Negyvenhat éves vagy, még mindig elég szép az arcod. Ha elmentél, mindig úgy engedtelek el, hogy szeretőd lesz végre, vagy férjhez mégy, ha ezt jobban szeretnéd, aztán rájöttem, nem mégy te férjhez soha, a név miatt. Mert akkor már nem lennél Huszárné.
84Lehunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia. Így könnyebb volt.
– Én nem tehetek róla, hogy az apámat megölték, és arról sem, hogy olyan fiatalságotok volt, amilyen, hogy mindig menekültetek meg féltetek, meg rátok lőttek, meg alig lehettetek együtt, és mikor minden rendbe jött volna, akkor meg nem tartott semeddig, akkor meg elítélték ártatlanul. Én nem bírom megadni neked, amivel az élet tartozik.
Kinn szokatlanul nagy csend volt. Máskor behallatszik az autóbusz, a villamos, a takarítóasszonyok átkiabálnak egymásnak az erkélyről, bicikli csenget, vagy legalább ugat a szomszédék kutyája. Most csend volt, abszolút, mintha megállt volna minden, mintha kiszakadtak volna a világból, úgy merednének egymásra ketten, tökéletesen egyedül.
– Engedj szabadon! – kérte Miklós, és megint sírt, sose tudta, hogy így tud sírni, felnőttként is. Most nem bírt hozzányúlni már, a szavak, amelyeket mondott, elvágták azt a köldökzsinórt, mely a születés után is összekötötte őket láthatatlanul.
– Folyton nézel – mondta a fiú. – Ha éjjel bejöttél a szobámba, és azt hitted, már alszom, fölém hajoltál, és megtapogattad a hajamat. Mikor végre egyedül hagytál, nem mertem elaludni egy darabig. Tudtam, hogy az apámra gondolsz, azt is tudtam, hogy valahol nem érted őt, talán sosem értetted, mert ha olyan volt, amilyennek mesélted, akkor tudnod kellene, hogy bosszantaná, amit az emlékével csinálsz. Csak nem képzeled, hogy nem nevetne ki, ha feketében látna tizennégy évvel a halála után? Mit számítana a szemében, te hogy élsz, én hogy élek, ha ő úgy élt, ahogy élt, és úgy halt meg, ahogy meghalt? Mért tartana bennünket kevesebbre, mert te 85férjhez mentél, vagy én lefeküdtem a Gál lánnyal? Azt hiszed, attól én már nem azt akarom, amit az apám, vagy azt hiszed, hogy ezt nem tudja rólam mindenki? Hogy a szexuális életem izgatja Pestet, vagy az, hogy Gál Huginak gyereke lesz? Irtózatos gondolat, mi mindenbe belevertél az apám emléke miatt. Én el akarok innen menni.
A zsebkendője még a kezében volt, szétteregette-összehajtotta, szétteregette-összehajtotta. Miklós már csak egy mondatot mondott, egyetlenegyet.
– Rettegtem tőled. Valahányszor éjjel bejöttél a szobámba, a torkomban volt a szívem.
Nem mondta ki, mitől félt, nem is kellett. Miklós kiment, ledobta az ingkabátját, még látta, mit vett fel az esküvőjére, úgy öltözött, ahogy tőle tanulta, egy cseppet komorabban, mint az életkora diktálná.
A rettenetes fegyelmezettség, amely vérévé vált az elmúlt évtizedek alatt, most is adott annyi erőt, hogy felemelkedjék, a tükörhöz menjen, megigazítsa a haját, rendbe hozza az arcát. Nem szólt egyikük sem, Huszárné az órájára pillantott, látta, indulniuk kell, ha idejében oda akarnak érni Gálékhoz. Miklós kocsiján mentek, a Jakobinusok terén még fullasztott a nyár, a Farkasréten inkább az illata érződött, a hevessége nem.
Szülei közül az apját szerette jobban, egyetlen gyereke volt, járt a nyomában, mint egy kutya. Folyton ki akarta mutatni, mennyire rajong érte, egyszer egy nyáron, egy egész nyáron át, amikor külföldön nyaralt egy rokonukkal, a tengerparton kavicsot szedett neki, csodálatosnál csodálatosabb kavicsokat. A kavicsok drágakövek voltak, a piros rubin, a fehér gyémánt, a sárga topáz. Ez olyan nyilvánvaló volt, hogy mikor hazavitte, szükségtelennek érezte magyarázni. Ahogy kirakodott, és 86apja íróasztalára lopta a kavicsos dobozt, annyira tele volt a szíve érzéssel és az ajándékozás örömével, hogy nem is bírta végigvárni, míg megtalálják, elbújt a köszönet elől, szégyenkezett. Ebédnél az apja azt mondta az anyjának, ki nem állhatja, ha a szobáját gyerekszobának nézik, egy doboz ronda követ talált az íróasztalán, kivágta tüstént; legyen szíves ügyelni rá, hogy ilyesmi elő ne forduljon többé. Ő az abroszt nézte, győzködött a nagy, nem gyermeknek való evőeszközzel.
Hány kérőt elutasított, s milyen teljes, sűrű és diadalmas volt minden nap, amelyen azt érezhette, hogy megint megértette valakivel: hasztalan jár utána, neki elég a fia, és az a név, az a letehetetlen, amelyet visel. És hány boldog percet jelentett neki a fekete ruha, szemek elkeskenyedését, arcok elváltozását, mindennapos átélését annak, hogy az idegenek még mindig megrendülnek amiatt, ami velük történt, hogy emlékezteti az embereket, akik olyan könnyen tudnak felejteni. És a győzelmek, saját húsán, saját szenvedélyein, az a talán legnagyobb, nem is olyan régen, mikor egy bolond véletlen egy üdülőbe és két egymás melletti szobába sodorta Bartos Péterrel. Isten tudja, min múlik az ilyesmi, az ember egész életén át ismer valakit, volt időszak, hogy egy szobában hált vele meg a feleségével, előtte vetkezett-öltözött, ha futni kellett, nem érzett semmit, s aztán egyszer csak jön egy nap, ülnek az üdülő asztalánál, véletlenül egymásra néznek, és akkor teljesen más minden, mint akár egy perccel azelőtt, mintha frissen találkoztak volna, és nem tudnák egymás életrajzának legapróbb adatait is úgy, hogy kisegíthetik a másikat, ha cserbenhagyná az emlékezete. Min múlik a csók két öregedő embernél, a kezek játéka, az odasimulás, min múlik a vágy? Nem sokszor kísértette meg, 87tulajdonképpen nem is sokszor, de olykor azért játszott vele is, csak visszaparancsolta, mert azt érezte, nem tudna később Miklós arcához, hajához érni. Soha olyan intenzív kívánkozás nem támadt benne, mint ezelőtt három évvel a hegyi üdülőben, az a nagy, köpcös, ősidőktől fogva ismert test, az elnagyolt, nem szép arc úgy vonzotta, mint Pál halála óta senki sohasem. Rajta állt, mi történjék, mikor megálltak a küszöbön, Péter ránézett, megkérdezte a szemével, mi legyen tovább. Nem lett semmi. Nem Anna miatt. Miklós miatt, Huszár Pál miatt. Csak nehéz volt, keservesen nehéz, másnap a reggelinél nemigen tudtak miről beszélgetni, s egész idő alatt, míg tartott az üdülés, érezték azt a különös húzást, amely egymáshoz tépte volna őket. Egy napon érkeztek, egy napon tértek is haza, esztelen és korukhoz nem illő csókolózásokon kívül nem történt semmi. Azt hitte, hős volt. Igazán azt hitte. A kavicsok mind drágakövek voltak, a piros rubin, a fehér gyémánt, a sárga topáz. Szerelem. Hűség. Anyai szenvedély.
A kocsi elfutott a temető mellett. Huszárné nem akart Miklósra nézni, kibámult az ablakon. Valahol a temető közepe tájt áll a férje síremléke, ismeretlenek is visznek rá olykor virágot, ő mindig megnézi, megszámolja a csokrokat, ha kinn jár, s úgy örül, ha valamelyiken látni, hogy piacról való, nem szervezet hozta, csak egy ismeretlen.
Visszafordította a fejét, megnézte a ravatalozót. Most is temettek, katolikust temethettek, mert az előtér lila volt. Súlyosan, kövéren ereszkedett alá a tömjénfüst.
88Reggel még bement, mintha ez a nap is olyan lett volna, mint akármelyik. Klárinak azt ígérte, idejében otthon lesz, hogy együtt indulhassanak el, az volt az érzése, az asszony nem is hallotta, mit beszél, de talán az anyósa figyelt. Ádámmal együtt indultak, rá-rápillantott, míg mentek az autóbuszmegállóhoz, Ádámon annyira ritkán volt olyan öltözék, amit érdemes lett volna megnéznie, hogy most valósággal csodálkozott, milyen természetesen viseli ezt is, ezt a merevebb, komolyabb felnőttruhát. Nyilván ez is csak jelmez rajta, mint nőies kardigánjai vagy az a rettenetes ing, amelyet nem tudni, honnan szerzett, az ing, amelyen torreádorok vannak és bikák és nagy pocsolyákban vér. Lehet, hogy Ádámnak nincsenek is ruhái, csak kosztümjei, különböző fellépéseihez, és az is lehet, hogy Ádámnak külseje sincs, csak elemei, amelyek mindig más ábrává állnak össze, mint ahogy a hajviseletét is gyakran változtatja, vagy például a keze sem állandó. Volt egy hét, amikor egy ismeretlen, valószínűleg nagyon értékes köves gyűrűt látott az egyik ujján, ami aztán eltűnt, és aminek az eredetéről nem volt hajlandó nyilatkozni, volt, hogy a Gálok címeres ékszerét viselte, de volt Ádámnak összezúzott ujja is, mocskos körme, mikor valahol a Dunakanyarban házat épített, hogy kinek és miért, sose mondta meg, azt sem, hogy voltaképpen minek vállalkozott olyasmire, amit 89nem tudhat, s ami, mint kiderült, valahogy mégis sikerült neki.
Hugitól el se tudott köszönni reggel, pedig kereste, nem volt ugyan tisztában vele, hogy ezen az utolsó napon mit akar neki mondani, de, gondolta, mégiscsak szól hozzá, ha mást nem, legalább jó reggelt kíván, ám Hugi nem volt sehol. Lehet, átment Bartosékhoz, vagy lefutott a fodrászüzletbe; rég leszoktak ők arról, hogy együtt étkezzenek, ahányan voltak, annyi időpontban kortyolták le a reggelit, indultak el a munkahelyre vagy az iskolába.
Azt mondta magának, a pénzért jött be, de belül azért tudta, hogy másért is: mert ez a rend, a napoknak munkával és munkában kell kezdődniük, és mert tanácstalan és ideges lett, ha csak huszonnégy óráig nem látta a Gileád patikát, amelynek vén, belvárosi épületében dolgoztak a mindenkori Gálok, amióta a ház megépült. A földszinten, most már kétlépcsőnyire az új úttest szintje alatt volt a patika, restaurált cégére kivételképpen, a ház műemlék jellegére való tekintettel, megmaradt a falon, de homlokzatán persze ott volt a szabályos gyógyszertár jelző, fekete üvegtábla is a számmal, s aki arra járt, az se tudta már, mit lát a cégéren: a hajdani festő ügyetlen bájú Gileádja úgy hathatott a mai szemlélőre, mint valami különlegesen dús vegetációjú legelő. Megmosolyogták, de szerették. Aki belépett a keskeny üvegajtón, amin ma is kis harang zengett, dúsan aranyozott, ampír berendezés fogadta, sötét, nemesfa polcokon sok nehéz porcelán, amelyet megkímélt a háború. A boltnak még csak csiszolt üvegtáblái se törtek be ostrom alatt, megvédték a redőnyök. Mikor hazakerült a fogságból, s elért a Patika utca közelébe, percekig tétovázott, míg el mert indulni a gyógyszertár felé, annyira 90rettegett, hogy nincs meg a Gileád, mely múltját és emlékeit jobban őrizte, mint az öröklött mahagóniládácska, amelyben a családi ereklyéket tartották. Ám a Gileád megvolt, állt az épület is, a patika is, majdnem sértetlenül.
Klárit nagyon, forrón szerette még akkor, alakja megfényesedett a fogság idején, s ha az asszony másképpen fogadja, másképpen viselkedik, hagyja őt beszélni, őt magához térni és belekapcsolódni az új életbe, talán minden másképp alakul, de Klári csak önmagáról volt hajlandó beszélgetni, a maga szenvedéseiről, hogy milyen felületesen táplálkozott az ostrom idején, hogy ő mennyire félt, és milyen abszurd volt minden villany nélkül. Gál csak hallgatta, arra gondolt, mi volt odakinn, az orvosőrnagyra, aki behurcolta a haldoklókhoz, mikor már nem volt morfiumuk semmi, sorra mutogatta neki a katonákat, akik üvöltöttek, és dobálták magukat a kíntól, és szidta-átkozta őt, amiért gyógyszerész létére nem segít, hát hiszen ezt nem lehet se nézni, se hallgatni. Ő csak állt, az emberek vonítottak, volt, aki még felfogta, ki ő, és a kezét nyújtotta felé, úgy könyörgött fájdalomcsillapítóért – nem tudott segíteni senkin. A katonák egy idő múlva meghaltak, éppen csak nem lehetett elfelejteni sem az üvöltésüket, sem a könyörgésüket. Ha otthon el próbált makogni valamit az élményeiből, Klári vinnyogott, hogy neki elég volt már a rémségekből, egy szót sem akar hallani semmiféle háborús borzalomról, elegen ment ő is keresztül itt Pesten, ne tartson itt emlékfélórákat, hanem dobálja ki a társbérlőit, akiket egy nagy légitámadás után melléjük költöztettek a lakásba, és akik nem akarnak elmenni, mióta egy hivatalos ember valami írással felhozta őket.
91A fogolytáborban gyakran színezte, milyen lesz, ha egyszer hazatér, sok mindent elképzelt, Klári problémáit valahogy nem. Ő sem örült a társbérlőknek, de a lakás megosztottan is olyan nyugalmasnak, kényelmesnek és fényűzőnek tűnt a láger után, hogy egyszerűen fel se fogta Klári panaszát, természetesnek találta, hogy ha valakinek megsemmisült a lakása, valahová jönnie kell lakni, akár éppen őhozzá, ha nála van hely, nem talált benne semmit. Valahogy itt és így kezdődött végleges eltávolodása a feleségétől, míg a fogságból haza nem tért, nemigen vette észre, mennyire más a szemléletük. Negyvenháromban esküdtek, alig voltak együtt, ő máris ment a frontra, nem sokat beszélgetett ő Klárival. Neki akárhogy jó volt, csakhogy túlélte a háborút. Klárinak soha, sehogy, semmiképpen.
Szerencsétlen Klári. Mindennap máglyát rak, rálép, ha nincs, aki alágyújtson, maga gyújtja meg maga alatt. Ő szívesen maradt volna ebben a lakásban, mert itt született, és itt született az apja, a nagyapja, már a dédapja is, de másik lakást kellett szereznie, mikor a patikát államosították, ha kisebbet is, de önállót, mert a társbérlők valóban maradtak, látszott, hogy maradni is fognak, elképzelhetetlen volt akkor már hármuknak a megosztott lakás feszültségében élni. Attól fogva csak bejárt a Gileádba dolgozni, Klári ezért is haragudott, miért vállalt munkát azon a helyen, ami már nem az övé, lázította, ne maradjon ott, ha elvették tőle, keressen máshol állást. Erre az egyre nem bírta rábeszélni. A Gileád Gileád volt akkor is, ha hivatalosan nem maradt a tulajdonosa, ezek között az aranyozott faoszlopok között látta mindig az apját, kicsikorában a nagyapját is, maga is itt tanult meg járni, itt nézegette a bobcsemegét meg a szalmiákcukrot a hosszúkás üvegtartókban. Amíg a ház 92áll, vigyázni kell rá, annál jobban vigyázni, mert hiszen már nem az övé, idegennek nem fáj annyira, ha megsérül egy polc, ha lesodornak egy vastag, százesztendős üveget, neki minden másképpen fontos, mint másnak. Amíg a Gileád van, neki is ott kell lennie a Gileádban, s amíg ott van, addig van valami, amiből Klári kimarad, amit nem kell, szerencsére nem is lehet vele megosztani.
Valaha azt remélte, igen, akkor még előtte álltak életük súlyos eseményeinek, Klári fiatal lány volt, Konrádról azt mondta az anyósa, csak ábránd, jelentéktelen – elég tartós ábránd lehetett, ha a Hugi esküvőjére előkerítette. Volt idő, mikor azt képzelte, majd Klárinak is Gileád lesz a Gileád, de hát nem lett az, Gileád Teréznek jutott, elég furcsa élmény, hogy Teréz vállalni tudja azokat az emlékeket, amelyeket Klári nem, érdeklődve végighallgatja, ha a múltról beszél, s még kérdez is Teréz, a gyermekkorról, anyáról, aki olyan fiatalon meghalt. Teréznek minden fontos, Teréz figyel. Azt is tudja, amit Klári sose bírt felfogni, hogy míg ő áll a patikában, addig a Gileád akkor is Gileád, ha az államé, és ha leül az apja, a nagyapja, a mindenkori gyógyszerész helyére, akkor azt is lehet képzelni, hogy voltaképpen nem történt semmi.
Nem volt könnyű elmenni lakni ebből az épületből. Társbérlőstől is, nem egyedül élve számtalan helyiségében, a gyermekkor légköre vette körül, amíg még itt lakott, az apjáé, akitől rettegett, hisz alig állt vele szóba, de akiért rajongott, mert úgy érezte, olyan hatalmas, mint az Úristen, mindent megold, elintéz, tud és megad, és amit mégsem, arról utóbb kiderül, hogy nem is lett volna jó. Régen elvesztette már őt, de az emléke eleven, folyton hozzá mérte magát, mindig mindenben őt akarta utánozni. Őrjítő érzés volt, hogy hiába. Apa gazdag 93volt, független, abszolút ura a családjának, arca rezdülése, szemöldökének vonala szabályozta a napokat. Családfő volt, családfenntartó, a pénz őre, a legfontosabb személy. Mikor Gileád állami lett, és Klári éppolyan kereső, mint ő maga, igyekezett meggyőzni magát, ne kísérletezzék azzal, hogy apát újra teremtse önmagában: reménytelen vállalkozás. Apa meghalt, örökre eltűnt a házból, ő nem tud a helyére állni, nem alkalmas rá. Se pénze, se hatalma, se tekintélye. Ő legfeljebb Burkus, a bernáthegyi, aki picikorában ott hasalt a patika kövén, s ha megrezdült az ajtóharangocska, méltósággal felemelte a fejét. Őrzi a Gileádot, maga se tudja, kinek és mitől.
Aztán, mikor már évek óta nem kísértette ez az ambíció, apa hirtelen feltámadt. Benne támadt fel, nem misztikusan, kísértetszerűen, külön tőle, hanem benne, akcióiban, idegeiben. Egyszer csak egy váratlan pillanatban észrevette, hogy amire egy életen át törekedett, Gileád birtoka és a vagyon nélkül is sikerült: zsarnok lett, parancsoló, családfő és úr. Mindig szerette Hugit, akkor is, ha éppen bosszantotta vagy felháborította, talán ezért történt, hogy mikor Ádám közölte vele, milyen katasztrófa történt a gyerekkel, és ő felrázta magát első rémületéből, valahogy átcsaptak rajta az indulatok. Nem ő volt az, aki fedetlen fejjel kirohant az utcára, nem ő verte ököllel a Huszárné ajtaját, hogy azonnal nyissák ki, nem ő ordított, fenyegetőzött, csakhogy a lánya szégyenben ne maradjon, az az új, hatalmas, erőszakos és félelmes ember nem ő volt, hanem az apja. Apa feltámadt, végre családfővé tette, szuverénné. Az óta a nap óta valahogy Klári is más, engedékenyebb. Mintha másképpen nézne rá, tisztelettel. Az anyósa is.
Csak Teréz nem lelkesedik. Érthetetlen.
94Elfogta a szorongás: talán csak nem felejtette otthon az az asszony a pénzt? Tegnapra ígérte, hogy bemegy a bankba. A gyógyszertár egy percre kiürült, Annuska és a fiatal nő beszélgetni kezdtek. Ott hagyhatta őket nyugodtan, nem állt sorba senki. Lesietett a raktárba Teréz után.
Az asszony nem dolgozott, mint képzelte, állt a berácsozott kis ablak előtt, mögötte nagy kosár, amelybe a kiürült dobozokat gyűjtötték, ágaskodva bámult ki az udvarra, amelyből egy virágágynyit láthatott, a virágágy elhanyagolt volt, de így is engedelmeskedett a nyárnak: nyurga, piros virágok meredtek belőle az ég felé, rosszul nőtt, tulajdonképpen szomorú virágok. Megérintette Teréz vállát, az asszony azonnal visszafordult. Magához húzta, belehajtotta az arcát Teréz nagy hajába. Teréz, anélkül, hogy elhúzódott volna tőle, becsúsztatott egy borítékot a zsebébe. Nagy boríték volt, súlyos. A pénz. Majd letörleszti. Álltak, hallgattak.
Nem szégyellt kölcsönkérni tőle, nem szégyellt előtte semmit. Kláriba nagyon szerelmes volt, mikor elvette, de Klári még abban a legelső időben se jelentett neki annyit, mint Teréz. Régen meg szerette volna mondani ezt az asszonynak, aki, ha nem is panaszkodott, de ártatlanul, kiszolgáltatottan féltékeny volt a feleségére. Sokszor száján volt már a szó, megnyugtatja, ne kínozza magát, ő voltaképpen sosem élt jól Klárival, s a felesége igazán mindennek mondható, csak elégedettnek nem. Ízlése, lojalitása mindeddig belefojtotta a szót, úgy érezte, nem szolgáltathatja ki a feleségét, aki Ádám és Hugi anyja, ha mással nem is, ennyivel tartozik Klárinak. Ám most, hogy Konrád ismét felbukkant, azt érezte, felesleges Klárit kímélnie. Ami jó az utóbbi időben az életébe jött, mind ettől a hallgatag, igénytelen asszonytól származott. Nem pusztán testi jó érzés, bonyolultabb. 95Valami megbékéltség, otthonon túli otthon, a tudat, hogy fontos valakinek, hogy szeretik.
