Történik a brandenburgi választó főhatósága alá tartozó Halle városában, 1694-ben
6Rendezte Cserés Miklós dr.
7 8Händel hallei kirurgus, a weissenfelsi herceg udvari kezelőorvosának hallei házában vagyunk.
A kirurgus szobájában ül, most lép be hozzá felesége, Dorothea, aki vacsorázni hívja.
A kirurgus hetvenkét éves. Korántsem kelt aggastyán benyomást, hangja nem reszket, sőt! Ez a hang, amely annyi éven át parancsolt, egyenletes és fejedelmi.
Dorothea, a giebichsteini pap lánya, negyvenéves múlt. Tíz éve ment feleségül a kirurgushoz, rendes körülmények között úgy leng a házban, mint egy ezüstgalamb. Szava sincs, csak mosolya. A kirurgus éles, kemény fénye mögött ő az árnyék. Életükben először történik meg, hogy Dorothea beszél. Megszólítás nélkül is beszél, bírál, sőt megpróbál hadakozni. A kirurgus voltaképpen először hallja az igazi Dorotheát, és ez sem utolsó élmény számára az amúgy is súlyos eseményekkel telezsúfolt nap után
A vacsora…
A kirurgus nem is válaszol
A vacsorája…
9(mint aki süket) Hm?…
Kedves uram, vacsoráznánk.
Nem áhítok ételre.
Szólok Katharinának, várjon a tálalással.
Ne várjon. Nem vacsorázom.
Dél óta nem evett.
Az ember azt hinné, ön foglalkozik betegekkel, nem én. Kirurgus vagyok, asszonyom, tudom, mit visel el az emberi szervezet.
Az ön korában…
Erre se kell figyelmeztetnie, tudom, hogy elmúltam hetvenéves. Ebben a korban már higgadt az elme, és türelmes a test. Ne ítéljen meg másokat a maga ifjú kívánságai szerint.
Ifjú kívánságok… Betöltöttem a negyvenet.
Ha majd ilyen öreg lesz, mint én, megtanul viszonyítani. Negyvenéves fejjel az ember még mindig meggondolatlan. Hetvenévesen már nem.
Meggondolatlanság, hogy vacsorázni hívtam?
Jól tudja, hogy másra gondoltam, nem az ételre.
Meggondolatlan?… Az egész életem csupa meggondolás.
Ezt is értem, asszonyom, és erre is megfelelek. Tíz esztendeje lett a feleségem, saját kívánsága és elhatározása szerint. Nem kívántam mást, mint hogy úgy éljen, ahogy élnie méltó. Sajnálom, ha nehezére esett.
Uram, ne bántsuk egymást!
10Elhűl a vacsorája. Egyék, Dorothea.
Azt hiszi, lemegy a torkomon egy falat, így? Tíz éven át szakadatlanul…
(közbevág) Ne sorolja fel, mit tett értem. Tiszta fehérneművel rakta tele a polcaimat, ellenőrizte az ételek ízét és minőségét, és jó sáfárja volt mindannak, amit mesterségem a házba szerzett. Mindig elismertem az érdemeit.
(megsebzetten) Csak ennyi volt, uram?
(döfni akart, s érzi, hogy talált. Örül neki, lélegzik egy mélyet) Az érdemeiről beszéltünk!
Mást nem kapott tőlem, csak kikeményített ingbodrokat?
Az ingbodraimra vigyázott. (Ebben az is benne van, hogy „a fiamra bezzeg nem!”)
(ez, sok volt, ennyit nem tud elviselni) Mire nem vigyáztam?
Most már én mondom, ne bántsuk egymást.
És most már én mondom, csak rajta! Délben, mikor a herceg azt mondta, pártul fogja a fiút, azt hittem, két nap süt az égen, kettő. Sírni és dalolni szerettem volna egyszerre, mert azt éreztem, hogy betelt az életem, és én magam is elteltem fényességgel.
Rajongó.
Anya vagyok, uram, és ön a férjem. Életünk legboldogabb napja virradt ma ránk a kastélyban, s nem volt kivel megosztanom.
(már majdnem unottan) Nem akarok hallani a hercegről.
11De én beszélni akarok róla! Kivel beszéljek, ha nem önnel? Megtiltotta Katharinának, hogy beengedjen bárkit is, és magához vette a kapukulcsot. Kisül a szemem. Hát mit gondolnak rólunk Halle lakói? A városban már szétfutott a hír, micsoda kegy sugárzott ránk ma délben, Halléban szeretik és tisztelik önt, szerencsét akartak kívánni mindkettőnknek, s az embereknek vissza kellett fordulniok a kapunkból. Mért tette ezt?
Túl vagyok azon a koron, Dorothea, amikor számadással tartozom bárkinek. Nem vágyom társaságra.
Mióta hazajöttünk, itt ül a szobájában, és néz. Mit néz? Azt a rettenetes koponyát, amelytói mindig megborzadok, ha meg kell látnom az asztalán?
Kirurgus vagyok, asszonyom, s ezt a gránátszínű ruhát azért viseli, mert én nem irtózom a csontoktól. Gondolkozom.
(innen kezdve egyre ingerültebb, egyre szenvedélyesebb. A fiáról van szó!) Nincs mit gondolkoznia. A herceg mindnyájunknak parancsol.
A herceg addig parancsol, ameddig a szolgálatában állok.
Ön udvari kirurgus Weissenfelsben.
(nyomatékosan) Ma.
Uram!
Az imént azzal érvelt, hogy anya. Lehet, hogy szívtelen vagyok, mikor megfosztom élete legfényesebb napjának örömétől, és becsukatom a kaput, hogy a csácsogók ne duruzsolhassák tele a fejét mindenféle 12hiábavalósággal, de az anyák szeretetének forróságában sose kételkedtem. Menzel úr, aki megjárta Afrikát, oroszlánt látott szelíden elheverni a kölykei között, s Isten az együgyű madárba is beoltotta az ösztönt, amellyel ivadékát védi, pedig az csak egy maroknyi toll meg rettegés. Az anya rajongása szent. Csakhogy én meg apa vagyok, asszonyom, és az se kisebb rang! Gondolt már erre?
(minden csalódása benne van a hangjában) Apa…
Apa. Nem sokra becsülhet ebben a mivoltomban, ha hihetek a hangjának. De ugyan mit ért ön a férfiakból, asszonyom?
Ha nem értem önt, ön tehet róla. Mikor osztotta meg velem a gondjait?
(mint egy király) Az örömeimet megosztottam, asszonyom. A gondokkal való birkózás az én feladatom, akárcsak az, hogy elindítsam az életbe a gyermekemet.
(gyanakodva) A herceg lesz a patrónusa.
Nem lesz, mert nem engedem.
(visszakapja a lélegzetét) Ó…
Nevem fogalom Németországnak ezen a vidékén. Akkor is megélünk, ha nem vagyok a weissenfelsi rezidencia orvosa.
Volna szíve útjába állni a gyermekének?
(mintha értetlen kiskorúval beszélne) Jól van, Dorothea. Vacsorázzék.
13Hosszú szünet
Uram. Tíz éve szolgálok ebben a házban. Mit néz így rám? Szolgálok, tudja jól, ha nem is súrolom a földet, mint Katharina. Idomítom szegény életemet a szeszélyeihez és az akaratához. Amikor megszerettem, mert valamikor szerettem, Isten a tanúm, hogy…
Felesleges igazolnia.
Isten a tanúm, hogy boldog voltam és büszke, amikor felajánlotta nekem a kezét. Uram, volt egy idő, amikor úgy szerettem önt… csaknem úgy, mint most a fiamat.
Mire való ez?
Sose vett emberszámba, nem törődött velem, pedig azt hittem, felemel majd magához, megtanít valamire, amit nem tudok, csak sejtek, csak megpróbálok megérteni az életből és a világból. Nem tanított meg semmire, soha!
Tönkremegy minden étel.
Minden szava, a ki nem mondott gondolata is parancs volt a számomra. Sose kértem számon, mért hagyott meg annak a tudatlan teremtésnek, aki vagyok, mért nem röpített engem is, mikor önnek szárnya van. A magam életéért nem jajdulnék, de a gyermekemét nem hagyom!
Ön azt fogja tenni, amit rendelek, ahogy azt tette harmadéve, tegnap vagy tavaly, bármikor, amióta ismerem. A weissenfelsi hercegnek készülök ellenállni, gondolja, hogy megrettent egy asszony szava?
14Uram, irgalmazzon a gyermekének!
Fáradt vagyok, Dorothea. Ne beszéltessen feleslegesen. A gyermek nem tanulhat muzsikát.
Megszököm a fiúval.
Hazahozatom.
A herceghez menekülök.
Asszonyom, a gyermeknek én vagyok az apja, a jövőjével én rendelkezem. A herceg szuverén, de abban a percben, amelyben kilépek a szolgálatából, nem parancsolhat nekem semmit, és nem tarthatja magánál akaratom ellenére a fiamat. Elég legyen, Dorothea. Ez nehéz nap volt, egyék és pihenjen. Holnap új reggel virrad, munkás reggel, józan reggel.
A kapucsengő megszólal
Hallja? Valamelyik barátja vagy rokona. Amelie húga szokta így tépni a csengőt.
Uram!
Mondottam: elég volt.
A csengő még jobban szól
Könyörgöm önnek! A fiú!
Megmentem a fiút öntől is. Jó éjszakát!
Dorothea felsír.
Sírása halkul, belevész Katharina altatóénekébe. Katharina, a cseléd, egyidős a kirurgussal, a kirurgus szülei 15házából került ide gazdájával, még annak első házassága idején… A ház igazi asszonya Katharina, goromba méltósága, egyéniségének különös varázsa sokkal inkább arra szánták volna, hogy a kirurgus felesége legyen, mint a cselédje – de hát nem lehetett az. Persze hiába szolgáló, ő az egyetlen szabad lélek a ház lakói között, szabadabb még az önmaga gubancaiba bonyolódott kirurgusnál is. A kirurgus egyébként egyedül Katharinát veszi emberszámba. Dorotheával közli az akaratát, Katharinával hajlandó beszélgetni is.
A kisfiú imádja. A gyermek egyébként csöppet sem csodagyerekes; csak egy élénk eszű, szeretetre méltó kisfiú. Katharina a kisfiú szobájában dúdol, el próbálja altatni a feldúlt gyereket a zsúfolt s zavarba ejtő nap után
(dúdol)
(Odahallgatózik a kisfiúhoz, alszik-e már) Meddig danoljak még? Mért nem alszol?
Nincs álom a szememen, Katharina.
Sok fényeset láttál a hercegnél, azért nincs. Belekápráztál.
Hol a mama?
16Csatában.
(nem érti) Hol?
Apáduradat kérleli.
(tárgyilagos szomorúsággal) Azt kérlelheti. Megmondta még útban hazafelé, hogy nem enged. Katharina, mért nem szeret engem az apám?
(újra énekel)
Ne danolj, úgyis hiába. Nyisd ki jobban az ablakot, olyan fülledt van idebenn. Mindjárt nyolcra fújnak, jön a postakocsi.
Katharina kitárja az ablakot, az megreccsen
(távolabbról beszél) Amelie nénéd meg Matthäus kántor úr még mindig nem mentek el a térről, ott hadonásznak a kút előtt. Holnap az egész város rólunk beszél, még krónikába kerülünk. Az Úr 1694-ik esztendejében egy tavaszi estén a weissenfelsi herceg kirurgusa nem engedte be a látogatókat hallei otthonába. (közelít) No… Aludj, mondtam már. Nem silbakolok itt melletted hajnalig.
Mért nem szeret engem az apám?
Szeret az.
Azért ver össze?
17Ühüm.
Azért nem enged muzsikálni?
Bizony azért.
Mért hazudol, Katharina?
Sose hazudom. Aki hazudik, annak ki kell vágni a nyelvét, mert attól minden kitelik. Ha ilyeneket mondasz, én is megverlek.
Te soha. Azt se bírod látni, ha sírok.
Bírom én. Még az életet is, pedig az nagyobb szó. Majd megtudod.
Nem tudsz sírni látni, mert te csakugyan szeretsz.
A kirurgus is csakugyan szeret.
Nemigen mutatja.
A férfiak nem arra valók, hogy az ilyesmit mutogassák.
Senkit se szeret. A mamát sem. Nincs hozzá egy jó szava.
Apádurad sebeket metél, elköti az ereket. Odatoppant a halál elé, az meg elijed tőle, tovasuhan. Kemény a keze a simogatásra. Szereti ő anyádat is. Úgy, mint a tüzet.
A tüzet?
A szép estéli tüzet, ami fénylik, melegít, kunkorog a lángja. Abban költi ki a parazsak madara a tojását. Aludj már.
Nem tudok. Az apák másképp szeretik a gyerekeiket. Látom az iskolában.
18Egyik pajtásod apja sincs annyi idős, mint apádurad.
Scholl úr ölbe kapja Scholl Pétert, táncol vele. Meg labdázik.
Gyermek, mit vársz a kirurgustól?
Martin mester trombitálni szokott a fiának a tenyeréből.
Martin mester a legrészegebb szíjártó, akit valaha a céhe ismert. Martin mester most is ott támasztja a tér túlsó felén a Kék Oroszlán oldalát, és virnyikol. Hallod? Ilyen apát szeretnél?
Folyton csak véded, pedig téged se szeret.
Bizony igen. Mint a vizet.
Veszekszik veled, kiabál.
Azért adott neki Isten hangot, hogy használja. És rám hiába kiabál, én hallom a szavai mögül a hallgatását.
Még a herceg is jobban szeret, mint ő. Azt ígérte délben, küldet nekem zongorát.
(szárazon) A weissenfelsi kastélyban állatkert is van, kölyökrókák hét hónapos korukig ezüstgallérkát viselnek, címeres gallérkát. Jól áll a vörös pofájukhoz. A herceg gazdag és jószívű.
Apámuram megtiltotta, hogy zongorázzam.
Jól tette. Nem tanultál egy szót sem.
Tőled tudom, hogy mióta megszülettem, mindig a muzsikára figyeltem. Te mondtad, hogy még járni se tudtam, de ha odatartottatok a chlavicord fölé, nyomtam a billentyűket, és visítottam örömömben.
19Attól még tanulhattál volna. Majdnem megölted a kirurgust, mikor kiderült, hogy bukásra állsz mindenből. Azt hittem, belehal, úgy kiabált.
Igen. Olyan furcsa volt, emlékszel még? Azért volt olyan furcsa, mert az a dal, amit játszottam, olyan halk volt, olyan halk…
És most meghalljuk azt a dalocskát, amelyet a gyermek ezelőtt két esztendővel a kirurgusék nappali szobájában játszott; hajszálvékony, édes melódia száll a chlavicordról. A gyepnek anyjának játszik, ketten vannak a nappali szobában, mikor a kirurgus beront, és bevágja az ajtót
Hagyd abba!
A dal abbamarad
(ártatlanul) Valami baj van? Csak nem halt meg valaki?
Még nem, asszonyom. De ha nem akarja, hogy én haljak meg időnek előtte dühömben és szégyenemben, szíveskedjék gondoskodni róla, hogy ez a hangszer kikerüljön a nappaliból.
Áthallatszik a hangja? Zavarja a munkában?
Nem hallatszik át, asszonyom. Csak a hírek hallatszanak el hozzám, de azok aztán felérnek bármely zenével.
Még mindig nem értem.
Mikor járt utoljára Prätorius úrnál?
20A tanítónál? Nem is tudom. Nem voltam mostanában.
A gyermek ismét játszani kezd: nagyon félelmes ez a téma!
Kisfiam, hagyd abba már! Hallod, hogy apádurad ideges!
Ideges! (Kis csend, míg összeszedi magát) Milyen egyszerű magyarázatot talál minderre.
Szünet
Prätorius úr ma megállított a piactéren, és közölte velem, hogy az ön fia alig tud olvasni.
(bűntudatos, mert tudja, hogy a tanítónak igaza van) Apámuram…
Továbbá azt is közölte velem, hogy az ön fia írni is alig tud, számolni is, és egyáltalán alig tud valamit a tananyagból. Prätorius úr régi barátom, családunk érdekeit mindig jóságos figyelemmel kísérte. Most meg kellett érnem, hogy kétségbe vonja, hogy az ön fiából egyáltalán lehet valamit faragni.
De kedves uram…
A tanító úr csak azt akarta mondani…
Nem kérdeztünk. Prätorius úr nem tudta megmagyarázni magának, mi lehet az oka, hogy egy jó képességű, jó családból származó fiú, akit az atyja komoly és felelősségteljes pályára szánt, hónapról hónapra hanyatlik. Nos, asszonyom, én tudom az okát. 21Ezt (rácsap a hangszerre) lesz szíves lezárni, és felszállíttatni a padlásra, vagy becsukatni a kerti szobába a lomok közé.
(megsemmisül) Apám!
Kedves uram… talán korai még.
Korai, asszonyom? Meddig várjunk vele? Míg a fiú mindenből megbukik? Én tudom, hogy amióta valamennyi szabad pillanatát a klavírozással tölti, minden összevissza megy ebben a házban, s azt is meg kell mondanom, hogy önt se tudom felmenteni a felelősség alól.
(elképed) Engem?
Ön a ház békéjéért és előrehaladásáért csakúgy felelős, mint én azért, hogy rendelkezésére bocsássam mindazokat az anyagi eszközöket, amelyek segítségével a ház kényelme biztosítható. Ön elfelejti, asszonyom, hogy nem vagyunk vándormuzsikusok. Családom szigorú polgári erkölcsökben nevelkedett, s ennek köszönhető, hogy engem, aki apai és anyai ágon egyaránt rézmetszők leszármazottja vagyok, ma neves hallei kirurgusként tisztelnek, és a weissenfelsi herceg udvari orvosa vagyok.
De a gyermek…
A gyermek nem tanul, asszonyom, hanem zongorázik. S mivel ügyvéd lesz, és iskolai képzettsége ad majd a kezébe kenyeret, nem tűrhetem tovább, hogy felelőtlenségével, s meg kell mondanom, hogy az ön felelőtlenségével is, veszélyeztesse a jövőjét. A zongo22rázást egyszer s mindenkorra megtiltom. A gyermek tanuljon, és verje ki a fejéből a muzsikát. Megértette?
(fáj neki) Meg.
Hallottad, fiam?
Apámuram… ha megígérném… Ha én egyszer nekidurálom magam, két hét alatt én leszek az első tanuló. Nem hiszi el?
Jó képességeid vannak. Ebben sose kételkedtem.
Ha mindent pótolok, akkor talán nem is kellene… Akkor maradhatna is…
Ha mindent pótol, talán nem is kellene elvitetni a chlavicordot. Olyan ügyesen eljátszik rajta…
(majdnem személytelenül hideg. Most már lehiggadt, éppen ezért teljesen reménytelen ellenállni neki) Régen sejtettem, asszonyom, hogy ebben a házban ön az a nagy zenebarát, aki a fiút biztatja. De a szó nem játékszer, ezt megtanulhatta volna már tőlem. Ha a fiú valóban első tanuló lesz, átjárhat olykor Weissenfelsbe Matthäus kántorhoz, a barátomhoz, ahol az én ellenőrzésem mellett játszhatik egy keveset az ő chlavicordján. De a zongora nem maradhat a nappali szobánkban. Szíveskedjék a fiúval az írást és az olvasást gyakorolni. Csöngessen Katharinának, és vitesse ki a chlavicordot!
(kétségbeesetten, míg keze védőn ráesik a billentyűkre) Apámuram!
23Ez a disszonáns hang mosódik bele a közeledő postakocsi kürtjelébe, patadobogásba, Halle főterének esti zajába. Ismét a gyermek szobájában vagyunk
Na, itt a postakocsi, amit úgy vársz minden este.
Sok utas jött?
Honnan lássam még?
A kocsi közeleg
A Kék Oroszlán istállófïúja kiállt a kapu elé. Amelie nénédet már nem látom, de Matthäus kántor úr még mindig a kútnál ácsorog. Martin mester hadonászik, ugyan kimulatta magát, tántorog.
A kocsi most zörömböl be a főtérre
Martin mester akarhat valamit… Martin mester… Martin mester! Jaj, engedelmes Jézusom!
Halljuk, hogy odakint a kocsis káromkodik, csitítja a lovakat, a halleiek szörnyülködnek, Martin mester jajgat
Mi történt?
Odaesett a kerék elibe a boldogtalan részegje.
A Kék Oroszlán előtti csődület riadalmát halljuk távolról
Hinnye azt a hétivó mindenségét…
Uram irgalmazz! Mire vezet a sok bor.
Martin mester nyög
Utat Matthäus kántor úrnak!
Dejszen ha a kegyelmes herceg maga jönne is… Nincs nekem elég bajom? Mit rángatja az embert?
Csendesen! Matthäus úr a weissenfelsi templom kántora.
Ne fogják el előle a levegőt!
Nem levegő kell ennek, hanem orvos.
Ott lakik a kirurgus szemben, a Sárga Szarvashoz címzett házban.
A kirurgus nem enged be senkit.
Lehet, hogy egy kántort nem ereszt be, de engem igencsak, ha vérző embert viszek.
Felnyitotta a szemét.
(nyög) Jaj!…
Bátorság!
Nicsak, hisz lépni is tud, ha támogatják. Csak az orcáján az a csúnya seb…
Segítsen valaki. Majd a kirurgus bekötözi.
Majd én segítek. Isten néha furcsa módot választ ki arra, hogy megnyisson egy bezárt kaput.
25A kirurgus szobájában. Katharina otthagyja a kisfiút, berohan a gazdájához. Futó léptével egyszerre halljuk a csengőt, amely egész párbeszédüket végigkíséri. A kocsis valósággal tépi, úgy szól, mint a harang. Katharina beesik az ajtón
Süket?
A kirurgus nem felel
Ide azt a kapukulcsot! Nem hallja, hogy tépik a csengőt?
(mint egy fejedelem) Hogy beszélsz velem, Katharina?
Hova tette a kulcsot? Kinyitok.
(hideg nyugalommal) Menj innen. Magam akarok lenni.
Martin mester alátántorgott a postakocsi kerekének. Nem érti?
