Szabó Lőrinc Vers és valóság. Bizalmas adatok és megjegyzések 2001 3-518
Szabó Lőrinc
Vers és valóság. Bizalmas adatok és megjegyzések
Vers és valóság. Bizalmas adatok és megjegyzések1
[A digitális kiadás javított, kiegészített szöveget tartalmaz.]
3 4
Vers és valóság

Klárának, feleségemnek, a mindig hűségesnek ajánlom ezt a könyvet szeretettel, hódolattal

Lőrinc

Nem a való hát: annak égi mássa
Lesz, amitől függ az ének varázsa:
E hűtlen hívség, mely szebbít, nagyít –
Sulykot, bizony, nem egyszer elhajít…

(Arany János: Vojtina ars poétikája)

5 6
Föld, erdő, isten2 3 62
[1922]

A Föld, erdő, isten verseit Babitsnál lakva írtam, mindet. Előzőleg éretlen művek kerültek csak ki a tollam alól. Babits befolyása nem látszik bennük, mert a rímtelen jambikus forma eltakarja. Sokkal inkább érezhető általában a Stefan Georgéé, mégpedig a Hirtengedichte hatása, főleg a stílusban. Babitsot lényegében én ismertettem meg Georgéval, akit nekem viszont dr. D. László ajánlott a figyelmembe 1919 nyarán, aki kom. népbiztos volt, és vasárnaponként többször látott magánál ebéden – D. Katóval együtt – a Rózsadombon. – Ezekből a költeményekből a 12 első (nem a kötet szerinti elsők) egyszerre jelentek meg a Nyugatban, és rögtön megalapozták a helyemet és tekintélyemet. Sokan azt hitték, öreg ember vagyok. Előttük és utánuk expresszionisztikus prózaverseket írtam, egy-egy közülük a kötetbe is belejött. Kner adta ki, Király György javaslatára. Az egyetlen könyvem, melyről Babits Mihály még írt, az Írók két háború közt című könyvében van a Nyugat-beli egykori kritikája.

Versem először a Nyugatban jelent meg, azt hiszem, 1920-ban, talán 21-ben. Fordítások már hamarabb. Verseimnek közös címe az volt, hogy Dunántúli idillek; jobb is lett volna, ha a könyv szintén ezt a címet kapja. A címhez Tennyson múlt század közepi modern idilljei is adhattak sugallatot. A 12 költemény a Nyugatban egyszerre eléggé közismert költővé avatott, noha sok kisebb-nagyobb következetlenség stb. miatt át kellett őket később dolgoznom. Előzetesen igen csacska, éretlen diákverseket írtam, többnyire szépelgéseket, majd a merev parnasszista iskola vonzott és a tüntetően impasszíbilis korai George. De sokat hánykolódtam, míg megtaláltam magamat, csak ennyire is; így a prózavers és az expresszionizmus különféle válfajai is megérintettek. Az utóbbiakat akkor majdnem kizárólag irodalomnak hittem, vagyis nem politikai agitációnak. Babits az egyetlen cikkében, melyet 922-ben vagy 23-ban a verseimről írt, látta az érést és az éretlenséget, és megvilágította. A még e könyv előtti költeményeimet, körülbelül 50-60 db-ot csak most, 1955 júliusában semmisítettem meg: használhatatlanok voltak; nagyrészt D. Katóról (később lesz róla bővebben szó) szóltak. Örülök, hogy mintegy 40 évvel a születésük után volt erőm egyszerűen kiirtani őket a világból. Most még az ellen is tiltakoznék, hogy a Föld, erdő, isten című könyv (Kner-kiadás) eredeti szövegét új kiadásban megismételjék. Csak valami nagy, későbbi, tudományos kiadás jegyzeteiben szabad 7megismételni őket, éppúgy, mint még további három verseskötetem eredeti szöveganyagát.

Ezekben a versekben a babitsi közös életünk hangulata és gondolatvilága kapott feldolgozást, máris keveredve tiszabecsi nyaralási emlékekkel és antikra hangolt balatoni elragadtatásokkal és valami szerelmi panteizmussal. Ebben az időben sokat olvastam a már említett Georgét, görögösen stilizált korszakát, amely formailag döntően befolyásolhatott, azonkívül a svájci Nobel-díjas Carl Spittelert és Adalbert Stiftert, a kitűnő osztrák novellistát, akit ma is rendkívül nagyra tartok. Egy hétkötetes Stiftert Babitstól kaptam karácsonyi ajándékul 920-ban, a Kecskeméti u.-ban vásárolta nekem. Egyéb olvasmányaim ebben az időben a francia modernek voltak, akiknek hatása azonban inkább végső diákéveimre sűrűsödött, és mindenekelőtt a latin-görög literatúra, Babitscsal közösben. A nagy latinok mellett igyekeztem ismeretleneket, „moderneket” felfedezni, kevésbé ismerteket. Így botlottam bele pl. Rutiliusnak az útjába. Ekkoriban fordítottuk Babitscsal az ő Eratóját (én csak egy kis részét), Propertiust, Catullust, Szapphót, és nagyon kedveltem Senecát, nem a drámáit, hanem a leveleit; Pindaroszt (akitől 6-8 ódafordításom máig sem jelent meg); Euripidész akkoriban jobban megragadott a realizmusával, mint akárki; és könyv nélkül tudtam fújni Augustinus Confessióinak fejezeteit. Erről rengeteget lehetne még beszélni, minden hozzászólás hiányos.


A vándor elindul4 5 – Ami a könyv nyitóversét illeti, nem bottat indultam hazulról, és kutyám sohasem volt. Mindez mese, képzelődés, stilizálás, jelkép (főképp az utolsó). Már nem tudom, az idillek elején, közepén vagy végén íródott-e ez a kezdő vers, mindenesetre önként kínálkozott nyitánynak. Hetedfeles jambusokban íródott, sormetszet nélkül, tüntetően szürke szavakkal, de bensőségre törekvőkkel, és a modernség az kívánt lenni benne, hogy a jambus gépiesen tiszta lejtését szándékosan összetörtem. Mindössze arra vigyáztam, hogy az utolsó teljes ütem tiszta hangzású legyen. (Úgy rémlik, eredeti változatában a vers egyik sora csupa rövid szótagból állt, ez is kihívás akart lenni: „a szeretet egyszerű mozdulataival.”)


Reggel6 7 – Panteista életélvezet, a helyszín Balatonföldvár, Grafék Durcy-villája, ahol 1919-ben, házigazdáim Bécsbe költözése után szinte én voltam a háziúr. Néhány napra a kommün alatt (amellyel hamar érzelmi tiltakozásba kerültem) meghívtam Földvárra diáktársaimat, köztük B. Istvánt, aki a II. kommün alatt színigazgató is volt. Ha van ebben a versben panteizmusban jelentkező erotika, az valószínűleg P.-né G. Amáliára vonatkozik, akiről, bár nagyon régen meghalt, mostanig soha senkinek nem beszéltem. Az ő vonzalma hozzám társadalmilag és 8lelkileg hatott rám nagyon emelően, és én csak később értettem meg tulajdonképpeni jelentését életemben és hasznát ennek a megnyugtató és okos asszonyi hatásnak. Tényleges viszonyunk sohasem volt, azt akkoriban nem éreztem volna akadálynak, fényképeiről látom, hogy nagyon szabályos, szép arca volt. Modora a világ legteljesebb korrektsége, már-már tűrhetetlenül pedáns is. Ez a külső héj azonban hiába fedte a belül remegő és ügyetlenkedve rejtőző örök női érzéseket és vágyakat. (Én mindenesetre most így látom, és csak még jobban szeretem és tisztelem érte.) A hangulat a Durcy-villa vadszőlős teraszának és földvári sétáknak az emlékére és az ott először érzett nyugodt boldogságnak az emlékére épült.


Este8 9 – Szintén földvári, tavaszi–nyári hangulati élmények, talán 1920-ból. A világ egyre reálisabbá válik. Hihetetlenül élveztem a jázmint, melyet én odahaza nem ismertem. Ma is évenkinti ünnep számomra a Pasaréten a jázmin nyitása. Rengeteget üldögéltem a Balaton-parti köveken, a réteken, a homokszakadék tetején, az erdőkben. Volt egy zöld-fehér csónakunk is; a víz mozgása és rajza egész életemben visszatérő állandó élményem és ábrázolnivalóm maradt. A vers végén a hazatérő csorda képe: emlék Földvár falura, ahova G. Amália magával vitt apró ügyintézései során. A bika „nagy, sötét heréi” tetszettek Király Györgynek. A Spolarich-kávéház teraszán rajongott érte később – a versért – Nkl.-nak, későbbi feleségemnek. (K. György tüdőbajban hamar meghalt, a kommün alatt egyetemi tanár volt, kitűnő kritikusi és szerkesztői agy, szerette volna Klárát elvenni.)


Sötétség, holdfény10 – Egyike lehet legelső jó verseimnek, azoknak, melyekben bensőséges, szívből szóló hangot sikerült fognom. Egyébként álomképek, visszagondolások Földvárra. A fekete bivalyok a végtelen felhőárnyak. A részletekben valami ógörög hatást érzek.


Egyedűl11 12 – Még egyetemi kori hangulat, általános kompozíció csupán, édeskevés emlékeimben a konkrétum. Valószínű, hogy ha valaki, akkor mégis legfeljebb D. Kató imbolygott a láthatár alatt, sőt az is lehet – ezt a testvérkém megszólításból gondolom –, hogy R. Ági, aki szintén gimnáziumi barátnőm volt Debrecenben. Stilárisan gyermeki keveredését látom benne az expresszionizmus intimebb hangjának, egy sor pedig Stefan Georgét juttatja eszembe (almafavirág).


Pásztorsípon13 – A Babitscsal töltött első esztendőmnek, amely főként latin-görög tanulmányokban telt el, az egyik nyoma, félantik stilizálás, melyben nem volt fontos a konkrét valóság. Tetszett nekem, hogy a szirtek „égbe acsarkodnak”. A nő, akit Pénelopé-hűségűnek szerettem volna, nem lehetett más, mint még mindig a diákkori D. Kató, noha már kiábrándultam belőle.

9

A hazatért kedvesről14 15 – Majdnem szintén teljesen irreális ábrándrajz, valóság csak annyi lehet benne, hogy nyilván viszontláttam a diákkori Katót, és már kellemetlenül nyomasztónak éreztem a hozzá fűző régebbi kötöttségemet. A vers közepe túlozza az idő múlását (nem telt el nyár azóta, legfeljebb kettő). A végén az „én nem mertem megölelni” kifejezés a helyett a valóságosabb helyett áll, hogy nem akartam. Utolsó sorban a hét csillag számneve természetesen szintén csak az egész rajz meseszerűségére utal. A vers az Egyedűlnek rokona, s azt hiszem, egy este írtam a kettőt.


Zavar16 – Változatlanul „ezüstkori” latinos hangulat és stilizáció; néhány racionálisan bensőséges kifejezésben akkoriban kezdtem megtalálni valamennyire a saját hangom elemeit. Versforma és stílus George-hatást mutat. A benne szereplő nő már későbbi feleségem, Nagyklára. Természetesen – most jut eszembe! – ez már a Föld, erdő, isten átírt szövege, tehát a kidolgozásba későbbi érettségi fokon is beleszólt a kritikám. Egybe kéne vetni az első változattal. Úgy sejtem, a későbbi variáns mindig logikusságban, emberi érettségben és kifejezésbeli biztosságban tér el az elsőtől.


Titkok17 18 – Mint az előző, Klárával kapcsolatos: intellektuális intimitás megint: Isten homlokán szálló… szenvedélyes vörösen… Később sokat mosolyogtam az egyik célzáson, és nagyon örültem neki. – Egyébként mint az előzőek. (Legkedvesebb verseim egyike!)


Mondják, hogy szép19 20 – Őszinte legyek? Tekintve, hogy egyik személy sem él, talán már megtehetem. A dolog egyébként sem egészen ismeretlen. Az öreg Rippl mestert megismertem a Centrálban 19 őszén vagy 20 elején. Többször vacsoráztunk is együtt a kávéházban, középtájon, a nagy óra előtt a kerek asztalnál. Megszeretett az öreg. Fiatal voltam és rendkívül szerelemvágyó. Ekkor már rég ifjú barátnője volt az öregúrnak az a fiatal lány, akit igen sok rajzon vagy festményen is megörökíthetett, a nevezetes Zorka. Egy tanárbarátjának volt a lánya, a Keleti mellett, azt hiszem, az Elemér utcában lakott. Rippl az ifjúságot csodálta és élvezte benne, s képekkel segítette az árva lányt és édesanyját. Hűséget nyilván nem is kívánt tőle, sokkal bohémabb és tapasztaltabb volt. Zorkával tehát megismerkedtem a Centrálban, és másnapra randevút beszéltünk meg; eléggé összebújva beszélgettünk, az öregúr mosolygott rajtunk. Én még nem ismertem Pest környékét, Zorka volt a kalauz. A Sváb-hegyre, onnan az Erzsébet kilátóra vitt. Középtavasz lehetett. A Normafa táján, aztán a ligetben sokat csókolóztunk, rengeteg szúnyog csípett. A kilátóba is fölmentünk, majd alatta az akkor még fennállott vadászkastélyszerű vendéglőben ettünk. Engem nagyon boldoggá tett a nap és a lány. Sohase tudtam örvendező mosoly nélkül gondolni 10Zorkára. A madarak szerelmi dala a versben a mi mámorunkat óhajtja jelezni, miattuk nem éreztük a szúnyogokat. Zorkának vörösesbarna haja volt (nem tudom, valódi színű-e), tehát a megjelölés, hogy bronz, jogos. Nagy szeme és ő maga hamar sértődékeny. Mindenesetre sokan udvaroltak neki, Ripplnek egész környezete, ő volt az első híres nő, akit megismertem. Egyébként velem egykorú lehetett, vagy egy kicsit idősebb. Mint a Rippl-festmények is mutatják, az álla félrecsúszott és hegyes volt, erre utal a vers. Tudta, hogy versemet a kirándulásunkról írtam. Később is sokszor meglátogatott a Reviczky u. 7.-ben B.-nál, én meg őt az Elemér utcában. Majd elmaradt tőlem, elhódította igen sok hódolójának valamelyike. Családi kapcsolat is kialakult valamennyire köztünk a házasságom után, szeretettel fogadta Klára jelentkezését az életemben, Klára udvariasan őt, de sokkal hidegebben. A Kisklára születésének emlékére egy dedikált Rippl-R.-rajzot is adott nekünk. (Most is megvan.) Zorka végül eltűnt, sok-sok év múltán; színésznő húga a 30-as évek vége felé olyasmit említett, hogy Spanyolországba került és egy ezredesnek lett volna a felesége. Másvalaki (magyar férfi) is említette akkoriban, hogy Zorkával váratlanul egy fülkében utazott Spanyolországba. A családról évtizedek óta semmit sem tudok. A Tücsökzenében sok mindenféle áttétellel leplezve és jelezve egy vers erről a komplikált R-R.-viszonyról szól és a Zorka-közjátékról. A Május (267.) című vers, a végén a szintetikus a priori ítéletekről esik szó. Az öreg művészt ugyanis itt pár sor erejéig összekevertem mesteremnek, Babits Mihálynak a figurájával. Külön említenem kell a vers 5. sorában azt a kifejezést, hogy „csúnya, fekete fiú”. Ez Babitshoz és Csinszkához (Ady özvegyéhez) fűződik. Cs.-nak nem sikerült Babitsot elcsábítania… (1919–20 táján)… Csinszka állítólag ezért megundorodott Babitstól és társasági ellentámadásba ment át, és rengeteget gúnyolódott Mihályon, már mint Márffyné. Ekkoriban azonban még engem hitt a veresége okának, és kurta feljegyzésben követelte Mihálytól, hogy dobja ki azt a „csúnya, fekete fiút”. Nekem ez a kifejezés sokáig nagyon fájt, annál inkább, mert igaz volt. Ennélfogva, hogy a körülrajongott Zorka egy időre megszeretett, rendkívül gyógyította önérzetem sebét.

A verset klasszikus tisztaságú rajznak tartom.


Kirándulás21 22 – Tájképvers és önismertetés, kissé reálisabb az előzőknél, első sváb-hegyi kirándulásaim egyikének emléke. Ekkor „nevelőapámnak”, Graf Ferenc bornagykereskedőnek, akinél 1919. január 1-től laktam a Podmaniczky utca 31. III. emeleten, a Nyugati mellett, a húga volt a kísérőm. Röviden már említettem őt, de hosszabban is szeretnék beszélni róla. P.-né G. Amália osztrák nő volt, fiatal özvegy. Graféknak egy sváb-hegyi nyaralójába kísértem fel, és közben sört ittunk. Ebből a nemsokára eladott villából kaptam én ajándékba Graféktól egy nagy, nehéz tölgyfa asztalt, amely 10 évvel ezelőtt még megvolt. 11(B.-hoz történt költözésemkor kaptam az asztalt.) Málcsit, vagy ahogy ők németesen becézték, Malchent nagyon tiszteltem és becsültem. Igen jóindulatú volt hozzám, teljesen barbár vidéki jövevényhez, anyaszerűen viselte gondomat, noha tán csak 7-8 évvel volt idősebb nálam. Anyámékat is ismerte. Igen áldásosan hatott rám polgárias finomságával. Én magyarra tanítottam hálából. Babitsékkal is összeismertettem, és a kapcsolat Graf rendszeres karácsonyi borküldeményeivel 944 végéig fennállott. Amália 935–40 között halhatott meg. A Tücsökzenében nagyon röviden szerepel ő s a bátyja, aki még inkább emberi s szociális nevelőm volt. Graf ugyanis viselkedéstől és borotválkozástól kezdve minden elképzelhető európai dologra tanított, és az európai nagypolgárság szemszögéből higgadtan nézte a 19-es és a későbbi eseményeket és az üzleti világot. Rengeteg emberi kapcsolatot teremtett számomra külföldiekkel. Most is levelezünk, São Paulóban él, több mint 80 éves, azt hiszem.

Amáliáról szeretnék még valamit. Édesanyám titokban abban reménykedett (mint évek múlva kiderült), hogy feleségül fogom venni. Kapcsolatunkban azonban nem volt szerelem a szó igazi értelmében, mindamellett pezsgett közöttünk a levegő. Kulturálisan, morálisan sokat emelt és finomított rajtam, s ezért még ma is nagyon hálás vagyok neki, és bátyjának még sokkal inkább. Hiszen, ahogy említettem, ő egy modern európai ember volt, a Thomas Mann Buddenbrookjai értelmében. (Minderről később talán még többet.)


Hajnali himnusz23 24 – Panteisztikus egybeolvadás a természettel és egy „kedvesem”-ként emlegetett nővel. A nőről és a szerelemről egyébként alig esik szó kimondottan, vagyis a főtéma egy ujjongó egyetemes boldogság. Nagyon kevés ilyen témám volt. Az egész egy kirándulás emléke egy lánnyal, aki később a menyasszonyom is lett. Anyai nagyszülői hivatalos beleegyezést is kellett szereznem, hogy mint kiskorú férfi az illetőt elvehessem. A tiszaszőlősi elöljáróság 1920-ban szüleim útján hivatalos írásban közölte velem, hogy legidősb özv. Szabó Lőrincné szül. Baráth Terézia ezt a hozzájárulást megadta. Nem tudom, miért kellett ehhez nagyszülő. A lány pedig, akit el akartam venni (Klára, a későbbi feleségem előtt) – T. Ilonka, akkor még ismeretlen költőnő volt, Babits Mihály későbbi felesége – írói néven Török Sophie. A bonyolult esetet sokan tudták mint szemtanúk is. Oly rengeteg személyi, irodalmi stb. ága-boga van azonban ennek az évtizedekig áldásosan, de inkább áldatlanul életemet kísérő kapcsolatnak, hogy a vers kapcsán képtelenség volna bármilyen tömörítésben kitérni rá. Majd talán A sátán műremekei Ma már megint és Isten zenekara című verseinél, továbbá a Szakítás című, 1942-es versnél… Azazhogy más versek is szólnak erről a szörnyeteg ügyről, hirtelenében nem tudom átlátni az anyagot. A Tücsökzene nagy Babits-sorozata kikerüli az ügyet, illetve csak nagyon elvontan céloz az „őrületünk”-re. (M. és én.)

12

Ez a vers mintegy fél évvel Ilonkával való megismerkedésünk után íródott. A kapcsolatunk akkor már tulajdonképpen nem volt zavartalanul boldog, hiszen a panteista rajongás nem is nagyon beszél a személyes szerelemről.


Gyógyulás25 26 – Klárával kapcsolatos. Egy finom, tiszta, megbízható nő vonzását (tán képzelt területeken is) próbálja érzékeltetni, közvetlenül azután, hogy T. Ilonka oly hirtelen Babits Mihály felesége lett, és én teljesen érzelmi zűrzavarban szétnéztem magam körül és megismerkedtem Mikes Lajos szerkesztő lányával.


Erdei szerelem27 28 – Ezt a verset személy szerint nagyon szeretem. Valami görögöset érzek benne, a kémény tetején borzas fejét kidugó füst pedig egyenesen Homéroszt juttatja eszembe (τόν καπνόν ’αποθςώσκοντα νοήσαι). A nyoszolyánk „rózsabimbóit” barátilag sokszor gúnyolták akkoriban. A vers maga nem irányult konkrét személyre; valamikor én az ilyen verseket festészeti műszóval egyszerűen „kompozíció”-nak szoktam nevezni. Ha a háttérben mégis mozdult valami emlék vagy vágy, akkor az még D. Katóra, vagy még inkább már előre M. Klárára vonatkozott.


Csodatevő szemek29 – Klárával kapcsolatos, megfelelően légies erotika.


Hasztalan lázadás30 – Tiltakozás Klára erősödő hatása ellen és a növekvő ragaszkodás kifejezése őhozzá. Figyelmet érdemelnek a sorok végén rímpótlásul következetesen ismétlődő zárószavak. Talán a ghazel nevű arab versformának egy változata esetleg St. Georgén át.


A szelíd tanitvány31 32 – A tanítvány a mesterhez, Babitshoz szól. A „Hegyen is” célzás Jézusra, vagyis a szentségre. Babitscsal rengeteget beszélgettünk, filozófiára tanított, a költészet technikai fogásait elemeztük; elméletileg már teljesen együtt haladtunk, a gyakorlatban azonban szörnyű nagyot buktam, mihelyt elhagytam őt, és barbárságok, kezdetlegességek, ízléstelenségek stb. útjára estem vissza nagy lázongásomban és önállóskodásomban. Időnkint azonban már ekkor is csábítottak (Ilonka előtt) a modern nők, a valóságosak, és nemcsak az antikok és képzeletbeliek. Ilyen valóságos erős életre, realitásra kívánnak utalni pl. a kentaurok és a pogány nők kifejezések, noha ezek is stilizáltak. Az utolsó sor egy George-vers befejezésére mutat a Der siebente Ringből: „Sich ganz zu öffnen noch nicht recht getrauen”, ezt a verset később éppen ezért le is fordítottam az Örök Barátaink I. kötetében.

13

Az elhagyott lány33 – Antikizáló, modern plusz ógörög stilizálás. „Messzekiáltó” szelek és „a tenger domboru háta”, „szépszarvú tehenek”: homéroszi vagy aiszkhüloszi tudatos utánzás. Említettem, hogy Babitscsal ebben az időben több mint egy évet úgyszólván teljesen csak latin-görög olvasásával töltöttünk. A vers élményanyaga csupán általános kompozíciónak mondható, sőt hozzátartozik az antik hangulathoz az átélése egy fiúbarát képzelt távozásának, ami nyilván a babitsi együttélés emberi szuggesztiói közé tartozott, noha a valóságban soha semmi efféle meg nem érintett. Tulajdonképpen én magam voltam a távolodó ifjú barát, és Babits nevében éltem át az idősebb ember fájdalmát.


Elmentél, s megnémult a táj34 35 – Balatonföldváron írtam. Nem egy konkrét elmenetelnek az emléke, hanem összefoglaló halk elsiratása annak, hogy D. Kató eltávozott tőlem. A részletek és az egész: kompozíció az előbbi versek értelmében („kitaláció”). Figyelemre méltó az alcímnek használt versforma: szkadzon, ami szintén tudatos antik utalás. Tudtommal tán csak ? használta ezt a vánszorgó, szomorú hatású versformát, melynek soronkénti ritmusképlete:


∪ — / ∪— / ∪ — / ∪ — / ∪ — / — —


Magány36 37 – Első új verseim egyike, eredeti változatát egyenesen gépbe írtam Babits kis Erika írógépén. Aztán csak évtizedek múltán fordult elő, hogy nem kézzel írtam valami verset vagy versfordítást. Az egész különben remeteálmodozás és stilizáltság.


Titkos fájdalom38 – Vágyódás Klára barátságára: „Valaki kellene…”. Tetszett nekem a „várakozásteljes” jelző. A befejező sor mintha valami goethei sorhoz simulna.


Tétlen jövendő39 40 Akihez beszélek benne, Babits Mihály. Célzás történik benne a szememről. 14 éves korom óta egyre romlott a szemem, sőt még ma is erősen myop üveget kell hordanom, most –4 és –5-öset. A versben, ami konkrétum van, mind erős túlzásban jelentkezik, későbbi idegességemnek, sőt idegbajomnak az előjele. Valójában nem voltam annyira keserű, mint amennyire kifejeznem sikerült, és a kifejezés súlybunkója magával rántott. (Ilyesmire mondhatta később Babits, hogy „nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekesét”!) – Bűneim, melyeket oly sikeresen emlegetek, legfeljebb szerelmi bűnök, önvádak, keresztény vergődések lehettek, és freudiak.

14

A vágy szégyene41 – Görög-latin „ezüstkorias” stilizáció. Itt is felülkerekedik az egészséges ítéleten az idegesség, a túlzás: nem volt énbennem semmi különleges bűn, nem néztek rám iszonyodva az emberek stb. Ezek az önvádak beteges tetszelgések lehettek és művészi szükségletek a versben… helyesebben szólva: felfújtam azokat a kisebb komiszkodásokat, amelyeket a későbbi Babitsné részéről tapasztaltam. Az elején Lucretius-utalást látok: „Flammantia moenia mundi…”


A halál csiráival…42 – Panteizmus és a tudat vergődése: mindenféle emlékezések könyvekre, tájakra és szellemi hatásokra, amelyek értek, miközben a Reviczky u. 7. III. emeletén Babits mellett gazdag és tétlen kételkedés hangulatában úsztam… „Antik romok s modern ígéretek”: ebben a sorban a „modern igézetek” volna a helyes.


A következő pillanat43 – A valósághoz közeledni nem mertem, szellemileg, képzeletben éltem át és fogalmaztam meg mindent, minden félelmet, a halált is. Görögös stilizáció és freudi nyomok.


Az idő kisértetei44 – Nem tudom már, hogy akit a beszélgetésben tegezek, az saját magam voltam-e vagy Babits Mihály. A „gőgös fa-isten”: célzás a Priapeia egyik versében szereplő parasztra, aki a téli hidegben egyszerűen feltüzelte az istenét, mert a bálvány nem segített rajta másképp.


Könyvvel a temetőben45 – A „gonosz szemek és szavak” megint a túlérzékeny lélek betegsége, reagálás Ilonkára; túlzás megint a Reviczky utcai emlékezés, és összekötése a reális életnek a tiszabecsi temető 5-10 évvel korábbi emlékeivel, aktuális olvasmányaival (nagyon szerettem akkoriban Seneca leveleit) és balatonföldvári frissebb élményekkel. Földvár ébresztette Tiszabecset és tűnődéseimet kavarták az olvasmányok. Latinossá stilizált hangulat. A későbbi Tücsökzenébe nagyon jól beillett volna az alapkép. Az utolsó sorban mintha egy Schiller-verssor hatása lenne (akit különben nem nagyon szeretek).


Pannón ősz46 – Amit az előbbiekről mondtam, az áll erre is. Nagyon szeretem a végén a szatír „sziklasötét barlangja hűvösé”-t és az ősz „lombzörgető, fáradt lépései”-t.


Rutilius levele47 48 – Rutilius Namatianus az összeomló Róma egyik kései, művelt és pogány költője volt, útleírása részleteit latinul olvastam és nagyon szerettem. A költő az imádott Rómából tartott hazafelé Galliába, tengeren. A cézár: nem Julius Caesar, hanem az akkor épp aktuális császár. A Stilicon nevet (nem tu15dom, történelmileg nem hamisan-e), Claudianusból vettem. Az egészben a beléje rejtett tiltakozás volt fontos a fehérterror ellen, melyről annyit hallottam a Centrál kávéházban a barátaimtól. „Nunc ad bella trahor” Tibullus-idézet – féltem, hogy újra besoroznak. A „diadalmas kereszt”: ellenkezés az úgynevezett keresztény kurzussal. A „zsidó isten”: Rutilius idejében már államvallás volt a kereszténység, és a művelt rómaiak, akik még akadtak, miként Rutilius is, nagyon megvetették a keresztény remeték műveletlen és önsanyargató, piszkos életét, és a keresztényeket egy kalap alá fogták a zsidókkal. A „zsidó isten zörgő katonái” természetesen a Horthy-féle nemzeti hadsereget rejti.


Sulyos felhők49 50 – Centrálbeli barátaim elbeszéléseinek visszhangja és sajnálkozás afölött, hogy a forradalom elbukott. Én a diktatúra alatt májusban elborzadtam ugyan sok dologtól, de akkortájt, 1919 őszén és még később az események hatása alatt visszafordultam a forradalmisághoz. „Az anyaföld megindulása”: valami parasztforradalomra kívánt célozni a jövőben. „Ez a harc lesz a végső”: – ehhez kellett bizonyos bátorság akkor leírni. Éppúgy, mint említeni a „távoli híreket”, melyeket a „bitang szelek” (bitang=kóbor) Schöpflin szerkesztőségéből, a bécsi és a labour-párti sajtóból hoznak, „a vörös sarló és a kalapács” ígéreteiről, melyekben bízni, reménykedni persze nem lehetett. Abban az időben mindenki kezdett visszaforradalmasodni a környezetemben. „Elromlott minden, kezdjétek ujra!” mondtam én is anélkül, hogy tényleges összeköttetésben álltam volna földalatti, új kommunista szervezkedéssel. Tulajdonképpen naivság volt ez a lázongásom, nem csupán az abszolút időszerűtlensége miatt. A bécsi magyar emigrációval (Hatvany Lajos, Reinitz Béla, Kassák) némiképp tényleges és személyes kapcsolatba kerültem hamarosan, de ezt csak mint egyén tettem, dacból és szégyenkezésből, hogy mások olyan gyávák. Bécsen átutazva én mindig felkerestem a Heim-klubot, Hatvanyval leveleztem, veszekedtem, Reinitz Bélával is. Kassák barátkozó levelére, mellyel a Nyugatba írt éretlen, rajongó kritikámra felelt, nem válaszoltam. Lassan aztán magányba vonultam a tépelődéseim közt.


Jelenések51 52 – Korábbi vers! A 19-es kommün kitörésére és az általa keltett rémületre vonatkozik, lényegileg azonban fantáziajáték. Megemlítem, hogy a kommün kitörése előtt én már Graféknál laktam, tizedesi csillagaimtól megfosztott csukaszürke mundérban jártam, és katonasapkám rózsája helyén egy kis vörös pamutbóbitát hordtam, melyet anyukával varrattam magamnak. Legutóbbi gimnáziumkori polgári ruhámat később G. Sz. Kálmán nagybátyám (a siketnéma, a festő apja) csempészte át valahogy Budapestre a román fronton keresztül.

16

A föld barátai53 – Babits Mihállyal beszélgetek benne. Rímtelen, hetes jambusos sorok, többnyire sormetszet nélkül. Görög-latin stilizáció.


A barbár tanítvány54 55 – Egyik legkorábbi lázadásom jele a Babits-féle világ ellen. Barátságunkról, szerelmi zűrzavarainkról és tanulmányainkról már külön beszéltem. Kalchedon görög város, azt olvastam róla, hogy az ókorban topázbányái voltak. Mesterem ellen zsörtölök a versben, sokallva a filozófiát és kevesellve az életet. Persze, semmiféle „attikai hegyek” nem voltak az életemben, azok, éppúgy, mint a „parti visszhang”, Balatonföldvár homokos utcáit jelentik. És azt, hogy a közvetlen élmények, a földközelség és az állati együttesek melege – „patás kentaurok” – folyton kitört belőlem a józan fegyelem alól. Erotika és szellem ellentéte.


Torzonborz, fekete állat56 – Az Állat ünneplése az emberben, az előző versnek mintegy prózaversváltozata. Dühöngő, elképzelt szakítás Babitscsal. Expresszionista szabadvers.


Fák között57 58 – Nyilván a korábbi vers. Görög-latin stilizáció. „A Föld jós köldöke”: valamelyik görög tragikusnak egy félsorára kívántam utalni. „Rejtett szemekkel”: a Baudelaire-féle „regards familiers” lopakodott be velük.


Uránia59 – Babitsos, georgés stilizálás, antikizált hangulat.


Szélcsend60 – Babits-hatás, panteizmus.


Párbeszéd61 Dialektikus ellentéteim egyik első összefogási kísérlete keresztény hangnemben. Reménykedő vers!

17
Kalibán63 134 64
1923

Átmenet ez a könyv a klasszicista jóból a modernista rosszba, mégis a felszabadulást jelentette, noha éretlenül. Ezalatt történtek meg első szakításaink Babits Mihállyal. Földi Mihály a Magyarország című lapban a könyv megjelenésekor megdicsért, hogy íme, hát nem lettem „poeta doctus”. Ezt Babits lenézésnek, támadásnak vette maga ellen, és azt hitte, hogy újságírói összepaklizás szülte. Szó sincs róla! De hát akkor már feltartóztathatatlan volt a viszonyunk megromlása.


Kalibán65 66 – Sugár Károly színészt láttam a Nemzetiben, akkor adták újra Babits-fordításban a Shakespeare-féle Vihart. Ez a színész barátom volt, nálam idősebb, sovány, intellektuális és féktelen temperamentumú ember, groteszk szerepekben különösen kiváló. Az előadáson Kalibán, az úr-gyűlölő állatembert alakította. Félelmes volt, amikor karjait, ökleit égre emelve átkozódott Prosperóra, biztatván a részeg cimboráit, a matrózokat, hogy mindenekelőtt a könyveit égessék el a nagy varázslónak, azokban van a nagy ereje… Kitöréseinek szívemben jobban tapsoltam, mint a förgetegesen zúgó nézőtér. És a jelenet hatása alatt (továbbá Renan egyik úgynevezett filozófiai drámájának, melyet Babitstól kaptam, franciául, s amelynek szintén Caliban a neve) még aznap éjjel írni kezdtem valamit, amiben ellentmondásokból álló lényem egyik fele olyasmire uszította a másikat, amitől borzadt. Így született meg ez a könyvégetésre és kultúrarombolásra buzdító vers, melynek most és már régen csak az elkeseredésével és a technikai fejlődést ünneplő részével értek egyet. Kalibám tehát – ez a renani hatás – fejlődésképes szörnyetegnek, baromnak fogom fel, és mindenféle képmutatások lebírására gyürkőző óriásnak. A vers a Pesti Naplóban, majd a Kalibán! című kötetemben, melynek címadó verse lett, Sugár Károlynak ajánlva jelent meg, és sajnálom, hogy most az Összes versekben és a Válogatottakban is hiányzik a dedikáció. Kívánom, hogy alcímben ezentúl ez álljon: Sugár Károly emlékének. A vers eredetileg is pontosan a mai stílust és gondolatmenetet képviselte, átdolgozásakor azonban természetesen sokat mélyült.

18

Város67 68 – Érkezésemnek és első pesti sétáimnak és főképp szörnyű első lakásomnak (Damjanich u.) az érzelmi rajza. Az ismétlődő helyzetű kifejezések csakugyan hajnalig tartó kóborlások, körbenjárások (és a Babitscsal tett közös séták) egyhangúságát kívánta valahogy érzékeltetni.


Szénásszekér69 70 – Már nem tudom, hogy a Reviczky u.-ban figyeltem-e fel a váratlan szénaszagra és az éjszaka szürkületében zörgő szekérre, vagy pedig már a Naplótól jövet a Nagykörúton. Mindenesetre óriási, aránytalanul nagy meglepetést okozott. Egy nagyon költőies prózai cikkben is feljegyeztem (később) a jelenetet. A végén szereplő isten egy meghamisított Prométheusz akart lenni, akiről akkoriban láttam egy mitologikus festményt (Böcklin).


Hajnal a nagyvárosban71 – Valamelyik kora reggeli kirándulásom kezdetén meglepett, hogy a zajos Pest milyen nyugodt.


Ellentétek72 – Dühöngés a Reviczky utca 7. ablakából az ellen, hogy rendszeres munkába fogtam magamat, és hogy nincs pénzem.


Meghalni ilyen fiatalon73 – Az előzővel csaknem egyszerre írtam. A síbereket abban az időben mindenki gyalázta.


Akkor74 75Az Est szerkesztőségében munka után lapzárta és a lap megjelenése között többnyire mindenki összegyűlt a főszerkesztőségi szobában és beszélgetett, pletykált, filozofált. Akkoriban nagyon dühös voltam S. László közgazdászra, aki nyilván sok pénzt járt ki a lapnak és megfelelően sokat keresett. Felháborítónak találtam, amit ma nem, vagyis, hogy ez a nyílt eszű és jó történelmi tudású közgazdász valamikor baloldali könyveket írt, történelmieket (pl. Napóleonról), és most a liberális kapitalista gazdálkodás egyedül üdvözítő voltát hirdette. Ezt én nem érésnek, fejlődésnek láttam benne, hanem cinizmusnak és érdekképviseletnek. Hát bizony, volt is benne elég cinikus szellemesség. Ő személyesítette meg ezekben a kezdeti években számomra a kapitalizmust, sokkal jobban, mint például Miklós Andor. – Érdekes egyébként, hogy ez az ember átvészelte az ostromvilágot, és mikor a maiak engem fogtak le és vittek nyilasok közt kényszermunkára, meglátott egyszer a Statisztika mellett, amint szomorúan, rendőrök közt én is toltam egy szekeret, odajött hozzám, és teljesen elképedve nézte a jelenetet, és részvétét fejezte ki. Ugyanakkor egy költő barátomnak a lánya viszont riadtan elkapta rólam ismét a szemét, hogy ne kelljen köszönnie vagy fogadnia a köszönésemet (T. Eszter).

19

Nincs rád időm76 77Az Est munkatársa csikorog és káromkodik benne az elvesztett szabadidő és a vele (részben) elveszített szerelmi alkalmak hiánya miatt. A lány, aki véletlenül alkalmat adott itt ennek az állandó érzésemnek a kifejezésére, egy kevéssé jelentős újságírónő volt, munkatársa többek közt az egykori radikális Világnak. Apja is újságíró volt, baloldalias, bár polgári. A „tündéri” és „égi” minősítések semmi esetre sem a lánynak szóltak, hanem az én helyzetem képzelt ellentétének. Utólag ide fogom diktálni a lány nevét is, mihelyt eszembe jut. (…) Semmi esetre sem volt komoly kapcsolat, inkább csak úgynevezett „bedőlés” egy ilyen csillogó újságírónő-jelenségnek. Vékony, filigrán, középmagas, barna lány volt, a húga is el akart csábítani. Én egyébként könnyen és készségesen csábultam. A vers címzettjével 2-3 hétig volt intimitásunk, többnyire a Rózsadomb bokros tájain, a Vérhalom téren főleg, ahol később annyi igazi örömben és fájdalomban volt részem. Ez a lány évekig járt még utánam és hozzánk. A feleségem sokkal hamarabb átlátott emberi és szellemi ürességén és önállótlanságán; alighanem tudta is a viszonyt, de úgy lenézte, hogy nem is törődött talán vele. (A húgával nem volt semmi.) A Világ főszerkesztője volt az ideálja.


Idegenek78 – Csalódás a kommün után az egyszerű emberek magatartásában. Azokéban, akiknek javára tulajdonképpen az egész dolog irányult. A kiváltó mozzanatot a Reviczky u. 7. sz. házfelügyelője adta.


A szörnyeteg városa79 – Minden eddig említett dühöm és kétségbeesésem és fantazmagóriám egybefogása, és átkozódás a jelen ellen és a jövő hívogatása.


Csigabiga80 – Első változatában a csigabiga szarvasszemű volt, később botszemű lett. Tudniillik szarvasszem esetleg Hirschaugét jelent. Én pedig nyúlványszemről akartam szólni.


Tavaszban81 – Első verseim egyike, melyekkel nem csupán Nyugat-körbeli, vagyis intellektuális közönség előtt volt meglepő sikerem, hanem Az Est rengeteg olvasója előtt.


Örökzöld bánat82 – Otthon csak hallottam fagyöngyről, Graféknál már fagyöngy is volt karácsonyi dísznek. Maga a név rendkívül megnyerő számomra ma is, legalább annyira, mint a tündér szó. Sváb-hegyi kirándulásokkor is sokat láttam a fogaskerekűről.


Fűben83 – Egy Jolánka néninél (nagynéném, még lesz róla szó) töltött időszak valahogyan hozzákapcsolódik egy kicsit, de már nem tudom, miképp. (Adorjánházi tanítónő volt, Veszprém m.)

20

Szél hozott, szél visz el84 – Ki nem állhatom ezt a verset. Valami jelentéktelen viszony fűződhet hozzá, melyre már nem emlékszem. Különlegesen könnyelműen írtam. (Erdélyi József hatását is érzem benne.)


Hajnali séta85 – Egy perc alatt írtam az eredeti változatát, szintén valami adorjánházi tájélmény lappang mögötte.


Séta közben86 87 – Manci sógornőm még mint Zoltán bátyám felesége Pest környékén, alighanem Rákoshegyen lakott. Egy látogatásomból visszamaradt emlék.


Tóparton88 – Még diákkori emlék, a debreceni „tavak” világából, balatonföldváriakkal egybeforrva. Lényeg benne, azt hiszem, valószínűleg az, hogy nem tudok úszni és irigyeltem a vízen korcsolyázó vízipókot.


Vízipók89 – Testvérverse az előbbinek.


Elvesztett vigasz90 91 – Jolánka nagynénémet meglátogattam Adorjánházán, ott volt tanítónő vagy 20 évig. Nála egy nyári éjszakán a szabadban háltam, és nagyon bosszantott, hogy korán csípni kezdtek a legyek-szúnyogok. Ott egy fa alatt vetett nekem ágyat matracokra Jolánka. Innen a fa, a pókháló. A téma másik része abból a mérgelődésből fakadt, amelyet az egykori Révai Testvérek kiadó cég igazgatója, (?) L. Ernő váltott ki belőlem. Tudniillik a kommün alatti úgynevezett fehér pénzeknek a bevonása előtt egy nappal nagy szívélyesen kiadott nekem valami nagyobb, talán pár ezer koronára rúgó prózafordítási honoráriumot, holott már tudta, hogy az a pénz csak egy töredéke a névértékének, és hogy másnap lepecsételik.


Éjjel az erdőn92 – Hűvösvölgyi magányos éjszakai séta után.


Pán ajándéka93 – Görögös-latinosra stilizált sajátos hangulat. A háttérben: a törés Babitscsal, amely évek alatt fejlődött ki.


Záporban94 95 – Szabad vers abból az időből, amikor a tüntetően rideg és merev parnasszizmussal, hogy úgy mondjam, szakítottam, és a legformalistább verstechnikából egyenesen a szabad versbe zuhantam. A formalista verseimet, köztük azokat, melyekkel Babitsot a Nyugatnál felkerestem, nemrégen megsemmisítettem. A prózaverseket is, kivéve ezt, amelyikről szó van és a rá következőt. (S van még egy számomra emlékezetes prózaversem, melyet a román cenzúra annak idején kihagyatott a Nyugatból: kéziratban kallódik valamelyik fiókomban, tartalma a fehér hadsereg pesti bevonulása – úgy ünnepeltem ben21ne a darutollasokat, hogy kedvét vegyem tőlük a népnek. Erre mondta Babits egy délután, hogy: „ilyen nagy verset nem írtak Vörösmarty óta”. Nagy mesteremnek ez a dicsérete azonban mérhetetlen túlzás, őt saját akkori félelmei és antimilitárizmusa vesztegették meg erre a túlzó ítéletre.)

A Záporbant a városból hazamenet, éjszaka, félig nyitott ablak mellett írtam a Reviczky u. 7. III. emeletén.


Augusztus96 – Mindig a nyarat szerettem legjobban, itt tiszabecsi és földvári nyári forróság csattant ki belőlem, legnagyobb élvezeteim egyike. (Nagy Lajos csodálkozott annak idején: „hogy tudtál ennyi forróságot préselni össze egy versbe!”) Szintén pár évvel korábbi vers.


Őszi éjszaka97 – Kétségbeesés a szerkesztőségi rendszeres munka miatt, elképzelt halál vagy öngyilkosság. A már említett S. László közgazdász nagyon csúfolt érte.


Misztikus hódolat98 – Valami georgei van benne. Még a Föld, erdő, istenbe illenék.


Mitológia99 100 – Úgy látszik, a Nincs rád időmben említett kecses, karcsú, középmagas és barna újságírónő mégsem volt csupán affektáció, és kapcsolatunk nem lehetett egészen lélek nélküli, másképp nem kaphatta volna meg ennek a versnek a túlzásait. Merthogy minden szerelmes versemben kibírhatatlanul túloztam, azt biztosra kell vennem. Különösen fiatal koromban, amikor még nem volt elég tapasztalatom nőben, jellemben és saját magam tekintetében sem. A túlzás olyan mértékig tudott menni, hogy a valóságból igazán csak egy mákszemnyi maradt benne. Csak ezt hangsúlyozva mondhatom, hogy ez a Mitológia című vers az említett lányhoz kapcsolódik. „Fehér kis tested itt pihen” – „mellem szőrös sziklái mellett” azt hiszem, mindössze ez a fizikai „parallelma” az egész, ami nem képzelődés-túlzás volt. (Egyébként a sziklák szőrössége is éppen csak mitologikus.) Elég szép tőlem – hogy egészen szemtelen legyek! –, hogy ezt a verset összekapcsolom a nevével, amikor tulajdonképpen a saját megvakító izgalmaimmal és csak az egész helyzetemmel volna jogosan összekapcsolható.


Varázskert101 – A háttérben első összetűzéseim lappanghatnak a Nyugattal és Osváttal.


Pillanatok102 103 – Ez és a következő vers egy fiatalkori, nagyon idealista szerelmemről szól. Hosszú évek elszakadása után ugyanis megint találkoztunk teljesen megváltozott körülmények közt, s akkor ő már asszony volt. Én tulajdonképpen meggyűlöltem már és elutasítottam ideiglenesen az emlékét is, noha nem taga22dom, még vágytam rá, ha a mellőzött szerelmes féltékenységével és bosszúvágyával; egy kicsit azonban még a diákkori szeretet maradványával is. Most már én voltam vele szemben tulajdonképpen komisz és fölényes. Pedig még mindig nagyon jólesett, hogy átmenetileg fellobbant szeretetével levette ifjúságom emlékéről azt a nyomasztó terhet, amit az elutasítása, majd a közben történt események keltetnek bennem.

Rövid ekkori kapcsolatunk idején mindamellett nemcsak ezek a nemesebbnek mondható érzések uralkodtak bennem, hanem egy egészen gyermekies triumfálás. Soha később senkivel ilyen kielégülését a gőgnek nem éreztem, és most utólag, kellőképpen szégyellem magamat érte. Az ideálomlás volt a gyűlölet alapja, és ezzel a furcsa érzéssel az ideál nem restaurálódott ugyan, de némi bűnbocsánatot nyert, amiért nem tagadott ki magából. Az ő lakásán, majd a szabadban találkoztunk néhányszor, én Az Est szerkesztőségéből szöktem meg, mintegy két délelőttnyi riport közt. Az érzelmi megjelenítés tulajdonképpen az eksztatikus múltnak szólt, az első vers is céloz rá, hogy „folyton elém rajzol a hála” – hiszen csakugyan sokat gondoltam rá előzetesen szerelemmel – és rettentő gyűlölettel is. Az asszony fiatalon valóban érdekes szépség volt, amiről sejtelme sem lehet azoknak, akik csak később ismerték meg. Lányában pontosan megismétlődött gyermekkori különös szépsége: teljesen elképesztett 1940 körü1 a szépség és hasonlóság, mellyel elibém került. – A vers tulajdonképpen hálavers, amely csak erről a kimondható mozzanatról beszél s a lényeget elhallgatja.


És mikor újra megcsókoltalak104 105 – Ugyanaz, mint az előbbi, egy kissé több emberi együttérzéssel a szenvedő és vergődő fiatalasszony iránt. Abban a házban voltunk együtt, a lakásán – amelyben az 1919-es kommün alatt is sokszor megfordultam vele együtt. Elszakadásunk, melyről az előző versnél már beszéltem, 19 nyarán következett be, azt hiszem. A fiatalasszony nagyon ügyetlen volt – önállótlan és gyáva. Később évekig újra megszakadt az érintkezésünk. Most néha találkozunk, a szerelem nem ismétlődött, már nagyon régen csak bizonyos meghatottsággal gondolok rá, és már igyekeztem kifejteni (a Tücsökzenében) olyan emlékezést róla, amelyet talán nem kell szégyellnem. – Az is a nem sikerült kapcsolat tehertételei közé tartozott, hogy semmi eredetiség és önállóság nem volt benne, csak imádtatni hagyta magát, és az ember túl hamar belefáradt.


Az ifjú Kheiron dala106 – Általános erotizmus, speciális személy nélkül. Első megnyilatkozása a szerelmi panteizmus (pánerotizmus) meghökkenésének. Kheiron kentaur öreg bölcs volt, Akhilleusz nevelője: az említett megriadás miatt vettem címbe, mint fiatal embert, akinek a jövője lelkileg nem is olyan nagyon tért el attól, amit egy Kheironról feltételezni lehet. (Meghiggad.)

23

Hajnali burleszk107 – Nagyrészt „szabad kompozíció”. Kései visszhangja annak a szerelemnek, amely a Föld, erdő, isten egyik versének hősnőjéhez fűződik (Zorka). Erről a versről én teljesen megfeledkeztem, és most szinte kételkedem abban is, amit az imént mondtam, vagyis, hogy valakihez fűződik. De lehet még Nagyklára is…


Felhő108 – Sokkal korábbi vers, mint ahogy a kötetbe helyezés sejteti. A Föld, erdő, isten 14. darabjával azonos korú, stílusú, formájú, hangulatú vers. Nem irányulhat senkire, legfeljebb itt is csak elképzelt ábrándozás lehet…


Tihany partján a hegy alatt109 – Nagyon bonyolult, több személyt keverő és lényegében anyagtalan kompozíció. Kétségtelenül benne van (bár magam sem hittem volna, hogy ilyen sokszor feltűnt még benne a szakításunk után) D. Kató emléke. Katóval („fiúsra nyírt hajad”) lehet, hogy így, képzeletben éltem ki ezt a vágyat, amit másképp nem lehetett. Lehet azonban, hogy ezt a verset csak utólag fogadtam el Kató emlékének, éspedig azért, mert mások (elsősorban családom tagjai) rá vonatkoztatták és bosszantottak vele. Sokkal több köze volt hasonló helyzethez Zorkának, akihez eszerint ez már mint harmadik vers kapcsolódik: vele ugyanis volt ilyen kirándulásunk, közvetlenül azelőtt, amikor ez a szép és izgalmas lány, akihez – mint már mondtam – boldog és komoly, csak – miatta – túl rövid szerelem fűzött, engem, sajnos, elhagyni készült. A vers vége arra céloz, hogy a lánynak valami más, bánatos új szerelme lehetett, és én, mialatt engem boldogított, rájöttem, hogy tulajdonképpen felejtetni akarja általam azt a másikat. A bakonybeli utazás teljes kitalálás, Tihanyon csak áthajóztam és egyedül.

(Egy Tücsökzene-beli versben a lánynak és a fiúnak komplikált erotikus lélekkeverése világosabban kifejeződik, a tihanyi kaland fikciójának megtartásával.)


Menj haza110 – Egy jelentéktelen újságírólány van a háttérben, akiről már két vers kapcsán beszéltem, és aki nagyon jelentéktelen lelki szerepet játszott az életemben. Az egész dolog felfújt képzelődés. Valószínűleg sajnáltam egy kicsit, félve, hogy az illető, akinek még mindig nem jut eszembe a neve, „el fog zülleni”… (Semmi támpontom nincs arra, hogy ez csakugyan bekövetkezett volna.)111


Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol112 113 – Na, végre egy jelentős (és csaknem szörnyű) érzés jelentősebb feldolgozása. Kláráról szól, a feleségemről. Nyilván a lelkifurdalás és bűntudat első drasztikus megnyilatkozása és rögtön vele a szégyenkezés az érzés miatt. Az önzés és a lelkifurdalás együtt. A sokféle szeretősdi és kaland miatt nem tudtam teljesen feloldódni abban, aki létével tiltott a rendetlenségeimtől; „viperá”-nak mondom, pedig a viperák bennem nyüzsögtek. A részleteket nagyon pontosan elmondja a vers, amely – most látom – beletar24tozik a Semmiért Egészen és a Rossz férj panasza stb. témakörbe. Üllői út 31. sz. alatt laktunk ebben az időben, és nyilvánvalóan Kisklára születését vártuk. Én sokat szidtam mindenfelé Klárát, sokat haragudtam rá; de mindig tudtam, hogy nagy szükségem van rá, hogy az ő hűsége és megbízhatósága milyen menedéket ad nekem az életemben.

A vers már „öreg” Nyugat-költők és feleségeik körében is meglehetős szenzációt keltett.


Menekülés114 – Egyáltalán nem emlékszem a kapcsolatra, valószínű, hogy már csak absztrakció volt: menekülés valamilyen szerelmi mámor révén egy másik szerelemnek a kínjai elől.


A legjobb tündér115 116 – tulajdonképpen nem szerelmi vers, illetve a közbejött átdolgozás miatt és az eredeti szöveg feltételezhető zavarossága következtében sem az élmény percére nem emlékszem, sem arra, hogy kapcsolódik-e személyhez.


Láz117 – Szintén inkább látomás, képzelődés, mint konkrétum, valami önvádat sejtek a hátterében.


Istár118 – A babilóniai Vénusz, mint rengeteg érzésnek és személynek a fedőneve. Semmi személyes nincs benne, annál több mámor és gyötrődés.


Tréfálkozó őszi levelekkel119 – Ugyanazt mondhatom róla, mint a néhány darabbal előbbi Felhőről. Mese, álom, képzelődés, jóval – két-három évvel – korábbi stílus és elkészülési időpont, mint amilyet az évszáma (1923) mutat. Tehát legfeljebb a valódi megismerés és az azt megelőző brutális csalódás előtti érzés imbolyoghat légiesen a háttérben.


Enyém volt s mégse enyém ma120 121 – Ha becsületes akarok lenni, nagyon nehéz lesz megmagyarázni, nagyon komplikált. Az ügyet szégyellhetem is, aztán meg lelkifurdalást érezhetek. E pillanatban eszembe jutott – majdnem teljes bizonyossággal – a név: K. M. Jaj, de undorodom magamtól! Egy kiadóhivatali tisztviselő asztaláról elvettem egyszer néhány olyan levelet, melyben az olvasók apróhirdetési szerelmi levelezőknek válaszoltak. E levelek közül kettőnek írójával kapcsolatot teremtettem, ez a K. M. volt az egyik, a pesti. (A másik egy szarvasi lány volt.) K. M. valahol a külső Lipótvárosban lakhatott, kültelki miliőben, nagyon finom és jólelkű lány volt, de rendkívül csúnya és vaskos. Úgy rémlik, nem leveleztem vele, csak felkerestem, aminek hallatlanul megörült, hiszen már tudott rólam mint költőről, és sose remélhette, hogy ilyenfajta embernek az útjába kerül. Szánalomból és valami kegyetlen tanulmányozói ösztönből lehettem csak 25vele, ő persze igyekezett tapintatosságok révén is valamennyire megtartani magának. Már az első alkalommal… (nem fejezem be). Ritkán találkoztunk, de az ismeretséget nem volt könnyű lebontani, éppen a szánalom miatt és az én telhetetlen aljasságom miatt. Borzasztóan hatott rám, hogy épp ez a nő, akivel oly kelletlenül voltam együtt, és legfőképpen csak azért, mert olyan túlvilági élménynek tekintett irodalmi mámorában, az első hetekben teherbe került tőlem. Szerencsére a magzat egy hajnalban magától eltávozott. Ezt kora reggel betelefonálta nekem a szerkesztőségbe valamilyen nőismerőse, aki tudott a dolgunkról, és ekkor nekem orvost és kórházat kellett szereznem neki. Irtózatosan utáltam az ügyet és magamat, s amellett folyton bocsánatot kértem gondolatban tőle. A vers eredeti formája tiszta hazugság lehetett, egzaltált és százszor élettelenné szűrt átköltése a valónak, s valami utalást is tartalmazhatott a „gyermekre”. De azért külsőleg elég becsületesen lebonyolítottam a szükségeset, és azt hiszem, a továbbiakban tartózkodtam tőle. Amilyen alázatos volt, nem is kívánta. Gondolom, 5 vagy 10 évvel később mintha megint találkoztunk volna. Nem ment férjhez, még mindig életének szomorú nagy élménye lehettem. (Akkor már nem voltam szerelmileg vele.) Aztán valaki később, talán a már említett barátnő írta, hogy szegény lány meghalt. Foglalkozása tisztviselőnő volt. Néhány hónapig lehettünk csak együtt szerelmileg, ritkán. Én erre a dologra évtizedek óta nem gondoltam már, és most is bánt az emlék.


Anyám mesélte122 123 – Abból a 180-200 költeményből, amely a négy első kötetemet összeadja, vagyis amit 1926 előtt írtam, ezt a verset dolgoztam át és bővítettem ki legjobban. Eredeti változata nagyon híg volt, de elsőrendű keretet adott egy később elképzelt családéletrajzi műhöz. Ennélfogva időben legkésőbbre maradt. Tulajdonképpen már benne van az (öntudatlanul elképzelt) Tücsökzene gondolata vagy vágya. Minden adat az édesanyámtól való benne. A város-, illetve falunevek és az emberi nevek rokonokéi és ismerősökéi, valamennyi helytálló. Hogy anyukáék „megégtek”, vagyis, hogy leégett a házuk, arról sokszor beszélt, és a nagy szekérutazásról Miskolcra, és arról, hogy a zsákban vitt cica a Tiszába esett és vízbe fúlt. Anyai nagyapámnak, Panyiczky János cséplőgépésznek a halála is ilyenféle lehetett, ahogy a vers leírja. Ez a P. János még tudott lengyelül. Nyaranta cséplőgépével faluról falura járt, és úgy látszik, nagy ritkaság volt akkor még a masina. (Előtte csupán hadaróval csépeltek vagy lóval nyomtattak.) Így szerezte meg a télirevalót. És szerzett is kisebb földeket, azokat aztán elitta és teherbe ejtett lányok kártalanítására elherdálta. Nagyon jókedvű, nagy, erős ember volt. „Nálunk szakajtóban állt a kamrában az ezüstpénz, csupa 5 forintos!” – dicsekedett számtalanszor anyám a régi dicsőséggel. De Isten megbüntette öregkorára Jánost, aki már a vasútnál fejezte be gépészi életét, ott fázott meg a lába és lett halálos beteg ő maga. Felesége Kubányi Julianna volt, én még ismertem, János 26nagyapámat már nem. Rendkívül egyszerű, főkötős falusias néni volt ez a Juliska néni, a miskolci Zöldfa u. 33. alatt, ahol a másik lányánál, a fiatalabbik Juliskánál (Szabó Gézáné) élt, sokszor láttam, amint az ajtó mellett egy odahengerített nagy kövön ült. Úgy élt, mintha a gyermekeinek a jobbágya lett volna. P. János azonban a halála előtt Istenhez tért, mert szörnyen szégyellte, hogy betegsége során nem tudott kimenni a szobából és ott végezte a szükségleteit az ágyban, és szégyellte magát, hogy a feleségének kellett hordania tőle az edényt. Mindezt elmondja a versben az anyám. Ebben a versben tűnik fel Mamika is, egy öreg cseléd, akit mi örököltünk az öreg Panyiczkyaktól; később a Tücsökzenében is szerepel, az asztaltáncoltatásoknál. Ugyanígy igazak anyuka elbeszélései a zárdáról (noha református volt), az elemiről, „ernyedetlen” szorgalmáról, továbbá testvérnénjéről, akit csak „nénjé”-nek neveztek (P. Jolánka), aki siketnéma volt és gyönyörűen varrt. Mutogatással olyan rendkívül komplikált mondatokat is meg lehetett értetni teljesen iskolázatlan agyával, mint pl.: „Vilmos császár egy hadihajón 3 hetes tengeri utazás után elment Palesztinába, és ott Jeruzsálemben megnézte a szent sírt.” (Érdekes, hogy apai ágon Kálmán nagybátyám volt siket, de ő 16-17 éves korában betegség következtében szerezte.) Itt van a versben Nagyék neve: ennek a vasutascsaládnak a lányával 20-30 évvel később Balassagyarmaton találkoztam. Tipanuc bácsiról, a keresztapámról már szintén csak anyám elbeszélése – vagyis e vers – alapján tudok: jókedvű, ivós és énekes ember volt, a Tücsökzene szintén említi. Egy nagy miskolci (valószínűleg görömbölytapolcai) vasutasmajálison Tipanuc bácsitól hallottam életemben az első viccet, melyet megértettem. Így hangzott: A falu közös bikaistállót épített. Az avatóünnepségen a bíró odamegy a kapuhoz, alája áll és fordul kedélyesen a hallgatósághoz: „Na, hadd lám, befér-e ezen a kapun egy olyan nagy marha, mint én.” – Ugyanakkor valami nagy pajtában egy szintén 5 éves kislánnyal megtáncoltattak. Siralmasan jártuk a csárdást. (Ma sem tudok táncolni.)


Egy kis értelmet a reménynek!124 – Nem szeretem! Így, már átdolgozva, még csak tűrhető valamennyire. Bizonysága annak, hogy Babitstól történt elszakadásomnak ez volt a legprimitívebb korszaka.


Hazám, keresztény Európa125 – Még kevésbé bírom. Szintén reagálás az úgynevezett keresztény kurzusra, végén keresztény-bolsevista fenyegetőzéssel. Ezt a versemet közölte talán elsőnek különlegesebb nagyságú (garmond) betűvel a Napló. De akkor még nem tudtam, hogy ez a megtisztelés a keresztényellenes propagandának szólt.


Megint vas-korban126 – A spengleri Untergang des Abendlandes hangulatának lírai lecsapódása.

27

Altató dal127 – Volt Babits Mihálynak egy Buday nevű statisztikus rokona. Nekem mint kitűnő embert emlegette. A fehérek 1919 őszén Orgoványban kivégezték. Állítólag megkínozták, lehet azonban, hogy ez az utóbbi csak centrálbeli túlzás és rémhír volt. Én ezzel a verssel reagáltam rá. Nagyon gyenge vers. Egy anya oktatja benne későbbi bosszúra a gyermekét az apa gyilkosai ellen. Ennek a Budaynak én megismertem később, vagy 20 évvel, az özvegyét, Járitz Máriának, a mi úgynevezett „kályhás” Máriánknak a nénjét. 1945 után ez az özvegy nem kérte rehabilitációját és jókora nyugdíját.


Az eretnek tragédiája128 129 – Mint az alcím jelzi, a vers szabad átköltése Robert Browning költeményének, melynek Tragedy of a Heretic vagy efféle a címe. Nem tudtam pontosan lefordítani a középkori történetet, de nagyon tetszett, és különben is mérges voltam a keresztény kurzusra: ezért írtam. A Nyugatban jött.


Testvérsiratók130 131 – Négy részből álló elbeszélő költemény, sok helyen dramatizálva. Formája a szokásos régi angol balladáké, amilyen az Edward király, angol királyé. Élményháttér: debreceni kollégiumi gályarab-történetek. Protestáns lelkészeket hurcoltatott el falvaikból az osztrák-spanyol inkvizíció. Ez a hagyomány Debrecenben még élénken élt a fiatal diákság lelkében, noha a tanáraink nem lázítottak vele túlságosan. A Nagytemplom és a Kollégium közötti Emlékkertben állt a gályarabok emlékoszlopa – „Qui deportati sunt…” A fehér világ és a katolikus reakció elleni tiltakozásom (noha Horthy maga református volt) jelentkezett ebben a versben is, amelyet egy pápaellenes német történetíró könyvének olvasása után írtam a valdensekről. A verset két és fél nap alatt írtam, még az Üllői úti lakásomban. Igen éretlen alkotás, átdolgozva már tűrhető. Osvát a Nyugatban lelkesen leadta. Egyébként előadásban nagyon hatása alatt áll Coleridge Vén tengerészének, melyet nem sokkal előbb fordítottam (részben Móricz Zsigmond leányfalusi házában). Ugyanarról a debreceni emlékkerti oszlopról később a Tücsökzenében is írtam, Rómát szidva, de már tapasztaltan és reális elnyomók ellen.


Isten132 133 – Panteista fantazmagória, Rimbaud A részeg hajójának helyenkénti hatása alatt. Hetet-havat összehordtam benne, a téma engedélyezte: Istenbe minden belefér. „Uj jakobinusok”, „Volga vizénél”: távszimpátia a bolsevizmussal, bár nem minden kétely nélkül. Az átdolgozásban az egész mű elég gazdag, bár gyermekes szimfónia. Azt már nem tudom, hogy az ember tragédiája miféle célzás. Valószínűleg az új bemutatóé, és talán megismerkedésemé Jászai Marival, aki egykor az első Éva volt. (Nagy interjú Az Estben Jászai Marival, többek közt egykori Éva-alakításáról.)

28
Fény, fény, fény135 236 136
1925

Mielőtt a versekhez kezdenék, egy verseken kívüli megjegyzést hadd tegyek. Miután én itt most feltárom magamat, mintha becstelenségeimben a becsület és gyónás arkangyala volnék, roppantul szégyellnem kell magamat a sok árulásért, amit fecsegéseimmel elkövetek. De nemcsak második személyeknek vagyok az árulója, hanem bizonyos tekintetben magamról is félrevezetem e sorok leíróját. – Magamról azzal okozok félreértést, hogy véletlen és jelentéktelen eseteknek is szájat adok, csak azért, mert irodalmi nyom „rákényszerít”, holott esetleg jellemzőbb és jelentősebb és érdekesebb szerelmi barátságról szükségképpen hallgatok (noha még később sorra keríthetem), s olyan összefoglaló képeit ifjúkori érzelmi zűrzavaromnak, 21-24 éves koromnak, amilyet pl. az Istár című esztelen vers is mutat, nem részletezem megfelelően. De talán még rátérek. [Kérem tehát Íródeákomat (akit mindenkinél jobban tisztelek), hogy vallomásaimat egy eszeveszett pánerotizmus véletlenül felvillanó megnyilatkozásainak tekintse csupán. Akkortájt én még nem bírtam hevességem és egyetemes kiszolgáltatottságom miatt disztingválni, házastárs és eszményítő vágyak, a Fészek Klub táncünnepélyeinek hölgyei és nívótlan utcai rögtönzések, sőt utcalányok kavarogtak előttem úgyszólván megkülönböztethetetlenül és szüntelenül.] (Komoly érzelmi viszonyom az eddig felsoroltakból csak Kató, Zorka, Ilonka és természetesen Klára.)

Ez a kötet volt legdúltabb kötetem, mielőtt elkészültem az átdolgozásával. Legéretlenebb a Kalibán lehetett, abban még sok „neopacifista szándék” keveredik expresszionista hatásokkal. A lényeg az lehetett, hogy bátrabb, sőt extrém képzettársítások jelentkeztek, tartalmilag többnyire éretlen anyagot hordozva és igen sok ízlésbeli gyengeséggel. Mindenesetre ebben a Kalibánban téptem el magamat Babitstól. A Kalibánban, körülbelül a kötet fele idejében, már nagyon erősek voltak az említett expresszionista törekvéseim, és nagyon erős az a szuggesztió, amelyet a fokozódó Operába járás tett rám: a vezérmotívumok használata. Azt hittem ugyanis, hogy mivel az emberi lélekben egyszerre több vagy sok érzés keveredik és bujkál egymáson át – és át nem gondolt voltában és együttesen hat, utánozni lehetne és kellene a zenekari polifóniát, de nem befejezett mondatokban, hanem csak jelzésekben. Ahogyan ugyanebben az időben a modern európai festészet legtöbbet emlegetett új titánjai (javarészt már öregedők) 29jártak el a maguk témáinak ábrázolásánál. Pl. a Tannhäuser-nyitányt hamar megismervén, „elvben” kifejezetten utánoztam, s általában a wagneri „Leitmotiv”-módszert. Ez az utóbbi később még azzal is „wagnerizálódott”, hogy a Ring négy zenedrámájának Edda-dal-szerű formáját is többé-kevésbé átvettem aszerint, hogy a wagneri zenéjükből mit tudtam már fejből énekelni.

Ez az értelmet összetördelő (és kezdetben sajnos nem pontosan alkalmazott) logikátlan logika persze meglepő kapcsolásokat tett lehetővé, és én egyszerre olyanféleképp kezdtem modernnek érezni magamat 923-tól kezdve, mint senki mást. Szóval, eredetivé kezdtem válni. Ennek az áttörésnek, mint mondtam, a Kalibánban már messze nyúló jelei vannak, de a módszer a Fény, fény, fényben alakult ki teljesen. A továbbiakban most majd szükségképpen el kell hagynom az erre vonatkozó állandó utalást, hiszen emlékezetemben folyton keveredik az első változat és a végleges kidolgozás. 1930 táján már mindenesetre igyekeztem szabadulni modern éretlenségeimtől, tanú rá a Debrecenben kiadott első kis válogatott versek kötete. Akkorára készültem el átdolgozásaim elméletével (magamban), és az összes anyag átdolgozása csak azért késett oly sokat, késleltetve az Összes versek megjelenését is, mert közben folyton újakat írtam, és szerintem most már jót, amit nem akartam keverni az éretlen előzményekkel.

A Fény, fény, fény tehát a Kalibán tetőzése ebből a szempontból.

Móricz Zsigmond és Mikes Lajos a kötet megjelenése után a Metropol éttermében egyszer alaposan lehordott ezekért a versekért mint mesteri színészkedésért.


Álarc mögül137 – Panteizmus, zene, Wagner, expresszionizmus. És némi Ady-hatás is! Valami berzenkedés Babits Mihály ellen. Legelőször egy esti vihar képe volt meg, a sokágú villámé, melyet az ablakból láttam. Mint egy agancsos szarvas, melyből csak az agancs látszik, úgy futott, hajnalban pedig a fecskecsivogás sorai járultak hozzá. Azt a szarvasszerű villámot mintegy égi jelnek tekintettem, biztatásnak, hogy jó úton vagyok, hogy jelentős költő leszek.


Hangok138 139 – Már benne van a rádiózni kezdő világ élménye. Rádiót először Zoltán bátyám készítményeként láttam és hallottam. Az Üllői út 31.-ben laktunk. Legelőször a Julcsa néni konyhájában sercent meg a kis kristálydetektoros gép. Alig-alig, hogy cirpegett. A versben addigi összes témáim felsorolásszerűen jelentkeznek, és Kisklára akkori torokgyíkja, a nekem is oly félelmes gyerekkori difteritisz.


Kisértetek140 141 – Nagyon szeretem. Ebben elég moderált volt modernségem, vagyis jó keveredésben ábrázolta a zűrzavart és az őrületet. Szintén panteista hangulat és öngyilkossági vágy. Nagyon tetszett nekem benne kezdettől fogva az a 30kép, hogy „belőlem ballagnak ki a holdas országutak”: szinte döcögtem hozzá képzeletben, mint a belőlem kisétáló országút, vagyis mint egy ember. Úgy látszik, első dolomiti utazásom emlékei már belejátszottak, és talán Erzsike is: „valakit nagyon szeretek”. „Ki ellenem hadakozik, molyként szétmorzsolom” – ez valami bibliai vagy zsoltári utalás lehet.


Fény142 – Valami egyetemes szerelmi vágy növelte ekkor állandóan magát a panteizmussal. Ez az egész kötetre jellemző. Istentől akkoriban még nem voltam teljesen mentes; most, mikor ezt diktálom, kietlen kétségbeesést érzek; de mint valami elképzelt jónak az igénye néha még mindig jelentkezik a vágy a személyes Istenre; de már nagyon régen csupán lélektani Istent ismerek. A vers valahogy a fénnyel azonosította bennem a legnagyobb erőt, boldogságot.


Utazás háború után143 144 – Első külföldi (tátrai) utazásom után írtam. Nem szerelmes vers, hanem az általános életvágy egyik megnyilatkozása. Az 5–6. sora azonban nőre mutat, s minthogy később beszélnem kell majd a személyről, itt csak megemlítem, hogy az illető ...-né, Anica.


Csodálkozás145 – A Centrálban írtam, valami pánerotikus mámorban.


Szédület146 Szintén az első tátrai utazás után. Mindig játszottam az öngyilkosság gondolatával.


Tavasz elé147 148 – Az elején az arany fanfárok valószínűleg A Rajna kincse harsonái. „Református” érzés és panteizmus.


Sikolts, gejzir, tavasz, égbetörő!149 150 – Az általános nemiségre jellemzésül kiemelem ezt a személy nélküli verset, főleg a 4. szakasz és az 5.-ből „a mindenségbe széthalok”; pollúció a nősténynek felfogott világmindenségbe.


Mind-Egy151 – A cím egyúttal valami szójátékféle. Megint elvont dialektikus panteizmus. A II. része az ellenkezőjét hirdeti az I.-nek.


Kihívás152 153 – A felszín alatt versengés Babitscsal. A Nappal, aki „kiissza a szemeimet”! Ebben az időben már nagyon erős volt az ellentétünk, sőt, talán már be is következett a szakítás, amely évekig tartott. Az persze, hogy „túlragyognak, mire meghalok”; reménynek is egyszerűen szemtelenség. Sokat idézhetnék azt a sort, hogy: „érlelj meg, lelkes Realitás”: Laczkó Géza nagyon okosan észrevette egy kritikájában, hogy mekkora szükségem volt ilyen érésre.

31

Nyári utazás154 155 – Egy püspökladányi utazás emléke. Kodolányinak Börtön című regényét ugyanis Mikes Lajos bekényszerítette a Pesti Naplóba és a közlés megindulása előtt én vállalkoztam rá, hogy reklámot csapok fiatal író barátomnak. János ekkor már rég elhagyta a szülői házat, megnősült, valahol Kelenföld táján nyomorgott, majd vidékre húzódott, Ladányba. Oda mentem, náluk háltam egy éjszaka, a konyhában, és ott hajnalban annyi légy kezdett zsibongani, hogy az ember lélegzeni is alig mert tőlük. Az írónak a kerti tornácon lécekre fektetve volt egy deszkája: az íróasztal! A kisgyermeke bölcsőjéül egy gyalulatlan cukorláda szolgált, a kisfiú szalmában, papírban hevert. Irtózatos nyomor. Én kíméletlenül leírtam mindent, és a riport kellő hatást tett. Vészi Margit, Molnár Ferenc elvált felesége csakugyan megajándékozta Jánost egy kimustrálás előtt állt masinával, ami mégis nagy segítség volt. Ami mondókát János szájába adtam, arra persze már nem emlékezhetem, de föltétlenül hiteles volt, hiszen gyorsírással jegyeztem. Tudom, hogy Kodolányiné később neheztelt rám valami kitétel miatt, talán azért, hogy az udvarban látott tyúkok az övéi (vagy nem az övéi?) voltak.


Óh, Nizza, tenger!156 – Sóvárgás távolba vesző idegenbe. Akkoriban volt a kezemben először dollár, az emlékezetes zöld szemű bankjegy; én teljesen egzaltált bolond voltam ebben az időben. Tartott is, rólam is, egy pszichológiai óráján előadást a Lipótmező akkori igazgató főorvosa, a verseim alapján, de erről csak később értesültem. Egészen fiatal – 17 éves – koromban nagyon imponáltak nekem az őrültek, még Debrecenben, mint megszállottak.


Kenyér157 – Az Üllői úton írtam egy vacsora után, csak azért, mert éppen „megtörtem egy karajt”.


Képzelt utazások158 159 – Ekkor már utaztam Olaszországban, sőt, nem is egyszer. A pálmák lányserege bizony csak utcalányok egybegyúrt emlékét őrzi, habár voltak ott érdekes és elegáns és szép kokottok bőségesen. Egyetlen valamirevaló, de teljesen meg nem valósult kapcsolatom egy hajón megismert házaspár nőtagjához fűződik, akinek a maga vagy a férje révén zenéhez vagy énekművészethez volt köze, Lucia T.-nek hívták. Magában Nápolyban nem jártam, bár többször emlegetem.


Búcsú Avelengótól160 161 – A tátrai utazás nem hagyott békén, csakhamar délre, nekem vonzóbb országba utaztam, nagyobb hegyek és több természeti és kulturális szépség közé, vagyis Olaszországba. Velencéből már visszajövet a Dolomitok közé csöppentem. Bolzano-Bolzen volt a központom. Ott egy német turistapár rábeszélésére a Walther von der Vogelweide szobra mellől egy nagy társasautóbuszon átmentem három magas hágón keresztül Cortina d’Ampezzóba. A Val 32d’Egán keresztül, a híres porfírsziklák közt mentünk fel a Latemárra; ott a gyönyörű hotelbe méh; uzsonnázni sem mertem bemenni (Hotel di Carezza). Alatta volt egy csodaszép tó, a Lago di Carezza. Aztán le a völgybe. Ott Canazeiben háltam meg, patak csörgött az ablakom alatt. Egész éjszaka az erkélyemen ültem, és nem hagytam, hogy az idő meglopjon. De többet ezekről nem beszélek, a hazajövetelem után ugyanis három színes úticikket írtam Az Estbe, kissé rendetlen, de bizonyára lendületes cikkeket. Másnap: a Pordoi-hágó. Ott a hegyoldalban az I. világháború néhány magyar halottjának sírkeresztjét találtam a hegyi temetőben. Aztán megint le Cortinába. További egy nap múlva Dobbiaco-Toblachon át Bécsbe és haza. Előzőleg azonban – a strada delle Dolomiti előtt – Meránban voltam (egy rendkívül elegáns hotelben, szezonon kívül). Meránból felrándultam a környéki Avelengo-Haflingba. A kötélvasút kedvéért, amely izgatott. 15-20 perc alatt felvitt 1200 m magasba. Ott a Santa Catharina-hegyen, mely D. Katót juttatta eszembe, volt egy szép kis kápolna, és előtte a versbeli crucifix, az erdőben pedig egy kis tó, teli tavirózsákkal. A szakadék szélén favendéglő, erkélye már a roppant mélység fölött. Egy négert is láttam a vendégek közt, cikket írtam a teraszról Az Estben. A drótkötélpálya felső állomása közelében egy majorságban szerény szobát vettem ki a lenti luxushotel árának ellensúlyozásául, és ott éltem három napig. Rengeteg tejet ittam. Még arra a német tejeslányra is emlékszem, aki pincérkedett a szobámban: a cikk, amely erről a szállásomról szólt, persze elhallgatja azt, hogy éjszaka viszont ő volt az én vendégem.

Mindezt azért mondtam el, mert életem legboldogabb napjai közé tartozott a dolomiti utazásom. Egy évvel később már Nagyklárit is elvittem ugyanoda. Akkor azonban az Adige folyását fölfelé követve az osztrák–olasz–svájci határháromszögig utaztunk vonaton, s onnan autóbuszon a Stelvión (Stilfser Jochon) Comóba, majd Milanóba és Genovába. Avelengóba most is szerelmes vagyok, nem akartam hazajönni, és most is boldogtalan vagyok, hogy már sose látom viszont.


Embertelen szépség162 – Első dolomiti utazásomról szóló mámoros vers. Elmondom benne, hol jártam, mit láttam.


Háború után163 – A vágyakozás külföldre akkor olyan erővel tört ki az emberekből, mint ma. Én is megírtam a sóvárgásomat. Tátra és Nápoly: egybefoglalva a vágyban. (Nápolyba azonban sosem jutottam el.)


Szerelmes erdő164 – A debreceni Nagyerdő óta szeretem az erdőt mint jó csavargások helyét, és később mint szerelmi búvóhelyet is (itt is, Pesten) […]

Személy nincs mögötte, csak az egyetemes életvágyőrjöngés.

33

Hatalom és dicsőség165 166– Közöm a nőhöz nem volt, csak ült az asztalomnál, és szerettem volna szeparéba vonulni vele; de egyrészt nem tudtam, hogy kell a dolgot megrendezni, másrészt nem volt elég pénzem. (Most örülök neki!) Az asztal pedig egy, akkoriban, 923–24-ben nevezetes éjszakai lokálban volt, ahová az ilyesmit megtapasztalni kíváncsiságból elmentünk Babits Mihállyal és K. Aladárral. Rendkívülien megragadott egy keleties kosztümű nő tánca és hastánca.


Nyugtalanság167 – A pánerotizmus, a „világ husa”: mint már előbb.


Szerelmes junius168 – Nagyon szép és kedves és teljes értékű vallomásnak tartom egy 25 éves fiatalember részéről. Tulajdonképpen ezt kellett volna személytelen önjellemzésül legjobban kiemelnem.


Menekülés169 170 – Reagálás szerkesztőségi undorokra és kétségbeesésre, és vágy a szabadságra. A diákkori vakációk vágya Itáliával egybekötve. „Adria lánya, te”: az említett Lucia T. reménye. Egyébként nem találkoztam vele.


Őrizni fogsz171 172 – Tudom, hogy D. Kató van a háttérben, de hogy az élményháttér az 1921 körüli-e, vagy újabb, pillanatnyi összekerülés, azt már nem tudom. Inkább az elsőt hiszem.


Jildiz, keleti táncosnő173 – A már említett nagyon ismert bár táncosnőjének emléke; táncát úgy hirdette a műsor, mint valami orientális egzotikumot. Azt mondták, hogy a Jildiz szó csillagot jelent. Nem volt semmi köztünk.


Káprázat174 175 – Az alapvers, amely hatalmas átdolgozást kapott az Összes versekbe kerülte előtt, nyilván csak egyetemes erotizmusból indult. Emlékszem azonban, hogy az átdolgozáskor, épp az elkészítés délutánján, randevúm volt egy különlegesebb barátnőmmel, és az új verset tökéletesen az ő vonzereje töltötte be. Este 6-kor volt találkozóm a lakásán ekkor először, és nagyon felhúzott ez a vágy. Előzetesen fantasztikus helyzetekben, délutáni kocsmákban, éjjel pedig a pesti Duna-parton, a hajóállomás mellett már együtt voltunk. Volt egy különleges szokása a nőnek, aki magas intelligenciával rendelkezett, akivel egyszer a munkahelyén – az Akadémia könyvtárában – szerelemben épp úgy voltunk együtt, mialatt a szomszédos olvasóteremben nyugodtan tanultak diákok és professzoraik, a nyitott ajtó mellett, ahogyan Strindberg írja az Egy őrült vallomásaiban első együttlétét valamelyik későbbi feleségével. A nőnek én már régen udvaroltam – feleségem gyanakodott is rá. Ti. 1927–28 táján, Klára öngyilkossági kísérletei és a mi válási szándékaink idején (amikor Erzsike engem el34utasított!) ez a nő hozzám barátilag nagyon jó volt, és én átmenetileg már akkor erősen ragaszkodtam hozzá. Házibarátnőnknek a nénje, R. Bözsi volt, aki először ...-nak, majd másodszor S. P.-nak volt a felesége. A viszony kialakulását akkor Nagyklára ügyes taktikája akadályozta meg. Ez a Bözsi nagyon erotikus és bátor nő volt, és azt hiszem, hogy erőteljesen perverz. Mi csak mérsékelten csináltunk ilyesmit. – A később, 10-12 év múlva kialakult viszonyunk egy erőteljesebb negyedév után még pár évig lanyhán elhúzódott. Ostrom után ez a Bözsi, családja előtt nem titkoltan, hatalmas gyűlölködéssel fordult ellenem, de körülbelül 949 körül megbékültünk, anélkül, hogy egy-két csókon kívül egyéb történt volna (akkor már). Később ez a mai világ is deportálta, mert bankigazgatónak volt a lánya, s a keserűsége akkor valamennyire ismét aktivizálódott. Úgyhogy most alig van érintkezésünk. Ez a nő ismertetett össze egy másik szeretőjével (azt hiszem, sok volt neki), Sz. M.-sal, az őrült regényíróval; ettől tanulhatta perverzitásait – ebben „szörnyeteg”-nek mondják. Kettőnket szeretett volna erősen megbarátkoztatni, de ez nem sikerült. A szép, finom és érdekes nő később dagadt lett, majd szinte csontvázszerűen sovány, utálatosan festette magát, lila-vörös volt az arca és szalmasárga a haja. Évek óta halálos beteg, csak fél veséje van.


Üzenet, messzire176 177 – A tátrai Anicához személyesen neki szóló „üzenet”. Már feltűnt diktálásomban ez az asszony. Tóth Árpád meglátogatására egy karácsony előtt váratlanul kedvem jött felutazni a Tátrába. Teljesen elragadott a mámor, a tél szépsége, az először látott magas hegység, a váratlanul játszi könnyedséggel megkapott útlevél és a még váratlanabbul ott rémszakadt szerelem. A Tátrába a diákkori debreceni franciatanáromnak, V. Sándornak a pesti feltűnése juttatott el; vele találkoztam a Centrálban, és ő mondta el, hogy milyen könnyen megy már az ilyesmi. Továbbá, hogy az ő bátyja épp szanatóriumi igazgató Újfüreden. Ez adta az első lökést, meg az, hogy Tóth Árpád a szomszéd Ófüreden telelt. Teljesen részeg voltam az úti élmények különlegességétől és az érdekes, szép, fiatal, fekete nő varázsától. Az én látogatásom szervezte át Újfüredre „Pádit”, és V.-ék szanatóriuma és magánlakása rövidesen tátrai írói (budapesti!) központtá alakult át. Erről Tóthnak is öt verse szól és prózacikke, nekem szintén. Jó családi viszonyba kerültünk. Ekkor egy hétig voltam csak Újfüreden, a vágyat az szította, hogy olyan hamar megszakadt a kielégülés lehetősége. Később pedig neki nyilván már más aktuális kapcsolatai támadtak – pár évvel idősebb volt nálam. – A 40-es évek körül újra próbálkoztunk egymással, de lényegében megmaradtunk barátnak. 1925-től kezdve évenként szinte minden télen fent voltunk, vagy legalább Klára, ezen a kedvezményes és kitűnő helyen a Tátrában, éveken át. Egyszer V. K. Erzsike is velünk volt, és fénykép is van róluk Tóth Árpáddal és Nkl.-val. E. jelenléte eléggé irritálta 35Anicát, mert én előre beajánlottam előző levélben őt mint csodaszép, „Bayros-lábú nő”-t. Anica később politikai pletykák miatt néhány évig ellenséges volt irántam, később mint özvegy megbékült, és most már megint némi barátságban vagyunk, persze szerelemben már nem. Még valamit a viszony kezdetéhez: mikor az elkezdett szerelem után egy évvel másodszor náluk voltam, és ő vonakodott a szerelem folytatását megígérni, olyan méregbe hozott, hogy a hálószobájában, melynek kettős ajtaja a szalonba volt tárva, abban pedig nagyobb társaság beszélgetett, én dühömben lerántottam róla a selyem pehelypaplant – amely alatt influenzásan feküdt –, s majdnem nagy baj lett az elhajított paplanból, amelyet alig sikerült kellő gyorsan visszateríteni a félcsupasz nőre. A vers őszinte hódolat volt, nekem ma is tetszik. Még lesz egy vers hozzá. Évekig elég sűrű családi levelezésben is voltunk, amelybe mindig beleszüremkedett bizonyára valami erotikus mellékzönge; külön titkos levelezésem nem volt vele.


Balaton, vakáció178 179 – Általános erotizmus és szomorúság amiatt, hogy A. ott volt ugyan mellettem, de nem volt igazán az enyém. A versnek külön érdekessége az, hogy 1943-ban egy csacsi vénkisasszony lektor az egész Összes versekből csak ezt találta kifogásolandónak: egy „nyelves puszi”-ra történt utalást, amelyet boldogan enyhítettem arra, hogy: „ráhajolni az ajkaira”, a mell kiemelését az ing alól és még valamit. A nagy gyűjteményben volt és van ezer társadalmi izgatás, leghevesebb erotikus kifejezés, számtalan hazaárulás és istenkáromlás: azt nem vette észre!


Lidérc180 – Nem tudom megmondani, szól-e közvetlenül valakihez. Lehet, hogy némi autoszuggesztió révén még mindig ott ólálkodik a háttérben D. K. emléke, pedig milyen régen nem szerettem már.


A megszállott181 182 – A tátrai Anica. Természetesen tomboló, monomániákul túlzás, amit magam sem vehettem sokáig komolyan. Az „egyszer megízlelt” kifejezés feltétlenül döntő abban a tekintetben, hogy valóban olyan rövid volt a tényleges viszony. Anica tudta, hogy ez a vers neki szól.


Vezényszó, tűzvész183 184 – Igen komplikált eset. Évekig […] vágytam egy elegáns, magas, szőke, buja szépségre, egy olyanfajta nőre, amilyen Baudelaire „égi kedvese”, Mme Sabatier lehetett, Clésinger ismert élveteg ajkú szobra szerint. Ez a nő előkelő, kitartott nő volt. Az a barátnőnk, aki megismertetett vele, tréfásan ugyan, de folyton csak így emlegette: „A k...-barátnőm”… Az alapbarátnővel társaságban ismerkedtem meg, Ny.-né Alice-nak nevezem, mert elfelejtettem az első férje nevét, csak azt tudom, hogy földbirtokos volt a Nyírségen. Ismerkedésünk estéjén már meghívott könnyedén és kacéran magához. Egy nagyon 36nagy fekete hajú fiatal lánnyal és egy leszbikus hajlamú kissé idősebb nővel […] lakott együtt egy nagy lakásban a Ferenc körúton. Ez nagyon kényelmessé tette az érintkezésünket, tekintve, hogy akkor én és családom az Üllői út 31.-ben laktunk. Ez az Alice később a Floris cukorkabolt üzletvezetőnője lett, nagyon kellemes és szellemes molett nő volt, roppant mulatságos ötleteket rögtönzött tűzijátékszerűen, társalgásában és leveleiben. Velem az első lehetséges alkalommal intimus lett, és évtizedeken át szeretettel ragaszkodott hozzám, még az ostrom után is. A tényleges viszony azonban, legalább részemről igen lanyha hevű volt, és inkább a kellemes szomszédi kényelmen, mint valami vonzalmon alapult. Pár év múlva meg is szűnt. Akkor az óriás fekete bozontú nővel keveredtem heves erotikus játékba és csókolózásba, de a lány meg akarta tartani a szüzességét, egyébként nagyon szeretett; művelt és finom volt, kissé tragikus alaptónusú lélek, ellentétben a puha és idillikus Alice-szal. A leszbikushoz semmi közöm nem volt, ez a háború után férjhez ment, egyszer-egyszer most is látjuk. A fekete hajú a II. világháború előtt Párizsba került ki, és ott valami nagyobb kozmetikus szalonja volt. Ott Klárával együtt még találkoztam vele: az általa megismert Alexander Lili (?) vitt el bennünket, engem és a feleségemet szétnézni egy nyilvánosházba, ahol fantasztikus látnivalókban részesültünk a söröző francia kispolgári családok csecsemőszoptatása és közben a nagy lebegő meztelen húsok mulatságos kis produkciói révén a nyári kertben. Maga Alice a II. világháború után egy ismert és ügyes szobrászművésznek lett a felesége, akinek nem jut eszembe a neve, együtt mentek ki New Yorkba. Már régen nem írtak; szerelmi levelezésem nem volt vele kezdetben sem, másféle igen. Hiszen zavartalan családi jó viszonyban voltunk, és Alice egyszer – unva már a régi dolgok titkolását, amelyek amúgy is elég nyilvánvalóak voltak – pusztán kényelmesség okából Klárának minden rá vonatkozót kedélyesen és olyan kedvesen elmondott rólunk, hogy Klárát egy csöppet sem bántotta meg, sőt, a viszonyunk zavartalanabb lett.

De áttérek végre ennek az erotikus sokszögnek versbe kapcsolódó részére. Alice és úgynevezett „K-barátnője” társaságukkal ezekben az években éppúgy jártak a művészklubba, a Fészekbe, ahogy mi, és nagy közös társaságunk alakult ki zenészekkel, festőművészekkel, énekesnőkkel és bohémekkel. A Mme Sabatier-szerű szőke szépség szívesen vette a hódolatomat, de nem állt kötélnek; nem voltam szép, se gazdag, neki meg rengetegen hódoltak. (A szőkeségéről már akkor tudtam, hogy mű, eredetileg fekete nő volt.) Valami gazdag ember állandóan hatalmasan pénzelte; Alice számomra nem csinált titkot abból, hogy nagyobb összegért föltétlenül eladta szerelmét. Gyönyörű lakásán a Rákóczi úton, ahol én nem voltam, pedig többször jelentkeztem nála, a telefonján. Vonzott sokat ígérő erotikája és a baudelaire-es jelenség. Szenvedtem miatta, de egyúttal rettenetesen mérges is voltam rá; mindezt pontosan elmondja a vers. 37Mert végeredményben, biztosra véve, hogy amúgy is elutasítana, nem mondtam meg neki, hogy mennyire vágyom rá, úgyhogy a vers befejező gőgje valóság volt és maradt. – Most jut eszembe, hogy az imént diktált gyónásba, amely az első éjszakai „babitsos” mulatóhely – egyetlenegyszer volt Mihály ilyen helyen – tündéréről beszélt, bele kellett volna vennem ezt a nőt is, az a vers mindkét meg nem szerzett nőről egyszerre szól és rokon is valahogyan. A most leírt nő nevét nem tudom, keresztneve talán Juci volt: akarattal és dühből felejtettem el, ahogy ezt a róla szóló verset sem mutattam meg neki, és hátterét Alice barátnőmnek sem mondtam meg. Igaz, hogy az sejthette valamennyire a dolgot.


Ima, a nők ellen185 186 – Az istentelen pánerotizmus prózaverses dühössége és kétségbeesése, Klára elleni mellékes dühök („korlátozni akar”), zsoltárhang (a kezdet) és a legutóbbi „Mme Sabatier” elleni kitörés („mellei kitüzesednek”…) keverednek benne. És egy kicsit már egy nagyon régi ideaszerelem fájdalma is, amely szerelem még gyerekkoromból Bajor Gizihez fűzött, egyoldalúan.


Az Örömhöz187 188 – Bajor Gizihez szól. Az Est-lapok képzelt nyomorából tönkremenősen borzasztó szenvedéseim beszélnek itt úgy, mintha valóban „valakiért” dolgoztam volna eredménytelenül. De hát én bank-vezérigazgatókkal nem tudtam küzdeni. „Dühöngő évek”, „legaljasabb munkák”: képtelenül túlzó utalások a szerkesztőségre; a „színházi autó”, az „angyali mosoly” Gizikére mutat, akit már 4-5 éve megismertem, anélkül, hogy közel kerültem volna hozzá.

De helyesebb lenne ezt a csak lelki ügyet lelki oldalról és a legelején kezdenem, majd külön.


Vesztett sugár189 190 – Nem tudom megmondani, fűződik-e hozzá személyi élmény. Hasonló tartalmú, stílusú, szerkezetű és menetű vers nem egy akad ilyenféle, tehát talán több egyforma eset összefoglalása; vagy éppen úgynevezett szabad kompozíció. Az utolsó szakasz második sorában mindig tetszett nekem az a három részből összetett hosszú szó, hogy „tündérhegedűzokogás”.


Szövetség191 192 Homályos eszmemenetű képeket használó és tartalmú vers, eredetileg még zavarosabb volt, inkább valami népi indulású zenemű lehetne. Klárára, házasságunkra, a benne való föltétlen bizalomra, maradék – és már nem is vallási összetételű – kálvinizmusomra, és arra a babonás hitemre utal, hogy aki nekem (nekünk) árt, az valahogy mind rosszul jár, mert én a sors védettje vagyok. És arra, hogy mégiscsak jobb lesz el nem válnunk. A házasságunk szétszakadásáról ugyanis már eddig is eshetett szó, csak nem olyan komolyan, mint ahogyan Erzsike miatt, 1927 körül felvetődött. Érdekes, hogy ez a nem homálytalan gondolatmenetű vers annak idején s főleg idősebb férfi barátaink 38körében erős és helyeslő megértésre talált. A 3. szakasz szinte dicsekvő felszólalásai ellenségek pórul járásáról, amit mi mind cselekedet nélkül érünk el, részben B.-ék „bűnhődésére” vonatkoznék, akiknek esztergomi házát valami nagy esőzés épp akkoriban megrongálta.


Az isten darabkái193 – Magáról a szerelemről szól, de már régebbi vers, mint az évszámból – 1925 – sejtenénk. Nyilván számon tartottam a 25-ös női határt. Az, hogy bármelyikükhöz jó szívvel menekedtem volna, az némiképp túlzás. A szerelem zsidó, illetve református zsoltárstílusban jelentkezik és panteizmusban. Zsoltárutalás a jófüvekkel, a bő zsírral kifejezés. Egyre sűrűbbek az öregedés előjeleinek félelmei. Az egész vers igen kevés számú magyar ütemű darabjaim közé tartozik; ritmusképe: 3, 4, 4 (bartókos vagy kodályos szuggesztió).


Szökj, lélek!194 – A tátrai utazás hatása, úti vágy egzaltáltan fölnagyítva.


Idegen pénz195 196 – A Tátra után nagyobb summát bízott rám valaki, hogy Pozsonyból hozzam Pestre egy rokonának. Megszökhettem volna!


Szélcsöndes ormok197 198 – A harmadik vers a Dolomitokról.


Az Őszhöz199 – Az expresszionista festészet legláthatóbb hatása, és mindazé, amit erről a korszakról általában mondtam.


Hasonlat a vakondról200 – Percek alatt írtam. A kicsinyes életen, az utazás hiányán siránkoztam.201


Kétségbeesés202 – „Az vagyok, az, őrült zenekar!” – a sok Operába járás és Wagner-hallgatás lopakodott be itt és máshol is nagyon sok hasonlatba.


Szegénynek lenni s fiatalnak203 204 – A ki nem mondott ellentét Babitscsal. „Régi mesterünk”: szintén ő.


A hülye szolga szól205 – Az Est szerkesztőségéből kitettek egy alkalmatlan szolgát. Mit tehettek volna mást? Az azonban kitartóan ott ült a lépcsőházban, a Rákóczi út 54. alatt, és én szörnyen sajnáltam.


Akkor se, vagy csak akkor?206 207 – A legtöbb honoráriumot hosszú évek határai között ezért a versért kaptam Sebestyén Arnoldtól, Az Est kiadóhivatali igazgatójától, aki tüdővészben halt meg elég fiatalon. Ezt a Sebestyént egyszer a Bécs melletti Semmeringen meglátogattam Zoltán bátyámmal.

39

Klió208 209 – Futurista vers, a kommün emlékével kezdődik; benne van minden megújult antiburzsuj dühöm. A harc a lakásszerzésért: saját élményre céloz. „Színházban rotyog a szórakozás”: valami sanzonsor epés paródiája. „Jólét fakad a kapitalista termelésből”: keserű gúny a kommün alatti közismert plakát felírására: „Szocialista termelésből fakad a jólét.”


A varázsló szemei210 – Rímtelen fogadkozás, hogy soha nem fogok megöregedni, illetve, hogy nem bírom majd elviselni. (És most íme, mégis bírom.)


Azután211 – Az elégedetlenség téma egyik változata.


Az álmodó halott212 – Változat a kimerültség témára.


Eljön a nap213 214 – A „hoch-burzsuj” színpadi mesteremberekből indul ki az általános antikapitalista tüntetés és jajgatás. Mint 1954 telén – Galyatetőn – Kodály Zoltántól megtudtam, ismerte és igen becsülte a vers első változatát. Biztosan, mert az operetteket is gyaláztam benne; amit most is készséggel megtennék.


A mélység tűnődése215 – A szabad vers széthulló expresszionista formája kezd egyszerűsödni, összeállni úgy, hogy végül számtalan ilyen versem egyetlen mondat lett. Nagy Lajos szimpatizált ezzel a verssel a Centrál-időkben.


Árnyék a szélben216 – Újabb változat a csüggedés és kétségbeesés témán.


Lekötött bója217 – Balatonföldvárra küldtek el egyszer Az Est-ék, országos vitorlásversenyről tudósítást küldeni. Három kellemes nap volt, Grafék magyar és külföldi ismerősei közt. Minduntalan meghívtak vitorlás- és motorcsónak-kirándulásra.218


Este219 – Egy panasz a sok közül.


A föld panasza220 – A Föld nevében a saját (időnkinti) emberutálatom beszél.


A húnyt szem balladája221 – A húsról szól minden vonatkozásban, így a szerelmiben is, amit máskor is számtalanszor emlegettem. Csupa erotikus rajz; és mint már eddig is, sokszor kétségbeesett, túlzóan korai rettegés a jövőtől, a tönkremeneteltől. Nagyon sok nyomát láttam a lélektani résznek kortársi költőktől.


Zűrzavar és kétségbeesés222 – Expresszionizmus. Düh a kapitalisták valódi és képzelt bűnei ellen. Az első és az utolsó strófa: nyugodt őrület. A közbeeső rész: 40tomboló. De már jelentkezik a kétely a szocializmusban: erre utal az „ebédre bableves” kitétel. „A világ kapitánya” alatt a kormányzót értettem, akinek akkor értesültem valami nagyarányú murijáról.


Takarodó223 224 – Egyetlen vers, amit Balatonfüreden írtam (kivéve néhány szerelmi szonettet, Erzsike utániakat, melyeket még nem adtam ki). Ugyanis egy víkendre váratlanul leutaztam télen az Erzsébet Szanatóriumba (a mostani szívkórházba). Nem tudom, miért voltam nagyon elkeseredve és összetörve – általában mindig az voltam.


Édenek225 – Csöndes megnyugvás. Valószínűleg a Parsifal élménye után.226


Ima a repülőgépen227 228 – A Ferenc József híd budai hídfője mellett váratlanul hirdetést láttam, hogy repülőgépen fél órás körutazást lehet tenni pár pengőért. Hogy lezuhanhatok? – gondolkodás nélkül beszálltam. Ez volt az első repülésem. Újpesttől Csepelig köröztünk, nagyjából a Duna fölött. Tüntetően megjátszottam a nyugodtat, sőt emlékszem, hogy egy aznap vásárolt könyvet húztam elő a zsebemből és olvasni kezdtem. (A könyv a Faust II. része volt, Kozma Andor friss fordításában.) A Tücsökzene is kitér az első repülés ügyére. Másnap rövid cikket írtam Az Estbe az élményről, vasárnapra pedig ezt a verset a Naplóba. A gép hidroplán volt, és fölemelkedése előtt majdnem kirázta belőlem a lelket, annyira „döcögött” a puha Dunán! Ez a vers azonban magából a repülés élményéből semmit sem mond, csak a hozzá fűződő reflexiókról.


Egy eltűnt városban229 230 – Az eltűnt város Balassagyarmat. 1924-ben meglátogattam kora gyermekkorom színhelyét. Később az Új Időkben kiadós cikkem is jelent meg róla. A Tücsökzene szintén bőven beszél ezekről a dolgokról.


Repülőgép az Alföldön231 – Valahol Karcagnál, mikor egyszer Gábor nagybátyámékhoz utaztam Tiszaszőlősre, utolért és máris elhagyott egy repülőgép. Tehetetlenül néztem utána, és az egész Alföldre ráruháztam ennek a tehetetlenségnek az érzését. Innen, hogy „megtaposták”. Később, az ostrom idején szüntelen éreztem hasonlót a légi bombázógépekkel szemben. Figyelemre méltó sor: „A föld nem gróf és nem bolseviki.”


Ujsághírben a végtelen232 233 – Elutaztam egyszer Törökszentmiklósra, még Az Est-féle MÁV-bérletjeggyel. Csak sétáltam a városban, ahogy diákkoromban tettem az apámtól származott vasúti jegyekkel. Kétségbe ejtett a sivatag városka; holott csak két-három kedves vagy okos ismerős kellett volna és rögtön kellemesen hatott volna rám. Nyáridő lehetett. Emlékszem, hogy a templom közelében, 41alighanem a paplakból zongoraszó hallatszott ki. Az volt az érzésem, hogy csak a zsidók visznek életet ebbe a tunyaságba. Szomorú háborgásomban írtam aztán ezt a magyarság-zsidó verset. Meglepő a 3. strófában a „Moszkvai Gárda” képzelt szerepe, hogy ti. végre tüzel. A velencei királytemetés csak képzeletjáték, ugyanígy csak a belső konstrukció szükséglete szülte az engadini leégett hotelt. Az Engadin egy gyönyörű virágos völgy Svájc délkeleti sarkában, Nietzsche Frigyesnek volt öregkori tanyája. Nagyklárával együtt a második dolomiti utazásom során a Stilfser Jochnál beszállhattam volna egy olyan svájci vasúti kocsiba, amely a Drei-Sprachen-Spitzétől Engadinba vitt volna. De nem volt pénz és vízum. Így hát akkor továbbmentünk az eredeti terv szerint Como–Milano–Genova felé.


Óda a genovai kikötőhöz234 235 – Milánóból villanyvonat, vagyis elektromos mozdony vitt olyan gyorsasággal, amilyennel addig még nem utaztunk: már ez megszédített a boldogságtól. Aztán a Földközi-tenger… (A leggyorsabb vonat, amely eddig vitt, Berlin és Lipcse között futott velem, 160 órakm-es sebességgel, és a mozdonyvezető gyönyörű, műszerekkel ragyogó üvegfülkéjében ülhettem: mint újságíró voltam akkor Horthy kormányzóval és Teleki miniszterrel egy időben Németországban… Össze kellene szedni és tisztességesen meg kellene írni az én németországi útiképeimet!) A genovai állomás előtti téren állt Kolumbusz szobra, nagy, jövendő kalandok ígérője: az is megbolondított. És az egész város, ahogy felfut márványpalota-soraival a hegyekre, és lent a kikötő zsúfolt ereje.

A második részben a vers a belváros idegenszerű gazdagságáról beszél és ellentétképpen a kikötőparti munkás- és lebujvilágról. Itt bújt ki belőlem egyrészt az elvi szocialista, másrészt az anarchista, aki irtózatosan odavolt ettől a halmozódó hatalomtól és rendetlen rendtől.

A harmadik részt szeretem igazán. Ez – úgy éreztem és érzem most is – igen eredeti gondolatot fog valami sivár és hatalmas képbe, a kikötőpartit, a circumvallazione di mare (a c.v. di monti: a hegyen szaladó kanyargós körútnak és villamos útnak a neve) – tehát a tengeri körfal egyébként unalmas látványából eredt képzelődéseket, végeredményben a kereskedelem világot átszövő hálózatát és erejét.

A negyedik rész szerkezeti szükségből eredt, rövid, impresszionista zárókép, a világítótoronyról szól.

42
A sátán műremekei237 290 238
1926

Az egész kötetről azt mondhatom, hogy élményanyaga majdnem egyetlenegy lázongó, keserű érzés, vagy ugyanaz az érzés a kábult levertség állapotában. A szerkezeti mód az egymás fölé halmozások használata révén egyszerűsödött. Az előző kötetben már itt-ott feltűntek korai jelentkezései ennek a versépítésnek. A háttérben mindenütt a Wagner-zenekarok és -ütemek (a Ringre gondolok) hatása dolgozik, és az egész európai expresszionizmusé. Csodálom, hogy 1) ezeket a verseket engedték egy nagy napilapban, majd könyvekben megjelenni, és hogy 2) ezeknek alapján nem környékeztek meg a szél-bal titkos ügynökei. Az Estnél bolseviknek tekintettek, ami akkor még tetszett is lázongó kedélyemnek. Az egyes verseket kiváltó momentumok alig különböznek egymástól, a meggyőződés diktálta valamennyit, bármi volt a kiindulópont, gépiesen követte a reagálás rá és az ajánlott társadalmi csodabalzsam. Apósom, Mikes Lajos dr. a könyv megjelenése után a következő furcsa jóslattal állt elő: „Kedves Lőrinc, az oroszok hat év múlva Budapesten ülnek, és a maga könyvét kétszázezer példányban fogják kiadni.” Én másfél év múlva kétségbeestem a kötet sivárságán és szociológiai primitívségén, de a költői technika sem tetszett már, megkezdtem a lassú átdolgozását minden addigi versemnek. Körülbelül egy-másfél évig semmit sem írtam, aztán mindent elölről kezdve olyan verseket kezdtem írni – amennyire tudtam –, amelyekből hat év múlva összeállt az első valóban igazi kötetem, a Te meg a világ.


Mérget, revolvert239 – A kiindulás rendőri riportereink híranyagából ered. Laczkó Gézával a Naplótól gyakran mentünk este 6–8 közt valahova a szomszédba vacsorázni; akkor jutott eszembe a (relatíve sok) öngyilkosság ilyen magyarázata és visszafordítása saját magamra. Ezt a verset Laczkó franciára lefordította.


Negyedóra Isten és a Hivatal közt240 – A rendszeres hivatali munkába betört anarchista elégiája és átkozódása a napok nagy részének, a szabadidőnek elveszítése miatt: nincs idő szerelmi kalandokra, melyekkel úgy tele van az élet, minden napnak a kora kezdetét mondhatjuk csupán a magunkénak. Személytelen vágyódás majdnem mindenkire, nyilvánvaló, hogy elsősorban tisztviselőnőkre, munkáslányokra. Azokkal korán is találkozhattam, úgy, ahogy a vers elmondja.

43

Operába indul az autó241 242 – Csak a nyomor ellentéteként esik szó a guruló szalon színésznőjéről, tehát nem személyes érzés fűzött hozzá. Azért említem meg csupán, mert mindenki Miklós Andor feleségének a megtámadását olvasta ki belőle (Gombaszögi Fridáét), s azt mondták, hogy emiatt mondtak fel nekem 1926 körül Az Estnél.


Áldozatok243 – Valamelyik híres régi dúsgazdag kereskedő összeomlása és öngyilkossága adta az indítékot. Amit hozzáfűztem, az a szokásos elvi sirám lírája.


Az örök járvány244 – Felháborító képmutatásnak éreztem, hogy társadalmilag és parlamenti szónoklatokban is milyen mű-megrendültséggel beszéltek két népbetegségnek a pusztításáról, a vérbajéról és a tüdővészéről. Én egy harmadik rémre, a szegénységre igyekeztem dühömben rámutatni.


Magasból245 – A Karitász (egyéni és társadalmi) ellen dühöngtem benne, mesterségesen ünnepelve a kis megalkuvókkal és érdekeltekkel szemben a Nagy Rablókat, akikkel valahol a magasságban, az ő fejük táján, keselyűként én is folyton vitatkoztam vádoló verseimmel.


Miénk a napfény246 – Ugyanaz a téma és kifejezésmód, a kiindulópontnak és a zárlatnak valamilyen változatával.


Játszópajtások247 – A belvárosban egy bádogbevonatú, lapos társzekeret láttam, rajta 10–15 levágott borjúval. Ugyanakkor egy nőismerősömmel találkoztam, és az szelíden jajongott a kocsis szívtelenségén. (Már nem tudom, ki volt.)


Isten országa248 249 – Személytelen, de megemlítem, hogy a színésznőnél, akibe „három milliárdot fektetett be egy vén potroh”, Z. Irénre és V. József miniszterre gondoltam.


Wild West Európa250 – A „csodarevü” szó alighanem még mindig visszaemlékezés a már megemlegetett babitsos éjszakára a Rákóczi úti éjszakai mulatóban.


Nincs pénz és enni kell251 – Aránylag jóval személyesebb vers, mint sok eddigi A sátánból. Ekkor már sokat jártunk Operába, Fészek Klubba stb. (A Fészekbe először Karinthy vitt el.) Ennek a versnek a megszerkesztésénél folyton az Istenek alkonya gyászindulójának egy visszatérő borzasztó hanghatása volt a példám: a cintányérok dupla leütése, valahányszor a zenekar emlékezetemben föltámad, és győztesen repülni kezd a már ledöfött Siegfried ünneplése. Nincs pénz! – ezt a két szót a vers elmondásánál irtózatos, de rideg erővel, fejszecsa44pásként kell mondani, ahogy abban a gyászindulóban a halált csördíti rá a himnikus nagy dallamokra a réztányérok két gorombán mennydörgő szótagja. Halál! Halál!Nincs pénz! Nincs pénz! A többi magáért beszél.


Nézlek, szeliden, szótlanúl252Az Estnél a már említett főközgazdászunknak szól. Nem voltam igazságos hozzá.


Harminc ezüst253 – Egy kisebb közgazdász-riporterről kezd beszélni, és a szokott fenyegető litániában folytatódik.


Grand Hotel Miramonti254 – Mellékes benne a szerelem, csak drasztikus, szocialista agitációs ellentétként említi a „sertéscomb és fiatal lányhus” ellentétét.


Egy jelentéktelen író halálára255 256 – Semmi szerelem nincs benne. Ellenben az egészet csak mintegy bűnbánatképpen írtam a vénséges költő és műfordító halálakor. A helyzet a Mikes-féle előszobára utal, ahol sokszor láttam ácsorogni az öreget. Ennek az embernek a feleségét megismertem, valahol az ... házban laktak. Én E.-vel találkozni búvóhelyet, albérleti szobát kerestem. Véletlenül hozzájuk vetődtem, de csak egy még „fiatalos” nő volt otthon, délutáni álmából kelve eresztett be. Szörnyű szerelmi nyomora lehetett, mert azt se tudva, ki vagyok, tökéletesen elgyengült, és lefeküdt velem a díványra, remélve, hogy a leendő albérlő bizonyára máskor is vele lesz. Nagyon kellemetlenül éreztem magamat, amikor egyszerre bizalmas lett, az egész lakást megmutatta, s én egy íróasztal irataiból, fényképeiből egyszerre csak megtudtam, hogy kinél vagyok. „A férjem!” – mondta a nő. Én nem reagáltam, s igyekeztem távozni. Szerencsétlenségemre épp vendégek jöttek. Még le kellett rázni őket, szerencsére nem ismertek. A háziasszonynak nem mondtam nevet távozáskor (érkezéskor csak morgott nevet), és rémülten eltűrve búcsúcsókját, megígértem, hogy rövidesen visszajövök a szobát kivenni, és örökre megléptem. Több év múlva fájdalmasan láttam a teljesen rokkant öreg írót egy unokaszerű kisgyermekkel azon a környéken egy parkban játszani. Halála erkölcsi okokból megrendített és megszégyenített. A temetésére nagyon ki akartam menni, de végül az is elmaradt: nem akartam, hogy az özvegy esetleg felismerjen. Az egész dolgot soha senkinek nem mondtam el.


Az Első Kút panasza257 – Az Első Kút a bajok képzelgős forrása, akkori hitem szerint a kapitalizmus. Ugyanazt nyögi és sírja és mennydörgi, amit a többi.


Beszéd a szomorú őrülthöz258 – A sátán műremekei leghosszabb verse, talán a legdühöngőbb: a Pénzzel mintegy csak a hozzácsapott kézigránátok szavaival lehet beszélni.

45

Három törvény259 260 – Úgy emlékszem, először három önálló vers volt, a szeretet, a szabadság és az igazság társadalmi szerepéről, és a kötetátdolgozásaimnál fogtam közös cím alá őket. Ugyanaz a téma e címszavak különböző aspektusa szerint nézve. A kiindulás a Szeretet, amelyet a gyermekek iránt még a gonosz társadalom is érez vagy mutat, s ez eleinte reményt ad a jóakarat egyetemes érvényesülésére. Keresztényszocializmus. A második részben a Szabadság rájön, hogy a szeretet így mégiscsak magánügy, és a szabad erő emberére, a kard és a tett emberére van szükség, a wagneri Siegfriedre, akinek a jó érdekében már a pusztításra, vagyis a szeretet ellentétére is joga van. Aztán az erőt felváltja a tudatos forradalom akarása, az Igazság, melynek csupán szolgája a tett. A német nemzetiszocialisták ezt a három verset nagyon meg akarták szerezni programversként, de nem volt megfelelő fordítása. (Szerencsére.)


Őrangyalok261 – Már sokkal kétségbeesettebb vers, itt nem igazság és nem a tett reménye, hanem a csaló Káprázat és a butító Sötétség a jótékony őrangyal a menthetetlenül rossz életben. Ezek a különféle megváltás-hangulatok csaknem egyszerre megvoltak bennem, folyton keveredtek.


Van lelke a pénznek262 – Miklós Andor főszerkesztő néha bizalmas volt hozzám, ez a vers részben róla szól, sőt még inkább kései titkáráról, Láng János kiváló gyorsírónak és hallgatag, finom embernek az előszobai szerepéről mellette. Az a kitétel, hogy „Én voltam titkára”, csak a versbeli szükség miatt utal énreám, a titkár tehát nem én voltam.


Az örök virrasztó263 – Kezdi elhagyni a szociális vádak területét, és „az anyag örök vándoráról, az élő istenről” meg a világmindenség örök benső csatáiról beszél, rájőve már, hogy ott is folyik harc, nem csak a társadalomban.


Tárlat: A sátán műremekei264A sátán… címverse. Ennek a menetét helyenkint nagyon szeretem, pl. a 7. sortól kezdve a „halálos éjben mindenütt”-től kezdve odáig, hogy „Műremekét, az Életet”. Ezt a részt én A Rajna kincse és Walkür-motívumokat énekelve írtam, illetve dolgoztam át véglegessé; bár legalább ennyire tiszta ütem lüktetné át a könyv minden részét!


A Bazilikában zúg a harang265 266 – A két fiatalember: Sárközi György az Angyalok harca című verseskönyvnek és Sz. L. A sátán műremekei készülő kötetének a szerzője volt. Ő idealista, keresztény, szocialista volt, én tüntetően materialista és hazafi. A Capri őreá utal, ahová a tüdőbaja vitte, a Dolomitok énreám, ahova gyönyörködni utaztam kétszer is. A bennünket néző „munkás vagy munkanélküli” természetesen saját magam voltam. A vers a végén a Szózatot bele46komponálja a mondanivalójába, és az egészet közrefogja a katolikus bazilika állandó harangzúgása.

Sárközi egyébként nagyon kedves barátom volt 1919-től kezdve. Hazugság, hogy később bármiféle komoly ellentét lett volna közöttünk, 1944 nyarán a Kultuszminisztériumban én szereztem meg számára a kivételezettséget, melyért mások is fáradoztak, és a hírt én vittem meg a feleségének. Az azonban akkor már valahol Szeged táján bujkált, és csak rokonaival találkoztam, akik a Széll Kálmán tér és az Olasz fasor sarkán laktak akkoriban. A mentesítés azonban nem mentette meg a deportálástól, mely – azt hiszem, Szálasiék alatt – mégiscsak rásújtott. A vers eredetileg dedikációban név szerint megnevezte; később ezt csak azért hagytam el, mert a könyv megjelenésekor még élt, akárcsak a többi dedikáció élő címzettje, és mert a túlélés-polemizálást nem éreztem szükségesnek ilyen nyíltan továbbra is világgá kürtölni.


Gyermekek, tiétek a jövő267 268 – A vers már valamicskét a Kisklárát is tartalmazza, bár akkor még túlságosan közel volt a karon ülő korhoz.

Egy csomó más gyermeket az ismerősök és ismeretlenek közül mindenesetre. Tehát személyes dolog is közrejátszott az írásánál, nem csak elvi alapozottság. A Sárközivel való baráti ellentétünkre mutat vissza az, hogy „van osztályharc és kongregáció”. „Érdekeidet tipró népbiztos”: gúny és fenyegetés a burzsujok felé. A cím maga szó szerinti idézete az 1919-es kommün egyik akkor közismert jelszavának. A Margitsziget lejáratánál ugyanis az egész híd szélességében kifeszített keresztzászló díszlett, nagy, vörös betűkkel ez volt a felirata: „Gyermekek, tiétek a jövő.” A marxizmust én már 17 éves koromban megismertem, a Kommunista kiáltványt, amelyet bárki megvásárolhatott a Magyar Könyvtár sorozat egyik számaként.


Szövetségesek269 – Sok dühöngés és tombolás után – vagyis velük egyidejűleg – felrémlett bennem a gyanú, hogy tulajdonképpen csak a rosszban van természetes és valódi életerő. A világban magában, vagyis az „anyagban” láttam az egyetemes harcot, nem csak a társadalomban. Mindenesetre fokozatosan csökkent bennem a hit a marxizmus megváltó képességében. (Nem tudom már, hogy kapcsolatban volt-e ez azzal, hogy időközben egy óriási arányú „leépítés”-nél, melynek során Az Est szerkesztőségéből mintegy 200 embert elbocsátottak, köztük engem is. Hogy a munkanélküliek lelkiállapotát, társadalmi fölöslegességérzetüket megismertem, azt biztosan tudom, versem is van róla.)


Töprengés egy körúti padon270 – Az Erzsébet körút egyik padján a napfényben melegedett mellettem egy öregember. Közben áradt és apadt és zsibongott köröttünk az utca számon tarthatatlan bonyolult mozgása. Ismét a gyanú beszélt belőlem, hogy alighanem épp ily kevéssé volna rendezhető a gazdasági világ is.

47

Bérletjegy a MÁV vonalaira271 272 – Három éven át, amíg Az Estnek jól ment, nekem is volt első osztályú szabadjegyem a MÁV összes vonalaira, mint a riportereknek. Én akkor már lektor-szerkesztő voltam, mint Tóth Árpád is. A fokozódó spórolás kényszere miatt Miklós A. és Salusinszky I. végül ezt a fölösleges luxust, amelyből csak nekem volt hasznom, megszüntették. Amíg azonban megvolt ez a jegy, felnőttkoromban is élveztem az egykori apai vasúti szabadjegy áldását (sőt, ez már I. osztályú volt!). Rengeteget utazhattam tehát, akkor ismertem meg az országot, addig többnyire csak a Tiszántúlt ismertem. Tüntetően prózai téma volt, a kidolgozás is az, ebben tetszelegtem. Én valóban társadalmon kívülinek éreztem lényegében véve magamat, amilyen a versben megvillanó nyúl. A legvégén felbukkanó halott gyermek említése Trettina Jenőék első gyermekének halála miatt került hasonlatképpen a szövegbe.


Örülni kell, akárminek273 – Nyilván egyike a szocialista hit hanyatlásának bennem. A „lenti proletár-kacagás”-t én a Gellérthegy és Rózsadomb villáiba felköltözött „boldogság” ellentéteként addig is gyűlöltem, túl dogmatikus elfogultságból, nyilván nagyon rideg osztályharcot szeretett volna a meggyőződésem. Ekkor azonban már ez a hit kételyekben szétoldódott, mindenütt keserűséget véltem látni, és ezért hirdettem, hogy bizony jobb, ha „örülünk akárminek”. Mert az élet maga édes, akármilyen nívón és rangon éljük.


A zene kardot ránt274 275 – A vers élményalapja a Wagner-féle Siegfried első felvonásából az a jelenet, amelyben a főhős behajtja a színpadra ágakkal a medvét, és a rémült Mime a napfényben villogó erdőt égni látja. Boldogság- és halálvágy számtalanszor egyszerre jelentkezett bennem addig is, azután is, ma is.


Szépség, egy pillanat276 – Ismeretlennek megmaradt nővel találkozás és összenézés: semmi közöm nem volt hozzá.


Zavar277 278 – Most látom csak, hogy mennyire eltúloztam minden személyes szerelmi élményemet. Akiről ez a vers szól, azt pl. szintén semmiképp nem szerettem vagy ácsingóztam körül annyira, mint a szöveg mondja. A nő különben felvidéki írónő volt, aki Pestre került, novelláskötetei és talán regényei jelentek meg. Neve: Sz. P. Ez a nő különben, alighanem bosszúvágyból, egy kora délelőtt váratlanul megjelent az Üllői úti lakásunkon, és Klárának gyónás és bocsánatkérés címén elmondta a dolgot. Én azalatt a szomszéd szobában borotválkoztam, s tudtam, hogy a szomszédban mi folyik: a látogató nekem is bejelentette ott a helyszínen, hogy mire készül. Nem volt mit csinálni, mint cinikus nyugalommal öltözködni. Azt hiszem, Klára is sejthette, hogy nem a megtérő bárány jelentkezik, hanem komiszkodó szándék. A nővel pár hétig vagy hónapig lehetett csak 48nem erős kapcsolatom. Valami érdekesség mindenesetre volt benne. Emlékszem rá, hogy én – még az összejárásunk idején – egy négykötetes Schopenhauert adtam neki, a Hieronymi út egyik villájának a teraszán, ahol együtt voltunk, az Alma utca sarkához közel. Később nevezetes lett ez az utca életemben, amiatt, hogy erre kellett mennem az Új Szent János kórház felől a Délivasút felé a Ráth György utcába, Erzsikéhez, akit már ekkor is szerettem, de aki mellett mindvégig rengeteg, többnyire komolytalan, más szerelmi barátnőm is volt. Ez a vers az említett írónővel való kapcsolat legeslegelejéről származik.


Lányok a nyárban279 – A könnyű nyári ruhák ünneplése, Erzsikének szól, de a sokfelé kacsingatás meg majdnem személytelenségben tartja.


Szeretők280 281 – Teljesen Erzsikének hódol, első jele a bensőséges szeretetnek és a kezdődő önvádnak: őt akartam komolyan vigasztalni. (Erzsike = Bözsi = Vékes Ödönné Korzáti Erzsébet, akiről már bőségesen szóltam, külön.)


Ma már megint282 – B. Ilonkához kapcsolódik, teljesen pontos és világos elemzése a viszonynak az én oldalamról nézve. Minden realisztikus részlet igaz (körúti kávéház). A vers úgy tünteti fel a szerelmi érésem történetét, mintha Ilonkának is lett volna köze a jóságos felébresztéshez, vagyis mintha ő lelkileg és szociálisan szintén hozzájárult volna a megindulásomhoz. Azt hiszem, ebben tévedtem vagy túloztam.


Isten zenekara283 – A poligám őrjöngés próbálja magyarázni, megérteni és mentegetni magát. Nem tudom, kicsoda a kiindulópont, Klára, Erzsike vagy esetleg Ilonka-e. Mint sok más kép ebben a kötetben s már az előzőben, rengeteg Operába járásomra és Wagner-rajongásomra mutat.


Az utolsó perc a vigasz előtt284 285 – Mikor 1926-ban Az Estnél nekem felmondtak, noha Mikesnek a veje voltam, amin sokan külön elbámultak, akkor körülbelül másfél évig rendszeres alkalmaztatásom nem volt. Verseket és kisebb-nagyobb cikkeket azonban Az Estbe és a napilapokba írtam. Körülbelül egy év múlva a főszerkesztő (Miklós Andor) újra meghívott a lapjaihoz. Felmondásom naivabb vidéki barátaim közt nagy felháborodást keltett; pl. Kardos Pál Debrecenből úgy minősítette az esetet, hogy „ilyen botrányos dolog nem történt azóta, hogy a debreceni kollégium Csokonait kicsapta”. Sebestyén Arnold vezérigazgató a felmondással egyidejűleg egy nagy irodai Yost írógépet adott nekem, hogy „legyen munkaeszközöm a kenyérkeresethez”.

Ez az esemény volt a versnek ki nem mondott háttere. Klára akkor épp az újságírók visegrádi üdülőtelepén nyaralt a 2-3 éves Kisklárával. Oda mentem ki 49hozzá a rossz hírrel, hogy nincs biztos jövedelmünk többé. Ebből idézem vissza, hogy a vonat – amely Nagymarosra vagy Vácra vitt – az innenső Duna-parton futott, és az út végét hajón vagy csónakon kellett megtennem. Emlékszem, senkinek nem vallottam be (gőgből) a megbántottságomat, azért volt olyan zsúfolódó a megérkezés előtti percek tartalma: tudtam, hogy Klárával szemben őszinte lehetek a fájdalmamban. A három szerkesztőségből akkor egyszerre mintegy 90-100 alkalmazottat raktak ki.

