Megjelenés nélkül, 1920. PIMK, gépirat.
(A részeg ember egy félbolond „francia” volt, mi franciának hívtuk; Kosztolányi Nérójában is szerepel, mint ókori coseur… A kommün alatt, ’19-ben, egyszer leázott róla a papírruha, amelyben a Centrálba indult – A Víg Agglegény a Centrál mellett volt, sokszor vacsoráztunk ott Babitscsal; egy este a francia egészen elázva már ott volt s egy idegen nőnek urizált és én egy darabig firkáltam a beszédét. Ő persze nem tudta.)
(Gyorsírással jegyeztem)
– Láttam én magát, amikor nem a tekenő alá feküdt, hanem fölibe, oda is felfordulva, kezitcsókolom, vagy hogy…
– Bizony csak egyről szeretnék leszokni, erről az egyről, a cigarettáról. Semmi másról nem, csak erről. Erről kéne leszokni. Semmiről másról…
– Hej, hogyha én kicserélhetném a lábamat! nekivágnék az útnak, gyalog. Mert itt még harminchatszor fel lehet fordulni…
– Ssssossse! Mert mindjárt idenéz mindenki. Így meg fene se törődik a beszédünkkel…
– Kár volt leesnie ennek a nagy sárnak. Jobb lett volna, ha szilvalekvár esett volna. Miért? hát csak azért, hogy mondjuk. Hogy spongyuk…
– Ne zörögj, Laci, te, még összetörsz valamit! Zsidó vagyok biz én, Mózes unokája.
– Ez biztosan dupla asztal, oszt én éppen a közepére tettem, hogy az anyja szentségit!…
– Képzelem, mit csinálhat az a sváb, nagy pofon lesz, ha még egyszer oda7megyünk! Két gyerekkel kivétettem az ajtót, nincs felakasztva, ott hever a szemétdombon…
– Rózsika, Rózsika, gyújtson rá. No, mér? Nem erős ez…
– Mit tetszik pislogni, kérem, mint a rinocérosz, kezitcsókolom?… Majd bebandukol az ablakon, jó pofa!… Tessék mondani, naccsám, naccsám, naccsám, volt valami? Rossz üzlet, elhiszem. Nálam is az a baj!…
– Még csak negyed 10. Kívánom az ellenségemnek. Itt döglünk meg! Az istenit neki, folyton esik!…
– Az ajtót miért? Hát csak. Kicipeltük! Miért? Hogy dühöng ma az a sváb! Hahaha!…
– Ne tartsa érdemesnek. Feleljen! Az édesre! Majd jön még maga ajtót cipelni!…
– Jó. Hisz nem erről van szó. Hanem hogy hogy néz ki maga. Ahogy maga kinéz, úgy nem néz ki senki! Ahogy itt maga kinéz, Rózsika! A húga? bizonyisten? Jól viselkedik. Nem bánt senkit. Az egész körzetből. (Böffent.) Perdon, csak sóhajtottam…
– Érdekes, milyen ferde az asztal! Ferde. A pohár. Ferde. Gyújtson rá…
– Főúr, kérek egy pohár gezemicét túróval! Hát rossz volt, amit ittunk? Fene tudja, amit elém tettek… Letegyem? Maga felveszi? Ha fel bírja!…
– Képes ez egyszerre hatot hozni!
– Ott voltam egy orosházi cukrosasszonnyal, egész nap mellette ültem és fogtam a nagy (mutatja, hogy a mellet) micsodáját. Hallgattam egész nap…
– Nagy bizony, két marokra való!… Parancsol egy kis cigarettát, Rózsika? Maga dohányos! Dehogyis éri a füst! Nem néz úgy ki a maga szeme! tessék?
– Van férje Böskének? Én nem tudom. Tegnap este óta ismerem. Azt hittem, hogy tetszik ismerni őtet. Közelebbről…
– Hogy tizennyolc éves? Volt, amikor férjhez ment! Nekem azt már ne tessék mondani, mert nekem olyan betyár szemem van, hogy… Úgy néznek ki a tizennyolc éves lányok? Az egyik keze volt tizennyolc éves, kezitcsókolom! Kinéz ő már huszonnyolcnak is! Ahogy nagyságos asszonyom huszonhatnak! Nem hazudtam, nem. Én így látom!…
– Vagyok olyan nőismerő, hogy a szemekből olvasom ki az éveket. Vagy az arcból. A soványságból, vagy a kövérségből, becsületistenemre!…
– Ezeket ismerem: komédiások. Ott a padon aki fekszik, az gondolatolvasó. Csak nem akarom itt megismerni őket… Mondja, főúr, mi lesz az én gezemicémmel? Mondja, no, spongya!…
– Úgy ni. És Isten éltesse a hölgyikéket!…
8Pesti Napló, Irodalmi kis tükör című rovat, 1921. szeptember 25. 9. p. Steinert, 151–153. p.
bizonyos megnyilvánulásait az ifjak és öregek harcának is szokták nevezni. Ez komoly dolog, bár a maradiak szemében egyúttal megbélyegzést is jelent. Nem szabad egy kalap alá vonni az irodalmi harcot az irodalmi divattal; minden újabb írói nemzedék természetes és szükségszerű harcban áll az előző kor irodalmával. Nagy ellentétről úgysem lehet szó, hiszen egy irodalmi mozgalom sem oly különálló és új, hogy ne lettek volna azonos elődei. A legszélsőségesebb forradalmárok is igyekeznek gyökerüket megtalálni a múltban; például az expresszionisták az egyéni túlfinomultsággal szemben az archaikus korok primitív művészetéből való visszatérést és az ebből való továbbfejlődést hirdetik.
Az irodalom folyton megújul, mint a fa tavasszal, de az irodalom tavaszai nem évenként köszöntenek be. Az új irányok újszerűsége többnyire csak abban áll, hogy egy közös cél érdekében küzdő írók már előbb is felhasznált, de nem túlságosan kiélezett technikai eszközöket fokozottabb mértékben vesznek igénybe. Tárgyi, stiláris vagy formai újítást, lényeges újítást hozni nem lehet; az új műveknek legjobb esetben a megváltozott társadalmi környezet és az egyre nagyobb mennyiségű irodalmi hagyományból táplálkozó mai lélek egyéni színezőereje adhat némi módosítást. Az emberi gondolat- és érzelemvilág útjai és korlátai minden korban azonosak voltak, és azonosak is maradnak. Legfeljebb új elnevezéseket találnak ki rájuk. – Igazságtalan elfogultság tehát a konzervatív részről megszokott berzenkedés minden „új” ellen, viszont éppily igazságtalan és elfogult az a felfogás is, mellyel zöld irodalmi matadorok a régi irodalom legnagyobb részét máglyára ítélik.
Az irodalmi harc is könnyen válhatik divattá, hiszen minden mozgalomhoz lármásan tódulnak a mitläuferek, akik a nemes cél aranyát felváltják a könnyű siker aprópénzére. Senki se hiszi például, hogy egészséges fejlődés eredménye volt a kommunizmus alatt az expresszionista versözön. Mindenki 11szabad versekben őrjöngött: az volt a divat. A divat, amely nagy úr az írók között is, a közönség szemében pedig egyenesen királyi fenség, melynek éppoly sietve hódol mindenki, mint a legújabb párizsi szoknyának. Az írókénál nagyobb veszély a közönség hóbortja, mert a kereslet a kiadókat is magával rántja. A divat felragyogtatja a sápadt színeket, de úgy látszik szükség is van rá, éppoly szükség, mint a szélre, mely lerázza a rothadt gyümölcsöt. Idővel mindent ellaposít, megrág; de míg uralkodik, nincs hatalom vele szembeszállni, beférkőzik a könyvtárakba, silány munkákkal zsúfolja tele a kirakatokat, és csak egy másik, még szemfényvesztőbb divatnak engedi át a helyét.
Szerencsés eset, ha a felkapottság összeesik az igazi értékekkel. Dosztojevszkij divatos író, de neki nem árthat a hisztérikus idegzetek rajongása. Ady is divatos író volt; a kurzus alatt divatossága érthető okokból hanyatlani kezdett. Ady ma már „csak” kitűnő költő.
Babits Dante-fordításaiból, sajnos, inkább a divat, mint az igazi műélvezet teremtett nálunk Dante-kultuszt. Elegen megtárgyalták Dante nagyságát, arról is felesleges beszélni, hogy Babits munkája milyen kitűnő – ez a divat szempontjából majdnem mellékes. A divat nem az értékekre tekint. Biztos, hogy a „modern” ember semmit se talál Dantéban: megveszi, de nem olvassa. S ha olvassa is, nem érdekli, szépségeit és mélységeit nem érti. Csakhogy ezt szégyelli bevallani. A mai „modern” ember Dantéhoz vagy Goethéhez oly érzelmekkel nyúl, amilyenekkel a Nemzetiből távozik, ha véletlenül valamelyik görög tragédia előadására váltott jegyet. Sejti, hogy itt valami nagyszerűség tárult föl előtte, érez is valami homályos tiszteletet, de hazamegy, és előveszi a Bain-meséket vagy Merezskovszkijt.
Még rosszabb napok járnak az antik írókra, minden nagy irodalom forrásaira. Angliában H. G. Wellset minden tudása mellett sem tartják művelt írónak, mert nem tud görögül; Franciaországban Leconte de Lisle túlzott lelkesedésében mindent rossznak ítélt, amit a görögök óta írtak; Itáliában Carducci és Pascoli latin verseket írtak, a németek most adták ki Pindarosznak, az expresszionisták atyjának az ódáit szabadvers-fordításban – nálunk pedig nem akad kiadó egy tisztességes, új magyar Horatiusra. Hogy is akadna, mikor az írók maguk azt tartják, hogy „más időket élünk”, és a közönség felől még a bilingvis kiadványok is ott penészedhetnek az antikváriusok pincéiben.
És itt van a magyar klasszikusok ügye. Évek óta halljuk hangoztatni klasszikusaink új kiadásának szükségességét. Készítenek is egy teljes Petőfit, megjelent egy-két régi magyar könyv, legújabban egy kis Csokonai, és ígérnek egy Berzsenyit is. E kiadványokat azonban sehogy se lehet a nemzeti megújhodás jelének tekinteni. A kiadóknak eszük ágában sincs kultúrmissziót teljesíteni. 12A szép szándékokba mindig beleszól az üzlet, és a megjelenő könyvek túlnyomó többsége ma is olcsó pénzen megszerzett regényfordítás. Kitől? Mellékes! Klasszikusainkat csak azért adják ki, mert ezekért nem kell szerzői honoráriumot fizetni, és mert ezek egyúttal a kiadók nemzeti alapra való helyezkedését is mutatják.
A közönségnek mindegy: jó munkát is megvesz, véletlenül vagy illendőségből, a kiadók a közönséghez alkalmazkodnak, a magyar klasszikusok pedig várhatják tovább a feltámadást. Ők még divatba se tudnak jönni.
Az Est, 1921. október 28. 6. p. Szignó nélkül. Hagyaték-1974. PIMK, lapkivágat felesége kézírásával: Lőrinc irta: 921. okt. 28. számban (Az Est).
Mamája már bizonyosan kétségbeesve futkosott a kapitányságon, de a barna kabátos, fehér sapkás, piros arcú kisbaba nyugodtan zónázott egymagában a 75-ös villamoson. Az irodába igyekvő hivatalnokarcok földerültek, a peron utasai kíváncsian és mosolyogva fordultak a három-négy esztendős tiszta kislányhoz:
– Hogy hívnak, picikém?
– Lilikének.
– Eltévedtél?
– Nem.
– Hova utazol?
– Arra – válaszolt, és ártatlan szemei egy pillanatra se zavarodtak meg. Belekapaszkodott egy kis parasztlányba. Egy idősebb szegény asszony állt mellette nagy batyuval a hátán: a batyu egy kócos vidám fiúcska volt, aki egyik kezével anyja nyakába, a másikkal az ablak vasrácsába kapaszkodott, és meztelen lábaival szorosan átölelte édesanyja derekát.
– Kérem szépen, Kőbányáról jöttünk, a Köztemető út sarkán leszálltunk, ott aztán ez a kislány összebarátkozott az én Juliskámmal. Mi átszálltunk, és ő is felszállt erre a kocsira. Megkérdeztem, hogy hol van a mamája, erre azt mondta, hogy: „Nem tudom”.
A kalauz hivatalához illő komolysággal akarja kezelni a dolgot, és elkezdi „kihallgatni” Lilikét.
13– Hogy hívják a papádat?
– Jánosnak.
Nevetés. Ez a válasz meghódította a kocsi egész közönségét. Most egy öreg bácsi fordul a kisleányhoz:
– Hol laktok, Lilike?
– Arra – mondja megint, és rózsaszín kezével nyugodtan mutat a sarok irányába, ahol egy katonatiszt áll. A tiszt meg van főzve: lám, a nők rokonszenve már ilyen fiatalon megnyilatkozik!
Bérkocsik maradnak el, szomorú konflislovak patkója csattog a Rákóczi út kövein, a kirakatok egymás után nyitják föl súlyos szempilláikat, a vasredőnyöket – de a villamosvezető vígan veri a csengőt, és az eltévedt Lilike hallatlan nyugalma bearanyozza a rohanó kocsit.
Az Erzsébet körút sarkán az öreg bácsi elbúcsúztatja Lilikét barátnőjétől, és átadja a sarkon posztoló rendőrnek. A kocsi továbbindul, mindenki feláll és a jobb oldali ablak felé fordul. Még látni, hogy a kis Lilike előkelő mozdulattal parolázik fölfelé a harcsabajuszú rendőrrel, de rögtön elpattan a kép, és az embereknek újra eszébe jut a hivatalos óra, a gyorsan közelítő tél és a lassan közelítő elseje, és az, hogy a pék ma újra felemelte a zsemlye árát.
Az Est, 1921. október 30. 8. p. Szignó kézírással utólag: Szabó Lőrinc. Hagyaték-1974. PIMK, lapkivágat felesége kézírásával: Lőrinc irta: 921. okt. 30-i számban.
Nem tudni, hogy az osztrák korona zuhanása vagy a külpolitikai bonyodalmak okozták-e, de tény, hogy a léggömbpiac terén tegnap óriási hossz volt, amelynek „hullámai” még a felhőkön is túlemelkedtek volna, ha nem lett volna olyan borongós nap. Ott álldogált szomorúan a Nemzeti Színház egyik sarkán, egész légió ballonnal a kezében a léggömbösök vándortőzsdéjének egyik ügynöke. Az üzlet nagyon pangott, az emberek siettek, a szomszédos „Jobb mint a Memphis!” és „Cipőfűzőt tessék!” cégeknél se történt egyetlen kötés sem. Ekkor a 6-os villamosról leszállt egy fekete ruhás fiatalember, odalépett a léggömbárushoz, és így szólt:
14– Mennyibe kerül egy piros léggömb?
– Húsz koronába!
– Eresszen föl egyet a levegőbe!
És egy pillanat múlva a szép piros gömböt már láthatatlan lift emelte a délutáni ég felé. Az árus még zsebre se vágta a húsz koronát, máris szolgálatkészen fordult a különös szeszélyű úrhoz:
– Parancsol még egyet, nagyságos úr?
– Jó, Isten neki, még egyet!
Most már egész sereg ember csődült össze, és nyakát csavargatva bámulta a már csak ököl nagyságúnak látszó ballonokat. Mindenkinek tetszett a potya mulatság. Szép is volt, csakugyan. Sokan tapogatták a zsebüket, aztán meggondolták a dolgot, és megmaradtak egyszerű nézőknek. De azért akadt egy-két újabb vállalkozó, új labdák szökkentek fel a levegőbe, az elsőket már elvitte a szél a keleti irányba, a tömeg egyre nőtt, a gyerekek tapsoltak.
A léggömbárus épp azt magyarázta, hogy a ballon tulajdonképpen nem is drága, hiszen gumiból van, sőt hidrogén is van benne, mikor az ácsorgók mellett két elegáns úr és egy gyönyörű hölgy haladt el. A hölgy hirtelen megállt, és a váratlan meglepetés naiv csodálkozásának hangján önkéntelenül felkiáltott:
– Milyen érdekes! Nézzék csak!
A várakozó népség tiszteletteljesen utat nyitott, az egyik úr előkelő nyugalommal fordult a jó üzletet remélő léggömböshöz:
– Hány ballonja van még?
– Pont ötven, nagyságos úr.
– Mi az ára?
Az élelmes kereskedő megsejtette, hogy itt többet is lehet kérni, és rávágta:
– 1200 korona.
– Vágja el a kötelet, egyszerre!
Gyorsan nyisszent a kés, hogy vissza ne lehessen szívni a megrendelést. A hölgy hálás mosollyal köszönte meg kísérője gavallérságát, az emberek szinte kővé meredten nézték az egyszerre kétemeletnyire felugró ballontömeget, amely méltóságos ringással szállt feljebb-feljebb, elkalandozott a New York tornya felé, aztán ismét emelkedett, kisebbedett, magával vivén az emberek tekintetét, a sok játékot, amely annyi kisgyereket tehetett volna boldoggá és tizenkét ropogós százast, amely talán meg is duplázta volna egy kishivatalnok havi fizetését.
15 16Az Est, 1922. április 28. 4. p. Szabó Lőrinc 1922. április 27-i, feleségéhez írott levelében utal e szignó nélkül megjelent riportra: „Reggel 9-kor mentem a kis kofferrel a szerkesztőségbe. A Jánosi-féle cikk nagyon is kellett.” (Kabdebó 4. 1. kötet, 43. p.)
A választásokkal kapcsolatban újból kiélesedett világnézeti ellentétek egyszerre két irányban is foglalkoztatják a kálvinista Róma lakosait. A politika annyira áttörte és felgöngyölítette a lelkek frontját, hogy a képviselő-választáson kívül nagy részben politikai erők irányítják a Jánosi Zoltán távozásával megüresedett református lelkészi állás betöltése körül támadt küzdelmet is. Habár Debrecenben eddig két egységes párt és 13 képviselőjelölt hadakozik egymással három kerületben, a közeli hetekben megtartandó lelkészválasztás talán még a politikai küzdelmeknél is érdekesebb lesz.
Megírtuk annak idején, hogy az egyházi és világi szószékekről egyaránt ismert Jánosi Zoltán ellen vizsgálatot indítottak a forradalom alatt tanúsított politikai szereplése miatt, s bár az ügyészség a vádat elejtette, a református konvent Jánosit lelkészi állásából fölmentette. A megüresedett papi állásra az eklézsia már hivatalosan is állított jelöltet, s az egyházi törvények értelmében, ha e jelölés ellen tíznél több felszólalás nem történik, akkor a jelölt megválasztott lelkésznek tekintendő. Jánosi Zoltán hívei azonban tömegesen tiltakoztak az eklézsia szándéka ellen; hasonlóképpen jártak el az ébredők is, akik a püspök jelöltjét nem találták eléggé harciasnak –, előállott tehát az a különös helyzet, hogy a papválasztás ügyében a szociáldemokrata munkásság és a kispolgárság az ébredőkkel együttszavazott. Jánosit az egyházi bíróságok a nép kérése ellenére se vették föl a választhatók közé. Ez az eljárás végül is annyira elkeserítette Jánosi híveit, hogy a hír szerint néhány ezren bejelentették, kilépnek a református egyházból, ha Jánosit nem veszik be a jelöltek közé.
Munkatársunk felkereste és megkérte Jánosi Zoltánt, vázolja nagy vonalakban a személyével kapcsolatos események előzményét és jelenlegi stádiumát. Jánosi a következőket mondotta:
19– A román megszállás idején rám, mint semmi tekintetben nem fékezhető egyénre, felhívta valaki az itt tartózkodó román tábornok figyelmét és 1919. május 7-én a hetedik román divízió prétora kihallgatás nélkül Brassóba deportáltatott. Félévi fogság után, hogy ne kelljen fizetniök a hadifoglyokat megillető zsoldot, a románok átminősítettek internáltnak. Mint internált, még egy hónapot töltöttem Fogasason, akkor elbocsátottak. Miután azonban útközben értesültem arról, hogy az itteni ellenségeim, akik a királyi ügyészségen is feljelentettek és körözőlevelet adattak ki ellenem, természetesen nem jöttem haza, mert nem akartam ártatlanul vizsgálati fogságban ülni hosszú hónapokon át, mint Fényes László. Előbb Kolozsvárott, majd Nagyváradon tartózkodtam, mint a Sonnenfeld Grafikai Műintézet pénztári ellenőre, majd pénztárnoka. Magyarországon 1921-ben kihallgatták a tanúkat, akiknek vallomása alapján az ügyészség ellenem a további eljárást bűncselekmény hiánya miatt megszüntette. Az egyházi bíróság azonban ugyanazon pöranyag alapján az első fokon 200 korona pénzbírságra, másodfokon pedig a debreceni állásom elvesztésére ítélt. Még jó, hogy lelkészi minőségemet és nyugdíjamat meghagyta.
– Minthogy a konvent ítéletében az egyházi V. tc. 35. §-ának f. pontját, vagyis a passzív választójogból való kizárást nem alkalmazták, törvényes alapon beadtam pályázatomat a magam lelkészi állására, annyival inkább, mert erre már volt precedens. Nálunk azonban bizonyos urak engem a választásra bocsátott pályázók közé fel nem vettek, pedig gyülekezetem tagjainak kilencven százaléka ragaszkodik hozzám. Munkások és polgárok együtt kérték az egyházi főhatóságot, hogy ebben az ügyben a törvények és a krisztusi szeretetnek a szellemében járjon el, s arra az esetre, hogyha kérésüket nem teljesítik, igen sokan az egyházból való kilépéssel fenyegetőztek. Azt nem tudom, hogy tízezren felül lettek volna, de sokan voltak, polgárok, munkások és úriemberek is. Én beszéltem a mozgalom vezetőivel és ezt a kilépési akciót szerencsésen leszereltem. Nem azért, mintha túlságosan lelkesedném egy olyan protestáns egyházért, amelyben éppen a népszabadság barátait üldözik, hanem azért, mert nem akartam, hogy az illető híveknek kellemetlenségeik legyenek.
Minthogy Jánosi Zoltán, mint a múltban, úgy a jelenben is aktív szerepet visz a politikai életben, munkatársunk néhány, a mai viszonyokkal kapcsolatos kérdést intézett hozzá, amelyekre a következő válaszokat kaptuk:
– Mi az igazi kereszténység? – Hogy mi a kereszténység, azt nem a mai hangos keresztényektől, hanem magától a názáreti nagy mestertől tanulom. Az ő életeszméje szerint az isten országa az emberek közt van, vagyis az embereknek mint teljesen egyenlő jogú és kötelességű testvéreknek békés és 20munkás együttélése. Ez tehát a testvérség és nem a gyűlölet országa, nem ismer zsidót vagy szocialistát, faji, nemi vagy egyéb különbséget. Semmi közössége sincs azokkal, akik ma a kereszténység nevében faji és osztálygyűlöletet hirdetnek és véres tetteket gyakorolnak.
– Milyen viszonyban vagyok Rassayékkal? Rassay Károly (1886–1958) szabadelvi ellenzéki politikus.
– Rassayval tegnap ismerkedtem meg Pesten, de mint jogrendnek, az üldözötteknek védelmezőjét már régen szeretem és életem egyik legszebb pillanata volt, mikor az ő tiszta és bátor kezét megszorítottam.
– Jó magyar és jó keresztény lehet-e szociáldemokrata?
– A jó magyarság, a jó kereszténység és a jó szociáldemokrataság igenis összefér egymással.
Jánosi Zoltán különben képviselőnek is fellépett Debrecen harmadik kerületében, pártonkívüli programmal. A kerületben Bernolák Nándorral, Reitz Jánossal és dr. Lengyel Zoltánnal kell megmérkőznie; a szocialisták és a liberális pártok nem állítottak jelöltet vele szemben.
Nyugat, 1922. május 16. 687–691. p. Simon, 299–306. p. Steinert, 325–330. p.
Száz embernek elmondottam, száz ember elmondotta nekem: meghalt, meghalt… És mindnyájunk előtt emlékek végtelen processziója indult meg: a teste, a lelke: betegsége, bátorsága, okos szeme, erős hite, beszélgetések, tudásának elszórt kincsei vagy meleg baráti szók, egy kézszorítás, egy apróság, egy semmiség, ami fontossá válik a halálban.
Nem volt édestestvérem az irodalomban, nem vagyok, nem leszek szakember abban, ami benne a tudós lényege: az írót látom, a kritikust, jelenkori vonatkozású ítéleteit és polémiáit. És az embert, a barátot siratom.
Magamnak mondom el ezeket az apróságokat, magamnak és azoknak, akik szeretik őt.
Az egyetemen láttam először. Céltalanul csavarogtam akkoriban a tantermekben, csaknem kizárólag az új tanárok óráit látogattam, Babits- és Laczkó-órákat, tiszteletből és kíváncsiságból. Tulajdonképpen a hatásra voltam kí21váncsi, arra a visszhangra, amit a tudomány és filológia szigorú termeiben az eleven irodalom harcosainak az eszméi keltenek.
Király György órájára teljesen véletlenül vetődtem be. Azt hiszem, a Riedl-teremben tartotta előadásait a régi magyar irodalomról. A tárgy, különösen akkor, nem érdekelt, de azért világosan emlékszem erre az órára. És azt is bevallhatom, hogy többek között nekem se nagyon tetszett az új professzor viselkedése. Pedig bennünk volt a hiba: a régi külsőségeket kerestük, Király tanár úr modora pedig teljesen új volt, és mi, hallgatói, hányavetiségnek tekintettük könnyedségét és ceremóniátlanságát. Kissé oldalt fordulva magyarázott, kedvesen, közvetlenül. Felkönyökölt a katedrára: ez megtisztelt és megalázott bennünket. Megtisztelt, mert közvetlenségével barátias jelleget adott előadásának, és megalázott, mert az a felkönyöklés ezt jelentette: Nem figyeltek? Mit törődöm én veletek, ti szamarak!
Költői képpel kezdte előadását: a régi magyar irodalom alvó Csipkerózsájához sűrű bozóton át visz az út, de ne higgyük, hogy ez a bozót hozzátartozik az irodalomhoz, ezt csak a filológusok munkái növesztették föl tüskés-karmos akadállyá a semmiből.
És minden hallgatója nagyot nézett a „vörös” tanár egy másik kijelentésénél: nem szabad felülni azoknak, akik mindent kitűnőnek tartanak régi irodalmunkból. Semmi se jó azért, mert régi, mint ahogy semmi se jó azért, mert új. Hiszen manapság is sok mindent értéknek tekintenek és ünnepelnek, a lényegét meg se vizsgálva, pusztán azért, mert benne van az a szó, hogy: vörös! – Ezt az utolsó mondatot többször, többféleképpen variálva erősen hangsúlyozta, úgyhogy az óra után, ha tréfából is, de azt mondottuk egymásnak: Király Györgyöt még el fogják csapni!
El is csapták, de mások.
Ezerkilencszáztizenkilenc őszén leveleztünk egymással, de még mindig nem ismertem. Egy Debrecenben megindíthatónak vélt folyóirat munkatársának kértem fel levélben, és ő is levélben válaszolt. Télen már bizalmas barátságban voltunk egymással. Kedves és szomorú emlék számomra az az 500 korona előleg, életem első előlege, amelyet ő adott nekem mint a Kétnyelvű Klasszikus Könyvtár egyik szerkesztője.
Ebben az időben kávéházban „laktam”, a Centrálban, amelynek Király is egyre gyakoribb vendége lett. Eljött délelőttönkint, ragyogó, napfényes időben is magával hozva esernyőjét, és délutánonkint, amikor egy szinte naponként nagyobbodó liberális társaság gyűlt össze az egyik asztalnál. Ide járt Ba22bits, Tóth Árpád, Trócsányi, Schöpflin, később Mikes és mások, sokan. Szerdánként bejött a Nyugat-asztalhoz az örökifjú Heinrich Gusztáv is, aki talán legelsőnek vette fel a „régiek” közül a „régi”, őszinte érintkezést Király Györggyel. Én állandóan sok könyvet hordoztam magammal, Shakespeare-köteteket, szótárt, ő jött, leült, hozzám is, aztán beszélgettünk, csöndesen, bizalmasan. Modora mindig oly természetes és közvetlen volt, hogy eszembe se jutott megkérdezni: hogy jutok én e tudós professzor barátságához?
Állandóan betegeskedett, mindig ijesztően sovány volt és lázas, de ez napközben nem látszott meg rajta. Fürgén mozgott, a beszéde még elevenebb volt, és minden gondolatot csodálatos gyorsan tömörített össze vagy teregetett szét az agya. Kidolgozott intelligencia – mondotta rá egy orvos ismerősünk.
Telt az idő, és a Centrál-beli társaság egészén belül egy kisebb baráti kör alakult ki, alig egynéhány ember. Király mindkettőben egyaránt otthon volt: mindenki szerette, és ő senkire se tudott haragudni. Lassanként helyreállt a kapcsolat közte és régebbi ismerősei között is, akik (tisztelet a kivételeknek) gyáván vagy kétszínűen vagy bántóan viselkedtek vele szemben jellemük vagy kurzusbeli állásuk szerint. Ő mindig egy haragtalan, nem is megbocsátó, hanem egyszerűen tudomásul vevő kézlegyintéssel szakította félbe a beszélgetést, ha rájuk terelődött a szó: Hagyjuk, ez csak természetes!
Nagyon szeretett moziba járni, mint a legtöbb legényember. Ekkor már feljártunk egymáshoz – mert már lakásom is akadt és annak kissé túl szerény bútorzatához ő is hozzájárult egy falra akasztható ládával, amit azóta már továbbajándékoztam –, és csak Isten tudja, hány mozidarabot néztünk végig kettesben, hármasban, négyesben. Ha valami rendkívül sürgős munkája nem volt, szívesen átsétált a Centrálból a szomszédos Est moziba. – Akkor még nem volt az ébredőké. – Royal Apolló, Corso, Omnia, Tó, Kert, és egyéb mozi: mindegyikhez fűz valami közös emlék. Sokan nem értették és nem értik ezt a mozi- szenvedélyt. Nem is könnyű megmagyarázni, valahogyan van, jön, mint egy betegség. Még ragadós is. Olyasféle, mint a sakkszenvedély: az ember hetekig egyebet se csinál, mint bábokat tologat, betűket és számokat motyog még álmában is, egyszer aztán szétfoszlik a letargia, és rögtön egészen idegen, felesleges időpocsékolássá válik az előbbi szenvedély. Fáradtak voltunk és 23pihenni, ülni akartunk, de úgy, hogy ez a pihenés távoli országokba, hajrás kalandokba vagy groteszk jelenetekbe sodorjon. És még egyért, azért, hogy ne érezzük a lassan vánszorgó időt, ami szintén agglegénybetegség.
Kirándulni azonban nem szeretett. Ha kiment is néha-néha Hűvösvölgybe vagy a Margitszigetre, ezt nem a maga, hanem a barátai kedvéért tette meg. Emlékszem, tavaly ősszel – még langyosak voltak a napok, de az estét már megérezte az ember – együtt vacsoráztunk a Mátyás pincében, s én vacsora után mindenáron kikívánkoztam Hűvösvölgybe. Azt állítottam, hogy az út éjszaka egész különösen szép.
Hárman voltunk: Király, én és egy asszony, aki később a feleségem lett. Nehezen ugyan, de beleegyezett a kirándulásba, azt hiszem, nem az én kedvemért. Felöltő nem volt rajtunk, kabátunk gallérját felgyűrve sétáltunk, majd egy padra ültünk, és Király mesélni kezdett.
Talán egy óra hosszat tartott a meséje, egyfolytában, megszakítás nélkül. Mintha felolvasott volna. E történet kész regény volt, szerelmi regény, önéletrajz. A visszaemlékezés meghatottságával beszélt, nem száraz tartalmat mondott el, s elbeszélése oly kerek volt, kifejezéseiben annyira megírottnak hangzott, hogy azt hiszem, legalább részleteiben csakugyan kész is volt. Különben barátai is tudják, hogy terve volt regényt írni.
Ez a kirándulás szomorú véget ért: mindhárman meghűltünk, bár nem komolyan. Király néhány napig az ágyat nyomta.
Sokszor szó esett köztünk a természetről, a természetesről, a művésziről. Király nem szerette a természetet, csak a városban, szobában, könyvek és műtárgyak közt érezte igazán jól magát. Nem tudott volna falun élni. Idillikus helyzetek és hangulatok érdekelték ugyan, de csak irodalmilag. Számtalanszor kifejtette baudelaire-i elveit: a természetnél szebb a színpad, az eleven nőnél a szobor. Nem csoda, hogy Petőfit nem kedvelte különösebben. Vita kedvéért a művésziesség, a mesterkéltség, a túlfinomultság és a perverzitás védelmezésében akárhányszor túlzásba ment, úgyhogy a végén maga is elkacagta magát. Nem nekem való a természet, sóhajtotta, én úgyis rövidesen elpatkolok.
24Komoly, vidám és meleg lelke képtelen volt minden nagyképűségre. A mellverő tudományosságot ki nem állhatta, bármilyen elvont témáról írt vagy beszélt, szavait a legegyszerűbben válogatta meg, s ha álláspontját nem is fogadta el az ember, mindig maradék nélkül sikerült megértetnie üvegtiszta, racionális észjárását.
Társaságban a lehető legkellemesebb ember volt, sose jött zavarba, és tapintatossága sok kényes helyzetet elsimított. Lelkében haláláig megőrizte azt a gyermeki naivságot és játékos kedvet, ami nélkül a tudósok oly könnyen és oly hamar megkérgesednek és kiszáradnak. Állandóan 37,5–38 fokos lázzal járt-kelt, mindenféle porokat hordozott magával, de nevetett a betegségén, és nem volt olyan bolondság, amire kapható ne lett volna. Kétszer láttam becsípve, először János bácsinál, a Víg Agglegényhez címzett kiskocsmában, másodszor a Szent István pincében. Mindkét esetben mást akart becsípetni, s hogy az illető egyedül ne érezze magát rosszul, ő is vele ivott. Most is magam előtt látom, ahogy csontos kezével az Angolpark vas Balatonjának hullámzó tetején a kétüléses, zörgő kis autót vezette, és tanúja voltam egy jelenetnek, mikor a Baross utcán fogadásból fényes nappal cigánykereket vetett. Nem akarom azt állítani, hogy mindez szükséges, és más is így tegyen, de ezek az apróságok is adatot szolgáltatnak lelke összetételéhez, lelke képéhez, melyből – mint említettem – gyökerestől hiányzott az a fontoskodó tekintélytartás, ami oly nehezen elviselhetővé teszi az öregedni kezdő írókat.
Mindig ura volt magának. Egy időben több oldalról figyelmeztették, hogy legyen óvatos a kijelentéseiben, mert figyelik. Nevetett rajta: Hát csak figyeljenek! A nyugalmat sohasem erőszakolta magára, nyugodt volt. Mikor házkutatást tartottak nála, és bevitték nem tudom melyik kaszárnyába, akkor se ijedt meg, csak a fáradtság és a zaklatás esett terhére. És az, hogy az anyja és húga aggódnak miatta. Velük szemben oly figyelmes volt, hogy csak különös esetekben, nagy rábeszélésre ment valahová vacsorázni, ha esti kimaradását előre be nem jelentette.
Az utóbbi időben kevesen dolgoztak oly kemény iramban, mint ő. Sose jött üres kézzel, a Centrál és a Baross kávéház pincérei egyformán ismerték Király Györgyöt, a sovány, beesett szemű, vidám doktor urat, akinél mindig volt 25könyv, korrektúra vagy kézirat. Télen Az Est szerkesztőségébe járt be, délutánonként két-három órát diktált gépbe, és este boldogan mutatta a kávéházban, hogy ma 16 vagy 18 félíves oldalt gépelt neki a Trucsika.
Regényt fordított akkor is, mikor utoljára megbetegedett. Este 6 órára vártuk uzsonnára, de nem jött el. Azt üzente, hogy rosszul van, lefekszik, majd a jövő héten! Az idén, egészen korai meleg napokon sokszor elmondta a feleségemnek: Milyen gyönyörű idő van! Ah, ez a tavasz, ez a tavasz elvisz engem!
Betegségét valahogyan nem vettük egész komolyan. Legalábbis nem tartottuk végzetesnek. Hiszen mindig rosszul volt, hozzászoktunk. Április 20-án elmentünk hozzá búcsúzni, mert a feleségem hosszabb utazás előtt állt. Ijesztő volt az arca. Egy hónappal ezelőtt még az előszobájában napozott, áprilisra azonban úgy legyöngült, hogy nem bírt a lábán állni. Díványán feküdt. Takarója úgy simult parányi testére, mintha csontvázra lett volna borítva. A lába sovány volt, vékony, akár egy darab léc. Beszéltem ismerőseinkről, eseményekről, könyvekről; az asztalán is feküdt egy új könyv, szerb hősköltemények angol prózai fordításban. Épp akkor kapta Londonból. Mondotta, hogy Trostler és Czakó járnak ki gyakrabban hozzá, unatkozik, reméli, hogy júliusra felgyógyul, kimegy Németországba, és ott lesz őszig. Zihálva, töredezetten beszélt, emlékszem a szavaira: Bocsássatok meg, nem tudok jól lélegzeni. A bronchitisem… Majd tréfásan tette hozzá: Dögrováson vagyok.
Két napra rá újból felkerestük. Lekéstük a déli vonatot, és csak este utazhattunk el. Csomagjainkat beadtuk hozzá, mert az ő Nefelejcs utcai lakása közel volt a Keletihez. Így történt, hogy egy-egy szomorú félórát még együtt töltöttünk vele vasárnap. Aztán írjatok! – szólt utánunk, mikor betettük az ajtót. A feleségem írt is neki Debrecenből, de mire a levél Pestre érkezett, Király György már koporsójában feküdt.
26Pesti Napló, 1922. július 9. 11. p. PIMK, lapkivágat.
Jó egy órája döcög már a veszprémi vicinális, míg végre begurul Pannonhalma tiszta kis állomására. Csaknem mindenki leszáll. Kérdezősködni nem kell, az út maga mutatja magát, megindulok a falun át a szerpentinúton, föl a várba. Tikkasztó nyári hőség, kertek, házak, szőlők, gyümölcsösök, a láthatár egyre tágul, csak nyugat felé zárják el a kilátást a Bakony erdős és aranykalászos előőrsei.
Kifáradva, csuromvizesen érek föl a hegyre. A főmonostor boltíves bejárata olyan, mint egy középkori várkapu: repkény övezte bástyák, őrtorony, kőszent, csak a felvonóhíd hiányzik. Fehér szőrű kutyák hűsölnek az árnyban. A kapus, Nándor bácsi, hatalmas termetű, horvát–magyar ember, barátságosan beinvitál a maga kis házába:
– A főtisztelendő házgondnok úrral most nem lehet beszélni, majd ha megebédelt.
Leültet és borral kínál meg. Az apátság termése, kitűnő. Még ebédet is akar adni, mosolyog, és tört magyarsággal válaszol kérdéseimre. Azután előhúz a fiókból egy győri újságot, amelyben kiszerkesztették. Meg is érdemelte, hiszen a nyugat-magyarországi harcok idején vizesüveggel verte be néhány osztrák hódító fejét. Egy óra múlva aztán felvezet a gondnokhoz. Most éppen sok a vendég, de miután érkezésemet levél jelezte, szerencsére még nekem is jut egy szoba. Megmosdom, pihenek egy kicsit, aztán szétnézek a várban.
Sacer Mons Pannoniae: itt igazán szentek lábnyomait tapodjuk. Sok vihart látott ez a föld a rómaiakon és avarokon át, míg a IX. század elején Árpád hadai a vidéket elfoglalták és – mint Névtelen mondja – „a Sabaria forrásából mind ők, mind lovaik ivának és a hegyre fölmenvén fölötte örvendezének”. A monostor alapjait még a félpogány Géza idejében vetették meg Anastasius szerzetesei; szívesen időzött itt Szent István, Szent László és Könyves Kálmán, aki itt fogadta a keresztesek vezérét, Bouillon Gottfriedet. Azután fény és árny követte egymást, tatárok ostromolták, törökök felégették a várat, jött a 27restauráció… és bár a négy torony közül csak a két déli áll, s a várfalakból nem sok maradt mutatóba, e beszédes kövek erős hangulata áthatja a monostor modern épületrészeit is.
Világosbarna faragott ajtón át jutunk a központi könyvtárba. Kereszt alaprajzú hatalmas csarnok, fönt kupolás üvegboltozat, körös-körül impozáns karzatok, a falakon tudósok, költők és művészek freskóképei. A falba épített művészi állványokon drótrács mögött sorakoznak a pergamen és bőrkötésű könyvek, régi és új kiadványok, főként teológiai tartalmúak. A világi tárgyú könyveket a karzatokon és az emeleti oldalhelyiségekben helyezték el. Tiszteletet parancsol ez a tompa ragyogású csarnok, ez a könyvtár, amely csaknem kétszázezer kötetből áll, tehát nagyságra nézve az ország harmadik könyvtára. Mellette van a képtár, olasz, holland, francia és magyar művészek festményeivel, továbbá a régiségtár, éremgyűjtemény és a levéltár. Az ünnepélyes csendet cipőkopogás és csengő lányhang veri föl: Győrből épp most érkeztek meg a leánygimnázium tagjai, hogy megtekintsék a bencések főmonostorának ritkaságait.
Halk léptekkel, a protestáns ember érthető kíváncsiságával lépek be az apátság szívébe, a székesegyházba, melyet Storno műépítész restaurált a 70-es években. Legrégibb része az alsótemplom vagy katakomba, amely még Szent István korából való. A háromhajós főtemplom román-gót átmeneti stílusban épült, és lépcsőzetesen emelkedik az oltár felé. Több oszlopból álló pillérek emelik a gerincboltozatot és az oszlopfők és gyámkövek díszítése oly változatos, hogy a templomban nincs két teljesen egyforma oszlop. Dél felől öt üvegfestésű ablak misztikus fénnyel zománcozza be a súlyos és mégis ég felé lendülő köveket, az oltár faragott cédrusfa mennyezetét és márványoszlopait, az oltárasztalt, a padokat, rácsokat, pilléreket, a gyönyörű faragású szószéket, a félhomályba vesző gyertyákat, és az arany, bronz és márvány domborműveket. Megnézem a kápolnát, kisebb oltárait, a freskók már szinte egybeolvadnak a szememben, mindenfelé feliratos márványtáblák betűi csillognak, még a szenteltvíztartó is művészi munka, érdekes emléke az Árpád-kori szobrászatnak. Csodaszép a húsz karcsú oszlopon nyugvó, vörösmárvány boltozatú Porta Speciosa, amely a keresztfolyosóra nyílik.
28Kimegyek a hátsó kapun: a templom négyszögletes, hatalmas tornyán nyolcat mutat az óra. Megszólal a csengő, itt a vacsora ideje. A fekete ruhás szerzetesek már ott beszélgetnek az óriási ebédlőcsarnok előtt, amely maga is egyik leggyönyörűbb alkotása az építő- és iparművészetnek.
Az ember azt hihetné, hogy nem monostorba, hanem szanatóriumba került. Mindenütt a legmodernebb berendezés: ragyogó tisztaság, villanyvilágítás, gőzfűtés. E falakon belül teljes életközösség uralkodik, mindenki egyformán végzi kötelességét és mindenki ugyanazokat az előnyöket élvezi. A borotvált arcú papok derűs nyugalommal, a világ zajától távol élés nyugalmával járnak-kelnek, mindegyiknek megvan a maga szakmája, filozófia vagy matematika, történelem, irodalom vagy művészettörténet. A rend papnöveldét és tanárképző intézetet tart fenn, minden tagja pap, tanár és tudós egy személyben. A cselédséggel együtt körülbelül 150-en vannak. De minden elvonultságuk mellett is állandó érintkezésben állanak korukkal, és világi ember nem is hinné, hogy meglehetősen egyoldalú információik mellett is mennyire tájékozottak a politika, a modern irodalom és művészet terén. Délelőtt órákon át beszélgettem Mihályi Ernő főtisztelendővel, aki a művészettörténet tanára, és meglepett az a megértés, amellyel a legújabb törekvésekről nyilatkozott. Cézanne- és Hodler-képeket mutatott, új német folyóiratokat, futurista reprodukciókat.
– Itt van egy magyar könyv – mondotta –, az expresszionizmusról szól. Szövege kissé zavaros, de sok érdekes kép van benne. Oda szoktam adni a tanítványaimnak: az egyik nevet rajta, a másiknak azonban megtetszik belőle ez is, meg az is.
És megmutatott egy diáklapot, amelyben nemrég jelent meg egy kisebb népszerű ismertetése az expresszionizmusról. Hosszasan kérdezősködött a Nyugatról, munkatársairól, a „destruktív” lapok és írók hazafias erkölcsi és politikai felfogásáról, majd meggyőződéssel tette hozzá:
– Hit kell az embereknek. Nézzék meg a szocialistákat, akármit írnak vagy mondanak, minden szavuk prédikáció.
Az irodalom tanára, Mayer Iván, nemcsak mint szakember, hanem mint műértő is állandó figyelemmel kíséri a modern irodalmat. Sok mindent elítél, sok mindent szeret. Nagy Ady- és Móricz-barát, és épp a napokban rendelte 29meg Babits Mihálynak Tímár Virgil fia című új regényét, amely papi tárgyánál fogva különösen érdekli a rendtagokat.
A főtisztelendő úr lekísért a vonathoz. Rövidebb, de kissé meredek gyalogúton indultunk lefelé a várból, tikkasztó nyári hőségben, porban. Régi és új eszmékről és emberekről beszélgettünk, és mikor a kis vicinális nagyokat pöfögve nekivágott a Bakonynak, visszanéztem Pannonhalma zöld kupolás várkastélyára, s egy percre tisztán láttam magam előtt: nincs oly messze egymástól ez a két világ, hogy szolgáik egymás szemébe nézve emberként kezet ne szoríthatnának a szeretetben és türelmességben.
Pesti Napló, 1922. július 16. 12. p. Hagyaték-1974. PIMK, lapkivágat.
Lassan elhagyjuk Győr vármegye területét. Sárga és zöld mezők, hőségtől félig megaszalt lombú fák és fasorok kanyarognak az ablak kerete mögé. Itt már erősen hullámzik a föld, és egyre közelebb jönnek a hegyek, azok a vadregényes hegyek ott délen és nyugaton. Itt is, ott is aratnak, a föld aranysárga haja a beteljesülés megadásával simul az éles acélkaszák elé. A fülkében még ketten ülnek, egy napbarnította arcú gazda és kisleánya. Zircre utaznak ők is. Zuhog a napfény, a faülés valósággal izzik, a festék olvadni kezd és a forró vastető fullasztva szorítja kocsinkba a meleget. Útitársam ingujjra vetkőzik és homlokát törülgetve mondja:
– Aratunk, aratunk. A tanyára utazom, mert nemsokára megkezdődik az önkéntes takarás. Vigyázni kell, különben éjszaka szekérszám hordják el a gabonát a szomszédok!
– Milyen termést várnak errefelé?
– Közepes is alig lesz. A búza még csak hagyján, de a rozs olyan ritka, hogy meg lehet számolni a lábán. A kukorica meg se nőtt, máris sárgul…
30Csönd. A nyitott ablakon át becsap valamicske szél, de az is forró, mintha a pokol kemencéjéből jönne. Elhagyjuk Bakonyszentlászlót. Kis fenyő- és tölgyerdők közt gurul a vicinális, dombra fel alig hogy mászik, lejtőn lefelé vígan nekilendül és füttye szinte félelmessé dagad a hegyoldalak visszhangjában. Csattog a sín, kalászos dombok közt futunk, elmarad egy óriási jegenyesor. Visnyesándormajornál egy tisztáson kiránduló társaság hűsöl az árnyékban, a fiúk azonban a melegben is vígan játszanak tovább füles labdájukkal. Balról a hegy egész le van tarolva, látszik, hogy jól dolgoznak az itteni fűrészmalomtelep élelmes gazdái.
Beérünk a Cuha völgyébe. A vasúti töltés mellett hatalmas mészkőfal marad a levegőbe, baloldalt mély völgy sötétlik, azon túl tölgy borította hegyek. Takarójuk alól minduntalan előcsillannak a mészkő és az agyag fehér és vörösbarna foltjai. Hirtelen sötétség borul ránk: alagút! Utána vadregényes táj bontakozik ki szemünk előtt: szeszélyesen ugráló hegyek, kanyargó utak, egy-egy kőház, a levegő érezhetően megfrissült, bükkök, tölgyek, fenyők, kőrisek, olajfák, nyíló bodza, szakadékok, egy-egy patak, keresztvölgyek, megint alagút és megint egy alagút: valóságos Svájc itt a Bakony, leírhatatlanul gyönyörű miniatűr Svájc! – A nap bújócskát játszik az ormok között. Most lefelé futunk, nem is futunk, hanem vágtatunk, mert a tüdőbeteg kis mozdony valósággal megrészegül a saját gyorsaságától. A mai Magyarországnak egyik legszebb része a Bakony, a Cuha-völgy; ismeretlen, kiaknázatlan kincs mozioperatőrök számára.
Cseszneken túl még szebb a vidék. Nagy völgyben rohanunk lefelé; mindenütt hegyek, erdők; a nap hol jobbról, hol balról kukkant be egy pillanatra az ablakon; a színek folyton változnak a megvilágítás szerint. Az erdők is játszanak velünk: itt közelebb húzódnak, ott meg felmásznak a hegygerincre, a horgasokra. Újból szédítő sziklafal, terméskövek, mészkő. És semmi por! Aztán nagy legelők, egy-egy tehén, irtások, kis kunyhó; lakója botra dőlve néz utánunk. Az út oly rakoncátlanul kanyarog, mint a Tisza kanyargott valaha, és fáradhatatlanul hozza elénk egyformaságában is változatos, gazdag szépségeit, míg vonatunk megcsöndesül és nagyokat pöffentve begurul Zirc kert övezte állomására.
31Az apátság kertje mellett indulok a városba. A kertet magas kőfal veszi körül; errefelé a házakat és kerítéseket nagyrészt kőből építik; az anyagot itt fejtik a szomszédban: szilárd és olcsó. A templomon túl hársfasor következik, és csakhamar előttem áll az apátság hatalmas épületének bejárata. Nagy sárga falak, kék oszlopok, fönt a rend címere e négy komor betűvel: MORS. Az apát úr, dr. Békefi Remig nincs itthon, helyette Zalai subpriorhoz vezet a tágas, tiszta, szőnyeges főlépcsőn át az első emeletre az előzékeny házgondnok. A subprior nagy szeretettel fogad, már értesült jövetelemről, azonnal szobát nyittat és ő maga vezet megtekinteni a templomot.
Széles, egyetlen főhajóból álló és rendkívül magas templomba lépünk. Óriás román boltívek, négyszögletes oszlopok. A rend tradícióihoz tartozik a boldogságos Szűz különös kultusza, és ez a kultusz megnyilvánul az oltárképek összeválogatásában is. A bejárat fölött gazdag faragású karzat, impozáns orgona, oldalt hat kis oltár, fekete gyóntatószékek. Mestermű a fekete-arany szószék is. Csillárok, gyertyák, hűvös borongás: igazi rembrandti kép. A szentélytől jobbra-balra apostolok és szentek szobrai állanak, s magasan az oszlopok között színes üvegablakok ragyognak a nap búcsúzó sugaraiban.
– Mikor a székesegyházat újraépítették – mondja a főtisztelendő úr –, találtak egy követ a régi templom romjai közt. Az áll rajta, hogy a templomot még Imre király építtette.
És lassan kibetűzzük a rendszertelenül rövidített szavakat:
IN. NOIE. PATS. ET. FLII. &. SPS. STI.
HOC. ALTARE. FVNDATV. E. A. AIMERIC.
REGE. W:GARINO.
Az apátság angolparkja, amely napközben a zirciek sétakertje is, 36 holdat borít. Eredetileg erdő volt, később utakat vágtak, fákat, bokrokat ültettek bele, és ma is érdekes keveredése a modern parknak és a szabad erdőnek. Valóságos botanikus kert. Meglepetve hallottam, hogy több mint százfajta fenyő, hatvan-hetvenféle juhar és tizenhatféle tölgy van benne. Üvegház, kerti virágok, kosár alakú páfrányok, többszázados tölgyek, szilfák, óriás hársfák és roppant jegenyék, amerikai és japán ültetvények, bignóniák, vérbükkök, tulipánfák és szomorú eperfák különféle színben, formában. Egy boltozatos, barlangszerű, sötét fasorból napfényes tisztásra érünk. A kert közepén 32tó van, amelynek rákjait állandóan lopják a zirci inasok, itt folyik át a Cuha patak is. Mindenütt kimondhatatlan változatossága a színeknek és illatoknak, ezerféle madárfütty, gyógyító, életteljes természetesség. A kanyargó gyalogutakon és a bokrok közt tizennégy páva bujkál. Éjszaka a fákon alszanak; fantasztikus rikoltozásuk hol itt, hol ott veri fel a csendet.
– Gyuri! Gyuri! Gyuri! – kiáltja a főtisztelendő úr, és vízbe áztatott kenyérhéjat szór az egyik gyönyörű hímpáva elé. A nőstények is közelebb jönnek, mire a hím „kereket” csinál: felborzolja pompás farktollait, és testén csak úgy csillognak a kék, zöld, és arany fényszemek. Egyre rázza magát, tollai zizegnek, mint a falevelek könnyű nyári esőben. Egy kis faépület tetején nősténypáva ül a tojásain. Egész közel megyünk hozzá, de nem mozdul el. Ültében csipdesi fel az odaszórt kenyérdarabkákat.
A tóban meztelen rajkók lubickolnak, két fiatal, fehér galamb fáradtan ül a víz fölé hajló ágakon. Fellegtelen, vakító az ég. A zöldből mindenfelé fehér lócák integetnek. Egy fa tövében kigombolt mellénnyel alussza valaki az igazak álmát, rá se hederítve a körülötte futkározó nagy, fekete herkuleshangyákra.
Este az ebédlőben gyűlünk össze. Tágas terem, hosszú bankettasztalok. A vacsorát ima vezeti be; a fehér-fekete ruhás papok székeik mögött sorban állva imádkoznak latinul. Inasok szolgálják fel az egyszerű, de kitűnően elkészített ételeket. A bor somlyói-badacsonyi keverék. Szomszédaimmal a Tündérmajorról, a Gerence-völgyről és egyéb kirándulóhelyekről beszélgetünk, mikor a prior úr feláll, és a vendégekre üríti poharát. Az apátságnak most is több vendége van, és holnap reggelre várják a veszprémi püspököt. Kissé szertartásosabban, de ugyanígy folyt le az ebéd másnap délben is, amikor az apát úr megérkezett.
Délelőtt megnéztem a hatvanezer kötetes könyvtárt, a képtárt és a múzeumot. A folyosón hatalmas faállványon két gobelin függ, mindkettő három és fél méter magas és nyolc és fél méter széles, aubussoni készítmény, még a XVI. századból való. Mindkettő Szent Bernát életéből mutat be egyes jeleneteket. A nagy forradalom idején került el ez a két nagyszerű gobelin Franciaországból, és kalandos út után jutott 1830-ban az apátság birtokába. Értékét a háború előtt 100–100 000 frankra becsülték, ami ma 50 000 000 koronának felel meg.
A múzeum különféle ritkaságai között talán legérdekesebb az óegyiptomi 33és a japán gyűjtemény. Üvegszekrényben állnak a különböző időkből származó szobrok, állatfigurák, emberalakok, istenképek, feliratos táblák és festmények. Van itt egy álló koporsó is. Levesszük a fedelét: mögötte áll a befáslizott múmia. Egészen kicsi. Fiatal lány lehetett, és ma is megmaradt 14 évesnek, pedig huszonhárom század pergett le halála óta. Testéből semmit se lehet látni, csak barna hajából nyúlik elő néhány szál. A koporsó fedelére rá van pingálva az arcképe, alatta ákombákomos felirat, bizonyosan az élettörténete. Olvassa el, aki tudja! Megnézzük a japán gyűjtemény nagy értékű és nagy művészetre valló ritkaságait és a levéltár kincseit: inkunábulumokat, leveleket, kéziratokat, történelmi jelentőségű régi okmányokat, köztük Béla király oklevelét 1254-ből. Gyönyörűen konzervált, aranypecsétes pergamenlap ez az írás, s hogy milyen értékes, azt az is mutatja, hogy aranypecsétes oklevél csak hét van az egész országban.
Fájó szívvel nézek vissza másnap este az elmaradó Zircre, mikor a vicinális továbbindul velem Veszprém és Alsóörs felé. A tarlókon itt-ott már szántanak. Eplényen túl hosszú alagút következik: elhagyjuk a zirci fennsíkot, és újból hegyek között vagyunk. Néhány viadukt fölött csattog át a vonat, újból elénk kerülnek a sziklafalak, a tölgy-, cser-, bükk-, fenyő-, vadcseresznye- és kőrisfarengetegek. Sok itt a nyúl, az őz és a róka, sőt vaddisznó is elég bőven akad. A rátóti határban még megvan a nyoma a háború alatt itt tartott tüzérségi hadgyakorlatoknak: a hegyeken túlra lőttek innen a tüzérek páncélágyúkból cementbástyákra. Kevés az utas, a kalauz ráér elbeszélgetni. A kommünt emlegeti, aztán a vasutassztrájkot, az akkori nyomort meg a mait.
Közben esteledni kezd. Beérünk Veszprém állomására. Átszállás. Megkapjuk a mai pesti lapokat. A hegyek és erdők még jó darabon elkísérnek. Nyolc óra felé már Zala megyében nyargalunk. Alsóőrsön már vár ránk a pesti gyors. Egy perc és indulunk. Mire elhagyjuk Kenesénél a Balatont, már teljesen ránk borul a fekete, forró, holdas nyári éjszaka.
34Pesti Napló, 1922. augusztus 20. 11. p. Steinert, 511–516. p. Bognár, 5–10. p.
Szabadságomat utazással töltöttem. Hat hétig jártam a hegyeket; hátizsákom volt az éléskamrám, párnám az éjszaka, takaróm a csönd. Már napok óta nem láttam embert, mikor egy este váratlanul fény csillant a szemembe. Elhagyott vadászkastély állott előttem; ajtó, ablak tárva-nyitva. Csak egy szobában égett lámpa. Benyitottam. Pompás berendezésű könyvtárba léptem; az asztalnál zöld ernyős villanylámpa mellett egy öregember ült. A haja ősz volt, arca fehér, szoborszerű tudósarc. Bemutatkoztunk egymásnak – nem értettem a nevét –, és ő hellyel kínált meg.
– Különös – szólt az öreg különc –, az újságírók mindenütt rám akadnak. De azért nem haragszom. Hozzászoktam kétezer év óta.
– Kétezer év óta?
– Úgy van!
Egy pillanatra azt hittem, bolonddal van dolgom. De a vén tudós nyugodtan ült karszékében; mosolygott; látszott, hogy észrevette zavaromat.
– Nem csodálom, hogy zavarban van – folytatta. – Legutóbb egy franciával beszélgettem: Pierre Louis volt a neve. Az is így bámult.
– Bolond, tisztára bolond – gondoltam magamban –, de mindenesetre mulatságos bolond. – Aztán fennhangon folytattam: – És hogy csinálta ezt… hogy is mondjam csak… hogy ilyen sokáig él? És mivel foglalkozik?
– Semmivel. Unatkozom. És olvasok. Mindent elolvasok, amit maguk összeírnak. Legjobban persze az érdekel, ami rólunk szól.
– Mit jelent az, hogy rólunk?
– Persze, nem értette a nevemet. Görög vagyok, Loukianosz, a szofista. Talán ismer is. Féltanár, félújságíró. Hogy miért és miből élek, azon ne is törje a fejét, úgyse tudná megérteni. De nem is fontos… Talán még az fontosabb, hogy most olvastam egy Kemmerich nevű német följegyzéseit. Roppant érdekesek. Csak az a furcsa, hogy mily keveset tudnak maguk mirólunk. Ha minden idevágó tudásukat vászonra lehetne vetíteni valami belső mozigéppel, öt perc alatt leperegne ez a toldott-foldott, komisz film. De hát ez a világ sora; magukkal is így tesz majd a jövendő… Különben olvasta ezt a könyvet?
– Nem – mondottam, mire a rendkívüli ember fölállt, és odavezetett az íróasztala elé.
35– Ugye, nem veszi rossz néven, hogy annyit fecsegek? Világéletemben ilyen voltam. Ott a pamlag, tegye magát kényelembe; én majd mesélek egyet-mást, ami érdekelheti.
Ismét arcára lopakodtak az előbbi jezsuita mosoly finom vonalai. Leültünk. Házigazdám úgy fordította a Lámpaernyőt, hogy mindketten árnyékba jutottunk, azután beszélni kezdett. (Most természetesen csak kivonatolva, emlékezetből próbálom leírni, amit mondott. Egyetlenegyszer se szakítottam félbe.)
– Tudom – kezdte beszédét öreg barátom lassan és szomorúan –, milyen közöny és meg nem értés választja el a mi korunkat a magukétól. Ennek talán legerősebb támasza a tudatlanság. A technikai fejlődés zászlóvivőit elkápráztatja a civilizáció sok kézzelfogható jele. A közönséges ember el van ragadtatva a telefontól és az expresszvonattól, és azt hiszi, hogy mi – kétezer évvel ezelőtt – gorillák és csimpánzok voltunk.
– Nem voltunk azok. A mi időnkben is ugyanazok voltak az emberi lélek alapvonásai, mint ma. Ugyanazok a problémák érdekelték a férfiakat és nőket, mint ma; ugyanaz a talaj és a mag, miért volna más a virág, amely abból kinő?
– Mivel büszkélkedhetnek maguk, XX. század emberei? Felhőkarcolókkal, óriás hidakkal, gépekkel? Nem mondok újat, ha a rodoszi Nap-kolosszusra hivatkozom. Ez a 32 méter magas szobor a kikötő mellett állt; hüvelykujját igen kevesen tudták két kézzel átfogni, és minden ujja nagyobb volt egy embernél. Krisztus előtt 227-ben egy földrengés alkalmával ledőlt. Csaknem kétszáz esztendeig feküdt a földön, míg egy arab generális eladta egy zsidónak, aki 900 tevét rakott meg belőle „ócskavassal”. Ez is valami, ugye? A másik csak terv maradt, terv, de gigantikus: egy Sztaszikratész nevű szobrász az egész Athosz-hegyből Nagy Sándor szobrát akarta kifaragni. Ez a szoboróriás a bal kezében egy várost tartott volna, 10 ezer lakossal, a jobbjában pedig urnát, amelyből egy folyam ömlött volna le a tengerbe.
– Mi ne ijedjünk meg az „amerikai méretektől”. Rómában nagyobb bérkaszárnyákat láttam, mint a maguk metropoliszaiban. A mai színházakba pár ezer ember fér be, a mi amfiteátrumainkban 15-30 ezer, sőt még több néző is ülhet. Van színházuk, amelyikben 3000 szobor látható? Scaurus színházában ennyi volt! Makadamizált utcáink versenyeznek a maiakkal! Voltak városaink, telepeink, melyeknek utcái derékszögekben metszették egymást; ne higgye tehát, hogy az amerikai városépítési rendszer okvetlenül új találmány. 36Európában csak Napóleon óta vannak olyan országutak, mint a mieink voltak. A modern mérnökök nem ok nélkül csodálják a régi utak szilárdságát és a hegyekben a merész sziklarobbantásokat és alagutakat. Maguknak vannak gyorsvonataik, de mi se voltunk éppen csigák. Az állami posta 190 kilométert tett naponkint; a belgiumi lázadás hírhozói télvíz idején 240, Tiberius császár [?] pedig 290 kilométeres napi gyorsasággal utaztak.
– Mit kíván még? Voltak síneink az út kövébe vájva rendes kitérőkkel. Óriás vízvezetékeink romjaikban is impozánsak. A görögök már fölhasználták a víznyomást, és magas emeletekre fölszorították a vizet. A higiénikus amerikai water-closet nekünk nem új. Timgad főterén ma is megvan a nagy nyilvános római piszoár, mellette egy másik helyiség kőülőkével. A mai fürdők gyalázatos, szennyes kis lyukak a mieinkhez képest. A központi fűtés sem a maguk találmánya: a mi hypokauszton-fűtésünket a szakértők sokkal praktikusabbnak tartják minden mai fűtőrendszernél. A gázfűtés? A gázrezsó? Négyezer évvel ezelőtt már megvolt.
– Mindenki ismeri a római militarizmus erejét, és ha a tankok és tengeralattjárók korszakában lekicsinylik is a mi lövegeinket, bizonyára kevesen tudják, hogy az antik „tüzérség” egyik kitűnő kutatója, Schramm őrnagy, a XV. és XVI. század határán még óriási onagereket rekonstruált, amelyek 60 ezer kg kezdőfeszültséggel röpítették ki vas- és kőgolyóikat. 1596-ban még komoly és szakértő férfiak nyilatkoztak arról, hogy nem volna-e jobb a lőporos lövegekkel egyszerűen felhagyni, és helyettük roppant torziós gépeket építeni a régi írók útmutatása szerint. Schramm rekonstrukciói kétséget kizárólag igazolták, hogy a torziós ágyúk teljesítménye 1600 körül lényegesen felülmúlta a lőporos ágyúk átütő- és horderejét.
Ha már a gépeknél tartunk, mit szól a mi autóinkhoz és taxaméteres kocsiinkhoz? Taxikocsiról Vitruviusnál olvashat; rendes óra- és mérföldmutatóval voltak ellátva. A hosszú útra induló kocsikat a lehető legnagyobb kényelemmel rendeztük be; talán a római étkező- és hálókocsikról is hallott már. Autóinkat persze nem benzin hajtotta, újfajta szerkezetű kocsik voltak, 37s kerekeik bonyolult mechanizmus segítségével maguktól forogtak a tengely körül. Automatáink közül Gelliusnál olvashat Architosz fagalambjáról, amely hosszabb-rövidebb ideig a levegőben tudott röpködni, és Pausanias, a híres utazó, akinek Periegesise méltó őse a mai bedekkereknek, a saját szemeivel látta egy olimpiai oltáron a lábairól felemelkedő és kiterjesztett szárnyait csattogtató ércsast. Voltak áruautomatáink is, olyanok, amilyeneket az állomásokon lát az ember. Theophibus keletrómai császár még érdekesebb automatát készíttetett gépészeivel: két színarany oroszlánt állított trónja mellé, jobbra-balra; és valahányszor trónjára ült, a két oroszlán felugrott helyéből, megrázta magát, ordított, aztán megint leült. – Az elvesztett kezet vagy lábat művégtagokkal pótoltuk. Mesterséges orr, fül, fog és fogsor egész közönséges dolog volt. A második pun háború idején – a tudós Plinius is megemlékszik róla – M. Sergius Lilo, a hírhedt Catilina dédapja elvesztette a jobb kezét. Nem ijedt meg: vaskezet csináltatott magának, és még azután is megölt egy tucat embert.
– Az orvostudomány igen magas fokon állott nálunk. Két hónapja sincs, hogy az angolok megtaláltak egy 4000 éves orvosi könyvet, amely pontosan leírja számos betegség tüneteit, gyógyítását, és meglepő útmutatással szolgál a csontforrasztásra vonatkozólag. Sebészeink ismerték a test legapróbb részeit, a vérkeringést, az érzéktelenítést, a hipnotikus gyógyítást; gyógyítottak az elektromossággal, operálták a hályogot, boncoltak halottakat, és ismerték a viviszekciót, amit állatokon és halálra ítélt gonosztevőkön végeztek. És hallgassa csak meg, mit ír Celsus a bacilusokról: „Kiszáradó mocsarakból bizonyos parányi lények kerülnek a levegőbe, melyeket szabad szemmel nem lehet látni, és amelyek az orron vagy a szájon keresztül a testbe jutva nehéz betegségeket okoznak.” – A Kneipp-kúrát nagy sikerrel alkalmazta Rómában egy Aszklépiadész nevű orvos: ellensége volt a sokféle medikamentumnak, mozgást, ételkúrát, masszázst, hideg leöntést rendelt pácienseinek, akiknek mezítláb kellett lábolni homokon, záporesőben. Antonius Musa Kr. e. 23-ban ezzel a módszerrel gyógyította meg Augustust.
38– Voltak vegetáriánusaink és vivőreink, részegeink és antialkoholistáink, militaristáink és pacifistáink, anarchistáink és nihilistáink, ismertük a monoklit, munkásaink rendeztek sztrájkokat; voltak csiga- és osztrigatenyészdéink, tojásköltő gépeink: nagy, fűtött kemencék, melyeknek ismeretét Egyiptomból szereztük: voltak hadimilliomosaink és udvari szállítóink és parvenü nagyságaink, mint a halhatatlan Trimalchio. Állami szállításokkal nehéz milliókat szerzett M. Vergilius Eurysaces „kenyérgyáros”: ez a derék kapitalista még dagasztógépeit is rámintáztatta a sírkövére, amely Rómában ma is látható. Megjegyzem, hogy ez a dagasztógép lényegében egy csöppet se különbözik a maiaktól. – Annál jobban különböztek kisgazdáink a maguk nemzetgyűlésének csizmásaitól. Gazdasági íróink fennmaradt műveiből látszik, hogy pontosan ismerték a legkülönbözőbb talajnemeket, teljesen tisztában voltak az állati trágyák hatásával, ismerték a zöld- és a hamutrágyázást, a leguminózák talajjavító hatását; tudatosan űzték a magkiválasztást és magnemesítést; általában ismerték a „többtermelésnek” minden modern eszközét és alkalmazták mindazokat az elveket, amelyekre alig 12-20-30 éve jöttek rá a németek, és amelyekkel milliókat kerestek „feltalálóik”.
– Kevés, igen kevés, ami megmaradt a mi világunkból. Romok és könyvek romjai. Nem is képzeli, milyen közel állottunk a könyvnyomtatáshoz. Quintilianusban olvashatja, hogy a gyerekek mozgó betűkkel játszottak, és Cicero írja, hogy miként egy halom földre öntött ércbetűből nem rakódhatnak össze maguktól Ennius költeményei, úgy nem állhatott elő magától, atomokból a világ. Volt érctollunk, volt újságunk, voltak hirdetőoszlopaink és Pompejiban ma is megvan egy óriási betűkkel harsogó plakát: „Polgártársak, szavazzatok M. Holconiusra! Egyedül ő képviseli a gyümölcsárusok érdekeit!”
Öreg barátom elhallgatott. Látszott rajta, hogy kifáradt. Kemmerich könyvét gondosan visszatette a helyére, aztán elbúcsúzott. Én csak aludjak nyugodtan a könyvtárban, ő majd a szomszéd szobában alszik. Érthető csodálattal néztem utána. Az ajtóban visszafordult:
– Az irodalomról és filozófiáról nem beszéltem. Most csak egy pár szót. Maga ismeri az írásaimat: én, Loukianosz Szamoszatenzisz, éppoly frissen ír39tam, mint a mai írók. Kicsit keserűn, kicsit gúnyosan, de sok esprittel és nagy fantáziával. Voltaire és Heine rajongtak értem, Swift tőlem lopta a Gulliver eszméjét, a maiak közül Anatole France és Wells a testvéreim… Nagyon népszerű írók, és…
Egy pillanatra elhallgatott, majd elszántan befejezte a mondatot:
– És mondja, nem tudná kiadatni magyarul az én munkáimat is?
Meghökkenve néztem rá. Hát még belőle sem ölte ki az idő a hiúságot? Zavartan válaszoltam:
– Nem… azaz, hogy… majd megpróbálom… bizonyosan sikerülni fog!
Az ajtó becsukódott. Sokáig bámultam a villanykörte glóriájába, mozdulatlanul, elgondolkozva. Aztán lecsavartam a zöld ernyős lámpát, kinyújtóztam, és rögtön elaludtam. Mikor fölébredtem, a vadászkastély sehol se volt; ott feküdtem az erdő közepén, harmatos füvön, hátizsákom a fejem alatt. Körülöttem szorgalmas méhek serege zsongott, és madárdaltól zengett a Hárs-hegy.
Zsongott, zengett. Mint kétezer évvel ezelőtt.
Az Est, 1922. november 1. 3. p.
Könyvtárszobájában plédjébe burkolózva ült íróasztala előtt Rákosi Jenő, mikor vasárnap délelőtt felkerestem. Előtte, mögötte könyvek. Éppen a reggeli lapokat nézte át. Ez a csodálatos ember, akinek nyolcvanadik születésnapját két hét múlva ünnepli az ország, könyvek között töltötte el az életét, de lelkét nem „rágta meg” a betű, s ma is oly agilis, póztalan, közvetlen és friss, hogy az ember egykettőre elveszíti vele szemben azt az idegenkedést, amely a legtöbb hivatalos tekintéllyel való érintkezést oly hűvössé teszi.
Első kérdésem a
40részleteire vonatkozik. Rákosi hevesen tiltakozik:
– Semmiről se tudok. Én legalább minden ünneplést lefújtam, amiről tudomást szereztem. A Budapesti Hírlapban nyomának sem szabad lennie. Untig elég, ha egyszer jubilál az ember.
– Attól függ, hányszor szolgált rá.
– Egyszer élünk, egyszer érünk el valamit, jubileumokból nem lehet megélni.
Arra a kérdésemre, hogy hogyan él, és mit dolgozik, így válaszolt:
– Nagyobb munkán nem dolgozom. Könyvek hevernek az asztalomon, kéziratok, nyomtatványok, ezeket olvasom, és esetleg írok róluk. De mindennap alkudoznom kell magammal, hogy elhagyjak egyet-mást. Nem érdem szerint, hanem csak úgy, találomra válogatok közöttük. Mindenkinek megígérem, hogy megkóstolom a munkáját, és addig kanalazom, ameddig tetszik. Ha nem ízlik, nem eszem végig az egész tálat.
Irodalmi kérdésekre, a kritikai és írói objektivitásra terelődik a szó:
– Nem fiatalembernek való az objektivitás – mondja Rákosi. – A fiatalság a természet szűziességét, primitív erejét jelenti, és kitörésekre, repülésre, exploziókra vágyakozik. Keresi a maga jussát, nem okoskodik, hanem önkéntelenül árad ki belőle talentumának tartalma. Aki már fiatalkorában objektív és öntudatos, annak a történetírás vagy a fizika és a matematika a hivatása. Sőt, azt hiszem, még tudomány sincs költészet nélkül. Akármi lesz is a gyermekből, első lelki kitörése költészet, akár novellában, akár versben. A fiatalságnak nem szabad tudnia, mit csinál.
– Szerintem – válaszoltam –, nem szabad tenni még ennyi megkötést sem. Nem szabad sem öntudatlanságot, sem öntudatosságot követelni. Mindent az egyén határoz meg. Ha az író objektivitásra törekszik, ha meggondolja és megkritizálja a munkáját, az még nem jelenti, hogy program szerint dolgozik.
41Rákosi nem ismerte el az ellenkező felfogás jogosultságát. Azután kifejtette a maga nézetét az irodalom céljára vonatkozólag:
– Az irodalom végeredményében erre a két szóra redukálódik: miért írunk? Miért írnak bolond, eszeveszett emberek csak annyi könyvet is, amennyi itt, ebben a szobában van? Nemcsak hiúságból. Valamit akarnak mondani, amire az emberiségnek nyilván szüksége van, akár azért, hogy építsék, nemesítsék a többiek lelkivilágát, akár azért, hogy vezessék és előbbre vigyék a társadalmat. Az irodalom nem egyéni szeszély, nem az egyén érvényesülésének keresése. Nem azért írok verseket vagy akármit, hogy kitaláljak a magam káoszából, hogy egyszerűen megmutassam magamat, hanem azért, hogy egy tisztább, előkelőbb és szebb világba vezessem embertársaimat.
