Szabó Magda Kívül a körön 9-631517-79-9 588 Szépirodalmi Budapest 1980 Miklósi Imre 3-579 tagelés kész
Szabó Magda
Kívül a körön

Mi egyéb az írónőség, mint be nem vallott, eltakart, félbe-szerbe alkalmazott emancipáció, e bohó és bűnös tan, mely senkit se tenne oly szerencsétlenné, mint éppen a nőt, akinek sorsán javítani akar? Nők még sohasem törtek új pályát sem irodalomban, sem művészetben, egyetlen nagy eszmével sem vitték előbb a tudományt, s nem is fogják soha. A nők képtelenek a fáradságos és szigorú absztrakcióra, a mélyen ható analízisre. Hiába csalják magukat, ők szerelemre, szeretetre, ragaszkodásra vannak teremtve, egész a sírig betölthetetlen űrt éreznek szíveikben, az eljátszott boldogság szüntelenül kísérni, üldözni fogja őket. Talán küzdeni fognak, talán összeszedik egész erejüket s kivonják magukat az örvényből. Nincs menekülés, el kell veszniök. Életük súlypontja kívül esett a női és családi élet körén, sorsuk vagy tragikum vagy komikum, szerencse, ha csak ez utóbbi, azaz, ha csak a boldogság romjain tévelyegnek s nem egyszersmind a bűn ösvényein.

Gyulai Pál

5 6
Fejük felemelik
7 8
Fejét felemeli
És nagy tisztességre,
fejem dicsőségre
idővel felemeled.

(III. zsoltár)

Portré, bronzból

Szobra úgy ábrázolja, ahogy fél kezével a dal lendületében az égre mutat, a másikkal meg egy könyvet szorít. Felfelé tartott jobbja mozdulata azt a képzetet kelti, mintha látna is valamit odafenn, amit más szeme nem; talán egy madár van leereszkedőben, annak kínálja oda a tenyerét, fészkül, égi madárnak, vagy éppen annak a mennyeinek, amelyet az egyházi festészet galambként szokott vászonra vagy kőbe igézni, Róma hite követőinek táborában.

Madár. Ezt a szót szinte mindenki kimondta vele kapcsolatban, aki foglalkozott a személyével. Vándormadár. Könnyű szó, tetszetős is. El a hazából – vissza. Megint el – megint vissza. Hát hiszen úgy élt csakugyan, mint a madár. Röpte alatt lucsogott a vértől Európa földje, s ahol mégis szikkadt már valamicskét, ott a vallásháborúk katolikusainak protestánst, protestánsainak katolikust, mind a kettőnek unitáriust égető máglyái szárították ki a talajt. Szükség volt rá, hogy legalább időnként szilárd legyen a terep, már csak a zsoldosok miatt is. Lovaglásra, gyújtogatásra, harcra, menekülésre egyaránt alkalmasabb, ha szikkadt.

Lehet, hogy amikor énekelt – élete egy szakaszában kántorkodott is –, előfordult, hogy úgy tartotta a karját, ahogy a szobron. Nincs rá bizonyíték. Hogy más körülmények között megtette ezt a mozdulatot, arra van. Igaz, hogy akkor jobbjára-baljára egyaránt szüksége volt, mert éppen csigára von9ták a hite miatt. Könyvet viszont kétségtelenül többször is szorított magához. Mikor nyomorában eladni vitte, vagy amikor valamelyik műve éppen kikerült a sajtó alól, esetleg mikor éppen menekült. Az író, a műfordító, a tudós mindig könyvvel menekül.

Baedeker, magyar utazóknak

Szülőhelyéhez, a Pozsony megyei Szenchez a tizenhatodik század végén megközelítési lehetőség tekintetében voltaképpen már Győr sincs valami közel – itt is tanult valamicskét –, hát még az abaúj-tornai Gönc, ami felé egykor egy tizenkét éves kisfiú útra kelt.

Utas, ha átfutsz kocsidon hazád vagy a külföld útjain, emlékezz a hajdani gyalogjárókra. Így, ahogy ő juthatott el a bibliafordító Károli Gáspárhoz, az apostolok lován vagy a korabeli stoppal, felkunyerálva magát valami szekérre, járnak Magyarországon még századokkal később is hányan, de hányan: egy hosszú orrú, gyenge tüdejű, hajdúsági lírikus, egy cipót majszoló, vaksi vándorszínész, egy a nélkülözéstől csont-bőr fiú, valamikori sárga pitykés közlegény. A híres bibliafordítás Göncön készült, de Vizsolyban nyomják, a kamasz két évig segédkezik a nyomdai munkában, s ha neki is megjelent volna az ördög, mint Luther Mártonnak hajdanán, nyilván a kísértőhöz vágja a dúcot, ha az nem átall olyan istentelenséget súgni a fülébe, hogy ennek a nemzete egyszer majd virágba szökő irodalma kialakulásában olyan különleges szerepet játszó biblia javított, végleges szövegének az elkészítése rá vár, éppen őrá, méghozzá nem is Magyarországon. Akkorra Károli mester rég halott, ő maga meg olyan részén él a világnak, ahol Tschudi krónikája már rögzítette a Tell Vilmos-mondát, a Faustus doktorról szóló különös história is 10megjelent, s az ivók asztalánál a vándorló legények igen világi dalok mellett ütik a ritmust az ónkupákkal.

Aki 1974-ben bárhová is útra kel, kösse össze autótérképén egy vonallal Vizsolyt Debrecennel, Debrecent Kassával, Kassát Szenccel, s tudja: erre már járt előtte valaki, tizennégy és tizenhat éves kora között; nagy mondanivalója volt, helyet keresett, ahol békén megfogalmazhatná. Amíg hajt, kövesse gondolatban, de úgy, hogy bontsa le képzeletében az utakat fedő burkolatot, oltsa ki az egész országban a közvilágítást, tüntesse el fantáziája erejével a jóakarat biztosította ingyenzugok kivételével a szálláslehetőségek valamennyiét. Ha átér a határon, akkor is jól figyeljen, hátha kihallja a réges-rég elkopogott léptek neszét az utcai zajból Wittenbergben, Drezdában vagy a Neckar menti dombok között, s mikor Strassburgba jut, jegyezze fel magyar baedekerébe, hogy itt állhatott meg végre három esztendőre, hogy kifújja magából a fáradságot, s innen szedhette újra a motyóját, mert a létfenntartását biztosító közösség ideológiáját Luther tanai szabták meg, s a helvét hitvallást követő Albertus Molnár baccalaureatusra nem tartott tovább igényt senki. Keresse nyomát Itáliában, Svájcban, s mielőtt elhagyná Genfet, hagyja a kocsiját a Rhône partján, gyalogoljon fel a Citébe. Ott surrant ő is valaha, a Római Kapu meg a Katedrális között a hórihorgas, tűvékony házak árnyékában, ott keresett egy Théodore Bèze nevű öregurat, akiről századokkal később, gyermekkora ókútjának biztonságában, szentül azt hitte egy hajdúsági kisgyerek, hogy magyar volt, és sehogy se fért a fejébe, hogy egy ilyen derék szittya, mint Béza Tódor, milyen rögeszme következtében írt franciául, ami miatt aztán magyarra kellett fordítani a zsoltárait.

Az utas, aki véletlenül Heidelbergben fogy ki a pénzéből, s turistamód, dacos-szégyellősen cigarettát vagy szalámit kínál megvételre, el ne feledje, hogy ajánlgatta már tulajdonát 11ebben a városban egy valamikori magyar. Annak kenyérre kellett a pénz, fojtogató adósságok kiegyenlítésére, s amit áruba bocsátott, a munkaeszköze volt, minden humanista tudós, író szeme fénye: könyvek. Ha ott áll Heidelberg várudvarán, pillantson át a Neckaron, a lankák felé. Kicsit szelídült, de jellegében még ugyanaz a táj: arra indult el honfitársa új vándorútjára, ismét hazafelé. (Egy év se kell, fordul is vissza: rezeg a zsoldosok dúlta ország földje a talpa alatt.) Megy-megy, sarkában azzal a reménységgel, amely irodalmunk legtűrőbb nagyjait kutyaként kísérte-kíséri mindig, amely éppúgy nem marad el majd Csokonai mellől, ahogy a kolera vetette halálos ágyon is az élet szép nevével köszönti Kazinczy Ferencet. Nézzen utána 1974 utazója, figyelje a láthatatlan alakot, milyen lassan lépdel. A bizonytalan felé indul megint, s amit bizonyosan el kell hagynia, az olyan sok, olyan elképesztően fontos és boldogító: a humanisták szellemi éberségű, könyvtárleheletű levegője.

Akit a híres könyvvásárok idején Frankfurtban lelne az ősz, ne csak arra a gyermekre gondoljon, aki bábszínházában nyilván sokszor eljátszotta magának a piacon látott Faustus-históriát ott a Hirschgrabenen. Akinek nyomába szegődött, itt is élt, itt is járt már őelőtte, tanulmányait végre befejezte, most éppen korrektor és tanárkodik. De ha igazán munkában, s nemcsak kenyérkeresés közben akarja látni, tovább kell innen kísérnie Altdorfig, ott aztán meg is állhat vele egy időre. Nem a svájci Altdorfban, ahová Tell alakját álmodta a mondai képzelet, a bajor földin, ahol életműve lényege, a zsoltárfordítás és a szótár végre megszületik. Altdorf egyeteméről egyébként az ő odaérkezése előtt négy évvel tanácsoltak el egy Wallenstein nevű pimasz, protestáns, tizenöt éves tacskót, aki igazán nem gyanította, hogy rövidesen katolizál, s az asztrológiával való izgalmas foglalkozás helyett katonai pályára lépve vérbe fojtja a csehek felkelését, és míg Bethlen 12Gábor hadait kerülgeti, egy vele az életét majd azonos esztendőben befejező, merőben ismeretlen Molnár Albert szülőhelye közelében üget a lován.

Menjen utána Prágába is a mai utazó, fenn a várban keresse. Csepp házak között lépkedett egykor az a hajdani magyar, s szegény ember ritkán szorongatott a hóna alatt akkora kincset, mint ő, anyanyelve mesebelien dús tárházát rejtő könyvében. Térben-időben visszafelé figyeljen a mostani utas: két életvonal metszi itt egymást, két humanista találkozásának lehet a tanúja. Később halhatatlan lesz mind a kettő, az egyik, a Prágában élő, a világ számára is, a másik, amúgy magyar módra, ahogy a mieink közül annyian. Valaki bekopog valakihez, megnevezi magát, meghajol, humanista társa asztalhoz ülteti, bor loccsan Albertus Molnár kupájába. Sok beszélnivalójuk van, a Hradzsin felett lángolnak a csillagok. A házigazda neve: Kepler.

Aki Hessenben jár, német földön, köszönjön gondolatban valamikori urának, Móricnak, a Tudományosnak, s köszönje meg neki, hogy hazája annyifelé hányt-vetett fia kapott tőle munkára hat egész esztendőt, négyet belőle annak az egyetemnek a városában, ahol a falak még őrizték az úrvacsora értelmezésén vitatkozó Luther és Zwingli lélegzetét. Mikor lehetne nagyobb reménnyel megtelepedni, fészket rakni, párt választani, hol alkalmasabb a hely lefordítani a Heidelbergi Káté-t, magyar nyelvtant írni, végleges formát adni Károli Bibliá-jának, mint ott, Marburgban? Ha napi munkáját befejezte, akár honfitársra is lelhetett Albertus Molnár, ha nem beszédesre is. A Melanchtonék taposta köves ösvény alján a katedrális egy olyan királylány nyugvóhelye, akit a Róma hitén levők egyházművészete rózsával szeret ábrázolni: az egyik mellékkápolnában Árpád-házi Szent Erzsébet alszik.

Nyugatról visszatérve ki-ki úgy lépje át a határt, hogy valamiképpen érintse Rohoncot. (Ha 1612-t írnának, épp itt ta13lálná, itt prédikált, a Batthyányaknak, nem is álmodva még, hogy hat év se telik, s kitör az Európára mérhetetlen nyomorúságot zúdító harmincéves háború. Hiába tanárkodik akkor már Ambergben, énekli a zsoltárokat az oppenheimiekkel, hasztalan vetné meg a lábát ismét a Neckar partján, a háború elől nincs menekülés: elérik, megkínozzák, kirabolják a Katolikus Liga katonái Heidelbergben.) Innen kellene továbbsietnie utána Komáromba, Erdélybe, Bethlen udvaráig – de aki már eljutott Rohoncig, töltsön ott egy negyedórát, s érdeklődje meg, merre állt itt a tizennyolcadik század végén a szegényház. Ha csodálkozva néznek rá, s megkérdezik, miért kíváncsi erre, közölje, ez volt az a hely, ahol Szenc szülöttének életvonalát sok-sok idővel később ismét metszette valakié. Azokon a rohonci utakon, amelyeken Molnár lépdelt, bolyong majd rendje feloszlatása után a rohonci szegényház felügyelője, a forgandó szerencsét saját sorsából ismerő egykori jezsuita, a drága Faludi Ferenc, s más okból, más előjelek után a tizennyolcadik század utolsó negyedében ugyanúgy kora ideológiai szálain leng az élete, ahogy a tizenhetedik század elején a református prédikátoré.

Kérdés

Utas, aki kocsidon járod Európát, hol nem lelsz a nyomára? Gdańsk tengerszaga éppúgy őt idézi, mint szirtjeivel az angol partvidék, Kassa, Léva, a Részek csakúgy, mint Amszterdam óvárosában a Jodenbreestreet vagy az utolsó stáció: Kolozsvár. Annyi mindenen elgondolkoztál-elgondolkozhattál életedben, jutott-e valaha eszedbe azon tűnődni, ugyan mibe került annak a valamikori alkotónak életműve létrehozása olyan körülmények között, ahogy az létrejött, s mibe került volna, ha merő véletlenségből vannak pártfogók, 14ha nem rezeg a föld, ha van pénz, nyugalom, nyomdák, amelyekkel nem kell menekülni, szalma közé ágyazva a magyar szó terjesztési lehetőségét, ha a városaink nem lángolnak, az ország egy és nem három közigazgatási egységből áll, ha a nemzet eljutott volna már odáig, hogy másra is figyelhet, nemcsak arra, egyáltalán marad-e a hazából valami, ha…

Dátumok között (1597–1634)

Mikor megszületik, hazájának három fővárosa van, földrajzi és politikai hovatartozása szerint adózik az adózásra kötelezett királynak, szultánnak vagy fejedelemnek, s szerencsés, aki csak egy kincstárat gazdagít, mert a rosszabb csillagzat alatt születetteket két hatalom is vámolhatja, olykor mind a három. Hogy világra jön, még a Don Carlos-ban saját temetését végignéző V. Károly német-római császár nevelte hajdani spanyol alkirály, Dobzse László unokája, Miksa viseli a magyar koronát, Erdély fejedelme a későbbi lengyel uralkodó, Báthory István, Murád szultán épp abban az évben lép trónra, s mindjárt meg is öleti öt testvérét, hogy nyugodtabban szentelhesse figyelmét a külpolitikának. Dózsa koronája hatvan éve kihűlt, Mohács fekete emlékére lassanként egy fél század pora szitált, egy noyonbeli, csak tíz évvel azelőtt elhunyt francia jogász – a világ Kálvin János néven ismeri – egyházreformi tervezetét éppen tizenkét éve fogadta el a Tarcali Zsinat Magyarországon. A La Manche túlsó oldalán I. Erzsébet uralkodik, országában egy Shakespeare nevű kisfiú épp betöltötte tizedik évét, francia földön viszont még csak két éve múlt Valois Margit emlékezetes Szent Bertalan-napi menyegzőjének. Móric, a későbbi Tudományos, a német földi Hessenben szintén kétesztendőske még, s éppúgy nem sejti, hogy élete valamikor valamiképpen kapcsolatba 15kerül egy magyar gyerekével, mint ahogy a majdani Katolikus Liga fővezére, az akkor nagyjából tizenöt éves Tilly úgy él és hal meg, hogy fogalma sincs róla, egykor majd az ő nevére való hivatkozással gyötörnek meg valami Molnárt, hite miatt, a spanyol zsoldosok. Kepler, a csillagász ebben az időben még fakarddal hadonászhatik, háromesztendős, ha már értene a csillagjósláshoz, megjósolhatná magának, hogy lesz egy olyan esztendő az életében, amikor sok látogatója közt egy olyan is akad, aki azzal dicsekszik, az errans stella fogalma igen szépen hangzik az ő anyanyelvén is, nemcsak latinul. Odahaza nálunk azt mondják: bujdosó csillag. Halála idején a magyar királyt II. Ferdinándnak hívják, már egyaránt bevéste nevét a letiport csehek és az emberi jogok fosztotta magyarok emlékezetébe, Erdély ura a bibliás I. Rákóczi György, az oszmán uralkodót IV. Mohammed néven tartják számon, s a források megjegyzik róla, nemcsak perverz és részeges, de saját kezűleg szereti kivégezni a halálraítélteket.

Élete kezdő és záró dátuma közt hazája tisztségeit idegenekre ruházzák, az országban nyereségvágyukat hitbuzgalommal álcázó, külföldön toborzott zsoldosok garázdálkodnak, az Udvar a kincstárat látszatperekkel, vagyonelkobzással gazdagítja, a szabad vallásgyakorlás joga utópiának látszik. S ha Erdély nem áll, s nincsenek a nagy fejedelmek, az Udvar nemzetellenes programja célt is ér, csakhogy Bocskai nevét éppúgy meg kell tanulni Bécsben is, Prágában is, mint a Bethlenét, s a „barbár” nemzetünk ellen segítségül hívott stájer ifjak elképedve hanyatlanak a halálba az álmosdi ütközetben, ahová pedig családjaik egy részét is elhozták, csatanézőbe, mint egy mutatós vadászatra. Élete befejezésekor a harmincéves háború már túljutott a felén: neki tizenhat esztendő jutott belőle. Nyilván meglepődik, ha valaki közli vele, Kepleren kívül még több kortársa is örökre rögzül a világ kultúrájának történetében: Montaigne, Giordano Bruno, 16Tasso, Galilei, Ben Jonson, Marlowe, s a líra egyik csodája: Donne. Azt viszont szókészlete elárulja, hogy tudnia kellett: Pázmány kardinális személyében a magyar próza egyik legjelentősebb művelője élt vele azonos században.

Az utód gyanúja

Élete hatvan esztendejéből harmincnégyet töltött külföldön, művei száma meghaladja a húszat.

Ha egyáltalán eszébe jutott valaha, hogy megkísérelje rangsorolni eredményeit, legvalószínűbbnek az látszik, hogy a genfi mester ideológiáját összefoglaló Institutiók fordítását becsülhette a legtöbbre, hisz a lelkét kellett kitennie, míg megoldotta emberfeletti feladatát, s nemzete nyelvén, magyarul szólaltathatta meg a reformátort. „Szertelen méltatlanság, hogy minekelőtte Calvinus magyarul szólanék, annyi rútalmas gazság fordíttatott magyar nyelven reája – panaszolja, s reménykedik –, ez mind füstbe mehet, mihelyt az magyarul szóló Calvinust a magyar olvasó is megolvasandja.” Merész munkája akkor is szerencsés eredmény, ha Kálvin szigorú stílusának tömörsége lazul is kissé az ő szövegében, s az eredetinek klasszikus lebegésű és elegáns mondatritmusát nem mindenütt bírja követni a tolmácsolás. Nem számít, Kazinczyék tudatos nyelvművelő programjáig nemigen akad rangban az övével felérő vállalkozás arra, hogy valaki maga teremtette telitalálatokkal vagy a kifogyhatatlan gazdagságú népnyelv teremtő fantáziájától ihletett szavakkal hozza közel az olvasóhoz a legbonyolultabb, legelvontabb fogalmakat. Mikor rengeteg zavaros történelmi előzmény után a reformátor Bázelban tételekbe foglalt hit-értelmezése 1624-ben végre kikerült a sajtó alól, a fordító, bár időközben ide-oda menekült szelleme kölykével a vallásháborúk dúlta német földön, s a 17nélkülözés mellé immár a tortúrát is megismerte, hogy a több mint másfél ezer kvartlapon végre megláthatta a keresztyéni religióra és az igaz hitre való tanítás szövegét, mégiscsak azt érezhette, hogy ha fordítás formájában is, de csak megalkotta a maga aere perennius művét. Kálvin ezentúl önmaga védekezhetik minden támadás ellen, bárki számára hozzáférhetővé vált magyar földön, hogyne remélhetné hát a fordító, hogy a tolmács szerény neve fennmarad a nagy reformátoré mellett, legalább addig, míg újabb, tökéletesebb fordítás nem készül a genfi mester művéből.

Csakhogy az irodalomtörténet ismerete elővigyázatos értékelésre int alkotót, kritikust, irodalomtörténészt. Ki és mi marad fenn, s meddig, ki mit adott életében, művészetében, nem tudja nemcsak a kortárs, a nekrológíró sem, hát még az, aki maga próbálná rangsorolni saját élete eredményeit. Persze hogy az lett volna a logikus, hogy Molnár nevét Kálvin Institutói őrizzék meg, hisz a mű eredetije akkora feltűnést keltett, hogy még az anyja megbízásából Debrecenbe látogató, akkor még csak trónörökös I. József is kölcsönkér egy példányt a bécsi császári könyvtárból érthető módon hiányzó munkából, hadd nézzen belé, ha már úgyis abban a veszedelmes városban jár, kíváncsi rá, mi az isten csudáját kiabálhatott az a Calvinus annak idején, ami akkora izgalmat keltett világszerte. Ha Molnár azt képzelte, neve a Kálvin neve kapcsán marad fenn, tévedett. Az Institutiók fordításától, annak minden nyelvi bravúrja ellenére, munkássága a református egyház büszke magánügye maradhatott volna, ha nem születik meg két másik műve is, ami révén aztán valóban belekerült az irodalomtörténetbe, méghozzá akkora súllyal, hogy pora sincs alakját addig őrizzük, amíg még tanítjuk a nemzet irodalmát.

18
A dajka

Minden magyar írót és magyar olvasót tanított beszélni, s oktatott ugyanolyan szándéktalansággal, öntudatlansággal absztrahálásra, a szimbólumok jelentésének kibogozására, ahogy a népköltészet teszi. Azokat is ő nevelte, akik meg sincsenek keresztelve, és soha életükben nem hallották a hírét se Szenci Molnárnak, se Dávid királynak. Zsoltáros-könyv-e a reformált anyaszentegyház számára készült, igazán praktikus igény kielégítésére, hogy legyen mit énekelni az istentiszteleteken. Ha eléri kitűzött célját, azaz, ha csak azt éri el, amit tervezett, a psalterium ugyanúgy egy felekezet személyes kincse, mint számtalan, az egyház szempontjából nagy jelentőségű más nyomtatvány, csakhogy valami más sikerült neki, amire nem gondolt, amit nem is remélhetett. Zsoltáros-könyv-e korunkban sajátságos módon teljesen modernnek ható, szigorral, gyöngédséggel, lekerekítetlen sarkú szenvedéllyel zúgó soraival a szavak és a képek hajszálcsövein át művekbe szívódott fel, majd túlcsordult kerubimon, szép híves patakra áhítozó szarvason éppúgy, mint a fordító szándékán, beleveszett az anyanyelv végtelen folyamába, s lett felekezeteken felüli, általános érték, mindenki dajkája, nemzeti tulajdon. Az Árvácska zsoltárokra bontott szerkezete csakúgy őt idézi, mint a tambura fölé görnyedő vén Arany, nyomon követhető a Tücsökzené-ben, de Nemes Nagy ótestamentumian szigorú látomásai között is. Nem érdemes megkísérelni, hogy összeállítsuk: a szintén Molnár javította Károli-biblia fordításával együtt ki mindenkinél mutatható ki Szenci Molnár hatása: mindenkinél. Jókai öregasszonyai éppúgy az ő szenténekeivel ülnek a rokka mellett, ahogy, ha éppen így akarja, az ő hangján szól Ady. Mondatépítkezése, esze járása a legfiatalabb költők-írók szövegében is kimutatható, azok pedig aligha járatosak az Ószövetségben. Viszont mind tanulták a Toldi-t, és ismerik Móriczot.

19
Az adományozó

Többnyire pártfogók segítették hozzá, hogy létrehozza, ami miatt a világra jött, s nyilván hálás és boldog volt, ha kapott valamit. Ritkán kapott és keveset. Míg zsoltárain dolgozott, csak létfenntartását biztosították a körülmények, az Institutiók elképesztően nehéz munkája idején magáért a fordításért semmit sem adtak neki, csak a könyv kiszedése után utaltak heti másfél tallért, amíg a nyomdai előkészítés folyt: ezt kereste, önmaga korrektoraként. Úgy halt meg, ahogy sokan meghaltak még utána, az Apácai Cserék, a Csokonaik halálával, pátosztalan nincstelenségben. Ugyan nagyot néz, ha annak idején Prágában Kepler azt olvassa ki neki a csillagokból, hogy dúsgazdag hagyatéka egy nemzet vagyona lesz, szavai, melyeket koldus életében összehordott, dictionariumából kiszöknek, alappá szilárdulnak egymás mellett, úgy őrzik a nép teremtő képzelete ihlette, a tudomány és a művészet tolmácsolására alkalmas új szavakat, fogalmakat, s ez az alap megbírja már Pápai Páriz lépteit, Rajnisra, Révaira, Kazinczyékra vár, s mikor azok is megteszik rajta útjukat, már annyira erős, hogy elindulhat rajta a tizenkilencedik század, kézen vezetve három óriást: Vörösmartyt, Petőfit és Aranyt.

Magyar–latin latin–magyar szótára megint csak nem azt akarta, amit elért, az irodalmi nyelv kialakulását segítő bázis megteremtését. Kevesebbet kívánt: segíteni az iskolamestereknek, a tanulóknak. A vállalkozás megint csak túlnőtt önmagán, szótárának Pápai Páriz bővítette változata egyszerűen nélkülözhetetlen volt az országban évszázadokon át – mindenki, aki iskolába járt, abból fordított latinról és latinra, az ő szókincse szavaival beszéltek előbb az ókori, később a magyar írók. Ma, mikor e szókincs aktív része már annyira a mienk, hogy a nem szakember nem is elemzi kifejezőerejét, ízét, szótára olyan, mint az időgép. Aki belelapoz, egyszerre 20csak ott van a hitújítás kora kellős közepén, s éli az akkor éltek magán–társadalmi–tudományos–gazdasági–vallási–politikai életét. Galamb módra csókolózni – ez kétségkívül magánélet. Legyező hordozó, lantos, karuly madár lábára való szíj – felénk bókol, ránk köszön a korabeli várak lakója; a szavak fényt gyújtanak, muzsikálnak, elkomorodnak, sírnak, olykor tele vannak alig alvadt indulattal. Szótárában megárendálják a várat, jó és rossz adósságot ismernek aszerint, mennyi a remény rá, hogy visszakapja a hitelező, fizet a nép sarcot, vámot, dézsmát, s mi segíthet ennyi keserves gond között, mikor annyi a hiteszakadott? Aligha a babonás börbitélés, inkább az isteni tudomány. Nehéz az élet, jaj de nehéz, dugig az ispitály, ahol ispóttal méricskélik a sebet, készül a szer az orvosságcsináló műhelyben, gyűjtik az orvosok a füvek inas leveleit, cérnás szárát, szedik a réteken, erdők közepén az Isten szakállát, Isten korsókáját. Közben minákat ásnak a várak alá, kasokat állítanak fel a bástyán, villog a mellyvas, fut a salétrom tajtékja, odalent janicsárok iramlanak, fejükön patyolat, messzi meg gályák szelik a tengert, viszi őket a gályai hadnagy. Nehéz a világ, s még ha senki se nézné a maga hasznát, csak az országát. De nézi, s mennyi nézi! Stellatura-ae, f.: megcsalás, mint mikor a kapitány a vitézek kenyeréért pénzt ránt fel, azonban ezek éheznek miatta. Perseverantia kellene, hogy élni tudjunk békén, perseverantia az isteni irgalom mellé: megmaradás mindvégig. Ez kellene. Csakhogy: Malus Scytha. Csaknem négy évszázad irdatlan távolából tudatos hamisítással süvölti napjainkig Molnár Albert a mondás általa egyedül elfogadható magyarítását. LATOR A TÖRÖK!

21
A magánügy

Ha a halottaimmal akarok beszélni, zsoltárt énekelek. Legszívesebben azt, hogy A nagy király jön, hozsánna, hozsánna. Egy idő múlva aztán a bennem élők is rákezdik, előbb az apám, aztán a nagyapám, és amikor már a nagyapám is fújja, mindig eltűnődöm, miért is nevezte a nagyapát jobb atyának Molnár. Az én jobb atyám egyházkerületi gyűlésen halt meg, és neki is az volt a legkedvesebb zsoltárja, hogy A nagy király jön, s míg ő énekelte, ő meg nyilván a saját mérnök apjára gondolt, aki esténként az Aeneis-t fordította rímes sorokban, nappal meg, míg járta a földeket, mint más a nótát, úgy zümmögte hallgatózó csepp fia előtt az éneket, amelyben jön-jön egy nagy király, s az ő szívében is ugyanúgy szólt egy másik hang, a maga éneke mellé a saját apjáé, meg a saját jobb apjáé. Ilyenkor valamennyien énekelünk, ők, a halottak meg én, az élő, jön-jön a nagy király, mi meg megyünk generációról generációra, egymás nyomába mind.

Az igazolhatatlan

Két íróról be is tudom bizonyítani, hogy Szenci Molnár szótárából tanult kisfiúkorában, s koruk iskolai oktatási módszere szerint nemcsak szavakat, kifejezéseket is magolt. Az egyik fejében így rögzült a rudis, ensis, sarissa jelentése, hogy hosszú hegyes tőr. A másik a terrae filius, obscurus homo-ról tanulta meg, azt jelenti: sehonnai bitang ember.

Hosszú hegyes tőr ifjú szivében,
íme bizonyság…
22
Sehonnai bitang ember,
ki most, ha kell…
A közügy

Egy életműről is lehet azt mondani: hozsánna.

23
A nagy hegyen
Apácai Csere János emlékezete

Vargyas mellett a Tsudakő oldalában egy kerekded lik vagyon, kire nehezen hághatni föl, és osztán odabé rettenetes üregek vagynak s denevéreknek sokasága.

Felhágni sosem adatott meg neki könnyen, s ha valaki, ő ismerte a rettenetes üregeket és denevéreket. A személyek, akik élete útját befolyásolták, éppoly sajátságosak, mint a helyzetek, amelyekbe kerültek, vagy amelyekbe Apácai maga került a révükön: az áradat, amely az Olt sodrásához szokott csolnakot megpörgette, nem puszta ideológiai hullámverés: nagy, még az idők méhében szunnyadó változás viharának első hírnöke. Ha valaki azt mondta volna neki, hogy élete legdúltabb napját annak köszönheti, hogy egy angol király a parlamentje beleegyezése nélkül mindig újabb adókat követel, s azt, aki nem fizet, börtönbe veti, önkényeskedését Istentől kapott hatalmával magyarázva, amiért aztán elfogják, elítélik, levágják a fejét, felnevet, talán meg is döbben. Megdöbbent volna akkor is, ha a mester, aki az ő Leidenbe való érkezése idején már elvesztette Saskiát, akinek művészi becsületébe is belemartak megrendelői és kritikusai az Éjjeli őrjárat páratlan fény-árny bűvölésű víziója után, portrét fest róla s úgy ábrázolja az asztalánál, lúdtollal, kalamárisa mellett, hogy mögötte gömbölyű tükör függ a falon, s a tükörben ott látszik egy elmosódó vonású férfiarc. „Ez kicsoda, mester?” – kérdezte volna meglepetten, s Rembrandt hahotázva azt feleli: „A jövendő!” Kálvinus hite racionális gondolkozásra szoktatta követőit, ám a szent tudományok nem egy ószövetségi próféta jósigéit tartották számon, s az is megesik 24akárhányszor, hogy a „szunnyadás fekete angyalai” fellebbentik a titkok kárpitját. Nyilván megnézte volna hát jobban azt a tükröt, s megtapogatja csontos ábrázatát, mert a tükörbeli kép vonásai aszimmetrikusak, hisztérikusak. „Csak nem ilyen leszek öregkoromra?” – aggodalmaskodott volna, s Harmensz van Rijn a térdét csapkodja a sikerült tréfán, s megnyugtatja, ne aggódjék vénsége arca másán – azt már nem mondja meg neki, sohasem lesz öreg, a festő pillantásának beszél a magyar tudós arcának anatómiai képlete, szeme gödre, s az nem ígér hosszú életet –, a kép, amelyet a tükörben lát, egy durhami prebendáriusé. „De hát nekem mi közöm lehet egy anglikán kanonokhoz?” – kérdezte volna most már nyugtalanul, és a mester, aki már régebben figyeli a világot, mint ő, és többet is látott nála, megmagyarázta volna neki, minden ember élete alakulását a legváratlanabb momentumok és személyek determinálják: kiét egy lövészegyleti kapitány, kiét egy durhami prebendárius. De aztán mást sugalmaztak volna neki az „agyvelőbeli lelkek”, átmázol az aszimmetrikus arcvonásokon, s fest helyükbe egy hegyet. Ez már természetesebb kép, világosabb jelkép: Apácai egész életében ott kísértett a vágy: olyan magasán állni a hegynek, ahová soha senki nem hághatott még, s talán nem is fog már soha, ott állni, valami csúcson, és magyarázni anyanyelvén a lángszabású gúlát, amely igyenes vonású talpától fogva háromszögletekkel megtetézett sima temérdek –, magyarul magyarázni azon a tetőn a jobbján-balján a kezébe kapaszkodó kicsindedeknek.

25
Idegenben

A harmincéves háborúnak Tilly zsoldosai emlékével fémjelzett brutalitása feldúlta a német nyelvterület protestáns egyetemeit: a tanulmányaikat a magyar iskolarendszer szerint befejezett diákok tudományos képzésük megszerzésére nem indulhattak sem Marburg, sem Altdorf, sem Heidelberg felé. A külföldre küldendő és szorongva visszavárt tudósjelölteknek a tudományokban való korlátlan elmélyedésre a legalkalmasabbnak a tizenhatodik-tizenhetedik század leggazdagabb iparos és kereskedő állama, tengeri nagyhatalma, Ceylon, Szunda, Fokföld, egy ideig még Braziliának is ura, Németalföld kínálkozott. Jó Fülöp leányunokája nagy jegyajándékot vitt férjének, Habsburg Miksának, a Don Carlos az Escuriálban elevenen eltemetkező V. Károlya meg is becsülte, meghagyta tartományai alkotmányát. (Ha Geleji Katona István, az erdélyi püspök, egy évszázaddal hamarabb él zseniális tudósjelöltjével együtt, s akkor indítja útnak Apácait, furcsa bár, de lett volna valami kapcsolat a studiosus és a németalföldi helytartó között: V. Károly uralma alatt, 1530-tól 1556-ig, II. Lajos özvegye, Mária volt a megbízott régens.) Károly csak a terjedő protestantizmust nem szívlelte, bár az eretnekek irtása tekintetében utódjához, II. Fülöphöz képest amatőrnek bizonyult, Fülöp, Alba herceg és az inkvizíció megbízható munkája eredményeképpen Károly lemondása után egy fél évszázadig vértől iszamós ez a táj, Egmont, aki felé Goethe Klärchenje olyan vigasztaló szelídséggel nyújtja az apoteózis koszorúját, csak szerény szimbóluma a megszámlálhatatlan áldozatoknak. Ötven évbe telik, míg a németalföldiek kiűzik a spanyolokat, s a felszáradt talaj ismét elbírja a múzsák könnyű terhét: a rederijker kamarák, a költő céhek nyelvújító, az elnyomás ellen a költészet segítségével aktivizáló munkája után megírhatja tragédiáit Hoort, s fényes élet26művét a lírikusnak, dráma- és prózaírónak egyaránt kiváló Vondel. A zeneművészet művelői, akik annak idején az ellenpontozás alapvető tételeit fogalmazták meg, bonyolult zsákutcák után szintén eltalálnak a melódiához, a németalföldi festészet pedig Európa egyik csodája lesz. Lucas van Leyden a Dózsa-felkelés idején festi csodálatos Pyramus és Thisbé-jét, s – stílusosan – Mohács évében álmodja az oltárszárnyakra Utolsó Ítélet-ét. Frans Hals, az egyik Ostade, Jan Steen csaknem egykorú Apácaival, de kortársa Ruisdaele is, akárcsak Rembrandt, Potter egy évben születik vele, s csaknem ugyanakkor hal meg, Vermeer éppen tizenhat éves, amikor az egyházi ösztöndíjas fiatal férfi megérkezik küldetése és a világhírű egyetemek országába, s megkezdi tanulmányait Cocceius mellett Franekerben. Két hónappal később, 1648 szeptemberében már batáv földön találjuk, Lugdunumban, Leidenben, ahol Tulp doktor, Lipsius és Scaliger neve fémjelezte az egyetemi oktatást. Leiden…

Városnézés, két hangra, egy golyóstollra

Leiden történelmi jelentőségű város. Felhívjuk figyelmüket rendkívülien szép fekvésére.


A középkorban a Leithen nevet viselte. Az ókorban fontos római centrum volt: Lugdunum Batavorum. Fénykorát a tizenhatodik században élte, világhírű egyetemét is akkor alapították.


27

1573-ban körülzárták a spanyolok. A blokád hatezer ember életét követelte. 1635-ben pestis tizedelte a népet.



A tizenkilencedik század legelején egy lőporos hajó robbanása elpusztította egy részét, a híres Elzevir házat is…


Híres az itt született Lucas van Leyden festőről, az anabaptista Leideni Jánosról, Heinsiusról, a filológusról, aki 1655-ben halt meg,


valamint Rembrandtról és tanítványáról, Dou-ról, Dozyról, a tizenkilencedik századi híres orientalistáról, itt született Camper anatómus, aki Franekerben tanított orvostudományt.


Ez a templom a Péter-templom. Szemben John Robinson háza, ő javasolta a Zarándok Atyáknak, hogy vándoroljanak ki, és Amerikában kezdjenek új életet. Maga a templom bizonyos 28 tekintetben az egyetemhez tartozik, ide jártak a híres Academia Lugduniensis hallgatói.



A katedrálist a tizenharmadik században építették. A város háza eredeti épülete sajnos egyszer leégett.

Érdemes amott a School straatba bepillantani, ott találják a tizennegyedik századból megmaradt Schola Latinát. Ha balra térnek, az ampir pavillon mögött a kiszélesedő grachtoknál van a kikötő, a különféle piacok. Ha akad önök között, aki esetleg az Akadémiára kíváncsi, a Jan Steen gracht mentén haladjon előre. A hágai autóbusz a hotel előtt várja önöket tizennégy órakor.

29

Apáca község az Olt bal partján fekszik. Határában öt szögletű őrtorony. Szépséges Barcaság.



Mohács. A német, a török. 1544: tordai gyűlés: lelkiismereti-szabadság. Izabella. Castaldo. Fráter György. 1566: Szigetvár.




27

1571: János Zsigmond. Szabad fejedelemválasztás. Báthory István. 1633-ban Brassó vidékén több mint kétezren halnak meg pestisben.




Isaak az ő születése évében adta el a nyomdáját a testvérének, ő ezt a nyomdát láthatta. Isaak emblémája a szilfa volt a szőlővel.


Csak?


Csak?


Franekerben kezdte meg a tanulmányait ő is.


Tanácsolom felségednek, meg se is vesse… Kossuth. És Kerényiék? Az amerikai téboly és az öngyilkosság árnyékában?… Akkor ezen a téren jött reggelente át. Hogy illatoznak28 a hársak. Mikor ő itt élt, akkor is ilyen lehetett itt a templomnál: „Minden épülete felette szép, minden utcáján hajó, víz vagyon. A víz mellékét az egész városban szép hársfákkal ültették be” – ezt írta Szepsi Csombor.


És a Barcaság? És Gyulafehérvár? És Kolozsvár? Amikor 1658-ban ráeresztették a tatár sereget?





Akad.


Ez a grachtnak a Péter-templom oldalán levő része. Tanszékek. Afrikai tanszék. Indoeurópai. Bantu. Indonéz. Antropogenetikai. Európai és tengerentúli jog. Német. Angol. Olasz. Japán. Jávai nyelv. Papyrusolvasás. Trópusi gyógyszertan. Török. Új görög. Perzsa. Bizantológia. Középkori latin. Sinológia. Romanista. Ott van. Szemben. Csak át kell menni. Ott.29 Két gracht között magaslik. Hátul az a rész új, de ez itt régi. Tulp doktor ott boncolhatott, azok mögött az ablakok mögött. Ez az aula, itt hallgathatta Heidanus szék foglalóját.


Hová tűnik a gracht az épületnél? Lehet, hogy alatta folyik tovább? A kerítés mögött látni a botanikus kertet, hullámokban árad valami fűszeres illat. Trópusi cserjék.


Ahonnan a hágai autóbusz indul, ott volt valamikor a betérő, oda érkezett, ott tájékozódott Leidenben az idegen, az utas. Nyilván, ahogy kapott valami útbaigazítást, ő is azonnal elindult megkeresni az egyetemet. Ahhoz, hogy belássa a szemével, ezen a sarkon kellett megállnia. Talán megérintette ezt az épületszögletet.


Amszterdamban ki volt írva, hogy a falra firkálást bünteti a törvény.


30

Puha ceruza kellene, de csak tollam van.


APÁCAI CSERE JÁNOS

ERDÉLY SZÜLÖTTE

MAGYAR

Kintornák Utrechtben

Utrecht villog a könnyű esőben. Itt mélyebbek a grachtok, jóval az utcák szintje alatt kanyarognak, s minden út ott fut össze valamiképpen a hajdani római castellum, Traiectum ad Rhenum kőemlékei közelében, a Szent Márton-templomnál. A dómnak se külseje, se belseje nem ép, benn a képrombolók vandálsága támadt a műemlékeknek, magát az épületet valami természeti katasztrófa rongálta meg, a torony ma is különáll az épülettől, mindenhonnan látható, óriási, kivilágított óralapja irányítja az idegent. A templom már az egyetemi városrészt jelenti; az Academia épületét egy kolostor sétálójához hasonló kert kapcsolja a dómhoz, közepén kút, rajta másoló barát szobrocskája, körös-körül ívek csipkedíszei, s a vízköpők mellett az ívek és cirádák gyűrűibe szorított szentírás-jelenetek. Az egyetemnek csepp bástyája, piros tornya van, a természettudománnyal foglalkozó legújabb tanszékek a gracht fordulójánál kezdődnek, II. Adorján pápa kétfelől is vízre tekintő, Krisztus király ékítette házánál.

Az óépülethez egy parányi házacska támaszkodik, egyetlen, pici ablaka van, nem látni, mit fed magas kerítése, oldalán mint a zuhatag omlik alá a vérszínű futórózsa. A ház előtt Villon szobra áll, hetyke, szomorú fiatal arc néz szembe az utókorral. Az utas ráköszön ifjúsága nagy lírai élménye szerzőjére, még meg is fordul, hogy újra láthassa, amint a Szent 31János-templom felé siet – valaha ott volt a könyvtár, ahová a magyar ösztöndíjasok jártak. Odaérkezve arra a szoborra is ráköszön, amely ott áll a vén fák árnyékában, egy gyermek tekint rá az alacsony talapzatról, akit tavaszi ágnak nevez a tábla amszterdami, örökre elhagyott s örökre figyelmeztető szobájában: Anna Frank. Továbbhalad, mert látni szeretné a Katalin-templomot, ahol egykor egy helybéli hajadon, Aletta van der Maet férjhez ment, végül megint csak visszatér az egyetemhez, nem a pápaház előtt áll meg, hanem a rózsás kerítésű, kis épülettel szemben. Közben beesteledett, mind kigyúltak a fények, míg átvágott a grachtok között, Utrecht valósággal lángol, mint egy belülről kivilágított üvegdoboz. Könyvesbolt, könyvesbolt, könyvesbolt: sehol nyugati útjain még nem látott ennyi könyvesboltot a turista. A rózsás házacskával épp átellenben bolt van, minden kirakata neonkeretben ég: kintorna-kereskedés. A kintornák tetején faékítmények, angyalok, bohócok, befűzött, tornyos hajú hölgyek és nagy bajuszos urak képével. És szólnak a kintornák mind, zeng a tér, nem kézzel hajtják őket, gép valamennyi. Wurlitzer – kintornák, dől a muzsika Szent Márton dómja felé. Esik, ahogy itt szokott, közel a tengerhez, nem is eső ez, csak permet, mintha a levegő sóhajtana. Irreális muzsika, irreális rózsazuhatag, irreális pillanat, irreális éjszaka.

Meg is jelenhetnél, gondolja az utas, megmondhatnád, melyik házban történt. Amit csináltál, elgondoltál, végtére is több, mint amit az jelentene, hogy a mindig változó energiát újabb formába parancsold: egyszer csak igazán itt lehetnél a kintornák kirakata és a dóm kettős sugárzásában, Villon mellett; igen, amit tettél, több egy szimpla feltámadásnál. Jöjj és mutasd meg, hol az az épület, amelyben belefogtál, hol fogalmaztad meg először magadnak: nem csoda, hogy minket magyarokat felülmúlnak a többi nemzetek, hiszen azok mindent az anyanyelvükön tanulnak és tanítanak, s bizony boldogta32lan náció az, amely mindent idegen nyelvek segítségével közvetít. Hol volt az a ház, amelyben „írásnak dőltél”, és rettegve feladatod súlyától szűk szókincsünk, kopár nyelvünk miatt megcsináltad a lehetetlent, megírtad korod valamennyi tudományos eredménye összefoglalását, az Encyclopaediá-t, az anyanyelveden. Azt hitted, könyvet írtál, tankönyvet, amelyben mindent közöltél, amit egy művelt embernek tudnia kell? Úgy képzelted, viszel valami csekély ajándékot a püspöknek, kárpótlás- és engesztelésképpen, amiért hívására némileg későbben érkezel? Utoljára szigorú hited istene teremtett így, a semmiből egy világot: az Encyclopaedia Utrechtben elkészült első felével, mint a karddal, átmetszetted egy a magyar nyelven való olvasáshoz hozzá nem szokott közösség szűk horizontját, s elébe tetted minden olvasnitudónak a magyarul megszólaló Tudományt.

Idézet az Egri csillagok-ból

A lenyugvó nap fényében aranyoszlopokként nyúltak a magasba a minarét tornyai, s a templomok aranyozott kupolái meg éppenséggel ragyogtak. A tengerben mindez visszatükröződött.

– Álomvilág ez! – ámuldozott Éva, amint ott ült Gergelynek a lábánál.

– Álomnál is szebb – felelte Gergely –, de olyan ez, lelkem, mint a mesebeli kastély. Kívül pompás, belül szörnyetegek és elátkozottak lakják.

– Tündérváros! – szólalt meg Mekcsey is.

Csak Jancsi ült csendes-búsan a csolnakban. Szinte jólesett a szemének, hogy az épületek e rengeteg pompája között valami feketeséget is láthat.

– Micsoda erdő az ott a házak között a hegyoldalban? – 33kérdezte a cigányt. – Úgy nézem, csupa jegenyefa. De milyen feketék erre a jegenyefák! No, jól megnőttek.

– Nem jegenyefák azok, nagyságos ifjú uram, hanem cipruszok. Nem is erdő az ott, hanem temető. A pérai törökök fekszenek benne. Bár ott feküdne már valamennyi.

Üregek és denevérek

Basirius, az egykori durhami prebendárius, a kivégzett I. Károly angol király hajdani udvari papja, az anglikán egyház kanonoka körülbelül azon a ponton találkozik 1654-ben Barcsay Ákossal, aki Erdély adóját vitte a szultánnak, amelyet Török Jancsi észrevesz a távolból: Galatában, a perai nagyút mentén, az oszmán birodalom mindenkori diplomatanegyedében, itt kapja a meghívást II. Rákóczi György udvarába, amely végül is a gyulafehérvári főiskola rektori székébe ülteti. A prebendárius ekkorra már összekóborolta Európát, akkor éppen a galatai reformátusok lelkésze. Igazán iszonyodik a sátántól; de szívesebben ülne le vele vacsorázni, mint egy a puritanizmus vádjával illetett földi emberrel. Basiriusnak ez a szó: puritán – így hívták azokat a protestánsokat, akik az egyházat minden emberi tekintélytől mentesen akarták szervezni, s akik szigorát az a zsarnokság szította, amellyel az angol királyok a reformációt és az egyházat saját hatalmi céljaikra akarták kihasználni; ezek ellenszegülése idézte elő a felkelést a minden tettét Istentől ráruházott hatalmával mentő I. Károly idején – maga a lázadás, a fejedelmek, királyok, főurak, püspökök fejét követelő forradalom fedőneve. Ő a protestantizmus episzkopális, püspöki irányzatának a híve, szerinte az egyház irányítása a püspökök s az államfő joga: az állam első embere egyben az egyház legfőbb püspökével azonos. Mikor megérkezik Gyulafehérvárra, elször34nyed, hová keveredett: lám, utolérte a métely, a felső-Tisza-vidéki egyházak vonakodnak püspököt választani, s egyes, a harmincéves háború dühöngése miatt a holland és angol egyetemeken tudományos címet nyert fiatal tudósok bírálva tárgyalják a Debreceni Zsinat végzését, amely a puritán-presbiteriánus tanok képviselőit nem óhajtja sem az egyház, sem az iskolaügy szolgálatában látni. Rákóczi fejedelem ugyan nem tűri a veszedelmes ideológia terjedését, ám Basirius gyanakszik, vigyázni kell, nagyon vigyázni – szerencse, hogy a gyulafehérvári főiskola más tanárai is éberek. Hogy a tudós Bisterfeld helyére nem Apácait állították, hanem a prebendáriust, mindenesetre ezt mutatja – a képzettség, a kiváló tudományos eredmény láthatólag szegényes batyu a másik, a láthatatlan, igazolhatatlan s ugyanakkor cáfolhatatlan mellett, amit az egyházi ösztöndíjas a messzi nyugatról hozott: azt a nagyszerű tudományanyagot azokban az esztendőkben szerezte, amikor légvonalban aggasztóan közel élt a mételyes Angliához, ki sejtheti, nem járt-e éppen akkor Hágában, amikor az orcátlan királygyilkosok küldötte, Dorislaus doktor megjelent, s ki tudja, kit ismert meg ott a nyírottfejűek közül, kivel beszélt – ha beszélt –, s hol a bizonyíték akár arra, hogy nem váltott levelet Miltonnal, aki nem átallotta egész disszertációval igazolni a boldogtalan államfő elpusztításának jogosságát, akár arra, hogy igen. Olyan képzetten éber persze, mint Basirius, senki sincs, a mártír, a politikai üldözött, a forradalom véres hullámain át hozzájuk szárnyalt nemes madár, annak éjjele-nappala feszült figyelés, jóságos új ura, a fejedelem védelme érdekében. A durhami prebendáriusnak tetszik Erdély, nagy fizetése van, lehetőleg nem szeretne ismét menekülni.

Apácai 1653-ban érkezik haza, székfoglalóját két évvel Basirius hivatalba lépése előtt tartotta, a kis Rákóczinak szánt Magyar Logikácska a hozzácsatolt Intelmek-kel együtt ugyan35csak egy évvel hamarabb jelent meg, mint a prebendárius elfoglalta volna rektori székét. Basirius nyilván áttanulmányozta mindkét művet, s megfelelően tájékozódott, mielőtt előkészítette volna támadása színpadát s kiválasztja a bemutató szereplőit, belekomponálva rendezői koncepciója telitalálataként magát a fejedelmet, aki sosem jön rá, hogy a süvegét nem ő vágta az asztalhoz, nem ő csapta el Apácait tanári állásából, keze egy finom, láthatatlan szálon mozgott, amelynek végét az anglikán kanonok tartotta. Basirius egy fél évig készült erre az előadásra, miután meggyőződött róla, hogy a De studio sapientiae egy nagy tudású (annál veszedelmesebb!), kiváló képességű ember munkája, akinek hellyel-közzel még igaza is van, amikor nem szívesen látja nemzetét a gúnnyal szemlélt népek sorában, és a műveltség nemes eszközeivel pallérozná népét, mégpedig hazája nyelvén, csak persze az újítás, a nemes újítás is, mindig kockázattal jár, s ki tudná azt a dolgok kezdetén eldönteni, mi hoz s miféle veszedelmet. Szép és dicséretre méltó ez a pedagógiai lelkesedés, de mintha azt lehetne kiolvasni a sorok mögül, helytelen az, hogy a tudós a pap mögé szorul lehetőség, tekintély tekintetében egyaránt, hogy igen nagy szükség van a természettudományok ismeretére és a világiak segítségére. Ám ha a paptól, Isten képviselőjétől, szavai hirdetőjétől a tudomány jogán elvitatható, hogy maga legyen a lélek és a kicsinydedek világképének első és legfőbb pallérozója, igazán kurta az út, ami Erdély urait, püspökeit, magát a fejedelmet is a vérpadig vezetheti. A szillogizmus, amelyet Basirius a színdarabja előtt felállít, igazán nem komplikált, ennél különbeket gyártott Apácai Németalföld egyetemein. A puritán voltaképpen independens forradalmár, a forradalmár independens gyilkos, a puritán tehát gyilkos. És Basirius beint szereplőinek, s ama bizonyos nagy, a fejedelem, az udvar és az iskolai hatóság jelenlétében tartott ünnepélyes examenen nemcsak Rákóczi György, 36Apácai is úgy lép, tiszta hite, becsületes szándéka, emberi-pedagógiai programja megvallásával, ahogy a prebendárius elképzelte. Nem Basiriuson múlik, hogy Csere János életműve mégsem csonka, hogy Kolozsvár, ahol gyulafehérvári állásvesztése után alkalmazzák, igazi refugium, hogy kezén a középiskola akadémiává nő, hogy elkészül az Encyclopaedia természettudományos részei kiegészítésével, hogy megüzenheti az utókornak, ő a külföldiek tudományos hírnevével egyenrangú magyar egyetemről álmodott, hogy feljegyezhette a nép sirámát, hazája nyomorúságos városait, ápolatlan útjait, szennyes utcáit, az iskolák iszonyú terheit, s hírt adhatott a potrohos, prédára leső, hitük alaptételeit is hiányosan tudó, műveletlen papokról, az igazi, hivatott mesterek helyett az iskolákban vizslató pedagógus rókákról és arról is, hogy a műveletlen, erőszakos egyháziak olyan határig urak, hogy árnyékukban elsorvad a legéleterősebb növény. Nem Basiriuson múlik, hogy a kolozsvári lelkipásztor áskálódásaira már nem is neki magának kell felelnie, kiáll mellette saját nevelése, növendékeinek osztatlan serege, a teljes tanulóifjúság, hogy az egyházpolitikai küzdelmek ma már pusztán egyháztörténeti adalékok, Apácai életművének kardinális gondolatait viszont a magyar felvilágosodás országos mozgalma és a reformországgyűlések visszhangozták, és reményei, tervei, anyanyelvi kultúráért síkraszálló, iskolateremtő, népoktatási, népművelési programja elől szétmosta a gátakat Petőfiék feltámadt tengere.

37
Leltár Leltár
Basirius, hajdani durhami prebendárius, a Gyulafehérvári Főiskola rektora lakásában nevezettnek távozásakor talált tárgyakról: Apácai Csere János, a Kolozsvári Református Kollégium tanára Magyar utcai lakásának berendezései tárgyairól:

török szőnyegek, ruhák

150 birodalmi tallér értékű

ágybéli holmi

120 birodalmi tallér értékű

selyem doktori díszruha

selyem ágykárpit

ezüstkanalakkal teli láda

aranypoharak

egy köntöstartó

egy padocska

egy feketére festett asztal

egy festetlen

két nagy, két kis karosszék,

két ágy

38
Tizenhét levél egy ünnepi koszorúhoz
Emlékezés Jókai Mórra

„Ha engem valaki számadásra talál vonni, mi jogon foglalok itt helyet, nem fogom azt mondani, hogy írtam ennyi és ennyi regényt, mert azok valószínűleg néhány lustrum elmúltával Dugonicsnak azon korszakban közkedveltségű regényei szomszédságában fogják pihenni a boldog elfeledés álmát” – mondta magáról 1861-ben, mikor székfoglaló előadását tartotta az Akadémián. A könyvek közt, amelyekről azt hitte, az Etelka vagy az Arany perecek sorsára jutnak, ott van már akkor nemcsak az Erdély aranykora és a Törökvilág, az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán is. A negyvenhárom év, amit nem kurta élete még juttat neki, rájegyzi majd írói világa térképére, hol-merre hányja Lávay Béla élete sajkáját a politikai divatok hullámverése, rá Garamvölgyi Aladár börtönét éppúgy, mint Hermine sírjának helyét a dombtetőn, a Baradlayak magánföldrengései színterét, Berend és Evila bányáját, Noémi szigetét, egy világváros panorámáját, ha mégis megmozdulna ez a föld, Torockó birgejét Erdély csuda hegyei mélyén, még Szentendrét is, hogy tudjuk, hol veri a falat a rab Ráby. Ma, száztizennégy évvel a székfoglaló elhangzása és másfél évszázaddal az író születése után, már nyilvánvaló a tévedése: könyvei nem „pihenik a boldog elfeledés álmát”, munkásságának eredménye beleépült a nemzet életébe. Klasszikussá vált, méghozzá olyanná, akinek önkéntes olvasóközönsége van, aki ismerését igény biztosítja, nem kötelesség.

39

Rendkívüli gyerek volt, ifjú- és férfikorában is rendkívüli események résztvevője vagy szenvedője, rendkívüli aggastyánná is vált, nem szerelmi élete iránytűjének másodszorra is nem várt irányba való lendülése révén, mert ez igazán a magánügye volt. Ám személyével igazolta ars poeticáját, holtában önmaga hősévé vált, és végképp kifogott a társadalmi és irodalmi fanyalgásokon. Divatok, irányok, ízlések, személyes ellenszenvek gravitációja fölé lendült, s mint Tatrangi, járja azóta megállíthatatlan útját a halhatatlan alkotók között.



Az olvasók, akik ma ismerkednek meg életművével, talán maguk sem sejtik, mekkora művész volt, azt képzelik, csak a mese vonzza őket Jókai Mórhoz, a követhető, majdnemhogy gömbölyűre esztergált história, ami végre is az epika lényege, amelyet hallani is, olvasni is élvezetes, még felnőtt korban is, s amelynek hiányáért bizonyos típusú könyvbarátot nem kárpótol századunk váltott idősíkkal, körbevilágító módszerrel, snitt-technikával, olykor követhetetlen nyelvi játékokkal vagy csontvázpuritánsággal már-már az önmaga eredeti célkitűzését is lehetetlenné tevő regényírása. Bámulatos képzelőerejű, nagy mesélő – így rögzült a köztudatban, s mintha egy cseppet még szégyellenők is, hogy valaki ilyen megejtően tudott olyan megejtőeket kitalálni, ilyen hihetetlen nyelvi erővel ábrázolt olyan (a szó szoros értelmében) hihetetlen szépeket, rútakat. Nagy írótársa maga is szeretettel hümmög a róla írt monográfiában Jókai jellegzetes angyalai-ördögei fura, olykor meglepően fülledt körtáncán, s ott keresi valahol túlzásai és emberismerete hiányosságának magyarázatát, hogy üvegházi környezetében nemigen volt lehetősége arra, hogy megismerje az igazi életet, és persze nem is szenvedett eléggé, „sohasem állt egy kis koporsó mellett”.

Ám a szenvedés mint mértékegység relatív érzelem. Hogy 40ki mit tekinthet utolsó órájáig lüktető sebének, arra nemigen van szabály, e tekintetben a pszichiáterek meglepő közlésekkel szolgálnának. Gyerekkoporsó mellett csakugyan nem állt, de látott egy akkorát, amibe egész Magyarország belefért, s amelyről a temetés pillanatában igazán nem lehetett tudni, lesz-e belőle feltámadás. Az amerikai őserdők öngyilkos emigránsai, Kerényiék raja aligha hitte, s kétségeikkel nem álltak egyedül. Ilyen nagy koporsó mellett viszont a monográfia szerzője nem állt, legfeljebb fekhetett kis ágyában, mert 1847-ben született. Aki a Jókairól írt sokféle és egymásnak nemegyszer ellentmondó értékelést összekeresgéli, minden bírálójáé között Mikszáth érvelésén lepődik meg leginkább: milyen civil volt olykor a nagy írótárs szemlélete. Ha senkinek, legalább neki kellett volna tudnia: nemcsak egy leendő nagy író, minden gyerek számára milyen súlyos életszakasz még a legidillibb gyerekkor is, az eszmélő tudat első kocódásai ideje, mikor a valóság és a képzelet között még épp csak valami jelzés van, nem határvonal, s indokolt és indokolatlan riadalmak kísérik a világgal való szembesülést. A gyerekkor problémáktól való mentességét éppúgy nem garantálhatja, mint ahogy elő sem idézheti a mindennap az asztalra kerülő vajas kenyér. Ha vajas kenyéren múlnék az emberismeret, s az anyagi biztonságon, Tolsztoj gróf sosem álmodja meg Natasa Rosztovát.

Az alapsérülések a jól fűtött lakásban is kivédhetetlenek. Milyen lehetett a kisfiú Jókainak végigélnie apja temetését, látni-hallani, ahogy a temetésre hívogató Halálmadár, cilinderéről messze úszó fekete fátyollal sorra járja Komárom házait, és közli, elvárják az ismerősöket Jókay József úr temetésére? Hogy mekkorát ütött rajta ez az élmény, életműve igazolja: hányszor feltámad majd ez a Jókay úr a regényeiben, különböző neveket viselve, s árasztja maga körül – szüntelenül szomjasan valami szépre, nagyra, művészire – szelíd 41csöndességét, a moll-dallamot, amely eltűnt vele a házból, helyet adva Pulay Mária, férje halála után, végre teljesen érvényesülni tudó gyakorlati érzékének, érces zsoltárainak. Valahányszor a Jókai-életműben Pulay Mária kél új életre, vasereje van, válságos pillanatokban félelem nélkül, sziklaszilárdan mered szembe ellenségeivel és az olvasókkal, s az is megesik, hogy könyörtelen. Mint a szenvedés, a védettség is relatív mértékegység. Jókai munkái azt mutatják, teste szükségleteiről, műveltsége megszerzéséről férfiakénál szilárdabb kézzel gondoskodott az anyja, aki sokkal inkább harcra és a család védelmére termett, mint a férje, de azt is, hogy a másiknak, annak a gyöngének belső védelmét, amely Jókay József halálával olyan gyorsan véget ért, holtáig nélkülözte az író, és sose tudta elfelejteni.



A tizenkilencedik századról egyébként sok mindent meg lehet állapítani, azt azonban, hogy bárkinek is a bölcsőtől a koporsóig tartó üvegházi létet garantált volna, aligha. Mintha Mikszáth nem gondolta volna végig, hogy talán az se lehetett közönséges élmény, végigélni a forradalom minden fázisát, amit viszont ő csak hallomásból ismert már. Minden fázisát, nemcsak a Pilvax asztala körül lobogó szenvedélyek tüzét, de Világos homályát, de Tardona rémeit is. Idilli a patak, ha ott locsog a köveken, s idilli a kép is a fiatal férfiról, aki malmocskát farag, játszik a vízzel – túlságosan is idilli, gyanúsan biedermeier. Hát a hallóideg, az semmire nem figyel, csak a patakcsevegésre? Nem hallja – irreálisabb dolgokat is el tudott képzelni – minden váratlanul reccsenő gally mögött az üldöző közeledését, nem várja, egyszer mégiscsak felfedezik s rászólnak: „Megvagy!”? A nagy írótárs gyerek volt még a rémuralom idején, úgy, mint a felnőttek, nem érzékelhette, de még így is meglepő, hogy a nem távoli események nem ütöttek 42nagyobb sebet rajta, s nem sújtotta le jobban felnőttként, immár utána az eseményeknek, szabadon és veszedelem nélkül lélegezve, az előtte élteknek Learként a fenyéren bolygó nemzedéke, a névsor, amelyet a diadalmas napok hőseiről bárki összeállíthatott, kitöltve ezt vagy azt a rubrikát, ki él, ki halt meg, ki ül börtönben, ki bujdosik, kinek az elméje borult el, ki lett öngyilkos, az évek hosszú során át rémületben tartott, részben a munkaképtelenségig megtaposott, in effigie felakasztott, közlegénynek besorozott, alig táplálkozó, futó, családjával rejtőzködő, álnéven élő, haditörvényszék elé idézett, internált, a börtöntől rettegő iszonyatában a tengerentúlra menekülő, elnémított vagy allegóriák írására kényszerített generáció. Hogy Jókai nem volt börtönben? De volt más. Volt Czuczor, Sárosi és hányan még. Tompát örökké nyaggatták, máig hiányos a levelezése az örökös házkutatás és konfiskált iratai miatt, Bajza ott állt a haditörvényszék előtt, és mi történt Petőfivel, és hogy halt meg Vasvári, hol vergődött Lisznyai, merre bujkált Pálffy Albert, hogy élt Aradon Degré, és mi ment végbe Vörösmarty és Bajza, Garay és Arany lelkében, hova lett Kerényi Frigyes, és „hova lettek a katonák”? Mikszáth nagy író volt, tudnia kellett volna, hogy várni a csapást tulajdonképpen rosszabb, mint amikor bekövetkezik. A rettegés szétterjed, mint a rák, ha valaki átélt egy rémuralmat, akkor se dolgozza ki magából az idegrendszere, ha maga is az ellenkezőjét hiszi, ha soha életében nem említi. Kevesebbért is meg lehetett halni azokban az időkben, mint ami a Jókai nevéhez fűződött, s nyilván nem is ússza meg, ha a regényeiből ismert, s annyiszor a fejére olvasott véletlen és a dolgok irreális bukfence fel nem borítja a végzet a játékszabályok szerint kirakott kártyaasztalát. Nem nehéz rekonstruálni fia életművéből, mi lehetett Pulay Mária véleménye a színészvilágról: Laborfalvi–Gertrudis végül sem színpadi alakításával, hanem egy szakszerűen feltran43csírozott libával nyeri meg anyósa kegyét, évekkel később, mikor az indulatok már enyhülnek. Pedig ha Pulay Mária fia véletlenül nem Szigligetiéknél vesz ki szállást, s élete fonala nem szövődik bele egy darabkán a komédiások életének tarka szövetébe, nyilván más életrajzot tanulnának róla az iskolások, tragikusabb fiatal férfikort. Csakhogy Columbinán és társain nem tudott kifogni a rémuralom, a színészet hőskorában voltaképpen csak az abszurd helyzetek voltak tipikusak: a színésznő hát orrot mutat az elnyomóknak, s átkocsizik férjével a hadak országútján. Nem kétséges, Jókai kimaradt a szórásból, nem csörgette a bilincseit, mint Czuczor, nem internálták sehová. Csak elképzelte, hogy így lesz, és félt, mert az, hogy mindez megtörténik vele, sokkal valószínűbb volt annál, mint ami valóban történt. A teremtő fantázia kétséges értékű adomány: Flaubert görcsöket kapott, mikor megölte Emmát, érezte, amint hat a méreg. Hogy Jókai naponta játszott a gondolattal: mi lesz, ha mégis rátalálnak, nem is vitatható. Rettegése, amelyet számtalanszor kivetített a regényeibe, oly sokféle, oly iszonyú, oly szomorúan modern, hogy külön elemzésre vár egyszer, távlataival, mélységeivel.



Az író felfogta hatás nem misztikus folyamat, inkább matematikai jelenség: egy már voltaképpen meglévő milyenségnek mennyisége emelődik hatványra a hatás révén. Ám senki igazán jelentős művész optikáját vagy munkamódszerét nem lehet módosítani alkata milyenségének ellenére, s ha mégis, csak átmenetileg sikerül; az operáció után az átültetett szervet előbb-utóbb kiveti a műalkotás. Az alkat az, ami szelektál, megkeresi egy élet élményanyagában azokat az elemeket, amelyekkel építkezni tud, s hibernált sokkjai közül abszolút biztonsággal kiemeli azt az egyetlenegyet, ami aztán megtermékenyíti. Az alkat lehet túlzó, vitatható látószögű, szerencsés, 44szerencsétlen, lehet még koraszülött alkotások előidézője is, ha tulajdonosa zseni, és egy-két századdal hamarabb fogalmaz meg valamit, amit – éppen koraszülött volta miatt – saját kora ingerülten elvet, sokféle lehet az alkat, még tágítható is, persze csak önmaga köre körül. De változni nem tud, se tanácsra, se szidásra, se rábeszélésre. Jókai művészi eredményeit és művészi tévedéseit egyaránt az alkata magyarázza, amely egy a koránál kevésbé színes időszakban is meglelte volna a maga kárminpirosát, vadfeketéjét, hát még abban, amely a szivárvány minden színét villogtatta felé ifjúkora feledhetetlen spektrumáról.



Ötesztendős, mikor az ács fia, Sorel pályája révén valami egészen újat tanulnak a francia olvasók, s Eugène Sue kalóza, Kerneck rábocsátkozik a világhír tengerére. Magyarországon abban az évben nem regény születik, mégis nagyobb hatással lesz Jókai élete alakulására, mint egy könyvtárnyi szépprózaremekmű: a Hitel. Mikor hatéves, a Notre-Dame toronyőre elindul zegzugos útjain, s egy esztendőre rá idehaza a Béltekyek házában csapnak össze a reformkor érzelmei, indulatai. Szász Móric marsall dédunokája, Amantine, akit később George Sand néven tartanak számon, akkor száll síkra a szív jogai mellett, mikor az illedelmes komáromi kisfiú éppen nyolc, s ugyan elszégyellné magát, ha tudná, hogy a férfinév mögé rejtőző hölgy nem is a hites férjével járja a lagúnák városát. Mikor tizenegyedik évét tölti, Pickwick úr útra kél társaival, hogy tanulmányozza az emberi természetet, ám a kis Jókai hazája számára fontosabb, hogy ugyanebben az esztendőben Szontágh Gusztáv arra biztatja az irodalom pápáit: emeljenek kalapot Jósika Abafi-ja előtt. Tizenkét esztendősen alig idősebb annál a később világszerte ismert fiúcskánál, aki holtfáradtan vánszorog London felé: az angol főváros utca45labirintján felbukkan Twist Olivér. Két évet se kell várnia, és Szontágh ismét a kalapját lengetheti, megérkezik az új Jósika-regény, a Csehek Magyarországon. Mire maga is a számon tartott írók sorába lép a Hétköznapok-kal, 1846-ban, már elkészült A falu jegyzője, s nemcsak Dumas père titokzatos grófja és legyőzhetetlen testőrei tépik szét a rejtelmek szövevényét, de a Magyar Titkok szereplői is, s négy éve múlt, hogy az áfonyaszínű frakkos Csicsikov elindult a halhatatlanság útján és Manzoni jegyeseit elválasztja egymástól a feudális brutalitás és a német zsoldosok behurcolta milánói pestis. Miközben a Hétköznapok sikere kibontakozik, a szép Kuthy még gyanútlan, fogalma sincs sem arról, hová juttatja őt féktelen becsvágya, gyenge karaktere, sem arról, hogy a pályán megjelenő ifjú vetélytárs munkássága mint nő majd túl a Hazai rejtelmek-en. Mikor a Pilvax-körben harci riadóra várnak a szabadságba és az irodalomba egyaránt szerelmes ifjú oroszlánok, 1846 és 50 között, Becky Sharp elszereti Osborne-t Ameliától, elkészült Eötvös munkája, a Magyarország 1514-ben, Dombey úr Pál nevű gyermeke a tenger lágy beszédére figyel, amely aztán be is hörpöli kis életét, Heathcliff holt keze ablakon dörömböl, a Brontëk hangamezőin szelek üvöltenek, s Copperfield Dávid vertikális látomását: a halál jelenlétét közlő, egyben kivédő és feloldó, felfelé mutató néma női figurát földhöz cövekeli Yarmouth vasmacskája, Pegotty gyertyavége. 48-ban, az európai prózairodalom nagy esztendejében, Jókai A vadon virágai-t írja meg – és ír valami mást is, Magyarország készülő történelmébe azt a bekezdést, amely miatt megszületett, amelynek stilisztikai szótárában eszmei követelések, lehúzott esernyők, lelkesítő újságcikkek és lengő piros tollak elvont és nagyon is konkrét fogalmai egyaránt szerepelnek. A forradalom után az általános rettegés idején, nagyjából egyidőben azzal, hogy az Amerikába szakadt bujdosók megpróbálják megvetni lábukat az őserdőben, 46és Tompa tragikus éleslátással nemcsak saját barátja, de minden eljövendő emigráns számára megfogalmazza a hazától való elszakadás érzelmi-etikai traumáját, egy salemi kikötőfelügyelő, földrajzi tekintetben nem is olyan távol Kerényiék Új Budájától, az irodalmi köztudatba éget egy skarlát betűt, Jókai viszont könyvbe zárja azt, amit az ország kér és vár tőle: a Csataképek-et, s ettől fogva karrierje csaknem egy fél évszázadig szinte megállíthatatlan.

A prózaírók közül senkit se fogad akkora rokonszenv, mint őt, akiről mindenki azt érzi, megfogalmazatlan kérdésekre is válaszol fikciójával, ha ugyan fikció, amit ír, hisz a közeli, gyönyörű és tragikus végű fergetegnek semmi máshoz nem hasonlítható fényét, árnyait még frissen őrzi a szemtanúk emlékezete. A Csataképek megjelenése után a sűrűn születő művekben Jókai sír és nevet az ország helyett, szereplését, művészetét a próza terén éppolyan döntőnek, egyedinek érzik, mint amikor Petőfi merőben új hangvételű lírája felcsendült, mint amikor az alvó Toldi ajka szegletén kicsordult az álomédességű nyál. Ha lett, lehetett volna irodalmi élet akkor, amikor Martinovicsék szövetkezését felszámolták, és az általános rémület helyett a szépművészetekre is figyelhetett volna az ország, vagy arra, hogy megjelent az Uránia nevű almanach, lett volna mihez hasonlítani stílusa édes természetességét, csuda táj- és természetleírásai plaszticitását. Mert egyszer már szólt valaki ilyen tisztán, ilyen megindító egyszerűséggel előtte, ugyanolyan könnyed biztonsággal kifejezve magát, mintha a magyar szépprózának éppúgy meglett, meg lehetett volna a természetes fejlődési útja, mint – mondjuk – a francia vagy angol irodalomnak, s a hidacskát, melyen az árva magyar próza lovacskája átkocogott, nem tartaná olyan kevés pillér, mint egy író-katona alvadtvér-indulatú mondatainak szenvedélye, egy katolikus főpap népi ihletettségét, nagy műveltségét egyaránt tükröző, kora barokk cirá47dáit nagy nemzetvédő feladatától ingerülten sötétre kormozó indulatai, s egy leveleskönyv, mely az emigránssors szörnyeivel birkózik valahol a Márvány-tengernél, utolsó kincsét, szép, kifejező beszédét, erdélyi szavait feszítve pajzsul a kövér osztrák nő ellen, aki olyan biztos érzékkel tudta, hogy se forradalmárt, sem írót nem okos visszavenni egy olyan amúgy is nyugtalan gyarmatra, mint Magyarország. A tizenkilencedik század kilencvenes évei közepe tájt megvolt már a magyar regényírás európai szintű, művészi uvertürje, Kármán Fanni-jában, csakhogy a fiatal író huszonhat éves korában éppúgy elveszett, mint maga az ügy, ami miatt Kazinczy olyan sokáig börtönben ült, s Batsányi holtig külföldre kényszerült, ám halála óta senki nem kezelte olyan biztosan, magától értetődően, olyan közérthetően, mégis művészi módon a tollat, mint ő. Jókai az ötvenes években visszakapcsolta a magyar szépprózát a valaha már működött, nagy hőfokú áramkörbe.



A tündér, aki születésekor mellette állt, ajándékul egy batyut dugott a pólyájába, tele sajátságos tartalmú, elvont főnevekkel: ott a túláradó lelkesedés mellett a reális lehetőségeket semmibe vevő, le is győző hősiesség, ott a rajongás, a túlzás, a reakciók váratlansága, a lélegzet-elállító véletlenek, az öt világrészre, sőt a kozmoszra, a jelenre, a félmúltra, régmúltra, a jövőre, sőt az utópiára irányuló érdeklődés, és hozzá még a színészek világának tulajdona is, a titokzatos oldás és kötés képessége, az elérzékenyítés és megnevettetés ritka adománya. Hősei hol szájig mocsárban, hol homlokukkal az ég csillagai között egyaránt otthon vannak a makro- és mikrovilágban, megbírnak elemekkel, megteremtik a magyar nyelv szószékeként a színpadot, szembeszállnak a magán- és a politikai élet szpadasszenjeivel, jéglepte hegyen felfelé ro48hamozva legyőzik az ellenséget, meghalnak áldozatkészségből, szerelemből, barátságból, merénylő kezétől, méhcsípéstől, egy gesztus kedvéért, de saját akaratukból is, vállalva más halálraítélt ítéletét, máglyára lépnek megtisztulásra váró szenvedélyből, árulók vagy gyilkosok lesznek becsvágyból, megcsúfolt érzelmeik levezetéseképpen, szöknek, futnak, ügyes kezükkel meseházat építenek a Senki szigetén, saját érdekeik ellen irgalmasok, olykor minden atomukban iszonyatosak, megcsúfolnak minden emberiességet, megfékeznek természeti erőket, vadállatokat, emberi dúvadat, kiküzdik azoknak a reformoknak a megvalósítását, amelyek kilendítik végre annyi század holtpontjáról az országot, elképesztő távolságokat tesznek meg elképesztő körülmények között, föld és víz felett, alatt, s még a csillagok közt, a halál után sincs mindig békességük, van, aki még akkor is csak kering, egyszerűen nem képes megállni. Nem, Jókai életművében nem várnak Godot-ra a hősök – nyilván várnának, ha egy magyar mű bármikor is megengedhette volna magának azt a fényűzést, hogy Godot-ra lessen benne a szerző –, Jókai elég nagy író volt hozzá, hogy akár Godot-t is kitalálja, a huszadik század előtt, mint az Andromeda csillagot. Csakhogy ebben az országban még a passzív rezisztencia is aktív, sőt aktivizáló folyamat volt, meg is lett az eredménye.



Szondázni, miért nincs benne művészetében mindaz, ami a kortárs világirodalom eredménye, annál is inkább meddő, mert nincs nehéz dolga Jókai védőjének. Hőseit évtizedekig nem mozgathatta más területen, mint ahol tette, nem ábrázolhatott kapitalistát, mint Dombey, mert hazájában sokáig nem volt kapitalizmus. Nem ábrázolhatott Becky Sharpot sem, mert nem Magyarország az, ahol a nőmozgalom megindul, ahol a nőnek a világban való független mozgása, el49helyezkedése, utazgatása már a tizenkilencedik század elején is természetes állapot, hisz még Kaffka Margitnak is fejtörést és megdöbbenést okoz saját mivolta. Nem ábrázolhatott a szó nyugati értelmében vett polgári világot, legfeljebb feudálist vagy félfeudálist, mert egy maroknyi kivételtől eltekintve, a városi polgárnak számító pesti ember sokáig többségében német volt, s a vidéken még Mikszáth korában is bagolyrúgta kúriákon történik, ami történik. Nem ábrázolhatta a főváros csillogását sem, mert nem volt európai mértékkel mérhető fővárosunk, s a magyar Pickwick jó ideig nem utazgathatott volna ide-oda a hazában, mert nem voltak megfelelő utak, igazi fogadók, és az Alföldet Ráday szöges bölcsői bevezetéséig senki sem ajánlotta volna Tupman úréknak tanulmányozásra. Azt viszont, hová emelkedik egyszer a nemzete, tudta, még Nagy-Budapestet is látta, mikor annak éppen csak hogy bontakoztak a körvonalai, s a meg nem írt Dombey és fia helyett megálmodta a nemzetközi súlyú magyar ipart és külkereskedelmet.

Azt még legkényesebb bírálója se tagadta soha, hogy amint az évek, évtizedek elszálltak felette, tágult a tematikája – persze írói alkatának megfelelően. (Az epikus életműve tulajdonképpen elég kevés döntő felismerés körül gyűrűzteti a tudat etikai-esztétikai koncentrikus köreit, ezért ismétli annyiszor magát, témáit, ezért vázolja más-más szögből megközelítve, más-más színpadi megvilágítással ugyanazt, vagy csaknem ugyanazt. Nemcsak a muzsikus ismeretlen zenedarabját ismeri fel a hallgató a komponista már ismert művei alapján: az író személye ugyanúgy kikövetkeztethető tárgyválasztása, ábrázolásmódja, érdeklődése, stílusa alapján.) A szén, a világot mozgató fekete gyémánt üzemanyag mellett így bukkan fel egyszer csak a selyemtrikós Magnéta is, mágneses-elektromos-optikai trükkön alapuló show-jával. Ebben az inkább meghökkentő, mint megnyerő kisregényben már 50nem Bálvándyék küszködnek a közönség megnyeréséért, hanem a századforduló nemzetközi varietévilágát idézik a lapok, azt a világot, amely később minden nyugatosnak olyan döntő élménye lesz, bohócaival, szemfényvesztőivel, artistáival. Magnéta titokzatos függönyei egy ráncába még Krúdy Gyula is belekapaszkodik majd valahol, akkor is, ha Jókai artistalányának palotája és saját vendéglője van minden jelentős európai és amerikai városban, s az udvarlók az asztalon a családtagok képét őrző album helyett a hölgy adókönyvét találják, amelyből kiviláglik, hogy Magnéta, aki harisnyakötőjében koralltőrt visel, virilista. Az Asszonyt kísért-ben viszont a mesebeli vagyonok, Upmann-szivarok és ezeregyéjszakai ékszerek világa helyett egyszer csak teljesen váratlanul az olvasó elé borul a Jókai öregkorabeli város peremén, s a kínálkozó szerelem elől ezúttal megfutni akaró hős megismerkedik a városnak azzal a nevezetességével, amelyet senki se mutat a külföldi turistának, aki keresztülszaladva a fővároson, a korzót képzeli tipikusnak – megismeri a Suttogó utcát:

„Amint az osztrák államvasút töltése elrekesztette a Terézváros északi oldalát, az arrafelé torkolló utcák egyszerre be lettek zárva. Nekik ez a töltés a láthatáruk, amin nem lehet keresztülmászni. Ennek a zugnak az utcái egy minden mértani szabályt kihívó, keresztbe-hosszába szelt vonalak tömkelegét képezik, amikben Theseus legyen, aki Ariadne nélkül eligazodik. Kidűlt-bedűlt palánkok, vakolatlan vályogfalú viskók, salátáskertek, tarkára festett kalibák, vasúti vagonokból degradált kunyhók, pléhfedelű putrik, egymás hegyén épített deszka-léc-vályog ól, szín, istálló, mind egymást támogatják, ha egy kiugranék közülük, a többi mind összeomlana. Amelyik ablak papirossal van beragasztva, az még az arisztokráciához tartozik, a népszerűbb üvegpótlék a szalma. Kövezetről természetesen szó sincs, azt pótolja a széna-51szalma töredék, amit a szél minden városnegyedből idehord, s ami aztán itt megragad, mert itt mindig sár van. A csatornáknak nincs hová kifolyni, ott marad minden az utcán. Ide vette ki magát mindaz a neme az iparnak, amit a bűzéért a többi finnyás orrú városnegyed nem akar megtűrni. Érezni itt égetett csontbűzt, szappanlúg-szagot, cserillatot, kátrányfüstöt, salétromot, a fehérjék vérbűzét. Ebben az utcában már van valami kezdetleges nyoma a gyalogjárónak. Nem tökéletes, de kezdetnek elég. Téglából van, és olyanformán támadhatott, hogy itt egyszer valaki házat akart építeni, téglát hordatott már, hanem aztán megbánta, otthagyott téglát, meszet, homokot s eltagadta, hogy övé a fundus. Aztán éjjel minden arra menő elvett kettőt-hármat a téglahalmazból, s azt egy-egy lépésnyi távolba maga elé rakta a sárba, így alakult ki végül a trottoir, célszerű hézagokkal. Hanem ennek a bulvárnak hamar vége szakadt, egy hatalmas posvány elállja útját, ebbe már nem lehet belemenni a mi egylovas szekerünkkel, mert odaragad, le kell szállni. Itt kezdődik a Suttogó utca. Az utolsó olajlámpás ott pislog a szegleten, túl rajta mélységes sötétség, aminek magas horizontján egy-egy visító, tűzszemű gőzmozdony sikamlik egyszer-egyszer végig.”



De hát bizonyos, hogy az a tündér keresztanya, aki a Jókai életművet elemzők egy része szemének olyan megmosolyogni való tartalmú batyut a pólyájába dugta, túlméretezett, túlhízott és lelkendező tündér volt, s ez okozta, hogy a szemmel verés ellen kötelező illedelmes korall karkötő helyett szélsőségeket pántlikázott a csecsemő csuklójára, s olyan illetlen tanácsot súgott a fülébe, hogy felkiáltson, ha örül, vagy, uram bocsá, bánatában a könnye is kicsorduljon? Gyulai még a forradalmi publicisztikájába is belecsíp, és egy szerelem sikolyainak érzékeli cikkeit „a forradalom mézes52heteinek” idejéből. Ezt, éppen ebben az 1975-ös esztendőben nem könnyű megértenie annak a nemzedéknek, amely megérte, hogy a tenger nélküli tengernagy kormányozta, király nélküli magyar királyság a szeme láttára alakult köztársasággá, s a frissen túlélt halálos veszély tudatával fiatal szívében maga sem tett mást, mint eufóriás mondatokat sikoltozott, vagy zokogva siratta a halottait. Lehetséges, hogy valaha fanyalogni fognak féktelen örömünkön, halottsiratóinkon, kontroll nélküli elragadtatásunkon, a lázon, amely elfogta az országot, az újjáépítés emberfeletti teljesítményein? Még vagyunk elegen, s innen a szenilitáson, akik láthattuk a Cabinet Noir kései jogutódjának besúgóit működésük közben s eredményeiket, sőt láttuk a sátánt is, nemcsak filmhíradón. (E sorok írója például a valóságban is látta: csak úgy csorgott a hátán a víz az iszonyattól, míg hallgatta a tömeg közé préselődve, ahogy beszélt, s nézte, mint ugráltatja kefebajuszát szónoklata elején még hófehér, később kárminra gyúlt eszelős arcán a pusztulást diktáló mondatok felett.) A mostani nagyapák és apák nemzedéke tanúsíthatja: voltak, akik meg tudtak halni egy eszméért, mint a Jókai-figurák, iszonyú véget vállaltak, hogy más életben maradhasson, vagy ki ne derüljön egy megőrzendő titok, ismertek olyanokat, akik rokonait elképesztő módon irtották ki, kortársai voltak a hortobágyi tankcsatának éppúgy, mint a leningrádi blokádnak, megérték a partraszállást, Anna Frank feljegyzéseit, s nemcsak Iván gyerekkorát látták szétporlani a fasizmus talpa alatt, de saját nemzetük csecsemőinek életét is, akik az ostrom alatt jöttek a világra, és akiknek egy-egy hadilekváros ládikó lett a koporsójuk. Hát mikor hazudott ez az álmatag mesélő? Amikor félistent és Antikrisztust álmodott? De hiszen találkoztunk az utódaikkal!

53

Persze nem csak mi igazolhatjuk igazát, a második világháborút megéltek generációja. „Az író: öröklött képességei, az alkat, gyerekkorának emlékezetnépesítő élményei, a szülőföld, az átvett tradíciók, a nemzet, s a szellemét termékenyítő áramlatok” – tanultuk Németh Lászlótól. Talán nem lesz felesleges öröklött képességei és speciális írói optikája kiegészítéseként végiggondolni gyermekkora „emlékezetnépesítő élményeit” sem, rekonstruálni, mit hallott-tanult a Jókaiék fia a szülői házban és neveltetése idején.

Cseregyerek korában ott jártak-keltek szeme előtt Szentirmay Rudolfék modelljei, iskoláztatása és örökké mesélő apja révén úgy kellett ismernie egyháza jelentős alakjainak, a nagy professzorgenerációnak életrajzi adatait, történetét, ahogy egy mai gyerek számon tartja a táncdalénekesek és sportolók teljesítményét. Csakhogy ezek a hajdanvaló nevelők nem emlékeztetnek a görbe hátú, vaksi, szórakozott és anémiás pedagógusokra, akiket a századforduló vicclapjai dobnak majd oda a nevetni vágyók mulattatására: a valaha élt tanár urakról, akik nevét könyvtárnyi könyv és szájhagyomány egyaránt megőrizte, elég sajátságos portrék maradtak ránk.

„Vannak emberek, akik bölcsője fölött a múzsák mosolyogva, sírjoknál sírva állnak, akik az anyatermészettől végtelenül többet látszanak örökölni, mint középszerű embertársaik. Maróthy professzor ítélete és emlékezőtehetsége egyaránt csodaszerűnek mutatkozott – hallgatta az iskolája nagy nővérének a Debreceni Kollégiumnak büszkeségeiről szóló híradást a kis Jókai –, s anyanyelvén kívül a héber, hellén, latin, angol, francia, holland, német és olasz nyelveken egyelően ékesszóló volt. Kellemes külseje s tagjainak szoborszerű alkata mellett nyelve oly folyékony, szónoklata olyan elragadó volt, hogy aki egyszer hallotta, soha megfeledkezni róla képes nem lehetett.” Az Oxford nevelte Sinay körülbelül a leg54kevésbé papi alkatú pap volt, aki nyugdíj helyett kegydíjon tengődve, ellenpüspökökkel győzködve, hetvennyolc éves koráig, a halálos ágyig vállalta a legszenvedélyesebb és legkilátástalanabb, igazán testet-lelket gyilkoló egyházpolitikai küzdelmeket – egy elgondolásért, amiből rá, személy szerint, csak kár háramolhatott. Mikszáth nem érti, Jenőy Kálmán miért választja a nyomort, mikor csak a kezét kellene kinyújtania, s megoldódnék reménytelen helyzete? Kerekes Ferenc, a Ludas Matyi kiadója, zsebre vágja a Lipcsei Tudós Társaság kitüntetését, szépen megköszöni a katedrát, amelyet Szentpéterváron ajánlanak fel neki, aztán hazamegy a Hajdúságba, s híres kémiakönyvének minden várható jövedelmét felajánlja egy füvészkert létesítésére. (Ennek majdani létrejötte, a füvészkedésre beprogramozott, arra nevelt kertésszel, akinek ki kell várnia, míg munkába kezdhet, s ki is várja, ahelyett hogy nyakába venné a világot, s megpróbálna a saját egzisztenciájára gondolni, nem egy folyton tovalengő fantomra, maga is egy megíratlanul maradt Jókai-regény.) Füvészkert persze még sokáig nem lesz, s mikor mégis, nem a Kerekes pénzéből, mert ő, „minekutána minden erejét szaktudományának és hivatalának szentelte, nem volt képes meggazdálkodni annyit, amennyi családjának és magának vénségére biztos ápolásra megkévántaték”. Vécsey professzor kora legnagyobb tudósai mellett dolgozik a göttingai egyetemen, lehetne híres professzor Európában, de őneki sem kell a felkínált tanszék, hazajön Bárándra, papnak (Bárándnak még 1900-ban is csak háromezernyolcszáz lakosa van!), s lesz később, karrierje tetőpontján, ispotályi lelkész. „Bölcs volt, hellén bölcs, magyar alakban, valóságos antik jellem, vallásos, őszinte, higgadt, mély érzelmű, ritka szerény”. Szoboszlai Pap István „alig hallatta szavát a szószéken, a szokatlanul ékes beszéd hallására tömegesen tódult oda a nép, s nem lévén a templom a nagy sokaság befogadására al55kalmas, az ablakokhoz támogatott lajtorjákra hágva lesték az ajakát”. Az a Berend Iván épp hogy a kulcslyukon be nem bújik – ironizál a nagy írótárs. Micsoda szomorúság: volt Berend Iván. Éppen az ő híre kerülte volna el Jókay Józsefet, aki mindent számon tartott, füzetkébe jegyezgetett, s aki annyit mesélt a kisfiának? A Jókay háznál kevésbé érdeklődő közegben is eleget legendáztak Szilágyi Sámuel igaz történetéről. „… már tizenegy éves korában átesvén a gimnáziumi tanulmányokon, akadémiai tanulmányokat tanító professzorok keze alá ment, de tógát kicsinysége miatt csak tizenkét éves korában ölthetett, s már e korban ő tanítá a görög nyelvet, tizennégy évesen pedig a héber nyelvet is. Tanult Svájcban, Németalföldön, idehaza a mértan, történet és a latin irodalom taníttatására tétetett, később atyjának halálával a teológia tanára lett. Még feltűnőbb volt, hogy az akkor itt állomásozó tisztek mindennapi társai voltak az ifjú tanárnak, pedig a polgári és katonai rend akkoriban még nemigen érintkezett egymással. Szilágyi szívesen látott vendég volt a tábornok ebédjén, s ennek vendégei örömest hallgatták tőle Nagy Fridrik hadászatát, s annak Voltaire-rel folytatott levelezését. Ebéd után Szilágyi a legügyesebb tisztekkel vívott, s markaikból, ügyes vívó lévén, a fegyvert kiverte. Mint híres lövész s páratlan lovas országszerte ismeretes volt, a korcsolyázáshoz, mit Hollandiában tanult, annyira értett, hogy ifjan, sok néző jelenlétében, a befagyott Hortobágy jegére, egymáshoz kellő távolságban, borral teli poharakat rakatott le, ő pedig sebes korcsolyázás közben kapkodta fel a poharakat, s kiürítvén azokat, megint letette. Ifjabb korában a tábornok a legkomolyabb barátság hangján kérte, hagyná oda papi helyét s venne katonai szolgálatot, biztosítá, hogy tíz év alatt tábornokká leend. Szilágyit a cím és a rang nem csiklandozá, megmaradott addigi állomásán. Fennmaradtak tőle szép latin és görög ódák, szép magyar 56versek, ő fordítá magyarra Voltaire Henriás-át, írt még sok szép prédikációt, magyar, deák, zsidó, francia és olasz nyelven készült verseket, kritikai, filológiai, matematikai, fizikai, asztronómiai jegyzeteket. Meghalt hegyközkovácsi magányában, életének hatvanhatodik évében.”



Azt nyilván legádázabb ellenfele se tételezheti fel róla, hogy csak gyermekkora bálványai rögzültek a tudatában, s a reformkori héroszok. Nehezen is állíthatná egyébként, mert köztudomású, hogy Degré ismerte Leonin modelljét, szőke bajusza, pofaszakálla, szürke szeme volt a modellnek, ott futottak össze, a Honderű szalonjában, Degré még viszont is látta hajdani barátját, a forradalom bukása után mint az Olga-huszárok magyar vért sosem ontó ezredesét. Vadnaitól tudjuk, hogy Vetter tábornok Aradon egy háromgyerekes anyát katonai díszkísérettel temettetett el, szerinte megérdemelte az az asszony, akinek mindhárom gyermeke honvéd századosként küzdött a szabadságharcban. Ismerjük a művet, amelyben ez az anya később életre kelt, fiai közül, ha nem is mindhárman honvéd századosként, de mindegyik a forradalom ügyét szolgálta, s a Honderű hajdani vendége testet-lelket adott a Baradlay Ödönt a haláltól és a Ridegváry tervezte szégyentől egyaránt megmentő Leoninnak. A passzív rezisztenciát, Kufstein foglyait, általában a hősökre leselkedő veszedelmeket sem pusztán valami Dumas–Sue-utánzási kényszer sugallhatta, elég rettenetes volt a magyar valóság ahhoz, hogy import nélkül is lélegzet-elállító legyen. Haynau valóban birtokot vett Magyarországon, Garamvölgyi Ádám nemzedékének dédunokái családjaik elbeszéléséből tudják, hogy reagált a nemzet a Bach-korszakra, azt meg, hogy hány Garamvölgyi Aladár volt ebben az országban, Kiss Bálint híres festménye igazolja, amelyet sokszorosíttatni kellett, s 57átkeresztelni a rács mögül zokogó lányára pillantó férfi képét A gályarab búcsújá-nak. Így aztán ott függhetett a rab férjet, fiút, testvért, apát sirató, nemcsak kálvinista, de vakbuzgó katolikusok házaiban is a nem létező gályarab portréja, aki az elhurcolt magyar honvédet jelképezte. A történészek csak hálásak lehetnek az író ábrázolásának: soha pontosabb, élesebb képet a tizenkilencedik század bizonyos szakaszairól – a tizenkilencedik századról, amely kardját villogtatja felénk a Jókai-sorok mögül, azt a kardot, amelynek tisztaságára olykor még büszke. Ez a század józan perceiben még ismerte a nemes ellenfél fogalmát, a debreceni csata után ugyan agyonszúrták a menekülőket a kozákok, de utána, akit sebesülten leltek a csatatéren, mind összeszedték, szekéren szállították a saját katonáik közé, saját hevenyészett hadikórházukba. Mesterségük istene adjon erőt e kor minden tudományos igénnyel dolgozó ábrázolójának, hogy tizedannyira meg tudja közelíteni e század igazságát, és égi-pokolbeli szélsőségeit.



Mert ez olyan század, amelyben például azon múlik egy csapat fogoly élete, hogy derogál nekik negyedmagukkal ülni a fuvarozásukra kijelölt pórias szekéren, s míg egyenruhájukhoz illendőbb úti lehetőséget követelnek, s a háború sanyargatta városban újabb kocsik-lovak után szaladgál a hatóság, úti alkalmatosság helyett megérkezik egy futár a városházára, s közli: már közelednek a cári seregek. Milyen jókaias véletlen: féderes kocsi helyett egy nem várt futár, gyorsan meg is oldódik a méltóságukra olyan kényes osztrák tisztek helyzete, akik, ha nem azzal törődnek, hogy rangjuknak megfelelő-e a szállítás, már útban volnának a biztonság felé, így meg a kétségbeesett, felháborodott nép ott veri őket agyon, a városháza előtt, bennük látva balsorsa okozóit. A történelem cselekedett, de ami történt, megfelel Jókai ars poeticájának: a fázisok ki58számíthatatlan szinkronja ez, a non putáremek, a váratlan bekövetkezése: a véletlen fordít a hős sorsán. (Egy időben divat volt ingerült hangon beszélni a véletlen szerepéről – nem is valami elegáns, de meglepően reális epikai megoldás bizonyos „tettleges viszonyok” közt –, a második világháború után ennek a megítélésében is valahogy óvatosabbá lettünk, mert nincs az 1944-et megéltek között senki, aki élete néhány pillanatában ne találkozott volna a fázisok szinkronjával, amelynek életét, egész egzisztenciáját, családja viszontlátását, emelkedését vagy alámerülését köszönhette.

Jókai nem tehet arról, hogy írói érdeklődésének, művészi hangfekvésének, alkatának annyira megfelelő anyaggal terhes ez a kor: nem mindennap esik meg az sem, hogy egy cárevics kálvinista istentiszteleten vegyen részt. Pedig Konstantin nagyherceg végigszenvedett egyet, s lehetetlen el nem tűnődni azon, ugyan mit prédikálhatott Szoboszlai Pap István abban a történelmi pillanatban a Példabeszédek XIX. 21. alapján a díszegyenruhás orosz főtiszteknek, akiknek amúgy is kijutott aznap a hitéletből, hisz a saját pravoszláv katonai tedeumok után mentek át a Nagytemplomba. Micsoda elemeket gyűjtött ábrázolójának ez az időszak! Rüdiger gróf és Paskievics a debreceni csata lezajlása után ott álltak szállásuk erkélyén, zenét parancsolnak, s Boka, a híres Boka odalenn rákezd a szórakoztató muzsikára. Az ünnepi alkalomra rongyokba öltözik, körötte ott ácsorognak a polgárok, a gróf, a herceg összecsattogtatja tenyerét, mert művészi a produkció, csak éppen az nem világos, hogy aki odalenn áll, s szintén hallgatja, miért vág olyan sajátságos képet, hiszen a dallam nem disszonáns – sőt! Mit tudják a főtisztek, mit muzsikál Boka, ugyan honnan ismernék a szöveget: „Megvirrad még valaha, nem lesz mindig éjszaka…” A tizenkilencedik század egyes fázisainak a képzelet erejét olykor megszégyenítő magyar verzióját nem Jókai találta ki, kár megmosolyogni vagy elmarasztalni miatta.

59

Volt egy híres német történész, úgy hívták Heinrich Treitschke. Megítélése szerint Magyarország kormányzását Haynau bukása után „a kedélyesség és a bestialitás császári és királyi vegyüléke” jellemezte. Pontosan fogalmaz, jobban nem is lehetne körvonalazni a helyzetet, s tétele még a Haynau nevével fémjelzett időszak pár fázisára is ráillik. Mert Haynaut, a hiénát mindenki ismeri, Haynaut, a gavallért kevesebben. (Haynau Toldy Ferencnét, aki irgalomból meg-meglátogatta a rab, láncra vert Czuczort, azzal gyanúsította, hogy a szeretője, azért keresi fel olykor az Újépületben, s bár megvolt róla a véleménye, hogy rebellis kedvest tart, volt annyira világfi ő is, hogy meg ne akadályozza a liezon folytatását, s igazán csak azért akarta pucérra vetkőztetni a szép fiatal nőt, mert attól tartott, nemcsak nyájaskodni jár be Czuczorhoz, esetleg üzenetet vagy fegyvert csempész be a fogolynak.) „A józan kritika nem nélkülözheti egy művészi alkotás megítélése során a tettleges viszonyokat” – tudjuk Zilahy Károlytól. A magyar „tettleges viszonyok” között éppen elég olyat talált Jókai művészi érdeklődése, amire írói alkata azonnal felelhetett, a rendkívüli idők bestiális és kedélyessé váló szakaszában egyaránt, hiszen kortársa a gyászruhás egyetemistáknak, akik egy Magyar Lajos nevű halott lelkiüdvéért a ferencesek miséjén imádkoznak – mindenki tudja, hogy a fedőnév a kivégzett Batthyány Lajost takarja, s hogy a fiatalok egyházi segédlettel most fricskázták orrba az elnyomó hatalmat, de kortársa önmagának is, akit egyévi nehéz vasban töltendő börtönre ítélnek a Zichy leközölt cikke miatt, de a büntetés oroszlánja aztán macskává szelídül, mert csak pár hétig tartják fogságban és a Sváb-hegyre jár vacsorázni poroszlóstul, a börtönből. Kedélyesség és bestialitás, és persze ismét a fázisok szinkronja s azok a jellemek, amelyekre reagál, amelyek felkeltik művészi érdeklődését. Zichy például, aki cikkével börtönbe juttatta őt, s végromlásba a lapját, 60a Hon-t, de aki a lap megszűnése előtti nap estéjén megjelenik nála, s közli, bár nem ért egyet a politikájával, nem is annak a pártnak a tagja, mint Jókai, de a bajt ő hozta rá, vállalja hát a felelősséget, íme az összeg, amivel a szerkesztő fogsága alatt válságba jutott lap megmenthető.

Halmozta a képtelen helyzeteket, szélsőséges alkatú figurákkal népesítette be műveit fékevesztett fantáziája – hallottuk az értékelést, s ez, amilyen igaz, olyannyira nem. Még az is lehet, hogy ez a legendás képzelet közelebb járt a földhöz, mint első riadalmunkban hittük. Az életszakasz, ami neki jutott, hosszú-hosszú évtizedekig szituációk és kortársak tekintetében megszégyenített minden fantáziát. Volt a dédszülők nemzedékének egy gyerekkönyve, a nagyapák gyakran meséltek róla. A könyv kíváncsiskodó kislány hősének neve szimbólummá is vált: úgy hívták: Kandi Klára. Írójáról, Dienes Lajosról az a hír járta, ő volt, aki elsőnek szúrt bele Lamberg testébe a Lánchídon. Ha csak pletyka volt is, miféle elemeket kapcsol össze Dienes neve: Kandi Klárát Lamberg tetemével. Mikor a megszüntetett vármegyéket ismét visszaállítják, a megyei bizottságokba beválasztják nemcsak Kossuthot, Klapkát, de szinte valamennyi közismert forradalmárt is, mert így érzik természetesnek, s azt tekintik visszásnak, hogy az Udvar nem számol a közhangulattal. Lélekcserélő idők jártak, nemcsak a Baradlay fiúk történetében, a valóságban is. Még alig-alig nőtt a bozót valamicskét a segesvári csatatéren, s 1857. május 27-én megint csak ott áll Ferenc József a forradalmi Debrecenben, szemben a Nagytemplommal, a Kollégiummal, a forradalom tűzfészkével, az oratóriummal, arcán a kiheverhetetlen, elfeledhetetlen ütés, amelyet egy felháborodott nemzet keze ejtett: a detronizáció emléke, Debrecenben, ahol elcsapták, mint egy hűtlen alkalmazottat, aki ellopta a kanalakat, abban a városban, amelyben Boka még nem is olyan régen csúfot űzött a megszállókból rongyos ru61hájával, titkos üzenetével. Egyszer már járt itt, 52-ben – most megismételte látogatását. „A város részéről, a polgármester által hat debreceni pártás hajadon elővezetése mellett, a felséges királynének két darab ékes párta nyújtatott által, Laxenburgba pedig nemzeti öltözetű gulyások és a városi baromorvos kíséretében a felséges királyné tehenészete számára hét kitűnő magyar tehén szállíttatik, amelyet a felséges királyné elfogadni méltóztatott. Este a város a lehető legfényesebben volt kivilágítva, a főiskolai tanulóifjúság által latin és magyar versek készíttettek.”

Micsoda kép! Mária Terézia alatt ugyanez a tanulóifjúság felháborodott leoninusokat csirizelt a házak falára, s nincs is tíz éve még, hogy Debrecen utcáin Kossuth lépegetett. Most mosolyog a király, mosolyog a város vezetősége, a debreceni csata halottai diszkrét távolságban porladnak az ünnepségtől, és milyen örömteli gondolat, hogy a kis királylányok külsejéért-belsejéért megtörtént a maximum, viszik már Bécsbe az ékköves pártákat, nyilván abban is alusznak majd ezentúl, és hajtják-hajtják azok a nemzeti öltözetű gulyások a baromorvos kíséretében azokat a kitűnő magyar teheneket.



Csak vissza ne sírjuk még érezni tudását, derűjét, kibuggyanó könnyeit egy eljövendő irodalmi világban, amelyben szégyellnivaló lesz minden érzelem, amely kineveti a nevetést, és ahol sírni is csak úgy lesz majd szabad, ha rákacsintunk arra, aki netán részvétet érezne, ne vegyen túl komolyan bennünket, tudjuk mi azért, hogy valahol komikus ez a bőgés, majd csak kitaláljuk, legyenek még egy csepp türelemmel, az indulattól mentes indulatot, a steril reakciót, az akkor is groteszket, mikor éppen nincs helye a groteszknek. A világ errefelé halad, alig van már énekesmadár, a folyók higannyal, a tengerek atommal fertőződnek, a nyugati lapok 62kétségbeesett híradásokat hoznak a technikáról, amely felfalja a világot, és testében-lelkében fenyegeti azt, akinek szolgálatára vetették harcba egykor: az emberi embert. Hát számít az, hogy Feriz bég boldogan az égre néz, mert várja már odafenn Béldi Aranka, s úgy rogy le lova nyakára, hogy mindjárt látja is az üdvösséget, hogy Barkó Pál magyarul, perzsául, arabul, tatárul és szanszkritul mondja el a miatyánkot a Kálmán temetésén, mikor nem a majd egyszer megalapítandó Tudományos Akadémián ad számot róla, hogy mire is vitte orientalistaként, hanem éppen a barátját temeti? Az életműve számít, és az, amit a Mégis mozog végén mond, hogy hitt az utókorban, igazán azt hitte, hogy az utókor igazságos.



Legyen hát az utókor igazságos, ne arra gondoljon, hogy télen a felesége parókát parancsolt rá, vagy hogy szerette-e Ottiliát Füreden, hogy kártyázott, hogy félt az anyjától, mert nem ez volt a lényege. A lényege mégiscsak a Tizenkét Pont volt, meg amit 61-ben a képviselői beszédében megfogalmazott: „…a nemzet semmi osztály, nemzetiség vagy vallásfelekezetekre nézve kizáró vagy bezáró jogokat el nem ismer, alkotmánya jótékonyságában mindenkit egyformán részesít, mert önmagát megbosszuló véteknek tartaná, hogy bármely osztályt vagy vallásfelekezetet előbb kizárnók a polgárjogok teljes élvezetéből, aztán meg polgárerényeket követelnénk tőle.”

Legyen az utókor igazságos, ne kívánja el tőle, ami miatt kritikusai egy része annyira elítélte, hogy berendebb legyen Berendnél: örökkön-örökké a márciusi napok ifjú hőse. (Arany János se maradt holta napjáig azonos azzal a fiatal férfival, aki A nép barátjá-t szerkesztette, és tanulságos az az óra is, amit a kutató azzal tölt, hogy utánanéz, kivel mi történt 1848. március 15. után a Pilvax fiataljai közül?) És ne kívánja 63azt se, hogy olyan irodalmi bravúrokkal szolgáljon, amelyekre már nem telt sem az általa érzékelt „tettleges viszonyokból”, sem írói alkatából. Így is többet adott, mint amit valaha megköszönhetünk neki, így is legnagyobb íróink egyike. A Zalán futásá-val együtt született, bölcsőjét hexameterek ringatták, megérdemelte volna, hogy a halálos ágyán a hazája jövőjét olyan pontosan megsejtett, csodálatos látomás mellé egy kisebb is csatlakozzék, s láthassa akkor, halála napján az Újság szerkesztőségében azt a gyerekrovattal bajlódó fiatal írót, aki pár év múlva megírja majd a Hét krajcár-t, egyszer meg teljes életművét, s abba éppúgy beleépül Jókai Sárga rózsá-jának felejthetetlen pusztai csodavilága, mint egy osztályöntudatosabb Rózsa Sándor.

Részlet az Ifjúságot Képző Ismeretek Tárából, szerkeszték Nagy Márton és Zimmermann Jakab, SS. MM. S. Bölcselk. Doct. és Cs. Kir. Teréz. Lovag Intézetbeli Magyar Nevelők (Bécs, 1841. Hagenauer Fridr. özvegye és társa betűivel).

„Pest. Magyarországon a legnagyobb és legnépesb város, lakosainak száma rövid idő múlva eléri a százezret. Fekvése Budának átellenében, kietlen vidékét mintha ki akarná pótolni a felséggel aláhömpölygő Duna. Pestet úgy tekinthetni, mint a hazának most fejledező virágát. Öt részre oszlik, úgymint a Belvárosra, és Leopold-, Terézia-, József- és Ferenc-külvárosokra. A belsőváros teszi a régi várost, ennek utcái sokszor görbék és kevés kivétellel csak rövidek. Terei csak kicsinyek, nem elégségesek a hetivásárokra, úgyhogy az árulók utcákat is elfoglalnak. A Városház tere a legnevezetesb, mögötte van a Rózsatér, mellyel a Sebestyén tér függ össze, innen két utca a Barátok piacára vezet. Az országút választja el a belső és a Leopold-várost a többitől, de úgy, hogy az a Ferenc-várost keresztüljárja. A többi városok közt legnagyobb, 64legszebb a Terézia-város a hosszú Király utcával. A József-városhoz számítódik a szép nemzeti színház és a most épülő múzeum, a Ferenc-városhoz tartozik a tábori kórház, kívül a városon, a Duna mellett. Pest városának díszét igen emelendi a most épülő Lánchíd a Dunán. Általában tágas utcái vannak, de ezeket nagy por lepi el. Mulatóhelyekre nézve nincsen eléggé ellátva.”

Részlet az És mégis mozog a föld című regényből:

„Hol a homoksivatag volt, ott most új város terül, a rongyos vityillókban, melyek itt-ott elmaradtak, nem ismer őseire az újdonszületett palotasor. A Duna tükrében a világ legszebb panorámája bámulja magát, állóhidak kötik össze a két várost, rajtuk a világkereskedelem jár keresztül és alattuk gőzhajók serege hord népet, üzért, utast s vontatja a rakott kikötőbe szállító hajóit. Mint a szív erei futnak össze a város indóházaiban a világ minden részéről megtérő vasútvonalak. És élet pezseg kívül és belül, nem koldusbot többé a tudomány és művészet, nem mártirium a honszeretet. Nincs rangkülönbség, mindenki polgár, mindenki nemes, mindenki dolgozik és minden munka gyarapít. Négy-öt palotája van már a fővárosban a haza minden művészetének, a szellem bajnokainak száma nem csapat már, hanem tábor, s amit beszélnek, Európa fővárosai visszhangozzák. Nem halott már az eltemetett nemzet, hanem élő, növekedő óriás, ki évek alatt századok mulasztását siet helyrepótolni. Nem idegen többé a honfi honában, nép és tudós egymáshoz közeledtek s megértik egymást, nem vakszerencse a földművelés, hanem tudomány. A gyáripar, a képzőművészet a világtárlatokban méltó helyet foglal el, külföldi tőkepénznek van bizalma elhelyezkedni a hazában. Idegen, ha jő, megláthatja múzeumaiban a nép múltját, tanodáiban a jövőjét. Megtízszereződött a főváros 65lakossága, s emelkedésével nem süllyedtek alá a megyék székvárosai: együtt emelkedtek vele. Eppur si mouve. A hazátlan koldusok, a költők, a művészek, a tudósok, a szellem előharcosainak jelszava megy teljesedésbe.”

A próféták hangja mindig harsányabb, emeltebb valamivel, mint azoké, akik hallgatják. Korunkat látta-jósolta meg, döbbenetes realitással. Számára csak kissé kell módosítanunk Jenőy Kálmán sírfeliratát. Volt. Van. Lesz.

66
A harmadik: Kerényi Frigyes

Akik hallottak róla, többnyire áttételesen, sosem úgy, hogy ő lett volna a figyelem gyújtópontjában, az ő élete, az ő gondolatai, az ő sorsa. Kerényi Frigyes két halhatatlan életének függvényeként jutott be az irodalomtörténetbe, nevét Petőfi és Tompa életrajza kapcsán szokták megemlíteni. Mert nemcsak kortársa, barátja is volt mindkettőnek, nagyjából egyidős velük, harmadik társuk abban a költői versenyben – így tanulták, akik még tanulták –, amelyet egy azonos élmény, egy magános erdei hajlék látására ébredt benyomásaik versben való rögzítésére rendeztek, s melynek eredményei közül csak Petőfi és Tompa költeményét illett ismerni, a Kerényiét nem, pedig a verse a maga módján éppúgy jellemző, majdnem profetikus, mint Petőfinek az erdőbeli ház leírásában megnyilvánuló zsarnokgyűlölete, szabadság-szerelem eszmevilága, vagy Tompa természeti szépségekért rajongó s bibliai idézettel záródó képsora. Kerényi erdei lakja az egyetlen üres és elhagyott ház a három ábrázolásban, mint elhagyott és üres lesz majd a költő otthona is, ha gazdáját elnyeli a messzeség, az áhított szabadság csalóka földje, Amerika.

Költő volt, ám emlékét mások művei tartották fenn, Petőfi hozzáírt levele, útirajzai, Tompa versei, A madár fiaihoz intelme: „Más berekben másképp szól az ének, ott nem értik a ti nyelvetek”, vagy a gólyával a forradalom után kibujdosott emigránsokhoz küldött szívszorító üzenet: „a bujdosók67kal ha találkozol, mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk”, s elsősorban az a verse, amelyet az idősebbek közül szinte mindenki tanult iskoláskorában, a Levél egy kibujdosott barátom után. „Ki messze-messze vagy, kinek hajója már a zúgó tengeren remélve-küzdve jár, vagy a boldog világ előtt horgonyt vetett, egy-két szót, jó barát, hadd szóljak még neked.” Ezen a versen tanult a hajdani gimnazista jambust skandálni, kimesz-szemesz-szevagy, kinek-hajó-jamár, s a verslábak ejtegetése közben nem is volt ideje a vers mondanivalójára figyelni, a rettenetes képre, amelyet a régi irodalomtanításban mesterségesen elnyájasított, elpaposított, valójában pedig örök depresszióval küszködő, kétkedő Tompa rajzolt, a tajtékozó tengeren hánykolódó hajó utasára, akit idegen föld felé sodornak a habok. Tompa e verséből később részletek váltak ki, amelyek emléksorokká önállósultak: „mert boldogságra kevés csak a jelen, a múlton épül az s az emlékezeten”, és „szívet cseréljen az, aki hazát cserél”. Ezzel aztán el is szakadt a szöveg az eperjesi költői verseny egykori harmadikjától, Kerényi puszta névvé szürkült, irodalmi adalékká, az antológiák – ha egyáltalán – egyetlen, rosszul választott verset közöltek tőle, a Harangszónál-t, amelyet a huszadik századi olvasó már végig sem olvasott, mihelyt meglátta, hogy azzal kezdődik: „Nyugszik a völgy szenderegve, est pirul le ormiról.” Nem érdekelt már senkit Adyék fellépése után, miképpen zeng a torony csengő lakója régi hangon, pedig a vers az utókornak szólna, mint annyi más költő sorai, akik mind az eljövendőtől várták, hogy megadja a kárpótlást füstbe ment életükért. „Lesz talán, ki énekemre elmerengjen boldogan, gondolván, ki ezt dalolta, tudja Isten, merre van.” Abban reménykedett, hogy mi, akik most élünk, majd gondolunk rá néha.

68
Gondolunk?

A német anyanyelvű Kerényi Frigyes kerek egy esztendővel volt idősebb Petőfinél: 1822. január elsején született Eperjesen. Valódi neve Christmann, apja, a gazdag kereskedő, anyja, a nagy műveltségű, felejthetetlen édesanya korán árván hagyta. Az eperjesi Evangélikus Kollégiumban nevelkedett, itt vált magyarrá, itt lett a Magyar Nyelvművelő Társaság jegyzője. Tizennyolc éves korától jelenteti meg költeményeit, eleinte Vidor Emil néven, 1844-ben ismerkedik meg Petőfivel. Baljós névválasztás, később változtat is rajta, pedig még nem sejti, az eljövendő évek milyen kevés vidulnivalót tartogatnak a számára. Csak mesterkéltnek érzi, túl finomnak új eszményeihez, eltünteti hát Vidor Emilt az irodalmi porondról, s fellép helyette Kerényi Frigyes.

Az eperjesi ház jómódú fiatal gazdája eleinte még valóban csupa derű, s ha mondják neki, sem hiszi el, hogy öt esztendő múlva azok közül, akikkel 1845-ben költői versenyre kel egy erdei lak láttán, az egyik hősi halott Segesvárnál, a másik a teljes depresszió felé halad, ő maga meg Amerikába költözik imádott hazájából. Nevet Kerényi Pákh Albert emlékezéseiben, korunkig érződik vidámsága a régi szövegből: „Utam 1845 tavaszán Eperjesen vitt keresztül. Petőfi néhány héttel ezelőtt vált el a pesti irodalmi körtől, hogy a Felföldet beutazza, tudtam, hogy Tompa is ott tartózkodik, s hogy Kerényi mint boldog háziúr éli ott világát. Valószínűnek tartottam, hogy a költői társaságot meg fogom lephetni, ám csalódtam, mert Petőfit már nem találtam ott, csak élénk emlegetések pótolták a távollevőt. Nem volt, ami megzavarja a remények és vágyak csapongását, a fesztelen kedvet, hiszen 1845-öt írtunk. Házigazdánk, Kerényi, elárasztotta vendégeit szívességével, s én egy gond nélküli, kényelmes élet és egy 69meleg kedélyű jó barát emlékével távoztam. Akkor láttam először őt.”

A költő vidám házigazda, kiegyensúlyozottnak látszik, mosolygós az arca, pedig nem problémátlan az élete. Ahogy Vidor Emil-i mivoltában, úgy Kerényiként se kelt feltűnést a verseivel, túl erős a mezőny, Vörösmarty akkor van alkotóereje teljében, Petőfi nevétől hangos az ország, ír Tompa, Bajza, Czuczor, Garay. A boldogító tudatot, hogy költőnek született, ikerként kíséri a képességeiben való kétkedés: „Byront, Byront, ne engem, jó fiú, én tompa kard vagyok, ő háború, barátod rengetőn nem énekel, számodra könyvemet mért küldjem el?” – tér ki szomorúan, mikor kötetet kérnek tőle, s mint később annyi mindent, azt is megérzi, nemigen kap ő ezen az imádott pályán koszorút.

Virágtalan lomb a setét babér.
Az élet zúg, énekre nem figyelnek,
magyar dalnoktól a szerencse fut,
szép gyöngyéért az összetört kebelnek
nem fognak adni szivet s koszorút.
Mióta dal fogamzik kebelemben,
e rémes szó minduntalan kisér,
és metsző hangon egyre gúnyol engem:
virágtalan lomb a setét babér.