Ennek az évnek karácsonyán küldte nekem, kissé expiálásul is, Miklós Andor azt a Rippl-Rónai-portrét rólam, amely most a Volkmann utcai lakásomban lóg. A képet különben a mester 1924-ben csinálta rólam Kaposvárott, ahová villájába, a Rónai-villába meghívott. Már mondtam, hogy régi, centráli barátság fűzött hozzá. A képet február–március táján festhette, a szabadban. Ahogy azt különben a megfelelő vers a Tücsökzenében elmondja. A pasztellt Pesten fejezte be hónapok múlva, a gellérthegyi műteremházban, ahol lakott. Nekem olcsóbban eladta volna, mondta is, hogy gyűjtsek rá pénzt, de Miklós Andor, aki a közelében lakott, megelőzött. A kép engem boldoggá tett, ma is nagyon szeretem.


Késő bánat286 287 – Ekkor már azt tarthattam, hogy minden cselekvés ellensége az (elvi) tisztaságnak. A vers szocialista kiábrándulás, de kiábrándultságot mutat az egyházból is. Teljesen értetlenül álltam szemben a tömegek vallási szükségleteivel, gyűlöltem a kereszténységet. Később is emiatt foglalkoztam annyit távoli, régi vallásokkal, buddhizmussal stb. Megvallom, az „ördög szolgái” kifejezést a fekete csuhásokra értettem, akik a körmeneteket rendezik.


Ünnep288 – A tettnélküliség, a tétlenség, a vasárnap (kereszténység nélküli) ünneplése a nagy aktivista hitek után.


A Költő és a Földiek289 – Összefoglaló programvers, mintegy menteni igyekeztem benne a megindult szocialista hitemet. Ezért igazságosabb a nagy jerikói kürtöléseknél. Különösen átdolgozott formájában: egészen elfogadható. A szent, szent, szent: utalás a katolikus ünnepek hármas „sanctus”-ára. Marxista ars poetica, csak nem brutális, doktriner felfogásban. A 3. strófában a költő azonosítása Krisztus szerepével! Érdekes, hogy felháborít mind a tömegnek, mind a messianistáknak az érdekképviselete; szerintem „érdektelenül”, sőt a saját „érdeke ellen is kell szólnia a költőnek. A verset szeretem, és rövidebb szerkesztésben a Tücsökzenében megismételtem.

50
Te meg a világ291 412 292
1932

Ez a kötetem az első, amelyet már érett műként vállalhatok. Magam is éreztem, tudtam, hogy milyen folyamat, változás, érés megy végbe bennem; előző köteteimmel elégedetlen voltam (átdolgoztam őket). Hat évig vártam az új kötet kiadásával! Barátaim, de nemcsak ők, hanem „vetélytársaim” is mind dicsérőleg nyilatkoztak erről a kötetről, gratuláltak a komolyságához, tartalmi és formai kifejezésmódjához.

Ezt a kötetet egy rendkívül termékeny korszaknak annyi termékéből válogattam össze, amennyiből az előző 6 év alatt 4 kötet telt ki. A kiadással azért is vártam, mert éreztem, hogy a modernségek elhagyása, tehát a „visszaklasszicizálódás” után nagyon komikus volna még egyszer elsietni, elrontani a dolgomat. Ezért vártam 1926-tól 1932-ig. Akkor Kner, a gyomai, egy számára végzett munka honorálásaképp felajánlott tízívnyi versszedést. Így jött létre a Te meg a világ.


Húsz óra mulva293 294 – (Mikes Lajos halálára) 1930. Szent István napján odahaza voltam, készültünk rá, hogy valahova a budai magaslatokra vagy talán Graf barátomhoz, aki akkor a Ferenc József rakparton lakott, és erkélyes lakásáról jó rálátást nyújtott a Gellért-hegyre, az esti tűzijátékot nézzük a gyerekekkel. A szerkesztőségben aznap nem volt munka. Mint utólag kiderült, Salusinszky szerkesztő este 6 órától kezdve sürgetően 5 percenkint hívatott telefonon a lakásomon, akkor még nem voltam otthon, mással nem akart szóba állni. Célja az volt, hogy riadalmat keltsen, és így bizonyos mértékben előkészítsen valami rosszra. Ti. késő du. Bécsből már táviratot kapott Révész Béla zeneszerzőtől, az emigránstól, aki Mikes Lajosnak régi barátja volt, hogy Mikes, aki feleségével ott vagy Bécs közelében nyaralt, szívszélhűdésben percek alatt meghalt. Este 8-kor érkeztem haza. Behívatott magához, rejtélyes rossz sejtelmeket keltve, tudatosan és okosan. Bent közölte a tényeket. Pénzt adott, hogy azonnal, még az éjjel utazzam Bécsbe, és gondoskodjam a halott hazaszállíttatásáról, amit Mikesné Irma kívánt. A hír teljesen váratlan volt és kétségbeejtő, nemcsak a Mikeslányokra, de rám is, hiszen ez a reális gondolkodású és tapasztalt szerkesztő volt úgyszólván az egyetlen védelmünk már akkor is. Haj51nalban érkezhettem, szállodájában felkerestem Irmát, reggel elmentem az Alser u.-i templom kápolnájába, ahol a halottat felravatalozták, és megnéztem meztelenül a nagy fehér testet, ahogyan később a sovány Babits holttestét Budapesten. A szívét kívánságának megfelelően átszúrták. Egy számomra ismeretlen bécsi szobrász gipszmaszkot készített az arcáról, az nálam van, és a jobb kezéről, azt Irma kapta. Aztán hazautaztam. Pesten Az Est temettette a Kerepesi úti temetőbe. Rettentően megrendültem, soha még akkora kiszolgáltatottsági érzés nem vett erőt rajtam, mint akkor. Versemet pár nappal később írtam, Az Estben jelent meg. Tiszteletből apósom iránt tettem nyitánynak a rövidesen megjelent Te meg a világ élére. Az Összes versek második kiadásában, 1943 őszén, azt hiszem, szándékos rombolást végzett a vers szövegén egy rosszakaratú nyomdai kéz, amennyiben a teljesen változatlan és körülkötözött ólomoldalból kirántott egy sort és más helyre dugta be, hogy észre ne vegyék. Így lett, helytelenül, a 3. sorból 5. sor. (Hátha csak véletlen, „baleset” volt, mondja az Íródeákom.)


Célok és hasznok között295 296 – Panasz a szerkesztőségi rabszolgamunka miatt, amin nem szellemi rabszolgaságot értek. Ez már fegyelmezett ismétlése A sátán műremekei nem egy darabjának.

Egy alkalommal József Attila, mikor a Németvölgyi úton nálunk járt, és amikor bizonyságot tett róla, hogy szinte az egész Te meg a világot könyv nélkül tudta, az utolsó strófájával vitatkozott velem, tiltakozva annak a gyanúnak a „jogossága” ellen, hogy a fiatalok valahogy, mint én, előbb-utóbb szintén tönkremennek. „Miért mennének tönkre?! Ezt hinni semmi ok sincs.” – Most gondolok rá, hogy 6 év múlva a vonat elé ugrott.


Gyermek és bolond297 – Csak annyi a megjegyzésem hozzá, hogy nagyobb benne a kétségbeesés, mint amilyennek látszik.


Arany298 – Legkedvesebb verseim egyike. Rendkívül büszke voltam és vagyok rá. Érzek a benne kifejtett nagy büszkeség mögött valami nagy, magyarázó szerénységet is. Mellesleg a feleségemnek is szól.


Új lakásban299 300 – Az új lakás a Gólya utcai volt. Azt hiszem, vidékről felszármazott és szegény ember számára tipikus érzéseket fest, főleg, ha lakását a szeme láttára építik. Itt a Gólya utca 50.-re frissen húzták ezt a II. emeletet. Ezzel váltam valóban budapesti lakossá! Hozzá kapcsolódó érzéseimet részletesebben érintettem egy szónoki beszédben, melyet 1935 után Némethy fővárosi kultúrtanácsnok és más urak előtt egy ünnepségen mondtam, mikor átvettem a székesfővárosi Arany János-emlékérmet. Arra az éjszakára tértem ki, amelyet 521918 forradalmas őszén felérkezésemkor lakástalanul először töltöttem Budapesten, a Keleti pályaudvaron és a Mozdonyfűtők Országos Szövetségének a tanácstermében a zöld posztóval bevont asztalon, és azokra az érzésekre, amelyeket az első saját lakás az emberben kelt.


Materializmus301 302 – Az Erzsébet körúton ötlött eszembe a vers első elképzelése, innen a célzás az „aszfalt”-ra. Nincs hozzá igazi megjegyzésem, mert a vers éppen annyira viselhetné azt a címet is, hogy „spiritualizmus”. Először a pécsi Janus Pannonius Társaságban olvastam fel, Komis Gyula államtitkár jelenlétében (a Körúti éjszaka című szörnyeteg versemmel együtt) részben provokatív céllal. Hátulról számított 12. sorát néha a régi és az új világban egyformán némiképp változtatva szoktam felolvasni, amennyiben az „a pap” szót az idegen „az augur” szóval helyettesítettem, s akkor az „akit” személyes névmás „kit”-té rövidült.


Évek303 – Egyike első olyan verseimnek, melyekben majdnem tudatosan keveredik a realitás és a jelkép. Ezt az egyes képekre és az egésznek a szerkezetére mondom. Egyúttal egyik első jele a Babitstól megtörtént (és nemcsak akart vagy hirdetett) függetlenedésemnek. Mindezeknek alapján gondolható, hogy nekem egyik kedvenc darabom, 1928-ból. A vége, azt hiszem, jogos öntudatra mutat, de képbe rejtve, úgyhogy nem kirívó.


Kiváncsiság304 – Erről a szonettről mit mondhatok? Tisztálkodásom jele és reménykedés.


A belső végtelenben305 – Ez már igen! Rendkívül szeretem, rendkívül sok titkomat rejtettem bele (amelyről csak az Íródeákom tud). Ezek a titkok azokról a lélektani és testi tapasztalatokról szólnak, amelyeket az ópium, a morfium, a kokain és amihez csak hozzáfutottam, keltettek bennem. Ezekhez a mérgekhez 16-17 éves koromban kapcsoltak az első kíváncsiságok: Baudelaire irodalmi hatása az életre, egy világháborús kórházi ápolónő meggondolatlan ajándéka, akitől kokainoldatot kaptam, fogfájás rögtöni megszüntetésére. Most mindehhez járult az átmeneti szakítás gyötrelme Erzsikével és a házasságom teljes, átmeneti felbomlása. Tehát amikor én a „por”-ról beszélek, melyet „beveszek”, az nem egyszerűen csak afféle tapasztalat, amilyenre mindenki szert tesz, aki aszpirint vesz be. De különben is ezek a lelki helyzetek és a velük járt titkolózás és a leleplezés félelme s a képzelet játéka, melyet megindítottak nemkívánatosságukban is, nagyon alkalmasak rá, hogy megfelelően fogékony lelkeket hosszú-hosszú órákon át egészen egzotikus világban egészen különleges intenzitással lebegtessenek. Az én egzotikus tájaim a saját húsom belső vidékei voltak. Egészen bizonyos, hogy hatalmasan hozzájárultak az érlelésemhez, a lelkihez. Én ezt a ver53set egészen különlegesen nagynak, igaznak és precíznek gondolom, orvosok taníthatnák és pszichológusok, amiről szól. Olyan élő melegséggel borul benne körénk a kis világ és a nagy világ, mint a szerelem.


Árnyék306 307 – Az előző versnél jelzett lelkiállapotok (kábítószerek léte, Erzsike hiánya és házassági zavar) majdnem hogy öngyilkosságba vittek. De lassan leküzdöttem magamban a halálvágyó kétségbeesést és a drogszenvedélyt is. Nem igaz, hogy nem lehet leszoktatnia magát egyedül is az erős akaratnak! Erre vonatkozik az utalás a halál kérges kezeire, amelyből kivették a fáradt húsomat. Tóth Árpádra csak mint aránylag friss halottra gondolhattam, mikor a dedikációt neki írtam. Kislányom ekkor 6-7 éves lehetett. Az árnyék, aki helyesli megmaradásomat, Tóth Árpád: ezt a helyeslő szerepet én tulajdonítottam csak neki. Az utolsó nyolc sor helyzetvázlata felismerhetően utal azonban a Gilgames-eposznak arra a részére is, amelyben a halott Enkidut megidézi, és a túlvilágról faggatja Gilgames király. A Gilgames-eposzt még diákkoromban megismertem, és barbárságában jobban szerettem, mint az Iliászt és az Odüsszeiát. A záróvers is a Gilgames-eposz realista kietlenségének megfelelő üres hitetlenséggel zárul, jelezvén, hogy nyilván puszta képzelődés lehetett tehát az árny ideiglenes helyeslő-vigasztaló feltűnése is.


Győztes vereség308 – Annyiban különbözik a többi fájdalmas verstől, hogy több benne az elszántság a tűrésre. Érdekesnek tartom megírása óta is a bensőséges érdeklődésnek fájdalomcsökkentő hatását.


Testem309 – Talán még nem olyan kemény és zord veretezésű, mint az előzőek, de majdnem olyan; még érzek benne valami fokozottabban érzelmit, továbbá valami szocialistát és valami hindut. Borzasztó, hogy én mennyire tudtam sajnálni magamat, s magamon át milyen részvétet éreztem mások iránt.


Ketrec310 – Megint kemény, egyetlen szótagjával sem változtatható, mint annyi más 1930 után. A kezdetében, nem tudom megmondani, de valamicske szerkezeti Baudelaire-t érzek.


Halálfélelem311 312 – Egyik kedvenc nagy versem, testvére A belső végtelenbennek. Azt a halálfélelmet, amelyről szól, a drogok vagy utóhatásuk váltották ki. A legkisebb dekadencia sem volt bennem az elmúlás helyeslése tekintetében; az egész vers rettenetes istenkáromló üvöltés („Mit akarsz, nyomorult?”) az elmúlás ellen. A tündérerejű gép = az idő mint repülőgép, amely együtt halad a nappal. A pesszimista befejezést nem tudom pesszimistának tekinteni, minthogy, sajnos, ateista vagyok.

54

Ébredés313– Egyik legfinomabb, legtapinthatatlanabb dolgokat kitapintó versem, én rendkívül szeretem. Megírása után jó ideig aggódtam, hogy érthetetlennek, hogy őrültnek fogják tartani. Csodálkoztam, hogy nívós emberek tömege az ellenkezőt közölte velem, és hogy a régi világban elég sokat szavalták. Csak annyit említek még, a kezdeti mély orgonaszó festésénél és szétbontásánál a Wagner-féle A Rajna kincse-nyitány első 30-50 taktusa is az eszemben járt.


Két sárga láng314 – Az előző Ébredésnek ellendarabja: az elalvás, a megszűnő öntudat ábrázolása addig, ameddig az emberben minden összekavarodik és megszűnik. A számolási rendetlenség, remélem, hogy érthetően, az értelem elakadását, szűnését kívánja jelezni.


Testünk titkaiból315 – Vezeklési vers, mocsoknak mondom benne a testet és kényszereit, és anyagtalanná szeretnék válni, vagy legalábbis burok védte állattá.


Cigarettafüst316 – Nagyon könnyed, és azt hiszem, hogy igaz megfigyelés.


Magány317 – Nagyon szeretem. Kezdetéül és lezárásául is felhasználtam benne az akkor még egészen kicsiny Kisklára egyik elalvás előtt tett esti megjegyzését. Összekuporodva magára húzta a takarót, hogy csak a feje látszott ki, és azt mondta, hogy: „Most beburkolózom magamba, mint héjába az alma, és elalszom.” Rájöttem, hogy ez rám is áll. Ebből lett a vers.


Gyanakvás 318 319 – Az első vers Tamása természetesen az apostol. Ez is kimondhatatlan elmagányosodás egyik terméke. Nem igaz azonban, hogy a magányom bármitől megvédett. (Azt hiszem, ebben az időben – 1929 – már érdemesnek tartott volna valaki arra, hogy hozzám jöjjön feleségül, ha ismert volna, vagy ha komolyan vette volna ezeket a verseket.)


Szigeten320 – A növekvő emberundor, szerkesztőségi undor és a szüntelen folyó további elmagányosodás. Reagálás a szerkesztőségi életre.


Harminc év321 – Ugyanaz.


Majd322 323 – A belenyugvás még nagyobb foka vagy annak a hiedelme, passzív halálvágy. A hatodik sorhoz: úgy rémlik, 10-20 évvel később a német Georg Jünger egyik tanulmányában olvastam valami olyan kitételt, hogy némelyik gondolkodó módszere a gyaluéhoz hasonlít, másé a fúróéhoz. Ez a gondolat azonnal majdnem rokoni szeretetet és nagy érdeklődést keltett bennem Jünger iránt. (Utólag itt említem meg, hogy az Ébredés című, már megtárgyalt vers lélektani 55tájrajzát és mozgását világos azonosságban megtaláltam ugyanennek a Jüngernek a hadinaplójában, azon a ponton, amikor a második világháborús bevonulása előtti napon megkapja a behívót. Teljes azonosságot érzek vele. Ez az utóbbi könyv a franciaországi német hadjáratról szól, tehát 1940 körüli.)


Felirat324 – Rettentő szamárságom egyik legigazibb, bár leplező tükörképe. Az ingatag angyalok kifejezés eredetében rokon az előző vers első két sorával. Abszolút nevetségesnek gondolom magamat most, amikor már mintegy 25 évvel többet ismertem meg a világból és kétségbeesésem a valóság és az eszmény távolsága miatt változatlan, amennyiben az igény felől nézem. A vers eltitkolja, hogy milyen kimondhatatlanul fáj, hogy a szerelem olyan, amilyen.325


Tehetetlenül326 327 – Az előző csíra másféle kibontakozása. A központi fájdalom tiltakozás a realizmus ellen, az ellen, hogy „minden nő meztelen”. Szerző az életmentő öncsalást szeretné ünnepelni, de nem engedi az értelme, az igazságérzete. Vége felé a „két gyerek” említése eszembe juttatja Tóth Árpád az Árnyék című versét: akkor ez a két gyerek mentett meg. A befejezés technikája engem is meglepett: már-már azt hittem, hogy sehogy sem boldogulok vele, amikor egy ilyen furcsa szubjektív dühöngés kisegített.


Útrakészen328 329 – Úgy emlékszem, eredete abba az időbe nyúlik vissza, amikor a Nagyklárától tervezett válás és az Erzsikének felajánlott házasság után csepeli barátainknál voltunk, Rosenberg Henrikéknél. Most eszembe jut két költői kép ismert versekből, a Kosztolányié és Goethéé, mindkettő kovácsot, üllőt, kalapácsot emleget valahogy, ahogy én is, de a megíráskor eszembe se jutott egyik sem.


Jégesőben330 331 – Kodolányinak van ajánlva. Későbbi köteteimből minden élőnek szóló dedikálást kihagytam. A vers Salusinszky Imrének szól, Az Est közvetlen szerkesztőjének, főnökömnek. Hogy mivel taposott meg, azt már nem tudom. Olyan óriás módon, ahogyan a vers mondja, talán mégsem. A líra túloz, az érzékeny lélek betegen reagál. Lehetséges, hogy akkor kezdtem határozottabban észlelni a szerkesztőségben a világnézeti összefogást az igazság rovására. „Satu”-val később sokszor összezördültünk, de kár volt a dolgokat annyira tragikusan felfognom. A legvégén aztán összekerültünk a vereségben, és erről az utolsó találkozásunkkor a Széll Kálmán téren rezignáltan és sajnálkozva, szeretettel és nagy megbecsüléssel nyilatkozott ő maga is. Akkor már neki sem volt állása. – A vers azonban ezen a közvetlen szerkesztőségi élménykörön túl egy másik, tágabb, egyetemes élménykört is érint: a díszes felszín eltűnését és a gyenge kétségbeesett magányát.

56

A bolond kezei közt332 – Ugyanaz a világ, ugyanaz a reagálás. Isten, a sors vagy általában az élet és az ember mineműsége és a társadalomnak való kiszolgáltatottság elleni rezignált kitörés.


Egyetlenegy vagy333 334 – Az előzőek ismétlése sokkal keményebben az eddigi vaskongásnál is. Figyelemre méltó a sorok változó hossza a strófákban: maximális tömörségre igyekeztem, kép- és szín nélkül, a brutális valóság ábrázolására. Valami háborúellenes érzést, antimilitarista riadalmat érzek, jogosan, benne; de már nem tudom, az mi lehetett. (Ennél a versnél olvastam életemben először egy könyvben azt a bejegyzést, hogy „zseniális”. Szántó Rudiné megjegyzése volt, aki később öngyilkos lett.)


Pária335 336 – Fiatalabb kori vers és főleg élmény, hiszen még önbizalom is szól belőle. Akkor még nem voltam annyira kétségbeesett és elszánt a tűrésben, és olyan fekete látású.


Ne magamat?337 338 – Fegyelmezett, de fokozódó erejű változatai a kétségbeesett magánynak és vitatkozás a „többiekkel”, a közösségi elméletekkel. Nem is sejtettem, hogy ilyen hatalmasan foglalkoztattak akkor ezek a kérdések. Az „ezüstlábú patak” mintha valami angol reneszánsz emléket villantana: silver-footed brook… Ugyanaz az ember vergődik itt, aki a Feliratot írta: „láncban, fulladva, romok alatt építem az eget”. Az a sor, hogy „van, aki bölcs és jót akar, de mit ér, ha vak?” kimondatlanul s egyébként felismerhetetlenül Babitsra mutat. Bölcsnek, jóakarónak, de vaknak voltam kénytelen tartani. Úgy látszik, ez az ő „vaksága” később is erősen foglalkoztatott, ahogyan a Különbéke című kötet Tékozló fiú (1936) című versében részletesen kifejtem. „Magad vagy, Ember, a hadsereged” – Csak magad, egyedül magad!


Az Egy álmai339 340 – Talán csúcsverse ennek a már régóta tartó magányvers-sorozatnak. A címhez: én megvettem, olvastam, szerettem, sőt be is köttettem s könyvtáramban ma is őrzöm Stirnernek Der Einzige und sein Eigentum című munkáját. A világtörténelem gúnya, hogy ez az ember, az egoizmus cápája, nyomorúságban halt meg, talán éppen éhen halt. A közvetlenül kiváltó oka a versnek mindamellett nem az individualista lelkiállapot önvizsgálata volt, hanem szerelmi ösztön és elégedetlenség. Erre mutatnak a „látszat rácsai”, továbbá az, hogy: „Bűn? Nekik, s ha kiderül!” És mégis némi panteista remény.


Menekűlni341– Nagyon dialektikus, tudatosan sorra vesz egész csomó ellentétet. Határozottan féltem akkoriban a megbolondulástól is.

57

Bolondok342 – Nagyon szeretem, kemény, rideg és csupa fájdalom. Itt királynak érzi magát a nyomorult rab. A méltóztatik szó versbeli használatával tudatosan utánozni akartam Baudelaire egyik kifejezését: „ne daignait rien voir”. (A Don Juan aux Enfers-ben van.) Ezt a visszautasító néma és passzív fenséget akartam versben használhatóvá tenni magyarul is. „Az a másik bolond”, akit végül megállani felszólítok, nyilván nem kétes, hogy a szívem.343


Politika344 – „Meg fogod únni”: én azt hiszem, hogy minden gyötörtetésem ellenére mind a mai napig nem lettem aljas, az erényem nem volt kevés. Az említett háború nyilván a hitleri háború előárnyéka, sőt az azt kísérő és követő társadalmi.


Mint ti345 346 – Örülök, hogy egy alkalommal a Zeneakadémia nagytermében 1000-1200 embernek a szemébe vágtam, hogy kutyáknak tekintem őket, noha meghallgattak.


A Párt válaszol347 348 – Megírásakor egyetlenegy létező és általam ismert pártra sem gondoltam. Csak teljesen konzekvensen megkonstruáltam nézeteim és individualizmusom ellentétét. Nem tudom sem ezt a verset, sem kötetbeli társait didaktikus költeményeknek tekinteni. Mindenütt fájdalom vére csurog belőlük. Azt hittem, egy elméleti Pártot írok meg. Versírás, gondolkodás közben jöttem rá a mivoltára, és arra, hogy ez a Párt engemet, a pártatlant és érdektelent kell, hogy szükségképpen szörnyetegnek tekintsen és elítéljen. A Pesti Naplónál egy Bálint György nevű kollégám figyelt fel rá, utána sokat beszélgettünk ennek a képzelt pártnak a statútumairól. Láttam, hogy mennyire megijedt attól, amire én rájöttem, de vonzotta a pikantéria. Kommunista volt, elméleti ember. De minden szélsőséges pártnak, ha megváltás igényével jelentkezik, így kell viselkednie.


Tűzbe és fegyverbe349 350 – Sokkal régebbi vers az előzőnél; azt hiszem, hogy Osvát Ernőre és környezetére reagáló sajnálkozó magatartást ír le. Ti. szakítottam a Nyugattal, úgy 23–24 táján.


Fiatalokhoz351 – Vergődés, önkritika, megint félelem attól, hogy árulója leszek magamnak, és annál vadabb tiltakozás ellene. Még szocialisztikus reminiszcenciák.


Hazám352 – Egyik kedves versem. Már nagyon régóta mindegyik darabja a kötetnek a Pesti Naptóban jelent meg vasárnaponként.

58

Tao Te King353 – Az ismert kínai régi filozófiai könyvnek, Lao-ce művének megismerése alkalmat adott rá, hogy ilyenformán is nézzem és próbáljam harmonizálni az ellentéteimet.


Rigvéda354 – Pontos, nagyon pontos fordítása a Rig-véda Teremtéshimnuszának. Egész sor mindenféle nyelvű Rig-véda-fordításnak, továbbá egy-két hindu filozófiáról szóló könyv megfelelő passzusának az egybevetése volt az alapja. Nem is tudom, hogyan hagyhattam ki a fordítás jelzését, amit különben maga a cím jelez. Az Örök Barátaink című fordításkötetemben szintén benne van. Nagyszerűnek tartom az utolsó félsorbeli kérdést, ami egyszerre olyan bizonytalanná, megfoghatatlanná párologtatja az addig olyan magabiztos hinduista hitet.


Csillagok közt355 – A relativitás elméletének egy fantasztikus vetülete a lelki dolgokon. Lényege az, hogy „túlkevés az Egy Igazság”. A vers minden egyetemes érvényre törekvése ellenére nyilvánvalóan moralizáló vita a konzervatívokkal és magammal, ahogyan az utolsó strófából kitetszik.


Boldogság356 – Kétségbeesett hadakozás az ábrándok ellen, amelyek közül az Isten is csak egy. A „Mintha” szóhoz: utalás a Philosophie des Als Obra.


Két lány térdtől bokáig357 – Végre megint a földön és nem a lélekben. Az Est szerkesztőségből vacsorára menet láttam a Rákóczi út elején autóba szállni azt a két szép lábú fiatal nőt. Boldogságuk, könnyed és idegen voltuk vonzott. Nyilván két k... lehetett (kurtizán).


Körúti éjszaka358 359 – Kemény télben késő éjjel villamosra várva a Berlini téren gondoltam e1 (most Marx tér). Borzalmas élmény volt, a képzeletem miatt volt az. A feleségem mellettem állt, de én két más nőre gondoltam: E.-re, és még inkább B. G.-re.


Szeretlek360 361 – Erzsike Hollandiában volt, ez az a föld, „ahol jár”, ez a „messziről” stb. A verset különben percek alatt írtam, vonaton, étkezőkocsiban Budapest és Debrecen közt valahol. Fájdalmasan érint a 3. sorban a „testedért” kifejezés, majdnem megrontja örömömet ezen az egész közvetlen kibuggyanáson. Rengetegszer szavalják.


Melletted362 363 – Szintén. Erzsikével kapcsolatos. Nagy felfedezés volt mellette az az érzés, hogy határozottan jónak éreztem magamat a jelenlétében. Ez gyöngédségből eredt, amit ő váltott ki testi-lelki mivoltával, közvetlenségével és talán legfőképp a szerencsétlenségükkel, ami anyagi összeomlásukat okozta. A vers 1928-ból való. A szerelem már valóságos undor volt bennem, ő tanított meg újra tisztán érezni egy ideig. Az „ellenség”, aki visszatartani jött, az Nkl., természetesen igazságtalan értelemben használom. – Később láttam és hasonló59an értelmeztem egy sort Goethének nevezetes versében Steinnéhoz: „Er sah sich in deinen Augen gut”. – Ezt többféleképp lehet fordítani, én a magam rokon érzése szerint értelmeztem.


Meg fogok halni364 – Egy közbeeső, múló érzés nagy eltúlzása. A nő, akiről szó van benne, egy B. Lili nevű színésznő, aki Bajor Gizit utánozta már a művésznevével is, és fiatalon igen szép volt. Barátságunk rövid ideig tartott, de néha most is találkozunk, véletlenül; már régen felesége egy festőművésznek. Persze egyetlen szó nem esik soha köztünk a 25-30 év előtti esetről.365


Tenger366 –Ez hál’ istennek megint Erzsikével kapcsolatos. A tenger azonban nem tenger, csupán nagy víz: a Rajna folyó. Mikor Erzsike Hollandiában volt, mi Nagyklárával, aki akkor megtudta az egész ügyünket, elébe akartunk utazni Kölnig. Így történt, hogy nyugat-németországi utunk során Maimtól vagy Frankfurt a. M.-tól lehajóztunk Kölnig, ahol azután sajnos elmaradt a hármas találkozó és őszinte tisztázás. A hajóút során a fedélzetről a vizet néztem, a Loreley-szikla alatt úsztunk. Tele voltam szerelemmel és vezeklésvággyal, és a hajókerék nyomán háborgó habokat néztem, az örök ismétlődést, a fogyhatatlan ölelkezést. Az idő és az érzés (no meg aztán a leplezés) tengerré látta a folyamatot: az örök és boldogtalan sóvárgás és lelki szeretkezés majdnem éterizált képe, amit leírtam.


Nők367 368 – Későbbi vers, mint az előző, bizonyos nőgyűlölet vagy inkább csak félelem a nőktől nyilvánul meg az első részében, amely kifejezetten utáltnak mondja a semmittevő szépségeket. A második rész viszont már nemcsak a misztikus Anyák – Goethe: „die Mütter” – előtt hódol meg, hanem a játékos és édes erő előtt is. És említi, mintha nem lett volna más közöm is hozzájuk, a kábítószereket.


A test védekezik369 370


Vidám tudomány371 – A cím a nietzschei Fröhliche Wissenschaftra utal. Egyéb köze nincs Nietzschéhez, azazhogy az utolsó előtti strófa két zárósora egy nietzschei gondolatnak a párhuzamát illeszti versbe: „ki a gonosszal küzd sokat, lassan gonosz lesz maga is”. A vers a teljes hitetlenség fenntartása mellett is a hit és az álom őrzése mellett szól.


Vigaszok372 – Szerelmi kétségbeesés eredménye – általános tapasztalatoké, teljesen kétségbeesett hangon. A kétségbeesésre nyilván a csillag utáni részben kifejtett gondolat, az „anyagok mámora” adott okot: a leírásból kétségtelen, hogy ópiumos stb. tapasztalatokról, gyönyörök folyton gyengülő hatásáról van szó. A vers maga egyáltalán nem mutatja, hogy mindez valóban személyes élmény lenne.

60

Két ország határán373 – Van benne ütemileg valami magyaros, ami ritkaság nálam. Élményháttér: inkább csak hagytam, hogy megszerezzen egy gazdag és elegáns szépségnek számított nő, L. M.-né. Átmenetileg szédített, de affektáltságával megutáltatta magát. Már körülbelül 15 éve tengerentúl él. Akkor volt családjaink közt némi összejárás. A budai Alma utcában lakott, s egy alkalommal a szerelmi együttlétünk után arra kért, hogy írjam le most rögtön az érzéseimet hozzá. Szántszándékkal olyan drasztikusan írtam meg a kért levelet, hogy azt ne használhassa sehol, ahol dicsekedni akarna vele. Irtózatosan meregette a szemeit, Léda akart lenni, hajmeresztően természetellenes volt, Csinszka borzalmasan utálta. A Fészekben sokszor találkoztunk és színházakban. A viszony megszűnése után (nagyon ritkán voltam vele) az egész ügyet rejtélyes-fölényes hangnemben, úgyszólván nyíltan megvallotta Nagyklárának, mintegy leereszkedve a kleopátrai csúcsokról. Nagyklára sértő udvariassággal kitűnően lerázta. De azért nem lettünk ellenségek. A vers valószínűleg még a bódulat első napjaiból való lehet, de nyilvánvaló belőle, hogy igazán nem ízlett az ügy.374


Egy asszony beszél375 376 – I. Nkl.-ról Nkl.-rak írtam, őbele képzelvén magamat és róla igyekezvén képet adni, és egyúttal saját magamról. A II. rész ellentéte az elsőnek, és mégis ugyanarra fut ki végeredményben. Én nagyon zeneinek érzem az előadásmóciját, az érvelésmódját. Saját magamat – mérsékelten – elítélem benne és őt sajnálom. Ami teljesen igaz.


Vámpirok ellen377 – Civakodás saját magammal, bizonyos teóriákkal és Nagyklárával.


Semmiért Egészen378 – Azt hiszem, a legismertebb versem. Az első két sorát éjjel gondoltam el, reggel megfogalmazva találtam a fejemben, a többit még aznap délután írtam hozzá, az egykori Lánchíd kávéházban. Egy utcai ablaknál ültem tehát a Clark Ádám téri oldalon. Hogy kényelmetlenül ültem, arra még most is emlékszem, és csodálkozom, hogy ez a testi kényelmetlenség nem akadályozott meg, illetve nem késleltetett az írásban. Isten bizony, mondom, hogy közben csodálkoztam magamon, hogy hogy tudom folytatni és emelni ezt a nagyon magasról indult témát. Hogy mi váltotta ki? Tízévi házassági és tizennégy-tizenöt évi szerelmi tapasztalat. Azonkívül az a helyzet, amelyben Erzsikével voltam. Évtizedekig úgy gondoltam, hogy ez a vers kizárólag Nagyklárának szól; újabban azonban azt látom belőle, hogy Erzsikének is üzen valamennyire. Úgy látszik, mindkettőjüknek ragaszkodtam a hűségéhez. Az egész hűség-hűtlenség-szerelem probléma nem lehetett más bennem, mint zavaros ködlés, és tudtam, hogy sokat kívánok, amikor ilyen odaadást kérek. Innen a befejezésben nyitva hagyott válasz: nem tudtam, mit ígérhetek hálából a hűségért. De bíztam magamban és az 61akaratomban, hogy fogok találni ellensúlyozó értéket. Újabban mindjobban rájöttem arra is, hogy a monogám igény és az, hogy ez a kívánalom majdnem szükségképpen reménytelen, váltotta ki az egészet. A vers maximálisan önző küzdelem, vagyis kétségbeesés a női hűségért. – Régóta tervezem (egy-két éve), hogy megírjam nem éppen valami ellensúlyát, de egy társversét, amelyikben hálát mondok a kapott hűségért, vagyis ebből a szempontból világítanám meg a kérdés lényegét. „Mindenért egészen”, vagy „Mindenért mindent” alapon.

A vers azonnal óriási hatást váltott ki, szüntelenül szavalták, idézték, másolták, prózában és versben és magánlevelekben polemizáltak vele.


A homlokodtól fölfelé379 380 – Dugott erotizmussal rendkívül telített versnek tartom. Részletezés nélkül csak megemlítem a ki nem fejtett, második értelmét az első versszak néhány szavának. Ha jött érzékiség akármi; egész testedben mindenütt; jó cinkos; más húsok ajkai között; – ez az utóbbi másképpen is kétértelmű. Kétségbeesve tiltakoztam a nők ereje ellen, amely úgy eláradt rajtam, és a nekik hízelgő saját önzésem ellen. Örültem, hogy intellektuálisan független tudtam maradni tőlük az én rettenetes életemben, még akkor is, ha teljesen dekadens önvádak folyton rontották egészséges élvezőképességemet.


Börtönök381 – Az individualizmus időnkinti megunása, majdnem groteszk elégedetlenség. Az utolsó strófában az „elrontja magát” azokból a rettegésekből ered, amelyeket az ópium stb. keltettek bennem.


Egyszerre mindenféle382 –Tulajdonképpen egy más virág felnövelése az előző magból.


Embertelen383 – Olyan értelemben embertelen, ahogy pl. a tudománynak is annak kell lennie. A buddhista szellem is belejátszik az utolsó strófa színezésébe.


Büntetés384 385 – A titkos dolgaim (kábítószerek) miatti rémült fantazmagóriáimnak egyike. Azt hittem, azok fognak tönkretenni idő előtt. Pedig, mondtam már, aránylag hamar és végleg leküzdöttem őket. (Nagy kihagyásokkal hét évig tartott a dolog. Voltak, akik valami borzasztó keveset sejtettek a dologból, így R. gyógyszerész Csepelről, akitől részben kaptam ezeket a szereket, és Nagyklára gyaníthatta, hogy egy-kétszer éltem ezzel, kipróbálni. Elméletileg elég sok emberemnek beszéltem ilyenfajta kíváncsiságomról, sőt 5-10-20 évvel a dolog után nem is csináltam titkot az ügyből, de a veszély komolyságáról a mai napig senki sem tud.) – Önromboló ilyen cselekedeteim miatt gondoltam a tönkremenést, és a vers végén az egészségesek közül kiközösített testem megbüntetését vártam. – Később iszonyú tévedésből egy elfogult és hozzá nem értő ember politikai rettegést vélt látni a témában.

62

Gyermekünk, a halál386 – Nagyon bensőségesnek gondolom, nagyon szeretem. Tetszik benne az „élethosszú ütközet” kifejezés is. Az egészben valami maradék vallásosságot vagy miszticizmust is érzek és egy ezreléknyi Rilke-rokonságot: ez utóbbit nyilván a négyszeres belső rímek és a hatsornyi messzeségből egymással rímelő kezdő- és zárósorok miatt.


A semmittevő halál387 – Nem nagyszámú refrénes költeményeimnek egyike. Sajnálom, hogy nem használtam sűrűbben népi formákat.


Tovább (Már vége lehetne…)388 389


Szamártövis390 – Rendkívül szeretem, rendkívül áruló vers a viselkedésemre. Figyelmemet már 10-20 évvel korábban felhívta Zoltán bátyám a szamártövisre, mondván, hogy ő azt választotta kedvenc virágául, mivel másnak senkinek nem tetszik. Ez a furcsa gondolat és érvelés ért bennem tovább, és egyszer csak rájöttem a hasonlóságra a magam sorsa és a lila tövisvirág között. Közvetlen kiváltója a versnek az az ellenséges hangulat volt, amelyben a Pesti Naplónál részem volt. A másnak nem ártó gőg, a passzív erő kívánt beszélni általa.


Hajnali rigók391 – Végre egy jókedvű vers! Este és éjszaka a Hunyadi János út 6–8. számú házban voltunk Komjáthy Aladáréknál vendégségben, jó késő tavasszal, vagy már nyár elején. Hajnalban egy vendégektől üres szobában ablakot nyitottam, és már ott hallottam a várkerti rigókat. Virradatkor gyalog mentünk haza feleségemmel, és útközben minden kertből ugyanazt a madárkoncertet hallottuk szakadatlanul ismétlődni. Otthon már bosszantott is, hogy az ágyban még mindig nem hagy aludni a sok rigófütty. Napközben Az Estnél dolgoztam, délután valamiért a Balatonra készültem, és Kelenföldön igyekeztem elérni a vonatot. De nem sikerült. Egy három órával későbbi vonattal indulhattam csupán. Emiatt villamoson visszafelé indultam a városba, és útközben egy zöldvendéglő kertjénél, mely egyébként teljesen idegen hely volt számomra, leszálltam. Az Estnél már 2-3 sort kigondoltam a vers kezdetéül, azt a korcsmában folytattam és befejeztem. Nagyon meglepett, hogy jókedvű. De hát ez volt a valóság! S ez is refrénes vers. Olyan népszerű volt, akár a Lóci-versek. Rímképlete miatt valami angolosat s swinburne-öset is érzek benne.


Egy pohár víz392 393 – A Délivasút kávéházban írtam, a sarki bejárat melletti első asztalnál, a vasút felőli oldalon, ahova nem egy vasárnap délelőtt, mikor ott voltam, bőségesen zuhogott be a nagy nyári nap. Tudom, hogy egyebet készültem megírni, de a friss észlelet közbetolakodott. A friss észlelet a pohár víz volt és az alpakkatálca, melyez a pincér a poharat elém tette: víz, üveg és tálca egyformán tündökölt a napban. Egész izgalomba hozott ez a nagy tisztaság, majdnem úgy, mint máskor az érzéki dolgok.

63

Az ég az ablakon394 – A Rákóczi út 54. szám alatt írtam, udvari dolgozószobámban a második emeleten, Az Estnél. Az lepett meg, hogy egy nem szokott módon behajtott ablakról levillant-pattant a napfény, amely egyébként a szűk udvarba ilyen mélyre sohasem hatolt be. Nagyon kedvesnek éreztem a jelenetet és érzem a verset is.


Erdei patak395 – Régi vers, 1926-ból. Tetszik nekem a „puhaüveg” jelzői használata. Már akkor megkezdtem régi és kimaradt verseim végleges feldolgozását és bevételét az éppen aktuális kötetekbe.


Belül a koponyádon396 – Láthatóan testvérdarabja az utána következő Csodálkozásnak. Úgy látszik, akkor már készült bennem a harc nélküli elkülönülés a világtól: „agyad ma már kiköpi a megemészthetetlent”.


Csodálkozás397 – A bolsevisták az ilyen hangulatokat mint szubjektív idealizmust szokták szidni. Én nagyon szeretem.


Mosztári tücsök398 399 – Dalmáciai emlék, azt hiszem, hogy a második dalmáciai utazásomé, amelyre feleségemen kívül az akkor 9 éves lányomat is magammal vittem. A „négy napon és három éjen által” muzsikáló vizek a hosszú parton történt lassú végighajókázásunkra utal. A „parti ágy” pedig Dubrovnik-Raguza kikötővárosában a Hotel Petra volt – eléggé szörnyülködtünk benne a poloskáktól. Visszafelé pedig valóban a raguza–szarajevói keskenyvágányon jöttünk, holdfényes éjszakán, folyton ámuldozva a vadregényes hegyeken, tájakon, vízeséseken. A nagy kőhidas Mosztár állomáson hajnalban le is szálltam egy percre. Reggel Szarajevóban egy muzulmán fogorvos várt, volt kollégiumi társam, aki valamilyen alapítvány jóvoltából tanulhatott Debrecenben, majd Budapesten: dr. Szalih Tatarevicsnak hívták. Nagyon nehéz volt megtalálnom őt, hiszen 1918-ban elszakadtunk, és országhatár húzódott közénk. – Még tudott magyarul. Rettenetesen örültünk egymásnak. Ő egy magyar Petőfit kért, hogy vigyek magammal. Szállodában laktunk, ő mindenhova elkalauzolt, a bazárba, mecsetekbe, a mohamedán temetőbe és a hegyoldalakra, amelyek Szarajevó folyóját kétoldalt kísérik. Három napig voltunk a bosnyák fővárosban. Egyik este Tatarevics valódi ősi bosnyák-török estét-vacsorát rendezett számunkra, amelyet legalább részben teljesen előírásszerűen élveztünk végig. Egy öreg bej barátját is meghívta, modern felesége pedig a mi kedvünkért háremruhába öltözködött erre az alkalomra, selyemnadrágba és arcvédő fátyollal. Valami guzlicsás énekeseket is rendelt oda. Még váltottunk néhány levelet, de aztán újra elszakadtunk, most már újabb 20 évre, most már örökre… Nagyon modernül felszerelt európai rendelője és sok gépe volt. – Beszélgeté64seink során bebizonyította, hogy én is mohamedánnak tekinthetem magamat: ha az embert igazságérzet és jóakarat vezeti, és ha nem hiszi azt, hogy a világ minden bölcsessége benne van a fejében, akkor már eleget tett a művelt mohamedán legalapvetőbb hitbeli posztulátumának.


Farkasrét400 401 – I. Másvilág A Németvölgyi úton lakván, egyénileg, családilag és barátokkal együtt rengeteget jártunk és főleg jártam én magam a Farkasrétre meg az Ördög-oromra (Erzsikével főleg). Több versem szól a budai hegyvidékről és a saját kínjaim romantikus hegyvidékéről (= hányódó érzéseim). Ez a vers is magamról szól, arról, amit igazságtalanul az önző kínlódásának mondhatnék, és az érzékelés kapcsolatairól, melyeknek titka mindig egyik nagy témám volt és maradt. Régi verssorom, mely szerint idegen minden, ami a bőrömön kívül van, itt tömörebb kifejezést kapott: minden „Másvilág”, ami kívülem. Ilyesmiken töprengtem az Ördög-ormon vagy a lenti csárda völgy felé lejtő kertjében, ahova a párhuzamos hegyvonulatról lehetett még akkoriban egy fakapun át aláereszkedni a Szerelem Bolondjai nevű csárda szomszédságából. Az első versszakból, ha jól utánarajzolja szavaimat az olvasó képzelete, világosan kitetszik, hogy nyári virágok közt heverészek, és azoknak tarka ernyőjén keresztül nézem a messziséget. Szép, nehéz, érzékletes és fájdalmas vers. (A Szerelem Bolondjai korcsmában nemrégen is voltam még valakivel.)


II. Virágok közt401 – Csak a hely és a nyár kapcsolja össze az előzővel. Szeretem a végét, amelyben valahogy elég ügyesen kisiklasztom magamat az életből.


Kár402 403 – Ezen a versen is látom, hogy a költők sokszor olyasmit is megírnak, leírnak, amit nem akarnak, amit nem annak a jelentésnek szánnak, aminek fogadják őket. Kikerülhetetlenül együtt jár ez a képes, a jelképes és egyáltalán minden erősebben érzelmi kifejezésmóddal. A költő tulajdonképpen mindig téved vagy hazudik, annyira kiszolgáltatja magát a pillanat rohamainak, a szép kifejezés pedig lassankint úgy hat, mintha igazság volna, s idővel csakugyan az lesz. Ez a vers is valami teljesen jelentéktelen panaszkodás helyett idegbajosan felfújt fájdalmakat objektivizál. Lírai megjegyzésem két sorához volna még: „(könnyű annak, aki helyett más a gazember!)” Ez egy kedves barátnőnknek az apjára vonatkozott, illetve őrá magára. Nem tartottam gazembernek az apját, noha bankigazgató volt, az öreg R. bácsit, R. Kláránknak és Bözsinek az apját. A kijelentésben inkább a könnyűn van a hangsúly: R. Klára akkoriban nagyon finom és kiegyensúlyozott önzéssel lebegett az élet nehéz dolgai felett, és tulajdonképpen semmiben nem vett részt, és nem értette az én siránkozásaimat. Persze, mert az apja tehermentesítette. A gazember szót tehát idézőjeles marxista csökevénynek leghelyesebb felfogni az akkori 65gondolkodásommal. (Megjegyzés a költő tévedéséhez vagy hazugságához: természetesen számításba kell venni a költői impresszionizmuson kívül a versek érzelmi igazságát!)


Számadás404 – Rövid, kedves versem. Fáradt jajdulás az emberekhez való kapcsolatunk sokfélesége miatt. És hogy máris késő változtatni a dolgokon.


Egy egér halálára405 406 – Szó szerint így történt, ahogy versemben elmondom. Abban a szobában, amelyikben – mint egy másik nemrégi versnél kifejtettem – sohasem tűzhetett be a szerkesztőségi udvarról a nap. A versben említett kollégám pedig István volt, a Magyarország tördelőszerkesztője, gondos-pontos agglegény. Mint ilyen szerzett be egérfogót az íróasztalába, hogy megmentse a négylábú kis rágcsálóktól a könyveit, iratait, élelmét, törülközőjét. Pontos, gondos ember volt, még akkor is, ha, miként akkor tette, hogy két évig megfeledkezett egy használaton kívüli fiók mélyében odatett egérfogóról. A feledés nélkül sohasem lett volna alkalmam látni, hogy két év alatt a levegő is mennyire csontvázzá preparál. B. István nagyon szeretett engem, kissé zsémbes öregúr volt már akkor, akárcsak Magyar Elek is, a főszerkesztőnk. A második világháború után ő is tönkrement, s végül közös érdekből és barátságból elvette volt kollégánkat, egy Erdélyből átkerült újságírónőt. Most a Kossuth híddal szemben laknak, a budai Duna-parton. (Az asszonnyal én is jó barátságban voltam a háború vége felé rövid ideig; Z.-nek hívták.) Magának a versnek a lényege aztán a szörnyűségesen megnövelt érzés. Az egér porát valóban lefújtam az ablakból az udvarra.


Szentjánosbogár407 408 – Úgy emlékszem, a Nyugatban jelent meg. Mindenesetre beszélgettem róla Babitscsal is, mégpedig a Múzeum kávéházban. Emlékszem, az „előkelő szkepticizmus” versének minősítette. Érzékelés, ismeretelméleti labirint, tehát állandó témáim egyike ismételtetik meg itt is. Az csakugyan igaz, hogy nagy szánalmak esetén többször gyilkoltam, ha nem tehettem jobbat: itt a luciolát tapostam el végül, máskor pedig mézzel és lekvárral vendégeltem meg egy túl korán előbújt katicabogarat, és gyönyörűsége tetőpontján agyoncsaptam egy vonalzóval (mert úgysem élhetett volna meg). Az utóbbi esetről 20-30 évvel ezelőtt az éppen nálunk volt Kodolányi tárcát írt.


Betűk és Emberek409 410 – Az Otthon Kör tipikus összességéről és néhány tipikus egyénéről szól, és leplezett undoromról, mellyel az újságíróvilágot néztem. Már magam sem tudnám az egyes figurákat külön megjelölni. Látom, a IV. rész végén részletesen hasonlatba veszem titkos-fájdalmas élményeimet, a kimondhatatlanokat: a morfinizmust. A verset Miklós Andor főszerkesztő személyes parancsára adta le a Pesti Napló.

66

Kortársak411 – Valószínűleg egyik legjelentősebb versem. Abban, hogy egy sor minden strófában ismétlődik, valami baudelaire-it érzek. Kiváltó alkalma: a pokoli belső harc a szerkesztőségi érdekcsoportok közt. Babits Mihály észrevette benne, hogy muszáj esetén én csakugyan formán rontok, lazítok, ha nem ártok vele lényegesen. Nagyon szeretem ezt a verset s benne a puha fekete fogait a földnek, amelyek: összerágnak.

67
Különbéke413 414
1936

Mit tudok róla összefoglalóan vallani? Elég jellemző, áruló a címvers, amelyet szándékosan tettem utolsó versnek. A magányba vonulás (Te meg a világ) valami kiegyezésfélévé enyhült, de talán még inkább meneküléssé, elbúvássá. Egy kötetben sincs annyi családi versem (gyermekvers, főképp „Lóci-versek”) és annyi, a hinduista eszmevilágot tükröző és azt mondákban, történetekben kifejező versem. Ezeket a verseket nagyon szorongatott helyzetben és nagyon nagy nyomás – sok idegen munka – alatt írtam, onnan a különlegesebb mértékű egyszerűség és természetesség is, és a témák teljes közel eresztése.


Nincs idő415 – Érdekes, hogy „vén birodalom”-nak tekintettem mulandóságomat. Sohase értem rá semmire. A szerkesztőségi munka fölfalta az életemet: a siránkozás ennek szól. „A világ nem tart el a verseimért” – hát most eltart? „Beszélő szívem”-en persze verselgondoló, versmondó szívemet értettem.


Ősapám416 Az első strófában a „tavaszi kíváncsiság” kifejezés latinizmus, és a tavasz kíváncsiságát, a kíváncsi tavaszt jelenti. Hogy az agyam műve vagyok, az nyilván schopenhaueri olvasmányokra mutat. Az utolsó két sor talán Nietzschére utal.


A föld álma417 – Küszködés állandó témáimmal, a legállandóbbal, a halállal. A kép látomásszerűen jelent meg előttem egy hajnalban: a sárszobor, aki a sársivatagból kiemelkedik és estére ugyanoda visszafekszik. A porból lettünk, porrá leszünk változata.


Fölkelni418 – A szerkesztőségbe korán kellett bejárnom, általában 9 órára. Nyilván éjszakázások miatt esett nehezemre a bemenetel. Hogy „csupa kényelemből”, az humorizáló kifejezésnek szánódott, hogy a hajszát mindössze kényelmetlenségnek minősítem. Hogy „Pillámon tűszúrások égnek s meggyógyulnak, ha lehunyom”, ez az észlelet rengeteg ember tapasztalataival találkozott.

68

Reggeli ének419 – Az előző versnek kissé erősebb változata. Tetszett benne a folyékony paplan. Csakugyan fürdőkádban szoktam akkoriban borotválkozni, a kád vizét használván szappanozóedénynek: erre a találmányomra büszke voltam; ezt is az időspórolás találtatta ki velem. Ekkor még időnkint hitetlenül, de szeretettel gondoltam vissza a református Debrecenre, és valóban gyakran énekeltem az ószövetségi zsoltárokat, élvezvén, hogy gyenge és elég bizonytalan hangom oly erőteljesen megnő a kis fürdőszobában. Mint a végéből látszik, Istennel egészen személyesen megalkudtam már.


Gyomrok420 – Nagyon ügyes, eredeti kis vers. A szerkesztőségi élet szülötte. Ti. 20-25 éven át én csak vasárnap ebédeltem, a családom miatt nem jutott pénz arra, hogy akárcsak menüt is egyem valahol a közelben, déli időben. Feleségem csomagolt be tehát jó bő tízórait, s munka közben azt ettem meg. Munka közben verset fordítani és írni is megtanultam, percnyi-félpercnyi és tízpercnyi szünetekben. Egy ilyen tízórainak mondott ebédről azonban (ez alkalommal is) megfeledkeztem, és csak munka után, délután négykor, mikor a Magyarország már megjelent, jutott eszembe, hogy miért is vagyok éhes. Én nagyon igaznak, kedélyesnek, egyszerre sokfelé szétnézőnek látom a beszélő pasast és a helyzetet.


Nagyanyám421 422– Gyermekkori visszaemlékezés. Ez a nagyanyám az apai volt, tehát 1910 táján legidősb özv. Gáborjáni Szabó Lőrincné nagytiszteletű asszony, szül. Baráth Terézia. Most két hete meghalt Gábor nagybátyámnál, aki a legfiatalabb gyermeke volt a sok közül, láttam a falon a megnagyított arcképét a múlt század 90-es éveiből. Kemény egyéniség lehetett. Anyámat és engemet nem szeretett, kedvence első unokája, az én Zoltán bátyám volt. Őt magához is vette és ő nevelte, Zoltán már Balassagyarmatról elszakadt tőlünk. Ahogyan ez a Tücsökzenében is megolvasható. Debrecenben ez a nagymamám a Péterfia utcában élt, nyugdíjából és főképpen említett Gábor fia támogatásából, aki akkor még legényember volt. Remekül tudott főzni, csodálatos süteményeket csinált. De nagyon szúrós volt mihozzánk, és részben ő rontotta meg a szüleim házaséletét. Rideg nevelési elveit egyébként Zoltán bátyámmal szemben is érvényesítette. Mindamellett ő volt az, akinél az első Jókai-, majd Dickens-regényeket olvastam, s aki először vitt el a debreceni színházba: egy csodaszép színdarabot láttam, melynek szerzőjét mindmáig nem sikerült kikutatnom. A darab izgalmas címe ez volt: „Dráma a tenger fenekén”. Óriási hatást tett rám, 8-9 éves lehettem, amikor láttam. A tenger vizét zöld tüllfüggönnyel imitálta a rendezés. Lehet, hogy a Wagner-féle Rheingold maga is e miatt az emlék miatt volt nekem olyan ismerős és lett olyan kedves. A nagymamáról sokat beszélhetnék, de rátérek közvetlenül a versbeli emlék alkalmára. Én tizedik évembe léptem, Zoltán másfél évvel idősebb volt nálam. A Késes utcában laktunk, a 3. számban. Zol69tán jól indult a gimnáziumban. A latint én, a IV. elemista, naponta kikérdeztem tőle, nyelvtant és szavakat, mert így kívánta. Egész éven át alázatosan kikérdeztem, eszembe sem jutott, hogy lázonghatnék is a megterhelés ellen. De ennek lett később az a haszna, hogy a teljes évi anyagot megtanultam, bár ezt nem tudtam, hiszen engem nem kérdeztek ki. A deklinációk tanulása alkalmával egy ízben nagymamáék és Gábor bátyám este vendégségben voltak nálunk. Gábor „meglatinoztatta” a bátyámat, és elégedetlen volt a tudásával. Mikor már vagy félórát veszkődött a zavarba jött és idegeskedő fiúval, akkor nyilván rá akart pirítani, hogy ezt mindenki játszva egy perc alatt megtanulhatja. A „dominus”-t kellett végigdeklinálni. Nagymama villogó szemekkel és helytelenítően nézte Zoli vegzálását, de azért szükségesnek tartotta, gondolom. Mikor azonban Gábor engem vett elő, mint reménybeli jobb példát, már ideges lett. Pláne, mikor én egy szóra végigmondtam singularisban és pluralisban az 5-5 esetet, és egyéb ilyen kis bravúrokat mutattam. Gábor nagyon megdicsért; azt hiszem, életemnek ez volt a legelső dicsérete, amit arattam. Nagymama ezen rendkívül felháborodott, és „sipirc!” szóval a sarokba vezényelt, majd a másik szobába, ahova sírva utánam jött anyuka, nem mervén nyíltan mutatni háborgását, a szíve különben is éppúgy húzta Zoltánhoz, mint hozzám. Ilyenféle jelenetek mérgesítették a viszonyt anyám és én és az öregasszony közt. Nagybátyáim mind igazságosak voltak. Egy Péterfia utcai későbbi vendégeskedésünk alkalmával a nagymama tán – nyilván valami fatális félreértés alapján – rám fogta azt, ami a vers témája, vagyis, hogy ollóval ki akartam szúrni a szemét, mégpedig nagy ravaszul nyitott ollóval, egy döfésre mind a kettőt. Sose lehetett kibeszélni a fejéből, hogy semmi hasonlót nem csináltam. Hogy az emléket mi juttatta eszembe, már nem tudom, de nyilván az, hogy édesanyám még élt, sokszor nálunk lakott, és beszéltünk régi dolgokról s erről a közös sérelmünkről. A vers nagyanyám halála után készült és jelent meg; azzal, hogy nagybátyáim mit szólnak körülrajongott anyjuk ilyen kiszerkesztéséhez, egyszerűen nem törődtem. De nem is bántódtak meg; a vers vége különben is megenyhülésre mutatott már akkor bennem.


Nagyságos úr423 – A Vámház körúton láttam egy hentes- és mészárosüzletben, mint már annyiszor, a kampókra kiaggatott fél disznókat és marhákat. Elbámészkodtam a hús hasonlóságán. A kiváltó mozzanathoz hozzátartozott még a szerkesztőségi sok keserűség, és az, hogy odahaza a gyerekek folyton növekedvén, egyre nehezebb volt fenntartani a normális polgári életet. Persze 1929 decemberétől kezdve már Lóci is megvolt. A versben is mindenféle öltözésbeli elhanyagoltságomra panaszkodom, mialatt kifelé nagyságos szerkesztő úrnak tituláltak.

70

Tragédia424 425 – A Magyarországnál egy délután már majdnem zárlat előtt, 1934-ben a rendőri riporterünk telefonon leadott még egy kis rendőri cikket. Adjusztálás végett a kezembe került. A szerencsétlennek, akiről szólt, Varga Csaba volt a neve. Egy órával később a riporter kérésemre megállapította a részletes tényállást. Mert nekem volt egy igen züllött unokaöcsém, Varga Károly halmi református papnak és Etelka nagynénémnek a gyermeke. Az apa mulatós, borkedvelő, piros arcú, kedélyes ember volt. Az anya a Tücsökzenében is szerepel: tőle hallottam az első verseket felolvasni, és tőle kaptunk egy négykötetes Tompa Mihályt Balassagyarmaton. Jó ember, végtelenül naiv, öregen is 12 éves lélek volt. Ennek egyik gyermeke, az én apai nagyanyám által szintén túlkényeztetett volt a riportbeli öngyilkos. Előzetesen éveken át segélyeztem, de nem lehetett segíteni rajta. Elzüllött, s végül egy szobában, ahol nyolcan laktak (Hársfa utcában), közös ágyban lakott egy szabályszerű prostituálttal. Már nem is mert a szemünk elé kerülni. Részeg kétségbeesésében vagy talán éppen valami lucidus megdöbbenés pillanatában felkötötte magát az udvari klozetben. Úgy, ahogy a vers elmondja. Megnéztem a helyszínt, a nőt, az ágyat, a klozetot, és nem tudtam megtagadni a nőtől, akit valahogy mégiscsak az élettársának és utolsó jótevőjének kellett tekintenem, hogy a temetésre meg ne hívjam, ahol a pap özvegye és a papfiak és papunokák voltak. Azt hiszem, még nálunk is fenn volt ez alkalommal a lakásban. Úgy látszott, szerette a fiút, vagy legalábbis megrendítette a végső cselekedet. Az idegen nőt többet nem láttuk. A vers közöl róla annyit, hogy Rózsikának hívták. A vers brutális kis nagyvárosi sanzon!


Találkozás426 427 – Valahol Esztergom megyében kiránduláson voltunk Erzsikével. Nyár végén, ősz elején. Rengeteg kis dokumentumot átnézve még ma is megtalálhatnám a nevét valamilyen turistakönyvben is, bár most nem jut eszembe. Útközben egy szép kis erdőn is mentünk át (és abban nagyon jól csókolóztunk). A vers elhallgatja, hogy a kirándulás kétszemélyes volt. Tökszárból röfögőt faragni kedvenc játékom még a gyermekkorból. Ez a vers az odamenet egyes mozzanatairól szól, később lesz majd még egy, amely a turistaház kertjéről szól.


Kutyák428 429 – Csepeli emlék a keret, abból az időből, amikor az Erzsike-féle vallomás és robbanás után majdnem elváltunk, azután mégis együtt maradtunk Nagyklárával. Rosenberg Henrik és Márta, a csepeli Őrangyal patika gazdái hívtak meg magukhoz vagy tíz napra, két hétre, az átmeneti időre. Az ő kutyájuk volt a borjúnagy Hektor, a versbeli Heki. Nem értek a kutyákhoz, ettől is féltem. Az igazi tartalomban, melyet a vers másik fele mond el, kimondatlanul valahogy része van – határozottan érzem, bár nem tudnám megmondani, hogy miben – B. G.-hez fűződött eszmei-érzelmi kapcsolatomnak is. Hitler idejében 71Rosenbergék öngyilkosok lettek. Ettől a férfitól kaptam annak idején a kábítószereim egy részét. Az ostrom után pár hónappal a Semmelweis utcában egy kirakatban nagy megdöbbenésemre egy sírkövet láttam kitéve: Rosenberg Henrik és felesége, Sági Márta. Bementem az idegen boltba érdeklődni, de semmit nem tudtak mondani a halálhíren kívül. Ezt a sírkövet több évvel később váratlanul viszontláttam egy kis temetőben, amikor a világ elől bújva ott jártam.


Komédia430 – Reagálás Az Est-lapokon belüli helyzetemre, Salusinszky Imrére, vagy talán még inkább Földi Mihályra. A végén a visszaiázással én gúnyolni akartam – visszhangként – a parancsnokaimat.


Itt vagy itthon!431 432 – Ez az a vers, amelyet az imént említettem, hogy egy kirándulás után írtam, amelyet Erzsikével tettem valahol Esztergom környékén. Ez is elhallgatja a második személy jelenlétét, de legalább vágyként megemlíti, hogy jó volna bizalmasan beszélni az örömeimről valakivel, egy emberrel, akinek kezét fognám, szemét nézném. Hát így lehetett csak letagadva bevallanom nyilvánosan a dolgot. Végül Esztergomon át utaztunk haza. Kell mondanom, hogy a vers lényege az emberi közösségek fontosságáról szól?


Öreg barátaimhoz433 – Ekkor a Magyarország szerkesztőségében dolgoztam, Magyar Elek főszerkesztő mellett. Őt „többesszámítottam” meg az Öreg barátaimhoz címben. Kitűnő, de akkor hozzám még túl konzervatív ember volt, morális és politikai nézeteink az én „bolseviki csökevényeim” miatt folyton ütköztek, néha drasztikusan. Erről és a közbeszóló halálról beszél a vers. Magyar Elek volt különben a nevezetes „Ínyesmester” szakácskönyvíró.434


Mindennap valaki435 – A halál kezdettől fogva állandó témám volt. Ekkor azonban nyilván sorozatosan haltak meg napok alatt ismerőseim a „csapatból”. Rózsika és Hajnalka tudvalevőleg a húgaim voltak. Tetszik nekem az első sor, hogy a halálhírek szinte dörrennek az újságpapírról és a telefondrótból.


Monológ a sötétben436 437 – Gyötrelmes életem egyik képe, minden sora igaz. Sejtelmem sem volt, hogy tulajdonképpen mennyire sötét. Megsötétedett lélekké váltam ezekben az években, míg csak I. Gy. tanulmánya nem figyelmeztetett rá. Szemtelen bravúrnak érzem a befejezés megoldását.


A rabszolga438 – Rendkívül nagy feltűnést keltett a megjelenésekor. Meseformában és álomdíszletek között a mezőgazdasági és ipari civilizáció összeütközését mondja el, és azt az aggályt, hogy ez ipari erő végül kegyetlenül el fog bánni paraszti szövetségesével. Itt is szerepel a Vezér, az óriási Vezér, és egyáltalán nem 72Hitlerre mutat. Mulatságos a Moszkva–New York tengely említése. Tizenegy évvel később saját személyemre vonatkozólag a jóslat bekövetkezett. Az „Akié a gép, azé az ember!” – láthatóan modern áttétele a „cuius regio, eius religio”-nak. A verset Móricz Zs. olyan fontosnak tartotta, hogy ezt vette be a Magvető című antológiájába.


Szégyen439 440 – Nagy erőfeszítéssel, de ekkor már (és még) német kisasszonyt tartottunk. Nagy, erőteljes, jókedvű lány volt, tőle tanulta Kisklára a némettudása alapját, sőt Lóci is. Emlékszem egy ördögoromi fényképfelvételre, amelyen rajta van a gyerekekkel. Aztán el kellett küldenünk, nem futotta pénz a tartására. És rövidesen azt hallottuk róla, hogy meghalt… A vers már visszapillantás jóval korábbi eseményre, azazhogy nem értem: a végén mit jelent a tíz éve megjelölés? (Úgy látszik, leplezni akartam valamit – talán csak fiatalabb korinak tüntetni fel?)


Megoldás441 – Önkínzás vagy kínzás következménye, amiből egy egészséges káromkodás szabadít ki. Nem mondtam ki, s most már semmiképpen sem emlékszem a kiváltó mozzanatra. Régi jó tanács, hogy akármi rossz van, „aludjunk rá egyet”.


Piszkosságok442 – Tisztálkodásaimnak egyik mozdulata, sikeres kísérlet legalább átmeneti egyensúly megtalálására. Egyúttal szégyentelenségemnek a jele. A kiváltó mozzanatot itt sem tudom.


Igazság?443 444 – B.-né Ilonkával kapcsolatos. Az ő sok-sok éven át tartó támadó mentegetőzéseire vonatkozik. Végül már én is teljesen zavarban voltam minden konkrét hiedelem felől. A vers érdekessége szerintem a tüntetően józan és száraz nyelv: majdnem ügyvédi.


A végső harc445 – Rólam először elektrokardiogramot dr. Bernáthné Alice készíttetett Pöstyénben, ahol fürdőorvos volt. Inkább csak játékból, mint igazi szükségből, hiszen akkor még csupán ideges szívdobogásaim jelentkeztek. Erre utal a vers és az ellentáborokból történt fokozatos, már majdnem teljes kiábrándulásra. Az utolsó strófa félreérthetetlenül az Internacionáléra is céloz.


Ami menthető446 – Gyógyulásom egyik legszerencsésebb mozzanatának jele: a szomorúságnak nem nagyrabecsülése, hanem a meggyűlölése. Orvosilag nagyon ajánlható lelkiállapot.


A tapintáshoz447 448 – Azt hiszem, valamelyik színházi újságban jelent meg 1934-ben. Azt hiszem továbbá, hogy rejtetten Erzsike van a háttérben.


Esteledik448 – Egyik legszörnyűbb, legőrjöngőbben individualista versem. A maga nemében mindig remeknek gondoltam, és félve adtam csak ki, hogy túlságosan provokál. A háttérben messziről Nietzsche integet.


Nyitott szemmel449 – Ezt meg a refrénjéért szeretem. Meg akartam mutatni a bravúrt, hogy egy közönséges káromkodást bele tudok venni a versbe, és el tudok fogadtatni az olvasóval. Nyilvánvaló, hogy először a refrén született meg. Ismétlődő fordulataiban valami burnsi s általában valami skót dalreminiszcenciát érzek. A káromkodás ellensúlyozásául, elfogadhatóvá tételéül volt szükség a refrénből kiütő bursikóz hangra. A három főstrófa pedig szokásos témaköröm újabb változata. Tréfából a 2. sornak azt a kifejezését, hogy „az volt a nagy baj”, úgy szoktam variálni, hogy „az volt az agybaj”. A „tisztálkodtam-on a keresztényi önmarcangolást értettem. A „pénz beszélt, én meg ugattam”: A sátán műremekeit értettem rajta. Akkoriban némileg újrakezdődő figyelmem a politikára hozta magával az „önkormányzat” szó használatát. Irtózatosnak érzem a végét, de nekem ma is igen tetszik.


Polyhymniához450 451 – A Színházi Élet kért valami alkalomra verset tőlem. Általában én nem tartoztam e lap kedvencei közé. Kérésük majdnem felháborított, mikor a Magyarországnál vagy Az Estnél telefonon megkaptam. Egész nap dühöngtem, hogy mit képzelnek: megrendelésre tudok én verset írni? S az is bosszantott, hogy nem érek rá. Végül azonban épp ezekből a tiltakozó érzésekből, amelyek folyton erősödtek bennem, született meg bennem másnap reggelre egy erőteljes és majdnem szellemes dühöngés, maga a szonett. Polühümniát tudvalevőleg fuvolával (is) ábrázolták. Azt állítom, hogy miként a múzsáknak, nekem is Uranosz (az ég) volt az apám, anyám pedig Mnemoszüné, az emlékezet.


A vége452 453 – A nyárról s általában az életemről szól. Azt hiszem, valamilyen átmeneti keserű periódusban lehettünk Erzsikével: az első strófa refrénje alighanem vele kapcsolatban gúnyolódik magamon. A második szakaszban Miklós Andor halála után Az Esték új vezérigazgatójáról szólt, akit Nagyúrnak, és később Disznófejűnek emlegetek és megvetek, noha egyúttal sajnálom is. A 3. strófa refrén előtti második utolsó sora („s ha beül hozzád”) Bajcsy-Zsilinszkyre vonatkozott, akivel igen szerettük egymást, bár elválasztó momentumok is voltak köztünk. A 4. szakasz betegségeket, vérnyomást és szívbajt emleget. A „Tízezer Dolog”: utalás a kínai költészetben sokat emlegetett világra, mindenségre.


A szomorú tavaszhoz454 – Kirándulás emléke Németvölgyi úti lakásunkból a Farkasrétre, illetve az Ördög-oromra. Ekkor még volt német kisasszonyunk. Két gyerekem és a lány kísért.

74

Kis Klára csodálkozik455 – Kisklára ekkor tízéves, tehát IV. elemista lehetett, vagy I. gimnazista. Csakugyan nagyot nézett, amikor megtudta, hogy mi szegények vagyunk. Vagyis hát ő addig nem érzett semmi hiányt.


Téli este456 457 – Az első Lóci-versek egyike. A háború kifejezés itt még csak társadalmi, azaz „osztályháború” értelmében igaz. A 6. strófában az ismétlés valami régi kínai reminiszcencia, alighanem a Si king egyik verséből. Ekkoriban kezdtek kortársaim, főleg a kritikusok úgy mellékesen megróni, hogy ilyen családi témákra pazarlom az erőmet és az időmet, hogy szívhangokon beszélek és hogy őszintéskedem. Nem hinném, hogy igazuk volt: ezek a gyermekversek teljesen emberiek, reálisak, mind valóságos lelki mozzanatokat fognak fel és érzékeltetnek. Ellenkezőleg: bizonyos bátorság kellett (ekkortájt) az irodalmi gyakorlattal és saját magammal szemben, hogy ne szégyelljek egyszerű, közvetlen és családias lenni. Ezek a versek mind a „gyermek+felnőtt/2” képletre épülnek, s igenis bátorság kellett hozzá, hogy az ember a Te meg a világ magas eleganciája után ilyen intimus és köznapi legyen.


Lóci elalszik458 – Még ez is a Németvölgyi úti lakásunkban íródott. Tudom, hogy a jelenet vendégei között volt Mikesné Irma is. Szóval 4-5 tanúja volt eredetileg a riporteseménynek, és egy hét múlva láthatták a Pesti Naplóban a költői feldolgozást. Ez az utóbbi tulajdonképpen itt is és a többi Lóci-versnél is úgyszólván csak a lényeg elemekre szálazásából állott, és a kikerekítő szerkezet megtalálásából.


Lóci óriás lesz459 460 – Egyike a legsűrűbben szavalt verseimnek. A beszámoló rész szó szerint azonos azzal, amit közlök. Az erkély: a Németvölgyi úti. Valóság volt az abrosz lerántása is, csak időbelileg nem ehhez a pillanathoz kapcsolódott. Az énbennem történt érzelmi tükröződés szintén pontos rajz. Mikor a vers meglett, a szerkesztőségből kijövet Erzsikével volt találkozóm; a Margit hídon túl sétáltunk a budai Duna-parton Óbuda felé. Valahol messze leültünk. Ott eszembe jutott a friss vers, és megmutattam neki. Nem is sejtettem, milyen rendkívüli hatást tett rá, hogy örült a dolognak! Mintha őróla vagy a gyerekéről vagy a neveltjéről lett volna szó. És mindenképpen azt mondogatta, hogy ez a felfogás megfelel az individuálpszichológiának. És hogy ez a vers nemcsak egy gyermek felemeléséről és helyes neveléséről szól, hanem egyben egész néposztályokéról. És valóban, hosszú ideig így is hatott a vers, rádióból és pódiumokról. Egyáltalán nem a kedélyesség, a humor volt benne a lényeg, hanem egy pszichológiai mag kibontása. Persze, utólag, amikor készen van valami, egyszerű a bonyolult is. Hány szamár kritikusom vizsgázott le ezeknek a gyermekverseknek a kicsinylésével; és azt is ezeknek a megítélésénél tapasztaltam legkéz75zelfoghatóbban, hogy milyen ragályosak – jóban, rosszban – a határozottan kimondott vélemények, még akkor is, ha butaságok. Szalay Lajos jó illusztrációt készített a versről, ügyesen érzékeltetve a fent és a lent ellentétét. Talán az én nagy beleérző képességem, amely itt is megnyilvánult, volt egyik oka annak, hogy rokonszenvek fenntartása mellett én nem tudtam megmaradni szocialistának anélkül, hogy a másik táborba illettem volna. Erzsikének igaza lett, amennyiben az individuálpszichológiai egyesület ezt a verset felkapta, szavaltatta, ankéton tárgyaltatta és folyóiratában Máday István dr. elnök megint leközölte.


A bagoly461 – Emlékszem, hogy egy késő délután Pesten járva jutott eszembe a téma. Felmentem a Pesti Naplóhoz és ott beültem egy üres szobába, abba, amelyik napközben Az Est vagy a Magyarország valamelyik munkatársának a szobája volt. És ott írtam meg mintegy este 6-tól 10-ig a verset. Közelebbi emberek közül Laczkó Géza volt még bent, ő volt az első, aki látta.


A légy462 463 – Azt hiszem, ez már a Volkmann utcai lakásunk terméke. A „megdögölesszem?” a tényleges gyermekszótár rögtönzése volt. Csakugyan, be jó volna hős lenni és ugyanakkor bűntelen!


A rádió464 – Volkmann utcai termék. Pontosan így zajlott le. Hogy örült a gyerek annak, hogy a felnőtt is hibázik és bűnözik!


Lóci lázadása465 466 – Apámmal én 1920 után néhány évvel teljesen elvadult viszonyba kerültem, s majdnem tíz esztendőn át úgyszólván csak édesanyámmal és Hajnalkával érintkeztem. Az unokák azonban, s főleg a fiúunoka, kikényszerítették a békülést, innen az a kifejezés, hogy „Lóci kedvence, az apám”. Persze az öreg túlságosan elkényeztette, elvileg nem, hiszen elvben én voltam a modern és individuálpszichológus nevelő, ő meg a konzervatív; gyakorlatilag azonban túltett az én elméleti puhaságomon az ő keménysége. Mennyire benne volt ebben a gyerekben (is) a későbbi méregzsák, a későbbi lázadó. A vers igazi problémájáról Karinthy, úgy emlékszem, cikket írt a Pesti Napló következő vasárnapi számába. A vers lényege a forradalmi pszichológia megszületése és az ösztönök célszerű csatornázása.


Csirkék467 468 – Pasaréti vers. Az imént már mondtam, hogy én a kád vizében, „saját levemben” szoktam volt borotválkozni. Mariska, akit a vers említ, egy régi, hűséges háztartási alkalmazottunk volt, Horváth Ferencné Horváth Mária, Sopron vidéki asszony, az egész családot az egész családunk nagyon szerette és szereti ma is. A férj Amerikát megjárt magyar, mesterségére nézve asztalos, most a 76volt Károlyi-palotában van lakásuk, a férfi a Szépművészeti Múzeumban dolgozik. Legidősebb lányát Klárikának hívják (alighanem tiszta jeles érettségiző lesz az idén), és Klára lányom a keresztanyja. Ostrom után egyszer-másszor amerikai csomagjaikból szeretettel segítettek bennünket. A vers egyéb mondókája világos, úgy látszik, akkor néha még késsel is borotválkoztam, nem csak zsilettel. A többi: a saját időfélelmem, halálfélelmem. És a kisgyermeki psziché tipikus esete, a részvét és a kíváncsiság kegyetlensége.


Lóci verset ír469 – Volkmann utcai történet. A könyvtárszobámban zajlott le, oda nyitott be édesanyja szobájából a fiú. A kétsoros vers: valóság. Írt vagy 5-6 verset életében, talán még 16 éves korában is. Ugyanakkor csakugyan volt húsvéti bárány is a kertben.


Versek a gyerekszobából470 471

I. – Ismert népi strófa és dallam, az első szakaszt a Dunántúli Népköltési Gyűjteményből ismertem. A többi: mese, egy gyermek biztatása és bizakodása. S mulatságosnak találom, hogy itt is van vezérről szó.

II. – A népköltési gyűjteményben látszólag értelmetlen („futurista”) vers kezdeteinek változata. Lehet, hogy a demokrácia alatt valahol az Angliába szót Indiába kifejezéssel helyettesítették. Az utolsó előtti sorra szintén gyanakszom, hogy népi átvétel.

III. – Egyéni tréfa.

IV. – Szintén. Lehet, hogy a demokrácia alatt a muszka szót pusztával kellett helyettesíteni, és valami baj a négerrel is volt.

V. – Úgy rémlik, valami köze van a Mother Goose angol gyerekversgyűjtemény egyik darabjához.

Mindezeket a verseket én több héten (vagy több éven?) át írtam; egy vasárnap a Pesti Naplóban további versekkel együtt jelentek meg. A továbbiakat nem vettem be a kötetbe, nem találtam őket eléggé készeknek. Volt köztük egy Bőgőmasina című, egy Bolhanóta. Rendkívüli sikerük volt. A kritikusaimnak újabb röhögőrohama következett.


Nyitnikék472 – Igen népszerű versem, rögtön rendkívüli sikere volt, a Napló különlegesen nagy címmel közölte. Kedves és szép a tárgya. Ellenben amikor kérdezgették, hogy hogyan fogant és hol ez a szép vers, saját nagy mulatságomra és az emberek megrökönyödésére azt voltam kénytelen (a valóságnak megfelelően) válaszolni, hogy egy klozeton. A Németvölgyi úton laktunk, házunk talán 5 emeletes lehetett, és szűk világítóudvar ereszkedett a tetőtől a földszintig. Abba nyíltak a WC-ablakok. Mármost február vége felé egy ízben éppen oda valahogy behallatszott egy nyitnikék madárnak háromhangú füttye, s azon a helyen feltűnőbb 77volt, mint a szabadban. Tehát csakugyan ott fogamzott meg a gondolat, melyet rövidesen kibővítettek és verssé alakítottak egyéb megfigyelések és gondolatok. A vers elején említett hegy és völgy a Farkasrét és az Ördög-orom tájéka. A nyitnikék nevet magát én Kodolányitól hallottam először. A madár a széncinkével (Kohlmeise) azonos. Füttyének kvart-hangkülönbségét zongorán leütöttem, hogy ne tévedjek. Előadások során én néha kissé a magasságkülönbséget is éreztettem a madár nevében. Saját magamat is számtalanszor vigasztalt és erősített az a sor, amelyben a „sírja, de bírja” kifejezés előfordul.


Kaland473 – Érzésben ezt a verset én mindig Erzsikének adtam. A tavaszi feltámadás és a nap öröme elegyedik benne szerelmi vágyakkal. Nagyon tetszik nekem az utolsó előtti versszak megfoghatatlanul reális és nagyon rajzszerű vagy festői képe a „furcsa vonalakkal” és a „levegő átlátszó szoknyájával”. Az erőteljesen erotikus összehasonlítást jótékonyan csökkenti benne a tréfás befejezés.


Májusi éjszaka474 475 – A Pesti Naplótól hazamenet a Pasaréten éltem át és gondoltam ki. Valóban szörnyen mogorván és kimerülten bandukoltam haza, és lépten-nyomon mintha vastag urnákból döntötték volna felém illataikat a kertek. Teljesen öntudatlan voltam a kimerültségtől és a szagok erős élvezésétől: lábaim gépiesen mozogtak. Azon a tavaszon megkésve egybefutott, ami hetekre szokott elhúzódni a virágzásban. A fáradtság és a könnyedség keveréke ez a vers. Először Hajnal Anna költőnő hívta fel a figyelmemet a két utolsó verssor bizonyos rejtett zeneiségére, amely a két „valami” szó ismétlésében s utána a „fáradt”, illetve a „váratlan szóban rejlik. – (A versélmény más életanyagot és sokkal keserűbb és részegebb fájdalmat és mámort keverve húsz év múlva megismétlődött: 54-ben a Volkmann utcai udvarunkra belépve éreztem ilyen vastag illatfolyamokat, amelyek keresztben átfolytak az utamon: ebből az élményből írtam a Májusi orgonaszagot, amelyben – csak magunknak érthetően – az a részegségem van benne, amelyért ...-nek vagyok hálás.)


Hangverseny után476 – A cím, ha teljesen ragaszkodnék a valósághoz, az kéne, hogy legyen: Egy operaelőadás után. Wagner Lohengrinjét hallgattam, a hegedűk túlvilági ezüsthullámzását, amelyet a nyitány hoz, s valahogy a végső taktusok megismételnek. Mindenesetre ez az édes elragadtatás kísért haza az autóbuszon. A Pasaréti út közepén még le is szálltam, hogy egymagam legyek és élvezzem a képzelt csalogányokat.


Nyári hajnal477 478 – Babitsról szól és a kapcsolatunkról. Már elmondtam, hogy többszöri szakítás, majd egy évekig tartó és csaknem teljes elszakadás alatt és után is – azt hiszem – mennyire néztünk egymás felé. Verseinkben kölcsönösen igen 78sok (rejtett) célzás lehet, sőt van egymásra. Azt is mondtam, hogy én Babitsot a hiúsága miatt sokszor elmarasztaltam bizonyos gyöngeségben. Ekkor már megbékült fájdalom lehetett az alapérzésünk egymás iránt, helyemet gyakorlatilag mások foglalták el; bár ezek a későbbi tanítvány-barátok is úgy jártak vele, ahogy én. Verseskönyveit a rossz periódusban is barátilag megküldte, én is neki. Hiúságának hízelegni ebben az időben már nagyon divatba jött, hogy mint Baumgarten-kurátornak decemberben, januárban mindjobban dagadt újságokban, folyóiratokban, sőt magában a Nyugatban is az írói és a költői magasztalása olyan kollégák részéről, akik februárra lökni akartak még egyet a Baumgarten-díj döntésének mérlegén. Tanulmányok és versek, kritikai cikkek özönlöttek feléje. Ekkor hozta meg a posta akkor megjelent új kötetét, már nem tudom, mi volt a címe. 1932 vége lehetett. A többit elmondja a vers, utólag úgy látom, bravúros ügyességgel kötélen táncolva az inasság és aközött, ami megmondható volt. A megmondható két irányban volt fontos: egyik a költői-emberi viszonyunk, a másik az Ilonka-ügy. A verset hetekig hevertettem, és nem hagytam a Naplóban kiadni, hogy a hízelgők közé ne keveredjen; ugyanezt a rejtőzést szolgálta az alcím fátyolossága. Egy ember azonban volt, akinek tudnia kellett, hogy ez őróla és énrólam szól. Az illető még azon a vasárnapon este kerestetett telefonon egy barátja útján a lakásomon, majd, mivel vendégségben voltunk, Komjáthyéknál a Hunyadi János úton. Az illető Babits volt, a közvetítő Gellért Oszkár. „Mihály szeretné előbb tudni, hogy csakugyan helyes-e az érzése és általam kérdezteti a dolgot.” Igenlő válaszomra aztán még ott Komjáthyéknál ő maga is felhívott. Megbeszéltük az új találkozót: látogatóba jöttek hozzánk, azt hiszem, már a Volkmann utcába. Azt gondolom, borotvaélen táncoltam a közlésekben az igazság és a kimondható tények között, a fájdalom és a kettőnk külön-külön büszkeségi sérelmei között, és nem vágtam meg magamat, és nála sem hasítottam elevenbe. Nem csoda tehát, ha életem egyik legjelentősebb versének tekintem a költeményt.


Lepkék tánca479 – A Pasaréti út elején, a Herman Ottó út egyik lejtőjén jártam és heverésztem egy nyári délután. Ott láttam a lepkéknek valami különleges invázióját. És hozzájuk, a boldogságukhoz kapcsoltam a magam nehézkes boldogtalanságát. Bajor Gizi többször mondta nekem, hogy ezt a versemet kedveli a legjobban, nemegyszer szavalta.


Vasárnap480 481 – Farkasrét, Ördög-orom, séta a gyerekekkel és a német kisasszonnyal. Előzetesen, szombaton csakugyan hiába próbáltam pénzt vagy akár csak kölcsönt szerezni valahonnan. Elkeseredésemben rándultam ki, és a kétségbeesésem teljessége győzött meg arról, hogy nézzem fordítva a dolgokat. Az pedig, hogy majd mindebből verset írok és akkor megint lesz egy kis pénz, az 79mint egy jó vicc, mint egy jó trükk, mint valami ravasz bosszúállás a világon, egyszerre jól hangolt, megvigasztalt. Ekkoriban, úgy rémlik, 20-30 pengőt kaptam a Naplótól egy-egy versért. Láng János Az Est-titkárnak a honoráriumról vezetett feljegyzései valahol meg is vannak, birtokomban: a lap felszámolásakor nekem adta.


Vihar után482 – Otthoni élmény, Volkmann utcai. Úgy éreztem magamat a hirtelen jött-ment vihar-zenebonára, mint amikor egy dühös embert lecsöndesít és megbékít egy másik ember dühének a látványa.


Szivárvány Pest fölött483 484 – A Nyugati mellett álltam egy nyári napon az akkori Berlini téren. Gyors nyári eső késleltetett, majd megvigasztalt azzal a szépséggel, amellyel az alkonyi nap végigaranyozta az egész Szent István körutat. Mert éppen azon át néztem Buda felé. Az ellenkező irányban pedig nagy szivárvány kezdett megszületni. És ez az egész természeti színjáték igen-igen jólesett szememnek-lelkemnek.


Trieszt előtt485 486 – Olaszországban többször jártam, talán tízszer is. Néhányszor Nagyklárával. Valami San Pietro nevű állomás lehetett a határ (?). Utána igen sziklás tájon fut a Karszt tetejéről a mély és keskeny szirtek közé bevágott úton a vonat. Véletlenül mindig éjszakai vonattal indultam és hajnaltájban érkeztem. Amikor már az egész kocsi népe a folyosóra gyűlt, várva a tenger nagy pillanatát. Tetszik nekem a „reggeli zegzug szirtfalak közt csattog a keskeny ég alatt” harmonikusan zord kifejezése a leírásban és a meglepetés érzékeltetése, amikor egyszerre kitárul a végtelen és a vonat szinte zuhanva siklik Trieszt felé. Mindez mint egy későbbi visszaemlékezés, melyet a Duna fölött egy közönséges villamosutazás idézett föl, jelent meg előttem. Én rendkívül szeretem.


Tengeren487 488 – Egyik dalmáciai utazásom során, amikor megint végighajóztunk az egész tengerparton le Budváig, s amikor Lóci kísért, visszafordulóban Fiuméből kirándultam a gyerekkel Abbáziába… Meglehet azonban, hogy más volt az alkalom… Amennyiben a mondott volt, akkor Abbáziában Hunyady Sándor novellistával üldögéltünk egy ideig egy parti hotel teraszán, s erről a jelenetről egy nagyon kedves fényképemlékem is van még: Lóci fagylaltozott, és egy dió nagyságú, de rendkívül színes tollú madár a tálcájára röppent és megosztotta vele a fagylaltuzsonnát. A bűbájos fénykép, melyet nem tudom, melyik jelenvolt vendég vett föl, a Pesti Napló képes vasárnapi mellékletében is megjelent… Ha nem akkori a vers élménye (amit egyre valószínűbbnek tartok), akkor ez egy magányos abbáziai kirándulás élménye. Ekkor egy ott vizitált angol torpedórombolót is módom volt meglátogatni. Ekkor ismerkedtem meg hote80lemben B. Magda nevű barátnőmmel, aki most Londonban él, és okosan és közepesen ragaszkodik – gondolom én – hozzám. A vers nyárutói hangulat, és strandolást ír le vezeklési ösztönöknek és forró nyári vágynak az emlegetésével.


Sivatagban489 490 – Egyiptomi vers. Ezen a táján a kötetnek egyáltalán külföldi szülöttek gyülekeznek. Az olaszországiakon már túl vagyunk, egyelőre. Egyiptomba Miklós Andor főszerkesztő jóvoltából jutottam el, aki nem valami nagyra becsült riporterének, rovatvezetőjének adta át a saját meghívóját, mikor a 16 ezer bruttó regisztertonnás Victoria mononave (= olajfűtéses hajó)-t megépítették és szűzutazására, vagyis avató utazására Triesztből Egyiptomba küldték. Miklóst nagyon meghatotta a saját gesztusa régi haver-munkatársaival szemben, és mindenféle apróságokat is adott, és kapcsolatokat hozott létre Kairóval, hogy jobban sikerüljön az utazás. Bár semmire nem volt tulajdonképpen szükség, hiszen az egyesített és államosított olasz hajóépítő társaság fizette az egész Közép-Európa minden meghívott újságkiküldöttjének költségeit lakástól lakásig. Óriási élmény volt nekem ez az I. osztályú hajóutazás a hófehér testű és narancsszín kéményű új Victorián, a fehér álomhajón, amely az úgynevezett új tárgyilagosság tüntetően egyszerű stílusában épült. Magyarországról többen mentünk: érdemes megemlíteni Káldor György dr. nevét (Pester Lloyd), akivel – Velencében kiszállva – a San Marco téren lejátszottunk egy tréfás komédiát: ő bicskát rántott rám és le akart szúrni. A jelenetet valaki lefotografálta… (20 évvel később aztán történt komolyan is valami, amiről majd másutt beszélek.) A fénykép megvan! A hajó egyébként Bariban kötött még ki, elhaladt Kréta mellett, és három nap múlva érkeztünk Alexandriába. Ott igyekeztem halmozni az egzotikus élményeket. A lányok városnegyedében is voltam, a házaknak nem volt plafonja; megismerkedtem egy palaszürke szín testű fiatal szudáni szépséggel: ilyen párductestű ősnémbereket rajzolnak egzotikus utazási könyvek címlapjára, amint pálmafákra másznak. Egyetlen szót sem tudtunk semmilyen nyelven sem váltani. Kairóban a magyar konzult is felkerestem Az Est ajánlólevelével. Egy későbbi versem el fogja mondani, hogy ezüstfehérre festett gyorsvonaton indultunk Alexandriából a Delta (Nílus) csatornáin keresztül dél, vagyis Kairó felé. A piramisok kék háromszögeit már távolból megláttuk. Érdekes, hogy mindenfelé gémeskutak voltak, akár a magyar Alföldön. Kairóról a kairói vers kapcsán fogok beszélni. Ez a vers is kairói ugyan, a Sivatagban, de semmi köze a szfinxen és az időn kívül semmi egyébhez. Egyik legigazabb és legszörnyűbb versemnek tartom. A két refrénen kívül azt a sorpárt emelem ki belőle különösen, hogy: „s ülök a növő sivatagban, melyet az idő fúj körém”. A nagy Szfinxnél, amely a gizehi piramisok mellett áll, természetesen kint voltam, talán háromszor. A 14-es villamossal lehetett akkor oda kimenni, a Níluson túlra. Tevehátra is felültem, ahogy sivatagi utazókhoz illik, és sza81márhátra. Trópusi sisakot már Triesztben beszereztem, parafa volt, fehér vászonhuzattal és szelelőnyílásokkal. Éjszaka, holdfényben is voltam a Szfinxnél. Nagyon vágytam akkor Erzsikére. Mellettem angol szerelmes nászutasok hevertek a forró homokbuckákon. A szfinxet akkoriban ásták ki teljes nagyságában. 3-5 emeletes vöröstégla épület, arcát Napóleon a mamelukokkal vívott csatában egy kicsit összeágyúztatta. A vers esetleg úgy fest, mint a legnagyobb önzés megnyilatkozása. Pedig a legnagyobb kétségbeesésé.


Sivatagban (Láttam őt, aki mindent látott…)491 492


Versek a havasról493 494 – Amikor 1926/27-ben a Pandora című folyóiratot indítottam és fél évig fenntartottam örökre kiábrándulva a saját folyóirat-szerkesztésből, a lapot nyomó kitűnő Bíró Miklós-féle nyomda emberei révén megismerkedtem Farkas Ferenccel, egy erdélyi gazdag erdőbirtokos család fiával. Ferkó akkor még nagyon idealista volt, s úgy emlékszem, ő vette meg a Bíró Miklós-féle nyomdát. Jóval később egyszer, nyaralni hazautazván meghívott engem és akkor talán 12 éves Klára lányomat és az azóta meghalt Mikes Gyuri unokaöcsémet vadember módra élni a rengetegben. Szászrégen (?) mellett volt még akkor is erdejük, és a lakosság respektálta a jó kedélyű fiatalembert. Dédáig vonattal mentünk Szászrégenből (ott ismerkedtünk meg F. F. szüleivel, öccsével, és az „embervér” nevű rettenetes paprikaszósszal) – onnan egy keresztvölgyben fölfelé vagy 10 km-t keskenyvágányú kisvonaton, amelynek csak egyetlenegy zárt kocsija volt, a Feriéké. A többi kocsi csak tengelyekből állt, amelyeket összeláncoltak a különböző hosszúságú fenyőtörzsekkel. Ezeknek a tengelyeknek pillangó volt a nevük. Hát ez a három hét életem legboldogabb időszakai közé tartozik. Óriási, különleges hegyek, vad rengetegek, félelmes bozótok, folytonos erdőkitermelés, gutaütésforró fennsíkok, állandó, valódi vagy képzelt farkas- és medveveszély, és igen reális viperaveszély. A kígyó ellen kamásnit húztunk, olyan magasat, hogy az állat ne tudjon fölibe ütni. Ami itt a bisztrai havasok közt ekkor megindult (mert Feri jópofa unokaöccsei és szász nevelőjük velünk voltak), az leírhatatlan. Egy omladozó, eredetileg talán 4-5 szobás vadászkastélyban laktunk. A szomszédban Feriék volt szakácsnője s egyúttal a szászrégeni kórház volt konyhafőnöknője egy körülbelül 10-12 szobás, jó karban levő, cölöpökre épült másik épületben kiadó szobákat tartott fenn; miránk is ő főzött. Gomolygó felhők, rettenetes verőfény, szemünk láttára velünk egy magasságban a semmiből előcsorduló esőcseppek világában éltünk. Talán 800-900 méter magasságban lehetett. A füvet lekaszáltattuk, a kígyók miatt. Indiánok voltunk; semmit sem kellett kímélni; pl. aki akart, a ház korhadó falán járt ki. (Egy évre rá megtudtuk, hogy a padlás beszakadt.) Szüntelen kirándultunk. A fiatalok futballoztak és a pisztrángos patakot szabályozták. Elképzelhetetlen bolondságokat eszeltünk ki. Közben azonban én szorgalmasan dolgoztam Shakespeare Athéni Timonjának a fordításán, amelyből há82rom felvonást itt készítettem el. Reggeltől estig a napon dolgoztam. Kosztunk a legbőségesebb és a legfinomabb volt. Szakácsnénk és Feri szülei láttak el bennünket. Nincs mód részletesen kitérni ennek az emlékvilágnak a gazdagságára. (A Tücsökzenében három folytatólagos vers szintén ábrázol valamit ebből a csodálatos idillből.) Fényképünk is maradt a tájról.


I. Bevonulás – Az első vers, a Bevonulás teljesen híven festi az érkezés hangulatát.


II. Ébredés – Rengeteg verset terveztem a havasi életünkről. De nem futotta rá az időből. Erzsike távol volt. Legjobban őrá gondoltam, legjobban őt rejtegettem. Nyilvánvaló, hogy a hajnali vágynak és az ember testére besütő napfény hatásának a rajza. Ővele is meg kellett játszani, hogy – nincs, hogy csak „tündér”, hogy csak „káprázat”.


III. Reggeli – A vers alapképe (méz = arany) elég öreg dolog, de javít rajta néhány igaz érzékelhetőség, amilyen az ehető tűz és a falat, amely tündöklik a számban. Rettentő nagy reggeliket ettünk, egyáltalán mindenben dorbézoltunk.


IV. A hegytetőn – F. Ferinél volt a revolver, amelyet a kiránduláson én vettem magamhoz (esetleges medvék ellen). A társaságtól egy darabig különváltam, ezalatt erjedt bennem az öngyilkossági szuggesztió, majd a táj nagyszerűségének kibontakozó hatása alatt a szuggesztió legyőzése, az önmegnyugtatás. Erzsike azt mondta rá, hogy ez is megfelel az individuálpszichológiai elméletnek.


V. Az erdő fiai495 – Mondtam, hogy Bisztra és Stézsia völgyében (melynek – azt hiszem – a találkozásánál laktunk) mintha egy nyomtatott nagy Y középpontjánál lett volna az erdészlak és felfelé a most említett két völgy, lefelé az, amelyik Dédára vitt a „pillangókon”, mindenféle kirándulásokat tettünk az alpesi rétek bujaságával egyenlő tenyészerejű telepen. Most jut eszembe, hogy nem írtam meg valamit: egy erdei sétánál egy kidöntött óriási tölgyfa vagy bükkfa törzse mellett haladtunk el. Beleböktem egy nádpálca szerű vesszővel. A vessző markolatig süllyedt bele. Kiderült, hogy a hangyák belülről papírkönnyűvé és puhává rágták az óriást… Ilyen meglepetéseink naponta tucatjával adódtak… Rengeteg kivágott fát, oldalágaitól megfosztott törzset (rönköt) láttam, sajnáltam őket. A hegyi vasút naponta kétszer jött és ment. Egyszer-egyszer mi magunk is lementünk Dédára, mégpedig úgy, hogy megszálltuk a szalonkocsit, Feri kiállt az első peronra mozdonyvezetőnek, vagyis kifékezte a kocsit, amely – csak éppen meg kellett lökni – ment aztán magától lefelé. Csak a kanyaroknál kellett vigyázni, hogy a túlzott gyorsaság, meg a centrifugális erő ki ne röpítse a sínből. Lent Dédán megnéztem a gőzfűrész- és 83villanyfűrésztelepet. Mennyi fa, milyen gyönyörű, egészséges, sárga deszkák száradtak a napon, és hogy illatozott belőlük a gyanta!… Ezt sem értem meg!… Hanem azt igen, hogy odafent a kivágott szép élő óriásokat hogy sajnáltam, tudva, hogy milyen forgó guillotine alá kerülnek. – Mikor a vers a Naplóban megjelent, utána a szén- és fakereskedők ipartestülete havi Közlönyében újra leközölte és levélben megköszönte az ipar iránti érdeklődésemet.


VI. Éjszaka496 – Kell mondanom, hogy ott a havasi magányban éjszaka sehol egyetlen lámpának nyoma sem volt? A tájat már ismertem. Egy hold nélküli teljes sötétségben nagy meglepetés volt tehát az, hogy hogyan tájékoztattak földrajzilag a mégis adódó és nappal talán meg sem figyelhető hangok, így a patak csörgése, a tücsökzene a réten, a visszhang, amely a hegyoldalról felénk verődött és a többi, ami nagyrészt már csak képzelődés lehetett. Megnyugtató, boldog, panteisztikus érzést, gyakori érzésemet rajzoltam meg a versben. – Valamennyi verset már itthon írtam meg, akár ma is szívesen föleleveníteném egyik-másik mozzanatát ottani életünknek; a Tücsökben egy kicsit meg is tettem. Ide tartozik még egy Lelle Mária című versem, amely később jelent meg: a bolond Marit, a szamócaárus vén román nőt személyesen ismertem, és pár lejjel én is könnyítettem az életén.


Idegen497 498 – Ez meg csehszlovákiai vers. A Szabad Nép pár héttel ezelőtt egy tátrai levélben említi, hogy Anton Straka egykori budapesti csehszlovák sajtóattasé jóban volt velem; idézi is egy levélrészletét hozzám. Nem sejtem, honnan szerezhette meg azt a levelet. Nyilván másolatot is csinált róla. Ez a Straka nekem nagyon jó barátom volt, és mi ketten dolgoztunk együtt a cseh–magyar kultúrbarátságon, és nem azok, akiket emlegetni szoktak. Azért lepett meg az említett újságcikk mint első előjele egy valószínűbb szemléletnek. Különben valahol lediktáltam már, hogy Strakától kaptam magamnak és külön Erzsikének II. osztályú gyorsvonati szabadjegyet egy egész hónapra az összes cseh vasútra: az Erzsike-összefoglalás, bármennyire rögtönzött valami, mégis elmondja róla a legszükségesebbet. Én semmiféle kötelezettséget nem vállaltam a szabadjegyekért, egyetlenegy cikknek a megírását sem. „Nem baj, nekünk megéri, hogy Sz. L. egyáltalán tud a mi valóságos életünkről és szépségeinkről!” A kéthetes utazás során Janské Láznì (Johannisbad)-ból kiindulva lanová dráhán (drótkötélpályán) mentünk fel Erzsikével a Riesengebirge fennsíkjaira, és ott három nagyon boldog napot töltöttünk. Meglepett, hogy abban a nagy magasságban, ahol madár már egy sem énekelt, még akadt egy vándorkoldus. Milyen lehet az élete? Mit csinál majd télen? Erről írtam ezt a verset, amely a cseh tájra az Óriás-hegység néven kívül a „dobry den” kifejezéssel utal csupán. Ebben is el van 84rejtve, ami nekem, a szerelmes utazónak szinte egyedül volt fontos. A mohaszőnyegről ugyanis – és ezt nem mondja el a vers – mi megtapasztaltuk azoknak az embereknek a meglepetését, akik nem sietnek.


Ősz499 – Érdekessége az talán, hogy a jelenből, sőt a pillanatból indul ki, és témája oly rohamosan tágul, hogy nem tudja megakadályozni az idő torlódását, a nap, az évszak, az évek, az egész élet pillanatnak tekintését: mindennek vége van… Zuhan az élet: a horatiusi labuntur anni parafrázisa.


Őszi fák500 501 – Az újszülöttek kezéhez hasonlóan ráncos levelek a vadgesztenyefák levelei. A Németvölgyi úti lakásból éppúgy láthattam őket, mint a Szilágyi Erzsébet fasorban. „Arany voltál, szemét leszel”, sőt szemét vagy, mert azzá tett büszkén a világ: előle megmondtam a sorsodat. (Megváltás lesz az öngyilkosság.)


Az üdvözült lány502 503 – Már nem tudom, melyik lakásunk felé mentem haza a késő éjszakai villamoson. Szeretem azt, hogy „visz a kocsi, szikrázik, morog”. Nem hízeleg az emberiségnek a vers és saját magamnak sem. Megjelent a Szalay Lajos-féle illusztrációs kiadásban is.


A kurtizán prédikációja504 505 – Abbáziában írtam, akkor, amikor a Tengeren című verset is. Az akkor megismert, de nálam hamarabb hazautazott B. Magdának küldtem el. Egyike a legelméletibb verseimnek, régóta folytatott buddhista tanulmányaim és olvasmányaim szülötte. De szülötte saját lelkemnek is, hiszen az ember, aki gondolkodik, keresi a problémákat és problémamegoldásokat, amelyek közel állanak az életéhez. Azt hiszem, minden hatalmasan erotikus ember szüntelen vezeklő és önmegvető, vagy pedig a leglaposabb materializmusban vergődik. Hogy a „szabbam ádittám” kifejezést honnan vettem, azt már nem tudom, hiszen hinduista, védikus és buddhista olvasmányom rengeteg volt. Nagyon szerettem a Deussen-féle Allgemeine Geschichte der Philosophie hat kötetét, amely oly bőven foglalkozott az ókori hindu világ lelkiségével, nagyon a Reden des Buddhat és sok egyebet. Magyarban okos kis tankönyvnek láttam Schmidt József buddhizmusról írt könyvét, és a másikat, amely a szanszkrit irodalomról szólt. De rengeteg egyéb könyvet is összevásároltam az idők folyamán (miközben én már sóvárogtam egy túlsó part felé, amely életemnek a végén mégis meglett…). Kiirtani minden érzékiséget, kiherélni magamat, legyőzni a földi kapcsolatokat: ez volt minden vágyam a sok ringyólkodás és utálkozás miatt. Én tudom, mit jelenthetett Szent Antal megkísértése, mert ismertem a pogány Lőrinc megkísértetéseit és – bukásait.

A vers Buddha 5 parancsát pontosan szem előtt tartva gondolkodik: Vimala kurtizánnak a vezeklésében mindenkiét és a magamét adtam elő. Aki ezt elol85vasta és volt lelki füle, az tudhatta, milyen az én érzékiségem, milyen fájdalmas. Mara tudvalevőleg nem női név, hanem férfinév, a buddhista ördögé. A „Királyfi” = Buddha. A szüntelen ismétlődő 4-5 sor a hindu imahengereket utánozza. A hindu ördög különben nem zsidó ördög, hanem nagyon emberséges, szelíd, megnyerő, és gonoszsága csupán abban áll, hogy életre és örömre csábít. „Tudatlanság” stb.: az ilyen szavak mind a buddhista vallás kifejezései. Én boldog voltam, ha időnkint elértem Vimala kurtizán lelki békéjét. Vimala történetét sem tudom, hol szedtem fel.

Ezt a buddhista lelkiállapotot éveken át tovább mélyítettem és komolyítottam, magamat edzve vele a legvégsőkig, olyan versekben, amilyen az Ének az orrszarvuról és a Buddha válaszol. Ezek már abszolúte nem a vulgáris buddhizmus tételeit zengik. Nem kell mondanom, hogy a kurtizán álarcában magam beszélek.


Mara lányai506 – Rögtön az első sor megmondja, hogy Mara bölcs és vidám kísértő, nem fenyegető és gonosz. Életörömre csábító lányairól egy Buddha-prédikációból értesültem. Persze, mindenütt keveredik itt az eszmei értesülés, illetve öltözködés a való élet érzékiségével. A végén tisztelegni kívántam ennek az okos és tisztességes ördögnek azzal, hogy magaméhoz hasonló megértést tételeztem fel róla.


Urvasi és Pururavasz507 508 – Emberi háttere az, hogy Erzsikével összevesztem és hosszú heteken át nem találkoztunk, talán 5 hétig. Ezalatt én persze nagyon vágytam rá, emlékeztem rá, barátnői közvetítés volt is közöttünk, és végül győzött. Ez alatt az idő alatt ismerkedtem meg a hindu mitológiából a tündér Urvasí és az ember Purúravasz szerelmi bonyodalmával. Csodálatosan szép, primitív és nagyon igaz mese. Igen illett a helyzetemhez. Ahelyett tehát, hogy elmondtam volna közvetlenül a magam fájdalmát, a két-háromezer éves legendát mondtam el, itt-ott teljesen együgyű hangot ütve meg a formában (pl. 3. strófa). A verset kéziratban átadtam Erzsikének, és a haragvó Erzsike harmadnap visszatért hozzám. Még 16 évig maradtunk együtt, a haláláig.


Dsuang Dszi álma509 510 – Ez valami ismeretelméleti költemény; maga a tiszta poézis, mondták rá. El lehetne – meg is tették – képzelni, hogy meggyújtunk egy gyertyát, eléje állítunk egy tükröt: akkor két gyertya látszik. Ha már most a gyertya túlsó oldalán még egy tükröt állítunk oda, abban nemcsak a valóságos gyertya, hanem a tükörkép-gyertya is látszik. Bele lehet úgy nézni bármelyikbe, hogy gyertyák végtelen sorává nő a tükröződés… Így van ez a gondolatokkal és az álommal is… Valami rémlik bennem, hogy Goethe írhatott effélét, verset, nem tudom, mit… Ezért kaptam oly mohón Csuang-ce kínai filozófusban olvasott egyik álom-mesén, amelyen a vers épült. Rendkívül tetszett a gondolatoknak ez az egymásban tükröződése, az a gondolat- és képlabirint, amely az egész mögé 86felvázolható. Csuang-ce filozófiájának egy kivonatos könyvét (Diederichs Verlag) sokat olvastam, rengeteg, számunkra érthetetlen anekdota és forgács van ebben is meg a társaiban is, úgyhogy tucatjával, sőt százával kellett átrágni magát az olvasónak, míg valami európai logika számára felfogható képet talált. Ugyanilyen kiadásban olvastam Meng-cet is és Konfuciuszt meg Lao-cét, a Védákat stb. Szegi Pali barátom volt az egyetlen a környéken, aki még figyelt effélére, valamennyire. Én antikrisztiánus méregből, ifjúkori dühmaradványokból, de igazságérzetből is elhatároztam, hogy ebben a nyavalyás keresztény Európában, illetve Magyarországon terjeszteni fogom más, nekem tetsző vallásoknak és népi hiedelmeknek az anyagát: akadtak jó, bölcs és szent emberek, nem csak ebben a vén Európában! Ahogy Arany és Tompa idejében divat volt feldolgozni keresztény legendákat („Krisztus urunk futott, bújkált”), így vettem én sorra, illetve akartam sorra venni a hindu és kínai (nagyrészt buddhista) dolgokat, és hittem, hogy évtizedek múltán a tanulóifjúság lelkébe ezek is beleivódnak a verseim révén éppúgy, ahogy a keresztény prédikációk. Azonkívül fantasztikus és groteszk anyagot is nyújtottak. Csuang-ce könyve: Das wahre Buch vom südlichen Blütenland igen sok feldolgozásra csábított. De csak azokat tudtam megformálni, amelyek intellektuálisan is legalább egy édes, drága nő szeretetének a hevével szóltak a képzeletemhez. Mindezek a témák többnyire hosszadalmasak és mindenesetre prózaszövegek voltak, úgy, hogy a szerkezetet, a kivonatolást, az európaizálósukat is én adtam meg. A Csuang-ce álma a lepkével nagyon ismert téma. A „kétezer év” csalt kapásból kívánja jelezni a régmúltat. A végére odaállítottam a – tükörbe – a saját gyertyámat is: „mindhármunkat én”…


Az irígység erdejében511 – Az imént elmondott dogok erre is érvényesek. „Dsuang-Dszi mester erdeje” = az említett zavaros könyv. De benne volt az egylábú virág! Az fogott meg. A többit már a saját tapasztalatom és keserűségem diktálta. Az utolsó strófában nem Dsuang-Dszi beszél, hanem én: az élet kegyetlenségeinek kibírására biztattam magamat.


Jang Dsu üzenete512 513 – Ez a Jang-Csu egy sokkal jelentéktelenebb és laposabb szellem volt, materialista filozófus, aki a maga földhözragadtságában egész sor olyan ítélkezést mondott, ami lázadó emlékeimnek és részleges materializmusomnak nagyon megfelelt. Ez a vers azonban csak általánosságban foglalja össze az ő keserű bölcseletét. Úgy rémlik, hogy az egész mögött lírai mozgatóképpen ott lappang a reagálásom a Pesti Napló szerkesztőségének egyik-másik engemet nagyon kínzó emberére. Ezek a kínai versek részben álarcok voltak rajtam:

„s mert szívem csupa rémület,
elmondtam nektek, emberek”.
87

Menzius Konfuciuszt védelmezte Jang-Csu materializmusával szemben. Jang-Csu is kétezer éves bölcselő. Ebben a versben eltértem az olvasmányaimtól, amennyiben Jang-Csu tanítását igaznak tüntettem ugyan fel, de olyannak, hogy attól saját maga is szomorú. Azt kell azonban hinnem, hogy ez a drasztikus szellem nagyon jól érezte magát a gondolataiban.


Vang-An-Si514 515 – Egy majdnem ezeréves kínai kommunista próbálkozásról szól. Engem a modern szocialista kísérletek és erős kételkedésem a sikerben vettek rá, hogy feldolgozzam. Ugyanebben az időben kezdett nyilvánvaló lenni, hogy a Gömbös-féle kísérlet is elbukik. A vers a régi Válaszban jelent meg. Objektív, politikai hangba öltöztetve sok lírai emlék is jelentkezik benne régi radikalista időszakaimból; különösen a 10. és 11. versszak: egyenesen egy óriási tízéves terv vázlatát adja meg. Az egész történet kínai álarc mögé búvik és valóság az alapja. Ezt a valóságalapot egy piros kötéses, sok száz oldalas angol Kína története című könyvből vettem, amelyet később Graf barátomnak adtam, úgyhogy most valószínűleg Brazíliában van. Nekem csak az a kis füzetem van meg filológiai alapnak, amelyet most is a kezemben tartok. Ez a kis füzet a Benn-féle Sixpenny Library egyik száma, Soothill oxfordi tanárnak A History of China rövid összefoglalója. Ezt a könyvtárt, ezeket a füzeteket utánozta akkoriban minálunk az úgynevezett Magyar Szemle Könyvtár. Ezt azért mondom, mert a Vang An-si-féle történetet nem én találtam ki, és büszke vagyok rá, hogy egy ilyen közgazdasági és történeti anyagot így sikerült feldolgoznom. Nem mondom, hogy a költemény lírában excellál; majdnem drámaiságban excellál. Hogy egyáltalán elviselhető legyen a túl rideg anyag, az egésznek mesekeretet adtam (varázstorony stb.). Most lefordítom az említett kis Kína története idevágó oldalait:

„Sen-cung (1068–1086) uralkodása Vang An-si miniszter híres »kommunisztikus« kísérletéért nevezetes. Vang nagyon ügyes ember volt, feljegyezték róla, hogy »piszkos ruhában járt és még az arcát sem mosta meg«. Kora legjobb államférfiainak ellenére megnyerte a gyermekcsászár figyelmét és felhatalmazást kapott rá, hogy gyakorlatban kipróbálja destruktív tehetségét. Miután felállított egy Statisztikai Minisztériumot, hogy számba vegyen mindent, ami a földügyre és a mezőgazdaságra tartozott, megkezdte doktriner törvényeinek hozatalát, amelyek inter alia efféléket tartalmaztak:

(1.) A kereskedelem nacionalizálása: Adókat természetben kellett fizetni és minden fölösleges kényelmi berendezést meg kellett vásárolni, el kellett szállíttatni és a kormány megbízottai révén eladni.

(2.) Államkölcsönök: Rászoruló parasztok számára 33,3%-os kölcsönöket folyósítottak, melyeket aratásban kellett visszafizetni. A kölcsönök később mindenkire kötelezőkké váltak.

88

(3.) Összeírás: Minden családnak, amelyben egynél több fiúgyermek volt, egyet az állam rendelkezésére kellett bocsátania. Az öncsonkítások száma ijesztő magasságokig ugrott.

(4.) Jövedelmi adót vetettek ki mindenféle magántulajdon birtokosaira. Pontos végrehajtást azzal igyekeztek biztosítani, hogy minden be nem jelentett tulajdont megosztottak az állam és a feljelentők közt.

Szárazság jelezte, hogy az Égnek nem tetszik a dolog. »Szó sincs róla« válaszolt Vang nagyon okosan; »a természeti jelenségek természeti törvényeknek a következményei, és semmi közük sincs morális cselekedetekhez.« A nép szenvedése azonban az adószedők és az öncsonkítások következtében annyi ellenérzést váltott ki, hogy a császárnak végül is fel kellett függesztenie az effajta adózást. Mire az Égből megeredt a kegyes eső. Vang törvényhozása csak kevéssel élte túl őt magát, de megindította a Sung-dinasztia (960–1280) bukását…”

Azt, hogy Kínának abban a korban 200 millió lakosa lett volna, azt én gondoltam ki. A Tanácson pedig valami Felsőház-félét értettem.

Még Vang-An-Si-hoz: A Hackmann-féle Chinesische Philosophie 13–15. oldaláról még idediktálok néhány mondatot: „…a Sung-korszak alatt kifejlődött az újkonfucianizmus, és kapcsolatot keresett a tanizmushoz, melyet a konfucianizmus erősen elhanyagolt. Vang An-si állampolitikai reformja alatt ez az irány ellenzékbe került. A jelentős mesterek visszavonultak a hegységekbe és egyéb rejtett helyekre, és taoista vagy buddhista szerzetesek lettek, és tanítványok gyűltek köréjük. Nagyon élénk filozófiai élet folyt ebben az időben is. Az öt örök erénynek ezeket tartották: szeretet, igazság, rend, bölcsesség, hűség. Született szent az volt, akiben születésétől fogva megvoltak ezek a tulajdonságok; kiváló ember az, aki ezeket tanulással szerezte meg. Az államkormányzásra alkalmas lelki-szellemi követelményeket az uralkodó erkölcsi műveltségéből kisugárzó erőnek tekintették, és ezért kerültek ellentétbe Vang An-si szociálreformer iskolájával. Vang An-si tehát a Sung filozófusokkal ellentétben volt, és politikai nézeteit bölcseletileg úgy támasztotta alá, hogy naturalisztikus irányt vallott, főleg azért, mert nem bírta szívlelni Meng-cenek (Menciusz) az emberi természet jóságáról vallott tanítását. Meng-ce Kr. e. a IV. században élt, rendkívül nemes, becsületes, tiszta, idealista, kissé akadémikus gondolkodó…” Tőle is van egy nagy könyvem.


A bolond igazsága516 517 – Rendkívül érdekes és vicces igazság: rosszul jár a jó, a nemes, a szép, a kiváló! A vers nem említi, hogy szintén a Dsuang-Dszi-csoportba tartozik, az indítéka onnan jött. Csié-Jü, a bolond többször szerepel Csuang-cenél. Teljesen összekevertem magamat az olvasmányélményekkel, teljesen a saját napi, szerkesztőségi és szerelmi eseményeimet a könyvbeliekkel. Ez a vers nagyon nagy részben szól a Pesti Napló-beli helyzetemről. Az utolsó előtti har89madik sorban a bolond engem végül is lemarház, és azt mondja, hogy „köpök rád!” Az eredetileg szándékolt kifejezés sokkal gorombább volt.

Itt megemlítem, hogy én mindent összevéve körülbelül 35-40 kínai + hindu témát dolgoztam fel ilyen ifjúságnevelő célzattal, de kétszázat akartam. Csuang-ce mestertől nehéz volt búcsút venni. A következő verskötetemben eltemettem. De nem bírtam ki. Ezért utólag a halála utánról is írtam egy verset Dsuang Dszi csontjai címmel.


Szun Vu Kung lázadása518 519 – Ezt a verset egy körülbelül 40 nyomtatott oldalas kínai buddhista meséből szedtem ki. A költemény a mesének csak egy része. Az egész szerintem szintén nagyon érdekes, de vallásbölcseletileg zagyva szimbólumok sorozata. Valószínűnek tartom, hogy Szun Vu-kung, a Majomkirály az emberi szívet, érzésvilágot jelképezi. Hogy az egész mesének mi a menete, arra képtelenség kitérni; nekem az őrület tetszett benne és a nagy Buddha-szimbólum a végén, és az egésznek a tanulsága. Egyáltalán nagyon szerettem a meséket; a Märchen der Weltliteraturnak talán 48 kötetét megszereztem lassankint, és sok mindent szerettem volna feldolgozni. Angol gyűjteményeim is vannak, sokkal kevesebb. Szun Vu-kung történetéről egy kozmikus határokat ölelő színdarabot vagy filmet szerettem volna valamikor írni. Németh Antal biztatott rá 42 körül. A kérdés az, mondtam neki, hogy színpadra tudnál-e vinni egy olyan jelenetet, amelyben valaki egyetlen bukfenccel 18 ezer mérföldet repül? Gondolkodott, aztán komolyan azt mondta: Meg fogom csinálni. Tetszett a bátorsága, önbizalma. A darabot sohasem írtam meg, bele sem kezdtem. Mint egyéb keleti verseimnél, ilyen Szun Vu-kung-vers sincsen: a költeményt én csináltam próza alapján és képzeletből. Sokkal később, mikor kínai színészek az Erkel Színházban bemutatkoztak, óriási örömömre egy többnapos klasszikus színdarabjuknak is bemutatták egy negyedórás (és számunkra úgyszólván érthetetlen) részletét: ráismertem, hogy ez a Szun Vu-kung-mesén alapszik – a halhatatlanság barackjait lopja el a Majomkirály, aztán meg kopogó botokkal majomhadserege élén az égiek seregével verekszik, és győz…

A demokrácia alatt azt vettem észre, hogy a szélsőbaloldali materialista forradalomra is illik az én versem, csak éppen azt kívánja, hogy az egész finomodjék le, nemesedjék.


„Ez vagy te!”520 521 – A híres „Tat tvam asi!” fordítása, bár lehet, hogy a helyes fordítás a következő volna: „Te vagy az!” Ezt egy Hindu scriptures című könyvemnek (amelyhez Rabindranath Tagore írt bevezetőt) az anyagából vettem. A kötet az Upanisadok eredeti szövegét közli. Ebből fordítottam valamikor a Bhagavadgítát is. A Chandogya upanishad ragadott meg többek között: Uddálaka Áruni beszélgetése a fiával, Svetaketuval. Oldalakon keresztül folyik az oktatás, a vi90lág lényegének keresése. Ezeket a prózákat én úgy átéltem, mint valami szerelmet, vagy legalább mint egy hívő pap a prédikáció anyagát, és borzalmas hosszú és unalmas és bosszantóan naiv anyagából összevonással és magam gyártotta kiadós refrénformulával elkészítettem az európai ész és lélek számára elviselhető, sőt megnyerő változatát a hindu mondanivalónak. Ekkortájt, 1934 körül készült el az újlipótvárosi református templom, ott valamilyen félvallási ünnepségre meghívtak Ravasz Lászlóval együtt. Ezt a bensőséges és nagyon mély misztikus verset olvastam föl, mint ami rokona a kereszténységnek és minden szép vallásnak. Ravasz énutánam beszélt. Azt hittem, enyhén megbotránkozik, hogy a templomban egy másik vallást propagálok. De nem tette. Sőt, Svetaketuból textusszerűen kiindulva gyönyörű, félórás prédikációt rögtönzött a témáról és a világmindenségről. Csakugyan úgy szerettem volna valahogy kibékíteni keletet és nyugatot, a régit és az újat, és feloldani az egyoldalúságot, a tudatlanságokat.


Együtt és külön522 523 – Ezt a verset később a Tücsökzenében kissé kibővítve szintén közöltem. A kibővítés tulajdonképpen alighanem csak félreérthetetlenül kimondja azt, ami implicite amúgy is benne van: a környezettel, a nemzettel közös sors vállalását.


A sokféle hazáról524 525 – A harmincas évek elején támadt népi-nemzeti zajlás gondolatvilágának szülötte: tisztázni igyekeztem benne viszonyomat az országhoz, a néphez. Úgy fogtam fel az ország termőföldjét (és az azt megdolgozó embereket), mint valami élőlényt, amelyik tudattalanul tudatosan mindazt mégiscsak megcsinálja, átéli, magában kifejleszti, amit az előreugró intellektuális népréteg hamarabb és gyorsabban megcsinál. Innen az a hasonlat, hogy a barázdák az agy (fekete) tekervényeivel rokonok. Úgy emlékszem, hogy Kodolányival egy vezércikkében a Magyarországban effélét fejtettem ki a vers nyomán, anélkül, hogy a költeményt említettük volna. A második hazámnak az időt, a kort tekintettem, amelyben éltem. Ez rokona annak, amit a Te meg a világban a Kortársak című záróvers is mond. A harmadik strófa a parasztsággal való állati közösségvállalást mondja ki. Ilyen volt az én hazafiasságom. A „piros” jelző, amelyet a befejezés háromszor ismétel, nem direkt politikai allúzió a bolsevizmusra, de közvetve mégis az volt, hiszen ebben az időben megfrissült a barátkozás a részünkre oly ismeretlen Szovjettel. A verssel mintegy distanciáztam magamat a konzervatív és hivatalos hazafiasságtól.


Szánalom526 – Erőteljesen érik benne a buddhisztikus szemlélet, amely a szocialista érzületet is elborítja. Több szánnivalót láttam az életben, mint amennyit a marxisták elismernek. Ti. az emberen túlra is kiterjedt részvét és szeretet volt 91bennem. A „Hiszik és vallják bölcs mestereim”: régi hindu és kínai mesterek, noha újak és európaiak is lehettek volna. Az „élet az ördög lázadása csak”: A kurtizán prédikációja és Mara lányai után nem lehet kétséges, hogy a buddhista ördögről van szó. A végén az örök újjászületés gondolata említtetik, akár a buddhista, akár a schopenhaueri–nietzschei.


Csak az imént527 – Nagyon rokon vers, gondolatmenet és kidolgozás a már megtárgyalt Ősz cíművel. A rémületről szól, hogy milyen gyorsan telik az élet. Nagyon szeretem az utolsó strófáját.


Tékozló fiú528 529 – Megint az idő múlásának siratása, buddhizmus és élettapasztalat. „Vérrel és szívvel mérem, mi mit ér.” A szerkesztőség gyötrelmei nincsenek kimondva benne. A végén a tékozló fiú egy későbbi (?) költeményemre mutat, amelyből – bár decensen az is elhallgatja a közvetlen valóságot – kiderül, hogy a tékozló fiú vagy Istenhez vágyik vissza, vagy a Babitscsal történt régi szakítást sínyli magában.


Apa és fiú530 531 – A szintén leplezett, de nyilvánvalóan Babitsról szóló panaszversek közé tartozik. Aránylag kevés magyaros ritmusú verseim közül való. Habár tulajdonképpen jogtalan itt magyaros ritmusról beszélni, hiszen ezek a rendszertelenül egymás mellé rakott háromütemű sorrészek nemcsak minálunk fordulnak elő, ahogyan pl. az érdemtelenül elfelejtett és helyenként kitűnő Zempléni Árpád a Turáni dalok című kötetében is, hanem sok nép ősi költészetében. Goethe Pandora című nagy klasszikus drámatöredéke egy helyen szintén ezt a brutális erejű ritmikát használja. Zenei érdeklődésemnek is alighanem benne van a versben a hatása. Főképp az egy szótagos szavakból összeállított sorokat képzelem el iszonyú dinamikai erejűeknek egy megzenésítésben.

A vers annyiban bonyolult lelkiállapotot tükröz, hogy a (képzelt) ellenfélnek (aki mégis szeret, hiszen az apám, és csak szélsőséges próbára tesz) a nézőpontjából írom meg a saját helyzetemet. Részben saját magamat is az „apa” ellenfelének tüntetem fel: ő hallja a (távoli) átkaimat, de aztán hallja az én (képzelt) bárdcsapásaim alatt beszakadó ajtajának recsegését – és ennek örül, ez a végső próba kiállása, ekkor érdemlem meg csak tőle a jövendő koronáját. Meggyőződésem volt, hogy Babits engem sokszor elárult, megengedhetetlen szövetségekbe keveredett, erre céloz a Júdás és ezt a Júdást enyhíti a „szent” jelző. A verset a Pesti Naplónál Bálint György vette észre, megsejtvén a lelki hátterét is.