Megemlítettem, hogy az író, ha nem is egyéni „szeszélyből”, mégis elsősorban önmagából és önmagáért ír. Az utolsó évtized az egyéniséget tartotta legtöbbre. Aki ír, annak nincsenek okvetlenül nemesítő és javító céljai. Ami írásra ösztönzi, hogy önmagát föltárja, az valami belső, egyéni erő, amit a német Drangnak nevez.
– Drang, Drang! – vágott közbe Rákosi Jenő. – Ez a német szó rontotta meg magukat.
Sehogy se tudtunk megegyezni. Rákosinak a maga idealista szempontjából bizonyára igaza van, amikor nem hajlandó az egyén különösebb jogait elismerni. Áttértünk a magyar irodalomra.
– Tegnap jelent meg a Géniusznál az első teljes Csokonai. Már olvasgattam belőle. Micsoda kedves ember ez a költő, és mily széles a talentuma! Valóságos poétai polihisztor, akinek figyelme mindenre kiterjed, aki gondtalanul rohan a virágos réteken, és boldogan dalolja a Lillát, de amellett ráér a nyelv szabályaival, az eposz törvényeivel is foglalkozni. Csak úgy, mellékesen adja le ezeket, mint tudása becses tartalmát. Szép, hogy végre megjelenhetett minden munkája. Ez a ferde világ nem fogja méltányolni. Az ára, úgy hallom, 7000 korona. Tulajdonképpen nem is sok, hiszen tegnap vettem egy fiola aszpirint, és 293 koronát fizettem érte. Ma már nem lehet úgy nézni a pénzre, mint hajdanában.
42Beszélgetésünk egy ideig a drágaság körül forgott, majd visszatértünk Csokonaira, akinek könnyed és egyszerű poézisáról a dalszerű lírára terelődött a szó. Úgy láttam, Rákosi Jenő mindenben a dalszerű könnyedséget követeli.
– A műfajokban nem teszek különbséget – mondta. – Egyszer egy római kiállításon láttam Munkácsynak egy tájképét, aki általában mint a nagy tragikus jelenetek festője áll a köztudatban. Ez a kép minden tragikus képénél nagyobb benyomást tett rám. Nem volt azon csak ég meg föld, de beleveszett az ember, mint amikor dombtetőről végtelen síkságra lép. Ekkor éreztem meg, hogy a legfőbb műfaj mégis a dal, a líra.
– Ezt mindenki elismeri – vetettem közbe –, de nem hiszem, hogy mindenki elfogadná a dal kizárólagos jogosultságát a lírában. A dal tökéletes, de kis jelentőségű lírai darab. Az az irodalomban, ami a természetben a harmatcsepp.
Rákosi Jenő idézettel felelt:
Ennél többet Az apostol se mond. Végigjárhatja az egész Homért, nem talál benne szebbet, mélyebbet, igazabbat. Egy egész világ van benne.
– Egy mély és igaz jelenet világa van benne – próbálkoztam ellenvetéssel. – De nem csak jelenetekből, zsánerképekből áll a világ. Az írók intellektuális kétségekkel, ég és föld között levőkkel is küzdenek és sok minden nem fér bele a dalba. Sok érzelem oly súlyos gondolatokat kelt, hogy azokat nem bírja el a dal. Ott van Dante és a Hamlet és a Gondolatok a könyvtárban.
– Dantét olvasni egészen más. A Gondolatok a könyvtárban és a Hamlet nagyon lélekemelő dolgok. De azért az, ami egyszerű és kicsiny, nem alacsonyabb rendű annál, ami anyagában gazdag és komplikált. A legegyszerűbb dologban benne lehet a legkomplikáltabb szervezetek mechanizmusa. Kedvenc virágom, az ördögszekér vagy katáng górcső alatt éppoly pompás természeti csoda, 43mint a legdúsabb rózsa. De tévedés volna azt hinni, hogy azért vonzódom a dalhoz, mert öreg vagyok, vagy mert ilyen a hajlandóságom. Nem, én sokkal többet olvasok. Csak a dal-lírát szeretem a legjobban, Petőfit, Csokonait. Mennyi csodás szépség van Heine dalaiban! Erupciót, érzelmi forróságot és közvetlenséget követelek a költőtől!
– Ha méltóságod az aktivitást szereti, és erupciót követel, miért nem méltányolta jobban Adyt, aki korának minden költője közül kétségtelenül a legtüzesebb, legféktelenebb, legeruptívabb volt?
Pillanatnyi szünet.
– Ady – mondja azután lassan Rákosi Jenő – igen különös jelenség. Ritka talentum, aki időnap előtt elferdült. Olyan mezőkre tévedt, amelyekre nem lehet követni. Verseinek a fele érthetetlen. De van néhány nagyon jó dolga. Ha megmaradt volna ezen a nívón!… Mindenesetre össze lehet állítani műveiből egy kötetre valót, ami őt elsőrangú poétáink közé emeli. Sajnos, akik őt kultiválják, azoknak nem ez tetszik benne. Nekik ott kezd tetszeni Ady, ahol már értelmetlen. Én értelmetlenül állok vele szemben, mert nem tartom az olvasó feladatának, hogy rébuszokat fejtegessen.
– És nem befolyásolja méltóságod véleményét, hogy Adyt, egy igen kis kört leszámítva, az egész ország érti és szereti?
– Várjon csak! Itt van Ignotus, Ady egyik esztétikusa, aki maga is bevallotta, hogy ő sem érti Adyt, de majd fog jönni valaki, aki megérti: egy későbbi kor. Én tehát a megértést rábízom erre a későbbi korra, és nem teszek úgy, mintha el volnék ragadtatva, mikor nem vagyok.
– És az sem ejti gondolkodóba méltóságodat, hogy Ady híre a külföldön is egyre nő? Manapság már nem ritka eset olyan kijelentéseket hallani komoly és szakértő emberek szájából, hogy Ady talán a világ legnagyobb lírikusa.
– A világ legnagyobb lírikusa! Az emberek mindent elhitetnek magukkal. Hát utóvégre csinált valamit, de ha ő a világ legnagyobb költője, akkor minden érték elvész, akkor Csokonai, Petőfi, Béranger és Heine mind kontárok.
– Béranger mindenesetre. A többi nem.
– Miért? Béranger-t Petőfi úgy istenítette, mint maguk Adyt.
– Petőfi tévedett. Béranger-t ma már a kabaréköltők közé sorolják.
– Petőfi tévedett. Joga volt hozzá. Ki tudja, tévedett-e úgy, mint az Ady-imádók Adyban?!
44Minthogy az Ady-kérdésben sem tudtunk megegyezni, megkérdeztem, mit olvasott újabban Babits Mihálytól.
– Egy novelláskötetét – felelt Rákosi Jenő –, a Tímár Virgil fiát. Nagyon szép munka, a legfinomabb lélekelemzés, amit mostanában vagy egyáltalán magyarul olvastam. Olyan lelki mozdulatokra, oly finom, meglepő és mély megfigyelésekre találtam benne, hogy nem is tudok hozzájuk hasonlót. Csodálatosan szép mű. Kár, hogy Babits méltóságán alulinak tartja, hogy embereket egyáltalán boldogítson. Úgy értem, hogy rendkívül sivár, komor a könyv levegője. A kötet minden darabja – valamennyit elolvastam – valakinek a lelki tönkrejutását rajzolja meg. Babits gyönyörködik az emberi nyomorúságban, és sehol sem lát boldogságot és boldogulást. Szerencse, hogy nem ő az isten, különben nem volna öröm a földön.
Az idő fél egyre jár. Vendégek érkeznek. A szomszéd szobába a szobalány már bekészítette a tízórait: egy pohár tejet kenyérrel. Elbúcsúztam, és míg lefelé mentem a villa lépcsőin, a lejtős Lisznyay utcán, Rákosi Jenő szavai jártak az eszemben. A modern irodalom büszke lehet rá, hogy olyan ellenféllel mérhette össze fegyvereit, mint Rákosi Jenő, aki 80 éves korában is olyan harcos és kemény, mint amilyen volt, és amilyen mindig lesz.
45 46Az Est, 1923. január 21. 3. p. Részben egyezik emlékezésével Jászai Mariról. Új Idők, 1944. április 22. 460–462. p.
A magyar színészet nagyasszonya nem nagyon kedveli a látogatókat. Telefonszámát csak ismerősei tudják, lakáscsengője évek óta nem működik, és ajtajára csak akkor függesztik ki az energikus „Kopogj!” jelzésű táblát, ha bejelentett látogatót vár. Ma különben is el van foglalva: nappali szobájában a cserépkályhát igazítják. Óriási vitorlavászon borítja a szőnyegeket, és két munkás javában dolgozik. A kályhát teljesen szétszedték, de egy fél órán belül minden rendben lesz.
– Üljön le, vagy nézegesse a könyveimet – mondja a nagyasszony, és a szalonba vezet. – Nekem még ki kell nézegetnem ezekre a jóemberekre.
Pár percre egyedül maradok a nagy fehér teremben. Mennyezetig nyúló tükör, jobbra-balra fehér függönyös ablakokon a Margit hídra, a Várra és a havas budai hegyekre lát az ember. Világosbarna keményfa bútorok, pompás könyvszekrény, oly masszív, mintha márványból volna, tele angol, francia, német és magyar munkákkal. Szobrok, képek, mindenféle műtárgyak. És a szomszéd szobából két faragott faoroszlán veti rám haragos pillantásait. Úgy látszik, ők is tudják, hogy úrnőjük nem szívleli az interjúvolókat.
Jászai Mari végez a kályhásokkal odakint, és bejön. Fején fehér sál, barna bársonyruháján télikabát, mert a nagyszalon ma fűtetlen maradt. Nyakában kis aranylánc, melynek zöld lapjain furcsa betűk fénylenek, és egy görög verssort tesznek ki: „Zoé mou, szász agapó!” (Életem, szeretlek!) Egy Byron-vers refrénje.
49Ádámról, Éváról kezdem a dolgot, és megkérem a nagyasszonyt, mondjon el egyet-mást az emlékeiből a Nemzeti Színház Madách-előadása alkalmából.
– Megbocsát, de nagyon utálom ma magát, kedves fiam – kezdi tréfás komolysággal Jászai Mari –, hogy ilyesmivel jön hozzám, de hát megígértem, és elmondom, amit hirtelenében összeszedhetek. Mikor először adtuk Madáchot a Nemzetiben, én alakítottam az Éva szerepét. Rettenetesen féltem. A dolog úgy esett, hogy Paulay igazgató egy napon megfogott a színház udvarán, és azt mondja: „Asszonyka, nézze, nagy tervem van. Elő akarom adni Az ember tragédiáját. Már meglehetős készen vagyok a szcenírozással, és az Évát magának szántam. Mit gondol? Szép lesz? Örül neki?”
– Meglepetésemben egy szóval sem válaszoltam, de tudom, hogy később elpanaszolta Prielle Kornéliának: „Különös asszony ez a Jászai! Neki adtam az Évát, még csak fel se csillan a szeme!”
– Tudja, ez azért volt, mert én minden új szerepemtől rettenetesen megijedtem. Ekkor is szörnyen féltem: hogy fogom én eljátszani az Évát? Hiszen ez esténként tíz külön alakítást kíván! Paulay talán nem tudta ezt, és egész jogosan panaszkodott Priellének, hogy én olyan veszett színésznő vagyok, aki megnémul, amikor hallja, hogy ő játszhatja először Madách Éváját.
– Akkoriban – folytatta a nagyasszony – magunknak kellett a ruhákat csinálnunk vagy csináltatnunk. Én terveztem és én csináltam mind a tizenegy kosztümöt. Volt két piktor-barátom, Paczka Ferenc és Feszty Árpád, akiket, ha eljöttek hozzám, jóltartottam maradék főzelékkel, amit nagy örömmel ettek meg este; azt mondtam a két művésznek (szabónak hiába mondtam volna): „Fiúk, kosztümskiccekre van szükségem!” Egy perc, és mindegyiknek kezébe ugrott a plajbász.
– Aztán megmagyaráztam nekik, hogy az első ruha csak virágból lehet, mert hiszen a paradicsomban vagyunk. Úgy is lett. A második két szép kecskebőrből telt ki. A hajamba – hosszú, vörös hajam volt – pávatollat tűztem. A fiúk táncolni kezdtek körülöttem, mint a vadak, és ordítoztak: „Honnan vette ezt az ideát?” „Hát – válaszoltam –, Éva már akkor is szerette a szépet: felvett a paradicsomban egy pávatollat a földről, és a kontyába tűzte!” Aztán elmondtam, hogy képzelem a többi ruhát, ide kötés 50kell, ide laza redők, ide fodor satöbbi. Ők megrajzolták akvarellben, én pedig megcsináltam a kosztümöket. Többnyire magam, mert nem volt pénzem szabóra.
Megkértem Jászait, mondjon el valamit a tragikus véget ért Nagy Imréről, aki a 80-as évek elején először játszotta Ádám szerepét.
– Nagy Imre – felelt a művésznő – furcsa és nagyszerű ember volt. Ég és föld imádta, de talán épp a nagy kényeztetés lett ártalmára. Az istenek rápocsékoltak mindent. Kell szépség? Nesze! Kell gyönyörű hang? Itt van! Kell fenséges, isteni alak? Az is a tiéd! Ő volt a partnerem, az első Ádám. Hogy hogyan játszott? Tulajdonképpen sohasem beszélt, hanem elénekelte és elszavalta a szerepét. Jól állt neki az éneklő modor, és ha ezüstharang hangját hallották, még az ellenségei is rögtön megbocsátottak neki.
– Furcsa ember volt. Egyszer Hamlet-előadás előtt, a régi Nemzeti udvarán így szólt hozzám: „Elkészítettem a rostélyost, ki van törve, be van sózva, még pár gombát dobok rá, s amint felmegyek, megsütöm.” Megjegyzem, nagy szakács volt! Én különben alig tudtam megérteni a tetteit. Úgy benne éltem a szerepeimben, hogy egy pillanatra se bírtam felejteni őket. Halálos komolyan vettem a színészetet, ezt a szentséget, és ma se értem, hogy tudott az a nagyszerű Nagy Imre Hamlet lelkével a lelkében oly kedélyesen enyelegni a rostélyosról. Máskor – már feleséges ember volt, a gyönyörű szép Benza Idát vette el – vásárolt egy negyedakós üveget tele borral, aztán konflisba szállt, két hordárt ültetett szembe magával, azok tartották az üveget, ő meg ivott. Így ment haza a felesége várhegyi villájába. Sok baj volt vele, egyszer nagyon megharagudott rám, ezek azonban csak hadd maradjanak ismeretlenül. Furcsa ember volt, de ma is sírunk utána.
– Mikor Paulay elhatározta, hogy előadatja Az ember tragédiáját, hihetetlenül nagy vállalkozásba vágta a fejszéjét. Ilyen nagyszabású és sok színváltozást követelő darab előadása akkor még rendkívüli feladat volt. A tragédiát persze megrövidítették, de csak annyira, hogy beleférjen egy estébe. Ma az egész darab könnyen lepereg egy este, mert sokkal gyorsabb a díszítés. Nem is lehet összehasonlítani. Ma két-három perc alatt díszleteznek, akkor tizenöt perc is 51kellett egy változáshoz. Kevés díszítő volt, aztán meg nem voltak oly gyakorlott munkások, mint a maiak. Úgy emlékszem, az űrjelenet és a Tower vására maradt ki.
– Az emberek meglehetős egykedvűen fogadták az előadást, a közönség azonban folyton nőtt, mint ahogy a hold növekszik. A siker ugyan határozottan jelentős volt, de azért nem fogadták a darabot azzal az akklamációval, amellyel ma mennek az előadásokra. Mi azonban nagy áhítattal játszottunk, tudom, nagy tisztelettel, óriási nagy tisztelettel.
– Én körülbelül 150-szer játszottam az Évát a Nemzeti Színházban. Hogy vidéken hányszor, azt már nem is tudom. Százötven előadás ma talán kevésnek látszik, de akkor nagy valami volt. Persze, ne úgy értse a dolgot, hogy en suite játszottunk. Dehogy! Öt év is beletelt, míg lepergett 150 előadás. Vidéken sokfelé vendégszerepeltünk, Nagy Imrével vagy helybeli Ádámokkal, tudom, hogy játszottunk Kolozsvárott, ahol egyfolytában hétszer ment a tragődia (ami nagy csoda volt!), de voltunk Temesvárott, Pozsonyban és Székesfehérváron is.
– Szóval, öt évig alakítottam az Évát. Egyszer aztán jött egy undok intendáns, aki – mikor új ruhákat kértem tőle, mert a régiek már teljesen szétrongyolódtak – elvette a szerepemet. Utánam Fáy Szeréna következett mint Éva, majd Császárné, Paulay Erzsi, Hettyei Aranka… Most nem tudom, ki fogja hétfőn játszani. Mint Ádám, Nagy Imre után talán Pálfy következett, azután Bakó.
Megkérdeztem a nagyasszonyt, mit szól a többi színésznő Éva-alakításához. Jászai Mari tiltakozva emelte föl a kezét.
– Ezt ugyan hiába kérdezi. Öreg színésznő nem kritizálhat mostanit, mert azt mondják rá, hogy irigységből beszél! Pedig volna korrigálni- és dicsérnivaló. Én világéletemben azokat szerettem, akik a legszigorúbban levágtak; de szemtől szembe és nem a hátam mögött. A színpad volt az én igazi világom. Ez a nappali élet, ez csak az árnyéletem volt, számomra csak az jelent valamit, amit a színpadon átéltem. Mindig szentnek tekintettem, és rendkívül komolyan fogtam fel hivatásomat. Egész éjszaka tanultam, lelkesedéssel és örömmel, akárhányszor kiugrottam ágyamból a jéghideg szobában egy angol szóért, 52hogy magamhoz vegyem a szótárt. Negyvenöt esztendős koromig nem volt míderem, és nem jártam társaságba. Úgy röpült el mégis az életem, hogy alig vettem észre. Sokszor révedezve mondom magamnak: – Nem, nem, nem lehetsz te még öreg, hiszen csak most kezdted az életet!… Alig akarom elhinni, pedig úgy van. Azért tetszett rövidnek, mert mindig azt csináltam, amit szeretettel tudtam csinálni. Megöregedtem, de hála Istennek, egészséges vagyok annyira, hogy már nem fog rajtam a kor. Vannak emberek, akiket elfelejt az Isten.
Megemlítettem, hogy Hevesi igazgató új rendezésben bemutatja Az ember tragédiáját hétfőn a Nemzeti Színházban. A nagyasszony miért nem vállalt valami kis szerepet?
– A direktor – válaszolt Jászai Mari – csakugyan felszólított, hogy játsszam el a londoni jelenetben egy kis szerepet, mert azt akarja, hogy a színház minden egyes tagja részt vegyen az ünnepi előadáson. Én akkor vállaltam a megbízást, másnap levélben mégis megírtam neki, hogy nem bírom… Akartam, erőszakoltam, de nem bírom… Én mint Éva éltem a színpadon és… nem… nem bírom, nem lehet… önmagam, az emlékeim miatt… Hanem remélem, valamivel majd ki fogom békíteni Hevesi direktort, mert most talán haragszik rám. Rendkívül szeretem Madáchot, de most már nem tudok fellépni benne.
Több apró kérdésre válaszolva Jászai Mari a következőket mondotta el mindennapi életéről:
– Reggel korán kelek, így télidőn hat órakor. Első dolgom a takarítás. Én takarítok. Ki kell pucolni a kályhákat, annyit, ahányban előző nap fűtöttem. Takarítónőm, Farkasné, igen tisztességes asszony, de későn jön, kilenc órakor. Aztán jön a lemosás hideg vízben. Ez meglehetősen soká tart. Délelőtt próbám van, vagy előadásra kell mennem valahova; mostanában különösen sokfelé hívtak Petőfit szavalni, ha pedig itthon vagyok, olvasok. A könyvek az én igazi barátaim, Széchenyi, Petőfi és mindenki más. Iszonyatos könyvmoly vagyok. Mint mindig. Most is úgy bújom a könyvet, mint kislány koromban, amikor a zongora alatt kuksolva olvastam a János vitézt, míg csak bele nem fájdult a szemem.
53– Van egy tanítványom is, amerikai magyar lány, Anna Zacsek a neve. Lehet, hogy van valami szláv vér is az ereiben. Csodálatos, soha nem látott és nem hallott tehetség, aki Shakespeare-szerepekre született. Az apja hozta Amerikából hozzám. Harminc évvel ezelőtt kivándorolt, a lányának mindig rólam beszélt, és a kis Anna azt akarta, hogy ő is olyan legyen, mint a Jászai, akit fiatal korában még Magyarországon látott az apja. Valamicskét tud magyarul is, de a szerepeket angolul tanítom be neki. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz odakint a pályafutása.
Megkérdeztem, hallott-e a Fővárosi Színházban elkövetett revolveres botrányról? 1923. január 16-án a Fővárosi Operett Színház Olívia hercegnő című előadásán az Ébredő Magyarok Egyesülete néhány tagja a színház mennyezete felé lőtt, közben a bejárat felé 2-300 botokkal felszerelkezett ember közeledett, kiket végül elzavartak. Zsidó pogromot gyanítottak az eset mögött.
– Haszontalan, semmirekellő ripőkök! Ilyen szörnyűséget okozni a művészet otthonában! Addig nem volt semmi baj, addig nem volt tűzveszélyes a helyiség, amíg bohócok ugráltak a pódiumon, és cigarettázni lehetett az asztaloknál! Félrevezetett suhancok munkája, akik semmire se jók, semmit sem tudnak produkálni, és csak abból az egyből akarnak megélni, hogy ők magyarok. Olvassák el Szekfű Gyula könyvét, a Három nemzedéket, és iszonyodva fognak ráemlékezni rettenetes hibáikra!
Elköszöntem. Jászai Mari visszament kedves könyvei közé, de a lépcsőházból visszatekintve még láttam, hogy lehúzza ajtaja üvegtáblájára a csipkefüggönyt, és beveszi a „Kopogj!” feliratos táblácskát.
Megjelenés nélkül, 1923. március. Szignó nélkül. PIMK, kézirat.
A könyvtárbástyás nagyszalonban – (már nem tudom, mi volt a tónusa, talán sötétkék és barna, de arra még emlékszem, hogy foteljeiben nyakig süppedt 54az ember) – ebéd utáni fekete mellett kisebb író-, újságíró-társaság gyűlt össze azon a szép téli-tavaszi délutánon, amikor Gombaszögi Frida vendége voltam. Beszélgetni szerettem volna vele, hogy elmondjon az Ellenzék Ez az Ellenzék kolozsvári napilap volt, melyben Szabó Lőrinc is közölt verseket, eme írásának nem akadtunk nyomára.
Itt azonnal kijelentette, hogy nem beszél. Pihenni akar, éppen ezért utazik Olaszországba. Tervei pedig nincsenek.
Hosszú könyörgés. Végre leül. Sötétkék ruháját világoskék öv fogja össze derékban; lábán, melyet épp most rak föl egy heverő plüsspárnára, fekete félcipő; oldalt simított gesztenyeszín haja hátul egyszerű kontyba csavarodik. Egész arca csupa lélek.
Gyorsírással jegyzem a szavait. Észreveszi:
– Hiába, nem árulom el magamat! Gyónni pedig magának se fogok, bár kissé paposnak látszik. (Bocsánat közbeszólásomért, de meg kell mondanom, a művésznő nem is sejti, mennyire megbántott ezzel a „papos”-sal!) Titkaim nincsenek, tehát őszintén beszélhetnék, ha nem volnék olyan zárkózott.
– Attól félek, asszonyom, jobban mondva azt hiszem, hogy magának az őszinteség is szerep.
– Mindent hihet. Ha nagyon akarja, én magam is elhiszem. Igazán nem ismerem magamat. Van bennem egy jó adag öntudatlanság: meglehet, hogy öntudatlanul őszinte leszek.
Biztosítottam Gombaszögit, hogy beszélgetésünket oly ártatlannak gondolom, hogy nem lesz oka megbánni őszinteségét. Az öntudatlanságról a művésznő színpadi pályafutására terelődött a szó:
– Mindig volt – mondotta –, és ma is van ugyan egy célom, az, hogy tökéletes színésznő legyek, de ezen az általános célon kívül, ami tulajdonképpen ösztönös vágy bennem, sosem tűztem magam elé semmiféle célt. Egyszer, mikor még a Magyar Színháznál voltam, azt hittem, hogy „kész” színésznő vagyok. Később kezdtem rájönni, hogy nem is olyan jó és „kész” az, amit csináltam. Tudja, a színésznők is szoktak gondolkozni, kínlódni… Én is kínlódtam… Szörnyű volt a kiábrándulás… Kínlódtam a Vígszínháznál is évekig, és talán épp ez a belső megingottság volt az oka, hogy egy csomószor 55megbuktam. De ez már elmúlt, túl vagyok rajta. Hihetetlen kitartás volt bennem: tanulni, tökéletesedni!
– Hogy van megelégedve a legutóbbi sikerével? – kérdeztem, mert a közönség és a sajtó egyhangú ítélete szerint Gombaszögi a Glória forró és lázas levegőjében ragyogtatta föl a legtarkábban és legmélyebben talentuma sokoldalúságát és mámoros erejét.
– Nem volna szép letagadnom – válaszolt a művésznő –, nagyon örültem a sikeremnek. Ha valamit tanulok, feltétlenül hiszek a szerepemben, a szavaimban, az új lényemben, és azt akarom, hogy alakításom a legszebb és legjobb legyen. Ez csak természetes. Persze, nem minden szerepben éreztem ezt ilyen erősen… A Glóriában teljes szívvel, lélekkel, fantáziával játszottam, és nagyon akartam, hogy ez az érdekes figura maradék nélkül megelevenedjen bennem.
Arra a kérdésemre, hogy szabad idejét mivel tölti, a művésznő így válaszolt:
– Pihenek, mert irtózatosan ki vagyok merülve. Ezért utazunk a Riviérára is. Aztán énekelni tanulok, pár hetes dolog az egész, nem számít; imádom a zenét, de magam, sajnos, csak keveset zongorázom. Gyakran járok koncertekre, a kedvencem – mit gondol, kicsoda? Beethoven!… És olvasok is, de csak keveset.
– Milyen nyelven?
– A magyaron kívül leginkább franciául. Az angol nehezen megy. Németül egész jól tudok olvasni, de a német szellemért nem rajongok.
– És miket olvas?
– Itt van egy kis baj. Az irodalom terén nem vagyok mindenütt egyformán tájékozott, mert ösztönös olvasó vagyok. Azt tartom fontosnak, hogy hangulatom szerint jól érezzem magamat ennek vagy annak a könyvnek a társaságában. A hangulat örömeit pedig, legalább eddig, nem tudtam még olyan rendszerbe foglalni, hogy a tanulásnak és a célszerűségnek is megfeleljen. A franciákat szeretem, de a német kultúra idegen a lelkemnek. Természetesen nem beszélek Goethéről, a klasszikusokról… De ha visszajövök Olaszországból, erőszakkal rászoktatom magamat egy kis rendszerességre.
– Ismer véletlenül valami egészen modern drámát? Olvasott valamit, ha német is, Georg Kaisertől?
– Kaiserről sokat halottam. Tudom, hogy domináns szerepe van az új német irodalomban. Olvastam egy történelmi drámáját is, Róbert Jenő ajánlotta, a berlini színigazgató… Nagyon érdekes a technikája.
– Minthogy ezekre a németekre nagyon hatott Strindberg színpadi technikája, az egymásba nyíló jelenetezés, a „Traumspiel”, hadd kérdezzem meg, mit szól Strindberghez?
56– Strindberghez?… Ismerem a darabjait, önvallomását is, magyarul.
– És gyűlöli ezt a modern fenevadat? Mint nő…
Gombaszögi Frida csodálkozva nézett rám:
– Miért gyűlölném? Nagyon helyes és természetes, hogy nem imádja a nőket. Nekem is nagyon rossz véleményem van a nőkről, a „bestiák”-ról. De Strindbergnek is csak 50 százalékban van igaza… Darabjai közül legutóbb a Haláltáncot olvastam, amely megjelenés előtt, a minap jutott hozzám korrektúraívekben. Nem tudom, előadják-e. Színházaink még félnek az ilyen sötét és kínos daraboktól. Kínos! Ez a legjobb szó rá. Kínos, de igaz. A közönségnek bizonyára tetszenék, hiszen Strindberg évek óta uralkodik a külföldi színpadokon. Az egyik nőszerepet nagyon jól tudnám játszani. Nem mintha „bestia” volnék!… Azt hiszem, épp a Strindberg-nők ellentéte az igazi lényem.
A nőkről, a női lélekről beszélgettünk még egy darabig, Gombaszögi elmondta, hogy milyen félénk, zárkózott és szótlan kisleány volt, majd a közeli utazásra terelődik a szó. Megkérem, mondjon valamit a magyar író- és színészvilág legendás Párizsáról.
– Az ősszel voltam legutóbb Párizsban. Minél többször látom, annál jobban tetszik. Ha kint vagyok, tárt lélekkel és nyitott pórusokkal szívom magamba a szépséget. Reggel bementem a Louvre-ba, és csak este jöttem ki. Káprázatos város!… A Hotel des deux Mondes-ban laktunk… És tudja, mindig az a különös érzésem volt, hogy el kellene menni a színiakadémiára, és beiratkozni, és mindent elölről kezdeni… Újra elölről, Párizsban… Legerősebb impresszióm egy előadás volt a Comédie Française-ban. Phaedrát játszották. A darabot addig nem szerettem, mert távol van tőlem a szavaló színészet – de az a párizsi előadás! Isteni muzsika, zenekar, bűvölet! Phaedra szerepét Madelaine Roche játszotta, kissé csúnya, 45-50 körüli színésznő, de testét-lelkét úgy átfűtötte a szenvedély, hogy tébolyítóan szép volt! Ha rá gondolok, ma is eláll a szívem verése. Semmi se tetszett nekem azóta jobban, még a muzsika sem.
Nyugatról kelet felé tértünk, Erdély és Kolozsvár felé.
– Kolozsvárott – mondta Gombaszögi – gyakran voltam. Nagyon szeretem ezt a várost. Kedves ismerőseim laktak ott, de ezek, mily furcsa, de így kell mondanom, sajnos, ma itt élnek. A színházban vendégszerepeltem néhányszor, a Farkasban, az Orvosokban, a Sárga liliomban. Kirándulgattunk is a környékre. Szeretnék megint ott játszani. Ugye ért?…
A kierőszakolt tíz perc kétszer is letelt. Visszatérünk a nagyszalonba; a művésznő újból átveszi háziasszonyi tisztjét, konyakot tölt, bonbonnal és cigarettával kínálja vendégeit. Ma még háziasszony, holnap játszik utoljára a Glóriában, holnapután pedig útnak indul a Riviérára. Mire e sorok Kolozs57várra érnek, ő már szintén célhoz ért, és ha van olvasóim között, aki ismeri és szereti Gombaszögi Fridát, nagyon kérem, kívánjon gondolatban glóriás tavaszi napokat a glóriás magyar művésznőnek.
Az Est, 1923. április 22. 6. p. Szignó: Sz. L.
Abban a szép leányfalui kert övezte emeletes villában, amely valaha Szendrey-ház volt, és amely Gyulai Pálnak, a múlt század rettegett magyar kritikusának volt évtizedeken át a tuszkulánuma, most Gyulay-Fodor Dániel nyugalmazott ezredes, Gyulai Pál veje és fogadott fia lakik feleségével és négy gyermekével. A gyermekek közül három Gyulai Pál unokája.
Leányfalun járva meglátogattam a Szendrey-házat, és az ezredes úr és a méltóságos asszony szívélyes kalauzolása mellett alkalmam volt órákon át vizsgálódni és kutatni az öregúr ereklyéi, könyvei és írásai között.
– A villa minden szobájában van valami, ami Gyulai Pálra vonatkozik – mondotta előzetes tájékoztatásul az ezredes. Első feleségem, Gyulai Aranka, aki 1915-ben halt meg, nagyon szerette az édesapját, és gyermeki kegyelettel őrzött mindent, ami hozzá fűzte. Itt vannak az öregúr bútorai, képei, kisebb-nagyobb műtárgyai, könyvtárának jelentős része és sok-sok hozzá írt levél. Másfél évtizede őrzi a család ezeket az emlékeket, s a világ bizony mindeddig nem nagyon törődött velük.
Megemlítettem, hogy a Petőfi Társaság vasárnapi zárt ülésén szóba kerültek a leányfalui Gyulai-ereklyék, majd az unokák és a Szendrey-rokonság iránt érdeklődtem.
– A legidősebb fiú, Kálmán, most 21 éves, gazdász, a másik, Pali, egészen 58a nagyapjára ütött, méhész. A harmadik leány, Ilonka a neve, és Budapesten tanul. Paliban volt valami irodalmi érdeklődés, az internátusban verselt, de most már teljesen reális ember. Kitűnő gazdász lesz belőle. Minthogy Gyulainak Szendrey Mária volt a felesége, sok minden van birtokunkban, ami közvetve Petőfire vonatkozik. A ház maga is Szendrey Ignácé volt valaha. Arcképe itt van a szalon falán.
A méltóságos asszony egy olajképre mutatott. Ősz hajú, bajuszú, szakállú és szemöldökű, piros arcú, kedvesen kemény nézésű úr mosolyog ránk a fénykép után készült festmény aranykeretéből. Sok más irodalmi vonatkozású arckép is van még itt, közöttük a legérdekesebb Szendrey Júlia egy gyönyörű képe (olajfestmény, hátán felirattal: „Jakobey Károly, Pest, 1857.”), amely csodálatosképpen mindeddig ismeretlen maradt, noha Gyulai régi barátai, a Petőfi Társaság több tagja, bizonyára tudhattak róla.
A szalon parkettjét kék alapon piros-sárga mintákkal díszített hatalmas szmirnaszőnyeg fedi, lehet vagy harminc négyzetméter.
– Ezt a szőnyeget – mondja a méltóságos asszony – Gyulai 80. születésnapjára kapta ajándékba. Különösebb érdekessége az, hogy hatvan mágnásasszony szőtte, grófnők, írófeleségek. Az ajándékozók névsora is megvan valahol.
Kimegyünk a verandára. Egy kis asztal mellett két nagy fekete bőrfotel áll. Ezek állottak Pesten Gyulai íróasztala mellett. A falon Feszty Árpádnak egész sereg tollrajza lóg, az egyik Szendrey Ignácot ábrázolja, amint a régi verandán pipázgat, a másik a „Messzelátót”, ahol tavaly a Gyulai-emlékkövet felállították. A többi tájkép.
A másik szobában megtekintjük Gyulai Pál nagy, kúp alakú üveg tintatartóját, autogrammal ellátott ezüstveretes szivartárcáját, papírvágó késeit, pipáit, pipaszárait. A harmadik szobában porcelánereklyék vannak, edények, Gyulai Pál és felesége, Szendrey Mária arcképével, továbbá dohányszelencék, szivardobozok, magyaros kulacs, tányérok, egy galamb alakú hamutartó, pipaszurkálók, egész kis múzeum. A falon berámázva Szendrey Ignác egy kézirata látható, az ágy mellett japános teaasztal áll, fölötte pedig egy kínai tamtam. Az öregúr ezzel dobolt, ha ebédre hívta össze a kertben sétáló vendégeket. Az emeleti vendégszoba, amelyben annak idején Kozma Andor szokott megszállni, szintén rejteget néhány ereklyét: egy kis karcsú lábú női íróasztalt, néhány képet s egy gömbölyű, ezüst tintatartót, nagy, legyezőszerű tengerikagyló aljjal.
– A ház – mondja az ezredes úr – nagyjában mindig ilyen volt. Én újratataroztattam, festettem és parkettáztattam. Most télen is itt lakunk, de Gyulai csak nyáron költözött ki Leányfalura. Mindig sok vendége volt, az öregúr jól bírta magát, és szeretett elhancúrozni a fiatalsággal. De mindenkit leszidott a 59sárga földig, ha véletlenül valami magyartalanságot mondott beszéd közben. Sokszor kirándultunk is a Messzelátóhoz, ilyenkor szamáron szállítottuk fel az elemózsiát.
A Szendrey-házból az udvaron át egy kisebb melléképület felé megyünk. Ez a könyvtárszoba. Még úgyszólván rendezetlen: Gyulai régi szekrényeiben, íróasztalán és mindenütt halomszámra hevernek a könyvek. A méltóságos asszony két képet mutat, amelyet gróf Zichy Antal ajándékozott Gyulainak. Az egyik Vörösmartyt ábrázolja „Barabás után”, és a hátán ez a kis vers olvasható:
A másik olajfestmény Kemény Zsigmond portréja, ennek a dedikációja így szól:
A könyvtárszobában úgyszólván megbecsülhetetlen értékű relikvia van felhalmozva, és bizonyos, hogy alapos átvizsgálásuk meglepő eredménnyel járna. Több kisebb tárgy között itt van Gyulai sárgaréz veretes fekete díszkardja, egy másik kard gyászruhához, egy Petőfi-szobor és egy másik Gyulai Ferencről, az öregúr fivéréről, aki színész volt. Itt van Szendrey Ignácnak egy másik portréja, több fényképe, továbbá egy Kazinczy- és egy Kisfaludy Sándor-kép is.
– A könyvtárt most rendezem – mondja az ezredes úr. – Van itt ritkaság és ponyva egyformán, hiszen a szerkesztőkhöz sok rosszat is küldenek be, sok klasszikus, mindenféle nyelven, egészen különleges munkák, díszkiadások, dedikált könyvek és felvágatlan füzetek. Lehet vagy kétezer kötet. Ezeket részben maga Gyulai hozatta ide, részben én válogattam ki magamnak végrendeletében így rendelkezett – az eredeti nagy könyvtárból, amelynek legnagyobb része aztán a kolozsvári református kollégiumba került. Gyulainál Pesten úgy felgyűlt a sok könyv, hogy időnként egy-egy csomót zsákba gyömöszöltetett a szobalányával, és kivitette Leányfalura. Itt a padláson hevertek szanaszét, míg mi le nem hozattuk őket.
60Átnéztük a levéltárt is. Ez már részben rendezve van, borítékokba rakva, íróik szerint. Van itt levél mindenkitől, aki Gyulaival baráti vagy irodalmi összeköttetésben állott, gróf Tisza Istvántól kezdve Hatvany Lajosig, kitűnő tudósoktól, irodalomtörténelem-íróktól, Gyulai gazdasági intézőjétől és azóta teljesen elsikkadt nevű költőktől egyformán. A leveleket őrző szekrény fiókjaiban számtalan apróság található: érmek, újságcikkek, egyetemi előadások vázlata (Gyulai keze írásával), töredékek, csecsebecsék, emlékkönyvek, feljegyzések és rengeteg fénykép. Irodalmi szempontból valószínűleg Lévay József gyöngybetűs levelei a legérdekesebbek, amelyeket egy külön kis fekete doboz őriz. Igen sok írás vonatkozik Gyulai magánéletére, családjára, sőt Szendreyékre is. A levéltár szinte megbecsülhetetlen értéket jelentene a Gyulai-életrajzírók számára.
Délután megnéztük az úgynevezett kisvillát is, amely ugyanabban az utcában kissé feljebb esik. Gyulai itt és a Szendrey-házban lakott felváltva, a verandán ebédelt, és szép időben a ház mögötti dombon üldögélt kedves gyümölcsfái alatt egy padon. A pad már eltűnt, de a méhes, amelyet szintén ő építtetett, még megvan.
– Hét éve – mondotta az ezredes úr –, hogy csendőrség lakik a kisvillában. A törvény nekünk ítéli, mert szükségünk van rá, de sem a belügyminisztérium, sem a Lakáshivatal nem intézte el még a kérésünket. Évi 1200 koronát fizetnek, de föl sem vesszük a házbért. Mégis csak furcsa, hogy az igazi Gyulai-házhoz nem tudnak hozzájutni a Gyulai-unokák, akik már felnőtt emberek, őszre hazajönnek, és önállóan akarnak élni.
Kétségtelen, hogy Gyulai Pál ereklyéi a legnagyobb mértékben megérdemlik, hogy olyan helyre kerüljenek, ahol rendezett és mindenki számára hozzáférhető kincseivé válhatnak a magyarságnak. De nemcsak a kegyelet kötelessége, hanem az irodalomnak és az irodalomtörténet-írásnak is elsőrangú érdeke, hogy az a hatalmas levélanyag, amely csaknem két évtizeden át ismeretlen 61maradt a nyilvánosság számára, érdekes és tanulságos adatokat szolgáltasson Gyulainak, környezetének, író barátainak és korának megvilágítására. A Petőfi Társaságban Pekár Gyula elnök indítványára – tudomásunk szerint – már történt is lépés a relikviák egy részének megszerzése és megőrzése érdekében. A Társaság legutóbbi zárt ülésén Kozma Andort és Ferenczy Zoltánt, Gyulai régi barátait bízta meg, hogy a Gyulay-Fodor-családdal lépjenek érintkezésbe. A Társaság nagyon szeretné, ha a Petőfi Házban Gyulai-szobát vagy legalábbis egy Gyulai-sarkot rendezhetne be. Ezt a kegyeletes és megtisztelő kívánságot bizonyos kikötések mellett a Gyulay-Fodor-család is bizonyára honorálni fogja.
Az Est, 1923. április 29. 4. p.
Az Alkotás Művészház termeiben 29-én nyílik meg Benedek Péter földműves festő első gyűjteményes kiállítása. A kiállítás elé úgy a magyar művészek egyeteme, mint a közönség szokatlan érdeklődéssel tekint, és ez az érdeklődés jogosult is, mert Bálint Jenő, az Alkotás igazgatója egy teljesen ismeretlen és iskolázatlan őstehetséget mutat be.
A kiállítási helyiségben futólag megtekintem Benedek Péter akvarelljeit, pasztelljeit, ceruzarajzait, amelyek közül némelyik az ösztönösen megtalált lehető legnagyobb fokú rafinement-nal, a legtöbb pedig ősi primitívséggel, gyermekiesen kedves és tarka színekkel, nem tanult, de ösztönösen megtalált kitűnő komponálóképességgel van megcsinálva. A képeken egész különleges módon keveredik Benedek Péter naturalisztikus és impresszionisztikus hajlamaival a minden kultúrbefolyástól mentes néplélek természetes expresszionizmusa: az átlelkesítés.
A kiállítási helyiség egy kis szobájában bemutatnak az új művésznek és édesapjának. A festő alacsony termetű, kissé meghajlott testű, komoly, sőt komor arcú férfi, kissé koravén, talán 30 esztendős, de többnek látszik. Fekete ruhát visel, csinos, puha ingjének gallérja alatt nincs nyakkendő; a haja nagy, 62fekete, fekete a bajusza is, amely kétoldalt hosszan lelóg, szeme beesett, szemöldöke szinte derékszögben törik meg a szemei fölött. Nehéz fekete bakancs van a lábán, és Benedek János félénken, zavartan jár-kél a szobában.
Édesapja vele szemben meglepően nyugodt, egészséges magyar ember. Rövid haja és hosszú bajusza már őszül. Fekete ruhát hord, és oly szelíden néz ránk szemüvege mögül, mint egy gyermek. De a nézésében benne van a dicsőség öntudatlan fénye is.
Leülünk. Megkérdezem Benedek Pétertől, hogy hol ismerkedett meg Bálint Jenővel? Töredezetten válaszol, minden szó nehezen, csikorogva csúszik ki a száján, nemigen mond összefüggő mondatokat. Sok apró kérdésre végül a következőket jegyeztem le, míg ő szinte ijedt csodálattal nézte ceruzámat, amely ördöngös sztenográfiai kacskaringókat rajzolt a fehér papírra:
– Az 1915. évben ismerkedtem meg a nagyságos úrral, a Ganz Gyárban, a Ganz-Danubiusban. Ott dolgoztam a műhelyben, ahol a vasúti kerekek készültek. Egyszer szabadság után felhoztam néhány képemet Uszódról, mert ott lakunk, és odaadtam a csoportvezető úrnak. Ő bemutatott Bálint Jenő uraságnak.
– Katona is voltam, a Csepel-szigeten. Gyöngélkedő voltom miatt nem nagyon erőltettek meg, mint kőművessegéd dolgoztam, később pedig mint piktorsegéd egy szobafestőnél.
– Észrevette valaki a katonaságnál – kérdezem Benedek Pétertől –, hogy van festői tehetsége?
– Igen: az altisztek. Később meg a tiszti urak is. A szobafestő megismertetett velük, és megszerettek. Sorba lefestették velem magukat a tiszturak a vártán. Meg az altisztek is. Lett belőle egy kis kedvezményem, gyakorlatra nem kellett kirukkolni. Különben is gyenge voltam.
63A szót Benedek Péter édesapja veszi át:
– A háború után hazajött a Péter hozzánk, Uszódra, Kalocsa mellé. Van ott két hold földünk, családi föld. Paprikát kapáltattunk vele, vagy kukoricát, szóval ilyesmivel foglalkoztattuk.
Megkérdezem a földműves festő édesapját, hogy mikor vették észre legelőször fiában a tehetséget.
– Még akkor – válaszol az öreg Benedek –, amikor a hatodik elemi oskolát tanulta. Már akkor kezdett rajzolni ceruzával, vagyis hát plajbásszal: Jókai Mór benne volt egy naptárban, szépen lerajzolva. Péter hozzáfogott, hogy leutánozza, és sikerült is neki, mert hát fel lehetett éppenséggel ismerni.
A festő önérzetében érzi magát sértve, és mély dörmögő hangján közbeszól: – Hát felismerni azt fel lehetett, hasonlított, mert a rektor-tanító is ráismert, hogy Jókai!
Benedek Péter lassankint bizalmasabb lesz, és természetes zavarából veszítve kissé folyékonyabban kezd beszélni múltjáról. Mindig csak a festés érdekelte. Mikor ceruzával már tudott rajzolni, festékre vágyott. A festéket a zsebpénzéből vette meg. Az öreg bácsi is közbeszól:
– Nekem ugyan nem tetszett, hogy fest a Pétör. Én haragudtam rá, őszintén mondom, mert sokszor bizony más munkát kellett vóna tenni, ő meg csak ült és festett. Egyre szekírozták, hogy ilyen-olyan, hogy nem akar dógozni, kár az időért, meg a drága nadrágért, amit koptat, hogy úgysem lesz haszna, nem él meg belőle, minek vesződik? Nem bíztunk benne. Annál jobban örülünk most. Ma már a falubeliek is kezdenek büszkék lenni miránk, pedig régebben azt mondogatták a fiamnak: „Úgy, úgy, csak festegess, nagyságos úr lesz belőled!” És nevettek. Most már tetszik nekik a földijük dicsősége, és a megnyitásra is többen feljöttek.
Megkérdezem Benedek Pétertől, hogy hol dolgozik, milyen a házuk, a földjük?
– A szobában szoktam rajzolni – mondja szelíden – meg az udvaron. Egyszerű kis lakás a mienk, nádfedeles, van benne konyha meg egy szoba. Az anyám is él, most feljött Pestre, de beteg, azért nincs itt. A házunk mellett van egy kis baromfiudvar, a ház előtt meg három diófa.
– Szegények vagyunk – veszi át a szót az édesapja –, de azért két malackát vettünk, az meg is van. És aztán néhány csibe meg tyúk.
Megkérdezem, látott-e kiállításokat, képtárakat, járt-e külföldön? A külföld szót nyilván félreérti, mert elmondja, hogy járt Szászvárosban, Monoron, Nagyváradon. Aztán így folytatja:
64– Láttam képeket is, mindenfele, Bálint úr mutatta meg őket, de embert nem ismertem senkit. Csak a képek érdekeltek. A festők neveit nem tudom, nem jegyeztem meg őket. Sose gondoltam – mondja további kérdésemre –, hogy úgy rajzoljak, mint ők. Csak megnéztem őket. Aztán úgy festettem, ahogy jónak láttam. Nem szeretem, ha belebeszélnek a munkámba.
Arra a kérdésemre, hogy mit szeretne csinálni a földműves festő, így válaszolt:
– Hát most a kiállításnak nagyon örülök. Tovább is szeretném folytatni, szóval vágyam van ezt tovább is gyakorolni. A képeim közül nekem legjobban azok a képek tetszenek, amelyek táncosak. A táncos képek. Parasztlakodalom, azután a népéletből vett jelenetek. Disznótor vagy az utcán való terefere. Arra a képre gondolok, tetszett látni, amelyikben egy legény beszélget egy leánnyal, vagy mondjuk rá, egy nővel. Egy hétig most itt leszek Pesten, aztán visszamegyek, nem tudom biztosan, hogy mikor, csak úgy, körülményesen mondom. Az öregek hétfőn utaznak vissza.
– Hol laknak?
Benedek Péter rendkívül zavarba jön. Tanácstalanul néz protektorára, aztán egyszerűen, de mégis látható, idegenkedő tisztelettel mondja ki a szót:
– A „Rémi” Szállóban. A József körút 4. szám alatt, a mai Hotel Mercure Nemzeti.
Sok mindenről beszélgetünk még. Benedek Péter előveszi nagy, színes zsebkendőjét, megtörüli vele az arcát, és elmondja, hogy csöndes természete van, de néha nagyon könnyen fellobban.
– A nőket nem szeretem – teszi hozzá újabb kérdésemre –, a modelleket sem. Kocsmázni nem járok, még lakodalomba sem megyek el, csak a festészet érdekel. Modell után még nem festettem soha, mert ilyen nő nem akad faluhelyen. Másképp talán festettem volna. Sehogy sem szeretem a meztelen nőket. Van egy képem, a Vizitáció, azon vannak meztelen alakok, de hát az mind férfi.
Búcsúzáskor még elmondják, hogy ma reggel érkeztek, négy órakor, gőzha65jón, és azonnal Bálint Jenő budai lakására indultak. Öt órára már ott voltak, de nem akarták megzavarni nyugodalmát, ezért szépen leültek a lépcsőházban, és vártak.
Szívélyesen és szeretettel elköszönünk egymástól, és Bálint Jenő az előszobában levelet vesz elő a zsebéből. A levelet Vaszary János, a modern magyar festészet egyik vezéralakja intézte hozzá Benedek Péter kiállítása alkalmából.
A levél így hangzik:
„A süket csörömpöléssel rohanó utcai lárma között a zűrzavaros nagyvárosi összevisszaságban itt áll képei társaságában, könnyedén csípőre támasztott kezekkel, magyar nadrágban, ünnepi mándliban Benedek Péter földész és képíró. Nyugodtan néz szembe, felhúzott szemöldökkel, meleg, barna tekintettel. Beszéde tempós és ritmikus, a magyar rögből kinőtt hajtás 32 éves. Harminckét magyar forró nyár barnította mély olajszínűre arcát a tarlón; harminckét tavasz hozta el neki rózsaszín szárnyain a dalt, mely szivárványos színben, képek formájában díszíti a falakat.
Rég nem érzett meghatottsággal szemlélem e könnyedén, bájosan összecsendülő színeket; úgy érzem, mintha zöld mezőn egy kis kápolnában volnék, ahol üdén száll a pásztorsíp harmatos éneke, senkiért – semmiért – csak önmagáért – csak úgy jókedvből.
A szomszéd új kerítése – családtagok, sógorok – komák – vasárnapi tánc az ivóban – temetési elkövetés – a tiszteletes úr – lakodalom – huszárok jönnek – mezei munkáról hazafelé – szántóföldek… a falusi élet öröme, búbánata, melankóliája.
Ezeket nézte Benedek Péter dióbarna szemeivel – és hogyan nézte! Mindent tud: meg van áldva alakítóképességgel, komponálóerővel – a tónusfinomságok kivételes megőrzője. Mi sem természetesebb, mint hogy teljesen képzeletére bízza magát. Csak így történhetett, hogy Atyja arcképe, Huszárok, Moziszínházban stb. oly szép alkotások, mint egy-egy csudás japán színes metszet – mint egy-egy Hokusai. Igen, ő Ázsiából jött – itt függnek hiteles okmányai: rokona a Ming-dinasztia kitűnő művészeinek és egyszeriben a nyugati Henry Rousseau-nak!
Ez a véletlen érintetlenül maradt napkeleti költészetpalánta, ez a nagy Dél napjának elkésett unokája idehozta nekünk a legszebb májusi bokrétát!
De a tekintetes és méltóságos urak valahogy el ne vigyék ezt a Benedek 66Pétert a klubba, be ne ültessék az autóba, meg ne kínálják semmiféle nagyvárosi jóval, áfiummal, kultúrával! Hagyják visszamenni a falujába, az ő mesebeli Árkádiájába. Hagyják meg neki a lelkét! Hagyják meg neki a falu lelkét!
Az istenért, fel ne fedezzék!
Vaszary János”
A kiállítás vasárnap, április 29-én nyílik meg. Bejelentette megjelenését a festő rendkívül érdekes egyéniségére való tekintettel Klebelsberg kultuszminiszter is. Nagyatádi, a kisgazda, rendkívül sajnálja, hogy vasárnap nem lesz Pesten, szerdán okvetlen eljön. Eljönnek a megnyitásra Almássy László, a képviselőház alelnöke és Scitovszky Béla házelnök, továbbá pár nap múlva Mayer János volt miniszter is.
Azok a művészek, akik már látták Benedek Péter primitívségében zseniális művészetét, nagy elismeréssel, sőt elragadtatással nyilatkoznak róla. Benedek Péterről Vaszary valóságos entuziazmussal beszél, de nagyon szereti Rippl-Rónai is, aki már évek óta figyeli a földműves festő fejlődését, és a művészek egész gárdája a legőszintébb lelkesedéssel beszél Benedekről. Valószínű, hogy Benedek, már kora miatt is, csak önmagától képes továbbfejlődni, és külső hatásokkal, amelyek egyébként nem befolyásolhatnák lényegesen egyéniségét, nem lehetne előbbre vinni.
Pesti Napló, 1923. május 11. 6. p.
Paul Claudel, a tiszteletre méltó öreg és mások, írók, Franciaországban és másutt, és fiatalok is, megtévelyedettek, a középkori kereszténység szellemének újjászületésétől várják a művészet reneszánszát. A vallásos szellemet, az imitatio Christit követelik. Mert a mai művészet kiélte magát, s az elerőtlenedett test új lélek, új hit után eseng.
Csakugyan kiélte magát? Vannak jelek, amelyek lehetővé teszik ily állítás megkockáztatását. Például: bizonyos művészeti stílusok nem érdekelnek, nem bírnak érdekelni bennünket. De melyek ezek a stílusok? Nehéz, sőt lehetetlen pontos határokat húzni, mert minden stílus teremtett örökkévalót, s az örök67kévaló mindig belül marad a határokon. A hideg vizsgálódás háttérbe szorul: érzések diktálnak állásfoglalást. Az azonban körülbelül tény, hogy az aprólékos, túlfinomult, úri, csecsebecse-művészet veszítette el legtöbb hívőjét. Az a művészet, amelyben kevés volt vagy hamis volt az élet.
És most az a kérdés, Claudelék eszméi jelentenek, jelenthetnek-e új életet?
A kérdésre érzés és öntudat a legélesebb, legvisszautasítóbb nemmel válaszol.
Nem, nem igaz a crux talea spes! Pontosan: crux talea spei.
Ez a művészet azonban nem a művészet. Legfeljebb egy része: nem korszerűtlen, hanem minden időben emberszerűtlen művészet. Hazugságszerű. Az igazi nagy művészet, amelynek folytonossága ilyen különlegességeket is megtűr, megbír, sohasem pusztulhat el kiéltség vagy terméketlenség miatt. Emberek, egyesek, egyének lehetnek kiéltek, s művészet, az eljövendő ember azonban az erők teljességére törekszik, s-feltéve, hogy most csakugyan kiélt – új éltető lelket semmi esetre sem azoktól vár, akik metafizikai hóbortjaikat akarják beváltani a valóság aranyára.
Nincs pusztulás, és nincs szükség Claudelékra. A művészet nem pusztul, még népkivándorlások, világháborúk és világforradalmak, a társadalmak borzalmas földrengései sem pusztíthatják el. Ma a művészet alkotásai sokkal nagyobb területeken vannak elosztva, mint India vagy Itália vagy Mexikó! Vagy a szellem, a tartalom satnyul? Nem igaz! Bennük satnya az igazság! Mert satnya bennük az ember! A művészet nagy emberekben él, generációk végtelenjében. Hullámzások lehetségesek, de ezek nem igazodnak a szinuszgörbe vagy a háromszáz esztendő szabályaihoz. Új embererdők nőnek térben és időben, örökké, s gyökereik felszívják az egymásra rétegeződött idők értékeit, s büszke lombozatukban új zenéket zenget a vihar. Óh, ember, világ, gyönyörű, hatalmas, energiák szintézise, gyönyörűségek és szenvedések, kifogyhatatlan változatosság és szédítő arányok, ismeretlen kincsek ismeretlen tárnáiban az örökkévaló életnek: kozmikus erőid roppant istensége mily jóságos mosollyal 68nézi a kávéházi és irodalmi szalonok porszem-esztétikusainak eszmecseréit a te megnyomorodásodról!…
Nem a művészetben – az emberekben van a hiba, Claudelban, az új világot hirdető öreg frázis-takácsban, és azokban, akik azt hiszik, hogy a hit tárgya fontosabb a hit intenzitásánál. Ezek az igazi hamis próféták, ezek a minden diadal Antikrisztusai. Ezek a bűnösök, az emberiség ellenségei: nyomorék és sánta lelkek, akiknek hitvallása a maga nyomorékságát tükrözi szét a világban. A tükör beteg, és megrohasztja a fényt, amely belehull. A prófétát megrészegíti az aszkézis, és nem tudja, hogy a valóság helyett a kór extázisa lobog – ha lobog – a szavaiban. Az egész imitáció-rajongás csak váltóláz, de nem az egészséges erő idealizmusa. Váltóláz, amely a fin de siècle forró dekadenciája után most hideg verejtékkel veri ki a sápkóros lelkeket. Dekadencia! A világháború, azt hittük, talán kiirtja ezt a nyavalyát, melynek csak érzelgős emléke az energiarabló modern kiliazmus. Ha nem irtotta ki: kiirtja a holnap, ha nem a holnap, a holnapután, kiirtják a föld titokzatos erői és apadhatatlan forrásai, kiirtják az alulról felözönlő tömegek, az eljövendő átszellemült realitás nagyszerű embere, akivel az igazi Nap tűnik majd föl az élet horizontján.
És ha a Nap felkél, kiszáradnak a claudeli mocsarak, sorvad a hínár, és a ragyogó ég alatt gyönyörű pogány virágok küldik imájukat a mindenség erőistenéhez.
Az Est, 1923. május 23. 2. p. Szignó: sz. l.
Juhász Gyula és barátai az állomáson várták a budapesti vendégeket, akik a költő irodalmi működésének 25 éves jubileumára Szegedre utaztak. A jubiláns izgatottan, gyermeki kedveskedéssel sürgött-forgott barátai között: némelyiket már tizenöt éve nem látta, s most azt sem tudta, melyiket ölelje át először. A vendégek, akik között ott volt Babits Mihály, a felesége és Kosztolányi Dezső is, a Kass Szállodába hajtattak, majd Juhász Gyula Ipar utcai lakásában gyűltek össze, hogy meghallgassák a szegedi munkásdalárda éjjeli zenéjét.
69Juhász Gyula édesanyjával együtt a régóta hiába épülő fogadalmi templom közelében lakik, a városnak abban a nem nagyon díszes negyedében, amelyet a szegediek Palánknak neveznek. A ház nemrég még Juhászé volt, de jöttek a bajok, a költő megszűnt tanár lenni, sőt új kinevezése után kissé tisztázatlan körülmények között mások le is mondtak az ő nevében, de az ő tudomása nélkül, az állásáról és a nyugdíjáról; jött a sok nyomorúság, a pénz kellett, és a házikó bizony idegen kézre került.
A kivilágított kis falusias szobákban már szép vendégkoszorú gyűlt össze: a szegedi újságírók csaknem teljes gárdája, a költő édesanyja, rokonok, ismerősök. Az asztalon könyvek hevernek és táviratok, üdvözlő levelek. Félórai várakozás után az udvar lámpái hirtelen elsötétülnek, s bevonul tizenkét pirossárga lampiont himbáló legénnyel az élen a szegedi munkásdalárda. A derék alföldi, egészséges magyar fiúk egyszerű és meleg ünneplése mindenkinek könnyeket csalt a szemébe, és mindenki különös érzésekkel hallgatta azokat a szocialista és magyar dalokat, amelyeket Juhász Gyula tiszteletére a dalárda előadott.
A költő a nyitott ablaknál állt, és remegő hangon válaszolt a szegedi szociáldemokrata párt szónokának szavaira, aki az ének után üdvözölte őt mint a szegények költőjét.
– Kedves munkás testvéreim – mondotta Juhász Gyula könnyekig meghatódottan –, alig tudok szavakat találni elfogódottságomban, hogy köszönetet mondjak a mi szolidaritásunknak ezért a gyönyörű megnyilatkozásáért. Én, aki egész életemben a dolgozók, szegények és elnyomottak költője voltam, csak azt ígérhetem, hogy ezentúl is a tiétek leszek, és remélem, hogy ezentúl is sokszor fogunk még találkozni, talán nehéz, de bizonyára dicsőséges napokban is.
– Amikor a magyar munkásságot mindenki cserbenhagyta, és amikor engem is mindenki cserbenhagyni látszott, akkor találkoztunk mi először. Ez a barátság tehát a szenvedés tüzében edződött meg, s éppen ezért örökkévaló. Erre a barátságra gondolok ebben a szép órában, és kérlek benneteket, hogy a szeretetet, amellyel hozzám jöttetek, tartsátok meg szívetekben.
Zúgó éljen és taps fogadta Juhász Gyula szavait, és őszinte volt az ünneplés, egyszerűségében és ügyetlenségében nagyon megható és nagyon illő Juhász 70Gyula egyéniségéhez. Valami különös testvériesség érzése fogott el mindenkit itt a költő közelében s az újságírók, mialatt a gyermekbarát egyesület és a dalárda szónokai átadták ajándékaikat, egy emléklapot és Csokonai műveinek ötkötetes új kiadását, lementek az udvarra, ahol a gyönyörű csillagfényes éjszakában most már Petőfi-dalokat és népdalokat énekeltek a munkások, a szocialisták, a magyarok.
Kint a kapufélfához támaszkodva egy rendőr állt. Egy szót sem szólt, csak pipázott, és a társaságot nézte. Csak akkor szólalt meg, amikor az ünnepély véget ért, és a dalárda kifelé indult:
– Uraim, kint az utcán oltsák el a lampionokat!
A jubiláris matiné vasárnap délelőtt folyt le a belvárosi moziban, amelyben közel 1200 ember gyűlt össze. Móra Ferenc üdvözlő szavai után Babits Mihály és Kosztolányi Dezső felolvasásai következtek, amelyeket a közönség szűnni nem akaró tapssal fogadott. Étsy Emília művésznő Juhász-verseket adott elő, majd dr. Szalay József kerületi főkapitány, a Dugonics Társaság elnöke és Miklós Jenő író meleg baráti szavakkal üdvözölték a költőt. Ugyanekkor átnyújtották neki az Otthon Kör 50 000 koronás díját.
A Magyarországi Újságírók Egyesülete nevében Tölgyes Gyula mondott üdvözletet, végül Juhász Gyula olvasta fel két költeményét, és könnyes szemekkel mondott köszönetet barátainak és kedves közönségének. A matiné előtt Szeged város közönsége nevében dr. Párkányi Zoltán árvaszéki elnök üdvözölte a jubiláns költőt. Az ünnepély után a vendégek megtekintették Szalay főkapitány hatalmas könyvtárát, kéziratgyűjteményét, a szegedi kultúrpalotát, majd a főkapitány által rendezett banketten vettek részt a Tisza Szálló éttermében.
71 72Az Est, 1924. június 29. 4. p. A riportot Erdélyi József Kodolányi-rajzával illusztrálták.
Vézna, sánta, kemény kis ember, sápadtbarna, beesett arc, átlelkesült szemek és sátoros nagy haj: Kodolányi János. Huszonöt éves, író. Könyve még nincs piacon (csak sajtó alatt, három is!), de úgyszólván az egész ország ismeri a nevét. Börtön című parasztregénye, melynek közlését vasárnap fejezte be a Pesti Napló, rendkívüli feltűnést keltett.
Most Püspökladányban él feleségével, Csőszi Matilddal, egy „fajából kinőtt”, életerős parasztlánnyal, akit Vajszlón, Baranyában halálos ágyán kitagadott az apja, mert Byront olvasta, „holott” érettségivel is hordhatta volna a trágyát az istállóból! Ugyanez a sors érte a férjét is: házassága magára vonta az egész rokonság pápai átkát. Őt is kitagadta az apja, aki egyébként se tudta akceptálni fia progresszív elveit. A kitagadás nem fáj neki. Dolgoznak, emelkednek, s tudják, hogy kivágják magukat abból a koldusságból, amibe a tehetős szülők haragja taszította őket.
Két szép gyerekük van. A másfél éves Jancsika már vígan totyog, és cipeli ölében az udvar egyetlen árva tyúkját; a nyolchónapos Jucika azonban még csak gőgicsél abban a bölcsőnek kinevezett gyalulatlan deszkaládában, amelyben édesanyja gondos keze jó vackot vetett neki. A deszkaláda födele keresztbe fektetve két vízszintes, párhuzamos lécen íróasztalul szolgál az apának. Kint a tornácon. Előtte futó szőlő; azon túl a kiégett, agyagos udvar, amelyen a gyom is alig él meg.
– Kitűnő íróasztal – mondotta frissen, jókedvűen Kodolányi János, mikor meglátogattam püspökladányi nádfödeles otthonában –, kitűnő, csak írógép 75kéne rá. Akár kimustrált is. Mert fene nehéz ilyen gyenge szemmel papírra körmölni egy harmincíves regényt!
Balra nagy deszkaláda. Tele görcsös fatuskóval. Ezt még Vajszlóról hozták magukkal.
– A könyveimet eladtam, mert kellett a pénz a hurcolkodásra. De kinek kellett volna ez a rengeteg görcs? Elfért a vagonban, elhoztuk.
Megnézzük a lakást. Hűvös szoba kevéske bútorral; aztán pitvar és konyha. Búbos kemence. Villany nincs. Az asztalon kék hasú petróleumlámpa áll. És – képzeljék! – vízvezeték sincs. Még kút se. Kodolányiné negyedórányira jár vízért az artézi kúthoz. Ő főz, mosogat, mos, vasal, takarít, gyereket dajkál, bevásárol, ás és gyomlál, ő látja el a konyhakert dolgait. Pedig szép, nagy az a kert: van benne krumpli, paradicsom, tök, dinnye, szőlő, mák, minden. Csak épp padlót nem súrol. Azt is csak azért nem, mert nincs. A szoba is, a konyha is földes.
– Egész jól élünk mi itt – mondja Kodolányi –, jobban, mint Vajszlón meg Pesten… 1922 novemberében jelent meg Sötétség című hosszabb elbeszélésem; ez felkeltette többek közt Móricz Zsigmond érdeklődését. Soha el nem múló hálával gondolok rá. Akkor kimondhatatlan nyomorúságban éltem Pesten egy fűthetetlen kelenföldi deszkabódéban. Néha három-négy napig nem ettem. A Jancsika már megvolt; ő is sokszor estig egy falatot sem kapott. Az éhségtől összeestem az utcán. Máskor a villamosban. Kutya se törődött velem. A feleségemet meg csak bizgatta az anyja, hogy menjen haza, hagyjon engem faképnél. Vissza is mentünk Vajszlóra 1923 májusában. Nem hozzájuk! Csak mert olcsóbb volt a falu, s a gyereknek is kellett a jó levegő.
A tornácon telepedtünk meg.
– Írnokoskodtam – folytatja Kodolányi, s egyre büszkébben, keményebben cseng a hangja. – Megírtam Szép Zsuzska című regényemet, amely a közeli hetekben jelenik meg az Athenaeumnál. Novellákat, tárcákat. Az Athenaeum még áprilisban elfogadta Föld és pénz című kötetemet. Mindig jött valami honorárium, nem vesztünk éhen. Augusztusban elkészült a Börtön. Ezt 76is az Athenaeum adja ki. Iszonyú ambíció ébredt fel bennem, és teljes erővel nekifeküdtem, hogy megvalósítsam a programomat. A Börtön után hozzáfogtam az Isten országa című nagyregényemhez. Ma is dolgozom rajta. Ezt jövőre közli a Pesti Napló. Novelláim is kitesznek egy vaskos kötetet. Hivatásomat abban látom, hogy közreműködjem az isten országának megvalósításában.
– Tolsztoj…?
– Olyasféle. Őskeresztény értelemben. Tudniillik szentül hiszek az emberiség fejlődésében. Nem vagyok materialista, a világot egy isteni gondolat megtestesülésének látom: bennünk valósul meg a világ értelme, a lét célja. Meg akarom az embert ismertetni önmagával. Kimutatom, hogy bizonyos életformák fizikailag és erkölcsileg csődbe juttatják az embert.
És órák hosszat fejtegette, bizonygatta az igazát: más nép kell, más paraszt, kultúra és lélek.
– Lesz valaha? Egyelőre egy kis civilizációnak is örülni lehetne.
– Az ősfoglalkozás mellett is elérhető a tökéletes élet: ott állni a kultúra legmagasabb fokán!
– Pusztán életnek elég tökéletes a paraszt élete ma is.
– De szellemileg!
Nem tudtunk megegyezni, csak abban, hogy a szellemi „isten országa” ma is megvan, a parasztok között is, de csak a kivételeknek.
– Egyre több lesz a kivétel. Hiszem. Hiszek az evolúcióban, és kell, hogy értelmet adjak az életemnek.
– Adsz egy értelmet, de ez nem az értelem.
– Mindegy; kielégít. Elméletben mindez zűrzavar, de cselekedetekben, könyvekben, alakokban valóság… Te tagadod a kategorikus imperatívuszt?
– Az erő és energia imperatívuszait nem. De látnod kéne, hogy az erkölcsi imperatívusz a világ ezerféle harcaiban sehol sem érvényesül, csak ahol érvényesülésre kényszerítik.
– Az én életemben érvényesül.
– Az más. Saját magunkkal szemben mindig érvényesül a saját erkölcsi imperatívuszunk.
– Nem tudom, hol lennék e nélkül. Hányszor álltam a Ferenc József hídon, hogy belevessem magamat. Mégis mindig összeszorítottam a fogamat, és azt mondtam, hogy a kutya keservit, mégis megmutatom, hogy én! Mások beledögleszthetnek, de én magamat soha!
77– Hogy másra térjek át: ha megélsz, és legszebb reményeid lehetnek is, hogy viseled azt a sok lemondást, amit az itteni élet hoz magával?
– Nem könnyű így, minden kényelem nélkül, de hát viselem. Számomra ez biztosítja a függetlenséget.
– Kényszerlemondás! Ültünk mi egyszer autóban, fel a Gellérthegyre; láttam, hogy feltámadt akkor a méreg meg a vágy a civilizáció áldásai után!
– Hegyre mentünk: örültem, hogy kitalálták. Hiszen gyalog nem bírtam volna menni. A lábaim, nézd ezeket az elgörbült rüsztcsontokat (Achilles-ínzsugorodás a neve); anyámtól örököltem. Nem járok a talpamon. Csak rettentő fájdalommal, és nagyon keveset tudok mozogni. Évek óta nem bírok ortopéd cipőt venni, mert arra már nincs pénzem.
– Nem lehet kiszakítani…?
– Másfél milliót? Miből? De hát mit csináljak? Majd lesz egyszer! – És szenvedélyesen folytatta: – Majd lesz még minden, még házam is! De addig? Kínomban már majd kicsordul a könnyem. Ha tudnád, mit szenvedek, míg innen kiérek az állomásra. Akárhányszor már négykézláb akarom vetni magamat. És ha lemegyek a Piac térre, csurog a verejték az egész testemről. Ezért nem hordok télikabátot. Fiatalkoromban operáltak: egy birkaínt varrtak be meghosszabbításul a lábamba. Ez teszi egyáltalán lehetővé, hogy járjak.
– Más baj nincs? Ez a soványság…
– Szívem nagyszerű. Tüdőcsúcshurutom tavasszal tüdővészbe ment át. Egyvalaki jóvoltából tengődtem másfél hónapig, aki akkor sok előleget adott. (Már ledolgoztam.) Ez a két pesti év következménye volt abból az időből, amikor, mondtam már, napokig nem ettem, és elájultam a villamosban. Akkoriban egy ismert közéleti kultúrférfiú, akitől állást kértem, mikor a Sötétség megjelent, s akit egyik kitűnő kritikusunk ajánlólevelével kerestem fel… Tudod, mit csinált? Adott, a nyomorult, kétezer koronát! Meg is kérdeztem tőle: „Harisnyapénz ez, igazgató úr?” És nem vághattam a szemébe, mert nem volt pénzem – villamosra. Mérgemben aztán vettem belőle ezernyolcszázért egy pár harisnyát a feleségemnek…
A ház mögül előkerült valahonnan a házigazda. Ránk köszönt. Ő nem itt lakik, hanem egy másik házban. Van neki még több. Ezt, amelyikben most Kodolányi lakik szeptemberig, nemrégiben vette búzáért, harminc juhért meg egy hatalmas tehénért. Megnézni jött a pesti vendéget. És megkérdezni, lesz-e eső, mert a két ciklonból Ladány egy szemernyi esőt sem kapott.
Aztán továbbballagott a derék kun gazda, aki respektálja ugyan, de nincs 78tisztában vele, miféle furcsa ember lakja a házát. Az elöljáróság azonban már többet tud. Tudja, hogy író és hírneves ember Kodolányi János. Igaz, hogy neki könnyű tudnia, hiszen a törvényes írásokon kívül Baltazár püspöktől és az Athenaeumtól, még egy harmadik helyről is külön bizonyítványokat kívánt annak igazolására, hogy valóban közhasznú íróember kért tőle pár héttel ezelőtt letelepedési engedélyt az Arany János utcában!
Az Est, 1924. július 29. 6. p. Steinert, 516–519. p.
Kis caffé-ristorante teraszán ülök. Asztalomon hófehér abrosz, tányér: rajta körte alakú zöld füge, őszibarack és szőlő. Az asztal túlsó végén korlát. Azon túl semmi. És messze-messze, légvonalban öt-hat kilométernyire szemközt, hófödte ormok lustálkodnak a napban. Ők ott, én itt a teraszon. Közöttünk mintha semmi se volna.
Ha azonban felállok, s teszek egy lépést a korlátig, látom, hogy mi ez a semmi. Egy ezer méter mély völgy, amelyből, ha ülök, semmi se látszik, és amely, ha lenézek, elém tárja lent, egy kilométernyi mélységben, Merán városát. A város kicsiny, különösen innen, felülről. Olyan, mint egy térkép.
Térkép van előttem is, és azt mondja, hogy Avelengóban vagyok. Nem túl magasan, csak 1244 méternyire a tenger fölött. Szóval: mintha Tátrafüredről néznénk le – nem Poprádra, mert az maga 800 méter magasságban fekszik, hanem, mondjuk, Budapestre.
Szép, tág kilátás. A hegy valóban felemeli az embert. Fel, a város és sok minden fölé. És itt elég hirtelen emeli: Ober-maisból, Merán felső villanegyedéből hat rövid perc alatt ideröpülhet, akinek van hat lírája (sok pénz!) megfizetni az új Teleferica tarifáját.