Pedig költői hallása hibátlan, műveltsége, szakmai tudása rendkívüli, és tehetsége jelentős, ha kifejezésmódja olykor nem is tudja elérni azok könnyedségét, akiknek anyanyelvük volt a magyar. A korabeli kritika nem tud és mintha nem is akarna mit kezdeni vele, egyvalaki azonban sejti, mit ér, és bízik tehetségében: Petőfi. Petőfi észrevette, hogy költőtársa, akit lírai alkata nem közéleti költőnek predesztinált, hanem szelídebb, kevésbé súlyos gondok, érzelmek kifejezésére, 70mint amit a nemzet életének akkori szakasza íróitól megkövetelt, tudatosan vállalta a nemzetébresztő, lelkesítő program teljesítését, s csak töredékét írta meg azoknak a verseknek, amelyekben sajátos tehetsége igazán megnyilvánulhatott volna, ehelyett a maga erőtlenebb hangján ugyanazokat a nagy eszméket próbálta megfogalmazni választott hazája érdekében, mint Vörösmarty vagy Petőfi.

A dalvilág boldog világ,
és népe oly szelíd,
itt bizton elteszem magam,
ha van, mi háborít.
Kis lombos nyári sátor ez,
hol nincs forró sugár,
hol fel s alá a képzelet
mint házilányka jár.
És édes multat, szép jövőt
piros füzérbe fon,
s oly lágyszelíden zengi el,
mi jót remél a hon.
Ott túl a lombon, messze künn,
az élet árja van,
csak résen át tekintem én
oly csendes-boldogan.
De hajh, merülnöm kell belé,
mert tettre hív a kor,
s csak az király az életen,
ki véle egybeforr.
71

Belemerül hát a korba, átadja magát s lírai alkotóerejét a nagy hullámverésnek, mely sodorja már hazáját a forradalom tengerébe.

Azért amerre szív vagyon, amerre dal terem,
gyullassza honfikebleink magasztos érzelem,
nekünk kell a nemzettavaszt dal közt üdvözlenünk,
zendüljön meg hatalmasan szívrázó énekünk –

kiált költőbarátai viharsüvöltésébe ő is, a korabeli olvasók szeme átsiklik sorain, az ország íróbálványai tematikájának híg változatát érzékelik bennük csupán, a kritikusokat meg olyan irányban befolyásolják a nem átütő erejű hazafias versek, hogy azt sem veszik észre és méltányolják lírájában, ami valóban jelentős, ami igazán önálló költői leleménye. Minden kritikusánál kritikusabban nézi ő magát, tépelődik, érdemes volt-e egyáltalán költőnek születnie. „Szent képzelet, vedd vissza, amit adtál, pár egyszerű dal volt egész kegyelmed, és add meg, amit érte elragadtál.” Milyen más a hangja, mikor nem próbálja se Petőfit, se Bajzát, se Vörösmartyt utánozni, amikor önmagát adja a versben! 1844 és 46 között össze gyűjti, majd kiadja itt-ott megjelent költeményeit. Költői hangja azonnal megszilárdul, mihelyt nem olyasmiről ír, amit akarva-akaratlan összevetünk a forradalom előtti évek legjobb hazafias verseivel.

Öregember, ősszel
Megsárgult a temetőben
akácfáim lombozatja.
Merre fúj az őszi szél, hogy
nem ragadja. Nem ragadja.
72
Megsárgult rossz s jó időben
életemnek lombozatja.
Merre fúj már a halál, hogy
nem ragadja. Nem ragadja.

A századvég lírája: sőt, Kiss József Ágota kisasszony-a vagy Reviczkyék mélabúja csendül meg sorai között sok-sok évtizeddel hamarabb, semmint ez a lírai látásmód érzékelhető volna irodalmunkban. És még egy nagy költő irodalmi elődje lesz, nem is egy versében: éppen Kosztolányié, aki majd a következő században énekel hasonló hangvétellel a húgáról, akit a bánat eljegyzett magának. Mintha a Pacsirta hervadó lányának megható-taszító-bűntudatébresztő profilja is előre kirajzolódnék az öregedő lányról írt Kerényi-versben.

A koros hajadon
Tavaszkorában ifjú életének
ezer remény virult körüle,
szivével szív nem egyesüle,
üres virágok voltak a remények,
gúnyos mosollyal jött a rossz világ.
Szánó kedéllyel nézzetek reája,
hogy annyi közt számára nem fakadt
teljes virág,
csak egy: a bánat violája.
Fehér ruhában, ifjan öltözött,
hajában ékszer – a szokás kívánja –
mosolygva jár a vigadók között,
s ő mégis a bú eljegyzett leánya.
Kiért hűséges lélekből sóhajtott,
a hitszegő szív elfeledte régen,
73
menyasszonyt sejtenél az ékességben,
s özvegy lakik a szép fehér ruhában,
hisz ha szívével otthon van magában,
leng a csalódás gyászos leple rajta.

Kerényi is megírta a maga Mama-versét, a férfivá nőtt gyermek megrendülését, aki a padláson a kiselejtezett bútorok között ténferegve szembe találja magát egykori bölcsőjével, melyen még ott libeg a hirtelen ajtónyitás keltette kis szélben az a piros szalag, amelyet valaha rákötöttek. Az anya árnyékának és a fiúnak szembesülése cicomátlan, majdnem zord szomorúságú szavakat eredményez, a páros sorok meglepően modernek.

Rátekintve sújtva sújt a fájó gondolat:
hogy adom meg átvirrasztott éjszakáidat?
Keserű szó: Isten adhat, Isten elvehet;
hogy adom meg aggodalmas, szent szerelmedet?

A vénkisasszonyról szóló versben már mesterien kezelte a bonyolult versmértékeket, kötete többi darabja azt mutatja, szokatlan érzéke volt a komplikált nyugat-európai formákhoz is: ritorneljei, trioletjei hibátlanok. Néhány versének már a címe is előreutal, a századvég felé: Jean Paulhoz, Zongorád számára, Tempi passati. Érdemes arra is felfigyelni, milyen pontos, árnyalt, könnyed és természetes, ha idegen költőket magyarít. A Napoleon bölcsődala és az Elárult szerelem nagy formátumú műfordítót ígér.

74
Napóleon bölcsődala
Hej, szenderülj el, vad fiú,
ne nézz oly zordonan,
hisz sorsajándékul neked
nagy ország szánva van.
Mind oly szeliden nyugoszik.
Aludj! Nincs semmi nesz.
Mért sóhajtasz? Menyasszonyod
császárleányka lesz.
Te még sem alszol? Menj s tapodj
a nagyvilág felett,
hol bókoló királysereg
környezze székedet.
Nem alszol el? Kemény a sors,
tiporja koronád,
világ és trón helyett gödört
egy kis szigetben ád.
Elárult szerelem
Csendes éjben a leány
megcsókolt titokban.
Gondolom, csak bízhatunk
tán a csillagokban.
75
Elcsevegte egy lehullt
csillag a vizeknek,
hab lapátnak, a lapát
a halászgyereknek.
Kedvesének a halász
eldalolta régen:
zengi most fiú s leány
minden utcavégen.

A költők életművében gyakran fellelhetők olyan utalások, amelyek úgy hatnak, mint a jóslatok, s mintha a szavaknak mágikus erejük volna, a versbe zárt elképzelések megvalósulnak, megtörténnek később. Kerényi életművében az óceánon hánykolódó utas szokatlanul sokszor feltűnő képe még csak meg volna magyarázható azzal, hogy a költő ismerte a tengert, hisz járt Németországban, Angliában, s a szenvedő Lengyelország fiaival való találkozásokról is elképzelhető, hogy olyan versekre ihletik, amelyek a hazájukba visszasíró hazafiak sóvárgását örökítik meg. Ám semmiféle bujdosó lengyellel való találkozás nem találtathatta ki vele azokat a sorokat, amelyekben a mindenkori magyar emigráns irtózatos félelmét és honvágyát olyan örök érvényűen kifejezte, sem azt, hogy évekkel azelőtt, mint egyáltalán gondolt volna arra, hogy elhagyja hazáját, már megírta, hogy a hontalanság, a bujdosás, az idegen föld őrültté tész. Egyik versében így szól egy tengerészkapitányhoz, aki örökké úton van:

Röpke vándor, hullámok lakója,
kit ringatva hord az óceán,
csendül-e még szépen a magyar szó,
gondoltál-e néha-néha rám?
76
Csendül-e még szépen a magyar szó?
Amit írok, olvasd hangosan,
nemde, mintha húznák a harangot,
mely alatt szülőid háza van.

A rémület, ami még el se fogta, hiszen még béke van, s ő is itthon, a haza biztonságában, már előrevetíti árnyékát: az ember, aki sokáig nem szólhat magyarul, elfelejti a nyelvet. „Amit írok, olvasd hangosan!” Micsoda iszonyú beszédgyakorlat, félelmes, válasz nélküli monológ az óceánon, kettesben egy levéllel.

Sok helyzetdalt írt, ahogy a kor ízlése megkívánja, ám az ő dalai nem ábrándos lányok vagy bús szerelmesek sóhajai, mint Bajza hasonló jellegű művei: kivétel nélkül a bujdosók, a száműzöttek sorsával foglalkoznak. Huszonnyolc éves, mikor elmegy Magyarországról, de már előbb aggnak képzeli magát egyik versében, aki valami messzi parton álmodozik ifjú élete hajdani boldogságáról, s csak egyetlen vágyat őriz még, ha kaphatna egy maroknyi magyar földet síri ágyába. Az a hang, amely a magyar bujdosókról írt legszebb költeményében szól hozzánk, majd több mint egy félszázad múltán csendül fel újra, Kerényi versében a fiatal Juhász Gyula lírai észjárását fedezi fel az olvasó – akárcsak Juhász Gyula szólna hozzánk, pályája legkezdetén:

Emlékezésül mit sem hoztam el,
de valamerre tétovázva járok,
minduntalan köröttem zajlanak
a magyar ég és zöld magyar határok.
Minden virág jelenti kedvesem,
minden pohár bor egy jó cimborámat,
apám-anyámat minden sírkereszt,
s a megtiport út megtiport hazámat.
77

Az olvasó, aki már ismeri Kerényi életútját és halála körülményeit, s tudja, hogy tébolyodottan öngyilkos lesz, szorongva figyeli, mint vonja meg a költő önmaga jövőbeli őrült arcának vonásait előre, s mint sejti meg tökéletes elhagyatottságát, magányát is, amelyet csak a halál szüntet meg.

Lesz-e szem, mely sírlakomba könnyezve lenéz,
mely reám maroknyi földet szórjon, lesz-e kéz?

Később még pregnánsabban, más hangon:

Őrültté lőn, addig harcolának
lelkében kígyói fájdalmának,
nincs, ki nézze véglángját szemének,
szélsüvöltés a halottas ének.

A Tízek Társaságának tagja, a forradalom előkészítői közé tartozik. 1846-ban eladja eperjesi házát, pénzzé teszi minden vagyonát, birtokot vásárol Abaújban, ott próbál meg gazdálkodni, de a történelmi események mindjárt más küzdőtérre szólítják. 1848-ban megszervezi az eperjesi ifjúság felkelését, majd Pesten lesz nemzetőr, harcol a szabadságharcban. Kisbirtokát feldúlja az ide-oda mozgó hadszíntér, csak romjai maradnak hajdani vagyonának, 1850-ben már Pest-Budán van ismét. A forradalom elbukott, Petőfi halott, az ország talán sose tápászkodik fel többé aléltságából, az önkényuralom pusztulásra szánta a nemzetet. Úgy érzi, nem bírja végignézni, mint süllyed Magyarország a Szózat megénekelte sírba. Elhatározza, hogy kivándorol, csatlakozik egy csapat honfitársához, akik szintén tengerentúl remélik, hogy új életet kezdhetnek. Az utolsó estéről, amelyet hazájában tölt, ugyancsak Pákh Albert számol be, aki bemutatta valamikor az eperjesi víg ház költőgazdáját.

78

„Az 1850-es ősz egy éjszakáján Pesten búcsúpoharat emelgetett egy baráti kör. Nem mind, akik odatartoztak, hanem akiket életben hagyott a sors. A poharazás egy magas fiatalembernek szólt, aki messzi útra készülve ült közöttünk, erőltetett jókedvvel iparkodva a beszélgetést fenntartani. Évekig nem láttuk egymást, most is csak azért jöttünk össze, hogy ismét elváljunk. Nem emlékeztünk, nem panaszkodtunk, nem voltak biztatásaink, sem az örömnek, sem a fájdalomnak, sem a reménynek köztünk szóvivője nem akadt. A pohár utolsó csengése elhangzott, s kezet szorítottunk: Kerényi elindult a magyar határ felé.”

Egy esztendő múlva megérkezik a címe az elhagyott hazába: „Adresszem Frederick Kerényi, America, New Buda, Iowa.” (Azok a magyar ösztöndíjasok, akik az Iowai Egyetem Nemzetközi Íróegyüttesének irodalmi munkájában részt vettek, Kerényi tovatűnt nyomán jártak Iowában.) A magyar bujdosók New Budának, Új Budának keresztelték azt az ingyen-szűzföldet, amelyet az Egyesült Államoktól megművelésre kaptak. A telep pár esztendő múlva megszűnik, csak neve marad fenn, lakói, az a néhány, aki nem pusztult el mindjárt az érkezés utáni első időben, az ország különböző részeire költöznek. Az adressz után később vers is jön, a legutolsó – Pákh Albert kapja.

Te, aki mindig nevettél minden földi bohóságon,
mit mondasz majd, ha meghallod újbudai boldogságom.
Nem mozdulhatok, csak kínnal. Pillantgatok jobbra-balra,
verset írnék unalmamban minden zugban a kőfalra.
Szén csak volna. Kőfal nincsen. Lakásom csupán faházban,
s testem a magas szerencse tartja fogva forró lázban.
Téged a víz vitt a jégre, engem a nap perzsel, éget,
79
ördög tudja, hogy mi célból, ördög tudja, hogy mi végett.
Itt, ahol sürögni kéne, heverészek, pénzem nincsen,
hírt hazámból nem hoz senki, s ott van eltemetve kincsem.

Nem a primitív viszonyok, nem a faházban való lakás, a szűzföld feltörése, a perzselő nap vagy a láz, az utolsó sor első pár szava öli meg: „Hírt hazámból nem hoz senki.” A felismerés, hogy még az önkényuralom alatt sínylő Magyarországon is jobb volna élnie, mint túl a tengeren, s aztán a végső elborulása megkínzott elméjének, a téboly. 1852-ben már halott: éppen harmincesztendős.

Nekrológját ugyan ki más írta volna, mint Pákh Albert?

„Gyermek volt ő, aki parányi világának képei közé merülve, egyszerű szalmaszállal kezében fújta ki szobája ablakán a szappanbuborékokat, nem törődve azzal, hogy azok elrepülnek, vagy azonnal szétpukkadnak.”

Milyen jó, hogy nem kellett megtudnia: legjobb barátai egyike se vette észre, milyen átgondolt írói programmal állt egykor közéjük, milyen becsületesen igyekezett betölteni választott nemzetében az író hivatását, milyen biztosan felismerte a kor követelményeit, s milyen alázattal engedelmeskedett neki, míg költői alkatát a nagy cél érdekében nem módosította: elnyomta, megváltoztatta, csak az országnak szolgálhasson, pedig senki se tudta nála jobban, hogy hangja el kell hogy vesszen olyan égzengetően hatalmas hangok mellett, mint a Vörösmartyé, a Petőfié.

Viseltem én is egykoron vidám, nyílt homlokot,
lantomban csak szerelmi hang s enyelgő dal lakott,
de amidőn hazám után kigyúla érzetem,
nyílt homlokom redőkbe gyűlt: komor lett énekem.
80

Élt harminc évet. Senki se mondta meg neki, hogy amikor önmaga képességein belül maradt, sajátos költői világában, akkor maradandót alkotott ő is, csak hibáit vetették szemére, csak lírája hazafias jellegű termését, amely hogy állhatott volna meg legnagyobbjaink eredményei mellett, senki se dicsérte meg azért, amit ő is tudott, sőt amit csak ő tudott, amivel korát is megelőzte, és senki se dicsérte meg úgy igazán később sem, maradt a jeltelen harmadik, aki arról a bizonyos erdei lakról énekelt, amelynek megörökítői közül csak kettőt illik ismerni. Németnek született, tizenkét éves korában tanult meg magyarul, akkor választotta magáénak nemzetünket, amikor az élethalálharcra készült. Nyelvét, szívét cserélte a miénkre, lehetett volna német költő, élhetett volna gondtalanul, szabadon és gazdagon. Bennünket választott, hazánk szolgálatáért mindenét odaadta, még természetes költői tematikáját is, magyarként élt, és úgy is halt meg abban az iszonyatos messziségben, beleőrülve a Magyarország utáni kívánkozásba. Sírjának már a múlt században sem volt nyoma, pora sincs meg, emlékjele sem áll. Az utókortól remélte, hogy olykor kimondja nevét. De ki tud róla már? Ki ismeri számon nem tartott sorait a harmadiknak, amikor a második is szinte teljesen eltűnt a köztudatból, s az első, igen, az első világnagysága is hovatovább egyre gyérülő csapat jelszava lesz.

Megfürdik vészes vizedben, boldog ifjúság,
és a férfi rendületlen életpartra hág,
mennyi munka vár fejére és talán vihar,
tudja büszke fájdalommal, tudja, hogy magyar.

Ezt tudta, vállalta, élte is. Amit nem tudott, azt nem írta meg: hogy úgy elfelejtik, mintha sosem élt volna.

81
Az idő doktora: Szent Ágoston
Szülőföldje szép határa

Thagaste, ahol a világra jött, a római nagybirodalom Numidia proconsulárisában, csak nevétől vált később olyan hellyé, amelyről illendő tudni, a folyót, eszmélése díszletei fontos kellékét, a végtelen, bontatlan és bonthatatlan időre emlékező Bagradast, Afrika vízben szegény tájainak egyik legnagyobb kincsét már többen számon tartották: a Bagradas, akár a Nílus, kétszer is bő termést biztosított szerencsés esztendőkben. Gyermekkora színpada egyébként majdnem olyan valószínűtlen, mint egy Trójában született kisfiúé, évezredekkel azután, hogy Andromakhé elbúcsúzott Hektortól és Creusa, ahogy egy honalapításra kijelölt hérosz engedelmes feleségéhez illik, ott maradt az égő falak között. Mert a tartomány székvárosa, Hippo, a „királyi”, persze csak viszonylag volt királyinak nevezhető, igazi jelentőségét akkor kapja meg, amikor már ő lesz a püspöke, ahogy a Thagasténál lényegesen nagyobb Madaura fontossága is eltörpül, számtalan rangos iskolája ellenére, a tény mellett: elérhető távolságra a numida földtől, a Bagradas torkolatánál, mintha sose rombolták volna porig, az antik világ egyik csodája, az újjáépített Carthago könyököl a tengeren.

82
Játékok

Mit játszhatott ez a gyermek, micsoda játékokat? „Faltam, ha kalandos mesékkel tömtek. Megsirattam Didót, mert szerelmes volt Aeneasba. Azt a feladatot kaptam egyszer, hogy beszédben rögzítsem Iuno dühét amiatt, hogy a trójaiak…” A föld, amelyen futott, iszonyú titkokat és történeteket őrzött, negyven-valahány évvel azután, hogy Nagy Konstantin történelmi jelentőségű milánói rendelete biztosította a keresztények szabad vallásgyakorlatát, hiába élt keresztény környezetben, nemigen játszhatott egyházasdit, játék-misét, szertartást, mint az Árpád-ház szent asszonyai, Erzsébet, Margit. Vallomásaiból más következtethető: mire a hit felébred benne, nem egy kisfiú tudata felel az élményre, egy kész, jelentős, sikeres közéleti férfi dönt ideológiája jellegéről, s vállalja jövendő tennivalóit, életét. Mint gyermek, csak azt játszhatta el, amit szülőhazája és a környék mondái diktáltak, amit olvasott, amire oktatták. A második pun háború után már nemcsak írást, olvasást, számtant és a tizenkét táblás törvényt kellett tudnia egy gyermek római polgárnak, de grammatikai képzése is megkezdődött, nyelvoktatással, irodalmi gyakorlatokkal, s a költői művek nyelvi és tárgyi magyarázata köré épült a többi ars a szabad művészetek közül: metrika, zene, poétika, történelem, mitológia. Tudnia kellett hát, hogy ott a tengerparton, közel a polgári vagy a katonai kikötőhöz, hánykolódhatott valamikor Aeneas hajója, s a narancsültetvények és olajfák gyűrűjében, az egykori Kadth Hadaszban, a leggazdagabb, föníciaiak alapította gyarmatvárosban, Carthagóban állt Didó királyné palotája, körsánccal, négyemeletes tornyokkal megerősített falak védelmében. Ott, valahol ott szegezte a királynő szívének a tőrt, s ott állhatott az óriási terem, ahol egy csillagfényes éjszakán hallani kívánta a történetet, amely elindította békés építő munkájá83ból a halál felé, ott hagyták abba a beszélgetést a vendégek, amikor a kegyes Aeneas elkezdte mesélni, hogyan is sodorta maradék népével együtt az isteni harag Afrikáig. Mit játszhatott el az Aeneis-ből, kit személyesített meg? A héroszt? Iulust, a gyermeket? Az öreg Ankhiszészt? A Bagradas nedves homokjából felépíthette a királyi palotát is, teraszos falaival, s ha tűrte a nyirkos föld, jelezhette a bástyák alapját is; ezek voltak a laktanyák, azok a raktárak, az elefántistállók, amott meg a polgári és a hadikikötő, körös-körül hatemeletes házak, majd száz kilométer hosszú vízvezeték, az utcákon hétszázezer lakos. Hétszer százezer! A calculator mutogatással rögzítette a számok helyi értékét, tízezren felül más-más testrész jelezte a summát, de hétszer százezret már csak a számolótábla rovátkáin lehetett érzékeltetni. „Nagyot tévedtem én diákkoromban, mert jobban vonzott a sok haszontalanság, mint az értelmes dolgok, untam az egyszeregyet, bezzeg a fegyveresek, a faló, Trója égése, ez kellett az én könnyelmű…” Igen, az Aeneis-t bizonyosan eljátszotta, szerette Vergiliust. Mikor legnagyobb dogmatikai művét, a De civitate Dei-t megírja, hogy rendszerbe foglalja hitének és egyházának igazát, Isten kegyelmét és szigorát sajátságos módon Vergilius-idézettel igazolja, azokkal a híres aeneisi sorokkal, amelyekben Ankhiszesz közli fiával a római nagybirodalom imperialista törekvéseinek taktikai programját: „Parcere subiectis et debellare superbos.”

Persze játszhatott mást is, istennőt, honalapító hőst, lehetett képzeletében föníciai kereskedő, hajóján arany, gyöngy, szardíniai érc, spanyol ezüst vagy nemes bor, ciprusi réz, esetleg tömjén, elefántcsont, és szelhette a tengereket, ahogy a kalmárok tették valaha Carthagóban, amikor még föniciaiaknak hívták őket, és útra keltek Sidonból vagy Tyrusból, nem is olyan távol a híressé vált Golan-magaslatok mellől, hogy gyarmatot alapítsanak. Játszhatta azt is, hogy mint va84lami antik Buddenbrooknak bíborfestő műhelye van, rengeteg pénze, s száll kereskedelmi flottája Herkules oszlopáig: föniciai kézen volt az egész észak-afrikai kereskedelem, lehet fióküzlete Hispániában, ügynöksége Máltán, bankja a Baleárokon, akár Szicília déli részén is.

Ám ha Szicília jutott az eszébe, akkor már nyilván mást is akarhatott játszani: katonásdit. És futhatott a Bagradas partján, ha hazavitték vakációra, és trombitálhatott, mint a római kürtösök, aztán megint más hangon, mint a harcra idomított elefántok, és lehetett a gyermekek szokása szerint egyszerre kettő, pun is meg római is, és nézhette kétféle szemmel a világot, mint Patricius római polgár kisfia, s ugyanakkor a meghódított numida föld polgáraként, hisz ez az észak-afrikai partvidék úgy szívta be a vért, akár a spongya, évszázadokon át folyt az iszonyú küzdelem, kié legyen Szicília, s vele együtt a hegemónia a Földközi-tengeren. Hát fut a gyermek a Bagradas partján, a jobb parton Hamilcar Barcas ő, vagy éppen Hannibál, aki annyiszor járt kémkedni személyesen, és ilyenkor parókát viselt, hogy fel ne ismerjék, a bal parton meg Scipio, sőt néha Regulus, az ügyetlen, de legtöbbször mégiscsak Scipio. Átkél a tengeren, megy erőltetett menetben Avignon felé, hátha elérné Hannibált, csakhogy hasztalan kergeti, hiába fut Marseille-be, ég a gallusok tábora, bizony ég. Néha elefántot játszik a gyermek, lábát váltja, emelgeti, nézi a lábujjait, fájnak a nagy elefántkörmök, összemetélték őket a jeges Alpok, micsoda út volt az, micsoda út, nézi a lábát és búsan trombitál. De Catót nem játszik, őt soha, már régen nem volt itt oligarcha alkotmány, csak édes béke, amikor ez a Cato még mindig szónokolt – úgy dobta be a szenátorok elé a praktikus népirtó javaslatot, mint egy őzet az arénába, s hiába teljesítette Carthago Róma minden követelését, csak mondta, csak mondta, hogy neki mégiscsak az volna a javaslata, el kell azt a Carthagót pusztítani. Nem, 85Catot nem játszik, inkább bárki mást, lesz akár Hasdrubal felesége, aki megölte a fiait és a lángokba ugrott utánuk, vagy tűz lesz, láng, maga a háború – hat napig tartott, míg a rómaiaknak házról házra járva sikerült realizálniuk Cato nagy gazdasági felismerését: ha a világ egyik leggazdagabb városa megsemmisül, nincs veszély többé, nem lesz az ellenségnek flottabázisa egy nyíllövésnyire Itáliától. Micsoda tömegmészárlás folyt itt, Africanus nem is bírta nézni, a végén már szégyellte magát, a gyermek eljátszhatta Caesart is, aki később felháborodva, undorral járt az elpusztított vidéken és elrendelte újjáépítését, vagy Octavianust, aki végrehajtotta, amit Caesar kitalált.

Zöld az alkonyi fény az afrikai ég alatt, zöld és hűvös. Van Octavianus Augustusnál érdekesebb császár is, Constantinus, a nagy, akinek a nevét naponta imába foglalja az anyja. Már évtizedek óta halott, de az érte mondott fohászok miatt szinte elevennek hat. A gyermek eljátszhatta akár azt a pillanatot is, amikor Constantinus úr kiadta Mediolanum-Milanóban a híres életmentő okmányt, körötte fényes udvara. Milano. Távoli szó, itáliai fogalom. Milyen lehet Milano?

„Mikor Milanóból írás érkezett Rómába, a város prefektusához azzal, hogy Milano rhetorikatanárt keres, pályáztam manicheus barátaim segítségével. Sikeres próbaszónoklat után Symmachus prefektus engem küldött, így jutottam Milanóba Ambrus püspök mellé, a világ egyik legkiválóbb…”

Persze lehet játszani még izgalmasabbat: császárfiakat alakítani. Ilyenkor a játékos egyszerre három személy, a bal karja Constantinus, a törzse Constantius, a jobb karja meg Constans, mind a rendelet-kiadó császár fiai. Bal karja most elesik a háborúban, jobb karja, Constans ellenében, így marad a törzse uralkodónak, Constantius úr, ami különben nem meglepő, mert csak régen volt egyetlen császár, mihelyt az 86ország birodalommá nőtt, mindjárt lett benne több főcsászár, alcsászár, mellékcsászár vagy ellenuralkodó, s ezek előbb-utóbb mind megölték egymást, ahogy most is történt, amikor olyan különös uralkodó van a trónon, mint még sohasem.

Ha játszott valaha császárosdit, egyet bizonyára megpróbált megszemélyesíteni, hisz nemcsak a kegyelem doktora lett belőle, ahogy a patrológia elnevezte, de nagy író is, olyan képzelettel, ami nélkül sosem lehetett volna akkora egyházatya. Nyilván volt Iulianus is, a hitehagyott, akinek úgy kortársa, hogy már fel tudja fogni a róla hallottakat, s megérti különösebb magyarázat nélkül, hogy Nagy Konstantin unokaöccse, Gallia mesés szerencséjű kormányzója, míg Athénban egyetemre járt, úgy beleszeretett a múltba, hogy a keresztények szelíd Jézusa helyett visszahelyezte hatalmi egyeduralmukba a vérbő pogány isteneket, az Olympus tarka seregét. A Bagradas partján sűrű a nád, lehet kaszabolni, ahogy a hírek egymás után elérik a várost. Ez a nád, amit most letört, a néhai Constantius császár, ez most már nincs, azok a nádak a lázadó alemánok, akikről nem tudja pontosan, kicsodák, de akárkik, már nem számítanak, mert a Hitehagyott légiói szétverték őket Strassburgnál. Lehet, hogy Iulianus úr Antikrisztus, de ettől még bevette Konstantinápolyt, és ha az arméniaiak küldenek neki felmentő sereget, győz a perzsa háborúban is, de mit csináljon, ha mindenki csak becsapta, Sapor is, a vezérkara is, és ott maradt Ktesiphonnál. Furcsa Antikrisztus, nem lehet róla rosszat mondani azon az egyen kívül, amit úgy elítél az anyja, de hát ezt hogy játszhatja el valaki, az embert, aki nem úgy fenyegeti a kereszténységet, mint Diocletianus császár, aki térdig vérben gázolt, csak államosítja az iskolákat, és nem alkalmaz bennük keresztényt, közben meg úgy él, mint a közkatonák, szigorúan, egyszerűen, még a szakálla sem uralkodói szakáll, úgy hordja, mint a filozófusok. Játszik a gyermek, szakálla helyét tapogatja, 87most egyszerre Antikrisztus, hitehagyott császár, szónok, író és filozófus. Nem nagyon sikerül, abba is hagyja, túl bonyolult uralkodó ez, egyet játszhatik el csak, mert valamit építtetett az Antikrisztus ott túl a tengeren, egy Szajna nevű folyó partján, valami helyet, úgy hívják, Lutetia Parisiorum. Meggyúrja Lutetiát sárból, ahogy valaha a régi Carthagót, a diadalmast, és fogalma sincs róla, hogy valamikor Lutetia Sorbonne úr alapította egyetemén tantárgy lesz az ő élete, működése, s a messzi kor uralkodó eszméjét egy ikerpár testesíti meg, úgy hívják őket: feudalizmus és skolasztika.

A tények

Aurelius Augustinus, a latin egyházatyák legnagyobbja, 354-ben született Krisztus után Thagastéban, s személye pontosan jelezte a római impérium akkori helyzetét, melyben a politikai harcokkal párhuzamosan nagy ideológiai küzdelmek készítették elő az új tan végleges győzelmét: keresztény anya, pogány apa gyermeke. Születése idején az egykor zsenge egyház már oly erős, hogy nemcsak a több istent hivő pogányokkal vagy a semmit sem hivő cinikusokkal való együttélést is elviseli, de a szakadármozgalmak földmozgásait is, pedig a szertekóborló circumcellionisták irgalom nélkül törnek a stabilizálódott hit hivőinek életére, s majdnem földije, Arius, a lybiai, elplántálta már a legmagasabb udvari körökben is a hiedelmet, hogy Jézus nem egylényegű az Atyával, de oly tökéletes, hogy Isten fiává fogadta. A brit Pelagiusnak, valamennyi szakadár közt a legveszedelmesebbnek a tana még nem jutott el Afrikába, ám szónokolnak helyette a valamikor Perzsiából átmenekült Manes hívei, a manicheisták. Manes a kereszténység és a mágusok filozófiájából új hitet alkotott, s a világban érzékelhető ellentét, a torolatlanul maradt bűn, a 88célhoz nem ért igazság magyarázatául kimondta: az ember jó és rossz iszonyú elegye, a föld se más, a sátán berontott a valaha csupa fény világba, s most sötétség és világosság homálya és derengése közt élünk.

Tanulmányait kezdetben szülőhelyén, később a közeli Madaurán, majd Carthagóban folytatta, szülei már gyermekkorában megnyilvánuló szokatlan képességei miatt rétornak szánták, s nem gondolkoztak helytelenül. A római nagybirodalom legzűrzavarosabb történelmi időszakában is korlátlan lehetőséget kínált a rétornak, nemcsak anyagi tekintetben. A szuggesztíven megformált és előadott gondolat erősebb fegyver volt a kardnál, s a szónoki képesség olyan kulcs, amely bármi zárat felnyitott. Egy megfelelően felépített temetési beszéd megteremthette az addig háttérben álló családtag jelentős pozícióját, egy szárnyaló, a beavatatlanok fülének rögtönzésnek tűnő, indulat fűtötte szónoklat, amelyet természetesen szenvedély nélkül, hideg logikával fogalmaztak meg előre, politikai karrierhez segíthetett egy nagyra törő fiatalembert, de emelhetett egy a csapatok előtt jól elmennydörgött produkció császári trónra is. A szó nemcsak szállt, sodort is, ragadhatta rossz vagy jó cél felé a hallgatóságot, menthetett életet a szenátusban vagy a törvényszékek valamelyikén, ám tehette mindezek ellenkezőjét: megváltoztathatta, méghozzá negatív módon, valaki családi helyzetét, megfoszthatta az illetőt örökségétől, lehetőségeitől, megbuktathatott pártot, minisztert, kegyencet, császárt, kormányzót, generálist, hadiszállítót, tehetett egyén vagy nép ellenségévé bárkit, ha a rétor győzte ékesszólással. Szónokolni meg kellett tanulnia minden valamirevaló pályára készülő fiatal férfinak, ad summos honores nemcsak egy kiváló jogász, egy nagy katonai tehetség, de egy különleges képességű rétor is eljuthatott. A beszédeket kiadták, s úgy olvasták az olvasók, mint a regényt, sőt tárgyaltak róluk a köztereken, közfürdőkben, 89ahogy mi a televízió egyes adásait megbeszéljük. A szónoklat művészetét a grammatikai iskola befejezése után külön szakiskolákban lehetett elsajátítani, a beszédek elsődleges naivitását a századok formálta politikai helyzet persze megfosztotta hamvas őszinteségétől, s nagyon is konkrét céloknak rendelte alá, ám felépítési módjuk, elkészítésük a régi maradt, szabályaikat híres mesterek, nagy szónokok rögzítették. Igazán tehetős családok fiai görög szónokiskolákba is beiratkoztak egy-két évre, az ékesszólás oktatásának antik központja Athén volt, Cicero éppúgy szónokiskolába járt, mint a császárház gyermekei, mint maga Caesar. Az oktatás szónoklatok és szónoki módon megeleveníthető prózai szemelvények olvasásával és elemzésével kezdődött, s szó- és írásbeli gyakorlatokkal folytatódott, a kezdők valami erkölcstant érintő tételt dolgoztak ki, a suasoriát, a haladók már a controversiával, fiktív pertárggyal foglalkoztak, később törvénykezési ékesszólást tanultak, legfelső fokon meg az állam- és jogtudomány körébe tartozó beszédlehetőségek felépítési formáját, tanultak emellett természetesen filozófiát is. Aki a jogra specializálta magát, egy nagy jogászhoz csapódott későbbi gyakorlatra, akit a hadügy érdekelt, együtt menetelt egy hadvezérrel. Hadrianus császár idején már állt az Athenaeum, az ékesszólástan állami akadémiája, melyben professzorok oktatták a bölcseletet és szónoki gyakorlatot. A neves rétoroknak nem kellett katonáskodniuk, állami státusos állásuk volt, de maguk is nyithattak iskolát, csak képességeiken múlt, hol végzik pályájukat, milyen magasan. A thagastei család szeretettel és okosan irányítja a negyedik században is nélkülözhetetlen tudomány elsajátítására tehetséges kisfiát, s igazán nem tudhatja, hogy a századok politikai hullámverésében agyonkompromittált kifejezési forma, az ékesszólás, melynek tigris-fogsorát már Octavianus kultúrpolitikája is aranyprotézissel helyettesítette, hisz Maecenas barátja száműzetéssel 90vagy halállal büntette azokat a rétorokat, akik rendszere hibáit bírálni merték, az ő gyerekük révén nyeri vissza régi presztizsét, s a szónoklat, mely az őrült császárok idején trubadúr-enyelgéssé züllött, az egyház hatalomra jutása idején viszont inkább vad, mint színvonalas viták eszköze lett, Augustinus és keresztény tanítómestere, Ambrus ajkán rehabilitálódik.



Az újjáépített Carthago furcsa olvasztókehely kettős kikötőjével, óriási tengeri forgalmával, folyton változó, más-más földrészről érkező utasaival. Nem a szende Heidelberg, amelynek diákéletéről ásítóan erényes filmet készítettek a film hőskorában; ha egyáltalán, egy majd még csak létesítendő egyetemhez, Villon főiskolájához hasonlít: Augustinust ide íratják be. A lakosság hol dühöngve, hol humorral figyelte a közpályára készülő eratomán kölykök csatározását, Monica és Patricius rétorjelölt fia is ott sodródott a vidám és polgárpukkasztó, szemtelen ifjú tömeggel. Egyszer majd megszégyelli magát emiatt, mint ahogy megszégyelli szerelmi sikereit, rajongását a színház bűvös produkciói iránt is. Mikor vallomásait írja, már ismeri a színpad veszedelmes, gyönyörű hatalmát, s nem tudja, lesz majd egy kollégája, aki ugyanilyen iszonnyal figyeli, amint a hisztrio ágál, el is tapossa a színészt, ha az érinteni meri köreit, sok száz év múlva fog csak megszületni, s hogy ebben is emlékeztessenek majd egymásra, szintén az eleve elrendelést boncolja, s a kegyelem problémáját elemzi. Gallus lesz ez a valaki, de akkor már úgy illik mondani, hogy francia, s polgári neve Kálvin János.

91

Főleg a törvényszéki beszédek szerkezete, érvelési módja érdekli, hamar kiválik a többiek közül: sokkal-sokkal tehetségesebb, mint a társai. Eleinte örül ennek, később ezt is megrestelli, egészséges és természetes karrier utáni vágyát, s inkább arra lesz büszke, nem volt ott a carthagói huligánok között, amikor azok az utcákon és a köztereken csatároztak. Sosincs ideje semmire: olvas és tanul. Majdnem egyazon időben két könyv kerül a kezébe, az egyik Cicero Hortensius-a, a másik egy meglehetősen primitív szentírás-fordítás. Nagyon fiatal még, idegesíti a rossz formai megoldással készített bibliai szöveg, nem érzékeli olvasmánya lényegét. Ahhoz, hogy elbűvölje tiszta etikája, túl naivnak érzi, ahhoz, hogy éppen primitív báját csodálja meg, túlságosan konkrétnak. Ám Cicero, a tündökletes, a bámulatos formai megoldások mestere, a logika és pszichológia mágusa, a szavak, körmondatok bűvésze rögtön rabbá teszi, mindent ott talál a cicerói prózában, amit a már csak a tanulmányaiból ismert nagy nemzedék valaha tudhatott, a sorok mögül eltűnt századok, eszmények, igények, nagy elődök intenek felé, a Hortensius mondataiba zárva ott az örök folytonosság, a valamikori Róma, a valamikori ember. A négyszázhatvan évvel őelőtte született nagy szónok Hortensius-a átfénylik az időn, az érvek oly világosak, a tétel olyan vonzó, a mód, ahogy a tudományok úrnőjét, a filozófiát megvédelmezi, nem puszta bravúr: mágia. Az arányt és a szépséget ismerte meg Cicero révén, maga lepődik meg a legjobban, mikor ráébred: nem elég. Keres valamit, valami tisztát, majdnem sterilet, azt a csepp mozdulatot az örök mérlegen, ami végleg kijelöli az igazság helyét a születés és halál közti események, esetlegességek között, vágyik a carthagói egyetemista valami zsinórmértékre, ami eligazít. Jó és rossz dialektikus ellentétére nem felel a Hortensius, hiába érvelésének csorbítatlan éle, anyja hite sem ígér még megoldást. Apja, az akkor már szintén keresztény Patri92cius már nem él, bár hozzá aligha fordulhatna eligazításért, Patriciust nem érdekelte az élet ennyire elvont szemlélete, igénye is más volna, mint a fiáé, akiben, mikor meztelenül állt előtte a fürdőben, születendő unokája nemzőjét látta, nem egy valamikori szentet. El lehet játszani a gondolattal, mi történik vagy nem történik a rétorjelölt életében, ha az a bizonyos első, a kezébe került szentírás-fordítás jobban sikerül, ha nem olyan kezdetleges hangon szól hozzá az, aki tételeivel először találkozott. Egyelőre azt érzi, a manicheusoknak nyilván igazuk lehet, amikor a bibliát elvetik, s az evangelistákról azt állítják, eltorzították emlékezéseiket a hamisítók. Manicheus lesz, nem könnyű manicheus, a szekta még nem tudja, mit tesz, mikor befogadja, sőt pártfogolja, ajánlja, s antik szabadkőműves kapcsolatai révén Rómába juttatja a fiút. Egyelőre csak azzal ejti csodálkozóba őket, hogy folyton kérdez, és sosincs megelégedve semmi magyarázattal. Főkáderükkel ismertetik össze, Faustussal, hadd feleljen meg az a furcsa kölyöknek – ő a legfőbb ideológusuk. A találkozás létre is jön, nincs benne sok öröm, Faustus éppúgy meghökken a szomjas tudattól, a kielégítethetetlen, nyomozó kíváncsiságtól, mely folyton mélyebbre szondázik, mint tanácsos, mint a többiek. Persze a rétorjelölt se sejti, hogy életében felmerül még egyszer ez az ideológiai szaktekintély, s a hajdan mesterének választott Faustust szakadár eszméivel együtt egyszer majd éppen ő marcangolja szét fölényes dogmatikai érvelésével, hite tigrisfogaival, azzal a támadási plusszal, hogy manicheus lévén valaha maga is, belülről tudja, mit kell támadnia és cáfolnia.

Egyelőre még mindent elrejt a jövő. Augustinus nagy ígéret, ahogy valaha szűk volt neki Thagaste, Madaura, most Carthagót is annak érzi – befejezte tanulmányait. Monica sír, egy kissé talán túl sokat is sír, Augustinus elfut a könnyek elől. Manicheus barátai előkészítették számára a talajt Itáliá93ban, Róma már várja. A fiú azt hazudja Monicának, egy barátját kíséri ki a kikötőbe, rábeszéli, várjon rá imádkozva egy szent sírboltjában, s míg anyját leköti az imák sora, ő hajóra száll s elindul Itália felé, pontosan azon az úton, amelyen valamikor Dido hűtlen szerelmese, és nem sejti, hogy mint a kegyes Aeneas a trójai Lárokat, ő is visz magával valamit az ősi földről: a láthatatlan Istent. Elsősorban nem is az vonzza, ami életkorát tekintve logikus volna, hogy Itáliában többet kereshet, hamarabb híressé válik; egyszerűen csak idegesítik már a carthagói közoktatási viszonyok. Míg diák volt, valahogy elviselte az egyetemisták, a párizsi hatvanas évek diáktüntetéseihez nagyon is hasonló megmozdulásait, most, hogy végzett, s tanítana ő is, csendet kíván. Róma egyébként annál is nagyobb élmény, mint amekkorának hitte, járja az Urbs útjait, amelyeken valaha a Hortensius szerzője járt, áll a Forumon, nézi a törvénykezés csarnokait, a bazilikákat, a szószéket, ahonnan a legnagyobbak szónokoltak. Manicheus barátai segítik, egyelőre teljesen leköti a munka, jobban, mint a szerelem, mint ágyasai, mint bármi más. Hamar elterjed a hír: szokatlan képességű szónok bűvöli el a hallgatóságot, nem is marad sokáig Rómában, Milanóba kerül: Mediolanum-Milano az Urbsból kér retorikatanárt, s Symmachus prefektus választása rá esik. Monica, aki kétségbeesetten keresi a fiát, későn érkezik Rómába, már csak Milanóban találja meg, de végre valami olyan bűvöletben, amelyben közösen osztozhatnak: Augustinus Ambrus püspök személyében először találkozik igazán nagy formátumú kereszténnyel. Az az ideológiai hatás, amelynek a szentírás révén kellett volna elérnie a tudatát, más, intellektuálisabb oldalról hatol el hozzá, egy nagyon művelt, nagyon tehetséges, félelmesen szuggesztív szónok védelmezi előtte a kereszténységet, amit tulajdonképpen sose vett komolyan. Vitát hallott Augustinus eleget, olyan szónokot, mint Ambrus, a folyton olvasó, rekedtes 94hangjával, sose. Nem tudja, hogy mikor ráfigyel, egy szentet hallgat, mint ahogy a későbbi Szent Ambrus sem sejti, hogy egy szentnek prédikál.

Harminchárom éves, állása, neve, rangja van, de most már nem érdekli más, csak a végre megtalált igazság: úgy érzi, birtokában az ideológia, amely valóban minden kérdésére megfelel: keresztény. Monica, mintha csak jelezni akarná, most, hogy végre révben látja gyermekét, elmetszheti a földhöz rögzítő kötelékeket, meghal, Augustinus, Milano kinevezett rétora meg otthagyja állását, eltemeti anyját Ostia mellett, s visszatér oda, ahonnan valamikor elindult: Thagastéba. Afrika ekkor hat egyházkerületre oszlik, egyikben sem akar funkciót vállalni, elmélkedni, írni vágyik, mint tette már Itáliában, de híre túlhág gyermekkora díszletein, latin és görög auktorokon iskolázott kiváló szónoki készségére, friss, parázs hitére szüksége van a hat egyházkerületben számtalan szakadárral viaskodó afrikai gyülekezetnek. Enged, mert érzi, hogy engednie kell, Hippo Regius segédpüspöke, majd püspöke lesz, születnek a művei sorban, és folyik a harc a meg nem alkuvó, a dicsőséges manicheusok, a donatisták, az arianusok és Pelagius frissen fellépett tévtanai ellen. Ezek a vitairatok, beszédek már nem stílusgyakorlatok egy szónokiskolában: az egyház védekezik, az egyház támad, s kardját úgy hívják: Augustinus. És folyik a Bagradas, folyik, Hippo, a hajdani rabszolgakereskedelem centruma, az áruló Massinissa egykori fészke egy ideig még biztos menedék, pedig a vandálok már átkeltek a Rajnán, és Gallián át spanyol földre vonulnak, közelednek Afrika felé. Augustinus ír, prédikál, térít, fenyít, vitatkozik, munkásságával bonthatatlanul összehabarcsolja az egyházatyák korának egyháza épületét, mire Genserich vandáljai az alánokkal szövetkezve elérik Mauretániát, már alig hiányzik valami az életművéből. 439-ben, Hippo ostroma kezdetekor Augustinus együtt haldoklik a várossal. Ám a 95vandál had csak a falakat döntheti meg, csak a házakat égetheti fel, csak az embereket fojthatja vérükbe. A Bagradas felperzselt partjai új aratást ígérnek, a föld őrzi emlékeit, Dido királynőt, Aeneast, Hannibált, a holt elefántok trombitaszavát, és ami a tájon és a föld emlékein kívül még megmarad, mind az ő műve, Augustinusé, a rétoré, Augustinusé, a püspöké, Augustinusé, a bűnösé, Augustinusé, Isten édes gyermekéé. A püspök meghal, helyette életműve szól tovább, a Bagradas meg csak folyik, folyik, mint az osztatlan, oszthatatlan idő, amelyben nincs tagolódás, s egyazon végtelen irgalmú isteni kézből egyszerre csordul múlt-jelen-jövendő.

Az életmű

Pál, aki az apostolok közül legközelebb állt Momca fiához, tudta, mi vár fiatal gyülekezetére, s megpróbálta felkészíteni az új egyház tagjait a várható eseményekre. A Nero uralkodásától a milanói rendeletig eltelt három század alatt tízszer tettek iszonyú, de nem végleges pusztulást eredményező kísérletet arra, hogy a kereszténységet elpusztítsák, az üldözés újra meg újra fellángolt a hanyatló római birodalomban. A helyzet persze nem volt egyszerű, a régi hit annyi évszázadon át kísérte a kis településből világhatalommá növekedett impériumot, hogy nem egyetlen, sok szálat kellett elmetszenie annak, aki ellene támadt, s az új ideológiával szembeni ellenállásnak legalább annyi politikai, gazdasági, társadalmi oka volt, mint filozófiai. A názáreti koncepció éppúgy érintette a birodalom munkaerő-politikáját, mint a vezető réteg bonyolult családfáinak, családjogának, hagyományainak problémáját, a jól dotált papi rend hirtelen szembe találta magát olyan típusú igehirdetőkkel, mint az iraki Efrém, akinek teljes élete folyamán semmi se volt soha a tulajdonában. A mi96lanói rendelet csak eldöntötte, de nem oldotta meg az immár bevett felekezetnek elismert kereszténység helyzetét, a negyedik században, amelyben Augustinus születik és tanulni kezd, az új hit ugyan rohamosan terjed már, állnak az új bazilikák, de állnak még a pogány templomok is. Constantinus Bizáncba teszi át székhelyét, az új egyház lendületesebben bontakozik ki a birodalom keleti felében, mint Rómában és környékén, csaknem valamennyi lényeges napirendű zsinatot keleten tartanak. Itáliában más a helyzet, nem kell már a római gyülekezetnek katakombák mélyén gyakorolni a hitéletet, titokban temetni a holtakat, nincsenek vértanúk sem, ám Szent Péter új temploma és a Laterán között a Forumon változatlanul ég Vesta tüze, s Ambrus, Ágoston mestere alig tudja megakadályozni, hogy újra fel ne állítsák a Győzelem istennőjének szobrát a szenátusban. A kor, amelyben Augustinus élt, megszabta munkássága jellegét, kilencvenhárom műve pontos analízise annak, hogyan s milyen előzmények után alakult meg a diadalmas egyház, amelyet a keleten és nyugaton élt nagy doktorok vállára boltozott a felelősség. Ír hitelemzéstant, magyaráz szentírást, összegezi az egyházi ékesszólás szabályait, dogmát elemez, exegézist, ír számtalan levelet, prédikációt, vitairatot, s mikor megindul a népvándorlás, s a gótok elérik Itáliát, megalkotja egyik főművét, a De civitate Dei-t; huszonkét részes válasza sorra cáfolja a vádakat, melyek szerint a barbár pusztítást a régi istenek elhagyása hozta a nemzetre. Ír a hét szabad művészetről, a szabad akaratról, a kegyelemről, a türelemről – még önmagáról is. Megírja vallomásait, kereszténnyé válása történetét: tenger sokat ír. Művei jegyzékét halála után barátja és tanítványa, a calamai püspök állítja össze majd életrajzával együtt, de maga Augustinus is összegezi termését, miközben elvégzi életművén a szükséges korrekciókat. A Retractatiók-ban, míg felsorolja és széljegyzetekkel látja el életművét, memoár97járól is megemlékezik, s fogalma sincs arról, hogy a Vallomások, e semmihez nem hasonlítható gyónás más rangot is ad neki majd, mint az egyházatyáét, az egyetemes érvényű, felekezeteken felüli, vitathatatlan adottságú, tündökletes íróét. Milyen okos, mikor hite védelmében a porondra lép, milyen felkészült, milyen alapos, milyen művelt, hogy tudja ízekre szedni s újra egésszé bűvölni a dogmát, milyen cáfolhatatlan az érvelése, milyen csodálatos dialektikával építkezik, beszél, támad és véd! Egy nagy rétor tanítja ékesszólásra az utódait Isten egyháza érdekében, egy nagy tanár tanítja nevelni őket, egy nagy ideológus ad erőt jövendő válságok elviselésére. E kornak rendkívüli képességű és felkészültségű egyházi írói, tudósai voltak, egyik sem ér fel Ágostonig. „Confessionum mearum libri XIII. de me scripti sunt, multum multis fratribus eos placuisse et placere scio” – közli a Retractatió-ban vallomásairól a kortársak kritikáját: tudomása szerint többeknek tetszett. Szikár értékelés, szándékoltan szikár. Ezzel a furcsa belső monológgal, ezzel a több kötetes gyónással, a furcsa ókori telefonbeszélgetéssel, amely alatt kezében a kagyló, s a drót az örökkévalóság rojtos fellegei között tűnik el, ahol az, akit keres, hallgatja a szívdobbanást, megtalált valamit, ami egész életében nyugtalanította, s azzal, hogy rálelt, megfejtette a titkot is, amit keresett, önmagát meg túllendítette az egyházatyák körén a legnagyobb írók közé, olyan rangra, ahol az alkotó zsenialitást nem pótolhatja semmi teológiai műveltség. Hogy kereste, hányféle úton, hány filozófiai ösvényen botladozva az igazságot, hogy boncolta esze kristályélességével a dogmát, hogy kívánta a megváltó kegyelmet, s nyilván észre se vette, mikor elérte, mikor megtörtént vele, mint a születés megtörténik velünk, vagy a halál. Ágoston Vallomásai-ban fényes rétori és teológiai felkészültsége öntudatlanul kigyúló reflektorai között ott áll az ember, a teremtmény, egymaga, nyomorultul, bűnös, tévelyeg, nem ért 98semmit, sem önmagát, sem a világot, nem okos, de ha okos is, nem bátor, ha mégis bátor, csak az esetlegességek szelében az. Anélkül, hogy sejtené, milyen korszakalkotó felismerést fogalmaz meg, csillog elő az augustinusi tétel a sorok közül: a dogma nem az égért van, hanem a földért, a dogma az emberért van, aki önmagában is megbotlik, hát még másban. Áll az ember, a por, Augustinus varázskörében, meztelenül, felette Isten könyököl, valami minden eddiginél egyszerűbb, áttekinthetőbb és természetesebb mennyboltozaton, és néz le rá, olyan magától értetődően, ahogy a nap süt, a madár énekel, és a por-ember csak áll, és minden, amibe fog, ami után nyúl, amit elér, az is csak por, butaság, hiúság, alig van léptei között szilárd vagy józan, de tudja már, hogy Isten így teremtette, így fogadta el, így is szereti, sőt talán csak azért szereti, mert így is szeretheti, hát a varázskörből mégiscsak fel mer nézni rá, abba a mindennél egyszerűbb és természetesebb, szédítő magasságba.



Rangos kollégája – nemcsak az egyháztörténetben, másik szférájában, az irodalomban – nem egy van. A saragossai Prudentius elegáns költő, himnuszai lengnek-libegnek a könnyű metrumokon, mint az oltári lángok, de nem mérhető vele, Ammianus Marcellinus korrekt, nem is unalmas, kicsit utánozza Suetoniust, aki végre is nem rossz iskola, de nem mérhető vele. A bordeaux-i Ausonius, a trónörökös nevelője igazán mindent tud, akár az aranykorban élne, epigrammát, epitáfiumot, ódát, tehetséges, de már korszerűtlen, nem mérhető vele, az alexandriai Vergilius: Claudianus még szobrot is kap, hisz olyan harmonikus, színes, briliáns, úgy magasztal császári kegyencet, császárt, mintha az őrült imperátorok korában élne, nem a saját századában, nem mérhető vele – de hát ki mérhető vele? Csupa képzelet, csupa logika, csupa 99szenvedély, csupa megadás, csupa áhítat, csupa nagyvonalúság, csupa harci kedv és csupa szelídség – egy katona, aki doktor, egy doktor, aki filozófus, egy filozófus, aki szónok, egy szónok, aki tanító, egy tanító, aki tanítvány, egy tanítvány, aki maga is ott áll a körön belül, és néz az égre, és úgy beszélget Istennel, mint mi az apánkkal. Ki mérhető vele, különös gondolataival? Tizenhat század telik el, míg rokon írótársai a porondra lépnek, nem a nagy memoárírók, a memoár nem olyan forradalmian új irodalmi termék, volt az ókorban is elég, ha nem is olyan formátumú, mint az övé, Augustinusnak más a titka. Optikája, mellyel Istent kereste, s mely annyi nagy antik filozófus művén edzette látását, felfedezett valamit, ami majdnem lehetetlenné tette huszadik századbeli világi kollégái számára, hogy még egyszer úgy kezdjenek el egy prózai művet, hogy a hős ekkor, itt, ettől a valakitől a világra jött. A Bagradas folyik, Hippo leégett, a püspök meghalt, aztán a püspök szent lett, nagy egyházatya, gigász az egyház hőskorából. Féloldalán ott állnak a többi doktorok, Ambrus, Hilárius, Gergely, János, az aranyszájú, Efrém, Athanáz, a másikon meg író kollégái: Joyce, Proust, Virginia Woolf és Thomas Mann. Kezük nyomán a Csernisevszkij által már a Tolsztoj művészetében érzékelt belső monológ adta lehetőség dimenziói a végtelenig növekednek, az ábrázolás technikája megváltozik, az objektív idő helyett az új regények a szubjektív időt ábrázolják, az írói üzenet és felismerés hordozója nem a külső cselekmény többé, hanem az emberi tudat, emlékképeivel, érzelmei intenzitásával, előre- és hátracikázó gondolataival. Proust az érzékelés mértékegységét túlemeli a realitáson, úgy perli vissza az elmúlt időt, Woolf Mrs. Dalloway-ában csaknem azonos módszerrel építkezik, mint az Ulysses, a század eleje Dublinje egyetlen napjának örök érvényű, irracionálisan racionális történetével, A világítótorony-ban az akció már azonos a téphetetlen érzelmi kötöttséggel, Mann 100Varázshegy-e meg úgy regénye az időnek, hogy a varázshegy szimbolikája egyszerűen ki is küszöböli az időt. Joyce egyébként az Ifjúkori önarckép-ben meg is fogalmazza a modern epikus időszemléletének lényegét: a múltat elnyeli a jelen, a jelen csak arra való, hogy megszülje a jövendőt. Amit mond, szinte szó szerint egyezik Augustinus felismerésével.

Augustinus: Az idő

Gyermekfejjel azt tanultuk, s a gyermekeknek is azt tanítjuk, hogy háromféle idő van, múlt, jelen és jövő. Ki merné azt mondani, hogy nincs három, hanem csak egy, mert a másik kettő nem valóság, vagy hogy azok is megvannak, de úgy, hogy az idő, amikor jövőből jelenné változik, valami rejtekhelyről előballag, mikor pedig jelen mivolta múlttá öregszik, megint visszabújik. Hol látták a jövőt a próféták, ha a jövő még nem volt meg? Hisz nem lehet azt látni, ami nincs. Viszont a múlt időről nem beszélhetnének az emberek igaz valóságot, ha elméjük a múltat nem látná, márpedig nem láthatná, ha a múlt semmi volna. Van tehát múlt és van jövő.

Van múlt és van jövő, de azt szeretném tudni, hol vannak. Ha ezt egyelőre nem is tudom, azt igen, hogy akárhol is vannak, nem jövő és nem múlt módjára vannak ott, hanem a jelen módján. Mert ha a jövő ott is jövő, ha a múlt ott is múlt, akkor az egyik még nincs ott, a másik már nincs ott. Akárhol a helyük, akármi a valóságuk, bizonyos, hogy a módjuk jelen.

Tisztán és világosan látjuk immár, hogy sem a jövő, sem a múlt nem tényleges valóságok, szorosan véve tehát nem mondhatjuk, hogy háromféle idő van, múlt, jelen és jövő. Több igazsággal talán így mondhatnók: háromfajta idő van, jelen a múltra, jelen a jelenre, jelen a jövőre vonatkozólag. A három idő csak a mi érzékelésünkben van, máshol nem ta101lálható, a léleknek van jelen emlékezése a múltról, jelen szemlélete a jelenről és jelen elképzelése arról, ami majd jön. Kérdés azonban, hogy miképp mérhetjük a jelent, mikor nincs kiterjedése. Nem a kiterjedését mérjük, hanem a folyamatosságát, hiszen ami elmúlt belőle, az nem mérhető, mert már nincsen. De honnan érkezik, miféle irányból, s hová illan a mérni igyekvő kéz elől? Honnan? Hát a jövőből. Merre? A jelenen át. Hová? A múltba. Tehát abból, ami még nincs, azon keresztül, aminek nincs kiterjedése, abba, ami már nincs.

És mégis mérjük az időt. Nem azt, ami még nincs, nem is azt, ami már nincs, azt sem, aminek nincs tartamszerű kiterjedése, vagyis sem a jövőt, sem a múltat, sem a jelent – időt azonban mégis mérünk.

Lelkem, tebenned mérem az időt. A még nem létező jövő fogyása és a már nem létező múlt növekedése lehetetlen volna, hacsak a lélekben, amely e folyamatot végrehajtja, háromféle cselekvés nem volna. A lélek vár, figyel és emlékezik, így aztán az, amit vár, azon keresztül, amit figyel, áthalad abba, amire emlékezik. Ki meri tagadni, hogy a jövő még nincs meg? S a lélekben mégis megvan az eljövendők várakozása. Ki meri tagadni, hogy a múlt már nincs meg? S a lélekben mégis megvan a múltak emlékezete. Ki meri tagadni, hogy a jelennek nincs kiterjedése, hisz pillanatok szerint halad előre. A lélek figyelme marasztja meg azt, ami eltűnni iparkodik.

A vallomások

Ha az idő, az az oszthatatlan, amely nem ismer mást, csak jelent, mint egy magnetofonszalag, megállítható, előre- vagy visszapergethető volna, s egyszer csak visszasodorná őt e furcsa világ közepére, sokkélménye kisebb volna, mint logi102kusan várható. Annyi mindent megértett s annyival hamarabb, mint mások, azt is tudomásul venné, hogy a legértékesebből, melyet Istennek felajánlott, Vallomásai-ból még egyháza feje, a római püspök sem tekintené megvallott bűneit valódi vétkeknek. János, a reformokat kezdő nagy pápa a zsinat ülő alkalmatosságait építő munkások közé ült, ivott a borukból, együtt evett velük, s szívből tudott nevetni, nem vonta volna össze a szemöldökét, ha azt gyónja neki, örült az életnek, tévelygéseit a tanok labirintjában is természetesnek találná, az egyház tágabbra nyitotta épületei egészségtelenül szűk ablakait, a szerzetesek polóingben teniszeznek, a konyhásnővér apáca autón hozza haza, amit vásárolt, maga ül a volánnál. A gyermekkorra jellemző, a gyermeki természethez tartozó megnyilvánulásokat, a kamaszröhögést, a gyümölcslopást, a jelentkező testi vágyakat, a füllentést, a kelletlenül teljesített kötelességet, a boldog és önfeledt játékigényét és jogát réges-rég helyére rakta a gyermekek és a serdülők lélektana, életkora ésszerűen indokolja kalandvágyát azzal a hazugsággal együtt, amely valamikor a hajóra segítette Monica tilalma ellenére. Örömét, ha sikere volt, ambíciója érthető reakcióját éppúgy tudomásul venné az egyház, mint hogy vonzotta a cirkusz – miért ne vonzotta volna egy izgalmas produkció? Bűnei egy átalakuló, ideológiát váltó világ első rendszeres betegségelemzésének vagy panaszleírásának jelzései, szigora, mellyel gyermek és ifjú önmaga bukdácsolásait nézi, voltaképpen nem az ő kóros állapotát jelzi, hanem az éppen alámerülő régi világát. Hogy irtózott később mindentől, ami színpad, játék, a Vallomások könyve mégis egy monstrum lélektani dráma lett. Fellini csupasz tengerpartján egy szent áll, haja, szakálla lobog a szélben, egy szál maga van, és Istennel beszélget. Távol, valahol a háttérben ott a teljes ókori világ, amelyben császárok és császárnők és városromboló vandálok mellett hadvezérek vonulnak, anakoréták, 103agyagszín fakéregben élő remeték énekelnek, csillagjósok kémlelik az eget, részeg, bolond koldusok tántorognak, elálmosodó híveiket himnuszokkal tartják ébren szent szónok püspökök, az angyalokkal súlyos ég alatt vér folyik, mátkát választanak, mátkát taszítanak el, egy anya sír, egy anya nevet, egy család dönt fia sorsáról, egy anya beleépíti önmaga életét a gyermekéébe, s mikor már azt érzi, többet nem adhat neki, átlendíti szilárd hitével az örökkévalóság szférájába, ideológusok próbálják meggyőzni egymást tanúk igazáról, álpróféták ágálnak, Platón és Arisztotelész írásai felmerülnek-lemerülnek a vége nincs időben, barátok arca néz vissza ránk, mintha megnyitnának egy képtárat, ez volt a szelíd, ez volt az ellenkező, ez a mindig jó, ez a nehézkes, hányféle ember hangja kiált, még egy cselédlányé is, ne tessék inni, kisasszony, rákap a borra, mondja valaki a gyermek Monicának, s közben Szent Ambrus himnuszai zengenek, és holtakért hullnak a könnyek és élőkért is és mennyi dicséret és dicsőség és mennyi szégyen, a szkizofrén élmények sorozata egy rétori pulpituson, amelynek ékessége s amely Prokrusztész ágya is, hisz mégiscsak restellni való hazug célokért érvelni tanítani. Hány otthon íródik le, hány súlyos vita, hány ház nyílik meg, hány olvasmány említődik, mennyi friss élmény, találkozás a művészettel, az irodalommal, mekkora mélységet ível át az igény, hogy megtudja, mi a szép és mi az arány, míg Hortensiustól elindulva lecövekeli hídja lábát a nagy víz túlsó partján, ahol már nem kell többé semmit sem keresnie, mert ott van Istenben minden. És megírja, hogy fáj a foga és sír és fürdőbe jár és bűnösen szereti hallgatni a zenét és hall hangot is egyszer, égi üzenetet, s akkor térdre bukik és már ott van, ahol lenni vágyott, sívóbb sivatagban, mint a remeték, mélyebben, mint a tenger és magasabban, mint a Hóreb hegye. És akkor minden édesebb minden eddigi édesnél és minden sósabb, mint a könny, amit valaha elsírt, olyan közegbe ju104tott, ahol dicséret és gáncs már megsemmisítik egymást, egyszer csak az eget érinti a soha eddig nem látott dimenzió, s megszületik szívében a hetedik nap békéje, a hetediké, amelynek nincs nappala és nincsen éjszakája. A Vallomások könyve útleírás, valaki elindul az ő eltűnt ideje nyomában és míg megleli, megleli saját magát is és eljut Istenhez.



Ha nem írja meg, akkor is az egyházatyák legnagyobbika volna, egy negyedik századi Pál apostol, csak nem Tharsusból, Thagastéból. De a Vallomások könyvével, szaggatott félsikolyaival, ujjongásával, szárnyalásával, zuhanásával és a hetedik nap hajnaltalan, alkonyat nélküli békéjével már nemcsak egyházatya: író. Már nincs felekezete, s mert nincs, valóban egyetemes: katolikus.

Tudott róla? Ő, aki a szépségről és arányról akarta összefoglalni a véleményét, éppen ő ne vette volna észre? Csak Istennek számolna be mindenről, amit átélt, aki amúgy is mindent tud, csak neki szánta volna a maga à la recherche-ét? Istennek nem volt rá szüksége, miért lett volna, Isten tanú volt ezen az úton, ő hívta, indította el, ha valaki, ő látta minden botladozását. Csak az emberek nem tudták, a kortársak, meg akik majd ezentúl születnek.

„Kiknek szólnak e vallomások? Nem neked, én Istenem, hanem az én fajomnak, az emberi nemnek, akármilyen kis töredéknek is akad a kezébe ez az én könyvem…”

Író volt, hát persze hogy tudta, mit csinál, amikor megörökíti és publikussá teszi legnagyobb élményét: találkozását Istennel. Ez olyan nyilvánvaló „bűne” volt a többi mellett, hogy nem is érezte érdemesnek megemlíteni a Vallomások-ban.

105 106
Borzasztólag szép pályán
107 108
Egy pálya emlékezete

Édes barátom! 1825-ben én ötvenedik esztendejét fogom tölteni literatúrai pályámnak. Szeretném akkorra kiadni Sallustomat, Cicerómat, Erdélyi Leveleimet… Élj szerencsésen! Ajánlom magamat barátságodba.

Ápr. 28d. 1824.

(Kazinczy Ferenc levele Guzmics Izidorhoz)

Az év, amelyre utal, nagy ajándékokkal vemhes: egy fiatal férfi huszonötödik születésnapját ünnepli benne, s a szerencsekívánóknak, köszönetül, elibük teszi a nyomdából frissen kikerült Zalán futásá-t. Komáromban, Jókaiéknál, világra jön egy kisfiú, akinek a tevékenysége a következő fél évszázadban megszerzi és a könyv szeretetére szoktatja azokat, akikért a fenti levél írója szüntelen sóvárgott: az olvasókat. A hessen-homburgi ezred egy tisztje, igazán távol a klasszikus szónoklatideáltól, elmondja azt a kurta beszédet, amelyhez foghatóan hatásost ritkán mondtak el Magyarország történelmében – mintha ketrecet tárna ki, szabadon ereszti szavaival a parlag felett a termékenyítő aktivitást. 1825-ben alig van még irodalmi életünknek hagyománya, s a Guzmicsnak küldött sorokban mégis arra hivatkozik valaki: immár ötven éve szolgálja a literatúra ügyét. Akármilyen különös is: igaz. Kazinczy legelső műve csakugyan 1775-ben jelent meg, napjaink előtt kereken kétszáz esztendővel.

Kazinczynak sok arcát őrzöm, sok-sok arcát, mert gyakran gondolok rá, szeretem. Bonyolult ügyeiben szinte szakértővé tett, hogy annyit olvasom, s annyi éve, hogy játszom annak a játékfilmnek a gondolatával is, amelynek régen el kellett volna már készülnie, ha az illetékesek járatosabbak volnának abban 109a jellegzetesen magyar kincstárban, amelyet olyanná varázsolt egy mágikus kéz, hogy az utókor mindig megtömheti belőle a zsákját, épp csak azoknak nemigen jutott a révén még kenyér sem, akik valaha összehordták. Nem úgy kötődöm hozzá, ahogy egy halott klasszikushoz, hanem mint egy kedves élőhöz, gyűlölöm az ellenségeit, s örülök, ha valaki jó volt hozzá. Többet tanultam tőle, mint bárkitől, hiszen hogy eligazodhassam élete eseményei, önálló és fordított művei és levelei anyagában, folyton újabb és újabb könyveket kellett elolvasnom, újabb és újabb írói életrajzoknak utánanéznem, elővennem a történelemkönyvet, a lexikont is. Most aztán jár-kél az emlékeim között, mintha személyes ismerősök lettünk volna, s a szó szoros értelmében ezt teszi, mert ha rágondolok, mindig azt érzékelem: mozog. Egyszer látom csak merevnek, amikor temetik. A felesége temeti meg a lánya, ők teszik a sírba is, nincs, aki segítsen, az írópulton félbehagyott levél: „Élj szerencsésen, édes barátom, te és házad népei… ajánlom magamat barátságos emlékezetedbe…”, s Széphalom felett vastag nyári fellegek. Ez az egyedüli kép, amelyben mozdulatlannak érzékelem, ez is már hieratikus póz, a halhatatlanságé, amely mindjárt az osztályrésze lett, ahogy átlépett az életből az enyészetbe. Ám eddig a végső pillanatig a bennem őrzött képek közül egyen sem áll, látom, ahogy összehajol a jakobinusokkal, hallom suttogni köpenyszárny mögött, látom a kezét, titkos jeleket vált, kidobja letartóztatása éjszakáján a hóba a kisasszonyok szerelmes leveleit, látom a börtön homályában is, fel-felkapja a fejét, jegyezget a becsempészett papírszeletkére, látom ujjait a poháron, ahogy a magyar határra érve, míg külföldi tömlöcébe szállítják, visszaköszön az itallal a haza felé. Futni is látom, zöld frakk van rajta, rohan mint a szél, le a munkácsi várbörtön lépcsőjén, József öccse felé, s fogalma sincs, hogy hazatérve nagyobb rabság várja majd a családi körben, mint ami annyi éven át 110nyomasztotta. Látom a Hegyalján, a Felvidéken, Erdélyben, Pannonhalmán, Pesten, Regmecen, Kufsteinban, Érsemlyénben, látom nevetni, sírni, bálon, gyereknek, Patak fehér és fekete díszletei között, látom Debrecenben, de Késmárkon is, a katolikus templomban, belekábulva a bűvöletbe, amely szín és zene és képzőművészeti élmény, de illat is, súlyos, kék tömjén. Látom picinek, a keze fején madár csipeget, látom már nagyobbacska, fél térdre ereszkedik, úgy nyújt át egy tányért egy kopott ruhájú, foltos könyökű uralkodónak, akiről mégis megérzi: nagy király. Látom lányt kérni, verekedni, szerelmi bánatában bujdosni a létai erdőben, szökni, adósságot csinálni, viaskodni természeti csapással, iszonyú rokonokkal, saját magával, míg újra át- meg átéli, nemcsak a legszebb terveit, a családja létbiztonságát is behörpöli a nyomor, baráti házak vendégszeretetére kell bíznia a gyerekeit, hogy rendesen táplálkozhassanak, s látom, amint két kézzel szorítja a szálacskát, ami mégis olyan erős, hogy megtartja minden örvény felett, a reményt: mégis lesz világbíró magyar irodalom, lesznek világbíró magyar alkotók, lesz mindent kifejezni tudó magyar nyelvünk, amelyet az iskolák és a hatóságok éppúgy beszélnek, mint maga a nép. Ha lesz, akkor ez jelentősebb, mint hogy a gyerekeknek nincs ruhájuk, hogy ellopják a holmiját, kiirtják az erdejét, elhajtják az állatait, kiforgatják az örökségéből, még annál is fontosabb, hogy mióta a börtönből kikerült, mindig ő volt Kafka undok svábbogara a civil családtagok között, nemcsak ex politikai fogoly, forradalmár, de felelőtlen gonosztevő is, családja ellensége, aki csak koplaljon, úgyis mindig értelmetlen könyvek kiadásán jár az esze, s kár is pénzt adni a kezébe, mert nyomdára költi, vagy előfizet rajta valami folyóiratra. Látom munkában is, a Hamlet-et fordítja, hadd legyen játszanivaló is, irodalmi mintakép is, látom hol öregnek, hol egészen fiatalnak, ahogy élete törvénye betelik a papiros „koncok” között, s az anyja-testvérei 111kijelölte útról más pályára löki mestersége kivédhetetlen centrifugális ereje. Mert más feladattal jött a világra, mint hogy a vármegyét szolgálja vagy iskolafelügyelőként figyelje, gyújtogatja-e hát a gyertyácskáit a felvilágosodás. A fórum, amelyen nevelői munkásságát ki kellett fejtenie, számára nem középiskolás fokú, feladata olyan emberfeletti, hogy kései utóda megilletődik a gondolattól: mit vállalt magára. Árva Mózes egy koldus ország sivatagában, hogy toborozza a csapatát, hányszor bukik el, s áll talpra megint, fog újra munkába, nem számítgatva, milyen eredménnyel – lapot kell szerkeszteni ott, ahol az irodalmi életnek nincsenek előzményei, s ha akadnak is alkotók már, nincsenek még olvasók, fordítani is kell, különben mihez mérjék az írók a saját eredményeiket, s azon a földön, ahol a szegénység felmérhetetlen, s az írástudók java németül vagy latinul beszél, magyar könyveket kell kiadni és eladni, s összeugratni az ország írástudóit egy olyan küzdelemben, amelyben a vesztes éppúgy nyer, mint a győztes, mert az anyanyelvet fejlesztik a tusák, a teljes nemzeti megújulást lehetővé tevő, eljövendő, más jellegű harcok egyetlen hathatós fegyverét. Hát születnek a kritikák, életrajzok, emlékiratok, naplójegyzetek, versek, tanulmányok, fordítások özönnel, közben megpróbál valami csodaelíxirrel házalni, mert talán beválik valahol, s hoz valami pénzt, hogy ne sírjon a kifizetetlen nyomdász, a dühös könyvárus, megpróbál lottón is játszani, hisz semmije sincs, bókol negyedtehetségeknek, térden udvarol körül bárkit, akitől pénzt remélhet, a lelkét eladná, csak fizessenek érte, s ő megjelentethessen valami új művet, mert minden irreális, ami van, csak egy nem, amiért él, amiért született, szenvedélye, öröme, bánata, kudarca, diadalma, végzete: az irodalom.

112

Gyakran látom úgy is, amint levelet ír, fut a tolla a papíron, hersen a papírvágó kés, cseppen a pecsétviasz, s szállnak az üzenetek országszerte, behálózzák a nem létező vasútvonalak, a nem létező telefon, rádió, televízió adta kommunikációs lehetőségek helyett egész Magyarországot. Beszámolnak a levelek mindenről, néha hízelegnek, támogatásért esdekelnek, javasolnak valamit, türelmet kérnek a késedelmes fizetésért, küldenek baráti üdvözletet sose látott ifjaknak, köszöntenek csak írásaikból ismert vadidegeneket, veszekednek előbb valakivel, később valakiért, egyénekkel, várossal, országrésszel, vívnak a levelek csodálatos plaszticitású mondatai. Mint a röntgen, világítja meg a kort, az egész történelmi-társadalmi magyar képletet Kazinczy leveleskönyve, soha hitelesebb képet az időszakról, amelyben szinte senkinek sincs egy garasa sem, a szegényebbje gróf is terménnyel fizet a könyvért, a megyékben gaz császári biztosok garázdálkodnak, a vallási türelmetlenség összeugrasztja a követeket, s a parasztot kínzással kényszerítik adófizetésre.



Ki számolta meg valaha, összesen hány sort írt le? Nyilván senki, a vállán felkapaszkodó okosok, az ügyesen helyezkedők közül, Döbrentei sem, a szorgalmas, a jó szimatú, a jó összeköttetésű, aki helyette besétált az Akadémiára, és elfoglalta azt az állást, ami neki járt volna. Senki sem közölte vele, amíg még hallhatta volna, hogy látszólagos kudarca diadal, azok az ifjú oroszlánok, akik túlléptek irodalmi elgondolásán és elsodorva klasszicista kvadrigáját a romantika tűzkerekein robogtak tovább az irodalmi horizonton, mind az ő fiai valamiképpen, merészségének, korszakteremtő nagyságának, szent indulatának gyermekei.

113

Halála előtt elárverezik mindenét, úgy marad, alig megtűrten, mindenki csúfjára Széphalmon, kínjai halmán, se hitele, sem egy ép köntöse többé. A zempléni vármegyei levéltár rendezésre vár, s fizetnek is a munkáért pár forintot, vállalja boldogan, hogyne vállalná. Kocsija, lova már nincs, gyalog jár be Újhelyre, úgy is gyakran látom őt, apám sok régi percét őrzi így az emlékezetem, ekkora gyöngédséggel. Látom most már öreg, a gond, a rossz táplálkozás, a gyakori betegség meggörnyesztette, néha a levéltárban tölti az éjszakát, a padon alszik, betakarózik a köpenyegével. De legtöbbször azért hazagyalogol. Ez a legfontosabb képem róla, látom, ahogy megy, átvág a réteken, baljában ott himbálódzik a lámpás. Közvilágítás nincs, éjszaka van, látom, amint lépked, hátán a végtelen, átláthatatlan, csillagtalan ég, csak megy, kezében a világossággal.



A nap, amelyre Guzmicsnak írt levelében céloz, az 1775-ös évnek az a napja, amelyen még pataki diák korában, tizenöt évesen, anyja költségén megjelentet egy bűnrossz kis földrajzkönyvet. Nincs még kritikai érzéke, nem veszi észre, hogy silány, amit csinált, saját kinyomtatott szövege elragadtatja. A visszhang, amely a könyvecskére érkezik, váratlan és szigorú: a püspök a tanulóifjúság előtt pellengérezi ki miatta, s ha nem is zárja ki annak a lehetőségét, még viheti valamire az írás terén, hangsúlyozza, sose feledje el, hogy könyvét tévedés szülte, elhamarkodott, fogyatékos, hibás. Sok évvel később, mikor az emlékezésnek már szelídítenie kellene az élményt, ez a jelenet még mindig fáj. „Nem tudom – panaszolja –, van-e sok író, aki ily keservesen lakola első kirepüléséért, felfogadnám, hogy nevem soha többé nyomtatva nem lesz.” A percnek, amelyben a gyermek és a püspök szemben állnak egymással, s közöttük Magyarország Geográfiája, 1141975-ben éppen kétszáz éve. Szilágyi püspök, Jókai Berendjének egyik ősmintaképe, tíz évvel későbben halott, a növendék, akire rápirított, ötvenhat év múlva belép a halhatatlanok sorába. A pengét, amelyet hűlő keze elejtett, amely a létrehozott és létrehozatott művek és az azok bírálatában folytatott vívógyakorlatok során vált törhetetlenné, felemelték Vörösmartyék, s hogy a világ négy sarka, a nemzetközi ismertség felé villantsanak vele, tovább adták Petőfinek, Arany Jánosnak.

115
Borzasztólag szép pályán
Kazinczyról, még egyszer

Olvasni nemigen szoktak tőle, legfeljebb a szakember, amit – egyre kevesebben – mégis tudnak róla, irodalomtörténeti sablon, sztereotípia. Született 1759-ben, meghalt 1831-ben, a kolerajárvány idején, majdnem hét évig tartotta börtönben az osztrák önkényuralom, s nevéhez fűződik az a nemzeti mozgalom, amelynek eredményét majd a fiatal Vörösmarty és az utána fellépő nagy írónemzedék juttat diadalra: a magyar nyelvújítás és az igazi mértékkel mérhető irodalmi élet megszervezése. Írói programjának sikerét tartják csak számon, ha ugyan tartják, ám az, éppen siker mivolta miatt, szinte el is szakadt már a személyétől, ténnyé vált, mintha nem ő lett volna, aki megfogalmazza az akciós programot, a harc jelszavait, téziseit, s nem ő választ fegyvert, taktikát. „Atyáinkat hosszú zsibbadás lankasztotta – írta –, kevesek szívében támadt a gondolat, a haza veszélyben forgó nyelvét menteni meg, felvirágoztatni, erőre hozni, felrázni az álomba süllyedt népet. Mindig van valami kedvetlen abban, ami új, ám nyerhet-e valamit a nyelv, bővülnek-e, tisztulnak-e valamit ismereteink, ha ezt az újat el nem fogadjuk? Nem ez volt-e a sorsa minden más nyelvnek, mely vadonságából kivetkezett és irodalmát előbbre vitte? Itt minálunk most egy rakás író összeállott, s feltette magában, hogy amiben megállapodnak, azokkal a szavakkal mindenki élni fog. Így lehetetlen a dolognak nem mennie. Egyik a másikát ta116nítja majd, egyik a másik mécsénél, gyertyájánál, szövétnekénél gyújt világot, míg végre annyi fény gyújtatik, hogy az is lát valamit, aki gyertya nélkül maradott. Ne hidd, hogy így majd kevesen mernek írni, és elhallgat a jobb író. Írni mindig fognak, mert az Isten kit-kit elhívott valamire, lám a prófétákat és apostolokat keresztre feszítették, mégis volt és lesz apostol. Ne fáradjunk el soha, barátom, nem bánt az engem, hogy sok mag kősziklára esik, tudom, hogy az az egynéhány szem, amely földbe jutott, visszaadja a munkát előbb vagy utóbb. Korholtatások nélkül nincs kisimulás, a tudományok dolgai csak ott gyarapodnak, ahol azoknak művelői szabadon mondhatják ki a gondolataikat, de ahol élet van, ott összeütközések is vannak. Nyugalom csak a koporsók közt lakik. Irodalmunk gyönyörű virágait és gyümölcseit annak köszönhetjük, hogy íróink mertek. Mi hazánk nyelvét szeretni tartoznánk akkor is, ha nem volna ilyen szép, ilyen a maga nemében egyedülálló, mert a miénk. Hát vizsgáljuk, milyen módon gyarapodhatik, tanuljunk, elmélkedjünk. Az utókor majd tanúja lesz tetteinknek.”



Az utókor, hogy lelkiismeretét megnyugtassa, szobrot állított neki, az iskolásokkal eldaráltatja azt a pár vérszegény mondatot, amit munkásságáról tudni illik, a tanuló, ha véletlenül mégis eltűnődik rajta, miféle ember lehetett ez a Kazinczy Ferenc, leginkább nyelvtantanárnak vagy pedológusnak gyanítja, még eszményiesített figurája is torzra sikerült. Egy harcos, egy hadvezér, egy országos méretű területen tevékenykedő forradalmár és agitátor helyett egy tanító bácsi szelíd arca néz vissza a felületes szemlélőre, aki valamikor régen, amikor még élt, hibátlanul ki tudta fejezni magát, és szépen ki is ejtette a szót, hisz szép magyar beszédet, hibátlan mondathangsúlyt kívánnak a Kazinczy-díjért pályázóktól a 117Kazinczy-versenyek. Napjainkban, mikor a külföldi irodalom jelentős képviselői ismerését megkívánja a tananyag Kazinczy tanítóbácsi-figurája szégyenletesen lemarad az izgalmasnál izgalmasabb rivális életrajzok és munkásságok mellett: még csak szét se lőtte a fejét, mint Hemingway, nem tűnt el a semmibe, nyomtalanul, mint Rimbaud, csak meghalt kolerában. Ideje volna már személyét és újat teremtő indulatát, összes ízlésbeli és kritikai tévedésével együtt, Lorcáék forradalmár-csapatához sorolni, hisz ha feltámadna, a róla szóló értékelésekben nem ismerne magára. Nem ismerne rá egyébként a tanú sem, aki élete eredményét, kudarcát gyászbeszédében rögzítette, Kölcsey, aki sose hitte volna, hogy akkor, 1832. szeptember 8-án tulajdonképpen naiv beszédet tart, s akit elsirat, kopottas frakkjában éppoly idétlenül és sután áll majd jelenünk izgalmas öltözékű és tematikájú idegen szerzői mögött valami sarokban, mint azon a szívszorító festményen, amelyen fiatal írótársának nyújt üdvözlő s egyben búcsújobbot, mikor már tudja, hogy csak megjósolhatta népének, ő maga nem láthatja már Kánaánt, mások érnek el oda azon az úton, amelyet ő álmodott, térképezett fel, amelyet ő taposott ki egy másik generációnak.

„Milyen szép az emberi élet, mikor a mindennapiság parányi köréből kiemelkedik – hangzik a gyászbeszéd –, és magát valami nagy és szent és milliókat érintő célnak szenteli. Mily szép átmelegült lélekkel választani pályát, s azt jó és balszerencse közt, örökre tiszta, sosem hűlő szenvedélyben futni meg. Ám ami ilyen szép, nem mindig ilyen boldogító. Hányszor süllyed el a küszködő fénnyel és veszéllyel teljes pályája közepén, áldás által nem is kísérve, hányszor esik meg, hogy a már elveszettnek látszó mag csak hosszú évek után virágoztatja fel teljes szépségében a palántát, és az, aki a magot élete pusztaságaiban, egyedül, a még akkor oly kétséges reményért elhintette, már nincs többé, emléktelen sírja fölött akkor 118díszlik már virágbokor, midőn sem illat, sem árnyék nem enyhítheti az égő fájdalmat, amelynek gyötrelmei között elhamvadott. E gondolatok támadtak a lelkemben a hír vételekor, hogy Kazinczy Ferenc megszűnt élni. Képzeletem elémbe állította őt, ahogy utoljára láttam: itt ült közöttünk a hetven évet meghaladott, több mint félszázada tevékenykedő, ősz író, egy küzdelemmel teljes időszak legrégibb bajnoka, s keblében hordozta borzasztólag szép pályája emlékezetét. Izzadott, küszködött azért, aminek gyümölcseit leszedni más fogja, félszázadon át küzdött a pusztaságban, s egy pillantás az ígéret földjére lett minden jutalma. Barátom, tanítóm, társam vala ő, s most, midőn szavam felette hangzik, keblembe zárjam-e a fájdalmat, féljek-e, hogy kínos érzelmeket rezzentek fel a hallgatóságban, s a visszaemlékezés szelídsége helyett könnyeket fakasztok? Bár fakaszthatnék szívből forró vérkönnyeket, bár szózatom a villám erejével hatná át ezt a hazát, amely legjelesebb fiait századok óta megkönnyezetlenül engedte sírba szállni.

Atyáinkat hosszú zsibbadás lankasztotta, kevésnek szívében támadt a gondolat, a haza veszélyben forgó nyelvét menteni meg, felvirágoztatni, erőre hozni, felrázni az álomba süllyedt népet. Ezt tette a mi Kazinczynk, fájdalmul önmagának, mert koszorúi nem enyhítették, hanem égették homlokát, s nevének híres voltát élete nyugalmával fizeté. Pedig ő volt az, aki nemzetének negyven évvel ezelőtt hirtelen fellobbant tüzét elolthatatlanul őrizte kebelében, ő volt, ki a szerencsét se nem ígérő, se nem nyújtó irodalmi pályára számosokat feltüzelt, s mozgást és életet keltett a tövises úton, amelyet mások unatkozva, kétségtől leverve, pusztán hagytanak. Könnyű lebegéssel hatott közöttünk a szép ízlésű író, s letette a valamikor egyszer tökéletességre jutó magyar próza alapkövét.”

119

Mekkora író volt, uramisten, már 1806-ban is, mikor a magyar szépprózát igazi művészi szinten alig-alig valami képviselte, fél évszázad telik el, míg a nem is igazi kompozíciónak, csak naplójegyzetnek szánta Kazinczy-szöveg elbűvölő jellemzőkészsége, képformáló ereje, prózaritmusának szívlökései újra észlelhetők majd a fiatal Jókai műveiben. Az 1806-os május elseje, Kazinczy, Kazinczyné és elsőszülött kislányuk látogatása Kazinczy anyjánál Érsemlyénben olyan mesteri írás, amelyhez hasonlót ritkán lelni a világirodalomban számon tartott művekben is. Dickens harmincegy évvel később lép fel a Pickwick Klub-bal, hol van még Dickens nemhogy magyar, az angol köztudatból is: 1806-ban még nem is él. Kazinczy olvasója mégis őrá gondol, rá emlékezik, mert ott van Kazinczy naplójában a magyar Copperfield ígérete, a magyar családregény igazi őse. Ugyan hányan vannak a széppróza művelői között, akik arra az ábrázolásbeli bravúrra képesek, amelyet ama érsemlyéni látogatás rögzítése őriz?

„Három óra tájt értem Semlyénbe; az anyám a kandallós szobájában ült, és font. A szoba és a pitvar ajtaja nyitva állott, mikor az udvarra beértünk. A két ajtó nyitva lévén, anyám tulajdon szemeivel láthatta, mi érkezett és kik ülnek a kocsiban. Míg az inas leugrott, a kocsi ajtaját megnyitotta, a dajkát leemelte, és a gyermeket a dajkának a kezébe adta, a feleségem is kiszállt, én utána kiléptem, így hát míg bementünk, anyámnak elég ideje maradhatott a magához téréshez, zavara eloszolhatott. Szofim bemégyen, kezet csókol, anyám se vissza nem csókolja, sem egy szóval nem viszonozza a köszönését, sőt úgy nyújtja neki oda a kezét, mintha kétségben volna afelől, nyújtsa-e hát, vagy sem. Én kezet csókolok anyámnak, mondom, hogy imhol a gyermekem, akit még soha nem látott, ajánlom gráciájába. Nem szól, nem mozdul, tovább fon. Míg ezek így folynak, Szofi az ágy mellett áll, s 120várja, mi lesz ebből. A dajka mellette áll, odaadja Szofinak a gyereket, anyám meg csak fon, meg se fordul, hallgat rendületlenül. Magam kezdem el a diskurzust. »Gulácsyné tisztelteti Asszonyanyámat. Tegnap egész nap nála voltunk.« Nem felel. »Vendégei voltak – folytatom –, Szeremlei Károlyné asszony meg Molnárné.« Nem szól, csak fon. Szofira pillantok, hogy lássam, hogy ez a fogadtatás nem szomorította-e szerfölött el, s örömmel láttam, inkább csak szégyenkezik. Ez annál keservesebb volt, mert éppen tegnap beszélte nekem Gulácsyné, hogy anyám nemrégiben kijelentette előtte, hogy Szofi őtet soha nem bántotta, hát őellene nincsen panasza.

Végre anyám csak megmoccant, azt parancsolta, hozza hozzá a dajka azt az ártatlant. Kezébe veszi a gyermeket, a gyermek rámereszti a szemét, és egyszer csak rámosolyog. Szívet derítő látvány volt. Nehéz volt anyámnak a gyermek, visszaadta a dajkának, megint csak hallgatott mindenki. Végre bekiált valaki a szobába, hogy lehet mérni a búzát. Kocsim és a ház garádicsa között halomban állt az élet, én kaptam a rovást, hogy anyám lássa, hogy én magam a gazdálkodás terhe alól ki nem húzom, s kivittem egy széket, hogy én majd kinn leszek és rovom, ahogy a búzát mérik. Egyszer csak látom, hogy Szofi velem átellenben kijön a folyosóra. Leül, magába süllyed, és elkezd kötni. Látván anyánk hidegségét, meg hogy nem szól, nem akarta magát a veszedelemnek kitenni, félrehúzódott előle a folyosóra.”

Felejthetetlen, filmre kívánkozó kép! Egy makacs, rossz természetű, összeszorított szájú öregasszony csak fon a nyitott ajtajú belső szobában, egy szava sincs a fiához, a menyéhez, még az unokáját sem becézi, úgy tesz, mintha egymaga volna otthon, egy fiatalasszony pedig, aki mégiscsak várt va121lamit, ha mást nem, azt, amit minden fiatal anya, aki első gyermekét viszi bemutatni férje anyjának, hogy legalább a gyermekét megcsókolják, a néma, sötét ruhás, ijesztő anyós elől a folyosóra húzódik nagy ijedten, s hogy már meg az ne legyen a baj, hogy ott csak lézeng, előveszi a kötését. Mint a párkák, dolgoznak Kazinczy Ferenc asszonyai, öreg Kazinczyné bent fon, fiatal Kazinczyné kint köt, az udvaron meg az író iparkodik igazolni magát, hogy bár ilyen képtelen foglalkozást választott, s olyan lehetetlen csavargókkal tartott kapcsolatot, mint az elmúlt évben elhunyt Csokonai Vitéz Mihály, meg könyveket ír, a család szégyenére, sőt orcátlan módon lefesteti magát, és valami nyelvújításra szórja a szűken lévő pénzt, azért nem elveszett ember egészen, tudja, mi a gazda dolga, lám, most is milyen ügyesen ellenőrzi, hogyan mérik a búzát.



Ha pedagógus lett volna, vagy akár pedagógus is, sosem születhetik meg ez a bejegyzés a naplóban, amely, mint minden valamirevaló napló, nem titkos gondolatok tárháza, hanem irodalmi üzenet, palackposta. Akkor pozsgás, kerek és harmonikus volna ez az arc, fényesre lakkozott, ahogy a szülőtiszteletre-szeretetre való nevelés érdeke megkívánná, mert a sablon az, hogy az anya jó, az anya a gyermekeit vérével tápláló pelikán. Csakhogy Kazinczy forradalmár volt, és anyaábrázolása csak egyszer követi a konvenciót, mikor már az ízlése is diktálja: a koporsója mellett átallja egy ravatalnál felsorolni magában, hogy forgatta ki mindenéből, életéből is ez az antipelikán, ez a legértékesebb gyerekével táplálkozó, rettenetes asszony, a szeretet és a féltés torz jogán, s hogy mondtak csődöt az idegei a válság idején, amikor azt kiáltotta, bár levágták volna a fia fejét is, mint a többi nyugtalankodóét a Vérmezőn: egy fejetlen családtag nem okoz többé üzemza122vart egy házban. Kazinczy naplórészlete voltaképpen irodalomtörténeti esemény. Nem vádol: ábrázol. Szavai lebegő ritmusával, szinte jelző nélkül, plasztikus, takarékos igehasználatával megrajzolja irodalmunk a Magyar Elektra utáni második disszonáns anyaarcát, egy Gorgóét, ellenségei egyikét, akinek ellenség mivoltát még csak meg tudta volna bocsátani, ha csak az ő személye ellen támad, de anyja az életénél fontosabbat, az irodalmi munkát fenyegette, s iszonyú lényével egyszerre volt minden közönyös olvasó, buta köznemes, elzárkózó főúr. Áll hát most Bossányi Zsuzsanna a magyar irodalomban egészen különleges anyafigurája az időben, s mint a görög mitológia örök büntetést szenvedő hőse, csak fon, csak fon mindörökké, soha nem hagyhatja már abba, a fonás a kezéhez nőtt, az ujjaihoz, hát csak csinálja pihenés nélkül, mert egy nagyon nagy prózaíró így akarta valamikor.

123
Kármán József

Egyszer eltűnik minden. De ha az én írásaim élnek, hazám neve fennmarad az emberek emlékezetében. Akik engem olvasnak, azt fogják mondani: „Itt született!”…

Itt született, Losoncon. Ha áttekintjük azt az alig több mint negyedszázadot, amely születése és halála közt eltelt, s megpróbáljuk felépíteni a színpadot, melyen életének drámája lejátszódott, mellé idézve kortársait is, akik ugyanebben az időszakban itthon vagy külföldön hasonlóképpen eljátszották a maguk élete színdarabját, micsoda névsor kerekedik ki az adatokból! Mikor megszületik, Mária Terézia ül a trónon, mikor meghal, már I. Ferenc, köztük még II. József is megteszi kurta útját a színpadon, vontatott lépésével nagyobb zajt verve Magyarország földjén, mint akár elődje, a vaskos királynő, akár közvetlen utódja, a változástól rettegő Lipót, vagy a világhorizont villódzásától örökre hunyorgó Ferenc. E negyedszázad alatt a felvilágosodás eszméinek forrósága lángra lobbantja Franciaországot, Kármán József húsz esztendős, mikor a Bastille-t lerombolják, s alig több, mikor a forradalmi eszmék hatására hazánkban is megindul a szervezkedés, és Martinovics apát a királyság megdöntésére toborozza pártját, hogy aztán őt és ligája tagjait vérpaddal vagy börtönnel némítsa el a reakció. Micsoda színpad, micsoda díszletek, micsoda világítás Kármán drámájához! Párizs rőt fényei s a Városmajor környéki ház, Martinovicsék hadiszállásának sárga fénye, még valami zöldes is hozzá, a magyar jakobinusok börtöne penészének foszforos villogása. A zene ezen a színpadon messziről a Marseillaise, közelről a József 124újító politikája előtt daccal becsattanó vármegyekapuk, a hóhérpallos suhintása, s a börtönkulcsok síró nesze. És közben valami más hang is, olyan halk, hogy alig észlelhető: egy csecsemő adna hírt magáról, az újszülött, a felvilágosodás korabeli irodalom jelentkeznék, ha ráfigyelnének.

Mikor megszületik, abban az évben adja ki Lessing Hamburgi Dramaturgiájá-t, jön a világra egy Bonaparte nevű kisfiú Korzika szigetén, akkor kezdődik meg Angliában az ipari forradalom, fedezi fel Arkwright a szövőgépet. Abban az évben tízesztendős egy magyar kisdiák, Kazinczy Ferencnek hívják, ugyancsak tíz egy vörösesszőke német gyerek, Schiller, egy Goethe nevű frankfurti fiatalember éppen húsz, Bessenyei Györgyünk huszonegy, s abban az évben neveznek ki egy Mozart nevű kamaszt hangversenymesterré Salzburgban. Voltaire, Rousseau még élnek, csak nyolc esztendeje annak is, hogy Rodostóban örökre lehunyta a szemét Mikes Kelemen. Mikor meghal, akkora a nemzeti feszültség és szomorúság, hogy meg se gyászolják, mire művészete kibontakozik, a Martinovics-pör hullámverése elsodor mindent, gyanús a hatalomnak az írott szó, az író, s az olvasók figyelmét is más köti le, mint egy Fanni nevű lány hagyatéka, hagyományai, hiszen a titkos policáj házkutatását várja mindenki. Ki írna bírálatot, elemzést, hiszen író, aki méltányolja, kritikus, aki értékelje vagy börtönben van, vagy még meg se született, s ha élne is, csak hatesztendős, mint a kis Kölcsey. Sem benne, sem azokban, akik életútjának tanúi voltak, nem tudatosította senki, hogy életműve nemzetünk kincstárába tartozik, pedig remekművek voltak œuvre-jében, s a maga módján éppúgy áldozata lett a jakobinus mozgalom elfojtásának, mintha fizikailag semmisítették volna meg: egy mrożeki kéz lenyúlt valahonnan, és sorjában felmarkolt mellőle mindent; az alkotásra alkalmas politikai légkört, a lapokat, a közönség érdeklődését, a visszhangot, melyet műkö125dése érdemelt volna, aztán az egészséget, legvégül magát az életet.

Rövid élete summáját hovatovább csak az irodalomtörténész ismeri, pedig a felvilágosodás korának egyik legnagyobb írója, a magyar szentimentalizmus legizmosabb képviselője volt, napló és levél formájú regénye, a Fanni hagyományai hibátlan gyémánt prózánk korabeli kezdetleges csiszolású ékkövei között, s az ő kitűnően szerkesztett folyóiratában, az Urániá-ban publikálódott a közélettől minden korszakban elválaszthatatlan irodalom kérdéseivel foglalkozó tanulmányok legjelentősebbje, A nemzet csinosodása. Mikor a mai idősebb generáció még iskolában foglalkozott vele, leginkább azt a később nem kis lenézéssel emlegetett meghatározást jegyezték meg róla: szentimentális író, fiatal tudatukban e jelzőhöz érzelgős, unalmas, naiv okok miatt könnyzáport ontó hősök önsajnálattól náthás hangja kapcsolódott. Csakhogy a szentimentalizmus fogalmának ilyen határig való leszűkítése se nem pontos, se nem méltányos. A szentimentalizmus voltaképpen egyfajta lázadás, pergő könnyei mögött valódi indulatok feszülnek, a felvilágosult polgár sikolt, tiltakozik a rajta elkövetett igazságtalanságok ellen. Ha még a középkorban élne, elfogadna mindent, mint az ég büntetését, még örülne is a szenvedésnek, ami osztályrészéül jutott. Ám a felvilágosodás korának hőse felismeri élete nyomorúságát, szembefordul és összeütközik azokkal, akik tragédiája okozói, bár olykor oly maga van, hogy nem érez más megértő barátot maga körül, mint a lombsuttogást vagy a visszhangot. Szentimentális: a szó a latin sentio ige származéka. Sentio: érzek, érzékelek valamit, s nem fogadom el, ha fáj, alázattal, hanem kiáltok, panaszkodom miatta, még küzdeni is megpróbálok, ha harcomat nem is nézi részvéttel más, csak a patak tükre.

1769 márciusában született Losoncon protestáns papi családból. Nagy műveltségű, külföldi egyetemeken iskolázott 126apja jól ismerte Svájcot, Hollandiát, lakott fejlett polgári társadalmú országokban, ahol az emberi jogok természetes járulékai voltak az életnek. A gimnáziumot szülővárosában végzi, jegyezzük meg egyik osztálytársa, egyben unokatestvére, Kármán Pál nevét, egyetemre is együtt jár majd vele, s alakja felbukkan majd még egyszer, ha Kármán életét összegezzük. A középiskola elvégzése után Pestre kerül joghallgatónak. Pest, Losonc és a kulturált, de puritán légkörű parókia után, elképesztő perspektívájú hely, van akkor már vagy harmincezer lakosa is, színháza, egyeteme, ahol felvilágosodott szellemű, kiváló professzorok oktatnak, van már valamelyes irodalmi élete is, az egyetemista fiú szinte beleszédül a pesti világba. Jegyezzük meg a Ráday fiúk nevét is, mert az ő társaságukba tartozik, a Rádayak nagy hírű család, az irodalom, a színház, minden művészet iránti élénk érdeklődés jellemzi generációk óta, s régi pártfogói a Kármánoknak. Jegyezzük meg még valakinek a nevét, aki irányítója az ifjak csikó jókedvének. Mulatságaik szervezője egy Kármánnál tíz évvel idősebb orvos, akit Márknak kereszteltek, a vezetékneve meg Martinovics: az apát testvére ő. Személye, mint egy útjelző, kettős irányba mutat, a politika – Martinovics apát – és a szerelem felé. Martinovics Márk révén ismeri meg Kármán saját ifjúságától, Pest lehetőségeitől és a jogászélet örömeitől szinte ittasan későbbi kedvesét, Markovics grófnét.

Az ifjú Kármán művelt, tehetséges és törekvő, közpályára vágyik. A Királyi Kancelláriában szeretne elhelyezkedni, Bécsbe megy hát, hogy tudását, műveltségét tökéletesítse. A császárváros úgy aránylik a korabeli Pesthez, mint Pest aránylott Losonchoz: Bécsben aztán igazán minden van, olasz opera, táncosnők, a Belvedere képei. Rézmetszők dolgoznak, tudósok, szobrászok, írók, folyóiratok virágoznak, pezseg József király több szabadságot engedélyező uralkodásának légkörében a szellemi élet. Még Markovics grófné is 127ott van, hogy a nagy szerelem se hiányozzék, a szellemes, mulatságos, Kármánnál hat évvel idősebb szépasszony, aki különösebb skrupulus nélkül kezdeményezi viszonyukat, és nem remél többet a fiatalembertől, mint egy józan szerető: valameddig tartó, mindkét félnek élményt jelentő kapcsolatot. Kármánt mélyebben érinti ez az érzelem, Markovicsné okosan tartja féken szédült szerelmesét.

Kármán – halála után – egy félszázadra teljesen eltűnik az irodalmi köztudatból, emléke igazán csak 1843-ban, Toldy Ferencnek a Kisfaludy Társaságban elmondott beszédével aktivizálódik újra. Toldy biedermeier tapintattal a Fanni hagyományai hősnőjében a szemérmes, gátlásos, mégis szenvedélyes Fanniban Markovicsnét gyanítja, így illett ez, a kívánkozó, nyers szerelmet, amelyet a közvélemény és a hipokrita irodalomtörténet még a sokkal későbbi Vajda Jánostól vagy Reviczkytől is rossz néven vesz, tanácsos volt olyanná nemesíteni, mint aminek voltaképpen nem is a testhez, csak a lélekhez van köze. Csakhogy Markovicsné éppoly kevéssé lehetett a Fanni modellje, mint amilyen kevéssé volt gátlásos a viszonyuk realizálásában. Fanni alakjában, ha egyáltalán valaki, furcsa módon inkább a még nagyon fiatal Kármán található meg, rajongása, kezdeti tapasztalatlansága, tiszta szenvedélye. Aki nemcsak a Fanni hagyományai-t, de a Markovicsnéhoz írt leveleket is ismeri, hamar rájön, egy férfi-Fanni ír bennük ábrándos sorokat Markovicsnénak, aki igazán egyebet se vár, minthogy minél hamarabb boldogíthassa. Kármán legtermészetesebb kifejezési formája a levél, ránk maradt levelei szinte nem is hatnak elsődleges megnyilvánulásnak, inkább komponált irodalmi műveknek; a Fanni hagyományai aligha lehet puszta stílusutánzat, korabeli nyugati példák követése, sokkal valószínűbb, hogy a Kármán számára annyira megfelelő gondolatközlési megoldás találkozott a kor európai divatával. „Ábrándozó vagyok, távoztam, hogy 128egyedül legyek, hogy szabadjára engedjem könnyeimet, hogy álmodozzam. Ha csöndben rólad elmélkedem, forrón omlik a könnyem, viseld el panaszaimat, sosem élt ifjú gerjedelmek lobognak szívemben…” Ez már a Fanni hangja, évekkel a mű előttről, pedig egy Markovicsnéhoz intézett szerelmes levélből idéztünk.

Ha József király nem hal meg, s utódai alatt nem tér vissza a protestánsokat sújtó numerus clausus, Kármán talán elérné, amit kíván, csakhogy József uralkodása hamarosan véget ér, s utódai alatt református embernek nem lehettek fényes elhelyezkedési reményei. Ha meg akar élni, s megkímélni apját attól, hogy tovább támogassa, állást kell vállalnia, ismét Pestre jön hát, s ügyvédkedik, sőt van, a Ráday család révén szerzett, érdeklődésének inkább megfelelő munkája is, a frissen alakult Kelemen László-féle színtársulat ellenőrzése. Kicsit mint jogi szakértő, kicsit mint a színházat patronáló Ráday Pál helyettese, igazgatóként tevékenykedik ott, míg csak Ráday el nem kerül Pestről. Egy pozitívumot mindenesetre elvisz a színháznál töltött idő eredményei közül, a színház dramaturgja, Schedius Lajos egyetemi tanár barátságát, aki az Urániá-ban, folyóiratukban szerkesztőtársa lett.

Az Urániá-t nemcsak a jó és nemes szent tisztelete jellemezte, hanem a magyar felvilágosodás jellegzetes eszmevilága. A megjelent három szám, amelynek anyagát zömében maga Kármán írta-fordította, úgy próbálta a felvilágosodás gondolatait terjeszteni, hogy elsősorban a nőket látta el megfelelő ismeretterjesztő és szórakoztató olvasmánnyal. Kármán úgy érezte, az irodalom a legjobb oktató eszköz, és főleg azokat kell nevelnünk, akik majd másokat nevelnek. A lap füzetei két remekművel büszkélkedhetnek, egy tanulmánnyal, A nemzet csinosodásá-val és a Fanni hagyományai-val. A tanulmány a kisregény után egy esztendővel keletkezett, valahogy mégis annak legbelső üzenetére rímel.

129

A „csinos” szónak a felvilágosodás korában az a jelentése: pallérozott, kulturált, a csinosodó nemzet kulturálódik, előbbre jut a műveltség útján. Mire a tanulmány megjelenik, a köztársasági mozgalom harcosai már börtönben ülnek, s magának az írónak, ha nem is sejti, alig van már valami hátra az életből. Mintha érezné, summázza felismeréseit, s ad olyan tudományos és művészeti programot nemzetének, amivel felérőt a reformkorig nem találunk. Arra a kérdésre keres választ, mit tehetnénk annak érdekében, hogy helyünk legyen a valóban művelt nemzetek sorában, illetőleg mi az oka, hogy mindmáig olyan messze vagyunk ettől. Örökre szóló érvényességgel fogalmazza meg az író felelősségét, amikor rámutat, mekkora veszedelemmel jár a fejlődésre annak az elhitetése, hogy nálunk minden rendben van.

„Megbocsáthatatlan hibája nemzeti íróinknak, hogy kényeztetik nemzetünket. Nincs vége, se hossza az örömujjongásnak tudományaink felderült egéről, a világosság hasadó hajnaláról és a nemzeti nyelvű irodalom és tudományok megérkeztéről. Ártalmas ez a szédítés. Igaz s egyenes legyen, aki felveszi a pennát, ne nyúljunk mosdatlan kézzel a szent hivatalhoz. Az író igazat szóljon, vagy hallgasson. Ne palástoljátok, társaim, hogy messze vagyunk a tökéletességtől, hogy nálunk a tudományok szeretete még csak föl sem ébredt, hogy más nemzetek, melyek már ezen az ösvényen előrehaladtak, minket a durva nemzetek számába vesznek. Kívántassátok meg a beteggel az egészséget, verjétek fel a nemzetet kóros álmából.”

Kármán tudja, van bennünk erő, tehetség, földünk nagy lelkek termésére is gazdag, józan okosság, ösztönös bölcsesség, erő jellemzi népünket. Ám azt is tudja, nincs fejlett városi életünk, s a magányosság a vidéken nem idillt szül, hanem elmaradottságot, a mezei ember birtoka egyben horizont is, a vármegyékben kiapadnak a gondolatok, halva feküsznek a tehetségek, babona, tudatlanság uralkodik. Ám ha műveltsé130günk nagyobb, irodalmunk izmosabb volna, megszűnnék az elmaradottság, és ha íróink minden tekintetben méltóak lennének hivatásukhoz, gyorsulna a fejlődés. Csakhogy olykor az írókkal is baj van, mert attól való féltükben, hogy elkedvetlenítik az olvasót komorságukkal, gyermekeskedők, enyelgők lettek, ám sem a negédeskedés, sem a száraz elmésség, sem a provincializmus nem lehet az irodalom célja, mint ahogy nem lehet a tudományt se féltudósok kezére adni, és pepecseléssel utat törni a rengetegben. Önálló magyar irodalmi műveket kell alkotni, akkor a közönség is rákap a magyar könyvre, és lesz becsülete az írónak, mert az még nincsen. Hiszen ki lesz hajlandó arra, hogy magát egészen az irodalomnak, a tudományoknak szentelje, ha visszhangtalanul kell élnie? A hálás Anglia királyai mellé temeti tudósait, íróit, piacain az alkotók szobra áll. „Itt meg minket nem is olvasnak!” – szól a vádló hang A nemzet csinosodásá-ból.



Kármán másik alkotása, amely fordulópontot jelenthetett volna irodalmunkban, ha az objektív körülmények megengedik, kisregénye, a Fanni hagyományai. Erről a könyvről, mióta tananyaggá szürkült, az a legenda járja, hogy gyermekes és időrabló olvasmány. Mindig az a korosztály kapta kézbe, amely életkori adottságainál fogva a legkevésbé volt alkalmas arra, hogy örömét lelje olyasvalamiben, amit meg sem érthet. Mikor az iskolás olvasó belenézett a kisregénybe, úgy érezte, menten elalszik a vérszegény mesén, s kimosolyogta a házat, ahol az apai hatalom olyan határig megbéníthatta egy gyermek vágyát, akaratát, mint a Fanni-ban. Felnőttként kellett volna újra elővennie a könyvet, akkor már felfigyel a mű kvalitásaira, meghatódik a tényen, mindez akkor íródott, amikor, 1795-ben, s hogy egy magyar író erre az ábrázolásra, erre a stílusbravúrra volt képes, szinte minden hasonló jellegű epi131kai előzmény nélkül. Felnőttnek kell lenni ahhoz, hogy az ember Fanni történetét ne unalmasnak érezze, hanem jellegzetesnek, ablaknak, amin át a mai olvasó visszanéz egy olyan korba, amelyben valamikori ősei éltek.

A Fanni cselekménye valóban egyszerű. Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy fiatal lány, nincs édesanyja, csak mostohája, mostohatestvérei, apja nem sokat törődik vele, egy özvegyasszony a barátnője, attól kap némi gyöngédséget. Egy tanulótársa otthonában valami bálon megismer egy fiatalembert, beleszeret, a szerelemből nem lesz házasság, a lányt a pletyka a szájára veszi, helyzete a családban tarthatatlanná válik. A fiú eltűnik, csak akkor kerül vissza, mikor a lányt már sírba viszi a bánat. Míg él, csalódását, bánatát naplójában és levelekben rögzíti – ez adja a könyv formáját –, érzelmeinek szabad folyást leginkább kertjükben enged. Ha családja nem, a természet megértő hallgatója keserveinek.

Szándékosan használtuk a keserv szót, mert a Fanni-ban az irodalomtörténészek hosszú ideig nem láttak mást, csak Goethe Ifjú Werther-ének híg változatát, egy epigonmunkát a sokból, amely Goethe világhírű művét kísérte. Hogy a Fanni magyar könyv, hogy a magyar feudalizmus zsarnoksága ellen lázad benne a magyar felvilágosodás, és formája, ha világirodalmi ihletettségű is, nem mutat nagyobb rokonságot a goethei életművel, mint a modern regények egymással, amelyek a világ bármely táján azonos formabontással, idő- vagy térjátékkal, s helyüket a világban nem lelő hősökkel jelenítik meg az eseményeket, s a század sugallatára maguktól, természetes módon engednek az atonalitás törvényeinek, azt csak a legújabb irodalomkutatás mondja ki. A Fanni nem Werther-változat, a Fanni az első igazi magyar regény.

Ami hiányzik belőle, mert persze sok minden hiányzik még, bőven feledteti az, ami benne van. Benne van például egy kitűnően körvonalazott leányalak; lényét, magatartását 132jól magyarázza, hogy anyja nem él, hogy apja zsarnok, hogy a családja nem szereti. Ha csak egy kicsivel több szeretetet kapna az otthonában, tudna az övéivel a szerelméről beszélni, megértetni velük, hogy amivel vádolják, rágalom. Ám olyan elszigeteltségben él, hogy még védekezni se tud, nincs közte és családtagjai között kommunikációs lehetőség. És van a regényben egy magyar család, hányszor találkozunk még későbbi szépprózánkban ezekkel a figurákkal, az apával, aki ráhorkan a lányára: „Hát mi ember, halljuk hát! Hol a familiája?” Hányszor halljuk majd a mostohát is: „Bújj el, szemtelen, ne mutasd magad az emberek előtt. Házam csúfjára vagy, szegény ártatlan testvéreidnek is összerontod szerencséjét.” Milyen magyar világba pillanthat az olvasó, ahol fennkölt arccal ül a hölgylátogató lányaival, akik ruhája anyjuk egykori lakodalmi köntöséből készült – ez a magyar szegénység, magyar cifrálkodás is végigvonul majd irodalmunkon sokáig. Sápítozó társaság, kárörvendő bámészkodás, s mellé egy felejthetetlen kép, Jókai művészete alkot majd valaha hasonlót egyszer: fiatal lányok bálba készülődnek, Fanni-Hamupipőke, a legkisebb, az árva, öltözteti a bálra mostohája lányait. Arra, hogy maga is felkészüljön, nem marad idő, fodorítatlan fürtökkel, egyszerű ruhában indul el a többivel, egyetlen ékessége egy rózsaszál. Mégis ő a legszebb, ő éli át majd az egy csapásra támadó szerelem élményét a vendéglátó házban, ahol számtalan gyertya világa lobog elé, s a muzsika oly halk, mint a hajnali álom árnyéka. Micsoda művésze a magyar nyelvnek Kármán, micsoda Krúdy íz-illat mondataiig kanyargó ösvény indul meg itt a Fanni-ban az irodalom labirintján át!

„Ó, be jó itt, veteményes kertünk ajtaja megett, ide lopom ki magam, itt olvasok, itt írok, itt sírok. Egy komlószár nyájasan hízelkedve nyúlik által hozzám vállamon keresztül. Ez a hely oly jó szívvel fogad, mások tőlem mind idegenek. Néha egy el 133tévedett kis méh rövid látogatást tesz hajlékomban. Kedves kis vendég, örömmel látlak, nem félek én fullánkodtul. Mérgesebb annál az embereké, te csak a bántót bünteted, az ember meg az embernek teszi napjait keserűvé. Itt távol vagyok tőlük, azért ilyen igen jó itt. Amott nyugszik le titkos rejtelemmel a világ királynéja. Jövel, édes borzadások órája, estvéli szürkület! A képzeletek országlása kezdődik… Suhog az estszél, magas teli hold függ a levegőben. Minden homályos szegletéből a bokroknak csuda árnyékformák ballagnak elő. Telhetetlen szív, mikor lesz vége vágyódásaidnak? Megfoghatatlan magának is az ember. Ha a kék hegyekre nézek, vágyom rajtuk túlreppenni, ha a patak apró habjai eltűnnek, mint szeretnék rajtuk én is elcsuszamlani. Ilyeneket kívánok, is mégis, ha mindezeket megtenném, híja volna boldogságomnak. Hogy mi, azt újra nem tudom. Akaratos szív, ki gázol keresztül érzéseid zűrzavarán?”

Egy gazdag érzelemvilággal megáldott fiatal lány fordul vissza az időből, amikor ránk tekint Kármán Fannija. „Akaratos szív, ki gázol keresztül érzéseid zűrzavarán?” Másképp fogalmazzák azok, akik ma írnak prózát, de ugyanezzel birkóznak, az érzések zűrzavarának ábrázolásával.



Amit még el kell mondanunk Kármánról, kevés. Mire termése megérhetnék, az irodalmi élet elnémul az üldöztetés és a minden szellemi megmozdulást éberen leső reakció éveiben, s mielőtt kivárhatta volna az idő fordulását, meghal ő maga is. Halála időpontja majdnem színpadian drámai: ha valóban benne volt ő is a Martinovics-szövetkezésben, alkalmasabb időpontot nem is választhatott volna a betegség, hogy végezzen vele, mert így legalább megszabadult a börtöntől. Arra, hogy tagja volt a ligának, nincs írásbeli bizonyítékunk, ám életművének ismerete, baráti köre, kapcsolatai, eszmevilága majdnem kizárja, hogy a felvilágosodásnak olyan tudatos 134harcosa, mint ő, kimaradt volna abból a tevékenységből, amelyben szinte minden írótársa részt vett. Unokatestvére, Kármán Pál rajta volt a gyanúsítottak listáján, vizsgálat is indult ellene. Hihető, hogy a két jó barát unokafivér között nem esett szó Martinovics mozgalmáról? Ifjúkori barátja Martinovics Márk volt, hihető, hogy Márk köréből nem vezetett út nagyobb távlatok felé? Hogy minderről nem maradt írásos bizonyíték, hogy oly határig nem hagyott írást maga után a Markovicsné-féle leveleken kívül, talán szintén arra mutat, hogy volt mit eltüntetnie az íróasztalából. Van egy családi legenda, egy öreg unokahúg emlékezése valami ládáról, ami tele lett volna írással, s amit át kellett volna adni valakinek, aki titkos jellel igazolja magát, nem tudjuk, mennyi benne az igazság. Írás nem maradt Kármán után, ha volt is láda, aligha merte megtartani izgatott családja olyan légkörben, olyan akut veszedelmek között. De egyvalami azért megmaradt: az életműve, azt nem tudta megsemmisíteni sem 1795-ben bekövetkezett halála, sem a félszázados időszak, ami alatt egyszerűen elfeledkeztek arról, hogy élt, alkotott. Most aztán áll az egykori magyar író zavartan az öröklétben, fiatal ujjai közt szépprózánk alapköve, kultúrpolitikánk más szókinccsel megfogalmazott tézisei, s kevésbé ért bennünket, mint saját korát. Hát nem emlegetjük a magvetőt, aratás idején? A kalász szemeit pergetjük, csak a kalászét, ami ma nőtt? Kármánt egyszer már úgy elfelejtette az irodalmi köztudat, mintha meg se született volna, csakhogy akkor szinte minden magyar író, esztéta börtönben ült, s a porond, amelyen szép középkori módon lándzsát törhettek volna érte, iszamós volt a vértől, úgy is nevezték: Vérmező. Hány magyar Krisztust tagadunk meg még, s hány kakasszóra, ezúttal nem is gyávaságból csak mert régen élt, és terveit-álmait megvalósította a jelen? Bennünket, akik ma tervezünk és álmodunk, ki és mi fog majd megtagadni?