Sors és tömeg532 – Valahol egy ókori vallás- vagy kultúrtörténeti könyvben jegyzetként olvastam, hogy az egykori Manit, a vallásalapítót és szentet mégis keresztre feszítették. De nem úgy, mint Jézust, hanem előbb még elevenen meg 92is nyúzták. Ennek ellenére „gyilkosa”, az Egyház, nem avatta szentté, hanem ördögnek nyilvánította. Az első tercinához: valami baudelaire-i rokonság rémlik benne.


Különbéke533 – 1933-ban írtam, azt hiszem, közvetlenül húsvét előtt, egy kávéházban, amely a Margit híd budai hídfőjénél állott, a mai Gül Babával szemben, a Sztambulban. Szó sincs róla, hogy a költemény, amely a kötetnek is a címét adta, polgári megalkuvást pártolna. Olyan polgárság nincs, amelyik ezt vállalná; egyszerűen 33 évnyi fejlődésem és mintegy 15 évnyi tapasztalatom sűrítése okádtatta ki belőlem ezt az undort. A „minden dolgok apja valóban a háború”: nyílt célzás a Hérakleitosz-féle mondásra. Csak egy új nemzedékben, a fiatalokban, a még gyermekekben bírtam elképzelni egy jobb világot. Az utolsó rövid sor egy szótaggal több a kelleténél, de hát ez nem hiba, hiszen a két emelkedő ütem változatlanul két emelkedő ütem, mégpedig egy jambus és egy anapesztus.534

93
Harc az ünnepért535
658 536
1938

Az egész könyvet megbékélésünk jeléül és következményeképpen Babits Mihálynak dedikáltam mint első mesteremnek. Az Összes versekben már „Első mesterem emlékének” a dedikáció szövege. A minap megtaláltam azt a levelet, amelyben Babits a kései hódolatot megköszönte, és néhány szót mondott még rólam.


Rádiózene a szobában537 538 – Eredetileg az volt a címe, hogy Mozart. Új lakásunkban írtam, a rádiónk is új volt; zenét 21 éves koromtól kezdve sokat hallgattam, kedvenceim tudvalevőleg Wagner, Beethoven, Berlioz és Mozart voltak. Ez a vers csak a bűbájos és harmonikus Mozartról tud. Lehet, hogy nyomtatásban ilyen című is megjelent, hogy Rádiózene a szobában. Sajnálom, hogy Wagnerről, őhozzá és az én szeretetemhez méltó költeményt nem írtam. Meg kell azonban jegyeznem, hogy még A sátán műremekeinek formai részében is láthatatlanul ott érzem a Nibelung-gyűrű énekbeszédének az ütemeit. Mindenesetre Wagner-téma A zene kardot ránt A sátánból és sok szerelemmel kevert érzéki és érzelmi elemzés a Tücsökből. Majd a helyükön megemlítem őket.


Ibisz539 540 – Nem tudom, létezett-e az egyiptomiaknál egy Ibisz istennő. Lehet, hogy a figurát én gyártottam, összekeverve a madárfejűt és a kutyafejűt, Ibiszt és Anubiszt. A vers vészesen mutatja irtózatos zaklatottságomat 937 körül, a fenyegető háború miatt. Az Ibist-fejűt föltétlenül annak is eszembe kellett juttatnia, hogy van egy ismert népi latin rejtvény, az: „Ibis redibis nunquam peribis”. A mi lesz? rettenetes aggodalma szólalt meg ebben az álomrajzban és a bizonytalanságé, amely ettől kezdve mindmáig állandóan kísért. Egyúttal nyomai jelződnek az ellentmondó világnézeti harcoknak, melyekből csak az volt bizonyos, ami be is következett, az, hogy „a Lehet-ből trombitálva megszületik a szörnyű Lesz”. Az már egy külön kis trükk, hogy a versbe belefordítottam, megőrizve a központozással alakítható kétértelműséget, a latin szöveg rejtélyes fenyegetését. A fordítást én találtam ki.

94

Esőben541 542 – Tíz évvel korábbi vers. Még a Te meg a világban kellett volna lennie. Ekkor már elhagytam az izmusokat és rendkívül jólesett érthető, rendes munkákat írnom. Mindamellett ennek a versnek igen élénk képeiben és furcsa színeiben még rejtve van az expresszionizmus visszfénye. A húsz-egynéhányszor ismétlődő rím monotonitása természetesen tudatos. Azt hiszem, a végén, amikor a sok hímrímet felváltja a „napfényt-magként” nőrím, az a traumám mondatik ki (leplezve), amely akkor ért, amikor Az Est szerkesztőségénél leépítettek, és csak másfél év múlva hívtak vissza.


Kánikulában543 544 – Testvérdarabja, ellendarabja az előzőnek. A strófavégek és strófakezdetek rímelnek. Amit az előző vers módosult, fegyelmezett expresszionista képeiről mondtam, az tulajdonképpen erre áll. A Nagykörúton levő egykori Spolarich-kávéházban írtam, annak az ablakaiból láttam építőállványokon inasféle gyerekeket és újságpapír sisakot a fejükön. A bárókisasszony, akinek különben semmi szerepe a versben, úgy került bele csak, hogy valami ismerős az asztalomhoz lépett és többek közt M.-B. Zsuzsannáról mondott valamit. A vers végén még mindig saját, sárba paskolt önérzetemet – lásd előző vers – próbálom föltámasztgatni.


Én és ti, többiek545 546 – Mint már néhány vers az előzőkből és néhány a következőkből, ez is a Te meg a világ korszakának tíz évvel korábbi anyagába tartozik. Az ekkor és a további kötetben végleg feldolgozott verseken kívül még talán 20-40 további költemény hiába várja a végleges javítást, feldolgozást. Nem is tudom, hol lehetne összegyűjteni őket. Aszerint foglalkoztam velük, hogy melyiket lehetett kevés munkával megesztergályozni. Legtöbb nyilván Az Est-lapokban jelent meg. (E pillanatban fájdalmasan jut eszembe egy erőteljesen erotikus vers – Erzsikéről – egy olyan rövid életű folyóiratban jelenhetett meg, amelynek Szirmai ... Az Est-kollégám volt a szerkesztője. A versben fontos, jellemző kifejezés a maga helyén az, hogy: „mint kést a seb”…) –

Magát ezt a verset, talán a felépítése miatt én egy kicsit rokonnak érzem a Materializmus cíművel. A 12. sorban említett barátom = Babits. A vers vége felé megint említett barátról tudom, hogy Oltványi (Artinger) Imre volt. Az „egy isten alatt” latinos allúzió az égre = sub Iove. Megemlítem azt a sort, hogy „öleltem szavak ölelő karjait”: tudatos döccenés van az értelem tisztasága érdekében, amennyiben az ölelő szót magyaros hangsúllyal daktilusnak kell ejteni. Másik megjegyzésem arra a sorra vonatkozik, hogy: „s a szerelem is csak párhuzamosság” – itt tudatosan céloztam Verlaine-nek Parallèlement című kötetére, ahol a cím szintén kétértelmű egyidejűségére vonatkozik, vagy pedig a meztelen szeretők egymás mellett vagy egymáson való fekvésére. (Harmadik lehetőség: normális férfi + nő szerelem és férfi + férfi szerelem.)

95

Megint anyámnál547 548 – Amikor Erzsikével való dolgunk kiderült, és kezdődtek a szétköltözés, válás, esetleges új házasság tervei és dolgai, akkor én elkeseredésemben egy éjszakára minden reális ok nélkül leutaztam Debrecenbe és másnap vissza Pestre. Anyámnak nem mondtam el a bajokat, de a közelében akartam lenni. A vers kellőképpen elfátyolozza a hátteret, és csak a lelki mozgást mutatja. Anyám nagyon istenhívő volt, innen az ellentét, hogy nekem „istentelenség minden szavam”. Most érdekesnek találom a hazavágyó emigráns gondolatát is, amiből később önálló vers lett, valamilyen aktuális élmény hatása alatt. Egy sor az ismert református zsoltárra utal, azt módosítja, „mert benned bíztam eleitől fogva”. Fölösleges tán mondanom, hogy az a kifejezés, amely szerint „Te tudod, minek az ima…”, azt jelenti, hogy én viszont nem tudom.

Azt hiszem, volt egy olyan versem is, amelyik efféle témakörben panaszkodik egy kisgyermek – a Kisklára – előtérbe állításával. Ez a vers a Magyarországban jelent meg, s nem tudom, rendesen kijavítva felvettem-e valamelyik gyűjteményembe.


Harc az ünnepért549 550 – A címadó vers. Jelentése: küzdelem a különlegesért, a szépért, nagyért, vasárnapért, ellentétben az én hétköznapjaimmal. Az egész vers 1928-ból való, de csak később igazítottam ki teljesen. Rendkívül jellemzőnek tartom magamra nézve. Ez aztán dialektika – vagyis zűrzavar, vagyis egyensúlyba hozott. Az a sor, hogy „s falba léptem, – s ajtót nyitott a fal!” valami csodának minősíthető eseményre utal, amit tökéletesen elfelejtettem. Az egész mindamellett optimista, és jól tartalmazza rendetlenségeimnek bevallása mellett akkori alapvető optimizmusomat, azt a hitet, hogy én mégiscsak győzni fogok, és hogy majd megsegít az Isten.


Feltámadás551 552 – Még ez is régi vers feldolgozása, mint már eddig egynéhány és a Te meg a világba való. Abban az időben (1926–27) sokat kirándultunk a Hármashatár-hegy felé is, erre az a Bartos Alice nevű barátnőnk szoktatott rá, aki a Ferenc körúton lakott, és akiről és társaságáról a korai verseimmel kapcsolatban már szóltam. A versben a forma és stílus érése és az előző „forradalmiság” keveredik.


Könyv és álom553 554 – Az Egyetemi Nyomda Kossuth Lajos utcai könyvkereskedésében Lányi üzletvezető barátom kért, hogy szerkesszek egy kis naptárt, és hogy magamfajta emberektől szerezzek bele kéziratot. A volt Pandora című folyóirat munkatársaiból és egyéb barátaimból napok alatt összeállt a kis alkalmi gárda, és elkészült a Bibliofil Kalendárium. Magamtól ezt a friss verset vettem bele. Verset írt még Illyés Gyula, én fordítottam William Blake-nek a Tigrisét, novel96lát közölt Gelléri A. E., Pap Károly és mások. A versben könyvélményeimnek örvendek, könyvtársamnak örülök. A befejezés nyilván arra céloz, hogy az elalvás előtti olvasmányok álom közben is tovább hatnak. Igyekeztem nagyon kézzelfoghatóan kifejezni a szellemi gyönyörködéseket. S most látom, hogy a szerkesztőséget is védelmezem némileg: „bár talán még az is hasznos lesz valahogy!”


Lelle Mária555 556 – Amikor Déda–Bisztrán Farkas Ferenccel voltam a lányommal, beállított egy nap hozzánk, nyaralókhoz, egy mezítlábas és rongyos öreg román parasztasszony, kelekótya teremtés, és egy nagy zöld szilkében friss szamócát kínált megvételre. Három lejt kért. Valamicskével többet adtunk neki, attól kezdve rendszeresen visszajárt. Nem is kelekótya volt, hanem szabályos bolond. Csak románul beszélt. Emlékszem, cigarettázott! Történetét, ahogy az ottaniak tudták, Ferkó mondta el. Én rettentően sajnáltam. Kissé meseszerű, sőt misztikus alakká növeltem, az utolsó két sor révén. A vipera arra mutat, hogy mi, többiek, féltünk tőlük. Dédáról még a Tücsökben lesz szó.


Egy szó557 558Az Est-lapok szerkesztőségére utal. A tényleges élmény teljesen elmosva, csak a lelki mozgás érzékeltetése volt számomra fontos és egyáltalán lehetséges. Ugyanis a vers előzménye Az Est egyik ún. Hármaskönyvének szerkesztése volt, amelyet én és egyik kollégám közösen csináltunk. Egyenrangúak voltunk, és azt az ígéretet kaptam Salusinszky Imrétől, hogy ezért a külön munkáért egyformán honorálnak majd bennünket. Ősz vége felé azonban Salusinszkynak és kollégámnak, akiből később nagy úr lett, a beszélgetéséből – egy elszólásukból – rájöttem, hogy – szokás szerint – becsaptak. Másképp nem írhattam meg csalódásomat, felháborodásomat és fájdalmamat, megírtam hát így. És büszke voltam rá, hogy balek voltam, hogy szamár voltam. (A kollégámra most már nem haragszom, az igazoltatásnál tisztességesen viselkedett. Neve: M. Ernő.)


Dalmácia tücskeihez559 560 – Második dalmáciai tengerparti (és montenegrói) utazásom emléke. Ekkor, 1937-ben Lócival utaztam, aki akkor 8-9 éves volt. Sušáktól Rabon, Korčulán, Šibenikon, Spalatón, Raguzán stb.-n át az ország legdélibb csücskéig mentünk, majd onnan Budvából autóbuszon Cetinjébe. Útközben mindenütt kísértek a rettentő élesen cirpelő-berregő tücskök, ezek a sajátságos, nagy légyszerű rovarok, amelyek bokrokon, fákon laknak. Megjegyzem, 1946-ban a Pasaréten is hallottam egy kertben egy ilyen földközi-tenger-melléki Herkules-tücsköt, valahogy idevetődhetett… Irtózatos konok jókedvükkel még az én komorságomat is legyőzték. A vége felé a „majdnem-istenek” kifejezés egy ógörög anakreontikus versre kíván utalni:…

97

Álom a tengeren561 – A most említett dalmáciai utazás terméke. A fiammal együtt aludtunk kabinunkban a hajón. Nagy holdvilág volt, a kör alakú ablakot rézpánt szegélyezte. A puha ég végtelene és a puha víz másik végtelene közt hunyt ki aznapra a tudatom.


Éjszaka a vonaton562 – Még mindig Dalmácia. III. osztályú gyorsvonaton utaztunk, volt hely bőven, csak a pad volt nagyon kemény. Az idegenszerű éjszakai tájak kedves és rémítő képeibe mint állandó belső borzalom folyton beledidergett a háborús félelem és az aggodalom a gyerekért. A teljes kiszolgáltatottságot akartam érzékeltetni a vonat vészes útjának rajzaiban. És az ellentét ott feküdt mellettem a másik padon: a kisgyerek, aki semmi aggodalomról nem tudott, és ennélfogva boldog öntudatlanságban aludt. A verset rendkívül szeretem és képeit nagyon drámaiaknak gondolom.


Lóci és a szakadék563 – Raguzában, melyet ma Dubrovniknak hívnak, egy olyan panzióban szálltam meg Lócival, amelyet épp aznap nyitottak meg. Egy nagy öböl partján állt, az út rajta a (nem tudom milyen) félszigetre vitt, a ház kertjénél és az egész környéken igen meredek és mély part szakadt alá a vízig. Ott történt az ijesztő kis eset, amelyről a vers szól.


A sorsjegy564 – Még ma is vásárol sorsjegyeket, sőt a totózással a fél családot megfertőzte! De nem nyert soha. A vers a kis történésen kívül, amit leír, a kétely lelki gyengítő hatásáról szól. A végén már én ragaszkodom hozzá, hogy a gyerek igenis higgyen.


Kis Klára énekel565 – Ebben az időben Kisklára 14-15 éves lehetett. Tulajdonképpen a Zeneakadémiára járt és Wagner-énekesnő szeretett volna lenni. Én már 5-6 éves korában rendszeresen elvittem az Operába, ahol a nagy szimbolikus mesejátékokat itta magába és a wagneri zenét legfőképpen. Otthon aztán mindent énekelt, és már akkor többet tudott persze szakmailag, mint én. Egy ízben – ez idő tájt – Debrecenben nyaralván a nagymamájánál, a mai Déri Múzeum melletti lakásuk udvarán 5-6 további kartársát operatársulattá szervezte és hihetetlen módon „előadták” a Walkürt, amelyet az utcáról bejött rendőr is végighallgatott. Erről én egy névtelen színes riportot írtam akkor Az Estbe, elhallgatva persze a valódi személyt, és csak a gyermeki érdekességet tárgyalva meg. – Kisklárának majdnem abszolút hallása van, Lócinak abszolút.


Egy császár temetésekor566 567 – Talán V. György angol király és indiai császár halálát annyira megtárgyalta a sajtó és rádió, hogy szinte már-már személyes ismerősként múlt ki az árnyékvilágból. Egy délután a rádió közvetítette a temetést, én 98pedig a szerkesztőségbe mentem a Pasarétről. A vers elárulja, hogy még hűvös tavaszi időnek kellett lennie. De az ablakok már nyitva voltak, és mindenhonnan a londoni gyászénekek és beszámolók hangzottak. Egyszóval nem tudtam és már nem is akartam kitérni a részvét elől, amely feltámadt bennem. Ugyanakkor azonban egy korán előbújt halványpiros gilisztát is láttam a napon. És én egy idő múlva teljesen összekevertem magamban az egész testvéri érdeklődést és sajnálatot a balett császár és a csakhamar meghaló giliszta iránt. Később az itt említett autóbusz-megálló sarki telkéről egy jelentősebb versemet írtam, címe: Halott nép. És ugyanennél az állomásnál gondoltam el az Egy téli bodzabokorhozt is.


Éjféli közjáték568 569 – Közel az Erzsébet híd budai hídfőjénél volt randevúm. Az illető valamiért nem jött el. Ellenben havas jégeső szakadt a nyakamba. Vaktában menekültem előle, és egy kocsiskocsmába vetődtem be, azt hiszem, a Döbrentei utcában. (Tehát tél vége lehetett.) Undok, de érdekes két szoba volt a söntésen kívül, az egyikben padkás kemence. Ott két férfi mulatott borral és cigánnyal. Mivel annyira átfáztam, bort és vacsorát rendeltem. Nálunk csupán csak bécsi szeletet lehet kapni, mondta a pincérlány. A meleg és az étel meg a bor kissé elzsongatott, elaltatott… A többi aztán úgy történt, ahogy a vers mondja. Lehet, hogy már évek óta divatban volt a „szőrös szájú kis cicá”-ról szóló sanzon, én ott hallottam először, az ugrasztotta ki a szomorúbbik idegen férfiból a fájdalmat, amely egyszerre magamhoz térített. A nóta refrénjét nem tudtam pontosan, én állítottam össze valami effélét a strófák szükségletének megfelelően. – A költemény húsvétkor jelent meg a Pesti Naplóban. A következő vasárnap nagy írótársaság volt nálam; egyszer csak jelenti a lány, hogy egy úr csengetett be és tisztelegni kíván, úgy hívják, hogy a Háromcsőrű Kacsa. Nem értettük a dolgot. Elébe mentem. Kiderült, hogy a kérdéses kocsma bérlője. Elmondta, már bent a kollégáim előtt, hogy húga, aki a Háromcsőrű Kacsa pénztárosnője, húsvétvasárnap délelőtt a Duna-parton ült a Bristol Szálloda teraszán és napsütésben az újságokat lapozta, majd olvasni kezdte az én versemet. Egyszerre csak rémülten felfigyelt, mert a kezdőstrófában már szerepelt az ő kocsmájuk neve. „Jaj, mi lesz itt?” szívdobogva olvasta tovább, aztán megnyugodott, a lapot kitépte a nádkeretből, és taxin rohant haza. A Döbrentei utcában mutatta a verset a bátyjának, s az rögtön felismerte a nagy reklámértékét (amire nekem eszem ágában sem volt gondolni). Annál inkább, mert máris megszólalt náluk a telefon, és valaki aziránt érdeklődött, hogy lehet-e náluk vacsoraasztalt foglalni. S még aznap további telefonok, este pedig autós vendégek érkeztek ebbe a füstös, piszkos, büdös kocsmába: az emberek olyan jól akartak mulatni, úgy látszik, amilyen jó mulatást a vers ábrázol.

99

A kacsás ember mindezt sok színnel előadta, és az egész jelenvolt társaságot meghívta avatóünnepségre. Közben ugyanis rendes cigányt szerződtettek, majd szakácsot stb. Még később a helyiségeket tolnai pingálóasszonyok népiesre kifestették, és megindult a karrierjük: éjszakai látványosság, párizsi montmartre-i romantika és éjszakai IBUSZ-autóbuszok megállóhelye lett a Háromcsőrű Kacsából. Az avatóünnepségre még Nagyklára adott főzési tanácsokat, hiszen annyira tájékozatlanok voltak, hogy a spárgának még akkor is levágták és eldobták a bimbait. A Napló-beli vers bekeretezve az egyik falon lógott, nagy vendégkönyv gyűjtötte a látogatók neveit. Nyárra már az udvaron zöld helyiségük is lett, és azt hiszem, nem volt író és művész, hogy meg ne fordult volna ott. Számtalan üdvözlőlapot láttam a Kacsa kosztjának és hangulatának magasztalásával külföldről a világ minden nyelvén, még a Csendes-óceánról is. Szóval én itt egy hatalmas közgazdasági fellendülést idéztem elő. Egy-két év múlva a dolgot még fokozta az, hogy volt szerkesztőtársam, Mihályfi Ernő, aki akkor a Nyolcórait szerkesztette, riportot írt erről a pesti nevezetességről, azzal a címmel, hogy: Egy vers csodát tesz.

Hálásak is voltak nekünk a kacsások, Lócinak ajándékozott a férfi egy ötpengős fényképezőgépet és egy fél bokszkesztyűt. A tulajdonos ugyanis mellesleg bokszbajnok is volt. 943-ban vagy 44-ben aztán szerződési zavarok és talán a hozott zsidótörvények miatt az eredeti bérlők kikerültek az üzletből, s a Kacsa lassan elsorvadt. Karrierjét egy vers és a csodálatos cím okozta: képzeljetek egy kacsát, amelyik annyira szomjas, hogy csak három csőrrel tudja oltani a benne égő tüzet. Az ostrom után a tulajdonos nővérével egyszer-kétszer még találkoztam, kávézója volt a Kultuszminisztérium mellett, és mint élete nagy romantikus korszakát emlegette a háromcsőrű hős időket.

Nekem érdekes volt, hogy egyszer, a fellendülés kezdetén két férfi a kocsmában jelentkezett a tulajdonosnál azzal, hogy ők voltak a versben szereplő emberek, egyik a duhaj, a másik a csillapító barátja.


Bajrám ünnepén570 571 – Az újságban volt egy kis hír, hogy a Rózsadomb tövében, a Gül Baba mecsetnél valamilyen mohamedán ünnep lesz. Mint Szarajevót megjárt utas és mint Tatarevics Szalihnak barátja, kíváncsiságból elmentem, és a családomból is elvittem valamelyik Klárát. Először láttam élő áldozatot, először még csak ekkora állatot is leszúrni. Nagyon figyeltem, nagyon átszenvedtem a bárány halálát. Évek múlva mint szerkesztőnek kezembe került a Magyarországnál a Neues Wiener Journal egy száma, s benne egy cikk az akkori ottani orvoskongresszusról. A cikkben egy orvosnevezetesség röviden azt fejtette ki, amire én a bárány haldoklásának végignézése és a versírás élménye alatt magam rájöttem, vagyis, hogy „minden halál fulladásos halál”. Ennek nagyon megörültem (a felfedezésemnek). Nagy András nevű akkori munkatársunk, aki költő és kritikus volt, a cikket kivonatolta is a Magyarországban.

100

Új szemüveg572 573 – A Centrál kávéházban dolgoztam, cigarettáztam, az égő parázs hozzáért a letett pápaszemem celluloidkeretéhez és meggyújtotta: szinte sisteregve lőtt belőle a füst. Az eset, és ahogy a villámgyors tűz körülkanyarogta a szemüveg két karikáját, szinte elbűvölt. Írtam is róla egy verset. De egy másik is született az alkalomból, mert az elégett szemüveg már gyenge volt. Átmentem a szomszéd üzletbe, és megcsináltattam az új szemüveget, és nagyon élveztem, hogy mennyire megerősödött, megfiatalodott, mennyire érzéki lett újra a látásom. A vers az örvendezésemről szól.

Szemüveget 14 éves koromtól kezdve hordtam, a bikonkáv lencse nem fordult át az ellentétébe, miként az orvosok már 20 éves koromra ígérték: még ma is –3, –4-es üveget hordok. Távollátásra; olvasáshoz már egy-egy fokkal kisebb számút. A legnagyobb, úgy emlékszem, –6 volt, amire a myopiám kényszerített. Lóci fiam –12-es szemgyöngeséggel kínlódik, de a szemüvege maga jóval szelídebb. Kisklára is rövidlátó, nem tudom pontosan, mennyire.


Gyengeség574 575 – Megint olyan vers, amely a tényhátteret nem jelzi, csak a belőle pezsdült és fakadt mozzanatokat és érzéseket. Akiről szól, az azonban magára ismert a köztünk lefolyt jelenet és a három héttel később megjelent vers elolvasása után. Móricz Zsigmond volt. Akkoriban nagyon bizalmas embere lettem, nagyon sokat beszélt Csibéről és a házasságairól. (Csibéről énnekem semmi okom azt hinni, hogy Zsiga bácsinak testi köze volt hozzá – éppen a rendkívüli őszintesége miatt gondolom ezt.) A szerkesztőségben szoktunk beszélgetni; zárás után pedig egy nappal elhagyott korcsmában a Népszínház és a Csokonai utca táján. Mihozzánk is rengetegszer eljárt a Volkmann utcába, és a feleségemmel szintén nagyon őszintén beszélgetett. Ez a viszony és Zsiga bácsi akkori politikai felfogása és régi szeretetem iránta hatalmazott fel arra, hogy egyszer figyelmeztessem magyar nyelvi és stílusbeli hibákra, a túl gyors riportmunka kerülését ajánlván neki. Móricz Zsigmondnak ugyanis minden zsenialitása mellett néha slendrián a stílusa. Azonban nem értett meg, sőt szíven találtnak érezte magát, és igen keserűen kifakadt mint „legjobb barátja” ellen. A jelenet legfájdalmasabb része és az én gyors visszakozásom az Andrássy út és a Nagykörút sarkán zajlott le. Móricz azt mondta, hogy ő csak úgy tud stilizálni, „ahogy az ősember fölkapott egy követ és leütött vele egy nyulat”. Én kíméletből azonnal mindent „elkenni” próbáltam, s megvolt a véleményem a lelke teherbíró képességéről. Ezért hallgattam el a valósághátteret, amit azonban Móricz mégis megsejtett, hiszen azt kérdezte, akkor már csöndesen és megbékélten bólogatva, hogy „nem kettőnkről szól az a vers?” Megvallottam neki az igazat. Változatlanul jóban maradtunk. (Nem tartozik ide, de meg kellene írni, mert remek történet az én túlvilági kalandom Kleopátra szellemével és Zsiga bácsi spiritizmusával!)

Halálakor én rögtönöztem igen-igen hódoló búcsúztatót róla a rádióban.

101

Rossz férj panasza576 577Az Estnek egy karácsonyi számában jelent meg. Óriási feltűnést keltett. „No, maga szép ünnepi ajándékkal lepte meg a feleségét!” mondta Salusinszky Imre főszerkesztő. Én csak ekkor döbbentem rá, hogy ez a vers valami különleges fokán van a brutális őszinteségnek. A kiváltó mozzanatra nem emlékszem, különben sem a pillanat, hanem a 15 évi házassági tapasztalat volt az igazi ihlető. Továbbá az, hogy akkor már egyszer-másszor a Kisklára is gyermekes módon, de ellenem és az anyja mellett foglalt állást: innen a polemizáló többes szám használata. Én kitűnőnek tartom persze az egészet, de azon belül is több részletét, így az első strófában jelentkező fokozást. A vers a Semmiért Egészennél igazságosabb mű. Horvát Henrik német fordításában látta dr. Carl Rothe barátom. Nem tudom felejteni megdöbbent elragadtatását.


Házasság578 579 – Hát afelől már csak nem lehet kétség, hogy ez kinek szól. Természetesen Nagyklárának. Harmadik társverse a Semmiért Egészen érzelmi körének. Nem vagyok azonban olyan rossz, annyira kegyetlen, mint amennyire a vitatkozó érvelés mondja.


Glóriás asszonyok580 – A Centrál világába tartozó író- és festőfeleségek ihlették, némelyikhez közvetlenül is közöm volt. Felháborított a természetes igazság, hogy a meghalt élettársakat túlélő fél idővel örülni is tud. A halál gyűlölete miatt a gondolkodni már nem tudó férjek nevében írtam mintegy ezt a pillanatnyi kitörést, amelytől magam is elfordulok a vers végén. (Pl. Tóth Árpád meghalt, Tóth Árpádné is tovább élt és itta a habos kávét…)


Hervadó asszonyok581 – Az előbbinek testvérdarabja. Csakhogy nem a halott férjek és szeretők képzelt álláspontjából megírva, hanem a férfi + nő sorsazonossága szempontjából sirattam a boldogságot, amit mindnyájunkból kisorvaszt az idő. Szintén centrálbeli élményalapokon épült.


Varázsló illatok582 583 – Kairói emlék. Társult hozzá az, hogy a csepeli Rosenberg Henrik barátom, a patikus révén egy nagy német gyár prospektusa alapján szereztem egy nagy tömeg különféle szagot, köztük ritkaságot, sőt büdösségeket is. A sűrű olajokat egyenlő nagyságú vagy inkább picinységű üvegcsékbe töltöttem a csepeli Őrangyalban, és tiszta szesszel felhígítottam, majd mindet egyformán dugóztam. A gondolatot erre a gyűjteményre több dolog adta; így érdeklődésem a patikaszerek iránt, aztán Baudelaire hatása, Babits tanulmánya az illatokról és az „Illatzongoráról” (amelyet ezzel íme, én teljesen megcsináltam, sőt duplikátumokból egy kisebb mennyiséget, talán 20 üvegcsét Babitsnak is küldtem). Hogy hányféle szagom volt? A vers azzal kezdődik, hogy 77. Akkoriban 102aki csak jött hozzánk, minden vendéget azzal traktáltam, hogy hunyt szeme alatt 3-4 cm-nyire az orrától áthúztam a levegőn egy kihúzott dugójú üvegcsét, és próbáltam kitaláltatni vele, hogy mit érez. Egészen fantasztikus illataim is voltak, déliek, ázsiaiak, amerikaiak! Érdekes volt, hogy például az egyes illatok töménysége mit változtat a felismerhetőségen. Még meg kell említenem, hogy Kairóban járván pár évvel előbb, ott, a „Muszki”-ban, vagyis a bazárvárosban, melynek egyik utcájában az illatszerészek árulták holmijukat, én magam is vásároltam Nagyklára számára egy különleges illatot: lótuszvirágolajat. Igen tömény olaj volt, sok-sok évig eltartott. Később a bulgáriai rózsamezőkről hoztam haza kifaragott fa és belül üvegtartályban „rosa centifolia”-olajat…

Illatot nagyon keveset ismer fel az ember, és roppant nehezen tud valami jellemzőt mondani rájuk. Az én gyűjteményemnél az egyes szagok az orrhoz nyújtás során (sőt már magában az apró négyzetekre osztott dobozukban) csakhamar elkeveredtek egymással. Az akác, szegfű, menta, orgona, fenyő stb. – szóval a gyakorlatilag itthon is megismerhető – szagokon kívül csak a nagyon speciálisakat ismerte föl az ember. Érdekes volt például télidőben egy virágzó májusi akácerdő illatimpresszióját kapni s mintegy a fák alatt sétálni! Undok volt az „asa foetida”, ami egy afganisztáni hagymás növény rothadtas bűze. Egyszer ezzel megtréfáltam az édesanyámat: jó szagok után, amelyekből nagyot szippantattam vele, ezt a büdösséget (németül: Teufelsdreck) ajánlottam neki beszívni, és sajnáltam, hogy utána úgy öklendezett.

A játék szükségképpen folyton Kairóra, a sikátorokra emlékeztetett, és szükségképpen Baudelaire-re is, ahogy a választott versforma (francia alexandrin + 4-es jambus) szintén. A Muszki szűk utcáit a merőleges nap ellen gyékényszőnyegekkel vonták be, jó magasan a földtől. Szó esik egy „háromkezű ember”-ről; az illető egy szabólegény volt, valami férfiruhát vasalt, s eleinte valóban azt hittem, hogy torzszülött és három keze van, míg végül ki nem derült, hogy bal kezével balra húzta a vasalódeszkán a burnuszt, jobbjával jobbfelé. A tüzesített vasalót pedig majomügyességgel emelt jobb lábával húzogatta, úgy, hogy a lába hüvelykujját akasztotta be a vasaló fogójába… Az „egy percnyi elragadtatás” amit a gyűjteményem bennem évekig ismételten kelteni tudott, volt az igazi ok, amiért a verset írtam. Megjelenése után felkeresett a budapesti illatszerészek valamilyen szakmai közlönyének a szerkesztője, és megköszönte, hogy úgy megbecsültem őket. És a verset ők is leközölték. Az ostrom alatt az illatszergyűjteményemet a felfordulás nagyjából szétdúlta, másrészt már rég kiszáradt, de talán még mindig mutatja, hogy mi lehetett az illatzongorám.


Kísértet584 – Induláskori öntudathiányomnak az emléke szólal meg benne. Kíváncsi voltam: mit, mennyit értem én el? Kíváncsi voltam az egykori 17-18 éves fiúnak – aki már olyan régen eltűnt – a véleményére. De változatlanul bizonyta103lanságban voltam. Azt hiszem, hogy én legtöbb életbeli és irodalmi cselekedetemet teljesen nyitott szemmel és ugyanakkor bizonyos értelemben mégis teljesen öntudatlanul hajtottam végre.


Ének az orrszarvuról585 586 – Úgy látszik, itt következik a kötet egzotikus része, azazhogy már a Varázsló illatokkal elkezdődött. Az orrszarvúval mintegy tízévnyi buddhista foglalkozás ismertetett meg, azt hiszem, Buddhának van is valami ilyen prédikációja, talán Oldenberg Reden des Buddha című könyvében olvastam róla. A vers azonban az én szerkesztményem, a hindu szöveg próza és prédikáció. Én csak az ismétlődő felszólítást vettem át, a magányba vonulás tanácsát. A keretet is én adtam az egésznek, és nyilvánvaló, hogy az egész Ének egy sűrített lelki fejlődéstörténet, belevéve az erotizmusomat, idealisztikus politikai-szociális becsvágyaimat, a magam megutálását, egyedüllétbe vonulásomat stb. A végén én „magammal” beszéltem! A refrén a buddhista imahengerek, imamalmok egyforma forgását akarja érzékeltetni, de kiderül, hogy imamalom a remete szava éppúgy, mint egy bizonyos örök hang, a lombringás, a patakcsobogás, a visszhang, sőt maga a némaság is.

Még később egy ennél is szörnyetegebb buddhista verset is írtam, teljesen rokon témájút, a „legmagasabbrendű buddhizmus” nézőpontjából szólót; címe az, hogy Buddha válaszol.


A jaguár szemei587 588 – Említettem már, hogy Märchen der Weltliteratur címmel egy óriási és félig-meddig már tudományos alapú mesegyűjteménynek lassankint 48 kötetét megszereztem. Ma is majdnem mind megvan még. Különlegesen vonzottak a norvég (skandináv), a kínai, a buddhista, a maláj és a dél-amerikai indián mesék, továbbá az újgörögök és a cigányok meséi… Mindezekből nagyon sokat akartam versben és mesejátékban feldolgozni. Ez volt, ez lett volna az én „népiségem”.

A jaguár szemei dél-amerikai fantáziajáték: ebbe a mesébe öltöztettem valami sérelmemet, melyet Földi Mihály okozott a Pesti Naplónál. Úgy rémlik, B.-né Ilonka is emlegetett egyszer a jelenlétemben valami varázslójátékot, talán éppen a szemeknek az elküldését. Engem Földi kínozott meg valami igazságtalansággal, amit ő követelt ki tőlem az én intelmem ellenére. Erre utal az utolsó strófában a „hazug lelkiismeret”, és az, hogy ez a lelkiismeret a hazugságot „ma is bőgi még”. Az élménykiváltó eseményre már nem emlékszem; megjegyzem, hogy Földivel, akivel a viszonyunk még évekig tovább romlott, 1943 (?) végén, értelmes emberekhez illő módon, egyszerre csak kibékültünk. Ebből azonban már egyikünknek sem lett sok haszna: őt rövidesen váratlanul megölte a szíve. Kibékülésünk egy Sváb-hegyről lejövő fogaskerekű-kocsiban történt, amelyben ő véletlenül pont elém telepedett le, s lehetetlen lett volna elkerülni, hogy ne szóljunk egymáshoz. (Akkor már pórul járt cigányok voltunk mind a ketten.)

104

Petale hetéra levele Szimalionhoz589 – Az egész vers idézőjelbe van téve. Nagyon furcsa kísérlet: egy prózai mű verses előadása! Úgy rémlik, Stefan George csinált valami hasonlót; és Goethe először prózában vetette papírra az Iphigeniát. Én a prózámat ógörögből vettem, Alkiphrónból, ahogy a második kiadás alcímként jelzi is. A vers különben olyan híven követi a hetéra levelének szövegét, mintha fordítás volna.


Az Arany Várban590 591 – Sárközi György barátom felesége, Molnár Márta megajándékozott egyszer egy német nyelvű, négykötetes zsidó népi kiadvánnyal, amelynek Juda kútfeje volt a címe. (Juda’s Brunnen.) Ebben ókori és középkori zsidó mesék, népi anekdoták vannak, mind próza. Ahogy egyéb népi anyaggal, úgy bántam ezzel is. Az egyik legenda megkapott, azt verssé feldolgoztam. Jellemző a zsidók irtózatos érzékenységére, hogy húsz év múltán ez volt az első és egyetlen versem, amelyet Salusinszky nem akart Az Estben leadni. Ismétlem, az anyag zsidó nemzeti téma, és semmi bántó nincs benne. Többhetes huzavona után végül a Budapesti Hírlapban jött, amelynek akkor Bókay János volt a főszerkesztője. A keretet a kincsei közt éhen halt néphez én adtam, és Azaf ben Berachiának is valahol másutt volt szerepe a legendákban, csak én átvettem ide a nevet. A verset tulajdonképpen azért a megragadó képért írtam, mely szerint „lisztté őröltük gyöngyeinket s megettük”.


Dsuang Dszi halála592 – Régi barátunknak, Csuang-cenek valószínűleg saját műveiben olvashattam a megjegyzéseit az elképzelt temetéséről. Olyasmiket mondott, amik nagyon illettek magányos bölcs és költői lelkületéhez. Persze ez is próza, mint minden, amit kínaiból, hinduból stb. szerkesztettem össze. Mondtam, hogy népszerűsíteni akartam a kereszténységen kívüli nemességet és okosságot. Valószínű, hogy kissé erősebb fényt, tüzet adtam az eredeti képeknek.


A hitetlen büntetése593 594 – Mikor a Kisfaludy Társaságba beválasztottak (azt hiszem 1936-ban vagy 7-ben, Kosztolányi helyére), emlékbeszédet kellett tartanom az elődömről. Meg is jelent a Kisfaludy Társaságnak legközelebbi, bár jóval később megjelent könyvében. A próza után verseket olvastam fel, újakat. A hallgatóságban ott ültek a konzervatív tudósok, tanárok és írók, köztük az akkori Szász Károly, Ravasz László. Voinovich Géza elnökölt. A hitetlen büntetése is a felolvasott versek közé tartozott. Enyhe botránytól féltem, teljes joggal. Az ülést a szokásos közös vacsora követte a Vadászkürt különtermében. Nagyon meglepett aztán, hogy ott Voinovich mellém ülve, mikor a Budapesti Szemle számára e versek kéziratát elkérte és őt arra kértem, hogy csupán egy darabot válasszon, mert szükségem van arra a honoráriumra, arra a nagyobbra, amit a 105Napló megad értük, gondolkodott és azt mondta: „Ha csak egyet, akkor A hitetlen büntetését. Az nagyon elgondolkodtató költemény.” Ravasz szintén „jó néven vette” az ateista vallomást. Örültem nyilatkozataiknak, és láttam, hogy a konzervatív öregek nem annyira konzervatívak, mint állítják róluk.


Én595 596 – Mikor írtam, kevéssel azelőtt olvastam valamilyen orvosi riportban, hogy valahol külföldön (?) a bolondokat, ha önveszélyesek, gumicellákban tartják. Ez a szó elbűvölt, eköré épült ki az eleve elrendeltség- és az örök magány-téma.


Örök élet597 – Valahogy rokon az előzővel, noha a „mindenen minden átfolyik” a témája: egymás szája, egymás gyomra minden a világban.


Halott hugom könyvei598 599 – Amikor 1918 végén a katonaságtól szabadulva a forradalmas Pestre jöttem, diákkori könyveim java részét magammal hoztam. Ami nem kellett, vagy nem nagyon kellett, azt otthon hagytam Hajnalka húgomnak. Később rendszeresen küldtem neki olyasmit, amit nélkülözhettem, vagy amiből több volt. Nagyobbrészt mindamellett szánalmasan keveset és olyasmit, amit ma szánalmas hulladéknak mondhatok. Először német, aztán francia könyveket, végül valamicske angolt is. Amikor ő tüdőbajban úgy 32-33 éves korában rettentő szenvedések után meghalt, édesanyám egy idő múlva felhozta könyveit, azt gondolván, hogy nekem fontosak. Hát csakugyan, még olyan is akadt benne, ami fontos volt, s ami ma is a könyvtáramba került. Igen sokban találtam mindenféle szótári és egyéb gyorsírásos bejegyzését. Pocsék, széthulló, régi nagy francia szótár és sok egyéb akadt köztük. Most nagyon bánt már régóta, hogy olyan könnyen belenyugodtam anyagi és másfajta tehetetlenségembe, és így nem segíthettem rajta. Anyám két nagy, úgynevezett cukorládában hozta fel a könyveket, már a Volkmann utcába. Hosszú napokig nem bírtam, nem mertem felbontani. És szégyenkezésemről, bánkódásomról szól a vers. […] Megírásához költői kulcsszó volt ez a kettő: „két láda szó” és az, hogy „Németország: egy wörterbuch”. Fájdalmasan elsírtam magamat, mikor ezek a kifejezések eszembe jutottak. […] A végén higgadtan, de épp úgy káromkodom, akár A sátánban.


Egy kripta lakójához600 601 – Egy magas rangú katonatiszt temetése után írtam, erre utal a sortűz. Egyéb semmi. Az illető 1922-ben Jászai Mari kérésére (aki akkor már ismerte a Shakespeare-szonett-fordításaimat és becsülte) ismeretlenül felszabadított egy katonai behívó depressziója alól. (G. Gyulának hívták.) Később miniszterelnök lett abban az időben, amikor a szovjet–magyar viszony átmenetileg enyhülni, sőt rendeződni látszott. Ez már a Magyarországnál Zilahy Lajos főszerkesztőnek idejére esett, amikor a haladónak számító írók egy ízben 106Zilahy rózsadombi villájában találkoztak is vele. Én is ott voltam, továbbá Bajcsy-Zsilinszky Endre, Eckhardt Tibor és mások. A G.-féle „kísérlet” később ellaposodott, állítólag Bethlenék aknamunkája folytán, s az ő erősödő betegsége miatt. Alulról jött ember volt, egy tanítónak a fia, az arisztokrácia is gyűlölte. Mondanivalóm azonban a temetés alkalmából nem volt egyéb, mint amit a vers elmond, a csontok lassú szétporlásának elképzelése évszázadok alatt.


Egy döglött légyhez602 603 – A Centrál kávéház asztalához ültem le a hátulsó bokszok egyikében. Egyebet akartam írni; közben azonban történt valami. Az történt, hogy az asztalomon egy döglött legyet láttam meg. Déltájt lehetett. Az eredeti mondandó helyett erről a véletlen témáról írtam meg állandó, nem véletlen témámnak, a halálnak egyik változatát. Egyik legkedvesebb versem.


Válasz604 – Magamról elszörnyedve írtam, és szerelmi tapasztalataim miatt általában a nőkről. Egyáltalán nem érzem németes általánosításnak, pláne goethei szelleműnek. Igaz ez, úgy, ahogy van!


Werthert fordítva és mindig605 606Az Est-lapok megbízásából a 90 filléres regénysorozat (kötve!) számára fordítottam Goethe Wertherjét, melyre Miklós Andor jól és szeretettel emlékezett még ifjúkorából. Ilyen áron persze, és a lapterjesztés bekapcsolásával óriási példányszámban jelenhetett meg a mű. A mottó: idézet a Marienbadi elégia első részéből. A fordítás lelkileg megkínzott a szerelem és a halál témája miatt, pedig akkor még az is hozzájött az én örök sötétségemhez, hogy néhány nap alatt egész sereg halál vagy öngyilkosság történt. Ezekre utal az 5. strófa, melynek egy sora József Attiláról szól mint barátomról: „mozdonynak futott a második”. A mottót a Marienbader Elegie végső átsimításának megfelelően később itt is módosítottam. A fordítást a volt Délivasút kávéházban fejeztem be egy vasárnap délután, és sajnáltam, hogy véget ért ez az akkor mégiscsak tehernek érzett munka.


Barátaimhoz607 608 – Szintén a Magyarország szerkesztőségéhez és az akkori vitákhoz és személyekhez fűződő vers. Előzően, mint sokszor, nagyhangú reménykedők voltak nálam, s távozásuk után váratlanul én is optimista lettem a versben leírt időbeli meggondolások miatt. – Pár napra rá Harsányi Zsoltnak olvastam egyéb irányú cikkét a Pesti Hírlapban, lényege egyéb keretben az imént említett „időbeli meggondolás” volt, amelyet én a saját felfedezésemnek tudtam, és szinte elképedtem, hogy gondolatot ilyen nyugodtan kisajátít valaki.

107

Ellenségeimhez609 610 – A Pesti Napló és Az Est embereinek egy részétől kapott sebekre jajdul fel. Hát túloz is egy kicsit; idegbajos reagálás. Tulajdonképpen Földi Mihály volt a személyes központ, egy idő múlva pedig Miklós Andor utóda, Vadnai Béla. Földivel, mint már mondtam, a végén, a halála előtt megbékültünk. A vers legnagyobb része mindamellett szabad konstrukció.


Egy hazatért emigránshoz611 612 – Megrendített egy újsághír, egy riport, hogy valaki nevét már elfelejtettem – Bécsben felült a pesti gyorsra, útlevél nélkül és anélkül, hogy emigrációja megszüntetését a követségen előkészítette volna. Úgy rémlik, Hegyeshalomnál szükségszerűen letartóztatták. Nem az ember, nem az elvi ügy, hanem az érzés, amely vezette, az érdekelt, arra reagáltam, s mellesleg reméltem, hogy nagyon emberinek szánt véleményem a bírákra is hatni fog. Ezért kívántam a végén „több emberséget” neki, mint „amennyi jár”. Nagyon jólesett csodálkozni szerető szívemnek, hogy az illető egy délelőtt fölkeresett a szerkesztőségben, és megköszönte a verset, amelyben magára ismert… Hopp, de hiszen akkor, úgy látszik, mégsem fogták le a határon, hanem csak később állt bíróság elé!


Egy humanistához613 614 – Ezekben az években nagy és mesterséges zűrzavar támadt a humanizmus, humanista fogalmak körül. A nyálas szociálszentimentalizmust, különösen akkor, hogyha hazugok szájából csurgott, különben is megutáltam már. És önmagáért a legkisebb életet is annyira megszerettette velem Buddha, mint az emberit. A végén a „fajta gőgje” = az emberfajta gőgje.


Eszmék615 616 – Ifjúkoromban hitt elméletekről, ideálokról van szó. Nem volt épületes látvány, amikor rengeteg érdekember egyszerre csak játszani kezdte az ilyen vagy amolyan gondolkodást. A Németh Lászlónak szóló dedikációt a teljes kötetben elhagytam, mert élőnek nem akartam köteten túl bókolni. Mindenesetre nagyon ideológus voltam, abban a rossz, életen kívüli, politikátlan értelemben, ahogyan a szót Napóleon használta.


Vezér617 618 – Köztudomású, hogy 1928-ban jelent meg a Pesti Naplóban. Rögtön ezután közölte újra Zolnai Béla egyetemi tanár Széphalom című szegedi folyóirata. Én azonban elégedetlenné váltam hamarosan az elvi tartalmával, érzelmi feszültségével. Át akartam dolgozni. Mikes Lajos dr., aki akkor még élt, szintén leideológusozott miatta. Azonban a Te meg a világ és a Különbéke anyagába olyan sok új versem kerülhetett bele, hogy ez az átdolgozás folyton halogatódott. Ebbe a kötetbe azonban már csaknem tíz „régi” vers belekerült, köztük ez is. Nem Hitlerről és nem Mussoliniról szól; Hitlernek akkor még a neve is majdnem hogy üres héj volt számomra. A „diktátor”-ra gondoltam, elvont, 108plátói eszméjükre, Nagy Sándortól és Caesartól kezdve Kemál pasáig és Szt.-ig s gondoskodni kívántam róla, hogy egyikükre se vonatkoztathassák. Versformában, stílusban, gondolatépítésben ez a változat teljesen megfelel az első fogalmazásnak. Hitlerre a bosszúálló Jehova miatt gondolhattak: a német diktátort is bosszúállónak és terroristának tudta a világ. A továbbiakban olyan ismérveket soroltam föl, hogy a létezett diktátorok közül egyikre se álljon a vers egésze, vagyis hogy valamilyen utalás mindenkinek ellentmondjon. „A nők” – ez Napóleonra célzott s egyúttal ellentmondott a Hitlerre vonatkoztatásnak. „Hetven város”: egyenes hasalás, az is, hogy „jel dördül a monitoron”. Mindenesetre valami radikális népi megújhodás képzete húzódott meg az egész mögött. Legigazabban és legrövidebben azt mondhatnám, hogy a vezér az én elképzelt egyik énem.


Kegyetlen éjszaka619 – Munkából, éjjel, a Napló szerkesztéséből hazamenet írtam, azaz gondoltam el. A villamosok már nem jártak, taxira nem volt pénzem. A gesztenyeárus öregasszony képe csupán napközi emlékbetét. Tetszett az utolsó sor becsületessége, bár kissé tüntetésszerűen hangzik.


Keserű pillanat620 – Ebben az időben már évek óta és azután még több évig üldözöttnek éreztem magamat és folyton csalódónak. Mert ideológus (= eszme után szaladó) voltam.


Példázat a lepkéről a szépasszonyoknak621 622 – A szépasszonyok Bethlen Istvánnak egy garden partyján voltak, nyáridőben. Bethlen Margit ugyanis irodalmi szalont tartott, s annak tagjaként bennünket is meghívott Nagyklárával. A szalon igazi kedvencei azonban Harsányi Zsolt, Hunyady Sándor, Zilahy Lajos és ilyenek voltak; én tulajdonképpen komor és érdes lélek voltam hozzájuk. Néztem a nyírt gyepen az udvaron sétáló előkelő társaságot – Móricz Zsigmond is ott volt –, és népi indulataim ismét kajánul és ellenségesen föltámadtak. Nem hittem volna, hogy végső átkozódásom olyan hamar megvalósul.


Halott nép623 624 – A Volkmann utca és a Pasaréti út sarkán, az egykori Meinl-üzlettel szemközt üres telek volt. Később bekerítették, majd beépítették. Addig, míg az építkezést el nem kezdték, még bujábban, letipratlanul nőttek ott a virágok, gyomok és bokrok. Akkor ott volt a buszmegálló. Valamelyik verssel kapcsolatban már beszéltem is erről a helyről. Élveztem a buja tenyészést. Egy nap azonban lekaszálva, kiirtva láttam mindent. Személyes barátokat vesztettem bennük, úgy sirattam őket, mint egy kiirtott népet. Az utolsó strófa kétségbeesett bizakodása miatt most legkedvesebb verseim egyike. A verset eredetileg Féja Gézának dedikáltam.

109

Az örök Magyarországhoz625 626 – Németh Antal igazgató kért fel, hogy a Nemzeti Színház 1937-es jubileumára írjak ódát. A verset Horthy Miklós kabinetirodája vagy Hóman kultuszminiszter előzetesen bekérte, egy-két szó változtatást kértek a szövegen, már nem tudom, hogy mit. (Alighanem valami tegező igehasználatot, ami a kormányzóra volt vonatkoztatható.) Én nagyon komolyan vettem a feladatomat, és elég sokáig írtam meg ezt a verset. Vergődtem, mint az eleje mutatja, de aztán megtaláltam a kellő hangot, az ünnepit és az igazat. Büszke vagyok rá, hogy Kiss Ferenc az Akadémia dísztermében az ország és az egyház legfőbb méltóságainak jelenlétében dörögte – és szívből tette – azokat a szociális intelmeket, amelyekre itt alkalom nyílt. A Nemzeti Színházék nagyon büszkék voltak a feladat sikeres megoldására. (Az Akadémia ünnepségén Horthy nem volt jelen, talán József főherceg képviselte.)


Műhelytitok627 628 – A Centrálban írtam, szerkesztőség után, nagyon kimerülten: a kimerültség maga volt ihlető. A szerkezet szinte az átmenetek merész összekötése. Egy évvel azelőtt lehettem másodízben Dalmáciában, erre vonatkozik a kabátom zsebében zörgő hajójegy említése, amely „körém öntötte az egész nyári tengert”. Nagyon szeretem benne a következő hat sort:

„a zűrzavar is kész, egész kép
az érzés műhelyeiben,
a pillanat is kész, örök kép,
ha él, mely foka, a keret:
sokszor már-már alig hiszem,hogy
én írom a verseimet.”

Ezt rengetegszer éreztem, ezt a személytelenül zajló szellemi munkát a legszemélyesebb dologban. Fontos sor: „Költő vagyok: védtelen ember!” Akkor már nagyon régóta éreztem magamon az egyetemes kínzást.

Mulatságos az utolsó kettő:

„s úgy megszabadulok a verstől,
mint a testétől a halott.”

Számvetés629 – A régi téma: meghamisított állapotban létezem a külvilág miatt, a körülményeim miatt. De ezt most már higgadtan, tüntetően objektíven mondom el. Az utolsó két sorban Paul Valéryhez érzek valami távoli és halvány kapcsolatot.

110

Téli fák630 – A Hűvösvölgyben sétáltam késő ősszel, talán hó nélküli tél elején, és ott megszállt egy riasztó képzelődés, ami különben nem volt ritka nálam: az, hogy rám támad az ellenséges világ, rám a vasvillás, csupasz fák. Egymagam voltam.


Tél631 632 – Bizonyítéka annak, hogy a nyomorúság szülte idegbaj miatt voltam csak pesszimista. A pénz, melyet motívumként már az első sor megüt s amely ekkor megjött, egy Baumgarten-díj volt. (Összesen három ízben kaptam.) Csakugyan, mennyit „rágalmaztam az életet”! Igazi lelki egyensúlyt azonban így nem szereztem. Hiszen annyian s oly régóta marcangoltak már! (Hát még azután!…) A befagyott pocsolya hártyás jegét ez után a vers után nagyon sokszor kezdtem prózában és versben viszontlátni, amit csak azért említek, mert igazolja hitemet, hogy a költők tanítják érzékelni, érezni egymást és az embereket, illetve az efféléket kifejezni.


Az áprilisi rügyekhez633 – Komisz tél után tavaszi ujjongás és magam biztatása.


Ima az utcán634 635 – Régi témám, még az egyiptomi út idejére is visszamutató. A prózavers kiegyensúlyozottsága itt szerintem teljesen azonos értékű a rendes üteműekével. A szerkezetbe mintha belejátszanék a népi asszír-babilóniai vallási líra. Éveken át mindig akartam írni valamit a hajnali majmok örvendezéséről és viháncolásáról a fákon; ismerek egy egyiptomi domborművet is, amelyen a kelő nap felé hajlonganak. Nagyon közvetlen, kedélyesen bizalmaskodó lírai gondolatnak érzem a második sort, amely a Naphoz szól: „Nem is tudom, mért ne imádjalak.” A vers nem mondja, hogy én a Memnon-szobrokat láttam volna!


A fákhoz, a költőkhöz636 637 – Tudniillik mindkettőhöz egyszerre. Ebben az időben közel álltam (1937) magyar barátaimhoz; eredetileg ez Erdélyi Józsefnek szóló dedikációt kapott. A fiatal jegenyét, melyet említ, a Volkmann utcai nagy teraszunkról kezem kinyújtva el tudtam érni. Populus italica volt, az ostrom után barbár kezek a többi környező fával együtt levágták és feltüzelték. Ettől kezdve nem volt, ami árnyat vetett volna kánikulában a teraszra. Gyönyörű volt az üde friss, lakkragyogású zöld szín az előgöndörödő leveleken. És itt is a „földi szenny és ganéj”-téma szüntelen keveredése!…


Egy raguzai leánderhez638 639 – A második dalmáciai út élménye, utóterméke. Hajón mentünk Raguzából Cattaróba. Ott a fjordszerű, nagyon hosszú tenger négyszer megtört vonalban benyúlik egészen a városig. Előzőleg már Hercegovinában is láttam gyönyörű déli fákat, majd rengeteg fát és virágot egy közbülső ál111lomáson, melynek nem jut eszembe a neve. Néhány idegenszerű virágot le is préseltem, ez rendes szokásom volt mindenütt. Ezen a helyen igen nagy és híres növénykert díszlett. Egy órára megállt a hajó. Futva bejártuk Lócival a növénykertet. De már Raguzában is sok hatalmas, egész bükkfaszerű leandereket láttam, és elszédített gyönyörűséges, fojtó, édes illatuk. Leandereket addig én csak a magyar vidéken és Pesten ismertem a kávéházak előtt. („János, rakja ki a kertet”, mondta tavaszonként a tulaj.) S úgy éreztem, hogy „a magam helyén” én is ki tudnék fejlődni valamivé, aminek csak nyomorult mása vagyok.


Beszélgetés a tengerrel640 641 – Ez pedig Illyés Gyulának kapott dedikációt a barátaim közül. A verset Korčula szigetnek a mólóján gondoltam ki, ott két-három napot pihentünk Lócival a városban. Rettenetesnek találom a lelkiállapotomat, nem tudom, hogy hogyan bírhattam ki. Folyton az a biztatás, hogy halál, „szoktass a rosszhoz”. A végén a két őrült: a fecsegő tenger és a szemmé-füllé változott néma Sz. L.


A nyárvégi naphoz642 643 – Pesten írtam, a Sváb-hegyen, a Mátyás király út környékén, egy alkonyatban indítva el a dolgot. Erzsike akkoriban valami gyermeküdülőben volt és dolgozott, oda jártam föl hetenkint egyszer-kétszer hozzá. Ekkor azonban éppen „rosszban voltunk”, majdnem szakítottunk, én le akartam mondani róla. De nem sikerült, hál’ istennek. A kezdődő őszi alkonyat a saját kezdődő őszöm jelképe lett: úgy látszik, ekkor kezdtem először hinni igazán az ifjúság elmúlásában. A „minden hús útját” kifejezés egy nagy hírű angol regénynek (Samuel Butler az írója) a címe és nálam tudatos applikáció: The Way of all Flesh; azt hiszem azonban, végeredményben valami bibliai kifejezés. Nagyon kevés ógörög formában írt verseim egyike, alkaioszi strófák.


Őszi ég alatt644 645 – Meglepetve látom, hogy nem 1937–38-as termék, hanem 32-es. Azt kell hinnem, hogy átdolgozhattam. Rendkívül szeretem, és egészen rémítőnek tartom a benne kifejezett boldogságnak és kétségbeesésnek a keverékét. A formához: catullusi ereszkedő sorok, többnyire közbeiktatott daktilusokkal. (Vagyis leudeka sillabusok.)


Ősöd és unokád646 647 – Móricz Zsiga bácsival mentem a Rákóczi úton, a Nemzetivel szemközti oldalon a Nagykörúttól a Kiskörút felé. Útközben a halálról beszélgettünk, és én hősködtem (őt és magamat áltatva), hogy van bizonyos értelemben örökkévalóság. És akkor egy villamosmegállónyi távon át lelkesen, mint aki látomást lát, részleteztem neki a 2-3 mm-es búzaszem és a méteres kalász megnövését és összehúzódását. Hazamenet a Volkmann u. 6. sz. alatti teleknek, ahol most egy kis magánkertészet van, a drótrácsán szulákokat láttam 112(vadhajnalkaféle fehér virágokat) már hervadozóban. Elnéztem ennek a szuláknak az előrelátó gondosságát. A két élmény együtt váltotta ki belőlem estére a verset. Első sorai azok voltak, hogy:

„Batyuk zörögnek fonnyadó kezében,
négy mag minden batyu négy rekeszében”…

A szulák = convulvulus arvensis.


Ködben648 649 – Valamelyik év végén írtam, a Pasaréti út és a Volkmann utca sarkán észlelve a jelenséget. Az út ott enyhén ereszkedik, szemközt pedig nem messziről a Sváb-hegy vonulatai látszanak. A sajátságosan kavargó ködben furcsa volt, hogy csak hallottam, de nem láttam a varjakat. A Sváb-hegy gerincét is elfödte a fehérség, a legmagasabb pontjától lefelé ereszkedő részét, úgy, hogy a látható hegygerinc mint egy földhíd, támasz nélkül nyúlt fel és veszett bele az égbe. Ez ragadott meg.


Egy téli bodzabokorhoz650 651 – Az előbbi sarkon gondoltam ki, annál a teleknél, amelyet már annyit emlegettem, a buszmegállónál. Még édesanyámtól nagyon sokszor hallottam gyermekkoromban (s azután is a női hozzátartozóktól) azt a szót, hogy a ruhát időnként „alakítják”. Ez majdnem valami varázsműveletet födött számomra eleinte. Anyuka nagyon jól tudott alakítani és varrni is. Innen lopakodott be a 3. sorba az a kép nélküli kép, hogy az évszakok mintegy alakítják a bokrok öltözékét. Mindig nagyon kellett sietnem, de szerettem ezen a sarkon ácsorogni, nézelődni. Ekkor a legaktívabb kis élményem az volt, hogy a havas ágak közé beröppent egy veréb, és levert egy kis vattás fehérséget: emiatt kezdtem el a vers tényleges írását. És persze eszembe jutott az esztendőnek, sok esztendőnek minden itt és egyebütt látott élménye. A „tányérnyi fehér virágfőkötők” = bodzavirágzat, éppúgy a későbbi „fekete bogyóernyők”… Most látom, hogy valahogy a bokor öregedésének sajnálatába láthatóan belejátszott az az emberi sajnálat is, amit S. Margó iránt éreztem: túl gyorsan kezdett fonnyadni. A 6. strófa négy első sora az ő szőkeségére és öregedési izgalmaira, fájdalmaira is vonatkozik… (Vagy tíz éven át húzódó és igen jó kapcsolatban voltunk. Sokat szavalt tőlem. Ma már csak igen ritkán találkozunk – már csak enyhe barátságféle van köztünk.) – A végén a kihunyó parázs persze magam vagyok. – Nagyon reális idillnek tartom a költeményt.


Betegágyon652 653 – Nem tudom már, milyen beteg lehettem akkor – illetve a vers mondja, hogy meghűlésről volt csak szó. Két szívtrombózis után mindamellett gyanakodva nézem azt a „szúrást” a hátam közepén, amelyről szó esik benne, és 113amely már oly sokszor jelentkezett eddig is. Talán angina volt? Anginás hajlam? Nagyon tetszik a végén a kihúzott fog hasonlata, hogy az a darab csont „mégsem volt azonos velem”. Tudniillik rengetegszer megfordult az eszemben, hogy például egy levágott ujjam én vagyok-e, egy ujjam, melyet leharapna a kutya, az én személyiségemnek egy része-e?


Megnyugvás654 655 – Folytatása lehet az előző betegségélménynek. Most ezen a kulcslyukon át néztem örök témámat, a folyton újuló és elmúló mindenséget. Meg az időt! Az automata szót, amelyet a központi életakarat értelmében használok, egy magasrendű és nagyon unalmas svájci-német költőnek Olympischer Frühling című filozofikus eposzából vettem át; egyébként nincs semmi jelentősége az átvételnek, és nem volt hatása rám Spittelernek (Nobel-díjas?).


Reggeltől estig656 657 – A svájci repülőutazásom emléke. Nyolc első részét a tényleges út élményeiből írtam, a kilencediket már hazulról, az erkélyünkről, fel- és visszasóvárogva az égbe, a messziségbe. A repülőútra (akárcsak valamikor Egyiptomba) Miklós Andor küldött, az alkalomra már nem emlékszem. De igen, most eszembe jutott: akkor indult meg a közvetlen Budapest–Zürich repülőjárat. Közbülső állomásaink a következők voltak: Bécs, Salzburg, München. Bécsben mintegy jó félórát időztünk, Salzburgban valami hiba reparálása miatt egy gyönyörű nyári virágos réten, mintegy két, két és fél órát, Münchenben – azt hiszem – keveset. Salzburg és München között igen keserves kínzásban részesített a légibetegség.

Az I. részhez: (Indulás) Az elszántság hangulata, a megfegyelmezett félelem, amelyre még visszatérek.

II. (A szálló vasban) Én nem most repültem először, vagy 15 évvel előbb egy dunai hidroplán keringtetett meg Csepel és a Hármashatár-hegy között: erről az élményről versem szól, és cikket is írtam Az Estben. A komoly utazás azonban ez volt. Itt lepett meg, hogy az induló propeller milyen rettentő orkánt csap, és hogy a még álló gép környékén is teljesen lefektet a földre minden fűszálat, ahogy a borbély fésüli a hajat a koponyán. Kár részleteznem a csodálkozásaimat, ma már nem olyan újdonság a repülés. A kiszolgáltatottsági érzést mindenesetre jól kifejezi az a hasonlat, hogy az, ami a legtermészetesebb, hogy tudniillik a fölfelé néző szem számára „állni látszik a fergeteg”. Végül valami görög istenséghez illő hangulatban örvendeztem: Zeusz testvére vagyok!

III. (Felhők fölött) Rengeteg felhő közé keveredtünk, majd felhőréteg választott el a lenti „zöld tengerfenék”-től. Ez gyönyörű volt, ez az órán át tartó iszonyú hengergő és púposodó érdekes látnivalótömeg: a felhők innen, lentről soha nem látható felszíne az irtózatos napfényben. Nem csoda, hogy a magas114ból olyan jelentéktelennek láttam a földi utakat és épületeket. Mindig ezt a részt szoktam A motorokon kívül idézni ebből a hosszú versből.

IV. (Félelem és biztonság) Élményem fő érdekességét az a két sor fejezi ki, hogy: „biztonság a biztos veszélyben, megváltó megkönnyebbülés”. Nagyon őszintén vizsgáltam és fejeztem ki magamat.

V. (A motorok) Ez a rész valóságos scherzo, szinte kedélyesen veregetem a nagy fekete gépbivalyok vállát! Szerettem volna elrepülni a földről. Találó jelzőnek tartom az égre alkalmazva azt, hogy „a hihetetlen”.

VI. (A harmadik ugrás) A Starnbergi-tavat azért néztem (és említettem) meg, mert Babits és Ilonka talán nem is egyszer ott nyaralt. Sajnáltam, hogy a gép olyan gyorsan végez a gyönyörű látnivalókkal. A Bodeni-tó fölött röpülve csakugyan lehetett a pormentes levegőben látni, valahányszor egy-egy hal – kicsiny hal is – felütötte fejét a vízből! (A víz gyűrűzéséből.) A Maggi-gyár azt a problémát hozta megjelenésével, hogy hogyan is kell azt a szót kimondani. (Azt hiszem, olaszosan, madzsinak.)

VII. (Az este elé) Ez a visszaindulás előtti hangulat szülötte. 4-5 órát tölthettünk Zürichben, fotografáltak bennünket (a kép ma is megvan), aztán valamilyen óriási hotelbe, majd kirándulóhelyre vittek. Engem az idő múlása, az élmény szűnése nyomasztott. Visszaindulás előtt emlékül mindnyájan kaptunk egy-egy svájci porcelánkulacsot (üresen).

VIII. (Vissza) A fokozódó sajnálkozás, hogy „minden elmúlik egyszer”. A póklábú városok a szétfutó sok útra utal; a magasból még a mezei ösvények cérnaszálai is a legvilágosabban észlelhetők.

IX. (Rabok) Az a gép, amelyik engem vitt, természetesen személyes barátomként élt az emlékezetemben. Mátyásföldről a Pasarét – a mi nagy erkélyünk – és a János-hegy fölött repült át és tűnt el. Rengetegszer néztem sóvárogva, képzelt utazásaim során, aztán a Föld maga vált repülőgéppé, s így kellett rájönnöm arra, hogy – miként már Buddha megmondta – a vágy tesz legjobban rabbá. Végeredményben „Reggeltől estig menekültünk és nem jutottunk sehova…”.

A kilenctételes vers a Pesti Naplóban jelent meg, másodszorra Farkas Ferenc barátom adta ki, akinek akkor még megvolt a nyomdája, az egykori Bíró Miklós-féle. Honoráriumképpen 50 vagy 100 példányt kaptam a szép kiállítású könyvből, úgyhogy bőven ajándékozhattam ismerősöknek. A hozzá készült fametszetek (Molnár C. Pál) modernebbek voltak, mint amit ekkortájt én még valóban szeretni tudtam.

115
Régen és Most659 810 660
1943

Ebbe olyan régi verseket vettem be (az újakon, aktuálisakon kívül), amelyeket valamilyen ok miatt annak idején nem adhattam ki. Ilyenek főképp az Erzsikéhez szóló versek, melyeket Nagyklára iránti tapintatból, kíméletből és szeretetből ekkor nem adtam ki, vagy nem dolgoztam ki végleges formában, azonban ebben a kötetben úgy összekevertem az újakkal is, hogy rajtam kívül senki nem ismerheti ki magát köztük. De vannak Erzsikén kívül más okok is a háttérben, pl. Gizi. […]


Március a körúton661 – A kiváltó mozzanat az volt, hogy nagy, egyhangú borulatok, ködök, hidegek után a felhők elkezdtek lyukasodni, a veréb elkezdett hangosodni. Ezt a verset tulajdonképpen nem én írtam, hanem a zenéje, a ritmusai / — — — / ∪ ∪ ∪ ∪ /. Az utolsó sor ütemeltérése meglepetést, majdnem prózai közvetlenséget és szinte heherésző örvendezést fejez ki, gondolom.


Úgy látszik662 – Régi vers feldolgozása, eredetileg a Te meg a világ legkezdetibb idejéből való. Tehát már akkor kellett tapasztalnom, hogy milyen szörnyű félreértések dúlnak köröttem. (Karinthy Frigyes hasonló élmények miatt kiadósan beszélt megjelenésekor erről a versről.)


Lemondás663 – Szintén a Te meg a világ kezdeti idejéből való, későbbi feldolgozás. Mindent vagy semmit hangulat. Utolsó strófájában magyaros ritmusba hajlik át az ütemezés.


Operáció után664 665 – Azt hiszem, mindmáig egyetlenegyszer operáltak, s ez is csak kisebb metszés volt jobb lábszáramon, a bokám fölött. A bajt egy légycsípés okozta: a Centrálban, ahova a harmincas évek végén, ekkor már csak magányosan bejártam, egy zöld színű csillogó légy az asztal alatt folyton csípte a lábamat – nem is volt illő dolog, hogy ilyen parasztpárti zümmögő ilyen urbánus helyen lebzseljen. De ott lebzselt és folyton csipdeste a zoknin át a bőrömet. Egy hét múlva úgynevezett flegmone alakult ki a csípés helyén: a bőr és a hús pirosodott és puhult, „mocsaras” lett, nyomásra nem rugódott vissza, mindjobban fájt, úgy 116hogy végül orvoshoz kellett menni. Kiderült, hogy nem nagy baj, de okvetlenül pihenés kell hozzá, mert a flegmone kórokozóit minden mozgás és nyomás virulensebbé teszi, a nyugalom pedig elaltatja. Manapság egy-két penicillininjekció nyilván napok alatt végezne velük. Nekem három hétig kellett ágyban feküdnöm. Roppant nehezen bírtam (különösen Erzsike miatt). Otthon feküdtem, mostani díványomon. Az is elsietve történt, hogy felkeltem. Visszaesés lett a vége, újabb két hetet feküdtem csak azért, mert két napra felkeltem. Az operáció különben egy 6 cm hosszú és talán 3-4 cm mély vágásból állt: le kellett csapolni a „mocsarat”. Emiatt két-három naponkint az orvos (neve nem jut eszembe, de bizalmas emberem volt, öregúr, a Fillér utcában lakott, és öt-hat évvel késóbb ővele kíséreltük meg, igen szerencsésen Erzsike csont-tbc-jének gyógyítását), illetve később a szintén orvos fia tamponálta a sebet, hogy az élő hús össze ne forrjon. A fiatal orvos a Köröndön lakott (később nagy kommunista lett). Apjáról, mikor meghalt, verset írtam a Pesti Naplóba Egy orvos halálára címmel. Az öregurat nem neveztem meg, de a bensőséges rajz és bizonyos külső (kerti) dolgok említése alapján az özvegy ráismert, hogy ez a férjére vonatkozik. Fel is hívott, és én megerősítettem a sejtelmében. – Nagyon dühített az otthoni vesztegzár: tulajdonképpen csak hangokból rakódott össze számomra az élet, az újuló tavasz és nyár. (Az operációt végignéztem.)


Egy orvos halálára666 667 – Történetét elmondtam az előző versnél, csak az öreg orvos nevét kellene ideírnom. De hát nem tudom… Eszembe jutott: Lévai!


Fűz a tóparton668 – Sok helyen lát ilyet az ember, és nem tudom, hol figyeltem fel rá.


Pocsolyák669 – Ezt azonban tudom. A Volkmann utca páratlan számú oldalán mentem Budagyöngye felől haza, eső után. Az aszfalton tócsák gyűltek össze, az ég hamar kiderült, és a fenti gyors kékségek gyönyörűen tükröződtek bennük. Tehát mintegy lefelé láttam föl az égre; más szóval: mintha a kilyukadt földön láttam volna keresztül. Rendkívül meglepett ez a gyors, látási izgalom. Minden világos, ellenkező tudás ellenére ezek a kis tócsák a föld antipólusát nyitották ki a szemem elé. A szerkesztőségben érdemtelenül részletesen magyaráztam a dolgot a kollégáknak, de megbuktam az üggyel, úgyhogy elhallgattam, és verset írtam erről a szamárságról. Így aztán rögtön tetszett nekik!


Szakadék670 671 – Nagyon régi vers, talán első olaszországi utam emléke a Fény, fény, fény korából. Avelengóval több versem kapcsolatos, német neve Halling. Drótkötélpálya vitt föl rá, az ezer méternél magasabb Santa Catharina-hegyre. Második dolomiti utazásomra Nagyklárát is magammal vittem. Az Estben cikkem jelent meg, három is, a Strada delle Dolomiti élményeiről, a kötélpályáról 117s a szakadék fölé épült kis vendéglő teraszáról. Ezen a teraszon egy néger utazó gentlemant is láttam. Valami szédület öngyilkossággal kacérkodott bennem már akkor: erre mutatnak az utolsó sorok.


Csavargók672 673 – Ez is még a Fény… idejéből való. Alliteráló két első sorát Meránban írtam. Ott bizony meglehetősen koplalnom kellett, mert egy roppantul elegáns szállodába csöppentem be és szégyelltem nem ott maradni. Különben is nyár volt, mellékszezon ideje (a meleg miatt), leszállított árakkal. Azóta se laktam olyan fejedelmien. De csak reggeliztem. Meránon az Etsch (Adige) folyik keresztül. A vers vége nyugat-európai ütemből megint magyarosba csap át, amivel akkoriban többször próbálkoztam.


A Fekete Erdőben674 675 – 1938-ban a Schwarzwaldba utaztam. Innsbruckon át. Útközben Seefeldben, ami úgy 1200-as magasság, kiszálltam az ott időző Komjáthy Aladár kedvéért. Ott egy nyári népi ünnepség során éjszaka maszkokban a szobába beállítva a parasztlányok és parasztfiúk tánccal és nótákkal megtréfáltak, sőt egy kissé meg is szeppentettek, mert nem tudtam az éjféli beállítás magyarázatát (és őszintén szólva én csak egyetlenegy lányt vártam, akinek kissé udvaroltam). A fekete-erdei utazás igen gazdag és nagy élmény volt, amelynek részleteit most csak érinthetem – pusztán azért, mert jólesik visszaemlékeznem rá. Seefeld–München–Ulm–Lindau: gyorsvonaton. Lindauban egy kedves barátnőm született, azt hiszem, abban az évben, melyben én, ekkor (1938) azonban még nem ismertem. Lindauból hajón mentem Friedrichshafenbe, megnéztem a Zeppelinek lakóhelyét, továbbhajóztam Meersburgba, régi szerelmemhez, az 1848-ban meghalt kitűnő költőnő várkastélyába, vagyis a Freiherrin Annette von Droste-Hülshoff-múzeumba, ahol megismerkedtem a költőnő mai rokonságával; később leveleztem velük egy kicsit. Délután Constanzba hajóztam át. A tó másik partján a nagy hegyek már Svájc voltak. A fölött a táj fölött már jártam repülőgépen. Constanzból megint vonat vitt a nevezetes Höllental nevű vad romantikus hegyi tájon át Freiburg i. B.-ba. Ott 15-20 évvel előbb még Graféknál megismert öreg bácsi várt, Herr Reddersen, ő kalauzolt. (Fillérekért legelsőrangú zsilettpengéket vásároltam!) A Römischer Kaiserben szálltam meg. A Nemzetinek ott a szállodaszobában kezdtem fordítani az As You Likeot (Ahogy tetsziket). Még Freiburg előtt gyönyörű nyaralótelepek és falvak tömegét láttam a Fekete-erdő déli nyúlványai közt, elhatároztam hát, hogy oda fogok visszamenni. A vonaton (III. oszt.) egy tisztviselő külsejű, de egyszerű beszédű ember ült velem szemben. Kiderült, hogy földmíves! Az ő tanácsára (és mert különlegesen megtetszett a táj és a tó neve) egy Titisee nevű helyen szálltam le a vonatról. Hét-nyolcszáz méter magasban lehet ez a falu. A nagy Hotel Schwarzwaldban telepedtem meg, annak az olcsó dépendance-118ában. A nagy hotel társalgótermeit, étkezőhelyiségeit, parkját és strandját így is használhattam. Potom pénzen éltem, nagy reggelit fogyasztottam a főteremben, a vadászsöntésben ebédeltem gépiesen mindig ugyanazt a rossz német generálszószos húst, huszonegyszer egymás után, vacsorára pedig mindig már délelőtt megvettem valami felvágottat, sajtot és narancsot. Kora reggel egy kölcsönkapott kis asztalt kivittem a faházikóm mögé, egy olyan helyére a domboldalnak, ahonnan nem zavart az országúti forgalom érdekes és tarka látványa, és mindennap épp oly szorgalmasan fogyasztottam a darabot, az angol szöveget, ahogy delenkint a generálszószt. Egyszer-egyszer sétára mentem a mindenütt környező fenyőerdőbe, amely valóban sötétzöldes fekete. Erről jut eszembe, hogy ide mint a Dunánk forrásvidékére még elemis koromból vágyakoztam: megbűvölt a Fekete-erdő romantikus képzete. További részletezést azonban elhagyok, mert most jut eszembe, hogy erről a három hétről cikkem is jelent meg az Új Időkben… Elhagyom még a legkedvesebbet is, a jelenetet a verébbel, aki, amikor már alig voltak filléreim, két márkát adott nekem. (Számára hajított kenyérdarabkámat csőrével vagdosva a kavicsból kivillantott egy kétmárkás pénzdarabot.) Érdekes, hogy ugyanebben a Titisee-hotelben laktak évekkel azelőtt Bernáth Aurél barátomék. Aurélnak volt egy szép tájképe a Titi-tóról, azt a Pestet bombázó repülőgépek elpusztították, és csak az egykor nekem küldött fényképmásolat maradt meg róla.

Az Ahogy tetszik befejezése után még ott folytatólag nekiláttam az Amphitryon (Heinrich von Kleist vígjátéka) fordításának.

Mikor a Shakespeare-rel végeztem, hazatáviratoztam Németh Antalnak az örömhírt. Az utolsó két napon pihenni és szórakozni akartam, ahogy a többi nyaralók tették. Nagy rémületemre az derült ki, hogy alkalmatlan lélek vagyok a szórakozásra.

Kiindultam Titisee környékén a Schwarzwald legmagasabb csúcsára, nevét már nem tudom. – Aztán, már hazajövet, sokat kerestem a Duna forrását. Cikkem erről részletesen szól. Ezer forrása van. Donau-Eschingenben kiszálltam; amit ott márványkupolás kis épületben a Duna forrásának mutatnak, azt gondolom – csak kinevezték annak.

Én Passaunál úgy láttam, hogy a Dunába ömlő Inn nagyobb, mint a Duna (tehát a Duna ömlik az Innbe).

A vers, amely mellé ezt a sok fecsegést fűztem, egy déli séta, egy erdei ijedelemhangulat rajza és elemzése szülte. Nagyon szeretem.


Titi tó676 – Az előző verssel kapcsolatban erre vonatkozóan is mindent elmondtam. Ez a vers a szórakozni nem tudásomról szól.

119

Utazó szemek677 – Bay Zoltán egyetemi tanárnak, aki Debrecenben osztálytársam volt valamikor, az autóján, és első feleségével és Nagyklárával ebben az időben, 1940 körül sokszor kirándultunk. Nagy utakat is tettünk, pl. Nagyklára velük utazott Kassára, amelyet átmenetileg akkor kapcsoltak vissza Magyarországhoz. Ekkor Balassagyarmatra mentünk el, megnézni az én gyermekkori tájaimat, az Ipolyt és többek közt a Templom u. 10. számú házat is. Visszafelé már nagyon fáradt voltam, erről a lankadt, majdnem tétlen élvezésről, a látás gyönyörűségeiről szól a vers. Valahogy a Mátrán is átmehettünk, mert sok szerpentinre és hintázásra emlékszem.


Gyanutlan perc678 – Azt hiszem, egy másik szemüvegtémával kapcsolatban már elmondtam a dolgot: a celluloidkeret centrálbeli elégését és az én nagy bosszúságomat, amelyben a csodálkozás is éppen olyan nagy volt. Amit ott mondtam, az erre az esetre érvényes, és az Új szemüveg című versben csak a felfrissült látás élménye helytálló. Itt is minden a váratlan tönkremenésre, a halálra vonatkozik, mint majdnem minden versemben.


Az aranyhegy alatt679 – Pillanatnyilag nem jut eszembe, hol volt az „aranyhegy”, ez a nagy, sárga szalmakazal. De az bizonyos, hogy Bayékkal rándultunk ki valahova vidékre. Mint városból szabadult embereket, valahogy teljesen megbolondított a vidéki élmény. Hogy a másik doktor ki volt, nem tudom, az egyik dr. Bay Zoltán. Nyilván a társaság másik része is autóval jött. A Magdi ki lehetett? Bayék lánya? Ila = Bayné. (Tréfás emlékem, hogy Ila egyszer csókot ígért, ha verset írok róla. „Ki fogom írni a nevedet” feleltem én. A bolondos jelenet ábrázolása során erre alkalom nyílt. És a szép, kedves Ila, aki később igen sanyarú helyzetbe jutott, csakugyan megcsókolt érte.)


Munkanélküli a Dumaparton680 681 – Ez nagyon régi vers (1927) abból az időből, amikor Az Estnél felmondtak, és amikor már kezdett a nyomorúság lelkileg megtörni. Az Erzsébet híd pesti hídfője táján üldögéltem, valahol a Duna lépcsőjén. Öngyilkossági gondolatok is kóvályogtak a fejemben. Képzeletben főleg azt éltem át, hogy édesanyám milyen szomorú lehet a helyzetem miatt, s mennyire még inkább az lenne, ha tudná, belül mi van igazán bennem. Hogy őrültnek neveztem, az csak erős felnagyítása az ő elképzelt lelkiállapotának.


Kilátón Budapest fölött682 683 – 1940 körül egy ízben Kozma Miklósné Eszter és Kandó László festőművész autón felvittek a János-hegyre, ahol a végső magaslat, vagyis az Erzsébet kilátó alatt egy nagy vadászlakstílusú vendéglő állt. (Ebben voltam 20 évvel korábban Bányai (?) Zorkával; később több ízben Erzsikével.) Ez alkalommal a meredélyszéli szabad teraszon vacsoráztunk. Lent lassan ki120gyúltak az óriási Pest lámpái. Ők házvételgondjaikról beszélgettek, nekem az jutott eszembe, hogy íme, ott lent van vagy harmincezer ember, aki élete munkájával, vagy valahogy meg tudott hódítani magának egy-egy kisebb-nagyobb odút, saját házat, és megdöbbentőnek találtam az ügyetlenségemet.


Falusi lányok684 685 – Édesanyámat – sajnos – túl keveset vittem ide-oda magammal. Hajnalkát pedig talán egyszer sem. 1940-ben azonban dühbe jöttem magamra, és elindultam anyukával a miskolci gyorson Gyöngyösre. Az étkezőkocsiban uzsonnáztunk. Megrendítően hatott rám, hogy mikor délután bementünk uzsonnázni, kiderült, hogy szegény asszony még eddig sohasem utazott étkezőkocsin. „Nem mertem bemenni!” „Ilyen olcsó egy kávé, meg a vaj s a Margitvíz?” Ekkor tapasztaltam legközvetlenebbül, hogy a szegénység és idegenség lelki visszahatása milyen mélyre nyúlhat. Gyöngyösről autóbusz vitt fel, anyuka nagyon élvezte, mintha csak privát autója lett volna a nagy közös kocsi. Galyatetőn néhány napot töltöttünk; neki mint vasutasnénak még valami kedvezmény is járt! Hogy távozásunkkor az utolsó délelőttön a kápolna (?) felé bejárva a már megismert erdei utakat, hogy beszélgetett magában és félhangosan a bokrokkal és mezei virágokkal, azt későbbi nagy, talán karácsonyi interjú rám eső részében (Tolnai Világlapja?) megírtam, akkoriban frissen, gyorsírással följegyzett emlékek szerint, nagyjából szó szerint idézve. Nevetséges minden olyan állítás, hogy Galyatető megfizethetetlen és megközelíthetetlen lett volna szegények számára. A valóság az, amit az étkezőkocsival kapcsolatban már mondtam. A vers maga egy való történet, valószínű jövőt mond el egy Erzsike nevű szép szobalányról. A szállót hosszan metszi egy folyosó, és a nap véletlenül éppen végiglőtte ezt a csillogó „utcát”, én szemközt mentem a nappal, Bözsike fejét aranyglóriaként övezte a nap: innen a nagy káprázat. (Nem is beszéltem vele.)


Ősz a Galyatetőn686 – Ugyanakkor, ugyanott: egy kis poétikai lélektan.


Őszi erkélyen687 688 – Azt kezdem hinni, hogy ez szintén korai vers. Az Üllői út 31.-ből, ahol Kisklára született, Julcsa nénitől végre elköltözhettünk. Az Üllői úti külső klinika táján, a Gólya utcában második emeletet húztak egy régi házra, ott vettünk ki egy háromszobás lakást. Azt hiszem, 1927-ben. A lakás építéséről és belső kiképzéséről, meg az új főbérlői örömről már szólt egy versem, az Új lakásban. Ez a mostani amannak kortársa, de csak 15 évvel később jutottam hozzá, hogy Az Est-lapokban annak idején megjelent szöveget átjavítsam. Az erkély tehát a Gólya utcai. Hogy milyen betegségre célzok a versben, azt már nem tudom. Mindenesetre valami „immateriális” sóvárgás a vége, alighanem szerelmi ügyeim miatt.

121

Madarak689 690 – Ez már újra érett kori vers. A Volkmann utcai lakásunkban írtam, a feleségem szobájából nézvén ki az utcai kis erkélyre. Odaszórtunk – és szórunk mindmáig – télen mindenféle olajos magvat madárvendégeinknek. A madarak téli életéhez már gyermekkoromban fűz egy kedves emlékem; az, hogy Balassagyarmaton dolgozatot írtam erről a témáról, s az (II. elemis nívón) nyilván megkapó lehetett, mert tanítókisasszonyom, Kacskovics Márta a tavaszi iskolaudvaron megmutatta a többi tanítónak és Fröhlich Pál igazgatónak. Én még egészen apróka ember voltam, alulról bámultam fölfelé az irkára, melyet az igazgató a kezében tartott; s egyszer csak előkaptam a ceruzámat, s valami vesszőhibát fölfelé kijavítottam a papíron. Mindenki elnevette magát. Harminc évvel később aztán úgy szerettem a madarakat, ahogy a vers elmondja, vagyis szégyenkezve, hogy csak őket tudom kiválasztani a szeretet igazi tárgyaiból.


Kegyetlen út691 692 – 1942-ben irtózatos hideg tél volt, a vers egy hazamenetelt ír le, azt a pillanatot, amelyben már szinte félholtan bebukom a meleg szobába. A Naplótól mentem haza. Az útközi szenvedést az önmegfigyelés reális apróságai segítettek elviselni.


Kályha előtt693 – Kissé korábbi darab, fázékonyságomról mond el igazi vacogást.


Gépek694 695 – Az első versek egyike lehet – de máris látom, hogy nem így áll a dolog –, amelyben kora gyermekkorommal foglalkozom. (Ti. a Nagyanyám címűben is.) A gépek szeretetét ámultan sajátítja el minden gyerek, hát még a vasutasgyerek. Ez a jelenet még balassagyarmati (ahol két ízben is laktunk), de máshonnan is lehetne, hiszen nagydiák koromban, sőt még 22-23 éves koromban is előfordult, hogy felkéredzkedtem a „vezér úrhoz” (mozdonyvezető) egy-egy utazásom során.


A földgömb696 – Lóci kedvéért forgatható földgömböt vásároltam, és a vers abból a látványból nőtt ki, hogy a gyerek féloldalas pofozással időnkint rettentő gyorsan meghajtotta. Lóci valami földet forgató erőnek, végzetnek a képviselőjévé vált a szememben, amely erő percenkint 50-100 napot átétet az emberiséggel, a gömb pedig egy táncoló-keringő dervis fejévé torzult, amelyről akkoriban olvashattam valami hindu bűvészlegendát vagy hazugságot. Az élő és forgó dervisfej persze – éreztette a képzelgésem – unja a forgást-forgatást: a Föld unja az életet. Nem veszem bizonyosra, hogy ebben a versben világosan, érthetően ki tudtam fejezni a mondanivalómat.


A halottak697 698 – Amikor Mikes Lajos, Nagyklára apja Bécsben meghalt, egy ottani, számunkra ismeretlen szobrász gipszöntvényt vett az arcáról és a jobb kezéről. A gipszarc most Nagyklára díványa fölött lóg a falon, az írókéz Irmánál, a fele122ségénél egy kis üvegfedelű ládában van. Később Kemény László, a sógorom fényképek és emlékezet alapján krétarajzot készített Mikesről. Ezek a tárgyak szerepelnek – részben – a vers elején. A témát a gyermek Lóci becsülete, rettenetesen önző becsülete indítja el, amely többek közt arra is figyelmeztetett, hogy a halottakkal foglalkozni az élőknek nincsen ráérésük. Nagyon kegyetlen volt a kisfiú rámpirítása.


Lóci meg a számok699 – Lóci roppant könnyen fölfogta a tízes számrendszert, mesének tekintette és játéknak, ami pedig meglepő volt (és amit a pedagógiában talán hasznosítani is lehetne): rejtvénynek, feladványnak. Minden szó szerint igaz volt, amit a vers említ. VII. gimnazista korában valami gömbháromszögtani számítást – vagy bizonyítást – a tanult bevezetéssel ellentétben, saját magának egy ötlete alapján és azonos eredménnyel hajtott végre, amin a tanárja egészen meghökkent. Minden technikára kézügyessége, kombinációja, zenére és szervezésre igen kiváló érzéke volt és van.


Gyerekek közt700 701 – A kilenc-tíz éves Lócinak és társaságának emléke. Mindig ő volt a kezdeményező, a fő végrehajtó. Akkoriban az a kifejezés járta az elemisták és alsó gimnazisták közt igen gyakran, hogy a „svábhegyi víziló”: mindent a víziló csinált, ahogy máskor a pinty. Ugyanígy a „svábhegyi beteg szamár”, ez azonban – gondolom – pasaréti specialitás lehetett. Hát egy ilyesmikkel megtűzdelt nyári délután fiatal esztelenkedéseinek emléke a vers és az öregedő ember visszasóvárgása a gyerekkorba. (Akela = ismert szereplője a Kipling-féle A dzsungel könyvének.)


Bicikli702 703 – No, ez nem novella-költemény, hanem szinte epigramm. A Pesti Naplóban jelent meg egy vasárnap reggel, délben pedig megállt a Volkmann utcai lakásunk előtt egy szürke taxi, és a kocsiról Gombaszögi Frida „társalkodónője” (akinél 1944-ben bujkált) egy biciklit emelt le és hozott fel az emeletre: a művésznő ajándékát Lócinak.


Káprázatok704 – Egyszer Németországból hazajövet mikroszkópokat hoztam magammal, három úgynevezett „ceruzamikroszkópot” és egy igazi kis gépet, amellyel talán 250-300-szoros nagyítást lehetett elérni. Kis metszeteket készítettem borotvapengével vágható, hasítható anyagokból, fából, krumpliból, szöveteket világítottam át, bacilusokat stb. Meglepett in concreto látni az érzékelés relativitását, valóban túlvilágszerű jelenséggé vált, ami a hétköznapból elém tárult. A realitás rögtön légneművé kezdett válni a határaiban. Egyszer Kisklára lányomnak mutogattam a kincseimet, és míg ő az én csodáimat nézte, én őt magát.

123

Ima a gyermekekért705 – Sokszor szavalták régen, gyermeknapon, iskolai ünnepségeken. Egyszer azonban egy gimnáziumi igazgató átlátott a vers ki nem mondott ideológiáján és rémülten tiltakozott: „de hisz ez a vers istentelenséget hirdet!” Hát van benne valami. Inkább panteizmus. A verset nyilván az én állandó halálérzésem váltotta ki és a háborús feszültségek állandó növekedése.


Prológus szerelmi versekhez706 707 – Most egy csomó olyan vers kerül sorra, amelyet mintegy másfél évtizeddel korábban írtam és eldugtam. A versek túlnyomórészt Erzsikéhez szólnak. Ez a prológus mintha lezárta volna 1928-ban írt ilyen témájú költeményeimet. (Eszemben jut: elő kellene kaparni valahonnan azt a verset is, amelyben a „mint kést a seb” kép szerepel, és a Kínod: szabályok dialektikája címűt, amely a Pesti Naplóban jelent meg. Kiadni azonban egyiket sem szeretném, végleges feldolgozás nélkül, mert értelmetlen vagy pudvás részek jócskán akadhatnak bennük.) – Ez a vers, amint témája hirdeti, senkihez sem szól külön, hanem a férfi poligámiájának próbál magyarázatot adni.


Tíz éve708 – A B. Gizihez fűződő, gyermekkoromban megindult autoszuggesztiós távszerelemnek egyik megnyilatkozása. Itt egymás után három rokon témájú és hangszerelésű darab következik; másfélék már korábban is akadtak, pl. a Fény, …-ben. Teljesen gyermeteg maradtam mindvégig ebben a Gizi-ügyben. Az itteniekhez hasonló darabokból volt még jó néhány… én mérgemben (és szégyenemben, mert Mikes leszólta őket) megsemmisítettem őket; ez a három azonban előzetesen már megjelent a Pandora című irodalmi folyóiratban, melynek fél éve alatt én voltam a szerkesztője. (A Pandora egy modernebb Nyugat kívánt lenni.) A vers világosan érezteti a gondolat megszerkesztésének lassú, szerves átépülését a „vers libre”-ből a klasszikusabb zárt formákba. A nyugtalan stílus is lemondott a megafonhasználatról, de változatlanul élénk, vibráló, „józanul expresszionista”. Persze túlzás benne, hogy tíz éve „kétszer láttalak”, és hogy az elmúlt tíz év csak „a tiéd”. Sőt, az egész lelkiállapot valami feloldatlan ideggörcsre emlékeztet: szüntelen túlzásra. Talán ezért vállaltam aránylag olyan könnyen Mikes kritikáját (aki persze megsemmisítést nem ajánlott).


Vereség és fájdalom709 – A háttér: ami az előző versé. Irtózatos fantáziálások és értelmetlen, terméketlen dühök képe: így állt rajtam bosszút az élettelen eszmeiség. A kifejezés, hogy mint „gépész a gépeit”, természetesen a lelki önvédelem túlzása. A barbár király = Attila Róma előtt. Ez is szánalmas túlzás.

124

Mint járvány vagy zsarnok látogató710 711 – Látogatók zsarnoksága egész életemen át üldözött. A B. Gizi és Sz. L. neveket természetesen egyre többször láthattam az újságokban, ha nem is összekapcsolva. B. Giziről már összefoglalóan szóltam, úgyhogy többé nem beszélek róla (csak még a Tücsökben).


A tűkör vallomása712 – Egyik legrejtélyesebb versem, a kifejezhetetlen dialektikájának kifejezési kísérletei közül. A tűkör szót feltétlenül hosszú ű-vel kell írni és mondani, debreceniesen. A második strófában mintegy magam képviselem minden ellenségemet. A verset Nagyklára szobájában írtam. Kicsi korom óta foglalkoztatott az a furcsaság, hogy amikor az ember a szobában a tükör előtt van, akkor egyáltalán van; ha meg ellép a tükör elől, akkor megszűnik.


Intelem713 714 – Erzsikére is, Nagyklárára is illik, Nagyklárára jobban. Nem bírtam a szüntelen ellenőrzést. Itt már előfordul (talán először?) a szövegben az angina szó. A végéhez: csakugyan féltem, nemegyszer, nők mellett elaludni, merénylettől tartottam.


Szakítás715 716 – B.-né Ilonkára vonatkozik. Történetét már elmondtam. A vers különben régebbi anyag átdolgozása. Ilonkával ekkor talán már valamennyire meg is békéltünk. Egy ember tökéletes kiiktatása egy másiknak az életéből: ezzel dicsekszik szerzőnk. Más kérdés, hogy a pillanatnyi lelki rohamon túl sikerült-e neki. B. M. maga nem érthette, és talán első fogalmazásában sem látta a verset. A „barát” szó félreérthetetlenül nem a feleségre mutat, ugyanúgy, ahogy az „elmult örömöt” kifejezés. S a vége, hogy „Majd beszélgetünk ujra, egyszer, talán, ha észretérsz”, szintén arra mutat, ami szerencsére bekövetkezett, Ilonka kijózanodására. Ez a kijózanodás teljessé a Baumgarten-emlékünnepély kapcsán vált, erről már szintén szóltam.


Titkos követelés717 718 – Őszintén szólva, most már nem tudom, mennyi benne a konstrukció. Valószínű azonban, hogy főképp Erzsikéhez szól. (E tekintetben irányadó lehet egy emlékezésnek a papírra vetése, amelyet közvetlenül Erzsike temetése után, még az ő szobájában írtam kettőnkről V. Bandi számára első ízben, és a mostaninál még frissebb emlékezettel írva azt, ami eszembe jutott a történetünkről. Ugyanakkor, vagy kevéssel később összeállítottam azoknak a verseknek a címét is, amelyekhez Erzsikének részben vagy egészben köze volt.) Most már lehetségesnek gondolom, hogy a B. Gizi-komplexus is belejátszhatott. Legfőképp azonban énrólam, magamról szól a kompozíció.

125

Ujjaink719 – Itt kezdődnek az Erzsikéhez 1928-ban, a nagy fölfordulás idején írt versek. Csak 1943-ban adtam ki őket, kíméletből Nagyklára iránt és undorodva a nyilvánosságtól, amely egyes regényekben amúgy is meghurcolt. A nagy ellenőrzöttség miatt minden szerelmespárnál fokozódó értéket kapnak a lopott kis örömök, érintések is. Érdekes, hogy a vers végén már megint jelentkezik a „két öngyilkos szerető” gondolata.


Csók720 – Két egymást csókoló, szinte „evő” száj érzésének ábrázolása. Tetszik benne az ajakra felhúzott lélek és a kicsordulás.


Piros kis húsbarlang a szád721 – Szerelmi őrjöngés rajza, amennyire az egyesülés előtti pillanatra emlékezni lehet.


Még egyszer722 – Az előzőnek testvérdarabja, szinte variációja. És csakugyan: egyszerre írtam őket. A beszámíthatatlanság elismerése van bennük. Mindkettőt nagyon szeretem.


Kiránduláson723 – Ez is az Erzsike-sorozatba tartozik. A már említett budai hegyi kirándulások egyikének emléke. (Ez talán meg is jelent, már akkor.) Erzsike mindig sportszerű és akkor divatos rövid szoknyát hordott. Kirándulásainkon 10-15-en szoktunk lenni, ez alkalommal a Csillebércen voltunk. Nagyon nyugodt vers, az érzelem mélyen és erősen ül benne.


Mint még sohasem724 – Az előzőnek mintegy lelkendező, hálálkodó változata. Sohasem tudtam elfelejteni első teljes együttlétünket. De a többit se nagyon. Az utolsó előtti sorban a „ha van”, nem Erzsike esetleges lelketlenségére céloz, hanem általános kételkedésemre a lélek léte iránt; hiszen akkor én már rég ismertem Lange két nagy kötetét, a Geschichte des Materialismust, és azonkívül a kételkedésre én magam is rájöttem. Mások kételye csak támogatta a magamét. (Olvastam azonban ellentétes irányú munkákat is, sőt azok érdekeltek volna csak igazán!)


Latrok725 – Erzsike önvádjainak és a magaméinak a rajza egy rémálom képében. A két lator mi vagyunk, a bíró a lelkiismeret, a hóhér a szerelem, a gúnyolódó és megvető közönség a barátaink (és nyilván Nagyklára is). Nagyon szeretem ezt a verset, 18 soros ötös jambusos formában a Tücsökzene megfelelő helyére is átvettem. Kimondhatatlanul gyűlöltem, már amennyire tudtam (mert tartósan nem tudtam), saját erényemet és Bözsiét: azok kínoztak legjobban.

126

Gyönyör726 – Itt is az „igazak átkát” hárítgatom magamról, a testi szerelmet híva segítségül. Nem úgy értem ezt, mintha például az 1924 körül elkezdődött Erzsike-kapcsolat mellett az ilyesmit (az idegen nőket) elkerültem volna; nem, hanem arra utaltam a verssel, hogy mikor Erzsike elhagyott, azaz önvádjai miatt nem választott férjéül, mikor ezt megtehette volna, sőt velem még a baráti érintkezést is megtagadta (mintegy háromnegyed évig), akkor én dühömben és kétségbeesésemben egy darabig úgy kezdtem élni, mint nyolc-tíz évvel korábban.


Köszönöm, hogy szerettelek727 728 – Szeretem, hogy nem csupán erotikus vers, hanem emberi, és hogy Erzsike szüleit is emlegeti. Apja K. Károly (?) szabómester volt, anyjának már nem tudom a nevét. Az apja sovány, magas férfi volt, öregen halt meg, lehet, hogy tbc-je is volt. Anyjával Erzsike gyermekkorában igen rossz lelki viszonyban volt, félgyermekkori panaszait, novellakísérleteit (melyek később egészen ügyesek voltak) olvastam, és láttam, hogy igen gyötrelmes gyermekkora volt tömeglakásos helyen, folytonos szűkölködésben, mindenféle kísértésnek kitéve; érthető, hogy minél előbb menekülni akart ebből a helyzetből a férjhezmenetelével. Anyjával 1947–48 táján én békítettem lassan össze. Az öregasszony engem nem értett, de azt látta, tudta, hogy kitartóan szeretem a lányát, és ezért különös mértékben hálás volt. A Rákoskeresztúri temetőben fekszik; Erzsike apja még korábban meghalt. Volt Erzsikének egy testvéröccse, nyurga fiú, valami tisztviselőféle, szintén a tbc áldozata lett. Két ízben az ostrom utáni zavaros időkben az öregasszony Baross utca 16. (?) szám alatti lakásán én is megszálltam náluk, amikor Erzsike tavasszal átmenetileg visszaköltözött Pestre a bombaverte Ráth György utcai lakásából. – Ez a vers még ezeknek a rendkívül egyszerű öregeknek is hálálkodott azért, hogy ez a kedves Erzsike egyáltalán megszületett.


Emlék729 730 – Ezt az emléket még akkor írtam, amikor Erzsike a botrány kitörése után Nagykláráért elhagyott és a találkozástól is eltiltott. Egy idő múltán mindamellett járni kezdtem utána. Akkor laktak a Rózsadombon, az Eszter utca felső végén. Sokat csavarogtam a ház körül, hogy hátha találkoznánk véletlenül. Akkor a Törökvész út eleje és környéke még majdnem üres volt, beépítetlen. Mintegy 100-150 méternyire az Eszter utcától, balra a Törökvész úton valami majorféle földszintes ház állt, fent a domb tetején, a háztól pedig ápolatlan és kerítetlen gyümölcsöskert nyúlt le az útig. Egy tavaszi napon gyönyörű virágzó cseresznyefát láttam ott egyebek közt. Alatta, még régebben – kapcsolatunk idején – ültünk és ölelkeztünk. Ennek a heverésnek a helyét később, a szakítás idején télen is felkerestem, és csakugyan megcsókoltam. És ahogy régen Erzsikének igazi arca köré virágzó cseresznyeágat görbítettem, úgy most egy fehér 127zúzmarás ágat, amely hasonlított az egykori cseresznyevirághoz. És akkor a régi arc megjelent a virágkeretben! – Ennek a versnek volt egy régebbi változata is, lényegében ugyanez, Erzsikének azonban az tetszett igazán: azt melegebbnek, fiatalosabbnak mondta, ezt okosabbnak és hidegebbnek. Nem hinném, hogy előkerülhet valahonnan az a változat. Talán Erzsike levélkofferéből?


Itt, bent731 – Vége a régi szerelmi verseknek. Újra a förtelmes jelenben vagyunk. Igen undoknak éreztem, százféle okból, mindazt, ami körülvett, ellenségeimet és még barátaimnak egy részét is.


Álmok732 – Ugyanazt mondhatom, amit az előzőnél. Tűrőképességem: a nyomorult ember erénye.


Tapasztalatok733734 – A Sátán… idejében írhattam.


Radír735 736 – Szintén 20 évvel korábbi vers.


Gyönge szív737 738 – Majdnem határozottan tudom még, hogy Erzsikével volt valami zsörtölésünk, amely azonban nem volt egyedülálló. A fájdalom előzetes félelme íratta ezt a verset, 931-ben. Valami sanzonszerűséget érzek benne, úgy látszik, ilyen hangulatai is vannak a szívnek.


A buta szív739 – Ez már tetszik. A Pesti Napló ügyeire és egyik-másik emberére reagálok a panaszommal, és az egész világra, a fokozódó háborús veszélyre és világnézeti összeütközésekre. Az idő szemete = az események zsurnaliszta szemléletére.


Könyörgés a megváltásért740 – Általában a szerelemhez szólhat leginkább, vagy talán Erzsikéhez.


A tékozló fiú csalódása741 742 – Szintén azok közé a versek közé tartozik, amelyek A sátán… és a Te meg a világ nagy szünetének első esztendeiben íródtak. Mint minden ilyen versemet, ezt is átdolgoztam, de nyilván nehezebb volt a végső megmunkálás, mint egyéb daraboké, úgyhogy ez is a Régen és Most kötetre maradt. A tékozló fiú én vagyok, a templom vagy kincstár, melyet az első sor említ, a tiszta eszményiség babitsi emlékvilága, melyből számkivetett az összezördülésünk; apám természetesen Babits Mihály. Eleinte álomnak tüntetem fel a szituációt, majd középtájon azt mondom, hogy: „azt hittem”, hogy álmodom, s a végén, hosszú késleltetés után, amely a szenvedéseim ábrázolására ad alkalmat és időt, kimondom, hogy „csalódásom” nem álom volt csupán, vagyis hogy Babits Mihályt már akkor bizonyos értelemben vaknak tekintettem a realitások, 128az igazi becsület (ez én volnék) és a saját hiúsága és a hízelgői megítélésében. Ezt a verset nagyon nagy fájdalom íratta, és nagyon nagy szeretet és tisztelet és a javulás reménytelenségének teljes belátása. Mert hiába békültünk ki később, az eltelt idő már megemésztett sok élő erőt bennünk. Hogy az aranyszobák és gyémántcsarnokok mik, azt, remélem, nem kell magyarázni: a babitsi költészet csodálatos világa. Magamat a bibliabeli tékozló fiúnak azért mondtam, mert sok évvel előbb olyan éretlenül lázadoztam ellene. A Tücsökzene versei közt az egyik asszír-babilóniai témájú darab a megkérgesedve-megférgesedve kifejezést szintén használja, ahogy az asszír-babilóniai költészetben is folyton szerepelnek a visszatérő (zeneies) motívumok. Nem tudom, Babits Mihály sejtette-e, hogy ez a vers róla szól. Ha éppen olvasta az 1928-as év megfelelő vasárnapi Naplóját, én azt hiszem, akkor alighanem sejtette. Kérdés azonban, hogy az a tökéletlenebb variáns elérte-e szívében azt a hatást, amelyet 1943-ban a végleges kidolgozás talán elért volna. Sose beszéltünk róla. Már mondtam, hogy a verseim 20 és 30 között eléggé telítve vannak többé-kevésbé világos célzásokkal őreá, ahogy az övéi énreám. (Sőt, még Tóth Árpád utolsó kötetében is van öt-hat vers, amelyekben az ifjú titánkodás egy-egy meggombostűzése énnekem is szólhat. Épp a minap előkészítve Tóth Árpád új kiadását, lejegyeztem odahaza néhány ilyen „gyanús” költemény címét; legközelebb majd elhozom és akkor ideírjuk őket, ha megtalálom.)


Fegyvertelen743 – 1927-ből való. Ez bizonyítja, mennyire nem tudtam én a társasági tolvajnyelvet! Valószínű, hogy többnyire szerelmi gyalázkodásokról lehet itt szó („s akik egykor elcsábítottak, gyaláznak mindenféle nők”; ez a két sor Ilonkáról szólt, aki legalább két évtizedig tartó alattomos hadakozást folytatott ellenem, bár nem ő volt az egyetlen ilyen ellenség. Ez csak föltételezés, név szerint nem emlékszem rájuk.) – Lelki meggyöngülésemhez hozzájárult az is, hogy A sátán… után mintegy elölről kellett kezdenem a versírást, és hosszú évekig, míg csak különbet nem tudtam termelni az addigiaknál, illetve míg csak meg nem formáltam őket még egyszer, igen-igen mélypontra csúszott az önbecsülésem.


Ének és visszhang744 – Sajnos, ez is a régi fájdalmas évekre – 1927 – néz vissza, elsősorban szintén Babitsékra gondol. Volt bennem valami végzetes ügyetlenség, ha annyian félreérthettek. Hiszen itt nemcsak szenvedélybűnökről van szó, hanem gondolatiakról is, azokat pedig mégiscsak lehetett volna tisztázni. A vers közepén, ahol a fordulópont van, a „vén hegyek visszhangja” bizony Mihályra és Ilonkára céloz. Az egyes konkrétumokat, amik fájtak, már nem tudom, fájdalmaim jó sok évre tekintenek vissza. A „pénz, prolik, éhség” célzás nyilván olyasmire vonatkozik, amit talán bal felöl kifogásoltak, vagyis hogy ez az ember azért beszél csupán másokról, mert saját magáról beszél. A „sátán” és 129a „kevély” szavak Ady versére céloznak, s alighanem biblikus eredetűek. Meglep ma az a hullámzás, az a dialektika, amivel a 27 éves fiatalember gyors váltakozásban olyan ellentétes hangulatokban ringatja magát.


A siker szégyene745 746 – Emlékszem, hogy azon a vasárnapon, amelyiken megjelent a Naplóban, én Debrecenben voltam. Ez a vers csak egy évvel későbbi, mint a két előző, és mégis már dacos, megerősödött gerincet mutat: nyilván az érés eredményei és növekvő öntudata segítettek rajtam. (Az előbb már szóltam bizonytalanságomról A sátán műremekei kötet poétikájának megingása miatt, hiszen annyian szidták, például Füst Milán a Nyugatban, sőt barátok is óvtak attól a csikorgó zenétől és töredékkő tápláléktól, melyet az nyújtott.) A nagy önemelés képei, melyek között az egyik az alighanem még friss északi sarki repülésre céloz, nagyrészt persze fantazmagóriák, és legfeljebb azért bocsánatos bűnök, mert minden jobbravaló fiatal költő óriásnak képzeli magát. Furcsállom és nem helyeslem az utolsó négy sor túl éles tiltakozását „mindenki ellen”.


A rab Szapáry az övéihez747 748 – Túl vagyunk a régi verseken, de megint ugyanaz az ábrázolt helyzet. 1942-ben, mint a vers célzása emlékeztet, valami kisebb Baumgarten-díjat kaptam (összesen háromszor kaptam), mint amilyenre számítottam: ez a vers volt a válaszom rá. Úgy akartam megírni, hogy ne nyelvöltögetés legyen a dolog, vagyis eszmei-érzelmi témává alakítva. A cím gyermekkori emlékre néz vissza. Mint balassagyarmati elemista piros fedelű krajcáros irkákat használtunk. Volt vagy öt-tízféle rajz talán a belső fedőlapon, hátul pedig teljes 1 X 1, a negyedik oldalon pedig kis hazafias novella a címlap magyarázatául. Az egyik ilyen kép alighanem végzetes szuggesztiót tett rám. Szántóföldön egy eke elé fogott rongyos magyart ábrázolt, akit korbáccsal hajt hátulról gazdája, a török. A történet roppant hatással volt rám, nagyon szántam ezt a magyart. Gróf Szapáry Péter volt a neve. Törhetetlen volt! Ő nem fakadt sírva (ahogy én). Én könnyezve százszor megfogadtam magamban hét-nyolc éves koromban, hogy én is olyan erős leszek, mint ő. Évtizedekre elfelejtettem aztán a dolgot, de most, már szinte a halál előtt, egészen bizonyosra veszem, a régi kép tulajdonképpen milyen erősen belenyúlt sorsom alakításába.


Angyal749 750 – Sokszor feldolgozott témám, vagyis sóvárgás egy másik, lehetőleg tisztább életre.


Szeneka halála751 – A latin bölcselő tudvalevőleg forró fürdőben felvágta az ereit; időnkint én még azt az állapotot is jobbnak hittem akkoriban a magaménál, és persze erotikus és halálelképzelésekkel kapcsoltam össze (víz = nő). „Trükkös” kifejezés, hogy a „víz igyon ki”.

130

Vizió egy hangversenyen752 753 – A Válogatott versekben a címet annyival erősítettem, hogy „egy hangversenyen”. Tulajdonképpen az Operában történt a képzelődés. Az utolsó félsor kérdése már mintegy a „túlvilágról” kérdez vissza.


A festő a függöny előtt754 755 – Bajor Gizivel és színészeink legjobbjaival az Operában valami legfőbb állami segélyünnepet rendeztek, s arra engem kértek fel az összekötő szöveg megírására. A legelőkelőbb és legelegánsabb társadalmi hölgyek a kormányzóné védnöksége alatt élőképsorozatot mutattak be, és nyilván roppant nagy ára lehetett minden jegynek. A megbízásból csak egy prológ megírását vállaltam el, magát az összekötőt emlékezetem szerint Cs. Szabó Lászlóra testáltam át Kandó Laci útján.


Első éjszaka Kairóban756 – Véglegesen most kidolgozott, de már 1933-ban megírt vers. Sok ilyen van ebben a végső kötetemben. Az egyiptomi utazásról már beszéltem a Sivatagbannal kapcsolatosan. Ez némi konkrét földrajzi adatokkal is szolgál, és a megérkezés izgalmának rajzával. Az „Óh utazás, őrült szerelmem!” kifejezés mintha valami kissé hasonló szemszögű francia verscímre utalna, talán arra, hogy Beauté, mon beau souci… Szeretem benne a „mozgalmas és puha sötétben” kifejezést: a Földközi-tengeren át a hajón alig aludtam, annyira átéreztem utazásom alkalmi és egyszeri természetét. Ehelyett pizsamában a fedélzeten mászkáltam és a hajó orrán; fantasztikusan szép és újszerű volt. Az ekkor látott és fel nem jött telehold felkelésével kezdődik aztán az én kairói elalvásom.


Ramzesz kolosszusán757 758 – Kairótól vagy 30-35 km-re délre, bérelt autón kirándultam annak az újságírónak kíséretében, akivel Velencében már lefényképeztettük magunkat. Az ismert kisváros nevét már nem tudom, és fő attrakciójáról, vagyis az ott lábatörten heverő II. Ramszesz-szoborról a minap olvastam, hogy beszállították a kairói múzeumba, és ott fölállították. Az óriási szobor akkor még a földön feküdt, térd táján kettétörve, én felmásztam rá, uzsonnáztam rajta, le is fotografáltak és a kép nemrég még megvolt. Később valami Nílus-hídon vagy kompon (nem a kairóin) átkeltünk a túlsó partra, és ott megnéztük az úgynevezett lépcsős piramisokat (a Saccara sivatagban, vagy ilyen nevű faluban). Erről is van fénykép, egy kis szfinxet simogatok rajta. Itt csak szódavizet lehetett kapni a „korcsmában”, a korcsma deszkateraszán. Megnéztem az Ápisz-bikák föld alatti istállószentélyeit, és a nevezetes Ti főpapféle szintén föld alatti sírpalotát, a főpap feleségének nyugvóhelyét, a rengeteg ékírásos és egykori féldomborművel. A Pesti Naplóban három cikket írtam az utazásomról, lehet azonban, hogy Az Estben és a Magyarországban is. A vers végén a „Gyerekek gyerekeskedése” utalás a régi latin hexameterre: „Sunt pueri pueri, pueri puerilia tractant”.

131

Dsuang Dszi csontjai759 760 – Van három kötet angol fordítású kínai vers a könyvtáramban, tudásom egyik fő bányája. Egy este Csang Heng vénséges költő versét olvastam, aki szintén a filozófus Csuang-cet siratta. A vers úgy tesz, mintha ennél a pontnál elaludtam és a továbbiakat már csak álmodtam volna. Itt a vers közepébe tehát beépítettem Csang Rengnek a versét a magam gondolatával keverve a saját munkába. Ily módon Csuang-cenek legalább a csontjait, vagyis zörgő szellemét megszólaltathattam, miután egyéb verseimben már eltemettem. Utalások történnek saját Dsuang Dszi halála sorairól is, amelyek viszont az ő halálos ágyi beszélgetésén alapultak. A végén Csang Henggel elindulunk és én a felébredésbe érkezem vissza.


Buddha válaszol761 762 – Az orrszarvú-versnek testvére, szintén buddhista alapja van. Ez az alap a refrén. Maga a szerkezet is formai refrénekkel él, az is az imahengereket utánozza. A kényszer rávett bizonyos kis trükkökre: már elhangzott ismétlődő motívumokat későbbi idézésükkor csak félig, sőt csak egy-egy szó célzással jeleztem. Az indítás olyan, amilyen az A Párt válaszolé, vagyis az egész mondókát megelőzi egy saját elképzelt beszédem, amelyből legfeljebb Buddha idéz – mindjárt az elején – egyet-mást. Olvasmányaim szerint létezik valami felsőbbrendű buddhizmus is (amelyre a Bhagavad-gítá maga is ad példát), és ez a felsőbb buddhizmus megengedi a cselekvést és a teljes kegyetlenséget, amennyiben érdektelenek. A befejezés ilyenféle lelkiállapotáról, illetve felismeréseiről szól Buddhának, aki teljesen, embertelenül „ajánlja” nekem a magányt.


Más világok763 764 – A más világok a képzelet különféle világai, most elsősorban az Amphitryoné és a Kleisté. Ebben az időben a zugligeti villamos mentén, a Szarvas térnél – ahol tudtommal 849-ben Görgey Budát ostromló seregének vezérkara táborozott – volt egy Szarvas vendéglő. Óriási kert, lugasok sora. Esténként rengeteg vacsorázó népség. Délelőtt és délután azonban csak futó vendégek jártak magába az épületbe. Nagy tavasz, sőt nagy nyár idején azonban engem csöppet se bántott a tűző nap és a magány a forró kertben: rettentően élveztem az ilyen parázsló, fullasztó, illatos növényi környezetet. A vers a beleérző képességen alapszik: azonosultam a Kleisttel, aki a szeretőjét és magát agyonlőtte. Mindez a verses dráma fordítása során alakult ki így bennem, a munka egy órányi szünetében, miközben íróelődeimre és -utódaimra gondoltam. A vers nálam ritka alexandrinsorokból áll, rendkívül sajnálom, hogy a Válogatottból kifelejtettem.


Személytelen765 – Egyike ama számtalan versemnek, amely a világháborús és a szerkesztőségi feszültség szülötte. Kétségbeesetten igyekeztem objektív maradni. Itt még vádoltam is magamat az objektivitásom miatt. (Valami eszmei vagy talán szerkezeti párhuzamot érzek ebben és a Hazám című versben.)

132

Beszélgetés egy gyufaszállal766 – Egyik örök témám a szüntelen vitatkozás saját magammal, a dialektikus hajlam (ami nem egészségnek a jele). Társai: pl. A tűkör vallomása, Harc az ünnepért. Szerkezetükben is van valami rokon.


Ardsuna és Siva767 – Párbeszédekből álló vers, a beszélőket csak jelzi. Akkori vergődéseimnek egyik bizonyítéka. Ardsuna és Siva tudvalevőleg hindu istenek. A 4. strófában a „mindenség két fele falja egymást” utalás a Wertherre, melyet valamikor fordítottam. Tetszik a gondolat, hogy hát akkor talán boldogabb volnék, ha farkasnak vagy bogárnak születnék?


Az óriás intelme768 – A háttér, mint itt nagyon sok esetben: a privát viszonyom Földi Mihállyal, aki Miklós Andor halála után egy ideig diktátor volt a lapnál. A konkrét sérelmet, mely a verset kiváltotta, már nem tudom. Egy buddhista vagy hinduista olvasmánynak egy sora súgta az alkalmazott témát. Az imahengerek forgása ebben a versben már szinte állandó, különösen az első felében és a kettős strófazáró sorokban. A 3. szakaszban térek át a személyes panaszra.


Panasz és vigasz769 – A háttér: mint az előbbieknél. Az Estben jelent meg. A háború kitörésétől is féltem. Így keveredett bennem a saját keserűségem és a világé. De a reménykedés is. Előző nap, emlékszem, a hűvösvölgyi hegyek felé sétáltam, a Páfrány út fölött, mégpedig egyedül. Azt hiszem, hogy a zárósorban az „ági-füvi” jelző tatán Babits Vihar-fordításából került át ide.


Lecke770 771 – Háborús félelmeim közben egyszer a Volkmann utca 6. sz. előtti üres telek előtt haladtam el, mint annyiszor, ott, ahol a drótkerítésen az Ősöd és unokád című vers főszereplője, a convulvulus arvensis egyszer már verset súgott a szemembe. Most egy gyík állt az aszfaltjárdán, lihegett, és egy óriási hernyót próbált elnyelni, amely harmadakkora volt, mint ő maga. Szeretem azt a kifejezést a versben, hogy az állatka a zöld húst „szinte itta”. A hernyó a gyíktól félt kissé már elkésve, a gyík éntőlem, én a világnagy hatalmaktól. Az egyetemes kiszolgáltatottságot írtam aztán meg a küzdelem eredményében, a felháborító boldogságot a győztesben.


Meditáció egy zalai szöllőshegyen772 773 – Lakott Diszel községben (valószínűleg Veszprém megye) egy ősz hajú öreg ismerősöm, majd barátom, Botár Árpád. Az első világháborúban Románia hadba lépéséig a bukaresti magyar követség katonai attaséja vagy ilyesmije volt. Könyve is van kémekről és kémelhárításról. Én már csak megőszült öreg oroszlánként ismertem meg. Diszelben a helyi lap szerkesztője és tulajdonosa volt, és a szőlőhegyen egy kis háza, présháza volt neki. Meghívott, és egy magányvágyó keserű hetem során négy napot nála töl133töttem a présházban. A két utolsó napon Klára lányom leutazott hozzám. Roppant aszályos nyár volt. Engem nagyon megviseltek szerkesztőségi és személyi gondok, harcok, félreértések, rosszindulatú, dugott támadások, igen sötét voltam és bizonytalan. Épp azért százszorosan igyekeztem igaz és igazságos lenni. Lelkiismereti vergődésem képe ez a vers, a pártatlan üldözötté a pártosságot követelő világban (1938). Azután biztattam magamat. Szeretem a fölperzselt nyár leírását. Többet nem akarok mondani a háttérről. Nemrég egy barátom felesége (Dobrovitsné) említette, hogy Botár még él, ő és a présház népe számtalanszor emlegetik ma is 1938-as látogatásom részleteit, és hogy őriznek egy bizonyára ügyetlen rajzomat a szomszéd Csobáncról; ezt írtam rá: „aki szebbet akar, rajzoljon magának”.


Nehéz napokban774 – Szintén az előző témakör és hangulat: undor az emberi hazugságtól és félelem a háborútól. Az elképzelt halál romboló hatása az élő emberben. Mulatságosnak gondolom a fogorvosi kép beillesztését. Lassankint sikerült a vers vége fele megvigasztalódnom, mégpedig a szilvafára felkúszott tök láttán, amely igen vicces és kedves volt. A fa a Volkmann utca 6. számú telken állt. Kisklára szobájának ablakából szinte egy szinten láttam velünk a sárga tökvirág-trombitákat.


Magam ügyében775 776 – Ezekben az években a magyar ifjúság, az egyetemi diákság rohamosan radikálizálódott és modernizálódott. E. J. bejött hozzám Az Esthez, és meghívott a diákegyesületnek egy közös irodalmi estjére, melynek rendezését valahogy őrá bízta az új kulturális vezetőség. A Gólyavárban tartották. Ebben az időben jelenhetett meg újra nyomtatásban az én 1928-ban már kétszer (Pesti Napló és Széphalom) megjelent Vezér című versem végleges változata. Nehéz volt a verset megsúlyosítani, azért maradt ki a közbülső kötetekből. A Gólyavárban én is felolvastam, örülvén, hogy az eddig Ady-ellenes, konzervatív diákvezetőség megbukott. Ekkor a diákság hétfő reggeli lapja tüntető nagy cikket közölt az új diákszellemről és az estről. Ezt a cikket persze éretlenségek is megtűzdelték, ahogyan ugyanez idő tájt – vagy talán ugyanekkor – felfedezték frissen megjelent verseskönyvemben, a Harc az ünnepértben a régi Vezér verset, és megkérdezésem nélkül és a könyvben feltüntetett évszám (1928) elhagyásával leadták. Ezt persze a szerkesztőség és általában a baloldaliak s akik később üldözötteknek érezték magukat, új versnek fogták fel, Hitler vagy Mussolini dicsőítésének. Salusinszky szerkesztő Az Estnél sok uszító telefon után tiltakozó nyilatkozattételre szólított fel a diákság ellen. Én telefonon leszidtam az illető hétfői lap szerkesztőjét a kellemetlenségért, amit nekem okozott – (hát még azóta mennyit okozott!) –, és olyasfélét kértem Az Est aznapi első híreként nevemmel közölni, hogy „miként kassai, pozsonyi, prágai, brassói, New York-i és egyéb ma134gyar nyelvű lapok tudtom és megkérdezésem nélkül átvették valahol megjelent költeményemet – ugyanúgy tett ma is ez meg ez a lap”. Szóval ennél elítélőbb megjegyzést nem voltam hajlandó hozzáfűzni az esethez. Végül a nyilatkozatot Az Estből egészen el is hagyták. Nagy kár volt, mert a nyers tényállás közlése is sok ellenségem dühét csöndesítette volna. – Ezek az események nagyon megkínoztak, én tiszta lelkiismeretemet és függetlenségemet őriztem minden irányban, és ezt egy szerintem igen humánus versben kifejtettem. A verset Salusinszky kiszedette, de nem adta le, csak néhány napi gondolkodás után.


Vádak777 778 – A legutóbb is érintett társadalmi forrongás hol csöndesedett, hol erősödött. Nekem a Vezér vers miatt rémhíremet keltették egyszerre sok helyen (különösen jeleskedett e tekintetben A. Oszkár szavalóművész, most Kossuth-díjas). Ami botlást, igazságtalanságot csakugyan elkövettem, azért befele magam is megkínlódtam. De a németországi utazásaim és beszámolóim miatt rengeteg aljas hazugság özönlött körül, és nem lehetett védekezni… Az egyik frankfurti-berlini utazásomon a fele Nemzeti Színház is ott volt (Major Tamással és Gobbi Hildával)… Egy sereg magyarázatot már csak diszkrécióból és emberéletek kíméléséből sem publikálhattam! Társadalmi pletykák ellen tiltakozik ez a vers. (Hát még később mennyi pletyka volt!)