Hat líráért aztán sokat élvezhet az ember. Körülbelül a következőt: a drótkötélpálya kocsija megindul. A kocsi olyan, mint a Zeppelinek kosara. Szépen, lassan, zúgva indul felfelé. Néhány másodperc és alattunk az állomás. Hirtelen egy csomó fehér fonál fut lent széjjel, egyre messzebb és egyre több: utak, ösvények. A villák és hotelek (itt csak ez a kétfajta épület ismeretes) elkülö79nülnek egymástól. A gyümölcsöskertek szabályos mértani formákba igazodnak. Láthatatlan gépünk zúg, emel. Minden kezd ijesztő gyorsasággal összezsugorodni. Az embert megcsapja a szél, amit eddig lent, a zárt meráni völgyben nem érzett. Fák, épületek, emberek, szántóföldek, patakok futnak vissza és süllyednek lefelé. Alulról, egy körtefa tetejéről egy kölyök integet. Már látni balról a folyót. Rettenetes csönd, csak a vonókötél duruzsol. Elérjük az első támasztékot: ez hétszáz méter távolságot és aránylag nem sok emelkedést jelent.
És most jön az igazi repülés: itt a hegy, melynek tetején már látni Szent Katalin templomát. Innen egész fel a tetőig egyetlen, 1900 méteres ívben rohan a kocsi. Ez – mondják – a világ legnagyobb „spannungja”. Ezerkilencszáz méter egy darabban: képzelhetik, micsoda drótkötél lehet! És mily hatalmasan, öblösen húzza lefelé a saját súlya! (Mert a súlyához képest mi – tizenketten – bizonyára csak pehely vagyunk.) Előre és föl. Már itt a hegyoldal. Ha az ember az égre néz, azt hiszi, hogy áll: nincs fix pont, aminek eltolódása mutassa a saját helyváltoztatásunkat. Ha meg lenézünk – ó, hogy siet a kéz megmarkolni, amit markolhat!
És hogy rohan, esik alattunk minden! A fenyves alulról fekete volt, itt paralel kísérjük szédítő emelkedését, és belátunk a derekába: barna és fehér fatörzsek tornyozódnak egymásra, egyik folytatja a másikat; lent, apró, függőleges, zöld sapkás gyufaszálak: egymás mellett és fölött, párhuzamos vonalakban futnak fölfelé a szép szál fenyők! És rajtuk mászik (pedig rohan) árnyékunk: csúnya óriási pók. Jobbra-balra folyton tágul a horizont, csupán a meráni hegyek nem mozdulnak. De igen: nőnek. Emelkedünk, és velünk emelkednek. Csak most lehet érezni, mily magasak! Elzúg mellettünk a másik kosárkocsi lefelé, s egyre szédítőbb lesz az emelkedés. Még egy kilométert csüngünk ezen a dróton, még egy felet. A hegyoldal néha leszakad: ilyenkor pár száz kilométer tátong alattunk; máskor erősebben emelkedik, mint mi, és zöld fenyők ormai közt úszunk a levegőben; mindenfelé erdei ösvények, kanyarogva, fejünk fölött két keselyű-már rég megszoktuk a repülést, a különleges panoráma rabul ejtett, s szinte fáj kilépni a felső állomáson a repülőkosárból.
És ha most lenézünk: játékszer várossá törpült Merán. A Kurhaus épületét ki lehet venni. A templomot is. A többi tarka, szeszélyes, gyönyörű zagyvaság. Olyan a táj, mint egy jó, részletes térkép, amely egyszerre csak élni kezd.
80A falu kissé messzebb van, de itt az Albergo Gasthaus Sulfner: hat líráért lakni, húszért pedig akár hízni is lehet benne. A hegy tetején áll a templom mellett. Erdők és még nem sárguló búzavetések közt. Rajta túl megint völgy és patak. És hegyek és hegyek és hegyek!
A réten meráni gyerekek futballoznak. Feljöttek, mert lent rettenetes a hőség. Itt is, de – 1244 méter mégis érezhető. Vigyázniuk kell, mert ha egy nagyon nagyot találnak rúgni – repül, repül, és ki tudja, hol áll meg a labda!
Ötpercnyire a Stazionétól, kis kapaszkodón van ez az én caffé-ristorantém. Két-háromszáz méteres függőleges szakadékok legszélén. Vendéglő, tejcsarnok, kávéház és bár egy személyben.
A teraszon ketten ülünk, egy kemény arcú, ősz hajú angol gentleman és én. Az angol nyugalmazott őrnagy, major C. Két nap óta ismerem. Ő már egy hete itt él. Angol–német nyelven beszél, nagyon keveset. Évek óta utazik. Mit tegyen mást? Vannak földjei, házai Londonban. De már háromnegyed éve nem volt otthon. Mert ott nagy a meleg és az – illat. Ilyenkor. Télen meg a hideg. Egyébként nagyszerű úrnak látszik. Inasát lent hagyta Meránban. Most sportruhában jár-kel, de estére a kis kocsmai vacsorán sötétkékben jelenik meg.
– Ist in Venedig sehr heiss? – kérdezi. És rögtön hozzáteszi: – I denke, i geh morgen nach Bari. – Aztán mikor beszélgetünk: – MacDonald? Ist nicht so schlimm. Kann nichts tun. – És: – Soschielizmus? Schön, sehr schön. Aber Unsinn. Wird niemals so.
A fia katonatiszt. Ő maga harcolt a nagy háborúban. Meg a búrok ellen. Meg… És részt vett két-három geográfiai expedícióban. Járt országokban, ahol előtte nem járt ember. Budapesten nyolcszor volt.
– I haw in meinem life dreiundtwenty lands gesehen – mondja.
És Magyarországról kérdezget. De én, ugye, nem vagyok zsidó? És szidja a németeket: rengeteg pénzük van, és idejönnek, és mindent összevásárolnak, és fölverik az árakat. Tavaly ilyenkor – –! (Valóban, itt minden ruha, cipő és minden ipari termék 30-50 százalékkal olcsóbb, mint az aranyparitásos országokban!)
És nézzük a tájat, a nyárban tikkadó halott Meránt, amelyből semmi mozgás és zaj fel nem ér ide. Aztán lemegyünk az albergóba, tovább heverészni a napon, a balkonon, liegesthulban.
Este; gyors napszállat, vacsora. Turisták mindenfelé. Az őrnagy megjelenik kék zakójában. Mindenki szereti. A szép tiroli pincérlány, Johanna neki hozza a legszebb salátát.
Sötétedik; a gyerekek kuglizni sietnek; aztán mindnyájan kivonulunk a 81templom elé. Meránban ilyenkor szól az estharangszó. Békességet és szeretetet kér az istentől, de a hangja ide se hallik fel.
Megjött és velünk tart a „Vater” is, a gyerekek apja. Tűzijátékot hozott. Micsoda öröm és izgalom! Már egész sötét van, csak a csillagok ragyognak. Gyufa villan, sistergés… És Szent Katalin hegyéről égnek fut, karikázik, nagyot lő és szikrazáport szór Merán fölé az első rakéta.
Az Est, 1924. július 31. 2. p. Steinert, 519–521. p.
Canazei, Canazei… Hajnal három óra, és nagy fehér telehold az elnyúlt canazei völgyet körülfekvő lomha hegyek ormán. Nagy fehér fény: ködök és felhők. A Marmolata-gruppe (hiába: olasz lett, de németül beszél itt az ember!)… Szóval a Marmolata-gruppe 3400 méteres teteje is hófehér, holdfehér. Pedig tegnap este még vörös volt az alkonyatban, mikor az Atesina tizenöt személyes „luxusautója” (sofőr eingerechnet) idefelé nyargalt velünk a Dolomitok Útjának vakmerő szerpentinjein.
Most hófehéren reszket minden a holdban, és harsogva habzik a völgybe ért hegyi patak. Ide látszik, a balkonra, ahová kiültem a holdfényben hajnali három órakor. Holnap reggel továbbmegyek rohanva és lelkesülten, ahogy idejöttem tegnap este, amikor még vöröslöttek a dolomitok csupasz ormai.
Vöröslöttek!… Nincs szó, mely elevenné tudná kelteni azt a színt! Vér és parázs: ha a vér parázslani tudna: talán ilyesmi. Ilyen volt a híres Rosengarten kőből virágoskertté kibodorodó, háromezer méteres csodája, melynek egész a nyaka tövén kanyarog a Strada delta Dolomiti, arra délnyugat felé, a Karersee táján, a Karersee-hotel háta mögött, ahol a csipkés Latemar ágaskodik az égbe szemben a hotellel, azzal az igazi luxustanyával, amelybe csak angol gyárosoknak ajánlatos betenni a lábukat…
Másnak, magyar vezérigazgatótól lefelé ilyen magamfajta kóbor szegény legényig, jó Canazei is. Egy éjszakára. Mert többre már itt sem futja. De azért nagyon jó. A levegő, Alpok! Csak épp az a különbség, hogy pár száz méternyit leszálltunk (lefelé igazán száll az autó) a völgybe, és hogy itt nincs tó, nincs itt a Lago di Carezza, melyben oly szivárványosan tükrözi fekete fenyveseit, felhőgallérját és piros fejét a fent írt Latemar.
82Kis falucska ez, 51 autókilométernyire Bolzanótól. Nem hiszem, hogy több lakója lenne, mint ahány vendége van három-négy albergójának. Nappal csöndes, éjszaka még csöndesebb. Csak a víz, az harsog. A tájban van itt valami masszív elegancia: a lomha, robusztus tömegeket ezer és ezer szökkenő ívelés teszi könnyeddé, karcsúvá. Jó hely ez, áldott legyen az isten, hogy ilyet is teremtett a földön.
De legyen áldott az is, aki megépítette ezt a hajmeresztő utat. Ki építette? Nem tudom, de biztosan nem a háború rabszolgái. A háború csak tönkretette ágyúival és teherautóival a Dolomitok útjait. A béke már rendbe hozta. És: jó lesz sietni: aki még nem látott szépet és fenségest: jöjjön ide, és siessen, mert hiába süt a hold oly békésen, zúg-morog a világ, és hosszú lesz kivárni még egy háború végét!
De nem: nem lesz itt háború. A szomszéd Ausztria nem játszik a tűzzel. A Republik lelke konszolidálódott. Nem nagy csoda, hiszen maradt neki elég az Alpokból, és ez itt csak Südtirol. És most talán csak a magyar utas érez errefelé valami homályos irredentafájdalmat.
Azt se soká, csak úgy futólag. Hiszen az embereken itt nem látszik meg a háború. Az olaszok is tudják a módját, hogyan lehet külsőségekkel befogni a száját az ilyen fölösleges fájdalmaknak: nem szólnak bele senki életébe, a tirolit meghagyják tirolinak (így értékesebb!), a feliratok mellé kiakasztják a német szövegű táblát, és azzal vége is a politikának. Régen is így volt ez: kétnyelvű, háromnyelvű feliratok. A dologban csak annyi változott, hogy most az olasz van elöl.
Ha még egy órát várok, felkél a nap. De hideg van. A Karerpasson és a Pordoi-hágón kétezer fölött már tíz fok alá szalad a higany júliusban is, mihelyt leszáll az est. És ha erdőben, árnyékban sétálunk, napközben is elkél a felöltő. Napfényben azonban? Ha meztelen sétálsz, akkor is kigyógyulsz hazulról hozott náthádból.
És a pénzedből is… Nem mintha drága volna az élet, de – annyi errefelé a látnivaló, a szép, a kísértés, hogy a canazei tündérvölgyben sem tudsz békén pihenni. Jársz, kelsz, mozogsz, vásárolsz! A járás pedig pénzbe kerül: egy líra és ötven centesimi és dieci lire észrevétlenül száll, száll, száll a zsebedből. Az autó maga nem drága, sőt magyar taxifogalmak szerint bolondul olcsó: Bolzanótól (Bozen) Cortináig, ami 111 kilométeres, kilencórás, nehéz hegyi út, 75 lírát fizetsz. Itt a szállóban (elsőrendű) 15-30 líra a szoba szezonban, és 45-70 a penzió; és ha ez sok, a turistaszobában és vendéglőben ugyanazt kapod a feléért. Ha pedig nem Canazeiben szállsz meg, hanem a szomszéd Vigóban, napi 25 líráért már nagyon megsüvegelnek. Nem ez a drága, hanem… nem 83is tudom mi. De azért drága. A kísértés, a látnivaló. Ami az én pénzemet is elvitte.
Tehát: nem mozogni, hanem pihenni, és élvezni a csöndet, a hegyeket, a holdat és napot, a morgó, rohanó zivatarokat, a csörgő olasz pénzt, a tisztaságot, az éles, szinte csengő levegőt, a mézsűrű alpesi tejet és körös-körül égbe rohanó Dolomitok alkonyi pirosságát. És azt a szép, nyugalmasan zajos, mozdulatlanul rohanó életet, amely ebben a kis Canazeiben folyik: az angol és francia és német és olasz arcokat, az elegáns vendégeket, a hölgyek mozgását, akik napközben itt teniszeznek, mert ráérnek, mert itt maradnak sokáig, mert ha továbbutaznak, akkor is ráérnek, ott is, másutt is ráérnek, mindenütt nézik és élvezik a suhanó autókat és reggel a harangszót és a tornyos hátizsákkal hegymászni induló fiatalságot, ezt az egész boldog életet, amelyben gondolkozni és dolgozni is lehetne, jobban, mint bárhol a világon, és – –
És én most már bemegyek a balkonról, és elköszönök a Marmolatától meg a harsogó víztől. Aludni kell! Tizenöt lírát fizetek egy éjszakára: nem szabad elpazarolni e habos ágy megvásárolt puhaságát. Te, olvasóm, ha eljössz, talán tovább maradsz a balkonon. Te rá fogsz érni. Te egy hónapig itt maradsz, s egy hónap múltán is fog fájni a szíved, mikor elmégy. Jöjj tehát, és maradj itt soká.
Én megyek aludni. Reggel kilenckor lent vár a tülkölő kocsi.
Az Est, 1924. augusztus 1. 4. p. Steinert, 522–525. p. PIMK, gépiratmásolat.
Mikor már száz kilométert átnyargalt az autó, s a Karerpass után Pordoi és Falzarego kétezer méter fölötti hágóin is megpróbálkozott az utazó belecsimpaszkodni a nyakába lógó fellegekbe, mikor már belefáradt a Dolomitok mindenütt egyforma és mégis sehol sem unalmas, rettenetes szépségeit csodálni, és füle is zúg a kocsi állandó tülkölésétől – tülkölés? nem! ugatás!: minden szerpentinfordulónál, ilyen pedig százezer van, ugatni kezd az autótülök, hogy bele ne száguldjon a gép a másikba, az esetleg szembejövőbe, amely szintén nem óhajt pár száz vagy ezer métert másodpercek alatt megtenni le a völgyekbe és a szakadékokba – tehát mikor kilencórai hintázó repülés után már nagyon vágyik pihenni a test – a lélek friss, frissebb, mint valaha –, akkor 84lassan kibontakozik a türelmetlen vendégek előtt egy gyönyörű völgy, keresztben, kétoldalt háromezren felüli sziklák közé szorítva, és a kocsi, mely reggel indult el fél tízkor Bolzanóból, este hat óra tájban az utolsó hágó szerencsés legyűrése után valósággal felfrissülve, saját zuhanó gyorsaságától megrészegülve suhan a Cinque Torri és a Monte Toffana közül le a völgybe, az árnyékba süllyedt Cortina d’Ampezzóba. A Canazeiból reggel induló kocsi már déli egy órára itt van.
Cortina: ez a végállomás. És egyúttal új kiindulópont. Mert ha már idáig eljött az ember, kíváncsi a többire is. Innen pedig sokfelé visz az út, itt van a turistacentrum, innen indulnak télen-nyáron Monte Cristallóra és a Sorapisra, és itt, ha van rá pénzed, egy autókirándulásban kötheted össze a Tre Crocit, melynek hasogatott ormain most is villog a hó, a messze-messze Velencével, ahol a Lídón most 30 fokos vízben lubickolnak a homokban megnégeredett nyaralók. Igen, egy kirándulásba, mert a kitűnő állami autóhálózat Velencéből Bellunón át idáig terjed.
Mindamellett ha csak néger akarsz lenni, nem kell lekanyarodnod a tenger felé. Megteszi azt a tortinai levegő meg a nap is. Éppoly gyorsan, sőt alaposabban. Mert itt is nyár van, lent. És fent is, ahonnan jövünk, ahol még júliusban is fűtenek. Nyár és tél egyszerre.
A nyár és tél közös tanyája Cortina, ez a szép kis alpesi város. Kocsink a templom mellett áll meg, rögtön rajzanak körülöttünk a hotelportások, aranyos felirat a sapkájukon; lárma, nagyvilági sürgés-forgás, az amúgy is tisztességes mozgékonyság valósággal megnő szemünkben az előző nagyszerű elhagyatottság és némaság képei után… szolgák, sofőrök…:
– Toblachba tetszik? Parancsol autót Toblachba?…
Dehogy tetszik! Toblachba ugyan el kell jutnom, de az autóból elég volt. Különben is, innen vasút megy Dobbiaco-Toblachba, keskeny vágányú vasút, viselvén a Ferrovia Delle Dolomiti poétikus hangzású nevét. És még egyszer különben is: a vasút még az autónál is (!) olcsóbb. Itt a sarkon a menetjegyiroda: már meg is van a jegy, nyolc líra az egész, szót sem szólva arról, hogy kaptam vele annyi reklámfüzetet, képet, illusztrált tájékoztatót egész Felső-Olaszországról, hogy ansichskarte-paritásban mindez ötször nyolc lírát is megér – –
Az egész Cortina csupa hotel és villa. Az állandó lakosság, mint mindenütt ezen a vidéken, messze mögötte marad a vendégek számának. Főútján folyton ijedezik az ember, annyi az autó. Jönnek, mennek, megállanak, átfutnak a városon, mindenfelől és mindenfelé, társaskocsik és magánautók, megrakva jókedvű, piros arcú férfiakkal, lobogó fátylas hegyi túrára öltözött nőkkel, 85óriási, felszíjazott bőröndökkel… Mindenfelé albergók takarékos utasok számára 35 lírás penzióval… hidak, források… az utcákon fagylaltot árulnak, a boltokban pedig könnyű nyári szövetek, hátizsákok és szöges cipők és csipkék és üvegek mellett prémbundát… Csak körös-körül a fenyvesek, az égbe szédült dolomitok nem árulják magukat: azokat ingyen lehet nézni, bámulni, míg el nem fárad a szem és…
…és míg közel nem kerül az óramutató az öthöz. Mert öt órakor indul az említett poétikus keskeny vágányú, a Dolomit-vasút Pustertal és Toblach felé. Egy perccel öt óra előtt aztán megindult az eső, afféle hirtelen, de annál kiadósabb alpesi nyári zápor, amilyen errefelé mindig lógatja a lábát, és Schluderbachig semmit nem lehetett látni a tájból. Csak az eső ezüstrácsát és a kis mozdony göndör, fehér füstjét, amely egybegomolygott a lent járó fellegekkel. Hegyoldalba metszett úton kapaszkodtunk fel-le, belemászva a ködbe és leereszkedve belőle, fenyvesek fölött, mohák és zuzmók birodalmában; alagutak függönyözik el ablakunk gyér világosságát, máskor egy feneke-láthatatlan szakadék fölött sétál át velünk karcsú kő gólyalábaival egy-egy viadukt… Aztán Schluderbachnál végleg leereszkedünk az esőből – most fent, hátunk mögött az egyik felhő, a másik elöl, alattunk, széles rétegben –, de ez már veszélytelen: oszlik-foszlik a hűvös szélben, mire elérjük, már nincs is meg, és – ismét alpesi alkonyban ragyog a táj, a fekete völgy, melyben zakatolva fut gőzösünk.
Elmarad Landro és a landrói kis tó, és egyszerre csak… Mi ez? Csupa kődarab, romok és valami fal. És mintha füstös volna. Kétségtelenül egy szétrombolt ház. Talán villám – –? Egy percre még látni a romhalmaz mellett az új épületet, aztán kanyarodó, és megint csak a Dolomitok nagyszerűsége.
De a látvány ismétlődik. És egy újabb látvány mindent eszünkbe juttat, mindent megmagyaráz: meredek hegyoldalban közvetlen a vörös-csupasz orom lábánál, velünk egy szinten, de azért magasan (még mindig 1500 méternyire vagyunk a tenger fölött), szabályosan elkerített négyszögben száz és száz fehér kereszt. Katonatemető!
Igen! Temető!
Temető ez az egész vidék – olasz front! – csaták! a rohamok! – kavernák!! Én rettenetesnek láttam eddig a szépségeit, de most – –! Hiszen ezeken a járhatatlan csúcsokon emberek jártak, ezeken a finom szerpentineken, melyeket éjszaka hosszában és percenként söpört végig a „beállított” ágyuk tüze, magyarok és osztrákok és olaszok: emberek vánszorogtak a „percek” között, vonszolva minden homokzsáknál és drótkötegnél és spanyollovasnál és muníciónál súlyosabb rettegésüket, a halálfélelmet! Az a gyönyörű csúcs, mely86nek tisztességes neve a térkép szerint Birkenkofel, talán egy örök pergőtűz alatt álló „62-es magaslat” volt – és –, de hiszen tudjátok még mind, mi volt, mi történt, mi folyt itt éveken át! Hiszen nemcsak az én testvérem várta itt a megváltást, hanem a tiéd is, a te fiad is, a te apád is, az övé, az övék, mi mind és azok is mind, akik akkor, ott túl voltak, Cortinában.
Bizony, nagyon szomorú látvány, nem fényképen, hanem így valóságban, egy ilyen fehér keresztes katonatemető a fekete hegyoldalban. Rendes, „békebeli” temetők a falu alján, otthon az Alföldön vagy másutt, akárhol: milyen jó azokban sétálni! Mennyi béke és nyugalom és komolyság száll ott a szívekbe! És mennyi maró sajgás és riadt döbbenés itt! Ezek a sírok „rendesebbek” (ó, nagyon rendesek! a képmutató Ember így próbálja jóvátenni, amit elkövetett!), de épp ez a rend! Ez a hirtelenül, célszerűen, amerikaiasan készült „rend” és uniformis-kereszt hirdeti, ordítja, hogy nem a természet rendelése szerint jött létre, hogy itt nem az élet törvénye parancsolt generációkat lassan haza, vissza a földbe, hanem hogy itt egyszerre készült el az egész temető!
És ez: a Természetellenesnek ez a borzalmas látványa lassanként minden örömet megront, amit az itten oly bőkezű Természet ad annak, aki fiának érzi magát. Nehéz hozzászólni. A szem már felnyílt és lát: most már meglátja itt is, ott is a drótakadályok felgöngyölt, rozsdás maradványait a bokrok alatt, és az emlékeztető üres konzervdobozokat, melyek itt is, ott is ezerszám hevernek halomban egy-egy fordulónál. Igaz, hogy legalább az összelőtt házak mellett már ott van az új.
Elfutunk a toblachi tó mellett, leereszkedünk a toblachi síkságra. Hátunk mögött a völgy, melynek oldalán végigzakatoltunk. Toblach, pályaudvar. Szemben fél kilométernyire ismét hegyek alatt a falu. A templom fehér tornya még ideviláglik a közeledő estében. Már felépítették. A pályaudvar mögött hat-hét hotel. De az egyiknek még mindig nincs teteje. És ablaka se. És ép fala se. Kormos, szomorú rom az egész…
Szerencsére nem késtük le a csatlakozást, és pár perc múlva vígan zúg velem a határ, San Candido-Innichen felé a merán–wieni gyorsvonat.
87Az Est, 1924. augusztus 9. 4. p. Szabó Lőrinc két balatoni riportja. Jelenkor, 1965. 7. sz. 628–633. p. (Közreadta: Kabdebó Lóránt.) Hagyaték-1974. PIMK, gépirat.
Nagy, fehér pillangók háromszögre csukott, ragyogó szárnyakkal: karcsú, fehér csíkolások lebegnek a Balaton vízén. Oly könnyen, mintha csíkjuk sem volna, oly álomszerűen, mintha nem is volna valóság az a nagy-nagy, sima kékség, a víz, a másik kékség, az ég alatt.
Most alkonyodik, s könnyű szellőben indul velem útnak a Duli, ez a nagy pillangó, melynek ötvenkét négyzetmétert befogó szárnyain – óh, háromszögek! és mértan! sohasem láttam ily szépnek, ilyen élőnek geometriai formát! a Badacsonynál korongba aranyodó Nap sugarai remegnek… Csak napsugár, mert a szellő, mely az imént, mikor elsiklottunk a móló előtt, még frissen és bátran dagasztotta vitorláinkat – nem: a szárnyainkat! –, most váratlanul elült, és mi szélcsöndes zónába kerülve csak ringunk a tükörsima tavon.
Mi ringhatunk, ráérünk, mert csak nézők vagyunk: nézői feszült lélekkel és csüggedt vitorlákkal, a távolban, a túlsó partok felé lefolyó küzdelemnek, az első osztrák–magyar vitorlásversenynek. Ott, messze, ahol már a víz háta látszik emelni a veszprémi partokat, kisebb-nagyobb, mahagóniszínű és fehér vitorlások küzdenek az elsőségért, osztrákok, akik a wörthi tóról jöttek ide bevagonírozott Bootjaikkal (Rennyollé), hogy megtudják, bírják-e oly könnyen a repülést itt, mint odahaza.
Repülni persze e percben nemigen lehet – hiszen a Duli is mozdulatlan –, de ez a mozdulatlanság csak a Balaton szeszélye: elmúlik éppoly gyorsan, ahogy jött. És ők, akiket a messzelátó sem tud már elég közel hozni a földvári partokhoz, talán mégiscsak repülnek, repülnek az első bója felé, amelyet meg kell kerülniök, hogy egy másodikat is körülhajózva ismét a móló előtti célba forduljanak. A távolság, amelyet két nagy háromszögben megtesznek, hat tengeri mérföld. Most még nem lehet tudni, nem lehet látni innen, hogy ki lesz az első.
És nem is nagyon érdemes izgulni, hogy ki lesz. Biztosan magyar! Hiszen délelőtt, mikor a háromnapos jolleversenyt másodszor futották le, az első 88magyar volt. A második is. És a negyedik is. Tegnapelőtt, az első roundban ugyanegy.
A versenyrendező Királyi Magyar Yacht Klub újonnan épített három csónakja – mind a három magyar gyártmány és földvári tulajdon – hódított el három helyet a négy elsőből, s az eddigi két nap nagy győzelme tulajdonképpen már el is döntötte a verseny eredményét. A magyaroknak 370 pontjuk van, az osztrák vendégeknek – akik a háború előtt sorozatosan vitték el az első díjakat a nemzetközi versenyeken – mindössze 90. Ha minden hajójuk kitűnően befutna is holnap, már az sem változtathat az eredményen.
Ezért nem érdemes izgulni. Azok ott csak manőverezzenek, mi majd élvezzük az ég és víz közötti lebegés nagyszerű érzését. Útitársaim, a „mannschaft” – itt barnára sült testű, gazdag és gondtalan gentlemanekből áll a legénység! szidják ugyan a szélcsendet, de mit nekem a szélcsend? Vitorlázásnál ugyan az „elemekkel” való harcot tartják az igazi művészetnek, de én azt hiszem, hogy van olyan művészet kihasználni a legkisebb légrezzenést is, mint fel nem fordulni a viharban. Itt is, most is az „elemekkel” küzd az ember, az elemmel, mely rabul akarja ejteni, és amely mégis engedni kénytelen a vásznak, rudak, csigák és kötelek boszorkányos kezű irányítóival szemben.
Különben is… Nem látjátok ott szemben a lenyugvó Napot? Az imént még nem lehetett farkasszemet nézni vele, és most már mint tompa fényű golyó gurul a hegyek vállán. Alatta lila szalag: a part. És a part alól egy óriási, vakító, lobogó fényszalag nyúlik egész hozzánk, éles, hosszú, szemkápráztató aranyoszlop beledöntve a vízbe… A Hold is ilyen éjszaka, de az fehér ezüsttornyot fektet a Balatonra… Ez arany, és lehunyt pillánkon is érezni lehet a fény láthatatlan ujjainak dobolását, amint a vízből hol élesebben, hol tompábban villan felénk egy- egy törmeléke ennek a ringó aranytoronynak…
Ah, igen! a verseny! – egész megfeledkeztem róla, hogy emberek versenyeznek, játszanak az isteni színjátékot játszó alkonyatban. Pedig komolyan és sikeresen „játszanak”: az első már megkerülte a második bóját, a második, sarkában a harmadikkal mindjárt eléri. Az első – vajon ki lehet? – most befordul, szembefordul, aztán cikcakkos vonalakat kezd leírni – – Vajon mit akar, miért megy tovább Tihany felé?
A parton, a földvári hídon és mólón minden szem és messzelátó a vezérvitorlásra szegeződik. Mennyi ember! Színek és ruhák örvénye: elegáns asszonyok, lányok és urak fehér, nyári ruhában vagy a jachtklub kék-fehér uniformisában. Figyelnek, találgatnak, s alig veszik észre, hogy a fellobogózott díszárboc tetején hevesebben kezd lobogni a vendég és a magyar lobogó: megindult a parti szél, amely most szembefúj ugyan, de erős, és ez a fő…
89Most kezdenek igazán örvényleni a ruhák és a színek: a Nap már egészen lebukott, rétegekben fekszik egymás fölött az égen a lila, a vörös, a sárga, a világoskék, a sötétkék… a víz mindezt visszatükrözi, és nyugat felé egészen megőszül… fekete füstöt ereszt a Keszthelyről visszatérő lompos gőzhajó… kigyúlnak a parti lámpák, rohanva hozza lámpásait a trieszti gyors… Észrevétlenül megjött a szél, és meghozta az estét.
És a távcsövek most már tisztán mutatják, hogy magyar hajó az ott, amely Tihany felé kitérve elsőnek futott bele a szél zónájába, s most erősen féloldalt dőlve száll, száll a bodros vízen a cél felé.
Mögötte szétszórva a flotta. Nem nagy, csupán kilenc egységből áll, de annál szebb. Egyre nőnek a vitorlások, az elsőknek már nem is kell „spekulálniuk”, hatalmas fél ívben, szinte egy lendülettel suhanhat ágaskodó testük. Egyre közelebb, közelebb… A díszárboc alatt a legfőbb versenybíró már kezében tartja az órát; még tíz méter, még kettő… egy… most!
Vígat durran a kis jelzőágyú, taps és hurrá: most is magyar vitorlás győzött!
És fut be a többi: négy szinte egymás mögött, aztán szünet, amely alatt a nagy szélben táncolva bravúrosan siklanak-keringenek az esti Balatonon a beérkezettek és a versenyen kívüliek; aztán megjön az ötödik. Az utolsónál ágyúlövés jelzi, hogy a délutáni verseny – „hendikep uszonyos hajók számára” – véget ért.
De azért táncolnak, keringenek a vitorlások. Lobog, ropog és zenél a vászon, a Duli három ifjú matróza ráfekteti a vízre a nagy-nagy pillangót egy-egy merészebb helyben-kanyarodónál, de nem kell félni: a hajó aljába kílnek be- és leépített tizenöt mázsa ólom talpra állítja, mint vasgolyó az álljfeljancsit.
Még egy félóra, és elcsöndesedik a zaj. A holdfényes Balatonról egy kései motorcsónak kék és piros szeme keresi a partokat, és a kikötőbe visszatért hajók – huszonhat vitorlás – már „abgetakelt” várják a hűvös, nyugalmas éjszakát.
90Az Est, 1924. augusztus 10. 7. p. Szignó: Sz. L. Hagyaték-1974. PIMK, gépirat és a lapkivágaton: Balatoni cikkek. Szabó Lőrinc két balatoni riportja. Jelenkor, 1965. 7. sz. 628–633. p. (Közreadta: Kabdebó Lóránt.)
Gyuri: nyolc méter hosszú, valóban gyönyörű motorcsónak, jobban mondva hajó, párnás ülésekkel és 65 lóerős motorral. Óránként 35 kilométert fut a vízen – mintha személyvonat volna és úszna! Személyvonat, de szalonkocsi!
Indulunk. Hölgyek nem jöhetnek. Később majd megtudják, miért.
Lassú berregéssel suhanunk ki a kikötőből. A Gyuri szilárdan, szinte mozdulatlanul repül. Itt még nincs hullámverés, és ha lehunyom a szememet, észre se veszem, hogy nem állunk.
Már rajtunk az olajjal impregnált sárga kabát, de mikor elhagyjuk a kikötőt, vezetőnk – a Gyuri gazdája – megállítja a kattogó motort, és figyelmeztet, hogy jó lesz kissé levetkőzni. Legalábbis a cipőt, harisnyát. És jól felhajtogatni a pantalló szárát. Vagy talán lassan akarunk átkelni Tihanyba?
Dehogy akarunk! Egy perc, és kész a toalett. Erős szél fújdogál, egyre erősebb, és a víz is egyre mérgesebben hánykolódik. Már jól elmaradt a part; jobbra a szántódi komp feketéllik a vízen: ugyancsak erőlködik a négy pár evező, hogy átvigye ember-, állat- és kocsirakományát a félszigetre, Tihanyba.
Balra pedig a kék végtelenségen a földvári vitorlásflotta: most tartják a kíles hajók kilenc tengeri mérföldes versenyét a Földvár, Aszófő és Akali előtt lerögzített három bója háromszögében. A másik, a háromnapos osztrák–magyar jolleverseny, már véget ért: pénteken délelőtt, mikor pompás szélben harmadszor is lefutották a kijelölt utat, ismét magyar hajót köszöntött az első ágyúlövés. A délutáni verseny most kezdődött, s eredményét csak akkor tudjuk meg, ha már visszatértünk Tihanyból.
Egyelőre azonban oda igyekszünk. Mi, négyen, a Gyurin, aztán egy 10-12 tagból álló társaság a másik fedett motoron, a Lillyn, és még néhány úr és hölgy a harmadikon, mely az angolos Coo-ee névre „hallgat”. A társaság osztrákokból és magyar kísérőikből áll: a vendégek meg akarják tekinteni a számukra oly harcias, félelmetes Balatont. Az ő kedvükért indult el a három motorhajó: a Lilly, a Coo-ee és a Gyuri.
91Alig telt el néhány perc, hogy kijutottunk a „nyílt tengerre”, máris tudjuk, miért nem jöhetnek velünk is hölgyek. A hajó mámorosan zúg, s csillogó rézorra harsogva metszi ketté az észak-északkeleti szél erejétől megduzzasztott hullámokat. Maximális sebesség: egyszerre csak hideg zápor szakad a nyakamba. Fehér gyöngyzápor. A Gyuri minden másodpercben félméteres hullámokat vág keresztbe, s orrától jobbra-balra hatalmas vízbajusz lobog a szélben.
Ez a bajusz csupa hab és gyöngy, mely négy-öt méternyire hajlik hátra – és be az ülésekre, miránk –, és néha magasan felszökik, kétméternyire, hogy lezuhanjon, s a következő másodpercben újra felépítse napfényben csillogó pompáját.
Szédülten, boldogan száguld a gép, hordozva barna hátán négy sárga csuklyás utasát. Játékosan húzunk el a Lilly mellett – „Die gelbe Gefahr!” mondja ruhánkra célozva, egy útitársam –, és körültáncolunk egy hatalmas, szélben hajlongó vitorlást. Hol van már a Lilly? Gyönyörű jószág az is, de hát csak fél oly gyorsan bírja az iramot, s nevéhez illő nőies megadással tűri, hogy férje megelőzze. Meg is előzte. Igaz, hogy megfürdette utasait, de – nem ez a fontos.
A fontos az a részegség, az a boldog, önfeledt érzés, melyet a gyorsaság vált ki a lélekből. Fontos a hullámzás, fontos ez a tengerszerűen háborgó Balaton, a víz mélyzöldje és a fehér hullámtaraj, mindaz, amit lát a szem –: a földvári part barna csíkja, az ég, a Nap, itt mellettünk Tihany hegye, a zúgás, a ránk zuhogó vízgyöngy-baldachin, mely akkor is zuhog, ha nem beszélek róla, és a 65 lóerő, az az autó ott a tihanyi kompállomásnál, mely átkelésre vár, a halászok, akik félig már behúzták háromszáz méteres hálójukat, s most eszeveszetten integetnek, hogy kerüljünk egyet kifelé, különben széttorpedózzuk őket… Ez a fontos, mindennek gondtalan élvezése és felhőtlen öröme!
Már befordultunk a félsziget alatt, és most még vadabbul szegezi fejét a Gyuri a megvadult hullámoknak. Igen, mert megvadultak: most már a Balaton nagy északi négyszögébe értünk, s a szél, melyet eddig részben lefogott a hegy, most szabadon kitárhatja óriási szárnyait. Itt és most csónakban járni biztos halál. De a Gyuri alig ingadozik valamit. Súlyosan, mégis könnyedén suhan, csak épp a záporból csinál felhőszakadást: már az üveg páncélja mögé sem bújhatik szemem, hajamról szalagokban csurog gallérom alá a víz, mind a négyen fürdünk, mint a kacsák…
Látni is alig lehet, pedig érdemes volna, hiszen royalista hangulatú tájon járunk: fölöttünk, balra, a királyi emlékezetű apátsági templom, s lent, a partszélen, szintén van új látnivaló, egyik főhercegünk nyaralója. A falak már állanak. Erősen folyik az építkezés. Negyven szoba lesz a villában. És a terasz a tó fölött épül! Az egész – így mondják – negyvenmilliárdba kerül.
92Mire a negyvenmilliárdot végiggondolom, már be is suhogunk a félkör alakú tihanyi kikötőbe. A móló felfogja a rohanó hullámokat; itt alig hogy bodros a víz. Most azonban le ezt a sárga gúnyát, és elő a lekapcsolt részeket, mert hamarosan megjön a Lilly, és nem illik megvárakoztatni a high-life társaságot. Bosszankodni sem kell az átázott gallérért: visszafelé majd hátszéllel megyünk, és azt fogjuk hinni, hogy szélcsend van!
Az Est, 1924. október 5. 7. p.
Órák hosszat jár-kél az ember, néz, lát, kérdez, figyel, s mikor már kifáradva azt hiszi, hogy ismeri a hosszú hontalanság után Pécsett elhelyezett Erzsébet Tudományegyetemet, akkor kezdi érezni, hogy csak afféle általános tájékozódást nyert.
Dr. Róth tanársegéd kalauzolása mellett már délelőtt megkezdődött ez a tájékozódás: Pécs városának hintója a Mecsek derekáig felröpít bennünket, a szőlőkig: itt, a Bábaképző kert övezte, gyönyörű épületében talált otthont Scipiades professzor birodalma, a szülészeti és nőgyógyászati klinika.
Ez a klinika, mint hozzáértők mondják, a legmodernebb, és pedig nemcsak Magyarországon a legmodernebb. Dr. Gőczy adjunktus lekötelező szívélyességgel vezet végig a tündöklő tiszta termeken: földszint, első emelet, második emelet, a leggazdaságosabban kihasználva s a legtökéletesebben fölszerelve. A kórtermekben betegek; szülő asszonyok fent gyermekágyasok. Tanterem, mozigéppel! Kissé szűk, mert állva is csak kilencven hallgató fér el benne. Fürdők. Röntgen és „tiszta” műtő és „szeptikus” műtő és szerszámok, és nincs vége-hossza a néznivalónak, amit tisztelettel megcsodál a laikus, de amit csak 93orvos tud érdeme szerint méltányolni. A szuterénben konyha (megkínálnak: a szakácsnő művész!), mosó-, sterilezőgépek, központi fűtés, gépház.
Az egyetem három éve vette át az intézetet (s vele a bábaképzést). Azóta minden átalakult, kibővült. A kis pavilon – friss épület a kert bejáratánál berendezésre vár. Sok minden van már, és sok kell még. Pénz. És nem érdektelen megemlíteni, hogy a betegek e paradicsomából 134 kocsi szemetet hordatott ki Gőczy adjunktus, aki annak idején egy órával a megszállók kivonulása után érkezett Pécsre. Itt, a Bábaképzőben volt a köztársaságiak fő fészke. Előzőleg szerbek istállónak használtak egyes termeket.
Sietni kell. Megkerüljük az óriás kiterjedésű katonaiskolát (melyben az egész egyetem elfért volna), s a Hammerle-telek vidékéről, ahol egyetemi tisztviselői lakások épültek, a volt Truppenspitalba hajtatunk. Itt van, hatalmas park közepén dr. Beck Soma bőrgyógyászati klinikája. A berendezés még nincs kész. Újra: műtő, rendelő, könyvtár, tanári szoba, tanterem, vetítőgép, vízágyak, laboratórium, fürdők; az emeleten nyolc kórterem. Itt lesz az ún. puella-osztály prostituáltak számára, amit az egyetemmel tartat fenn a város. Október végén megnyílhat ez a klinika is. Folyosói azonban egyelőre tömve vannak ládákba csomagolt berendezési tárgyakkal.
A többi már nem esik ki a városból: innen öt-tíz percnyire egymás mellett van a gyógyszertani-kórtani (dr. Mansfeld), a közegészségtani (dr. Fenyvessy Béla), a belgyógyászati (dr. Ángyán János) és a szemészeti klinika (dr. ifj. Imre József). Ezek számára a régi közkórházat alakították és alakítják át. A kopott, roskatag épület egy része már ragyogó, fiatal eleganciában büszkélkedik: a hozzá tartozó szárnyépületben, a volt szegényházban, félig-meddig már be is rendezkedett Mansfeld és Fenyvessy professszor. Friss festékszag a folyosókon, ládák, munkások. Kísérleti szoba, fizika-, kémiatanterem. A szuterénben állatistállók, állatfürdők. Itt jó dolguk van a kísérleti nyulaknak!
Az udvaron központi konyha és kazánház. Jobbra emeletet húznak: ott lesz a szemészet. Imre tanár hetenként kétszer lelátogat Budapestről, ellenőrzi és irányítja az építkezést, s azt mondják, hogy az ő intézete lesz Európa egyik 94legtökéletesebben felszerelt szemészeti klinikája. A kórház többi része még érintetlen. Tele van betegekkel. Ha egyik felének restaurálása véget ér, akkor kerül sor a kiürítendő másik résznek belklinikai célokra való átalakítására. Egyelőre gödrökkel, homokdombokkal, téglával, cementtel, állványokkal és dolgozó munkásokkal van tele a nagy, fás udvar.
Szép, régi mecset a török időkből; aztán az átépülő kórház mögött szép, kőkerítéses kertben az elmeklinika következik (dr. Reuter Camilló), kétemeletes, nagy, sárga épület; a volt kórház volt elmeosztálya. Berendezését fölfrissítették. Továbbhajtatunk: ismét egy szép, friss, egyemeletes épület: dr. Heim Pál gyermekklinikája. Fehér falak, zöld ablakrámák, fekete tető. Az udvaron tégla, homok, állványok, fűrész, munkások. Asszonyok súrolják a folyosót. Pár hét múlva minden kész.
Kétemeletes modern palotában, a régi kereskedelmi iskolában talált otthont a sebészet (dr. Bakay Lajos). Itt már a berendezés is csaknem kész. Rendkívül elegáns a tanári dolgozó- és könyvtárszoba. Kaló tanársegéd úr továbbvezet: ragyogó folyosók, laboratórium, két teljes röntgenkészülék. Urológia, ortopédia, váró, műtő, tantermek, kórtermek és ami csak kell. A sebészet új, kis pavilont is kapott: ott áll az udvaron: magasföldszint és emelet palatetővel.
Mellette, a volt városi tornacsarnokban az anatómia és kórbonctan (dr. Tóth Zsigmond) és a törvényszéki orvostan (dr. Entz Béla) klinikája. Groák tanársegéd kalauzol. Minden kész, a berendezés is, nagyjában. A nyáron már kurzus is volt itt szigorlók számára. Mindenfelé fehér székek, asztalok, üvegszekrények, csillogó, rejtelmes vasak. Kis és nagy szobákon át kísérleti állatok: élő tengeri malacok, patkány, egér, kutyák, egy kis róka ketrecben. Hullakocsi. Előkészítő terem cementágyakkal, széles vízcsapokkal a hullamosásra. Mellette – rettenetes szó: – hullalift! És fortélyos, nagyszerű hűtőkészülék, hogy meg ne romoljon a halott hús. Fehér köpenyes fiatal orvosok visznek magukkal; lépcső, szuterén; bádogpriccsek, melyekre nemigen mer ráfeküdni, aki él, végül: hullakamra. Tiszta, elegáns négyszög. Szemközt egymás fölött hat-hat kis, barna ajtó.
Vissza a földszintre. Anatómiai boncterem. Megint egy letakart test. A szomszéd teremben 8-10 asztal, fekete táblák, ábrák, csontváz, mosdók. Az első emeleten teljesen fölszerelt laboratórium. Mellette lesz a múzeum. A földön rengeteg spirituszba rakott szörnyűség. És minden hideg, józan, elegáns, ártatlan és kegyetlen. Mint a tudomány.
95Délután dr. Pekár Mihály orvoskari dékán fogad az egyetem Rákóczi úti központi épületében.
– Az egyetem végtelenül hálás – mondja kérdéseimre a dékán úr, akinek hervadhatatlan érdemei vannak az egyetem fölvirágoztatása tekintetében – Klebelsberg kultuszminiszter iránt. Az ő áldozatkészsége tette lehetővé, hogy elhelyezkedésünk definitív legyen. Új épületeket nem emelhettünk; főképp válogatni, átalakítani, restaurálni kellett. De mindenütt maradt helyünk a további terjeszkedésre. És az elhelyezkedés jó: csak két klinika esik távolabbra, a szülészet és a bőrgyógyászat. Tíz perc; pesti értelemben nem távolság. Megfelelő órarenddel minden beosztható.
Felszerelésünk kitűnő, de még mindig nem elég. Sokat adott az állam, sokat kaptunk társadalmi úton is. A hallgatók érdeklődésével meg vagyunk elégedve: az idén mintegy 800-1000 orvosnövendékre számítunk. A többi fakultással együtt szép szám. Németországi kis egyetemeken sokkal kevesebb a hallgató. Mi igyekeztünk lekötni a Dunántúlt, Baja és Kalocsa vidékét, s ez eléggé sikerült. Pécsett történelmi miliőbe kerül az ifjúság. Hozzánk tartozik még a soproni teológia, mely az idén nőhallgatókat is felvesz.
A városra remélhetőleg jó hatással leszünk. A klinikák a közegészségügy javulását jelentik. Errefelé, az egyke vidékén, békében is legnagyobb volt a gyermekhalandóság. Az egyke nem tartozik ránk, mint orvosokra, hisz az társadalmi betegség, de az ijesztő arányú gyermekhalandóságnak részben gátat vethetünk. Forszírozzuk a vízvezetéket, csatornázást – de hát minden jót oktrojálni kell, s a városnak is több ma a jóakarata, mint a pénze.
A numerus clausust az idén is úgy értelmezzük, mint eddig, megtartjuk a törvényt. Köztünk és a többi egyetem között csak az a különbség, hogy másutt elküldik a szerzett jogosokat. Az első évben a pesti egyetem felvett 4000 keresztényt, s akkor – hivatkozván a törvény ama pontjára, amely szerint csak annyi hallgatót kívánatos felvenni, amennyinek alapos kiképzése biztosítható – azt mondta, hogy többet nem bír el. Meglehet. Nekünk azonban volt elég helyünk, tehát mikor szerzett jogokat kellett respektálni, nem mondtuk, hogy nincs hely. A hallgatók száma egyébként egyre csökken: a háborús torlódás után már minden egyetem kezd visszatérni a normális számokra.
A beiratkozások folynak. Utólagos engedéllyel október 15-éig lehet beiratkozni. Elsején az 1. és 2. éves medikusoknak megkezdjük a tanítást. A normális Veni Sancte október 5-én lesz. A 3., 4. és 5. évesek számára a klinikák késői megnyitása miatt csak 20-án kezdődnek az előadások.
96Dr. Thienemann Tivadar, a német irodalom tanára, megmutatja ezután a központi egyetemet. Csak felsorolom, mi van itt a békében épült, hatalmas volt főreáliskolában: egyetemi hivatalok, aula, auditórium maximum, a teljes jogi és bölcsészeti kar szemináriumokkal, az orvosi, fizikai és a központi röntgenintézet, a kémiai, élettani, földrajzi, biológiai intézet és a fizikai intézet rádiófelvevő állomása. Tantermek, könyvtárszobák.
A szemináriumok könyvanyaga igen gazdag. Maga az Egyetemi Könyvtár a belvárosi templom mellett van a volt püspöki könyvtár palotájában, de az egyes intézetek külön is ellátják magukat könyvvel. Megnézzük a szép magyar szemináriumot (a magyar irodalmi tanszék, melyet tavaly dr. Zolnai Béla látott el, jelenleg üres, és még nem tudni, ki lesz e fontos tanszék végleges tanára); a nagyszerű német szemináriumban a legmodernebb német írók – Werfel, Kaiser, Hasenclever, Kornfeld, George, Unruh – összes munkái is megvannak. A franciában ugyanúgy. A filozófia nemcsak a filozófiai könyvtárban (melyet dr. Nagy József rektor vezet), hanem általában az egyetem minden könyvtárában dominál.
A déli fekvésű, télen is meleg folyosókról a kőkerítéses nagy udvarra lát az ember. Szemközt az új tanári lakóház, szép, háromemeletes épület. Az udvaron, melyet parkírozni fognak, teniszpálya. Balra botanikus kert készül.
Már este van. A villanyfényes német szemináriumban a könyvtár kincseit nézegetjük – Thienemann tanár úr Goethéről ad elő az idén –, s a Rákóczi utcai ablakokra már feketén rajzolódnak föl a Mecsek szelíd vonalai. S a békés hegy alatt békésen pihen a nagy múltú s nagy jövőjű Pécs vagy mint a kultuszminiszter a várost nevezte: a magyar Heidelberg.
97Az Est, 1924. október 8. 7. p.
Az első benyomás mindjárt kedvező: a villamoson szabad dohányozni! A második még kedvezőbb: nincs borravaló! Se kávéházban, se étteremben, se borbélynál, se másutt. (Csak a szállodaportásnál, ezt azonban a végén tudod meg, a továbbutazás előtti utolsó félórában.)
További impresszióid – bármennyire érdektelen nézelődő vagy is – határozottan az érdekesség felé tolódnak el. Érdekes város. Sok mindent egyesít magában, részleteket, kőben, tájban és hangulatban különböző városokból. Például a Király utca a miskolci Széchenyi utca sürgés-forgására emlékeztet színházzal és egyvágányos villamossal itt is, ott is. A Mecsek helyére behelyettesíthető az Avas. A belváros néhány szűk, aszfaltozott, hirtelen-modern és mégis vidékies utcája nem ütközne ki néhai jó Nagyváradunkból. A főtér egy szebbfajta hegyoldalban fekvő osztrák Provinzstadtban is megférne. Múlt, tradíció és történelmi hangulat – székesegyház, mecset és minaret – a távoli szépségű magyar „Kosicét” keveri össze ismeretlen török városok képével. De van itt francia emlék is, a hegyen… Csak Debrecent, az én lompos és tunya pátriámat nem látom sehol. Legfeljebb a külvárosokban.
Tehát: elsősorban földrajzi és történelmi érdekessége lep meg Pécsnek, Dél-Magyarország legnagyobb városának. Hát még ha hosszabb időn át lehetne élvezni – egész az unottságig – a helyi különlegességeket! Szeptember végén azonban – minthogy az idén különösen szép volt az ősz – hiányzik a legjobb: az árvíz. A város hegyoldalban fekszik, s ha jönnek a tavaszi vagy őszi esőzések egy-egy félórára, a végtelen, megáradt folyamok futnak a lefelé futó utcákon. Csatornázás nincs, s talán hiába is volna ilyenkor: a Széchenyi téren, a Siklós úton és a többi ródlipályának is kiválóan alkalmas utcán bokáig-térdig ér a rohanó áradat. Nagy köveket sodor magával a víz, s csak konfliskocsikon járhat az ember. Jó kiadós nyári záporok idején is le-lelátogat az iszap és a homok – vastag rétegekben – a városba. És most is, mikor szárazság van, ott állanak a járda mentén a pallók és vaskeréken gördíthető tolóhidak. Ezeket a hidakat, mint szavahihető polgárok állítják, néhanapján megláncolni 98is ajánlatos, különben hajóknak képzelik jelentéktelen személyiségüket, s megindulnak az Irgalmasok temploma felé.
Mint mindebből látható: hullámosak, meredekek az utcák. Az említett főtér sarokpalotájának első emelete három-négy házzal feljebb, a Nádor-szállodánál, már földszinti magasságnak felel meg. Ez az emelkedés azonban legfeljebb a fiákereseknek kellemetlen: kövekkel kénytelenek föltámasztani kocsijuk „sarkát”, hogy maguktól meg ne induljanak hátrafelé, le a standról. Az autók – van Pécsett néhány bérautó, melyről minden jóakarat mellett sem lehet elhallgatni, hogy rettentően rozoga és piszkos –, az autók már okosabbak: keresztbe állanak a téren, a zöld kupolás mohamedán-keresztény belvárosi templom és a Szentháromság-szobor között. A pécsi közönséget azonban nem zsenírozza a „meredély”, s vidáman korzózik föl s alá összekötvén a kellemeset a hasznossal, a déli és esti sétát a megerőltetésbe különben nem nagyon kerülő turisztikával. Fentebb, a Tábla palotája mellett, kedves régi utcákon áthaladva már teljesen zavartalan a korzó szépeinek – a pécsi lányok és asszonyok, meg kell adni, szépek és elegánsak! – az öröme, mert pár perc alatt a városi sétatérre jut az ember. A sétatér pedig az ezeréves, gyönyörűen restaurált, méltóságteljes és négytornyú székesegyház alatt gesztenyefákkal és fehér padokkal teleszórva teljesen sík. Vasárnap délben annyi itt az ember, akár a pesti Duna-korzón.
De csak egy óráig. Fél kettőkor már alig mozog emberfajta az utcákon. Este kilenc-tíz után szintúgy. Az emberek szolidak, körülbelül egy időben ebédelnek és vacsoráznak, nincs ami kizökkentse őket a természetszerűen kialakult időbeosztásból, s ha az urak mulatni kívánkoznak: úgy jobb, ha nem maradnak családjaik körében, hanem fölrándulnak Pestre? Itt csak szolidnak szabad lenni, hiszen Pécs püspöki rezidencia! Itt nincs mulató és orfeum és bár! Itt papok vannak. És pedig sokan! Pálosok, jezsuiták, ferencesek, irgalmasok és mások. És újabban katonatisztek. De a pap több. Ők adják meg az egyetemmel és az egyetemi ifjúsággal együtt a város jellegét. Csak használatban öt templomuk van. Az egyik rendnek hatalmas gimnáziuma áll a főtéren. Ez az épület török sírkövekből épült. A papság általában haladó keresztényszocialista szellemű, s a napokban fényes ünnepet ült: Ábrahám káptalani takarékpénztári igazgatót magas kitüntetésben részesítette a római pápa!
Más tekintetben is szolid a város. Vannak ébredői, de azok nem hangoskodnak. A szocialisták sem, igaz, hogy nekik könnyebb, mert nagyon vigyáznak rájuk. Egy igen-igen kedves úr, vármegyei hivatalnok, mikor némi borozgatás után péntek este együtt sétáltunk, és jókedvű fiatalemberekkel találkoztunk, kérdésemre, hogy ezek ébredők-e, s vannak-e Pécsett felekezeti 99jellegű verekedések, a legméltatlankodóbb hanggal jelentette ki: „Ébredők? Persze, hogy azok vagyunk. Csakhogy mi nem verekszünk!” Igazat mondott.
És – a mai világban erről sem szabad megfeledkezni – a tőzsdei erkölcsök is szolidak Pécsett. Itt nem rendültek meg egzisztenciák. Itt nem folyt soha különleges mértékű hazárdjáték. Épp ezért a kereskedelem és ipar sem a tőzsde miatt panaszkodik. Pangás és lanyhaság van, de krízisről szó sincs. Inkább az a baj, hogy úgyszólván még mindig le van zárva a jugoszláv határ, holott a pécsi ipar és kereskedelem – van itt elég gyár és ipartelep és kereskedő mindig dél felé terjeszkedett. A kereskedők hitelre adnak árut: hirdetésben olvastam, hogy havi százezer koronás részletfizetésre már lehet ruhát csináltatni.
– A város elvesztette hinterlandját – mondotta nekem Nendtwich polgármester, mikor felkerestem hivatalában, és megkértem, tájékoztasson a pécsi viszonyokról –, s bármily fontos gazdasági gócpont is Pécs, a területi veszteség és a határelzártsága hátrányosan hat további fejlődésére. Várjuk a magyar–jugoszláv kereskedelmi megállapodások életbeléptetését, amely nagy lehetőségeket nyitna meg Pécs számára. A megszállás alatt anyagilag és erkölcsileg nagyon sokat szenvedtünk, s teljes erőnkből igyekeztünk kiküszöbölni a bajokat. Az általános gazdasági krízis itt nem érezteti annyira hatását, mint másutt és – jó órában legyen mondva – munkanélküliség is alig van. Az építkezés – főleg átalakítások, tessék az egyetemre gondolni – úgy-ahogy folyik. A lakáshivatal roppant nehezen működik, mert számos magasabb hatóság került ide, s a nagy betódulás végletekig fokozta az amúgy is meglevő lakáshiányt. Vagonlakónk már nincs. Épített a város két évvel ezelőtt 64 kislakást, egy nagy barakkot szükséglakásnak, s most építünk nyolc két-három szobás kislakást abból a hitelből, amely a húszmilliárdos állami kölcsönből Pécsnek jutott. Nagyobb bajok vannak a közegészségüggyel. Nem betegségre, ragályra gondolok, hanem az általános csatornázás hiányára. A tervek megvannak, de a keresztülvitelhez sok-sok milliárd kellene. Most folyik valami kisebb mértékű csatornázás, de ez nagyon kevés. Kulturális és gazdasági szempontból óriási hatással van városunkra az egyetem. Idegenforgalmat teremt, alimentál sok iparvállalatot. A klinikák hasznáról fölösleges beszélnem. Csak az a baj, hogy az átadott iskolahelyiségekre magunknak is szükségünk volna. Mindenesetre ígéretét bírjuk Klebelsberg kultuszminiszter úrnak, hogy segíteni fog a helyzeten, mert most hátrányt szenved az elemi oktatás az egyetem elhelyezkedése következtében. A gazdasági és pénzügyi viszonyok javulását várjuk, amely lehetővé teszi új, nagyobb befektetések létesítését s hosszú lejáratú kölcsönök felvételét. Akkor jön a csatornázás, a villamosvasút és a 100vízvezeték kibővítése. Kijelenthetem azt is, hogy a polgárság békességben él, semmiféle turbulens jelenség nem üti fel a fejét, és vallási ellentétek nincsenek.
E kijelentések is megerősítik s hitelesítik azt az impressziót, melyet a város külső életének szemlélése kelt. Tulajdonképp boldog város ez a Pécs: mindene van. A minden azt jelenti, hogy a külvárosok nyomorúsága mellett egyebe is van, ami már nem nyomorúság. Legfőképp pedig: nagyszerű lehetőségei és reményei! Élet és mozgalmasság az utcákon, jó bor – igaz, hogy az idén nagyon gyenge a szüret – a hegyoldali szőlőkben.
A kereskedelem mellett jól megfér a kultúra, vagy legalábbis a kultúra iránti erős érdeklődés. A művészet itt nem talajtalan: gyökerei mélyen visszanyúlnak az ősi katolikus város múltjába. Pécs iparművészete messze földön híres: tessék a Zsolnay Gyár termékeire gondolni. A kirakatokban mindenfelé látni a szép vázákat és edényeket. (Persze, rájuk fogják, hogy méregdrágák; de ez nem igaz: drágábbak a méregnél!) Pécs régi zeneváros. Dohnányi az elmúlt kedden járt itt. A volt püspöki, jelenleg egyetemi könyvtár országos hírű és jelentőségű. A színház most nyílik meg Asszonyi igazgató vezetése alatt. A kulturális fejlődésnek erős lökést adott az egyetem: a tanárok a nyáron előadás-sorozatot tartottak a pécsi orvosok továbbképzésére, és egyes általánosabb érdekű nyilvános előadásokon akárhányszor 600 érdeklődő is megjelent a nagyközönség köréből. Ilyen cours publique-eket az idén is tartanak az egyetemi tanárok Gorka: Az átöröklés; Rohrer: Újabb atomelméletek; Zechmeister: Fejezetek a természettudományos gondolkodás történetéből; Thienemann: Goethe; stb.) Pécsett sok „tudományt adnak ki”: itt jelenik meg a Kőrösi Csoma Archívum, a Minerva, itt nyomják az Akadémiai Értesítőt. A szomorú emlékű megszállás óta a piktúra, sajnos, visszaesett, de Virághalmi kárpitosmester Művészházában néhány kitűnő expresszionista festményét láthatja az ember a jelenleg Németországban dolgozó fiatal baranyai festőknek, elsősorban Molnárnak és Stephennek.
Elég volt a „szellemiekből”? Jól van – négy-öt sportegyesület működik Pécsett: lehet atlétikázni, futballozni! Aki pedig hegyet szeret mászni, az nagy turistakirándulásokat tehet a baranyai hegyekben, melyek területén a harminc éve fennálló Mecsek Egyesület szerpentinekkel és kisebb gyalogutakkal oly gyönyörű vidékeket hálózott keresztül-kasul, hogy a mai Magyarországon keresve kell keresni a párjukat.
101Az Est, 1924. október 9. 7. p.
Baranya vármegyét miniatűr Magyarországnak szokták nevezni, mert kicsiben minden megvan benne, ami az országban található: síkság, hegyvidék, erdő, bánya, szőlők, falvak, nagyváros, kisebb folyók és a hatalmas Duna. A megye mindenben osztozik az országgal, még történelmében is: csonka vármegyének mondhatja magát, hiszen a háború következményeképpen idegen uralom alá került délkeleti része, a Duna–Dráva-sarok.
Most határvármegye. És székhelye, Pécs, noha az eszéki fővonalon gyorsvonaton is egyórányira esik Magyarbólytól, a határtól, a Duna–Tisza közi Baja mellett kétségtelenül Dél-Magyarország legjelentősebb külkereskedelmi gócpontja lenne, ha már megvolna a szabadabb és élénkebb forgalmat jelentő magyar–jugoszláv kereskedelmi egyezség. Az egyezség egyelőre nincs meg, s a jelentős iparral, nagy kereskedelemmel rendelkező egyetemi és püspöki város, Pécs, éppúgy, mint a bányáiról, tejgazdaságáról, erdőgazdaságáról, állattenyésztéséről s kitűnő borairól híres Baranya megye, egyelőre úgyszólván tétlenségre, várakozásra van kényszerítve.
A megye főispánja, dr. Fischer Ferenc, jelenleg szabadságon van. Távollétében Fischer Béla vármegyei főjegyző helyettesíti. Baranya mezőgazdasági, politikai és társadalmi viszonyairól a következőket mondotta munkatársunknak:
– A háború, illetőleg a szerb megszállás megszűnése óta hanyatlás, vagy legalábbis stagnálás érezhető a megyében. A változás minden téren érezteti hatását, s különösen jelentős bajt okoz nekünk az új határ lezárása, amely csaknem teljesen kettévágta régebbi állandó és szoros kapcsolatunkat a Bánáttal és a Drávántúllal.
Visszaesésünknek a megszállás is egyik fő oka. A szerb uralom nem hagyta meg a magyar közigazgatást, hanem mindenüvé a saját embereit – úgyszólván kizárólag bácskai szerbeket – ültette be. 1921. augusztus 20-áig a judikatúrát kivéve – a magyar bíróságot megtűrték! – minden hatalom az ő kezükben 102volt. Akkoriban súlyos rekvirálások történtek. Csaknem három esztendőn keresztül valósággal lehetetlenné tették az egyes uradalmakban a gazdálkodást.
A mezőgazdasági helyzet tekintetében, amely a vármegyére nézve a legfontosabb, most már lényegesen javul a helyzet. A Pécs környéki szénbányák – hatalmas barnaszéntelep feketeszén rétegekkel – erősen dolgoznak és építkeznek, s az újabb időben kezd kifejlődni a kőbánya is, melyet augusztus 1-jén az állam vett kezelésbe. A hosszúhetényi fonolitre – vulkanikus kőzet – nemcsak Baranyának, hanem a szomszéd megyéknek is nagy szükségük van. Ugyanis Magyarország megmaradt bányái ez idő szerint az ország közúti kőszükségletének – kavicsolás, útépítés, fenntartás – egyharmadát is alig képesek fedezni. Ennek tulajdonítható, hogy az országban mindenfelé kriminális utak vannak. Itt is. De most nagyarányú akció folyik: a vármegye 12-13 milliárdos tételt vett föl a folyó évi költségvetésbe csak az utak megjavítására.
Az általános gazdasági krízis nem nagyon érinti a megye lakosságát, hiszen a konjunktúra a földművességre nem volt kedvezőtlen hatással. Jelenleg azért súlyos a helyzet, mert gabonában oly katasztrofálisan rossz a termés, amilyen emberemlékezet óta nem volt.
A falvakban nagyon elkelne egy kis civilizáció, villany stb. De a falusi lakosság nem teremt magának ipartelepeket: az ilyen kezdeményezésnek a városból kell kiindulnia. Nálunk elég sok a latifundium: a káptalannak, gróf Zichy püspöknek, Frigyes főhercegnek, Montenuovo herceg volt főudvarmesternek, gróf Benyovszkynak, Mailáthnak, herceg Esterházynak vannak itt birtokai. Középbirtok is meglehetősen sok. Jelentős és intelligens a kisgazda-társadalmunk. A kishaszonbérlet igen el van terjedve. A nagybirtokok újabban szívesen adnak bérletet. Ezért aztán nálunk ismeretlen az a földéhség és az a sok szociális baj, amely az Alföldön jelentkezik. Nagy tömegben nincs föld nélküli paraszt. A földbirtokreform állandóan folyik, lassan-lassan. Nem is olyan lassan.
A nép körében kirívó politikai nézetek nem uralkodnak. Sem a szocializmus, sem a fajvédelem nem hat. Persze a bányászok, egész falvak szocialisták. Atrocitások nincsenek. A megszállás alatt voltak hangok, melyek „megtorlást” emlegettek a hazájukról megfeledkezettekkel szemben, de egyetlenegyszer sem történt ilyen eset. Ezt mondhatni a városról is. Egyetlen vidék az egész országban. Bámulatos volt: a lakosság átadta magát az örömnek, hogy felszabadult, és ennek hatása alatt elfelejtett mindent.
A Baranya vármegyei, illetőleg pécsi ipar és kereskedelem helyzetéről Siptár pécsi takarékpénztári igazgató a következőket mondotta:
103– Mi is érezzük az általános krízist, de Pécsett némi enyhítést talán az ad, hogy az egyetem idetelepítése s a Duna Gőzhajózási Társaság kolonizációs építkezései foglalkoztatják – főként az építőiparon át – a pécsi ipart, s ezért nincs akkora pangás, mint egyébként lennie kellene. Kivitel tekintetében sokat használ, hogy a megszállás alatt ma is felhasználható nexusok létesültek Pécs és Jugoszlávia között. Az érintkezés a két ország között ugyan egyáltalán nem rendes, kivitel – valami – mégis van. A pécsi bőrgyár, Magyarország egyik legmodernebben fölszerelt gyára, igen sok talpbőrt, blankbőrt és cipőfelsőrészt visz ki, s ki tudja elégíteni a speciális jugoszláv igényeket is. Ott tudniillik nagyon kedvelik a sárga, zöld, szóval a tarka cipőket. A gyárnak Szabadkán állandó lerakata van.
– Másik legjelentősebb kivitele a Zsolnay Gyárnak van, mely részben Romániába és Ausztriába szállít. Ez a gyár nincs teljes kapacitásban kihasználva, mert nem annyira dísztárgyakat, mint inkább építkezési anyagokat, mosdótálakat, burkolókockákat, csöveket készít. Tekintélyes kivitele van a malátagyárnak, mely fenntartja az érintkezést régi fiókjaival. A nagy földbérletű gyárnak sertéshizlaldája, húsfeldolgozó telepe és malma is van. Egyéb pécsi gyárak: mezőgazdasági gépgyár, Litke pezsgő, állami dohánygyár; van itt kőfeldolgozó, malom, gombgyár, sapkagyár, szőnyegszövő stb., de ezek nem kifejezetten gyártelepek.
A szénbánya teljes erővel dolgozik, szállítja a jóvátételi szenet. Ott most nagy építkezések folynak és lakóházak 6-800 munkáscsalád részére. Az épülő telep – iskolával, templommal, kocsma-vendéglővel, élelmezési raktárakkal – valóságos kiegészítő városrésze lesz Pécsnek. Ez az építkezés tavaly télen indult meg, s még körülbelül másfél évig elhúzódik.
A kereskedők meglehetős rossz helyzetben vannak, mert nincs meg a régi hinterlandjuk, amíg békében Eszéktől végig minden ide gravitált. A kényszerkölcsön s általában az adózás nagyon súlyos helyzetet teremtett, mert kedves pénzügyigazgatónk az állam érdekeit annyira a lelkén viseli, hogy… A behajtás a városban még simán folyt, de a parasztoknál nagyobb nehézségekkel, akárhányszor árveréssel, kényszeregyezséggel járt. A termés kifejezetten rossz, bár a kapásnövények és a tengeri jobban állanak, még egy ilyen év, és nagy baj lesz. A nemrég még tezauráló paraszt már kölcsönt vesz igénybe, és az eladósodás szépen lassan folyik.
Általában úgy ítéljük meg a helyzetet, Pécs józan kereskedő város, túltengések nem voltak, összeroppanások jöhetnek, főként a konjunkturális textiliparban, de itt sem oly mértékben, mint más városokban. Kilátásaink és reményeink igen jók, s valószínűleg kedvező lesz a jövő.
104Baranya megye ma egyike az ország legszebb megyéinek. A pesti gyors Új-Dombóvártól délnek kanyarodva gyönyörű vidéken fut – völgyhidakon és alagúton át – Sásd és Abaliget tájékán. A megszállás alatt Sásd volt a határállomás. Itt rendezkedett be a főispáni hivatal, s a hegyeken át húzódott a demarkációs vonal.
Délen, Siklós és Barcs között, a Dráva medencéjének síkjában terül el az Ormánság, az ország egyik legérdekesebb vidéke. A nép itt kálvinista, a gazdasági cselédség általában katolikus. Ezek nagyon szegények, és nagy családjuk van, viszont a református kisgazdák módosak. Nem azért, mert nagy volna a birtokuk, hanem mert kereskednek, főként disznóval, marhával és nehéz, hidegvérű muraközi lovakkal.
Az Ormánságban, melyet valamikor óriási erdőségek borítottak (a pesti Mezőgazdasági Múzeumban van egy köbméter nagyságú tölgykocka, melyet a vajszlói erdőből vágtak ki) – tiszta fehér volt a viselet férfiaknál és nőknél.
Az asszonyok maguk szőtte vászonból készítették azsúrdíszes ruhájukat, s annyi térdig érő szoknyájuk – bikla – volt, hogy egész éven át akár mosniok sem kellett. Egyes falvakban, ahol már van vasút, „kiöltözködtek”, s most hihetetlen luxust fejtenek ki selyemben és szőrmében a gazdag ormánsági parasztasszonyok. Az öreg ormánságiak nagyon tartják szokásaikat, és néhol, ahol nem jár vonat, még ma is fehér a gyász színe; így eléggé érintetlen eredetiségében meg lehet találni ezt a különös, nagyon szép és művészies magyar népviseletet Kiscsányban, Oszróban (itt sok selymet szőnek), Hídvégen, Páprádon. A legtöbb helyen azonban már a tarkaság kezd hódítani: halvány rózsaszín és kék „kebelesek”, halványpiros szoknyák, selyemkötények, díszes, virágos, gyönyörű kendők. Az idősebbek a fekete és a sötétlila, a fiatalok az élénk színeket szeretik.
Ezen a vidéken pusztít legjobban az egyke. A falvakban sok a titkos magzatelhajtó öregasszony. Néhol egész utcasorokon általában nincs gyerek. Iskolák is szűntek már meg, mert csak nyolc-tíz jutott volna egynek-egynek. A felnőttek nem vallásosak, templomba alig járnak, kemény, büszke, materialista, önző magyar parasztok. Pusztulnak, pusztulnak. Senki és semmi sem segít rajtuk. Egy-két generáció múlva nem lesz ormánsági magyar.
Mindenesetre érdemes volna többet foglalkozni Baranyának és Magyarországnak ezzel az etnográfiailag talán legérdekesebb vidékével, melynek eddig inkább csak az egyke juttatott szomorú nevezetességet a köztudatban.
105Az Est, 1924. október 15. 5. p.
Az Alföld közepén és úgyszólván máris a határon vagyunk. Innen már északkeletnek fordul a vasút Hódmezővásárhely felé, vagy vissza Pest irányába, északnyugatnak. Szeged: végállomás!
Ismerik a várost: szép, új, modern. Nagy félkör a Tiszától a Tiszáig: ez a Tisza Kálmán körút, mely a Belvárost öleli körül. Kívülebb még nagyobb ív, a Bécsi, Berlini, Párizsi, Brüsszeli és Római szakaszmegjelöléseket büszkén viselő Nagykörút, szintén a magyar Tiszáig futva két karjával. Legkívül pedig a Körtöltés, mely önmagába záródik. Közben széles, nyílegyenes „sugárutak” minden irányban.
Népességre második városa az országnak. Határa óriási. Magas állami és egyéb hivatalok. Egyetem. Nagy intelligencia. Kereskedelme révén gyűjtőpiaca lehetne a Bánátnak és Bácskának.
Mégis pang. Aki a háború előtt és alatt látta, most azt hiszi, hogy fuldoklik ez a gyönyörű magyar város.
Hatalmas térképet terít szét szobája közepén Somogyi Szilveszter polgármester. „Szeged és határa”. A rajz olyan, mint egy üstököscsillag: a város a mag s tőle hátra, visszafelé két hosszú, 45 és 55 kilométeres sávban futnak az „alsó” és „felső” tanyák. Egész Kiskunmajsáig és Jászszentlászlóig.
– Itt van – mutat a térképre a polgármester – Szeged 140 ezer katasztrális holdja. A várost, ugye, ismeri? Ez a többi. Jórészben magántulajdon, kisbirtok. A városnak magának is vannak földjei, legelői, erdei. Ez a piros szőlő, 13 ezer hold, kizárólag magánosok kezén. Mennyiségben nagyon gyenge a termés. Annál jobbat adott a paprika, amivel körülbelül 4-5 ezer hold lehetett beültetve.
– Rendes, gondos tanyai gazdálkodás folyik minálunk. Csak a vasút! A felső tanyákon végigfut a pesti vonal, de itt, a másik részen, abszolúte nincs. Pedig ez a népesebb és nagyobb terület. A tanyákon mintegy 40-45 ezer ember 106él. (Egész Szegeden talán 140 ezer.) Földművesek, állattenyésztők. Ezeket a zöld foltokat – 8 ezer hold közlegelőt – a város potom áron adja ki, mert a kisbirtokosok (nálunk nem nagy-, de még középbirtok sincs!) nem bírnák odahaza ellátni a jószágukat. Ezekre a közlegelőkre kihajtják a marhát április végén, s ha az idő engedi, ott tartják október közepéig. Csak télen van gondjuk rá. Még elődeink gondoskodtak így a kisgazdákról.