Hugi révbe jut, ha ilyen fantasztikusan korán is, rajta nem kell most már törnie a fejét, Ádám, ha felveszik, szintén egyenesben van, ha nem is úgy, ahogy ő kívánta és remélte – mikor azt tanácsolta, menjen gyógyszerésznek, mert minden felmenője az volt, sok-sok nemzedéken át, a szeme közé nevetett, és pimasz megjegyzéseket tett a személyében úgy látszik kihaló Gál-dinasztiára. De a bölcsészkar is egyetem, az is ad tisztességes kenyeret, a gyerekeken nem kell tovább aggódnia. Klári úgyse ragaszkodik hozzá, anyósa csupa panasz, minden inget úgy nyújt oda neki, hogy rázogatja, magyaráz, milyen nagy munka keményíteni, vasalni, utál már a szekrényébe nyúlni, mindenért hálálkodni kell. Mért ne lehetne új életet kezdeni, emberhez méltó életet? Ha egyszer otthon nem szeretik, csak itt, a Gileádban. Tudta, apa gondolja ezt most, nem ő, apa, aki tudott akarni, elhatározni, és sose félt senkitől. Elmosolyodott, jó érzés volt ez az új erő, ez a biztonság. Teréz megérezte, hogy mosolyog, ránézett. A szeme komoly volt, majdnem bánatos.
Ő volt az egyetlen azok közül, akik tudták, mi történt Hugival, aki nem dicsérte meg azért, hogy tető alá hozta a lány házasságát, pedig rajongott a gyerekért, a képét a retiküljében hordta, és apró ajándékokat hozott neki, ha külföldön járt; Teréz mindig tudta, minek örül egy kislány, s bár nem volt anya, valami rejtelmes ösztönnel mindig jobban választott ajándékot Huginak, mint Klári.
– Még két óra – mondta Teréznek –, és túl leszünk mindenen.
– Gondolod? – kérdezte az asszony.
96Mért nem örül Teréz? Talált rá magyarázatot, igaz, hogy naivat, de kapcsolata az asszonnyal voltaképpen naiv volt, szenvedélyében is ártatlan, mintha nagyon fiatalok volnának mind a ketten, régimódi fiatalok. Azt mondta magának, Teréznek sose volt férje, akármilyen furcsa is, hogy harmincnégy éves koráig nem volt köze férfihoz, de hát nem volt, ő volt az első, aki az életébe került, és Teréznek nem volt apja, aki elébe álljon az elmúlt négy év alatt, mióta a viszonyuk tartott, és azt mondja neki, rendezze valamiképpen ennek a nőnek a helyzetét. Teréz kívül volt mindenféle körön, olyan védtelen és mások tisztességére utalt, mint egy állat. Miért örülne a más esküvőjének?
Persze akkor sem érti a logikáját, mert hát miért ne lennének túl mindenen? Délelőtt meglesz az esküvő, kész a gyönyörű Krisztina téri lakás a fiataloknak, ebéd után a kislány elindul azon az úton, amelyet maga választott magának, a Huszár fiú nem lesz rossz kísérő, és Huszárné, ha nehéz természetű is, anyagilag és erkölcsileg biztonság. Hugi élete szépen kialakulhat, Hugi csak lusta volt, de kiváló szellemi képességű, irodalomban egyenesen tehetséges, ha tanult volna, éppúgy első tanuló lehetett volna, mint Ádám. Ádám sorsa is megoldódhatik, annak csak a lénye elviselhetetlen, de hajnalig olvas, tanul, az a fiú művelt és intelligens. Miért ne alakulhatna mindkét gyerek élete szerencsésen ezen a napon? Riasztó volt a felismerés, tulajdonképpen milyen boldog, hogy Hugiért mától fogva Miklós felelős, vagy, ha úgy tetszik, Huszárné.
– Nem értem őket – mondta Teréz. – Kezdetben sem értettem. Nem a viszonyt. Az nem meglepő. Kíváncsiak, játszanak.
97Ez sértette egy kicsit, jobban esett volna, ha Teréz nem érzi Hugi botlását olyan természetesnek. Hugi elvégre az ő gyereke, és soha életében nem hallott mást, csak olyat, amiből önfegyelmet és tiszta erkölcsöt tanulhatott.
Teréz megérezte, mit gondol, mit gondolhatott, hátrább lépett, megint csak nézte. Most nem örült ennek a nézésnek, pedig az asszony szemében nem volt vád, még csak gúny sem, csak valami szomorúság.
– Attól még nem züllött el, hogy köze volt a Huszár fiúhoz. Ilyesmitől nem feltétlen szükséges elzülleni.
Figyelték egymást, egyik se mondta ki, amit szeretett volna. „Én züllött vagyok? – kérdezte magában Teréz. – Engem valahol züllöttnek érzel? Azért nem veszel el?” „Te vagy a legtisztességesebb ember, akivel valaha találkoztam – gondolta ő –, de Hugi más. Hugi a lányom. Apám talán megölte volna. Tudom, hogy ez más világ, de a Gálok számára nem más. Ne kényszeríts rá, hogy egyszerre gondoljak a mi együttléteinkre meg a Hugiéra. Ez embertelen.”
– Hogy belementek, azt nem értem – mondta Teréz.
Elképedve nézett rá. Hugi nyilván legmerészebb álmában se merte feltételezni, hogy a dolgok ilyen szépen rendbe jönnek, Hugi félt, sírt, reszketett azon a kiránduláson, Ádám azt mondta, nem mer hazajönni. Hugi csak tudhatta, milyen otthon a helyzet, milyen ő, az apja, milyen gyönge, tehetetlen, nem sejthette, hogy a nagyapja feltámad, őbele költözik, és rendbe hoz mindent, nem kell gimnazista kislányként ilyen szégyenletes élménnyel folytatnia az ifjúságot. Mi az, hogy „belementek”? Megakadt a gondolata. Mert persze Ádám hazudott, Hugi nem félt, nem is sírt, csak nézett rá komolyan, majdnem szánakozva, mikor megjött, és ő nekitámadt. Kit szánt Hugi?
98– Amit csináltok, őrület. Én nem szólhatok bele a dolgaidba, de bolondok vagytok mind a ketten, Klári is, te is. Ilyesmit nem vesz komolyan az ember, annyiszor mondtam már, de nem hallgattál rám. Ha mégis megtörténik, reparálja, kész. A gyerek megy tovább iskolába, nem pedig férjhez. Most mi lesz belőle? Huszár Miklósné? És miért?
Hogyhogy miért? Az ő családjukban nem szoktak Gretchenek lenni. Csak nem irigy Teréz? Ám a rászegeződő pillantásban csak szeretet volt és részvét.
– Téged értelek, mert ismerem az elveidet, Huszárnéról is eleget hallottam, az lehet, hogy nem bírja elviselni, ha kiderül, hogy a fia nem szent, csak egy fiú. Én a te gyerekeidet nem értem, se Ádámot, se Hugit. Azok után, amiket beszéltél róluk, logikusabb lett volna, ha feljelentenek, amiért férjhez kényszeríted azt a lányt.
Megpróbált nevetni, a raktárban, a vastag, bolthajtásos falak közt valahogy neki magának is riasztó volt a nevetése. Feljelenteni, micsoda gondolat! Aztán valahogy elmúlt a nevethetnékje. Ádám egyszer már megfenyegette, hogy feljelenti, ha nem engedi el nyári táborba az árvízvédelemhez, ahová ki se rendelték, de kedve tartotta menni, s amivel akkor, ezelőtt két évvel, tökéletesen felborította valamennyiük terveit. Anyósa kórházban volt, Hugi Klárival a Tátrában, ő éppen kivette a szabadságát, és nyaralni készült Terézzel. Ádámra lett volna bízva a lakás őrzése, a nagyanyja látogatása meg az, hogy ezt-azt bevigye neki naponta, pótolja a kosztját. Ádám azt mondta, azért van a kórház, hogy ellássa a betegeit, ha a család nem tartja megfelelőnek a benti kosztot, jöjjön haza az anyja, vagy maradjon otthon az apjuk, ő mindenképpen lemegy a Dunához, Bartos is lemegy, ott igazán szükség van rá, annak van értelme, a 99családi nyavalygásnak semmi, nagyanya így is vagy meggyógyul, vagy meghal. Mikor kijelentette, nem hajlandó miatta megzavarni sem a saját, sem a Klári jól megérdemelt pihenését, és nem engedi táborba, Ádám minden indulat nélkül közölte: akkor feljelenti a KISZ-nél vagy a Tanácsnál, hogy nem engedi teljesíteni állampolgári kötelességét. Elment. Négerré sült, csontvázzá fogyott, mikor hazajött, majd’ feldőlt a kimerültségtől, neki meg nem sikerült eljutnia sehová. Teréz egyedül utazott el, nem tudta rábeszélni, hogy betegye a lábát abba a lakásba, amelyben Klári él.
Jókedve megfakult. Most haragudott az asszonyra, mert megzavarta, s elhatározta, hogy megbünteti, pedig apa, aki benne élt, a feltámadt apa már fogalmazta azokat a gyöngéd és férfias szavakat, amelyektől Teréz napja ragyogóvá válik, egész élete más irányt kap, azt, hogy elhagyja miatta Klárit, mert Hugi gondja lement róla, és Ádámot nem kell féltenie tovább. Nem, most nem mond neki semmit, ami boldoggá tehetné, minek tesz ilyen megjegyzéseket. Feljelenteni, micsoda őrület! Most törje a fejét, hogy tegye jóvá, hogy így megsértette. Aki úgy ment ki a raktárból, hogy nem is köszönt, és még csak vissza se nézett, megint csak apa volt, az lépett ki így a lakásukból, és indult el a patikából levivő falépcsőn, ilyen mereven, összezárt ajakkal, magyarázat és üdvözlés nélkül, ha megharagították valamivel. Kivette a zsebéből a pénzt, betette a levéltárcájába. Több volt, mint amit kért, ötszázzal több. Legalább adhat valamit Huginak, ne menjen úgy férjhez, mint egy koldus. Ettől megint ellágyult, de már nem volt ideje visszamenni Terézhez, hogy megköszönje. Fenn ismét nagy forgalom fogadta, segített a két lánynak, aztán, mikor egy cseppet enyhült a roham, levette a köpenyét, 100elbúcsúzott. Éppen idejében hazaért, átöltöznie nem kellett, reggel már úgy választott inget, ruhát, nyakkendőt, hogy alkalmas legyen az esküvőre.
Ádám nem volt még otthon, még nem is várta, örült, ha az anyakönyvvezetőnél ott leli, Hugi valami harisnyatartó csatot varrt, mikor benyitott az ajtón. Nem futott elé, mint kicsikorában, ha üdvözölni akarta, meg se próbálta csókkal köszönteni az apját; Hugit, mióta tudták, mi van vele, Ádámon kívül nem érintette meg senki, valamennyien elviselhetetlennek érezték, hogy ismerős testén belül még egy másik test is van, és Hugi csak látszatra Hugi még, valójában egészen más, nem is hasonlít hajdani önmagához.
Most gyermeknek látszott, reális koránál is fiatalabbnak, sovány volt, fejletlen, túl kicsi is. Hirtelen megszánta. Hugi megérezte, hogy ellágyult, közelebb lépett hozzá, nem egészen közel, csak közelebb, és várt. Nagyapja, aki feltámadt Gál Andrásban, úgy gondolta, most már lehet megbocsátó, a dolgok végre is helyrerázódtak. Magához húzta, megcsókolta mégis, illatos, szelíd volt a homloka.
– Nemsokára indulunk – mondta neki –, nem vagy izgatott?
Hugi megrázta a fejét. Buta kérdés volt, akkor se volt izgatott, mikor egyik hivatalos helyről a másikra cipelték, hogy megszerezzék a házassághoz szükséges iratokat: Hugi egy-két héttel még innen volt a köteles korhatáron. Minden felnőtt inkább zavarban volt, mint ő, Hugi csak állt, hagyta őt vagy az anyját beszélni, nézte a tisztviselőt, az orvost. Mindig a felnőtt sütötte le a szemét a pillantása előtt.
Apa minden alkalommal mondott valamit a gyerekeinek, mikor szárnyukra bocsátotta őket, valami súlyosat, 101fontosat, szépet. Gondolkozott, mit adjon a lányának útravalóul, de Hugi megelőzte.
– A lakásunkba mindig elhozhatod Teréz nénit – mondta Hugi.
Klári ebben a pillanatban lépett be, s ez megmentette a válaszolástól. Csak állt a lány előtt, érezte, hogy vörös az arca. Klári szünet nélkül locsogott, valami hajcsatot keresett, kirántott két fiókot, aztán kiment. Megint ott maradtak kettesben.
– Ha telefonálsz, majd mi elmegyünk hazulról – mondta Hugi. – Én szeretem Teréz nénit, mondd meg neki.
Ilyen gyűlöletet akkor sem érzett iránta, mikor megtudta, hogy beszennyeződött. Apa, aki feltámadt benne, azt mondta neki, üsse meg; megrezzent a karja. Klári a szomszéd szobában matatott, mit mond neki, ha bejön? Mivel magyarázza, ha megveri a menyasszonyt? Mondja meg neki talán, mit ajánlott a lányuk? Közölje vele Hugi nagylelkű ajánlatát? De hát mit képzel róla ez a lány, olyan ember ő, aki a gyereke ágyába viszi a szeretőit? És honnan tud ez egyáltalán Terézről? És mi lesz a Hugiék lakása, bordély? Hogy mer ilyet mondani az apjának?
Hugi látta az arcát, de nem félt, akár azon az emlékezetes estén, mikor itt állt vele szemben, és ő bejelentette neki, hogy férjhez adja. Neki is volt valami a szemében, valami megfejthetetlen, mint Teréznek.
– És még valamit. Én nem tudom, mi lesz ebből… hogy milyen lesz ez a házasság. Akárhogy alakul, ne tégy magadnak szemrehányást, mert ezt nem te akartad. Érted, apám? Neked ebben nem volt szereped semmi. Csak képzelted. Mi akartuk ezt, én meg Ádám.
Klári megint megjelent, még mindig nem találta meg, amit keresett, újra kirángatta a fiókokat. Ő az ablakhoz 102állt, nagyokat lélegzett, akkor már nem volt vérvörös, hanem sápadt. Apa azt mondta benne, csak viccelt azzal, hogy visszajött, csak nem képzelte komolyan, hogy feltámadt, hogy vele marad, kiválóan érzi ő magát az örökkévalóságban. Csak nem hitte tán, hogy azzal, hogy Hugit kidobja innen, és Ádámot rábízza az egyetemre, visszanyerte a cselekvési szabadságát? Gyönge ő ahhoz, nagyon gyönge. Tehetetlen.
Apa néha maliciózus volt, és visszaélt a hatalmával, magas hangon, furcsán vihogott. Most világosan hallotta, hogy apa vihog. Belül hallotta, önmagában, mert az apja őbenne nevetett.
103A ruháját szívesen próbálta, úgy látszott, örül neki, aztán mikor hazahozták, olyan rendetlenül húzta vállfára, hogy most, mikor kivették a szekrényből, hogy öltözködni kezdjen végre, látszott meg, mennyire összegyűrődött. Az öregasszony kiabálni kezdett utána, jöjjön azonnal, hozza rendbe, Hugi pakolt, visszaszólt, hogy neki gyűrötten is jó, nem vasal, más dolga van. Nagyanyja szó nélkül kiindult a ruhával az ajtón, Klári akkor jött befelé, nem szóltak egymáshoz, csak éppen összenéztek. „Emlékszem” – mondta a Klári tekintete. „Én is emlékszem” – felelte az öregasszonyé. A pillanat, ez a különös mélységgel és távlattal megvert pillanat egybefogta emlékeiket. Klári csak állt, megrezzentek az ujjai.
„Nem megyek hozzá – mondta a fiatal Klári. – Nem szeretem. Az apját is utálom, a Gileádot is, azt a szagot, ami onnan kijön. Mindig a gyomrom fordul fel, ha megérzem, a halál jut az eszembe.” „Ki kérdezett – förmedt rá az öregasszony, aki akkor még csak ötvenhárom éves volt, erős, erőszakos, fiatalos –, ugyan ki kérdezett téged? Hiszen neked fogalmad sincs az életről, amellett hazudsz is, mert nem a Gileáddal van neked bajod, hanem Konrádra vársz, aki pedig réges-régen megmondta, hogy nem tud elvenni, mert neked sincs pénzed, neki sincs. Hát most te gazdag leszel, és ha Gál véletlenül kinn marad a fronton, apósodat meg elteme104ted, akár hozzá is mehetsz Konrádhoz, mert a tied lesz az első pesti patika.” „Nem akarok a Gál halálára várni, nem akarok együtt élni vele egy hétig sem – mondta a fiatal Klári –, nem szeretem, belepusztulok.” „Bele ám – legyintett az öregasszony –, mert az ember csak úgy belehal az ilyesmibe. Szegény emberek szoktak meghalni, szegénységben. Gazdag ember soká él. Na elég volt már, nem vitatkozom veled, kiskorú vagy, ha neked nincs elég eszed, nekem kell rendelkeznem. Elég volt a vergődésből, biztosítani akarom a jövődet.” „Mit lehet most biztosítani? – sírta a fiatal Klári –, mit tudsz biztosítani nekem? Folyton csak bombáznak, az újságok teli vannak gyászjelentéssel.” „Befejeztük – mondta az anyja –, szedd össze magad, mert mindjárt indulunk. Vasald ki a ruhádat.” Klári nagy ráncokat vasalt a szoknyájába, nem látott a könnyeitől.
Gál András öreges volt, öregesebb huszonhat événél, de ápolt és kellemes; éjjel a patikában a régi, finom bútorok között, a szokatlanul keskeny ágyban, mégis folyton azt érezte: gyógyszerszaga van. Nem volt igaz, ő is tudta, hogy képzelődik, de utálta Gál Andrást, és utálta az apósát is, azt a szigorú, merev vénembert, a házat, a metszeteket a falépcső mellett, az egész Gileádot, s most, mikor huszonhárom évvel később utat engedett az anyjának, hogy az kivihesse vasalni a Hugi ruháját, elcsodálkozott rajta, mennyire félt tőle is, mennyire nem is jutott eszébe komolyan ellenkezni vele. „Én nem aggódom rajtad tovább – mondta az anyja –, én nem töröm a fejemet a jövődön, eleget kínlódtam már. Mi szegények vagyunk, Gálék gazdagok, nem bírom már a gondokat. Férjhez mégy, kész.” Sírt, könyörgött, érvelt, de voltaképpen sose teljes intenzitással, valahogy elképzelhetetlennek érezte, hogy ellenszegüljön az 105anyjának, hogy tovább izgassa, mikor úgyis annyi gondja volt vele, míg az özvegyi nyugdíjából felnevelte. Gál Andrásnak sokszor a fejéhez vágta később, mikor azzal a vad, nyújtott acsarkodással veszekedtek, ami elől a két gyerek azonnal kivonult a gangra, hogy sose szerette őt, hogy csak hozzá kényszerítették, s mindig valami szomorú kis öröm fogta el ilyenkor, mert a férje arca azt mutatta, akárhányadszorra hallja is, amit hall, még most is fáj neki.
Most az öregasszony vasalja a menyasszonyi ruhát, és Hugit viszik az esküvőre.
Először, legelőször, mióta megtudta, mi történt a gyerekkel, döbbent meg a gondolattól, hogy a dolgok mennyire ismétlődnek, s először támadt fel benne valami bizonytalan, rossz érzés: így kell-e mindennek lennie, ahogy lesz. Mióta kiderült a Hugi terhessége, nem volt nap, hogy ne faggatta volna a lányt, részleteket akart belőle kicsikarni, olyan részleteket, amelyekből megtudhatná, ki volt végül is hibás abban, hogy idáig jutottak a dolgok, vagy mit érzett Hugi együttléteikkor, ám a gyerek nem méltatta feleletre, illetve amit mondott, olyan brutális volt, mint maga a tény: együtt élt Miklóssal, nem tudja, miért, valószínűleg azért, mert az emberek általában együtt élnek valakivel, és hogy nem szeret erről beszélni. Ha ellágyul, sírva fakad, bizalmas hozzá, ha úgy viselkedik, mint egy igazi, kétségbeesett kislány, mint egy mesehős-gyerek, aki eltévedt a rengetegben, ott sír, panaszkodik, a fényt keresi a sötétben, s csak vékony hangocskája cseng elő, megszánta volna, így rá se bírt nézni, s eddig a percig, míg meg nem látta az összegyűrt ruhát a nagyanyja karján, valahogy nem is tudatosodott benne, hogy senki se kérdezte meg ettől a gyerektől, akar-e hát férjhez menni, szereti-e a Huszár 106fiút, mert attól, hogy nem szereti, még élhetett vele úgy, és hogy voltaképpen Hugit is belekényszerítették ebbe a házasságba, hogy megmentsék a
Itt megakadt. Mit?
A jó hírét? De hiszen nem tudta volna meg senki, mi történt, most már iskola sincs. A Miklós neve csillogását? Kit érdekel Huszár Miklós makulátlan jelleme? De hát akkor kit vagy mit? A család becsületét? Ha eltitkolják, mi történt Hugival, senki se mond rosszat a családról, s a hatóságok ilyen esetben mindent elkövetnek, hogy a fiatalkorút védjék, hogy megkíméljék sértéstől, megaláztatástól. Hát akkor mitől mentették meg?
Most szerette volna, ha itthon van a férje, pedig ritkán vágyott rá, hogy beszélgessen vele, mert hirtelen az az érzése támadt, hogy őt Hugi bejelentése valami definitív helyzet elé állította, és a kész, megváltoztathatatlan megoldás nem tőle, hanem a férjétől származott. Gál akarta ezt, az szaladt el Huszárnéhoz, az mondta, hogy egy Gál lány nem mehet bizottság elé, és akkor ő is úgy érezte, igaza van, nem lehet elviselni azt a szégyent, ami a bejelentésekkel járna. Most egy félóra még, és a gyerek kilép ebből az otthonból, az a szigorú, humortalan asszony lesz az anyósa, és ők beleparancsolták valamibe, mint ahogy hajdan őt is beleparancsolta az anyja a Gileádba, csakhogy az gazdagság volt akkor még, abszolút anyagi függetlenség, háború utánig legalábbis, nem egy hallgatag fiú, nem egy örökké magáról beszélő asszony, és nem állás, ami a gyerekre vár, mert hiszen a Miklós ösztöndíjából nem lehet megélni, ha Huszárné meg is pótolja még. Hugi azt mondta, azonnal munkába áll, mihelyt megvolt az esküvője, az apja mellett dolgozó gyógyszerésztechnika beszélt neki valami olyan egészségügyi munkáról, amire egész évben van felvétel 107ilyen fiatalkorúak számára is. Hugi mint dolgozó. Hugi mint feleség. Hugi, a háziasszony. Hugi. Hugi!