Társadalom779 780


Az első döntés781 782 – Történeti esemény, a müncheni (vagy bécsi?) döntés fölötti öröm. A társadalom (Budapest népe) minden szervezés nélkül estére felment a Szent György térre, ott a miniszterelnökség erkélyéről valaki, talán Imrédy, kihirdette az eredményt és beszédet mondott. Napokon át boldog lázban égett egész Magyarország. Nemcsak a részleges eredménynek, de annak is örültünk, hogy nem kerül sor fegyveres összecsapásra. – A vers az Új Időkben jelent meg.


Az Ipoly ünnepén783 784 – Szégyelltem környezetem és részben a félrevezetett barátaim terrorizmusának a hatása alatt hazafias verset írni. De mikor a visszacsatolási rádióriport szobámba lépvén [sic!] anyámat már a rádió előtt térdelni láttam, elszégyelltem és elsírtam magamat, és most már volt írnivalóm. Mondhatnám azt is, hogy ebből a versből nőtt ki a Tücsökzene emlékvilága. A „százados ének” = a Himnusz. A Kürtös-patak Balassagyarmat fölött ömlik az Ipolyba. A Katlan-gödörnél: ezekről is bőven szó esik a Tücsökben. Nagyon finoman visszatartott hazafias megnyilatkozásnak érzem a verset: semmi uszítás a csehek és a tótok ellen.


Örkénytábor felé785 786 – 1940 nyara végén, a várt rémség bekövetkezett, a magyar–román tárgyalások eredménytelennek látszottak, a hadak felvonultak a határra. Engem is behívtak. Én a gyalogsági tisztivizsga után 1918 végén tüzér135tiszti iskolába kerültem, azt azonban már nem végeztem el, mert közben kitört a Károlyi-forradalom és valamennyien boldogan szétugrottunk. De enélkül is nagy baj lett volna, mert míg a 3-as honvédeknél Debrecenben rendesen tanultam és (főképp D. Kató kedvéért, lásd Tücsökzene) gyakorlatilag is megálltam a helyemet, annyira, hogy mintegy 160 kortársam közül rangelső lettem, a tüzéreknél, Szegeden, illetve a lugosi sátortáborban már csak forradalmi titkos politizálással töltöttük az időt („el a németektől”, „éljen a pacifizmus”, „a szocializmus”… „a kommunizmus”… „Éljen Károlyi”, „Lovászy Márton”… stb.), annyira, hogy én a 100 oldalas tanulmányi jegyzetekből legfeljebb 2-3 oldallal voltam készen. A legénységet is őrült fejjel, dogmatikus igazságszédületben magunk ellen uszítottuk; Erdély elszakítására, illetve olyasmire, ami arra vezetett: Jászi Oszkár elveire és a Huszadik Századéira, míg csak fejünkön nem koppant a bunkó. Mert végül a román csőcselék majdnem ott fogott és lekaszabolt bennünket. Fegyvereink fedezése alatt vonultunk ki az utolsó vonatra. Én hazamentem Debrecenbe, közben megtébolyodott katonákként marhavagonokból lövöldöztünk ki boldogan az éjszakai égre. Debrecenből kerültem aztán Pestre. Mint egyetemi hallgató leszereltem. IV. Károly visszatérésekor Jászai Mari protezsáló levele kimentett az újabb katonaságtól, és ettől kezdve majdnem húsz évig békén hagytak. Mikor azonban szerveződött az új honvédség, én állandó korai változatában éltem a későbbi közismert „csengőfrásznak”. 1940-ben, mint ahogy diktálni kezdtem, behívtak, mégpedig tüzérnek, noha a tüzérséghez a történelem hibájából és a magaméból egyáltalán nem értettem. Az első budapesti hadtest „lőszerkezelő oszlop”-hoz osztottak be, amiről senki nem tudta, mi fán terem. Valami új német egyszerűsítés volt, amit mi érthetetlen komplikációnak éreztünk. Irtózatosan féltem nem a haláltól, hanem a hozzá nem értéstől! Ennek ellenére természetesen gépiesen hadnagy lettem, hiszen az I. világháborúból tisztjelöltként jöttem el, bár csak mint önkéntes tizedes kerültem vissza most a hadseregbe. Tisztjeim közül megemlítem Vigh Sándort, egyszerű, jóérzésű magyar ember volt, tudott rólam mint íróról, és amit tudott, enyhített nehézségeimen. Bevonulásunk után csak a Nyugatin bonthatta fel előttünk – „kis vezérkara”, az önkéntesek előtt – a zárt parancsot, hogy hova kerülünk. Első állomásunk a Duna–Tisza közén Örkénytábor tüzértelep volt. Ott hosszú hetekig megültünk, majd Kisvárdára és környékére kerültünk. A romániai akció ideje volt ez. Minden érdem nélkül, véletlenül jól dolgoztunk (nem úgy, mint például azok, akik valami erdőbe kerültek, és ott „kezelték a lőszert”), és gyakorlatból rájöttünk a formális tennivalókra. Ez azonban lassan alakult ki, eleinte háborút vártunk. Az Andrássy-laktanyából én vezettem ki az oszlopot. Indulásunkkor a családom és Illyés Gyula is kikísért. Volt sírás-rívás. Délelőtt érkeztünk Örkénypuszta állomásra, onnan gyalogmenet a lőszerkocsikkal a táborba. Percenkint új, idegen, barbárnak ható 136tapasztalatok. Az oszloppal (ami mintegy 150-200 ember volt) való összeismerkedés leírása ez az első katonaversem. Erzsikével ekkor három és fél hónapig nem találkoztunk, hacsak futó szabadságom napjaiban nem. Beilleszkedésemet a csapatba festi ez a nagyon realisztikus és igaz kép.

A versek miatt különben később, mikor a Magyarországban megjelentek Szvatkó Pál főszerkesztő idején, baj lett. Óriási nyilas és hadügyminisztériumi támadások értek mint dekadens és individualista és pacifista alakot, aki kigúnyolja a hadsereget. Egy nyilas cikk szóról szóra azonos volt majdnem a későbbi támadásokkal.

Az első katonaversemben említett „lányos ház” természetesen nyilvánosház volt. Végül összeszoktam a csapattal és a katonák megszerettek. Vigh Sándor hadnagy az új világban rosszul járt mint vitéz, elvették a teherautóját (civilben szállítmányozó volt), de nekem még nagy nyomorúságom idején egyszer ingyen szállította haza a Délivasútról a tüzelőmet. Kislányát felesége karján az ostrom első napján érte halálos golyó. Azt hiszem, most nyomorukban szégyenkezve nem mernek velünk érintkezni; legutóbb a Rózsadomb tetején laktak, el is megyek hozzájuk.


Kovács szakaszvezető787 – Esti vagonírozás után a Nyugatin, akárhogy tartottam is magamat, nem bírtam könnyek nélkül. Szégyenkeztem az altisztek, főképp egy ördögi képű szakaszvezető, Kovács nevű előtt. Később, Örkénytáborból már Kisvárda felé utazva a csapattal, a szörnyű arcúval szóban visszatértem a többhetes búcsúra a Nyugatin. Kiderült, hogy az ördögi küllemű ember ugyanúgy érzett, ahogy én! Ez megvigasztalt. Kovács szakaszvezető évek múlva is zsebében hordta a róla is szóló és a Magyarországban megjelent versemet.


A pirosszoknyás Gizi788 – Előléptettek szakaszvezetővé. Dombrád állomásról gyalogmenetben vittük a rengeteg felszerelést és magunkat Tiszakanyáron át Kisvárdára, hol megint hosszasan megültünk. Egy dombrádi nő összeállt az egyik legényünkkel, és hűségesen gyalogolt a Sanyija mellett a csapattal. A hűség tetszett. Az őrmester azonban jobban átlátott a nő szívén, és a fronton levő férjre figyelmeztetett bennünket. Támadóim kifogása: „a vers olyannak tünteti fel a honvédet, mint aki hajlamos hadba vonult bajtársa feleségét elcsábítani”.


Meleg víz789 790 – Hányattatásunk során egy ízben három héten át nem jutottunk fürdőhöz. Vigh Sándor aztán valamilyen kisvárdai gyár jól berendezett munkásfürdőjébe bekért bennünket. Ott tusolhattunk. Mint az előző versek mindegyikéből, ebből is baj lett: a csaknem másfél évig tartó és nekem rettenetes nyomozás után megint Kállay miniszterelnök intette le az egész ügyet. A 6. sor eredetileg így hagzott: „A háromhetes katonamocsok”.

137

Békák791 – Egy magas termetű, jó humorú önkéntes tűzmester volt ez a Buday, néha még most is találkozom vele. Egy ideig együtt laktunk Kisvárdán. Kisvárdai specialitás volt éltemben, hogy – főleg esők után – százezer pici béka lepte el a sáros, világítatlan utcákat, úgyhogy esténkint moziba menet vagy egymáshoz járván, folyton békákra léptünk és bakancsainkkal kikerülhetetlenül szétpukkasztottuk őket. Rettenetesen sajnáltam őket. A leírt képben semmi túlzás nincs. (A hadügy későbbi kifogása: „nyüzsgő halálfélelmet” emlegetek és hogy „vak sors gázol mirajtunk és egész népeken”.)


Álom egy lőszerraktárban792 793 – A cím eredetileg és az 1956-os kiadásban így hangzott, illetve hangzik: Álom egy lőszerraktárban. Kisvárdán és a szomszédos Nyírbaktán többek közt egy elhagyott malomban tároltunk. Ezek a robbanékony és féltett anyagok, amelyek láncrobbanást idézhettek volna elő, rendkívül felizgattak, ijesztettek. Gránátok, boforz-lövedékek, srapnelek, világítórakéták stb. voltak. Hogy idegességemet leküzdjem, mint ellenőrző altiszt, majd mint hadnagy egy délben fölöslegesen a rakaszokon szundítottam, kitéve magamat a képzelt vagy nem képzelt veszedelmeknek. A vers utolsó sora eredetileg így szólt: „…és titeket megrágott az egér”. (Kifogás: a sokmilliós értékű lőszerállományt meg akarom rágatni, ahelyett, hogy óvnám.)


Dinnye az önkéntesek asztalán794 – Örkénytábori emlék: a környező siralmas földekről egyik bajtársam egy gyönyörű sárgadinnyét szerzett, és barátilag föltálalta. Már a szaga elbűvölt. Rossz körülmények között mégis jó eredményt hozni létre: erről szól a szonett. Különösen kedvelem benne, hogy a dinnye úgy „szívta össze” magát, „ahogy én a verseimet”. Az utolsó sorban megkínált hadnagy a már említett Vigh Sándor.


1940 szeptember 5.-e Kisvárdán795 796 – Az ünnepélyes vers a katonaversek között; már az alkaioszi versforma is ilyen hangulatot indít; ezzel kívánt sértő ellentétbe kerülni az ünnepélytelenül realista, sőt drasztikus rajz. Ezen a napon kezdték meg bevonulásukat Észak-Erdélybe honvédeink. Én is örültem neki, és annak, hogy a háború közvetlen veszélye elmúlt. Akkor még Kisvárdán voltam a lőszerkezelő oszloppal. Van egypár fényképem arról a szobáról, amelyet az oszlop irodájának rendeztünk be. Ott főképp én dolgoztam és egy volt sporttudósító, okos ember és nagyon szkeptikus, nevét már nem tudom, akkor tűzmesteri rangban. A házigazdáinknak volt egy vagy két lányuk, néha moziba mentünk velük. Nagyon meghatotta őket, hogy épp egy költő került hozzájuk. Az Összes versek akkor még nem jelentek meg, de jól ismertek. Egyéb közöm nem volt hozzájuk. A kisebbik lánnyal utólag is váltottam néhány levelet, majd az összeomlás után valahol az utcán összebotlottam vele, akkor már férjhez ment; 138megígértem, hogy meglátogatom őket, de a dolog elmaradt. (Fényképeim az őrkényi önkéntesszobából is vannak, meg a pályaudvarról.) A ház udvarán történt a napiparancs kiadása. Nemegyszer én adtam ki, és nekem tettek jelentéseket, pedig akkor még csak hadapród-szakaszvezető voltam. A katonák közt sokat üldögéltem, beszélgetve velük az udvaron. Ezen a napon, szeptember 5-én indultak meg seregeink délnek, délkeletnek. Nekem Kozma Miklós egy igen előkelő privát levélben írta meg a közvetlenül esedékes dolgokat a bevonulásról. A mi további mozgásunk elmaradt, sőt egyik részlegünk, melynek én lettem a parancsnoka, Nyírbaktára került át. Ott a helyi földesúrék hívtak meg vacsorára, beszélgetésre; névről ismertek ugyanis… Visszatérek a bevonulásra. Én vezettem akkoriban az oszlop gazdasági ügyeit, élelmezési bevásárló voltam, zsoldfizető stb. A nagy napon az örömtől és jó várakozásoktól majdnem szétpattant a fejem. De krumplit kellett vennem és hagymát! Egymás után futottak át az utcán a szép autók. „Sajtó”, ez volt némelyiknek a felirata; egyiket-másikat megállítottam, ismerős újságírókat keresve, hogy üzenjek Kolozsvárra. De egyetlenegy ismerős arccal vagy névvel sem találkoztam. Előkelő úrfiak lehettek a vezérkari főnökség sajtóosztályáról.

(Itt jegyzem meg, hogy két évvel később aztán Csathó Kálmán véletlen protekciójára és Somogyváry Gyula százados jóvoltából én is erre a sajtóosztályra kerültem; Somogyváry százados azzal fogadott már mint hadnagyot, hogy ő csak százados, de én tábornok vagyok a költészetben. Megtartott azonban tüzértiszti mivoltomban, mert így a sajtóosztálynál is könnyebben segíthetett. Szóval hát egyénileg ettől kezdve könnyebb volt a dolgom, és távol tartottak veszélyektől, a fegyelem és az időbeli kötöttség azonban változatlanul nyomott. Még később az úgynevezett Képes Tábori Újság egyik feltüntetett szerkesztője lettem, de ez csak pro forma, hivatalból volt így, a lapot a Hadügyminisztérium szerkesztette, és én legfeljebb egy-egy baráti novellát tudtam benyomni a lapba. Ez a hivatalból elrendelt névleges szerkesztői munkaköröm, ez a látszat volt aztán az oka annak, hogy 1945 nyarán szintén voltam némi kényelmetlenségnek kitéve; Illyés Gyula szavatolására azonban egy délelőtt tartott az egész. Sajnálom, hogy nem jelent meg egy cikk, melyet saját magam írtam, címe ez volt: Kárpátok a Holdban. Tudniillik egy holdtérképen felfedeztem az ott Kárpátoknak, Appennineknek stb. nevezett hegyvonulatokat, s ezekről írtam. Egy interjút is csináltam: Bajor Gizivel, egy másikat Márkus Emíliával.

Felháborított és elkeserített, hogy milyen sorsot szánt nekem a Véletlen, nekem, a gyalogsági tüzértisztnek. Igyekeztem is szabadulni, folyton kéredzkedtem a gyalogsághoz, de sohasem tettek át. Most mint lőszertisztet „felmenthetetlen és áthelyezhetetlen” kategóriába soroltak és kérvényeimet elutasították, bár ha egyszer-egyszer ismerős magas törzstisztnek privátim elmondtam az esetemet, mind a hasát fogta nevettében a kínjaimon és csökkentértékűségi érzé139seimen, azon, hogy képzetlenségem következtében annyira féltem a tüzérdolgoktól.

Katonai karrierem vége az lett, hogy főhadnagyként, amit további esztendős szolgálatok automatikusan meghoztak, 1944. október végén, már Németországba hátrálóban egy emberséges ezredes, a parancsnokom, aki maga is költő volt – leszerelt és hazaengedett. És itt jut eszembe, remélhetően utolsó pótlásul az, hogy énnekem a katonaságnál 1919-től kezdve 1944 őszéig sehogyan sem sikerült igazoltatnom a 19-es kommün alatti magatartásomat.)

A kisvárdai nagy napon végül dühömben sírva írtam meg ünnepi versemet, ami persze hogy felháborodást keltett.

Kisvárdán láttam egyszer egy egész keringő égboltnyi varjútömeget. A kép később a Tücsökzene egyik sora lett.


Búcsú797 – Kisvárdán és Nyírbaktán rakodtunk vissza 36 teherkocsiba. Vigh hadnagy – akkor már főhadnagy – egy nappal előbb elengedett: Erzsikéhez mentem. Versem a katonák őrjöngő rakodómunkájáról és boldogságáról szól, amit én mindkét állomáshelyünkön láttam, hiszen folyton utaznom kellett vicinálison.


Vidéki állomáson798 – Az egyik állomáshely közti hivatalos utam során láttam a jelenetet, és a gimnazista Lócira, illetve a szénlapátoló gyerek hozzám hasonlóan katona apjára gondoltam.


Gyerekek799 – Mikor Kisvárdáról már az utolsó szekér is kigördült az említett udvarról, én még ott maradtam és megsirattam (vélt óriási) szenvedéseimnek ezt a színhelyét. Akkor láttam a leírt jelenetet.


Tavasz előtt800 – Háborús, már későbbi és még gyorsabb rémületek közt írtam, a magam biztatására. Kisklára szobájából néztem le a szomszéd üres telekre, melyen akkor még rengeteg piszok volt. Fájt minden embertelenség, de a feltámadó tavasz biztatott. Szeretem különösen ezt a két sort:

„kék s fehér úszó szigetek
tolják szét s össze az eget”.

Ima801 – Már folyt a háború. Herczeg Ferenccel autón mentem felolvasni Szegedre, ott ért a német–orosz háború megindulása, amit erkölcsileg kétségbeejtőnek tartottam. A lelki feszültségnek állandó legmagasabb fokát éreztem. Különösen a „ráérő időt” sirattam, az „idillt” a magam s „a többiek” nevében.

140

A földvári vadgesztenyefákhoz802 803 – Mindig úgy képzeltem, hogy a szerelem, a meleg és a bőséges ennivaló miatt a madarak tavaszi élete a legnagyobb boldogság a világon. Egy-egy gesztenyefa ötszáz szobás várkastélynak felel meg a madarak arányaiban. Érdekes, hogy az emberi telet már itt is említem, akár az idei, 1956 eleji téli verseimben.


Közel és messze804 805 – Néhány napot Balatonföldváron tölthettem tavasszal, 42-ben, Grafék, B. Gizi és Erzsike társaságában. A kezdeti idillikus ábrázolást már az első strófában kikezdi a közönséges „latyak” szó, bár az egész vers szép hangulatot és fájdalmat akar közölni. A közel az itthon, a messze a harctér. A 2. strófa mintha hexameterrel kezdené, úgy indul; de a költő rögtön elejti az ünnepi hangot, majd másodszor is elejti, mikor a vége felé ismét a távoli katonákra gondol. Kétségbeesett magányom, és azt hiszem, egyetemes emberiességem nyílt kifejezése a záró sóhaj: „Imádkozzék, ki kihez tud, s ki hogy tud.” Érdekes formailag az a hatodfeles jambusból külön rímsorral kiemelt, és az előző emelkedő ütemű sorokkal mindenütt ellentétes, vagyis ereszkedő 2-2 záró szótag. A verset a Kupa vezértől a hegyoldali szerpentinig terjedő ligetszerű, csalitszerű helyen gondoltam ki, amelyet évtizedek óta szerettem. Szívszorongásos fájdalmakra már itt is van utalás, ahogy bizonyára sokkal korábban is lehet.


Valami fájt806 – Az említett földvári napok emléke. Nagy vihar a parti kövek közé vetett ki egy halat, az ott megdöglött, a hangyák elhordták. Néztem az állat csontvázát, és szenvedtem a szenvedését. A vers tulajdonképpen énrólam szól. Formai érdekesség: hímrímes ötös jambusoknak utolsó három szótagja külön-külön sorrá kiemelve megint ellentétes verszenei hatást kelt a sorok közt: emelkedő és ereszkedő sorok váltakoznak és simán egybefolynak.


Nyár807 – Szintén Földvár. A Kupa mellett, a parkban, a templom felé, volt egy kis cukrászda – most is megvan. Annak a teraszáról néztem két lepke szerelmes táncát és égbe szédülő elröppenését.


A kimondhatatlan808 – Pár évvel korábbi. Üldözöttnek éreztem magamat (az „…” részéről). „Fogaid közül”: a homéroszi „fogak sövénye” = száj.


Az olvasóhoz – Utószó, prózában. Az Új Időkben jelent meg. Teljes egészében helytálló, legfeljebb még több versem sikkadt el, mint akkor hittem.809

141
A huszonhatodik év811 812
1951

Zavarban vagyok: ezt vagy a Tücsökzenét vegyem-e előbbre. A Tücsök-verseket ugyan korábban írtam, de a kötet utolsó, befejező részét jóval A huszonhatodik év után most készítgetem. Életrajzi, visszaemlékező versek időrendi helye amúgy sem kötött, tehát mégis azokat hagyom későbbre. (S közbe még beveszem a Valami szépet is.)

A verseskönyveim közül A huszonhatodik év a legegységesebb tartalmilag és formailag, amivel nem akarom azt mondani, hogy bármifajta efféle egység előnyt jelentene. A halottról, akit elsirat, előzetesen már kiadósan szóltam: nálam két évvel fiatalabb, egyszerű, szép, törékeny, finom jelenség volt, az idők folyamán (1924-től kezdve) nem egy verset írtam vele kapcsolatban, 1928-tól kezdve aztán nem egyet elhallgattam vagy elfátyoloztam. A halál után azonban semmi családi vagy egyéb emberi tekintettel nem törődtem, és – a kiadás reménytelenségétől is fokozva – szabadabban kimondtam az érzéseimet, mint valaha. A több évtizedes visszafojtottság nyilván meglátszik a köteten. A halál és a temetés körülményeit is mellőzöm most (mert már megvannak). A Farkasréti temető XIX/1-es parcellájában fekszik, a 2. sorban. Eddig úgynevezett sziklakősírja volt fakereszttel és sok virággal és mezei virággal. Tavaly decemberben kőkeresztet rendeltem sírja fölé és úgynevezett „párnát”, és ezen a párnán körülbelül az a szöveg áll, ami A huszonhatodik év dedikációja. A sírkő az idén március vége felé készült el. Kevéssel a halál után írni kezdtem mindazt, ami az eseménnyel kapcsolatban foglalkoztatott. Először a megdöbbenést, aztán a fájdalmat (ennek aztán nem volt vége). Mindig az erotikus vágyat és idézést, aztán a halál irtózatos voltát, eleinte őrjöngő felháborodással, később mind fegyelmezettebb és hidegebb fájdalommal – amely nem is olyan hideg! A kötet három részből áll, az első egészen kurta, megjegyzéseimet hozzá majd az egyes verseknél teszem meg, címe az, hogy Amit még látott. A második rész címe: A halála után, ebben 102 vers van. A harmadik rész egy Utóhang; a darabok, melyek belekerültek, a gyászév után készültek alkalmilag, és nagymértékben valaki más felfogásának a hatását is magába fogadva. A halott Erzsikéről Ferenczy Béni szobrász barátom 1951-ben több régi fénykép nyomán és az én utasításaim, valamint Vékes Endre (a halott fia) utasításai szerint egy idealizált rézplakettet készített. A plakettből öt vagy hat készült összesen, barátaimnak ad142tam őket. Borsos Miklós, a szobrász, az Iparművészeti Főiskolán a bronzról készített további 9-10 terrakotta plakettet, jóval kisebb alakban. Azokat is elajándékoztam kettőnk (Erzsike meg én) személyes ismerőseinek. Az arc élethűségét eleinte nagyfokúnak éreztük Bandi meg én, hogy úgy mondjam, „85%-osnak”, persze tekintetbe véve azt, hogy ez az elképzelt profil egy 30 év körüli nő arca. Ezt egy hónappal ezelőtt Bandival együtt úgy találtuk, hogy túlzás. Elvileg volt csupán hasonló Erzsike a képhez, valamikor, fiatal korában. Mindenesetre puhábbak, líraiabbak voltak a vonásai, nem olyan határozottak, mint amilyen a plaketten.

A versek formáját a véletlen szabta meg, az, hogy körülbelül egy hónappal a tragédia előtt foglalkoztam a kettőnk dolgával, amit már sok-sok éve nem tettem, és hogy az a két vers szonett volt. Majd az egyes daraboknál kitérek a megírás körülményeire, amennyiben emlékszem rájuk, hiszen ezek a versek már hét éve élnek, és én már el is hajoltam tőlük… Földrajzilag legnagyobbrészt Pesten, Igalban és Tihanyban írtam őket, és Ábrahámhegyen, illetve Kisörsön néhányat. Nagyjában egy évig foglalkoztam ezzel az esemény- és érzelemkomplexussal. Amikor a halál utáni első napokban észrevettem, hogy mi dúl bennem, egy vastag irkába oldalanként villámgyorsan lejegyeztem emlékeztető mondatokat vagy szavakat egy-egy jelenet őrzésére, és a füzet, a százlapos, igen hamar megtelt. A tervezett anyagnak persze csak egy részét sikerült megírnom, és egyébként sem tudtam a menetrendemhez ragaszkodni, hanem folyton újakat rögtönöztem. Tulajdonképpen egy lírai napló lehetne ez a könyv Erzsike légkörében. Erzsike mint állandó kísértet volt jelen abban az esztendőmben. Az évfordulóra aztán különösebben fölfigyeltem, és az idő tájt elhatároztam, hogy most majd kevesebbet írok róla, sőt abbahagyom. Nem akartam ugyanis olyan teljességgel hozzákötni minden érzésemet és cselekedetemet, ahogyan addig tettem. Lehet, hogy még egy negyedévig, sőt tovább is eltartott, amíg kiszoktam ennek a centrális élménynek a versbeli emlegetéséből; emlegetni – többen mondják és magam is úgy tudom – szóban még nagyon soká emlegettem. Sőt most is, bár egyre ritkábban. A költői háttér és a növekvő versanyag, továbbá az iránta megnyilvánuló előzetes érdeklődés föltétlenül hozzájárult ahhoz, hogy ilyen tartósságában megőrizte a heveny lelkiállapotot. Az utóhang versei közül öt-hatot már, hogy úgy mondjam, a versírási „leszokás” közben írtam, A huszonhatodik év utáni két évben, a továbbiakat az azután következő négy év során, az utolsót pedig, az Úgy legyen!-t 1956 telén. A gyászév után, ahogyan mesterségesen és fokozatosan elnyomtam a további szonettírást, úgy beszéltem a halottamról egy kissé még többet is, mint közvetlenül előzőleg: a vallomások és emlékezések a lírából beszélgetésbe szorultak át.

Tennyson In memoriamjának legjobb tudomásom szerint semmi köze sincs ehhez az én gyászénekemhez.

143
Amit még látott813

1. Önvád814 – „Önzésem szeret!”: sok futó nehézség adódott köztünk a sok-sok év folyamán. 1949 végén Erzsike mintha félt volna valamitől, amit titkolt. Ezek a gyanúim csak utólag támadtak, amikor a legkisebb mozzanatnak is jelentőséget tulajdonított a visszafürkészkedésem. 1949 őszén pl. teljesített néhány olyan dolgot, amit addig nem; pl. hajlandó volt befejeztetni a portréját, Lám Ilona barátnőnk nem elég jó művét. Utólag azt is láttam, hogy mintegy búcsúzkodott. Rejtett intézkedéseket tett anyagi dolgokban. Nyilván újból erőteljesen gondolt az öngyilkosságra, mint élete folyamán már több ízben. Ezt a verset 1950. január közepén írtam. Influenzában feküdtem, hanyatt fekve fordítottam az ágyban. Egy nap azonban munka előtt kedvem jött szétnézni magamban és magunkban, amit versben már régóta nem tettem. A versben említett „húsz év” tehát csak odavetőleges jelölés. Arról akartam írni, ami legelőször eszembe jutott Erzsikével kapcsolatban. Akármi jut eszembe, gondoltam, most megírom; tehát a kapcsolatunk alapvető tartalmát, azt, ami állandóan a legaktuálisabb volt köztünk. És mert a mondanivalóm túlcsurrant a 14 soron, rögtön folytattam egy második szonettben. Hiszen úgysem látja meg senki, abszolút nyílt lehetek. Biztattam benne Erzsikét, nyugtatni igyekeztem a hosszú kapcsolatból eredő bonyolult hűségemről. Csodálatosnak érzem, hogy az utolsó sor utolsó két szava az ő titkos félelmére utalt, hiszen biztattam a versben, hogy: „Ne félj!”


2. Ostrom után815 – Az előző szonett rögtöni folytatása volt. Az ostrom: 1944. december – 1945. január–február. A két börtön: rövid lefogatásom a II. ker. rendőrkapitányságon 1945 márciusában és áprilisában. „Komor igazunkért”: az örök magyarázkodásnak, az elhúzódó igazoltatásoknak az emléke. A második az Andrássy út 60.-ban ért véget. Péter Gábor órák alatt szabadlábra helyezett, Dienes Andor akkori százados (?) és író a tanú rá. A parancsot Erdei Ferenc akkori belügyminiszter adta ki Illyés Gyula kérésére és unszolására. Illyés Gyula elment a lakására, és őt magát személyesen is elhozta a kiszabadításomra. Mikor távoztam az Andrássy út 60.-ból, megkértem Illyés Gyulát, hogy vigyen el egy pár soros levelet a Baross utcába (10–15. szám között, egy öreg házba), ahova én esetleg nem kívánatos, hogy személyesen bekopogjak. Tudniillik Erzsike a megmentett kis zsidó tanítványaival szétlőtt budai lakásából Újpesten a befagyott Dunán át odamenekült még január végén az édesanyjához. (A gyerekeket a szüleikhez hazaadta.) Odáig menvén nagyjából tájékoztattam Illyés Gyulát ennek a szerelemnek a múltjáról és szorult helyzetünkről. Ő csak egy-kétszer látta Erzsikét futólag. Úgy tudom, Erzsike jó hatást tett rá mint közvetlen és egyszerű lény. Erzsike ekkor nem volt otthon, a levelemre azonban 144másnap felkeresett a Király utca 100/a (?) alatt, ahol éjszakára Baranyainé Erzsikééknél és az ő házigazdáinál szállhattam meg. – Az első, szintén rövid börtönöm egy hónappal azelőtt volt a II. ker. kapitányságon (Bimbó út 7.). Első alkalommal két és fél napig (az Andrássy út 60.-ban csak pár órát), a második alkalommal másfél napig voltam bent. Akkor is Illyés Gyula mentett ki. Ezt a két börtönt megelőzően 1944. december 31-én sok ezer más emberrel a pincéből kihajtva Budakeszire, ott egy barlangban éjszakáztattak, és pár nap múlva katonai igazoltatás után Lócival együtt hazaengedtek. 1945. január 15-én egy Lukácsné (most Horváthné) Katja nevű pesti asszony fegyveres kísérettel egy hűvösvölgyi parancsnokságra beszállíttatott, de onnan kihallgatás után az orosz őrnagy elengedett. 945. február közepén ugyanez a Katja a budai rendőrség főparancsnoka volt, és a Budenz út és a Hidegkúti út sarkán levő nagy iskolában székelt az egész budai összesített elöljárósággal együtt. Egy nyomozója meglátott az épületben, eléje vitt, és Katja rendőri felügyelet alá helyezett, heti kétszeri jelentkezés kötelezettségével. Iszonyú volt a viselkedése. Ennek ellenére mint magába szálló régi társaságbeli ismerős később némileg mellém állt (?) , és egy váratlan, állítólag még rosszabb helyzet kivédésére lakásomon internáltatott 1945 márciusában. – – –


3. Képzelt képzeleteddel816 – A halála után került elő a leveles kofferből. Hévízen írtam. Én talán egy hétig, tíz napig voltam ott, valószínűleg 1948 telén. Tompa dr. barátom vitt oda, valamilyen apácák szállodájába. Erzsike egy-két napra meglátogatott. Hazautazása után soká néztem távozó autóbuszát – egész hazáig kísértem a vonatútját. A verset levélben elküldtem neki. Szépnek tartotta, de azt mondta rá, hogy túlságosan játékos és bonyolult a helyzetrajz. – A vershez még: Danténak a Pokolban van egy sora, melynek írás közben kikerülhetetlenül eszembe kellett, hogy jusson. Vergiliusról, a vezetőjéről mondja benne Dante, hogy: „Gondoltam, gondolja, hogy gondolom.” Vagy pedig: „Azt hiszem, azt hiszi, hogy azt hiszem.” Valami ilyesféle lehet. A helyzet, hogy tudniillik rajta átszűrve voltam csak kíváncsi a magam lelki tartalmára, természetessé tette, hogy mintegy próbáljam én is elmondani a dantei gondolatot; én a magam megoldását szebbnek tartom. Ezt a verssort különben megismétli a Szörnyeteg játék című szonett, a halál után, a 93. számú.


4. Vezeték – Saját magamhoz beszélek benne; általában szól csak a szerelemről, de tudom, hogy leginkább Erzsikéről, tehát joggal kerülhetett A huszonhatodik évnek ebbe a részébe, amikor a kofferhagyatékból előkerült. Ez a vers egy-két évvel hamarabbi keletű, a Képzelt képzeleteddelnél is. Az eddig megtárgyalt négy szonett formailag eltér az ez utániaktól, amennyiben a halál utániak tercináinak speciális rímképlete van: aaa bbb.

145
A halála után817

5. Ami közbejött818 – A halál utáni első versek egyike. Körülbelül egy hónappal íródott az első rész két verse után. A Ráth György utcai lakás konyhájában kinyúlt halott képe volt előttem. Ahogy a hír vétele után taxin odasiettem, és a jelen levő Bandi beküldött hozzá. Rendőr kísért be, hozzá nem nyúlhattam, csak a haját simogattam meg, és a sima homlokához ért utoljára az ujjam. Hosszú hálóingben feküdt a gázrezsó előtt és alatt. Fölnyújtott keze dermedten állt, mintha éppen megnyitotta (vagy mintha elzárni akarta) volna a gázcsapot. Egy pohár alján víz és fehér pormaradvány mutatta, hogy előzetesen luminált vett be. Minthogy Bandi régebben rendőrtiszt volt, a rendőri bizottság a boncolást elengedte. Az öngyilkosságot a körülmények különben is teljesen nyilvánvalóvá tették. Éntőlem csak azt kérdezte a vezető, hogy milyen minőségben vagyok jelen. Zavaromban azt mondtam, hogy a család barátja vagyok. Életemnek legnagyobb megrendülése lehettek ezek a percek. Utána a Margit híd budai hídfője közelében egy cukrászdába mentem, ahol már régebben megbeszélt találkozóm volt Illyés Gyula barátommal. Őneki mondtam el először a haláleset körülményeit. (Aznap délután pedig Németh Lászlónak, akivel teljesen véletlenül találkoztam a villamoson.) Február 16-án azután mind a ketten eljöttek a Farkasréti temetőbe, a temetésre. Gyula azt mondta, hogy kár volt annyira titkolóznom, sok kényelemtől és örömtől fosztottuk meg magunkat a rejtőzködéssel. De hát ez már így tartott (a rejtőzés) 1928 óta, amikor a „botrányos” viszony zárt körben kiderült. (Megmondtam én magam Nagyklárának.) De erről részletesen szóltam már másutt.

„Örök dolgok kezdődtek”: 1) maga a halál; 2) az első pillanatban megszületett bennem a rettenetesen heves akarat, hogy jóvátegyem mulasztásaimnak azt a részét, amit lehetett, vagyis elsiratom szegényt, ahogy csak kitelik tőlem. „Papi s cézári erők”: se vallási, illetve vallást, közmorált respektáló polgári felfogás, családi tekintetek stb., sem pedig R. diktatúrája. „Huszonöt év”: itt pontos az időmegjelölés. A rímelhelyezés ebben a szonettben már teljesen előírásos, ti. a legnagyobb nehézségeket vállaló a négy első sorban; a tercináéban pedig háromszor ismétlődik két rím – ez a nehézség tekintetében teljes erőfeszítést kíván, de általában szokatlan az aaa bbb megoldás. Azt akartam, hogy formai oldalról is rögtön rá lehessen ismerni ezekre a szonettekre. Az egyes verscímeket később adtam, mikor kezdtek rádióban elhangzani vagy lapokban megjelenni, 1955-ben és 56-ban.


6. A hír – Vékes Bandi felesége, Ica telefonálta meg, 1950. február 12-én, egy vasárnap délelőtt 10 után. Éppen borotválkoztam, és 11-re megbeszélt cukrászdai randevúmra igyekeztem Illyés Gyulához. Bandiék egy-két nappal előbb 146jutottak a telefonjukhoz. A telefoncsöngésre átmentem Lóci szobájába, ahol a készülék állt, Lóci még ágyban feküdt, reggelizett. A lány takarított. Ica hangja nem tudott semmit sem mondani legalább két percig, csak zokogott. Az előzmények után (Erzsike hetek óta tartó gyanús viselkedése, a gyermekszerencsétlenség, az ideg-összeroppanás, Máday dr. szerepe stb.) lassan magamtól kitalálhattam, hogy mi történt, és végre a hang is megszólalt: „Meghalt… Gáz, méreg… Bandi ott… Várják a bizottságot…” Lóci és a lány dermedten és szótlanul néztek rám a titokzatos hallgatás miatt, énnekem az arcom se rándult meg, csak két-három szót kérdeztem teljesen tompa, fakó hangon, s mentem befejezni a borotválkozást. Akkor Lóci utánam jött: „Apu, valami baj történt?” Muszáj volt tájékoztatnom és szavát vennem a hallgatásra. Azt hittem, a következő napokban egyben-másban őneki kell majd engem helyettesítenie. Ezalatt Nagyklára és Kisklára a negyedik szobában ült, és semmiről nem tudott persze. Lóci, mintha ekkor üttetett volna férfivá. Nagyon komolyan és korrektül viselkedett. A borotválkozásos jelenetről szól a hetedik vers is. Aztán taxiba ültem és fel a hegyre Erzsikéhez, majd le a cukrászdába.


7. Bolond tükör – Szintén a legelső halotti versek egyike. A könnyek némán és megállíthatatlanul folytak és véstek utat a fehér habba az arcomon, napokon át, valahányszor az első pillanatot ismételték reggeli toalettcselekedeteim.


8. A jó hatalom – Szintén az első versek egyike. Ezeket a verseket az első napok és a temetés izgalmai után rögtön írni kezdtem. Azt hittem, sose jelennek meg. A halál hírét a két Klára körülbelül három héttel elkésve tudta meg. Valamelyik rokon nő ugyanis a Magyar Nemzetben olvasta a gyászhírt, és több áttétellel lassan a házba is eljutott. Addig rólam, mint utólag megtudtam, azt hitték, hogy valami nagy (politikai) félelem izgat. A hírt Nagyklára a hozzá illő korrektséggel fogadta. Mikor hozzám fordult, nagyon emberien viselkedett; több hónapon át annyira jóban voltunk, mint már nagyon régen nem. Egy-két emléktárgyát Erzsikének el is fogadta, pl. a karkötőjét (amit eredetileg Erzsike tőlem kapott, Bulgáriából hoztam neki) ma is viseli. A szonett katrenjeinek 2 X 4 ríme megvan, sorrendjük azonban kivételesen rendetlen. – Kisklárával viszont sem a halál után, sem A huszonhatodik év verseinek megjelenésekor soha egyetlen szót sem váltottunk Erzsikéről.


9. Mindenütt ott vagy – Kísérlet a huszonöt év tájérzésekben történő összefogására. Mondtam, hogy míg Erzsikének nem volt saját lakása, sokat kellett vidéken és szabadban lennünk. „Út, orom, erdő” = többnyire budai hegyek, de a Balaton, a Bakony, a Mecsek, Esztergom környéke is… „Vízpart s vonatfütty” = Balaton-part, s néha a Duna… Örültem az utolsó sornak.

147

10. Mert sehol se vagy – Az előző téma, fordított, tehát kicsinyítő távcsővel nézve mintegy.


11. „Nem!”819 – A dühöngés verse a halál ellen. Egyszer már csörrentettem versen belül ilyen cintányérokat a legnagyobb düh kifejezésére s mint akkor, most a Siegfried gyászindulója adott szerkezeti ihletést. Ez jobb, ti. az ismétlődő szó a rövid: „Nem!” (A másik vers ismétlődő része: „Nincs pénz”) – A 9. sorban a szöveg csak implicite tartalmazza a „nincs” állítmányt, a szavalónak azonban hangsúllyal könnyen már ide lehet iktatnia a hiányzó szó hatását. – Fontos: a 12. sorban négyszer egymás után ismétlődő „Nem” szó különféle, folyton csökkenő, végül már majdnem elhaló hangsúlya. – A vers életrajzi érdekessége, hogy mikor 1951 végén valamelyik kommunista párttitkár (írószövetségi, azt hiszem, Máté) már meg akart szólaltatni eredeti versekkel a Csillagban, és e célból a hivatali szobájában összehozott az akkori szerkesztővel, Aczél Tamással. Aczél a versek ellen nyilatkozott („pesszimizmus, szubjektivizmus, halálhangulat”), és a komolyabb megítélésre mégis elkért tíz-tizenkét szonettet vagy másfél hónap múltán borítékban, minden kísérőlevél nélkül visszaküldte.

12. Új hazád – Az űrhajóról hat-nyolc évvel ezelőtt is tett említést egy versem. Sárga kikötők = kínai kikötők. Néger szigetek = melanéziaiak. Nagyon szépnek tartom a két utolsó sor eső ütemét a fáradtság, a lemondás, a végső csüggedtség kifejezésére. Az utolsó sor egy szótaggal törvénytelenül hosszabb a kelleténél, amit a kapkod a és a képzelet magyaros ütemezése a kiejtésben kiegyenlít. (Különben is valami rendetlenség és nyújtott menet a versekben itt-ott javára válik a túlságosan egyforma dallamnak.)


13. A meghitt perc – Igen boldoggá tett a perc, amikor megírtam. Még mindig pesti vers, a legelső hetekből. Írás közben csaknem elpárologtam, csaknem fölszívtak az úgynevezett látomásaim. Rendkívül örültem ennek a félálomszerű hangulatnak, a rejtegető nyugalom áruló volta kifejezésének. És hát az utolsó sornak, amelyben a már fölébredt öncsalás még mindig őrizni akarja a szenderét.


14. Emlék a szivednek – Talán nem is szerelmes vers, hanem kritikai szemlélése a bennem volt érzéseknek, amelyeket meg akartam írni, és a módnak, ahogyan akartam. A hangsúlyozottan nem „dalos” hang a természetességet tünteti fel szükségletnek, ami nagyjában megfelel mindenkori modoromnak. Lényeges a 9–11. sor, mint parányi utalás az Ars poeticára. A végén a „szeretlek” szó akarattal céloz (bár csak kétszer futotta rá) a régi Te meg a világ-beli kis szerelmi rögtönzés hármas zárószavára: „szeretlek, szeretlek, szeretlek”…

148

15. Csillag – Testvérverse a Latrok című régi költeményemnek. Azt, hogy „törvényen kívül, mint egy állat” a Semmiért Egészen című emlékezetes versemből vettem ide. Azt a verset eredetileg a feleségemmel kapcsolatban írtam, és csak kis részben játszott bele az érzés Erzsikéhez, amely akkor már mintegy öt éve tarthatott. Később azonban úgy éreztem, hogy Erzsikét is erőteljesebben beleszámítottam ebbe a versbe, mint gondoltam: utólag igazolódott be mindjobban rá. Ide azért is vettem be, mert ő aztán igazán „állati törvényenkívüliségben” élt (kiszolgáltatottságban, védtelenségben).


16. Tétova angyal – Egy 21-22 éves korabeli fényképe volt előttem Erzsikének, és a saját emlékezetem. Ez a vers céloz először az utolsó sorában arra, hogy nem egyszerű halál volt a fájdalom oka.


17. Megszületés820 – Ez a vers annyiban érdekes, hogy Erzsikének egy tényleges egykori, azonkori levelét parafrazeálja versben. Ti. mindenáron meg akartam szólaltatni szegényt, a saját szavaival vagy majdnem azokkal. A stílus itt persze sokkal emeltebb, a levél és az én visszagondolásom együtt szuggerált a vers írására. Erzsike akkori stílusa még nem volt olyan érett, nyugodt, mint a későbbi, hanem feszes és gyermeteg; az én stílusom itt talán kissé affektált.


18. Hova?821 – Eleje az 1932–33 körüli nagy utazásunkra céloz Csehszlovákiában. Arra Anton Straka cseh követségi kultúrattasé, személyes és igen jó barátom, aki tudott a dolgunkról, és akit Erzsikével is összeismertettem, hívott meg bennünket, kiügyeskedve valahogy két II. osztályú gyorsvonati szabadjegyet, amely egy hónapig az összes csehszlovák vonalra érvényes volt. Straka ...füreden várt bennünket; ez a találkozó különben nem sikerült, mert mi késtünk. Pénzemből két-három heti utazásra futotta. Keresztül-kasul bejártuk az országot, a Csorba-tótól Chebig és Pozsonytól Bodenbachig, sőt Drezdába is átmentünk két napra. A barlang, amelyet a vers említ, az úgynevezett Macocha-barlang volt, Brünntől délkeletre vagy 40 km-nyíre egy óriási, sokfelé ágazó, föld alatti tó; együtt csónakáztunk benne; gyönyörűek voltak a fény- és árnyhatások, melyeket a sziklás víz mélyébe rejtett villanylámpákkal értek el. Ezt a hű barátot, Strakát a háború során valami konspiráció miatt elpusztították a németek. Sok levelem van még tőle, és látható és láthatatlan kultúrkapcsolatunkról sokat beszélhetnék. Az utolsó 12 évben a demokrácia hírlapjai beszéltek Strakáról, de tudtommal csak egy említette futólag azt, ami a leglényegesebb volt, a kettőnk viszonyát. – A vers további része szintén elpusztult közös ismerősökről szól. A „dilinós öreg” a Sváb-hegy tövében élt, a fogaskerekű mellett, a János-kórházon túl, valami utcában, amelynek Szamóca, Eper vagy Málna a neve. Az öreg maga eszkábált és rakott össze házikót és kertet. – „Kati néni” = mikor Erzsike bete149gen a Bakonyban volt, egy bizonyos jóindulatú Kati néni volt a háziasszonya. A „jó doktor” = Lévai…? – akinél néha vendégeskedtünk, s akinek anyósánál az Eszter utcában Erzsikéék az anyagi összeomlás után az alagsorban laktak. Pletykás, negyedbolond vénasszony volt, de néha nála is megfordultunk. Az idén mondta valaki, hogy még él, és hogy óriási szenzáció volt neki A huszonhatodik év, melyet valahogy felfedezett. – Az ő lánya volt a versben említett „Baba”; meghalt, de egy-két unokája maradt tőle az öregasszonynak. – A vers egész hangulata azonos azzal, hogy „hol van már a tavalyi hó?”.


19. Visszacsókolhatatlan – Ez a helyes cím. A „Visszahozhatatlan” a vers fölött és a tartalomjegyzékben is tévedés. Sok érzelmi vergődésünket emlegeti a vers, azokat tulajdonképpen a tűnődés váltotta ki, hogy velem maradjon-e Erzsike.


20. Kettős vereség – Erzsikének az utolsó hónapok és főleg hetek alatti készülő idegösszeomlásáról szól.


21. Huszonkétéves822 – Az első kora tavaszi versek egyike, őnélküle.


22. Utolsó magány823 – A harmadik sorban a „Jós, Szivem” = Erzsike, Kedvesem. A 18. szonettben említett „rémek titka” folytatódik itt azzal, hogy „gyilkos egyetértés” támadt közte és az éjszaka, vagyis a halál közt. A könyv itt mondja ki először az öngyilkosságot. „Az a végső délután” = az a péntek, amikor az egyik gyerekkel a villamosszerencsétlenség történt. Elmondtam már, hogy találkozónapunk volt, ő lerohant a gyerekhez, majd el Mádayhoz. Én késve érkeztem a Ráth György utcába, két órát vártam rá, közben Krilov-verseket fordítottam. Fél ötkor megjött Bandi és informált. Ekkor mentem én be Mádayhoz, hiába. Ők Graber Emmánál voltak, a szanatóriumba szállítás elmaradt. Mindezt csak este tudtam meg, amikor taxin felszaladtam hozzá; ez volt az utolsó életbeli találkozásunk, ez a negyedóra. Ő akkor már alig szólt, inkább csak nézett, némán és szomorúan; közölte, hogy nevelőnő fogja egy ideig helyettesíteni. Nem is hagyta, hogy búcsúzóul megcsókoljam, csak a homlokát. Kérte, hogy néhány napig most hagyjam magára, megjátszotta a gyógyultat. Szobájából kikísért a ház belső fenti erkélyére, és onnan nézte, hogyan megyek le körben a lépcsőn. – „Még egy őrült nap” = ez a szombati, amelynek tartamáról csak később tudtam meg egyet-mást. „Utolsó éjszakád magánya” = a szemrehányás magamnak, hogy aznap, szombaton este, megállapodásunk ellenére fel akartam hozzá ugrani, aztán mégsem tettem, pedig aránylag közel, Németh Lászlóéknál voltunk a Szilágyi fasor elején. Némethéknél nagy társaság volt, Nagyklára hivatali farsangi ünnepségről csak éjfél előtt érkezett oda. Én elég lélektelenül, önfeledten, kilenc órától voltam ott; majd fél tizenegykor odaér150kezett Tompa Kálmán közös ismerősünk, vele közöltem bizalmasan az előző napi ideg-összeroppanás történetét és várható fejleményeit. Ekkor azonban Erzsike nyilván már a legeslegutolsó erejét élte föl, és akkortájban követhette el az öngyilkosságot, amikor mi éjjel két óra körül gyalog hazaindultunk.


23. Föld alatt, ég alatt – Tavaszi vers, amilyen a 21-es számú. A 12. sorban Bernáthné kifogásolta a „bár lenne haszna is” kifejezést, hogy ez durva. A haszon, amire én gondoltam, a tanítás volt, melyet az élmény birtokában adhatok másoknak.


24. A változatlan tavaszban – Ez a vers egy évvel később szélesebb és elmélyültebb megtárgyalást kapott a 106. versben, amelyet persze az egy esztendővel több fájdalom emléke is nehezített. A táj, amelyről szól, ugyanaz, vagyis a János-kórháztól a Városmajor út mellett felfelé emelkedő hegyoldal, ahol annyiszor mentem a Hieronymi útra és a Ráth György utcába. Ezen a réten sokszor vissza is kísért a fogaskerekű aluljárójáig, a bokrok közt.


25. A végtelen pillanat – „Dac s gyöngeség” = ti. az én részemről. „Az életeden változtatni”: hogy ti. menj férjhez. Az „egymásra lelés” pillanata: az 1924-es.


26. Ugye, az voltál – „Nem úgy, mint míg tilthattad”: feszélyezett, hogy itt ellenőrzés nélkül beszélek, sőt csak úgy beszélhetek róla, tehát akár hazudhatnék is (ti. a versben). A veszteségnek ez is egyik formája. Közben: szerelmi magasztalás.


27. Bizalom – A cím rendkívül fontos kapcsolatot jelöl meg a szerelemben, az együttlétek meghittségében. Én nem voltam hű hozzá ez alatt a rengeteg év alatt; a „magam módján” azonban mégis mindig a legintimusabban voltam Erzsikével. Az összeszokottság és a soha meg nem szűnt gyönyör és következményei fűztek össze bennünket. Hűtlenségeimről nem beszéltünk. Valószínűleg csak halvány gyanúi voltak. Halála után ez az intimitás is igen hiányzott. Kezdettől fogva együtt voltam más nőkkel, a temetés után; egyik előtt sem titkoltam azonban, hogy nem tudok másra gondolni, mint Erzsikére. És akikkel együtt voltam, azok mind megértően viselkedtek, még ha azelőtt nem tudtak is róla.


28. Parancs – „Epilepsziás hatalom”: a kifejezés orvosilag, lélektanilag talán nem helytálló; én valami görcsös és ellenállhatatlan, fogvacogtató, megrázó érzést értettem rajta, amelyet más érzelmi vagy izgalmi területen is kisdiák korom óta sokszor észleltem magamon. „Huszonöt évig”: hány szerelmes hal meg 25 éves korában, férfi és nő; mi meg 25 évet mégiscsak együtt töltöttünk nagy gyönyörűségben.

151

29. Mi, hárman – A harmadik Nagyklára, a feleségem. Erzsike a barátnője volt, hét évvel fiatalabb rajongója. Ezért, őmiatta nem jött hozzám feleségül Erzsike, amikor az 1928-ban kitört botrány során tehette volna. Vezekelni akart, keresztény módra. A „húsz év”: itt is csak a nagy időt kívánja jelezni, a valóság huszonöt év volt. Hogy „ráfizettünk”: ezen azt értem, hogy a nyílt rendezés talán szerencsésebbé tett volna bennünket; mindenesetre tisztázta és lezárta volna az ügyet.


30. Keresztények – Van egy kis hangulati köze a két előző szonetthez: a keresztény bűntudatban gyökerezik, és abban, hogy gyöngék voltunk végleges döntésre, és hogy alkudoztunk. „Sorsunkat rendezni”: ez csak a hármas együttélés formájában lett volna lehetséges, ebbe azonban, amikor komolyan szóba hoztam, egyik sem akart belemenni.


31. Sohasem eléggé824 – Végső lakása előtt Erzsike egy nyáron néhány hétig egy kerti faházban lakott, a még kicsiny Bandival együtt. Akkor hagyhatta el a sváb-hegyi gyermekszanatórium-beli állását. A faház a fogaskerekű és a Diós-árok felett volt egy lassan emelkedő keskeny kis utcában, amelybe kocsi be sem mehet, jobbra-balra mindenütt kertek közt. Az utca neve valami erdei gyümölcsnek a neve, málna, szeder, szamóca vagy ilyesmi, bár egyik sem ezek közül. Galagonya (?). Ott egy öreg bácsinak volt egy magaépítette kunyhója és nagy virág- és gyümölcsöskertje. Erről az öregről a Hova? (18. számú) című versben is esett már szó. Lányával némi barátságban volt Erzsike, s ez a nő Gelléri A. E. feleségével, akit Erzsike szintén ismert (később egy gyárban dolgozott valahol Óbudán). A kertet és a házhoz tartozó rozoga, üvegverandás nyári lakot én béreltem, találkozásaink céljára. Erzsike halálakor az öreg már nem élt. Lányát négy-öt évvel ezelőtt még felkerestem, és szívesen megtenném most is, hogy adjak neki egy emlékkötetet, de csak vasárnap lehet elérni, és ez megnehezíti az érintkezést. Amikor én a régi időkben korábban érkeztem, bemehettem, a kutya már nem bántott. Erzsike halála után is eljártam egy ideig a találkozónk helyére. A verset különlegesen szeretem. Megemlítem még, hogy az említett kert a sarki telek, a nem tudott nevű utca és a fogaskerekű vonala derékszögében van.


33. A titkolt rém – Erzsike egész életében nagyon kicsinyhitű volt. Gyerekkorától fogva hitte, hogy neki kevesebb jár az élettől, mint másnak. Az öregedés félelmét is igen sokszor átélte. A vers közepe az ő idegösszeomlásáról szól, és arról, hogy homályos célzásait csak utólag lehetett világosan megérteni.

152

34. Folyton átlengsz… – Különösen a vers közepét szeretem, azt, hogy „nem vagy” sebén a „voltál vigasza” van, és hogy az „sajog”. „Meg kell ismernem minden emberit”: arra célozhattam, hogy nem akarok változtatni, idealizálni semmit e valóságon.


35. Annak neve825 – A halál utáni első májusban írtam, visszaemlékezvén számtalan szerelmi sétánkra és egy halála utáni ártatlan vizitelésre azon a tájon. Ezt a sétát nálunk volt üdülő sógornőmmel, Rózsikával tettem, akinek járkálás közben elmondtam nagyjából a dolgokat, illedelmesen, ahogy az asszony természete kívánta, és nagyon megkurtítva. A Hűvösvölgy felé, az Esperes út betorkolásától balra volt az a hely, a sűrűben. Nagyon fájdalmas volt az éppen úgy megújult erdő egyetemes örömét látni.


36. „Isten békéje!” – Az idézőjel nem a hadviselő felek régi Treuga Deiére céloz, hanem arra, ami a Bibliában is lehet, de amelyet én Goethe Marienbadi elégiájából ismerek, s abból, amit e két szó köré képzeltem.


37. Mulasztások – Ez már későbbi vers, vidéken írhattam. „Jajaim” = az, hogy a bolsevizmus alatti szenvedéseimet én mindig elsírtam neki, tehát átérzés révén az én terheimet is viselte. „Szárnyaszegetten röppent remények” = mindenféle útitervek, melyek persze sokkal többen voltak, mint ahányszor megvalósultak.


38. Darázsraj – A „barmok” = egyrészt a tényleges állatok, amelyeknek emlékezete olyan múlékony, másrészt a barbár emberek. A „hivők” = keresztények, akik meg tudnak nyugodni. „Az okosak” = a realisták és részben a zsidók, akiknek megnyugtató lehet, hogy nem oltódott beléjük kiskorukban a túlvilág hite. Lényeges kérdés, amelyről később (főleg az utóhangban) egyre több szó esik majd, az, hogy: „mit hibáztam s te hol s mért?” A „segítő sugallat” = amely onnan jött, „ahonnan nem hihettem” = a Nagykláráé, aki mikor a halálhírt jóval később megtudta, hozzá méltóan nagyon kedves volt hozzám: akkoriban néhány hónapon át Erzsike dolgában teljesen bizalmasak voltunk egymáshoz.


39. Kéküveg nyár826 – A kéküveg jelzőt (ahogy minden egyebet már régóta) a tömörítés vágya hozta a versbe. Erzsikével sokat utaztunk a Balatonra, persze bujkálva. Neki Szárszón voltak ismerősei, többször nyaraltatta ott a növendékeit is. Szárszón lakott azon a réten túl, amely után a vonat befut az állomásra, egy leszakadt oldalú domb tetején egy jókora, földszintes régi nyaralóban egy barátnője, Aranka (Gál Pálné), akinél én is többször voltam vendégségben, sőt meg is szálltam náluk. Egyéb balatoni helyeink közül emlékezetesebbek: Földvár (a part menti egykori Zrínyi Szálló), Keszthely (Hullám szálló), Hévíz… Ez 153a vers mindamellett nem ilyen utólag is felkeresett helyen íródott, hanem Kisörsön, Bernáth Auréléknál, nem tudom, az első vagy a második nyáron-e, a hegyoldali kiskápolna közelében. Ide Erzsikét már csak magam mellé képzeltem…


40. Egészség – A cím = a „totalité”, a „Ganzheit” értelmében, s egyúttal mint „santé”, „Gesundheit”.


41. Üldöző hiány827 – Azt hiszem, nyári vers, és hogy Bernáthéknál fogamzott vagy készült is el, Kisörsön. Utolsó sora a Mert sehol se vagy címűbe kapcsolódik vissza (10. vers).


42. Szárnyrakelt hangszerek828 – Az egyik legerotikusabb vers a kötetben. Igazán elbámultam, mikor az első nyolc sor olyan villámgyorsan kikerekedett a ceruzám alól, mintha már készen lett volna előbb is valahol (nem énbennem). A „legédesebb” szóval – utolsó sor – saját magamban jóvá akartam tenni azt a bántódottságot, amit Erzsike annak idején a Tücsökzene egyik versének egyik sora miatt érzett, ott ugyanis a legédesebb jelzőt B. Gizinek adományoztam.


43. Képzelt párbeszéd829 – Azt hiszem, ez 1951 nyarán készült. Az emlék alapja az volt, hogy Balatonszárszón két-három évvel a halála előtt, ahol a barátnőjénél volt megszállva, és egy nap ott maradtam én is. Azonban hosszú, társaságban folytatott beszélgetés, majd együttlét után, éjjel két óra tájban hirtelen úgy összekaptunk, hogy én felöltöztem és nagy kofferemmel lecipekedtem a kis állomásra; ott folytattam, ahogyan tudtam, az alvást a padon. Előzetesen pedig a nagy parkban. A reggeli autóbusszal Igalba utaztam. Erzsike nem tudott megbékíteni, akárhogy próbált; később pedig már nem mert. Én a háziasszonyától, Gál Pálné Arankától sem vehettem búcsút; emiatt Igalból egy nyílt lapon födött szavakkal bocsánatot kértem tőle, titokban arra is számítván már néhány nap múltán, hogy Erzsike szintén látni fogja ezt a lapot. Úgy is lett, azazhogy Aranka minden további nélkül legközelebbi leveléhez mellékelte Erzsikének az én udvarias soraimat: láthatta belőlük, hogy nem ütöttem dobra a fájdalmamat vagy vélt sérelmemet. Érdekes, hogy Igalban, ottlétem negyedik napján, amikor az óriási kert úgynevezett kőlugasában dolgoztam, és nagyrészt már elpárolgott belőlem a méreg, jött a lány és hozta az aznapi postámat, közte egy kis csomagot Erzsikétől. A feladóvevényen azonban ez állt: dr. Tompa K., Bpest, Kékgolyó u. 4. Nem akarta ugyanis, hogy az igaliak értesüljenek a létezéséről. A kis csomagban pedig az én éjszaka Szárszón felejtett borotvafelszerelésem volt. Így hát én is tettem egy be nem ismert lépést őfelé, ugyanakkor ő is egyet énfelém. Körülbelül két hét múlva aztán már megint írtunk egymásnak, majd 154találkoztunk, ugyancsak Szárszón. Erre vonatkozik a Képzelt párbeszéd 5. és 11. sora közt némiképp jelzett ellentét. – A „túlvilági férjem” kifejezésen azt értettem, hogy a képzeletemben halottan is mintegy élő asszony számára én vagyok a sok vers és a nyílt vállalás miatt, ami valóságban nem voltam, vagyis olyan intimusa, hogy ő „férjem”-nek mer szólítani, továbbá, hogy a halálból nézve ez a földi férj mintegy túlvilági férj. – Erre felelek az utolsó sorban én, amikor viszont őt „kísértet-feleségem”-nek nevezem. – Az, hogy „siratlak is már”, az én fejemben a vers megírásakor azt a mozdulatot idézte, azt a fölemelt kart, amely a halál percében talán mégis el akarta oltani a gázcsapot: utólag ő is sajnálta – mint néha feltételeztem – az öngyilkosságát. Azt hiszem, ezt is Bernáthéknál írtam, Kisörsön.


44. Maradék élet – A vers végéről úgy sejlik bennem valami, mintha Tihanyban írtam volna meg, Illyés Gyuláéknál, nyilván pár nappal az előző után. Itt még visszatérek Illyés Gyulának egyik megjegyzésére, hogy ti. ezek a szívben folytatott monológok Villon hatását mutatnák. Való igaz, hogy A test és a lélek vitája című Villon-verset én fordítottam, de nem hiszi semmiféle porcikám, hogy az súgta volna ezt a roppantul magától értetődő gondolatot a monologizáló dialógusra.


45. Tavaly még – Tudom, hogy Igalban írtam. A kertben, a kőlugastól balra volt egy csomó fenyő, ezek az első soron említett fák. „Vártál valahol”: arra célzok vele, hogy Földváron vagy Szárszón Erzsikével mindig megrendeztünk valami találkozót, Igalba érkezésem előtt vagy távozásom után. – „Noha tiportan, mint soha még”: politikai kesergés.


46. Csodálatos-rémületes – Bizonyosan tudom, hogy Bernáthéknál írtam. Akkori házuk nagy terasza azonban eszembe juttatja, hogy ez még Ábrahámhegy előtt, vagyis Kisörsön volt (de akkor ez a többi ábrahámhegyinek feltüntetett szonettre is áll; majd ki kell javítani). Nagyon lényeges érzésnek és gondolatnak hiszem a vers közepén az „elveszthetőbb” jelzőt.


47. Két halántékom között – Egy kicsit komplikált képet rajzol, amennyiben a „szikra” kilát belőlem és visszalát magába és ez a saját maga én vagyok. De hát a vers elhiteti ezt a lelki bonyodalmat is. „Mennyi rács” – mennyi tilalom, akadály! – „Legalább félig ma is” – megerősítése a 7. számon szerzett (Bolond tükör) szonett 4. és 5. sorának. Egész életemben sokat olvastam csillagászati témákról.


48. Idegen nő egy vitorláson830 – A nő, akiről tegezve szólok, egy baráti orvos felesége, Ch. E.-né, nemrég még híres szépasszony; semmi közöm sem volt hozzá. Véletlenül egyszer Szigligeten, ahol Erzsikével is jártam, összekerültem vele és 155ott nyaraló társaságával. Engem négyévi orosz fogságból hazakerült vőm, Várady Szabolcs kísért. Ch.-né éppen oda vitorlázott mint „kapitány”, ahova nekünk kellett mennünk, Boglárra. Sokan udvarolhattak neki, köztudomású dologként emlegették. A vers tanúsága szerint láthatóan tetszett nekem, azonban büszke voltam rá, hogy Erzsike miatt távol maradtam tőle.


49. Kétszáz napja – Nyilvánvalóan őszi vers, hiszen kétszáz napos halottat sirat. „S ami most még soron van” stb. – az én saját öngyilkosságom. „De rossz kivűled” – erotikus értelemben. Nagyon szeretem a zárógondolatot.


50. Ahol élőbb a föld831 – A vers Szárszóról szól, csak nem látszik rajta. A vasútállomástól mintegy fél km-nyire Szemes felé volt és van egy kis szabad strand. Előtte fűzligetek és talán néhány olajfa. Erzsike, ha itt nyaralt a neveltjeivel, ide szeretett kijárni, és ide hozott ki engem is, ha lent voltam. Az egyik füzesben kedves és egészen szobaszerű kis tisztást találtunk, nagyon jó volt öltözőhelynek és nászszobának. „Ez az a hely, ahol élőbb a föld”, elsősorban ez, de sok más, ahol együtt voltunk. Ide a halála óta, azt hiszem, eddig minden évben visszamentem. Ott állt egy nagy fa, forró kánikulában, délben ott szerettük egymást a nagy fűben. Utána fürödtünk. – A verset, azt hiszem, Tihanyban írtam.


51. Pár négyszögláb rét… – Kisörsön írtam, a strand és az országút közt üldögélve egy keskeny rétdarabkán. Aránylag rendkívül hamar sikerült megírni, főképp az első nyolc sort, nem is értem, hogy hogyan. A végét annál nehezebben tudtam megírni! Nagyon tetszik nekem a cím.


52. Tízezerszer832 – Ezt a verset még a Haynal-klinikán kezdtem írni, ahová 1950 tavaszán vittek be valami tüdővérzéssel. Közben tavaszodni kezdett. (Emlékszem,egy gyomorvizsgálat során, amikor talán ötféle vékony cső is lógott be a belemig és ki a fogaimon mindenféle kémlőcsövekbe, szintén írtam egy verset erről, és a versben szó sincs az undorító és kényelmetlen helyzetről, csak a rajongásról és a lelki fájdalomról. Remélem, majd megtalálom, melyik vers volt ez, mikor sor kerül rá.) A most szóban forgó verset a klinika kertjében, már tavaszi napfényben, egy padon üldögélve kezdtem elgondolni, amikor észrevettem a hangyák nyüzsgését a lábaimnál. De alighanem csak egy-másfél év múlva sikerült teljesen megírni. – „Hacsak oly szív nem” = ti. a Nagykláráé vagy Erzsike férjéé. – A „tízezerszer” csak úgy általában a nagyon sokat akarja jelezni; körülbelül annyi múlt el, amióta ismerjük és szeretjük egymást. Nagyon tetszik nekem az utolsó három sor és legfőképp az utolsó. A mondat olyan magabiztos kanyargása az első nyolc és fél sorban. Ami különben az előző versre is áll.

156

53. Szárszó833 – Hogy Szárszóhoz mi közünk volt, azt előzőleg már elmondtam. Egyszer, egy nyári estén, a gyorssal érkeztem le, Erzsike várt a sorompónál. Már kivett nekünk szobát, nem tudom, melyik üdülőben, ahol akkor ilyesmit lehetett kapni (942 vagy 43 nyarán lehetett ez). Az az üdülő volt, amelyik a vonat és a part közt a vasúttól Földvár fele a negyedik vagy ötödik ház lehet, akkor piros, esetlen oszlopcsarnoka volt. Egyébként ezt a házat bérelték akkoriban éveken át József Attiláék, akinek rokonai (nővérei, sógora) ilyen idegenforgalommal próbáltak üzletezni. (Makaiék.) Akkor még nem ismertem személyesen Erzsike szárszói barátait (Gálékat), de éjszaka felkísértem őt, úgy éjjel egy-kettő közt a vasút másik oldalán levő dombteteji villába, ahova a kert hátulsó bejáratán mentünk be (ő ott hált). Másnap egész nap együtt voltunk az én penziómban; délelőtt régi Baudelaire-versfordításaimat restauráltam, mert valahogy már esedékes volt az 1942- vagy 43-as kiadás. Nagyon szép néhány napot éltünk át. – Más alkalommal, illetve ekkor is, mindenfelé csatangoltunk a mi saját strandunkon és az 50. szonett „fájánál”, meg a nádasban. Ekkor más lakáslehetőségekre is bukkantam, a Petőfi Sándor utcában, ahol évekkel később együtt laktunk, alighanem a 22-es számú házban. (Ott a halál után is töltöttem egy nagyon fájdalmas magányos éjszakát.) A Petőfi Sándor utcában sokkal messzebb és az ellenkező oldalon egy bizonyos péknénél is laktunk. Az még évekig emlegette előttem a kedves nagyságos asszonyt. –Ezeknek az adatoknak és élményeknek a törmelékeiből épült össze 951-ben a vers. Tihanyban írtam. Utolsó félsorát tulajdonképpen Illyés Gyula írta a majdnem kész verset olvasva – ti. rámondta azt a 2-3 szót, ami rímbe és ütembe illeszkedve az egészet befejezte.


54. Maguk láthatnák benned – Szintén szárszói vers. Aki sajnálkozva emlékezik Erzsikére, az előbb említett pékné. – Erzsikének egy fia volt, második unokáját már nem látta meg.


55. Balatonföldvár834 – Ezt az emléket az teszi szentté, hogy nemcsak Erzsike emléke fűződik hozzá, hanem másoké is. – Ez a villa, amelyikről szó van, a parti sétánytól mintegy 4–500 méternyire van a parton, Szárszó felé. 1944 háborús nyarán a tulajdonosok vagy bérlők (németek?) már nem jöttek le és a leeresztett redőnyök valahogy feltörve lehettek, mert egy üveges zárt részbe, valami verandafélébe mi is bejuthattunk (Erzsikével). Ami nem ért volna jó véget, ha ott fog valami csősz. Később ezen a vonalszakaszon, 945-ben, helyenkint kemény harcok folytak Földváron is, és a villa romba dőlt. Ilyen állapotban láttam viszont, amikor 947-ben lementem újra a Balatonhoz. A villát egyébként azóta újjáépítették.

157

56. Légy ma te tiltás! – Húsz nappal a temetés előtti helyzetből indul ki. A végén nem a magam halálának tiltását kérem, hanem Nagykláráét, ő volna a „még egy” teher.


57. Szótlan válasz – Micsoda gonosz és mit kérdezett: e tekintetben ez a vers már fölveti a sokkal későbben írt, utóhangbeli A nyomorúlt!-nak alaptémáját (113. vers). Tulajdonképpen én akkor még arra a „nyomorult”-ra vonatkoztattam a „szabad halálod szótlan válaszát”. A vádoló búcsút azonban már magamra is.


58. Hiányzó köznapok – Az egyik legszebb és legigazabb és legáltalánosabb érvényű versnek gondolom. A hiányzó köznapokat, más szavakkal, Erzsike folyton emlegette.


59. Alkatrészemként – Néha elszörnyedtem az úgynevezett gyászévem alatt, ami tulajdonképpen másfél év volt, azon, hogy a halottamat milyen rettenetesen megnövelte bennem a vágy és a végérvényesség és az egész titokzatosság. Ezért elemeztem mintegy őt külön, önmagamban nézve, és őt mint egy tartozékomat nézve. Tulajdonképpen védelmi céllal írtam ezt a verset, hogy komikussá ne tegye az emberek visszaemlékezése; így kapcsolódott be az egész témába az „alkatrészem” szempontja.


60. Tihanyban – Már az első kétszavas mondat tisztességes, fátyolos, de nehéz erotizmus. Erre a mondatra felel a zárósor vége. Ami közben van, azokat a tihanyi heteket, sőt hónapokat jelzi némileg, amelyet ebben a lelkiállapotban Illyés Gyula barátomnál Tihanyban töltöttem. Lényegében magunk láttuk el magunkat; szombatonként rendszerint megjött a két asszony, vagy legalábbis Flóra, és előkészítette a következő hét felét. Mi, férfiak dolgoztunk, én erősebben, mint valaha, hiszen tele voltam az egyetlen állandó témával, viszont akkor még nem volt olyan mértékű fordítási kötelezettségem, mint egy-két évvel később. Azt mondhatnám, hogy e tekintetben szerencséje volt a könyvnek: soha máskor nem értem rá úgy és olyan kizárólagosan magammal foglalkozni, mint akkor. Általában két-három naponként született egy újabb szonett, néha hamarabb is! A kész és félkész termékeket Gyulával rögtön megbeszéltük, sőt megpróbáltunk versenyezni és lehetőségeket kitapogatni is, pl. az erotika elviselhető határairól. Említettem, hogy a már megtárgyalt 53-as Szárszó című szonett utolsó félsorát tulajdonképpen Gyula fejezte be.


61. Az álom gyanui – Szintén tihanyi vers. Akkoriban még álmodtam néha a halottról. Hogy a végén a túlvilági élet némely gyanúiról van szó, azt hiszem, magától értődik.

158

62. Lelkeknek egyessége – Kisörsön készült. Már többször éreztem, hogy a halottra vonatkozó bizalmas és bensőséges közlések nem voltak akadálya bizalmas és bensőséges együttléteknek élőkkel. Itt is, ahol voltam, szívbeli együttérzésre találtam. Ezeknek a hangulati és érzésbeli keverékeknek az elemzéséről szóló vers. Minthogy éppen kisörsi termék volt, említett barátnőm joggal hihette, hogy a harmadik lélek ez alkalommal ő. Sőt én is, sőt most is úgy kell, hogy higgyem, hogy ő volt. Különösen érdekesnek tartom a két utolsó sort.


63. A kis tények – Egyike azoknak a verseknek, amelyek egyetlen gesztussal darálják végig a teljes mondanivalót. Sok ilyen bravúros lendületű vers van ebben a kötetben. Leveleim hozzá nagyon sokszor a maximális női elismerést hangoztatták – és ez a részegség túl sokszor elégnek tüntette fel számunkra a reális élet elégtelenségeit. Határozottan többet kellett volna érte tennem, bátrabbnak lennem mellette… de hát túlságosan sok volt a kém köröttünk, és nem akartam Nagyklárának fájdalmat okozni. Hogy „nem értem rá” –gúnyos, öngúnyoló értelemben.


64. Itt az ősz! – Az első ősz nélküle. A sír először úgynevezett „sziklakert”-szerű volt, benne sok vegyes virág, fejtől pedig egy piros rózsatő, meg egy Golden Ophélia-tő. (Ez a két rózsafa télre mindig bőséges papírburkot kapott, 1955/56 kegyetlen telén azonban kifagyott. Helyükbe két újabb fácska került, és a sok mezei jellegű virágot épp most pótolja a kertész kék szédummal. Még a télen kőkeretet és a fejnél márványlap „párnát” kapott a sír, olyasféle felirattal, amilyen A huszonhatodik év dedikációja.)


65. Pókhálók835 – Ezt a verset az első év során írtam és két és fél sor híján az egész készen volt. Azonban megfeledkeztem róla. Csak jóval később, 1956-ban, amikor már csak az Utóhangba írtam egy-egy verset, jutott eszembe a dolog, s akkor oldottam meg végleg az egészet. A Magyar Nemzetben jelent megy egy vasárnap. Szerkezetileg alighanem a legérdekesebb versem, bár szinte hihetetlen, hogy ez az egyszerű trükk miért ne jutott volna eszébe már valakinek? Ti. mialatt az álló betűs versrészek az én Erzsikének szóló gondolatfoszlányaimat mondják, azalatt a zárójelbe tett dűlt betűs részek a legkülönfélébb életbeli dolgokra reagálnak. Ilyesmi költőileg összeolvasztva se versben, se zenében nem újdonság. Újdonság a két beszédmód és témakör brutális különmaradása. Kiegészítem egy kicsit a kurzívolt részeket: „jó, hát a kézirataival holnap délelőtt tízkor. Ki is beszél? Tessék, betűzze a nevét. Szívesen, kötelességszerűen megteszem…” Pl. ez lehetne összefüggően előadva az, amit a kellemetlen idegennek a telefonba mondtam. A továbbiakban már az utcán vagyok és valaki csatlakozik hozzám. Kérdésére én tagadólag felelek, hogy pl. trafikba indulok. 159Ez valami szereplő költő is lehet, hiszen azt mondom neki, hogy „olvastam a versét”. Közben a sírra gondolok, meg a halott helyzetére a gázrezsó alatt. Valamiért a kellemetlen idegennek egyszer azt mondom: „csak”. És a trafikosnőnek pl., hogy „kérek még két csomag Tervet”. Az idegen embert igyekszem már lerázni, a beszélgetést vele lassan megfojtani, hiszen ilyen bizonytalanságokat mondok neki, hogy „igen, és hát…”. Majd kezet nyújtok neki, mondván, hogy „sajnos, átszállok”. A tetőpontja a ridegségnek és költőietlen közönségességnek az elköszönő formula gépiessége: „Ajánlom magam.” Mindezek az itt nem érintett álló betűs gondolatokkal és érzésekkel együtt valami pókhálószerű gubancba keverednek, folyton el-elszakadva. Végül kiérek a sírhoz. Ott az egyik piros rózsa éppen kinyílt. Elfelejtettem mondani, hogy a vers közepe táján a villamos elvitt a Ráth György utca előtt, ahol Erzsike lakott. – Rendkívül meglepne, ha valaki ezt a verset megpróbálná elszavalni, s még inkább, ha jól sikerülne neki. –

Tulajdonképpen a Fény, fény, fény korszakában is ilyen össze nem illő gondolatszilánkok összeegyeztetése volt a célom. Itt most nyíltabban, nyersebben és érthetőbben megoldottam ugyanazt a feladatot. Sokkal könnyebb azonban és sokkal szebb mindezt klasszikus módon a képek keverésével oldani meg, azokkal is ki lehet fejezni egyszerre két-három rétegét különféle lelkiállapotoknak. De hát itt vonzott a megoldás technikája maga.


66. Feloldás és fenyegetés – Csakugyan szüntelen dialógusban voltam a halottal, ő valóban „mindenről tudott”, ami közben történt. A „sok szörny gond”: a Rákosi-éra alatti. A vers egyúttal fejet hajt Nagyklára korrekt viselkedése előtt is. „Most az old fel”: az elfogyott életerő.


67. A legrövidebb vezeték – Egy olyanféle kis tréfálózás a halottal, amilyet élőkkel szokott az ember csinálni. Mindig újat akarok mondani neki és mindig a régi nótát fújom, négyszer használván rímszó helyett ugyanazt a „szeretlek”-et. Sőt még a záró szó a 14. sor végén is ugyanaz.


68. Ki-mi voltál? – A tízezredik itt megint a kínaias nagyon sokadikat jelenti. A másik egyéniség, a másik jellem megfoghatatlanságáról van szó. Legfőbb jó: summum bonum.


69. Mint nekem te836 – Kétségbeesés a tehetetlenség miatt, hogy mennyire képtelenség a szerelmet a maga mérhetetlen sokféleségében érzékeltetni. Szégyenemben kellene „visszavonnom” a verseimet, mint tökéletlenségeket… Ami „csordít” és ami „nincs meg a szavakban”, aminek „csak mellébeszélni lehet”, ami miatt vereségemet belátnom kellene, ami „fogamz”, ami „nemz” és ami 160„megfogalmazhatatlan”, ami „csak körülírható” stb., az mind a szerelmet, a nemiséget kívánja alanyául, kiegészítéséül. A két utolsó sor végtelenül tetszik nekem. […]


70. Robbanások837 – Tihanyban írtam, nyár végén. Illyés Gyula naponta csodálkozott termékenységemen. Egy délután elhatároztuk, hogy mind a ketten megpróbálkozunk kíméletlenül drasztikusak lenni az erotikus nyíltságban. Körülbelül másfél órát dolgoztunk egy-egy szonetten; én ezen. Hogy ő melyiken, azt már nem tudom bizonyosan, de legközelebb megkérdezem tőle. (Azt hiszem, a „Két földult, egymásnak fordult vad arc…” kezdetű volt.) Vállalkozásunk nem járt sikerrel, végül mindketten bevallottuk, hogy fokozatosan kihúzódtunk a nyers szavakból, a teljes materializmusból, és fátyoloztunk, jelképiesítettünk. Az én részem, mert hiszen csak arról beszélek, így is a legerotikusabb marad ebben a kötetben. A harmadik mondattól kezdve 6-8 soron át a „szívem” szó az alany, mégpedig az a „szökőkút-szívem” összetételben, s az a 9. sorban már a középkori francia „coeur” értelmében egyúttal a legégőbb-égetőbb testrészt is jelenti. Az utolsó két-három sor emlékezetemben a legvilágosabban Erzsikét idézte.


71. Akkor is, hogyha…? – Rendkívül szeretem ezt a verset; hangjából azt hiszem, hogy az első negyedévben írhattam. Szépen kanyarodik a mondanivaló, és mindent úgy érint, hogy közben a ritmikai és egyéb hangzati formákat is kitölti. Rendkívül fájdalmas volt leírnom az utolsó három sort: a halott tréfás gúnyolódását szerelmes jajgatásomon! Nyilvánvaló, hogy a veszteség fájdalma nélkül nem tudtam volna annyira szeretni, mint a kötet írásakor.


72. A kezdete volt csak… – A kezdő kérdést nem csak itt és nem csupán magamra vonatkozólag tettem fel. (57. vers, 114., 115. stb. versek!) – „Bűntudatod” = a feleségemmel szemben. A 8. sorban: „zárta” = egybe. Hogy a kezdete lett volna csak valami még jobbnak, az rendkívül gyakori érzésem volt ezekben az években.


73. Nemcsak terólad – Amit egy másik szonettben már sirattam, hogy ez után a halál után jobban átéreztem az élet „elveszthetőségét”, azt tárgyalja meg részletesebben ez a vers.


74. Bárhova838 – Késő őszi termék, Tihanyban írtam. A pirosló nádasokat a füredi part közelében láttam, az ázottan hulló lombot a tihanyi móló és Vass Elemérék lakása közt. Azt, hogy ősszel néha a teljes égboltot szinte forgatják a károgva keringő varjak, azt sokszor figyeltem már életemben, akkor is. A lódara161zsak említett szokását, hogy ti. kései lárváikat maguk leöldösik, azt a francia Fabre-nak egy könyvéből vettem, s olyan rettenetesnek és jogosultnak éreztem, hogy a darazsak dicsőítéséül belevettem a versembe.


75. November – Utolsó, késő őszi élményem ez az ázott napon tett séta, ebben az évben. Nagyon keserves volt sétálnom, és főleg ilyen magányosan, ilyen rossz időben és ilyen búcsúzkodó hangulatban. Nagy kínnal szedtem össze valami kis csokrot. Tudom, hogy mikor kora délután távozván ezt a csokrot a szállásomon hagytam, arra gondoltam, hogy milyen jó volna, ha az este megérkező háziasszony kitalálná, hogy az a csokor köszönet őfeléje. Az utolsó két szó ugyanis az, hogy „kinek adjam?”. A barátomnak meg is mondtam, hogy a csokrot feleségének adja át nevemben. Ő meg is tartotta.


76. Más nők – Ebben a kötetben nem akartam titkolni semmit a rendetlenségeimről, hűtlenségeimről. Tehát ezt a témát is megírtam, örök vergődésemet a sok közt.


77. A szép lepke – Váratlanul hideg és havazás is jött, Tihanyban, de a déli órákban még tűrhető volt Illyés Gyuláéknál a nap melege. Napokon át eljárt hozzánk, és a ház előtti járda kőszegélyén melegedett egy úgynevezett admirál-lepke. Szerettük, mert a nyarat hozta vissza, s nekem még jelképesen Erzsikét is. A vers utolsó sorának a második felét Illyés Gyula oldotta meg (ő nyilván a feleségére gondolt). – A November című vers előtt írtam.


78. Névnap – November végén van Erzsébet napja, a különlegesen meleg viszonyra, teljes őszinteségre való tekintettel egész nap vártam, hogy Nagyklára vagy valaki a házból emlékeztetni fog erre a napra. Igaz, hogy az a valaki legfeljebb még Lóci lehetett volna. Mint mindenütt, nálunk is rengeteg Erzsébet került szóba ezen a napon, csak róla nem beszélt senki. Ez nagyon fájt, igen engesztelődékeny hangulatban voltam, és ez az ellenségesség változatlan fenntartására mutatott az egész család részéről. A dac és a düh is beleszólt ebbe a versbe, azért olyan keserűen kemény, azért van benne az a sor, hogy az Erzsébet név „másnak gyűlölt, becstelen”, ezért neveztem ezt a soha ki nem mondott nevet „üvegálarc”-nak „piros szívemen”, vagyis egyáltalán nem titkoló álarcnak és ezért került egyes-egyedül ezen a helyen kiírva a vers utolsó szavaként az Erzsébet név. (A sors Th. Hardy-szerű iróniája, hogy mikor a vers elkészült, két nap múlva Nagyklárának elkésve, magától eszébe jutott a névnap, és szinte mentegetőzve szóvá is tette…)

162

79. Téli varjak – Már jó idő óta utótagos sorrend folyamán kerültek ilyen egymásutánba ezek a versek, nem is egy év, hanem ötnegyed vagy másfél év alatt íródott a könyv (az Utóhang kivételével, amely sokkal későbbi); tehát két tavaszt és két nyarat és részben két kora őszt érintett. Ez talán 1950/51 telén lehetett. Hogy a fogaimat emlegetem, abból is ki lehetne nyomozni valami pontosabb időpontot. Az utolsó sor számomra mintegy folytatja a 74-es verset, csak ridegebben. Farkasréti (temetői) varjak voltak.


80. Kár volt, vagy megérte?839 – A suttogó hang a halott elképzelt hangja. Az egész szonettet ő mondja, kérdezi. Tehát beleképzelés az ő helyzetébe, mintha valahogy mégis élne belőle a koporsóban valami! Már nem tudom, milyen feljegyzés, levél vagy bármi apróság volt, ami eszembe juttatta az 1924-es első teljes együttlétünk dátumát. Mindenesetre erősebben megrendített, mint más nap dátuma. A vers szerint a halott is tudja, hogy csak énáltalam gondolkodik, sőt megállapítja, hogy ez az idő, ezek a síri napok jobban kiszolgáltatják nekem, mint az a régi, „bűnbeesési” nap. Ezeket a sorokat önvádból említettem itt is újra, nem bírtam világos eredményre jutni abban a tekintetben, hogy ő, ha csakugyan észlelne valamit a bánatomból, mit érezne. Kérdéssel is zárul a vers! (A kérdés dátuma: 1924. december… A versírás dátuma: 1950. december…)


81. Velem süllyedsz – Egy pillanatnyi álomegyüttlét emléke, amilyen akkoriban álom közben még elfogott, sőt féléber állapotban is. Olyan erősen elképzeltem, néha ébren is, hogy már majdnem elhittem a jelenlétét. Persze mindig a saját szemem volt, mely az övét látni képzelte, saját karom, mely az övéként ölelt, és így tovább. És így lassanként, erősebben mint máskor, rájöttem, hogy az egész túlvilág az én képzelődésem.


82. A fekete határról – Itt már nemcsak reméltem, hanem nyilván határozottan tudtam, hogy különleges búcsúztatót sikerült lassan összeírnom. Hiszen a vers tulajdonképpen a versírásnak, a szóban forgó versek megírásának lélektanáról szól. Nagyon tetszik nekem az utolsó három sor. A „csönd” = Nagyklárával szemben megint nagyon hallgatag lettem; a „még rosszabb” = öngyilkossági vágy vagy félelem; „sas-távlat” = embertelenül hideg szemlélete az életnek; „gépfegyvertűz” = vad, beteges szívdobogások.


83. Népek csatái840 – A „skarlát” események = vérszínű események, a koreai háború kitörése. Ez is eligazítható lehet némileg a vers megírásánál dátumként. „A dörgő tűz” = természetesen az ágyúszó. Azt hittem ti., hogy átcsap ide is. Én pedig féltem, hogy nem sikerül már kitöltenem a kötet nagyjában elképzelt kereteit. Erre vonatkozik az utolsó sor: „társad leszek, mielőtt elsiratlak?”.

163

84. A tanító szív841 – Erzsike azért tanított és azzal, hogy szerettem, hogy féltettem, hogy fontos volt a gondolkodása, hogy tudomásom szerint a legutolsó hónapokig őszinte volt hozzám, amennyire csak lehetett. Mindenesetre nem szimpla elvek, igazságok és érzések irányították az életét és a rólam alkotott véleményét. Hogy „Túlsok a gyönyör!”, ezt a fájdalmas megjegyzését a halála után úgy értelmeztem, hogy talán én túlságosan azt szerettem és becsültem benne. (Lásd 63. vers, A kis tények 10–13. sora.) A „fekete út” = irodalmi célzás, amelyet aligha ért valaki: Lesbia verebe Catullusnak a versében szintén egymaga megy le az alvilágba (akárcsak egy felnőtt ember, vagy éppen egy hős), mégpedig pontosan szólva a „homályos úton át” – per iter tenebrico sum – megy. Erzsike megfejthetetlen jeleket hagyott számomra a „homályos úton”, melyen előttem haladt. Ki tudja, mivel vádolt magában, mi fájt neki, azokon kívül, amiket nem hallgatott el.


85. Zárúl az év842 – Nyilván a halál évfordulójának közeledtekor írtam. A 88-as (Naponta! című) vers már múlt időben beszél erről az időpontról. Csakugyan minden egyes fájdalomrezdülésemből azt hittem, hogy lesz erőm újat mondani vele, minden percben ezek a tervezett versek foglalkoztattak. Egy nagy füzetbe „Schlagwort”-ok tömegét jegyeztem fel, és mégsem sikerült a sok verssel semmit feltámasztani, és egy lépést sem kijjebb kerülni a szomorúságomból.


86. Nemcsak emlék vagy – Ez a vers nem pusztán szerelmi fájdalomról szól: a magyarázatot a két utolsó sor adja. „Csokrom” = a ravatalozóteremben, a Farkasréti temetőben a gyászoló szemek kíváncsi kereszttüzében a temetés napján felléptem a még nyitott koporsóhoz, és a halott mellére tettem a virágomat, és ujjammal megérintettem a haját. A 3. és 4. sor a saját (politikai) zaklatottságomról (is) szól anélkül, hogy kimondanám, s a halott mintegy alkalmat adott nekem mindenféle egyéni gyökerű vad kesergések kifejezésére, amelyeket addig magamba zártam. Szépnek hiszem ma a gondolatot, hogy „még jobb fájni”. Az utolsó sor = általad sírom el elsírhatatlan fájdalmaimat.


87. Az álom roncsai – Rendkívül szeretem ezt a verset. Bonyolultan bogozódó, majd kibogozódó gondolatmenetét, az első négy sor ébredés utáni álomrajzát és az utolsó három sor keserűségét, amely ugyanolyan természetű, mint amilyenről az előző vers szólt. A „nappali téboly” = amiket az újságokban abban az időben olvastunk, és főképp amiket hallottunk és láttunk!


88. Naponta! – Teljesen tisztában voltam közben, hogy mérhetetlen túlzás bármilyen szerelmet, bármilyen nőt ennyire siratni, naponta újra kezdeni, és újra elviselni a veszteséget. A „Tejút szíve táján” = hát ez csak olyan körülbelüli 164költői ráfogás, mert hiszen a tejútrendszeren belül van a naprendszer; én a Budapest megjelölésnek akartam valami végtelen hátteret adni vele. A „nap körül utazó sír” nem a farkasréti sírdomb, hanem a földgolyó.


89. Végérvényesen – A hirtelenség és a változtathatatlanság rajza. A tőr jelzői = biblikusak. – A zord s keményhez: lásd a 107-es vers (A baj) 14. sorát.


90. Most csak lélekben – A legjellemzőbb erotikus versek egyikének gondolom. Nagyon szeretem. Az utolsó három sor egyenesen megijesztett, mikor leírtam.


91. Mégis – Egyik leírási kísérlete a fizikai nemlét és a lelki lét párhuzamának. (Még fejlettebb megformálásban a 98. számú Valami örök lett belőle.)


92. Egy éve írtam – Ti. az első verset, azt, amelyik az egész ciklust kezdi. Teljesen ijesztően hatott rám a felfedezés, a biztatás, hogy „Ne félj!”.


93. Szörnyeteg játék – Megismétlése nagyobb skálán annak a hévízi távozásnak, amelyről a 3. számú Képzelt képzeleteddel szól. Bizonytalanságnak, elmosódásnak, megsápadásnak jele a 4. sorban a „feltételezett” minősítés. Állandó önvádra utal a második strófa négy sora. Az említett 3. számú szonett egyik teljes sorának megismétlése itt láthatóan visszatérő motívum.


94. Csak egy ily szép nap843 – Énreám rendkívül hat az időjárás, a szép idő többnyire boldoggá tesz, a komor és esős többnyire lever. Erzsike halála előtt sorozatosan jöttek undok, lucskos, hideg napok. Biztosra kell vennem, hogy ez őreá is visszahatott… A vers azt mondja, hogy „heteken át”. Erre már nem emlékszem, megírásakor biztosan jobban tudtam még. Mindenbe kapaszkodtam, amivel akármilyen kicsit is, de indokolhattam valahogy a szörnyűséget. Innen az utolsó szó dühöngő kitörése az ég ellen, amely két nappal a temetés után oly gyönyörű lett. (Valaki – talán Lóci? nem nagyon hinném – a Farkasréti temető XIX/1. parcella 2. soráról, ahol a sírt megásták, a csepegő esőben készített néhány felvételt. Nem tudom, hova raktam el őket. A képeken egyébként csak a koporsó s a sírásók sötét körvonalai láthatók az általános szürkeségben.)


95. Egyéb nem – A megmaradt dolgok felsorolása nemcsak fizikai tárgyakat említ, hanem mindenféle emléket kever. A város, amelyre itt gondoltam, Esztergom; a mosolygó festmény Szikláné Lám Ilus (elnagyolt és üres) képe. Ennek a szonettnek az utolsó két sora került az első kiadás hátsó borítéklapjára a plaketten.

165

96. A huszonhatodik év844 – Rokon téma a 91., 92., 95. darabbal, s magyarázata az egész kötet címének. A címet különben a könyv nagyon is érzelmi tartalmának az ellensúlyozásául adtam. Egészen biztos, hogy akkor még akár száz további siratóverset is tudtam volna írni olyan változatossággal, amilyenek az eddigiek voltak. Hiszen ha jól megnézem a verseimet, nekem különben is a halál volt mindig a főtémám. De egyszerre csak 1951. ősz elején abbahagytam az egészet. (Illyés Gyula biztatott, hogy írjak még „akár százat” hozzá!) A verseket akkoriban már sokan ismerték, elkérték, lemásolták, először a füredi Lipták Gábor. De remény, hogy megjelenjenek, nem volt rá. A folyóiratok nem merték kezdeni a közlésüket; a Csillag szerkesztője 1951 (?) nyarán ugyanis ötheti váratás után visszaküldte a betekintésre elkért tíz szonettet, mondván, hogy szubjektívek és hogy pesszimisták (Aczél Tamás). Először a Rádió Szabadság–Szerelem sorozata mondatott el belőlük hat verset (Tímár J.); aztán 1955 elején a debreceni Alföld közölt vagy húsz darabot és folytatólagosan az egészet is vállalta. Ugyanúgy a miskolci Széphalom, a pécsi Dunántúl s a Magyar Nemzet és több pesti újság is leadott egy-egy darabot… Kiadásra Képes Géza kötötte le a könyvet, 1955/56 telén; de a Válogatott versek meg az Október miatt a megjelenés 1957 áprilisáig-májusáig elhúzódott. Ferenczy Béni plakettjét még tavaly nyáron fényképezte le nekem privátim a Várkonyi Fotó, aki különben azóta kiment Kanadába, és épp a minap kunyorált egy rokona útján egy példányt. Majd küldök neki egy dugott hálapéldányt; mert a 8000-es első természetesen rögtön elfogyott. (Új kiadást nem tudom, miért nem készítenek!)


97. Jog és hiúság – Ezt a verset régen írtam, de hiányzott belőle valahonnan vagy másfél sor. A kötet összeállításakor találtam rá és befejeztem. De hát jogosan ide kívánkozott, nem pedig az Utóhangba. – „Sőt túlcsordítod!”: a „gyászév” gondolata csak később merült fel bennem; a kiadói jegyzetben hibásan írtam, hogy a kötet igazi, II. része februártól februárig íródott. De hisz mindez oly messze már, és úgy romlik az emlékezetem! Inkább gyenge másfél év lehetett az az év!


98. Valami örök – A legérdekesebb versnek és megoldásnak tartom az egész kötetben. Teljesen zenei valaminek, megfoghatatlannak, légiesnek. Tizennégyszer ismétlődik benne a sorok elején a kezdőszó, s az egész vers nem mondja ki, hogy miről van szó benne. Elébe kell képzelni ugyanis egy olyasféle kérdést, hogy: Mi vagy hát most? A szonett a felelet rá. S a felelet csak sejteti a választ: valami meg nem semmisülő megsemmisülés vagy! A legfinomabban fogyasztja bele a szöveg a tényeket az elképzelhetetlenbe, az álomszerűbe, a halálba, amely mégis teljes erejű fájdalom időnkint. Nem értem, hogyan tudtam megírni!

166

99. Akkor megrezzen845 – A szerkezet az Anthologia Graeca számtalan sírversével egyformán épül: megszólítja s végül elküldi a sírfelirat olvasóját. Némileg ez a vers is „földöntúli”; ami a kötet szerkezete révén egy idő óta már általában dominál a mondanivalóban. – A két rózsafa kifagyott, helyükön új áll. Az első dús és rendetlen virágú sírdombra igen jól ráillett a megjelölés, hogy „virágok, lepkék és kis zümmögők” (méhek) társaságában van Erzsike. Úgy emlékszem, a „Ki volt?” kifejezés táján eleinte a nevet is meg akartam említeni, a keresztnevet; de a tervet elejtettem, főleg azért, mert közben megíródott a Névnap című szonett (78.).


100. Az volna méltó846 – Hát mindezeket persze elsősorban a fájdalom részegsége mondatta és mondatja. Érzések, érzékek keverése, a baudelaire-i correspondance, – Tízezer: a kínai „nagyon sok”, – A legszebb költői mű is semmiség az élő élethez képest (75. vers). – A glória a 119-estben is előfordul, amely tavaly íródott, sőt az idén, 1957-ben: időrendben az az utolsó vers!… Ismét említenem kell, hogy a versek kiadásának hat-hét éves késleltetése számtalanszor nagyon kényelmetlen helyzetekbe hoz: semmit nem tagadok meg Erzsikéből, de (még az állandó velefoglalkozás idején sem titkoltam) minden fájdalmam ellenére…


101. Alkalom – Az első sor kérdése már számtalanszor elhangzott a szonettekben, választ most sem tudtam adni rá. Érdekesnek tartom a 3. sort, érzelmileg a 4.-et. Erzsikéről egy-két évvel a halála előtt barátiatlan dolgokat is emlegetett ellenséges környezet: de már ekkor is megtette ugyanezt. Az utolsó három sorban emlegetett „alkalom” közül legbiztosabb az utolsó sorbeli alkalomé. Másodszor a 12. sorbelié, harmadszor a 13. sorbelié. Az én mérlegemen ma így áll Erzsike.


102. Mindez, s még több! – Egy lélegzetre végigfújt lelkendezés. Még a nehéz nőrímeket is szinte egyetlen ceruzakanyarítással kerítettem bele a rajzba. A szakadékra emlékszem, hogy az az én kedves földvári homokcsúcs alatti szakadékom, s emlékszem rá, hogy valahol hosszan játszottunk valami csermely köveinek szétdobálásával, még fiatal korunkban, azt azonban már nem tudom, hogy hol. – Élete utolsó negyedében kérdezte, hogy elvenném-e még feleségül, én tulajdonképpen kitértem a válasz elől; ezért kértem meg itt nyilvánosság előtt a kezét. Az egész vers a leghevesebb jóvátételi vágy lelkiállapotában íródott, és azt hiszem, hogy igen fiatalos hatású.


103. Igy döntöttem! – A kötetben egyike a legőrültebb verseknek. Tetőponton van ez az újjáébresztési mánia a 9. sorban, annál a két szónál, hogy „Igy döntöttem!”. Teljesen eszeveszetten parancsoltam neki (vagyis magamnak), hogy él167jen, illetve magamnak, hogy azt higgyem: él! Nagyon örülök a két zárósor képének: szerelmesek nyilván gyakran alusznak el így. – Még az első sorhoz: az első sor 3. szava először így szólt: „Tudtad?”


104. Omló szirtről847 – Egészen nagy szonettnek érzem, egyetlen gesztus az egész, és eget-földet egybefoglal. Az első sor válasz mindazoknak, akik rontani akarták az összképet róla. „Még egy zátony” = egy másik lakott csillag. A „halálod éve” = megadja a dátumot: 1950. február 12. és 1951. február 12. közt, az utóbbi előtt valamicskével. Ha megtalálom valahol (mert megvannak) sok versnek a megírási napját, utólag bediktálom. Az utolsó sor szerintem egészen fenségessé emelt közönségességét a mai esztétika és szociológia világában különlegesen élveztem.


105. Mintha tündér! – Ez a vers a Különbéke című kötetben található Kaland című versre céloz, már az első sorával is, majd az 5. és 8.-kal és a 12.-kel. Abban a versben sikkasztottam én át a valóságos Erzsébetet, nem először, természeti tüneménybe, valami káprázattá. Istenem, hogy ilyen verset csak a halál után tud írni az ember!


106. Soha – Az egész vers a 24-es (A változatlan tavaszban) versnek a fokozása. Emlékezés arra az útra, amelyet gyalog a János-kórháztól a Hieronymi úton a Ráth György utcai villáig megtenni szoktam. A 24-es szonett alkalmából már elmondtam, amit tudni lehet róla. Itt a vers, az érzés, az ismétlődő „aztán”-ok lépcsein valami önkívületben egyre feljebb és feljebb emelkedik (noha felvillan benne még a gyanú is, hogy mindez csak játék a halállal), aztán a lelkileg megtett út egyre gyorsul, már csak odavetett színfoltok helyettesítik a rajzot, a lélek majdnem utoléri a halottat, és akkor a 14. sorban három fokozatban minden felépített képzelődés semmivé omlik. Amikor még száz versnek képzeltem a ciklust, ez már mint különlegesebb darab az utolsó helyet, a legfájdalmasabb díszhelyet foglalta el, ott is maradt. Igen szép, emberi, meleg, majdnem hogy megbékítő versnek hiszem, noha föltétlenül szükséges hozzá a rettenetes utolsó sor… – Még valamit: a tájleírás a részletekben nem egyszerűen követi a valóságot, az érzelmileg megtett út őhozzá azonban mindig ilyen volt. A Városmajor és a Csaba utca sarkáról néhol már látni lehetett a villa tetejét, melyet mi cserepeztettünk újra az ostrom után, azután az emeleti ablakot; ugyanígy egyet-mást, ha az ember a Délivasút felől közeledett, és hogyha a Hieronymi útról. Ő néha várt, kinézett, és előfordult az is, hogy jelnek egy kis fehér kendőt kötött az ablak kilincsére… Tőle távozva, mikor a kapuból visszanéztem, az első emeleti ablakon át 1949 decemberétől kezdve mindig láttam a Lám Ilus-féle festményt.

168
Utóhang848

Mikor abbahagytam a siratóversek írását, mégsem tudtam megállni, hogy egy-egy emlékezetesebb dátum kapcsán vagy valami bizonyos alkalom során ne térjek mégis vissza Erzsike témájához, az egy éven túli években. Remélem, bár nincs semmi haszna, valahol megtalálom még az utólag írt verseknek a pontos dátumát. Mert ezeknek a legépelt példányaira vagy a vers alatt vagy pedig az üres hátlapon ott állt minden esetben valami egyébként érthetetlen dátum. –Nem lehetett egészen elszakadni sohasem ettől a haláltémától, és ahogy múltak az évek, úgy nyomultak előtérbe benne olyan érzelmek is, amelyeket eddig csak éppen érintettem. Hozzájárult ehhez afféle véletlen, hogy például Ferenczy Béni 1951-ben elkészítette Erzsike plakettjét, egy képzelt női profilt, fényképek és Bandi meg az én szóbeli instrukcióink alapján: ki állhatta volna meg, hogy erre a bronzplakettre ne reagáljon? Aztán megérlelt egy új, jóbaráti érzelem is. Megtárgyaltuk Erzsikét, a női természetet, az emberit, az egymásét, kölcsönös jókat és a szokásos társasági hazugságokat, amelyekkel elviselhetővé tesszük embertársainkkal az életet. Szerencsére vele minden hazugság nélkül indult a barátságunk, tehát egy őszintébb alapból.


107. A baj849 – Ez tulajdonképpen csak nagyon szomorú vers az Isten meglétének egyre fokozódóbb tudatosulásáról és a halál borzalmáról. Erzsike itt mintegy csak apropó.

108. Szinház – Egy emlék rettenetesen régi időből, talán 25 évvel ezelőttről: megdöbbenés azon, hogy milyen könnyen tönkreteheti az ember életét a véletlen, hogyha nem „törvényesen él. Folyton rettegnünk kellett a leleplező véletlenektől. Ennyiben tehát nem is tudom, ez a szonett nem rólam és egyszerre Erzsike iránti és mások iránti szerelmemről szól-e.


109. Öngyilkosok850 – Folytonos hánykolódásról szól, a belenyugvásról és a bele nem nyugvásról a halálba. A cím itt használja először nyíltan az „öngyilkos” szót. Az „öngyilkos nyuszi” képzete egy húsvéti ajándékhoz fűződik, melyet Kisklára lányom kapott pár évvel ezelőtt; a fehér nyuszi az erkélyünk ampelopszisszövevényében egyszer rosszul ugrott és lezuhant az első emeletről; két-három nap múlva zúzódásaiba belehalt. Végignéztem utolsó óráját, nagyon szenvedtem tőle. (Reméltük, hogy megmarad, azért nem pusztítottuk el.) – Véleményem szerint végül az emberiség egyetlen közös szín-szag-hús-vér stb. habarcs lesz sok százezer év múlva. – Kleopátra két címen került be ebbe a versbe: 1) mint odaillő példa, és 2) mint olyasvalaki, akivel kapcsolatban a nyilas világban újságcikket írtak ellenem, a Móricz Zsigmond-féle spiritiszta sza169mársággal kapcsolatban. – Bajor Giziről csak mostanában ötlött eszembe, hogy ő tulajdonképpen nem is öngyilkos lett, csak majdnem az; őt különben régi érzelmi okokból is említettem, mert bosszantott már, hogy ilyen nagy művészt és ünnepelt nőt tudomásom szerint Gellért Oszkáron kívül senki sem említi. (Érdekes, hogy Erzsike halálának ideje táján halt meg Mikes György, fiatal vegyészmérnök sógorom [Nagyklárának féltestvéröccse] egyik percről a másikra; akkoriban hánytam én vért; ugyancsak akkoriban vágta fel ereit Farkas Ferenc… Csak nagyjából helytállóak ezek az emlékek… és majdnem egy év múlva következett be Bajor Giziék halála és temetése. Ijesztően sok volt tehát egymás után a rossz véletlen.)


110. Veszélyek – Általános érzelmi tűnődés a szerelem mibenlétén, különösen fiatal korunkban. Saját tapasztalataim vannak benne és megfigyeléseim, rengeteg közlés, amit baráti és idegen nők tettek, főleg a Különbéke megjelenésétől kezdve. Legfőképpen pedig a fiatal Erzsike vallomásai a vergődésekről és szerelmi tapasztalatai. Igen zenei és festői gondolatmenetű vers. A vége talán Erzsike végső tragédiájára is vonatkoztatható: tetteinket nemcsak elkövetni kell tudnunk, hanem elviselni is. – Szenvedélyes és nem önző emberek kiszolgáltatottsága!


111. Szakadékok851 – Kiszolgáltatottságot, zavart és szerencsétlenséget okozó egyéb ellentétek, ütközések, veszélyek: az idő, a túltelítettség, az elszakítottság, s ami annál is több: a soha nem találkozás és a rossz „moment”: irtózatos tömege dolgozik lehetőségeknek azon, hogy valami ne sikerülhessen! „Vakon ring bennünk az örök kaland”… Mellesleg szólva saját magamat neveztem bizonyos okokból Dolomitinak. Az „Óceáni” volt az, akinek ifjúkori, tengerhez fűződő tragikus élményét – mert átéreztem – a Tücsökzene mostani 1957-es pótversei közt rejtetten, a Szomszéd panziószoba címmel feldolgozni próbáltam.


112. Mérlegen – Magamat tegezem benne, a vers rajtam kívül Erzsikéről szól: a homályról és a bizonytalanságról, és némely pletykákról, melyekkel körülvették. Ez a vers legalább három esztendeig készült! Első változata nem ily súlyosan átérzett problémavers volt. A homálynak megfelelően, amely a halált környezte és az utolsó heteket, kétértelmű a 9. sorban az a két szó is, hogy: „Nem tudom!” Mit nem tudok? Ez először is válasz az előző sorban felvetett kérdésre; másodszor: válasz lehet a még előbbi kérdésre, hogy: az egész világ, vagy ő? és harmadszor kijelentés is lehet, hogy: „Nem tudom vállalni a kért dolgot, a rögtöni halált vele.” A vers megírása a dolog bonyolultsága miatt volt nehéz: nem kívánt egyszerűsíteni vagy tisztázni ott, ahol külön maradtan is egymásbafájó és örökké hallgató sejtelmekről lehet beszélni csupán. – Az Utóhang verseinek mellesleg bizonyos figyelmeztető, tanító, óvó jellegük is van, ahogyan nem egy170nek már előbb is volt. (97. Jog és hiúság.) Bizonyos elképzelt félelmes esetben szintén kívánta, hogy ez a probléma ilyen őszintén (bár homályosan) megtárgyaltassék: remélni kellett, hogy esetleg elhárít vagy enyhít valami tragikus fejleményt. Enélkül ez az Erzsike-vers nem íródott volna meg. – (Ő… egyáltalán nagyon hatott rám a maximális igazságkeresés és őszinteség tekintetében. Nélküle kevésbé volna fájdalmas az Utóhang atmoszférája, kevésbé nyílt az őszintesége a végső dolgokban is.)


113. „A nyomorúlt!” – A „nyomorúlt” persze csak feltételesen s Erzsike vonatkozásában az. Az általa okozott bajra (kérdésre?) utalt az 57. versben is a kérdező „gonosz”. Én mint pletykáról hallottam a dologról, szóvá tettem, s akkor Erzsike csak ezt a szót felelte. Mindent feltételeztem, semmit sem tudtam. De a helyes cselekvésre abban a pillanatban nem volt bennem elég szeretet! Itt volna talán a hiányzó magyarázat? Nem hiszem! Erzsike alighanem teljesen őszinte volt hozzám mindig. Alighanem – mondom… – és íme, ez is bizonytalanság. Rettenetes, hogy mit nem szenvednek a szenvedélyes és lelkiismeretes emberek, ha férfiról van szó, ha nőről. Ha biztos volnék bármiben, azt is megírtam volna; hiszen A huszonhatodik évnek ez adja a fájdalom ábrázolásán kívül az erejét és az eredetiségét. Én, az említett szuggesztió hatása alatt mindenesetre minden képzelt és elhallgatott esetleges vétket is megbocsátottam a Halottnak. Erről szól a 112-es szám, a Mérlegen!


114. A szörnyeteg – A legsúlyosabb vers talán az egész A huszonhatodik év Utóhangjában. A magam semmi megértést nem ismerő erotizmusáról beszélek benne. – „Százakat” – nem merek, nem akarok számot tenni a homályos megjelölésre, mert iszonyú túlzás. Irtózatos életeket láttam. – Tolsztojnak is hatása van ilyen vájkálásokban, a Kreutzer szonátának… Nem akarok hazudni! (Hallgatva sem, mint Erzsikének!) Az utolsó sor felveti a legfájdalmasabb kérdést.


115. De hátha te is…?852 – Amit egy egész vers folytat! Nem tudom, mi történt. Szóvá kellett tennem becsületesen a szabad szerelem kérdését s vele a nő jogait is. A „részleges becsület” már egy kisörsi szonettemben is szerepelt. (Valami szép című kötet.) Megoldást, mely elviselhető, nem találtam. Maradt a kétségbeesés: „Óh, végzet romlékony kalandja!” – A zárókép Erzsikére vonatkozik, hogy talán mégis önvád vitte sírba.


116. Ködök – Nagy versnek tartom! Lényege az a mondat, hogy a bűnt is valamilyen jog teremti. De a vers nem vitatkozni akar, hanem ábrázol. Mindenképpen életben kell maradni! Világosan kitetszik a nagy hatás, melyet gondolkodásomra az asszonyok tettek.

171

117. Igy semmisűlsz meg – Az Utóhang régebbi versei közül való. Szentendrén láttam egy ilyen pormedrű nyári patakot (nem az elsőt életemben). – „Fogyó egykor”: az emlékek is fogynak, csökkennek. – „Növő soha”: a találkozásé. – „Mohák, csillagok”: elébük mintegy odagondolható, hogy: „ahogy a”. – „Villámgyorsan”: mert példát adtál rá, hogy milyen gyors az elmúlás. – „Ércfogú eszmék közt hús-szenvedések” – politika és élő valóság viszonya, ellentéte. Az utolsó sorhoz – költői kedvetlenségek, elnémulások az előző sorbeli dolgok miatt.


118. Szerény túlvilág – Szintén az Utóhang régebbi versei közül. (Akkor nem tudtam még, hogy hogyan csatolom majd őket a kötethez.) A „pokol” = az emlékezet (néha). És mégis „ürülő”, vagyis fogyó és fájó = épp az emberi feledés, távolodás miatt. –Nagyon szeretem a három utolsó sort, s azok közül is főleg az utolsót, a finom és mégis erős erotikája miatt. Egyáltalán az az érzésem, hogy a jól megoldott, igaz és nem útszéli erotikát a kifejezés rangja mindig megnemesíti, elfogadtatja.


119. Úgy legyen – Idő tekintetében a legutolsó vers, melyet Erzsikéről írtam. 1956 végén, már nyomtatás alatt, módosítanom kellett rajta valamicskét. Az első nyomdai korrektúrapéldányában még az őszi–téli változat olvasható; az első sor második fele eredetileg így hangzott volna: „Tipró tanktömeg.” – A „fagyott rózsafák”-ról már többször szóltam. – Ez az igazi búcsúm Erzsikétől. Fájdalmas, de igaz, hogy: „Közöd már semmihez soha.” – „Glória”: lásd 100. szonett. – De légy, akarom: lásd 103. Igy döntöttem! – A verset a készülő kötet ügyei-tennivalói váltották ki. – „Jó-rossz” = ami jót és rosszat rád mondtam. „Te se halsz meg egészen!” = non omnis morieris, Horatius módosítása. – Az új rózsafák közül az egyik véletlenül szintén pirosat nyit! – Hogy „2000 évet” mondtam, az csak olyan hozzávetőleges becslés akart lenni. – De úgy látszik, úgy is lesz.


120. „Ércnél maradandóbb” – Ferenczy plakettjének roppantul örültem. A bronzöntő költségeit kellett csak megfizetnem. Öt vagy hat db készült, az egyik ólomból. Nekem van két példányom, egyet kapott az Írnok, egyet Illyés Gyuláék, egyet Füreden Lipták Gábor, egyet Vékes Bandi… Kisebb formában utánöntést készített a bronzról az Iparművészeti műhelyében Borsos Miklós, vagy 12 db-ot, azokat egykori személyes ismerősök kapták. Az 1951-es dátum azonban, azt hiszem, nem magára a kiöntésre vonatkozik. Semmi esetre sem lehetett megállni, hogy a már elnémult sorozat ez alkalommal még egyszer meg ne szólaljon. Ez a vers is rengeteg csiszolás árán kapta meg a végleges formáját és tartalmát. Igen sok időbe telt az utolsó sor megszövegezése. Sok változat kö172zül ezt a mostanit találtam megfelelőnek a maga fojtott ridegségében. Úgy érzem néha, mintha Erzsike szólna vissza, látva a kész könyvet, hogy: „Nekem azonban… minden… egyremegy.”

Sajtóhibák az I. kiadásban: 27. vers 13. sora végére pont helyett vessző kell. – A 36. vers 2. sorában a „kevesebb” szó helyett a helyes szöveg: „kedvesebb”. – A 19. versben a helyes cím nem Visszahozhatatlan, hanem Visszacsókolhatatlan. Ez az utóbbi hiba a tartalomjegyzékben is javítandó. – A címlappal szemközti plakettkép aláírásában az 1952-es szám helyett az 1951-es a helyes.

173
Valami szép853 922 854
1944–56

Ezek a versek – ahogy a Válogatottban a cím után is közöltem – külön kötetben nem jelentek meg. Néhány azonban folyóiratban megjelent közülük, a Válaszban, az Irodalmi Újságban, a Csillagban, az Új Hangban, a Kisdobosban. Nem annyira egy időszakból származó versek, mint A huszonhatodik év szonettjei. A legrégibb 10-12 éves, de ilyen csak egy-kettő van; a többi 48–49 tájáról és a legtöbb az utolsó 2-3 évből. Abból az időből, amikor újra kezdtek közölni tőlem s A huszonhatodik év témakörét már lezártam.

A versek közt van háborús (ostrom alatti) és háború utáni, olyan célzásokkal, amelyeket nem lehetett volna és nem lehetne nyíltabban leírni. Ilyenfajta érzés, indulat rengeteg maradt bennem; személyes, egyéni is (sok megaláztatás). Írhatok erről valaha? Mérhetetlen sok mindenféle-fajta szenvedés, felháborodás, düh, halálvágy szorongatott… Köztudomásul, hogy éveken át alig közöltek tőlem valamit, hacsak fordítást nem… Kedvem sem volt már írni sem… S hogy a Válogatott versek kötetet kiadták, azt is Illyés Gyula barátomnak és az ő Előszavának köszönhetem (és talán egy kicsit az 1956. október előtti enyhülésnek is; ki tudja?) – Szeretem ezt a kötetemet, és nagyon sajnálom, hogy nem teljes, sok vers kimaradt belőle, kiadatlannak, és még több megíratlannak…


„Kis nép fia”855 – Büszke vagyok rá, hogy néhány hazafias versem azért nekem is van. Most már bánt, hogy olyan keveset foglalkoztam ezzel a témával. Itt a nemzeti önérzet próbál védekezni bennem a sok szitok, lenézés, legyalázás, megalázás ellen. Misem vagyunk „alábbvalók” más nemzet fiainál.


Egy barátnőnk temetésén856 857 – L. Júliáról már beszéltem. Fiatalon ismerkedtünk meg, 20-21 éves lehettem; ő élete végéig hívem volt, igen ragaszkodott hozzám; Nagyklárával is jó barátságba került (divatszalonja volt, Nagyklára nála varratott) – Kisklárát is nagyon szerette; neki, mikor már felnőttebb volt, be is vallotta irántam érzett rajongó, majdnem alázatos érzéseit. Nem volt szép, sem vonzó, de okos, elegáns és jó barát. Később kapcsolata volt… nem jut eszembe, milyen nevű férfival –, de azt hiszem, nem sok ilyen élménye lehetett egész életében. Rákban halt meg, kórházban. A zsidótörvények volt az a „drótsövény”, az a másik kín, amelyből kínos halála megmentette.

174

A kiszolgáltatottak858 859 – Ostromélmény, a bombázás, a pinceélet veszélyei, kellemetlenségei, borzalmai. „Végzet ugat” – a légelhárító és egyéb ágyúk hangja vad kutyaugatáshoz hasonlít. – „Iker düh” = a fény és a hang kápráztató-siketítő kettőssége.


Kisértetszonáta860 – Az előző téma álomba süllyesztve.


A budai Várban861 862 – Az ostrom után néhány évvel – a versből látom, hogy hárommal – újra fent voltam a Várban; akkor tűnt fel nekem, amikor a városban a romokat nagyjából már mindenütt elhordták vagy újjáépítették, hogy ott nem. Úgy látszott, hogy a Vár már így marad, ezért a hasonlat Rómával és a Colosseummal. Alighanem akkor G. Fridánál voltam látogatóban, akivel – erről is beszéltem már – egy bizonyos langyos barátság a mai napig fennmaradt (valamikor melegebb volt).


Vers versek helyett863 864 – A Válasz szerkesztősége, főleg Sárközi Márta számonkérésére, sürgetésére, hogy adjak verseket a lap számára, írtam ezt. Tudtam volna belőle tíz verset is csinálni, ahogyan dicsekszem vele, van benne téma annyi. A „katáng” = cichorium, legismertebb a kék virágú válfaja; hegyes, letört csonkja a lábamat felsebezte, és sokat vesződtem vele, míg be nem gyógyult. A „csurgás” = 948. július második felében csónaktúrára mentünk a Dunán; négy napon át csurogtunk lefelé; minduntalan volt valami baj a motorral; kiszálltunk, javítottunk. Végül a motor teljesen elromlott, s én, barátaimtól különválva, kalandos utazás után végül Szekszárdon kötöttem ki; onnan vonaton utaztam tovább, illetve haza. – Kellemes emlék; virágos, füzes szép part, lassú siklás lefelé a tündöklő vízen – mindent feledve magam is elég jókedvű voltam. Csárdában, parasztházban, sátorban háltunk. – „Deák Ferenc” = ilyen nevű hajó. – „Szellemeket gyanakodva vizsgálok, mint korom” = mint a materializmus. „Élt vers” = az érzékeny, lírai lélek folyton verstémákban él.


Mégis isteni?865 866 – Milyen elkeseredett, kétségbeesett tudtam lenni! Volt okom rá bőven. „Túltömött a fájdalom és a ma” = a „ma” szintén csupa fájdalom, azért van párban vele.


Az eredmény867 – Régi témám, a rosszindulat szerint „örök” témám, amit sokféle változatban feldolgoztam már: a folytonos munka, a hajsza a pénzért, a család eltartásáért. Csakhogy ötvenéves koromban már rájöttem, hogy ez is, így is érdemes volt. És még inkább ezt érzem ma.


Körszivárvány868 – Feledhetetlen látvány volt ez a repülőgépről észlelt körszivárvány. A versen, olyan egyszerű, nincs mit magyarázni.

175

Fent és lent869 – Szeretem ezt a versemet. A „Képzeld, Képzelet, a Képzelhetetlent!” kifejezés rokon a „Képzelt képzeleteddel képzelem”-mel (A huszonhatodik év, 3. szonett), sőt ezen is túltesz bonyolultság dolgában.


Nézz föl: a Nap!870 – Napimádatomat most nem a szokott módon, hálát-köszönetet mondva fejeztem ki, hanem félelmetességét, érthetetlenségét és közönyösségét érezve és érzékeltetve.


Ostromzár alatt871 872 – Nem a világháborús ostromra vonatkozik, azt hiszem, ez világos. A kozmikus erők, a sugárzó, de ember számára érzékelhetetlen (?) hullámok állandó rezgése teszi „zsúfolt”-tá földünket s a világűrt.


Asztronauták873 874 – Nagyon szerettem volna – szeretném – megérni az űrhajót! Szívesen bele is ülnék! „Híg vonzás érc-rácsa” = természetesen a Föld vonzóereje; az érdekes ellentét benne, hogy híg az érc. – Szándékosan – kihíva a gúnyos mosolyt – éppen a Vénuszt említem meg a csillagok közül.


Ember panasza875 – Jaj, jaj, milyen igazam van ebben a versben!… Ma is, most is ezt mondom, ezt panaszlom.


Correggio Lédája előtt876 877 – Sok jó barátom volt, van, közülük többel voltam bizalmas is. Leginkább az voltam Babits Mihállyal; rá mint mesteremre nagyon hallgattam, és sokat tanultam tőle; az élet dolgaiban azonban, és különösen a szerelemében, ő tapasztalatlan, ártatlan volt; ezekben inkább én adhattam neki tanácsot. – Rajta kívül több barátom és barátnőm volt, akik sokat tudtak rólam, de soha senkinek senkit nem „adtam ki”, ami nem volt köztudomású vagy amiből baj, kellemetlenség, szégyellnivaló származhatott. Nem igaz, hogy sok mindent „kibeszéltem”! (Most majdnem mindent, abban a reményben, hogy mindez csak az érdekelt személyek halála után kerül napvilágra…)


Ahogy lehet878 879 – Ezt a verset 1953 őszén írtam, 14 más verssel együtt, amelyek azonban még nem jelentek meg. A 14 másikról később lesz szó, a Kiadatlan versek közt. – Az időpont azonban, amikor a párbeszéd kezdete lefolyt, nem a vers írásának időpontja, hanem jóval korábbi. Arra az asszonyra vonatkozik – és ezt a verset a megírásban megelőzi– az érzelmeimet nyíltabban tárgyalva a Válaszban 49-ben megjelent Rossz szerető című vers.


A forzicia éneke880 – Mindig kedves virágom volt ez a napsugársárga első tavaszi bokor. A nyílni készülő bokor – a nyílni készülő érzés: a remény.

176

Ficseri-füsti881 – Sok fecskét láttam és figyeltem meg a Balaton mellett, nyaralásaim során, Igalon – és persze Budán is. „Dalteli” mutatja, hogy nem egészen jogtalanul azonosították, akik azt tették, a fecskét a költővel (pontosabban velem). „Fészked (nyüve-szennye)” – dehogyis a családi fészek, hanem a tágabb környezet. „Emészt a rüh, bolha, tetű” – és mennyire csípett, emésztett engem is a világ! – Az Irodalmi Újságban jelent meg, 1954-ben.


Be másképp!882 – Nemcsak az öregedő, hanem a beteg ember panasza. Az öregedéssel még csak hamarabb kialkudnék; bár azt is egyre erősebben érzem, de a betegség tesz rabbá, az tilt el az örömöktől, az keserít el.


Májusi orgonaszag883 884 – Ez is rendkívül kedves versem – nem tudom, mondtam-e a Forziciáról, hogy az is. A szagok mindig igen erősen hatottak rám. Volt egy gyűjteményem – néhány üvegecske talán még van belőle –, mintegy 80-féle kellemes és kellemetlen (főleg kellemes) szagot árasztó anyaggal: az „illatzongora”. Gyűjtögettem, szaporítottam, kísérletül látogatóimmal is szagoltattam. Erről beszéltem már hosszabban a Varázsló illatok című versemben. Sokat gyönyörködtem a gyümölcsfák, az orgona, az akác, a rózsák, a hársfa virágzásában. Ez a vers is az ilyen alkalom emléke. Aznap délután nyíló orgonabokrok közt sétáltam, s amikor hazamentem, házunk kapujában szinte beborított a kerítés mellé ültetett orgonasor édes bódulata s vele a délután lelki boldogságának emléke.


Eső – ?885 886 – A könnyű, tavaszi–nyári esőt szeretem; üde, röppenő, frissítő. Néhány évvel később írtam az ugyancsak ebbe a kötetbe felvett Országos eső című darabot is.


Falusi hangverseny887 888 – Most néhány gyerekvers következik. A Kisdobos szerkesztője (Zelk Zoltán) kért lapja számára verseket. Több megjelent belőlük az 1954-es számokban. Farkas Ferenc barátom felesége, Győrffy Panni illusztrálta igen ötletesen, finoman.


Vakáció előtt889 – Az előzőhöz hasonlóan gyerekvers. Szintén a Kisdobosban jelent meg, ugyancsak a kedves Győrffy Panni szép rajzaival.