– Elődeink különben is bölcs emberek voltak: olyan birtokpolitikát folytattak, amely sokkalta jobb az országos földreformnál. A város kis parcellákban 25 évre bérbe adja nagy földjeit. A bérlet aztán apáról fiúra száll, s ha be van telepítve, el se veszik a földet soha a gazdától. A mi bérleteink kvázi örökbérlet jellegűek. Most persze már nincsenek nagy, 50 holdas parcellák, mert sok igényt kell kielégíteni, csak 2, 3, 5, 10 holdasok, de a „földéhséggel” legalább rendben vagyunk. Ezért nincs nálunk különösebb kivándorlási láz. És a telekkihasítás állandóan folyik a legelőből; az egészen új, szegény bérlőket rögtön megismeri az ember arról, hogy csak egy-egy szál deszka a szekere oldala: ezek az átokháziak, a legfrissebb kisgazdák. Dolgoznak, mint a hangya. Második, harmadik esztendőben már fel van húzva a házuk, istállójuk. Öröm közéjük menni…
– Ezeken a tanyákon 12 népiskola van. A város építtette őket annak idején: tantermet és tanítói lakást. A tanítónak adtak a fizetés mellé egy kis földet, és úgy osztották el az iskolákat, hogy három kilométer távolságra minden parasztgyerek találjon egyet. Két orvos lakik kint elszórtan, aztán állatorvos; 28 bábaasszony: kell az a magyarnak, különben nem tud világra jönni! A tanyák közepén meg központokat állítunk fel. Ott vannak az iskolaigazgatók, templom, pap, lovasrendőrség, ami csak kell. Van erdőőri szakiskolánk is, és rendszeresen folyik az akác- meg tölgyerdők kitermelése.
– A tanyák után a szorosabb értelemben vett város kerül sorra. Elveszett a Budapest–Temesvár–Bukarest expresszvonat. Elveszett itt is a hinterland: a Bácska és a Bánát. Nagyon kellene már a magyar–román és a magyar–jugoszláv kereskedelmi szerződés. Rettenetes a kereseti adó, mely különben országosan revízió alá kerül.
– Azt hiszem – mondja a polgármester úr –, a kereskedőknek most igen alapos okuk van berzenkedni, mert gyengén állanak. A kisipar is megrendült, de inkább csak a konjunkturális ágakban. Körülbelül 50-60 adta vissza az iparigazolványát. Sok volt itt az ingatlanközvetítő iroda; ezek most nem dolgoznak, s hogy ne kelljen semmiből fizetniök a nagy adót, inkább becsuknak. Az igazi, régi iparos azonban megél. Főként kisebb női szabók, kalapüzletek, háborús virágok tűntek el.
107– Az egyetem? Szegednek régi vágya volt! Az elhelyezés 21-ben nagyon nehezen ment, középületeket kellett átadni, de nagyon örülünk az egyetemnek. A közgyűlés most, hogy az állam megkezdje a végleges építkezést, 50 éven át 24-24 vagon búza értékű járadék fizetésére kötelezte magát azzal a kikötéssel, hogy az állam is ugyanennyivel járuljon hozzá a költségekhez. A város egyébként 80-100 szegény egyetemi hallgatónak ingyen ad ebédet és vacsorát.
– Dolgozunk, dolgozunk. Bajunk még mindig van elég. A város 1925-ös költségvetése 4 800 000 aranykoronára rúg. Az idén 4-5 milliárdot fordítottunk utcakövezésre és javításra. Építettünk egy háromemeletes bérpalotát a lakásínség enyhítésére; másik kettő most készül. Vagonlakónk már nincs, ellenben roppant sok Szegeden az új házas, aki nem tud elhelyezkedni, mert igen sok bútorozott szobában laknak menekültek és idekerült állami hivatalnokok. 1921-ben már építettünk 80 kislakást, két évvel később 120-at. Természetesen szeretnők, ha szépen kiépülne ez a város, amelyet az árvíz után gróf Tisza Lajos oly modernül megtervezett, de még mindig kell száz esztendő, hogy a tervek teljesen megvalósuljanak.
Szegeden mindenütt az üzlettelenségről panaszkodnak a kereskedők: a város elvesztette legfőbb vonzási környékét. A háború előtt az itteni nagykereskedelmet az azóta elvesztett Kikinda, Zsombolya, Magyarkanizsa, Zenta és Becskerek alimentálta, sőt egyes szakmák (különösen a textil és a vas) egész vidékek kiskereskedőit ellátták áruval. Ezek a nagykereskedések most kiskereskedésekké alakultak át, és a helyi fogyasztót szolgálják ki. E téren csak a határ megnyitása hozhatna változást.
– A Jugoszláviával és Romániával kötendő kereskedelmi egyezségek – informált a szegedi ipar és kereskedelem helyzetére és várakozásaira vonatkozólag dr. Tonelli Sándor, a Kereskedelmi és Iparkamara főtitkára – természetszerűen nagyot fognak javítani a helyzeten. Mi már előre felhívtuk a kormány figyelmét arra is, hogy forgalmi könnyítésekre is szükség van, hiszen a Budapest–Szeged–Temesvár–Bukarest–Konstanca útvonal lezárásával Szeged úgyszólván megbénult. Szabadka felé naponta csak egy vonatpár közlekedik, s Szegedről Temesvárra ma csak Békéscsabán át lehet eljutni. A normális összeköttetés az egész Bánát érdeke, s kérésünket román részről már támogatta is a temesvári kamara.
108– A városban a konjunkturális kisemberek közül elég sokan visszaadták iparigazolványukat, de a rettenetes pangás még nem követelt áldozatokat. Két nagyobb kényszeregyezség történt, kimondott bukás csak egy volt, a Vécsi-féle. A keresetiadó-kivetések azonban mindenkit súlyosan érintenek: Szegedre 1 600 000 aranykoronát vetettek ki. (Debrecenre, mely aránylag kedvezőbb gazdasági helyzetben van, alig egymilliót!) A minap Wimmer kamarai elnök vezetésével küldöttség járt ez ügyben Bud közélelmezés-ügyi miniszternél, s már itt is van Csulak miniszteri osztálytanácsos, hogy revideálja a kivetéseket. A redukció előreláthatóan 50%-os lesz.
– A szegedi specialitások? Az idén oly „őrületes” rekordtermés volt paprikában, amilyet húsz éve nem láttak a szegediek. A termést itt körülbelül 200-250 vagonra becsülik. Kalocsáról legalább hasonlót jelentenek, úgyhogy az ország termését 500 vagonra lehet tenni. (Tavaly együtt nem termett 150 vagon!) Az édes-nemes kilója ma 44 ezer korona nagyban, de csak azért, mert pillanatnyilag nincsenek készletek. Mihelyt megtörténik a behordás, ami a hét végére várható, tetemes áresésre lehet számítani. A termelő így is nyer: paprikaexportőreink konkurálni tudnak az idén a spanyolokkal, akik az utolsó 3-4 esztendő alatt nemcsak a távolabbi piacokat, de az utódállamokat is elhódították tőlünk. Kivitelre – minthogy az ország szükséglete mintegy 3035 vagon – körülbelül 400-450 vagon paprika kerülhet, ami 30 ezer koronájával számítva is 135 milliárd koronának felel meg. (Nagy hagymaüzletekre számítanak az idén Makón is.)
– Másik specialitásunk a szalámi: Szeged öt szalámigyára az ország szalámitermelésének 40 százalékát szolgáltatja.
– A malomipar? A Bak-malom legnagyobb baja az, hogy elvesztette azt a vidéket, amely anyagát adta. Különben ez országos jelenség: túl sok a nagy malom. Első helyen áll Szeged a kenderipar tekintetében. Két nagy vállalatunk a Szegedi Kenderfonó és a Magyar Kender- és Lenipar. Az előbbire nézve igen fontos, hogy mennyiben fogja érinteni kendertermelő birtokait a földosztás. Az üzlet különben itt jól megy, megkezdődtek a külföldi szállítások is. A textiliparban az utóbbi két év alatt két új alapítás történt, az egyik a Hazai Textilipar, amely jutazsákokat gyárt, a másik az Ariadne kötő-szövő gyár. Igen jelentősen kibővült az Orion bőrgyár, amely most finombőrt is gyárt.
– A kisipar, minthogy nyersanyagszükséglete kevesebb, könnyebben átélte a nehéz éveket, de most, különösen a szabóiparban, erősen érezhető a rendelések csökkenése. Legnagyobb bajok a hitellel vannak, habár Szegeden még mindig valóban sokkal több a bank, mint kellene.
109Az Est, 1924. október 19. 6. p.
Kissé fáradt a város hangulata; az utcák, boltok, az úttesteken is aszfaltozott Belváros, a szabályos Széchenyi tér: minden csöndes és halk. Nem mintha nem volna elég forgalom (sőt: épp ma van hetivásár!), hanem mert az emberek itt lárma nélkül végzik dolgaikat. Talán az ősz is közrejátszik ebben a hangulatban, de azért túlzás volna mindezt az ő számlájára írni: tegnapelőtt még színnel és fénnyel augusztusnak piperézte magát az este, és a korzón akkor se volt több sétáló, mint tegnap, mikor szitált az eső.
Ma délelőtt megint süt a nap. A piacokon tarka zsibongás – de csak zsibongás –, és a főtéren, a tornyos Városháza előtt felhúzták sátraikat a kötelesek, szíjgyártók, lábbelikészítők és kalaposok. Nagy ponyvák alatt nagy tömegben várják a ritka vevőt a rudakon sorba akasztott fényes csizmák, erős bagariacipők, csillogó lószerszámok. Fehér kendert himbál itt a szél, ott meg a túlsó részen a gyümölcsös kofák kosarai mellett a virágárusok szorgalmaskodnak. A tér másik oldalán a szabók sátrai húzódnak, a nagy park egyik keresztútján pedig hullongó levelű hársak alatt a szitások szomszédságában nyitott zsákokban lángol a pirospaprika, a szegedi édes-nemes, melyről azt mondják, hogy úgy lehet enni, mint a kakaót vagy csokoládéport.
A városházán épp küldöttség jár, várja, hogy bebocsássák dr. Aigner Károly, Szeged és Hódmezővásárhely főispánja elé. A főispán ma tért vissza szabadságáról, melyet szatymazi birtokán töltött, és a küldöttség meghallgatása után kitüntető szívélyességgel fogad.
– A szegedi paprikatermelők és -készítők voltak nálam – mondja, és cigarettával kínál meg. Ő maga is rágyújt, majd beszélni kezd két törvényhatósága mai életéről.
– Memorandumot nyújtottak át, melyben rámutatnak a kereseti adó sérelmes kivetésére, és orvoslást kérnek. Ők is, mint mindenki. Mert általánosságban azt tapasztalom, hogy a kivetések mindkét törvényhatóságomban meglehetősen túlzott ambícióval történtek. S miután az államnak nem érdeke, hogy az adóalanyok tönkremenjenek, mindent elkövetek, hogy a revízió a tényleges állapotnak megfelelően módosítsa a kivetést.
110– Nagyon panaszkodik mifelénk mindenki, pedig a megszállás óta már lényegesen javult a helyzet. Akkor nagyon-nagyon rosszul állottunk. A francia uralom alatt olyan élelmezési nehézségekkel küzdött Szeged, hogy – miután a birtokosok nem tudták terményeiket beszállítani a városba – közélelmezési hivatalt kellett fölállítani. Mikor a gróf Károlyi Gyula-féle ellenforradalmi kormány megalakult, monstregyűlésen kértük a franciákat, terjesszék ki a kettős határvonalnál lévő hídfőjüket egész Kistelekig, hogy a Szeged környéki birtokok ily módon felszabaduljanak, s a város élelmezési nehézségei enyhüljenek.
– Ennek a megszállásnak egyébként nincs utóhatása. Nexusok nem létesültek. Legfeljebb azt érezzük, hogy a színes csapatok – főképp azok voltak Szegeden – meglehetős károkat okoztak szállásaik helyén. A világháború miatt kissé elmaradt a szaporodás; ez még meglátszik az iskolába iratkozók létszámán is. Legnagyobb baj azonban az, hogy Szeged, noha határváros, nem virágozhatott fel, mert elvesztette dél felé fő vasútvonalát. Szerb területre Horgoson keresztül lehet jutni, Romániába pedig Békéscsabán át futnak a vonatok; Szeged, mintha zsákba lenne zárva, melynek szája csak Budapest felé van nyitva: teljesen elvesztette kapcsolatát a Délvidékkel. Csupán kulturális szempontból maradt meg a régi délvidéki metropolisz jellege, mert a lekapcsolt területek fiatalsága még mindig Szeged iskoláiba – egyetemére – gravitál.
– A lakosság tulajdonképpen csak a határ menti keskeny sávon érintkezik az utódállamokkal: kölcsönösségi alapon a kettős birtokosság határátlépési igazolványt kap rövidebb tartózkodásra, hogy birtokát kezelhesse, és termékeit bizonyos korlátozással értékesíthesse.
– A politikai hangulat úgy Szegeden, mint Hódmezővásárhelyt (mely a román megszállás alatt erkölcsileg és anyagilag nagyon sokat szenvedett) a mostani rezsim mellett van. Természetesen a többségre gondolva, tapasztalataim szerint sem itt, sem ott nincs mélyebb gyökere az ébredő mozgalomnak, s a szocialisták is mérsékeltek. Atrocitások nincsenek, nem voltak, s információim szerint élesebb hatást nem váltott ki a közönségből sem pro, sem kontra a csongrádi bombaügy tárgyalása sem, habár a merényletet, magát mindenki mélységesen elítéli. Csongrádon, 1923. december 26-án éjjel kézigránátot dobtak egy bálterembe. Az 1924. szeptemberi bírósági tárgyalások során nem sikerült kideríteni, kik követték el a merényletet, a gyanúsítottakat, köztük az Ébredő Magyarok Egyesületének tagjait, elegendő bizonyíték híján fölmentették…
– Szeged földbirtok-politikája – igen, már említette a polgármester úr? – nagyon jó: örökbérlet jellegű kisparcellákat osztunk ki 25-25 évre. Ezért nem 111találkozunk itt agrárszocializmussal. Hódmezővásárhelyt már nehezebb a helyzet, a városnak sokkal kevesebb a birtoka, s általánosságban véve ott a földbirtokmegoszlás is kevésbé szerencsés. A közegészségügy kielégítő; a szegedi kórház, az épület és részben a felszerelés kissé elavult; Vásárhelyen azonban modern szanatórium jellege van a közkórháznak. Itt az egyetemi klinikák pótolják a hiányt, noha az egyetem – az ideiglenes elhelyezés miatt – ma még nem produkálhatja azt, amit kiváló szellemi erői egyébként produkálhatnának.
Beszélgetésünk végén megemlítette még a főispán, hogy az ez évre tervezett Nemzeti Megújhodás ünnepélye és a Zala mesternél megrendelt nagy bronzplakett leleplezése kizárólag a rossz gazdasági viszonyok miatt maradt el.
Szanaszét a városban rend és csend: Szalay és Botka főkapitányokat dicséri a nyugalom. Mindenfelé látni az egyetemi ifjúságot, diáksapkás fiúkat és lányokat. A villamos elég ritkán közlekedik, s a kocsik bizony igen kopottak és kicsinyek; a kalauznak alaposan kell dolgoznia, hogy a régimódi kézifékkel megállíthassa rohanásba lendült kocsiját. Autó nagyon kevés akad; rendes, utcai taxikocsikat sehol se lát az ember ebben a nagy, modern városban.
De azért szép, s van külsejében is bizonyos nagyvonalúság, előkelőség. Itt-ott tataroznak. A fogadalmi templom – hatalmas piros téglakolosszus, óriási, messze ellátszó kúptetővel – javában épül a lebontásra kerülő Szent Benedek-templom mellett. A modern, tiszta belvárosi utcákon elegáns boltok, cukrászdák, csemegeüzletek, Kotányi-paprika, bankok, könyvkereskedések. Idegen számára feltűnő szegedi specialitás az utcasarkokon felállított sok pékbódé. Legtöbb helyen csak négylábú állványokra fektetett kosarakban sárgállanak a tört S alakú ropogós szegedi kiflik. A Klauzál téren, fabódékban, már kenyeret árusítanak, házikenyeret, mint a debreceni kenyérpiacon, széles szájú, hasított, piros-barna dúccal. Ha sok az áru, és tiszta a levegő, az egész tér szagos a jól megkelt, magas, óriás kenyerek friss és étvágygerjesztő illatától. Ez az illat meg a töltött káposztáé meg a szénakazlaké: ez a „magyar parfüm”!
112A Tisza-parton az Eiffel hídtól balra a híres-neves Kultúrpalota áll, nem messze tőle a színház. A hátsó bejáratnál színészek és színésznők üldögélnek, álldogálnak; még kissé idegenül érzik magukat a városban. Javarészt Erdélyből kerültek ide: Andor igazgató Kolozsvárról, Váradról és Aradról hozta társulata 75 százalékát.
Az igazgató és Baróthy főrendező igen ambiciózusan teljes opera-, operett- és drámaszemélyzettel dolgozik; hozzáértők nagy elismeréssel beszélnek különösen Vass Manciről, Szász Editről, Lengyel Giziről, Lengyel Vilmosról, Lendvairól, Kertészről, Oláhról. Csak pénz kellene: közönség! (A közönségnek is az kellene: pénz!) Hosszúnapkor („Süt a nap”) a színház úgyszólván üres volt. De a kocsmák akkor is megteltek.
A Kultúrpalotával igen jó viszonyban van a szegedi közönség: Móra Ferenc igazgató nagy örömmel beszél a 120 000 kötetes Somogyi Könyvtár és az ötosztályú múzeum látogatottságáról. Angol és francia munkák iránt állandóan nő az érdeklődés. Érdekes adat: az igazgató keresett 24 áldozatkész szegedi embert, akinek 30-30 000 korona havi támogatásából külföldi folyóiratokat járasson a múzeum. Nem 24 akadt, hanem 96! Most aztán 24 külföldi lap jár ide; ezek két hétig az akció részeseinek állanak rendelkezésére, aztán a nagy olvasóteremben maradnak. A Kultúrpalota, például a centenáriumi ünnepségek idején alkalmi kiállításokat rendez könyvekből, illusztrációkból, s a kiállított tárgyak mellé teszi a Pallas Lexikont, felütve a megfelelő címszónál: Kant, Byron stb. Télen kéthetenként ismeretterjesztő előadások folynak a könyvtárban, szombat délután meghívottak, vasárnap délelőtt a nagyközönség számára. Móra igazgatónak valósággal kimeríthetetlen ötlettárháza van, amivel állandóan ébren tudja tartani Szeged kulturális érdeklődését.
Az irodalmi élet is igen eleven: itt dolgozik, dr. Szalay József kerületi kapitány elnöksége alatt a Dugonics Társaság; író is több van Szegeden, mint bármely más vidéki városunkban: Mórán kívül itt él Juhász Gyula, Homok, Réti Ödön, Puskás Endre. Juhász körül egész lelkes fiatal gárda alakult ki: József Attila mellett, aki most a szegedi egyetem hallgatója, Hontot, Aknait, Berczeli Anzelm Károlyt és Szabadjait hallottam különösebben emlegetni.
Sok Szegeden a nagy magánkönyvtár: Bak Bernát malomtulajdonos (művészet), Taschler Endre ügyvéd (memoár), Lugosi Döme ügyvéd (dramaturgia), Eisner Manó ügyvéd (szociálpolitika), Löw Immánuel főrabbi (orientális tudományok), Vág Sándor tanár (szépirodalom), Pacauer Sándor (kémia), Gyurica Sándor (művészet, orvostudomány), Szalay József (reprezentatív), 113Tonelli Sándor (közgazdaság, művelődéstörténet), Kass János továbbá Moór, Márki, Schmidt professzorok és a többi egyetemi tanár rendelkeznek gazdag gyűjteményekkel. A festők közül Dinnyésnek épp most van kiállítása a Kass Szálló halljában; fejlett zenei életét pedig – a város tele van a filharmonikusok plakátjaival – elsősorban König Péter zeneiskolai igazgatónak és Fichiner Sándor karmesternek köszönheti Szeged.
A Kultúrpalota mellett már a Tisza-hídnál vagyunk. Nagyon zavaros ez a folyó; és üres is. Roppant medrének alig negyedében hömpölyög a víz. Lentebb tutajok parthoz kötve. Egy fekete inges fiatalember csónakba száll. Ő az egyetlen csónakos. De nem csak a Tisza Szegedé, hanem a Marosból is egy két és egy hat kilométeres partdarab. A város itt bérbe adta a halászatot, s mostanában fogja megnyitni olcsó halakcióját. (A Fehér-tó bő haltermése valóságos istenáldás volt Szegedre a háború végén!)
A hídon csönd. Megrakott szekér jön. Leesik róla egy gyermekfej nagyságú érett paradicsom. Valaki fölveszi. Aztán csönd megint. A túlsó parton fekete-zöld fűzfák. Azokon túl Újszeged, a hatalmas sétatér. És benne, amit a Széchenyi téren csak félig látni: a fáradt, óriás, mindent elborító, nemzetközi Ősz.
Reggeli Hírlap (Miskolc), 1924. november 30. 23. p. Napjaink, 1966. 6. sz. 10. p. (Közreadta: Zircz Péter.)
Úgy jött sora, hogy lelátogasson Miskolcra az új magyar irodalom, amely már nem is olyan nagyon új, hiszen a háború utántól kezdve már volt és van, s csak szétszórtságában nem találta meg hamarabb magát. És december első vasárnapján már mint egység, tábor – az új generáció – szeretné megtalálni Miskolc szívét.
Mit akarnak ezek az írók, költők, művészek? Bemutatkozni a „vidéknek”, hogy egy-két órára fellobbantsák az Avas tövében a kultúra szentlélek-lángját? Nem! Erre nincs szüksége sem Miskolcnak, sem az új íróknak, mert itt nem alkalmi és pillanatnyi irodalmi decentralizációról van szó, hanem testvéri egymásra találásról és kapcsolatról: arról, hogy öt-hat író, akinek te114hetségét a magyar föld és vidék adta, vissza akar térni oda, ahonnan elindult, övéihez, anyjához, népéhez: Magyarországhoz, amely nemcsak Budapestből áll.
Miskolc is: Magyarország. A mi földünk. Számunkra szimbolikus igazság van e mondatban, mert – habár e sorok írója az egyetlen a fiatal írók között, aki huszonnégy évvel ezelőtt Miskolcról indult el ebbe a rettenetes, különös és nagyszerű életbe – nekünk szülőföldünk minden város és falu, ahol magyarul beszélnek. Mindent Magyarországtól kaptunk, s ha túllátunk is minden határokon, azt szeretnők, hogy elsősorban Magyarország legyen ránk büszke, ha érdemesek vagyunk e büszkeségre.
Bejárhatjuk a világot, mi: egy föld és egy idő gyermekei, mégis magyar földön – most Miskolcon – akarjuk egyesíteni szívünk végtelen testvériségében minden idők és népek szellemi törekvéseit. Sok helyről jöttek, s találtak egymásra bennünk ezek a törekvések – mint távoli, egybefutó sugarak hozzák különös ízeit és színeit millió és millió életnek, hogy mi is megmutassuk őket azoknak, akik sokféle élet-ok miatt zártabb határok között élnek. Mi is voltunk fiatalok, legalábbis fiatalabbak, mint ma, s még emlékszünk rá, mennyire kellett nekünk: látni életünket, vágyainkat és fájdalmainkat az élő irodalom tükrében. Akkor mint vendéglátók éreztük ugyanazt, amit most mint vendégek érzünk; azt, hogy az író és a közönség örök egymásrautaltsága lelki kapcsolatot követel és teremt meg: az irodalom nemzedékek során át újra és újra felkelti, ébren tartja a magasabb rendű kultúrvágyakat, a közönség pedig, talajt és háttért egyszerre alkotva, értelmet ad az irodalom létének.
Nekünk ez a szellemi kapcsolat kell. Sokfelől jöttünk össze, Budapestre, dolgozni: Kodolányi Jánost az Ormánság különös magyarsága termelte ki magából, Gergely Sándor a Dunántúl nyugati széléről jött a főváros munkástömegei közé, Erdélyi József Biharból jött, Fodor József a Székelyföldről, Sárközi György itt a fővárosban született, de vidéken nőtt fel; sokfelől jöttünk, és sokféleképpen, s mégis egységesen akarjuk munkásságunkkal megrajzolni a mai, vergődéseiben és jobbért vágyódásában egyaránt nagyvonalú életet. „Vidékről” hoztuk lelkünket, képességeinket Budapestre, az ország szívébe, s most szeretnénk „vidéken”, Miskolcon, a miskolci kultúrközönség körében újra találkozni a földdel, anyánkkal, Magyarországgal.
115 116Az Est, 1925. május 13. 8. p. Hagyaték-1974.
A konyhából ételek nehéz, jó szaga csap be. Leverjük lábunkról a pápai port: ebéd előtt sétáltunk egyet az óriási Esterházy-parkban. Nem volt könnyű, mert igazolvány nélkül csak a kommün alatt volt szabad a bejárás.
A háziasszony, három hónapos, szép, vidám menyecske már bejelentette, hogy mi lesz ebédre: húsleves, sóska tükörtojással, kirántott borjúhús, fejes saláta és piskótatekercs.
Megtelepszünk a hűvös úriszobában. A fürge háziasszony a cseléd mellől megint bekukkant hozzánk fehér babos kötényében:
– Csak egy marék mogyoró. Mulassanak vele, míg elkészülök.
Egy szerelmes pillantás az urára, azzal eltűnik. A nagy csendben behallatszik az utcáról – Rákóczi utca – a játszadozó gyerekek diszkrét vasárnapi zsivajgása. Mikor a vasútról jöttem, a sarkon golyóztak; nem tudták, melyik házban lakik Erdélyi József, a költő, de olaszos csicseróne készséggel hozzám szegődtek, s mindenáron be akartak tuszkolni Erdélyi szabómester uram portájára. Ő bennszülött, a költőt pedig inkább csak újságból ismerik a pápaiak.
Különös város ez a Pápa főképp tiszántúli embernek, aki errefelé egész Dunántúlon egyébként is lépten-nyomon különösségekbe botlik. Hiányzik a formájából az alföldi magyar lomposság. Ekkora lélekszám odaát mifelénk, például Debrecen vidékén, nem tudna ilyen rendet teremteni maga körül. A vasúttól a főtérig elegáns villanegyed. A főtérnek a takaros, színes házak kissé olaszos jelleget adnak. A templomot – gyönyörű, hatalmas pápista templom – olasz mesterek építették valaha. Itt-ott egy-egy árkádos épület. A szállodának, az egyiknek, Griff a neve. Látszik, érzik, hogy közel van Graz, Ausztria. A stájer fővárossal különben is élénk kapcsolatban állott Pápa; békeidőben sok család adta cserébe, magyar meg német szóra, a gyerekét.
Persze túl sokat azért nem kell vámi. Itt közel vagyunk a földhöz a városban 119is, és a föld arra tanít, hogy minden kultúrvágy alapjában véve természetellenes. Költészetnek elég itt annyi, amennyit a természet maga ad: a Bakony utolsó lankái idekéklenek: ez a valóság poézise. A könyv, a művészet nem nagyon kell; jól fogyó újságok, színházi pletykalapok és kolportázsregények mellett alig egy-kettő nem sárgul meg a kirakatban. Így van ez másutt is, mindenütt. A föld népét csak a föld érdekli, amit nem kap meg; a többi rész pedig – „úr” és kereskedő – közvetlenebb, kézzelfoghatóbb szórakozást keres. A divat fontosabb a kultúránál. És valóban: a pápai lányok és asszonyok eleganciája kifogástalan. Ezen a téren semmi vidékiesség. Mindenki „modern”, nagyvárosias. A „futó vendég” csak azon csodálkozik, hogy honnan lép elébe e tarka zűrzavarból kaftános, hosszú pajeszes öreg zsidók képében egy-egy darab igazi érintetlen Galícia?
Szóval szép, csöndes, jómódú város ez, minden különös intellektualizmus nélkül. Nagyon jól megpihenhet itt a kimerült idegzet. Házigazdám – mindenki tudja, mennyit szenvedett régebben, fiatal évei ellenére mennyit kutyagolt ázva-fázva, hányszor hált bokrok alatt vagy szénaboglya tövében, vándorlegény módra krajcár nélkül hónapokon és éveken át becsületesen, hősiesen – házigazdám is szemmel láthatóan kipihente magát; vidámabb, fiatalabb, mint valaha. Nem is dolgozik sokat egyelőre. Igaz ugyan, hogy a harmadik szobában, ahová átmegyünk egy pohár borra, ezerféle apró holmi között egy félig teleírt árkuspapír is hever az asztalán, de a költő most nem sokat törődik vele.
– Az Ilus nagyapja – markol meg egy öreg, hasznavehetetlen pisztolyt – ezzel a hatlövetűvel lőtte főbe magát. Tegnap tisztogattam meg unalmamban.
És a rossz pisztoly súlyos agyával ott, a félig kész versen elkezdi törni a szőke-piros mogyorószemeket.
Az utcán már elcsöndesült a gyereklárma. Magyar delek forró csendje ül a városon. Keservekkel, vágyakkal tele csönd, de csönd. Jobb, mint az irodalmi traccs. S e pillanatban épp az öreg revolver agya csattog az irodalom hátán, a félig teleírt árkuson.
Annyira csattog, hogy nem is halljuk a kopogtatást az ajtón. Tömzsi, egészséges, 26-28 éves, piros arcú, szép tiszta parasztlegény lép be fürgén, természetes elfogulatlansággal.
– Jó napot, Kapcsándy! – és Erdélyi Jóska bemutatja a vendégnek a vendéget: Kapcsándy Sándor földmíves. Maga ura 12 kis holdnyi birtokán.
Kemény, derék fiatalember, dunántúli magyar. Nagyszerűen illik a pápai környezetbe. Földműves. Rendben van.
120Csak akkor nézek nagyot, amikor ez a kedves, borotvált, kicivilizálódott ősember – a szalonban, ahová visszamentünk – pár szó után előadja látogatása célját:
– Azért jöttem Erdélyi úr, hogy – megjött-e már a válasz?
A következő mondat versekről és redakcióról szól. Pillanatnyi csönd. Mintha valami természetellenesség, rendellenesség történt volna. Irodalom, szerkesztőség? A rovatvezető hatalma elér a Pápa melletti kis tanyákra is? Kultúrvágyak? A valóság poézise, amit a természet maga…? Egy pillanatra minden felborul.
De csak egy pillanatra. Az az egyszerű bólintás, ahogy Kapcsándy Sándor tizenkét holdas gazda tudomásul veszi a választ – „még nem olvasták el a kéziratait” –, mindent visszazökkent eredeti természetességébe. Nem? Hát nem. Megdöglött már az öreg macska? Nem? Hát nem. A nap tovább süt, a mezők zavartalanul nyújtóznak tovább a szikrázó délben.
Ez az egyszerűség lefegyverez. Most már én faggatom Kapcsándy Sándort, hogy miről van szó. Hát először az egyesben írt verset, ahová katona korában bezárták, unalmában; úgy ír, ahogy eszébe jut. Amit lát. Az eke szarvánál szántás közben, ott aztán igazán ráér az ember! Egyikhez-másikhoz nótát is készít. Kérésemre minden vonakodás nélkül odaül a zongorához. Minden szürke szó ősi frissességet kap a száján. Kijelenti, hogy nem tud zongorázni, csak az elemiben tanulta meg a skálát magától a tanító úr harmóniumán. Aztán egész komplikált melódiát ver ki a fehér és fekete billentyűkön. Előbb egy ujjal, mintha valami világhíres, gazdag pesti zeneszerző volna. Később a bal kezével már primitív kíséretet is játszik a nótájához. Házigazdám részleteket idéz a verseiből. Ezek a részletek egészen gyámoltalan sorok mellett csodálatos, tökéletes, öntudatlan művészi erőről tanúskodnak.
Az előbb még zavarba hozott ez a parasztköltő. Valahogy a betegség jelét szimatoltam ebben az „egészségesen” kultúramentes kis városban. De – semmi degeneráltság! Most már olyan ez a fiú, amilyen mindig volt: mint a föld. Most már vigasztalást is jelent: ha millió józan úr, polgár, hivatalnok, rabszolga, proli és korzózó bakfis lenézi vagy mellékesnek tekinti is a „művészetet”: nem mi vagyunk a kiebrudaltak, hanem azok, akik soha nem érezték a valóság roppant költészetét, amely minden élet és szépség és isten kezdete, országúton, szénaboglya tövében. Budapest szobáiban és az eke szarvánál. A föld nem tagadja a költészetet, csak nem ad belőle annak, aki nem érdemes rá, sem Pápán, sem Budapesten…
– Ez a fiú az élő népköltészet – mondja Erdélyi, mikor újra magunkra maradunk. – Az élet irtózatos energiapocsékolása. Gaz és dudva közt egy-egy 121csodálatos virág, egy-egy zseniális strófa. Nem lehet hozzányúlni, nem lehet vele mit kezdeni. Ha „beleavatkoznak” a lelkébe, csak ártanak neki. Elvész. Amit kinyomattak tőle, talán leghamarább. De valami névtelenül biztosan megmarad. Különben a versei valahogy felkerültek a kultuszminisztériumba. Mi volt a válasz? Biztatták, hogy tanuljon. Pedig nem szabad tanulnia! S mit tanuljon? Megküldték neki mintaképül Lampérth Géza és Végvári verseit. Tessék a szalvéta, foglalj helyet.
A háziasszony belép, és az asztalra teszi a párolgó levesestálat.
Az Est, 1925. május 15. 9. p. Steinert, 525–527. p. Hagyaték-1974. PIMK, a lapkivágaton kézírással: 925 máj 15 péntek.
Országutak kőkeményre fagyott kátyúin nem rázhat így a vágtató parasztszekér. Irtózatos döccenések! Indulás előtt, mint „ágyútűzre” váró újonc, dohányfüsttel akartam leplezni izgatottságomat, és most majd kiperdül számból az égő cigaretta.
A motor szakadatlan sortüzei mollá tompulva hatolnak be a négyüléses, zárt üveg- és vaskockába; alattunk a vízen habzó kemény barázdákat tör a hidroplán két száguldó talpa: tépett sávokká nyúlik a part, a sok ház, zúgó mennydörgéssé árad a fenyegető csattogás, és a motorban – mert bizonyára ott lakik – nagyot rikolt Mefisztofelész:
„Előre az ördög nevében!”
Még egy utolsó, szörnyű fortissimója rázásnak és dörgésnek, aztán eltűnik a víz, kis liftszédületet vélünk tudomásul venni, és máris: mozdulatlanul állunk a levegőben.
A magasba lendült repülőgép egyszeribe függetlenítette magát a földi visszhangoktól: a sátáni propellerzakatolás fent a levegőben mintha valami büszke 122felelősségérzet tiszta és józan zengésébe csapna át. Az ördög tudta, hogy kezeibe tettük le az életünket.
Sok változó meglepetés helyett egyetlenegy meglepetés állandósága következik most: sziklaszilárdan állunk a levegőben. Persze, ha lenézek, látom, hogy a pillanatonként táguló föld fejvesztve rohan visszafelé alattunk, de hát most csak nézzünk fölfelé, hiszen az égbe vágytunk!
Állunk. Állunk? Kocsi, autó, motorcsónak és gyorsvonat tízezerszer jobban érezteti a sebességet. Itt, a víz fölötti nekirugaszkodás után legfeljebb csak tudatunk mondja, hogy mozognunk kell. Igen-igen lassú lehet ez a mozgás; az üres térben semmi fix pont nem jelzi a helyváltoztatást. Az ablakon át ugyan, elöl látni, hogy valami láthatatlan erő cudarul cibálja a két pilóta búváröltözékét: azt is, hogy azok odakint valami különösen nyugodt szenvedéllyel irtózatosan üvöltöznek egymás fülébe – azonban mi idebent vagyunk négyen a zárt utasfülkében. Külön világ vagyunk. Minden más egy óriási akváriumba került, s csak mint vizsgálódásunk tárgya létezik. Az egész úszó város odakint és odalent, a paloták, játékszer kémények, a pirinkó Margitsziget. A pilóták is. Ők most 120 kilométer gyorsasággal rohannak, mi pedig állunk. Mi a megrendíthetetlen biztosság, elkülönültség és érzéketlen, csattogó nyugalom vagyunk. Ők a néma rohanás. Mindössze valami megnevezhetetlen fájdalom maradt belőlünk az „emberi”-ből. Talán az elhagyatottság érzése: mi vagyunk az utolsó emberek, és most fölzuhanunk a világűrbe!
A másik világ, a külső, azonban mégis utolér hosszú fénykezeivel: pár száz méter magasban már újra meglátjuk a lenyugvó vörös Napot. A föld számára már meghalt ez a Nap, mi felrángattuk a horizont fölé. Nem egyszerű ez? Pedig semmit se csináltunk, és e nagy, keringő nyugalomban ismét kérdezhetem a Walpurgis-éj pilótáinak kérdését:
Valóban: mondd meg ember, maradunk vagy haladunk ebben a 120 kilométeres állandóságban, amelyben ez a gép, a gépek, az ördög rohan velünk az ismeretlen jövendőbe? Vagy mindez tán csak körbeforgás? Melyik az igazibb észlelés: az utasoké vagy a lent tovaúszó világé? S minthogy a gép – a költészet 123megvalósulása – mozdulatlansággá realizálja a repülést, nem volt-e szebb és hatalmasabb a léttelen, géptelen és hazug fantázia? A léttelentől és hazugtól féljünk vagy a valóságos és igaz géptől? Ütközik a kettő? A gép, minthogy önmagában annyira lélek nélkül való, érintetlenül hagyja a lelket, tehát ártatlan? Vagy a fantázia bűnös, és még a hazugságát is csak hazudja? Hiszen az ő évezredes vajúdása teremtette meg ezt a gépet is!
A Dichtung und Wahrheit teljes különbözőségének és teljes azonosságának különlegesen erős átérzését teremti meg a repülés. Idefönt nevetséges babonává sápad a lélek és kultúra elgépiesedését hirdető filozófia, de éppoly nevetséges a gép tematikus, a túlontúl irodalmi ünneplése is. A legnagyszerűbb technikai teljesítmény a repülőgép és a legősibb költői álom, a repülés itt egyesül és az anyag nem veszélyezteti az egyesülésben a lelket. Nem! Sőt titokban azt hiszem, hogy ez a tényleges, valóságos repülőgép a H-MAC A rekordjaival, benzinével, szerelőivel, menetrendes és részvénytársaságos hátterével együtt ma még talán inkább költészet, mint valóság. Valódi valóság csak akkor lesz, ha majd – ezrek és tízezrek naponta – éppoly unottan veszik elő utazófülkéjében az útiregényüket, mint ma a vonaton teszik.
Én még félig benne vagyok a Walpurgis-éjszakában, s e mozdulatlan szárnyalás után – mely a síkból térbe, köbre, másodikról harmadik hatványra csodálatos egyszerűséggel emelte a mozgási lehetőségeket – a levegő miriád láthatatlan ródlipályáján újra a földre ereszkedve csak azzal az őszinte gratulációval fejezhetem ki csodálatomat a rettegett technikai haladással szemben, hogy „korunk sofőrszellemének” sikerült végre elérnie a legnagyobbat: közös alapra hozta magát a repülőgépben Goethe seprűnyelével.
Pesti Napló, 1925. június 4. 9. p.
Most már ülünk vagy állunk, mindenesetre vígan nézzük a rohanó kocsiból az esteledő Balaton fehér csillogását, de félórával ezelőtt még nem volt ilyen baráti a hangulat. Akkor még az állomáson izgultunk: lesz-e gyors estére, vagy lemaradunk? A szörnyű melegben az izzadó papák, akik délután még a strand homokján mozogtak a fókák esetlen ügyességével, vagy mint hős Neptunusok szelték motorcsónakokban a füredi hullámokat, percenként fölszedték és le124rakták cókmókjukat. És minden pillanatban a terepet szemlélték: honnan a legkönnyebb és legbiztosabb? Egy tehervonat különösen fájdalmas csalódást okozott, és a nagy zsebkendők már nem győzték fölinni a homlokok égő gyöngyeit.
Micsoda tömeg! Ezerháromszáz vasutas, férfi, nő és gyerek, szegény és „nagykutya” testvéri összevisszaságban. Uralkodó tömegükben szinte elvész a „civilek” kis raja. A civileké, akik hittek a bizonytalan ígéreteknek, és pünkösdi nyaralásukat megtoldották három-négy órával. Mert azt mondotta a pincér meg a portás meg a fürdőszolga, hogy este rendkívüli gyors is indul a kiránduló vasutasok számára, no és hát akkor már a többi utas is remélhet.
De biztosan? Hiszen a szezont csak 5-én kezdi a MÁV-menetrend! „Nekem az Ödön mondta.” „De nagymama, az istenért, én csak tudom!” „Jobb lett volna mégis a félhármassal…” Szóval drukkolnak a civilek, akikben különben is mindig él valami gyanakvás a vasúttal szemben. Más a civilek rendje és más a vasutasoké. A rend, a Rend! És most nem lehet a menet-Rendre támaszkodni!
A tehervonat gördülő unalma után, mikor ismét fölszabadult a pályatest, a négy sínpár közeit az állomás egész hosszában elöntötte a nyugtalan emberáradat. A negyedik vágányon húsz harmadik osztályú kocsi sorakozik mozdony nélkül. Beszállni tilos. Ez a vasutasoké. Rá is van írva. A végén termeskocsi: Hja, az elnökhelyettes!
A rendkívüli gyors még mindig nem jön, de az ideges zsibongásba fortissimo vág bele egy rezesbanda jókedve: bevonul a vasutaszenekar. A karmester, ujjainak komoly peccentgetésével, búcsúmennydörgéseket rendez. A vasutasok arcáról jogos önérzet sugárzik. És mindenki egy ebben a sugárzásban, mint ahogy minden vasutas hasonlít a másikhoz. Egyforma a járásuk, a szemük figyelő mozgása, egyforma az óraláncuk is, akinek van, egyforma mozdulattal pödri a bajuszát.
Most büszkék, kedvesek, a nagy együttes érzése szeretetre méltóan és hősiesen dominál bennük. A civil közönség pedig szinte eltörpül. Ez a közönség most – titokban – kissé dühös. Megszokta, hogy a masiniszta üljön elöl Kanizsától Boszniáig, s ne utazzék a kocsiban. A kocsiban még a kalauz is feleslegesen foglalja a helyet. Aztán meg egyszerre ezerháromszáz? Hiszen elveszik a helyünket! Ni, milyen otthonosan érzik magukat! Őket nem hagyják lemaradni. Jövet is Alsóörsön öt percig tartott, míg a sör mellől előfütyülte őket a mozdonyvezető. Övék ez a vonat, s már kezdik érezni, hogy érdemes társulni velük.
A zsivajgó és futkosó ácsorgást egyszerre kettévágja a befutó gyors. Istenem: tavaly szeptember óta az első gyorsvonat ezen a pályán! És ezt is a vasutasok125nak köszönhetjük! Annak, hogy a füredi vasutasszálló felavatására – tábori mise, strandmegnyitás, díszközgyűlés, bankett, sportverseny – ezerháromszáz vasutas ruccant le Pestről meg máshonnan a Balaton mellé. Ez a pár kocsi Tapolcáig lement, a többi csak idáig.
Mindenki tudja, mit jelent egy Balaton-parti állomáson ünnepnap este a vonatba szállás. Pedig ezerháromszáz utas nemigen jut egy állomásra mindennap. Az őrjöngő ribilliót azonban szinte megmagyarázhatatlan egyszerűséggel lecsillapította a vasutas hadak kedélyessége. Persze, persze, ami elmaradhatatlan, az nem maradhat el: itt is, a szomszédban, ugyancsak folyik a szópárbaj egy fiatalember és egy civil ruhás főfelügyelő közt. Negyedóra múlva már sajnálkozva mondja az öregúr:
– Elférünk szépen, így ni. Kár volt lenyelni a békát! – Aztán a kalauzhoz fordul: – Nem látta a kelenföldi állomásfőnököt?
– A harmadik kocsiban ül a kalauzszéken.
A civilek önkéntelen tisztelettel veszik tudomásul ezt a vasúti demokráciát, egy vasutas azonban elégedetlenkedik, és a termes kocsit emlegeti. Ez aztán végképp egybeforrasztja a szíveket. Távolabb az üdülő ügyeit firtatják: napi 50 000 korona, olcsó… nincs ahhoz semmi köze a KANSz-nak!… a vasutasok érdekei egészen mások, más nálunk a munkarend, a fizetési skála, a nyugdíjintézet egész más alapon dolgozik… Csupán lojalitásból engedjük…
– De hát engem nem kérdeznek meg. Azt meg, hogy én álljak oda? – és bosszús mozdulat adja meg a kérdésben rejlő választ.
A politizálást csakhamar kiszorítja a jókedv meg az otthon várakozó zaftos virslik és sörök előre ecsetelt boldogsága. Fülkében vagy folyosón, mindegy: már mindenki megbékült. Az egész rettentő hosszú gyorsvonaton a testvériség érzése uralkodik, nem halkan, hiszen az urak nem vetették meg a badacsonyit, de nem is túl hangosan. A kalauz, ahogy áttör az utasok barikádján, csupa mosoly és boldogság. Mindenki ismerős, mindenki testvér, mindenki nevet ebben a 25 kocsira osztott családban. A nyitott ajtón át – rekkenő meleg ma még az este is – egy diadalmasan szárnyaló ténymegállapítás zengi túl a csattogást:
– Nem vagyok én szerző, se zeneszerző, se egyéb, de a bort mégis szeretem!
– Aladár, barátom vagy? Undok vagy!
– Ide, ide – nyúlik ki egy „Gutmann-féle elszakíthatatlan” kék karja –, tőlem csak nem sajnálod?
– Dehogyis! Hozz helyette kettőt, akkor szívesen.
Minden szó dörgő siker, Az ember már alig sejti, mit, miért, de nevet. Velük nevet, és minden mindenkiért történik, és megkérdik, hogy kinek van fügefalevele, és valaki fel akar ülni a kakasülőre, és csattog a verespecsenye, és 126előkerül a madárlátta elemózsia (ami nélkül viszont a madár se lát vasutast), és ezen a száguldó, kívül-belül csattogó színpadon már azt se tudja senki, hogy a jókedv hullámai rengetik-e a falakat, vagy csak a gyorsvonat imbolyog összevissza az éjszakában, a gyorsvonat, amely két mozdonnyal és néhány száz mozdonyvezetővel nyargal Budapest felé, hogy onnan az ország minden részébe szétszórja a balatonfüredi vasúti üdülőtelep megnyitásának emlékeit.
Az Est, 1925. július 28. 8. p. Szignó: Sz. L.
Ha nem volna gazdasági külpolitika, az anyaországától és önállóságától megfosztott Fiumét kisvárossá lehetne degradálni. A győzelmes Itáliában kapott ugyan új anyaországot, de ennek csak mostohagyermeke lehetne: a tengerrel körülvett Olaszországnak a maga számára számtalan helyen van és lehet még Fiuménál sokkal kedvezőbb fekvésű kikötővárosa. A csak olasz Fiumét megfojtaná az, ami a magyar uralom alatt naggyá tette, a tenger. Önmagában véve még igazi nyaralóváros sem lehetne, hiszen kényelem és luxus szempontjából messze felülmúlja a nagyon mesterkélt, de nagyon szép, szomszédos Abbázia.
Fiume elvesztette a helyzeti energiáját. Olyan, mint egy leszerelt hadsereg. Jobban mondva: itt van egy hatalmas szerelvény, és nincs, aki kellőképpen használja. Sokan, akik tavaly látták, s már békeidőben is ismerték, úgy emlegetik, mintha halott volna. Pedig nem az. Fiume reményei ma már félig realizálódtak, s még a mostani tűrhetetlen kánikulában is szemmel láthatóan megélénkült az idegenforgalma. Igaz, hogy ezt inkább Abbáziának köszönhe127ti, amely pár évi tengődés után az idén annyira megtelt, hogy sok nyaralója Fiuméban kénytelen megszállni. Mindegy: tény az, hogy a szállodákban már megkérdezik a vendégtől, hogy rendelt-e előre szobát, s a quarnerói partokat körülfutkosó kis gőzösök a maximális 600 utas mellé akárhányszor még 100-200 embert vesznek fel fedélzetükre. A líra áresésének következtében rendkívül sok idegen, elsősorban magyar keresi fel a legközelebbi és legolcsóbb olasz tengerpartot, tehát Fiumét is.
Ne tessék tehát egészen komolyan venni a halott várost emlegető képletes kifejezést. Tele vannak itt a boltok, s a kisemberek általában nem panaszkodnak több joggal, mint másutt és máskor. Az abbáziai nyaralók ide járnak bevásárolni, mert azt hiszik, hogy Fiume az olcsóság paradicsoma. Sok tekintetben valóban az is. Az örvendetes változás a kikötőn is meglátszik. Vannak ugyan fájdalmasan nagy üres foltok a medencében, s nem kábít el napközben a munka zsivaja, azonban mégis serényen füttyentget a parti gőzös kis lokomotívja, deszkarakormányok sárgállnak a napban, Carducci rakodik, mindenfelé lomha tehergőzösök füstölögnek, Kínába, Indiába, Afrikába, Dél-Amerikába viszik a jugoszláv fát, a Lussino indulásra vár. Abbázia-Laurana felé naponta 12 hajópár bonyolítja le a forgalmat, a parttal szemközt idomtalan olasz hadihajó fekszi meg a vizet, itt is, ott is lepedőbaldachinos csónakok és motorok indulnak, s ha nem is pereg úgy az egész, mint békében vagy moziban, egyáltalán nem halálos a kép.
De nemcsak a látszat szól Fiume nyiladozó új élete mellett. A külpolitika már megteremtette az első igazi realitást: az olasz–jugoszláv egyezményt, amely nemcsak Fiume számára fontos, hanem Magyarország szempontjából, mert hiszen az előbb-utóbb meginduló hasonló irányú magyar tárgyalásoknál éppen ez a szerződés szolgáltathat nem kellemetlen precedenseket.
A jugoszláv megegyezések véglegesen tisztázták Fiume viszonyát Jugoszláviával szemben. Fiume, mint ismeretes, annyira határváros, hogy kikötőjének egy része, a régi farakodó (Susak) és a volt Baross kikötő már Jugoszláviához tartozik. Nem volt szerencsés, de nem is végzetes a megoldás. Legfeljebb a jugoszlávokra nézve. Ezért vált szükségessé, hogy az SHS királyság bent az igazi kikötőben is helyet kapjon. Mindezeket a kérdéseket már többször megtárgyalták, s pár nappal ezelőtt, július 20-án írták alá a végleges egyezményt Nettunóban, Róma mellett.
128A 32 nettunói egyezmény közül 21 Fiuméra vonatkozik, és Fiume szempontjából rendkívül fontos. Az itteni olasz lap, a La Vedetta d’Italia még ma is hatalmas cikkekben ismerteti a szerződést. Ennek értelmében a jugoszláv kisebbségnek Fiuméban joga van nemzeti nyelvének használatára mindenütt, kivéve a vámhatóságokat. Iskolákat tarthat fenn, melyekben az olaszokkal egyetértésben megállapított tanterv szerint horvátul tanítanak. Körülbelül ez lehet majd a magyarság várakozása is a jövőben, ami azért fontos, mert Fiuméban 1200-1400 (esetleg 2000) főnyi magyar kisebbség van.
A nettunói egyezmények legfontosabb része a kereskedelmi egyezmény. A tavalyi római szerződésben Olaszország Jugoszláviának bérbe adott egy medencét, a volt Ferenc Salvator rakpartot raktárakkal, az odafutó vágányokkal és a teljes berendezéssel együtt. Ez a bérbeadás 50 évre szól. A római paktum csak általános megállapodásokat tartalmazott, s a nettunói egyezmény a végrehajtás módozatait jelöli meg, tehát úgyszólván már a megvalósulás első stádiumát jelenti.
A két állam tarifaegyenlőséget teremtett Fiume és Susak között (hogy a fölösleges rivalizálást kizárja), és három hónapon belül kidolgozza a közvetlen vasúti díjszabást az adriai kikötők felé. Az egyezmény szerint a kibérelt fiumei kikötőrészbe Jugoszlávia ezután szabadon bevihet minden árut, ez a rész jugoszláv vámellenőrzés alatt áll, sőt a jugoszláv vámközegek a kikötő olasz részében is elvámolhatják szükség esetén a jugoszláv címekre érkező küldeményeket. Jugoszlávia a bérbe kapott medencében közraktárvállalatot állít fel (Magazzini Generali), minden származású és rendelkezésű árut szállíthat, raktárait bérbe adhatja, és áruhitelleveleket (warrant) bocsáthat ki. Számunkra fontos, hogy három hónap múlva már az SHS-tranzitotarifa megállapításához az olasz vasútigazgatóság hozzájárulása is szükséges lesz, az olaszok pedig e téren sokat akarnak tenni a budapesti kereskedelem érdekében. Közös olasz–jugoszláv bizottság állapítja meg az összes kikötői díjakat (munkabér, raktárdíj stb.). Az a cél, hogy mindent egyre jobban és jobban egyszerűsítsenek, s a kettévágott Fiumét így a háború előtti nívóra emeljék.
Ez ma a helyzet Jugoszlávia és Olaszország között Fiuméban. Az olaszok, akik mindent elkövetnek Fiume fellendítésére, és állandóan emlegetik az itteni magyar tradíciókat, „tárt karokkal” várják a magyar kereskedelem jelentkezését Fiuméban. Általános a vélemény, hogy a kikötő Jugoszlávia és Magyar129ország nélkül nem élhet meg, s a 8 milliós Magyarország ma is jelent olyan gazdasági erőt, amelynek számottevő exportja és importja van, ha tehát kereskedelme Fiumén át bonyolódik le, a változás nagyon elősegíti Fiume talpra állását. Ezenkívül Trieszt példája is jogos reményekkel kecsegteti a fiumeieket. Trieszt a háború után egy időre éppúgy elvesztette jelentőségét, mint Fiume. Az utolsó évben aztán váratlanul békenívóra emelkedett a forgalma. Csehszlovákia ugyanis Hamburgban szabad kikötőt keresett, és miután tárgyalásai sikertelenek maradtak, Trieszt felé fordult, és egymaga kb. 800 000 tonna forgalmat bonyolított ott le. Fiume, amely a békebeli 2,1 millió tonnás forgalom helyett 1924-ben csak 450 000 tonnát tud kimutatni, hasonló fellendülést várhat, ha Jugoszlávia után Magyarországgal megegyezik.
S mi ebből Magyarország előnye? Fiume a legközelebbi kikötőváros. Ebben az irányban fut az exportáru legtovább magyar vonalon. Szolid kereskedelem mindig konzervatív, s aki konzervatív, szeret visszatérni a régi ismert állomásokhoz. Fiuméban számos gazdasági szerv van még (gyár, hajótársaság, bank), amely nem idegen a magyarságtól. Külkereskedelmünkkel szemben a szomszéd államok állandóan nagy nehézségeket támasztanak, Fiuméban azonban könnyen talál az ország olyan kikötőt, amely szorult helyzetében a legelőnyösebb feltételek mellett áll rendelkezésünkre. Végül nagyon komoly remény van rá, hogy a magyar kereskedők hamarosan már hitelt is kaphatnak hajóra tett áruikra.
A Fiumén át irányuló olasz–magyar kereskedelmi kapcsolatok új életre keltése céljából pénteken konferenciát tartott a fiumei kereskedelmi és iparkamara, Rocca kormánybiztossal az élén, valamint a kereskedők és iparosok egyesülete, az Unió, a magyar gazdasági élet néhány tényezőjével. A cél az volt, hogy a magyar közgazdaság vezetői (OMKE, OMGE, GYOSz, Kereskedelmi és Iparkamarák stb.) saját maguk győződjenek meg Fiume mai helyzetéről és lehetőségeiről és a hivatalos tárgyalások megindulásakor már teljesen tájékozva tudjanak a kérdésben állást foglalni.
A konferencián részt vettek: dr. Balkányi Kálmán, az OMKE igazgatója, Pignatelli herceg, a budapesti Olasz–Magyar Kereskedelmi Kamara elnöke és dr. Gyömrei Imre, a budapesti Kereskedelmi Akadémia titkára. Több magyar közgazdasági tényező kimentette távolmaradását. Olasz részről megjelentek: lovag Antonio Rocca kormánybiztos, Vittorio de Meichsner, a Kereskedők 130és Iparosok Uniójának elnöke, lovag Giuseppe Filippi alelnök, dr. Mario Moise titkár, dr. Urbano Schittar kamarai titkár, Grand ufficiale Andrea Ossoinack, az Adria hajózási Rt. elnöke, Commendatore Attilio Depoli, a volt fiumei állam elnöke, Gabriele Ágoston nagykereskedő és lovag Eduardo Susmel, a Corriere Adriatico főszerkesztője.
Ezen a kis konferencián számos érdekes előadás és felszólalás hangzott el, s végül Rocca kormánybiztos javaslatára a megjelentek elhatározták, hogy szeptember első napjaira fogják előkészíteni a két ország gazdasági vezetőinek információs kongresszusát. A mostanra tervezett konferencia egy hónapos elmaradása tehát csak egészen rövid halasztást jelent, mert mindkét tárgyaló fél nagyon jól tudja, hogy a nettunói olasz–jugoszláv egyezmények és a legutóbb Rómában aláírt, ideiglenes magyar–olasz kereskedelmi szerződés egyszer s mindenkorra aktuálissá tették a fiumei tárgyalásokat.
Pesti Napló, 1925. július 28. 3. p. PIMK, gépirat.
– Per due morere – nyitja az autó ajtaját a doktor, aztán helyet foglalva –, rögtön ott leszünk. Kitűnő! A tulajdonos, Weisz, magyar zsidó. Az üzlete nemzetközi, de még mindig lehet szegedi halászlét kapni nála. A kocsi átvág a Piazza Dante s a móló esti sokadalmán. Balra a tenger fölött fáradhatatlanul forgatja egyetlen piros szemét a jelzőtorony; jobbra a Caffé Centrale. Zene, Csárdáskirálynő. – Budán hallottam először – hajlik hátra a sofőr mellől a segretario, és cigarettával kínál: – Valódi albán! – megnézem: Kalypso. Istenem, mily régen mondtam ki ezt a gyönyörű nevet! Az autó egyenesbe fordul a vasút felé, s a nagyszerű platánsor alatt, via Mussolini zökken a gép. Itt fut át a pesti gyors. – Hány magyar él ebben a városban? – kérdezem, pedig délután már hallottam, hogy 1700 család. – Attól függ, ki hova optált. Lehet akár 4000 is. Fordulunk, fel a hegynek. S már állunk is.
A Két Négerben azonban nincs hely. – Tíz év óta – fordít vissza bennünket a doktor – most van először idegenforgalom Fiuméban. – Miért tíz?… – Hát először a háború, blokád, aztán nemzetközi megszállás. D’Annunzio másfél esztendeje, végül az annexió. Tavaly áprilistól kezdve lélegzik csak Fiume. – D’Annunzio mulatságos figura lehetett. – Ó – tiltakoznak egyszerre –, D’An131nunzio nagy ember! Csak költő, tehát butaságokat csinál a politikában. A kikötőben – emeli vízszintes tenyerét mellközépig a titkár – eddig nőtt a fű. Különben az Ornitorinco, ahová most megyünk, szintén tőle kapta a nevét: Kocsma a Kacsacsőrű Emlőshöz!
Ismét a Piazza Dante zászlóoszlopai alatt. Fények maradoznak, fékezünk és nehéz olajszag csap meg az ajtóban. Sárga falak olajfestékén nedves villany tükröződik. Kalapok az alacsony falakra aggatva. Hátul két ventilátor ötödnapja hűsíti hasztalan a 31 fokos kánikulát. – Jó estét, uram! – hangzik magyarul. A kitűnő budapesti gyárigazgató vászonruhában, társaságával: Monsieur le Baron, a sógornője (piros selyemben), a mostohalánya, egy fiatalabb úr, filológus-közgazdász, kék ujjasban, komoly csont pápaszemmel. És két csöppség. Míg a doktor hely után néz, hozzájuk szegődöm.
Még csak a vacsora előcsatározásainál tartanak. Gyümölcs, olaj, retek és sütemény az asztalon. – Jó lesz sietni – néz órájára az igazgató –, kilenckor indul a hajóm Lovranába. – A mi vonatunk meg reggel fél hatkor – turkál villájával téglavörös paradicsomszeletek után a 18 éves, ideges cigányszépség. A pincér jeget hoz, s a báró ezüstös darabkákat rak poharunkba. Gyönyörű: miniatűr jéghegyek a Chianti-tengerben! A piros ruhás hölgy valakiről beszél: – Quoi? Elle était apres-midi, tres joyeuse! Nem igaz, Márta? – Márta igent bólint. – Mit csinál maga azonkívül, hogy él és örül? – kérdezem. Fényképeket küldök Budapestre. Holnap utazom Németországba. Apám a Lídón van, talán találkozunk. Az igazgató az Ars Amatoriáról beszél és Szent Ágostonról. Piros kar nyúlik a szódavíz felé, a sistergő víz kiloccsan: – Jaj! – és aranyfog villan meg egy rózsaszín arcban. – Hérodotoszról – mondja a kék kabátos úr – ki van mutatva, hogy megvesztegették a görög városok. Az igazgatót e percben már a színes ujjas érdekli: – Nem bírom kitalálni, miért öltöztél kékrókavadásznak? – A báró cigarettára gyújt: – S még hozzá, le plus jeune, c’étais moi n’est ce pas? Röstelkedtem is kissé a konferencián, de hát így érkeztem Velencéből. – Una birra – rendel az igazgató, aztán: – Nem szégyen a munkászubbony! Valaki vezényel: – Az urak tegyék le szemüvegüket, az öregítés és komolykodás fegyverzetét. Munkászubbony, gondolom én is.
A doktor, aki az étkezés terén a kalauzolást vállalta, ezalatt rendel, és visszahív: – Risotto di scampi, jó lesz? – Rák? Inkább valami rendesebbet. – Also – fordul a titkár a pincérhez – Wiener Schnitzel, einmal. – Mit Gurkensalat? – távozik meghajolva a fiú. Elnyúlunk a székeinken, hallgatjuk a nemzetközi zsivajt. Egy zágrábi ügyvéd mellettünk méterhosszú mássalhangzó-torlódásokat ereget a szájából, mint papírszalagot a bűvész. Keresztrejt132vényt fejtenek fél-magyarok: – Ist das eine gyík? – Nem, papmacska. – Tessék elképzelni – lát neki a rákrizottónak a dottore – lehet-e dolgozni csak egy Singer varrógépen is, ha tíz évig rozsdásodik a padláson?! Így romlott el Fiume a semmittevésben. Most olajozzuk. Az olasz kormány nyolc hónap óta tataroztat, új farakodó épül kétmillió lírával. – Trieszt műve volt az egész – szorít helyet rántott csirkéjének a titkár –, D’Annunzio meg valami érdekcsoportnak volt öntudatlan eszköze. – Mért Triesztben van a főkonzulátusa Magyarországnak? Jugoszlávia oly közel van hozzánk, hogy aki a Fiumara partjáról a vízbe köp, határsértést követ el, mégis főkonzult tart Fiuméban. Magyarországnak nem fontos, hogy Fiume magyar kolónia?! Nem fontos, hogy sorsdöntő hónapok előtt állunk? A gazda megjelenése kettévágja a lelkes előadást: tálcát hoz a derék németes olasz, s kiemel két ujjával egy még ficánkoló halat. Meglóbálja az asztal felett, és ránk vigyorog: – Branzino, orada?… – Már megvannak összes háború előtti vonalaink – hárítja el a doktor mosolyogva a legújabb italianissimát –, csak járataink ritkábbak. Susák csak a dalmát partvidéket jelenti. Miénk az egész Adria, a Közép-tenger, Észak-Afrika, a szorosokon túl Dél-Amerika, India, az olasz gyarmatok és ami tetszik… – És a két olasz szavaiban fölvonul a Közgazdaság, a Pénz, nagyszerű Érdekek és Lehetőségek, Megítélések és Kapcsolatok határokon át, tervekben és megbabonázóan udvarias és józan pompájában a Nemzetközi Kereskedelemnek, amelynek szelleme oly istenien tud lebegni a Vizek és Vasutak fölött.
Érdekel a téma, de semmi közöm sincs hozzá, tehát szükségképpen fáraszt. Talán inkább a fasizmus. A doktor leteszi a villáját: – A fasizmo? Egy léhűtőt lopáson kaptam az üzletemben. Megvasalva vitték el. Nemrég Veronában láttam. Fekete inget visel, fegyvere és húsz-egynéhány líra napidíja van. Mussolini nagy ember, de a hazafiság, mint munkanélküliek keresetforrása, nem szimpatikus. Egy harmadik úr csatlakozik hozzánk, és újabb részleteket mesél el a legújabb egyéni akcióról, Amendola ellenzéki képviselő esetéről, s közben taktusra veri szalmakalapja szélét Abbáziából hozott nyalókájával. Egy szál kis rúdon három cukordarab: játékszer. Jeges feketét próbálok szívni én is, szalmaszálon. A gazda ismét jelentkezik: – Niente frutta? – és zöld fügét tesz asztalunkra. – Nem ajánlom – veszi elő tárcáját a doktor –, azonban egy szivart. Non per patriotismo, de valóban kitűnő. – Ó – fejezi be a politikát a segretario-, az igazi fiumaner mindig ellenzéki. Talán én is felveszem a fekete inget, ha megbukik a fasiszta kormány. – Proszit! – koccannak rá válaszul a poharak. Kintről meg hirtelen gitárzendülés adja meg a tust. Négy legény. Mennek a fülledt, piszkos, óvárosi sikátorok felé szerenádot adni egy szép 133fiumei lánynak. Nem számít, ismerik-e személyesen. Lépésük vidáman visszhangzik a csöndesülő utcán. És mikor áthaladnak a nyitott kocsmabejárat oleanderei előtt, zizge zenéjük egy pillanatra telezengi az Ornitorincót.
Az Est, 1925. július 31. 2. p. Szignó: Sz.L.
A múlt hét végén, mint Az Est már jelentette, előkészítő megbeszélést tartott Fiuméban az olasz és magyar gazdasági élet néhány kiküldöttje. A megbeszélésnek az volt a célja, hogy a nettunói olasz-jugoszláv egyezmények megkötése után most már előkészítsék a szeptemberi olasz–magyar gazdasági konferenciát is, és ilyen módon – amennyiben lehetségesnek mutatkozik – elősegítsék a magyar kereskedelem és Fiume között régebben fennállt kapcsolatok felújítását.
Az előkészítő konferenciával kapcsolatban Az Est kiküldött munkatársa kérdést intézett Fiume jelenére és jövőjére vonatkozólag több gazdasági szakemberhez.
Lovag Antonio Rocca, a fiumei Kereskedelmi és Iparkamara kormánybiztosa, az előkészítő konferencia elnöke, ebben a kérdésben a következőképp nyilatkozott:
– Örömmel jelenthetem ki, hogy a magyar–fiumei kereskedelmi kapcsolatok felújítása tekintetében a legvérmesebb remények töltenek el. Optimista vagyok. Fiume földrajzi helyzete, kereskedelmi múltja, hajózási vonalai, amelyek számban mindinkább emelkednek, kikötőjének felszerelése, s végül az olasz kormánynak az a törekvése, hogy városunk és hinterlandja között az összekötő kapcsokat, amennyiben ezek a forgalom fejlesztésére szolgálnak, erősítse: oly együtthatók, amelyek a magyar forgalmat Fiume részére biztosítják, tehát alapot nyújtanak az optimizmusra.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Fiume számos vállalatában van képviselve a magyar tőke, s természetes, hogy már emiatt is keressük a magyar 134nexust. A római kormány jószándékát rövid időn belül tettek fogják bizonyítani, intézkedések, amelyek kereskedelmünk érdekében történnek. (Azóta már meg is szavazták Fiume számára a 25 millió lírás állami kölcsönt. Szerk.) Ezen felül pedig helyes vasúti és tengeri tarifapolitikával fogunk alapot nyújtani a kereskedelem fellendítésének.
Optimizmusom egyik támaszpontja még a magyar gazdasági élet újjászületésébe vetett bizalmam is, mert lehetetlen, hogy természeti kincsekben oly gazdag állam, mint Magyarország, ne tudja az elébe torlódó akadályokat eltávolítani. Olaszország, amely büszke politikai és közgazdasági életének Benito Mussolini erélyes vezetésével történt fellendülésére, mindkettőnk javára nagy örömmel látja Magyarország közgazdasági újjáéledését.
Andrea Ossoinack, Fiume volt képviselője a magyar parlamentben, az Adria Hajózási Rt. elnöke, a fiumei ökonómia legtekintélyesebb vezére, a következőkben ismertette felfogását:
– Fiume sokkal hatalmasabb kikötő, mint amilyenné természetes fejlődés esetében vált volna: kikötővárosa volt egy nagy birodalomnak. Most, éppen nagysága miatt, nem tud megélni önmagában. Viszont széthullott a nagy birodalom is, kölcsönös érdek tehát, hogy ismét társuljanak oly módon, ahogy az ma lehetséges. Nem vagyok materialista, de azt hiszem, a reális gazdasági cél megköveteli, hogy minden barátságunk mellett is elsősorban a kölcsönös nagy érdekeket hangoztassuk Magyarország és Fiume között.
Magyarországnak exportja számára kikötőt kell keresni. Tekintetbe jöhet e célból Hamburg is, bizonyos azonban, hogy mihelyt ez a nagy északi német kikötő eléri a 100 százalékos békeforgalmat, minden további nélkül kiszorítja medencéiből a 101. százalékot, a neki mellékes Magyarországot. Fiuméban azonban Magyarország dominálna. Leghasznosabb és legbiztosabb gazdasági kikötője Magyarországnak tehát nem Hamburg, hanem csak Fiume lehet, nem is beszélve arról, hogy ez a tengerpart esik legközelebb Magyarországhoz.
Dr. Balkányi Kálmán, az OMKE igazgatója, aki az előkészítő konferencián szintén részt vett, a következőket mondotta munkatársunknak:
– Magyarországon Fiume értékelésére vonatkozólag nincs nézeteltérés kereskedők, iparosok és mezőgazdák közt. Mint az OMGE elnökségének átirata mondja, melyet a konferenciával kapcsolatban kaptam, a magyar gazdatársadalom a legrokonszenvesebb érdeklődéssel fordul Fiume felé, és a maga részéről mindent kész elkövetni, hogy Fiume, mint a magyar terménykivitel kikötője, visszanyerje régi jelentőségét.
A magyar kereskedelem is a legnagyobb érdeklődéssel fordul Fiume felé. Hivatkozhatom e tekintetben Russo Illésre, aki cikkeiben már régen igyeke135zett a magyar közvéleményt ebben az irányban befolyásolni. S ha igaz is, hogy nem elsősorban a szimpátia, hanem az érdekközösség vezérel most bennünket, ki kell jelentenem, hogy Magyarországon nem tudunk szabadulni attól az impressziótól, amely elfogott bennünket akkor, amikor először láttuk a Manchester Guardianben azokat az elszomorító képeket, amelyek azt mutatták, hogy hogyan nő ki a fű a fiumei dokkokon. A legközelebbi konferencián szeptember elején, főképp két momentummal kell majd foglalkoznunk: a közlekedési kérdések komplexumával (vasúti és hajótarifák, elvámolás, beraktározás) és a hitelkérdéssel. Ha a fiumeiek a magyar exportnak lényeges könnyítéseket adnak, Magyarország a jó kereskedő iniciatívájával és szorgalmával fog hozzájárulni ahhoz, hogy ez a régi nagy kikötő újra megközelíthesse azt a nívót, amelyet a múltban elért.
Commendatore Emanuele Vivorio, Fiume város és Fiume provincia prefektusa, aki a volt magyar kormányzósági palotában szíves volt fogadni Az Est munkatársát, a fiumei kérdésekről a következőkben nyilatkozott:
– Jugoszláviával pár nappal ezelőtt történtek részletes megállapodásaink, és remélem, hogy ezek a nettunói pontok magukban véve is nagyban elő fogják segíteni Fiume fellendítését. Nem szabad elfelejteni, hogy ezeknek az egyezményeknek az olasz ratifikációja biztosítva van, a jugoszláv azonban még nem. Nálunk ugyanis királyi dekrétummal lehet ratifikálni. Jugoszláviában pedig ehhez a szkupstina jóváhagyása is szükséges.
A budapesti és római kormányok közt a viszony igen jó, és az olasz kormány mindent megtesz, hogy a régi kapcsolatok Fiume és Magyarország közt újra felelevenedjenek. Fiume éppoly természetes kereskedelmi útja a tenger felé Magyarországnak, mint Trieszt Ausztriának. A magyaroknak nagyon okosaknak kell lenniök – mondotta mosolyogva a prefektus – ebben a fiumei olasz–magyar szerelemben, mert tartani kell – a jugoszláv féltékenységétől! Egyébként ha lehetséges volt szerződést kötnünk Jugoszláviával, ahol Susak szomszédsága miatt konkurenciális akadályok is közrejátszottak, azt hiszem, sokkal könnyebb lesz a megegyezés Magyarországgal, amelynek nincs kikötője, tehát a konkurencia és vetélkedés hátrányos szempontjai azonnal és maguktól elesnek.
Fiumét Magyarországnak úgy kell tekintenie, ahogyan a háború előtt tekintette, természetesen nem politikai, hanem ökonómiai szempontból. Most, miután Jugoszlávia köztünk fekszik, hármunknak kell összedolgoznunk a közös érdekek kielégítésére. Hogy Olaszország milyen téren adhat a magyar kereskedelemnek előnyöket, annak megítélése nem tartozik az én kompetenciám alá.
136A magyarokkal Fiumében úgy bánnak, mint nagyon kedves vendégekkel. Teljes szabadságukról beszélnem nem is szükséges, azok mellett a szimpátiatradíciók mellett, melyeket mindkét oldalon oly erősen érzünk. Azt hiszem, minthogy önmaga is tapasztalhatta, láthatta a városban jeleit annak, hogy ez a kijelentésem nem udvariassági frázis. Fiuméban Magyarország több mint baráti államot talál, amikor kapcsolatot keres velünk. Legszívélyesebb üdvözletemet küldöm mint prefektus és mint ember, a magyar kereskedelemnek. Jöjjenek ide dolgozni minél hamarább!
Búcsúzáskor a prefetto ismételten kifejezte reményét az olasz–magyar tárgyalások megkezdésével és várható sikerével szemben, majd néhány sort vetett papírra üzenetül a magyar kereskedőknek, akiket előzőleg oly szíves szavakkal hívott Fiuméba. „Con il piu vivo augurio – írta – per le imancabili fortune, e per la ripresa della vita di lavoro nell’ antiche amicizie. Emanuele Vivorio.” Magyarul: „A legélénkebben remélem az elmaradhatatlan sikert, s a munka életének a régi barátsággal való megkezdését. Emanuele Vivorio.”
Az Est, 1925. szeptember 17. 5. p. Steinert, 527–530. p.
Fentről, a csúcsok és sasok birodalmából alig lehet észrevenni. Hallgatag erdőkön át közelebb kerül. A túlsó hegyoldalon még harminc fok fölé szökkenti Celsius higanyát az olasz–tiroli nap, de itt, az árnyas, sötétzöld délutánban mégis lehet lélegezni. – Achtung – döfködi vashegyű botját sűrűbben a kövek közé váratlan útitársunk, egy trentói ügyvéd hegymászó –, errefelé túl könnyen és túl mélyre lehet korcsolyázni! Csakugyan: alig bírunk egyensúlyt tartani a süppedős ereszkedőkön. Aszfalthoz szokott cipőnk talpát tükörfényesre csiszolta a lehullott, száraz fenyőlomb.