Nem kár érte. Halle szégyene.
Az, akit a kapujához támogattak, az immár nem Halle szégyene, hanem egy sebesült ember. Ej, hát megveszett máma?
Vigyázz a szádra, Katharina.
Beteg van odalenn, nem hallja? Megesküdött, hogy mindenkit ellát, aki a mesterségére szorul. Minden szavát meg szokta tartani, azért szorul ma este mindenki ebben a házban.
A csengő nem békél
Martin mesterről beszélsz vagy a fiamról?
Mit fecsérli a szót? Hol az a kulcs?
Most az összemosódó zsibongásból különválik az ablak alatt Matthäus kántor hangja: „Elalél…”
Itt a kulcs. Nyiss ajtót!
No végre!
Katharina kirohan. Csikorog a kapu, nyí a retesz, dübögnek a léptek felfelé a falépcsőn. A kocsis, Matthäus kántor és Martin mester beérnek a kirurgus szobájába Katharinával
Nagytekintetű kirurgus úr…
Jó estét, Georg.
Jó estét, Matthäus barátom. Tálat, pólyát, Katharina.
Locsog a víz. Martin mester nyög
Hányszor próbáltam ma bejutni a házadba!
(a beteggel foglalkozik) Fáj?
Bizony, nemigen kellemes.
Pedig semmiség. Áldja Istenét, hogy így esett.
(mérhetetlen megkönnyebbülten) Hinnye azt a veszekedett…
Ne vétkezzék.
27Ön se vétkezzék többé az itallal, Martin mester. Legközelebb nem lesz ilyen szerencsés. Megmondtam már nemegyszer, mi vége lesz, ha nem tud parancsolni az ínyének.
Való igaz, megmondta. Csak hát a bor, uram, a bor. Aj, be jeles éjjelen is találkoztunk először… Emlékszik még?
A timsót, Katharina.
Csíp. Micsoda zápor volt, milyen istentelen felhőszakadás…
És már halljuk is, hogy zuhog az eső Halle utcáin. Martin mester és a kirurgus összetalálkoznak
Jóccakát, kirurgus úr. Micsoda eső!
Jó éjszakát, Martin mester. Ilyennek is kell lennie. A föld igen kívánta már a nedvességet.
Bezzeg a kirurgus úr nem kívánta. Úgy csorog a köpenyege, mint az eresz. Odahaza kifacsarhatja, aztán adhat be saját magának medicinát.
(mereven) Engedelmével, sietnék. Betegnél jártam estebéd óta.
(enyhén részeg) Az pedig régen volt. A Kék Oroszlánban már zárnak, nem is akarnak inni adni. Jó lesz odébb kerülni egy házzal.
Iparkodjék haza. Halle város polgárai korán fekvők. Valamelyik érdemes tanácstag még zokon veszi, hogy ilyen sokáig elidőzött az ital mellett.
28Bánom is én. Táncolni volna kedvem leginkább, csakhogy errefele nincs már zene ilyenkor.
Még csak az kellene, megzavarni a tisztes város nyugalmát.
És itt halljuk meg a gyermek játékát előszőr: A dallam eleinte igen távoli, aztán egyre erősebb, ahogy a kirurgus és a szíjártó a kirurgus háza felé közelednek
Ugyan már, mi az a kis muzsika! Annak mindenki csak örül.
Zeneszóval már sokakat csaltak rossz útra.
Nincsen vidámítóbb, mint a muzsika. Az ember hallgatja, fogja a kupát, húz egyet…
Martin mester, megázunk!
…és menten azt hiszi, kinyílik a mennyország.
Engedje el a köpenyegemet!
Igenis, hogy elengedem. Utálat még csak fogni is, csupa víz… Meg kellene szárítkozni. Aj, micsoda áldott tűz ég ilyenkor a Bagolyban! Tudja, kirurgus úr, hol a Bagoly? A Pereces sikátorban.
Az én betegeim nem laknak lebuj környékén. Azt se tudom, Martin mesternek mi keresnivalója lehet arrafelé? A Bagoly nem kocsma; kétes egyének gyülekezőhelye.
No bizony, mintha nem halt volna meg mindannyiunkért az édes Jézus. Tolvajnak is kell lennie, különben hogy tűnik ki a becsületes ember?
29Jó éjszakát!
Ne hagyjon már itt! Tudja, milyen muzsikálás megy ilyenkor a Bagolyban? Ha még egyszer születnék, pikulás lennék, az én. Ma itt, holnap ott, nem firtatják, mit csinál, mennyit iszik, még fizetnek is neki hol bort, hol seritalt…
Szép pálya, mondhatom.
(komolyan veszi az iróniát) Az bizony, csudaszép. Tegnap annak a félszeműnek teliszórták a süvegjét garassal – úgy fútta, mint a madár.
(ironikusan) Büszke lehet rá a családja.
Van is a muzsikusnak családja! Sodródik az, mint a falevél. Na, eljön velem? Ne legyen már mindig olyan savanyú! Ha táncolunk, kimelegszünk. Hopszassza!
(szigorúan) Csendet, Martin mester! Én már lassan itthon is vagyok. Váltson majd lábbelit, ha hazaér, és még nem fekszik le.
Dehogy megyek én haza! Érdekes, sose tudtam, hogy a sarkon túl odaátal még kocsma van. Jöjjön, kirurgus úr, igyék egyet az egészségünkre!
Ugyan kérem, hogy volna itt kocsma!
A zene szól
Tisztességes polgárok lakóházai állnak itt. Emez itten éppen az enyém.
A zene fortissimo
A kirurgus úré? Bizony az! Ej, be nagy selma a kirurgus úr, a szegény embert hazaküldené, neki meg vendége van, aztán csak magában akar mulatozni. Sose tudtam, hogy éccaka muzsikáltat magának!
Vendégem?
Az hát. Csak nem akarja letagadni? Mért nem hívja meg a szegény szíjártót is? A kirurgus úr hallhat elég muzsikát Weissenfelsben.
Hallgasson már! (Kinyitja a kaput, elindul befelé)
Martin mester utánalépeget. A két férfi a fedett kapubolt alatt kopog befelé, aztán, mikor a kertre nyíló ajtócska feltárul, és kijutnak az udvar szabad ege alá, megint nekizúdul az eső. A zene közvetlen közelről eseng
Szép muzsika!
(izgatott) Menjen már innen!
Hogyne, ki a zivatarba, idebenn meg zenélnek… Hát hiszen gyertya is ég, ide látni. Aztán még engem oktatgat a koránfekvésről!
(felkiált) A kerti szoba!
(szakértően) Magam is annak nézem. Ottan vannak a vendégek?
Ó, hosszútűrő égi haragosság! (Átrohan az udvaron, Martin követi, kicsapja a kerti szoba ajtaját. A zene arcába zúdul, egyben el is némul tüstént) Fiam!
(csak leheli) Apámuram…
31Fiúcska bizony. Kék ruhás fiúcska. Jó estét, kisfiú!
(méltósággal) Martin mester, jó éjszakát! A kaput nyitva hagytam, kitalál.
(ártatlanul) Nem akarok én kitalálni, igen jól érzem magam itt. Muzsikálj, kis legény!
(üvölt) Katharina!
(csak leheli) Apámuram…
(hangja a távolból) Jövök már!
(hangja az emeletről) Valami baj van? Katharina! Katharina!
(szárazon) Sikerült felvernie a feleségemet.
(hangja közeledőben) Csak nincs valami baj a gyerekkel?
(hangja odakint) Nincsen! Maradjon az asszonyság! (Benyit) Jövök már!
(mint egy fejedelem) Martin mester távozni akar.
(ártatlanul) Nem akarok én távozni.
Adja a kezét. Így ni! Jöjjön szépen!
(méltatlankodik) Ehhez értenek. A beteget a sírba kezeli, az egészséges meg mehet ki a záporesőbe.
Kimennek, pici csönd, csak a gyermek lehel egy még halkabb „apámuram”-ot, aztán ismét nyílik az ajtó, Dorothea most ért le az emeletről
Uram, mi ez a zaj?
Ezt én kérdezem öntől, Dorothea.
Csend
Úgy látom, még nem alszik. Szokatlan fenn lennie ilyenkor. Későre jár.
(immár negyedik hangszínnel árnyalva az esdeklő lehelést) Apámuram!
Nyilván a házi hangversenyt hallgatta. Gyakran muzsikálgatnak így, mikor én a betegeimet járom?
Uram, ebben a házban nem volt zene, mióta megtiltotta.
Ma sem?
Dorothea hallgat
Ma este azzal álltam fel a vacsorától, hogy Römer úr mellett virrasztok hajnalig. Így volt, fiú?
Így.
Nem vártatok, ugye?
Nem.
Römer úr elhunyt békességben. Nem volt miért virrasztanom tovább.
Utolsó szavai alatt tér vissza Katharina
Isten nyugosztalja szegényt. A részeget kitettem. (Nyugodtan) Küldjünk egy imát az elköltözött után, aztán tegyük el magunkat holnapra. Az asszonyság csak így, éjjeli ruhában, a gyermek is álmos lehet már. Mit keresel te itt egyáltalán, éjnek évadján?
A muzsikát, Katharina. (Gúnnyal) A szép, boldogságot adó, életvidámító muzsikát, aminek a kedvéért megszégyenítette az apját egy részeges senkiházi előtt, feltörte a szoba ajtaját, betörővé vált, hitvány betörővé – ami miatt most meg fogom verni!
(kiált) Nem törtem fel! Nyitva volt az ajtó!
Uram, ne verje meg! Úgy játszott idelenn… én nem is tudom, hogy játszott. Mintha nem a földről jöttek volna a hangok. Már aludtam, amikor felneszeltem rá… a hangok aláhúzták a szobába a holdat, a fellegeket…
Kíméljen meg az áradozásaitól, asszonyom. Kétszer verem meg a fiát, először azért, hogy megtanulja, engedelmeskednie kell az apjának, másodszor a miatt a hazugság miatt, hogy az ajtó nem volt becsukva.
(szilárdan) Nyitva volt! Nyitva volt!
Te hazug! Te hazug kis muzsikus! Menj a Bagolyba, vidd a süvegedet! Lódulj a vásáros nép után, hadd góráljanak meg garassal. Hitvány!
Ugyan mivel nyitotta ki, tán ráolvasott a kilincsre? Mert a zár, látom, sértetlen, aztán csak egyetlenegy kulcs van hozzá, azt meg a kirurgus őrzi a fiókjában odafenn. Felfutok, megnézem, fenn van-e.
34A kulcsot a fiókból ki is lehet lopni, vissza is lehet tenni. Ne fáradj, Katharina. Ha nem törte fel az ajtót, akkor kölcsönvette a kulcsot. Ugyanaz.
Nem is tudtam, hol a kulcs. Nyitva volt az ajtó.
No látja, hogy nem nyúlt hozzá. Nem hazudik az, mulya hozzá.
Sosem hazudik, uram. Tudja, hogy nem hazudik sohasem.
Ki nyitotta ki ezt az ajtót?
Tán a szellemek. Setét éjszaka van, vihar is, hallja, hogy dörög? (Rejtett iróniával) Ilyenkor nagy a gonosz hatalma, aztán magától is felpattan a kilincs.
Oldhatatlan, tömör magányosság!
Csend
Itt állok otthonomban, árvábban, mintha nem volna senkim, árvábban, mint a családtalanok. Ön, asszonyom, elandalodik azon, ami engem feldúl, kétségbeejt, a fìam ellenszegül a parancsomnak, és te, Katharina, aki nem hiszel sem angyalban, sem ördögben, csak a magad makacs szemének, kísértetről locsogsz, szellemekről. Volt ember még ennyire elhagyatott, mint én?
Csend
Fiú, oly távol érezlek magamtól ebben a percben, hogy nem tudlak megverni. Idegeneket nem érint meg az ember.
35Csend
Feküdjék le, asszonyom. Feküdjék le mindenki. A chlavicordot eladjuk.
A gyermek most már elveszti az erejét, halkan felsír
Az én chlavicordomat?
Az önét, ha így számon tartja, ki mit hozott a házhoz.
A gyermek sír
Tudsz sírni is? Vannak emberi indulataid? Ezt a hitvány hangszert megsiratod? Ha az imént elpusztulok szégyenemben, ejtettél volna egy könnyet utánam?
Feküdjenek már! Azt hiszi, egészséges itt állni ebben a hidegben? Aztán meg a kenyér… hogy lesz holnapra kenyér? Minden tővel-heggyel a konyhában, éppen dagasztok.
Uram, a chlavicord…
Feküdjék, és egy szót se halljak a hangszerről. Te is indulj, kis tolvaj, aki megloptad az apád bizalmát, hagyd itt ezt a rejtélyesen kitárult ajtót. Talán itt járt valaki a bagolybeli pikulások közül, kitárta neked…
Hagyja már azt a Baglyot. Nagy szél fútt, kinyílott az a zár.
36Szél süvít be, aztán elhalkul, s ismét Halle főterének egyre csendesülő esti zaja hatol be a kisfiú szobájába. Katharina visszatér
A részegekre valami külön hatalom vigyáz.
Rám te vigyázol.
Van is nekem arra időm.
Van neked mindenre. Még arra is, hogy éjjel kinyiss egy zárat.
Mi vagyok én, betörő?
Te nyitottad ki két évvel ezelőtt a kerti szoba ajtaját, ahová a chlavicordot becsukták. Láttad a konyhából, hogy minden este bőgve próbálgatom a kilincset, hát egyszer kinyitottad.
Én?
Bizony ám. Vittem a gyertyát, mint másszor, odavilágítottam az ajtóra, mert sötét volt az udvar, esőre állt. A kilincs egy kis halban végződik. Ott volt a liszt a hal pikkelyei között.
Mit zagyválsz itt összevissza?
Én mindig tudtam, hagy te nyitottad ki a kerti szobát, mert lisztesek voltak a pikkelyek. Sajnáltál, hogy hiába feszegetem azt az ajtót, nem férek a chlavicordhoz.
Éppen én kószálok éjjel a kertben.
Dagasztottál akkor éjszaka. Előbb a konyhába lestem be, énekeltél, s kapartad össze a tésztamaradékot a teknő fenekéről. Lisztes volt a kilincs, te nyi37tottad fel a zárat, hogy zongorázni tudjak. Mért tagadod? Nem akarod, hogy tudjam, hogy szeretsz?
Nem is szeretlek. Mindig összetéped a nadrágodat.
Szeretsz. Én is iszonyúan szeretlek. Mikor Weissenfelsbe vitt a kocsi, kinéztem neked egy kendőt. Egy vándorárus ballagott előttünk az úton, láda volt a hátán, a ládában mindenféle pántlika meg egy rózsás kendő. Azt szántam neked.
Rózsás kendő. Való is az én vén fejemre. Aztán mikor veszed meg?
Délben még azt hittem, hamar. Krieger úr, az udvari karmester azt mondta, annyit fogok keresni, hogy megvehetem Weissenfelst mindenestül.
Utolsó szavaival majdnem egy időben már az apát halljuk, aki Martin mester távozása után Matthäus kántorral beszélget a szobájában
(hideg dühvel) És ha annyit fog keresni, hogy megveheti Weissenfelst mindenestül és Hallét mindenestül és Brandenburgot is mindenestül, akkor sem. Hogy mersz erről beszélni újra? Ha te nem vagy, sose történik velünk ez a szerencsétlenség.
Honnan tudod? Csak eszközök vagyunk az Úr kezében.
Arra kértelek, segíts. Te meg elárultál.
Isten árult el, nem én.
38Ne keverd bele Istent a mi dolgunkba. Most nem vagy a templomodban.
Mért vádolsz engem? Valahányszor Weissenfelsbe hívott a munkád, magaddal hoztad a gyermeket, és nálam hagytad, hogy tanítsam őt alázatosságra és engedelmességre és mindenre, amit én tudok. Mindenre megtanítottam, ami együgyű képességeimtől tellett.
Orgonálni is.
Magától tudta. Mikor először melléült, és játszani kezdett, láttam, angyal vezeti az ujjait. Ki merte volna visszafogni?
Eltagadtad előttem, hogy nálad muzsikál.
Sose kérdezted, mivel töltjük az időt, míg te a kastély betegeit járod.
Azt hittem, olyat cselekedtek, ami Istennek-embernek tetszik.
Bizony azt cselekedtük. Majd megtudod egyszer.
Azért mondom, hogy elárultál.
Azért mondom: Isten árult el, nem én.
Isten súgta neked, hogy ne kergesd el, amikor ma istentisztelet közben utánad szökött a kórusra? Ő mondta, hogy engedd játszani magad helyett?
A félelem. Már nem emlékszel?
Weissenfelsben harang kong, nagy embertömeg vár zsibongva istentiszteletre a templom előtt
Micsoda jeles nap, Dorothea asszony, micsoda ragyogó vasárnap! Igazi tavasz. Ennek leginkább a magamfajta vén csontok örülnek. Kitalálhatnál már, Georg, valami jó szert az ellen, hogy fájnak és merevek az ujjaim.
Mihelyt valaki kitalálja, hogy lesz a hetvenévesekből ismét ifjú férfi. Kínoz a csúz?
Ilyenkor legkivált, amikor hirtelen meglágyul az idő. Olyan merev három ujjam, hogy alig tudom hajlítani. Ideje lesz átadnom a helyemet valaki fiatalabbnak. Az ilyen vén köszvényesnek nincs már helye az orgonánál.
Jön a jó meleg, majd megjavul.
Majd megjavul, Mester!
Csak legalább ne volna olyan izgalmas nap ez a mai. A kegyelmes herceg üzent, hogy a hercegnével együtt részt vesz az istentiszteleten. Milyen szégyen, ha valami baj történnék az orgonánál! A herceg nagy zenebarát, a hercegné meg igazi zeneértő.
Ideje lesz elfoglalni a helyünket. Látom a herceg kocsiját.
A hintó berobog a templomtérre, alázatos csend fogadja
Milyen szép ruhája van a hercegnének…
Krieger úr kíséri őket, az udvari karmester. Na, jöjjön. Illetlenség utánuk bemenni a templomba. Gyerünk, fiam, iparkodj.
Legfőbb ideje nekem is!
40A templomi zene megszólal. A templom főhajójában vagyunk, a kirurgusék padjában
(suttog) Hova tűnt a fiú!?
Az imént még itt ült előttem.
(suttog) Csak nem szökött fel Matthäushoz, mint a múltkor? Csak nem lábatlankodik az orgonánál?…
Ccssss…
A kirurgus elhallgat.
A kórusban. Matthäus hamisan játszik
Valami baj van, Mester?
Meghallottad odalentről?
C volt Cisz helyett.
Remélem, Krieger úr nem figyel. (Tovább játszik) Te, Georg… Megeshetik, hogy nem tudom végigjátszani. Ezt a korált háromszor is átvettük a múltkor. Mered vállalni, hogy átcsúszol a helyemre, és tovább orgonálsz?
Ha a Mester meri…
Csak apád meg ne tudja. (Szisszen)
Nagyon fáj? Csússzék odébb!
A zene édesebb, szárnyalóbb lesz, a melódia kiterjed, kibontakozik.
A templom hajójában
(suttogva) Kegyelmes herceg…
(ugyanígy) Hallom, udvari karmester úr. Lám-lám, az öreg Matthäus!
Csitt, ide néznek!
Ki hitte volna? Ne hagyja elfelejtenem, hogy megdicsérjem a játékát.
Engedelmével, ez nem az öregúr játéka.
(suttog) Csitt. Nagyon rossz példát mutatunk. Pedig a játék valóban gyönyörű.
Mintha szárnya volna minden hangnak. Egyébként… egyébként ez már nem is a korál.
Valaki improvizál.
De ki?
Engedelmével, felmegyek a kórusra, és megtudom.
A kóruson. A zene erősebben szól
(halálos izgalomban) Udvari karmester úr… Alázatosan bocsánatért esedezem. Az öregség… Az elnyomorodott kezem…
Ki ez a gyermek?
Esedezem… Ha ezzel magamra vontam a kegyelmes herceg neheztelését… ha fiatalabbat…
Ki ez a fiú?
Alázatosan bocsánatot…
(türelmetlen) Ugyan, mester, ki akarja bántani? Hajlandó végre megmondani, ki ez a rendkívüli kisfiú itt a maga helyén?
42Az udvari kirurgus fia, Georg Friedrich Händel.
A zene átmegy a Hallelujába, ujjongó magasságig emelkedik, s közben a kórusboltozat fel- feldobja a nevet, egyre távolodva, de valami különös, édes élességgel, háromszor is mondja a visszhang: „Händel… Händel… Händel…” Ismét a gyermek szobájában
Nemigen lesz semmi a kendőből, pedig Krieger úr igazán sok pénzről beszélt. Apámuram csak hallgatott, Matthäus mester folyton az orrát fújta, úgy meg volt illetődve, mert a hercegné megdicsérte, hogy milyen jól megtanított mindenre. Minket meghívtak ebédre a kastélyba. Vágott a kék ruhám.
Hányan ebédeltetek?
Tízen. A hercegék, Krieger úr, mi hárman, a nagytiszteletű úr, két hölgy meg egy úr. Én Krieger úr mellett ültem.
A weissenfelsi kastély ebédlőjében. Étkezés zaja
Ha vége lesz az ebédnek, játszanod kell. Nem vagy izgatott?
Nem, udvari karmester úr! Játszani, az semmi. Az iskolában néha izgatott vagyok, de ott se mindig.
De most a hercegnének fogsz játszani, aki nagyon ért a zenéhez.
43Az jó, ha ért. Mióta nincsen otthon chlavicordunk, Amelie nagynénémhez szöktem el néha játszani. Ismeri az udvari karmester úr Amelie nagynénémet?
(nevet) Sajnos, nincs szerencsém.
Thorn kádármester felesége Halléban, ott a műhelyük a sárkányos kútnál. Hát neki aztán nem könnyű játszani. Mindig nevet meg beszél közben, és időnként valamit dug a számba, birsalmasajtot vagy diót. Egyszer meg is fésült, míg zongoráztam. Kiköptem a diót, ezért nagyon haragudott. Az udvari karmester úr tudna úgy játszani, hogy közben diót dugnak a szájába?