135
A bús puttonos
Szentjóbi Szabó László

Bán Imrének, tisztelettel és szeretettel

Jó puttonos, hol a puttonod?
Hiszen szőlőt kék most hordanod!
Most az igazándi szüretnél
bakatort ugyancsak ehetnél.
Jaj, nincs putton!
Hát mit csináljunk?
Most a jó szürettől megválunk.
Pedig én a puttont szerettem,
a vállamra szépen felvettem,
és amidőn már meg volt telve,
a kádhoz vittem énekelve.
A szedőket is én bíztattam,
s víg szívvel dolgoztak alattam.
De, szedők, hogy legyen kedvetek,
most más puttonost keressetek.
Hív pallérom, kedves szedőim,
ti minapi szüretelőim!
Ha a szüret most csak tiétek,
a puttonost emlegessétek,
a szép bakatort ha látjátok,
azt a puttonosnak szánjátok!
136

Aligha hitte kurta élete végén, a halál napról napra közeledését gyanítva, félve, Kufstein árnyai, rémületes nappalai, éjszakái között, hogy hajdani nevetése, szép mozdulata, amellyel a putton szíjaiba fűzte ifjú karját a Bihar megyei szüreteken, a bakator, amelyet harsány énekszó mellett a kádba öntött, a pontos ütemezésű, hibátlan rímképletű versből, mint a búzatáblából a pipacs, hirtelen kiragyogó népnyelvi ragozású kék (kellene) szóval együtt felidéződik még valamikor, hogy kevés híján kétszáz évvel azután, hogy alig kezdett pályáját befejezte, emlékezni fognak a puttonára, amelyet olyan irgalmatlan kézzel tépett le hátáról az osztrák önkényuralom. A lexikon, mely élete adatait őrzi, furcsa véletlenből egymás alatti címszókban idézi írói munkássága egyik ideológiai ihletője, Rousseau Ermenonville-ét és az ő szülőhelyét, az Érmelléket, amely a Nyírség buckái és az erdélyi felvidék fokozatosan alacsonyodó halmai közti széles szőlőhegyek szabdalta völgy, rajta a ma már csekély vizű Ér kanyarog, az Ér, amelyet majd egy másik költő tesz világhírűvé, mert az óceánig jut el rajta. A halmok lejtőin, az alacsony hegyeken kitűnő zamatú asztali bort szüretelnek, olasz rizlinget, mézes fehéret, bakatort. A Bihar megyei Ottományon született 1767-ben – egy Goethe nevű fiatalember Lipcsében diákoskodik ebben az esztendőben, Kazinczy Ferenc nyolcéves, Fazekas Mihály egy, Földi János tizenkettő, Kármán József kettő, Csokonai még csak hat év múlva fog a világra jönni abban a Debrecenben, amelynek Nagy Kollégiumában Szentjóbi Szabó végzi majd a tanulmányait. Debrecen nagy hírű intézetében jól ismerik a francia felvilágosodás íróit; a vaskos, kispolgárian kegyetlen királynő elnyomását aligha lehetne kiegyensúlyozni mással, mint hogy a forradalmi gondolatokra serkentő művek kézről kézre járnak; a debreceni íróiskola mindegyik jelentős tagjának életműve mutat valami gall ihletést. Ermenonville – ezt a helynevet a 137Tihanyi Echo miatt sose fogjuk másképp ejteni, mint Ermenonvillének – az emberi és polgári felvilágosult magatartás, világkép szimbóluma, falu Oise francia kerületében, a Nonette egyik mellékvizénél, az azonos nevű erdő mellett. Szentjóbi Szabó tizenegy éves, amikor itt majd meghal Rousseau. Aki a kollégium elvégzése után Nagyváradon tanárkodó költő Idyll-jét, a Kívánság-ot elolvassa, kettős bámulattal adózik Szentjóbinak: micsoda tiszta, biztos hangvételű megfogalmazása ez az ermenonville-i gondolatnak, s micsoda bűvös magyar próza! Két évvel fiatalabb kortársa, majdnem sorstársa, az első igazi magyar regényíró, Kármán tud majd még így ilyen tökéletesen szépen és művészi egyszerűséggel magyarul, s félszáz évnek kell elmúlnia, míg tragikus haláluk után Jókai tollán újra virágzásnak indulhat prózanyelvünk. A bús puttonos így írt, csaknem kétszáz esztendővel ezelőtt:

„Én az én lakozásomnak helyét semmi városban nem választottam. Egy kis árnyékos halomnak oldalában építettem magamnak egy parasztos házacskát, zöld deszkás ablakkal, ahonnan a réteket és a szántóföldeket belátni. Az én házbélim csekély és együgyű, mint szintén magam is. Egynéhány szalmaszékek, egy asztal a virágoknak és gyümölcsöknek, amelyen némelykor leveleket írok, vagy hirtelen jövő érzékeny gondolataimat feljegyzem, és az én szívem szerént való barátaimnak falon függő árnyékképei. Ablakom a kertre szolgál, a szagos virágok illatozása között hunyom be szemeimet, és a rigók éneklése serkent fel hajnali nyugodalmomból. Az én udvari telkem egy része akol, istállómban teheneket tartok, hogy tejjel éljek, mert a tejet nagyon szeretem. Az én kertemnek mestersége a virágokban áll, és minden gazdagsága murokból, répából, káposztából, egyéb veteményekből. Nincsenek abban semmi haszontalan fák, szüntelen nyitva áll kertem ajtaja a vándorlónak, az én fáimnak híves árnyékában nyugodja ki magát az elfáradt utas, és gyümölcseit nem 138tartja számon az irigy kertész. A józan okosságot választottam parancsoló urammá, a szeretetet és igazságot itélőbirámmá, a természetnek sokféle gyönyörüségeit múlató társaimmá, minden nagyravágyásom itt állapodik meg, hogy szabadon éljek.

Én keresem fel a bokrok közt az első violákat, én kezdem el az utakat tisztítani, ágyást ásni, fákat nyesni, oltani. Az aratók közt süt engem a nyári nap, az én villásom szemem előtt hányja az állást, és az én véka búzáimnak kevés számát magam rovom fel a mogyorófa pálcára. Én vagyok a legszurtosabb a szüretnek mustjától, danolok szüreti éneket, megfogom a csomoszlófa végét és eszem a szedőkkel ludaskását. A megfagyott réteket az ablakból nézem, a kandallóban égő száraz gallynak lobogásánál olvasom a történeteket, és gondolkozom az emberi szívnek állhatatlan cselekedetein. Ha némelykor szánkázni elmegyek és a feldőlt szán a fagyos hóra vet ki, teli kulacs borral melegítem az én didergő társaimat. Így teszem az esztendőnek mind a négy részét magamévá, és midőn vagy a magam hasznáért, vagy a mások gyönyörűségéért fáradok, érzem, hogy egyet sem vesztek el életem napjai közül. Az én eledelem egyszerű és kevés, asztalom a magam majorságából telik ki. Mikor az én jó szomszédaim engem meglátogatnak, gazdája vagyok vendégeimnek, nem háziura, ki-ki otthon van a házamnál és azt cselekedheti, amit a barátság és az emberség megengednek. Az én társaságomnak tartó lánca az arányosság, egyforma szív és az erkölcsöknek hasonlatossága. Csak a szabadság és egyenlőség csatolja velük az én szívemet össze. S mert a társalkodás fő boldogsága az életnek, hívok én is barátokat, sőt még asszonyságokat is, kik a kötőtű és a kártya helyett a szedők kosarak és a gyűjtők gereblyéit hátukra merik venni. A kártya semmi időtöltés, azok menedéke, akik más egyebet nem is tudnak csinálni, mi ennél nemesebben mulatjuk magunkat. Nincs itt miközöttünk városi rendtartás, az asztalt megterítjük a kertben egy fa alatt, 139olykor távolabb, egy csergő forrásnál a pázsiton, a vadrózsa és mogyorófák ritka árnyékában. Ha mikor egy paraszt mellettünk elmegy, ki a maga címereit vállán vivén visszatér munkájához, egy-két jó szó, egy-két pohár bor által megörvendeztetem a szívét. Ha valaki házi ünnepet ül, ott vagyok köztük, az ő kedves paraszti nótájukat magam is tódítom, s vidámabb szívvel táncolok az ő színjük alatt, mint az országháza palotájában.”

Első tanáréveiben már rendre megjelennek az első magyar folyóiratok, dolgozik a Magyar Músa, a kassai Magyar Museum, az Orpheus, nevét hamar szárnyra veszi a hír. Mikor Nagyváradról Nagybányára kerül, a Mária Terézia halála után II. József iskolarendelete következtében immár államosított gimnáziumba, kettős ellenállás fogadja. Protestáns és jozefinista – ha nem volna Ráday Gedeon személyében hatalmas pártfogója, nem tudná megvetni a lábát azután, hogy József király halálával és kultúrpolitikája bukásával vallása miatt megválni kényszerül tanári állásától. A Helytartótanácsnál kap valami csekély megbízást, nincs öröme benne, annál több megjelentetett, összegyűjtött verseiben: huszonegy éves, mikor Ráday támogatásával kötetben adja ki a költeményeit. Versei késő olvasója csodálkozik tiszta hangvételén, s az azonos jelzőrendszeren, amellyel korának szinte minden alkotója ezeket az évtizedeket érzékelteti:

Rózsák, melyeket szeretek,
nyugodjék porom köztetek,
ha eltakaríttatom,
árnyékotok nyugalmába
álljon sírhalmom magába,
ez végső akaratom.
140

Ráismerni a képre, amelyet egy izmosabb tehetségű utód majd erősebb kontúrokkal rajzol meg: a sírhalom, amelynek gondolatával Szentjóbi egyelőre még csak eljátszik, Csokonainál ugyanígy feldombosodik abban a bizonyos setét erdőben, ahol majd a pór eltemeti.

Jó reménység, életembe
reá már hányadszor szedtél,
rózsa helyett kis kertembe
töviseket ültettél.

Ez a csalódás is ismerős, irodalmunk egyik legnagyobb költeménye építkezik majd egyszer ugyanígy; megint csak Csokonai sír rá sok-sok évelteltével ilyen módon a „sima szájjal” kecsegtető reménységre. Szentjóbi ifjú világában bomlanak a rózsák, gyöngyöt szór a hajnali fény, a jókor serkent állatok is rózsavízzel oltják a szomjukat, s ha felkél a hold, beragyogja a tájat, a vidék csendjét, emberét.

Teljes hold, szép fényességed
már derül nagymesszirül,
a pásztor régen néz téged
görbe botja végirül.

Íme, előttünk a nála rusztikusabb Fazekas Mihály, a Lúdas Matyi szerzőjének Nyáresti dal-a előképe. Amikor a debreceni iskola népibb hangja ércesebb lesz, ugyanez a kép kerül vissza a líra végtelen körforgásán Fazekasnál is, csakhogy nála a parasztfigura kontemplatív-vertikálisból horizontálissá módosul: nem mereng, holtfáradtan alszik a paraszt.

141
A nap éles fénye súlyán,
minthogy untig szenvedett,
a kaszás az inge ujján
alva tisztelt tégedet.

Szentjóbi Péceli kert-je kettős felfedezéssel szolgál, két később keletkezett, immár klasszikus költemény csíráit bonthatja ki a finom sorok közül a kutató keze.

Boldog, kinek feltétele
mindig arra célozott,
hogy másnak is használt véle,
míg magának dolgozott,
aki egy kis plántatőnek
vesszejére mondhatta.
„Majd, ha ágaid megnőnek,
más is járhat alatta.”
Boldog, aki szent érzéssel
látta nőni kis fáit,
melyeknek más jó ízléssel
kóstolgatta almáit -

énekel Szentjóbi, s dalára visszazeng Fazekas mosolygó öregének válasza a Ki a boldog? című költeményből:

… boldog, aki fába
olt kislegény korába!

A Péceli kert hasznos fái, „kedves ízű” magvai mellé rózsát, violát, színes tulipánokat álmodik a költő, kívánatos szendergést a gyepágyon, epermezőt a völgyek televényén s halmokon (megint a puttonos alapélménye, az érmelléki szőlőhegyek!) szőlőtermő töveket. És még valamit:

142
S ott a parton a fák között,
mely visszázza a hangot,
építs kákából kötözött
mulatságos barlangot.

Egyszer ez a virágdzsungel felillatozik még a tavaszt ezer virággal szóró, sima szájú reményt vádoló Csokonai versében, mint ahogy a hangot „visszázó” part mögül is előbukkan a nagy látomás, a Tihanyi Echo révülete, s Szentjóbi Szabó képlátásával kiált a riadó lány a meglepődött utódok felé. Sőt! Később a legnagyobbak legnagyobbja, Petőfi Nemzeti dal-ában is visszatér a Péceli kert lezárása:

Majd, ha késő unokáink
itt összeölelkeznek,
köszönve hasznos munkáink
hamvaidon könnyeznek…

Petőfinél a hamvakat már domboruló sírok takarják, a szentimentalizmus képlátása, kifejezésmódja megváltozott, a félénk forradalmi hang viharossá öblösödik, az unokák nem könnyeznek, nem ölelkeznek, hanem leborulva kimondják a forradalmi változás előidézőinek szent nevét, és megesküsznek rá, hogy nem lesznek többé rabok.

Szentjóbi költeményei között van egy, amely metrikai és tartalmi tekintetben egyaránt elmélkedésre készteti olvasóját. Hosszú vers ez, leginkább helyzetdalnak volna nevezhető, költői levél formájában megírt helyzetdalnak. A költeményben Zrínyi Péter ír Lipót császárnak, kegyelmet kér, szabadulásért könyörög. A metrikai meglepetés a tiszta alexandrinus, amelyet később majd a Toldi-ban élvezhetünk ilyen mesteri fokon. Ha néhány sort – a vers zenéjét is érzékeltetve – olvasunk, az az érzésünk, bármelyik Toldi-beli vers143szakkal folytathatnók ott, ahol éppen abbahagytunk, nem változnék a hangvétel, az epikai észjárás, nem döccenne a ritmus, nem érződnék idegen elem a költői szókincsben.

Uram, más vett reá, másoknak engedtem,
magamtól ilyenre, hidd, nem vetemedtem,
de hallván a haza szüntelen ínségét,
lassú pusztulását, sok keserűségét,
mint igaz hazafi megszántam és vérem
felforrván, közéjük magam beígértem.

Az olvasó második meglepetése a vers tartalma: Zrínyi könyörgése az életét elvenni szándékozó – el is vevő – királyhoz. Mikor ez a vers készült, még folyik Telegden a szüret, csordul a bakator, vidám a puttonos, még nem sejti, hová kanyarodik az élete, nincs sejtelme róla, hogy a jövendőjét írta meg, és a börtön és a halálos ítélet fogalma nem epikai játék, stílusgyakorlat, tehetségének és beleélőkészségének erőpróbája lesz az életében, hanem valóság, sőt annál is több: halálának oka. Nincs sejtelme, mint nyitja tágabb, a Rousseau világán túlmutató távlatokig a szemét Batsányi barátsága, milyen hatása lesz rá annak, hogy megismerkedik a magyar jakobinusokkal, Hajnóczyval, Szentmarjayval, s megtalálja bennük végre azokat a barátokat és példaképeket, akik kezébe letehető idilli Kívánság-ának forradalmibb teljesítése, a magyar közélet teljes átalakítása. Zrínyi Péter szájába adva olyan vádiratot olvashat az irodalomkedvelő utód a bécsi Udvar csalárdságáról, intrikáiról, a császár jellemtelenségéről, az uralkodó és köre hazudozásáról, kegyetlenségéről, hogy lehetetlen a verset másnak felfogni, mint alkalomkeresésnek arra, hogy leleplezze Bécset. Petőfi megálmodja, meg is írja – át is éli! – a fúvó paripák rohamát, a segesvári csatateret, Szentjóbi ugyanannak a megmagyarázhatatlan költői előrejelzés144nek a segítségével megírja kufsteini fogságát, korai halálát, a börtön irtózatos napjait, anélkül hogy a vers keletkezése pillanatában a leghalványabb fogalma lehetne erről. Egyelőre csak ír, csak olvas, közpályán előrejutni vallása miatt nem tud, Nagy Lajos király Mária lányának történetével foglalkozik; ha befejezheti, ez lett volna az első történelmi regényünk, mint ahogy az első magyar történelmi színdarabnak felfogható művet is ő írta – 1793-ban el is játszották Kelemen Lászlóék. Aki még ismeri Herczeg Ferenc drámaírói munkásságát, érdekes élményhez juthat, ha Szentjóbi Szabó Mátyás király-át elolvassa, s utána előveszi a korában nagy feltűnést keltett, kitűnő szerkesztőérzékkel felépített, egyes jeleneteiben valóban szuggesztív Herczeg-darabot, az Árva László király-t. A Mátyás-színdarab hatása pontosan követhető Herczeg drámájának egyes jeleneteiben.

A Helytartótanácsnál kapott csepp megbízás nem segíti előre, leszámol a lehetőségeivel: kálvinista, hazamegy az Érmellékre, lesz a főispán, Teleki Sámuel magántitkára. Elvégzi a jogot, leteszi az ügyvédi vizsgát, huszonhét éves, amikor kezébe kerül a Martinovics-szövetkezés bibliája, a forradalmi káté. Mint többi írótársát, akik felszabadult örömmel köszöntötték a megújulás forradalmi gondolatait, őt is letartóztatják, börtönbe vetik, mint Kazinczyt, mint csaknem minden magyar írót. Halálra ítélik, aztán régi pártfogója, Ráday kérésére meghagyják az életét – felesleges már, nem tud mit kezdeni vele. Amit nem bíztak a hóhér bárdjára, azt elvégezte Kufstein, a rabság tudata, az idegek iszonyú játéka, a pusztító fantázia, a megfelelő kezelés nélkül maradt test, a megkínzott lélek. Decembertől októberig fogoly, voltaképpen nem végzetesen hosszú idő ez. De számára igen. Halála idején, 1795-ben éppen huszonnyolc esztendős.

145

Az 1795-ös évnek nem egy torzója maradt, írja Toldy Ferenc, arra célozva, mi mindent várhatott volna tőle a magyar irodalom. Persze nem torzó Szentjóbi így sem. Elbűvölő nyelvi készsége, biztos rím- és ritmusérzéke, a nép irányához való természetes közelsége kora egyik legtehetségesebb művészévé tette, legjobb verseiben éppúgy, mint ízes, kifejező a nyelvújításra bizony nem szoruló, méltatlanul elfeledett vagy nem is ismert prózájában. Évtizedek telnek majd el, míg ábrándját, a magyar felvilágosodás gondolatait a reformkor, majd Petőfiék forradalmi nemzedéke tételbe foglalja, vagy míg esztétikai eredményeit a fiatal Jókai megközelíti. Egyenlőség, testvériség, szabadság! – kiáltotta a péceli kertből, a rózsák és kákalugasok közül a magyar szentimentalizmus és a késő rokokó virágdíszei közül a nép nyelvén, melynek lírai észjárását annyira elsajátította, hogy van verse, amelyet Erdélyi János népdalként közölt, mert dalolták, és elterjedt mindenütt. Ám kései olvasója a legnagyobb meglepetést mégiscsak akkor éli, amikor kötetében egy „Jacobi után” jelzésű, németből fordított verset talál, s töri a fejét, honnan ismeri ő ezt A poétá-t, hol látta-olvasta már ezt az indaszerű szerkesztést, a gondolatok lépcsőzetes haladását, ezt a bűvösen morbid verslogikát, amely a tűnő időt, a halál szelíd-félelmes körforgását érzékelteti.

A poéta
(Jacobi után)
Hol vannak a violák,
melyeket nem régen
én és némely leánykák
szedtünk a térségen?
Ó, ne keresd, hiába,
mind elhullott magába.
146
Hát a rózsa hova lett
kinyílt levelével,
mely minden virág felett
szebb piros színével?
Ó, ne keresd, hiába,
mind elhullott magába.
Hát a lánykák hova lettek
barna szín hajukkal,
kik azelőtt fénylettek
egynéhány napokkal?
Ne keresd békételen,
mind elholtak hirtelen.
Ha titeket kérdenek,
hol van poétátok,
csak régi nótám ennek
fiúk, daloljátok,
ne keresd, haszontalan,
megholt a boldogtalan.

Nincs kétség: Jacobinak ugyanebből a költeményéből csinálták Marlene Dietrich világhírű énekszámának a szövegét, mert hova lettek a virágok, letépték őket a lányok, hová a lányok, akik leszakították, férfiak karjaiba, hová a hadba vonult férfiak, sír fenekére, s lett belőlük virág, amelyet majd újra leszakítanak más fiatal nők: Sag’ mir, wo die Blumen sind… Colper, a szövegíró, még metrikai tekintetben sem tért el az eredeti forrástól, ezt a Szentjóbi verse mutatja, amelynek egyes sorai elénekelhetők a Sag’ mir, wo die Blumen sind dallamára.

147

Szentjóbi jelzése (Jacobi után) nyilvánvalóvá teszi, hogy a kutató, aki a német eredetit keresi, ne szó szerinti fordítást reméljen, csak magyarítást, s még a cím sem segíti majd teljes bizonyossággal a Jacobi-kötet lapozása közben, mert lehet A poéta a magyar költő leleménye, mint ahogy az is. A keresett Jacobi-vers Nach einem alten Lied címet visel, s mindjárt vágyat is ébreszt az olvasóban, hogy arra is rátaláljon, arra a bizonyos régi dalra, amely egy 1740 és 1814 között élt német alkotót (Johann Georg Jacobi Düsseldorfban született és Freiburgban halt meg, az esztétika professzora volt a freiburgi egyetemen, 1774-ben Iris címmel folyóiratot alapított, 1795-től 1813-ig irodalmi almanachját szerkesztette) arra ösztönzött, hogy új formába öntse. Jacobi mint lírikus az anakreonisták iskolájának tagja, művei közül Szentjóbi akár az 1770-ben megjelent összegyűjtött műveit, akár az 1784-es válogatott verseit ismerhette.

Nach einem alten Lied
Sagt, wo sind die Veilchen hin,
die so freudig glänzten,
der Blumen-Königin
ikren Weg bekränzten?
„Jüngling, ach! Der Lenz entflieht;
diese Veilchen sind verblüht.”
Sagt, wo sind die Rosen hin,
die wir singend pfückten,
als sich Hirt und Schäferin
Hut und Busen schmückten?
„Mädchen, ach! Der Sommer flieht;
diese Rosen sind verblüht.”
148
Führe denn zum Bächlein mich,
das die Veilchen tränkte,
das mit leisem Murmeln sich
in die Thäler senkte!
„Luft und Sonne glühten sehr,
jenes Bächlein ist nicht mehr.”
Bringe denn zur Laube mich,
wo die Rosen standen,
wo in treuer Liebe sich
Hirt und Mädchen fanden!
„Wind und Hagel stürmten sehr;
jene Laube grünt nicht mehr.”
Sagt, wo ist das Mädchen hin,
das weil ich’s erblickte
sich mit demuthvollen Sinn
zu den Veilchen bückte?
„Jüngling, alle Schönheit flieht,
auch das Mädchen ist verblüht.”
Sagt, wo ist der Sänger hin,
der auf bunter Wiesen
Veilchen, Ros’ und Schäferin
Laub und Bach gepriesen?
„Mädchen, unser Leben flieht?
auch der Sänger ist verblüht.”

Nyilvánvaló, hogy nemcsak a tartalom azonos a Jacobi-versben s a Szentjóbiéban, hanem a strófák logikája, a kötések azonossága, a rímképlet, a ritmika. A német költemény két versszakkal bővebben fejti ki a mondanivalóját, mint a magyar, feszes, izgalmas szerkezete a tizennyolcadik század 149második felének árkádiai tájdíszleteit tartja össze, s az e korban csaknem kötelező módon lírai helyszínbe kétszereplős tragédiát komponál. Díszlet és a díszletben bolyongó ifjú és leány egyaránt fontosak a versben elmondottak érzékeltetésére, maga a költő a vers-színpadon csak rezonőr, ő mondja ki a volt boldogság színterén bolyongó fiatal férfi s a szintén tovatűnt idill kellékei után nyomozó lány kérdésére az igazságot: minden elpusztul, ibolya, rózsa, patak, lugas lombja, maguk a szerelmesek is, sőt a mindjüket egyszerre látó, valamikori boldogságukat a tavasz szépségével együtt megfogalmazó költő is.

Szentjóbi négy versszaka megtartja az indázó szerkezetet, a hajszálpontos illeszkedést, a rímképletet, a ritmust, s amikor tömörít, egyszerre válik személyesebbé és személytelenebbé, mint ihletője. Az ő Poétá-jában nincs már rokokó kellék, pásztor és pásztorlány, s szemmel láthatólag sokallja az árkádiai jelzéseket is, lugas, patak eltűnik a magyarításból, helyette más elem kerül a versbe, valami határozott önmagára utalás, egyszersmind szokatlan, megindító kollektivitás. Itt a rezonőr nem rezonőr, pásztornak sem álcázza magát, megnevezi magát: én. Én szedtem a violát (Szentjóbi korában, még Csokonainál is, a viola ibolyát jelent), én szedtem, nem egy, de több kislánnyal, én láttam a viola hervadását, a rózsáét is, én vagyok a tanúja, hogy a barna szín hajú lányok sem élnek már, elpusztultak, mint a virágok, hiába fénylettek ezelőtt egynéhány napokkal. Ez az érmelléki szüretek ave atque vale-ja, hisz hol vannak, hová tűntek körüle azok a barna szín hajú, ifjú szüretelők? Huszonnyolc évig élt, huszonegy, mikor Ráday segítségével kiadja a verseit, s ha kora divatja szerint azt is képzelte magáról, hogy ő is ugyancsak benne van már a férfikor nyarában, mint nagy utódja, olvasója mégiscsak azt érzi, amit a császárhoz írt helyzetdala tanulmányozásakor: a záró versszak megint csak túlmutat az 150eredeti mondanivalón, a kordivaton is. Ez a Werther százada, a Fanni-é, a Bácsmegyei-é, most divat a halál, a hervadás. Csakhogy Szentjóbi nemcsak egy kordivatnak, hanem a francia forradalomnak is kortársa, és igazán meghal, igazán fiatalon, igazán boldogtalanul, igazán poétaként, éppen amiatt, mert poéta volt és nem gyarmatárukereskedő.

Valóban: hol vannak a violák, amelyek nyersen kétszáz esztendő leforgása alatt a francia forradalom és a második világháború okozta földrengést két egyazon forrásból merítő alkotással regisztrálják? Hitte volna a középszerű német professzor, hogy anakreóni díszletein egyszer tankok taposnak át, s kortársa és ismeretlen fordító kollégája Kufsteinban pusztul el? Elhervadt a lugas, a patak is kiszáradt, csak a pásztor és a pásztorlány maradt, azok is leemelik maszkjukat, vége a játéknak, s köszönnek egymásnak szép, komoly bókkal, ahogy a modern klasszikus feldolgozásokban a színészek teszik. Most, álarc nélkül, jól látni már, hogy mit fedtek a maszkkal, a lány nem lány, az ember, akár férfi, akár nő, aki mindig megújulhat, még békén is élhet a természet örök változásában, ha hajlandó lesz egyszer megérteni azt, amit Colper szövege a Jacobiéhoz hozzáadott, s a pásztor sem igazi pásztor, hanem egy ifjú jakobinus, a hátán putton, a puttonban bakator.

151
Kölcsey Ferenc: Huszt
Bús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék;
csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi! mit ér epedő kebel e romok ormán,
régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort,
hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!

Szatmárcsekéről, ahol 1831. december 29-én ez a vers keletkezett, ezt írja a költő: „A körny, melyben lakom, el van dugva szem elől, szép, de vad, s felette magános. Egyfelől a Tisza foly, másfelől a Túr, mely itt amabba szakad, s minket a torkolatban hagy laknunk. Egyfelől nagy erdők körítenek, másfelől nyílás esik, s láthatárainkat a máramarosi hóbércek határozzák.”



Ha valaki nem restelli elővenni Magyarország térképét, s megkeresi rajta a parányi helységet, a léptékből könnyen megállapíthatja, alig ötven kilométernyire villognak azok a hóbércek az erdőségek nyitva hagyta szabad téren át, s ötven kilométernyire könyököl a máramarosi község, Huszt is a 152Tiszán. Huszt romvára, amely a magyar reformkor egyik legjelentősebb lírai alkotását ösztönözte.

Olyan ez a vers, mint egy különös álom.

Az olvasó mormolni kezdi klasszikus versmértékbe szedett sorait, először nem is nagyon figyel rá, mit mond a szöveg, csak ringattatja, vezetteti magát a szabályosan váltakozó hosszú meg rövid szótagok ütemén:

bús düle-dékei-den Huszt-nak rom-vára meg-állék,
csend vala – felleg a-lól – szállt fel az-éjjeli-hold.

A sötét égen felhő alól kibukkanó hold villanásában a versmérték igazít el legelőször: a botladozó léptek kopogása. Valaki megy, kapaszkodik felfelé valami lejtőn

bús düle-dékei-den Huszt-nak rom-vára meg-állék.

Nem könnyű az útja, ám a lépegető csak halad egyre feljebb a rommá lett vár düledékei között. Néha megbotlik valami kőben, ilyenkor a disztichon érzékeny üteme jelzi:

csend vala – felleg a-lól

megáll az utas, fáradt izmai pihennek egy másodpercig –

szállt fel az – éjjeli – hold.

Halad tovább. Nehéz az út a csúcsig, meredek, a világosság is gyönge, csak a hold gyér fénye mutatja, merre hágjon. Egyedül lépked, sem előtte, sem mögötte nem járnak, egyre magasabbról s egyre szélesebben érzékeli a lába előtt sötétlő vidéket, ahogy egyre közelebb jut a hajdan olyan zajos vár csarnokaihoz, oszlopaihoz, mely most, hogy a kései utód ta153podja a kapaszkodót, felrobbantott, villámhasogatta kőrengeteg immár: düledék. A léptek kopogása elnémul, a magános látogató megérkezett. Az akusztikus élménysorhoz csatlakozik a vizuális.

A második sor kilenc szava egyetlen óriási festmény. Megszaggatott fellegű esti ég, amelyen egyszer csak feltűnik a hold, s nagyobb némaság és magánosság érzését kelti, mint ha fel se ragyogott volna hol kibukkanó, hol elrejtőző, felhőfoszlányok között bujdosó fényével. Ez a holdfény csak elmélyíti a hallgatást, a társtalanságot, azt a neve nincs riadalmat, ami egy utas szívét elfoghatja, amikor egymaga áll a düledező, hajdani erőd romjai között, lábánál a néma vidék, feje fölött a nem válaszoló, különös ég, s a hold, mindenek tanúja és ismerője búsan, csukott szájjal, szigorúan és tanácstalanul. Elég volna ennyi is, a csönd, az éjjeli hold holtszínű ábrázata a felhő szemfödél mögött s egy magános oszlopnak támaszkodó, tar fejű, szikár alak, egy holdsugárban úszó franciás arc, Kölcsey arca, amely annyira kirítt a kortársak tanúsága szerint a magyar képű, pirospozsgás, bajuszos urak kerek orcái közül, elég volna, hogy kifejezze a költőt és a tájat, a némaságot és a várakozást – egy hangulatot. Ám a romantikus tájkép tovább tágul – ismét akusztikai elem társul a vizuálishoz –, mert hirtelen feltámad a szél, az utas képzeletbeli, bő fekete köpönyege belelobog az éjszakába. Nem puha szellő leng, zöld óceánok lehelete, hanem síri fuvallat, alvilági szél, holtakat idéző, rekedt; dohos szaga van, halk, mégis átható, iszonyító, helyhez szögező. Ám az éjszakai látogató nem menekül előle, s az elől sem menekül, ami mindenkit megfutamítana az új romantikus elemmel gazdagodó festményen, a csarnok elontott oszlopai közül váratlanul kilépő, feléje lengő rémalaktól. Egy magyar Hamlet áll egy magyar Helsingör fokán ezen a képen, s reszketve a földöntúlitól, de kí154vánva az igazságot, minden porcikájában megrázva mered a rémalak, a kísértet intő csontkeze felé.

Éjjel, felhőfoszlány, bujdosó hold, romvár, a düledékek közt botorkáló utas, kriptai fuvalom meg egy kísértet, mely a voltak és holtak tanyájára annyira odaillik – az olvasó egy kis elnézéssel bólint, s már-már továbblapoz a verseskönyvben, rágondolva a preromantikára, a világirodalmi rokon ábrázolásokra, kordivatra. Ám a vers ötödik sora lehántja fölényét, torkán kettős hurok van hirtelen, a meglepetés, az elérzékenyülés. Mert Kölcsey kísértete váratlanul megszólal, s az ötödik sorban egyszer csak kiderül, hogy a négy, mesterien szerkesztett bevezető mondat szándékosan andalította el az olvasót romantikus kellékeivel. Ha ilyen egyszerű vers volna ez, rommal, síri széllel, holdfényben visszajáró lélekkel! Milyen kényelmes volna, milyen gyönyörű, milyen könnyen félre lehetne tenni! Ám az olvasó szégyenkezve érzi a forróból hidegbe mártás libabőrös élményét, suta áhítatát, rádöbben, hogy engedett a tetszetős kellékeknek, s csak ingott-lebegett a disztichon ütemén

bús düle-dékei-den Huszt-nak rom…

Azt meghallotta, észrevette, hogy valaki egyre magasabbra kapaszkodik a hegyoldalon, de most kapja magát rajta, hogy egyetlen gondolatot sem szánt a megfejtésnek: végre is miért? Hát miért megy valaki éjjel egyes-egyedül romot nézni, miért vonzza éppen holdsugárnál az ilyen turisztikai vállalkozás? Még ha vidám társaság kísérné, melynek tagjai előzőleg jól bevacsoráltak, ittak is valamit, és a csúcsra érve vígan huhognának, ijesztgetnék egymást, vagy bújócskát játszanának a kövek között. Miért megy éjnek idején Huszt romvárába egyetlen ember, egy szál magános valaki?

A szigorú, tar fejű, franciás arc egyetlen ép szeme hirtelen 155visszavillan a kései olvasó felé, s a kísértet szájával: „epedni”, meg is felel rá, miért van ott, miért akkor, miért úgy: mert zavarja a nappali zaj, amikor látogatók bonthatják meg a csendet, mert neki, aki megírta a Fejedelmünk, hajh-ot, s kilenc esztendővel ezelőtt a Himnusz-t, nyugalomra van szüksége a düledékek közt, gondolkozni akar. Epedni. Nem lányért, nem baráti kebelért, nem az együttérző természetért, nem ábrándokért, epedni a hazáért, megcsúfolt nemzeti reményekért, emlékekért, amelyek éppen ezekhez a hajdani falakhoz kötődtek valamikor: Huszt, 1703, a felvidéki kuruc mozgalom főhelye; Huszt, 1705, az erdélyi bujdosók szövetségkötése a magyar urakkal, hogy nem lépnek különbekére Ausztriával, és ők is elismerik Rákóczit fejedelemnek. Huszt, 1711, a Karok és Rendek remélt gyülekezőhelye. Huszt, a meghiúsult gyűlés színhelye, Pálfy generális szatmári békepontjainak egyik legfontosabbja: „Tüstént átaladassék… Igen, 1831-ben volna min gondolkozni és mi felé epedni e romok ormán, volna, ha nem támadna síri szél, ha nem lebegne rémalak, egy különös, ajkát szóra nyitó kísértet az éjjeli vándor felé. Ám a szellem megszólal, s a túlvilági lény, amely az irodalom egyetlen más kísértetéhez sem hasonlít, olyan névvel illeti a merengőt, hogy a torkunk összeszorul a meghatottságtól: azt mondja neki: „Honfi.” Nem „utas”, nem „költő”, nem „férfiú”: „honfi”. És akkor egyszerre szárnyat bont a nyolcsoros epigramma, leszór magáról minden látszat-preromantikus kelléket, ott áll előttünk a lebegő rém, csontváztestén magyar ruhával, s kétszer is visszahozott „mit ér”-kérdésével ráébreszti az ábrándozót arra, amiről az egy pillanatra elfeledkezett, hogy ez nem az epedés ideje, sőt még annak az ideje sem, hogy Huszt történetén elmerengjen. 1831 decemberét írod – zengenek a ki nem mondott szavak a kísértet pontosan szabott, szigorú, ösztövér mondatai mögül –, ősszel elnapolták az országgyűlést, egy éve, hogy meg156jelent Széchenyi Hitel-e, a bizottságok követi utasítások elkészítésén fáradoznak, honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán, megvolt a júliusi forradalom, itt bujdosnak, segítségért kiáltanak a lengyel hazafiak, régi kor árnya felé visszamerengni mit ér, a felvidéken parasztlázadás tört ki, a közjogi problémák mellett a magánjogi viszonyok átalakításának szükségességét kiáltja Széchenyi, meglódult a világ, egy esztendeje van már Tudományos Akadémia, már dolgozik a fiatal Vörösmarty, van nyelv is, amely hajlik, édes, kemény, kifejező, reformkor, reformkor, reformkor… Ott áll Huszt vára düledékei között a Habsburgok lerontotta csarnok oszlopainál egy magyar költő és egy magyar kísértet, s a rongyos fellegek közt bujdosó hold alól síri, dohos szél leheletében a látomás rásüvölt az ábrándozóra: „Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort, hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!”

Kísértet, rémalak, szellem, semmi, levegő, látomás. Mért a hazára gondol, mért magyar kísértetnek is? Ha szellem volna, igazi, nem bánna jelent vagy jövendőt, nem volna számára csak a múlt, ám nem igazi szellem, hanem Kölcsey lelkivilágának, gondolkozásmódjának kivetülése, egy költői profil, egy franciás, tar fejű profil árnyéka a romok ormán, s szigorú intelme mögött ott a szabad vallásgyakorlat, a szólásszabadság, az örökváltság, a jobbágykérdés, a magyar nyelv használata, Wesselényi meg Kossuth munkaprogramja, s a szatmári adózó nép állapota. A költő teste és lelke különszakad egymástól, egyetlen csodálatos pillanatra, Huszt bús düledékein a lélek rákiált a testre, elrántja az omladék pereméről, s megszabja jövendő útját mindörökre. S ahogy ragyogással kezdődött, fénnyel is végződik a vers, két világosság – egy valóságos és egy képletes – között izzik fel a magyar reformkor. Az éjjeli hold titokzatos sugarai halványodni kezdenek három odakiáltott, kemény igétől: „hass, alkoss, gyarapíts”, s a fényre derülő ország ábrándjában felvillan az 1848-as, forradalmi Magyarország.

157
Gyulai Pál: Hadnagy uram
„Hadnagy uram, hadnagy uram!”
„Mi bajod van, édes fiam?”
„Piros vér hull a mentére.”
„Ne bánd, csak az orrom vére.”
„Hadnagy uram, hadnagy uram!
El ne dőljön itt az útban!”
„Belebotlám egy nagy kőbe,
szegezz szuronyt, s csak előre!”
Megy a honvéd, áll a hadnagy,
mély sebében összeroskad.
„Hadnagy uram, hadnagy uram!”
„Csak előre, édes fiam!”

Ez a vers látszólag olyan egyszerű, hogy megtéveszt bennünket, észre se veszi a felületesen olvasó, hogy hazafias költészetünk egyik legmodernebb, legrafináltabb alkotásán fut át a pillantása. Aki még tanulta – hisz valamikor könyv nélkül kellett fújniuk azoknak, akiknek körülményei megengedték, hogy középiskolát végezzenek –, oda se figyelt arra, mit kapott leckének, elég volt számon tartani, hogy Gyulai Pál, aki nemcsak kritikákat, de regényt, sőt verseket is írt valamikor, „nem karddal, de a szépirodalom és publi158cisztika eszközeivel szolgálta a haza ügyét, és 1850-ben balladás költemény formájában jelenítette meg egyik nyilván közvetett élményét”. A verset bűnbánat nélkül kidolgozta magából a fiatal tudat, amely úgy érezte, semmit nem gazdagodott e bágyadt tizenkét sorral. A „lélekcserélő idők”-et Jókai révén rég megismerte már, a hadnagy vére igencsak haloványnak érződött Petőfi piros égboltja, piros napsugarai mellett, s a versmérték kínosan szabályos lüktetését is elnyomta a golyózáporban fúvó paripák patadöreje meg az Egy gondolat trombitaharsogása. Gyulai verse kötelező könyv nélküli volt olyan életkorban, amikor a tanuló a saját kora költészetére volt kíváncsi igazán, fekete zongoráról és színes tintákról álmodott, és az egészen fiatalok elbűvölő biztonságával tudta Babitstól, hogy minden szomorú idő közt a tavasz a legszomorúbb. A tizenkét sort majdhogynem az irodalmi jó ízlés igazolása volt elfelejteni, honvéd és hadnagy bekerültek az iskolai anyag nyomasztó kelléktárába, félretettük, mint egy dagerotipet, amely valahogy ott maradt a családi albumban, de nem érdemes újra kézbe venni, ismerjük minden vonását.

No de hát ismerjük-e?

Gyulai mondanivalóját három négysoros, páros rímű versszakra tagolva beszéli, pontosabban: beszélteti el, hiszen verse tizenkét sorából csak kettő a leíró, tíz másik sora párbeszéd. Kifejezési formául az ősi nyolcast választotta, népi-nemzeti, kétütemű, hangsúlyos versmértékünket, a Kalevala, a magyar népköltészet sok darabjának versmértékét. Az ősi nyolcasnál, a páros rímű, négysoros strófabeosztásnál nehezen lehetne konzervatívabb kifejezési formát találni, ami meg a versszakokban történik, az az 1848-as idők sztereotípiája – úgy szemre. Pedig a költő rendkívüli verset írt, a magyar műköltészet formabontási kísérleteinek egyik kiváló alkotását, még159hozzá úgy, hogy eredményét nem műve formájában, nem stilisztikai eszközökkel érte el, hanem azzal, ahogy mondanivalóját felépíti, elrendezi, megszerkeszti. A Hadnagy uram attól formabontó és különleges, ami nem mondódik el benne, ami megíratlan marad, s ami mégis félreérthetetlenül benne van a költeményben.

Képzeljünk el egy színpadot, amely koromsötét. A nézőtérről csak a feketeségbe bámulhat a szemlélő, vizuális élménye egyelőre semmi, csak akusztikus: annyit érzékel, hogy előtte, a színpadon, ketten beszélgetnek. Hogy kik, nem tudja, hogy mikor, szintén nem, sőt azt sem, hol szól, aki beszél, a szereplők személyét, történetük színhelyét, időpontját magának kell majd megállapítania, méghozzá a költő közreműködése nélkül, mert maga az alkotó nem segít.

Mi igazít el hát mégis? Csak a két láthatatlan szereplő meginduló párbeszéde, s a legnagyobb mágia eszköze: az emberi szó. A három versszakból álló költemény mindegyik versszakában elhangzik ez a felkiáltás: „Hadnagy uram!” Mikor a néző képzeletbeli nézőterünkön, a sötét színpadra bámulva először meghallja, eleinte nem tud tájékozódni még, a kétszer hallott megszólítás nem árul el semmit, egyelőre még nem derül ki az sem, katona-e maga is, vagy civil, aki megszólít egy hadnagyot. A válasz, amelyet a hadnagy ad, nem tágítja a képet. „Mi bajod van, édes fiam?” A kérdő mondat éppen csak regisztrálja, hogy megszólították a szereplőt, aki a megszólításra kérdéssel válaszol – mit kívánsz tőlem, mire vagy kíváncsi, mi közölnivalód van, tudakolja a „mi bajod van”. Az első versszak harmadik sorára lassan bekapcsolódik a színpadi világítás, a sírnivalóan egyszerű, öt szóból álló és csak egyetlen tulajdonságjelzővel bővített mondat szóereje kezdi bevilágítani a sötétet. A „mente” szó meg160szabja a szereplők ruháját, s azzal együtt a kort, amelyben élhettek, a piros vér, amely a mentére hull, megszabja a cselekmény helyszínét, a néző-hallgató megérti, a színpadon, amely most már világosodni kezd, a szín bal felén ellenség áll, jobb felén meg két magyar katona, s ha a mentére piros vér hull, a hadnagy már meg is sebesülhetett, fejlövést vagy nyaklövést kaphatott, mert ezt jelzi a vér hullásának iránya. A derengő fénnyel, a külső jegyekkel együtt a szigorúan tartózkodó, majdnem makacsul hallgatag vers a beszélgetők jellemét, jellegét is kezdi feltárni: az a honvéd, aki roham közben is felfigyel rá, hogy a mellette harcolóval történhetett valami, szereti a hadnagyát. A megismételt megszólításból a honvéd gondolatsora is rekonstruálható: idő-hely-körülmény nem enged bővebb megfogalmazást az érzéseknek, hát csak két meglepett „hadnagy uram”-ra futja, s ebből érzi ki a hallgató, mi az, ami kimondatlan marad: látom, hogy véres a mentéd, nem történt veled valami, nincs szükséged segítségre, nem sebesültél te meg? A hadnagy semmitmondó válasza ugyanolyan beszédes és gondolattakaró, mint a honvéd iménti szavai: „Ne bánd, csak az orrom vére.” Amit elhallgat, olyan pontosan érthető, mintha kiáltani: ha elmondom neki, mi történt, kiáll a sorból, segítséget hív vagy engem támogat, velem törődik, nem a csatával, valami valószínű magyarázatot kell találni erre a vérre, hadd harcoljon tovább a fiú. A mondat, a magyarázat az orrvérzéssel oly banális, hogy minden megnyugtató szónál erősebben csillapítja a honvéd aggodalmát – no hiszen, ha csak az orra vérzik, akkor kár a szót vesztegetni, nézzünk csak körül, amott az ellenség, csak úgy süvít a sok golyó. A honvéd újra lép.

A második versszakbeli két „Hadnagy uram”-nak már más a hangszíne, a második versszakbeli két megszólítás már gyanakszik. Ahhoz, hogy a hadnagyot így figyelmeztesse: „el ne dőljön”, előbb azt kellett látnia, hogy megingott, s ez 161azért mégiscsak különös, orrvérzéstől nem szoktak az emberek tántorogni. A honvéd arca felhős, visszanéz. A kapott válasznak ismét sikerül megnyugtatnia: „belebotlám egy nagy kőbe, szegezz szuronyt, csak előre.” Végtére is van ilyen, az ember megbotolhat futtában. A „szegezz szuronyt” felszólítás, a „csak előre” utasítás és a kőre való utalás véglegesen berendezi számunkra az egyre világosabban szemünk elé táruló színpadot: a honvédsereg rohamra indul, a terep nem könnyű, sziklás, legalábbis köves, különben nem magyarázhatná a hadnagy összeroskadni akaró teste megrogyását azzal, hogy elbotlott valamiben. A színpadon immár több a szereplő, csak éppen néma a mi két hősünk mellett: szuronyt szegezve futnak az ellenség felé honvédeink.

A harmadik versszak eltér a két megelőzőtől. A „Hadnagy uram” páros kiáltása nem a versszak első, hanem harmadik sora lesz, az utolsó versszak két rendkívül egyszerű, minden pátosztól mentes, szemérmes leíró sorral indul. „Megy a honvéd, áll a hadnagy” – népdalainkban, közmondásainkban szoktunk találni ilyen hibátlan szép ellentétes gondolatritmust –, „mély sebében összeroskad”. Az utolsó két felkiáltás „hadnagy uram”-ját immár a rémület, a szánalom, a csodálat, a megbecsülés és a megrendülés fájdalma is színezi, a csodálatos szerkesztés végre csaknem minden reflektort kigyújtott képzeletbeli színpadunkon: előttünk csatatér, jobb felől honvédroham, balról szünet nélkül tüzelő ellenség, a támadók közt egy honvéd, aki a „szegezz szuronyt” parancsszóra engedelmesen megindul „előre”. Ha nem pillant vissza, nyilván nem torpan meg, viszi önmaga meg a csata lendülete az ellenség felé. Ám visszatekint, s ennek a visszapillantásnak az az eredménye, hogy földbe gyökeredzik a lába, s még egyszer kitör belőle a kettős kiáltás: mögötte a földön, a nagy kövek között, egy haldokló hever.

A hadnagya.

162

Nincs mit beszélni többé. Két kiáltó, elcsukló „Hadnagy uram”-nak kell kifejeznie mindazt, amit a honvéd nem bír megfogalmazni, azt, hogy ezek szerint hát hazudtál nekem az imént, hogy vissza ne tarts, hazudtál, hogy ki ne lépjek a sorból, fel ne nyaláboljalak, kötözőhelyre ne vigyelek, hazudtál, hogy csak a csatával törődjem, csak a hazával, a harccal, nem veled, hazudtál, hogy egy honvéddel, énvelem, több legyen, aki nekiront az ellenségnek. „Hadnagy uram, hadnagy uram!” – a harmadik versszak utolsó előtti sorában egy nagyon fiatal honvéd sírós-gyerekes hangja szól már, s a haldokló válasza olyan halk, mint a búcsúé, a végrendelkezőé: „Csak előre, édes fiam!” A szavakat elnyomja a csatazaj, képzeletbeli színpadunk minden sarka egyenletes, vakító fényben ragyog előttünk, amott fehér ruhás osztrák katonák nyitnak tüzet a rohamra futó honvédekre, itt meg egy nagyon fiatal katona fut a többivel, ajka reszket, még tán puskát szorító keze is, az út, amelyen fut, köves, az osztrák tüzérség távoli tüzei villognak, golyó sikoltozik, s valahol a futók mögött ott fekszik egy halott honvédtiszt, mentéjén a vér pirosával.

163
A kritikus kritikája
Gyulai Pál: ÍrónőinkGyulai Pál e tanulmánya a Pesti Napló-ban jelent meg, 1858-ban. A harminchat lap terjedelmű tanulmányból a tömörítés érdekében azok a mondatok, melyek más szavakkal a kritikus egyszer kifejtett állítását ismétlik, kimaradtak.

(Flóra 50 költeménye. Pest, Emich Gusztáv könyvnyomdája, 1858. – Andersen meséi. Fordította Szendrey Júlia. Pest, 1858. Kiadja Lampel Róbert.)

Tézis

Írónőink napról napra szaporodnak. Most egyik, majd másik divatlap vezet be kettőt-hármat nagy elragadtatás kíséretében, s már csaknem szokássá vált irányokban az udvariasságnál több, bizonyos udvarlói hang. Divatlapjaink örülni látszanak, hogy a magyar nő is elég hőslelkű és szabadlelkű szembeszállni azon százados előítélettel, mely kizárta a nőt a férfiúi pályáról. Üdvözlik az írónőt, mint a többi nőnél felsőbb lényt, aki elég nagy szellemű tű helyett írótollat forgatni, többé nem a cselédekre zsémbelni, hanem az államférfiakra, tudósokra és kritikusokra, kíváncsian várják, hogy a női kedély, melynek csak a családi kör számára kellene meg164nyílni, hogyan profanálja érzéseit, hogy fejti meg új meg új oldalról a szerelem és házasélet nagy kérdéseit.

Mi, megvalljuk, nem osztozunk e nézetekben, anélkül, hogy az írónőség jogosultságát, melyet elvben tagadni akarunk, kiváltképp, bizonyos körre szorítva s némi igazoló körülmények között meg ne engednők. Nem durva férfidölyf és előítélet mondatja ezt velünk, hanem éppen mély nőtisztelet és az előítéleteknél is veszélyesebb társadalmi szofizmák gyűlölete, mert mi egyéb az írónőség, mint be nem vallott, eltakart, félbe-szerbe alkalmazott nőemancipáció, e bohó és bűnös tan, mely senkit sem tenne oly szerencsétlenné, mint éppen a nőt, akinek sorsán javítani akar.

A nő körét és pályáját nem férfiönkény vagy puszta konvenció szabta meg, hanem a természet rendje és a társadalom szüksége. A nő fizikai és szellemi alkatánál fogva éppoly képtelen a férfiú pályájára, mint a férfiú a nőére, s Kisfaludy Sándor nem élcet, hanem igazságot mond, midőn így szól:

Van határa a két nemnek,
s nem toldása az érdemnek,
hanem hiba, csorbaság,
aki ezen átalhág.

Nem kisebbíteni akarjuk a nők szellemi tulajdonait, azok viszonylag bizonyosan egyenrangúak a férfiúéval, csakhogy egészen másneműek, más körben kifejezhetők, s egyedül ott kifejthetők, s egyedül ott jótékonyak. Azt sem tagadjuk, hogy mindig voltak és lesznek egyes nagy tehetségű nők, kik némely férfipályán is felülmúlják a legtöbb férfit. Amit állítani merünk, az, hogy bármilyen nagy tehetséggel írjon valamely nő, sem az államügyekben, sem a költészetben, sem a tudományban nem emelkedhetik egy rangra a hasonló tehetségű férfiúval, mert mindaz, ami a férfiút valóban naggyá 165teszi, vagy egészen hiányzik a nőben, vagy soha nem fejlődhetik ki benne teljesen. A női lélekben uralkodóbb az ösztön, szóval a fogékonyság, mint az akarat, az ész, a fantázia, szóval az alkotóerő, szenvedélyei talán hevesebbek, de nem oly mélyen kitartók, vagy jobban mondva sivárak, hogy képesek legyenek erős becsszomjat táplálni, és nagy célt vívni ki. Valami újat, mélyet találni teljesen képtelenek, legfeljebb csak geniális paradoxonokig vagy csillogó caprice-okra tudnak felemelkedni. Nők még sohasem törtek új pályát sem irodalomban, sem művészetben, egyetlen nagy eszmével sem vitték előbb a tudományt, s nem is fogják soha. E gyöngeség és tehetetlenség, melyet annál inkább éreznek, mennél nagyobb tehetségűek, elfojtott dühvel tölti meg őket, s önkénytelenül ragadja túlságokra, bizarr eszmékre; ekkor is, bár akaratlanul, a férfiak befolyása alatt állanak, például Sand, e századnak bizonyosan legzseniálisabb asszonya, mégis művein ujjal kimutatható, hogy filozófiáját, társadalmi irányát, mely műveinek leggyöngébb oldalát képezi, ez s amaz barátjától kölcsönözte, kit kedveseinek tartott a világ, alkalmasint hibásan, mert Sand aligha képes volt igazán szeretni, a férfiakat legföljebb csak költőiizgalmakra vagy irodalmi célokra használta föl.

Ez alkotási tehetetlenség kevésbé észrevehető olyan művészetekben, amelyek nem annyira teremtők, mint inkább visszateremtők lévén, leginkább fogékonyságra vannak alapítva, milyenek a színészet, az előadó zene és ének. Ezért lehetségesek a nagy énekesnők és nagy színésznők.

A nők képtelenek a fáradságos és szigorú absztrakcióra, a mélyen ható analízisre s korlátolt látókörük miatt és heves szenvedélyeiknél fogva mindig egyoldalúságra ragadtatnak, mi lehetetlenné teszi nekik, hogy urai lehessenek a művészet és tudomány anyagának. Ezért alkotásaikban inkább egyes részletek sikerülnek, mint az egész; érzéseik heve elragad166tatja a műértőt, de az erőteljességet, mélységöket, szabatosságukat senki sem bámulhatja bennük jogosan. Nem bírnak elég nyugodtsággal a mély, és közvetlen intuícióra, legsikerültebb műveikben is mindig észrevehető bizonyos habozás, lágyság, egyformaság, töröttség, meghasonlás. S e meghasonlás követni fogja őket az életben is. Szegények kétszeresen ki vannak téve azon számtalan veszélynek, mely a tudós, írói és művészi pályát körülörvényli. Az absztrakció számukra majd mindig csak tévtanokat szül, s a küzdés és dicsőségszomj képtelenné teszi őket a boldogságra és boldogításra egyképp. Hiába csalják magukat, ők szerelemre, szeretetre, ragaszkodásra vannak teremtve, hiába ölték ki magukból a nőiséget, az eljátszott boldogság képe szüntelenül kísérni, üldözni fogja őket, a családi élet boldogságáé, melyet megvetnek és visszasóhajtanának, melyre képtelenné tették magukat s mely nélkül mégsem élhetnek. Talán küzdeni fognak, talán összeszedik egész erejüket, hogy kivonják magukat az örvényből, de csak új örvények közt választhatnak: szakítani vagy a világgal, vagy a családjokkal. Nincs menekülés, el kell veszniök. Életük súlypontja kívül esett a női élet körén, az egyensúly többé vissza nem állítható. Sem a férfiakhoz, sem a nőkhöz nem tartoznak, ott a nők jogait követelik, itt a férfiakét, sem a közpályán, sem a családi körben nem találják otthon önmagukat. A közönség személyeivé váltak, kikhez mindenkinek joga van. Sorsuk mindig csak tragikum vagy komikum, szerencse, hogy csak ez utóbbi, avagy ha csak a boldogság romjain tévelyegnek, s nem egyszersmind a bűn ösvényein.

Ha a nő ösztöneit követi, melyet hagyomány fejt ki, jó példa erősít meg, vallás szentel föl, egész élete szebb, bevégzettebb, harmonikusabb lehet. Az önkéntelenség e naivitása, mely legfeljebb csak fontolni tud, nem kételkedik és boncol, az érzések e hő és őszinte kultusza, melyet szemérem őriz és 167kötelességérzet korlátol, a józanság és ábránd e bűvös vegyülete az, mi a nőt szebbé, jobbá teszi a férfiúnál, angyallá, ki a földre szállott, ez az, ami egyedül boldogíthatja, még akkor is, ha maga szerencsétlen, ez, ami korlátlan királynővé teszi, kinek a szeretet és hála adójával hódol mindenki. Azonban oda a fény, a varázs, a boldogság, a nyugalom, az angyalból démon lesz, ha túllépi körét, s hiú ismereteket hajhászva kiszárítja szívét, megbetegíti fantáziáját. S az írónőnek már pályájánál fogva e helyzetbe kell jőnie. Nyomozni, vizsgálni fog, éppen oly hévvel, mint egyoldalúan, s a dolgok feloldhatatlan ellentmondásait soha nem fogja egészen érteni. Bármily gondosan nevelték, bármily sok ismeretet szerzett, a munka komolyságát, a gondolkozás szigorát sohasem szokhatja meg. A nő logikája egészen más mint a férfiúé, nem az absztrakció, csak látszólag az indukció; innen képtelensége a bölcsészetre, politikára, s a nagy történeti tények felfogására. Érzékeny és szenvedélyes szíve előbb-utóbb határozatlan és hamis jóindulat, világboldogító ábránd felé hajlik, mely okvetlen erkölcstelenségre vezet, legalább érzületben. Sohasem emelkedhetik valódi objektivitásra sem az életben, sem az irodalomban, szűk köre mindig homályban hágy előtte valamit, ismereteinek korlátoltsága nem nyújthat neki elég közvetítést, idegessége, szeszélye, érzéseinek heve viszi, ragadja, maga se tudja, merre. Töpreng hivatásán, melyet nem szükség keresni, mert maga a természet mutatta ki, felboncolja a szerelmet és házasságát, s nem veszi észre, hogy szívét zúzta szét. Mélyen érzi helyzete tarthatatlanságát, mindig keres egy férfiút, az igazit, akit soha nem találhat föl, s akit ha föltalálna, tüstént meggyűlölne. Nem bírja el a férfiú igáját, legyen az bár a legerősebb s leggyöngédebb szerelmi iga, s megutálja, ha rabszolgájává válik, amit egyébiránt óhajt. Innen van, hogy a házas szerelmet és a házasságot balul fogja föl, innen, hogy műveiben sohasem tud igazi 168férfiakat festeni, ezer változatban ismétel két alakot, oly férfit, kit óhajt és keres, de aki lehetetlen, és olyat, kit látni vél és gyűlöl, de aki sohasem létezett. A francia és német irodalom két legnevezetesebb írónője, George Sand és Hahn-Hahn Ida grófnő mindezt igazolják, az előbbi annyival inkább, mert valóban zseniális nő. Sandban minden megvan, ami írót naggyá tehet, de az az egy hibája, hogy nő, megtöri szárnyait. Jellemfestéseiben a mélység, igazság és erő mellett annyi a felület, üresség és gyöngeség, hogy alig lehetne megfognunk, ha nem tudnók, hogy nőnél ez másképp nem lehet. „Miért rajtam e feloldhatatlan láncok? – kiált fel egyhelyt. – Mert regényeket írván, hogy kenyeremet kereshessem, megemlékeztem szerencsétlenségeimre, mert meg mertem mondani, milyen nyomorult lények élnek a házasságban, a gyöngeségnél fogva, melyet parancsolnak a nőnek, a brutalitásnál fogva, melyet megengednek a férfinak, a gyalázatoknál fogva, melyekre a társadalom fátyolt vet, erkölcstelennek bélyegeztek, s úgy bántak velem, mint az emberiség ellenségével.” Az önvád, önmentség, öngúny mély fájdalma ez, mely a nőiséget siratja, e drága kincset, melyet ha a nő elveszít, mindenét elveszíti.

S mit mondjunk Hahn-Hahn Ida grófnőről, ki Sandnál csekélyebb tehetség? E nő pályája leginkább mutatja, hová vezeti a nőt az analízis, a kétely. A társaság magasán született, s éppoly kevéssé lehetett arisztokrata, mint demokrata, protestánsból katolikussá lőn, szerette volna Aspasia szerepét játszani, éppoly képtelen volt rá, mint most az apácáéra. Az írónő pályáján átok fekszik, a természet és társadalom nemezise. Vagy azért ír, mert boldogtalan, s még boldogtalanabb akar lenni, vagy azért boldogtalan, mert ír, s végképp el akarja játszani boldogságát.

Nem volna-e hát az írónőségnek jogosultsága? Valóban a kritika tagadni kénytelen, ámítaná a nőket, ha azt mondaná, 169hogy e pályára éppúgy hivatvák, mint a férfiak, a boldogtalanság pályáját ajánlaná nekik, ha munkásságra hívná fel őket. Az eszes és mívelt anya bizonyosan több tapasztalatot tesz gyermekei, általában a gyermekek körül, mint az atya, mégis a nevelésről a nő legkevésbé képes valódi jó munkát írni. Ide absztrakció, filozófiai természet és míveltség szükséges, amivel a nő nem bír, s amelyet meg nem szerezhet. Úgy látszik, mintha hivatva volna a komikumra és humorra, pedig erre a legképtelenebb, a nő csak elmés. Érzékenyebb és szenvedélyesebb, mint a férfiú, úgy látszik, mintha kiválóan a lírára volna hivatva, ez is csalódás. A nőnek korlátolt helyzeténél fogva csak egypár gyöngédebb húr állhat rendelkezése alatt, ami nem ad nagyobbszerű költészetet. Az eposzra nem vonja hajlama, a drámában tehetetlenségét maga is érzi, mert a költői forma szigorát ki nem bírhatja és a jellemzésben a legkevesebb ereje van. A novellához és regényhez vonzódik leginkább. A társadalmi nagy disszonanciákat, a történeti és politikai nagy tényeket költőileg feldolgozni nem nőnek adatott. Bármily sok legyen az, amit egy nő átélhet, e viszonyokkal alig érintkezhetik, vagy ha mégis igen, nagyon kevés ereje lehet az átküzdéshez, és nyugalma, filozófiai műveltsége az átgondoláshoz. Ezért méltánylandók az angol írónők, kik rendesen érzik körük korlátoltságát, ritkán csapnak túl rajta, s inkább kevésbé termékenyek, változatosak, mintsem tévedők.

Nálunk az írónők nem oly számosak, hogy komoly aggodalomra adhatnának okot. írónőink csak dilettánsok, akik ha egyéb dolguk nincs, írnak egy-két verset, novellát, vagy éppen regénykét, igény nélkül, szórakozásból, s egész pályájuk sem komolyabb, sem veszélyesebb, mint egy kis zongorázás, vagy rajzolási kísérlet. Nem hisszük, hogy George Sand vagy Hahn-Hahn Ida sorsára jussanak, mert ahhoz sem tehetségük, sem elég előkészületök. Oh, a magyar nők nem hibásak, 170s mi védjük őket teljes erőnkből. A magyar írónők csak dilettánsok, s ezer szerencse. Minket mindig melankolikus hangulat fog el, valahányszor írónőink műveit olvassuk. Minek raboltok el annyi drága percet szüleitektől, férjeitektől, kedveseitektől, csak azért, hogy nyomtatva lássátok neveiteket? Miért teszitek még nehezebbé a magyar kritikát?

Mi nem azon veszélyeket fejtegetjük, melyeket írónőink már magukra vontak, hanem amelyeknek ki lehetnek téve. Problémáinkat nem azért kötöttük a két fent címzett műhöz, mintha azok megrovásokat érdemelnének. Ellenkezőleg, e művek méltányolhatók, részint mert oly téren mozognak, ahol a nők legsikeresebben működhetnek, részint mert a közelebbről megjelent, a kritikát nem érdemlő női művek közt leginkább figyelemre méltók. Azonban puszta méltánylatunk igazolása lett volna az írónői pályának, melynek határozott ellenségei vagyunk. Az által, hogy éppen akkor támadjuk meg az írónőséget, midőn két méltányolható női művet ismertetünk, leginkább hittük elkerülhetni az elfogultság és előítélet vádját.

Azon nők között, kik ez utóbbi évtizedben lírai költeményeket írnak, csak Iduna és Flóra bírnak figyelemre méltó tehetséggel, ha nem is oly jelentékennyel, mint divatlapjaink hirdetik. Idunát már kora halála is részvét tárgyává tevé. Gyöngéd és csinos dalai, melyekben egy szerény és szerető női szív kevés és szűk körű, de megható és őszinte élménye, és egy betegség szenvedései között önönmagát vigasztaló lélek mélabús és önmegadó ábrándjai nyilatkoznak, méltán nőink kedvenc olvasmányai. Flóra is, bár más változatban, e nőies téren mozog. Gyöngy és gyémánt helyett dalt és virágot óhajt, fogja édesanyja kezét, forró homlokához érteti, azt hiszi, míg ez őrző angyal fedezi szárnyaival, meg fogja kímélni minden baj és betegség. Hallgatja a fülemülét, búsul kedvenc rózsája hervadásán, nézi a hulló csil171lagot, néha enyeleg, de finom gunyora alig több egy gyermek csodálkozó mosolyánál, aki valamit nem tud felfogni. Költészete szűk és egyhangú, mint általában a nőké, de gyöngéd és nemes, és oly őszinte, minden affektációtól mentes, mint ritkán a férfiaké, kivált nálunk, hol nagy divatban van oly dolgokról írni, melyeknek a költő csak hírét hallja, s oly érzésekről, melyeket sosem érzett. Tehetsége feljogosít bennünket arra, hogy többet várjunk tőle, mint amennyit adott. Van már két olyan költeménye, melyeket a maguk nemében műveknek lehet mondani. Közöljük mind a kettőt, leginkább azért, mert az eddigi ismertetők figyelemre se méltatták, mi pedig az egész füzet legjobb költeményeinek tartjuk.

Letarolt kert
Letarolt kert,
elhervadt virágok,
hulló levél,
őszi selyem szálak.
Hallgató dal,
hallgató madárdal,
mely a tájon
csak emlékben szárnyai.
Csörgés, zúgás,
hervadásnak hangja,
őszi szellő,
mely önmagát futja.
172
S egy sóhajtás,
mely még visszaadja,
mi tavaszkor
lelkünk elragadja.
Szép volt a kis gyermek…
Szép volt a kis gyermek
a terítő ágyon,
halványan s mosolygva
feküdt a párnákon.
Kicsi kezecskéje
fonva volt imára,
úgy látszott, a test is
felszállt már utána.
És mintha borulna
rá az ártatlanság,
simult homlokára
sok szép fehér virág.
A gyertyák oly búsan
állottak sorjában,
emésztve önmagok
fájdalom lángjában.

Csodálatos, hogy írónőink szaporodásával a gyermekek, ifjúság, kivált a fiatal lányok számára írt olvasmányaink nem szaporodnak. Írónőink egészen elhanyagolják a tért, nem akarnak holmi unalmas gouvernante vagy pedáns anya hírébe jönni, félnek, hogy elveszítik ama rejtélyes nimbuszt, 173mely őket annyira érdekesekké, költőiekké teszi. A versen kívül csak beszélyt és regényt szeretnek írni, festeni akarják az életet s a szenvedélyt, s leírják mindazt, ami nem éppen a legjobb regényekből emlékökben maradt. Ennyi tulajdonképpen az ő műveltségük és költői vénájuk. Valóban, beszélyírónőink csekély tehetséggel bírnak. Nem belső ösztön, kényszerű nyugtalanság fogat velök tollat, hanem szeszély, unalom vagy hiúság. Emellett ugyanazon elveknek hódolnak, amelyeket úgynevezett fiatal irodalmunk szokott hirdetni, ők is azt hiszik, hogy a költőt nem emelkedettsége és a szép kultusza emeli a tömeg fölé, hanem hóbortja és affektációja. A nő gondos nevelés mellett is aránylag csekélyebb irodalmi műveltségben részesülhet, mint a férfi. Külföldön ezt a hiányt némiképp pótolja azon élénk egymásrahatás, amely a társaságot és az irodalmat összefűzi, nálunk ez teljesen hiányzik. Ha az irodalom vagy tudomány komolyabban jő szóba, nők és férfiak külön-külön csoportozatot alakítanak, mert unják vagy nem értik egymást. Nőink nevelésében az irodalmi tanulmány, mely nélkül művelt nő el nem lehet, nem játszik jelentékeny szerepet. Az irodalmi tanulmányok e mellőzése, az ízlés e fejletlensége okozza aztán azt, hogy mind a hazai, mind az idegen irodalomnak gyöngébb termékeit kedvelik inkább. Ily körülmények között nemigen várhatni tőlük, hogy a gyermekeknek és az ifjúságnak valami értékeset nyújthassanak. E szakma, ha nem is kíván annyi élettapasztalatot és költői erőt, mint a regény és beszély, de bizonyára sokkal több irodalmi műveltséget, mint amennyivel írónőink bírnak. Azonban mi akadályozza őket, hogy a külföld e nemű jobb termékeit lefordítsák vagy viszonyainkhoz alkalmazva átdolgozzák? A gyerekszobákat francia és német könyvek özönlik el. Egy ilyen jól lefordított vagy átdolgozott munka fölérné írónőink összes munkásságát, mely csak rossz beszélyeink és regényeink számát szaporítja. 174Ezért igen méltánylandó Jósika Júlia munkássága, ki részint ezen a téren mozog, részint divattudósításokat ír, s apró cikkeket dolgozgat át. Az ő munkássága valósággal hiányt pótol. Jósika Júlia példáját követve milyen jól munkálkodhatnának írónőink e téren is, ha nem volnának eltelve a Sand dicsőségével s ismernék tehetségöket.

Hasonló méltánylatot érdemel Szendrey Júlia is, ki Andersen meséi-t ülteté át irodalmunkba. A fordítónő, kivéve egypár apróbb darabot, helyes választással állítá ki füzetkéjét. A fordítás is igen sikerült. A hangulat majd mindenütt szerencsésen van eltalálva, s a magyaros színezet, mely az egészen elömlik, mentes minden affektációtól és erőltetéstől. Óhajtjuk, hogy karácsonyra újra egy füzetkével lepje meg a kis-nagy gyermekeket. Kettős hiányt fog pótolni: egy nevezetes költőt ültet át irodalmunkba s gazdagítja gyermekolvasmányainkat is, melyekben oly szegények vagyunk. Mindkettő oly szolgálat, mely kétszer föléri vers- és novellaírónőink dicsőségét. Sőt nem árt, ha a fordítónő e nemben megkísért egy kis eredeti munkásságot is. Legalább egy kis eredeti mesécskéje (A kis köpeny története, Vasárnapi Újság), melyben Andersent oly szerencsésen utánozta, szép reményeket enged táplálnunk tehetsége felől.

Antitézis

A kritikus kritikusa csak eltűnődik Gyulai Pálon, irodalmunk e különös jelenségén, aki pályaíve egyik hídfején plakátokat ragaszt az Unióra készülő kisebbik hazában, Kolozsvárt, s hogy jobban láthatóvá tegye alacsony termetét, széket hozat ki a szálloda elé, onnan szónokol, Pesten az Egyenlőség társaság tagjait lesi, boldogan belevakulva a forradalom viharjelző villámlásaiba, megírja a Hadnagy uram-ot, a Szüreten 175felejthetetlen, az önkényuralom iszonyatát minden hangos szónál kiáltóbb, fojtogatott torokkal suttogott költeményét, aztán pályaíve másik hídfején, élete utolsó szakaszában az Akadémia nevében megtagadja, hogy koszorút küldjenek az aradi vértanúk emlékművére. Arany és Petőfi irányának nem irodalomtörténeti, nemzeti szempontból is sorsdöntő jelentőségét mindenkinél gyorsabban, érzékenyebben ismeri fel, lesz esztétájuk, ideológusuk, korán túlmutató fogékonysággal, de mint egy ingerült arkangyal, állja el a Parnasszus kapuját a zseniális Vajda János elől, a századvég drámagyűjtemény-kiadványába nem engedi be Ibsent, viszont sorra közölteti a saját kolozsvári kisdiák élményeiből ismert, avult francia drámákat. Jókait ábrázolásával, optikájával, egész életművével együtt a híres Ristori-cikktől a halálos ágyig kaszabolja, s nem veszi észre, ő a legjókaibb regényhős, és csak halálos irodalmi ellensége tudná méltóképp megírni.

Az írónőkről szóló tanulmány olvasása közben zavartan töri a fejét az elemző, mi történt a kis-nagy kritikussal, ami ekkora indulatba hozta, miért érzi szükségesnek ezt az ügyhöz nem illően öblös rikoltozást. Szegény Iduna, a derék Flóra versikéi, Szendrey Júlia Andersen-fordítása csak nem volt irodalmi esemény? Mintha valaki atomágyúval lőne egy csapat szőlőt szemelgető seregély közé. Miért ez az izgalom? Nőírónk, akivel érdemben foglalkoznia érdemes volna, nincs még, a mezőny igazán sivár: Büchner Karolina, a Fővárosi Lapok, a Vasárnapi Újság, a Magyar Bazár, a Családi Kör későbbi munkatársa még csak tizennégy éves, messze az idő, mikor publikálni kezd, a színműfordító, útirajzíró Bulyovszkyné épp hogy jelentkezett, Malvina-Takács Dudi huszonkét éve porlad, Szegfy Mórné ugyan befejezte a Szív és élet-et, de két év telik el még, mire megindítja az első magyar női hetilapot, Ferenczy Teréz öt éve halott, Horváth Böske, a majdani Mirola tizenhárom éves kölyöklány, majd 64-ben 176lép a porondra, az 1858-as esztendő viszont elviszi a fiatal novellistát, Tóth Rizát. Iduna-Szász Pólit már 53-ban eltemették. Kölcsey és Szemere Vilmája Gyulai korában irodalomtörténeti adat, a Himnusz költőjének nekrológ-vallomásával, amely igazán szokatlan módon rögzíti a megboldogult emlékét: ritka halott az, aki a síron túl úgy nyilatkozik magáról, hogy kisded műveiben sose vette komolyan magát, s ami kicsit alkotott, azt csak úgy, szeszélyből hozta létre. A veterán Kovács Mária (Kaméliák a sírboltban) ugyan még él, hatvanesztendős, majdnem névrokona, Kovácsy Mária is megírta már a Tarquinok és Brutusok című szomorújátékát, amelyet a Nemzeti Színház a Gyulai tanulmánya megjelenésének évében el is játszik; Lemouton Emília harmincegy éves, Shakespeare-fordításra készül, ám Szálé Júlia kiállt a sorból 57-ben, Pulszky felesége külföldi, londoni, turini emigrációban dolgozik, s az akkor huszonhat éves Vachott Sándorné, aki második regényét, az Irma hagyományai-t írja, igazán az utolsó a Moenich Károly és dr. Vutkovits Sándor „különféle kútfőkből szerkesztett Magyar Írók Névtára” 1876-os kiadásában feltüntetett nőírók között. Egy kereplő elég lett volna a seregélyeknek, vagy Arany bölcs, bajusz alatti mosolygása, nem kell bántani szegény kékharisnyákat, nem érik meg a téntát, az időt. Ám Gyulai haragszik, s indulatának elemzése elgondolkoztató pszichológiai feladat.

Miért ez az epés parainészisz, ez a dühödt kirohanás? Akik ellen szól, nem ellenfelek, még nem olyan fejlett a magyar társadalom, hogy talaján megállhatna a nő önálló alkotó tevékenységgel, még minden csak készülődik, jelez, s maguk a jelzések is gyöngék, kezdetlegesek, leadóik nem partnerek az irodalmi polémiában, még kisebb rangú kritikus számára sem. Tehetségük, elhivatottságuk révén voltaképpen észre se 177volna szabad venni őket, a kritikus kritikusa már-már arra gondol, nem is szerény képességeiket, hanem érdeklődésüknek a nők számára kijelölt munkaterülettől eltérő iránya miatt méltatta őket Gyulai ekkora figyelemre, s olyan komplex okokból, hogy ő maga is elcsodálkoznék, ha elemezni próbálná.

Ezek a nők adottságaik eltérő foka mellett egyben mindenesetre hasonlítottak egymáshoz: olyat mertek, ami Gyulai világképébe nem illett, olyasmit próbáltak létrehozni, mint a férfiak. Valami ártatlan bátorság jellemzi ezt a bánatos névsort, naiv merészség, lendület, megint csak különböző szinteken, mert a kísérletek gyermekmosoly-gyöngyvirág-madárka-kiskert sóhajos tematikája mellett egyik-másik kísérletező olyan extremitásig is eljutott, ami már társadalmi ügynek tekinthető. A szobrász Ferenczy unokahúga, a költőnő Teréz szerelmi csalódása miatt huszonegy évesen agyonlövi magát, rá négy évvel öngyilkos lesz Szálé Júlia is. Illetlen dolog, mint minden, ami nem nőies, egy nő életet adjon, ne támadjon se mások, se önmaga ellen, ne legyenek a családi tűzhelytől elkanyarodó útjai sem nekik, sem azoknak, akik nem ennyire határesetek, csak a tollat koptatják, hogy figyelmet kelthessenek. A nő maradjon az, aminek Isten teremtette, különben elbukik, s boldogtalanná teszi önmagát a családtagjaival együtt.

Nehéz elhinni, de valószínűleg szent meggyőződése volt. Erdélyben született, ismernie kellett a Küküllő megyei Újfalvi Krisztina költőnő életrajzát, tudta, hogy az 1818-ban meghalt nő Haller grófba volt szerelmes, aki hitegette, aztán mást vett el, a lány meghasonlott, s elég sajátságos formát választott arra, hogy levezesse dúlt érzéseit. Kiválasztotta a lovagjai közül a legrútabbat, egy erdélyi Cyranót, akihez azzal a kikötéssel ment hozzá, hogy a házasságban is megtartja teljes szabadságát, viszontszerelmet nem várhat tőle. 178„Háborgó szívét a költészet balzsamával csillapította” – olvashatta róla Gyulai is, s igaza volt, ha megrökönyödött: a hölgy kivételes helyzetét különc öltözködésével is jelezte. Cilindert hordott, lovon száguldozott, férfiakkal levelezett, ami igazán illetlenség, meg is szólták miatta, még a halála is kínos eseménnyé torzult, mert a koporsója mellé valahogy nem illettek a gyász szelíd ciprusai. Szolgája félőrült szenvedéllyel tapadt rá a koporsójára, s nyilván nem ok nélkül nem akart elválni a testtől, melyet ismerhetett. Egy magyar Lady Chatterley tapintatlan szituáció. E nők, ismétlem, mind mertek valamit, mindenesetre kiléptek körükből, mármint abból, amelyet a korabeli magyar társadalom és Gyulai ízlése engedélyezett a számukra. Nagyon kis lépéssel ugyan, de mégiscsak kiléptek, s a társadalom precíziós ingája tüstént kilengett. Bátorságuk visszatetsző lett, gátlástalanság érződött benne – nem okosak az ilyen kísérletek. A nő szerepe, mint Gyulai megfogalmazta, adott, maga a természet jelölte ki munkakörét, s csak a család angyalaként van létjogosultsága. A kritikus kritikusa megint csak elgondolkozik. Aligha képzelhető el, hogy a természet, ha már két nemet teremtett, csak az egyiknek szabott volna szerepkört. Huszadik századi fejünknek szokatlan a gondolat, aztán humorérzékünk felülkerekedik, s rájövünk, Gyulai tétele a természetre való apellálással végül is elfogadható. A nő munkakörét már tisztáztuk, ha a nő szülésre és házi tevékenységre született, akkor a férfit nyilván nemzésre programozták be. A nő kihordja, világra hozza a magzatot, melynek születése a világ folytonosságát biztosítja, s mint ilyen, az emberi nem fennmaradásának egyetlen garanciája. Mikor Gyulai tanulmánya készült, már ismerték a darwini világképet, s a kor Huxleye – elvben – megírhatta volna azt a társadalmat, amelyben a férfi nemz, aztán a magzat fejlődését és világba bocsátását váró nő rendelkezésére áll, szolgai tevékenységet folytat mel179lette, táplálja, majd miután hozzásegíti az élet folytonosságának biztosításához, sorozásra indul, s ha nem eléggé nemzőképes, vagy utódai gyatrák, félreállítják, hisz nem alkalmas arra, amire a természet kijelölte. A sci-fi elképzelhető, A fajok elmélete már megjelent.



Komplex okok ihlették – gyanítja a kritikus kritikusa. Feudális ország feudális szemlélete társul itt valami mással, a mester személyes ízlésével, igényével. A Gyulai gyerekeket anyjuk neveli fel, apjuk fiatalon meghal, az anya varr, mint Móricz édesanyja, kínos és eredménytelen harcot vív legidősebb fiával, akit nem tud megakadályozni abban, hogy fel ne csapjon színésznek, az anya tartja vállán az otthon fedelét a kis Gyulai Pál felett, szinte semmiből neveli fel Antónia lányával együtt. Mi lett volna, ha Gyulai édesanyja nem varr, hanem versekkel, regényekkel bíbelődik, s nem a parányi kegydíj beosztásával törődik, amit a Gubernium a férje után juttat, hogy mindennap étel kerüljön az asztalra, ha nem intézi el, hogy tehetséges kisfia szolgadiák lehessen a híres Farkas utcai Kollégiumban? Hogy lett volna Gyulai Pálból Gyulai Pál? Sehogy. Egy visszavonultságban, állandó munkában telt asszonyi lét épült itt bele egy másik, a nyilvánosság előtt telt, karrierje útjának első háromnegyed részében mindenképpen diadalmas, hasznos életbe: egy nő teste-lelke vált termékeny habarccsá, mint későbbi jó barátja feleségéé, Ercsey Juliannáé, akit Gyulai, ártatlan vaksággal, abszolút kiegyensúlyozottnak és boldognak érez Arany Juliskával együtt, pedig a Gyulai–Arany levelezés elszólásai bizony jelzik, mit tévedett, vétett az örökké óvatoskodó apa éppen a Juliska élete formálásában.

A nő élete a szolgálat – fogalmazhatjuk meg nyersebben, mint a kritikus –, kis körükben nagyok lehetnek, körükön 180kívül nem. Ám a kör, a Kör hirtelen megduplázódik a kutató szeme előtt, s mint egy képráma, már egy emlék kerete: egy fiatal lány leng-lebeg a virágai között, szab-varr-hímezget a lámpafényben, oson a kerti utakon, Gyulai a függönyön át lesi, nevelődiák hogyan is közeledhetnék hívás nélkül a kisasszonyhoz. Még olvas is ez az örökre felejthetetlen lány, Amantine Dupint, Dudevant úr magát George Sandnak nevező felesége regényét, méghozzá olykor vele, a nevelővel együtt, az örökre visszakívánt ifjúság hajnal-derengésében. „Emília – mondja Gyulai tanulmánya, pedig teljesen másról beszél –, szerelmem, Emília, örök álom, ábránd, »szeretnélek még egyszer látni«, de nem láthatlak sohasem, hisz elpusztultál te is, mint méltatlan szerelmesed, aki miatt eldobtad, meg se nézted a szívemet, meghaltál, legalább alakodat rögzítsem hát minden jövendő kor női ideáljaként. Rögzítenem kell önmagam miatt is, mert tulajdonképpen mindig valami tűzvörös lobban meg fehér ruhád mögött, s másfajta nő kísért, Kornélia jár vissza, akit Petőfi is majdnem elvett, és akit fivérem is szeretett, a vén színész modellje, Ferenc, és hányan szerettek még. Emilia, maradj, más figurák is riasztanak, szépek és veszedelmesek, micsoda istenverte állás nevelőnek lenni nagyvárosokban, külföldön egy kedves kölyökgróf mellett, kiváltani a szeretői karmai közül, az ember arca pirul, míg alkuszik a züllött teremtésekkel Nádasdy Tamás váltságdíjáért, nekem ne magasztalja őket senki, ne is sajnálja, miféle nők ezek a metresszek, a perditák, Berlinben és Párizsban, te egyensúlyozd ki lelkem nyugalmát, Pataki Emília, pataktisztaságú fiatal álom, neked sosem merném megvallani, magamnak is alig, hogy a szerelmi vágyakozás és az undor kettős indulatában élek, s míg a perditákkal tárgyalok, rég tovalengett ruhád fodrába kapaszkodom.”

181

Jókaihoz egyszerűen nincs füle, Sandról azt állítja: zseni. (Így érzi, hogyne érezné, hisz valamikor Emíliával együtt sírtak-hevültek a rosszul komponált és a Jókai műveihez képest olyan vad elemekkel agyondíszített történeteken, hogy mellettük Laborfalvi Móric regényei matematikai szakkönyvek.) De azért elszörnyed a sorsán: hát idevisz a tehetség, egyik férfi karjából a másikba, hát így megbódítja a művészi adottság az emíliákat, mert hisz emíliának születik minden nő, ha Isten megkíméli attól a nyugtalanságtól, amit az irodalmi készség jelent. Sand. Az az asszony Sandeau-val együtt írta a Rose et Blanche-t, nem szabad rágondolni, milyen körülmények között tehette, és Sandeau után jött Musset, Chopin, micsoda iszonyat, milyen riasztó szakadék! És a másik boldogtalan, Hahn-Hahn, aki úgy elejti magát, mint egy tárgyat, annyira nem bírja el tehetsége súlyát, hogy már vallásait is cseréli – nem, mentsen meg az ég attól, hogy bárki is az alkotó nyugtalanságát kapja a bölcsőjébe keresztelési ajándékul, mint az ő sógornője, Júlia. Júlia, a rossz anya, Júlia, az örök nyugtalan, Júlia, akinek ráment az élete arra is, hogy egy világnagyság szerette, arra is, hogy a világnagyság elhitette vele, amit nem kellett volna, amivel csak megzavarta: hogy emberszámba vehető, nem asszonyszámba. Nem, ha nem tud meglenni anélkül a nő, hogy ki ne fejezze magát a természet szent rendje megszabta területen kívül, akkor írjon divattudósítást, mint Jósika Júlia, gyermekmesét, vagy fordítgasson, ő nem szűkkeblű, ennyit engedélyez. Igazán csoda, hogy az ételrecepteket elfelejtette felsorolni a lehetőségek között.

A kritikus kritikusa nem olvassa a mester fejére saját Rozgonyiné-elemzését, amelyben olyan mintaszerű műgonddal magasztalja a hősnőt, hogy Arany János Cicelléje egyenest az 182égbe száll, nem kérdezi meg Gyulai Páltól, miért nem háborodik fel a kard, a páncél, az egész akció miatt, végre is az amazonok kihalása óta a második világháborúig a katonáskodás se volt éppen női foglalkozás, mikor annyira felháborítják a bús kis mezőny nemecsekjei, amiközben éppen az eszményi szépnek gyújtanának szerény szövétneket. Máson borul el, a dialektikus gondolkodás hiányán, azon a gyanútlanságon, amellyel egy pályája legtöbb szakaszában igazán jelentős működésű kritikusnak eszébe se jut, hogy a társadalom s mindaz, ami rajta épült, változik, változhatik, hogy ami az ő korában nincs, az lehet még – a dilettáns madarak szőlőcsipegetése nem jogosítja fel arra, hogy olyan tételt állítson fel, amelyet örökérvényűnek szán, s amely szerint az emberiség fele képtelen logikus gondolkozásra, attól felfedezés, a férfiéval egyenrangú alkotás sosem várható, történelmi érzéke nincs, nem is lesz, a politikát unja, drámát sose tanul meg írni, hisz szerkeszteni, jellemezni képtelen, csak apró cikkekkel kísérletezzék hát, ha éppen ez a vágya, mert igen soványka hazánkban a gyermekirodalom. (Ez persze igaz, fontos is volt, hogy észrevette, hajdani nevelői gyakorlatából jól tudta, miféle könyvek kerülnek a gyerekszobákba, s hogy a gyermekirodalom megteremtése is a nemzet egészét érintő feladat. Ő maga ültette át németből azt a verset, melyet harsogva több nemzedék jelentette ki iskolai kiránduláson, hogy árnyas erdőben szeretne élni nyáron át, mert néki a szép árnyas erdő vidám kedvet ád, és tőle tanulták a valamikori elemisták azt is, milyen halvány volt szegény Krisztus, mikor elfogták a bokrok alján.) Ám kritikus ki nem mondhat semmit olyan érvénnyel, ami eleve kizárja, hogy a fejlődés egyszer rácáfolhat, különben konzervatívabb lesz, mint a bíbornoki kar a Vatikán új zsinatain. És még egyet nem tehet a kritikus: nem állíthat fel tételt úgy, hogy csak a saját nemzete momentán eredményeit ismeri. Szeretnők azt 183hinni, hogy Gyulai, akiről tudjuk, hogy jogászként már kiválóan tudott franciául (de akkor mért nem jut eszébe Madame de Staël, ez a tünemény, vagy „a szenvedés költője”, Desbordes-Valmore, akár Sévigné asszony, vagy, mondjuk, Labé?), németül pedig még hamarabb (annál érthetetlenebb, hogy a teljesen jelentéktelen Hahn-Hahn Idával érvel, csak hallott talán Stein asszonyról vagy Anette Droste-Hülshoffról), csupán olvasott valahol, valami külföldi folyóiratban az angol irodalom nőíróiról, s egynek műve sem lévén a kezében, csak hazai tapasztalatai alapján előlegezte summás véleményét: „A társadalmi nagy disszonanciákat, a történeti és politikai tényeket költőileg feldolgozni nem nőnek adatott. A költő csak azt adhatja, amit legalább analóg formában átélt, átérzett, átgondolt és átküzdött. Bármily sok legyen az, amit egy nő átélhet, a viszonyokkal aligha érintkezhetik, vagy ha mégis igen, nagyon kevés ereje lehet az átküzdéshez, és nyugalma, filozófiai műveltsége az átgondoláshoz. Az örvény kikerülhetetlen, s annál inkább, minél nagyobb tehetséggel bír. Ezért méltánylandók az angol írónők, kik rendesen érzik körük korlátoltságát, ritkán csapnak túl rajta, s inkább kevésbé termékenyek, változatosak, mintsem tévedők.”



Az angol nőirodalom fénykora az, amelyben ezek a sorok kódnak, a dickensi Nehéz Idők előfutára, Mrs. Gaskell Ruth-ja 1853 óta készen áll, a Cranford három éve megíródott, a Charlotte Brontë-monográfia is. Mary Ann Evans, a csodálatos George Eliot, Spencer és John Stuart Mill barátja 1854-ben már befejezte a Scenes of Clerical Life-ot, egy év múlva elkészül remeke is, az Adam Bede, 1860-ra pedig megszületik a csoda: a felejthetetlen Maggie Tulliver ott mosolyog a folyó menti malomnál. Jane Austen Arany 184születési évében már halott, de 1816-ig elkészül egész, napjainkban világszerte tanulmánysorozatokkal ünnepelt életműve, és a Brontëk nevétől 1858-ban már hangos a világ. Charlotte Lowoodi Árvá-ja, egy évvel a magyar forradalom kitörése előtt, istenkísértő módon, már beleszeretett a férfihősök formálásában szinte e század első negyedéig iskolát teremtett Rochester-figurába, mikor mi Világosnál letettük a fegyvert, megírta a Shirley-t, ötvenkettőre a Villette-et is. Kit ismert közülük, mit olvasott, hogyan mert tételt felállítani a kritikus, mikor nyilvánvaló, hogy nem volt a kezében a viharból, hangamezőkből, csonttá súrolt, szikkadt szenvedélyű tájból, élő és holttestekből építkező remekmű, az Üvöltő szelek, és fogalma sincs arról, hogy egy szikkadt angol vénkisasszony új fejezetet kezdett a világpróza történetében. Sand munkássága? Mi vonzotta hozzá Emílián kívül? Saját fiatal regényterve, amelyet szerencsére elvetett, de egy Szász Károlynak írt levél megőrzött: egy elcsábított török lányról szeretett volna írni Gyulai, meg egy lovagról – a terv gondolatára is „tündérálmok lebegték körül”. Egyszer majd sikerül valakinek megírnia az elcsábított török lányt, Azraël máglyahalála, amelyet Feriz – a lovag – végignéz, égig csapó lángjaival addig fogja jelezni a halált is vállaló, egyetlen, soha újra nem érezhető szerelmet, ameddig magyarul írunk és olvasunk még. Csakhogy majd Jókai írja meg, nem ő. Mint ahogy Jókai írja meg egyszer Gagarint és Tyereskovát (ez utóbbi, ha valami varázslat elébe vetíti Gyulainak, őszinte felháborodásra ingerelte volna, Tyereskova űrutazása, egy nő a komplex matematika-fizika világában, méghozzá túl a női ruhákat fodrozó ismerős légkörön, csaknem akkora sokkélmény, mint egy írónő), Tatrangi Dávidnak fogják hívni őket A jövő század regényé-ben. Gyulainak sajnos nem volt fantáziája. Hahn-Hahn Idára mutat büszkén, s felállít egy 185képtelen tételt, amely már saját világirodalmi kortársaira sem volt érvényes. Állítása a női alkotóerő, elme impotenciájáról egyszerűen abszurdum.



A kritikus kritikusát érdekelte, mi történt Gyulai életében ezernyolcszázötvenhét-ötvennyolc táján, mikor e tanulmány gondolatai formát kerestek és találtak benne. Átnézte a levelezését. Az ötvenhetes levelek még nem jeleztek semmi különöset, Gyulai az Arany Jánoséknak küldendő pesti postával foglalkozik, kicsi lett a cipő, amit megbízásukból vásárolt, a kanál mérete se megfelelő, amellett nem küldte el Arany Lacinak a fuvolát. Julcsa beteg, a Revue, amelyet tervez, éppen hogy alakul, míg meg nem valósulhat, a Pesti Napló-t ajánlja sajtóorgánumnak. Julcsa a fővárosba jön, Csengeryéknél szórakozik, de hamarosan hazarendelik, Aranynak nem tetszik, hogy a süldő lány megváltoztatta a hajviseletét, ne maradjon a nagyvárosi környezetben, tessék szépen vissza jönni a színházak és a társaság világából Kőrösre. Dux Adolf jelenti, Lipcséből érdeklődnek a Bánk-bán-fordítás után, s a Brockhausban alighanem ki is adják, Gyulai Vachottné segélyezésére zsebkönyv szerkesztését vállalja, Arany közli, unja Szász Károly fordításait. Greguss Ágost nemes veretű szavakkal úgy lepocskondiázza A régi udvarház utolsó gazdájá-t, Gyulai e kivételes remekét, hogy a kutató csak belebámul: hogy lehet e regény gyönyörű szomorúságára, a regresszió e bűvös ábrázolására ilyen határig süket valaki.

Az ötvennyolcas levelekben felbukkan valami új, egy lánynév: Szendrey Mari, Júlia húga. Gyulai levelezésének két fontos darabja foglalkozik Szendrey Júliával, az első találkozás ecsetelése nem levél: himnusz az addig még nem ismert, különös, izgalmas, okos, művelt, csupa szellem, szenvedély tüneményről, akit később aztán úgy megutál, mikor a követ186kező alkalommal Horváthnéként kell viszontlátnia, hogy az már se honfibúval, sem a Petőfi emlékéhez való hűséggel nem magyarázható. Egy csalódott szerelmes indulata izzik ebben a második levélben, úgy viselkedik, mintha őt csalták volna meg, nem Petőfit. Később a dolgok valahogy egyensúlyba kerülnek, de a Szendrey név nem cseng jól az irodalom világában – az ötvennyolcas év az az esztendő, amelyben Petőfi Zoltán István öcsém gyámsága alá kerül. Júlia csak magával törődik, szól a szóbeszéd, Júlia kiszámíthatatlan, Júlia az irodalomba és mindenféle nem épületes mákonyba menekül, Júlia utólag újra beleszeret a férjébe, magánélete újra oly zavaros, hogy Szendrey Mari nevének hallatára Aranyék arca csak elsötétül. Ezernyolcszázötvennyolc februárjában Gyulai megküldi Kemény Férj és nő című regényét a kisebbik Szendrey lánynak, s a Júliának írt levele végén jelzi: feldicsérte Petőfi özvegye hamarosan megjelenő regényecskéjét Kemény előtt. Mintha egy tigris arra kényszerítené magát, hogy labdával játsszék, mint a macska! Március vége felé aztán már csak Marinak szól a levél, neki kíván jó reggelt, április legelején végül mindenre magyarázatot találunk, a sorok szinte vibrálnak a lánykérés izgalmától, az elhatározást megelőző feszültségtől. Szándékát: elveszi a kisebbik Szendrey lányt, majdnemhogy megértésért esdekelve közli Arannyal, tudja, milyen a híre Júliának, hogy a név örökre kompromittált, de hát ő szereti a lányt. Arany válasza megadja a bűnbocsánatot és előlegezi Marinak családja rokonszenvét. Ez időben a nőírók ellen írt tanulmány már megjelent, Arany céloz is rá, nehezen hitte el, hogy éppen Júlia húgát választja menyasszonyul, hisz „épp táborozást kezdesz Petőfiné et comp. ellen. De mit bántod te a szegény blue bottle-ket? Minek vesztegeted a drága időt, tentát és szép stílt az irodalmi dilettánsok ellen, kik nálunk nincsenek is valami sokan, aztán meg sehol a világon egy irodalmat rosszá vagy jóvá nem tehetnek. 187Ha visszaélés van, mely káros, irtsd a gúny és kritika fegyverével, de a nőírások nem visszaélés, az csak olyan, mint a középkori nőkardoskodás, se nem árt, se nem használ. Rossz vért csinálsz annyi szép hölgynek és magadnak, a dolog marad a réginél.”

Szintézis

A kritikus kritikusa tisztában van azzal, hogy elképzelése igazolhatatlan, a tanúk nem élnek, s a tévedéseivel is nagy kritikus annál többet, mint amit leveleiben sejtetett, szóval sem igen mondhatott senkinek, mert nemcsak szemérmes volt, de prűd is, majd megérzik haragja suhintását szegény Vajda Jánosék. Még azt is előrebocsátja: tévedhet, mikor összefüggést lát Gyulai házassága és az írónőkről szóló tanulmánya között, de nem tudja leküzdeni ezt a gyanúját. Gyulainak otthon kell, minden józan író tudja, hogy stabil háztartás és létforma nélkül a legritkább esetben születik életmű. Emília megmarad örök ideálnak, talán még jó is, hogy nem él, túl éteri volt a Pataki lány ott a virágok között, neki egy második Ercsey Julianna kell, aki a ház szelíd körében munkálkodik, gyermekek anyja lesz, férje boldogító angyala és a házitűzhely nemtője, nem alkot, csak szende mécsvilágként megvilágítja férje dolgozóasztalát. Marit jó előre figyelmeztetni kell erre, kicsit így is emancipáltabb a kelleténél, ugyanabban az intézetben nevelték, mint Júliát, tetejében ragaszkodik a nővéréhez, eszményképének tartja. Alighanem Gyulai maga is, csak éppen legyőzi az extrémhez húzó, elsődleges szenvedélyét, ahogy valamikor örök búcsút intett a Duna-parton a titokzatos hajón tovatűnő másik ismeretlen szerelme után is, Emília steril emlékével kompenzálva kiéletlen vágyait, mert Emília-félékbe illik beleszeretnie józan embernek, aki 188valamire akarja vinni, nem Kornéliákba, perditákba vagy írónőkbe, elvenni is olyan nőt érdemes, aki teljesíti az elébe szabott programot, akinek eszébe se jut kitörni a szent körből, melyet a természet vont köré, s amelyre e tanulmányában célzott.

Valahányszor elolvasom Gyulai tanulmányát, mindig az jut az eszembe, soha ilyen áttétesen meg nem mondták még egy leendő élettársnak, mit várnak tőle, és mi tilos a jövőben a számára, ha azt akarja, hogy feleségül vegyék.

189
Nadányi Zoltán: A testőr
Itt nyugszik ő, sok bécsi hölgy
szerelme. Költő, dalia.
Királynénk, szép Terézia
testőre, Bessenyei György.
Itt nyugszik ő, Bakonszegen,
nem Bécsben és nem egyebütt.
Lovával együvé feküdt,
kifent bajusszal, délcegen.
Kalandozott és megpihent.
A lármás, fényes Bécs után
ölébe vette őt puhán
a csend. A bakonszegi csend.
Én nem a testőrt tisztelem,
hanem azt, aki hazatért,
otthagyva minden csatatért,
és áll a parton dísztelen.
A zöld Berettyót látta itt,
a borzas fákat, bokrokat,
miután látta már sokat
a szép királyné vállait.
190
Ült csendben a tornác zugán,
és nézte a bukó napot.
Aztán a toll után kapott,
utolsó szalmaszál után.
Bizony, utolsó szalmaszál.
Bizony, fuldoklik, aki él.
De aki több a többinél,
e szalmaszállal partraszáll.

Az 1747-ben Szabolcs vármegyében, Bercelen született testőr – Bessenyei György –, akinek 1772-es, négy nagyobb költői munka kiadásával történő fellépésétől számítjuk az újabb kori magyar irodalom megindulását, Bessenyei Zsigmondnak, Thököly udvarmesterének, később Caraffa foglyának, Rákóczink híres kapitányának unokája, nyolc fiú között a hetedik volt a Bercelen gazdálkodó Bessenyeiek házában, onnan került fel 1765-ben Bécsbe, Mária Terézia magyar testőrségébe. Hazája alig pislogó mécsei után szinte belekáprázott a császárváros fényeibe, ahol Mozart, Haydn muzsikált, balettcipők kopogtak, könyvtárak, képgyűjtemények, forró sikerű színházi esték kínálták a kultúrára szomjas léleknek a táplálékot. Soha környezetet, amelyben könnyebb lett volna elfelejteni Bercelt, a falvak sártengerét, a semmit, az irodalom és az irodalmi nyelv hiányát, a kulturális pangást, a nyomort, a sötétet! Ám a testőr másképpen reagált a szeme előtt először jelentkező igazi Európára, mint azt a királynő elképzelte, amikor magyar testőrségét megalakította. Ahelyett, hogy elidegenedett, eltávolodott volna a hazájától, sajátságos módon még magyarabbá vált. Az ellentét Magyarország és az osztrák föld között mélyebb volt egy szakadéknál, a testőr fiatal életét íveltette a martok közé, hogy eleven hídja legyen a felvilágosodásnak, s a haladó eszmék, a kultúra 191vívmányai eljuthassanak a hazájába is. A sárospataki kollégium nem sok útravalóval bocsátotta el, műveletlenül érkezett Bécsbe, művelni kezdte hát magát, hogy alkalmassá váljék felismert feladata végrehajtására. Testőrtársai egy részét is beszervezte a munkába, s ott, az idegenben, a császárváros kellős közepén, abban a gárdapalotában, amelynek az lett volna a feladata, hogy elfeledtesse magyar voltukat azokkal, akik ott élnek az Udvar káprázatában, megkezdődtek a kísérletek magyar nyelvű, európai mértékkel mérhető, progresszív alkotások létrehozására. Volt egy személyben író, filozófus, kultúrpolitikus, vezéralakja a magyar felvilágosodás kezdetének, mikor kilépett a testőrségből, útja visszavitt Magyarországra, ott írta tovább a műveit. A cenzúra nem engedélyezte munkái kiadását, nemcsak megjelenni nem hagyták, de figyeltették is, világszemléletét gyanúsnak, politikai nézeteit kártékonynak és veszedelmesnek ítélték. Út, vissza a császárváros fényei közé, nem vitt, nem vihetett, ott élt haláláig – akkor már nem Szabolcs, Bihar vármegyében, Bakonszegen –, s fogalma sem volt róla, hogy halála évében egy dunántúli kisfiú éppen betölti a tizenegyedik évét, s szűk másfél évtized múlva meg fogja jelentetni művét, a Zalán futásá-t, nem sejtette, hogy ugyanebben az esztendőben egy gróf birtokainak jövedelmét ajánlja fel annak a tudós társaságnak – az Akadémiának – létrehozására, amiről ő Jámbor szándék című művében álmodott, arról sem, hogy hat év múlva Nagyszalontán Arany Györgyéknek fiuk születik, és arról sem, hogy tizenkét esztendővel azután, hogy őt elnyelte a bakonszegi csend, világra jön majd Petőfi Sándor.



Nadányi költeményének két titka van, az első megoldásbeli, formai, s a vers felépítésének módszere, a szerkezet és ábrázolás költői leleménye igazit el a megfejtésben.

192
Itt nyugszik ő, sok bécsi hölgy
szerelme. Költő, dalia.
Királynénk, szép Terézia
testőre, Bessenyei György.
Itt nyugszik ő, Bakonszegen,
nem Bécsben és nem egyebütt.
Lovával együvé feküdt,
kifent bajusszal, délcegen.

Az első két szó: kulcsszó. Az olvasók nem pusztán olvasók, hanem temetőlátogatók, akár egy koszorúzásra egybegyűlt közösség tagjai is lehetnek, s ott állnak Bessenyei sírja – sírköve – előtt. Az ünnepi beszédet Nadányi Zoltán mondja, és sok-sok évvel írótársa elmúlása után összegezi életének jelentőségét. Az emlékbeszéd szavainak édes íze feléleszti azt a kort, amelyben a testőr élt, legyezők legyeznek, rég elporladt ajkak mosolyognak, valamikori magas sarkak kopognak, testőrsarkantyúk pengenek, száll az illat és a rizsporfelleg az arany-rózsaszín-világoskék bútorok között, enyeleg a bókoló, félmókás-félkomoly elismerés: „királynénk, szép Terézia…” Az olvasó, aki nemcsak olvasó, de a vers-emlékbeszéd hallgatója is, felemeli fejét, s a távolba fülel, mintha zene hangzanék messziről, Bécs muzsikája, távoli, távoli, egy pillanatra azt is elfelejti, sír előtt áll, s ezt Nadányi szóválasztó fantáziája teszi, mert hiszen rokokó temető ez, rokokó sírkő, rokokó gyász, rokokó emlékbeszéd… a vers második versszakáig.

Mert az ötödik sortól kezdve aztán vége az enyelgésnek, szétfoszlanak a rózsafellegek. Bár régen – uramisten, mennyire régen – volt a hajdani temetés, újra dübörög a hant, pedig csak egyetlen szó teszi, az első versszak sok enyelgő i meg á hangja után az a fakó a és o, a két kopogó, száraz e: 193B-a-k-o-n-s-z-e-g-e-n. „Itt nyugszik ő” – ismétli meg Nadányi, s ha az első versszakban a névmás volt a hangsúlyos, az ő, a másodikban már változik a hangsúly helye, átkerül a határozószóra: itt nyugszik, itt, Magyarországon, Bihar megyében, Bakonszegen, hiába élt annyi ideig az Udvar közelében, itt, nem Bécsben, nem is egyebütt. Nadányi nem magyaráz, de a tagadó és a tagadott helyhatározó pontosan kifejezi, amit elhallgat: mert ez a hazája, mert magyarnak született, mert el lehet ugyan menni innen egy időre, de aztán haza kell hozni az országnak, s ha senkinek sem kellene, akkor akár az anyaföldnek, a világ idegen kincseit.

Az olvasó már nemcsak azt tudja, hogy e pillanatban Bessenyei sírja előtt áll, hanem azt is, melyik községben, hogy Bihar megyében folyik ez a sajátságos szertartás, ott mondja el neki Nadányi, amit költőtársáról gondolt és tudott, még azt is, mint őrizte meg a testőr igényében, életszemléletében, a halálról kialakított véleményében a felvilágosodás mestereinek ideológiáját, amikor lovával együtt vált eggyé a földdel, mint az ősmagyarok vagy a franciák villogó rációjának képviselői, kifent bajsza hegyére tűzve minden konvenciót, hitetlen hite szilárd oszlopának vetve elhanyatló testét.

Nadányi, aki nyolc sorban közölte velünk egy halott nevét, foglalkozását, világnézetének körvonalait, utolsó nyugvóhelyének földrajzi meghatározását is, eddig háttal állt, maga is a képzeletbeli sír képzeletbeli sírkövét figyelte, az „Itt nyugszik” szavakat. Most megfordul, és szembenéz velünk. A testőr élete eseményeinek összefoglalására be kell hogy lássa, s be kell hogy mutassa a helyszínt és a tájat.

Kalandozott és megpihent.
A lármás, fényes Bécs után
ölébe vette őt puhán
a csend. A bakonszegi csend.
194

A csend szónak magában, jelző nélkül is megvan az érzelmi járuléka, a jelzős főnévnek, a bakonszegi csend-nek mélyebb a tartalma. Bessenyei 1787-ben kerül vissza Biharba, milyen lehetett a csend 1787-ben egy Bihar megyei településen. Városban is mély a hallgatás, amikor éjfél és hajnal között szünetel a forgalom, de milyen némasága lehetett a bakonszegi csendnek Bécs hintórobaja, farsangi kiáltozásai után! Bakonszegről az 1900-ban készített statisztika azt közölte, ezerhatszáztizenhét lakosa van – mennyi lehetett 1787-ben? A testőr háza Bakonszegen kívül, Pusztakovácsiban állott, öten, ha laktak benne. Miféle csend lehetett az a bakonszegi csend?

Ott áll Nadányi a sír és az olvasók – a temetőbe gyűlt emlékezők – között, és csak annyi időt enged a gondolkozásra, míg ráeszmélhetünk annak a hajdani hallgatásnak riasztó mélységére, aztán tovább beszél. Amiért ezt a beszédet most tartja, nem a hajdani dalia miatt történik – magyarázza –, ő nem a testőrt tiszteli, hanem azt, aki otthagyott nagyvárost, biztonságot, csatateret, és visszajött a hazájába. A költő most körbemutat, hadd lássuk, hová tért vissza a testőr, mi várta, mi fogadta, mi vette körül. Egy kis folyót mutat, kócos fákat, vérszegény bokrokat. Aki járt ezen a vidéken, ma is felismerheti a bihari, borzas, örökké motozó gallyak jellegzetes sziluettjét, ha a Berettyó meg is fogyatkozott, a zöld Berettyó, amely nemcsak azért ilyen, mert a szűrt fényben valóban zölden kanyarog, hanem mert Bécs Dunája kék, és a színeket még a halálban sem lehet összebékíteni.

A folyó lassú, kényelmes hurkot vet a partnál, a növényzet öröktől fogva ismerős. Bécset, a hölgyeket, szép fejedelmi vállak hajdani ragyogását elfelhőzik az évek. Minden a testőr mögött van már, csak a kötelesség utolsó parancsai várnak még teljesítésre, a megírnivalók és az utolsó próba, a szép helytállás, szelíden és megértően összebékülni a halállal. 195Nadányi verskezdő hangja megváltozott, nincs már rokokó csillogás, eltűnt a versből a csengés, a felsorolás vidámsága, hiszen mi maradt a bécsi hölgyek szerelmének, a szép királyné mutatós testőr-írójának? Egy együgyűen ácsolt asztal a tornác zugán. Nadányi szava halkul, ahogy megmutatja elődjét, a tornácon, amint az alkonyatba réved, mielőtt engedné, hogy átcsapjon a fejefölött a szellemi alkony is, a magány és az elhagyatottság, az immár nem bakonszegi, de országos, visszhangtalan, süket hallgatás. Ez ellen nem véd fegyver, nem lehet kardot rántani. A védekezésnek egy módja van, egyetlenegy: az írott szó, üzenet jelennek és jövőnek. A fuldokló szalmaszála egy lúdtoll, ha ráfújnak, elszáll, ha csak meghajlítják, törik. Naiv hegye mégis átdöfi a természet törvényét, fut a halál, sebzett talpa nyomán meg felvetik fejüket a költői halhatatlanság piros virágai.

Ült a csendben a tornác zugán,
és nézte a bukó napot.
Aztán a toll után kapott,
utolsó szalmaszál után.

A vers első titkát megfejtettük: Nadányi verse azért rendkívüli lírai alkotás, mert olvasóját egy rég porrá vált írótársa sírja elé kényszeríti, s helyszínt, életrajzot, pályaképet, jellemet oly egyszerűen, olyan pátosztalanul közöl, mint kevés művelője irodalmunknak, azzal a szerkezeti megoldással, hogy maga vállalkozik egy képzeletbeli közösség képzeletbeli temetőben való képzeletbeli tájékoztatására, kezében egy nem létező koszorúval. A költemény második titkának zárát az utolsó négy sorban kell felpattantanunk.

A vers koreográfiája szerint Nadányi az imént már háttal került a sírnak, miután mondanivalóját befejezte, azzal kell számolnia, hogy ünneplő közönsége eloszlik, hazamehet is. 196A költő távolodik, de ahogy egyre messzebb kerül a képzeletbeli Bessenyei-sírtól, még mond valamit. Hangja már olyan halk, hogy teljes figyelmünkre szükségünk van, olyan halk, hogy az sem bizonyos, beszél-e valóban, vagy csak képzeljük.

Bizony, utolsó szalmaszál.
Bizony, fuldoklik, aki él.
De aki több a többinél,
e szalmaszállal partra száll.

Kit biztat ezzel a kétszeres bizonnyal? Kinek üzen? Nekünk, akikre a verset hagyta, örökségképpen? A költőtársnak, Bessenyeinek, aki már csak a halhatatlanok életét éli? Olyan nyilvánvaló: Nadányi Zoltán önmagát erősíti. Huszonnyolc, jambikus, ölelkező rímű sorban megrajzolta egy írótársa tökéletes portréját, és miközben, anélkül hogy még csak célzott volna is erre, kijelölte helyét irodalmunk jelentős személyiségei között, megértette velünk, utókorral, Bessenyei nemzetébresztő törekvései fontosságát, olyan határig, hogy a játékos tökéletességgel rímelő sorok mögül kihalljuk a testőr író felhördülését: „Miért ne lehetne egy nemzetnek, annak mulatságára az anyanyelvén írni? Miért ne lehetne egy nemzetnek egészét pallérozó tudományos akadémia?”, s közben a hazaszeretetről is megtanulunk valamit anélkül, hogy ezt a szót egyszer is kiejtette volna. Mert szépek a királynők vállai, és fényben úsznak az idegen paloták, és ennek a földnek, ahol mi születtünk, annyi mindene nincs még, boldogabb történelmű országok eredményeihez képest, hogy felsorolni nem volna elég nem egy, tíz költemény sem, ám meghalni Bakonszegen kell, ha az ember magyar, ott kell a hanyatló napba bámulni, summázni az életet, vérszegény bokrok között, a Berettyó partján kapva az utolsó szalmaszál, a teremtő munka után, amely a fuldoklót fenntartja a közöny 197és reménytelenség keserű vizén. Nadányi az utolsó négy sorban önmagát biztatja, mint a gyermek, aki a sötétben énekel, hogy ne féljen, csalódott szívét vigasztalja, tömör magányát porlasztaná a testőr példájával. Mert 1882 és 1955 között – míg élnie adatott –, nagyváradi újságíróskodás és budapesti vergődés után, egyszer ő is számot vetett önmagával, és mikor felfogta, hogy családjával együtt nem tud megmaradni a fővárosban, visszatért Bihar megyébe, ahol született, és ott élt

– hát persze hogy ott élt, hol élhetett volna másutt, reményei és tervei roncsai között fúlódva, mint a zöld folyónál, a borzas bokrok között, egy falusi tornácon meredve a tovatűnő élet után, belekapaszkodva a versírásba, az utolsó szalmaszálba, amely talán mégsem engedi, hogy alámerüljön, ahogy megtartotta azt a másikat is, a testőrt, akinek titkához a maga személyes titkát is csatolta ebben a tündökletesen szép versben,

hát persze hogy ott élt ő is, ahol a testőr: Bakonszegen.

198
Olvasás, ceruzával
199 200
Egy lándzsadobás, Dickensért

A halhatatlanság nem stabil állapot. Az író, aki életművét a világ közös kincsének minősítették, tovább harcolja harcát, az immár kétségbevonhatatlan irodalmi öröklétből, holta után is. Hol győz, hol elbukik, hol helyet változtat, a díjazottak dobogóján feljebb vagy lejjebb kerül, s az indokolás, miért szeretjük ma jobban, vagy miért becsüljük kevésbé, a változó társadalmi képlettel, igénnyel, ízléssel együtt változik. Ellensége bőven akad akkor is, amikor már nem él, s holta után nem értetlen korával, vagy az újra érzéketlen kritikával kell küzdenie, hanem a maga teremtette figurákkal és szituációkkal, amelyek alól kifutott a társadalmi hitelesség talaja, de megtörténhetik az ellenkező is, irodalomtörténeti adatból lüktető valósággá, egy sokkal későbbi történeti időszak tudatformáló, élő kollégáinál hitelesebben ható alkotójává nő, mert valamikori életérzése bennünket igazol, belső pereink védőügyvédje lesz, anélkül hogy valamikor is képzelte vagy akarta volna. Kleist, a kevesek kedvence, akinek művészetére Goethe olyan süket volt, mint az ágyú, irodalmunk e periódusában éppen világdivat, a homburgi herceg, álmok és neuraszténiás kitörések közt, egy szál rózsával meg egy fél kesztyűvel bolyongó alakja személyes ismerősünk, s ha végre valaki merné nálunk színpadra vinni akár a Homburgi-t, akár a Penthesileá-t, megmutathatná a meglepett nézőknek a görög tragédiák alvilági füstjében elvesző híd napjainkig, 201sőt napjainkon túlfutó ívelését, minden szertelen szenvedély emberfölöttien és emberalattian vonzó-riasztó képletét. Penthesilea arca persze nem a Dorotheáé, még kevésbé a Klärchené, de nem hasonlít Schiller Ebolijára vagy Ladyjére sem, nem tér meg, mint a Lady, nem roskad térdre az erkölcs nagyszerű, és számunkra már-már lehangolóan emelkedett példája láttán, mint Eboli hercegnő Erzsébet előtt. Penthesilea öl, mint ókori rokonai, mint Medea, mint Klütaimnesztra. Kleist kortársai elborzadtak e női formát öltött szörnyetegtől, s ezen aligha csodálkozhatunk, ha Gyulai Pál tanulmányai – Kleist halála után negyvenhét esztendővel is – olyan női ideált kívánnak, amely egy pólyakötőszalag és egy fakanál bűvöletében átadja teljes mivoltát kis családja szolgálatának. Ki tudhatta az író korában azonos szinten követni Kleist látomását, a múlt és jövő egyesített fényjelzéseit, az öntudatlan forradalmár író szólót énekelt, idegbajos káprázatnak érzékelt marseille-i dalára süket csend válaszolt, annyira új volt az irodalmi ábrázolásban a neuraszténiás férfi és a szenvedélyek torzította női arc, amelyet pedig otthonában bárki láthatott, csak éppen nem illett észrevenni. Az író mert valamit, ami nem egyezett a kor ízlésével, el kellett hát némítani, ne kiabáljon őrültségeket; a francia tragédiaírók mégiscsak mértéktartóbbak, azoknál halált, pusztulást nemes indulatok vagy félreértések motiválnak, s a művek felett udvarias kalapok lengenek. Kleist zsenialitása annyira szabálytalan volt, hogy el kellett tüntetni, nagy családi és kortársi összefogással, mint egy fertőző beteget, irodalmi karanténba.