Mire leérünk, egy kisebb zuhanás emlékeképpen eltörik az órám. – Meglazult benne a tengely – tartja kísérőnk húsos, piros füleihez a zötyögő kis szerkezetet, aztán ledobja hátizsákját: – A Füllgnerhütte! Ez volt olyan pici felülről! – Na, most se valami nagy – hessegetjük a túlbuzgó olasz–osztrák szúnyogokat. – Várjon csak – és az ügyvéd nekivág egy lejtős kis alpesi rétnek –, az unokáink már Albergo Excelsiort vagy Hotel Miramontit fognak a helyén találni!
137Két perc, és elhelyezkedünk a Füllgnerhütte teraszán. Cölöpök tartják a hegy lábánál a kis faépületet; hátul egyenest az emeletre lehet csapóajtón besétálni. Mert emelet is van itt kiadó szobákkal; harminc líra a penzió. A terasz azonban vándor turistatruppok köztulajdona. Legtöbbször, mint most is, németek tartják megszállva. Botok, hátizsáksáncok, vastag harisnyák, sör, juhhézás; vannak vagy negyvenen. Egy lódennadrágos, harcias nő már a negyedik pohár alpesi tejet issza. Pápaszemes férje tavirózsákkal bíbelődik, le akarja préselni őket, aztán magyaráz a térképről, és közben lelkesen csapdossa szőrös térdét, melyet meztelen hagy az ördögbőr nadrág.
Mire túl vagyunk a sótlan, de borsos rántottauzsonnán, útitársunk elmondja, honnan jött, és hová tart. Trentóból Tiranóba. Nagy félkörben, ezer cikcakkban bejárja Dél-Tirolt. Most már negyedszer. Madonna di Campiglióból jön, és a Stilfser-hágót is gyalog akarja megmászni. Szíve mélyéből utálja az autókat. – Annyi már errefelé az autó meg a motorbicikli, mint a darázs egy bózeni trattória kirakatában. Ismeri régebbről a Strada delle Dolomitit? – Tavaly jártam itt először, igazán nagyszerű vidék – próbálom mellékvágányra terelni a beszélgetést, de a lelkes turista hamarosan kiszedi belőlem a vallomást, hogy bizony tavaly is, most is, autón tettem meg az utat. – Aber Herr! – dördül meg ökle alatt az asztal. – Hiszen Cortinától gyalog is csak négy nap az út Bolzanóig! És, Verzeihung, az a sok lusta idegen mind autón jár, jön-megy, repül, felveri az árakat, és autóugatással tölti meg hegyeinket kétszáz métertől kétezer-ötszázig!
– Önök magyarok? A télen jártam Budapesten, s mondhatom, a Nagykörúton nincs olyan autóforgalom, mint most a Dolomitok közt! Skandal, unerhört! – Nekem épp ez tetszik: a természet és a technika kölcsönös versengése mindenféle Höchstleistungokban. – Höchstleistung? – és egy nagy turistaújság terül szét asztalunkon. – Ez a Höchstleistung, uram! Hallotta Emil Zsigmondy nevét? A fél lap az ő emlékének van szentelve, itt az arcképe. Csodálom, hogy nem tud róla. Emil Zsigmondy! Bécsi magyar volt, orvos. Tessék, gyászkeret: ma negyven éve, hogy lezuhant a szerencsétlen a Meije borzalmas déli faláról. Olvassa! Meghalt, de amit addig csinált, az Höchstleistung! Mit akar itt a géppel? És Höchstleistung az ott, ni – felfelé mutat –, azok az ormok az isten tornyai, ott, nézzék! „Un riso dell’universo”, ahogy a költő mondja!
A lelkesedés ragadós és a hősi táj szemlélete egészen felfrissít bennünket. A hegy csodálatosan emeli az ember lelkét: most szinte még feljebb röpít ez az ezerháromszáz méter magas, eldugott völgy. Teknőjében árnyék sötétlik, a meginduló lejtőket már fényzápor fürdeti; feljebb elszórt kunyhók, kolompos 138tehenek; a határok egyre tágulnak; körben, kilométereken és kilométereken át tengernyi fenyő: mintha végtelen erdők indultak volna rohamra, fölfelé, egymás vállára tornyozva roppant falanxaikat! Kétezernél megszűnik a látható vegetáció, s aztán csak szakadozott, csupasz porfír- és mészormok, sátáni lendületek, megkövesült lángok, függőlegesbe meredt ágyútűz: a Dolomitok iszonyú mosolya vöröslik le ránk az alkonyati magasságból!
A közeledő este s a látvány nagyszerűsége észrevétlenül átborzong rajtunk. Az ügyvéd áhítatosan hallgat, majd látcsövével az Ortler-csoport legfelsőbb gleccsereit keresi. Persze innen a völgyből hiába. Némán ülünk, csöndes sziget a Füllgnerhütte sarkán, zsivajgó teraszán. Nemsokára olaszok érkeznek európai ruhában, elegáns hölgyek Meránból napernyővel. Néhány öregasszony erdei gombát árul. Befutnak a gyerekek is; egy líráért egész csokor frissen szedett gyopárt vehetünk tőlük. A németek hegedűt és húzósharmonikát szednek elő, s a tiroli zene mellett szörnyű kurjongatások közepette csakhamar megindul a simmi. A nehéz bergsteigerek döngésére különös vendég lépeget elő: a fakunyhó emeleti lépcsőjén megjelenik egy néger. Úr, fiatal, hallatlanul elegáns. A táncosoknak a cipője van vasalva, neki a nadrágja.
Kifogástalan porcelánnadrág. – Wünscht die Herrschaft? – lép hozzá a pincérlány, mikor megtelepedett az asztalnál. A vasárnapi izgalom egy pillanatra meghökken, aztán kettőzött szilajsággal dübörög a padló. Két bőrkötényes legény összekapaszkodik, egymást pörgeti a sarkán, és üvölt, mint a vademberek. Taps és hurrá. A néger málnaszörpöt iszik, talán ősapáira gondol, aztán megcsörrenti csuklóján az arany karkötőt, felnéz a Dolomitokra, papírt vesz elő, és jegyezgetni kezd. Meránból jött fel; még ő is túl melegnek találta lent az életet, s már egy hete itt lakik a Bristol helyett. Állítólag újságíró Kairóban. De lehet, hogy valami egzotikus herceg.
139 140Pesti Napló, 1926. december 22. 5. p. Reggeli Hírlap (Miskolc), 1926. december 25. p. Prágai Magyar Hírlap, 1926. december 25. 13. p.
Ilyen telet, ilyen havat, legalább Magyarországon és Budapesten, mostanában csak a karácsonyra fölvattázott kirakatokban lát a szem. És az ember örül a hónak, a fehér átváltozásnak. Még a legmorózusabb is szimbólumokat érez, mikor elnézi egy percig a hulló pelyheket: az ég tiszta fellegei költöznek most le a földre, és eltakarják a sár szomorúságát.
…Tántorogva fut a tátrai gyors; sok a kanyarodó. Aztán: Poprád! – kilépünk a meleg kocsiból, és megroppan talpunk alatt a fehér föld. Önkéntelenül a hegyeket keressük, régi barátainkat, akikhez most oly nehéz ellátogatni; és az erős decemberi holdfény szürkéjében kísértetiesen dereng a nagyszalóki meg a lomnici meg a többi jobbra és balra, fehéren és lenyűgözően: az első pillantás hozzájuk repül, a nagyságos hegyekhez, akik nemcsak szemünket, hanem a táj minden vonalát szinte magukba rántják – tornyozzák.
És a tátrai villamos – emlékszenek rá? Hogy bőg és dong és duruzsol! Párás ablakain át kémlelem a tájat, a lejtőket, és – fekete telekhez szokott, fáradt utazó – fiók-Szibériában érzem magamat boldog és önkéntes száműzetésben, gyermekvilágban, mesevilágban, élő karácsonyfák között, közelebb az éghez és túl a földön, mert hiszen a hegy lelkileg is fölemel.
Mindegy, hol állok meg, hol szállok ki, hol kezdem a telet. Nekem tetszik a hó, tetszik ez a színjáték, a Tizenkét órás Utazás mozgóképsorozata, amit a gyorsvonatból Pesttől idáig látunk. Csakugyan, mily nagyszerű és hatalmas ez a mozikép: nem 10 ezer és 20 ezer méteres fényszalag, mint a legnagyobb filmekről hirdetik dicsekedve, hanem 400 ezer méter hosszú élet: Budapest–Tátrafüred! És sietve hozzáírom a nagy film főmunkatársait: rendező: az Úristen, a díszleteket festette: a Természet, forgalomba hozta: az Emberi Munka és Zsenialitás, elrontotta (egyes részeit): a Háború és a Politika.
Szóval Újtátrafüred. Vagy menjünk tovább? Széplak? Csorba? Lomnic? 143Nekem igazán mindegy, és ami a szomorú pénzt illeti, hát barátom, gondold meg, hogy a legvacakabb moziban is van belépődíj. Vagy talán okosabb lesz a többit holnapra halasztani és holnaputánra, mert a villamos már továbbrohant, és visszhangos fenyvesek közé vitte úszó fényburkát a fekete-fehér éjszakában.
Nézd, az ott lent Poprád, onnan jöttünk fel, 1000 méter fölé. A kemény, érces levegőn át, amely kiöblíti tüdőnket, szüntelen hunyorognak a város lámpásai. Földi csillagzsinór az elhanyatló kék derengésben. Azon túl az Alacsony-Tátra sötét szalag, szintén régi jó barát. Itt meg a házak, a tél cukrozott villái. Erkélyek, ablaktáblák és a gerendázat bordóbarna és kék vonalai a félhomályban hihetetlenül megszépítik ezeket a kopott, fehér falakat. Amott meg egy sötét kolosszus, az új szanatórium villogtatja négyemelet soros üvegtetőit.
Festő barátom, aki az állomásnál várt, megérzi, mit szeretnék: karon fog és sétálni visz. Valahová még feljebb az országúton csak azért, hogy ne pusztán a ma megtett pár száz kilométer fáradtságát kelljen éjszaka kipihenni.
– Szerencséd van – mondja aztán, mikor megállunk a harmadik szerpentinen –, szerencséd van, hogy épp ma jöttél. Különben, az is szép volt. Az a köd. Három napig irtózatos köd ülte meg a völgyet; kizárt, kiemelt bennünket a világból, mint egy szigetet, az egész Tátrát… Alattunk a felhő égett, mint izzó öntvény, a napon. Néha feljött idáig is, és éjszakára visszahúzódott.
Még bennem zsibog és bizsereg az egész utazás, és csikorog alattunk az út, és csattog a szöges bot, és hallgatom, ahogy beszél: vendégleső, csengős szánkók, kucsmás parasztok, ródli és sok kipirult arc, dérlepte bubifrizurák, –5 fok az árnyékban és +20 a napon, és álomszerű fehérség, és alakok merülnek elő a ködből, és visszasápadnak a szürkeségbe, és alkonyi pirosság a nagyszalókin, és átgyúlt ablakok és tetők, káprázatos színvariációk és felhőtorlaszok sétája, karácsonyi várakozások, és a szobalány azt mondta, hogy „do fürdöszobi” és egyáltalán a magyarok, meg hogy az erkélyről milyen nagyszerű hallgatni az energikus napban, amely nyárba öltözteti a fehér telet, a tetőkön olvadó és csepegő hólémuzsikát, a csatornák zengő pattogását, amitől egyetlen zenegyár az egész palota, és a havon megkékülő árnyék, és mindaz, ami piktort és embert itt érdekelhet. Igen, mert ha nem kilátásból és tájszépségekből áll is az élet, azok számára, akik ide jönnek, mégiscsak ez a legfontosabb.
Félórát csavargunk összevissza a roppant táj közepén. Mert itt igazán mi vagyunk a világ közepe, élő emberek a barbár hegyoldal fenséges csöndjében és nyugalmában.
Hátunk mögött Lengyelország. Dél felé, arra, két határon át Budapest lehet valahol és Magyarország.
144Itt a Tátra, az ezeréves; a tízezer és millióéves.
Itt áll a mozdulatlan időben, de lábai a régi földbe gyökereznek. Rajta semmi sem változott.
Alatta pusztulnak és születnek a népek, üzleteket körnek és háborúskodnak, kivirágzanak és elhervadnak, mint ősszel a fű, és újra kivirítanak. Rajta semmi sem változott.
Az útifilm időtlen jelenbe és örök békességbe dermed.
Lent a völgyben és a két Füreden apró emberi fények. A hó, a hold barátja, megkétszerezi az ég fényét a földön, és tompán, de foszforosan villog a sötétkék és teljes éjszakában. Hegyi patakok zúgnak láthatatlanul.
Fölöttünk az embertelen világűr. És szinte hallani a csillagok sercegését.
Megjelenés nélkül, 1926 végén. A „szánkó”, a „cipszer paraszt”, a „hotel előtt” kifejezések az 1926. decemberi tátrai üdülésére utalhatnak. MTAKK, Ms 4651/288. 31–35. p. PIMK, gépiratmásolat.
Az országutat befújta a hó; este egy nyúl karikázott át rajta előttem; s a kertész egykedvű részvétlenséggel magyarázta, hogy igen, ezek az állatok ilyenkor, kegyetlen télidőn, éjszaka igyekeznek behúzódni a telepre, a gazdasági épületek közé, a konyhakertbe. Sok kárt tesznek, mindent kikaparnak, lerágják a fiatal fák kérgét alul, ameddig csak föl bírnak ágaskodni. A fiam – tette hozzá – tegnap éjszaka kilencet lőtt le közülük két óra alatt a tornácról.
És egy kutyát is láttam, szürke, kiéhezett, sovány farkaskutyát. Nem tudom, miért nem fogadja be senki: igen szép állat. Rettenetesen fél az emberektől, és csak éjszaka merészkedik elő, isten tudja, honnan: hulladékot keres, és a telep faházai körül ólálkodik. Az igazgató már elrendelte, hogy le kell lőni.
Nagyon megsajnáltam ezeket az állatokat. Tulajdonképpen nem is őket, hanem helyzetük örök bizonytalanságát és reménytelenségét. Tudom, hogy mindez természetes. Le kell lőni őket. Mint ahogy az is természetes, hogy másokat védenek, becéznek, melegen tartanak, etetnek. De ezeket a másokat is le fogják szúrni, a kis, rózsaszín malacokat, akik most oly boldog és gyerekes gügyögéssel-röfögéssel törleszkednek az anyjukba. A megvédett és becézett teremtések közül csak a virágok járnak jól, az üvegház mai és jövendő büsz145keségei; le sem fejezik, hanem cserepestől állítják be őket a jobb vendégek szobáiba.
A minap megnéztük az üvegházat meg a sertéshizlalót.
Már esteledett. Mikor beléptünk, szemüvegemet rögtön elfutotta a pára, orromat rögtön megbizsergette a benti levegő álló és eleven fülledtsége; a déli nap elé fekvő, alacsony, ferde üvegtetőre éppen a deszkákat rakták rá, kívülről. A fele már sötét volt, másik felén bederengett a külső köd. A kertész villanyt gyújtott, és a sárga-szürke félhomályban elnézegettem ezt a klinikát, ahol virágok születnek alulról fűtött, finom humuszban; rizskásaszem nagyságú friss levélkék: még csak ennyi az egész élet; egész sereg van belőlük, s ahogy ellepik a bölcsőjüket olyanok, mintha békalencse szőnyeg volnának vagy zöld levéltetvek. Aztán nagyobbak, mindenféle fajta, nevüket sem tudom, és nyíló, gyönyörű, cserepes virágok; pálmafélék barna légzőcsövei lógtak a sötétzöld bőrlombozat alól, mint vékony kígyók vagy ostorszíjak; másutt meg dinnyekaktuszok álldogáltak, mozdulatlan kis sündisznók. Ráfektettem a tenyeremet szülőföldjükre; gémberedett kezemen nem éreztem a meleget, de a laza földbe övig szúrt termométer azt mutatta, hogy állandóan 12 Celsius körül tartják a talaj hőmérsékletét. Nagyon szép volt ez a kis virágóvoda; nagyon érdemes elidőzni a csecsemő és felnőtt virágok között, a sok mozdulatlan, néma, lélegző élet tarka társaságában.
Nagyon szép volt. És 12 fok meleg, mikor odakint fagy. Ezek a kis jószágok egy óra alatt tönkresilányulnának, ha nem őrködne életükön a gondviselés.
A disznók portája nem ilyen elegáns, de ott is villany ég. Meleg van, kellemesen büdös meleg, az állati test melege, trágya- és moslékszag. Maguknak és egymásnak fűtenek a disznók, a kétoldalt, födetlen rekeszekben egymás mellett tanyázó kocák és friss malacok. Testvéreikre, akik fönt élnek a hegyekben, a szép szakállú, szigorú főorvos vadászik, ők meg nyugodtan kuccognak, röfögnek és híznak a gondviselés védő-tápláló kegyében, bérházban, ahol házbér nélkül laknak, magányos özvegységben, agglegénységben vagy családonkint; nem is nagyon különbözik életük az emberekétől. Legfeljebb, hogy nem kell dolgozniuk, ami különben az ember vágyaitól sem idegen állapot. Amint észreveszik, hogy beléptünk, felállanak, sivalkodnak, taszigálják egymást meg az ajtót, egyik-másik ágaskodik, vagy a vályúnál szimatolgat. De most nem jó moslékot, hanem fölöslegesen vendéget kapnak, látogatást; hasznuk legfeljebb az, hogy egy kis új szalmát hintünk a rekeszeikbe. A rózsaszín malackák turkálnak benne, alagutakat fúrnak a zizegő, sárga tömegbe, megdöntik, letiporják: játszanak, élnek, boldogok. Egy koca nem mozdul, a fiai sem. Együtt szuszognak, s a hét-nyolc rózsás kis test olyan, mint egy kosár 146hús. Nem tudom, hogy maradhatnak mindig ilyen tiszták, fehérek. Tejen élnek, pedig már meg bírnák enni a moslékot; anyjukat külön etetik, mert hamarosan kés alá kerül közülük vagy huszonöt, és a zsíros táplálék megrontaná a húsuk gyenge, jó ízét.
Ez is szép, jó, ide is vissza kell még nézni. Érdekesek ezek a disznók. Van bennük valami elkárhozott rossz szellem, és valami ijesztően emberi. És nemrég olyasmit hallottam egy nagy katolikus költőtől, hogy a disznónak is van valami köze, esetleg az ellentét kapcsolata, Jézus szimbólumaihoz a hal meg a szamár társaságában.
Akár van, akár nincs, ezeknek itt jól megy a soruk. Lakásuk van és szakácsuk, és ha kell, orvosuk. Odaát, a növényóvodában, ezeken kívül ingyen fűtés és hőmérő is. Ellenben láttam egyszer egy íróbarátom gyermekét, egyéves lehetett, és gyalulatlan, födele leszakított deszkaládában feküdt, úgyszólván meztelenül, a szalmán. Ehhez most nem akarok semmi megjegyzést fűzni, s folytatom az előző mondatot: természetesnek találom, hogy mindez így van, a lakás, a szakács, a tisztaság, az orvos és a fűtés, mert ember viseli gondjukat, s a gondviselést a hasznosság irányítja. Nincs benne semmi erkölcsi vagy poétikus elem, de azért célszerűségében kitűnő elv.
Azt a szép, sovány, kóbor farkaskutyát csakugyan le kell lőni. Le kell lőni a vaddisznókat, és nem kell sajnálni a hajléktalan nyulakat sem. Ne kívánjunk lehetetlent és isteni gondviselést az emberi-állati világban.
És mégis. Másnap, ugyanazon a fagyott országúton, verebeket láttam. A könnyelmű, szárnyas népség, a madarak cigányai, szörnyen éhes lehetett; a szemtelen nyári csiripelés egészen torkukba fagyott. Sajnáltam őket, minden felindulás nélkül. Vagy inkább csak konstatáltam magamban, hogy hamarosan megfagynak, éhen vesznek. És jött egy szánkó. Bakján nem az isteni gondviselés ült, hanem egy cipszer paraszt, aki kiránduló pasast lesve ment járóművével őgyelegni a hotel elé. Szép, egészséges, jól táplált lovai: füstokádó két sárkány a nagy hidegben. Félreálltam és néztem a szán után, mikor boldogan rikácsoló és veszekedő csiripelés figyelmeztetett arra, amit eddig nem vettem észre: a lovak, a maguk módján, gondoskodtak szegény kis madárkák egynapi megélhetéséről. Egész raj veréb, mozgó, szürke rongyok, ugrált és turkált a hóból kibarnálló, párolgó, friss ganéjban. Egymást törték és tiporták. Hogy melengették fázós lábukat! Hogy lakomáztak! Öröm volt nézni örömüket, s rám is átragadt boldogságuk melege. Láthatatlan mosollyal néztem őket, sokáig és elgondolkozva.
És valahogyan rendkívül költőinek találtam az egész jelenetet.
147Pesti Napló, 1926. december 29. 8. p. Simon, 544–547. p. Steinert, 530–532. p. PIMK, gépirat.
Szalad velünk az idő, s jaj, mit látunk az ablakain?
Szalad a vonat, s tájakkal, menetrenddel, állomásokkal térré változtatja, s anyagilag is érzékelhetővé teszi az időt. Szalad a vonat, s odakint csontfekete és halálfehér a Tél.
A költők a lélek ablakairól szoktak beszélni: és a Szem ablakain dermesztő idegenségekbe lát a Megfigyelés. Irtózatosan idegen mindenki, aki az ablakon kívül van!
Ültem a Varázshegy szanatóriumának ablaka mögött, s irtózatos volt látnom, hogy az üvegen túl, félméternyire a kényelem és a jólét gazdag és puha fészkétől éhen halnék és megfagynék az embertelen-istentelen barbár hegyoldal pusztaságában. Ültem otthon, Budapesten; és ugyanolyan kegyetlen és idegen dermedésre nyílnak az ablakaim. Most a gyorsvonatban ülök, s borzadok mindentől, ami kint van.
Talán jobb volna mindig csak befelé nézni?
…Karácsony és Újév között minden ablak befagyott. Most nem lehet a kocsi falába sima zajjal visszasüllyeszteni a fakeretes, rézpántos üvegtáblákat, hogy kihajolva előre élvezhessük a Balatont vagy a hegyeket vagy a tengert, vagy visszaintegethessünk elhagyott kedveseinknek; most befagytak az ablakok, az egész állomás csak foltokban dereng és sötétlik kívülről a fülkébe. Barátom és házigazdám a peronon áll, de sehogy sem inthetek neki, nem szólhatok, mert túlkiabál a csikorgó vas, nem nyithatok ajtót, mert a kalauzok már ránk csattantották a külső kampókat, s mi itt vagyunk, pár lépésnyire egymástól, s egyiküket már le is szúrhatták volna anélkül, hogy a másik tudná. Füttyszó, és a tél tejüveg ablakain át úgy veszünk búcsút egymástól, mint a vakok.
Fut a vonat; tudom, hogy úgyis célba ér, ha nem adom kölcsön neki a szemeimet; mégis idegesít ez a bezártság, ez a rám kényszerített álomfélhomály: s mint ahogy a szemüveges ember télidőn folyton törülgeti szemüvegét, én is foglalkozni kezdek a gyorsvonat zúzmarás-jégvirágos üvegszemeivel.
Mulatságosak ezek a hályogos ablakok. Érdes hómező mind, fehér rajzlap, tele páfrányok, csillagok, szökőkutak fehéren árnyalt fantasztikus krétarajzával. És mindenfelé elvont mértani alakzatok kunkorodnak a fagylalt-jégvirág erdőbe; értelmetlen vonalak, de homályos érzelmek és akaratok lendülete 148dolgozik bennünk, mint azokban a vonalakban, amelyeket a legmodernebb festészet esztétikája Gefühlstraegereknek nevez. Mennyi változatosság és leleményesség, mennyi finomság! A legszebb damaszt asztalterítők tompán fénylő szövésmintái esetlen, kezdetleges ákombákomok ezekhez a rafinált, csodálatos, törékeny és karcsú vonaljátékokhoz képest.
Szinte sajnálom a fehérbe fehérrel hihetetlenül gazdagon rajzolt, festett, szőtt és hímzett képet, amikor egy kulcs hegyét végighúzom a megfagyott ablakon. Milliméter és fél milliméter vastag fehér réteget hasítottam föl, s a kulcsról kunkorodva és rezegve lóg le hosszú és vastag szál szakáll, a lekapart, mohaszerű zúzmara. Elnézem egy percig: olyan, mint egy pamutszál, és elolvad az ujjaim között, és szinte nedvességet sem hagy rajta. Aztán a karcra nézek: hosszú, ferde, csúf hasadás; mintha kettészakítottak és összeillesztettek volna egy gyönyörű festményt! A régi képrombolók szégyenét érzem a puritán erőszak szent lelkesedése nélkül.
De ha már rombolni kell, folytassuk a kísérletezést. Előhúzok zsebemből egy nikkelpénzt. Egy szokol: egyik oldalon oroszlános felirat, a másikon kévekötő asszony és szám. A pénzt gyorsan és ügyesen, hogy félre ne csússzék, rányomom az ablakra, s már vissza is veszem. Szabályos kör marad a helyén. A pénz melege pillanat alatt fölolvasztotta maga alatt a talajt, lyukat égetett a zúzmarába, mint cigaretta a szőnyegbe. Olyan most az ablak, mint egy átlőtt, nagy, fehér homlok. Másik kört is olvasztok az első mellé, és – mintha egy távcső két kerek nyílása volna előttem – nézegetek kifelé. Kaleidoszkóp. Aztán egy másik pénzdarabot csúsztatgatva összekötöm a két kört. Most már egész jól látom kint a Hernád kanyargós völgyét, szennyeszöld vizét, a fehérbarna hegyoldalak és erdők meztelen ridegségét. De közben megszerettem az ablakjátékot. Mit lehet még csinálni egy jégvirágos ablakkal.
Végiggördítem rajta a pénzdarabot az élén, és szép, rovátkás út marad a nyomán, olyan, mint a fogaskerekű vasúté. Csakhogy sietni kell, különben egybeolvadnak a rovátkák! És ezekkel a recés vonalakkal végig lehet szánkózni az egész ablakon, térképet lehet rajzolni, országutakat vezetni, csatornákat nyitni. S az ablak fölparcellázott négyszögén egyre jobban megbecsüljük a még érintetlen fehér síkságot.
A vaspénz, miután lyukat és hosszabb-rövidebb szalagot égettem vele a jégvirágerdőbe, annyira lehűl, hogy rásiklik a zúzmararétegre, s horzsolja és kaparja, de már nem olvaszt bele utat. Ellenben ha megállok vele valahol, s ujjammal az üveghez szorítom, megmaradt melegével megolvasztja az alatta lévő jégréteg felszínét; az olvadást rögtön újabb fagyás követi, s a megfagyott új réteg fölveszi a pénz köralakját és mintázatát. Óvatosan hátrahajtom, s 149leveszem az egyszokolost, és csakugyan: mögötte a rajz, az 1-es szám és a nőalak. Szabályszerű érem! És az unalom és a játékos kedv kitermeli az ambíciót is: csakhamar szebbnél szebb egy- és ötkoronás, ötven- és húszfilléres jég domborművek cifrázták a már Igló felé szaladó gyorsvonat folyosójának minden ablakát.
De a játéknak még nincs vége.
Tessék megnézni ezt az ablakot. Ha áll a vonat, a jégvirágok olvadni kezdenek; az egész üveglapot finom harmat lepi el, észrevétlenül leszáll, alul összegyűl, és nehéz könnycseppjeit az alsó párkányra gördíti. Aztán mikor továbbindulunk, a fokozódó hidegben újrakezdődik a fagyás, és lenn, az ablak alján megvastagodik a jég. Könnycsepp-patakok fagynak egymásra egy-két centiméter vastagon; jégbarlangokban is így nő a jég, és téli szökőkutakból is ezzel a módszerrel formálnak szebbnél szebb alakokat. Ez az alsó, vastag, kásás, viasszerű jég újabb fejtörésre csábít: Tátrajáró botom vashegyét megmelegítem a forró fűtőtesten, aztán bele a jég húsába! Kéjes, gyilkos pillanat: érezni a vas mily gyorsan mélyül egészen az alsó ablakkeret rézpántjáig, és mily szelíd ellenállással hátrál a megpörkölt, zsíros, olvadó jég! Mintha egy állat testébe sütnénk tüzes bélyeget! És a bot vashegye nyomán gyönyörű kis kúpok nyílnak, szabályos, apró jégkráterek.
És ezen a jégterületen kovácsmesterséget is lehet játszani: a pénzt hozzányomom a jéghez, a meleg vas megolvasztja a jeget, kihűl, s ha ott tartom, csakhamar hozzátapad az újra megfagyó vízhez. Ez is szép játék, ezzel is eltelik egy negyedóra. És mikor már egész vaspénzkészletünket az ablakhoz fagyasztottuk, bicskával le lehet feszegetni. A lepattanó pénz szép csengéssel fizet a szórakoztatóért.
…Zúzmaraszakáll a kulcs hegyén, modern piktúra, jégbe égetett karikák, távcső, szalagok, fogaskerék-országutak, jég domborművek, apró kráterek és ablakra fagyasztott vaspénz: haszontalanság, igaz, de haszontalan lehet minden, s különben is most haszontalan időt akartunk agyonütni. Azonkívül én is tudom, hogy van még más is, amit a téli vonatok befagyott ablakaival csinálni lehet: lehet rájuk sem hederíteni, hanem lefeküdni a díványra, és átaludni az időt Poprádtól Kassáig és Hidasnémetitől Budapestig.
Egyáltalán átaludni minden időt, és nem törődni az Ablakokkal!
150 151Pesti Napló, 1927. január 9. 17. p. Napjaink, 1967. október 1. 6. p. (Közreadta: Kabdebó Lóránt.) Hagyaték-1974. MTAKK, Ms 4651/288. 15–18. p.
Szép a szerelem, de két távoli csók között sokszor meggyűlöli a férfi a nőt, s a nő a férfit, akit szeretett. Ha nem lett volna köze hozzá, eszébe se jutna gyűlölni. De így gyűlöli, mert nem maradhat meg benne tisztán az emlék hálája, gyűlöli, mert a másik tovább él. Az emlék harmóniája érdekében leghelyesebb volna mindig meghalnia az egyik partnernek.
Leghelyesebb volna, ha elsüllyedne és megsemmisülne minden táj, ahol nagyon jól éreztük magunkat, s ahonnan a visszatérés reménye nélkül kellett távoznunk. Gazdag ember vagy hivatásos utazó, még ha van is külön tehetsége a tájak szerelmére, nemigen ismerheti ezt a természetes érzést, mert számára minden táj-egyénélvezése könnyen megismételhető; és a szerelem kalandorai sem féltékenyek Berlinben Budapest és Budapesten Berlin lányaira.
De az utazók és nyaralók proletariátusa és középosztálya, amelyhez annyi igazi művész tartozik, és azok a lelkes lelkek, akiket pénz vagy foglalkozás megakadályoz a független csatangolásban, s akik tájban, hegyben és tengerben mégiscsak az isten szerelmesei, kimondhatatlanul féltékenyek tudnak lenni mindarra, amit láttak és megszerettek. S annál véresebben megszenvedik a búcsút, az elválást, minél jobban tudták élvezni szerelmesüket.
Elhagyni egy nőt, akit még és még és még szeretünk és kívánunk! Elhagyni kielégítetlenül, mikor tudjuk, hogy hűtlen és rögtön másnak adja magát, mihelyt nem tudjuk tovább megfizetni! Elhagyni egy gyönyörű lakosztályt, egy kis panziót vagy ötödik emeleti padlásszobát, amelynek ablakaiból az öröm, vigasz és feledés vidékeire láttunk ki, s ahonnan csak a féltékeny vágyat visszük magunkkal, az újra-birtokbavevés reménye nélkül! Olyasmi az ilyen búcsú, mint egy kisebbfajta halál, de százszoros erővel él tovább benne az érzéki kívánság. Mint tetszhalottak vágyunk föl és vissza az elhagyottba.
Genovában egyszer teljesen speciális és lírai okokból nagyon boldog voltam, s iszonyúan megszenvedtem az utolsó éjszakát. Mit sajnáltam? Nem a 153kis, rossz hotelszobát, hanem a Látás, Tapasztalás, Megismerés, Újszerűség és a Meglepetések lelki-fizikai gyönyörűségeinek erőszakos megszakítását: azt mondhatnám: a nőt, akinek öleléséből, mielőtt kielégített volna, tovahurcolt a pénztelenség. Felkeltem éjszaka, és egyetlen, nagy, fájó, dagadt szív volt az egész testem, síró, élő és édes seb, amikor még egyszer gyalog órákon át bejártam a szennyes és hatalmas kikötőt, a vonzó és ijesztő tengerpartot, az óvárost és a modern utcákat. A szerelmes őrjöngő búcsúja ez a gyönyörű, gonosz, hűtlen és kívánatos testtől, amelynek még egyszer és még egyszer végigcsókolja minden porcikáját. Canazeiban, ebben a tündéri dolomitvölgyben, sajnáltam fáradtságomtól az alvás óráit, s nagyobb gyönyörűség volt éber öntudattal átszenvedni a búcsút, mint aludni, amit pedig isten legirgalmasabb ajándékának tartok. És hazajövet egyetlen, folytonos, élő fájdalom volt minden stációm, minden újra látott és újra elhagyott szép vidék és város, s szinte gyógyító kórház a dobbiaco–bécsi gyorsvonat, a zsúfolt III. osztály, amelynek utálatos és erőszakos kényelmetlenségei minduntalan feledni kényszerítenek egy-egy percre az elhagyott szépségeket.
Mert nekem, s bizonyára nemcsak nekem, minden szépség is fájdalom, s az a jó benne, amit feledtet.
Hogyne gyűlölnénk meg a búcsú percében mi, szegények, azokat a tájakat, ahol boldogok voltunk a szépség fájdalmában, s felejtettük miatta eredendő szomorúságunkat! A legtermészetesebb és legemberibb érzés ez, és sajnos a ragaszkodás erejét mutatja.
Pár héttel ezelőtt is búcsúztam valahonnan. Ó, az utolsó vacsora! Utoljára nyitni ki szobánk ajtaját, utoljára menni végig az ünnepélyesen csöndes folyosókon és le a lépcsőkön! Utoljára lépni a ragyogó étterembe, utoljára látni e zárt, külön világban már megkedvelt ismerős ismeretleneket; s előre számolni, hogy holnap délben ugyanígy összegyűlnek, s nekik s ennek a nagy háznak s az egész tájnak, az irgalomtalan égnek és hegyvidéknek egyáltalán nem fáj semmi abból, ami most nekem fáj, mert minden rajongásomat, minden, ami nekem kedves volt, csak a pénz szempontjából nézte, minden barátsága és szolgálatkészsége mellett is oly ridegen, mint egy bolondul megszeretett, de szerelemre érdemtelen kokott. Aztán a portásnál átvettem az útlevelemet, s megnéztem a vendégek listáját. Már a következő napot tüntette föl. Megkerestem rajta a szobámat, 319. És mellette egy új, idegen név. Mintha a szeretőm, akivel ma éjjel még együtt leszek, jelentette volna be írásban, nyílt szemérmetlenséggel, hogy holnaptól kezdve kivel áll össze.
És a többi búcsú is, minden búcsú, milyen fájdalmas tud lenni! Milyen sérelem és megbántás! Azt hiszem, egy részvénytársaság nyugalomba vonult 154elnöke, ha önként és dicsőségesen távozott is, sohasem gondolhat utódjára zavartalan szeretettel. És a helyét átadó, bukott kereskedő sem gondolhat zavartalan gyűlölettel arra a boltra, ami az övé volt, s amelyből kiverte a konkurencia. Jó és rossz keveredik ilyenkor bennük és sokszor vagyunk ott is, ahol nem vagyunk.
Nagy, szerelmes fájdalom minden búcsú, amely megérdemli ezt a nevet. S az a hadifogoly, akit Szibériából egy nagyon megszeretett asszony mellől dobott a világ valamelyik más sarkába a sors, nem gondol-e néha szerelmesen és néha féltékeny haraggal arra a nőtestre, amely az övé volt, s amely most isten tudja mit csinál.
Pesti Napló, 1927. január 12. 9. p. MTAKK, Ms 4651/288. 39–42. p. PIMK, gépiratmásolat és lapkivágat felesége kézírásával: Nagypapáról, dr. Havas Gyuláról irta.
Tegnap éjszaka meghalt egy öregúr, rokonom, fehér szakállas bácsi, nyugalmazott királyi tanfelügyelő; mint mondani szokás, megváltás volt számára a halál, mert az öreg bácsi már harminc esztendővel ezelőtt megvakult.
Én már nem ismertem fiatalságát, munkaképességét, de tudom, hogy vakon is dolgozott; pedagógiai lapot szerkesztett, munkatársai kéziratát a lányai olvasták föl neki, ő pedig diktálta a mondanivalóját. Tényeknek elég ennyi.
Mert a tények már úgyis rég eltávoztak az öregúr életéből, amikor megismertem. Kívül került az életen harminc esztendővel ezelőtt, s azóta csak néző volt a színházban, vak néző, aki a fülével lát, fülével pótolja egész testét, hangokból építi föl világát és a világot. Micsoda hangépületeket, hangvárosokat emelhetett magában harminc év alatt egy olyan intellektus, amely tisztán emlékezett az Egykor és Nemrég formáira és színeire!
A világtörténelem legfontosabb dátuma, számomra, a születésem napja. S elgondolom, hogy ezt a legfontosabb dátumot, 1900 márciusát, az öregúr már nem látta, tehát mindaz, amit én eddig éltem és megismertem, idegen maradt tőle. A többi nagy dátum, a nem személyes dátumok… mit tudom én, mi történt azóta! Meghalt Nietzsche, Japán megverte Oroszországot, 1910-ben meghalt Tolsztoj, volt Balkán-háború, és ő élt, kívül az eseményeken, és 155minden idegével benne egy elképzelt valóságban. Átélte a világháború négy és fél esztendő alatt négy és fél évszázadnyira halmozódott szenvedéseit, az új találmányokat, összeroppanásokat, kicsinyben megmaradt és nagyjában átalakult körötte az egész régi élet: s a vak öregúrnak a Hang mindenről beszámolt, mindent folytatott ott, ahol a Szem elhagyta. Ó, Hangokból épített végtelen világ az értelem lefüggönyözött szobáiban!
Ezek a Hangok, ez a Hang! Ki tudja, honnan vette őket a vak ember! Vette az újságból, amit mindennap fölolvastatott magának: vezércikkek Hangja, amely, mikor elszállt a redakciókban, először a gépírókisasszonyok ujjait hozta mozgásba, és nem gondolt, nem is gondolhatott volna arra, hogy milyen célt fog szolgálni tudtán kívül délután a budai lakásban; riporterek izgalma, telefonhuzalokon ötfelől egyetlen cikkbe összefutó-fonódó Hangok, akik őt szolgáltátok; távírókészülékek pattogása, aki az ő szobájába szállítottad országok és világrészek híreit; csöndes tollpercegés, Írás néma Hangja, amely Berlinből és New Yorkból idegen írótól indult el idegen országokon át idegen szerkesztőségbe, hogy egy reggel vagy délután vagy este átváltozzék azzá a Hanggá, amely az ő makacs és mohó érdeklődésének épületére emel újabb emeletet! Hang, aki neki szolgáltál. Hang, aki láthatóvá varázsoltad számára a körötte történő és álló tényeket! Millió Hang, aki nem tudtál róla: ő tudott rólad, ő, a vak ember, és minden jelződ fény, éjszaka vagy tavaszi zöldülés, minden igéd csók vagy gyilkosság cselekménye, minden főnév, amit kimondtál, váz és forma lett a vak ember elvarázsolt életében!
Emlékszem, hogy ült karosszékében az öregúr; hallgatta családja, rokonai és vendégei beszélgetését; ő is beszélt, vitatkozott, mindenről értesítette őt a Hang, tehát mindenhez hozzászólhatott: politikához, közgazdasághoz, irodalomhoz. Gyöngéd zsarnoksággal kényszerítette környezetét, hogy mindent fölolvassanak neki; és ez természetes is, hiszen nem engedhette ki maga alól az egyetlen szilárd talapzatot, a Hangot, amelyen még meg tudott állni. Harminc éven át hangokból élni fájdalmas, kissé túlvilági, de egyetlen táplálék minden éber észnek és érdeklődésnek, amely elvesztette a szemek ablakát.
Karosszéke fölött, melyben egész nap üldögélt, a telefonhírmondó. Vézna kis drót, benne megfoghatatlan erő, a végén két kagyló. De mint tengeri kagylókban a vizek őszúgása, úgy zúgott a kettős fejhallgatóban a vak ember számára az egész világ, s az öregúrnak már szinte mitikus kapcsolata lehetett azzal a kis rossz szerkezettel. Mert ha recseg és köhög és suttog is: mégiscsak gondolattá és fénylő körvonalakká változott az öregúr fülében a Hang, az a távoli, idegen Hang, amely a város másik részéből indult el, és drótkígyó ruhájában belebújt a földbe, felmászott a háztetőkre, áttörte a falakat, hogy 156eljusson hozzá a Hang, követve más Hangokat, ismeretlen városok és történések Hangját: mégiscsak az a tökéletlen kis kígyó építette föl a vak emberben harminc év Hangpalotáját!
És a többi Hang, feleség, gyermekek, unokák és barátok Hangja! Aki régi ismerős volt, az öregúr számára megmaradt mindvégig olyannak, amilyennek utoljára látta: tizenöt évesnek, harmincévesnek; s aki új ember érkezett hozzá, az már csak újabb Hangot hozott a zenekarba: s a vak ember a Hang színéből és erejéből megalkotta magának a gyermekek és felnőttek szeme nézését, haja színét, bőre fehérségét vagy ráncait, rugalmas vagy megtört alakokat, borotvált paparcot és másokat és mindenfélét, megalkotta magának a valóságot, amelyről tudnia kellett, hogy tévedés. Mikor egyik unokája meghalt, számára egy Hang röpült ki az időből, és ő azt a Hangot siratta és temette el.
Belőlem is csak azt ismerte, ami Hanggá oldható. És most, egyszerre, nagyon rosszul esik, hogy reszkető ujjaival sohasem tapogatta végig az arcomat.
Pesti Napló, 1927. január 16. 22. p. Hagyaték-1974. MTAKK, Ms 4651/288. 11–14. p. PIMK, gépirat és lapkivágat kézírással: P.N. jan. 16. 1927 vasárnap.
Milyen rettenetes az éjszaka üressége, mily rettenetesen üresek az éjszakai utcák!
Megyek a körúton két és három óra között; most nincs Szilveszter, a nagyváros nem erőszakolja arcára az éjszakai mosoly villanyragyogását; most már megint közönséges éjszaka van, vasszínű és kőkongású éjszaka.
Megyek a körúton, a halott utcákon. Mintha idegen városban járnék óriási kőszínház falai között, és megszomorít és rabul ejt valami előadás utáni hangulat. Milyen nagyszerű és milyen szánalmas, milyen boldog és milyen reménytelen egyszerre ez a város és benne minden ember és minden élet! A díszletek még állnak, nem kell lebontani őket, ezeket a palotasorokat, amelyeknek gazdag vagy nyomorúságos páholyaiból a napvilág utcára, színpadra csalogatja a szereplőket; nem kell lebontani, mert az érdekes, unott, rettegett és kívánt játék holnap és holnapután és mindig tovább folyik: ugyanaz a színdarab megy itt, en suite, emberi örökkévalóságtól emberi örökkévalóságig.
Szürke dermedésben állanak a halott díszletek; színeik kopárságba tompultak; az Üzlet és Pénz aludni küldte a világítómestereket, akik pár órával előbb 157még fantasztikus fénymeglepetésekkel igyekeztek fölébreszteni árucikkeik iránt a fásult érdeklődést; nézők és szereplők – egyszerre mindkettő mindenki – hazamentek, és csak a tűzoltó meg a rendőr virraszt a kulisszák és árnyékok között. Csengő nem jelezte az előadás végét; és ki tudja, hányadik volt ez az előadás? Tízezredik, százezredik? Vagy menjünk még tovább, még messzebb, a középkorig, a római időkig, vagy egészen addig, amikor az első család meghúzódott e világváros helyén? Melyik volt itt az első este, és volt-e egyáltalán első? Mikor kezdődött az ember tragédiája? S ki fog tapsolni majd az előadás legvégén? S ki az a direktor, aki örül ennek a milliós előadás-sorozatnak? és cui bono az egész? Mert olyan kasszadarab, mint az élet, bizonyosan jövedelemmel jár!
Rettenetesen üresek az utcák, és rettenetesen üres az ég. Tegnap faluhelyen lepett meg az éjszaka, s az ég ott is üres volt és rideg. De az a ridegség valahogy mégis megnyugtatott; a falu és a kis vasútállomás között nagy, csillagos, fekete kerekséget láttam magam fölött és magam körül, vad, érintetlen, ember nélküli természetet: és ottani embermagányom kisebb szomorúság árán törődött bele az eltipró valóságba. Ott lázongás nélkül meg kellett hajolni, s el kellett ismerni, hogy csakugyan senkik és semmik vagyunk az Anyaggal szemben: anyagok mi is, mint a kő s a föld, keveredések és száz kis erőből épülő kis akaratok, mint a fű meg a fa: az ég és természet rettenetes idegensége éppen a roppant arányok miatt megadást, fenséges megsemmisülést és egybeolvadást erőszakolt rám, mert szavak nélkül megmagyarázta, hogy lényegében csakugyan porszemek küzdelme minden, s az ember sem számíthat több irgalomra, mint a kő meg a fű meg a fa. De itt, a nagyvárosban, mi is hivatkozhatunk valamire, olyan hiú és romantikus igazságokra, mint amilyen a közösség ereje, az emberi munka alkotásai: itt az ember láthatóan szembeszáll az Anyaggal, épít, formálja környezetét, díszletez, eltakarja vagy sávokra hasogatja a félelmes eget, és bizonyítani próbálja a természettől való függetlenségét. Mivel bizonyítja? Azzal, hogy látszólag nem belőle él, mint gyermek az anyjából, vagy jobban mondva: nem rajta élősködik, hanem egymáson.
Millió ember él itt, s hánynak van közüle kapcsolata az Első Erőkkel?
Millió ember él itt, s hány lát túl közüle a foglalkozásán? S milyen szerencsétlenség volna, ha túllátna! Milyen szerencsétlenség volna rá nézve, ha elfelejtené, hogy az emberi butaság, amelyet mindennap gazdagon trágyáz az élvezetvágy, sokkal hálásabb termőföld, mint az a másik, csak meglegyen hozzá az erő, a kitartás és a leleményesség, az eke és az ostor! Óh, emberek, furcsa átalakulása erőknek és természetnek, új, csúnya, de szintén aranykalásszal ékes rónaság, amelyről senki sem tud, s amely önmagából él!
158Alszik a város, és rideg és szürke és idegen. Rettenetesen idegen! Mindenki magára zárta jóléte vagy nyomorúsága páholyát, és gond nélkül, jó vagy sötét gondolatokkal, de többnyire sok gonddal és gondolatok nélkül, pihenteti magát a holnapi játékra. Most még talán csókolózik egy keveset a vízszintesen és függőlegesen egymás fölé, alá és mögé rétegezett szobákban és odúkban, itt, az én utcámban meg odébb, a körutakon, mindenfelé; aztán megdermed az élet a kulisszák mögött éppúgy, mint kint, a színfalak között.
Alszik a város, üres az utca. Egy nagy áradás fekete vizei rohanták meg az utcákat, és visszavonulva lemosták és magukkal sodorták a nappal formáit, tarkaságát, mozdulatát és hangjait. S mint eláztatott mezőket a visszavonult ár, fekete árnyékok sűrű iszaprétegével borítja utamat a távozó éjszaka.
Az Est, 1927. január 19. 7. p. Szignó nélkül. Hagyaték-1974. PIMK, lapkivágat. MTAKK, Ms 4674/201. 7. p.
Furcsa gondolatkalandozásra kényszerített tegnap egy megjegyzés. A náthalázról beszélgettünk; gazdag ismerősöm felolvasta az újságból a legújabb berlini és prágai híreket meg a tiszti főorvos nyilatkozatát, amit már én is olvastam, aggódó megjegyzéseket tett, aztán azt kérdezte:
– Hová az ördögbe lehetne elutazni a járvány elől?
Mikor elment, én tovább gondolkoztam menekülési tervén.
Csakugyan, elutazni a baj elől! Nem mondhatom, hogy túlságosan jól éreztem magamat. Persze ismerősöm dúsgazdag ember, megteheti, én nem. És már láttam is, amint vonatra ül, s kinyargal az országból. Hova? Mit tudom én! Oda, ahol nincs spanyol. Mondjuk, hogy Olaszországba. Ott föllélegzik: de reggelenként a szállodában idegesen olvassa a lapokat. Mármost tételezzük fel, hogy épp az ő új hazája felé terjed a betegség. Barátunk határvonalakat húz és tologat a táviratok alapján, s figyeli az ellenség közelgő hadtesteit, mint árvíztől rettegő lakosság az áradás irányát és nap nap utáni előretörését. Barátunknak menekülnie kell. Tételezzük fel azt is, hogy heteken át – isten ments! – országról országra vándorol, elkerül Tuniszba vagy a Kaukázusba, s a járvány céltudatosan követi. Ő egérutakat keres, talál, néha megszökik, pár napi lélegzethez jut, de csakhamar még jobban kétségbeesik ellenfele roppant erején és kitartásán. Már a hatodik vagy a tizedik országban jár, mérhetetlen 159pénze megengedi, hogy a legmagasabb fekvésű szanatóriumok fellegváraiba vegye be magát; s a rettegett láz követi lassan, lépésről lépésre, utána emelkedik, s itt vagy ott, valahol, a hely nem számít, végül mégiscsak utoléri, és „kiszorítja a világból”. S mit tehet majd ekkor a barátunk? Beadja a derekát, és vigyáz magára, mint mi, többiek, akik el sem utaztunk, mégis oda érkeztünk, ahova ő; s ő a rémület hónapjai és országai után kezd élni, mintha Budapesten maradt volna.
Végiggondoltam ezt a fantasztikus és bolond menekülést, cél nélkül, de nem eredménytelenül. Mert utána, isten tudja, miért, azt vettem észre magamon, hogy bátrabb vagyok, mint egy perccel előbb voltam, és valósággal azt érzem, hogy e balsikerű utazás puszta elgondolásával itt, Budapesten, emigráltam egy kicsit a spanyolból.
Az Est, 1927. január 20. 7. p. Szignó nélkül. Hagyaték-1974. MTAKK, Ms 4674/201.4–5. p.
Mindenfélét lát az ember az utcán, akár sétál, akár dolga után szalad; más embert, autót, idegen lépcsőházakat, kávéfőzőgépet a kirakatban, bútort, gramofont, házmestert, ennivalót, lézengő gyerekeket a kapuk előtt, mondom, mindenfélét lát az ember, és sok minden jut eszébe mindenről. Van azonban valami, amiről én s bizonyára mások is, okvetlenül hazagondolok.
Nem akkor, amikor, mondjuk, lakásberendezést látok; a gramofonos kirakat sem kapcsolja gondolataimba az otthoni szórakozásokat; villamos főzőmasinák sem juttatják okvetlenül eszembe az ebéd utáni feketézést vagy teázó vendégeinket. Olcsó és drága tárgyak egész serege mellett, amelyek otthon is megvannak vagy szükségesek volnának, hazagondolás nélkül megyek el. Nem a forma számít, nem a szükséglet, nem az, hogy: na, ez nekünk is jó volna! Meglehet, hogy egyáltalán nem is probléma annak a megszerzése, aminek megpillantása hazagondoltat.
Ez a valami: a szén és fa.
Nem tudok szénnel megrakott társzekeret, tűzifás teherautót látni anélkül, hogy határozottan személyes kapcsolatba ne kerüljek vele, sokkal személyesebb kapcsolatba, mint bármely más áruval. Akár szalad az autó, akár rakodást látok idegen kapuk előtt, rögtön és intenzíven látom a zsákokat, kosarakat, 160szurtos embereket és az egész ideges felfordulást konyhától pincéig, amit otthon éreztem tegnap vagy a múlt héten, amikor hozzánk érkezett meg a fa meg a szén. Persze, másképp alakul át ez a különös érzés, ha beleszól a pénz, jobban mondva a pénztelenség, amely sok mindenre, majdnem mindenre kiterjeszti a magunkra és otthonunkra gondolást. De most, ismétlem, nem erről van szó. Van szenem és fám, s mégis, rejtelmes kényszer parancsára, mindig hazagondolok, ha eldübörög mellettem a fás- és szenesautó.
Az Est, 1927. január. 21. 7. p. Szignó nélkül. Hagyaték-1974. MTAKK, Ms 4674/201. 1. p.
Észrevették már ugye, mennyire elszaporodtak a cédulák az utcasarkokon, villamosmegállóknál, kapuk alatt? Minden elképzelhetőt hirdetnek az emberek. Már jó néhány éve lehet, hogy a háború után újból jelentkezni kezdtek ezek a kis cédulák; aztán egyre sűrűbb rajokban ülték meg a falakat a girbegurba írással és hibásan megszerkesztett vagy a gépírás személytelenségébe takarózó és szomorú kis házi hirdetések gyermekkocsit éppúgy ajánlgatva, mint hónapos vagy átutazó szobát. Ma már mindenfelé rengeteg van belőlük, s az ácsorgó emberek is egyre kevésbé olvassák el ezeket az apró, többnyire kétségbeesett plakátokat. Újabban pedig hihetetlenül elszaporodott közöttük az étlap.
Mindenfelé azt olvasom, hogy enni lehet. Evőhelycímeket súgnak szemeinkbe a kis falragaszok. Kifőzés és házi koszt itt is, ott is, mindenütt. Fogások száma, menü, házhoz szállítás és ár. Majdnem annyi van belőlük, mint szobahirdetés. A háziasszonyoknak nincs pénzük, s keresni akarnak. Némelyik naponta fölfrissíti hirdetését, és közli az egész utca népével konyhája remekeit. A téli hidegben és nedvességben megpirosodott orrokat szinte csiklandozza máris a jó levesek, húsok és tészták illata: és az ember szinte látja a kis otthonok vergődését, a hirdetések mögött megbújó reményt, az új budapesti ipar szerény, kispolgári, nagyon kispolgári és nagyon megható életakaratát. Nem mondom, hogy a belváros közepén vannak ezek a cédulák; óh nem, ott nincs számukra remény! De az úribb negyedektől egy-két villamosmegállónyira néhol már kettőt is látunk belőlük egy kapun vagy egy utcasarkon. Vagy csak nekem volt szerencsém? Inkább azt kívánnám, hogy nekik legyen szerencséjük!
161Az Est, 1927. január 22. 7. p. Szignó nélkül. Hagyaték-1974. MTAKK, Ms 4674/201.18–19. p.
Tegnap este társaságban voltam, vidám és intim műteremavatáson, jómódú pesti fiatalemberek és lányok között, s ott történt velem, hogy valósággal megdöbbentett, mennyire modernek vagyunk. Nem azért, mintha ebben a szép kis műteremben Edison legújabb vagy még csak elkövetkezendő szenzációja már előre ismert és megunt technikai szükséglet lett volna, hanem… Tulajdonképpen és helyesen azt kellett volna mondanom: ott jöttem rá, hogy az egyik fiatal pesti ember milyen „öreg” és „vidéki” lehet kortársaihoz vagy a még fiatalabbakhoz képest.
Éjféltájban az egész lakásban kialudt a villany. Rövidzárlat keletkezett, de nagyon hosszúra nyúlt ez a zárlat, és a baj okát senki sem tudta megtalálni. A vice másfél órát bíbelődött a biztosítótábla körül s a konok sötétség már kétségbe ejtette a háziasszonyt. A közeli vendéglőből szereztünk pár szál gyertyát, de a gyertya halottvirrasztási hangulattal fenyegetett, s mindenki tapsolt, amikor a házmesterné valahonnan a lomtárból előkapart egy körégős, csőüveges, nagyobbfajta, régi petróleumlámpát. Meg vagyunk mentve!
Csakhogy senki sem értett a mentési munkálatokhoz. Mindenki megnézte lobogó gyertyavilágnál az öreg lámpát, megcsodálta, de senki se mert hozzányúlni. Milyen érdekes, mondták, és senki sem tudta meggyújtani. Majd mikor rájöttek a könnyű titokra, az évek óta teljesen kiszáradt bél nem akart meggyúlni, és megint nem tudta senki, hogy mi a teendő. Tizenkét komoly nagylány és ugyanannyi fiú nem boldogult vele. Valamennyi azt mondta, hogy életében most lát először petróleumlámpát: eddig csak könyvből meg szóból ismerték.
A rozoga lámpát ötpercnyi fáradozás után én hoztam aztán használható állapotba, mert az én életembe Debrecenben csak tizenkét éves koromban kapcsolódott be a villany, míg barátaim, ezek a világvárosi fiatalok, már egytől-egyig szinte villanyvilágításban születtek. Csodálkoztam az eseten, hiszen a petróleumlámpa még nem halt ki végleg Magyarországon; de rögtön éreztem azt is: mennyire természetes, hogy nem tudták kezelni az ócska világítóeszközt, amely Aladdin tökéletlen és érdekes csodalámpája lehetett a szemükben.
162Így változott rejtelmes és komplikált csodává gyermekkorom egyszerű, öreg lámpása tegnap éjszaka Budapest új és úri fiatalságának egyik, de bizonyára nem egyetlen társaságában. S én, kortársuk, a petróleumlámpa-szakértő, aki diadalmasan megmentettem a helyzetet, titokban röstelkedtem egy kicsit; és – ugye – jogosan éreztem köztük magamat öregnek, vidékinek és konzervatívnak?
Az Est, 1927. január 23. 9. p. Szignó nélkül. Hagyaték-1974. MTAKK, Ms 4674/201. 14–15. p.
Ne tessék megijedni a lázadás miatt, ne tessék mosolyogni a legyeken, mert amit egy világváros csinál, arra a másik világvárosnak is szüksége lehet, arra mindenütt érdemes mindenkinek fölfigyelni. Ki tudja, mit hoz a közeljövő, s nem csatlakozik-e hamarosan Budapest és az egész világ is Berlin forradalmához?
Igen, hamarosan, mert ehhez a forradalomhoz kora tavasz szükséges. Sőt, az énekesmadarakat saját magukkal pótolni kívánó, előrelátó németek már most megkezdték a forrongást! Hatósági emberek gázmaszkot húznak arcukra, és lángvetőkkel vonulnak a föld alatti odúk és zugok ellen. Egész komolyan. Pincékbe hatolnak, forrasztólámpákkal lepörkölik a falakat, hogy téli álom idején pusztítsák el a fajtájukat mindenféle dermedt alakban konzerválni igyekvő rovarokat, a lárvákat és petéket; Nagy-Berlin legzsúfoltabb negyedeiben olyan energikusnak és nagyszabásúnak ígérkezik ez a rovarhadjárat, hogy az ember, mikor írásban olvassa és fényképeken látja a terveket s a máris megkezdett manővereket, először megdöbben a német nagyképűségen, aztán meghódol, és szinte türelmetlenül várja, hogy a mi tiszti főorvosunk mikor jelenti be Budapest hadüzenetét a legyek és egyéb rovarok, a bacilusok elefántjai ellen.
Egyetlen nőstény légy, így olvastam, öt hónap alatt négyezerbillió utódjának lehet ős-üknagyanyja: ez a szám kellőképpen megmagyarázza a hadüzenet jogosultságát; különösen most, amikor az influenzajárvány mindennapos beszédtémává tette a ragályok terjedésének módjait. Lakások, konyhák, szennyes udvarok, vásárcsarnokok, kofák, hulladékok, lépcsőházak, lichthófok, szeméttelepek, lefolyók, sikátorok, emberi piszok és nemtörődömség: szent isten, elgondolni is rettenetes, mennyi energiára van szükség, hogy egy-egy világ163város felvegye harcát a rovarok ellen! Mennyi gáz és füstölés és égetés és lemosás, mennyi bórax, mész, lötlampe, spiritusz és mindenféle méregoldat kell ehhez a háborúhoz! És mennyi ember és mennyi légyfogó! És mennyi nevelés, mennyi civilizált, polgári belátás!
Berlin fellázadt és dolgozik. Két hét múlva munkába kezd a teljes hatósági apparátus és a másik, még nagyobb hadsereg, a megnevelt lakosság, amely szinte tudományos vezetés és szuggerált kényszer alatt indul téltől nyárig az ellenség megsemmisítésének vagy legalábbis meggyöngítésének különös és szokatlanságában komikusnak tetsző küzdelmére.
Különös ez a harc, ez a cél; de értelmes. És nagyszerű lesz az eredmény, ha csak megközelíteni sikerül is az ideált. „Ideált?” – kérdezheti savanyúan egy-egy költői lélek. „Igen, ideált!” – feleli Berlin, és igaza van. Mert nem ideális többek közt egy „fliegendicht” nyár és egy „fliegendicht” világváros!
Pesti Napló, 1927. január 27. 10. p. Szignó nélkül. MTAKK, Ms 4651/288. 47–49. p.
Utcán és szabadban nem lehet látni, mert a legkönnyebb szellő is elkapja szánkról vagy ujjaink közül a lengő, kis, kék selyemlobogót, de szobában, ha nincs közvetlen közelében ember, s nem rezzenti lehelet, gyönyörűen kifejleszti égbe vágyó tiszavirágéletét.
Most az asztalomon van, és én nézem, mint már oly sokszor néztem. Mindig érdekes. Könnyű, kényelmes-lusta gejzír szökik fel a levegőbe, egyenes vonalban, kétarasznyira is fölemelkedik egyetlen, reszkető sugárban, mint anyaggá változott, anyagtalan, kékszürke fény; aztán bodrosodik, kiterebélyesedik, koronát bont a feje köré, megcsóválja kis kendőjét, és integet. Most gyönyörű pálma, levegő-pálma a levegőben; néma nyugtalanság az alakja s örök változás; áttetsző, puhán és lazán összegyűrt selyem a teste, vagy recés tüll; de él, meleg, magától mozog és nő, kitölti saját magát, megritkul, belekunkorodik előbbi formáinak tünedező emlékébe; megduzzad; nagy, kócos haja észrevétlenül belefoszlik a szoba végtelenségébe, mint a hang vagy a hő; láthatatlan ujjak elszövik, de alulról folyton nő ez a kis torony, folyton nő ez a pompás, légnemű növény, a legszebb dísznövény, amit már két fillérért is megvásárolhat az ember az államtól.
A cigarettafüstről beszélek.
Általában hálátlanok és figyelmetlenek vagyunk a cigarettafüst szépségeivel szemben, s a dohányosak úgy érzik, hogy a füst a tüdőben megtette kötelességét, kártékony-édes kötelességét, s mehet meghalni. Megy is, sőt, természetesen meghal akkor is, ha nem szívjuk be, hanem előkelő gesztussal a hamutartó oltárán, meggyújtva és érintetlenül feláldozzuk a levegő isteneinek az egész cigarettát. A levegő istenei, a szelet és szellőt kivéve, hálásak az ilyen áldozat iránt, s tudják értékelni; még sohasem láttam, hogy áhítatos csöndben ne egyenesen fölfelé szállt volna a kis oltárról a kegyesen fogadott áldozat füstje, olyan egyenesen és tisztán, mint az Ábelé szállt valaha Jehova egébe.
Száll a cigarettafüst, kunkorgó kék pajesz, amely fölfelé leng, és a világűrbe lógatja föl a lábait, száll és ellobog, s alakzatai sok-sok tanulmányt érdemelnének a festőktől. Legalább annyit, mint gőgös, elérhetetlen testvérei, a felhők. Száll a szép cigarettafüst, és áttűz rajta a nap, áttöri és megaranyozza kékségét, és a füst, ez az árnyszerű, finom jelenség, még finomabb árnyakat vet az asztalra. S most már ketten szállnak a megsemmisülésbe; a füst a mennyezet felé csavarog, és karcsú oszloptestének vagy lengő bóbitájának árnyéka merőlegesen megdőlve az asztalterítőn mászik, halványan, elveszően. És az árnyék sokkal hamarabb eléri a halált, mint a füst.
Száll a füst, és árnyalatokat szed magára, sötétkéket és világosszürkét, és egyesül mellékágaival, és szétválik, és rétegekbe terül, és dugóhúzóvá csavarodik; és néha összetekeredett csigaházakat utánoz vagy nagy görcsöket, amilyeneket kettéhasított kemény fák fehér húsában látunk. És minden mozdulata minden pillanatban elvégződik, és minden pillanatban újrakezdődik; sohasem teljesen azonos magával a leleményes füst; élvezi rövid életét és jókedvű; légi táncos: egyetlen táncoló test, keze nincs, lába nincs, tökéletes! És milyen érzékeny! Csak oldalt sandítok felé, s visszatartom a lélegzetemet, mégis megrezzen, megtörik, de oszlopa nem omlik össze, mint építőkövekből felrakott torony; meging, hajlik, bókol, mint a rugó, de rögtön új egyensúlyt talál; s most egy-egy pillanatra nem is lehet ellenőrizni, oly gyors minden villanása, erotikus formákat mutat, árnyalatokkal a hajlásokban, s máris továbbgöngyöli magát. Aztán főirányokat vesz, és mellékágakkal kíséri magát, mint zenei motívumok, amelyek buján öltözködnek a velük együtt futó hangszalagok és hangkacskaringók ruhájába. A füst is olyan útvesztőkbe visz, mint a zene, s egyszerre sokfelé kell ügyelni nála. Különben, lehetetlen is ráfigyelni. Szemünk csak egy-egy pontot néz rajta, s azt a megkülönböztethetetlen pontot nem lehet követni, elment és ottmaradt; lehetetlen megállapítani, milyen 165gyors a füst, lehetetlen egyszerre látni teljes alakját. S ha messziről nézem, összefogom, igen, az egész füstbokrétát, de elveszítem szépségeit és formáinak intim játékosságát.
Száll a cigarettafüst, bravúrosan tornyozza-építi magát, mindig rugalmasan, fickándozik és ugrál, néha megvonaglik. Mintha bábszínházfigura volna, és láthatatlan dróton rángatnák! S amíg száll, szinte kifogyhatatlan forrásból, nagy, finom és törékeny életkedvvel és végtelen önbizalommal, közben már fölitta a levegő, mint itatóspapír a nedvességet. De a levegőn nem látszik meg, mennyi füsttel színezte és fűszerezte magát. Most még inkább csak képzelődés ízéről és illatáról beszélni az egyetlen cigaretta füstjének, a füstnek, amely már eltűnt. Nem látom, hova lett, hová temette tündér testét a kristálylevegőbe; elszállt, mint a hang vagy a fény, s egyelőre nyomtalan. Egy mozdulat, és végleg kioltom élete forrását és életét, amely oly szép példája az anyagátalakulásnak, mint amilyen szépen halála mutatja a panteista mindenségbe olvadást. Milyen jó volna, ha úgy halhatnánk meg, mint a cigarettafüst: testetlenül és észrevétlenül.
Kaj kapnon apothrószkonta noészaj: óh, célok vándora, mikor látod meg a jövő láthatárán Ithakád felugró füstjét?
Az Est, 1927. február 5. 9. p. Szignó nélkül. Hagyaték-1974. MTAKK, Ms 4674/201. 23–24. p.
Most, hogy végre megvan az új magyar pénz, de még megvan a régi is, választhat az ember, hogy melyiket szereti jobban. Egyenlő érték mellett természetesen az újat. Hogyne, hisz amióta ismét utazni lehet, mindig irigykedve gondoltunk a külföldre, ahol olyan kellemesen csörrentek meg már a határon a réz- és ezüstpénzek rendezettebb viszonyokat hirdetve és takarékosságra figyelmeztetve a könnyű papírral aránylag könnyen bánó magyart.
De az a tény, hogy nálunk már-már egy évtizede nem volt forgalomban ércpénz, s ami ércpénzt 1919 óta láttunk, az csak idegen pénz lehetett, megteremtette azt a különös, de természetes közlelkiállapotot, hogy ma még kissé idegennek érezzük a saját pénzünket.
Tegnap bankban voltam. Egy úr dollárt vásárolt, s valahogyan látszott rajta, hogy utazni fog.
166– Mennyit fizetek? – kérdezte, mialatt a pénztáros elébe számolta a szép, zöld, hosszúkás amerikai bankjegyeket.
– 1152 pengőt és 86 fillért.
– Mennyi az, kérem, magyar pénzben? – kérdezte tovább szórakozott természetességgel az idegen úr. S rögtön utána elnevette magát.
Ez a szórakozottság még mindenütt jelentkezik; mindenfelé hallom, hogy a közönség a papírpénzt magyar pénznek nevezi. Teljesen tisztában van ugyan a pengő örvendetes létével és magyarságával, mégis; a tízéves elszokás és az a szintén sokéves tapasztalás, hogy az ércpénz csak külföldön van, egy-egy pillanatra még uralkodik bennünk, és a régit mondja magyarnak.
Van ennek a nyelvbotlató érzéstévedésnek egy másik magyarázata is, amire mindenki rájöhetett már az első pengő-napokban. Az, hogy egyelőre két valutánk van, s közülük máris a pengő az uralkodó. Olaszországba érkezve az új pénz, a líra volt a fontos és nem a magyar, mert hiszen az árakat lírában jelölték meg a kereskedők. Az új, idegen pénzzel kellett bíbelődnünk, míg az otthonival, a régivel, vagyis a magyar pénzzel, könnyen boldogultunk számításainkban. S most, hogy már van pengőnk, de a pengőárakkal még bajlódnunk kell, olyasmit érzünk, mint utazás közben: az a pénz a bizalmasabb ismerős, az otthoni, a magyar, amelyikkel könnyebben tudjuk pillanatok alatt megítélni valaminek az olcsóságát vagy drágaságát.
Pár hónapig tehát, amíg folytonos valutaátszámítást kell végeznünk, a rossz papírpénz lesz a kényelmesebben – magyar; s addig a külföldi utazások egyik speciális és haszontalan izgalmát fogja érezni Magyarországon a villamoson sem utazó koldus is.
Pesti Napló, 1927. február 6. 21. p. Steinert, 583–585. p. MTAKK Ms 4651/288. 56–58. p.
Novemberben váratlan vendég jelentkezett nálunk: addig is bent volt a szobánkban, de valahogy nem vettük észre, nagyon hűvösen és csendesen viselkedett, valószínűleg nyári álmát aludta, mint egy nem egészen rendes medve. És csakugyan, olyan egy kissé, mintha medve volna, nagy, barna medve, aki egyszer a sarokban két lábra állt, s azóta nem mozdul; s ha nem is egészen hasonlít a medvéhez, mert négyszögletes és oszlopszerű: istenem, a kubizmus 167idejét éljük, s különben is mondtam már, hogy ez a medve nem egészen rendes medve, sőt nem is medve, hanem kályha.
Novemberben azonban jelentkezett, új kosztos, új száj a télben. Nagyon sokat éhezett s bizonyára lesoványodott a hosszú nyár alatt; kívülről nem látszik meg rajta a koplalás, de ki tudja, mi van a belsejében? Én még sose láttam a belsejét, csak a torkát, vörös-fekete, félelmetes torkát, s véletlenül nem voltam itthon, amikor háziasszonyom bölcs előrelátással augusztusban orvost hívott hozzá, belgyógyászt, mint minden esztendőben szokta. A mester, a kályhák doktora, föltárhatta volna előttem kliense belső testi életét és lelkivilágát, de, ismétlem, nem voltam itthon, s én csak a számlát láttam, az orvosi honoráriumot, amit természetesen igyekeztem minél előbb elfelejteni.
Az új kosztosnak kitűnő étvágya van, bár a kosztja meglehetősen egyhangú. Már az első reggelinél élénk keringésbe jött a vére, amit szinte megfagyasztott a nyár, dörmögni kezdett, szemei barátságosan kinyíltak és fölragyogtak, s az egész állat hálásan dorombolt. Nem hittem volna, hogy ekkora ormótlan állat ily kedvesen tudjon duruzsolni. Szívesen etettük eleinte, úgynevezett magyaros vendégszeretettel; s mikor hazaértem, mindig érdeklődtem iránta.
Később már megszoktuk, s olyasmit kezdtünk érezni, hogy a vendég tulajdonképpen a nyakunkra ült, és kiszipolyoz bennünket. Csak a duruzsolása maradt mindmáig kellemes. Szó esett róla, hogy fiát, aki egészen kis, csodálatos vasgyúró, ne hozzuk-e le a padlásról, s ne állítsuk-e elébe, de lemondtunk a tervünkről, mert nem akartuk, hogy a medve-kályha akárcsak részben is másra pazarolja jókedve dorombolását és melegét.
Cserépkályhákban a szem és a duruzsolás az egyetlen szép és kellemes, amiért érdemes tartani, szóval az, ami benne állatias és életies. Faluhelyen a szegény emberek akárhányszor igazi állatot használnak kályhául, kecskét vagy tehenet: az fűti be az egyetlen lakószobát; mi is ezért tekintettük előszeretettel élőlénynek, mackónak, téli kosztosunkat. Persze, szívesen lemondanánk róla, több okból, még tűzszemeiről és dorombolásáról is, ha központi fűtés volna a lakásunkban, s örömmel hallanánk, hogyan fortyognak szerteszéjjel az összes szobában a zöldre vagy fehérre festett forró vaskígyók. A duruzsolás helyett többnyire csak rejtelmes, száraz pattanásokat kapnánk ugyan, de a csere érdemes volna, mert a kígyó tisztább, okosabb és modernebb állat, mint a medve.
Említettem, hogy most már, január-február határán, nagyon terhesnek érezzük új kosztosunk jelenlétét. A vendégszeretetnek is van határa, és nem lehet ennyire visszaélni a mások gyöngeségével. Ez a kályha azonban hihetetlenül önző és materialista, többet eszik, mint mi; mennyiségileg egész biztosan többet, de valószínűleg minőségileg is. Még nem kóstoltam meg ugyan 168az ételét, de azt hiszem nagyon ízletes lehet, hiszen ő mindig fölragyog, ha eljön az etetés ideje, és nincs az a porció, aminél azt mondaná cselédünknek, aki egy személyben pincére és szakácsnője, hogy köszönöm szépen, nem kérek többet. Előételnek valami egészen könnyű étvágygerjesztőt kap, ami sárga ostyarudacskákkal megtűzdelt habos süteményhez hasonlít, jobban mondva: egészen olyan, mintha összegyűrt újságpapír és fenyőfagyújtók keveréke volna. Utána csont következik: karvastagságú és karhosszúságú, hasított csontokat vetünk a torkába, amelyeket ő vidáman és könnyen összemorzsol és megemészt; végül pedig széndarabokhoz hasonló, keményre fagyott s baltával szabálytalan alakokba tördelt, különleges, fekete fagylalttömböket. Ezt szereti a legjobban. Ráveti magát az ételre, forgatja a szájában, néha nyöszörögve kér, hogy segítsek neki a fogpiszkálóval, élvezi eledelét, sokáig szopogatja, valósággal belemelegszik, tűzbe jön, és a lelkesedés hullámai forrón csapnak ki egész testéből. Micsoda étvágy és ínyencség!
Érzem, hogy nem beszéltem elég ellenségesen a kosztosunkról. Szolgáljon mentségemül, hogy emlékezetből írtam le az etetését, s nem a friss gyűlölet hatása alatt. Mert most már határozottan gyűlöljük, annyiba kerül. Cselédünk állandóan jelenti, hogy a vásárcsarnokban, ahonnan társzekérrel szállítják hozzánk számára a fehér csontot és fekete fagylaltot, már nagyra nőtt kifizetetlen számlánk. Mi lesz ebből? Hová vezet ez a vendégeskedés?