(nevet) Ó, teremtőm, dehogy!
(odaszól) Látom, a kisfiú megbarátkozott önnel, udvari karmester úr. Akkor, ha nincs ellenükre, miután végére értünk az étkezésnek, a nagytiszteletű úr imája után át is mehetnénk a zeneterembe.
Jaj…
Kegyelmes hercegné. Nem akarnék rendkívüli jóságáért hálátlansággal fizetni. Már ez a meghívás is meg nem érdemelt kitüntetés, éppen ezért meg kell mondanom, hogy a fiam járatlan a zenében; amit tud, akaratom ellenére, szinte magától sajátította el. Nem tehetjük próbára a türelmüket.
Ne szerénykedjék, udvari kirurgus úr. És a döntést bízza csak a hercegnére. Nagytiszteletű Vinzentius úr…
(imádkozik) Aki ételt-italt adott, annak neve legyen áldott, ámen.
44Asztalbontás zaja, a társaság kifelé vonul
(suttog) Nem akarom, hogy játsszék! Nem akarom, hogy hozzáérjen a billentyűkhöz! Csináljon valamit, akadályozza meg! Súgja a fülébe, hogy megtiltom.
(suttog) Uram, a hercegné áll mellette.
(suttog) Nem akarom, hogy játsszék! Színlelje, hogy rosszul van! Mondja, hogy szédül! Csináljon valamit! Akármit! Dorothea!
(suttog) Késő, uram.
A zeneteremben
A széket feljebb lehet csavarni, kis Händel, ha nem kényelmes az ülés.
Kényelmes, kegyelmes hercegné!
(mulat rajta) Nincs lámpaláza!
Mit fogsz játszani, fiú?
Amit parancsolnak. Kottából?
Tudsz anélkül is?
Persze. Leginkább úgy szeretek.
Fiam… ha meg szabad szólalnom ezen a magas helyen… ha nem kottából játszol, honnan tanultad?
Nem tanultam, apámuram. Kitalálom. Hallgassa csak!
(suttog) Légy vele, Istenem…
A gyermek játszik
Istenáldotta tehetség!
Édes uram… egyszer se nézett semmiféle kottába.
(halkan) Hallgasson. Életem legszomorúbb napja ez. Legszebb terveim kudarca.
Abbahagyhatod, fiam!
A zene abbamarad
Udvari kirurgus úr! Händelné asszony! Boldog vagyok, hogy életük legboldogabb napját, legszebb tervük teljesülését éppen Weissenfelsben érték meg, ebben a palotában, ahol ön, udvari kirurgus úr, már régóta mindannyiunk által nagyra becsült tevékenységet fejt ki. Boldog vagyok, hogy tanúja lehettem, milyen gyermekkel áldotta meg frigyüket az ég. A fiukból olyan zenész lesz, amilyen nagy eddig még nem született Németországban. Kísérje útját áldás és óvó szeretet!
Ez a kitüntető vélemény…
Zenésznek kell őt kiképeztetniök.
Én ügyvédnek szántam őt.
(ez már nem tanács, parancs!) Udvari kirurgus úr, az ön fia lángész. Zenésznek kell kiképeztetnie.
Fenség, nincs több gyermekem, csak ez az egy, a többit eltemettem. Azt hittem, unokát adnak a házamnak, látom őket mosolyogni, ifjúnak, aztán sírni az én halálos ágyam mellett; elvesztettem mindet, a pestis lett a házasfelük. A Bagoly-béliek sorsára engedjem ezt az egyet is, aki megmaradt, örömömre?
46(nem érti) A Bagoly-béliek?
(megmagyarázza) Rossz hírű hallei kocsma, fenség.
Udvari kirurgus úr, mindig furcsállottam, hogy nem él azzal a lehetőséggel, amelyet állása megenged, és nem látogatja a weissenfelsi kastély zeneestjeit, nem nézi operánkat, táncjátékainkat, nem hallgatja énekeseink énekét. Muzsikusaink nem a kockázó hírhedtek cimborái, de megbecsült polgárok körünkben. Fiában házi zenészeinknél nagyobb tehetséget gyanítok, hagyja útjára, hadd élhessen annak, ami élteti, a zenének.
Ismét felcsap diadalmasan a muzsika, és szól, szól, felszabadultan, sokáig.
A kirurgus szobájában
Hadd élhessen a zenének. Mindig meg akartam mondani neked, mióta ismerem a fiút.
Ezért ácsorogtál ma is egész délután a kútnál, és tépted a csengőmet? Hát nem ismersz?
Ismerlek. Erős vagy és kemény. Nem látsz mást, csak a magad célját, annak az érdekében aztán nem kímélsz senkit. Igaz, hogy saját magadat sem. Huszonkét éves fejjel eladtad magad, mint egy céda nőszemély…
(magánkívül) Megtiltom, Matthäus!
(megismétli) Mint egy céda nőszemély, mestered, a seborvos vén özvegyének, elvetted műhelyestől, pénzestől, behunytad a szemedet, ha ölelted, és a csúcs47ra gondoltál, amelyre emelkedni áhítottál, meg az utódaidra.
(dühvel) Te muzsikáló szent, mit tudsz te a világ dolgairól?
Azért én is tudok valamit. Hiába ölelted szerelem nélkül az anyjukat, mind elvesztetted, akik miatt iparkodtál. Sorra haltak a gyermekeid.
Hallgass!
Ez fáj, ugye? Előbb az orvos fiad, a szemed fénye, aztán a többi. Kemény vagy és erős, csakhogy Isten erősebb és keményebb nálad, és néha üzen.
Így üzen?
Ahogy akar. Néha orgonaszóval. Muzsikáló, együgyű kántorral. A maga módján.
(kis hallgatás után) Add a kezedet, Matthäus, indulatos voltam. Ne haragudj rám, fáradt vagyok, és lásd, én se maradtam azért fiatal. Te közel állsz a herceghez, és Krieger urat is jól ismered. Holnap, ha visszatérsz Weissenfelsbe, kérd meg nevemben a herceget, hogy mentsen fel a tisztségem alól.
Ezt határoztad?
Ezt.
Mindig tudtam, hogy ez a gyermek a mindened, kárpótlás a többiért, akit elvesztettél, de sose hittem, hogy ennyire szereted.
Matthäus, együtt tanultuk valaha a betűvetést. Ismerted az apámat is, nagyapámat is, ismertél engem. Egész életemben az volt a vágyam, hogy kinőjek a rézmetszőműhelyből, s udvari kirurgus legyek én is. Amit 48mondtál, igaz; semmi sem volt drága ár azért, hogy elérjem. Most odaadom, mert van valami, ami még fontosabb a számomra. Ez a fiú.
Ez a fiú…
Nagyapám a földet érte az orrával, amikor megszólították, olyan mélyet hajolt, apám valamivel kevésbé mélyet, nekem előre köszönnek Halle polgárai. Gyűlölöm a hajlongást. A fiú ügyvéd lesz vagy bíró, kihozza az ártatlant a börtönből, vagy bezárja az emberi dúvadat, védi a jogot és a rendet. Majomnak nem adom. Lakájnak nem adom. Hajlongani nem adom!
Félted a muzsikától?
Féltem az udvartól. Mindenféle udvartól, nemcsak ettől. Féltem a színészektől, az operistáktól, a táncosoktól, a csepűrágóktól. Minden muzsikus lakáj. Nem engedem szolgának.
Isten nem tréfál. Majd meglátod.
Ha Isten szánta szolgának, neki is ellenállok.
Honnan tudod, minek szánta? Hátha fejedelemnek.
Csönd
No, elmegyek lassacskán. Itt állattál a házad előtt egész délután, érzi a vén lábam. Amit a herceggel végezni akarsz, intézd el személyesen. Ne haragudj, hogy megzavartam a nyugalmadat.
Haragszol, Matthäus?
Szánlak.
49(döbbenten) Szánsz, mert meg akarom menteni a fiamat a szolgaságtól?
Szánlak, mert olyan valakit nemzettél, aki nagyobb úr lesz, mint a weissenfelsi herceg, és neked fogalmad sincs róla. Fogalmad sincs.
Matthäus elmegy, a kirurgus sóhajt. Néhány pillanatig egyedül van, aztán Katharina behozza a vacsoráját. A tálca az asztalra koccan
Hús és kenyér. Itt a tej is. Hideg, ahogy szereti.
Nem kívánok semmit, Katharina.
Ehetnék pedig erre a nagy győzelemre. Kiengedtem a vénembert, csupa könny volt a szeme, úgy megtisztelte. Az asszonyság a szobájában sír, a fiú meg forgolódik az ágyában. Máskor olyan hamar elalszik, mint a kisdedek.
Altasd el.
Ha tudnám. Csakhogy nagyobb dajkája van, mint én. A hangot hallgatja, ami a fülébe beszél.
A hangot?
Bizony ám. A kirurgus még sose hallotta a hangot, ami az ember fülébe beszél?
Nem.
Ugyan? Pedig valami csak küldhette az útjára, hogy mindig olyan jól tudja, merre menjen.
Minden ember tudja. Te is tudtad.
Való igaz. Apjaura, a rézmetsző, váltig unszolt, menjek feleségül a bognárhoz. A hang azt mond50ta: „Nem.” Apjaura istenkedett, menjek feleségül a pékhez. „Nem!” Ezt mondta a hang. Azt is megsúgta, kihez kellene mennem voltaképpen, de hát hiába.
Csend
A hang már ilyen.
Mért mondod ezt nekem, és mért éppen ma? Mért éppen ma?
Mert most jött el az ideje. Engem (nyomatékkal), engem meg kell hallgatnia!
Irtózatosak vagytok valamennyien.
Az asszonyság? Vagy a kántor úr? Vagy a herceg? Vagy tán én? Nemigen vagyok én irtózatos, csak öreg. Egy esztendőben születtünk, csak a kirurgus odafenn, az emeleten, a mesterné ágyában, én meg a pincében, a szalmán. De azért együtt cseperedtünk fel, és (hangsúllyal) együtt voltunk fiatalok.
(kitér) Régen volt, Katharina.
Régen, de azért emlékszem rá. Mindenre emlékszem.
Mire van neked emlékezned?
A semmire. Arra, ami nem volt, mert lehetetlen volt, de ami semmivel se volt kevésbé fájdalmas vagy szépséges, mintha csakugyan lett volna.
(sóhajt) Nem mindegy már?
Ma nem. Ma minden visszatér. Első kirurgusné asszonyom, a halszájával és merev szemével…
Gyűlölsz?
51Hogy vezette őt az orránál fogva, boldog Isten! Úgy halt meg a szerencsétlen, hogy azt képzelte, szereti.
Adott, s fizettem. Gyűlölsz?
És a gyerekek… A legidősebb… Akkor még tudtam nevetni is. Ha lefutott hozzám a konyhába, azt hittem, a kirurgus jön megint, fiatalon… Drága lelkem! Itt térdepelt, ebben a szobában, itt sírt szegény, ne kényszerítse orvosnak, irtózik a vértől. De ráparancsolt, s az történt, amit kívánt.
(kíváncsian, majdnem személytelenül) Gyűlölsz?
Nem fájt a szíve, mikor látta meghalni valamennyit? Míg élt, egyik sem élte a maga kis életét, a kirurgus életét élte valamennyi.
Nem volt még elég?
És a második kirurgusné asszony? Ez a kedves, ez a szép, aki minálunk már elfelejtett mosolyogni és dalolni, mert annyira fél? Jár-kél azzal a halk kis járásával, s körbeleskel, mint a madár, nem csap-e zajt. Ez ám csendes ház!
Gyűlölsz?
(most már kitör) Uram, én szolgának születtem, és szolgaként halok meg, szennyben turkálok, míg eltávolítom az útjukból a ház szemetjét, de szabadabb voltam életemben, mint a hallei kirurgus, mert senkinek se mondtam, hogy szeretem, ha nem szerettem, és senkinek sem öltem meg az életét és az akaratát!
52(csendesen) A fiam senkinek se fogja mondani, hogy szereti, ha nem szereti, és nem fog meggyilkolt vágyakon gázolni a célja felé, mert szabad lesz, amilyennek te állítod magad, Katharina, szabad, mert én úgy akarom.
A gyermek rab lesz, mert nem teljesülhet a vágya. Hívja a hang. Nem érti?
Nem. Én csak a sebeket értem, a vért, a csontot, az izmokat. Matthäus Istent emlegeti, te valami hangot, az anyja sír, és a weissenfelsi herceg nevet. Mit támadtok valamennyien ellenem?
Beszélt már a gyermekkel?
Kilencesztendős. Kilencévesekkel nem tárgyalok.
Apja, az öreg rézmetsző tárgyalt. Vitte le a kirurgust gyerekkorában a műhelybe, hogy kapassa a mesterségre, kegyelmed odavágta elébe a mintákat, és ordított, hogy ha megöli, sem lesz inasa. Öreg mester arca olyan lett, mint a gyolcs.
Rólam beszélsz meg az apámról?
Bizigaz. Én a kezemet tördeltem a kuckóban, hogy mi lesz.
És mi lett?
Apjaura nem volt udvari seborvos semmiféle hercegnél, könyvet se sokat forgatott, és azt hiszem, félt volna ettől a koponyától itten, de apjaura azt mondta, egy élete van a fiának, hát lenyelte a csalódását, és kiküldte a kirurgust a műhelyből.
Azt hiszed, én kevésbé szeretem a fiamat?
53Én tudom, hogy nem. Csak aztán a gyermek tudja-e?
Ostoba!
A gyermek azt kérdezte tőlem az imént: „Katharina, mért nem szeret engem az apám?”
Csönd
Becsukom az ablakot, majd zárjon le éjszakára. Jó éjszakát.
Katharina, te mégiscsak gyűlölsz engem.
Nagy csönd
(ez olyan, mint egy örökre elkésett szerelmi vallomás) Isten adjon a kirurgusnak sok ilyen ellenséget!
Katharina kimegy. A kirurgus egyedül marad, és elindul. Ez az az idő, amikor bejárja a házat, megnézi, eloltották-e mindenütt a tüzet, nincs-e valami baj, rendellenesség, és saját kezűleg zárja be a kapuajtót. A nap a Händel-házban mindenkor azzal végződik, hogy a kirurgus belülről rátolja a nagy reteszt a kapura. Míg megy, itt is, ott is behallgatózik az ajtókon. Lépte hol deszkán recseg, hol kövön kopog, a kapubolt alatt és az udvaron még visszhangzik is
Ó, uramisten… A Kék Oroszlán ablakaira rácsukták a fatáblákat. A lovakat bevitték az istállóba, odabenn hozzák az estebédet. Későre jár, ilyenkor megpihen az úton járó.
Pihenni. Nem is volna rossz. Elindul az utas, bőg, hadonászik, ételt követel, aztán egyszer csak kikerül a pólyából, lábra áll… Először fogják a kezét, kísérik, valaki mellé áll, lépeget vele, aztán elmarad mögötte, más áll a helyébe. Az ember csak megy, csak megy, szegény utas. Hetven esztendő. Micsoda út! Jó volna betenni a fatáblákat, és elfújni a gyertyát. Feküdjünk. Ma csak mára, egyszer aztán örökre. (Ez a belső monológ igen lassú)
(Most ért ki a szobából, végiglépeget a házán)
Jó éjszakát, te fej, amely annyit gondolkoztál. Jó éjszakát, derék, amely úgy gyűlölöd a hajlongást. Jó éjszakát, láb, amely ebben az órában minden áldott este megteszed ugyanezt az utat: a gazda végigjárja házát, rátolja a kapura a reteszt, mert a szolgálók feledékenyek. (Csend; meglepődve) Mért mondom én, hogy a szolgálók feledékenyek? Katharina nem felejt el semmit. Semmit!… (Kis csend, léptei konganak)
A tüzet eloltották, ahogy parancsoltam. Helyes. Mindig, mindenkor tudtam, mit kell tennem. A hang, azt mondta Katharina. Buta beszéd. Az ész, amely parancsol! A meggondolás. (Megáll) Dorothea szobája hallgat. Jó éjszakát, Dorothea; ugyan mit gondolsz ilyenkor? Más volt a paplakban, ahonnan elhoztalak; mennyi virágot ültettél valaha, csupa fehér virágot, és úgy 55kacagtál, hogy egyre csak villogtak a fogaid. Halléban nincs kert, csak kötelesség. (Továbbmegy, kopognak a léptei)
Hogy süt a hold! Ilyenkor támadnak fel a tavaszi illatok. Honnan jön ide illat, amikor ezen az udvaron nem nyílik virág? Hozza a szél… (Most ér az udvarra, áthalad a kövön)
A kerti szoba. A lomszoba. Még hogy chlavicordot küldenek neki, maga a hercegné választja ki… Nem, elég volt a muzsikából! (Továbbmegy) Katharina mosogat. Olyan, mint valami kép. Arany a főkötője, az arca, a keze. A dézsa is arany. De hogy lehet arany, ami nem is az? Edény, zsír, konyhaszenny… Katharinától? Butaság. A mécs teszi. A mécs. (Lépcsőre ér)
Ezek a lépcsők mindig így recsegnek, mikor éjjelente végigjárom a házat. (Rátolja a reteszt a kapu alatt az ajtóra, itt kő van, a kő kopog)
Így. Ide nem jöhet be tolvaj éjszakára. (Indul vissza a. falépcsőn)
Csak a belső tolvajok lélegzenek a falak között, akik ellopják az apától a fiát. Még hogy valami hang; ugyan! Nincs hang. Semmiféle hang nincs. Itt az éj.
E monológ utolsó szavai alatt már meghalljuk a gyermek cincogását, aki nem tud aludni, bátorításul a Katharinától tanult dalt dalolja csendesen
A kirurgus benyit a gyermek szobájába be is lép
(reménykedve) Te vagy az, Katharina?
Nincs válasz
(félénken) Mamám?
Mit dalolsz itt éjnek idején?
Nem dalolok. Gondolkozom.
Fontos gondolatok lehetnek, amelyek megférnek másféle szavakkal.
Nem figyelek én a szavakra, csak a dallamra. Hallja, milyen sötét, amit dalolok?
Sötét?
Puha meg sötét. Mint a szoba, mikor itt ül mellettem valaki. Katharina vagy a mama. Nem a szó mondja, hogy éjszaka van, hanem a dallam.
Ezen gondolkozol?
Ezen meg Weissenfelsen.
Weissenfels nincs. Remélem, magad se képzelted másképpen.
57Tudom, hogy nincs. Délben is tudtam, de azért hajlongtam, és mosolyogtam. A mama sírt örömében, de hát a mama nem érti ezt.
Te érted?
Értem. Apámuram sosem akarta. A chlavicordot becsukatta, eladta… Most már nyilván Matthäus kántor úrhoz se mehetek többé. Leginkább a kendőt sajnálom, amit Katharinának ígértem magamban abból a sok pénzből, amiről Krieger úr beszélt.
Kendőt, Katharinának?
Azt. A mamának meg hagymát. Scholl Péter nagybátyja hollandus földön él, ott igen jeles hagymák nőnek, aztán virág búvik ki belőlük, ki cirmos, ki piros. A mama úgy szereti a virágot, és Scholl Péter nagybátyja hoz hollandus hagymát minden évben.
Nekem… szántál valamit a Krieger úr pénzéből?
(természetesen, nem tragikusan) Nem én.
Nem?
Apámuramnak mindene van.
Bizony való. Emeletes házam…
Nem a ház! Háza másnak is van. Martin mesternek is, pedig az flaskó.
Martin mester szíjártó, nem flaskó. Hogy beszélsz a felnőttekről?
Katharina mondta.
Katharina szolgáló. Nem tud szépen beszélni.
Katharina szebben beszél mindenkinél.
58Kis csönd
Mim van nekem, ami másnak nincsen?
Akarata.
Minden embernek van akarata.
Hiába van.
Ne beszélj bolondokat.
Nem bolondság. A mama hiába akar. Katharina hiába akar. Én is hiába akarok. Néha még a herceg is hiába akar, csak ő még nem tudja.
Úgy gondolod, én erősebben tudok akarni mindenkinél?
Persze. Az lesz, amit apámuram parancsol.
Azt parancsolom, hogy tanulj, mint más polgárok fiai, és ne légy muzsikus.
Tanulni fogok, mint más polgárok fiai, és nem leszek muzsikus.
(inkább magának) Na végre. Az első értelmes mondat ezen az értelmetlen napon. Ez a Matthäus is mit beszélt összevissza… Fiam, szép jövő áll előtted, derűs, napsugaras. Elvégzed az iskolát, aztán beiratsz az univerzitásra. Ez évben alapították, mire odajutsz, neves professzorokkal telik meg a város. Jó ésszel áldott meg a természet. Szorgalmas leszel?
Szorgalmas leszek.
Aztán maguk közé fogadnak a tudós doktorok, és úr leszel ebben a házban, ahol születtél, ahol a testvéreid születtek és meghaltak, és ismerni fogják a nevedet.
Igen.
59Ügyvéd leszel vagy bíró. Amerre jársz, megsüvegelnek. Mégy az utcán – én akkor már régen nem leszek –, mégy helyettem és a nevemben, fújni fog rád a szél, sütni a nap, és gondolkozol. Mire gondolsz majd, ha bíró leszel, és végigkopog a lépted ezeken a köveken?
(természetesen) A chlavicordra.
(megdöbben) Mire?
Talán még meglesz a chlavicordunk valahol. Tudom, kinek adtuk el, Tappeiner úrnak, a kereskedőnek, akinek a boltja felett az a szaracénfej van, a piros turbános.
A chlavicordra?
Persze. Ezen is tűnődtem, míg az előbb énekeltem. Hogy a bírónak meg az ügyvédnek is van pénze, ha talán nem is annyi, amennyit Krieger úr Weissenfelsben ígért. Ha majd nekem is lesz pénzem, megveszem azt a chlavicordot újra.
(szinte lélegzet nélkül) Minek neked akkor már az a hangszer?
Mikor nem kell bíráskodni meg ügyvédkedni, játszom rajta.
Addigra elfelejted, amit tudtál.