Most mindegy volt minden, Huszár Miklós, eddigi hallgatása vagy cinikus válaszai, az évek is, amelyek egyre távolabbra mosták őket egymástól. Hugi, aki a szomszéd szobában olyan nem is emberi, állati némasággal várta, hogy múljék az idő, nem ez a Hugi volt már, a teherbe ejtett, az idegen, hanem a pici, akinek szépségére, ragaszkodására, első kis szavaira olyan mérhetetlenül büszke volt. Most eszébe jutott minden, amit valaha a Hugi nevelőitől hallott, akik érthetetlen módon mind szerették ezt a rosszul tanuló lányt, és mindig azt mondták róla, jó gyerek, előzékeny, ragaszkodó, udvarias, minden, aminek otthon az ellentéte volt. És érzékeny, ezt mondta az osztályfőnöke, túlságosan érzékeny, sajnos. A szó most visszacsengett, akkor olyan abszurdnak érezte, hogy nem ügyelt rá – Hugi, érzékeny! Nevetséges. Mást kellett volna kérdeznie tőle, mikor a terhessége kiderült? Másképpen? Másról? Megriadt. Oly régen nem beszélgettek már, mióta Hugi nagyobb volt, voltaképpen talán sohasem. Hugi selypített, gagyogott, aztán mikor rendesen megtanult beszélni, egyre kevesebbet szólt, végül teljesen elhallgatott.
Most feltört az orrába a Gileád szaga, amit gyűlölt, és eszébe jutott az az iszonyú öregember, akivel egy asztalnál kellett ennie, könnyei, melyeket az ételbe hullatott, míg ellenőrizte a főzést abban a konyhában, amely olyan volt, mint egy laboratórium, és ahol irtózott lenni, mert félt, hogy leejt valami kísérleti eszközhöz hasonlító, különös holmit. Mint az ár, öntötték el az érzelmek, amelyeket évek óta nem élt már át, s melyek egy rég nem élő Huginak szóltak, a pár esztendős Huginak, aki 108odatapadt a mellére, és ránevetett senkiéhez nem hasonlító, gyönyörű szemével.
Mire meggondolhatta volna, bent volt a másik szobában. Hugi az asztalnál ült, egy doboz volt előtte, tartalma szerteszét; csomagolt. Szalagokat tekert össze, rakta a dobozba szép rendben, egy arasznyi mackót tett feléjük, ami a kabalája volt, ha felelt, fülbevalókat, noteszeket és egy különlegesen szép, márványos radírt, amit Bartos Márta hozott neki Prágából.
Így nem szorította magához évek óta, így nem csókolta meg. Hugi odaengedte magát neki, nem csókolta vissza, nem is húzódott el. Olyan volt, mintha egy férfi állna mellette, nem az anyja, egy férfi, akit nem akar megsérteni.
– Szereted? – kérdezte Klári.
Hugi nem felelt. Sokszor kérdezte tőle már, s mindjárt egyebet is, intimebb dolgokat, ugyanilyen némaság fogadta. De most másról volt szó, teljesen másról. Mért nem érzi meg, hogy ez nem faggatás, nem is kíváncsiság? Klári megrémült, mikor a gyerek arcába nézett, mert az az arc nem válaszolt neki, még csak a vonásaival sem, fegyelmezett volt és nem segélykérő.
– Felelj! Szereted? Segíteni akarok rajtad, nem érted?
Most végre megmozdultak a vonásai. Elmosolyodott. Öreges volt a mosolya, ebben a pillanatban érthetetlen módon Gál nagyapjához hasonlított. „Meggyógyul, apa” – mondta neki Klári, és az öreg Gál elmosolyodott, mert mindnyájuknál jobban tudta, hogy meg fog halni másnapra.
Félt. Egyre jobban félt, és ha valaki megkérdezi, nem tudta volna megmondani, mitől. A gyermek lezárta a dobozát, gondosan körültekerte egy nemzeti színű szalaggal. „Mackót visz magával és radírt – gondolta az anyja. – Hugi hozománya!” 109
Hogy mit mondott, azt csak utólag tudta rekonstruálni, hogy sírva beszélt, azt azonnal. Arra is emlékezett, hogy újra magához szorította, s a gyermek ott volt most, olyan közel hozzá, ahogy sohasem az utolsó években, ott volt, érezte a szíve dobogását, amely a szavaitól nem vert hevesebben, s ez ismét megrémítette, mert az övé csak úgy kalimpált. Fuldoklott és sírt és magyarázkodott, beszélt Konrádról, a saját rosszul sikerült házasságáról, amelybe az anyja belekényszerítette, azt kiabálta, Huginak semmi se muszáj, amit nem akar, még mindig el lehet intézni mindent. Ömlött belőle a panasz a maga elromlott élete miatt, de a megbocsátás is; most nyilván megtalálhatta a szavakat, amelyeket hetekkel ezelőtt kellett volna tudnia, s míg beszélt, arra gondolt, milyen szégyen lesz Huszárnéra, hogyha hiába jön, és a taknyosra is, a szent arcúra, aki ugyanolyan gyalázatos, mint más huligán, ha a kislányt mégsem adják. Az iskola nem tud semmit, Bartosékkal nem törődik, megmenti Hugit, nem lesz még egy Gileád. A férje megőrült, eddig sose látta a sarkára állni, minden úgy volt jó, ahogy éppen alakult, most jut eszébe erélyeskedni, és ezen a gyereken akarja gyakorolni a hatalmát? Szegény kis bogár, kis nyomorult. Hogy sírt ő, mikor az anyja azt mondta, most aztán indulniuk kell, a pap is nézte, mert a fátyola alatt is csak sírt. Hát nem. Nem hagyja a lányát kényszeríteni.
3110– Ne sírj! – mondta Hugi. – Meg fog rajtad látszani, aztán csak szégyenkezel.
Rábámult. Hugi megint nem azt tette, amit várt tőle, nem köszönte meg, hogy meg akarja menteni. Olyan volt, mint egy szánakozó felnőtt.
– Engem nem kényszerített senki. Engem nem lehet kényszeríteni.
Ezt nem értette, nem is hitte el, hiszen jelen volt, mikor Gál bejelentette, hogy a lány férjhez fog menni: az a szöveg parancs volt, utasítás. Most mért beszél így?
– Összeházasodunk, ezen most már ne edd magad. Vegyél be valamit, mert nemsokára itt lesznek, és akkor nem tudod magad tartani. Ne sírj!
Ez már nem az a könny volt, az iménti, a forró, az édesanya könnye. Hugi utolsó mondata olyan volt, mint egy asszonyé, ő is úgy sírt most, mint egy másik asszony, akit megsértettek, akinek a jóindulatával visszaéltek. Megint becsapta. Mindig becsapja, és mindig a jó szándéka buktatja el. Hát érdemel ez a lány valami jót?
– Ha téged hozzákényszerítettek apámhoz, akkor te voltál a hibás. Csak azt lehet kényszeríteni, aki engedi.
Ő volt a hibás, megint ő? Nem az ő rettenetes akaraterejű anyja, aki mindig keresztülvitte, amit gondolt, nem a szegénység, a „tanár árvája vagyok” szegénység, a segítőegyleti könyvek, az akciós ruhák, a teljes kilátástalanság, pénz nélkül? Részvétet várt, jó szavakat, hálát, mit kap megint helyette, vádolják. Kapkodva, fuldokolva védte az igazát, mindig azt hitte, megőrül, ha a gyerekei bebizonyították valamiről, amit ő katasztrófának érzékelt, hogy semmiség.
– Azért mentél apámhoz, mert a nagymama azt mondta neked, hogy nem bírja el a sorsod miatti aggodalmat? Azért mentél férjhez, hogy a nagymamának nyugodtak legyenek az éjszakái? Hát milyen emberek voltatok ti?
Ő akarta, hogy beszéljen, hogy megszólaljon végre, most megszólalt. Úgy fog elmenni ebből a házból, hogy még utoljára megalázta, és kételyt ültetett el benne. Klári nem tudta, hogy lehetett volna másképpen, Klári sose gondolta végig, hogy szabad lett volna nem törődnie azzal, milyenek az anyja éjszakái. Nehéz napokon 111olyan szépen, őszintén sajnálta magát, olyan büszke volt rá, hogy mindig mindenki iránt teljesítette a kötelességét, és hogy páratlanul engedelmes, derék gyereke volt az anyjának. Most ott ült előtte Hugi, és közölte vele, hogy nem mártír volt, csak gyáva.
Most már ő is úgy érezte, jobb lesz, ha elmegy innen. Megtörölte a szemét, kihúzta magát. Az anyja, mióta rászorult, és nála élt, már leszokott a parancsolásról, nem merte semmire sem utasítani, Gál Andrást elintézte azzal, hogy gyakran és színesen ecsetelte neki, mennyire nincs hozzá köze, hát Gál Andrásnak se voltak különösebb kívánságai. Klári ritkán kényszerítette rá magát, hogy olyat tegyen, ami nehezére esik, de persze meg tudta tenni. Most azt mondta magában, nem mérgezi meg ezt az utolsó órát. A lánya ez a gyerek, és akármilyen volt is, és akármilyen most, még ha úgy érzi is, hogy semmi közük egymáshoz, akkor is a lánya. Rendbe hozta az arcát a tükör előtt, úgy, háttal szólt vissza neki csendesen, sokkal csendesebben, mint ahogy máskor beszélni szokott vele, hogy ő csak jót akart. Hugi nem válaszolt, felemelte-visszatette a dobozát a noteszekkel meg a mackóval.
– Viszed a gyerekkorodat? – kérdezte Klári, és iparkodott, hogy sima legyen a hangja, nyájas és közömbös. – Macit, szalagot, noteszeket?
– Nem volt gyerekkorom – mondta Hugi.
Az öregasszony bejött, hozta a ruhát, felakasztotta vállfára, hogy kihűljön, és felvehesse. Klári csak állt, nézte a dobozt az asztalon, Huginak szokatlanul kis keze volt, alig érték át gyermekes ujjai.
– Csak neked volt gyerekkorod – folytatta Hugi, mikor a nagyanyja behúzta maga mögött az ajtót –, neked meg apámnak. Izgalmas lehetett, mert folyton róla beszél112tetek. Volt egy nagy kertetek, hátul rengeteg orgonával, a Hűvösvölgyben, és kecskét tartottatok, mert az adott tejet is. Az apád korán meghalt, neked magántanítványoknak kellett órát adni, pedig még csak tizennégy éves voltál, és szerettél volna biciklit, de nem kaptál. Szegények voltatok, nem telt rá.
A kecske, amely majdnem negyven éve halott volt már, visszamekegett rá valami különös dimenzióból. Rettenetes hangja volt. Nem emlékezett rá, hogy beszélt a kecskéről a gyerekeknek. Elfelejtette.
– Apa meg gazdag volt, minden nyáron elvitték a tengerhez. Mikor kagylóba lépett, professzort hívtak ki hozzá Genovából San Remóba, nem is volt jó a közönséges orvos. Most is ott a heg a talpán. Láttad valaha?
Nem látta. Olyan volt az egész, mintha csak álmodná. Hugi levetette az otthoni ruháját, elkezdett öltözködni. A bő menyasszonyi szoknya alól hallatszottak a szavai, nem reálisabban, mint az imént a kecskemekegés.
– Lovagolt is, kinn a Városligetben, vitte a nevelője, Stauffer úr. Pónilovon. Linának hívták a lovat, szelíd volt, aztán egyszer valami betegséget kapott, agyon kellett lőni. Borzasztó volt, apa sokáig siratta. Te is sokat sírtál, mert egyszer beleejtetted a labdádat a Dunába a Margit hídról. Utána akartál ugrani, nem volt más labdád.
Ott állt készen, az övét igazgatta. A kecske is ott volt a szobában valahol, hallatszott a hangja, és a szőnyegen, amely még a gileádi szőnyeg volt, mélykék, igazi, süppedő, ott gurult a labda is. Most világosan emlékezett már a labdára, angyal volt ráfestve, hosszú hajú angyal, és ott járt a szőnyegen egy kisfiú, akinek a talpából csorgott a vér, és egy lovacska is ott feküdt szelíden és megadóan eleresztve a lábát, ahogy a halott lovacskák szoktak heverni.
113Azt gondolta, most letérdel elébe, és könyörög hozzá, azt mondja, bocsásson meg neki, és hallgassa meg. Lehet, hogy mindig magamról beszéltem, és apád is mindig magáról beszélt, de annak nem volt anyja, csak egy zsarnok apja, és nekem nem volt apám, csak egy zsarnok anyám, és engedelmeskedtünk nekik vakon; te nem tudod, milyen az, vakon engedelmeskedni mindenkinek, aki idősebb, aki gazdag, aki hatalmasabb, aki parancsot ad. És nem tudod azt sem, milyen szegénynek lenni olyankor, amikor a szegénység szégyen, és ha azt mondtam volna neked az imént véletlenül, hogy viszed az ifjúságodat, és te azt felelted volna, hogy az se volt neked sohasem, az is csak nekem volt meg az apádnak, mert arról is folyton beszéltünk, akkor azt mondtam volna neked, hogy tévedsz, mert nekünk nem volt fiatalságunk semmilyen, azért beszéltünk róla annyit, mert mi akkor voltunk fiatalok, mikor senkinek a világon nem lett volna szabad fiatalnak lennie, és iszonyú volt gyereknek lenni, és iszonyú volt fiatalnak lenni, mert iszonyú volt körülöttünk a világ, és nem volt nagyobb élményünk, mint a saját nyomorult sorsunk, és olyan természetellenes, hogy még élünk, és nem pusztultunk el a háborúban vagy utána, hogy nem tudunk betelni vele sohasem.
– Ne sírj! – mondta Hugi. – Kértelek már. Mindjárt itt lesznek.
A szavaiból tudta meg, hogy megint csorog a könnye. Hugi melléje lépett, ráemelte a szemét, csak állt mellette, nézte. Úgy nézte, mintha meg akarná mérni. Egyetlen pillanatig azt hitte, megmenekült, megállhat előtte, de aztán látta a szeméből, hogy mégsem. Sose fogja megtudni már, mire gondolt, hogy gondolatban ott 114térdepelt előtte, bocsánatot kért tőle, és könyörgött hozzá megértésért és irgalomért.
Hugi még egyszer azt mondta, ne sírjon, aztán egész testével jelezte, hogy befejezte a beszélgetést. Kikönyökölt az ablakon, várta Miklós kocsiját.
Ő csak állt. Hugi dobozán villogott a nap. A kecske megint közel volt, a kék szőnyegen trappolt, halk neszt vert a patája.
115Leereszkedett a konyhaszékre, és nevetett. A konyhában, szemközt az asztallal, a túlsó falon tükör lógott, egy a számtalanok közül, amelyek az ő hajdani otthonából meg a Gileádból átkerültek. A gileádi tükrök mind benn függtek a szobákban, az ő régi holmijuk meg ott, ahol éppen volt egy üres falfelület. Nem dobtak ki semmit, nem volt kinek ajándékozniuk sem, a legértelmetlenebb helyeken is indokolatlan tárgyak és tükrök voltak a lakásban. Látta saját képét, amint ott ül az elmosatlan reggeli edény előtt, a nevetés ejtette-emelte a vonásait, mint a hullámverés, mintha az arca valami vízbe dobott tárgy volna, s a tükör felszíne lebegtetné.
A csöndön nevetett, meg azon, amit a csönd mögött érzékelt. Máskor, ha a lánya, a veje meg Hugi itthon vannak, valaki bizonyosan ordít, a rádiót vagy a magnetofont bőgeti, sír vagy veszekszik: ez nem otthon, ez a lakás, hanem porond, ahol idomítók rikoltoznak, és vadak lihegnek. Az öregasszony rosszul és keveset aludt, volt ideje gondolkozni mindenféle érthetetlen dolgon; néha az volt az érzése, nincs náluk állandó domptőr, és nincsenek állandó vadak sem. Ahogy az események fordulnak, úgy tölti be ki ezt, ki azt a szerepkört, volt, hogy három idomító is akadt, és csak egy vad, és volt, hogy fordítva, de mindig akadt, aki üvöltött, karmait próbálgatta, olyan is, aki rudakkal döfölt a rácso116kon át, és mulatott rajta, hogy az állatok milyen nyugtalanok. Majdnem mindig Klári volt a domptőr, de gyakran valamelyik gyerek, s újabban már arra is volt példa, hogy a veje. Bárhogy alakult a képlet, az ordítás sose szűnt, mikor a vadak száma csökkent, az idomítók támadtak egymásra.
Vele nem mertek ugrálni, ő nem élt ketrecben, legalábbis nem olyanban, mint mások. Az ő ketrece az egyre jobban gyöngülő test volt, meg a tudat, hogy valami iszonyú már közeleg, biztosan eljön, csak az óráját nem tudni még, de apró fiziológiai jelekkel már hírt ad magáról, hogy sose felejtse el: útban van felé. Ádám szemtelen volt, de nem csak vele, mindenkivel, Hugi ugyanilyen; pimaszságuk világméretű volt, nem kizárólag őellene irányult, Klárival meg a vejével pedig nem voltak problémái. Néha rajtakapta magát, hogy lenézi őket, jobban, mint az unokáit, akiket visszataszítóknak talált ugyan, s gyakran színezte, miféle csapásoknak kellene érniük őket, hogy szelídebbek és alázatosabbak legyenek, de akiket valahogy mégis többre becsült a szüleiknél. A gyalázatos Huginak van karaktere, az a lány, ha lusta is, okos, néha elszomorítóan az, Ádám meg legalább kitűnő tanuló volt világéletében, nyilván megáll majd a lábán. Milyenek legyenek, mikor nem nevelték őket fegyelemre, apjuk-anyjuk mindig gyenge volt; mire ő ebbe a házba került, már elkésett a betöréssel, nem változtatott rajtuk se jó szó, se fenyegetés. Az anyjuk hisztérikus. Az apjuk sunyi. Mit várjon a fiútól, a kislánytól? Az öregasszony tudta, hogy lánya és veje csak nyájaskodnak vele, de voltaképpen nincs hozzá közük, nem is sajnálják igazán, ha sírni látják vagy panaszkodni hallják, hogy rosszul érzi magát, és este, mikor egyedül marad, fél. Igénybe veszik az erejét részvét 117nélkül, tárgyilagosan, ennyi a kapcsolat közöttük. Klári, ezt érezte, visszamenőleg is elítéli valamiért, nyilván amiatt, hogy függetlenné próbálta tenni, kiemelni a szegénységből. Konrád meghívása erre az esküvőre neki szóló üzenet, érti ő, jobban, mint a patikus. Csoda, hogy nem szégyelli előrángatni Konrádot, idevezényelni, éppen most – a férje meg tűri. Bár ugyan mit csinálhatna? Ki bírt valaha Klárival őkívüle? Most már ugyan ő sem. Megöregedett. Talán a gyerekek.
Klári fél a gyerekeitől, úgy kell neki.
Sose vádolja szemben, fennhangon, hogy védekezni vagy magyarázkodni tudjon, de érzi ő így is, mi van benne, azért az anyja. Figyelmes hozzá, előzékeny, tüstént kihívatja az orvost, ha kicsit rosszabb színben találja; az öregasszony tudta, miért. Nem őt, csak vén testét reparáltatja, amire annyi tennivalót hárít ez a ház, hogy majd összeroskad alatta. Talán jobb volna, ha ő is ketreces vad lehetne itt, lármásabb élete volna, de valahogy emberségesebb, az a fegyelmezett közöny, amellyel Klári meg a patikus élnek mellette, embertelen valahol. Háztartási alkalmazottakhoz ilyenek az értelmes munkáltatók, akik nem akarnak maguk mosogatni. Néha eljátszott a gondolattal, hogy ha teljesen munkaképtelenné válik, mi történnék; attól rettegett, Klári bedugja egy szociális otthonba, s szerez magának ép, egészséges segítséget. Különös felfedezés volt, mikor az öregasszony rájött, több irgalmat várhat a két iszonyú gyerektől, mint akár Kláritól, akár a vejétől. Klári csak addig tartja, ameddig dolgozni bír neki, mert nem szereti. A férjét sem. Nem szeret az senkit, csak önmagát meg a gyerekeit. Megint nevetett, arra gondolt, Isten büntetése bonyolult, azokban sújtja Klárit, akikhez legjobban ragaszkodik, s azzal, ami a legfájdalmasabb. Mi118lyen nevetséges ez a csönd, mintha nem menyasszony, hanem halott volna a háznál. Hugi megfizet őhelyette.
Az öreg Bartos kilépett a gangra, elhaladt a Gálék konyhája előtt. Mint mindig, benézett a nyitott ablakon, két ujjával odabökött a hajához, ez jelentette az üdvözlést. Az öregasszony és a vén Bartos szerették egymást, pedig eleinte kölcsönösen a legnagyobb bizalmatlansággal szemlélték a másikat, rekonstruálták egymás múltját, hajdani körülményeit, származását, s időbe telt, míg odáig eljutottak, hogy egyáltalán köszöntsék egymást. Ám a vén Bartos nem látott egyebet, csak egy öregasszonyt, aki állandóan dolgozik, súrol, mos, vasal, még a tüzelőt is felhordja, az öregasszony se látott mást, csak egy barkácsoló, örökké tevékenykedő öregembert, aki ugyanúgy háztartást vezet, mint ő, s aki egyszer csak bekönyökölt a konyhaablakukon, és szólt hozzá, ő meg válaszolt neki. Később rajtakapta magát, senkivel sem esik olyan jól beszélgetni, mint a szomszéd vénemberrel, aki mindig segített neki összerámolni a pincében, és akivel meg lehetett beszélni mindent, azt is, amit a barátnőknek szégyellt volna elmondani, részint, mert a barátnők rosszabb helyzetben voltak, mint ő, nemcsak özvegyen maradtak, de nem volt olyan gyerekük sem, aki legalább otthont adott volna nekik, részint meg mert azért nem akart mindent elmondani Kláriról és a Gál családról, olyasmit, amit a vén Bartosnak nyugodtan el lehetett. Bartosék amúgy is mindent tudtak róluk Hugitól meg Ádámtól, és ha ő is megpróbál képet adni a ketrecesek életéről, csak jót tesz vele, így legalább tisztábban látnak a szomszédban, mintha csak a gyerekek locsogására hallgatnak. A vén Bartos a maga módján ugyanolyan árva volt, mint az öregasszony, bár a fia meg a menye igazán ragaszkodott hozzá, és lényegesen 119jobb anyagi körülmények között is tartották, ám a vén Bartos szívesen lemondott volna a gyöngédségről és a rendezett anyagi körülményekről is, ha azt érezheti, hogy ő a családfő, ő szabja meg náluk a dolgok rendjét, csakhogy erről szó se lehetett: Bartoséknál Anna diktált, Anna, aki alig volt otthon, s akinek teljesen újmódi, forradalmi elvei voltak. A gyerekek jártak a maguk útján, a szülők munkában voltak, vagy társadalmi kötelezettségeiket intézték, a vén Bartos sokat volt egyedül, hát olykor bement az öregasszonyhoz a konyhába, két térde közé szorított valami vájdlingot, darálót, és segített a másik öregnek. Tiszta pillanatok voltak ezek, olyanok, amiknek nevet se tudtak adni, mert az öregasszony tudta, hogy a vén Bartos kommunista, és nemigen bírta követni az esze járását, elveit, a vén Bartos is tudta, hogy az öregasszonynak homályos elgondolásai vannak mindenről, valahol a Kárpátok és az Adria között képzeli el Magyarországot, és még mindig azt hiszi, a németeknek volt igazuk, de ilyesmiről sosem esett szó köztük. Csúzról beszéltek, gyerekekről, álmatlan éjszakákról. Ilyenkor béke volt mindkettőben, olyan béke, amilyet egyikük gyereke vagy unokája se tudott teremteni köröttük sohasem.