Dickensszel valami más történt, őt a népszerűsége ölte meg. Író csillaga magasabbra nem szállhatott, mint az övé, regényei egy társadalom csukott, vagy az igazság előtt zavar202tan hunyorgó szemét kényszerítették arra, hogy szembenézzen a kor szociális problémáival, az ő írói működése révén feltárt valóság parlamenti téma lett, interpellációk tárgya, intézkedések kikényszerítője, s a ténytől, hogy életműve megszületett, új törvényeket hoztak, iskolaügyet, gyári munkaidőt, gyermekmunkát vizsgáltak felül, szabályoztak újra. Könyveit a közönség éppúgy falta, mint Viktória királynő, regényei hősei több generáció személyes barátaivá váltak világszerte, hazánkban a karácsonyokat a betlehemesek csizmakopogása mellett Dingley Dell csengői is kísérték, Scrooge látomása, Vörösmarty „Eljátszottad már…” elégiájára érzelmeinkben a hullámverés moraja visszhangzott, amely örökre elaltatja a kis Dombey Pált.

Egész világra kiható sikere kevés írónak van – neki volt, sőt neki ennél is több jutott: szerették. Tolsztoj a lakása falán tartotta a képét, Petőfi elragadtatva dicséri művészetét, Krúdy szinte könyv nélkül tudta egyes fejezeteit, Jókait elbűvölte, sőt akiről a legkevésbé volt hihető, hogy varázsa bűvöletébe kerül, Franz Kafka tartotta nagyra. Hatása, jelentősége sokáig tartott, művei új fordításai ma is elkelnek még, de szakmai hitele nem a régi. Mintha egy kicsit szégyellősen vennők kezünkbe a könyveit, akár egy felnőtt, aki párna alá dugja, ha váratlanul vendég jön, a nem éppen nívós olvasmányt. Már magyarázkodunk, ha felnőtt fejjel Dickenst olvasunk, érvelünk: olykor Jókai is pihentet, és hát köztudomású, hogy Babits a krimit sem utasította el. Elkezdtünk restelkedni ódivatú érdeklődésünk, nyilván még mindig nem elég korszerű ízlésünk miatt, s ha valaki ránk olvassa virágszirom-gyöngédségű és nemi életet szemmel láthatólag olyan határig nem élő nőalakjait, hogy már-már érthetetlen, milyen előzmények után jöttek létre azok a felejthetetlenül törékeny kisgyermekalakok, amelyeket kesztyűt dobva az új esztétikai követelményeknek, nem átallunk 203szívünkbe zárni, zavarba jövünk, letesszük a könyvet. Bizony, kevesek kivételével, megtagadtuk az írót a második kakasszó előtt, s el lehetett hitetni számos igényes könyvbaráttal, hogy Dickens tematikája, optikája egyformán elavult, hogy aki széles hömpölygésű meseáramába ereszkedik, ellustul, nem tart lépést a század iramával. Nem az első tévedésünk ebben a században, nyilván nem is az utolsó, és ha valaki, Dickens igazán kibírja. Csak nekünk nem válik dicsőségünkre.

Ez az angol úgy tudott írni, ahogy alig-alig valaki a világirodalomban: mint egy varázsló, akinek betűből van a cilindere, és szavak képezik a botja nyomán kibomló mágiát. Képei örökre rögzülnek, alakjai feledhetetlenek, s az arcok olyan sokféleségét villantják felénk, mint az ezeregyéjszaka, viktoriánus fegyelemmel, de mégsem akkorával, hogy a disszonáns, az ocsmány, a torz, a beteg, az abnormális kimaradjon. Nincs a világirodalom nagy modernjei között író, aki több aberrációt ábrázolt volna, mint Dickens, több csalást, lopást, perverzitást, gyilkosságot, mocskot és erőszakot; tündöklő sorai között öngyilkosokat roncsol a vonat, nőket vonszolnak hajuknál fogva, álszenteskedő hamisítók teszik tönkre a becsületeseket, vad, szerelmi éhségében férfira sóvárgó fiatal özvegyek hagyják cserben gyáván pici gyereküket, egy sóvárgott ölelésért – mert a Copperfield Dávid gyermekkori tündérvilága emiatt torzul olyan iszonyúvá. Pénz-pénz-pénz és szex-szex-szex és téboly-téboly-téboly – kiáltja Dickens, félbolondok, teljes őrültek, gazemberek és gyilkosok és betegek társadalma ez a világ, ám atonális közlendőjéhez, mintha maga is megrémülne saját felfedezésétől, a kifejezés olyan édes harmóniáját választja, hogy a felületes olvasó csak a szavak bűvészmutatványában gyönyörködik, 204s az iszonyú üzenet helyett azt hallja, bárányok csengője csilingel lebbenő női ruhák mögött az ápolt angol réteken. Műveit falta a közönség, ezt írtuk imént. Jobb lett volna lassabban olvasni.

Mert a mágus íráskészsége nem bizonyos, hogy áldás. Az olvasó hajtogatja a lapokat, siet, hogy minél többet megtudhasson a hősökről, akiket megkedvelt, hiszen olyan jó hallgatni azt a meg nem bicsakló, szinte öröktől ismert hangot. Olvas hát, olvas, olvas, nem töpreng, nem áll meg, nem hagy időt magának az élmény feldolgozására, nem elemez, csak gyönyörködik. A regény végén azt hiszi, kielégült, pedig téved, gyors és felületes volt az együttlét, Dickenstől több kapható, mint a kurta mámor, Dickens igényes szerető. Ahhoz, hogy igazán adja magát, komoly partner kell, s az utolsó időkben nemigen akad igazi társa. „Elavult” – ragasztják rá a címkét, s a felnőtt, aki mégis könyve után nyúl, gyorsan takarodót fúj saját valamikori lelkesedésének, de mert abszolút ártalmatlannak és egészségesnek érzékelte egykori szerelmét, odaengedi serdülő gyermekeinek, akik csak jót tanulhatnak tőle, előzőleg azonban kifésülte, mosdatta, mint a régi világban a nagyságos úrék az úrfinak szánt szobalányt. Megszülettek a herélt művek, ad usum delphini, ezzel aztán el is érték, hogy minden leázott az íróról, ami a maga korát megelőző jegye volt, minden igazán izgalmas, groteszk, abszurd és valóban modern, és a gyerekek megkapták a világirodalom egyik legvadabb fantáziájú, legszertelenebb mai íróját, mint egy óvó bácsit a napköziben. (Jobb kísérőt egyébként nem ismerek nála, nem az a baj, hogy a gyerekek is olvassák, az véletlenül még öröm is. Az a tragédia, hogy mi nem merjük már elolvasni.) Csináltunk belőle – az oktatásügy támogatása érdekében kifejtett értékes munkásságáért – 205kiváló úttörővezetőt. Ismétlem, Dickens kibírja, mi nem bírjuk ki, sajnos. Sok értelmetlen, vérszegény, mindenkinek csak kín és unalom író-olvasó találkozó helyett miért nem tanítjuk meg mi, írók az olvasót például olvasni? Ráférne, nem egyre.

Milyen ösztönös – hallani róla. Milyen ösztönös, elsődleges, kedves, kellemes író ez. Dickens? – kérdezi vissza az ingerült elemző. Dickens ösztönös? Megszállja az ihlet, s már ír is, csorog a mondat mézbe mártott tollából, úgy ír, ahogy a madár énekel? Nincs nála semmi a megértést terhelő, stilisztikai bukfenc, szimbolista rejtelmeskedés, nem terheli nemes veretű prózáját ostoba időbontás, kancsal optika. Közben a Nagy Várakozások Cilije úgy tűnik el az olvasó látóköréből, hogy a teljes körforgású idő közepén áll, jelenje adott pontjára buraként ereszkedik a konkrét, nevén nevezett jövendő, mögötte, szabályos filozófiai időbontással, hogy a görögök vagy preskolasztikusok sem érzékelhették különbül, a múlt. A fogyó életet, a bioritmus gyöngülését a legtöbb dickensi nagyregényben víz – folyó vagy tenger – jelzi, jelképezi, s ugyanez az elem fejezi ki a szenvedélyt és a veszélyt is: fut a kis Emmi valami deszkán, rémületes jövendője felé, ugyanazon a vízen, amely majd annak a sírja lesz, akit szeret, és annak is, aki őt szereti. A Nancyra váró veszedelmet a Temze habjai locsogják, folyó menti rejtek – ismét víz – nyeli el a bűnöst és bizonyítékát. Víz, a születés és halál görcseinek majdnem azonos ritmusa, lihegése, a szeretkezés ritmikája, hullámhegy, hullámvölgy, ereszkedés, emelkedés, csaknem minden műben felbukkan ez a víz, ahogy a biztonságot, a békét, a derűt ellenpárja, a felparázsló üszök, a házi tűzhely jelzi.

206

Ez az „ösztönös alkotó” olyan utolérhetetlen művészettel volt tudatos, hogy becsap bennünket: hacsak különleges figyelemmel nem követjük, nem vesszük észre, mint az igazi bűvésznél, csak produkciója eredményét, nem látjuk, amit csinált, hogyan csinálta. Hányszor kell újra olvasnunk remekművét, a Copperfield-et, míg feleszmélünk, Dickens prózaépítése ezúttal miféle jelzésekkel figyelmeztet a szereplők életében bekövetkező változásra, a közelgő vagy már beállt halálra. Szimbolikája itt egyszerre dinamikus és architektonikus, ívben ívvel komponálható a képlete. A Copperfield első kötete nyolcadik fejezetében az író azt beszéli el, hogy hőse, Dávid, hazatér vakációra, s otthon ismét változás fogadja, anyjának és Murdstone úrnak gyermeke született. Dávid boldogan becézné kisöccsét, de nem szabad, még anyjával is csak mások jelenlétében válthat szót. A napok így hát ólomlábon járnak, Dávid elé kedves olvasmányai helyett számtanfeladványokat rak a mostohaapja, s a kisfiú észreveszi, még az is bűn, ha az anyja az újszülött szemét hasonlónak meri találni az övéhez. Ebben a súlyos légkörben a kis Copperfield nem is bánja már, hogy vissza kell mennie az intézetbe.

„Így múlt el a vakáció, kínnal, keservesen, míg végre eljött az a reggel, amelyen Murdstone kisasszony így szólt hozzám: »Na, végre az utolsó nap is elmúlt!« – s betöltötte a búcsúteámat. Nem fájt a szívem, hogy mennem kell, egész mivoltom tompa volt, majdnem bárgyú, aztán lassanként magamhoz tértem egy kicsit, és örültem, hogy megint látni fogom Streerforth barátomat, habár ott rémlett mögötte Crackle igazgató úr alakja is. Barkis úr, a kocsis, ismét megjelent a kapunkban, s Murdstone kisasszony ismét anyámra szólt figyelmeztető hangon: »Klára!«, mikor anyám odahajolt hozzám, hogy elbúcsúzzék tőlem.

Megcsókoltam őt is, a kisöcsémet is, és akkor nagyon szo207morú voltam, de nem amiatt, hogy el kell mennem, szakadék volt közöttünk, azt immár be nem temethette semmi, az elszakadás nem egyszeri alkalomra, mindörökre szólt. S nem is annyira búcsúcsókja emlékét őrizte meg az emlékezetem, pedig forróbb nem is lehetett volna, mint inkább azt, ami arra a búcsúcsókra következett.

Már bent ültem a fuvaros kocsijában, amikor meghallottam, hogy szólít. Feltekintettem, ott állt a kertkapuban egyedül, magasra emelte a kisöcsémet, hogy láthasson. Csöndes, hideg idő volt, egy haja szála, ruhája egyetlen redője sem mozdult, ahogy komoly figyelemmel csak nézett rám, magasra tartva a gyermekét.

Így vesztettem el őt. Így is láttam őt később, álmaimban, az iskolában mindig, néma jelenésként az ágyam mellett, ahogy rám néz, ugyanazzal a komoly, figyelő arccal, magasra emelve karjában a kisgyermekét.”

Ezeknél a mondatoknál egyszerűbben nem is lehetne fogalmazni, a fejezet lezárása mégis kivédhetetlenül a halált idézi. Az anya, akiről a sorok szólnak, a búcsú pillanatában még él, de az olvasó érzi róla, hogy meg fog halni, s azért érzi, mert az író a szótár leghétköznapibb szavait összeválogatva, pusztán a kép hangulatával odaidézte köré és mögé az elmúlást. Dávid visszanéz a kocsiból. A távolság, amiről az imént beszélt, a szakadék, amely a Murdstone-ok miatt közte és anyja közt keletkezett, ezúttal topográfiailag is reálissá válik. Az anya ott áll a kertkapuban, a gyermek a kocsi ülésén gubbaszt, kiemelve és kiemelkedve szokott környezetéből. Anyja arca, amely felé fordul, most feszült, figyelő, szokatlanul komoly. Ha csak egyet moccanna, nem fogná el az olvasót a szorongás érzése, ha úgy viselkednék, ahogy ilyenkor más, például csak fél kezével szorítaná magához 208kisebbik gyermekét, és a másikkal távozó nagyfia után integetne, nem idézné a sír mozdulatlanságát, csakhogy nem ezt teszi. Szél se rezdül, az idő csendes és hűvös, azt a merev figurát akár be is keretezhetnők, rámának ott a kertkapu, s ahogy a Murdstone-ok lelkét és gyermekes vidámságát már megölték, ott áll mögötte a testi enyészet is, hogy befejezze a pusztítást, s egy pillanatra még életében abba a csöndbe és mozdulatlanságba igézi, amely a holtak sajátossága. Önmaga életének sírján áll Dávid anyja, szél nem fútta hajával, meg nem rezzenő köntösében, figyelmes, komoly, időtlen tekintettel, ahogy sírszobrokhoz illik, feltartja magasra csecsemőjét, s az ég felé mutat a kis, szintén hangot sem adó, nem moccanó lénnyel, hogy így jelezze nagyobbik, örökre elvesztett gyermekének, hol az az irány, amerre ezentúl gondolataiban keresnie kell.

Hogy mennyire tudatosan alkalmazza Dickens a fenyegető, a tényleges vagy a nem azonnal, de nemsokára bekövetkező halál szimbolikus érzékeltetésére az ívbe foglalható, felfelé mutató női figurát, a Copperfield további fejezetei igazolják. A harmadik kötet tizenharmadik fejezete végén Dávid haldokló első felesége, Dóra, Ágnest kéreti: menjen fel hozzá a szobájába, beszélni szeretne vele.

„Átadom Ágnesnek Dóra üzenetét, eltűnik, egyedül hagy engem a kutyával. Jip pagodája ott van a tűznél, benn fekszik a flanelltakaróján, nyűgös, megpróbál aludni. A hold ragyog, magasan jár az égen, nem fedi felhő. Mikor kinézek az éjszakába, csorog a könnyem, s fegyelmezetlen szívemet gyötri a súlyos-súlyos büntetés.

Hogy az idő múlik, nem is tudatosodik bennem, míg fel nem riaszt gyermekfeleségem öreg játszótársa. A kutya most még nyugtalanabb, mint az imént, kimászik a házából, rám 209néz, aztán az ajtóhoz megy, szűkölni kezd, hogy engedjem fel a lépcsőn.

– Ma éjjel nem, Jip. Ma éjjel nem szabad.

Visszavánszorog hozzám, megnyalja a kezemet, homályos pillantását arcomra emeli.

– Ó, Jip. Lehet, hogy soha többé.

Lábamhoz fekszik, kinyújtózik, mintha aludni akarna, aztán felnyüszít, és már nincs is benne élet.

– Ó, Ágnes, nézd! Nézz ide már!

Jaj, az az arc, csupa szánalom, csupa bánat, könny záporoz rajta, jaj, az az iszonyú néma üzenet, az a felemelt kéz, amely ünnepélyesen az égre mutat.

– Ágnes…

Nincs tovább. Sötétség borul a szememre, és egy időre minden kitörlődik az emlékezetemből.”

Ez a néhány sor mintája annak, hogyan lehet művészi hatást elérni azzal, ami a szövegből hiányzik. Az olvasó, ha odafigyel, észre kell hogy vegye, mi nem mondódik el ebben a részben, attól kezdve, míg Ágnes felmegy Dórához. Dávid lenn marad a nappaliban: nem vagyunk, nem lehetünk jelen Dóra halálánál, nem is volna szabad jelen lennünk, hiszen akkor mindjárt megtudnók mi is, mi volt a gyermekfeleség utolsó kívánsága. Az a szó, hogy Dóra halott, el sem hangzik, hogy valaki távozik az életből, természeti jelek, jelzések, jelenségek érzékeltetik. Dickens holdja nem azért süt olyan különös fehéren, mert az írójának szüksége volt néhány űrtöltő szóra, s Jip vinnyogása, szűkölése sem véletlen éppen úrnője halála éjszakáján. Az utolsó szavak az epikai ábrázolás csúcsáig vezetik az olvasót, meg lehetne csinálni a koreográfiájukat, bejelölni a szereplők mozgását vonalakkal, karikákkal, mint a táncosok rendelkező próbáján.

210

Lábamhoz fekszik, kinyújtózik, mintha aludni akarna, aztán felnyüszít, és már nincs is benne élet.

Dávid eddig egy széken ült, most lehajol, a kutyát tapogatja, esetleg le is guggol mellé, hisz Jip Dóra kedvence volt, riasztó gondolat volna megvinni pusztulásának hírét az amúgy is beteg asszonynak. Az angol házak hálószobái az emeleten vannak, ebben a pillanatban jelenhetik meg a lépcső tetején Ágnes, most indul meg lefelé. Mire leér, Dávid is megbizonyosodik arról, hogy Jipben nincs már élet, s ahogy az ajtó kinyílik a belépő Ágnes előtt, kitör belőle a kiáltás: „Nézz ide már!” Ám Ágnes nem pillant a kiskutyára, neki is csak egyetlen mozdulatra futja az erejéből, ugyanarra, amelyet a gyermek Dávid már látott egyszer hajdani otthona kertkapujában, egy örökre felejthetetlen pillanatban, amikor utoljára találkozott az édesanyjával. Mindennek érzékeltetésére az író szövege egy égitest fényét villantja reánk, egy vén kutyát vinnyogtat, s nem használ többet, mint négy kurta mondatot, amelynek negyedikje nem is mondat, csak egy elsóhajtott vagy elhördült név. A remek vázat, amelyre ez a felejthetetlen halál-jelenet felépül, pontosan huszonegy szó alkotja:

Ma éjjel nem, Jip. Ma éjjel nem szabad.
Ó, Jip. Lehet, hogy soha többé.
Jaj, Ágnes, nézd! Nézz ide már!
Ágnes…

Néma női alak, felfelé mutató kézzel fejezi be a három életszakaszra bontható regény egészét is, így zárul majd a harmadik kötet, mikor a regénybeli író befejezi regénybeli írását, éjjel, s az árnyak, amelyeket felidézett, tovalengenek. Egy marad mellette csupán, de az nem árnyék, hanem Ágnes, második, igazi felesége, s az vele is marad mindörökké.

211

„Most, hogy befejezem munkámat, elfojtva a vágyat, amely tovább íratna velem, elmosódnak előttem az arcok. Egy marad mellettem csupán, egyetlenegy, az Ágnesé. Megfordítom a fejemet, ránézek, látom mellettem gyönyörű, szelíd arcát. Lámpám alig pislog már, túl sokáig írtam az éjszakában, de ez a drága lény, aki nélkül nem volnék én semmi, nem hagyott egyedül, itt virrasztott velem. Ó, Ágnes, drága szívem, így forduljon felém az arcod akkor is, ha majd valóban végére érek az életemnek, s mikor minden valóság szertefoszlik előttem, akár az árnyak, amelyeket most útjukra bocsátok, így találjalak téged akkor is magam mellett, ahogy felfelé mutatsz, az ég felé.”

Ha visszanéz ránk az öröklétből, nem haragszik, annyi bolondot megírt életében, annyi süketet, félelmebajost, gőgös figurát, meg aztán – bár nyilván ez is korszerűtlen és a hitelét rontó megállapítás – szerette és sajnálta az embereket. Mondom, kibírja, ha lesajnálják. Inkább elemzője csodálkozik, mint Krisztus tanítványai nézhették a jeruzsálemieket, akiknek nem volt elég a kánai menyegző, a halak, a kenyér csodája, akiknek nem volt elég az sem, ha valaki nyilvánvalóan a Messiás. Milyen kilinccsé változzék Dickens, holta után, mint másik remekműve szintén szimbolikus jelzése tette? Milyen kilinccsé, hogy felnyissa sznobizmusunk szánalmas ajtaját?

212
Móricz és a nosztalgia

A nosztalgiahullám világszerte divatossá tette: a századforduló pincébe, padlásra száműzött bútoraiért, használati tárgyaiért ószeresek csengetnek be a lakásokba, a hírlapok hátlapján porcelán és viaszbabák vételére ajánlkoznak a szemfülesek, s a júgendstil leggyengébb alkotásának is akad viszonylag jól fizető vásárlója, ha az, aki a csengetésre ajtót nyitott, hajlandó megválni szülei ifjúsága díszleteinek valamelyikétől. A képpel együtt mindjárt eladhatja az elnyújtózó sellőkkel díszített hamutartót, amely veszedelmesen emlékeztet a valcerkirály riasztó szobrára, vagy a kézi darálót, a virágfejben végződő hullámvonalakkal, önmaga rendeltetésére tüstént rácáfoló, egyszerre pöffeszkedő, egyszerre finomkodó porcelán nyújtófát is. Divat a századforduló öltözködésben, lakásberendezésben, irodalomban egyaránt, Schnitzler Anatole-ja nem kerül le a műsorról a Nyugat színházaiban, s Ödön von Horváth grimaszát kevesen veszik észre, mert a jelzős főnév és az ige is, persze, a bécsi erdő, meg az, hogy mesél, mást idéz, az abszolút, az atomtól, az éhező Kambodzsától százezer fényévnyi távolságban lévő, legalább tárgyaiban és témáiban visszavarázsolt békét, amelyben nagyobbak voltak a péksütemények és nemesebbek az indulatok. Az író, aki rendszeresen látogatja Budapest egyre kijjebb telepített ócskapiacát, mert a Nagykőrösi úton nemegyszer könyvritkaságokra lelt az asztalokra ömlesztett könyvek között, tanúja 213annak, milyen keresletnek örvendenek mostanában a nemesi, olykor csak temetéseken használt gyászcímerek, tanúja annak is, hogy ismerős könyvárusa félrevonja, s mint valami kincset, díszmagyaros urak és a millennium korát idéző ruhákban pompázó hölgyek hosszúkás, kemény képeit kínálja, csemegeként. Tessék ősöket venni, szól a kommentár, ez most divatosabb már, mint a szenes vasaló. Az író döbbenten áll, nem akar hinni a fülének, aztán a szeme csak meggyőzi: ahogy a képek előkerülnek, szinte megbolydul az ócskapiac, rácsapnak a vásárlók a réges-rég halott ismeretlenek fényképeire, és ötven-hatvan forintot adva darabjáért, dugják szatyorba a finom jelenségeket. A képekhez illő keretek már több száz forintba kerülnek, de elkelnek azok is, a plüssalbumok ára ezer körül mozog, ha az album viszonylag hibátlan.

Mikor aztán a magyar turista átlépi az osztrák határt, Bécsben rázuhan a tömény szecesszió, a császárváros nagy gonddal újraszidolozott fényében, schönbrunni sárga háttér előtt áll a valamikori Habsburg-birodalom kelléktára, hamutartókon néz szembe a kirakatok szemlélőivel a bölcs király, még a hamutartón is meggondolva, megfontolva mindent, kecses poharakra lehelték a szépséges királyné képét, ágaskodnak a spanyol lovas iskola paripái. Mennyi emlék a magyar turistának, csak úgy zsong körötte, míg e vonzó színpadon halad, a spanyol lovas iskola alapítása például azokat a nem jelentéktelen időket idézi, amikor I. Lipót jóvoltából Caraffa generális szabad kezet kapott, s a fejek úgy hulltak a porba Észak-Magyarországon, mint a szilva ősszel a hajdúsági homokon. Piruett, parancsolják a bámulatosan idomított lovaknak, s már körbefordul a nemes állat: szép hagyomány, jeles hagyomány, spanyol hagyomány, még az inkvizíció idejéből, táncoltak I. Lipót korában is a fehér paripák, s közben az eperjesi törvényszék forgatókönyves, 214konstruált perei végzésével gályára parancsolták a hitüket megtagadni nem akaró protestánsokat. Ha a turista nem sajnálja az időt, és kimegy Schönbrunnba is, amelynek valamikor erdőborította lankáin I. József lovagolt, és nézte ki utódai leendő kastélyának a helyét, I. József, a szatmári békét kikényszerítő Pálffy gazdája, a kastéllyal szemben, a dombon, a Gloriette láttán már Mária Teréziára kell hogy gondoljon, akiről nemigen tudják a császár termeiben hullámzó magyar Ibusz-csoportok, hogy – mint Balogh István tanulmányából olvashattuk – Debrecen városát rendszeresen figyeltette, mert az Udvar jelentései szerint a város vallási egysége, népessége száma, színmagyarsága, gazdasági és kulturális súlya miatt egyedül látszott képesnek arra, hogy érdemlegesen harcolni tudjon az uralkodóval; a Kárpát-medencében egyes-egyedül csak Debrecen közigazgatási egységéről volt elképzelhető, ami valamikor aztán csakugyan megtörtént: Kossuthék 48-as trónfosztó deklarációja. Ám a turista csak a lakk falakat és a gyöngyház berakást figyeli, míg sodródik Schönbrunn termeiben, ha meg visszatér a centrumba, díszcsészén, szobrocska, metszet, festmény-reprodukció formájában megint csak a századforduló emblémája, a kék szemű királyarc fogadja újra, komoly biztonsága szinte-szinte feledteti Aradot és vértanúit, a rémuralom ólom mennyboltozatát a magyar szellemi élet felett, amelyet Aranyék még olyan pontosan érzékeltek. Az évek tragikus eseményeinek élét lekerekítette az idő, Ferenc József bögrére másolt arcéle a békét jelzi a délutáni kávé mellé, a pontosan ketyegő órákat, a nyugalmat, a rendet.

Móricz, ha élne, milyen viszolyogva figyelné a nosztalgiahullámot, mekkorát kiáltana, hogy suhogna kezében az ostor. Amikor élete regényét megírta, felhozatta a szerkesztőség pincéiből az ezernyolcszázas évek végén megjelent újságokat, végigböngészte őket, s beleborzadt abba, amit olvasott, 215míg múltjának mélyére ásva pontosan fel akarta térképezni azt a politikai hátteret, amelynek gyermekszemével nem lehetett tudatos nézője. Csontvázak hideg lehelete süvöltött felé a hírlapokból, írta, s hihetünk neki, senki világosabban nem látta ezt a most visszakívánt, tárgyaiban visszaidézett mesés békét, mint ő, Tisza Kálmán bakon ülő kocsis-hatalmával együtt, olyan országban, ahol az uralkodóval való kiegyezésnek nem közönséges ára volt, mert „diskurálni a fehér asztal mellett – már akinek egyáltalán volt asztala –, kisírni a honfibút, nem tiltotta senki, de nem volt szabad szociális vagy nemzetiségi jelszavakat kiejteni. A paraszt ne politizáljon, a munkás hallgasson, minek népkört alakítani, minek gyűlésezni, szónokolni, a magyar népet Blaha Lujza képviseli, a nemzet csalogánya, a falu tőle tanulja meg, milyen a paraszti magatartás, a nemzetiségek meg csak hallgassanak, arany dolguk van.” Ha még élne, ma sem csinálna titkot abból, hogy nézné, milyen szemmel a nosztalgia hullámvonalát: Magyarországon még játékból se sírják vissza, ne idézzék azt az Eldorádót, ahol csak addig nem volt baj, míg az adót befizették, ám ha véletlenül hiányzott a rávaló, dobra került minden, az örökségekből meg nadrágszíj-szeletkék lettek, s közben a Múzeum körúton sorra épültek a paloták. Századvég? Nosztalgia? Mi után? „Gróf Andrássy bált rendezett – olvassuk Móricz adatait – melegházi növényekkel díszített otthonában, a vacsorát a meghívottak a gróf képtárában fogyasztották el.” A gróf falujában viszont, még a Móricz életrajz készültének esztendejében is ünnep volt a cibereleves, és csak szerencsés esetben ettek naponta kétszer.

Optikáját, mellyel a századfordulót szemlélte, ítélete igaz voltát akkor méltányoljuk igazán, ha összehasonlítjuk azzal a hivatalos képpel, amelyet ez időszakról a polgári sajtó rajzolt Ferenc József koráról. Nagyjából abban az esztendőben, mikor az Életem regénye elkészült, így ír egy felújított Víg 216özvegy-előadás kapcsán a századfordulóról Ebeczki György. „A zenekar játszott, és a festett papírorgonák illatos orgonák lettek, és éreztem a béke, a monarchia aranyfényű levegőjét. A zenekar játszott, a magyar katona karmester édes, könnyű, de szívig ható, mert őszinte melódiái hullámzottak, gyöngyöztek és kacagtak, pityeregtek a hangszerek fölött. A béke muzsikált itt, I. Ferenc József császár és király békéje, amelyben valóban húszmillió volt húszmillió, amelyben lehetett tele torokkal nevetni, és valcert táncolni. Hallgattam a nagy valcert, amelyért apám és anyám vidékről Pestre utaztak, hogy hallják, mert ez olyan világ volt, hogy egy színházi estéért Pestre utazhatott az egész család. Abban az időben mindenki jól élt. A trónkövetelők is jól éltek, mert amelyiknek nem volt télikabátja, az írt Ferenc Józsefnek a Hofburgba, és Ferenc József vett neki télikabátot. Visszaálmodtam magam abba a másik korba, az apám és anyám korába, amelyben sósabb volt a sós, és mézesebb a méz, és melegebb a kályha. A szívem megtelt hálával. Hálás voltam I. Ferenc József császár és király katona karmesterének, aki minden csepp vérében érezte a monarchia levegőjét, báját, könnyelműségét, vidámságát, szerelmét, életkedvét.”

Mit ír ezzel szemben Móricz? Abban az országban, amelyben az iménti idézet szerint egy színházi este kedvéért mindenki Pestre utazhatott, és mindenki jól élt, a paloták egzotikus növényeinek illatára a viskókban kicsírázó lícium felelt, a libák benéztek a kunyhó ablakán, persze ha tudtak, mert a legtöbb be volt tapasztva sárral. „Urak, gondolkozzatok. Nem tart örökké a mai világ, építsétek a jövőt, mentsétek meg a magyart, adjatok iskolát a népnek, tanítsátok meg gazdálkodni, az asszonyaikat főzni, mosni, higieniára. Adjatok szabadságot a gondolkozásra! Ausztriában civilizálják a népet, építik a gyárakat, itt tunya hallgatás, ránk kényszerült csend, amelyet nem lehet másképpen fenntartani, csak ha 217a koldusok millióiba belerögzül a némaság.” Mit idézünk mi, magyarok, ezzel a világdivattal? Ferenc József korszakát? Ennek az időnek ő volt a középpontja, írja Móricz, az ő kezébe futott össze minden, az ő szelleme lebegett az országon. „Jártam olyan kis nyaralókban, ahol ő éldegélt, s magyar ámulattal néztem, hogy a király is ember volt, a király, a legszentebb személy, a megközelíthetetlen, a nem emberi, a szivárvány jelenség, akiből azonban csak villámok csattogtak e gyáva földre. Az élő mese volt ő, és a legnagyobb börtönőr, akit csak a világhistória felmutat, családjában különben ez volt a hagyományos.” „Bitte für rasche und strenge Bestrafung der Verhafteten zu sorgen” – megy a távirat a miniszterelnöknek: Ischlben szocialisták rendeztek tüntetést, a király gyors és kemény büntetést kér. Micsoda ösztöne van, hogy tudja, mi ellen védekezzék, senki a monarchiában olyan gyorsan fel nem ismerte a szocializmus jelentőségét, mint az uralkodó!

Amikor utolsó könyvemhez anyagot gyűjtöttem, visszaemlékeztem anyám szavára, akit sokat faggattam: milyen világ volt gyermekkora, ifjúsága idején. „Mindig be volt csukva az ablak – emlékezett. – Minden állt. Nemigen történt semmi.” Amit mondott, Móriczot igazolja: „Mintha az egész idő alatt kényszerképzet alatt állt volna a kor, megdermedt a helyén minden élőlény. A tökéletes államszervezet tökéletes társadalmi berendezése olyan volt, mint a gúla – a csúcson állt a király.” Persze Móricz felismerte az okát e különös dermedésnek: a magyar élet negyvennyolc után megrémült a forradalom tényétől, a jobbágyfelszabadítás következményeit nem óhajtotta vállalni, s igyekezett nem is venni tudomásul. Az uralkodó osztály, a tényleges jogokkal rendelkező rétegek igazán áldásnak tekinthették, hogy Ferenc József koncepciója segítségükre sietett; nagy időt nyertek ezzel az elrendelt mozdulatlansággal, merevséggel: a 218nosztalgiahullám visszasodorta korszak uralkodója éppen egy félszázaddal tolta el a munkások és parasztok sorsának rendezését.

Móricz nemcsak ábrázolta ezt a kort, saját életét elemezve fel is állította politikai-társadalmi-gazdasági képletét. A kiegyezés adta „önállóság” valójában elzárta az utakat, csak látszatra nyitott valami rést, a kiegyezés utáni Magyarország nemigen tehetett egyebet, mint imádhatta a távolban élő uralkodóházat, és vállalta azt a morális kötelességet, hogy többet nem hozza a Kossuthék nevével fémjelzett időszak kínos élményét az Udvarra, sőt igyekszik féken tartani a nemzetiségeit is, mert semminek nem szabad veszélyeztetnie a monarchia nyugalmát. Tisza és környezete garantálta, hogy Ferenc József nem kerül újra olyan helyzetbe, ami miatt meg kellene osztania figyelmét osztrák és magyar alattvalói között, s uralkodói gondjait nem szaporítja még egyszer a Lajtán inneni magyar gyarmat. Móricz tisztán lát, a császár csak Benatzky operettjében mosolyog jóságos derék salzkammerguti híveire, bizony, elég baja volt a saját népével is, kergette ő otthon is szét a parlamentet, letörte e kék szemű, szelíd békeszimbólum nemcsak a mi forradalmunk kalászait, a saját ellenzékét is. Persze a maga hazájában nem kellett mindig extrém eszközökhöz folyamodnia, Ausztriában otthon volt ő is, az Udvar is, a nép is. Az osztrák tartományok egynyelvűek voltak, legfeljebb egyensúlyi helyzetükön kellett olykor billentenie, alkukkal, politikai manőverekkel helyreütni a csorbát, ami a közigazgatási és katonai fegyelem árnyában esetleg a stájer vagy tiroli nacionalista önérzeten esett. Túl a Lajtán, mindig volt valami nem is kedvezőtlen megoldás; ha vihar támadt, hamar elcsendesedett, a sebzett osztrák szívre flastrom került, okos intézmények létesültek, régi tervek valósultak meg, mert a császári ház élő jelenlét volt Ausztriában, nem mitológia, mint nálunk, 219a császári család tagjai pletykák, intrikák, az udvari élet mechanizmusa révén közelebb állottak a lakossághoz, valahogy el lehetett őket érni, kisírni, kihízelegni tőlük valami eredményt. Az út, amelyen Ferenc József nyomán haladtak – látja Móricz –, reális volt, perspektívát ígért, ha nem is totális megelégedést, de azért harmóniát, ám ennek az összhangnak a megteremtésére és fenntartására csak úgy lehetett vállalkozni, ha bizonyos volt, hogy Magyarország nem vonja el az erőt, a figyelmet, a politikusok koncentráló erejét a maga nyomorult kis problémáival, az egyetlen igazán lényegesről: a monarchia fenntartásának kérdéséről. A századvég Ausztriában is csupa zavar, az olasz, a horvát valahogy éppúgy nem boldog, mint a cseh vagy a magyar, fel is kell oszlatni a Reichsrathot tavasszal, és csak ősszel hívni össze újra, amikor már lezajlott az új, manikűrözött választás, és az ellenzék száma, hogy-hogynem, jelentősen csökkent. Itt a magyarázata, miért volt életbevágóan szükséges Magyarország dermedése, az abszolút passzivitás, Ferenc József született börtönőr volt, de két kézzel nehezen tudott volna zárva tartani két fogházajtót, amelynek mindegyikén kitörni akaró rabok dörömbölnek. A magyar fogház igazgatására, és az egyensúly tartós biztosítására alkalmas volt Tisza.

Móricz történelmi kutatásai ösztönének hibátlan biztonságát igazolják. Hol még az Életem regénye, amelynek megírásához anyagot gyűjtve átnézi a hírlapokat, amikor már úgy felel a kor kérdésére, ahogy felelnie kellett. Személyes élményei, a látottak eléggé meggyőzhették mindannak a gyakorlatáról, aminek elméletéhez később adatot keresett. Az a századfordulós Magyarország, amely Móricz műveiből ránk tekint, olyan, mint a görög mitológia szörnye, megdermedünk mi is, ha szembenézünk vele. Megdermedünk kettősségétől, szerencsétlen lobogásától, hazug aranyfüstjétől, nyomorának feneke nincs kútjától. Nem irgalmazott ez az író, 220ha írt, kés volt a kezében, belevágott a kóros daganatba, ujjai csak akkor szelídültek cirogatóvá, ha égett tenyerű, meztelen kisgyerek ténfereg valami tarlón, ha felsír a nyomor, ha a pillangó gyönyörű szárnyalásával indul útjára a friss szerelem. Ha élne, a nosztalgiahullámról is megvolna a véleménye, mint ahogyan megvolt a korról is, amelyet irgalom nélkül ábrázolt, s amelynek elfeledtetését tűzné ki célul, nem rögzítését. Mert eltréfálgat ugyan szeretettel: „Mikor lesz jobb, András bátya?” „Majd ha király lesz.” „Mikor lesz király, András bátya?” „Majd ha jó világ lesz” – de ő tudja, móka ez, sokat virágzik a népmese, sokáig. De nincs rózsasövény, ami elfedné az igazságot, Haynaut, a kamarillát, Schwarzenberg herceget, a nagy bábjátékost, a kiváló színpadmestert, s magát az ifjú börtönőrt, aki tizennyolc éves és részeg a gőgtől és az eltiport ország vérétől, és ki felejti el valaha az anyját, Zsófiát, vagy mindazt, amit ránk hoztak, eltiporva forradalmunk eredményeit, visszavetve lét alatti sorba a falvak, a gyárak népét. Nem, András bátya, nincs nosztalgia, nincs. Móricz azt is megírta előre, miért nem lehet. „Más csillag. Más élet. Más dimenziók.”

221
Olvasónaplómból

Edward Morgan Forster nevét régen megjegyeztette velem a csodálatos Passage to India, amely nemrégiben magyarul is megjelent. Howards End című könyve még többet adott az Indiai utazás-nál, még jobban felkavart, s bár napok teltek el azóta, hogy elolvastam, folyton visszatérek hozzá gondolatban. Nyilván nem szabadulok tőle, míg nem írok róla: ha egy könyv azt akarja, hogy foglalkozzanak vele, nem békél; Forster világában amúgy is élnek a tárgyak.

A könyv címe – Howards End – egy ház nevét jelenti. Ha magyarra fordítanák a regényt, az közelítené meg leginkább a fordításban, hogy Mrs. Wilcox háza. A mű főszereplője, sajátságos módon, maga ez a Howards End nevű ház, sokkal inkább az, mint bárki a regényben élő-haló emberek közül, a Schlegel nővérek, Tibby öccsük, nagynénjük, Juley, a Wilcox család tagjai vagy a Bast házaspár. E ház mellett minden élőlény voltaképpen mellékszereplő, mert cselekedeteivel, betegségével, gyilkosságával vagy halálával voltaképpen csupán a ház kívánságát hajtja végre: a ház ugyanis élni akar, nem nyugszik bele, hogy lezárják, elhanyagolják, vagy olyan tulajdonos kezére juttassák, aki nem tudja méltányolni varázsát. Célja elérésének érdekében három család életét változtatja meg, gyermeket hozat a világra, embert ölet; mint egy színházi rendező, ide-oda vezényli a játékosokat. Mert Forster világában csak az ember halandó, tárgy, táj, 222épület, vegetáció nem. Ennek az írónak könyörtelen fantáziája már látja azt a földgömböt, amelyről minden férfi-nő kipusztult, amelyen csak a bútorzatok maradtak meg, s egy tökéletesen üres földgolyó tetején hasas kredencek guggolnak, gazdátlan hintaszékek ácsorognak, fotelok öblösödnek ember nélküli egymagukban. Howards End is örökkévaló, vén szilfájával, mézes szénaillatával, öreg köveivel, s erejét, derűjét és biztonságát átsugározza azokba, akik vállalják parancsa teljesítését, egyszerű, de örök törvényeit. Mint a mesék bűbájosa, ez a ház letapossa, elpusztítja, halálba vagy börtönbe űzi azt, aki ellensége, de aki szereti őt, aki hisz benne, annak támasza és vára lesz mindhalálig.

Elmondható ennek a regénynek a tartalma, el is mondom mindjárt, bár úgy érzem, annak a hatása, amiről az imént írtam, tüstént gyöngülni fog, mihelyt megpróbálom történetté szürkíteni Forster regényformáló művészetét. Ez a könyv 1908-tól 1910-ig készült, mikor e század új tematikát, epikai látásmódot és stílust teremtő regényírói közül még egyik sem alkotta meg műveit: nincs meg még sem a joyce-i, sem a prousti, sem a kafkai oeuvre. Annál nagyobb teljesítmény. Szerkezete olyan, mintha valaki a csúcsára állított volna egy kúpot, s az alapterület széléről kör alakban alávezető ösvényen indítaná el a szereplőit, akik e mindig azonos centrumú, spirális úton jutnak el a csúcsig, a megoldásig. A körkörös ösvény középpontja a ház, melynek szándékát, hatalmát és diadalmát már ismertettem az imént. A regény kezdetén olyan eseménysor indítja meg kiszabott útjukon a szereplőket, hogy az olvasó azt hiszi: idill tanúja lesz, míg a csúcs hegyéig aláereszkedik velük, s a mű végén döbben rá csupán, mekkorát tévedett. Az indítás félrevezető: megtudjuk, hogy a Schlegel nővérek, Margaret és Helen, külföldön utazgatva, megismerkedtek a Wilcox családdal; a család öttagú, áll a Wilcox házaspárból és három gyerekükből, 223Charlesból, Paulból és Evie-ből – s miután szívesen vannak egymás társaságában, a Wilcoxok meghívják a fiatalabbik Schlegel lányt, Helent vidéki házukba, Howards Endbe. A hely babonás ereje azonnal megnyilvánul: Helen pár napi ott-tartózkodás után azzal döbbenti meg nővérét és nagynénjét, Juley nénit, hogy bejelenti levelében: eljegyezte magát a fiatalabbik Wilcox fiúval, Paullal. (A ház már hívja egyik jövendő lakóját.)

Margaret és Juley néni kétségbeesik: ennyire előzménytelenül mégse lehet egy életre szóló kapcsolatot kötni. A nővéreknek van egy öccsük, Tibby, aki éppen nagybeteg, mikor Helen levele megérkezik, ápolója, Margaret nem kelhet hát útra, hogy észre térítse a hebehurgya Helent. Juley nénire marad a kényes feladat, hogy rendet teremtsen, akit azzal a kéréssel ültet vonatra az idősebb nővér, hogy Helenen kívül senkinek se árulja el, mi vezeti Wilcoxékhoz, s olyan hallgatag és tapintatos legyen, mint még soha. A megérkező Juley néni azonban a pályaudvaron véletlenül összetalálkozik az idősebb Wilcox fiúval, Charlesszal, izgalmában azt hiszi róla, ő Helen vőlegénye, s el is árulja neki a fiatalok titkát. Charles magánkívül van dühében, hisz Paul majdnem gyerek még, szó se lehet arról, hogy megnősüljön, amellett rövidesen el is kell mennie Angliából, mert gyarmati szolgálatba lép. Az idősebb Wilcox fiú Juley néni személyében az egész Schlegel családot megutálja, ez az ellenszenv irányítja minden akcióját, a regény utolsó lapjáig. Juley néni tapintatlansága annál kellemetlenebb, mert Helen és Paul időközben felocsudtak már szentivánéji szerelmükből, eszük ágában sincs fenntartani vagy házassággá realizálni a kapcsolatukat. (A ház akarja Helent, de nem mint Paul feleségét, és nem akkor. Az első Wilcoxné még él.) Nagynéni és unokahúg kínos zavarban hagyják el Howards Endet.

A két családot – bármennyire is kívánta mindkét fél az 224érintkezés megszűnését – ismét összehozza a véletlen. Wilcoxék Londonban éppen a Schlegel házzal szemben bérelnek lakást, s ha nem is Helen és Paul (akik mindketten elhagyták Angliát, a lány ismét a kontinensre utazott, a fiú megkezdte szolgálatát Afrikában), de Margaret és Wilcoxné rendszeresen találkoznak. Barátságuk lassan fejlődik, de egyre intenzívebbé válik. (A ház már érzi, hogy rövidesen árván marad, s kijelöli kedves asszonya jogutódját, Margaret személyében.) Margaret sokat hall barátnőjétől Howards Endről, melyet családjából csak Helen és Juley néni ismer, s elkezd vágyódni az annyiszor magasztalt, sose látott helyre. Egyelőre azonban nem juthat el a házba, a Wilcox család nélküle tér vissza vidékre, s a tervezett látogatásból már csak azért sem lehet semmi, mert Wilcoxné hamarosan kórházba kerül, s Margaret Howards End megtekintése helyett csak a temetőbe kísérheti ki barátnőjét, csak sírjára tehet pár szál virágot.

A regény egészben véve remekmű, ám csodálatos részletei egyik legcsodálatosabbika a Wilcoxné temetését követő nap ábrázolása: mint válik a tanácstalan, őszinte fájdalom gyanakvássá, sértődött felháborodássá, mikor megjelenik Wilcoxné ápolónője egy, csak a temetés után kézbesítendő levéllel, melyből kiderül, hogy a halálra készülő nagybeteg Margaretet jelölte ki Howards End örököséül. Az özvegyen maradt Wilcox, az idősebbik fiú, Charles (aki időközben megnősült, elvette a csinos, jelentéktelen Dollyt) és Evie megegyeznek: az elköltözött vagy gonosz sugalmazásra, vagy már nem teljesen ép elmével rendelkezett, így tehát a házat nem adják át Margaretnek, maradjon az csak a Wilcoxé, s annak halála után szálljon Charlesra. Még csak nem is értesítik a Schlegel lányt, milyen különös intenzitással gondolhatott rá elhunyta előtt a megboldogult.

A ház, mely minden előkészületet megtett léte biztosítá225sára, most felfigyel: megérzi, hogy asszonya rendelkezését nem akarják teljesíteni, rövidesen magára marad (Wilcoxék úgy határoztak, ismét Londonba költöznek), majd bérlő kezére kerül, akinek fogalma se lesz jelentőségéről, a ház tehát cselekszik. Bűvös körébe immár a harmadik családot is belevonja, a suta Isten báránya–Leonard Bast és a szánalmas Mária Magdolna–Jacky is közreműködik abban, hogy Howards End végül mégiscsak megkapja azokat a gazdákat, akik értik vén szilfája suttogását, és megérzik a lét folytonosságát a rétek szénaillatában. Bast és felesége úgy jutnak kapcsolatba a Schlegel lányokkal, hogy felkeltik szánalmukat, nem is annyira a visszataszító külsejű, zavaros múltú feleség (Wilcox úr hajdani kedvese), Jacky, mint inkább a gondok közt fúlódó, örökké a nagy kalandról álmodozó kistisztviselő Leonard, akivel a nővérek úgy ismerkednek meg, hogy Helen egy koncert után véletlenül elviszi Bast esernyőjét a sajátja helyett. Miután Wilcoxék ismét Londonba mennek lakni, felújítják az ismeretséget. Schlegelékkel, persze előzőleg kipuhatolják, sejti-e Margaret, hogy Howards End, amelyet időközben bérbe adtak, voltaképpen az ő tulajdona lenne. Mikor Wilcox úr megbizonyosodik róla, hogy Margaretnek fogalma sincs, miképpen rendelkeztek az ő érdekében, eloszlik gyanakvása, sőt kezdeti ellenszenve más érzelemnek ad helyet: beleszeret a lányba, elveszi feleségül. A három család sorsa ettől a naptól fogva téphetetlen szálakkal kötődik össze: Leonard Bast, a lányok védence, Wilcox rossz tanácsa miatt elveszti állását, Helen részvétből, bűntudatból, becsületből Evie esküvőjének izgalmas idejében odaadja magát neki, hogy legalább a mindig várt, nagy kaland élményével kárpótolhassa a szépért sóvárgó és mindig útszélre vetődő férfit. Meghasonlik testvéreivel, Wilcoxékkal, voltaképpen Leonarddal is, egyszer csak hátat fordít mindenkinek, és eltűnik a kontinensen.

226

A ház, Margaret személyében, már megszerezte magának igazi tulajdonosát, de az asszony még nem költözött falai közé, pedig Howards End arról is gondoskodott, hogy lehetővé tegye számára az ottélést. (A bérlő meghalt.) Ám Margaret nem sejti, milyen szerepet jelölt ki számára, ezt Howards Enden kívül egyelőre csak Avery kisasszony érzi, az épületben fel-felbukkanó öreg teremtés, aki a belépő Margaret járásában az első Wilcoxné lépéseit ismeri fel, s azonnal tudja: megjött a méltó utód, a halottal voltaképpen azonos élő, aki megindíthatja az életet Howards End falai között. A nővérek Londonban feloszlatott hajdani lakásának berendezését itt raktározzák el, Avery kisasszony utasítás nélkül is berendezi a házat a Schlegel-bútorokkal: múlt, jelen és jövendő egységbe záródva rendíti meg hát az először körülnéző Margaretet.

Wilcox úr nem érti meg a ház kívánságát, esze ágában sincs visszaköltözni, s Margaret, aki pedig boldogan élne ott, nem ellenkezik férjével. Ám a háznak nem elég, hogy ismét bebútorozták, hogy lakhatóvá tették, embereket kíván falai közé, ismét cselekszik hát. A belőle ágazó szálak hazahúzzák a kontinensről Helent, odarántják a szerencsétlen Leonardot is. Az események megindítója most is, akárcsak legelőször, mikor Helen vélt eljegyzésének hírére beleavatkozott unokahúga életébe, Juley néni lesz: súlyos betegségbe esik, s ennek hírére a külföldön élő, és a családjából senkivel érintkezni nem akaró Helen is előkerül, bár azzal döbbenti meg Margaretet és öccsét, hogy csak ügyvédjeivel hajlandó találkozni, előlük elbújik. Margaret mindenképpen meg akarja tudni, miért kerüli őket a lány, ezért húgát Howards Endbe rendeli, azzal az üzenettel: őket, akik nem ott laknak, nem fogja látni, egymaga lehet a hajdani Schlegel ház odaszállított bútorai közt, zavartalanul kiválogathatja, amit magával akar vinni. Titokban azonban ő maga is Howards Endbe megy Wilcoxszal, s ott döbben rá, miért bujkál előlük Helen: a lány 227ugyanis gyermeket vár, akinek apja Leonard Bast. Leonard a Schlegel fiútól értesül Londonban arról, hogy Helent Howards Endben találja meg, odasiet ő is, ám akkorra már Charles Wilcox is megérkezett, és az amúgy is utált Schlegelek iránti felháborodását, akik nemcsak hogy beférkőztek a Wilcox családba, de Helen „bűne” miatt szégyent is hoztak a család nevére, Baston tölti ki. A ház beteljesíti a végzetet: Charles csak meg akarja fenyíteni a csábítót, ám a vékonypénzű, rosszul táplált, szívbajos Leonard elpusztul ütései alatt. Helent rabul ejti a ház varázsa, érzi, itt boldogan tudna élni gyermekével, Margaret is úgy illeszkedik a ház légkörébe, mintha itt született volna. Wilcox úr hát hiába ellenkezik, ez a ház lesz új otthonuk, mert Howards End erősebb terveknél, emberi akaratnál. Wilcox tudja, ha nem engedelmeskedik Margaret hívó szavának, egészen egyedül marad, s ezt, öregedve, nem tudná már elviselni: Evie férjnél van, Paul külszolgálatban, Charles börtönben – kije volna Margaret nélkül? Wilcox úr hát megadja magát, s tulajdonképpen nem is boldogtalan. Sőt. A családtagok egy idő múlva megbékélten összegyűlnek, hogy még Wilcox úr életében megbeszéljék, hogy osztozzanak meg majd az esetleges örökségen. Evie-t csak London érdekli, Paul szeme más távlatokhoz szokott Afrikában, Dollynak, a börtönben ülő Charles feleségének csak gyötrelem, ha említik nyomorúságuk okát, férje bűnének színterét, Howards Endet, mindenki helyesli hát ezt a tervet, hogy Wilcox úr halála után a ház minden megkötöttség és a többi családtag jogigénye nélkül, kizárólagosan Margareté legyen.

Howards End, a csodálatos, rettenetes, elérte célját. A regény első lapjain, mikor először látjuk a fiatal Helen szemével, feslő mák között lépeget végig a pázsiton az első Wilcoxné, felmarkol egy kis szénát, belehajtja arcát az illatába. A regény végén a második Wilcoxné, Margaret lépeget a fü228vön, s a kisfiát vezető Helen kiáltja elragadtatva: „A rétet lekaszálták, annyi szénánk lesz az idén, mint talán soha még.” A ház megpihen, varázskörét bezárta, a lét folytonossága biztosítódott, nemcsak a növények és természeti tünemények örök egyek körötte immár, hanem a voltaképpen mindig azonos gazdák is, hívják akárhogy őket – mert sosem önmaga az, akit Howards End tulajdonosául kijelöl, hanem az örökkévalóságot öröklő örökös.

Remekművek első ismertetőjele, hogy nem vénülnek. Ez a hatvan esztendővel ezelőtt írt könyv egy varázsló munkája, aki olyan tudatosan tudott szerkeszteni, mint kevesen, és olyan sokat sejtett mestersége rejtelmeiből, mint a próza művelői közül csak a legnagyobbak. Hétköznapi hőseinek mindennapos gondjai, reális botladozásai, erényei, bűnei fölött a villódzó irrealitás titokzatos fényei ragyognak.

229
Gyermekköszöntő-k a századfordulón
Méhes András (Rudnyánszky Gyula) könyve

A nosztalgiahullám partra sodorta megint, álnéven írt könyvéért többet kérnek az ócskapiacon, mint az Arany- vagy József Attila-életmű kritikai kiadásáért. Sokféleképpen megalázták életében, de ez az antikváriumi reneszánsz gyilkosabb, mint mikor osztrákgyűlölete miatt börtönbüntetésre ítélik, vagy összevész lapja kiadójával Debrecenben, otthagyja a várost, kifut a lába alól a vidéki után a fővárosi talaj is, és épp az első orosz forradalom évében úgy dönt, nem küszködik itt tovább értelmetlenül; kivándorol. Kerényi iszonyú üzenete az Amerikába került s ott hányódó magyar emigránsok sorsáról, a legelső effajta jelzések közé tartozik, a forradalom bukása után kibujdosott költő emigrációs lírája majd az ő művészetében teljesedik ki. Reviczky vers-magasiskoláján tanult, Ady, Krúdy, Schöpflin Aladár nagyra becsülte, Rudnyánszky Gyula, a 48-as honvédtiszt fia mégis irodalmunk tragikus alakjainak egyike, pedig gondok alatt görbült teste az egyik hídláb a híd alatt, mely Vajdáék hangváltását a Nyugat nagyjai működésével összeköti. Az élet annyiféleképpen állt ellen törekvéseinek, annyi vállalkozását, próbálkozását hagyta kenyérbiztosító anyagi megbecsülés nélkül, élete utolsó éveiben még szeme világától is megrabolva, hogy legalább nekünk kellene emlékeznünk rá, s emlékeztetnünk másokat átküzdött életére, de hát nem tesszük. A Századvégi költők antológiájában ugyan szerepel, de köny230vei eltűntek a közkönyvtárakból, csak a szakember férhet már hozzá műveihez, ha ugyan érdekelnek még valakit röplapon közzétett lázító versei, vagy tigrisugrásainak folyton megújuló kísérlete, milyen irányból közeledjék hát, hogy belül kerüljön a bűvös körön, ahol a valóban számon tartott írók élnek? Mit írjon, mikor mindent tudna? Verset, novellát, elvi cikket, esztétikai elemzést? Fordítson színdarabot, gyűjtsön népdalt, állítson össze antológiát? Vagy dolgozzék a legfogékonyabb közegnek, írjon színműveket lányoknak-fiúknak, rendszerezze, mit írtak Mátyás királyról? Írjon elbeszélő költeményt, legendát, ifjúsági regényt, színdarabot Petőfiről? Vagy mégis megint verset? Mindennel megpróbálkozott, 1858 – születése – és 1913 – halála éve közt mennyi kísérlet és mennyi kudarc. „Viharok szétzilálták koszorúmat, s nagyon nehéz a töviskoszorú” – jajdul fel megrázó verse végén, amelyben, mint lírája legjellemzőbb darabjaiban, van valami a századforduló lírai kelléktárából hiányzó elem: Reviczky leginkább életet szeretne, a fukar enyészettel perel, Vajda, üstökös magányában, a kozmosznak kínálkozik, Komjáthy álomfejedelem, a vágyak óriása. Rudnyánszky többet szeretne, kevesebbet is, mint azok hárman: valami konkrétabbat, hírnevet, megbecsülést, ami a megélhetését is biztosítja. Nem éri el.

Az irodalmi élet gyűrődései néha kaján hurkot vetnek. Rudnyánszky Gyula Új költemények című versgyűjteménye a három forintért kapható könyvek között fekszik az ócskapiacon, míg másik művét háromszázra tartja az árus. A háromforintos könyvek szabad ég alatt hevernek az asztalon, Rudnyánszky Gyermekköszöntő című könyve a kis bolt polcán előkelő helyen áll, az M betűnél, Márai Sándor és Mollináry Gizella között. A kereskedőnek fogalma sincs arról, hogy a két autóbuszjegy áráért kapható Új költemények írója azonos a nosztalgiahullám divatba hozta irodalmi csemege 231szerzőjével, csak a szakértő tudja, hogy Rudnyánszky számos írói álnév alatt dolgozott, írt mint Dezséri, mint Fidél, Casanova, Csaba Márton, Divéki és Méhes András. A Gyermekköszöntő-t, amelyet a Franklin adott ki annak idején, Méhes András névvel jelentette meg, Méhes Andrást az ócskapiacon nagy becsben tartják, mert a divat nemcsak a szecesszió pávatollait lengeti, de kuriózumokat is gyűjt és gyűjtet, s amilyen érdektelen, hogyan és miért szakadt meg a szíve egy Rudnyánszky Gyula nevű ismeretlennek, olyan kedves, komikus és izgalmasan vonzó egy olyan kis könyv, amely hét-tizenkét éves gyermekek számára készült azzal a céllal, hogy életük minden olyan pontján, ahol napjaik a felnőttek polgári világával ütköznek, illedelmesen és megfelelő módon, versben vagy írásban ki tudják fejezni magukat.

A könyv fényes tetejét megóvta az idő, színes képén a múlt század késő hetvenes, kora nyolcvanas divatja szerinti házaspár díszlik, az atya hosszú szárú pipát szív, előtte ünnepre terített asztal, kávéskannával, szokatlanul nagy csészével, az atyai vállra bíbor ruhás hitves támaszkodik, fején kis házi főkötő, előttük gyermek áll, valami túlméretezett, hasas edényből kidagadó, rút szobanövény mellett, láthatólag szaval, vagy valami szöveget mond, s hogy bele ne süljön, papírlap van a fél kezében, nyakán kék a nyakkendő, a harisnyája is kék, lábszárközépig érő kis csizmát visel, és kancsalít a rémülettől.

Irtózatos mű, dupla vádirat. Nem annak szánta, öntudatlanul vált azzá, hisz voltaképp egy szelíd illemtan, egy hittankönyv és egy gyermekalmanach keveréke, ám majd száz esztendővel keletkezése után is a korabeli Magyarországra kiált, amely nem tudja kenyérrel ellátni lakossága zömét, nem sok idő múlva e nyájas vers- és prózagyűjtemény íróját is 232emigrációba kényszeríti, de egy Nestroy-darab színpadi apparátusával felépíti tündér-ős-Buda várát a millenniumkor, s ünnepli azt az önmagát, amely tizen-valahány év múlva az első világháború mészárszékére indítja ugyanazokat a kisfiúkat, hadiözveggyé vagy árvává teszi ugyanazokat a kislányokat, akik a köszöntőket megtanulták és előadták. Rudnyánszky magánélete, magánhiedelme, tapasztalatainak minden sora rácáfol erre a könyvre, az írói sors különösen keserű fintora, hogy éppen neki kellett optimizmusra, derűre oktatni az alig születettek nemzedékét, s azt hirdetnie, ha jön is felleg, elszáll, a nap mindig kisüt, a világban voltaképpen rend van, Magyarországon meg különösképpen.

Mindig szerette a gyerekeket, szívesen írt nekik, ezt a köszöntő-gyűjteményt mégis keservesen izzadhatta ki, megsebezhette száját a polgári kiegyensúlyozottság, az élet momentán buktatói után elkövetkező bizonyos egyensúly, az establishment rímes és prózai himnológiája. Szívszorító elgondolni, mit érezhetett, míg összeállította ezer gondja, családi terhe, megfeneklett reménye, sorozatos kudarca között a századvég keringőt mosolygó, könyörtelen országa adta alkalmakat, amelyeken köszöntő mondására sor kerülhet. Könyve első része verses újévi jókívánságokat tartalmaz szülőhöz, nagyszülőkhöz, keresztszülőkhöz, mostoha vagy gyámszülőkhöz, testvérekhez, rokonokhoz, ismerősökhöz, jótevőkhöz, pártfogókhoz. (A pártfogóknak és jótevőknek fogalmazott szövegrészeknél megrezzen a biztosan fogalmazó kéz, s egy résnyit félrehúzza a szalonablakot fedő drapériát. E szavak fényében a valóságos Magyarország látható: a jótevő, a pártfogó szavak fogalmát hosszan kellene magyaráznunk a mai iskolásoknak szókincsfejlesztő gyakorlatokon.) A második rész születés-, a harmadik névnapi köszöntőket tartalmaz, ugyanezekhez a 233személyekhez, a negyedik egyéb alkalmakra fogalmazza meg a hat–tizenkét éves (!) gyermek mondanivalóját. Újévi köszöntővel kezdődik, de vers kíséri a tanévnyitást és zárást, az egyházi ünnepeket, a majálist, az iskolai vizsga kezdetét és befejezését, a családban megült ezüst- vagy aranylakodalmat, az aratást (ezt vajon ki szavalta? A birtokos vagy a summás gyereke?), de vers vigasztalja a beteg édesanyát is, s verses aranymondások, jó tanácsok zárják a könyv első, versben írt részét. Rudnyánszky-Méhes András kései olvasója csak megcsóválja a fejét, amikor az emlékkönyvbe kívánkozó szép mondások között ezt találja:

Kincs veszendő, rang mulandó,
fény, hír könnyen porba hull,
de a munka maradandó,
aki munkál, boldogul.

Ha valaki, tenger munkája, iparkodása ellenére nem boldogult, az e sorok írója volt. Ha önmagát biztatta, hiába tette. Ha másokat, még furcsábban járt. Húsz évvel könyve megjelenése után a magyar nemzeti operett grand-guignollá komorul és pergőtűz rímel a gyermekköszöntő verseire.

A versek, amelyeket a korszellem és a korízlés követelménye szerint a gyermekek szájába adott, nem a költő, a kor szégyene. Félelmes fekete-fehér fotográfiák a fényképezés hőskorából, a retusálás minden reménye nélkül. A nyájas szavak tótágast állnak a mai, a kort már történelmi jelentőségében felmérni tudó olvasó előtt, s a kezdet mosolya elferdül, elkomorodik, a pontos rímű sorok zenéje atonalitás.

234
Vers különböző egyénekhez
Előtted, dicső férfiú,
megállok tisztelettel,
példám vagy arra, hogyan kell
a hont szolgálni tettel.
Szereted te e szép hazát,
tetteid ezt mutatják,
neved a késő unokák
dicsőséggel áldhatják.
Tanítóhoz
Légy üdvöz, áldott oktató!
Hálámra mind kevés a szó,
kitől szívem csak jót tanul,
tisztellek híven, szótlanul.
Névnapi köszöntő, apának
Kicsi a lány, nagy a gondja,
a világért meg nem mondja,
miben töri a fejét?
Két orcája majd kicsattan,
jár föl s alá izgatottan,
alig leli a helyét.
235
Végre nyílik a nagy ajtó,
atyja jön, s a titoktartó
lány szíve is megnyílik;
atyja elé áll remegve:
„Áldás… szálljon… életedre…”
szól és hangja megtörik.
Könnye ömlik, mint a csermely,
atyjára fölnézni sem mer,
kérdi ez: „Lányom, mi lelt?”
s ő csak pirul és átadja
némán, amit nevenapja
ünnepére készített.
Születésnapi vers, anyának
Volnék madár,
mely ott fenn jár
túl a fellegeken,
az ég kékjén
zengenék én
szép dalt ez ünnepen.
Volnék virág,
mely illatát
nyitva terjeszti szét,
szél fuvalmán
neked adnám
kelyhén balzsam lehét.
236
De csak kicsi
icipici
szerény gyermek vagyok,
e kis versnél
s hű szivemnél
többet nem adhatok.
Mostoha vagy gyámszülőkhöz
Hű gyám, jó gyám, üdvözöllek,
egészségnek és örömnek
rózsái átövezzenek,
szeretteid szeressenek.
Névnapra nagyanyának
Mi kell az evetnek?
Mogyoró!
S a kicsi gyereknek
ugyan mi volna jó?
Méz? Vaj? Kalács? Dió?
Nem bizony, egyik sem
e közül.
Az Isten segítse
nagymamát, egyedül,
csakis ennek örül.
237
Névnapra, mostohának
Eljöttem, drága mostohám,
ki pótolod szülőmet,
eljöttem megköszönni, hogy
szíveden viseled jövőmet.
Elnéző vagy, ha tévedek,
kétszer látod erényem.
Légy boldog, megelégedett,
az Istent kérve-kérem.
Névnapra, pártfogóhoz
Emlékezem nemes szívére,
mely mindig jó példát mutat,
s szövétnekül ragyog fölöttem,
jelölve a legszebb utat.
Én jóságának száz jelére
büszkén, híven emlékezem,
elhalmozott gyakran kegyével,
bár nem is volt tán érdemem.
Buzgó imám kulcsolt kezekkel
mélyen meghatva rebegem,
magasztos lelkű pártfogómat
ó áldd meg, áldd meg, Istenem!
238
Névnapi köszöntő különböző egyénekhez
Hódolatot az érdemnek!
Híveid im megjelentek,
hogy e napon köszöntsenek,
tolmácsolva híven neked,
amit szívünk-lelkünk érez,
bár nem értünk szép beszédhez.
Isten tartson, Isten áldjon
mindnyájunknak örömére,
tiszta öntudat jutalma,
siker legyen munkád bére.
Buzdítás iskolai év kezdetén
Rajta-rajta, ifjú társak, munkánk díja üdv leszen,
boldog élet arra vár csak, aki fárad lelkesen.
Tanévzáró közvizsgálat után
Fogadjátok üdvözletünket,
akik itt megjelentetek,
évi előmenetelünket
mutassák látható jelek.
Azért legyetek itt elnézők,
ha egyik-másik elmarad,
billentse le az érdem-mérőt
kegyesszívű jóindulat.
239

Nem sokkal halála előtt visszatér az emigrációból, beteg, szeme világát is elvesztette, nem olvashatja újra már, mit írt valamikor szép húsvéti versében:

Nem kell a búsnak elcsüggedni gyáván,
felhőkön kél a kétívű szivárvány,
ha folytak már arcunkon sűrű könnyek,
rózsája szebb lesz aztán az örömnek.

A munka díja, melyet az ifjú társaknak a tanévnyitó köszöntőben ígért, nem lett üdv, hiába „fáradt lelkesen”, nem lett jutalma boldog élet. Halála után egy esztendővel kitör az első világháború, nagy szele tovafújja a jóságos mostohákat, pártfogókat, bácsikákat, gyámolókat, a nagymama-köszöntőben szereplő vaj, cukor, kalács, dió, méz eltűnik a boltokból, a felnőttek köszöntő verseit már Ady Endre írja. A dicső férfiak, akik példát mutattak rá, hogy kell a hont tettel szolgálni, megbuktak a történelem záróvizsgáján, s az áldott oktatókat behívták, elvéreznek az Isonzónál vagy Galíciában, az ifjú társakkal együtt, akik egy valamikori majálison „álmodozva álltak messzi táj felett”. A talaj végképp megcsúszott a polgári társadalom alatt, a változás elodázhatatlanná vált.

Rudnyánszky-Méhes András könyve második része beszéd- és levélgyűjtemény, ugyanazok köszöntésére, akikhez a verses üdvözletek szóltak. A könnyen megjegyezhető rímes szöveg helyett súlyos, természetellenes a korabeli társalgási nyelv prózaszövege, akinek meg kellett tanulnia, napok keserves munkájával jegyezhette meg. „Szeretett drága szülőim – mondta a hat-tizenkét éves gyermek újév napján –, boldogságot és szerencsét kívánok ez új évben, halmozza el az ég ezer áldással édes szüleimet, ne legyen okuk panaszra, 240csüggedésre, fáradozásaikat koronázza siker, veszteség, csapás, bajok ne sújtsák nemes szíveiket, az őrködő Isten angyalai, jóság, egészség, üdv, vidámság, megelégedés lebegjenek útjaikra rózsákat hintve fejük felett. Minden, ami szívüknek kedves, valósuljon meg, áldozatra készségük, küzdelmeik, kitartásuk, szeretetük jutalmául.” A családfő tekintélye még csorbítatlan: „Édes jó atyám, legforróbb óhajtásom kifejezésével járulok a világ mindenható urához, hogy kedves drága atyámat, életem fenntartóját, elnéző, nagyszívű vezetőmet, aki értem áldoz, értem fárad, rólam gondoskodik, nekem örömöket és boldogságot ad, érdemeihez méltóan megjutalmazza, a jólét, szerencse, boldogság, megelégedés illatos rózsáiban fürössze, rossztól óvja, jóval elárassza.” Félelmes a kép, mely a nagyszülőt köszöntő üdvözlőbeszédből elénk tárul, a nagyatya ősz fejét boldogság virágai koszorúzzák, reggel, ha ébred, tekintete édes képeken, családja szerető és szeretett tagjain pihenjen meg, az álmok violaágyon ringassák. Míg e kínos-keserves erőszaktétellel visszabűvölt, már nem is biedermeier, rokokó kellemkedésszöveget elmondja a hat–tizenkét éves lány vagy fiú, recseg-ropog a monarchia, a kivándorló hajók útra kelnek, az agrárfelkelést csendőrsortűz fékezi meg, a közélet, a parlament munkája szánalmas kabaré, már igazán csak a gyámok és pártfogók arca gyanútlan és derült. „Mélyen tisztelt pártfogóm, jótevőm, valamint a bibliai özvegy olajos korsója soha ki nem fogyott, olyan kiapadhatatlan forrás az ön nagy szívének jósága, mellyel engem, igénytelenül hű szolgáját is oly kegyesen eláraszt. Legyen viszont önre nézve az ég áldása nem múló boldogság tiszta kútforrása, és midőn elébe járulok, esedezve kérem, tartson meg továbbra is jóindulatában.” Ki volt az a fiú, az a lány, aki ezt az irtózatos szöveget el tudta mondani, míg a millenáris ragyogásban a vidéken fagy- és éhhalált halt gyermekek statisztikai adatait gyöngéden nem közölték az újsá241gok olvasóival? „Becses nevenapját kedvező alkalomnak használom fel arra, hogy őszintén érzett tiszteletem és nagyrabecsülésem jelét tanúsítani iparkodjam. Fogadja forró óhajtásom kifejezését, vajha még számtalanszor boldogan megérje e napot és sok érdemének jutalmát élvezhesse boldog öntudatban, ünnepelt jólétben és azok hálájában, akik e hálával örök tartozásuk legparányibb részét is csak alig róhatják le. Támogatásait oly gyakran voltam szerencsés hasznomra, előnyömre fordíthatni, hogy midőn most önkéntelenül visszapillantok a múltba, szívem csordultig telik meg hálával és igazi becsüléssel és lelkesen kiáltom, amit érezni fogok egész életemben, hogy Önt a mindenható Isten mindnyájunk örömére és sokak boldogságára valódi megelégedéssel mennyei áldással megszentelve sokáig éltesse.”

„Nehéz nekem a töviskoszorú” – ezt írta szegény Rudnyánszky, és Méhes András álnevét arcára húzta, mint Caesar tógája szegélyét Pompeius oszlopalján. Élnie kellett, igény volt a gyermekköszöntőkre. Hányszor fúrhatott gond barázdálta homlokába a tüske, míg megírta e félelmetes könyvecskét?

242
Gelléri Andor Endre egy ismeretlen verse

Aller Képes Családi Lapja, a valamikori Aller Károly nyomdai műintézetében, a dán Valbyban nyomtatott folyóirat úgy bukkant szemembe az ócskapiac alkalmi könyvárusai egyikénél, ahogy gyerekkoromban szokott, amikor még a hírlapárusnál lestem minden pénteken: nagy formátumával, tarka címlapjával, szokatlanul vaskos és fekete betűivel azonnal magához igézve a pillantást. Nem láttam ezt a lapot a húszas évek közepe óta – két évfolyam jelent meg belőle csupán –, pedig valamikori magamnak az öröm kiapadhatatlan forrását jelentette. Aller Képes Családi Lapja ugyan az egész família gyönyörűségét kívánta szolgálni, de attól tartok, nálunk csak a fivérem és én méltányoltuk. Bátyám leginkább a lombfűrész-minták miatt, amelyek megvalósított földöntúlian szép mását olykor hozta is a címlap, én nem értettem a lombfűrészhez, de faltam a világ minden tájáról összehordott híreket, tudományos és szépirodalmi cikkeket, amelyekkel a lap elárasztotta olvasóit, és szemgyönyörködtető képanyagban sem volt hiány, soha azóta nem láttam olyan különös képeket, mint az Aller-ban. Gazdag folyóirat volt, mindig hozott három-négy folytatásos regényt, több novellát magyar és külföldi szerzőktől, magyar nótát, kottástul, ételrecepteket, kézimunka mintát, s lévén Magyarországon egy szerkesztőségrészlege, olykor, számonkint egy-két magyar költőtől származó verset is. Akkor, 25–26-ban legjobban 243az ismeretterjesztő képek győztek meg arról, hogy az Aller a világ legelső sajtóorgánuma, e mai napig emlékezetemben maradt egy egész lapos színes kép, amely a desszai király lovagló sétáját ábrázolta. Ma sem tudom, van-e olyan földrajzi hely, hogy Dessza, és mi az államformája, de akkor a lelkem üdvösségét odaadtam volna a király sétájáért: őfelsége ugyanis kitömött lovon lovagolt, a néhai paripát fatalpra szegezték, úgy húzták alatta, s több, illedelmesen öltözött testőr a ló farát taszította, hogy gyorsabban haladjon. Eleget ültem eleven lovon, az nem volt szenzáció egy, a tanyavilág gyűrűjében élő vidéki kisgyereknek, de álmodni se mertem akkora luxusról, mint ami a desszai királynak jutott. Persze volt a tudást valóban izmosító képanyag is a lapban, Amerikában jártamban a Sierra Nevadában felismertem az óriás fákat, amelyek méretét, külsejét pontosabban rögzítette emlékezetemben az annyiszor megcsodált színes kép, furcsa módon azt is az Aller-ban olvastam először, hogy van egy olyan angol politikus, hogy Churchill. Képregényt e folyóiratban láttam először, lázasan olvastam, hogy mit, azt eltörölték az évtizedek, csak az egyik címe rémlik, mintha kalózokról meg kincsekről szólt volna, s egy különlegesen gonosz férfiról, akinek a neve Fekete Jim.

Most aztán szembesültünk ismét, fél évszázaddal később, a folyóirat meg én, nem is alkudtam, pedig istentelenül drágán adták, többe került, mint egy Ady összes, mint egy mikrobarázdás hanglemez. Az 1925. április 12-én megjelent szám fedőlapja mindjárt visszahozta holt testvérem valamikori ügyes ujjait, mert ott volt a kivitelezett lombfűrészmunka a vakító színű címlapon: kék háttér előtt egy templomi orgona, tizenkilenc síppal, két irtózatosan nagy, az orgona magasságáig felnyúló gyertyával, és öt angyali angyallal, akik közül az egyik a szívére teszi a kezét, a másik csak úgy száll, kötelességből, a kotta és a klaviatúra előtt, a harmadik 244lebegve nézi a sípokat, a negyedik zuhanórepülésben közeledik jobbról, s a legutolsó a többit nézi, kicsit kritikus tekintettel, mint aki azt akarja tudni, rendben van-e minden. Amikor elkezdtem lapozni, mindent megtaláltam, ami valamikor az Aller szenzációja volt, az ismeretterjesztő furcsaságok rovatát – láttam keretantennát villanylámpába építve, gázzal hajtott autóomnibuszt és a kígyó fejlődésének három fázisát – megcsodáltam a Váratlan Örökség című, L. G. Moberly tollából származó folytatásos regény díszítő elemeként egy sajátságos akvarellt, amelyen egy piros kalapos hölgy fél lábon állva dupla szívet vés egy fa kérgébe, ami annál érthetetlenebb, mert valami kis asztal is ott áll az erdőben, és sokkal kényelmesebben dolgozhatnék, ha arra hágva vésne, nem a fél lába ujjhegyein. Ám az igazi meglepetés, amely ért, ezúttal mégsem a képeknél várt rám, pedig gyermekkori emlékeimet is felülmúló húsvéti szám volt a kezemben, hanem a versek között. Apró rózsák füzérjében egy költemény szerénykedett:

A tónál este
Csipkés fodor szakad.
Fenyvesekből fú a szél.
Nyomában apró hab fakad
Békanyált zavarva szét.
A tó színén tükrözik
Finomráncú ezüstszövet.
Árnyuk lassan a vízre vetik
Azúrra szórt ős fellegek.
245
Lila fátyol terül.
Sírva ontja szét
A kék hegyek mögül
A nap bágyadt szinét.
Az est már bogozza ép
Sötétszínű tarsolyát,
Válogatva szép
Selymére arany táborát.
Véghetetlen felhősátor
Fehéren, ájultan leng
S a mennyei színpompától
A köd halk dalban cseng.
Álmosodó tájon remegve
Mélyen zengő dalom borul.
Kicsordul az ékköves serleg:
Fekete gyöngye a táj szemére hull.

Tovább akartam lapozni, aztán rögzült a tekintetem a vers alatti néven: Gelléri Andor Endre. Mindig csak egy órája volt egy-egy novella megírására, olvastam róla, mikor volt, lehetett ideje prózairodalmunk olyan korán, olyan szégyenletes okból elvesztett csodájának, a tündéri realizmus Gellérijének erre a költeményre, ami tipikus fiatalkori vers, túlírt, túlkomponált, de színeiben és képkapcsolásaiban jelzi már az utat, amelyen az író majd elindul A nagymosoda, a Szomjas inasok, az Ukránok kivégzése utánozhatatlan lírai prózanyelve felé. 1925. április 12. Pár napja múlt tizennyolc éves, még húsz évet és pár hetet fog élni, 1945-ben külföldre hurcolják a fasiszták, s májusban már halott. Mit remélt, mit tudhatott magáról, mikor ezt a verset megírta, miféle tónál 246állhatott, micsoda este volt? Sejtette, hogy klasszikusa lesz irodalmunknak? Dehogy sejtette. Tizennyolc éves volt, azt hitte, előtte az élet, pedig csak húsz év volt még előtte, és a halál és a halhatatlanság.

247 248
Postámból
249 250
Az író pályája

Igen tisztelt Uram!


Levelét, mellyel megtisztelt, részvéttel és rokonszenvvel kezdtem olvasni, s mert az ünnep közeleg, még az az ellágyulás is erőt vett rajtam, amely külön igazságtalanságnak érzi az élettől, ha egy családot olyan időpontban szomorít meg, amikor mindnyájan készebbek vagyunk az örömre, otthonunk békéjének méltánylására, mint az év más szakaszában. Ez az alapvető igényem, amely szeretné minden sötéttől megmenteni a karácsony ragyogását, tett olyan különösen érzékennyé első sorai olvasása közben: éreztem, Önnek nagy bánata van, segítségre van szüksége, különben nem írta volna mindjárt a levél kezdetén azt: „Kérem, álljon mellém, ne hagyjon cserben.” Még nem tudtam, miről van szó, de már feltámadt bennem a kívánság, hogy valóban tegyek, tehessek Önért valamit. Mikor aztán végigolvastam terjedelmes levelét, s megtudtam, miben kéri a segítségemet voltaképpen, érzéseim korántsem voltak már olyan szelíden egyértelműek, mint amikor még csak első pár sorát láttam.

Nagy postám van, a nekem írt levelek tematikája meglepően tarka, ajánlottak fel nekem már megvételre életrajzot, kértek tőlem pénzt elhullott disznó pótlására, különben a levél feladóját megöli a férje (a feladóról utóbb kiderült, hogy városi lány, sose volt férjnél, és disznót csak feldolgozva lá251tott), kaptam szemrehányást amiatt, hogy nem pozitív hős hősömet nem átallottam az édesapám kedves nevére, Eleknek keresztelni, de most történt meg legelőször életemben, hogy valaki arra kért, vigasztaljam meg abban az újabb sorscsapásban, mely amúgy sem könnyű életútján az utolsó hetekben érte: vigasztaljam meg amiatt, hogy egyetlen fia író akar lenni, hogy kijelentette, úgy érzi, megtalálta hivatását az irodalom művelésében, s ezzel egy csapásra véget vetett annak az álomnak, hogy fiából mérnök lesz, értelmes, gyakorlati pályán működő ember, aki mindazt megvalósítja majd a jövőben, ami Önnek kárpótlást jelentett volna, saját be nem telt vágyaiért. Az Önök családja szép összhangban él – írja –, Önnek elve, hogy nem mérgezi meg házuk légkörét vitával, ellenkezéssel, ám tétlenül mégse nézheti, amint a fiú tönkreteszi jövendő esélyeit, ezért fordult énhozzám. Feleljek majd válaszomban Önnek úgy, mintha csak azért írt volna nekem, hogy megérdeklődje, mik a lehetőségek az írói pályán, s úgy írjak, hogy soraimat megmutathassa a fiának. Hogy megkíméljen a fáradságtól, nagyjából meg is fogalmazta a válaszlevelemet: írjam azt, hogy az író élete, egzisztenciája a mindenkori objektív események alakulásától függ, s ha hoz is boldogságot, az többnyire rövid életű, jobb a szürkébb, de biztonságosabb élet, mint a művészet veszélyes vállalkozása. A gyermek csak hobbyként írogasson hát, s válasszon reálisabb foglalkozást.

Uram, ne vegye rossz néven, de Ön gyávább, mint a jó öreg kocsmáros, Arany Györgyék, özvegy Kazinczynéról már nem is beszélve. Mert Petőfi Sándor apjának a művészi pályáról formált véleményét pontosan tükrözi fia lírája, s az ország első költőjeként is anyagi katasztrófától rettegő, a nagy író rangját teherként viselő Arany János öregkori verseiből akkor is kiolvashatja az Arany szülők riadozását, ha egyébként nem ismerné állásfoglalásukat az iskolája irodalomokta252tásából. Az ön viszolygása szelíd panasz özvegy Kazinczyné vulkánindulatához képest, az bezzeg szemébe kiáltotta Ferenc fiának, bár csapták volna le az ő fejét is a Martinovics-pör többi áldozataiéval együtt, semhogy örökké veszélyeztesse családjukat irodalmi mániájával. Irodalmunk klasszikusainak szülei zömükben az Önéhez hasonló módon reagáltak gyermekük pályaválasztására, csakhogy sose feledje; milyen talajról, miféle társadalmi-gazdasági körülmények között, s milyen árnyak árnyékában hadakoztak ezek az apák-anyák, gyermekük jövendő halhatatlansága ellen. És ne feledje azt sem, hogy nyílt sisakkal küzdöttek, s nem másnak a fegyverzetében, mint Ön szeretne. (És ha már itt tartunk, mégiscsak megkérdezem, mivel adtam rá okot, hogy feltételezze: éppen én fogom lebeszélni a fiát arról, amire magam is az életemet tettem?) Ha Önnek kifogása van az ellen, amit a fia kíván, küzdje meg Ön a maga csatáját a gyermekkel, s ne idegenek érvelésével próbálja meggyőzni, eleve arra számítva, hogy ha a fiú később azzal vádolná Önt, hogy elrontotta az életét, azzal védekezhetik, nem Ön, az idegen adott rossz tanácsot, Önt minden tettében, lépésében a gyermeke iránti rajongó szeretet vezette.

Látja, emiatt válaszolok Önnek mégis, pedig igazán indulatba hozott különös kívánságával, e miatt a szeretet miatt, amelyről tudom, érzem, hogy valódi, ha nem is jár jó úton. Ismerem a szülő gyermeke sorsát biztosítani kívánó szent szenvedélyét.

Hadd kezdjem én is kérdéssel. Miért képzeli, hogy aki író, az már el is jegyezte magát a bizonytalansággal, a nyomorral? Mitől félti annyira a fiát? Az esetleges kudarctól, a sikertelenségtől, attól, hogy nem méltányolják úgy, ahogy szeretné, s csalódni fog? Feleljen: ismer olyan pályát, mesterséget, ahol bizonyos, hogy nem éri csalódás?

Azt írta nekem, az író egzisztenciája a mindenkori objektív 253események alakulásától függ. És ugyan kié nem? A bőröndkészítő kisiparos sem biztosíthatja szüleit, hogy mestersége holtig szilárd talajt ad családja lába alá, s legpusztítóbb élményem annak a pap ismerősömnek a halála volt, akit gyakran hallottam arról prédikálni, hogy menti meg az Úr minden körülmények közt az övéit, s aki a front közeledésének a hírére kiirtotta egész családját, majd ő maga is öngyilkos lett. Mit kíván a gyermekétől, mit garantáljon Önnek? Hogy boldog és szerencsés lesz mindhalálig? Azt hiszi, van szülő, aki nem erre vágyik, s azt hiszi, van szülő, akinek ez a vágya teljesül?

Ha gyermeke valóban tehetséges, akkor író lesz belőle, s ebben soha senki se fogja tudni meggátolni, se szülő, sem az Ön által említett objektív körülmények. Valamivel ugyanis nem számolt: magával a művel, amely olykor meg akar születni. Mert nemcsak az író választja meg, miről akar írni, a mű is kiválasztja magának az íróját, s ha létre akar jönni, egyszerűen teherbe ejt valakit önmagával, s világra jön akkor is, ha maga az író állna ellen foganásának, ha mint Jónás, „rühellené is a prófétaságot”, és menekülne hivatása elől, csak hogy ne kelljen tolmácsolójává lenni valaminek, ami olykor őt magát is megijeszti. Ha egy mű az Ön fiát választotta ki arra, hogy létrejöjjön, létrejön, s ha gyermeke keservesen és keserves eredményre hozza is világra, akkor se szánja miatta, mert az író nemcsak ad, kap is. Amit munkája lekoptat, lemar belőle, amire ráment az élete, a nappala, az éjszakai álma, míg szóvá váltja önmagát és felismeréseit, az alkotás ténye olyan élmény, hogy nem cserélné fel semmi mással. Ha az író rájön valami igazságra, ki kell mondania, ki is mondja, attól lenne boldogtalan, ha nem mondaná ki. Lehet, hogy igazát későn ismerik fel, még az is lehet, hogy azok az objektív körülmények, amelyekre célzott, műve megjelenését is kétségessé teszik, fogadtatását nem egyértelművé vagy éppen semmilyenné, ám van írónak és műnek egy nem tévedő kri254tikusa: az idő. Az idő, amely a Katona életében elkallódott Bánk bán-t nemzeti klasszikussá teszi, vagy a huszonhat éves Kármán Józsefről, kétszáz évvel a halála után, kimondatja az utókorral, hogy 1794-ben megszületett az európai mértékkel mérhető magyar pszichológiai regény, csak éppen nem regisztrálta senki. Ha Kármántól megkérdezné, megkérdezhetné, meg vagyok róla győződve, azt mondaná Önnek, a regisztrálás elmaradása kisebb élménye volt negatívumnak, mint az a pozitívum, hogy megszületett tolla nyomán a Fanni.

Különben, ha már semmiben nem tettem a kedvére, hadd írok valamit, aminek – gondolom – örülni fog. Az a tény, hogy kisfia elbeszéléseket, verseket ír, s irodalmi pályára készül, önmagában véve még nem jelenti azt, hogy valaha is író lesz. Egy gyermek és egy költő érzékelése sajátságosan hasonlít egymáshoz, a gyermek és a költő bizarr képkapcsolása inkább rokon, mint egy nem költő felnőtt és egy költő látásmódja. Hogy ez a sajátságosan poetikus észjárás és kifejezésmód később is megmarad-e, és egyáltalán mivé formálódik, azt még nem lehet tudni abban az életkorban, amilyenben az Ön kisfia van. Kérdezze csak meg egyszer pedagógus ismerőseitől, hányan lettek hivatásos írók azok közül a tanítványaik közül, akik valamikor kedves kis jeleneteket, ügyes versikéket szereztek, és a legjobb magyar dolgozatokat fogalmazták. Azt a választ fogja kapni: szinte senki. Viszont kérdezze meg íróinkat, megvolt-e mindnyájukban már a gyermekkorban a hivatástudat, és milyen volt a fogalmazáskészségük, tőlük is meglepő válaszokat fog kapni. Ne búsuljon hát előre, nem bizonyos, hogy író lesz a fiából.

Ám ha kiderülne, hogy mégis, ne várjon tőlem segítséget abban, hogy a gyermekét lebeszéljem. Akkor hozza meg érte az utolsó, a legnagyobb áldozatot, amit egy szülő meghozhat a fiáért: segítsen neki célját elérni az Ön legjobb meggyőződése ellenére. Bízza kis hajóját bátran arra a nagy vízre, amely 255a nem írók előtt olyan veszélyesnek, olyan titokzatosnak látszik, pedig nem veszélyesebb, nem is titokzatosabb, mint bármi más foglalkozás, mint általában embernek lenni. De ha az volna is, viselje el, hogy fia ezt választja, ha egyszer arra született, és segítsen neki hajlama és szenvedélyei irányában, ne azok ellen. Ne várjon harmóniát olyan ember életében, akinek holtáig olyan foglalkozást kell űznie, amire nincs hivatása, ami terhére van. Szeresse annyira a fiát, hogy megrázkódtatás nélkül elviselje, ha egyszer hirtelen nemcsak az Ön gyermeke már, hanem súlyos igazságok hírnöke, s szava, amelyet Ön selypítőnek és gyermekesnek ismert olyan sokáig, ország-, esetleg világszerte hallható. És ha megéri, kudarcot és sikert egyformán segítsen neki elviselni, mert higgye el, egyik megérése sem egyszerű.

Kívánom Önnek, hogy igazolódjék félelme, s valóban író legyen a fiából. Gyermekének meg azt kívánom, hogy esetleges írói pályáján a valóban kiszámíthatatlan objektív körülmények között úgy kísérje majd apja megértése is, mint aggodalma kísérte.


Sok szíves üdvözlettel:

Szabó Magda

256
Emléksorok helyett

Kedves Asszonyom,


habozva kezdek a magyarázkodáshoz, miért nem tudom teljesíteni a kérését, nemcsak amiatt, hogy földim, s így, holott sose találkoztunk, nem vagyunk, nem lehetünk egymásnak idegenek, de azért is, mert olyan kedves levelet írt, s amit kért, olyan szép indokolással kérte. „Sok mindent kapott a tizenötödik születésnapjára – írja a lányáról –, az írónő biztosan tudja, hogy van ez, egyik anya sem akar lemaradni a másik mögött. Lemezjátszója már volt, most magnót vettünk neki meg egy gitárt, azt mondta, beiratkozik tanfolyamra. De azért ne tessék hinni, hogy nem olvas, mert sok könyvet ismer, és szereti a szép mondásokat is. Ezért arra kérem az írónőt, szíveskedjék a mellékelt emlékkönyvet megkezdeni, kérnénk bele valami mondást vagy szép verset, amiből jót tanul, ami később is eligazítja. Ne tessék hinni, hogy a mostani fiatalok nem hallgatnak az idősebbekre, mert ez nem igaz. Az én kislányom is szereti és tiszteli így messziről az írónőt, hát megismétlem a kérésemet, hogy szíveskedjék elsőnek írni ebbe az emlékkönyvbe, nagy meglepetés lesz ez neki, és iránymutatás a jövőt illetőleg. Címünk ……… hát hiszen idevaló tetszik lenni, a Bajcsy egyik…”

257

Nem írok emlékkönyvbe, Asszonyom. Ki nem állhatom az emlékkönyvet.

Ettől a személyes indulattól még írhatnék éppen, életem szinte csupa olyan tennivaló láncolata, amit kötelességtudásból végzek, nem válnék nehezebbé, ha ráfirkálnék valami jámbor intelmet egy üres lapra. Nem is annyira érzelmi, inkább logikai indokom van arra, hogy nem teszem: nem hiszek ebben a műfajban. A felebaráti szeretetre intő kegyes mondásokat, amelyeket kilószámra jegyeztem felekezeti gimnáziumi tanár koromban az emlékkönyvekbe a klasszikusok erkölcsi és hazafias intelmeivel együtt, szemem láttára devalválta a gyakorlat, de amennyire vissza tudok tekinteni a saját, immár nem kurta életemre, sőt anyám, nagyanyám, dédanyám a múlt század negyvenes éveiig visszafutó éveire, a nem vallásos vagy hazafias töltetű, a pusztán csak a hétköznapok elviseléséhez szükséges filozófiát tartalmazó versecskék is rendre megbuktak. Az élet tengerén nem lehetett evezgetni, s a kalauz remény megbízhatóságáról is megvolt mindnyájunk véleménye. Van fogalma, hányszor leírtam életemben azt, hogy „Itt élned-halnod kell!”? Meg ne kérdezze, milyen eredménnyel.

Félre ne értsen: nem az emlékezés, sőt emlékeztetés szükségességében nem hiszek, csak az emléksorokban. Emlékezés nélkül nincs múlt, múlt nélkül nincs se jelen, se jövendő; a képlet tiszta, minek ezt a szigorú folyamatot szende-szelíddé stilizálni? Nem az. Csak nem képzeli, hogy az agy, a tudat nem őriz meg minden valóban megőrzendőt, csak nem gondolja, hogy volt vagy lehetett szerepe az Ön életében olyan valakinek, akinek neve és arca csupán egy emlékkönyv lapozgatásakor jut ismét eszébe? Aki, ami fontos volt, higgye el, ha akarná, se tudja elfelejteni, s ahhoz, hogy felidéződjék, 258nem kell érzelmes könyvecske. Jelentkezik az magától, még hívnia se kell, akkorát üt leggyanútlanabb pillanata kellős közepébe, hogy belereng a világ. Ön ott áll a saját külön, senki más által nem érzékelhető földrengése kellős közepén, és nem tud előle menekülni. Ha a visszatérő kép boldogító, élhet Ön bármilyen nyomorúságban, az emlék lebírja a tényleges kínt, veszedelmet, s olyan tiszta és elvehetetlen örömmel tölti el, ami erősebb bármi realitásnál, s akkor múlik el csak, amikor Ön is. Ha meg az emlék olyan, hogy akár fizetne érte, csak vissza ne térjen, nem tudja sem elkergetni, sem elhárítani. Jön, szembefordul Önnel, a fülébe kiált, mosolygó száját betapasztja, addig marad, ameddig kedve tartja, s nincs az a nagyítóval pontosan követhető miniatúra-ábra, aminek vonalai ne volnának naiv és felületes jelzések az emlék tökéletes kidolgozottságához képest. Nem kell az emlékezéshez emlékkönyv, Asszonyom. Néha elég egy szó. Egy épület felvillanó sarka. Egy lefelé spirálozó falevél. Egy utcanév.

Mit írt Ön a lakáscíméről? „A Bajcsy egyik…”

Mit írt a kislányról? Hogy szeret és tisztel?

Mit írt rólam? Hogy én írjak elsőnek az emlékkönyvbe, mert ez nagy meglepetés lesz és „iránymutatás a jövőt illetőleg”?

Egyezzünk meg, Asszonyom, emlékvers helyett valami másban. A kislány magnót kapott, gitárt, és beíratják a tanfolyamra is. Emléksorok helyett hadd küldjek neki én egy emléket. Disszonáns emlék, de a fiatalok nem ragaszkodnak mindenáron a harmóniához, a rímek sem indítják meg őket különösebben. Ha elolvassa, majd dönt, mit kezdjen vele. Lelke rajta, ha semmit, ha visszadobja a holt Radnóti arcába a bizalmat villogó szavakat azokról, akikben egyszer majd 259„megnő az értelem”. Tudnia kell, hogy a költő nemcsak saját kora újszülötteire, minden utána következő, a fasizmus bűneiben ártatlan fiatalra is gondolt.

Sok boldog születésnapot, Mária! Épp feleannyi idős vagy, mint amennyi eltelt, mikor az történt, amiről írok. Hol vannak már azok a díszletek, azok a szereplők, akik szülővárosod akkori színpadán eljátszották a számukra kiszabott történelmi szerepet. Amit elmondok neked, tulajdonképpen nem újság a számodra, tanultál te erről, csakhogy tapasztalatból tudom, milyen lelkinyugalommal feleli el a tanuló az iskolában azt, ami az anyaghoz tartozik: Mohácsnál elestek ennyien meg ennyien: Dózsa húsából enniök kellett egyeseknek, a vallásháborúk korában az eltérő hitértelmezés miatt elevenen megégették egymást az emberek. A tanuló eldarálja: lecke. Tizenöt éves korában az ember még beláthatatlanul hosszúnak képzeli az életet, és voltaképpen természetes valaminek a halált. (Az is egyébként, csak persze ez azért nem olyan egyszerű kérdés. Halál és halál között még tragikusabb minőségi különbségek lehetnek, mint az élet és élet közt; nyilván sejted, hogy kórházi apparátus, fájdalomcsillapító gyógyszerek, ágy szélén kuporgó hozzátartozók mellett ez a biológiai törvény másképp érvényesül, mintha valakinek nemcsak hogy nem segítenek élete záró szakaszában, hanem egyenesen előidézik azt, magyarán mondva: megölik az illetőt, megfosztva a védekezés minden lehetőségétől, megölik, holott semmi bűne nincs, s még csak nem is valami irgalmas halálnemmel, gyorsan végeznek vele, hanem hosszú időn át tartó szüntelen rettegés, megalázás és ésszel szinte fel se fogható gyötrelmek után.)

Azon a nyáron, tizenöt évvel a születésed és harminccal az előtt, hogy most ezeket a sorokat írom, a Bajcsyt, ahogy a la260kásotokhoz közel eső Bajcsy-Zsilinszky utat becézitek, József királyi herceg utcának nevezték, és ez volt az odaköltöztetett zsidók számára kijelölt gettó főutcája. Jól ismertem szinte minden házát, az utca közepén egyik, a legvégén, az óvodában a másik nagynéném élt, segítettem mindkettőnek a költözködésben, mikor átadták régi otthonaikat az odaparancsolt családoknak, ők meg elfoglalták a gettóba küldöttek lakásait.

Jártam naponta többször az özön, helyet kereső, a halál árnyékában egymáshoz húzódó ártatlan között, hallottam a kalapácsok ütéseit, míg bedeszkázták a környező utcák felé néző ablakokat, összeszegelték a gettót körbezáró fakerítés deszkáit. Itt láttam utoljára Kardos Albertet – vajon hányan tudják még Debrecenben, hogy ki volt –, becsületes szíve felett a sárga csillaggal. Fehér, szelíd, a botos és kalapos Aranyéhoz hasonlító arcán zavar ömlött el, ahogy megismert, megtorpant, félreállt, időt akarva hagyni nekem, míg eldöntöm, meg akarom-e ismerni, vagy sem. Mikor odaléptem hozzá, megálltam előtte, és szó nélkül csak elbőgtem magam, itt csóválta meg válasz helyett némán a fejét. Nyolcvannégy éves volt, szelleme, teste épebb, mint akárhány fiatalé. Ha az embert valóban kísérik élete útján az alkotások, és a halál pillanatában felsorakoznak mögötte, Szilágyi és Hajmási állhatott a hátánál, Kisfaludy, Csokonai, Esze Tamásék meg Gvadányi nótáriusa Petőfivel és Madáchcsal együtt, mert velük foglalkozott, meg városa kulturális értékeivel, a Nagy Kollégiummal, mindhalálig.

Azon a nyáron, amiről beszélek, egy kislánnyal is találkoztam a Pásti utca sarkán, egy kislánnyal, nagyjából annyi idős volt, mint te, csak születésnapi ajándékul nem magnót kapott, gitárt, a hangszerrel járó tanfolyam engedélyezésével együtt, hanem előbb az otthontalanságot, aztán az éhséget, 261végül, valóban immár ajándékként, a halált. Míg iparkodtam kifelé, nemigen mertem feltekinteni, de őt azért még így is észrevettem, mert annak az iskolának az egyenruháját viselte, amely engem nevelt tizenkét éven át, ahol a gyakorló tanári évemet is töltöttem, amelynek tanára is lettem egy időre. A kék nyári egyenruha fehér pöttyei beleszúrtak a szemembe, a fodros kötény ugyanolyan makulátlanul tiszta volt, ahogy ezt a lányt mindig láttam, a hátizsákját a földre eresztette, mellé guggolt, megbontotta a zsinórt. Mellette haladtam el, felpillantott, megismert. Azonnal felállt, vigyázzba, ahogy köszönni tanítottuk, köszönt, és rám mosolygott. Válságos pillanatokban nem működik az agy, semmi nem jutott eszembe azon túl, hogy szólnom kell neki, mert – iskolánk nevelte így – megszólítás nélkül nem fog beszélni. „Mit hoztál magaddal?” – kérdeztem, s mire kimondtam, már leharaptam volna a nyelvemet. Megmutatta, olyan engedelmesen, mintha arra készülne: én is megmotozom. Valami fehérnemű volt a zsákjában, egy pár cipő, törülköző, a toalettszerei és egy vastag album. Ismertem azt az albumot még én is, mindenki ismerte, a gyerek szenvedélyes fényképész volt. „Az utolsó kirándulási képek” – mondta, minden pátosz nélkül, s meg is mutatta őket. Makogtam valamit, erre már nem felelt, csak nézett rám figyelmesen. A gettónak bizonyos időbeosztás szerint csukták-nyitották a kapuját, sietnem kellett, ha nem akartam benn maradni. Megcsókoltam, iparkodtam tovább, bele-belebotlottam az emberekbe, olyan tömeg zsúfolódott ott össze, hogy lélegzeni alig jutott levegő. Folyton hátranéztem, mintha ottfelejtettem volna valamit, de csak egyszer nyílt akkora rés a bentiek között, hogy megláthattam még a gyereket. Még mindig kezében volt az album, lábánál a kibontott hátizsák. Szobor sem állhatott volna merevebben.

262

„És” – kérdezed.

„Nincs tovább” – felelem én. A várost sűrűn bombázták az amerikaiak, volt nap, mikor háromszáz embert temettünk egyszerre. Hashártyagyulladást kaptam, ki kellett venni a vakbelemet, hetekig feküdtem a klinikán, mikor úgy-ahogy lábra álltam, elmentünk Bihar megyébe, az egyik nagynéni szőlőjébe, s onnan, a kis hegy tetejéről néztük, hogy lángolnak a városok. Pár nappal Debrecen ostromának megkezdése előtt visszakerültünk, akkorra a gettó üres volt, lakói sorsáról bizonytalan hírek keringtek. A nagynénik egyelőre megmaradtak a rájuk kényszerített lakásokban, az óvodás nagynéni pláne nem iparkodott visszatérni: az óvodában volt a gettó hullaháza is, a hírek szerint. A tulajdonosok egyébként sose tértek vissza, és Kardos Albertet is éppúgy megölték, mint a kislányt, aki ott állt a Református Leánygimnázium nyári egyenruhájában a Pásti utca sarkán. Az engesztelés és a jóvátétel lehetősége elszállt, mint a füst.

Pár hete hivatalos tennivalóm volt Debrecenben, nem a négyes országúton mentünk, hanem a Hortobágyon át. Esett, hideg volt, nem ismertem szülővárosomnak ezt a részét, nyakam nyújtogattam, hogy lássak valamit a nedves üvegen. TÉGLAGYÁR – állt a betűsor egy nagy épületen. Téglagyár. Nekem valamit mondtak erről, de mit? Mit kellene tudnom a téglagyárról?

De akkor már tudtam is. És a harminc évvel ezelőtti magam is visszatért, akinek a nagynéni szőlőjében volt ideje elgondolkozni egyen-máson, akinek végre ott már eszébe jutott, mit kell csinálnia ahelyett, hogy lesüti a szemét szégyenében, ahelyett, hogy sírva fakad. Ám nem vihettem el már Kardos Albertnek Ágyai Szabó János református esperes okmányait, mert a gettó feloszlott, a téglagyár is csak ideiglenes 263szállásnak bizonyult, indulás előtti szállásnak; mire én összekerestem a nagyapám papírjait, isten tudja, merre hajszolták már azt, akinek szántam, melyik országúton. És a gyermeknek se mondhattam el: add csak ide az albumot, amiben a kirándulás képei vannak, kapaszkodj a kezembe, a vak is látja, hogy református vagy, mutatja az egyenruhád. Azt mondom, te vagy a húgom, az unokahúgom, a keresztlányom, mit tudom én, ki, csak látogatni hoztalak be, aztán majd csak lesz valami.

Későn jutott eszembe. Későn, és hiába.

Debrecen, az új kormány székhelye, már az idén ősszel megkezdi a harmincéves forduló ünnepélysorozatát. Annyi mindenre emlékezünk országszerte most és a közeljövőben: a legutolsó brigádnapló, amelyet aláírtam, a bombázások szörnyű idejének harmincadik évére figyelmeztetett. A deportálás Debrecenben, Budapesten, mindenütt ugyanúgy beletartozott a baljós negyvennégyes évbe, mint egyéb kataklizma. Legalább emlékezzünk rájuk, akik egyik napról a másikra mindenüket elvesztették: a jogot, amely létüket biztosította, a hazát, amelynek megszűntek állampolgárai lenni, és végül az életet.

Közöltem az édesanyáddal: nem írok emlékkönyvbe, mert nem hiszek az emléksorokban. A tanúban, aki valamit megélt, s tanúsít, abban igen. Azt írta az édesanyád, szeretsz és tisztelsz engem, s ezen elgondolkoztam, mert én ebben az esztendőben különösképpen nem érzem se szeretni – se tisztelni valónak magamat. Ott álltam egykor a Bajcsy sarkán, Mária, iszonyú dolgok tanúja voltam, és ahelyett, hogy tettem volna valamit, mint tettek mások, sokan, országszerte, én csak 264könnyezni tudtam, elpirulni, aztán elmentem a szőlőhegyre, és néztem a hegy tetejéről, hogy hull a bomba körös-körül Szatmár meg Hajdú megyében. Mire kitaláltam, mivel felel a tanú ilyen történelmi pillanatokban, már nem volt mit csinálnom. Elindulhattam az új városba, új állásba, új lehetőségek közé, és egy halott se kiáltott utánam, csak vittem-viszem magammal mindörökre a Bajcsy figyelmeztető emlékét.

Boldog születésnapot, kislányom.

A halottak nem irigyek.

265
Az író ideje

Igen tisztelt Uram!


Megvallom Önnek: levelét először félretettem, úgy határoztam, nem felelek rá, Ön közölt valamit, amit nemrégiben átélt, tanácsot nem kért tőlem, kommentárt se fűzött hozzá, azt gondoltam, nyilván ezzel pontot is tett nem kellemes élménye után – kiírta Magából. Sok levelet kapok, sok időmbe kerül a válaszolás, nem tagadom, megörültem, hogy Ön csak elmesélt valamit, s nem zárta sorait azzal, hogy megkérdezi, mit szólok mindehhez, nem tett indulatos kijelentéseket sem, hálás voltam, hogy nem kell vitatkoznom, nem kell senkit sem megvédenem, sőt azt se kívánja: vigasztaljam meg én. Folytattam a napi munkámat, levele abba a csomóba került, amit nem is akartam megőrizni, mert én se tartok meg minden írást, különben kiszorulnék a lakásunkból.

Pár nappal később, egy este, nagyon későn álltam fel a géptől, s elkészültem arra a bizonyos rossz éjszakára, amelyet minden kollégám ismer, ha egy bizonyos időmennyiségen túl is dolgozik. Olyan fáradt voltam, hogy számoltam vele: éppen emiatt nem fogok tudni aludni. Meg se próbáltam lefeküdni, levittem a kutyánkat a kertbe, abban a reményben, míg a hóban szaladgálunk, a mozgás talán lazít azon a feszültségen, amely még a gondolatát is lehetetlenné teszi annak, hogy bebújjak az ágyba. Körben már aludtak a villák, fény csak a mi 266ablakunkból hullott a kertre, labdáztam a kutyával, s éreztem, a figurák, amelyek elől menekültem, utánam jöttek a kertbe, s megint megtörtént, ami már annyiszor: regényem átvette az irányítást, további munkát követel, nem érdekli, hogy én már pihenésre vágyom, szabadnak lenni egy kicsit tőle, s önmagamat szeretném vissza, hőseim helyett. Hogy szabaduljak, mindenfélére próbáltam gondolni, s egyszer csak eszembe jutottak az Ön sorai is. Mire feljöttem a kertből, már tudtam, hogy írni fogok Önnek, és csodálkoztam magamon, miért is nem érzékeltem hamarabb, hogy igényt tart erre, hogy azért nem kért rá, mondjak véleményt mindarról, ami Önnel történt, mert újabb visszautasítástól tart, s hogy levele, amit én olyan rokonszenvesen tárgyilagosnak és tartózkodónak tartottam, azért olyan hűvös, mert annyira megsebezte Önt, ami történt, hogy vigyáz a szavaira: el ne árulja magát.

Nem vigasztalni akarom ebben a válaszban – nincs szüksége rá. Csak meg szeretném magyarázni Önnek, mi játszódott le voltaképpen azon a levélben említett bizonyos délutánon, s megnyugtatni, senki sem akarta felkínált rokonszenvét visszautasítani, senki sem kívánta megsérteni Önt, és senkinek sem jutott eszébe, hogy ne méltányolja figyelmességét. Sőt.

Mi történt voltaképpen?

Ön elolvasta egyik jelentős írónk könyvét, s ez olyan hatással volt Önre, hogy azt érezte, tüstént meg kell köszönnie annak, aki ezt a különleges élményt szerezte, és azt is, meg kell ismernie a könyv íróját személyesen is, kérni az idejéből, nem többet, csak öt percet, csak annyit, míg elmondhatja neki, mennyit gazdagodott a művével, s maga is vethet pár pillantást arra a környezetre, ahol a mű elkészült. Engedett az olvasmány felkeltette lendületnek, nem várt egy percet sem. Tudta, hol lakik az író, elhatározta, azonnal felkeresi. 267Az autóbusz felé haladtában betért egy virágkereskedésbe, vett két szál szegfűt. Az író ugyan férfi, de nyilván van felesége – gondolta –, majd annak adja át. Megérkezett hozzájuk, csengetésére a feleség nyitott ajtót.

Magyarázkodás következett. A feleség kérdésére, mit óhajt, Ön elmondta, csak megköszönni szeretné az írónak azt az élményt, amit művészetével nyújtott Önnek, látni kívánná, váltani pár szót, beszélni vele, nem sokáig, csak öt percig. Az asszony elnézést kért, közölte, férje éppen dolgozik, ilyenkor nem zavarhatja meg, hanem miután Ön ismeri a címüket, azt tanácsolja, írjon egy levelet a férjének, s kérdezze meg tőle, milyen időpontban találkozhatik vele. Férje feltétlen válaszolni fog, majd megállapodnak valamiben. Most, sajnálja, nem engedheti be. Aztán csak állt a nyitott előszobaajtóban, szemmel láthatólag várta, hogy Ön elmenjen, Ön meg – most idézem – úgy érezte magát, „mintha gyerek volnék, akinek a kezére vertek, mert venni akart a felnőttek asztaláról”. Sarkon fordult hát, elment, s azt gondolta, ide ugyan el nem jön többet, de írni se fog, ha valaki öt percre nem hajlandó kijönni a szobájából, talán nem is veszít vele semmit az ember, ha nem ismeri meg személyesen. Az autóbuszon vette észre, hogy a virágját nem adta át. Hazavitte a szegfűt. Nem volt semmi értelme már.

Ha megtisztelt a levelével, s megírta nekem mindezt, feltételezem, azért tette, mert bízik bennem, s ha felelek Önnek: hisz majd nekem. Higgye el, kérem, nemcsak hogy nem akarta megbántani Önt senki, de az asszony, aki ajtót nyitott Önnek, igazat mondott. Nem hívhatta ki a férjét egy ötperces beszélgetésre, mikor a rutinélet végre adott neki pár összefüggő órát, egy olyan délutánt, amelyen az önmagának feltett kérdésre feleletet kapott; azaz: tudott írni.

Gondolatban alakuljon át most egy időre íróvá. Próbálja meg beleélni magát abba a foglalkozásba, amelyben valaki268nek hús-vér figurákat kell teremtenie, s erre a teremtő munkára még annyija sem áll rendelkezésére, mint a jóistennek, amikor Ádámot előállította, még egy marék pora sincs, csak anyanyelve szavai. A prózaíró regényírás közben három különböző fázisban kerül, nem egyszerű idegállapotba. Először, míg olyan határig üressé teszi magát, egész mivoltát, hogy szállásává, szócsövévé válhatik mindennek, amit teremt, formál, beszéltet, s a figurák, akiket papírra akar idézni, végre hajlandók lesznek közeledni hozzá, mellette maradni és megszületni, s nemcsak kapkodtatnak maguk után a híg levegőbe, mint az antik eposzok hőseivel teszik a holtak árnyai. Mikor a feszültség már akkorára nő benne, hogy írássá oldódhatik, az író elindul azon a láthatatlan kötélen, amelyen minden alkotó mozog munka közben, jobbra-balra billen, művészete, kifejezőkészsége egyensúlyozó rúdjával meg-megszilárdítja, kibalanszírozza a lépteit, ilyenkor nem szabad rákiáltani, mert elvétheti a mozgást, és leesik. Ha nem is töri a nyakát, mehet vissza a kötél legelejére, s kezdhet megint görcsös, bizonytalan izmokkal újra lépegetni az egyszer már majdnem megtett úton. Ez az első fázis.

A másodikban már megtörtént az az átváltás, ami a folyamatos munkát lehetővé teszi: a regény minden lényeges eleme a helyére került az író tudatában, hőseit is úgy ismeri, mint magamagát, tájékozódni tud lakásukban, életük eseményei között. Ilyenkor az író már nem azonos önmaga életével, az író megszűnt, életét a születő mű veszi át, az diktálja a regény munkatempóját, formálja fejlődését, ha az írónak szerencséje van, s mindehhez elég ideje – ha nem szabadúszó, hanem állásban van valahol, munkaideje letelt, nem rángatják értekezletekre, tanácskozásokra, nem kell vendéget fogadnia, és a családjában sincs semmi baj, ami elszomorítaná, felizgatná –, a mű még halad is. (A múlt örökségéhez tartozik az a hiedelem, milyen serkentőleg hat az alkotóra a terméke269nyítő szenvedés. Serkentőleg? A közeledő halál, a rettegés, a nyomor vagy a kétségbeesés ellenére, nem is mindig tudatos tiltakozásként, valóban létrejöttek remekművek, alkotóik pompeji strázsa helytállását saját életük vagy a nekik jutott történelmi korszak pernyeesőjében, lávakitörésében iskolában tanítjuk. Ám isten óvjon ilyen ihletéstől, és adjon minden írónak harmonikus indítékot a munkára. Úgyis megkeresi mindenki a maga szenvednivalóját, nagy társadalmi-történelmi katasztrófák segítsége nélkül is. Mert, látja, azt, hogy valamennyien meghalunk egyszer, az olvasó – szerencséjére – ritkán érzékeli, ritkán is gondolja végig. Az író mindig. A termékenyítő szenvedés dicsérete helyett reálisabb volna egyszer azt számba venni, mi vetélődött el az erőbírás és az érzelmi élet túlterhelése, a kedvezőtlen körülmények, a kritika félrefogása, a nyomor vagy a kor ellenállása miatt. Ha Csokonainak segít valaki, ha a háza nem ég le, ha nem beteg, ha legalább Kazinczy nem süket arra, amit csinál, ha Kazinczynak nem keservesebb porkolábja a saját anyja meg testvérei, mint a kufsteini börtönőrök, ha Katona apja nem kap rohamot arra a gondolatra, hogy a fia nem vállalja a polgári létformát, ha a Bánk bán nem tűnik el rejtelmes körülmények között egy időre… De ez már egy másik, egy külön levél. Az Ön problémájáról akarok írni, nem játszhatom tovább a gondolattal, mivel lenne gazdagabb a magyar irodalom a nélkül a bizonyos ihlető szenvedés nélkül.)

Annyi mindentől függ, elkészül-e, halad-e az író munkája: a születő könyv struktúrája megbillenhet a rossz légkörben, a bánat, a betegség, az aggodalom, az időhiány hátráltatja, vagy rossz esetben megakadályozza az alkotás létrejöttét, a képzelet teremtette figurák nem hajlandók megosztott gondolatok között időzni. Ha nem övék a teljes tudatmező, vértelenné válnak, esetleg hosszú időre eltűnnek, s csak akkor maradnak életerősek, ha írójuk egész figyelme rájuk irányul, 270és semmi nem vonja el az alkotót attól, hogy velük foglalkozzék. Minden prózaíró tudja, hogy a legkomplikáltabb, leghosszabb regényt is úgy volna jó megírni, mint egy dalt, egy lélegzetre, egy ültő helyünkben; minden prózaíró tudja, hagyja csak valami kényszerítő körülmény hatására abba, nem is pár hétre, csak pár napra, amit csinál, mintha akkor tanulná a mesterségét, olyan nehezen lendül munkába megint; alkotó izmai elvesztik rugalmasságukat, s a figura, akit elhessentett valami, isten tudja, meddig várat magára, míg újra testet ölt a sorok között. Hogy mi hessentheti el? Olykor egy csengetés. Egy váratlan látogatás a jól haladó munka közben, ami miatt az író, akármilyen rövid időre is, de másra kényszerül figyelni. Kérdezzen meg közülünk bárkit, akit egy összetett mondat első tagmondata megírásakor hívtak a telefonhoz, meg tudja-e, a maga megelégedésére, úgy fogalmazni a beszélgetés után az összetett mondat további tagmondatait, ahogy eredetileg megálmodta, ahogy a belső fülével a mondat ritmikáját – mert a prózának is van dallama – érzékelte. Megírjuk rutinból, jól-rosszul, emlékezetből, de valami, alig elemezhető, hiányozni fog belőle örökre.

Az író felesége, aki nem engedte be Önt, nem megsérteni akarta ezzel, egyszerűen csak tudta, az Ön ötperces látogatása megszakított volna valami fontos folytonosságot. Amit a régi iskolás könyvek ihlet néven tanítottak valamikor, azt úgy képzelje el Ön, hogy nem más, mint az a bizonyos szerencsés óra, amelyben az író megérzi: most ki tudja fejezni végre, ami benne alaktalanul él, most menni fog a munka, van ideje rá bőven, semmi sem zavar, senki sem beteg, semmi gond nem árnyékolja be az asztalát. Tudja, Anyám szép magyarsága hogy fogalmazta meg ezt? Ha bepillantott hozzám, s észrevette, ott gubbasztok az asztalomnál, szép csöndesen visszacsukta az ajtót, s azt susogta a belépni akarónak: „Nem sza271bad. Kotlik.” Kotlott az író, akinél járt, kedves Uram, ezért nem tudott beszélni vele; nem akarta Önt megbántani.