Nem. Matthäus mester azt mondja, nem is igen tanított ő semmire, tudtam, mielőtt mutatta volna. Mért felejteném el? Mondja a hang.
A hang?
(természetesen) A hang.
Kis csönd. A kirurgus megrendül
Én már akkor kinn leszek a temetőben, és tied lesz minden, amit egy élet munkájával szereztem. Tied lesz a ház és Halle és az élet, és senki se téríti más irányba az utadat, magad rendelkezel. Te leszel nevünk viselője, anyád gyámolítója, te leszel én, ha már én nem leszek. Bíráskodol majd, vagy ügyvédkedel, tekintélyes leszel és igazságos. Mit fogsz tenni?
Dolgozom, ahogy parancsolta.
És amikor nem dolgozol?
Zenélek.
Nem! Minden szavadat elmondod addigra a törvényszéken. Fáradt leszel majd, és csendre vágyol.
Nincs csend. Nekem soha nincs csend. Akkor se, ha van. Szól a hang.
(kapkodva) Fiam, én úgy érzem, meredek széléről rántalak vissza, amikor azt akarom, hogy a józan polgárok útján járj. A magam jövőjével számoltam le, mikor a tiedet védem: a weissenfelsi hercegnek nem szoktak ellentmondani. Öreg vagyok, nem élek már soká, és túl hosszú ideig láttam sebeket és csontokat ahhoz, hogy azt képzeljem: mikor már nem leszek, itt állhatok majd láthatatlanul melletted, és nézhetem az életedet. Nekem most kell tudnom, mit őrzöl meg belőlem a szívedben, ha én már egyszer nem leszek. Nos?
A gyermek hallgat
Semmit?
61A chlavicord…
(mint aki az életéért küzd, szenvedélyesen) Szeretlek, fiam. Anyádnak nem mondtam soha, neked kimondom ezt a szót. Jobban szeretlek a magam vágyainál is. Nem tudom elviselni, hogy úgy gondolj rám, hogy… (Elakad a szava) Hogy fogsz emlékezni anyádra, Georg, ha egyszer már nem él?
Mint a virágra. Úgy fél, lelapul, mikor a szél rákezdi, aztán megint kiegyenesíti a szárát, hiába olyan gyönge.
Сsönd
Anyám elvitt Amelie nénihez zongorázni, pedig tudta, hogy baj lesz, ha kiderül.
Hogy fogsz emlékezni Katharinára?
Mint a kenyérre. Száll a lisztpor. Éjjel van, dalol és süt. És kinyitja nekem a kerti szoba ajtaját. Liszt volt a kilincs pikkelyei között…
Ő nyitotta ki.
Csönd
Akkor hát alighanem elvégeztetett.
Mi végeztetett el?
(mintha másnak beszélne) Hogy fogsz emlékezni rám, ha egyszer nem leszek?
A chlavicord…
Hogy eladtam a chlavicordot? Így?
62Mint a viharra.
Mint a viharra… Elvégeztetett…
Nagy csend
Nem értem, mit beszél.
(egyszerűen) Tavaly Zachow úr eltörte a lábát. Vad tél volt. Emlékszel még?
Bizony ám. Mindig megszaglásztam a kabátját, mert templomszaga volt. Borzasztóan büszke voltam, hogy apámuram gyógyítja Zachow urat. Matthäus mester mondta, ő a legnagyobb muzsikus Halléban.
Jól meggyógyítottam, úgy jár, mint annak előtte. Hálás nekem.
Igen.
Ő fog tanítani holnaptól kezdve.
Apámuram!
(nyugodtan, magabiztosan) Menj utadon békével. Aztán akármi leszel – mit tudom én, mi leszel –, tudd, hogy én vagyok az is. És ha rám gondolsz, amikor én már nem élek, erre a percre gondolj, erre a legsúlyosabbra súlyos életemben, amikor nem a hercegnek kell engedelmeskednem, hanem olyan valaminek, amit nem ismerek, és amit valahol, legbelül, nem is hiszek, nem is értek. A hangnak.
(az indulat – életében először – elmossa a tisztelettudta megszólítást) Apám!
(a halál nyugalmával, túlnőve önmagán) Holnaptól mindig szabad lesz zongoráznod.
Diadalmas Händel-zene
63Történik napjainkban, Budapesten
66Rendezte Varga Géza
67 68Öregasszonyos dúdolás – a hetvenesztendős Jakó Gusztávné lakásának konyhájában vagyunk. Néha meg-megloccsan a víz, az öregasszony mosogat. Énekelget, olykor abbahagyja, elgondolkozik, úgy beszél a mosatlannal, mint valami szelíd állattal, megdicsér vagy megpirongat egy villát, egy tányért, aztán megint rákezdi különös énekét
(Rosszalló próza)
Na, meddig sikáljalak még? Soha életemben nem mostam még ilyen rosszindulatú villát, mint te vagy.
A víz locsog
Persze, a tojás. A tojás ilyen makacs. Meg aztán nem is jól látlak… Vajon milyen lesz az új szemüveg, amit Tóth Jani írt? (Újra dúdol)
(Számba veszi, mit végzett)
Két nagytányér, két kicsi, két kés, két villa, két pohár. (Elgondolkozik) Valaha öt pohár volt, öt kés, mindenből öt…
(Sóhajt, megint dúdol)
(bekiált az ebédlőből) Te, mama, muszáj neked ilyen ócska dalokat énekelni?
(buzgón) Dehogyis. Ne haragudj, Gittuka. Ez nem is nóta, csak olyan kántálás. Szegény apád nagyon szerette; mikor tanítóképezdébe járt, ezt énekelték az énekkarban.
Tiszteltetem a karvezetőt. Nagyon buta dal.
(magának) Buta dal… Régi dal. Ma másféléket énekelnek.
A víz loccsan, most rak rendet
Nem is olyan buta. Átkozódni ugyan nem szabad, de ha nem lett volna fegyver meg csata, akkor nekem most élne a fiam is.
(bejön a konyhába) Na, nincs új nóta?
70Nincs.
Valami szép. „A telegráfdrót oszlopára két kis veréb egyszerre szálla…” (Ezt énekli: ezerszer hallotta az öregasszonytól) Ezt szoktam hallani, ha mosogatsz és jó kedved van.
Most éppen nincs valami jó kedvem. Nemsokára évfordulónk lesz. Andriskámé.
Ó, anyám, én se felejtek. De ha szomorú dalokat énekelsz, azzal nem hozol vissza senkit odaátról. Sem Andrist, sem apát.
(meggyőződéssel) Nem is kell. Azt hiszed, apád nincs körülöttem? Vagy Andris bátyád? Csak nem képzeled, hogy a halottak igazán meghalnak?
Ne beszélj a halálról. Azt szeretném, ha ma nem búsulnál. No, énekeld el szépen, hogy „A telegráfdrót oszlopára…”, és akkor mondok valamit, aminek nagyon fogsz örülni.
Ó, te! (Más hangon) No nézd, micsoda villa volt ez, mennyit kellett istenkedni neki. (Elrakja az edényt) Kell venni új törlőket, Gittu. Ezek már kezdenek mállani.
Veszünk. Majd holnap lemégy a Röltexbe, és veszel. Na, hogy van az az ének?
(elkezdi) „A telegráfdrót oszlopára…” (Kíváncsi lesz) Minek akarod, hogy örüljek?
(biztatja) „Két kis veréb…”
(engedelmesen) „Két kis veréb egyszerre szálla…” (Nem bírja tovább) Na igazán, minek aka71rod, hogy örüljek? Olyan kevés valaminek tud örülni egy magamfajta öregasszony…
(előre énekli neki) „Lecsüggedt fejjel megültek ott…”
„És egy a másnak…” (Megelégeli) Gittu, ne gyötörj már! Mit találtál ki?
(elszánja magát) Ágota idejön ma este. Kibékültem Ágotával.
Az öregasszony felsír
No, anyukám! Hát ez az a nagy öröm? Hát nem ezért imádkoztál mindig? Nem erre vártál évek óta? Anyu!
Az öregasszony csak sír
Tudtam, hogy felizgat, azért halogattam, hogy megmondjam.
De hiszen én örülök. Örülök! Úgy örülök, ahogy nem hittem, hogy még egyszer örülni fogok életemben.
És most már hajlandó leszel énekelni, míg én felverem a habot, és megdarálom a kávét?
Persze.
És boldog vagy? Igazán?
Boldog vagyok!
Tudod, mikor járt itt utoljára? Emlékszel még?
Mintha el lehetne felejteni! Apád temetése napján.
72Csitt, nem beszélünk szomorúságról. Ez örömnap! Dalolj!
Gittu nekilát a habverésnek, az öregasszony dalol
„A telegráfdrót oszlopára két kis veréb egyszerre szálla, lecsüggedt fejjel megültek ott…” Gittu, én most nem tudok énekelni.
Túlságosan tele a szíved. Vedd szépen a kannát, locsold meg a virágokat az erkélyen. Olyan bolond nyár van, naponta háromszor is kell öntözni.
Az öregasszony kimegy a hálószoba előtti erkélyre, virágot öntöz, a víz surrog, később abbahagyja. A konyhából egy darabig a kávédarálás fémes búgása követi, ezt a kis hangot azonban csakhamar elnyomja az utcai zaj. Mihelyt az öregasszony az erkélyre lép, halljuk lenn a villamosok, a taxik zörejét, a nagyvárosi forgalom jellegzetes morajlását
(gondolata) Igyatok. Igyatok, kedvesek! Te is igyál, te kis gömbölyű, olyan kerek az arcod, majd kicsattan. Be rossz helyetek van ebben a buta magasságban… Ó, ha egyszer valamelyikőtök leesne innen, árváim!… Ötödik emelet. „Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg…” Nem. Nem hozzád most. Te úgyis mindent tudsz és értesz, de olyan nagy vagy és hatalmas, hogy szégyellek zavarni a gondolataimmal… „Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok…” Nem. Te 73sem. Ma te is messze vagy, Szűzanyám. Még imádkozni se tudok. Semmit. Csak ülök, nézek, alig értem. Ágota és Gittu kibékültek. (Elpityeredik)
(aki a feketéhez készít elő az ebédlőben, figyelmes lesz a hangra) Anyuka! Ne sírdogálj, drágám! Hát hiszen nem ismerek rád!
(engedelmesen) Igen, Gittu. Az öröm teszi. (Más hangon, teljesen természetes, társalgó hangon, ahogy gondolataiban holt férjével beszélgetni szokott, halljuk a gondolatát is) Ó, Guszti, te tudod, hogy én nem vagyok sírós. Eltört a nagytál, nevettem. Azt mondtam, hadd törjék, csak veled ne történjék semmi baj, csak a három gyerek maradjon egészséges. Elégett a sütemény, legyintettem, lelopták a barackfánkról a termést – a legszebb barackfánkról, Guszti –, azt mondtam: több is veszett Mohácsnál. Én azóta, hogy férjhez mentem, csak kétszer sírtam igazán, először mikor Andriskánk elesett, és aztán mikor téged elvesztettelek. Én nem szoktam sírdogálni, én csak sírni tudok. Ma sírdogálok először, mint más öregasszonyok, mert ma érzem először, mióta megvagyok, hogy elmúlt valami iszonyú az életemből. Megkönnyebbültem.
Сsönd, utcai zaj. Rendezi az emlékeit
Soha ilyen két kislányt, ugye, Guszti? Még csak a külsejükben is különböztek egymástól, mióta élnek. Gittu magas lett, Ágota alacsony, Gittu szőke, kék szemű, Ágota barna, a szeme is sötét. Eleinte megpróbáltam 74egyformán öltöztetni őket, nem ment, rosszul állt nekik, pici koruktól fogva egymás ellentéte volt ez a kettő. Gittu szorgalmas lett, takarékos, Ágota lustácska, könnyelmű, Gittu vasból volt, Ágota átment minden gyerekbetegségen, Gittu jól tanult, Ágota rosszul. Hányszor elbúsultál, kedves, mikor hazajöttél az iskolából, s kezdted mesélni, hogy megdicsérte a munkádat az igazgatód vagy a felügyelő, s aztán meghallottad a lányaid civódását; még veszekedni se úgy veszekedtek, mint más kistestvérek, valahogy vadabban, komolyabban, Andriska alig győzte őket csitítani. „Micsoda pedagógus vagyok én – sóhajtoztál –, a saját lányaimmal nem megyek semmire.” Én meg csak álltam melletted, én sem értettem, mi történik a házunkban, én nem voltam művelt, mint te, úgy próbáltam nevelni, ahogy anyámtól, nagyanyámtól láttam, de sem én, se te nem voltunk tekintély a két lányunk szemében. Andriskán fogott a szavunk, a lányokon nem, Andrist szinte figyelmeztetni se kellett semmire, születésétől barátságos volt, udvarias, és élt-halt értünk meg a húgaiért, a kislányok meg úgy fújtak mellette, mint a tigriskölykök a vackukon. Téged meg engem szerettek, Andrist imádták, de egymásról olyan könnyen ki tudták mondani, hogy gyűlölik-utálják, hogy mi csak néztünk egymásra: hát hogy képesek ilyenek lenni egymáshoz? Nekünk mind a kettőnknek nagy családunk volt, és mindig a rokonság körében éreztük a legjobban magunkat, ez a két gyermek még barátnőt is idegent választott magának, és ott bosszantották egymást, ahol 75érték. Emlékszel még, mikor Ágota férjhez ment Ferihez, Gittu meg nem vette fel a szép nyoszolyólány ruháját? Emlékszel, Guszti? (És most ismét a múltban van gondolataiban, látja és hallja kisebbik lánya esküvőjének előkészületeit, 1942-ben)
(benyit a hálóba, ahol – hite szerint – a nyoszolyólány, Gittu készülődik) Gittuka, rád várunk. Soká készülődöl még?
Én kész vagyok, mama.
Hogy volnál készen? Várj, segítek öltözni. Istenem, de szép nyoszolyólány is leszel! (Elgyönyörködik az ágyon kiterített ruhában) Milyen ez a ruha, mint valami felhő. Éppolyan, mint a menyasszonyé, csak rózsaszínű.
Én nem veszem fel ezt a jelmezt, mama.
Micsoda?
Így megyek, ahogy vagyok. Nagyon megfelelő.
Kockás ruhában akarsz eljönni a húgod esküvőjére?
Ugyan hagyjatok engem békén ezzel az esküvővel! Ráérek nyoszolyólányt játszani, ha majd harmadszor is férjhez megy. Ki hiszi el, hogy Feri megmarad mellette? Ágota mellett egy remete nem tartana ki, nemhogy egy színész.
(szintén bejön a hálóba. Nyugtalanul) Mért nem megyünk már?
(rémülten) Gittu nem akarja felvenni a nyoszolyólány ruháját.
76(szelíden, szomorúan) Kislányom, ilyen örömnapon…
Ha sokat gyötörtök, el se megyek a templomba.
(most már ő is bejön, nem tudja mire magyarázni a késedelmet, ő már jó ideje elkészült) Mire várunk, édesapám? (Most látja meg Gittut) Te még így vagy?
Így is maradok.
Gittukám! Kislányom!
Hagyjál, apukám, nem veszem fel, és kész.
Hát ne vedd fel, és el se muszáj jönnie. Menjünk, édesapa! Mit bámulja szegény a más boldogságát, mit lássa, milyen egy esküvő? Úgyse lesz benne része! Nincs a földön olyan eszement, aki Gittut akarná elvenni, hát akkor minek nézze, hogy megy férjhez más?
Menj csak te, rohanj! Örülj, hogy megfogtad a kis bohócot, vidd a szép színészt! Háborús házasság, tart két hónapig. Ha megél is, elveszik a színésznők!
Gittu!
Bátyátok a fronton, ha itthon volna, nem keserítenétek meg így ezt a napot.
Ó, bánom is én! Hiszen irigy! Nem látjátok, hogy majd szétveti az irigység? Gyere, apukám, ne várassuk meg Ferit.
Én nem megyek vele egyforma ruhában, még akkor se, ha az övé fehér, az enyém rózsaszín.
Az öregasszony gondolata visszatér a jelenbe. Ismét holt férjével beszélget
Egyszer mégis felvették, ugye, Guszti? Mire legközelebb találkoztak, egyformán gyászruhában volt mind a kettő, mert Andriskánk elesett, és a miatta való szomorúság erősebb volt bennük minden ellenkezésnél. (Sóhajt, gondolkozik) Szegény kis Gittum csak tíz évre rá lett menyasszony, de neki már nem tartottunk olyan nagy eljegyzést, mint Ágotának. Emlékszel még arra, aki elvette? Mintha valami gonosz hatalom, rossz angyal kileste volna láthatatlanul, mit mondott a nagyobbik lányunk a húga esküvőjén, aztán a visszájára fordította volna, amit hallott, az az ember csak fél évig élt Gittuval, akkor otthagyta, elvált tőle, Ágota mellett meg szépen megült Feri, és Ágota nagyot nevetett, amikor megtudta, hogy a Gittu házassága nem sikerült. Ó, Guszti, ugye, milyen rossz volt az Ágota nevetését hallgatni, nem volt az jó nevetés, hanem gúnyos, kárörvendő, sértő, Gittu fehér lett tőle, én meg csak fontam a terítő rojtjait, és az asztallap alatt láttam, hogy reszketnek az ujjaid… Éreztem akkor, hogy te se fogsz már sokáig élni, Guszti, elmégy mellőlem, elvisz a szomorúság, mert Andriskánk odalett, és munkád sincs már, letelt az időd, nyugdíjba vonultál, senki nem vár többé arra, hogy megtanítsd az ábécére, tanácsokat se kérnek a szülők, a lányaidat meg nem érted, mert mért olyanok felnőttnek is, amilyen rossz kisgyerekek voltak, hogy tud az egyik örülni a másik szomorúságának. Tudtam, hogy elmégy, nem azért, amit az orvos mondott, hogy gyönge a szíved, hanem mert érezted, nem kell már a munkád senkinek, a lányaid gyűlöl78ködők, és a fiad meghalt. Pihenni vágytál te már valahol, ahová nem ér el sem a Gittu állandó rosszkedve, sem az Ágota kajánsága, ahol Andriskánk se fáj, az sem, hogy arra sétálgatsz, öreg nyugdíjas, ahol valaha a régi iskolád volt, de nem kell már felmenned a lépcsőjén. Látod, akkor sírtam igazán, a te halálos ágyad mellett, mert tudtam, hogy hiába van két lányom, s hiába ígérte meg Gittu, hogy gondoskodik rólam, én azért egyedül maradtam, mert elvitted magaddal az emlékeim felét és az igazi életemet. Ebben a lakásban akkor járt Ágota utoljára, azóta csak én szöktem el hozzá, ha látni akartam, az utolsó évben, mióta annyit romlott a szemem, már elmenni se igen tudtam hozzá, olyan bizonytalan lett minden, a közlekedés, a lépcsőház, de tegnap voltunk Tóth Janinál, tudod, a Tóth Gáspár fiánál, aki szemorvos lett, az megígérte, hogy jó üveget ad. Igen, ebben a lakásban akkor járt utoljára Ágota, a temetésed utáni délutánon. Itt ültek köröttem mind a hárman, Ágota, Gittu és Feri.
És most a múltban vagyunk megint, Jakó Gusztáv temetésének napján. A gyászoló család most érkezett haza a temetésről
Gittu, kérlek, főzni kellene a mamának egy teát.
Már feltettem. Nem szeretem, ha dirigálnak.
Senki se dirigált. Majd én kimegyek és leforrázom.
Felesleges.
Hozzam a csészéket?
79Nem szeretem, ha más nyúl a konyhaszekrénybe.
Más! Biztos ellopom a sót vagy a porcukrot. (Kis csend, míg lenyeli az első mérgét, s feldolgozza magában, amit hallott)
Jakóné sírdogál
Mama, kérlek, én azt hiszem, okosabb volna, ha mi egyáltalán nem járnánk ide Ferivel. Ha annyira felesleges minden, amit mondunk vagy csinálunk, igazán nem tudom, minek törjük magunkat ide.
Apátok egy órája, ha nyugszik… Ti meg…
Éppen azért, anyukám. Apa, szegény, elment, nincs értelme tovább játszani ezt a komédiát. Gyerekkorunktól nem fértünk össze Gittuval, ha látni akarsz, te gyere el hozzánk. Engem itt minden alkalommal megsértenek.
Ágika, ez talán nem az a nap…
Ugyan már, Feri, ne légy szentimentális!
Tényleg, ne legyen szentimentális ez a nagy színész! Hát ne gyere ide… ne jöjjetek ide többet! Kibírom. A mama velem lesz, majd megleszünk ketten is, igazán felesleges ezeket a kényszerlátogatásokat szaporítani, úgyis úgy jösztök ide, mint akinek a fogát húzzák.
Ne beszéljetek ilyeneket, hallgatni se bírom. (Csend) Gittu nem úgy gondolta. (Csend) Ágika nem úgy gondolta. (Csend, aztán félénken, hátha ezzel 80más irányt szabhatna a beszélgetésnek) Itt van szegény apuka holmija, az óra, a gyűrűk… el kellene osztani…
Nekem nem kell semmi. Két év múlva esetleg felhánytorgatja vagy visszakívánja valaki… Igazán nincs szükségünk semmire. Menjünk, Feri.
Hiszen csak emlék… Emlékül…
Nem kell tárgy az emlékezéshez, anyuka. Van nekünk hál’istennek mindenünk. (Egyáltalán nem henceg, mert Feri kedves fiú, inkább szégyellősen bejelenti) Három karórám is van…
(rossz akusztikával érzékel, mint mindig) Hát ne vidd el, mondtam, hogy nem kötelező. Menj innen, Ágota, és ne is gyere vissza többé. Te is mehetsz, Feri, akár az életben ne lássalak benneteket, eriggy, ugrálj a színpadon, rázd a három karórádat. Bohóc.
(ez már neki is sok) Már bocsánatot kérek!
(tehetetlenül) Gittu… Gittukám…
Hagyd, anyukám. Te is hagyd, Feri. (Oda szúr, ahol a legérzékenyebb) Biztosan kérője van, annak őrzi az órát meg a gyűrűket. Olyan népszerű a férfiak közt, mindenkinek rögtön elcsavarja a fejét…
Tudod, hol az ajtó!