Elhatároztam, hogy bosszút állok rajta, meggyilkolom. Lassú, kegyetlen halállal. Éhen fogom veszejteni. Kikezdeni nem merek vele, mert vagy tüzet okádik, mint egy sárkány, vagy olyan szelíd, hogy megsajnálom. Hanem majd úgy ölöm meg, hogy nem emelek rá kezet. Fokozatosan elgyöngítem, mindig kevesebb és rosszabb táplálékot adok neki. Holttestét pedig nem darabolom fel, mert arra rájönnek, hanem itt hagyom a szobában a sarokban. Senki sem fogja megtudni, hogy megöltem. Jaj, csak már megtehetném! Boldogan érzem, hogy a gyilkosság napja egyre közeledik.
Most még várok. De március közepe táján, egy szép, derűs napon végrehajtom aljas tettemet.
1691927 eleje. A szöveg megjelenése Az Est-lapok repertóriuma szerint: Pesti Napló 1929. január 13. 19. p.; a lap több példányát átnézve sem akadtunk nyomára; a gyorsírásos jegyzetfüzetben a Meg fogom gyilkolni a kályhát és a Szénásszekér ment át a városon című írások fogalmazványai között található. Simon, 412–414. p. Kenyeres, 455–457. p. Steinert, 153–155. p. Bognár, 25–27. p. MTAKK, Ms 4651/288. 59–63. p.
Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy kezdetben volt az Ige. Persze, az Ige rejtelmes tartalma itt többféleképp bontható és burkolható körül, a német azt mondja, hogy: „Im Anfang war das Wort”: Kezdetben volt a Szó.
A kezdet óta van a szó. Éppoly tényszerűen, mint a vér, vas és arany tényvilága; és anyagszerűbben, mint az érzelmi világ, a tények vetülete szívben és öntudatban. Az úgynevezett való világ és képzeletvilág mellett a harmadik: a kimondott világ.
A szó nemcsak egyszerű és hasznos közlekedési eszköze a gondolatnak: a szó azonos a tettel, sokszor nagyon is szembetűnő intézője és parancsnoka a tényeknek, és néha még ennél is több: teremtőtársa az Istennek, aki kezdetben szintén csak egy szó volt: a Legyen! Tényként hagyja el testünket, de tény már megszületése előtt is, és végtelen a lelkek kémiája: gazdagabb anyagraktárból készíti vegyületeit és keverékeit, mint minden természettudomány.
E végtelen kémiában pillanatok alatt születnek, semmisülnek meg, lépnek átváltozásból átváltozásba az elemek. Élet és nemlét itt szinte ugyanaz. A rendőrfőkapitány szava, mikor bizonyos feltételek beváltása esetére letartóztatást ígér, tulajdonképpen már előre azonos a letartóztatással: olyan, mint egy tény, amely a holnapban van meg, de már ma is hat. Ha a bankár házi telefonján leszól a pénztárba: üzenete tény: azonos a pénz kiutalásával, megtagadásával vagy a várakoztatással. Szeretőm szava: tény; még hazugsága is tény, amely álruhában jár. És nem tény a múltak szava? Petőfi verse? A Szeptember végén Magyarország számára éppoly ismert tárgy, mint a Lánchíd: a szavak úgy vannak, mint egy ház vagy mint egy erdő, s csak alapjuk, talajuk a könyv, a papír, mint ahogy a házak és erdők alapja a föld, a talaj.
Köröttünk élnek ezek a tények, köröttünk a kimondott világ, csak meg kell látni, hogyan borítja el a fizikai tények síkságait, domb- és hegyvidékét, mint a föld felületét az életadó levegő. Ki foghatná össze, minden pillanatban hány milliárd szó hat egymásra és a valóságra egyetlen országban is? Hány milliárd közönséges szó, amelyre szükség van, vagy nincs szükség, s amely elpusztul, mint más tények, cipő, kenyér, gyufaszál, szarvasmarha a vágóhídon és ember 170és ház! Hány milliárd szó röpül el pillanatonként az időben, s mily kevésnek van belőle különösebb igénye, mily kevésnek van reménye rá, hogy kitüzesedjék, magasra kerüljön és világítson, csak annyira is, mint gyertyaláng a pincék sötétjében? A háborúban millió puskagolyó csapódott fűbe és földbe, bután (ugye?) és céljavesztetten, fölöslegesen, míg egy, amelyik ügyes volt, okos, céltudatos, sikeresen átüthette valakinek a homlokát! A felsőbb hadvezetőség sajnálhatta a pocsékolást, de nem segíthet: az emberek is szeretnék, ha minden szavuk eredményes volna.
Röpködnek köröttünk a szavak, kis és nagy hangzászlók, zászlóerdők; kinyúlnak, mint remegő kolduskéz; kinyílnak, mint szobaszellőztető ablakok: rohannak a veszett parancstorpedók; lezuhannak a lélek torkán, mint pezsdítő ital vagy keserű orvosság; összeütköznek és párbajt vívnak, szövetkeznek, épülnek és építkeznek; megkövesedett masszáik könyvtárba tornyosulnak, s bizonyos csoportosításban, versben vagy regényben, időnként föltámadnak, mint Lázár a sírból; némelyik szó egész könyvet tud íratni magáról, és nemzedékek agyát megtermékenyíti; de bármi is a sorsuk, itt röpködnek köröttünk különböző kis akaratokat hordozva léghajóikon, néha az egész földet körülnyargalják, s néha, rossz légköri viszonyok miatt, csak évszázadok alatt jutnak el a szomszédba is; óriási kristálytemetőjük a csönd, tele az elmúlt hangok tetemeivel; s az élő szavak egyre tovább röpködnek, mindenütt, megtöltik az utcát, hivatalokat, dísztermeket, magánlakásokat; járnak-kelnek bennünk, mint a bacilusok, átáramlanak rajtunk, mint vason az elektromosság, és megtörnek bennünk, mint prizmán a fény, hét színre, s mindegyik szín továbbmegy más otthont keresni, más fület és más színtörést.
Lelkes tény minden szó, hangulatai vannak: és minden pillanatban más erő lehet ugyanaz a szó. Szavaink, amiket adunk vagy kapunk, mint rétjáró méhek, megrakodnak mézzel és hímporral, hogy rájuk sem ismerünk. Olyan fényburok veszi őket körül, mintha meteorok volnának, vagy a nyargaló lámpák a képzelet sötét zűrzavarában. Hogy tud világítani egy-egy szó, amely máskor beteg volt és hamu; hogy fürdenek lelkük emanációiban! Költői alkotásuk pillanatai előtt, amikor a szellem gyanútlanul vár, s azt hiszi, vagy azt is észleli, hogy pihen: mily váratlanul gyúl ki egy-egy szó, mintha a kaotikus éjszaka valamelyik pontja kezdene izzani, belülről, parancsoló, maga-kiemelő vakítással, s környezetét csak alig sejtetve meg a többi homályban; és mily rajtaütésszerűen, mint jelzőlámpák a telefonközpontok kapcsolótábláján, vagy vészjelek, piros szemaforok egy elhagyott, koromfekete pályatesten! A szó ilyenkor már nem az a közönséges szó, amely tegnap volt, és holnap lesz, nem az értelmi tartalma fontos, hanem képzelt, érthetetlen járulékai, 171izzása, pillanat adta telítettsége, színe és rajzának vonalai, ami mind eltűnhet, de néha pár napon át meg bírja őrizni különleges energiáját, s csak ki kell mondani, s máris újból megjelenik előtte egész izgalom- és színlégiójával az a fényjel, az a vészjel, az a szemafor, parancsolva: állítsd be a váltókat, mert Valahonnan elindult Valami, s talán épp a te vágányodon fog átszaladni?
Ilyenkor teremt a szó, a közönséges szó; ilyenkor nemz zsenit a közönséges apa.
Pesti Napló, 1927. február 13. 21. p. Kabdebó 1, 65–67. p. Steinert, 580–583. p. MTAKK, Ms 4651/288. 64–67. p.
Mentem az utcán. Tavaszi délelőtt volt, s én huszonhárom éves, vidékről nagyvárosba került fiatalember, hivatalnok. Türelmetlenségem és elgyötörtségem, amire semmi igaz okom nem volt, szörnyű csatákat vívott józan eszemmel, s többnyire nehéz rabságnak éreztem elfoglaltságomat, mert akkor még nem ütköztem össze elégszer a pénzzel, hogy az ideák valóságán innen is föl tudtam volna mérni az erejét és a magamét.
Tavaszi délelőtt volt, kilenc óra; kilenckor kezdődött a hivatal, sietnem kellett. Villamoson mentem be a város közepébe. Az utolsó megállónál, ahol leszálltam, öt szénásszekér döcögött el előttem a Körúton; jól megrakott szénásszekerek, mozgó és laza kockaépítmények; a könnyű teherrel táltosként száguldhatott volna a kocsik elé fogott két-két barna, alföldi ló. Honnan jöttek, hova mennek, nem tudtam; azt sem, hogy gyakori-e vagy ritka Budapesten az ilyen látvány. De az emeletmagas, rég nem látott s váratlanul elém került szénásszekerekből olyan illat dőlt a délelőtti Körútra, hogy a tavasz bennem – egy pillanat alatt megutáltatta és elsöpörte a szép, kettős palotasort; zöld síkságot borított a milliós város helyére, megtarkázta gyermekkorom emlékeivel, Hajdú, Szabolcs, Szatmár és Borsod tájaival, s a távolba vágyás romantikája irányt fordított bennem fájó boldogságom megsemmisítő izgalmában: úgy éreztem, hogy most a Távol jött el hozzám látogatóba ajándékul, és utolértek az elhagyott tájak és évek. Megvártam, míg eltűntek előlem, aztán zavartan, gépies nyugalommal mentem dolgomra.
De akkor néhány napig rendes életemmel párhuzamosan a hajdúsági és szatmári réteken éltem.
172Ismerik a rétek muzsikáját? Az ember meleg tavaszban vagy forró nyárban ledől a füvek és virágok élő, ősi, egészséges, jó szagú matracára. Jó szagú a levegő is, már a napfénynek is illata van. Előbb nem sokat hallunk, de mikor a gondolati élet kezd homályosodni, a legkéjesebb éber álom édessége zsibbad agyunkba, és csodálatos érintkezések indulnak meg a test és a föld között. Mintha meglazulnának a hús szövetei, s átengednék a mindenfelől áradó mindenféle új erőket és hullámokat, mint üveg a fényt; hallani kezd az egész bőrfelület, ízlelni és szagolni; közelébe kerülünk valami névtelennek és megfoghatatlannak; a fizikai szerelem legfelsőbb eksztázisa állandósul bennünk, anyaggá durvulunk a szent anyagba ágyazottan, s egyúttal anyagtalanná finomodunk, föld felett lebegő és föld alá ereszkedő, semmibe foszló könnyűséggé, végtelen zenévé, amelynek csak távoli testvére Trisztán sóvárgása. Halál, álom és szerelem szentháromsága ez az állapot, üdvözülés, fenséges és egyszerű egybeolvadás az isten mindenségével.
A rétek muzsikája! Itt kell, így kell megérezni a költői szimultanizmust, a modern poézis nagyszerű és oly sokszor kompromittált formai eszközét! Itt kell megtanulni a szabad vers ritmusát, édességét, természeti törvényeit! Köröttünk susog és suhog és reszel és zizeg a fű, a másik is, a harmadik is, a milliomodik is; minden szál külön és együtt borzong a szélben, bókol, egymást súrolja, beszélget, választ se vár; de a válasz megjön, beleszövődik az első suttogásba, tovább cseng, fodrozódik, elhalkul és erősödik, mint hullámok játéka a vízen, hullámgyűrűk játéka, amely rögtön szabályt követ, új szabályt akkor is, ha eredeti lendületét áttörik, és látszólag formátlanságba kényszerítik ismeretlen eredetű újabb gyűrűk; kiszélesedik, magába issza a közel és távol hangjait, a madárcsivogást, vízmorajt, szekérzörgést, vonatfüttyöt, kolompszót, foszlányokra tépve, szikrázó darazsakká, virággá, csatangoló lepkévé, ezer mozdulattá alakítva a hangot, és hanggá a mozdulatot, szabadon, szabálytalanul, és mégis tökéletes összhangban.
Sokszor hallottam ezt a zenét, pap nagybácsimnál nyaraló diák a tiszabecsi temetőben és mezőkön; míg nagyon fiatal voltam, nem túlságosan törődtem vele, mert mindez természetes és mindennapi volt, s én inkább kultúrára vágytam, s a Batrachomyomachiát vittem magammal a szénagyűjtési kirándulásokra; s el is aludtam a megrakott szekér tetején, úgy vittek haza, hogy észre se vettem a négyméteres, hullámpuha szénaágyon a kocsi rázását. Később megszerettem és megbecsültem a túl primitívnek hitt természetet, a Nagyerdő tisztásait és bozótjait, ahol jó futballozások előtt vagy után oly sokszor csavarogtam vagy álldogáltam térdig-mellig érő virágok között; és még később, mikor megismertem a nagyváros másfajta vonzóerejét, erdőszerű tömöttségét, 173virágait, zenéjét és harcos-hangos bonyolultságát, fölfedeztem a kettő rokonságát, s úgy vágytam vissza az elsőbe, mint a gyermek, aki egyformán szereti szétszakadt szüleit, és szenved, hogy nem lehet egyszerre mind a kettővel. Mindegyiket annyira szerettem, hogy a távol lévő nagy megvágyása szinte meggyűlöltette velem a jelenlévőt: a város a természetet, s a természet a várost.
Ez a hazavágyás támadt föl bennem, amikor megláttam a nagyvárosi körúton az öt szénásszekeret; tíz-tizenöt esztendő szétszórt emléktartalma. És ez az emléktartalom oly forró és gazdag volt, hogy úgy éreztem: nem érdemlem meg én, kis rabember, hogy a rég elhagyott, nagy-nagy, szabad természet fölkeressen, és öt szénásszekéren elhozza nekem a falusi holdat, tömzsi tücsköket, lompos komondort, rétet, aratók illatos dalait, mezei nők barna bőrét, ekét és vödröket, cigány-nyirettyűt, dünnyögő dudát, kormos derekú bikák szemében az erős napot, s az ég kék árvizét, a záporban megduzzadt dombokat, a parasztélet különleges, lomha erejét, ridegségét, a kitartást, az önzően szigorú szeretetet, mindazt, amit a föld és a paraszt érzelmileg jelenthet annak, aki valamikor köztük élt. Boldog voltam és szomorú egyszerre, oly friss erővel támadt rám és hatolt belém az elfelejtett és feltámadt Alföld.
Az esetről aztán verset írtam, amely nagyjából a fenti szavakkal, egyszerűen és – ma már úgy érzem – kissé egyoldalú idealizmussal elmondotta érzéseimet. A vers megírását éjszakai hazamenés előzte meg; azt hiszem, ennek hatása alatt lett a valóság délelőttjéből a versben éjszaka.
…Mindezt azért meséltem el, mert föl akartam kissé tárni egy vers hangulatalapjait. Nem tartozik a dologhoz, de szubjektív okokból kénytelen vagyok hozzátenni, hogy e vers fogadtatásából rendkívül sokat tanultam: egy szakértő kritikus egyik könyvem megbírálásánál épp ezt a verset emelte ki annak bizonyítására, hogy mennyire materialista vagyok. Véleménye sokaknak tetszett. Ma már nekem is tetszik; hogyne volna tetszetős és mulatságos egy olyan istentelen tévedés, amely – mondhatnám – egy Budapesten tárgyaló vidéki földbirtokos vagy állattenyésztő üzleti reményeit képes kiolvasni egy ártatlan, gyermeki és romantikus versből!
174Pesti Napló, 1927. február 26. 9. p. Steinert, 586–588. p. MTAKK, Ms 4651/288. 53–55. p.
Tíz napig elhagyott játékok között éltem.
Nem bazárban vagy játékgyár raktárában; az nem lett volna elég szomorú, mert hiszen az olyan játéknak, amely még vevőre vár, gyönyörű jövője van: az ilyen játék még nem született meg, közönséges festett fa-, vas-, drót- és kócalkotmány, s szenderegve várja, hogy egy-egy kisfiú vagy kislány tündérhite életre varázsolja. A bazárok autói csak szerkezetek, babái vázak; s éppúgy a vágy hívja őket életre, mint a gyermekeket.
Az én játékaim nem leendő játékok voltak, hanem félig elmúltak. Beteg életek, lázas apróságok, halódó elefánt; a zsiráf lesoványodott, a szerecsenfiú megszürkült, a hinta megállott, mint lejárt órák ingája és Júlia néni tulipános ládája, amelyben éjszakánként valamennyien aludni szoktak olyan volt, mint egy fehér gyermekkoporsó.
Gazdájuk, kis királynéjuk, a másik szobában feküdt betegen; nem mehettem be hozzá, s ő nem jöhetett ki a játékaihoz. Tíz napig betegek voltak a játékok is.
Nem nyúltam hozzájuk. Nem lett volna értelme, hiszen a játékok nem engem kívántak, s régebben is inkább csak megtűrtek, mert látták, hogy alázatos munkása vagyok parancsnokuknak. Olyanféle mindentudó és mindenható óriásszolga, amilyen a mesékben szerepel, s aki ormótlan erejét alárendeli Gulliverként egy kis liliputi akaratnak, segít percek alatt fölépíteni azt a várkastélyt, amelyhez órák kellenének, s aztán nagyszerű bombákat készít, hogy le lehessen rombolni a tarka tündérpalotát. A játékok nem hittek bennem, s én tiszteltem bizalmatlanságukat.
Tíz napig mellettük aludtam elkülönítve a másik szobától, s éjszaka, amikor már nem bírtam olvasni, s lecsavartam a villanyt, és a nagy ablakon át besütöttek sötét szobámba az utcalámpák, a homályos derengésben világítani kezdtek az elhagyott játékok, saját maguk kísértetei. Elalvás előtt őket néztem, s eltitkoltam előttük, hogy azt gondolom: milyen fölösleges limlom lett máris belőlük! A régi amerikai babakocsit kidobhatnám a szemétre ócskavasnak, hiszen úgyis olyan, mint összeégett, roncs vasúti kocsi, amilyeneket élettelen sínekre félreállítva a javítóműhelyben látunk a vonat ablakából, amikor vidáman elrobogunk mellettük! Minek nekem a babakocsi? A mackó elveszítette dörmögő kedvét, lezüllött, kivénült basszista a gyermekszínházban; 175én nem szerződtetem. A képeskönyv már rég lapokra szakadozott, s csak azért nem dobtuk ki, mert lapjaiból épültek a legjobb várfalak; de most már csak karton az egész, ütött-kopott papírlemez halom, s kezdetleges rajzokká dermedtek rajta az élő figurák; gyermekszem kell hozzá, hogy megaranyozza őket! És a babák, egész tucat, mire jó a sok baba? Hiszen az egyiket lefejezte az idő, a másiknak hiányzik a fél lába: minek nekem ez a kórház, halottak és nyomorékok gyülekezete?
Napközben az ajtóból átnéztem a beteghez, és szobám tetszhalott játékai nevében irigykedtem arra a két törpére, amely a kislány ágyában lakott. A beteg már gyógyult, rongycsipkébe, zsebkendő talárba öltöztette, és ölelgette őket. Aladdint játszott velük, ahogy szokta, meg Hüvelyk Matyit, s mesélt nekik, végtelenül sokat, amennyit éntőlem szokott követelni. És a két nagy szakállas, vén törpe egészen más volt a gyermek kezében, mint a többi, aki csak velem lakott tíz napon át: úrnőjével együtt szomorkodott és nevetett, és meghőmérőzte magát, és a beteggel együtt biztatta az orvost, hogy menjen már el; és nézegették a meséskönyvek képeit is, s ők is megtanulták, hogy az egyiknek a meséit egy ismerős bácsi írta három évvel ezelőtt, a képeit pedig egy másik bácsi, az a fiatalabb bácsi, aki tegnapelőtt is becsöngetett, s látta kint a piros cédulát, mégis bejött egészen a betegszobáig, és bekukucskált az ajtón, ez a bácsi, aki megrajzolta a tükörpalotát s a leszakadt hintáról elröpülő virág-királykisasszonyt.
Csak ezek a könyvek s ez a két törpe élt a játékok közül. A többire senki sem nézett, csak a mesebeli orrú, öreg cseléd, aki reggelenként leporolta őket. Senki sem szólt hozzájuk, mert egyszerre más lett fontos, a pénzkeresés mellett a betegség, s ők némán reménykedtek, vagy készültek a teljes halálra.
És ma délután a beteg fölkél. Látom, hogy fog átmenni a babáihoz, hogy fogja megszorongatni őket, látom ismerős mozdulatait, és előre örülök annak a nagy rendetlenségnek, amit a tulipános láda kincseivel a díványon, az asztal alatt és az egész szobában csinálni fog.
Látni fogom egy varázsló kirakodását, s látni fogom a gyermek visszatérését, a halottak föltámadását és az örök életet.
176Magyarország, 1927. április 22. 14. p.
A bélyeggyűjtemény valahogyan testvére a térképnek. Kevésbé tökéletes, de sokkal egyénibb; nem kész alkotás, mint egy világatlasz, kevésbé hibátlan konstrukció és (föltéve, hogy nem ér százmilliókat) haszontalanabb is; viszont mulatságosabb. Az atlasz tudományos opera, a bélyeggyűjtemény kedves, léha és csillogó operett.
Ó, hogy csillog! Majdnem annyira, mint gazdájának a szemei, aki érthetetlen szeretettel ápolja, irgalmas nővér, az apró, színes, kis plakátokat, s csodálatosképpen a férfikorban levőknek adja az előnyt az újszülöttekkel szemben, sőt csak az aggastyánok az igazi kedvencei, a megvénhedt, meghalt bélyegek, akik már tulajdonképpen csak saját maguk kísértetei. Az országot, amelynek futárai voltak, elsöpörte az idő özönvize, s ők megmaradtak jelképnek, emléknek, mint honuk vesztett királyok vagy régi leletek, koronák és kardok, amelyekhez már alig tudjuk hozzáképzelni a megfelelő fejeket és karokat. A földrajznak és az idő földrajzának, a politikának kis múzeuma minden bélyeggyűjtemény.
A bélyeggyűjteményben olvasni lehet, a bélyeggyűjteményen utazni lehet, a bélyeggyűjtemény mesemondó nyelvtan. Nekem is volt bélyeggyűjteményem diákkoromban, s mondanom sem kell, hogy 300 lakója akkor sem érte volna meg a házbért, ha testét-lelkét piacra viszi. Rá is untam hamar, mert nem igazi bogarászszenvedélyből kezdtem vele foglalkozni, hanem, mint a legtöbb gyerek, majmolásból. Tegnap azonban egy szép nagy bélyeggyűjteményt láttam, s úgy elszórakoztam vele, mint egy matematikai képlettárral vagy növényhatározóval vagy vasúti menetrenddel.
Figyelmesen néztem benne a rajzokat. Némelyikre emlékeztem, a legtöbb teljesen új volt, s olyan is akadt, amely személyes külföldi kapcsolatokat juttatott eszembe. Mennyi szimbólum színben és vonalakban! Mennyi fej! A szép holland királynő és a sovány, szigorú amerikai elnökök! S köztük hány arc, hány ismeretlen, aki mind valaki volt a hazájában, jelentős ember, különben nem került volna a bélyegekre! Szemközt és profilban, mennyi nevezetesség, milyen galéria! Élő és holt politikusok világkiállítása! És az arcok helyére akárhányszor tájak kerülnek, fantasztikus tájképek, őserdőrészletek, csábító vegetáció, nagy folyamok. Amelyik országnak különleges természeti kincsei vannak, hogy dicsekszik vele! Az egyik erdőségeivel, szántóföldjeivel, 177bambusznáddal és pálmákkal, kiaknázatlan nyersanyagkészletének csinál propagandát, a másik hajókat rak tengerére, hatalmas vashidat feszít folyói fölé, hirdetvén, hogy kereskedelme és ipara van; a harmadik valami nevezetes épületével büszkélkedik, romantikus csataképekkel, a múltjával; amelyik egyiket sem teheti, az lányainak szépségéből vagy vadregényes hegyeiből rajzol ansichskartét, mint egykor Bosznia-Hercegovina. És mindez keveredhet bennük, s hozzájárulhat e szándékokhoz a hiúság is, a jogosult vagy jogosulatlan cezarománia; és azt hiszem, éppen a legerősebb, legkonszolidáltabb államok a leghiúbbak: például a legtöbb angol bélyegen csak az uralkodó feje van. Újítások is jelentkeznek a bélyegeken; egy-egy modern állam bizonyos helyeselnivaló szellemi nagyzolással tudósainak és költőinek portréját küldözgeti szét a világba, a kommün forradalmár-arcképsorozata már a politikai propaganda keretébe tartozik; és feltűnnek az absztrakciók is, a témátlan vonalmegoldások. Mily nagy művészettörténeti út van a hatvanas évek primitív magyar bélyegstílusa és egyik-másik mai bélyeg kubisztikus hajlandóságai között, amelyek bizonyára az illető ország pénzügyminiszterének privát érzéseit árulják el a piktúrával szemben! Mennyit beszél a bélyeggyűjtemény, mennyit mesélnek az országoknak ezek a kis reklámplakátjai!
És milyen jól utazhat rajtuk az ember! Ezek a bélyegek tarka kis lepkék; felröppentek innen is, onnan is, a föld túlsó partjáról is, csatangoltak, elfáradtak, és szép sorjában megtelepedtek ebben a gyűjteményben. Piros, kék és zöld szárnyukon elmaszatolódott a hímpor, mindenféle bélyegző éktelenítette el tisztaságukat, de ők, ezek a különös megbélyegzettek, épp a szégyenükre büszkék, mert az az útiigazolványuk. Iderepültek, s most olyanok, mint megannyi kis repülőgép, pillangó, amelyet megelevenít a gondolat s visszaszáll rajtuk a hazájukba, s közben bejárja mindazt a földet, amit ők bejártak. Eljutunk rajtuk Chilébe meg a Fokföldre; megértjük, ha egyébként nem értenők, hogy ott is emberek élnek, s minthogy bélyegre úgy van szükségük, mint nekünk, talán egyéb szükségleteik is azonosak a mieinkkel. Nagy barátságra és testvérségre, egyetemes emberségre tanít minden utazás, amely bélyegeken viszi az embert idegenbe, alkalomszerűségekbe, Dannunzió fiumei hőskorába (amikor két évvel a háború után még a régi magyar bélyegzővel ütötték le az új olasz bélyegeket) és forradalmakba, fölkelésekbe; és lezajlott gazdasági megmozdulásokba, amelyeket csak újabban kezdtek propagálni bélyegeken is. A sokszerűség a háború óta egész zűrzavarrá nőtt a bélyegek világában, s tulajdonképpen kiábrándító. De mégis mindegyik a maga külön nyelvén, egyet hirdet: a jobbat jól vagy rosszul akaró, ezerfelé hadakozó és vak emberi életakaratot. Az egyetemesség néma kórusa ez a bélyeggyűjtemény.
178És néha szörnyűségeket vetít elénk a bélyeg; nem országok megsemmisülésére gondolok, hanem élő emberi közösségek szerencsétlenségére. Olyan szerencsétlenségekre, amilyeneket az újságok közölnek, arra, hogy például rendes német bélyegek kerülnek elénk, de a pár filléres, világoszöld rajz fölött gyászfekete fölirat olvasható: „Tízmilliárd márka”. Azoknak az időknek emléke, amikor Berlinben egy nap alatt hétmilliárd márkával emelkedett a dollár. S míg nézzük ezt a bélyeget, föltámad a háttér valószerűtlenül nagy iszonyata, s csodálkozunk, hogy ez a bélyeg alig ér valamit.
…Igazam van? Nem mondják, hogy mindezt csak beleképzelem a bélyeggyűjteménybe? De nem lehet és nem kell-e sok mindent beleképzelnünk a leggyönyörűbb és legizgatóbb asszonyba is, hogy megfeleljen vágyainknak? És tessék meggondolni, hogy ugyanilyen apró, képzeletmegindító okok miatt fogadja mindenki nagyobb örömmel azt az egyszerű üdvözlőkártyát, amelyet Szingapúrban és nem Kiskunfélegyházán bélyegeztek le!
Magyarország, 1927. június 28. 9. p.
Barátom, bankember és fiatal férj, böngészi a rádióújságot, amellyel a Magyarország kihordója a lappal együtt minden szombaton becsönget a lakásába, és kissé unottan bámulja az uzsonnaasztalnál: mennyi gazdagság van a világban, hányféle áru, hányféle szükségletet kell kielégíteni, s tulajdonképpen mily familiáris dolog ez így összegyűjtve, ez a sok zene, előadás és jelentés világszerte, s mind elfér tizenhat oldalon s egy szobában!
Háromlámpás rádiója van, de nem túlságosan érdekli. A feleségét sem, engem se. Négyéves kislányuk meg maga is rádió, leadó és megafon egy személyben: minek hallgasson ő, mikor ordítania is szabad!
A férfi egyszer csak mégis aláhúz valamit a heti műsorban. Figyelmeztetésül, hogy ne felejtse el meghallgatni! Biztosan valami világhíresség… A felesége odahajlik az újságra, és csodálkozik. Erre kíváncsi? Éjszakai utazás a lokomotívon. Felolvasás. Ki tartja? S hol? Valamelyik német városban, s az előadó nevét még csak nem is említi a lap.
– Miért nem valami szép operát jegyez ki?
– Istenem, hát tudja mindig az ember, hogy mit miért csinál?
179Hallgatunk. Aztán:
– Te – fordul hozzám a férj –, te nem utaztál soha mozdonyon?
– Nem én.
Megint hallgattunk. Nem kell a magyarázat, de valahogy természetes volna.
– Az apám – kezdi végre barátom –, tudod, mozdonyvezető volt. Tavaly ment nyugdíjba. Így aztán nekem is van valami közöm a vasúthoz. Eleinte csak a gőzsíp érdekelt az egészből, hogy milyen erős a hangja, később meg az aranyak, amit gimnazista koromban minden év végén megkaptam a MÁV-tól jeles bizonyítványomért. Tíz aranyat. De ez mellékes. Azt akarom ugyanis mondani, hogy mennyire lokálpatrióta természet az ember. Egy kicsit még ma is szerelmes vagyok a vasútba. A Nyugati előtt mindig eszembe jut a balassagyarmati körfűtőház, nem a miskolci, ahová bejártunk, én meg az öcsém, elemisták, ebédet vinni az apámnak. S eszembe jut az a híres sztrájk is, a Tisza-féle, amikor berukkoltatták a vasutasokat az egész országban. Mi akkor még nagyon gyerekek voltunk.
Kifújta a füstöt cigarettájából, egész gyermekkora a szemében csillogott.
– Rejtelmes szörnyűséget és hősies, mesebeli izgalmat jelentett a sztrájk nekünk is. De nekem igazán azért nevezetes, mert akkor voltam először mozdonyon. Szécsénybe járt az apám, Gyarmatra, Abonyba. Egy délben megint mi vittük ki az ebédjét. Meglátjuk a slag tetejéről, hogy épp arrafelé tolat a mozdonyával. El kéne érni! Szaladni kezdtünk, s a meredek lejtőn persze elvágódtunk mind a ketten, térdünkről a nadrággal együtt jött le a bőr. A leves, meg ami folyadékféle volt, mind kifolyt. S nagyon rosszul állhatott a sztrájk, mert aznap a nadrágszíj rettentő mérges volt apám kezében. Vigasztalásul aztán felmehettünk a mozdonyra. Szepegtem még, de már iszonyú boldog voltam. Hogy néztem le én akkor a gőzparipa hátáról a váltóőrre! Kezem a szabályzón, apámé az enyémen: együtt indítottunk. És fütyülhettem a gőzsíppal! Füttyentettem is akkorát, hogy huszonöt éven túlra is elhallik, egész máig.
A szobában felsivalkodott a kislány: nyúzta-nyúzta bádogbillentyűs fatárogatóját.
– Mindig olyanformán szerettem a mozdonyt, ahogy lovat lehet csak szeretni. Kérlek, előfordul, hogy utazok, mint most is egy hónapja, és ellenállhatatlan vágyam támad megismételni a gyerekkori mozdonyozást. Füzesabonyban tíz percet áll a gyors. Leszállok, hogy kirúgjam magamból a zsibbadást, s egyszer csak a mozdonyvezető mellett vagyok, s nézem a ragyogó-fekete, gyönyörű, startra kész, izgatott gépet. Mondom a masinisztának: vegyen fel. Nem szabad. De már este van, nem látják meg, és hát én is vasutasfiú 180vagyok, az öcsém mérnök a MÁV-nál. Végre azt mondja, hogy Kál-Kápolnán szaladjak előre az egy perc alatt, de ne az állomás felőli oldalon, ott talán fölvehet. Úgy is lett. Hatvanig a gépen utaztam. Gyönyörű volt! Nézni a szembenyargaló síneket, míg beleszédül az ember, érezni a rohanó anyag súlyos tömegét, a nyolcvanöt kilométerrel elzúgó szélcsöndet, a mozdony ritmusát, lihegését, izzadását, ugrásait! Te! Mintha egy üstökös fejében röpülne az ember! S ahogy a fűtő dolgozik a nagy lapáttal, amely maga is lehet húsz kiló, s fölvesz rá vagy tizenöt kiló szenet, belevágja a rettenetes tűzszekrénybe, ügyesen, hogy szétterüljön az egész, s a legtöbb oda hulljon, ahol a tűz felszakadni készül.
Meg az a vérvörös visszfény a rohanó feketeségben, réz- és acélvillogások… egész ördögi látvány… vagy ahogy a tüzérek dolgoznak éjszaka az ágyúknál… S az a két munkás, akire pár száz ember élete, a gép húszmilliárdja s Pullmanonkint kétmilliárd van bízva, olyan józan, hogy nagyszerű! Barátom, engem a szakmámon kívül alig érdekel egyéb, de ez szép volt, ez a vörös nyargalás a sötétben és a fehér szalagban elúszó állomásépületek. Mintha egy nagyon szép hangversenyről mentem volna el, úgy remegtek derék idegeim, amikor Hatvanban elköszöntem a mozdonyvezetőtől… Gyerekkori emlék, biztosan azért tetszik… Mondhatom, a rendes kupéban borzasztóan unatkoztam aztán egész Pestig.
Csöndben bámulunk a rádióműsor megceruzázott helyére.
– Érdekes. Persze, hogy tetszik – mondom, s nézem, hogyan lép barátom a készülékéhez. Forgatja a gombokat, már Pesttel is megelégedne, de hang semmi. Egyszerű, de nekem rejtélyes csereberét folytat a két telep drótvezetékeivel. Egy ügyetlen mozdulatáról aztán bosszús morgás értesít bennünket:
– A teremburáját, kiégettem a lámpákat. Hármat egyszerre!
A felesége felelt:
– Pedig már egész kíváncsivá tett arra az előadásra.
Magyarország, 1927. július 7. 10. p. Hagyaték-1974. PIMK, gépirat.
Pár hónap óta minden vasárnap kirándulok. (Azóta kitűnő az étvágyam, és nagyon megbecsülöm az újságok turisztikarovatát.) Egy asszony kezdte az egészet, rábeszélt, hogy menjünk ki a Hármashatár-hegyre néhányan, nagyon jó lesz. Minden jóra asszony kezdi tanítani az embert.
181A Hármashatár-hegyből először csak a neve tetszett: szép név csakugyan, és tágas kilátást ígér. Jól van, menjünk, s ismételjük meg mi is: gyalázat, hány fővárosi ember ismeri jobban Velencét, mint Budapest környékét!
Óbuda felé villamoson, s a Szépvölgyi útnál, a templom mellett leszállunk.
Nem nagy út, dehogy! De én akkor már legalább egy éve úgyszólván semmit sem gyalogoltam, szinte teljesen elszoktam a járástól. Két-három utcasaroknyi útért is szívesen megfizettem a szakaszjegyet. Talán ennek köszönhetem, hogy az egészen enyhe kapaszkodó az első negyedórában levett a lábamról. A friss tavasz boldoggá tett, úgy megrohanta idegeimet, hogy testileg is kimerültem, lihegtem, autót kívántam, vissza akartam fordulni, de mentem tovább, s egyik pillanatról a másikra rettenetesen megéheztem. Úgy szívtam a levegőt, mintha sóbányában járnék. Jó jel.
Akkoriban azt hittem, hogy ezt az utat mindenki ismeri. Lassanként azonban rájöttem, hogy a Hármashatár-hegyről mindenki úgy tud, ahogy a többi Pest környéki szépségről, vagy akár a Pest vidéki törvényszékről: azt tudja róla csak, hogy: van. Csak ennyit. Rájöttem: az a fenti mondás, hogy „hány ember ismeri jobban…”, nem vicc és túlzás, hanem egyszerű igazság. Rájöttem, hogy Pestről mindig ugyanaz a tizenöt-húszezer ember rándul ki vasárnaponként a budai hegyekbe, s akinek társaságában nincs legalább egy erőszakos turista hittérítő, az évekig fogja hallani például a Pálvölgyi-barlang hírét, de esze ágában se lesz oda magától kigyalogolni. Pedig igen szükséges és hasznos a szabadban kifáradni, megéhezni, haszontalankodni; egy hétre rendbe jön tőle a legmorcosabb hivatalnok is.
Engem nagyon rendbe hozott.
Mert az első hirtelen kifáradás után, aminek csak a szokatlanság volt az oka, milyen nagyszerű volt az Ora et Laborával szemben megebédelni! Igen, ebédelni délelőtt fél tizenegykor: kirándulók fülébe a gyomor harangoz delet! Rántott disznóhús, kenyér, sajt meg sütemény került elő asszonyvezetőnk kis, fekete, lakkbőröndjéből, hozzá sör (addig utáltam); és elterpeszkedni a fapadon a fehér fal előtt, ahol a kocsmáros kutyája isteni epikureizmussal élvezi az erősödő napot, s még szalámiért is alig hajlandó fölkelni ágyából, amit a porban megvackolt magának! Enni, enni, enni! Milyen boldogság, s mennyire nem tudja élvezni az evést a szégyellős kultúrember! Enni, enni! Teljes lélekkel figyelni a rágóizmok lassú és odaadó munkáját, s érezni, hogy belülről végigcsókolja testünket minden falat a szájtól a hasig! Egészségesen, boldogan, nem fitymálva és válogatósan –, óh, egészen más a szabadban enni, s nem társaságban vagy elegáns vendéglőben, ahol maga a kiszolgálás elvesz a maga számára egy részt az élvezetből! A természet közele valahogy megnöveli az 182állatit, ősi kapcsolatot idéz, és testvérré avatja az evés és szerelem gyönyörűségeit.
Ilyen kirándulóebédeken kezdtem megérteni, hogy naturalista regényírók mért szeretik úgy kirészletezni az evéseket. Tudjuk, mit művelt Zola ezen a téren, emlékszünk Móriczra, aki a Kivilágos kivirradtigban úgy megtraktálja alakjait, hogy még az olvasóinak is két szája szélén folyik a zsírja. Rimbaud remek szonettet írt a Zöld ivóról. Az evésnek, igenis, páratlanul fontos szerepe van a világnézet alakításában s főleg színezésében, s a Szellem is örül, ha időnkint megadjuk az Állatnak azt, ami az állaté bennünk. In naturalibus igazuk van a naturalistáknak, s ugyan mi van kívül a natúrán?
Ilyesmi járt az eszemben, pedig rá se gondoltam azalatt a féltizenegyes ebéd alatt. S elfáradt városi testemet, amely oly egészségesnek született, mint senkié, s úgy elromlott, hogy öröm nézni ellenségeimnek, az Ora et Labora vidékétől kezdve mélységes megelégedés töltötte el jóllakatván most már az éhes lelket is. Mondják, mostanában azért is hódít annyira a sokféle tánc- és tornaiskola, mert a testi mozgások lélektani hatása következtében felnőtt, komoly asszonyok is megfiatalodnak: visszaesnek gyermekkori, intézetbeli hancúrozásaik világába. Ilyenforma felfrissülés fogja el a kirándulót is: megint az egészség uralkodik bennünk, elhagyott istenünk. Megint erős voltam én is, aki az előbb már mozogni se nagyon bírtam, megint gyerek, ugráló, ártatlan, jókedvű állat: s úgy tudtam örülni a tájnak, az első ibolyáknak (akkor még tavasz volt), az ezüst prémgalléros, lila szirmú, aranyszemű kökörcsinnek, amely ezrével nyílott egy köves dombtetőn, s az első bátortalan bogaraknak, mintha csakugyan arany lett volna az a virág, és drágakő minden rovar, s én egy test, egy lélek földdel, erdővel, istennel és azokkal a boldog, kipirult, lármázó, egészséges emberekkel, akik a messzi Hármashatár-hegy új turistaházában vártak bennünket, s gramofonzene mellett összecsókolózva egész estig járták a simmit, tudván, hogy ez a budai vasárnap csak hajnala egy jókedvű, munkás budapesti hétnek.
183Magyarország, 1927. július 13. 6. p. Hagyaték-1974.
Nagybátyám, tiszabecsi református pap, évről évre meghívott magához vakációra, engemet meg a bátyámat. Így aztán a becsi parókián töltöttük a júliust és az augusztust, a nagy kertben, a gyepes, óriási udvaron, a méhesben, a gyümölcsösben, a tanítónál, aki csodaszépen festett és rajzolt, és híres madártömő volt, néha átrándultunk Újlakra, különösen vásár idején, és bátran csavarogtunk a Tisza-parti füzesekben, bár nagybátyánk folyton tudott szörnyű történeteket vízbefúlt parasztfiúkról.
Nagybátyám vendégszerető, rokonimádó, mindig jókedvű, duplastrindberg bajuszú, lelkes magyar ember mindig tele anekdotákkal, drasztikusakkal is. Sokat énekelt, oly szívhez szólóan, hogy rekedt hangját is gyönyörűség volt hallgatni. Reggelenként ő keltett föl a súrolt padlós, hűvös szobában, amelynek ablakai kis, rózsás kertre s az országútra nyíltak. Benyitott, és dalolva-nevetve kurjongatta mindig ugyanazt a patetikus szöveget:
– Ébredj nagy álmaidból, Árpád dicső fia!
Addig énekelt és viccelt, míg kikászálódtam az ágyból. Mosdás következett derékig, hideg vízben, aztán reggeli az ebédlőnek és nappalinak használt tágas irodaszoba hosszú, barnára festett fenyőfa asztalánál. Odakint harsogott a nap, a paplakot derékszögben félig átölelő verandán megrekedt a forróság, a kert gőgös és hideg georginái ájuldoztak, mindenfelé zümmögött a rengeteg méh és darázs, s én indultam a postakönyvvel a postáskisasszonyhoz, hogy a tiszteletes úrnak naponta egyszer vigyem és hozzam a leveleit és újságjait.
Nagybátyám tudományszerető ember, barátja minden művészetnek. Ünnepi alkalmakkor humoros-stilizált családi leveleket írt nekem, „kedvelt hívének és öccsének” Kazinczy nyelvén; nagyon pártolta nyelvtanulási vágyamat ellentétben másik apai nagybátyámmal, aki kezdő francia tanulmányaimat kifogásolva a hazafiatlanság pózába kergetett, és azt szokta mondani, hogy:
– Annyi ember vagy, öcsém, ahány nyelvet tudsz!
De nagybátyám egyúttal praktikus ember is volt, rászoktatta a falusi élet és a parasztok körmönfont zsugorisága, és a nyelvekkel egyenrangú szorzási tényezőül fogadott el minden gyakorlati tudást is a személyiség megnövelése terén. Aki él, az egy ember; aki ezenkívül például hegedülni tud, az kettő; aki él, németül, latinul, franciául és görögül tud és rajzol, az hat embert ér. 184A hetedik és nyolcadik emberségemet nála szereztem: kubikosmunkára fogott, és nem vallott velem szégyent. A nyolcadikról ma se tud.
A dolog úgy történt, hogy előző esztendőben nagybátyám valahogy rosszul járhatott egy kisebbfajta cementmedencével, amelyet libái és kacsái számára akart megépíttetni a roppant udvaron, a gémeskút mellé. Erre aztán elment a bizalma a modern iskolától, s elhatározta, hogy öt-hat méter hosszú, fél méter mély vályúval fogja helyettesíteni a betonmedencét. A vályút azonban le kellett süllyeszteni a földbe, hogy a teteje egy szintbe kerüljön a talajjal, különben nem tud belemászni az aprójószág. Kiszámította, mennyit kérnének érte a napszámosok, aztán megalkudott velünk:
– Fiúk, a harangozó negyven krajcárt kapna ezért a munkáért, fél nap alatt elkészül vele. Csináljátok meg ti, nem bánom, ha egy hétig veszkődtök is vele, és kaptok fejenként három hatost.
A három hatosnak örültünk, a testi munkának nem. Mindennap ástunk pár órát, ötödnapra elkészült a vályú sírgödre, s mi rettenetesen kifáradtunk.
– Mens sana in corpore sano, ez is egy emberség, úrfi! – dörgött kedélyesen a papi bölcsesség, csörrent a hat hatos, és másnap csúzlit, meg sörétet és golyót vettünk Újlakon, hogy ezentúl jobb lélekkel merjük kölcsönkérni Szentpétery tanító úr flóbertpuskáját. (Rettenetes szegény ember volt a tanító!)
Ilyen munkák máskor is adódtak, s utánuk mindig szünet következett: szabad csavargások, szénagyűjtéskor hangos murik a boglyák alján és tetején, aratáskor az álmosan zúgó cséplőgépek körül lézengtünk, és én sokat harangoztam a toronyban. Még temetésre is mindkét haranggal, mikor egy ismerős vén parasztot temettek, s néha-néha hétköznap én mondtam az egyszerű reggeli imát a becsi templom szószékéről annak a néhány öregasszonynak, aki már munkanap is nagyon közel érezte magát az Úrhoz. Különben ez volt az utolsó vakáció, amelyet Tiszabecsen töltöttünk.
Ezen az utolsó, kubikmunkás nyáron találkoztam nyolcadik emberségemmel is. Jobban mondva: csak a reményével, mert a nagytiszteletű urat több mint tíz esztendeje nem láttam, s ő bizonyára nem tudja, hogy már rég magamévá tettem Gabelsberger és Markovits nála megismert művészetét.
Beállít hozzánk egy rokon, ez is papfiú, jogász, én még sose láttam. Halmiban nyaralt az apjánál, s időnként nagy gyalogtúrákat tett. Reggel elindult Halmiból hat-nyolc falun át Tiszabecsre, s estére már visszament. Nálunk ebédelt. (A háborúban később elvesztette a fél lábát, s most járásbíró Igalon.) Ebéd után nagybátyám méhesébe vonultunk el, egész ház volt az a méhes, zsongó, zárt, árnyas, viasz-édes-levegős helyiség a rettenetes nyárban. Ott tartottam néhány könyvemet, így a Batrachomyomachiát, amit akkoriban fe185deztem fel. Beszélgettünk, az új turista rokon sokat tudott, járt már Pesten is, és beszéd közben mindenféle pontokat és krikszkrakszokat rajzolgatott ceruzájával az újság szélére a méhes asztalán. Azt hittem, csak firkál, de láttam, hogy valami rendszeresség lehet ebben a szórakozott firkálásban. Kérdeztem, mi az. Azt mondja, gyorsírás.
Akkor hallottam először, hogy gyorsírás is van a világon. Az a betű: egy pont, az e: kurta, vízszintes vonal, vagy még az sem, csak össze kell kötni két mássalhangzót. És ezzel a módszerrel le lehet írni az élőbeszédet. De hisz akkor ez nagyszerű! Milyen kényelmes, rövid s amellett milyen titokzatos! Titkosírásnak is jó! Elmondhatatlan izgalom fogott el: ki tudja, milyen csodák vannak még a világon, amikről én még nem is hallottam!
– Aki tudja a gyorsírást, egy emberrel többet ér!
Vakáció végén szeptemberben a debreceni kollégiumban beiratkoztam gyorsírásra, amit mint melléktantárgyat tanítottak. Három hónap múlva már vitaíró voltam, s a nagytemplomban le tudtam jegyezni a püspök vasárnapi prédikációját. S azóta volt az életemben három esztendő, amikor ezzel a nyolcadik emberségemmel kerestem meg a kenyeremet.
Azzal a gyorsírással, amellyel 1916 nyarán találkoztam először a tiszabecsi parókia méhesében.
Magyarország, 1927. július 21. 4. p. Simon, 540–543. p. Steinert, 588–591. p.
Gyakran elnézem a kezemet, lábamat, akár egyetlen ujjamat is vagy csak egy ízet rajta, és próbálgatom őket testemtől függetlenül elképzelni. Mondjuk, hogy levágtam, akarattal vagy véletlenül; vagy szerencsétlenség ért, elgázolt a villamos. Vagy mondjuk azt, hogy igaz az a bolond mese, amit gyerekkoromban egy furcsa öreg bácsitól hallottam nagy hüledezéssel, az a mese, hogy Berlinben a borbélyok gyűjtik az emberi füleket: borotválás közben gyanútlan pácienseiknek egy-egy ügyes mozdulattal, csupa sportból, lekanyarítják a füleit; a borotvát azonban előzőleg különleges szerrel, kenőccsel preparálják, úgyhogy a vágás nem vérzik, nem fáj, a seb azonnal begyógyul, s a megfületlenített ember csak otthon veszi észre, hogy hiányzik valamije… Én elhittem ezt a mesét, egy kicsit tetszett is torz fantasztikuma, de rögtön elhatároztam, hogy sohase megyek el Berlinbe.
186Ezt a fogadalmamat, más okokból, mindmáig megtartottam, s megtartottam azt a tulajdonságomat is, hogy nem tudom valamely testrészemet testemtől függetlenül, objektíven látni. Persze el tudom képzelni, mi sem könnyebb, hogy kezem itt fekszik az asztalon, nem rémüldözök tőle, de a lemetszett kéz még ekkor sem idegen. Nézem az ujjamat, és mondogatom, hogy négy-öt deka lehet, közönséges vér van benne meg csont, romlandó anyag, elvesztésébe semmiképp sem halhatok bele, kereskedelmi értéke nincs: ugyan mi az ördögnek ragaszkodom úgy hozzá? Jól van, folytatom, már nem ragaszkodom, máris idegennek tekintem. Közben azt érzem, hogy hazudok, mert ezt az eladhatatlan, megvehetetlen kis húsdarabot én igenis rettenetesen sajnálom. Tragédiáját természetellenesnek, tehát nagyobbnak érzem egy holttest tragédiájánál. Ha én halok meg, az ujjamnak nincs többé joga élni; de míg élek, hogyan foszthatom meg őt az élettől?
Ha csonka koldust vagy hadirokkantat látok, mindig elképzelem a hiányzó, de valahol, valamilyen állapotban mégiscsak meglevő testrészt, az élő ember jogtalanul meggyilkolt darabját. Az ember itt áll az Iparművészeti Múzeum sarkán, s karja vagy lába már rég megsemmisült idegen meszes gödrökben, tömegsírban, valahol a régi frontok vidékén. S úgy érzem, hogy ezt a Piavénát negyedrészben szétlőtt élő embert elszakíthatatlan kapcsolat fűzi Olaszországhoz, amelyet, ha nincs háború, csak hírből ismerne: erősebb kapocs, mint szüleink sírja, erősebb, mint az, amelyik a szülőföldhöz fűz: ezek a hadirokkantak a temetőföldjükhöz ragaszkodnak! Legalább én ragaszkodnék e szerencsétlenek helyén, s okvetlenül fölkeresném akár koldusbottal is a kezemben, eltemetett fél lábam sírját. Keresném, kiásnám a földből elveszett csontomat, megint eltemetném; s talán nem is tudnék másutt élni. Nagyon megértem, hogy a vénasszonymesék lepedős kísértetei mindig azokon a helyeken tartózkodnak, ahol eltemették őket.
Az ember jobban ragaszkodik a testéhez, mint az élethez: mit sajnáljuk a lelket, amelyről azt mondják, hogy nincs, s amely, ha van, halhatatlan? Minden szenvedés szánalmas testünket sújtja, még a lélek szerencsétlenségeinek is a test az érzékszerve. Szeretem és sajnálom az emberi testet, s nagyon mély szépségű jellemvonásnak tartom, hogy a régi görögöknél a halottak eltemetéséről nemcsak erkölcsi, hanem külön vallási parancs gondoskodott. Ismeretes, hogy a görögök szerint a lélek addig nem jut be a túlvilágba, amíg földi testét el nem temették. Görög ember senkit nem hagyhatott temetetlenül, idegent sem, s a vándor, ha csak messziről látta is, hogy valaki tengerbe veti magát, okvetlenül sírhalmot emelt az öngyilkos szimbolikus eltemetéséül.
187A tengerről olvastam a minap meg a halálról; véletlenül Hegesippos egy kis epigrammája került elém, sírfölirat, és nagyon megragadott. Egész novellát vagy riportot mesélt el az a három disztichon, gyönyörű emberi jelenetet támasztott föl előttem, s én is csak versben – pár hevenyészett sorban – merem elismételni a kétezer esztendős történetet:
Mily gyönyörű lélek él ezek mögött az igénytelen strófák mögött! Egy egész nép lelke, istenkultúrája és emberszeretete! Friss, megelevenítő erő vázolja fel teljes realitással az eredeti helyzetet, a kétezer éves, munkás tengert s a szegény halászokat, akiknek bizonyára nagy örömöt okozott a gazdag halzsákmány, amit a halottal együtt fogtak. A halottat el kellett temetniök, így parancsolta a vallás. Megtették. De jámbor szívük nem tudta volna elviselni, hogy megegyék vagy eladják s így másokkal megétessék azokat a halakat, amelyek nyilvánvalóan a halott húsán híztak meg: az átváltozott, részekre tépett embert látták a nagyon kívánt, nagyon szükséges és egész napi munkával megszerzett drága zsákmányban: s a halott mellé temették halaikat is.
„Ó chthón, ton nauégon echeisz holon”: a föld teljes egészében visszakapta azt, ami az övé volt.
Saját belső magatartásomra ismertem e régi sírfelirat lelkében, s ismét kezemre és ujjamra gondolok, amelyet akkor se tudnék idegennek érezni, ha levágnám és eltemetném és a sarki hadirokkantra, akinek testéhez már sohasem fogják hozzáfektetni olasz fronton maradt fél lábát.
188„Szün autojsz… ichthüszi téd oligé thékan hüpo pszamató”: … olyan szép ez a kis sírfelirat, Hegesipposnak ez a kis epigramma-novellája, mint egy középkori legenda. S ha rajtam állna, fölvenném ezeket a régi, pogány halászokat a keresztény szentek közé.
Pesti Napló, 1927. augusztus 3. 4. p. Hagyaték-1974. PIMK, gépirat.
Hogy az ember öregszik, azt egyebek közt azon is észreveheti, hogy gyermekkora földrajzilag megtekintélyesedik. Úgy értem: azok a helyek, ahol valaha játszott, haszontalankodott, átváltoznak: a híres grundból romantikamentes nagyvárosi utca lesz, a kerti udvarra négyemeletes palota épül, és így tovább. Az ember kiszorul emlékeiből.
A Hangliban ülünk, bent a kávéházban, mert csöpörög az eső. A korzó hazarebbent vagy ide tető alá. A nyitott nyári ajtókon, ablakokon bemuzsikál az eső, amely lassú cseppekben koppan a fákról a kavicsos homokra, székekre, fehér kerti asztalokra. A Duna-part néptelen.
Lapozzuk az újságokat.
– Te – mondom a barátomnak –, Debrecenben már megint ünneplik az egyetemet. Ott mindig építenek és avatnak. Elkéstek vele a háború miatt… s tudod-e, hogy nekem közöm van azokhoz a klinikákhoz?
– Tudom. Stenografáltad a kultuszminiszter beszédét s föltelefonáltad a riportot Pestre.
– Sokkal komolyabb közöm! Rablótanyám volt, pusztítottam a falait, lefeszegettem néhány palalemezt a tetejéről.
És mesélni kezdek, neki vagy magamnak: mindegy.
– Debreceni diák voltam, s mint mindenki, a Nagyerdő csavargója. Láttam, hogy rakták le a téglát, hogy foglalták el homokkal, mésszel, cementtel, deszkával az erdő egy óriási részét az idegenek. Bosszantott a dolog, hiszen vadászterületünket szűkítették vele. Ástak, turkáltak; nőni kezdtek a piros falak, s egyszer csak nagyjában készen állt egy-egy épület itt is, ott is. Aztán megállott a munka, s kezdődött a mi időnk. Tudomásul vettem, hogy a háború miatt az építkezés szünetel, s örültem a szanaszét hagyott homokrakásoknak, téglabarikádoknak, az elhagyott palotáknak, amelyeknek emeleteit még csak 189az ott maradt állványokon és kőműveslétrákon lehetett megjárni. Ideális rablótanya.
Csakugyan rablótanya volt, s nem fér a fejembe, miért más ma ott az úr, hogyan állíthat meg a kapuban a portás, aki isten tudja hol pipázott még, amikor én már rég megmásztam rezidenciájának legfelsőbb ormait is. Én vagyok ott az őslakó!
– Félig kész, roppant épületek az erdő közepén. Előttük órák hosszat isteni örömmel tudtam döngetni a fölhasználatlan vasgerendákat, hogy csak úgy csengett bele az erdő. S ha felmásztunk a tetejükre, alattunk a sok fa, szúrós ágak tengere, zöld háborgás. Sehol semmi őrizet. Legalább én úgy emlékszem, évekig sose láttam. Különben is úgy tekintettük ezeket az egyetemi épületeket, mint a diákokét, jövendő otthonunkat: egy kicsit valahogy háziurak voltunk a saját jövőnkben. Mindig valami rokoni szeretet és tisztelet volt bennünk a meztelen falak iránt, akárhogy föllármáztuk is az ablaktalan, lépcsőtlen palotavázak csöndjét.
– Úgy mászkáltam én azokon a klinikákon, amelyeknek fölavatásáról később, három éve már csakugyan tudósítást kellett írnom, tárgyilagosat és ünnepélyeset, úgy mászkáltam és laktam én ott, mint a varjak. Mert képzelheted, mennyi varjú telepedett meg a sok elhagyott épület felsőbb régióiban… És ha kinyargaltuk magunkat a nyaktörő állványokon, padlásokon, lehetett-e jobb, nyugalmasabb mulatság, mint kavicsokkal dobálni a lenti fákat, eltalálni a keskeny vágányú vasút üres, rozsdás síneit? Ha ablak lett volna, valószínűleg mind betörjük, de nem volt, még ráma se. Így hát csak a földet ágyúzhattuk, s ha a készlet elfogyott, próbáltuk feszegetni a maltert, letörni a cserepeket itt-ott. Így került sor a palalemezekre is. Nem tudom már, melyik épületnek a tetején, valami kis toronyfélén állottunk; Szent István volt, repülőgépet várt a város, ami akkor még szenzáció volt, mi pedig egypáran fölmásztunk a legmagasabb pontra, hogy hamarabb észrevegyük. S ott, a várakozás unalmában fölfedeztük, hogy a tető paláit le lehet szedni egyenként, mint halról a pikkelyeket. Amennyit elértünk, leszedtük. S röpítettük őket laposan, hogy suhanjanak nagy, puha ívben, messzire. Jól ráfeküdtek a levegőre, valósággal csúsztak rajta… Így ni!
Mutattam a dobást, mert ma is karomban van az a mozdulat.
– Hanem most jelentkezhetnél egy kis kártérítéssel – hallom a választ, de nem nagyon értem. Pedig csakugyan okozhattunk ott valami kárt. Miért nem őrizték! Különben öt-tíz pengőnél nem lehet több az egész.
– Ez a repülőgépváró paladobálás maradt meg legjobban az eszemben. Meg egy éjszaka az üres falak közt. Akkor egyedül voltam. Szitált az eső, én mégis 190kisétáltam a Nagyerdőre. Mikor erősebben kezdett zuhogni, bemenekültem az egyik klinikába. Épp ott ért el a zápor. Vaksötét éjszaka, semmi hold, rettenetes magány, csönd. Persze, most nem mentem a rendes, nyaktörő utakon, hanem csak a nyitott falon át léptem be, földszint. Néha gyufát gyújtottam, mert már akkor is cigarettáztam, s reszketett köröttem a sok vakolatlan, vörös téglafal. Mintha fagyasztott húsból lett volna mind. Kis, sárga, percnyi fények, imbolygó vörösség és rettentő, hűvös homályok. Kísérteties volt, elszorult a szívem, de ott maradtam. Órákon át ültem az ázó, üres házban, amelyet akkor még óriási palotának képzeltem, ültem egy rakás téglán, s minden cél és értelem nélkül csak az esőt hallgattam. Az esőt, ahogy csöpögött a fákról a puha erdei homokra, száraz levelekre, mindig egyformán, millió hanggal, szüntelenül és édesen, abban a sötét, rettenetesen nagy éjszakai erdőben, a rettenetesen nagy, ijesztő és vonzó magányban. Órákon át. Mikor kerültem haza, nem tudom, annyira élesen látom és érzem ezt az utolsó képet, a kis diákot az egyetemen, nagy, édes, éjszakai, erdei esőben… Szóval, nekem ne volna közöm azokhoz a híres debreceni klinikákhoz csak azért, mert elkészültek és megkomolyodtak?
Odakint még mindig esik az eső. A fákról kövér cseppek hullanak a kavicsos homokra és a kerti vasasztalokra, mint az előbb.
Az Est, 1927. augusztus 7. 13. p. Kabdebó 3, 6–9. p. MTAKK, Ms 4674/199. 1–5. p.
Fut a vonat kelet felé, nézem a Király-hágó körül a nagyszerű hegyvidéket, Rév és Csucsa között jobbra a híres vízesést, balra a még híresebb Ady-kastélyt, a várszerű, tornyos részt, s a másikat, a boltíves, fehér emeletet, amelyet már Goga építtetett föl. Utazó vagyok, idegen, kíváncsi. És igyekszem előtérben tartani magamban azt a kis nemzetköziséget, ami még megmaradt elveimből.
191A magyar határon vonatunkat előléptették, a budapesti gyorsból bukaresti expressz lett. A cím azonban nagyzolás, a valóság az, hogy harmadik osztály nincs, a jegy drágább, s a vonat lassúbb. Az itteniek már beletörődtek, hiszen az élet mindenhez alkalmazkodik, nekem azonban valami azt súgja, hogy szimbolikusnak is tekinthetem a változást. Vajon másban is intézményesen Különbnek nyilvánítják errefelé azt, ami Rosszabb?
Mert a vonat, mindenki tudja, rossz. A berendezésre többnyire ráismerek, az új feliratok nem tévesztenek meg. Ezt a tigriscsíkos, kopott, vén plüsst használtuk a világháború idején; csak a piszok új rajta. Vagy talán az sem; az is régi, ősrégi. S ha jobban szétnézek, mindenütt a rend, tisztaság és szolidság dekadenciájának jeleit látom. Errefelé nem tudnak jól kefélni, söpörni, ablakot tisztogatni? Vagy a vezetők nem veszik észre a slendrián munkát? Az expressz név gyönyörű csillogásában olyan kiábrándító ez a vonat, mint egy olcsó selymekbe öltöztetett harmadrangú kokott, akinek a körme alatt már a húsba dagad a piszok.
Őszintén sajnálom a Directiunea Generala C.F.R. vezetőjét, aki biztosan kitűnő európai ember, és maga is restelli az erdélyi vasutak állapotát. Épp most nyilatkozott valamelyik lapban. Az a szimpatikus lelkesség, amellyel a jövő nehéz feladatairól beszélt, világosan mutatja, hogy a vasútügyi államtitkár teljesen tisztában van a balkáni jelennel.
Csöndes és inkább sajnálkozó, mint méltatlankodó bosszankodásomból hirtelen lárma ver föl. A szakaszba, amelyben eddig egyedül utaztam, három úr szállt be. Kellemetlen útitársaság lesznek, gondoltam, s eleinte csakugyan azok voltak. Mert az egyik utas beteg volt, lankadtan hevert az ülésen, és párnájára dőlve folyton nyűgösködött. A másik kettő suttogva vigasztalta, oly halkan, hogy alig tudtam kivenni, milyen nyelven beszéltek.
Gondoltam, azért nézegetnek mindenkire oly félénken és bocsánatkérően, mert zsidók. Romániában ugyanis magyarnak sem kívánatos lenni, nemhogy a magyar kisebbség kisebbségének, magyar zsidónak. De csakhamar kiderült, hogy azért ilyen félszegek, mert testvérük, akit szállítanak, csöndes őrült. Nagyon megsajnáltam, mikor elmondták történetüket: a beteg fiatalember Szatmáron szolgált mint katonatiszt, valami nőügy miatt amerikai párbaja 192volt, átlőtte a mellét, s bár hozzá még mérget is vett be, megmentették. Ellenben az izgalmakba beleőrült. Előbb Váradon kezelték, ott az egyik ápoló megverte, mire jómódú testvérei elhatározták, hogy Kolozsvárra viszik a Nervába.
Szegény őrült nyöszörgött, aludt, megint nyafogott, néha dadogva kiabálni kezdett, az expressz pedig, szegény expressz, nyargalt az alagutakon át hősiesen és mámorosan, mint egy gyorsított személyvonat. Kimegyek a folyosóra, onnan nézem, hogy fut a táj. Vándorcigányok tábora mellett szaladunk, bivalycsorda marad mögöttünk, távolabb előkéklenek az északi hegyek. Huedin állomásának magyar közönsége és a csupa magyar szó igazán kevéssé segíti elő fantáziámat, hogy a név alatt Bánffyhunyadot értsem. Rettenetes a forróság. Szakaszomban az őrült siránkozik, mint egy gyámoltalan kisgyerek, hát inkább kint szorongok. Az állomásokon román katonák. Ezeket is, mint a többit, akit eddig láttam, meglehetős mostohán öltözteti az állam. Szegény katonák nagyon piszkosak, csaknem rongyosak. A nemzeti hadsereg volt ilyen 1919-ben. Háborúban megjárná az efféle legénységi uniformis, ma már feltűnő.
Ellenben a tisztek rendkívül elegánsak, nemcsak passzív udvariasság van modorukban, hanem határozott kedvesség az idegennel szemben is. Nem tudom, mennyire általános érvényű ez az észleletem, talán szerencsém is volt, de tény, hogy a közül a 10-12 idegen katonatiszt közül, akivel később valami privát dolgom akadt, egyetlenegy volt csak komisz. Igaz ugyan, hogy azt az egyetlen agresszív regáti komiszságot aztán nem felejtem el! A többi, ismétlem, előzékeny, szinte franciás. Még a vonaton történt például, hogy egy román kapitány látva folyosói gyötrődésemet, magától meginvitált szakaszának egyetlen üres ülésére, oly kedvesen, hogy előzékenységét szinte mesébe valónak tekintettem később, amikor egy déli városban egy szigurancai kiskirály másfél órán át fölháborító kitartással gyöngítette a román közigazgatás iránti tiszteletemet, miközben megismertetett azzal az érzéssel is, hogy mit jelenthet kisebbségi polgárnak lenni.
193Ez a kapitány adott különben először némi ízelítőt a legendás erdélyi–regáti ellentétből. Minthogy a meghívásnál inkább csak gesztikulációval értekeztünk, jelenlétemben is zavartalanul folytatta feleségével megkezdett francia beszélgetését. Ó-Romániában járhatott, az ottani állapotokat szidta igaz transzszilvánista odaadással és fájó, hazafias gúnnyal:
– Bukarestben – hallgattam egy darabig a szavait –, senki sem jelenti be a miniszternél a látogatókat. Minden kis ügyben legcélszerűbb hozzá rohanni. Meg is rohanják, néha húszan-harmincan egyszerre. Ha megy le a lépcsőn, megállítják, falhoz szorítják, s aláíratnak vele valamit, ami talán semmire se jó, legfeljebb meg lehet vele zsarolni valakit. Ha bemegy az ember a miniszter szobájába, hát egész kis csődület elé kerül, középen a miniszter, aki azt se tudja, mire figyeljen, kivel végezzen előbb, valahol a sarokban egy ködmönös paraszt alszik a padon, és senki se tudja, hogy került oda…
A fáradtság, a sok cigaretta meg a rekkenő hőség csökkentette érdeklődésemet, így aztán nem kérdeztem meg a kapitányt, hogy előadásában van-e és mennyi a karikírozás, de meg vagyok róla győződve, hogy mint erdélyi román még hevesebben bizonyította volna az igazát. Mert tapasztalatból tudom, a maga-gúnyolásban is furcsa nép a román: a sárga földig lehordja egymást, különösen az erdélyi a regátbelit és megfordítva, akár idegenek előtt is, de azt nem tűri el, hogy az idegen igazat adjon neki. A jobbakban kétségtelenül az építő és tisztító hazafiasság egyik rokonszenves vonása ez, másokban viszont szinte öntudatlan provokatív akarat.
Nekem egyébként részben még tetszik is az a jelenet a ködmönös paraszttal. Nem maga a tény tetszik, hanem valahogy a tény gyökerei. Sok gyerekesség, kedvesség és patriarkális van benne.
Kimegyek megint a folyosóra. Az országúton darócruhás móc bandukol, elmarad. Szomorú, szomorú pária. Évszázadnyi távolságban a magyar paraszttól. Visszanézek a tisztre. Vajon mi közösséget érez ez az erdélyi kapitány ezzel a havasi móccal? Érte küzd, testvérének tartja, vezetni fogja? Vagy hazugság az egész fölszabadítási akció? A fülkében tovább zizeg az édes francia beszéd, a másik szakaszban az őrült nyöszörög, s Isten áldását emlegeti, amiért nem 194verik. Két testvére angyali türelemmel csöndesíti: jó, jó, csak ne beszélj! Erre a beteg hosszan magyarázza, hogy ő nem beszél.
– Hát ne mondd, hogy nem beszélsz.
– Nem beszélek, isten bizony, nem beszélek többet, de fű nőtt az orromban…
Nem bírom szavainak gyötrelmes zűrzavarát, lehúzom az ablakot, és kihajlok a kattogásba. Kalotaszeg vidékén járunk, valami 42 magyar falu vidékén, román tengerben. Ez is zűrzavar, mint minden emberi. Csak a táj tiszta, és szent a föld, akinek mindegy, hogy ki él rajta. Óriási kanyarodó. Alattunk mély, erdős völgy; szemközt messze a szilágysági hegyek. A Körös helyett már a Szamos kíséri utunkat. Ez már Erdély, igazi Erdély.
– Ardeál! – Mondom magamnak hangosan, hogy megtanuljam, és ne felejtsem el.
És az az érzésem, hogy e gyönyörű, kincses országban, robbanásig forrósodott vagonban, aggódó, betegápoló emberek, idegen nacionalizmus és hazafias öngúny és magyarok és románok és zsidók közt, s egy szegény őrült csöndes nyöszörgése mellett valami alaktalan, nagy, emberi Zűrzavar felé vonszol ki Európából a rángatózó, szennyes, szomorú expressz.
Magyarország, 1927. augusztus 11. 7. p. Kabdebó 3, 10–14. p. MTAKK, Ms 4674/199. 6–10. p. PIMK, gépiratmásolat.
Állok a Mátyás téren. Piatza Unirii.
Ma éjjel halt meg a király.
Az óriási négyszög minden oldala üzlet, bank, szálloda, iroda és bodega. Középen a híres Zsigmond-templom. Mögötte, parkban, a Mátyás-szobor, távolabb az új Nőstényfarkas és a kis Romulus meg a kis Remus. A tér négy sarkából utcák hullámzanak két mederben hömpölygetve ki-be a forgalmat, elég élénken és tarkán, de rendetlenül. A hőség kibírhatatlan. Mindenfelé román cégtáblák, csaknem mindenütt ott a magyar is. A magyar szó a legtöbb. Pedig a város nagyon megnőtt, az eltávozott magyarok helyét sokkal nagyobb 195számú új lakos foglalta el. Talán százezer ember is él itt, de a statisztikák teljesen megbízhatatlanok. Tulajdonképpen egyetlen város sincs Romániában, amelynek lélekszámát pontosan tudni lehetne.
Mindenütt szép régi házak. Egyik-másik lelkesítő vagy iszonyító történelmet idéz. De új sehol sincs. Kolozsvárott nem építenek. Nincs rá pénz, nincs kellő jogbiztonság. S bizonyos szempontból szükség sincs rá, mert rekvirálni is lehet, ez pedig gyorsabb, kényelmesebb és olcsóbb. A berekvirált hivatalnokok fantasztikusan keveset fizetnek.
Meghalt a király. Az egész város – és az egész ország – már napok, hetek és hónapok óta leplezhetetlen izgalomban élt, és most mégsem történik semmi. A rendkívüli szabású hatósági óvintézkedések kitűnően beváltak. A postát, vasutat, szigurancát már tegnap este óta megszállta a katonaság. Nincs is semmi rendetlenség, s nem is lett volna. Nagyobb volt a várakozás, mint az esemény. A király meghalt, és Maniu első Mihályban tulajdonképpen Bratianut kapta királyul, ellenfelét. Bratianu a tény, s a tény uralkodik.
A román nagypolitika elsősorban a románok ügye, a magyar lakosságot csak kisebbségi kérdések érdekelhetik igazán. A változás kisebbségi szempontból is rendkívüli jelentőségű lehet ugyan, de a mindennapi életnek mégis közelebbi a jelentősége. A zöldséges kofáknak ma is el kell adniok a piacra hozott krumplit, túrót és egyebet, a divatboltok selymei ma is éppúgy érdeklik az itteni, egyébként nem nagyon elegáns nőket, mint tegnap, a kereskedő ma is kereskedő: őt még az új zárórarendelet sem érinti napi dolga végzésében. A magyarság őszintén meggyászolja Ferdinándot, s hogy a gyász mennyire lojális volt, azt a román lapok s a parlament is meglepetéssel és elismeréssel emlegették. Hallottam, hogy egy nagy magyar lap nekrológját, mely magyar szempontból is kifogástalan volt, könnyezve olvasta végig a cenzor.
A könny azonban nem látszik, az izgalmat eltakarja a fegyelem, a halált az élet. Már egy újság rendkívüli kiadása is megjelent, mégis akad, aki nem tud az eseményről, és csodálkozva nézi az ablakból kibúvó gyászszalagos zászlókat. Mások nem hiszik a hírt: „Csakugyan meghalt?” – kérdezték tőlem még délben is a pályaudvari vámhivatalban a román tisztviselők. Más naiv lelkek meg azt mesélik, hogy Ferdinánd már hetek óta meghalt. A felszín alatt teljes a bizonytalanság és a zűrzavar, kívül minden csöndes.
196Délben kiragasztották Pop Danila tábornok statáriális rendeletét két nyelven. Ebből tudtam meg, hogy eddig is statárium volt, most csak megszigorították. Statárium volt? Igen is, nem is. Itt senki sem tud semmit egészen biztosan.
Előttem széles karimás szalmakalapban, szürke mellényben és hosszú gatyában tarisznyás-bocskoros paraszt ődöng. Mi dolga lehet? Hosszú botjára görnyed, zsebében az Adevǎrul, de ő is megáll az egyik magyar újság kiadóhivatala előtt, ahol az emberek százszor elolvassák a háromsoros első jelentést a király haláláról. Néha egy-egy őrjárat. Szekér jön lassan; bivalyok húzzák, az unalom és sötét butaság mozgó szobrai. És autók a kocogó parasztszekerek között, kopott fiákerek. A legtöbb autó egy-egy vidéki magyar úré. Hivatalosan számozva minden darab, még a biciklik és falusi szekerek is. A tér négy oldalán, a rázós kövezeten szakadatlanul csörömpölnek a villamoshelyettesítő fekete autóbuszok.