Országos eső890 – Nagyon szeretem ezt a versemet, frissnek, hangutánzónak érzem a ritmusát is. Közvetlen indítékot az írásra az adott, hogy egy alkalommal a Kuruclesi úton sétáltam. 1954 májusa volt, akácvirágzás. A kitartóan, erősen, egyenletesen kopogó országos eső nem tartott vissza a sétától, de végül egy fa alá kényszerített. Akácfa volt, csodálatosan nagy és csodálatosan tele fehér fürtű virággal. Ez úgy-ahogy védett az eső elől.

177

Vadliba891 – A gyermekversek közé tartozik. – Most jut eszembe: írtam még egyet, egy köszöntőt a pedagógusnapra. Nem vettem be a kötetbe, nem tartom elég sikerültnek.


A földvári mólón892 893 – Földvárhoz rengeteg emlék fűz, sok időt töltöttem ott, bár egyfolytában többnyire csak néhány napot. Fiatal koromnak (19-20 é.) talán legboldogabb, de mindenesetre leggondnélkülibb napjait élveztem Graféknál, a Durcy-villában. Erről részletesen szóltam már másutt. – Több ízben voltam itt Erzsikével is átutazóban vagy néhány napra. – B. Gizit is meglátogattam nemegyszer szép villájában. „Tizenöt másodperc” – pontosan annyi telt el, megnéztem az órámon; a karórámon ugyanis nagyszerű stoppermutató is van, szeretek dicsekedni vele. – Ezt a verset 948-ban írtam, a Válaszban jelent meg; a Válogatottban a 49-es dátum tévedés.


Kisörsi nádas894 895 – Több éven át meghívtak Kisörsön nyaraló jó barátaim, Bernáth Aurélék. Sok nyáron át töltöttem náluk napokat, sőt egy-két hetet is. Villájukból – amelyet 955-ben átcseréltek a nem messze fekvő Ábrahámhegyen egy másikért – igen szép kilátás nyílt, a partot azonban teljesen benőtte a nád.

Az egész családhoz meleg rokonszenv és barátság fűzött és fűz. Auréllal csöndes-bizalmas viszonyban vagyok; nagyon kedvelem lányukat, Marilit is kicsi kora óta. Az asszonnyal, aki orvosom (dr. Pártos Alice, a reumakórház egyik igazgató főorvosa), és aki kigyógyított 955-ben a második szívtrombózisomból – és akinek a kórházában most, március végén–április elején ismét bent feküdtem kivizsgáláson – barátságos, meleg kapcsolatban voltam évtizedekig (30 év?). Igen bizalmasan beszélgettünk egymással érzelmi dolgainkról – bár én neki senkit nem szolgáltattam ki, akiről valamiért hallgatnom kellett. Alice-ról beszéltem már intimusabban is másutt, de megérdemelné, hogy szóljak még róla; hiszen olyan sokat törődött velem és aggódott értem. Feltétlen hívemnek érzem most is, noha az utóbbi években nagyon visszahúzódtam tőle, találkozásokban is és őszinteségben is. Az utóbbiban még inkább. – Kitűnő (talán túlságosan is lelkiismeretes, aggodalmaskodó, pedáns) orvos, művelt, érdeklődő szellem – sokat vitáztunk; politikai és egyéb dolgokban nem értettünk mindig egyet, sőt össze is vesztünk néha, olykor tartósabban. De aztán újra csak megbékéltünk egymással.


Julius csatája896 897 – Nem tudom felidézni keletkezése pontos körülményeit. Balaton? Inkább Igal lehet. Imádom a napot, a meleget, a forróságot; állandó témám.


Nájlon és celofán898 – 948 ősze táján írtam a sok – akkor divatba jött átlátszó esőköpenyes – nő láttán, ahogyan színes-glóriás angyalokként jártak-keltek, szinte szálltak.

178

Hajnali látomás899 900 – 955 nyarán, a második szívtrombózisom után Igalon töltöttem néhány hetet (talán hármat) Baumgartner Sándor orvos barátomnál, ahogyan az ostrom óta csaknem minden nyáron. Szerettem ott lenni, vonzott a háziak kedvessége, az óriási kert, a kellemes kőlugas, a tömérdek csodás virág, a rózsák (és a háziasszony nagyszerű főztje is).


Ébredés901 902 – Ezt pedig Bernáth Aurél barátoméknál írtam, mint az előbb említett Kisörsi nádast. A vasúti sínek a közelben vezettek, minden jövő-menő vonatot hallottam.


Valóság903 904


Nemsoká905 906 – Az előbbi téma, csak itt kétségbeesve, káromkodva… „Ingyen ég is borús” = a derült ég kis öröme sem adatott meg. – Ebben a versben az előzőnél erősebben érezhető a politikai természetű megalázások okozta nekikeseredés, reménytelenség.


Őszi meggyfa907 – A Volkmann utcában naponta többször is elmentem a Budagyöngye felé menet a szomszéd telek előtt, amelyen nincs ház, csak néhány fa, gyümölcsfa, bokor és virág. Az ablakból, Kisklára szobájából oda lehet látni.


Egy igali ól előtt908 – Említettem, hogy 955 nyarán hosszabban voltam Igalon ahol disznót is hizlaltak. Elnézegettem a hájas lustaságot. A vers ott fogamzott meg bennem. 956 januárjában fejeztem be, amikor a disznóölések ideje aktuálissá tette; többfelől kaptunk kóstolót, sőt Farkas Ferenc barátomnál kint voltunk disznótoron. Tetszik nekem, hogy a vers végén sikerült egybefonnom a disznó rondaságát olyan „szublimált” kifejezésekkel, tartalmakkal, mint „költő”, „felhő”, „virág”; „a világot szűröd magadon át”.


Januáréji olvadás909 910 – Egy esti séta emléke, 953-ban, január végén. A vers a tényleges olvadáson kívül átvitt értelmet is rejt.


Három szonett a téli Hévízről911 912 – Ez ismét régebbi vers. Hévízre első ízben 949-ben Tompa Kálmán orvos barátom hívott meg. Akkor még Erzsike is meglátogatott; februárban három napot töltött ott velem. Az ő jelenléte adja a versek zeneiségét. Nagyon rossz idegállapotban, keserű hangulatban voltam, gyötrődtem az üldöztetésem miatt, féltem a jövőtől. Erzsike megnyugtatóan hatott rám. (Tompa Kálmán természetesen tudott mindenről; ebben ő beavatott bizalmasom volt; az ő címén gyakran leveleztünk, Pesten a lakásán is találkoztunk, úgy, hogy ő magunkra hagyott, Erzsikével.)

179

Valami szép913 914 – Galyatetői emlék, noha csak hazatérésem után fejeztem be. Több ízben voltam a Galyatetőn. Legutóbb két hetet teleltünk Nagyklárával, Illyés Gyula barátommal, feleségével – és kislányával – 953. december végétől 954. január közepéig a hegytetőn. Erős hideg, nagy hó, zúzmara, köd volt. Néhány nap múlva meglepetésszerűen, váratlanul tűnt el a köd rólunk, felőlünk. – Néhány napra feljött Kisklára is; jó hangulatban voltunk; külön étkeztünk egy kisebb szobában. Velünk tartott Illés Béla is, az étkezésben és a tréfálkozásban. „Fogták fazekukba a tájat” = be volt az egész táj sűrű ködbe zárva. – „Felemelte… a fazék fedelét” = ritkán tapasztalt szép kép: körös-körül köd, fejünk felett az ég a teliholddal ragyogó tiszta, ragyogó hideg. – (Baudelaire Fedő című versének hatását sejtem benne.)


Jég915 – Ide soroltam be, tartalmilag ide illik, noha a következőnél néhány évvel korábbi. Emlékeztet némileg a Két pokol című későbbi versemre, de csak a vége, azáltal, hogy ott a tűz éget, itt a jég.


Minusz 20 Pál-fordulásakor916 – Ezt és az utána következő kettőt 1956 január–februárjában írtam, valóban –20 fokos hidegben. A Farkasréti temetőbe mentem ki, halottaimhoz.


Téli fasor917 – Hazafelé menve a temetőből már alkonyodott, s a villamos befagyott ablakain alig láttam ki. Leszálláskor meglepett az Olasz fasori fák hosszú páros sorának a szépsége, ahogy a zúzmarától fehéren valami gyermekkori téli mennyországot idéztek fel.


Két pokol918 Egy időben készült a Minusz 20 Pál-fordulásakorral és a Téli fasorral. Többen említették, hogy szimbólumot látnak a „rám uszult szörnyetegek”-ben. Hát van benne valami. Ez az egyik pokol. A másik: nagyon magányosnak, elhagyatottnak éreztem magam.


Sokízületi gyulladás919 – Mikor a második szívinfarktusommal feküdtem a Reumakórház C osztályán, majd a Gellért Szállóban, igen heves ízületi gyulladásos fájdalmak fogtak el, alig tudtam még írni is. Ez 1955 tavaszán és nyár elején volt.


Mozart hallgatása közben920 921 – 1956. február elején írtam. Bujkál benne a szerelem, a régi, a nem régi: „ma is szállok én”… A szenvedélyt, mint több más versemben (Tücsökzene 296-os és 259-es) a „zene árama”… a „varázsjáték”… a „testtelen úszás”… stb. fejezi ki. Hol láthattam én ilyen napórát? Nem emlékszem. És ilyen felírást? Saját találmányom? „Non numero horas nisi serenas!” „Csak derűs órát veszek tudomásul!”

180
Tücsökzene923 924
1947–1957

Az ostrom és az úgynevezett igazoltatások után, a legszerencsétlenebb, legmegkínzottabb és legvisszafejtettebb helyzetben és lelkiállapotban, kimondhatatlan kétségbeesésben egy késő nyári estén a Volkmann utcai szobám nyitott ablakánál álltam, oltott villanylámpa a hátam megett, kint sűrű meleg nyári éjszaka, sok-sok fénypont a fekete égen és nagy égő hold. Augusztus lehetett, valószínűleg 13-a (?): a pontos dátumot egy sokkal későbbi vers, az elsőnek datált kézirata alapján külön is feljegyeztem, az a dátum az igazi. Kint sok hangos tücsök szólt, és a legélesebb ellentétet mutatta a külvilág kegyetlenül vidám és a magam kegyetlenül szomorú lelkiállapota közt. Sokáig az ablak előtt álltam és csodálkoztam a természet jókedvén, és lassankint csodálni, majd irigyelni kezdtem ezeket a kis fekete rovarokat. Az akkori jelen pillanatáról gyermekkori, majd diákkori és felnőttkori hazai és külföldi helyzetek rajzolódtak elém, a helyzetek középpontjában mindig én álltam, és mindenütt körbemuzsikált ez az egyhangú, kitartó, boldog hangosság. Körülbelül egy óra múlva eljöttem az ablaktól, és villanyt gyújtva az írógépemhez ültem, és címszószerűen, tehát a legrövidebben összegezni próbáltam a sok-sok képet. A körvonalakat nem láttam tisztán, egyik kép áttűnt a másikon, és csakhamar észrevettem, hogy ha nem akarok az emlékezésnek valami zavaros tengerében teljesen elmerülni, akkor csoportosítani kell a jelenségeket, valahogy térképezni a sok évtizedes képeket, melyek bennem éltek. Ekkor 45 esztendős voltam.

Legelőször a tiszabecsi vonatkozásúak különültek el a többitől; egy negyedrét ív papíron sűrűn gépelve sorra vettem mindazt, ami hirtelen eszembe villant. De igazán csak költőietlen címek szerint, tehát például így: A méhesben, Mezei poloska a málnabokron, Gémeskút, A temető, A méhes, A paplak gangja. Aztán képzeletem átugrott a becsi toronyra, a lépcsőkre, amelyek a harangokhoz vittek föl, apró jelenetkékre fülledt nyári délutánokon, aztán a falusi temető jutott eszembe, az országút, a palánkkerítések, a kerítéseket védő rézsútos zsindelyek, amelyek rajtuk háromszögben összehajoltak és amelyekben mindig darazsak laktak; az út, melyen annyiszor jártam kis- és nagydiák koromban, Szentpétery Sándor tanító úr érdekes figurája és flóbertje, a szomszéd Bökény falu, ahol Király Anti bácsi volt az öreg pap; és a Tiszán az úsztatott sok-sok máramarosi fenyőrönk, a komp, túlnan Tiszaújlak, Ugocsa megye szék181helye, és körül a füzesek és így tovább. Mindenütt én éltem, egész testemmel láttam és hallottam a múlt idők minden tartalmát, egyik kép szinte tolta helyéből a másikat, az elődjét, és e rengeteg cím – vagyis leendő költemény – mindig újabbat gyújtott a sötétben és újabb cirpelést zendített a harminc-negyven éves némaságba.

Ezt a csoportot alig vártam, hogy felcseréljem erdélyi emlékekkel, tücskös dalok és éjszakák képeivel. De akkor a miskolci gyermekkor tolongott elő, arról is összeírtam vagy harminc-negyven emlékeztető szót, azok elé viszont a gyarmatiak kívánkoztak, majd eszembe jutottak már megírt tücsökzenés verseim, dunántúli utazások és tátraiak képei, és dalmáciaiak, és a témák mindig gazdagabbakká és részletezőbbekké váltak, és csakhamar tíz-tizenkét negyedrét ívem telt meg már velük. Mi legyen ebből? Elképzelni se tudtam, de nagy és ígéretes jó érzés töltött el, s minthogy közben eltelt újabb másfél vagy két óra, oltottam, ablakot nyitottam megint és lefeküdtem. Az a szokásom nagyon régóta, hogy akármilyen későn fekszem le, még olvasok az ágyban. Most nem olvastam! Hallgattam a tárt ablakon becirpelő kis bogárcigányokat és azokat, amelyek a fejemben adtak maguknak találkozót, és csaknem egész éjszakán keresztül ebben a hangulatban ringatóztam. Ekkor már látnom kellett, hogy itt egy rendkívül hosszú vers fog hamarosan készülni; de hogy önéletrajz lesz belőle, azt még nem tudtam. Kora hajnalban aludtam el.

Reggel izgatottan szedtem elő az éjszakai címjegyzéket, újra és most már pontosabban leírtam, kiegészítettem, és úgy sejtettem, hogy valami 30-35 strófás nagy költeménybe, rendkívül gazdag impresszionista képbe foglalom majd össze az egészet. Aznap délután már írni kezdtem. Az első öt verssel készültem el. Hogy az első darab 18 sorossá sikerült és akkor lezárult (tartalma az, hogy állok a nyitott ablak előtt és nézek kifelé), eldöntötte a továbbiaknak a sorsát is: arra vigyáztam csak, hogy nagyjából mind olyan vagy olyanforma hosszúságú legyen. A szomszédból átjött hozzám Baránszky-J. László tanár barátom, annak beszéltem – még nagyon homályosan – a készülő tervemről, de úgy emlékszem, hogy nem mutattam meg neki még semmit.

A képeket – az egyes verseket – azonban nem sorrendben, időnek vagy logikának valamilyen vonalán haladva készítettem el, hanem aszerint, hogy melyik tolakodott elő leghatalmasabb erővel. Így dolgoztam talán két hétig, s ekkor már egy – egyelőre még aránytalanul nagy, ötször tizennyolc sorra terjedő – nyitány után csak mintegy húsz vers volt készen. De az anyag már többfelé mutatott, így Miskolcra, ahonnan elsőnek alighanem a Tűzvészt írtam meg, Tiszabecsre, ahonnan a református pap szalmakalapja integetett, a debreceni Nagyerdőről is szólt már valami, és a többiektől szinte elkülönülten valami külföldi kép. Ekkor már a meglevő anyag diktálta, követelte a kiegészítést. Mindamellett még mindig nem volt sejtelmem róla, hogy a ciklus 300-400 darabnyi182ra megnő, és hogy olyan hálás és szükséges kerete lesz minden elképzelhető intellektuális, impresszionista és egyéb mondanivalónak.

Az első 25 vers elkészülte után már nem tudom, milyen ügy Pestre szólított, az Opera mellé, de nem az Operába, ahova tán még hét-nyolc évig nem jártam; bizonyára a Parasztpártban járhattam, amelynek központja akkor a volt Drechsler-palotában volt. S az Andrássy úton, az Opera oldalán, még a Nagymező utca előtt egy cukrászda nyári teraszán Illyés Gyula barátommal, akivel randevúm volt, ebbe a cukrászdába, erre a teraszra ültünk be. Ott mutattam meg neki az első 25 „tücsköt”. Rendkívül megörült neki, és biztatott, hogy csak írjak még minél többet az elképzeltből, „egyik jobb a másiknál”.

Ezek után mutattam meg a sorozatot Baránszkynak is, aki mint szomszéd akkoriban szinte nap nap után vendégünk vagy házigazdánk volt.

És lassankint kiderült, hogy itt az egész élményanyag feldolgozására egy teljes életrajz szükséges, és kiderült, hogy ez a keret, melyhez hasonlót nem ismertem sehol, rendkívül alkalmas mindenféle harmonikázásszerű tágításra, szűkítésre; kiderült, hogy „léckerítés”-módszerrel dolgozom: elkerülök vele, amit akarok, csupán lírát készítek, és az egésznek mégis epikus összhatása lesz stb. Ekkor már természetesen biztos tudatában voltam annak, hogy ez nemcsak egy költeménysorozat lesz, hanem teljes önéletrajz és – bizonyos szerény polemikussága következtében – világnézeti összkép. Tudniillik ebben az időben, sőt már hamarabb javában folytak az én gyötrelmes igazolótárgyalásaim, és azoknak a hangulata – majd később a semmibe vett felmentő döntéseké – szintén keveredett az élményanyaggal.

A háromszázötven-egynéhány verssel gyenge két év alatt készültem el; egyebet ezalatt aligha írtam.

Igen fontosnak éreztem, hogy a versforma azonossága (melyet csak fokoztam az ötös jambusok kivétel nélküli hímrímeivel) unalmassá ne váljék. Ezért mindenféle sorokon belüli trükköket gondoltam ki és alkalmaztam a sorokon belül. Nem is sejtik a kritikusaim (eddig), mennyi minden metrikai érdekesség rejlik ezekben a versekben! S tán még inkább a kompozíció tekintetében mennyi az eredeti rögtönzés, amelyet nem is tudom, hogyan, készen kihúztam a fejem valamelyik zsebéből. Zenei ismétlődések, szavakkal, sorkezdetekkel, teljes sorújrázásokkal, a dramatizálás különféle fajtáival szépen emelték a kívánt változatosság fokát, s velük egy időben a kifejezés különleges tömörsége valami olyan stílust, nyelvhasználatot teremtett, amilyenre én addig talán sohasem voltam képes.

Megemlítem, hogy akkor, amikor ezeket a tücsköket írtam, még nem ismertem Aldous Huxley The cicadas című, jó hangulatú, szép, de mégsem jelentős nagyobbacska versét. Az egész Tücsökzenét azonban, főleg a sok hímrím miatt, igen angolos összhatásúnak érzem; tudatosan is fokozni akartam ezt a hatást az183zal, hogy a legnagyobb (tőlem telhető) klasszicitást és fegyelmet a legvakmerőbb modernizmusokkal kevertem; és hogy számtalanszor igyekeztem a tíz szótagos magyar sort tíz szóból állítani össze, amire különben a mondanivaló (és nemegyszer a kifejezések tudatosan leplező homálya) amúgy is rászorított… Ismertem ellenben George Meredith Modern love című őrülten tömör verssorozatából négy költeményt, és abban az időben már nagyon tetszett Milton blank verse-e az Elveszett paradicsomban. Ezeknek a hatása (és Shakespeare-é) nyilván szintén szította bennem a vágyat, hogy megmutassam, mit lehet csinálni a magyar nyelvvel is.

A részleteket talán majd az egyes verseknél.

Ahogyan az egész mű kikerekedni kezdett, úgy szülte a saját kompozíciós formáját az egész mű. Egyes darabok előre és hátra mutattak benne, némelyik azonos ismétlődéseket forgat le egy spirálkörön, mint például a gyermekkori kör volt, nagy lépésekkel kellett haladnom a háború előzményeinek és lefolyásának rajzánál, az ostrom dolgainál (ahol a kirgiz költő idegenszerű alakját a versforma rímtelen jambusos idegenszerűsége jelzi), és rengeteg dugott fájdalom bujkál a mind elvontabbakká váló kései versekben. Végül pedig már csak nagy jelképek ábrázolhatták egyes vetületeiben a kimondhatatlan valóságot, úgyhogy itt bizonyos értelemben akár szürrealistának volnék mondható… Kerülni kellett persze a dolgok konkrét ábrázolását emberi viszonylatokban is, főleg szerelmiekben… S a legvégén ki kellett eszelni valami megoldást arra, hogy az utolsó költemények már mintegy a halálom utánról szóljanak vissza az életbe.

A Tücsökzenét én rendkívüli munkának gondolom, egészében és szerkezetében teljesen eredeti, európai alkotásnak, amelyről azonban Európa jó néhány száz évig nem szerezhet tudomást.

A 352 „tücskön” kívül még sokat terveztem és egynéhányat talán még fogok is írni; elsősorban az apámról és az anyámról, az ő öregségükről és halálukról. Ha egészen más világ volna, persze igen sokat volna kedvem beilleszteni a kötetbe, realistákat éppúgy, mint olyasféléket, amelyeket előbb már nagy jelképeknek neveztem.

Van azonban máris egy darab, amelyet kihagytam az egészből. Azért, mert létrejötte és az egész beillesztés félreértésen–hogy ne megtévesztést mondjak – alapult. Itt is tiltakozom az ellen, hogy valaha ezt a 18 sort beleillesszék. Sőt, hogy egyáltalán a műveim közé számítsák.

A vers Szerb Antalról szól. Szívélyes viszonyban voltunk mindig, ő nagy tiszteletet mutatott irántam, a feleségével pedig afféle enyhén udvarias-kötekedő kapcsolatban álltunk, sokszor kirándultunk, vacsoráztunk társaságban, Nagyklárával együtt. De, mondom, nem volt köztünk semmi.

184

Az ostrom után a nő kedves, baráti részvétet mutatott a helyzetem iránt, meghívott az egyetemre, ahol valami fizikai-kémiai hivatalban (?) dolgozhatott. Egy ízben Budára átjővén, ahol egy közös ismerőst látogatott meg (Szentkuthy Miklóst), s akkor a csakhamar államosított Violet-korcsmában, a szomszéd utcánk sarkán velem is randevúzott. Egy verset akartam átadni neki, melyet az ő előzetes közlései alapján Szerb Antallal kapcsolatban írtam. A közlés úgy szólt, hogy 1944 őszén Szerb A. egy vérengző hangulatú „ellenállásista” entellektüel körben kijelentette: „…Ő azonban Sz. L.-et végeredményben mégsem engedné bántani…” 945-ben ez a mondat elég volt ahhoz, hogy engem bizonyos elrévedezésre, hálára, sőt talán még elvi önvádra is hangoljon. Az elképzelt jelenetet megírtam, még kissé sajnálva is, hogy például Sárköziről, akit sokkal jobban szerettem, nem írtam, s íme, ez a másik egy kis helyzetrajzban portrét kap.

Szerbné Klárát azonban a vers zavarba hozta. Sok dadogás után félreértésről beszélt. Elkísértem. Közben lassan kiszedtem belőle a valóságot. Ezt később kissé újra módosítva ajánlott levélben is megírta (a tényt). A dolog körülbelül úgy állhatott eszerint, hogy az engem gyalázó 44-es társaságban Szerb csakugyan síkraszállt értem, de ilyenformán: „…ha Sz. L.-et akasztanák, akkor az utolsó pillanatban én mégis elvágnám a kötelét.” Hát ez szép és nemes ugyan, de nemigen válthat ki az emberből egy hálaverset. Ma is az az érzésem, hogy Sz. Klári túlzott a javamra, főleg az ura javára, és hogy félt – mondjuk – a közhangulat csinálóitól vállalni a valóságból annyi tisztességet is, amennyi volt benne, pláne még többet! Ebben az ügyben több hivatalos hangú levelet is váltottunk; ő később a nemzet egyik özvegye lett, majd halott urát a proletárdiktatúra mint burzsujt jobban elnyomta átmenetileg, mint engem; így hát ha hivatalban vagy utcán 12 év alatt egyszer-kétszer összefújt a szél, nagyon kedves volt, és tán nem tévedés azt hinnem, hogy szégyellte és szégyelli egy kicsit magát.

Apámmal 1945-ben automatikusan megbékültünk. 47 tavaszán fent járt nálunk Pesten, a kiadás előtt álló Tücsökzenéből sokat felolvastam neki. „Ez valami nagy dolog”, volt rá a válasza, és örült, hogy a család dolgait így megemlegettem. Azon a nyáron azonban, a könyv kinyomása előtt meghalt, szívbajban. 925 Édesanyám a könyv készülése alatt Miskolcon Zoltán bátyáméknál élt. Ő tehát meglátta a kész könyvet, sokszor olvasgatott belőle, mint Zoltánék mondják, és szintén örült neki. Levonva persze régi fájdalmát, hogy én „nem szégyellek mindent kibeszélni”.

185

Valamelyik „tücsök” a könyvben csupán 17 sorból áll, ezt egy azt hiszem Tuskovich nevű derék szedő fedezte fel, aki régi munkás volt az Athenaeum nyomdában, ahol Az Estet néha én tördeltem. A hiányzó sor nyilván parafrázisszerű valami lehet, mert a versnek így is értelme van, sőt, úgy látszik, az utolsó négy sor is egy rímre járhat, másképp feltűnt volna a hiány. Hogy melyik a kérdéses verssor, nem tudom. (A 168. Ezeregyéj című versben.)

(A tegnap diktáltakat rövidebben elmondta a Tücsökzene fedőlapjának két úgynevezett „mancsettája”, melynek szövegét Püski kérésére én írtam.)

Köszönet az Íródeáknak!

1. A nyugodt csoda926 – Már illusztráltam a nyáréjszakai ablaknyitást, a címösszeállításokat s a továbbgondolkodást egész éjszaka az ágyban. Itt is erről van szó; nyilván másnap délelőtt kezdtem írni a visszatekintést a tegnapra. Két áruló, bár rejtett kifejezés: „ami örömünk volt valaha” és: „a nyugodt csodát” – most nem volt örömünk a nyugalom, sőt egyáltalán nem volt. Most látom csak, hogy a 15. sor: „az izgatott nap romjai fölé” kifejezést használ. Hogy mi izgatta a napot, és mi rombolta össze óránként és percenként, azt fölösleges mondanom.


2. Síppal, hegedűvel – Nem másodiknak készült el, de nagyon korán. Tehát mintegy folytatja az első vers visszagondolását az előző éjszakára. Nagyon tömör zenéjű munka, tudosan halmoztam benne a túl sok magyar e–é hanggal szemben az i és ü magánhangzókat. Az hiszem, szokatlanul sok is benne az efféle hangszín.


3. Óriás szív – Folytatása a nyitánynak. Nincs külön megjegyzésem hozzá. Legfeljebb, hogy a napi húszórás duhajkodásért – bármiből állt is – mindig irigyeltem ezeket a zengő rovarokat.


4. Férgek, istenek – A nyitány folytatása. A gyorscsárdást sokszor láttam, élveztem mint látványt. A 14–17. sor: említettem, hogy mindenféle zenei és szerkezeti változatosságra törekedtem az egyhangú ritmuson belül. Hát itt rá az első példa.

186

5. Ezer határon túl927 – Az előzőben elkezdett és itt megismételt „sose halunk meg” a közismert magyar mulatókurjantás. Aktuális célzás akkori helyzetemre: „annyi jaj”, „annyi rém”, „annyi árny” és „csak túlvilág vagyok”, a szív „elfárad s végűl megnyugoszik”… A nyitány itt nyílik szét az emberi, magyarországi mindenségben.


6. A ti dalotok – A nyitány folytatása, pontos hangmegjelöléssel. Kíméletes kifejezés, hogy: „a nagy ostrom után is ostromol még néha a vész”… (tudniillik: állandóan). A nyitány itt kezdte széttolni határait az általam látott Európában.


7. Táj épül, omlik – Az utolsó vers a nyitányból. Jóval később született, amikor a meglevő darabok már igényelték és sürgették a létét. Az első 5-6 sort rendkívüli bravúrnak tartottam tömörség dolgában, mely mégis érthető maradt. Egymásra fotografálásoknak és áttűnéseknek mozitechnikája ez szavakban, szürrealizmusnak is lehet nevezni. A vers a zűrzavar rendezését ígéri, tehát nyilván már a tudatosult önéletrajz-készítés folyamán íródott hozzá az eredeti, valószínűleg csak öt darabból állt nyitányhoz. (Így emlékszem.)


8. Ezerkilencszáz928 – Az első szó – „Halkulsz?” – a valóságos, 1945-ös pasaréti tücsökzenének szól, mintegy az hal át abba, ami következik, vagyis az életrajziba, noha egyszer-kétszer még úgy távolokban meg fogja szakítani a folyamatos elbeszélést. Először semmi sem hallatszik: mert itt még, 1900-ban, néma az emlékezés. Mindenekelőtt az jutott eszembe, hogy egy cselédünk egészen kis koromban – talán pólyás koromban – anyuka közlése szerint kiejtett az ablakon (földszintről). Emlegették is, hogy hátha megütöttem a fejemet; most jut eszembe, hogy Illyés Gyula is említi, hogy talán egy kutyaharapás, mely a fejét érte, tette költővé. A ház, ahol ez történt, valami vasúti telep volt, és úgy rémlik, hogy anyám az Újvilág utcát emlegette mint szülőutcámat. Nem tudom, megvan-e még az elnevezése; két évvel ezelőtt ott járva Zoltán, aki a Malinovszkij út 70. alatt lakik, távozáskor olyasmit mondott, hogy az Újvilág utca a közelben volna. A mi lakásunk kis ház lehetett, kapujára, gangjára, kertjére emlékszem, továbbá két szobára és az udvaron a fáskamrára stb. Az udvaron mosta anyuka a vasutasok közismert kék munkaruhájából, apáméból, az olajos mocskot. Hogy Zoli téli csizmája egyszer beragadt a hóba, az csakugyan úgy volt. A vonat (Hatvan és Pest felé) a közelben futhatott. Nem hinném, hogy születésem után két-három évnél tovább laktunk volna ekkor Miskolcon. Később Balassagyarmatra költöztünk, ott két ízben laktunk, de az egész dolog zavaros előttem. Ugyanígy lehet, hogy ennek a versnek az anyagában összekeveredik két miskolci (rövid) életem. – (Most jut eszembe, hogy valószínűleg a második miskolci ottlakásunkkor abban a nagy utcában éltünk, amely az emlékezetes 187vashíd felé visz egyenesen a városból, egy egyemeletes nagy bérház földszintjén, onnan anyuka gyakran átszalajtott a „zsidóhoz”, hogy hozzak egy „rosztopcsint rummal”. Szerette egy kicsit a gugyit, főleg mikor nagymosást csinált. Ekkor már Hajnalka húgom is élt, emlékszem például, hogy egy ízben világgá ment, és tőlünk vagy 500 lépésnyire én találtam meg egy másik fűszeresbolt kirakata előtt pityeregve. Hajnalka nagyon gyámoltalan volt, túl anyás, a többiek (gyerekek) folyton kötekedtek vele, mert ő anyuka tanítása szerint így mutatkozott be, amikor kérdezték, hogy kicsoda: „Szabó Hajnalka, édesanyám virágszála”. Egy kis állkendőféle is volt a nyakán, a fenti szöveggel, amit belehímeztek. A többi gyerek persze gúnyolta, körülvették és azt kiabálták felé, hogy: „nem igaz, én vagyok az anyád virágszála!”, mire ő sírva fakadt és hazaszaladt.


9. Egy Volt a Világ – A rosztopcsinos ház emlékéről elfelejtettem írni. Ez az új vers tehát szintén az Újvilág utcai életről szól. Még minden harmonikus volt. Valóban, csak a mesebeli farkastól féltem. De attól nagyon. Zoltánnal még azon is sokszor veszekedtünk, hogy melyikünk háljon belül az ágyban (tehát ketten aludtunk egy ágyban): a kívül fekvő volt nagyobb veszélynek kitéve, mert ha a farkas bejön, először a szélről fekvőt eszi meg vagy viszi el, s a második talán már nem kell az étvágyának. (Négy-öt éves lehettem ekkor.)


10. Nefelejcs – Ez csakugyan így volt, a virág nevének kedves jelentése tetszett, míg az, hogy rózsa, szegfű, csak a tárgyat jelölte meg. A nefelejcs azonban mintegy beszélgetett velem.


11. Bárányfű – Ezt a füvet pontosan leírja a vers, és néha ma is látom. Legjobban Juliska nénémék közelében, a miskolci Kölcsey utca macskaköves kövei közt nőtt bárányfűre emlékszem. Ehhez az utcához fűződik különben első, nem értett és egyébként is teljesen ártatlan erotikus kísérletem, egyik egyidős unokahúgommal, hatéves koromban. Gyerekek ugrattak bele bennünket és Kubányi Julianna nagyanyám riasztott szét a kerítés mögül. Utána nagy családi megrovást kaptunk mind a ketten, és anyuka és Juliska néniék (Géza bácsiék) végül csak nevetni tudtak, mikor kiderült, hogy hogyan és milyen nyíltan próbáltuk végrehajtani a dolgot.


12. Piroskával nagyanyóhoz – Anyuka sokat mesélt és sokat olvasott fel. Itt Piroska a mesebeli, nagyanyó pedig az anyai nagyanyám. Az egész vers idézőjelben van, mert mintegy az akkori kisgyerek meséli el nagyanyjának a már hallott mesét és közben mindenfélét belerak, például a tündér mézelhordójáról. Annyira éltem az elbeszélést, hogy tényként mondtam el: „és én is elkísértem” (ti. Piroskát).

188

13. Apám929 – Ez már nem mese. Mikor ezzel a verssel elkészültem, elég korán, akkor tudtam meg, hogy mivé fog dagadni a Tücsökzene. Apámmal csakugyan igen rossz viszonyban voltam nagydiák korom óta. Alig vártam, hogy kitegyem lábamat a szülői házból, sokáig nem is érintkeztem Pestről, csupán anyukával és Hajnalkával, levélileg. Évek múlva egyszer „rendet csinálni” leutaztam ugyan Debrecenbe hozzájuk (Rákóczi út talán 52.), és a feleségem erőltette az összebékülést, de a dolog nem ment. Sőt még azokkal a Gáborjáni Szabókkal sem érintkeztem hosszú éveken át, akiket szerettem (a tiszabecsi Mihály bácsi és a tiszaszőlősi Gábor bácsi). Az ostrom előtt azonban, úgy rémlik, anyám hozzánk költözése után némi hivatalos rideg érintkezés mégis kialakult apámmal (amit főleg Lóci mozdított elő); az ostrom rémségei és az én teljes „lecsúszásom” azonban minden további nélkül összebékéltettek. Az utolsó sor a versben itt említi a „Rettenetes Év”-et, amin én 1944–45-öt értettem. Persze hamarosan eszembe jutott V. Hugo verskötetének címe, L’année terrible. Apámat én igazságtalannak és kegyetlennek tartottam – jogtalanul –, és zsarnokinak. A műveltebb fiú gőgjéből is volt valami a mérgemben. Még Balassagyarmaton nadrágszíjjal megvert apa valami kis kártevésért (6-7 éves lehettem), és mikor anyám védőleg a szoknyája mögé bújtatott, még akkor is húzott kettőt-hármat rám, vagyis őreá is. Anyuka ezt sokat emlegette. Apám havonta előre kiadta a pénzt mindenre, amire telt és ami kellett, anyuka pedig kissé könnyelműen bánt a kiadásokkal. Akkor én teljesen hamisan láttam ezt a helyzetet és teljes szívemből anyám felé fordultam, aki édes-kedves teremtés volt. Apám a pénzt egy ládába zárva tartotta, én viszont természetesnek találtam, hogy anyuka kulcsot szerezzen hozzá és a gyűlő pénzt néha megdézsmálja. Sok veszekedés volt köztük pénz miatt és 1920 után apám (valószínűleg szerény) kikapósságai miatt. – Sok kisebb-nagyobb hibája volt, de mindez nem indokolta iránta érzett gyűlöletemet. – Nálam még anyásabb volt Hajnalka húgom, aki egyenesen rettegett apától. Áldás volt, valahányszor apa elment munkába, hogy dolgozzon értünk. És hosszú tüdőbajos haldoklása utolsó fél évében Hajnalka furcsamód mégis apámhoz fordult vissza és anyukától elidegenedett!


14. A farkas – Még arra a házra vonatkozik, amelyet Újvilág utcainak neveztem. Csakugyan, ahogy feketedett az este, úgy volt esedékes a farkas érkezése. Konyhánktól a benti lámpafény kifeküdt keresztben a gangra, és az védett, mert hallottam, hogy az állatot hányszor elriasztották magányos vándorok még égő gyufaszálakkal is. Az ágyam mellett (de nem énmiattam, hanem a húgaim miatt) mindig egy parányi petróleumlámpa égett, emlékszem rá, hogy zsinórszerű volt a bele. Még 15 éves koromban is, mikor a nappal nem volt elég hosszú a sok olvasáshoz, ugyanazt a kis lángot égettem Debrecenben, hogy ne sokat pazaroljak. – „A dél hibája” kifejezést valahogyan rokonnak érzem Valéry Faute éclatante-jávai.

189

15. Első emberek – Az első emberek, akik nem a saját családunkhoz tartoztak közvetlenül, Géza bácsinak és Juliska néninek a lányai voltak, unokahúgaim. A vers négyet nevez meg, az ötödiknek a nevét nem tudtam belehelyezni a sorba, különben is az egyikük később született. (Aztán még később volt egy fiú is, most postás Pesten.) A kimaradt lánynév: Gizike. Olyan kicsi koromtól kezdve már sokat jártunk hozzájuk, hogy akkor még dunyha alatt össze is bújhattunk. A lányok közül Irénke volt a negyedik, rettentő fürge, karcsú, fáramászós, ezért nevezem macskának, sőt majomnak. Fiatalon meghalt. – Később, 1940-től kezdve, mikor az öregeik már meghaltak, sokáig semmi érintkezés nem volt köztünk. A Zöldfa utca 33. sz. alatti házuk, melyről még szó lesz, most is az övék maradt. Arankát és a férjét évekig borzasztó helyzetben tartotta a hortobágyi internáltság (mert valami magyar egyesületnek volt tagja).


16. Daróci Erzsi – Így hívták egy hű cselédünket, aki valamennyi gyerek közt engem szeretett a legjobban. A hentes-jelenetet nem emlékezetből írtam, hanem elbeszélése alapján. – Itt megemlítem egy másik cselédünket. 1930 után megjelent Juliska nénémnél egy vidéki megfelelő korú parasztasszony: vizitelt a házban, amelyet egykor ismert, érdeklődött irántam és egy újságot előszedve kérdezte, hogy vajon nem ez az a Sz. L.-e, az az egykori Lencike, akiknél ő régen szolgált, és aki őt ötéves korában megtanította írni-olvasni! (Én ugyanis ötéves koromban már megtanultam olvasni, neki pedig nagy bánata volt, hogy gyerekkorában nem járt iskolába.) Isten sokféle áldását kívánta rám. A nevemmel néha találkozott, és azért jött be akkor is ebbe a rokoni házba a falujából, hogy végre tisztázza, én vagyok-e az író.


17. Miskolc – Nagyon kavarog a fejemben. Mi a Juliska néni-féle házzal szemközt laktunk egyszer. Erről a házról sem írtam. Most jut eszembe, hogy féltem iskolába menni, első elemibe, de beletörődtem, hiszen nagyon engedelmes gyermek voltam. Az iskola is szemközt volt velünk. Nagy deszkapalánkja volt. De épp az első beiratkozás után valahogy megint Gyarmatra költöztünk. Ezért keverednek bennem az időpontok. A vers említ valami avasi tűzijátékot: csak a káprázatát emlegettük már. A néni, aki egy hatost adott (20 f), a legutóbb említett ott lakó szép, ápoltabb asszony lehetett. A többit elmondja a vers. A Szinva patak medre most is borzasztó szennyes; de hát láttam nagy áradáskor is: majdnem hozzánkig fölért a víz. A vers teljesen zavaros mozaiktörmelékekből áll. Tapolca nem volt akkor még országos hírű fürdőhely, de évente legalább egyszer, húsvét körül kirándult oda az egész rokoni pereputty.

190

18. Apa komor volt930 – Minden részletet már említettem előzőleg. Az értesítő: vasúti hivatalos küldönc megjelenése. A forda = műszak. Botos = térdig vagy még feljebb érő vastag hivatalos szőrcsizma. Télen járt a vasutasoknak az államtól.


19. Tűzvész – Nyilván szerkezeti okokból nem kerítettem előbb sorra. Ez még az első versben emlegetett lakásban történt, tehát a Vasúti telepen. Minden így történt, ahogyan leírtam. Két húgom = Hajnalka és a négyéves korában tüdőgyulladásban meghalt Rózsika.


20. A varázsboltban931 – A bolt a Szinva fahídjával majdnem szemközt, a Fő utcán (Széchenyi utca) volt; Géza bácsi előbb segédként dolgozott évekig az öreg tulajdonosnál, majd közösen Sachs és Szabó (Szabó Géza csak névrokon volt, felesége Panyiczky Juliska, Panyiczky Jánosnak és Kubányi Juliskának a lánya) cégjelzéssel díszesebb közös boltot nyitottak. Géza bácsi halála után Juliska néni meg a lányok meg a segédek még vezetgették jól-rosszul az üzletet, de végül el kellett adni, és akkor csak egy mellékutcában volt egy nyomorúságos kis újabb boltjuk. A vers maga mindent elmond ifjúkori elragadtatásaimról. Úgy látszik, a művészettel a legalacsonyabb technikai fokán én itt találkoztam először.


21. A másik varázs – Géza bácsi részt vett a boszniai okkupációban. Valóban jókedvű és mesélő ember volt, fölfelé álló kefehajjal és kis angol bajusszal. Nem tudott franciául, de tőle rögtön megértettem, hogy kedvenc kifejezése, a „borrrziő” valami idegenszerű ragozás. Öt lánya volt, irántuk éreztem először a még ártatlan, de igen jóleső erotikát. Ez a melegség és a ház relatív gazdagsága és határozott derűje folyton átcsalt a mi sötét és rosszkedvű lakásunkból. A „másik varázs” csak akkor volt varázs, hogyha hatalmas és ijesztő volt: az ördögi vasút.


22. A vasút felé – Erre csak annyit, hogy apám mestersége, az ahhoz fűződő teljesítmények és veszélyek révén a technika, amit itt „vas” néven nevezek, már értelmem első nyiladozásainál rendkívül imponálni kezdett. Nem mondhatom, hogy istent láttam volna benne, de valami isteni hatalomnak tűnt föl. Apámhoz időnkint én és Zoltán bátyám vittük ki a tipikus és közismert vasúti táskában az ebédet. Egyszer a meredek töltésről lefelé szaladva lent el is hasaltam, és az egész étel kifolyt és bepiszkolta a táska belsejét. Jogosnak éreztem, hogy erre apa a nadrágszíjával elnáspángolt. A vasúti nagyhidat mindenki ismeri, ma is megvan.

191

23. A nagyhídon – A helytállás a kisfiúban! Az életben is rengetegszer helytálltam, de, miként itt, inkább csak passzívan. És sajátságos módon benne van a „büszkén megvártam”-ban valami vonzása a veszélynek, provokálása.


24. Mozdonyon932 – Hasonló tárgyú strofikus verset már jóval előbb is írtam a gépekről, a vasúti mozdonyról. Körfűtőház: miskolci specialitás, legalábbis máshol én nem láttam.


25. Apám a gépen – A botost már mondtam, hogy nagy szőrcsizma. A vasutasok télre fekete bundát is kaptak. Ilyenkor az öltözék maga s a szakszerűsége megnövelte az alak jelentőségét. Apám eltávozásainak legtöbbször örültem; de féltettem is, hiszen rajta nyugodott az egész ház, ő táplált bennünket. Ezért aztán elalvás előtt vagy napközben is gondolatban számtalanszor követtem az útját. Itt egy téli éjszakai távozás leírása van és a hozzá fűződő tudatképeké meg az elalvás előtti zűrzavaré, amely mégis egy csomó táj és tett és látvány és hang köré csoportosul. A tehervonatok azért „kísértetiesek”, mert olyan piszkos, misztikus megvilágítást kapnak az ívlámpáktól, váltófényektől, szemaforoktól stb. Az egyes vagonok közeiben megvillan és rögtön eltűnik a rajtuk túl elhaladó lámpás alak. A jelenetek egymást váltják, később már időrend nélkül, egy álomban érzett nagyságrend szerint fokozódva.


26. Lányok – Az ugráló szerkezet azzal igyekszik változatosságot vinni az előadásba és azzal érzékeltetni az idő múlását, a világ gazdagságát, a lélek fejlődését, hogy minduntalan ide-oda reflektoroz, és újakat, az érés későbbi időszakaszainak megfelelőket mond olyasmiről is, amiről egy alantibb fokon már beszélt. Itt elsősorban a már említett unokahúgaimról van szó. A lányokat én általában kedvesebbeknek és jobbaknak tartottam, mint a fiúkat, de már akkor sem tetszett, hogy gyöngébbség címén mennyiszer kierőszakolnak valamit. És idegesített, hogy milyen titokzatos, külön életük van.


27. Nők keresztje – Úgy láttam, hogy a nők szeretetre méltóbbak, gondviselők, a férfiak imponálóbb munkát végeznek ugyan, de ők is sokat dolgoznak, és hogy érthetetlenül szégyenkeznek előttem is olyasmikért, amikért férfiak nem. Minél öregebb egy nő, annál rosszabbra fordul a sorsa! És érthetetlen, sőt soha meg nem mondott okok miatt csúfolták őket, valamiért, ami miatt kisebb mértékben már a lánykák is valami hátrányban részesültek. Ezek a csúfolt és kiröhögött valamik testrészek voltak, melyeket ők dugdostak. A szégyenlősségük pedig valami ismeretlen bűntudatra látszott mutatni. Meg kell jegyeznem, hogy akkor én még nem tudtam a testi különbséget a nő és a férfi közt, csupán az arcon vagy ruhán.

192

28. Rossz gyanuk933 – Az előbbinek nyíltabb folytatása, valamivel érettebb szemléletnek a jele. Biztosan más is hitte már, hogy nők és férfiak lábai csupán térdtől kezdve nyílnak szét. Hiába láttam azonban én fürdetett csecsemőket és hiába saját magamat, az eszem megállt ott, ahol a ruha végződött. Játék közben a játszóknak sokszor van valami különböztető jelük, erről a jelről beszélek itt, azt mondván, hogy a nők „szoknyára ítéltettek”. Ez azért volt elítéltetés, vagyis valami rossz az ő esetükben, mert körülményesebb dolog volt nekik pipilniök, mint nekünk. Kellett tehát valami egyébnek is lennie az egész mögött még, ami valami alapvetően fontos titok. Ez valami szégyellnivaló, bűn. Ez izgatott. Ez évtizedekig, mindmáig megszabta e tekintetben gondolkodásom alapját.


29. Közjáték: a tücskökhöz – Ez az első, közbeiktatott beszélgetés a valóságos, 1945-ös tücskökkel. Világos, hogy akkor már rég tudtam az önéletrajzi szándékot és keretet. Valóban hajnalig dolgoztam a miskolci dolgok összeállításán és ágyba menet azzal, hogy „holnap folytatom”, áttértem Balassagyarmat pontosabb fölrajzolásához.


30. Balassagyarmat934 – Csakugyan, a Templom utca 10.-ben laktunk. Előzetesen már írtam egy-két verset Gyarmatról, az elsőt 1924-ben. Ebben a versben a királylány volt a legnagyobb büszkeségem (valóban megtörtént, bármily meseszerű).


31. Templom-utca 10935 – A ház leírása igen pontos; az egész ház azonban sokkalta kisebb, mint az érzelmek mutatták. Később, az 50-es évek elején (1954-ben) Illyés Gyula barátomékkal megint jártam ott. Karácsonyfa, udvar, folyosó, kapualj, tornác: mind ugyanígy volt. Ott sem kell lennem, a rágondolás maga egyszerre sok időnek megmárt az áramlásában.


32. Csak ami Volt – Kedves emlékem az óriási nádszál, a Kürtös-patakról vittem haza, és először akkor éreztem, mennyire alacsony a lakásunk, amikor a nádat csak ferdén tudtam a falhoz támasztani. A vers tulajdonképpen felsorolás, külön-külön beszélhetnék az egyes mozzanatokról, de nem érdemes, hosszú lenne.


33. Napfény és vihar – További ellentétes felsorolások, gyerekkori meseromantika képei. Házunk egyik érdekessége volt, hogy a húgaim kedvéért egész éjjel égett a szobánkban egy pirinyó, zsinórbélű üvegmécs. Ez a mécs még 1917-ben is megvolt, Debrecenben, éjszaka amellett olvastam és tanultam; olyan parányi volt, hogy 3-4 fillérnél többet nem emésztett egy egész éjjel sem. Ennek mintájára szerkesztettem aztán én az 1944/45-ös ostrom alatt spórolós mécsest a bunkerünkben. (Húgaim féltek sötétben aludni.)

193

34. Csipkefüggöny – Nagyon elegáns dolognak véltem a csipkefüggönyt az ablak előtt, anyukám büszkeségét. Sokféleképpen lehetett játszani vele, ahogyan le is írom.


35. Mamika szellemei936 – Réges-rég nem tudom már a nevét a derék jó asszonynak, csak azt, hogy igen csúnya volt az öregségtől. És azt, hogy mindenki „mamikának” hívta. Vallásosság és babona keveredett benne, ahogyan az én anyámban a református hittan és a katolikus apácanevelés (zárdai nevelés). Utóbbiról részletesebben szól a Kalibán kibővített verse, az Anyám mesélte. Énrám rettenetes módon hatott az asztaltáncoltatási, szellemidézési misztérium. Valahogy valóságosabbnak hittem, mint a meséskönyvek anyagát. A versben említett Nagyék a vasútról: létező személyek. Valami asszonyféle leszármazottjuk, nálam talán valamicskét idősebb is, fentebb említett gyarmati 954-es kirándulásunkkor megkeresett a felolvasás után, és még emlékezett a dologra. A szellemeket azért mondom mamikáéinak, mert ő volt a legprimitívebb, a legközelebb a halálhoz, tehát ő hitt legjobban (énrajtam kívül).


36. Túlvilág felé937 – Az előzőek mindent elmondanak, ami mondható még a vers mellé. Húsz-harminc év múlva persze már csak viccből szellemeztem anyámmal, sőt diákkoromban is, amikor például Baudelaire-t idéztük meg.


37. Az asztal táncolt – Természetesen minden belőlünk, a mi akaratunkból eredt. Viszont így roppant bensőségben éltem a halottakkal és a távoliakkal.


38. Mesék és veszélyek – Azt hiszem, hogy a végén említett állandó veszélytudat volt a lényege. Egész életemben rettenetesen sokat féltem, csak épp hozzáedződtem később. (Féltem a sötétségtől, apám haragjától, a farkastól, hogy beszakad az Ipoly jege, betegségektől, az iskolától, – fölöslegesen – apai nagyanyámtól, saját képzelődéseimtől, feladatoktól, amelyeket csak növelt megoldásuk esetleges sikere, a szerelemtől, a vereségeim elképzeléseitől, egyes tanároktól, a katonaságtól – két évtizeden át –, aztán újságíró kollégáktól, és mit mondjak még?! A belenyugvást, a mindennel állandóan leszámoló lelkiállapotot már lelki edzésnek éreztem, azért mondtam magam fatalistának.)


39. A külső rossz – Na, itt van, amit a konkrét félelmek közül kifelejtettem! Most már elszántabb és edzettebb vagyok. A racionalista belátás segít, hogy a félelem nem segít, csak ront a helyzeten.

194

40. Dsungel – A dzsungel az udvarunk és a nagy kertes szomszéd ház udvara volt, amelytől csak egy palánk választott el. Ott egy nagyon kedves fiú, katonatisztnek a gyermeke lakott; keservesen megsirattam a válást őtőle, amikor Debrecenbe költöztünk; tehát éveken át jóban lehettünk. Később évtizedeken át kerestem, de nem találtam nyomára; még most is tudom a nevét: Jeszenszky Barnának hívták. Jeszenszkyéknek volt egy huszártiszti szolgájuk, az tíz lépésről sokszor ellőtt kedvünkért valami gyutacsszerű lövedékkel egy-egy élére állított krajcárt.


41. Anyám dalolt938 – Szép hangja volt. A megfagyott fiú Eötvös-mese volt, anyám szavalta és énekelte is. A másik dal: Kis kacsa fürdik fekete tóban. Akkor még, és a mi környékünkön nagy volt a lengyel rokonság. Legfájdalmasabb zeneszám a lengyel himnusz volt csakugyan; még inkább az lett számomra, amikor ezt a verset írva 46-ban a saját helyzetünkre gondoltam. A verset Nyíregyházán egy parasztpárti gyülekezetben felolvastam. Tudtam, hogy közben könnyek gyűltek a szemembe, de azt hittem, senki nem látja. Tévedtem. Évek múlva egy ottani ember, nevét már nem tudom, megsúgta, hogy ő látta azokat a könnyeket.


42. Fehér liliomszál – Pontos leírása édesanyám jókedvű és könnyed mozgásának, mikor még fiatal volt. Ismert nóta: „Fehér liliomszál, ugorja Tiszába…” stb. Gyakran szólított bennünket „violám”-nak. És táncra perdült és mi a derekát öleltük és ő forgatott bennünket.


43. Sokféle nép – Gyarmatnak nagyon tarka volt a lakossága, ami nem csoda, hiszen később határváros lett a szlovákok felé. Elveztem öntudatlanul a vásárok nyüzsgéseit s az idegenszerű alakokat; a cigányoktól nagyon féltem. Ellenben kedvesnek találtam a drótostótokat, mindig mellettük kíváncsiskodtam, valahányszor lábast foltoztak. „Négy pénz” = négy krajcár.


44. A tél rajzai – Tulajdonképpen saját korai természetszeretetemről és egész ügyes rajzkészségemről szól. Nyilván testvérdarabja a 338. tücsöknek, A fehér táj címűnek és sok olyanféle versemnek, amilyenek pl. a Nyitnikék első fele. Valahogy azt hittem akkor, hogy amit lerajzoltam, azt megszereztem magamnak. Mint vasutasok, jól fűtöttünk mindig, tehát akkoriban élveztem utoljára igazán a telet.


45. A befagyott Ipolyon – Édesapám hogy, hogy nem, egyszer vett számomra egy pár vaskorcsolyát. Addig saját magunk faragta és madzaggal cipőnkre erősített esetlen fakorcsolyával kísérleteztünk. Most nagy élményemmé vált a „repülés”, vagyis a korcsolyázás a szélben. És csodálatos volt látni az élő, 195mozgó halakat a jégtükör alatt. A Csipkefüggöny című versben, pár darabbal ezelőtt, említettem függönyszárnyaimat, most ez ismétlődött meg a széttárt kabátszárnyakkal.


4649. Halál Torka – A szép borzadályTovábbLyukak a homályban – A már szerepelt Katlan-gödörhöz tett kirándulás emléke és egy megbetegedésé. Az Ipolyon túli réten át futott bele a folyóba az úgynevezett Kürtös-patak. A Kürtös-patak és a zöld Vadász valahogyan mitikus lénnyé váltak, annyit hallottam róluk. A Katlan-gödörnek vészhíre volt: hogy elnyel. Utólag tudom, hogy milyen borzasztó és költői hatást tett rám az összetett szóban az ng mássalhangzó hangzása. Mint valami vészharang, olyan volt. Odáig sose mertem elmenni. Egy délután azonban, minden előkészület nélkül magával vitt egy kiránduló csoport a téli jégen; meg sem gondoltam, hogy mit teszek. Nem hiszem, hogy négy-öt km-nél nagyobb távon korcsolyáztunk át, de az akkor már félig végére vitt a világnak. Az Ipolyon fölfelé az ismert fahídon túl egy másik híd alatt kellett átmennünk, valószínűleg vashíd volt. A Kürtös-patak és a zöld Vadász misztikus képzete csábított. A kettő egy volt a lelkemben, a zöld Vadász alighanem a hegyekről lekanyargó patak volt, szájába és kezébe kürtöt adott a képzeletem. Valami kedves, apródszerű figurává nőtte ki magát. Hasonló figura lehetett a korábban említett Csipkefüggöny rajzában, vagy pedig én ráfogtam, hogy az. A többit, a beszakadt jeget és pajtásaim vízbeesését híven elmondja a vers, bár nem tudom, elég érthetően-e. Mindenesetre rendkívül izgatott lelkiállapotban voltam előtte, alatta és utána, a kiránduláson. A már említett óriási nádszálat a Kürtös-patak torkolatában törtem, és úgy vittem haza, mint egy nagy tett bizonyítékát, mint diadaljelvényt.


50. Ipoly fűzei – Kisebb-nagyobb megszakításokkal rengeteg fűz szegélyezte a folyócskát, gyalog meg csónakon gyakran lemerészkedtünk a parton, illetve föl. Veszélyes víz volt az Ipoly, néhol még én is át tudtam gázolni rajta és (mondták) pár méterrel odébb esetleg méteres-kétméteres lyukak voltak a medrében. Én a tavaszt és a nyarat élveztem főképp, az ősz már szomorított, a tél többnyire kellemetlen volt, bár még nem annyira, mint később. Rengeteg egyéb emlékem is támad fel a parti dolgokról, amiket nem írtam le. De hát nem lehet aránytalanná tenni valami részletet. Otthon nyuszikat is tartottunk, a fáskamrában, apám igyekezett segíteni velük magán.


51. A híd alatt – Az első, még ártatlan kaland a „szoknyások”-kal. Rettenetes azonban, hogy milyen sokáig eltartó hatása maradt! Ekkor is, később is, utcagyerekek tanítottak.

196

52. A kicsúfolt bűn – A nőket elkezdtem sajnálni, iszonyú szégyennek tartottam a nemi szerveket, a fiúkat és férfiakat viszont kegyetlennek éreztem és rettentő mód megvetettem. Sajátságos módon magamat sehová nem soroztam be a két nem közé.


53. Nők titka – A vers bővebben és elméletileg kifejti az előzőnek tartalmát.


54. Vasbika939 – Töredék emlékei gyermekkori utazásoknak. Csöglén, majd Adorjánházán, a távol Dunántúlon volt tanítónő egyik apai nagynéném, Jolánka néni, szintén sarkig érő hajú. Szigorú, férfias vénlány volt, nagyon vallásos (református), nagyon tiszta és pedáns. Engem nem szeretett, hiszen, mint valamennyi testvére, rendkívül az anyjához húzott, és átvette annak az előítéleteit. Szükségképpen Zoltán bátyám volt tehát a kedvence. De igazságos igyekezett lenni, sőt utólag azt mondhatom, hogy az is volt, nemcsak velem, hanem anyukával is. Ez a Jolánka néni, akit 16 éves korom körül önként meglátogattam, emlékezvén az egykori Tapolcára és a piros búr kalapra (ami egy sokkal régebbi családi látogatás emlékeihez tartozik), szóval meglátogattam, amikor első külföldi utamra mentem, Grazba, az első világháború alatt, Révész Ágihoz, aki ott volt német szón. Hogy Jolánka néninél kiszálltam, az mindenesetre annak a jele volt, hogy valamicskét szerettem. Hálából mintegy 30 éves koromban egyszer Tiszaszőlősről, ahol egy napra fölkerestem a tavaly meghalt G. Sz. Gábor nagybátyámat, rögtönözve meghívtam és elvittem a már nyugdíjas öreg Jolánkát Lillafüredre. Két napig tartott a kirándulás; érdekes, hogy útközben szereztem a költségek fedezésére kölcsönpénzt (egy malomtulajdonostól, akit addig sose láttam)… Az említett kora gyerekkori utazásokat érinti a vers elején a Keleti pu.: anyámnak valamilyen operációja volt Pesten, s akkor felhozott engem is. De egész Pestből semmit se láttunk, legalább én nem; különben is a Keleti nagy csarnokának a végén levő, a sínnel szembeforduló vasalkotmány–sőt annak tulajdonképpen csak a neve – kötötte le az érdeklődésemet. (Évtizedekkel később, sajátságos módon már mint Az Est-lapok s.-szerkesztője olvastam aztán kötelességszerűen egyik riporterünk jelentését: egy idejekorán meg nem állított gyorsvonat nekirohant a vasbikának, a végső akadálynak, kidöntötte és majdnem egészen a Baross térig áttört.)


55. Az Ipolyon túl – Csavargások emléke az Ipolyon túli réten. Később ott történt az emlékezetes tutajozásom egy pajta födelén, árvízkor. Hogy egy fiú a tehénlepénnyel megkent kenyeret megette, az nem itt történt, csak belekomponáltam: feleségem mesélte el, hogy az első férje fiatal korában a debreceni Pallagpusztán mint gazdasági hallgató ilyen zöld lekváros kenyeret evett.

197

56. Képekben és mintákban940 – A cím érzelmesen gúnyos mellékízű kíván lenni: azt gúnyolja, hogy mennyire szegény és mennyire mindennel megelégedő voltam. S azért érzelmes, mert az emlék változatlanul meghat, hogy hogyan segít magán a gyermek mindenféle helyzetben. Az előző versek valamelyikénél már említettem, hogy a világ birtokbavétele zajlott le itt, öncsalás útján… A Mauthner-féle magkereskedés évi albumát apám évenkint meghozatta (reklám volt, ingyen küldték), az hónapokig tartó csodálkozás tárgya lett, noha ténylegesen kevés magot rendeltünk és vetettünk.


57. Etelka néni941 – G. Szabó Etelka volt, hosszú hajú, gyermeteg, könnyes szemű tanítónő; természete teljesen kiütött a Gáborjániékéból, s azonkívül életképtelen volt, annyira ábrándozó. 28-30 éves korában ment férjhez Varga Károly református paphoz, nála jóval idősebb férfihez a …-i parókiába; egy-két felnőttecske és két-három még kicsiny és már csaknem egészen elromlott mostohagyerek várta. Hozzá még ő is szült két vagy három gyermeket. Károly bácsi vörös orrú, folyton jókedvű, borissza és anekdotázó pap volt, ha lendületbe jött, csodaszépen énekelt. Ő volt az az „aranyszájú pap”, akinek öngyilkos fiáról a Különbéke egyik verse szól: ez a fiú Csaba volt, és Etelka nénitől való. Etelka rendkívül megható jellem és jelenség volt, az apai családból az egyetlen, aki az igazságérzeten túlmenően szívbeli jóságból és puhaságból jóban volt anyámmal, énvelem és Hajnalka húgommal. A megmaradt fiai és mostohagyermekei derék emberekké nőttek. Tavaly Gábor nagybátyám temetésén végre együtt láttam őket. (Már aki életben maradt közülük…) Mint a vers elmondja, egy négykötetes Tompa Virágregék-kiadást hozott ajándékba egy alkalommal. Nagyon megragadtak egyes romantikus történetek és Tompa valóban mély, átérzett és jól kifejezett képe… A hanvai pap tudvalevőleg Tompa Mihály; én már három évtizede jóval kevésbé becsülöm, mint diákkoromban volt szokás, amikor a harmadik magyar lírai klasszikusnak emlegették. Mindamellett tetszik, hogy felfedeztem és meghirdettem bizonyos értékazonosságát a sok-sok avultság mellett a szintén avult Tennysonnal, aki persze sokkalta gazdagabb és szabadabb költő nála.


58. 59. 60. Ima a gyémántért – Égi jelVesztett boldogság – A gangról Gyarmaton a konyhánkba lépett az ember, abból jobb felé nyílt az első, majd a második szobánk. Én a másodikban háltam, akkor, mikor a versben elmondott esemény történt. Előzetesen felzaklatott valami nagyobbfajta anyagi siránkozása anyukának, úgyhogy némi szepegés után elalvás előtt elhatároztam, hogy én megmentem a családunkat a nyomortól. (Dehogy volt az nyomor!) És még csodálkoztam is mellékesen, hogy ez a megoldás sok-sok szegény embernek mindeddig még nem jutott eszébe: kérni kell a Jóistent, és mindent megad. A lényeg az egészben az a fervencia volt, amely fellángolt bennem. A többit elmondja a három összefüggő vers.

198

61. 62. 63. ElemiKiállítás előttPorcellánkutya – Az elemi nagy élményem volt. Anyuka kísért el az első órára, és már az engedelmességemmel, vagyis a semmittevésemmel sikert értem el, úgyhogy megkedveltem ezt a mesterséget. Az iskola nagy, emeletes épület volt, három oldalról körülzárta az emlékezetem szerint óriási udvart. Rengeteg fiúval és lánnyal ismerkedtem meg lassankint, az addigi húsz helyett nyilván vagy kétszázzal; az igazgatónkat dr. Fröhlich Pálnak hívták, tanítókisasszonyomat Kacskovics Mártának, akiből később méltóságos asszony lett, ezt valószínűleg máshol már részleteztem. Mindenki esetlenül rajzolt az osztályban, úgyhogy az én tűrhető ügyességem egyenesen szenzációszámba ment. Márta kisasszony, csak hogy szebb rajzkiállítást tudjon szervezni, nyilván iskolazárás előttre, engem használt fel arra, hogy a többiek helyett is rajzoljak. Színes krétarajzokat készítettem. Egyszer egész szombat délután és vasárnap kézzel-lábbal dolgoztam rajzolva és festve azt, amit a lakás meg az udvarunk mutatott. Közben elfogyott a festék, s vasárnap lévén csukva volt a bolt – elég az hozzá, hogy úgy kellett segítenem magamon, ahogyan tudtam. Emlékszem, a kertből sárga színű virágokat hoztam be és zöld leveleket az orgonabokorról, és a nedvüket beledörzsöltem a papírba a megfelelő ponton. – A porcelánkutya csakugyan jutalmam lett Márta kisasszonytól az ügybuzgóságért.

Visszamenőleg meg akarom említeni, hogy a II. elemi évem kora tavaszi idején, tehát 1908-ban, Márta kisasszonyom egy napsütéses napon, amikor a verőfényre összegyűlt az elég nagyszámú tanítói kar az udvaron, a játszó gyerekek közül odaintett magához és Fröhlich igazgatóhoz. Bemutatott neki, és láttam, hogy az igazgató A madarak téli élete című házi feladatomat olvassa. Tehát Márta nyilván büszkélkedett az ügyes dolgozatíróval. Én, kisgyerek, alulról bámultam fölfelé az igazgató kezére, mely a kifordított irkát tartotta, és nagy bosszúságomra egy íráshibát fedeztem fel a szövegemben. Gondolva, hogy ezt jó lesz kiigazítani, mielőtt az igazgató odáig jut, előhúztam a ceruzámat, és ágaskodva alulról fölfelé belejegyeztem a megfelelő szóba valamit, alighanem egy vesszőt. A mozdulat annyira fesztelen és célszerű lehetett, hogy három-négy néni és bácsi elnevette magát a jeleneten. Ez volt az én első irodalmi sikerem.


64. Szapáry Péter942 – Akkoriban krajcáros vagy kétkrajcáros irkákat használtunk, vonalasakat meg kockásokat, piros borítékuk volt. Mindegyiknek az első borítéklapján valami buzdító hősi jelenet a magyar múltból. Zrínyi Ilona, Rákóczi stb. Én Szapáry Péter történetén rendültem meg legjobban, akit igába fogott a török. Olyan kívántam lenni, olyan keményen tűrni tudó, amilyen ő volt. Szapáryról az Összes versekben már írtam. Itt megismételtem a témaföldolgozást, mert úgy éreztem, hogy egy elképzelt rémálom megvalósult.

199

65. 66. A magas MillióZuhanás – Apámban sokszor csalódtam, legjobban az itt elmondott jelenet érintett. Érdekes az volt, hogy a matematikai tömegekben az ismétlődés és fokozódás elvére hogyan jöttem rá.


67. A szem örömei – Szemem öröme az, ami bőrömnek és húsomnak az öröme, ebben a pillanatban is. Tarkaság tehát és érzékletesség. Szép felsorolásos versnek hiszem.


68. Hangok – Ugyanaz egy másik érzékszervben. Itt már debreceni emlékképek is beléjük csendülnek, így a sürgönyoszlopok kopogtatása és a békazene, ami a debreceni Varga-kertre utal. Igaz, hogy béka a gyarmati árkokban is elég sok brekegett.


69. Nap napra telt – Az óra minden gyermeknek csodálatos eszköz, nekem is az volt. Sajnáltam, hogy az a szegény másodpercmutató örökké úton van. Rém gyorsan teltek az évszakok. Úgy érzem, ebbe a versbe is belejátszik már Debrecen.


70. Zoltán bátyám – 1898-ban született, vasúti főmérnök, jelenleg Miskolcon, a Gáborjáni Szabók kedvence, aki évekig nem is lakott minálunk. Ő volt a családban az „úrifiú”, én meg a „dromó”. Kétségbe ejtett a hír, hogy apám áttetette magát a debreceni Ü.V.-hez: így együtt lehetett a Panyiczkyak részéről rettegett nagyanyámmal és testvéreivel.


71. Utcai árvíz943 – Az utolsó tavaszi áradásról van szó, amely Gyarmaton ért, tehát 1908 elején kellett történnie. Örvendve, hogy vége pünkösdkor az iskolának, én is mezítlábra vetkőztem, mint a gyerekek, és a vízbe gázoltam a Templom utca alján. Véletlenül arra jött azonban apám, és az ő Debrecenbe csábító úri érzékét sértette a csibészkedésem. A nadrágszíját általában sokat használta.


72. A rét meghal – Rendkívül érdekes kompozíciónak tartom, teljesen zeneszerű építménynek. Alapja: tavaszi vagy nyári délután, hanyatt fekvés az Ipolyon túli réten, merengés föl a kék égre.


73. Tutajon – Az új, óriási árvíz idején egy kifogott pajtaajtóra ráálltam, egy kifogott léccel kormányoztam a tutajomat, és átkeltem az Ipoly túlsó partjáról az előző versben jelzett rét fölé. A víz talán félméternyi ezüst ragyogással öntötte el az alatta levő zöld pázsitot és a sárga homokutakat. Közben virágok hajoltak meg a tutajom előtt és szikrázott a nap. Csodálatos élmény volt az egész, alig bírtam megválni tőle. Álom és repülés egyszerre. Ugyanez az élményem sokszor 200elfogott húsz évvel később az Operában; a megfelelő akkori vers zenei átírásban tulajdonképpen megismétli ennek a versnek hangulati és kompozicionális lényegét.


74. Az igéret városa – Ahogy Zoltán bátyám dicsérte Debrecent mint nagyvárost, és ahogy apám vágyott oda, a pátriájába, annak a hatásáról szól.


75. Debrecenben944 – 1908 tavaszán történhetett, hogy oda hurcolkodtunk, tehát az anyai borsodi-nógrádi ismert és meghittebb környékről az apai rokonságba, a nagyba és ijesztőbe. Máshol alighanem említettem már, hogy apai nagyanyámat G. Sz. Lőrincné Baráth Teréznek hívták. Más vers és máshol közölt versek magyarázata némi képet adnak róla, úgyhogy azt most elhagyom. A debreceni kisvonaton szénnel fűtött valódi kis gőzöst kell érteni, amely játékszerszerűbb volt a pár évvel később megindított villamosjáratoknál. Az „óriás és ékszerész bolt” az állomástól a Nagytemplom felé menet jobb oldalán volt a Piac vagy Ferenc József utcának. (Kevéssel a Szent Anna utca után.) A történet szó szerint így zajlott le. Legelőször nem is én írtam meg, hanem valamilyen interjúfélében Hankiss János professzor.


76. A természetes csoda – Az „óriás”-eset természetes folytatása és kifejtése.


77. Családi kör945 – A Péterfia Debrecen egyik nevezetes, ősi utcája, a Csokonai-szobortól ki a Nagyerdő felé. Ennek elején épült öt-hat évvel későbben az új, modern református főgimnázium, amelyikbe IV.-től kezdve jártam. (Addig a régi kollégiumba.) A családi körben nagymama leírása a fontos.


78. Hatodnap946 – Közben öt napig persze nem nagymamánál laktunk, hanem a saját lakásunkban. Először a Késes utca 3. szám alatt, a vasút közelében. Ebben az utcában két nyilvánosház is volt, amit persze csak később tudtam meg; egy előkelő, úgynevezett „emeletes”, és egy távolabbi, közönséges (méghozzá nyolc-kilenc évvel később ott veszítettem el a szüzességemet. Dermesztő még visszagondolni is előzetes vacogásaimra és utána a kiábrándultságomra; a nő hozzám képest idős volt és szétmállott, arra azonban emlékszem, hogy teljes tapasztalatlanságomat látva bizonyos meghatottság vett rajta erőt, és mindenféleképp segített és vigasztalt; tettemet ugyanis, akármennyire vágytam rá, bukásnak éreztem és nagyon szégyelltem, és féltem a következményektől… Egyébként a szomszéd Erzsébet utcában mindegyik ilyen háznak másik bejárata is volt; tovább ebben az utcában kevéssel az avatásom után felfedeztem, hogy nyilvános fürdő is van, mely egyúttal találkahely: oda a kabinosasszony kedvéért eljártam néha, ha volt pénzem; egy-két koronát kellett fizetni.)

201

79. A borzasztó szégyen – A szégyen a szörnyű csalódás volt, hogy, miként már annyiszor, most is kiderült, hogy mese-fantáziákban éltem, az óriás-órás-ügyben.


80. Csak egy kicsit is – Az előbbinek részletesebb kifejtése.


81. Kigyúl a csillag – Ez a vers lírai közbeszólás a Tücsökzene epikus menetében: tartóztatom vissza a mind gyorsabban és tömegesebben érkező emlékeket. Az emlékezet – Mnemoszüné – tudvalevőleg a görög mitológiákban a múzsák anyja.


82. Késes utca – A környék első bemelegítő hatásának némi érzékeltetése.


83. A kisvonat – A már említett pöfögő kisvonat részletesebb leírása. Amikor bevezették a villamosközlekedést, 1915 körül, néhány mozdonyt teherszállításra megtartottak még, a többit a kocsikkal együtt eladták. Szerényebb vidékre, vagyis a „Balkánra”. És, úgy látszik, Raguzában viszontláttam húsz év múlva kiszolgált kis gőzöseinket; Gruz = Raguza (Dubrovnik) külvárosa, kikötővárosa.


84. Új iskola – Az új iskola a Vígkedvű Mihály utcában volt, a II. elemi végét végeztem ott. A szigorú, sovány Ormos Lajos rektornál, vagyis igazgatónál. Nagyon hálás vagyok neki szigoráért és pontosságáért. A vers mindent elmond róla. Nagy ellenzéki ember volt, a 48-as Justh Gyula párthíve és Tisza Pista ellensége. A végén a Vízi Tatár kifejezés a rektor humorának terméke volt és a Vizitátor szót torzította el kedélyesen.


85. Jó Orbiliusz – Orbilius Ovidiusnak volt, úgy emlékszem, a házitanítója. – Először tőle tanultam bámész zűrzavaromban és érzékenységemben némi logikus rendet.


86. Nagymamánál947 – Az ijesztő nagymamának valóban én olvastam föl Dickens Twist Olivérjét. Valóban kitűnően főzött. Ráfogásából, hogy egyszer ki akartam szúrni két szemét a nyitott ollóval, külön verset írtam a Különbékében. Gábor = G. Szabó Gábor, leendő tiszaszőlősi pap, legfiatalabb fiú, aki mindig csaknem teljesen igazságos volt az anyai-nagyanyai összeütközésekben. Ekkoriban a debreceni püspök titkára volt. Berlinben végezte a teológiát. Tavaly temettük a Farkasréten (és egy nekem drága nő is látta a sírját).


87. Dráma a tenger fenekén – Ez egy színdarabnak volt a címe, az elsőnek, melyet életemben láttam, mintegy 8-9 éves koromban, a debreceni színházban. Nagymama vitt el bennünket a darabba. Képzelem, mily rengetegen szorong202hattunk abban a földszinti páholyban! A szerző nevére nem emlékszem. Valami elsüllyedt tengeralattjáróról lehetett talán szó benne. Az egész színpadot zöld gézfüggöny alakította tenger alatti térré. Szóval úgy hatott rám, mint később A Rajna kincsének első felvonása. Sőt, százszorta jobban.


88. Rémálmok – Egyik összegezése különféle korai rémálmaimnak. Legtovább az üldöző bika, majd a tovarobogó vonat maradt meg, amelyről lekéstem valami végzetes helyen, például a Szaharában.


89. TerepszemleA Késes utca című versben az imént már beszéltem a lakásunk környezetéről, itt ugyanaz történik, kijjebb tolva a kirándulásaim határát a város felé éppen úgy, mint a Varga-kert és a Fűtőház felé.


90. Buborék – Bravúros lírai rajz. A kisgyermek mindezt együtt látta a csodálatában, csak persze a felnőtt emlékezete tudta így elmondani.


91. Kálmán bácsi948 – A cím G. Szabó Kálmán nagybátyámat jelzi, a két éve meghalt későbbi ugyanilyen nevű festőművész unokabátyámnak az édesapját. Ez kitűnő diák volt fiatalkorában. De még apjánál, a faluban vakációkor a legényekkel versenyezve vitte föl a padlásra a zsák búzákat, s közben meghűlt, vizet ivott, súlyosan megbetegedett és végül is siketnéma lett. Ez VI.–VII. gimnazista korában történhetett. Testi hibája magányosságra és olvasásra szorította. Rengeteget olvasott. Irtózatos hazafi és 48-as volt. Persze olyan foglalkozásokat kellett választania, amelyek nem jártak sok beszéddel. Így lett kertész, méhész, nyomdász. Debrecenben a Nyomtató utcában volt saját kis nyomdája. Ott láttam először körforgású nyomtatógépet. Szörnyű töredezetten azonban beszélni is tudott, szinte csak a mássalhangzókat ejtve ki, a bőrén pedig olvasni tudta, amit, akár sötétben is, ujjunkkal a tenyerébe írtunk. Jókedvű, bohémes ember volt, vén korára (rossz) verseket is írt. Elhozta hozzám. Lebeszéltem.


92. Hancurozás949 – Kálmus = a fiatal rajzoló-festő. Prepa = preparandista, vagyis tanítóképezdész. A prepák hivatásszerűen énekeltek temetésekkor a síroknál, hiszen egyebek közt kántorkodás is várt rájuk. A diákszáj azonban „dögönbőgők”-nek csúfolta őket. Kálmusnak három lánytestvére volt: Etelka, aki tanítónő lett és talán ceglédi állomásfőnökné, okos, szürke lány; Ilus karcsú, magas, akit tüdővész vitt sírba elég korán (talán 24 éves volt): ez hatott rám némi, még csaknem tudatalatti erotikával; a harmadik lány Csibi volt. Már csak ez az utóbbi él, gyógyszerész Debrecenben. A felsorolt játékok és bolondozások csak egy része voltak a valóságosoknak, mert nagyon sokat tudtak rögtönözni. Az édesanyjukat Teréz néninek hívták, ő is él még, most jut eszembe, Csibinél.

203

Emlékezetes számomra néhány gyermeteg „színielőadás” az udvaron; egy cigánylány jóslata, hogy 63 évig fogok élni. Pia Monica = valamelyik akkori (1910–12 körüli) képes hetilap (Vasárnapi Újság?, Érdekes Újság?) féloldalas illusztrált riportja a bajor királyról, amint vasárnap délelőtt ingujjra vetkőzve demokratikusan együtt sörözik az alattvalóival; meg a kislányával, Pia Monicával, akit valami családi szerelmi botrány során akkoriban el- meg visszaraboltak: ez az eset akkor minden mamának és minden szeretőnek izgalmasan feldúlta a szívét. Az enyémet is.


93. Gimnáziumban – Valóban féltem a gimnáziumtól, és csak polgáriba kívánkoztam. Ez azonban ellentétben állt volna a családi hagyományokkal. Zoltán bátyám II. osztályos volt, amikor én elsős, de már elsős korában feladataim közé tartozott, hogy kikérdezzem (főleg latin szavakból). Észrevétlenül rám ragadt az egész első osztályos latin anyag, ez könnyítette meg gimnáziumi sorsomat.


94. Az első tízperc950 – Cíviseknek a bennszülött debreceni többé-kevésbé jómódú parasztokat hívták, a reformátusokat. A Piac utcán a fasorban övék volt vasárnap délelőttönként a nevezetes „köpködő kaszinó”. Ekkor ismertem meg hirtelen tömegével cívisfiúkat. Időben előre raktam Dienes Katát is, a b osztályos magántanulót (én az a-ba jártam): Kató csak az V.-től kezdve lett rendes tanuló, addig csak néha hospitált, s persze szörnyen megbámulták. Én IV. gimnazista koromban vehettem igazán észre, akkor már a Péterfia utcai új gimnáziumba jártunk, és az öt-hat különféle korú lánytanuló többnyire mind egy csoportban ácsorgott az I. emeleti folyosón, amelynek ablakai is a Péterfia utcára néztek. Irigyelt fiú volt, aki valamilyen címen vagy pláne jogon odamehetett hozzájuk. – Megjegyzem itt, hogy először én egy nálam két évvel feljebb járó vékony lábú, karcsú, magas, barna lányba lehettem egy kicsit inkább szerelmes, Horváth Katába, aki később orvosnő lett. – Ebben a versben még a régi kollégium udvara a színtér. A szép, szelíd és okos Bay Zoltán, akivel az első tízpercben a leírt módon összebarátkoztunk, a későbbi egyetemi tanár, jelenleg atomfizikus Amerikában. A megismerkedési jelenetet később ő maga mesélte el, én elfelejtettem.


95. Három lélek – Az egyik lélek a realista, amely olyan, mint a többi gyerek volt; a második a későbbi költőé; a harmadik a kettő összekeveredése, amelyikből rossz vagy legalábbis zavar keletkezett.


96. Egérfogó – A diákkörnyezet leírása. A Homok-kert Debrecen egyik külvárosa, akár a Varga-kert, ahol ekkor már laktunk. Lehóczky – csak a nevére emlékszem, magas fiú volt, pár év múlva meghalt. Szabó Pista tudtommal ma is 204megvan Debrecenben, intimusabb emberem volt. Gulyás Pali, aki b) osztályba járt, a későbbi költő; Zöld – úgy rémlik, mintha ebből később polgármesterféle lett volna egy ideig; Varga egy alacsony, gyönge fiú, Csurinak becéztük; Koppány József rendetlen lelkű, vadromantikus fiú volt, az is költőnek készült, de hamar meghalt; Sós Endréből orvos lett, hozzájuk néha jártam a Nyomtató utcába, s egyszer vele birkóztam meg, a hatalmas termetű fiúval, egy lány miatt, akit nem is ismertem, de akire szemtelen megjegyzést tett; Béber László (ez is b-s): ez valami mészárosfélének volt az urizáló és felszínesen nagyon műveltnek ható fia, Révész Áginak átmeneti udvarlója; akin keresztül sok év múlva a Révész–Dienes család engem is meghívott a Simonyi fasori családi villájukba. A coetus = kollégiumi bentlakás. Az intézet = az úgynevezett Andaházi–Szilágyi Fiúnevelő Intézet. Monosses Ödön nagy draba fiú volt, igazi parasztszármazék, jó tanuló; szintén korán meghalt. Brúgó = a coetusi bentlakók hivatalos kosztjához járó napi barna és sótlan kenyéradag.


97. A Nagyerdő – A fejlődő gyermek folyton mást és mást lát az erdőben: magával fejleszti.


98. A nemek – Csakugyan érthetetlennek találom utólag, hogy fürdetni látott csecsemők nem tárták elém körülbelül 12 éves korom előtt a nemi különbségeket. Úgy látszik, a balassagyarmati „lyukas híd” körüli élményeket közben elfelejtettem és a miskolciakat, illetve, hogy teljesen elpárolgott belőlük minden valóságelem.


99. Nagy Anti951 – Osztálytársam volt, szintén a Varga-kertben lakott, mint ekkor már mi, csaknem mindennap együtt mentünk és jöttünk. A csőszkunyhó, a nádfödeles, csakugyan megvolt. Ott a sövénykerítésben egy bizonyos karó mellé keresztben bedugott ágacska volt a megbeszélt jel arra, hogy egyikünk már hamarabb odaért, és nem várhatott. Nagy Antal apja is vasutas volt. Én voltam a jobb tanuló és ő „mögöttem haladva mindig a nyomomba lépett”. Ez jelképes cselekedet volt, ő maga mesélte el 1934 táján, amikor Budapesten már mint ismert költő a Volkmann utca 8.-ban az ő villájukba hurcolkodtunk. A villát az apósa sorsjegynyereményéből vették. A lakást nekünk, tekintettel a régi barátságra, mintegy 10%-kal olcsóbban adták ki a szokottnál. Városi mérnök volt Pesten, felesége félbolond nő (súlyos idegbajos). Az ostrom után fokozatosan teljesen tönkrementek, a férfi hamarosan meghalt, a nő már évek óta eltűnt a szemünk elől. A házat már rég eladták, s mind kisebbet vettek helyette. – A még diákkori „madárnyelvű” beszédmód töredékeként idézek: „Sikte dnia spolyátna = tesik adni naspolyát!”

205

100. Latin dolgozat952 – Hogy Zoltán bátyám kihallgatásai révén IV. elemis koromban tudtomon kívül megtanultam az I. gimnázium latin anyagát, azt már mondtam. Itt ennek a kedvező helyzetemnek első látható, sőt jelentős megnyilatkozását rögzítettem. A dolog szó szerint így zajlott le. A tanár, dr. Sinka Sándor, nagy pocakos, kedélyes öreg bácsi volt. Szeretett. A tanári szobában nyilván beszélt rólam mint a kollégiumban a püspöki titkár miatt és Zoltán bátyám miatt már ismert G. Szabók legújabbikáról; ott csupán megnézni akart, úgy látszik, az igazgató, Karay Sándor. „Zengte az osztály” = kórusban, elismerően, jóslásszerűen.


101. Betűk és bűnök953 – Szabályszerű, önállótlan gyermekkorom és első diákéveim egyik összegezője. Du Terrail = Ponson du Terrail, a múlt század második feléből ismert rémregényíró az Hugo-iskolából. Roppant izgalmas művét olvastam, már nem emlékszem rá. A Nick Carterek heti füzetben jelentek meg, az egész osztály kedvence voltak. Az ifjúsági kacat alighanem hazafias regényekre, szabadságharciakra utal. A Bugyi Sándor-féle könyveket egy debreceni, énidőmbeli ügyes és jóízű rendőrkapitány írta, szintén egész sorozat jelent meg, mindig Bugyi Sándor, a talyigás volt a címlapján lerajzolva, amint agyarára vágva makrapipáját véleményt mond a debreceni és a világpolitikáról. „Úgy állok itt a lú viginil, mint a virág a pohárban.” May Károly regényei Vernét váltották az ifjúság körében, egzotikus kalandregények voltak. „Mi-ördögöt” = akármit. Ezt a kifejezést Kodolányitól hallottam.


102. A fennkölt fajzat – Csak annyit, hogy nagy tisztelettel idegenkedtem ekkor még a költőktől, épp azért, mert olyan istenieknek mondták őket.


103. Anyám felé – Lassankint kezdett rés nyílni a felnőttek nemi és főleg a társadalmi életébe. A nőkhöz húztam, valami szörnyűséget képzeltem az ismeretlen titok mögött (ami igaz is volt). Itt megjegyzem, hogy Mihály bácsiék házassága is válással végződött, amit nem bírtam sehogy sem megérteni. Anyuka persze Teréz nénihez húzott, de Teréz meddő volt, viszont Mihály új felesége, Sáfár Eszter, a tiszabecsi tanítókisasszony, négy gyereket szült neki lassankint. Azt hiszem, hogy tavalyelőtt halt meg.


104. A titkok mocskai – Az első értesülések és tapasztalatok egyre reálisabb ábrázolása. Örülök az utolsó mondat kedélyességének.


105. Tavak világa – Úgy látszik, 1909-ben apám munkahelye, a vasút közelébe költözködtünk, a Varga-kertbe. (Viszont írtam már egyet-mást varga-kerti dolgokról, pl. a Nagy Anti-féle verset, az tehát időrendben későbbi élmény kellett, 206hogy legyen.) Varga-kerti környezetem rendkívül érdekes, izgalmas, sőt költői volt. A „slak”-töltés = helyi szóhasználat szerint a salaktöltés volt, amely a terjeszkedő vasutat alapozta, és lassankint összezsugorította szerelmeimet, a kis tavakat. A vízibogarak, gőték stb. iránti érdeklődést az iskolai természetrajz és a tárgy festői érdekessége keltette föl bennem. Mindmáig változatlanul szeretem nézni a tavakat, pocsolyákat, a Balaton partját és kiöntéseit stb.


106. Víziborjú – Az előző képek folytatása és bővítése. Csakugyan hordtam ki lakásunkból a befőttesüvegeket és haza a csiborokat és a gőtéket. Egyszer egy csomó gőte éjjel kimászott az üvegből és elbújt mindenfelé a konyhában. Anyuka undorodott tőlük, és nagy patáliát csapott. De én kitartottam.


107. Az első vers – Ez tizenhárom éves korombeli emlék lehet, vagy korai tizennégyes. Szó szerint így történt, hogy felfedeztem magamban az ütemezési készséget.


108. A megjegyzett ütem – Akármennyire játéknak vettem a dolgot, a költői hiúság mégis működött már bennem annyira, hogy Zoltán bátyám gúnyolódása ébresztett csak rá a szamárkodásomra. Ezután már csak az irodalom tiszabecsi felfedezése s Ady és Babits megismerése után írtam verset; mindjárt lesz szó róla.


109. Fiume954 – A vers gyökere sokkal korábbra nyúlik vissza, annak a csalódásnak az idejére, amely apám miatt ért, amikor az öreg nem vette meg az ígért háromkerekű biciklit Balassagyarmaton, pedig – amihez kötötte – hirtelen elhatározással legkisebb elemista koromban megértettem a számrendszert a „millió”-ig. Ezt a fiumei utazást is már Gyarmaton és Miskolcon ígérte, majd Debrecenben is, de sohasem tartotta meg. Mindenesetre hallatlan romantikus sóvárgást ébresztett bennem a távoli tenger iránt, és kimondhatatlanul meggyűlöltem a folyton halasztó „Majd, jövőre!”-t. Fiuméba aztán a magam erejéből mentem el, 10-15 évvel később.


110. A gályarabok szobra – A többes szám azt mutatja, hogy a protestánsok nevében beszélek. A Kollégium előtti úgynevezett Emlékkertben állt a gályarabok szobra, a latin szöveg emlékezetem szerint azt a kifejezést is használta, hogy „Qui deportati sunt”. Ez a szó adta a végső indítékot. Különben már 22–23-ban is írtam egy naivul katolikusellenes költeményt, a Gályarabokat a Kalibánban, címe: Testvérsiratók. 1945-ben a tartalom, miként az utolsó négy-öt sor világosan kimondja, a saját helyzetemre utal. Az inkvizíciót akkor már tulajdonképpen csak nyomozásnak tartottam.

207

111. Mihály bácsi – Év közben Debrecenben, otthon éltem, nyáron pedig 4-6-8 hetet mindig Tiszabecsen, G. Szabó Mihály nagybátyámnál. Hangsúlyozom, hogy emiatt én tényleg alig ismerem a vidéki őszt-tavaszt-telet.


112. A tiszabecsi tiszteletes955 – Itt írom le és ünneplem meg először nagyon szeretett nagybátyámat. A zárójeles sor értelme az, hogy 1945-ben halt meg, és így, hogy 75+1 évet élhetett. Balatonfüreden Lipták Gábor egy picike fényképet megnagyítva jól láthatóvá tette az arcát. Ifjúságának divatja szerint nagy, vastag, kétoldalt szétálló bajusza volt. Minden egyebet elmond róla ez a vers, és ami majd még vele kapcsolatos, egyéb.


113. Háború – Erről jut eszembe, hogy kisdiák koromban egy-egy nyáron Miskolcra is meghívtak Géza bácsiék és Juliska néniék. Ott ért a szarajevói merénylet híre, majd a háború. Ekkor valamiért ijedtünkben rögtön hazautaztunk. Az idézőjeles jeligék vagy jelszavak akkori emlékezetes nagy mondások voltak. Hogy „csak idő kérdése”, az arra vonatkozott, arra a biztos várakozásra, hogy Szerbiát lerohanjuk. A „Népeimhez!”: Ferenc József emlékezetes plakátjainak címe a háború kitörésekor. Az utolsó sorok figyelmeztetnek rá, hogy ekkor már beköltöztünk a Varga-kertből a város közepe táján levő Rákóczi útra, a Zsirosi-féle házba. Annak nagy, virágos udvarát persze rögtön feldúlták a beszállásolt katonák a trénjükkel.


114. A messzi front – Távollevőknek könnyű volt aránylag az első világháború ideje. A tizennégy éves fiú észleleteit mondja a vers, illetve további éveket belefoglal.


115. Szatmár, Tiszabecs – Ez megint fontosabb témakört nyit meg. Az addigi öntudatlan nyarakat és az ezután mindjobban tudatosulókat. Nem lehetek eléggé hálás Mihály bátyámnak a szeretetéért, a jó humoráért, a reális gazda voltáért, az igazságra törekvő, bár vallásos, szabad szelleméért. És a szem, a fül és a tapintás örömeiért, melyekkel a nála töltött vakációk – szellemieken kívül – úgy zsúfoltak.


116. Az erős isten – A cím református zsoltár vagy dicséret kezdetére utal. A titokzatos első sort az utolsó megfejti. Mihály szörnyen anekdotázó kedély volt. Textus = a bibliai idézet, melyen a készülő prédikáció fölépült.


117. Csúnyaság – A sorrend a sokrétűség érzékeltetése kedvéért átvált az erotikus érdeklődésre. Csúnyaságom – többször mondtam már – nagyon sokáig fájt. Érdemtelen büntetésnek tartottam.

208

118. Szépülő lányok – A lányok valójában olyanok voltak, mint azelőtt, csak az én változó érdeklődésem természete „szépítette meg” őket. Vidéki református papoknál mindig nagy volt a rokoni és baráti vendégjárás. Hetedik határból is jöttek kocsival a vendégek, néha roppant tömeg. S ugyanúgy mentünk mi. Szabó nagymamával rendszerint hintón szoktunk Becsre érkezni, a halmi papnak, Varga Károly bácsinak a hintaján. – Visszatérve a versre: részletszépséget csakugyan lehet találni a nem igazán szép lányokban is: a fiúban olyankor az válik erotikus gyúponttá.


119. Az érthetetlen bűn – Megint egy új nézőpont az érthetetlen szerelemre és a dolog társadalmi szerepére. A jegyesek aligha lehettek legfiatalabb nagybátyám, illetve nagyon is azok lehettek: Gábor a tiszaújlaki vashíd innenső hídfőjén túl, de még ezen a parton levő Bökény falu kedélyes, öreg és kitűnő papjának, Király Antalnak a lányát, a szőke Irmát vette el akkortájt vagy kevéssel előbb. Egyszer-másszor akaratlanul is megláttuk őket, amint a málnáskertben csókolóztak. Irma ma is él még, Gábor tavaly meghalt. (Egyszer délután ezeknél a Király Antaléknál méhészkedtem – talán 15-ben – Mihály bácsinak segédkezvén, aki ellátta az ő méhesüket. A pár órás munka alatt 30-40 méh megszúrt a fejvédő sisak ellenére, főképp a két kezemen, de akkorra már Mihály bácsi becsi dresszúrája annyira méhésszé edzett, hogy különlegesebben észlelhető daganatokat sem növelt rajtam a sok hangyasav.) (Most bezzeg jó volna!)


120. Rossz lányok – A főtéma, amely a fiatalkori erotika jelentkezése volt, itt vidékről visszhangzik Debrecenbe, a diáktársadalmi titkos életbe. Ekkor már 15 éves lehettem. Mondtam, hogy nyilvánosházak voltak a Késes utcában, ahol Debrecenbe költözésünkkor először laktunk. A szerkezet itt keveri az egyébként is csakugyan kevert dolgokat és élményeket, és főleg képzelgéseket. Fiatalemberek, különösen, ha liberális hatás érvényesül a nevelésükben, mindig védik valamennyire a prostituáltakat. Itt első ólálkodásaimról van főképp szó a lányok házai körül és iskolai sugdosásokról. Az „azután összeteszik…” kifejezés korábbi értesülés volt, ebben az időben már drasztikusan néven nevezték a cselekedetet.


121. Hősök, őrültek? – Hogy egyáltalán felmerült a hősök gondolata, az azért van, mert a pubertásos fiúk rendkívül bátor cselekedetnek tekintik a tanárok ugratását, a cigarettázást és pláne a nőzést. Hogy a lányokat is a társadalom áldozatának tekintettem volna, az nyilván előlegezése egy kevéssel későbbi, már szocialisztikus morálszemléletnek.

209

122. A jövő lidércei – Hála istennek, most látom, hogy legutóbbi mondatom őszinteségét igazolja ez a vers, vagyis hát ez az idő egy kicsit messzi volt. Hogy a nők finomabb, kifinomultabb nem, azt Kálmán unokabátyám mondta így. Nagyon pontos (rám vonatkozólag) a földöntúli idealizálás rajza.


123. Az Anyák – Ez az idealizálás persze nem mentesített a testi vágyaktól, csak ideiglenesen. Időnkint teljesen győzött rajtam a jó fiú előírt erkölcsi felfogása, és az anyákra vonatkozólag tulajdonképpen ma is úgy érzek. Az Anyák = Goethe II. Faustjában mitologikus lényekként szerepeltet bizonyos Anyákat – die Mütter–; a cím erre a szerepre utal. Akkor, amikor a Tücsökzenét írtam, még élt az édesanyám, sőt a megjelenését is megérte; mintegy harmadrészét olvasta is, és sokat szórakozott, hogy mennyire kibeszélem a saját szennyeseimet, meg a környezeteméit.


124. Az igazságkereső – Vissza Tiszabecsre Mihály bácsihoz. Józan szelleme és nyílt, protestáns meggyőződése a legnagyobb nevelőm volt. Mindenféle mesterségre és művészetre, vagy legalábbis érdeklődésre egyaránt biztatott, vele bármiről a legszabadabban vitázhatott erősödő értelmem. Később rendkívül boldog volt, hogy költő lett belőlem. Roppantul sajnálom, hogy nem élte meg a Tücsökzenét és a saját maga megörökítését. Kitűnő egyensúlyban tartotta a testi és szellemi nevelést. Erősebb munkákért, melyeket nélkülünk napszámossal végeztetett volna, Zoltánnak és nekem adta a munkabért. Erre, az aktuális esetben egy méhitató (egy nagy, hosszú vályú) földbe süllyesztésére vonatkozik az utolsó sor.


125. A becsi iskolakönyvtár – A tanítókisasszony a már említett Sáfár Eszter volt, Mihály bácsi második felesége. Minden úgy történt, ahogy a vers mondja. Legfeljebb azt tehetem hozzá, hogy véletlenül vetődtem be a vakációs tanterembe. Ekkor fedeztem fel az irodalom létezését.


126. Irodalomtörténet – A Beöthy Zsolt könyvének teljes címe: A magyar irodalom kis tükre. A továbbiak megint teljesen a vers közlése szerint. Akkor még olyan jó emlékezetem volt, hogy két-három órányi olvasás szövegét azonnal megjegyeztem.


127. Hitregék helyett – Az irodalomnak és a múlt irodalom életének realizálódása felé tett nagy lépés.


128. A kíváncsiság – Álmélkodásom és valóságkeresésem rajza egy újabb szempontból nézve.

210

129. Alvajárás a Semmiben – Lehetséges, hogy ekkor már nem is IV.-be, hanem V.-be mentem. Különös, hogy amit itt most már többször realizálódásnak neveztem, tulajdonképpen újabb „holdkórosság”-nak a kiindulópontja lett.


130. Fürj – Az eset a régi kollégium udvarán történt: az V.-esek tantermének lejáratánál fogtam el a lezuhant madarat. Az eset azonban két-három évvel hamarabb történhetett, mint ahogy a beillesztés mutatja: egyszerűen azért került ide, hogy a kissé már elvont témákat némileg színezze.


131. Ik bin – Az „Ik bin” kiejtés a jó vaskos debreceni kiejtésre utal. Osztálytársaim háromnegyede nem tudta a ch-t kiejteni. Tény, hogy egyszerre indult meg, vagy majdnem egyszerre bennem a magyar költők megismerése és az idegeneké. „Reclam-füzet”: Reclam’s Universal Bibliothekről van szó, világszerte elterjedt gyűjtemény volt, afféle Magyar Könyvtár, csak éppen megjelent már több mint tízezer száma. Fillérekért lehetett kapni. Heine a nyelvi könnyedségével és a tartalmi olvatag és bűbájos szemtelenségével kapott meg: az ő nyelve közelebb állt a mindennapokhoz, mint a két nagy klasszikusé.


132. Romantika – A vers a Buch der Lieder hangulatát kívánja érzékeltetni, s közben a német nyelv tanulásának szúrós töviseit és a saját erotikus sóvárgásomat. Lépten-nyomon allúziók versekre és témakörökre. „Csontváz foszforvigyora”: A Buch der Lieder tudvalevőleg rémséges éjszakai temetői balladákkal kezdődik. Az érzelmek olyan vakmerő kiélésére, mint amilyenre Heine mutatott, még gondolni sem mertem.


133. A költői tudomány956 – A teljes sorozatot = Heine műveit, a prózát is, amely a Reclam-füzetekben kapható volt. Ezeket a könyveket a Hegedüs–Sándor-féle nagy könyvkereskedésben vásároltam, a Piac utcában. Ennek a boltnak a beugrós nagy üvegkirakata volt már állandó találkozóhelyem néhány intellektuális érdeklődésű diáktársammal. Bent a könyvkereskedés volt, a bolt előtt a déli, illetve esti korzó. A lányok (idegenek) közül, még Dienes Kató előtt, egy Kaszanyiczky Olga nevű nagy, szőke, fehér bőrű, kék szemű dóczysta lány érdekelt ekkoriban, egy gazdag porcelánkereskedő lánya. Az apát a diákság úgy hívta, hogy „bilibáró”. Továbbá egy másik, sötétbarna vagy fekete, kacér nő, a korzó szépe, R. A.-nak hívták. Ez már gyanúsan szabados életet élhetett, folyton világháborús fiatal tisztek kísérték. – A Füvészkert ősi intézmény volt a nagy kollégium mellett, oda jártunk tanulni és szerelmet lesni vagy remélni. Ott fordítottam az első Heine-verseket, sokat vergődve a ritmikai szabályain, melyeket szintén elölről kellett kitalálni. Ugyanez folyt a Nagyerdő sétányain és sűrűiben.

211

134. Szerelem957 – Hű képe érzés és intellektualitás együttes fejlődésének, nagyzolásának és zűrzavarának. Látszik, hogy ekkor már tudtam Freudról; az előbb már említett Béber László beszélt először róla. A „sötét verem”: Petőfi ismert képe. A „nincs szerelem = a személytelen vágy magavigasztalása és hetvenkedő gyereknaturalizmus. A „faj csapdája”: Schopenhauer-utalás. Kardos Pali kortársam volt, és évtizedeken át nagyon intimus jó barátom volt, a helybeli zsidó reáliskola igazgatójának, Kardos Albertnak a fia (ma egyetemitanár-féle, akitől egy kissé elidegenedtem). A „kéthátú állat”: Béber hozadéka, aki elsőnek figyelmeztetett Strindbergre. Strindbergnek magyarul már sorozatosan kezdtek megjelenni a regényei, későbbi apósomnak, Mikesnek a fordításában. Ekkoriban azonban inkább németül olvastam az érdekes északi szerzőt. Egyik-másik novelláját most is nagyra becsülöm. (Das Tier mit den zwei Rücken = a szerelmi helyzet.)


135. Erdei csönd – Hangulatkép, rejtélyeket, misztikumvágyat is jelző.


136. Kató – Hogy nagy fejem volt, az a csúnyaságaim közé tartozott és tartozik. Az egyes versek nem egy-egy fix időpontot ábrázolnak a legtöbb esetben, hanem hangulatok, fejlődések, személyek történetét is. Tehát előre és hátra nyúlnak. Azonkívül kompozicionális érdekek is dirigálták a sorrendet. Itt, úgy látszik, még csak a távrajongás állapotában voltam. Vőlegénye egy Horváth Lajos nevű, nagyon szépnek és okosnak tartott tanárjelölt volt, aki a pesti Dienesek, Ady, Babits, Jászi Oszkár stb. körébe tartozott. Némi társadalomtudományi és politikai munkássága indulni kezdett már, amikor váratlanul meghalt. Kató adatai riportszerűen pontosak. Egy-egy betegsége idején már meghívtak, beszámolni a tanítás menetéről, erre utal a „Köbgyök! Ciceró!”…, de szerelmemről jelt adni ekkor még sehogy se mertem.


137. A becsi toronyban – Az elbeszélés színhelyet vált. Becs új, szép falusi templomát Mihály bácsi ösztökélésére és gyűjtéséből építették. Szemközt állt a paplakkal, köztük a széles szekérút. Rengeteget átjártam, akárcsak a szomszéd iskolába. Kondor Lajos gatyás kis parasztfiú volt, öregebb nálam, de alacsonyabb, boldogan segédkeztem neki a harangozásnál. A torony tetejére óvatosan kellett felmászni, belülről. Négy nyílt ablakon négyfelé lehetett kilátni. Ott állt a kisebbik harang, meg a nagyobbik. Szokták mondani, viccesen, a kérdésre, hogy „tud-e valami zenét?” Hogy: „igen, fütyülni és harangozni”. Hát így voltam én is. Megemlítem, hogy éppen ennek a versnek írása idején szükségem volt egy tömör kifejezésre a haranghimbálózás leírásánál; s ekkor egy erdélyi ember egészen más vonatkozásban azt a szót használta előttem, hogy „tőlem-felém”. Rögtön nyakon csíptem és kisajátítottam.

212

138. Harang-játék – Egyszer, míg Kondor Laji húzta a köteleket, megfogtam a nagyobbik harang szélét, hogy megtudjam, milyen a rezgése. És az ujjaim mellé közvetlenül odacsapódó harangnyelv csaknem összezúzta a fél kezemet. Igaz történet.


139. Mézpergetés – A mézet a kasok lépeiből vagy a kaptárok kereteiből centrifugagépen csapják ki, előzetesen lefölözik az egyes sejtüregek viaszfedelét. A gépet a vers technice megérthetően leírja. Pörgetéskor, amely Mihály nagybátyámnál legalább egy teljes napig eltartott, természetesen minden szoba, pláne a konyha és a veranda tele volt a szagra odatóduló méhekkel és darazsakkal. Az egész környék csupa édes szag volt.


140. Virágok üzenete – Az előző hangulat folytatása, megtoldva a nyár ünneplésével és a 9. vers (Egy Volt a Világ) boldog (vagyis gyermekkori) hangulatának emlegetésével.


141. A tanító úr – Pontosan ilyen volt a becsi tanító. Nagyon ügyesen festett, vicces, de lényegében keserű ember volt, rossz házaséletet élt és részegeskedett. A Vitéz Kalászi Györgyről szóló sírverset a „György-hörgy” rímmel Mihály bácsitól adományoztam neki (akinek cigány- és diák-adomakincsét különben is átvette).


142. Balsors fia – Itt derül ki, hogy Mihály bácsi mennyivel nagyobb ember volt, mint ez a felemás zseni.


143. Halálfejes lepke – Nagy nyárban nemritkán jelentkezett lámpaégetésnél halálfejes lepke. Ez a pillangó tudvalevőleg nagy mézrabló, méhek és méhészek egyaránt üldözik. Méhek nemegyszer „keresztre feszítik” a betolakodót a kaptáron belül. A torán csakugyan van, úgy rémlik, valami szúrós rész, s a potroh valahogy csikorog is. A kolibrit viszont Szentpétery tanító úrtól adományoztam Mihály bácsinak. Szentpéterynek rengeteg kitömött madara volt, egzotikus állatkák is.


144. Halál – Itt jelentkezik teljes részletességében a tanító madártömő tudománya, melyet én is eltanultam. A délben megnyúzott sárgarigóról másnapra kiderült, hogy a húsa, a friss dög, már megférgesedett. Szörnyű volt ily gyorsan látni a vég elkövetkezését.


145. Kolibrik – A tanító külkereskedelméről szól, és reális közelségbe hozta számomra az egzotikus tájakat, melyekbe annyira vágytam. De a sok ékszerragyogású pirinyó kolibri a realista feleségnek nem ért annyit, mint egy forint.

213

146. Tiszaújlak – Bökényről már említettem, hogy az Tiszabökény, Király Anti bácsi parókiája és faluja. Mindig nagy eset volt Újlakra bemenni, itt is jelentkezik a versben Mihály bácsi realitásérzéke. Igen szeretem ezt a tarka és mozgalmas leírást.


147. Ady – A szünidei iskolában felfedezett irodalomtörténet eredménye irodalmi érdeklődésemnek kezdete lett. Az „anyakönyvtár” még a régi kollégiumban volt, a könyvtáros pedig Károly bácsi. A halott költők – magyarok és idegenek – után arra lettem kíváncsi, hogy „ma” hogyan írnak verset. Azt hittem, nem lehet. Ady tudvalevőleg debreceni diák és jogász volt. Károly bácsi csakugyan lenézte. „Új Versek”: természetesen az Ady-könyv.


148. Olvasás – Az olvasásélmények elragadtatásának rajza. Az utolsó előtti sorban a távcsövek persze csak belőlük eredő felfedezések révén zsúfolják csillagokkal az eget.


149. Varázstükör – Érdeklődésem szélesre nyíló iránya és nemesedése próbál kifejezésre jutni benne. Sajátságos módon minden szuggesztív könyv vagy lélek föltétlenül a vonzáskörébe kapott egy ideig.


150. Könyvek otthon – Szánalmas lehetett az én kis könyvtáram. Bizonyára Magyar Könyvtár-füzetek és Reclam-számok voltak, mindegy: csak elkezdtek széthurcolni a világba. Különös módon már akkortájt megvásároltam néhány nagy és relatíve nem olcsó könyvet, a Hegedüs–Sándornál: például Nietzsche Zarathustráját (magyarul) és leveleit németül.


151. Szofoklész – A Király: itt persze Oidipusz. Görög iskolai olvasmányunk is volt, itt azonban a megfelelő Olcsó Könyvtár-beli három füzetről van szó, a trilógiáról. Csakugyan még mosdani is sajnáltam az időt, annyira izgatott a tragédia. „Magamon kívül” = úgy értem, hogy eksztázisban.


152. Roppant világ – Rendetlenül gyűlő élményeim gazdagságáról beszélek. De az útvesztő csak útvesztő maradt.


153. Mégis csak álmok – Az előző rajz (valóság és álom keveredése) újabb korrekciókkal. „Kapáltam” = munkák Mihály bácsinak. „A méhesben” = nagybátyámnak két hatalmas méhese volt, deszkaépület, fedele és három oldala zsindely illetve deszka, az első oldala pedig szorosan egymás mellett a kaptárak és a kasok. Bent mindig áporodott meleg volt és sonkolyszag, néha egy-egy 214méh betévedt a sötétbe, általában azonban kifelé tódultak. Kellemes olvasó- és munkahelyem volt nagydiák koromban. A vers fő tárgya a csodálkozás, arra idéz példákat, az ember önmaga feledésére.


154. A túlsó part – „Ez lett fontos” = ti. az önfeledtség, a „túlsó part”: álmainkban ez az állapot megszűnéssel, halállal azonos, ébren viszont költői gondolatok és érzések sorát indítja, tehát „költővé nevel”.


155. A Romlás Virágai958 – Franciául már az új gimnáziumban, tehát V.-es koromban kezdtem tanulni. Nem kötelező tárgy volt. Az Ady körül megindult önképzőköri diákháborúság rengeteg modem könyvet olvastatott velem, éppúgy a Dienes-társaság; így hallottam először a Baudelaire nevet. Oláh Gábor, vaskos, zsíros, elég kulturált féltehetségű debreceni regényíró és költő volt, a már említett Kardos Pali mutatott be neki. Ő volt egyáltalán az első eleven költő, akit láttam. Néhány Verlaine-verset az iskolai franciaórán tanultunk, de Baudelaire-hez csak Oláh Gábor Keletiek nyugaton című párizsi útleírásából tudtunk, a kötetről, amely „hazajövet Oláh Gábor kofferjét duzzasztotta”. Kardos Pali szerezte meg kölcsön a Fleurs du Malt és én mintegy 60-80 verset kikörmöltem belőle egy irkába. (A vers tehát túloz, mikor teljes Fleurs du Malról beszél.) Baudelaire-t rögtön próbálgattam fordítani, az első darabok egyike az Une Charogne volt. Oláh Gábor az Angol Királynő étteremben szokott ebédelni, ott vette át a kéziratot és megdicsérte dekadens (vagyis modern) ambícióimat.


156. Az új bűvölet – A Fleurs du Mal hatásának leírása.


157. Gyerekvilág – Szükséges emlékeztetés ez a vers arra, hogy a már régóta tartó önelemzés időrendben és tartalomban milyen kevert anyag.


158. Fényszárnyú szó – Annak ábrázolására igyekeztem, hogy hogyan billentem át a valóságból mindjobban az eszmeiségbe.


159. Így tévedtem el – A szavak (elméletek, költészet, képzelet) uralmának tetőpontja.


160. Háztető felett – További rajza az útvesztőnek, melyben éltem: holdkórosként jártam a saját zűrzavarom gerendázata fölött.


161. Érzékenység – Ez volt a fő bajom, ez minden túlzásomnak és életképtelenségemnek az oka. Nagyon megfegyelmezve ugyan, de ma is így vagyok vele. Az érzékenységgel egyúttal sértődékenységet is mondhatnék. Sajátságos mó215don ez a sértődékenység dacot tud belőlem kiváltani, az majdnem végtelenségig fokozódhat, kiforgathat a természetemből, tökéletesen átfesthet, és én az effélét mindaddig vállalom, amíg valami szeretet ki nem józanít.


162. Szétfúj a szél – A „normálisak” (de azért változatlanul nagyra becsülhetők) típusa az én ellentétem, Bay Zoltán volt az iskolatársaim közül. Megismerkedésünket már jeleztem. Egy református özvegy papné volt az anyja, a Darabos utcában laktak, volt húga és bátyja. Ő maga színjeles diák. Azonkívül is mindenben példaképem lehetett volna. Nagyon szépen zongorázott. Emlékszem, többször eljátszotta kedvemért Lisztnek valamilyen bravúros programzenéjét, Csalogánydal volt a tartalma, ha a címe nem is. Ezt csak úgy közbeszúrólag Bayról. A vers többi részének lényege az öntudatlanságból történő visszazökkenés az öntudatba.


163. Zökkenők – Az előző folytatása, szórakozottságom egyik korai észlelete. A zárójeles végső részben az Akadémia a Zeneakadémia pódiumáról szól, ott ijedtem meg, hogy mennyire s mily soká (nyilván csak másodpercekig) dolgozik az emberben néha kétfelé a tudat.


164. A súgó – Ezt a verset nagyon szeretem, vagyis inkább szerethetném, mint egy eszményi Sz. L. örök becsvágyát. A „súgó” = az öntudatlanság, amire végső esetben annyiszor rábíztam magamat.


165. Afrodite – Az „Első Jelenés” = az első szerelem, amely olyan nehezen állapítható meg. A kezdete homályban; ezért „nagyon nehéz már ébrednie”. Hogy „túlkorán magadra hagytalak”, az arra kíván célozni, hogy D. Katóból 21-22 éves koromra már semmi sem maradt. Legalábbis ma több (nyugodt emlék, barátság, szeretet, sőt sajnálat) fűz hozzá, mint amennyi egyetemi hallgató és zsurnaliszta koromban fűzött. Az összerakási recept: a képzelődésé. Az utolsó sor jupiteri (magamat gúnyolva mondom) gesztusa válaszol, noha kérdő mondat, az előző mondat homályos kérdésére. (Egyébként erről, korábbi versek kapcsán, volt szó.)


166. Az Egy arcai959 – Az eksztatikus állapotot (az első szerelemmel kapcsolatban) úgy kívánja érzékeltetni, hogy a rálátást és a zűrzavart és a személyek keveredését hozza egyre reálisabb közelségbe. A személyek: mindenekelőtt a jelenségek mögött képzelt Afrodité, az előző vers hősnője és címe, aztán D. Kató, aki „talán” csak én magam voltam, aztán a palánkon túl körülleskelt karcsú lány, egy szomszédunk a Rákóczi úti lakásban, korombeli dóczysta, akit személyesen nem ismertem, de akinek karcsú combjai körül rendkívül bűbájosan 216hullámzott a berakott kék szoknyája; további személy: a „víg özvegy”, akiről leplezésül írtam, hogy „özvegy”; nem az volt, hanem a háztulajdonosnő, még egészen elfogadható korú szerelmi jelenség, akit a kis udvarból láttam fürdeni a fürdőszobájában, amikor a sötétben ablakához csalt a rosszul függönyözött rés. Végül már itt feltűnik (a valóságtól eltérően kissé túl hamar) az a nő, akit „Sejtelem”-nek és később néha „Kalypszó”-nak hívtam magamban: Gizi volt; a lelki történetünket már előzően elmondtam.


167. A távol Harmadik – „S megint vagy!” = a rágondolásban. A fekete lány D. Kató, a vele összenőtt képzeletbeli iker a már mondott K. Olga a korzóról. Ezért szőke-fekete a haja. (Ugyanez a játék később egy másik Tücsök-versben is ismétlődik, a nők fekete, majd csaknem azonos sorban szőkének mondott fürtjeivel.) A személyek összekeveredését természetesen bizonyos értelemben „képtelenség”-nek éreztem a vers írásakor, s érzem ma is. 1946–47-ben én – T.-n – egy elérhetetlen, szinte képzeletbeli valakit értettem.


168. Ezeregyéj – Mindenekelőtt azt mondom meg, hogy ebből a versből a gépelésnél egy sor kimaradt, s így a szedésből is. Egy derék nyomdász valahogy a kinyomott kötetben észrevette az eltérést, de segíteni már nem tudtunk. Most a II. kiadás előtt megpróbálom előkaparni az eredeti kéziratot. Ha nem találom meg, akkor majd kiegészítem magam a sort. Nyilván közbeszúrt mondat állhatott az alulról számított 5. sor mögött vagy előtt, olyan, amely csak parafrazeált valamit, mert hiszen a hiánya logikailag nem érezhető. A vers egyébként a szubjektív idealizmus szélsőséges megnyilatkozása, az utolsó két sor pedig még ebbe is nyilván egy panteisztikus öntudatot kapcsol a fantáziajátékhoz.


169. „Társuk leszek”960 – A kollégiumi nagykönyvtárban Ady Új versek című kötetét, majd a Vér és Aranyt vettem ki először. Megkapott a fele, a másik fele pedig valahogy nevetségesnek hatott. Az osztályban (V. gimnázium) az irodalom iránt kissé érdeklődő fiúknak mutogatni kezdtem az Ady-verseket. De amikor olyan helyeken is nevettek rajtuk, amelyeket én komolyan vettem, szépnek és tragikusnak tartottam, felháborított az értetlenségük. Így aztán részben már kezdettől fogva védtem azt, akit magam is támadtam. Utána a könyvtárban a Nyugat folyóirat akkortáji számai és Babits Herceg, hátha megjön a tél is című verseskönyve kerültek sorra. Babits elképesztett a mesterségbeli tudásával, amelyet csodálatosnak éreztem, noha efféle csodákról, és egyáltalán még a módjáról is bármiféle minősítésnek, kritikai hozzászólásnak sejtelmem sem volt. Ez a technikai bravúrosság azonban részben szintén nevetségesnek hatott („barangoló-borongó”, Új leoninusok). Az osztályban ugyanúgy jártam vele, mint Adyval: védelmeztem, amit gúnnyal kezdtem. Azt hiszem azonban, hogy 217a most tárgyalás alatt levő versben említett csatlakozás Babitshoz sokkal nagyobb időnek (két-három év) volt a következménye; és nem kis részben a Dienes-ház kapcsolatainak. Az sem volt olyan egyértelmű, hogy reméltem: „társuk leszek”, a valóságban még jóval érettségi után is – tulajdonképpen addig, amíg B. Mihály észre nem vett – nagyon kishitű voltam, csupán a vágyálmaimban nagy: legfeljebb a Nyugat egy szerény leendő kritikusának mertem hinni magamat.


170. Vasárnapi meghívás – „Sebeim”: a reménytelen vágyakozás és az eleve lemondó szégyenkezés (hogy csúnya, ügyetlen, szegény vagyok) voltak. Sajátságos módon viszont ezek nagyon édes fájdalmakra tudtak hangolni. Az „osztályrészűl” = utalás Berzsenyire: partra szállottam… stb. Béber Laci barátom kapcsolatai sűrűsödtek a Dienes–Révész-házhoz, s nyilván ez tette lehetővé, hogy meghívasson engem is. Az utolsó szó nyelvtanilag tiszántúli sajátosság; a „Dienesék” = Dienesékhez.


171. Katóék háza – Természetesen nagyon sok gyermekes nagyzolás ez Katóék házának ünneplésében. De hát akkor így hatott rám, éveken át. Modern magyar, német és francia versek! Ott hallottam az első Wagner-muzsikát. Effélék voltak a modernségeink. (Wagner-zenét egyébként egyszer már hallottam egy mozi villanyzongoráján.) Kató tényleg tegeződött Babitscsal. És itt eszembe jut, hogy mennyire féltékeny voltam Kató szépségére: szíven szúró fájdalomként hatott rám, ha piszének mondták! (Pedig hát az volt!)


172. Sebek hűsége – Egy idő múlva mégiscsak látnom kellett, hogy az imádott lány (és imádott társai) nem elégségesek kielégítően lekötni hűségemet. Vergődtem, érezvén magamban, mennyire húz mindenféle delej, és hogy mennyire uralkodik rajtam a testi vágy, amit a Dienes-házban érezni se mertem. Ezt a verset különlegesen igaznak és mélynek érzem. Sebeinket többnyire csak azok tudják gyógyítani, akik okozták.


173. Nem tudta a lány – Az elragadtatott látás újabb fokozatának rajza. Kató ma is magas sarkú félcipőt hord. Miután szerelemre reménytelen voltam, egyéb ambícióim lángolták körül. (Hogy jó tanuló maradjak, jól értsek a modern irodalomhoz, jó verset tudjak írni, értsek a szociológiához, megismerkedjem a bátyjaival, Babitscsal stb.)


174. Földi arcát – Az egzaltáció itt kulminál. Eget-földet, hetet-havat összehordtam Kató magasztalására; a valóságot, amely sokkal egyszerűbb volt, nem vettem észre. Ifjú poklomat = a titkos nemi élet a nyilvánosházakban.

218

175. Ragyogás961 – Három-négy évig csakugyan a Simonyi úti sarokvilla volt számomra az édenkert. A vasárnapi együttlétek egy év múlva mindennaposak lettek. Szophoklész Antigonéját együtt olvastuk végig görögül. Freud Debrecenben akkor jött divatba. Nagyon uralkodnom kellett magamon, megjátszanom, hogy lelkileg tisztább vagyok, mint amilyen voltam, másképp elvesztettem volna a lányok és családjaik barátságát. De valóban, legalábbis szerettem volna „tiszta” lenni, az eszményítő szerelem csakugyan emel saját magunkon is. (Mint ahogy most is.)


176. Az ördög imái – Különösebben szeretem ezt a sűrű szövésű, két oldalra is áttört mintázatú verset.


177. Meccs a folyosón – A debreceni új főgimnázium I. emeleti folyosójáról van szó, 1916 körül. A dúló hitviták: irodalmi viták. Vérfagylaló: Vörösmarty szava, patinás, ünnepélyes. Gulyás Pali, volt b) osztályos fiú, az V.-től kezdve együtt jártunk, a későbbi költő. Édesapja dr. Gulyás István, alacsony, nagy pocakos, kedélyes tanár és jó üzletember volt. (Eszembe jut, mellesleg, hogy nála V.-es koromban 4-est kaptam egy hóbortos és extramodem – lehet, hogy VI.-os voltam – magyar irodalmi dolgozatra, melyet Gulyás tanár teljes joggal értelmetlen galimatiásznak minősített a piros tintájával. Néhányan a modem hős mártíromságának nyilvánították a szekundát; én bizony szégyelltem és tudom, hogy ha lett volna közvetlen környezetemben csak egyetlen Mihály bácsi-szerű józanul modern szellem, sok tévelygést megspóroltam volna, minden tekintetben!) – Gulyás Pali rendkívül bolondos benyomást tett. – A Dante-idézet a Pokol nem tudom, hányadik énekének az elején van, szó szerint így. – A Gulyás Pali-féle viccel csak hasonló rangú ellenvicc mérkőzhetett, itt hangzási hasonlóság: „Satan aleppe”. – „Sátán ülepe”. – „Rám fogta” = tudniillik mint egy puskát vagy revolvert, a könyvet. A görög idézet az Odüsszeia ismert invokációjának első öt szava, a bolond válasz megint csak esetlen diákvicc: ez volt a „pajzsom”. Persze a vita teljesen bolhacirkusz jellegű szózűrzavar volt. Gulyás Pali sokkal konzervatívabb és biztosabb partról nézett a folyó túlpartjára, a modemség felé, mint én. (Nála megvolt a józan mérséklő ész: az édesapja.) – Tehát ő ekkor még nyilván gúnyolta vagy elvetette Nietzschét meg Zolát, én pedig az ellentét lehettem. Ahogy az említett szekundás dologban is Oscar Wilde esztétikai dekadentizmusa volt a baj fő oka. Az ilyenféle folyosói vitáknak, hitvitáknak, Ady–Babits stb. harcoknak mindig nagy hallgatósága volt. Én a témát azért dolgoztam fel és illesztettem ide, hogy mintegy gúnyoljam a már régóta tartó lélekvájkálást és felfújt modemségemet. Természetesen ezért és akarattal fordul elő a vége felé a szó közepén kettétört rím csikorgása, a „meccs–belerecs-”csent. Ropogva rázott kezet két vitéz = ismét hőskölteményi gesztus a stílusban, utalása Keveházára.

219

178. Mi felé? – Említettem, hogy a hétköznap legegyszerűbb tényeiben tökéletesen járatlan maradtam, miközben a távoli világ minden kis és nagy dolgába annyira igyekeztem belekíváncsiskodni. Bolond Istók voltam én Debrecenben 15-től 18-ig! Fútt a szél, és nem mondta, hogy hova.


179. Közben a tücskök – Ez a vers mintegy közjáték: az író beszél a módszeréről, hogy miképp rajzolja és fűzi egybe a képeket. Tücskökről tudniillik már régen nem volt szó, hát valami jelzését kívántam adni a folyamatosságnak. Ez a vers mintegy az egész Tücsökzene hét első versét folytatja.


180. Az első külföld – Az első világháborúban a Monarchián belül és tán még Németországban is minden további nélkül, útlevél nélkül utazhatott az ember. Én egyszerűen a vasutasok úgynevezett személyzeti jegyét váltottam meg, abból évente korlátlan számút és fillérekért kaphattunk. Az utolsó délutánon Kálmán nagybátyám, a körszakállas, vagyis a siket nyomdász járt nálunk; az utazást egy ötkoronás kölcsönnel segítette elő. Zoltán bátyám utazott a közös hadsereg tiszti iskolájába, Königgrätzbe (Hradec Králové), őt kísértem el Bécsig. Pesten meg sem álltunk, csak amennyi kellett az átszálláshoz. A Nyugatiról mentünk tovább. Akkor láttam először Nagymarost, Visegrádot, a szép Duna-szakaszt. Bécsben szintén azonnal volt csatlakozása Zolinak, úgyhogy elég váratlanul maradtam magamra az Ostbahnhofon. „Ár-apály” = az érkező vonatok döntötték az embert, s az ár tíz perc alatt lefutott, meg újra nőtt. – „Marsra kitett Hold-lakó” = utazás előtt felkészültem rá, hogy én most majd Bécsben német (beszédű ember) leszek; meglepetésemre azonban nem a várt idegenségbe, nem a Holdra kerültem, hanem még idegenebb helyre, melynek sehogyan sem értettem a nyelvét: a Marsra.


181. Tárgyak és feliratok – Ilyen megafon küldte el mellőlem Zoltánt is, meg kísérő hazai bajtársát. Itt kezd kirajzolódni a nyelvi csalódás, és aztán a kilábolás a kétségbeejtő idegenségből.