Apátok megfordul a sírjában.
Ismét a jelen, a lenti utcai zaj, az öregasszony tovább beszél gondolatban a férjével
Sose jöttek többet, és telefonon is csak akkor hívtak, ha tudták, hogy Gittu a bankban van, vagy elment nyaralni. Telefonon tudtam meg a Beatrix születését, a Feri sikereit, azt, hogy kitüntették… Ha én mentem hozzájuk… persze gyakran elmentem, Guszti, és te is elmentél volna, mert Ágota is a gyerekünk, úgy kellett tennem, mintha fodrászhoz mennék vagy a templomba, vagy a temetőbe, mert Gittu nem tűrte, hogy Ágotát látogassam. Sose volt egymásról egy jó szavuk, pedig majdnem mindig egymásról beszéltek. Olyan nehéz volt végighallgatnom Ágotánál, hogy Gittu rossz és önző, meg hogy rút, sose fog többet férjhez menni, de itthon is iszonyú volt, Guszti, mert itthon meg folyton azt hallottam, hogy Ágota nem hoz nekem tíz deka cukrot sem, nem is törődik velem, fütyül rá, ha beteg vagyok, ki hív nekem orvost, ki vesz nekem tüzelőt, ha nem ő, hisz Ágota egy fillért sem ad havonta, pedig Feri agyonkeresi magát, de Ágota fösvény, és voltaképpen nem is szeret engem. (Elcsodálkozik a gondolaton) Nem szeret… ezt mondta mindegyik a másikról… hogy nem is szeret engem. Borzasztó volt, Guszti! Hogy is hihettem volna el akármelyikükről is, hogy nem szeretik az anyjukat, mikor én két kislányt szültem, és szemem fénye volt mind a kettő? Néha gonosz gondolataim támadtak, Guszti, csúnya, fekete, alattomos gondolatok, jártak a nyomomban, mint a farkasok, alig győztem elűzni őket… úgy szégyellem… ne haragudj… de volt, hogy arra gondoltam, talán csakugyan nem szeret engem úgy, ahogy kellene, egyik sem, mert ak82kor nem élnének így, és nem akarnának kétfelé tépni, hanem megbékélnének egymással, legalább amíg élek… De látod, tévedtem. Mert szeretnek. Szeret mind a kettő. (Énekbe kezd)
Az érzelmes, szomorú dal olyan vidám az öregasszony szájából, mint valami induló.
Csengetés
Jaj Istenem, ez ő lesz!
(hangja kívülről) Ha bejössz, csukd be az erkélyajtót.
Az öregasszony kisiet az előszobába, Gittu ajtót nyit. A beszélgetés eleje a küszöbön hangzik, a lift megy lefelé
Ágikám!
Szervusztok.
Csend
Én eljöttem, mert… szóval mert felhívtál, és kértél, de ilyen egyszerűen talán mégsem megy ez. Apa temetése napján azt mondtad, ne jöjjek ide többet. Nem gondolod, hogy tartozol valami magyarázattal?
(gondolata) Soha életében nem kérlelt meg senkit. Gittu nem tud bocsánatot kérni, Gusztitól se tudott, tőlem se. Sosem ismeri el, ha hibázott…
83(pátosz nélkül, természetesen) Valamikor az ősidőkben nagyon megbántottalak. Igazságtalan voltam hozzád, mert szerencsétlennek éreztem magam, és szerencsésnek téged. A férjedet is megbántottam, pedig igazán jó fiú. Bocsánatot kérek. Ne haragudj rám, Ágota.
(valahogy nem ezt várta. Örül is, zavarban is van) Hát hiszen… látod, hogy eljöttem. Szervusz, anyukám…
(szinte megsemmisül az élménytől) Édes Istenem…
Nézd, egész este sírdogált. Menjetek előre, viszem a kávét.
Tulajdonképpen jó itthon lenni. (Más hangon) Mért van itt ilyen rettenetesen fülledt? Mért nem nyittok ajtót-ablakot?
Kánikulában muszáj zárva tartani mindent, itt akkora a zaj. Éjjel szellőztetünk, ha szűnik, különben a vendég nem értené a saját szavát.
Pfüh… (Más hangon) Feri csókoltat. Beatrix is. Elhoztam volna őket is, de aztán mégis azt gondoltam, magam jövök előőrsnek. Mit tudom én, mi jár a testvéreim fejében. Tudod, milyen. Még egyszer nem hagyom megsérteni Ferit.
(megjön a kávéval) Elhozhattad volna, már nem harapok. Az ember fiatalsága elszáll, aztán egyszer csak rajtakapja magát, hogy ha nem vigyáz, átveszekszi az életét. Minek?
Hamarabb is rájöhettél volna.
84(buzgón, elragadtatva) Ha tudtam volna, hogy idejössz, csináltam volna krémest. Még mindig úgy szereted a krémest?
Még mindig, anyukám. Csak már nem merek enni. Hizlal.
Menj már, csinosabb vagy, mint bármikor.
(örül a bóknak) Ugyan… Egyébként te is jól nézel ki, Gittu. Nem őszülsz. Több hajad van, mint nekem. Olyan fiatal hajad. Dús.
(a testvérek kávéznak) Andriskánk volt ilyen szőke. Ugyanilyen.
Szegény drágám.
A mama nem kap több kávét, mert akkor nem tud aludni. Megihatod az ő részét is. Még mindig annyi kávét iszol?
Még mindig. (Kortyol, évődve) Nem tettél bele mérget?
(megrémül, hogy megbomlik az egység) Jaj, Istenem…
Ugyan, mama, hiszen csak tréfált!
Ne tréfáljatok ilyen borzasztó dolgokkal!
(nézegeti a csészéket) Vettetek új készletet… Hova lett a régi?
Ó, a mama nagy művész! Mosogat, hipp-hopp, mint a zsonglőr, aztán zuhan a csésze, a tányér, vége.
(szégyenlősen) Ügyetlen már a kezem, megöregedtem. Meg aztán nem is látok valami híresen. Majd a Tóth Jani szemüvegével.
Ez szebb csésze, mint a régi volt.
85Nálatok biztosan még szebb van. Mihozzánk ritkán jön vendég, s aki jön is, amiatt nem kell nagyon iparkodni.
Hát nálunk örökké nagyvásár van. Hidd el, mikor eljön a nyár, alig várom, hogy beüljünk a kocsiba, és eltűnjünk Ferivel valamerre, ahol nem ismernek bennünket, és csak pihenhetünk.
(elragadtatva, büszkén) Nyáron Olaszországban voltak. Jártak a Vatikánban is, látták a sok szép képeket…
(megjátszva, hogy haragszik) Mama, te a hátam mögött találkoztál Ágotával!
(megrémül) Csak… (Azt akarja mondani, csak ritkán)
(nevet) Eriggy már, rendszeresen járt hozzánk. Mit képzeltél, mert te felfújtad magad, azért mi nem beszélünk?
Jaj, Istenem, ne kezdjétek újra!
Dehogy kezdjük, anyukám, örülünk, hogy itt ülünk végre. Azt hitted, nem tudtam, hogy odajársz? Nincs a világon olyan ügyetlen hazug, mint te. Az arcod színéről ki lehetett találni, mikor voltál Ágotánál.
(megkönnyebbülten) Beatrix olyan gyönyörű nagylány lett…
(nevet) Ezt is tudom. Megtaláltam a fényképét az imakönyvedben.
Nahát akkor nem sok meglepetéssel szolgálhatunk.
Nem is. Az újságból mindig tudtam, mi van Ferivel, a mama meg, ha nem is nekem, de a szomszédasszony86nak mindig elmesélte, mi van teveled. A szomszédasszony erkélye a mienk mellett van, a süket is meghallotta volna, hogy Ágikának kontya van, meg Ágika csodaszép kabátot csináltatott, meg Ágikáék villát építtettek…
És azt hiszed, én nem tudtam, mi van itthon? Hogy te előléptél a bankban, meg hányszor kaptál prémiumot, meg mikor hova mentél üdülni, meg hogy ki kellett vésni a zápfogadat. A mama oda se figyelt, mikor azt mondtam neki, nem érdekel, mi van veled, hagyjon engem békében, anyuka fújta a magáét, mert így esett jól neki. Még Beatrix is tudja, hogy a suszter kiszabott az irhacipődből.
A testvérek nevetnek
Még egy csészével?
Nem, elég volt, köszönöm. Különben is csak rövid időre futottam át, vendégünk lesz színház után. De eljöttem, mert… olyan váratlan volt, hogy felhívtál, és azt mondtad: jöjjek.
Csak nem akarsz már menni?
Nemsokára.
Te mindig olyan édesszájú voltál. Hozok egy kis csokoládét…
Isten ments, anyukám, mondom, hogy nem eszem édeset!
Ne hozz neki, mama, hadd maradjon ilyen szép karcsú. Különben is kilenc óra, neked ilyenkor már ideje lefeküdni.
87Csak nem küldesz ágyba egy ilyen napon?
Az orvos megmondta, hogy mindennap kilenckor ágyban légy.
Ha ez a megszokott időd, mama, akkor csak feküdj le. Nem vagyok én idegen.
Nem is azért… De hát ti még itt maradtok, beszélgettek… Még alig láttalak benneteket együtt, máris kimaradok mindenből.
Nem maradsz ki semmiből. Hát hiszen ezentúl mindig így lesz. Hol mi megyünk, hol ők jönnek, hol te mégy. Menj szépen lefeküdni. Hadd beszélgessünk egymással. Elvégre mi nem beszéltünk egymással annyi éve már.
Megcsókollak, anyukám. Jó éjszakát!
(engedelmesen) Csókoltatom Ferit. Beát.
Jó, átadom. Kezicsókolom.
Az öregasszony feláll, Gittu átkíséri a hálószobába. Az öregasszony lefekvéshez készülődik, később valóban le is fekszik
Így ni. Tessék az altatód, ma kivételesen egy egészet kapsz, nem egy felet. Tudom, hogy felizgattunk, kell a pihenés.
De én nem szeretek lefeküdni meg altatót bevenni meg aludni ma éjjel.
Ejnye, ne légy már ilyen makacs! Nyisd ki szépen a szádat. Így, itt a pohár.
Hagyd itt, majd beveszem. Menj vissza Ágotához, ne legyen egyedül!
Vigyázz, mikor nyelsz, torkodra ne fusson a víz!
88Az ajtó becsukódik Gittu után. Az öregasszony fészkelődik az ágyban, kihúzza, majd betolja az éjjeliszekrény fiókját
(gondolata) Altatót, egy ilyen napon! Egy ilyen gyönyörű napon! Dehogy veszem be! Azt akarom, hogy még sokáig tartson az este. (Kifigyel, regisztrálja, mit hall) Hangok, nevetés kintről, mint régen, mintha mindenkim élne, és nem lett volna háború és szomorúság. Guszti, az ajtórésen át besüt a lámpafény, és a lányaink kinn nevetgélnek, és fecsegnek, ahogy sohase tették. Bedobom ezt az altatót a fiókba, és ha Gittu benéz, nem felelek, nem nyugtalanítom azzal, hogy nem alszom. Gittu nem érti meg a dolgokat olyan könnyen, mint te, Guszti. (Elcsodálkozik azon, amire rájött) Én nem tudom, hogy a halottak mért értik jobban az életet, mint az élők…
Kintről zeneszó. Gittu feltett egy lemezt a lemezjátszóra. A két lány időnként elneveti magát, mert ez a lemez valaha mindig botrányt kavart közöttük, most csak mulatnak rajta. Régi lemez, a háború előtti, recseg is
Most feltették azt a lemezt, amelyet Gittu mindig utált, és Ágota úgy szeretett, hallod, Guszti? Feltették, és most nem kiabálnak egymásra miatta, hanem kacagnak, hallod? Nevetnek, önmagukat nevetik, milyen ostobák voltak és milyen kis gonoszok. A lányaim. Andriskám. Te. (Mintha titkot közölne) Guszti, én nem vagyok árva!
89Kinn megszólal a zongora. Ágota klasszikus operettrészletet játszik
Ágota leült a zongorához. Gittu nem tudja, mit hall, én tudom, mert engem mindig szeretett Feri, és ha ott jártam náluk, elmondta, mikor miben lép fel. Ezzel a számmal volt tavaly olyan nagy sikere. Most majd ezentúl Gittut is elviszik magukkal a prömierre, ott fogunk ülni valamennyien egy páholyban. Családom van, Guszti. Két lányom, te, Andriskám, vejem és unokám.
Az ajtó megnyílik, a zongoraszó erősebb
Alszol, Anyuka?
Csend
Mama, alszol?
Csend.
Az ajtó behúzódik. Kinn még mindig szól a zene
(gondolata) A szívem alszik, Gittu. A szomorúságom. A rémületem is, amivel nem tudtam felfogni, miért voltatok mindig olyan rossz testvérek. De én, én nem alszom, nekem ez az este hozta meg a kárpótlást azért, hogy valamikor annyit búsultam miattatok. Mintha valami veszedelemből menekültetek volna meg, úgy érzem. Mintha most lettetek volna igazán emberek.
90Kinn hirtelen abbamarad a muzsika. Feltűnő csend
Nem zongoráznak, nem gramofonoznak, és most nem értem a beszédüket sem. Mért ilyen csendesek, mikor azt hiszik, hogy én már alszom? (Kicsit eltöpreng) Hogy fel ne ébredjek. A zongorát is azért hagyták abba. (Megint elgondolkodik) Úgy szeretném hallani, miről tárgyalnak! Ha felkelnék, és odaállnék az ajtó mögé, akkor hallanám… (Kiszáll az ágyból, odalopakodik az ajtó mögé, közben biztatja magát: „Csak halkan!” Az ajtóhoz ér) Ez az ajtó sose zárt rendesen… (Az ajtó mögül végighallgatja, mit beszélnek az ebédlőben. Most az ő fülével érzékeljük a kinti párbeszédet, amely egyszerre színt kap és jól artikulált)
Egy félhez szokott, az egésztől azonnal elaludt. Nem innál mégis még egy csészével?
Nem, nem. Miért hívtál, Gittu?
Mondtam a telefonba. Nem méltó ez hozzánk, ez az örökös torzsalkodás. Gyerekes is. Ki akartam békülni.
Már azt hittem, valami baj van. Régebben nem voltak szentimentális rohamaid.
Fiatalabb voltam. Az ember annyi mindent másképp lát, mikor idősebb lesz. (Csepp szünet után, óvatosai) Persze baj azért van. Baj mindig van.
(gondolata) Jaj istenem… csak nem a bank?
Veled?
Á! – vele.
(gondolata) Kivel?
91Milyen baj lehet a mamával? Életében nem nézett ki ilyen jól. Tavaly óta legalább három kilót hízott.
Tóth Jani.
(gondolata) Tóth Jani?
A szemész?
Az.
Na de hát mit mondott? Beszélj már!
Gittu hallgat
Hallod? Beszélj! (Megérti) Csak nem?
De igen.
(gondolata) Guszti…
Ó, uramisten!
Nagyon rendes volt, írt neki másik üveget, megnyugtatta, hogy semmi baja, csak a látása is öregszik, aztán mikor ő kiment, én meg benn maradtam fizetni, nekem megmondta, mit talált.
(gondolata) Piros. Kék. Zöld. Lila. Sárga. Hófehér.
Hát ennél borzasztóbbra igazán nem hívhattál volna…
(gondolata) Fekete…
Gondolhatod, mit éreztem. És az a játék, hogy ne vegyen rajtam észre semmit.
Rettenetes. Fel se tudom fogni.
Én sem.
(gondolata) Mit csináljak? Mit fogok csinálni?
92Nem lehet operálni?
Ezt nem. Ez nem olyan. Megmondta Tóth Jani.
(gondolata) Nem lehet operálni.
Istenem, de borzasztó! Mért kell ilyesminek történnie? Olyan drága jó asszony! A lelkem kitenném, ha segíteni tudnék rajta. Mért ilyen igazságtalan az élet?
(gondolata) Kis Ágotám…
Egyszerűen nem tudok belenyugodni. A világ legjobb teremtése. Elviselhetetlen!
Ne sírj. Igaz, hogy én már kibőgtem a lelkemet.
Mit tehetnék érte, mondjad?
(gondolata) Tenni… mit kellene tenni?…
Én már végiggondoltam mindent. Nincs itt segítség, Ági.
Ha elvinném külföldre…
Azt hiszed, a magyar orvosok kevesebbet tudnak? Azt hiszed, nem kérdeztem ki Tóth Janit?
Beát rendszeresen ideküldöm majd, hogy felolvasson neki. Az is valami!
(gondolata) Úgy szerettem én magam olvasni.
(óvatosan) Beát, ide?
Csend
Hát ha majd bekövetkezik… ez itt nálam, sajnos, nem fog menni.
Mi nem fog menni?
93Hát ez az együttélés. Én reggel elmegyek, estefelé kerülök haza, én nem fogom tudni ellátni mindennel, szórakoztatni se lesz időm szegényt. Olyan helyre kell kerülnie, ahol mindig van otthon valaki.
(gondolata) Szivárvány…
(gyanakodva) Milyen helyre?
Hozzád.
Hozzám?
Persze. Villában laktok, te nem dolgozol, van segítséged is. Valaki mindig van a lakásban. Neked kell elvinned, nincs más megoldás.
Megőrültél?
(gondolata; még mindig csak önmagára figyel, nem arra, hogy most árulgatják egymásnak a lányai) Fekete…
Dehogy őrültem. Eddig én gondoskodtam róla, ezentúl te fogsz. Ez csak egyszerű.
Én fogok róla gondoskodni ezentúl?
Nincs harmadik gyereke.
(ezt mégis felfogja) Andriskám…
Na de hát miféle ötlet ez? Mióta férjhez mentem, te voltál vele, hozzánk csak vendégségbe jött, oda is ritkán. Ma felhívsz, mintha mi se történt volna köztünk, idecsalsz magatokhoz, azt rebeged, meg akarsz kérlelni… Rögtön tudnom kellett volna, hogy főzöl valamit, ismerhettelek volna. Béküljünk ki! Jó vicc, mondhatom.
(gondolata) Ezért hívta fel…
Azért hívtalak, mert ezt meg kellett beszélnünk. Szegényre rettenetes idő vár, amellett kell lennie, aki94hez jobban ragaszkodik, és aki jobban gondját tudja viselni. Téged szeret igazán, mindig utánad sírt ezekben az években. Éjjel néha egész hangosam zokogott (hazudik), és azt suttogta: „Ágikám!”
(gondolata) Sose szerettem egyiket se jobban a másiknál.
Ó, hogy tudtál mindig hazudni! Gyerekkorunkban is hányszor becsaptál! „Ágika, menj át a pékhez, neked szebb kenyeret ad, mert téged imád, beléd szerelmes.” Loholtam nagy büszkén, aztán pont olyan kenyeret kaptam, mint akárki. Egyszerűen lusta voltál a pékhez járni. Csakhogy megnőttem, édes jó testvérem, most már nem vagyok olyan hiszékeny. Éppen a mama képes arra, hogy különbséget tegyen kettőnk között! Szó se lehet róla, hozzánk nem küldöd szegényt!
(gondolata) Küldenek…
De mért nem akarod? Bizony isten utánad sóvárog mindig. Utánad, Beatrix után, Feri után. És hát neked nincs állásod, te tudsz segíteni neki, foglalkozni vele. Végre is éppúgy a lánya vagy, mint én.
(gondolata) Éppúgy a lányom…
Kérdezz meg akárkit, kívülállót, mondd el neki, hogy a mamának két gyereke van,
Az öregasszony Gittu e szövegével párhuzamosan azt suttogja: „Három.”
egy háziasszony meg egy dolgozó. Kérdezd csak meg, mit mondana rá. Mindenki a szemedbe vágná, hogy neked kell elvinned őt.
95Na, ezt verd ki a fejedből. Erről egyáltalán nem lehet szó. Nem olyan az életmódunk, a lehetőségeink… Különben se találná magát nálunk, el se tudja képzelni az életét nélküled. Nekem mondta.
(gondolata) Nem mondtam soha.
Ferinek a puszta jelenléte elfeledteti vele, milyen csapás érte. Annyira szereti Ferit. Olyan mulatságos, tehetséges férjed van, és olyan jószívű fiú.
Ó, hogy megállod pirulás nélkül! Hát nem azt mondtad róla, bohóc? Nem megjósoltad, hogy ott fog hagyni, és megcsal a színésznőkkel? Most képes vagy magasztalni, csak odavegyem a mamát.
(gondolata) Odavenni…
Hát nekem hiába udvarolsz. Nem. Borzasztóan szánom a szerencsétlent, de nem.
De igen. Oda fogod venni. Van hatóság a világon, van Tanács. Agyonkeresitek magatokat, soha nem adtál haza neki egy fillért sem. Pótolhattam a nyugdíját, vehettem neki tüzelőt, szerezhettem neki mindent, ami kellett.
Pénzt, azt adhatok. És ha imádsz hivatalokba járni, csak fáradj fel a Tanácsba. Parancsolj!
(gondolata) Tanács… Ha valakinek az anyja… Ha valakinek már nem lát az anyja, akkor a gyerekei a Tanácsba mennek el, Guszti?
El is megyek, ne félj. Lesz egypár szavam a nagy művész családjáról, amely luxusban él, személyzetet tart, és fütyül a vak anyjára. Majd a közönség is megtudja, kit bálványoz.
96Ó, a nagyokos! A szorgalmas Gittu, akinek mindig jobb volt a bizonyítványa, mint az enyém! Ágica volt a rossz tanuló, Gittuka a színjeles kislány. Volna képed feljelenteni bennünket, és rontani a Feri hitelét?
Csepp szünet
Volna hát. Csakhogy rosszul számítasz, kedves, mert a Tanács azt fogja mondani, hogy nem lehet megháborítani egy művész nyugalmas életét, és nem lehet kívánni tőle, hogy otthon bánat és szomorúság vegye körül, mert neki állandó derűre van szüksége, amíg a szerepeire készül. Nem, Gittu, nem. Remekül kitaláltad, de ez nem fog menni. Pénzt adok, ha kell, fogadj mellé valakit, aki ellátja, míg te haza nem jössz, de én nem viszem a mi otthonunkba szegényt.