Borzalmasak ezek az autóbuszok. Piszkosak, kopottak, rendetlenek. Vezetőjük és kalauzuk – minden kalauz nő – nagyon barátságos, mindig trafikál. Túl sokat. És az ülés, a bőr, a rugó egyszerűen zsibvásárba való. Ültében plafonig ugrál rajtuk az ember, s csoda, hogy az egész kocsi minden pillanatban ezer darabra nem hull szét. De sok kocsi van, sok szemét. Nem javítják soha ezeket a rozzant, guruló ócskavas kunyhókat? Nem cserélik ki soha? Úgy látszik, nem; csak nyűvik, ami megvolt és megmaradt.
De azért új is akad. Az egész városban rengeteg a bodega. Regáti újítás. Konkurenciájukkal annyira tönkreteszik a vendéglők üzletét, hogy nemrégiben néhány tucatot rendeletileg becsuktak közülük. Másik friss bukaresti különlegesség a sok nápolyiszeletelő-gép. Első látásra olyanok, mint nálunk az utcai köszörűsök lábbal hajtott kis masinái, s körfűrésszel vágják hosszúkás szeletekre a nagy nápolyitáblákát. Egy szelet három lej, s az áru nagyon kelendő. Persze, mindenkinek tetszik a hókuszpókusz, a gép zurrogása. Egy boltban a főtéren egyenest a kirakatba állítottak ilyen gépet, de az már villanyerőre van berendezve, mellette két fehér ruhás kiszolgálólány s egy kétnyelvű alkalmi versezet csalogatja a vevőt.
197Meghalt a király, a jó király, s megmaradt a sok baj, s talán csak most jön még a java. A külföldi táviratokat előbb Bukarestbe adják le, ott cenzúrázzák, onnan továbbítják. A városok közt az autók csak külön engedéllyel közlekedhetnek. Újra bevezették a hírlapcenzúrát. Levelek sorsa teljesen bizonytalan. Pár napig bizonyára fekve maradnak. Csoportosulás tilos. Rémhírterjesztők ellen hadbíróság. Mi szükség minderre, ha csak egyszerű „le roi est mort, vive le roi” történik?
Nem is számít mindez, ez az ország belülről nem mozdul meg. A hadsereg sem, amelynek legnagyobb része Carol-párti volt. Ha a volt trónörökös hazarepülne, valószínűleg könnyű útja volna Bukarestig, de most teljes a rend. Kolozsvárott nem is történt semmi hatalmi túlkapás, nem úgy, mint más városokban, ahol tucatjával fogták le a magyar párt és a munkások vezetőit minden ok nélkül. Itt okosabb a román vezetőség, Hodor prefektus és Bianu szigurancafőnök nem lát rémeket. Mindkettőről egyforma elismeréssel és megbecsüléssel nyilatkoznak magyarok és románok.
Menjünk tovább. A könyvesboltokban meglepő a francia orientáció, s a magyar viszonyokkal szemben kellemesen érint, hogy itt nincs külön könyvkereskedői valuta- és devizaárfolyam.
A sarkon román paraszt fordul be, kocsikereket hajt. Mint Mátyás király tette valaha: a kép ugyanaz, mint amilyet elemista koromban láttam az olvasókönyvben. Itt van ő is, Mátyás, itt született ebben a szomszéd házban, amott meg a szobra áll. Megindulok feléje. Hatalmas fehér talapzaton fekete vasalakok, fölöttük a király lovas alakja. Fekete vas, erős, nem lehet felrobbantani. Az első felelőtlen időkben kikezdték ugyan, de csak az egyik mellékalak kardját sikerült eltörni. Azóta felülkerekedett a jobb belátás. A kis rombolást reparálták. S most a talapzaton egész stílusosan sötétlenek a fekete vasszobor új feliratának fekete vasbetűi: Matei Corvinul.
Matei az Mátyás, megtanulom. És sok mindent megtanulok még magányos sétáimon, szavakat, latin–francia keveréket, sőt a nyelvtan elemeit is. Ragad ez a román nyelv. S néha akad benne egy-egy mulatságos hangzású szó. Pél198dául itt vannak a tér sarkain ezek a kis trafikok, rozoga bódék. Olyanok mintha hirdetőoszlopok volnának, vagy egyszemélyes illemhelyek. Ezeken az a fölírás, hogy: tutungerie. Tutu. Tütü. Itt árulják a rettenetesen rossz román cigarettákat.
Az egyik tutungerie-ből vad lárma hallatszik. Nyílik a bódé ajtaja, kizuhan belőle egy ember, rá meg egy asszony. Az asszony, a trafikosnő, fehér bőrű, csinos, falusias menyecske, olyan, mint egy szép cselédlány, románul káromkodik, s üti-veri, karmolja a férfit, a férjét, aki olyanforma ember, mint egy elhasznált villamoskalauz. A férfi is üvölt és üt, az asszony métermagasra emeli a lábát, és sarkával rúg a férfi ágyékába. Csődület. „Rendőr! Rendőr!” A férfit már karjaiban tartja a hatóság, de az asszony még mindig rúg és harap. Közben cigarettásdobozok hullanak ki az utca szemetébe, sárba, egy üveg víz is földre pottyan, és eltörik. Mindenki nevet.
A kirakatokban egyre több fénykép jelenik meg az elhunyt királyról meg a kis Mihályról. A tisztek gyászát fekete karszalag jelzi. Már fölesküdtek Mihályra, akit délután királlyá emeltek a bukaresti parlamentben.
Új lárma kerget el innen is. A rendőrség, úgy látszik, kímélni akarja az udvarok csendjét, ezért nyílt utcán végezteti a favágást. Vagy csak tűri? A megyei prefektúra előtt is harsog egy villamosfűrész, itt is sziszeg a motor, viharosan hánykolódik a hosszú bőrszíj, s a fűrész süvöltve és jajgatva mártja fogait a rátolt fatörzsek húsába. A gép mellett halinás móc baltával hasogatja a tuskókat, más kettő meg malterhordó ládában cipeli a vágott fát be az udvarba. Szörnyű ez a favágás, túlvásítja az utca zaját, menekülni kell.
Megyek a sétatér felé. Rengeteg nép a fasori padokon. Majdnem mindenki magyar. Micsoda szép gyerekek, kisebbségi kis magyarok, új nemzedék: vajon mi lesz belőlük? Aztán a Fellegvár felé. Cigánysor, nyomortanyák. Mindenfelé elhanyagolt utak, rossz falépcsők. Itt-ott munkások dolgoznak a hegy oldalában. Próbálják lassan-lassan rendbe hozni a tönkretiport szerpentineket. A fellegvári barakkokban a hadtestparancsnok és a papok most esketik a tüzéreket. Közelebb nem mehetek, de már innen is be lehet látni a barakkokba. Carré. A tüzérek keze az ágyúkon. Mindenki a saját nyelvén esküszik. Lengő, fehér bóbitás tiszt beszél. Háromszoros hurrá az új királyra.
199Távolabb a nyitott nyári favendéglő. Mióta a fönti kaszinót tönkretették különösen népszerű hely. Most még egyedül uzsonnázok, vendég csak este jön, de akkor aztán seregestül. A vendéglős mutatja, mennyi drága jó hús van barlangforma pincéje jégszekrényében. Ebből mind flekken lesz, roston-parázson sült fatányéros!
– Úgy jönnek ide az urak – mondja a gazda –, mint a tigrisek. A minap huszonhét flekkent rendeltek egyszerre!
Lenézek a városra, a piszkos Szamos-partra. A fasor ma is gyönyörű. Idelátszik az új görögkeleti székesegyház kupolája, melyet most építenek a régi magyar színházzal szemben. A színházból román opera lett. Janovics pedig a nyári színkörbe szorult. Jobbra, a fák közt, igazán nagyszerű az új strand. Még messzebb a vasút. Ott is épül egy új híd. Azon túl a havasok.
De ma este aligha rendelnek egyszerre huszonhét flekkent a spriccerező tigrisek, mert minden mulatság, cigányzene, színház és mozi tilos, tizenegykor csukni kell a vendéglőknek és kávéházaknak!
Este van, mire lassan visszamegyek a városba. S fenséges zenében zeng, ring és himbálódzik a Piatza Unirii, amikor megszólalnak a magyar harangok, hogy ma és a temetésig mindennap egy-egy óráig sirassák Kolozsváron Románia Mare halott királyát.
Pesti Napló, 1927. augusztus 13. 7. p. Kabdebó 3, 20–23. p. MTAKK, Ms 4674/199. 11–15. p. PIMK, gépiratmásolat.
Kolozsvári éjszaka. Pár lépésnyire a Piatza Uniriitől a Palais de Danse. Táncpalota. A híres New York lehanyatlása óta az egyetlen bár Kolozsvárott, s alighanem egész Erdélyben.
Nappal kávéház, éjjel bár.
Egyedül ülök egy kis asztalnál. Senki ismerős. Acsargó zene magyar nótákat játszik, de az egész helyiség nagyon szomorú, és szemmel láthatóan pang. A hangulat igyekszik ugyan mímelni valami elegáns züllöttséget, de minduntalan átüt rajta a nyomorúság és egy kis kedves atyafiságosság. Egyáltalán egész 200Erdély nagyon atyafiságos. Az emberek sokkal barátságosabbak, mint odaát, a kisebbségi érzés összetartja az ellenzékieskedőket is: valahogy háborús levegő veszi itt körül az utazót. Csöndes, demokratikus gázfelhőkbe burkolódzó háború ez, amit nem sértés irtó hadjáratnak nevezni a magyarság ellen, hiszen román szempontból ez a leplezett erőszak „szent célt” is szolgálhat: a nacionalizálást, aminek sikere esetén évtizedek múlva gyakorlatilag is egyenlő jogú fia lenne Nagy-Romániának minden állampolgára. A harc az élet egész frontján áll, egyoldalúan, de a nacionalisták a kisebbségeknek természetesen elsősorban a gazdasági erőit igyekeznek gyöngíteni. A kisebbség nem tehet mást, minthogy ragaszkodik elvi jogaihoz, s parlamentárisan védekezik, nem a törvények ellen, amelyek a legtöbb esetben csillogóak és demokratikusak, hanem a végrehajtás ellen, amelyben akárhányszor botrányosak az egyéni értelmezések és túlkapások. A magyarság ostromállapota aztán természetes szolidaritást teremt a különböző mentalitások fölött, viszont lehetetlenné teszi, hogy a társadalmi érintkezés a város kétnyelvű lakossága közt elég intenzív legyen.
Van azonban egy megkapó és sűrűn ismétlődő példája is az emberi együttérzésnek magyarság és románság között. A hadsereg részére – Európa-szerte ismert panama – nagyobb számú repülőgépet vettek meg egy francia gyártól. Ezekről a gépekről köztudomású, hogy előbb-utóbb baj éri őket: máris lezuhant közülük vagy tizenöt. Minden zuhanás két halál, s a közhit szerint minden meglévő gép két-két újabb halált jelent a jövőben. A még magyar időben épült szamosfalvai repülőtér román tisztjei, csinos, kedves fiatalemberek, állandóan bejárnak Kolozsvárra, ahol részben a biztos halál romantikus színezete, részben egyéni jóravalóságuk miatt, nagyon kedvelik őket. S mikor aztán bekövetkezik egy-egy várt katasztrófa – s a katasztrófa mindig megjön –, a repülők temetésénél közös a lakosság gyásza. Rendszerint közös a veszteség is: a tiszt román, a közlegény magyar. És ilyenkor megmozdul az egész város, harangzúgás közben nagy repülőgépre fektetve viszik körül az áldozatokat a Mátyás téren, s magyarok és románok, míg a hősök temetőjébe kísérik halottaikat, együtt számolják, hogy hány halál van még hátra.
Furcsa ünnepség. Itt a bárban nincs ilyen romantikus háttere a barátkozásoknak, s tulajdonképpen nincs is barátkozás. A két faj önként elkülönül, érezhetően, de nem teljesen, hiszen a román bankigazgató mégiscsak jobban megérteti magát a magyar bankigazgatóval, mint egy román suszterrel.
201Középen félretolták az asztalokat. Szabad négyszög, ott táncolnak a művésznők. Fönt propeller, körös-körül elszórva öt szegény, közönséges, vörös villanylámpa. A műsor hathetes, a kedvetlenség még öregebb! A szomszéd asztalnál magányos román főhadnagy unatkozik. Valahonnan előkerül egy éjszakai könyvárus, nyakában a boltja. Képes folyóiratokat árul. Egyet odaad a tisztnek.
Szünet közben beszélgetni kezdek a jazz egyik tagjával. Szmokingos, sápadt arcú, csinos magyar gyerek, budapesti. – Eddig – mondja – az Astoriában játszottunk. Pesten a New Yorkban szóltunk az ügynöknek, s másfél óra alatt ide szerződtünk. Három hónapja vagyunk itt. – Szabad Romániában idegen állampolgárnak dolgozni, pénzt keresni? – Mi, kérem, kivételes helyzetben vagyunk. Senkinek a kenyerét el nem vesszük, mert egyetlen jazz-zenekar vagyunk Kolozsvárott. Azért kaptuk meg az engedélyt. De most rosszul megy az üzlet, nyár van, meleg. Péntek és szombat jó. Akkor dől a pénz… Köszönöm szépen!
Az utolsó két szó meghajlás kíséretében egy vendégnek szólt, aki távozóban húsz lejt tett le az ajtó mellett kis széken fekvő, Musica feliratú tálcára. Egész sereg ember áll az ajtóban, utcai járókelők, akik idecsődülnek és ingyen élvezik a zenét meg a bárhölgyek táncprodukcióit. Néha nyolcan-tízen is vannak, bámészkodnak. S aki vendégnek valami dolga akad, vagy nem bírja már a hőséget, feláll, és kimegy szellőzni az utcára. A tulajdonos folyton azon a vidéken jár-kel, hajlong, vigyáz. Oly aggódva nézi a vendégeket, mint a gazda az eget szárazság idején. Az úriközönség nem táncol. Legalább ma nem.
Nem is lehetne, túl nagy a hőség. A pincér feketekávét hoz, pezsgőspohárban mellé jeges vizet. – Mennyi a fizetésük? – kérdem a fiatal jazzistát. – Naponta 360 lej. – És hogy lett magából jazz-zenész? – Eddig textiles voltam érettségi óta. Differenciáim támadtak az apámmal, ki kellett lépnem az üzletből, másutt nem akadt hely, hát zenéltem. De én zeneszerzőnek készülök, egy évem van még hátra az Akadémián, Siklóshoz, Weinerhez jártam. Bécsben is tanultam. Most szeretnék annyit összemuzsikálni, hogy kimehessek Berlinbe Schönberghez.
202Most már érdeklődve nézek rá. Mégis úgy érzem, akaratom ellenére látszik rajtam egy kis hitetlenkedés. De új ismerősöm csakhamar meggyőz: most már emlékszem rá, hogy Kósa a zeneakadémián csakugyan előadta a tavasszal az ő egyik szerzeményét is. Mondom, hogy olvastam egy kritikát a művéről. Legyint, kissé büszkén: – Azt írták rólam az újságok, hogy szörnyű modern vagyok… gépzene vagy mi…
Naiv fanatizmus van szomorú arcában és szemében, amely a kényszermunkába fogott művész kifogástalanul udvarias fölényével néz körül e szomorú balkánvidéki bárban. Ő művész, idealista itt is. – Hát a barátai? – A zongorista munkás volt Párizsban. Nem is tudott franciául. Barátnőjével bement egy lokálba, ott nem volt zongorista, a lány szólt a tulajdonosnak, és rögtön fölvették. Én huszonhárom éves vagyok. A dobos tizennyolc. Legöregebb köztünk a szaxofonos, de az is csak huszonkilenc éves… Itt két-három hónap alatt félre lehet tenni nyolc-kilencezer lejt. Ha összegyűl, befejezem az évemet, és zeneszerző leszek.
Visszamegy a zenekarba, amely most egy komisz tabáni románcot kísér muzsikájával. Az egyik fiú énekel agyonhorpadt bádogmegafonon. Következik a fekete hajú, fekete fajú nő. Aztán magyar nóták, kuplék és átmegyek a Király-hágón.
Egy spicctáncosnőt förgeteges taps ünnepel. Utána strucctoll fejdíszes nő libeg középre a propeller-ventilátor alá. A villany kialszik, csak az öt vörös körte próbál pokoli, bűnös színt adni a jelenetnek. A villanyhuzal kívülről fut a falon. Minden kopott, piszkos, siralmas. S ebben a siralmasságban mégis magas művészetről álmodik egy fiatal magyar.
Öreg piaci kofa tolakszik be az ajtón, amelyen a terem utcára lélegzi a fülledtségét. Áttöri az ingyenpublikum sorait, s lompos szoknyájában nehézkesen, totyogva jár-kel az asztalok között. Tálcán, nagy kék fazékban szekfűt és violát kínálgat. Nem vesznek tőle. Nem baj. A derék asszonyság olyan otthonosan érzi magát a bárban, mintha egy ferencvárosi sörözőbe tévedt volna. Nekidől egy oszlopnak, és negyedóráig nézi a táncot. A pincér nem sajnálja tőle az élvezetet. Mondom, atyafiságos minden, kedves, bizalmas és nyomorúságos. Az olajozott parkett rémesen piszkos, tele van cigarettacsutkával.
203Mellettem a tiszt ásít. Mindenki ásít. Legfeljebb Biller Irén érdekli a közönséget, akinek ma volt búcsúfellépte a magyar színházban. Most szemközt mulat egy páholyban. Neki húzzák és fújják a Király-hágót. Még sohasem láttam. Most se látom, mert épp közöttünk áll az oszlop. A tiszt int az újságárusnak, és visszaadja neki a kiolvasott francia képeslapot. S elbeszélget vele románul, atyafiságosan.
Mikor húsz lejjel én is búcsút veszek a lokáltól, még egyszer megszólít a fiatal zenész: – Ön szörnyen hasonlít valakihez Budapesten. – Én? Kihez? – Egy fiatal költőhöz – feleli, és megmondja a nevemet. Szerencsére hozzáteszi: – De annak sokkal vastagabb a szemüvege!
Minden ok nélkül örülök, hogy nem ismert föl. Körüljárom még egyszer a főteret. Elkésett polgárok igyekeznek hazafelé, férj-feleség. Beszédükből elkapok egy-egy szót. Magyar, mind magyar. A standon üres fiákerek, a kocsisok még kaszinóznak. Magyarul. Csöndes, békés a város, tiszta, jóságos és unalmas az ég. Mintha nem volna alatta semmi baj.
Mikor visszavetődöm a Táncpalota utcájába, éppen csuknak. Holnap majd itt fogok reggelizni. Kávét tejjel. Azaz nem tejjel, hanem cu lapte.
Megjelenés nélkül, 1927. augusztus. Az Utazás Erdélyben-sorozat darabja. MTAKK, Ms 4674/195. 16–20. p. Gergely–Schelken-féle átirat.
Bármennyire is nem akartam, lehetetlen elképzelni, hogy Erdélyben ne érdeklődjék az ember az irodalmi eszme iránt. Hát ez bizony itt nagyon gyengén áll, s ártalmatlan. A magyar kisebbség most már büszkén tekint az átkeresztelt Magyarországra, nyugatra, Európára; de ott a helyszínen már az átutazó vendég is megérez valami választófalat Erdély és Magyarország között. Erdély vadabb, lázasabb s forrongóbb, széthúzódóbb, s mégis történetibb és most újra hőskorát éli a magyarság; éppúgy, mint a fejedelmi harcok vagy török háborúk idején. Minden magyar katonája magyarságának, s minden magyar pénz és megmaradt kisbirtok erődítménye és majdnem minden magánéletsiker közügy: magyar ügy.
De nagyon kevéssé magyarországi ügy. Legalábbis általában nem az. Sokkal inkább erdélyi. Ha pszichológiai mozzanatát keresnénk ennek a maga specialitását románok s magyarok felé egyforma biztonsággal őrző aránylagos ide204genségnek, talán azt kellene mondani, hogy az erdélyiek – még ha akarnának se – nem tudnának bízni Magyarországnak valamilyen olyan erejében, amely valaha is teljesen nacionalizálni tudná a régi határokon belüli területeket. Ha pedig ezt nem bírja megtenni, akkor Erdélyben mindig veszélyeztetve van az ország a magyar kisebbséggel.
(A közel egymilliónyi szászság már külön dolog; annyira erős, sajátos történetű s annyira régi a kultúrája és évszázadokon át megtanulta a kisebbségi létfenntartást.)
Az erdélyi magyarság számára tehát megfelelőbb és biztosabb jövőjű gondolat volna a románsággal s a szászokkal való együttműködés bármilyen autonóm formája, ami bizonyára éppoly távoli a magyarországi irredenták végső akaratától, mint a románokétól. Hajlandóság az erdélyi románokban is van némileg, de ez a Maniu-féle akarat semmiképp sem mondható magyarbarátságnak.
Két úrral beszélgettem a székelykocsárdi (Feldioara Razboeni) vasúti étteremben. A vonattal valami kis baj történt, 20 percig álltunk. Egyik magyar valami aradi kereskedő volt, a másik úgynevezett emigráns magyar, aki valahol a Regátban helyezkedett el, mint egy magyar fakitermelő vállalat inspektora. Nagyon érdekesen jellemezték a magyarság helyzetét s a regáti románok szembenállását.
Azt kérdeztem tőlük, mit érez Magyarországgal szemben az erdélyi magyarság? A válasz, amit emlékezetből most összeütök, nagyon tanulságos:
– A mai Magyarországgal szemben Erdély meglehetősen szörnyülködve szemlélte a bolsevizmus utáni kilengéseket és egyszerűen nem akarta elhinni, hogy Héjjasék és Orgovány csakugyan létezett. Azt hitték, hogy mindezt csak a Bécsi Magyar Újság hazudja. Annál nagyobb örömmel üdvözölték a lassú változást, mikor azt látták, hogy Magyarországon mily nagyszerűen helyreállott a rend. Erdély meg van győződve arról, hogy nincsen nagyobb ember, mint Deák Ferenc.
– Ennek a régi Magyarországnak emléke él, s a mai Magyarországé. A régi él a legragyogóbban az itteni magyarokban… Tudniillik Erdélybe rögtön az összeomlás után vonultak be a románok, így hát nem érezte senki a forradalmat, sem a kommünt, sem az azutáni kilengéseket. S román részről is akárhányszor hallom, még a politikában is: mint nagyszerű, rendezett európai országkép él Erdélyben s a múlttal való összehasonlítás – anélkül, hogy bármiféle dehonesztálókat mutatna a jelennel szemben, még elképesztőbb!
– Ami azonban a románokat illeti, hát egyáltalán nem lehet semmi illúziót táplálni az iránt, hogy az erdélyi románokban bármiféle olyan érzés lenne, mintha most jobb volna, mint régen. Nekik természetesen jobb dolguk lett, 205ez letagadhatatlan s érthető. Magának a paraszti tömegeknek s a köznépnek ugyan nem – mert az élet mindig nehéz, s ez a tömeg még teljesen tudatlan s öntudatlan, ellenben aki írni és olvasni tudott, mind előbbre ment a speciális román ranglétrán. Ez dönt, az egyéni érdek s a többség érdeke.
– Tehát, hogy Magyarországhoz Erdély soha úgy nem mehet vissza, hogy az akció innen indulna ki, erre senki se gondol. Eltekintve attól, hogy Erdély fölött már abszolút katonai s közigazgatási uralom van, s emellett a népben sincs semmi kezdeményezés, nem is akarják.
– Sőt, bármily fájdalmas ez maguknak – mondja nekem –, az erdélyi magyarság többsége arról is meg van győződve, hogy Erdély egy Magyarországról jövő erőszakos akció esetén sem egyesülhetne megint az anyaországgal. Ez teljesen független attól, hogy Románia így ahogy van, mesterséges összetétel, dacára az erdélyi román többségnek.
– Ez persze azoknak, akik a helyzetet ismerik, könnyen hazaárulásnak tűnhet föl, de itt tény és valóság, s teljesen független attól, hogy milyen sorsra juttathat bennünket egy valami újabb európai átalakulás. Erdély zárt medence és nem tudni, nem volna rosszabb ilyen ország önállósága esetén, amelyben népességénél fogva egyszerre áldozzák Magyarhon és Románia felé a testvéri szimpátiájukat. – Békesség kellene, megértés, összefogás az egész erdélyi magyarságban s Erdélyben magában! Én a Maniuval való békés viszony híve vagyok, s ajánlom: figyelje meg, milyen erős – egész akadémikusan ugyan – az itteni magyarok közt ez a gondolat.
A másik út ismerős, az emigráns szava (akit Magyarországon talán még mindig köröznek…), mely hazafiasságával lepett meg. Azt mondja például:
– Nekem Magyarország sokkal szimpatikusabb azóta, hogy itt vagyok. Távolról egy konszolidált országot látok benne, egy ország európai vonásait, amiket Nyugatról nem láttam meg. Most egyszerre fölfedeztem, hogy Budapest Európában van, és mindaz, amit ott csinálnak. Látom, hogy ami történt, történelmi kényszerűségből történt; ezáltal még nem lettem soviniszta s nem szervezett át teljesen az itteni szituáció, de egészen biztos, hogy magyarabbá tett! Én belekerültem egy magyar s román atmoszférába, melyben Magyarország még mint legenda él és szerepel; a magyar Rend: a régi megoszthatatlan békebeli magyar hivatalok rendje, Magyarország emléke, mely itten európai intézményeket teremtett, egyetemet s minden mást, amibe a románok készen beleültek, s most az új felírások úgy tesznek, mintha mindez a román kultúra emlőjéből fakadt volna ötszáz évvel ezelőtt… És az ember érzi, hogy valahogyan hamisan látott egy országot és fajtát. De mondom csakis ebben a relációban, s reláció nagyon könnyen változhat, ha Nyugatra megyünk.
206– Magáról a román népről én csak jót mondhatok. Ne higgye azt sem, hogy a románoknak nincsen intelligenciájuk. Csak nem elég. Az Ó-Románia roppant gazdag állam volt, mert a középosztálybeli ember is Párizsban neveltette a gyermekét és a Regátnak már ezerszámra van olyan orvosi stb. diplomás embere, aki a Sorbonne-on végzett. Az itteni rendetlenségnek s korrupciónak igazán nem örülnek a legfőbb vezetők és igazi hazafiak. De nem segíthetnek. Az ő szempontjukból érthető, hogy nem mindig a rátermettség, hanem a nacionalista megbízhatóság dönt az állások elnyerése fölött. Az ország megnőtt, nem is tudják másképp ellátni. De – mondom – egyáltalán nem sötét alakok. Sőt a regáti intelligencia sokkal rokonszenvesebb mint az erdélyi.
– Az erdélyi román a magyart még most is gyűlöli, s egykori elnyomóját látja benne. Ez a gyűlölet a Regátban nincs meg. Ezek többnyire jó modorú, bohémkedő, könnyűvérű, s igen jó eszű és társaságban nagyon kedves emberek: több kontaktusuk volt régebben a külfölddel, mint a magyaroknak. Sokkal nagyobb a nyelvjártasságuk is, még a nehéz magyar nyelvet is aránylag könnyen tanulják meg a Regátból áthelyezett alsóbb intelligenciájú tisztviselők is. Az aztán más kérdés, hogy együttesen milyen erőszakosak s felelősség nélküliek, dekrétumaik mennyire mások, mint demokratizmusuk.
Már újra a vonaton ültem s a két beszédre gondoltam. „Békesség kellene, megértés, összefogás Erdélyben magában…” – ismételve magamban és igézően kelni kezdett bennem valami messzi remény, mikor kezembe vettem a Cuvântul újabb számát. Böngésztem benne s tökéletlen román tudásommal is megértettem benne egy cikket. A cikk a külföldi protestáns felekezetek küldötteit támadta, akik állandóan látogatják Erdélyt és összeírják a kisebbségi sérelmeket. „Meddig engedik még azt, hogy a román szuverenitás sérelmezésével ezek az emberek itt sétáljanak?” kérdi a lap. És: „Nem akad sem polgári, sem katonai hatóság, mely ezt megakadályozná?”
Ismerem a kisebbségi, a felekezeti iskolák helyzetét, tehát azt hiszem, jogosan bántott meg a cikk vége annyira, hogy érdemesnek tartottam itthon lefordíttatni a román cikket. A megdöbbentő passzus vége így hangzott: „Látható, hogy ezeket az embereket Budapest irányítja és hogy az itteni kisebbségek meghívására jönnek országunkba. Itt az ideje, hogy a budapesti ellenséget (tudniillik a magyarokat) kiirtsuk! Jobb ma, mint holnap.”
Negyedórája sincs, hogy a békesség, a megértés és közeledés vágyát fejtette ki előttem két magyar, s most egy román lap így nyilatkozik: „Irtsuk!” („Extirpa!”) – és hogy: „Jobb ma, mint holnap!”
Úristen, de szomorú a világ…
207Az Est, 1927. augusztus 27.4. p. Kabdebó 3,15–19. p. MTAKK, Ms 4674/195.10–15. p. PIMK, gépiratmásolat.
Tiszta, széles, világos utcában járok. A kolozsvári Farkas utca ez. Valaha művészek és tudósok utcája; itt lakott a tanárházban 1867 és 1870 között néhány esztendeig Gyulai Pál, itt lakott Szilágyi, Brassai. De ma is tele van tudománnyal: itt van a református kollégium, az utca végén az öreg templom áll (néhol még a régi várfal maradványai is látszanak), arrébb a modern Központi Egyetem és vele szemközt a katolikus gimnázium. Régi, régi épületek. A demokratikus és tudománykedvelő erdélyi mágnások mecenátusa alatt egész kultúrteleppé fejlődött ez az elegáns utca.
Benézek a katolikus gimnázium udvarára. Vakációs, kertes, isteni nyugalom. Jó volna itt élni egy kicsit, mint a pap tanár urak, akiknek nagyszerű nyári refektórium a hűvös falak közt ez az árnyas kert. A régi színház előtt azonban sokáig és sokszor elnézelődöm. A Farkas utca ma is az irodalom, tudomány és művészet utcája: hogyan hanyagolhatják hát el ennyire és éppen itt ezt a színházat, Magyarország első kőszínházát? Úgy tudom, Kolozsvár mindig büszke volt színházi kultúrájára, s a Fő tér egyik legnagyobb házának, az elrekvirált, kétemeletes, ősrégi Rédey-háznak – amely húsz év múlva a debreceni kollégiumé lesz, ha lesz – Jókai utca felől eső részén ma is emléktábla beszél az 1790-es évek első színházi eseményeiről.
Az öreg magyar színház kopott, csúf, sárga múmia, rogyadozik a sarkon olyan nyomorúságos állapotban, mintha nem a színházbarát Kolozsvárott volna. Valamikor a nemzeti ébredés korában magyar diákok kergették szét itt a német színészeket, valahányszor csak visszatértek. Ma talán ugyanaz a helyzet. Kolozsvárnak Cluj a neve, a Farkas utcának – lassan betűzöm a föliratot – Strada M. Cogalniceanu. S Cluj, ha magyar is, nem törődhet Kolozsvár tradícióival.
Szemközt a francia követség.
Ez a nagyszerű akusztikájú kőszínház, amelyet 1821-ben kezdtek építeni az 208első állandó színház helyére, az egyetem vagyonkomplexumához tartozik, s minthogy az impériumváltozáskor az egyetemet átvették a románok, átvették vele ezt az épületet is. Az elmúlt nyolc év alatt aztán az öreg színház teljesen kifosztódott, eléktelenedett. Ami használható faberendezés még volt benne, szék, páholyburkolat az elsikkadt, a szobrokat ismeretlen kezek – más nem tehette – elvitték homlokzatáról, a portálét leszedték. Végül az egészet be kellett szegezni. Most egerek és patkányok tanyája a nemes épület. Piszkos és kopott.
Megtapogatom folyton hulló és repedező vakolatbőrét. Alatta nagy, vörös foltokban vérzik elő a tégla. Az épület előtt az elegáns Farkas utcában felszakadt az aszfalt, a rossz kövezetet gyom veri át. Ép ablakot sehol sem látok, némelyiknek már a kerete is kihull a sarkából, és keresztben lóg lefelé. Por, pókháló, kívül rossz lécek és deszkák és rongyok rendetlenül. Fönt az évszám: 1821–1869. Rom, kultúrrom Cluj legkedvesebb, legkulturáltabb utcájának kellős közepén.
Ha Comte de Laigue követ úr kinéz az ablakán, láthatja, hogyan omladozik lassan-lassan a leghíresebb magyar színház, az a színház, amelyben először szólalt meg magyarul Molière.
Ez a múlt, de omlik-romlik a jelen is.
A magyar színház Hunyadi téri modern épületéből román Opera lett, s Janovics igazgató a fasorba szorult. Épp most tért vissza társulatával Brassóból, a városban szanaszét látom a plakátjait. Bizantul, mondja a címlap a magyar szöveg mellett; és Tzarina. Mikor a magyar színházat kitelepítették palotájából, az igazgató – ismeretes – kérte, hogy adják neki a Farkas utcai régi kőszínházat, amelyet úgyis mindig föl akartak használni valamire.
Akkor még nem került volna sokba a renoválás. Nem kapta meg. S azóta az erdélyi magyar színház nívósüllyedésének egyik oka az, hogy a magyar színészet abba a sétatéri színkörbe szorult, amelynél rosszabb akusztikájú termet elképzelni is nehéz: a színészeknek alig lehet hallani a hangját, a komoly drámai színjáték mindinkább teret veszít, s a színház maholnap kénytelen lesz kizárólagos operettüzemre berendezkedni.
Pedig a százezer lakosú, s túlnyomóan magyar Kolozsváron a kisebbségi kultúra egyik legfőbb, s mindenesetre legszélesebb tömegekben nyugvó támasza a magyar színház volna. Történtek is lépések a hanyatlás megakadályozá209sára: most olvasom, hogy gróf Bánffy Miklós staggionét szervez, s már meg is kapta a játszási engedélyt egész Erdély területére. Bánffy most mozit építtet, s kolozsvári központtal nagy kultúrtársaságot próbál összehozni, hogy a mozi mellett helyiséget tarthasson fenn operai és drámai előadások és tárlatok számára. Ez a staggione s ez a kultúrtársaság talán segíteni fog a jövőben, egyelőre azonban nagyon súlyos válságba került itt a magyar színészet.
Miért? Azért, mert a kisebbségi színházaknak horribilis adót kell fizetniök, a bruttó jövedelemnek körülbelül huszonkilenc százalékát, amit a román színházak szubvencionálására fordítanak. Ez az adó képtelenül megterheli a színházak büdzséjét, s még jobban súlyosbítja a helyzetet az, hogy az intelligens közönség – nemcsak Kolozsvárott, hanem a többi erdélyi városban is – a repatriálások folytán erősen megcsappant, az ittmaradt rész pedig anyagilag meglehetősen tönkrement. Ma már nem lehet az előadásoktól olyan bevételt várni, amelynél ekkora percentes adó nem volna katasztrofális.
Emellett annak ellenére, hogy román színház van Kolozsvárott, s a magyaroktól épp a románok számára vették el a nagy, új színház épületét, a magyar direktor, mint mindenütt Erdélyben, itt is kötelezve van arra, hogy időnként vendégszereplő román színtársulatoknak engedje át a színházát.
Végül: a mai magyar színház épülete és akusztikája rossz.
Janovics dolgozik, a leépítésekre azonban ő is rákényszerült. Először leépítette két évvel ezelőtt az operát, elbocsátotta a zenekart és az énekes színészeket. Később a jobb, drágább drámai erőket is. Sőt bele kellett törődnie abba – amire negyed század óta nem volt példa Kolozsvárott –, hogy a kolozsvári állandó színház a kis vidéki társulatok mintájára, csak egy bizonyos időtartamra maradjon a székhelyén. Újra elkezdődött a vándorszínészélet. A mostani brassói nyári szezon azonban szintén rosszul ütött be: a vállalkozás, úgy hallom, a színészek úgyszólván önfeláldozó lemondása és minimális igényei mellett is nyolcszázezer lei deficittel végződött.
Ezek után nem kell magyaráznom, mily sötét évad előtt áll a kolozsvári színészet. S ez az anyagi romlás mást is érthetővé tesz: ilyen körülmények között természetesen szó sem lehet arról, hogy akár a legjobb erdélyi színház is meg tudjon felelni magas hivatásának, annak, hogy kisebbségünknek mintegy Nemzeti Színháza legyen. Állami szubvenció nélkül e feladat teljesítése Budapesten talán még elképzelhető, az állami szubvenció viszont itt elkép210zelhetetlen. Pedig a kisebbségi életben mindennél szükségesebb volna az igazi, magasrendű színház, hiszen errefelé minden irodalomnak és művészetnek életfenntartó hivatása van: nemcsak a magyar színjátszás magas nívóját mutatná Románia és a külföld felé, hanem klasszikus darabok előadásával őrizné a nemesebb magyar irodalom és színészet hagyományait.
Az idén a Budapestről jött színészeket és írókat igen melegen fogadták. Itt járt Móricz Zsigmond, Nagy Endre, Békeffy, az operettszínészek közül Király Ernő, Kosáry Emmy, Péchy Erzsi, Biller Irén. A drámai színészek közül csak Táray, aki különben állandó vendég, hiszen Kolozsvárról került Budapestre. Bereginek pechje volt vendégszereplésével, mert épp a király halálakor érkezett. A publikum kedvence Dohnányi, akit mindig zsúfolt ház fogad s Bartók Béla, akit román és magyar részről egyaránt szeretnek. Enescunak, a románok legjobb hegedűszólistájának sokkal nagyobb sikere van a magyaroknál, mint a román színházban. A románoknál csaknem megbukott, a magyar hangversenyen tüneményesen játszott ez a párizsi nevelésű művész, s mikor megkérdezték, miért szerepelt oly kitűnően a magyarok előtt, így felelt:
– Teljesen a publikum szuggesztiójának hatása alá kerültem…
A kolozsvári színház hősiesen igyekszik megbirkózni a ránehezedő nagy feladatokkal, s bár a mindennapi küzdelmek miatt elejtette az operát, alig kultiválja a drámát, s nem tehet semmi határozottabb kezdeményezést az erdélyi magyar színműirodalom fölkarolására, kétségtelen, hogy ambíciója a sok nehézség és az állandó válságok idején is csak a múlthoz képest látszik megtörtnek: Janovics színháza ma is a legmagasabb színvonalat jelenti Erdélyben.
Újra meg újra visszamegyek a Strada Cogalniceanu romszínházához. Tulajdonképpen mit nézzek rajta? Mint várfal ostrom után, olyan a homlokzat. A fal, mintha összerágták volna az egerek. Nem hiszek a szellemekben, de fáj tudni, hogy a régi tragikus színészek közül itt játszott Kovács Gyula (aki a segesvári Petőfi-szobor leleplezésénél halt meg a meghatottságtól), itt dolgozott Jancsó Pál, Laborfalvi Róza, Prielle Kornélia… és mások… és itt kezdte pályáját Jászai Mari, akit még én is ismertem.
Romlik minden, meghal mindenki. De az itteni romlást nem lehet elképzelni messziről, Magyarországról.
Ha a kisebbségi magyarság fővárosában ilyen a színház helyzete, akkor szinte fölösleges beszélni a többi magyar város színészetének rettenetes hely211zetéről. Tavaly a szépművészeti miniszter Bukarestben azt az elvet fogadta el, hogy korlátlan számban ad ki koncessziót. Az elv helyes, de az eredmény nagyon rossz lett: színházengedélyhez jutott néhány jóakaratú, de nem szakmabeli ember is. Persze, ezek fiaskóval végezték. Szatmáron és Temesvárott botrányosan kellett a színészeket szélnek ereszteni fizetés nélkül.
Most azt olvasom az újságban, hogy megszorítják a koncessziókat, s egyévi garanciát kívánnak a színigazgatóktól. Janovics itt és Szendrey Aradon biztosan kap engedélyt. Hallom, hogy Temesvárott új színház nyílik meg, gyönyörű új épület, a város adja bérbe magyar és román drámai előadások számára. S opera is lesz, amelyben a kórus magyarul énekel, s a szereplők aszerint, hogy milyen nyelven tudnak…
A francia konzul felesége most megy haza a Farkas utcán. Piros selyemruhát és szürke kabátot visel. Bizonyosan tudja, milyen érdekes ez a rom az ablakai előtt. És az is érdekes, hogy egymás után nőnek fel az új meg új cluji és ardeali magyar generációk, s talán már nem is fogják tudni, hogy Az ember tragédiája és Bánk bán is van a világon.
Megjelenés nélkül, 1927. augusztus. Az Utazás Erdélyben-sorozat darabja. MTAKK, Ms 4674/195. 16–22. p. Gergely–Schelken-féle átirat.
Erdélyben antiszemitizmus nincs. A magyarság és a többi kisebbség emberi és baráti viszonyban van a zsidósággal, a két faj helyzete teljesen más, mint Magyarországon. Békében úgyszólván csak a privát antiszemitizmust ismertük – Erdély nem élte át a bolsevizmust, s a magyarságnak sem jogosan, sem jogtalanul nem volt oka eltérni a békebeli mentalitástól. Mialatt a kilengések idején Magyarországon kétségkívül volt bizonyos megtűrt hivatalos vagy félhivatalos antiszemitizmus, az erdélyi magyar kisebbség kiegészült a zsidósággal, mert hiszen ezek is kisebbségi helyzetbe kerültek.
A román történetek is kihatástalanok, antiszemitizmusnak még a látszata sincs meg bennük. Az új impériumváltozás első két esztendejében Bukarest is nagyon kedvezett a zsidóságnak, azonban eredménytelenül, mert az erdélyi zsidóság legnagyobb része kitartott magyarsága mellett. Mindenütt Európában szabad vallásgyakorlat uralkodik.
212Megyek egy mellékutcában, nem messzire a főtértől, egy kis ház előtt meg kell állnom, úgy zúg az egész utca, mint egy méhkas. A kapu előtt jobbra a bejáró, valaki figyelmeztet az előszobából, hogy tegyem föl a kalapomat, s azzal továbbengednek. Az imaház szobájában, függönnyel s papírral födött ablakok mögött, hosszú padokban s hosszú pajeszekkel (ruháikat különös színű vallási holmikkal díszítve) rengeteg zsidó ül, hajlong, forog, mormog, énekel és kiabál összevissza, elmélyülve az áhítat gépiességében. Egyikük fölnéz s látja, hogy idegen vagyok. Azt is hihetné, hogy talán román, gondolom; de szemében nincs semmiféle megütközés vagy félelem.
A zsidóság nyugodt, nincs oka senkitől félni.
Azonban épp most érdekes esetet közölnek az újságok. Két aradi román diák megszólított az utcán, éjszaka, egy szakállas öreg zsidót. Cigarettára akartak gyújtani, tüzet kértek és mikor megkapták, az égő gyújtóval meggyújtották a zsidó szakállát. Nem tudni, hogy kik voltak, ami annak a jele, hogy a zsidósággal szemben való állást rosszallólag veszik hivatalosan is. Mint ahogy a hiányzó kurzust is pótolja a diákok nacionalizmusa. A Kolozsvári Kereskedelmi Akadémiának 1918-ban, az utolsó magyar évben 60% zsidó hallgatója s 18% magyar diákja volt. Most a beiratkozottak számában a zsidóság 0,2%-ot tesz ki, de az se meri oda betenni a lábát. Az egyetemen hasonló a helyzet: a főiskoláknak nincs zsidó hallgatója. Antiszemita heccek azonban – bár szép gyűjteményre való gyűjthető –, általában csak azok ismertek, melyeket az újságok megírtak, újabban azonban kezdenek alábbhagyni. A román diákok legutóbb országos gyűlésen – úgy tudom – olyan határozatot hoztak, hogy ezentúl a diákság távol tartja magát minden erőszakos akciótól.
A zsidóság sehol sem panaszkodik, noha a zsidó kereskedő- és pénzes osztály, mint a gazdasági élet legjelentősebb irányítója, erősen szidott az általános gazdasági letörés miatt. Ez az osztály még mindig tevékeny részét alkotja a tehetős intelligenciának. Ezek tartják a magyar urakat, vásárolják a magyar könyveket, s a lapok és folyóiratok olvasóinak nagy része belőlük kerül ki, a színházban ők a törzspublikum. Mindez olyan természetesen történik, hiszen a zsidóság többsége mindig magyarnak érezte magát, úgy a hivatalos kérdezgetések első két esztendejében, mint később a Cuza-időkben. Jellemző, hogy a zsidók Romániában sosem voltak állampolgárok, csak „megtűrt” lakosság; állampolgári jogot csak nemrég biztosítottak számukra. De senki se segített szívesen, hogy lakásába zsidó kerülhessen.
A hadseregben a zsidó tiszt lehet önkéntes, de őrmester nem. A tanulatlan zsidó legfeljebb káplárságig viheti. A tisztikarba a legtöbb zsidó a régi osztrák–magyar tisztek ittrekedése folytán jutott be; az önkéntesi vizsgán azonban 213most minden magyart és zsidót elbuktatnak. A sorozás-nyilvántartó lapon kiegészítésül fel van tüntetve az is, hogy ki milyen nemzetiségű.
Az itteni viszonyok közt természetes, hogy az erdélyi zsidóság jobban ragaszkodik magyarságához, mint bármikor. Érthetetlen, az új, a román nem hivatalos antiszemitizmus részéről érthetetlen, hogy mért nem igyekeznek feledtetni a zsidósággal azt, hogy milyen emberi s egyenlő elbánásban volt részük Nagy-Magyarországon? Hiszen az összehasonlítás csak nekik árthat. (Meg kell jegyeznem, hogy Erdélyben még mindig erős a régi magyar szellem emléke, az erdélyi románok se tudnak másként érezni, a regáti eredetű románokkal szemben.)
Érthetetlen a mostani közoktatási miniszternek, Angelescunak radikalizmusa is, aki tűzzel-vassal románosítani igyekszik a magyar zsidóságot. Angelescu mennyi rendelettel tiltja meg, hogy a zsidóknak nem lehet anyanyelve a magyar, ennek következtében a zsidó gyerek magyar iskolába nem járhat.
Ismerek Kis-Küküllő megyében egy zsidó családot. A gyerek egy árva szót se tudott románul, mégis román iskolába kell járnia. Ha bizonyos román nacionalista szempontból nézem ez eljárást, megértem. Biztosan azt akarják vele elérni, hogy egyrészt akit csak lehet, megbuktassanak az iskolában, másrészről pedig az úri pozíciókból kiszorítani, hogy szellemi proletárokká tegyék őket – mint a magyarokat is. Ha pedig mégis végigjárja az iskolát, legalább tiszta román nevelést kapjon. S minthogy a magyar iskolákat sorra zárják be, így sok magyar és magyar nyelvű zsidó gyerek nem tud magyarul írni, sem olvasni.
Az én zsidó ismerősöm hétéves kisfia például román iskolába jár.
– Tudsz olvasni? – kérdeztem tőle. – Tudok valamit. – Az asztalukon magyar könyvek hevernek, ezek közt egy díszkötéses Arany. Felütöm s épp a Családi körnél nyílik ki. Odaadom a gyereknek; olvasni kezdi a vers első sorait: – Jeszte van… – Ó, s a négy betűt egymás mellett: ESTE, már románul mondj a ki, mert ennek kiejtése: jeszte. A gyerek románul olvasta a magyar szöveget…
Angelescu biztosan azt hiszi, hogy a következő zsidó nemzedéket sikerül majd elrománosítani, s akkor tán önmagától elpusztul az erdélyi kultúrintézmények zöme is, melyet már a földreform folytán elszegényedett magyar mágnások gyér támogatása mellett elsősorban a magyar zsidóság tart ma fenn. S van-e pénze minden zsidónak arra, hogy privátim taníttassa magyarul írni s olvasni a gyermekét? S mindehhez hozzá kell még venni, hogy a magyar felekezeti iskolák, miután államsegélyt (a szászokkal ellentétben!) nem kapnak, kénytelenek nagy tandíjat szedni. Az állami iskolák pedig ingyen tanítanak az elemi iskolában s potom pénzért a középiskolákban. A magyar középiskolákban egyévi tandíj mintegy ötezer lej, a románban pár száz. Tehát 214nemcsak a magyar zsidó, akinek fiát nem tellett felekezeti iskolába járatni, hanem a szegény magyar is nagyon sok helyen kénytelen román iskolába járatni gyermekeit.
Miért kell így elrúgni a kisebbséget, miért nem élhet békességben ember ember mellett? Nagy-Románia belső erejét ássa alá az elkeseredés, amit ez az erőszakos politika kelt és ami miatt az elromanizálás – minden erőszakosság mellett – sem fog sikerülni! A magyarok legfeljebb megtanulnak románul s a románok tapasztalatból is tudhatják, hogy nekik sem ártott a magyar gimnáziumok elvégzése. A magyar nemzeti és kisebbségi eszmét csak erősítik az egyoldalú, agresszív nacionalizmus üldözései.
S erősítik azok az egyéni akciók, melyekről Henry Barbusse megírta romániai látogatása után híres könyvét: a Hóhérokat (Les Buorreax). Ezek az akciók bizonyára távol állnak a legfőbb vezetőségtől, de a kisebbségek és a zsidóság elnyomásának akarata ezernyi helyen már átitatta a közigazgatás és igazságszolgáltatás szellemét is, hogy e balkáni, vad, igazságtalan szellem megszüntetésére nem Európának szóló üres nyilatkozatokra, hanem igen tekintélyes purifikáló rendeletekre volna szükség az ország érdekében.
Örök gyógyíthatatlan betegség volna minden ország testében egy olyan nemzetiség, mint a besszarábiai. Ki is tiltották Barbusse könyvét egész Romániából. Oly kegyetlenséggel vonul föl a hatalom, hogy az ottani állapotok leírása mellett az erdélyi kisebbségek helyzete is paradicsomi… Ezeket az erőszakosságokat nem mentheti semmiféle előrelátó nacionalizmus. Mit szóljak azokhoz az egyéni és többségi atrocitásokhoz, amelyek külföldön megalapozták Románia rossz hírét? Csak utalnék néhány köztudomású esetre, melyeket évek folyamán bőségesen tárgyaltak a román sajtóban is, s amelyeknek friss testvére a minapi aradi szakállgyújtogatás.
Jellemző a bíráskodás nemzetiségi szellemére, hogy például két évvel ezelőtt az Adevǎrul akkori igazgatóját, a Regátban is rendkívül tekintélyes és gazdag Rosenthalt egy Bacaloglu nevű antiszemita román őrnagy boxerrel fejbe verte. Rosenthal másfél évig béna volt a támadás után. A bíróság az őrnagyot pár ezer lej megfizetésére ítélte.
Jaşiban viszont tavaly egy vidéki zsidó fuvaros este az utcán megszólított egy urat s azt kérdezte tőle, merre van az állomás. Az úr meglátva, hogy zsidóval áll szemben, szitkozódni kezdett, a fuvaros erre valahogy meglökte. A zsidót egyévi börtönre ítélték, de két hónap múlva belehalt az állandó verésbe.
Focsaniban tavaly megismétlődtek a LANC nevű egyesülettel (fajvédő diákoké) a nagyon gyakori antiszemita heccek. Egy csomó diák üzleteket 215fosztogatott s rombolt, míg három zsidó pofonokkal szét nem ugrasztotta őket. A három zsidót egy-egy évre s azonkívül fél-félmillió lej pénzbüntetésre ítélték.
Temesváron a Politechnikum diákjai úgy fejbe vertek egy zsidó fiút, hogy belehalt sérüléseibe. Az ostromállapot folytán eljáró hadbíróság a boncolási jegyzőkönyv alapján megállapította, hogy a zsidónak abnormisan vékony volt a koponyacsontja, tehát az ő hibája, hogy meghalt. A diákokat csak testi sértésben mondták bűnösöknek és büntetésük csekély pénzbeli volt. Morariu főhadnagy Besszarábiában egész csomó bennszülött orosz parasztot kínzott halálra. A bukaresti hadbíróság fölmentette – nemzeti hatásra.
Zelea Codreanu diákvezér agyonlőtte Manciu jaşi rendőrprefektust, Mircescu volt igazságügy-miniszter személyes barátját, s bizalmasát – aki kissé erélyesebben lépett fel a zavargó diákokkal szemben. Nem akadt ügyvéd, aki merte volna vállalni Manciu özvegyének képviseletét. – Egyszerű fölmentés volt az ítélet…
Újságidézetnek, példának ennyi is elég. Természetes, hogy ilyen körülmények közt a kisebbség mukkanni sem mer. Egyedül az erdélyi bíróságot illeti ilyen esetek megítélésében általában teljes dicséret: ez a régi, még magyar igazságszolgáltatási szellemben nevelkedett bírói kar egész Romániának legkiválóbb intézménye.
Ezek után érthető, hogy a zsidóság, melynek, mint kisebbségnek, s mint magyarnak kettős gyalázatot kell kivédenie, Erdélyben messze minden oldalról biztosítani igyekszik magát. Sőt inkább azt lehetne mondani, hogy ez az igyekezet nem is opportunizmusból, szükségességből támadt, hanem meggyőződésből. A regáti zsidóság nacionalista; a bankpolitikát együtt csinálják a román liberálisokkal. Ezek hatalmas szervezete, a Zsidó Szövetség (Unirea Evreilor) Erdélyben is próbált terjeszkedni azok között, akiknek ipari, kereskedelmi és egyéb érdekeltsége a románokhoz való asszimilálódást teszi szükségessé, de a hatás egyelőre nem nagy.
Erdélyben egyelőre nincs helye ezeknek az Uniriista-mozgalmaknak, sőt itt meglehetősen megvetésben részesül. A másik csoport a cionisták, programjuk az ismert önálló zsidó nemzetiség. Ezeknek sincs igazi gyökerük.
A harmadik része a legnagyobb: a magyar zsidóság. Ezek a magyarokkal szavaznak, nagyon fontos szerepet játszanak a magyar színház és irodalom terén is (támogatás, üzleti vezetés), rájuk bizalommal vár a magyarság úgynevezett uralkodó eleme, s az egész magyarsággal a legteljesebb testvéri egyetértésben élnek. Magyar diák az antiszemita mozgalmakban sosem vett részt. Egészében véve a romániai zsidóságnak évezredes tipikus zsidó életét kell 216folytatnia nagyon ügyesen: a legutóbbi választásokon immár három számottevő párt küzdött egymással: a liberális párt, nemzeti parasztpárt és kisebbségek, s a zsidók mind a három pártban benne voltak. Az Unirea-alakulat külön paktumot kötött a liberálisokkal, a zsidó-cionisták Maniuval, s a magyar zsidók a Magyar Pártba mentek és így a haragot minden oldalról kivédték. – Erdélyben, mint mondtam, úgyszólván csak az utóbbi csoport számottevő, az a nemzedék, mely még Magyarországról került oda, a tiszta magyar. Az a nemzedék, mely még a magyarság szeme előtt nőtt fel s érzésben és nyelvben magyar lett. A jövő kérdése, hogy a román iskolapolitikának milyen lesz a hatása.
Eddig a hatása még nagyon kevés, s egyelőre inkább csak az összetartást fokozza a kisebbségek között.
Az Est, 1927. augusztus 13.6. p. Kabdebó 3, 24–28. p. MTAKK, Ms 4674/195. 23–29. p. PIMK, gépiratmásolat.
Fél lábam szinte már a vonaton volt, hogy Marosvécsre utazzam, az irodalmi Helikon székhelyére, amikor megismerkedtem a vécsi vár urával, báró Kemény Jánossal. Autón jött Révről a vécsi református pappal a református diákok és teológusok gyűléséről, s épp hazafelé tartott. A Kemény-kastélyról és gazdájáról, az erdélyi magyar kultúrélet lelkéről annyit hallottam már, hogy különös örömmel indultam el vele Kolozsvárról a Mezőségen át az ősi várkastély felé.
Az útról csak pillanatjegyzeteket. Tizenegykor indulunk. A kormánynál szürke útidresszben a báró, mellette új, kék zubbonyban (rossz kabala) a sofőr. A minorita templom előtt megállás. Útravaló. Cigaretta, bármily rossz, kell. Ezt a templomot adta a pápa a görög katolikusoknak. Tovább! Jobbra a volt Nemzeti Színház, a mostani román Opera. Szemközt nagy görög bazilika épül, kupolája kész. Balra az Elena Árvaház, az egyetlen románok emelte épület. Kaszárnyák. Aztán szabad, hullámos táj nyílik ki.
217Tűrhető utak. Szamosfalvánál repülőállomás, nagy hangárok, bádogtető. Gépeket nem látni. Szuronyos katona nagy táblát tart messziről elénk: 6 kilométer! Lassítani kell. Sorompó: vicinális pöfög, nyitott teherkocsikban rengeteg deszka.
Kezdődik a Mezőség. Szántóföldek. Lapos hegyek, esztelen erdőirtások szomorú sivárságával. Román parasztok és parasztasszonyok, széles, kerek szalmakalap a főkötőn. Nagyon sok felköszön. Bivalyszekerek. Egyetlen autóval sem találkozunk. Aratók hasalnak a fák hűsében, a férfi alszik, az asszony ül és vigyáz. A hírekkel ellentétben sehol sem tartóztatnak föl bennünket.
Újabb vonatkereszteződés, később még egy. Kukoricaföldek. Sármáson a földgázkutak vaskonstrukciói. Szerpentinek; kis hágók után üres motorral simán lefelé. Magyar faluk, román faluk. Déli harang siratja a királyt.
Erdőszélen pihenő, hideg ebéd. Távolabb román parasztcsalád mosott búzát szárít lepedőkön. A sofőr vizet szerez. Román lány hozza nagy vödörben. Piszkos, nagy mellű, tömpe orrú, vihori, kedves. Ruhája rongy, lába mint a föld. A gép is iszik. Mikor a lány visszaindul, rá kell szólni, hogy öntse ki a maradék vizet. Magától nem jutott volna eszébe, hogy üresen könnyebb.
Tovább! Sivár, kiégett domborulatok. Szél és nap cserzi bőrömet, hajam drótszerűre szárad. Faszegélyes út, elnyúlt szerpentinek, rozzant fahidak. A pallók, mint zongorabillentyűk ugrálnak és zörögnek a röpülő autó alatt. A tiszteletes úr, huszonhat éves, lelkes ember, a régi gyűlést ismerteti. „Megértés és béke mindenkivel, összefogás, krisztusi aktivitás.”
Hegyoldalakon itt-ott nyájak. Apró, lesült fű, sárga-barna tájhangulat, Szahara, por. Pusztakamaráson útelágazás a regényíró Kemény sírja felé. Bethlen magyar miniszterelnök birtoka is ott van (vagy volt).
Az út romlik. Szászrégen: Reghinul Sasesc. Rosszul kövezett, nyúlt téglalap: főtér. Szűk utcán lefelé. Román és német nyelvű cégtáblák, kevert város. Utána már pokoli rossz országút. A puha ülés is agyrázkódással és hátgerinctöréssel fenyeget. Lassú hajtás. A második falu már Vécs.
Végre messziről feltűnik a Vár.
A faluban görög katolikus templom épül. A tiszteletes leszáll. A parkon át szerpentineken föl a várhegyre. Óriási, szürke falak alatt a bejárónál két kőoroszlán. Mindegyiken frissen nyúzott medvebőr szárad a napon. Lent kanyarog a Maros. Hírek: a főszolgabíró éjjel meghalt, megütötte a szél, a szomszéd 218Vásárhelyt a temetésig őrizetbe vették a magyarság és munkásság vezetőit. Keresték a kastély erdészét is. Úgy látszik, megszökött, föl a havasokra.
Két éjszakát, két délutánt és egy reggelt töltöttem a várban, napközben Marosvásárhelyt volt dolgom: jelentkezés a szigurancán.
A vár ura, 24 éves, karcsú, világjárt fiatalember, ősrégi erdélyi és modern amerikai vér. Tudom, hogy New Yorkban megismerte a nélkülözést, és megutálta a világvárost. Ezt a kastélyt s a hozzá tartozó domíniumot, amely közel háromszáz éve van a Kemények kezén, pár évvel ezelőtt örökölte nagybátyjától. A földreform óta az ezer holdak idegen kézre kerültek, az erdőség és a vár megmaradt. Ebben a negyven szobás, sarkain tornyos, kocka alakú, zömök, óriási és vénséges várkastélyban, a Maros-völgy egyik legnagyszerűbb szakaszán, kék hegykoszorúban gyűlnek össze a házigazda meghívására a Helikon írói évenként, hogy baráti találkozón megbeszéljék egy-egy év kultúrprogramját.
Mily képtelenség volna az ilyesmi nálunk Magyarországon!…
Sétálunk a parkban, amely a vár mögött fölhúzódik a hegyre. Folytatása már őserdő. Kemény János megmutatja gazdaságából azt, amit kényelmesen meg lehet nézni. S lassanként kiderül számomra is, hogy ez az idillikus gyerekember sokkalta emberebb a talpán, mint gondolni lehetne. Megvallom, amíg csak hírből ismertem, azt hittem, valami csöpp bolondéria nélkül nem lehet kultúrának és irodalomnak szentelni egy mágnáséletet. S most már szégyellem magamat, szégyellem pesszimizmusomat, s amíg életről, munkáról, irodalomról és a Helikonról beszélünk (házigazdám nem politizál!), már engemet is megtérít és fölfrissít ennyi lelkes terv, ennyi idealizmus, ennyi reális tetterő. Ez a fejedelmi vár a Vér és a Vas évszázadairól beszél, mint Erdély minden röge, a Történelem él itt, talán zsúfoltabban is, mint másutt a múlt, amelyet eddig, mint oly sokunknak, nekem is volt okom frázisnak tekinteni: életadó erőként lép elő a rossz jelenben, hatalmasan és mégis gyöngéd szeretettel, és engem is, a hitetlent, fölemel és tart és megtart.
A méhes külön kertjében szelídített, pár hónapos őzike bujkál. Házigazdám mindenfelé keresi a magas füvek és alacsony bokrok között.
– Kicsi! Kicsi! – szólítja (így hívják) és szaladgál és integet lányos, kedves mozdulatokkal, míg csak elő nem dugja karcsú nyakát és okos fejét valahonnan a kis állat.
219A parkban messze, vén fák közt, egy tisztás padján telepszünk meg. Talán innen legszebb a kilátás. Lábunk előtt meredek szakadék, a fák koronája épp hozzánk ér föl alulról. Lent a Maros kanyarog és fehérlik, túl rajta a vasút, balra, távol nagy, koporsó alakú hegy emelkedik ki a havasok láncából. Az az Isten széke.
Körüljárjuk a kastélyt kívül-belül: megnézzük a különálló könyvtárat, amely valaha az őrség lakása volt. A negyven szoba fele teljesen romba dőlt, s a birtok mai helyzetében nem lehet szó rendbehozatalról. Csak a földszint s az első emelet lakható. Egymás után nyílnak a nagy szobák, termek mutatva régi, drága szépségüket, kincseiket és meghitt, nagyúri kényelmüket. A háziasszony, Augusta Patin – görög és skót származás – angol anyanyelvű. Édesapja híres nyelvtudós, filológus. De a báróné, boldog anya, már kitűnően beszél magyarul, s egész Erdélyben nincs nála lelkesebb barátja a magyar irodalomnak. S ami legkellemesebb, ez a kultúrbarátság nélkülöz minden pártfogó jelleget.
Éjfél után megyek le vendégszobámba egy kölcsönkapott Drinkwater-verskötettel.
Elalvás előtt az Erdélyi Szépmíves Céh szép kiadványait nézegetem. Mennyi író, friss erő, milyen magyarság! Még csak tájékozódom, az egyes munkáknak még csak ízét ismerem, de van itt köztük néhány író, akivel máris öröm volt megismerkednem. S legtöbbjében valami egészen speciális erdélyi szellem, témai és stiláris. Különösen a „székely” írókban. Azért említem épp őket, mert az ajándékba kapott 15-20 helikoni könyv közül, amit eddig csak lapozgatni értem rá, különösen megfogott a nyelv, s egyelőre ezen keresztül próbálom megérteni az itteni irodalom tudatos és büszke regionalizmusát: általános értéknek tekinteni azt, ami egyébként specializáló és talán megszűkítő elzárkózás. Témában, nyelvben és lélekben egy egész új világot tárhat föl ez az új, modern-konzervatív irodalom, főleg akkor, ha – mint impresszióm mondja – a megtartó formatudás igazi és erős lesz bennük.
Meglepő, másutt szinte elképzelhetetlen ennek az erdélyi, s Magyarországon úgyszólván alig ismert intenzív irodalmi életnek testvéries hangulata. De van benne olyan is, amit nem helyeselhet az idegen. A hiányosságoknak azonban bőven van magyarázata a szövetkezés fiatalságában, s ami kifogást a tag-összeválogatás és -elhagyás és a kritika kezelése tekintetében emelni lehetne, azt olyan kitűnő emberek, amilyen Makkai Sándor, maguk is tudják, s igyekeznek pótolni. Mindenesetre tény, hogy a Helikon és alapítása, az 220előfizető-rendszerrel dolgozó, könyvkiadó Szépmíves Céh, a legértékesebb, legaktívabb, s magyar szempontból páratlanul fontos irodalmi csoportosulás ma Erdélyben, világnézeteket összefoglaló, nem egyetlen, de előkelő és szükséges szabad kultúregyesülés, amelyet csakugyan történelem teremtett meg.
Mintha egy idegen vagy meghalt vagy születő ország irodalmával találkoznék, amelynek talpra állását és megélését fontosabbnak érzem a magunkénál! Az az életakarat, erő és optimizmus, amit láttam, szinte garancia, hogy nem érhet kiábrándulás, amikor majd a munkákkal is megismerkedem.
A világhírű Drinkwaterből már könnyebb kiábrándulni. Félre is teszem. Inkább olvasom Eminescu szatíráit, ha már úgyis Romániában járok. A német fordításon át is érezni lehet, hogy nagy költő.
Augusztus elején újra összegyűl a vécsi várban a Helikon huszonhét írója, köztük gróf Bánffy Miklós, aki tavaly a megalakuláskor csak mint vendég volt jelen, de csakhamar lelkes résztvevője és irányítója lett az egész mozgalomnak. Amint hallom, a Kemény család néhány mágnáshölggyel és rokonnal, báró Bornemissza Elemérnével és Kemény Gizellával együtt úgy szokta fogadni a vendégeit, mintha hercegek volnának. S mindenkinek felejthetetlen emlék azok a meglepő finomságok, amelyekkel a házbeliek gyöngédsége és családias kedvessége az írókat elhalmozza.
Érthetetlen, sírnivalóan szép és szomorú Erdély, a keserű erdélyi élet.
Elfúvom a gyertyát. A vasrácsos, nyitott várablakon át beharsog az éjszakai Maros.
Pesti Napló, 1927. augusztus 19. 4. p. Kabdebó 3, 29–33. p. MTAKK, Ms 4674/195. 30–35. p. PIMK, gépiratmásolat.
Marosvásárhelyen túl minden állomáson rengeteg paraszt tolong a pénztárnál. Román ruha, magyar beszéd. Legnagyobb részük famunkás, és hétfő hajnal lévén megy vissza a havasokba. Még sűrű köd födi a Maros völgyét, a vécsi 221várkastély lassan elmarad, és az Isten széke hol előbúvik, hol elrejtőzködik a köd és a nap játékában. Lassan mégis derül.
Mindenütt hatalmas fatelepek. Ma egész nap fásokkal lesz dolgom. Dévánál már a kanyargós vasút is mutatja, hogy Csíkország mennyire faország. Faházak, óriási erdőségek, ősbozót és őserdő, feljebb sűrű, fekete fenyves. A hegyoldalakon itt-ott kukorica. A levegő hidegebb, hiszen egyre magasabbra kapaszkodunk.
A gyönyörű keresztvölgyekben minden állomáson munkások szállnak be nagy elemózsiabatyuval. Az urak második osztályon utaznak, ők negyediken. Aki úrinép beszáll, majdnem mind bricseszes, kövér, erőszakos külsejű ember, fakitermelő, fainspektor, faigazgató. Félóra múlva már csak kifelé szállnak a munkások. Alagút, rögtön utána Szalárd állomás, ahol befűtött mozdony várja a munkásokat, és keskeny vágányú fut velük tovább jobbra meg balra.
– Ne szálljunk ki szedret szedni? – a napos hegyoldal nagyon csalogat.
Folytonos kanyargás a zöld hajnalban, vadregényes hegyi tájakat hoz és visz a percek forgószínpada, kaszálókat, alpesi réteket. A Maroson jelentkeznek az első tutajok. Az országút balról kíséri a folyót, amelyben itt-ott meredeken zuhan egy-egy hegyi patak. Magasan járunk, a hegyek és völgyek néhol úgy keverednek, oszladoznak és egyesülnek alattunk, mint egy világváros épülettömbjei és utcaszakadékai, ha emeletről vagy repülőgépről nézi az ember. De ezek sokkal szebbek. Lentebb keresztekben feküdt a gabona, itt a búza és az árpa még a lábán áll, a zab félig zöld.
A nagy szárazság miatt nincs tutajvíz a Maroson, gyönge a faúsztatás. A keskenyedő folyón térdig gyürkőzött emberek gázolnak át, az apa ölében viszi a gyermekét. A tiszta vízen átcsillognak a tarka kavicsok.
Toplitza Romanán kiszáll egy magyar útiismerősöm; most már nem fogom tudni a magyar helységneveket. Ő is fás, persze; irodakisasszony. Már majdnem indul a vonat, amikor észreveszi, hogy fennmaradt a kosara, pedig fontos ajándék van benne, barack és körte, ami errefelé, ahol egy hónappal késik a nyár, még újság. Gheorgheninél már széles a völgy, határszélre húzódtak a hegyek. Az állomáson katonák, famunkások, kalapálás; de minden magyar, mindenki magyar, csak a felirat mond mást. Megint egyszerre teleülik a megüresedett kocsikat az urak, revizorok, ügynökök, faigazgatók. Mind fáról tárgyalnak, fűrészről, telepekről. Legtöbbjük németül beszél és zsidó.
222Ennek az egész földnek a Fa az Istene. Az a fa, amely télre majd hozzánk is átkerül a budapesti kályhákba. S amíg iparvágányok, erdők, szántóföldek, fennsíkok és faház faluk közt lassan kapaszkodik a vonat egészen 670 méterig, egy úr tájékoztat az üzleti viszonyokról. Hogy a fásoknak pillanatnyilag rosszul megy, azt már előbb is hallottam.
– Nemcsak a szomszéd falvakból hozzák ide a munkásokat, hanem messze vidékről is. Szóbelileg megállapodnak velük, aztán az előlegből ideszállítják őket. Élelmet is adnak nekik előre. S mikor már fenn vannak a havasokon, üzleti nehézségekre hivatkozva leszorítják a munkabéreket. A munkások kénytelenek akármennyiért dolgozni, hisz nem juthatnak haza, s a társaságok kezében vannak. Eleszik és elisszák magukat. És a kantin maga, a szeszmérés, házi rezsiben van, tehát a gyárhoz innen is visszamegy a munkabér. Szörnyű itt a helyzet sokfelé, s a hatóság nem védi kellőképpen a munkásságot, mert fél a kommunizmustól.
– Még nagyobb baj, hogy a gyáraknak most rosszul megy. Belefulladtak a saját zsírjukba. Mert látva, hogy a munkásokkal azt tehetik, amit akarnak, belementek a legőrültebb termelésbe számolás nélkül. Most itt fekszik a rengeteg fa, láthatja, hogy roskadnak a raktárak. A lej emelkedése miatt megnehezült az export, a gyáraknak nincs készpénzük, eladósodnak, s mindenfelé beszüntetik a munkát. Az utolsó hónapban, úgy hallom, a ……-i faüzemeknél negyvenezer embert bocsátottak el. Mi lesz velük, tudja a jó isten.
Fölértünk Marosfőhöz: Muras Izvor. Ez a legmagasabb pont a székely körvasúton, itt ered a Maros. Gyönyörű, szubalpin vidék, isteni nyugalom az elszórt fenyők közt, napos réteken, ahol messze, zord havasok közt, ebben a széles medencében, parasztok kaszálnak. A csillogó érc suhanása hozzám is behallatszik. Kislányok földiepret árulnak öt lejért két jó maréknyi, pompás piros bogyó illatával fülkémbe költözik az egész szamócás hegyoldal. Később meggyet hoznak, s úgy kínálják, mint friss csemegét, újdonságot. Mind magyar. A szomszéd fülkében elhallgat a német szó. Az óriási, selymes égbolton apró, fehér felhők, oly tiszták, mintha kisírták volna magukat. A vonat sokáig áll, mintha maga is gyönyörködnék a tájban, jó hűvös van a napon is, madárszó … és oly szép mindez, hogy legjobb volna rögtön meghalni.
223Innen már lefelé. Lankás vidéken lelátok az országút szerpentinjeire, amelyek előre jelzik a vonat kanyarodóit is. Újra meg újra az édes tájak, a délelőtti nap hol jobbról, hol balról fekszik bele a keresztvölgyekbe, alagút, balra kaszáló, aztán valóságos mogyoróerdők, jobbra egy darabon mészsziklák, kis karsztvidék: kezdődik az Olt völgye. San Dominic után átfutunk az első Olt-hídon, az erdők elhúzódtak, tanyákból lányok integetnek. Megyünk, várunk: mindenütt magyar szó. Buja krumpliföldek, távolabb aratók. A kévéket itt lábra állítják, úgyhogy egy-egy kereszt szétnyílt fejével messziről olyan, mint egy óriási, sárga gomba. Ugyanaz a táj Cartáig, mindenütt fatelepek, faházak, fafaluk. Az állomáson ablakom alatt, a krumpliban egy eltévedt kis pulyka jajveszékelve keresi az anyját. Indulunk, a csipogás belevész a kerekek suhogásába.
Madarasul Ciucului: sok tiszta, rendes, aránylag jól szabályozott utcában egymáshoz szoruló tornácos, csúcstetős székely faház. Alföldi embereknek teljesen idegen kép. Látszik a templom piros teteje. A hordár, a kalauz, a vasutasok: mind magyarul beszél. Csak a szuronyos baka lehet román, gondolom. Ebben a pillanatban megszólal az egyik: – Mátyás, nem hallod? Téged hívnak!
Székelyföld, Románia!
Laposodó táj, a földeken szénásszekerek rakodnak. Racos után a sorompónál megállítanak bennünket. Autó is ácsorog az országúton. A faügynök leugrik a vonatból, s átszáll az autóba. Búza- és krumpliföldek közt bedöcögünk Madefalaura.
Ez már nagyobb falu, vasúti csomópont, innen ágazik el a vasút Jaşi és Galaţi felé, Moldvába, Besszarábiába. Mi is átszállunk. Román katonák, román utasok, egész idegen nép. A férfiakon román ing, nyakon-csuklón gyöngyhímzés, fejükön kis nemez tökfedő, akkora, mint egy kávéscsésze alja. De megáll. A vasút mellett a fabódén a felirat: Femei–Barbatzi. (A férfit románul szakállasnak hívják?) De a nyílt vízvezeték vasbetűi ma is magyar gyár nevét és Kolozsvárt emlegetik, s a bocskoros lábú, lábszárát fehér vászonba csavaró, román inget viselő és derekát szoknya helyett hímezett, vastag posztóval vagy szőnyegféle szőttessel jó másfélszer körültekerő menyecske, aki a kútnál iszik: 224magyarul beszél. Mert a szentgyörgyi vonatból is magyarul kiáltotta egy román katona, hogy: csurog alul! – Szorítsa meg, hogy ne csurogjon! – vihog vissza az asszony. – Meg is szorítanám én, csak odaérnék! – folyik tovább a kötekedés magyarul a hadsereg és a nép között, s engem hirtelen valalmi rettenetes kiszolgáltatottság érzése fog el. A rikkancs az ablakon át beüvölti néhány magyar újság címét. S amikor, hiszen sokat ácsorog a vonat, megnézem a negyedik osztályt, hallom, hogy az a sok román férfi is mind magyarul beszél, „székelyül”: rengeteg kicsinyítőképzővel és félmúltban: „Otthon feledém kis kulcsocskámat, érte szaladék…” hallottam a minap.