Ha az író felesége azt mondta Önnek, kérdezze meg a férjétől írásban, mikor találkozhatnak, tegye meg, kérem. Bizonyos, hogy előbb-utóbb sor kerül rá, mert hamarosan elkövetkezik majd az író munkájának ama bizonyos harmadik fázisa, amiről még nem beszéltem, s amiben már szüksége lesz Önre, az Ön társaságára, a külső világ hangjaira, fényeire. Ez a harmadik fázis az, amikor már elkészült a könyvével, s mint Goethe bűvészinasa a seprűtől, nem bír megszabadulni a figuráitól ő sem, mert egyszerűen nem akarnak távozni a házából. Idegrendszere hónapokon, talán éveken át egy bizonyos munkának a hullámhosszára volt beállítva, nem tud megpihenni, s bár már ő maga űzi azokat az alakokat, akiket olyan nehezen formált, megint csak hosszú időbe telik, míg hajlandók lesznek szétfoszolni, míg békén hagyják. Most aztán kell a látogató, a más hang, a más arc, az idegen munkahelyek élménye, kell az olvasó, aki többet segít mindenkinél abban, hogy az író elfelejtse, mennyit dolgozott – mikor elmondja azt, amitől egyszeriben minden alkotó semmiségnek érez minden fáradtságot, átvirrasztott éjszakát: hogy mikor a regényét megírta, adott, adhatott valakinek valamit a könyvével.


Sok üdvözlettel kíván kellemes ünnepet:

Szabó Magda

272
Írókról

Igen tisztelt Asszonyom!


Remélem, nem veszi rossz néven, hogy levelére nem a lakására küldött sorokkal, hanem egy lap hasábjain válaszolok, de kedves riadalma, mely írásából pontosan érzékelhető, érzésem szerint nagyobb nyilvánosságot érdemel, mint két ember levélváltása. Mindjárt előrebocsátom, hogy a válaszolás korántsem esett olyan nehezemre, mint feltételezte, eleve megadva számomra a bűnbocsánatot, ha esetleg úgy elszomorodnám levelén, hogy nem is kívánnék felelni rá, sőt köszönöm, hogy megtisztelt bizalmával.

Ön, Asszonyom, arról panaszkodott levelében, milyen kínos élménye volt nemrég, mikor teljesült régi vágya, s egy társaságban végre személyesen is megismerkedhetett egyik legkedvesebb írójával. Izgatottan készült erre az együttlétre, ám csalódás érte, mert mihelyt a háziak bőkezű vendéglátása megoldotta a nyelveket, s Ön elérkezettnek látta az időt, hogy a jelenlevő író munkásságán kívül más kedvencei művét is szóba hozza, megdöbbenve tapasztalta, hogy az író vendég elkomorodott, majd percek alatt bebizonyította, hogy azok az írótársai, akikről szó esett, csupán a körülmények szerencsés összejátszásának köszönhetik, hogy kiadóhoz jutottak, jellemük, magánéletük mindennek nevezhető, csak nem makulátlannak, de ez mind hagyján, csak ne volnának olyan 273tehetségtelenek. Ön elképedt, érvelni próbált, ismert kritikusokra hivatkozott, ám ez csak olaj volt a tűzre, író vendégük a „kritikus” szó hallatára majdnemhogy rosszul lett a méregtől, s Ön az írókollégák elmarasztalása után már meg a kritikusok kártevő munkásságáról értesült, kivéve egyetlen nagy műveltségű férfi működését, aki, mint utóbb egy könyvtáros ismerőse felvilágosította Önt, író vendégükről mindig a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott. Ön csalódottan tért haza a társaságból, hetekig törte a fejét, megossza-e kiábrándító élményét valakivel, végül aztán úgy döntött, megírja nekem, s tőlem kérdezi meg, lehet-e, hogy sikeres író más sikeres írókollégájáról rosszat mondjon, pusztán csak azért, hogy kisebbítse, vagy esetleg valami személyes ellentét ingerelte így ellene. Ha így van, megpróbálja megérteni, bármint furcsállja is, ám ha nem, ha Apollo egyik fia minden komoly ok nélkül így le tudja pocskondiázni Apollo másik fiát, akkor legalább tudni fogja, hogy az atomkor az alkotót is eltorzította, s igazán egyéb vágya sincs, mint amit Kosztolányi a Virág Benedekhez írt ódában kifejez, hogy bár élhetett volna ön is máskor, nem a modern technika korában. Egy mindenképpen bizonyos, soha nem akar többé találkozni kedvelt írójával, még azt se tudja ezek után, hogy a könyveire kíváncsi lesz-e.

Sokáig gondolkoztam, mielőtt válaszomat megírtam volna, nem azon, mit feleljek Önnek, hanem hogy miképpen tegyem a mondanivalómat egy kívülálló számára is olyan világossá, amilyen világosan mi, írók látjuk egymást és ugyanakkor önmagunkat. Azt hiszem, azzal kezdem, hogy megkérem Önt, feledje el az író-költő lényének azt a nemes pátoszú megfogalmazását, mellyel az iskolák az Ön kislánykorában a tanulók elé próbálták vetíteni az alkotók figuráját. Nem lesz könnyű, a biedermeier széplélek vagy a hősi pózba merevedett félisten-kísértet még visszajár olykor. (Egyik legelké274pesztőbb élményem 1958-ból, tanárkodásom utolsó esztendejéből az, hogy megkérdeztem tízéves tanítványaimtól, akik könyvnapokon, kulturális rendezvényeken épp eleget látták élő irodalmunk jeleseit a sátrakban vagy a dobogón, hogy voltaképpen milyennek képzelik az alkotót. Természetesen belső, szellemi képletre gondoltam a kérdés feltevésekor, azt kerestem, mit éreznek-sejtenek meg a gyerekek az alkotás folyamatából. A válasz, amit kaptam, konkrét volt és meglepő. Az osztály egy része arra az álláspontra helyezkedett, hogy ma egyáltalán nincsenek is alkotók, a költő vagy író mind a felszabadulás előtt élt, régen meghalt, illetőleg megölték, a másik rész pedig kollektív munkával összeállította az alkotó ismertető jeleit: padlásszobában lakik, nyomorog, levágják a fejét, nem mosdik, nem is fésülködik. A fejlevágásra és a padlásszobára könnyebben találtam magyarázatot – az osztály szerette Petőfi Apostol-át–, az ápolatlanságra addig nem, míg egy határozott irodalmi tehetséget mutató gyerek szülei meg nem kértek, beszéljem le lányukat a kísérletezésről, mielőtt „elzüllenék és elpiszkosodnék”. Rájöttem, még mindig vannak szülők, akik úgy ítélik meg mesterségünket, mint a jó öreg kocsmáros, s arra is, hogy osztályom számára csak a halott költő-író az igazi, az élő irreális, nem is veszik komolyan, halhatatlanság és effektív halál valahol egybeolvad a tudatukban.)

Abból kell kiindulnia, hogy az író, a költő ugyanolyan ember, mint akárki más, különleges adottságán kívül átlagos jó és rossz tulajdonságok jellemzik. Hogy a bírálatra érzékenyebb másoknál, annak is megvan az oka, hiszen a róla szóló elmarasztaló sorok többnyire nem egy zártkörű munkaértekezleten hangzanak el, hanem kinyomtatódnak, s nemegyszer akkora nyilvánosság előtt elemzik, miért nem kifogástalan kitalált figurái jellemzése, vagy miért nem szerencsés az a versforma, amelybe gondolatait öntötte, amilyen általában 275a népgazdaság megkárosítóinak vagy gyilkosoknak szokott jutni. Ez magyarázza, hogy esti vendége miért nem fogadta higgadtabban a kritikát. Hogy kollégáiról nem nyilatkozott elismeréssel, azon se lepődjék meg, és egy percig se képzelje, kérem, hogy különleges rosszindulat beszélt belőle, mikor érveit kifejtette. Nem volt az önök vendége torz lélek, gonosz indulatú, csak őszinte. Őszintén úgy érezte, hogy amit társaitól olvasott, nem elégíti ki, őszintén úgy érezte, hogy kollégáinak egyszerűen szerencséjük van, hogy megjelenhetnek, őszintén úgy érezte, ha ő volna kiadó, ő ugyan ki nem adná őket. Ha hallaná az írókat irodalomról vitatkozni, jobban megértené ezt; ez olyan mesterség, ahol az alkotó „elvérzik egy fonák igén”, s ahol egy nem tetsző állítmány, egy nem megfelelőnek érzett szerkesztési mód napokra fejtörést okoz annak, aki nem úgy veti rá magát az olvasnivalóra, mint Ön, az olvasó, hanem a szakmai szenvedély egész dühével. Nem, higgye el, ha nem tetszünk, mi őszintén nem tetszünk egymásnak, s nem tudom, nem az-e az oka, hogy mindenkinek igazában az a dal az igazi, amilyet ő tud énekelni, még ha el is ismeri más hangja vivőképességét. (Hogyne lenne az az igazi, mikor ő nem tud, s talán voltaképpen nem is akar mást.)

Hogy nem akarja többé látni kedves íróját, rosszul teszi, s nem is igazságos hozzá egészen. Mert könnyen megeshetik, hogy esti vendégük, ha ugyanaz az írótársa, akin az Önök társaságában olyan irgalmatlanul elverte a port, rossz sorba jut, beteg lesz, igazságtalan támadások kereszttüzébe kerül, elsőnek megy el hozzá, együtt szidja vele a támadóit, ha szüksége van pénzre, szerez neki, s abban a pillanatban ugyanolyan őszintén fogja érezni, hogy kollégáját súlyos injuria érte, és átok ellenségeire, mint amilyen őszintén agyarkodott ellene, míg úgy látta, hogy túlbecézik. „Nagy természetje 276van” – mondják szülővárosomban bizonyos típusú emberre. Az írónak is nagy természetje van, azért tud olyasmit kitalálni, ami nem volt, de úgy hat, mintha lett volna, azért hall rímeket, azért fejezi ki mások helyett az élet alapérzelmeit, indulatait.

Ami pedig a modern technika ilyen jellegű kártékony hatását illeti, az alkotókat eldurvító atomkort, arra is hadd feleljek valamit. Mikor nekiültem ennek a hosszú levélnek, magam mellé készítettem néhány könyvet, szándékosan olyan korból, amelynek talán több a hitele az Ön számára, mint a mienknek. Kimásolok Önnek levéltöredékeket, s ítéletére bízom, leülne-e az olvasottak után másodszor is a levelek íróival vagy azokkal az alkotókkal, akikről a levelekben szó van.



„Tisztelt barátom! Én a kritikát csak most kaptam kézhez. Ez a kritika annyira áthágta a maga határait, annyira megvet minden illendőséget és emberséget, s annyira elárulja tisztátalan kútfejét, hogy az okosok előtt magamagát megcáfolja, de mivel igen tudós módon van írva, szükségesnek tartom, már csak az irodalom érdekében is, hogy ezt a garázda kritikust emberségesebbé tenni megpróbáljam. Mert az ilyen gorombaság végtelen károkat fog okozni, elidegeníti az írástól a legszebb lelkeket, azokat, akiknek a dicsőség semmi, a gyalázat meg minden. Én ennek a pimasznak a kamuti szeméből már akkor semmi jót ki nem néztem, mikor nekem a pesti kávéházba egy öl nyekegő verset hozott…”



„Az ilyenfajta versgyártók nekem nem tetszenek. Neki ízlése nincs, a káplár, kivált humoros verseiből, nagyon kikandikál. Hogy el van kapatva, V. az oka.”

277

„Ő nagynál nagyobb irodalmi bakokat lő. Valaki azt írta róla a Pesti Napló-ban, hogy mostani versei jobbak a régieknél, s ezen annyira megharagudott, hogy minden szerkesztőnek felmondta a barátságot, hogy ő nincs méltatva, hogy az ő múltját kisebbítik. Minap ugyancsak a Napló-ban azt írták egy verséről, hogy az a Losonczi Főnix-ből kimaradhatott volna, erre ő úgy felpattant a Magyar Hírlap-ban, mint a sajtkukac, és átkozza a forradalmat, hogy minden kritikust el nem vitt.”

Az első levél „garázda kritikus”-a, a pimasz, a kamuti szemű, a „nyekegő versek” szerzője Kölcsey Ferenc; költőtársa, Berzsenyi Dániel tisztelte meg így. A másodikban szereplő ízléstelen káplár Petőfi, mégpedig Sárosi Gyula, az Arany Trombita szerzője szerint, V. meg, aki elkapatta, Vörösmarty Mihály. A harmadik levél baklövő, vérszomjas lírikusa (Erdélyi János írja ezt róla Szemere Miklósnak), aki a forradalmat átkozza, amiért nem végzett minden kritikussal, és halálra sértődik, mert a bírálat költői fejlődését regisztrálja, Tompa Mihály nagy tiszteletű úr.


Szívélyes üdvözlettel:

Szabó Magda

278
A fa gyökerei

Kedves T. J.!


Azért szólítlak ilyen rejtelmesen, mert tizennégy évig voltam tanár, s tapasztalatból tudom, milyen hullámverést eredményezett volna bármelyik iskolában, ha egy növendék ilyen levelet ír egy írónak, amilyet Te nekem. Hasonló esetben nem is igazgatói utasításra, inkább megdöbbenésük reakciójaképpen, feltétlenül összeült volna a magyar szakos tanárok munkaközössége, hogy megbeszélje, mi a teendő, s olyan is akadt volna a nevelők között, aki azt kérdezi, hol, miben hibázott ő munkája közben, hogy egy tanulójuk azt írhatta egy írónak: neki, az önálló embernek, akit már nem köt iskolai szabály, hogy lehet olyan különös szenvedélye, hogy rég elfelejtett vagy pláne számon se tartott írók életművét porolgassa, s olyan írások elemzésével töltse az idejét, amelyek olvasásától mindenki csak elalél. Hasznosabbat is tehetne pedig az irodalomtanítás érdekében, ahelyett hogy unalmas szövegeivel a néhaiakról szónokol, például nekimehetne egy cikkben a kötelező olvasmányok rendszerének, általában az irodalomoktatásnak, és megértethetné az illetékesekkel, hagyják már békén a tanulókat, ne tukmáljanak rájuk mindenféle ócskaságot, foglalkozzanak kizárólag az élő magyar és (főleg) világirodalmi jelenségekkel. Ha osztálytársaid nem volnának lusták – írod –, ők is ugyanazt közölhetnék, mert 279Ti voltaképpen Adyt is unjátok, Móriczot is, Petőfi meg Arany még csak elmennek az általánosban, de gimnazistáknak annyi tizenkilencedik századbeli, meg még régebbi holtat adagolni mégiscsak túlzás. Semmi sem indokolja a közölt anyag ilyen aránytalanságát, hiszen a haladó írók eszméi megvalósultak, vagy rövidesen teljesen megvalósulnak, a reakciósok meg elavultak, amúgy is nevetségesek, Tiborc éppúgy nincs többé, mint Rhidegváry, Molière zsarnok apái vagy az inkább érthetetlenül reagáló, mint szánni való Margit a Faust-ból. „Kezdjék a magyar és a világirodalom oktatását a 19. századdal, ha már muszáj, ami addig volt, úgysem teljes értékű alkotás még, Shakespeare is élvezhetőbb modern feldolgozásban, az előzményeket elég volna megemlíteni egy bevezetésben.”

Leveledtől olyan dühbe gurultam, amikor végiggondoltam, hogy az általad proponált időhatárral miféle névsort tennél az „előzőleg futottak még” listájára, hogy először azt gondoltam, nem válaszolok. Határidős munkám van, éppen egy ócska életművet porolgatok, a Kármán Józsefét, most lesz márciusban a születésének kétszázadik évfordulója, s úgy élek életének, életművének közelségében immár ősz óta, mint valami nagy szenvedély megszállottja, minek zökkenjek ki miattad a munkából is, a jó hangulatból is, amit a Kármánnal való foglalkozás eredményez. Hogy mégis felelek, az az oka, hogy egy tizennyolc éves egyetemista arra figyelmeztetett: nem válaszolni a leveledre, generációmra jellemző megoldás, ezzel aztán nem intéződik el semmi. Neked különben is igazad van, amit írtál, kőbe lehetne vésni: klasszikusaink őszerinte is elviselhetetlenek. A honfibú meg az erkölcsnemesítés úgy lóg ki az irodalmunkból, mint a szentek szájából a szalag a középkori képeken, őt az egyetemen álomkór fogja el, az órák tömény unalmát csak azzal tudja ellensúlyozni, hogy közben Huxleyt és Duhamelt olvas. Csak legyen kezé280ben a diploma, ostorral se tudják rákényszeríteni, hogy Babitséknál idősebb íróval foglalkozzék, nem mintha Babits formakészsége nem volna egy kicsit túlzott, s nem érezné hitelesebbnek Szabó Lőrinc mesterséges sordöccentését. Persze az is lehet, hogy egyáltalán nem fog magyar irodalmat olvasni többet, ha végez, mert ami volt, az semmi, ami van, annál jobb van külföldön, s ami lesz, miért lenne különb a réginél. Addig magyarázott, míg meggyőzött, ne hagyjam válasz nélkül a leveledet. Íme, a felelet. Eszem ágában sincs az érzelmeidre hatni, nem tartozol Te az én nemzedékemhez, sem a nálam idősebbekhez, Te csak azt fogadod el, amit megértesz – még nagyon fiatal vagy. Az értelmedhez szól ez a levél.

Az a tény, hogy az irodalomoktatás folyamatában ábrázolja irodalmunkat, tehát a kezdet kezdetétől máig, s a kezdettől napjainkig eltelt idő érthető módon hosszabb, mint a jelen, így aztán többet kell olvasnotok bizonyos műveket, melyek problematikáját részben vagy egészben valóban megoldotta már az idő (ha szegény időnek azt még nem is sikerült elérnie, hogy az alap emberi indulatok és szenvedélyek területén is hasonló eredményt érjen el!), s hogy most, mikor Endymion rövidesen eléri kedvesét (keresd csak meg a lexikonban, ki volt ő, hadd légy rám még dühösebb!), Nektek, Tőletek messzebb álló alkotásokat kell elemeznetek, mint a Hold van a Földtől, az bizony, kedves T. J., valóban tragédia.

Ne reménykedj, hogy most lelepleztél, hogy kiderült, magam is tragikusnak érzem a régi irodalommal való foglalkozást, miközben sunyi módon porolom az ősöket, ki tudja, miért – nem erről van szó: az anyag, amit unsz, kidobnál, olyan, hogy büszkének kellene rá lenned. Nem a régi irodalom olvastatásának kényszere a tragédia, amire céloztam, hanem az időpont, amelyben foglalkoznotok kell vele. Annak az 281egy-két osztálytársadnak a kivételével, aki irodalomszakos lesz az egyetemen, egyőtöknek sem lesz már többé ideje arra, hogy megismerkedjék azzal, ami volt, ha állásba kerültök, teljesen más munkakörülmények közé fogtok jutni, s lesznek olyan napok, amikor olyan fáradtan jösztök haza a munkából, hogy tökéletes szellemi kielégülésnek fogadjátok el, sajnos, ha valaki a képernyőn szájharmonikázik. Az a tragédia, hogy klasszikus irodalmunkat most kell, most lehet csak Nektek adagolni, mikor se testetek, se lelketek nem kívánja, mikor csupán a jelen érdekes meg a jövő, s legnagyobb ellenségeteknek a moralizálást tekintitek, ilyennek érzékelve mindazt, amiről azt gyanítjátok, hogy nem Benneteket fejez ki, a Ti vágyaitokat, problémáitokat, egyáltalán bármit, ami visszatekint, hazafiasságról beszél vagy pozitív érzésekről. Az a tragédia, hogy most kell kapnotok ezeket az élményeket, mikor nem hathatnak élménynek, mikor még nincs reális történelmi távlatotok és kiforrott ízlésetek (ne haragudj, de igazán nincs, egyébként annak idején nem volt nekünk sem), hogy el tudjátok dönteni: érzelmes-e, amit olvastok, vagy csak gazdag az érzelmekben, mert a kettő nem azonos, és csakugyan honszerelem van-e a műben, vagy valami más, keményebb, fényesebb, mint e biedermeier szó, olyasmi, aminek a megfogalmazására még nincsenek szavaitok, de amit pontosan megéreztek, ha sor kerül rá, ami miatt meghalni is meg tudtok egyszer, csak ne kívánják Tőletek a nálatok idősebbek, hogy mint húshoz a körítést, még lírai mondatokat is tálaljatok mellé.

Láttam pár éve külföldön, egy boltocska kirakatában egy falra akasztható cseréptáblácskát. Úgy nagyjából ez volt a szöveg rajta: „Mikor tízéves voltam, azt mondtam, apám a legerősebb a világon. Mikor húsz, azt, hogy az apám hülye. Mikor harminc: hogy apámnak olykor azért mégiscsak igaza van. Mikor negyven: hogy bizony nagyon okos ember volt 282az én szegény apám. Mikor ötven, azt: Istenem, bár csak még egyszer láthatnám az édesapámat!” Nem kell Neked sok magyarázat, hogy került a levelembe az olasz bolt meg a táblácskája. Próbáld elhinni, hogy idősebb fejjel iskolai oktatás és kötelező olvasmány nélkül is eltalálnál a régen élt alkotóhoz (hiszen, mint írtad, szeretsz olvasni, s éppen azért fordultál hozzám, hogy még többet olvashass, ne vegyék el az idődet jelentéktelen, régi művekkel), csakhogy nem lesz rá lehetőséged többé, hogy rendszeresen foglalkozz irodalommal, s ha most meg nem tanulod, amit az anyag előír, és át nem futod azokat a nem méltányolt alkotásokat, később még csak tájékozódni se tudsz majd saját nemzeted irodalmi múltjában. Pedig akkorra már biztosan fogod tudni, hogy apádnak azért olykor igaza volt, s azt is, hogy látni szeretnéd, csak még egyetlenegyszer; sőt azt is, hogy nem ismered a fát, ha sem gyökerét, se törzsét nem nézted meg, csak a koronáját, mert nem értheted egyetlen, most élő író életművét sem elődjei életműve nélkül. Kérdezd csak meg a rádió illetékes munkatársait, ők majd elmondják Neked, hogy műsoraik közül talán azoknak az adásoknak van a legnagyobb sikerük, amelyekben a mostani felnőttek újra hallhatják azt az anyagot, amelyet iskoláskorukban éppúgy utáltak, mint Te. Ha van valami, ami miatt irigyellek, T. J., az a perc, ami a Te életedben is elérkezik egyszer: amikor először leszel büszke az elmúlt idők magyar irodalmára, s úgy őrzöd-nézegeted majd a ritkán vagy ma már talán egyáltalán nem is használt, fényes szavakat, mint fösvény a kincsét. Légy türelmes majd a fiadhoz, aki fülig érő szájjal néz rád, miközben te Jókait olvasol fel a feleségednek, vagy Arany-balladákat.

Ne haragudj hát, ha nem biztatom az illetékes szerveket arra, hogy dobják ki nemzeti múltunk értékeit, inkább azt kérném tőlük számon, miért hagynak ki annyit régi irodal283munkból a tankönyvek, miért követelnek Tőletek egyre kevesebbet. Nagyobb lelkesedéssel indulnék harcba kötelező irodalomtörténeti ismereteitek rohamos sorvasztása ellen.

Most befejezem ezt a levelet, és visszamegyek Kármán Józsefhez, akit szintén bizonyára rettentően unsz, s azt tartod róla, ha egyáltalán belenéztél műveibe, hogy Fanni-ja nyekergés, és híres tanulmánya, A nemzet csinosodása, olvashatatlan. Halálának kétszázadik évfordulóján, 1995-ben, mikor én már feltehetően régen nem leszek, de Te annál inkább, lehet, hogy éppen Te fogsz írni róla megemlékezést (kitelik Tőled, hogy szakmabeli leszel, hiszen annyira szeretsz olvasni), s megírod áhítattal, micsoda korban élt, hogy világította körül Párizs rőt sugárzása, s a kazamaták zöldjének foszfora, ahol a magyar jakobinusok szenvedtek, hogy alkotta meg az első magyar pszichológiai regényt, és adott olyan kulturális programot a nemzetnek, amelynek egy része még napjainkban sem valósult meg teljesen. Ha van túlvilág, megnézlek, fiam, spórolok rá, hogy olvashassam, mint írod meg, micsoda alkotó volt az a Kármán, aki az európai mértékkel mérhető magyar szépprózát megteremtette, hogy tudott írni, ábrázolni, micsoda lenyűgöző szépséggel: „Suhog az estszél a falevelek között, magas tölt hold függ a levegőben, csípős hűvösség harmatoz. Minden homályos szegletéből a bokroknak csuda árnyékformák ballagnak elő. Jövel, édes borzongások órája, estvéli szürkület; a képzeletek országlása kezdődik…”, és azt is, hogy körvonalazta a mindenkori író szerepét, kötelességét, aktuális lesz az még 1995-ben is. „Igaz s egyenes legyen, aki felveszi pennáját, ne nyúljunk mosdatlan kézzel a szent hivatalhoz. Merész legyen az író, vívjon meg bátran a tudatlansággal, az erőszakkal, hagyja az örökkévaló »úgy van«-t, »igenis«-t a tányérnyalóknak. Sziszegjenek bár a kígyók, huhogjanak a sötétség madarai, ő szóljon igazat, vagy hallgasson.”

284

Majdnem elfelejtettem megírni Neked, ki volt az a tizennyolc éves egyetemista, aki olyan pimaszul nyilatkozott nemzeti klasszikusainkról, és csak külföldi modern szerzőket akart olvasni. Én.


Igaz melegséggel üdvözöl:

Szabó Magda

285
A hős foglalkozása

Igen tisztelt Asszonyom!


Elnézést kérek, hogy csaknem két hónapot kellett várnia erre a válaszra, de levelét csak akkor találtam meg a postámban, mikor végre hazakerültem az ezúttal a szokásosnál hosszabbra nyúlt nyaralásból. Még az is lehet, nemcsak kérdésének ilyen hosszú ideig való válasz nélkül hagyása miatt neheztel majd rám, hanem a forma se lesz örömére, az ugyanis, hogy zárt boríték helyett egy irodalmi lap hasábjain felelek Önnek. Ne vegye rossz néven, de írása valami olyannak adott hangot, amivel az írók magánbeszélgetésben, olykor ingerültté váló hangú ankétokon, író-olvasó találkozókon, néha glosszákban, szakszervezeti lapok kedvetlen feljegyzéseiben gyakran találkoznak. Hadd válaszoljak Önnel együtt másoknak is, akiket az Ön levelében foglaltak érdekelnek vagy irritálnak.

Ön, Asszonyom, azt kérdezte meg udvarias soraiban, mi lehet a magyarázata annak, hogy a magyar próza és dráma valósággal kipécéz bizonyos foglalkozási ágakat, munkaterületeket (többek között azt is, amelyen Ön, a levél írója tevékenykedik), s visszariasztó módon ábrázolt figurákkal rontja az illető foglalkozási ág, illetőleg munkaterület hitelét. Mivel érdemelték meg például a ..........-ok, hogy X. író ábrázolása szerint lányaik nemi erkölcsi bázisa, enyhén szólva, labilis, 286az .... -ok, hogy inkább hivatásnak tekinthető foglalkozásuk munkaköpenye közönyt, karriervágyat, pénzsóvárságot takar, a ….-ok, hogy az életüket ábrázoló írásokban szerencsétlenkedő hősök mintha mind egy ideggyógyászati szakkönyv lapjai közül léptek volna ki, vagy hülyék, vagy szadisták, vagy tetszhalottként érzéketlenek, a ….-ok, hogy az élet savát jelentő munka helyett a semmittevésben és az ivásban lelik örömüket, s minden jóra-szépre intő szón vagy mulatnak, vagy dühös gúnnyal felelnek rá, s nem utolsósorban az ….-ok, akik alkotójuk bemutatásában hiú, sértődékeny, alapjában véve tehetségtelen és saját magukba szerelmes alakok. E válasz terjedelme nem engedi meg, hogy a magyar próza- és drámairodalom beható ismeretéről tanúskodó összes utalásait ismertessem, pedig igazán nem volna unalmas, annál kevésbé, mert riadt érdeklődése feltétlen jó szándékból, irodalom és író megbecsüléséből ered.



Kérdéssé udvariasított szemrehányását nemegyszer hallottuk-olvastuk már, többnyire ingerültebb hangvétellel. Nem tudom így kapásból megmondani, hányfajta munkaterületet ábrázolt a magyar próza és dráma az utolsó másfél évtizedben, de nem tudok olyan jelentős műről, amelynek bizonyos foglalkozást képviselő, nem éppen rokonszenves vonásokat felmutató regény vagy drámabeli figurája ellen ne emelt volna szót valaki, azzal az indoklással, hogy az ábrázolás hamis: „Nem ilyenek vagyunk.” (Ha véletlenül olyan mű született, amely egy kivételesen nagy lélek, egy kitűnő szellem, egy páratlanul lelkiismeretes, munkájában örömet, kielégülést találó dolgozót ábrázolt, olvasóink bíráló kedvét – valahogy – kevésbé serkentette írásra, nemigen tiltakoztak.) Még levele utolsó szakasza is olyan ismerősen csengett: „Miért árt-sért az író – kérdezi Ön –, ahelyett hogy örömet 287szerezne olvasójának. Az emberek – zömükben – mégsem olyanok, amilyeneknek az alkotó ábrázolja őket, s ha ír valaki, és mindenképpen torzult lelkű vagy ellenszenves hősökkel vágyik elmondatni a mondanivalóját, vigyáznia kellene rá, hogy olyan tevékenységet keressen a számukra, amelynek ábrázolásával nem gázol senki érzékenységébe.”

Nem sértem meg Önt, Asszonyom, azzal, hogy ironikusan folytatom, s kérdésére kérdéssel felelek: megítélése szerint ugyan melyik az a tevékenység, az a munkaterület, amelyet annak a veszélye nélkül népesíthetünk be figuráinkkal, hogy azokat, akikre az ábrázolás nem vonatkozik, megsebeznők? Ehelyett inkább mondanék valamit az alkotás, az írói munka, a jellemzés, az ábrázolás folyamatáról, arról, ami kevés mesterségünkből egyáltalán megfogalmazható, hiszen az író munkája mégiscsak különbözik minden más tevékenységtől.

Az író, ha regényt ír, ha drámát, nyersen fogalmazva azért teszi, hogy formába öntsön valamit, amit látott, érzékelt, tapasztalt, ami hatott rá. A látott, érzékelt, tapasztalt jelenség az íróban bizonyos feszültséget eredményez – ez a téma jelentkezése –, s ez nem oldódik, múlik el addig, míg a mű meg nem születik. A mű maga: a világra való reagálás. És itt kezdődik valami, amit szeretném, ha értelmével és érzelmeivel egyaránt el tudna fogadni: az írói tudat már az alkotás folyamatának megindulta előtt szelektál a látottak, tapasztaltak között, s nem mindenre reagál akkora hevességgel, hogy művé tudja transzponálni. Jóra, szépre, szelídre, elzsongítóra nem felel akkora erővel és indulattal bizonyos írói alkat, mint arra, ami torz, ami rossz, ami felháborítja. (Néha azt hiszem, a legpesszimistább író is optimistának született, és sajátságos módon azt tekinti természetes állapotnak, ha a világban – és a világ itt egyszerre a makro- és mikrovilág is, s ez utóbbin éppen a munkahelyet értem – minden rendben van. Ha aztán olyat tapasztal, ami a tudat alatt várttal, 288remélttel, feltételezettel ellenkezik, a visszásság, amely erkölcsi képletét megsértette, megteremti azt a történetet, amelynek a formájában az író közli, amit meglátott, átélt, észrevett, közli, hogy ez is van, figyeljenek rá.)



Kedves Asszonyom, nem azt mondjuk az Önnek éppen problematikájuknál fogva visszatetsző művekkel, hogy más, hogy szép, hogy egészséges, harmonikus, progresszív, örömmel teli nincs a makro- vagy mikrovilágban, csak azt, hogy amit észrevettünk, van az is, és éppen az az a valami, aminek és tudatunknak az összeütközéséből, fájdalmas súrlódásából írásunk született. Az is van, figyeljen erre a kurta kis szóra, azt jelenti, hogy nem kizárólagosan, egyedül, de van valami, és emiatt ülünk hónapokig, esetleg évekig íróasztalunknál, és idézzük a fejünkre mindazok kelletlenségét, olykor haragját, akiknek és akik miatt a könyvünk megíródott.

Mert, látja, egy probléma mégsem ábrázolható úgy, mint hajdan, mikor a moralitások primitív színpadán ott ágált a Gonoszság, a Kapzsiság, a Bujaság, az Irigység, elvonatkoztatva mindentől, testben, mégis önmaga szimbólumaként. Tapasztalataink, etikánk sérülése, amire művel felelünk, emberhez kötődnek, s az embereknek általában foglalkozásuk, munkahelyük van. Ezek a munkahelyek néha azért éppen azok, amelyeket az írójuk választ, mert annak légkörét, miliőjét, problémáit és visszásságait ismeri a legjobban (esetleg, még nem hivatásos író korában, maga is abban a munkakörben dolgozott), néha meg azért, mert annak a bizonyos munkaterületnek a dolgozói a legalkalmasabbak arra, hogy annak, amit az író kifejezni akar, tolmácsai legyenek. De lehet más ok is, művészi, szerkesztési, regény- vagy drámafelépítési meggondolás, amely a hős foglalkozását eldönti. Hadd illusztráljam ezt az utoljára említett lehetőséget. Elné289zését kérem, hogy a magam regényével teszem, de nem akarom tovább váratni a válasszal, s míg barátaimat elérem telefonon, s megkérem őket, indokolják egyik-másik hősük foglalkozásának kiválasztását, lapzárta lesz, s egy héttel később kerülnek a kezébe ezek a sorok. A Katalin utca Elekese azért lett pedagógus, mert a lelkészeken kívül a pedagógus foglalkozik hivatásszerűen etikai alapok lerakásával, s nekem olyan bűnösre volt szükségem a regény mondanivalójának kifejtése érdekében – ismét a tipikusság igénye nélkül –, aki erkölcsre oktat, maga is vitathatatlanul erkölcsös, a szó igazi értelmében is, s a bűnig vivő engedelmességig törvénytisztelő. Held Henriett apja pedig azért lett fogorvos, mert olyan értelmiségi házat akartam ábrázolni, ahol a gyermekkor biztonságát és derűjét jelképező darazsak zümmögése egy más hanggal – a fogorvosi fúró zümmögésével – azonosítható, s mert olyan foglalkozású figurára volt szükségem, akihez munkája végzése közben saját otthonának falai között is be lehet lesni, s egy, az ajtórésen át vetett pillantással átélni betege felé hajló, segítésre kész alakjában a védelmet, a minden fájdalom ellenszerét megtaláló biztonságot. A rejtőző, a menekülő vagy a halálra sebzett Henriett tudatába így tömörül, egyszerűsödik és tisztul majd az emlék egy résnyi képpé és egy zümmögő hanggá, egyszerre vizuálisan és akusztikusan. Szerettem Held Lajost, kívántam, hogy az olvasó is megkedvelje, de előfordulhatott volna az ellenkezője is, hogy nem szeretem ezt a fogorvost, és úgy ábrázolom, hogy ne legyen szeretnivaló. Ha az egészségügyi dolgozók megdicsértek volna a kedvező, vagy megtámadtak volna a kedvezőtlen ábrázolás miatt, egyaránt rossz nyomon járnak: Held Lajos figurájának megformálását strukturális és esztétikai, nem pedig a szakmájukkal kapcsolatos szempontok döntötték el. Látja, ilyen egyszerű ez, vagy ha tetszik, ilyen bonyolult.

290

Egyet feltétlenül higgyen el, Asszonyom, bármi ok vezette is az imént felsoroltakon kívül az írót hőse foglalkozása kiválasztásában, az írás – éppen művészet volta miatt – áttétes folyamat, és higgye el azt is, hogy míg az esetleges írói megrökönyödés, keserű nevetés, kétségbeesés vagy harag alkotássá érik, s a részletigazság azonossá válik a részletvalósággal, több jó történik végeredményben a fejlődés érdekében, mintha egy álidill mézéből merednek ki éjjel-nappal mosolygó, jóságos és boldog arcok, akik gondjai múlóak, mint a pillangók, problémái pedig mindig belül maradnak a megoldhatóság szükség esetén enormmá tágítható körén. Ezek egyébként példás szorgalmukkal és permanens elragadtatásukkal éppoly kevéssé fogadhatók el általános és tipikus emberi képletnek, mint a szörnyek, a közönyösek vagy az idióták, legfeljebb kellemesebb olvasni róluk. Már akinek.

Bocsásson meg néhány személyes jellegű mondatért. A mi családunkban sok magunk gyártotta szó járta; ha valami kifejezésére nem volt fogalom, csináltunk rá. Anyám memóriája konzekvensül csődöt mondott, ha nevekről, foglalkozásokról volt szó, mindig keze ügyébe készítettük a papírt, jegyezze fel, ha valaki keresett bennünket, sose tette meg, s mikor apám vagy én hazaértünk, zavartan, mosolyogva jelentette, valaki beszélni akart velünk, de ki is volt az, ki is… Egy idő múlva egyéb, titokzatos családi figuráink mellé megszületett Kiis, a nagy ismeretlen, aki egy cseppel reálisabb volt ugyan, mint egyéb teremtményeink, mert hiszen nálunk járt, és anyám látta is, de azért lokalizálhatatlan képlet volt, mert nem tudtuk sem a nevét, sem a foglalkozását. Ne kívánja, hogy úgy üljünk munkához, Asszonyom, hogy latolgatni kezdjük, melyik munkaterület dolgozói veszik majd kevésbé rossz néven, ha egy, a munkájukat végző kitalált figura korrupt vagy gyilkos. Ha a regény, ha a dráma hősének nincs háttere, bázisa, tevékenysége, Kiis lesz belőle; ha – az érzé291kenységre való tekintettel – lágyítani kezdjük a vonásait, a végén egyáltalán nem lesznek vonásai.

Sosem akarjuk Önöket, olvasókat sérteni, bármilyen foglalkozást űzzenek is. Önök se nehezteljenek az íróra, amiért minden alkotó minden korban megálmodott álmai folytatója: hogy azt hiszi, meghallják, mikor tüzet kiabál. Attól, higgye el, tudja az író, hogy nem mindenütt ég, sőt többnyire nem is ég, és azt is higgye el, hogy mikor mégis tüzet érzékel, nem a maga házát félti, hanem az Önökét.

Egyébként a legújabb irodalmi irányzatok olyan határig kezdenek kilúgozni mindenfajta realitást a művekből, hogy az is lehet, máris elkéstem a válaszommal, s az egész probléma túlhaladott. Hovatovább nem lesz a prózában vagy a drámában valódi történet, s nem lesznek valódi foglalkozású figurák sem, csak típusok, esetleg nemek vagy kategóriák képviselői: Nő, Férfi, Gyermek, Vadállat. Lehetséges, hogy felesleges is volt a Kiisektől óvnom Önt, mert az új irodalmi hős, akivel majd számolnia kell, már nem is a Kiis lesz, hanem a Ki sem…



Kollégáim nevében is szívből köszönöm, hogy olyan sokat olvas, és azt is, hogy ha valami elbúsította, megzavarta, nem névtelen telefonhívás formájában közölte az íróval, hanem olyan hangú levélben, amilyet kapni megtiszteltetés, és amire érdemben válaszolni – úgy érzem – kötelesség.


Sok szíves üdvözlettel:

Szabó Magda

292
Az unatkozó örökösök

Igen tisztelt Tanár Úr!


Elnézést kérek, hogy csak most válaszolok hosszú levelére: pár napja, hogy visszatértem Budapestre, nem találtak itthon a sorai. Most viszont minden más munkát félretéve, azonnal géphez ültem, hogy feleljek; remélem, nem lesz ellenére, hogy ilyen formában. írása annyi őszinte aggodalomról tanúskodott, olyan megható szakmai lelkesedést tükrözött, problémája meg annyira közérdekű, hogy talán nem lesz felesleges, ha nyilvánosság elé kerül az, aminek levelében hangot adott.

Ön, Tanár Úr, egy jó nevű, régi középiskola irodalomtanára, arról a riadalmáról számolt be soraiban, hogy bár foglalkozásának választásában egykor igazi lelkesedés és hivatástudat vezette, s nem egy évtizeden át az iskola, ahol oktatott, nemcsak munkahelye, hanem talán még a valódi otthonánál is melegebb, több élményt, örömet adó kerete volt az életének, ahogy az évek múlnak, egyre csüggedtebben érzi: feleslegesen dolgozik az osztálytermekben, sőt – ami még riasztóbb –, mintha nemcsak Ön vált volna feleslegessé, de szaktárgya, az irodalom is. Növendékeire, általános magatartásukat illetőleg nincs panasz, látványos jelenetek nem zavarják meg a munkáját, erről az iskola értelmesen szigorú vezetősége és a jól működő ifjúsági szervezet gondoskodik. 293(Bár – írja Ön – olykor talán még az is jobb volna, valami kirobbanó botrány, pezsdítő összeütközés, akár vita, mint az a szelíd közöny, az a jóakaratú unalom, amely a foglalkozásokat belengi.) Azzal ugyan nem vádolhatja lányait-fiait, hogy nem tanulnak, vagy eredményeik ne volnának voltaképpen kielégítőek, mégis egyre növekvő nosztalgiával gondol arra a percre, mikor elmehet az iskolából, pedig a pályakezdéskor azt hitte, talán meg se tud majd lenni, nem is munkája: hivatása gyakorlása nélkül.

Mi változott? Megírja világosan.

Gyermekei, ha nem volnának jobban neveltek és udvariasabbak annál, mint amilyenek, leplezetlenül ásítanának és legyintenének klasszikus irodalmunk tárgyalásakor. Hiába építi fel valódi műgonddal a nagy Balassa-, Csokonai-, Arany-, akár Ady-órát is, azok az esztétikai örömmel járó feledhetetlen pillanatok, a szellemi gyönyör kisülései, mikor azonos pillanatban találkozik a hajdan élt alkotó ma is ható műve, annak átadója, értelmezője, a magyartanár, és befogadója, az osztály, szinte teljesen elmaradnak. Ha egyáltalán valamikor, az élő irodalom oktatása idején ébred nagy ritkán valami érdeklődés, igaz, hogy ez is hátulütővel jár; akik osztályai növendékei közül rendszeresen olvasnak, szűknek érzik a tankönyv válogatását, s a maguk igénye szerint másokat állítanának a tankönyv közölte, most élő magyar és külföldi írók helyére vagy mellé.

Hogy jobban megkedveltesse anyagát, speciális tematikájú szakkört akart indítani szeptemberben. A vállalkozás csalódást hozott: mikor összeült a tagokkal, azonnal kiderült, hogy munkaterve megvalósíthatatlan. Ön ebben a szakköri évben a minores-t akarta megismertetni, klasszikus irodalmunk nem élvonalbeli, de izgalmas figuráit, akik tanítására nem ad módot és időt a tanmenet, de akik ismeretével nagyot tágult volna a tagok irodalomismereti horizontja. Ám tanít294ványai nem köntörfalaztak, azonnal közölték, nem érdekli őket Virág Benedek, se Csokonai nem kötelező olvasmányműve, ők a fiatal magyar alkotókkal szeretnének behatóan foglalkozni meg a Nagyvilág szerzőivel, és azt javasolták, kövessék inkább nyomon az abszurd drámát, vagy vitassák meg becsületesen Salingert. Élményeire az tette fel a koronát, mikor az idén érettségiző osztályról kiderült, egy sem akad a növendékek között, aki nemhogy irodalom-, de bármiféle tanár akarna lenni. Mikor az okot kérdezte, a gyerekek azt felelték, ha már továbbtanulásról van szó, ők mint műszaki, vegyipari, külkereskedelmi dolgozók, esetleg orvosok akarnak elhelyezkedni, mert nincs az a munkáját félig alva végző, képesítés nélküli segédmunkás, aki meg ne keresne annyit, mint egy középiskolai tanár, s még arra se kényszerül rá, hogy éveken át lehetetlen nyelvtani dolgokból tegyen vizsgát, meg olyan múmiákat tanulmányozzon, mint Berzsenyi Dániel.

Hol követett el hibát? – kérdezi keserű levelében, Tanár Úr, a jó nevelő, a mély érzésű ember szokásához híven, tüstént önmagát okolva mindezek miatt. Hol követett el hibát, hogy idáig jutottak az osztályok? Klasszikus irodalmunk értéke nem változott, Mikes ma is felülmúlhatatlan prózaíró, Katona drámája remekmű, s nincs az az élő magyar vagy külföldi költő, aki szebben ki tudná fejezni a szerelmet, mint Petőfi. Ön tanítana rosszul? Vagy a gyerekekkel történt valami jóvátehetetlen, talán a második világháború lehelete még azokat az ártatlanokat is megfertőzte, akik nem is éltek dúlása idején, s ahogy az atom sterilizál vagy deformálja a magzatot, kiölte ezekből a háború után született fiatalokból a lelkesedni tudást, a szépérzést, azt az igényt, hogy az esztétikai katarzis önkéntes áldozataiként megnemesedve, valódi irodalmi élmények befogadóivá váljanak? Feleljek én, kérte, akiről tudja, szeretem a régi magyar irodalmat, s olykor már 295visszatetsző módon fiatalságpárti vagyok, segítsek Önnek találgatni, mi történt a gyerekeinkkel. Egy írónak – írta Ön – végtére is nem lehet közömbös, ha a felnövő nemzedék vagy egyáltalán nem érdeklődik a magyar irodalmi hagyomány iránt, vagy ha valami mégis felkelti az érdeklődését, részint az idősebbek fülének érthetetlenül zagyva magyar legfiatalabbak, részint a külföldi írók, többnyire a mi irodalmi tradícióinktól és a társadalmi rendünk kívánta etikai igényektől egyaránt eltérő munkássága.

Felelek, Tanár Úr, ugyan hogy is ne tenném, mikor tizennégy éven át magyart tanítottam magam is, s valóban nincs olyan napja az évnek, mikor ne olvasnék, ha csak pár lapot is, nemcsak régi irodalmunk mestereitől, de szerényebb munkásaitól is. Sok mondanivalóm lesz, olvassa, ne csak közös ügyünk iránti szeretettel, de türelemmel is, milyen visszhangot vert bennem a levele.

Azzal kezdem, amit a gyerekei olyan tárgyilagosan közöltek Önnel, s amit Ön, Tanár Úr, nyilván csakúgy tud, ahogy én: tanárnak lenni valóban nem nevezhető lukratív foglalkozásnak. A folyamat, míg olyan valakiből irodalomtanár válik az egyetemi tanulmányok végeztével, akiben nem él valami speciális, valami szokatlan érdeklődés az irodalom egészének, folytonosságának megismerése iránt, s nem vágyik arra, hogy egységében lássa, mi született nemzete irodalmárainak lúdtollával vagy írógépén, szintén nem szórakoztató, nem lepődtem meg hát azon, hogy – hacsak valakit szakmai szenvedély nem vezet – nemigen jelentkezik utánpótlás. Azt viszont, ha nem veszi rossz néven, hogy legifjabb írótársaink mindegyikének „érthetetlenül zagyva” volna a termése, vagy hogy fiai meg lányai sosem éreznek nemes katarzist, s elmaradnak azok a csodálatos pillanatok, amelyek az Ön s az én emlékeim szerint is sűrűn előfordultak gimnazista éveink alatt, azt, Tanár Úr, ne haragudjék, de kétségbe vo296nom. Azt hiszem, az a bizonyos elragadtatott eggyé válása műnek és olvasónak ma is bekövetkezik nemegyszer, de ezt az élményt sem Kund Abigél kacér magatartása, sem a nős Szentirmay Rudolfot szerető Mayer Fanny mardosó, s végül sírba hervasztó „bűnös” szenvedélye nem képes előidézni, csak valami frissebb, a gyerekeinkhez közelebb álló, általuk felfogható, elfogadható, modern életérzés, amire hálásan reagálnak, ami miatt akár órákig gyalogolnak is, ami hallásáért, látásáért súlyos pénzt fizetnek, s hajlandók akár sorban állni.

Azt írta, Tanár Úr, Ön annak idején szinte aludni se tudott Bárczi Benő tragikus sorsa miatt, s elhiszem Önnek, engem is feldúlt Melinda és Bánk tragédiája. Csakhogy a mi gyermekeink szemében – engedelmet a fogalmazásért – Bárczi Benő neuraszténiás hülye, Bánk pedig, ama tragikus konfliktussal együtt, amit mi valamikor könnyezve tanultunk (országos főméltóság, a király helyettese, férfi, lovag, megsértett férj), lelketlen és igazságtalan alak, akkor is az volna, ha Melindája jobban érezte volna magát a kényes szituációban, aminek méghozzá nem is kezdeményezője, hanem áldozata volt. Tárgyilagos és pátosz nélküli nemzedék jött utánunk, amely megtanulja ugyan Tiborc panaszát és Csokonai vágyakozását az egyszer csak eljövő világosság korszaka után, de nem hat, nem hathat úgy rá Katona vagy Vitézék szövege és emberábrázolása, mert szerencsére nincs róla olyan közvetlen élménye, mint Önnek vagy nekem, akik mindketten láttuk még Tiborc ükunokáit az embervásáron, cérnasoványon, kubikostaligájuk mellett, s tanúi voltunk, milyen szinten állt nálunk a népoktatás, vagy mint kortársunk, József Attila példája igazolta, annak, hogy poétának lenni Magyarországon, az annyi reménnyel várt tizenkilencedik századot követő huszadikban sem volt egyszerű dolog. A gondok és tennivalók nagy részét, amiért legjobbjaink ágáltak, sírtak, olykor 297meghaltak, megoldotta a történelem, gyermekeink elfelelik ugyan Önnek, mint melengette ujjait Petőfi a pipáján, de sokan közülük távfűtéses lakásban élnek, ismerik a képernyőről az élő irodalom sok képviselőjét, tudnak az írói alkotóházról Szigligeten, s úgy adnak számot az órán Csokonai beteg tüdejéről, hogy életükhöz hozzátartozik az SZTK és az évi tüdőszűrés. Az apostol forradalmi ívének kis horpadását nem a mű változása, avasodása okozza szemükben, hanem bizonyos jelenségek vagy típusok eltűnése a mindennapi életből, az elsődleges nyomor, a kilátástalanság, a kitett gyermek kallódása, vagy akár a zsarnok apa is. Szendrey Ignác ma nem szabhatna határidőket nem kívánatos vő-jelöltjének, s Vajda uram is nézhetné, mit idéz magára, ha társadalmi-gazdasági meggondolásokból elmarja a háztól a költő udvarlót. Vajda Julianna, ha valóban hozzá akarna menni Csokonaihoz, a gyámhatósághoz fordulna, vagy egy lap szerkesztőségébe futna panaszra, s Vajda uram nem tűzné a kalapja mellé a glosszákat, amelyeket a sajtótól kapna. Nem kívánhatjuk ezektől a gyerekektől, Tanár Úr, hogy azzal a szemmel-füllel érzékeljék klasszikus irodalmunk alkotásait, mint mi. Történelmi-folytonossági tudatuk még nincsen, ahhoz még fiatalok, hogy akár értelemmel, akár érzelemmel követni tudják az irodalom fejlődését, hogy úgy megkülönböztessenek korokat-korszakokat, mint mi, s el tudják helyezni az ekkor vagy akkor élt alkotót a születése és halála között feszülő történelmi-politikai-esztétikai-társadalmi vetületű idősíkon. Egyszer majd sor kerül erre, de jóval később, mikor a gyermekkor, az ifjúság emlék lesz számukra is már, mikor nekik is lesz valamelyes múltjuk, nemcsak a világnak, az országnak, az irodalomnak, az öregeknek. Akkor, higgye el, egy-egy, a Rádióban elhangzó vers vagy prózarészlet rábírja majd őket az otthonukban, hogy arcukat a saját gyermek- és iskoláskoruk felé fordítva, újra meghallgassák az egykor unal298masnak, feleslegesnek érzékelt művet, melynek fontosságát, szépségét akkor fogják fel majd először teljesen, abban a pillanatban, mikor már kettős funkciót teljesít, hisz önmaga abszolút értékén túl önmaga szubjektív és relatív értékét is képviseli: a tovaszállt időt.

Persze mindezt még csak ígéri a jövő, s tanítványait most kell tanítania, a jelenlegi körülmények és adottságok között, ezzel a visszhangtalansággal, ahogy most teszi, én meg még semmi olyat nem írtam, amiből kiderülne, mivel vigye közelebb nemzeti kincseinket a saját örökségük ellen unottan védekező fiatalokhoz. Szakmai tanácsra igazán nincs szüksége, levele mutatja, milyen ihletett nevelő. De valamit azért elmondanék személyes tapasztalataimból: tudja, hogy sokat és rendszeresen érintkezem a tizenévesekkel.

Amint az imént már céloztam rá, klasszikus irodalmunk jeleseinek problematikáját, hálistennek, nagyjából megoldotta az idő, a problémák oldaláról tehát nemigen lehet megközelíteni tizenéves bölcs aggastyánainkat, akik a prófétaság legcsekélyebb jelére is azonnal allergiás tüneteket mutatnak. Ám az ember, főleg az az ember, aki mint egy Bergman-film hőse egy színüres színpadon többnyire partner és segítőtárs nélkül sikoltja el felismeréseit, még őket is érdekli. Az egykori ember kedvéért, akit megszeretnek, olykor még az is előfordul, hogy elgondolkoznak azon, ami miatt az a hajdani, legendásan távoli időben (mondjuk, az első világháború vagy a századforduló, a Bach-korszak vagy a napóleoni háborúk tanújaként) élő valaki fenyegetőzött, átkozódott, nevetett vagy sírt. Ingyen persze nem szeretnek meg senkit, sokat kell magyarórán kapniuk ahhoz, hogy ez az érzelmi telítettség létrejöhessen. Valami intim indítást, valami meggyőzőt, elfogadhatót, személyeset, valami olyat, ami a Zefirelli Rómeó és Júliá-ját olyan döbbenetesen újjá és maivá tette a kukorékoló, angyali és pimasz veronai huligánokkal és a két 299csodálatos kölyökkel, akik könyökkel döfölik egymást az oltár előtt, míg kuncogva-sírva házasságot kötnek egymással és a halállal. Bessenyeinek úgy lesz profilja, ha ott muzsikál mögötte az olasz opera Bécsben, Bakonszeg homálya akkor masszív, akkor hiteles, ha az emlékek között ott villog a Burg és valamennyi fáklya meg van gyújtva a testőrpalota bejáratát övező fáklyatartó vasrudakban. A ló, az a hajdani, akivel megosztotta végső nyugvóhelyét, minden egyéb fogalmazásnál világosabban kidobogja néma patájával az aufklerizmus riadóját, hisz zablája vége Voltaire kezéből siklott ki, és az enyészetből visszavicsorgó bús fogsora nem gazdája Jámbor Szándékán mulat illetlen módon, inkább azon, hogy az annak nyomán mégiscsak létrejövő Tudományos Akadémia főtitkári székéből hogy fog majd kibillenni Döbrentei miatt Kazinczy Ferenc, akiről majdan egyszer a huszadik század vége felé azt fogja hinni minden fiatal, hogy tüstént százévesnek született, pedig elfogatása percében nem Martinovics kátéját dugdosta a boldogtalan, hanem a szerelmes leveleit, és mikor végre kiszabadult, zöld ruhában, bokázva és kurjongatva rohant ki a börtönéből, önmagától és a holta napjáig mindig adósa maradt élettől részegen.

Megnézte valaha napra pontosan, mikor született Petőfi Zoltán? Nyilván igen, s csak úgy tudja, mint én, hogy 1848. december 15-én. Ha utánaszámolt, bizonyosan kiszámította: kerek kilenc hónapra ama bizonyos nagy nap után. Azért említem ezt, mert Ön utalt rá a levelében, hogy a „szabadság-szerelem”-mottóra felépített Petőfi órája is süket közönybe fulladt. Az osztály nyilván nem gondolta végig, micsoda nap lehetett az a Március Idusa annak a fiatal férfinak az életében, mikor minden betellett körülötte, s a mottó két szavát testében-lelkében átélhette, micsoda nap lehetett az, hajnaltól másnap hajnalig, a sajtószabadsággal, a pontokkal, a rohangálással, Táncsiccsal, a Bánk bán-nal, és hajnal felé végre 300ismét kettesben az asszonnyal, aki mindebben osztozott vele, akit szeretett. Zoltán fogantatásának éjszakája a frissen kivívott szabadság leheletével szított szerelem ideje.

Hogy a ma élő legfiatalabb magyar meg a nyugati, izgalmas szerzőket annyira kedvelik, gondolom, szíve mélyén nem veszi rossz néven a tanítványaitól. Minket is saját évtizedeink speciális tematikája érdekelt legjobban iskoláskorunkban, azokkal a kísérleti, izgalmas módszerekkel, amelyekről úgy éreztük, nekünk és miattunk születtek. A kortárs irodalom varázsa nagy, hadd hasson az is párhuzamosan a másikkal. Ha a holt alkotót fel tudja támasztani, az élő nem lesz annak konkurrense, sőt. A lánc, amely e pillanatban csupa magános szemből áll, lassan egybekapcsolódik, az elszigetelt és különböző korokban élt alkotók megfogják egymás kezét. Ön úgy tanítja majd ezt a jelenséget, hogy irodalmi kontinuitás. Nagy pillanat lesz, mikor elérkezik idáig, ne veszélyeztesse azzal, hogy olyan reakciókat kérjen számon lányaitól-fiaitól, amelyek korunkban és az ő életkorukban csak kivételesen jelentkezhetnek. Ha a tanítványai megtanulnak rendszeresen olvasni, ha a könyvek felnyitása készségszerűen jelentkezik zömük életében, s ha irányítása alapján azok, akik olvasókká váltak, azok is maradnak egész életükben (ne számítson száz százalékra, nem lesz minden gyerekéből olvasó), körülbelül megtett értük mindent, ami e pillanatban tehető. A többit meghozza az idő, mint annyi mást. Egyszer még az Ön akkorra esetleg már elnémult hangja is visszatér a fülükbe, a hang, amely arra tanította őket, hogy az egyén, a nép, az ország, a világ centrális problémáját írók fogalmazták meg, akik olykor nem évtizedek, de évszázadok elébe futottak, és nem volt más fegyverük, csak a tehetségük, és nem volt más védelmük, csak az igazság, amely hányszor bizonyult elégtelennek, ha szembekerült az igazmondástól rettegő, elnyomó hatalommal. Ha valaki, Ön, ennyi aggodalommal, szakmai 301áhítattal, ilyen kitűnő képzettséggel, bizonyosan megtalálja a varázsszót, amelyre az alkotó szobra lelép a talapzatáról, s megmutatja az osztálynak hajdani, árva arcát.

A prófétának nehéz sora volna a mi fiataljaink között, ám az embert jobban szeretik, tisztelik, fura módon, még féltik is, mint elismernék, s Önnek tudnia kell, mennyi etikus igényességet takarnak el pózaikkal és bánatos fürtjeikkel. Lesz még öröme köztük, ebben bizonyos vagyok. Hadd kívánjak Önnek ne csak mihamarabbi eredményt szép munkájában, de boldog ünnepeket is,


sok meleg köszöntéssel:

Szabó Magda

302
A pompeibeli strázsáról

Igen tisztelt Tanár Úr!


Levelét többször elolvastam, mert bizonyos akartam lenni abban, hogy a sok gond-baj miatt, ami az utóbbi időben ért, nem az én szemembe került valamiképpen az Andersen-mese jégsziklája, amitől lát ugyan az ember, de az optikája eltorzul. Ám akárhányszor tanulmányoztam is át, mindannyiszor ugyanarra az eredményre jutottam: Önt megtámadták és megfenyegették olyan valamiért, ami miatt nyilvánvalóan hálát és elismerést érdemelne. Azért küldöm most egy lap hasábjain a válaszomat, mert levele, és az, amit felelek rá, túlmutat egy pedagógus és egy író írásbeli párbeszédén. Egyéni problémája – mint voltaképpen minden személyes ügy – valahol közéleti jellegű, s aki Önt méltatlanul megbántotta, valamiképpen a magyar művelődéspolitikát sértette meg.



Csüggedt lehetett, amikor beszámolt róla, mi történt, mert, mint közölte, arra is felkészült, nem válaszolok. Ez esetben – írta – ezt is tudomásul veszi, s marad, ami eddig is volt, „Pompei strázsája, egyedül”. Ne vegye rossz néven, hogy szép metaforáját cáfolnom kell: Ön saját maga győzött meg róla, hogy nélkülem, vagy a nyilvánosság nélkül – mely pilla303natok múlva megismerkedik majd problémájával – sem állt egyedül mostanáig sem. Leveléből tudom, hogy kiállt Ön mellett az igazgatója, kiálltak nevelőtársai, vádlója mindjárt az első nekirugaszkodásnál láthatta, nem ver visszhangot senkiben, amit kiabál. Nem volt, nem is lesz Pompei strázsája Ön, Tanár Úr, egyébként ne is legyen, nem Önnek való szerep, nem való az senkinek. Isten ne vegye bűnül, sose volt nagy véleményem a pompei strázsáról, ha méltányoltam is a latin helyőrségek tiszteletreméltó figyelmét. Már gimnazista koromban a sarokba parancsoltak büntetésül, mert nem voltam hajlandó meghatódni a strázsa sorsán, s azt tudakoltam a tanárnőtől, hogy mikor már látta, mi folyik körötte, miért nem csinált a megboldogult illető valamit, miért nem segített menekülni egy gyerekes anyának, egy vénnek: még mindig ráért volna kimagyarázkodni, ha ő is életben marad, meg a feljebbvalója is. Látja, hiába pallérozták érzéketlen lelkemet a sarokba állítással, máig sem értem, mi jó származott egy vitatható értékű antik példaképen kívül szegény strázsa mechanikus engedelmességéből. Ön egyébként ha akarna, se tudna pompeibeli strázsa lenni, leveléből láttam, hogy alkalmatlan erre a szerepre. A strázsa csak állt a hamuesőben, Ön viszont kapta a fegyverét, és még mielőtt a Vezúv újabb lávatömeget hömpölygethetne iskolájuk felé, olyan világos, szabatos és magyaros figyelmeztető sorozatot adott le soraival, hogy cseng a fülem. Remélem, cseng majd a másoké is.



Nézzük, Tanár Úr, mi a bűne. Ön három évvel ezelőtt egyik tanítványában, Sz. K.-ban szokatlan irodalmi érdeklődést fedezett fel, a kislány nemcsak feltűnő készséggel fogalmazott szóban és írásban, de ítélőképessége is meglepően fejlett volt. Magyarórák végeztével Ön után sietett 304a folyosón, új és új, az imént hallott anyagrészre vonatkozó adatokat kívánt Öntől, mint aki nem tud belenyugodni abba, hogy a foglalkozásnak vége van, s nyújtani szeretné azt az időt, amit a költők-írók társaságában tölthet. Az iskolában működő irodalmi szakkör voltaképpen Sz. K. alakja körül fejlődött olyan színvonalúvá, amilyen végül is lett, tanítványa aktivitása irodalombarát társaságukba vont más növendékeket is, akik szívesen vettek részt a munkában, ha nem is olyan eredménnyel, mint Sz. K. A harmadik esztendőre, melyben tanította, Sz. K. kinőtt az irodalmi szakkörből, nyilvánvalóvá vált, az átlagosnál komolyabb képzést igényel, érdemel. Ön, Tanár Úr, azt a ritka örömöt érezte, amit a tudós, ha évek kísérletező munkáját eredmény igazolja: lám, nem csapta be a szeme, ennél a gyermeknél nem is kétséges, milyen pályára kell irányítani, ez irodalmár lesz, s aligha utolsó. Mivel Önnek magának is élmény volt újra bejárnia választott szaktárgya nagy területének nemcsak az anyag megkívánta pár fő vonalát, de többi útjait is, külön kezdett foglalkozni Sz. K.-val, beiktatott speciális képzésére hetente egy különórát, s elkezdte arra is tanítani, ami hiányzik az iskolakönyvekből. A gyermek, mint a homok, szívott fel mindent, legigazibb örömüket abban találták ezeken a külön foglalkozásokon, hogy előbányászták ennek vagy annak a nemzeti klasszikusnak, most élő mesternek valamikori elődjét, aki kezdetlegesebb kifejezési eszközeivel, de voltaképpen ugyanazt szerette volna közölni sok-sok idővel ezelőtt, mint ami modernebb szókinccsel, tudatosabb esztétikai, ideológiai ismeretekkel kimondódott vagy kimondódik. „Sz. K. teljességre vágyott, megpróbáltam hát számára első jelentkezésében megmutatni ennek vagy annak a gondolatnak, nemzeti programnak, célnak a csíráját, mert szerintem az irodalom olyan folyamat, amely kapcsán az eszmék meg-305megpróbáltak már hamarabb is felszínre kerülni, a népköltészet, az író tolla iparkodott is rögzíteni, épp csak a kivitelre nem volt még érett az idő.”



Ön sem jutalmat, sem ellenszolgáltatást nem várt ezért a külön munkájáért – folytatta levelében –, a gyermek képzését olyan kötelességének tekintette, ahogy az iskola testnevelő tanárának feladatai közé tartozik, hogy az olimpiai győzelem lehetőségét ígérő tanulót azonnal speciális edzésre fogja. Persze azt sem várta, ami bekövetkezett. Sz. K. apja ugyanis felkereste Önt, s felszólította, hagyja békén a gyermekét. A lány, ha egyáltalán jut valamire ideje, jó keresetet ígérő jövendő pályáját elősegítő tanulmányokkal foglalkozzék, ne irodalmi ostobaságokkal, nem járul hozzá, hogy egy nevelő túlbuzgalma miatt deformálódjék. A kár, amelyet Önnek köszönhet, már eddig is elég nagy, s egy netán megnyerendő irodalmi verseny gyér vigasz amiatt, hogy a gyerek viszolyog a technikumtól, ahová szánták, s érdeklődése humánná torzult. A beszélgetés végén Sz. K. apja olyan indulatba jött – írja –, hogy már-már azt hitte, megüti Önt. Nem tehetett mást, abbahagyta a gyerek külön oktatását, aki néhányszor még megpróbálkozott a közeledéssel, aztán egyszer csak még az irodalmi szakkörből is kimaradt. Később téma lett a tantestületben, mert valahányszor figyelmeztették, szokatlanul nyers hangot ütött meg, figyelmeztetésre pedig gyakran sor került, mert a gyermek egyszerűen nem tanult semmit, sajátságos módon még a magyart sem. „Apja ekkor ismét felkeresett, engem tett felelőssé azért, ami a gyerekkel történt, aki idáig ha nem is jeles, de egyenletesen jó tanuló volt, azzal vádolt, tönkretettem a lányát, aki az elmaradt külön órák pótlására garmadában csempészi haza a könyvtárból a nem is a kislányoknak való, hanem szakkönyveket, azokat olvassa 306fél éjszaka. Se verés, sem ajándék nem használ, beszéljek én a gyerekkel, én szoktattam az esztelen olvasásra. Most már torkig a család, ha rákapattam, szoktassam le az irodalomról, különben feljelent. Feljelent pedig valami megbízható fórumon, mert szólt már az osztályfőnöknek, az iskola igazgatójának, de azoktól ugyan nem kapott elégtételt, sőt. Nyilvánvaló, hogy a pedagógusok összejátszanak. De ő majd megkeresi, hová forduljon, vannak neki magas helyen is pártfogói, barátai.”



Bárcsak feljelentené, Tanár Úr! Csak, sajnos, nem fogja. Azt ne képzelje, hogy ostoba tréfákkal szaporítom a gondját. Valóban kívánatosnak tartanám, hogy Sz. K. édesapja feljelentse Önt valami általa is „megbízható”-nak ítélt szervnél, hogy megtanítsák rá, hol lakik az isten. Akkor Ön nem a Postámból rovatban kapna elégtételt és teljes elismerést áldozatkész nevelői munkájáért, hanem a tanács vagy a minisztérium közölné Önnel, mennyire méltányolja, hogy soha vissza nem térő, saját vagy a családja érdekében hasznosítható, pihenésre, esetleg a fizetését kiegészítő pénzkeresésre fordítható óráit adta oda ingyen, hivatásszeretetből olyan valakinek, akinek a valóságos élete még meg se kezdődött, ám lehetséges, hogy egyszer éppen az Ön gondos képzése következtében nemcsak az iskolának, az országnak is büszkesége lesz. Csakhogy nem kerül erre sor. Sz. K. édesapja pártfogói és barátai között nyilván nem egy akad, aki szokott újságot olvasni, és visszatartja az indulatos atyát attól, hogy az államtól kérjen pártfogást és segítséget az állam ellen, s egy kulturális szervet nyaggasson azért, hogy az illető szerv meg azt a nevelőt nyaggassa tovább, aki már azelőtt is iparkodott végrehajtani napjaink művelődéspolitikai programját, a minél szélesebb területen, minél nagyobb mélységben 307megkívánt műveltség terjesztését, mielőtt hivatalosan meghozták volna. Nem, Tanár Úr, nem lesz ennek az ügynek ilyen drámai folytatása, pedig be szívesen olvasnám beszámolóját a fegyelmi bizottság tagjainak arcjátékáról, amikor meghallják, Ön azért került a vádlottak padjára, mert különleges képességeket fedezve fel valakiben, ingyenes különórákon képezte tovább, alattomos módon tudatosította benne, hogy a magyar irodalom több, gazdagabb, jelentősebb annál, mint amit a tankönyvek tükröznek, abba a gyalázatos bűnbe esett, hogy Illyés munkásságának gyökereit valahol a Dózsa kora irodalmi-társadalmi-történelmi képletei között nyomoztatta vele, a Nem volt elég szenvedélyét a hitújítás századának feddő énekeihez kapcsolta tudatában, sőt eléggé el nem ítélhető módon az Illés Endre-i életmű megértetésére emberközelbe igézte számára a magyar irodalom európai színvonaláért részint a saját műveivel, részint a maga felfedezte írók aktivizálásával küzdő, oktatásunkban viszont jobb képességű nyelvtanárrá zanzásított Kazinczyt, nem is szólva arról a merényletről, hogy nem átallotta sorra kifeszegetni a magyar irodalomoktatás egyre nagyobb számban beszegezett ablakait, amelyeken át visszanézve a századokba a panoptikumi író-figurák megelevenednek, s a részletekre is fény esik, a részletekre, amelyek nélkül nem érthető se kor, se mű, sem alkotó. Ha mégis tévednék, Tanár Úr, akkor is csak ünnepeljen békén, jóstehetség nélkül is megnyugtathatom: Ön glóriával fog kikerülni az ügyből, ellenfele erkölcsi tetemét viszont kampón húzzák ki a porondról, mint egy, az erőviszonyokat nem tisztázó, és a núbiai oroszlán ellen fakarddal harcot kezdő gladiátorét.

De nem tévedek. Eltart egy ideig, míg a köztudatba rögzül, mi az állam elgondolása, míg erkölcsi-anyagi ereje megfeszítésével növelni akarja az igazán művelt fejek számát, de előbb-utóbb még Sz. K. apja is rájön: valaki képességeinek 308kifejtése, tudásának bővítése megakadályozására nem fog tudni ebben az országban mozgósítani senkit. Nem lesz feljelentés, dehogy lesz – ismétlem: kár. Nem ártott volna, ha vet egypár hullámot az az akvárium, amelynek fenekén Sz. K. atyja gyilkolja a fantáziáját: melyik legyen hát az a jó kereseti lehetőséget kínáló foglalkozás, amibe belepofozza irodalmárrá gárgyult gyermekét. Még csak azzal sem vádolhatja meg Önt, hogy oktatását maximalista túlkapás jellemezte: Ön egyetlenegy, kivételes képességű gyerek számára tágította a horizontot, egyébként nem tért el az előírt anyagtól, egyszer sem énekelt sziréndalt osztálya többi, átlagos képességű tagjának, egyszer sem csábította ki őket a teljesség kék tengerére. Nincs jogalap, Tanár Úr, nemhogy eljárásra: vádemelésre sem.

Most már igazán csak abban reménykedhetem, hogy engem jelent fel valaki, s így, ha másképp nem, hát vádlottként találok egy fórumot, amely előtt magammal együtt azt is védhetem, ami érdekében most én nem veszem tudomásul, hogy karácsonytájt csend szokott lenni a frontokon, és én adom le a magam sorozatát. Tanár Úr, kedves, Önnek nem különórán kellett volna ismertetnie mindazt, amit Sz. K.-val közölt, hanem a normális oktatás keretein belül, végrehajtva azt a bibliai csodát, amit Krisztus tett a hallal, a kenyérrel: belevarázsolva óraszámába és az órák nem is órányi mennyiségű perceibe mindazt, amit az irodalom egészéből kioperáltak. Meg kellett volna tennie, hogy egyszer elmondhassa: Önt nem terheli felelősség semmiért, Ön megpróbálta egyben tartani a hidat, amin át ebben az országban az Idő és a Gondolat haladt, a hidat, amelynek egyre több pillérét robbantják ki, s amelyről nem nehéz kitalálni, ha ilyen szorgalmasan pusztítgatják, majd csak leszakad. Ne kérje számon a gyerekek időnkénti döbbenetesen negatív megnyilvánulásait senki, ha éppen a magyar irodalmi anyag csökken309tésével spórolta el az iskolától annak az érzelmi nevelésnek a lehetőségét, ami nélkül jó atomfizikus se lehet a tanuló, sem igazán jó szakember, bármely munkaterületen; ahelyett, hogy új oktatási módszert próbált volna kikísérletezni az iskola számára. (Az iskolatelevízió, szerencsére, már kezdi, ezúton gratulálok a Magyar Jakobinusokkal foglalkozó adáshoz.) Mégiscsak furcsa, hogy tanári emlékeim között ilyet is őrzök: feketén kellett tanítanom bizonyos Petőfi-verseket, mert azt szerettem volna, tanítványaim úgy lépjenek ki az életbe, hogy tudják, ők magyarok, és az ő hazájuk a legszebb ország az öt világrész nagy területén. Nem voltam hajlandó tudomásul venni azt a hisztériát, amely kitessékelte az anyagból ezt a költeményt, attól rettegve, egyik-másik nemzet még rossz néven veszi. Én ilyen mitológiai irigységű nemzetekkel nem tudok számolni, ha nevelek, csak azzal a realitással, hogy minden nemzetnek ezt és így kell éreznie saját magáról, népéről, földjéről, s ezzel a szép, kölcsönös, egymást ugyanakkor megértő és tisztelő elfogultsággal kell együtt élnünk, azonos bolyban a világon. Senki képzelt rémei miatt nem nélkülözhetem a hazafias nevelésben saját nemzetem és a világ egyik legnagyobb költőjét, mint ahogy szükségem van a pópák fiára is, akinek már szinte senki nem említi a nevét, nekem bizony kell Vitkovics Mihály, hogy segítsen eligazítani az iskolásokat a józan nemzetiségi politika területén. Kazinczy baráti körének kedves triásza e tagja mögül a szelíd Szemere néz, Horvát, sőt a kamuti szemű Kölcsey, maga Vitkovics Kármán Józsefet vezeti kézen, aki már nem is él, akinek lenge Fanni-ját fordítja le szerbre, Kármán mögött viszont ott vannak Martinovicsék, mögöttük Párizs, Párizs mögött, ha úgy tetszik, a Rákóczi-forradalom, s a fejedelem párizsi lakóhelyétől nem is messze, azon a híres egyetemen meg a magiszterek, akiket még az Árpádok parancsoltak ki művelődni, hiszen minden mindennel összefügg. Kinek van 310joga elmarasztalni legeslegfiatalabbjainkat megható önérzetük miatt? Hát megtaníthatta őket a kiherélt anyag arra, hogy amit a saját felfedezésüknek tartanak, java részében még csak formáját tekintve sem új, nemhogy tartalmában? Persze hogy azt képzelik, velük kezdődött minden, ki beszélt nekik valaha „fütyörésző fák”-ról, amelyek a majd kétszáz évvel ezelőtt élt diákok verssoraiban „lengenek”, a szürrealista Tompáról, mikor már a vallásos, avas Tompát sem illik említeni. Sose hallották, hogy Kisfaludy, ha igazán dühös, nem mórikálja magát, hanem olyan goromba, mintha nem a vulkánhomlokú Sümeg szülte volna, hanem a pusztai szél seperte Debrecen, tessék már egyszer beleolvasni abba a sosem olvasott Boldog Szerelem-be, amiről mindenki azt hiszi, csupa rózsafüzér meg cseppentett méz. Hogy tudják a gyerekek felmérni: mi az, s mi lesz majd, amit kizárólagosan ők adnak-adtak hozzá az élethez, az irodalomhoz, a nemzeti fejlődéshez, mikor magunk fosztottuk meg őket az összehasonlítás lehetőségétől, puszta kíméletből megvonva tőlük a folytonosság tudatát. Lemondani épp azok nevelő segítségéről, akik a népköltészet mellett a nemzet érzéseit, gondolatait, terveit, eredményeit és kudarcait, mióta irodalom van ebben az országban, mindig megfogalmazták, akkora luxus, amekkorát egy tízmilliós nép akkor sem engedhet meg magának, ha már az utópiák kellemes korában él, nem ma, holnap, holnapután. A magyar irodalom nem tehet arról, hogy egyre kevesebben ismerik már művészi erejét, ütőképességét, s e nem ismerés következtében egyre kevesebben fordulnak hozzá azzal a bizalommal, amely azt a nagy nevelőt illeti meg, akinek óriási könyvtára van a folyton számon kért és kínnal-keservvel összekapargatott példaképekből. Tanár Úr, kedves, ha más nem akad, jelentsen fel Ön engem, hogy maximalizmusra biztatom az utasítások ellenére, hadd fejthessem már ki egyszer illetékesek előtt valamennyi mivoltomban, mint író, 311mint tanár, mint irodalomtörténész, milyen hálás volnék, ha felvilágosítanának arról: ha kötelező a nemzet esetleges sporteredményeit ígérő ifjúság testének átgondolt nevelése, ugyan miért képezzük ugyanennek az ifjúságnak a – hogy is fogalmazzam már – lelkét lóugrás szerint, s miért rögzítjük úgy a magyar irodalmat a legfogékonyabb tudatokban, hogy az voltaképpen nem is egész, csak egy soványka, egysíkú antológia.



Folytassa, Tanár Úr, munkáját olyan önzetlen tanári tisztességgel, mint eddig. Apát lánya, lányt az apja ellen nem fordíthatunk, a külön foglalkozásokat valóban nem folytathatja tovább, míg Sz. K. apja meg nem változtatja véleményét. De bízzunk benne, hogy erre is sor kerül. Kérem, hívjanak meg szabálytalan magyarórára, s úgy szabják meg az idejét, hogy délutánra essék, amikor a szülők is ráérnek, Sz. K. édesapját magam fogom meghívni. Ha nem jön el, érte megyek a lakására vagy a munkahelyére. Ne féltsen inzultustól, tizennégy évig voltam osztályfőnök, előfordult az is, hogy valami véleménykülönbség miatt elém köptek a földre, engem nem érhet meglepetés. Felőlem szónokolhat Sz. K. apja, sőt köphet is, akkor is elviszem magammal az órára, és ha én nem viszem el, akkor a mentők, mert megütötte a guta. Ám a gyereke nemzeti kincs, és a nemzet érdekeinek megfelelő hasznosítását kívánja tőle az ország, melynek szíveskedik elfogadni a kenyerét. Védelemre nem szorul, Tanár Úr, segítségre Sz. K. ügyében igen. Tisztelettel jelentkezem, s az az érzésem, ha körkérdést intézünk ehhez-ahhoz, leszünk még többen is.

312

Nálunk már kinn az erkélyen a dércsípte fűvel teli doboz a Háromkirályok tevéinek, ahogy illik. Ha valaki, Ön, Tanár Úr, igazán megérdemelte, hogy szép, békés és boldog ünnepe legyen, családjával együtt. Klasszikus példával kezdte, hadd fejezzem be én is ezt a levelet valami klasszikus utalással: szép, békés, boldog ünnepet érdemelt, Tanár Úr, mert a maga civil munkaterületén úgy viselkedett, mint egy termopülei hős, azt cselekedte, amit a hazája megkövetelt.


Igaz tisztelettel köszönti

Szabó Magda

313
A kaptafa

Igen tisztelt Főorvos Úr!


Mint látja, szinte postafordultával válaszolok levelére, s ennek a foglalkozása iránt érzett különleges megbecsülésen kívül – életem úgy alakult, hogy a két utolsó évtizedben többet találkoztam orvosokkal, mint írókkal vagy szerkesztőkkel – még egy oka van. Nem Ön az egyedüli, aki a levelében foglaltak miatt megkeresett, gyakran felbukkannak postámban hasonló problémákat érintő írások. Ám ezek közül egy sem kérdezett, mind csak közölt valamit, többnyire küldőjük nézetét egyik-másik írótársam munkásságáról, illetve a sajátomról. Megesett, hogy a levél írója elismerését fejezte ki, de ez volt a kivétel. Tipikusnak inkább a levelek ingerült hangját nevezném, a feladók számon kérték azt a „garázdálkodást”, amit az írók különféle műfajú, történelmi tárgyú műveikben elkövetnek. Ön volt az egyetlen, aki arra méltatott, hogy mikor aggályait összefoglalta, választ is kért tőlem, s kíváncsi volt a véleményemre.

Főorvos Úr arra kért feleletet, mi az oka annak, hogy a könyvek lapjain, a színpadokon, a képernyőn egyre sűrűbben jelennek meg közismert történelmi személyek, események. Ez magában véve még nem volna baj, bár, mint írja, alapjában véve nem érti, miért tekint bárki is vissza az izgalmas jelenből, mikor egy-egy nap huszonnégy órája éppen elegendő 314témát kínálhat bárkinek. A hibát ott érzi, hogy a megidézett múlt alig vagy éppenséggel nem hasonlít arra, amit Ön egykor a vonatkozó időszakról megtanult. Pedig igaz a régi mondás a történelem tanítómester-szerepéről, így hát aligha használnak a módosítások, önkényes változtatások, azokból ugyan „nem gazdagodik senki, hacsak az írója nem. A néző meg az olvasó nem tudja már a végén, mi az igazság, mit is higgyen, nem arra való az irodalom, hogy zavart keltsen. Miért nem követik az alkotók történeti tárgyú műveikben a nagy elődöket, Vörösmartyt, Kisfaludyt, Katonát, s miért nem tanulják meg tőlük, hogy dolgozzák fel a mondanivalót? Önnek is hogyan juthatott eszébe csúffá tenni a saját hangjátékát napjaink szókincsével, ahelyett, hogy szavaival is közelebb próbálta volna hozni a magyar előidőket, amelyekről mindenki szívesen hallott volna, ha nem ilyen fülsértő formában jut el hozzánk.”

A történelem az élet tanítómestere! – erre figyelmeztetett Főorvos Úr. Nemcsak Ön hisz a mondás igazságában, hitt abban valamikor az egyetemről kikerült fiatal tanárnő is, aki büszkén oktatta első állomáshelyén a Tiszántúli Református Egyházkerület jóváhagyta tankönyvek anyagát, míg egyszer alaposan zavarba nem hozta egy új növendék, aki a közeli, nem református lakosságú nagyvárosból az osztályába került. Kérdezgetni kezdte az új tanulót, szondázott a fiatal tanárnő, mert kíváncsi volt arra, hogy harminc kilométerrel odébb, abban a másik hitvallás szerint imádkozó iskolában meddig jutottak már a tananyagban. Bár ne tette volna! Az új diák nem volt sem előbb, sem hátrább, mint a saját növendékei, tudása se volt ingatag, inkább nagyon is szilárd. Éppen csak másképp tudta ugyanazt, mint ahogy azt a fiatal tanárnő tanította; két ellentétes optikai sík fénytörésében villogtatta egymás szemébe a kérdező meg a felelő az adatokat. Babits, Kosztolányi ekkor már nem éltek, a jelentős kortárs lírikusok 315közül a tanárnő iskolájában Reményik és Áprily Lajos nevét tartották számon, meg Szabó Lőrincét, az új növendék nemigen ismerte őket, helyettük azonban nagy hozzáértéssel tudta elemezni Sík Sándor és Mécs László költészetét. Hamarosan kiderült; a történelem tényeinek értékelése is ugyanabban a bűvös optikai síkváltásban mozog, mert másképpen járja útját a tankönyvekben amott és emitt, tulajdonképpen mindenki és minden. Van egy katolikus Rákóczi Ferenc – borzadt el a fiatal tanárnő –, és van egy református, pedig nyilvánvaló, hogy nem lehet kétféle, csak egy, egyetlenegy, és nem lehet más-más arca itt meg amott Kossuthnak sem, vagy IV. Károlynak, csak azonos, csak egyféle, mert így kívánja az igazság.

Gondolom, magyaráznom se kell, mit akarok érzékeltetni a fentiekkel: a történelmi témához forduló író valamiképpen mindig az igazságot keresi. Hogy napjainkban nagyobb intenzitással, szenvedéllyel, nyilván azért, mert az idősebbeket saját romantikus életrajzuk, a fiatalokat pedig a réginél lényegesen politikusabb nevelés szoktatta rá arra, hogy a világ- vagy a magyar történelmet dialektikus egységben, mozgásában próbálja szemlélni: s ennek egy-egy izgalmasabb szakaszát, figuráját, mint a hirtelen megállított képet a filmen, bárki kimerevítheti magának, hogy körbejárhassa, megnézhesse minden oldalról, és saját adatgyűjtésével adjon feleletet magának arra, ami érdekli. Az eddig zárolt levéltári anyagok is most váltak hozzáférhetővé, a hajdani bécsi császári archívum éppúgy elérhető, mint a valamikori Fényes Porta levelezése.



Itt kanyarodnám vissza a szép latin mondáshoz, melyet Főorvos Úr említett, amelyről most már tudom, csak úgy fogadható el, ha kiegészítjük. Lehet, hogy a történelem ta316nítja az életet, mind ez idáig mindenesetre elég kevésre tanította. Ideje volna már, hogy a História is tanuljon valamit az élettől, s mivel a történelem nem misztikus abrakadabra, hanem társadalmi jelenség, emberek csinálják, ideje már, hogy in posse alkotói és szenvedői egyaránt felismerjenek bizonyos történelmi alaphelyzeteket, egy-egy szituáció kísértő visszatérését. Ha nemcsak a történelem tanítómester, hanem az élet is az, akkor – esetleg – úgy léphetünk, hogy nem hágunk még egyszer abba a kátyúba, amelybe már nem egy nemzedék nyaka-dereka beletört. Ne nehezteljen Főorvos Úr azokra, akik szeretnék körülcölöpözni a múlt buktatóit, s mint a középkori térképeken a veszélyes helyeket feltüntető pontok, megpróbálnák betűikkel figyelmeztetni az úton haladókat: „Vigyázat! Sárkány!” Ne marasztalja el az írót, ha az kiáltja: ezt még egyszer soha, vagy ha arra figyelmeztet: ezt megint csak így, mert más században, más viseletben élő nemzedékkel már valamilyen formában megesett, hogy itt irányt tévesztett, vagy éppen az ellenkezője: kétségbeesett helyzetéből úgy menekült, hogy amott nekivágott egy meghághatatlannak tűnő ösvénynek. Próbálja elhinni a történelmi tárggyal foglalkozó írónak, hogy se témahiánya nincs, sem a jelentől nem menekül: éppen azt a hétköznapot iparkodik megmenteni, ami, ahogy Ön írta, annyi szép lehetőséget őriz huszonnégy órájában.

Ami azt illeti, hogy a történelmi tárgyú szépirodalmi művekben szükséges minden adat bizonyíthatóan a valóságnak megfelelő tényeket tartalmazó ábrázolása – ebben ellent kell mondanom Önnek. Ha megvalósulna kívánsága, megbízható információs tartalmú TIT-előadások születnének, vagy olyan színdarabok, melyek záróképei a gyermekkorom malátakávés dobozaiban található tarka ábrákra hasonlítanának, de elmaradnának a műalkotások, és elsorvadna a történelmi tárgyú szépirodalmi mű fő funkciója, az érzelmi ráhatás. Nincs 317olyan előírás, ami a szépíró számára kötelezővé tenné, hogy a történész munkamódszerével alkosson, s szerencse, hogy nincs, mert ha volna, mit kezdenénk nemcsak saját magunkkal, de a klasszikusokkal is. Szégyenkezhetnék a halhatatlanságban szegény Schiller, hogy olyan valakiről alkotott, méghozzá világhírű művet, aki sohasem élt – Tell Vilmosa ugyanis, mint Főorvos Úr jól tudja – a képzelet szülötte, sajnos, mégis megfogalmazta számunkra a szabadság epesztő igényét. Most kérjük Schillertől számon, hogy Don Carlos a valóságban deformált szörnyeteg volt, perverz, olvassuk a fejére, hogy Posa figuráját egy másik irodalmi műben találta, onnan emelte át, alakította a maga irodalmi-művészi céljainak megfelelően, s mondatta el megható baráti kettősükkel a felvilágosodás programját?

Félek, a régi magyar irodalom alkotásai se tudnak majd kedvére tenni: Kisfaludynk Stibor vajdá-jában egy merőben fantázia teremtette jobbágycsalád lesz különféle rémes halálnemek martaléka, a vajda fiát Rajnáldnak hívják, pedig a valóságban neki is Stibor volt a neve. Megróná az írót amiatt, hogy bizonyos jellegzetes figurákat kitalált, vagy számon kérné tőle: nem hiteles a főhős fiának keresztneve? Nem tenné, Főorvos Úr, hanem gratulálna Kisfaludynak, mert kezdetleges művében már a reformkor fészkelődik, s a jobbágyfelszabadítás gondolata. Nyilván nem azt kívánta volna tőle, ha véletlenül a kortársa, hogy a valóságnak megfelelően nevezze Stibor gyermekét, hanem sokkal többet: hogy nevezze meg kora uralkodó eszméjét, és segítse azt a maga sajátos eszközeivel a kibontakozásig. Mint ahogy ezt kérte volna Ön Katona Józseftől is, aki egyébként meg is tette. Megnevezte kora uralkodó eszméjét, a szabadság utáni vágyat, a függetlenség igényét, a zsarnokság elleni gyűlöletet, hogy megtehesse, ennek érdekében – hogy úgy mondjam – 318némileg szabadon kezelte azt az információs anyagot, amelyet az aranybulla koráról szerzett.

Mert a Bánk bán abban a formájában, ahogy írója megírta, nem igaz, mégis remekmű, sőt attól remekmű, hogy írója nem vette komolyan a történelem adatait, hogy kutatásai eredményeiből azt és úgy használta fel, ami művészi és politikai céljának megfelelt. Szinte szégyellem Főorvos Urat arra buzdítani, építsen csak fel, esti szórakozásképpen egy olyan színművet, amely a nemes bánról és az emelkedett lelkületű Endre királyról mindenben megfelel a tényeknek. Formáljon egy olyan Bánkot, amilyen az valóban volt, egy erős, kíméletlen, erőszakos, a királynál királyabb hatalmú és korlátlan anyagi lehetőségű férfit, akitől uralkodója annyira retteg, hogy a merénylet után csak a tisztesség kedvéért kéri meg, legyen szíves egy kurta időre mellőzni az Udvar látogatását, később majd visszatérhet. (Vissza is tér.) Állítsa a nézők elé a kapkodó, örökös anyagi- és időzavarral küszködő gyenge királyt, mellé meg az igazi Gertrudist, aki magyar királynénak nyilván nem volt valami fényes, de annál hűségesebb támasza saját családjának, egy olyan teremtést, aki apja mellett korán belekóstolt a politikába, s aki a férjénél lényegesen eszesebb, s akinek – ha nemzetünk számára vállalhatatlan is, de – legalább volt valami koncepciója. Darabjában, ha valóban a történelem bizonyítható tényeihez óhajt ragaszkodni, sajnos mellőznie kell Melindát, mert Melinda nem volt, azaz, ha volt, akkor nem Melinda volt – nem ismerjük Bánk reális házastársát, reális házaséletét. Melinda egyébként a darab első feldolgozásában még Katonánál is Adelhaid néven szerepel, de mint ilyen sem létezett bizonyítható módon, legvalószínűbb, hogy Zách Felicián históriájából szakadt ki, önállósult, került a későbbi hagyományba, s Katona lelkének kedves gyermeke. Őszintén érdekelne, mit kezd majd Ottóval, ha átnézi a forrásokat, Ottóval ugyanis hajdan319való jó királyunk olyan szíves baráti viszonyban állt, hogy a Szentföldre is vele kísértette el magát, Gertrudis halála után, így aztán aligha lehet azonos a tragédiabeli önmagával, már csak azért sem, mert nem is Ottó volt, aki ellen az általános ellenszenv irányult, hanem Berchtold, így aztán Ottónak, aki nem volt Ottó, nem lehetett köze Melindához, aki nem volt Melinda. Ha Ön csak a történelmi kor illusztrációját kapja Katonától, akkor Főorvos Úr ma nem ismeri Katona József nevét. Azért ismeri, mert a tragédiában az író saját korának töltete is benne van, saját korának igazságkereső igénye, attól izzik, attól gyújt, attól olyan csodálatos, hogy a meráni asszony túlnő benne önmagán, a magyarság elnyomói elleni gyűlölet megtestesítője lesz, minden idő „meráni”-jának a szimbóluma. Író, történész más-más fegyverrel küzd azért az igazságért, amelyre levelem elején céloztam, s előfordul, hogy a pontatlan, nem erővonalaiban, de részleteiben akár durván megváltoztatott valóságot tartalmazó szépirodalmi mű többet ér el, szuggesztívabb – nem mert az író többet tud a történésznél. Hogy tudna többet? Csak mást és másképpen érzékel, vesz észre, nagyit vagy minimalizál, mint a történész, és azok az információszilánkok, amelyeket az adatok között lel, másképpen helyezkednek el az ő közegében.



Ami a történelmi tárgyú szépirodalmi műnek nyelvét illeti, sajnos itt is ellent kell mondanom Önnek. Főorvos Úr azt állította, nem tanultunk semmit nagy elődeinktől, pedig hát tanultunk mi valamit, mindjárt megpróbálom érzékeltetni. De mielőtt erre rátérnék, egyezzünk meg valamiben. Van egy bizonyos nyelvi határ, ameddig az irodalmi művekben a régen éltek beszédmódja nemcsak hogy restaurálható (magam is örömmel restauráltam Kármán korát, a hitújításét), de el is viselhető a modorosság érzetének feszengése nélkül. Az az ag320godalmam: talán nem gondolta végig, mit is kíván, mikor az Árpádok szóhasználatát kéri tőlem számon. Hát hogy beszéljen Vajk, Géza fejedelem? Hodu utu rea? Látjátuk feleim szümtükkel? Hisz még 1200 körül sincs hangzóilleszkedés, a ragok még akkor is mint névutók, külön kullognak a szavak után, az -at, -et végű főnevek még őrzik a v-t. De ez a kisebbik baj, a hangtan, az alaktan kisebb-nagyobb plasztikával még csak előállítható bizonyos határig, ha az olvasó, a néző hajlandó némi továbbképzésre járni ómagyarból. Ám mit kezdjünk azokkal a hiányzó szavakkal, azzal az ezerrel meg ezerrel, amit művelt Árpádjaink a honszerzés idején vagy az államalapítás századában holtbizonyosan ismertek? Ismerniük kellett, mert végrehajtották a fogalom tartalmát, épp csak nem maradt ránk a hangalak, a szó fonetikai megfogalmazása. Mit tegyek hát? Pótoljam latinnal? Megtehetem, de kinek lesz jó? Vagy mondjam úgy, ahogy Ágis beszél, vagy Ilka a Nándorfehérvár-ban? Használjak félmúltat, nyelvújítási szószörnyeket, keverjek a szövegbe alig ismert, a közhasználatból eltűnt szavakat? Nem tehetem, Főorvos Úr, mert nem ezt tanultam a nagy elődöktől.

A tizenkilencedik század alkotói, ha történelmi tárgyú szépirodalmi művet írtak, saját koruk nyelvén beszéltették Árpád-kori, Zsigmond-kori vagy Anjou-kori hőseiket, és ennek nemcsak az ómagyar ismeretek hézagossága volt az oka. (Sajnovics Demonstratió-ja 1770-ben közölte már a Halotti beszéd-et, Révai 1803-ban még elemezte is az Antiquitates-ben – csak nem képzeli, hogy az akkori írók nem tudtak erről? Vörösmartyék előtt, alatt, után az irodalom és nyelv nemzeti ügy volt – szent.) Ha megpróbálták kikövetkeztetni, milyen lehetett az ómagyarok vallása, miért nem végezték el ugyanezt a teremtő munkát épp az ennél fontosabb közegben, a nyelv közegében? Aligha pusztán azért, mert éppen újítani akarták valamennyiünk első kincsét, az anyanyelvet, 321nyilván végiggondolták, hogy minden múltbéli időszak csak nekünk, most élőknek múlt, azoknak, akik akkor éltek, jelen volt, méghozzá a legjelenebb jelen. Ha az ábrázolandó kor nyelve a ránk nem maradt szavak és az irodalmi hagyomány hiánya miatt felidézhetetlen, vagy csak zavart keltene a megértésben, a hajdani valóság egyedül úgy közelíthető meg, ha az akkor éltek a ma nyelvén beszélnek, hiszen annak idején azok is a saját koruk élő szókincsét alkalmazták. Árpádék a kilencedik században nyilván a kilencedik század jellegzetes szófordulataival éltek, miért beszélnének akkor ma úgy, mint – mondjuk – Kisfaludy Károly, miért használnák a félmúltat, ami ma már nem él, mikor a vezérek is elfelejtettek és nem használtak már sok olyan nyelvi elemet, amit Etelközben vagy az Urálon túl még igen. Hogy nem hisz nekem? Nem kértem, hogy higgyen. Higgyen Vörösmarty Mihálynak. És hogy ne kelljen fáradnia a keresgéléssel, hadd idézzek mindjárt egy Vörösmarty-szövegrészt az Árpád ébredésé-ből. A mű elején a Sírszellem felébreszti a halott Árpád vezért, aki felemelkedik sírjából és így szólal meg:

ÁRPÁD
Ki kelt föl engem? gyász fiú, ki vagy te,
kinek lefordított szövétnekén
elhunyt világnak hamva szendereg?
SÍRSZELLEM
Ős bajnok, én a Sírszellem vagyok.
ÁRPÁD
Rád ismerek! kemény csatáimon
százszorta látám halvány arcodat;
kerestelek vérengző karjaimmal,
s te nem jövél; az agg kor napjain
lepél meg ágyamon; de légy köszöntve!
Kezed szelíden nyúgodt e szemen,
s nagyok, dicsőek voltak álmaim.
Egy ezredév, mint pillanat röpült el.
322

Főorvos Úr, ha ez nem Vörösmarty Mihály korának nyelve 1837-ből, hanem a párducos Árpádé, én visszaküldöm doktori diplomámat az egyetemnek.



Köszönöm, hogy alkalmat adott mindezek elmondására, és hogy érdeklődésével megtisztelte munkánkat. Egyetlen megjegyzésére hadd válaszoljak még. Azt kérdezte levele végén: „Nem volna okosabb mindezt a történészekre bízni? Önöket végül is nem képezték ki erre.” Való igaz, Katona, a legnagyobb, jogász volt, Szigligeti orvosnak készült, Kisfaludy, ha egyáltalán kategorizálható, bencés diák volt meg katona. De csak nem tételezi fel, hogy akad köztünk olyan, aki úgy kezd bele bármilyen történelmi tárgyú munkába, hogy nem készül fel tudományosan is? Az író nemcsak ír, olvas is; olyan művek, mint amilyenekről itt most szó esett, általában úgy születnek, hogy olvasás közben az író tudatába valami olyan motívum került, amely arra izgatta: nyomozzon utána. Nyomoz. Ön az én esetemben külön hangsúlyt adott a suszternak és a kaptafának, s azt javasolta, maradjak meg a saját körömön belül. Sokkal tartozom az orvosok gyógyító művészetének, mestersége iránti tisztelettel kérdezem, mégis mire célzott? Mert ha a szakképzettségemre, akkor csalódást kell okoznom Önnek. Szégyenkező kivétel vagyok, nekem ugyanis harmadik szakom a történelem. Ezzel a levéllel igyekeztem bebizonyítani, én nem szabok az Ön számára semmiféle határt, s komolyan veszem nem a foglalkozásával járó esztétikai elmélkedését. Érdekelne, mégis milyen kört jelölne ki a számomra? Milyen kaptafát? Csak nem a konyhát?


Szíves üdvözlettel:

Szabó Magda

323 324
Színképelemzés
325 326
Illés Endre: Hamisjátékosok

1946-ban, a Hamisjátékosok megírásával, Illés Endre, számtalan megelőző bravúrja után új, szédítő lökést adott a magyar prózának: az analízis és szintézis egybesodrott hintakötelén etikája szigorú üzenete és tizenöt karcsú fejezet mellett maga az Idő lendült a kozmoszba, bomlott atomjaira, a lassú folyású magyar epika visszahúzó, problematikus öröksége. A kisregény megtörtént – a tudományban szoktak így megtörténni a nagy felfedezések; Illés e könyve után minden következő formabontó kísérlet második lépés volt, alkalmazása vagy módosítása az illési képletnek, amelyet az irodalomértő kikövetkeztetett magának, mihelyt e tökéletes mű keltette esztétikai emóciói logikai tevékenységet engedtek neki. Mert Illés kettős hintakötelén nemcsak etikája és az objektív és szubjektív idő ikerpárja szárnyalt lidérces magasra, de az olvasó vagy elemző is, érzelmek, érzések, indulatok, szenvedélyek nem a láng, a fagy tüzes kínjával kérték meg adójukat az olvasás után: a Hamisjátékosok irgalmatlan élmény, nem enged rejtőzést, nem tűri a menekülés illúzióját. Az olvasó-elemző – hacsak nem akar hamisjátékossá válni maga is – állást kell hogy foglaljon, különben bűntárs lesz a felejthetetlen perben, amelynek alperese a per megindultakor már halott, felperese meg nemcsak az időváltás síkjaiban, de testi mivoltában is duplán van jelen, mint önmaga, de mint önmaga nem tévedő, eszményi ikerpárja, saját testvére is, aki külön biológiával is 327azonos vele, csak éppen helyesen lép, amikor ő elvéti a járás ritmusát. Nincs kegyelem egyetlen igazán nagy műalkotásban sem, az archaikus Apollo mosolya megköveteli, hogy változtassuk meg az életünket, a Hamisjátékosok kimondatlan kérdésére is felelni kell: hogyan akarjuk tovább. A híd, amelyen Illés átvezeti olvasóját, veszedelmesebb mélységen ível át, mint a mohamedán túlvilág kardpenge éle, pedig csak tizennyolc pillér tartja, s miféle pillér: tizennyolc gyufaszál.

Az objektív idő, ami e százharminc lap terjedelmű kisregényben eltelik, alig egy félóra: a házmesterné rendőrért indul, majd hazatér vele, miután halottat fedeztek fel a világítóudvar fenekén. A szubjektív időtartam valamivel több, mint nyolc esztendő. Tizennégy fejezet és egy szikár epilógus összegezi György és Viola házasságának előzményeit, a házasság harminchat hónapját, s az okokat, amelyek miatt férj s feleség elválnak egymástól. A hősnőt csak György emlékképeiben látjuk-láthatjuk elevennek, a regény első oldalán már halott, öngyilkosságát volt férje fedezi fel, aki a keresésére indul, mikor észreveszi, hogy a zajosan szórakozó társaságból, mely az asszony lakásán összegyűlt, s hová Viola váratlanul őt is meghívta, nem találni sehol a háziasszonyt. A tárt fürdőszobaablak elé húzott szék és Viola hiánya felkelti benne a gyanút: lenn talál majd rá, a világítóakna fenekén, Viola kiesett, vagy kivetette magát az ablakon. Ott leli meg valóban a tojáshéjak közt, a szemétre borulva, s ott várja meg a holttest mellett, míg a házmesterné előkeríti a rendőrt. Mikor az első gyufaszálat meggyújtja, hogy megvilágítsa a kulcslyukat, s bejuthassanak az aknába, még csak gyanakszik, ám a másodiknál már biztosat tud, s tüstént megindul az emlékezés asszociációs folyamata. A két első lobbanást még tizenhat másik kö328veti, tizennyolc szál gyufa világítja meg prózánk e hasonlíthatatlan remekművének bordázatát, melyre az író mondanivalója épült. A Hamisjátékosok a regénykompozíció csodája.

Illés írásai közül talán ez hasonlít leginkább egy nagyzenekari műhöz, keserű mondanivalója inkább harmonikus felhangjaiból zeng ki: bennük a vádbeszéd, a védelem szava, az ítélet és a magyarázat. A Hamisjátékosok azzal kezdődik, hogy nem kezdődik, hanem végződik, nem teljesen, csak félig, a zárótételnek csupán a fele érzékelhető a „szinte megvékonyodott, törékennyé merevedett aknafalak között”, cincog ez a csend is, az akna, maga a szituáció cincog fel, mint az egerek, amelyek szimbolikus, suhanó sziluettje először rémlik fel az árnyak között. György, az egyik hamisjátékos megtalálja a holttestet a szeméten. A holt neve csak a lakás helyrajzára való utalásban mondódik ki, a hősök egymáshoz való viszonya egyelőre tisztázatlan. Csak a harmadik meggyújtott gyufaszálnál derül fény Viola személyére s arra a kapcsolatra, amely közte s György között volt: a hasán fekvő halott a fölé hajló férfi elvált felesége. A második fejezet megint csak nem időrendben közli az emlékezés jelzéseit, hamisjátékosainkat itt külföldi úton látjuk viszont, amely mindjárt eldönti házasságuk várható jövőjét, mert belevilágít igényeik különbözőségébe, leleplezi Viola olcsó ízlését, mohóságát, falánkságát, humortalan, játékrontó természetét; a legelső halálra utaló figyelmeztetést is itt kell észrevennünk, amelyre majd az Epilógus fog rímelni: a tengeribeteg Viola arca „lágy sár, síkos agyag”, mint a holtaké. A tenger viharos ezen az úton, az istennőt szült vízbe nem bámul, de belehányik az ifjú nászutas nő, a hotelban nincs más hely számukra, csak a három oldalról is csukhatatlan ajtajú zeneterem. Viola „egy négyéves gyerek komisz dühével” tiltakozik a tenger, a ké329nyelmetlenség, a váratlanul rátámadó rosszullét, a be nem tervezett boldogság-üzemzavar ellen, süket füle mellett visszhangtalanul suhan el a menekülés lehetőségének mondata: „Néha magunkon is nevethetünk!” – mondja a férje. Ám Viola nem nevet, képtelen rá, gyűlölködve ágyba bújik, s elköveti első érzékelhető hazugságát, alvó testével azt színleli, nincs semmi baj, rend van a világban, körötte is. Kinyúlt teste a nyitófejezet halálpózának előrevetített mása, hazugságláncolatának egyik magasiskolai bravúrja ez a testhelyzet, amely az Epilógusban majd visszatér, hisz Viola meghalni is úgy tud csak, ahogy élt, erjedő szeméten, nem vállalva teste homorulásával még az élettelenséget sem, akárcsak Capri szigetén, házasélete harmadik éjszakáján. Házassága előzményei a negyedik fejezetben bomlanak majd ki, s külön stilisztikai tanulmányt érdemelne, miképp jellemzi az író Violát azzal, hogy nem ad kontúrt személyének, sem külsejének megvilágítást, Viola nincs, azazhogy annyira van, hogy ismertetőjelei cserélhetőek, játékai és hazugságai szerint. A Györggyel való legelső találkozása idején éppen fiatal és merev arcú, magatartását is egyetlen határozószós állítmány közvetíti: idegenkedve félrehúzódik. Ez a negyedik fejezet egyébként, amely a harmadik fejezet leleplezett hazugságaira egy ötéves gyerekkel, Sebesfi koraérett Karolájával mondatja ki az ítéletet, aki hosszú hálóingében olyan volt, mint egy nagyon vékony, még meggyújtatlan hófehér gyertya, és légyszárny rezgéséhez hasonló irgalmatlan hangján Philoktetész átkát szavalta el, a Hamisjátékosok egyik legfélelmesebb élménye.

Sebesfiék morbid világa pörgését pár másodpercre megállítja a gyerekhang: Karola György meg nem fogalmazott gondolatát szavalja el, minden megcsúfolt ártatlan, minden elaljasodott fiatal, minden gyalázatos öreg, minden hűtlen barát érthet belőle. Philoktetész itt most egyszerre György és egyszerre az olvasó, maga a megsértett humánum, Viola egér330fogainak marása mitológiai sebhely, az egerek a szemérmetlen, csaló barátok, a gonosz eszközévé bűvölt ifjúság, s az egyetlen ártatlan száján fakadó kérlelhetetlen szöveg szárnyra is kél, mint a nyíl. A zárórészben majd, mint valami láthatatlan fegyver, ez szögzi a szeméthez az isteni törvények megcsúfolóját, Violát.

Ez az asszony mindig hazudik, fájdalmat, örömet, indulatot, szerelmet, fiatalságot, saját arcát (negyedik gyufaszál: a halott arca az élő vonásait idézi, amely mintha „holdfényes lett volna, titokzatos”, de a fény csak felhám volt rajta, s a birs keserű rostjait takarta el), nevét is csak hazudja Ionak, Iolénak, pedig valójában Jolán ő, a jolánság összes jegyeivel, kínos pedantériájával, családi törvényeivel, egy biedermeier patikaháttér krumplicukor-édességű biztonságát egyensúlyozó patikamérlegével, rendmániájával (Viola részegen is működő reflexe seprűt, lapátot keres, ha hamu hull a parkettre), a lakásban a nem létező egérlyukba nem létező menyéteket álmodik. „Menyétek? Kiirtani!” – üvölt rá a lakásavatók kara, mint a görög tragédiák kórusa, amely a nép véleményét, kérését, reményét fogalmazta meg mindig –, a menyét, a kitalált menyét is vért iszik, ki kell irtani. Menyét és Viola ebben a fejezetben végre egyek, az egérlyuk álmodott egere a nyitófejezet zongorahangjára cincog feleletet, a mondatlogika és mondatlélektan csodájaként.

Az ötödik gyufaszál az irgalom fényét villantja: György rágyújt, parázslik a cigarettavég. A parázsra megint csak parázs rímel, a lány Viola emléke leheli megint életre György otthonának valamikori kályhatüzét. Viola először jár jövendőbeli férje lakásán, úgy megy, mint egy ámokfutó. E pár órában nem lehet nem szeretni, olyan szánnivaló, ügyetlen, 331olyan suta. Most nem akar utánozni senkit, még nem támad benne az eszelős versenyfutás vágya, hogy lebírja Eszter emlékét, élete első szexuális élménye felé halad, de hasra esik a sötét szobában, meg akarja rakni a kályhát, de megégeti a kezét. A kávéval, amit a férfi belediktál, leforrázza a torkát, ügyetlen újonc a csatatéren, a szerelmi tusában egy kicsit mosolygó szanitéc öleli meg, akinek voltaképpen csak a fél karjában van igazi szenvedély, a másikban már az ápolás irgalma, amely megváltás is lehetne talán. Ám a kályha s a szelíd segíteni vágyás szinte azonos pillanatban kihűl: a fejezet addigi rőt sugárzásában felzöldül ismét a haláljelzés. Viola hencegni kezd, megkérdezi, meztelen teste fehérebb-e a kinn hulló hónál, György felmarkol egy kis havat az ablakdeszkáról s odanyomja, összehasonlításképpen, Viola tüzelő bőréhez. Itt a váltás, ennél a mondatnál: „Teste zöld lett és nyálkás, arra, ami történt, olyan változással felelt, mint a vegyszerek.” A vegyszerek az utolsó előtti fejezetben még visszatérnek egyszer, de alapdallamuk itt csendül fel először, ebben a részben, mint ahogy a hó szimbolikája, az önmaga önzéséből emberi közegbe való menekülés lehetősége két fejezetben is kínálkozik Violának, Kolozsvár ibolyaillatú hózáporában és a Kócos kutya-epizódban. Kolozsvárt (hetedik fejezet, hetedik gyufaszál) Viola koncertre készül – az emlékképet a szellőzőaknába alápermetező vékony hegedűhang idézi fel, egy gyerekhegedű sír szánalmasan, cincog az egérré vált hangszer, a hangszerré vált egér, amelynek mindketteje maga az asszony, aki nem igazi művész, sose volt az, muzsikája „édes, nyúlós, és tapad”, és hegedűje alibi-hegedű, „álnemesi címer”, mely felmenti a munka és a hétköznap kötelezettségei alól; nem a táguló horizont, a szűkülő, utálatos, polgári mikrovilág szánalmas eszköze.

Kolozsvárt hóvirágot árulnak, örvénylik a hó, minden eltűnik a boldogságos kavargásban. „Azonnal gyere le!” – kiált 332György Violára, s megmosná, megmosdatná a csontig ható fehérségben, csakhogy nem lehet, Jolán nem Peer Gynt-i utazást kíván, nem Andersen-meseélményt, hanem topográfiai adatokat, oda a menekülés lehetősége, mint ahogy majd a nyolcadik fejezetben is tovaszáll előle: hiába áll a tündér hó nagy kupacokban a Kelenhegyi út alján, hasztalan szánkázik Viola-Jolán, megint nem veszi észre a jóra való kísértés gyönyörű pillanatát, ahogy nagy kutyája mögötte loholva, játékosan elkapja fogával és megállítja szánkóját, megint csak nem nevet: belerúg a kutyába. Megáll az idő, elriad a megváltás, egy kutya nyüszítése zavarja el, viszi Kócos zúzott testében a varázsszót, amitől emberré válhatnék még Viola-Jolán is. Mint egy zenei motívum újra megszólal a haláljelzés: Viola bőre nem száraz, hideg és nyirkos a hűvös télben. „Nem vagy ember – kiáltja az író György szájával az emberiséget óvó riadalmában –, nem vagy alázatos, nem vagy kíváncsi, nem tudsz örülni, nem tudod befogadni a boldogságot. Nyújtózkodj, sérülj meg, bukj térdre, kínlódj! Hallod, Viola?” Viola nem hallja, Viola csak magára figyel és sosem veszi észre, ha az istenek elmosolyodnak, ha az irgalom körötte irizál, a kilencedik fejezet Capri képében, három évvel a Kócos-epizód előtt, mikor a hotel lugasában ebédel, két csacsi kocog az ebédelők közé váratlanul a kerti kapun át, az Anacapriba induló fogat két kis szamara, akiket megtapsolnak, mert mindenki érzi a pillanat bűvöletét. Ám Viola eszik, nem nézi a tengert, az ég ujjongó magasát, egy öregurat irigyel, akinek mártás cseppen a kabátjára, amelyet valami foltirtóval tüstént kivesznek, hiszen ez a csodák dele, „aznap nincs indulat, gőg, pohár se dőlhet fel” – kegyesek az istenek. Ám az asszony csak azt érzékeli, nincs az érdeklődés középpontjában, szándékosan végigcseppenti hát a ruháját, s várja, hogy rá is mindenki mosolyogjon, ebédelők, az ég ifjú békéje, az illatot párálló mélység. A folt persze hogy nem tűnik el, sőt 333egyre nő, a porondon ott maradnak győztesen Anacapri kis rabszolgái meg az öregúr, aki nem is akart semmit, csak élt és derűs volt, ártatlanul, és Viola ruhájából nem tüntetheti el semmi a mesterségesen előidézett szennyet, mert „a világban még az is megesik, hogy rend van és igazság uralkodik”.

A kilencedik fejezetig a szerkezet mesteri hálóján csak a zongora, illetőleg a hegedűcincogás egérjelzései akadnak fenn, az első masszív hangtömb a Kísérletek kezdősoraiban zuhan az aknába: György mintha kapudörrenést hallott volna. Az élmény persze képzelődés, csend van az élő s a holt hamisjátékos körül, ezúttal gyufa se lobban, a sötétben fut a sötéten a sötét emlékkép, a tizennegyedik fejezetben következő kémiai laboratóriumi jelenet áttétes ikerpárja. Viola már lelepleződött, hazugságai, olcsó trükkjei, stílushibái büntetéséül megkapta már férjétől a titkos nevet, amin az magában szólítja: Herrgatt Emíliá-vá lett a magára hazudott Ioléból. A tizennegyedik epizódban felfénylő kémiai laboratórium itt, a tizedikben még a házasélet mezőnye maga, ahol a férfi kísérletei folynak. Lohol Viola, megfuttatja György, lohol, irigy ambícióval, rossz ritmussal, reménytelenül, hiszen egy halottal, Eszter-Györggyel versenyez, vállalja Cherubin áriáját, amit nem is fütyült, sőt a hasonlóságot is egy „csigolyatépő, utólag megtanult mozdulattal” a fiatal Szent Lőrinc firenzei szobrához: hitvány kísérleti anyagot mutat az analízis. Hogy Viola tolvaj is, tulajdonképpen logikusan következik a tíz fejezetből, érzelmek, érzések, művészi ihletettség, bátorság, egyszerűség, tisztaság híján szinte szükségszerű, hogy lopjon is. A zenemű e tizenegyedik tételében oly mélységben mutatja Herrgatt Emíliát a láthatatlan patikamérleg, hogy a kapcsolatot mégiscsak meg kell szüntetni, a férfi megelégeli a kísérleteket, azt érzi – tizen334kettedik epizód –, elküldheti magától, mindent megtudott már Viola-Jolánról. Az Epilógus zárótétele persze rácáfol erre a hitére, kiderül, a kísérletsorozat mégsem járt teljes sikerrel, ám az Epilógusig még le kell folytatni a válást, a tizenkettedik fejezetben Herrgatt Emília nem létező, születendő gyermekével zsarol, képlete immár olyan zárt, mint egy karika, semmi sem hiányzik belőle, látszat szerint. Az utak ellenkező irányba kanyarodnak, bár egyetlen felejthetetlen pillanatra újra megáll az idő, György nem bocsátja üres kézzel útnak hűtlen, csaló, álművész valamikori feleségét. Megpróbálja megtanítani a szabadságra, hogy élni tudjon vele valamikor, a gazellák szabadságigényére, amelyek elpusztulnak irdatlan mennyiségű légköbméter levegőben is, a szögesdrót puszta tényétől. Viola megint nem érti meg, amit hall, a parabola elszáll előle, mint a léggömb, utánakapni is lomha, egyetlen szenvedélyt ismer a boldogtalan holdkóros, a Hamisjátékosok tizenharmadik fejezete ezt rögzíti: a birtoklást. A rágcsálók képe megint felbukkan az emlékek között, Viola-menyét birtoklási vágya tárgyak után férfitesteket keres. E tétel a Sebesfi-fejezet tükörmása, Sebesfiék Karolája nélkül, itt nem hangzik el átok, nincs rá szükség, a végzet már beteljesült, a tragédia teljes, a Violánál összegyűlt társaság sem olyan intellektuális, mint Sebesfiéknél, durvább, vulgárisabb, szabadszájúbb, trágár szavaik hallatára nem villan már rájuk idegenkedve a hajdani merev arcú fiatal lány, akit György valamikor észrevett. Most maga a Menyét ül a társaság közepén, s mint egy király, magán nézőterén, végignézi, hogy játsszák el barátai körülötte saját hitvány szerelmi bonyodalmait. A tizennegyedik fejezet kerek három esztendővel később csendül részint a Magánhangzók obszcén játékára, részint a Sebesfi-jelenetre: Violánál ismét vendégek vannak, isznak, folyik a szokásos szánalmas színjáték. György észreveszi, hogy az asszony eltűnik a szobából, azt hiszi, or335vosságot vesz be, hisz annyiszor kúrálta magát gyógyteával, de az idő, amit a társaságtól távol tölt, irreálisan hosszú, elkezdi keresni hát, s nem találja sehol. Ami nyomra vezeti, az a nyitott ablak a fürdőszobában, előtte szék, a tizennegyedik fejezet e tételének kezdőhangja a második, a Hazugság című fejezet dallamrészletére válaszol. A szerelmesek – akkor még azok – Caprin vannak, Viola kedvetlenül hazudja testével az első hazugságát, György meg a teraszon ül, s régi iskolájára emlékezik. Ez az emlék, emlék az emlékben: dupla szaltó a múltba az akna fenekén. György gimnazistakorában egy este visszament az iskolába ottfelejtett töltőtolláért, meg is találta, csak épp amikor hazafelé indult volna vele, nem tudott kijutni a sötét osztályteremből, mert egyik tanára surrant be egy nővel, s ott szeretkezett a kisdiák füle hallatára, a katedrán. Bár nem maradt soká, elzárta a kisfiú György elől a távozás logikus útját: nem mehetett el a tanár kivilágított lakása előtt a világosban anélkül, hogy el ne árulná, tanúja volt valaminek, amit nem az ő szemének szántak. Csak esztelen módon szabadulhatott a kusza, megalázó helyzetből, a dísztermen át, a karzaton, lecsúszva a karzat tartóoszlopán a vaksötétben, s egy újabb emelettel lejjebb kivetve magát az iskolaablakon. A tizennegyedik fejezet nyitott ablakú fürdőszobájának előképe az iskolai díszterem, Viola, aki azt hazudja, álmában tőrrel vív, most valóban kardot fogott, s az akna súlyos, erjedő sötétjébe dobva magát, átmetszette azt az értelmetlen szálat, amin az élete függött. A gyufaszálak – ezúttal egyszerre három, hogy jól megmutassák a holt arcát még egyszer, amely furcsa módon azt érzékeltette, hogy tett életében mégis valamit, „aminek súlya, tömörsége és kiterjedése volt” – újra fellobbannak az Epilógusban, s a nyitófejezetben jelzett zárótétel második fele is felhangzik immár. Ha eddig csak az egyik hamisjátékost jártuk körbe tizennégy bűvös fejezeten át, most a másik áll előttünk tizennyolc gyufa fényében, me336lyet nem saját arca elé tartott, mégis megvilágította őt is. Megjön a rendőrség, két zseblámpa erős fénye hasít a sötétbe, az egyik zseblámpa a halottat vonja fénybe, a másik Györgyöt. Az élő hamisjátékos tudatában az asszociációk látszólag értelmetlen, de mindig igazolható logikája egy osztrák tájat vetít, ahol a hegyek „szinte illegetik nagy tömegüket”, azt érezni, „pók hátán ülnek”, de ahol „a környezet színei közül hiányzik a piros. Minden kék, zöld s fehér, a levegőben a gyanta nehéz szaga. A kitárulkozó táj vad és szigorú. A túlsó parton irtották az erdőt, de lejjebb maradtak még fenyők, közvetlenül a tó partján vékony nyírfák didergő sora állt. És ekkor lépett a tájba egyfajta vörös villódzás. A nyírfák törzse rózsaszínűvé vált, mint a vörös hajú nők bőre. Ő ott állt, és arra gondolt, ahhoz, hogy egy szín éljen, egy másik szín kell, ami fellobbantja.” S hogy Györgynek kétsége se maradjon afelől, hogy igaz, amit gyanít, hirtelen visszaúszik még egy emlék, ez a Kísérletek-fejezetre rímel. A férfi valamikor orvosnak készült, nem jogásznak, hallgatott is egypár évet, dolgozott a Kémiai Intézet laboratóriumában. „Egy este egy ismeretlen oldat elemeit kellett meghatároznia. Sorra vette az öt osztály próbáit, mindegyik rossz nyomnak bizonyult, a kísérletek hiábavalóan sustorogtak el. A többiek mind elmentek már, csak György maradt benn meg a tanársegéd, ám a kísérleti feladat nem adta meg magát. Már ismerte az oldat egyes összetevőit, de a megvilágító vegytani képlet még nem tisztult ki. Talán már csak az utolsó próba volt hátra, de akkor ostoba fordulattal a vizsgálandó anyag elfogyott. Cseppeket használt csak belőle a méréshez, mégis elfogyott. Legszívesebben a cementpadlóhoz vágta volna a kémcsöveit, de feleletet a kémcső cserepeitől sem remélhetett. Többé nem volt mit vizsgálnia.” Az élő hamisjátékosnak sem volt többé kit vizsgálnia már, mert Herrgatt Emília-Io-Iole-Jolán-Harminchárom 337páva és Menyét halott. Most már igazán csak az érdekelte a rendőrséget, miért lett öngyilkos a nő a negyedik emeletről, s hogy miért van az akna mélyén annyi gyufaszál. Az első kérdésre az olvasó-elemző válaszol: mert ahhoz, hogy egy szín éljen, egy másik szín kell, ami fellobbantja, de hol az a mester, aki akkor is folytatni tudja a kísérletet, amikor az anyag már elfogyott. Mindannyian többek vagyunk önmagunknál, legalább egyetlenegy tökéletes pillanatban – rendít meg a felismerés. A második kérdésre való válasz, amelyet viszont a rendőr szájából hallunk, ugyanilyen fájdalmasan egyszerű. Illés nem irgalmaz: a rendőr kimondja, György azért gyújtott egy fél doboz gyufát, mert kíváncsi volt arra, aki ott fekszik. „Ebben a pillanatban mintha szétpattant volna körülötte egy buborék vagy léggömb, majdnem megtántorodott, olyan hirtelen oldódott benne a görcs, az emlékezés szorongató, kényszerű fájdalma. A visszatekintő örvény. A múlt.” Mert ezt a játékot ketten játszották, mégiscsak ketten, s nincs olyan vegyszer, ami elmoshatná emlékeinket, bűneinket, tetteink és elmaradt tetteink szégyenét.