Utánanézett, míg a vén Bartos elporoszkált, szerette volna tudni, mit ért abból, ami náluk történt, s vajon nem tud-e többet az előzményekről a Bartosoktól, mint ők maguk. Ám az öreg nem jött be, szatyor volt a kezében, nyilván kifliért megy. Bartos szereti a kiflit, a süteményt is, ha őnáluk sütnek, mindig meg is kínálja. Szereti a vén Bartost. Az is őt.
Klári már nem.
Mért vesztette el? Valaha ők voltak egymásnak minden. Az élet igazán nem állt rózsákból, mindenért a 120gyermek Klárinak kellett őt kárpótolnia. Kitárta felé a karját, az meg röpült, és hogy örült, ha meghallotta a hangját. „Vigaszom” – így nevezte őt, mert vigasz volt Klári minden helyett, amit elveszített, vagy ami nem sikerült, és jó kislány is volt, csendes, szelíd, engedelmes. Talán nem is lett volna szabad olyan nagyon, olyan hevesen szeretnie, de nem volt senkije más: az apja olyan fiatalon elpusztult, ott maradtak ketten árván. Ha egy kicsit náthás lett, ő lett rosszul, ő vesztette el a talajt a lába alól, olyan irtózatosan aggódott érte, olyan eszelősen. Ha nem került haza idejében az iskolából, ott leste a sarkon, érezte, valami iszonyú történt vele, elvitték a mentők, elütötte valami, meghalt. Mennyit sírt miatta, csoda, hogy ép a látása még, annyi baj érhet egy ilyen kislányt, míg az ember felneveli. Milyen öröm volt látnia, mikor vasárnap felöltöztette, s elvitte sétálni; mindig úgy öltöztette, amilyen a felnőtt divat volt, ott totyogott mellette, és köszöngetett az ismerősöknek, gyönyörű kis fehér ruhában, felnőttesen. Sose hitte volna, hogy lehet ember és ember között olyan szoros kapcsolat, mint köztük volt, hiszen nem volt titka előtte, elmondott neki mindent, ami fontos volt az emlékei között, ami valaha vele történt, s a gyermek hallgatta, micsoda néma kislány volt ez a Klári, mindig csak ő beszélt, elmesélte neki a maga gyerekkorát, ártatlan szerelmeit, mutogatta neki az első ibolyát, hogy ezt is tudja, mit jelentett az anyja életében valamikor az első tavaszi virág, az első szerelem. Csak hallgatta, szívta magába, amit beszélt, és nézte-nézte őt figyelmesen. Hova lett az a gyermek, aki olyan közel volt hozzá? A fiatal Klári még csupa ragaszkodás volt, csupa engedelmesség, sírt ugyan Konrád után, de aztán észre tért, ám az a Klári, aki kijött a templomból, nem az ő lánya 121volt többé, hanem egy merev, ideges asszony, aki sose bizalmaskodott vele már, csak figyelmes volt hozzá, udvarias, mint valami vendéghez. Akkor könnyebb volt elviselnie azt az idegent, akivé Klári változott, mert ő is ép volt, viszonylag fiatal, teljesen egészséges, számtalan szál kötötte az élethez, társaságba járt, Klári házassága révén maga is könnyebben élhetett. Az a szorongató érzés is enyhült a Klári férjhez menetelével, amivel addig a lány útjait figyelte, úgy gondolta, a patikában biztonságban van, s tudta annyira szeretni, hogy ezt érezze fontosabbnak, ne azt, mennyit törődik vele a gyereke, vagy mennyire bizalmas hozzá. Egyszer, még egyszer különben, ha egy kurta időszakra is, de helyreállt közöttük a régi kapcsolat, mikor Klári Ádámot várta; a terhessége megkínozta, a szüléstől is félt, hozzá húzódott vigasztalásért, tanácsért. Akkor megint a hajdani Klári volt, a szorongás hónapjai valahogy megfényesedtek a számára, érezte, ismét fontos a léte, a lánya bízik benne, belekapaszkodik, mint kiskorában, ha valami megriasztotta. Addig tartott, amíg Ádám a világra nem jött, Klári attól fogva ismét nem tartott igényt a társaságára, és nem is foglalkoztatta semmi más, csak a fia. Hugit már tanácsok és biztatás nélkül hordta ki, még azt se szerette, ha meglátogatta. Nem érdekelte semmi, csak a gyerekei.
Hát most itt a fia, itt a lánya, büszke lehet rájuk. Nem volt még anya, akinek kevesebb köze volna a gyerekeihez, mint Klárinak, mert Isten szigorú, és ha Kláriból rossz gyerek lett, akkor Klárinak se lehetnek jó gyerekei. A lakást még ma átrendezi, ha Hugi eltűnik innen; végre külön szobája lesz. Mióta itt lakik, sose volt külön szobája, hallgathatta más motozását. Egész más lesz itt, ha kikerült innen a Hugi díványa, végre úgy rendezheti 122be a lakóhelyét, ahogy emberhez méltó, és nem kell folyton takarítani, rakodni valaki után. Az a lány olyan rendetlen, amilyen nincs még egy.
Elképesztő, hogy férjhez viszik innen.
Lassan, nehézkesen felemelkedett, nekilátott az edénynek. Ma ugyan a Gellértben ebédelnek valamennyien, de azért nem hagyja, hogy így szaladjon a konyha. Benn változatlanul csend volt, mély és szokatlan, az öregasszony érezte, hogy Klári és Hugi közt történt valami, s mert ő szülte, és valamikor egy volt vele, azt is érezte, hogy ez most Klári életének legnehezebb órája, a lánya most lakol Isten törvénye és büntetése szerint. Nem szánta, mintha nem is a gyereke volna, csak egy idegen. Csak törjék meg a szívét, ahogy Klári is megtörte az övét, és tanulja meg, milyen érzés ez. Isten igazságos, mindig tudta ő, hogy egyszer elhozza Klárinak is a büntetést a sok szeretetlensége miatt. Nagyon furcsa volt végiggondolnia, hogy Isten ezért cédává tette Hugit, szerencsétlenné Huszárnét és alighanem azt a szelíd, jó modorú Miklóst is, de elfogadta, mert tudta, hogy Isten ártatlan áldozatokat is szokott választani.
A vén Bartos visszatért, üres volt a szatyra, úgy látszik, nem kapott azt, amiért lement. Lassított az ablaka előtt, aztán megállt, az öregasszony egy bűvész gyorsaságával buktatta alá a mosogatómedencébe a bögréket. Kihúzta magát, elegánsan, fiatalosan dolgozott. A vén Bartos nézte egy darabig, aztán benyitott a konyhaajtón, amely a gangról nyílt.
Sose tette eddig, ha valaki itthon volt Gáléknál; látogatásai, anélkül, hogy megbeszélték volna, kettőjük titka volt, egyikük se számolt be róla a családjának. Most bejött, az öregasszony kipirult a sebes munkától és a meglepetéstől. Nem köszöntötték egymást, a vén Bartos 123általában ritkán köszönt hangosan, legfeljebb morgott valamit, a sapkájához vagy a hajához bökött, s tüstént elkezdett beszélgetni. Most körülnézett a konyhában, meglátta a fregolin a törlőruhát, lehúzta, kiemelt egy tányért a mosogatómedencéből, elkezdte törölni. Gyönyörűen dolgozott, gyorsan, mintaszerűen. Az öregasszony sebesebben lélegzett, összefonta nedves ujjait. A vén Bartos nem szólt semmit, csak a keze mozgott, s munkájában annyi részvét volt, annyi jóindulat, sajátságos módon annyi szeretet, amennyit az öregasszony esztendők óta nem kapott se rokontól, se baráttól, senkitől. Nem beszéltek. Néha megloccsant a víz, ahogy most már ő nyúlt a mosogatóba, s rakta a bögréket, tányérokat a vén Bartos keze ügyébe. Az törölgetett, dörzsölte a porcelánt, hallgatott. Az öregasszony jobban értette, mintha kiáltott volna, az volt az érzése, soha életében nem értett semmit ilyen tökéletesen, ilyen világosan, mint amit a vén Bartos hallgatása mondott. „Öregek vagyunk – mondta a vén Bartos villámgyors, eres keze. – Kikoptunk a világból. Ne hidd, hogy én nem.”
Az egész öt percig se tartott. Az öreg megint nem köszönt, a kezét törölte meg csupán, rá se nézett a másik öregre, visszaballagott a gangra a maguk folyosórésze felé. Hugi kijött, már rajta volt a menyasszonyi ruha, de még nem festette ki sem a szemét, sem a száját. Ivott, aztán eltűnt, az öregasszony felvette az ünneplőruháját. Lenn a házmester kiállt az udvarra, kivitte a köszörűjét, surrogott a kerék. A lakás hallgatott, mintha mindenki elköltözött volna, Klári nem mutatkozott, a gyógyszerész sem, a telefon egyszer szólalt meg, Ádám közölte, hogy túlesett a felvételin, és indul a házasságkötő terembe. A Bartosok közül nem látszott senki, nyilván már elmentek előre, Miklós és az anyja tíz perccel tizenegy 124előtt érkeztek, Huszárné csak köszönt, nem volt hajlandó beszélgetni.
Miklós megkereste Hugit, az öregasszony látta az ajtórésen, hogy a lány a szoba közepén áll, mellette az apja; a patikus szokatlanul, riasztóan ünnepélyes volt. Klári nem volt sehol, pedig indulniuk kellett volna már, a két taxi, amellyel Miklós kocsiját követni fogják, már percek óta lenn várakozott. Utánament a hálóba, Klári a díványon ült, nem látta az arcát, eltakarta a kezével. Megérintette a vállát, az asszony nem mozdult.
– Klári! – Csak suttogott, mert a többiek a szomszéd szobában voltak. – Indulunk, szedd össze magad!
Az asszony nem nézett fel most sem.
– Szedd össze magad! – ismételte. – Ezek nehéz órák. Szedd össze magad szépen!
Felállt engedelmesen, még a haját is helyresimogatta. Ismerte Klári válságos arcait, látta félni, szenvedni, feldúltnak, kétségbeesettnek, könyörgőnek – ilyennek sose látta még. Az imént még mulatott rajta, hogy ezen a napon mindenért megbűnhődik, most nem volt kedve nevetni már. „Hugi megölte – gondolta az öregasszony. – Mért ölte meg Hugi? Mért ölik meg a gyerekek a szüleiket? Isten akarja így?” A régi, kielégületlen anyai szenvedély, amellyel, azt hitte, régen leszámolt, megint átcsapott rajta. Egyetlen értelmetlen, boldogító pillanatra azt képzelte, talán most visszakapja a lányát. Gált nem szereti, a gyerekeiben csalódott, talán megérzi, hogy itt áll mellette, itt reszket, reménykedik, kínálja magát neki, úgy, ahogy egy férfinak sose tudta volna. „Itt vagyok melletted – mondta magában az öregasszony –, valaha mi voltunk egymásnak minden. Gyere vissza. Gyere vissza! Nem tudtam, hogy még mindig ennyire szeretlek. Annyira szeretlek, hogy elfelejtem, és 125megbocsátom, hogy éveken át nem szerettél. Félek az aggságtól, a szenvedésektől, és nem bírom a magányt. Annyira egyedül vagyok én köztetek. Gyere vissza!”
Klári értelmetlenül nézett rá, mikor magához próbálta húzni. Kitért az érintése elől, most arra se volt ereje, hogy udvariasan és tapintattal húzódjék el tőle; lerázta a kezét, mint egy hernyót. Az öregasszony hátralépett, és elszégyellte magát. Klári kitárta az ajtót, megállt a küszöbön. A többiek éppen szemben álltak velük, Huszárné arcán egészségtelen, piros foltok, Miklós komolyan, mosoly nélkül, Gál András némán, vonallá keskenyedett szájjal, Hugi fátyolosan, egy nagyon kicsi menyasszonyi csokorral. „Hugi elmegy – gondolta az öregasszony. – Ádám nem számít. A patikus idegen. Klári nincs. Mi van még hátra, Uramisten? Csak a halál?”
126Ha visszajövök ide ezután, nem lesz már kulcsom többé ehhez a lakáshoz. Csengetni fogok majd, és várakozni, mint a postás, míg feltápászkodik odabenn valaki, és ajtót nyit nekem. Ha sokáig kell lesnem, míg végre meghallják a csöngetést, azt fogom kérdezni magamban, ugyan mi történt. Hol van Hugi, aki mindenkinek kinyitott, aki mindig lélekszakadva iparkodott ki az előszobába, hogy azonnal beengedje, aki bekívánkozik. Hol van Hugi, hova lett innen, miért nem nyit ajtót Huginak?
És aztán Ádám is elmegy egyszer, és nagyanyám meghal, és akkor túlságosan nagy lesz ez a lakás, eladják, elcserélik, máshová költözik apám meg anyám. Ide idegenek jönnek, akik nem fognak tudni semmit rólunk, csak azt, hogy tiszták voltunk, háromévenként újra festettük a lakást, és ha képet akasztottunk a falra, vigyáztunk, meg ne sérüljön a vakolat. A szavakat, amelyeket valaha kimondtunk, elsírtunk, elüvöltöttünk egymásnak, nem őrizte meg semmi. Ha az új lakó itt lesz, és lefekszik, alhatik nyugodtan, nem zavarják meg az álmát idegen gondolatok és indulatok, nem találkozik hazajáró lelkekkel, akik nem bírnak elszakadni hajdani lakóhelyüktől, és ha eljön a szellemjárás órája, kilépnek valami titokzatos közegből, ahol nappalonként lappanganak és kísértenek.
129Pedig ebben a lakásban, mint valami piramis belsejében, itt marad két halott meg egy sosem élt: a gyermek Ádám és a gyermek Hugi meg a szellemkutya, aki nem is volt, mert nem engedték meg, hogy legyen. De nem zavarják meg senki éjszakáját, hiszen a szobában sose volt szabad rendetlenkedniük, hát a gyermek Ádám és a gyermek Hugi a gangon élt a szellemkutyával, ahol nem veszélyeztették senki nyugalmát, egyetlen bútor politúrját sem, és ahol a szellemkutya is ugathatott; nem a szobában, a gangon fognak ők kísérteni. Rákönyökölnek a korlátra, mint annyiszor életükben, és leskelődnek Bartosék felé, a szellemkutya nyí, ők meg csendesítik, hiszen nem szabad megtudnia senkinek, hogy ott ül mellettük, és Hugi térdéhez simítja a fejét. És a hold fénylik majd, és csend lesz, az új lakók alusznak, és a gyermek Ádám és a gyermek Hugi nem kívánkoznak be oda, ahol az ágyak állnak. Jobb nekik a gangon, ahol éjféltájt már üresek a szemetesvödrök, csak erjedő belsejük szaga őrzi a délelőtt bedobált hulladék emlékét, a szellemkutya szipákol, pedig hát nem is éhes, hiszen csak szellem, se tányérja, se vacka, sem ágya.
Sose lesz ágyam.
Nem alszom melletted. Ott fogok hálni a másik szobában.
Ha olyan gazdag leszel, hogy tíz szobát rendezel be nekem valamikor egy villában, akkor se kell soha igazi hálószoba és igazi ágyak. Hatéves voltál, mikor eltűnt az apád, és anyád, ha voltak, biztosan nem hálatta otthon a szeretőit, hát mit tudod te azt, hogy feküsznek az öregek egymás mellett: a két ágy két párhuzamos vonás a szoba mélyén, hajszálra egyforma vánkosokkal, paplanokkal, mindkét oldalukon szekrényke áll, rajta lámpa és pohár meg karórák, és az egyforma díszletek között ott fekszik 130két teljesen különböző ember, és nézi a plafont. Olyan közel vannak egymáshoz, hogy beszívhatják egymás lélegzetét, néha ölelkeznek is, mert mit csináljanak, ha már ott feküsznek, kartávolságnyira egymás mellett, és ruha sincs rajtuk, csak ing meg pizsama, és nincs közük egymáshoz semmi. Én azt akarom, hogy ha ölelni kívánsz, kelj ki az ágyadból, és gyere át a másik szobába, arra a rekamiéra, ahol én vagyok, és csak akkor jöjj, amikor vágyol rám, ne azért, mert beletettek egy fedél nélküli, dupla koporsóba, és jelzik a reflexeid magad mellett a másneműt. Itt nemzettek bennünket Ádámmal, ezekben az ágyakban, unatkozva, félálomban. Irtózatos!
Ágyak.
Szekrények.
Dívány.
Tükör.
Mutatnia kellene, milyen vagyok, de nem látom magamat, csak tudom, hogy mirtuszkorona van a hajamon meg fátyol, a ruhám meg fehér, mint az igazi menyasszonyoké. A felszín mégsem engem mutat, már réges-régen nem mutat engem, ha belenézek. Én mindig őket láttam ez előtt a tükör előtt és ebben a tükörben, ők álltak itt, az egyik aggódva nézegette az arcát, míg vaksin közel hajolt az üveghez, tapogatta a bőrét, mint valami tőle független tárgyat, amit csak úgy vett vagy talált az utcán, és szeretné eldönteni, ér-e még valamit, használhatja-e, vagy okosabb, ha egyszerűen kidobja. A másik ujjával méregette a gallérja bőségét, kidűtötte meg beszívta a hasát, és beszélt is magában, félszavakat motyogott, itt állva ez előtt a tükör előtt, aszerint, amit észlelt. Ha hízott, olyasmit mondott, hogy vénül idő előtt, ha fogyott, hogy talán már a rák.
Hogy nyikorog ez az ajtó.
Szervusz, táncosnő!
Most már olyan rút vagy, ahogy a balettcipőd szalagját kötözöd, amilyen gyönyörűnek láttalak valaha. De akkor, valamikor, te voltál a szépség és az elérhetetlen, valami, amit meg se volt szabad fognom, hogy el ne törjék, amit mindig csak üvegen át nézhettem. Álmodtam is veled én, de akkor sem éltél, tárgy voltál akkor is, csak álltál, mozdulatlanul, ezen a polcon, és bár álmomban nyitva találtam az üvegajtót, nem nyúltam hozzád, nem érintettelek meg, akkor is csak néztelek. Álmomban csak a hattyú élt, a hattyú ott mögötted, fekete hattyú kék porcelánvízen. Ivott a hattyú, nevetett, és a piros vázán futottak a szarvasok.
Nekünk is van vitrinünk, csak sose tudta senki, mint a szellemkutyánkat, és mert senki se látta, feltörhetetlen maradt, ellophatatlan, örökké a miénk. Benne volt Ádám karjáról az a nagy var, ami a seben túródott, mikor végre beforrt az után az iszonyú verekedés után, a győzelem emléke, és a Duna este, amikor ott álltunk a Rómain mind a négyen, és néztük a folyót, a víz játéka és színei, a tavaszi zöld, ami még nem is zöld, csak valami reszketés a gallyak között, lehelet, vitrinbe való, nem szabad róla szólni senkinek, ne érintsék meg, a nézéstől is eltörik, és a pofon, amit otthon kapott a tönkrement ing meg ruha miatt, amire nem adott magyarázatot, és a pofon mellett a pillantás, ahogy az az asszony, akit kihúzott, felnézett rá, és azt mondta Ádámnak a szemével, hogy él, hogy sikerült megmentenie őt, nem megmutatni soha, vitrinbe, és hogy én szép vagyok, az első mondat, amelyik kimondta, és a zene, ahogy lecsorgott egy délben a harmadik ház legfelső emeletéről, az ég is meghasadt, csupa sugár volt minden, ott a vitrinünkben 132a dallam meg a sugár meg az ég meg a szalag, amit Márta a Miklós hajába tűzött, a parizer, amit otthagytak vacsorára, mikor a Patetiket játszották, a csontkocka lekopott élei, nem megmutatni, vitrin…
Szegény szenvedők!
Szegény, kedves szenvedők!
Hat rab az ovális asztal körül, szegény álarcosok, akik álarcán nem vágtak rést a szemeknek. Ti némák, akik már magatok is elfelejtettétek, micsoda fénylő sávok futnak a huzataitokon, és hogy csíkjaitokba, szorosan egymás mellé, virágkoszorúkat szőttek, favázatokat meg arany szöggel verte ki a kárpitos. Mindig talpig lepelben, óva magatokat portól, naptól, nem látva semmit abból, ami köröttetek folyik, fehér védőhüvelybe burkolódzva, soha meg nem mutatva senkinek, milyen szépek vagytok…
Nálam nem lesz védőhuzat soha, ha a tárgyak hamarabb elpusztulnak is, mint másnál, de legalább nem tettem a bútoraimat vakká, süketté, és nem akadályoztam meg, hogy megmutassák az arcukat, hogy lélegezzenek…
Kiáltsatok! Miért nem kiáltotok napért, levegőért, fényért, ha el is fakul rajtatok a szín, ha megkopik is a villogás? Inkább szabadon! Inkább fedetlenül, és ha kell, szélben, napban vagy esőben, védelem nélkül, de élve, és látva, hogy mások is élnek.
Ez az ajtó is csikorog.
Ennél az íróasztalnál sosem ült apám, sose dolgozott. Ha valami hivatalos írnivalója volt, elintézte a patikában, és amennyi magánpostája akadt, azt megírhatta az asztalon, aminél étkeztünk, vagy akár állva, a konyhafa133lon. A dohányzósarokban csak a vendégek dohányoztak, mert ő féltette az egészségét, és a sarokban, a heverőn, Ádám aludt. Ez az ő szobája. Könyv mindenütt, csak az alsó könyvespolcokon nem, ahol az enyéim álltak, azok már otthon vannak Miklósnál. Ez az a hely, ahol számomra a nap befejeződött, ahová behúzódtam, és elmondtam azt a keveset, amit tudtam magamról.
Mit tudok én magamról? Milyen vagyok én?
Fogalmam sincs, mit érek, vagy milyen vagyok, mert nem mondta meg senki. Tudom, melyik tantárgyat hanyasra értettem az iskolában, vagy hogy ügyes a kezem műhelygyakorlaton, olyasmit tudok magamról, ami számokkal minősíthető, magatartás jó, orosz közepes, matek elégséges. De nekem mindig csak a hibáimat fogalmazták meg, hát csak azokat ismerem, csak azt, ami hiányzik belőlem. De te így is szerettél. Most itt maradsz nélkülem, és nem fogja tudni senki ezek között a falak között, hogy milyen voltam én, vagy milyen vagy te, mert sem az öregeknek, sem a véneknek nem mutattuk meg soha az igazi arcunkat, és csak mi tudtuk rólad is, én meg a Bartosok, milyen jó vagy. Milyen végtelenül jó.