(gondolata) Pénzt?…
Most már értem, mért utáltalak gyerekkoromtól fogva. Szíved, az nincs, felelősséget, azt nem vállalsz. Gyönyörű.
Mért, te miféle felelősséget vállalsz, és neked hol a szíved? Most igazán megmutathatnád, ha volna. Még cikket is írnának rólad valamelyik újságban, hogy egész nap kulizol, aztán hazajössz, és te vagy a jó tündér. Csakhogy te is félted a pár szabad órádat, és azért kellene elvinnem a mamát nekem. „Béküljünk ki…” „Öregszem…” Ha nem volnék így felháborodva, nevetnék rajta.
Vagy te, vagy én. Két gyereke van, mondtam már.
97(gondolata) Három. (Eszébe jut, hogy egyik lányának se kell) Egy…
Na ne vágj ilyen dúlt arcot, nem történt semmi. Megpróbáltál ravasz lenni, nem ment, nem tragédia. Nem muszáj, hogy mindig neked legyen igazad, te okos. Elég baj jön ránk is, őrá is, szegénykémre, nincs értelme, hogy itt öljük egymást.
Nem, majd táncolok, dalolok örömömben. Könnyű neked, megint kibújsz minden teher alól. Törhetem a fejemet én.
Na de mért törnéd? Hát nincs intézet?
(gondolata) Intézet…
Biztosan van, de ki tudja oda bejuttatni?
Feri.
Feri?
(gondolata) Feri.
Ferinek minden csak egy szavába kerül. Akkor nem marad nálad, nem jön hozzám, megy szépen intézetbe, ahol vigyáznak rá, és jó dolga lesz. Kolumbusz tojása.
(gondolata) Kolumbusz tojása.
Azt gondolod, el tudja intézni?
Feri mindent el tud intézni. Ne edd magad emiatt, mi majd kézbe vesszük a dolgot. Persze, nem bizonyos, hogy a férjem el lesz ragadtatva, amiért kérsz valamit, azt mondtad neki: bohóc. Anyuka is emlékszik rá.
(gondolata) Emlékszem.
Ugyan, hagyd! Mi voltam én akkor, egy boldogtalan, fiatal teremtés, egyebet sem akartam, csak ütni, 98mert fájt a szívem. Feri igazi művész, tudtam akkor is. És derék fiú.
(dorombol) Nem bohóc?
Ej, hagyd már, mondom. Mindig nagy véleményem volt róla titokban.
(gondolata) Nagy véleménye…
Akkor ne izgulj semmin. Én majd elintézem.
Az óra, lassan, méltóságteljesen fél tízet üt
Jóságos Isten, a vendég! Feri meggyilkol, ez olyan pontos szokott lenni!
Itt a taxiállomás a kapunk előtt, nálunk mindig van taxi. És ezentúl ne várj évekig vagy valami különleges hívásra, míg ajtót nyitsz ránk. Nincs annak a haragnak semmi értelme.
Te is eljöhetsz, nem eszünk meg. Még nem is láttad a villát belülről. Bár valami más alkalommal találkoztunk volna. Szervusz, te hörcsög!
Galamb, már galamb. Szervusz, Ágika. (Összecsókolóznak, Gittu kikíséri a testvérét. Az öregasszony visszafekszik az ágyába. Gittu visszatér, rámol az asztalon)
(magában) Buta állat. Összerúzsozta a porcelánt. De legalább elintézi. Hiú, mint a macska. Majd a bohóc. A bohóc. Erre jó.
Zörög a porcelán
Az ember meggyúl ebben a hőségben. Most már tán ki is lehet nyitni az erkélyajtót. (Bemegy a hálóba, kinyitja az erkélyajtót) De nyikorogsz… (Anyja felé néz) Hogy van rajta ez a paplan?
Az ágyhoz megy, észreveszi, hogy az öregasszony ébren van
Mama! Hiszen te ébren vagy! Mit ülsz itt az ágyban, mint egy kis bagoly? Rosszat álmodtál?
Most ébredtem fel.
Nyikorog az a nyomorult ajtó. Máskor, ha nyitom, nem riadsz fel. Ma éberebb voltál. Az izgalom.
Az.
Szép nap volt, ugye?
Szép.
Örülsz, hogy kibékültünk?
Örülök.
Ági kedves volt.
Kedves.
Minek haragudni?
Minek hát.
Most aztán volna kedved énekelni, nem?
Volna.
A két kis verebet?
A két kis verebet.
100Történik bárhol, bármikor
102Rendezte Cserés Miklós dr.
103 104(Zene, majd…)
El kellett volna talán felednem őt, az embert, és csak az íróról beszélni? De mért fojtsam el a fájdalmat én? Bár fakaszthatnék nem sós, de véres könnyeket, s bár, amit mondok, mint a villám, hatná keresztül a hazát, amely legnagyobb fiait századokon át megsiratatlanul engedte sírba szállni, nem vette észre, hogy neki áldozták mindenüket, és nem vette észre azt sem, hogy egyebet se hagytak a gyermekeikre, mint fel nem ismert, meg nem jutalmazott, eltiport érdemük keserű dicsőségét…
(enyelgő, fényes szoprán) Volt egy Isten, aztán volt egy kutya, aztán az Isten meg a kutya mindig együtt sétáltak. De a kutya nem harapott, a kutyának felül is csak két foga volt, alul is csak két foga volt…
Ti nem tudjátok, milyen volt a börtön. Vak és süket, befalazta a jelent, eltemette a múltat és beárnyékolta a jövendőt.
A sorsnak nincsenek kedvencei, csak eszközei.
Aztán a kutya elment a templomba, ott két lábon táncolt egy kisleánynak, aztán a kutya elment az erdőbe, fogott két madarat…
105Küldtem egy kis dobozt, benne körteágakat, oltani. Megfakadt az az oltás? És a fáim? Vigyáztatok otthon az ákácfáimra?
Fogott két madarat, de nem ette ám meg. Egy tányéron húst vitt a madárnak meg kenyeret…
Mi lehettem volna, ha más földön születem? Itt nálunk készületlen még minden, szókincsünk sovány, nyelvtanunk primitív, stilisztikánk ügyetlen, és mi magunk, írók és olvasók is primitívek vagyunk. És mégse születtem volna sehol se szívesebben.
Jó húst vitt a madárnak, meg kenyeret, meg mindenféle mást is, és adott a madár anyjának is…
Ez az eltaposott nép majd felemeli a porból a fejét, és nyelve sem az lesz, ami régen, mert megtörtük az utat a következő nemzedéknek, azoknak már nem kell ősrengeteget irtaniok, ültethetnek virágot.
Hogy tévelygett itt elhagyatva, hogy küzdött mind segedelem nélkül, folyóiratai nem kellettek, műveire tizenegy millió ember között nem akadt vevő, legbecsesebb kézirataira kiadót nem talált. Én tanúja voltam csalódott szívének és álmatlan éjjeleinek…
(olyan halkan, mint a lehelet, kimondhatatlan boldogsággal) Pártjára kelni azoknak, akiket elnyomtak, elfelejteni, milyen felekezet tagja vagyok, elhinteni szavammal és példámmal a jövendő magjait – milyen gyönyörű, milyen irigylésre méltó sors jutott nekem!
106Az Ügyvivő irodájában, egy forró nyári kora délutánon. Az Ügyvivő a karjára borulva alszik az íróasztalán, mikor az Irodaszolga betrappol. A szolga krákog, fel akarja hívni magára a figyelmet. Az Ügyvivő horkant egyet, felébred
Egészségére kívánom. Ugyan jót tetszett aludni.
Minek hagytál, állat? Ha soron kívül alszom, megfájdul a fejem. Most is csak úgy lüktet.
A meleg teszi.
Csakhogy az irodám nem hálószoba, és az íróasztalom teteje nem párna. (Tapogatja a nyakát, nyög) Merev a nyakam is.
(szolgálatkészen) Dörzsölgessem?
Eriggy a fenébe. Inkább ne függönyöztél volna be ebéd után. Csend volt, ez a bolond kánikula… Elnyomott az álom.
Legalább frissebbnek tetszik lenni estére. Új darab megy a színházban.
Van nekem itt színházam mindennap. Ronda egy állás.
Pedig szép neve van. (Áhítattal) Ügyvivő…
Csinos kis ügyek azok, amiket én viszek. Ha valaki nyakig ül a slamasztikában, én rángatom ki.
Kis csend
Na, csukj be mindent, hazamegyek. Ma már nem akarok látni senkit, kezet sem akarok fogni senkivel. Mindenkinek izzad a tenyere.
(óvatosan) Az Alezredes úron kesztyű van.
Jóságos Isten, hisz azt meg iderendeltem. Régóta vár?
Van vagy egy órája.
S te hagytad, hogy aludjam?
Az Alezredes úr családja hetedik éve jár a nyakunkra, és vár türelmesen. Ezen az egy órán már nem múlt semmi.
Dehogynem múlt. Na, küldd be azonnal!
Igenis, küldöm.
Az Irodaszolga kimegy, és egy távolról hallatszó „Tessék parancsolni”-val betessékeli az Alezredest
Ügyvivő úr!
Alezredes úr, jó napot kívánok. Én nem töltöm az időt mentegetőzéssel, hogy megvárattam. A hír, amit hallani fog, úgyis megbékíti. (Kis, hatásváró csend után, ünnepélyesen) Bátyja kegyelmet kapott. Kiszabadul.
(minden indulat nélkül, nem lehet kitalálni, örül-e, vagy csak tudomásul veszi) Valóban nagy hír. Igazán köszönöm.
Elsősorban önmagának köszönje, Alezredes úr. Én hetedik éve ostromlom szakadatlan a legfelső helyet a rab érdekében, s ha el is értem a halálbüntetés 108módosítását, a szabadlábra helyezést csak most tudtam kivívni, hogy a kegyelmi kérvényt ön írta meg. Nyomós érvei lehettek, hogy meghallgatták.
Naiv érveim voltak, Ügyvivő úr.
Elképzelhetetlen. Bátyját előbb halálra, majd bizonytalan idejű börtönbüntetésre ítélték; politikai foglyokat nem engednek szabadon együgyű érvelésre. (Kis szünet, gondolkozik) Ön kitűnő katona. Közismert, mennyi szolgálatot tett a hazának.
Ügyvivő úr, az én anyám öreg, nem is egészséges, és mindig a bátyám volt a szeme fénye. Azt hiszem, beleszakadt volna a szíve, ha nem kaphatja vissza. Egy anya nem törődik azzal, hogy társadalmi rend elleni izgatás, annak hiába magyarázza, miben bűnös a fia, az csak szeretni tud. Én nemigen írtam a kegyelmi kérvényben a magam érdemeiről, inkább arról beszéltem, hogy az anyám belepusztul az utána való sóvárgásba. Nyilván ez segített.
No meg hogy ön folyamodott. Ön, személyesen.
Ezek szerint megvihetem a hírt a családnak?
Semmi akadálya.
És a fogoly… a bátyám mikor szabadul?
Már értesítették a börtöne parancsnokát. Egy-két bürokratikus formaság, és pár nap múlva vihetik is haza.
Ügyvivő úr, anyám és testvéreim nevében hálásan köszönöm a támogatását.
109Készséggel álltam rendelkezésükre. Ha nem érezném frivolnak a szót, azt mondanám, valósággal öröm volt önökkel kapcsolatba kerülni. Ennyi együttérzés, ennyi áldozatkészség, szolidaritás a pör folyamán… Pedig csúnya ügy volt, kínos ügy. Hát igen. (Csepp szünet után, súlytalanul, nyájasan) Ötezer.
Tessék?
Még ötezerrel tetszenek tartozni.
Ismét?
Drága Alezredes úr, én készséggel meghallgatom, mikor az édesanyja szülei szívéről és szenvedéseiről beszél, mert majdnem olyan szuggesztíven tud fogalmazni, mint a bátyja. De Alezredes úrnak is tudnia kell, hogy míg egy kegyelmi kérvényt legfelső helyen referáltat az ember, minden kezet meg kell szorítani, amin az a folyamodvány átmegy. Üres tenyérrel nem szoktak kezet fogni ebben az országban.
Ez a megelőzőkkel együtt már negyvenezer.
Kereken. Meg a rab élete és szabadsága. Olcsó.
Ennyi pénz, természetesen, nincs nálam. (Gondolkozik) Este a lakására küldöm a legényemmel. Megfelel?
Ó, hogyne, kérem. Nekem az Alezredes úr ígérete is készpénz. (Kicsit habozik, mondja-e, ami eszébe jut, aztán úgy dönt, hogy igen) És mert a kapcsolatunk e hét éven át mindig zavartalan volt, adnék én az Alezredes úrnak egy jó tanácsot.
110(hideg utálattal) Ügyvivő úr, a bátyám szabad, ön estére megkapja, amit kért. Nem szeretnék új számlát nyitni önnél még egy jó tanács erejéig sem. Ha megengedi, távozom.
A viszontlátásra, Alezredes úr! (Kuncog egyet, miközben az Alezredes kisiet)
Az Irodaszolga becsukja a távozó mögött az ajtókat, és visszatér
(még mindig mulat a helyzeten) Elment?
El.
Neked köszönt?
Nem köszönt az.
Nem baj. (Megint kuncog, aztán eszébe jut valami) Te, Lukács! Ha neked van egy szép kis házad, aztán valaki felgyújtja, mit csinálsz?
Kupán vágom.
Hát nem mégy utána a börtönbe? Nem szabadítod ki?
Szabadítsa a rosseb.
És ha új házat építenél, aztán egyszer csak jönne befelé az a múltkori gyújtogató?
Kirúgnám.
De ha nálad akarna lakni.
Nálam ugyan nem laknék. Menne a nyavalyába.
De ha muszájna befogadni?
Mért tetszik ilyen furcsákat kérdezni?
111Csak úgy. Tréfából.
Hát én még tréfából se fogadnám be.
Mert nem vagy úr, Lukács. Nem vagy úr. Nem tudod, mi illik.
Tudom én. Jártam én iskolába is.
Akkor se tudod. (Elgondolkozik megint, mulat magában) Ej, az az Alezredes úr…
Dühös volt.
Rosszul tette. Nem kell se gőgösnek lenni, se dühösnek, mert árt az egészségnek. Ha értelmesen viselkedik, most megtanulhatott volna valamit.
Mit?
Hogy azon, amit ma ötezerért vett, hogy tud majd ötször annyit keresni, barom.
A politikai foglyok börtönében. A Rab cellájához közel eső őrszobán az Őrmester és a Baka unatkozik a forró nyári éjszakában. A többemeletes börtön most elevenedett meg, hogy az éj leszállt; a foglyok „kasperolnak”, ütemes jelzésekkel adnak hírt magukról. A sok hang közül kitisztul és különválik a Rab kopogása, aki egy hosszú, két rövid koppantással, kemény daktilusokkal hívja a szomszédját. A Baka felfigyel
Mi az isten ez?
Beszélgetnek.
Így?
112Így. Mit csináljon a fogoly? Nappal mozgás van a folyosókon, ez is, az is benézhet. Éjjel azt hiszik, övék a világ.
Én nem szeretek itt lenni.
Ők se, fiam.
Nem lehetne másutt szolgálni?
Jelentkezzél tán püspöknek. Annak jobb.
Nincsen itten levegő.
Itt, az őrszobán van. A cellákban nincsen. (Megszánja) Első napos vagy, majd megszokod.
Mindig kopognak?
Nem mindig. Néha ordítanak meg énekelnek.
Oszt mért akartak forradalmat csinálni?
Tán nem tetszett nekik úgy, ahogy van.
De hiszen akkor…
Fogd be a szád. Nem kérdezett senki.
A kopogás újra kezdődik
Megint kezdik.
Ez tudom, melyik. Ez ma egész nap nyugtalankodott, olyan volt, mint a bolond. Megmondták neki, hogy kiszabadul.
Hálá Istennek.
Rídelét hívja ilyenkor, a szomszédját. Már kitapasztaltam. Hallod? Kiveri a nevét. Rí-dele. Rí-dele.
Nahát! (Ő is megpróbálja kiverni az asztalon a daktilust) Rí-dele. Jó!
113Ha aztán a szomszédja felébred, odaállnak a fűtőlyuk két oldalára és beszélgetnek. Így szokják.
Oszt mit beszélnek?
Csukasd be magad, majd megtudod.
A kopogás erősödik
Nagyon bírják. (Eszébe jut valami) Oszt szabad ezt?
Mit?
Kopogni.
A foglyok szünet nélkül jeleznek
(ártatlanul) Hát kopognak?
Nem hallja?
Nem én.
Hát süket?
Süket hát. (Nyomatékosan, mintegy utasítást adva a Baka jövendő magatartására és viselkedésére) Éngem egyik se keressen meg a túlvilágon, és egyik se huhogjon rám, hogy elvettem még ezt a csepp kis örömét is.
Hát hiszen… énfelőlem…
A Rab a Marseillaise-t kopogja
A marszejji dal… Mondom, hogy ez ma megveszett az örömtől. Máskor nem merte volna. Ha meghallja valamelyik tiszt, baj lesz.
114(elragadtatva) Ez a marszejji dal? (Megpróbálja utána kopogni: „Titi – tatta-tatta-tá-titi”)
Hagyod abba?
A Baka elhallgat, a Rab rendületlenül tovább jelez
Csak nem békél. Még a végén itt tartják. (Kivágja az őrszoba ajtaját, a műfelháborodással) Azt a keserves úristenit a fejüknek, mit képzelnek odafenn a rab urak? Bál van? Lányokat ne hozassunk a városból?
A kopogás, mintha elvágták volna, abbamarad. A Másik Fogoly mélyen, riadtan lélegzik egypárat, a Rab halkan elneveti magát
Az Őrmester nem szereti a Marseillaise-t.
Dehogynem. Csak figyelmeztetni akart, hogy ne ugrálj.
Igenis ugrálok. Ez az utolsó éjszakám idebenn. Holnaptól megint azt teszem, amit akarok.
Tudod te egyáltalán, mit akarsz?
Tudom. Rohanni. Belegázolni egy folyóba. Átfúrni magam egy tábla búzán. Meghempergőzni a fűben, mint a csikók.
És ha kirohangáltad magad?
Hazamenni anyámhoz. És olvasni. És írni.
És nem felejted el, amire kértelek?
Hogy felejteném?
De nekem nincsen pénzem.
115Majd szerzek én.
És gondolod, hogy sikerül?
Engem is elengedtek, látod. Biztos nem ingyen. Rohadt világ ez, pénzért az elvüket is eladják. A félelmüket is. A gyűlöletüket is. Majd fizetünk érted is.
Mióta ebben a börtönben vagy, elettem az ételed felét.
Váljék egészségedre.
Nekem senkim sincs odakinn. Neked se telik. A ti szegénységetekből szabaduljak?
Hát persze. (Gondolkozik egy kicsit, mivel könnyíthetné meg a másiknak, hogy elfogadja az ígért támogatást) Ide figyelj! Mióta rab vagyok, ültem vagy hat börtönben. Olyanban is, amelyik négy emelet mélyen volt a föld alatt, lámpát meg nemigen engedtek gyújtani benne, és még szerencse, hogy így volt, így legalább csak akkor láttam meg, hogy a skorbutos elődöm milyen freskókat köpött a falra, mikor már elvittek onnan is. Mit gondolsz, mért vagyok mégis itt ma? Mert mindig volt valaki, aki segített.
Kintről?
Bentről is. Kintről a család, bentről meg aki csak tudott. Emelem üres poharamat mindazokra, akik papírt meg tintát csempésztek a cellámba, továbbították a leveleimet, adtak könyvet, jó szót, biztatást, kiszöktettek a városba sétálni, bocsánatot kértek, amikor megbilincseltek, és sose vették észre azt, ami egy rabnak tilos volt.
Halkabban!
116Éljenek a tisztességes börtönőrök, a velem szolidáris bakák…
Ne kiabálj!
Az emberséges tömlöcszakácsok, a nekem drukkoló tisztek…
Nem hagyod abba?
Nem. Csaknem hét évig szenvedtem, és most, hogy holnap vége, még egyszer emlékezni akarok azokra, akik jók voltak hozzám. Riedele, én néha elfelejtettem, hogy rab vagyok, mert azok, akiknek őrizniök kellett, szemembe mondták, hogy nagyra becsülnek, és ártatlannak tartanak.
És adtak neked külön kosztot.
Azt az anyám fizette. De adtak papírt, hogy dolgozni tudjak, s az többet ért, mint az étel.
Ezt most mért mondod el?
Hogy ne hálálkodj. Nekem is adtak, én is adok. Ígérem.
Engem életfogytiglanra ítéltek. Értem senki se mer tenni semmit.
Engem meg halálra, mégis hazamegyek holnap. Te nem ismered az én családomat.
Ha olyanok, mint te, akkor ismerem.
Különbek nálam. Nélkülük itt maradtam volna örökké, vagy tán ki is végeznek. Úgy álltak a hátam mögött, mint a szikla.
Holnap már otthon vagy. Milyen lehet otthon lenni?
117Nem tudom. Az se lesz könnyű. Rád fogok gondolni, meg a többire. Az őrmesterre, ahogy ordít, és lehet, hogy puszta megszokásból kopogni fogok a falon. (Mulatságosnak találja a gondolatot) Majd megijed az anyám.
És mit kezdesz, ha kinn leszel?
(olyan természetesen és pátosztalanul, mintha azt közölné, hogy elmegy az orvoshoz) Megváltoztatom a világot.
Bolond.
Hat és fél éven át gondolkoztam a módján. Most már rájöttem, hogyan.
Az lesz a vége, hogy visszahoznak.
Dehogy hoznak. Olyan pontosan tudom, mit kell tennem, mint egy hadvezér a csata előtt.
Én azért csak azt mondom vigyázz!
Nem vigyázok. Esztendőkig mindenre vigyáztam, még a leheletemre is. A titokban gyújtott lámpára, a becsempészett levelekre, a tintámra, a nyavalyás egészségemre, hogy túléljem, ami van, és megérjem a szabadulást. Soha többé nem vigyázok semmire, ami az enyém. (Súlytalanul) Holnap hazamegyek, és felgyújtom az ország négy sarkát.