Aki a kisregényt ismeri, nyilván észrevette, hogy az elemzésből kimaradt egy zenei tétel, a bámulatos arányérzékkel felépített műalkotást felező legfontosabb fejezet, az Akvamarin. A Halott, a kisregény nyitó-, és az Epilógus, a zárófejezete azonos helyszínen játszódik, azonos szereplők között – György, Viola, a házmesterné az akna mélyén –, mindannak, ami nyitás és zárás között történt, s ami az összefoglalás bújtatva érzékeltetett mondanivalójában kifejeződik, itt, a hatodik fejezetben van a magyarázata, mert itt lép színre (hatodik gyufaszál) a Hamisjátékosok-nak a holtak makacs utóéletét élő, az elevenek tudatát szüntelen formáló harmadik főszereplője, György halott húga, Eszter, aki hajdani 338futása szép ritmusát olyan hasztalan próbálja Viola utánozni a tizedik fejezetben, aki ékszerét hiába viseli, mert senki élő karjára nem illik soha többé, György védője és vádlója egy személyben, a mérték, az egyszer már testet öltött emberség, szépség, etika, és itt esik szó a Herrgattnak természet rendelte férjről, Feriről is, aki Eszter férje. György testvérhúga ízlésben, igényben azonos a bátyjával, önálló biológiával, külön léte ellenére a platóni Dialógus jelezte másik fél, akit csak egyféleképpen, a „fivér szemérmes ragaszkodásával” szerethet, de aki halála után örök hiány marad, hisz nem fut többé senki Eszter szélfútta könnyedségével, szép hallgatása, karcolatlan erkölcse törvényei sem lelhetőek fel többé senkiben. Az Esztert öntudatlanul a feleségében kereső Györgynek ez a mentsége: kíváncsisága nemcsak Violát, önmagát is illeti, sőt a harmadik dimenzióig sugárzik: lát Sebesfiéknél egy riadt, akkor ártatlannak tűnő fiatal arcot, megpróbálja Eszterré nevelni, s mikor nagyon hamar kiderül, hogy hiába, már csak gonosz humorral mérgezett érdeklődése marad meg, ahogy rossz komédiásokat figyel valaki egy műértő fölényével, milyen ripacsok, milyen amatőrök, milyen reménytelenül tehetségtelenek. Hamisjáték ez: Eszter, az az Eszter, aki a saját élete tragédiáját úgy oldotta meg, hogy szétporlott megőrzött tisztaságában, nem tette volna, nem is tette. Viola megfelelő párja, Feri, akit György húga „szégyenkezve, lázadva, bemocskolódva szeretett”, a maga módján ugyanúgy akció nélkül öl, ahogy György elpusztítja Violát, az Eszter és Feri házasságára utaló szikár mondatok, mint az aknamező jelzései vetítik elő a várható katasztrófát. Eszter, aki „fogával kap a visongó levegőbe”, aki olyan, mint egy természeti tünemény, aki érintésétől a tárgyak, amelyeket szeretett, „fényleni kezdtek és pusztulásukig őt idézték”, emberré varázsolt gazella, aki homlokát a drótsövénynek feszítve belehal a hozzá méltatlan szenvedélytől való szabadulás lehetőségének hiá339nyába. Herggatt Emíliának Eszter Ferije lett volna a megfelelő férj, aki egyszer Györgynél aludt, „nem hozott magával pizsamát, György adott neki egyet kölcsön a saját holmijából. Reggelre a hálóruha szétszakadozott a hatalmas, izmos testen. Csíkokra, foszlányokra hasadt. Ezen a meglepetésen mindannyian sokat nevettek.” Irtózatos kép, irtózatos asszociációs sor Eszter kötődése ehhez a nem irgalmazó testhez, irtózatos rím a visító levegőt harapó asszony lelki légszomjára a fizikai, a tüdőgyulladásos halál az érzelmi világ és a tudat csődjének zárlatakor. Eszter elvesztése teszi Györgyöt kísérletező Pygmalionná, s mihelyt megérzi, nincs erő, amivel holt húga jellemét kalapálhatná ki a hazug, tolvaj emberi rágcsálóból, már csak cirkuszi produkcióként szemléli mutatványait, hallgatja egy sarokba szorult menyét késpenge sikoltozását a halál előtt. Mihelyt kiismeri Violát, már hamisjátékos játszik hamisjátékossal – Eszter a maga példájával mond ítéletet imádott fivére felett, ő nem volt kíváncsi, nem vállalt kísérletet, bosszú, érdeklődés és magyarázat nélkül egyszerűen kiszállt a nem az ő szellemi képletéhez méltó sáros produkcióból. György csak Viola öngyilkossága bekövetkezte után ébred felelőssége tudatára (a Kísérletek-fejezet előrejelzései félreérthetetlenek), s a tizennyolc csonkig égett gyufaszál azt a felelősséget is megvilágítja, amivel nemcsak legjobb önmagunknak, de a hitványaknak is tartozunk. Eszter halott jobbjában fáklyát tart a sorok mögött, a tizennyolc gyufaszál és a rendőri zseblámpák, a laboratóriumi erős világítás után ez a legintenzívebb fényforrás a történetben, ez Viola világító szemfedele. Élők és holtak bonthatatlan szövetsége lángol a Menyét halottas kamarája, silány, mégis titokzatos lényének alpári gúlája fenekén, Eszter etikája fényében, s ahogy a Hamisjátékosok elemzésének kezdetekor már utaltunk rá, állásfoglalásra kényszeríti az olvasót, olyan szavakat tanítva meg neki a halált is szívesen vállaló erkölcsi 340képlet könyörtelen szigorúságával, amelyek ki sem mondódnak e százharminc lapon: becsületes játék, igazságos irgalom. Eszter láthatatlan figurája mögött valódi zene zeng, elnyomja a cincogó hegedűszót, s friss lehelete szétfújja az akna erjedő szemétbűzét

Illés alkotóművészete elemzésére legalkalmasabbnak látszik a mű aranymetszési pontja, az Akvamarin, amely Viola gyér emberi, s valamiképp még meg is érthető érzéseinek egyikét őrzi, a féltékenységét. Eszter hagyatékából ő örökli az akvamarint, egy operai előadáson azt színleli, elvesztette, szeretné felmérni férje reakcióját, mekkora fájdalmat tud okozni neki a közléssel, s milyen erős még a halott, aki folytonos jelenlétét legjobb önmagával kell egyensúlyoznia. Az akvamarin elrejtése a tizedik fejezetben megfuttatott Viola lihegésére rímel, csak nem tiszta rímmel, mesteri asszonánccal. Viola mindkét: akciója – futás, lopás György házasságuk három éve alatt végzett „kísérleteire” válaszol, s ez annál döbbenetesebb, mert a Menyét mindkét esetben a lehetetlennel birkózik, élete ritmusváltozását (futás a lankán a gesztenye után) és egy halott felejthetetlen vonásai eltörlését kísérli meg. Ám fivér és nővér eltéphetetlenek egymástól, Viola nem tudja, hogy minden halott csak azzal az élővel együtt halhat meg igazán, aki szerette, s hogy az effajta kötelék felbonthatatlan. Illés ábrázolásának műgondja különben jelzi is: ez örök köteléket, reálisan is, a mód, ahogy teszi, páratlan bravúr a magyar próza történetében.

„Az apjuk nem volt akkor odahaza, vidéken járt, az anyjuk azon az estén társaságba készült, már feljött érte három ismerős. Indulófélben kiderült, hogy a két gyerek egyedül marad a lakásban. György hároméves lehetett, Eszter kettő. Kísérletező, veszélyes gyerekek voltak, aggodalmaskodva 341indult meg a tanakodás, magukra hagyhatják-e őket, s ha nem maradnak egyedül, mit tehetnek velük. Ide-oda telefonálgattak, de senkit sem találtak otthon. Az ismerősök nem is vállalták volna kettőjüket. Ekkor az egyik nő azt tanácsolta, helyezzék őket a fürdőkádba, szembe egymással.

Ez történt. Esztert is meg Györgyöt is beültették az üres kádba, Eszter került a csap felé, ő a kád másik végébe. Valamiképpen hátrakötötték őket; eléggé mozoghattak, még kissé csúszkálhattak is, de nem szabadultak. Puha selyemzsinórral kötötték meg a karjukat. A felnőttek nevettek, nagyon elégedettek voltak, gyönyörködtek a két gyerekben, aztán elmentek. Ők érdeklődve nézték egymást, a fürdőszobában égett a villany, kissé féltek, majd megindult a játék. Először köptek egymás felé, Eszter mindig tagadta, hogy ő kezdte volna a köpködést. A kísérlet sikertelen maradt, nem érték el egymást. Amikor elfáradtak, észrevették, ha előrecsúsznak, a talpuk összeér. Ekkor kezdődött a rugdosás, élvezettel, sikoltozva rúgtak, de mindig csak a másik talpát célozhatták meg. A rugdosás még nagyobb fáradsággal járt, hirtelen elaludtak. Amikor felébredtek, még mindig magukban voltak. Úgy emlékeztek, akkor kezdtek énekelni. Majd fintorogtak, nyelvet öltöttek, bandzsítottak, Eszterben meg is maradt annak az estének veszélyes, friss tudománya, mindig félelmetesen tudott bandzsítani. Megint köptek. Végül igazán, mélyen, kimerülten elaludtak.

A szobalány jött először haza, ő találta meg a gyerekeket a kádban. Leoldotta karjukról a zsinórt, kiemelte Esztert a kádból, majd Györgyöt is levetkőztette, mindkettőjüket beemelte az ágyba. Még csak nem is mozogtak, nem ébredtek fel.

Éjszaka Eszter felriadt, hitetlenül tapogatta maga körül a párnát, a kis takarót, felkeltette a szomszédos rácsos ágyban Györgyöt is, tájékozódni próbáltak, majd a félelemtől 342reszketve sírni kezdtek. Azt hitték, gonosz szellemek törtek rájuk, az ágy idegen volt, ellenséges volt, míg a villanyfényben szikrázó sima, kemény fürdőkád biztonság és valóság.”

A Hamisjátékosok közepén vagyunk ennél a résznél, a laboratóriumi jelenet kerek hatvan, a Kísérletek-fejezet csaknem harminc lappal később kerül sorra. Eszter kétesztendős, hány év fog eltelni még, míg megtalálja a férjére – s ugyanakkor önmagára is – mérhető egyetlen etikus büntetést: a nemcsak a házasságból, de az életből való totális visszavonulást. E fejezetben rejlik a Hamisjátékosok kulcsszava, Illés jelzi az olvasónak, mit kell észrevennie: „Kísérletező, veszélyes gyerekek voltak.” Eltéphetetlen kapcsolatuk első érzékeltetése a puha zsinór, amely a két gyereket a kádba köti, a jelző nem véletlen – Illés általában alig használ jelzőt, ha mégis, nagyon figyelni kell rá, mert jelzői mögött hosszú, elmondatlan történetet vagy figyelmeztető útjelzést talál az olvasó – puha, de eltéphetetlen az érzelmi szál is, ami aztán lehetetlenné teszi, hogy egymás társaságán kívül igazán jól érezzék magukat az életben. A kád életük folyamán majd létformává tágul, absztrahálódik, de mindkettőjük számára meghatározó jellegű marad az őskép elhelyezkedése: egy fürdőszoba steril, majdnem kórházi tisztaságában voltak együtt. Tisztaság, és a tisztaság hiánya, az egyik utáni folytonos kívánkozás, s a másik hiánya miatti kín bele van sodorva a mágikus puha zsinór szálai közé, Viola a legoldottabb pillanatában is el kell hogy veszítse a csatát, hiszen a szó se testi, se morális értelmében nem tiszta, arcát krémek, szépítőszerek fedik, rossz óráiban nyirkos a bőre, Eszterrel az enyészet sem boldogul: „egészen tiszta és száraz halott volt” – tudjuk az írótól. A mondat horogként akad a tudatba, visszaidézi a képet Eszter férjéről, akit el kellett hagynia, mert 343vállalhatatlan szenvedélyt rótt rá, s teste, mely halálverejték nélkül fénylik az ágyon, nem maradhatott olyan valaki mellett, aki szétveti a hálóruhája kelméjét, s állati, derűs egészsége éppoly egészségtelen már, mint Viola örökös gyógyteái, allergiás náthája, ez az undorító, életét végigkísérő tünet. Az Akvamarin-fejezetben Illés stílusművészetének azt is sikerül elérnie, hogy elénk rajzolja Eszter majdani halott-arcát, Illés, mint mondtuk, alig használ jelzőt, hasonlatai is ritkák, akárcsak határozóval erősített állítmányai, ha mégis él valamelyikkel, üzenete van a számunkra. Anélkül, hogy kimondaná, jelzi, Eszter ráébred, tarthatatlan helyzetet teremtett a házassága, fel kell bontania. A kapcsolat zátonyra futását hasonlat érzékelteti. „A szál patakjai úgy zúgtak felettük, mintha magas hegyormokról zuhogtak volna alá. De a nap is sütött egy-egy villanásnyira, olyan vakító volt, mintha nagy tükörlapokról kelt volna fel, és a fénye más tükrökön hirtelen térdre buknék.” Az olvasó olvassa el többször a szöveget, Illés táj- és természeti jelenség leírásai általában prózánk utánozhatatlan remekei, ám ez az imént idézett különleges szépségű sorai között is egyike a legkülönösebbeknek. Az illési stilisztika képeit az jellemzi, hogy sosem csak táj vagy természeti jelenség rögzül bennük, hanem – elrejtve – mindig ember és mindig akció, s a táj sosem idillt idéz, hanem egy közelgő érzelmi vihar fényjelzése.

A szél patakjai úgy zúgtak felettük,
mintha a magas hegyormokról zuhogtak volna alá.

Az emlék árad így, felfordult az üres fürdőkád, csobog a nem létező víz, a tündér gyerekkor. „Meg kell szeretni egy nagy verset, és egészen el kell felejteni – csak ezzel a sejtelmes ízzel mérkőzhetik a közös gyermekévek elsüllyedt földrésze.” Illés maga írja meg ezt a nagy verset az Akvamarinban:

de a nap is sütött
egyetlen villanásnyira
344
olyan vakító volt, mintha nagy tükörlapokról
kelt volna fel
és fénye más tükrökön
hirtelen térdre buknék.

A gyermekkori emlékáradat hullámait görgeti a budai hegyvidék szele, melyben „csontig fürödnek”, ott szédülnek a külső teraszon, a mélység fölött, ahol

iszonyú erővel
suhog a szél.

A tájleírás és a szituációi a kimondatlan, kivédhetetlen bánat, a közelgő katasztrófa – Eszter halála – már itt rejtőzik, ezekben a sorokban: Illés megírja György és Eszter nagypéntekjét. Különös Kálvária ez, szélmarta stációkkal, a csúcson krumplilevest fújt ki a kanalukból a vihar, szájukból kitépi a szavakat, a nap is úgy süt, ahogy nagypénteken szokott, bandzsít a nap minden nagypénteken, a szél, akár a húsvéti kereplő szava. Eszter halotti arca előttünk alakul, először csak Golgotája helyszíne lesz ismerős, borjúsült és savanyú uborka ámító kellékei között, s már itt is az új jelzés, figyeljünk: megjön a korsó is – az ecet –, az utolsó vacsora fájdalmas kelyhe. „Megkötözötten nézték egymást” folytatódik a jelenet. Megkötözötten. Persze hogy így – puha érzelmi zsinórral –, a nyolcas számjegy két karikája nem forrt jobban össze, mint a testvérek. Egy élet közeledik a végéhez: nem mondódik ki, csak a szél, a táj nagyheti jelzései figyelmeztetik az olvasót. Ami kimondódik, az már mágia, „Emlékszel a fürdőkádra? Köpködtünk, és bandzsítottunk, aztán sírni kezdtünk az ágyban, erre is emlékszel?”

Mitikus varázsszöveget hallunk, bármilyen hihetetlennek tűnik is: ősi nyolcasban.

Emlékszel a fürdőkádra,
köpködtünk és bandzsítottunk
aztán sírni kezdtünk (az) ágyban,
erre is emlékszel?
345

Táltos beszél így, aki révülete múltat és jövőt egyszerre idéz. Eszter utolsó félmondata a bandzsítással végképp felfedi a várható titkot, György azonos vére-képlete tüstént megérzi, rá is kiált a húgára: „Ne bandzsíts!” Illés szélsikálta Kálváriája teljes körkép: látjuk a gyermekkori emlékkel elindított reális helyszínt, a fürdőszobát és a kádat, a hajdani játék fehérizzásig hevülő erejű, nagy kompozícióvá válik: fürdőkád-élet-zsinór-kötöttség-bandzsítás. Előttünk már a holt félig zárt, megváltozott tengelyállású szeme. Minden értelmet nyer, Eszter előttünk fénylik fel titkaival, emberségével, erejével, jellemével, mint a holta után az ő utánozhatatlan, egyedüli példány mivoltát jelképező, mások által olyan hiába viselt, a tolvaját kinevető, örökre eltulajdoníthatatlan akvamarin.

A Hamisjátékosok alkotásának rejtelme örökre az íróé, az elemző csak körbejárja, megpróbálja megvilágítani, aztán elcsügged: ha egy titkát sikerült megközelítenie, ezer másikra lel. A kisregény remekmű, s mivel az, egyszerre ébreszt bennünk békét és nyugtalan bűntudatot. A béke annak szól, amit az író adott, alkotása sugárzó szépségének, arányosságának, felejthetetlen figuráinak, tájai bíbor, krétafehér és zöld villódzásának, művészete varázslatával ránk törő elemi érzelmi feszültségű viharának, amelyben mindannyiunk hazugságait, gonosz és kártékony tévedéseit csontig sikálja az illési igazság. A nyugtalan bűntudatot ugyanez okozza, az író adta parancs: nincs hamis játék, kíváncsi kísérletezés, játsszunk tisztességesen.

346

A kisregény elemzője tisztában van vele, hogy a Hamisjátékosok jelentősége felmérésének e kísérlete csak próbálkozás, feladata hibátlan megoldására nem elegendő sem felkészültsége, sem tudása, sem képességei, de legalább megpróbálta megtenni. Mert nemegyszer eszébe jut, hátha hamisan játszunk az illési életművel is, hálásan tudomásul vesszük irodalompolitikus attitűdjét, megköszönjük a nap huszonnégy órájából tizennyolcat munkában töltött perceit, örömmel köszöntjük új vagy újra megjelenő műveit, csak éppen egy nemcsak a magyar, a világirodalom legnagyobbjai közé tartozó írónak kijáró, művészetéhez méltó, teljes életművét megvilágító összefoglaló és valóban nagy monográfiával tartozunk még neki.



Hogy személy szerint valamennyien mivel tartozunk neki, az már új tanulmányt érdemel.

347
Köszöntő, lámpalázzal

A helyet, ahol ezelőtt hetvenöt évvel született, Csütörtökhelynek hívják – a középkorban Quintoforumnak, Donnersmarknak is nevezték –, s egyszerre idézi a tatárjárás idejét meg a mitológiát, a mongol nyílvesszők zápora után újra kezdődő, elpusztíthatatlan életet, s a mennydörgő Zeusz villámló erejét. Nincs írónk, aki olyan következetesen elzárkózott volna minden személyes közlés, minden, a magánéletére vonatkozó nyilatkozat elől, mint Illés Endre, mintha ezzel a szigorú némasággal is azt akarná érzékeltetni, csak mestersége, feladata és küldetése törvényeiről és örvényeiről hajlandó beszélni, azok súlyáról, felelősségéről, önmagáról nem. Ám mert az Ügy, aminek ura és szolgája, túlmutat alakján, viszonylatain, családján, emlékein, egyszer, egyetlenegyszer mégiscsak visszafordította a kémlelő pillantások elől eltakart gyermekarcát olvasói felé, s visszanézett valamikori tekintetével az álmot, a halált, a veszedelmes mámort egyazon pillanatban lehelő szénalabirint súlyos illatából, s azzal az annyiszor, annyiunk tapasztalta adakozni vágyással, amely olyan jellemző rá, megörökítette a falut, ahol a világra jött, hogy örökre kivonja a múló idő, egy természeti katasztrófa, valami rossz fénykép vagy filmábrázolás meghamisító vagy pusztító hatalma alól Csütörtökhelyet. Rögzítette hát a fényt és a sötétet, „a teremtés hatodik napját”, amikor először vettek lélegzetet az erdők és a szárnyasok, amikor rémek és sejtel348mek gomolyogtak már a páraboltozat alatt, csak az ember nem járt még a tájon, és semmi sem zavarta meg az áfonya- és málnabozót és a patakok hallgatását. Csütörtökhely: gyümölcsillat, remegés, lombok nyugtalan álma és a kozmikus magány, de ugyanakkor az erdők folyton szóló némasága mellé az a másféle csend is, amely felnőttkorában majd örök értelme lesz, a művészeté, a Zápolya-kápolna finom szövésű homályossága, amely szürke és sűrű, mint „egy selyemből hasított útifátyol”. Csend, csend, csend és egy műemlék, egy társtalan építészeti csoda utak és történelmi események magányos metszőpontján, nincs ház, házsor, tömeg körötte, ami védné, legfeljebb pusztíthatatlan szépsége őrködik s az ablakfelületek kardpengeként villanó fénycsíkjai. Csütörtökhely földrajzi ismertetése a Zápolya-kápolnáéval együtt ott olvasható minden lexikonban. Aki nem restelli a fáradságot, hogy kikeresse, megdöbben, megrázza a fejét. Illés Csütörtökhely-leírása pontos és szűkszavú, mint egy kórtörténet, ám tolla nyomán a teremtés lélegzete fúj rá anyanyelvünk szavainak hunyorgó parazsára, s a kifejezés, a láttatás és megértetés pünkösdi csodájának lángnyelvei ölelik tűzgyűrűbe Walkür-szülőhelyét.

Hetvenöt év. Zavarban van az ünneplő, mert rájön, csak alkotásaival törődött, csak élete eredményeivel foglalkozott, sose tűnődött el rajta, végeredményben hány esztendős is. Mintha mindig lett volna, mikor még nem is lehetett, mintha élt volna már Csütörtökhely és önmaga világra jötte előtt is, valahogy úgy, mint az elemek: soha senki sem foglalkozott azzal; hány éves a vihar, csak erejét, gyönyörű haragját, izzását vagy a világot ismét elbékítő lecsendesülését ismerjük. Aki valaha beszélt vele, aki olvasta vagy látta a műveit, nem az éveit számlálgatta, a titka mögé iparkodott 349kerülni, megfejteni felülmúlhatatlan művészetét, s a bonyolult viszonylatot, amellyel hozzá kötődünk valamennyien. Miért szeretjük annyira? A kard, amelyet forgat, szigorú kard, még villanása is vakít, mondatai szépsége meg voltaképpen elemezhetetlen, mert túl és innen van az esztétikai értelmezhetőség határain: nem fér keretbe, nyilván azért, mert etikája és esztétikája elválaszthatatlan, akár a költőé, aki valaha vízre írta a nevét. Illés mondatainak szépsége az igazság és igazsága a szépség, két szigorú nővér lépdel a két oldalán, s tölti meg tartalommal utánozhatatlan sorait. Ábrázolásának színe, illata, árnyéka, zenéje és mozgása van, ha jellemez, akár az elbeszélés, akár a dráma, akár az esszé formanyelvén, akit láttatni akar, örökre rögzül a szemlélőben, s egy-egy mondata – mint a madarak, amelyekről olyan sajátságosan sokat tud és gyakran ír – vissza-visszatér az olvasó tudatkörébe, és soha másképp meg nem fogalmazható véglegességével megoldást ad valamire, aminek Illés jelzése nélkül nem találnók meg a kulcsát. Leírásai nyomán a szirtek vakítanak, lebeg, feszül az ég laza szövete, gyűrődik a hullám, a hó kavargásával együtt leng a világ; a hajnal nem piros: zöld és lila, és úgy lobog fel, mint a szeszláng. A teljes kozmosz ábrázolására képes, osztatlan egészként övé a föld tengerestül, állatostul, gleccserestül, és persze övé az ember is, az emberek világa, bűne, mentsége, ítélete, feloldozása, tévelygései, buktatói, s a szakadékok mélyéről felvezető egyetlen lehetséges út. Soha meg nem fejthető csodája a nyelve; ha valamivel, hát az ő írásaival érzékeltethetők legjobban, mire képes a magyar szókincs és szórend titokzatos jelrendszere, s hogy írásművészete a világ holt és élő klasszikusai távoli szavára adott felelet: testvér beszél testvérként Európa legnagyobb íróival, amikor Illés Endre megszólal. Egyszerűbben, lefojtottabb indulattal nem lehetne írni, építkezni sem. Egyetlen szó sem emelhető ki az írásaiból, ha valaki 350mégis megpróbálna húzni belőle, mondata azonnal összeroskad, mint egy gyilkosság áldozata, megbillen az egyensúly, elvész az értelem. Mondatépítészeti és mondatritmikai csoda az illési prózanyelv, a művészi pontosság és igény patikamérlegén a nagy alkotó ujjának billentése biztosítja az élet és a halál, a szenvedés és a szenvedély nélküli szenvedély szorító egyensúlyát.

Hetvenöt év – próbál tudatosítani magában valamit a lámpalázas ünneplő, szavakat keres valami megfogalmazására, amihez nincs szókincse. Az illési életműnek nemcsak a magyar, a világirodalom legnagyobb vonulatáig érő hegyrendszerét kellene felrajzolnia, az utat Csütörtökhelytől a Gellérthegyig, felvillantani valamikori gyerekujjait, ahogy parányi színháza figuráit cserélgeti, hogy egyszer majd a felnőtt, titokzatos és munkában telt éjszakái egyikén írópultja előtt állva, felidézhesse a Madách Színház fekete-arany díszletei között a szent igyekezet csődjét, a villogó keménység színét-visszáját, az ember felé növő elembertelenedett hatalmat, a Spanyol Izabellát. Lámpalázas az ünneplő, hisz akit ünnepelne, olyan művésze a szavaknak, hogy elfogódik: mivel s hogyan mondjon köszönetet mesterének, mesterünknek, akitől az írók ízlést, igényt, alkotói fegyelmet, önmaguk művelése kötelező voltát és törhetetlen szigorú erkölcsöt tanultak, az olvasók meg a hazugság és a cukros áligazságok gyűlöletét, az illúziók, a kispolgári ostobaság, a maradiság, az érzelgősség, a felelőtlenség, a kegyetlenség, a törtetés és a hatalommal való visszaélés elleni harc fontosságát. Lámpalázas az ünneplő: az illési életmű alpesi vonulata mögött szelíd közép- és alacsony hegyek állanak, más írók művei, amelyek nélküle nem születtek volna meg, az íróké, akiket felnevelt, segített, szidott, irányított, jutalmazott, tanított, akik 351 számára mindig volt ideje, akik mellett kiállt, íróké, akiknek fiatalsága arra serkentette, szorgalmazza, hogy fiatalon kapják meg, ami tehetségüknek kijár, íróké, akiknek öregsége arra ösztönözte, sietve tegyen értük valamit, amíg még örülhetnek neki. Hetvenöt év. Még csak? Már? Naiv az időhatározó olyan valakinél, akiről nyilvánvaló, hogy addig fog élni, amíg a magyar irodalom.

Csütörtökhely lakosainak többféle kiváltságuk volt a középkorban: aranyat bányászhattak. Az alkotónak, akinek születésnapját meghatott szeretettel köszönti Magyarország, pár szóval el lehet mondani az életrajzát. Született Csütörtökhelyen, s minden alkotása nemesfém, a magyar irodalom aranyfedezete.

Mit is írt a Szerelem és a halál történeté-ben?

Mit mondott Jáma Szávitrinak?

„Hű és bátor voltál. És az a rend, hogy aki hű és bátor, az éljen.”

Hű és bátor volt, a legnehezebbkor hű, a legnehezebbkor bátor. Sokáig éljen!

352
Egy doboz fű Melindának

Sok arcát őrzöm, nem is logikus, mennyi arcát, hiszen nem szerettem Jablonczay Gizellát, a Régimódi történet Melindáját, s nekem mindig sikerült kidolgoznom magamból azokat, akiktől idegenkedtem. Kihevertem őket, mint egy betegséget, egyre halványodott bennem a képük, végül annyira elhomályosodott, hogy tudtam ugyan mindig, nem vagyunk barátok, de nem minden esetben jutott eszembe, miért: gyerekkoromtól képes voltam rá, hogy módszeresen, talán valami naiv büntetésnek szánva, elfelejtsem, aki emlékének őrzése nem volt kívánatos. Ám Melinda kifogott rajtam, újra meg újra visszatért azután is, amikor már befejezte csak évtizedekkel később igazán megértett életét, felbukkant a verseimben, a regényeimben, még színdarabomban is, nevettem és dühös voltam, valahányszor meg kellett bizonyosodnom róla, nem hajlandó békén hagyni most sem, mikor már a temetők nagy törvénye igazán válaszvonalat húzott kettőnk közé. Míg a Régimódi történet meg nem született, nem is jöttem rá, miféle erő igézi folyton a közelembe, csak amikor összeszedtem hetvenhét esztendejének adatait, s előttem állt az igazi képlete, jöttem rá, Melinda nem volt hajlandó elhagyni, míg rá nem kényszerített, hogy becsületes bírája legyek. Addig nézett vissza rám a végtelen időből rebbenéstelen pillájú, sötétkék szemével, míg kelletlenül, szinte akaratom ellenére el nem végeztem azt a mélyfúrást, ami 353nyomán, mint a hévíz, fel nem szökött élete igazságának az a forrása, amelyre, míg élt, nem voltam kíváncsi.

Min kezdődött az ellenszenvünk – mert Melinda, aki születésem óta ismert, hamarabb nem szeretett engem, mint én őt, csak a bátyám számított a szemében Jablonczay Lenke gyerekei közül, azért rajongott, azt becézte –, nem tudom már megfejteni, nyilván idegen voltam a számára, egyetlen vonásomban sem hasonlatos a Jablonczay hadhoz, s ha valakire egyáltalán emlékeztettem, az gyűlölt sógornője, Gacsáry Emma volt, de honnan tudott volna erre rájönni egy kisgyerek akkor, mikor a saját külseje éppúgy nem érdekli még, mint felmenői fényképei. Hogy én miért viszolyogtam tőle, azt viszont pontosan tudom: anyám iszonyú gyerekkora és a karácsonyok miatt. Melinda a férje halála után minden karácsonyon a vendégünk lett, úgy hozzá tartozott az ünnephez, mint a fenyőillat, mint a gallyakon lóbálódzó díszek, csakhogy nagyapám húga sötét ékesség volt, fekete gyertya. Valahányszor besuhogott hozzánk szentestén, csontos mutatóujján apró ajándékcsomagok lógtak aranyszálon – utáltam még az ajándékait is, pedig Melinda ízlése sose hibázott, megfogyatkozott tartalmú vitrinjéből, ékszereskazettájából nem is értéktelen tárgyak kerültek a karácsonyfánk alá. Soha senkitől nem kaptam olyan ízléses, néha izgalmas karácsonyi ajándékokat, mint éppen tőle, és soha senki adományával nem bántam olyan mostohán. A fülbevalót, saját, minden vészen átmentett gyerekkori fülbevalóját azonnal eladtam barátomnak, az ékszerésznek, Melinda fuldokolt, mikor felfedezte egy nap a Batthyány utcán a sötét bársonypárnán, lejjebb srófolta költségvetési keretét, visszavásárolta a függőt és visszarakta az ékszerei közé. Metszett antik poharát már nem tudta megmenteni, fivérem elbűvölten figyelte, amint a vacsoránál milliméterenként toltam odább-odább, míg sikerült kivégeznem, a gyöngyszalagot, amellyel fiatalabb 354korában alighanem nyakának ráncait próbálta elleplezni, hosszú, fáradságos munkával mindjárt a szentestén megbontottam a közepén, hulltak-hulltak a karácsonyfa alá Melinda kék-arany gyöngyei, mint a könnyek, Melinda vaksin keresgélte őket a parketten, vacsorázás helyett guggolt, és gyöngyre vadászott az egész család. Most már tudom, ki akartam utálni az ünnepeinkről, barbár módon, primitív, gyerekes sértésekkel, amelyeket hamarabb észrevett, mint bárki, de úgy vett tudomásul, hogy éreztette, ebben a harcban nincs sok reményem a győzelemre, pimaszkodásom elszáll mellette, nem érinti, nem veszi tudomásul. Bármilyen vagyok, bármit eszelek ki a bosszantására, akkor is eljön hozzánk ünnepelni, Melinda nem akart egyedül maradni szentestén a maga Lavinia Mannon-i árnyaival.



Egy idő múltán abba is hagytam a felesleges küzdelmet, tudomásul vettem, ő az erősebb, bármi történjék, eljön, áll a fánál, mint egy unatkozó gyarmatosító valami törzsi ünnepen, nézi a három buzgó kálvinistát, apámat, a fivéremet és engem, ahogy a Lukács evangéliumát olvassák és a betlehemi csillagról énekelnek, úgy nézi, mintha színdarabot látna, de közben másra gondol, egészen másra, s számunkra követhetetlen úton vándorol a mi karácsonyi fényeink között. Ha meggyújtottuk a gyertyákat, mindig anyám vállára tette a kezét, s abban a pillanatban – ezt megéreztük mindhárman, Béla fivérem és mi két Szabó egyaránt – maga anyánk is kilépett családja köréből, vissza, Melinda mellé, és olyan messze kerültek tőlünk, mintha nem azonos közigazgatási egységben ülnők meg az ünnepet. Anyám tudta, hogy számunkra Melinda teher, sosem engedte, hogy az ő révén bármi teher háruljon a családra, Melinda volt az egyetlen, akiért nemhogy síkraszállt, de akit egyenesen odakövetelt maga 355mellé. Gyerek voltam, később a maga ifjúsága problémáival küszködő fiatal, minden inkább érdekelt, mint a magam famíliája. Mire felfogtam, felfoghattam, hogy ott, akkor, egymás közelében, a súlyos, kálvinista dallamok között is a Szent Anna-templom éjféli miséje harangszavát hallják azok ketten, s míg mi meg nem szólalunk, pár bűvöletes pillanat erejéig megint csak visszaépül számukra a Kismester utcán a régi ház, senki sem élt már kívülem a régi karácsonyok ünneplői közül.



Ahogy nőttem, változott a módszerem, amivel ellensúlyozni tudtam Melinda jelenlétét. Felfogtam, kár a tárgyakon bosszút állnom, a tárgyak szépek, a tárgyak ártatlanok, hogy maga Melinda is az, nem jutott el a tudatomig, nem volt még halottam, s a ház, amely felnevelt, olyan biztonságosnak és öröknek tűnt, amiben el se fért a gondolat, hogy egyszer valamennyien elkerülünk belőle, vagy maga a ház is romba dől, eszembe se jutott, hogy még én is lehetek egyszer fekete gyertya mások ünnepén. Békén hagytam a tárgyakat, megőriztem őket, később udvariasan viszonoztam is az ajándékot, tudomásul vettem Melindát, mint az egyiptomi csapások egyikét, figyeltem, mint áll szálfaegyenesen a szoba közepén, míg mi énekelünk, s közben latolgattam, előfordult-e már, hogy elvesztette a hajbetétjét, vagy mi lenne, ha most, míg sziporkáznak a csillagszórók, kiesnék a mellpótlója. Vártam, mikor mondja ki azt a mondatot, amire úgy reagálunk a fivéremmel, mint a futók a startpisztolyra, mihelyt elhangzik, már rohanunk is ki a harmadik szobába, és táncolni és nyeríteni kezdünk a fiatalság pimasz jókedvétől. Melinda csaknem minden megnyilvánulását hóbortosnak éreztem gyerekkoromban, hogy sose járt másban, csak feketében, hogy sosem ebédelt mást, mint tojást, hogy egész gyűjteménye volt 356félkótyákból, akikkel együtt teázott, hogy tegezte a cselédlányt és magázta a macskát, és ha visszatérünk Biharból, a szőlőjéből, s neki valami nézeteltérése van a román vámtiszttel, nem azt mondja neki, hogy ugyan, ne tessék már fennakadni azon a kis zsák dión – Melinda úgy tudott franciául, mint egy párizsi –, hanem, teljes aszinkronban önmaga merevségével, azt suttogja a megdöbbent és ilyenkor mindig mindenben engedő vámtisztnek: „Irgalmazzon, uram!” „Ayez pitié, monsieur!” Egy zsák dióért! Azt már megszoktuk, tudomásul vettük, hogy általában fennakad valamin, hogy sosincs nálunk megelégedve semmivel, de szentestei sztereotip kifogása oly döbbenetesen gyönyörű volt, mint egy abszurd dráma címe. Végigpásztázta tekintetével az ajándékasztalt, körülnézett a fa alatt is, sőt az ablaktáblák közé is belesett, aztán anyánkhoz fordult – ha tehette, csak vele beszélt –, s azt mondta: „Ismét nincs füvetek, Lenke!” Anyám szégyenkezett, törte a fejét, hogyan is történhetett meg, hogy ismét hiányzik a fű, mert Melinda minden évben kérte, és megesett, hogy Erzsébet-nap táján, mielőtt még leesett volna a hó, én kaptam a megbízást, hozzak fel a kertből, vagy maga tépett gondosan pár maroknyit. A fűnek aztán, titokzatos módon, éppen szentestére lába kelt, vagy a fivérem lopta el vagy én vagy az apám, aki csak ebben a formában tudta érzékeltetni, nem örül, ha Lukács evangéliumát szemmel látható derűvel hallgatják: Melinda, bármilyen sajátságos is, ateista volt. Összesen két olyan karácsonyra emlékszem, amikor mégis volt fű, mikor anyám valami rejtekhelyről nagy diadalmasan előbányászta, s ránk villantotta gyönyörű szemét, így jelezve: most túljárt az eszünkön. Utóbb aztán ő is abbahagyta a fűről való gondoskodást, valahogy rájöttünk mind, Melinda voltaképpen élvezi, hogy nem kapja meg, amit kér, neki tetszik, hogy a fű hiánya miatt nyilvánvalóan hiányos az ünnep, komolytalan, nem is igazi, nem 357olyan, amilyennek lennie kellene. Apám megpróbálta kideríteni, miféle szimbólumot keres benne. Jézus derékalját? A karácsonyi búzát? Melinda kioktatta, Jézusnak széna a derékalja, a karácsonyi búza egészen más ügy, a fűnek nem az a szerepe, teljesen különleges, ezt egyébként még mi is tudhatnók, hiszen ő is tudja, sőt tudta ezt az ő apja is, aki egyébként mindent tudott, és minden könyvet olvasott Álomzugon. Álomzug és sose látott dédapánk említésére aztán csak összenéztünk a fivéremmel, allergiásak voltunk mindkettőre, Melinda szerint mitológiai szépségű és műveltségű ősünkre éppúgy, mint a tényre, hogy a családunk Álomzugon élt valaha, mégiscsak olyan, mint egy vicc, hogy egy birtok neve Álomzug legyen. Menjen ő is Álomzugra, vissza, a nem létező otthonába, Szabóéknál nincs rejtelmes gizgaz, itt Lukács evangéliuma van, és racionális, kálvinista karácsony, itt nincs fű. Nem is lesz. Valóban nem is volt – Melinda évről évre számon kérte.



Később, még holta előtt, Melinda eltűnt az ünnepeimről, elkerültem a szülővárosomból, új családommal ültem meg a karácsonyt, nagyapám húgának fekete figurája viszont gyakran felbukkant előttem, nemcsak a tudatomban, olykor az utcán is, rá emlékeztem, valahányszor egy hozzá hasonló, magas, vékony sziluett sodródott az alkonyi árnyak közt vagy a ködben. Ilyenkor Melindára gondoltam, s mindjárt láttam is, ahogy utoljára, amint kezét összefonva, figyelmesen rám néz, éppolyan indulat nélküli arccal, mint ahogy én szemlélem őt, mintha a folyó két ellentétes partján állnánk, bizonyosan tudva, nincs híd, amelyen elindulhatunk egymás felé, s ha volna is, ugyan minek. Meglettek a magam otthonának külön karácsony szokásai, később Melinda meghalt, el se mentem a rekviemre. A temetése napján az jutott eszembe, 358most pakolhatja ki a túlvilágon a spárgából horgolt szatyrait meg a rengeteg tojást, és milyen ideges lehet tőle a többi üdvözült. Többé senki nem kért tőlem karácsonykor füvet.



Hogy mire kellett volna neki, New Yorkban tudtam meg, huszonhárom évvel Melinda halála után, életem legsúlyosabb karácsonyán. Este volt már, mikor a kórházból hazafelé baktattam a Hetedik Avenue-n, az Ötvenedik utcánál befordultam a Broadwayre. Körülöttem már ünnepelt a város, sodródtam haza a hotelba a tömegben. „Your husband is comfortable” – mondta az orvos, mikor elfogtam a folyosón, ez annyit jelentett magyarul, hogy az állapota még mindig válságos, nem nehéz megtanulni az Egyesült Államok kórházi stilisztikáját. Megvásároltam a karácsonyi vacsorámat, száz gramm felvágottat, péksüteményt, banánt, egy kávéházban telemérettem kávéval a termoszomat, és felmentem a szállodába. Kinyitottam a televíziót, végighallgattam valami műhold közvetítésével a pápa San’Oreste-i nagymiséjét Itáliából, néztem a szertartás ősi mozdulatait áldozáskor, s arra gondoltam, olyan messze vagyok a hazámtól és a normális életemtől, amilyen messze még sose, és ezúttal, először, mióta a világon vagyok, nincs senki, aki feloldja köröttem a magányt, a férjem a maga küzdelmét vívja pár utcányira tőlem az infúziók bonyolult hálózatába kapcsolva. Minden, ami mögöttem volt, olyan irreálisnak tűnt, mintha nem is velem történt volna a saját életem. Néztem a tévét, mint egy toronyból, a város felett, a huszonkilencedik emeleten, nem tudott soká ülve tartani, pedig szóltak a karácsonyi harangok, a négyes csatornán az Anna és a király című filmet vetítették, a kettesen Disney-rajzfilmeket, az ötösről zengtek az ünnepi kórusok, a hetesen George Kirby énekelt, a tizenhármason 359valaki meg akart tanítani arra, hogyan csinálják a savanyú tojáslevest és a krimicsatornán Karácsonyi gyilkosság címmel az alkalomhoz illő darab ígérkezett. Elzártam a készüléket, reménytelen vállalkozás volt kísérleteznem bármelyik csatornával. A fele hátralevő életemet odaadtam volna abban az órában pár emberi szóért. Visszaöltöztem, lementem megint a Broadwayre.

Mire leértem, nagyjából elcsendesedett a Times Square környéke. Az árusok még kitartottak, ott topogtak a hevenyében felállított alkalmi elárusítóhelyek körül, Karácsony apónak voltak öltözve, és iszonyúan fáztak. Akkor cserélték ártábláikat az asztalaikon: este tíz után féláron kapható minden karácsonyfadísz. Ezen még akkor, abban a lelkiállapotban is eltűnődtem, vajon van-e valaki, aki vár az ünnep megkezdésével este tízig, aztán hanyatt-homlok lerohan valamelyik felhőkarcolóból, féláron bevásárol, és tíz után kezdi díszíteni a fáját.

„Gyertyát, csillagot, csillagszórót, ékességet, füvet!” – zengett, mint a litánia, az ajánlat a Negyvenkettedik és az Ötvenedik utca között. „Gyertyát, csillagot, csillagszórót, ékességet, füvet!” A Wintergartennél ért el a tudatomig, mit is hallok én. Mit kiabálnak ezek? Csillagszórót? Ékességet? Füvet? FÜVET?

Nem tévedtem. Ahogy megálltam az egyik asztalnál, mindjárt felfedeztem, vadzölden meresztette szálait a nyitott dobozokban. Lehúztam a kesztyűmet, megérintettem, persze nylonfű volt, mi más lehetett volna Manhattan közepén.

– Mi ez? – kérdeztem. – Minek ez?

– Hogyhogy mi ez? – nézett rám a Karácsony apó. – Nem látja? Fű.

– De minek? Minek?

– Hogyhogy minek? – kérdezte a Karácsony apó. – Hát a tevéknek.

360

– A tevéknek?

Nézett rám, reménytelenül. Hideg volt, vevő sehol, s aki mégis, ennyire buta.

– A Háromkirályok tevéinek. Hát mit ad nekik enni?

Egy dollár volt a fű, be se csomagoltattam. Melinda előttem lépkedett a Broadwayn, s ez annál meglepőbb volt, mert amíg élt, sose hagyta el az Osztrák-Magyar Monarchia területét, amellett furcsán is volt öltözve. Kék slájfni szorította a derekát, fehér kislányruhát viselt, olyasmi cipőt, mint a balerinák, és táncolt is Melinda, ugrándozott a hotel felé, amely ott állt a Negyvenhetedik utca sarkán, egy kődobásra Debrecentől a Kösely és a Hudson folyók közt, Álomzugon, s az Atlanti-óceán melletti partvidék vizes hava kis sisakká fagyott angol fürtjein a csontig maró hajdúsági hidegben. A könyv – gondoltam –, és hirtelen minden világos lett, logikus, a könyv, dédapám könyvtárából, amit Melinda sosem engedett kézbe venni, amit úgy siratott, mikor egyéb lomjaival együtt azt is benyelte a háború, a könyv, a különféle nemzetek népszokásairól. Hát persze! Melinda volt a dédapánk kedvence, és már kislánynak is elég különös, hisz voltaképpen csak az állatokat szerette, lovat, kutyát, macskát, igazi játék nem kellett neki sohasem. Mit érthetett meg a kisgyerek Melinda a karácsony misztikus idejéből, nem többet, mint hogy messziről csak jönnek-jönnek, és milyen éhesek és fáradtak lehetnek azok a tevék. És állt Melinda az álomzugi melegházban, megtöltötte nyers, harsogó fűvel a dobozkáját, és a Hortobágy felől kopogtak a paták, a Háromkirályokon szűr meg kucsma volt, hozták arany füstölőben az édes ünnepet, és Melinda megnyitotta a kitámasztható melegházi ablakot, kidugta a hóesésbe nyitott, fűvel teli tenyerét, a puha állati orrok meg ráhajoltak, és ettek és ettek és ettek a tevék.

361

Melinda minden karácsonykor elhozta nekem az ajándékát, most kicsit nehezebb volt megtennie már, mint mikor még élt, de persze megoldotta, mert elárulta végre a titkot, amitől egy olyan fekete gyertyának, amilyen én voltam azon a New York-i estén, mégiscsak ünnep lehet az ünnep. Olyan egyedül voltam, de olyan egyedül, hogy nem lett volna elég nekem társaságnak most egyetlen, közönséges király. A Háromkirályok kellettek s a hortobágyi széllel elkeveredő tömjén meg mirhaillat s a juhászbundák párolgása. A füvet éjjelre kicsuktam az ablak közé, hogy azonnal megtalálják a tevék.

362
Abigél

Az Abigél keletkezéstörténete azzal a reverzálissal indul, amelyet házasságuk megkötésekor anyám adott apámnak, amely révén én református lettem, s megismerhettem a „Matula” világát. Vallási nevelésem apámra hárult, katolikus anyám nem vállalhatta volna – saját hitének tételeit sem ismerte –, rábízott hát a Szabók tömör, puritán világára és a nagy hírű Dóczi Intézetre, a kálvinista leánynevelés elképesztően szigorú iskolakombinátjára, amely a debreceni Kossuth utcán virágkorában kétezer gyereket pásztorolt. Az intézetben kinn- és bennlakó növendékek tanultak, különféle tagozatokban, volt a Dóczinak két típusú, egy szokványos és egy gyakorló elemije, polgári iskolája, tanítónőképzője és gimnáziuma: amikor évnyitó istentiszteletre vonult a Dóczi, a városban megállt a forgalom. A kinn- és bennlakó növendékek élete csak a tanítási idő és a templomlátogatás vagy a csendes napok – így hívják a református lelkigyakorlatokat – idejére érintkezhetett, az internátusiak létformáját olyan elzártság jellemezte, hogy nemcsak a nyakukba függesztett szekrénykulcsok különböztették meg őket a kinnlakóktól, de lehetőségeik körülhatárolt világa is. Józan kinnlakó nem választott bennlakó barátnőt, úgysem érintkezhetett vele az iskolán kívül.

Ami viszont valamennyi növendékét mégiscsak közös nevezőre hozta, az a lassanként elsajátított azonos magatartás 363volt: mind megtanultuk a kötelező viselkedést, munkafegyelmet, magatartást, iskolán belüli és kívüli arcunk egyaránt rászokott a vonások fegyelmére. Aki nem bizonyult alkalmasnak arra, hogy olyanná idomuljon, amilyen a kálvinista leányeszmény, úgyse maradt a szigorú falak közt, előbb-utóbb átsírta magát valami könnyebb légkörű környezetbe, s nem marasztalta senki.

A Dóczi a növendékeket, kit hat-, kit, mint például engem, már ötéves korában tüstént olyan atmoszféranyomás alá helyezett, hogy abba mindenki belezöldült. Aki egy idő múlva visszakapta eredeti arcszínét, életképesnek bizonyult, alkalmasnak arra, hogy a világmindenség legszigorúbb iskolájába járjon, aki viszont sápadtan ténfergett és szemmel láthatólag nem arra termett, hogy a fokozódó nyomást elviselje, eltűnt a sorokból. A Dócziban nem volt tréfa az élet, ott nem kecsegtettek senkit sikerélménnyel, ha valaki a maximálist teljesítette: az volt a természetes, a kötelességmulasztás büntetendő abszurdum. A nevelőtestület nem dicsérgetett, mit dicsért volna. A tanulás kötelező volt, a tanterv előírt, a civilizált viselkedést normák szabályozták, ha valaki azt tette, ami kötelező, ugyan miért kapott volna dicséretet? Ha viszont elmulasztotta, akkor behívatták a kedves szülőt, és megtárgyalták vele, nem volna-e kedve más iskolába elhelyezni a gyermekét, ahol kisebbek a követelmények, ahol kényelmesebb az élet.

Ha dicséret nem is, valami, a Dóczi elgondolása szerinti hiba, mulasztás, pláne „bűn” miatt a büntetés mindig kijárt. Az elemiben a mai tudatnak elképesztő, megalázó egyéni vagy kollektív testi büntetés sem volt ritka: ha tolltartónk volt, kihúzott tetejével kaptuk a tenyerest, a kurta, csípős, nem is kis ütést előreparancsolt tenyerünkre, álltunk, megszégyenítésképpen, sarokban – ez egyébként még érettségiző nagylány 364korunkban is előfordult –, de térdepeltünk is, tízéves korunkig, a padok mellett a padlón. Mire gimnáziumba kerültünk, már nem volt szükség effajta fegyelmezésre, négy év alatt kialakult a dóczista magatartása, és készen állt egy, a felnőttek szempillantásából értő, gyermek létére majdnem aggasztóan fegyelmezett és az átlagos országos színvonalat messze felülmúlóan művelt cromwelli hadsereg. Az intézet külön világ volt a város testében, egyfajta Kálvin-korabeli Genf, a közös atmoszféranyomás szorosan egymáshoz préselte az osztályokat, osztálytársakat, akik azután sem vesztették egymást szem elől, hogy befejezték a tanulmányaikat. Minden hónap utolsó péntekén ma is aggódva nézem a naptáramat, el tudok-e menni ahhoz a Pesten élő, volt dóczistához, aki aznap a soros vendéglátó, összetartásunk és a gyerekeinkre és a szülőkre is kiterjedő támogatásunk úgy érvényesül a szinte mindenfajta munkahely lehetőségét felölelő pályák labirintusában, mint valaha a szabadkőművesség.

A Dóczinak könyörtelen stábja volt. Szándékosan használom ezt a szót, mert a megindíthatatlanság a kapust, az altisztet, a takarítónőket is jellemezte, akiket sose lehetett rávenni, hogy engedjék pótolni valami mulasztásunkat. Az intézetet a tanítás végéig nem hagyhatta el senki, a kapun kilépni csak írásos osztályfőnöki engedéllyel lehetett, anélkül ugyan senki el nem futhatott szünetben Milotay úrhoz, a papírkereskedőhöz, a harmadik szomszédba, hogy beszerezzen gyorsan valamit, ami hiánya miatt holtbizonyos, hogy megbüntetik: szótárfüzetet, szögmérőt. A tantestület viszont nemcsak szuverén volt, de maximalista is, olyan határig, hogy egyetemre kerülve évekig éltünk a tőlük tanultakból. Egy fikarcnyit se törődtek azzal, ki érti, ki nem, elméjük szárnyalását, muszáj volt hozzájuk nőni, aki nem volt képes erre az artistamutat365ványra, az kibukott, eltűnt a Dóczi világából. Teherbírásunkat se testi, se szellemi tekintetben nem vizsgálta senki, egy idő múltán hozzáedződtünk diakonissza tornatanárnőnk esztelenül nehéz és veszélyes tornagyakorlataihoz, leszoktunk félelemről, szédülésről. Az elméleti órák iszonyú követelményeit olykor még élveztük is, nem volt rossz nagyon művelt emberek társaságában lenni. A vasfegyelem, a kötelesség teljesítésének kényszere, a nem akárhogy, de százszázalékosan elvégzett, elvégzendő munka készséggé alakult bennünk, később az első esztendők gerinchorpasztó terhelését is természetesnek éreztük, s mert a gyermek voltaképpen utálja a lazaságot, a rendetlenséget, az anarchiát, utóbb magunk is megkívántuk az erős kezet, s lenéztük a gyengét. Úgy bántak velünk, mint a közmondásbeli kutyákkal, s úgy szerettük a nevelőinket, mint a közmondásbeli kutyák: az érettségi banketten mindenki megrendült a gondolattól, hogy el kell válnunk tőlük, akik úgy edzették elménket, izmainkat, mint egy könyörtelen tréner, s hetekre eltiltottak egy családi mozilátogatástól, mert otthonfelejtettük a körzőt. Mi úgy voltunk serdülők, hogy életkorunk testi-lelki esetleges válságairól nem illett beszélnünk, s úgy lettünk olykor igazán csúnya pedagógiai justizmordok áldozatai, hogy panasz és megjegyzés nélkül elviseltük az igazságtalanságot – nem volt rossz előgyakorlat későbbi pályánk idején. Hatéves korunktól azt tudatosították bennünk, hogy az élet nem majális, azt a rosszal, a nehézzel együtt kell elviselnünk, gimnazista éveink utolsó szakaszán már kínosan érintett bennünket minden lazaság, s mert mindenki szigorú volt körülöttünk, azok lettünk magunk is. Nem vált kárunkra. Egyszer érdemes volna statisztikát készíteni a vezető káderek sokaságáról, akiket a legendás Dócziban edzettek, s arról is, ugyan hányan disszidáltak ebből az intézetből. „Azzal akarnak maguk búcsúzni, hogy Ballag már a vén diák? – üvöltötte már nem is emberi hangon 366Horváth tanár úr. – Gazok, bitangok, álmagyarok, buták! Azt fogják énekelni ballagáskor: Rigómadár, ne szállj fel a fára. Mi ez a német vattacukor? Mi ez a nyávogás: tovább-tohováhább? Hova tovább? Hát mik maguk? A Heidelbergi Diákélet?” Horváth tanár úr Bartók-tanítvány volt az Akadémián, nemcsak Dávid zsoltárait verte belénk, de Kodály és Bartók művein pallérozta ízlésünket. A Dóczi kiváló iskola volt, mindenki sokat köszönhet neki, aki oda járhatott, elsősorban azt, hogy leszokott a testi-lelki finnyásságról, s később, az „igazi” életben ki tudta várni, összeroppanás nélkül, míg személyes justizmordjai rendeződnek. Nálunk nem volt divat az idegcsillapító, sem az öngyilkosság. Felkészültünk az életre.

Aki nem edzett bennünket, aki megpróbált becézni, azt megbámultuk, mint egy hajdúsági csodát, aztán pimaszul, módszeresen és könyörtelenül kitoltunk vele. Talán az anyag is érez effajta csalódást, ha az esztergáló munkás keze nem elég biztos, nem elég irgalmatlan, s rajta hagyja, ami felesleges. Egy idő múlva már követeltük a követelményeket, szerettük kipróbálni testi-szellemi erőnlétünket, akartuk a szigort. Az egyetem gyakorló gimnáziuma voltunk, hamar megszoktuk a közéletiséget, nem dadogtunk, leszoktunk a hebegésről, nagy nyilvánosság előtt is pontosan kifejeztük magunkat, vérünkké vált, hogy aki sírva fakad, kizavarják a teremből, mintha valami illetlent mondott volna. Amikor hatodik gimnazista korunkban új franciatanárt kaptunk, egy ideig a teljes tanácstalanság állapotában éltünk, mert olyat, mint ő, nem láttunk még sehol.

A tanár úrnak lehetett sírni, kifogásokra hivatkozni, érvelni, magyarázni, bebizonyítani valamit. A logikus az lett volna, hogy az osztály elragadtatva engedje el magát a franciaórák langyos vizében, ehelyett más történt, az osztály nem annyira vidáman, inkább zavarában, kuncogni kezdett. 367Az egyensúly elbillent, nem szokott a mi életünkben érvényesülni az elsődleges, abszolút szelídség és jóság. Ki ez a tünemény – faggattuk egymást –, aki félrenéz, ha valami hibát kellene felfedeznie, aki nem büntet, aki hajlandó óra végén kiradírozni az óra elején adott elégtelent? Tanácsért mentünk az idősebbekhez, s megtudtuk, hogy a franciatanár személyét legendák kísérik, az sose buktat, az meg sem int vagy ró senkit, nem pirít rá az osztályra, ha valami ügyes konspiráció következtében letagadja azt a leckét, amelynek feladását saját kezével jegyezte be az osztálykönyv megfelelő rubrikájába. Ennek, szegény áldottnak, van valami baja, hogy került ez a testület tagjai közé? Órái oázisok voltak a többi órák sivatagi menetelésében, Daudet Kis Izé-jét fordítottuk, Balogh Rózsi behozta a könyv magyar kiadását, azt adtuk kézről kézre, mikor kire került a sor, abból olvastuk ki a remek nyelvi megoldásokat. Pukkadoztunk a tanár úron, milyen becsapható, milyen gyenge. Franciaórán írtunk más leckét, levelet, olvastunk, társalogtunk, pihentünk. Elnézéssel szerettük a tanár urat, mint fegyelmezett, komoly felnőttek egy védelemre szoruló, kedves kiskorút.

Az iskolának turistacsoportja is volt, évente más-más részére vitték az országnak, így ismertük meg Budapestet, a Balatont, a Bükköt, a Mátrát. A csapatot a franciatanárunk vezette, persze megfelelő számú tanárnői kísérettel. Bográcsot, lábasokat vittünk a hátizsákban, ilyenkor magunk főztünk, turistaszállókban töltöttük az éjszakákat, oda menekültünk be az eső elől is. Ájultra nevettük magunkat, míg bőrig ázva kihámozódtunk a kiránduló-egyenruhánkból, s a tanár úr az ügyeletes tanárnővel beküldött mindenkinek egy-egy szem aszpirint, sőt körbehordatta válságos percekre tartalé368kolt kulacsát. Egy kirándulás estéjén derült ki, ami a Dóczi erődszerű falai között talán örökké felfedetlen marad, hogy a franciatanárunknak titka van.

Már elénekeltük összes dalainkat, játszottunk társasjátékot, szavaltunk is, még mindig sok volt a vacsora utáni szabad időből, az este soha később még egyszer nem észlelt szépség igézetét bűvölte ránk, Bánkút akkor még sűrűbb erdejében, alföldi tüdőnknek részegítő, sűrű nyári illatban. Nem voltunk álmosak, de nem tudtunk mit csinálni, mit kezdeni a bársony estével és önmagunkkal, akkor a tanár úr elővett a zsebéből valami kopott, noteszhez hasonlatos könyvet. „Talán felolvasok” – javasolta félénken, s mi buzgón helyeseltünk, suttogva találgattuk, mit fogunk hallani, mit hurcol ez az árva magával, a Cid-et vagy Gallia történetét? Közelebb ment a tűzhöz, nehezen betűzte a sorokat, nem volt se jó felolvasó, se szuggesztív személyiség, eleinte nem is értettük, mit hallunk, csak később, mikor végre elért a tudatunkig, hogy valami merőben szokatlan, szabálytalan, talán az iskola szempontjából nem is kívánatos esemény tanúi vagyunk, vált olyanná a csend, hogy a tanár úr szava erősebben, tagoltabban hangzott. Mióta tanított bennünket, először viselkedtünk úgy, ahogy belénk verték a magatartást, ültünk némán, s úgy tettünk, mintha nem történt volna semmi, csak egyik nevelőnk szívességéből új számmal bővült az esti műsor. Csakhogy történt, nagyon is történt. Mert a tanár úr a saját naplóját olvasta fel nekünk, saját, első világháborús emlékeit, fiatal évei gyötrelmes emlékét, az isonzói hadműveletek tárgyilagos, önsajnálat nélküli leírását. Mondatai mögött hullahegyek magasodtak, a horatiusi édes és szép halál hazug latin példamondattá szürkült a szavaitól. A halál, az értelmetlen pusztítás, a háború iszonyata mellé ült a bánkúti tábortűznek, 369a hadinapló égő olasz falvakról is beszélt, az ellenség pusztulását is érzékelte, szállt friss tüzünk füstjével-lángjával együtt a valamikori füst és láng is, és szállt az irtózat is körülöttünk; nemcsak a magyar hadsereg katonái, de halott olasz meg dalmát öregek meg gyerekek is ott hevertek a puha nyári éjszakában a menedékház mögött. Néztük a tanár urat, aki sose büntetett, és végre felfogtuk, hogy örökké nyájas maszkja mögött van egy másik arca is, amelyet eddig nem mutatott, azt is éreztük, most ránk bíz valamit, valamit, amit fontosabbnak érez, mint a rendhagyó igéket vagy Párizs franciául is tudott topográfiáját. Hirtelen felfogtuk, ennek a hajdani emléklapos magyar századosnak kabaré az, ami az iskolában történik, vurstli a harisnyák színe, az otthonfelejtett leckekönyv, ez annyi könnyet látott valamikor és annyi halottat, hogy ez ugyan meg nem ríkat senkit soha többé. Nem mertünk egymásra nézni, Agancsos barátnőm jéghideg ujjai után nyúltam, aztán balra, Balogh Rózsihoz, és végül úgy ültünk ott valamennyien körben, hogy szorítottuk egymás kezét, és néztük a tanár urat, akit akkor láttunk először életünkben. „Rejtély! – gondoltam. – Micsoda rejtelem! Azt hittük, szivacsból van, kocsonyából. Most megmondta: nem. Vasból van, acélból, tudja, látja, mit csinálunk vele az órán, de valami mást tud a világról, mint a többi, és tiltakozik az ellen, hogy ilyen irtózatos présben éljük ezeket az éveket, mikor nem is indokolja semmi, mikor az élet hozhat olyan fordulót, amelyben…” Itt megszakadt a gondolat, pedig ismertem már Hitler nevét, de még nem sejtettem, hogy egyszer látni fogom, őrjöngő tömeg előtt, és azt sem, mit változtat emberek milliói életén – a magamén is –, hogy egyszer a világra jött. A tűz körül mereven ült mindenki, csak a tanár úr lazította kicsit az izmait, máskor mindig állva láttuk vagy sétálva, a tanteremben, most a könyökére dőlt, mint egy bivouacot ábrázoló kép figurája. „Ez vagy sír vagy nevet azon, ami az intézetben folyik – gondoltam –, hogy inkvizíció kezdődik, 370ha leesik a padból a zsoltár. Vagy sír vagy nevet, mint a kiürített falvak menekülői vagy a vicsorgó szájú halottak. Ha van egy franciaórai és egy titkos magánarca, ez mindenre képes lehet, jó volna kémnek vagy hősnek, akárminek. Olyan jó álarc, mint a gyávaság, amely egészen mást takar, nincs semmi kelléktárban.”

Ő lett Kőnig tanár úr.

Az Abigél keletkezéstörténete Hódmezővásárhelyen folytatódott.

Régi iskolámat egyetemi éveim alatt nem látogattam, gyakorló tanárnak kerültem vissza a Dócziba, ötödévesen, majd, már okleveles középiskolai tanárként lettem az intézet óraadó, majd segélydíjas helyettes nevelője. Szkizofrén állapot volt hirtelen kollégájává lenni azoknak, akik felneveltek, nem voltunk elragadtatva, sem ők, sem én. Én nagyon megváltoztam, érzékelhetően, kellemetlenül. Nem is állandósítottak, ezen ugyan felháborodtam, de voltaképpen nem sokáig csodálkoztam, nem illettem én már abba a környezetbe. Mikor az igazgató egy óraközi szünetben lehívatott az irodájába és megjegyzést tett a szoknyám hosszúságára – közben vadul folyt a második világháború, magam is egy bevonult kollégát helyettesítettem –, amely szerinte nem érte el a Dóczi megkívánta hosszúságot, kedvem lett volna ráborítani az asztalt. Persze végül is nem a rigolyáik miatt mentem el onnan, igazán nem volt újság egy ötletük sem, ötéves koromtól fogva szoktattak hozzá, de nem voltam már gyerek, s nehezebben viseltem. Az elsüllyesztett bruttó regisztertonnák meg az én kockás szoknyám beható méricskélése olyan abszurdul érzékeltette, nem arról beszélünk, ami igazán fontos, amiről kellene, hogy azt éreztem, evezzünk mi csak más vizekre. Elvégeztem én időközben nemcsak az egyetemet, de egy másik is371kolát is: érettségitől egészen addig, míg az utazás lehetetlenné nem vált, minden nyaramat Bécsben töltöttem, politikai szempontból igen tájékozott környezetben. Hajdani nevelőim nyilván csalódást éreztek, amikor megláttak a testületi szobában vagy a tanítványaim között, kitűnő diplomám volt, ők neveltek fel, s valahogy mégis szabálytalanra sikerültem huszonkét éves koromra, nem voltam tökéletes árucikk, valahol mégis egyenletlen lettem, gyártáshibás.

Az egyház hódmezővásárhelyi leánygimnáziuma, amely végül is megválasztott, alapkövetelményeiben, tanterv, utasítások, általános morál tekintetében is azonos volt a Dóczival, épp csak az igazgatója volt vonzó, harmincas nő, épp csak a tantestület zöme állt az egyetemről frissen kikerült lelkes fiatalokból. A város, nagyapám esperességének, apám gimnáziumi éveinek helyszíne ismerős volt, az iskola meg elbűvölt. Művelt, progresszív baráti kör alakult ki a testületben, s míg terebélyes társadalmi életünket éltük, nem sokat gondoltam a Dóczira, verseket írtam, elbeszéléseket, rengeteget táncoltam, rendkívüli lelkesedéssel tanítottam, és vártam a három különböző városból érkező postámat. Eleinte nemigen vettük észre, hogy háború van, ez a vidéki város csodája volt, a vidék a nagy összeköttetések helye. Kristó Nagyék akkor is szereztek nekem szappant, mikor nem volt már rá jegyem, a textiles Konstantin nem vette komolyan a textiljegyet, a tiszti főorvos úgy találta, több cukorra van szükségem – makkegészséges voltam –, kaptam cukorpótjegyet is. Élelmezés tekintetében általában nem panaszkodhattunk, az iskola kiválóan el volt látva mindennel, életem egyetlen olyan időszaka volt, mikor naponta kétszer vacsoráztam. Először megettem a saját albérleti lakásomban azt, amit a háziasszonyom elém tett, aztán átnyargaltam az internátusba, s végigasszisztálva az esti áhítatot, megint csak jól tartottak a diakonisszák. Vacsora után vagy az intézet egyik szobájában maradtunk együtt, 372fiatal tanárnők, a társaságunkkal vagy elmentünk valamelyik városbeli barátunk otthonába. Hogy el ne feledjek németül, hetente kétszer Pákozdy Ferencékhez jártam gyakorolni. Pákozdyné német volt, olyan Hitler-gyűlölettel a szívében, hogy sistergett körötte a levegő. Bekapcsoltuk a rádiót, hallgattuk Londont, hallgattuk Moszkvát, a hírek izgalmasak voltak, olykor reménykeltők, de minden távol volt még az iskolától is, tőlem is, térben-időben egyaránt. Az elsötétítés valami különös kék derengést borított fiatal arcaink fölé, de ez is móka volt, úgy irányítani rövidlátó udvarlómat a szűk kék homályban, hogy lehetőleg a fenekére essék a nem mindenütt csatornázott város egyik árkában, s aztán rohanni, fulladozva a nevetéstől, a Szabadság tér irányába. A háború csak vitáinkban és a tudatunkban élt úgy igazán, még időbe telt, míg belépett az iskolába és magánlakásainkat is elérte, első jelentkezése idején annyira gyanútlan voltam, hogy még csak észre sem vettem.

Egy este disznótoros vacsora volt az iskolában, persze hogy átmentem én is. Ettünk, jó étvággyal, bár volt közben némi zavar. Egy anya jelentkezett az ügyeletesnél, azzal az abszurd ötlettel, hogy még aznap haza akarja vinni a lányát. Az iskolánk, kisebb kiadásban, a Dóczival volt azonos, hajszálra egyforma rendtartással, szabályokkal, az ötlet majdnemhogy komikus volt, csak legyintettünk, falatoztunk tovább. Az ügyeletes visszajött: az anya nem tágít. Nahát, ekkora értetlenséget! Majd tágít, ha mi is kimegyünk. Hát mikor szoktunk mi rendkívüli eltávozást engedélyezni, ugyan mikor? Lecsaptam a villát, kimentünk. Az egyik szekrény mellé húzódva ott állt az anya, én emberen még olyan páni rettegést sose láttam. A gyereket el kell vinnie – makogta –, nem hagyhatja ott semmiképpen. Családi ügyben. „Családi ügy?” – tűnődtem, 373míg néztem az anyát, akinek úgy reszketett a keze, hogy hol a kesztyűjét ejtette le, hol a táskáját, miféle családi ügye lehet ennek, de akármiféle van, amit nem lehet, azt nem lehet. Nem érti? NEM ÉRTI? Na, menjen haza szépen. Bámult az arcunkba, most már tudom, mit mondott a szemével, akkor nem értettem. Végre elment. Ám furcsa módon, a gyereke eltűnt az intézetből, s miután a kapus nem vette észre, alighanem a kiskapun át. Az iskolának nagy kertje volt, s a Szabadság tér felé kiskapu is nyílt belőle, minden nevelőnek volt hozzá kulcsa, még nekem is, aki nem voltam internátusi tanár. Valaki kinyithatta azt a kiskaput. Ugyan ki volt az a diakonisszák vagy a kollégáim között, aki okosabb volt nálam, butánál? Áhítat után a nagytiszteletű úr? Lányi? Serfőző? Kicsoda? Sose derült ki. A kislány mindenesetre nem volt található, s más útja aligha lehetett, mint azon a bizonyos kiskapun át, amelyre tapadva Vitay Georgina várja majd a szabadulást Matula kertjéből.

Aztán a háború valóban elért a város szívéig. Kényelmes ház szép otthonában találkoztam vele először, békebeli falatokkal megrakott asztal mellett, mikor elhangzott egy olyan mondat, amire megállt a kezemben a villa. Nem tudtam, hogy azzal ülök szemben, de először láttam életemben nyilast. Ha Hitler nem nyerné meg a háborút, ami persze lehetetlen – mosolygott velem szemben a kedves fiatal nő –, inkább pusztuljon el minden és mindenki, akár az ő két csöpp gyereke is. Azt hittem, ott fulladok meg a kávéjától. Amúgy is dúlt voltam akkortájt, éppen összerúgtuk a patkót az egyházzal. Míg csak állandó mozikísérőmet, a katolikus orvost vitatták az atyák, akihez úgyse mehetek feleségül a vallása miatt – ki az ördög akart hozzámenni, csak mozit nézni volt vele jó –, csak ingerült voltam, de mikor a rabbi miatt is előszedtek, a félvak öreg miatt, akit karon fogva vezetgettem, ha hittanórára jött, orra ne bukjék, méghozzá olyan hangnem374ben, hogy az még a Dóczi-beli tréning mellett is szokatlan volt, a divergencia napi háromszori áhítatunk és a keresztyén hit gyakorlattá való tétele között annyira kiugrott, hogy végre felfogtam, a pirongatás a mohos fejű öreg miatt messze túlmutat az egyházon, nem iskolai ügy ez, hanem nagyon is átgondolt politika.

Amikor a zsidótörvények iszonyú ideje elérkezett, az osztályközösségek kettéváltak. Mint az egyiptomi angyal jelzései, villogtak a csillagok nem keresztyén gyerekeinken. Nem mi hoztuk a törvényt, de mi néztük végig a végrehajtását, s nekünk kellett szégyenkeznünk miatta. Faragó, az okos Faragó, aki mindenkinél jobban tudta a magyart, csillagos egyenruhában készült az érettségire. Az utasítások egyértelműek voltak, ha nem mondták is ki kereken, de szuggerálták, hogy az amúgy is megtaposottak az élet legjelentéktelenebb szektorában is érezzék, nincs rájuk szüksége az országnak. Fiatal voltam, most már tudom, milyen iszonyúan az, akkor úgy éreztem, idősebb vagyok Matuzsálemnél: éppen hat évvel voltam idősebb az érettségiző osztálynál. Mindenképpen segíteni akartam Faragónak, kiadtam neki érettségi tételül a magyar hazafias lírát. Mai eszemmel már felfogom, jobban nem is árthattam volna szegénynek, de mikor annyira hittem, az egyetlen reális kötelet dobom most oda szegénynek, amibe kapaszkodhatik, az érettségi tétele üzenet, igazolása annak, hogy magyar, hogy el ne higgye már, hogy valami más, hogy idegen a nemzet testében, azoknak higgyen, akik a versekből hozzá beszélnek. Csodálatosan felelt, vérvörösen, megint csak a vizsga jelentőségén messze túlmutató nemzeti öntudattal, holtomig emlékszem majd rá, hogyan mondta el a Himnusz-t meg a Szózat-ot. „Nem lehet jelese magyarból” – döntött az értekezleten a felsőség. Hogyhogy nem lehet? Az volt mindig. Itt vannak a jegyei, a magyar dolgozatai. „Nem lehet jeles” – ismételték, mintha hülye volnék, akinek 375többször is el kell mondani mindent. Kimentem a folyosóra, Faragó ott állt, megöleltem és sírva fakadtam. Remélem, emlékszik azokra a nyakába pergő tehetetlen könnyekre. Hogy a könnyekre emlékszik csak, és nem arra, hogy nem sírnom kellett volna. Nem sírnom. Sírni akárki tud. Sírni egyszerű.

Én a második világháborúban szinte mindent rosszul csináltam, s még az a mentségem sincs, hogy nem tudtam, mi az igazság, mert lényegesen jobban tudtam az átlagembernél. Eszközeim, kapcsolataim, értelmes szálak, amelyek vezethettek volna, nem voltak, nem tudom, végül is mit tehettem volna egy vidéki kisváros albérleti szobájában egy államhatalom intézkedései ellen, de a semminél, a passzív undorodásnál, a tüntető tematikájú érettségi tételnél, a későn szállított nagyapai okmányoknál mindenesetre többet. Az érettségiig magam is beköltöztem az internátusba, ha zavarórepülés volt, és álmukból kellett riasztanunk a gyerekeket, összebújtunk velük, mint a nyulak, az érettségi írásbelijét kétszer szakítottuk meg a légiriadók miatt, aztán a negyvennégyes tanév végre véget ért. Ami utána következett, az osztály életével együtt az enyémnek is új irányt szabott, Pestre kerültem, férjhez mentem, Debrecenbe csak látogatóba jártam azután. „Meghalt a franciatanárod” – fogadott egyszer az anyám. Elfogott a szégyen. Hogy elfelejtettem Vercingetorix történetével, a kirándulással, a hadinaplójával együtt! „Hogyan?” – kérdeztem. „Szépen, szelíden, ahogy megérdemelte, hiszen olyan jó ember volt. Egy este nem érkezett haza, az utcán találtak rá, a nagy fagyban, az arcát belepte a hó.” „Hó – gondoltam, s hirtelen a bánkúti tisztást is láttam, a tábortűz lángjait. – Hóban halt meg. Lám, mégis, úgy, ahogy a fronton a katonák.”

376

Az Abigél – regény és tévéfilm formájában egyaránt – azt szerette volna megmutatni, hogy nincs közösség, amelyet el nem ér a háború, de csak másodsorban egy felekezeti leányiskola Hitler-korabeli ábrázolása. Ami miatt a regény és a film íródott, színházi szaknyelven úgy hívják, spétreakció. Valaki jól mulat, nevetgél, aztán egy másik rászól, lebitangozza, egy darabig még mosolyog, időbe telik, míg eljut a tudatáig, milyen szépen megtisztelték, mosolygós arcáról eltűnik a derű, pár fázissal később, de mégiscsak felfogta: megmondták neki, mi róla a vélemény. Mindent beleírtam az Abigél-be, amit nekem kellett volna megtennem, aki tanú voltam és kortárs, de nem lettem több egy bűntudatos szemlélőnél. Ha vádirat lett, magamat vádolom és a magamhoz hasonlókat, ha elismerés, azoknak szól, akik kicserélték az okmányokat, megmentettek számtalan Bánkit, számtalan Vitay Ginát, átprogramoztak énekmutató táblákat, átfestették a feliratokat, meggallérozták a szobrokat. Fiataloknak írtam, akik csak tananyagként ismerik ezeket az éveket, de elvállalták olvasmányuknak is, filmélménynek is az idősebbek. Míg írtam, felkeltettem a mély debreceni hóból franciatanárunkat, kettős arcával, iszonyú halottak iszonyú halála emlékét őrző élményeivel, különös nevelési módszerével, amiben semmi nem volt lényeges, csak a minden áron való segítés kényszere, ő lett Abigél, aki tisztában volt vele, hogy a meg nem karcolt lélek, a megmentett ember, a megvédett emberi méltóság fontosabb a szabályoknál. Két intézet emléke éledt újra alakja körül, azé a csodálatos iskolakombináté, amely felnevelt, s a háborús tüzek körülvette vásárhelyi iskoláé, amelynek szép régi ívei boltozatot tartottak egy tulajdonképpen értelmes, jóra kész, mégis tehetetlen fiatal szemlélő csillapíthatatlan bűntudata fölé.

377

Az Abigél országos siker lett. Egyetlen pillanatra se hittem, hogy nekem, személy szerint, részem volt benne. Magyarország egyszerűen csak szavazott, azzal, ahogy fogadta, Hitler ellen, a háború és a fasizmus ellen, s azok mellett, akik tettek is valamit, nemcsak rémülten és undorodva figyeltek, mint egy írónak még nem is nevezhető nagyon fiatal író, aki elraktározta a nyersanyagot az építkezéshez: az emlékeket.

Nemcsak egyénnek, egy országnak is lehet spétreakciója.

378
Író és modell
Válasz a Kortárs körkérdésére

Levelükre azzal a kéréssel válaszolok, hogy ha a feleletek során olykor olyan adatokra bukkannak, amelyekről az életem első tíz esztendejét összegező életrajzomban, az Ókút-ban már szó esett, ne nehezteljenek meg érte. Ezen a tavaszon éppen huszonöt éve lesz, hogy hivatásos író lett belőlem, s első könyvem, a Bárány című verseskötet megjelent; egy negyedszázados írói pálya alatt sokszor kérdeztek meg már munkásságom valóságelemeiről, valóságihletéséről. Egyet bizonyosan állíthatok: ennyire átgondoltan, módszeresen, bőven, mint ahogy most teszem, sosem beszéltem még ezekről a kérdésekről.

Azzal kezdem a beszámolót, mennyire örülök, hogy végre olyasmiről is szólhatok, amiről viszont sose kérdeztek, amire más próbált megfejtést keresni, csakhogy hiába, mert vannak olyan okok és összefüggések, amelyeket csak az író tud-tudhat egyedül. Néha nevetve, néha kajánul, néha indulatosan figyeltem egy-egy kritikus próbálkozását, ha szinkronba akarta hozni fikciómat az általa nem ismert, nem ismerhetett valósággal. A Rákosi-korszak egy jelese, aki azóta már messze hagyta a hazát, verseskötetemből azt olvasta ki, hogy szimbolikám elárult: voltaképpen azt akarom mondani, hogy visszakívánom a régi világot. A kötet címadója, a titokzatos Bárány mint versihlető nyilván végképp felháborította. Milyen feleslegesen aggódott miattam a honért, amelyet egyéb379ként ő hagyott el, nem én. A bárány, a Bárány egy festményen egy címert megbámuló hajdani kisgyerek emléke volt, hároméves magamé, felnőtt tudatomban pedig a Hajdúság, a gyermekkor, imádott szülővárosom szimbóluma. Nem azt kérem számon a kritikustól, hogy nem ismerte Debrecen szabad királyi város egykori címerét, a pálmafával, báránnyal, bibliával – nem kötelező. Ám a rosszindulatú inszinuációt sem érzem kötelezőnek, amellyel pályám folyamán nemegyszer találkoznom kellett nemcsak nekem, de mindnyájunknak, akik azonos időben, nagyjából azonos művészi elgondolásokkal indultunk. Ugyanez a remek verselemző komoran taglalta egy másik pesszimista költeményemet is, amelyben 1947-ben azon merengtem, ekkora világomlás után vajon megtűri-e a föld a hátán új otthonomat. Nem ilyen egyszerűen fogalmaztam, hanem úgy, ahogy egy költő: áttétesen, egyszerre megrémülve és boldogan arra a gondolatra, hogy pár hét múlva férjhez fogok menni. Világos az álláspontom – érvelt a kritikus –, kételkedem a jelen biztonságában, menekülni vágyom az újból, visszakívánom azt, ami volt. Nem vágytam menekülni, éppen akkor kezdtem új létformát, s mint mindannyian, akik akkor voltunk fiatalok, elképesztően sokat és megható lelkesedéssel dolgoztam annak az érdekében, hogy minél hamarabb rend legyen. Nem is kívántam vissza azt, ami elmúlt, hogy miért nem, az külön tanulmányt érdemelne. Hogy volt bennem némi aggodalom, hogy az új világban én magam talán nem leszek kívánatos elem, azt viszont nem tagadom, de mintha lett volna ennek az aggodalomnak, épp egy házasságkötés előestéjén, némi alapja 1947–48-ban. Pár év múlva a férjem is, én is úgy repültünk polgári állásunkból is, az irodalomból is, hogy nemcsak a saját, de családjaink lába sem érte a földet. A kritikus azóta messze jár. Majdnem mindegy már, ami történt – ezt akartam most leírni, aztán megállt a kezem a gép felett. Mert 380persze nem mindegy, sajnos. Szülővárosom címerállata és a házasságom létesítette új otthon képe íratott velem egy verset, nyersen fogalmazva hát, egy festmény és egy lakás volt az asszociációkat elindító modellem. Bár megkérdezték volna tőlem, ha nem értették, voltaképpen mit akarok mondani. De nem kérdezték se tőlem, se a férjemtől, sem az Újhold-ba író akkori fiatalok egyikétől sem.



Mikor novellás kötetem, az Alvók futása megjelent, a kötet egy ifjú elemzője riadtan állapította meg morbid jellegét, épp csak hogy ki nem mondta, voltaképpen félti az elmeállapotomat, olyan határig nekrofil vagyok. Köszönöm a Kortárs-nak, hogy végre valamilyen formában közölhetem: nekrofób vagyok, nem nekrofil. Próbált volna az ifjú elemző évtizedeken át úgy rettegni betegséggel, halállal vívódó kedveseiért, hazudni haldoklóknak, ételt imádkozni abba, aki már inkább az enyészethez tartozik, mint az élőkhöz, mokkáskanállal, csecsemő módjára etetni aggastyánokat, annyi koporsó után nézni, feloszlatni, megsemmisíteni a holtak után nem egy, de három otthont, mint én, nem lett volna számára olyan megfejthetetlen rejtély, hogy a vidám, szép és nagyszerű eredményeket felmutató valóság helyett nekem miért jut csaknem mindig a halál az eszembe.

Kapcsolatom a szülői házzal, apámmal-anyámmal annyira szokatlan volt, hogy máig annak az aranytartalékából élek. Nem akarom ismételni azt, amiről az Ókút-ban bőven írtam, két tündér gyereke voltam, olyan gyerekkorral, amit úgy szoktam meghatározni, ha szóba kerül: abban a régi otthonban mindig azt éreztem, nem egy nap süt az égen, hanem kettő, és nemcsak nappal süt, de éjjel is. Aránylag korán ráeszméltem arra, hogy az élet elmúlik, hogy halandóak vagyunk – megint csak az Ókút Galléros köpönyeg című fejezetére uta381lok, mint világosodott meg bennem egy napon az enyészet elkerülhetetlen volta –, gyerekkorom egyetlen réme volt, hogy tudtam, egy napon el fogom veszíteni a szüleimet. Egymáshoz való kötöttségünk a múló évekkel nem lazult, de egyre szorosabbá vált, s mikor a szülők öregedésével együtt szaporodtak a betegségek és a jelek, amelyek arra mutattak, előbb-utóbb elhagynak mind a ketten, se tudatom, se érzelmi életem nem bírta elfogadni a természet törvényét. Amellett az élet, mintha azt gondolta volna, ha már megajándékoz, nagyon bőkezű lesz, még azt is megengedte, hogy a férjem szüleihez is gyermek módjára ragaszkodhattam. Anyósom, ahelyett hogy mint annyiszor megesik, féltékeny lett volna rám, sajátságos módon jobban szeretett, mint saját lányát vagy fiát, apósom számára meg én voltam az első és egyetlen ember, akivel őszintén beszélt, akinek kitárulkozott, akinek azt is elmondta, amiről nyolcvanöt évig makacsul hallgatott. Tizenöt éven át, míg a novellás kötetem anyaga gyűlt, az én napi társaságom négy öregemberből és korban hozzájuk illő barátaikból, orvosokból, ápolónőkből állt, négy szerettemnek az életből való távozását kellett végignéznem, elviselnem és megkönnyítenem. Amelyik évben nem temettünk, nem gyászoltunk, abban is folyton a kórházakat jártuk, vagy otthon ápoltunk valakit. Éjjelente, alvás helyett, anyám asztmarohamát próbáltam elviselhetővé tenni a jelenlétemmel, azzal, hogy a kezét fogom, magamhoz ölelem, míg fuldokol, apámat bolondítottam, hogy volna ő beteg, téved a tünetei megítélésében, anyósom agyérgörcsös nyugtalanságát lazítottam azzal, hogy az ágya szélén kuporogtam, mindig megérezte, hogy ott vagyok, öntudatlanul is, apósom hetekig tartó haldoklását lepleztem, meg ne tudja a férjem, akihez két esztendeig tartó, sokáig még gyógyulással sem kecsegtető betegsége alatt nem volt szabad rossz hírt engednem, az orvosa megmondta: csak egyetlenegy sokk érje. Egy érte valóban, szinte 382a temetés napjáig sikerült titokban tartanom az igazságot. Nem sajnáltatni akarom magam, csak a Kortárs kérdésére felelek, és a modell és a mű viszonyának bonyolultságát illusztrálom. Mitől lett volna nekem vidámabb novellás kötetem, ugyan mitől? Hát mik voltak az én élményeim? A halál folyton ott járt körülöttünk, és sorra elvette, akik a legdrágábbak voltak a számomra. Tehetetlen voltam én is, a szeretetem is. Ha nem irtózom annyira az elmúlástól, ha nem érzem gyerekkorom óta ellenségesnek a halált, aki megrabol, s rendre elvisz mellőlem szülőt, barátot, nyilván sose sétál a Katalin utca Henriettje a Vízivárostól a Nagyvárad térig, hosszú évekkel meggyilkoltatása után, akkor nyilván nem érzem sem a halál katalizátor voltát ilyen elsődlegesen, sem a halottak tagadhatatlan utóéletét.



Mert hiszen ha meghalnának a halottak! De nem teszik. Megpróbáltam a Katalin utcá-ban a teológiai túlvilág helyett a magam abszurd túlvilágát ábrázolni, és Henriett nem indirekt, de direkt szerepeltetésével világossá tenni, amit egyébként mindenki tud, akinek olyan halottja van, akit szeretett, mennyire nem hal meg a halott, mennyire tovább él egy tájban, egy dalban, egy bútordarabban, egy szituációban, egy illatban, egy gyógyszer címkéjén, s mert alapjában véve nincs sokféle emberi arc, még vonásait, külső jegyeit is meg-megmutatja néha egy vadidegen, ismeretlen járókelő arcán. Utóéletében eleven mivoltánál aktívabb és erőszakosabb lesz a halott, s az emlékezés erejével olyasmire készteti az élőt, amin az maga is elcsodálkozik. Világéletünkben pocsék rossz testvérek voltunk a bátyámmal, anyámnak, míg élt, sosem sikerült áthidalnia a köztünk lévő nagy kor- és mentalitásbeli különbséget. Mióta nem él, gyöngédek vagyunk egymáshoz, s vágyunk egymás után, egymásban keressük anyánkat, egy383más arcában, emlékképeiben, abban, amiben ő, s abban, amiben én anyánkhoz hasonlítunk. Hogy kívánta életében ezt a harmóniát lánya és fia közt! Sosem érte el. Ám holt szuggesztivitásának már nem tudunk ellenállni. Így vett rá egyébként apám elvesztése is, hogy szemtelen kölyökből ne csak udvarias, de áldozatkész rokona is legyek a legunalmasabb családtagoknak, akiket valamikor szeretett, s nagynéném, Pelikán halála nemcsak engem, unokatestvéreimet is, hogy változtassunk útjainkon, érintkezésünk mikéntjén.



Pelikán temetésén figyeltem fel rá először, hogy a halál ténye és a temetés hogyan hat az életben maradottakra és magára a halottra is. A Freskó-tól kezdve Az Őz-ön, a Zsófiká-n, a Pilátus-on át egészen a Katalin utcá-ig megpróbáltam minden lehető szögből megközelíteni ezt a kérdést. Pelikán anyám húga volt, Jablonczay Piroskának hívták, s minden rokonom között őt szerettem a legjobban. Nemcsak személye, de háza, lakása, férje, gyerekei, egész környezete vonzott, varázsos pedagógiai érzéke, amellyel szóra-mosolyra tudta bírni a legriadtabb kisgyerekeket is, pici koromtól fogva tudatos gyönyörűség forrásává tette találkozásainkat. Róla maradt emlékeim sokrétűek, nem is mind spirituálisak, mert őrzöm leveleit, verseit, de őrzöm piros lábasát is, amelyben lebbencslevest főzni tanított annak idején, őrzöm különös életfilozófiáját, s néhány darabot még abból az ágyneműből, amelyet a boldogságtól potyogó könnyel maga varrt nekem eljegyzésem hírére.

Ő volt az első halott, akinek az elvesztése tehetetlen, kétségbeesett bánatra ösztönzött, addigi rokonaink, még életemben csak talán háromszor látott nagyanyám elmúlta is tulajdonképpen csak tudatom felszínét súrolta, nem hagyott komoly nyomot. Ám Pelikán halálába annyira nem tudok bele384nyugodni, hogy még ma is, annyi idővel a temetése után, valahányszor hazamegyek Debrecenbe, legyen bármilyen késő éjszaka, mindig elzarándokolok a Bikából hajdani otthonához, bámulom a sötét ablakokat, és tulajdonképpen azt hiszem, csak viccel ezzel a bujkálással, egyszer mégiscsak villanyt gyújt már azok mögött a néma ablakok mögött, kicsapja az ablakszárnyakat, kihajol s kiadja a kulcsot, nyissak kaput magamnak.

Mint az imént írtam, az ő temetésén észleltem legelőször azt, hogy van a halottnak utóélete, s hogy az élők sorra mind elárulják magukat valamiképpen a halál bekövetkeztének pillanatában. Nagynéném arca annyira más, annyira torz lett a koporsóban, hogy nem akartam látni, néztem helyette a családot, a baráti kört, a rokonságot, a koszorúk protokollját, a ravatalozó üvegfestményeit, s hallgattam a beszédeket, amelyek máris elkezdték rehabilitálni Pelikánt, akinek annyiszor végig kellett hallgatnia, amíg élt, mennyire alkalmatlanná teszi pályájára ösztönössége és az a sajátos körülmény, hogy nem veszi be a feje eléggé az ideológiát, amit annyit biflázott sírva, zavartan, a rengeteg fogalom között folyton utat tévesztve szegény. Utóbb a gyászbeszédekből kiderült, tudta bizony ő azt mégis, csak felületesen bírálták el, és sematikusan értékelték. Mögöttem egyik fiatalasszony rokonunk állt, aki faluról jött be a temetésre, és jóízűen végigpletykálta a szertartást, az egészen kis gyerekek küldöttsége fickándozott és nevetett, volt egy különálló csoport, Pelikán hajdani ellenségei, melynek tagjai komor elégedettséggel nézték a ravatalt, egyesek a szemfedő minőségét próbálták felbecsülni és fogadást kötöttek, van-e Pelikánon cipő, vagy nincs. Majd megszakadt a szívem, olyan rettenetesen szomorú voltam, én, akit Csókafiókának becézett, aki a testvérnénje gyereke voltam. Ám én, az író, akit annyira nem becézett senki, hogy 1956-ban mechanikusan visszavettek az Írószövetségbe, 385ahonnan pedig még kizárni is elfelejtettek, csak mindenki feltételezte, nyilván kizártak, hisz se nem látni, se nem hallani engem, én, az író pontosan éreztem, hogy amint egész életében kaptam tőle valamit, amikor találkoztunk, felnőttként is, férjes asszonyként is, úgy a koporsóból is felém nyúlt, s utolsó ajándékul nekem adja életem költőből prózaíróvá formáló témáját, azt az alapfelismerést, ami nélkül egy könyvem se születhetik azóta, azt az optikát, amivel első regényem óta dolgozom.

Az Ókút-on kívül a Danaidá-ban is írtam Pelikánról, leírtam házát, lakását, foglalkozását, Somos Aranka szobái ábrázolásakor még bútorzatát is iparkodtam megőrizni az emlékezetemnek, házának kertjét, gombáit, jegenyéit. Legnevetőbb, leggyerekesebb, legmelegebb szívű rokonom figurája különös módon nem egy hasonlót vagy pláne önmagát formáltatta meg velem, hanem lényének éppen az ellenkezőjét, mert élete díszletének naturalista hűségű rekonstrukciójakor sötét, örömtelen, humortalanul korrekt anyát kívánt meg regényem ahhoz, hogy el tudjam hitetni és meg tudjam magyarázni Csándy Katalin Danaida voltát. Gondolatom írás közben olyan sokat megpihent tovatűnt alakján s azon a gyerekkoromban Paradicsomnak érzékelt szigeten, egykori otthonán, hogy még réges-rég tovatűnt disznóólját is megmentettem magamnak, ahová oly sokszor bemásztam, előre siratni az ártatlant, akit nemsokára megesznek. Anti könnyeit én magam sírtam el valamikor, s Pólika disznóólja a Disznótorban Pelikán konyhaablaka alatt állt.



Heine városában, Düsseldorfban szerepeltem egyszer, ott kérdezte meg előadás után egy újságíró, miért van az, hogy az én Madonna-képemen nem egy nő látszik, karján a gyerekkel, hanem egy férfi. Különös módon egészen odáig sose 386gondoltam erre, a kérdés váratlan mélységeket kavart fel, s rég elsüllyedt arcokat varázsolt vissza bennem. Tudtam a választ, mihelyt felhívták a figyelmemet a szokásostól eltérő Madonnámra, tüstént tudtam, mi lehet a magyarázata, s ha most elmondom a Kortárs olvasóinak is azt, amit akkor az újságírónak, látni fogják, logikus az én könyveimben a férfi-Madonna. 1917 októberében, mikor megszülettem, anyám gyermekágyi lázat kapott, mert a bábaképezdének csak egyik részében voltak szülő asszonyok, a másikban már hadikórház, üszkösödő sebű katonákkal, hullákkal. Anyám megfertőződött, lett olyan beteg, hogy két évig többnyire csak feküdt, és csupán azokra a ritka pillanatokra emelkedett fel, amikor lefényképeztek bennünket. Az első felém hajló arc, az engem ápoló, cuclisüvegből etető lény az apám volt, szegény anyám újra és újra elgennyedő mellével ugyan hogy tudott volna szoptatni. Apám a születésemkor polgármesteri titkár volt, később városi tanácsnok, nálunk nem női személyzet volt, hanem férfi: hajdúk. Parasztlegények öblös nevetése kísérte a gyerekkoromat nemcsak otthon, de apám hivatalában, a városházán is, ahová gyakran felvittek, s a hajdúk őrszobáján várhattam meg, míg apám értem jön s hazamegyünk. Ettem, amit a hajdúk, bicskahegyről lekapkodva a szalonnát, aztán néztem, hogy a bicska fába mélyed, faragnak valami madarat-mit, játszott is velem, aki ráért, a levegőbe hajigált, vagy bújócskázott az öl fák között, ha meg elálmosodtam, lefektettek a csimbókos bundák közé, s be is takartak egy dohányszagú bundával. A hajdú őrmesternek volt a legnagyobb bajusza, a szeretettől ordítva vetettem magam a karjába, ha megláttam, s ha az utcán találkoztunk, sivítozva csápoltam felé. Mikor nagyobb lettem, kiterjedt baráti köröm volt a környékünkön lakó iparosokból, barátom volt a suszter, a szabó, a fűszeres, a borbély műhelye melletti cukrász. Műhelyeikben mindig csak akkor kaptam valamit, amikor bará387taim feleségei nem látták, a húszas évek koldus Debrecenében csak a férfiak voltak adakozóak, a nők életismerete, keserű fegyelme fütyült arra, mire ácsingózom, szurkos cérnára-e vagy krumplicukorra, minden pénzbe került, ami nekem nem volt, ingyen meg nem adtak semmit. Igen, az én Madonnáim mind férfiak, Anzsu és Pista bácsi arcából az édesapám, a debreceni hajdúk és gyermekkorom iparos barátai néznek vissza rám.



Azt írtam az előbb az asszonyokról, hogy ismerték az életet, fegyelmezettek voltak, s nem adtak nekem semmit. Ez megint új modellemhez vezet, ez a fajta jellemzése a nőknek: az erős nőkhöz. A mi családunkban sosem dívott az a legenda, hogy a férfi erős, a nő gyönge. Születésemtől azt láttam magam körül, hogy a férfi ideges és törékeny, csak kapkod, mindent összevissza zavar, aztán ha baj van, megijed, és elbújik a felelősség elől, szegény feleségének kell rendbe hoznia mindent, anyagilag is, erkölcsileg is. Amit a családunk történetéből, közeli és távoli rokonok, dédszülők, nagyszülők, nagynénik sorsából ismertem, mind ezt igazolta, mikor nőttem s körülnéztem a világban, a saját tapasztalatomból is csak azt kellett következtetnem, hogy marcona, mindent elintéző, vasidegzetű férfiak csak az irodalomban léteznek, ám a fogukat összeszorító, minden testi-lelki szenvedést kiálló nőket lépten-nyomon találni a közvetlen környezetemben is. Kisgyerekkorom óta úgy tapasztaltam, hogy nemem okos, ügyes és erős, és ha mégis oly kevéssé életrevaló, szelíd és jóságos, mint mondjuk Az Őz Angélája, akkor valahol csal vagy önvédelemből hazudik, akkor egyszerűen csak munkakerülő, s színlelt törékenységével veszi rá a férfit, hogy dolgozzék helyette. Erre tanított egyébként a természet is, egy percig se hittem, hogy a bölcs világrend az utód világrahoza388talát, táplálását, védelmét éppen a gyengébb nemre bízta volna. A nők angyali jóságában is kezdettől fogva kételkedtem, úgy éreztem, egy nőnek mindig biztosítania kell valamit, a ház egyensúlyát, a gyerekek jólétét és jól létét, gyöngédnek, jóságosnak és érzelmesnek lenni csak egy férfinak lehet módja és ideje. A férfi lovag, bőkezű és nagylelkű, de erre mindig a családja fizet rá, míg kitalálja a mindennapi donkihotei ábrándját, szegény felesége seperheti utána a mindenséget, amelyet bebolyong mélabús szellemével. Sose tartottam a férfit bátornak sem, csak fegyelmezettnek és a naivságig becsületesnek, a ravasz és ügyes nők mellett. Ezért olyanok a regényeim hősnői, amilyenek, és ezért erőtlenek, és majdnem mindig áldozatok a férfiak mellettük. Nálunk generációk óta mindig a nők tartották a vállukon a létet, epikai mondanivalómban is így rögzült meg a figurájuk, ahogy a magunk családjában láttam őket, olyan biztonságot és erőt sugározva maguk köré, mint az anyaföld.



Vidéki vagyok, két tájegység bűvölt el a legjobban: a Hajdúság és Csongrád meg Békés vidéke. Nehezen szoktam meg a fővárost, ha ugyan megszoktam, abból a megkönnyebbülésből, amely elfog, mihelyt ismét vidéken vagyok, azt kell következtetnem, hogy tulajdonképpen még mindig nem gyökeresedtem meg itt, és az volna a természetes, hogy recsegjen a fogam alatt a debreceni por, hogy mindig kavarogjon egy kis forgószél a Nagytemplom körül, s hogy az alacsony, redőtlen ég alatt a puszta, vagy mondjuk Mártély felől fújjon a szél. Vidéket ábrázoló könyveim mindig félig Hajdú-Bihart, félig meg Hódmezővásárhely meg a Körösök táját idézik, néha külön-külön, néha elkeveredve egymással, ennek vagy annak a vidéknek egykori házaival, kertjeivel, fényeivel, színeivel, illataival. Az a bizonyos gyakran ábrázolt kapualj 389anyám gyerekkori otthonának picikoromban látott mély öble, ez alá álmodtam a Pilátus öregasszonyát, vagy akár a Freskó-ban Annuskát is, ez alatt nem nyí Jázon kutya, mikor Annuska megszökik. Encsy Eszter a Hódmezővásárhely elemeiből épült városban élt, valahol a körtöltés tájékán, az egykori nádas felett, Angéláék meg az új, a kisebbik állomás közelében. A korsós lány szobra, amelyet Győzőke a Disznótor-ban annyira szeretett, a Fekete Sas előtt állt, eleget néztem vásárhelyi tanár koromban, s a könyveimben fúvó szél az Arany temető felől hozza a vizes tavaszi illatot, de ugyanakkor benne lélegzik a Hortobágy is. Az ég vagy a Völgy utca felett redőző vásárhelyi, végtelen mennybolt, vagy az, amelyet én láttam Debrecenben Füvészkert utcai lakásunkból, ha felültem a magas ablakpárkányra a szobámban, és néztem térdemet ölelve a kétféle csillagokat, az élőket ott a kert felett meg a Nagytemplom tornyain villogókat. A Pilátus Dorozsa osztott emlék, nemcsak Hajdúszoboszló, de Kakasszék is, Annuska a Freskó-ban a debreceni kistemploméhoz hasonló tarbai torony alól (ami majd Vitay Georgina Debrecen–Hódmezővásárhely–Sárospatak–Pápa Árkodján olyan fontos szerephez jut az Abigél-ben, mint a fehér templom tornya), a Tiszát idéző szélben a tejpiac környéki Halközön szökik egy holdtalan éjszakán a nagyállomás felé. Ifjúsági regényeim, mivel Pesten huzamosabb ideig a Horváth Mihály téri bemutató gyakorló iskolában tanítottam, s az e tér körüli utcákon volt bejárásom annyi évig szinte minden ház minden otthonába, majdnem mindig a nyolcadik kerületet idézik anélkül, hogy a kitalált történetek bármelyikének is köze lett volna valamelyik tanítványomhoz. Ám a gyerektípusok megismerését, és azt a lehetőséget, amellyel aztán leginkább a Mózes, egy huszonkettő-ben éltem, hogy közelről láthattam az azonos otthonban egymás mellett élő és szenvedő három generáció problémáit, a nyolcadik kerület adta nekem, azért vonzódom 390olyan különlegesen a Józsefvároshoz, amelyet egyébként már akkor is szerettem, mikor még nem is ismertem, Molnár Ferenc és Krúdy művei miatt.

A Kortárs körlevele a „legfontosabb és legnépszerűbb” könyvem elemzését kéri. Az Abigél az ifjúságnak írt könyveimmel együtt éppen a huszadik mű, amit írtam, kérdésük nem is annyira a munkák száma, mint inkább amiatt állított probléma elé, hogy azt még csak meg tudom mondani az író-olvasó találkozók alapján, melyik könyvemet szeretik legjobban az olvasók, de ahhoz, hogy eldőljön, melyik volt a legfontosabb, alighanem előbb meg kell halnom. Regényeim értékelése már eddig is annyiszor és annyit módosult, hogy hadd válasszam ki elemzésre azt, ami a modell és a valóság viszonyának és bonyolult összefüggéseinek a feltárására a legalkalmasabb: a Disznótor-t.

Ezt a könyvemet sem értették meg eleinte, támadták regény és színdarab formájában egyaránt, csak amikor megérte az Olcsó Könyvtár-beli kiadását és a Déryné Színház után a TV is műsorára tűzte, s olyan távoli nézőkhöz is eljuttatta, akikről a könyv írásakor álmodni se mertem volna, mutatkozott meg, hogy az indulatok, amelyek keltésére az én regényeim mindig is alkalmasok voltak, lehiggadtak végre. Újabb olvasás után már nyilvánvaló volt, hogy az első reakció tévedett, nem a dzsentri mennybemenetelét írtam meg én, a vidéki nemes família eulógiumát, hanem valami egészen mást – az ellenkezőjét. Ennyire rájött, rájöhetett bárki, aki a könyvet ismét a kezébe vette, vagy átfutotta a színdarabot, ehhez elég volt újra elolvasni. Aminek tudásához, megértéséhez nem volt, nem lehetett elég, azt most mondom el a Kortárs olvasóinak: a Disznótor rekviem, anyám megölt gyermekkoráért, azért a Jablonczay Lenkéért, akinek úgy, olyan körülmények között kellett felnőnie, hogy minden hajlama szerinti, szabadba vivő útját elállta valaki, s akinek minden ké391sőbbi kudarcáért, elporlott lehetőségeiért az a meggyilkolt gyermekkor felelős.

A Disznótor szokatlan szenvedélyét az a düh és kétségbeesés szította, ami mindig feltámadt bennem, egészen kicsi korom óta, valahányszor anyám a saját gyerekkoráról, fiatal éveiről és családjáról beszélt. Apám a komám volt, a barátom, a gyerekem, az ikertestvérem, egy kicsit én magam is, annyira hasonlítottunk egymáshoz biológiánkban, igényeinkkel, ízlésünkkel, mániáinkkal, igazán sok mindenem volt, csak éppen nem a családunk feje és az atyám. De az anyám, az anya volt, hatalmas, erős, vakmerően bátor, majdnemhogy csodatévő, olyan szeretettel irántam, amilyet az apostol ismert, ami a hegyet elmozdítja a helyéből. Míg élt, tulajdonképpen sose féltem semmitől, elképzelhetetlen volt, hogy bajom eshetik, Istenben bízik úgy a hivő, ahogy én bíztam az anyámban. A derű, a harmónia, ami születésemtől kísér, a képesség, hogy egy kút fenekére zuhanva is azonnal felfelé tekintek, és még ott, a vízben, elmosolyodom, mert észreveszem, hogy a káván át, egészen magasan, kéklik vagy csillagos az ég, annak a gyerekkornak a csodája, amit neki köszönhetek. Ha valami bajom van, ma is hozzá járok panaszkodni, a Farkasréten ráülök a sírját fedő kőlapra, bután nézek, és nem értem, miért nem válaszol. Élete dokumentumregényével még tartozom neki is, önmagamnak is.



Családja sajátos képletéről bőven írtam az Ókút-ban, arról is talán, hogy még életében is több formában élt a gondolataim között. Volt a tudatom számára egy pici árva lány, Jablonczay Lenke, akinek sem apja, sem anyja, pedig mindkettő él, volt egy apácák nevelte tanítóképzős gyönyörűség, volt egy sugárzóan szép fiatal asszony, a bátyám apjának a felesége, s volt egy, a mienk, az apámé meg az enyém, az én édes392anyám. Mint egy képzeletbeli tablóképen, úgy helyezkednek el alakjai, más-más környezetének jellegzetes figurái körülötte a gondolataimban, azok is, akiket sose láttam, nem is ismerhettem, mert a születésem előtt, vagy öntudatlan kicsi koromban meghaltak már. Dédanyámat csak festményen mutatták meg nekem, anyám szavai, emlékei alapján formáltam meg belőle az öreg Kémerynét, Klárika néni modellje meg anyám nagynénje volt, akiről a máig meg nem jelent, tízénekes elbeszélő költeményemben, a Szüret-ben olyan sokat írtam. Persze egyik sem volt azonos teljesen önmagával, a művészet törvényei és az alkotás folyamata következtében akkor se lehetett volna, ha tárgyilagosabban írok róluk, ha nem utálom mindkettőt olyan engesztelhetetlen haraggal az anyám miatt. Nincs egy hónapja se, hogy Nagybákay Antalnál, anyám unokatestvérénél járva látogatóban, láttam egy fiatal lánykori képet a dédanyámról, s csak elképedtem, mert mosolygott, s valami virágot tartott azon a képen – olyan volt, mint egy igazi lány, még szép is, a szeme is nevetett. Zavarba jöttem, mert számomra egészen addig a napig csak gyilkos volt, anyám önbizalmának, álmainak a gyilkosa. Akkor, Nagybákayéknál jutott először az eszembe, hogy hátha nem is olyan egyszerű ez a képlet, hátha nemcsak az, nemcsak gyilkos, de áldozat is. Mit csináltak ezzel a rózsaviselő, nevető lánnyal a Jablonczayak, akik családjába bekerült, míg elfelejtett mosolyogni, és elejtette azt a virágot?

Anyám nagynénjéről, a Disznótor-beli Klárika néniről már ábrázolás közben tudtam, hogy torzítom, vonásai jelentős részét egy másik rokonunktól, egy eszelős öreg kisasszonytól kölcsönzöm, akinek gyanús kereskedelmi és lakásügyletei voltak. Anyám nagynénje, nagyapám Gizella nevű húga nem pusztán az az idősödő lány volt, aki gyermek anyámat gyötörte, aki a mellette növekvő, csupa szellem-humor-szépség-tehetség, izgalmas unokahúgát tette tudva-tudatlan felelőssé 393azért, hogy ő maga nem ment férjhez (mint az Ókút-ban megírtam, később ez is megoldódott, mert aztán mégiscsak sikerült férjhez mennie, éppen az édesanyám első férjéhez, s így lett a testvérbátyámnak mostohája és nagynénje egy személyben), az is ő volt, aki albumba másolgatta kedvenc verseit, aki minden nyomorult kutyát-macskát pártul fogott, aki vallásos áhítattal nézte a természet csodáit, és úgy eligazodott az égbolton, hogy csak bámultam rá, mikor sorra megnevezte latin meg magyar nevükön a csillagokat. Nem érdekelt semmi pozitív tulajdonsága, nem azért nem szerettem őt, mert ő sem engem, attól még nem álltam volna rajta úgy bosszút, ahogy csak az író tud: Klárika nénivé örökítve sovány, mindig fekete ruhás alakját. Anyám miatt nem tudtam megbocsátani neki, és mindig elbámultam, mikor át kellett élnem, hogy anyám nevetve beszél ezekről a régi dolgokról, vagy ha komolyan is, minden indulat nélkül, hogy réges-régen megbocsátott.

A Disznótor-nak szinte mindegyik alakját ihlette valaki, valaha élt személy. A Kémery férfiakat a Jablonczay férfiakról hallott családi történetek segítségével formáltam, a béna Kémery dédanyám apósa volt, a kuka Kémery anyám egy unokaöccse, akivel csakugyan marólúgot itatott valaki. Anyámat, mint írtam, Veronka alakjában örökítettem meg, pontosan olyan volt ő kislánynak, mint a Disznótor-beli Veronka. Hányszor átkoztam meg azt a különös képességet, amely az íróval olyasmit is megírat, aminek csak később lesz reális magyarázata, miért rajzoltatta velem Veronka alakját köhögőssé. Mikor a Disznótor-t megírtam, az ötvenes évek végén, hol volt még az az asztma, amely megfojtotta, amely a halála lett. Még csak Jolánnak is volt modellje, dédanyám öreg cselédje, akitől annyi dugott ételt, jó szót kapott az eleven szülők árvája, Jablonczay Lenke, s aki annyit vigasztalta a magános gyereket, ne rettegjen olyan iszonyatosan a Sántától. A Sánta 394rémalakját egyébként szintén Gizella-Klárika találta ki, az aszalt szilvát is Gizella-Klárika szadista kíváncsisága rakta a padlásfeljáróba, hogy megláthassa, legyőzi-e rettegését az édességre mindig éhes csepp lány a mitikus figurától, s elindul-e hosszú ingecskéjében, sírva a félelemtől, mezítláb, egy szem szilváért, egy marék dióért a koromsötétben. Számtalan adat-részlet van a Disznótor-ban, amely anyám régi vagy a mi későbbi otthonunk valamelyik emlékszilánkját őrzi: Győzőke ketrecből kivicsorgó állataival magam játszottam valamikor, testvérbátyámtól örököltem őket, a varjak, amelyeket Veronka-Lenke úgy szeretett, még az Ókút-ban is ott lengenek alakja körül.

Soha nem éreztem magamat olyan reménytelenül vidékinek, mint a Disznótor fogadtatásakor, amikor annyi helyről a fejemre olvasták hőseim esztelen indulatait, örökké tartó szerelmi kötöttségüket s azt a bírálók szerint képtelen, lehetetlen haragot, amely évtizedeken át nem enyhül, megmarad. Ahol én éltem, voltak emberek, akik csak egyszer és egyet szerettek életükben, és voltak indulatok, családi háborúk, gyűlöletek, ellenségeskedések, amelyeknek csak a halál, olykor még a halál se vetett véget, amelyek öröklődtek. Tóth Jánosom modellje holtig imádta hűtlen, őt nem szerető, lenéző, lépten-nyomon kicsúfoló feleségét, s Tóth János családjának modelljei soha nem lépték át Pólika küszöbét azután, hogy rájöttek, milyen határig semmibe veszi őket, temetésére egy tömbben vonultak be, egészen közel hajoltak a halotthoz, hogy meggyőződjenek, valóban eltűnt az élők közül, aztán felszegett fejjel, derűsen, és nem is titkolt mosollyal, hátat fordítottak a gyászoló gyülekezetnek, s kisétáltak a ravatalozóból a szertartás megkezdése előtt. Szerettem Tóth János modelljét, úgy szerettem kicsi koromtól fogva, ahogy mindenkinek, elsősorban a feleségének, a gyermekeinek szeretnie kellett volna őt, ártatlan szíve, végtelen emberi 395tisztasága miatt. Szürke, egyszerű kis ember volt, még jóval a születésem előtt került a házassága révén rokonságba velünk, kudarc lett a házassága, szégyenletesen az, holta napjáig szenvedett a Kémery–Jablonczayaktól, akárcsak Veronka-anyám. Azt suttogták, gyerekei közül csak az egyik az övé, a másiknak barátja, az orvos az apja, azt is suttogták, nem mindig kap enni otthon, jó szót meg soha, csak szemrehányást, csak sértést, csak gúnyt. Néztem őt sokszor, néztem és csodálkoztam azon a szerelmen, amely nem csorbul ki semmitől, s mert én magam bosszúálló és vad kisgyerek voltam, számtalanszor elgondoltam, ha velem bánnának így, főleg a feleségem, Pólika modellje, s egyszer még azt is megtudnám, amit igazán mindenki beszél, csak velem nem közöl senki, és rá kellene jönnöm, mi miatt hagytam el a régi családomat, s vállaltam ezt az újat, én bizony alighanem megölném a feleségemet. Mikor anyám gyermekkorát rekonstruáltam, lehetetlen volt feltámasztanom a Kémery házat annak gonosz és ostoba gőgje nélkül – e gonosz és ostoba gőg megtestesítője lett a Tóth János felesége ihlette Pólika. Mikor a Disznótor-t megírtam, már nemcsak egyéni, családi ellentéteiket érzékeltettem és mértem fel, de az ország eseményeire más-más reakcióval felelő mentalitásukat is, s a történetet hazánk történelmének egy olyan esztendejében zártam le, amikor a szenvedélyek és szembesítések különös élességgel jelentkeztek: 1955 decemberében, pár nap híján 1956-ban…

Imádtam az anyámat, többet sírtam ellopott élete, meg nem valósult – meg nem valósult? meg se merte őket fogalmazni! – álmai, ki nem használt, sikert el nem ért, csak az én boldogításomra, gazdagításomra csillogtatott tehetsége miatt, mint a saját életem legmélyebb kátyújáért. A Disznótor-ban helyette akartam sikoltani. Mikor elolvasta, nem érzett elégtételt, inkább megborzadt, hogy könyvben érzékelte élete 396első éveit, iszonyú magányát. Dédanyámat mindennek ellenére gyöngéden szerette, Gizella-Klárikához is hűségesen ragaszkodott, szomorúan nézett rám, mikor letette a könyvet. Tőle tanultam meg tájékozódni a Kémeryek világában, ráismert arra, amire ő tanított, de nem örült neki, ha más is megtudja majd, mint állt remegve valaha egy gyermek, árvábban az igazi árvánál, ingecskéjében, mezítláb a vaksötétben, s nyújtózkodott a hímzett csengőzsinór felé, amelyet magasra tűztek fel előle, hogy ne zavarja meg rémült csengetésével senki nyugalmát, mikor a Sánta titokzatos neszeit hallja, és mint tanulta meg, átnézve az elérhetetlen élet és boldogság felett gyönyörű nagy szemével, hogy úgyse teljesülhet semmi kívánsága, hát soha-soha ne legyenek vágyai.