Mit csinálsz most? Nehéz? Tudsz felelni?
Kínoznak?
Ezt az ötszázat apa adta, hogy ne legyek mindjárt kezdetben pénz nélkül, és ne kelljen azonnal Miklóstól kérnem, hisz ha rögtön kapnék is állást, mikor lesz az még, amikor fizetnek, és mennyit fogok én keresni ezzel a semmi képzettséggel. De Huszáréknál van pénz, ad Huszár néni. Ezt, amit kaptam, betettem a rekamiéba a paplanod alá. Ha ágyazol ma este, megtalálod. Használd egészséggel. És ha nem bírod őket, csak gyere át. Ott is hálhatsz, van hely, hiszen most már van otthonunk.
134Kabát.
Kabát.
Kabát.
Négy kabát. Öt kabát.
Mind kint lóg a fogasfalon, nem bent, a gardróbszekrényben. Egy-egy kabátnak mindig kinn kell várnia, hogy esetleg menekülni kell a házból, mert mondjuk tűz üt ki, vagy kergetnek, vagy isten tudja, miért, és ha nem volna idő rá, hogy rendesen összecsomagoljunk, hát legalább egy kabátot tudjunk magunkra kapni, mikor futunk.
Nálam senkinek nem fog kinn állni a kabátja soha. Ha szaladni kell, könnyebb nélküle. Hadonászni is, ha az ember ég, vagy ha nagyon fáj valami. Az atomtól a pettyes ruha pettye belesül az emberbe, pettyes halott lesz. Nem akarok arra gondolni, hogy kergethetnek, vagy kigyúl a ház. Nem akarom, hogy a kabátok csüngő karral és fülelve várjanak valami közelgő szerencsétlenséget.
Ide bemenjek még?
Akarom én még egyszer látni azt a szobát, ahol a nagyanyámmal éltem?
Azt hiszem, nem akarom.
A kutya fenn keringett, és a rádió közvetítette a szívverését, és nemcsak a tudósok meg mindenféle csillagászok figyeltek rá, míg ott szállt, hanem az egész világ, és mosolyogtak és bólongattak, akik hallgatták, és azt mondogatták egymásnak, nahát, hogy ver a szíve. Még nagyanyám is ráfülelt, pedig mit számít neki állat, űr, súlytalanság, de azért leste a hangokat, mert sose dobogott még élőlény szíve ilyen különös körülmények 135között, olyan messze a földtől, emberektől, szelíd és vigasztaló szavaktól, olyan közel a csillagokhoz, olyan magasan és magányosan. Beszélt is róla, hogy micsoda marhaság, meg hogy minek az ilyesmi, de azért szinte másról se beszélt, és Lajka szállt és jelzett, és én irigyeltem Lajka kutyát. Itt éltem ebben a szobában, és amit éreztem, legtöbbször nem tudtam se megfogalmazni, se kimondani, csak jelezni tudtam az öregeknek meg a véneknek, tökéletlenül azt is, minden új ébredés kilőtt a világba az emberek közé, szálltam és nyüszítettem, és nem volt ebben a házban senki, aki hallgatta és megfejtette volna a jelzéseimet, mint Lajka kutyáét. Csak Ádám figyelt rám meg a Bartosok. Csak ők.
A spájz.
A spájz, aminek csak akkor volt igazi jelentősége, ha vendég jött. Itt terpeszkednek a stelázsin a befőttesüvegek, hasasok, elégedettek, kajánok. Egyre többen vannak, évről évre, mert nem azért készülnek, hogy rendszeresen együk őket, csak hogy legyenek, ha valamit ünnepelni kell, vagy kitör a háború, de olyan ritkán van ünnep meg harcok. Sárgák, vörösek, zöldek, rozsdabarnák, majdnem feketék. Nyáron friss gyümölcsöt kap az ember, télen, amíg meg tudja fizetni, almát, a befőttek bántatlanul guggolnak, vendégre várnak, ostromra, valami rendkívüli eseményre, karácsonyra, húsvétra, születésnapra. Amikor feláldozunk egyet, utána sajnálkozni kell, kimosni az üres üveget, kimenni a spájzba, újra rendezni a befőttsort, hogy eltűnjék a hiány, megint megszámolni, mennyi maradt összesen, és külön is, gyümölcsfajtánként is, hogy úgy mennyi. Van egy egész csatarend. Soron kívül enni nem lehet, lopni se, mert nagyanyám minden befőttet számon tart, törzslapjuk 136van a háztartási könyvben, dátummal. „Ma felbontottunk egy dunsztos körtét, ma felhasználtunk a csörögéhez egy baracklekvárt…”
Akkor akarok enni, ha éhes vagyok, és nem ha ünnep van vagy háború.
Egyáltalán: minek főznek be a vének?
Mért nem eszik a mélyhűtött gyümölcsöt?
Mért bíznak csak magukban? A maguk ízlésében, a maguk meggyében, a maguk szaliciljában?
Várj. Hozom a létrát. Várj!
Ma a Gellértben eszünk, és ha hazajössztök, hiába volt esküvő, elszabotálják, hogy kinyissanak neked valamit, azt fogják mondani, ehettél az étteremben, meg hogy van nyers gyümölcs, és így is elégbe került ez a nap. Nekem már mindegy, ha rá is jönnek később, engem már nem érnek el, és mondjanak rólam, amit akarnak. Epret keresek, áfonyát, azt szereted a legjobban. Belevágom az ujjamat a celofánba, és amilyen meleg van, mindjárt megindul a bomlás a lyukon át. Kilyukasztok nektek egy egész sort, faljatok a Bartosokkal. Most úgyis jóban van a két család, csak áthívják őket, ha meglátják, mi történt, ki bírna egyedül ennyi befőttel? Egyetek. Egyél, drágám!
Mit csinált, asszonyom, az esküvője előtti órában?
Álltam egy létrán, uram, nagyon gondosan összefogtam a szoknyámat, hogy baj ne történjék a ruhámmal, és sorba beszaggattam a celofánt egy stelázsipolc befőttje tetején, hogy romlani kezdjenek, és meg szabadjon őket enni.
És jó volt önnek, asszonyom, a létrán?
Uram, nagyon jó!
Még sose néztem így és innen az udvart.
Alattam három fa, óriási koronájuk gömbölyű. Szél fújhat, nem érzem a dróthálón át, de látom, hogy legyeznek a levelek. Innen minden más, a falak, a kapu, a lomb. Sulák bácsi is, a köszörűjével. Az ég is más. Világosabb. Ha mindig mindent ilyen felülről látnék, mint ebben a pillanatban a létráról, megőrülnék, mert innen semmit se lehet igazán felmérni, annyival kisebb, mint én.
Tud jó lenni, aki magasan van?
Isten? Politikus? Akárki?
Megállt a konyhaóra. Megigazítom, különben addig, míg Ádám haza nem jön, nem igazítják meg: mindenki szédül. Így, különben olyannak látszik, mintha állna az idő. Fél tizenegy, július három, ezerkilencszázhatvanhat.
A dinnyehéj, tegnapról. Milyen erős az illata. Csíp.
Nem szaladt le vele senki, mert ez a Hugi kötelessége, de Hugi elfelejtette, mert férjhez megy. Ádám is elfelejtette, akinek szintén kötelessége volna, mert az meg felvételizik, azon járt az esze, rohant az is. És Sulák bácsi nem jön, Sulák bácsi nem jön hamarabb, mint délután, és így ma valami olyan történt, amiről tovább és nagyobb megrendüléssel fognak beszélni, mint arról, hogy ma volt a Hugi esküvője: nem vitték le kiüríteni reggeli után a szemetesvedret! Akkor még benne van, amit az éjjel beledobáltam, és legyek mászkálnak rajta, mint egy halotton, nagy, zöld legyek donganak a sárgadinnye héjain és az összetépett képeken. Ha felemelném és megráznám, felrebbennének a legyek, és felrázódnék az egész mocskos tartalom, felszínre kerülne, ami legalul van, és amit olyan gondosan elfedtem dinnyehéjjal, akkor mindenki látná, mit dobtam a szemétbe. Minek? Engem nem zavar a gondolat, hogy papírar138comon és papírlábamon és papírmosolyomon ott ülnek a legyek. És le is vinném a vedret igazán, most, hogy végre eszembe jutott, mert elviselhetetlenül erős a dinnyeszag, de hogy fussak végig a gangon és le az emeleteken ebben a ruhában?
Vissza kellene menni.
Most mért beszélsz?
Ezek elintézett dolgok, mért képzeled, hogy változtatni lehet rajta még? Nem rólad volt itt szó, hanem mirólunk. Mit tudsz te rólam? Mit tudsz apádról? Mért akarsz valamit, amit nem ismerhetsz, hisz én sem ismerem.
Elég volt, nem lehet. Nem hagyhatlak életben, mert én még nem vagyok készen, és azt gondolom, nekem még nincs is igazi lelkem. Mi akarjuk a szigetet, de hátha nekünk se sikerül, és hátha nem elég a szigethez az, hogy közülünk már senki sem ölt, és közülünk már senki se menekült gyilkosok elől? Mire tanítanálak, amikor magam is alig tudok valamit, és most próbálom majd megérteni, ami köröttem van? Mért vagy ilyen értetlen, ilyen erőszakos? Bennem nem szoktak hinni. Te hinnél? Éppen te?
Téged védelek én, nem magamat. Nem tudom, milyen vagyok, mire való, mire képes, most fog eldőlni majd. Honnan tudod, hogy jó lennék hozzád, olyan jó, amilyennek egy gyerekhez lenni kell? Mi volna, ha gyengének bizonyulnék én is, ha nem volna erőm és türelmem végighallgatni, amit te mondasz, és nem volna bátorságom elhallgatni előled, amit én tudok, hiszen telezsúfolódtam már én is emlékekkel, és hátha egyszer neked támadnék, kitárnám a karomat, és sikoltoznék: „Vigaszom!” – te meg futnál felém, csalna a hangom, és én benned keresnék vigaszt a magam számára, benned, 139aki magad szorulsz majd vigaszra egyszer, amiatt, hogy értem az esküvőm estéjén nem imádkozott senki, és mert nem tudom elfelejteni az úttestet, amint egyszer csak mindenféle színben felragyog, mert a gyöngyöket halálra taposta a forgalom.
Ne jöjj velem. Én féltelek magamtól. Inkább ne légy, mint hogy esetleg egyszer, gyöngeségemben és szomorúságomban rád zúdítsam a magam emlékeit, és úgy menekülj el majd mellőlünk, mint ahogy én most ebből a házból kilépek.
140Ne nézz hátra!
Ne törődj azzal, mit gondolnak, vagy milyen a tekintetük. Most kászálódnak az autókba, most helyezkednek el. Indíts! Menjünk. Azt hiszed, félek? Én?
Gyere. Nem tart soká, és utána hazamehetünk végre. Vállaltad, én is, most már nincs visszalépés. Sose felejtsd el, hogy én elmondtam neked az egészet, hogy mindent ugyanúgy tudsz hetek óta, mint Ádám vagy Gyuri vagy mi Mártával. Azt mondtad, akarod, akkor ne törődj vele, ki halad a hátad mögött, és mit hisz, amíg nézi a kocsidat. Ne törődj semmivel. Az útra figyelj, ma szokatlanul nagy a forgalom.
Ott most majd csak azt kell mondani, hogy igen, meg akarjuk, csak a templomban lett volna szó másról. Én, Gál Gabriella, esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök, igaz Isten, hogy azt a férfit, akinek most Isten színe előtt kezén vagyok, szeretem, szeretetből megyek hozzá Isten törvénye szerint feleségül. Nagyanyám így mondta. Ő így esküdött. Anyám is.
Mi az az Isten törvénye?
Én csak az öregek meg a vének iszonyú törvényeit ismerem.
Szeretlek, Miklós.
141Én nem tudtam, hogy szeretni foglak, mikor elhatároztuk ezt az egészet, mulattunk azon, hogy téged szemeltünk ki, mindenki nevetett, én a legjobban. Kivetettük kockával, azzal a piros csontkockával, amivel játszani szoktunk, hogy melyikünk legyen hát, Márta vagy én. Márta dobott többet, s eleinte úgy is volt, hogy ő kezd veled járni, de később Gyuri rájött, mégse lehet ezt kockával elintézni, mert hiába volna veled Márta jóban, nem lenne az egészből semmi, hisz Bartos bácsi semmi pénzért nem volna hajlandó nekiugrani Huszár néninek, mert ősidők óta ismerik egymást, és akárhogy is alakulnának a dolgok, ő Huszár nénit pártolná, nem a lányát, Bartos néni meg borzasztóan megértő, nem engedné bele Mártát egy ilyen házasságba, elvinné orvoshoz. Akkor én azt mondtam, hogy talán megpróbálom én, és Ádám is úgy gondolta, nálunk csakugyan nagyobb a valószínűség, mert a mi szüleink őskori leletek, amellett mi nagyon finom és régi család vagyunk, és apánktól kitelik, hogy a rémes hírre elfelejti minden gyávaságát, és bajnok meg lovag lesz belőle, ha felheccelik, volt már ilyenre példa a famíliában. Volt nekünk olyan rokonunk, aki agyonlőtte a katonaszökevény fiát, mikor az nagy okosan meglépett az első világháborúból, aztán meg öngyilkos lett, csak erről sose volt szabad beszélni senkinek.
Ha mindjárt tudtuk volna, milyen vagy, ha jobban ismerünk, ha csak egy szóval is céloztál volna rá, hogy te is el akarsz jönni hazulról, akkor megbeszéltük volna a dolgokat veled is, de nem mertünk szólni, mert nem olyannak látszottál, mint mi, azt hittük, megijedsz, nem mered vállalni, vagy pláne figyelmezteted az öregeket, és akkor nem lehet semmi abból, amit kitaláltunk. Sokáig hittük ezt, mert hiszen eleinte semmi se úgy ment, ahogy kigondoltuk, te kezdetben nem is akartál 142kötélnek állni, hozzám se nyúltál, pedig mindig kettesben hagytak veled nálatok, ők hazamentek, és otthon lesték, mivel megyek vissza, van-e már valami eredmény. Hetekig nem volt semmi, úgy szégyelltem. Aztán mikor végre mégis lett, valahogy egészen másképp folyt le minden, mint ahogy Márta elmondta, hogy lesz, nem volt az se komikus, se víg, se fura, mint neki Ádámmal, inkább, különös módon, egyszerre boldogító meg szomorú. Én mindennap együtt lettem volna veled, mert vágytam rád, és akartam, hogy megérints, meg mondj nekem olyanokat, amilyeneket még Ádámtól se hallottam soha, és mikor azon a szombaton azt hazudtam neked, részemről vége, elég volt, most Gyurit szeretem, vele akarok járni, én nem tudok tartósan magántulajdona lenni senkinek, te meg felálltál, azt mondtad, semmi akadálya, és kinyitottad előttem a hallajtót, bőgve mentem haza, otthon nem mertem megmondani, hogy nem kidobtál, hanem magamtól jöttem el, mert megsajnáltalak, és szégyellem, hogy becsapunk. Gyuri meg akart pofozni, ordított rám, minek szemtelenkedem veled, mit ugrálok, mikor tudhatom, hogy még nem lehet, csodálkoztak rajtad, milyen erélyes lettél, hogy ki mertél rúgni, és mindenért engem tettek felelőssé, engem szidtak, mert mért is nem voltam ügyesebb. Márta azt mondta, alighanem azért pucoltál meg, mert félsz, hogy baj lesz, és akkor mit mondasz a mamádnak, ezt nem hitték, a fiúk törték a fejüket, kit lehetne szerezni helyetted, de nem találtak senkit, aki olyan alkalmas lett volna, mint te. Akkor egypár hétig megint csak lottóztunk, de persze nem nyertünk semmit, egyszer volt egy kettes találatunk.
Aztán egyszer csak beállítottál Bartosékhoz, egyedül, és azt mondtad, szeretnél velem beszélni. Mindenki úgy 143nézett rád, mint az Isten angyalára, elkezdtek reménykedni, talán még sincs elveszve minden, hoztak át hozzánk azonnal. Ádám nem volt otthon, én olvastam, azt hittem, meghalok, mikor megláttalak, hiszen annyira vágytam utánad. Nagyanyám gyanakodva méregetett, de hogy a Bartosok is ott voltak, nem szólt, hagyott bennünket az ebédlőben nyüzsögni, és akkor Gyuri azt mondta, mit marháskodunk, mikor úgyis olyan rövid az élet, és igazán nem volt szép tőled, hogy letettél, te meg rám néztél, és az volt a szemedben, ki hazudik itt, hát hiszen én tettelek le, és éppen Gyuri miatt, magam ismertem el. Vállat vontam, reménytelen lett volna megszólalni, magyarázkodni a Bartosok előtt, akár előtted is. Szerettelek, és féltem helyetted is, mert nem tudtad, mibe kerültél, nem is sejtetted, mi a szereped a mi komédiánkban, és tudtam, ha most újra kezdjük, nem lesz erőm visszakozni többé, csak egyszer bírtalak otthagyni, másodszorra már nem megy.
Akkor majdnem elmondtam neked mindent, rajtad múlt, hogy nem így történt. Nem tudom, végül is mit képzeltél, míg ott álltunk egymással szemben az ebédlőben, fogtad a karomat, és csak néztél, s mikor láttad, hogy szólni akarok, rátetted a számra a kezedet, és azt mondtad: „Ne mondd, nem érdekel!” Azt gondoltad, igaz volt mégis, amit az utolsó találkozásunkkor hazudtam, és tényleg Gyurit szerettem közben, csak már meguntam őt is? Én azt akartam elmondani neked, amit a parkban mondtam el végül is, azután, hogy az apám beszélt az anyáddal, és mi legelőször találkoztunk egymással úgy, hogy a szüleink már elhatározták, össze fogunk házasodni. Azt akartam elmondani neked, ami az igazság, de nem engedted, és nem volt időm küszködni veled, mert csak percekig voltunk egyedül, csak míg 144a Bartosok borért rohantak a maguk lakásába, hogy megünnepeljük a kibékülést, és Márta áthozta a demizsont, addig meg csókolóztunk. Aztán bejelentetted, hogy az anyád megint elutazik a tengerhez, egyedül leszel otthon, és akkor kezdődött minden elölről, és mindenki boldog volt, te legkivált, csak én szűköltem és féltem attól a perctől, mikor majd megtudod, mi vár rád. Mikor észrevettem, hogy végre úgy vagyok, ahogy a kockán kivetették, hogy valamelyikünknek lenni kell, sokáig nem szóltam róla senkinek, pedig mindennap megkérdezték tőlem, mi van már. Aztán egyszer csak meg kellett mondanom, Ádámék táncoltak és üvöltöttek örömükben.
Én azért voltam olyan szomorú, mikor kiderült, hogy apám és te pontosan úgy viselkedtetek az adott pillanatban, ahogy Ádám megjósolta, mert arra gondoltam, téged belerángattunk valamibe, amit nyilván sosem akartál, és most úgy fogsz eljönni velünk a szigetre, hogy nem is sejted, mi történt voltaképpen. Ádám azt hitte, meghülyültem, mert nem ujjongtam, mint várta, és még csak nem is indokoltam nekik, miért nem, mert először életemben nem tudtam csak magamra meg őrájuk gondolni, Ádámra meg a Bartosokra, pedig én mindig rájuk gondoltam először, hisz sose volt kívülük senkim, hanem rád is. Elmentem hazulról, beültem egy moziba, hogy gondolkozni tudjak, ne háborgasson senki. Fogalmam sincs, mit adtak, nem néztem a vászonra, le volt hunyva a szemem. Mire kijöttem, már tudtam, hogy elmondok neked mindent, elmondom az egészet úgy, ahogy volt, és dönts. Ha úgy döntesz azok után is, amit majd hallasz, hogy nem bánod, ami van, akkor legyen meg a sziget, ha úgy, hogy nem akarod ezt a házasságot, mert hiszen mi becsaptunk, akkor én ellenállok min145denkinek, Gyuriéknak, Ádámnak, apámnak, és elmegyek mindenféle hatósághoz és testülethez, és elintézem, hogy ne tudjanak férjhezmenésre kényszeríteni. Aztán hazamentem, és Ádám azzal fogadott, hogy kerestél, és hogy másnap háromkor megvársz odalenn.
Ebben a parkban ültünk. Ott.
Alig találtam helyet. Későn jöttél, későbben, mint ígérted, sokáig vártam rád. Leültem egy padra, sokan leültek mellém, mindig mások, mondtak mindenfélét, próbálkoztak. Volt, akivel szóba álltam, fiúval, férfival, egy egészen öreggel, olyan apám korúval is, mert féltem, és magányos voltam és ideges, és volt, akivel nem beszéltem, csak rugdostam a kavicsot, és vártalak. Egyszer egy rendőr is elsétált a padok előtt, az nem volt kellemes, nem szeretem, ha rendőr fürkész, pedig csak úgy nézett meg, mint egy férfi. Aztán végre megjöttél. A válladon az orkán, mert egy kicsit szemerkélt, a hajad lobogott, volt egy kis szél is, jöttél, megálltál, s addig néztél engem meg a padot, míg végre az ott lévők észbe kaptak, elmentek; kiutáltad őket. Mellém ereszkedtél, úgy, ahogy még sosem ültél le mellém, pedig akkor hónapok óta éltünk már együtt, úgy ültél mellém, mint aki nemcsak két hétre, hanem valahogy hosszabb időre is hozzám tartozik. Rám néztél, elmosolyodtál, nekem le kellett sütnöm a szememet, nem bírtam el a pillantásodat, pedig rég tudtam, milyen vagy meztelenül, és te is eleget láthattál engem úgy. Kinyújtottad utánam a kezedet, ma se tudom, mit akartál, magadhoz húzni, megcsókolni, vagy csak játszani az ujjaimmal. Ellenálltam, és azt se tűrtem, hogy beszélj. Volt köztünk valami elintézetlen, és azt akartam, hogy ne legyen, hát nem engedtem, hogy 146kimondd azt, amit később esetleg szégyellened kellene, vagy tán vissza is vonnál. Én beszéltem, csak én, és míg beszéltem, figyeltelek, hogy fogadod, amit hallasz, mert attól függött minden.