182. Az utca tanítása – A Grabén, a Parlament táján és jelentéktelen utcák tömegében jártam-keltem estig. Nem nagyon voltam tisztában Bécs térképével és nevezetességeivel. Egy trafikban Heine-illusztrációkat láttam, öt képes levelezólapot, azokat vettem meg, mintegy ebéd helyett. Fel azonban nem adtam őket, magam vittem haza. „Mégsem a Marson” = vagyis kezdtem érteni az első számú idegeneket, a holdbelieket, vagyis bécsieket. Jellemző rám, hogy útközben a vonaton nézegettem a Gangesz lányait, a képeslapokat, a karcsú, szőke, romantikus tündéreket, és közben a fekete és nem éppen légies Katóra gondoltam.

220

183. Nyár újra, nyár – Az idő múlásának és az évi tartalmak ismétlődéseinek jelzéséül van itt. Mindezekről a dolgokról már esett is szó Tiszabeccsel kapcsolatban. A kacsaúsztatót is Mihály bácsi építtette velünk. Itt részletesebben kitértem a méhészkedéseimre; a minap a bökényi Királyékről szólva túlozva mondhattam, hogy 40 méhcsípést föl se vettem – itt 20 csípéssel dicsekszem, márpedig tíz évvel ezelőtt ennek a könyvnek az írásakor nyilván megbízhatóbb volt még az emlékezetem. A Béka egér harc: a homéroszi Batrachomüomachia.


184. Isten – Mondtam, hogy Mihály bátyám liberális ember volt. Itt most négy folytatólagos versből derül ki a humanista mivolta. Mindenben szabad volt, sőt kötelességem volt kételkedni – szerinte a legyőzött kétely ad csak igazi erőt.


185. „Őt dicsérni!”– A két első sor Isten változékonyságát és megfoghatatlanságát jelzi. A tartalom és edény augustinusi utalás. Sértőnek éppen az Isten elképzelt nagysága miatt tartottam a dicsérete parancsát. Tehát ebben a versben átmenetileg saját magam is Isten elképzelt óriási szerepében tetszelegtem.


186. „Mi vagyok én?” – A felháborodás rajza a képzelt zsoltárokon és dicséreteken.


187. Szeretet – A kezdet panteistaszerűen széles gesztusával szembehelyezi az egyházak arányait. Az Isteni = das Göttliche. A kálvinisták liberális nevelése, mint itt is kiderül, magvában nagyon kemény forradalmiság volt, és nagyon túlzó bosszúvágyás a katolikusokkal szemben. Helyesen zárja azonban Mihály képét itt is az utolsó sor bibliai utalása a szeretetre.


188. A vasúti tavak – Ugyanazok a pocsolyák, amelyekről a 105., 106. vers szól. A díszletek változatlanok voltak, a jelek és jelentések megnőttek. Gyepbőrű homok = omlott sárga homokpart, melynek csak a félcentis felszínén nő fű. „Túlnőtt a tájon” = aránytalanná vált. De hát aránytalan volt a képzelet többi szülötte és a távolságok is, Afrika, Amerika! A lélek mindent képes harmóniába olvasztani, amit szeret. Jó a befejezés az „üm”-mel!


189. Ami nem én – Egyik legtöbbször megtárgyalt verstémám: a képzelet átalakító ereje és veszélye. Eltűntem a világba.


190. Hát: ami nem? – Ebből válik érthetővé az előző vers: a tudat imbolygása a saját homálya és meg-megvilágosodása között. Ha részleteket ismernek meg ilyenféle emberekből és lelkiállapotokból, az roppant félrevezető lehet. Én szüntelenül pörlekedtem, vitatkoztam magammal, de ez nem jelentette, hogy 221ha valaki csatlakozott hozzám, akkor annak az előző gondolatsorokat is tudomására hoztam, vagy hogy az ő jelenlétében a képzelt beszélgetőpartner válaszait is elmondtam, nem csupán a magaméit.


191. Házunk barátja – A Fleurs du Malról volt már szó. Házunk barátja azzal lett, hogy anyuka megszerette mint fia barátját. A metszet = Révész Ágnes nénjétől, a később Amerikába került Dienes Barnáné Révész Ilustól kaptam az első francia Fleurs du Malt, benne volt a közismert munkazubbonyos arckép a költőről. – Mamika = a 35–37. versekben már volt szó balassagyarmati bejárónőnkről, és a gyermekkori szellemidézésekről. Anyuka tovább is szellemezett, Mamikáról pedig nem hallottam többet azóta, hogy Gyarmatról elkerültünk. A szellemek közé azonban egy nagyúr is beállt közben, az elhunyt császár, I. Ferenc József. Anyám könyörtelenül a rabszolgájává törte. Ahogy Baudelaire-t is. Fölényes játékból, és anyuka kedvéért, mert hiszen a szellemidézéshez legalább egy partner kellett, néha én is szellemeztem még. Ahogy itt leírom.


192. A kerítő csatái – A derengésben hagyott kerítő az erotikus ördög. Arról van szó, hogy féltem bemenni a nyilvánosházba. A vereséget szenvedett vágy erre a hiúságom megsértésével kezdett biztatni, azzal, hogy gyáva vagyok. De viszont ha gyáva vagyok, akkor jogom van vacogva és szégyenkezve cselekednem. Mindenesetre majdnem teljesen igaz a Kerítőről (Eroszról) szóló utolsó sor: „ami csak vagyok, általad vagyok!”.


193. Új rokon – Az új rokon olyasmi volt, amit 1935 körül falukutatónak neveztek. Már nem él, csak a fia, Árpád, és a felesége, Maci. Kaposváriak. A halmi papnak volt a fia. A többit elmondja a vers.


194. A Mese nevei – Köztem és a világ között valami hajlékony üvegfal, vagy inkább golyó volt: én belül a golyón. Részletesen elmondtam tanulmányaimmal és érdeklődésemmel együtt változott neveit. Ez a burok teljesen a tetszése szerint bánt velem.


195. Sugártörés – Ez a vers fejti ki a változás természetét és a belőle eredt tévedések okát.


196. Délutáni gyors962 – A bécsi utazás, amit már leírtam, most már egészen szemtelenül rászoktatott a szüntelen gyorsvonatozásra. Debrecenből a pesti út feléig vitt délután az egyik gyors és vissza kora estére a másik. Tóth Árpád verskötetét a karcagi vasúti könyvkereskedésben vettem meg. 1916–17-ben, legalábbis gyors II. osztályon még egyáltalán nem volt zsúfoltság, gyakran 222egyedül voltam a fülkében. Úgy rémlik, hónapokon, sőt éveken át hetente háromszor-négyszer utaztam így. A vonat volt számomra a későbbi délutáni kávéház.


197. Utazni! – Az utazás vágya, szédülete, a képek gyors váltakozása és a kattogás zenéje a téma. Nyáridőn kihajolva az ablakon abban gyakoroltam magamat, hogy tudjak olyan sebességgel mondani szavakat, noha akár értelmetleneket, amilyen gyorsan a sínek közti rés kattogott alattunk. Ezzel hatalmas technikai edzőre tettem szert a ritmikában, noha éppen hexameteres verset nagyon keveset írtam. (Pl. ilyesmit: „Vágtat a lófene rét, takarodnak az esteli árnyak, – száll a fa lombja, belül lúdbőrzik az éjszaki csermely, – nem szabad így írnod, beleretten a rémes erőszak” stb.) Az üres metrumgép zakatolt bennem.


198. Országok és évezredek – A komoly világismeretet a könyvek adták, vagy legalább ígérték, téren és időn túl, még akkor is, ha félreértettem őket.


199. A teremtett Isten – A teremtett Isten az emberiség számon tartott és előszedhető gondolatainak összege, vagyis az általunk megnyilatkozó Isten. Csak az ő szolgái szentek.


200. A Könyv párbajai – Hát ez egy régi alapélmény heves felújulása az 1945-ös esztendők elfogultságai miatt.


201. …mi van Nyugaton – A sok kis út rávett egy újabb külföldire; meglátogattam Königgrätzben a tisztiiskolás Zolit. A harmadik nyelv a két idegen közt = a cseh és a magyar közt a német volt. Az alföldi elmaradottságra vonatkozólag = a német és cseh kisvárosokban is hatalmas sorokban álltak négyemeletes házak, és minden tisztább volt, haladóbb, modernebb. Grazba Csöglére (G. Szabó Jolánka tanítónő nagynénémhez) menet jutottam el, egyszerűen úgy, hogy nem szálltam le egy hajnali bakterháznál a vonatról, mert a kalauz mondta s a folyosó térképe mutatta, hogy kora délelőtt Grazban leszünk. Rögtönözve fent maradtam, annál inkább, mert Révész Ági német szón épp Grazban töltött pár hónapot (Kató barátnője). Nagy meglepetés volt neki a váratlan (semmi szerelem nem volt a dologban) érkezés. Kora délelőtt még sétálással is töltöttem időt, nem akarván albérlőt túl hamar zavarni. Nagyon meglepett Graz tisztasága, a szép, régi vár, és a sok parkban az e1 nem vadított madarak, cinkék és feketerigók, amelyek nekem is a kezemből ették a morzsát és a vállamra szálltak. Az időpont június vége vagy július eleje lehetett. A rossz kosztra és a száraz kenyérre vonatkozólag: Ausztriában már nagy volt a jegyrendszer nyomasztó hatása, a kétnapos maradék debreceni fehér kenyér kalácsnak szá223mított az ottani feketéhez képest. Ágnes meg én a vasúti állomáson ettük meg a kenyeremet és egy kis darab kolbászt. Visszajövet aztán kiszálltam Jolánka néninél.


202. Elárvúlás963 – A gyors tanulás, fejlődés és modernkedés szerzett néhány jó barátot, többnyire az osztályból és az osztály környékéről, még többtől azonban elidegenített. Ekkor támadtak első összeütközéseim is a tanáraimmal. Verlaine, őt mint Baudelaire mellett Ady másik rontó eszményét védelmeztük, vagyis védelmeztem én. Az összeütközések bizonyos éretlen, szemtelen magatartásból, továbbá tulajdonképpen nem is nagyon éretlen ellentmondásokból, úgynevezett világnézeti különbségekből álltak, melyeket az iskola legfeljebb megtűrhetett, de nem helyeselhetett. Egy tanáromat csak per Radó említettem az egész osztály előtt, ezen ő megsértődött, az igazgató elé citált, és másnap beszekundáztatott. A zuzmókból és mohákból kellett volna felelnem, és egyszerűen lelkileg megbénultam. Nagy eset volt, hogy a híres-neves jeles tanuló négyesre felelt. A Rákosi Jenő–Ady-féle Budapesti Hírlap csatározásai kirezgéseként a debreceni egyetemisták a hazafiatlan Ady ellen foglaltak állást. Erre mi, modern önképzőköri VI.-osok vagy VII.-esek, egy Párizsi Bertalan nevű magányos VIII.-os jobbfajta diák ösztökélésére, aki hamarosan meghalt, Adynak lelkes üdvözlőlevelet írtunk. Amit Ady persze válaszra sem méltatott. Ebben az évben magaviseletből kettes osztályzatom volt. Szekfű Gyula Rákóczikönyve körül is fellángolt a haladás és a reakció előírásos csatája, amit mi bevittünk az önképzőkörbe is. Kardos Pál mint vendég ismertette A száműzött Rákóczit és a Szekfű ellen támadó .......... álláspontját; én Szekfű védelmező könyvét, melynek ez volt a címe: Mit vétettem én? Ki támadta Rákóczit? Hát ilyesmik voltak a nagy önképzőköri lázongások és csaták. Gulyás Pali az ilyesmiben semleges vagy konzervatív volt, Kardos Pál konzervatív liberális, én és Béber, és híveink elég széles köre vad modern. Az önképzőkört azonban csakhamar már lenéztem. Például 17 vagy 18 őszén hagytam, hogy titkárrá válasszanak (mindig a titkár volt a motor), de a választás után egy perccel lemondtam, és nem indokoltam meg, hogy miért.


203. A Nagyerdőn964 – Az első világháború kitörése előtt kezdte építtetni a Nagyerdőn az egyetemi épületeket Tisza István. 1914 nyarán azonban minden munka leállt, a Nagyerdő zöld tengerében és az irtott részeken ott piroslottak a vakolatlan két-három emelet magas falak, köröttük az állványok, sok helyt hiányzott a padló, de azért vasgerendákon át lehetett lépkedni a lenti mélység fölött egyik falról a másikra, és ez a rendetlen építmény és romhalmaz egyszerre csak a kalandos, játékos diáksereg rendelkezésére állt. Én is folyton ezeken mászkáltam. A tetőről vagy annak közeléből nagy élvezettel siklattuk a levegő224ben puhán csúszó szürke tetőfedő palalemezeket, és okoztunk is némi kárt az államnak. Most már rég ott fut a Nagyerdei Villamos Körvasút. Az ákácos irtásokon buján és gyorsan nőtt a sok új ág és gally, erről a vidékről beszél ez a vers. Délutánonként, amikor nem vonatoztam, ott tanyáztam, legtöbbször egymagam, bár D. Kató is megnézte egyszer a bozótbeli „szobámat”. Mint mindig, nagyon szerettem az irtózatos meleg nyarat. (Az említett szarvasbogár-megfigyelés azonban későbbi dolog: Erzsikével láttam a Mecsekben egy pécsi kirándulás során.)


204. A Régi játék – Az előző vers lelki tartalma, tudniillik a játékos impreszszionibilitás és a teljes lelki puhaság átnyúlik, és igyekszik elég gazdagon ábrázolni magát. Hogy az életben olyan önállótlan voltam, abból természetesen következhet, hogy időnkint egyénietlennek tartottam magamat, üres tükörnek, melyet a belenéző tárgyak alakítanak csak színházzá.


205. Szégyen – További elemzése az előző témának, a lényeg: egyszerre lehettem roppant szerény és titokban roppantul becsvágyó. Mert az itt említett fogvacogás egy sakkparti alatt még évtizedekig elkísért, és talán ma sem maradt el tőlem egészen. Mindenesetre biztos fellépést, önuralmat, objektivitást szerettem volna elérni, hiszen ezeknek a hiánya okozott annyi félelmet. De aztán hosszú évek múltán – megadtam magam sorsomnak, a gyerekes lirizálásnak. Az első sor szelíd nyavalyatörésnek mondja a transzaimat, illetve a félelmemet a helytállni nem tudásoktól. Minden vereségtől való félelmem óriási mértékű volt, előre. Az utolsó 15 évben ez enyhült.


206. A Megszűnt Én – Hát ez megint a Tücsökzene diákkorszakának állandósult élménye, amiről már a tiszabecsi merengések során is sokszor beszéltem. Lényege, hogy mennyire jólesett nem titkolóznom, nem szégyenkeznem, nem félnem. Később is így volt ez mindig: csak feszélyezetlenségben tudtam megnyerő lenni.


207. Elmulasztott ébredés965 – Az édenkert, amely előtt a be nem jutó ifjú Csipkerózsáról álmodozik, a képzeletben aránytalanul megnövelt Dienes-ház, tehát Kató maga volt. Én nem mertem tulajdonképpen udvarolni neki, még a vőlegényének a halála után sem. Néhány nevetségesen szimpla csókot kaptam tőle. Rábíztam tehát az édenkert megnyitását. És közben lecsúsztam a valóságról. (17 vagy 18 nyarán átmenetileg azt hittem, hogy beleszerettem az unokahúgába; Klárikának hívták. Kató ekkor talán Pesten volt hosszabb ideig. Levélben megvallottam neki reménytelen elszakadási kísérletemet.)

225

208. Titkos párbeszéd – Egy későbbi reálisabb élmény álomszerűen előlegezett sejtetése. Meg nem nevezett két fiatal teremtés párbeszéde, soronkint váltakozva. D. Kató később közölte, hogy ezt a lelki dráma-rajzot csaknem határozottan magára vonatkoztatta. A bokor-szoba, mint valahol már mondtam, az én nagyerdei „Baudelaire-ligetem” közelében volt. (Baudelaire arcképét belevéstem egy fiatal nyírfa kérgébe. Tizenöt év múlva viszontláttam még, de akkorra egészen szétdagadtak a megvastagodott kéreg vonalai.)


209. A lélek ellen – Ugyanazt a témát már sokszor érintették és feldolgozták előző versek. Itt a nyílt lázadás fejeződik ki a túl sok lelkiség ellen. Elméletileg követeltem magamtól a gyakorlatiasságot, az aktív marxista elvet.


210. A visszatért Túlvilág – A baloldali olvasmányok, a Nyugat, a XX. század, a Társadalomtudományi Könyvtár kék kötetei, a Kommunista kiáltvány és egyéb szocialista (és szociálrevizionista) könyvek, és főképp Ernst Haeckel Világproblémák című nagy hatású és szörnyen lapos könyve először boldogító megnyugvást adtak az istentagadásban. Később azonban a fizika és a lélektan, amit megismertem, vagy saját magam összegondoltam belőlük, az újra visszahozta a metafizikát, új neveken. A könyvtárversekben már bőven volt szó minderről.


211. Menekülés966 – Az egykönyvűeken itt a homines unius librit értem, a folytonos vitatkozást saját magammal, aminek határozatlanság nevet is adhatnánk. A befejezés azonos a 205. Tücsök-vers záró hangulatával.


212. Készséges halhatatlanok – Tréfás öngúny mondja halhatatlanoknak a nemlétezőket, az isteneket és félistennőket, a képzelet szülötteit. Őzike elég sűrűn akadt a Nagyerdőn; átalakult nimfává, faunná, tetszés szerint bármivé. De azért elégedetlen voltam velük, alsóbbrendűeknek éreztem őket, félvéreknek. Az igazi az maradt, aki megmaradt akkor lelkinek (istenségnek). Az igazi öncsalás maradt a legtartósabb öröm. (A görög mitológiai istenekre gondolok, és elvont fogalmakra, érzésekre, halál, szerelem stb.) – A Kalypszóról már említettem, diktáltam is róla, hogy ez B. Gizi volt. Az, hogy őt mint saját képzelt titkomat sikerült mindenki elől zárva tartanom, úgy hatott vissza rám, mintha ő maga rejtegetett volna engem. És ez bizonyos, szintén képzeletbeli közösséget teremtett köztünk, holott akkor még csak más diákok színésznő-fényképeiről ismertem.


213. Gilgames és barbárai967 – D. Katótól kölcsönkaptam Burkhardt fordításában az Insel Bücherei egyik számát, amire őt a bátyjai figyelmeztették. Ez a Gilgames-eposz prózai fordítás volt; az összetört kujundzsiki asszír-babilóniai cserép226könyvtár hiányzó töredékeit valószínűség szerint és kitűnő érzékkel kiegészítette a fordító. A mű óriási hatással volt rám. Nagyobbal, mint Homérosz és Szophoklész. Ez elárulhatta volna már, hogy kultúrám vékony bőre alatt milyen barbár ösztönök, rokonszenvek laktak. Évtizedek múlva, sőt ma is kedvenc olvasmányom a Gilgames. Három-négy fordításban megszereztem, és mindenféle filológiai kísérőzenét hozzá. A továbbiakban sok vers fog (saját életeseményeimmel váltakozva) most majd foglalkozni az eposz rám tett tartalmi hatásával, sőt azzal az elképzelt formával is, amelyet beleképzeltem. Most egész sereg célzás következik a verssorokban, a gondolatmenet nem követi abszolút hűséggel a régi elbeszélést, hanem az én képzelődéseimnek és az eredeti műnek keveredését mutatja. Egyszerűen azt emlegettem és vettem versbe is, amit rokonnak gondoltam. Enkidu saját magam voltam, a művelődésre képes erdei-mezei vadember, s ugyancsak én az Urukban uralkodó kulturált Gilgames. 1935–36 táján Erdélyben a havason, Farkas Ferencék vadászházában felolvastam nekik rögtönzött magyar prózafordításban az egész művet. Fiatalság volt ott még kívülünk, köztük Mikes Gyuri, aki azóta meghalt, és Kisklára. Az esetlen Enkidut a király, aki félt tőle, a szerelem egy papnőjével még Uruk falai előtt megrontatta. Hat napig feküdtek együtt. Enkidu még eredeti kapcsolatban állt, ahogy mondani szokás: a természet erőivel.


214. Kalypszó – Ebbe a fantazmagóriasorozatba, mely már egy idő óta tart és egy ideig még tartani fog, már beillesztettem az isteni Kalypszót, a nimfát. A 212. vershez fűzött megjegyzésben még a rejtegetésre is kitértem, úgyhogy itt elhagyom. B. Gizit csakugyan 10-15 éven át senkinek sem említettem, annyira szégyelltem ezt a leggyermekesebb játékszerelmemet, amelyből valamiféle valóságot mégiscsak csinált idővel a fantázia. A Nemzetiben feltűnt új csillag természetesen ő volt.


215. Szentírások Népköltészete968 – Megint az asszír-babilóniai eposzra térek vissza. Mint 17-18 éves koromban, a versek írásakor (és közben húsz-harminc éven át számtalanszor) átéltem ezeket a nagy jelképeket, úgy beszélek róluk, mint életem belső titkos történetéről. Lehetetlennek tartom, hogy a görög világban, Homérosz előtt, már át ne szüremkedett volna valami ebből a nagyszerű meséből. Azt hiszem, hogy a Gilgames-eposz első hat éneke valamennyire az Iliászt készítette elő, a második hat kötete pedig az Odüsszeiával rokon. Sok sötétségem, zűrzavarom és idomtalan ösztönöm boldogan társult a harmóniátlanságával. Tudtam, hogy vallási mű, de külön öröm volt, hogy ezt nem kellett hinni! Különben is csakugyan hatott ez az eposz a zsidó bibliára, a Mózes-féle könyvekre; főleg a második részben ábrázolt özönvíz rajza, de ezt én már nem dolgoztam bele a Tücsökbe. Féltékeny fájdalom fogott el 946-ban/47-ben, ami227kor Kodolányi barátomnak a Vízöntője megjelent: bosszantott, hogy ő egészen másképp nézte a Gilgames-ügyet, és hogy tulajdonképpen elsikkasztotta (az özönvíz kivételével) belőle a sok-sok szimbólumot. Ugyancsak bosszantott, hogy Weöres Sándor későbbi Gilgames-részlet-fordításai szintén eltértek attól az egésztől, amely az én képzeletemben élt.


216. Enkidu üzenete969 – Mindenféle életbeli és metafizikai lázongásokat azonosítottam Enkidu és a csakhamar vele testvéri szövetségbe állt Gilgames kalandjaival. Az „érzékiség csömöre” bennem is dühöngött, noha éppen az ugrasztott neki még Kató idejében az eszményítésnek. Életem legellentétesebb vagy legösszefüggéstelenebb tapasztalatait és indulatait azonosítottam ezzel a tönkremenő Herkulessel (Enkiduval). „Húgomat a láz”: Hajnalka tüdőbajos volt, ahogy a Halott hugom könyvei is említik. Rokon vonásnak éreztem nagy félelmét és kíváncsiságát a halottak országa iránt. „Hallotta a sírok lakóit”: én gyermekkoromban anyámmal és Mamika nevű öreg cselédünkkel állandóan érintkeztem velük és a szellemekkel (mint már említettem). „Mikor már ő beszélt a föld alól”: Enkidu meghalt és Gilgames (szerintem) ettől kezdve lett töprengő, az uralkodásról és a tettek vágyáról lemondó vándor, aki az élet filozofikus megoldását keresi. Annyira azonosítottam magamat vele, hogy – mint az utolsó sor mutatja – én Gilgamest „elkísértem” világa végére, az életen túlra.


217. Sivatagban – Ez a vers egészen különleges alkotás. Hihetetlenül tág cselekménytartalmat fog egybe hangulatilag és oly módon utánozza az asszír-babilóniai költészet bizonyos jellegzetes vonásait, hogy a rímektől eltekintve ókori műnek tekinthető. A többes szám, amelyben beszélek: Gilgames meg én. Kimondhatatlanul élveztem az efféle gondolatritmust, melynek mását mi az Ószövetségből ismerhetjük. Tartalmilag a költemény jókora nagy epikus részletet szorít egybe.


218. Verkli – Alighanem ez a keleti gondolatritmusos módszer súghatta (a türelmetlenségen kívül, amely már lezárni sürgette a diákéveket), hogy szinte csak odavetett foltokban soroljak fel képeket a diákkor végéről, a katonaság kezdetéről. A verkli a megállíthatatlan élet, a gépszerű ismétlődés. A „to glükümálon” = az aranyalma, Szapphó-vers-töredék első szavainak egyike; annak jelzéséül áll itt, hogy körülbelül VII.-es vagy VIII.-os gimnazista vagyok és ilyesmit tanulunk. És ugyanakkor a kórházvonat a háború növekvő szenvedéseit akarja jelezni. Egy ápolónőtől csakugyan kaptam (fogfájás ellen) kábítószert. Ópiumnak azonban Baudelaire Les paradis artificiels-jének gondolata miatt neveztem csupán a valóságot. A Dienes-házban Wagneren kívül Beethoven és Grieg zenéje tetszett. R. Ágnes énekelte zongorakísérettel Solvejg dalát. A moziban találkozó 228két szem arra a rövid (pár hetes) és nagyon szerény szerelmi kapcsolatra kíván utalni, melyben Katóval álltam; ugyancsak a rá következő két sor. A Nagyerdőn ősszel és tavasszal nagy halomba rakott száraz faleveleket égettek. Ezek a sorok egy további, jóval későbbi Tücsök-versben is szó szerint ismétlődnek. (Szintén „verkli” módszer.) A „Soracte stet…” című megfelelő iskolai tanulmányokra, tehát Horatiusra utal. Majdnem cinikusan odacsapott összefoglalás, aztán a Kár! és a Bum! Ekkor már rendszeres újságolvasó voltam. A vers vége állandó tűnődéseim problémáira s egyben ismét a Gilgames-eposzra tér vissza.


219. A Halál Tengere – Az asszír-babilóniai-zsidó költői gondolatritmika egy további bravúrja. Érdemes volna (itt is) összeszedni, melyik szó ismétlődik és hányszor. A nyersanyag az a Gilgames-eposzból került ide. A hét év viszont az 1945-ben kezdődött diktatúrának, amely engem mintegy elásott egy föld alatti aknába, a szüntelen, egyformán sötét tartalmát kívánja jelezni. Van az egészben valami misztikus. Nem akartam jóslatot mondani, hát a mesebeli babonás számot, a hetet írtam ide. Az eposzban ugyanilyen szerkezeti előadásban, napokról, nem tudom, hányról van szó. Az alagút előtt őrködő Szidari Szabitu asszír istennő volt, és úgy rémlik, valamilyen kincses, talán drágaköves gyönyörű kertben lakott. Ő igazított el (engem és Gilgamest) az előző versben keresett „végső értelem” felé. Amelyről hét év múltán kiderült, hogy nem más, mint a halál.

(Hát ide illett volna, kellett volna egy-két vagy három versben beilleszteni a bibliabeli Noé-epizódot, vagyis helyesebben az Utnapistim-részt, ami Kodolányinál szerencsére megvan. Utnapistimnek volt az őskori szolgája Ur-sanabi, az evezős.)


220. Ébredés970 – Döglött = kissé drasztikus, közönséges kifejezése annak, hogy ment tönkre. A háború vége egyre közeledett. Zoltán a königgrätzi tiszti iskolából zászlósként került ki az olasz frontra. Egyszer kétheti szabadságra hazajött. A Vanity Fair csak azért szerepel a versben az angol címével, mert az rövidebb, mint a Hiúság vására. Nem akartam elhinni, hogy én is katona leszek. A ruhám „komisz” = kincstári, vagyis katonaruha. Tehát (1918 januárjában) bevettek katonának. – Itt megjegyzem, hogy mindmáig érthetetlen csodaként egy bizonyos Wolff ezredes városparancsnok protekciójával én nem a 39-es közös ezredbe kerültem, vagyis Königgrätzbe, hanem Debrecenben végezhettem a 3-as honvédeknél a tiszti iskolát.


221. Csakhogy jutalmul971 – Az itt említett robot a katonaságé volt. Amit addig már-már utáltam, az most egyszerre mind paradicsomkertté változott. 1918. március közepén kellett bevonulnom. Előző héten tettünk korábbra tett (vagyis „hadi”) érettségit. Teljesen idegen, sőt gyűlölt világban észvesztően gyakorlati 229tennivalók megtanulása és kibírása várt rám. Szerencsére az emlékezőtehetségem és figyelőképességem megsegített: azt mondhatnám, hogy elméleti úton megszereztem a katonai gyakorlatot, tudtam mindent, vezényelni is, foglalkozni az akkor leggyűlöltebb formákkal. S mindezt azért tettem, mert észrevettem, hogy ha kiválok az önkéntesiskolában, akkor a tisztjeim bizalomból, respektusból, ördög tudja miből, több (időbeli!) kedvezményben részesítenek. A tiszti iskolában végül én lettem a „rangelső”. Ez hallatlan teljesítmény volt tőlem! A tízpercnyi jutalom itt csak jelképes kifejezés. Mindenesetre csaknem naponta eljártam így is esténkint a Dienes-házba. Sajnálattal kellett azonban éreznem, hogy maga az egyenruha mennyire távolította tőlem az ideálomat. Akkor a meghalt Horváth Lajos után fokozatosan áthajolt mostani férjéhez, Czellár Ferenchez, aki az időtt gépészmérnök-hallgató volt Pesten, és nálunk 5-6 évvel idősebb.

A tiszti iskolai, sőt rangelsői végzettség ellenére, most már aránylag sok volt a tiszt, mi már csak tizedesek, illetve őrvezetők gyanánt kerültünk ki. Én azonban nem a frontra, mint a többiek, az olaszra, hanem – újabb óriási szerencse! – új, második tiszti iskolába kerültem, tüzértisztibe, Szegedre, illetve Lugosra. Mert a hadi tapasztalat azt kívánta, hogy tüzértiszt csak olyan tisztjelölt lehessen, aki előzetesen teljes gyalogsági tiszti kiképzésben részesült. A Monarchia utolsó teljes tiszti iskolájának, melynek 100 fölött lehetett a száma, a három első ranghelyezettjét a Hadügyminisztériumból vezényelték ebbe az én második tiszti iskolámba, és ezen nem segíthetett semmi főispáni vagy egyéb protekció. Megemlítem azonban, hogy a tüzértiszti iskolában már nem bírtam lelkierővel, és a tanfolyam első vizsgáján alighanem csúnyán elzúgattak volna. Akkor ugyanis már nagy volt a bomlás, folyton lógtam, csak megjátszottam a tanulást. „Szerencsére” kitört a Károlyi-forradalom, én hazautaztam leszerelés nélkül Debrecenbe, majd két-három nappal később fel Budapestre, Kató után, az egyetemre. Először a Műegyetemre iratkoztam be, csak azért, mert Zoltán oda járt. Első pesti éjszakámat Budán, a Marczibányi téren az úgynevezett Lövöldében töltöttem, amelyet akkor leszerelt tiszteknek, akik egyetemre jártak, átmeneti kaszárnyaszerű lakásul rendeztek be.


222. Semmi és Soha – A tegezett második személy: D. Kató. Rejtett, de lényeges hangsúly az 5–6. sorban a két szó: „igen és „akkor”. A 8.-ban ugyanígy a „teljes” jelző. A zárósor mindezek ismeretében mégis helytálló és egy több évvel későbbi búcsúzást mond ki.


223. Mit szóltam volna?972 – Hogy kik kísérnek = kik kapcsolódnak hozzám a nők közül jelentékenyen. A faluban levő lány, aki „már” asszony, s akitől két gyermekem lesz, a feleségem, Mikes Klára. Ekkor Rudnay Sándorné volt; a falu, il230letve kisváros a Pozsony megyei Malacka, ott volt férjnél. Ez a Rudnay képviselő volt, nagy, meggyőződéses Tisza-párti, vagyis mungo. Rudnay, úgy látszik, nem jó házasságban élt, ekkor már nyugdíjazták, ami az ő esetében malackai közjegyzőséget jelentett. Malacka tót vidék volt. Rudnay sokkal idősebb volt Nagykláránál, és súlyos beteg, úgyhogy a házasság ellenére a fiatalasszony lány maradt, és ezt csak – sancta simplicitas! – a férje halála után tudta meg egy Bíró nevű háziorvosuktól. A tündér és a királylány a szerelmi összekerülések csodálatos véletleneire utal. […] Csakugyan érdekes lett volna, ha valahogy sejtelme lehetett volna annak a 17-18 éves fiúnak, hogy merre nézzen szét az országban sóvárgó tekintete! S ki lesz még majd ezután? – veti fel a további kérdést, majd, aminek e pillanatban legjobban örülök, a kérdés, hogy „És mi lesz a vég?”… Az életemet azért neveztem megbocsátandónak, mert bűnösnek tartottam és tartom. (A vég legigazabb hitem szerint beállt, nagyon fájdalmasan, és olyképpen, hogy azt egyszerűen üdvözítőnek mondhatom.)


224. Ez már kereszt – Lelki rajz, magam természetének és fejlődésének képe, az akkori érettségi fokozatról, de harminc évvel érettebb szemlélet alapján. Belejátszik némiképp az 1945 utáni hangulat is. Nem teljesen pontos viszont a tett undora kifejezés, bennem ugyanis volt, sőt tán még most is van valamicske vágy tényleges világjavításra.


225. Gyász-zene – Szintén kissé ünnepélyes, emelt lelki önarckép, csupán hangulati ugyan, de helytálló. Zenei mintákkal indul, ha nem nevezi is meg őket. Beethovennek egyik gyászindulóját D. Kató zongora-előadásából 917 körül ismertem, és a háború alatt volt módom elégszer hallani katonazenekaroktól is, még Debrecenben. Ezzel a nagyon komor dallal keveredett bennem később a Siegfried-féle gyászinduló, amely sokkal szélsőségesebb hanghatásokon épül és egyszerűen rettenetesen megrázott. Csakugyan szerette szívem túlozni a keserűségeit, s ezzel mintegy visszariasztani a várt rosszat. Ebben a tekintetben egészen olyan vagyok, mint a zsidók, mikor antiszemitizmust kiáltanak profilaktikusan. Nagyon igaz két sor a következő: „csak sírni volt lelkemnek ereje s a cselekvést rágalmaztam vele”. Ezzel a verssel végződik az ifjúkori tücsökéletrajz, a diákélet, Debrecen.


226. Budapest – A lugosi barakktáborból, vagyis a tüzértiszti iskolából hazamenet Pestre készültem. Kató már ott volt. Vaktában vágtam neki életem alapvető vállalkozásának, annak, hogy kitépem magam az otthoni környezetből. Célt nem tudván adni és indokolást a cselekedeteimnek, a technikai részletek szukcesszív automatizmusára bíztam magamat. Bizonytalanságomat festik az első sorokban az egymásból újabb gumók tartalmaként előbúvó részletek. Mindad231dig, míg csak rá nem jövök, hogy utam sehova nincs. Tehát maradt végül az, amitől úgy irtóztam (vagyis féltem), az önálló cselekedet: rábíztam magamat az ismeretlen sorsra. Érdekes módon a sors, csak azért, mivel volt neve, élőlényként viselkedett. (Talán tíz évvel később szinte ijedten láttam meg egy Zola életéről írt filmben, hogy – többek közt – ő is annak idején ilyesféleképpen járt.)


227. A Mozdonyfűtők Otthonában – A mozdonyvezetőknek volt valamilyen pesti központi otthona, de én csak a mozdonyfűtőket ismertem: a vasúti portás ajánlotta. A Rottenbiller utca elején volt. A sok küldöttség: forradalmi deputáció volt. Egészen rendes helyiségek voltak, aludni azonban csak a katonaruhámban és a kofferemen alhattam, az elnökségi nagy asztalon. Igaznak tartom az elalvás zavarosodó homályának festését.


228. Kövek és látomások973 – Nem egy bizonyos este vagy éjszaka vagy hajnal rajza. Mindenesetre sok csatangolás előzte meg a Műegyetem és a bölcsészeti kar közt, főképp a menza és a Duna-part, a belváros tájai közt. Általában kitaszítottnak, be nem fogadottnak éreztem magamat, jó néhány hétig, vagyis ameddig lakást, valamicske biztos pénzt nem szereztem. Sor kerül elmondásukra. Itt mindez mintha egy nap alatt zajlanék le, sőt a forradalmi, szocialista fenyegetőzés is szóhoz jut.


229. Széthullott világ974 – A Kettő, mint már előbb is (9. vers), a meghasonlottságot, a diszharmóniát jelzi. A vers utánozza a gyermekkori boldog öntudatlanság sorait, az ellentétükre forgatván ki őket. A fekete „lichthóf” a Visegrádi utca egyik (talán 31-es számú) házában volt, csak épp nem most, hanem kissé később. Ide szerkezeti kívánalmak helyezték. Az utolsó sorban: a mindent összekeverő és békítő érzékiség – időnkint visszahozta a világba az összhangot.


230. Megtiszteltetés975 – Hát persze, hogy Debrecenhez képest Párizs volt Pest. Gyámoltalanság, félénkség, a szegénység gyávasága, minden elképzelhető ábránddal és kápráztató álomképpel egyesült bennem. Kitüntetett a fővárosi lakos címe. Sokszor voltam rabja szómágiáknak, amilyen itt a „kajüt”. A holdfényes Erzsébet híd – jaj, nem is folytatom, mindjárt komikus és nagyképű leszek. – A híd acélhúrjai mindamellett mint látvány nem voltak utolsók, és a német romantika korában ténylegesen is voltak divatban viharhárfák. S nem vagyok én elég romantikus? És, hogy lovat adjak ellenségeim alá, nem elég németbarát?


231. Emberek – Megint egy olyan vers, amelyik nem egy békát, ebihalat vagy halat merít ki a vízből, hanem egy csöpp minden lelki és időbeli és gondolatbeli stb. egyveleglitert.

232

232.Verlaine a szemináriumban976 – A modern filológiai szemináriumról van szó az I. emeleten. Valamikor ott tartották a Négyesy-féle irodalmi gyakorlatokat, majd a Riedl-féléket. (Illetve időrendben fordítva!) A szemináriumba Mattyasovszky Erzsike IV. éves kolléga vezetett be. „Jancsi” = Juhász János dr., későbbi francia–magyar tanár, orosz versfordító volt. Az idézett vers Verlaine Spleenje. – „Bátyuska”: Artinger (ma Oltványi) Imre, frissen szabadult többéves hadifogoly, ezért volt sűrűn használt szava a „haraso”. Erika = már nem tudom, ki volt, de lehet, hogy csak családi barátnőnknek, Lázár Júliának, aki különben akkor az orvosi egyetemre járt, raktam ide a nevét. Erzsike = Mattyasovszky Erzsi. Judit: 25 évvel később mint győri banktisztviselőnével találkoztam vele. A Verlaine-versfordítás sikere, amit a többiek aligha tudtak, azon alapul, hogy a fordító nagy gyakorlatra mutató bátorsággal egyszerűen fölcserélte a páros hím- és nőrímek helyzetét, és ezzel lehetőséget nyitott természetes magyar szóhasználatra.


233. Vers és szorongás – Babitshoz fűződő diákkori, debreceni viszonyomat, az egyoldalút a D. Kató-verseknél már elmondtam. Itt most a vizsgának, a cselekedetnek ideje jött el. 918 vége felé Babits volt a Nyugat versszerkesztője; hetenként volt fogadóórája a Vilmos császár úton, szemközt az Alkotmány utcával egy bérház III. emeletén. Én szamár ember voltam, hogy úgy néztem arra a palotára, mint egy igazhívő a templomi szentélyre. Tényleg fölmenni is csak többszöri nekidurálás után mertem.


234. Pokol – Már az első versnél átcsúsztam ennek a tartalmára, a sóvár kishitűség rajzolására. A 13. sorhoz: a Minderwertigkeit jelentkezése a szellemiekben éppúgy, ahogy a 192. vers tanúsága szerint a nővel szemben. Ugyanakkor magamra pirítással, vagyis a Minderwertigkeit nyílt elismerésével próbáltam mintegy megalkuvás útján erőhöz jutni. A vers végén a kétféle félelem egyazon cselekedetben oldódik fel.


235. Fenn és lenn – Minden nagy izgalom egyetlen közösségben egyesül, és a tisztázó szellem működése révén, a megértés, tehát a tudatosulás révén eljuthat az önmegváltáshoz, a legnagyobb gőghöz és legnagyobb alázathoz. Szóval hát magyarázkodtam magamban, igyekeztem elfogadhatóvá tenni a hibáimat, ahogy a panteista mámor megváltja a hívőt az énjének a tudatától.


236. Őszes úr977 – Ezen a környéken a tücsökzene több elbeszélő szálat fon össze az időben, a változatosság érzékeltetésében. A menzán Mattyasovszky Erzsike kollegina (akihez nem volt közelebbi közöm, és akit mintegy 22 évvel később láttam csak újra, s aki most Amerikában él férjével, gyerekeivel) tanítványt aján233lott a szomszédos Klotild-paloták közül a bal oldaliban – ha az Erzsébet híd felé halad az ember –, mégpedig Zerkovitz Oszkár bornagykereskedőnél. Zerkovitzéknak első gimnáziumi és IV. elemista fiuk volt, és egy Kató nevű, körülbelül 4-5 éves lánykájuk. A kereskedő igen objektív modorú, potrohos, arany óraláncos, 50 év körüli bácsi volt. Róla elmondtam már, hogy az első megbeszélésnél mindent kockára téve dupla óradíjat kértem. Amire ő higgadtan közölte velem, hogy ő tudja az árakat: egy ilyen egyetemista óránkint átlag – mondjuk – átlag 5 koronát kap. Igen, feleltem, de én kétszer olyan jól fogom tanítani az ön fiát. A kereskedő rám nézett, nyilván tetszett neki az öntudat, és tudta, hogy ha nem érdemlem meg a honoráriumot, két hét múlva fölmondhat. Kezet adott tehát. Minden egyéb házitanítói óráimat rögtön lemondtam. Ettől kezdve nagyon kényelmes életem lett. Naponta két órát adtam, 3-tól 5-ig a két fiúnak, vagyis hetenkint 12 órát. Ez a mondott taksa szerint heti 120, havi 480 koronát jelentett. (A számokat már csak hasból diktálom, az arányok pontosak.)

Azt is említettem már, hogy ezenkívül a Zerkovitz fiúknak 4 órakor előkelő szobalány szédítő habos-csokoládés uzsonnát adott be, ami teljesen elképesztett (sőt megalázott), és meglepetésemre a következő napon nekem is ugyanolyan uzsonnát prezentáltak. Ez természetes udvariasság volt Zerkovitznétól, engem azonban, aki hasonlót nemigen tapasztaltam – hiszen itt csak üzleti viszony állt fenn – mégis nagyon meghatott. Ettől kezdve, nem jártam a menza irtózatos gerstlikosztjára: uzsonnám többet ért, mint egész napi kosztom. Roppant gazdagnak éreztem magamat, folyton könyveket vettem. Ruhaneműt a háború után nem lehetett kapni.

Ennyit a Zerkovitz-alaphelyzetről. A vers első sorában a nénit szőkének mondtam. 1950 táján találkoztam vele a zugligeti villamoson, akkor már elég szegény özvegyasszony volt, egyik fia eltűnt az ostrom után, Kató lánya maltert hordott pasaréti építkezéseknél, egy ízben én is találkoztam vele, mezítláb volt… Ez a Kató elég szép, nagy testű és művelt lány volt, a régi világban talán idegenforgalmi (IBUSZ) alkalmazott, a demokráciában azonban mindenüket elvesztették. A háború előtt egyszer-egyszer találkoztam velük és vele Graf Ferenc barátomnál, aki akkor már az Erzsébet híd és a Ferenc József híd közt lakott a pesti Duna-parton… Rendetlen elbeszélésemet folytatva közlöm az első sor korrigálását: Zerkovitzné 1950 körül a villamoson megköszönte, hogy a Tücsökzenében megemlékeztem róla, és csodálkozva kérdezte, miért írtam szőkének, ő ugyanis mindig fekete volt.

Újabb visszatérés a diákórák kezdetére. Másutt erről is beszéltem már. 1918. november vége–december elején ismerkedtem meg az öreg Zerkovitz barátjával, az „Őszes úrral”, Franz Graffal. Kitűnő, elég művelt osztrák ember volt, nagy híresség a szakmában, vagyis a borászatban. Olaszországban töltött tíz évet, akkor küldték Budapestre, és az elbeszélés időpontjában a Magyar Mező234gazdasági Szövetség borosztályának volt az igazgatója, az Alkotmány utca elején (tehát a Nyugat szerkesztőségének közvetlen közelében). A Nyugatinál a Podmaniczky utca 31. szám III. emeletén volt ötszobás szép lakása. Az összeomlás utáni lakásínség miatt kényszerlakó bekvártélyozásától tartván elébe ment a dolgoknak, és egy nap remek kereskedői lélektannal egy negyedórát töltött velem a tanítványaim szobájában, és mintegy „átröntgenezett”, megtudni, milyen albérlő lehetek. Ekkoriban én a Damjanich utcában laktam. Roppant érdekes beszélgetésünket halványan kivonatolja a vers. Zerkovitzné aztán 2-3 hét múlva közölte velem a szerencsét: az őszes úr meghívott lakójának. Ez karácsony előtt történt. Én még hazautaztam az ünnepekre Debrecenbe. Előzetesen bemutatkozó látogatást tettem Graféknál, illetve a háztartását vezető húgánál. A vers, amelyről most beszéltem, sok minden adatot összefoglal és időt. Így azt is jelzi, hogy Graféknál „természetesen nem fizethettem lakbért”: azt azonban akkor nem tudtam, hogy ő Pest egyik legelső adófizetője volt, úgyszólván milliomos. Később mindenben nevelőm, mintegy fogadott apám lett, Klára lányomnak keresztapja. – Más verseknél erről részletesen is beszéltem már.


237. Új lakás978 – Frau Mali – Graf Amália, Graf Ferenc húga, elég fiatalon özvegy maradt, nagyon korrekt és pedáns nő. Akkor 29 éves lehetett. A bekvártélyozás 1919. január 2. vagy 3-án történhetett, Debrecenből visszajövet. Rengeteg csodálatosnak érzett részletélményből a vers csak néhányat érint. Lényeges volt az, hogy Graf pár nap múlva udvariasan úgy fogott be engem, későn kelő lustát, hogy meghívott magukhoz reggelire. De pont ½ 8-kor! Minálunk nagyon szabályosan pereg az élet. S ugyanakkor megtanított rá, hogy „úriember nem megy hölgytársaságba borotválatlanul”. (Ettől kezdve borotválkozom naponta!) Grafék később vacsorára, majd ebédre is meghívtak. Belekerültem nemzetközi (osztrák, német, holland, svájci stb.) társaságukba, ingyen „külföldi” nyelvi oktatásban részesültem, meghívtak balatonföldvári villájukba, a Durcy-lakba, s mikor a kommün kitörése után házigazdáim 1919 áprilisában Bécsbe távoztak, egy mérnökön kívül énrám bízták pesti lakásukat és a földvári villát. Minderről rettentő sokat beszélhetnék, sőt egy más füzetben már jórészben beszéltem is. Graféknál körülbelül egy évig laktam, ősszel ugyanis visszajöttek Pestre. Ekkor költöztem a Visegrádi utcai lakásomba, melyről a 229-es Tücsök-versben már szóltam, lényegében helytállóan, költőileg azonban túlozva. A Visegrádi utcából kerültem a Reviczky utcába, ahova Babits hívott meg lakótársának.


238. Ú világ – Mindenekelőtt: szerkezeti érdekből a Tücsökben ez a vers hátrább kapott helyet, mint a pontos időrend kívánta volna. Azt hiszem ugyanis, hogy az esemény, amelyről ez a vers szól, előbb történt, mint az… Hát persze 235hogy előbb! A köztársaság kikiáltásának napjáról szólok benne, amely radikális lelkemnek őszinte és nagy ünnepe volt. Viszont mesebeli káprázat volt az egész. A köztársaság kikiáltásának napján a Parlament előtti téren voltam, láttam Károlyi Mihályt. Aztán az utca és az egyetemi hangulat képére emlékszem. A „kolléga” úr, aki már a bolsevista forradalmat sürgette, a szeminaristák közé tartozott, öreg tanárjelölt, most is alighanem játszik valami mérsékeltebb szerepet a kultúrpolitikában. Mattyasovszky Erzsébet őmiatta ujjongott úgy a „bolsi!” „bolsi!” elvekért; Graf viszont a tapasztalt és higgadt nyugat-európai liberális nagykereskedő szemével nézte a fejleményeket. Megemlítem itt, hogy később a bolsevizmus kitörésekor én tanácstalanabb és megszeppentebb voltam, bár nem volt vesztenivalóm, mint ő, a tetterős, világhoz értő realista. Én ekkor már az egyetemi társaim hatása alatt piros kis kokárdát viseltem a katonasapkámon. Amin Grafék elnézően mosolyogtak.


239. A szerkesztő elé979 – A rendkívüli feszültség azon a napon, amelyen Babitsot először láttam s amelyen közölte velem, hogy egy hét múlva ad választ a kéziratomra, fordításaimra és saját verseimre. A vers két napot, az egész hetet egybefoglalja. A „Tessék, a következő!” – szó szerint így hangzott el.


240. „Akkor hát szerdán…” – Minden pontosan így zajlott le, csak itt tömörítődött. A zárójeles „egy hang” = az én belső sugallatom. A felkiáltójeles haraso = a biztatás emléke, amit a kollégáktól, Artingertől kaptam; a kérdőjeles haraso már az én csalódásomat jelzi. „Az övé”: ez újra Babits lapja, kinek privát meghívását a nem közlés miatti csalódás átmenetileg egészen eltakarta. „Megint” = vagyis búcsúzásnál Babits megismételte szerdai magánmeghívását.


241. Vissza, és mégis980 – A vers első harmadában tőmondatok, sőt hiányos mondatok, látszólag kusza kérdések és feleletek, melyek keresztül-kasul nyúlnak egymáson, mutatják a távozásom zavart lelkiállapotát. A Babitsnál töltött egy óra (az előszobázással együtt) sokkal hosszabbnak tűnt fel. Száz évnek! Lassankint fölmerül a tudatban a hirtelen kábulatba merült emlékezés, Babits hangja, hogy nem közöl. A menny a Nyugat volt, a III. emelet; a vissza, a pokol, a normális élet, a tanári jövendő. A tudat lassan az este hétkor kezdődő menza (Városház u.) felé mozog, miközben előre és hátra lépeget. A „No, de ha…” egy abbahagyott mondat, akármivel kiegészíthető, ami ide illik, csak a zűrzavart kívánja jelezni, no meg a sorpárt zárni a rímhez. Bátyunkáról már többször beszéltem: Artinger (ma Oltványi). Tauszkyék: Tauszky Eta, nálam jócskán idősebb egyetemista lány, a Garas utcában volt közös lakása a húgával, Tauszky Jolival, a későbbi kitűnő zongoraművésznővel és tanárnővel. Erika és Juhász Jancsi és mások, köztük az akkor éppen külföldön járt Simon György János fes236tőművész, Kisklára egyik keresztapja, nekem jó barátom, igen tehetséges, de később alkoholon elzüllött fiú. „Fekete” (Rudas) Klára első férje. Sok vasárnap gyűltünk össze egyszerű uzsonnára Tauszkyéknál. Vagy húsz évvel később Tauszky Joli halálakor, a hitleri években én írtam, úgy emlékszem: kétsoros sírfeliratot a rákoskeresztúri izraelita temetőben a sírkőre. (Nem volt közöm a felsorolt nők közül senkihez.) Ez a társaság csupa felsőéves hallgató volt és engem, a „gólyát” azért fogadtak be azonnal, mert a Verlaine a szemináriumban esete olyan jól sikerült. – A kis személyi kitérő után a vers szerkezetét folytatom. Már az esti menzánál ülök a mondottak közt, amikor mintegy kitisztuló, megnyugvó aggyal és füllel újra hallom Babits Mihály leglényegesebb mondatát, az előző vers zárósorát. Artinger kérdésére beszámolok mindenről. Ő azonnal átlátja, hogy többet kaptam a Nyugatnál tett látogatásom során, mint hogyha közölték volna egy-két versemet.


242. Reviczky-utca 7981 – A verscím Babits ekkori lakcíme, ahova később magához hívott lakni. A bejelentőlapom még most is megvan. Ez a vers a tényleges beszélgetést kivonatolja, nagyon rövidre összehúzva az egészet. Lényeges, feledhetetlen pontja volt az élménynek a barátság felajánlása, a borbontás, és hogy Babits pertut ivott velem. Ez akkoriban még nem volt általános szokás. Mintegy két és fél órát töltöttünk együtt. Tényleg mondtam neki valami olyasfélét, mint amivel a vers zárul, de olyan imádó rajongással tehettem, hogy azon nyilván még ő is csak jóindulatúan mosolygott (noha hiú, tehát sértődékeny is volt).


243. Babits982 – Itt kulminál a már régóta tartó részletciklus. Nagyon érdekes szerkezetű versnek tartom, sok sehol sem látott és folyton fokozódó (itt tömörödő) trükk van a kompozícióban; rendkívüli ugrások és villogások, kellő fény és kellő homály az egészben, és kérdés-felelet technika, és ismétlődő kérdések, ahhoz, hogy elérhessek 18 sorban egy sokkal nagyobb érzelmi egybeölelést, mint amilyet másképp el lehetne érni. Összhatásában és kellő előadásban a vers értő közönség előtt egész hosszú felvonások hatását pergeti végig. Tulajdonképp egy sajátságos, újféle lírai ballada állt itt össze. Úgy emlékszem, a verset Ózdon írtam, 1945-ben vagy 46-ban, a református papék vendégeként. Néhány pont magyarázata: „magam végzetét” = látszik, hogy milyen rémes élmények közt írtam a verset, visszagondolva Babits 1919-es és 20-as politikai helyzetére. „Gyászt, magányt, titkokat” = Babits nem volt könnyen megnyíló ember. „Dacot és szitkokat” = én őhozzá képest és egyébként is elég mérges ember voltam. „Jövőm rémálmait” = erre már felelt az élet s az imént én is. „Torzonborz állat” = Babits látta a magam szerelmi életét a Reviczky utcában; a torzonborz jelző a Föld, erdő, isten egyik versének kezdősorára utal. „Istent, akit meg kell váltani” 237= én Babitsot csakugyan egy megváltatlan Istennek éreztem akkor. A „pokol zászlai” = az én realizmusom és újraéledt radikálszocializmusom. Az „ellenség” = ez az évtizedeket átfogó vers nem térhet ki rövidebb-hosszabb összekülönbözéseinkre, máshol amúgy is szóltam már róluk. „Te, tíz év mulva?” – körülbelül akkor, amikor már valóban megértem, vagyis körülbelül a Te meg a világ előtt. Akkor ő már újra igazolva láthatta kezdeti várakozásait, és hogy én mégis a „fia” vagyok: noha itt én még tapintatból egy „tán” beszúrásával jogot adok neki fenntartásra. „Égi Vak” = a nagy V ünnepélyességet, tiszteletadást kíván kifejezni; én Mihályt bizonyos tekintetben ilyen rosszul, helytelenül látónak, vagyis vaknak éreztem. (Sok minden volt tőle idegen.) Az élet múlt, elmúlt, segíteni már csak keveset lehetett – ezt is többször jeleztem már máshol. Hogy „nincs senkim kívüled”, az azt jelenti, hogy egyetlen igazi barátom ma is ő.


244. Angol líra – A meg nem adott helyzet: Babits szobája. Tehát olyan időről szól, amikor már nála laktam. A szoba az ő középső, vagyis könyvtárszobája volt, az én díványomat is oda vittük át ideiglenesen. Ami egyúttal azt is jelzi, hogy tél, vagy még hideg lehetett, és spórolni kellett a kevés tüzelővel. Mihály először az angol nyelvtant magyarázta végig, ami nem túlságosan nagy dolog; az igazi nehézség ebben a nyelvben a rengeteg sok anglicizmus. Wilde-mesékkel kezdtük. S folytattuk, ahogy a vers mondja, a legérdekesebb költőkkel. Babits Swinburne-t szerette, terjesztette leginkább, én akkor – talán – az érdekesnek ígérkező Robert Browning iránt érdeklődtem. (Most látom, hogy a browningi nyelv tömörségben és helyenkint zordságban későbbi fejlődésem során föltétlenül kellett, hogy hasson rám. Igaz, hogy azért ezt Shakespeare is megtehette, akiben minden együtt van, csak harmonikusan. Az angol líráról mondott jellemzése, hogy ott akár tíz legnagyobbszerű, Goethe-szerű költő is van, megdöbbentett. – Goethét ez alkalommal csak mint lírikust nézte Mihály.)


245. Két év – Ez a vers óriási időbeli és tárgybeli összevonás. Rengeteg dolgot csak érint, még többet elhallgat. A szenvedés = a fehér idők első hónapjainak félelme. A latin-görög álom = hogy főként ez volt a stúdiumunk. Máshol már részletesen beszéltem arról, hogy még mielőtt lakótársul hívott, milyen végtelen éjszakai sétákat tettünk az ő lakása meg az enyém közt, éjfélig, hajnalig tartókat, miközben csak verstanról, irodalomról és a szerelem dolgairól vallottunk egymásnak. Az együttlakás óta ez csak nőtt. Ezért van szó szent Urániáról és pogány Eratóról, ömlő vizekről és „szűrő tavakról”. A hat zárósor a „közösség” tartalma, legfőképpen az itt a maga realitásában tökéletesen elfödött főélményünkre, vagyis az Ilonka-ügyre céloz. Nagy megbecsüléssel és tisztelettel írtam le a szent jelzőt a „szív” és az „agy” elé, azt, hogy ez a páratlanul bensőséges érzelmi egybetárulkozás és osztozkodás „szent” volt és egyenesen elérhetet238len mindenki másnak; a két zárósor pedig elismeri, hogy mindezek mégis olyan fájdalmakat hoztak mindkettőnknek, amelyek csak külön-külön halálunkkal (az enyémmel és Mihályéval) szűnnek meg.


246. Rendetlen ifjúság – A saját ifjúságom rendetlenségéről van szó. A második személy, akit tegezek, Babits Mihály. Temperamentum- – és jellem- – különbségek korán kiütköztek; nemcsak itt, vagyis két évtizeddel később állapítottam ezt meg, hanem már a Föld, erdő, istenben is. Ennek a versnek a vége az első kötetem két versére céloz, címük: A szelíd tanítvány és A barbár tanítvány.


247. Centrál983 – Ekkor még mindig „szabadúszó” író voltam; bár éppen csak hogy elkezdtem az irodalmat, egyszerre nyakig zuhantam az egésznek a közepébe. Hogy az Egyetemi Könyvtárral szemközti sarkon a Centrál kávéház modern irodalmi központ volt és maradt még 25 évig, azt mindenki tudja. Eszembe jut, hogy első pesti kis utazásom során Czellárral és D. Katóval arrafelé járva 1917-ben, mikor én a Peer Gynt magyarországi bemutatójára feljöttem, Czellár mutatta az ablakon át a Babits-asztalt: attól kezdve úgy sóvárogtam oda, ahogy a Nyugat szerkesztőségébe bejutni. Én csakugyan két nap, vagy mondjuk egy hét alatt minden fontos íróval és szerkesztővel, sőt néhány kiadóval is összeismerkedtem, és már eleve kitüntető várakozás fogadott, csak azért, mert Babits úgy mutatott be, ahogy tette. Itt a kommün után újra meginduló szellemi és kiadói élet kavargása ábrázolódik, bár kényelem kedvéért későbbi szereplőket (például Mikest) is besoroltam a nagy zajlásba, hogy ne kelljen még egyszer hasonló rajzot adni. Babitsnak szokása volt a gyűrűs kocogás a söröspohár szélén és a „Főúr, fizetek!” kiáltás, még tanár korából. Ügyszintén az, hogy szerette a detektív- és kalandfilmeket. (Komjáthy Aladár sokszor kiviccelte, hogy a „fizetek” szót – ez volt a tanárosság a dologban – „füzetek”-nek lehetett hallani.) A felsorolt nevekhez valamit mégis: Elzevir = csodaszép újkor eleji velencei (vagy hágai?) nyomtatványok, amilyeneket Kner imádott; Izidor apja, Imre; vele sikerült Király Györgynek kiadatnia az én első verskötetemet. Heinrich Gusztáv = az Akadémia modernekhez húzó ősz és rosszmájú főtitkára. Az alacsony termetű Káldor a Géniusz igazgatója volt; az Omár Kháyám sikerén felbuzdulva, ő rendelte meg nálam Shakespeare szonettjeit magyarul. Horváth Henrik kecskerímein bravúros, szellemes és nagyrészt disznó két- vagy négysoros verseket kell érteni; az elnevezést a rímszavak kecskelábú asztallábak ferde kereszt alakja adta: „Szerelmi tragédia két sorban elbeszélve: Béla ölelt, a kis Lili búgott, Aztán megittak egy bili lúgot.” […] – A „lekötött Meredith” = az Egoist fordítását akkor vállalta közösben Babits és Tóth Árpád; a valóságban azonban Babits nem bírta ezt a favágást, és mindössze két fejezetet fordított.

239

248. Mikes984 – Ellenpólus = tudniillik a nyugatosokkal némileg szemben. Az Est-lapok egyik segédszerkesztője volt, Ady kritikus szellemű barátja, igen jótékony hatással volt ránk, akkori ifjú titánokra, mert igyekezett visszatartani bennünket a túlzott extravaganciáktól. Mindenkin segített, mint az Athenaeum tanácsadója, majd mint a három Az Est-lap mindennapos irodalmi rovatának bőkezű szerkesztője. (A bőkezűség Miklós Andor zsebéből ment és a sajátjából is.) Kodolányi, Erdélyi, Pap Károly, Gelléri Andor Endre, Fodor József és rengeteg már ismert, sőt öreg író sokat köszönhet neki. Emléktáblája a Bors utca 15. számú ház falában, ahol özvegye most is lakik. (Mikes később apósom lett.)


249. Nyolc verseskönyv – Önéletrajzom ettől kezdve egyre hiányosabb lesz, sőt a pesti megérkezéstől számítva máris az. Lényeges érzelmi és gondolati eseményeit az életemnek úgyis napról napra, hétről hétre megírtam és világ elé tártam a köteteimben. Nem ismételhettem meg őket, azonban hivatkozhattam rájuk az olvasó előtt. A továbbiakban majdnem minden kötetről külön összefoglaló hangulati és tartalmi képet adtam, azzal, hogy azokat illesszék be olvasóim a megfelelő helyre.


250. Szökevény léghajós – Egész csomó kisebb-nagyobb tényt, történést foglal össze, vagyis epikát sűrít, hogy a továbbiakban rátérhessen megint a részletek lírai kibővítésére és átfűtésére. Ebben az időben egész családommal csakugyan „örökre” szakítani akartam; csak Mihály bácsi s természetesen édesanyám és Hajnalka húgom volt kivétel. Azért akartam szakítani, mert gyűlöltem, primitívnek tartottam a legnagyobb részüket.


251. Az eltűnt Idill – Az iga Az Est szerkesztősége volt. Túlzott nyöszörgés, hiszen azelőtt semmi hivatalszerű dolgom nem volt. Az egész vers egyúttal összegezi a Föld, erdő, istennek és a Kalibánnak a hangulatát. A Kalibánból versszilánkokat is rak egybe. Ilyenek: Megint fű, Szénásszekér ment át, Tücskök, Rétek szaga, Sóhajtoznak a körúti fák, Bérház mint rovartanya, Ákácként a domboldalon, Bozontos Istenek, Mosogatom millió levelem. A Föld, erdő, istenre közvetlenül a Tiszabecs szó mutat, ami különben ebben az első kötetben nem fordul elő.


252. Csak őket láttad985 – A tegezett személy magam vagyok. Pest rettenetesen felszabadította erotikus vágyaimat. Az, hogy „és nők rázták arany fürtjeiket”, nemcsak ezen a versen belül ismétlődik, „sötét fürtjeiket lengetik” a nők, hanem, azt hiszem, már a debreceni diákszerelem-zűrzavar festésénél is, valamelyik korsó leírásánál. Ezt a pesti verset rendkívül szeretem, igen mélyen és finoman erotikusnak és minden testisége mellett nagyon légiesnek hiszem.

240

253. Tihany986 – Mikor ezt írtam, és ezt a címet adtam, még nem tudtam, hogy a félsziget úgy eljegyez magának. A vers két vagy három tényleges lányt vagy asszonyt és egy konstrukciót kever össze. Az első D. Katóról beszél és részben kivonatolja a Kalibánból a Tihany partján a hegy alatt című versemet. Ebben a rövid hajú nő D. Kató volt, egyébként az egész csak fantazmagória, és azért íródott, hogy egyáltalán írhassak, és ezzel végleg szakítsak vele. (Ezt a Kalibán-beli versről mondom.) A másik nő Zorka, akivel terveztünk ilyen utat. A hét csillag meseszerű képhasználat, nemzetközileg ismert költői fordulat, D. Katónak szólt. A következő és az azután következő sorban a „szomorú” és a „túlboldog fiú” Zorkának. „Sírsz?” = szintén Zorka. Valami bánata volt neki (s emiatt nekem is), amikor elhagyott. Nyilván vergődött valakiért. Erre mutat az is, hogy oly nagyon (elkeseredetten) csókolt. A másfél utolsó sorban a „Vége?” szó annyi, mint „vége a szerelmünknek?”. Az utolsó sor egy nagyerdei Kató-vers zárósorával azonos. Hiszen itt is a régi bizonytalanság ismétlődött. Tihanyba pedig azért tevődött a színtér, mert a régi Katóval, majd Zorkával kapcsolatos képzelgés már amúgy is Tihanyba helyezte az ábrándot. Húsz évvel később, a II. világháború utolsó esztendejében aztán egy (most jut eszembe) komolyabb szerelem is fontossá tette számomra Tihanyt; bár az illetővel éppen ott sose találkoztam. Legújabban pedig Illyés Gyuláék, G. Szabóék, Baránszkyék vonzanak Tihanyba, és – a saját telkünk.


255. Csillagok utasa987 – Azért a csillagoké, mert mintegy a mennyek mámorában utaztam. Első olaszországi utazásocskám volt ez. Triesztben határoztam el, hogy hajón megyek át az Adria északi csücskén, nem a part menti vonaton. Nyomorúságos kis út volt, de az első volt! Három napot ott töltöttem; egy magyar albergo-tulajdonos (Tóth nevezetű) adott szállást három napra, pénzért persze. Onnan mentem fel északnak Bolzano-Bolzenbe, ahol véletlenül tudomást szereztem a Dolomitok létéről; ez a hegyvidék aztán egyik legnagyobb tájélménye lett az életemnek. No de itt Velencéről van főképp szó, amely idegen kultúrkincseivel és a környező természettel éppúgy meghatott, megtisztelt, ahogy néhány évvel előbb a tudat, hogy Pestet érintik méltatlan talpaim. Bárcsak lakhattam volna hosszasan ott! – – – Valakivel, aki éppúgy szereti Velencét!


256. Sárga liliom – Sárga liliom elég sok van a Balaton körül. Tűzliliomnak is hívják. Akit a vers tegez, az határozottan Erzsike volt, a hely a balatonföldvári platános part alsó vége, ahol a villák végződnek és kezdődik a sekély nádas. Innen a „pocsolya”. Elég sokszor utaztunk ott is Erzsikével. A „tündérkém” = ő; az „új tündér” = a liliom. Megrendítő volt a kiszolgáltatottsága a sorsnak, vagyis az, hogy az elöntött ártéren a virágon lakhattak csupán és ezt az álló Noé-bárkát nem hagyhatták el a szegény, kötelességtudó, dolgozó hangyák, noha egyúttal tán épp ez mentette meg őket. A nyurga sziget: természetesen a virág 241maga. A „lám!” azt akarja mintegy egyetlen kis gesztussal mondani, hogy: „Hát nézd! Itt látható, mennyire ki vagyunk szolgáltatva mind a véletleneknek”. Az „ennyi az egész” a rosszkedvemre utal, a vers kezdő kérdésére, arra, hogy „mi bánt?”. Tudniillik ami bánt, az kimondatlanul is éppen elég.


257. Körrepülés988 – A kezdő félsor a drukkolásomra utal. Akkoriban a Ferenc József híd budai hídfője mellett, a Műegyetem előtt volt az első elérhető repülőállomás. Vagyis hát hidroplánokra lehetett belépőjegyet váltani. „A vizet pofozta” és „vágtató szekér” = a 150-200 km-es kezdősebesség is már rettenetesen rázott a vízen, vagyis jég- vagy vaskeménynek mutatta a puha vizet. És hogy megszűnt ez a talp alatti mennydörgés, mihelyt levegőbe emelkedtünk. A vers összefoglalja a részletélményeket. Hogy nyugalmam tüntető kimutatásául a Faustot olvastam, az is igaz: aznap délelőtt vettem meg Kozma Andor Faust I–II. új magyar fordítását. Az egészről kis lírai riportcikkem jött másnap Az Estben. „A visszahozott Nap”: tudniillik ami Csepelnél már épp lebukóban volt, visszafordulásunkkor a hídnál már megint látható lett. Hogy a gép másnap zuhant volna a Dunába, az alighanem szabad átrakása az időbeli eseményeknek; de megtörtént akkoriban.


258. Fény, fény, fény989 – Ez a Tücsök-könyv lépésről lépésre követi a költői fejlődésemet, és némiképp kritizálja és ismerteti a stílusfejlődést is, rábízva az olvasóra, hogy előszedje az Összes versek megfelelő részét. Ebben a versben többé-kevésbé világos utalások vagy egyenes célzások a következők: „Villámagancsát a zivatar” stb.; „zenekar”, „saját magába, dörgő dobok”, „lángtrombita”. – Lázadás, égiháború, tűzvész, fényrakéták, zűrzavar, – ez mind jellemezni akart valamicskét és ellentétet állítani a nyugodt, öregkori pesszimizmussal szembe, a „szelíd sugárkoszorú”-val szemben, ami majdnem nyíltan idézi Tóth Árpád Esti sugárkoszorúját. Wagner azért szerepel a versben, mert az ő zeneszövési módján akartam – vagyis inkább hittem, hogy akartam – egymáson átbújtatni az idegek polifon érzésvilágát.


259. Adria990 – A Fényben van egy vers, amely gondolatmenetében és érzelmi, feszültségi stb. tartalmában ennek párja vagy elődje. Mintegy az előző versben megkísérelt jellemzést kívánja tovább érzékeltetni. Ehhez az utóbbi vershez tartozik azonban egy szerelmi élmény. Éppen az átdolgozásánál tartottam, amikor teljes barátsággá érett kapcsolatom egy már régen megkívánt asszonnyal, aki a „F. Klárá”-nak volt a testvére. Emlékszem, hogy ővele volt randevúm a Lánchíd kávéházban, ekkor várt először a Duna-part közeli lakásán. Izgatott voltam a várakozástól (noha az előző hónapokban már más helyeken, kocsma, Duna-part stb. találkoztunk). Az amúgy is erotikus eredetű verset az együttlét 242elképzelt fajtája felfűtötte, az utolsó sorokhoz emelte, amelyek emlékezetem szerint legjobban hasonlítanak az eredetihez. Az eredeti darabnál – úgy rémlik – egy olaszországi asszonyra gondoltam. Meg kellene nézni, milyen közléseket tettem egy-két évvel ezelőtt a Fény… kötet megfelelő verséhez.


260. Hangok tükrében – Nagyon érdekes versnek tartom, ismét módosítva a kérdés-felelet technikát. Így rendkívüli gazdagságú tematikai rajzot lehet adni. Végeredményben egész regénnyi vagy drámányi szétterülést térben-időben, szituációkban, emberekben. A kérdés a sorok elején más-más személyeket, tárgyakat, kapcsolatokat stb. szólít meg, így e kérdőív rendkívül tarka válaszokat adhat. Még mindig a Fény… írásának korszakáról van szó, úgy 1923–25-ig. Legrosszabb, legzaklatottabb költői korszakom volt ez. Az összkép feltétlenül őszinte és helytálló. A két első sor megszólítottja: egyszerű, vidéki emberek, például rokonok. – (Felhők = temészeti jelenségek.) – Ekkor már erősen rákaptam az operára. – Az Est-lapoknál és a keresztény sajtóvállalatoknál pláne bolsevikinek tartottak. – Hivatal: például a statisztikai. – Pénz: mindenféle gazdag emberek Miklós Andor körül vagy a Fészek Klubban. A pénz válasza természetesen lenéző és gúnyos. -A pletyka: fájt az igazság, még jobban a hazugság. – Festő: Rippl-Rónaira gondoltam, aki akkoriban lefestett. – Pincér: a Centrál népe vagy személyzete. – Táj: mi tetszett neki nagyon? – Kritikusai?: Égig magasztaltak, sárba rángattak, mindennek nyilvánítottak. – Csillag: magasságos menny, rég meghalt nagy költők képzelt ege, ideál.


261. Vissza, Gyarmatra991 – A Fény… kötetben van egy gyarmati versem. Arról szól, hogy 24 év múltán először viszontlátom, és hogy milyennek látom gyermekkori kedves városomat. Tulajdonképpen annak a témának egy mélyebb és bonyolultabb változata. – Az elején: „vissza” ti. mentem. – „Mult, vagy még?” = az időt kérdezem. – „Jelen!” = száz hang felel belőlem, aki a kérdésre hirtelen mintegy gyermekké változtat vissza. – Ettől kezdve tudatom, vagyis én, a felnőtt, keveredem az emléktudattal, a gyermek Sz. L.-cel. Mert hiszen arról, hogy az én Ipolyon túli egykori rétem közben Csehszlovákia lett, arról a bennem levő gyerek nem tudhat, tekintve, hogy az esemény maga is 10-15 évvel később történt. – A gyermek a régi látomás libái után szaladva az azóta eltűnt fahídra fut fel: számára ugyanis az a híd még létezik, most tehát a felnőtt énem számára a semmiben halad. Erre mutat a „kettős szem” kifejezés: valóság és képzelet keverődése. Az is, hogy a füzek görcsösek, vagyis vének, de friss hajtásokkal vannak teli. Innen már természetes lépés a szellemek és a mamika világa, az egymáson át meseszerűen átrajzolt sok kert és végül a meseszerű magyarázó válasz: hogy tudniillik most több lélek és több idő játszik egybe benne. Többese = többes száma.

243

262. Társaság992 – Szörnyen komplikált vers, mert nagyon rejtekező, és főleg azért, mert sorrendileg szántszándékkal előbbre helyeztem a jogos helyénél. Tudniillik ennek van ugyan itt igazi helye, hiszen 21–25 táján is rengeteg hazugság volt köröttem; az új bolsevizmus után azonban egeket csapdosta a sok vád, torzítás és a nyomukban engem ért sérelem. Fokozza a homályt a tükör szó, melyet másom őrének nevezek, őrült, lázálmokkal teli őrének. Ez az őr azonban, ez a tükör beszélni is tud, és mint szobai felszerelési tárgyat egyszer (nem a legszerencsésebben) szerszámnak is mondja a vers. Végül pedig közli kérdésemre velem, hogy ő nem is tükör, nem is fényvisszaverő gép, hanem emberekből áll, és hogy a neve: társaság. Vagyis hogy pletykázók gyülekezete. Erre aztán megértem, hogy legkülönfélébb képtelen tetteit és állításait – vagyis torzításait és hamisításait – hogyan és miért követte el. Ilyen hazugságok voltak: Sz. L. roppant szeret katonáskodni stb. B. L. járt leginkább az eszemben a hazugságok bizonyos fajtáinál. De annyi hazug acsargott ellenem, hogy talán teljesen jogosulatlan őt kiemelnem.


263. A sátán műremekei – A negyedik kötetemet magyarázza. Örülök, hogy mocskosnak és haragosnak, kormosnak mondtam, legalább utólag, A sátán műremekei korabeli lelkiállapotomat. És hogy „hamis skálák”-at is említettem önkritikaképpen. Az „emberi” szóhoz hozzáértendő, amit a mondat eleje az „énekelni” után mond, hogy tudniillik akartam (lenni).


264. A Költő és a Földiek – Azért van a teljes vers idézőjelbe rakva, mert mintegy distanciát akartam jelezni, azt, hogy mindezt nem okvetlenül a mostani énem mondja, hanem az 1925-ös, vagyis A sátán műremekeié. Persze, ha legalább ilyen nyugodtan beszéltem és érveltem volna, akkor nem idegenkedném úgy attól a kortól. A vers pontosan követi A sátán műremekei ars poeticájának a gondolatmenetét.


265. Utólért csoda993 – Az első sor végén a kérdőjel arra mutat, hogy megint két lelki időpont bizonytalan határáról beszélek. „Megbocsátottam neki”: a gyerekkori sorozatos hoppon maradást. Csak életrajzi, kompozicionális okokból raktam azt, hogy Hamburgot már láttam, időbelileg Fiume elé. Genovát valóban Fiume után láttam, ahogy a vers mondja. A gyermekkori tönkrement odavágyásba való teljes érzelmi visszatemetkezésem úgy megkisebbítette a várost, mint a minap említett 24 év Balassagyarmatot. Az osteriás „gyanútlanul” kínál cigarettával, mert hiszen nem tudhatja, ez a diákkori név az én számomra mit mozgatott meg.

244

266. Rippl-Rónai994 – Rippl-Rónait a Centrálban ismertem meg, mindjárt irodalmi életem elején (a Zorka-ügyről egyéb vonatkozásban már beszéltem). Fáradt, okos, franciás öreg művészember volt, rendkívül tiszteltem a művészetét, életbölcsessége pedig legkönnyebben átemelt a feszélyezettségen, amelyet mindazok iránt éreztem, akikkel valami titkos konfliktusba hozott a szerelem. A jelenet Kaposvárott folyt le, ő hívott meg; egy-két napot töltöttem nála, a Róma-dombon laktak. Kora tavasz volt. Szerette az impresszionista rögtönzéseket. A képet háromnegyed részében elkészítette, majd a budai műteremházban, ottani lakásán fejezte be. Szerettem volna megvenni, kivételképpen olcsón ideadta volna, de nekem az alacsony ár is magas volt. Így aztán Miklós Andor főszerkesztő ajándékaképpen került birtokomba, aki mintegy engesztelésül küldte el nekem annak az évnek a karácsonyán, amelynek tavaszán vagy nyarán Az Estnél felmondtak nekem (1926?). A kép megfestése igen jelentős tiszteletadásnak számított szívemben és a világéban, mert Rippl csak négy-öt „öreg” nyugatost festett meg az irodalmi világból, Móriczot, Adyt, Osvátot, Babitsot, s talán mást már nem is. Nagyon igaz kifejezése 24 éves külsőmnek, sokszor nézem irigykedve a könyvtárszobámban. Az 1955-ös Bernáth-kép sokkal dúltabb, de van olyan jó mű.


267. Május – A cím fiatalságot kíván jelezni. Név szerint Zorkát és engem. Az egész nagyon álarcos kompozíció. Úgy tesz, mintha lenne egy központi helyzetű tekintélyes öreg bohém, képzelt és átköltött egyesítése Babitsnak és Rippl-Rónainak. A „kastély”, amelyben az egész lezajlik, leginkább még a Centrál tanári nagy körasztala lehetne, az egykori nagy sarokórával szemben. Rippl-Rónairól, mint már mondhattam, csakugyan az volt az érzésem, hogy ő az áldását adta ránk, amikor Zorka az öregebb barátok köréből, az említett kerek asztaltól átült velem egy este (húsvét táján) az egyik négyszögletes kávéházi asztalhoz, és ott megbeszéltük a másnapi kirándulást a Sváb-hegyre. A kirándulás nagy meglepetés volt nekem, és a kapcsolat, amely sajnos rövid ideig tartott, valósággal boldoggá tett. Erről szól a Föld, erdő, istenben a Mondják, hogy szép… című vers. Ez a most szóban forgó vers a kirándulást a Sváb-hegyről valami vidéki szekeres szökéssé transzponálja. A befejező négy sor szintén a Babits–Rippl-szerepre kíván utalni: az életbölcs Öreg vígan eszik és tölt a vendégeinek, a képzelt másik fele pedig Kantról filozofál. – Az egész szabadon kreált helyzetben egybekeverve jelentkezik Babits Ilonka és Zorka emléke.


268. Pletykák – Ez a vers is életem négy-öt korszakában nagyon erősen uralkodó érzésnek lehetne a kifejezése, hiszen pletyka mindig rengeteg vett körül. Ennyiben testvérdarabja a 262-es számú Társaságnak. A valóság az, hogy itt mégis időben előre raktam azokat a pletyka miatti fájdalmaimat, amelyek 1945 245után az életemet megrontották. Erre mutat a két első sorban a kérdés, hogy harmadéve vagy tán tizedik éve tart-e már a hajsza ellenem. Elsősorban a „harmadéve” volt a fájdalom oka, vagyis a háború után volt helyzetem. Továbbá a „régen is” rejtett célzása és a szerényen, de súlyosan beszélő „és most”. Az „álmodhatatlan” jelző a minden rémálomnál rémségesebb iszonyatra céloz. S félelmeimre, ragályos tömeggyűlöletre az, hogy idegbajom és a kivédhetetlen szuggesztiók miatt milyen készségesen sietek (lelkileg, önvád formájában) segítségére az ellenségeimnek: keserű dühből akárhányszor vállalom a hamis vádak igazát. Végeredményben nagyon sokszor féltem az összeroppanástól, az öngyilkosságtól.


269. Egyszerre mindenütt – A vágy, hogy minél többféle legyek, régi témám volt. Nemcsak hűtlen természetemből eredő, de mint olyasmi is, ami nyilvánvaló tartozéka minden gazdag és kikerülhetetlenül önző léleknek. Bizony, én csakugyan Isten szerettem volna lenni: mindenütt jelenvaló. Olyan gonosz voltam, mint Nietzsche.


270. Lelkiismeret – Az előző vers tartalmával együtt járó vergődés komoly további elemzése, nagyon jellemző vers rám. Azt hiszem azonban, hogy egyúttal bizonyos gyávaságnak az alapja is. Mi a fenének kellett nekem olyan nagyon az egész, a teljes, a végleges igazság. Egészséges gondolkodás sokkal könnyebben vállalja magát, akármilyen.


271. Önzés – Kivételesen (és nagyon helyesen) itt nem a saját önzésemről van szó, hanem másokéról. A világot ítélem el benne. A vers rokona a Te meg a világban szereplő A Párt válaszolnak. „Függvényszám” = a komplikált, magasrendű, tehát gyáva morfondírozás, az alapművelet pedig = az egyszerű, lapos, házmesteri önzés.


272. Pillanat – Egy nagy pillanatról van benne szó. Arról, amely később A huszonhatodik év élményeit elindította. Erzsikéről már nagyon sokat beszéltem máshol. Nem volt semmi női számítás abban a tekintetben! Erzsikével való első teljes együttlét.


273. Dalmácia995 – Dalmáciában jóval később utaztam, két ízben is, Fiumétól le egészen Albánia előtti utolsó hajóállomásig, Budváig. Mind a kétszer hajón bejártuk, amit csak lehetett, a hajón laktunk. Először a feleségemmel és Kisklárával, másodszor csak én meg Lóci. Dalmáciában már rengeteg a görögországi, óriási légyhez hasonló, fán lakó tücsök, melynek a cirpelése ötvenszer erősebb és hosszabb lélegzetű, mint az elcsenevészedett közép-európai testvé246reié. Mindig nyáron utaztunk, innen a tükörfény nap és az árnymély éjszaka kifejezés. Ezek és egyéb hangok folyton átcsendültek egymáson. Egy időtlen örökkévalóság vett körül, mialatt a hajó mozgott velünk és sok rom és műemlék különböző mélységű múltjaiba vitt az időnk, majd visszahúzott és a jövővel keveredett: innen a hajó „körtánca”. Az utazásról Kisklára rendszeres gyermeteg naplót vezetett, prospektusokból itthon én ragasztottam bele kivágott képecskéket; ez a napló ma is megvan, és abból vettem a sirály kvá-kvázó hangját. Kellemes volt a többhetes utazás során a parti városokban és a partközeli szigeteken kiszállni. Rab-sziget = Arbe. Trogir, Raguza (ma: Dubrovnik) legszeretettebb tájélményeim, de sok más is, főképp Arbe, ahol három napot időztünk egy parti szállodában, továbbá Sebenico, Spalato, Hercegnovi, Kotor. Lócival Montenegro volt fővárosába, Cetinjébe is felmentünk autóbuszon. Az út részleteire vonatkozóan ajánlom, kerítsék elő Kisklára említett gyermeknaplóját. Mindez 1930–31 körül történhetett.


274. Te meg a Világ996 – Ismét fejlődéstörténete, egy sok mindent egybemarkoló darabja s egyben az ötödik verskötetemnek (Te meg a világ, 1932) a jellemzése. A kötetet Kner Imre nyomtatta ki, Gyomán, az Auflagot nekem adta, honoráriuma fejében annak, hogy elkészítettem neki egy privát nyomtatványa számára, amely csak 10-15 példányban jelent meg, az Omar Khayjam-fordításom második változatát. Kner azért nem jelezte a könyvet a saját kiadványaként, mert akkor hasonló verskiadási igények tömege rohanta volna meg. Ezzel a könyvemmel értem el, hatesztendei érés és részben hallgatás után az első döntő sikeremet, helyreütve vele az éretlen modernkedés hibáit. A könyvnek Pesten a Pantheon Kiadó volt a főbizományosa (és talán feltüntetett kiadója is); ennek az irodájában találkoztam futólag egy H. Zoltán nevű kiadóhivatali emberrel, aki 1944 után a Népszava főszerkesztője és kimondhatatlanul ádáz fajvédő ellenségem lett. 1956-ban – a jelek szerint – előnyösen megváltozott.


275. De szép vagy, lány997 – A szép lány egy akkor 20 év körüli teremtés volt, egyike egy testvér-triásznak, aki egy volt szállodabérlő (Vadászkürt) családjával együtt az ostrom után a közelünkben lakott. Két nénje, mint ő maga is, iparművész volt, nagyon ügyes munkáikat külföldre vették; sőt a két idősebbik, akiket nem ismertem, külföldre távozhatott még idejében. Nagyon respektáltam a magyar parasztbaba külsejű és arcú, ügyes kis csipogó hangú lánykát, aki nagyon félénk volt, valóban rebbenő szemű; épp ezért nem is mondtam meg neki, hogy tetszett. Most már, tapasztaltabb lévén, gondolom, hogy gyanította. De annál inkább hallgattam, mert hamarosan menyasszonya lett egy lecsúszott ezredesnek (éjjeliőrnek) és nem lett volna szívem felkavarni a lelkét. A versben ábrázolt lelki tartalom viszont olyan, hogy ő maga ráismerhetett a valóság247ra. Most már ötéves (?) lehet a kislánya, a férjétől pedig azóta elvált vagy különköltözött, azután újra visszaköltözött. Külsőleg sokat romlott. Nagy hívem, rajongóm, gyermeteg teremtés, épp ezért továbbra is elkerültem.


276. Idő – Szerkezetileg az idő forgását jelző elhelyezést és két évtizeddel későbbi események tartalmi bedolgozását kapta itt egy gyermekkori, balassagyarmati vers, melynek Nap napra telt a címe, a száma 69. Itt már felnőttként ábrázolja magát a felnőtt, az utolsó harmadban a sok egyforma rím azonos a régi verséivel, a befejezés pedig most már egy tudatos világmindenségről beszél annyira-amennyire tudatosan. Látó gyökerem = Pest városába eresztett, süllyesztett érzékszervek. Itt jelzi pontosabban az időt az új budai lakás és a második gyermek megjelölés.


277. A boszorkány Tér998 – Nyomorúságomról szól. Környezetül azonban egy olyan udvart rajzoltam meg benne, amilyenhez hasonlóban a Graftól történt elköltözésem után a Visegrádi utcában éltem. A tényleges udvar a látottnál nagyobb volt, és a veréb mégis föl tudott evezni belőle. Az az udvar (amelyet tehát a vers és az életrajz érdekében megszűkítettem) a Verpeléti úton van, onnan néztem le az 5. vagy 6. emelet nyitott belső folyosójáról, mikor egyszer látogatóba mentünk egy könyvtárosnő barátnőnkhöz, aki ott lakott, Varga Irénkéhez. A madarat sajnáló, a rabságot festő siralom a saját politikai szenvedéseimet kívánja festeni, azt, hogy valaki vagy valami már egészen kiforgatódott, kivetkőződött magából, a tér hiánya miatt: a veréb már teljesen úgy viselkedik, mint egy egér.


278. Különbéke – A hatodik verseskötetem életrajz-pótló és hangulatilag-tartalmilag némiképp ismertetett összefoglalása. Nagyon felháborított, hogy a Különbéke címet a gyűlölködő világ újságíróilag aktívabb része politikainak minősítette.


279. Színház a gyerekszobában – Az első sort Kisklára lányom már évekkel ezelőtt, kora gyermekkorában, amikor még verseket írt, rögtönözte ugyanígy. Az „egyszárnyú madarakat” szintén. Akkor egészen ígéretes képzelete volt. Julia néni = Lázár Júlia, már említett barátnőnk. Az öreg Anna = egy vénséges, boszorkány külsejű, hűséges cselédünk, aki már az Üllői úton is nálunk szolgált, majd vagy tíz évig a Németvölgyi úton. Az esti mesemondás és rögtönzött mesefordítás (német romantikus írókból: Hauff: Das kalte Herz, Fouqué: Undine) a jelzett módon folyt, attól kezdve, hogy Kisklára 3-4 éves lett. A Gilgames-eposzt is elmondtam félórás-órás részletekben. S mindez megismétlődött, amikor már Lóci is volt, és szintén 3-4 éves lett. Egész családi és baráti ünnepélyek voltak ezek az esték. – Taps után = a kisgyerek tapsolt, sőt a felnőtt hallgatóság 248is. „Mint héjába az alma” = szó szerinti idézet Kisklára egyik gyerekkori versrögtönzéséből, amely mindössze ennyiből állt. A beburkolózás képét annak idején a Te meg a világ egyik versében egyszerűen elloptam tőle, nem említvén a valódi szerző nevét.


280. Vigasz – Olyan vers, amilyet, bár ott még inkább csak a tanulmányi részt emlegetve, a debreceni öregebb diákévek darabjai közt is találunk, itt azonban mintha nem a könyveken volna a nagyobb hangsúly. Mindenesetre csalódottabban néztem ekkor az Igazságra, mint például a Kalibán-versben: most nem dühöngtem rá annyira, mert nem is hittem benne. „Igazság, te sem ismered magad!”


281. A törvénytelen Szép – Itt most három egymást követő vers a (női) szépséggel, illetve hatásával és a szerelemével foglalkozik. Bizonyos fokig kibújtam az előírásos szépség keretéből.


282. Idétlen parancsok999 – Az előző darab egyik gondolatának részletesebb kifejtése: a „szép” nő előnye a többiek fölött. Énnekem csakugyan meséskönyvbeli női arcok és mozdulatok, illusztrációk, a szem tekintetében pedig egy régi Erzsébet királyné-album s később Félicien Rops bizonyos fátyolosan úszó szemei szabhatták meg a tetszésem fő irányát. Az édes őrületet jellemzi aztán a következő vers, amelyben nemcsak a hangsúly, de szinte az egész tartalom a lelken át kapott testről beszél csupán mint mennyországról.


283. A legfőbb boldogság – Rokona építkezésben a A túlsó part (154-es számú) tiszabecsi versnek, csak az mindenféle önkívületről beszél, amelyet a merengésben talál, ez viszont csupán a szerelemről szól. A túlsó part ott a magunkról megfelejtkezés eksztázisa volt, itt is az. Mindkét versben a halál, nem is tudom, miért, valami euthanáziának van felfogva, s egyben, amikor tudatosul az érzés, a költészet kezdetének. Kué-fi – egy kínai régi kurtizán vagy császárnő vagy mi, akiről egy egész francia könyvet olvastam. Senki se tudja, ki ez a Kué-fi; eddig megkérdezni is csak egyetlenegy ember kérdezte (Szegi Pál).


284. Rózsika, Hajnalka – Rózsika a fiatalabbik húgom volt, aki a Tűzvész című miskolci Tücsökversben közelebbi megjelölés nélkül szintén szerepelt. Itt most a nénjével, aki őutána 20-24 évvel szintén meghalt, együtt említem. A Láng – az az életerő, amely a Gáborjáni+Panyiczky-együttesben volt és szikránként kihal. Hogy testvéreim közül mint negyedik és most következő halottról saját magamról beszélek (és nem Zoltán bátyámról!), az azért van, mert Zoltán igen mérsékletes életet élt, és nyilván túl fog élni.

249

285. Bodzafa1000 – A bodzafa én vagyok, csak így könnyebb volt beszélnem magamról. Különösen a bolsevizmus alatti helyzetemet jelképezem benne. A témát magát megírtam már régebben Egy téli bodzabokorhoz című versemben, amelynek szintén magamat sirató megtárgyalásába valahogy egy szavalóművésznő barátnőm is belelopakodott (S. M.). A Raguzáról szó az Egy raguzai leánderhez című versemre utal. Az utolsó két verssor világosan kimondja a mostani vers fájdalomtöbbletének mibenlétét a régivel szemben. A !-nek is e tekintetben van jelentősége.


286. Utak és művek – Megint sok mindent egybemarkoló, utazásokat, élvezeteket, versköteteket és általam sokra becsült nagyobb versfordításokat ide – az olvasó irgalmából – beiktattatni kívánó költemény. A fehér hajónál Dalmáciára gondoltam, a Prestolo nenlednik Peter (Péter trónörökös) nevű dalmáciai gőzösre, amelyen utaztam. A hegyoldali rét a bisztrai havasok egyik völgyében feküdt.


287. Timon nyara1001 – Timon én vagyok, az voltam már 1935–40 közt is, azóta, és legfőképpen 1944 után százszorosan az. Farkas Ferenc akkori nyomdatulajdonos barátomnál nyaraltam a Kisklára és Mikes Gyuri (azóta meghalt) és három-négy más erdélyi gyerek meg Feri társaságában. A helyzetet a Különbéke című könyvemben a Versek a havasról ciklus részletesen ismertette. Nagyon félni kellett ott a vadászház körül a viperáktól, melyeket a nagy záporok a két hegyoldalról néha bizony tömegesen alámostak a völgybe. Feri le is kaszáltatta a terepet a faház körül. Németh Antal igazgató megbízásából akkor és ott fordítottam Shakespeare Athéni Timonját; a darabnak mintegy három és fél felvonását. Esténként a társaságnak a Gilgames-eposzt olvastam fel rögtönzött prózai fordításban, nemcsak Kisklárának, hanem az összes jelenvoltaknak nagy örömére. A végén az a természettudományos fénysúlyszámítás, a 100 billió tonna napsugár, komoly olvasmányon alapul, aminek ide alkalmazott emlékét már régóta szerettem volna elsütni valahol. Még ha nem igaz is a dolog, nekem nagyon tetszett (és tetszik) a kép, amely a mindenségbe kapcsol, és legalább a képzelet számára megfoghatóvá teszi a megfoghatatlant.


288. A virágzó havason – Mint az imént mondtam, Ferkó = Farkas Ferenc. Amit olvasott, a helyzetnek megfelelően, detektívregény volt. (Nyilván) nagyon gerjedt állapotban (már) a bisztrai hosszú nyaralás és a képzelődés a buja virágok közt (belejátszhatott ebbe a Parsifal-féle Blumenmädchenek képzete is). F. Ferkó második kérdése és az én válaszom közé egy elhallgatott gondolat értendő, az tudniillik, hogy nem vagyok-e pánerotikus.

250

289. Varázs-tó – Az előző erotikus szédület rajzának folytatása, virágfürdő képében. Az utolsó négy sorban a páros rímeket keresztrím váltotta fel, amit nem mint értéktöbbletet említek, hanem mint jelét annak, hogy szükség esetén és nagy ritkán túltettem bizony én magam a magam választotta forma apróságain.


290. Hurik, heterák – A harmadik roham az erotikus élmény megfogására. Tetszik nekem a „lángsziromhúsok”, „fényfátyolruhák” kifejezés. Tetőponton a pánerotikus kép.


291. Timon1002 – Kell mondanom még újra, hogy Timon én vagyok? Hiszen két Embergyűlölőt fordítottam. A görög az igazibb Misanthrope. – Ez a vers is időrendben előbbre került; azok a szörnyeteg kínlódások ugyanis, amiket 1935 után, még inkább 40 után és leginkább 44 után éreztem, azok lehetővé tették, hogy az érzelemrajz becsületességének ártalma nélkül előre és hátra tologassam azokat a hóhérfigurákat, amelyek az életem sakktábláján mozogtak. Itt bocsánatot is kértem és hozsannára zendültem a múlt minden förtelme előtt, tehát az irigység, kapzsiság, jogtiprás és a butaság előtt, és ezeknek az őrült álisteneknek, akiket valódi isteneknek tüntettem fel, gúnyból szent szobrokat emeltem, és azok előtt ministráltam. Személy szerint a Bőgő Bikafej – némi túlzással – egy költőtársamra, egyetemi tanárra és volt államtitkárra vonatkozik, az én mitológiámban azonban még számos erős konkurense van. A bikafejből csalogánydal csattog elő – a bika verseket ír. De nem csupán személyeskedtem, általános igazságok is foglalkoztattak. Például: „tehetség, elnyom a nagy? A kicsi még jobban! az gyűlöl csak!” „Homo homini lupus?” Nem egy lupus, nemcsak H. Z. volt az én farkasom, hanem egész falka; és minden tagja egyenesen dicsekedett vele, hogy ő jobban tud. Vezekeltem régi tökéletlenségeim beismerésével, és őket, akiket bitorlónak éreztem, felszenteltem főpapi ornátusomban, én, saját magam! És még mindig nem látták, mit mondok, teszek. S ezek után a méregpoharat ajánlottam magamnak, gaz Szókratésznek.


292. Sírfelirat1003 – Harmadik személyben teszek különféle állításokat valakiről. A valaki (a költő maga) véges-végig sehol sem szerepel mint alany, legfeljebb az 1. számú 3. személyű mutató névmásban. És minden hatodik sor ismétlődő zárószavában, amelyik így hangzik: „az egyetlenegy”. A két első „egyetlenegy” után pont van, a harmadik után felkiáltójel. – A legkitűnőbb sírfeliratnak.


293. A cigány benned – Egy közbeszóló vers, kivételesen jókedvű, egy koranyári kirándulás emléke Nagyklárával. A Látó-hegyen voltunk, ebéd után a tisztáson a kocsma mögött üldögéltünk, és ott láttam, hogy észre se vett lyukacskák251ból vagy harminc tücsök sütkérezett ott köröttünk és minden mozdulatunkra elriadtak. Innen a láthatóan friss rajzrészletek. A végén magamat biztattam, hogy szeressem az ellentéteimet, vagyis a jókedvű embereket.


294. Zene – Az előző vers a dühöngő keserűség síri témáiból jó átmenet volt Wagnerbe, a muzsikába. Az 1956-os Válogatott versekben ez a vers Zene helyett Walkür címet kapott, mert bár talán még jobban illenék rá a Tristan – nem akarom végigmagyarázni az egészet, hogy hogyan válik láthatóvá a hangszerekből kiidézett hang, hogy miért van egyik túlvilág és talán több is, meg hogy miért gyártható az agyondicsért zenekari lüktetés, hogy a Kint a külvilágot jelenti – , elég az hozzá, hogy én ezt a verset, meg az utána következő két társát nagyon szeretem és méltó társdarabjának érzem az önfeledkezés, a teljes ábrándbaveszés, a teljes szerelembeveszés egyéb ilyenféle ábrázolásainak a Tücsökzene versei közt. Például nagyon tetszik az a sor, hogy „s keretezni szárnyas képeidet”, „harsonák, villámtornyaitokat” és „sejteni az imbolygó tudatot”.


295. Mint a szerelem – Csak e tiszteletlenség leplezésére beszéltem muzsikáról és lélektanról. A teljes mámort, az olyan időt magasztaltam, amely megállva is túlcsap rajtunk, az álmot, amilyet gyermekkoromban a balassagyarmati túlparti réten (Tutajon, 73. vers) a deszkaajtón éreztem, amely a füvek és a sárga ösvények fölött ringatott a húsvéttáji árvízen… Azt idézte ez a sok zenei emlék, a boldog megsemmisülést vagy a tudatos vagy féltudatos nemlétet. Olyan drága dolog ez, mint az az érzés, amely engem a szerelemhez fűz.


296. Nincs értelme? – Amikor ezeket a zeneverseket írtam, minden szerelmi tapasztalatomra együtt gondoltam, szükségképpen a lelki és testi eksztázis teljességére, de azért mégis – szintén szükségképpen – A huszonhatodik év hősnőjére: azt tegezem bennük. Az első sorban a „Neked sincs” kifejezés nem azt jelenti, hogy ő is bolond, hanem hogy az az érzés, amely betölti s amellyel engem betöltött, már elemezhetetlen, megfoghatatlan, értelemmel megközelíthetetlen. A „begubóz” és „lehámoz” szavak itt fordított irányban ugyanazt jelentik: ami valami finom fátyollal borul érzékeinkre, éppúgy új változtatásokat teremt érintkezéseinkben a külvilággal, mint aki egy ilyen réteget elvesz, vagyis lehámoz. Ezt csak azért említem, hogy efféle látszólag üres vagy ködös kifejezéseket nem „hasból” csaptam oda, hanem nagyon is meggondolt sűrítések eredményeképpen; több effélét már nem fogok így elemezgetni, az olvasók találják ki. A fuvolásnak „az a kis fáradt remény-mozdulata” határozottan a Tristan III. felvonásának ismert dallama a szomorú pásztordalból. A „szikra-szökőkút” már a rá következő vidám pásztordal (nem pedig a „tűzvarázs”). Most 6-8 sor a zene és a szerelmi mámor rokonságát festi, közben visszakapcsolva, úgy rémlik, a nyitány 252versek valamelyik sorába. Aztán a gondolatmenet folytatja a vers legelső sorát, keresi mindkét dolognak (zene és szerelem) az értelmét. A végén befejezetlen mondatok, dadogó szavak vannak csupán. Remélem, nyilvánvaló, hogy ama kérdés: „van szótára?” – a kihagyott genitivusba teendő – főnevét kitalálhatja az érző olvasó; a szó olyasmi, mint: „szeretkezésnek, párzásnak, csóknak, Istennek”. Erzsikét itt neveztem először (?) istennek, a verszáró Te használatával.


297. Örök változás – Az örök változás itt a lelki és szellemi szüntelen hangulatingás. Arcodat = létedet, amit képviselsz, a jelentésedet. A hatodik sortól a tizennegyedikig a magamon észlelt egyre bonyolultabb, bár teljesen érthetőnek megmaradó stílusfejlődés jellemzése folyik. A Kezdet = a Teremtés. A főnévragok = sokat gondolkodtam a gerundiumokon akkoriban, a jelzőkbe boruló ige pedig a participiumokra utal. A többi az érzelmeket megfoghatatlanságukban pontosabban kifejező képgomolygások illusztrálása. A Titok (itt) és a Fény, „ama Vaké” = Isten, a Miltoné. Az egész vers a boldog dicsekvés mellett mégis egy kissé mentegetőzés és magyarázkodás az állhatatlanságom miatt.


298. A legédesebb1004 – Ez a vers, de főképp a címe, nagyon fájt Erzsikének. Máshol mintha elmondtam volna már, itt tehát csak utalok rá: B. Giziről szól, és a részletei, a kérdése, az erkélyjelenet (kissé módosítva), a kádjelenet, a „pikáns” kifejezés provokáló volta és minden egyéb (a versből) megtörtént. Többször megcsókolt (arcon), gyermekmódon kiszolgáltatva viselkedtem vele, de mindvégig – az ő haláláig – tartottam magamat. Egészen bizonyos, hogy átlátott rajtam, és hogy provokált. Erzsike e miatt a vers miatt meggyűlölte a Tücsökzenét. Én viszont ifjúkorom hálájaként A huszonhatodik év egyik versében – indifferens vonatkozásban – megemlítettem többek közt a nevét.


299. Jób – Sebeim mindig voltak bőven, itt azonban a közvetlenül a II. világháború előtti és utáni új sebekről van szó. Ennélfogva az elhelyezése ennek a versnek tulajdonképpen már az új világ ábrázolatai közé illett volna. Óvatosságból tettem ide. Jób természetesen én vagyok. Úgy éreztem, Isten maga vétkezik saját maga ellen azzal, amit velem a politika csinált (és az írók tűrtek). Az „annál dicsőbb feltámadás”-ról a 44 utáni időkben talán egy évig is voltak rendszeresen visszatérő álmaim. 1956-ban aztán megjött.


300. Gyöngeség1005 – A verset Igalban írtam dr. Baumgartner Sándor orvos barátomnál, akivel az ostrom után ismerkedtem meg, s akinél később is sokat nyaraltam. Szép, nagy kertben álló pompás házukat ampelopszis futja be, ott zsongtak májusban vagy júniusban a méhek. Az ellenem acsarkodó gyűlölet egy költő-egyetemi tanártól, egy szavalóművésztől és egy később lecsukott fő253szerkesztőtől szított agitáció aljas következménye volt. Örülök, hogy keresztény mivoltomat kimondtam, és véleményemet, hogy ők vétkeznek ellenem. A verset a méhzümmögés fogja keretbe, amelytől az egész ház zsongott. Tudatosan utánoztam benne egy híres Tennyson-sort: „and murmuring of innumerable bees”. (A Princessben van.)


301. Ra Isten – Látom, itt már kezdett tudatosan feltűnni az a jelkép bennem, hogy a forróságot, a déli napot valami elérhetetlennek ábrázoltam. Itáliát, Egyiptomot, a fényt, ellentétben a borzadállyal, az északkal, a hideggel. Itt még csak halvány előjelként jelentkezik, ami 30 éven át amúgy is jelentkezett. Későbbi verseimben nagyon sok a szimbolikus hideg-meleg beszéd. A „nyári Alföld”-ben „velük rokon” a rekkenő hőség volt. Ra Isten = az óegyiptomi Napisten.


302. A Földközi tengeren1006 – A tizenhatezer tonnás Victorián mehettem a 30-as évek elején Miklós Andor jóvoltából (nekem adta a neki, vagyis Az Estnek küldött szabadjegyet). Ahogy a Délivasút pályaudvarán feltettem lábamat a hálókocsi lépcsejére, attól kezdve semmit sem kellett magamnak fizetni, hanem az Olasz Egyesült Hajótársaság vendége voltam. Ez volt egyetlen kényelmes külföldi utam. Triesztben induláskor minden elképzelhető zeneszerszám, beleértve cigányhegedűt, dómharangot, színházi triangált, gyárkürtöt, nagy, kicsiny és legkisebb hajók szirénáit és utcagyerekek sípjait, minden megszólalt, és öt percig szólt egészen megmámorosodva a saját gyermekes örömétől. Nagy hajóépítő városokban mindenütt ilyesféleképpen ünneplik egy-egy nevezetesebb hajó vízre bocsátását vagy első útjának kezdetét. (Szűzbeszéd mintájára szűz utazás!) A többit elmondja a vers. Örültem Kréta látványának, hegyeinek vonala épp olyan lendületesen karcsú volt, amilyennek egy diákkori Odüsszeia-könyv régi romantikus illusztrációi mutatták és megkívántatták. Csak a hajónk maradt „emberi”, tudniillik emberi mű, gyártmány az elemekben. A nap igazán isten szerepét tölti be a tenger magányában. A tenger azért kapta a 16. sorban jelzőnek a fűrész főnevet, mert a láthatár hullámzott. Érdekes volt az éjszaka rendkívül gyors leszállta.


303. Egyiptom felé1007 – Kettős mitológia: az egyik a görög-latin természeté, amelynek itt teljesen ki voltunk szolgáltatva, a másik a modern mechanikáé, amely szintén isteni, s amelynek szintén ki voltunk szolgáltatva. Egyiptomban, Alexandriában jártam, Kairóban, Saccarában időztem. Rengeteg mindent láttam, utólag is sok mindent hozzátanultam. Három újságcikkem jelent meg az útról, egy-egy Az Estben, Pesti Naplóban, Magyarországban. Idevágó versek az Összesben: Első éjszaka Kairóban és Sivatagban.

254

304. Vers a pódiumon1008 – Nagyon szép versnek tartom. Igen kis mértékben szerepet játszott a pódiumi képben Palotai Erzsi, Péchy Blanka, de elsősorban és főképpen Simonffy Margot.


305. Ketten a strandon – A megverselt darwinizmus, csak úgy odavetett széles sávokkal megfestve és „kapásból” vett részletekkel és hasonlatokkal. A vers első fele vízi ősömről szól, és belőle hozzám. A második fele egy abbáziai strandolásból indul ki és visszamegy a kezdő Hal-Őshöz. Lángoló páfrányok = fülledt nyárban átmelegedett páfrányok. Isten bizony – a Nap érdemli meg legjobban az isten-tiszteletet. – Az utolsó sorral meghálálni igyekeztem valamit annak az ősszörnyetegnek.


306. Cila – Cila egy fehér cica volt, már nem tudom, hogy miért kaptuk Bajor Gizitől, aki talán Wertheimer Klárától szerezte be. Több neve is volt, mint amennyit az első sor említ. Mindnyájan nagyon szerettük, legalább 10 évig élt velünk. Emlékszem, hogy a Volkmann utcai lakásunkból, ahonnan nem akart, nem mert kimenni, spárgával a nyakán vittem sétálni. A 3. és 4. sor kettőspontjának jelentése: s ez olyan helyzet, mint amikor… Kétféle színű volt a két szeme. A leírás részletei a könyvtárszobámra vonatkoznak. A háború alatt szörnyen félt a légitámadásoktól, a repülőgépek orgonabúgásától. Egyszer kivittem (majdnem hogy megint madzagon) a nyitott teraszunkra, amikor Pestet bombázta egy nagy raj gép. Én rendszerint nem vonultam le a pincénkbe. Látva a cica különleges, szinte misztikus félelmét, meg akartam figyelni, hogyan viselkedik, ha nincs módja az első emeleti zárt térről elmenekülni. Hát a boldogtalan mégis menekült: egy nyári asztal alá bújt. Utóvégre, gondoltam, ha én kockáztatom a bőrömet, téged sem kíméllek erre a pár percre. Az ostrom alatt a pincében folyton az ágyak alatt tartózkodott, és soha ki nem ment az udvarra. Átvészelt. Egyszer azonban nyoma veszett, még a pinceidők alatt. Nyilván katonák lőtték le játékból, vagy szomszédok megették, nyúlnak.


307. 19381009 – Csak a 12. sor mondja ki, hogy a száz-százötven verssel előbb sokszor megemlegetett tiszabecsi Mihály papról van szó. Ekkor Csaholcon, Északkelet-Szatmár megyében lelkészkedett, és már esperes volt. Üdvözlő megszólítása a 112. vers „Isten hozott, szerelmetes öcsém!” – megszólításának változata. Nagybátyám szerette százötven-kétszáz évvel ezelőtti stílusban fogalmazni a leveleit és családi feljegyzéseit. Esztike = Sáfár Eszter, a második felesége. A vers annak a látogatásomnak töredék emléke, amelyet a háború kitörésekor vagy az idő tájt tettem nála, félve, hogy behívnak. Attól kezdve még egyszer láttam: ő jött fel Pestre, egyházi konferenciára. A Tücsökzenéről nem tudott; a világon ő örült volna legjobban, hogy szeretett unokaöccse ilyen családi krónikára volt képes. (1944–45-ben halt meg.)

255

308. Rémület1010 – Ezt a verset a gondolat bravúros megszerkesztése miatt írtam, rémíteni akarva a népeket ilyen nyílt és vészes indítással. Ide kompozicionális okok helyezték. Az összetapadt csigákat ugyanis egy évvel az ostrom után láttam annak a kis temetőnek az árkában, amely mellett Beczkóy Józsika (és Ágnes) barátomhoz menet el kell haladnunk. Az „egyebek, Én, Te” felsorolásban a „Te” szükségképpen Erzsike volt.


309. Nem és Igen1011 – A fülkében csak én voltam és egy előkelő barátnő. Akkor még nem tudtuk, hogy szerelmi barátok is leszünk. A találkozás nem volt előkészített. A foglalt fülkét a név és a kalauz utasítása megvédte attól, hogy más utas is beszálljon. A kíséret induláskor kiszállt. Előzetesen egy vagy másfél évvel koncerteken találkoztunk, illetve ott mutattak be. Arról, hogy barátnőmről már gyermekkoromban hallottam, sőt képet is láttam róla, amint az édesapja mellett áll egy vasárnap délelőtti söröző-népünnepélyen, már volt szó: romantikus gyermekrablásnak volt annak idején szenvedő hősnője (szülei közt). Hát engem, megvallom, vonzott a jelenség érdekessége, gyerekkori romantikám, a helyzet teljes újszerűsége. Féltem is tőle, és nagyon meseszerű volt az egész. Neki már sok és sokat emlegetett barátsága lehetett a férjén kívül is. A fülkében, ahova véletlenül nyitottam be, mihelyt magunkra maradtunk, szóvá tettem, hogy én mint debreceni kollégiumi diák, 1848–49 miatt nagyon elfogult vagyok a családja ellen, és ezt kifejtettem. A válasz az volt: „Ezt nagyon megértem, magam is így volnék vele, de én nem az említett családból való vagyok, hanem…” És kifejtette a számomra ismeretlen tényállást. Az elbeszélést itt most abbahagyom, már szóltam róla, és még fogok. – A versről még annyit, hogy két ember, aki a vonatban véletlenül találkozik, két szerelmes, tart egymástól, van oka a legteljesebb tartózkodásra, a kölcsönös vágy azonban erősebb, és mikor sok óvatoskodás után a kék parton, vagyis a Balatonnál elszakadnak egymástól, már biztosan tudják, hogy valami lesz köztük. – Az utolsó sor „igen”-je nyomatékos válasz a 6. sor „nem”-jére.


310. Nem igaz!1012 – A különleges viszony teljes kibontakozása, igen vastag fátyol alatt. Rendkívüli játék leplezte a dolog komolyságát, a sok bolondos kép azonban mind valóságot takart. A különleges körülményekre és lehetőségekre csak egy példát, amelyről a vers maga nem is szól: a nő egyszer – egy olvadásos februári napon – egy óriási vadászzsákot hozott ki velünk egy hegytetőre, egy erdei tisztásra. Még a medvebőr simogatását is éreztük magunkon. A vég teljesen a mesébe oldja az egész kapcsolatot. A viszony mintegy másfél-két évig tartott és a háború szakította félbe. Azóta nem láttam, de sokáig leveleztünk. Olyan volt, mint egy boszorkány és egy tündér együtt…

256

311. Felejteni? – Az első együttlét teljes érzelmi összefoglalása (Erzsikével) és valószínűleg – kikerülhetetlenül – fölfűtése közben támadt hasonló érzésekkel, tapasztalatokkal. Legszebb verseim egyikének tartom, igen nagy lélegzetűnek. A 15. sor itt is csupa egy szótagú szóból áll.


312. Emlékszel? Mire?1013 – Folytatja és részletezi az előző vers első sorát. Az „emberi” = ellentéte a pár sorral előbbi „isten gyönyöré”-nek. Remélem, lehet érteni, hogy a „félrecsúszott” szónál a két szerelmes rövid időre elalszik. (Ez is Erzsike.)


313. Utaztunk1014 – Folytatása az előző versnek. Homályos gondolati háttere van a külső testnek, nyilván magát a testet kell érteni rajta, ellentétben a lelki testtel vagy érzelmileg nagyon telített állapotú testtel. A „tegnap” = közelmúlt. Az Erzsébet királyné-albumot (Balassagyarmat) már többször emlegettem: az szabta meg számomra leginkább, hogy milyen szemek vonzzanak később. (Erzsikére vonatkozik itt.) Emlékezet = bizonyosfajta energia.


314. Egymás burkai – A szerelmi egyesülés egyre bonyolultabb elemzése, kísérlet annak az érzésnek a leírására, melyben az egyesült szerelmesek kölcsönösen a másiknak (is) érzik egymást, magukat. A részeg képzelet, amely különben is vágyik ilyen érzésekre, hajlandó a nőt átölelőnek érezni, azt, ami őt öleli át.


315. Kettős hazánk1015 – Bizony, csak így érdemes összebújni. Még mindig nem tudom (1957), mit éreznek ilyenkor a nők. Úgy látszik, a szemérem az ilyen közlések teljes bizalmasságát a legokosabban is gátolja. A „lángnyelvek” = bibliai, pünkösdi célzás. A zárósorok képeit nagyon sok más versem is érintette.


316. Karszt, éjfél – Emlékvers arról a dalmáciai utazásomról, amelyet Lócival tettem és amelyről az Összes versekben van egy másik változata ennek a témának (az első). Itt jelentkezik először a II. világháború. A lelki szituációt a régebbi versnél már bizonyára ábrázoltam.


317. A neved1016 – Erzsikéről szól, de az aktualitás nyilván összekeverte kissé azzal a nővel, aki a vonatfülke leírásánál már szerepelt. És a képzelet azzal, akire „még gondolni sem szabad”… Egyike legszebb szerelmi verseimnek, az egész egyetlen lélegzetvétel.


318. A Százegyedik Szúra – A Szúra tudvalevőleg a Korán fejezeteinek arab neve. A tücsöktéma keveredik benne a szívbaj aggályaival és a közelgő világháborús összeomlás félelmével. Rendkívül tetszik e három téma egybefűzése és 257az öt utolsó sorban a fény- és hanghatások, illetve a gondolat szimfonizálása. A „Kopogó” – a Koránban a Százegyedik Szúra mohamedi elnevezése. (Lásd: 323. vers.)


319. Gyönyör – A Gyönyör uralkodását rajtam és sokszori emlegetését a verseimben Erzsike az élete vége felé többször kifogásolta. Ez a vers arról a mámorról szól, amelyet őtőle kaptam. Az első-második sorban levő zárójeles részmondat kérdőjele csupán általánosabbá kívánta tenni a személyt és bizonytalanabbá. A versnek van bizonyos érzelmi rokonsága a diákkor végi, 225. számú Gyászzenével, annak az elejével. A tegezett személy persze a megszemélyesített szerelem. Talán a legegyetemesebb erotika-ünneplés, melyet valaha írtam. A szerelem csúcspontján kedvesemmel meghalni revolverlövéstől, képzeletemet mindig csábította, és most is megtenném, ha egyvalaki társulna hozzám.


320. Sorsok és nézők – A vers sokrétű élmények sokrétű összefoglalása. Három négy-négy sorra tagolódó résszel kezdődik, kezdőszavuk: 1) őrségen, 2) menetoszlopban, 3) robot. Katonai és szerkesztőségi komor helyzetek a háttérben. A harmadik részt összekapcsolja az ismétlődő három félsor: „Éj, koromsötét”. Hogy hosszú éveken át folyton katonáskodnom kellett a háborúban, a lőszerkezelő oszlopnál, azt már többször említettem. Végül Csathó Kálmán ajánlott be olyan katona-újságírói beosztásba, amely minden időbeli terhessége mellett is lógásnak, sőt üdülésnek számított az addigiakhoz képest. Nem tagadom, irigyeltem azokat az író barátaimat, akiket nem fogtak be. Ha tudtak volna rólam, barátaim közül több elérte volna részemre alacsonyabb szinten azt a bújtatást, amelyet rangosabb ismeretségek nem tudtak vagy nem akartak elérni. Az utolsó sorok, mint ma jólesően látom, szinte bocsánatot kérnek irigységemért azoktól, akiknek „sikerült” megszabadulniok. Az utolsó sor egy orosz közmondás összehúzása: senki idegen nem tud belülről érteni bennünket.


321. Közös sors1017 – Főhajtás a sors és a közösségi belátások előtt. Tulajdonképpen kibővítése kissé egy versemnek, amelynek az Összes versekben Egyenruhában a címe.


322. Légiriadó1018 – Egy dunai hajókirándulás emléke 1943, vagy inkább 1944 nyaráról. Cikket kértek tőlem egy akkori német folyóiratba. A Magyar Duna vagy valami hasonló című lehetett, amit írtam, és nagyon büszke voltam rá, hogy olyan rendesen, nekem megfelelően sikerült megoldanom a feladatot. Most jut eszembe, hogy a kis próza előzetesen megjelent az Új Időkben. Erről a nyugodt utazásról írtam, átérezve a ringató fehér környezetet, a hajót és az idilli Dunát, meg a parti otthoni fekete és már borzalmas világot. A hajón 258egyébként egy barátnőnkhöz mentem, Tahiba (Gombaszögi Fridához, de lehet, hogy a tahi emlék kissé régebbi). – A légiriadó csakugyan utolért a hajón. Az utolsó sor szerint (s a valóságban is) ekkor már nemegyszer kívántam a megsemmisülést a jövő félelme miatt. A Rettenetes Év az az 1944/45, melyről a 112-es versben Mihály bácsival kapcsolatban már szóltam. – Amikor a Tücsökzenét első kiadásakor cenzúrázták a minisztériumban, valami kisebbszerű szívességet tett vagy idevágó tanácsot adott erre a versre vonatkozólag Mihályfi Ernő volt szerkesztőtársam és akkor miniszterféle politikus. Várható támadásokat kellett kivédeni.


323. A Kopogó! – Pár verssel előbb említettem, hogy a Kopogó egy Szúra a Koránban (a százegyedik). A vers háromnegyed része a rövid és nagyon szép fejezetet parafrazeálja rímes ötös jambusban, s közben megtűzdeli egyéb mohamedán mesékkel, amiket már nem tudom, honnan szedtem (Zem-Zem forrás; a hurik naponta megújuló szüzessége). Az utolsó 4–5. sor ritmusváltására és hangfestő igyekezetére is felhívom Íródeákom nagybecsű figyelmét. Ez a hangfestő rész az én lelkemben jelképesen a Budapest elleni végső légitámadások és az ostrom ágyútüzének leírása helyett áll itt.


324. Temirkul Umetoli1019 – A név egy kirgiz poétának a neve, aki a Volkmann utca 8. számú ház pincéjében két orosz tiszttársával együtt nemegyszer megmentett bennünket másféle rossztól és magától a haláltól vagy az öngyilkosságtól. Pincebeli revolverharcban saját megtévedt ittas közlegényeikkel szemben el is eshetett volna. Az egész ház rendkívül sokat köszönhet neki. Temirkul Umetolit akkor mintegy „testvéremmé” fogadtam. Később fordítottam is tőle néhány verset; sajnos igen gyarló költő. Ő beszélt vagy négy-öt ázsiai nyelvet, én európait, de azért csak kézzel-lábbal tudtuk megértetgetni egymást. Három-négy hétig voltunk a védelme alatt. Mikor először betette lábát a pincébe, épp az ajtó előtt álltam. „Turkesztáni? Taskenti?” kérdeztem, megpillantva nagy arccsontjait. Bólintott, örvendezve, hogy tudja valaki a származása nevét és így felelt: „Ja kirgiz poet.” Én viszont őt utánozva saját magamra mutattam: „Ja magyarszki poet.” Így kezdődött az összeismerkedésünk. Egész „irodalmi délutánokat” rendeztünk a házmesterék lakásában. Minderről az Örök Barátaink II. kötetének az előszava szót ejt. Később, mikor Lóci fiam mint válogatott röplabdás Moszkvában járt, az ottani írószövetségen és kirgiz írószövetségen keresztül próbálta elérni ezt az Umetolit (vagy Umetaljevet), azonban sohasem válaszolt. Pedig szívesen láttam volna vendégül házamban akár egy egész hónapra is. Ostrom alatti jelenléte és a személyes hála váltotta ki iránta ezt a köszönő-emlékező verset. Hogy azonban az egész mégis kényszerítő körülmények közt alakult ki, azt egy kis formai elkülönülés259sel jelezni kívántam. Ez abban áll, hogy: a vers 18 ötjambusos sorból áll, mint a többi; azonban (egyes-egyedül a kötetben) rímtelen. Ez az utolsó Tücsök-vers, amely közvetlenül háborús anyagot dolgozott fel.


325. A pohár alja1020 – Összefoglaló és fátyolozott felpanaszolása mindannak a bántalomnak és mellőzésnek, amellyel a demokrácia velem szemben megkezdte az uralmát. Persze, a helyes az volna, hogy embereket soroljak fel és ne demokráciát mondjak. De hát ott vannak – mondjuk csupán ezt – a védőbeszédek az igazoltatások során: rájuk lehet keresni, ha elfelejtenék őket a kortársaim. A méreg alját és hogy fenékig: szókratészi utalás.


326. Két éjszaka közt – A születésem előtti időről van szó, meg a halálom utániról. A feltételezett Istenről úgy beszélek mint arany fénysávról, fénycsíkról a két fekete semmi közt: míg benne (vagyis a jelenben, a tudatomban) úszom, addig élek és egy keveset tudok előre és hátra. Határozottan vallásos vers, csak éppen Isten nélküli.


327. Gombák – Egyik legrejtélyesebb, legösszefoglalóbb, legzeneibben fejtegető és legzeneibben fölépített versem. Arról az iszonyú ájultságról szól, amelybe a háború és az ostrom fagyasztotta majdnem az egész országnak a szívét, és arról, hogy az élet hogy kezdett megindulni a holttestben. Ezért van csak gombákról szó, azok is csupaszok és árnyhidegek; nem az éltető napfénynek a vegykonyháján dolgoznak, hanem a holdfény kémikusai, mindenféle pince- és rothadásszagú, nyirkos, büdös, nyálkás növényi és rovari dögből kelnek ki sápadtan, síron túlian. Ki tudja, milyen halott vagy félhalott erőnek a borzongásai csupán ők, és milyen régi vagy távoli, talán eljövendő gyötrelmeknek az üzenetei, előhírnökei? De azért a lélek, a nagy parazita, amely nem élhet semmin és semmiből, általuk, ezeken a rejtélyes maradék és hulladék életeken, a gombákon által már kezd […] feltámadni, és ezekkel az első, nyavalyás kis teremtményekkel mutatja másnak és magának, hogy van még életlehetőség, ha lidércszerű is; és hogy így van remény feltámadásra. Az élő áramlás keringeni kezd a tudatban, a folyamatosságnak halvány előjelei megjelennek, a környező romokat mégiscsak elparancsolja a szükséges rend, a tiszta formaművészetben jelentkező teremtőerő csak győz a formátlan és piszkos művészet fölött, az eltakarító, takarító, építő elv titka beszüremkedik a vad romboló ösztönökbe, a nők megint igyekeznek tiszták és szépek lenni; és mindezt összefoglalják az első életrezdüléseket bejelentő képzelt gombák, meghozván mindezzel és egyebekkel még azt az örök vigaszt, hogy a háború, a halál, miközben még gyilkol, már kezd valami kezdeti virágokat összeszerkeszteni. Itt tulajdonképpen prózában és más, magyarázó szavakba foglalva az elrejtett verset, még egyszer elmondtam a gombák érzelmi, gondolati és jelképtartalmát.

260

328. Buddhista pokol1021 – Őszintén szólva én néhány barátomra (elsősorban Z. L.-ra) gondolva használtam fel témának egy keleti példázatot. Azt hiszem, buddhista hindu könyvben olvastam, már nem tudom, hol. Egy elképzelt és hegyvonulat nagyságú szörnyeteg mindenféle pompás ételnek és italnak paradicsomában (hús-, méz-, tejszín-, kalácsrétek) él. A szörnyeteg rettentően falánk és éhes. Buddha megjelenik nekem, és bemutatja, hogy mi az a szörnyeteg állat. A hiúság! Sírva él és szenved és fal a paradicsomban és szuszog. Büntetése tudniillik a szája, az, hogy egy folyton vékonyuló és végül cérnaszálban végződő ormánya van, azzal szívja magába az eledelt, de a szája még a fonál végén is csak tűfoknyi kicsiségű. Rendkívül mély és elképesztően groteszk a gondolat, de tökéletesen igaz. Nem értem, miért nem szerették meg, miért nem fedezték fel olvasóim ezt a verset. Remélem, az új budapesti egyházközség főpapja, Fazekas László textusnak használja majd egy prédikációjához. Buddha a nem részletezett elképzelésem szerint úgy kísért a buddha-pokolban, ahogy Dantét Vergilius a keresztényben.