Te megőrültél.
Nem úgy, ahogy képzeled. Másképpen. Majd meglátod. Én most nem tudok erről beszélni, de tudom, mi hogy lesz, úgy tudom, mint a nevemet vagy a szemem színét. Van egy házam vidéken, ha kiszabadulsz, majd eljössz hozzám pihenni. Ákácok vannak előtte 118meg egy nagy kert. Ott lesz a központ. Onnan indítok el mindent.
Mi az a minden?
Minden, ami nincs.
És honnan teremted elő, ami nincs?
Ahonnan Isten szokta. A semmiből.
Egyedül?
Dehogy egyedül. A szövetségeseimmel.
(rémülten) Megint egy összeesküvés?
A legnagyobb, ami valaha ebben az országban volt. És ennek én leszek a vezére.
Hallgass már, az Istenért!
Az is velem lesz, aki megtámad miatta.
Nem értem.
Aki agyon akar csapni mérgében, az már felemelte a karját. Mozog. Azt akarom, hogy megmozduljon mindenki. Hat és fél esztendeig vertem a falat, hogy engedjenek szabadon, mert dolgom van odakinn. Most végre mehetek. Holnaptól szabad vagyok. Hallod, Riedele? Szabad!
Meghallják, te őrült!
Szabad vagyok! Megváltoztatom az országot! Megváltoztatom!
(felüvölt az őrszoba ajtajából) Mit csinálnak maguk odafenn? Ha felmegyek, megbánják. Megveszett maga? Itt akar maradni?
Nagy csend
Beszélj velem! Szólj hozzám! Segíts! Mondd, hogy hallgassak, de szépen mondd, mert ha énrám rám kiáltanak, nekem ellenkeznem kell. Szelíden szólj! Kérjél! Mondd, hogy ne legyek őrült, hogy legyek óvatos! Mondd, hogy már csak egyetlen kurta éj, és holnaptól megint enyém a világ. Riedele… Itt vagy? Ne menj el! Mondj valamit! Riedele…
(gyöngéden, mintha beteget nyugtatna) Holnap hazamégy, és minden úgy lesz, ahogy valaha volt. Aludj! (Szépen, szeretettel) Aludj már!
Ó, Istenem, aludni…
A Rab otthonában. Az Anya és a Szobalány a Rab szobájában rendezkednek
Hány vánkoson szeret aludni?
Kettőn.
Akkor egy másikat is felhúzok neki. Így ni. (Megveregeti a frissen felhúzott párnát)
Hozd a szebbik paplanját. A kéket. Nem hált azóta se rendes ágyban…
(naivul, szeretettel) Szegény szerencsétlen!… Pincében élni, mint a patkánynak…
Iparkodj, Marika!
Nagyon lefogyott?
Le.
120Majd felhizlaljuk. Csak jöjjön haza, nem marad eleven a baromfiudvaron. (Elrendezi az ágyat) Na, itt a paplanja. (Eszébe jut valami) Jaj, de nehéz volt ez az ágy! Azt hittem, leszakad a karom, pedig ketten hurcoltuk vissza Sándorral. Még jó, hogy segített.
Dolgozz szépen.
Hát hiszen készen vagyok. (Eltűnődik) Így állott ez a lámpa?
Kicsit közelebb.
Most jó?
Most jó.
Csak azért kérdem, mert én még nem laktam itt, mikor elvitték. Gondolom, ha valaki hazajön, szereti, ha mindent úgy talál, ahogy hagyta.
Rendben van itt minden.
Soká olvasott, ha lefeküdt?
Hajnalig.
Aztán még sincs szemüvege?
Menj már, arra a szép barna szemére.
Én már ki se bírom várni, hogy megjöjjön.
Még csak te. Hisz sose láttad.
Akkor is.
Csepp csönd
Tessék mondani… állva írt?
Mik jutnak az eszedbe? Hát ki tud állva írni?
Csak, mert az íróasztal mögött nincsen szék.
121Persze. Hogy nem vettem észre? Hova hurcoltátok azt a karmos lábú széket?
Mi sehová. Zsuzsa kisasszony vitte el kocsin. Megtetszett a férjének.
Elfelejtettem. Na mindegy. Állíts oda másikat.
Hozzak virágot?
Szedjél. Szereti.
Aztán melyik vázába? Mert ami itt állt a kisasztalon, amelyiken lányok táncoltak ingben, azt elvitte Dénes úr.
Hozd ki azt a szép kéket az én szobámból.
Biztos, hogy holnap hazajön?
Biztos. Hajnalban indul érte József úr.
Akkor ma ünnep estéje van. Szabad ünnepelni?
Hogy akarsz ünnepelni, te bolondos?
Ahogy a templomban. Gyertyával. Rakok az ablakba égő gyertyát, aztán ha valaki jön az utcán, mindjárt tudni fogja, hogy nálunk valami nagy öröm készül.
Csak tudnám, te mért vagy ilyen izgatott. Nem is ismered.
Egyébről se tetszett beszélni, amióta itt vagyok.
Hát gyújtsál gyertyát, ha akarsz.
Hozom már! (Kiszalad)
Az ajtó nyitva marad mögötte, nemsokára halljuk a Tisza távoli, vidám csaholását, amellyel az Alezredes közeledését jelzi
Hogy rakta ezt a terítőt… Milyen ferde… (Dúdol) „Hajnali szellő, hajnali szellő, ébren találod még hű fiadat. Hajnali szellő…” (Kikiált) Jössz már, Marika? Beljebb kellene húzni a szőnyeget.
(belép a gyertyákkal) Már itt vagyok.
Felgyújtod a házat azzal a sok gyertyával.
Dehogy gyújtom. (Rendezkedik az ablakpárkányon, sercen a meggyújtott gyertya) Most aztán olyan minálunk, mintha az ablakban csillag ülne. Szép?
Szerintem nagyon szép.
Jön ám hozzánk valaki.
Nem hallottam semmit.
Kintről jobban hallani. Tessék csak figyelni!
Csak nem valami vendég? Ma nem vagyok itthon idegennek.
Elküldöm, ha a római pápa is. De nem lehet akárki, mert a Tisza örül, Sándor meg beengedte.
Az Alezredes belép, a Szobalány meglepődik
Jé, az Alezredes Úr!
Te vagy, Lacikám?
Kezicsókolom.
Jó estét, anyám.
Kis szünet
A lány menjen ki.
Hallod, Marika?
123Hallom.
Akkor mire vársz?
Azt hittem, hogy… (Azt képzelte, talán a Rabot is elhozta) Csak egyedül tetszett jönni?
Nem. A lőcsei hóhérral. Na indulj innen.
Hát hiszen megyek. (Kimegy, anya és fia kettesben maradnak)
(boldogan, melegen) Ez szép. Látod, ez szép. Én mindig mondtam a gyerekeknek, hogy csak beszélsz. Én ismerlek igazán.
Mire céloz, Anyám?
Józsi azt mondta, mikor kértelek, hogy nem írod meg azt a kérvényt. Én azt mondtam: igen. Meg is írtad. Ismerem a szívedet, az én fiam vagy, az én fiam nem tagadja meg a testvérét. Józsi azt mondta, ha kiszabadul, szóba sem állsz majd szegénnyel, én azt mondtam, elsőnek fogod megcsókolni. Ugye, hogy most is eljöttél, pedig nem is vártunk. Na, kinek volt igaza?
Józsinak.
Józsinak?
Csak nem gondolja, hogy azért jöttem ide, hogy bankettezzünk a rab tiszteletére? És egyáltalán, mi van itt? Mik ezek a gyertyák? Megbolondult itt mindenki?
A kislány úgy gondolta, meg kellene valahogy ünnepelni…
Ügyes ötlet. Már jelentik is azóta az illetékeseknek, hogy a kiszabadult rabot ünnepi kivilágítás fogadta. Nem volt elég bajunk?
124Az a pár gyertya…
Az a pár gyertya azt jelenti, hogy Isten hozott, örvendünk, hála Istennek. Megőrültek?
Nem értem.
Nem érti! Fújja el azt a fényt!
Na de hát kit sért az, ha örülünk a fiamnak?
Bélyeges ember húzza meg magát. Hazaárulónak nem szoktak világítani. Csodálom, hogy anyám ezt nem tudja. (Elfújja a gyertyákat)
Ha így beszélsz a bátyádról, akkor igazán nem tudom, mért jöttél el.
Nem őt üdvözölni. (Kicsit hallgat, aztán erőt vesz magán. Higgadtabban) Ki van itthon?
Zsuzsa meg Józsi.
Hívassa be őket.
Na de mit akarsz tőlük?
Nem szabad beszélnem a testvéreimmel?
De furcsa vagy, fiam… (Csenget. Zavartan, rosszat sejtve hallgat, míg a Szobalány vissza nem tér)
Tetszettek csöngetni?
Szólj a kisasszonynak, meg József úrnak.
És pusztítsd el a gyertyatartókat az ablakból.
(nem hisz a fülének) A gyertyatartókat?
Hallottad.
(rémülten, gyerekesen) Hát mégse szabadul?
Ez valami új szokás, anyám, hogy a cseléd a szobában ácsorog, és társalog a vendégekkel?
Menj, Marika. Tedd, amit mondtak.
125Eloltották a fényt… (Kiviszi a gyertyatartókat)
Ez máskor is ilyen szemtelen?
Nem szemtelen az. Kislány. Szeret minket.
Cselédnek ne legyenek ötletei.
(besiet) Te vagy? Mari nem mondta, csak hogy jöjjek fel a konyhából. A fenekére vertél, Lacika? Mert duzzog.
Itt mindenki a szobalány lelki életével foglalkozik?
Jézus, de szigorú vagy! Mintha iskolában lennék. (Át akarja hidalni a kellemetlen csöndet) Akarsz egy kis mézest? Mert azt sütöttem. Mindjárt kihűl.
Józsefet akarom.
Hát az nem lesz könnyű. Józsi elvonult.
Hogyhogy elvonult?
Micsoda hülyeség ez?
Magányra vágyik. Bevette magát a borpincébe.
Csak nem iszik?
(ingerülten) Mért, mi van abban? A maga borát issza, ő kínlódott a szőlővel. És hát neki nem olyan egyszerű.
Mi nem olyan egyszerű?
Semmi.
Mit akartál mondani, Zsuzsa?
Hagyjatok már békén! Éppen, mint gyerekkorunkban. Ha valami volt, mindig benne hagytatok mindenben. Ti elszaladtatok, otthagytatok, nekem kellett kivallani, mi történt, aztán engem vert meg anyánk. Én nem leszek ünneprontó.
126Ünneprontó?
Mért, Józsi talán nem örül?
Minek nem örül?
A Szobalány sikoltozva menekül a részeg Öcs támadása elől a pincéből a szoba felé
Kérdezze meg tőle.
(beesik a szobába, pityereg is, de inkább dühös) Jaj…
Mi ez az ordítozás?
Tessenek neki szólni! Én megmondom apámnak. Énvelem nem lehet csak így. Büdös disznó!
Ki a büdös disznó?
(csitítva, de méltósággal) Hogy beszélsz, Mari?
A szoknyám alá! Vedelt annyit, hogy más felfordul tőle, de ehhez van esze!
(mulat rajta) Nahát ez a Józsi…
Miféle beszéd ez? Az istenit a ronda szádnak, hát így kell beszélni a gazdádról?
Menj a konyhába, és térj észre. Ilyen durván nem lehet beszélni József úrról.
Engem ne tegyen tönkre senki! Nekem egyebem sincs, csak a becsületem.
Szép kis becsületed lehet, ha a szoknyád alatt tartod.
Kis csend
Kérj bocsánatot, különben repülsz innen. Majd én megtanítalak modorra, ha asszonyod elmulasztotta.
(elkeseredve, a kenyerét féltve, megalázottan és szinte akarata ellenére) Bocsánatot kérek…
Mindenkitől!
Mindenkitől…
És most kotródj innen.
Megyek én szívesen. (Kimegy, kis hallgatás marad utána)
(szárazon) Na, anyám, gratulálok. Ez a cseléd az idomítás csodája. Magához küldöm iskolába a szolgáimat.
Sose volt ilyen jó szobalányom.
Tényleg, Lacika, rendes lány ez, csak Józsi megvadította.
Majd hozzá is lesz egypár szavam. Ha olyan részeg is, mint a csap, mit kezd dulakodni egy girhes cseléddel?
Fiam, te ma olyan ideges vagy, de olyan ideges! Még a hangod is más. Nem szoktál te ilyen indulatos lenni.
Bánt valami, Lacika?
Az élet nem könnyű. Ti itt falun kevésbé érzitek.
Kevésbé! Te nem érzed ott, ahol vagy. Törzstiszt lettél, éled világod, mi meg itt fúlódunk a sárban meg az adósságban.
Élem világomat! Nagyon jó. Csak azt tudnám, miből. Az utolsó garasomat is kicsaltátok, évek 128óta nem merek meghívásokat elfogadni, mert nem tudnám úgy viszonozni, ahogy a rangomhoz illik.
Nem cifrálkodásra kértünk, fiam.
Azt elismerem. Ki-ki arra pazarol, ami a szenvedélye. Van, aki balerinákon megy tönkre, van, aki politikai foglyon. Nem olcsó mulatság.
Jaj, de szeretem a szellemes párhuzamaidat! Nyilván mi csukattuk be, mert nem volt mire költenünk. Példátlanul nagylelkű vagy. Mesébe illően nagylelkű!
Miután két nappal ezelőtt ötezret fizettem az ügyvivőnek a saját zsebemből, azt gondolom, hogy valóban az vagyok. Mesébe illően nagylelkű.
Tudom, fiam. Már megköszöntem. Bátyád is meg fogja köszönni. Szégyellem, hogy annyiba kerültünk neked, de nekünk már nem ad kölcsön senki.
Holnap itthon lesz végre a boldogtalan, és akkor tán vége a sok költségnek meg az egész lidércnyomásnak. Vidulj fel már, Lacika, ne rontsd el ezt a pár órát, mikor itthon látunk. Olyan ritkán jössz haza.
(még mindig sértődötten) Ha szükség volt rám, mindig hazajöttem.
Haza, fiam. Ebben is könnyebbséged lesz holnaptól. Megjön a bátyád, nem kell, hogy mindenen te törd a fejedet meg Józsi.
(most lép be az ajtón, meghallja az utolsó szót. A kapatosok gyanakvásával és nehezen forgó nyelvén) Ki beszél itt rólam?
A család nem felel
Itt valaki rólam beszélt, hallottam.
Csend
Ki volt az? (Már ordít) Ne tagadja senki, hogy itt rólam beszéltek, mert szétverem a koponyáját!
Ejnye, Józsikám!
Én említettelek, fiam. Jobb volna, ha elmennél lefeküdni. Nem vagy álmos?
Lefeküdni? Hová? Hát van nekem ágyam?
(mulat rajta) Józsi, berúgtál!
Én? Legfeljebb a torkom. A gégém. A gyomrom. Hogy rúgtam volna be? Hát létezem én?
Sajnos, részeg. Menj a szobádba, József.
(most látja meg, felderül) Szervusz, Isten ostora!
Az Alezredes ki akarja vezetni
Mit taszigálsz engem, hát nem te hívtál? Azt mondta az a taknyos a pincében, hogy beszélni akarsz velem, jöjjek. Jöttem én, csak messzi van idáig. Sok a lépcső.
Aludd ki magad, nem lehet most veled értelmesen beszélni. Zsuzsa majd elmondja holnap, mért kerestelek.
(keservesen) Jó. Hagyjál ki! Semmizz ki még a megbeszélésből is! Nagyon jó! Pénz nem kell? Mert adhatok azt is. Van még két vasam, keresd meg a zsebemben. A többit úgyis kicsalták. Orvosságra, piskótára, átkos üzengetésre…
130Jól van már. Mi is odaadtuk mindenünket. Mit hánytorgatod?
Mondtam, hogy nem létezem. Engem már a húgom is leinthet. Én már azt is engedem, ha a fejemre tesznek, mert hát én nem vagyok. Aki a földeket járja, a parasztokat hajkurássza, meg a bort imádkozza ki a tőkékből, az csak egy nagy nulla. Mit bámulsz, Isten ostora? Te se vagy különb. Te is csak egy nagy nulla vagy.
Hallgass, te részeg!
(a részegek makacsságával) Egy nagy nulla. Egyenruhás nulla. És ahány testvérünk van, az mind ugyanaz. Egy úr van közöttünk, de az nem töri magát se kaszárnyában, se tarlón, az csak írogat, levelez meg szenved. Félkezében francia könyv, a másikban német.
Hogy beszélsz a bátyádról?
(sírdogál) Kutyának is van vacka. Nézzétek meg, milyen arany kis házat fabrikáltam én a Tiszának. Még pokróca is van a szalmán, dupla pokróca. Az én ágyamat meg elvitték. Hogy a bitang Úristen verje meg ezt a cudar életet!
Ejnye már, hogy szabad ilyen csúnyán káromkodni?
Mit akar ez örökké az ágyával?
(kesereg) Jövök a határból, megyek a szobámba átöltözni, hát hurcolják kifelé az ágyamat. Viszi a taknyos Maris meg Sándor. Mintha én már meghaltam volna.
Fiam, miket beszélsz? Mikor szegény bátyádat elvitték, átrendezted a házat, az ő fekhelyét kérted magadnak, az ő lámpáját, valahogy jobban tetszett a magadénál. Nem szóltam ellene, mért szóltam volna. De 131holnap hazajön a testvéred, hát vissza kellett állítani a régi rendet. Mit mondtam volna neki, ha nem találja a bútorait a szobájában?
Az ágy miatt vagy ilyen zabos? Azt hittem, azért vetted be magad a pincébe, mert most vissza kell adnod a birtokot meg a házat. Nem szégyellsz egy ágy miatt nyafogni?
Nem sül ki a szemed, még te is rám támadsz? Te szoktál nyafogni, sírni, ájuldozni, hogy ez is kéne, meg az is kéne, de nincs. Sose volt elég, amit az urad adott, a mienk is kellett, hiába mentél férjhez. Az enyém. Ezekben az átkozott években még téged is dughattalak, ha csendet akartam.
Mi van veletek?
(most már haragszik) Nagyszájú. Irigy. Van képe felhánytorgatni azt a kis segítséget. (Csúfolja) Most aztán adhatsz vissza mindent, kedves! Agyő, birtok! Agyő, új ház! Agyő, Mufti paripa! Add vissza a nyakkendőit is, a legszebb nyakkendőit ott dugdosod a szekrényedben. Láttam.
A fene egye meg a nyakkendőit meg a nyakát is, amire tekeri!
Megtiltom, Józsi!
(most már egyáltalán nem tudja fékezni magát) Hozd vissza te a festékeit, amiket elfestettél, meg az íróasztal-székét és Dénes az ezüstvázát a gráciákkal és Miklós a metszeteit és Klári a miniatűröket és Juli a szerelmes leveleit, amikkel évek óta röhögteti a barátnőit. Mindenki adjon vissza mindent, ne csak én!
132Pimasz.
Elég volt!
Engem kihagytál a felsorolásból. Én mit loptam el tőle, József? A kesztyűit?
Legyen már vége!
Ne álljatok vele szóba, hisz látjátok, hogy részeg!
Te? Te aztán a legtöbbet. Az elsőszülöttségét. Azt játszod, hogy te vagy a családfő.
Józsi, menj a szobádba, és meg ne lássalak, míg ki nem tisztul a fejed, és akkor is csak úgy, ha bocsánatot kérsz tőlem és a testvéreidtől. Részeg vagy, fiam, szégyellheted magad. Menj ki innen, és egy hangot se halljak többet sem az ágyról, sem a birtokról. Zsuzsa, indulj a konyhába. Még meleg a kávé, töltsd bele, attól majd kijózanul.
Az Öcs dünnyög valami érthetetlent, majd kisomfordál
(kelletlenül) Mondhatom, nagy kedvem van most kávéval kínálgatni. (Kimegy ő is, nagy csend marad utánuk)
Az anya ereje most ér véget. Elsírja magát
Jaj, Istenem…
Nyugodjék meg, anyám. No… Nem szabad sírni!… Utánaszaladok Zsuzsának, kérek anyámnak is valami erősítőt. Ne főzessek teát?
133Nem kell nekem semmi. Csak te maradj itt mellettem, mindjárt összeszedem magam. Ez a fiú… Ilyen nyersen… Ilyen szeretetlenül…
A bor nagy átok.
Na de hát akármilyen részeg is, hogy képes így beszélni?
Sajnálja az ágyát.
De hiszen nem az övé, sose volt az övé, csak ezekben az években hált benne. Hogy lehet így ragaszkodni egy élettelen tárgyhoz? Hát nem mindegy, miben alszik az ember?
Úgy látszik, nem, mert anyám is visszavitette a bátyám fekvőhelyét.
Az más. Az teljesen más. Hét évig senyvedett a börtönben, neki minden jár.
Én csak arra feleltem, hogy azt mondta, mindegy, miben alszik az ember. Mert persze, nem mindegy. Az se mindegy, hogy Józsi évekig kínlódik egy gazdasággal, és most át kell adnia, és az se, hogy ürítheti ki a házát, más veszi igénybe.
Nem igénybe veszi, visszaveszi. Az a ház meg az a föld a bátyátoké.
Kis szünet
Józsi majd kifújja a mérgét és kijózanul.
Persze. Józsi mindent átad, mindennel elszámol, bátyám berendezkedik, és az élet megy tovább. Így képzelte, nem?
134Hát hogy képzeltem volna? (Reménykedve) Te vagy a leghiggadtabb fiam, majd te segítesz egyenesbe hozni.
Egyet gondoltunk. Azért jöttem.
Látod, megéreztem. Olyan vagy te felnőttnek is, mint kisfiúnak. Rád szólt szegény apád valamiért, képeket vágtál, vállad rángattad, mentél kifele a szobából. Úgy kellett apádat visszatartanom, utánad ne fusson, ne bántson. Aztán mikor kerestelek, kinn találtalak a kertben, valami bokor mögött sírdogáltál, csupa könny volt az a dacos kis képed. Drága lelkem, te. Te szelíd katona.