Most már tudod, mit akartam mondani az ebédlőben, míg a Bartosok borért szaladtak, és hogy mit mondtam el végül is itt a parkban. Mi kiválasztottunk téged, mert pénzetek volt, nagyon szép otthonotok és korlátlan lehetőségeid, előre megbeszéltük, hogy megpróbálok teherbe esni tőled, mert te, amilyen ártatlan vagy, talán vállalkozni fogsz rá, hogy elvegyél, jóságból meg butaságból, vagy ha mégsem, akkor esetleg Huszár néni belepofoz a házasságba akaratod ellenére is, ha apánk kellőképpen kinyitja a száját, mert félti a családi glóriátokat. Valaki kettőtök közül csak úgy viselkedik, ahogy mi reméljük, és ha meglesz a döntés, akkor anyád, aki utál engem, nyilván nem fog engem befogadni az otthonába, hát lesz nekünk végre önálló lakásunk, öregek és vének nélkül, majd Huszár néni megveszi. Ezt kockáztuk ki a csontkockával, és ha Bartos bácsi nem szereti úgy az anyádat, meg nem ismeri már évtizedek óta, vagy Bartos néni nem olyan felvilágosodott, akkor most talán Márta ülne itt melletted a kocsiban. Csakhogy neked ezt nem lett volna szabad megtudnod soha, mert titok volt, az Ádám leleménye, a Bartosok meg a Gálok titka, és te olyan magasztos voltál mindig, olyan fegyelmezett, hogy valahogy azt képzeltük, talán nincs is igazi közöd hozzánk. Csakhogy én akkor már szerettelek, amiről szó se volt akkor, mikor az egészet kitaláltuk, hisz nem te kellettél nekünk, csak a lakás. Szerettelek, hát nem akartalak belevinni semmibe, amit te magad is nem akarnál, és nem bírtam volna semmi olyat vállaltatni veled, ami neked nem jó.
147Mi azt akartuk, hogy legyen egy sziget, ahol nincsenek sem öregek, sem vének, és nincsenek emlékek, se jók, se rosszak, nincs semmi más, csak mi. Azt akartuk, hogy olyan otthonunk legyen, ahol senki se fél, és nincs jelen a családtagok emlékezetében kínzás, szenvedés, nélkülözés, ahol se sajnálnunk, sem utánoznunk nem kell senkit, és olyanok lehetünk, amilyenek mi vagyunk, szabadok és vidámak vagy éppen szomorúak. És azt akartuk, hogy kívül jussunk a körön, amin belül a felnőttek élnek, hogy a tévedések mind a mi tévedéseink legyenek, és a hibák is mind a mi hibáink, nem az öregeké meg a véneké, és ne lakjék mellettünk a családtagok tudatában se háború, se gyilkosság, se láger, se őrült államfő, sem gyáva állampolgár, és hogy ne irigyeljenek tőlünk semmit. Azt akartuk, hogy azt dolgozzuk, amit mi akarunk, és úgy, ahogy mi látjuk jónak, és ne kelljen ez vagy az lenni, és így vagy úgy viselkedni, mert mások így akarják, hogy ne mi legyünk a jóvátétel mindenért, ami valaha a véneknek és öregeknek nem sikerült, és ne kelljen gyűlölni semmit, ami önmagában és természetes módon nem gyűlöletes, csak mert az öregek és a vének rettegnek, és féltik a kenyerüket meg az életüket, és szeretni se kelljen, csak ami szeretni való, nem bármit, amiről kijelentik, hogy szeretni kell, mert így praktikus, vagy így illik. Azt akartuk, legyen egy pont, ahol megvethetjük a lábunkat, míg valamennyien el nem helyezkedünk a világban, és ez az én otthonom legyen, a mi otthonunk, amiben a többinek is helye és biztonsága lesz, ha el akar menekülni az öregek és a vének elől, ha vidám akar lenni, és azelől is, ha vidámságba hajszolnák a felnőttek pusztán azért, mert van kenyere és cipője és foga, és él, mert a dolgok bonyolultak, és nekünk ahhoz is jogunk van, a szomorúság148hoz. És azt akartuk, hogy nekünk magunknak lehessenek terveink, óriásiak vagy szürkék, kicsik vagy esztelenek, de tőlünk származzanak mind, és ne nekünk kelljen mindazt végrehajtani, ami valaha kimaradt a vének meg az öregek életéből.
Eleinte megpróbáltuk lottóval, de nem ment, másképpen meg hogy tudtunk volna mi összehozni egy lakásra valót. Hát ezért kellett a csontkocka meg te, mindazzal a lehetőséggel, amit jelentettél, és ezt kellett elmondanom neked, és látnom, mit szólsz hozzá, mert tudni akartam, vállalsz-e így is engem, és akarsz-e velünk lenni a szigeten. És azt nem mondtam, hogy szeretlek, mert az megint más dolog volt, az én dolgom, szerencsére nem is kérdezted, nem kérdeztél semmit. Sokáig hallgattál, egyszer le is hunytad a szemedet, és hátrahajtottad a fejedet, akkor azt hittem, vége, felállsz, otthagysz, elmondasz mindent Huszár néninek meg apámnak, de aztán csak megszólaltál. Azt mondtad, el kell szakadnod az anyádtól, mert erre, ami van, rámentek mind a ketten, régóta töröd már a fejed azon, hogyan lehetne, csak nem tudtad megoldani, de ha már ez a lehetőség adódott, maradjon csak minden úgy, ahogy az öregeink megbeszélték meg mi kitaláltuk, mert így anyád kiszáll mellőled, és kezdhettek mind a ketten más életet. Azt is mondtad, hogy Ádám zseniális, meg hogy neked sose jutott volna eszedbe ez a mód, nem tudtam, komolyan beszélsz-e, vagy csak gúnyolódol. Felálltál, engem is felhúztál a padról, azt mondtad, késő van, menjünk. Vártam valamit, valami olyat, hogy megkérdezed, voltaképpen minek mondtam el neked mindezt, mikor nem is lett volna muszáj, és nyilván nem is tudtad volna meg soha, azt hitted volna, szerelem sodort össze bennünket, fiatalabban és szerencsésebb körülmények között, mint 149másokat, az én bolond, ómódi szüleim, meg a te rossz idegzetű, neveteket féltő anyád miatt. Ám nem kérdeztél semmit, csak ballagtunk, mintha már ősrégi házasok volnánk, én is hallgattam, mit tudtam volna mondani még, azok után, amiket hallottál. A kapuig kísértél, hívtalak, gyere fel, most már akármikor felszaladhatsz, azt felelted, nem, vár az anyád. Nevettem, azt mondtam, most már nem sokáig fog várni, majd leszokik rólad, ha házasok leszünk, megcsóváltad a fejed, azt válaszoltad, anyád mindig várni fog rád, ameddig csak éltek, és otthagytál ezzel a mondattal, a házunk előtt, meg se csókoltál, még csak a kezemet se fogtad meg. Nem értettem, mért beszélsz így, nem értem máig.
Ugyanannyit találkoztunk, mint régen, mióta Huszár néni megvette a lakást, naponta órákat töltöttünk benne kettesben a berendezkedéssel, megöleltél, ahogy máskor, és mindenről hallottam tőled, csak arról nem, amiről szerettem volna, és amit máig se tudok. Szeretsz te engem? Van hozzám valami közöd?
Holnap, ha a városba mégy, vigyél be engem is kocsin, elmegyek állást keresni. Még soha nem dolgoztam, mindig csak tartottak, Márta majd felmegy addig hozzánk és kitakarít, mert nyilván későn jövök csak haza. Majd adj pénzt is, légy szíves, hogy tudjunk főzni. Márta megfőz, holnap mindenki nálunk ebédel.
Ugye nem lehet, hogy akkor, ott a parkban, míg elmondtam neked mindent, megutáltál? Ugye tudod, hogy nem akartunk rosszat neked akkor sem, mikor még nem voltál nekünk olyan kedves, mint később lettél, akkor sem, amikor még nem szerettelek? Engem nem kényszerített senki, hogy elmondjam a csontkockát meg mindent, amit nem tudtál, és ha mégis elárultam, abból tudhatod, hogy számomra nem érvényes semmi már, 150ami az elején játék volt, számítás, és csak azért meséltem el, hogy felajánlhassam neked: szállj ki belőle, ha nem akarod. Mért nem szólalsz meg, ha nem is tudhatod, mit gondolok, míg itt ülök melletted? Mért nem mondasz valamit, ami megnyugtatna? Anyádat sajnálod? Ő jár a fejedben most is?
Nem hiszed, hogy neki is jobb lesz így? Minden rokonunk boldogabb lesz nélkülünk. Annyival könnyebb volna a családunknak, ha valami kicsikori betegség elvitt volna minket, és csak az emlékünk marad meg, egy fürt a hajunkból, kis cipőink. Hát hiszen tudnod kell, hogy eleven mivoltunkban nem bírnak elviselni. Ha csak ránk néznek, olyanok lesznek mindjárt, mint az őrültek. Ezek tudnak valamit az életről, amit tán még önmaguknak se mertek megfogalmazni sohasem, és amitől folyton féltenek bennünket. Valami iszonyú várhat ránk, azért edzenek örökké, és azt hiszem, őrájuk is valami iszonyú várhat, azért nézik olyan reszketve gyöngülő izmaikat, és próbálgatják, fél kézzel eltakarva, hol a jobb, hol a bal szemüket, mennyire bírja a látásuk még, hogy észreveszik-e idején azt a valamit, ami közeledik. Míg ott élünk velük, nem múlik el az igényük, hogy olyan keménnyé gyúrjanak, hogy semmi se bírjon se testünkkel, se lelkünkkel.
Nem érted, hogy annyira rettegnek önmaguktól és mindenkitől, akinek engedelmeskedni kell, hogy bennünk van minden reményük, hogy mi majd olyan jók és tökéletesek leszünk, mint a régi világban a szentek, és talán megmentjük a földet valamitől, amiről nem is tudjuk, micsoda, csak ők sejtik, de ránk bízzák a védekezést, mert fáradtak már és nyomorultak és gyöngék? Ők tudják, miféle csatába akarnak küldeni, mért kell nekünk különleges izomzat, különleges jellem. Ádám azt 151mondja, minek elpusztítani a háborúban mindig azokat, akik épek, induljanak legközelebb vakok vakok ellen, sánták sánták ellen, menjenek a gyógyíthatatlanok, a rákbetegek, az épek meg nézzék egy toronyból a háborút, és amelyik félnek a nyomorékjai és betegei legyőzik a másik fél nyomorékjait meg betegeit, az nyert. Akkor az épek hazamennek a toronyból, szaporodnak, és meglesz mind a két karjuk, hogy felépítsék a házakat, amelyekre a nyomorékok bombát dobtak, kezdődhetik az újjáépítés. Nem lesz nagy pusztítás, ez is óriási előny lenne, mert a nyomorékok nem erősek. Nem nevetsz? Miért nem nevetsz?
Hát nem nevetséges? Mi úgy nevettünk.
Hozzád hű leszek. Veled megelégszem.
Veled tűrök. Veled szenvedek.
Micsoda irtózatos szavak, öreg szavak, vén szavak. Ilyeneket kellett volna mondani a templomban. Mért nem szólsz hozzám? Segíts! Ádám, ha itt volna, mondana valamit, amitől könnyebbé válnék ez az út. Vagy neked se jut eszedbe semmi? Lehet, hogy félsz?
Ne félj! Mi történhetik velünk, árvákkal? Szüleink nincsenek, meghaltak a Horthy-fasizmusban, a második világháborúban vagy a személyi kultusz idején, rokonaink, felnőtt ismerőseink mind hadirokkantak, van, akin látszik is, mert nincs meg a lába, van, aki pont olyan, mint az épek, és mégis hadirokkant, annyit félt életében, és éjjel ordít, és csupa víz, ha felébred. Megszokhattad már, hiszen mi is megszoktuk. Vannak szülők helyett testvéreink.
Ez az az épület?
152Látod, hogy nézik egymást?
Bartos bácsi és Konrád bácsi olyanok egymás mellett, mint a felkiáltójel meg a pont, Konrád bácsi a felkiáltójel, Bartos bácsi a pont, és ahogy szorosan egymás mellett állnak, anélkül hogy megérintenék egymás karját vagy ruháját, olyan érezhetően utálják egymást, hogy nehezen fogják kibírni, míg beírhatják a nevüket az anyakönyvbe.
Vajon ki mennyit tud abból, mi történik valójában itt? És melyikük mire gondol?
Bartos bácsi nyilván rád meg rám, meg arra, hogy neked egypár év múlva Mártát kellett volna elvenned, mert ti lettetek volna egymáshoz valók, Konrád bácsi meg azt, hogy elvégre lehettem volna én az ő lánya is, milyen szép, szőke lánya lettem volna, és milyen sajátságos házasságot kötök és milyen korán. Ha én anyámnak lennék, le se köptem volna Konrád bácsit, azok után, hogy nem vett el, nemhogy tanúnak invitáltam volna. Meddig akar még ütni apámon meg nagyanyámon? Meddig tart a gyűlölet?
Te tudsz gyűlölni?
Én nem. Ádám sem. Legfeljebb röhög. Én azt hiszem, nem tud Márta se, Gyuri se. Ez olyan öreges tulajdonság, vénes, ez is olyan különös bennük, hogy nem tudnak se felejteni, se megbocsátani. Rosszak. Én soha 153életemben nem láttam olyan érthetetlen lényeket, mint a felnőttek.
Én nem szeretnék felnőtt lenni.
De hiszen most eszmélek rá, hogy az vagyok. Az lettem. Mikor megkaptam az engedélyt, hogy férjhez mehessek, nagykorúvá is váltam, szavazni fogok. Ha volna eredménye, én egész másokat rendelnék el, mint az öregek, de hát énrám nem hallgat senki.
Te fogsz?
Fogsz hallgatni rám? Ér a szavam? Hiszel nekem? Annyit ölelkeztünk, és olyan keveset beszélgettünk, sose volt idő. Most se lesz, mert dolgozni fogok, meg mindenféle mást végezni, amit az asszonyok szoktak. Azt mondják, rendetlen vagyok, felelőtlen és hanyag. Jobban jártál volna, ha Ádám a lány, és őt veszed el, Ádám rendes és borzasztóan pontos is volt mindig. De majd iparkodom. Hallod? Nagyon összeszedem magam. Csak dicsérj! Kérlek szépen, dicsérj meg néha, ha különösen kedves leszek, vagy valami étel jól sikerül, vagy ha csak éppen rád mosolygok, és a kedvedért a hajamba tűzök egy rózsát, és elkezdek táncolni, mert engem otthon sose dicsért meg senki. Csak szidtak. És sosem értette senki Ádámon kívül azt sem, mikor mit akarok; míg még szerettem őket, néha azt hitték, bolond vagyok, mert váratlanul elkezdtem dobolni a zongora alatt, vagy kiraktam a szőnyegre egy nagy monogramot flitterből. Én nem tudok kezet csókolni, azt se, hogy kellene a dolgokat csinálni, hogy megértsenek, nem tudom, mit várnak voltaképpen, és hogy mikor ők voltak fiatalok, mit tettek, ha boldogok voltak vagy izgatottak, vagy féltek, és ki akartak fejezni egy hangulatot, azt, hogy szép ez a perc, vagy tudom, hogy a másik most szomorú, vagy hogy szeretlek – mit csinál ilyenkor más?
Én kilencéves voltam, mikor meghalt az apám.
Azért emlékszem ilyen jól az időpontra, mert éppen a születésnapomon halt meg, és soha annyira nem szerettem talán, mint azon a napon. Apánk jobb ember, mint anyánk, jobb és szomorúbb. Anyám dühöng, sistereg, lázad, apám többnyire csendes, mint akit már annyira összevertek, hogy nem szeret mozdulni se. Nézd, hogy bámul most is, nézi Konrád bácsit, úgy utálja szegény; mióta megházasodott, egyebet se hall, csak hogy Konrád bácsi a szép meg a jó meg az igazi férfi, a tiszta, beteljesületlen szerelem, az ideál, ő meg a férj, a szükséges rossz, az áldozat, a semmilyen. Akkor nem vett nekem mást, csak egy negyed kiló gyöngyöt. Mindenféle gyöngyöt, egy nagy, barna papírzacskóban hozta haza, és nevetett, mikor látta, mennyire örülök neki. Régen, míg fiatalabb volt, néha tudott csodálatos is lenni, volt, hogy azt képzeltem, talán ért engem és Ádámot, ha nem is teljesen, de valamennyire ért; valamikor gyerekkorában talán ő is beszélte a mi nyelvünket, csak később idegenek közé került, elfelejtette, és most már csak szavakat tud kivenni a beszédünkből, azt se mindig pontosan, de azért olykor mégis megérti, mit kiáltozunk egymásnak és a világnak. Ilyen volt a gyöngy, annak a régi anyanyelvnek egy szava, arra még valamiképpen emlékezett.
Mind a kettőnket összeszidtak miatta, nagyanyám azt mondta, lesz itt piszok, majd elgurítom a gyöngyöket, szedheti össze, aztán meg ráhágok, mert lusta leszek utánabújni a székek alá, csak szétroppan, beleporlik a szőnyegbe, neki kell majd kikefélni. A gyöngyök ott voltak már egy nagy dobozba kiborítva, mindenféle színűek voltak, csak úgy villogtak a fényben, anyám azt mondta, hát nem vagyok elég cifrálkodó és ízléstelen, 155nem teszek így is a fejemre meg a fülembe mindenféle marhaságot, most kellett még ez a gyöngy is. Hallgattunk, félreraktam a dobozt, leültünk a vacsorához. Égett a villany, mikor befejeztük az evést, eloltottuk a csillárt, csak az egyik hátsó kislámpa égett, apám odaült mellé olvasni.
Akkor láttam meg a fejét. Nem a feje volt, csak a feje árnyéka, úgy esett rá a fény, hogy az árnyképe ott látszott mögötte azon a nagy falfelületen, ahol most a kisebbik gileádi perzsa lóg, de pár évvel ezelőttig még nem volt semmi. És akkor az jutott eszembe, hogy egyszer meg fog halni, elveszítem, pedig szeretem őt, és kétségbeestem a rémülettől, hogy nem tudom megőrizni és megtartani magamnak addig, amíg már én is élek, mert betelik rajta a természet törvénye, elpusztul, hamarabb elnyeli a sír, mint engem. Arra gondoltam, meg kell őt mentenem, meg kell akadályozni, hogy ne lássam többé majd egyszer, és akkor kihoztam a rajzceruzámat a tolltartómból, és ott, ahol a sziluettje látszott, utánahúztam a falon vastagon, erős, fekete vonással, boldogan, mint akinek sikerült legyőznie a halált. És a kép ott volt, pontosan követtem a feje formáját a vastag, zsíros grafittal, újra meg újra áthúztam a vonalat, hogy határozottabb legyen, és mikor végre elkészültem, megálltam apám előtt némán, és csak néztem rá. Felpillantott a könyvéből, el is mosolyodott, ott álltam előtte, bámultam rá, hallgattam, nem voltak, nem is lehettek szavaim. Azt éreztem, megmentettem a haláltól, és ez boldoggá tett, pedig akkor még nem is tudtam, mennyire retteg tőle.
– Mi van? – kérdezte, és csak mosolygott. – Min derülsz, Hugi?
Nem szóltam, a pillanat túl személyes volt, túl titokzatos. Megoszthatatlan másodperc volt, egy kicsit szé156gyelltem is az élményt, mint valaki, aki megmentette egy embertársa életét, de nem szól róla, hogy azt ne higgyék: hálát vár. Álltam mellette, várakoztam, tudtam, hogy előbb-utóbb észreveszi.
Anyám vette észre, rögtön, mihelyt visszajött a konyhából. Nem kérdeztek meg, miért csináltam, nem is lehetett volna megmagyarázni, nem voltak nekem pontos fogalmaim vagy kész szavaim, csak sírni tudtam, míg vertek, és aztán be kellett hozni a szivacsot és a lavórt, és mikor készen voltak a veréssel, odatérdepeltettek a falhoz, és azt mondták, le kell mosnom a képet.
Üvöltöttem. Nem, mert fájt az ütésük, hanem mert féltettem őt, féltettem az apámat, aki nem tudja, mit csinál, mikor enged anyámnak, és belenyugszik, hogy eltüntessük a képét, féltettem, hogy elpusztítja az egyetlen lehetőséget arra, hogy megmaradjon valamiképpen, s úgy kell majd nekimennie annak, ami még rá vár, hogy én nem rögzítettem a vonásait. „Ne! – sikoltoztam. – Kérem, ne!” Hozzá is odarohantam, átöleltem, lefejtette a karjaimat. Most már tudom, hogy anyámtól félt, hogy mindig rettenetesen félt az anyámtól, nem bánta volna ő, ha ott a képe a falon, csak nem mert megvédeni, mert nemhogy én, tíz gyerek összevéve nem érte volna meg, hogy elszabaduljon a pokol. Míg dolgoztam, nézett ő is, állt mögöttem, nem volt vidám, de nem mentett meg, és akkor már tudtam, hogy mire eltüntetem a képét, eleven vonásait is kimostam magamból, nemcsak a rajzot a falról. Vacsorát már ettem, azzal nem tudtak megbüntetni, hogy nem kapok az ételből, de a gyöngyöket elvették tőlem, anyám vette el, sokáig nézte, rázogatta, aztán kihajolt az ablakon, és kiborította a doboz tartalmát az úttestre, csak úgy záporoztak lefelé a gyöngyeim a harmadik emeletről. Ott minálunk nagy volt a forgalom 157mindig, arrafelé megy az a sok kocsi a temetőhöz. Másnap, mikor iskolába mentem, láttam a betonon a gyöngyök nyomát, porrá őrölték mindet a járművek; mindenféle színű üvegpor csillogott a napban.
Most kezdődik.
Azért karolok beléd, mert reszketni kezdett a lábam. Nem szoktam ideges lenni, de most valahogy félek. Nem attól, hogy ez az ember valami olyat mond, ami megzavarna, vagy hogy azt gondolja magában, oka lehetett ennek a túlságosan fiatal korban kötött házasságnak, dehogy. Míg el nem megyünk innen, attól félek, hogy valami közbejön, mégse menekülünk meg közülük, mégis vissza kell mennem a gyereküknek, és akkor nem viszem soha semmire, és én is szétporlom közöttük, mint a gyöngy. Melletted Bartos bácsi áll, neked jobb, Bartos bácsit ismerem, mióta élek, tudom a gondolatait, azon törheti a fejét, mármeg Huszárékat teszem szerencsétlenné. Utál engem, azt képzeli, tőlem származik minden rossz, nehéz lehet utálnia, mert szereti a gyerekeket. Nem zavar az ellenszenve, sose zavart; Bartos bácsi tisztességből utál engem, azért, mert valami jót akar, ha ügyetlenül akarja is, és ha már megint rossz helyen keresi is az ellenséget. Inkább állnék mellette, aki nem szeret, mint Konrád bácsival, aki állítólag kedvel; Konrád rokonszenve sértő, Konrád rosszabb ember, mint bárki, aki most itt áll mögöttünk, olyan, akivel nem is volna szabad szóba állni.
Így hívnak.
Téged is.
Igen. Ekkor születtünk.