329. Az Árny keze1022 – 1946-ban (?) Ózdon voltam a református papnak, Dóczy Antalnak a vendége. Összehozott számomra a gyári munkások nagy kultúrházában valami irodalmi estet, melyen verseimmel és fordításaimmal szerepeltem. A miskolci színtársulat hölgyei és urai közül elég sokan felléptek a kedvemért. G. Szabó Kálmánné két svihák fivére, ózdi szerkesztők és némiképp hangadó emberek akkor szintén a javamra dolgoztak. Ötszáz forintnál több tiszta bevétel maradt. Az est után még vagy tíz napig, két hétig Ózdon laktam, egy idős református parasztasszonynál. Az akkor aktuális Tücsök-verseket írtam, mintegy húszra becsülöm ma az ott születetteknek a számát. Ennek a versnek közvetlen kipattantója az volt, hogy Dóczy Antalné, Piroska, aki, azt hiszem, hogy fölszentelt lelkész, egy vasárnap délután az ózdi templomban istentiszteletet tartott a férje helyett. A kezdő sor volt a Bibliából vett textusa. Még berzenkedett valami bennem Jézus ellen, innen a „vedd emberinek” tanácsa, amit persze én teszek saját magamnak. Ezen az emberi (és nem isteni) mivolton át összebékült bennem Buddha és a Másik; és az összebékülésben nagy szerepet játszott az üldözöttségem és a kezdődő öregségem, világi egyedülvalóságom. (Dóczy Tóni és Piroska Belgiumban és Franciaországban református magyar szórványok összetartásán dolgoztak, ez hozta őket össze. A férfi előzetesen Észak-Amerikában, vad helyeken élt, nem tudom, hány évig, prériken lovagolt száz kilométereket stb. Budapesten az egyház túlságosan szocialistának tartotta, ezért az Auguszta-telepi fél- vagy negyedbandita-népségnek tette meg lelkipásztorává. Számtalanszor „ökölharcot” vívott a „híveivel”, de megnyerte tiszteletüket és szeretetüket. Kifogyhatatlan élménykincstára van a „Lumpenproletár”-világból.)

261

330. Bíztató a tavaszban – A Tücsökzenében ez a versem tükrözi legláthatóbban azt a tömeghatást, amely – akár képzelt, akár nem – megszállja az embert, ha nagyon kitartóan és nagyon sokan ellentmondanak annak, amit ő magáról és a világról igaznak tart. A lélek ilyenkor kezd hajlamossá válni arra, hogy átvegye ellenségeinek igazát. Én is próbáltam vállalni a szenvedést, sőt a vezeklést és a vezeklés rám fogott indokainak legalább egy részét, biztattam magamat a bűnbánatra, remélve, hogy így könnyebb lesz elviselni, amit muszáj volt. Ez a vezeklésvágyam egybeolvadt a megbocsátásvágyammal az emberek iránt, ahogy a tavasz a természetet feltámasztotta, úgy próbáltam nézni én is Pest és a vidék talpra állását, nézni, amit tudtam, jónak az új világból; ezt erőltettem, együttműködést a jó ügy érdekében és a szeretet jegyében. Tehát ez a vers mintegy társa vagy folytatása az előzőnek. Hangulati demokrata „megtérésem”-ből azonban aztán nem lett semmi, annyira elborzasztott tőlük újra meg újra az akkori sok-sok hazugság és gyűlölködés.


331. Nyár1023 – Volkmann utcai lakásunk nagy teraszára 945/46-ban még felhallatszott egy szomszéd vendéglő (azóta megszüntették) cigányzenéje. Egy különlegesen szép nyári estén hallgattam a nótákat, melyeket egyébként nem szeretek, ebből indult a vers. Az ég felhői mintha rézvörös pajzsok lettek volna. Átmenetileg megenyhült hangulatban voltam az ellenséges világ iránt, majdnem hogy szeretni akartam ellenfeleimet. A cigány azt játszotta, hogy „Lement a nap a Tisza járásán…” Ennek a ritmusára indult a vers, ami némi ellentmondással jár, lévén a nóta tíz ereszkedő ütem, a Tücsökzene versei pedig csupa hímrímes ötös jambusok. A kettőt össze kellett békíteni. A két első sorban meg is indul a 4+4+2-ős ütemezés, persze emelkedőben; ugyanígy az utolsó 4 sorban, az utolsó sor pedig már szó szerint idézi a nóta zárósorát. Tehát átveszi, illetve az előző sorok egész hangulatszuggesztióját úgy-ahogy fölhasználva, az ereszkedő ütemet, melyben az utolsó szó az, hogy „tőle”; igaz, hogy ezt népiesen úgy is lehet mondani, hogy „tüle”,ami tiszta jambusi végződést tesz lehetővé. – Eszembe jutott közben az 1920 körüli általános hangulat is, a kivándorlások vágya az írók közt, így került a versbe Tazmánia említése, amit sokszor hallottam Tóth Árpád szájából.


332. Hála1024 – Akkoriban a Volkmann utca és a Szilágyi Erzsébet fasor kereszteződésénél nem barakk-boltok és barakk-szeszmérés álltak, hanem szabad füves térség volt csupán. Néha nagy nyárban ott is heverészgettem. Ott gondoltam – többek közt – a kairói utazásra, és a múzeumbeli énekesnő-múmiára. A múmiák tekercskoporsóján az arc rajza mindig olyan nagy és lótusszerű. Arról mindig akartam írni, arról a régi időről. Most beolvasztottam az aktuális mondanivalómba. Az „egykori homok”: egy nyáréjszakai emlék a gizehi piramis körül: a 262forró homokban egymagam feküdtem úgy, mint ekkor a füvön, és nem messze tőlem egy angol utaspár hozta ki és húzta fel a gramofonját. Tánczenét játszottak. A jó hangulat (a kedves emlék miatt), amelyben az egész életet csak „játéknak és butaságnak” minősítettem. – Az egész vers különben egy hosszabb költemény alakított része, az egész a Válaszban jelent meg.


333. Galagonya – Legbonyolultabb és szinte legviccesebb verseim egyike. Formai érdekessége, hogy a páros rímelést itt aaabbbccc stb. rímelés váltja fel. Az egész a növényvilágról (véletlenül épp a nekem virágzás és termés idején egyformán kedves galagonyáról) szól, és kapcsolatot fejt ki a növények és a termeszek zárt élete között… Ez különben mindenre áll, aminek bőre, elhatároltsága van… A 13–15. sorhoz: a bokor „ritmikája” ágbogas, hiszen saját maga is csupa ág-bog, és évente azt ismétli meg, azt növeli meg; maggá pedig azzal „lassítja” „a Nap roppant taktusát”, hogy ami naprendszerben egy esztendőnyi földkörpálya, az a növény életében egy mag nagyságú kör. Így vesz részt a mindenség közös táncában a galagonya is.


334. Játszani – A megszólított „Öreg” én vagyok, aki pedig hozzám szól, az pedig a katona, aki Arkhimédészt végül is leszúrta, mikor az tiltakozott a körei megzavarása ellen. A leszúrás a versben nem következik be, Arkhimédész elutasító mozdulata a zárósor.


335. Kérdezhetek? – A vers konstrukciója tudomásom szerint páratlan: tudniillik csupa-csupa kérdésből áll. A kérdéseket kérdés, a válaszokat is kérdés érzékelteti. Rendkívül nehéz volt megírni. Értelme az, hogy az író szinte a világhoz vagy a világot képviselő embercsoporthoz, hozzá közel állt különféle nőkhöz fordul, és próbálja megérteni azoknak az életét és a magáét. És a végén rájön, hogy még kérdezni sem lehet! Mert a válaszok csak fokozhatnák a tévedéseket és a szomorúságokat. Elszavalni tehát olyanformán kellene ezt a szinte szavalhatatlan verset, hogy a ki nem mondott válasz a hallgatóságban egy ki nem mondott és igen sokrétű, sokszínű „nem!” legyen. A részletekhez: egy-két szinte elvont személyen kívül, akiről nem érdemes szólni, annyira általános, számomra láthatóan megvillan Lázár Júlia emléke: „míg éltél, sajnos, nem szerettelek, eléggé”; a ligeti ablak: a debreceni Simonyi fasori ablak; a görög lány legfeljebb annyiban görög, hogy Kató és Ágnes előszeretettel jártak görögös peplonban. Ezeket ködösítésül írtam csak így, és nem akarván benne azt a hitet kelteni, hogy még most is ácsingózom rá. Büszke nagy szeme sem igen volt sohasem; a „könnyes dac” leplezetten olyasmire céloz, hogy esetleg tán megbánta: miért nem énhozzám igyekezett annak idején feleségül jönni? – Aki „elárult” – no, olyan több volt, sok volt. Én itt tulajdonképpen alaptalanul és csak 263versszükségletet véve tekintetbe mégis egy határozott nőre gondoltam: nem volt hozzá közöm, soha még csak nem is udvaroltam neki; azonban egy asszony, aki egy darabig igen ellenségesnek mutatkozott, azt is tudomásomra hozta, hogy „pedig” őt régi társaságunkban átmenetileg nemcsak mint író, hanem mint férfi is érdekeltem. Emiatt a „pedig” miatt került a versbe, anélkül, hogy tudná; a helyén alighanem számosan lehetnének. Hogy akiben a régi önvád még sajog – már nem tudom, kire gondoltam. – „Így jobb lett?” szintén többekre vonatkozhat; a kérdést automatikusan kiegészíthetné, hogy tudniillik más férfival. – A „S te ki vagy?” – olyan személyre utal, akit a vers szerint sem ismerek fel. – Az egész kérdéssor összefoglalása: sírni való zűrzavar minden. A 15. és 16. sor szó szerinti ismétlés az egyik diákkori Tücsök-versből, a 218-as számúból (Verkli). – A zárósorban a „Vége?!” = ti. az életnek, mindennek? – Az utolsó két szó jelentése természetesen az, hogy „nem kérdezhetek”.


336. Nemzedékek1025 – A vers a nemzedékváltás idejét 15-20 évnek fogja föl. Rokon vele az Összes versekből a Glóriás asszonyok és a mellette levő Hervadó asszonyok. Mindenkin udvariasságból elhallgatott megdöbbenéssel vettem észre időnkint az idő rombolását; a jelen esetben B. Z.-né Erzsikén.


337. Nincsenek1026 – Valahogyan társverse annak, amelyiknek a Tücskök közt Bodzafa a címe (285. sz.). Csak ez nem arról szól, hogy én nem vagyok a magam helyén, hanem egyéb barátokról és ismerősökről, azokról, akik az idő, a halál vagy nagyon megváltozott körülmények miatt nincsenek vagy úgyszólván máris nincsenek. – „Ott” = ahol szoktak lenni, ahol lenniök kellene. – A kéjes szűz = egy aránylag fiatal barátnő, legutolsó abbáziai utam ismeretsége. Repeső szobor = mert a tengerparti sétányon állva maradt leginkább a szememben, és a ruháját lobogtatta a szél. (B. Magda, most Londonban van; egy idő óta megsértődött rám.) – Háború? = ti. = a háború okozta, hogy…? „A bölcs nagyúr” = ilyen társításban szabad konstrukció, Graf, Rippl-Rónai, Babits, Kozma M. stb. – A jó szívet és a fecsegő vigaszt se tudnám pontosan lokalizálni. – A nyugodt zseni = Móricz Zs., Leányfalun. – Az isteni tragika = határozottan és félreérthetetlenül Jászai Mari. – A barát, aki úgy kéne = Babits és nagyon feltúlozva Oltványi-Artinger. – Lelkek, szellemek? = élőkön kívül régi, kitűnő és jégre tett írók, költők, pl. Baudelaire. – Apály = az időé és a bolsevista korszellemé. Az apály persze távolítja őket tőlünk, akik az időnek még az innenső partján (az életben) állunk.


338. A fehér táj1027 – Egy ismerősöm, Tschurl Ferenc, a Vadászkürt volt bérlője, 945- vagy … a Széchenyi-hegyen levő Golf szállót bérelte, míg tétlenségre nem ítélte kitűnő üzleti tehetségét a kor. Mostanában éjjeliőr, „kondás” meg efféle 264volt, most szívtrombózis utáni állapotban fekszik. A Golfban hetekig ingyen vendégül látott valamelyik éppen üres, de fűtött szobában, télidőben, ami nagyon fontos volt. De csak nappalra, így nem kellett bejelentenie és utánam legalábbis adót fizetnie. Fogaskerekűvel jártam fel. Ebédre arra a kosztra látott vendégül, amit ő és a pincérei ettek. (Nem emlékszem, hogy fizettem-e.) Egy alkalommal az emeletről csak az üres és fehér felhős eget láttam, egy fa az ágai végével még felnyúlt bele. A varjút én raktam rá. És az épp tervezett Tücsök-versek helyett aznap ezt a japános impresszionizmust rögtönöztem.


339. Kandalló előtt – Semmi életadatot nem kell hozzá tudni. Hogy a végső sorokban magamat jelképezem valamennyire, az magától értetődik. Az utolsó sor nemcsak engem mérlegel mint írót, hanem a nézőimet, olvasóimat, a demokráciát is.


340. Évák és Kígyók – Alighanem említettem már valahol, hogy talán V. gimnazista koromban pár napig mérlegeltük odahaza, ne menjek-e Polába, haditengerészeti iskolába. Innen a: tenger. A többi mind érthető. „Ellenségemnek, aki szeretett”: sokakra vonatkozhat 1945-től mindmáig. A végső sorok szerelmi sóvárgása még gazdagabb és bizonytalanabb tárház. „Évák és Kígyók”: beleértendő olyan szerelmem is – változatlanul nem ismerem; és még most is rejtekezik.


341. Negyedik Világ – Összefoglalások verse ez is, az öregedésé, a megszűnésé. A Negyedik Világ = az elképzelt 4. dimenzió. A vers szerkezeti érdekessége, hogy hogyan fogyasztja el, hogyan szűkíti ponttá, hogyan oldja a semmibe a mindenséget, illetve itt a szerelmi kapcsolatokat. A második sorban a „csók” = többekre utal. – „S te” = tudatosan leginkább B. Gizi. – „Tört szilánk” = leginkább D. Kató. – Szépnek tartom innentől kezdve az érzékeltető fogyást egészen a zárószóig, addig, hogy pont. – „Külön álmotok” = úgy értem, hogy ti egy más álomvilágban éltetek, és abból a ti érzelmetek fogyása miatt lassankint vagy kezdettől fogva én is éppúgy kiestem vagy kijelentéktelenedtem, ahogyan ti az enyémből.


342. Cirip – A sok elmaradt tücsökhangulatú kép helyett egy egész éven át tücsköket tömörítő időről, vagyis a saját hangulatomról, a Tücsökzene egyévi írásának során jelentkezett emlékekről beszélek. 30 éve = saját magamat tegezem. – Földvár, jázminok = a megfelelő verset nem írtam meg, itt legalább említem. – Havas és Timon = versek a Tücsökzenéből (is). – Schwarzwald = két versem szól a fekete-erdői nyaralásról, és egy cikkem az Új Időkben. – Marne = 1934 táján járhattunk Párizsban Nagyklárával. – A vég két „sírásó embere” = 265november–december. Az utolsó sor megint az a szép és szomorú orosz közmondás egyetlen verssorban fordítva, amely a mások természetes hozzánk nem értéséről szól, és amellyel a 320. Tücsök-vers is zárul.


343. Föld1028 – Még a Magyarország szerkesztésének idejében nekem kellett egyszer vezércikktémát adnom. Egy éppen akkor készült versemnek a fekete barázdáról vagy miről szóló képét használtam fel kiindulópontnak. A vezércikket Kodolányi János írta meg. Ez a vers is hazafias tárgyú tulajdonképpen; a magyar föld és nép iránti meleg érzésem kevés kimondott megnyilatkozása közül egy. A „benne még” körül valami halvány fausti vagy bibliai utalás ködlik, s valamelyik gyerekkori Tücsök-vers két jambusa: „egy volt a világ”. Az utolsó szó a Föld nevű és a vers szerint már naptávolból nézett csillagot nevezi „hazám”-nak.


344. Valahogy ott – Sok száz vagy ezer év utáni nőkhöz, olvasóimhoz akar beszélni. – A jelenkor hatása benne, hogy feltételezetten „közösséghívők”-ről szól. A „hitetlenek”, a „magamfélék” = a nem kommunisták, azok, akik még „emberek”. – Tündére = egymással nem azonos és csak egymásba mintegy átlátogató „kedves tévedések”.


345. Töredék: A tücskökhöz – A könyv a végét járja, és itt a tücskökön keresztül visszakapcsolódik a nyitányba. Pontos év- és napmegjelölés: 1945. augusztus 14., keddi nap. A telehold az első versre mutat, az őrült muzsika, a szörnyű jókedv, a nappal romjai itt-ott valahol feltűnnek a két versből álló nyitányban egyébként is. Az első este és az izgatott tűnődésben eltöltött éjszaka után másnap írtam meg az első verset. – Ma is töredék = egyrészt mert befejezetlen, másrészt mert hiányos technikával, tudatos filmtechnikával írtam meg, folyton átugorva a megírhatatlant, a későbbi pótlás reményében.


346. Köszönöm!1029 – Az előző folytatása. Életrajzi utalás: „ahogy még sohase, nyomott az élet”; „volt rá elég okom”. – Nektek is, nők. – Buda = Illyés Gyuláék, Baránszkyék és még sokan. – Sóstóhegy = Thomas Ernőék, akik a Tücsökzene megjelenését megérték; a családból már csak a lányuk, Marianne él. Ide számíthatók a nyírségi parasztpárti képviselők közül néhányan, így Mikita ? is, akik a múlt év végén vagy 1957 elején ruhaneműt stb. küldtek. – Békés = dr. Püski Sándorék, akik annak idején a Tücsökzene kiadásában segítettek. – Pest = név szerint nem tudnám megjelölni őket, annyian voltak. – Tahi = Gombaszögi F. – Ózd = Dóczy Antalék. – Igal = Baumgartner Sándorék és Oszkárék. – Patak (Sárospatak) = egy már meghalt dr., egy sereg népfőiskolai tanár; és egy család, ? Erzsike és két lánya; az utóbbiak évek óta pesti lakosok. – Közönségesen = általánosan, egyetemesen.

266

347. Mi még?1030 – A legösszefoglalóbb vers, amely szinte szavanként egy-egy meg nem írt Tücsök-verset pótolt számomra. – Kínai régi filozófusoknál és költőknél a mindenség kifejezésére rengetegszer találkoztam „tízezer dolog” kifejezéssel. A tízezer nő és lány persze nálam csak humoros túlzás, éppúgy a tízezer dal stb. – A Szfinxet tényleg láttam. – A Cuha völgye = 1923 körüli örömöm és emlékem. Tavaly megint a közelében jártunk Nagyklárával. – A bors keresztmetszete = egy szép színes és nagyított kép természetrajzkönyvben. – Svájc = Münchenből és Münchenbe repülve. (Lásd: Reggeltől estig ciklus.) – A távolodó csónaknál Tahira gondoltam, csak épp nem azt, hanem a távolodó partot láttam a zajló Dunáról. – Medúzák Helgolandnál = húsz év óta folyton akarom megírni, milyen finomak voltak, ahogy ott lebegtek könnyű selyemernyőjükkel az áttetsző vízben. – Kalypszó = tulajdonképpen B. Giziről nem írtam meg, amit igazán akartam, bár az Összes versek és a Tücsökzenében sokszor esik szó erről az üres és makacs fantazmagóriáról. – Korčula = olaszul Curzolának hívták, dalmát sziget, Lócival jártam ott, és ott írtam a Dalmácia tücskeihez című versemet, meg azt, melynek címét nem tudom eszembe idézni; eredetileg Illyés Gyulának volt ajánlva a Pesti Naplóban, utolsó két sora így hangzik: „egy őrült fecseg és a másik – nézi a lemenő napot”. – Mosztár = mindkét dalmáciai utazásunkkor néztük a régi római tevehátú hidat és hallgattuk a holdfényes éjszakában a vonatba is becirpelő tücsköket. – Párizs, Titisee = kellőképpen meg nem írt s megismételni hiába vágyott úti emlékek. – Sziriusz stb. = elképzelt fantasztikus utazások csúcspontja.


348. Álom1031 – Sokszor, majdnem mindig altatóval alszom el, 13 év óta. Némiképp ópiumos álmokra is lehet gondolni. A birsalmák az elalvó embernek (vagyis nekem) a szobájában álltak a szekrény párkányán. Azoknak a körvonalaiból alakultak ki a Riesengebierge vonulatai. – A karszti Szkrad = már jó nagy magasságban horvát állomás a budapest–trieszt–fiumei útvonalon, a gyors váratlanul egy negyedórát időzött ezen a kis helyen, nagy, meleg, nyári éjszakában. A két Klára volt velem. Vártuk az ellenvonatot, én leszálltam, az állomás körül bolyongtam. Óriási fekete jegenyefasor vetült az éjkék égre, és telihold sütött akkor is. Semmi más jelentősége nincs a Szkrad névnek, de a helyzet és a táj akkor olyan szép volt, hogy ezt az egy szótagos szörnyű falunevet mindvégig megjegyeztem. – Zöld rózsák vörös sebei = a zöld a rózsák lombja, a sebek a virágok. – A tehénfej a ködben = rövid svájci utazgatásom alatt minduntalan felbukkant efféle látvány a ködben. – 13–14. sor = nyilván erotikus tartalmú lebegések; főleg a „barlangok nyílnak” kifejezésre gondolok. Rendkívül kéjes érzések szokták kísérni főleg azokat a (régebben állandó) álmaimat, amelyekben falakon, üveghegyeken mentem át. – Ott felejtesz valahol = hiedelmem, hogy talán álmomban, észrevétlenül fogok meghalni.

267

349. Valami történt – A most következő négy vers összefüggő zárórészt alkot, tehát ellensúlya a nyitánynak. Lényegében véve egy materialista-panteista megsemmisülés leírt elképzelése. A könyv idei új kiadása részére, amely mintegy szellemi térképet kap a kötet áttekintésének könnyítése kedvéért, azt a címet is kapta, hogy Az elképzelt halál. A tartalom azzal indul, hogy amiként az állati világban, főképp a rovarokéban, tudunk valami „mindennél nagyobb meglepetésről”, amely egyenrangú „titok” a születéssel, ugyanúgy létezhet valami halállal egyenrangú meglepetés, az, hogy bonyolult módon nem halunk meg, hanem átváltozunk olyasmivé, amiről most sejtelmünk sincs. Egyes „szörnyű előjelek” tehát életünk folyamán nem a halállal ijesztgetnek, hanem ezt a metamorfózist jelzik. Régi felfedezésem, hogy ti. „minden halál fulladásos halál”, amit én eszeltem ki a Bajrám ünnepén élményekor (és amit egy későbbi bécsi nemzetközi orvoskongresszus előadásai között meglepetve olvastam a Neues Wiener Journalban). S ugyanígy szuggesztió vagy autoszuggesztió révén hitettem el magammal, hogy a szitakötőlárva módján esetleg én is átváltozom, s az említett fájdalmak azonosak a lárvákéival, akik előzetesen vízben éltek, és azután fulladási érzéseik elől másztak fel valami sás- vagy nádszálon a víz fölé, a levegőre, ahol viszont azelőtt nem bírtak volna lélegzeni… Egyszóval, hogy lehetnek még meglepetések, erre gondoltam, és máris a vízszint fölé mászott lárva mintájára és Milton modorában üdvözöltem Istent a vers utolsó sorával. A költemény háromszor ismétli a ki nem mondott tartalmat azzal, hogy „valami történt”.


350. Búcsú – Eredetileg azt hittem, hogy az embernek, vagyis saját magamnak a metamorfózisszerű halála csak a három utolsó Tücsök-versből áll. Csak mostanában jöttem rá, mennyire hozzákapcsolódik ez a 350. vers az előzőhöz. Az előzőből ez a mostani már csak annyit mond el a misztikus esetből, hogy mindazt én éreztem, és az vedlés volt. Az esetet négy nappal a halálom után mondom el a „kedves”-nek (Erzsikének), közben gyakran hallottam síromon gerlebúgást, ahogy a Volkmann utcai lakás is folyton galambturbékolásban úszik. Ez a négy nap azonban különleges négy nap volt, évtized vagy század, amelyet „háborúk” töltöttek be. Kísérőmön nem látszik az időnek ez a kétféle hosszúsága, és engemet sem lát: arcán még „friss” a bánat, és szava kérdezi, hogy hol vagyok. Mindenütt – mondom válaszul, de misztikusan mondom, e szavakkal: ízenként hárommilliárd helyen. A szám itt nem számít, csak a mérhetetlen változást és fölfoghatatlanságot kívánja jelezni. Ahogy a további válaszok is, képzelt módon föltett kérdésekre: nem tudom még, hogy mi vagyok, talán érzés, talán elektromosság stb., pl. egy helyben álló fény, „Térlakó Fény”. Magam is furcsállom közléseimet és a szubjektív individualizmusra hivatkozva búvok az érthetetlen fátyolok mögé: „a Mindenség is csak egy 268Költő Agya”. – Ettől kezdve már könnyebb dolgom volt a vers írásában: már csak a hangulatot kellett szuggerálni. A „Balaton, ahova kísérőmet búcsúzni kivittem, a földvári kilátó a Durcy-villa fölött. A „szél csókja” voltam Erzsike arcán: ugyanis szükségképpen nem lehettem más, csak meleg libbentése a levegőnek. Hogy a hold a Badacsony felett Földvárról nézve nem kelhet, arra Kodolányi figyelmeztetett; a második kiadásban tehát a hold állni vagy szállni fog.


351. …kilátón… – Közben már át is tértünk erre. Az 5. sor említi a fényhidat a vízen; a lenyugvó nap hídja naponta csakugyan Badacsony felől ér Földváron szinte a lábaink alá, de időnkint a holdnak is van, illetve lehet fényhídja, azokban a napokban, amelyekben forgásai során éppen a Badacsony hegy fölött megy le. (Ezt a sort tehát nem kell kiigazítani.) A következő sorban a „szentséges” szó kezdi (a „szent” helyett) az elmélyülő érzelmességet. – „A lelkem a tér idegei”: a kialakuló átolvadás a végtelenségbe. A környező rétek tücsökzenéjét fortisszimóig fokozza a megsemmisülés vagy átalakulás és a szuggerált búcsú; vezérmotívumként teljes négy sorában ismétlődik a nyitány második számú darabjának egy részlete. „Sződd magadba” és „sződd magad a szövetébe”: itt kezdődik a képzelt „tényleges”, tehát négy nap utáni megsemmisülésem, amely sóhajszerű könnyebbüléssel jár…


352. …a nagy, kék réten… – és itt lép át a mondanivaló az utolsó versbe. A „sződd bele” nekem is szól, Erzsikének is szól, a hallgatóságnak, illetve olvasónak is szól… Úgy érzem, mintha valami zenei metafizikát kommentálnék, egészen fantáziaéletet, amely még képzeletibb is lehetne, de akkor viszont már tökéletes zűrzavar és esztelenség… A külvilág és a belső világ szédült egybeolvadása valami zene és a szívek dobogása szerint egyre teljesebb… Nagyon sikerültnek tartom mint realizmust és fantáziát, az Én szűnésének, megszűnésének érzékeltetését azokkal a szavakkal, hogy „mintha egy gömb fénytág felületén robbanna rólad… ”: ez csak villámgyorsan és ellenállhatatlan erővel történhet, ha egyáltalán történhet. A vers közepe ezután a szerelmi mámornak, a szerelmi egyesülésnek szavaira emlékeztet, arra a 314-es számú darabra, melynek Egymás burkai a címe: tulajdonképpen egymásba halunk, amikor a mindenségbe halunk. A közös és boldog öngyilkosság ez, az a „revolverlövés”, amelyről a 323-as vers szólt. Az egymásba burkolózó burkok játéka folyik itt képzeletben… szükségképpen rejtelmesnek kell lenni a befejezésnek, hogy Vojtina tanácsa szerint rajt ne kapjanak. A „belsőséged”: hentes- és mészároskifejezés. A végtelenné nőtt egyénen belül van már az egész világ… Ez pedig, az emberi bizonytalanság helyett, melyben addig éltem és éltünk, isteni „bizonyságot” ad, és ezen túl a zárójelenet halottja vagy halottai számára a „szférák zenéje” folytatja a tücsökzenét, vagyis olyasmi, 269amit már nem tudunk. – Az egész befejezés elvben olyasmi, mint az Istenek alkonyának befejező zenéje. Ezt ebben a pillanatban gondoltam el így – áthalás a baráti természet végtelenébe.


Itt végződik az 1947-ben megjelent Tücsökzene.

Itt kezdődik az 1957-es Tücsökzene folytatása.1032 Az új kiadást lehetőleg bővíteni akartam, a régi versek, az 1940 és 50 közötti részbe beillesztendő darabokkal, és egészen friss versekkel. Nem volt rá idő és nincs rá lehetőség, hogy konkrét rajzokkal társadalmi hátteret adhassak, akár még csak szimbólumok formájában is annak, amit elmondani talán tudnék, mindenesetre megkísérelnék. Akadály volt eleinte az is, hogy miután a Tücsökzenében 1947-ben magam is „meghaltam” és „mindenséggé változtam”, nem beszélhettem későbbi dolgokról, apám, anyám haláláról stb. Ezt azzal hidaltam át, hogy az egyébként is hasznos részekre tagolást, a könyv meséjének mintegy térképét a kötet elé tettem és az „elképzelt halál”-lal túlléptem a befejezésen. A közéleti (és magánéleti) akadály elháríthatatlan maradt. Így aztán csak „pillanatokat és helyzeteket” írhattam meg, 17 darabot, a II. kiadás számára. Nem jutott idő többre, az év elején annyira igénybe vették az időmet mindenféle kiadásra került munkámnak a technikai előkészületei.

353. Szorongás1033 – A cím teljesen kifejezi a tartalmat, amely a szüntelen és érthetetlen változásokról és fenyegetettségekről mint reklámokról és terméketlen folyamatokról beszél. A puszta kezek gondolatát nagy mesegyűjteményem Zigeunermädchen című kötetéből vettem. Az egészben sok a szándékolt képtelenség, pl. chitin-bőr-kezek, póktündérszörnyek, sohák, mindigek stb. Az elmaradó mene-tekei-ufarzin bibliai utalás.


354. Ars poetica1034 – 1957 áprilisában, azaz nemrégen egy Marika nevű új cselédlány állt be hozzánk. Ügyetlenke szegény, remélem, hamar jobb válthatja le. Nálunk létének második napján történt meg a leírt jelenet. A végén a „csakugyan!” szót olyan naiv megdöbbenéssel kell olvasni vagy mondani, amilyen az ő felkiáltása volt. A vers lényege valahogy az egész jelenetnek (a tartalomnak) és a címnek a kapcsolatában áll, amely egyszerre komoly és humoros. Humorosabb, mintha a magyar Költészettan volna. A verset mintegy félóra alatt írtam meg.

270

355. Szomszéd panziószoba1035 – Egy régi élmény feldolgozása, körülbelül húszévesé. A két első sor tűnődés itt Pesten az emléken, amely az említett régi időből ide nyúl és egyszerre mintegy két helyen élteti az embert. Az eset maga mintha tengerparton történt volna, egy fiatal pár tragikus végű szerelme. A fiatal nőt, aki most másnak a felesége, ismerem. És csodálatosképpen most jobban foglalkoztatott a régi fájdalma, amelyet most tudtam meg, mint közvetlen mai események… Aki az egészet elmondta, titoktartásra kért, épp ezért ábrázoltam ennyire leplezetten az esetet, amely különben, hívebben leírva, könnyen felismerhető volna.


356. Elismerés1036 – Egyszerű kis elbeszélő vers, szóról szóra megtörtént eset. Ellenben megemlítem, hogy egy hónappal a megírása után kezembe került 1943 tavaszáról egy nyílt lap: apám köszönte meg rajta az Összes verseket. Minden lelkendezés nélkül, de érezhető örömmel. Tehát mégsem volt annyira érzéketlen, amennyire a mostani versem alapján gondolni lehet.


357. Apám halála1037 – 1947 kora nyarán halt meg a Debrecen melletti Sárándon. Nyugdíjazása után oda vonult el. Rossz házassága az édesanyámmal már rég különköltözéssel végződött. Őreá egy fiatalabb, tanítónő jellegű, jóindulatú nő viselt gondot, aki annyira-amennyire élettársa is lehetett. Ez a nő később, az örökség elosztásakor elég kellemetlenül viselkedett édesanyámmal és velem, illetve Zoltán bátyámmal szemben. Talán valamilyen K[…] lány volt. Apa szívbajban szenvedett, angina pectorisa mindenesetre volt. Körülbelül 70 éves lehetett, ennek utána kell nézni. Halálát Zoltánnak táviratozta meg Miskolcra K[…] (?) M[…] (?). Zoltán pedig énnekem üzent Illyés Gyuláékon keresztül vasút-telefonvonalon. Ők a szomszéd Baránszkyéknak telefonálták tovább a hírt, melyet Baránszkyné Gizike hozott aztán át. Sárándról vonat vitte a debreceni nagytemetőbe a halottat. Utána én Békés megyébe, egy Békés melletti falu ünnepségére voltam hivatalos két-három barátommal együtt irodalmi felolvasásra, melyet a Parasztpárt rendezett. Szereplésemet nem lehetett elhalasztani. Debrecenből odautazva a szajoli átszállásnál, emlékszem, a III. osztályú zsúfolt vagonban felejtettem egy nagyon kedves angol könyvemet, Th. Hardy válogatott verseit. – Apámhoz a viszonyom 1945-ben megjavult, még inkább, amikor édesanyám előbb hozzánk, majd Zoltánékhoz költözött. Csökkentek köztük az összezördülések, és Lóci kedvelt személye apát még közelebb hozta hozzánk. Szüleim vitáiban tulajdonképpen már régen nem vettem részt, csak éppen enyhíteni akartam a gyöngébb félnek, anyukának sokféle bánatát. Ebben a versben, azt hiszem, a krematórium említése körül van valami homály vagy inkább tévedés, amihez nem akarok hozzányúlni: a katolikusok aligha tilthatják már az intézmény egyetemes használatát. Apámat nem égették el, abban a sírban fekszik, amelyben Hajnalka húgom.

271

358. Hőscincér – Az eset jó néhány évvel ezelőtt történt. Nagyklára meg én felébredtünk álmunkból az első reccsenésre, túlságosan is ijesztő dolog volt és főképp megmagyarázhatatlan. Hogy milyen évszakban, már nem emlékszem. A hajnali szürkületben az utcai ablak előtt ütöttem le egy könyvvel a szép, hosszú bajuszos bogárbácsit vagy -nénit. Egy hét múlva ugyanabból a könyvállványrészből még egy cincér repült elő. Furataik nyilván ma is megvannak a deszkában. Az emlékre most a feleségem figyelmeztetett, az ő kedvéért formáltam meg a 18 sort.


359. Mérsékelt égöv1038 – Az idei tél vége elég irgalmas volt; a kora tavasz, sőt a késő tavasz is igen szeszélyes és hideg. Ekkoriban épp a Lukács-kórház C osztályán feküdtem, többek közt a sokízületi gyulladásom kezelték, de napközben bármikor távozhattam a szobából. Egy-egy közeli kávéházba, cukrászdába jártam el, és a bosszantó időjárás miatt írtam ezt a verset egész Közép-Európa nevében. A befejezéshez: tartok tőle, hogy reumahelyzetemen Egyiptom se segítene, hiszen Rimbaud kolléga vagy nyolcvan évvel ezelőtt ott szerzett reumájába halt bele.


360. Hólé – Fiatalon és öregen mindig szerettem játszadozni a csörgedező vizekkel, még az esővíz futkosó térképével is. Nyilván százszor és százszor láttam az olvadó hólét – most végre szeretettel megírtam.


361. Az egész tó – Mint a Tücsökzene pótlásverseinek egy részét, ezt is a Lukács-kórház C osztályán írtam, illetve máshol, de az ottlétem során. Szobámnak 12-es száma volt. Két évvel előbb már ott feküdtem a második szívtrombózis után. A mostani versemet egy jelenet alapján írtam, melynek változatait sokféleképp láttam naponta az első emeleti ablakomból. (Lehet, hogy az egész izgalom leginkább bennem élt, ami igazán nem lett volna csoda.) – Az ölelő víznek maga a gondolata is erotizál, és még inkább a tényleges simogatása, amely jobban körülölel-csókol bennünket, mint ahogyan a legodaadóbb emberi cirógatás képes. A nők nem is tudják, milyen provokáló az úszásuk. Azt hiszem, tartózkodó nőnek nem volna szabad elhinnie, hogy tisztességes dolog nyilvános közös fürdőbe járnia.


362. Hát még ő! – Egészen szemérmetlenül kiválónak gondolom az ábrázolt helyzet ismertetését. Milyen kár és milyen régóta, hogy nem tudok úszni! Az uszodákat viszont, mint az előző vershez fűzött megjegyzésemből is kitűnik, rommá lövetném, ha egy modern Dzsingisz kán volnék, szerelmemet pedig, ha ide járna, megfojtanám (ha nem veszíteném el a bűnével őt magát is), annyira látom a pokoli csábulási veszélyeket, amelyek ezeket az üzemeket évezredek óta fenntartják, lásd Propertius és Cynthia… Az utolsó sor pontosan idevág, ebbe az én kesergő gondolati és panaszvilágomba. Tiltakoznak is ellene a „bűnözők”.

272

363. A merénylő víz – Az említett ablakból a fürdőmedence felét eltakarta egy fél emelettel alacsonyabb lapos tető. A vers ezt kőpárkánynak, betonpárkánynak nevezi. A ki- és beúszók ez alól, illetve ez alá tűntek elő, illetve el. Nemegyszer bámultam az úszónők szépsége után, amikor eltűnőben ez a párkány kettévágta, majd elnyelte, mint képet. Frissnek, érdekes megoldásnak, mozi-technikájúnak érzem ezt a befejezést.


364. Cressida1039 – A Shakespeare-féle Troilus és Cressidából indultam ki, akit kissé (talán nem is csupán kissé) jóindulatúan néztem szerencsétlen vergődésében, a megjegyzéseiből, amelyeket általában a szerelemre tett. Őreá gondoltam, amikor az első sor utolsó két szavát és a második sort leírtam. A 4. sor „kémiája” a biokémiai alkatra kíván utalni. Állati világ, jog, szokás, lélektan mind az ő érvei lehetnek. Rá utal az is, hogy „még így sem önző”, illetve „még így is tiszta”, ahogyan először leírtam. – Zeusz lánya = itt Pallasz Athéné. Gejzirliget = […] álomképek értelmében. – A becsület „kétes”, mert elvileg és esetenkint vitatható. – A lényeg a vonzalmamban hozzá az, hogy így is, ilyen felfogással, csakugyan, bár fájdalmasan, szeretem típusát. – Hogy a száz év száz év múlva következik-e be, azt nem tudom, de a fejlődés efelé tart. Boldogok lesznek a konzervatív férfiak, és sok konzervatív visszaesés lesz a nők részéről is. (És nem csupán konzervatív hazugság, mint ma!) – A 13–14. sorhoz: a titkosan követett szerelem idején, tehát csaknem mindenkor, lelki megnyugvást nem is annyira a teljesen odaadó férfi, hanem a teljesen megbízható férfi jelenthette e kivételes nőknek.


365. Szívtrombózis, Tihany1040 – 1951 októberében történt; arról az éjszakáról sok kis feljegyzésem maradt; erre az esetre céloz Illyés Gyula is a tanulmánya vége fele. Már hetek óta nála időztem, Tihanyban. Anginás rohamok már nagyon-nagyon régen jelentkeztek; ekkor is egy nagyobb rohamra gyanakodtam, annál inkább, mert másnap felkeltem, és csak éppen, magamtól, óvatosabban éltem, pl. nem cigarettáztam. Viszont másnap délután áthajóztunk Földvárra, én vonaton átmentem Erzsike volt háziasszonyához és barátnőjéhez Szárszóra, sőt onnan gyalog tettem meg a sínek mentén az utat vissza Földvárig. A roham leírása költői okokból csupán igen kis részben követi az észleleteket és feljegyzéseket.


366. Végső nyomoruság1041 – Minden eddiginél nehezebb és veszélyesebb körülmények közt kierőszakolt találkozók öröme és fájdalma és félelme íratta ezt a verset. – Bernáth Aurélné fél éve unszolt már, hogy olvassam el egy Greene nevű új angol prózaíró Das Ende einer Affäre című regényét, melyet Aurél nemrég hozott magával Németországból. A regényben, mellesleg, szerepelnek Fau-273lövedékek a II. világháborúból. Ezt az ismert tényt használtam fel kiindulópontul. Egyébként a regénybe még mindig csak belelapoztam, így láttam leírva a Fau-kettő hatását. – Az én versemnek semmi köze a regény e részéhez sem. Az a kockázatvállalás kínjairól és félelméről szól és – részemről mindenesetre – a szerelem és az elszántság nagyságáról még ilyen veszélyben is.


367. Régi és modern1042 – 1956 nyarán egy Balaton-parti kis fürdőhelyen voltam két-három hétig, egy faházban, amely olyan volt, mint egy nagy hajókabin. Virágos szép kis terasza is volt. Nagyobb és kisebb helyiségét reménykedve vettem ki. Azonban levél érkezett: elháríthatatlan akadályok támadtak… és a szép álmom napról napra szétfoszlott… Magányomban végül már csak a levelek ígéretét vártam, de azt sem kaptam. – – – Soha ilyen szomorú nem voltam. Az ottani holdas esték és éjszakák és nádasparti magányos séták emlékét rejtettem ebbe a Szapphóra ráfogott helyzetbe. Az eleje és a vége igazi Szapphóvers-töredék bedolgozása egy szívbehasító éjszaka emlékére, amelyben megbabonázott a lemenő hold. A Szapphó-töredéknek az a kezdete, hogy: „dedüke men ha szelanna” (Δέδνκε μέν ’α ζελάννα). Hogy a bárka vízen állt, az kitalálás és leplezés. A modernség benne a naponta elzakatoló […] vonat, amellyel akit vártam, nem jött meg soha…


368. Műtőben1043 – Tavaszi kórházi kezelésem során dr. Verebély Tibor tanár jelentéktelen operációt hajtott végre a hátamon. A dolog összesen nyolc percig tartott. Utána érdekes műtétek következtek, golyva és epe, úgyhogy kérésemre, fehér orvosi köpenyben jelen lehettem. Mindkét operációt végignéztem. Közben a háborús sebesültekre és az emberi kegyetlenségre, majd minden jónak és rossznak az elmúlására gondoltam. Az utolsó félsor annyiban gúnyos, hogy a nagy történelmi eseményeket is jelentéktelennek minősíti.


369. A miskolci „deszkatemplom”-ban1044 – Édesanyámat 1948(?)-ban temettük, Miskolcon, egy évre rá, hogy apám meghalt. Zoltánék udvarán érte szélütés, azután már nem tért magához, és másnap hajnalban vége volt. Én odautaztam. A székely stílusú, úgynevezett deszkatemetőben temették, esett az eső. Nagyon szomorú voltam, de egészen másként, mint később Erzsike miatt. A verset ez év – 1957 – tavaszán a kórházban írtam.


370. Holdfogyatkozás1045 – Szándékosan ezt a verset hagytam záróversnek. Tihanyban írtam, egy ott átélt eseményről szól, egyik legszebb élményéről tihanyi tartózkodásaimnak. Egy feledhetetlen szép holdfogyatkozásról. Mint gyakran, évente többször is egyik ottani barátoméknál, Illyés Gyuláéknál voltam. Valahogy homályosan, de mélyen belejátszott egy nemrégi, 1954. június 30-i napfo274gyatkozásnak az emléke is, egy különlegesen boldog napomé. Búcsúzónak szánom ezt a verset. Az „elképzelt halál” négy verse, a kék-szellős-lebegés után búcsúzás az ezüst-fekete-halkuló tájjal:

Búcsuzót gügyög a fülemüle.
Álommá zsongul a tücsökzene.

(Szándékosan nem komponáltam be a „halál” szót a versbe. Hátha újra „feltámadok”, és a III. kiadás előtt újabb versekkel kiegészíthetem a kötetet. Ne legyen gondom rá, hogyan hidaljam át ismét a folytatást. Így hát ez a vers végleges búcsú – a következő kiadásig!)

275
A kiadatlanok1046 1047

Közöttük van, amelyet nem találtam elég jónak, át kellene dolgoznom. Van, amelyet nem volt módom kötetbe bevenni, vagy körülményeim, helyzetem, a környező világ, a családom miatt nem adhattam ki. Van köztük folyóiratban megjelent, kötetben nem. Van ez ideig kéziratban maradt, később megjelentethető. Van egy sorozat, a Valami szépbe illő egytémájú ciklus, és egy kötetnyi versmagyarázat (Vers és valóság). Végül egy levél-naplószerű anyag. Ezekről most nem tudok részletesen beszélni, sem pontosan. Nem tudom valamennyit előkeresni, rendezni. Most hát csak a kéznél levőkről, a többi, a kiegészítés – és minden pótlás – őszre marad.

Folyóiratokban megjelentek, a Valami szépbe valók1048

Hálaadás1049 – A Válaszban jelent meg, talán 48–49-ben. Olvasmányaim, Egyiptom forróságának az emléke és akkori életem sivársága magyarázzák ezt a versemet. Kétségbeesésemen átütő vigasz akkor még Erzsike.


A rossz szerető1050 – Első címe: A gyáva szerető. Szintén a Válaszban jelent meg, 48–49-ben (?). A kivételesen nagy hódolat: „legfőbb szentség”, „szív csak áldhat”, „kétely ki nem kezd”, mind egy tiszta égi lényre vonatkozhatott.


A Holdhoz1051 – Ugyancsak a Válaszban jelent meg, ugyancsak 48–49-ben. Nagyon szeretem a holdat, a nyáréjit, a telit. Több versemben is megénekeltem. Ezt a versemet nem érzem egészen sikerültnek.


Ember voltam1052 – Nem tartom elég kedvemre valónak, talán még valami átdolgozásra szorulna.


Versírás1053 – Szeretném átdolgozni ezt is.


Vakáció1054 – A Kisdobosban, Győrffy Panni kedves illusztrálásával jelent meg.


Köszöntő1055 – A tanító bácsit köszöntő gyerekvers 1956 elejéről, azt hiszem, ez is megjelent valahol.

276
Folyóiratban nem jelentek meg, a Valami szépbe valók1056

Varázskör – Visszagondolok azokra, egy magányos órában magam mellé idézem azokat, akik jók voltak hozzám.


Búcsú – Telhetetlenségem, naivságom, gyermekességem, önzetlenségem, ha nem szégyellném, azt mondanám, „tisztaságvágyam” kifejezése.


Rabság1057 – Régi, folyton visszatérő témám a csak egyszeri élet, egyszeri világ és egyszeri idő fölötti kesergés. Az „atlanti vizek” arra mutat, hogy 1955 júliusa után írtam. Gyakran emlegettem már azt is, hogyan lehetne kitörni az emberi létből – persze fejlett tudattal – és a fű, fa, víz életét-létét kipróbálni.


Megnyugvás1058 – Még a döglött kutya bomló tetemébe is!


Hátha – A szokott nyűgösködés, hogy nincs pénzem, hogy beteg vagyok, hogy lepleznem kell. „Amit nem mondok el” – célzás sok sérelmemre, kiszolgáltatottságomra. Nagyon elkeseredett hangulatban írtam.


Ujévi katica1059 – A Volkmann utcai lakásunkba gyakran menekültek be tél felé katicabogarak. Ezeknek az emléke is fölmerült a vers írásánál. De élménye elsősorban Galyatetőhöz fűződik. Az 1954-es újévet ott töltöttük Illyés Gyuláéknál, ott találtam az ablakban egy kis pettyes katicát.


Téli napfény – 1956 elején borzalmas hideg volt, -20 °C-ra is lement nemegyszer a hőmérő. Több verset is írtam erről (Minusz 20 Pál-fordulásakor, Téli fasor, Két pokol). Meg akartam hát ünnepelni az ablakon át melegítő napfényt is.


..................1060 – A futballversem. Ma sem értem és ma is fáj, miért nem közölték?

Régi kiadatlanok1061 1062

Az 1945 előttieket nevezem régieknek. Többnyire erősebb javításra szorulnának. Az évszámuknak megfelelő kötetbe kellene ezeket beilleszteni, ha az átdolgozás megtörtént. Őszre marad majd ez is.

277
Kiadatlan verssorozat1063 1064

A most következő verseket csaknem mind Igalon írtam, 1953 őszén. Ezekkel olyan kísérletet tettem, amilyennel ez ideig is már – csaknem ösztönösen – próbálkoztam. Szinte mindegyike költői képzelgés, ábrándozás, „kitaláció”, fantáziából született és valódinak ábrázolt kompozíció, álomban és álomszerűen kiélt vágy… Hozzájuk tartoznak már megjelent hasonló típusú és szemléletű versek is, mint például: Mozart hallgatása közben, A forzicia éneke, Májusi orgonaszag, Hajnali látomás, Szomszéd panziószoba, Végső nyomoruság… Ezeket mind egy be nem teljesült – azaz pontosabban egy elképzelt idea iránti – érzelem tartja össze. Nem annyira egy nő személye, hanem a rejtélyes csoda, a megunhatatlan káprázat, a Nő, a Titok…

A megjelent versekről azon a helyen már szóltam, a kiadatlanok jönnek itt sorra.

Többnyire – a valóságban létező nőt leplezni kívánván, verseimben természeti tüneménnyé alakítottam át: tündérré, nimfává, Kalypszóvá, szirénné, sellővé, lidérccé, sőt káprázattá, zenévé. Most a fordítottját csináltam. Az elképzelt eszményt akartam valósággá, élővé tenni. Nem a tényleges történés lett számomra fontos, csak a lelki élmény. Szerelmes voltam tájakba, városokba is: ezekkel kívántam köréje hátteret, természetes környezetet teremteni. Ne legyen az álmom léggömb – délibáb, ami elszáll, szétoszlik. Az ábrándot megfogni, elevenként versbe kényszeríteni akartam.

Hasonló – kezdetlegesebb – kísérleteim voltak már. Olyan – valami ok miatt elérhetetlen – asszonyokra gondolok, akikre hosszabb ideig is vágyódtam, de teljes kapcsolat nem alakult ki köztünk. Ezt a vágyat versekben is kifejeztem, homályosan, hogy felismerhetők ne legyenek. Ilyen volt B. Gizi, D. Kató és – talán – egy baudelaire-i Madame Sabatier-szerű jelenség, Sz. Erzsébet (vagy Juci?). Említettem őket a versek magyarázatánál. B. Giziről pedig részletesen külön fejezetben is beszámoltam, bizalmasan.

De soha nem helyeztem így – ennyire még – élő személyt sem a valóságba, mint most ezt a fantáziált ideált. Hosszú betegségem, szívtrombózisom idején ráértem. Apokrif leveleket is komponáltam és a versekkel együtt mindez gyorsírással a pepita fedelű füzetemben található. Magam is szorongva várom, hogyan viselkedik majd a versben, a papíron. Hogyan éli független, önálló életét ez a valójában „regényfigura”.Ami benne töményen valódi, az – az érzés.

Jól megjegyeztem Móricz Zsigmond egyik mondását: „Az én világom álomvilág”. Mivel pedig a vers sokkal „költöttebb” a prózánál, mennyivel inkább álomvilág az én világom, és lett egyre inkább az életem mostani idejére: szárnyaljon, száguldjon hát a fantázia.

278

Igazát Összes verseim bizonyítják. Legtöbbjüket átszövi a mások életébe, gondolataiba, érzéseibe való beleélés, nemcsak az emberekébe, hanem az állatok-, növények-, tárgyakéba, – a világmindenségbe. Jellemzőnek tartom verseimre éppen a beszélgetést, a beszéltetést. Csak úgy hirtelenében néhány cím: Egy raguzai leánderhez, Őszi meggyfa, Egy téli bodzabokorhoz, Egy asszony beszél, Vang-An-Si, Rossz férj panasza, Beszélgetés a tengerrel.

Szót váltottam egy gyufaszállal, vallomásra bírtam a tükröt több ízben is, társalogtam egy éven át napról napra a halott Erzsikével és 1945-től máig, tehát több mint tíz évig a Tücskökkel! Szerettem a kérdés-felelet formát használni, a meggondolkodtató kifejezéseket, mint „Képzelt képzeleteddel képzelem”, sőt: „Képzeld, képzelet a képzelhetetlent”. Még a saját halálomat és az utána következő „életemet” is „átéltem”, a Tücsökzene 349–50–51–52-es verseiben… Erősen hatottak rám ilyen irányban buddhista, védista, hinduista olvasmányaim, ahogyan már említettem a maguk helyén. Magyarázatul csak egyet idézek közülük, egy leginkább ide illőt, egy – minden bonyolultsága mellett is – könnyen érthetőt:

DSUANG DSZI ÁLMA

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.
– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem… És most nem tudom,
most nem tudom, – folytatta eltűnődve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –
Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –
279
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

És már azt hiszem, hogy nincs „valóság”, hogy az egész történelem előtti idő, ahogyan az egész mitológia, a görög-latin istenek Zeusztól Afroditéig és Jupitertől Vénuszig, az egész irodalom (a vers! a regény! a dráma!) mind-mind teljesen az emberi fantázia alkotása, vagy majdnem teljesen az… „De hogy a Mindenség is csak egy Költő Agya, úgy látszik, igaz.”…

Ha minderre egy-két közismert, akár elcsépelt irodalmi példa is kellene, íme:

Mikes Kelemen egy sosemvolt „nénjéhez” írt levelei, Thaly Kálmán kurucok szájába adott költeményei, Dante Beatricéje, a tisztes, többgyermekes családanya, a Vita Nuova szerelmes verseinek, és őt a Paradicsomba kalauzoló alakja – bár élt, mégis csak – képzeletbeli eszmény. Shakespeare szerelmes szonettjeiről (most nemrég jelentek meg újra fordításomban) pedig talán soha nem tudjuk meg – ha valakihez –, kihez is szóltak…


Eszerint kell olvasni ezeket a verseket is, ha egyszer majd megjelennek.

Káprázat 1. – Ezt az első változatot 1953 tavaszán írtam. A képzelődésben mákszemnyi csak a megtörtént valóság.


Káprázat 2. – A vers első változatát ősszel Igalon átírtam. A valóság benne a júniusi–júliusi virágok Erzsike sírján, főképp pedig a szeptemberben már csak gyéren, de annál szebben nyíló rózsák hatása. „Csak tudnám, ki vagy, Káprázat!” – sose tudtam meg.


Két élő egy halotthoz: Megvan a föld – Május 8-án Erzsike sírjánál voltam. Túlságosan is reálissá akartam tenni a képet, és így lett teljesen irreális: „egymást öleltük, minket a sírod”; hogy lehet ezt elképzelni? Át kell majd javítani.

280

Két élő egy halotthoz: Vendégünk voltál – Az előző téma változata. Ekkor már nagyon szerettem volna Erzsike miatti bánatomra megértést, megnyugvást találni. Ennek a reménynek emléke a vers.


Örvény – Nagyon világos, egyszerű. Ábránd. Nagyon szeretem.


Mint gyerekek – Témája a többiekéhez hasonló: a lemondás kínjainak ábrázolása.


A csókod – Költői kompozíció. […] „Évekig semmi” – nem történt érzelmileg. „Gyors seb”, Erzsike öngyilkossága. „Csukódni lován.” Ismét a vágy, hogy valami igazi vigaszt találjak Erzsike elvesztése és írói és emberi üldöztetésem fölötti keserűségemben. Nagyon magányos voltam. Az elképzelés igen erős – felgyújtó – hatással volt rám. Érzékeny embereknél a gondolat annyit, talán többet is tehet, mint a realitás.


Réti alkony – Alsóörshöz fűződő emlék. Egy nyár végi alkonyatkor Pestre menet valami ok miatt át kellett szállnom Alsóörsön. A várakozási időt, talán másfél órát, az állomás előtti parkszerű, fás ligetben töltöttem a Balaton-parton ábrándozva. Démutka – ha nem tudná valaki – kakukkfű!


Ahogy lehet1065 – Megjelent a Válogatott kötet utolsó részében, a Valami szépben. Reménytelenség. Úgy emlékszem, erről a versről ott már bővebben beszéltem.


Késő – A 3–7. sor („Azt mondtad…”) arra célzás, hogy nagyon szerettem volna már régóta megtudni, hogy a nők, a kiegészítő vagy ellenpárjaink mit éreznek a szerelemben. Mi a hasonlóság és a különbség a nő és a férfi szerelmi élménye közt. Ezt még egy nő sem tudta nekem megmagyarázni. Akiktől reméltem, hogy beszélni tudnának róla, kisiklottak előle. – „Lobog a halál: nem lesz irgalom.” – Nagyon szeretem, hangzásra is, ezt a sort, a sok l-jével.


Birák – Ez is kedves versem. A vége persze megint a halál.


Ma még – Egy külön-külön utazásra készült pár elválása. Az idézőjelbe tett részek olyanok, mint egy búcsú. „Költészet” ismét.


Nem irok rólad – Ebben több a realitás, mint az eddig felsoroltakban, de nagy itt is a túlzás. Egy kicsit restellem utólag a vers néhány megjegyzését, mert felfújtam egyébként elviselhető és néha igen kedves ismerőseimnek a jellemképét. Akkor éppen dühös voltam rájuk, frissen tapasztalt cinikus szellemeskedéseikért, és főképp azért, hogyan bújik meg emögött az érdek.

281

Oltó képzelet – Az előző vers egy mondata: „Nem irok rólad” fejeződik ki ebben is. Ez a vers egy hajszállal közelebb van a valósághoz. Elhatároztam ugyanis, felhagyok ezzel a képzelgéssel: „lecsavarom a lámpát”, nem égek tovább.


Vonaton – A fölmerült emlék éppúgy az alsóörsi (két vonat közti) alkonyi séta a nedves, kakukkfűillatos parton, mint a Réti alkony címűben. A vagon Balaton felőli ablakán kilátni a partra, a rétre, a néhány nagy fára. A fürdőkabinok is annak közelében vannak, és környékükön néhány pad. Valahányszor arra utaztam, kitekintettem, mintha valóban megtörtént esemény – és nem ábrándkép – emléke lett volna. „Százfelől jöttél, százfelé szakadtam” – hasonló gondolatot fejez ki egyik A huszonhatodik év-beli versem. Ez is „szabad kompozíció”, sőt kettősen az. Nem állíthattam le a fantáziámat.


Végső menedék – Talán a legszebb megfogalmazása a férfi–nő kapcsolatnak. A magányos férfi sóvárgása az egyetemes „női”-re, a „végső menedék”-re. Mert én vagyok az örök magányos a „zsufolt csillagok” közt is. De hiába kapaszkodtam újra meg újra a hasztalan reménybe.


Kétségbeesés – Ez pedig a legfájóbb érzés, a csalódástól való rettegés, a féltékenység. Hajoltam én is arra a felfogásra, hogy a férfi természete poligám, a nőé monogám. Mint egy középkori vagy keleti kényúr, olyan hűséget kívántam, követeltem. Legismertebb versemből, a Semmiért Egészenből eléggé kiderül. Most már sokat változtam, korom is segített ebben, megértőbb, belátóbb lettem. „Mindenért – mindent.” Alakulásomat mutatja a Tücsökzene Cressida című darabja is. Nem 53-as keletű, hanem 2-3 évvel későbbi.


Szárszói hajnal1066 – Szintén későbbi. 1955. július 12-én írtam, egy szép, boldog napomra emlékezve Földváron, ahova sok emlék kötött.


.....................1067 – Tulajdonképpen kidolgozatlan, vázlatszerű, szerelmes, általános fantázia. Teljesen személytelen. Megpróbáltam ilyet is írni – és tudnék talán vég nélkül akár –, de annyi örömöt sem ad, mintha képzelt ideálra gondolnék.


Még jobban! – „Három virágból összerak a rét”. Azt a képet idézi – személytől függetlenül –, amikor az érett búzamezőben búzavirág és pipacs van pettyegetve, tehát a nő szőke haját, kék szemét és piros száját.

282

MÉG JOBBAN!

Három virágból összerak a rét
és semmiből a fájdalom.
Az ősz se hoz meg, bár a fecske még
fecseg a sürgönydrótokon.
Hol vagy? A táj sóváran tikkad, ég,
némán a lélek, szárazon.
Fájj, fájj! Még jobban! A rossz sem elég,
hogyha temiattad kapom.
283 284
Bizalmas adatok és megjegyzések1068

Gyermekeimnek: Kisklárának és Lócinak,
és jövendő unokáimnak
fogadják megértéssel és szeretettel

Aputól

285 286
I.
Kik, mik hatottak rám jelentősen1069 1070

Ha kapásból végiggondolok azokon az eszméken és személyeken, akik életem folyamán jelentősen hatottak rám, a következőt mondhatom:

13-14 éves koromig a kereszténység és az iskola.

14-18 éves koromban Ady, Baudelaire, a Kommunista kiáltvány és minden forradalmiság. Freud.

17 éves koromtól… Babits művei és személyi hatása.

20-tól kezdve: az egész európai expresszionizmus, mintegy 25-26. évemig.

25-26-tól Goethe; hallatlanul csodáltam a lírai erejét és kritikusi gazdagságát, a mélységét, a harmonizáló egybefogó látását.

Körülbelül 30-35-ig rendkívül sokat és áldásosan foglalkoztam Bertrand Russell filozófiai és társadalmi munkáival. Ugyanakkor a buddhizmussal és a keletiekkel.

Az egész idő alatt igen élénken foglalkoztatott Nietzsche, de őt tulajdonképpen nem értettem eléggé, hiszen nehéz is, annyira ellentmondó stációi voltak viharos fejlődésének. Főmunkájának a morálkritikai könyveit és a Wille zur Machtot gondolom.

(Minderről körülbelül 1932-ig elég pontos és részletes tájékoztatót nyújt egy hosszabb cikkem, amelyet mintegy 20 éve nem olvastam már. Kőhalmi Bélának volt 1918 előtt egy Könyvek könyve című könyve, modern írók vallomásai a kedvenc olvasmányaikról. Ennek mintegy II. kötetét csinálta meg, amikor a bécsi emigrációjából hazatért. Erről a könyvről beszélek, azt hiszem, a Gergely–Grillnél jelent meg 1932 körül.)

1932-37 táján lélekben erősen érintett az úgynevezett népi gondolat. Azután már senki, semmi. Kivéve a zenét és a szerelmet… […]

287
II.
Szerelmei életemről egyet-mást1071

Eredetileg a dolgok úgy zajlottak le nagyjából, ahogyan a Tücsökzenében megadott fejlődéstörténet rajzolja. Igaz tehát a balassagyarmati első ismerkedés a testi szerelem népi terminológiájával, a kaland az Ipoly lyukas hídja alatt, és az is, hogy Hajnalka húgomat is arrafelé akarták csalni. Én azonban már éreztem, már gyanakodtam, hogy nem rendes dolog, amit csinálnak a 8-10 éves fiúk, és ellenálltam nekik, és inkább a tutajozás magányos élvezetében vagy, petróleummal leöntött és elégetett macska társas élvezetében vettem részt1072 (csak nézőként, borzadtam; én különlegesen szeretem a macskákat).

Már ezt megelőzően 4-5 éves koromban is közöltek velem miskolci utcagyerekek titkokat a szerelemről, e szó használata nélkül (ők a leggorombább szót használták). Közléseik azonban minden vonatkozásban csak olyasfélék voltak, mint a valóság, szörnyen eltorzítva és gyerekesítve. Annyi hatásuk mégis lett, hogy egy rokon lánykával, aki körülbelül egykorú lehetett velem, egy kis utcán, ahol sok bárányfű nőtt, a lány is meg én is kölcsönös jóakarattal és buzgalommal, de minden eredmény nélkül próbáltuk utánozni a nagyokat. A próbálkozás egyébként azért is sikertelen maradt, mert a deszkapalánk mögül idején szétrebbentett bennünket és leszidott az anyai nagyanyám. A dologból óriási családi inkvizíció lett, noha a lány szülei is világosan láthatták, mennyire ártatlan beugratás volt a próbálkozás. A felelősségre vonás során elszörnyedtek, hallván, hogy a b betűs szót sírva és bocsánatkérés közben oly ártatlanul használtam, mintha csak azt mondtam volna, hogy „alma”. Anyuka és miskolci nénjei voltak jelen, meg a két bűnös. Végül én kérés nélkül megrendült fogadalmat tettem, ami akaratlanul harsogó nevetést váltott ki a zord bírákból. Azt mondtam: „Ígérem, hogy soha többé nem fogok…”.

Ezután jöttek a gyarmati Lidi-dolgok, melyeket már érintettem.1073 Utána 12-13 éves koromig teljes szünet következett. Annyira ártatlan és érdeklődés nélküli voltam, hogy pl. rettenetes nagy újságként, szinte mint érthetetlen és természetellenes, hihetetlen és ritka cselekedetet közöltem egyszer az apámmal, hogy „az utcán két kutya összeragadt!”, és sehogy se értettem, hogy mikor ez tény és saját szememmel láttam, ahogy még harminc ember nézte, miért akar az apám olyan zavartan és olyan dohogva elhallgattatni.

288

12-13 éves koromban a gimnáziumi cimborák figyelmeztettek az életnek ezekre az érdekességeire, és első vonzalmaim, ártatlanok és öntudatlanok, vidéki papi lánykák és a miskolci sok lányrokon felé fordultak.

A 14-15. év körül érhettem meg, közeledni senkihez sem mertem, még a nyilvánosházakhoz sem. Legfőbb tájékoztatóm egy nálam 4-5 évvel idősebb mozdonyvezető-fiú volt, aki gyárba járt, és az ottani lányokkal folytatott kalandjaival izgatott. Részben ezek is képtelenségek voltak, bár nem tudom, nem lehet-e mégis valami abban, amit ő csupán csínynek mondott és disznólkodásnak, de ami – tekintve némely rovar óriási szagérzékenységét – talán rejt magában valami valóságmagot. Azt mesélte ugyanis magáról, hogy egy nyári réten hanyatt feküdve a felbizgatott részével játszik, akkor hamarosan rengeteg lepke gyűl rá. Én nem utánoztam ebben. Ugyanez a fiú adta kezembe az első Zola-regényt (Pascal orvos). Irodalmi érdeklődésem felébredésével párhuzamos volt és rögtön teljes intenzitással működött bennem Erósz.

Ártatlanságomat Debrecenben egy nyilvánosházban vesztettem el; a szegény nyomorult félöreg k… valósággal meghatódott, hogy ő avat. 16 éves koromban egy nyári éjszakán bátorkodtam fel rá. Gusztustalan volt, nem szívesen gondolok rá vissza. Én szép, idealista és ártatlan szerelmekre vágyódtam, úgy azonban, hogy azok a tiszta lánykák velem mégis kivételt tegyenek.

Debrecenben hosszabb távszerelemben voltam egyoldalúan egy Olga nevű dóczysta lánnyal,1074 szép, kissé drabális, szőke, hófehér bőrű, kék szemű – személyesen nem is ismertem. A korzói diákhumor a „bilibáró lányá”-nak hívta, mert az apjának nagy porcelánkereskedése volt. Sóvárogtam a Rákóczi úti lakásunk szomszédságában lakó ?? nevű karcsú diáklányra,1075 akinek – mint észrevettem – gyönyörűen hullámzott combjai körül a kék rakott szoknya; ezt a lányt sem ismertem személyesen. Meglestem a lakásunk tulajdonosnőjét a fürdőszobájában, melynek ablaka a közös udvarunkra nyílt. Egyébként erről az udvarról szoktam figyelni egy tyúkól tetejéről a szomszédos rakott szoknyás karcsúságot is. Egyidejűleg azonban, s később diáktársakkal a nyilvánosházakba is jártam. Két-három havonta, majd havonta, sőt sűrűbben.

Amikor Dienesékkel személyes barátságba kerültem, akkor minden eszményiséget és romantikát magába szítt Katalin. Voltak azonban teljesen őrült képzelgéseim is, olvasmányélmények (görög mitológia, a Gilgames-eposz, Homérosz stb.). Egy fürdőben a fürdősnő kellemes kisebb perverzitásokra és víziszerelemre (fürdőkád) tanított. Általában nagyon megvetettem magamat a testiségért, és csupa ellentmondás voltam. A katonaság mindebben gyorsított és „férfiasított”.

Pesten már viharos életet éltem – illetve azt hittem, hogy az viharos. Jó és rossz nyilvánosházakba jártam és rossz utcai nőkhöz.

Hogy nagy élményem és mintegy „polgári” megváltásom az első tiszta asszony, aki társadalmilag magasan fölöttem állt, és mégis – bizonyos tekintet289ben – elfogadott, azt már jeleztem:1076 már rajta láttam és szinte szociológus módjára, hogy a szerelem milyen „osztálykavaró” erő. (Addig ilyesmit csak Strindbergnél olvastam, de az gonosz élményt ígért: Julia kisasszony.) Egyénileg és a csúnyaságom nyomasztó voltán könnyített, és ezért ma is rendkívül kedves nekem a Zorka-élmény.1077

A Babits-kapcsolatot is teljesen átfűtötte a kialakuló erotikus életem, amelybe őszinte vallomásaimmal […] őt is belekapcsoltam: a „Frida-ház”1078, a grazi lány1079, egy-két centrálbeli nő. Minderről és majd Ilonkáról és a házasságáról külön beszélek.

Pénzen és megnyerésen alapuló szerelmek […] özönlöttek körül részletezhetetlen élményekkel. A fontosabb huszonöt barátnőmet1080 (az érzelemmel szerzetteket) még számon tartottam, mint egyik vers jelezte. De azután a szám már magasra ugrott.

És most már – egy ideje – megtörtént a csoda: hű vagyok egy eszményhez. […] De hát: öregedtem? tanultam Erzsike halálából? győzött a sóvárgott tisztaságvágyam? […]

Szeretnék most néhány szót szólni életem nagy érzelmi eseményeiről; a legnagyobbakról, legjelentékenyebbekről, az életemet irányítókról (vagy legalábbis befolyásolókról). Versek kapcsán ugyan amúgy is sorra kerülnek majd, ha eddig még nem említettem volna őket, de jólesik emlékeznem […] róluk; talán félreértéseket is tudok tisztázni egyikről-másikról, ami bőven akadhat (félreértés)…

A Fény, fény, fény verseinek magyarázata előtt próbáltam megvilágítani, hogy a vers, az irodalmi „nyom” nincs minden esetben arányban a vonatkoztatott személy érzelmi fontosságával. Ezt akarnám most egyensúlyba hozni1081, ahol szükséges – ha jut rá idő, bőségesebben is…

Legelőször talán Dienes Katalinról kellene beszélnem; de ezt máris oly bőven megtettem eddig a rá vonatkozó költeményeknél, és megteszem a Tücsökzene megfelelő verseinél, így hát rátérek másra…

290
III.
B. G.1082

Talán 7. vagy 6. gimnazista lehettem, amikor a régi kollégium úgynevezett „bentlakásaiban” (coetus), ahol mi, kintlakók, oly szívesen időztünk az osztálytársainknál, akiket szabadaknak éreztünk, menteseknek a családi ellenőrzéstől, azt hallottam, hogy Pesten feltűnt egy gyönyörű fiatal színésznő, és egyszerre nagy sztár lett. A fiúk szekrényeiben, az ajtó belső oldalán sok női fénykép vagy újságrajz volt felrajzszögezve, köztük az új művésznőé, B. G.-é is, aki akkoriban tűnhetett fel a Nemzetiben, valamelyik Herczeg-darabban1083. Rajongva beszéltek róla. Én annyira-amennyire lelkileg fogva voltam már a D.-villához, Katóhoz, de talán a tömegrajongás hatása alatt, amely olyan nyílt és ezért kényelmes és csábító volt, én is megkockáztattam egy nyilvános ideált. B. G.-t választottam e célból, abból kiindulva, hogy ő fiatal és én is az vagyok, ő a színpadon már elindult, de az irodalomban én talán majd utol fogom érni, és a két csillagunk valahogy párba áll. Alighanem a költői pálya nem hitt, csak vágyott reményei aztán mégis eltitkoltatták velem az eszményítő szerelmet, annyira, hogy azt senkinek nem emlegettem, tulajdonképpen magam előtt is letagadtam – nem volt nehéz, hiszen igazán puszta fantáziajáték volt csak.

Pesten persze megnéztem színpadon B. G.-t, de nem tudtam megismerkedni vele; későbbi ilyen kísérleteim és saját természetem jobb megismerése alapján már rég tudom, hogy tulajdonképpen féltem volna találkozni vele. A Tücsökzenében szó esik erről az elvont indulású játék-érzésről, majd maga helyén megnevezem a vonatkozó verset is, most csak annyit mondok, hogy debreceni idők ábrándképét én Kalypszó-nimfa néven valahol már említem1084. A szerkesztőségbe kerülés sem vitt hozzá közelebb. Ellenben tudom, hogy a képzelt múlt, a képzelt nagy, rendkívüli sóvárgás már szintén szuggerált, és elhitette velem, hogy ez a csinált szerelem valódi szerelem volt. A dolog ősszhatása valóban az lett és engem rendkívül nyomott, sőt egészen G. haláláig1085(195… febr.) változatlanul eltartott. Néha már dühös voltam magamra, a gyávaságomra, máskor viszont leszamaraztam magamat, hogy nem közelítek hozzá, hiszen lestem és számon tartottam minden pletykát is, amely az ő nem közönséges szerelmi életéről keringett. De vissza még a megismerkedéshez!

Jászai Marit már ismertem. Egyszer, még nagyon fiatalon, 1924-25 körül meghívott teára, s jelezte, hogy összeismertet B. G.-vel. A Margit híd pesti híd291főjénél lakott, magas emeleten. Már nem tudom, kik voltak jelen. G. mindenesetre ott volt, s éppoly gyönyörű volt, amilyennek addig láttam s képzeltem. Kimondhatatlanul bájos volt, még a modorossága is elragadott. Én nem tudtam, hogy Z. L.-sal van éppen szerelmi barátságban1086, és az írónak akkortájt megjelent regényéről (Szépapám szerelme) dicséret mellett valami fenntartással nyilatkoztam. Szavaimat ő, talán túlérzékenységében fölnagyítva, továbbmondhatta Z. L.-nak; ő ugyanis, aki ünnepelt tárcaírója volt már a Pesti Naplónak s egyáltalán Herczeg Ferenc utóda, pár nappal később, mikor Az Esthez betévedve engem meglátott, hozzám jött és sajnálkozását fejezte ki afölött, hogy kritikámban, amely nemrég jelent meg valahol, miért nem voltam hozzá teljesen, kíméletlenül őszinte. Csak később jöttem rá, hogy itt a Jászai Marinál lefolyt beszélgetés utóhatása jelentkezett. Így, B. G. „megsértésével” kezdődött a tényleges ismeretségem ennek a nagyon megnőtt képzeletbeli szerelemnek a hősnőjével. Az ez után következő években néhányszor viharos vágy kényszerített rá, a Nemzeti öltözőjében keresni próbáljam, néhányszor (félévenkint, évenkint) meg is tettem, ő néhányszor fogadott, máskor nem; az első esetben boldog voltam, az utóbbiban megalázott, noha igyekeztem semmi érzésemet el nem árulni. Sem ekkor, sem később ugyanis soha egyetlen szóval sem árultam el neki, hogy milyen mély gyökerekkel él már bennem a képe diákkorom óta. Közben többször találkoztunk társaságban is, ő szívélyes érdeklődést, majd növekvő becsülést mutatott irántam, de nekem mindez olyan kevés volt, hogy hihetetlen gőgömben, amely akkora volt, hogy ellensúlyozta vélt megaláztatottságomat, változatlanul ridegnek és merevnek mutatkoztam: szörnyen féltem a leleplezéstől. […]

Teltek az évek. Egyoldalú ismeretségünk tizedik éve körül egy sereg verset írtam erről a fájdalmas szerelemről és titokról. Azokat a verseket nagyrészt megsemmisítettem (gőgből, dacból), csak három maradt meg, a maguk helyén majd kitérek rájuk, az 1943-as kötet kapcsán1087, mert ez a három vers is csak akkor, vagyis további 15-20 év múltán jelent meg. Összesen mintegy 20 ilyen versem volt 1926-28 tájékáról. Ez a három darab 1943-as megjelenésű vers is csak azért maradt meg, mert az általam szerkesztett Pandora folyóiratban az első hármat kiadtam. Apósom, Mikes Lajos nevetségesnek találta ezt a szerelmi hűhót; ez is sértett és kényszerített az elégetésre. Ezekről a versekről is kerültem a beszélgetést a címzettjükkel. Pedig ő néha már – az az érzésem – szinte alkalmat adott rá és sürgette a vallomást. De sem ekkor, sem még később én nem nyilatkoztam, és tudom, hogy a csúnyaságom és ügyetlenségem, meg az aránylagos szegénységem volt mindennek az oka.

Vagy talán féltem a csalódástól is?

Hadd említsek meg néhány elmulasztott „nagy” alkalmat. Egy műcsarnoki kiállításon a megnyitás napján ő is ott volt. Én sok ilyesmire eljártam mindig. 292Most húztam az időt, leplezett szívdobogással kezet csókoltam neki, újra végigbeszéltük azt a néhány mondatot, amelyet szoktunk, aztán elváltam tőle, és a termekben csatangolva húztam az időt és messziről őt lestem. Már alig voltak vendégei a tárlatnak, de kitartottam és boldogan figyeltem őt. Egyszer csak a szomszéd teremből átlósan egyenesen felém indult. Senki sem volt a közelben. Azt kérdezte: „Mondja, kedves Sz. L., miért néz maga folyton engem?” Letagadtam. – Máskor: Balatonföldváron meghívott ebédre, vacsorára. Mindenképpen kedves volt. Lóci fiamat egyszer úgy tízéves korában három napra vendégül látta. Földváron a kabinját használhattam, fiatal nőrokonaival órákig ott voltam, mikor ő is fürdött. – Akkor én a parti és rozoga Bendeguz Szállodában laktam az első emeleten. Egy nap az erkélyről őt láttam meg, amint jött a víztől. Felszólt hozzám: „Maga itt lakik? Meglátogathatom?” Életem nagy pillanatát éreztem közeledni, egymagam voltam otthon. Talán 1943-ban voltunk. Feljött. Azt éreztem, amit a beteljesedés előtt érez az ember, de 10 percig ekkor sem mertem nyilatkozni vagy cselekedni. Féltem, hogy csak ugrat. Ma sem tudom, mit akart. A tíz perc végén nagyobb nyaraló – kedves és tréfás férfi és nő – társaság tódult ránk, nagy meglepetéssel és örömmel üdvözölvén vendégemet. A berontók között volt Cs. Szabó1088 is. (Ekkor már annyira ura magamnak, s fölényes annyira az elnyomott érzésemmel szemben, hogy neki nevetve meséltem el ezt a diákügyet.)

Egyszer meg a Rádióban B. G.-nek valamit szavalnia kellett, valami finn verset. Vikár fordítása kétségbe ejtette. Telefonon felhívott a lakásomon hogy segítsek valahogy rajta. Nála ebédeltem és vacsoráztam a Pilsudski úton1089, és képzeletből tízórai munkával „lefordítottam”, használhatóvá tettem a verset. Az egész társaság előtt megölelt és megcsókolt érte (arcon). Távozáskor az urát visszaküldte az ajtóból, és a villa belső lépcsejének tetején, Júliaként egy erkélyjelenetben, állva maradva utánam szólt kimondhatatlan kedvesen és kacéran (s talán biztatóan?): „Mondja, kedves L., nem írt maga énhozzám szerelmes verseket?” Én keserű és halk hangon, de elszántan azt hazudtam, hogy: „Nem!”

Még egyet, csak röviden. Felhívtam Az Est szerkesztőségéből. Épp a fürdőkádban volt1090. Bejelentette, hogy ott van. „Nem pikáns dolog?” és megcsörgette a vizet. – Egyszóval, sehogy sem tudtam eligazodni rajta. Pedig a háború előtt és alatt már sokszor voltunk vendégségben egymásnál, tőle kaptam ajándékba egy kis cicát1091, máskor meg egy zsámolyszéket. 1944 közepén Germán Tibor tőlem kapta az első hírt arról, hogy mentesítették. Autón azonnal leszaladtak hozzánk a Volkmann utcába. Sokszor voltunk együtt a finn követség művészestélyein. Erzsike tudta, vagy erősen sejtette képzeletből született és valódinak vélt szerelmemet, és gyűlölte a Tücsökzenét a megfelelő verse miatt. Furcsa érzés volt, hogy Erzsike öngyilkossága után egy évre Giziék szintén tragikusan végezték és hogy abban a temetőben feküsznek, ahol Erzsike.

293

Utóirat: Klára lányomtól azt hallottam, hogy viszonyunk volt Gizivel; cáfolatomat sehogy sem akarta elhinni.

Pótlás Gizihez: Wuorimaa finn követ a II. világháború után írt finnül egy emlékező kötetet Budapestről1092 46-ban vagy 47-ben nekem is kezembe került a könyv. Egyik fényképmellékletén együtt vagyok B. G.-vel.

Lóci mint kíváncsi diák az ostrom után arcképet kért és kapott tőle. Bekeretezve a kép most Kisklára szobájában van. Sokszor elnézem. Bekeretezése után (G. halála után) néha, amikor kettesben maradtam vele, előfordult, hogy hosszasan, mozdulatlanul néztem, és gondolkodtam rajtunk. Ami arra mutat, hogy minden játékos indulás ellenére komolyan szeretnem kellett.

Az a fénykép is mutatja, hogy a szeme körüli része s tán a homloka nagyon hasonlít egy nála sokkal fiatalabb nőismerősömhöz1093, akit akkor még nem ismertem. ([…]) (Ezt én többször is mondtam neki, és nagyon örültem, hallván, hogy ezt mások is mondták már neki. Nagyon jólesik, hogy ők ketten valamiben egyek.)

Elég sokat szavalta verseimet. Kedvenc költeménye a Lepkék tánca volt a Különbékéből.

Egyszer felbosszantottam a Rádió nagy stúdiójában: a rendezője helyett a mikrofon előtt vele szemben állva ütemjelzésekkel gyorsítani akartam az előadását, félve, hogy kifogy az időből. Azt hiszem, az Ahogy tetsziknek futott valamilyen részlete. Nem tudtam, hogy ő olyan nagy úr, hogy nem illik neki dirigálni.

Ostrom után a Fehér Hajó utcai lakásából az első találkozásunkkor kikísérve utánam jött a lépcsőházba, és ott, ahol senki sem hallotta, vigasztaló, jellemmegbecsülő közléseket tett: „Vallja nyugodtan mindenki azt, amit érzett és érez” stb.

Úgy hallottam, s ezt hiszem is, hogy az ostrom során kegyetlen megrázkódtatások érték, a legbrutálisabbak, noha épp az ellenkezőjét várta. Az egész ház a Pilsudski úton díszvacsorára terített, ő és más nők estélyiben voltak. Egy T. Á. nevű ember1094 beszélt a dolgokról.

Ostrom után 20-25 apró élelmiszeres konzervet küldött velem haza.

A Nemzeti Színházban az ostrom után (mindmáig először és utoljára) ő mondta ki színpadról a nevemet, amikor egy Shakespeare-fordításomat szavalták: Milton megfelelő szonettjét1095.

Utoljára Földváron találkoztunk az állomáson. Az egyik unokahúgát kísérte ki; az a nő – nevét már nem tudom, de az anyja fűzőkészítő volt a Váci utcában – az öngyilkosság után fényképet vagy más tárgyi emléket ígért nekem róla, de nem tartotta meg szavát.

A Tücsökzenéből én nem adtam neki, mégpedig méregből. Egyszer a Püski-boltban1096 voltam, amikor az inasa útján éppen két példányt vett.

294

Alapjában véve idegenek voltunk, főképp társaságilag, de abban is, hogy ő kulturáltan affektált volt és hogy túlbecsülte a sikert.

Öngyilkosságuk napján én a Farkasréti temetőből jöttem haza villamoson. A megfelelő megállónál igen heves vágyat éreztem, hogy meglátogassam. Akkor már régen nem láttam. De leküzdöttem magamban. Ez délelőtt 10-½ 11 táján lehetett. Abban az időpontban halhatott meg.

Ezek az apróságok a már elmondottakon kívül mind egyre világosabbá teszik számomra, hogy elmélyült érzés fűzött hozzá, és átszellemült, de erős erotika.

295
IV.
B. I. 1098

Első versesköteteim néhány költeménye kapcsán szó esett már Tanner Ilonkáról. Vele B. M. lakásán ismerkedtem meg. Más vonatkozásban elmondom majd, hogyan barátkoztam össze a mesteremmel és hogyan lettem lakótársa. Most képzeljük el, hogy már fél éve (?)1099 nála lakom és bizonyos értelemben titkárkodom neki. Távollétében nemegyszer fogadtam vendégeit, már úgyszólván mindenki tudott rólam.

Egy késő őszi vagy kora téli délután öt óra tájban csengetnek; Mihály titkárnője, aki a konyhában (és egy kis szobában) lakott a férjével együtt, bejelent egy fiatal hölgyet, aki verseket hozott. B., mint jól nevelt és udvarias ember, sietett eltűnni a közös szobából, a könyvtárból, ahol addig kettesben ültünk és beszélgettünk. Feszélyezte, hogy borotválatlan volt, s megkért, vegyem át én a verseket. Addig ő a hálójába ment át. Egy fehér pulóveres, nagyon fehér bőrű, nem sovány és nem kövér, természetesen világosszőke hajú szép lány jött be. Voltak a beszédében és a mozdulataiban bizonyos affektált kecsességek; az egész jelenség rögtön megkapott, főképp azért, mert még szörnyen fiatal voltam (19-20 éves) és ilyen csinos költőnőjelölttel még nem találkoztam. Udvaroltam hát neki, amennyire majdnem mindenkinek. Átvettem a verseit Mihály számára és elmondtam a receptet, hogy egy hét múlva legyen szerencsénk. Saját magunkról beszélgettünk még egy kicsit, megtudtam, hogy ő a Külügyminisztériumban tisztviselőnő, édesapja katonatiszt volt, és hogy elég sanyarú sorban élnek, valahol a Baross utca vége felé. A lány elment. M. előjött, megnéztük a verseket, sok közvetlenség látszott bennük, és megállapítottuk, hogy, mint a nők általában, ez a lány sem ért a költői formákhoz, s ezért prózaverset ír.

Hadd jegyezzem meg itt, hogy időpontokat kerülni fogok, amúgy is könnyű lesz utánuk nézni. Előző nagyobb diktátumaimban is nagyon ingónak éreztem az időjelzéseket, csak akkor még nem éreztem szükségesnek figyelmeztetni a bizonytalanságra. Meg kell jegyeznem továbbá, hogy itt állandóan kevernem kell majd kapcsolataink ismertetése során a barátságomat Ilonkával és Mihállyal.

A lány egy hét múlva eljött. Komoly biztatást kapott a mestertől, de éntőlem is. Én rögtön kapcsolódtam hozzá, igyekeztem kávéházban, kocsmában, moziban minél többet vele lenni. Ő nagyon barátságosan fogadta közeledésemet. Hamarosan a Centrálba is bevittem, ha pedig nem akartuk az írónépséget lát296ni, akkor a József utca és a Nagykörút sarkán1100 a volt Baross kávéházba vettük be magunkat. Ott egy sarokasztalnál a régi, barna bőrdíványon ülve esetleg kávét vacsoráztunk, egyszer-másszor vajra is futotta, és végtelen sokat beszélgettünk versírásról és szerelemről. Utóbbi tekintetben I. nem volt prűd, nem is nagyon titkolta, hogy volt már néhány kedvese (a legutolsó egy Ottó nevű sportember, tán futó), és panaszolta, hogy mennyire ki van téve a férfiak szemtelenkedésének a hivatali kollégái részéről is. A hivatali főnökét szintén említette ebben a vonatkozásban, az illető már korosabb ember volt; ezt az őt egyébként mégiscsak tisztelő barátját később mint asszony vendégségbe is elhívta a Reviczky utca 7.-be: nyilván el akart dicsekedni változott helyzete friss díszeivel.

Mi úgy kerültünk egészen közel egymáshoz, hogy a Baross-kávéházból jövet valamelyik este – mindez őszidőben lehetett – én könyörögni kezdtem neki a teljes szerelemért, és hívtam fel a lakásra. Húzódozott, de eljött. A kapu alatt megint sokáig kellett kapacitálni. Később erről az alkalomról úgy beszélt barátnőjének, M. Klárának, hogy én mintegy erőszakosan csaltam föl a harmadik emeletre1101. Fent csak a takarító házaspár volt otthon, azt nem érdekelték a szerelmi látogatók. Nem tudom tagadni későbbi több évtizedes keserűségeim ellenére sem, hogy ez az első este engem már nagyon boldoggá tett. Nem is vettem észre azt, amit később – sokkal később – vettem csak észre, hogy I. határozottan frigid nő volt; ez magyarázza többek között azt is, hogy nőkhöz annyira vonzódott. Szép volt, fehér bőrű, kissé molett, és akkor még azt hittem, hogy csak kellemesen hisztériás. (5 évvel volt idősebb nálam1102.) A könyvtárszobában, vagyis a középsőben voltunk együtt. Ettől kezdve sűrűn, alighanem naponta feljárt, és a házhoz tartozónak számítottuk. Meg kell említenem, hogy ekkor én már rég Babits lakótársa voltam, a harmadik szoba, az alkóvos volt az enyém. Ha M. nem volt otthon, akkor az egész lakásban lehettünk, ha otthon volt, akkor az én szobámban. (I. előtt is járt hozzám egy-egy barátnő […], ezekről a dohokról M.-lyal kapcsolatban lesz majd bővebben szó.)

Így tartott ez a barátság, és én, mintegy csak azért, hogy szívességet tegyek I.-nak, elhatároztam, hogy feleségül fogom venni. Nagyon jólesett nekem, hogy egy ilyen szép, vagy annak hitt, eleven látású, eredeti nő, költőnő szeretett meg: reméltem, hogy majd fog tudni beszélni a „túlsó part”-ról olyasmit, ami természetesen nagyon érdekelte1103. Olyasmit, hogy ő engem becsapott volna, és hogy (mint később magyarázgatta) kezdettől fogva M. érdekelte, én soha szikrányi jelben sem tapasztaltam. Ez határozottan későbbi konstrukció lehet csak nála. Ti. Klárának később azt magyarázgatta, hogy csak rajtam át juthatott M.-hoz, holott alapjában véve biztos, hogy álmában sem fordult meg olyan remény, akkora magasságban és messziségben volt felette M. Én főképp szívességet akartam neki tenni az elvételével, de akkorára már – néhány héttel a kezdet után – fülig beleszerethettem. A szívességen azt értem, hogy az udvarló kol297légákat a karikagyűrűvel – mint mondta – eleve távol tarthatja, míg a csupasz ujjú lányt folyton zaklatják. (Tulajdonképpen I. maga kért meg, hogy kérjem meg.) A dologról M. tudott rögtön, de csakhamar a rokonságomnak is tudomására kellett hoznom, mert mint kiderült, fiatalkorúságom miatt (20 éves voltam akkor) szülei, sőt nagyszülei beleegyezésre is szükségem volt. Megírtam tehát szerelmi helyzetünket, illetve tervünket Debrecenbe az apáméknak és Tiszaszőlősre özv. legidősb. G. Sz. L.-né Baráth Terézia nevű öreg és félelmes nagyanyámnak. Az indokolás, hogy ne kelljen túl sokat beszélni érzelmekről, és hogy respektábilis realitású legyen az egész ügy, az volt, hogy irodalmi szerződések kötése céljából amúgy is nagykorúsíttatnom kell magamat. A beleegyezés mindkét helyről megjött. Egyszerre valami új, kellemesen pikáns pezsgést éreztem magamban: vőlegény voltam!

A néhány hónapos barátság egyre nyíltabb lett. Szörnyen modernek voltunk. Hogy én és M. ezen túlmenően mennyire örült, és hogy miért, azt majd róla írván részletezem1104. Itt elég annyi, hogy észrevétlenül közelebb került ő is I.-hoz. Pl. karácsony első napján I. az én vendégem volt. Erre az alkalomra fenyődíszt applikáltam a könyvtárszoba ajtajára, lógó falidíszként, rá szaloncukrot, kis gyertyatartót stb., s így vártam vendégemet. M. is ott volt, sőt közeli barátunk, Komjáthy Aladár is. I. megjött, M. mint házigazda megteáztatott bennünket, cukrászsüteményt ettünk, és nyilván ittunk is némi szeszt, mert egy óra múlva nagy puffokon mind a négyen a földön ültünk, […] és mindnyájan remekül éreztük magunkat. Hogyne, hiszen felváltva csókolgattuk a vendéget, mint Cressidát a görög vezéri sátor lakói1105. Bizony, ölelgettük is, állandóan, de elég illedelmesen. Mindamellett alig vártam, hogy a két férfi barát menjen már a Centrálba. Nem lehetett kételyük, hogy mi következett, mikor magunkra maradtunk. I.-ban azonban ekkor sem látszott semmi nyoma csalódottságnak vagy rajtam túllépő reménynek.

Kevéssel később, egy késő este, mikor a Centrálból és a már-már kötelező napi moziból B. M.-lyal hazamentem, őrületünk legfurcsább, legönfeláldozóbb és legsúlyosabb következményű cselekedetét követtük el. Ekkor, hogy takarékoskodjunk a fűtőanyaggal, én bent háltam a könyvtár, vagyis a középső szoba díványán, a szomszéd szoba volt M. hálója. A közbülső ajtó egybe volt nyitva. Ma is a szemem előtt a kép, hogy vetkőzünk, és hogy M. a rézgombos vaságya meg az ablak között – éppen az ingét húzta át a fején, és amíg ott didergett a langyos szobában a sovány […] felsőteste, egyszerre csak a következő szavakat hallom fájdalmas sóhaj kíséretében: „Boldog ember vagy te, L.!” – „Miért?” – „Amiért olyan szép menyasszonyod van.” Erre megálltam a vetkőzésben és átmentem hozzá…

De itt közbe kell szúrnom valamit. Legalábbis jeleznem. Muszáj elmondanom ugyanis, hogy ekkor már mintegy másfél vagy két esztendeje a legteljesebb 298lelki bizalmasságban voltunk. M.-t […] „gyanúk” vették körül, az egyetemen is járt olyan pletyka, hogy tiltott viszonyban vagyunk (Artinger közölte velem); ez azonban nem volt igaz, fizikai értelemben legalábbis egyáltalán nem. M. lelki és szellemi platonizmusáról […] eleget elmondott saját maga is életében s verseiben és a Tímár Virgil fia1106 című regényében. Bármi volt azonban érzelmi élete fülledtebb mélységeiben, lényegében teljesen normális vágyai voltak. […] Nőkre vágyott, nők tucatjával kínálkoztak, de ő nem merte realizálni a kapcsolatokat, ezért hát inkább elkerülte. (Kb. 37 éves volt ekkor.) Elkerülte lelki és testi bajainak megbeszélését is orvosokkal és író kortársaival: rendkívül szégyellte magát. Énelőttem azonban, az én féktelen és nyílt erotikus életem látványa előtt valahogy megnyílt. És a gyerekembernek úgy vallott, ahogy senkinek, és ahogy én neki. Hónapokon át éjszakákat töltöttünk vallomásokkal. Én mint mesteremet egyszerűen imádtam. Akkor az életemet érte feláldozni egyáltalán nem lett volna számomra áldozat. Minden örömének örültem, minden kínja az én kínom volt. Segíteni akartam rajta. Ő a világon semmi reálishoz nem értett; én főleg a fiatalságom és szegénységem miatt nem, de az én megértésem mégis rettentő dús valóságérzékre és gyakorlatiasságra vallott az övéhez hasonlítva. […] Én magam is lelki beteg és őrült lehettem ebben az időben, és a világon mindent megtettem volna, hogy örömhöz juttassam, meggyógyítsam…

Folytatom a vetkőzési jelenetet. – Nehéz percek teltek el, azt hiszem. Aztán: – „Szeretnéd?” – kérdeztem én. – „Szeretném”. – Nagy döntés előtt álltam, nagyot fordult velem a világ. Éreztem, most segíthetek, de ennek magam vagyok az ára. M. folytatta: „Más az, egy Frida-beli nővel kísérletezni, és más, ha egy tiszta (úri) lány fekszik az ember mellett.” – Nagyon nehéz lélekkel ilyesfélét mondtam: „Hát te szeretnéd elvenni?” – „Igen.” – Aztán – – megbeszéltük a dolgot. S ez volt legnagyobb őrületünk, legirreálisabb alkunk a valóság rovására. Egy órás szinte önkívületi megbeszélés során tisztáztuk a vélt lehetőségeket. I.-t M. veszi el. Az én rokonaim messze vannak, azokat félre lehet vezetni, majd kimagyarázkodunk. I. ideköltözik a Reviczky utca 7.-be; mint feleség M.-lyal lesz. […] Ezt ilyen nyíltan megtárgyaltuk a lány bőrére, akinek az egészről sejtelme sem volt. Hozzáteszem, hogy I.-t ebben a pillanatban elkezdtem még jobban kívánni és szeretni.

Másnap délben a könyvtárszoba falára szerelt régimódi, csavaros telefonkészüléken, amely az imént említett ajtó mellett állt, felhívtam a Külügyben a menyasszonyomat és M. kérésére és jelenlétében madárnyelven (virágnyelven) megkértem I.-t a barátom számára feleségül. Sőt még leplezettebb nyelven azt is előadtam neki, hogy mik a további tervek. I. eleinte nem értette a dolgot, aztán nem hitte, ugratástól tartott, bolondoknak gondolt bennünket (jogosan), úgyhogy átadtam a kagylót M.-nak, aki megismételte: „Igen, mindent úgy sze299retnénk, ahogyan az imént L. elmondta.” Végül az aznapi találkát beszéltük meg a Centrálban.

Kicsit izgatottak voltunk, én és M., valószínűleg túljátszottuk magunk számára is a dologban az ésszerűséget. A rendes sarki asztaltól a kávéházban átültünk a legközelebbi oszlop tövébe, és ott M. még aznap saját szavaival a legkomolyabban feltárta I. előtt az egész hihetetlen helyzetet. Itt, a barátaink előtt, persze gondoskodni kellett magyarázatról, úgy döntöttünk tehát, hogy I. meg én sohasem voltunk csakugyan jóban, a szomszéd Est moziba meg a Víg Agglegény című kocsmába csak a valóság elfedezéséül jártunk, mert M.-nak kényelmetlen lett volna az idegenek túl korai és hosszadalmas kíváncsiskodása. Király György és Schöpflin Aladár persze kissé nagyot néztek, de udvariasan hallgattak. Aznap este eljegyzési „lakomát” tartottunk a szomszéd Víg Agglegényben, miután a tökéletesen elképedt I. elvben hozzájárult az egész dologhoz. Végül az Est moziba mentünk; a helyzet az eddigihez képest csak annyiban változott, hogy I.-most nem az én kezemet fogta, hanem M.-ét. Utána villamoson hazament. Édesanyja sok rendetlenséget látott már a gyermekei részéről, de ezen az estén igazán és nem jogtalanul elhűlt, hallván lányától, hogy tegnap még egy éhenkórász fiatal költőnek volt a menyasszonya, mára viszont ilyen kalandos magasságba röpült.

Ettől kezdve I. számomra tilalmas lett, saját magam tiltottam el magamtól, és furcsa, fájdalmas gyönyörűséget éreztem a veszteségemben, amely a mesteremet kívánta szolgálni. […] Ezt mindhárman […] elismertük és így akartuk. Részemről elsősorban valami lovagias gesztus akart lenni az önmegtartóztatás.

A házasság rövid napok – egy hét vagy tíz nap – alatt megtörtént. (Januárban vagy februárban?) A VIII. kerületi elöljáróságon M. diszpenzációt kért és kapott. A házasságkötés hírét Schöpflin Aladár jelentette be az akkori Szózatban1107, Bajcsy-Zsilinszky és Gömbös napilapjában, melynek ő volt az irodalmi rovatvezetője. Úgy emlékszem, egy vasárnap reggeli szám hírei közt állt az óriási feltűnést keltő napihír. A dátum azonban tudatosan téves volt, az anyakönyvvezető előtt ugyanis nem a jelzett napon (szombaton) jelent meg az ifjú pár, hanem két nappal később (hétfőn?). I. azonban a jelzett délután már hozzánk költözött, és anyjának is úgy mondta el a dolgot, ahogy az újság másnap közölte.

Érzelmileg számomra rendkívül jelentős nap lett ez a szombat. Részletesen elmondhatom. Hármas megbeszélésünk szerint nekem kellett baráti körben bejelentenem az eseményt. – A baráti kör Tóth Árpádék társasága volt a Venezia kávéház felett, a Gresham-palotában: Bródyék. Pádi ugyanis ennél a gazdag szénkereskedő családnál házitanítóskodott, majd a szülőkkel s a közben felnőtt lánnyal, Zsuzsival és a két fiúval most már barátságba keveredett. A tulajdonképpeni tanítvány Bródy Pali volt, a Vígszínház későbbi igazgatója. Minden szombaton Tóth A. és néhány intimusa, így Nagy Zoltán1108, M. és én stb. ál300landó vendégként meg volt híva feketére (s néha vacsorára is) Bródyékhoz1109. Itt volt az én tisztem, hogy a házasságkötést hírül adjam. A dolog annyiban volt fontos, mert így mi indíthattuk el a pletykahullám gyűrűit, márpedig bízni lehetett benne, hogy a Tóth–Bródy-hír, legalább tudatosan nem fog torzítani azon a beállításon, amelyet kap, és amely nyilván napokig az egyetlen forrása lesz a kíváncsiság kielégítésének.

Én fél tizenegykor elővettem az órámat, felálltam az asztal mellett és figyelmet kérve teljes komolysággal megtettem a bejelentést. Senki nem hitte egyetlen szavamat sem. Legkevésbé Pádiék; ami nem csoda, hiszen ő naponta járt a Centrálba. De bizonykodtam és közelebbi közléseket tudtam tenni a tervekről (olaszországi nászút), a másnapi újsághírről és az új asszony személyéről. Itt már el kellett kezdeni a hozzám fűződő kapcsolat ködösítéséhez, átmagyarázásához. Magától értetődik, hogy ½ 11-től kezdve más téma nem forgott szőnyegen, csak ez, a hihetetlen. Végre mégis kezdték hinni, hogy nem ugratás az ügy. – Én éjfélre értem haza. Megbeszélésünk szerint voltam távol ezen az estén, sőt megbeszélésünkhöz tartozott az is, hogy a szerelmesek meg nem zavarása érdekében M. ki fogja húzni a kulcsot a bejárati ajtó zárából: így majd nem kell őket csengetéssel felzavarnom. A kulcs azonban bosszúságomra belül a zárban volt, csengetnem kellett. A fűtetlen lakásban hálóingére télikabátot véve fel M. jött elém, beeresztett. Mint két cinkos, olyan szívdobogva, de teljes ártatlansággal néztünk össze. […] Látom magam előtt két meztelen lábszárát a télikabát meg a cipő közt. Megölelt. – „Tudom, mit jelent ez neked, L.” […] Boldog voltam és összeomlott. Mentem a magam szobájába és a menyasszonyomra gondoltam. Ugyanakkor azonban sötét gyanúk lopakodtak belém, hogy az életnek más parancsai lehetnek. Sírtam, csodálkoztam, keseregtem és elaludtam.

A következő napon délután a Shakespeare-szonettek bevezetőjét1110 olvastam föl nekik. Nem valami élvezetes olvasmány volt, I. el is aludt ebéd után a nagy bőrfotelben, amire félbeszakítottam az előadást és csöndesen megléptem. Egyáltalán sűrűn megléptem az első napokban, nagyon udvarias akartam lenni, és olyan, mint aki nem él vissza a helyzettel.

Persze, nem tudtam, milyen óriási erejük van a szokásoknak, a közvéleménynek még az ilyen bohém körökben is. És azt sem, hogy egy feleség, ha módja van háromszobás vagy kétszobás lakásban laknia, akkor semmi esetre sem a kisebbiket választja. I. is így tett. Az első pillanattól kezdve, amikor a házassága csakugyan nyélbe ütődött, vadul gyűlölni kezdett, mert nem tudta, mit várhat tőlem, milyen fenyegetést. A sportos barát vagy az irodafőnök vagy bárki nem számított, azok mind idegen világrészek lakói voltak, ez a pénztelen költőinas azonban bent élt az irodalmi világ legbizalmasabb szentélyében, és nem lehetett kiirtani.

301

Pedig eleinte ott nagyon akarták kiirtani – őt magát! (I.-t). Olyan gyorsan, szerzett ismerősök, mint a csípősnyelvű Sch.-né1111, vagy mint Tóthné Annuska1112, hogy másokról ne is szóljak, gunyorosan, lenézően beszéltek róla, és nem akartak vele érintkezni. Voltak fölényesebb és nagyobb stílű nők, pl. Fenyő Miksáné, akik játszva és lenézően megoldották a kérdést, és kifelé szívélyesek voltak. Adyné is, Csinszka, a kárörvendő ellenségek közé tartozott, aminek a története még előbbre nyúlik vissza. (B. M.-nál majd beszélek róla.)

Folytatom most az Ilonkához való viszonyom teljes megromlását, amely a Mihállyal valót is aláásta.

Ilyen 30-35 éves messzeségből és diktálás közben kikereshető támpontok nélkül beszélek. Tehát összefoglalok néhány jellemző esetet I. gyűlöletének ábrázolására.

Még énhozzám járt, mikor egy este M. eltávozása után, amit alig tudtam kivárni, teljes boldogsággal akartam vele lenni, és szegényes uzsonnát tálaltam, tíz-húsz deka sós süteményt és teát a szamovárban. Mikor kitöltöttem az italt, kiderült, nem volt cukor. „No, mi lesz most?” – kérdezte I. – „Rögtön segítek a bajon – mondtam és elővettem egy ollót vagy valami vasfélét, és M. hálószobájában minimális ügyességgel és minimális idő alatt felfeszítettem M. szekrényét, ahol a cukrosdobozunk állt. I. nagyot nézett és nevetett, és a nap a legkellemesebben végződött. Sokkal többre és teljes okkal-joggal érezhettem fölhatalmazva magamat, utólagos jóváhagyásával a házigazdámnak. Most azonban, hogy ellenségem lett, I. rögtön felfújta a dolgot és tudom, hogy még 20 év múlva is „betörő”-ként emlegetett Basch Lóránt1113 előtt.

Volt hiba is, amit elkövettem. Pl. M. rettenetesen idegeskedett könyveinek esetleges elveszése miatt. Ezért megnyugtatásul megígértem neki, hogy a lakásból könyvet nem viszek ki, mert hiszen pl. elüthet az autó, és mi lesz akkor a könyvvel. Ellenben amikor valami kényszer vagy nagy vágy hajtott, mégiscsak elvittem egyszer egy könyvet a Centrálba, s mikor ezt utólag megmondtam M.-nak, noha igyekezett megőrizni a nyugalmát, mégiscsak rángatózni kezdett az arca.

Az első esetből (cukorkivevés) csúnya összeveszésem támadt I.-val hármasban; a másodikat pedig (könyv-ügy) arra tudta kihasználni, hogy mikor kora tavasszal Olaszországba mentek nászútra, rávette M.-t, hogy a könyvtárat, vagyis az ő teljes lakrészüket, beleértve a fürdőszobát is, lezárja, és a kulcsot nem nálam hagyták, hanem Komjáthy Alinál. Hát ez óriási sérelem volt! Mindamellett nyelni voltam kénytelen. Ezek miatt, amiket tucatjával kísértek kellemetlenkedései az új asszonynak, a viszonyom I.-hoz nem állt vissza, sőt a legrosszabban ala302kult. M. nemegyszer átjött az én szobámba és exkuzálta magát nagy zavarban. Ez az exkuzálás tulajdonképpen a haláláig eltartott…

Újabb eset: a házasságot követő tavasszal látogatóba mentek Fenyő Miksáékhoz. Az ég fentről, a harmadik emeleti ablakból sötét esőfelhőkkel ijesztett, mire […] M. magával vitte a tanáros esernyőjét. Együtt indultunk, én csak a Centrálba készültem. A Reviczky utcában voltunk még, mikor kisütött a nap és kék lett az ég. „Ejnye, de kár, hogy esernyőt hoztam”, mondta M. – „Nem baj” – vágott közbe I., „L. majd hazaviszi”. – Úgy is lett. Ők elvillamosoztak a Kálvin térről, én meg bementem egy Múzeum körúti antikváriumba, ahol latin és görög könyveket vásároltam, akadémiai kiadványokat. Nagy könyvzsákmányomat vad érdeklődéssel cipeltem el a kávéházba, beletemetkeztem az élvezetbe, és hat óra tájban aztán leütött bennem a villám: hol az esernyő? Rögtön Gusztira bíztam a könyveket, szaladtam vissza a boltba. De elkéstem, már az udvar felől sem lehetett bejutni. Este M.-lyal az én szobám alkóvjában vacsoráztunk szokás szerint. Mondtam a pechemet, hogy elveszett az ernyő. – „Azt meg fogod venni!” – csapott rám teljes felcsattanó hangerejével I. Tökéletesen elképedtem. Ilyen gorombalelkűség! – Természetesen egyetlen szót sem mondtam az érzéseimből, csak szörnyülködtem magamban, és jólesően láttam, hogy M. milyen kegyetlenül rosszul érzi magát. – „Hát igen, meg fogom venni, ha nem kerül meg.” – Kimondhatatlan émely kínozott, még ma is majdnem ugyanolyan hevesen érzem. Reggel nyolckor már a boltban voltam. Ahogy beléptem, a boltos már intett a sarok felé, hogy ott van a keresett tárgy. I. tehát felsült, de egyáltalán nem szégyellte magát.

Rontott a viszonyunkon M. növekvő idegbaja is. (Szabó D., Magyar Írók Szövetsége, detektívlátogatás1114 stb., de ezekről majd a M.-ról közvetlenül szóló részekben beszélek.) Ide csak annyit, hogy egy kora nyári szekszárdi utazásuk alatt1115 én, úgy látszik, túlságos pontosan teljesítettem üldözött és általam sajnált barátom kérelmét, aki levélbeli értesítéseket kért tőlem arról, hogy mi jelenik meg a lapokban, ami őt érinti, esetleg fenyegeti. I. uszítására M. úgy fogalmazta át a dolgokat, hogy én a vidéki nyugalmukat szántszándékkal küldött rossz hírekkel feldúltam; mikor pedig már itthon magyaráztam az igazamat és hivatkoztam egyre s másra, amit mint Az Est-lapok munkatársa néha már tehettem az érdekében, akkor még M. is rám támadt, hogy lám, ő milyen siralmas helyzetben lehet, ha még én is segedelmére tudok már lenni. Akármit tettem, mondtam, akartam, az idegbaj vagy a női logika mindent ellenem fordított.

A dolgok különben nem választhatók szét az I.-tól eredtekre és a M.-félékre. Mindenesetre együtt laktunk, hiszen képtelenség volt lakáshoz jutni. Én azonban hamarosan megnősültem, és bármennyire kegyetlen tapasztalatokat szereztem I.-ról, mint szerelem nélküli házibarát még vágytam rá, és kétségtelen, hogy gyors nősülésem közvetlen oka I. elveszítése is volt. A feleségem M. Klára 303lett 192… Szilveszter napján1116. A nősülésem enyhített az ellentéteken valamit, főképp azáltal, hogy akkor már el is költözhettem. A szomszédságba, az Üllői út 31.-be (Kinizsi utca sarok) mentünk egy bizonyos Julcsa nénihez, két bútorozott szobába, afféle albérlő-társbérlő keverékbe. Klára és I. már előzően ismerte egymást. I. szükségképpen feltárta előtte a velem volt ügyét, nem mulasztván el már akkor sem a szelídebb „fúrásokat”. Pl. úgy emlékszem, rémesen pocséknak írt le, s a maga mentségére igen erőszakosnak tüntetett fel. […]

Ebben az időben I. főleg amiatt támadott – és ezt szemtől szembe is megtette –, hogy én M.-nak mindenféle idegesítő dolgot mondok, hogy ingerlem, kihasználom beteges lelkiállapotát. Lassankint Klára is – bár tudta, hogy minden efféle csak képzelődés és rágalom lehet – kezdett némileg hitelt adni ezeknek az érthetetlen vádaknak. Számtalanszor előfordult, hogy az Üllői útról, mintegy a szomszédságból átmentünk a Reviczky utcába, vagy ők jöttek át hozzánk; ilyenkor a két nő az egyik szobában beszélgetett, mi pedig a könyvek közelében külön maradtunk. S I.-tól, fokozódó hevességgel, olyasmiről kezdtünk értesülni, hogy hazamenet M.-on rohamok törtek ki. Miféle rohamok? […] – Hogy én őt üldözöm. Sajnos, idővel meg kellett győződnöm róla, hogy féltékeny volt, kétféleképpen: mint férfi és mint költő. Az elsőre semmi oka nem volt; s a másodikra, őszintén hiszem, még kevesebb. Lehet, hogy tapasztalatlanságok és modortalanságok révén sértettem egyszer-másszor az érzékenységét, de sohasem akarattal, hanem nyilván azzal, hogy én jóval realistább és szókimondóbb természet voltam, mint ő. Az is bizonyos, hogy ezek a házasság előtti és alatti első évek voltak emberileg a legrosszabb, legéretlenebb korszakom. Mihályt azonban ekkor még – és évekig, mindvégig – úgy szerettem, mint magamat, vagy még jobban.

[…] Klára lényegében mindig biztosra vette, hogy itt valami […] idegesség ingerlés nélkül is működött, most azonban nemcsak ő, hanem I. is, az együttlét kezdetétől fogva tanúja volt a jelenetnek. Tehát igazolódtam. Megjegyzem itt, hogy ilyen jelenségek az évek folyamán szaporodtak és súlyosodtak, de úgy rémlik, mintha 1930 körül ilyesminek többé nem lettem volna tanúja vagy hallója, mint ahogy azelőtt sem, azóta, hogy nála laktam. A két dátum közti időben azonban a dolog tovább tartott, mégpedig az én jelenlétem nélkül is. Ugyanis, mint ki fog derülni, közben a […] barátságot meg kellett szakítanunk, de azért hallottam egyet-mást másoktól. Így pl. azt, hogy az újságírók Visegrád melletti nyaralótelepén nagy nyilvánosság előtt nemegyszer rájött, miközben ott nyaraltak, valami megmagyarázhatatlan ingerültség és […] olyan „jelenetek” folytak le, […] amelyet mások már ábrázoltak. Sőt később egyszer Esztergomban a hajóhídon M. valami hajózási ember buta megjegyzésére úgy kétségbeesett és megdühödött, hogy ruhástúl a Dunába ugrott.

Megint látom, hogy a kronológiával baj lesz. Igyekszem némi rendet teremteni. Első verseskönyvemről M. írt a Nyugatba1117, ez maradt az egyetlen írása ró304lam. Fölösleges megemlítenem, hogy M. roppant érzékeny és roppant hiú volt. De mindig igazságos akart maradni. Szívét meg lehetett vesztegetni hízelgéssel, az agyát nem. Ebben az első, kegyetlen Nyugat-beli kritikájában is vannak olyan dicséretek, amelyeket a hozzáértő szem színeváltóknak lát, pl. a Julien Sorel-féle utalás. Holott évről évre mily rengeteg személyről és műről írt! Úgy kellett történnie, hogy csakugyan megtartottuk – én csak majdnem! – azt a fogadalmunkat, hogy egymás irodalmáról soha többé sem jót, sem rosszat nem mondunk és nem írunk.

Ezt a fogadalmat sok-sok bajrendező tárgyalásunk valamelyikén tettük. Ugyanis I.-val és Klárával mi, férfiak, megtárgyaltuk, hogy bírjuk-e egymást vagy nem. A végeredmény mindig a barátság fenntartása mellett nyilatkozott. Csakhogy hát mögött is történtek dolgok. Amikor az én második kötetem, a Kalibán! megjelent, Földi Mihály a Magyarországban snájdig lendületű dicséretében1118 olyasmit is írt rólam, hogy: íme itt az új költő, aki első kötetének ígéretével ellentétben nem olyasféle poeta doctus, mint a mestere, B. M., hanem közvetlenül belenyúl az életbe stb. I. uszítására M. ezt a cikket nem annak vette, ami, vagyis nem zsurnaliszta és felelőtlen kollegialitásnak – habár én Földit akkor talán még nem is ismertem személyesen –, hanem azt hitte, és ezt meg is mondta, hogy a cikket én rendeltem – őellene. Nehéz dolog ilyesmit hallani és elviselni olyan embertől, akit szeretünk! Más példa: Sárközi Gyurka cikket írt a Nyugatban az akkori fiatalokról1119 és önállósági törekvéseikről. M. ezt nem tűrhette, hanem válaszolt1120, és cikkében egy képzelt figurában tömörítette mindazt a valódi vagy vélt sérelmet, amit Sárközitől, Erdélyi Jóskától, éntőlem és talán még másoktól is tapasztalt. A cikket Osvát leadta, s a kikerekedett polémiában olyan naivisták, mint Tersánszky Józsi Jenő, de mások is M. védelmére keltek a képzelt gonosz fiatallal szemben. Arról a fiatalról M. olyasmit is írt, hogy „akivel lakásomat és kosztomat megosztottam”. Ez csak énrám állhatott, a többi kifogás nem. Ennélfogva az egész támadás provokálását az én gyalázatosságomnak tulajdonították az olvasók. Tersánszkyn kívüli valahogy Füst Milán is jelesen működött ellenem ezen a téren B. védelmében1121!

Épp előtte való nap a két nő jelenlétében nagy kibeszélés volt. Mindent elölről kezdtünk. Tehát azt is, hogy hogyan látjuk utólag a jegyességünket I.-val, a házasságkötést stb. És az összes emberi vagy irodalmi pletykát és félreértést. Kérdésemre M. akkor pl. megmondta, hogy az általam akkoriban nem nagyon becsült Kosztolányit különb költőnek tartja, mint engemet – nevetséges volt, hogy felvetettem a kérdést: természetes, hogy Kosztolányié volt a különb teljesítmény, még a Fény, fény, fény után is.

Szóval hát mindent tisztáztunk Sárközi cikke után, s mikor távoztunk, az előszobában M. ugyanúgy megölelt és megcsókolt, ahogy pár évvel azelőtt a nászéjszakája után… M. válaszcikke Sárközinek a Nyugatban ezután jött, éspe305dig másnap. […] Erről nekem sejtelmem sem volt. Mikor a cikk megjelent, én szakítottam B.-ékkal (bár előbb már a Nyugattal, Osváttal is1122, noha nem volt hova írnom, míg Miklós Andorék be nem vezették napilapjaikban az irodalmi közleményeket1123). Ettől kezdve M.-hoz nem fordultam, őket meg nem látogattam, fel nem hívtam, és Nyugat-beli cikkét is úgy tekintettem, mint csapást, amelyet nekem, a fiatalabbnak és a hálára kötelezettnek el kell viselnem. Csak a Magyarország című lap egypár évvel későbbi velem csinált interjúja1124 során céloztam egy mondatban a megosztott lakásra és élelemre, egyébként csak tisztelegtem előtte, I.-ról pedig hallgattam.

Annál kevésbé ő rólam. Szakadatlan önvédelme ugyanis szakadatlan támadásba hajtotta egykori szerelmünk miatt, énellenem. Ez aztán rákényszerített, hogy rendkívül bizalmas barátok előtt, akik az események kezdetének úgyis tanúi voltak, feltárjam a valódi helyzetet. Tudomásom szerint egyik sem élt vissza a bizalmammal. Ellenben akadtak, akik prózájukban elvből, vagyis „kíméletből” bőségesen kiteregették I. és az én kapcsolatomat. Ilyen, azt hiszem, N. L. egyik regénye1125. – Egyébként kitűnő szerzőjét akkor még személyesen nem is ismertem, és most már évtizedek óta rendkívül sokra tartom. Azt hiszem, a zseni minősítést én használtam rá először a harmincas évek elején.

Említettem, hogy ettől kezdve B.-ékat kerültem. Csak színházi foyerban vagy képtárban és ilyen helyeken vagy az utcán láttam őket, ilyenkor csöndes köszönéssel, kalapemeléssel elhaladtam előttük, vagy átmentem a másik járdára; magántársaságban pedig – ami kikerülhetetlenül adódott – éveken át a szoba vagy terem másik sarkában maradtam, esetleg néma meghajlással haladva el előttük.

Mikor Osvát agyonlőtte magát1126, s már Illyés Gyula volt a kedvenc s B. vette át a Nyugat szerkesztését, egy napon váratlanul felhívott és randevút kért tőlem.

(Én mégis írtam róla, a Halál fiairól, a Pandorában1127 és egy ízben váratlanul együtt voltunk Vágéknál, Újtátrafüreden1128, ahova M. hozta fel A sátán műremekeit s Verlaine-kötetet.)

A Centrálban találkoztunk. Elmondta, hogy milyen fájdalmasan érinti, hogy a felesége miatt barátságunk kettétört: I. engesztelhetetlenül gyűlöl. Megismételtük a négy-öt év előtti „kipakolást” és annak tisztázását, hogy mi is történt hát 1920 körül I. közt és énköztem. „Semmi sérelem nincs bennem”, mondta. „Kérlek, dolgozz a Nyugatba, és találkozzunk mi külön itt a Centrálban minden szerdán délelőtt 11-kor. Nem veszíthetjük el egymást.” Nagyon megörültem. B. volt az egyetlen barátom, aki olyasféle volt, mint én, s akit egész Magyarországon én ismertem a legjobban. Azt hiszem, ezzel ő is tisztában volt. A következő szerdán is eljött. A harmadikon azonban azzal, hogy bocsánatot kér, de nem maradhat: I. nem tűri, hogy velem barátkozzék. Csak ezt be306jelenteni jött el. Megivott egy pohár szilvát, elszívta szivarját és szomorúan elment. „Nem lehet ellenállni egy olyan élettárs szakadatlan követelésének, akihez annyira kötve vagyunk”, mondta. A Nyugatba azonban, ritkán ugyan, de ettől kezdve megint dolgoztam.

Ismét éveket ugrok át.

M.-lyal most már jó lélekkel voltunk egymás iránt, csak külsőleg maradtunk a régiben (régi rosszban). Ekkortájt már régen divat volt B.-nak versben, cikkben, kritikában vadul hódolni az év vége felé, a Baumgarten-díjakat megelőző hónapokban különösen. M.-nak valamelyik új könyve jelenhetett meg, talán az Istenek halnak… című1129, nekem is megküldte. Elragadtatásomat másnap versben megírtam. Az év vége lehetett. Nekem már nagyon régóta minden vasárnap jött versem a vasárnapi Pesti Naplóban1130. Versemet azonban nem adtam ki, csak a Baumgarten-díj döntése után és olyan címmel, hogy az mintegy hallgatott: Nyári hajnal (egy verseskönyv olvasása után)1131. Ez a vers újra megtörte az ellenállást, azazhogy először törte meg – és csak félig – I.-ban. A megjelenés vasárnapján Komjáthy Aladáréknál vacsoráztunk, a Hunyadi János úton laktak. Megszólalt a telefon. Gellért Oszkár jelentkezett, akit a lakásomról, már a Németvölgyi útról – ha ugyan már nem a Volkmann utcából1132 – utasítottak Aladárékhoz. Gratulált, és jelezte, hogy M. nevében kérdezősködik, nem róla szól-e az aznapi vers. Mikor megerősítettem a sejtelmüket, akkor ugyanott M. is felhívott. Megköszönte az üdvözletet, és találkozót kért négyesben. Ettől kezdve időnkint csakugyan össze is jöttünk. (Havonta, negyedévente, félévente, míg a teljes barátság idején naponta, kétnaponta.) I. gyűlölete hűlt, de még nem múlt el.

Mutatja ezt, hogy a negyvenes év előtt egyszer felhívtam M.-t, ahogy szoktam időnkint, s ő így hívott meg: „Örülnék, ha most rögtön meglátogathatnál, I. most épp nincs itthon.” Elmentem. Nagyon jó és igen nevezetes másfél órát voltunk együtt, én még I. hazajötte előtt távoztam. Az Attila utcában1133 laktak akkor. Utána egyenesen a Bors utca sarkán levő Pozsony kávéházba1134 mentem be, és a több szempontból rendkívül érdekes látogatás lefolyását azon frissiben papírra vetettem1135.

Aztán már csak a János-szanatóriumban találkoztam M.-lyal és I.-val, majd M. temetésén. […]

B. temetése után I.-val kibékültünk. Kiderült, hogy hosszú gyűlöletének egyetlen vagy legfőbb indítéka – amely két évtizeden át szinte állandó társadalmi bojkott szervezésére késztette ellenem – a félelem volt, az egykori félelem, hogy én lenézem, megvetem. Legalábbis ekkor ő így értelmezte a múltját. Sűrűn nem találkoztunk (de az ostromig 5-6-szor […] is együtt voltunk őnála s megenyhítette egykori veszteségem fájdalmát, és ez az egész utójáték szinte húsz évet átugorva azonnal a múltba kapcsolt).

307

Nevezetes fordulat volt – talán még a teljes kibékülés előtt – az a Baumgarten-emlékünnepség, amelyen én tartottam nagy emlékbeszédet M.-ról1136. A beszédre Basch Lóránt kért fel, I. már nem ellenezte. Homályosan ugyan, de kényes […] viszonylatokat is kellett sejtetnem, másképp nem tudtam volna sok B.-cikkem után – melyeket a halála után írtam1137 – újat mondani. A fátyolozáson át sütött az 1920-as fiatalság. A kényes, először kimondott kényes tartalom miatt Baschnak adtam át felolvasásom kéziratát, hogy I. bármit törölhet belőle. Ő semmit sem törölt. Életemnek legnagyobb hatású felolvasása volt ez az emlékünnepélyen. (Fenyő Miksa másnap „magisztrális tanulmány”-nak minősítette.) Ekkor újra megtanultam becsülni Ilonkát, aki különben nem jelentéktelen költő és novellista lett: a szabadság miatt, amelyet M. megtárgyalásában nekem adott, meggyőződött róla, hogy lényegében mindig a szeretet vezetett, valahányszor M.-ról szóltam.

Az ostrom után hallottam Ilonkáról, hogy idegen katonák lövedéke átfúrta a karját. Többször felkerestük, Klárával együtt tanúja voltam én is tönkremenetelének, szelleminek és idegzetinek és testinek. Fokozatosan nagyon megbékült velem. Még legrosszabb korszakainak lucidus napjain is fel-felhívott bennünket. Egy ízben együtt voltunk nála Klárával és Flórával (Illyés Gy.-né). Bernáthné Alice dr. is többször részt vett mindenféle jogi vagy orvosi kísérletekben, amikor lányával szemben segíteni akartunk rajta. Egyszer telefonon hívott, de csak Lócit találta lakásunkon. „Tudod te, hogy az én fiam is lehetnél?… Milyen kár!” – ilyenformán idézte meghatottan Lóci a szavait. Betegen már, de még évekkel a halála előtt egyszer nálunk ebédelt, a Volkmann utcában.

Ami kimaradt: Ilonka családjáról egyet-mást. Édesanyja sovány, középmagas, cigarettázó, ráncos képű, s úgy emlékszem, hogy rekedtes hangú asszony volt. Inkább csak valódi értelemben kispolgári műveltségű. I. is erősen cigarettázott, mindig. Testvérei közül emlékszem egy szegényes fiúként élő és viselkedő fiúra, öccsére, akit Pubinak neveztek. […] Ez a Pubi volt Ildikónak, Mihályék fogadott gyermekének az apja. I. is mindig nagyon szeretett volna anya lenni.

Nem is tudom, az idők folyamán hogyan nem esett teherbe valamelyik szerelmétől. Mert köztudomás szerint voltak barátai előttem is, utánam is. […] Pontosat ezekről az időkről nem tudhatok, mert ezekben az években egyáltalán nem, vagy csak alig érintkeztünk. […]

Folytatom I.-t. Egyik cselédjük teherbe esett az öccsétől, Pubitól. I. ekkoriban is nagyon nyúzta M.-t, hogy fogadjanak valakit örökbe, ha már saját gyermekük nincs. Ezt a gyermeket el kellett helyezni, már a terhesség alatt gondolták, megbeszélték, és a megszült csecsemőt örökbe fogadták. Az édesanya édeskeveset törődött az újszülöttel. A dolgot titkolták, főleg Ildikó előtt. Kedves, friss, egészséges gyereknek látszott, míg nevelőapja (kit édesapjának hitt) 308élt. […] I. „majomszeretettel” vette körül, és ez nyilván erősen hozzájárult az elrontásához. Az ostrom után, a Jagelló utcában, ahol utoljára laktak, már teljesen ellenséges volt a viszonyuk. Sokszor tanúja voltam annak, hogy a (nevelő)anya, akit a betegsége az ágyhoz kötött, teljesen kiszolgáltatott volt. […] B. Aurélné, I. Gyuláné és az én feleségem sokszor próbálkoztak orvosi, B. Lóránt pedig jogászi mentőakciókkal; Ildikóval is tárgyaltak, elég eredménytelenül, főképp azért, mert a lánynak uszító barátai akadtak, akik a B.-i örökségre törtek. Utoljára mintha T. Kálmán1138 barátunk vett volna részt egy hatósági tárgyaláson, amely elismerte Ilonka józan eszét. I. végül a lányt kitagadta az anyai jussból. […] A lány különben énhozzám mindig nagyon kedves volt. Még valódi vagy tettetett vonzódásra is gyanakodtam. Azonban félelmesen tárgyilagos igyekeztem lenni iránta, úgy gondolkodván, hogy itt a Csinszka-féle lelkiállapot működik: tudta, hogy az anyja évtizedekig gyűlölt, tehát szövetségest keresett bennem.