És a valóság?

A Disznótor szereplői közül már csak Andrea és Anti modellje él, ki-ki a maga módján beilleszkedve környezetébe, munkakörébe. Veronka-anyám csaknem nyolcvanhárom évet élt, Pólika volt az, aki viszonylag fiatalon halt meg, Tóth János úgy siratta holta napjáig, mint a gyermek. Győzőke gyerekei, ha dédanyjukról szó esik, fejüket rázzák, úgy hallgatják, mint valami rémes görög mondát, családjuk történetét nagyjából csak a Disznótor transzponálásából ismerik. Sem a Kémery, sem a Tóth ház nem áll már, a szappanfőző családtag-modelleket is a temetőben kell keresnem már, ha hazalátogatok. Klárika-Gizella halálos ágyán rebbenéstelen kék szemével végignézte a papot, aki megjelent az utolsó kenettel, közölte, egymaga is kiválóan meg tud halni, aztán befordult, és nem válaszolt semmi kérdésre többé, végképp elképesztve Veronka-anyámat, aki akkor jött rá, hogy Klárika panteizmusának semmi szüksége tételes vallásra. A katolikus ótemetőt egyébként valóban megszüntették azóta, tavaly a 397 könyvhéten elmentem arra, hátha meglátnám a Kémeryek hajdani nyugvóhelyét. Ami még megmaradt abból a temetőből, egy tenyérnyi kusza összevisszaság, nincs a feltámadásnak olyan angyala, aki el tudna még igazodni a horpadt sírok között, amelyek mögött ott ágaskodnak már a kis felhőkarcolók.

398
Egy modell alakváltozásai
1. A nyersanyag: Jablonczay Gizella

1872, Debrecen

Álomzugi kastély

1949, Debrecen

Egyetemi Klinika

Apja idősebb Jablonczay Kálmán mérnök, szabadságharcos mérnökkari tiszt, később földbirtokos, anyja Rickl Mária. Öt testvér közül a legfiatalabb, első fivére, Imre, csecsemőkorában meghal, két testvérnénje Ilona és Margit, bátyja ifjabb Jablonczay Kálmán. A Katolikus Lányneveldében a későbbi polgári iskolának megfelelő, ún. felsőt végez, igen jó tanuló, szokatlan nyelvérzékkel. Érzékeny, szeretetre vágyik, kedvezőtlen külsejű. Apja kedvence, annak szellemi alkatát örökölte, rajong a művészetekért, sokat olvas. Bátor, sőt gyakran meglepően vakmerő, kiáll minden olyan ügyért, személyért, amit igazságosnak, akit fenyegetettnek érez. Állatbarát. Szókimondó, nyers, ha nem érzi, hogy rokonszenv árad felé, támadó. A társaságban népszerűtlen, ez kialakítja holtig jellemző tulajdonságát süldő lány korában: magakelletés helyett támad. Ahol szerelmet, érdeklődést vagy figyelmet nem tud felkelteni, beéri a személyét, megjelenését kísérő rossz érzéssel – ezt mulattatja. Hamar tudomásul veszi, alighanem soha nem fog férjhez menni, annál nagyobb rajongással veszi körül azt a két férfit, akihez mégis tartozik: apját és fivérét. Nem ért a fiatalokhoz, nem is kedveli őket, amilyen gyöngéd tud lenni kutyához-macskához, olyan ta399nácstalan, rideg a család gyerekei közt. Abszolút becsületes, de rideg korrektsége riaszt, ha mégis sikerül barátot szereznie, gyöngéd, áldozatot is szívesen hoz. Negyvenévesen beleszeret unokahúgának, Jablonczay Lenkének a férjébe (a lányt, annak zavaros körülményei miatt, ő nevelte fel a Kismester utcai házban anyja, Rickl Mária mellett), szerelmét legnagyobb meglepetésére viszonozzák. Negyvennégy éves korában férjhez megy unokahúga miatta elvált férjéhez, Majthényi Bélához, akit megható gyöngédséggel ápol annak a húszas évek elején bekövetkezett haláláig. Férje Jablonczay Lenkétől született kisfiát forrón szereti, és míg él, támogatja, őt szánja örökösének is: Gizella még házassága előtt egy Debrecenhez közeli, felesbe kiadott parányi birtokot és Bihar megyében egy tizenhét holdas szőlőt örökölt. A szőlőt a második világháborút követő békekötés után elveszti, mert az román területté válik, a hajdúsági birtokot Gizella halála után a fiatal Majthényi Béla maga ajánlja fel az államnak. Nehéz körülmények között, a gazdálkodók évszak megszabta lehetőségei között él, kínosan pedáns, tiszta, rendes, az esztelenségig takarékos, voltaképpen igen szegény. Amilyen gyöngéd szeretettel veszi körül holt férje és Jablonczay Lenke fiát, olyan közönnyel, majdnem ideges ellenszenvvel nézi Kálmán fivére többi unokáját, Jablonczay Piroska és Juhász József gyermekeit és Jablonczay Lenke második házasságából született leányát. Otthonában a Kismester utcából átmentett antik bútorok, gonddal ápolt, nemes porcelánok veszik körül, a világ legnagyobb írójának Petőfit tartja. Mindkét világháború kitörését lelkesen fogadja, úgy érzi, a várható alakulások végre kijelölik nemzete helyét a világ első népei közt. 1944 októberében százados mostohafia megkéri, kísérje az ő közeli állomáshelyére pár napos látogatásra készülő menyasszonyát, Gizella vállalkozik rá, hogy betölti a gardedám tisztjét, 1944. október ötödikén, amikor már Debrecenben rezegnek az ab400lakok az ágyúszóban, egy lakkneszesszerrel és egy fekete selyemkabátban útra kél. Több mint egy év múlva kerül vissza széthordott bútorzatú otthonába Tirolból, ahová a történelmi események sodorták. Élete utolsó szakaszát Jablonczay Lenke és annak második férje, Szabó Elek otthonában tölti, akikkel mindig sűrűn érintkezett. 1949-ben hal meg, a halotti szentség felvétele nélkül, a debreceni klinikán.

2. Első érzékelés: gnoa

Nagy-nagynénénk volt, nagyapánk testvérhúga, anyáink nagynénje, Gizella-Evelinnek keresztelték, nagyapánk Melindának becézte, mi három, nagyjából egykorú, egymáshoz igen ragaszkodó, mindig együtt viháncoló unokatestvér azt a gúnynevet adtuk neki: Gnoa. „Gnoa!” – figyelmeztettük egymást, ha feltűnt az utcán, ha az ablakon kinézve azt láttuk, ő húzza a kapucsengőt, s rugdostuk egymást az asztal alatt a családi ebédeken, amikor éppen kifogásolt, bírált, cáfolt vagy tagadott valamit. Gnoa egész mivolta negáció volt, mindig fekete ruhája az életörömöt, harsogó, néha indokolatlan jókedvünk jogosságát vonta kétségbe. Ki nem állhatott bennünket, ki nem állhattuk őt, s ezzel zavarba hoztuk és elszomorítottuk anyáinkat, a fiatalabb Jablonczay Kálmán két nagyobbik lányát, anyámat, Lenkét, és unokatestvéreim anyját, Piroskát. A harc, amit ellene folytattunk, állandó volt, kivédhetetlen, néha egészen alpári. Én voltam köztünk a legidősebb, legjobban én utáltam, leginkább az örökké elfeketített ünnepesték miatt, amelyeket özvegysége éveiben mindig nálunk töltött, nekem volt a legnagyobb képzelőtehetségem, tőlem szenvedett a legtöbbet. Egyszer sikerült úgy megaláznom, hogy magam is zavarba jöttem a végén, pedig amikor elterveztem, hogy visszafizetek neki minden hegyes 401megjegyzésért, minden piszkálódásért, gyanúért, ha a dupla esti órák után későn kerültem haza az egyetemről, pillantásáért, amivel öltözködésünket, külsőmet bírálta, abszolút hitéért, hogy a második világháborúban aztán már csakugyan győzni fogunk, mert az igazság a végén mindig diadalt arat, dühös ellenállásáért, amivel meggátolta, hogy eloltsuk a lámpát, amikor az ellenséges bombázók közeledtek, s a befőttesüvegei között botorkálva azt akarta elhitetni velünk és önmagával, hogy erősebb, mint az amerikai légiflotta, igazán nagyvonalúnak látszott az elgondolásom.

1948-ban leendő férjemet készültem bemutatni a szüleimnek, Gnoa akkor már nálunk élt, az én hajdani szobámat foglalta el, az én mellmagasságig érő, széles, csupa virág ablakpárkányom mögül leskelt a Nagytemplomra abban a Csokonai-korabeli házban, amelyet úgy szerettem, s kiszámolva, naponta hány darab fát használhat el, az én különösen kedvelt fehér porcelán kályhámban fűtött magának. Azt írtam haza, csak akkor utazom le Debrecenbe, ha Gnoa nem lesz jelen. „Hova tegyem?” – kérdezte postafordultával az anyám. „Vidd Piroskához!” „Ott Jóska bácsi nem vállalja.” „Én sem – ment a felelet. – Ha nem tünteted el arra az egész napra, míg mi lenn leszünk, nem fogod megismerni, kihez megyek feleségül.” „Hát akkor gyere! – jött a válasz. – Elintézem.” Anyám sose csapott be, és sosem ígért olyat, amit ne teljesített volna: leutaztunk Szobotka Tiborral. Gnoa nem látszott semerre, mintha nem is élt volna sohasem. „Hol van?” – kérdeztem anyámtól a szememmel. Anyám a szobám ajtajára nézett, ami mögül csend áramlott, tökéletes, rezzenéstelen csend. Apám a nagyszékben Méliusz füvészkönyvének érdekes adatait magyarázta Szobotkának, közben a szemét villogtatta, és láttam rajta, alig tudja fékezni derűjét. Úristen, jöttem rá, ezek becsukták Gnoát a szobámba, és mindjárt eszembe jutottak a részletek is: nemcsak őt, nyil402ván az éjjelit is vele együtt, hisz hogy az előszobából nyíló mellékhelyiségeket elérje, ahhoz át kellene jönnie az ebédlőn, amit ezek szerint nem tehet. Csodálatos ebéd volt, Szobotka csak azt nem értette, végül is miért nem mutatom meg neki a szobámat, amiről annyit beszéltem. Anyám feszült volt, öröme mögött bűntudatos, kedvetlen, apám cinkosul jókedvű, ő is utálta Gnoát, főleg azután, hogy vele kellett élnie. Én azt éreztem, kifizettem a számlámat. Még nem sejtettem, Gnoa hogyan és milyen formában fogja benyújtani a sajátját.

Nem mentünk el a temetésére, sem a két unokatestvérem, sem én, anyáink nem tudtak rászorítani, persze nem is kísérleteztek túl sokáig, nem először kerültek szembe személyünkben és magatartásunkban, a megváltozott világ fiataljai merőben más viselkedési formáival, még csak azt se mondhatom, hogy iparkodásukat, amellyel át szerették volna örökíteni ránk is a családi illemszabályokat, igazi meggyőződés fűtötte volna. Piroska nagynéném éppúgy viszolygott Gnoától, mint mi, csak hivatalosan sosem ismerte volna el, anyám a vonzás és taszítás kettős érzelmi láncával kapcsolódott hozzá, kettőjük életének annyi, olykor igazán minden képzeletet felülmúló ütközési pontja volt, hogy a tény pozitívumát: mindannak, ami valamikor megesett, ő és Gnoa voltak a Kismester utcán az ikertanúi, valahogy ellensúlyozták, semlegesítették anyám gyermekkorának szintén Gnoa-Gizellához fűződő, brutális emlékei. Ha nem is tudott visszatartani semmitől, elmondta, mit tart rólam, aki átviszem az ő saját kislánykoráról elmesélt sérelmeit a saját védett életemre, s húszas éveimben sem vagyok elég érett ahhoz, hogy egy nálam sokkal idősebb, szomorú életű vénasszonynak megadjam a végső tisztességet. „Halottnak nem illik odapörkölni!” – ez a mondat megmaradt az emlékezetemben az anyám leveléből, nem vettem komolyan, 403nem vették komolyan az unokatestvéreim sem, valamikori bűntársaim, akikkel együtt a Szent Anna utcán máglyát raktunk kiskorunkban, s ünnepélyes szertartás keretében elégettük rajta Gnoa fényképét. Az első alkalommal, mikor Gnoa temetése után ismét találkoztunk Debrecenben, azon hahotáztunk, micsoda riadalom lehet az alvilágban, mióta Gnoa megjelent, a megrettent Charon kezébe pottyantotta az obulust, majd megjegyzéseket téve Proserpina birtokának gyatra voltára, amely meg sem közelíti az ő bihari szőlőjét, kénköves párában leng-lebeg szegény boldogult Majthényi Béla bácsi felé. Gnoát úgy kidolgoztuk a szervezetünkből, mint az influenza-baktériumot, hogy mennyire, az akkor derült ki, mikor haldokló fivérem kérésére vállaltam, rendbe hozatom a sírját, s kiderült, nemhogy keresztje, halma sincsen már, a köztemető dolgozói beleizzadtak, míg elfogadható nyugvóhelyet varázsoltak a már nem is romantikus, szégyenletes földkupacból. „Hű, ez nagyon meghalt, kérem!” – mondta egy temetői látogató, aki végignézte, míg körbecuppogok gumicsizmában a valamikori sír körül. Nem volt bátorságom megmondani neki az igazat, hogy ha volt valaki, aki – legalábbis számomra – él, az éppen Jablonczay Gizella.

3. Első feltámadás

A negyvenes évek legvégén, amikor meghalt, én még korántsem foglalkoztam annyit a halállal, mint későbben, s ha mégis, akkor sem azzal, amiről aztán a Katalin utcá-ban próbáltam számot adni, a halottak utóéletével, formáló jelenlétükkel az élők tudatában, emlékképei közt. Lenni éppen lett volna rá alkalmam, alighogy befejeződött a második világháború, az áldozatok tömege, személyes barátaim elvesztése megszabta első komolyan vehető verseim témáját, hangvéte404lét, csakhogy nagyon fiatal voltam még, s a tény, én magam túléltem a háborút és felekezeti gimnáziumi, vidéki tanárból budapesti lakos, minisztériumi referens lettem, magának az újjáépítésnek első, feledhetetlenül szép időszaka nem sok időt hagyott az emlékezésre: egy idő múltán elhallgattak a gyászdalok. Olyan hevesen boldog voltam pusztán a megmaradt élet miatt, hogy valami súlyosabb családi veszteség kellett volna ahhoz, hogy a halál témájánál hosszabban időzzem, de még tíz év telt el, míg olyanfajta földre teperő élmény osztályosa lettem, aminek a hatására azt éreztem, írnom kell arról, aki itthagyott, mert elviselhetetlen és csorba nélküle a világ, elbillent a föld tengelye. Ma már tudom, volt halottam nekem már 1949-ben is, akit visszakívántam, éreztem akkor is azt a csonkulást, ami nagy veszteségeknél arra bírja az írót, hogy legalább a maga eszközeivel új életet próbáljon adni annak, akit eltemettek. Majdnem harminc évbe telt, míg felfedeztem, Gizella volt az első halottam, aki nélkül nyilvánvalóan nem éreztem teljesnek a világot, akit, bármilyen furcsa is, visszakívántam, majdnem mindegy már, azért-e, hogy igazoljam magam előtte, vagy hogy most aztán írói eszközökkel is megbüntessem. Nem volt róla fogalmam, de az életművem igazolja.

Gizella halála esztendejében írói pályámon új szakaszba jutottam. Jelentőségét nem tudtam még felbecsülni, tulajdonképpen nem is nagyon figyeltem rá. Az ég még csak borulóban volt felettem, a Baumgarten-díjamat ugyan visszavették, de még nem dobtak ki az állásomból, nem övezett gyanú, csak valami kelletlenség, éltem a fiatal írók folyton dolgozni vágyó életét, s megvolt mögöttem hátvédnek a debreceni szülői ház, Pesten meg az új otthonom, benne a férjem. A háborús sokk első megfogalmazásán is túlestem, érdeklődési köröm tágult, változni kezdtem magam is. Nem volt tudatos folyamat a zoon politikonná alakulás útjára való lépés első, 405bizonytalan botorkálásának észlelése, még mindig nagyon fiatal voltam, méghozzá a régi világban nevelődött, tehát reális évei számánál fiatalabb fiatal, csak annyit érzékeltem önmagamról, hogy világosabban látom a jelent, a közelmúltat, a múltat is. Mint valami repülőgép utasa, aki alápillantva azt tapasztalja, immár nemcsak színeit, domborzata jellegét – szerkezetét is elárulja a táj. Megéreztem a szükségességét, hogy még friss emlékezettel rögzítsem, amit magam is megéltem a háborúról, s el akartam mondani első összefüggő szerelmi vallomásomat Debrecennek és Magyarországnak is, amelyet nem hagytunk el, mint annyi Nyugatra menekülő, amelynek szinte a földjére tapadva vártuk ki, míg a harcok hulláma átcsap felettünk. Nem sokkal Gizella halála után megírtam elbeszélő költeményemet, a tízénekes Szüret-et, amelyben a háború utolsó heteinek, Debrecen ostromának leírása mellett megszületett Jablonczay Gizella első ábrázolása. Ebben a munkámban még nincs neve, életkorára és családi kapcsolatunkra utal csak az elnevezés: a Néni.

A Szüret azt rögzíti, mint éli át a háború végső szakaszát Debrecenben, egy Bihar megyei szőlőben, majd ismét Debrecenben egy anya, egy apa, az anya nagynénje, a Néni, egy fiatal lány és egy tarka macska 1944 őszén és késő nyarán. A Szüret határkő, jelzi, írója most hágott arra az útra, amelynek megtétele után elnémul benne a lírikus, és megszólal a prózaíró.

A Szüret-beli Néni úgy lép a történetbe, ahogy a valóságban tette, az események hiteles rögzítésével. A Debrecent ért egyik bombatámadás után anyám elrohant hozzá, hogy megbizonyosodjék róla: nem esett baja. Engem is vitt magával, mi ketten, ha csak tehettük, együtt jártunk mindig.

406
Ki él, ki halt meg? Anyám szinte lázban.
Majd minden utcában lakik rokon.
Indulunk máris. Kormosak a házak,
viszik a holtakat hordágyokon.
A Nénihez először. Sir magában,
ahogy meglátja anyám. Letotyog
a három lépcsőn, onnan mutogatja,
hová csapott le a sarkon az akna.

Így szemre nem rossz kép ez, meggyőző öregasszony-rajz, éppen csak hamis, sőt hamisító. A csalás olyan egyszerű eszközökkel történik, amilyeneket egy fiatal és szenvedélyes író nem is ügyetlenül keresett össze. Aki nem ismerte a modellt, észre se venné, milyen konok ellenszenv fűti az ábrázolót, mert a rágalom elemei reálisak. Bombázás, halálveszély átélése után miért ne lehetne egy vénasszony arca könnymarta, életkora sem zárja ki az ízületek megbetegedését – Jablonczay Gizella, évei száma felől, nyugodtan lehetne köszvényes is. Csakhogy Gnoa nem volt sírós, és nem is totyogott, és ezt az író tudta a legjobban, gyerekként is irigyelte, hogy tud parancsolni az elérzékenyülésének, még gyanakodott is rá, talán nincsenek könnymirigyei. A járásával volt valami baj, úgy járt Gizella, mint akinek fáj a lépés, óvatosan, fegyelmezetten, de visszafogott mozgása inkább a katonai díszlépés lassított változatának hatott, előre eltervezett izommozgásnak, nem totyogásnak. Öt évvel a Szüret-ben ábrázoltak után, amikor meg fog majd halni, ennek is meglesz a magyarázata, az elbeszélő költemény írója műve írásakor már tudja, Gizellának csontrákja volt, de azért totyogtatja, hadd fokozza le emberi tartását, akaraterejét, amellyel szembeszegült a szenvedéssel.

A módosított külső képet módosított belső ábrázolás követi. A Néni a költemény szerint a légitámadást megelőzőleg 407épp indulóban volt Bihar megyei szőlőjébe, hogy előkészítse az évente boldogan várt szüretet. Állandó segítsége nem kísérheti el, így hozzá látogató rokonait, unokahúgát – anyámat – és annak gyermekét veszi rá, hogy vele menjenek, mert „szegény özvegy” ő, akit nem lehet magára hagyni, s akinek Jablonczay Lenke amúgy is örök hálával tartozik, hiszen ő, Gizella bajlódott a nevelésével. Gnoa a valóságban egészen mást csinált a rég lebontott Kismester utcai ház Rickl Mária-féle törvényének engedve, megpróbálta kimenteni az immár hatvanadik évébe fordult Kislenkét és annak családját a veszedelemből, s felkínálta neki a hegy biztonságát, ami igazán áldozat volt, hisz előre tudhatta, szüleim mellett engem is vállalnia kell, akinél kellemetlenebb és kritikusabb társaság aligha lehetett a számára.

Gizella Szüret-beli rajzában az a legdöbbenetesebb, hogy teljesen hihető képet formál egy félkótya vénasszonyról, aki hol sír, hol vihog, felhánytorgatja valamikori jótetteit, önző, szűk agyú, nemcsak apolitikus, de németbarát is. (Gizella, a Mezőberényből Petőfivel együtt harcba indult Jablonczay Senior kedvenc gyermeke, gyűlölte az osztrákokat, a németekben még az első világháborúban csalódott, számára jelenlétük imádott Erdélyéről szőtt álmai teljesülését ígérte, s nem Hitlert, a kannibálok királyát is elfogadta volna szövetségesnek, csak tisztázza egyszer már valaki véglegesen kis birtoka tulajdonjogát.) Figuráját sznob jellemvonások tették színesebbé, a költeménybeli Gizella áhítattal beszél a grófi családról, s megtisztelőnek érzi, ha a háza előtti úton a grófék lovai ügetnek át. Gizella igazán minden volt, csak nem sznob, Gizella olyan gőgös volt, mint az ördög, s a maga Árpádokkal rokonságot tartó családját százszor többre tartotta, mint olyan címek viselőit, amelyeket ilyen-olyan úton meg lehetett szerezni.

Az eddig felsorolt negatívumok egyre újabbakkal egészül408tek ki. A Szüret Nénije, mint a versből kiderült, tulajdonképpen örült a világháborúnak, ami végre lehetővé tette, hogy elhenceghessen szép kis birtokával (ugyan miért? anyám-apám évtizedek óta ismerték, az én véleményemre pedig aligha lehetett kíváncsi), ahol majd Szabóéknak is alkalmazkodniok kell őhozzá, s nem élhetik a maguk félébrenlét-félálomvilágát, mint otthon, amitől minden józan ember csak ideges lesz. Ellenszenvem a figura formálása közben láthatólag egyre nőtt, mintha, míg írtam, újra meg újra belehergeltem volna magam a dühbe. Az egyik énekben például azt is rossz néven vettem tőle, hogy 1944 késő nyarán reggelivel várt a futónövény beszőtte tornácon. („… a lépesméz pereg… kalácsot szel [a Néni]… csordítja a tejet… pulykát hajszol…”) Mézet akkor már emberemlékezet óta nem láttunk otthon, kalácsot sem, hogy Gizella valóban elővarázsolta mindezt a hegyi házban, sőt pulykapecsenyével traktált bennünket, nyilván általános lelkesedést eredményezett, nem felháborodást, csakhogy itt a helyzetrajzban már nemcsak a Gnoa elleni averzió munkált, hanem az 1949-es helyzet visszavetítése. A Szüret írója akkorra már fogalmat alkotott arról, hányan vesztek éhen, fagytak meg, pusztultak el a háborúban, s az éhenhaltakkal való tudat alatti szolidaritás a hegyi emlékre kiáltott. 1949-ben megkísértett már a Freskó alapgondolata, akkor voltam átvedlőben prózaíróvá, tudatvilágom egyre szélesült. Amit hódmezővásárhelyi tanárkoromban még csak az ösztönöm diktált, felismerés szabályozta. Mindezt büszkébben írnám le, ha táguló politikai horizontom felismeréseit és egy születésemtől bennem élő ellenszenvet nem egyszerre és arra használtam volna fel, hogy odasuhintsak egy halott öregasszonyra. A suta forradalmi tűzben égve azt is felróttam a Néninek, hogy míg köröttünk ég a világ, úrhatnám mániájában nem átallott azzal biztatni, hogy éjjel becsempész a vadaskertbe. „A grófi 409vadaskertbe!” – sikolt a sorok mögül az újdonsült forradalmár, aki hirtelen úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy nem a jelzőn, hanem a határozón van a hangsúly, hát hiszen ki nem tudja róla, hogy a világ végére elgyalogol, csak láthassa, amint az őzek inni vonulnak a szűrt holdfényben az Aranyerdő patakjára.

Gnoa örömet akart szerezni, Gnoa figyelmes volt. A Szüret-ben az ábrázolás azt mutatja, hencegő és korlátolt. Iskolapéldája, mint fordulhat az irodalmi műben a pozitívum tudatos ferdítéssel negatívumra, de iskolapéldája ennek a Szüret folytatása is, amelyben ez a „hülye” öregasszony vallásos is lesz (a család, sőt a vad kálvinista író külön borzalmára ateista volt), hisz a csodafegyverben (Gizella olyan kétkedő, olyan gyanakvó és olyan pesszimista volt, hogy annak a létezésében is kételkedett, amit a kezében tartott), fogalma sincs arról, hol az Atlanti-óceán (Gizellának térképnéző mániája volt, dédapám teljes térképgyűjteményét megőrizte), s annyira együgyű, hogy a konyhakertjében kapirgáló csirkének több a judiciuma. A figura énekről énekre gazdagodott, reálisabb lett, ifjúkori írásaim igazán egyik legkidolgozottabb ábrázolása a Néni. Utóbb már az sem elégített ki, hogy totyog vagy vihog, csettintettem is, ami olyan illemtani abszurdum volt a famíliánkban, mintha azt írtam volna, pucéron ment ki átvenni a postát. Ami talán a legnemtelenebb ferdítésem volt, még irodalmi és képzőművészeti ízlését is olcsóra cseréltem. Gizella mindig olvasott és mindig jó könyveket, legkedvesebb modern verse Kosztolányi Rózsá-ja volt, még el is csodálkoztam annak idején, milyen pontosan érzi a zárósorok bűbáját, a krakkói lány tragédiáját a halványlila lánc és a tánc szó összecsengésében. A Szüret szigorú szerzője Aller Képes Családi Lap-ját adta a kezébe és egy nívótlan hetilap 1911-es évfolyamát, szép biedermeier bútora tetejére vásári cukortartót hamisított: „… rajta Ottó, hófehérben, boglárja 410villog, mint a meggybefőtt.” Senior kedvence gyűlölte a Habsburgokat, vadmagyar volt, mindkét világháború alatti magatartásának az volt a magyarázata: vadmagyar.

A kulminációs pont, ahol a Szüret-ben az író ellenszenve eléri a csúcsot, nem kétséges, hogy az ötödik ének, amelyben a hegyre menekült család hatvan kilométer biztonságából végignézi Debrecen bombázását:

Az este és a szúnyograj bedongja
a vacsorát. Mint Greco szentjei,
átlósan űlünk, szemünk égre vonja
a zümmögés, mely egyre közelibb.
A lámpát, gyorsan! A Néni goromba,
fényt követel. Befőttjét kötözi.
Súlyos az ég. Vemhesen, lomha rajban
szállnak a gépek, felleggel takarva.
Gyere! A hegy sötét. Lentről sikoltoz
már a harang: a falu felriadt.
Gyere, és áldd négy lábad, tarka torkod,
állat vagy, dicsérd állat-voltodat.
Nézz szét! Az a tűzoszlop ott a tornyos
Várad, eddig veti a lángokat,
s amaz, amely most szénaként lobog,
az Debrecen. Városom, városod
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Éjfél van, s körben parázslik a hajnal.
A gépek sorban visszazsonganak,
méhek a kasba, megbékélt morajjal.
Apám a sürü vadszőlőbe kap,
411
szorítja gyönge gallyát. Párnahajjal
babrál a Néni, friss cérnát harap,
egy gomb hiányzik. Korholja anyámat,
nem szabályosan veti meg az ágyat.

Ez az ötödik ének megint naplószerűen igaz. A hegy alatt körben égnek a városok, szól a faluban a félrevert harang. Ami miatt eljöttünk Debrecenből, bekövetkezett, folyik az eddigieket mind felülmúló, iszonyatos éjszakai légitámadás. Apám a vadszőlőbe kapaszkodva bámul a távoli pokolra, anyámat a szobába rendelte a Néni, én meg a macska kinn állunk a kertben. Az egyetlen, aki mozog, aki most is tevékenykedik, az Gizella: befőz, ugyanazokkal a higgadt, pontos mozdulatokkal, ahogy mindenkor, befőz, mert ez a befőzés ideje. A gépek felvonulása és visszatérte között a szereplők nem változtatják a helyüket, a tornácon a tűzbe meredő férfi, a kertben az állat közelségében a természet újjászülő, a technika rémes hatalmát lebíró erejét kereső lány nem mozdul meg, anyám sem jön – jöhet – ki a szobából, ahol a Néni azonnal elvégzendő feladatot szabott ki rá, Gizella a konyhában motoz, s végül is ő az első, aki megváltoztatja a koreográfiát, utasítást ad, azonnal neki kell látni az ágyhúzásnak, maga is segít, valami gombot pótol egy cihán. Soha alkalmasabb időpontot ágyhúzásra! Az ének vége és a további énekek jelzései ennek az éjszakának felháborodott észleléseihez kapcsolódnak: a Néni nem akarja tudomásul venni a háborút, a Néni befőz, készül a szüretre, szárítja a susinkát, szellőzteti a présházat, hordót mosat. 1949-ben meglepően sokat tudtam már mesterségem elsajátítható szabályai közül, a Szüret sikerült írás, az ábrázolt figurák közül különösen a hegyi világ és maga a Néni eleven, az az öregasszony, akit a tíz énekben szerepeltetek, a Szüret-ben körbejárható formájában él, azt is mondhatnám róla, egy fiatal író meglepően kész alakformálása, 412csakhogy nem volna igazam. Holta után is parázsló ellenszenvemben elmulasztottam az írás közben minden révületnél fontosabb írói éberséget, azt a kontrollt, amivel, ha már sokak ismerte, bárki emlékei által ellenőrizhető modellel dolgozom, egyensúlyt teremtek önmagam indulatai és írói munkám között, s a felvázolt családi képletből pontosan kikövetkeztethető Gizellát olyannak ábrázolom, amilyen valóban volt, s nem olyannak, amilyennek három komisz Jablonczay unoka látta, akiket a szülők nem tudtak, s talán – szintén csak a saját gyerekkori érzékelésük kényszerére – nem is nagyon akartak féken tartani. Reális bírálatot Senior és Iunior halála után csak a barátaitól kapott ez a sok álnevű Jablonczay lány, de mennyi időnek kellett eltelnie, míg erre rájöttem. 1949-ben mindenesetre azt hittem, ha valamit, hát a Néni ábrázolását jól megoldottam a Szüret-ben. Ha olyan író lettem volna, mint amilyennek akkor képzeltem magam, el nem követem azt a hibát, egyéb torzításaim mellett, hogy a háborúval szembeszegülő, az életet mindenáron folytatni akaró, már-már eszelős ragaszkodást, a kísérletet, hátha meg lehetne menteni, őrizni, összetartani azt, amit a háború vaspatája legázolt, összetévesszem egy félkótya önző reakcióival.

Egy vigaszom van: a nyolcadik énekben legalább nem ferdítettem semmit. A Néninek távoznia kell, hiába ragaszkodott annyira kis házához, hiába reménykedett, megtarthatja a szüretet, ami egyben holt férje őszeit s az ősszel visszatérő emlékeket, a hajdani boldogságot, az élet folytonosságát, magát az életet jelenti. Mennie kell, a front betört, a hegy alatt csapattestek s polgári menekülők vonultak, Bihar szelíd vidéke a hadak útja lett, vissza kell térnie velünk együtt Debrecenbe. Indul a szekér lefelé a hegyről, vége a különbékének. A Néni

413
.......visszanéz, mered a házra,
egyszerre látja az erdőt, hegyet,
saját magát, ahogy szalad, kitárva
karját az estben: ifjú és nevet.
Hány éve volt? kendőjébe harap.
Gyalog megyek mellettük. Kél a nap.

Táj, szüret, kis ház, az ősz áldott termése, a múlt, az ifjúság, a remények, a jövendő, mind-mind a halálé. Jablonczay Gizella megérezte ezt, míg utolsó magános útját járta a barázdák között, elhessentve maga mellől minden kísérőt. Fiatal voltam és kegyetlen tanúnak, fiatal és kegyetlen voltam később ábrázolónak is. Örülök, hogy legalább ezt az egyetlenegyet, búcsúja pátoszát megéreztem.

4. Második feltámadás

Gnoa-Gizella életművemben az eposz befejezése után, prózaírói pályám kezdetén tért vissza másodszor. Első regényem nem a Freskó volt, hanem a Sziget-kék, csak később jelent meg amannál, az akkori irodalompolitikai meggondolások nagyobb veszélyt láttak benne, mint akár a Freskó-ban, akár Az Őz-ben. Gyermekregény volt, állathősökkel, az első lektorok gyanakodva kérdezgették, miféle szimbólumrendszerrel dolgozom, mit akarok voltaképpen ábrázolni, mi az a sziget, amelyen a közigazgatást állatok bonyolítják le: köztudomású, hogy Aiszóposz óta a társadalombírálat eszközei az irodalomban az emberi nyelven beszélő állatok. Mit bírálok én, és miért? Szabó Elekék családi életének, gyermeknevelésének, az Ókút világának optikája, akusztikája idegen füleknek többnyire hihetetlen igazságok voltak, valahányszor azon iparkodtam, hogy érzékeltessem másokkal a valót, falba 414ütköztem, azt hitték, hazudom vagy kibúvót keresek. Így történt a Sziget-kék esetében is, amikor megpróbáltam megértetni a Móra Kiadó akkori vezetőivel, nincs a regényben titkos üzenet, mi otthon igazán azt hisszük, hogy az állatok beszélnek, amellett a könyv az anyám nekem mondott hajdani meséinek törmelékeiből összeszerkesztett történet, olyan régről, amikor még nem volt se televízió, se kozmikus séták, anyám a húszas években az én betegágyam mellett találta ki az általa lövőnek keresztelt űrhajót, s az eseményrögzítőt, amire később, mikor először látott televíziót, azonnal ráismert. Nem hitték el, Fazekas Anna vissza is adta, végül is a Magvető vállalta el, Béládi Miklós jelentette meg, pedig nyilván ő is tartott tőle, akna van az ártatlannak látszó állattörténetben, de nem akart elkeseríteni, és megkockáztatta a kiadást. Ebben az anya és gyermeke téphetetlen összetartozását, életmentő, egymás szeretetét ábrázolni kívánó könyvben lépett újra színre Gizella. Szükségem volt a mesében egy rideg, szívtelen, az állatokat ki nem állható, merev, és pénzért egész érzelmi életét feláldozó öregasszonyra. Hogy miért csináltam belőle épp ezt, annak a kibogozása a mélylélektan körébe tartozik. Lavinia néni maszkja mögött ugyanis elvettem Gnoa-Gizellától a szememben legértékesebb tulajdonságát, az állatszeretetét. Gizella maga gyakran nem evett, de minden kóbor kutyát-macskát ellátott erején felül, magához sose hívott orvost, állatokhoz igen. Mintha nem tudtam volna mindenkinél jobban felnőtt koromban, milyen elképesztően szegény volt, és mennyi gond közt telt az élete, ábrázolásomban megtartottam gyermekkori optikámat. Mikor ugyanis pici voltam, Gizella az én szememben dúsgazdag volt, pedig akkor is egy állandóan vitatott hovatartozású földdarabon álló kis szőlő s pár hold felesben kiadott hajdúsági föld tulajdonosaként vegetált, de a ténytől, hogy a szüretről ősz tájt sült csirkét hozott kosárban, somot, őszibarac415kot, mézet, mogyorót, mákot és diót, csupa olyasmit, amit szerettem, és amihez ritkán jutottam hozzá, gyerekagyamban úgy rögzült a képe, hogy királyian vagyonos. Így lett Gizella a Sziget-kék-ben a kapitalizmus képviselője, s ő, akiről igazán hamar közölték, hogy férjét, fivérem apját, Majthényi Bélát emberi mértéken felül szerette, s ezzel a szeretni tudással meg is hosszabbította életét, olyan valaki, aki anyagi okokra való tekintettel elűzi maga mellől azt, akit szeret, aki szereti, s így lett az állatmenhely otthonú Gizellából az állatkínzó Lavinia. Anyám a Sziget-kék-ért jobban megfelhőzött, mint a Szüret miatt. A Szüret-re csak valami olyan célzást tett, egyszer, reméli, benő a fejem lágya, a Sziget-kék olvasása után azt kérdezte, ha holta után is annyira utálok valakit, minek írok róla. „Csak!” – feleltem. Nehezemre esett kimondani az igazat: szimpla, elsődleges bosszúból.

5. Harmadik feltámadás

Gizella harmadik feltámadására az ötvenes évek végén került sor. Sok minden változott köröttünk, bennünk, a kilenc esztendeig önkéntes belső emigrációt vállalt, a nyilvánosság számára hallgató író ismét az arénába került, s bár valamikori költő mivoltát érzékeltették az egymás után megjelenő regények, most már kizárólagosan prózaíróként. Csaknem tízévi hallgatás időnek sem, stresszállapotnak sem rövid, a visszafojtott szenvedély termékei, a Freskó, Az Őz, az irodalmi pályáról iskolába szorított valamikori lírikus pedagógusként könyvbe rögzített tapasztalatai, a Mondják meg Zsófikának az olvasók elé kerültek, sőt csaknem készen volt már a Régimódi történet első változata, a Disznótor is, amely új alkalmat adott arra, hogy Jablonczay Gizella alakját megközelítsem. A súlyos kilenc esztendőben anyám, aki ha szóltam róla, ha 416nem, mindig megérezte válságaimat, még szorosabban tartotta a kezemet, s még többet igyekezett adni magából mint máskor; úgy viselkedett, mintha ismét a betegágyam mellett ülne. Régen is mindig bevált gyógyszerével orvosolt: mesélt, de most már nem a Sziget-kék meg a majd valamikor szintén regénnyé összeálló Tündér Lala csodáiról, önmaga titkait tárta fel. Férjnél voltam, akinek bővebb motivációval el lehetett mondani saját élete történetét. Iszonyú kép alakult ki az önsajnálat nélküli, majdhogynem humorral közölt részletekből, egy sokra, talán egészen nagyra hivatott életutat elzáró sorompóláncolat. Cifra történet volt a Kismester utcai ház lakóié, amit anyám elmondott, ami felületesen érzékelt emlékanyag aktivizálódott bennem beszélgetéseink során, az a Disznótor című regényt és az abból írt drámát, a Kígyómarás-t eredményezte.

Ebben az első Régimódi történet-megközelítésben sajátságos játékot játszottam. Anyám közléseit, a gyökerek feltárását nem éreztem elegendőnek egy regény építésére, folytattam hát a még nem a saját nevükön, hanem Kémeryeknek átkeresztelt Jablonczayak históriáját csaknem 1956-ig, s megpróbáltam felvázolni, hogy az a család, amely ilyen előzmények után érte meg a felszabadulást, hogy veszi tudomásul a történelem változásait. Pontos, szigorúan szerkesztett elemzéssel vetítettem ki családi képletem variációs lehetőségeit, a valóság adatai és a képzelet közös segítségével, sorra szedtem a családtagokat, s bemutattam őket a legjelenebb jelenben. Egyiket úgy, hogy megérti, tudomásul veszi, személyes felszabadulásának érzi 1945-öt, a másikat a gyűlölet és ellenállas kettős szorításában, átörökítve gyermekére is indulatát, talaja vesztett élete csalódottságát. A Régimódi történet ez első változata még meg se kísérli, hogy választ kapjon nem egy család: egy réteg, egy korszak egész hazánkat érintő kérdéseire, a Disznótor voltaképpen egy gyilkosság anatómiája, 417annak a kifejtése, milyen előzmények után, miféle okok miatt öli meg feleségét, Kémery Paulát Tóth János tanító.

Családunkban természetesen nem gyilkolt senki, egyetlen gyilkosságról tudtam, anyám lehetőségei, reményei elpusztításáról, s bár volt a távolabbi körünkön belül „Tóth Jánosnak”, ha nem éppen egy élet kioltójának, de méltatlan szituációba kényszerített, lenézett rokonfélének is modellje, ma már tudom, nem pusztán az anyám és a Tóth-modell iránt érzett szánalom, hanem gyűlölet, méghozzá kettős gyűlölet lobogtatta a regény lángjait. Nemcsak a Kémery–Jablonczayakkal volt nekem bajom, a saját életemmel is, amin mint valami bibliai átok ült a dzsentri származás. Ebben a könyvben magam voltam Tóth János, magam voltam Győző, magam voltam Sára, Anti, Jolán, de azért mégis leginkább egy női Tóth János, aki segítségével ilyen áttétes módon lakoltattam a Kémeryeket nemcsak anyám semmibe oszlott álmai, de a miatt a permanens bizalmatlanság miatt is, ami miattuk az én személyemet körülvette. Aki a Régimódi történet ismeretében üti fel a Disznótor-t, sokat megtalál benne a Kismester utcai ház lakói közül. Szerepel a könyvben az eszményiesített Kálmánka, az eszményiesített Emma, akinek kölcsönadtam a fel se lépő Majthényi Béla tüdőbaját, ott van Senior, ott van anyám is Veronka alakjában, és persze Rickl Mária, az öreg cseléd Jolánná absztrahált és fiatalított figurájával együtt, s egy pre-Majthényi ábrázolás, az öreg Szalay. Ott van a Disznótor-ban természetesen, méghozzá az anyáménál lényegesen élesebb kontúrokkal, nagyobb jelentőséggel ábrázolt Gizella is, aki Klárika néni néven szerepel.

Volt Jablonczay Gizellának egy másodunokatestvére, egy csodálatos vénlány, apám váltig sajnálta, hogy Dickens nem találkozhatott vele, s állította, hogy a kétarcú dickensi világ kafkai-hoffmanni féltekéjének főalakja lehetett volna. Gyakran látogattuk, mert külsejét-lényét tekintve egyaránt olyan 418volt, mint egy jelenség. Legjobban azzal ragadtatott el bennünket, hogy tudtuk róla, minden fellelhető rokonát exhumáltatja, összegyűjti a sírokból a nemesfémet, a gyűrűket, láncra fűzve vagy dobozokban tartja a holtak kincseit a vitrinjében. Gyermekkorunk csodája volt ez a különös rokon, aki már nagyon öreg volt, mikor kitört a második világháború. Megfigyeltük, hogy nem sokkal a háború kitörése után e sajátságos vénlány lakásában a külső folyosóról külön nyíló szoba ajtajára változó feliratú névjegyek kerülnek. Kérdésünkre, talán albérlő költözött-e hozzá, igennel felelt, közölte, eddig használatlan, legszebb szobájában szobaúr lakik. Nem restelltük gyakrabban felkeresni, kíváncsiak voltunk a szobaúrra, akinek csak névjegye volt látható, ő maga soha, s valahányszor valaki kérdezősködött róla, rokonunk azt felelte, kinn jár a földeken, csak éjjel jön haza, kultúrmérnök. A háború izgalmasabb időszakában a kultúrmérnök eltűnt, névjegye helyett egy őrnagy vizitkártyája fehérlett a rokon ajtaján. Egyszer hárman mentünk el meglátogatni, mi, Ibolya unokatestvéremmel szóval tartottuk a rokont, Zoltán, Ibolya öccse meg beszökött a titokzatos harmadik szobába. Távozásunkkor jelentette, a szoba üres, de olyan üres, hogy abban évek óta nem lakhatott senki, pálmák állnak benne meg valami gubószemű porcelán babák – kész. Nincs, nem is volt ennek lakója, de hát akkor miért hazudik? Elmondtuk a tapasztaltakat otthon, apám nevetett, azt mondta, nyilván nem kívánja a kis öreg, hogy igénybe vegyék a szobáját, vagy beszállásoljanak hozzá valakit. A régi otthonokban halomszám állt mindenféle névjegy a Nautilus-kagylókban, a rokon válogatva kiemel és kitűz egyet, így megszabadul a zaklatástól. Minket, unokákat nem elégített ki a válasz, eldöntöttük, titkos találkahelyet tart fenn, illett hozzá a kép, mert rőtes parókát viselt, amit mindig rosszul csapott a fejébe. Nyelvhibája is volt, hazudott is azokkal a névjegyekkel, hát akkor 419miért ne lehetne kuplerosné. Mikor a Disznótor-t írtam, frissen lobogott bennem a felháborodás Jablonczay Lenke nyomorult gyerekkora miatt – az érte felelősek közül Gizellát ismertem egyedül személyesen, őt éreztem a legbűnösebbnek, tovább torzítottam hát bosszúból az alakját, amelyet már a Szüret-ben és a Sziget-kék-ben is deformáltam. Ráraktam az exhumáló rokon külső jegyeit mind, az egyszer a fürdőszobájában lelt gyanús fazonú bugyogóval együtt, amelyen éppen középen volt az óriási, rejtelmes, rombusz alakú kivágás. Így lett Jablonczay Gizellából Klárika a Disznótor-ban, a Paulának és Szalay doktornak pénzért szobát adó vénlány, aki reménytelenül szerelmes volt az öreg Szalayba, és azon való dühében, hogy annak halála évfordulóján nem engedik ki a temetőbe, gyilkosság előidézője is, hisz ő engedi be az ölelkező szerelmesek szobájába a Paula férjét, Tóth Jánost, aki a regény végén aztán megöli Paulát.

Itt, ebben a Gizella-alakformálásban ott van már a Régimódi történet gyerekriasztó réme, a Sánta is, aki a kályhalyukban lakik, és elviszi vagy megeszi a kis Jablonczay Lenkét (a Disznótor-ban a Kémery gyerekeket, Győzőkét, Veronkát, Paulát), ha engedetlenséget tapasztal. A Sánta direkt és indirekt formában szerepel Gizella-Klárika mellett, mint Veronka-Lenke rettegésének a parázsfényben vagy a gallyak árnya közt jelentkező tárgya, illetve a régi kellékeit a padlásról leráncigáló, megrándított lábán sántikáló, nem is annyira házastársi, mint emberi mivoltán esett sérelme miatt gyilkossá váló Tóth János…

Gizella-Klárika a Disznótor színdarabváltozatában, a Kígyómarás-ban tovább módosult. A negyedszázadnyi időt felölelő játék alatt eszelőssé öregítettem. A színpadon is gyilkosságot idéz elő, mániáit, az öreg Szalayhoz, az ostoba tárgyakhoz való morbid ragaszkodását a színpadi játék még jobban érzékeltette, mint a regény. Ha most újra játszanák a 420Kígyómarás-t és párhuzamosan mutatnák be a Régimódi történet-tel, különös élménynek volna tanúja a néző: ugyanazt a színpadot látná, csaknem azonos szcenikai jelzésekkel, nagyjából ugyanazokkal a szereplőkkel, de nem ismerne rájuk, pedig Rickl Mária is ott játszik a Kígyómarás-ban, csak éppen iparosasszony álruhában és buzgó kálvinistaként, Bányay Rákhel alakjával egybeolvadva sugározza a családfő erejét, elszántságát, nem a Kismester, de a Szappanos utcában. A legnagyobb meglepetést mégis Klárika-Gizella keltené a nézőben. Ha egymás után látná a Kígyómarás Klárika nénijét és a Régimódi Bruhec-Gizelláját, nem hinne a szemének. Nem hinne a fülének sem. Nyíltszíni taps fogadja a színeken átlengő alakját, gyér örömét, dühtől, vad szeretettől, kétségbeeséstől egyszerre csorranó könnyeit, malíciáját, szelleme gúnyos villódzásait.

Mi történt?

6. Ave atque vale

Az író megöregedett, nem játszik Dantét, nem veti pokolra gyermek- és ifjúkora vélt ellenségét, akit születésétől annak haláláig ismert, de aki valódi lényével akkor találkozott először, amikor öt évvel ezelőtt először arra méltatta, hogy végiggondolta az életét, összeszedte adatait, leveleit, egykori fényképeit, s kikérdezte emlékeikről azokat, akik elfogultság nélkül el tudták róla mondani, milyen volt voltaképpen. Az író megöregedett, nem teszi többé felelőssé Gizellát a maga élete kudarcaiért, hanem ahogy mestere, Tacitus tanította, harag és részrehajlás nélkül megpróbálta rögzíteni igazi arcát. A kettőnk között dúló háború véget ért, Gizella győzelmével. Ma már tudom, sokáig fel nem ismert figurája láthatatlan mérlegbe kapaszkodott, saját teste-élete árán pró421bált Gnoa kiegyensúlyozni valamit, talán éppen az igazságot. A Régimódi történet-ben kinyitottam a szobaajtót, amelyet eljegyzésem napján ostoba kegyetlenségemben rázárattam. Indulj, Gizella, táncolja el a lábadban maradt tánclépéseidet, mosolyogja el ritka mosolyaidat, szikrázza el Bruhec-hűségedet Schütz Ila a Madách színpadán. Nem írok rólad soha többé. Jó éjszakát, Gizella!

422
A meráni fiú

1950-ben osztályidegennek minősítettek, s elvesztettem állásomat a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban, ahol miniszteri titkárként az adminisztratív államtitkár irodáját vezettem. Iskolába helyeztek, nem a képzettségemnek megfelelő közép-, hanem általános iskolába. Nem szánták jutalomnak, sőt. Csakhogy egy akció eredménye mindig kiszámíthatatlan, ama már minden még élő illetékes által szégyellt büntetés életem legtermékenyítőbb időszaka lett, s olyan élményekkel gazdagított, amelyekhez sose juthattam volna a telefonok és ügyiratok, a belföldi protokoll világában. Mielőtt a Debreceni Kormány felekezeti gimnáziumi tanárból államivá minősített volna át, s szolgálattételre Budapestre, a minisztériumba rendelt, négy esztendeig tanítottam már, főleg latint nagy vagy nagyocska lányoknak. Viszonyunk inkább baráti volt, mint tanár-tanítvány kapcsolat, az érettségizők és közöttem alig volt korkülönbség. Az általános iskolában derült ki: először dolgozom gyerekekkel. Közegük elbűvölt, titkaik nemcsak megráztak, össze is kötöttek velük – az ötvenes évek elején nem volt tanuló, akinek ne lett volna valami komoly családi rejtegetnivalója – osztályaim első találkozásai az igazi nagy irodalommal, Petőfivel, Arannyal egyszerre rögzültek emlékezetemben az élménytől tág szemek lobogásával s azzal az elbűvölt riadalommal, amit különösen vad természeti szépség láttán érez a turista, míg gyerekeimet 423a magyar klasszikusok hegyi ösvényén vezettem. Soha olyan kenyér-, olyan levegőformára fontosnak nem éreztem a magyar irodalom oktatását, mint általános iskolai tanár koromban, az osztály is a klasszikusok kezét fogta, én is, hogy el tudjuk viselni az életet. Az ötvenes évek, mint valami nem is a mi hazánk éghajlatára jellemző ciklon, beverték a józsefvárosi iskolakörzet ablakait, apák kerültek börtönbe, internáló táborokba az otthonokból, apák haltak meg, anyák kezdtek váratlanul, félelmükben és tanácstalanságukban elképesztő életet élni, vagy futottak neki, olykor gyereküket is otthon feledve, a határnak, kislányok-kisfiúk maradtak otthontalanul vagy árván, esetleg egy sírdomb alatt a Horváth Mihály téren, és nem volt más fegyver a magyartanár kezében, csak a vén Bence csillagos bicskája, azzal kellett kivédenünk a jelent. Az osztályok, amelyek legidősebb tanulói sem voltak idősebbek tizennégynél, a történelem szelében gyorsan értek, és felnőttebbek voltak, mint hajdani, gimnazista, tizennyolc éves tanítványaim. Ha visszagondolok életemnek erre a szakaszára, amely 1958-ban, a Freskó megjelenésével végződött, elnevetem magam, mikor eszembe jut, mekkora hálával tartozom annak a személyzetisnek, aki a minisztériumból való eltávolításom előtt azt közölte, miután feltételezhető, hogy bármi más szellemi munkával kárt teszek az államnak, töröljek port, segítsek az altisztnek. Ha folytatom minisztériumi pályafutásomat, azóta nyilván osztályvezető lett volna belőlem, viszont nem írtam volna meg sem a Szép, fényes nap-ot, sem A meráni fiú-t.

Mert az optika, mely a történelmi drámák megközelítésének új szögét észrevétette velem, az ötvenes esztendők tanéveinek olykor azonnal érzékelt, olykor évekkel később tudatosult eredménye. Az iskola, amely ötéves koromtól tizenhét 424esztendős koromig nevelt, ahol gyakorló, majd tényleges tanár is lettem, „Matula” jellegénél fogva a kialakult, a felekezeti iskolák elfogadta rend szerint oktatta a növendékeket, kommentárjainkra, esetleges külön megjegyzéseinkre, a tanár által közölt értékeléstől eltérő felismerésekre nem tartott igényt. Az egyetemen éppen a magyar irodalom professzora egyenesen ellene volt annak, ha valaki új szempontból próbálta volna megközelíteni, amit a tizenkilencedik század nagyjai már amúgy is felfedeztek, oka volt annak, hogy klasszika filológiából és finnugor nyelvészetből doktoráltam, és nem magyar irodalomból. Vásárhelyi tanárkodásom két esztendeje különleges idő volt: negyvenkettő és negyvennégy között az Abigél légkörében éltünk, olyan biztonságban, amelyről mindenki tudta már, csak látszólagos, a háború és a halál szele átfújt a templom kegyes illatán s az irodalmi részletkérdések helyett az óriási tanyavilág gyűrűjében született tanulókat a magyar paraszt jelene és jövője érdekelte, a vásárhelyi határ szociográfiai kérdései, e két háborús esztendőben csaknem minden irreális volt, önmagamat is annak éreztem volna, ha kabinetkérdést csinálok abból, tudják-e jól alkalmazni a consecutio temporumot, miközben az intézetünk német hadikórház, s van olyan tanítványom, akinek osztályfőnöki tekintélyemmel kell külön petróleumot igényelnem, hogy abban a földes padlójú lyukban, ahol napszámos apjával él, fel tudjon készülni az érettségire, amiről egyébként nem tudom, megéri-e, mert annyiszor viszem őket éjjel-nappal az óvóhelyre, hogy az is elképzelhető: egyszer porig bombázzák az iskolát.

Az ötvenes évek gyermekanyaga nem hasonlított egyetlen addig ismert diáknemzedékhez sem. A nevelők, akik nem érezték meg a különbséget, s a régi recept szerint próbáltak dolgozni, rajtavesztettek a játékon, volt, hogy futár rohant értem: siessek, mert H. meg akarja ölni a rajztanárt, és én 425otthagytam órát, módszeres egységet, és mentem, hogy kivezessem a teremből azt a kollégámat, aki idegrendszerét ronggyá nyűtte a világháború, és kiszedjem H. József kezéből a kést, de megesett, hogy gyermekpszichológiai munkásságáról már a harmincas években jól ismert, nehéz sorsú tanártársamat a barikádként felállított padok gyűrűjéből kellett kiszabadítanom, ahová a fiaim beszorították, akik a szeráfok mosolyával álltak vigyázzba, ahogy beestem a küszöbön, és jelentették: ők csak játszanak, a tanár úr most az ellenség és fogoly. Ezek a gyerekek magatartásukban, idegrendszerükben éppúgy viselték a második világháború okozta sérüléseket, mint a veterán katonák, s ha nem vagyok író, és nem egy író fantáziájával élek közöttük, az én életemet is pokollá tehették volna, de hát nem tették. Volt, hogy mikor hazaérkeztem, akkor még a negyedik emeleten lévő, vérmezei lakásunkba, ott ültek a nyolcadik kerület rémei a lépcsőn, mint a fecskék, kérték, adjak zsíros kenyeret, és meséljek. Adtam, meséltem. Meséltek ők is. Párttag és párton kívüli szülők gyermeke egyaránt elmondott mindent, soha, életem egy szakaszában sem láttam olyan tisztán, egy gyermek szemén keresztül nézve a köröttem folyó élet hazugságait, mint akkor, soha olyan pucérnak nem érzékeltem jelentős funkciókban tevékenykedő szülőket: rémületes album volt, amit a gyerekek ábrázolta képekből a köröttem élőkről alkothattam. A végletek nemzedéke nőtt a rosszul felszerelt tantermekben, a tanulók egy államférfi öntudatával vágták a nevelő szemébe, ha igazságtalannak érezték, ami velük vagy valamelyik osztálytársukkal történt. Az alkotmány, a jog, az igazságosság fogalmai úgy szerepeltek a szókincsükben, mint a laszti, a blöki vagy a snúr. Mint a penge, vágott az érvelésük, ha nem értettek vagy nem fogadtak el valamit; az én kezemben a büntetésnek és jutalmazásnak egyazon eszköze volt: az irodalom. Ha valami olyat tettek, amiért büntetés járt, nem 426kaptak külön történetet a módszeres egység feldolgozása után, ha jutalmat érdemeltek, igen. Szerették az irodalmat, s az iskolától követelték a mesét is, mert holtra fáradt anyjuk már csak ordítozott velük, amikor hazaért valami értelmetlen pluszmunka vagy kényszertúlóra felajánlása után a munkahelyéről. Sokat meséltem, sokszor. Hogy hallgathassák, fegyelmezték magukat: szerették az irodalmat.

Persze másképp szerették, mint bárki azok közül, akiket a megelőző időszakban irodalomra tanítottam. Amikor már bemutató gyakorló iskolába kerültem, ahol az intézmény a pedagógus-továbbképzés egyik intézménye volt, a tanfolyamra berendelt idegen nevelők előtt folyó nyilvános szerepléseik sem fékezték ötleteiket, különös, hol a második világháborúból, hol az ötvenhatos események valamelyikéből vett hasonlataik, párhuzamaik nemegyszer elképesztettek. Bölcsek voltak és ugyanakkor gyerekek, észjárásuk racionális, praktikus, mentes minden érzelgősségtől. Kukorica Jancsit enyhén lenézték, mert nem vitte el a zsiványok pénzét, amivel minden anyagi gondját megoldhatta volna, s amiről, mint közölték, úgyse lehetett kideríteni, kinek adja vissza a ember, ugyanakkor válogatott halálnemeket kerestek és rajzoltak a magyar füzetükbe Iluska mostohájának, később, a Toldi időszakban, az álnok Györgynek a büntetésére; a gonoszokat hol a nyilasok végezték ki, hol az ávó. Toldit tulajdonképpen nem értették, szerintük nem menekülnie kellett volna, hanem jelentenie a bíróságon vagy a tanácsnál, hogy mi történt; tanítás közben sok olyan jelet felfogtam, ami arra figyelmeztetett, a második világháború olyan következménnyel is járt, ami miatt másképp, más megközelítésben, esetleg egészen új magyarázatokkal kell tanítanunk a múlt irodalmát és történelmét, mert akik először találkoznak szüleik, nagyszüleik élményével, nem örökölték nézőpontjukat, lelkesedésüket vagy elérzékenyedésüket a géneikkel együtt. Itt új 427harcot kell kezdeni, ha konzerválni akarjuk a konzerválandó értékeket, ez nem olyan nemzedék, amely pusztán a nevelő szavára elfogad bármilyen értékelést, ezeket meg kell győzni új módszertani megoldással, amelyből egy józan, túljózan, az érzelmeket gyanakodva szagolgató és a múltat legtöbb elemében csak könyvből ismerő közösség felfogja, hogy a múlt valamikor jelen volt, másképpen nem nézhetik, csak ha arra az időre, míg foglalkoznak vele, jelennek tekintik ők is, s az irodalmi művek vagy történeti periódusok tárgyalása idején visszamennek egy képzeletbeli időgépen egy bizonyos irodalomtörténeti vagy történeti korba.

Figyeltem az osztályaimat, reakcióikat, kételyeiket, gyér lelkesedésüket, haragjukat, mely minden valódi vagy vélt sérelem miatt fellángolt, logikájuk élét. Ha meg akartam magyarázni valamit, amit végképp nem értettek a múltból, vulgáris, majdnem sajtómodorban tettem, azt megértették. Mindenre, amit pátosznak gyanítottak, allergiások voltak, idegesek lettek. Bármit tanítottam, úgy kellett fogalmaznom, ahogy képzeletük megkívánta, sajátságos módon csak az értelmükkel tudtak érzékelni, az érzelmi világukkal nem. Alkalmazkodtam hozzájuk, méltányolták. Szerettem tanítani.

Az élmény: először megismertetni valakit, valakiket egy remekművel, semmihez nem hasonlítható. Vártam azokat az órákat, amelyek közlendője nemcsak feladatom, személyes örömem is lesz, így történt azon a napon is, amikor az anyagban elérkeztünk Katonához. Katona ügyem volt, magánmániám, kisgyerek korom óta kísérő kincsem, szerettem figuráit, szerettem, hogy nyelve nem gömbölyű, hogy nem is emlékeztet a barokkra, hogy egy román templom mondattömbjei között bolyongok, alvadt vérrögökön, ha elkezdem olvasni, és parázson is hágok, míg követem íróját, mint egy istenítéleten. 428Katona az elsők között volt, akiknél szinte még gyerekként felismertem már az író irányító hatalmát, csaknem végtelen lehetőségeit. A szemelvény, amelyet az osztálynak ismernie kellett, Tiborc panasza volt, ahhoz, hogy hozzáfoghassunk, meg kellett ismerniök a Bánk bán tartalmát. Gyakorlott előadó vagyok, ha olyasmiről beszélhetek, ami igazán érdekel, bele is melegszem, lelkessé válok. Nyilván nem hibáztam azon az órán sem, az osztály, amely már pár nappal előbb megismerkedett Katona életrajzával s mindazokkal az előzményekkel, amelyek közlése nélkül sem a tragédia sorsa, sem a magyar színház- és drámatörténet, sem a magyar irodalmi hőskor nem érthető, várta, hogy elmeséljem, miről szól a tragédia. Míg II. Endre uralkodásának eseményeit, a mű hátterét ismertettem, nem volt baj; később kezdődött. Nem is vettem azonnal észre, csak pár ütemmel később, elkapott az öröm, hogy olyasmiről beszélhetek, ami izgat, ami nekem is fontos, ami érdekel. Aztán felfigyeltem: baj van. Az osztály nyugtalan volt. Eleinte azt gondoltam, abban a korban vannak, amikor nehezen tudják az iskola megkívánta csendben, reakció nélkül és fegyelmezetten végighallgatni Melinda históriáját, számítottam rá, hogy sunyin néznek rám, esetleg kuncog valaki. Nem volt kuncogás, nem volt zavar sem. Az osztályt rászoktattam, hogy magyarázat közben nem kérdezhet, ki-ki papírt tartott maga előtt, ha nem értett valamit, felírta, s mikor én már végeztem, szót kért és megkérdezte. Jártak a tollak, az osztály jegyzett, soha életemben nem láttam még az osztályomat ilyen buzgón jegyezni. Mondtam a Bánk bán tartalmát, és törtem a fejemet, mi van a gyerekeimmel, úgy vigyázok arra, hogy egyszerűen fogalmazzak, voltaképpen olyan egyszerű maga a történet is, hát mit nem értenek, mit csináltam rosszul. A Melinda megtébolyodása utáni eseményeket, amelyek egyben az összefoglalást is pótolták, különös gonddal ecseteltem, de beszélhettem volna 429üres falaknak is. Szem nem ragyogott rám, mosolyt sem érzékeltem, nem is láttam az arcukat, firkáltak vagy jegyeztek. Alig vártam, hogy kimondhassam, hogy Bánknak a büntetés már irgalom, és közöltethessem Endre királlyal, milyen szomorú, hogy ilyen nemzettel, mint a mienk, nem tudott összeférni Gertrudisa.

Elsőnek G. jelentkezett, de a fél osztály keze fenn lobogott, ahogy befejeztem. Hamar kiderült, mi bajuk van: Katona megbukott, nem egyszerűen, de csúfosan, nem akadt a nagy létszámú osztályban egyetlen védelmezője. Bánk bán figuráját egy negyedóra alatt ízekre tépte az osztály. Bánk – süvöltötte G. – olyan undorító szörnyeteg, akihez foghatót még nem látott ember. Hát tehetett az a Melinda bármiről? Hát akarta az a Melinda Ottót? Hát lehet felelőssé tenni valakit olyasmiért, amit nem ő kezdeményezett – és ha kezdeményezte volna, mi van akkor? Talán tulajdona Melinda Bánk bánnak? A diadalmasan bontakozó nőmozgalom jelszavai csak úgy röpdöstek az osztályteremben. Miféle apa az, aki a gyerekét megátkozza, miféle férj, aki ahelyett, hogy orvost hívat szegény feleségéhez, ekkora cirkuszt csinál? Én a Bánk bán értékelését, elemzését, Bánk figurájának megközelítését egyetemista koromban Aranytól és Gyulaitól tanultam, érveik szomorúan hatástalanoknak bizonyultak. Ez nem lovag – közölték a gyerekek, Bánk sebzett férji attitűdjét Melinda nevében egyszerűen visszautasították, Bánk közéleti sérelméről pedig az volt a véleményük, nem volt annak az embernek más baja, mint hogy féltékeny volt a királynéra. Ezt a fogalmat, hogy hatásköri funkciók ütközése, nem ismerték, de körülírták nekem a maguk szókincsével, a saját családjukban hallott analógiák segítségével, s miután kénytelen voltam elismerni, hogy Endre mint király sajnos valóban nem állt a helyzet magaslatán, a tragédia elemzésére előkészített óra sajátságosan komikus színekkel gazdagodott. Bánk, akinek sor430sán annak idején annyi nemzedék tanulta meg a tragikus konfliktus fogalmát, nem keltett részvétet, se megrendülést, ehelyett egy idegbajos, kegyetlen s a felszabadulással együtt végképp eltűnt régi társadalomból visszaforduló arc nézett az osztályra, akihez nem lehetett köze józan embernek. Azt külön felrótták neki, hogy saját, őt valamikor megmentő öreg jobbágyát sem ismeri fel, nemcsak a maga feleségével bánik komiszul, nemcsak megöl egy tehetséges királynét, de a szociális érzéke is nulla. Nem így mondták, de ezt mondták, és szemembe dicsérték a trónra termett Gertrudist, a bátort, az ártatlant, és valamivel kevesebb szimpátiával Melindát, akiről legalább azt megérezték, hogy a körülmények áldozata, bár fel ő sem magasztosult, mert róla meg az volt a véleményük: kicsit hülye.

Nem volt botrány: beszélgettünk, ha kissé parázsabb indulattal is, mint máskor. Megpróbáltam más szögből megközelíteni a tragédia igazságát. Ezekben az években a világnézeti tantárgyak tanításában még érződött a nemrég bevégződött háború után támasztott követelmény: Hitler legutolsó csatlósa, Magyarország, ne nagyon lelkesedjék önmagáért, s diszkrét hazaszeretetre oktasson a pedagógus. Hetvenöt százalékban persze nem oktatott, a legtöbb magyartanár, történelemtanár abszurdumnak érezte, hogy ezer esztendőt odadobjunk a feledésnek Hitler Adolf miatt, a legtöbb magyar- és történelemtanár tudta, ha nem kapcsolja a nemzetéhez fűződő szálakkal ide az ifjúságot, a múlt megtagadásával veszélybe kerül a jövendő. Itt nem lehet addig tudatosítani azt a jelzős főnevet, hogy proletár nemzetköziség, míg meg nem tanulja a tanuló Petőfitől a tanítandók között nem szereplő verset, ha másképp nem lehet, hát feketén, hogy az ő hazája a legszebb ország az öt világrész nagy területén, mert csak így értheti meg majd idővel, hogy más népnek is ugyanez az elbűvölően elfogult optikája van a saját szülőföldje tekinteté431ben. Nem szerepelt ugyan az óratervemben, de bevetettem mint legutolsó érvemet, hogy megmenthessem az órát, a hangulatot, szegény Bánkot, miképpen fejezte ki az elnyomott, a megalázott, a boldogtalan, a tönkretett nemzet szabadságvágyát, forradalmiságát Katona a valamikori történettel, amely nem lehetett más, mint amilyen lett, nem gondolkozhattak úgy a tizenharmadik században, mint ahogy ők most a huszadikban. G. megint jelentkezett, ezúttal azt közölte higgadtan, ehhez aztán pláne nem volt joga Katonának, írta volna meg másképpen. Lehet, hogy Tiborc és bizonyos határig Bánk is maga a nemzet, de minek igazolni a Gertrudis halálának jogosságát. Senki nem ölhető meg azért, mert a saját kádereit pártolja, hisz ez folyik mindenütt. Itt kínos és bizalmas adatok következtek az osztály kiegészítő megjegyzéseivel együtt apákról, munkahelyekről, igazgatókról, akik valamennyien a maguk rokonságát vagy baráti körét helyezik a legjobb állásokba. Akkor már kezdtem elveszíteni a türelmemet, és megkérdeztem a gyerekektől, mit gondolnak – mert ez történelmi tény –, miért gyilkolták meg azt a Gertrudist, ha olyan makulátlan angyal volt, és szerintük a káderpolitikája is reális, és ha nem számít az, amit a nemzet ellen vétett. „Annyi minden miatt szoktak itt ölni – mondta Cs. –, attól még lehetett jó is.” Nem volt jó, közöltem. NEM VOLT JÓ! „Honnan tetszik tudni? – érdeklődött az osztály. – Magda néni ismerte?” Szerencsére csengettek. A mondatot és a Bánk bán-óra élményét úgy vittem magammal, mint Arany gímszarvasa a nyilat. Először életemben jutott eszembe, végül is csakugyan nincs fogalmam róla, milyen volt Gertrudis, de nem is érdekel. A Bánk bán szimbólumok szövevénye, ha tetszik, politikai parabola, én csak a nemzet igazságát tudom, csak az ország nyomorát, csak az író művészetét érzem, és nekem győzelemre kell segítenem Katonát, meg kell értetnem az osztállyal, hogy a nádor nem csak ná432dor, több, a királyné nem csak királyné, maga az idegen hatalom, Tiborc nem egy nyomorult jobbágy, hanem a népünk, magyar vagyok, magyarok vagytok, magyar vagyok, magyarok vagytok, gratulálok annak, aki kitalálta a diszkrét hazafias nevelést, aminek az a következménye, hogy egy értelmes, az irodalomra fogékony közösség nem kapcsolódik a nemzete múltjához, mert nincs hová kapcsolódnia, nem látja a történelmi folytonosságot, mert a tapintatos közlések értelmében a magyar történelem számukra nem akkor kezdődik, amikor kezdődött, hanem tulajdonképpen napjainkban, és mivel nincs múltunk, hát nincs korismeretünk sem, és mert nincs korismeretünk, csinálhat a magyartanár, amit akar, az osztály tudatában egybemosódik minden, ami nem ma történt, az régen volt, Hitler, vagy Napóleon, vagy Caesar kora egy. Ez a Katona-óra úgy hatott rám, mint a riasztólövés, megértettem, hogy harcolnom kell, méghozzá a hivatalos tanterv és utasítások ellenére. Egy gyakorló iskolában, akkora nyilvánosság előtt, nem ígérkezett könnyűnek, de lehetetlennek sem. Mától vége a diszkrét hazaszeretetnek, majd egy kicsit elbeszélgetünk a gyerekekkel. Legfeljebb ezúttal óvodába rendelnek, ha innen is kikerülök. Az is munkahely.

Az ötvenes évek legvégén abbahagytam a tanítást, elkerültem az iskolából, s folytattam a személyi kultusz idején megszakadt írói pályámat. Annyi mondanivalóm volt, hogy gondolatkörömbe nem fért el már a Bánk bán világa, őszintén szólva nem is igen érdekelt. Sokáig nem találkoztam újra a meráni Gertrúddal, a hetvenes évek elejéig, ama bizonyos, a Rádió kitűzte hangjátékpályázatig, amelyre aztán a Szép, fényes nap készült. A Petőfi-centenárium tiszteletére meghirdetett pályázat nem volt megszabott témakörű azon túl, hogy választ kívánt bármely olyan, a nemzet egészét érintő kér433désre, amelyre Petőfi forradalmi szemléletével adható felelet. Napjainktól visszafelé kezdtem el elemezni a magyar történelmet, s egyszer csak, mikor már eldöntöttem, minden lényegest megírtak már, nem tudok jó lélekkel megállapodni egy tárgykörnél sem, váratlanul, igazán kiszámíthatatlan körülmények között, a balatoni vonaton anyám egyik régi történelemkönyvét olvasva, már nem is a téma keresése, hanem a Régimódi történet anyaggyűjtése közben megtaláltam a Szép, fényes nap témáját, azaz inkább a téma talált meg engem. A hangjáték írása közben bukkant elém megint Gertrudis alakja, azon a jellemző módon, ahogy a váratlan találkozások történnek: bár nem szántam a darab szereplőjének, Asztrik apát személyét szerettem volna pontosabb idő- és térhatárok közé szorítani. Ahogy a lexikont kinyitottam, megint az történt velem, ami mindig: nemcsak azt olvastam el, ami miatt elővettem, hanem tovább nézegettem a címszavakat. Andechs – tűnt a szemembe, ez a szó nem mondott nekem semmit. „Andechs, az Ammer-tó partján, Felső-Bajorországban, München környékén, régi vára az andechsi grófoké, akiket meráni hercegeknek is neveztek.” Merán, tért vissza az emlék hirtelen, Merán és G. és az a hajdani magyaróra, Merán és persze Gertrúd – már nyúltam is új lexikonkötet után, és megkerestem Merán címszavát. Nem tudtam meg róla sokat azonkívül, hogy a tizenötödik század elejéig Tirol főhelye volt, és míg nem vezetett út a Brenneren át, élénk kereskedelmet folytatott, meg hogy a Krisztus utáni első században a Castrum Maien állt a helyén, abból alakult később várossá. Törtem a fejemet, milyen érdekes, hogy ez a Gertrúd éppen München környékéről került hozzánk, és milyen sok kört vet a történelem folyamán egy helynév, egy szituáció. Majd lesz még más is, ami München mellől jön, és éppúgy nem számol a nemzet érzékenységével, karakterével, éppoly kíméletlenül belehajszol bennünket valamibe, mint ez a tizenharmadik 434században élt királyné, akiről változatlanul nem tudtam meg semmi újat apja rangján és családi fészkük helyén kívül. Mikor befejeztem a Fényes nap-ot, és elkezdtem helyre rakni az íróasztalomon dombbá magasodott könyv-, jegyzet- és cédulaanyagot, kezembe került az Árpád-ház családfáját mutató nagy karton is, amire ugyan nem volt szükségem a tizedik századi történetben, de munka közben minden érdekelt, ami István királyra és családjára vonatkozott. Ahogy a munka kezdete előtt Asztrikot keresve rábukkantam az Andechs névre, úgy esett rá a tekintetem véletlenül II. Endre adataira, láttam neve mellett a Gertrudisét és láttam a gyerekeiét is. Ez volt A meráni fiú foganásának a pillanata, csak éppen fogalmam se volt róla akkor még, annyira lekötött a csodálkozás. Mert hiszen tanultam én annak idején, de rég elfelejtettem, hogy Gertrúd egyik gyermeke a tatárjárásos IV. Béla, a másik meg Árpád-házi Szent Erzsébet. Elhűlve néztem az adatokat, Katona Gertrudisa hirtelen megfordult a tengelyén, az arc nélküli, gyászruhás kiskirályfi meg, aki a Bánk bán színpadán ott ténfereg anyja ravatala közelében, hirtelen megnőtt gondolataimban, tajtékos lovon futott át hullamezőkön, elpusztított helységek romjai felé hajolt, s végrehajtotta országunk első újraépítését, miközben húga kezében rózsává válik az ennivaló, s a német-római császár mint halottvivő aláengedi vállát koporsója egy sarkának, míg viszik a templomba, hogy szentté avassák. „Jézus – gondoltam –, ki tudja, milyen volt a meráni Gertrúd, hisz mindörökre úgy kell hogy rögzüljön, ahogy Katona ábrázolta, csak egy arcot engedélyezett neki az író, pedig volt ez valaha gyerek is, még odahaza Andechsben, aztán lett anya; otthon, a maga körében nyilván nem volt királyné. Gertrúd, a meráni, a saját rokonait is agyonbecézte, ez lett vesztének egyik oka is, hogy szerethette hát a saját fiát-lányát, milyen tündér gyerekkora lehetett mellette annak a parányi szentnek és annak a későbbi nagy királynak.

435

Itt megbicsaklott a gondolatom, kettős buktatón. Először az jutott eszembe, ha én királyné lettem volna bárhol, bármikor, bizonyos, hogy én is iparkodnám magyarokkal körülvenni magam, sőt alighanem debreceni magyarokkal, ez nem volna okos vagy politikus attitűd, de nagyon emberi; én is csak a magam nemzete fiaiban bíznám meg, és valószínűleg nekem se lenne jó végem. A második buktató még bizarrabb volt, mert akkor meg arra jöttem rá, hogy mindezt persze azért tettem volna, mert az én népem olyan szegény volt és olyan sokáig, a mi családunk is vágyakból, elpárolgott reményekből élt, és lehet, hogy ha én egy nagyhatalom gazdag trónörököse vagyok, tapintatosabban politizálok, de csak egy debreceni, napról napra élt família gyerekének születtem, és nem tudnék másképp gondolkozni királynéként sem, csak mohón, sovinisztán és debreceniül. Néztem az idő távolán át a meráni Gertrúd felé, és életemben először jutott eszembe valami roppant egyszerű: lehet, hogy az az andechsi gróf, illetve meráni herceg, a Gertrúd apja, szegény volt?

Igen, a merániak szegények voltak, nem tiborci, hanem fejedelmi módon azok, míg III. Béla napkeleti vagyona, nemzetközi tekintélye archiregnummá rangosította a magyar birodalmat. Mi gazdag ország voltunk nemcsak Meránhoz, Európa bármelyik országához képest is, s e gazdag országban szedtük ki a galambfiókot vagy hurokba akadt nyulat a jobbágyaink kezéből, mert a gazdagság természetesen nem vonatkozott az ország népére. Mindenesetre szerencse volt velünk rokoni kapcsolatba kerülni, főleg Berchtold hercegnek, a tengermellék-Merán-délnémet fejedelmének, akinek nem sokat jövedelmezett Istria, Krajna vagy az andechsi grófság. Valami atyafiság amúgy is volt már a merániak és az Árpád-ház között, I. Béla Zsófia lányát Weimari Ulrich vette felesé436gül, akinek egyik fia istriai őrgróf lett, s mint ilyen, Gertrúd szépapja. Berchtold herceg, Gertrúd apja vagy egy fél tucat gyereket kellett hogy méltóképpen elhelyezzen a világban, négy fiút és két lányt. Elsőnek Gertrúd született, évekkel utána jött csak a világra első öccse, Ottó, még később Henrik, Ekbert és Berchtold, egy Ágnes nevű lány aztán bezárta az andechsi utódok sorát. Ez a herceg évekig várt az első fiú örökösre – tűnődtem a történelemkönyvek fölött –, ezt sokáig kísérthette a gondolat, hogy hátha nem is születik fia, ez a Gertrúd egy ideig in spe trónörökös lehetett, még akkor is, ha a germán joggyakorlat nem örült volna az asszony fejedelemnek, vagy el se fogadja, csak valami jogi csalafintasággal. Gertrúd – ízlelgettem a nevét, a Dárdás, mert hiszen ezt jelenti a neve, a lány, aki viszi a hajítódárdát, Gertrúd, a trónörökös, apja keserű-édes reménye, Gertrúd, akit biztonság kedvéért muszáj eleinte fiúként taníttatni, mert hátha nem születik meg vagy elpusztul a várva várt örökös. És akkor hirtelen láttam Gertrúdot, akinek még nincsenek testvérei, ott ül apja lábánál, és hallgatja a tanácskozást, megszokja a gondolatot, hogy országos ügyekkel foglalkozzék, dönt is olykor, mert a felnőttek vizsgaképpen döntésre kényszerítik. Láttam az egész andechsi-meráni udvart, ahogy lassanként benépesülnek a gyerekeknek szánt hálókamrák, s ahogy tovaszáll a Dárdavivő Lány elől a remény, hogy uralkodó lehet valaha, majdnem király, mert megszületnek és nőnek a fiúk, és még csak rosszat se tud kívánni nekik, mert szereti valamennyit forró testvéri szeretettel, legjobban talán a két legkisebbet, Berchtoldot és Ágnest, akinek fényes és hatalmas város felé mutat a csillaga: francia királyné lesz belőle valamikor. Vajon fordul-e az ő sorsa is egyszer, jut-e neki is, mint Ágnesnek, a francia Henrikhez hasonló rangú királyi férj?

Mit érezhetett, mikor közölték vele, hogy a magyar nagy437birodalom uralkodójának, Imre királynak a sógornője lehet mint a király öccsének, András hercegnek a felesége? A hívás a trón felől érkezett Andechsbe, de nem a trónra, egy enyhítette a tényt, hogy a királyi öcs és nem a király feleségéül kérték, hogy Imre a hírek szerint nem egészséges. Senki se készül királyi sógornőnek, ha királyné is lehetne; mintha mondták volna, töltött el a bizonyosság, a meráni Gertrúd úgy fogadta apja közlését, hogy hozzá kell mennie Endre herceghez, hogy arra gondolt, megpróbálja ő ennek az Andrásnak az erejét, és ha telik belőle, kettejük egyesített energiájával majdnem bizonyos, hogy felsegítik egymást a magyar archiregnum trónjára. És akkor övék a világ.

A merániak nem hagytak többé nyugodni.

A Fényes nap hangjátékverziójának megírása után megkísértett, hogy rekonstruáljam Gertrúd hajdani életét. Halála körülményeit tudtam, országlása jellegét, rettentő politikai balfogásait is ismertem, de engem a fiatal lány Gertrúd érdekelt, akit megkértek Imre király becsvágyó öccsének, aki ha semmi másban, de a mohó, trón utáni kívánkozásban méltó párja lehetett a Dárdavivő Lánynak. Mindketten királyok akartak lenni, nem királyi rokonok, bármi áron, a vágy együtt nőtt a neveltetésükkel. III. Béla ezeregyéjszakai vagyont és egy nagyhatalom rangját, jó hírét hagyta két fiára, Imrére és Endrére, a trón túl fényes, az ország túl gazdag volt ahhoz, hogy két fiatalt el ne vakítson. Egy szegény andechsi hercegkisasszony és egy másodszülött királyfi nyugatról és keletről egyazon pontot néznek: Imre király trónusát, aztán elindulnak egymás felé, és el is jutnak egymáshoz is, a trónra is, csak sokat kell várniok. Lehetetlen, gondoltam, hogy Imre király, aki tisztában volt a saját egészségi állapotával és születendő gyermeke helyzetével, ne gondolta volna jól meg, kit válas438szanak örökké nyugtalan, elégedetlen öccse feleségéül, s ha mégis Gertrúdot, a meránit szemelte ki, az élő dinamitot, aki közelében nemhogy enyhült, de maximálisra nőtt minden feszültség, akkor rosszul informálták – mert nyilván küldött a leendő ángy megtekintésére nem egy futárt. Megírtam a Csak szúnyogok című hangjátékomat, a Rádió úgy megijedt tőle, mikor beküldtem, hogy a drámai osztály még válaszra sem méltatott, csak kifizette. Olyannak ábrázoltam a gyereklány Gertrúdot, aki már készül valami olyanra, ami miatt egyszer egy vérig sértett, felháborodott, kifosztott ország megöli. Sokféleképpen megírhattam volna ugyanezt, blankversben, régiesen, nemes patinával, én is tanultam magyar szókincstant és a különféle irodalmi korszakok nyelvét Csüry professzortól. Megírhattam volna, de ugyan minek? A Fényes nap zsurnalisztikai nyelvhasználata elérte, hogy egy történelmi, távoli esemény és egy politikai szituáció közérthetővé vált, és senki se tartotta István szent királyt kevesebbre azért, mert Géza fejedelemmel azt mondattam neki: „Ne játszd itt a nagyokost, Vajk!” A merániak gyerekek is voltak valaha, egy boly viháncoló testvér. Nyilván becézték is egymást, miért ne tették volna. Arany János a leveleiben Kicsikémnek szólítja Gyulai Pált, azóta valahogy emberszabásúbbnak érzem őt.

439
Csak szúnyogok
Hangjáték
Szereplők:
Szöszi
Az apa
Nyafi
A nevelő
Bobó
A sovány követ
A kövér követ

(A tanulószobában. Három testvér, a 15 éves Szöszi, a 14 éves Nyafi [lányok], és a 13 éves Bobó [fiú] a leckéjét tanulja.)

SZÖSZI

Igen gazdag leginkább aranyban, tellúrezüstben, de bőven megtalálható a nemes opál, az ametiszt és a gránát…

NYAFI

Julius Caesar hódítása után a rómaiak kezén volt, majd három germán törzs szállta meg Galliát, úgymint a nyugati gótok, a burgundok és a frankok…

BOBÓ

Nyafi! Rokonunk a gót?

SZÖSZI

Csitt, Bobó! (Csend, majd újra tanulni kezd.) Nemes opál, ametiszt és gránát. (Elgondolkozik.) Ezért küldött hát gránátos keresztet. Nem kellett neki vennie. Olcsó.

NYAFI

Nahát de piszok vagy! Bár nekem küldene olyat a vőlegényem. Te már annyi ékszert kaptál, hogy az őrület. Add nekem a gránátos keresztedet, Szöszi!

SZÖSZI

A mama rég eladta, pedig Bobónak szántam. Ő lesz pap.

NYAFI

Bobó kipiszkálta volna és csúzlival szerteszéjjel lövi a gránátokat.

BOBÓ

Ön fogja be a száját, Madame, és magolja jövendő hazája történelmét! Ha sokat bosszantasz, Nyafi, majd nem oldozlak fel. Párizsba kerülsz, az urad vén lesz, a kamarásaid fiatalok. Szükséged lesz diszkrét gyóntatóra.

440
SZÖSZI

Elég, Bobó! Utálom, ha frivol vagy. Tizenhárom éves korában az ember nem beszél ilyen marhaságokat. Tanulj!

BOBÓ

Jó, Szöszi, tanulok. (Csend.) Röhögnöm kell, ha arra gondolok, hogy vannak, akik irigyelnek bennünket. Itt ülünk a tanulószobában, míg normális emberek táncolnak, vadásznak, lovagolnak. Nyafi biflázza a francia történelmet, te a magad leckéjét, én meg a kánoni izéket.

NYAFI

Csak hallanám már azokat a kánoni izéket! Azt már én is tudom, hogy Magyarországon gránát van meg rengeteg arany, opál, ametiszt, és Szöszi is tudja, hogy Galliát Julius Caesar hódította meg, de tőled még egy nyikkot se hallottam a mai leckéből.

BOBÓ

Kánontábla. Tabella secretarum. A misekönyv előírása szerint az oltár közepén felállítandó tábla, amely a glóriát, a krédót… (Lesodorja a könyvét.) A nyavalya törje ki, hát nem leejtettem?

SZÖSZI

Megverlek, meglátod.

NYAFI

Nem verheted meg. Pap.

SZÖSZI

Szép kis pap, mondhatom. Apánk egyetlen tévedése. Hogy lehet Bobót egyházi pályára küldeni, aki mellett nem marad meg szobalány?

BOBÓ

Majd meggyónom saját magamnak.

NYAFI

Bobóka, vigyázz! Te Szöszivel mégy, nem velem. Nálam Párizsban még csak ellehetnél, de Szöszit olyan országba küldik, ahol a papnak illik olyannak lennie, amilyen egy pap. (Csend.) Szegény Szöszi.

BOBÓ

Miért szegény? Náluk van a legtöbb arany meg ezüst meg drágakő Európában, most tanulta. Aranyban fog fürödni, és máris úgy imádja a népe, hogy havonta küldik hozzá a követeket meg az ajándékokat.

SZÖSZI

Ez hülye is, Nyafi, nemcsak ledér. Bobó, a követek nem azért járnak ide, mert máris imád a nép. A követe441ket hol a király küldi, hol a kormány valamelyik szorgalmas tagja, tájékozódni, jó leszek-e királyi sógornőnek.

BOBÓ

Azt kapásból megmondhatom: nem leszel jó. Te sokkal inkább vagy királynénak való, mint Nyafi.

NYAFI

Akarsz cserélni?

SZÖSZI

Nem lehet, szívem.

NYAFI

De Bobónak igaza van. Belőled jobb királyné lenne, mint belőlem.

BOBÓ

Az lesz, ne félj.

SZÖSZI

Tanulj!

BOBÓ

Nem tanulok. Utálok tanulni. A frász törje ki a kánoni…

(Nem tudja befejezni a mondatot, mert Szöszi megüti.)

BOBÓ

Nahát, igazán! Megmondom anyánknak!

NYAFI

Megérdemelted. Szólni fogok, hogy legalább ha magunk között vagyunk, ne járassanak téged csuhában. Megver az Isten miattad mindnyájunkat.

SZÖSZI

Csend legyen! (Visszasüllyed a leckéjébe.) Van bölény, medve, farkas, sakál, borz, vidra, hermelin…

BOBÓ

Micsoda vadászterület!

NYAFI

Nagy Károly alatt a frank birodalom az Atlanti-óceántól a Földközi-tengerig terjedt. Utódai Jámbor Lajos…

BOBÓ

A hermelint csak nekünk legyen szabad vadászni. Legyen monopólium.

SZÖSZI

Tanulj!

NYAFI

Látod, hogy nem tanul, akkor legalább téged figyeljen. Jó lesz, ha megtudja, hová viszed magaddal.

SZÖSZI

Bár már vinném. Eddig még mindig talált valami kifogást a király. Egyébként ne gondold, hogy ott, ahová megyünk, egész nap vadászni fog. A püspök, aki legutóbb itt járt onnan, elég komoran nézett rá.

442
NYAFI

Mert már vén volt, és irigykedett Bobóra, hogy máris kanonok. (Elgondolkozik.) Bobó nélkül nem mehetsz el, Szöszi. Kell valaki melléd, különben megesznek azok a vadak.

BOBÓ

Vagy Szöszi őket.

SZÖSZI

Engem ne félts. Rég tudjuk, hogy a király beteges. Ha a jövendő sógorom meghal, mi leszünk a király.

BOBÓ

Megkoronázlak én még életében. Akarod?

SZÖSZI

Ne hülyéskedj! A korona szent. Ez az első, amit meg kell tanulnod, hogy a korona szent. Hallod?

BOBÓ

Felőlem!

NYAFI

És ha a sógorod mégse hal meg? Vagy gyereke születik?

BOBÓ

Ejnye, hát majd magához szólítja az Úr a csecsemőt.

NYAFI

Honnan tudod, hogy magához szólítja, mikor még meg sem született?

BOBÓ

Hát csak úgy gondolom.

SZÖSZI

Jól gondolja ez a kis okos. Ha nem halna meg, igazán kínos helyzetbe kerülnék. Csak nem képzeled, hogy mikor te francia királyné leszel, én maradok egy király sógornője?

BOBÓ

Ámen!

NYAFI

Jaj, Bobóka, ne mondd azt, hogy ámen, olyan rémes, mikor azzal a gonosz kis pofáddal imádkozol. (Csend.) Mondd, Szöszi, nem lehetne megosztani azt az országot, ahová visznek? A felén uralkodnék a király, a másik felén meg te a gránátos pasasoddal. Irtó nagy ország. Elférnétek.

SZÖSZI

Az ország oszthatatlan. Nem lehet, csak egy királya.

NYAFI

A németeknek van vagy kilenc.

BOBÓ

Hallottad, hogy ahová mi megyünk, extra ország. A korona szent, az ország oszthatatlan.

443
NYAFI

Én nem szeretnék odamenni.

SZÖSZI

Hát persze, kis gyávám, hisz azért nevezünk Nyafikának. Te csak menj Párizsba, szórakoztasd a vén Henriket. Akkora szakálla van, hogy belefészkel az egér.

BOBÓ

A gránátkeresztes pasasnak igen gondozott a szakálla. À la Bizánc. És a követek csak jöjjenek. Azóta megy fel felé a csillagunk, mióta hordják Szöszinek a kincseket.

NYAFI

Na de hát mért néznek meg minket annyiszor?

SZÖSZI

A király és az urak szeretnék pontosan tudni, hogy a herceg kit vesz feleségül.

NYAFI

De hiszen évek óta tudják! Azt nézik, változik a képed?

BOBÓ

Első Nyafi, a nagy politikus! A királyt nem az izgatja, hogy Szöszinek megbarnult-e a haja időközben, hanem hogy milyen erő áll mögötte.

SZÖSZI

Nem mögöttem. Bennem. Mögöttem nem sok van, apa szegény. A királyt és az urakat az érdekli, mi megy velem együtt az országukba. Béke vagy háború?

NYAFI

A korona a királyé. Nem?

SZÖSZI

Persze.

NYAFI

A korona szent. Nem?

BOBÓ

Mi az hogy!

NYAFI

Hát ha a szent korona a királyé, akkor a király is szent, és nem szabad bántani. Csak békét vihetsz, Szöszi!

BOBÓ

Szegény Franciaország! Szerencsétlen Henrik úr! Gallia össze fog omlani Nyafi alatt. Hanem hogy én milyen ökör vagyok! Hát ezért öltözöl Hamupipőkének, Szöszi, ha beállít valamelyik úr? Ezért beszélsz olyan erkölcsösen, mint egy legenda?

NYAFI

Nekem mindig hallgatnom kell a társaságban.

SZÖSZI

Neked igen, szívem, mert Isten adott neked szép kis arcot, szép nagy hajat, de a koponyádba aztán semmit, és 444mégis attól tartok, boldogabb leszel, mint mi Bobóval. De látod, rólam sokáig azt hitte apa, én leszek az egyetlen gyereke, hát engem tanított meg politikusan gondolkozni. Nekem úgy kell beszélnem, hogy a király és a vőlegényem hívei egyaránt azt gondolják, nem vagyok annyira eszes, hogy bármikor is beleszólhatnék bármibe.

NYAFI

És a gránátkeresztes? Azt is becsapod?

BOBÓ

Az tudja, kit vesz el, ne félj. Tavaly úgy csókolóztak, hogy azt hittem, felgyúl a várkert. Szöszi elomlott, pihegett… (Szöszi megüti.) Na. Ne verekedj!

NYAFI

(vihog) .

BOBÓ

Nem politizáltak. Az később jön. Az ágy után.

(Szöszi megint ráver. Bobó dühös lesz, tőrt ránt elő a csuhájából.)

BOBÓ

Szöszi, ha harmadszor is megütsz, megjárod. Látod ezt a tőrt?

SZÖSZI

(olyan indulattal, mint egy felnőtt. Most érződik meg, kicsoda ez a lány) . Fogd be a szád, kölyök, mert széttaposlak, rongy, fecsegő, leskelődő gazember!

NYAFI

Szöszi!

SZÖSZI

(változatlan szenvedéllyel). Térdelj le, és kérj bocsánatot! Azt mondtam, kölyök, térdre!

BOBÓ

(megszeppen) . Ne haragudj, Gertrud! Na. Ne haragudj már!

SZÖSZI

(lecsillapodik) . Eszeden légy, azt ajánlom. Ne élj vissza azzal, hogy annyira szeretlek. Ha elrontod, amit tervezek, véged.

BOBÓ

Ugyan mi a szent fenének mondanám el, hogy láttalak csókolózni?

SZÖSZI

Azt elmondhatod, úgyse hiszi el senki. Te mindig csókról beszélsz, kéjről, ez a főtémád. Azt jegyezd meg, 445hogy buta vagyok. Azt jegyezd meg, hogy míg a vőlegényem el nem vesz, és meg nem érkezem Magyarországra, én vagyok Nyafi.

BOBÓ

(elbámul) . Te vagy Nyafi?

NYAFI

Most te nem kapcsoltál, Bobó. Szöszi azt akarja mondani, hogy míg meg nem érkezik Magyarországra, azt kell elhitetni mindenkivel, hogy nem érdekli a politika, és olyan ostoba, mint én.

SZÖSZI

(áradó szeretettel) . Gyere ide, megcsókollak. Gyere, kis madaram, gyere! Nem baj, hogy nem vagy okos, minek volnál. Majd én gondolkozom helyettetek. És ha nem lesz pénzetek, adok. Adok Egbertnek, Ottónak, Henriknek, a mamának is. Mindenkinek. Olyan borzasztó volt szegénynek lenni! Ha nem kapsz eleget Párizsban, neked is küldök. Ne félj, babukám! Na, gyere ide te is, csókolj meg, te vadállat! (Bobó megcsókolja.) Így. És most tanuljunk.

BOBÓ

(mutatja, hogy milyen szorgalmas) . A kánonjog és az egyházjog vegyesen használatos, pedig a kettő nemcsak terjedelmére, de tartalmára is…

(Ajtó nyílik, belép a nevelő.)

A NEVELŐ

Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!

A GYEREKEK

In aeternum, pater!

A NEVELŐ

Szöszi, menj átöltözni. Vendég Magyarországról.

SZÖSZI

Igenis. András követe?

A NEVELŐ

Azt hiszem, a királyé.

SZÖSZI

(fulladt izgalomban) . Jöhet velem Nyafika is? Nyafika gyönyörűen át tudja fonni a hajamat úgy, ahogy a magyarok viselik.

A NEVELŐ

Majd átfonod magad. Nyafi tanulja Galliát. Gyere, Szöszi!

446

(Kimennek, Nyafi engedelmesen újra tanulni kezd.)

NYAFI

Gallia Julius Caesar hódítása után a rómaiak uralma alatt volt, majd három germán törzs…

BOBÓ

Hagyd a csudába Galliát. Gyere az ablakhoz! (Ő odaáll, messzebbről hallani a hangját.) Most mennek fel a követek. Egyik rondább, mint a másik.

NYAFI

(mellé áll, szemlélődik) . Nem is csúnyák.

BOBÓ

Menj már! A magasabbnak ferde szeme van, a köpcösnek meg olyan a pofája, mint a sólyomé. Szegény Szöszi, hogy azt hová viszik! Rámegy a fél élete, míg rendet csinál abban az országban.

NYAFI

Az idősebbik valami kis ládát hoz. Ez megint ékszert kapott!

BOBÓ

Vajon ma mit dob be?

NYAFI

A drágaköveket meg a hermelint. Most tanulta.

BOBÓ

Minimum. De lehet, hogy valami váratlannal tébolyítja őket. Szöszi zseni. Gyere, nézzük meg! Ha a trónteremben az erkélyen beállunk Szent Gudula szobra mögé, soha senki rá nem jön, hogy ott vagyunk.

NYAFI

A nevelőnk azt mondta, tanuljunk.

BOBÓ

Ilyenkor nem mozdulhat Szöszi mellől. Na, nyomás!

(A két gyerek kiviharzik a szobából. Következő mondataik már Szent Gudula szobra mögül hangzanak egy galériáról.)

BOBÓ

Aztán nehogy köhögj! Ez a terem olyan visszhangos, hogy ha tüszkölsz, elhallik Itáliába.

(Lenn a trónteremben a kövérebbik követ odahajol a soványabbikhoz.)

447
A KÖVÉR

(csak suttog) . Bájos teremtés.

A SOVÁNY

Nem látom a szemét.

A KÖVÉR

Baj volna, ha látnád. Nem kívánnék az udvarba kacért.

A SOVÁNY

A hajviselete magyaros.

AZ APA

Lányom, megengedem, hogy üdvözöld a magyar urakat.

SZÖSZI

Hazátok nyelvén teszem. Isten hozott Meránban!

A SOVÁNY

Fogadd szívesen, kisasszony! (Átadja az ajándékot.)

BOBÓ

(a galérián) . Odaadta a kisládát.

NYAFI

Állva?

BOBÓ

Persze. Ezek nem térdepelnek, csak a templomban. Barbárok.

A KÖVÉR

András úr kéri, emlékezz meg róla imáidban.

SZÖSZI

Kérés nélkül is megteszem mindennap. Megengeded, hogy kinyissam a ládikót?

A SOVÁNY

Majd én, kisasszony. (Kinyitja neki.)

SZÖSZI

Opál. Ametiszt. Gránát. Úgy villog, mint a hermelin szeme!

BOBÓ

(a galérián) Bedobta a gránátot is, a hermelint is!

SZÖSZI

Urak, azért becsülöm leginkább az értékes ajándékot, mert magyar kövek. A hegyeitek üzennek általuk.

A KÖVÉR

Egészséggel viseld, kisasszony!

AZ APA

Mindkettőtöket szívesen látunk asztalunknál!

SZÖSZI

Legközelebb küldjetek nekem valami lányt, aki megtanítja a szakácsainkat arra, mik kerülnek nálatok az asztalra.

A SOVÁNY

Az udvartartásod majd fogja tudni, kisasszony.

SZÖSZI

Gondolom, uram. De én azt szeretném, ha ide bármikor követ érkezik tőletek, olyannal kínáljuk meg, amit szeret. Ne nevess ki együgyűségemért.

448
A KÖVÉR

Figyelmes vagy, kisasszony.

(A két gyerek majd megpukkad a galérián.)

BOBÓ

Ne vihogj, hülye, meghallják!

A SOVÁNY

Herceg, amikor elindultunk, nem tudtuk még, átadunk-e még mást is az ajándékon kívül, amelyet nem András úr küldött ezúttal, hanem Imre király.

AZ APA

(azonnal felfogja, mit jelent ez a közlés) . Á!

A SOVÁNY

Imre király ránk bízta: döntsünk. Nézzük meg még egyszer a kisasszonyt, s ha úgy látjuk jónak, tolmácsoljuk nektek, mit üzent. (Kis csend.) Te, kisasszony, úgy hordod a hajadat, ahogy nálunk viselik a hajadonok, leckéd mellett találtunk, és hazánk nyelvén köszöntöttél. Reméljük, magyar lesz majd a lelked is. Nem jössz könnyű hazába, de ha megszeret, édes lesz benne még meghalnod is.

BOBÓ

Megfulladok. Nézd Szöszit! Nézd!

SZÖSZI

Urak, zavart vagyok, és úgy ver a szívem. Érzem, valami fordult, érzem, mint a nagy vihart a halak, amelyek csak a ti vizeitekben élnek… a tóban meg délen, Tapolcán, egy barlang fenekén.

BOBÓ

Most bedobta nekik a tavas barlangot!

A SOVÁNY

Herceg, szánkkal üzen neked Magyarország királya. Tűzzétek ki a kisasszony és András úr esküvőjének a napját, rokoni szeretettel várja őt Imre király.

AZ APA

Urak, boldoggá tettetek. Mielőtt távoznátok Meránból, kijelölöm a napot. De most asztalhoz! Gertrúd, részt vehetsz az ebéden.

SZÖSZI

Uram, nagy hírt hoztál, ami megnyitja számomra az utat arra a csodálatos, távoli földre. Sohasem akarlak elfelejteni. Ki vagy, uram, hogy hívnak téged?

A SOVÁNY

A nevem Bánk, kisasszony. Bánk bán. A kísérőmet úgy hívják: Petur.

449

A hangjátékot félretettem, sokáig nem is gondoltam rá, egyszer valami fiókrendezésnél akadt a kezembe, jót mosolyogtam, mikor elolvastam. Akkor még változatlanul a Régimódi történet-en dolgoztam, s mikor kiderült, hogy Rickl Mária a debreceni Szent Erzsébet nőegylet vezetője volt, megint csak eszembe jutott a meráni Gertrúd. Az anyja volt ennek az Erzsébetnek, töprengtem, milyen lehet egy szent anyjának lenni? Félretettem a Rickl Mária feliratú cédulás dossziémat, és elővettem a Szentek Életé-t. Erzsébet 1207-ben született Sárospatakon, 1231-ben halt meg Marburgban. „Erényei hihetetlen korán virágoztak ki a fiatal lélekben, négyéves koráig élt csak II. Endre királynak és anyjának, a meráni Gertrúdnak várában, de már akkor észre lehetett venni, hogy játék közben be-beszökik a kápolnába, az oltárhoz tipeg, és imádkozik. Ha a szabadban játszottak (mit – törtem a fejemet –, mit játszottak ezek a gyerekek, Erzsébet, a leendő IV. Béla meg Kálmán, a kisebbik fiú, valami német játékot, ez a logikus, amit valamikor maga Gertrúd is játszhatott az övéivel Andechsben), titokban odaült a templomfalhoz, és megcsókolta a követ. Boldog gyermekkora csakhamar megszakadt, mert követség érkezett a várba Németország türingiai tartományából, a leendő őrgróf, a tizennégy éves Hermann részére kérték meg a királykisasszony kezét. Példátlan bőkezűséggel állították össze a kelengyéjét és hozományát, aranyban, ezüstben, aztán megindultak vele, és Marburgban átadták a leánykát. Átvették vele együtt az ezüstbölcsőt, az ezüst fürdőkádat, az aranyedényeket, a drága keleti selyem- és bársonyszőnyegeket…”

Letettem a könyvet.

Első éve volt, hogy tanítottam a Debreceni Református Leánygimnáziumban, voltaképpen nem is oktattam igazán, csak gyakorló tanár voltam. Egy nap az egyik hatodikos, most úgy mondanók, hogy másodikos, jelentkezett nálam azzal, 450hogy el akar búcsúzni, mert férjhez megy. Csak néztem rá, mintha hirtelen megbolondult volna, 1940-ben nemigen mentek a lányok az iskolapadból alig tizenhat évesen férjhez. Megpróbáltam meggyőzni, ne tegye, korai lesz még, fejezze be a tanulmányait, a vőlegény felől érdeklődtem, a válasz még jobban megzavart, mert kiderült, nem ismeri, csak nevét, életkorát tudja, pár nap múlva megesküsznek, és kivándorolnak Palesztinába. Úgy néztem rá, mint egy őrültre, s most már tudom, ő is úgy nézhetett engem, értetlen butát, mint egy őrültet, gyerekebbet önmagánál, akinek láthatólag fogalma sincs arról, mi van a világban. Beszélek az anyjával, ajánlottam neki, nem biztatott, nem is tiltakozott. Valóban beszéltem, az anyja aztán adott indokolást, azt se tudtam, hogy kerülök ki az utcára tőle. „Tessék már minket békén hagyni, kérem. Hagyja, hadd fussanak, még majdnem gyerek mindkettő. Talán így túlélik, ami jön.”

Ez az emlék tért vissza hirtelen a Szentek Élete olvasása közben. Most már nem azt a Gertrúdot láttam, aki a gyerekeivel a pozsonyi várban játszik, hanem aki két esztendő múlva halott, nem szép, megcsodálni való halott, hanem húscafat, csontdarab, akinek a fejét viszik el majd II. Endréhez agnoszkálni a gyászhírrel együtt a futárok. Nyúltam mindjárt a történelemkönyv után, nyomozni a csepp vallásos lány után. II. Endre egyik legpazarlóbb, folyton pénzzavarral küszködő királyunk, amikor a szentföldre megy, annyira nincs semmije, hogy kifosztja a kolostorokat, és elzálogosítja meg eladja az egyházi kincseket, mit jelent akkor ez a minden képzeletet felülmúlóan dús nászajándék, és egyáltalán, miért jött létre ez a frigy? Forgatom a német és latin forrásokat, olvasom a lábjegyzeteket, kiderül, Gertrúd valamennyi gyereke naponta misét mondat anyja emlékére, Gertrúd valamennyi gyereke rajong az anyjáért. Egy bizonyos: jó anya volt. A szülő, az a hajdani, a tanítványom anyja és a meráni nő 451hirtelen ott álltak szorosan egymás mellett a tudatomban, hagyja, hadd fussanak, gyerekek még – hallottam újra a régi hangot. A lábjegyzetek olvasása közben elhűltem, mikor végre tételszerűen megtudtam, mit vitt magával Erzsébet, de elhűlhetett az egész türingiai társaság is, amikor a kislányt és hozományát kipakolták: egy kincstár utazott nászajándékképpen a négyéves gyerekkel, elképesztő fejedelmi vagyon. Már tudta a meráni asszony, mi vár rá? Okos volt, uralkodónak nevelték, volt másutt is titkos, letétbe helyezett pénze Budán kívül. A fiút nem menthette ki sehová, amikor érezni kezdte az ellenszenvet, amely felé parázslott, ha ellopja Bélát, nem lehet belőle magyar király, Kálmánt sem küldheti el, Kálmán a kisebbik trónörökös. De a lány, ez a kedves, ez az imádkozó szelíd, aki a templomkövet csókolja, misét játszik, fordítva tartva kis kezében a könyvet, amiből még nem is tud olvasni, ez talán menekülhet, s túlélheti, ami esetleg jön. Azt éreztem, Gertrúd nem imponálni akart a türingiaiaknak, Gertrúd fütyült a nászasszonyára, egyszerűen csak kimentette az országból az egyik gyerekét, s talán önmaga visszavonulásának anyagi útját is építette, hisz egyszer már el kellett menekülnie innen, még Imre királysága idején, mikor a fivérek közti ellentét már-már háborúvá mérgesedett, és a király egyszerűen hazakergette őt Meránba, Endrét meg bezáratta, évekig nem is láthatták egymást. Ha ismét futnia kellene, Erzsébet révén kinn van Magyarország ezüst- és aranykészletének nagyobbik része, akkor sem lesz többé szegény, ha itt kell hagynia a koronáját. (Milyen hiába volt mindez, tűnődtem el, a gondos tervezés, az értékek külföldre mentése. Nem veszi annak hasznát senki, csak az új rokonok, azok prédálják majd el III. Béla mesés vagyonát; Gertrúdot a szó valódi értelmében széttépi a felháborodás, a kislány, Assisi Szent Ferenc kortársa, maga is szent lesz, vezeklőövet visel, mezítláb jár, sertésólban húzza meg magát, mikor a sógora kiutasítja a várból, 452bélpoklos, mocskos, „formátlan” betegeket ápol, rosszabbul él a koldusainál. A fiút, a szent fivérét, nem a tatárok rabolják ki, azok csak meg akarják ölni, Temudzsin törvénye logikus: egy elfoglalt föld teljes uralkodóházát ki kell irtani, így nagyobb a garancia az ország megtartására, nem marad trónkövetelő. A fiút majd a saját atyafia, az osztrák fosztja meg mindenétől, hadd gondolkozzék el ott a Lajta mentén, végül is hol végződik Európa.)

Mikor egy téma ennyiszer megkísérti az írót, nyilvánvaló, hogy meg akar valósulni. A meráni fiú megírását Benda Kálmán úgy kísérte figyelemmel fogantatása percétől, mint egy szülész a gondjaira bízott, láthatatlan magzatot. Barátságunk régen kezdődött, még a Kiálts, város! bemutatója után, a történész, akivel sose találkoztunk addig, szerette a darabot, s nem restellte a fáradságot, hogy közölje is jó véleményét a számára akkor még csupán vezetéknév-keresztnév íróval: a debreceni bemutató után levelet írt. Ez első levél folytatása személyes családi találkozás lett, s aztán boldog egyetemi éveim újrakezdése: Benda tanított, én tanultam, Benda kiadta a kötelező olvasmányaimat, én céduláztam és faltam a könyveket. Hódmezővásárhelyen annak idején azzal a feltétellel választottak rendes tanárrá, ha megszerzem latin–magyar szaktárgyaim mellé a történelemből is a képesítést, már mint megválasztott vásárhelyi tanár iratkoztam be a negyvenes évek elején újra az egyetemre, s mint mezei bölcsész jártam haza kollokválni. Tanultam én az Árpád-kort, éppen csak hova párolgott már az az anyag a fejemből annyi év múltán, amellett nem ismertem az új kutatások eredményét, a legfrissebb felfedezéseket, amelyek pedig nagyot változtattak a már tradicionálissá vált történelmi tablók érzelmes színein vagy indokolatlan aranyán, mióta a külföldi levéltárakban 453való szabad kutatás lehetővé vált. Benda végtelen anyagot adott a kezembe, és sose vesztette el a türelmét, ha a leglehetetlenebb időpontban a legképtelenebb kérdésekkel zaklattam, végül is tőle tudtam meg, mi történt hát voltaképpen a tizenharmadik században, hogy szól Bánk bán valódi históriája. Lehetetlen volt vissza nem gondolnom arra a bizonyos magyarórámra, amelyen Katona megbukott, mennyire meglepte volna valamikori tanítványaimat, hogy Bánk valóban nagy koncepciójú főúr volt, diplomata és politikus Péter-Peturral együtt. Magyarországon a merániak révén német befolyás érvényesült – magyarázta Benda –, méghozzá nem is udvarias, de brutális, gyilkosan kíméletlen, a nemzetre sértő és kártékony módon, ezt kívánták Bánkék más, szerencsésebb, francia orientációval megszüntetni. Nem sokkal vállalkozásuk előtt már megpróbálkozott a frakció egy nem realizált puccsal, de a futárt elfogta az elhárítás és az udvar könnyedén felszámolta a szervezkedést. Ahhoz, hogy más külpolitikát válasszon az ország és más elsődleges szövetségest, mint a németet, el kellett távolítani a kormányból az igazi királyt, Gertrúdot.

III. Béla két fia, Imre és Endre között legalább akkora volt a különbség, mint Imre Aragóniai Konstanciája és Endre Meráni Gertrúdja között, a beteges és hamar elhalt Imre és a helyét voltaképpen sose találó, gyámoltalan aragon nővel szemben vasegészségű ellenpár állt. Endre csupa erő, kedvesség, virgonc, felelőtlen lovagkirály: mindkét kezéből csorog a pénz, a sajátja is, az országé is, híveinek egész vármegyéket osztogat ajándékba, költ-adományoz, költ-adományoz egyre; míg trónra nem kerül, azért, hogy pártja kiépüljön, mikor már a trónon van, azért, hogy megtarthassa. Mellette a kormányrúd persze hogy a német asszony kezében van, aki hamar felismeri férje gyengéit, s maga irányítja az ország ügyeit, úgy, ahogy jónak látja, és azok segítségével, akikben megbí454zik: számára a család biztonsága azonos az országéval. Endre két kézzel ad, de ezzel aztán vége is a hatalmának, ha a kormány tagjai – az ország bárói – fordítani akarnak a politika szekérrúdján, hozzá hiába fordulnának, Endre mindenbe beleegyezik, aztán megtagadja, letagadja, visszavonja, Gertrúddal pedig nem lehet tárgyalni, az megy a maga feje és a maga andechsi gyakorlata után. Nagyot csalódhatott a meráni nő – gondoltam, míg figyeltem Bendát –, amikor rájött, hogy Endre ugyan trónra segítette, de nem partner, Endrével nem lehet nemhogy világ-, magyar politikát sem csinálni, itt az egyetlen, amit az álmai közül megvalósíthat, az övéiről való gondoskodás esztelen kiélése. Magános lehetett ez az asszony, aki úgy kapott koronát, hogy nem kapott melléje királyt – bár, Isten tudja, hátha éppen ez elégítette ki, a függetlenség. Amivel nem számolt, az maga a magyarság volt s az elmúlt idő István szent király uralkodása óta: már lettek volna igazi keresztény hitben felnőtt magyar káderek, a magyar archiregnum régen nem szorult már politikus-importra.

Vajon melyik volt az a pillanat, tűnődtem cédulázás közben, amikor gyanakodni kezdett, amikor megérezte, vihart ígér a horizont, a nemzet, amelynek érzékenységével sose törődött, válaszra készül, s nép, egyház, kormány szinte egyazon időben döntenek úgy, nem vállalják tovább Berchtold érsek szégyenletes karrierjét, a botrányos közállapotokat, a meráni siserahadat és őt magát sem, a királykodó királynét, kíméletlen erejével. Nyilván az az óra, amely döntésének eredményeképpen egy leendő szent kislány magával viszi Wartburgba az ezüst fürdőkádat és Magyarország kincseit. Többet abban a pillanatban a meráni Gertrud nem tehetett sem a lányáért, sem önmagáért.

Bendát meglepte a választásom, mikor megtudta, IV. Báláról szeretnék darabot írni. Mindig érdekeltek a történelmi alaphelyzetek, a magyar események sajátságos interferenciái, 455a századok egymásra rímelése azonos szituációkban, az az érzékelhető előrejelzés, amelyet nemigen vesz komolyan senki, hiszen nem tény, alig több valami arányeltolódásnál, ami az elektromos és mágneses erők között vihar előtt keletkezik. Izgatott annak idején az államalapítás, e másik történelmi alaphelyzet, az újjáépítés legalább annyira, mert ahogy amannak, emennek is részese, szemlélője, sőt cselekvő munkása voltam. A meráni Gertrúdnál nyugtalanítóbbnak, gondolkozásra serkentőbbnek éreztem legidősebb gyermekét, azt a valamikori királyt, aki életének olyan képtelen a története, hogy mai szókincsünkkel érzékeltetve az eseményeket, igazán sajátságos életrajzot írhatna magáról, a legsajátosabb realista és szürrealista elemekkel. Mert van egy gyermek, akinek pazarló, egy szélhámos bájával megáldott, gyenge jellemű, megbízhatatlan és hazug apja elvesz egy nála eszesebb, de olyan határig csak a saját famíliája érdekeivel törődő, karrierista nőt, hogy azt az említett gyermek szeme láttára meggyilkolják, sőt maga a fiú is alig tud megmenekülni az elszabadult indulatok elől. Félárva, mindkét ági családja neveli, zord, hallgatag, merev, tartózkodó kamasszá nő, s hogy is tudná valaha elfelejteni azt az iszonyatot, ami a szeme láttára történt. Kishúga vallási rajongó, amúgy sem él a közelében, pici korában külföldre kerül, öccsei is kicsik még, egymaga gyötrődik a gondolattal: rangos apjuktól legalább egy logikus lépést elvárhatnának, olyat, ami egy szicíliai paraszt számára olyan természetes, mint hogy narancs nő a fákon: a bosszút, csakhogy a bosszút nem állja meg a szülő. Részint tartozik a gyilkosoknak – zsebükben van –, részint tart is tőlük, félt valamikor a feleségétől is, nem is érzi katasztrófának, hogy elvesztette, nem siratja, a gyerek csak anyja rokonainál, külföldön engedheti szabadjára a könnyeit, vakációk idején, vagy mikor a nagybácsikra bízzák, anyja testvéreire, mert apja külföldön jár. A gyermek vár, sok mindenre vár, furcsa módon 456nem is elsősorban az állásra, ami apja halála után majd őt illeti, s ami miatt öccsei nem féltékenyek rá, holott az ő nagy indulatokkal megáldott-megvert családjukban nemegyszer életére tör fivér a fivérnek azért a bizonyos hatalomért, ám az iszonyú halált halt anya gyerekei mind forrón szeretik egymást, a fiú az állás adta lehetőséget lesi, a pozíció csak eszköz, nem főcél egyelőre, az segíti majd a bosszúhoz, amit neki kell megállnia. Apja mindenféle esztelen vállalkozásba kezd, hol kisebbik fiának akar valami új objektumot szerezni – Halicsot –, hol meg végre teljesíti régi fogadalmát, és keletre utazik. Útjának voltaképpen istenes, vallásos indoka lenne, ám ocsmány turistaút lesz belőle, ahová női utasok is elkísérik, a szentföld meglátogatása szomorú kabaré, az apa kíséretével együtt meglátogatja a híres bibliai helyeket, megfürdik a Jordán folyóban, szuvenireket gyűjt, megvesz egy korsót a kánai menyegzőről, kölcsönpénzen Szűz Szent Margit fejét, Bertalan apostol fél karját, aztán meglátogatja a rokonait, akik révén még magasabb rangot szeretne nyerni: azt reméli, ő lehet a latin birodalom császára. A vágyott méltóság egyik zálogaként hóna alá vesz egy holtra rémült nikeai kislányt, és elhozza a fiának feleségül, közben odahaza minden világi-egyházi tekintély elveszti a hitelét, a morál elporlik az érdekek szüntelen ütközésében, a pénzt hamisítják, a nép nyomorog, a hatalmasoknak semmi sem elég, az anya gyilkosai változatlanul betöltik régi állásaikat. Az apa a turistaútról hazaérve nem ismer rá a háza tájára, akkora a felfordulás, valami okmányt is alájegyez, hogy nem tűr több visszaélést, sőt személyében felel mindenért ezentúl, ki veszi komolyan aranypecsétje ellenére, sem aki fogalmazza, sem aki aláírja, a nép amúgy is analfabéta, a középkáderek joga papíron marad, nem változik semmi. Közben az anya kihűlt ágyába mostoha kerül, a fiú viszont nincs már egyedül, árvaságában társa lett, az az idegen madár, akit apja importált Nikeából. Szeretik 457egymást, de a gyerek feleség most már nem illik az apa új politikájába, a remélt nagy pozíciót másra bízták, minek neki akkor ez a távolból idecipelt kislány, ha nem tud már vele lépni reményei sakktábláján. Megpróbálja rávenni a Szentszéket, bontsák fel a fia házasságát, csakhogy a fiú nem enged, a fiú mélyen vallásos, amellett szereti is a feleségét, s főpap barátai segítségével meggyőzi a Lateránt, abszurdum, amit az apja óhajt. Ha eddig megvetette, most gyűlöli meg igazán, ezt az indulatot nem tudja féken tartani benne keresztény hite, az egyház iránti szeretete, a parancsolatnak csak a felét vállalja: de hát hogyan tisztelhetné ezt az apát. Pedig hivő katolikus, mint ahogy az vallásossága miatt Európa-szerte ismert külföldre került húga is, és hivő lesz egyszer majd az ő évtizedek múlva születő Margit lánya is, a condrás cseléd, csak míg a külföldön élő lánytestvér egy nagy szellemi áramlat boldog áldozata, Margit tudatos lázadó, mert szájáig ér már az urak és a hamis egyháznagyok okozta förtelem, és nincs más fegyvere Isten kibékítésére s a nagyok megszégyenítésére, mint a mocskos skapuláré, a sebes térd, amit a hintón járók és cifrán öltözött hatalmasságok szemébe villanthat.