(súlytalanul, szárazon) Kérem a kulcsokat.
(még nem gyanakszik, inkább nem érti) Miféle kulcsokat?
Az íróasztal kulcsát. A könyvszekrény kulcsát. Minden kulcsot, ami ebben a szobában nyit valamit.
(még mindig gyanútlanul) Ott vannak a zöld bonbonierben. Mit akarsz a kulcsokkal?
Rendet csinálni.
(most tér vissza a konyhából, meghallja) Laci rendet akar csinálni? Ritka szenvedély férfiakban. Eljárhatnál hozzám takarítani. (Az anyjához) Megitattam a fiát. Már józanul.
Rend van itt, Laci, már olyan, amilyen tőlem telt a sok házkutatás után. Alig maradt valami írása szegénynek, mindenét elvitték a nyomozók.
Majd én végleg rendet csinálok, mára, holnapra és minden időre. (Kirántja az íróasztal fiókját)
135Hova viszed a kéziratait?
A firkálása egyszer már veszedelembe sodorta a családot. Itt nem marad betű.
(mulat is, meg is van egy kicsit ijedve) Jó vicc, ki meri ezt megcsinálni. Ha megjön, legelőször az írásait fogja keresni, tudod, milyen mániákus. Ha véletlenül kisepertem egy céduláját, hát őrjöngött.
Fogjátok a nyomozókra. Mondjátok azt, hogy nem maradt semmi.
Csak nem rablom meg a gyerekemet?
Ha kicsi volna, és késsel játszanék, nem verné ki a kezéből?
De felnőtt, és az írás az élete.
Számoljon le a rögeszméivel.
Kár a gőzért, Lacika, hiába takarítasz. Két hónap múlva újra teleírja a fiókjait. Éjjel-nappal termel.
Hát ne termeljen. Soha életében ne termeljen többet semmit. Ne írjon, ne olvasson, mert akkor előbb-utóbb mehet vissza a börtönbe, és nem lesz még egy marha, aki visszarimánkodja onnan.
(megsemmisülten) Laci!
Mit néz úgy rám? Nekem elég volt hét esztendőn át úgy élni, hogy ha egy bajtársamnak hátat fordítottam, mindig az járt az eszemben, na most súg össze valakivel, és most bök felém, hogy itt megy a forradalmár testvére. És nekem elég volt minden napiparancskor reszketni, mikor rendelnek fel valahová, és mikor olvassák a fejemre, hogy politikai bűnös a bátyám, és rettegni is elég volt, hogy mikor hagynak ki 136miatta az előléptetésből. Kegyelmi kérvényt szerkeszteni is nagy öröm volt, köszönöm, lebegtetni a család szennyesét, könyörögni. Még egyszer nem teszem. Nem én!
Ne nyúlj az írásaihoz! Tedd le azokat a papírokat!
Jó, anyám, de akkor már itt se vagyok, és átengedem a famíliát a sorsának. Értesítse a testvéreimet, hogy rendezkedjenek be az önvédelemre, én befejeztem a család erkölcsi és anyagi patronálását. A bátyám szabad, holnap nyilván újult erővel kezdi a bolondériáit, a következő letartóztatásakor már nem akarok ebben az országban lenni. Majd szabadítsa ki más.
(ijedten, szenvedélyesen, mint aki most először gondolta végig az összefüggéseket) Csak nem volna lelked kimenni külszolgálatba, mifelettünk meg gyúljon fel a ház? (Egy darabig vár a válaszra, de az Alezredes nem felel neki, akkor még idegesebb lesz) Anyám, hát hogy lehet már ilyen, nem látja, hogy igaza van? Nekem eszembe se jutott, hogy újrakezdődhetik minden, a firkálás, a különös olvasmányok, pedig világos, mint a nap. Persze hogy védekeznünk kell, elég volt egyszer bajba kerülni miatta. Tépje szét ezt a sok hülyeséget, és ha legközelebb megint firkálni akar, üssön a körmére. Itt nem lesz kaszinó tekergő irodalmároknak meg lázadóknak. Üljön a fenekén.
Látszik, hogy nem vagy anya.
De leszek, méghozzá nem is soká, és éppen ezért nem vagyok hajlandó semmiféle kockázatra. Várj, Laci, segítek. Itt a papírkosár.
Megtiltom, Zsuzsa!
137Most azt hiszi, ugye, hogy nagyon szereti? Mint a mesebeli anya a fiát? Pedig tudja, mit csinál? „Itt a tűz, édes gyerekem, gyújtsd fel a házat! Itt a szakadék, lelkem, ugorj le, törd ki a nyakad. Itt a víz, nem tudsz úszni, hopp, egy fejest, hadd fulladj meg!” Mindnyájan tudjuk, hogy ő az istene, hát ha annyira imádja, hogy úgy harcol a vacak papírjaiért, mint egy oroszlán, mért a kéziratokat siratja, mért nem őt próbálja megmenteni? Az ő életét? Mert ha legközelebb lebukik, vége.
Mit beszélsz?
Azt mondom, hogy ha meg nem fékezi, rövidesen nem lesz fia. Holnap megjön, és holnaptól ne legyen egy szabad perce és egy ellenőrizetlen pillanata. Ne legyen tolla, tintája, papirosa, ne legyen ideje és nyugalma arra, hogy hülyeségeket irkáljon. Éljen úgy, mint más ember, és felejtse el, amiről ábrándozott. Mit bámul így rám? Imádja, nem? Akkor segítsen neki megmenekülni.
Pusztítsam el a papírjait?
Hogy nyomuk se maradjon. Segíts, Zsuzsa!
Tessék már elállni az útból, anyám. Hát nem érti, hogy Laci jót akar?
De hiszen írás nélkül nem tud élni.
Ha kivégzik, sem.
Én nem engedem, hogy csak így… Hogy így mindent… Legalább nézzétek meg, mi van itt… mutassátok meg, mit akartok kidobni. Hátha van olyan is, ami ma138radhat. Amiben nincsen veszedelmes. Ami szép. Hát hiszen ezeket a nyomozók is itthagyták.
Politikai rendőrségünk intelligenciája, szerencsére, még nem áll a helyzet magaslatán. De ha megnyugtatja anyámat, átnézhetem, amit leltem. Előre tudom, nem marad itt semmi. Ismerem a bátyám esze járását. Na lássuk. (Nézegeti a kéziratokat, először magának dünnyögi, aztán hangosan) Aranymondások. „Az ideál felé törekedni kötelesség.” Rendkívül megható. „Nem merni, amit merni kell, gyalázat.” Csak sírva ne fakadjak.
De hiszen ezek szép gondolatok.
(mint a gyerekek, mikor csúfolódó versikét mondanak, félig énekelve) Hit-remény-szeretet-boldogítsa szívedet…
Kár kicsúfolni.
Papírkosár. Ha kegyes szövegekre vágyom, veszem a Bibliát. Ott legalább Krisztus fogalmaz, nem egy félbolond.
Bátyád nem félbolond.
Világmegváltó. Ez tényleg elegánsabb. Nézzük tovább.
(visszasomfordál, most már józan, szégyelli magát) Hát ti? Mit csináltok?
Na te ronda szájú. Visszajöttél?
Olvasgatunk, látod.
Nekem hét év alatt nem jutott eszembe, hogy kihúzzam azt a fiókot. Nagyon érdekeltek a vackai… (Kicsit nehezen) Édesanyám, bocsánatot kérek. Tőletek 139is, Zsuzsi. Én nem tudom, hogy is volt ez. Nem akartam én bántani senkit. Csak néha…
Jól van, fiam. Használt a kávé?
Használt. (Most veszi észre, hogy az anyja feldúlt) De hiszen könnyes a szeme! Mi baj, anyám?
Siratja bátyánk szellemi termékeit, amelyeket rövidesen átadunk a tűzhalálnak. Siratja például ezt a számlát, amelyet igazán nem tudom, ki fizethetett ki helyette, miután neki nemigen volt pénze.
Montesquieu.
Ő fizette ki, nyugodt lehetsz. Könyvekre mindig tellett. Legfeljebb a disznóknak nem vett gyógyszert.
Még egy fél sort se leltem, amit érdemes lett volna megőrizni. (Halkan, magának) „Fekete szemű, szép hölgyecske…”
Mi ez, szerelmes levél?
Valami vers. Kosár!
Azt ígérted, átolvasol mindent.
Ki nem állhatom a verseket. (Szaval) „Fekete szemű, szép hölgyecske, repülhetnék csak, mint a fecske, még ma szállnék szemed láttára ablakod rostélyozatjára.”
Ezt tartsuk meg neki. Ez kedves.
(szaval) „Ugrándozva járnék akkoron fel s alá puha paplanodon, félrerántogatnám…” (Elakad, dühös lesz) Fúj a piszok fantáziáját!
Muti!
Hogyne, majd a húgomnak!
Majd én megnézem.
140Már férjhez mentem. Na igazán, muti!
Jó, te akartad.
(gyanútlanul, nagy lélegzettel) „Félrerántogatnám kendődet, hogy láthassam bokor emlődet…” Jézus!
Úgy kell! Mondtam, hogy ne nézd meg! Hát nem kapcabetyár?
Mért volna, fiam? Öregasszony vagyok, hamar özvegyen is maradtam, de azt hiszem, a fiatal férfiaktól kitelik az ilyesmi.
Ki bizony, anyám, még különb is, hiszen nincsenek fából. Csak éppen nem képzelik magukat közben fecskének, amelyik paplanon ugrál, és nem rángatják félre gondolatban senki hálóingét.
Főleg pedig nem firkálnak róla verset.
Dobom a szemétre. Adj újat, Zsuzsa.
Kirámoljátok a fiókjait? Megüti a guta.
Jaj, Istenem…
Laci tudja, mit csinál. Ne tessék sóhajtozni. (Új kéziratot talál) Ez valami pályamű.
Pályamű? (Beleolvas, tűnődik) Ez mintha tisztességesebb volna. „A haza szeretete egyike a természet legszentebb érzéseinek. Tudja a magyar, mért szereti hazáját.” Hm. (Csepp gondolkozás után, határozottan) Kosár!
Hát már az is bűn, ha a nyomorult magyar szereti a hazáját?
Sose lehet tudni, ki mire magyarázza.
Minden nemzet fia szereti a hazáját, a hottentotta is, nemcsak a magyar. Ezt felesleges külön hangsúlyozni. Nem kell a pályamű. Mi van még?
141A szinopei Diogenész dialógusai.
Ó, Istenem, de unom! Az előbb valami disznóság, most meg egy avas görög bölcselő. Műveltek vagyunk, fitogtatjuk…
Majd én. Jó? (Nézi a szöveget, nagyon csodálkozik) „Vannak, akikkel a földjeidet művelteted, mások pásztorkodnak a földjeiden…” Laci, mikor élt ez az alak?
Vagy kétezer éve.
Diogenész? Ó, régebben!
Aztán ilyen érdekes dolgokon gondolkoztak azok a régi görögök? „Vannak, akikkel a földjeidet művelteted, mások pásztorkodnak a földjeiden, van, akiket a gyáraidban dolgoztatsz, olyan is, aki az ebédedet megfőzi, szóval, amire szükséged van, azt neked mind mások csinálják, te csak eszel, iszol, táncolsz, csókolózol, kiszolgáltatod magadat. De ki adott erre neked jogot, ugyan ki?”
No tessék! A szinopei Diogenész! Hogy én erről csak azt tanultam, hogy hordóban lakott.
Látod, milyen haladó bölcselő volt? Jaj, anyám, anyám! Hát csoda, hogy a börtönben kötött ki?
Nem ölt, nem lopott.
Az egyszerűbb lett volna. Vitessétek ki a szemetet.
(csenget) Hívom a lányt. Itt még van valami.
Már azt reméltem, Vége. Uramisten, mi ez? A Magyar Liget Pásztorai! Barom. Kosár!
Hát ne maradjon semmi?
142Ezt akarná eltenni, ezt az elmeorvosnak való tervezetet? (Szaval) „A Magyar Liget Pásztorai. Egy országos irodalmi társaság szervezeti szabályai.”
Még jó, hogy ráért az ilyesmire. Én törtem a fejemet, mi legyen a kapásokkal, meg honnan vegyek lódoktort, ha hullott a juhom.
Ő is birkákkal foglalkozott, Józsi. Hát hiszen hallod, hogy a pásztorokat szervezte.
Mi rossz van abban, ha valaki azt szeretné, hogy legyen egy országos irodalmi társaság?
Abban, anyám? Mindjárt megmagyarázom. Hát nézze csak… Van, aki vadászni szeret, van, aki halászni. Tegye. Én nem ítélem el a szenvedélyeket. Csakhogy ebben az országban van vad, és van hal, de nincs irodalom, nem is lesz sose irodalom, és akkor minek irodalmi társaság. Nem létező valami nem létező társaságának nem létező alapszabályait kidolgozni, ez igazán jellemző a fiára.
Jót akar az, szegény.
(élvezi) „A társaságban a férfiak ómagyar, a nők görög-római nevet viselnek. A pásztorok háromfélék. Vannak az írók, azaz a legelők…”
Ezzel egyetértek. Legelők.
„A társaság, pártfogói, akik a fenntartási költségeket viselik, azaz a védelmezők, és a nőolvasók (elkuncogja magát), azaz, az élvezők.”
Élvezők?
Fúj, van ebben is valami ronda. Valami obszcén.
143A Szobalány belép
Meg méltóztattál jelenni?
A jószágot etettem, előbb meg kellett mosni a kezemet. Tessenek parancsolni.
Vidd ki a szemetet.
Miféle szemetet?
A papírkosarat, Marika.
Az úr írásait?
A szemetet!! Süket vagy?
(nem akar hinni a fülének) Asszonyom akarja?
(tehetetlenül) Tedd, amit mondtak.
És mit csináljak vele?
Mit szoktál a szeméttel csinálni, te hülye? A papírszeméttel?
Rakjam tűzre?
Rakd tűzre. Na, indulj már!
Asszonyom, kérem… Rakjam tűzre?
Hallottad.
Istenem… (Kiviszi a papírkosarat)
Mari elkanászodott, anyám.
Marinak minden papír szent. Szeret olvasni.
Elmehet élvezőnek az irodalmi társaságba. Kap szép mitológiai nevet. Kis Mari, áliász Füzessy Diána.
Na, ez kész. Adtok valami vacsorát, Zsuzsi?
Persze. Mindjárt tálaltatok.
Én nem vacsorázom. Nincs étvágyam.
Enni kell, anyám, enni, és aztán aludni, nyugodtan, jól, megbékélten, és azzal a jó érzéssel, hogy megmentette a fiát.
144Ezzel?
Ezzel bizony.
Így kell tennem? Biztos vagy ebben?
Mint abban, hogy két szemem van, vagy hogy katona vagyok.
Nem fog ártani, ha egy kicsit megnyirbáljátok a szárnyát, most különösen zabos, én beszéltem vele tegnapelőtt. Na, Zsuzsika, adj enni, nekem holnap korán kell kelni, messze van az a börtön. Ha hazahoztam, délután átugrom a birtokra is, én bizony nem nagyon ápolgattam azt a házat, rendbe kell szedetni valahogy, különben nem tud majd beköltözni.
Megyek már, te nagybélű! (Kisiet)
Mondd, Józsi, ragaszkodol te ahhoz, hogy átadd azt a házat?
Hogy ragaszkodom-e? Megbolondultál? Tán örömömben ittam egész délután?
Hát akkor ne add át.
Mit beszélsz?
De hiszen az övé.
Hát aztán. Ne menj ki belőle.
Hogyhogy ne menjek ki belőle, mit marháskodol? Ha nem adom át, beperelhet, mindjárt az első fórumon megnyeri.
Akkor fellebbezel.
Laci, mit akarsz?
Amit anyám. Vigyázni rá. Megmenteni. Mit gondol, mi lesz abból, ha hazajön a börtönből, és különköltözik? Ha beveszi magát a birtokra, ahol senki se 145lesz vele közülünk? Ha lesz egy kis pénze? Mit gondol, mi lesz abból?
Meggyógyul a szíve.
Az lehet. De tönkremegy a családunk.
Kis szünet, aztán nyomatékosan
Józsi, az én távollétemben te leszel a családfő. Én nem akarok tűzfészket, anyámnak öregségére veszedelmet, mindannyiunknak tragédiát. Ha hazajön, állj neki ellen. Ne add vissza a birtokot! Ne add át a házat!
Laci, hiszen az övé! Az övé!
(mintha nem hallotta volna) Megértetted? Ha nem kapja meg, nem lesz egy fillérje sem, és megszűnnek az ábrándok meg a legelők meg a pásztorok, nincsenek metszetek, újságalapítás, hülye kiadványok. Nem lesz semmije. Ül szépen itthon, anyánk meg te kéztől adtok neki mindent, aztán szereztek neki egy lányt a környékről, nem nagyon szépet, nem nagyon fiatalt, még tán nem is a legjobb hírűt, hogy oka legyen nem észrevenni, amit minálunk el kell felejteni. Fösvényt és gazdagot, aki nem ad a kezébe egy garast sem, de eltartja.
Erre jöjjön haza? Ez rosszabb lesz, mint a börtön.
Kezeskedik róla, hogy többé nem ugrál? Kezeskedik róla, hogy megül békén, nem ír többet, nem ágál, nem szervezkedik? Vállalja a felelősséget, ha megint lecsukják?
146Az anya hallgat
Szépen vállalja! Akkor meg ne legyen szentimentális, és próbálja meg okosan szeretni.
Biztos vagy benne, hogy őt félted, nem magadat?
A családunkat féltem, anyám, és abban benne van ő is, én is.
Fiam, én öreg vagyok, gyönge vagyok, és megrémítettél. Hogy tudnék neked és mindnyájatoknak ellenállni? Legyen úgy, ahogy akarod, ha azt gondolod, hogy ez lesz számára a menekülés, de én valami rettenetest érzek, valami olyan rettenetest, amilyet még akkor sem, mikor az apátokat eltemettem, vagy a bátyádat elvitték.
Most nem érezni kell. Gondolkozni.
(visszatér) Zsuzsa kisasszony azt üzeni, hogy tálalva van.
Menjünk vacsorázni. Elég volt már a mai napból. Mindjárt reggel lesz.
A politikai foglyok börtönében
(csak leheli) Sose lesz reggel…
Már reggel van.
Honnan tudod?
A neszekből. Nem hallottad a harangot? Mindjárt visznek misére.
Engem nem…
147Téged nem. Téged kiengednek a nagykapun… Kocsiba szállsz…
(csak leheli) És akkor?
Akkor hazamégy, és ott lesz a rengeteg testvéred, és mind táncolni fog az örömtől.
(csak leheli) És?
És anyád csodálatos ebédet főz, és a kertetekben nyílik a rózsa, és te azt szagolod, nem ezt a börtönszagot…
(csak leheli) És?
Ez sem elég?
(mint a gyermek, akiben a biztatás tartja a lelket) A könyveim?
Várnak. Egyszerre ötöt olvasol.
És az írás?
Mind a két kezeddel írni fogsz.
A fordítások? A Diogenész nem elég sima.
Az is megvárt.
És most már mindig csak dolgozni fogok?
Persze.
A házamban?
A házadban.
(most tőle akarja hallani, biztatásképpen, amit maga mesélt) És ott lesz a központ?
Azt mondtad, hogy ott.
A Parancsnok és a misére kísérő katonák a folyosóra lépnek
Vigyázz! Valaki jön.
148A kísérők. Mehetsz misére.
Ha nem látnálak többé…
De látsz.
Ha nem látnálak többé, köszönöm.
Mit köszönsz, bolond?
Amit adtál.
A Parancsnok és a katonák közelednek
Itt vannak. Ne felejts el!… Tedd vissza a téglát!
A Rab visszateszi a fűtőlyuk kiemelt tégláját. A misére kísérő katonák megállnak, kulcscsikorgás, sorra kinyitják a cellákat, a foglyok kilépnek. A Rab a cellájában marad, ha akarna, se mehetne ki, mert a belépő Parancsnok elállja az útját a nyitott ajtóban
Folyosó, vigyázz! Templomba menetelhez sorakozz! Balra át! Indulj!
A foglyok sorakoznak, elindulnak. Közben a Parancsnok belép a Rabhoz
Kazinczy Ferenc államfogoly alázatosan jelentkezik.
A misére induló foglyok távolodnak, nemsokára igen távoli, de egy megnyíló ajtón át erősödő egyházi zenét, majd istentisztelet-részletet hallunk a börtönkápolnából; a zene is, a bibliai szöveg is tagolt, pontosan érthető
Kazinczy Ferenc úr, ön, mint tegnap már közöltem, kegyelmet kapott, és a mai napon kiszabadul. Kívánok további életéhez sikert és több szerencsét.
Köszönöm.
Az iratait az irodámban kapja meg. Jöjjön, kérem, már várják.
A Rab és a Parancsnok elindulnak a folyosón, majd le a lépcsőn. Az egyházi zene kíséri a kongó lépteket és a gondolatokat
Magasztaljátok az Urat a zsoltáríró szájával, dicsérve hatalmát ekképpen.
József öccse várja. Most érkezett kocsin.
(gondolata) Könyvtáraink sincsenek…
Sokat szorongattak engem ifjúságom óta, mégse bírtak velem. Szántók szántottak a hátamon, de igaz az Úr, elszaggatta a gonoszok köteleit.
Egy-két hónap, és elfelejt bennünket…
(gondolata) Kellene kritikus is. Kritikák…
Most megtelik a szánk nevetéssel, mert hatalmasat cselekedett mivelünk az Úr.
(gondolata) Írni. (Halkabban, mint a lehelet) Írni…
(most érnek az irodaajtó elé – a templomi ének már alig hallható –, megáll) Kazinczy úr, soha nagyobb örömmel nem nyitottam még ki senki előtt ezt az ajtót. Tessék! Repüljön! Várja az arany szabadság!
(belöki az ajtót, majdnem hisztérikusan) József! Vigyetek haza! József!
150