Minket néznek mind, senki se figyeli Ádámot, pedig szegény fáradt. Soha senkit sem érdekelt a mi fáradtságunk, elintézték magukban, hogy mi vasból vagyunk, és 158az idegeink prímák. Most, ebéd után, ha hazamegy az öregekkel, agyon fogják faggatni, mi volt, senki se fogja megkérdezni tőle, mennyire csigázták el odabenn. Ha felveszik, és elér a diplomáig, nem lesz ám tanár. Mi mind a ketten mindig nagyon szerettük a gyerekeket. Csak nem áll oda elibük, és nem kezd el prédikálni mindenfélét, amiről egy iskolában kell?
Istenem, most már iskola sincsen.
Én úgy szerettem oda járni, mert az nem volt az otthonom, és ott számítottam is valamit; lusta tanuló voltam én, tudod jól, de azért mindenki szeretett, és hozzám mindenki jó volt, tanárok is, gyerekek is. És olyan szép, szelíd dolgokat mondtak odabenn osztályfőnöki órán, úgy megtalálták mindenre a magyarázatot, hogy abban a percben el is hittem, hogy úgy van minden, ahogy ők mondják, aztán később persze eszembe jutott, hogy ők is felnőttek, úgy kell beszélniük, ahogy kötelező, és mit is tehetnének szegények, hiszen ha itt mindenkivel megértetnék, mi lesz a gyerekek álmaiból, mindenki ordítva menne haza az utcán. De azért jó volt hallgatni, amit beszéltek, olyan volt, mint amikor az embernek bekötözik a sebét. És a pedagógusnak mindig volt ideje mindenre, ránk is, vacak kis ügyeinkre is, hogy ő mikor élt, nem is tudom. Olyan drágák voltak mind, mert hiszen ők csak tudhatják, milyen a világ vagy milyen az élet, vagy nekik mi és hogyan valósult meg a vágyaikból, hogy élnek a férjükkel-feleségükkel, hányszor csalódtak vagy akartak hiába, de azért csak mondták-mondták, hogy legyünk mindig jók meg engedelmesek, meg hogy a végén minden kialakul.
Rozgonyi Piroska feltette magában, hogy megtöri szívét fájdalmas igában, kettészakad ámbár és ha izzad vért is, feleségül mégyen Lőrinchez, azért is.
159Szeretsz?
Nem mondtad soha. Nem mertem kérdezni. Szeretsz?
Ha nem, akkor is megleszünk persze. Ha később esetleg elválunk, úgy kell elválnunk, hogy a lakás az enyém maradjon, ezért ne haragudj, de tudod, hogy a mi dolgunkban miféle szerepe volt a lakásnak, és nektek van pénzetek, tud az anyád másikat venni, ha kérsz, vagy tán ki is utalnak neked egyet soron kívül. De azért jobban szeretném, ha szeretnél is, ingyen szeretnél, csak úgy, és nem kellene bebizonyítanom neked semmit se magamról, azon túl, amit úgyis tudsz, vagy magad is észrevettél, és nem volna muszáj naponta újra igazolnom magamat előtted; ha szeretnél, még tán úgy is, hogy valami sok okod sincsen rá. Engem otthon nem szerettek, én csak terhére voltam a felnőtteknek, én nem fértem el a bajok meg a gondok között, szűk volt ahhoz a mi életünk. Csak Ádám szeretett meg a pedagógusok, azok még segíteni is akartak rajtam, de semmit sem tudtak Konrád bácsiról vagy a gyöngyökről, hát nem tudták, merre induljanak el, hogy megtaláljanak, és hogy mégis adjanak valamit, ne engedjenek neki az életnek minden nélkül, megtanítottak rá, hogy hány t-vel írjuk a múlt időt, meg hogy mi a Pitagorasz tétele. Most azért lett könnyes a szemem, mert annyira szerettem az én szegény tanáraimat.
Most már nem pillanthatok rád többé, mert előre kell néznem az asztal felé, és senkit se látok, csak a neszekből következtetem, ki hol van, mit csinál. Ez a torokköszörülés az apám volt, mindig bereked, ha izgatott, az a zene, ami a nászindulóval párhuzamosan hallatszik, a Gyuri zsebrádiója, megmondta, hogy elhozza, és ad nekünk külön muzsikát, mert utálja, amit a házasságkötő teremben bégetnek. A Patetik. Emlékszel még? Dehogy 160emlékszel; aludtál. Fáradt voltál, elaludtál a Márta ölében, szólt a rádió, a Patetik ment a Petőfin. Akkor már negyedik éjszakája nem voltál rendesen ágyban, csak mindig egypár órára, a vizsga miatt. Mikor felébredtél, csak engem találtál a lakásban, engem egyedül. Gyuri most azt mondja a zenével, hogy na látjátok.
Mondd, jó volt? Neked legalább jó volt?
Úgy tudtad az ölelést. Annyira más voltál, mint amilyennek elképzeltelek, amilyennek a fiúk ábrázoltak, hogy leszel, mert Ádám és Gyuri teljesen tapasztalatlannak hittek, attól féltek, nehéz dolgom lesz veled, Márta adott mindenféle szaktanácsot, ő is azt mondta, nem lesz egyszerű egy ilyen ártatlannal, amilyen te vagy, és akkor még arról is beszéltünk, hogy
Most kimondtad, hogy igen, és hogy akarod.
Tényleg akarod? Akarod? Akkor is, ha mindent tudsz, azt is, amit nem mondtam el eddig még a parkban sem? Hogy sokáig tárgyaltuk, ne legyek-e együtt egypárszor Gyurival előzőleg, hogy mégis tudjam, miben és hogy lehet neked majd segíteni, és Gyuri hajlandó is lett volna rá, mert Gyuri jó barát, de Ádám úgy döntött, mégis lehetetlen, mert annyira azért nem lehetsz buta, hogy észre ne vedd, ha volt már dolgom valakivel, és ha én is hülye leszek, akkor az egész valahogy hitelesebbé válik, még bőghetek is, meg mondhatom, hogy most már mi lesz, ha valami lesz, tudhatja, milyenek a mi szüleink.
Persze, nem mondtam. Mert azért akármit ígért is Márta, minden más volt. Minden más.
Ez nekem szólt most. Érzed, milyen feszült hátul minden? A levegő olyan, mint egy oszlop, ketté kéne metszeni, és akkor a fejünkre zuhanna a tető.
Igen. Akarom.
161Ha mégse kívántad volna igazán, csak valahogy nem bírtál ellenkezni, vagy megsajnáltál, vagy mit tudom én, mért, akkor ne haragudj, de most már a feleséged vagyok.
Hadd beszéljen.
Muszáj neki, ez benne van a pénzében. Te nem tudod megtenni, hogy nem figyelsz, csak nézel, mosolyogsz, a szemed csillogtatod, és olyannak látszol, mintha a lelked is kiszakadna a figyeléstől, közben meg nem hallasz egy szót sem, futnak a gondolataid, tiéd az egész világ? Most csak az arcát látom, meg azt, hogy mozog a szája, kikapcsoltam a fülemet.
Én nem tudom a régi életedet. Csak onnantól tudom, amióta ismerlek, és az kevés. Valakitől tanulnod kellett azt. Sose beszéltél arról, kivel volt dolgod énelőttem, és egyáltalán, hogy tudtad megoldani, hogy sose sejtette senki. Szerettél is valakit, vagy csak úgy? Nem kell felelned, még ha tudnád is, mit kérdezek tőled magamban, ezek a gondolatok olyanok, mint a hullám, nekiütődnek valami partnak, s visszagördülnek felém, megint a partnak, megint vissza – nem is akarom tudni igazán, hát hiszen mi közöm hozzá. Nem tartozol magyarázattal. Nemcsak a múlt miatt, a jövő miatt sem. Még szerencse, hogy rátok való tekintettel nem űztek el a templomba, és nem kellett ott mindenki füle hallatára esküvel fogadnom olyasmit, amit nem tudhatok, hiszen a mai önmagamat sem ismerem, azért se tudok felelni, hát még a tíz év múlva élő Hugit, ha még meglesz. Nem kötne engem az eskü, de azért bántana, hogy kimondtam, és az is, hogy te kimondtál valamit, holtomiglan-holtodiglan, mert ha Isten kívánná is, én nem kívánok tőled semmit. Adsz, amit tudsz. Adok, amit tudok. Még nem sejtem magam sem, mit tudok. Talán sokat. Talán 162többet, mint képzeled. Szeretlek, még eddig elviselted, és ha valami bajom volt, nem magadat szántad, hanem engem.
Jó helyen írtam alá?
Kész. Fogj kezet vele te is. Konrád bácsi megcsókolt, milyen muris, még az ajka érintését is utálom. Az anyád úgy sír, hogy rossz ránézni. Az anyakönyvvezető nyilván azt hiszi, örömkönnyek.
Nem, ne csókolj meg. Tudom, hogy ilyenkor szokás. De ne itt. Ne őelőttük.
163Az ott Teréz néni.
Nem állhatok fel innen, és nem mehetek oda hozzá, azt se tudom, az okos volt-e, hogy odabólintottam. Anyámon ugyan most nincs rajta a szemüvege, de hátha mikor bejöttünk, és ott mentünk el mellette, ő már észrevette, hamarabb, mint én, és most, míg eszik, és Konrád bácsi szórakoztatja, azon töri a fejét, hogy került ide Teréz néni és miért. Á, nem. Nem gondol ő most másra, mint ami van. Egyetlen pozitívum a katasztrófában, hogy volt jogcíme előásni Konrádot.
Öregek szerelme.
Te tudnád ezt? Ha mondjuk, szeretnél, olyan furán, ahogy az öregek szoktak, és én a más felesége volnék, és férjhez adnám a lányomat, ott tudnál ülni egy sarokban, kívül mindenen, nem tartozva hozzánk, nem tartozva senkihez, csak azért, hogy végignézd, mint eszi a lányom az ünnepi ebédet? Tudnál úgy szeretni engem, hogy miattam a gyermekemet is szeresd? Ehhez öregnek kellene lenni, harmincon felülinek, mint Teréz néni.
Jó, hogy nem tudod, mi jár az eszemben, elfoglal az evés és a reménytelen küzdelem, hogy a másik szomszédoddal is szót válts. Ne küszködj, nem érdemes. Anya nem fog felelni neked. Ez anyának most olyan elégtétel, hogy egyszerűen nem hall, hiába szólsz neki, csak azt érti, amit Konrád bácsi suttog, és Konrád bácsi 164most nagyon sokat suttog, mintha pótolni akarna több évtizedet, mert anya most már a te anyósod, és mit lehet tudni, a te réveden mi várható.
egy ilyen napon, ami nem esik nagyon messzi attól, amikor hipp-hopp, beállít valaki, és elviszi tőlünk a mi Mártánkat
Te, ki fizeti a Teréz néni ebédjét?
Biztos nem apa. Apa csak ezt fogja kifizetni, fogalmam sincs, honnan vett rá pénzt, tegnap még nem volt neki, pedig a menü, amit rendeltek, borzasztóan drága, az italok is, és anyám őrjöngött este, mert akkor még nem volt együtt az összeg, pedig már megrendeltek mindent, apa azt mondta, ne izguljon, mire indulni kell, megoldja. Abból, hogy itt ülünk, és apa arca egész normális, meg hogy nekem is adott ötszázat, azt kell gondolnom, hogy megoldotta, különben nem mert volna idehozni bennünket. Rengetegen is vagyunk, azzal, hogy Bartos bácsi lett a te tanúd, nemcsak Gyurit meg Mártát kellett meghívni, hanem Bartos nénit is, és itt van Ádám és Konrád és nagyanyám és az anyád meg az én szüleim, tizenketten ülünk az asztal körül. Még jó, hogy Bartos nagyapa nem fogadta el a meghívást, vele éppen tizenhárman lettünk volna. Fizethet apám.
alig volt mit adni a vendégeknek. A feleségem majdnem sírt, mert nem volt akkor nekünk csak három
Nagyon jó ebéd ez. Én ma nem is reggeliztem. Ádámnak meg apának odaadtam a teáját, ők elmentek, anyám kávét ivott, nagyanyám is kávét, én akkor még egyáltalán nem voltam éhes, valami furcsa érzés volt a 165gyomromban, nyilván az idegességtől, gondoltam, várok, míg elmúlik, aztán elszaladt az idő, és akkor már hiába kívántam enni, nem lehetett. Feldúlt, hogy tudtam, most Ádámot faggatják, és próbáltam kitalálni, mit kérdeznek tőle, meg hogy tudja-e, és közben éreztem, ő is rám gondol, és ő meg azt próbálja kitalálni, hogy velem mi van, készülök-e az esküvőre; keresztül-kasul jártak Budapesten a gondolataink. Ha találkozik két gondolat, nyilván megtorpan, talán köszön is egymásnak. Te nem szoktál ilyesmire gondolni, mikor este lehunyod a szemed, de még nem alszol, csak várod, hogy elaludjál? Nem érzed, hogy a szobád tele van gondolatokkal, amelyek mind jönnek valahonnan, mennek valahová, most éppen megpihennek, te meg ott fekszel, mint valami pókháló közepébe esett bogár, a gondolatok metszőpontjában, és azok fenntartanak, mint a küllők, nem szakadnak le alattad, mert erősek, érzed, hogy feszülnek, csak nem ismered a tartalmukat?
a labda hátulról jött, egész váratlanul, és lehetett hallani, hogy a közönség felüvölt, és ha én lettem volna a
Teréz néni pörköltöt eszik, az lehet itt a legolcsóbb. Mit csinál Teréz néni a keresményével? Egy magányos nő nemigen költ. Biztosan spórol. Nincsen senkije. Csak apa.
Bartos bácsi felülmúlja magát, cseveg. Még sose hallottam őt csevegni, nem is tudtam, hogy tud. Nem akarok beszélgetni vele, hát azt kérdeztem, milyen volt a tévében a milánói mérkőzés, és most azt magyarázza, Bartos bácsi nagy sportrajongó, hadonászik, belemelegedett, nem veszi észre, hogy én csak bólongatok meg mosolygok, főleg mosolygok, annyit és annyira, hogy 166már fáj a szám, de nem felelek semmit. Apám most vette észre Teréz nénit, ránézett, aztán rémülten elkapta róla a szemét, anyáddal próbál nyájaskodni, de akár a sziklának bókolna. ki kellett vinni a pályáról, három orvos is A pincér sorra viszi el előle az érintetlen tányérokat, anyád nem eszik, nem is beszél. Nekem mindegy, engem nem zavar. Ha ennél az asztalnál mindenki megfogalmazná vagy kimutatná, mit érez, nagyon érdekes esküvő volna. Anyám elkezdene kiabálni, hogy Konrád, Konrád, és az is lehet, hogy odatartaná neki a száját, csókolja meg, vagy azt üvöltené, azonnal vigye el innen, vissza az ifjúságába, ahol mindig nyílik az írisz, apa mellett kín, áldozat élni, Konrád bácsi azt felelné, ez mind nagyon szomorú, de visszafelé, sajnos, nem lehet menni, különben is vigasztalódjék, hisz olyan remek gyerekei vannak, mint Ádám meg én, és olyan kiváló veje, mint te, és míg anyám kezét szorongatná az abrosz alatt, rád pislogna, mert nyilván akar majd tőled valamit, először, mióta nincs Gileád, van tőlünk valami kérni valója valakinek, és lehetősége, hogy mi rántsuk ki a csávából. Bartos bácsi azt mondaná, mindig tudta, micsoda alak vagyok, elég borzasztó, hogy ilyen rendes családot nyomorítok meg, mint a tiétek, és méghozzá itt kell mellettem ülnie, pedig utál, jól ismer taknyos korom óta, apám azt ordítaná, Teréz, odamenne hozzá, talán letérdelne elé, és sírna az ölében, vagy azt kiáltaná, mit kémkedik. Ádám ásítana, egész nagyokat ásítana, mert fáradt, szeretne egy alaposat aludni, nagyanyám
Á! Mondom, hogy itt nincs senki, akiben az volna, amit az arca mutat, hát mért nem fegyelmezi magát az anyád? Mindenki mást érez, mint ami ott ül az
Te mit érzel?
167Érzel egyáltalán valamit, ha arra gondolsz, hogy itt vagyok melletted, és esszük az esküvői ebédünket? Mióta ma értem jöttél, hallgatunk mind a ketten, a kocsiban egy szót se szóltál hozzám, hát mért beszéltem volna én. Soha nem szerettem volna ennyire tudni, mi van hát benned, soha nem vágytam rá így, hogy megszólalj, mint most. Mosolygok, mosolyogsz, játszunk. Mikor pici voltam, és nem figyeltek rám, egyszer lerántottam az abroszt tányérostul-mindenestül ebéd közben, mert azt hittem, elpusztulok, ha nem néznek azonnal rám, és nem kérdezik meg tüstént, mi bajom. Minden összetört. Megvertek. Mi lenne, ha lerántanám az abroszt, és elkezdenék sikoltozni, hogy rám nézzenek és rám figyeljenek, ne egymásra vagy önmagukra, mert én is itt vagyok, aki miatt ezt az asztalt ilyen szépen megterítették, és szólalj meg te is végre, mert nem tudom, mi van benned, és itt, tizenkettedmagammal, olyan magányos vagyok, amilyen sose szoktam lenni, mert hiszen én nem voltam egyedül, nekem ott volt Ádám, és ott volt Gyuri, és ott voltál az utolsó időben mindig te is.
Csak nem változom olyanná máris, mint az öregek, szűkölésükkel, magány-panaszukkal? Csak nem ragad rá a fiatalra esztelen félelmük, pusztán attól, hogy a fiatal úgy kezd élni, olyan formában, mint egy öreg – férjhez megy? Hiszen nekem barátaim vannak, én mindig kaptam feleletet mindenre, ha otthon cirkuszoltak a vének. Azzal, hogy beírtam az anyakönyvbe a nevemet, csak nem váltam máris olyanná, mint ők? Most az is használna tán, ha nem ülnék éppen a kerek asztal díszhelyén, hanem valahol lejjebb, közelebb a gyerekekhez. Ádámhoz. Mért nem segítesz? Ádám mindig segített.
most már nem annyira. Míg karcsúbb voltam, eljártam az egyletbe is, csak már nem vagyok elég fiatal, a szívem is
Fényképész.
Mért nem mosolyogsz? Én igen, mert ilyenkor minden fiatalasszony mosolyog, és nem akarom zavarba hozni ezt az embert, akinek ez a kenyere, úgyis elég tanácstalan, míg körbetekint, és keresi, kinek az arcán állhat meg a lencse. Anyám látszik leginkább menyasszonynak, és Konrád vőlegénynek, úgy búgnak-udvarolnak egymásnak; nem is tudtam, hogy anyám ilyen tud lenni. Nagyanyám, mint a zivatar. Hogy annak is mi baja van? Anyádat nem lehet felvenni, muszáj szegény fényképésznek másfelé fordulnia a gépével, anyád szeme olyan, hogy ha azt lefényképezi és előhívja, utána visítani fog, és nem mer lefeküdni. Ádámot kapta le, Mártát, Gyurit. Úgy, bennünket is még egyszer. Most meg Bartos nénit. Kár, hogy nem nevetsz, csak a fényképész idejét lopod ezzel, anyádon nem segítesz a komolykodással, és ha attól tartanál, hogy lesz a lakásunkban egy kép, amelyen nevetgélünk és ebédelünk, és látszani fog az óriási virágdísz meg a terített asztal, akkor megnyugtathatlak, ha szólhatnék hozzád, hogy nem lesz, mert mihelyt kész a kép, és ideadják, én éppúgy megsemmisítem, mint a többit.
Nincs meg az album, amiről anyám tegnap este regélt, az album, amit végül is neked szánt, a Hugi-galéria, Kislányom felirattal, amelybe születésemtől kezdve a rólam készült képeket ragasztgatták, míg rá nem jöttek, hogy nem érdemlem, és fel nem fedezték, hogy az én pillanataimat igazán anyagpazarlás rögzíteni. Nincs meg az album, megöltem a sok hajdani pillanatot, én nem akarok emlékezni semmire, önmagamra se, a házra 169se, ahol éltem, semmire, ami mögöttem van. Én üres kézzel megyek a szigetre.
Ádám tanult, nagyanyám imádkozott, anyám sírt, apa járt fel s alá tegnap este, én hallgattam, kinek miben nyilvánul meg az aznapi tébolya. A gangon mindig csend van már olyan későn, csak az öreg Bartos könyököl a szobája ablakában, az látta is, mikor kimentem, és kezdtem kitépdesni az albumlapokat, és látta a konyhaablak fényében azt is, hogy a képeket mind összehasítom, és bedobom a szemétbe. Nem szólt, nem szeret az beszélni, de látta. Olyan csend volt, olyan jó csend, és virágillat odakinn, én nagyon szerettem a gangon lenni mindig, onnan olyan borzasztóan elérhetőnek látszottak a csillagok. Ráráztam a képek tetejére a dinnyehéjakat, hogy ne vevődjenek észre azonnal.
Kedves tisztelt vendégkoszorú! Most amikor abból az alkalomból egybegyűltünk, hogy
Konrád szónokol. Koccintsunk. Nem is tudtam, hogy ilyen konstruktív. Na ez rövid volt, rendkívül értelmetlen, de legalább politikus, azzal az utalással, hogy a család, melybe a menyasszony került, biztosíték arra nézve, hogy ezekben a percekben valami szép és nemes indul meg, amely még szebbé és nemesebbé teszi a jövendőt, és előreviszi az országot.
Befogadtatok engem?
Csak rá kell nézni anyádra. És én nem is akarok anyát, nekem a sajátom se kell, nemhogy a másé. Te kellesz. Most, míg csengenek a poharak, ordítani szeretnék, megkérdezni tőled, de olyan hangosan, hogy fenn a szobornál is meghallják: „Miklós, befogadtál?”
170Ezt azért tudnom kellene, mielőtt elindulunk a szigetre, és mielőtt odajönnek délután a többiek is. Tudnom kellene, nem mintha ettől más lenne valami, mert ettől még lehet a sziget sziget, csak én nem tudom, miféle lakója vagyok. Én kellek hozzá? Kellek én hozzá? Fontos, hogy velem jött létre, vagy neked se több, mint amivel Ádámék indultak, hogy mindegy, milyen áron, mindegy, melyikünkkel, csak legyen egy hely, ahol nem élnek velünk és mellettünk az öregek?
mert úgy kell az én kedves húgomnak, mondom én; mindenki tudja, hogy addig jár a korsó a kútra, míg férjhez nem viszik
Ádám felel neki, ez olyan megható, annyira jellemző Ádámra. Figyelsz rá? Nem figyelsz, anyádra bámulsz, nem is vetted észre, mi történt. Apám válaszbeszédhez készülődött, feszengve, lámpalázzal, oda-odapillantva Teréz nénire, és Ádám meglátta, felpattant, és most marháskodik. Nem apám, hanem Teréz néni miatt teszi, hogy ne szenvedjen szegény, ne lásson többet, mint ami elkerülhetetlen, ne lássa apát hősi pózban mint családfőt, ne hallja idétlenkedni, rikoltozni, és ne csókolja meg előtte anyánkat, aki ezt a pompás gyereket szülte neki, ezt a kedves kis Hugi lányt.