[…]

(Magától értetődően tisztában vagyok már régen vele, hogy I.-nak irántam tanúsított ellenségessége nemcsak a friss házasságban megnyilvánult ijedtség, zavar kétségbeesett cselekedete volt, nem csupán az önmentés, hanem folyton súlyosbodó „idegbajé” is, amely M. halála óta és főképp az ostrom után, mint szakemberektől is hallottam, szabályszerű klinikai esetként jelentkezett. Hiszen hosszabb ideig volt különböző kórházakban, és otthonról […] tériszonyból nem mozdult ki, csak nagyon-nagyon ritkán.)

A B.-sírkő leleplezésekor csókoltam meg utoljára a kezét, a Kerepesi úti temetőben, a taxijában. Többször nem láttam.

Életemnek egy nagyon fontossá vált, fájdalmas következményeiben fontossá vált részét és egy egykori örömöt temettek el vele. A temetés napján1139 második szívtrombózisom miatt kórházban feküdtem. Helyettem az dobott egy csokor ibolyát a sírjába, akinek az édesapja sírjába viszont én dobtam egy csokor nefelejcset1140.

309
V.
B. M.1141

A megismerkedésem vele négy-öt évvel megelőzte a valóságosat. Nem sejtettem, amikor a debreceni kollégium úgynevezett „anyakönyvtáró”-ban 1915 őszén – úgy gondolom, ekkor – kivettem a verseskötetét és olvasni kezdtem, nem gondoltam, hogy életem legdöntőbb szellemi élményével találkozom, és azzal az emberrel, aki talán egyetlen barátja lett felnőtt éveimnek, még akkor is, ha ez a barátság külső okokból gyilkosan megromlott.

A mondott év nyarán kerültem kapcsolatba az irodalommal. Mint minden nyáron, most is Tiszabecsen nyaraltam, Gáborjáni Szabó Mihály református lelkész nagybátyámnál. Mihály bácsi igen jó humorú, egészséges, reális és szellemileg eléggé tájékozott ember volt, valamelyik Tisza gróf-ifjak nevelője, ekkoriban már elvált ember, aki, mint később kiderült, a parókiával szomszédos telken levő hatosztályos elemi iskola tanítónőjével szemezett össze, Esztike nénivel, aki valahol Szatmárban nagyon öregen e pillanatban is él1142. Esztike néni iskolájába jártam én át a vakációs hónapokban, és az iskolai könyvtárat kezdtem elejétől végig kiolvasni. Beöthy Zsolt A magyar irodalom kistükre című könyve került ebben az évben a kezembe – a többit elmondja nagyjából a Tücsökzene.

Ennek a nyárnak lett a következménye, hogy ősszel a debreceni könyvtárban irodalom iránt, sőt modern írók iránt kezdtem érdeklődni, Ady és Babits és a Nyugat stb. iránt. Hozzájárult ehhez az ösztönzéshez az a másik, melyet ugyanazon az őszön Dienes László osztálytársam útján meghívás, majd vendéglátások formájában Katótól kaptam.

A Dienes-ház nem Adynak volt elsősorban a tisztelője, hanem Babitsnak. Adyhoz inkább csak a politikai radikalizmusa fűzte a Dienes gyerekeket. A tiszta művészet nagyrabecsülése B.-ra irányult bennük, és Katót elképzelhetetlenül magas régiókba emelte az a puszta tudat, hogy tegeződik Babitscsal.

A könyvtárban előbb Adyt vettem ki és nevettem rajta, annyira meglepő és vakmerő újítónak hatott. Kritikátlanul átvettem minden politikai és társadalmi nézetét az egész Nyugat-társaságnak. Ezt a rajongást pár hétig tartó ellenségeskedés előzte meg, Saulusból az csinált Paulust, hogy diákkollégáim olyan pontokon is nevettek Adyn, amelyeket én szépeknek és komolyaknak ítéltem. A Babits-rajongás egyszerűbben indult, és csakhamar társult Tóth Árpád és 310Juhász Gyula megismerésével, akiket azonban sohasem tartottam B.-hoz fogható szellemeknek, és főleg Juhászt nem.

D. Kató kedvéért ekkor már próbálkoztam versírással és versfordítással. A modernizmust erősen föllendítette bennem az erotika jelentkezése, továbbá a szintén debreceni Oláh Gábor1143 reáliskolai költő-tanár párizsi útirajza, a Keletiek nyugaton. Szépen megírt, valószínűleg kissé affektált könyv, ez árulta el, hogy hozzájuthatok Debrecenben is egy eredeti Baudelaire-hoz, amely Oláh Gábor birtokában volt. Ekkoriban kezdtem melléktárgyként az iskolában franciául tanulni.

D. Katóhoz hetente, majd naponta kijártam (ettől kezdve vagy három éven át), és én mindenféle modernségbe beavatást nyertem. Kató sűrűn feljárt Pestre, és egy ízben a Chant d’Automne című Baudelaire-versfordításomat vitte magával, hogy majd megmutatja B. M.-nak.

Ez valamelyik húsvéti szünet alatt történt, tán 1916-ban? Nagy csalódás volt, hogy Kató olyan hírrel érkezett: B. mégsem olvasta el a művet. Dienes Páléknál – a későbbi, kommün alatti kormánybiztos-helyettesnél – nagyobb társaságban elővette ugyan a versfordításomat és az kellő figyelmet is keltett mint első debreceni terméke a magyar dekadens irodalomnak. Olvasni kezdték: „Hideg homály borul egünkre nemsokára…”1144; az ötödik sornál azonban csengettek, és az új vendég elűzte az érdeklődést. Ez volt az első alkalom, amikor B. legalább a nevemet hallotta.

Mint diák én mindjobban B. felé fordultam. Ady valahogy nagyobb bűvölet maradt, izgalmasabb és mindenekelőtt erotikusabb, a mélység és magasság azonban Mihály felől szédített. Mondanom sem kell, hogy igen rövid idő múlva könyv nélkül tudtam minden költeményét, emlékezetem akkor csodálatosan jó volt ellentétben a maival, neki pedig még csak két kötete, a Levelek Iris koszorújából és Herceg, hátha megjön a tél is!1145 jelent meg. 1916 karácsonyára vettem meg, azt hiszem, új könyvét, a teljesen érett Recitativot, amely aztán teljesen a hatalmába kerített. Baudelaire-rel, Verlaine-nel és a francia szimbolistákkal meg a parnasszistákkal ő lett a mintaképem, és mindenekelőtt formailag vágytam rájönni e hatások titkára. Kevéssel előbb Heine volt az első beavatóm, az előbb említettek azonban sokkal közelebb álltak hozzám: közelebbről érintett minden fellengzős, dekadens szépségeksztázis, mint normális, régi romantika. Közben minden elképzelhető módon tanultam iskolán kívüli dolgokat, még szocializmust is a Huszadik Század1146 című folyóirat és a Nyugaték ösztönzésére, és irodalmat végkimerülésig. Különösen sok hasznát vettem a világirodalom magyarul megszerezhetetlen műveinek megközelítésében az olcsó Reclam’s Universal Bibliothek1147-füzeteknek, amely a Magyar Könyvtárnak lehetett az ősmintája, csak hát körülbelül a tízezredik számnál tartott. Diákkori, szerelmi, önképzőköri és katonai élményeket most kihagyok.

311

Tudtam, hogy Pesten első utam B.-hoz fog vezetni. Családomban forradalomszámba ment már az is, hogy Pesten járjak főiskolára, mikor ott, a helyszínen is volt már egyetem1148. – Ennek, őszintén szólva, szintén Kató volt az akaratlan oka. Nevezetesebb pillanat volt életemben Pestre történt első felutazásom, a Peer Gynt premierjére, melybe a szerelmen kívül Oláh Gábor ugratott be; akkor Czellár Ferenc gépészmérnök jelöltnél, Kató későbbi férjénél szálltam meg; tizenhét éves lehettem. Az úgynevezett tisztviselőtelepen jártam Dienes Páléknál, a szomszéd Elnök utca 10. alatt lakó Katónál és a Pesten időző Révész Ágnesnél. Révész Ágnes szintén debreceni diáklány volt, egy évvel idősebb, mint én; az ő nénje, a csodaszép Ilus, Isadora Duncan mintájára görög táncot járt és propagált1149. Ebbe a társaságba sűrűn járt B., ekkor azonban még mindig nem sikerült találkoznom vele.

Következett 1918, a katonaságom éve, majd a Károlyi-forradalom kora. Feljövetelem Zugosról, a tüzértiszti iskolából. Mindez Kató és B. miatt történt. Itt először gépészmérnök-hallgatónak iratkoztam be, Zoltán bátyámat utánozva, és az ő volt lakását vettem ki, egy icipici kis szobát egy öregasszonynál a Damjanich utca 10. (?)1150szám alatt.

A mérnökségből semmi nem lett, az indexet rögtön átcseréltem filozopterire, a francia–német–latin szakon. Mindamellett B.-nak már meghirdetett előadásai lettek a főérdekesség számomra, és a szemináriumi élet. Az utóbbiról ad némi képet a Tücsökzene egyik verse1151. Arról pedig több, hogy B.-csal még 1918 végén hogyan ismerkedtem meg a Nyugatnál. Ezt most kiegészíthetem. Az egyetemen Artingerrel, (ma: Oltványi)1152, Szerencsi Erikával, Mattyasovszky Erzsikével1153, Juhász Jenővel1154, a későbbi orosz versfordítóval, a Tauszky lányokkal1155 és még vagy tíz fiúval-lánnyal voltam jóban. Ők tájékoztattak; kimondhatatlanul naiv voltam minden hiedelmemben és a viselkedésemben. Abból éltem, hogy gimnazistáknak órákat adtam, ahogyan még Debrecenben tettem. A tanítványaim gyengén fizettek, messze laktak, és sokat fáztam rosszul fűtött, háború utáni szobáikban. A Városház utcai egyetemi menzán kosztoltam. Az étel förtelmes volt és kevés. Ekkor történt egy rendkívüli fordulat az életemben.

Egy délben ugyanis valamelyik lány – akik közül, mellesleg szólva, nem egybe olyan szerelmesféle lehettem, vagyis olyan, aki szívesen hált volna velük, de nem tudtam, hogyan kell odáig vezetni a dolgokat, azok pedig tartózkodóak voltak –, tehát valamelyik lány szokás szerint egy újabb tanítványcímet adott. Menjek el a Klotild-paloták1156 egyikébe Zerkovitz borkereskedő fiaihoz. Gazdag emberek! – mondta a lány. Nagy testű, kövér, aranyláncos, szemüveges idősebb ember fogadott, realista modern üzletember. Mit kérek két fia (egyik elemista volt, a másik első gimnazista) állandó előkészítéséért? – Amikor mondjuk tíz koronát lett volna normális óránkint kérni, én valami ördögi sugallatra húszat kértem. (A számokat már csak rögtönzőm és csak arányaikban reáli312sak.) Zerkovitz tisztában volt az árakkal, s azt kérdezte, miért húszat? „Mert én kétszer olyan jól fogom tanítani az ön fiait”, rögtönözte bennem az ördög. Az apa elnevette magát: „Rendben van!” – Naponta két órát kellett adnom a város közepén, a menza közelében, s ez heti 240 koronát hozott, havi 960-at. Egyszerre dúsgazdagnak éreztem magamat. Rögtön átadtam minden más tanítványomat, köztük egy púpos lányt is, akit egyszer – szánalomból –megcsókoltam.

De ez csak a kezdet volt, a nagyobb szerencse ezután jött. Az első délután fehér bóbitás szobalány hozta be az órára tanítványomnak az uzsonnát, a leggazdagabbat, amit valaha láttam életemben, pedig a háború után voltunk! Csokoládé tejszínhabbal, méz, dzsem, vaj, kalács. Szemem-szám elállt a meghökkenéstől. Sajátságos módon nem éreztem semmi irigységet: nem volt benne az alkuban, hogy én is kapjak uzsonnát. Másnap …-kor1157 ismétlődött a dolog, nyílt az ajtó és jött a bóbitás. De ekkor már két uzsonnát hozott! Ez aztán jólesett! Talán az első nemesség volt, amit idegenektől tapasztaltam. Hogy tápértékben mit ért ez az uzsonna, azt fölösleges mondanom: a menzára többet egyszerűen nem jártam.

Egy napon pedig Zerkovitzné, aki egyébként is szeretetre méltó háziasszony volt hozzám, sokat ígérő bólogatások közepette és kellemesen szörnyülködve azt mondta, hogy engem hamarosan nagy szerencse fog érni. De még milyen! Van jó lakásom? Nincs? Nem akarok-e egy barátjukhoz költözni, úgynevezett szobaúrnak? Graf Ferenc az illető, osztrák úr, Itáliából küldte ide a cége, már 10-15 éve Pesten él, megtanult magyarul, német háztartást vezetnek, a borszakmában európai tekintély, ha megkedvel, nagyon jó dolgom lesz! És csakugyan, tíz napon belül, óraadás közben egyszer csak egy sörtehajú, angol bajuszú, negyvenes úr lépett be hozzám és a tanítványaimhoz. Bemutatkozott. „Graf vágyom”, mondta, „megengedi tanár úr, hogy egy kis időt itt töltsek, mialatt Zerkovitz barátom egy ügyféllel bizalmasan tárgyal?” Leültettem, s ő kikérdezett. Nem vettem észre, hogy kikérdezett. Látta, hogy egy jelesen tanuló tanárjelölt áll előtte, aki könyvekbe van szédülve és Babitsba meg Adyba – Adynak a Lloydból1158 már ismerte a nevét, s onnan is, hogy a Zerkovitz-lakás egyik ablakából jobbra le lehetett látni Ady–Csinszka közeli lakásának ablakaira. Látta, hogy ez a fiú nem fogja a sörösüvegeket a falhoz vágni, ha befogadja a lakásába. A lakása ugyanis túl nagy volt ahhoz, a Nyugatinál, a Podmaniczky út 51. alatt1159, hogy a háborús lakásínség mellett a forradalom idején el ne rekviráljanak belőle valamit. Egy negyedóra múlva Graf távozott, és december közepe táján Zerkovitzné értesített, hogy megnyertem Graf detektívtetszését: meghív egy kis szobába, „természetesen” nem fogok lakbért fizetni, vendég leszek. Karácsonykor hazautaztam Debrecenbe, előzetesen bemutatkoztam Graf húgánál, akiről már másutt szóltam, Amáliánál. Ekkor voltam életemben először úgy parkettás szobában, hogy tudtam: ez az enyém lesz, ekkor láttam életem313ben először valódi telefont. Rossz kofferemben egy csomó könyvet vittem fel, s azzal köszöntem el, hogy újév után ide érkezem meg majd Debrecenből. Így is lett. Ez lett anyagi rendeződésemnek az alapja, s egyúttal alapja gyakorlati német nyelvtudásomnak. A házban ugyanis németül beszéltek a háziak, a személyzet és a vendégek. A vendégek afféle minden nacionalitásúak voltak. Anyuka otthon nagyon örült a hírnek, hogy ilyen jó környezetbe kerültem. Zerkovitzéknál tovább tanítottam, de most már minden pénzemet rohamosan költhettem könyvekre. Graf úgyszólván a nevelőapám lett minden tekintetben. Rendkívül tapintatos volt az esetlenségeimmel és ügyetlenségeimmel szemben. Én reggelenként sokáig, 10-11 óráig ágyban maradtam és olvastam. (Micsoda ágyban!) Graf egy napon megkérdezte: „Tanár úr, mikor jár órákra?” Aztán finoman tudomásomra hozta, hogy ők pedáns németek, főleg a Malchen, s az kétségbe ejti, ha nem megy minden óraműszerűen, persze a takarítás is. – „És mit reggelizik?” – „Semmit.” Erre meghívott minden napra, hogy reggelizzem velük, pont fél nyolckor. Ezzel korán kiugrattak az ágyból. Aztán: „Úriember azonban hölgytársaságba nem megy borotválatlanul!” Így szoktatott mindenre, ami finomabb, tisztább, helyesebb viselkedés. A reggelik hatalmas étkezésnek számítottak. De egy hónap múlva vacsorára is meghívtak, minden napra és esti társaságaikba. Azok igazán nem voltak érdektelenek és jelentéktelenek, sem kultúrában, sem politikai tájékozottságban, legkevésbé pedig liberális üzleti és nemzetközi informáltságában. Kint a Károlyi-forradalom zajlott, kezdett áthajolni március 21-ébe1160. Sohase láttam olyan elfogulatlan és világosfejű embereket, mint amilyen az a társaság volt. A magyarországi kereskedelmet nagyrészt megvetették, bár a magyarokat becsülték. Úgy éltem köztük, mintha Hamburgba vetett volna a sors. Később, a kommün kitörése után Grafék Bécsbe költöztek, és a lakást meg a balatonföldvári Durcy-villát1161 (részben) rám bízták. Ugyanakkor Graf emberi (lovagi) szívességtételre is megkért, amit nem volt nehéz teljesítenem (fiatalkori szerelmes leveleit őriztem meg, ígérve, hogy ha nem tudom megmenteni, akkor olvasatlanul elégetem). Ősszel visszajöttek Magyarországra, addig én voltam a Durcy „gazdája”; a lakásba még egy kőmívessegédet is betelepítettek a hatóságok. Földvárott viszont én láttam vendégül pl. Békés Pistát, volt osztálytársamat. Graf visszajövet lakást szerzett nekem, albérletit, mert újra az egész lakását használni akarta (öt szoba, személyzetiek, mellékhelyiségek). Ekkor költöztem a Visegrádi utcába1162 – többek közt Sárközi Gyurka szállította a könyveimet. Grafékkal azonban a kapcsolat nem szakadt meg, sőt kiterjedt hamarosan Babitsékra, majd a feleségemre is, de ezek már későbbi dolgok.

Ez volt nagyjában anyagi fellendülésem kerete és lényege. A másik a szellemi volt, és ez Babitshoz fűződik. Már mondtam, hogy a Tücsökzene e tekintetben kissé tájékoztat, bár tartok tőle, hogy kissé túl tömören és így érthetetlenül.

314

Meg kell említenem, hogy a kommün előtt és alatt B. egyetemi tanár lett, és az ő előadásai iránt volt a diákságban a legnagyobb érdeklődés. Irodalomelméletet adott elő. Majdnem az egész anyag nekem gyorsírásban megvan ma is1163, bár alig hihető, hogy közel négy évtized múltán használhatóan meg tudnám fejteni. Óriási érdekesség lenne! Tudom, hogy részletek régebben másoknak is megvoltak belőle. Én mintegy tanársegédi alak szerepeltem mellette, inas, mindenes, küldd be–hívd ki. Azonban most jövök rá, hogy megismerkedésünket magát még nem mondtam el, visszatérek tehát 1918 novemberére.

Ekkoriban még a Damjanich utcában laktam; Katóval most kezdett meginogni a barátságunk, bár egyik bátyjához, Dienes Lászlóhoz, a Szabó Ervin Könyvtár akkori vezetőjéhez vasárnaponkint még együtt jártunk ebédelni, és ebéd után George- és Mallarmé-verseket olvastunk. (Ezt a szokását Dienes Laci a kommün bukásáig megtartotta, pedig akkor még népbiztos is volt.) Verseket már régóta írtam, B. és a francia hatás alattiakat (15 éves korom óta). Alig vártam, hogy Babitsnak bemutatkozhassam. Pestre kerülve a Nyugatnál kerestem. Nevetségesnek tartom akkori abszolút formalista verseimet; bizonyos tekintetben mindenkin túltettek; csak épp lélek nem volt bennük. Emlékszem pl. az egyikre: Bogárgyűjtemény1164 volt a címe és a témája. Ilyesmiknek a közvetlen elődeivel mentem fel óriási szorongások közepette a Nyugat Vilmos császár úti szerkesztőségébe. Előzőleg hetekig ólálkodtam a bejárat körül, mintha csak egy lány lett volna. Erről elég jó képet adnak a Tücsökzene megfelelő versei. Elmondják azt is, hogy amikor végre B. fogadott, a fogadóórájában, nagy csalódásomra, egy héttel későbbre rendelt magához a válaszért. Mikor először megláttam őt, szinte semmit sem láttam belőle a szédüléstől, csak azt, hogy ügyetlen, hogy keménygallérja van, hogy énekelve beszél és túl precíz mondatokban. Én egyszerűen istenítettem! Micsoda vékony, beesett mellű ember volt, és milyen roppant tudás és becsület volt benne! Egy hét múlva megint fogadott. Röviden: várjak, igen hamar sokkal jobb verseket fogok írni, most vagyok épp kibúvóban a tojásból, nincs saját élménytartalmam, formaérzékem máris teljes, és ez a fő, a többit úgyis meghozza, az élményeket, maga az élet. A Nyugatban azonban még nem közöl, mondta, noha a verseim már nyugodtan megjelenhetnének bárhol. Biztatott további versfordításokra, franciára és németre. Végül búcsúzáskor meghívott a következő szerda délutánra magához a Reviczky utca 7. alá, ott majd tovább beszélgetünk. Alig hallottam és értettem, amit mondott, egyelőre annyira elkábított a vereségem, az, hogy nem közöl a Nyugatban. Hosszabb csavargás után a Városház utcai menzára mentem el, ahol a fiúk és lányok közt már némi kezdő költői hírem volt, főleg Artinger Imre reklámbeszédei következtében. Ez az Artinger-Oltványi volt a legjobb barátom a fiatalok közt, kedélyes, kövér, sokat próbált fickó, volt bajai könyvkereskedő-inas és orosz hadifogoly, akkor valami Keleti Gazdasági Aka315démia hallgatója (és az egyetemre is járt). Ő a Babitscsal történt találkozót nem vereségnek látta, hanem a magánmeghívás felől nézve teljes sikernek.

Nekem azonban vigaszt csak a következő szerda hozott. Amikor először átléptem a Reviczky utcai lakás küszöbét. Ezt is elmondja a Tücsökzene. A középső szobában voltunk, a könyvtárban, a kályhában gyenge tűz. Elméletileg beszélgettünk, csak ketten voltunk, már ez is megbecsülést mutatott. És főképp az, hogy Mihály az első perctől kezdve velem úgy beszélt, mint magával egyenrangú költővel, aki azonban még semmit nem írt meg művéből. Nem részletezhetek. Vizsgáztatott, beszélgetve. Nyilván hatott rá föltétlen rajongásom és az, hogy minden versét könyv nélkül tudtam. Az Irodalmi problémák1165 eszmevilágában pedig teljesen otthon voltam. Minden formális törekvését, ítéletét és elemzését azonnal értettem, és folytatni tudtam úgy, mint a legtermészetesebb és legközönségesebb témát. Hamarosan behozatott a takarítónőjével egy palack bort. Felbontotta. Töltött. Akkor koccintottak velem először életemben, kivéve a katonacimborákat. És váratlanul pertut ivott velem. Ennél nagyobb kitüntetést a világ minden császára nem tudott volna nekem adni, egy másodperc alatt eltűnt a csalódási érzésem, hogy „nem közölt”. Persze hogy nem közölt. Úgy hittem neki, mint a mindentudónak és mindenhatónak. Flaubert-re hivatkozott, aki megváratta a tanítványát, Maupassant-t, épp mert magas várakozással volt iránta. Arra már nem emlékszem, hogy életbeli dolgokról is szó esett-e már akkor. De ahogy a féktelen erotizmusomat és teljes neveletlenségemet elképzelem, valószínűleg máris szó esett. Először M. a következő szerdára és a továbbiakra hívott meg, kettes találkozóra (a „szerdai fogadónap”-ok1166 csak később alakultak ki). Néhány találkozónk során azonban nyilván nőtt benne a remény a jövőm iránt, és tudtam nyújtani valamit neki, mert hamarosan egyszer s mindenkorra, minden napra meghívott… Nem, nem, itt közbe kell iktatnom egy körülbelül félesztendőnyi időt… Ezalatt lezajlottak az egyetemi előadások, a kommün végnapjai és a „fehér idők” kezdete… Csak ezután következett be, hogy mindennapi vendég lettem M.-nál. A kommün alatti magatartását sokszor megtárgyalták, ezt nem részletezem.

Egy napon, 1919 őszén (augusztus végén vagy szeptember elején), amikor Szabó Dezső már megalapította a Magyar Írók Szövetségét, B.-hoz fordult, hogy nem tudna-e intelligens egyetemi hallgatót, aki irodavezetői, titkári szerepet tölthetne be mellette. A MISz a Nemzeti Múzeum mögött abban a palotában székelt, ahol a kommün alatt valami propagandaközpont lehetett. B. ekkor már nagyon tartózkodó viszonyban volt Szabó Dezsővel, de ajánlott titkárt: – engem. Engem ebben az időben az egyetemről visszariasztottak az igazoltatások és valami naiv erkölcsi felháborodás.

(Itt említem meg, hogy a kommün alatt az Andrássy út 12.-ben székelő Közoktatásügyi Népbiztosság Könyvtárügyi Megbízottak című intézmény helyettes 316vezetőjének, Kőhalmi Bélának1167 a titkára voltam és többek közt Dienes Barnával könyvtárakat vizsgáltam felül, így pl. a Bartoniek Géza1168 vezetése alatt állott Eötvös-kollégium könyvtárát és a Vakok Intézetéét, amelyről a Tanácsköztársaság Könyvtárügye című havi folyóiratban nevem feltüntetésével én készítettem az első könyvbeszámolót. Felfogásom pár hétig megfelelt Lukács György népbiztos és Dienes László „vonalainak”, aztán rohamosan kiábrándultam. Mint vöröskatonát a sorozáson kidobtak „örökölt terheltség, ideggyengeség” címen.)

A kommün bukása után közvetlen főnököm a Könyvtárügyi Megbízottaknál, Kőhalmi Béla többször feljött lakásomra, elváltoztatva a külsejét, s ugyancsak megjelent nálam a nagy Dienes fiúk közül épp az, akit a legkevésbé ismertem, Pál, lenyíratva szakállát és bajuszát: városon belüli bujkálásaik során szükségük volt megbízható pihenőhelyre. Nálam Grafék távol voltak, a személyzetük otthon. A kommün bukását követő napon a hivatalosan berakott kőmíveslegény albérlő meglépett. Én ekkor a Magyar Írók Szövetségénél voltam néhány hétig, amelybe menekvésül Kőhalmi is majdnem belépett. Dienes Palira jellemző, hogy egy ízben kölcsönkért tőlem olvasnivalót, szerzője Stefan George volt, címe: Hymnen, Pilgerfahrten, Algabal1169. Ezért gondolom jellemzőnek, hogy ilyen helyzetben ilyen olvasmányra vágyott, mert ez a George-világ tökéletesen megvilágítja szellemének teljes ezoterizmusát, irrealitását. Itt megemlítem azt is, hogy jó barátja, Babits még a nyáron, amikor írta, megmutatta neki a Szíttál-e lassú mérgeket?1170 című versét, kiábrándultsága teljes bizonyságát. A George-kötetet hónapok múltán idegen ember hozta vissza, nincs kizárva, hogy Bécsből.

Folytatom a MISz dolgait.

„Mi, magyar írók, felszabadulva a proletárdiktatúra rettentő nyomása alól…” – így kezdődött Szabó Dezső nyomtatott felhívása a szellemi emberekhez. Én még nem tartoztam közéjük, de már nagyon sokat ismertem a jelentősek közül B. M. révén. Sőt ismertem az ígéretes fiatalok közül Komjáthy Aladárt és Sárközi Györgyöt. Szabó Dezsőhöz hivatalnoknak kerültem, hiszen kommün alatti állásom megszűnt1171, szó nélkül kimúlt. Szabó Dezső rengeteg embert gyűjtött maga köré és tüneményes szónok volt, remek pamfletista, utolérhetetlen szellemi apja egész sereg népi fiatalnak, köztük Féja Gézának. A kommün előtt és alatt vasi, szocialista volt, a Nyugat 1919. áprilisi számában az Új emberért1172 című cikkében hatalmasan megdörrentette lapját az új világ mellett, de már akkor kiérzett a szavaiból valami sovén, fajvédő ösztön. Ez 1919 nyarán mégis távol tartotta őt a továbbiaktól, vidékre vonult el, Pesten – mint beszélték – csak hatalmas összegeket szedett fel a művei honoráriumaként. Ősszel pedig előkerült, és a kiábrándultság és önzés legkíméletlenebb hangján és gesztusaival állt a nacionalisták mellé, habár kétségtelenül mindig maradt benne valami fajtája az úrgyűlöletnek és szocializmusnak. Az íróegyesület összekovácsolásánál rengeteg emberre volt 317szüksége, válogatás nélkül föl is vett akárkit, többnyire zsurnalisztákat; szüksége volt azonban vaskapcsokra és erős alapzataira az írói tekintélynek. Egy Kosztolányit megnyerni játék volt neki, a többiek valahogy amúgy is nemzeti állásokban helyezkedtek már el. Emlékszem, egy nap a hivatalomban, ahol gépírtam és gyorsírtam, hosszan rémüldözött Kosztolányi, hogy most jött a nem-tudom-milyen hullaházból és ott nem-tudom-milyen hullákat látott; ezeket részletezte és szörnyülködött, miközben az Új Nemzedék című déli kurzuslapban a Pardon… rovatot írta. – Általában az új rendszer felé magától értetődően hízelgős és ugyanakkor liberális módon szörnyülködő volt köröttem a hangulat. Én gyorsírásos naplót is vezettem ottlétem rövid hetei során, naponta bejegyezve, hogy ki jött, ki ment, ki mit mondott, kivel ismerkedtem meg. Ezt a naplót akkor rögtön elküldtem debreceni ismerőseim közül annak a Békés Istvánnak, akit nem sokkal előbb Balatonföldváron vendégül láttam. Nem sejtettem, milyen veszedelmes levelet küldök neki és milyen érdekeset: csak mert igaz volt, én lehetségesnek és természetesnek vettem a dolgok kibeszélését, nem gondolva rá, hogy magamat milyen bajba keverhetem, és másokat. A levél lényegét irodalmi pletykák, aljasságok kipécézései alkották, de sok szó esett benne a fővezérről is, aki ekkor még nem vonult be Budapestre. (Ezt az írást Békés 1944 folyamán, amikor nála veszélybe került, tisztességesen visszajuttatta azzal, hogy neki nincs szíve megsemmisíteni. Akkor aztán elszörnyedtem a tartalmán és kivágtam belőle1173 a Horthyra vonatkozó pletykákat, amivel érdekességének jó részét elveszítette a rögtönzés minden elevenségét mutató írásmű.)

Ebben a világban éltem. Szabó Dezső gyakran, majd naponta sürgette általam B. belépését a MISz-be, az azonban mindjobban húzódozott. Szabó Dezsőnek ugyanis mindjobban nyilvánvalóvá váltak politikus megítélései. Emlékszem rá, hogy én rendeltem meg egy bélyegkészítőnél a szövetség (egyébként förtelmesen gépies) körpecsétjét, és megbízásból én próbáltam eladni a mesternek Elsodort falu című regénye maradék négyszáz példányát. Nem mondhatom, hogy általában ügyes titkár lettem volna: a pecsétnél pl. nyilvánvalóan valamelyik művésznél kellett volna egy kis rajzot rendelnem és azt vésetnem gumiba vagy rézbe. Nem volt azonban rá önállóságom, bátorságom, hogy ne csupán azt végezzem, amire mintegy katonai megbízásom szólt. Babits és Szabó Dezső között közben egyre romlott a viszony. Szabó Dezső már fenyegetőzött, hogy leleplezi nagy barátunkat. Általam üzente. Én mindennap beszámoltam a helyzetről. Vártuk az alapító közgyűlést.

A közgyűlésre B. a legfontosabb íróknál szelíd ellentámadásra készült Szabó Dezsővel szemben, aki bejelentette, hogy amennyiben addig a napig be nem lép (B.), nyilvánosan meg fogja támadni, le fogja leplezni. […] B. ekkor két sűrűn gépelt oldalon a maga kis Erika írógépén nyolc-tíz példányban előre válaszbeszédet írt Szabó Dezső elképzelt támadására. Az írást tanúként én és Horvát 318Henrik, a német versfordító1174, jegyeztük. Az volt a megállapodásunk, hogy ha Szabó Dezső támad, akkor én – Szabó Dezső titkára – ezt az ellenbeszédet a legfontosabb írók közt szét fogom osztani. De már a közgyűlés megnyitása előtt szétosztottam; természetesen óriási érdeklődést keltett. Emiatt a Szabó Dezső-beszéd vagy elmaradt, vagy szelídebb általánosságok határai közt maradt. Most is látom magam előtt, ahogy Schöpflin bácsi körül itt, Kosztolányi és Farkas Zoltán1175 körül amott összedugják fejüket a tagok, és izgatottan olvasnak valamit…

Másnap délelőtt Szabó Dezső rögtön azzal fogadott, hogy lehet, hogy én nagyon jó költő leszek, de titkárnak nem vagyok jó, kiadta kétheti fizetésemet és menten elbocsátott. Számítottam rá, büszke voltam rá.

Nyilván ezek az események is közelebb hoztak személyileg B. M.-hoz, de közel hozott már az is, hogy teljes bizalom alakult ki közöttünk a női dolgok megtárgyalása körül. B. teljesen elméleti ember volt, lélekben […] erotikus; […] ebben fokozódó katolikus érzülete sem gátolta. Én úgy beszéltem magamról és mindenről, mint egy beszélni tudó állat, mint egy vadember, mint egy fejlődőképes Kalibán. (Jellemző az is, hogy M. akkor olvastatta el velem Renan Calibanját1176; ami nyilván szintén hatott rám abban a tekintetben, hogy pár év múlva – és Sugár Károly nemzeti színházbeli alakításának hatása alatt – félig-meddig megértő, dicsérő verset írjak Sycorax boszorkányszőrös csemetéjéről.)

Azt kell gondolnom, hogy B.- ot az én szókimondásom, közvetlenségem és brutalitásom valósággal meg kellett, hogy bűvölje. De megbűvölhette az is, hogy hosszú esztendők óta most nyílt meg […] élő ember előtt, sőt, talán csak most először. Az én […] szerelmi cselekedeteim szintén vonzóak lehettek, pláne, mikor olyan jól értettem egyébként is minden lelki rezdüléséhez, akárcsak ő. Gyermekkori emlékeinket, diákkori cselekedeteinket, későbbi tetteinket és vágyainkat mind részletesen elmondtuk, megvizsgáltuk. Ekkor még a Visegrádi utcában laktam. Augusztus végétől kezdve bizonyos, hogy már naponta együtt voltunk (1919), igen gyakran együtt vacsoráztunk. Kezdett kialakulni a Centrálban az új irodalmi világ. Amikre mások esetleg évekig ácsingóztak, nekem napok alatt készen hullott az ölembe, a megismerkedés a legbecsültebb és legérdekesebb írókkal, művészekkel. Tóth Árpád, Király György, Schöpflin, Kőnig György, Heinrich Gusztáv, Horvát Henrik; az állásukat vesztett vörös egyetemi tanárok stb. tömegével jártak a Centrálba; később Czakó Ambróék, Kner Imre, Mikes Lajos, Nagy Lajos, a Táltos emberei, a Géniuszék stb. stb. Általában délután ötre érkeztünk, M. és én a kávéházba, Schöpflin, a Szózat munkatársa referált a bel- és külpolitikáról, mások a kiadói és minisztériumi irodalmi terveket ismertették, az új kiadványokat, színielőadásokat, hangversenyeket stb. Heinrich Gusztáv sűrűn tojt változatos szellemességű tojásokat a saját fészkébe, az Akadémiába. Pádiék és Mikesék sakkoztak, néha én is. Ak319koriban még annyira izgatott akárcsak egy sakkjátszma végeredménye is, hogy hallhatóan vacogtak tőle a fogaim. A Centrál belsőbb, hátulsóbb részeiben az egyetemi tanárok (az aktívak) asztala következett, majd a Szabó Dezsőé és a népfiaké (Kosztolányi, Erdélyi, Rozványi)1177, leghátul pedig, már fönt az emeleten, napi 8-10 órát kényelmes csöndben el lehetett üldögélni munka mellett: oda már csak az nézett fel, akit határozottan meghívott az ember.

1919 őszén és telén itt telt az életem; lakásunkon kevés volt a tüzelő, behúzódtam hát a főpincér jóvoltából valamelyik sarokba, és dolgoztam, majd délután ötkor – hacsak nem akkor érkeztem – odaültem előre a Nyugat-asztalhoz, a Babits-asztalhoz, ahol már mindenki barát vagy legalább ismerős volt. Egész napos centrálozás esetén bizony nemegyszer sor került rá, hogy déli egykor kimenjek és egy hentesboltban öt-tíz deka szafaládét vegyek, és egy kapu alatt megegyem, majd visszamenjek a jól fűtött kávéházba, mintha a szomszéd Kárpátiában ebédeltem volna, holott többnyire egy átjáróház kapualjában zsebből ebédeltem. (Többnyire a mostani Petőfi Sándor utcából a Városház utcába átvivő ház udvarán.) Ha pedig mégis a Centrálban költekeztem ebédidőben, a menüm hónapokon át mindig gépiesen ugyanaz […] volt: főzelék feltéttel.

Egy este Mihállyal hazamenet cédula várt, rajta ákombákom betűk dülöngéltek, azt mondván, hogy Káldor György (az öreg), a Géniusz igazgatója, találkozót kért tőlem, hogy megbeszéljük Shakespeare szonettjeinek fordítása dolgát1178.

De már előbb is jelent meg könyv, melyen rajta állt a nevem: Omár Khájjám1179 négysoros versei, a Rubájok. Ezt a Rubáj-kötetet egy Bálint (talán Imre) nevű félismerős közvetítette, aki biztatott rá, igen sokra tartotta az angol feldolgozónak, Fitzgeraldnak kemény gondolati művészetét és kritikai filozófiai szemléletét. Singeréknek1180 azonban valahogy nem ízlett ez a kissé ateisztikus szellem, ők óvatosak és túl keresztények voltak, mire a Táltos örömmel vállalta a kiadást. Ez volt az első fordításkötetem, sőt ezzel jelentem meg először a Nyugatban. Körülbelül 25 versecske elé mintegy kétoldalnyi prózai bevezetőt írtam. A Nyugat megjelenését követő reggelen a Világ című akkori radikális orgánumba a már említett Bálint vagy valaki más tárcát írt1181 a Nyugat-beli 25 négysorosról, és bizonyos értelemben lovaggá ütött a versfordítók világában. Ennek a könyvecskének a fordítása alatt a szokottnál lelkesebben tanultam angolul, amire M. tanított, miként a Tücsökzenében megolvasható. De ma is vannak hiányosságaim!

A kis kötetet is megelőzte azonban egy még kisebb francia prózafordításom: Petits poëmes en prose, két-három ívnyi Baudelaire a Kétnyelvű Klasszikus Könyvtár sorozatban1182, melyet Király György szerkesztett és Lantos adott ki. Ennek és az Omárnak, amelyet a Táltos, a Centrál szomszédja1183 adott ki, lett folyománya a következő és most már jelentős megbízatásom, Shakespeare szonettjeinek a fordítása, a Géniusz Nagy IrókNagy irások1184 című sorozatában. A Gé320niusz egy fiumei szállítócég volt, és azt hiszem, főleg kávéval kereskedett, de hogy leszárították rólunk a tengert1185, belföldi üzletkötésekre tért át, az irodalom területére. Ez a Káldor egy alacsony, már nem fiatal, kissé göthös ember volt, a keze írása is nagyon gyatra. De jól szervezett és sokra vitte. Engem egy napon B.-nál – ahogy az imént már mondani kezdtem – egy majdnem olvashatatlan cédulája várt, akár egy házmester is írhatta volna, s az állt rajta, hogy Shakespeare szonettjei ügyében mikor kereshet fel. Ilyen szonettekről én már tudtam, de akkor még egyetlenegyet sem olvastam. Rögtön nekiültünk Mihállyal és végigelemeztünk vagy tíz darabot, azokból fordítottam próbaképpen vagy négyet. Bálint Lajos1186 volt a Géniusz lektora és Kállay Miklós1187. A fordításpróbát elfogadták és én havonta valami olyan összeget (talán 1000 koronát?) kaptam előlegül egy éven át, amelyből úgy-ahogy megélhettem. Diákosan, de mégis biztosítottan. Közben írtam a saját verseimet, könnyen és sokat. Túlságosan sokat is és túlságosan elsietve, ezért kellett érő éveimben később átdolgoznom őket1188.

…Elfelejtettem azonban jelezni, hogy közben M. meghívására a Reviczky utca 7.-be költöztem. Ez 1919 őszén volt1189; a dolgot alighanem részletesebben említettem a Babitsnéról szóló részben. Mindamellett pár szót az első időkről.

B.-csal a legteljesebb intimitásban voltam, lelki-baráti bizalmasságban. Az ő […] gyöngeségei és […] vágyai – azt kell mondanom – káprázatba estek annak az erotikus életnek és annak a természetes viselkedésnek a láttán, amit bennem és tőlem tapasztalt. Óriási séták – mindig a városon belül! – előzték meg az összeköltözést és végtelen cinikus és komoly elmélkedések az emberi természetről és saját tapasztalatról. Én szégyenkezés nélkül mutattam magamat, és ez őt is megnyitotta. Nevezetes emléke ezeknek az időknek és közléseknek az a – sajnos – túl rövid feljegyzéssorozat, amit a legkorábbi gyermekkoráról, talán úgy 10-11 éves koráig nekem diktált1190 valamelyik étteremben, ahol rendszeresen vacsoráztunk (József körúti Bandl)1191. Én gyorsírással jegyeztem az emlékezéseit, mialatt ő sörözött és szivarozott, és azt hittük, hogy végtelen hosszú idő áll rendelkezésre, és ezért csakhamar elhanyagoltuk a feljegyzéseket. (De most tudom, hogy kevés már az idő, ezért sietek diktálni!) […] De így is rendkívül izgalmasak és őszinték. Később ezt az anyagot, életének ezt a korát, beledolgozta a Halálfiai című regényébe. Ezt a gyorsírásos anyagot különben 1944 legvégén, mielőtt a katonaság átmenetileg Nyugat-Magyarországra vitt, mint legbecsültebb emlékemet gépbe diktáltam a feleségemnek három példányban, és az egyik példányt 1945-ben I. Gy. barátom kezébe adtam. A második példányt nem tudom hol keresni. A harmadik most is a lakásomon, a birtokomban van.

Ide kell időbelileg beilleszteni a Csinszka-ügyet.

A kommün bukása után M. engem, aki akkor – már Grafék után – a Visegrádi utcában laktam egy Weissbäcker nevű tisztviselőnél1192 – egy olyan szobában, amelynek ablaka nem volt, csak ajtaja, a földszinten, mégpedig egy „Lichthof” 321fenekén –, meghívott magához, hogy lakjam nála. A lakást nagyjából már leírtam. Valahányszor M.-nak intim vendége érkezett, én megbeszélés szerint udvariasan elléptem. Egyszer aztán rájöttem, hogy ki elől illik ellépnem. Ady özvegye, Csinszka volt. Csinszka ugyanis feljárt B.-hoz, és mindenáron el akarta vétetni magát vele. […] Órákon át voltak kettesben együtt, és a nő nem […] tudta mire vélni a férfi tartózkodását. (Így juthatott eszébe a homoszexualitás gyanúja.) Mert egy napon, amikor hiába kereste M.-t, újságpapír szélén levelet hagyott neki, melyben többek közt az állt, hogy: „…azt a csúnya fekete fiút pedig dobd ki!…” A csúnya fekete fiú én voltam. És ekkor történt, hogy engem a Rippl-Rónai-féle Zorka elfogadott, és ezzel a sérülésemet meggyógyította. A megfelelő költeményből a Föld, erdő, isten versei közül szó szerint szerepel a Csinszka-féle megjelölés1193. – M. nem dobott ki engem, ellenben az ő kapcsolatuk csakhamar […] véget ért. Az együttléteiknek hangulatára jellemző B. Karácsonyi Madonna1194 című novelláskötetének egyik lírai hangulatképe, amelynek talán valami Sziget […] szerepel a címében, és amely leírja a helyzetet. […] A nő hirtelen rájött a valóságra, és a helyzetet eléggé közönségesen fogván fel megsértődött és örökre elment. Ettől kezdve nyílt ócsárlója lett M.-nak, költőileg éppúgy, mint férfinak. Ezután ment feleségül Márffyhoz1195, aki viszont épp ebből a szempontból, mint tőle magától tudom, pont az ellentéte volt M.-nak. Kevés idővel később Csinszka mivelünk – velem és Klárával – is barátságot kötött és megpróbált beszervezni M. ellenségei közé, ami persze nem sikerült neki. […]

Ide kell időben beilleszteni a szaporodó női ismeretségeket és M. bekapcsolódását a női ügyekbe. […]

Erre az időre esik a latin-görög esztendőnk1196: úgyszólván az egész év alatt csak latin és görög auktorokat olvastunk, ami „modern” mégis akadt, az vagy Dante volt, akinek A purgatóriumát1197 B. akkor kerítette sorra, vagy viktoriánus angol költő és egynémely modern német, köztük George. A német literatúrát én szélesebben, bár nem jobban ismertem, mint ő. A diktatúra alatt Dienes Lászlóéknál megismert Stefan George szeretetében most lelkes támogatót találtam Horvát Henrikben, a műfordítóban és zeneesztétikusban. Rávettem tehát M.-t, aki szinte csak Rilkéről tudott, hogy olvassunk Georgét. Egyik ilyen délutánunkon történt, hogy mikor a Zwiegespräch im Schilfe1198 című verset olvastuk skandálva, akkor annak a sornak a környékén, amelynek a vége az, hogy valamiféle vízi levelen „zu schaukeln mir lieb ist”, B. egyszerre csak rángatózó hangon, a lélegzetért kapkodva elsírta magát. Ilyesmit én még nem tapasztaltam senkinél, saját magamon kívül. „Miért sírsz?” – kérdeztem. – „Mert olyan szép!” Georgét nagyra becsülte tehát; igen érdekelte formai és stílus- és szellemi szempontból egyaránt, mindamellett idegen maradt tőle.

Ide kellene beilleszteni a közös és társaságbeli rendetlenségeink jelzését, amelyre megint csak nincs idő. Ez az anekdoták végtelen sora volna. […]

322

Ebben az időben kellene szólni az Erato című, Bécsben megjelent szerelmi antológiáról1199, melyet a világirodalom erotikus verseiből B. M. válogatott és fordított. Egy jó részét azonban én fordítottam az ő neve alatt. Ezért arányos honoráriumrészt adott át nekem, amit még a második kiadás után is megkaptam.

Erre az időre esik Verlaine Femmes című erotikus kötetének fordítása1200.

És jó ég tudja, hogy mi minden még! Hiszen naponta úgyszólván mindig együtt voltunk, az alvás idejét nem számítva, és mindig olvastunk, ritmikáról és stíluskérdésekről, nagy költők tulajdonságairól és a szerelem (meg a politika) rémeiről beszélgettünk. Azért a politika rémeiről is, mert a kommün után M.-t mellőzni kezdték és mások pedig – ahogy Szabó Dezsőről már elmondtam – bántani igyekeztek. A szerelemnek pedig azért említem a rémeit, mert én lelkileg tulajdonképpen még nagyon éretlen voltam, és cselekedeteimért – testi cselekedeteimért – még hosszú évekig nagyon elítéltem magamat. […]

Ide jönne aztán Ilonka jelentkezése, a mi barátságunk, a férjhezmenetele M.-hoz, a nászútjuk, a fokozatos ellentétbe kerülés. Ezeket Ilonka címszavánál elmondtam.

Ekkor jelent meg a Pávatollak című műfordításkötet és a Karácsonyi Madonna című novellagyűjteménye B.-nak. Az Eratót már mondtam. Ugyanakkor én Shakespeare szonettjein dolgoztam egy teljes évig. Ez lett első jelentős irodalmi munkám, és váratlanul megszerezte számomra az öreg Jászai Mari barátságát. Jászaival Bárdos Artúr1201 színigazgató ismertetett össze és „Mari bácsi” el volt ragadtatva a szonettektől: egész életében a fordításokat várta, hogy szavalhassa őket, de a Szász–Győry-féle fordítással elégedetlen volt. Elégedetlen lehetett volna az enyémmel is, hiszen a könyvnek, a 154 szonettnek csak mintegy egynegyede, egyharmada sikerült igazán jól. Később, 1949-ben fordítottam le végleg a teljes gyűjteményt1202.

Ekkor – 1921-ben – kerültem Az Est-lapokhoz, ekkor ismerkedtem meg Klárával és vettem feleségül.

Babitscsal lassankint valami hideg bizalmatlanság és ellenségesség viszonyába kerültünk. Ilonka évekig, évtizedekig társasági irtó hadjáratot folytatott ellenem, amiről – róla szólván – már említést tettem. Többször próbáltunk Mihállyal kibékülni, ekkor történtek a már érintett ideg-dührohamok, majd az én visszavonultságom Osvát haláláig, akkor az újabb külön barátkozási kísérlet, ennek a kísérletnek a fölborulása I. miatt, és az egymás távoli szemmel tartása, amikor már tudtuk, hogy nyilván változatlanul szeretjük egymást, de életünk alakulása miatt alig érintkezhettünk. Ezt is már I.-nál részleteztem.

Itt tehát évtizedeket foglalok össze, tekintet nélkül arra, hogy érintettem-e már egyes pontokat.

Milyen ember volt Babits? Főképp abban a korban, amíg agglegény és fiatal házas volt? (Amíg én jól ismertem.)

323

Teljesen gyermeki, végtelenül ügyetlen és kiszolgáltatott. Teljesen elméleti ember. Ebben nagyon rokonom volt, és tiszteletem miatt nyilván csak bővítette bennem is az alapvető ideológusösztönöket. Mindamellett én őhozzá képest már rendkívül gyakorlatias ember voltam. Tetszett, hogy meg tudok oldani, el tudok intézni dolgokat. B.- ot az használta ki, aki akarta. Érzésem szerint úgy láttam a szívébe, az egész mellébe, ahogy a szem keresztüllát egy akváriumon: minden hajlongó néma indáját a növényzetnek és minden rebbenő pici halát láttam, és amit magamról megállapítottam, az teljesen azonos volt az ő lelki hajlamaival és reakcióival. Volt is egy versem, amely – fel nem tüntetetten – őróla (tehát kettőnkről vagy saját magamról) szólt1203. A Pesti Naplóban megjelent, de valami elégtelen kidolgozás miatt mégsem tettem mindeddig kötetbe; ez a vers nagyon áruló és őszinte ebben a vonatkozásban is; emlékszem, hogy az utolsó egy vagy két sor olyasféle tartalommal zár, hogy: „Ismerlek téged – magamat.”

Az évek során át azonban igen sokszor reagáltunk (észrevehetetlen apróságokkal) egymás emlékeire, fejlődésére, nemegyszer keserűen is polemizáltunk, de sohasem mások számára érthetően, sohasem zsurnalisztikusan vagy drasztikusan. Nekem mindig az volt az érzésem, hogy én vagyok a fiatalabb, s már csak azért is el kell szenvednem, amit őbenne az „idegbaja” és a feleségének a hatása […] igazságtalanságot okoz. Csakugyan, két-három évtizedig tartó legnagyobb megrendüléseim, fájdalmaim, csalódásaim B.-hoz fűződnek. Sohasem szakítottam vele, minden bántalmát tűrtem, és örültem neki, hogy nem bántottam vissza, legalábbis azt hiszem, hogy nem. Pedig nagyon fájt sokszor a szakítás, az elidegenedés, az első években sok bizonytalanság és könnyelműség és ízléstelenség ragadott magával az önállósulásom során. 1926-tól kezdve szoktam számítani a lassú és igazi megérésemet, az elsőt. Közben volt az a stilárisan expresszionista, tartalmilag szocialista korszakom. Az 1932-ben megjelent Te meg a világ vitt vissza hozzá. Akkoriban, vagy kevéssel a könyv megjelenése előtt mintegy az eljátszott becsületemet szerezhettem vissza nála Az Est-lapokban megjelent verseimmel1204. Ekkortájt azonban édeskeveset vagy semmit sem érintkeztünk, úgyhogy még ezt a renomé-visszaszerzést is csak közvetve sejtem. Mert B. 1923 (az első verskötetem) után mint kritikus engem elkerült és megállapodásszerűen én is (majdnem) kerültem. Könyveinket azonban változatlanul megküldtük egymásnak.

Itt eszembe jut, hogy 26-ban a Tátrában voltunk egy időben, oda ő hozta fel utánam A sátán műremekeit és a Verlaine-t1205. Messziről néztük egymást, de folyton néztük. Ő is mindvégig […] vonzódott hozzám, azt hiszem, erről már beszéltem. És a Különbékében levő Egy verseskönyv olvasása című vers1206 újra tűrhető, sőt jó viszonyt teremtett a múltunkra vonatkozólag, és megadta a lehetőségét az új érintkezésnek, bár ez tulajdonképpen gyér maradt.

324

Szívemből írtam halála napján az első búcsúztatót a sajtóban1207, Az Estben és nagyon örültem, hogy a Babits Emlékkönyvben mindkettőt – ezt és egy nagyobb összefoglaló elemzést – váratlanul a kötet élére tette Illyés Gyula.

Akkor a Magyarország segédszerkesztője voltam. Egy riporterünk jelentése a holttest állapotáról annyira megrémített, hogy kimentem a kórházba és a hullaházban az őrt megvesztegetve megnéztem a halottat. Mintha egy halott (lelki) Hektort láttam volna a nyomorult, sovány, csupa kiütéses testben! (A sok injekciós szívás miatt hitte a riporterünk, hogy azok vérbajsebek voltak.) A sírnál is beszéltem.

A halál után […] megbékéltünk Ilonkával, mint már említettem, főleg azzal nyert meg, hogy a Baumgarten-emlékünnepségen szabadon hagyott beszélnem már-már kényes dolgokról is.

Akármilyen rosszban voltunk azonban, mégis háromszor kaptam tőle (B. M.-tól) Baumgarten-díjat1208. Később a Tücsökzenében visszapillantottam barátságunk néhány stációjára – és megírtam hozzá az igazi búcsúversemet1209: Nincs senkim kívüled.

325
VI.
Erzsike1210

Volt már szó Erzsikéhez írt versekről1211. Mindenekelőtt az adatok: Vékes Ödönné Korzáti Erzsébet, szül. 1902. június 25-én1212. Egészen fiatalon ismerkedtem meg vele, azt hiszem, 1921 tavaszán vagy kora nyarán, és nem sejtettem, hogy milyen rendkívüli erejű kapcsolat lesz köztünk. Ő akkor fiatal asszony volt1213, fiatal anya; gyermekét, az egy éven aluli Bandit hozta, pólyában vagy kocsiban. Későbbi feleségemnek, Klárának a Horánszky utca 2. sz. alatti lakásán ismerkedtünk meg1214. Tudniillik Erzsike Klárának a hivatalnoktársa volt, valahol dolgoztak, amit mindig mint „Népjóléti”-t1215 emlegettek, valamilyen gyermekjótékonysági intézmény lehetett. Erzsike mint nála hét évvel idősebb, sokkal tapasztaltabb és erősebb és műveltebb, és társadalmilag is mindenképp fölötte álló barátnőhöz ragaszkodott Klárához, és egyszerűen „imádta”. Úgy imádta, ahogy talán én B. M.-t1216.

Az első találkozón és még sok továbbin nekem egyáltalán nem tetszett a törékeny, hajlékony, finoman mosolygó, elég közvetlen modorú és kedves asszony. Valószínűleg több kultúrát igényeltem még a partnereimben, de mintha a túlságos cingársága is kevéssé tette volna vonzóvá. Legalább egy vagy másfél év kellett hozzá, amíg mint nőt észrevettem. Semmi támadó vagy kihívó viselkedésre nem emlékszem az ő részéről.

A szomszédunkban laktak; mi akkor az Üllői út 31. sz. alatt a földszinten, a Kinizsi utca sarkán, ahol házasságkötésünk után két bútorozott szobát és közös mellékhelyiségeket béreltünk egy Julcsa néni1217 nevű, tulajdonképpen kedves öreg néninél. Vékesék a szomszéd Mária utcában laktak, már nem tudom, hány szám alatt, de rögtön a József + Mária utca sarkán álló r.k. templom után következő házban, a III. emeleten. Három-négy ablakuk az utcára nézett; velük voltak az asszony szülei is, apja férfiszabó volt. A férj – nehéz hadifogságot az átélt – kereskedő volt, üzletvezető egy férfi-női divatáruházban a Kálvin téren1218, egyszerű, józanul ravasz, szellemileg nemigen művelt, de érdeklődő férfi. Sokat keresett, valószínű, hogy privát akciói is voltak.

A hivatali barátság a két nő közt lassankint nem közönséges szeretetet termelt ki. Klára mint kis naivát, mint jobb sorsra érdemes egyszerű lányt, mint nála jóval érzékibb és veszélyeztetett gyermeket nevelte és védte és tanította Erzsikét, akit akkoriban általában mindenki Bözsinek szólított. Bözsinek nagyon 326tetszett az a felsőbb kör, újságírók, költők, színészek és festők világa, amellyel általunk hamarosan bensőségesebben is megismerkedett; pénze alighanem jóval több lehetett, mint Klárának és nekem, könnyű volt lépést tartania velünk, a Fészek Klub táncestélyein éppúgy, mint az Operában, kirándulásokon vagy tátrai utazásokon. De érzéke is volt mindenhez, és nagyon ügyes volt minden női dologban, ruházkodásban. Gyorsan tanult, mint minden egészséges ösztönű nő. Legkevésbé talán a háztartási rend érdekelte, ebben elütött Klárától. Szerelmileg már érinthették hősugarak innen-onnan, erről nyilván sokat beszéltek is Klárával, aki őt visszatartani igyekezett, nem tudva, hogy mit készít elő ezzel az én javamra és a saját kárára.

Egy-két évet konkrétumok nélkül kell átugornom, s ott folytatom, hogy egyszerre csak észrevettem [és megkívántam, ahogy akkoriban majdnem mindenkit1219]. Erzsikének az arca nagyon tetszett, gyöngéd és finom vonásai, puha, friss bőre, természetesen göndör, sötétszőke haja, de nagyon karcsú dereka, ujjainak röpködő könnyedsége, lebegő járása is. Mondtam, hogy eleinte túl vékony „deszkakerítés”-nek láttam. Hát ez a látás hamarosan megváltozott, és én – tudtomon kívül – hevesen beleszerettem, bár még legalább 2 ½–3 év kellett hozzá, míg megtudtam, hogy mi történt valójában. Szinte nap nap után együtt voltunk, vagy náluk, vagy nálunk vagy vendéglőben, magunkkal vittük őket (de leginkább csak őt, a másfelé elfoglalt férj nélkül) táncolni, Wagner-hangversenyekre, tárlatokra, Babitsékhoz, mindenüvé. Mindenütt szívesen látták, nagyon csinos volt. Emlékszem kirándulásokra; ilyen címmel egy versem is szól róla1220. Azzal a Ferenc körúti barátnőnkkel együtt, akinek közben eszembe jutott akkori diktátumom óta a neve: dr. Bartosné Alice1221, sokszor kirándultunk a budai hegyek közé, a Hármashatár-hegyre, a Pálvölgyi-cseppkőbarlangba, az Ördög-oromra és az azon túli hegyi tájakra1222 […]. És néha egészen nagy társaságban is; Szegi Pálék1223 barátaira emlékszem sommásan és Komlós Aladárékra1224. A Tátrában Tóth Árpádékkal volt Klára, Erzsikével együtt1225. Egy ilyen kiránduláson kellett végleg tudomásul vennem, hogy ez a törékeny kis asszony nagyon fontos nekem. Már nem tudtam megállni, hogy pl. az Ördög-orom csárda teraszán, mikor mindenki táncra perdült a társaságból, én is ne próbáljak legalább imitálni vele néhány fordulót, olyan könnyű volt, mint egy lepke. Féltékenység is ekkor figyelmeztetett rá, hogy már beleszerettem. Egy más alkalommal Visegrádon voltunk az újságírók üdülőházában. Előzetesen az Ördög-orom-jelenet előtt valami hegytetői játék során (bakugrás) éreztem valami erős szédületet, amikor sok más közömbös nő között időnkint Erzsike röpült át a hátam fölött, széttárt combokkal és nyilván igen lengén […].

Visegrádon pedig valami nyári, karikahajigáló játékban vettünk részt, én meg ő, és akkor is folytattuk, amikor a többiek ráuntak és a szemelni kezdő eső elől a lakószobákba húzódtak. Itt nem volt fölöttem a két repülő comb képze327te, de előttem volt a leggracilisabb termetek egyike a világon és a legédesebb nevetés. Más nőknek ezen a napon, utólag megtudtam, már föltűnt a viháncolásunk.

Egyszer aztán a Tóth Lőrinc utcában, az „Isten Szeme” című nyári vendéglőben vacsoráztunk, a Ráth György utca és az Istenhegyi út között. A zöldvendéglőben sokan gyűltünk össze, bohémek és Vékesék. Nyár eleje lehetett, 1923- vagy 24-ben. A szabad ég alatti asztaloknál jól becsíptünk már, még én is, a többiek táncoltak. Én egyszer csak azt mondtam: Bözsi, maga jöjjön velem, mondok valamit. – Semmit nem akartam mondani, csak kettesben lenni vele. Ő velem jött, ki a kapu elé, a zöld tájba, ahol egy nagy mély füves árok volt. Ahol nem láttak, ott leültünk. És én csókolózni kezdtem vele. Talán egyéb is történt volna, de két perc múlva feltűnt a férje és mások. Nagyon heves érzéseket kellett már visszafojtanom. Ekkor, azt hiszem, már teljesen szerettük volna egymást, ha az alkalom nem romlik el. Sokáig együtt maradtunk. Erzsike bájos volt, amikor spicces, Klára ilyenkor sokat dorgálta, a szemtelen újságíró-társaság fiataljai (Az Est-lapok) pedig visszaélni próbáltak a könnyedségével. Emlékszem rá, hogy másnap egy szerkesztőtársam másoknak dicsekedett, hogy hazamenet az autóban minduntalan a térdéhez nyúlkálhatott. Erre nagyon mérges lettem, és később se felejtettem el a dolgot, még akkor sem, amikor sok-sok idő múltán az illetőt egy Amerikába tartó tengeri hajón a háború elején német tengeralattjárók megtorpedózták: az illető a hajóval együtt pusztult1226.

Ezután a mi számunkra tagadhatatlanul nyílttá váltak az érzéseink, csak Bözsi vergődött a Klára-kötelmek miatt. Mindjobban egymás felé hajolt az utunk, csak éppen komolytalanul: én nem hittem volna, hogy egy átlagosnál nagyobb erotikus vonzáson kívül más is hajt, végzetesebb vágy, ő pedig azt gondolta – mint számtalanszor elmondta –, hogy majd „egy áldozat lesz a sok közül”. Majdnem hogy fejét lehajtó alázattal várta a sorsát, remegett és szenvedett. Azt is elmondta, hogy Klára feleségi panaszai az én kapcsolataim miatt és egy-egy női közlése énrólam nagyon hajtotta, tolta őt az én karomba. Sok évvel később, amikor már keserűen szakítottunk, egyenesen – és számomra érthetetlenül – olyasmivel is vádolta barátnőjét, hogy ő hozott össze bennünket a rettenetes puritánságával! Nem tudnék részleteket rögtönözve konkrétan összeállítani, csak annyit mondok, hogy elkövetkezett az az idő, amely ilyenkor természetes: az önmagát növelő sóvárgásé, a hullás szédületéé, és mindaz, ami az ilyesmi cselekedetekben áll. Erzsike már gyakran eljárt hozzám Klára távollétében. Julcsa néni gyakran gyanakodva nézett bennünket. Mi csakhamar bent a hálószobánkban […] csókolóztunk […]. Én nagyon féltem a végsőkhöz jutni; attól tartottam, hogy ez a kis nő csak ugrat, de teljes bizonyosságot akar tudni, és nem fogja tudni megőrizni a titkunkat rajongott-imádott barátnője előtt. De a „könnyelmű” Erzsike hatalmasan ellent is állt, ami persze csak fokozta a kíván328kozásomat. Azt hiszem, mégis már inkább 1924-nek a nyarán értünk meg idáig, nem 23-ban. Erzsike menekült lassankint, és rettenetesen szerelmes volt. Hazudnia kellett, nem könnyen tette. Én igen, hiszen ekkor már több olyan kedvesem volt, akit érzelemmel szereztem meg, nem pénzért. […] Hűségre pedig egyszerűen nem gondoltam: csak az élet […] örömére volt szükségem és változatosságára.

1924 őszén, novemberben ott tartottunk, hogy rendeznünk kellett ezt a kibírhatatlan és suta viszonyt. A Modern kávéházban (az Erzsébet híd pesti hídfőjénél) adtunk randevút egymásnak Erzsikével1227. Majdnem lemondtunk egymásról. De a kávéházból estefelé kijövet ugyanannak a háznak a lépcsőházába bementünk, és ott zegzugokban megbújva úgy ölelkeztünk, ahogy soha addig. Egy szomszéd utcában pedig, a pincelejáró körül, lehetetlen körülmények közt már olyasmit is megéreztettünk egymással, ami majdnem visszavonhatatlan volt. Semmi csalódást, megvetést nem éreztem a partnerem iránt akkor sem, amit számos más esetben nem mondhattam volna el. Rendkívüli […] élvezet ígéretének gondoltam, de többnek nem. Még akkor sem, amikor megtörtént az első teljes együttlétünk. Hozzá kell tennem, hogy én akkor valami – immorális? – felelőtlenségnek voltam a rabja és áldozata. Egy pénzzel honorált nőismerősömmel állapodtam meg abban, hogy időnkint átadja a lakását. Nála találkoztunk a ? utcában. Erzsike azt hitte, hogy egyszer leszek vele vagy kétszer, és akkor elhagyom. De […] szinte kimondhatatlan boldogságot éreztem. Ő rengeteget sírt és félt. Az urával szemben szinte semmi lelkifurdalást nem érzett. Ez év karácsonya előtt volt egy kellemesebb környezetben találkozónk1228, mindig emlékeztünk rá. A fogason a Sváb-hegyre mentünk fel, a Nagyszállóban vettem ki szobát, ozsonnát hozattam, és akkor voltunk először igazán boldogok. Persze nehéz volt szegénykének kibírni a bejutást, a portási szemeket, bár mindenki mást csak a borravaló érdekelt a dologból. Emlékszem, gyalog mentünk le az Új Szent János Kórházig […]. Ezután talán egy-másfél év hozta meg részemről a biztos, igazi, nagy szerelem érzését. Vékesék ekkor ugyanis anyagilag teljesen összeomlottak a férj könnyelmű üzleti vállalkozásai miatt1229, sőt néhány napig a férfit őrizetben is tartották, míg kiegyezett a hitelezőivel. Ekkor szorult el a szívem először Erzsike sorsáért és nem az én gyönyöröm reményéért. Egyedül voltam otthon egy éjszaka (még az Üllői úton), Klára alighanem vidéken, amikor éjjel 11 körül kintről felkopogtak: Erzsike volt, kérte, hogy bejöhessen. Egyrészt örültem az alkalomnak, hogy ilyen éjszakai órában az ágyamban egyedül lehetünk, másrészt végtelen szánalom fogott el, mikor a gyöngéd, remegő teremtés előttem állt és közölte, hogy az urát elvitték, és a főkapitányságra kellene menni fehérneművel, ennivalóval és érdeklődési céllal a továbbiak iránt. Hogy nekem biztosan lesznek összeköttetéseim… Csak épp megcsókoltuk egymást, együttlétre ilyen pillanatban nem vitt rá mégsem a lélek. A MOT-nál1230 329voltak újságíró-kollégáim, a szerkesztőt is ismertem. Elkísértem Erzsikét, két, két és fél órát időztünk ott és feketéztünk, és beüzenhettünk az őrizetesnek, és megnyugtató híreket kaptunk. Mindamellett teljes nyugtalanságban voltunk. A Szentkirályi utcán mentünk vissza éjjel két óra tájban, s egy kapuboltozatban még nagyon összebújtunk, de csupa fájdalom voltam síró kedvesem iránt. Teljesen bizonyos, hogy ekkor szerettem meg igazán, a részvét váltotta ki a „krisztallizációt”. Bőséges alkalom nyílt aztán további krisztallizációkra is. Láttam közelről, belülről egy család teljes anyagi összeomlásának fokozatait. Előbb házárusítással és fehérnemű-tömegvarratással próbálkoztak, aztán nem is tudom, mikkel… Elég az hozzá, hogy teljesen koldusbotra jutottak.

Ez idő tájt (1928. tavasz vége, nyár eleje) Böskét meghívták Hollandiába1231, Enschedébe, olyan jómódú holland munkásfélék1232, akiknél a kis Bandi már előbb vendég volt, valamilyen háború utáni nemzetközi gyermekakció keretében. Most a gyermekkel együtt privátim meghívták az édesanyát is. Én készítettem elő nagy részben az utat, útlevelet stb.; térképeket rajzoltam, menetrendet egész Németországon át, útitervet írtam kiadós magyarázatokkal, hogy hol időzik néhány órát, vagy egy fél napot (Ulm, Frankfurt, Köln), és útikalauzt csináltam, és lehet, hogy egyebet is kivonatoltam számára, mert egész lelkem máris vele utazott. Minden órában tudtam, hogy hol kell lennie. Klára mindebből csak a barátságot látta. Külön levelezést is megbeszéltünk: a szerkesztőségbe, Az Esthez.

És megindult az első igazi, fájdalmas és sóvárgó levelezésem. Ekkor újra és százszor és százszor éreztem azt, amit az anyagi összeomlásuk éjszakáján. Hogy énnekem milyen fontos ez a nő, ez a szerelem.

Sűrűn leveleztünk, Erzsike külön is Klárával. Persze már rég csupa elhallgatás volt a kapcsolat őszintesége. Erzsike „menekült” tőlem, ezt sokszor mondta, nyíltan és képletesen. Egyetlen lázas remegés voltam iránta, ekkor tudtam meg, mi az, szerelmes levelet írni és várni. Minden érdekelt, az elhelyezése, a házigazdái, az ország, és máris igyekeztem meglátogatni: ilyen irányba forgattam nyaralási útiterveinket. Azt hiszem, hónapokig, vagy talán egy félévig is oda volt1233. Még a férjével érintkeznem is jólesett. Szóval, előírásosan szerelmes lettem. (Ezalatt másokkal kialakult szerelmi kapcsolataim tovább folytak […], e tekintetben nem kötött ígéret, s valószínűleg nem is tudtam volna megtartani.)

És közben Klárával mind bizalmasabbak lettünk. Erzsike távolléte rászorított, sok mindent együtt kellett megbeszélnünk, s az is lehet, hogy már gyanakodott (hiszen „jóakaratúan” figyelmeztették itt is, ott is). Mindenesetre jóban voltunk. Akkortájt jelenhetett meg tőlem a Naplóban az a versem, amelynek címe: Melletted mindig jó vagyok. És a kis Szeretlek, melyet Debrecenbe utaztamban az étkezőkocsiban írtam néhány perc alatt, Erzsikére gondolva1234. Hetek múltán Klárával olyan intimitásba kerültem, hogy úgy látszott: semmi szükség 330titkolózásra, ő mindent megért és engedélyez. Nekem nagyon jólesett Erzsikéről beszélni, a többiek miatt pedig sok tekintetben utáltam magamat, bár itt esetről esetre kéne disztingválni. Nem is tudom már, mi váltotta ki végül a dolgot, de egy éjszaka, szerelmi hangulatban átcsúsztam a megengedhetetlen fokú őszinteségbe. Ez a gyónási készség éjszakák sora alatt alakult ki, Klára teljesen nyugodt, erős, kedves és komoly volt. Fel akart menteni minden lelkifurdalásom alól. Ugyanakkor az édesapja, Mikes Lajos felé is éreztem hasonló vágyat és reményt. Elhittem magamnak és Klárának, hogy élhetnénk hármasban. Erzsike nevét mindamellett még nem mondtam ki. A dolgok látszólag a legjobban álltak. Hogy összefoglaljak mindent: egy éjjel konkretizálni kezdtem. Sorra vettem az úgynevezett „keresztény bűneimet”. Nagyon jólesett a tisztálkodás. Csodáltam Klárát, hogy milyen önzetlen, erős és okos. Semmi sem háborította fel. Senki sem. Szinte elmondtam neki addigi életemet. Közben egyre hálásabban és boldogabban csókolóztunk. Elméletileg azt is kipróbáltam, hogy hogyan hatna ennek az ügynek a feltárása. Minden a legjobbat ígérte. S végre kiböktem a dolgot. Rettentő fájdalmas feljajdulás és zokogás fogadta a kimondott nevet. Mindenkit el tudott viselni, csak ezt nem. Úgy látszik, ettől félt, erre készült, ezért hazudta nekem és magának az erejét és akaratát. Egyszerre: mintha meggyilkoltam volna! Ezt nem hitte, nem várta. Erzsikét a „lányá”-nak tekintette. Tíz másodperc alatt látnom kellett, hogy tévedtem, és hogy ő is tévedett. Nem bírta el a valóságot. Csak sírt. Órákig vigasztaltam. Magyarázkodtam, visszavontam, összekevertem a dolgokat; sok tekintetben sikerült utólagos ködöt teremtenem. Rettenetes árulásnak éreztem a tettemet és a Bözsiét. Hajnalra mégis kikönyörögtem vagy kiterrorizáltam belőle az új fogadalmat, hogy minden legyen úgy, ahogy este akartuk: hármasban! Tehát nem mondtam le Erzsikéről. Egész éjjel nem aludtunk. Másnap a szerkesztőségből ujjongó nagy levelet írtam Enschedébe, közölve a „bűnös” nővel, hogy kivívtam az ártatlanságát. De már magam is aligha hittem a dolog állandóságában. Soha oly izgalommal nem vártam választ. Leveleink megvannak. Erzsike Klárának adta az enyéimet (később), de én elvettem és eldugtam. Azazhogy – Erzsike halála után – megkaptam a halott örökségeként (és M. őrizetére1235, majd másvalakire bíztam).

Összefoglalóan csak annyit mondhatok, hogy bejelentésem Hollandiában a lehető legnagyobb és legtermészetesebb pánikot keltette. Cselekedetem érthetetlennek hatott. Együttes és külön levelek váltották egymást, végül Erzsike nem tehetett mást, mint hogy mindent beismert. Természetesen énnélkülem képzelte a jövőjét – bármi áron. Hogy lelkileg és szinte óránként, az összeomlásból mesterségesen megszilárdított akarattal erőszakolta vissza a nyugalmát, itt alighanem a levélanyag beszélheti el a való tényállást, melyet különben tapasztaltabb emberek nagyon könnyen elképzelhetnek. Én verseket akartam 331írni az eset megvilágítására, írtam is egyet-mást, azok 1943 tavaszán jelentek csak meg, az Összes versek vége felé1236, az igazi megmagyarázásra azonban nem került sor.

Képzelhető, milyen izgalommal vártam Erzsikét. Sőt nem is vártam – elébe utaztunk Klárával együtt. Erzsike nélkül néztem hát végig azokat a városokat, melyeket neki a figyelmébe ajánlottam. Talán Münchenben, mindenesetre Nürnbergben, Frankfurtban és Wiesbadenben voltunk, és Maimban. A Rajnán hajón mentünk Kölnig. Lelkiállapotomat mutatja az a vers, amelyet a Rajna vizét nézve a fedélzeten gondoltam ki, a címe: Tenger, tartalma pedig a szüntelen szeretkezése a hullámoknak. Ekkor már nagyon óvatos voltam Klárával az őszinteségben. Ő pedig nyilván abban bizakodott, hogy majd elhal az érzés, és hogy Erzsike, akivel Kölnben kellett volna találkoznunk, végeredményben mégiscsak őmellé fog állni. Köln azonban nem hozta meg a döntést: a kitűzött dátumkor hollandiai távirat várt, hogy Erzsike meghűlt, és hogy majd egyedül utazik haza. (Ebből a tényből, melyre biztosan emlékszem, gondolom, hogy nyilván együtt, hármasban akartunk visszautazni Pestre… mert nekem mellesleg az is fontos volt, hogy Erzsike az én kalauzolásommal lássa Németországot.) Iszonyúan le voltam sújtva. Klára nyilván örült. Nem volt mit tenni.

Aztán már csak arra emlékszem, hogy nem nagyon sok idő múlva mi és Vékes Ödön kimentünk a Keletire és taxin hazavittük Erzsikét. Látszólag lelkileg már összeszedte magát, de nagyon rezignált hangulatban volt. Azt hiszem, aznap éjjel talán mindent elmondott Ödönnek. Újabb szerencsétlenség.

Az én tervezett hármas kapcsolatomból, amelyet valahogy minden irányban házasságnak fogtam föl, semmi nem lett. (Klárától mindenesetre rossz néven vettem, hogy „becsapott”, vagyis hogy nem tartotta meg ígéretét. Csak abban tartotta meg, hogy a döntő éjszakán általam feltárt titkok személyi részével soha nem élt vissza igazán, vagyis hogy egyszer-máskor, rászólásomra ugyan, de moderálta tudása keserűségét.)

A következő napokban (de lehet, hogy már az utolsó hollandiai levelek ilyen döntést hoztak, vagy jeleztek előre) kiderült, hogy Erzsike Klárához tér vissza, nem énhozzám. Lehet, hogy csak reálisabb női ösztöne fordította el tőlem. Vagy – mint később mintha mondta volna – engem tekintett árulónak, cserbenhagyónak. A bűntudat és a kereszténység is hatalmasan kínozta. Nem voltunk együtt szerelemben többé, kettesben nem is beszéltünk a dologról, csak hármasban, hogy ne legyen még alkalom sem az elcsábulásra… mert most jut eszembe: még levélben lemondtunk egymásról, és én valami nagyon nagy szentségfogadalmat tettem magamban és előttük (Isten nélkülit) arra, hogy csak barátságban leszünk. Egy ideig élveztem is ezt a szentséges kéjt, az önkínzásét. Azt hiszem, ekkortájt lehetett, hogy egy este a József körúton Vékesnek is mindent elmondtam, és felajánlottam minden elégtételt, amit csak kíván. 332Bámultam, milyen kitűnő finom érzékkel és milyen reálisan nézte ezt a fájdalmas dolgot az az egyszerű üzletember.

Erzsikével tehát szakítottunk, ő és Klára teljesen visszaforradtak, barátságuk friss lángot vetett, vagy legalábbis azt hitték. Énnekem ebben az ügyben ekkor régi egyetemkori barátnőm és mindnyájunk barátnője, Lázár Júlia1237 volt a bizalmasom, hiszen amúgy is sejtette – gondoltam – a dolgot. De kiderült, hogy még ő sem tudta! Mindenkire tippelt, entellektüel, jómódú dámákra, akiket szívesen szánt volna nekem, és egészen elképedt, mikor egy többórás beszélgetés végén azt hallotta tőlem, hogy Korzáti Böskét szeretem. „Mi van különleges azon a nőn?!” Ezt csak jellemzésül említem. Rettenetesen egyedül voltam.

Hetekkel később, nyár végén vagy ősz elején, talán közepén találkoztam csak kettesben Erzsikével. Véletlenül, éspedig az Apponyi téren1238. Én nem akartam feldúlni fájdalmasan megszerzett lelki nyugalmát, és nem erőszakoltam, hogy valami kávéházba menjünk. Attól is tartottam, hogy Klárának mindent elmond, sőt kéjjel mond el mindent, ami rám megszégyenítő lehetne, ha megpróbálnám őt visszahúzni magamhoz. Csak vagy tíz percet beszélgettünk az Apponyi tér egyik padján, utána nagyon fájdalmas és kietlen hangulatban maradtam. Az ő anyagi romlásuk különben tovább tartott. A rózsadombi Eszter utca tetejére költöztek szüleiktől1239, egy villa alagsori lakásába, ahol rendes kert is volt. Hetekre, hónapokra elszakadtunk. A lakás kivételében, felkutatásában Klárának is volt valami szerepe. Ödön ekkor nem tudott másképp pénzt keresni, csak úgy, hogy igen súlyos vasrakodási munkát vállalt, talán Csepelen. Hajnalban ment el, késő este ment haza. Erzsikével külön érintkezésem most sem volt, hacsak Klárával közösben nem.

De vissza kell nyúlnom az eseményekben. Ekkor már a Németvölgyi út 6. (majd 16.) szám alatt laktunk, a félemeleten, abban a lakásban, amelynek erkélyéről Lóci később „ledobta a mozsarat” 1240. Ennek az volt az előzménye, hogy Erzsike elüldözését tőlem és visszahódítását Klárától (ami különben is kissé kelletlen dolog volt már, csak eleinte nem tudták ők sem) én megállapodás elleni dolognak tekintettem. Úgy éreztem, hogy a két nő most más-más okból ellenem dolgozik és összetart. Mint később kiderült, igazam is volt. Emiatt Klárától lassan elvadultam, bár szemrehányást nem tettem. A dolog vége az lett, hogy válni akartunk. Ez napok, hetek alatt tisztázódott így. Engem különlegesen bántott, hogy Klára két ízben is öngyilkossági kísérletet követett el1241, amit az összes közelmúltbeli esemény váltott ki s az az érzése, hogy engem csak nem tudott valóban visszaszerezni. (Az öngyilkossági kísérletet nagy adag altatóval végezte.) Mikor megmentése után erről értesültem, rendkívül ellene fordultam. Teljesen ridegen megmondtam, hogy válni akarok. Ekkor költözött (csak pár napra) az apjához1242, aki a Ráth György utcában levő Siesta Szanatóriumba vitette1243. Családi barátjuk, dr. Biró Gyula1244, Az Esték orvosa kezelte 333többek közt. Én nem akartam tudni róla, éspedig a második öngyilkossági kísérlete miatt.

De éppen mert olyan egyedül voltam és mert Erzsike felé most felszabadultnak éreztem magamat, elmentem hozzájuk a Mária utcába. Akkor még ott laktak. Dél volt. A Magyarországnál dolgoztam, s ezen a napon atyai öreg barátomnak, Magyar Eleknek (a későbbi Ínyesmesternek) valahogy elmondtam az egész bonyodalmat és tanácsot kértem öreg, tapasztalt lelkétől1245. Hogy én – mondtam – most igazán el akarom venni a kedvesemet, mert feleségem öngyilkosságát ellenem irányuló bosszútettnek tartom. Magyar Elek megrendülten tanácsolta, hogy tegyek a szívem szerint. Elengedett, noha segédszerkesztő voltam, és én felsiettem Vékesékhez. Csak Erzsike volt otthon. Nagyon régen (hetek, két hónap? óta) nem láttam, nagyon komoran indult a beszélgetés, és alig tértem rá a lényegre, váratlanul hazaérkezett a férje. Nagyon megütközött, hogy ott lát, rám támadt, azt hiszem, ki is utasított az előszobából, ahol voltunk. De aztán megtudta, hogy miért jöttem. Előtte kértem Erzsikét, hogy döntsön: válasszon közülünk, Klára most már nem számít. Erzsike azonban Klára mellett döntött, és ezzel a férje mellett. Ami Ödönnek is jólesett, és ettől kezdve többet (mindmáig) nem volt köztünk összezördülés. Én nagyon lehűlve, csalódva, kijózanodva mentem vissza a szerkesztőségbe, és még aznap elmentem a Siestába, és előadván Klárának, hogy most, amikor Erzsike visszautasított, nincs értelme a válásnak, és ha ő velem akar élni, maradjunk együtt. Úgy rémlik, negyedórák alatt létrejött az egyezség. Erzsike is, Mikesék is mintha megjöttek volna a szanatóriumba, mi pedig taxin eltávoztunk. Már nem tudom, mi sikerítette ki a dolgot, de egy csepeli baráti házaspár meghívását fogadtuk el1246: hozzájuk menekültünk. Az illető Rosenberg Henrik, a csepeli Őrangyal patika akkori gazdája és felesége, Sági Márta (nem tehetségtelen költőnő, a Pandorában leadtam néhány erősen pszichologizáló prózaversét). Az ő házukban voltunk vagy két hétig, csöndben, halkan, rezignáltan, de aránylag mindketten megnyugodtan. Ehhez a házhoz tartozott az a Heki nevű kutya1247 (borjúnagy állat volt), amelyről a Kutyák című versem név szerint említést tesz. Rosenbergék igen jó barátaink voltak, 44-ben öngyilkosok lettek. Ottlétünk alatt Mikes dr. bízván benne, hogy ezek az őrültek talán mégis túl vannak már a legkomiszabb forgatagon, új lakást vett ki számunkra, ez a Németvölgyi út 6. (16.) sz. alatti ház, amelyről az imént már szóltam. Lóci, aki később a mozsarat innen ledobta, nyilván a kibékülés származéka.

Folytatom Erzsike rózsadombi új, nyomorúságos életét. Még eljárt hozzánk, külsőleg jóban is voltunk, én titokban fájdalmasan néztem rá; ő ragaszkodott a fikcióhoz, hogy Klárát szereti, Klára kevésbé ahhoz, hogy megint szereti őt, én semmi efféléről egyik nővel sem beszéltem. De nagyon vágytam Erzsikére. Akkor hosszú hónapokon át sok csillapítószert szedtem. Úgy rémlik, nyolc hónap 334múltán aztán felkerestem Erzsikét. Akarattal a házuk felé sétáltam és kihívtam, amikor megláttam a kertben. (Közben ő jó barátságba keveredett a ház tulajdonosnőjének a lányával, Babával, aki később dr. Luka István orvos barátunk felesége lett és elég hamar meghalt1248.) Erzsikével már ekkor, az első találkozáskor kibékültünk, a szomszéd réten, ahol nem voltak házak. Nekem feltétlenül segítenem kellett rajta. Hiszen nyilvánvaló dac és önáltatás volt, hogy visszamaradt a férjénél. Most a fián át segíthettem, anélkül, hogy sértettem volna. Tankönyveket szereztem be, nekik arra sem futotta, és valami nagyobbfajta petróleumfőzőt vásároltam, hogy ne kelljen fát vágnia a spórhoz. Eleinte nagyon kínos volt olyan fölösleges dolgokat adni neki, amiket elfogadhatott, például kölnit, szappant, pipereszereket, de a józan ész mindkettőnket rákényszerített arra, hogy ennivalót vigyek, csomagot, illetve, hogy végül odaadjam a pénzt, amit tudtam, és rábízzam a felhasználását. Sok könny kellett ennek a megszokásához is. Az természetesen nem igaz, amit később a családom híresztelt, hogy én jövedelmemnek egyharmad részét az „idegen” nőre költöttem.

Szorosabbra kell azonban fognom a dolgokat (hiszen nincs időm, és lehet, hogy rám is közeli halál vár). Csak kiemelkedőbb eseményeket fogok érinteni, részleteket itt-ott csak elárul a sok levél, amelyet majd megőriztetünk valahogy.

Amikor Vékesék nyomora a legteljesebb lett és Erzsike mihozzánk már nem járt, egyrészt mert félt engem látni, másrészt mert már nyilván nem érezte azt az extrém rajongást Klára iránt, amely visszaadatott engem őneki, akkor Ödönnek mint hajnalban kelő nehéz testi munkásnak jobb volt visszaköltözni az anyósáékhoz a Mária utcába1249, amely közelebb volt a munkahelyéhez. A lakbért nem tudta fizetni, ennivalót magának is alig tudott már szerezni. Ez a harmincas évek előtt vagy táján lehetett. Erzsike ekkor önállósította magát. Máday István dr. individuálpszichológus vezetőnél tanfolyamot végezni jutott eszébe1250 s engem is magával vitt. A tanfolyamot már körülbelül egyesztendei odajárása előzte meg, ottan mindjobban becsülni kezdték a kitűnő érzékéért. Hogy ne tárjuk fel kapcsolatunkat mások előtt, Mádayval abban egyeztünk meg, hogy ő kettőnk számára külön (fizetett) órákat ad. Így is lett. Nekem erre, azt hiszem, kevés szükségem volt, de Erzsike kérte és én magam is szerettem volna tudni, hogy milyen elvekkel telítődik. Nem tudom, meddig tartott ez a képzés. Olvasmányok és az én külön tanításaim egészítették ki. Ekkor vagy később Máday számára még egy individuálpszichológiai könyvet is lefordítottam1251, egy körülbelül százoldalas gyakorlati tankönyvet a szülők számára a nehezen nevelhető gyermekekről. Azt hiszem, hogy Erzsike nevén futott volna, de nem tudom, mi lett belőle. Mádayt sokan lenézték, voltak azonban mellette nagyon rendes és művelt nők is. Az individuálpszichológai egyesületben Erzsike négy-öt év múlva komoly tekintélyre tett szert, adminisztratív központi szerepet is szántak neki, és a többiek, tanárnők és doktornők nagyon szívesen hallgatták, 335valahányszor a maga nagyszerű ösztönével egy-egy nehéz esetet elemzett és megoldást tanácsolt. Ezt ő is többször szerény és megható dicsekvéssel felemlegette előttem, de más individuálpszichológus vezetőnőktől is hallottam. Különösen a gyakorlati munkáját dicsérték. 1940 után azonban már az (addig ellenségesnek vélt) hivatalos gyermek-lélektanászok is küldtek Erzsikéhez egyénileg az intézetébe nevelendő gyermekeket. (Ez azonban még messze van.)

Emlékszem Erzsikének egy nagy betegségére. Csont-tbc-t kapott, a jobb vállperecében. A seb nőtt, csúcsosodott, már majdnem kibuggyant. Magas hegyvidékre, Svájcba kellett volna mennie. De betevő falatja is alig volt. Hiszen én csak nyomorúságosan segíthettem, ő pedig egyelőre individuálpszichológiai nevelőnőnek ment el zsidó polgári családok gyenge tehetségű gyermekei mellé. Először, ha jól emlékszem, valahol a Damjanich utcában kapott alkalmazást1252, sőt azt megelőzően valahol a Horthy körtér környékén1253, a nevekre már nem emlékszem. Mindenütt nagy akadály volt az én ismeretségem, mert az emberek roppant kíváncsiak lettek egyszerre őrá is, ennek megfelelően pletykásak. Igazi jó barátságban dr. Luka Istvánnal és Baba nevű korán elhunyt feleségével voltunk: ők valóságos kis külön társaságot szerveztek, és abba bennünket is bevontak intimusaik közé. Hogy a jelzett nagy betegség mikor történt, már nem tudom, de a harmincas évekre gondolok. Úgy ezt, mint minden mást, nagyon könnyű volna rekonstruálni már régebben említett leveleinkből (melyeket Marianne-tól még mindig nem hoztam el)1254. Minden orvos, akihez titokban vihettem, a legpesszimistábban nyilatkozott és a legköltségesebb kezelést tartotta szükségesnek. Ekkor a kényszer megnyitotta számat egy idegen, öreg és jó orvos előtt, aki az újságíró-egyesület szakorvosa volt, dr. Lévai. Előbb a Köröndön, később a Fillér utca közepén lakott. Engem is operált a lábamon egy flegmonéval (légycsípésből eredő fertőzés)1255. Feltártam előtte szerelmünk régi szomorú és nagy hátterét, egész jó magánviszonyba kerültünk lassan az öreggel. Neki is az volt a véleménye, hogy az igaz szerelemért mindent radikálisan érdemes újjárendezni, ha kell. (Ennek a 80 éves orvosnak a halálakor hálából szerény, nagyon bensőséges búcsúztatót írtam versben a Pesti Naplóban1256; felesége, aki nem tudott rólunk, kitalálta, hogy csak az ő uráról szólhat, és melegen megköszönte az utolsó üdvözletet.) Ez a Lévai dr. kísérletképpen egy redukált anyagi és orvosi szerekből-eszközökből összeállított kúrát írt elő. De nehéz volt, hiszen Erzsikének gyermeket kellett sétáltatnia, esetleg a karján is vinnie mindennap, s egyébként is rengeteg dolga volt. Bandit ezalatt néha ő, néha a nagyanyja nevelte. A férjétől, mint mondtam, már régen, talán 1929-től kezdve különváltan élt; hivatalosan sose váltak el, de nincs kétségem aziránt, hogy réges-rég teljesen elszakadtak egymástól érzelmileg és minden tekintetben. Lévai dr. tanácsára az Alpok helyett a részünkről megfizethető Bakony hegyeibe ment egy nyár elején Erzsike, és szobát vett ki Bakonybél községben1257. Én vittem 336oda, s a hat hét alatt egyszer meg is látogattam. Sűrűn leveleztünk. Többször meglátogatni otthoni helyzetem miatt nem volt módom; azonkívül alapjában véve ügyetlen és gyáva voltam. Tudniillik fontos volt, Erzsikének személy szerint is, hogy Klára kíméltessék és hogy semmit meg ne tudjon. (Teltek az évek, és Klára csakugyan nem is értesült semmiről, legfeljebb a rokonok és pletykás barátnők kalandos és majdnem mindig súlyosan téves pletykáiról.)

Bakonybél csodát tett, főleg a pihenés. Utána a seb begyógyult, majd eltűnt.

Nem tudom már, mit említsek, mit nem. Egy-egy közbeszóló kisebb betegség itt-ott kórházba juttatta szegényt, ott is csak hetenkint egyszer látogathattam meg, hiszen rokonság is járt hozzá, és én mindenütt rögtön nagy feltűnést keltettem a költői hajammal. Sokat leveleztünk, néha csak cédulákkal. És könyveket vittem neki. Amit természetesen előzetesen is bőségesen megtettem, tanítva az ő nem nagyon elméleti fejét humanista dolgokra, az ógörög filozófiára, egy-egy modern és nekem kedves bölcselőnek a világára, irodalomtörténetre, versekre és regényekre, és aránylag sokat utaztunk együtt. Azt hiszem, neki eredetileg négy polgárija volt, onnan ment hivatalba. Minden elképzelhető úton-módon képezte magát, színházban, költészetben éppúgy, mint zenében. Az Est-lapok jegyeit is, amihez csak hozzájuthattam, azt mindig megosztottam vele (és a családommal). Hol az egyik, hol a másik járt rosszul, én mindenesetre mind a kettőt igaz feleségemnek tekintettem.

Amíg alkalmazásban volt, roppant nehezen ment a találkozók megszervezése, ha Lukáék nem tudtak segíteni. Ezért szinte városon kívüli lakók voltunk, zöldtájak vendégei, örök kirándulók és utazók. Nincs Pest környékén falu, ahol ne jártunk volna, nincs hegyoldal és csúcs, ahol nem ebédeltünk, és ahol – boldogan mondom – nem szerelmeskedtünk volna. Itt jut eszembe, hogy a Normafa felé menet a hegy déli lejtőjén, az erdőben, egy kis tisztáson egyszer teljesen meztelenül táncolt és ugrált nekem, napfényben, teljesen védett magányban, gyönyörű volt, és ma is üdvözítő érzés rágondolnom a délelőttre. (Egyszer később este ugyanígy a cseh Óriás-hegységben; ottani boldogságunkról szerény és leleplező sorok beszélnek egyik versemben1258.) Mohácsra utaztunk, hajón, sokfelé a Balatonon, Esztergom mellé egy turistaházba ahol napokig laktunk (a megfelelő versben nem látszik, de ott van az ő jelenléte1259). Egyáltalán mindenütt voltunk és minden évszakban. Egy héten rendszerint csak egyszer, legfeljebb kétszer volt kimenője, és mint mondtam, majdnem mindig a természetre szorultunk. Még a tél havát is megjártuk, a Rózsadombon, ő a szilszkinbundájában, és a sors védelmét láttuk abban, hogy nem hűltünk meg.

Óriási utazást tettünk egyszer Csehországon keresztül-kasul1260, és még Németországba is benéztünk, Drezdába. Ennek az előzménye az volt, hogy Straka Anton csehszlovák itteni kultúrattasé, kassai fiú, nagyon jó barátságba keveredett velem; részben azért, mert noha családos és gyermekes ember volt, a felesé337gével ő is körülbelül olyan kapcsolatban élt, amilyenben én a magaméval. Ez a Straka kultúrpolitikailag is rengeteget együttműködött velem, közösen terveltük ki és intéztük a magyar–cseh antológia dolgát1261, folyton kapcsolatokat teremtett köztem és cseh írók és költők közt. Ha a prágai Nemzeti Színház színésznő jelessége Pesten átutazott akkor az én otthonomban mutatta be neki a magyar kultúrvilágot1262. Josef Hora látogatásakor én viszont elmentem a cseh kolóniába1263 stb. Támadtak is emiatt, de nem igaz, hogy a cseh követség „prágai sonkái” megvesztegettek volna (Új Magyarság)1264. Éhenkórász irodalmi jelentéktelenségek talán csábulhattak volna, én nem ilyen viszonyban voltam Strakával és a követtel, hanem szívbeliben. Amikor pedig a Felvidék visszacsatolása természetes ellentétet támasztott az érzelmeinkben, én megmondtam Strakának, hogy többé politikáról nem tudok vele őszintén beszélni, másképp pedig nem akarok. Ettől kezdve kizárólag kulturális és magánérintkezésünk volt, de intenzív és szeretetteljes.

De még nem tartunk időben ott. Ez a Straka nekem és Erzsikének, mintha ő is a Pesti Hírlap munkatársa lett volna, egy-egy hónapra II. osztályú gyorsvonati szabadjegyet adott, 33 vagy 34 táján, egész Csehszlovákia területére. Trencsénteplicbe mentünk akkor, még a nyaraló Strakával is akartunk találkozni, aztán Rózsahegyre, a Tátrába, Kassára, Pozsonyba, Morava-Osztravába, megint a Tátrába, aztán Brünnbe, Prágába, Königgrätzbe, az Óriáshegység különféle helyeire, ahol napokig tanyáztunk „baudik”-ban (hegyi szállodák), és végre nem kellett rettegnünk a szüntelen leleplezéstől. Megint Prága következett, aztán Pilsen, Cheb (a Schiller-házzal)1265, Marienbad és Kartsbad a Goethe-emlékekkel. (Erzsike Marienbadban elvesztette egy frissen kapott esernyőjét.) És nagy élmény volt a drótkötélpálya Krokonoson (Janské Lázněról), és hogy 1400 méteren felül nem volt madárdal…

De nem lehet mindent elmondani, sem innen, sem másholról, hazai helyekről. Csak annyit, hogy Bodenbachon át, ahol szintén megszálltunk, keresztülmentünk az úgynevezett „Cseh-Szász-Svájc”-on Drezdába. Ott három napig bámultunk százféle dolgot, az Observatoriumot, az utcai életet, az Elbe teraszait és a Weissenhirscht. (Drezdában láttunk először egyenruhás nemzetiszocialistákat.) Azután vissza Prágába, ott Straka külügyminisztériumi barátja kalauzolt és adott autót a környék megtekintésére. Már előre megmondtam, hogy mindez csak magánszívesség lehet, és én még csak egyetlen cikket sem írok róla. Álláspontjuk azt volt, hogy nekik megéri, ha Sz. L. ismeri az országukat. Megemlítem utólag, hogy Brünn mellett csodaszép volt a föld alatti zegzugos és óriási Macocha-cseppkőbarlang, amely a barlangok Velencéje, és amelyben csónakon és gyalog kell közlekedni, és fantasztikusak a mélyen a vízbe rejtett villanylámpák fényhatásai. Mindenkinek ajánlom, hogy ezt a világszerte nem ismert, páratlan cseh nevezetességet tekintse meg, ha Brünnbe megy. Végül 338haza, két hét után, mert a szabadjegy mellett nem volt elég pénz. Én Pozsonyban kiszálltam és Bernáth Aurél festő barátomék meghívására Pöstyénbe mentem el néhány napra. (Ott más női intimitás kezdődött1266, hiszen mondtam, hogy Erzsikével szemben én nem voltam hű, ellenben csupa elhallgatás, akármennyire szerettem őt. Ez az intimitás nem volt […] szerelem, de erős és komoly barátság, amely a negyvenes évek alatti átmeneti törés után újra felfrissült és máig él, azazhogy a legutóbbi évek óta csak szellemi.)

Valamikor ez idő tájt jártam én Egyiptomban1267, ami különleges tarka élmény, a legnagyobbszerű, ami a maga nemében életemben, de nem szerelmi lévén, mellőzöm. Csak annyit, hogy Kairóban a kurtizánok városrészében egy szudáni néger nővel voltam (pénzért) együtt; nagyon szép, karcsú nő volt, sötét palaszürke bőrű, rugalmas. […] Beszélgetni semmit nem tudtunk. A városrészről magáról többet és érdekesebbet tudnék mondani, mint a nőről. De térjünk vissza Erzsikéhez.

Erzsike gyermekkorában járt Abbáziában és Svájcban1268. És láttam egy képeslap kitépett oldalán egyszer egy képet a Nemzeti színpadáról,; amely a Szentivánéj tündérjelenetét ábrázolta: Babszem vagy Pókháló ő volt1269.

Sejtelmem sincs, hogy hogyan folytassam. Ahogy ő lélekben önállósodott, úgy foglalkozott egyre inkább azzal a gondolattal, hogy ne legyen nevelőnő, hanem saját otthont szerezzen. Addig tulajdonképpen a természet volt az otthonunk. Senki más szerelmem nem kapcsolódott össze annyira a természettel, mint ő.

Sokszor veszekedtünk is. A természetes az lett volna, hogy ő is házasságon belül éljen. Sose kívánta, hogy elvegyem, ha egyszer már elmulasztotta a kínált alkalmat. De egyre bizonyosabbra veszem, hogy vágyott rá. És 10-15-20 év múltán Klárát mint konkurensét kikerülhetetlenül meg is gyűlölte. Klára őt sokkal hamarabb és hevesebben, csalódottabban. A két nő végül az utolsó két évtizedben nem is látta egymást. Azazhogy egy ízben én Erzsikével együtt a Délivasútnál felszálltam egy villamosra, amely közvetlenül a János-kórház felé vitt, és váratlanul Klárával találkoztunk. Ez volt az a perc, amelynek elkerülésére húsz éven át igyekeztünk. Addig hallgatólagosan nem vette tudomásul Klára azt, amit tudott vagy sejtett, elkeseredéseinek és idegességeinek legrosszabb óráiban. Mindhárman megrettentünk, de nem szóltunk. Erzsike is uralkodott magán, és a következő megállónál egyszerűen leszállt. Ekkor én két karomat kissé széttárva és leejtve (1942–43?) a mozdulattal olyasmit jeleztem, hogy én mindent megtettem a nyílt botrány elkerülésére, de most a véletlen közbeszólt. Megállókon át nem szóltunk egyetlen szót sem. A Szilágyi Erzsébet fasor közepén aztán ajánlottam, hogy szálljunk le, és egy padon beszéljünk a dologról1270. Addig ő csak barátnői pletykákat hallott és természetesen nem mondhatom, hogy nem volt igaz minden gyanúja, az anyagiak mértékének kivételé339vel. Leszállva egy-két órát aránylag nyugodtan beszéltünk, és én, most megrövidítve a dolgot, körülbelül azt mondtam neki, hogy: én kerülni akartam az összeütközést, most a valóság mintegy kimondta magát, én ezen változtatni nem tudok és nem akarok, ő a dolgot vagy el tudja viselni, vagy válnunk kell (amire ő sohasem adott okot), a dologról soha beszélnünk nem szabad. Ő vállalta a dolgot, és nagyjából, mint addig is, megtartotta, nem mulasztva el persze, hogy ne pletykáljon, és hogy hitelemet ne rontsa szűkebb barátnői körben.

Akkor azonban Erzsike már réges-rég önálló volt és a Ráth György utcában lakott a Csaba utca sarkán1271, egy emeletes villa alagsorában, amely a másik oldalról földszint volt. Ott vett ki kétszoba-konyha-előszobás lakást. Dátumokat nem tudok, az előszedendő levelek majd tisztázzák. Ezt megelőzően is volt már azonban két önálló lakása, az egyik a Kissvábhegyi úton, a másik a Városmajor utcában. E két helyen már gyermekeket tartott, s Bandi is nála lakott1272. (Most jut eszembe egy harmadik, átmeneti, nyári lakása, a Sváb-hegy legalján1273, ahova ostrom után is vissza-visszajártunk még, mert megbarátkoztunk az öreg tulajdonos bácsi felnőtt lányával.) Vissza tehát a Ráth György utcába. Akkor nagyon megkönnyedett az életünk, a találkozásunk módja. Változatlanul szerettem, […] sohasem hagyott cserben a vonzereje, szépnek, kedvesnek találtam és mindig enyhén bánatosnak. Hiába veszekedtünk és terveztük az elszakadásokat (hogy ő férjhez mehessen), mindig csak együtt maradtunk. Min veszekedtünk? Egy-egy ügyetlenségen, néha politikai dolgokon, amennyiben ő nálam baloldalibb volt (már csak mint „szerető” is), legtöbbnyire azonban féltékenységből. Néha ő is kifogásolt ezt-azt (így például B. Gizit)1274, én pedig sokszor féltettem, tudva, hogy mennyire könnyen reagál, milyen édesen és őszintén örül sikereinek. És hogy mennyire ki volt szolgáltatva hevüléseknek, melyeket hideg nők sohasem éreznek. Erzsike csodálatos nő volt. Azt hiszem, végeredményben mindig teljesen őszinte volt hozzám, még fájdalmas vallomás árán is, és bánom azt, hogy én nem voltam eléggé megértő a helyzete iránt. Egy-másfél hónapnál hosszabb haragos szakításra talán nem is emlékszem huszonöt évünk során. Annál több kis összezörrenésre. S itt megemlítem, hogy egy ízben a Sváb-hegyen, a János kilátó alatti sűrűben összevesztünk, mert ő gyanús szabadságjogokat kívánt elméletileg a nők részére, aminek én ellentmondtam. Végül oly dühbe hozott, hogy egy vesszővel, amelyet játékból már órákkal előbb lemetszettem, szinte magamon kívül végigsuhintottam jobbról-balról a két lábszárán és ordítva elkergettem. Közben majd megszakadt a szívem. Ilyesmi életünkben kétszer fordult elő; a másik eset részleteire már nem emlékszem. És a furcsa az volt, hogy mikor én ott az erdőben kétségbeesve elszaladtam, a megbántott Erzsike utánam szaladt és nem haragudott meg az ütésekért. A másik esetben sem. Hanem milyen nagyon-nagyon jó volt a kilátó alatt a nyári erdőben egy padon kibékülni!

340

Rengeteget kirándultunk. Solymárra emlékszem, és egész Pest környékére. Mióta lakása volt, ez persze megváltozott. Utólag csodálkozom, hogy őnála hetenként miért csak egyszer-kétszer találkoztunk? Sokszor moziban, színházban, Operában voltunk. […]

Száz meg ezer apró emléket említhetnék.

Nála kanyaró, zárlat, három hétig nem érinthetjük egymást. Mégis bemásztam hozzá az ablakon […]. Máskor ő kísért el a réten át, ami rendes szokása volt, de a tilalom ellenére együtt voltunk. Szabadtéri sváb-hegyi üres légópincében szerelmeskedtünk. Hévízen a tóban. A Bakonyban. Vonaton. Mindenütt. Hajón. (Pest–Mohács, ott háltunk kabinban.) És már mondtam, hogy végig az egész hosszú Csehszlovákián! És Drezdában! Ennek ellenére utólag mindent keveslek, és gyávának és ügyetlennek látom az akkori szervezőképességemet… Mindig egyeztettem közte és a család közt… Katonaságaim nagy bajt okoztak. Akkor levelezésre szorulva nagyon megfeszült bennem minden erotizmus. Szatmár megyéből, már nem tudom, honnan, szabadságra hazajövet, először az ő Ráth György utcai lakásán szálltam meg1275, és csak egy nappal később „érkeztem” haza. Csodálatos asszony volt, finom, érzékeny, kedves, hízelgő, kötekedő, gunyoros és alapjában véve szomorú.

Semmit sem említettem arról, hogy Bandi közben elvégezte a nyolc gimnáziumot. Persze hogy én is segítettem mindenben. A gyerek nem is tudta, vagy alig. A két utolsó gimnáziumot már teljesen én erőszakoltam ki. A fiúnak véletlenül én szerezhettem első állását.

Erzsike rendszeresen lejárt a Balatonra egy csomó gyenge tehetségű gyerekkel és megfelelő személyzettel. Legtöbbnyire Szárszóra ment. Ott többször meglátogattam, egyszer a J. A. rokonai-féle panzióban is1276. (J. A. akkor már nem élt.) Ez 1940-ben lehetett, mert akkor rendeztem sajtó alá és fordítottam újra a Baudelaire-eimet1277. Azután Földvárt is rettenetesen szerettük, a Zrínyibe egyszer ő mászott be hozzám éjszaka. A szárszói zárt strandon ismerkedtem meg egy barátnőjével, akinek lányát Bandi majdnem elvette, és akinek az egyik villasoron nagy háza volt és van: az a ház nemegyszer látott vendégül bennünket, többnyire a tulajdonosnő (Gálné Aranka)1278 jóvoltából, aki nemegyszer Pesten is segített rajtunk.

Földváron a parti sűrűben sokszor nyári félnapokat töltöttünk, az egész partvidéknek majdnem minden százmétere szerelemre emlékeztet. Szárszón1279 egy gyönyörű kis parti ligetet sajátítottunk ki magunknak a „németvillán” túl. Ez különlegesen szentséges hely maradt számomra mindvégig. És a szárszói Petőfi úton is többször laktunk, a háború alatt és után a 20 vagy 22-es számban, és messzebb, baloldalt, a „pékné”-nél. Mindamellett csupa vád vagyok magam iránt, hogy milyen gyáván bujdokoltam vele. De hát ő is így akarta, főleg Klára miatt.

341

Egyszer elmesélte, hogy öreg édesanyámmal találkozott a budai villamoson1280. Anyám fiatal korában jól ismerte Erzsikét, és akkor a villamoson – Erzsike érzése szerint – ráismert és „titokban mosolyogva és hunyorogva többször bólintott feléje, a családban gyűlölt nő felé, aki az ő fiának olyan kedves tudott lenni…”.

A második világháború alatt az individuálpszichológiai egyesület, az ő egyéni alkalmassága és az általános helyzet mind erősen szolgálta azt, hogy rengeteg gyermek gyűljön össze nála (15-20) a Ráth György utcában. Én próbáltam irányítani a viselkedését a hatóságokkal szemben, hiszen tartani kellett a bejelentési bajoktól, lévén a legtöbb gyermek akkor üldözött1281. (Nagyon tehetséges gyerekként emlegette Péter Andrásnak, a Franklin fiatal vezérigazgatójának a fiát.) De hát arra már nincs semmiképpen idő, hogy itt részletezzek. Fantasztikus zűrzavarban váltotta egymást jó, rossz, csodálatos és borzalmas tapasztalat. Különösen, ahogy sötétedtek az idők és súlyosodtak a légitámadások. Ekkor már valamivel több írói jövedelmem volt, jobban segíthettem rajta, bár épp ekkor már ő is kevésbé szorult rá. Emlékszem, egyszer egy vég vásznat vettem neki. Végül már inkább a biztonság és az élelmiszer kérdése volt fontosabb, mint a pénz. Engem a katonaság elvitt Dunántúlra, de november vége felé szerencsére leszerelhettem és itt maradhattam. Ekkor már sokkal sűrűbben kellett találkoznunk, hiszen minden légitámadás az életveszély izgalmával járt. Mulatságos, hogy az ostrom kezdetét hozó napon éppen őtőle kaptam családom számára (titokban) valamiféle kocsonyahúst. Egy baráti házaspár (zsidó kesztyűműhely-tulajdonosok) nagyon jó embereink közé tartoztak. Rettenetes, groteszk, borzalmas felfordulások tömege zajlott mindenfelé az egyetemes öszevisszaságban.

Az ostrom teljesen váratlanul szakított el bennünket1282. Mondtam már, hogy akkoriban mind sűrűbben találkoztunk, amennyiben rengeteg elfoglaltságom és katonáskodásom engedte. Az a kocsonyahús ajándékküldés 1944. december 24-én reggel történt, utána többet 1945. február közepéig nem láttuk egymást. Karácsony este minálunk már rettenetes volt a helyzet, és másnap átfutott rajtunk az első hullám, majd a ház 24 órán belül háromszor cserélt gazdát a két fél közt. Feltételeztem, hogy olyasféle helyzetet kellett megoldania Erzsikének is. Pedig február 9-10-e körül cserélhetett csak gazdát a Ráth György utcának az a része. Természetes, hogy a mi pincénk minden gondját és rémségét áttételben is folyton végigéltem: hiszen Erzsikét én a feleségemnek tekintettem. Teljesen szörnyűre fordult a helyzet egy hét múlva, majd szilveszterkor, amikor Budakeszire kerültem1283. Szerencsésen megúsztam bár a dolgokat, ettől kezdve valahogy nagyobb valóságnak éreztem az „Isten kezében vagy a Sors kezében” és hasonló kifejezéseket, mint addig bármikor. Erzsikét tehát erre a kézre bíztam és nem tudtam róla semmit.

1945. február 18–20-a táján lehetett alighanem, hogy a mi pincénkbe beállított Bandi. Kihívott az udvarra, azt hiszem, Klára nem látta. Az utca közepén 342várt Erzsike meg egy csomó gyerek. Megtudtam, hogy a Ráth György utcai házat bomba szétverte, telitalálattal. Akkor a Hieronymi út egyik villájába, az övétől vagy tíz házzal arrébb költözött a sok gyerekkel (később megtudtam, hogy Lőrinczy Szabolcs1284 lakott ott). Nem részletezem a szenvedéseket és nélkülözéseket. Azt mondhatnám, hogy a sok gyerek még segített is a nyomorúságokon. A lakástalanság miatt azonban, és hogy ennivalójuk legyen, a zajló vagy befagyott Dunán át haza akart menni, most a Baross utcába, az anyjához, ahol különben a férje is lakott1285. (Ez a ház szemközt van majdnem a Természettudományi Múzeum igazgatóságával.)

Egyelőre azonban a Volkmann utcában volt. Első találkozásunkkor egy elhagyott, szép lakásba húzódtunk be, szemek veszélye elől. Talán a Házmán utca 8. vagy 10. lehetett. Az ablakon át mentünk be. Irtózatos gúnyákban voltunk mind a ketten, ő valami lovaglónadrágban. Egy nagy bőrfotelben beszélgettünk és öleltük meg egymást, ruhában, dermesztő hidegben, tört ablakok mellett. Akkor még nem indultak meg a gyors új lakásfoglalások. Röviden elmondtuk az elmúlt hét hét történetét, veszélyeit, én az újabb keletű nehézségeimet. Aztán az ismeretlen helyre (Temesvár) került Szegi Pál barátom lakásába vittem Erzsikét és a gyerekeket1286. Ott is sivár világ volt, de Szegi Lili1287 befogadta őket pár napra. Nem volt nagy dolog, helyettük más állított volna be. Még mindig rettenetes napok következtek. Ott néhányszor találkoztunk. Erzsike Újpest felé szándékozott menni, hogy ott átkeljen a Dunán. Mindent ott kellett hagyniok a lakásban (a Ráth György utcában). Tanácsomra a II. ker. elöljáróság konyháján kaptak naponta meleg levest1288. Három nap múlva megint elszakadtunk, de most már legalább tudtuk egymásról, hogy élünk, és hogy őt majd a Baross utcában keressem, mihelyt tudom. Közben azonban engem tévedésből őrizetbe vettek stb., úgyhogy, noha szinte rögtön szabadlábra kerültem, nem volt szabad mozgásom. Először a második átmeneti fogdám után kerültem át Pestre, hivatalos rendőrségi autó szállított az Andrássy út 60. alá1289, ott azonban csaknem rögtön szabadon engedtek: azonnal odajött ügyemben autón Illyés Gyula, és odahozta magát a belügyminisztert, Erdei Ferencet.

Aznap délután Zilahy Lajos lakásán írói összejövetel volt az Athenaeum épületében1290, én is jelen voltam, onnan Illyés Gyulával a Baross utcai házba mentem el, és őt küldtem fel Erzsikéhez. (Azelőtt soha nem beszéltem neki erről a szerelemről.) Nem akartam ugyanis váratlanul a családba betoppanva esetleg nagyon kényelmetlen helyzetet teremteni. Illyés Gyula tehát egy papírdarabra rótt soraimat vitte Erzsikének. Erzsike azonban nem volt otthon, úgyhogy az üzenet csak másnapra hozott létre köztünk új randevút a Király utca 100. sz. környékén, ahol dr. Baranyai Zoltánnénál szállást kaptam1291. (Ez a Baranyainé egy diplomata felesége volt. Kövesligethy Radó1292 lánya, és jelenleg Ausztráliában él.)

343

Gyula barátom szokása szerint gúnyosan tréfálkozott afölött, hogy milyen bajaim vannak és mégis a „nő”-vel törődöm. Az esetről különben és azoknak a napoknak hangulatáról verset is írtam1293, a halotti verseket előző darabok egyikét. Most már nem emlékszem, hogyan is történt a dolog. Tudomásom szerint Gyula nem találta otthon Erzsikét, csak a cédulámat adta le az anyjánál. Mégis olyan emlékem is van, hogy Gyula egyszer személyesen látta Erzsikét, sőt nyilatkozott is róla, olyképpen, hogy egyszerű énje rokonszenves volt neki. Ezután nagyon vészes hónapok jöttek, egy darabig megint nem találkozhattunk, majd Erzsike az anyjától (akinél egy ízben én is háltam) visszaköltözött Budára. Ekkor a Ráth György utca 54. számú ház első emeletét vette ki1294, az egész emeletet, mert tudta, hogy sok gyermeket el tud látni. Ehhez azonban az kellett, hogy a légnyomás elsodorta háztetőt rendbe hozassa: ez volt a háztulajdonos feltétele. Ekkor én már majdnem teljesen megbénult erő voltam, mindamellett sokfelé akadtak, akik szerettek, így egy építésügyi főember is, akitől tetőcserép-kiutalást kaptam. Persze fel kellett tárnom a dolog hátterét, hogy titokban és jól menjen az ügy. Erzsike körülbelül tízezer cserepet kapott hivatalos áron. A ház első emeletén három szoba, fürdőszoba és konyha volt. A kisebbik szobát magának rendezte be, a nagyobbakba ágyak kerültek, minden lassan és nehezen ment, például majdnem lehetetlen volt ablakkeretet meg üveget kapni. Kedves emlékünk maradt az ablaktalan időkből egy erős napsütéses tavaszi dél, amikor egy szúnyoghálóval takaróztunk csak az erősen tűző napban egy díványon, amely egyetlen bútora volt csak a szobának. Ez a lakás sokkal jobb volt, mint az előző ugyanebben az utcában, a túloldali, és könnyen találkozhattunk. Meg is sűrűsödött az érintkezésünk, hiszen már nem volt szerkesztőségi kötelezettségem. Most már háromszor-négyszer is találkozhattunk. Többször a Délivasút kávéházban. Meg kirándultunk néha a Sváb-hegyre. A lakása melletti fűszeresboltban telefonhoz lehetett hívni. Pénze akkor már elég sok volt, mindenesetre jóval több, mint nekem, aki teljes nyomorba kerültem. A 44-es év gyermekmentésének volt ez részben a következménye: mindenféle demokratikus intézmények egyénileg megháláltak neki egyet-mást az emberséges tetteiért. Meg kell azonban jegyeznem, hogy itt is hiányos az emlékezetem, mert egy darabig egy sváb-hegyi villában egy barátnőjének ilyenféle gyermeknevelő intézetében olyan directrice-féle is volt1295, hónapokon át. A barátnő családjával engem is megismertetett, úgyhogy ott is sokszor találkoztunk, az ő szobájában. Később, Erzsike halála után, az emlékverseket idegenek közül elsőnek (aki nem tartozott a szoros baráti körhöz) ez az asszony és öreg, irodalmilag nagyon művelt édesanyja hallotta.

Most már nem kellett segítenem Erzsikét, nem is tudtam volna. Egy-egy utazásunk most már közösben ment. Közös barátaink megszaporodtak, de azért tovább is titkolózni kellett. Odahaza hallgatólag tudomásul vehették a dolgo344kat, nyelnem természetesen nekem is kellett. Bandi megnősült, nem a szárszói Aranka húgát vette el, hanem egy újpesti lányt1296. Hosszú évekig megmaradt a rendőrségi állásban, és talán csak 54-ben bocsátották el mint főhadnagyot. Most az Egyesült Izzó tisztviselője és két gyermeke van, egy lány, akit a nagyanyja (Erzsike) imádott, a másodikat, a fiút már nem látta meg.

Közben meghalt Korzát szabómester, Erzsike apja, meghalt öccse, aki tüdőbajos volt, és az édesanyja is1297. Az anyja nagyon régóta tisztában volt a kapcsolatunkkal, és irántam nem volt ellenséges.

Visszamenőleg: tíz vagy tizenkét évvel még előbb történhetett, hogy Erzsike néha rettentően elkeseredett, embergyűlölő lett, ami nála visszavonultságban és hallgatásban jelentkezett. Utólag azt hiszem, hogy ilyenkor közel állt öngyilkossági gondolatokhoz, tervekhez. Úgy rémlik, két ízben is elutazott vidékre, a Balaton mellé, parasztházban megszállt, és talán öt-hat nap múlva mégis visszajött. Ilyenkor írt távirati stílusú és tömörségű homályos naplóját csak jóval később (félév-másfél év múlva) mutatta meg nekem. Kietlen komorságon kívül aligha lehet egyebet megállapítani belőlük. A már említett és most Marianne-tól elhozandó levelek közt kell lenniök ilyen öngyilkosság-hangulatalatti feljegyzéseknek. Egészen bizonyosra veszem, hogy legalább két ízben majdnem átlépte a szakadékot, amely alája nyílt. Utólag és elméletileg sokat beszéltünk is ezekről a dolgokról. Bandi házassága után az unokája nagyon nagy köteléket jelentett számára az élethez. Azért oly érthetetlen, hogy egy-két hónappal a második unoka születése előtt összeroppant.

Ezekben az 1945–50 közti években tehát anyagilag, mint mondtam, nem voltak nehézségei, sőt gondot inkább az adott neki, hogy amit munkával megszerzett, hogyan őrizze meg. E célból, és az ő kérésére, össze is hoztam olyan ismerőssel, akiben bíztam és aki gazdasági szakembernek tekinthető. Ez az ember talán húszezer forintját helyezte el valamilyen vállalkozásban, de a dolog semmi eredménnyel, sőt ráfizetéssel végződött. A pénz egy része elveszett1298. Erzsike egy kicsit rossz néven is vette tőlem, hogy miért voltam olyan tartózkodó a gazdasági dolgaiban és hogy viszont a társát néhány esetben miért mentegettem előtte ezeknek a földrengéses magángazdasági időknek egyes balsikerei miatt, amelyeket ő előírásszerű női logikátlansággal ítélt meg. (Eszpresszóba társult bele.)

Ezekben az években is úgy folyt a magánéletünk, ahogy már húsz éve. Együtt olvastunk, mindenfélére tanítani próbáltam, ami érdekelte, színházba is elvihettem néha, az Operával azonban már nem volt kapcsolatom.

Egyszer Tompa Kálmán dr. orvos barátom Hévízen nyaralván meghívott magával oda1299. A Keresztes nővérek panziójában szálltam meg az Erzsébet utcában, és Erzsébetet is csakhamar lehívtam. A szomszéd szobában lakott, [az apácákat nagyon könnyű volt rászedni1300,] igen boldogok voltunk. Egy más alkalom345mal Radnai Béla, a „gyorsírókirály” keresett fel ugyanott, s ugyanakkor, amikor Erzsike. Meg kellett őket ismertetnem egymással. Akkoriban több verset írtam, a Válaszban megjelentek, egy pedig A huszonhatodik év első részének a harmadik darabja lett. Utólag azonban rendkívül elégedetlen vagyok magammal, a bátorságommal és az önzetlenségemmel.

Igen szerencsés néhány napunk volt Szárszón, Szemesen és Balatonőszödön, az utóbbi helyen a későbbi nagy pártüdülőben. Itt igazán kezünkre járt a szerencse a gondnok képében, akit azonban épp az ottlétünk alatt mozdítottak el az állásából. Őszödről távozva mentünk Szemesen özv. Szikláné Ilushoz1301, aki festőművész volt és villatulajdonos, és később egy gyenge, de egyetlen, így mégis becsülni való pasztellt készített Erzsikéről. Sziklánénak akkor Pesten is volt lakása, a budai hegyekben, szép villában, és nagy öröm volt, ha hozzá meghívást kaptunk, olyankor, amikor saját maga távol volt. Az otthoni lakása mégiscsak kényelmetlen volt egy kicsit Erzsikének, a sok gyerek gondozása és az ellenőrzés meg a zsivaj miatt.

Nem tudom, mennyit ugrok most át: egyenesen rátérek a végre. Amit már mondtam s most még mondok, azt a halál utáni valamelyik napon még azon frissiben leírtam, ennél a beszámolónál sokkal rövidebben Bandí számára, az utolsó délutánon, amelyet a Ráth György utcai lakásban Erzsike fiával s menyével töltöttem1302. S egy alkalommal, úgy rémlik, összeállítottam valami címsort azokról a versekről, amelyek köteteimben Erzsikéről szóltak, vagy ha kevéssé is, hozzá kapcsolódtak1303.

Tehát a vég: körülbelül két és fél hónappal a tragédia előtt kezdem. Erzsike ebben az időben rendkívül nyugtalan volt, valami kevés csillapítót is szedett, erős fejfájásai voltak, és lelkileg nagyon zaklatottan viselkedett. Mindig ígérte, hogy majd nyugodtabb lesz. De állapota csak romlott. Mindenki előbb is csak kihasználta (alkalmazottak), most még jobban. Rengetegszer súlyosan meglopták, de ilyen alkalmazottat nem volt szíve egyszerűen kitenni. Utólag visszagondolva tizenöt-húsz apró jelet láttam a viselkedésében, ami mind egy célba mutatott, csak akkor még nem látszott a dolog rendszeressége. Még hagyakozott is, de nem érthető módon. A Sziklánénál elkezdett ülést november végén váratlanul folytatni akarta, tudhatta, hogy én nagyon örültem neki. Eljártunk tehát Ilushoz, majd ő egyedül. A kép karácsony előtt készült el, négyszáz forintot fizetett érte, de nem tetszett neki; azt mondta, hogy nagyon könnyed és jókedvű az a jellem, idegen tőle. Engem „elméletileg” vallatni kezdett, hogy ebben az időben feleségül venném-e. Ez úgy hatott csak, mint valami játék. Egy angol írónő világsikerű regényét olvasta, címe az volt, hogy: Amber:1304, borzongva mondott olyasmit, hogy lélekben rokonságot érez saját maga és a rettenetes szerelmi sorsú és karrierű főhősnő között. Én bizony hazulról hozott gúnyos vádakat említettem előtte: kétségbeesetten tiltakozott ellenük. „A gazember!…”, 346mondta valakire, aki pletykázott, régi dolgokat, és megrendítő volt hallani hangjának reménytelen kétségbeesését, amikor azt mondta, hogy: „De hiszen mindent tudsz rólam, mindent elmondtam!” Én nem mondtam ellent neki, de utólag azt hiszem, hogy talán erősebben bátoríthattam volna annak elhívésére, hogy hiszek neki.

A Bandinak írt feljegyzés bizonyára jó sorát elmondja az utólag gyanússá vált jeleknek Erzsike magatartásában. (Talán beérkezett már a „változás” korába. Máday dr. is úgy vélte, hogy ez szintén közrejátszott a tragédiában.) Mi magunk az említett apróságok ellenére ekkoriban különlegesen jó és őszinte viszonyban voltunk. Igen gyakran eljártunk a Budavár kávéházba. […] Karácsony előtt is itt voltunk, s akkor egy volt nyomdatulajdonos barátomnak, aki meg volt szorulva tüzelőben, itt engedett át két köbméter hasábfát; az illető egészen elbűvöltnek látszott egyszerű szívélyességétől és közvetlenségétől. Máskor régi individuálpszichológus barátnővel együtt hívott meg ebédre a Budavárba, s utána fölmentünk őhozzá. (Itt jut eszembe, hogy főleg eleinte erős kapcsolatban állt a Joint-tal, ami természetbeni élelmiszer-juttatásokat is jelentett.)1305

Én u