A fiú, apjával ellentétben, részint pontosan tudja, mit akar, részint módszeres és kitartó. Meggyilkolt anyjától rendszeretetet, rideg szisztematikusságot örökölt, a tőle kapott energiával indul el útján. Apja nem állt bosszút, hagyta, hogy ebek harmincadjára jusson minden körötte, vállalta az okmányt, amely elvileg a kisebbeket védené, gyakorlatilag nem változtat a helyzetükön – apja gyáva, meg kell félemlíteni. Elkezdi gyűjteni a new establishment, saját jövendő pozícióját támogató kádereit, vele nagyjából azonos korú fiatal oroszlánok fekszenek körötte gyűrűben, és várják, hogy ugorhassanak. Közben a kishúgot szentté avatják, épp csak nem lehet jelen sem ő, sem az apja a szertartáson, mert a pápa éppen kiátkozta őket, apja abszurd gazdálkodása szemet szúrt a 458Szentszéknek, megszegett ígéretei is. Persze egy jó húzása azért van az apának: kitalálja, hogyan engedelmeskedhetik úgy a Vatikánnak, hogy közben közutálatnak adhassa a fiát, akitől ő is fél, akit ő is gyűlöl, s akiről tudja, egyebet se vár, mint hogy ő becsukja a szemét. Hatalmát mindenképpen kénytelen megosztani vele, bizonyos hatáskört ruház rá, kelletlenül ahhoz is hozzájárul végre, hogy eltávolítsák a környezetéből az első felesége meggyilkolásában kompromittáltakat, vagyonukat is konfiskáltatja, viszont elrendeli, hogy revideálják adományozási politikáját, ami nem védhető indokkal került idegen kézre, vegyék vissza; a végrehajtással megbízza a fiát. Zseniális ötlet! A fiú remek adminisztrátor, maga is hisz abban, okosan cselekszik a revízióval, az államháztartás már nem is gyenge, egyszerűen összeroskad, pár kiskirály, izmaelita, zsidó kezén a jövedelmi források meg az apja kádereinél, nem lehet itt egyensúly, míg az objektumok nem az államot szolgálják. (Még nem tudja, hogy téved, hogy felelőtlen apja kivételesen észrevett valamit a világ változásából, s a feudalizmus más, újabb szakasza alapját vetné meg, ha nem is az a szándéka.) Hányszor súghattak össze a háta mögött, míg vasseprűvel végigsepert a gondjára bízott területen, és visszaperelte a szétosztott királyi vármegyéket: „Íme, az anyja fia, íme, a kíméletlen begyűjtő!” Egyszer, a mindent elpusztító háború pillanatában majd ráemlékezik ez az ország erre a tettére, s nem nagyon iparkodnak a zászlaja alá: a gazdasági reform végrehajtója sosem népszerű.

Mikor apja, csaknem hetvenévesen, harmadszor is megnősül, elvesz egy ifjú hercegnőt, az undor fojtogatja a fiút, élete nagy napja, amikor végre meghal, ám a várt állami gyász nem az annyira kívánt őrségváltás, a magában gyermekként megígért teljes bosszú megállásának ünnepi perce, hanem megint a vad gyűlöleté. Apja holta után is fügét mutat neki, az ifjú mostoha terhes, azt állítja, hogy a férjétől, s ez éppúgy lehet 459igaz is, mint nem. A tény mindenesetre kétségtelen: ha a csecsemő világra jön, és az ország elfogadja törvényesnek, már nemcsak Kálmán öccse van, akihez annál is jobban ragaszkodik, mert másik fiútestvére időközben meghalt, hanem mert az mindent tud, amit ő nem, ő inkább hivatalnok, Kálmán született katona. Most legyen esetleg egy harmadik örökös? Azt se tudni, ki nemzette. De ha csakugyan Endre, az se számít, pusztuljon el, határoz a fiú, aki hatéves korában megcsúszott az anyja vérében, s akit többé nem tudnak kihozni a nyugalmából senki halálával. Nem kerül rá sor, hogy eljárjon nála sokkal fiatalabb második mostohája ellen, mint valami fablió hőse, a terhes hölgy fiúruhát ölt, és ellovagol a szomszédba, Bécsbe, ahol a fiú egyik rokona él, akivel ugyan iszonyúan összecsatázott nemrég, mert az orcátlanul viselkedett, átjött a határon és rabolt-pusztított szerteszét, fizettetett is vele akkora kártérítést, hogy belekékült. Most a fiú még az előbbinél is tökéletesebb rendet csinál: anyja gyilkosai megbüntetése, a birtok-revideálás után elintézi apja régi baráti körét, teljes káderkészletét, az orvost, aki szökéshez segítette a mostoháját, elevenen nyúzatja meg a budai piacon.

Mikor aztán a horizont végre felragyog a friss birtoklás örömében, kezében a hatalom, s azt csinálhatja, amihez hajlama vonzza: steril tisztaságot teremthet a sok mocsok és felelőtlenség után, amikor már majdnem sikerül helyreállítania családja régi jó hírét, maga nevelte, megbízható munkatársak segítségével, gyönyörű vetése, iparkodása eredménye pernye lesz, hamu. Eljut hozzá a külföldről közeledő veszedelem híre, felkészül a fogadására, míg szövetségest is szerez egy másik idegen országból, hogy együtt szállhassanak szembe azzal, ami jön, de akkor valami olyan történik, amit csillagjós se tudna kiszámítani. Környezete nem tűri meg a keletről jött szövetségest, az ország amúgy is duzzog a visszavett birtokok, az egyház a maga anyagi veszteségei miatt, a hithűnek éppen 460nem állítható új katonai partnert sem a világiak, sem a papi személyek nem vállalják. Ekkor, mint valami gonosz varázslat, hirtelen előbukkan a nem is olyan régen jóvátételt fizetett rokon, akivel eddig ugyan általában mindig összekaptak, de aki most nagylelkűen segítséget kínál. A körülmények furcsa összejátszása azt eredményezi, hogy éppen az alatt az idő alatt, míg a bécsi rokon nála tartózkodik, aktivizálódik az az ellenszenv, amit az udvar és az ország a nem nyugati módon civilizált szövetségesek iránt érez, s a népharag, akár valamikor az anyját, ízekre szedi családostul az egyetlen embert, aki valóban segíthetett volna neki a válság idején. Hogy ez megtörténhessék, valamit feltétlenül végiggondolt ő is: a serpenyő egyik mérlegében nyilván a nyugat állt gondolatai mérlegén, a másikban a kelet. Hiszem, hogy nemcsak anyja miatt billentette le a nyugatit, hiszem, hogy nagy és szintén szentté avatott elődje politikáját követte, nem a géneket, melyek elkeveredtek magyar vérével. Hiszem. Nem tudom, hogy az ország hitte-e. Rendet csinált, abszolút rendet, azért fizetnie kellett. Aki ilyen szisztematikusan rendes, mint ő volt, arra minálunk könnyen rámondják: meráni. Természetes szövetségese pusztulása után mindenesetre olyan egyedül maradt, mint az ujjam, a nyugat, amelyet választott, buzgón imádkozott ugyan érte, de imáin kívül csak bátorító köszöntéseit küldte. Bécsi rokona egyébként meghálálta a bizalmat, mert mikor már mindent elveszített, amit ősei szereztek, és apja öröksége nem ország volt már, csak farkastanya, amelyen romok között több napi járóföldre hullák bűzlenek, és csontok fehérlenek, elveszi tőle saját és állami vagyona maradékát, menekülhet őelőle is, a Lajta, amelynek védelmében annyira bízott, csak gazdag és boldog utasnak szelíd víz. Két gyilkosság tanújaként, az egyiket valóságos szemével, a másikat képzeletének erejével végignézve, kezd a katasztrófa után új életet, mérhetetlen türelemmel és iparkodással újraépíti, meg461erősíti, kijavítja, ami elpusztult, legkisebb lányát Istennek szenteli menekülésük emlékére, s aztán mikor esztendők iszonyú erőfeszítésével elvégzi munkáját, amelynél súlyosabb és nagyobb felelősséget kínáló aligha jutott valakinek, felnő az új, az őellene is fészkelődő, nyugtalan ifjúság, becézett nagyobbik fia szervezi türelmetlen hatalmi vágyában a saját új establishment-jét, és kezdődik minden elölről, ahogy a természetben szokott, amely minden évben megcseréli a lombhullató fák levélzetét. Egy különbség persze van: most nem egy felelőtlen, gyenge, rossz, hanem egy valamikori tévedését egy élet kemény munkájával, egy romba, pusztulásba roskadt ország újjáépítésével messze feledtető nagy király ellen gyűlnek gyűrűbe az új, tapasztalatlan s csupán a hatalmat, nem a munkát áhító friss oroszlánok.

Hazánk első újjáépítésének szerkezete érdekelt, azt reméltem, felel nyugtalan kérdéseimre a korszak, amelyet vizsgálok. Olyan hangerővel válaszolt, hogy belezengett a koponyám is, és ha történelmi alaphelyzetet kerestem a boncasztalomra, hát találtam egy helyett hármat. Megleltem elsőnek a háborút, amelyről azt képzeltem, átélve a második világháborút, hogy nemigen hallhatok róla olyat, ami meglep: kiderült, tévedtem. Mikor céduláim adatsora segítségével ott feküdtek kipreparálva azok az előzmények, melyek először a tatárjárás okozta pusztításig, majd az én eltervezett mondanivalómig, a romokból sarjadó élet kezdetéig és az ország tényleges, morális és technikai lábra állításáig vezettek, ott volt előttem a háború metszete is, méghozzá egy speciálisan magyaré. Ez a háború lefolyhatott volna másképpen is, esetleg sehogy – Batu kánnak mindkét verzióra volt elmélete, még a belle alliance-ra is, csak éppen ez esetben a magyar vezetés nem István szent király koncepcióját folytatta volna, hanem 462a Fényes nap Gézájáét, s azon külön elhűltem, milyen fintort vág olykor a történelem múzsája a magyar közéletre, míg elképzeltem az egyesült magyar és tatár seregeket, ahogy előre megfizetik Bécsnek mindazt, amivel később tartozni fogunk neki. Csak raktam a céduláimat, és gondolkoztam ezen a sajátságos háborún. Mit érezhetett a meráni fiú, amikor híre jött, mi fenyegeti? Gertrúd valamennyi gyermeke bigott, Béla szívesebben járt csuhában, mint királyi öltözékben, Erzsébet vezeklőruháját maga a Poverello küldte, Kálmán herceg Szent József-házasságban élt Saloméval, amellett a magyar király apostoli király, azért jár neki kettős kereszt, mert kevés nép állt olyan lelkesen az eretnekirtás tekintetében a Laterán rendelkezésére, mint épp Magyarország. (A tény, hogy a Balkánról kényszermunkára az erdélyi bányákba hurcolt bogumilok eretnek voltuk ellenére hasznos ingyenmunkásoknak bizonyultak, csak árnyalta a jó szándékot, amellyel a szakadárokat elintéztük.) Sértés feltételezni egy apostoli királyról, hogy akár egy másodpercre is, de mérlegelheti, mi legyen a válasz Batu orcátlan együttműködési ajánlatára, de külön sértés a meráni Gertrúd fiára is, a nyugati emberre, akinek legkedvesebb nagybátyja, a valamikori kalocsai érsek éppen aquileai pátriárka, s nem akad olyan rossz ízlésű ember, aki felemlegetné Magyarországról való hajdani távozása méltatlan perceit, amikor futás közben azért volt annyi lelkiereje, hogy magához vegye a megboldogult Gertrúd egy magánháznál és magánszemélynél elhelyezett kincseit, s azzal együtt hagyja el az országot. Nem, Béla nem vállalhatja Attila számára kétes értékű örökségét, egy jó hírét immár visszanyert nyugati nagybirodalom ura nem állhat szóba a pogány és népeket pusztító Batu kánnal. Pedig a levelezéséből kiderül, ő személy szerint tudja, hogy valami emberi fantáziával már-már követhetetlen iszonyat közeledik, figyelmezteti is rá Európát; aminek viszont sejtelme sincs sem 463arról, mi lesz, sem arról, mi van, és nem veszi komolyan a várhatót, az maga az ország. Legalább akkora alaphelyzetnek bizonyult, mint maga a háború, a lavina megindulását megelőző hangulat elemzésének eredménye; a kutató szíve elszorul: hát ennyire nem változtunk a második világháborúig? Hülyeség az egész – nyilatkozik a tizenharmadik századbeli magyar, a kormány új trükkje, esetleg egyházi ködösítés, a papok találták ki a sok rémhírt, mert Rómába rendelték őket zsinatra, s unják a hosszú utat, nem akarnak elmenni, hát riogatják az embereket a tatárral. Pár nap alatt lerohantak bennünket, s közben a végeken, a gyepűn ott állt a határőrség, volt elhárítás, volt katonai felderítés – milyen lehetett, ilyen eredménnyel? A tatár akkor már esztendők óta dúlta az orosz és lengyel földet, Julián barát réges-rég jelentette, hogy elpusztult az Urálon túli Magyarország, a kun szövetséges is itt van, akit a tatár űzött el régi lakóhelyéről, és az ország még mindig nem érzékeli, ami közeleg. Alap nemzeti képletünk ez, ez a hitetlenség, a rosszul informáltak komolytalan viccei, a balkezes kiválasztás, kinek higgyünk, kiben bízzunk, kiben nem. Még csak a parlamenterek megölését sem a huszadik század brutalitása találta ki, végeztünk mi Batu futáraival is, s a tizenharmadik századi általános attitűd, iktassuk ki az egyetlen számba vehető segítséget, és álljunk a rossz oldalra, félelmes előrejelzés minden kor történészének. Mert leginvenciózusabb nemzeti pillanatunk nyilván az volt, hogy amikor a kun szövetséges megérkezett, és végre úgy látszott, nem leszünk a ránk várható küzdelemben egy szál magunk, azon kezdtünk rágódni, hogy a szövetségesek lelopják a gyümölcsfák termését, vagy megkörnyékezik a lányainkat, s tüstént el is döntöttük, ilyen enyves kezű, kellemetlen nép csak aljas szándékból jöhetett hozzánk, kémkedni, bomlasztani, maga Batu küldte őket, legjobb volna végezni valamennyivel. Bárki hintette el a nép között a gyanút, poli464tikai zseni volt, számolt a karakterünkkel. Számolt vajon a királyéval is? Nyilván. Béla számára évtizedekig minden nyugtalanító képlet: az apja káderei, de akár a megnyúzott királyi orvos is Gertrúd valamikori gyilkosai helyett halnak meg, valahol, valamiképpen Kötöny király is a pilisi merénylet árnyai közé kerülhetett. A kun királynak ő volt a keresztapja, Kötöny az ő személyes védelmére bízta magát, hogy lehetséges, hogy nem akadályozta meg azt, hogy áldozatává váljék királyi vendége a váratlanul ellene fordult népharagnak? Nem tudta, nem merte vagy nem akarta? Az orvos, akiről elevenen lefejtik az epidermiszt, rémfilmekbe illő gondolat, de az az ember politikai ellenfelét szöktette ki az országból, ártott neki, Kötöny viszont segíteni kívánt, és egyetlen konkrét támasza volt a várható kataklizmában. Mi játszódott le a király lelkében a pár másodperc alatt, míg még lehetett volna valamiképpen intézkednie a kun királyi család megmentése érdekében – mit csinálunk mi olykor, nagy háborús veszedelem közelében azzal a néppel, amellyel nem is rég katonai szövetséget kötöttünk? Az anti-csodaszarvas szólalhatott meg ismét, az anti-csodaszarvas, aki mindig nyugat felől énekel nyugati dalokat. Fújta már Gizella idejében is, amikor a bajor nő a köszvényes, nyomorultul beteg, félholt Szent Istvánt rábírta, hogy a „nyugati lovagot”, a velencei kalandort segítse trónra István valamelyik színmagyar családtagja helyett – a bajor Gizella nemcsak palástot hímzett és imádkozott, politizált is. Az anti-csodaszarvas nemegyszer dalba kezdett a magyar történelem folyamán, ilyenkor azonnal szövetséget kötöttünk azzal, vagy elfogadtuk baráti szíves segítségét annak, akit az anti-csodaszarvas ajánlott.

465

Én jóhiszemű vagyok, én nem kétlem, hogy Frigyes herceget ölte Ausztriában az unalom, és kirándult pár napra hozzánk, én elhittem annak idején Kassa bombázásának a korabeli sajtó hozta történetét is. Igaz, hogy a herceg azt, akit csak úgy, váratlanul meglátogatott, a vesztett háború után a legkíméletlenebbül kifosztotta mindenéből, akkor, 1241 nagyböjtjén, úgy látszik, üdvözölni óhajtotta, hát van ilyen. Azt nyilván a szerencsétlen véletlen okozhatta, hogy éppen az ő budai tartózkodása idején őrült meg Pest-Buda népe, tört ki a felkelés az egyetlen komoly katonai segítséget jelentő kun sereg ellen, és ugyan ki tehet arról, hogy a király, sajnos, képtelen volt hathatósan intézkedni. Hogy az ország duzzogott, pedig már készülődni kellett volna a védekezésre, annak is van magyarázata: aki azt akarja, hogy mellé álljanak válság idején, ne emelje az adókat, ne vegyen vissza már eladományozott ingatlanokat, és ne ugráljon nemkívánatos magán- vagy állami kádereivel. Nem volt nehéz felállítanom Frigyes herceg váratlan budai baráti látogatása után a magyar háború képletét, az anti-csodaszarvas énekével, hitünkkel, hitetlenségünkkel, szószegésünkkel, rossz helyezkedésünkkel, elhárításunk, hírszerzésünk csődjével s gyönyörű, esztelen hősiességünkkel, mert élni ezer évig nem tanultunk meg, de meghalni mindig úgy tudtunk, mintha szélesvásznú filmre rendeztek volna bennünket. Iszonyú.

A következő bonctani metszetem Magyarország és a nyugat kapcsolata lett. Kölcsey magyarja nem az egyedüli büszke magyar, aki fájának keleten nőtt a törzsöke, keleti nép vagyunk, nyilván ezért hangsúlyozzuk akkora hangerővel nyugati mivoltunkat. A Lajta bűvös vonal, vizének elemi erejű sodrása van, jelentőségének mélysége nagyobb a tengeréénél. Bendától azt tanultam, a tizenharmadik században nemigen 466izgatott senkit, mi történik a másik országában, örült, ha saját belső-külső feszültségeivel megbirkózhatott, nem lephetett meg hát, mégis irtózattal tanulmányoztam a nyugatra küldött királyi leveleket, amelyek jelezték, veszélyben az egész keresztény világ a Magyarországot érintő kataklizma miatt. Milyen meráni lehetett akkor még ez a Béla, hogy úgy bízott pápában, császárban, franciákban, németekben, elsősorban a maga famíliájában, hogy annyira lehetetlennek tartotta: egyedül marad a küzdelemben. Ez a bizalom is anyai öröksége volt, Gertrúd fia nem hihette, hogy kiáltó szavára ne zengjen vissza a hadikürt nyugatról, hogy ne olyan felelet jöjjön, mint amilyet várt. Bendával megbeszéltük II. Frigyes pimasz válaszát, a pápa kertelését, a francia király passzív rokonszenv-nyilvánítását, az imákat, mini-keresztesmozgalmakat ígérő nyugati reakciókat. Én indulatosan zsoldosokról, szerszámíjakról beszéltem, valami koalícióféléről – Benda kinevetett. Ki törődött velünk, reményeinkkel a nyomorúságban, ugyan ki kezdett harcot miattunk nyugatról, s ha mégis, mikor, azóta is? Kit érdeklünk mi túl a Lajtán? Ha magunk el nem intézzük a magunk dolgát, legfeljebb valami olyan szövetségbe ugrasztanak, ami függvénnyé tesz, s ez is tulajdonképpen kivédhetetlen, számunknál, földrajzi helyzetünknél fogva: kis nemzet vagyunk. Az eszem felfogta, de csak az eszem, az érzelmeim nem, ám az eszem felfogta valóságtól sem lettem boldog. Kötöny megérkezik, nem kell a népnek, valószínűleg nem kell a királynak sem úgy igazán szíve szerint, csak politikai ösztöne diktálja, használja fel a kínálkozó lehetőséget. Az urak nemcsak bizalmatlanok, sznobok is, meg tájékozatlanok, a népnek joga sincs, hogy állást foglaljon, csak elpusztulnia szabad a hazáért: nem kell keletről szövetséges, nyugatról jöjjön. Hányszor hitették el velünk nemes feladatként az európai civilizáció védelmét, hányszor szignálták ránk a szigetelő állam státusát, hány467szor álltunk azután egymagunkban, mint Petőfi iszonyatos látomásában, szétszórt hajjal, véres homlokkal, valami olyasmit ismételgetve, amit elhitettek velünk. A segítő nyugat? A művelt nyugat, amely oszt-szoroz és kivon, felír bennünket, leír bennünket, ahogy éppen az érdekeknek megfelel, ügyes politikusai kezében mindig ott a plajbász, meghúzzák helyettünk szívesen a demarkációs vonalakat, az új határokat is, és nem fárasztják magukat se népszámlálással, se helyszíni szemlével. Ugyan mi panaszunk lehetne? Hát nem elegendő, hogy jogunk volt helytállni mindig István szent király jó népeként, és tercet énekelni a nyugati mágusok énekére a nemzeti fátumról? Hiszen olykor még némi anyagi segítséget is juttatnak, válságos időben, és nincs száma a misének, amit elmondanak Magyarországért. Ki tehet róla, ha csak rokonszenvük, együttérzésük sugárzik messziről, ha az objektív okok mindig meggátolják a konkrét közbelépést? Sok a munka nyugaton is, Mária országának elég lehet, hogy Mária országa és Isten nemes feladattal bízta meg. Segíteni? Hisz köztudomású, hősi nép vagyunk. Majd a Jóisten. S ha mégsem ő, akkor valaki olyan onnan nyugatról, akinek olyan a keze, mint a komturé a Don Juan-ban, odaragad a miénkhez, s vonszol, és mi mehetünk meghalni valami távoli folyó mellé, s ülhetnek kamasz fiaink szekéren, amely messze viszi őket a hazából csontos térdük közé szorított motyójukkal, a hontalanság vagy a megsemmisülés felé. Béla levelezése olyan, mint a láztábla, antológiát lehetne csinálni a szelíd figyelmeztetéstől, a szemérmes kéréstől az ordításig torzuló latin szövegekből, tanulságos kötet lenne. A Lajta szerepének felismerése, jelentőségének tisztázása nélkül nincs feltápászkodás a romokból, jöttem rá, a Lajta helyes betájolása minden újjáépítés feltétele. Azt hiszem, a meráni Gertrúd nem a Pilisben, hanem a Muhi-pusztán, és nem is akkor halt meg, amikor ténylegesen, hanem a tatárjárás utolsó szakaszában, amikor 468a király feleszmélt. Mert végre feleszmélt. És akkor a helyére került minden a nagy kirakós játékban, pápa, hercegek, királyok, grófok, maga Gertrúd is, és el lehetett indulni végre nulla bázisról, és lenni, ami mindig szeretett volna, igazi nagy király. A meghámozott orvos emléke mellé friss élmények sorakoztak, a gyűlölet és feledni nem tudás elzsibbadt, elhaltak az érző idegek. Ami megmaradt, azzal már lehetett országot építeni, igazi országot, amelyben Bánk bán és Petur és apja káderei utódainak is helye van már, mert nincs steril ország, mert sokfélék vagyunk, bölcsek, ostobák, jók, gonoszak, közönyösek, önzők, közepesek, önfeláldozók, és mégis egy vagyunk, valamennyien tesszük ki azt az egyet, és a mi anyánk Magyarország, és csak mindenünkkel együtt lehet felrakni a falakat. Ez volt a harmadik alapfelismerés, amit a darab előkészítő munkálatai alatt megjegyeztem.

Sok hónap töprengésébe telt, már gyűjtőmunkám befejeztével, míg végre valami egyszerűre rájöttem: nem kezdhetek darabot írni Béla királyról, mert több Béla király van, legalább három. Van egy bosszúálló, rendteremtő, formális, meránian pontos, van egy üldözött, ország nélküli menekülő, van egy, aki felnő királyi koronájáig, és kezet nyújt mindenkinek, aki hajlandó együtt építeni vele az elpusztított országot, aki csodát tesz, mert virágzó birodalmat teremt a romok helyén, és amikor frissen érő vetését ismét katasztrófa fenyegeti, úgy megfenyegeti a római pápát, hogy szent őseinek tetemei összerezzenhettek a székesfehérvári meg nagyváradi kriptákban. Nem tudom érzékeltetni azt, akivé lett, anélkül hogy meg ne mutassam, milyen volt, különben ábrázolhatatlan, hogyan lett a meráni nő fiából az egyik legnagyobb magyar király, akinek semmire sincs már szüksége ahhoz, hogy magát 469 akár Isten, akár ember előtt igazolja. Ha valaki, hát második honalapítónk, IV. Béla megérdemli. A meráni fiú a róla tervezett drámatrilógia első része.



Néha előfordul, hogy valami munkámat ajánlom valakinek, ajánlottam már holtnak is írást. Bármennyire is szeretem és tisztelem a meráni nő gyermekét, darabomat mégsem neki ajánlom, hanem annak a tárgyilagos szerzetesnek, aki olyan elismerésre méltó higgadtsággal azt volt szíves bejegyezni a krónikájába 1241. szeptember 12-i kelettel: „Az Úr fenn jelzett esztendejében a tatárok pusztítása révén Magyarország megszűnt létezni.”

470
Aranyfüst és sóhajok nélkül

Az igény: szülessék több, sokkal több, napjainkkal foglalkozó színpadi mű, jogos és indokolt; nem hiszem, hogy akadna a konferencián résztvevők között akár csak egy is, aki ne kívánná, annál is inkább, mert a jelen rögzítése korántsem olyan egyszerű képlet, mint első pillantásra látszik. Ha bonckés alá vesszük, hamar kiderül, minden olyan, mai életünket tükröző darab, ami valóban időálló, messze túlmutat önmagán, mert mihelyt mi elmúltunk, az utókor számára kordokumentummá változik. Aki századunkat vagy azt a pár évtizedet, amit kinek-kinek élnie adatott, egyszer majd vizsgálni kívánja, nemcsak a történészeket kérdezi meg, hanem az irodalmat is, mert a maga sajátos, művészi módján az író is történész. Ha igazán nagyot alkot, akkor forrásértékűt alkot, hisz jelenjének ábrázolásával napjai krónikása.

Az aggályt viszont: az utóbbi időben egészségtelenül megnőtt a történelmi tárgyú művek száma, nem érzem indokoltnak, sőt. A par excellence történelmi darabok születése érzékelésem szerint egyike pozitív eredményeinknek. A jelenlevők jól tudják, hazánkban hosszú időn át szánalmas szobrok és festmények készültek, az emlékműveken eufóriás arcú hősök haldokoltak, a nemzet jelesei arcát nemes mélabú, szelíd bölcsesség vagy oroszlán-marconaság jellemezte, és a halhatatlanság tudatától mindenkinek merevek voltak az ízületei, a precíz tablók színorgiája és egzaktsága is azt iga471zolta, hogy a festő nemcsak az anatómiát ismeri, de tisztában van a heroikus színek valőrjével is. Minden jó ízlésű ember csak örült, mikor eltűntek a történelmi tárgyú festmények operafináléhoz hasonló, ijesztő kompozíciói, s az emlékművek, amelyek magasztosságuk miatt éppen magasztosságukat vesztették el, hisz kerekded tökéletességükben annyira készen voltak már, hogy nem is volt szükségük a szemlélő állásfoglalására vagy rokonszenvére. Ha a képzőművészet végrehajtotta korszerű feladatát, nem hiszem, hogy az írónak ne volna ugyanez a kötelessége; a sujtásos, vitézkötéses megjelenítést, a minden porcikájukban igaznak tűnő, mégis hamis történelmi ábrázolásokat az irodalomban éppúgy meg lehetett találni, mint a festőknél, szobrászoknál. Ma már tudjuk, hogy a múlt század szemkápráztató tablóit, a hősi emlékművek lelkes haldoklóit a korízlés mellett a politika is beparancsolta a kiállítási termekbe; élet-halál-nemzet igazságainak ábrázolása nem volt kívánatos a művészet semelyik területén sem; az alkotó, akinek látása eltért az óhajtott optikától, megfizetett a mégis ábrázolt igazság felismeréséért, s könnyen az állam, a parlament vagy az egyház támadásai kereszttüzében találhatta magát.

Ma az alkotó, aki segít eloszlatni a kártékony konvenciót, aki lefejti a történelmi periódusokra iszalagként tekeredő pátoszt, kulturális politikánk egyik alapkövetelményének tesz eleget. Állam és parlament, hogy az iménti mondat szókincsénél maradjunk, most, 1977-ben azt kívánja, hogy nemzetünk mindegyik tagja művelődjék, s nem örülne, ha éppen a történelmi tudat kérdésében hanyagolná el önmagát, éppen most, mikor Bécs és Sztambul levéltári anyaga nem zárolt többé, mikor a világ országaival való tudományos együttműködést, a kutatások soha nem ismert szélességben, mélységben való kiterjesztését kulturális egyezmények biztosítják, most, amikor a századok eseményeinek felülvizsgálatára, vélemények módosítására, akár a szentek lajstromának revideá472lására is a Vatikán adott meghökkentően örvendetes példát. A mi nemzedékünknek és az előttünk élőknek a történelmet kihagyásokkal, manipulálva és felületesen tanították, a hullámzó ideológiai irányvonalat szem előtt tartva, lóugrás szerint, mint a sakkban, csakhogy a mi korunk lova másképpen ugrik, máshová is. A nemzet régi tradícióinak megfelelően más népeknél talán még érzékenyebben is csodálja Shakespeare művészetét, s követi a magyar színpadokon az angol királyság zaklatott századainak üzenetét, de ugyanakkor azt érzi, nemcsak Angliának és más jelentős etnikai egységnek volt történelme, de nekünk, magyaroknak is, és ismerni óhajtja. Mi abban a nyugtalanító vagy nem okos, ha a nemzet be akarja mérni saját történelmi hintájának lengésszögeit, és szembesülni kíván a történelmi dráma ábrázolta eseményekkel? Jogos igény ez is, sőt napról napra jogosabbá válik, amióta a tanügyi reform és az új tanterv következtében a történelem választható tantárggyá vált középfokú oktatásunkban.

Ne kerteljünk: ami nem kötelező, az nem kötelező, a szó tartalma, jelentése világos. Ki várhatja el valamennyi tanulótól, hogy a kamaszkor és a felnőttség határán már tisztában legyen azzal, mit veszít, ha pusztán csak a reália felé fordul, ki várhat tőlük kötelező értékkel olyanfajta tudatot, amilyennek a kialakítását az irodalomoktatás sem segítheti már, hisz ugyanazt a racionális csonkítást, amit egyéb területeken, az irodalom tanításában is el kellett végeznünk. A tanulók agyának korlátozott befogadóképessége, minimális szabad idejük biztosítása, testedzése, képzési lehetőségei megóvása érdekében megtörtük az irodalom egységes ívét, amely a kódexek világától napjainkig vezetett, nincsenek már minores, kisebb, de a nemzeti tudat ébren tartása vagy éppen kifejlesztése érdekében végzett munkájuk miatt mégiscsak fontos klasszikusok a tantervben, akik azt az utat jelezték, amelyen az írók megfogalmazta gondolatsor – a mindenkor megújuló szabad473ságvágy s a nemzeti fennmaradás problémája – haladni tudott. Végre kellett hajtanunk a tanterv és oktatás reformját, mert nem tehettük ki a gyerekeinket se annak, hogy a túlterhelésbe belerokkanjanak, se annak, hogy megfelelő felkészítés híján eltévedjenek saját jövendőjükben, a csillagok között. Persze azon talán még most se volna késő elmélkedni, szerencsés-e ki-ki önképzésére, olvasási igényének mértékére bízni azt a valamit, aminek ismerete nélkül éppoly nehezen tájékozódunk saját hazánk földjén és érzelmi világában, mint matematikai tudás nélkül az űrben; szerencsés-e ilyen módon csökkenteni azt, ami nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy valaki a föld minden tája-országa közül éppen ide kötődjék. A törvény nem köthet, az csak tart. Kötni csak érzelmek tudnak és az ősök csontjai, az előttünk éltek, a folytonosság. De ahhoz ismerni kell a múltat, elfogultság, aranyfüst és biedermeier sóhajok nélkül, mint ahogy ismerni kell az igazságot, mert az is köt, csak ki kell mondani.

Elismétlem: a történelem választható tantárgy a középiskoláinkban, s a visszajelzések szerint kevesen választják. Szemünk láttára nő fel a nemzedék, amely a moziműsorok és a tévé segítségével kiválóan eligazodik idegen országok feszült történelmi szakaszaiban, ismeri Stuart Mária és Angliai Erzsébet bonyolult kapcsolatát, az indiánok problémáit, a négerkérdést, a török hódítás balkáni eredményeit, tudja, hogy bizonyos időszakban a lengyeleknek sok fejtörést okoztak a tatárok, a martirológia és a rengeteg háborús kémfilm miatt a fasizmus valóságos szakértője, de ha csak kivételes érdeklődése rá nem bírja, sosem egészíti ki általános iskolai tanulmányai vázlatos emlékképeit, és nem tudja meg soha, mi is játszódott le itt azóta, hogy Vajk felvette a keresztséget. Ne írjon az író történelmi drámát? Szülessék kevesebb ilyen mű? Bár több születnék belőle, bár többen vállalnák az adatgyűjtés terhes munkáját és azt az iszonyú felelősséget, amit a történelmi téma választása az alkotóra ró.

474

Mert ha történelmi anyaghoz nyúl, nem közönséges felelősséget kell vállalnia, s Petőfi intelme, hogy a húrokat ne érintse könnyelmű kéz, sehol se volt időszerűbb, mint éppen ezen a munkaterületen. A történelmi tárgyú darab nem szórakoztató játék, hanem nemzeti ügy, az is volt mindig, a drámairodalmunk kezdete óta, később vált jól kamatozó üzletté. Nem játék, sőt nem is karneváli álarc a történelmi mű, aki a máról akar írni, ne használja fel ürügyül a tegnapot, a tegnapelőttet, s biztonsági okokból ne öltse fel egy valamikori király páncélját. Ha valami felkeltette az érdeklődését, s úgy érzi, közölni szeretné a nézőivel, a kikövetkeztethető hajdani igazságra kell rátalálnia mai szemével, s ez sokkal nehezebb lesz, mint bárki gondolná, hisz nem TIT-előadást ír majd, hanem drámát, s alkotó fantáziája csak hiteles események erővonalai között mozoghat. Ha jól dolgozott, ha megtalálja az ábrázolta kor „érzeményét”, az uralkodó eszmét, azt a titkot, ami megfejtésre várt, mi volt az, ami történt, konvenciók hazug zománcát verte le az idős nézőket ámító tablókról, a fiatalok számára meg tartalommal töltötte az iskolában tanult hazafias versek fiatal füleknek már dagályosnak érzett szókincsét.

Még egyszer elmondom, bármilyen naiv állítás is: nemcsak Angliának volt történelme, volt Magyarországnak is, volt is, van is, és itt nyújtanak egymásnak kezet a napjainkról s a tegnapelőtteinkről szóló színpadi darabok. Nem nélkülözhetjük a történelmi művek nyújtotta élményt, mert azt nem pótolhatja a legrangosabb tudományos előadás sem. Tudományos előadásból csak a tudat gazdagodik, a műveltség köre tágul – érzelem csak a művészet áldott sokkjára alakulhat. Magyarok vagyunk. Hogy tanulja meg bárki is más nemzet eredményei becsülését, hogy háborodik fel a más népet ért sérelem miatt, hogy válik a világszabadság harcosává, ha elsősorban és tudatosan nem magyar?

475
Maradok a kaptafánál

Nem könnyen szántam rá magam arra, hogy megszólaljak, hisz nem is olyan régen a történelmi tárgyú színpadi művek védelmében kifejtett érvelésemre olyan udvarias ingerültséggel felelt egy kiváló pedagógiai szakember, hogy az én nézetemmel rokonszenvező, az ország minden részéről hozzám érkezett levéláradat ellenére megfelhőztem, s egy darabig tűnődtem is azon, ne maradjak-e, mint az ókori suszternak illett volna, annál a bizonyos kaptafánál. Aztán másképp döntöttem, mert rájöttem, hogy az iskolaügy nekem végzettségemnél fogva is, foglalkozásomnál fogva is kaptafám. Okleveles középiskolai tanár vagyok, csaknem tizenöt éves gyakorlattal, de ez a kisebbik indokom. A nagyobb az a felelősség, amit író elődeink minden magyar íróra ráhagytak: fát ültetünk most, nem mindegy, milyen fajtát, nem közömbös, milyen termést hoz egyszer, s milyen tanácsot, javaslatot, figyelmeztetést, jelzést kap a kertész, mielőtt munkájába belefog. Tisztában vagyok vele, hogy az, amiről én beszélek, a legkönnyebben támadható, cáfolható, sőt ellenem fordítható, mert nincs alkalmasabb téma a nemzeti tudatnál az aggályoskodásra, rosszalló homlokráncolásra. Csakhogy sem e sorok írója nem tehet arról, hogy szókincsünk pár szavát politikai gyilkosok és kalandorok degradálták, kompromittálták, a maguk érdekei kiszolgálására használták fel, sem a tanulók nem lehetnek az áldozatai annak, hogy azon aggódva, nem 476ért-e valaki félre bennünket, nem ítéli-e meg helytelenül a koncepciónkat, szemérmesen úgy teszünk, mintha bizonyos gondok, gondolatok hiányoznának a közéletből. A tanügyi kérdés az űrrakéta sebességével haladta túl azt a naiv szférát, amelyben még humaniora és reália vitatkozhatnak egymással, s fontosságánál csak a felelősség nagyobb, amely ránk, a kortársakra hárul. Az egész országot, sőt az ország jövendőjét érintő ügyekre nem érvényes a stilisztika egyetlen szabálya sem. Ne kerteljünk, mert nagy lesz az ára, ne tegyünk úgy, mintha nem volna semmi baj. Mondjuk el a véleményünket.

Ha az új típusú oktatás nem látja el olyan útravalóval a diákjait, amiből kétséget kizáróan kiviláglik, hogy a tanuló magyar iskolába járt, s napjainkban a magyar történelemnek a világtörténelembe ágyazott azon szakaszát éli, amelynek ezen a földrajzi egységen már hosszú előzménye volt, ha nem tudja-tartja számon az előtte élt generációk eredményeit és kudarcait, farkasvermeit és olykor egész Európára kiható győzelmes pillanatait, ha etikai képletét elsősorban nem a saját hazájának írói pallérozzák, taníthat a hatéveseknek komplex matematikát, nevelhet a tizen-évesekből olyan olvasókat, akiknek már nevelői útmutatás se kell, maguktól is eligazodnak a világirodalom legújabb eredményei között – valamit mégis elhibázott.

Utaltam erre nem is egyszer különböző felszólalásaimban, most újra elmondom: a közelmúltban valami érthetetlen tartózkodás jellemezte nemzeti tárgyaink tanítását; ennek a jövő iskolájában meg kell szűnnie. A gyerekeinknek azzal a büszkeséggel kell megtanulniok, hogy magyarok, amellyel Petőfi hitte legszebbnek a hazáját az öt világrész nagy területén, s úgy kell majd szembenézniök gleccserrel és óceánok477kal, a külföld látványosságaival, hogy egy jelentéktelen alföldi település, egy dunántúli falu, egy bányatelep, egy budapesti kerület emléke mindig mindenünnen visszavonzza őket. Ne tegyünk úgy, mintha nem tudná mindenki: hiba történt itt az elmúlt negyedszázadban éppen a nemzeti tudat kialakítása területén. Csak nem fél valaki attól, hogy kárára válik az ifjúságnak, ha tudja, kiktől és hová született, csak nem viszolyognak egyesek klasszikusaink hazafias verseitől, csak nem sértjük meg tán valaki érzékenységét azzal, ha olyan szeretettel mosolyodunk el nemzeti hovátartozásunk gondolatára, mint amikor az anyánk képét látjuk? Nem értheti a világot senki közülünk, akik itt születtünk, míg Magyarországot meg nem érti, nem érzékelheti helyesen a világ eseményeit, míg saját népe múltjával szembe nem nézett. A nemzeti tudat persze nemcsak eligazítás, de köldökzsinór is, az, ami ideköt, az fog vissza a disszidálástól, az ad józan optikát, míg turistaútjainkon megbámuljuk a szerencsésebb történelmű országok csodakirakatait, az közömbösíti majd a nagyobb kereseti lehetőséget nyújtó államok statisztikai adatainak tagadhatatlan tényét.

Lehet századunk a technika százada, a mi gyerekeinknek akkor is ismerniök kell a magyar irodalmat. Nem lóugrás szerint, mindenféle modern külföldi irodalmi áramlat, stílusbeli újítás kedvéért kisarabolva belőle azokat a klasszikusokat, akik életrajza, életműve, elképesztő önfeláldozása, sziszifuszi munkája megismerése bízvást pótolhatja a régi iskolatípus etikaóráit, mert karaktert formál, megszégyeníti önzésünket, pénzvágyunkat, törtetésünket; nem lóugrás szerint kell megtanulni, hanem jól. Ez az első minimum, ami az iskolában kötelező, de ez úgy kötelező, ahogy a tanulónak tudnia kell, ki az apja meg az anyja, és ő maga hányban született. Musilt, 478ha olvasó típus válik a tanulóból, nógatás nélkül is kézbe veszi, felfedezi majd, de még gondolatnak is elképesztő, hogy például Kazinczy pályája, szent szenvedélye, ugartörő akaratereje, története a választhatóság rubrikájába szorulhat. A magyar irodalomnak története van, nem epizódjai, folyamatában legjobbjaink a legjobbat fogalmazták meg, s kapcsolták össze a mindenkori jelent az Árpádok korával, a magyar irodalom: híd, adjuk vissza statikus jogát, mielőtt végképp bürü csinálódik belőle. Mint ahogy ne legyen iskola, amelyben a tanuló meg ne tanulja eredményeink és hibáink, küzdelmeink és tévedéseink történetét a történelemben, perelje vissza az oktatás az érzelmi nevelés szélesebb jogát is, hiszen az érzelmek nevelését anyánk és családunk után ebben az országban leginkább mégis az írók végezték. Ha a tanuló többet kap a magyar irodalomból, talán még az is remélhető, hogy mint egy idegen nyelvet, előbb-utóbb csak megtanulja a sajátját is, szókincse bővül, nem veszti el szép szavainkat, szikár mellérendelő mondatszerkesztésünk sem alakul alárendelő, híg, németes barokká! Ha büszkén őrizzük népi kultúránk remekeit, védjük zenénket, táncainkat, népszokásainkat, ha repül a páva, ha óvjuk a folklór tárgyi emlékeit, nem értem, miért kerüljön ebek harmincadjára az anyanyelvünk, amelynek fülünk hallatára kezd angolossá torzulni a mondathangsúlya, germánná a mondatszerkezete, s kifejező szavaink úgy hullnak ki a köztudatból, mint foglalatból a drágakövek.

Módszertani kérdésekről vitázni van még idő, egyvalamit azonnal ki kell mondani. Erről is szóltam nemrég, de elmondom megint. Ami nem előírt, kötelező tananyag, azt nem tanulja meg senki. Ki vállalja a felelősséget azért, ha a nemzeti tudat kialakításában legnagyobb szerepet játszó irodalmi oktatás tervezete csupa foghíj, s ha átmenetileg is, ha bizonyos 479iskolatípusra vonatkoztatva is, de egyáltalán felmerülhetett annak a gondolata, hogy lehessen olyan oktatási intézmény, ahol nem kap megfelelő óraszámot, vagy éppenséggel nem kötelező vizsgatárgy a történelem? Az új iskola taníthat atomfizikát is, de csak akkor, ha párhuzamosan és kötelező érvénnyel átadja a tanulóknak azt, amit első ajándékként kaptak Magyarországtól a születésük jogán: hazájuk tiszta nyelvét, jellemformáló irodalmát és a jövő buktatók kikerülésében a múltak példáival és olykor kísértetiesen azonos jelrendszerével segítő, politikus gondolkozásra szoktató történelmet.

480
Felelet

Tisztelt Szerkesztőség!


1970. szeptember 28-án kelt levelük kérdéseire az alábbiakban válaszolok, elnézésüket kérve részint a késedelem, részint amiatt, ha egyik-másik válaszom csonka marad. Október óta szinte szünet nélkül vagy beteget ápoltam, vagy magam voltam beteg, amellett nem tudtam mindig pontosan, mire kívánnak feleletet. Első kérdésük például: „Lát-e változást a hatvanas évek magyar irodalmában, és milyen összefüggéseket sejt…” stb., nem rögzítette, mihez képest látok vagy nem látok változást.

Ha a negyvenöttől hatvanig terjedő időszakaszt szánták összehasonlító alapul, akkor igennel felelhetek. Akik 1945-ben már a pályán voltak, vagy éppen megjelentek a porond szélén, évekig a háború adta élmények regisztrálásával próbáltak hangot adni a majdnem kimondhatatlannak, amelynek ábrázolására, megfogalmazására sebzett humanizmusuk kényszerítette őket. Hogy a negyvenes évek legvégén bekövetkezett tematikai szűkítés mit eredményezett éppen ezeknek az íróknak az életében az egyetlen csatornába irányított irodalommal, ki-ki emlékezetére vagy fantáziájára bízom. Ugyanilyen köztudomású az 57 után bekövetkezett hangváltás is; hosszú út vezetett a rekviemektől annak az ábrázolásáig, mint dúlja fel a házi békét a kocsira való gyűjtés eszelőssége.

481

Hogy e változásokban a társadalmi-politikai-gazdasági okok nagy szerepet játszottak, ki vitathatná. Sok olyasmi vált nyomdaképessé éppen napjainkra, aminek a kiadásáról (szándékosan használom a „kiadás” szót a „megírás” helyett; hogy megírnia, amit akart és gondolt, akár tíz éven át is, akkor is lehetett, mikor az írónak semmi reménye nem volt a publikálásra, azt hiszem, éppen nekem nem kell bizonyítanom) nem lehetett volna szó. Most nem pusztán a politikailag sokáig érinthetetlennek minősített témákhoz való közeledésre gondolok, hanem mindazokra, amelyek valaha bármely okból tabunak minősültek – akár a keresztyén erkölcsi világrend, akár a nemzeti önszerelem szempontjából. A témakör tágulása még csak szókincs tekintetében is (olykor nem örvendetes) bővülést, változást okozott. Sok új ábrázolnivalót eredményezett az a tény is, hogy az utazás többé-kevésbé ismét napjaink rutinjához tartozik. Az írók, s közülük is csak néhányan, tizenöt éven át jóformán kizárólag hivatalos utakat tettek, sem a háború utáni külföldet, sem a magyar emigrációt nem ismerték egy magánember, egy turista tapasztalatai alapján. Most a frissen szerzett élmények nemcsak útikönyvekben, de a szépirodalom szinte minden területén meghozzák a maguk termését. A film, a rádió, a televízió viszont különféle új műfajokban való jártasság megszerzésére bírta rá az alkotókat, egyben az utazásokhoz hasonlóan témakörüket is bővítette, rábírta az írókat, hogy olyasmit is megírjanak, aminek ábrázolása a hang vagy a kép kiegészítő segítségével képzelhető el igazán. Számtalan témát a hétköznapok menete diktált, „az öreg vagyok, másféle emlékanyaggal, mint a fiatalok”, „fiatal vagyok, beíratlan lap” tagadhatatlan ellentéte éppúgy műbe kívánkozott, mint a kispolgárosodás folyamata vagy az aggasztó méreteket öltött szerzési vágy. Mint új ábrázolási lehetőség ismét szerepet kapott az abszurd (nem a mi korunk találta ki, akárcsak a belső monológot, 482mindkettőnek ősi irodalmi gyökerei vannak), alkalmazásával íróink sok olyan jelentős felismerést közölhettek, melyek végre mentesek lehettek a pátosz kínos élményétől. A rangos publicisztika újra virágzásnak indult, nem tudom, nem éppen ez lesz-e az a terület, amely a legtöbbet elárul majd rólunk az utánunk születőknek.

Hogy milyen témákkal, műfajokkal, kifejezési eszközökkel gazdagodott a hatvanas években irodalmunk, arra a fentiekben utaltam, most ismét Önöket idézem: „hogy őszintén szembenézzen a magyar társadalom gondjaival”. Erre csak azt felelhetem, hogy a magyar társadalom gondjaival való őszinte szembenézés a magyar irodalom kezdete óta nem ritka jelenség, inkább az ellenkezőjét ítélném szomorú anomáliának. Századunkban csakúgy, mint az utolsó negyedszázadban magában is éppen elegen akadtak, akik vállalták, hogy koruk kifejezési eszközeivel rögzítsék azt, aminek közlését rájuk rótta a nagy elődöktől örökségül hagyott írói felelősség és igazmondás.

E korszak magyar irodalmának emberképéről nem tudok mást mondani, mint hogy elég tarka ahhoz, hogy reálisnak hasson. Sokat adnék érte, ha módomban volna megtudni, milyennek látja majd ezt a történelmi periódust és a most élőket az utókor, mert hogy mennyire tudtuk „korunk lényegét vagy emberfogalmát” meghatározni, attól félek, kevésbé reálisan ítélhető meg a most élők optikájával, mint – hogy aufklerista fogalommal éljek – egy „higgadottabb szakaszában létünknek”. Csak a magam jövőre éppen negyedszázados írói működése alatt is olyan gyakran változott a tipikusnak állított vagy óhajtott emberkép, hogy attól tartok, a legmerészebbek műveitől eltekintve ez a tipikus arc nem is olyan volt, amilyen volt, hanem amilyen éppen lehetett. Ha az író csodálkozó, döbbent vagy éppen dúlt vonásait rögzítette, nemigen ismertek rá, és nemigen dicsérték meg érte.

483

Hogy irodalmunk hogyan élt benne a világirodalomban? Megint csak nem értem pontosan, mire feleljek. Aktívan vagy passzívan? Mert passzívan úgy, ahogy mindig, mióta magyar irodalom van, legtöbbször külső hatás, idegen művek ismerete nélkül is, a művészi érzékenység rejtelmes hajszálerein át íróink legjobbjaihoz mindig eljutottak a kor speciális kifejezési formái, amelyeket aztán hajlamuk és témájuk szerinti mértékben megtöltöttek nemzeti tartalommal. A külföldi minták szándékos utánzása inkább gyenge műveknél követhető nyomon, de azok mindjárt el is árulják a forrásukat, és ez aligha a Castalia.

Ami az aktív részvételt illeti, az is megindult végre, ha nem is olyan mértékben, mint kívánatos volna. Ehhez a kérdéshez kívánkoznék mindjárt annak a regisztrálása, milyen különös, hogy egyesek – nem is kis számban – a világba való betörés mértékéül a magyar művek nyugati kiadásait tekintik. Irodalmunk az elmúlt negyedszázadban a baráti népek irodalmában nagy példányszámú és nemcsak az élő alkotók, hanem klasszikusaink egy részének munkáival is jelentkezett, s meleg fogadtatásra talált. Erről valahogy kevesebb szó esik, mint a nyugati kiadásokról, amelyeknél sose szabad figyelmen kívül hagyni a nyugati könyvkiadás jelenlegi helyzetét, amely annyit változott-romlott már azóta is, hogy a hatvanas esztendők elején az első magyar regények kijutottak a nyugati könyvpiacra. A nyugati könyvkiadók elsődleges anyagi problémákkal s közönségük egyre csökkenő irodalmi érdeklődésével küszködnek, olvasóik saját klasszikusaikra is legyintenek, nemhogy más nemzetekéire volnának kíváncsiak, s ismeretlen, most élő írók bevezetését csak nagyon bátor és financiálisan szokatlanul erős cég kockáztatja meg. Gazdaságilag a lehető legrosszabb pillanatban indultunk meg a magyar művekkel nyugat felé: a kapitalista államok könyvkiadási válsága, kapkodása csak annak a szemében frázis, aki nem ismeri a valódi helyzetet.

484

Az író magatartása, szerepe és feladata? Ha író és nem bértollnok, nem változott meg a hatvanas években, úgy gondolom. Az író panaszkodik, félreveri a harangot, sikolt, átkozódik, fél lábon táncol vagy gőgicsél, alkata és reakciója, témája és mondanivalója szerint, közli, amit észrevett a világból, olykor, ha oka van rá, még örül is. Nem értem a kérdésüket, mert annyit még a legösztönösebb dolgozó is tud az írók közül, hogy önmagán és a jelenkoron kívül mindennel, amit valaha alkotott, az utókornak is el kell számolnia.

Hogy a három irodalmi műfaj értékaránya miként változott? Úgy látszik, három műfajos nemzet leszünk. A hatvanas években maradandó drámai és prózai művek születtek. Hogy mit várok a hetvenes évektől? Az írók mezőnye erős, sok a tehetséges fiatal. Elég tévedés esett, mikor a mi nemzedékünk tagjai között keresték az ellenséget, s a frissen túlélt, halálos veszélyt rögzítő szimbolikánk mögött rejtett politikai üzenetet szimatoltak. Remélem, fiataljainknak könnyű útjuk lesz: rossz biedermeier babona, hogy használ a tehetségnek a szenvedés, s hogy teher alatt nő magasra a pálma. Hát még ha nem volna rajta teher, akkor mekkorára nőne! Hány művet vetéltettek el az alkotóval az áldatlan anyagi, családi-irodalmi körülmények.

Ami a szépirodalom és kritika viszonyát illeti, tanárrá képeztek valamikor, így réges-régen megtanultam, hogy a komolyan vehető irodalmi élet akkor kezdődik, mikor a műveket bírálat kíséri. Kazinczyánus vagyok, hogyne hinnék a kritika fontosságában. Főként a fiatalok indulásánál elengedhetetlen az a segítség, amit egy nagy műveltségű, jó irodalmi ízlésű, világirodalmi kitekintésre is képes és bátor kritikus adhat az indulónak. Egy-egy okos dicséret, egy-egy rokonszenvvel, segítő szándékkal emelt kifogás fogódzókötél a hegymászó derekán. Nemzedékem író tagjai aligha feledték még el, mit jelentettek mindannyiunk számára akárcsak a Centrál 485szerdai szerető vagdalkozásai, idősebb írótársaink morgása vagy elismerése. Persze éppen mert tanárrá képeztek annak idején, talán az átlagosnál jobban ismerem a magyar- és világirodalmi justizmordok és a kritika szégyenletes melléfogásai történetét. Az író nem fűrészporos báb, amelyen a katonakritikus a bajonettel való szúrást gyakorolja. Kölcseynél jobb szándékú, tisztább jellemű férfi aligha élt a szakmában, de nem szerettem volna a bőrében lenni, mikor Berzsenyi ravatala mellett, aki huszonötször nagyobb költő volt nála, elmondták ismeretes szavait. Az író legnagyobb bűne egy rossz mű, több rossz mű, amit elvisel és elfeled egy izmos irodalom, de a kritikus egy vagy több olyan tévedése, ami egy írót elnémít vagy úgy megzavar, hogy soha többé nem találja meg a biztonságérzetét, olyan merénylet, mintha valaki egy a magasban a produkcióját végző artistára kezdene lövöldözni, míg csak le nem esik, és nyomorékká nem zúzza magát.

A kritika: stilisztikai kérdés. Minden fenntartás, minden kifogás, akár minden vád is elmondható személyeskedés nélkül. Fogalmazzon úgy a kritikus, hogy írásából a szakma iránti szeretet és az író iránti megbecsülés derüljön ki, még akkor is, ha a magánéletben görcsöt is kap az író láttán, úgy utálja, szóljon az írása nem a személynek, hanem az irodalom egy munkásának, akit in posse holta napjáig úgy kell kezelnie, hogyha még nem írta meg, öt perccel halála előtt még mindig megírhatja azt a tíz sort, amire ez a század várt, ha addig úgy el nem keserítették, hogy megátkozza a percet, amelyben tehetségét észrevették.

Tanács? Már utaltam a stilisztikára. Inkább a hajdani irodalomtanár felel most arra a kérdésükre, mi tehető az irodalom és a kritika viszonyának harmonikusabbá való tételére. Kevesebb kritikai ingerültség kísérhetné egymás útját, ha a kritikus nem felejtené el olykor, hogy nemcsak a festő meg a szobrász meg a színész művész, hanem az író is az, s hogy vé486leménye (tételezzük fel, hogy segítő szándékú!), megnyilatkozása, mely az ő kritikai ízlését és eszmevilágát képviseli, nemigen változtathat egy igazán jelentős író alkatán. Ha egy ókori esztétának az lett volna az igénye, hogy Ovidius írjon darabosabban, mert őt, a kritikust idegesíti az olajozott tökéletesség, ha belekékül, se tudja megváltoztatni Ovidius Nasót, mert az olyan ritmus- és melódiaigénnyel született, mint a madár. Elnémítani, megzavarni, elkeseríteni lehetett volna csak – de megváltoztatni? Meggyőzni arról, hogy halljon kakofónul? Soha. Ha Franz Kafka életműve még életében publikálódik, s számon kérik tőle sötét világát, nem tud változtatni sajátos látásmódján, még ha a lelkét kiteszi, sem. Tegyük fel, hogy a világ nem olyan, mint amilyennek ő érzékeli – mit csináljon, ha ő ilyennek látja, ilyennek éli? Ha ilyennek látja, csak így és ilyennek írhatja meg. Dickens műveiben, ha akarja, ha nem, mint a gomba bukkannak fel a televény mondanivaló alól az író örök rögeszméi, tipikus alakjai, koldusok, részeg banyák, nyomorult gyerekek, jámbor eszelősök. Meghallgathatja, hogy talán elég volna már a törékeny kisfiúk szenvedéséből, még egyet is érthet vele, s maga csodálkozik majd a legjobban, mikor következő művében megint csak egy törékeny kisfiú néz vele szembe, mert nyilvánvaló, hogy a sokk, mely írásművészetét érte, valahonnan erről a területről, a kisfiú irányából csapott alkotó tudatára, s ha akarja, se tudja kiheverni, míg csak tollat vesz a kezébe. Van az írásnak, az igazán nagy írásnak egy olyan eleme, amely független nemcsak a kritikustól, de még magától az alkotójától is.

Zilahy Károly, akit huszonhat éves korában elveszítettünk, s személyében azt a valakit, aki úgy kellett volna Gyulai Pál mellé, mint a falat kenyér, azt írja egy helyütt: „Ha nem szeretem az írót, valahogy nem értem.” Mily igaza volt! A „szeretem” szó itt most nem érzelmi túláradást jelent, még csak 487azt sem, hogy író és kritikus valaha is találkoztak az életben, pusztán csak annyit: nem vagyok elfogult, nem önt el az indulat, az író iránti ellenszenv nem befolyásolja, milyennek látom azt, amit csinált. A kritikusok nyilván nem az én írásomból értesültek róla, hanem legalább olyan jól tudják, mint én, hogy nemcsak az író felel munkásságáért, hanem a kritikus is. Lelke rajta, ha nem volt füle, hogy felismerje, mikor nem a jelen szól hozzá már, hanem a jövő (ez a mi sajátságos körülményeink között olykor két esztendő, négy esztendő nagyot változott levegője!), lelke rajta, ha nem volt bátorsága, hogy mellé álljon a születő újnak, és akkor is és leginkább a lelke rajta, ha ítéletében kétféle mértékkel dolgozott, s nem az igazság vezette, hanem ilyen-olyan meggondolás.

488
Koncentrikus körök
489 490
Koncentrikus körök

Az Ágyai Szabóknak és Jablonczayaknak az az ága, amelynek egyesüléséből én születtem, egyaránt Arad megyéből származott Békésbe: apám Köröstarcsán, anyám Füzesgyarmaton született. Címereinkben a báránytartó kar, a madár, a medve helyett vadvíznek kellene hullámzania: felmenőim élete alakulását a Sárrét szabta meg. Ott tevékenykedett egyik dédapám, első Szabó János, a geometra, a Wenckheimok uradalmi mérnöke, aki özvegyi magányát (felesége a 36-os kolera idején halt meg, s nem nősült meg többé) az Aeneis meg a Georgikon fordításával enyhítette, szép, szabályos betűket rajzolva fakókék papirosra hol Szeghalmon, hol meg Füzesgyarmaton. De ugyanitt járt csolnakján a Sárrét lecsapolási munkálataiban résztvevő másik dédapám is, a szintén geometra első Jablonczay Kálmán, az egykori szabadságharcos honvédtiszt, aki Mezőberényben született, s csak élete későbbi szakaszában került a forradalom után Debrecenbe. Első Szabó János Dabasi Halász lányt vett feleségül, az szülte neki nagyapámat, a számtalan egyházi és világi költemény közt a Fekete szem éjszakája szövegét író, a Vasárnapi Újság-ban sűrűn publikáló Békés-Bánáti református esperest, második Szabó Jánost. Hárman voltak a Dabasi Halász lányok, s művészt szültek valamennyien: első Szabó Jánosné a prédikációt gyakran versben befejező, Arany iskoláját követő, imént említett második Jánost, a nagyapámat, a másik 491Halász lány az Arany Trombita szerzőjének, Sárosi Gyulának lett az anyja, a harmadik meg a Tornyai János által annyira becsült festőt, Szakál Albertet hozta a világra, s egy népköltőt is, a Cimbalom című verseskötet, a Megkövetem a téns nemes vármegyét íróját: Szakál Lajost. Sárosi Gyula kivételével, aki élete jelentős részét osztrák fogságban, közlegénnyé fokozva, esetleg száműzetésben töltötte forradalmi Trombitá-ja meg a Krinolin-vers miatt, a Dabasi Halász lányok gyerekei a Körösök és a Berettyó vidékén éltek, ahonnan csak iskoláztatásuk parancsolta el őket egy időre. Szakál Albert Münchenben tanult festeni, második Szabó János, a nagyapám meg, miután végigjárta a kálvinista papjelöltek tradicionális útját, mielőtt Svájcba, Németalföldre és Londonba ment volna, a göttingai egyetem hallgatója lett két esztendőre. Ott szerzett barátai közül egyet számon tart a magyar tudományos élet: Budenz Józsefet. Kettejük magyar ruhás fényképét egyetemista koromban ajándékozta apám a Debreceni Egyetem Nyelvtudományi Intézetének.

A Sárrét anyai szépapám, Gacsáry István lakóhelye is, haláláig. Gacsáry István hazafi prédikátor – így írja alá a nevét nagy művében, a Füzesgyarmati Króniká-ban, amelynek eredetijét olvashattam is a gyarmati parókia vendégeként. Szépapám megírta egyházközsége, Füzesgyarmat történetét 1838-ig, s persze nemcsak azt, mindent, amit szűkebb hazájára nézve fontosnak érzett; geológiai, topográfiai, szociográfiai, genealógiai, históriai adatok százai vannak a krónikájában. Döbbenetes leírása a koleráról sokáig kísérti azt, aki ismeri. Mikor ott álltam gyönyörű ámpir templomában, a keresztelőkút előtt, amely fölött dédszüleimet, nagyanyámat, anyámat keresztelték, arra gondoltam, Gacsáry István hazafi prédikátor a kolerában elpusztult halottak között egy Szabó Jánosné Halász Juliannát is anyakönyvezett, és ugyan hogy sejthette volna, hogy ennek a Juliannának az Elek nevű 492unokája 1916-ban feleségül veszi az ő – Gacsáry István – Károly fia unokáját, a Gacsáry Emma szülte Jablonczay Lenkét, akinek apja, második Jablonczay Kálmán, a földbirtokos, két verseskötet és A puszták világa című, Debrecenben megjelent novellagyűjtemény szerzője, Móricz Pál barátja, a Debreceni Csokonai-kör tagja lesz. Azt se képzelhette, hogy a jogakadémiára Adyval együtt járó, a költőnél két évvel fiatalabb Szabó Elek után kitűnő elbeszélések és egy kötetnyi vers marad, Jablonczay Lenke hagyatékában meg számtalan mese, egy gyerekregény, elbeszélések, kis színdarabok, még publikált művek is. Szabó Elek és Jablonczay Lenke házasságából születtem én 1917. október 5-én Debrecenben.

1917-ben kockázatos volt megszületni a Bábaképezdében, ahol a világra jöttem, mert az épület nemcsak az anyák, a katonaság céljait is szolgálta, az orvosok haldoklóktól, gennyedő sebektől, csonkolt végtagú katonáktól futottak át a szülő nők közé. Anyám megfertőződött, majdnem elvitte a gyermekágyi láz, két évig súlyos beteg, míg valahogy talpra állt. Mint ahogy nem ismertem az anyatej ízét, hanem cuclin, háborús löttyökön nőttem, első emlékképeim is szabálytalanok: egy férfiarc hajlik mindig felém, férfi pólyál, az készíti az ételemet, az etet, hurcolt, sétáltat, az kél fel hozzám éjjelente: az apám. Még csak első játszótársam se lány volt, hanem nálam csaknem tíz évvel idősebb bátyám: spárgát kötött a kocsimra, belérúgott, és három szoba parkettjén repültem át, hogy anyám szíve megállt a rémülettől. A szeretettel rám nevető férfiarcok sorát apám hajdúi egészítik ki, csizmájuk fényesítőjének, bajuszpedrőjük szaga máig az orromban. Rajongtam értük, mint ahogy ők is kedvelték a csepp lányt, aki ordítva rimánkodott, ha meglátta őket, vegyék a karjukra, és átölelte izmos nyakukat. (A Freskó Anzsuját, a Zsófika Pista bácsiját mélységesen mélyen élő emlékek ihlették.)

493

A Kiálts, város! debreceni bemutatóján a kezdés előtti zűrzavarban azzal hívtak ki: valaki keres. Öreg férfi állt a titkári irodában, ünneplőben, vén oroszlánarcán, ahogy meglátott, végigcsordult a könny. János bácsi volt, apám utolsó hajdúja, ismert, mióta élek, de csak aznap este csókolt meg először. Mondatát: „Ha a tanácsos úrék megérhették volna, Magduskám!” – magammal vittem a páholyba, és rá-ránéztem a három helyre, ahol valamikor apámmal-anyámmal ültünk. Sajnos nem érték meg. Elkéstem.

Megérdemelték volna, hogy megérjék, hiszen nekik lett igazuk, nem azoknak a családtagoknak és ismerősöknek, akik égnek emelték a szemüket, ha szóba került az a nem-nevelés, ami Szabóéknál járta. Nézhetik később – jósolták nekik –, mi lesz egy olyan gyerekből, akit nem nevelnek, csak tanítanak és civilizálnak. Megérdemeltek volna mindent, hisz jóvoltukból olyan tündökletesen szép gyerekkorom volt, mint az én ismerőseim között senkinek, s mindez krajcáros, fullasztó gondok között, a húszas évek teljes kilátástalanságában, amelyet átmeséltek, átmókáztak nekem, hogy semmi ne fájjon, hogy lehetőleg észre se vegyem. Hegyeket mozgató szeretetük fényében és biztonságában nőttem, lépten-nyomon átélve, hogy hármunk titokzatos szövetsége csak röpít, sose béklyóz, hogy azt akarják, szabad legyek, bizonyos józan határig még tőlük maguktól is szabad, és tudatában legyek saját szabad mivoltomnak.

Anyám gyerekkorán árnyék feküdt – élete dokumentumregényén évek óta dolgozom, remélem, meg tudom mutatni majd ifjú évei tragédiáját –, apám apja meg, a közéleti férfi – aki nem fogadta el a teológiai kar felkérését: vállalja el a gyakorlati lelkészség tanszékét, mert végtelen aktivitásának más távlatok kellettek –, míg a szórvány gyülekezetek fennmaradása érdekében szinte szüntelenül utazott, hogy is jutott volna hozzá, hogy a tizennégy közül felnőtt tizenkét gyerekét 494tipológiai szempontból pontosan betájolja. Apám nem volt jogásznak való, őrzöm egy műkedvelő előadáson készített képét, gatyában áll a képen, szájában makrapipa, keskeny mellkasán lajbi, őrzöm rendkívüli utánzóképessége emlékét, amivel egyetlen nevetéssé tette a gyerekkoromat, abszolút hallását, zongorán futó ujjait, egyetemista évei bizarr szórakozását, amíg, mindenféle álarccal takarva arcát, ki-kinézett az elképedt debreceniekre a Kossuth utcai családi ház ablakán, s őrzöm érettebb évei írásos emlékeit, kitűnő prózáját, néha meghökkentően modern verseit. Művész volt szegény, annak született, akárcsak az anyám, aki hogy milyen volt muzsikusnak, a zenei versenyen nyert érme jelzi itt az asztalomon, s hogy milyen volt írónak, ki tudná nálam jobban, aki elsősorban tőle örököltem a fantáziámat, aki maga kitalálta meséivel elűzte az éjszaka félelmét, a rosszullétet, a lázat, s aki csodálatos képzelőtehetsége figuráiból két regényt építettem fel, a Sziget-kék-et és a Tündér Lalá-t. Hogy tudományos pályára is alkalmas lett volna, nemcsak Stillmungus Mária Margittól, hajdani főnöknőjétől hallottam, azt magam is meg tudtam ítélni. Tanárkoromban a tőle tanult módszerrel sikerült kikísérleteznem egy olyanféle nyelvtanoktatást, ami kín helyett örömet jelentett az osztálynak. Ezt a tehetségét is hiába kapta, csak akkor juthatott volna magasabb képzéshez, ha vállalja, hogy apáca lesz – nem vállalta.

Hiába voltak adottságai: miután lánynak született, s nem is a szülei nevelték, ő maga apámnál is inkább rab volt, dédanyám, annak a Rickl nevű patrícius kalmárnak az unokája, akiről annyi szó esik a Kazinczy levelezésében, mert ő volt megbízva a Kazinczytól jövő és Kazinczyhoz menő küldemények kézbesítésével, vaskézzel tartotta a maga kijelölte keretek közt. Nem sokkal azután, hogy elvégezte a tanítónőképzőt, hozzáment testvérbátyám apjához. Nem lett tar495tós ez az első házasság, a második aztán eltartott apám haláláig. Az anyámról szóló könyvben bőven írok erről az első házasságáról, amelynek felbomlása idején már ott sétált szépséges anyám körül, gomblyukában virág, kisujján gyűrű, a szemében mindig mosoly, az akkor éppen polgármesteri titkár kis Szabó Elek, s még nem is volt az anyám a felesége, máris megrendelte tőle, méghozzá egy képes levelezőlapon, melyet őrzök, születendő lányát, engem. Mindkettő hajlíthatatlan akaratú emberek környezetében nőtt fel, egyik sem azt csinálta, amire hajlamai jogosították volna, mikor megszülettem, programszerűen úgy indítottak el az életbe, hogy mihelyt felfogom, mit jelent, tüstént tudjam, magam leszek a sorsom alakítója, igaz, hogy magam is felelek majd érte. Ők minden döntő lépésnél tanácsot adnak, elmondják a véleményüket, de nem kényszerítenek semmire, amit magam is ne akarnék. A gyermekkor, amelyet életrajzomban, az Ókút-ban ábrázoltam, fényes volt, tökéletes, felejthetetlen.

Az anyatej, a vitaminok, a normális táplálkozás hiányát persze megsínylettem, beteges gyerek voltam, az elemit majdnem magántanulóként végeztem. Az Egyház Dóczija, a Református Leánynevelő Intézet, ahová beírattak, valóságos iskolakombinát volt, két elemi, egy polgári, egy gimnáziumi és egy tanítónőképző tagozattal – jártunk vagy kétezren ugyanabba az intézetbe, amely nem volt az ország legfiatalabb nőképző intézménye: 1833-ban alapították. Elképesztő szigorának, fegyelemre való szorításának, igényességének főleg későbbi életem folyamán köszönhettem sokat, míg a növendéke voltam, nem mondhatnám, hogy mindig elragadtatott, amit ott átéltem – de ez már nem tartozik ebbe a cikkbe. Csak negyedik elemista koromra erősödtem meg annyira, hogy elbírtam a rendszeres iskolába járást, addig anyám tanított, nyilván dédapjától, Síró Dánieltől, a Füzesgyarmat nőnevelését negyvenkét éven át irányító pedagógustól örökölt, kiváló ér496zékével. Mellette öröm volt a tanulás. Anyám nem sokat törődött a dátumokkal, mindent összefüggéseiben magyarázott el nekem, s ránevelt a következtetésre és a gondolkodásra.

Apám-anyám szüntelenül olvastak, s szüntelenül olvastam, mihelyt megismertem a betűket, magam is. Lakásunkban mindenütt könyv volt, nemcsak a könyvszekrényben, képtelen helyeken is, a fürdőszobában vagy a konyhában. Bármit olvashattam, amit megkívántam, nálunk nem volt olyan házi törvény, hogy ez vagy az a mű csak bizonyos életkorban vehető kézbe. Szerettem tanulni, ötéves koromtól huszonkét éves koromig mindig ezt tettem – eddig tartott, míg okleveles középiskolai tanár és bölcsészdoktor vált belőlem –, ami nem érdekelt, tisztességből tanultam, ami igen, azt szomjasan és izgatottan. Mihelyt megtanultam a latin alapelemeit (ebben is anyám segített, apám unta az alapfokú képzést), apám, akivel második Szabó János latinul szeretett társalogni, külön kezdett foglalkozni velem, megtanított beszélni. Elég meglepő családi képet nyújthattunk, ha valaki meghallotta, hogy apám, mondjuk, így szól hozzám: „Vis-ne ambulatum venire, nata mea?” – s erre egy kölyöklány teljes természetességgel azt feleli: „Fac eamus, carissime!” Később, sokkal később, mikor kidobtak minisztériumi állásomból, az ellenem felhozott vádak közt az is szerepelt: „Tudatosan menekül a jelentől, ezért választotta annak idején szaktárgyul a latint.” Vállat vontam, mi mást tehettem volna 1950-ben, örültem, hogy élek. Kezdtem volna magyarázni, milyen ember volt második Szabó János vagy Szabó Elek? Persze hogy nem tipikus, hogy a huszadik században egy apa heccből megtanítsa latinul beszélni a gyerekét, vagy hogy még gimnáziumba se került lányának, mikor az a macskáját keresi, és kikiált a hálószobából: „Hol van a kandúr?” – azt kiáltsa vissza: „Te, ez adonisi sor a sapphicumban. Tá titi tá tá. Hol 497van a kandúr. Mondd utánam!” A metrika szokatlan ismerete miatt is felmondhattak volna, elvégre az se volt istentől, hogy valaki így tanulta meg, hol van a kandúr-alapon.



Hogy bennem is ott az ősök íráskészsége, még azelőtt felfedezték, hogy megtanultam volna a betűket, magam készítette verseket kiabáltam. Mikor már tudtam írni, az ajtóra jegyeztem fel őket – íróvá válásom történetét megírtam az Ókút-ban, életrajzomban. A Református Leánynevelő Intézetben, amelynek tizenkét évig növendéke, kettőig tanára voltam, hamar felfigyeltek fogalmazásaimra, tizenegy éves koromban megnyertem valami fogalmazási versenyt, attól fogva, míg egyetemre nem kerültem, Szondy tanár úr foglalkozott velem. Nem utasításra, a saját jószántából. Nincs író-olvasó találkozó, amelyen mélységes hálával ki ne mondanám a nevét.

Szondy György, maga is ifjúsági író, szabályos edzés alá fogott. Rengeteget beszélgettünk, soha, tizenegy éves koromban sem úgy szólt hozzám, mint egy gyerekhez hanem mintha egykorúak s azonos képzettségűek vagy jelentőségűek volnánk. Játékos gyerek voltam, nemcsak legjobb barátnőm, Agancsos tartozott az életemhez, de több osztálytársammal is rendszeresen együtt szórakoztunk, színdarabokat játszottunk, jósoltunk, gyónókönyvet szerkesztettünk, bolondoztunk, még lovagolni is tanultunk egy ebesi tanyán, és persze rengeteget olvastam is otthon, olvastam és írtam. Szondy tanár úr először is megértette velem, nem lehet összevissza olvasni, udvariasan megkért, csökkentsem színtársulatom tevékenységét, s kiszabta a heti olvasnivalómat; ha a könyv, amelynek ismeretét szükségesnek tartotta, nem volt meg minálunk, kihozta nekem a tanári könyvtárból. Minden írásomat megbeszélte velem, kijavította őket, gyakran mentem ki 498a szobájából elszontyolodva, mert nem voltunk egy véleményen. Saját megítélésem szerint gyönyörű történetek jutottak az eszembe, elcserélt gyermekekről, testvéri áldozatkészségről, ám a tanár úr csak íráskészségemet ismerte el, témaválasztásomat már nem. Volt egy szememfénye-történetem egy japán kisfiúról, akit egy amerikai tudós tanulmányozás céljából magával visz San Franciscóba, s ott szeretné amerikainak nevelni, de gonosz szándéka nem sikerül, mert a kisfiú megmarad lelkes japánnak. „Mi ez a hülyeség, édes jó Magdám? – kérdezte gyöngédtelenül Szondy tanár úr. – Hát látott már maga amerikait? Látott japánt? Járt Kaliforniában? Csak olyanról szíveskedjék írni, amit ismer. Írja le a lovakat a Kossuth utcán, ahogy az Angol Királynő előtt állnak, azokat naponta kétszer láthatja. És minek a részletek is? »Lenyomta a kilincset, és belépett.« Hát hogy lépett volna be másképpen? Bebújik a kulcslyukon, vagy berúgja az ajtót? Hát persze hogy lenyomta a kilincset. Tömören kell dolgozni: nem kell mindent leírni. Úgy kell fogalmazni, hogy az is benne legyen, amit ki se mond.” Tanácsait, emberségét nagy pedagógiai egyénisége emlékével együtt megőriztem s őrzöm mozdulatát is, hogy cinkosan a saját természetrajzi előadóbeli asztalára mutat, üljek le, vegyem csak fel az ő tollát, ott a papír is, és míg ő bejelenti az osztályfőnökömnek, múlhatatlanul szüksége van gondos kezem munkájára, mert terráriumot akar takaríttatni – egy szó se volt igaz belőle –, írjam csak azt a könyvet, ha annyira benne vagyok. Szondy tanár úr volt mellettem az érettségin is, hozzá mentem utoljára elbúcsúzni. Sírtam és hebegtem. Ő a fejemre tette, aztán elkapta a kezét, ne lássam, mennyire meg van hatva, s azt mondta: „Öt díjat nyert az önképzőkörben és két különjutalmat. Mit bőg? Ha meghaltam, akkor sirasson. Egyelőre még itt vagyok, maga meg még csak most kezdi majd az igazi életet.”

499

Az érettségi fordulópont volt az életemben. Apám beletörődött abba, hogy nem megyek színiakadémiára, hanem beiratkozom az egyetemre, anyám, aki féltett a művészpálya bizonytalanságaitól, örömmel fogadta a döntést. (Nem volt meglepő, hogy apám éppen ezen a területen kereste jövendőm megoldását: mindennap színházban ültem, apám életünk egy hosszú szakaszán át olyan ügykört töltött be, amelyben ingyenjegy járt a családjának – amellett emlékezett gyermekkori játékaimra is, hisz folyton színdarabot játszottunk Agancsossal. Úgy találta, az orgánumom megfelelő, alakítóképességem is van, természetesnek érezte, hogy felvigyen Pestre, főleg miután színésznő jóismerősünk, Halasi Mariska is meghallgatott. Ám én kijelentettem, szó se lehet színiakadémiáról, én latintanár akarok lenni. Ma már tudom, saját meg se fogalmazott művészi ambíciói hevítették, mikor – kivételesen – még unszolni is próbált; mikor dühösen ellenkeztem, legyintett, békén hagyott. Persze nem tévedett – apám nem tévedett semmiben soha, csak a helyemet nem látta még, s azt nem érezte meg, hogy ne a színészek közt keressen, hanem a rendező mellett.) Hajlamom és érdeklődésem a magyarhoz és a latinhoz vonzott, szívesen gondoltam rá, hogy ősztől egyetemi polgár leszek, és végre komolyan, tudományosan foglalkozhatom azzal, ami érdekel. Főleg a latin egyetemi fokon való tanulmányozása vonzott, amiből idők folyamán apám legnagyobb mulatságára azt a sajátos készséget szereztem, hogy miután tizenhárom éves koromban már Horatius ódáit kaptam születésnapi ajándékul, s később is, rendre, nemcsak az erkölcsnemesítő, de a kacérabb auktorokat is, mint élő nyelvet értettem a latint, még színdarabot is írtam ezen a nyelven, hülye színdarab volt, de nyelvi szempontból elegáns. Mikor érettségiztem, előre közölték a kormányképviselővel, ne higgye, hogy összejátszanak velem, ha azonnal lefordítom neki az elém tett caputot, velem az a kü500lönös dolog történt, hogy megtanultam latinul. Kelletlenül hallgatta, s a kijelölt Horatius-óda mellé odasuvasztott nekem egy magaválasztotta részt Tacitus Agricolá-jából. Olvastam neki tüstént magyarul, akkor ideges lett, s utazásai alatt olasz templomokban látott és megjegyezett sírfeliratokkal bombázott, lefordítottam azokat is. Fura módon nem örült, inkább bosszantotta, hogy nem tud megfogni, én meg vigyorogtam rá, és szemtelen módon a körmömet reszeltem az asztal alatt. (Később annak rendje és módja szerint egymásba szerettünk, az Isten óvott, hogy nem lett az ügy komolyabb, csaknem harminc évvel volt idősebb nálam, szép kis házasság lett volna, ha létrejön.) Barátságunk ilyen sajátságos körülmények között kezdődött, éreztem, hogy ingerült, hogy miattam az, ez mulattatott. (Életemre különben az a jellemző, hogy nemegyszer előfordult: ha valami olyat észleltek velem kapcsolatban, ami szokatlan volt, váratlan, nem jellemző, s nem állt szinkronban azzal az elképzeléssel, milyen legyen egy nő, vagy mi teljék, telhetik ki tőle, hirtelen megdühödtek rám, gyanakodni kezdtek, talán szemfényvesztő módon becsapom a világot, s ilyenkor valami merőben mást kaptam elismerés helyett. Ha a háború el nem pusztította őket, meg kell lenniük a Debreceni Egyetemen valahol azoknak a pszichológiai felmérési eredményeknek, amelyeket osztályunkról készítettek az akkori tanárjelöltek. A kérdőív arra a kérdésére, mi a kedvenc könyvem, hatodik gimnazista koromban azt írtam be, az Aeneis. A tesztlapokat átfutó tanársegéd úgy nézett rám, mint egy undok bogárra, pedig az Aeneis-t úgy élveztem, mint egy regényt, és akkor éppen a hatodik énekét próbáltam dramatizálni. Ha nincs az osztályfőnököm, aki igazolja, feltételezhető rólam, hogy így van, mert sajátságos olvasmányaim és szórakozásaim vannak, rosszul járok a tesztek kiértékelésénél. Így csak azt közölték az iskolámmal, atipikus vagyok és kategorizálhatatlan.)

501

Az egyetem megkezdése előtt még várt rám valami: egy sokk. Debrecenben születtem, családom története egybeszövődött a magyar történelemmel, amellett protestáns felekezetére büszke kálvinistának nevelt a Dóczi, nagyvárost nemigen láttam, Pesten a világdzsembori idején három zűrzavaros napot töltöttem csupán (nem fér ebbe az írásba cserkészéveim története), s iszonyodtam kőrengetegétől. Miután az önképzőkörben valóban öt díjat nyertem, és én kaptam a legjobb érettségi magyardolgozatért járó pénzt is, összegyűlt százhúsz pengőm, iszonyatos összeg abban az időben. Családi tanácsot tartottunk, mit kezdjek a vagyonnal, s végül úgy döntöttünk, kimegyek Bécsbe. Hirdettek akkortájt nyolcvan pengőért egy hónapi lakást-ellátást és város- és környéknézéssel egybekötött német-tanfolyamot, úgy határoztunk, jelentkezem rá. Apámat mindennek elmondták, hogy egy tizenhét éves kölyköt nekienged a világnak, apám kikérte magának, hogy bárki is kételkedjék abban, hogy lánya tudja, mikor mit csináljon, és hogy a szülei távollétében is mit ír elő számára saját érdeke és a józan ész, aztán Agancsos barátnőmmel együtt felraktak egy éjszakai személyvonatra, amely éppen akkorra döcögött be Pestre, mikor nekem el kellett érnem a bécsi gyorsot, az útimarsallt, a tanfolyam többi részvevőjét. Agancsos nem velem jött, a keresztanyjáékhoz utazott Pestre, egész éjjel beszélgettünk, részint jövőnket taglaltuk, részint aggódva figyeltünk mindenkit, mert számunkra a nem debreceni külsejű mind rabló volt, vagy legalábbis gyanús.

A cikk terjedelme megint csak nem engedi meg, hogy erről a bécsi hónapról, a tanfolyamról és az azon részvevőkről bőven írjak. Csak a sokkot szeretném érzékeltetni, ami ért, mikor egyszer csak ott voltam Bécsben, debreceni távlatokhoz szokott szemem előtt Bécs belvárosa, magunk és ismerőseink otthona után a Burg, Schönbrunn, a múzeumok, a kincstár, 502s töményen protestáns lelkemnek a töményen és érzékelhetően uralkodó, derűs katolicizmus. Mit gyalogoltam én, míg a Plankengassén végre felfedeztem egy, ha nem is kálvinista, de evangélikus templomot, ahová eljárhattam nagy dacosan dicsérni az Urat, míg az igazgatónő rá nem jött, hová vándorolok, s azt nem mondta, a szomszéd utcában ott van Szent Gertrúd temploma, Isten ott is Isten, amellett nem süket, magyarul is tud, és ha én azt hiszem, hogy számít neki a szertartás mikéntje, hát butább vagyok, mint képzelte. Tessék misére járni, ott is lehet imádkozni. A Plankengasse iszonyú messze volt, nekem meg egy vasam sem, zsebpénzre már nem telt a százhúsz pengőből, kilométereket kellett gyalogolnom odáig, Szent Gertrúd temploma meg valóban ott volt a szomszédban. Oda jártam azontúl.



Mikor megérkeztem Bécsbe, még iskolám nevelésének minden nyoma rajtam volt, a Dóczi nem tűrt ékességet a növendékein, az ondolált hajat se szerette, nemhogy kozmetikai szereket, én olyan voltam, hogy Cromwell kacagott volna boldogságában, ha ismerhet. Mikor aztán visszatértem Bécsből, a szüleim csak néztek a pályaudvaron, a körmöm vörösre volt lakkozva, a szám kifestve, a hajam, mint a divatos filmszínésznők frizurája. Az csak otthon derült ki, hogy dohányzom is – a szüleim köszönő levelet írtak a Frau Leiterinnek. „Nem akarlak megsérteni – mondta apám –, de igazán megnyugodtam. Egy kicsit, hogy úgy mondjam, provinciálisnak ígérkeztél. Nagyszerű asszony az igazgatónő, hálás vagyok neki.”

Bécsből nemcsak vörös körmöket hoztam haza, hanem Ferenc József hálószobájának az emlékét is, amelyben katonás ágya, imazsámolya mellett egyéb izgalmas tárgyakat is találtam, például képeket. Ott lógott az ágya felett a magyar for503radalom bukását ábrázoló festmény, ha ébredt, nézhette nemzetem zászlóit a porban. Mindig gyűlöltem a Habsburgokat, erre otthon neveltek, minden október hatodikán megmutatták nekem az aradi vértanúk kivégzését ábrázoló nagy képet, amelyet apám csak erre az egy alkalomra sodort ki védőtokjából, elszavalva a látvány kíséretéül Sárosi rokonunk Ingeborg-versét. Habsburg Lipót deportáltatta gályarab ősömet, Habsburg Ferenc akarta megölni a Martinovics-szövetkezésben részt vett öregapámat, Ferenc József alatt csukták börtönbe Sárosit, már igazán csak a kincstár látványa kellett, mindazzal, amit tőlünk vittek oda, hogy vad magyarként térjek vissza. Ha azon a százhúsz pengőn akkor, mikor a legérzékenyebb az ember, nem utazom éppen Bécsbe, hanem valami olyan helyre, ahol nincs magyar testőrpalota, Burg, nem gondol az ember lépten-nyomon az annyiszor eltiport hazára, talán nem érik meg bennem, vagy ha igen, hát nem annyira keserűvé, utolsó regényem, a Szemlélők. Bécsbe egyébként attól fogva minden évben elmentem, ott töltöttem a nyarakat az egyetem kezdéséig, míg csak a háború véget nem vetett az utazásoknak. Csak egyszer fizettem, akkor először, később nem. A Frau Leiterin megszeretett, s ledolgoztam a kosztomat, takarítottam, segítettem hol a konyhán, hol a portán, hol az irodában. Megtanultam németül.



Életem legharmonikusabb, legboldogabb időszaka az öt egyetemi esztendő volt, pedig igazán történelmi időkre esett. Bécsi nyaraimon, az Anschluss után közvetlen közelségbe kerültem a határaink felé közeledő hitleri világgal, s felfogtam veszedelmét; az én otthoni környezetemnél politikailag iskolázottabb emberek magyarázták el nekem odakinn, mi történik Európa-szerte, s mi várható itthon, Magyarországon is. Kezünkkel értük a második világháborút, ez se fér bele a 504cikkbe, bennem hogyan és milyen körülmények között tudatosult a közelgő kataklizma éppen külföldön. A gazdasági képlet iszonyú volt, egy állás, egy státushely: álom, ám a jövőtől való minden félelem eltörpült a gyönyörűség mellett, amit a választott szaktárgyaimban való elmélyülés jelentett. Mohón tanultam, boldogan. Életem egyetlen olyan szakasza volt, amikor nem dolgoztam hendikeppel, amikor örültek annak, hogy elértem, amit elértem, egy professzornak se jutott eszébe, mennyivel kívánatosabb volna, ha ugyanezt más produkálta volna, életem egyetlen összefüggő öt esztendeje, amikor sohasem drukkoltak ellenem, amelyben nem volt hátrány sem nő mivoltom, sem életrajzom ez vagy az az adata. Irtózatosan sokat tanultam, vizsgák, szigorlatok előtt heteken át hajnali háromkor keltett az apám, íróasztalom, szobám tele volt szakkönyvekkel. Gimnazista koromban (az is külön történet lenne, miért nem küldtek annak idején tanulmányi versenyre latinból), míg csikóügetéssel kergettem rejtelmes latinjaimat, nemegyszer éreztem a szent falak között, ahol nem szoktak csikómód latin fantomok után ügetni erkölcsös kálvinista lányok, hogy voltaképpen nem volna ellenükre, ha más csikó ügetne helyettem, szabályosabb csikó, hisz ott se volt mindenki Szondy tanár úr – Jézus, de mennyire nem! Megértem egyébként az ellenem drukkolást hosszabb távon, jóval nagyobb versenypályán is, nem ilyen iskolásan. Az egyetemen sohasem.

Egyetemi emlékeim több professzorom arcát őrzik: Csüry Bálint szemüvegének s szellemének villogása máig visszafénylik. Soha nem lehetek neki elég hálás amiatt, hogy négy szemeszteren át külön munkaként jelentéstannal foglalkoztatott, s olyan anyanyelvi képzés után bocsátott utamra, aminek létfontosságú szerepe lett későbbi mesterségemben. Csüry kiirtotta mondataimból a felesleges határozókat, megtanított rá, mennyivel többet fejez ki az ige egymagában, ha nem szű505kítem az értelmét, s rám szólt, ha olyan jelzőt használtam, amit a fogalom amúgy is kifejezett. Ha a szüleim által Békés és Hajdú megye gazdag szókincséből rám testált szavak engedelmeskednek annak a gondolatnak, amit ki akarok fejezni, Szondy tanár úr után Csüry professzornak köszönöm. Irodalomprofesszorommal, a modern irodalom nagy ellenségével már nem volt ekkora szerencsém, róla majd akkor beszélek, ha írói pályám alakulását vázolom, de Varga Lászlóval, aki latintudásomat tökéletesítette, annál inkább. Tisztább lelkű, kiválóbban képzett, szigorúbb, embert és jövendő nevelőt formálni tudó tanárral nem találkoztam soha. Belegebedtünk, annyit követelt, s mikor arra került a sor, hogy elkezdjük a munkát, az életet, elképedtünk, mit kaptunk tőle, milyen megköszönhetetlenül sokat. Darkó professzor – őt is nagyon szerettem – már beteg volt szegény, mikor pár héttel a záróvizsgáim előtt doktorálnom kellett volna, Varga szigorlatoztatott latin filológiából, s az akkor már szintén betegeskedő Csüry is bevonszolta magát, hogy elbeszélgessen velem egy félórát második szigorlati tárgyamból, a finnugor nyelvészetből. Sok holtat őrzök emlékeim között, hűséges gyászoló vagyok. Professzoraim sírját éppúgy meglátogatom, ha hazamegyek Debrecenbe, ahogy az apámét.



Mire végeztem, dúlt a háború, fiú évfolyamtársaimat s a már kinevezett debreceni férfi tanerőket is behívták. Elhelyezkedésemet a Dóczi intézet oldotta meg, ahol a gyakorlóévemet töltöttem, s amely szintén tanerőhiánnyal küszködött. Előbb óraadó, majd segélydíjas helyettes tanári minőségben alkalmazott, státus nélkül, ez azt jelentette, hogy a nyári hónapokban, amikor nem volt tanítás, nem kaptam fizetést, és nem járt nekem betegbiztosítás sem. Az intézet vezetői azt ígérték, megpróbálnak állandó állást szerezni nekem, vártam 506a státust, de hiába, aztán egyszer csak rájöttem, időpazarlás reménykednem. Egykori iskolámnak a sikeres gyakorlóéven kívül csak régi emlékei voltak rólam, a szorgalmas, latinul beszélő, pregnánsan kálvinista kislányról, nevelőim, akiknek hirtelen a kollégájukká váltam, ott akarták folytatni velem, ahol az érettségi napján abbahagyták. Csakhogy nem ment: megváltoztam. Öt, szabad kutatásban, állandó olvasásban, tanulásban, sok külföldi élménnyel színesedett esztendő után nyilvánvaló volt, hogy kilógok a régi keretből. Munkamódszerem merőben új volt, viszonyom a növendékekkel minden, csak nem ortodox, iskolám nem törte magát, hogy állandósítson, és én se törtem magam, hogy maradjak, amellett untam, hogy ha véletlenül irodalomról kerekedett kedvem beszélgetni tanítás után egy férfi kollégával, karikaszemmel néztek rám, mintha én volnék a bibliai parázna. A Hódmezővásárhelyi Református Leánygimnázium latin–történelem szakos tanári állást hirdetett, pályáztam rá azzal az ígérettel, ismét beiratkozom az egyetemre, ezúttal történelem szakra, s leteszem abból is a vizsgákat. Megválasztottak, 1942 szeptemberében el is foglaltam helyemet új állomáshelyemen, Vásárhelyen.

Vásárhely családi fészeknek számított, a számtalan Szabó, nagybátyáim, nagynénéim ott jártak iskolába, apám ott is érettségizett, ott nevezték nagyapámat aranykeretű szemüvegéről aranyszemű Jánosnak, az ótemplom volt az ő temploma, egykori káplánja, Losonczy nagytiszteletű úr is élt még, akit az újtemplom kék boltozata, csillagai alatt hallottam prédikálni. Lakott ott ismerős, jó barát, rokon, Varga Dezső, a fiúgimnáziumi igazgató, apám unokatestvére, a testvérként számon tartott Bakayak. (A sebész Bakay Lajos apám gyerekkori barátja volt, engem a kisebbik fiú, Lóránt örökölt húgának.) A leánygimnázium új intézmény volt, fiatal, igen képzett nevelőkkel, jókedvű, derűt sugárzó, okosan oktató, csil507logóan izgalmas iskola. Igazgatónőnk maga is éppen hogy túllépte az igazgatónak kötelező korhatárt, a harmincat, a tanáriban elképesztően ifjú testület viháncolt – boldog, bonyodalmaktól mentes társas életet éltünk, vagy internátusi felügyelő tanár barátnőim egyikének szolgálati lakásán, vagy a város valamelyik családjánál, szavalva, vitatkozva, táncolva, fecsegve, élvezve az elsötétítéses esték szigorú ege alatt pusztíthatatlannak érzett fiatalságunkat.

Egyébként Vásárhelyen is sokk ért, kettős sokk. Először is, életemben először belekerültem egy végtelen tanyavilág vonzásába, táj tekintetében Tornyai palettájának, távlatainak, színeinek bűvös körébe, s ugyanakkor rájöttem, nemcsak én tanítom eredményesen nálam alig fiatalabb lányaimat, de ők is engem. Vásárhelyi tanítványaim hangsúlyozták, hogy ők magyarok, szemembe mondták, mikor a Nyugat mestereit ismertettem, ők bizony fütyülnek Babitsra, Kosztolányira, akik – szerintük – csak játszogattak a szavakkal, őket a jelen érdekli, esetleg a jövő, hogy mit hoz vagy ront a háború vége, mi történik majd a tanyákon, a pusztákon. Családlátogatásaim során teljesen más embertípusokkal és más otthonokkal ismerkedtem meg, mint Debrecenben, a Dóczi növendékei között. Sajnos szintén nem fér bele ebbe a cikkbe a szemem előtt legyezőformán egyre jobban kibontakozó háború képe, s valamennyi figura, akik révén eljutott tudatomig a valóság. Tanári karbeli barátaimon kívül mindenesetre Pákozdy Ferencék és otthonuk légköre kellett, az angol és a moszkvai rádió titkon figyelt híradásaival, hogy világképem, gondolkodásom megkapja azt az alapozást, amire aztán már ráépülhetett későbbi, budapesti életem. Vásárhelyi tanárkodásom két évig tartott; ha az egyetemi esztendők életem legharmonikusabb időszakát idézik, a vásárhelyiek mindenesetre a legtermékenyítőbbet. Iskolámba utánam, mikor én a háború befejezésével már nem tértem vissza többé, Németh László került tanárnak.

508

Találkozásomat a háborúval a Kortárs egyik felszabadulási számában és a Szüret című, e naptári évben az összegyűjtött verseimmel együtt, remélem, szintén megjelenő elbeszélő költeményben bőven elmondom. Vásárhelyről Debrecenbe, onnan a bombázások elől egy Bihar megyei szőlőhegyre mentem, 1944 szeptemberének legutolsó napjaiban tértünk vissza a szüleimmel szülővárosomba, ott éltük végig az ostromot, minősíttettem át magam állami gimnáziumi tanárnak, s lettem az új kormány egyik első kinevezettje az új vallás- és közoktatásügyi minisztériumban, amelynek berendelt tanáraként a kormányvonaton Pestre jöttem, ahol aztán férjhez is mentem Szobotka Tiborhoz, és véglegesen megtelepedtem.

Ha az egyetem harmonikus és boldogító, ha Vásárhely termékenyítő éveket jelentett, a felszabadulás kezdete után ránk következett első időszak, 1948-ig, a viháncoló, fiatal öröm, az életkedv, a túláradó derű, a soha nem lankadó reménység, az elragadtatás emlékeit őrzi. Nap soha nem sütött olyan fényesen, íz nem volt olyan sós, nem olyan édes, szél nem fújt olyan hevességgel, folyó nem hullámzott olyan kéken – aki részt vett az újjáépítésben, aki megélte, hogy vége a háborúnak, hogy újrakezdheti, amit eddig csinált, vagy végre azt csinálhatja, amire mindig vágyott, mind emlékszik rá, nem felejti el. Ha valami sci-fibeli hatalom hatására szelektálnom kellene az emlékeim között, s csak bizonyos mennyiséget volna szabad megtartanom, ez a kezdet, a végre megszületett köztársaság első évei bizonyos, hogy köztük maradnának – ezeket sosem akarnám elfelejteni. Úgy kívánom, hogy legalább egy álom idézze vissza még egyszer számomra a Vilma királynő úti villát, ahol megtelepedtünk; én mint Kéry kisinasa a Magyarok-nál, segítek neki a laphoz zúduló versanyagot szelektálni, Kardos László épp szemben lakik velünk a folyosón, sugárzik az örömtől, hisz visszakapta a családját, Ember Gizike elcserél valami családi gránátcsillagot egy ka509kasért, azt esszük Trocsányi Bertával. Dobkályha körül guggolunk, három lány, azon fő a vén kakas, mindenki holtszerelmes s fogalma sincs, hol van szerelme tárgya, a posta foghíjas, ha egyáltalán van, nemigen tudunk a szülőkről; komorabbnak illenék lennünk, ha nem volnánk olyan elképzelhetetlenül boldogok.



Megpróbáltam már érzékeltetni az Ókút-ban, hogy az irodalmi alkotás mindig hozzátartozott az életemhez, mióta eszmélni tudok, a legelső még csak kiabált – hisz nem ismertem a betűket –, később egy ajtóra, majd füzetbe írt versek, spárgával összefűzött házi kódexekbe jegyzett „regényektől” kezdve. Elemistaként inkább verseket írtam. („Béla nem hagy bilin ülni, és engem verseket költni” kétsoros alkotásom családom kedvence volt, mikor már nagyocska voltam, és szégyelltem ártatlan költeményemet, nemigen vigasztalt meg azzal derülő családom, hogy milyen szép alliteráció van benne, bőgtem, ahányszor testvérem rákezdte.) A gimnázium alsó tagozatában csak prózát írtam, később, Szondy tanár úr megdöbbenésére, helyzetdalokat. Képzelt szerelmesemet a rímes sorokban az egyszerűség kedvéért egy monacói villába helyeztem (azt a címet adtam a kötetnek: Monaco, Villa Diavolo), praktikus megoldásnak látszott, mert onnan nehezen lehetett hazafutkározni Debrecenbe, így az osztálytársaim is megérthették, hogy az ismeretlen, zöld szemű férfiról csak olvasni lehet, maga a versek hőse sosem jelenik meg, drága a vasút. Műfordításra az énektanárunk, Horváth tanár úr biztatott, valami német kórusdalt kellett számára énekelhető metrikával lefordítanom, s miután sikerült, erre is rákaptam, sajátságos módon éppen Chamissónál kötöttem ki, őt vettem munkába, meg a Tristiá-t. Arra, hogy valamikor hivatásos író legyek, nem gondoltam, legfeljebb úgy képzeltem a dol510got, mint a Szondy tanár úr helyzetét, aki tanár maradt, úgy írt; csak így mertem volna vállalni saját szenvedélyemet, mert féltem a bizonytalan helyzetektől. Tizenöt éves koromban publikáltam először a protestánsok egyik diáklapjában, A Mi Utunk-ban, amely aztán többször is közölt.



Egyetemista koromra változott a helyzet, pedig akkorra már írtam használható verset és elfogadható novellát is, ám magyarprofesszorom elgondolása az irodalom hangjáról s arról, mit hogyan illik egy alkotónak mondania, annyira más volt, mint az enyém, hogy tudtam, vigyáznom kell minden lépésemre, míg meg nem kapom a diplomát. A professzor úrnak Ady költészete „trágyadomb, amelyen csak itt-ott füremkedik (pösze volt) át egy-két fugár” – hát akkor én, aki éppen Kosztolányi-korszakomat élem, ugyan mi lehetek, lehetnék. Féltem, bajt hoz rám az a pár zsenge vers is, ami a Debreceni Kalendárium irodalmi részében vagy az Új Idők-ben megjelent, a professzor úr nem tréfált, ha haragudott. Bajba igazán akkor kerültem, mikor a Csokonai-kör felkérte Oláh Gábort, mutassa be Debrecen városának az ifjú alkotókat, s a bemutatandók közé kerültem a most kitüntetett Tóth Endre barátommal együtt, akivel – fura véletlen – egyazon épületben születtünk. Pánikba estem: vizsga előtt voltam, a professzor úr meg főtagja a konzervatív irodalmi körnek. Anyám leleményessége aztán megoldotta a helyzetet: a verseket – mielőtt kiadtuk volna a szavalóművésznőnek némileg átírtuk a nagy ebédlőasztalnál. Apám, anyám meg én vállvetve dolgoztunk, míg körülbelül olyanná szelídítettük őket, hogy a professzor úr füle még elviselhette; szereplés után aztán visszaállítottuk eredeti formájukat. Eleinte nem haragudott rám, de mikor nem nála doktoráltam, irodalomból, hanem latinból és nyelvészetből, megdühödött. Volt egy rózsaszín 511manósapkám, csúcsos, az volt akkor a divat. „A kegyed fapkája jakobinuf – mondta, mikor meglátott az egyetem folyosóján, és nem volt nyájas a nézése –, a verfei is jakobinufok.” Az utolsó jakobinus vers, amelyet tőlem olvashatott, így hangzott: „Ez itt a régi lomb, virág, ez itt a régi holdvilág, ez itt a régi álom, a múlt emléke visszajár, csak én nem vagyok régi már, s a sok-sok ismerős között önmagam nem találom.”



Mikor a Dócziba visszakerültem tanárnak, hasonlóképpen vigyáznom kellett minden soromra. Nem voltam még férjnél, a szerelmes vers nyilvánvaló bizonyítéka lett volna rendezetlen szerelmi életemnek. A tartózkodás és aggodalom, valahogy meg ne tudják, miket írok, Vásárhelyre is elkísért, míg ottani fiatal tanártársaim, akik Sík Sándor műhelyéből vagy a pesti egyetemről kerültek oda, el nem oszlatták bizalmatlanságomat. Akkor már írtam prózát is állandóan. Egyik, a Bethlen gimnáziumban tanító kollégám ugyanolyan bizonyossággal állította akkor, hogy nem sokáig tevékenykedem tanárként, hanem véglegesen elvisz magával az irodalom, mint valamikor Szondy tanár úr. Nem hittem neki.



1944 decemberében az új kormány székhelyén, Debrecenben megindult a felszabadult ország első irodalmi folyóirata, a Magyarok, ez volt az első igazán jelentős lap, amelybe Kardos László kérésére elkezdtem publikálni. A kormánnyal együtt a lap is, én is Pestre kerültünk, ott új versek születtek, új lapok alakultak, amelyek szintén kértek tőlem anyagot; mire észrevettem, rendszeresen dolgozó költőként kezdtek számon tartani. Első kötetem anyaga is összegyűlt, Bárány címen jelent meg 1947-ben, és a vártnál nagyobb elismerés fogadta, második kötetem, a Vissza az emberig 1949-ben ke512rült ki a nyomdából. Akkorra már valóban benne éltem a költők-írók világában, polgári foglalkozásom a minisztérium irodalmi főosztályán és az adminisztratív államtitkárságon munkaköröm révén is összeismertetett az írókkal, de találkoztam velük immár pesti, nagy baráti köröm összejövetelein, a Centrál kávéházban, mindenütt. Jól ismertem Basch Lórántot is, akinek híres teáin annyit vihogtunk Mándyékkal, az újholdasokkal, Basch azt mondta, már a Bárány-ra akartak nekem Baumgarten-díjat adni, de aztán azt gondolták, várnak egy évet. „Túl sok lett volna gyönyövnek – raccsolta Basch, s valóban akkortájt mentem férjhez. (Megismerkedésem Szobotka Tiborral az Írószövetség egyik fogadásán megint csak nem fér bele a cikkbe.) „Majd jövőve!” – ígérte Basch, és így is történt, a reggeli sajtó hozta a nevemet a 49-es Baumgarten-díjasok sorában. Úgy délelőtt tizenegy tájt Basch telefonált, közölte: Révai miniszter utasítására a díjat visszavették, más kapja meg. Fiatal voltam, érzékeny, egy papírlap feküdt előttem az íróasztalomon, arra firkáltam, rajzoltam sokáig. Később egy írótársam bedugta a fejét az ajtón, rám röhögött, és azt kérdezte: „Hát nem jössz átvenni a díjat, Magduska?” Tudta, mi történt, tudta azt már az egész írói világ, az ilyesmi híre hamar terjed. Ő is tudta, azért nézett be.



A Vissza az emberig kötetet olyan hangon bírálta egypár évvel később a rendszerért való lelkesedését és frázisait hátrahagyó, villámgyorsan disszidáló kritikus, ami felért egy jól indokolt feljelentéssel. Voltam én minden, ami csak a cikkébe fért, a jelen ellensége, a nép uralma jogosságában kételkedő, bomlasztó egyén – pedig csak szerelmünk és kötendő házasságunk gondolatán merengtem a versekben, meg azon, annyi iszonyat után megtűri-e friss boldogságomat a világ. Baráti köröm ugyanígy a kritikai támadások állandó pergőtüzé513ben állott, úgy kaszabolták az újholdasokat, mintha ez a vézna folyóirat lett volna visszamenőleg felelős az ezeréves Magyarország minden katasztrófájáért. Férjemet, akit Mikes Lajos, Schöpflin meg Kárpáti Aurél indított el pályáján, s aki írói életének éppen az örökös behívások szétzilálta szálait iparkodott összefogni végre, 1950-ben kidobták polgári állásából. Ortutay Gyula hívására az új élet megindulása első percétől, a romeltakarítástól kezdve részt vett a Rádió munkájában, akkor éppen főtitkára volt. Mikor 1956 után hozzáférhetővé vált a személyzeti osztályok irattára, elolvastuk az indokolást is: azzal vádolták, címeres gyűrűt hord, és öltözködése polgári. (A címeres gyűrű egyébként nem volt címeres. Egy, az intercisai ásatásokból kikerült gemmát kapott tőlem nászajándékba, amelyen Niké istennő fújta a győzedelmi harsonát.) Hogy a kép kerek legyen, engem is abban az évben távolítottak el a minisztériumból mint osztályidegent, kétheti felmondási időm alatt még be kellett járnom, de munkát nem adtak, csak egy portörlőt nyomtak a kezembe – az altiszt majd elsüllyedt –, törölgessem az üres könyvespolcokat, s figyelték, milyen képet vágok. Szívből remélem, nemcsak képzelem, hogy nem vágtam semmilyet. Későbbi barátnőm, Janikovszky Éva, akinek embersége figyelmeztetett, nem szabad általánosítanom, időnként a szobájába hívott, ne bolyongjak már értelmetlenül, mint egy kísértet, legalább üljek le, mert úgy töltöttem a nem portörléssel hasznosított órákat, hogy lementem és feljöttem a paternoszteren, alásüllyedtem és visszaemelkedtem, alá-fel, megint alá, megint fel, s közben, ahogy elsuhantam az emeletek előtt, döbbent vagy vigyorgó arcok úsztak el előttem, mint egy Hieronymus Bosch-képen. Mikor a megaláztatásomra beütemezett két hét letelt, kiderült, méltatlannak ítéltek arra, hogy képesítésem szerint gimnáziumban oktassak, de a serdületlenek lelkivilágának bomlasztására alkalmasnak találtak. A Szinyei Merse 514utcai általános fiúiskolába kerültem tanárnak. Férjem viszont évekig állástalan maradt, később, amikor engem kiemeltek a fiúiskolából – ez is külön történet, amit később tudtam meg a párttitkártól: iskolámban mindenki azt hitte rólam, látszatból dobtak ki a minisztériumból, és voltaképpen az ő gondolataik kikémlelésére építettek a tantestületbe –, és a Horváth Mihály téri gyakorló általános iskola demonstráló tanára lettem, Szobotka került a helyemre. Ez is külön történet persze, Szobotka a kisdedek között. Őt egyébként az Írószövetségből is kizárták, tagsági könyvét ugyanannak az írótársamnak kellett átadnia, aki közölte vele, hogy tagsága megszűnt, s aki egyébként összeismertetett bennünket egymással, és házasságunk egyik tanúja volt. Engem nem zártak ki, csak éppen még a környékére se mentem semmi olyan helynek, ahol író volt látható, így mindenki azt hitte, engem is kizártak ugyanakkor, és az 56-os emlékezetes első közgyűlésen, amelyen a nagy rehabilitálások folytak, Szobotkával együtt engem is értesítettek, örömmel közlik, ismét az Írószövetség tagjának tekinthetem magam. Jelentettem: tudomásom szerint ki se léptem, csak, úgy látszik, nem vették észre, de azért igazán kedvesek, és köszönöm.



Azt hitték, elhallgattam, pedig csak a férjemen és a szüleimen kívül nem mutattam senkinek, mit csinálok, és műfajt váltottam, mert fuldokoltam már a saját verseim keserves világában. Elkezdtem körbe figyelni, más boldogabb-e, mint én: olyan masszív boldogtalanságot láttam magam körül, hogy érdekesebbnek éreztem annak a rögzítését a saját egyéni keserveimnél. Anyám súlyos beteg lett, majdnem egy évig feküdnie kellett, vigasztalására gyerekkori meséi elemeiből most én írtam neki valamit, amit apró részletekben, szombatonként, levélben hazaküldtem, hogy hétről hétre legyen mire 515várnia, hogy akarjon élni; ez volt legelső prózai munkám, a Sziget-kék, utána megírtam a Freskó-t, Az őz-t, a Zsófiká-t és félig a Disznótor-t. Volt rá időm, az én kezemet nem figyelte senki, mivel foglalkozik, ha a tanítás után hazavergődöm, s nem kérdezték, mit teszek vasárnap, vakációban vagy éjjelente. Az 1949 és 1959 között eltelt tíz esztendőben megírtam négy regényt, de fordítottam Shakespeare-t is, minden egyebet is. Kellett a pénz, elképesztő anyagi körülmények között tartottunk akkor még négy szülőt, permanens félelemben, valami tébolyult rendelet nem vonatkozik-e rájuk vagy a lakásukra. Sosem lehetek eléggé hálás Sőtér Istvánnak, aki olyan különlegesen jó volt hozzánk abban az időben, pedig alig ismert. Annyi fordítanivalót szerzett, hogy folyamatosan volt fizetett tennivalóm, s a magam munkáira tartalékolt szabad órákban aztán írhattam a saját látomásaimat, a regényeket. Sőtér és másik házassági tanúnk, Bóka László arca, aki megköszönhetetlenül, visszafizethetetlenül sokat tett nemcsak miértünk, de a szüleimért is, azért rögzült meg így e sötét időben, hiszen annyian elfordultak tőlünk, annyian nem köszöntek, félrenéztek; volt, aki, mint az a bizonyos írókollégám, a szemembe vigyorgott, mikor valami ronda kis szatyorral látott, ahogy a befőttesüvegben cipeltem haza a napi levest; abban az időszakban csak egyszer ettünk naponta, mert minden nélkülözhető forint kellett az öregeknek. Mindenki akkori arcát megjegyeztem, jó az emlékezőtehetségem. Illyés Gyula és felesége embersége máig felém világít arról az írószövetségi közgyűlésről, amelyen mi, polgári írók, ott gubbasztottunk valami vádlottak padjafélén.



Mikor iskolába rendeltek, büntetésnek szánták, csakhogy én világéletemben szerettem tanítani. Hamar észrevették, eredményesek az óráim, bemutató tanár lettem, az irodalom 516és a magyar nyelvtan korszerű oktatását demonstráltam a hallgatóknak. 1956. október 23-án Adyból lett volna bemutatóm, a Felszállott a pává-t tanítottam volna, de nem került rá sor. Mire az élet újra megindult, s én visszamentem az iskolába, magam is csak vendégnek tekintettem már magam. Örültem, hogy pedagógiai végrendeletemet, a Zsófiká-t még megírhattam, és ezzel a könyvvel mondtam köszönetet azért, hogy ártatlan és fiatal arcok közé rejthettem megalázottságomat, s ott dolgozhattam, ahol megbecsültek és szívből szerettek. A kiadók, amelyekről azt hittem, elfelejtették, hogy volt valaha egy, az én leánynevemet viselő költő, mind megkerestek, anyagot kértek – a kör, amelyet 1949-ben egy adminisztratív intézkedés kettémetszett, összeforrt megint. 1958-ban megjelent a Freskó, a rákövetkező évben megkaptam rá a József Attila-díjat. Aczél György, mikor kezembe adta a dobozt, a dekrétet, azt mondta: „Ez most az a díj. A Baumgarten. Nevessen már!” Nevettem, de aztán elfordultam tőle, és elsírtam magam. Nekem is megvolt a magam „Hej, édes szüleimék” elképzelésem, hogy olvasom le apám-anyám szeméről, hogy teljesítem kívánságaikat, mihelyt tehetem, hálából azért a fényért, mely gyermekéveimet beragyogta. Apámat három hete temettük, neki már nem volt adható semmi, kívánságai se voltak, anyámnak, aki akkor, 1959-ben már átfulladta az éjszakákat, s a combnyaktörés után soha nem kapta vissza a járás biztonságát, tudtam, aligha ajándékozhatok már mást szakorvosokon és különleges gyógymódokon kívül. Ott, háttal az ünnepi asztalnak, a Fészekben, a dekrétet szorongatva, elfogott a tériszony. Most újra itt futhatunk a manézsban, Szobotka is, én is, hány kört szaladjunk még, hogy soha többé ne kételkedjenek abban, hogy ide tartozunk? És mit bírnak még az izmaink? Az a díj ez, persze hogy az a díj. Csak közben elmúlt az ifjúság.

1959-ben végleg megváltam az iskolától, és újrakezdtem – ezúttal már főfoglalkozásképpen – írói pályámat.

517
Záróvizsga
Okmányok
I
A Tiszántúli Református Egyházkerület Püspökétől

Tárgy:

343/1945


A debreceni tankerületi főigazgató 131/1944/45 sz. a. kelt átirata dr. Szabó Magdolna hódmezővásárhelyi ref. leánygimnáziumi tanár egyházi szolgálatból állami szolgálatba lépésének engedélyezése ügyében.


Végzés:


Az átiratban foglalt indokolásra való tekintettel, közérdekből, hozzájárulok ahhoz, hogy dr. Szabó Magdolna ref. leánygimnáziumi tanár állami szolgálatba léphessen, illetve, hogy nevezett a debreceni tankerületi főigazgatóságnál alkalmaztassék és az állami középiskolai státusba átminősíttessék. Erről értesítem

  1. a debreceni tankerületi főigazgatóságot,
  2. dr. Szabó Magdolna leánygimnáziumi tanárt, és
  3. a hódmezővásárhelyi ref. leánygimnázium igazgatóját
Debrecen, 1945. február 28.

Révész s. k.
püspök

P. H.

518
2
Magyarország Vallás- és Közoktatásügyi Minisztere

55305/1945


Dr. Szabó Magdolna hódmezővásárhelyi ref. leánygimnáziumi tanárnőt a debreceni áll. Fazekas Mihály gimnáziumhoz áll. gimnáziumi tanárrá a IX. fizetési osztály 3. fokozatába kinevezem, és szolgálattételre a debreceni tankerületi főigazgatósághoz osztom be. Előző szolgálati idejének beszámítása iránt külön rendeletben fogok intézkedni. Felhívom, hogy a hivatali eskü letétele és állásának elfoglalása végett a debreceni tankerületi főigazgatónál jelentkezzék.

Debrecen, 1945. március 1.

Teleki s. k.

P. H.

3
Magyar Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter

55268/1945


D