Mégis tizenhárman vagyunk az asztalnál.
Szoktál gondolni rá, mióta tudod, hogy van? Megérdemelné, mert a szigetet neki köszönhetjük, nélküle nem lett volna semmi. Meg is háláljuk neki, mert megöljük. Ádám azt mondja, többet igazán nem tehetünk érte. Most nem kérek kávét. Bort se. Semmit.
Teréz néni fizet, elindul. Apa nem néz utána, még csak utána se néz, a gyáva. Ha engem valaki úgy szeretne, 171mint Teréz néni apát, akkor nem törődnék semmivel, mert mit törődjem olyanokkal, akik kevésbé szeretnek, mint az a valaki. Olyan fáradtan megy, olyan szomorúan.
Mindenki felnézett, mikor felállt, és engedve az érzésnek, ami erősebb volt, mint a meggondolás, otthagyta az ünnepi asztalt, és utánaszaladt Teréznek. Gálné hunyorgott, aznap nem tette fel a dioptriás napszemüvegét, csak kontúrokat látott és mozgást. Látta, hogy Hugi fut, utánaszalad egy szürke ruhás, magas nőnek, megállítja, nyakába borul, megcsókolja.
– Mi történt? – kérdezte értetlenül, idegesen. – Ki ez az asszony? Ismeritek?
– Talán egy tanárnője – felelte azonnal Ádám. – Tudod, hogy imádta mindig a tanárnőit.
Gál ránézett, Ádám nem viszonozta a pillantását, Mártát bosszantotta, hogy ha majd ő megy férjhez, minden csirkéből fog állni, az egész menü, lesz a csirkepörkölthöz csirkekrumpli meg csirkekenyér, mert Márta utálta a szárnyast. Gál mélyeket lélegzett, nehezen normalizálódott a szívverése. Az egyetlen, aki nem pillantott a futó lány után, és nem nézte végig a jelenetet, Huszárné volt. Ült, bámulta az asztalt, nagyon szép abrosszal terítettek, körmével utánarajzolta a selyemdamaszt mákjait. Bartosné szánakozva figyelte, mert emlékezett a fiatal Huszárné csillogó arcára, mindig nevető fogaira. Ő és Bartos voltak az egyedüliek, akik valahogy mégis szóra tudták bírni, Bartos ritkábban, mert úgy gondolta, ő most Hugit kénytelen szórakoztatni, Anna nagyobb sikerrel. Anna látta Huszárnét előző este, mikor becsengetett Miklóssal Gálékhoz, szólt is hozzá, akkor, ha kedvetlennek is, de nyugodtnak találta, valahogy még hősiesnek is. Valaminek ma kellett történ172nie, amiről nem lehet tudni, hogy mi, és azt sem, hogy a jelenetben ki volt a Huszárné partnere. Hugi? Valamelyik Gál? Vagy maga Miklós? És Gáléknál is történhetett valami, ott meg az öregasszonnyal, előző este annak is érces és magabiztos volt a hangja, most az is néma, az arca vörös, Gálné meg botrányosan viselkedik, mintha egyszerre akarná megszégyeníteni az anyját, aki nevelte, és a férjét azzal, hogy a másik tanúval, a csinos, ellenszenves, ősz férfival kacarászik. Anna nem tudta pontosan, mit regisztrál, de regisztrálta, hogy baj van, és mert benne sose volt semmiféle olyan elfogultság, mint a férjében, Hugi iránt sem érzett ellenszenvet. Elnézte, ahogy ott áll, most már egyedül a terem közepén, olyan fiatal volt, olyan védtelen. Most őt fogta el valami indulat, aminek se magyarázatot, se nevet nem tudott volna adni, mert Anna nem volt érzelgős, és tetteit nem irányították se megérzések, se szeszélyek; – mint az imént Hugi, most ő állt fel az asztaltól, ment oda a Gál lányhoz, magához húzta, és szeretettel megcsókolta.
– Köszönöm – mondta Hugi. – Nagyon köszönöm.
Úgy mondta, ahogy a részvételők köszönik meg a kézfogást a koporsónál. Az asztal azzal, hogy Hugi és Bartosné felállt, valahogy természetesen, magától felbomlott, a gyógyszerész eltűnt egy sarokban a főpincérrel, s mikor kifizette a számlát, csatlakozott a többiekhez, akik már ott álltak az ajtóban. Senki se lépett ki; várt. Végre Hugi megértette, hogy őt akarják előreengedni, és először életében minden öreget és vént megelőzve kilépett a kisteremből, és elindult a hallon át a kocsik felé. Miklós mellette lépdelt, szorosan mellette, a násznép méterekkel haladt mögöttük.
– Valamit tudni szeretnék, amiről nem beszéltünk – szólalt meg Hugi. Nem nézett a másikra, előrebámult, 173mintha valami különös ábrát vett volna észre a hall túlsó falán. – Szeretsz te engem?
– Nem – felelte Miklós azonnal, gondolkodás nélkül. – Fontos?
– Á – rázta a fejét Hugi. – Csak úgy kérdeztem.
– A sziget megvan. Más nem volt benne a csontkockában. Nem kell a dolgokat komplikálni.
– Tényleg – mondta Hugi.
– A sziget megvan – ismételte Miklós. – Ott a pakkod is. Ha hazamegyünk, kirakhatod a koffereidet. Ezt akartad, nem?
– Persze – felelte Hugi. – Ezt. Csak ezt. Köszönöm.
174Csókolom, Konrád bácsi. Nagyon köszönöm, Konrád bácsi.
Én nem tudom, mi lett volna a sorsa amúgy, nyilván ugyanez. Nehéz természete van, akkor talán mást talált volna ki, mással indokolta volna, miért boldogtalan, másról mondta volna, hogy ha az vele lenne, bezzeg minden másképpen alakulna, és hát persze a háborútól meg mindentől, ami jött, te se tudtad volna megvédeni. De hátha melletted jobban bírta volna az életet? Nem lehet mindegy az, ki mellett szenved, fél, nélkülöz, vagy várja a halált az ember. Igen, úgy kellett volna lennie mindennek, ahogy ő megálmodta, most már soha nem fogja elhinni senkinek, hogy nem történt vele valami helyrehozhatatlan, most már úgy fog meghalni, hogy arra gondol: örökre kimaradt valamiből. Miattad lakoltunk mi valamennyien, miattad nézett az apám olyan bizonytalanul, és simogatta zavartan azt a kevés, szomorú kis haját, tapogatta esetlen alakját, csapott vállait, a te még most is atlétatested miatt, mert mit számított az, hogy a te szépen formált fejedben nem volt semmi, az övében meg rengeteg jóakarat, azért csak ő volt a szégyenletes valóság, a gyógyszerszagú Gileád, és te, aki nem voltál hajlandó elvenni anyámat, aki eltűntél, te maradtál örökre az álom és az ábránd. Csak mosolyogj rám, Konrád bácsi, veregesd meg az arcomat, ütötték is ezt az arcot eleget miattad, ha sose 175mondták is ki közben a nevedet, ütötték eleget apám meg anyám, mert anyánk boldogtalan volt, és az lett miatta az apánk is, és boldogtalan embereknek nem volna szabad, hogy gyerekük szülessék.
Csókolom, Bartos bácsi. Nagyon köszönöm, Bartos bácsi.
Nem baj. Nem fájt nagyon. Nem haragudtam én, inkább nevettelek. Olyan voltál, mint egy emberré varázsolt, jó medve, csúnya, tagbaszakadt, morgó, a lelked már emberé, a riadalmaid meg az ösztöneid hajdani medve voltodból maradtak. Én értettelek, ne hidd, hogy nem, és én tudom, hogy az is te voltál, aki ölben hozott fel, mikor leestem a szánkóról, aki törölgette véres térdemet, felfújta az arcát, úgy próbált nevettetni, hogy elfelejtsem az ijedelmet, a fájdalmat – látod, emlékszem. Ha nem féltél volna annyira elengedni magad, ha nem iparkodol folyton megváltani a világot, és megelégszel azzal, hogy kicsit légy jó, csak egy kicsit légy jó és jellemes, akkor tudtalak volna mélyen, igazán szeretni, de te elviselhetetlenül jó voltál, olyan jó, hogy abban a jóságban nem tudtad elkerülni, hogy néha gonosz ne légy. Mert persze az is te voltál, aki annyi ideig átnéztél az apámon, pedig apám nem tehet arról, hogy ő a Gileád patika fia, mint ahogy a te fiad se tehet arról, hogy a tiéd, és az is te voltál, aki eltiltottál bennünket egymástól, engem Mártától, és Ádámtól Gyurit, mert azt hitted, bomlást hozunk, pusztítást. Ha olyan biztos voltál magadban, és abban, amit csinálsz, hogy félhettél egy kicsi lánytól meg egy nyurga, okos fiútól, mért nem néztél meg bennünket előbb, mielőtt elítéltél volna, mert hátha nem is vagyunk mi rosszak, csak mások, mint amilyenek a gyerekek a te gyerekkorodban voltak, és hátha 176mi is jót akarunk, mindenkinek, országnak, világnak, akárcsak te, hiába vagyunk a Gileád unokái. És látod, mégis a te házadból indult el az, ami itt ma történt, és most törheted a fejedet, szégyenkezz-e miatta, vagy örülj neki, mert hátha Miklós megtanít engem is valamire, amit én állítólag nem tudok.
Mit tudsz te arról, hogy én mit tudok, mit nem? Hogy jó vagyok-e vagy rossz? Mit tudsz arról, milyen a te fiad, milyen a te lányod? Mit tudsz te arról attól még, hogy ismerted apját-anyját, ugyan mit tudsz te arról, hogy milyen Miklós?
Csókolom, Bartos néni. Nagyon köszönöm, Bartos néni.
Nagyon köszönöm, Bartos néni, hogy sose tetszett különösképpen foglalkozni velem, és nem marad semmi emlékem Bartos néniről, se jó, se rossz, így valamivel kevesebb súly van rajtam abból, amit magammal kell cipelnem az életbe és a jövőbe. Arcokat, gesztusokat, eseményeket, szavakat viszek magammal, mintha csordám volna, amely egyre csak szaporodik, és nem hagy el, én meg, mint valami rettegő pásztor, aki észrevette, hogy juhok helyett tigriseket terel a szellemkutyája, csak futok-futok előlük, és hallom, hogy szaladnak utánam, hallom a lihegésüket. Köszönöm, hogy nem tetszett adni semmit, se jót, se rosszat, hogy csak egy név tetszik lenni, egy árnyék, inkább kellemes, mint kellemetlen, mert hiszen meg tetszett szülni nekem Mártát és Gyurit, és köszönöm, hogy Bartos néni nem akart se helyettem, se miattam, se általam, sem értem, sem ellenem élni. És azt is köszönöm, hogy elment hazulról reggel, és hazajött késő délután, és a munkahelyén váltotta meg az embereket, és mikor hazajött, már olyan 177fáradt volt, és úgy teli a különféle életekkel, hogy nem akart még engem is megváltani. És köszönöm, hogy annyira közömbös voltam Bartos néninek, hogy még félni se tetszett tőlem, mint a férje, és ha meg tetszett látni bennünket Gyurival vagy Mártával, nem tetszett ellene szólni semmit, és voltaképpen azt se tudom most már, hogy nem Bartos néni volt-e az egyetlen, akihez mégis volt valami közöm a mi házunkban a gyerekeken kívül, azért, mert soha-soha nem tetszett énvelem törődni.
Csókolom!
Jó utat!
Várjuk a postát!
Én nem mondom neked azt, hogy „anyám”, nekem nem vagy az, nem is leszel. Biztosan azt hiszed, Miklósnak csodálatos anyja voltál, míg nem jöttem én, és bele nem gyalogoltam a szép, nyugodt életetekbe, és holtod napjáig nem fogsz ráébredni, hogy nem voltál te anya, még tán feleség sem, csak egy kielégületlen szerető. Nem olyan szerető, mint Teréz néni, aki, mint az egér, csak oson mások élete körül, meg se mer moccanni, egy sarokból lesi, van-e valami morzsa, csepp hulladék; te erőszakos és büszke szerető voltál, álltál a boldogok között vagy a gyanútlanok mellett, gyászfátyolodat lengetted és ordítoztál, hogy lám, a boldogságnak ilyen vége is lehet, nézzenek csak rád, a gyanútlanság esztelenség, mert mindig jöhet egy fekete óra, mikor elpusztítják azt, akit az ember a legjobban szeret. Jobb lesz neked magadban abban a lakásban, tied lesz minden helyiség, és milyen hasznos lesz a magány, ott ordíthatsz még csak igazán, ott dobálhatod magad kedvedre, nem lát és nem 178vigasztal majd senki, és tökéletes lehet a boldogtalanságod, hiszen ezt akarod te, a bánatot, nem meggyógyulni. Ne gyűlölj, légy nekem hálás! Most telt be az életed, a gyászod már kopott, az emberek kezdtek megunni, nem a férjedet, őt soha, téged, egyedül. Most megint elkezdenek majd sajnálni, mert jöttem én, és elvittem Miklóst, ki tudja, milyen irányba térítem, és nem tiszteljük a gyászodat sem, nyilván vihogni fogunk és táncolni minálunk, úgy élni, mint a fiatalok, és nem leszünk tekintettel semmire. Ne gyűlölködj! Mért gyűlölködtök ti annyira mind? Honnan veszitek ezeket az indulatokat, hogy fér belétek ennyi szenvedély és ennyi önzés? Csókolj meg, kényszerítsd rá magadat, látnak, nézd, én is tartom az arcomat. Mosolyogj! Öreg vagy már, tudhatsz játszani, itt mindenki azt játssza most, hogy a legnagyobb rendben van minden. Csókolj meg, mert Miklós néz, kettőnket néz, két legközelebbi rokonát. Irtózatos, hogy a rokonod lettem, nyilván neked még inkább, de most már nem tudsz változtatni rajta, nyugodj bele. Rettenetes asszony vagy, ha félős volnék, rettegnék tőled, így csak bámullak, mint valami meseszörnyet, mert nem tudsz se felejteni, se megbocsátani.
Csókolom!
Mióta tudod rólam azt, sosem imádkoztál többé értem.
Egy szobában háltunk, mióta nálunk élsz; minden este azzal fejezted be a napot, hogy fogtad a bibliádat, olvastál belőle, aztán imádkoztál. Hányszor aludtam el kisebb koromban azon, hogy hallgattam az imádat anyámért, apámért, Ádámért, önmagadért és értem.
Hetek óta nem mondtad ki a nevemet az imában többé. Tegnap, mikor lefeküdtél, és imádkozni kezdtél, azt hit179tem, azon az estén talán visszaveszel a gondolataid közé, Isten kegyelmébe ajánlasz, mondasz valamit az érdekemben. Akármit hiszel is rólam, azt mondod Istennek, legyen hozzám irgalmas, és álljon mellettem, hiszen én holnap új életbe lépek, és olyan utakra, amelyeknek csak az elejük ismerős, nem látni a végüket. Ádám felvételének sikeréért imádkoztál, önmagadért, magadért sokáig, áldást kértél anyámra és apámra, aztán eloltottad a villanyt. Fájt, pedig tudom, hogy Isten így is számon tart, és néz, és szeret engem, ha senki nem ajánl is a figyelmébe, mert Isten tudja, mért akartunk otthagyni benneteket, és mért akarunk magunknak egy szigetet, ahová nem kísérnek el sem az erényeitek, sem a bűneitek, még a félelmeitek emléke sem.
Ha imádkozni fogok, mert hiszen te megtanítottál rá, és ha nem is vetted észre, én imádkozom, ha félek, vagy boldog vagyok vagy boldogtalan, elképzelem, hogy valaki meg is hallja, akinek nincs köze semmihez, ami ez a föld, és aki nem is hasonlít a te Istenedhez, nem hasonlít ahhoz sem, akiről a hittanórán tanultunk, semmi olyan istenhez, aki bármiért, ha a világ üdvösségéért is, de fel bírta áldozni a fiát, akkor én imádkozom majd érted is ehhez az én Istenemhez, aki nem férfi, nem is nő, nincs gyereke, és ha volna, nem engedné meghalni a kereszten. Én imádkozom majd érted, nagyanyám, mert sajnállak, hiszen te már hamarosan meg fogsz halni.
Csókolom!
Hogy ég az arcod, hogy tüzel. Mennyire megmérgeztél önmagaddal, látod. Lehet, hogy miattam vagy ilyen feldúlt, arra gondolsz, amit mondtam neked, mikor a ruhát beadták, és hogy a könnyeidet nyeled, csakhogy 180nem hiszem. Annyit hallottam Konrád bácsiról, hogy azt gondolom, a közelsége tesz ilyen különössé, attól vagy olyan, mintha lázad volna, nem az dúl fel, hogy én most elmegyek a házadból örökre. Anyám, hiszen olyan boldogok vagytok mind! Nem tudtatok mit kezdeni velem, hát annyira megnyugtató, hogy nincs rajtatok semmi felelősség mától.
Mi lesz veled, ha egyszer rám szorulsz?
Mi lesz, ha nagyanyám meghal, apám meghal, s te vén, beteges nyugdíjas leszel? Eljössz akkor hozzám, hogy vegyelek magamhoz, odajössz hozzám lakni? És ha igen, fogsz vigyázni bögrére, padlóra, mindenre? Mert hiszen nyilván rosszul látsz már akkorra, az ujjaid se lesznek ilyen biztosak; nem félsz majd, hogy bepiszkítasz valamit, hogy eltöröd a porcelánomat, és mi lesz akkor? Te mindig összevertél, mikor én voltam kicsi és ügyetlen, beszennyeztem az abroszt, vagy kisiklott a kezemből valami, egyszer éppen a Konrád bácsitól kapott vázád, a szent, íriszes váza, és összetört. És meg mered majd vallani nekem, ha beteg leszel, nagy beteg, vagy ülsz te is az ágyban, mint mi ültünk valamikor Ádámmal, és nem szólsz, mert tudod, hogy én tele vagyok problémával, napi gondokkal, és ha megsejtem, hogy beteg vagy, azt kiabálom, nem bírom már a terheket, így is agyonhajszolnak, nincs életem, embertelen már, hogy nekem mi jut – mint te tetted. Mersz majd beteg lenni, megkockáztatni, hogy azt hallod, magamról beszélek, magamat sajnálom amiatt, ami teveled történik, nem téged, aki szenvedsz; vagy a paplan alatt dugod majd a hónod alá a hőmérőt, úgy nézed meg, szalad-e már a higany, és kilopódzol a fürdőszobába a gyógyszeres szekrénykéhez, hisz patikus felesége voltál, ismered a szerek hasznát, és kúrálod magadat, hogy szólnod 181ne kelljen, fel ne izgass engem, el ne keseríts? Szerencsétlen. Neked még testvéred sincs. Bartosaid sem. És sose szeretted a férjedet.
Mersz majd a házamban élni, ha elmúlnak az évek, és rám bízni magad, hogy segítsek neked elmúlni, ahogy te segítettél nekem megszületni?
Csókolom!
Becsüld meg Teréz nénit!
Merj egyszer már úgy szeretni valakit, aki szeret, ahogy az megérdemli. Még egyszer, utoljára az életben, látom, hogy valaki meg akarja örökíteni az arcodat, ahogy valaha egy kislány, áll Teréz néni az ég előtt, és fellegekre rajzolja a képedet, nem is hasonlítasz önmagadhoz, nem vagy te ilyen szép, nem is voltál soha, de ő ilyennek lát, ilyennek ábrázol, a homlokod a nap, a hajad a hold. Ne félj kiállni mellette, és megfogni a kezét! Én tudom, hogy ti nem éltek, hogy ti mind meghaltatok a második világháborúban vagy azután, valamennyien, és csak a kísérteteitek maradtak köztünk, mert nem voltatok elég ártatlanok ahhoz, hogy igazi halottak lehessetek, akiknek szabad pihenni, vagy nem voltatok a szenvedések után annyira épek, hogy összetartotta volna valami a lelketeket. Nektek nehezebb élni, és igent mondani, és nemet mondani, de hagyd meg a képedet a fellegeken, és el ne ereszd az utolsó embert, aki még hisz benned, és azt érzi rólad, milyen lennél, ha nem volnál levegő, senki, váz, aki még azt képzeli rólad, hogy jó vagy. Apám, ha valaki rád kiált, nincs semmi, amit meg ne tagadnál, de ne tagadd meg ezt az asszonyt, ezt a legutolsó menedéket, aki még szeretni tud, mert senkid sincs a földön őkívüle.
Szia!
Ötkor, nálunk.
Szia!
Ötkor, nálunk.
Szia!
Ötkor, nálunk.
Csókolom!
Csókolom!
Csókolom!
És most vigyél haza engem. A szigetre, ahol nincsenek sem öregek, sem vének.
183És lőn ezeknek utána, hogy az Isten megkísérté Ábrahámot, és monda néki: Ábrahám! És az felele: Ímhol vagyok.
És monda: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földjére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, amelyet mondándok néked.
Felkele azért Ábrahám jó reggel, és megnyergelé az ő szamarát, és maga mellé vevé két szolgáját és az ő fiát, Izsákot, és fát hasogatott az égő áldozathoz. Akkor felkele, és elindula a helyre, melyet néki az Isten mondott vala.
Harmadnapon felemelé az ő szemeit Ábrahám, és látá a helyet messziről.
És monda Ábrahám az ő szolgáinak: Maradjatok itt a szamárral, én pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk hozzátok.
Vevé azért Ábrahám az égő áldozathoz való fákat, és feltevé az ő fiára, Izsákra, ő maga pedig kezébe vevé a tüzet és a kést és mennek vala ketten együtt.
184És szóla Izsák Ábrahámhoz, az ő atyjához, és monda: Atyám! Az pedig monda: Ímhol vagyok, fiam. És monda Izsák: Ímhol vagyon a tűz és a fa, de hol az égő áldozatra való bárány?
És monda Ábrahám: Az Isten majd gondoskodik az égő áldozatra való bárányról, fiam; és mennek vala ketten együtt.
Hogy pedig eljutának arra a helyre, amelyet Isten néki mondott vala, megépíté ott Ábrahám az oltárt, és reá raká a fát, és fogá a kötelet, hogy megkötözze azzal az ő fiát, és feltegye a farakás tetejére, hogy ott megáldozza égő áldozatul.
És Izsák kivevé az ő atyjának a kezéből a kötelet, és azt mondá: Csak magadat áldozhatod meg, atyám, ha a Jehovát engesztelni kívánod, mert én nem halok meg a te Istenedért. Én a magam Istenéért halok meg egyszer, és hagyj engem, amíg megyek, hogy megkeresném.
És elindula Izsák az úton egyedül, és Ábrahám ott marada magára az oltár előtt, és sírt.
185