Elmarad lassan Csíkszereda, nő az Olt, már vashidat is kap, elmaradnak Sancraiul Sicului szép, erkélyes, kiugrós-padlásos, tornácos faházai, rengeteg faraktár és deszkatorony sárgul a napon e termékeny, széles, árnyéktalan völgyben. Már rettenetes a forróság. Egymásután jönnek, tűnnek a székely falvak, Santimbru Ciucului, San-Simion… Itt az állomáson síró öreg szüleitől búcsúzik egy katona. A vonaton megkeresem, beszélni akarok vele. De nem tud magyarul. Tehát román? Igazi román! Végre!!! És a vonat ődöng és nyargal az áttüzesedett völgyben, új vashídon; Serebisen magyar szó és magyar szó, aztán elmarad a messze Hargita, de a táj megint alpesiesedik, szűkül a völgy, az Olt balra kerül, és nagyszerű, erdős, hegyi tájon át befutunk Tusnádra.
Tusnad-Bai: körös-körül sötétzölden habzanak az erdők, fehér villák villognak ki belőlük, hűvös van és nagyvilági elegancia. Hotelszolgák és katonatisztek aranysapkái. Kétszáz színes napernyő várja a vonatot. Majdnem mindenki román, bukaresti, szörnyű csácsogás, hang- és színkavargás, toalettek, pizsamák, búcsú. Egy csinos román főhadnagyot legalább harmincan búcsúztatnak. Utána megmarad a vadregényes táj, majd kevésbé komprimált természeti szépségek között: Bicsadul Oltuli. A völgyben, hegybe vájt országúton ökrösszekér vágtat: a csöndes barmok megvadultak, gazdájuk kétségbeesetten kapaszkodik a rángatódzó szekér két oldalába, arcán kimondhatatlan rémület. Mikor fordulnak le mindannyian? A hegyek már alacsonyabbak, megint fa és fa, szálfák, tűzifa, deszka, léc vagonozva és óriási, nyitott raktárakban. Malnas-Bai állomáson mezítlábas, kócos kis lánykák rohangálnak: – Friss borvíz!
A hegyvidék egyre szelídül, az Olt egyre nő, vize itt lassú, szennyeszöld, vashídjának karjai ijesztően hadonásznak ablakom előtt. Bodocon túl búza225földek, az egész táj aranyvörös a sok kereszttől. Ciuc megyét már elhagytuk, térképem azt mondja, hogy most Tre Scauniban járunk, ami bizonyosan Háromszéket jelent. Ghidfalau, szántóföldek, aztán fatelepek szuronyos őrrel; nagyváros következik, Sfantu Georghe, Sepsiszentgyörgy. Bozontos, fekete hajú elegáns hölgy száll be. Román nő biztosan. De csomagjából olvasnivalót szed elő: Színházi Életet.
A rettentő melegben futunk a körvasút utolsó szakaszán, a Barcaság rónáin át. Ha bivalyok nem volnának, azt hinném, Dunántúlon járok.
Fél háromkor Brassó. Mögötte ezeréves karéjban, mint roppant, zöld legyező, szinte függőlegesen mered égnek a sötét Cenk.
1927. augusztus. Rakéta Regényújság, 1989. január 31. 28–30. p. (Közreadta: Kabdebó Lóránt.) Kabdebó 3, 34–38. p. MTAKK, Ms 4674/195. 36–40. p. és 80/2002., autográf javított gépirat. PIMK, autográf javított gépiratmásolat.
Brassó ma is gyönyörű s aránylag tiszta város, itt még a régi városi tanács az úr, a német rend, itt az utcalámpák vasnyakát vas virágkosárban élővirágok gallérja veszi körül, s az utcaseprő vagy inkább kertész, mindennap fölmászik létrájával, hogy megöntözze az emeletmagasságban pompázó kis kertecskét. (Ellenben Bukarestben a legenda botrányos szárnyaira került újabban egy kutya esete. A kutyát a legelőkelőbb utcán, a mi Andrássy utunknak megfelelő Calea Viktoriein elütötte valami autó. A fővárosi köztisztasági hivatal azonban nem zavarta nyugalmában. Három napig eltakarítatlanul feküdt nyílt utcán a teteme.)
De Brassóban, mondom, csaknem tiszta a járda, az utcák. Az már kevésbé lep meg, hogy a sétatér előtt egy darócruhás móc lehajlik a vízvezeték tövénél összegyűlt pocsolyához, és abból iszik. Istenem, a víz ott is csak víz.
226A forgalom zajos és élénk. Itt is fekete autóbuszok helyettesítik a villamost (bár él még a régi gőzvasút is), és éppoly szennyesek és rozogák, akár a kolozsváriak. Nyílt egy sereg bodega, megszaporodtak az utcai árusok, mindössze ennyi a román hatás. Az utcanevek már békében is háromnyelvűek voltak. Megmaradtak. Legfeljebb az átkeresztelt utcákon, az új táblákon most a román az első s a magyar szorult a harmadik helyre. A német, mint mindenben, szilárdan tartja régi pozícióját.
A város ilyenkor nyáridőn tele van bukaresti nyaralókkal. Brassó kimondott fürdőváros, s a bukaresti előkelő publikum egészen elhanyagolja miatta a szomszéd Sinaiát. A hatszáz méternyi tenger fölötti magasság már kellemessé teszi a nyarat, de nem követeli meg a könnyű nyári ruhák kicserélését: elegánsak is a nők, akár Budapesten: a franciák és a gazdag Bukarest diktálja itt a divatot. A Corona Szálló előtt csaknem világvárosi autóforgalom, bent a hall zsúfolva, a kávéházban záróráig magyar cigányzenére mulat a nyaraló román közönség és a kokottok serege. Megérkeztek az új 500 lejesek – újságolja egy ismerősöm. Azt hiszem, újfajta pénzről van szó, és kérdem, hogy milyenek, hol lehet látni őket? Erre barátom kimutat az ablakon:
– Itt sétálnak a Corona előtt!
Csakugyan; és szépek, elegánsak.
A város törzslakossága körülbelül megmaradt a régi háromszor-egyharmad arányban, a románság legfeljebb most erősödik, mint minden erdélyi városban, az új hivatalnoki kar betelepítése folytán. Mindenütt magyar szó hallatszik, de ugyanannyi a német és a román is. Ez az egyenlő megosztódás és a határ közelsége okozza talán, hogy Brassóban – eltekintve a románság annyi hivatalos favorizálásától, amennyit az impériumváltozás érthetővé tesz – teljes a béke. Ez a város a józan szász nép alapítása (akiket Románia egy árnyalattal barátságosabban kezel, mint a magyarokat), anyagilag is jobban rendben van, mint a többi, a pénzpiac nem érzi azokat a fizetésképtelenségi zavarokat, amelyek másutt napirenden vannak, a német és magyar–zsidó kereskedelem ma is virul, a sok régi gyár még szaporodott is. Középítkezés nem történt, a Fellegvár és a Cenk alatt azonban egész sor magánvilla épült az elrekvirált telepeken. Persze mind román villák. A város maga inkább a síkság, a Barcaság felé terjeszkedik. Arrafelé, az épülő Új-Brassóban rengeteg a magyar.
227A nagyszerű sétányt egész nap megszállva tartják az üdülők, a bukarestiek. Mindenfelé 16-20-bordás, kis japán napernyők színeskednek. A magyar nők még versenyeznek valamennyire a bukaresti–párizsi divattal, a szászok egyszerűen, komolyan öltözködnek. A sétány melletti téren vándorcirkusz ütött tanyát, az egyik fasori elágazásban besszarábiai szőnyegeket árulnak az utcán meg román csipkét. Fák közé feszített kötélen lógnak az óriási, tarka szőttesek. Kétezer lejt is elkérnek darabjáért, de lehet alkudni. Előttük a földön, a porban, kis méretű hadihajó, a szürke keménypapír hajópáncélt imitál, s az egész Az elsüllyedt flotta című mozidarab reklámja. A Principe Carol utcán egy román század fordul ki. Elől a kürtösök, egész sereg. Öt-tíz taktusonként már váltják egymást, a jerikói harsogás egy pillanatra sem szünetel. Szép, amit fújnak, pattogó, szaggatott, friss, de egyhangú és primitív. Ez az utca meg a másik, a Kapu utca s a Fő tér tele a legszebb modern boltokkal és árukkal. A könyvesboltokban francia és német áru dominál; ezenkívül rengeteg a román fordítás a világ minden nyelvéből. A Kapu utca sarkán nagy hirdetőoszlop áll, üvegből, amelyet éjszaka belülről kivilágítanak. Talán egész Erdélyben ez az egyetlen komoly villanyreklám. Mint a boltok, tele vannak a vendéglők is. A Gewerbeverein nagy kertjében délben alig bír kiszolgálni a pincér, s a hangulat mindenütt kevert, nemzetközi. Talán ilyen volna a világ egész Erdélyben, ha győzne a transzszilvanizmus?
Nézem az Igazságügyi Palotát. Homlokzatán – könnyű kitalálnom – két márványtáblán ez volt valaha fölírva: ÉPÜLT – 1900. Most az ÉPÜLT szó helyén ez áll: ZADIT. A jobb oldali tábla aranyszámai egészen tompák, a bal oldalin frissen tündökölnek az új betűk. ZADIT 1900? Az idegen látogató azt hiszi, hogy már 1900-ban román pénz építtette ezt a palotát, s itt is és más városban is azt a sok modern középületet, színházat, primáriát, városházat, megyeházat, kereskedelmi kamarát és egyebet, amit 1918-ban átvettek a románok. Nem volna szabad ilyen gyerekes módon teremteni múltat és tradíciót!
A híres Hirscher-ház belsejét nézem még meg, a csizmadia-szakosztályt. Ma üresek a deszkaboxok, vasárnapokon azonban még föltámad a régi céhélet hangulata. A régi városházát és a vén fekete templomot, az egész Honterushofot, a városkaput, a román városrészt s a Király-hegyi szerpentineket nem említem, hisz nagyon sokan ismerik. Ellenben, bár szintén régi alapítás, elmondom, hol vacsoráztam: egy ügyes pesti vendéglős föllendítheti az üzemét, ha átveszi ezt a brassói nevet. A kis korcsma a főtéren áll, de csak tucatnyi 228szögletes kanyarodón át jut be az ember. Kint kivilágított, színes üvegkocka csalogat ezzel a felírással: Édes Lyuk. Így hívják. Ugye, pompás név? Biztos siker! Megmosolyogtatja és elcsábítja az embert. Marosvásárhelyen is hívnak így egy régi, nevezetes korcsmát. A román nevét már nem tudom, de a németre emlékszem. Az még jobban hangzik: Sasses Loch.
Valamelyik délután fölmentem a Cenkre. Ötnegyed órás út. A huszonhét szerpentin sehogy sem akar fogyni, s bár csupa árnyék az erdős, meredek hegyoldal, a hűvös brassói nyárban is csorog rólam a verejték. De látni akarom felülről a várost s legfelül az Árpád-emléket, amelyet a városból utcai messzilátón néznek az emberek, mint Budapesten a Rákóczi úti asztrológus távcsövén a Holdat vagy a Marsot.
A hegy derekán román paraszt totyog lefelé, előtte szamár poroszkál a keskeny, csúszós, köves, de korlát nélküli szerpentinen. Ez a szamár hordja a Bethlen-barlangkorcsmába a szódavizet és málnaszörpöt. Igazán elkelne ide egy sikló, de az sokára lesz még terv is, egyelőre csak a vízvezetéket javítják a Cenk alján, ahol most a körsétányt hosszú lövészárkok kísérik, sírüregek, bennük az új, vastagabb csövek.
A szerpentineken átvágva már csak negyedóra a Bethlen-barlang. Hátsó fala maga a szikla, s a faépület hosszú vas gólyalábakon áll. Terasza keskeny, alig fér el rajta négy liliputi asztalka. Olyan az egész, mint egy óriási fecskefészek, amelyet felragasztottak a szikla tetejére. Ez a város legszebb pontja, ez a kilátó.
Óriási háromnegyed-körben, amelyet bal felől és szemközt elfognak az alacsonyabb hegyek, s jobbra a Barcaság fölszabdalt, zöld-arany síksága tágít ki, Brassó és vidéke. Innen teljesen térképszerű a város. Sötét tetők és fehér utcák. Most látni legjobban, hány zárt völgyben és hány hegyen épült Brassó. A teraszra csak a fák teteje ér föl, s a hullámzó zöldben egyenesen, szinte függőlegesen alattam, a barna-vörös háztetőtenger. Szinte beláthatok az utcákba, a vendéglők udvarába, mintha repülőgépen ülnék. És aki a síkság felé néz, egyszerre megérti, ha eddig nem értette volna, a rend és az országutak értelmét. A belvárosban minden egyforma, minden régi és német; tető és kémény és padlásnyílás oly pici, és úgy sorakozik egymás mellett, mintha játékszer volna minden ház. S emellett mily rendkívüli változatosságot hoz ebbe az összefoglaló távlatképbe az a sok hegy, amelyre Brassó épült! Bal felé 229egész sereg völgy telt már meg házakkal, s az épületek úgy ereszkednek a központi, nagy ház-tóba, mintha megdermedt patakok volnának, ház-patakok, amelyek úgy túltöltik már a várost, hogy az kicsap, amerre tud, s kezdi elönteni a síkságot, a földeket messze-messze, túl a vasúton, és csaknem egész odáig, ahol a búzatáblák és rétek között a készülő román repülőtér bádogtetős hangárai ragyognak a napban.
Megnőtt, fellegtelen égben lebegünk, s ide, csaknem ezer méter magasságba már álomszerűvé tompulva zsong föl a város. Harangkondulás, autótülkölés, kutya ugat, fűrész zúg, kocsizörgés, húzósharmonika, rejtelmes füttyentések, megint harangok, kis harang, nagy harang, lánccsörgés, elnyúlt kiáltások fátyolosan, erősödve és gyengülve, ahogy elkapja a hangokat a hűvös szél, amely maga is vígan lármázik az öreg fák között. Páratlan szépség, békesség. A vendégkönyv tele van a világ minden tájáról idekerült turisták nevével.
A vendéglős – román ember, Böske a neve – eligazít a Bethlen-barlang fölé. (Mondja, hogy valamelyik Bethlen gróf építtette, és adta a városnak ezt a kilátót.) Öt perc alatt fölérek. A Cenk mögött óriási völgy, túl rajta még szilajabb és lendületesebb hegyvidék, a régi határ. S a Cenk legtetején, a legmagasabb ponton, a fölrobbantott millenniumi Árpád-emlék talapzatának romjai. Az emeletmagas talapzat ma is impozáns. Az egyik oldala csaknem teljesen hiányzik. Nagy nyerskő darabok hevernek szanaszét, román kirándulók üldögélnek rajtuk. A legnagyobb rész azonban áll. Halálra sebzett, betonozott kőtestéből úgy állnak ki az elgörbült vastraverzek, mint régi, halott vitéz testéből a nyilak és dárdák. Maga a szobor sehol sincs.
Most ezerkilencszázhuszonhét van. Esteledik. A Cenk túlsó lejtőéről nyári ruhás, szép, karcsú lánykák másszák a hegyet. Mikor közelebb érnek, hallom, hogy mind magyarul beszél. A románok, akik itt vannak velem, sokáig elnézik a romokat, a lányok egy pillantást se vetnek rájuk. Mennek tovább lefelé, és nevetgélnek, amikor megcsúsznak. Csakugyan, jobb nevetni, mint szomorkodni, és vigyázni is kell, mert nagyon csúszós a lejáró, s aki itt fönt megbotlik, az nagyon könnyen kitöri a nyakát.
230Pesti Napló, 1927. augusztus 26. 4. p. Kabdebó 3, 39–42. p. MTAKK, Ms 4674/195. 41–45. p.
Segesvárról kimentem Fehéregyházára, amelynek határában 78 évvel ezelőtt Petőfi Sándor elesett. Gyalog mentem, gyalog jöttem.
Nem halálos nagy út, a város közepétől oda-vissza mindössze 12 kilométer. De kánikula volt, árnyéktalan az országút, dühöng az égen a nap, s a gazdag vetéseket három milliméter vastagságban üli meg a finom por letörölhetetlenül, mintha rájuk enyvezték volna valami szürke ragaccsal. Testemben már kétheti kóborlás fáradtsága, legutóbb is éjjel kettőkor feküdtem, s reggel hétkor már vendége voltam a Schopenhauer-frizurás, kedves, öreg Bacon doktornak az Óratoronybeli szász múzeumban: gondoltam, mégiscsak nehéz lesz az út! S még hozzá sietni kell, mert kora délután indul tovább az expressz.
De valahogyan akartam ezt a kifáradást, testi munkát akartam végezni a fehéregyházai sírért, s a legszerényebb emberi áldozattal, arcom verejtékével áldozni Annak, aki itt halt meg, a fehéregyházai dombok kukoricaföldjei között.
Fehéregyházát ma Albeştinek hívják, Segesvárnak Sighişoara, legjobb esetben Schässburg a neve. És tizenegykor a Küküllő vashídján, amelyen túl dűlőutakon az országútra akarok letérni, román baka kerget vissza.
Tudom, nem volt rá okom, mégis féltem. Ez már idegesítő, mennyire dugni kell az embernek a magyarságát! Mikor a vashidat a Küküllő új zsilipjének a hídján (még nem nyílt meg: deszkák és keresztgerendák alatt kellett átbújnom) megkerülöm, és felkapaszkodom a vashíd túlsó felén a vasúti töltésre, beteges kényszerképzetem támad: az a román őr dühében, hogy kijátszottam, belém lő! Nem mertem hátranézni, bármennyire szerettem volna tudni, észrevett-e, békén hagy-e, vagy már emeli a fegyverét? Egy pillantás hátra bizonyára megnyugtatott volna, hiszen annak a katonának csak a híd őrzésére volt parancsa: én mégis féltem, hogy gyanúsnak találja bizonytalanságomat, mint a harapós kutya, melyet csak bőszít a vándor óvatossága.
231Egyetlen Petőfi-sor nem jutott eszembe, egyetlen magyarral nem beszéltem előzőleg a Költőről, Petőfi mégis egyszerre csak bennem élt, nem mint irodalom, hanem mint sors, és síró, néma fájdalommal töltött be a csatatér közelsége, a szent föld. Egy író barátom beszélte Pesten, mennyire meghatódott, mikor eredeti Petőfi-kéziratokat látott, s én nem bírtam megérteni érzelmeit. S most, nem tudom, hogy történt, ugyanilyen megindulás fojtogatott engem is. Testi fáradtságom átvette a halál gyötrelmét, az Ő haláláét? Vagy az a két hét, amíg Erdély történelmi helyeit, ha futva is, bejártam, az készítette elő ily jól lelkiállapotomat arra, hogy most már túlcsorduljon, s a föltépett jelenben megérezzem azt, amit Magyarországon sohasem érezhet ennyire az ember: a hazát? Mentem a töltésen, azután az országúton, rettenetes nyárban és délben, hátam mögött az üldözöttség képzelt – s jaj, nem is olyan nagyon képzelt! – rémületével, s először mint gyötrelmes szenzáció, később már csak mint gyötrelem, tompán, dobogva, titkoltan sírt bennem egy másik magyar verse: „Ez a föld, melyen annyiszor apáid vére folyt…”
Folyt itt más vér is, tudom. Folyt itt és folyik román vér, és folyik a jobbágyverejték, s urak bora meg aranya, de minden lépés, amely az ismeretlen Sírhoz vitt közelebb, közelebb vitt ahhoz a földhöz is, amelyhez „minden szent nevet egy ezredév csatolt.” És már jólesett vízhólyagos lábaim sajgása, jólesett az égőfehér kilométerek fojtogató, fogyhatatlan egyformasága, jólesett a végtelen országút: az a föld fáraszt ki, „melyen annyiszor apáid vére folyt”, az, „melyhez minden szent nevet egy ezredév csatolt”.
Úgy látszik, vannak dolgok, amelyek sokak számára üres ideológiák maradnak, pedig tele vannak érzelemmel és tartalommal, s egyszerre váratlanul fölszakadnak az emberben, és lesznek gyötrelem és pusztító vagy építő erő, mint a szerelem vagy a szocializmus. S mindenki azt érzi meg, amire szüksége van: itt, Erdélyben megérzi az ezredéves Magyarországot a szocialista is. Román ismerőseimtől hallottam, hogy a magyar s állítólag kommunista munkásság itt – „érthetetlenül” – nemzeti alapon áll.
S tizenkettő után, amikor már eltévedtem, s túljutottam Albestin, s már vissza is kerültem a határba aszfaltkeményre száradt, agyagos szekérutakon s rossz dűlőkön át, és már a lankás kukoricaföldek s elbújt tanyák közt a Petőfi-kert 232jegenyéi és fenyői alatt vánszorogtam, csuromvizes városi ruhában és forró, szürke porpáncélban lihegve és megkínozva, nyomorult vándor, aki csak arca verejtékét hozhatja áldozatul a Halottnak és a Halottaknak, egyszerre riadt józanság fogott el. Az alaktalan gyötrődés elzsibbadt bennem: nem fájni kellene itt, hanem tenni, életben maradni, kitartani, okosnak lenni, meghajolni, mint fa a viharban, és fölegyenesedni.
Leültem egy padra, amelynek karfáját már feltüzelték, és sokáig néztem az emlékoszlopot. Megvan úgy, ahogy fölállították. Még a körötte levő kis parkot is rendben tartja úgy-ahogy a magyar őr helyébe idehozott új román őr felesége és öt gyereke: előttem seprik s gyűjtik kosarakba a sok száraz levelet a földről, kapálják, gyomlálják az utakat. Tudják, hogy valami nevezetesség van gondjaikra bízva, de az már újság nekik, hogy Petőfi költő volt. Mi közük hozzá? Az asszony magyarul is megérteti magát, bevezet a székelyszobába, az elhanyagolt kis Petőfi-múzeumba, amelynek bejáratánál pókhálókat rombol szét az ajtónyitás. A falakon képek, Kossuth, Bem és mások: értelmük már elveszett, a gondnok és gyermekei a nevét sem ismerik. Csak éppen van és porosodik minden, koszorúk, hálóval lekötött ágyúgolyók, a fal repedezik, piszkos: ugyan minek törődnék ezzel a romlással a megnőtt, büszke, diadalmas román nacionalizmus? A fölhajtós padszék hasában búzáját tartja az őr, s az egész Petőfi-szobát szükség esetén alighanem vendégszobának használja. Nem lehet haragudni rá, mit csináljon? Fél hold föld a kertnek fél hold neki, amiért a kertet gondozza. S gondozza is, amennyire a mostani helyzetben természetes, az élet azonban fontosabb neki, a gyerekek, a vályogvetés, a disznók, s a magáéból igazán nem költhet a park kerítésének rendbehozatalára. Pedig a favázat eszi az idő, korhasztja eső, a drótkerítés rozsdás, és a szekérút felőli részen egész hosszában a földön fekszik; magával rántotta a kis kapu, amely kiesett a sarkaiból. Most nemigen akad itt látogató.
De hát ki halt itt meg? Néhány ezer magyar honvéd. Szent ügyért? Kaszás mócokat is koncoltak fel kuruc és császári seregek, s nekik is szent volt a maguk ügye. S ha csak a kocka fordult, ha mindössze csak helycsere történt, miért fáj akkor nekem is Erdély? Azért, mert az igazság nem a többségé, ha az a többség egyúttal nem különb és nemesebb is. Azért, amiért Róma kövei előtt is megdobban az ember szíve, amiért a kultúrát, a Pax Romanát, a hanyatló Birodalmat sajnáljuk a népvándorlás szimpatikus, barbár tömegeivel szemben.
Félórát nézelődöm a kertben. Itt van minden, a fehér szoborról nem röpült le a fekete sas, a kardot nem ejtette ki csőréből, megvan a fölirat, mégis: mindez román. S ha ragyogna a park a tisztaságtól, s ha a kegyelet rendtartó 233kezének nyomait látnám a székelyszobában, akkor is: román, román! Róma romjai. Nincs bennük, mögöttük a hit, a szeretet. Az élet oly messze van most tőlem és ettől a kerttől, mintha történelem volna, s épp az fáj, hogy történelem.
Mikor visszafelé indulok, még mindig bennem az eltompult kín. Nem ér az semmit százszor és százszor elismételgetni, hogy „ez a föld, melyen annyiszor apáid vére folyt”: valami Más kell, más orvosság és más fegyver, aminek a jelenben csak segítő társa lehet, hasznos ürügy, a múlt tisztelete. De megvan-e a lelkekben ez az okos fegyver?
Az úton vegyesen fogad jó napot és bunaziua, mindegyikre magyarul köszönök vissza. S egy magyar paraszt (épp olyan, mint a románok), akivel az országúton megállok beszélgetni egy percre Albesti előtt, a maga egyszerű eszével egyszerre megjelöli az élet törvényét, amely politikamentességében is a legnagyobb politika: – Forduljon az ember, ahogy muszáj, akkor majd csak megélünk.
Ugyanazt mondja, amit százszor hallottam már itt, Erdélyben, százféle kultúrfok megfogalmazásában. Minek tekintsem? Hazaárulásnak? Romantikátlan, bölcs reálpolitikának? Mi van ebben a mondásban, amely az élet szava: megalkuvás a jövőért vagy belenyugvás a jelenbe? Mit jelent az, hogy majd csak megélünk? Megélünk mi, magyarok? Megélünk mi, parasztok, nép, állatok és életek, akiknek minden ország egyforma robot? Mást nem mondott az Élet; se hangja, se szemevillanása, semmi mozdulata nem árulta el, hogy lelkében van-e hangsúly valamin.
Mint lélektelen, gondolattalan gép értem vissza Segesvárra. Háromnegyed kettő. Negyedóra múlva indul az omnibusz az állomásra.
Megjelenés nélkül, 1927. augusztus. Feltehetően az Utazás Erdélyben-sorozat Budapest átszól a határon című darabjának változata. MTAKK, Ms 4674/195. 49–51. p. Gergely–Schelken-féle átirat.
Levelet nem kaphatok, nincsen hová küldjék; távirat még lehetne végszükség esetén, de érintkezés nincs már Magyarország s Erdély között, magyar néplap nem jár be csak kettő, és el sem tudom képzelni, hogy ennek a kettőnek is 234mily meggondolni való áldozatába kerülhet az alkalmazkodás, amit Románia előír.
Be messzi vagyok Magyarországtól! Hiába szép ez a föld, hiába kedves a vendéglátás, hiába új és érdekes a múlt és jelen keveredése és az állami berendezkedés zűrzavara: egy kicsit mintha száműzetésben élnék, s nem értem, hogy bírták ki még a magyarországinál is különb kormányváltozásokat s nem értem, hogy lehet sorstársaikkal szemben oly szigorú a Magyarországon uralkodó hatalom…
Ha levél volna…, de mondom, levelet nem is várok, nem kaphatok. Különben is hogyan bízzam itt, a bizonytalanság és rendetlenség földjén az érintkezés rendszerességében? Nem is hírekre s levelekre volna szükségem, csak arra, hogy – ha akarnék – nyugodtan érintkezhessek Magyarországgal. Pár száz kilométerre vagyunk csak egymástól, mégis olyan elszántsággal dobom postára egy-egy haza szóló képeslapomat, mintha Japánba küldeném. Előfordulhat, hogy igazán civilizált országokban is elsikkad postán egy-egy küldemény – lehetséges, hogy túlzott bizalmatlanságomban az itteni viszonyokkal szemben állok, de ennek a bizalmatlanságnak megvan az oka.
Az okot Váradon láttam a minap: egyenruhájául egyensapkát viselt, egyébként civil volt. Vállán nagy fekete táskát vitt s a mellett egy fekete, vas, üres képkeret. Aligha találom ki, hogy ennek az embernek postás lehet a címe, neve.
Pedig az volt! Olyan nagy és forgalmas városban, mint Nagyvárad, igazán illenék hogy motorkerékpáron nyargalja be a ráeső városrészt, de gyalog jár, reggeltől délig az egyik, déltől estig a másik ember. Lassan, falusiasan.
No jó, de mire való az az üres vas képkeret? Ráértem magányos ácsorgásaimban, hát mentem utána a legközelebbi postaládáig. Egy régi, még magyar időkből itt maradt levélszekrénynél megállt a derék ember, a szerszámot hasa alá szorította, s a másik szélét beszorította a postaláda alá, aztán megnyomta. Ugyanakkor a kinyílt postaláda alá tette a táskáját, de hiába volt minden balanszírozgatása: a táska szája szűkebb volt, mint a láda feneke, s néhány levél és lap jobbra-balra lepotyogott a földre a porba. Ha hó lett volna, hát a hóba, ha meg sár, akkor a sárba.
Ezt láttam, magyarázat nem kell hozzá. A lehullott leveleket aztán lehet észrevenni, avagy észre nem venni, és akkor is ott lehet hagyni, ha a postás úr észrevette… Ha a címzés és írás elkenődtek – gondolom –, a feladó, avagy a címzett baja, de semmi estre sem a román állami postáé. Ez a posta nem ismer ilyen aggodalmakat, habár nyugodtan átvette s használja a régi magyar berendezést, és amikor a vasalt szájú táskák elkoptak, hát a patentzárt nyitó 235vaskeretek mellé nagy zsákot adott a szolgáknak. És még arra sem ügyelt, hogy az új táska nyílása akkora legyen, mint a postaláda alja.
Ez a látvány igazán nem növelhette bizalmamat az állami intézmények pontosságában, s ha most ilyen apróságokról kezdtem írni (hisz kis pocsolyába is belefénylik az egész égbolt…), írok egy másik közönséges, mindenütt jelenvaló s épp ezért fontos állami apróságról is; a román cigarettáról.
Épp ma vettem egy dobozt, meg egy skatulya gyufát. Mindkettőn a román állami dohányjövedék jelzése van, az RMS, ezek már alul-felül címkézettek, de valamennyi gyalázatosan rossz. Olyan rossz, hogy nem is beszélek csak a külső kiállításról. A védjegy alapján Remisznek hívják őket, általában több Remisz van, de valamennyi csomagolása rossz.
A burkolat… érdemes volna hazaküldeni! Egy-egy ilyen cigarettadobozon szimbolikusan meg lehet látni mindazt a vásáriasságot, amit Románia nem tudott, talán még nem is tudhatott kiszorítani akár politikai, akár közigazgatási életében sem. A csomagolás – pedig az RMS Special már az úri osztály cigarettája –, rosszabb, mint a mi Király cigarettánké. Hol van a Regal vagy Intim RMS külső kiállítása a mi olcsó, vacak Princessas dobozunkétól? Az RMS a lehető legprimitívebb vékony papíron van, rossz színnyomattal, s hátulján átragasztva olyasféle, csak kisebb papírdarabkával, amilyenekre – mondjuk – mi az újságok előfizetőinek nevét nyomjuk, de ez is már három lejbe kerül és csak százanként kapható.
Igazi luxuscigaretta itt egyáltalán nincsen. Egy Gerbeaud doboz itt fogalom volna, a patinás Triumph pedig tündérálom! Az elegáns német, angol s egyéb cigarettákról ne is beszéljünk.
A gyufa szintén RMS, címlappapírjának minősége még nyomósabban s szélesebben édestestvére ezeknek a slendriánul összeragasztott ízléstelen s rossz papírdobozoknak. Nem tudnak egy fokkal jobb papírt venni fedőlapnak, hogy ne legyen félig átlátszó, és a betűket ne tegye olvashatatlanná rajtuk a zsírosan szétfolyó festék? – Kis dolgok, igaz, ezek felől még boldog és igazságos lehetne az élet, de ha mint szimptómákat nézem, akkor nem is olyan kis dolgok ezek! Ha rajtam állna, bizony restellném minden város és falu minden utcájában hivatalos árukkal dokumentálni az állami slendriánság mindenütt jelenvalóságát.
236Megjelenés nélkül, 1927. szeptember táján, az erdélyi írásokat követően keletkezhetett. Hagyaték-1974. PIMK, gépiratmásolat.
Finom, öregúr keresett föl ma délelőtt. A feje: mintha Andrássy Gyula és Ambrus Zoltán arcát keverték volna össze. Alig tíz perce, hogy elment. Csak a címe maradt nálam, s az a meleg fájdalom, amit akkor érez az ember, ha érdemtelen és, sajnos, talán reménytelen nyomorúsággal kerül szembe. Mit mondott?
– Kr. E. megyei főerdőmérnök vagyok – peregnek a szavai, félénken, szinte zajtalanul –, tessék, itt a diplomám. Azért jöttem, mert én is erdélyi vagyok. Vagy úgy, csak vendégségben tetszett ott járni? Olvastam, hogy megfordult Marosvécsen, az az én pátriám meg Vásárhely. Kizsuppoltak, most Rákospalotán lakunk egy kis odúban. Én meg a feleségem. Beteg, szegény öregasszony. Fiam? Nincs, kérem, csak volt, kettő! Egyik tanársegéd a Műegyetemen, fel akarták menteni a háborúban, de ő szégyellte volna. Szétcsapta a gránát. A másik orvos volt, orosz fogságba esett, megölték Kijevben. Csak mi maradtunk. Hatvanöt éves vagyok. Mihez fogjak? Miből éljek? Harminckilenc év után járna nyugdíjam, de vitás ügy, magyar–román, és Párizsban fekszik hetedik esztendeje! Most decemberben lesz döntés. Lesz? S addig is miből éljek? Mondják, ha eddig kibírtam, várhatok még negyedévet. Dehogy várhatok. Gondoltam, földim tetszik lenni, talán ajánlhatna valahová. Meg aztán érdekel is, mi van otthon. Kilencszázhúsz óta nem voltam Erdélyben. Vagont kaptam haza helyett. Ajánlólevelek… tessék nézni… mégis… Sándor Pál írta, de az az igazgató nincs itthon …Nem rendes állás, arra gondolni se merek, hanem akármi, ami épp jön, irodai munka is jó volna, másolás… Azt mondja egy kegyelmes úr: miért nem szereztem vagyont olyan jó állásban, mint az enyém volt? Hát kérem, ez az! Mert ott igazán szerezhettem volna.
De én úgy éltem, és úgy neveltem a gyerekeimet, hogy ami a másé, ahhoz ne nyúlj! És csak járok mindenhová, muszáj mindent megpróbálni. Újabban címeket írtam. Megírok én, kérem, ezer borítékot is egy nap. Tizenhatezer koronát kerestem vele. De most azt mondták, hogy kedves főmérnök úr, ma nincs írnivaló. Kéne más is, két-három hely. Csak ez volt. Ha lehetne. Tudom, hogy nehéz. Isten nem ver bottal: én is fölírtam a jelentkezőket valaha, igen szívélyesen, mert a jó szó is ér valamit, s mire kiment az illető, már el is felejtettem. Mindennap bejövök, bizony csak gyalog. Még bírok. Emeletre is. 237Csak lefelé nehéz mennem. Muszáj. Oda-vissza hatezer a villamos, hogy vehetném én azt el a napi tizenhatezerből?! Hisz az… az… egy kiló kenyér! A kék szemű, ősz hajú, finom öregúr hazament Rákospalotára. Ha tíz esztendővel ezelőtt én keresem föl, ismeretlenül, a Maros menti főerdőmérnöki kúrián, bizonyára nem olyan vendéglátásban részesülök, mint ő énnálam.
Az Est, 1927. szeptember 2. 4–5. p. Hagyaték-1974. PIMK, gépirat.
Négy esztendővel ezelőtt egy társaságban ismerkedtem meg Forgács Annával. Verseket szavalt; előadásmódja, őszintén szólva, nem nagyon tetszett. Ezután éveken át nem láttam sem magánéletben, sem színpadon, csak épp olvastam, hogy két jelentős szerepet bíztak rá. Most tavasszal újból találkoztunk. A házasságát követő napon föl kellett hívnom telefonon.
Már nem emlékeztem az arcára, termetére, szavaira; a mozdulatai is eltűntek valami babaszépség távoli homályába; és mégis fűzött hozzá – a szép nő általánosságokba mosódott emléktartalmán kívül – egy kis különálló, bizonytalan, szóba nem formálható emlék. Tudtam, hogy nem emlékszem valamire, ami fontos Forgács Annában – ilyesmit éreztem. S amikor bemondta új asszonynevét a telefonba, egyszerre föltámadt bennem az elfelejtett fontosság első érzékelésének emléke, föltámadt és föltámasztotta a nőt, az egész asszonyt, a puha, ideges dekadens, fehér-fekete szépséget: a hangja! Ahogy megszólalt, rögtön teljes szenzuális frissességükben megelevenedtek első találkozásunk impressziói.
Forgács Annának gyönyörű hangja volt.
Ha aranyharang tudna zengeni telt, mély sugárzással, az volna ilyen. Színpadon, mondom, nem láttam Forgács Annát, nem tudom, a szereplés, az elfogultság nem lopta-e meg zengését; ha nem, akkor sikere nagy részét a hangjának köszönhette. Azon az emlékezetes délelőttön egész valószerűtlenül szép volt a hangja, sötét és meleg, búgó galambhang. A budai Auguszt cukrászdából hívtam föl édesanyja utasítására, s ott a fülkében, s később is, nem bírtam megérteni, hogyan közvetítheti ezt a nagyszerű hangot teljes nagyszerűségében a halott telefondrót!
Sokféle hangot hallottam már telefonon és rádiókagylón keresztül, sokszor 238megcsodáltam, mily töretlenül röpíti a villamosság egyiket-másikat tíz és száz kilométeren át: de az a hang az Auguszt és a Bristol között, Forgács Anna beszédhangja a telefondrótban szebb volt, mint a legédesebb hegedűszó.
Akkoriban mindenkinek elújságoltam kis magánszenzációmat: hogyan juttatta eszembe a pesti telefonvezeték egy elfelejtett ember teljes, fizikai képét.
A telefonálás után néhányszor találkoznunk kellett. Együtt voltunk a Bristol halljában, a kávéházban, ő, a férje, egy-két barátjuk meg én. S mindig csak a hangját hallottam! Inkább a hangja zengésére figyeltem, mint arra, amit mond! Shelley- és Verhaeren-kötet feküdt az asztalon és Shakespeare, ezekről volt szó, s én mindig féltem, hogy valami baj lesz, a Hang nem marad meg tiszta, immateriális Zenének, hanem esztétizálássá formálódik, nyilatkozattá, tévedéssé, szóval eltűnik a varázsa, eltörik, mint finom, drága porcelán, amelynek szinte önmagában s nem használhatóságában van a becse.
Igyekeztem is másról beszélni, s mikor a hang gazdáját az édesapjához kísértem át (a Bristollal szemközt volt a hivatala, s Forgács Anna nem mert kísérő nélkül átmenni az utcán), vagy amikor férjével s egy idegen úrral – gondolom, üzletbarát lehetett – egy vasárnap délután a Fórum moziba mentek megnézni az álnéger táncosnőt, udvariasan erőszakoltam is, hogy másról beszéljen, magáról, tervezett olasz útjukról s a szántásról, amit férje különleges ekékkel végeztetett volna valahol, terméketlen olasz földeken. Akármiről, csak irodalomról és társadalmi kérdésekről ne! Mert az a gyönyörű hang, úgy éreztem, mindjárt veszített természetességéből, mihelyt olyan „felnőttes” téma hordozója lett, amely nem tartozhat egy gyermek-színésznő elsőrangú lelkitartalmához. Egy kevés affektáció és sok-sok rajongás: jobb volt lehetőleg kerülni ezt a témakört, hiszen idő és helyzet még arra sem lett volna alkalmas, hogy egyben-másban esetleg ellentmondjak.
Ellenben mikor az édesapjával beszélt! Mily meleg és édes duruzsolás volt ekkor a hangja! Mennyi föltétlen természetesség, gyermekes érettség! Sejtelmem sincs róla, hogy állhatott Forgács Anna az énekléssel, érzésem szerint azonban a nagy énekművészetre nem lehetett igazán megfelelő ereje. De ahogyan az apjával beszélt, ahogy a boldogságáról turbékolt, és olaszországi reményeiről trillázott, az csupa ének és muzsika volt! S mikor a menetjegyirodából lejöttünk, s már zsebében volt az ezer pengő, amit útravalónak kapott (erről, lelkemre kötötte, ne beszéljünk a férje előtt): a lépcsőházban is csak úgy visszhangzott kacagásának boldog, páratlan, tiszta csengése!
Lefejtem emlékezetemben a Hangról a kultúrgesztusokat – idegennek éreztem őket, olyasminek, amit színészi deklamáció, természetessé nem alakított 239póz vagy teátrálisan felfogott komoly beszédtéma csempészett ennek az élő szó-muzsikának az anyagába. Mily megkapó így, elmúltan is, ez a meztelen hang! Mily megkapó volt akkor is, amikor Forgács Anna pihentetett figyelemmel, lazított lélekkel, vagyis természetesen beszélt!
Néha, mintha nem is értettem, nem is figyeltem volna, hogy mit mond, csak hallgattam ezt a lánytestet, s szerettem volna tudni, vagy inkább látni belülről: a mellnek, húsoknak és csontoknak véres, nyers, élő üregeiből hogyan száll ki ez a finom, szuverén zengés! Nem volt ez a hang Jeritza-erő, nem volt Jászai tragikahangja, hatalmas és viharos, lélekbecsapó – hanem lélekbe lopózó, hízelgő alt, bársonyos, egyenletesen sugárzó, mélybarna, komoly, erős, de még egészen nőies líra.
Ez a hang most eltűnt a világból. Veszteség, bizonyára szülőknek és hozzátartozóknak; de talán nekünk is, többieknek.
Bennünket azonban, akik nem vagyunk rokonok, nem a veszteség érdekel elsősorban; utóvégre nem kegyeletsértés tudni, hogy Forgács Annánál kifejlődöttebb talentum is pusztult már el időnap előtt. Bírák és rendőrök sem vagyunk, hogy az igazság érdekeljen ebben a tragédiában. Emberek vagyunk, s én az emberi kiszolgáltatottságot érzem legrettentőbbnek, az elképzelhetetlenség megvalósulását, a véletlen rémségeket.
Azt, hogy volt itt valaki, egy szép, fiatal asszony, aki minden jel szerint irigylésre méltó helyzetben élt… az imént még itt ült szemben veled, barátom, s te hallgattad csodálatos hangja zenéjét: s most a teste nem úgy omlik-romlik a föld alatt, ahogy az megdöbbentő ugyan, de természetes, hanem mint élettelen tárgy sem pusztulhat el: kihúzzák a sírból, szabdalják-vagdalják, kiszedik a beleit, benne turkálnak, postára tesznek belőle két kilót, s elküldik Grazba egy laboratóriumba! S Úristen, hány szépasszony ül még velünk szemben gyanútlanul a sors mocskos kezei közt, hányan vagyunk még élők, akiknek semmi okunk nincs attól tartani, hogy bennünket is valami ilyen vég ér!
Épp annyira nincs, amennyire Forgács Annának sem volt!
240Magyarország, 1927. október 7. 13. p.
Tizennégy éves koromban egy cigányasszony megjósolta, hogy latinból és mértanból meg fogok bukni a vizsgán, és hogy hatvanhárom évig élek. Már csak ötven százalékig lehet esetleg igaza, mert egyikből sem buktam meg, viszont még messze vagyok a hatvanháromtól. De többet nem jósoltattam cigányasszonnyal, még viccből sem.
Ellenben nem tudom megmondani, miért: nagyon sokszor tűröm, hogy részt vétessenek velem egy másfajta bolondériában. Anyám, aki mellesleg mondva annyi élvezetes babonát tud, hogy szavait érdemes volna lejegyezni és fölvenni adaléknak a népköltési gyűjteménybe, szellemeket idéz. Az első szellemidézésre bizonyos rejtelmes Lenke néni tanította, régi barátnő, akinek nevét, de csak a nevét, minden szeánsznál újra meg újra hallottam; s anyám, bármily leleményes egyéb tekintetben, ma sem jutott túl az asztaltáncoltatás első, elég primitív formáin. A forintutaztatást már nem tartja elég megbízhatónak. Viszont az asztallal csodát művel.
Csodáiban nem hiszek. Mégis, ha az anyám jelen van, nincs bennem semmi ellenállás, csak várakozás, és az érdekesség vágya: bár csak igaz volna ez az egész szellemjáték! Ami érthető is, hiszen az ember ösztönösen a különlegest kívánja látni, s ugyan mi különös van abban, ha az asztal nem mozog? Ez a jóakaratú várakozás azonban csöppet sem jelenti azt, hogy hiszek az anyám szellemeiben, passzív hitetlenség az állapotom, amely talán szeretne hitté változni, de nem ugrik be akárminek. Vagy talán még ennyi sem. A dolog úgy állhat, hogy érdeklődésemben nincs meg a hitre való igény: nem érdekel a játék igaz vagy nem igaz volta: teljes lélekkel tudok részt venni gyermekek játékaiban is, pedig nem hiszem, hogy a seprőnyél csakugyan szárnyas paripa.
Az anyám szellemei nagyon jóságosak, engedékenyek és megértők. Ha nagyon sürgős szellemezni valónk van, méltányolják, hogy nincs idő besötétíteni a szobát, amihez máskor föltétlenül ragaszkodnak. Nem tudom én, eredetileg hány kéz volt szükséges kis faasztalunk átdelejezéséhez: ha muszáj, elég az anyám keze meg még valakié. Elég anyámé, aki – látom – oly könnyen nyugtatja ujjait az asztalon, mintha papírlap volna és az enyém, aki természetesen nem csalok. S az asztalka mozdul, hajlong jobbról balra, köszön, ölembe fekszik, átbotorkál a szomszéd szobába. Anyám szellemei engem is annyira szeretnek, érdemtelent, hogy jelentkeznek hívásomra az ő jelenléte nélkül is. 241Csak egy partner legyen, idegen, akárki, nem is kell hívőnek lennie: s én mindjárt anyám szerepét töltöm be a hajlongó, kopogó, vonagló asztalkánál. Szeretnek a szellemek, s én csak olyankor gúnyolódom és hitetlenkedem aktívan, amikor nincsenek a szobámban. Ha jelen vannak, egyszerűen nem hiszek nekik, s ők jóságosak, meghatóan elnézőek agresszivitás nélküli hitetlenségemmel szemben. Talán remélik, hogy egyszer majd csak meghódítanak.
Eleinte elhalt rokonokat idéztünk, meg egy öreg cselédet, a Mamikát. Templomos vénasszonyokat és öreg bácsikat, akiket én már nem is ismertem. A szertartás némileg istentisztelet jellegű, s a mai formulánk szó szerint így hangzott:
– Kérem a jó Mamika szellemét, jelenjen meg.
Csönd. Várakozás. Az asztal meghajlik. Ha nem hajlik, pár perc múlva ismét szólni kell:
– Ha a jó Mamika szelleme el van foglalva, kérem a Panyiczky nagyapa szellemét.
És így tovább, míg csak nem jelentkezik valaki. Aztán segítőtársakat is hívunk, baráti lelkeket, hogy vállvetve mozgassák az asztalt. És kérdezünk, s ők felelnek, egyszerű igen- és nem-koppantásokkal, többnyire ellenőrizhetetlen dolgokat. Magunkról beszélgetünk, a jövőnkről, a múltról és a túlvilágról. Egyszer azt kérdeztük, hogy van-e Isten, s a kis asztal rettenetes dühbe gurult: ijesztő mód elkezdett hánykolódni. Én hallgatom a válaszokat, és kérdezek én is, csodálkozom, hogy a komolynak maradást nem is kell erőltetnem, mégsem hiszek. Csak játszom. Igen, nem. Utóvégre a szerencsejáték is érdekes és izgató.
De egyre nagyon büszke vagyok: előkelő összeköttetéseket szereztem anyám számára a szellemek világában. Lassanként ugyanis unni kezdtem az örök Mamikát és a rokonokat, nem bíztam meg a tudásukban, s ahogy olvasgatni és tanulni kezdtem, új meg új történelmi és irodalmi ismerőseimet sorban fölhasználtam asztaltáncoltatási célokra. A legelső Baudelaire volt köztük, akinek verseivel hatodik gimnazista koromban ismerkedtem meg. Az egyik szellemidéző estén őt hívtam.
– Ki az a Bódler? – kérdezte bizalmatlanul az anyám.
Megmagyaráztam, hogy egy régebbi francia költő, nagyon szeretem, egyszer majd le fogom fordítani a verseit magyarra, biztosan örülni fog neki, tudós ember, máris nyugodtan házunk barátjának tekinthetjük. Megmutattam egy könyvből az arcképét.
– Milyen szomorú ember – mondta rá az anyám.
És Baudelaire jött. Fölhatalmazást kértem tőle műveinek fordítására, amit 242megadott. (Sok-sok év múltán, amikor csakugyan elkészültem a Fleurs du Mal rám eső részével, nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem: emlékszik-e gyerekkori fogadalmamra? Emlékezett, s kifejezte megelégedését.)
A szomorú arcú Baudelaire már akkor, az első estén megnyerte anyám rokonszenvét: hogyne, hisz az én barátom volt! Tudom, hogy sokat társalogtak, a francia költő, aki csodálatosképpen értette a magyar nyelvet, s az anyám meg a többiek is, többi ismerőseim. Mert mások is sorra kerültek, mint mondtam, Homérosz, Napóleon, Ferenc József, Nietzsche, majd Ady Endre. A fél lexikon. S akinek anyám megtanulta jól a nevét, az ma is házi szellemünk. Szinte kiszorították otthonunkból a rokonokat és öreg néniket.
S Baudelaire-nek egyszer páratlan sikere volt. Én már rég elszakadtam a szülői háztól, s csak levélben értesültem néha az otthoni eseményekről. Így értesültem egyszer arról is, hogy valaki ellopta két tyúkunkat. Csak a jobb oldali, vagy a bal oldali szomszéd lehetett. De melyik?
– Kérem Baudelaire szellemét, mondja meg, melyik szomszéd lopta el a tyúkokat?
Az isteni Baudelaire jött és bemondta az egyiket.
Pár nap múlva kiderült, hogy a szellemnek igaza volt: a megjelölt szomszéd, a szegény éhenkórász, az eltűnés napján tyúkot ölt.
Baudelaire hitele azóta megingathatatlan az anyámnál, aki most úgy szereti azt a szomorú embert, azt a régi, idegen halottat, mintha az is a fia volna.
Pesti Napló, 1927. október 4. 13. p. Szignó nélkül, illusztrációja egy mozdonyrajz: M-sorozat. Hagyaték-1974.
Szobról mindjárt indul a személyvonat. Hatalmas, romantikus látvány: a mozdony ragyogó feketén sziszegve és reszketve áll, teljes gőzben. A gőz a kazánban elérte a teljes nyomást, hangosan pufognak, kattognak és búgnak a biztonsági szelepek. A masiniszta az utolsó percekben is nyugodtan pucolja szidollal meg smirglivel a vörösréz csöveket, meg a sárgaréz anyákat és karimákat.
Hogy bír megállni ez a rettenetes vastömeg, ha már egyszer mozgásba lendült? A mozdonyvezető pepecselés közben magyarázza a veszting-fékezést.
– Nagyon nehéz az, kérem! Nagy érzék kell hozzá, hogy a vonat szépen 243megálljon, és ne rángasson. De két spriccerrel már be lehet fékezni a vonatot. – Smirglizi a fehér vasakat, felnéz, érzi, hogy a spriccert nem nagyon értem.
– A spriccer – folytatja – abban áll, hogy a levegőt az ember kiengedi a fékhengerből, hogy a fékdugattyú másik oldalán maradt levegőt fékezni hagyja. A levegő sziszegve jön ki, mint a szóda a csapból. Ez a spriccer… Az első spriccert akkor adom, mikor a mozdony az állomás elején van, a másikat meg, amikor elhagyja. Akkor a középső kocsi az állomásépület közepe előtt áll meg… Ha nem ismeri az ember a szerelvényt, vagyis, ha nem tudja, nincs-e hiba valahol a fékberendezésben, kopás vagy ilyesmi, akkor hiába fékez a mozdonyvezető rendesen, a szerelvény rángat. Ilyenkor úgy kell fékezni, hogy az ember csak csalogatja a levegővel a féket, csak mutogatja neki a levegőt, egy kicsit mindig kienged… ekkor, kérem alássan, ráfeküsznek a tuskók a kerékre, de fékezés még nincs. S mikor aztán gondolom, hogy már mind körülbelül egyforma állásban vannak a tuskók, akkor beadok egy nagyobb spriccert, és kész…
A kalauzok már emelik a karjukat. A masiniszta gyapottal megtörli a kezét, s fél lábával fellép a lépcsőre. Kezében a nagy kanna Szidol. Tudtommal a vasút csak gyapotot meg valami petróleumnál rondább olajat ad a mozdony tisztítására s a fűtő szokott kaparni valahonnan egy kis kőport… Csodálkozva mutatok a szidolos üvegre:
– A szertárból?…
– A magam zsebéből! – nevet a masiniszta. – Nincs lelkem nézni, hogy megy tönkre a gép…
Jelzések, fütty, és megrendül a föld, amikor megindul a mozdony, a nagyszerű mozdony, melyet egyik-másik masiniszta úgy szeret, mint a huszár a lovát.
Pesti Napló, 1927. október 5. 11. p. Szignó nélkül, M-sorozat. Hagyaték-1974.
Mikor azt kérdeztem tőle, hogy félt-e valaha a mozdonyon, a masiniszta, aki eddig „kedves öcsémnek” szólított, kiitta a poharát, s csak annyit mondott, hogy:
– Félt az isten!
Felállt, a kocsma ablakához lépett, s nézett ki az éjszakába.
244A fűtő titokban intett olyasfélét, hogy nagyon büszke az öreg, megsértettem a kérdéssel. Aztán egy harctéri élményét mesélte el. Galíciában voltak, nyolc magyar mozdony. A mieink épp visszavonultak. Ők is várták a rendelkezést. Egy alezredes lépett hozzájuk: mi az, bevárják az oroszokat? Dehogy várják, jobb volna, ha soha oda nem kerültek volna. Hanem a váltókat nem állítják a toronyból. Az alezredes ment az állomásfőnökhöz, egy darabig veszekedett vele, végre elővette a revolverét, és egyszerűen lelőtte. A főnök cseh ember volt. Erre rögtön álltak a váltók, s a nyolc mozdony már az oroszok gépfegyvertüzében menekült libasorban, őrülten. S a fűtő részletesen magyarázta, milyen veszélyes volt nekinyargalni a két-három gerendából eszkábált, rozoga galíciai hidaknak.
A masiniszta csöndesen visszaült az asztalhoz. S amikor a fűtő elhallgatott, ő kezdett beszélni
– Tizenkilencben történt a románok kivonulása után. Látta, öcsém, a szolnoki hidat? No, akkor tudja, mi volt ott a robbantás után. Két vonata volt a fűtőháznak, a 23-as meg a 67-es. Én a hatvanhetessel jöttem haza éjjel, Debrecenből. Hoztam a vonatot Szolnok felé, és előre vigyáztam, mikor jön a híd. Koromsötét éjszaka volt, a ködben épp csak a kéményig láttam. A híd előtt „fékúttávolságra” sok fehér lámpa szokott égni, meg őr is volt ott, aki a lassú jelzést adja. Mert lassan kellett menni a kiemelt hídon. De milyen lassan! Percenként egyet ha fordult a kerék! Hát én csak vártam, vártam, hogy meglátom a lámpákat meg az őrt, hogy integet. Mikor már nagyon gyanús volt a dolog, mert azok az erős lámpák a ködben is ellátszottak pár száz méterre, egyszer csak irtózatos csattogást, durrogást, dübörgést hallok, a mozdony meg ing alattam, mint a hajó. Mindjárt tudtam, hogy rászaladtam a hídra hetven kilométeres sebességgel…
Fölnézett, egyenest a szemembe:
– Hát akkor mégiscsak megijedtem egy kicsit – folytatta, s én valami megkönnyebbülést éreztem a vallomásánál. – De csak egy kicsit! A nagy dübörgésre fölébredt az őr, gyújtogatta a lámpáit, és kiabált, hogy: „Lassan! Lassan!” Mi már akkor a túlsó parton voltunk… De hogy csörömpölt az a híd! Úgy reszketett, mint a kocsonya! Isten csodája, hogy valamennyien bele nem estünk a Tiszába…
Hallgattunk egy hosszú percet. Akkor az öreg a poharamhoz koccantotta a poharát:
– Egészségére, kedves öcsém!
245Pesti Napló, 1927. október 6. 10. p. Szignó nélkül, M-sorozat. Hagyaték-1974.
A mozdony lihegve megállt. Fújt, prüszkölt, mint egy hajszolt állat, amikor pihenőhöz jut. Fénylett rajta az izzadtság meg a vér. A vérét vulkánolajnak hívják. A szívében azonban másféle olaj van, finom hengerolaj. Ez nagy hőfokot kibír, nem ég el, és nem kormoz. S amikor felkapaszkodtam a hátára a sátor alá, a nagyszerű gépparipa a fülembe súgott valamit a hengerolajról.
– Szép vagyok, ugye? A gazdám nagyon szeret, rendben tart, csak azt sajnálja, hogy nem tud kenni. Csak négy gramm hengerolajat kap egy kilométerre. Emiatt persze nagyon emelkedik a szénfogyasztás. Ha legalább hat grammot kapna! Akkor spórolnának a szenen, meg engem is könnyebb volna kúrálni, nem fúrogatnák annyiszor a hengeremet. Látom, a gazdám hajaszála égnek mered, ha menet közben a dugattyúrudam tömszelencéje melegszik: nem tudja megkenni, mert már indulás előtt elfogyott minden olaja, s csak az Úrjézusban bízhat, hogy talán megint lehűlök. Ha megkenhetne, nyugodtan futnánk, és nem égne el a tömítés. Így meg, ha nagyon melegszik a tömszelence, hát egyszerűen nem tömít: a hengerből kifúj a gőz, a rudam meg berágódik, és le kell belőle esztergályozni. Pedig az acél drága! S drága a többi is, tessék nézni, ez a sok forgó, lüktető csoda itt rajtam, amit mostanában nem olajoznak eléggé. Igen, csak mostanában, amióta német statisztika alapján behozták nálunk is a négygrammos rendszert. Erre a spórolásra ráfizetnek! De mennyire! S tudja ezt mindenki, a mozdonyvezetők az egész országban sírnak miatta. De ki mer beszélni, ki mer szót emelni a mindenható statisztika ellen? A minap a főmérnök úrral beszélt a gazdám. Az is szörnyülködve nézte a kenetlen hengert meg a kenetlen tolattyúkat. Szidta a négygrammos újítást, de azt mondta, hogy nem mer jelentést tenni, mert felakasztják… Alászolgája, legközelebb majd mást mesélek!
Ezzel a mozdony nagyot fütyült, és elnyargalt.
246Pesti Napló, 1927. október 7.12. p. Szignó nélkül, M-sorozat. Hagyaték-1974.
Ma a pályaudvaron a Szénjutalékkal találkoztam. A Szénjutalék tulajdonképpen nem ember, hanem olyasvalami, ami fontosabb az embernél, tudniillik pénz. Már régen nem láttam, s egészen elrémültem, hogy milyen rossz bőrben van.
– Hja, kérem, ez már így van mifelénk, egyszer meghízunk, másszor lefogyunk. Én most nagyon lesoványodtam, mindössze tizenkét pengőt nyomok, pedig a múlt hónapban nyolcvanöt voltam.
– Miért? Nem spórolt elég szenet a gazdája a MÁV-nak? – dühösen legyintett.
– Dehogynem spórolt! A múlt hónapi jutalom annyira ambicionálta, hogy most augusztusban rekordra dolgozott. Azt várta, hogy még jobban felhizlal. S mikor aztán ma megpillantott, lehordott a sárga földig, mintha én volnék a hibás a saját kiutalásomban. Nem vettem rossz néven tőle, mert igaza van. Rettenetes, hogyan számítgatnak ki bennünket a főnökségnél vagy az igazgatóságnál vagy az Üvé-nél, vagy mit tudom én, hol! Amikor azt hiszem, száz pengő leszek, csak tizenkettőt vihetek a gazdámnak, amikor meg drukkolok, hogy meg se látnak, hatvan-hetven pengőre hízok váratlanul. Senki sem tudja, mi a kiszámítás alapja, s ez a bizonytalanság nagyon nyugtalanítja a személyzetet.
Közelebb hajolt hozzám, és súgva folytatta:
– Elmondok Önnek valamit, amit odafent az Üvé-nél nemigen tudnak… Az a baj, hogy a mai rendszer mellett, amelyet legjobb volna rendes fizetésjavítássá átalakítani, a jutalékosztás nem is lehet igazságos! Mert, tessék csak figyelni, minden mozdonyon, ugye, két fűtő és két mozdonyvezető utazik, akik fordánként váltják egymást. A szabály az, hogy a szerkocsit útból hazajövet „ki kell szerelni”, vagyis meg kell rakatni szénnel. Hogy a mozdonyvezető milyen szenet vesz fel, és mennyit, az a saját belátásától függ. Mármost: a mi tegnap kiszerelt öt tonna szenünkkel ma elmegy a másik pár személyzet, a szenet elhasználja, de mikor megjön, a közös gépre öt tonna helyett csak hármat szerel ki, hogy nőjön a jutaléka. Ha holnap nagy vagy nehéz út jön, nekem a három tonna kevés, még hozzá kell vennünk valamit, ami a jutalék rovására megy. A mozdonyvezetők közül senki se tudja, nem ő rajta „spórol-e” a másik garnitúra, ebből támadnak az örökös perpatvarok. Aki kevesebb vagy 247rosszabb szenet használ, jutalékot kap: rendben van. De most sok „spórolás” csak papíron van meg a partner rovására! Valahogy másképp kéne végezni a jutalék kiszámítását, mert most talán nem is spórolnak olyan lelkesen az emberek, ahogy a szénjutalék bevezetésével a szanálás után elgondolta az Üvé…
És a sovány Szénjutalék, a Tizenkét pengő, aki jogosan remélte, hogy a múlt hónapra Százra hízott, nagy zsörtölve bankjeggyé zsugorodott, és visszamászott gazdája zsebébe.
Pesti Napló, 1927. október 8. 12. p. Szignó nélkül, M-sorozat. Hagyaték-1974.
Látták már azt a sok vasat, kimustrált mozdonyt, elkopott, összetört, elégett vagont és egyebet, ami raktárakban, kerítések mögött vagy elzárt síneken várja a feltámadást? S látták a szép, friss faraktárakat az Északi Főműhely mentén meg másutt a rohanó vonat ablakán át, a fehér és sárga deszkaemeleteket, szabályos gerendahegyeket, amikből csak ezután lesz még kocsi? Ezt a sok fát műhelyi fának nevezik, s nem tüzelésre, hanem ipari célokra használja a vasút.
Tegnap megálltam mellettük, s hallgattam, mit beszélnek egymással a gerendák. Valami panamáról volt szó.
– Panama? – kérdeztem. – Mi történt?
– Semmi, semmi – igyekezett megnyugtatni a Puha Fa –, nem történt semmi, s ami mégis történt… Kérem, rendben lesz minden, a MÁV megkapta a kártérítést, úgy hallom kétmilliárdot.
– Azt igen, de az ügy még mindig nincs rendben. Dehogy van! Most folyik a fegyelmi – vette át a szót harciasan a Kemény Fa.
– Fogd be a szád – súgta a Puha Fa, a Kemény Fát azonban még jobban felpaprikázta ez a gyávaság, s most már egyszerre mindent kipakolt:
– Mit? Hogy én hallgassak? Minek sértettek meg? Én elsőrendű fa vagyok, s rögtön mondtam, hogy silány alakok tolakodtak közénk! Nem tűrtem akkor sem a jelenlétüket, s most sem hallgatok el semmit! Nem én!… Uram – folytatta aztán és egyenesen hozzám fordult –, egy évvel ezelőtt roppant mennyiségű, minőségileg kifogásolt fát csempészett társaságunkba, a mi kifogástalan társaságunkba, egy-két panamista. Csakhamar kipattant, hogy az az 248úr, aki bennünket gondozni szokott, s akit most Átvevőnek nevezek, összejátszott a szállító céggel. Az átvevőnek van egy kalapácsa, azzal kell törvény szerint megjelölnie minden egyes darab műhelyi fát, amelyet kifogástalannak talál. Az acélkalapácson, az egyik végén, bélyeg van, MÁV-jel, ezt kell ránk ütnie. Meg kell tehát bélyegezni bennünket, mint a marhákat, csak épp nem tüzes vassal. Nos, az Átvevő úr ezt a kalapácsot két hétre a szállító cég rendelkezésére bocsátotta, s a cég ezzel a hitelesítő kalapáccsal kifogástalannak tüntette fel a vacak anyagot. Felháborító eset, nem engedem eltussolni! Egy éve folyik már a fegyelmi, s a vég nem kétes. Persze, titkolóznak, de hiába, az esetről mindenki suttog a vasútnál. Most várjuk a döntést, a fegyelmi eredményét. A kétmilliárd kártérítést a cég már megfizette, de az ügy többi része igen lassan bonyolódik le. Túl lassan. Mert a szálak igen messze vezetnek, igen magasra… Ez történt.
Megköszöntem az érdekes felvilágosítást, s távozóban még hallottam, hogy a Puha Fa és Kemény Fa pattogva vitatkozik tovább az acélkalapács panamájáról.
Pesti Napló, 1927. október 9. 15. p. Szignó nélkül, M-sorozat.
Okos dolog a szabály, s arra is jó, többek között, hogy megszelídüljön tőle a forgalmista. A forgalmista az az úr, aki az irodában van, csönget, jelzéseket ad és a váltóőröket dirigálja. S a „forgalom” néha összekoccan a „vontatással”. Ilyenkor a jámbor utazóközönség tudtán kívül nagy harcok folynak le a mozdonyvezető és a forgalmista között.
– Nagyon vigyáznunk kell a menetidőre – mesélte öreg barátom, a mozdony –, mert a késés büntetést jelent, különösen, ha a forgalmista okvetetlenkedik. Az .....-i állomáson különösen komisz volt a forgalmi tiszt. Vadember. De megszelídítettük! Kérem szépen, kiesett belőlem egy sasszeg. Hirtelenében nem volt mivel pótolni, s mire a masiniszta talált egy darab vasat, már nyolc perc késésünk volt. Gazdám kérte a forgalmistát, hogy ne írja ránk, úgyis behozzuk az úton. Az meg raplizott, hogy így meg úgy, nyolc percet nem lehet letagadni.
– Hát írja be, a keservit!… Beírta. De visszaadtuk neki a kölcsönt! Mert egyszer, mikor tudtam, hogy megint ő van szolgálatban, megálltam a jelzőnél. 249Tetszik tudni, ha nem kurrent sínen fogadják az embert, hanem kitérőben, akkor a forgalmista előre köteles rendelkezést adni az előző állomáson. Ha nincs rendelkezés, meg kell állni a váltónál. Kell? Ez a szabály! Hát én láttam, hogy mehetnék keresztül az állomáson, nem volna semmi baj, a váltók végig állnak, de hát amilyen a fogadjisten, olyan az adjonisten. Megálltam értelmetlenül, de szabályszerűen. Mire jött a váltóőr, és intett, hogy mehetünk, már megvolt a nyolc perc, feltartottuk a gyorsot. Rohant aztán a forgalmista, hogy mit állok meg, nincs eszem? Jajgatott, de hogy jajgatott! A gazdám meg csak annyit mondott neki, hogy ha a múltkor azt a sasszeges nyolc percet muszáj volt beírni, akkor most is muszáj volt megállni: ez a szabály! Azóta nagyon rendes ember a .....-i forgalmista.
A történet, megvallom, tetszett, ezért csak egész szelíden próbáltam az utasok nevében tiltakozni a forgalom és a vontatás apró belvillongásai ellen – a mozdony azonban nem hallgatott rám, hanem huncutul nevetve elszaladt.
Pesti Napló, 1927. október 20. 11. p. Szignó nélkül, M-sorozat. Hagyaték-1974.
Az értesítőre úgy emlékszem vissza, mint a gonosz végzet hírnökére. Valahányszor jött, mindig lárma volt a házunkban. Haragudtam rá, féltem tőle, és mégis sajnáltam. Mert mindig kikapott az apámtól.
Ha nappal jött nagy, kék fedeles könyvével, még csak hagyján. De ha éjszaka zörgetett ránk az ablakon, jelentve, hogy apámnak, aki akkoriban mozdonyvezető volt, este tizenegykor vagy reggel fél négykor indulnia kell, éktelen csetepaté támadt. Apám aludt, fáradt volt, harminchat órás szolgálat és négyórai pihenő után semmi kedve megint kimenni fordába, viszont a parancs parancs. És minden jogos vagy jogtalan dühét a szegény értesítőn töltötte ki. Amit a főnöknek vagy a mozdonyfelvigyázónak nem lehetett megmondani, azt a jókívánságot mind a szegény értesítő fejéhez vágták az álmukból felvert masiniszták. S az értesítő hallgatott, nyelt, mert őhozzá, az egyszerű paraszthoz képest nagyúr volt a mozdonyvezető is.
A kék fedeles értesítőkönyvet alá kellett írni. Apám, emlékszem, sokszor fejéhez vágta az éjszakai értesítőnek a könyvet a tintaceruzával együtt, becsapta az ablakot, s kijelentette, hogy nem írja alá. De az értesítő már tapasz250talt ember volt, ismerte a mozdonyvezetői lázadások természetét, s egykedvűen várt az ablak alatt a sötét kisvárosi utcán. S apám tíz perc múlva morogva felkelt, kinyúlt az ablakon, bevette és visszaadta a könyvet, felöltözött, s ment szolgálatba.
Egyetlenegy értesítő volt, akire nem haragudtak a mozdonyvezetők: János bácsi. János bácsi pedig azzal érdemelte ki a masiniszták türelmét, hogy életében egyszer, egyetlenegyszer és tudtán kívül mondott egy jó viccet. S a vasutasoknak, akik a leghálásabb publikum, még éjszaka is eszükbe jutott a vicc, ha meghallották János bácsi hangját. Még ma is emlékszem a viccre.
A dologhoz tudni kell, hogy a vasutasoknak a pályaorvos szükség esetén ingyenes fürdőjegyet adhat, havonta egyet vagy kettőt. S minthogy a fürdéshez nemcsak betegnek van joga, az egyszerű fürdőjegyek kezelése a főnökök kezébe került, az orvos csak a különleges gyógyfürdőt rendeli személyesen. János bácsi mindig igénybe vette a fürdőt, s utána beteget jelentett egy-két napra. Mikor egyszer megint fürdőjegyért ment, azt kérdezte tőle a főnök:
– Minek magának a fürdő, János? Hiszen valahányszor fürödni megy, mindig megfázik!
– Nem csoda az, nagyságos főnök úr – felelt az értesítő –, ha az ember megfürdik, úgy megvékonyodik a bőre, hogy a legkisebb hideg megárt neki…
Ettől kezdve mindenki szerette János bácsit. Ő pedig nagyon büszke volt mondásának népszerűségére.
Most azt hallom, hogy meghalt. Már két éve. De a vicc ma is él.
Pesti Napló, 1927. október 25. 18. p. Szignó nélkül, M-sorozat.
A MÁV, amelyet a háborús idők alaposan tönkretettek, nagyszerűen rendbejött, s valószínű, hogyha új állomásokat kell majd valahol építtetnie, azok éppoly pompásak lesznek, mint a Déli vasút új építkezései. A verseny azonban nem lesz könnyű. Mert a Déli vasút állomásai elragadó kis szalonok, intim és modern épületek. Ha a balatonföldvári új várótermekbe belép az ember, nem tud hova lenni a csodálkozástól és örömtől. A kevésbé elegáns helyeken is ugyanez a stílus, modernség, tisztaság és kényelem várja az utazót. Például Szemesen.
251Ezekről az örvendetes újításokról beszélgetett a minap a Keleti pályaudvar egyik irodájában két öreg bútor, két barna kabátos, rozzant íróasztal. Egy darabig keseregtek irodahelyiségük elhanyagolt állapotán, s főképp a harmadik osztályú váróterem tisztátalanságát tárgyalgatták nagy nekibúsulással. Hogy az a váróterem szemétraktárnak is beillenék. Hogy milyen sötét és büdös és piszkos ott minden. Még a folyosó is. Mikor vetődik már oda egy magas rangú hivatalos személy vagy miniszter, hogy elszörnyedjen, és kezdeményezzen egy kis tisztogatást?
Elhallgatott a két öregúr, a két öreg bútor. Biztosan fiatalságuk jár az eszükben, gondoltam, a régi szép idők, emlékek… S csakugyan így lehetett, mert a két íróasztal nemsokára anekdotázni kezdett, az pedig tudvalevő, hogy a lélekben a merengés az anekdoták szülőföldje.
– Emlékszel, öregem, a m....óvári átiratra? – kérdezte az egyik. – Vagy te akkor már nem voltál a keleti szertárban? Nem? Hát kérlek szépen, én még fiatal legény voltam, vártam a beosztásomat, izgatott, hogy hova kerülök, ezért aztán mindig füleltem. Egy nap zengett a szertáriroda a kacagástól. Valami hivatalos levelet kapott a főnök, azon mulatott mindenki. Sokszor felolvasták, hej, de sokszor! Még ma is szó szerint tudom a szövegét, annyit hallottam. Az átiratot M....óvár állomás küldte a központi szertárfőnökségnek. „A Budapest üzletvezetőség x-számú rendeletével – hangzott a levél – arról értesített bennünket, hogy a tisztelt cím közvetítése mellett egy bőrrel bevont hálópamlagot fogunk kapni. Minthogy a pénztárkezelőnő már szolgálattételre jelentkezett, tisztelettel kérem, hogy a kiutalt hálópamlagot sürgősen megküldeni szíveskedjenek, mert enélkül a pénztárkezelőnő szolgálatot nem teljesíthet…”
Csöndesen, hamiskásan, kuncogva nevetett össze a két öreg bútor, aztán gyöngéd pillantást vetett az iroda kopott bőrdíványa felé, akinek testvére M....óvárra került.
Megjelenés nélkül, feltehetően 1927 körül. Tematikailag az M-sorozatába illik. Utal a Négy gramm hengerolaj című írásra. MTAKK, Ms 4674/195. 53–54. p. Gergely–Schelken-féle átirat.
A ferencvárosi rendezőn álltam, a peronon. Szórakozottan néztem a tolató mozdonyokat s az járt az eszemben: hogy panaszkodott nekem a minap egy ilyen gépvezető a mai olajmizériákról.
252Két sínen egymás mellett két gép pöfögött, lassan, szemben egymással. A sátor alól egyszer csak átkiált az egyik mozdonyvezető a másiknak:
– János bátyám, nincs egy kis csokoládéja?
– Nincs.
– Kölcsön sem ád?
– Hát egy kicsit, ha nagyon muszáj.
A gépek megálltak s János bácsi egy kannába áttöltött egy kis hengerolajat a másik gép fűtőjének üres kannájába. Így tudtam meg, hogy a hengerolajat házi nyelven csokoládénak hívják a MÁV-nál s így voltam tanúja a modern cserekereskedelemnek.
Csakhamar még frappánsabb részleteiről is hallottam annak a cserebere-kereskedelemnek, amely a hazai szanálás bevezetése volt s meghonosodott az államvasutaknál. Ez a jelenet már egészen mesébe illő. Nekem az a kanna mesélte el, amelyikkel az eset megtörtént.
– Mozdonyon szorongtunk – mesélik az olajkannák –, amikor az egyik vizsgáló lakatos felkiáltott a gazdámnak: adjanak egy kis gyapotot, de sokat ám! (ezalatt érti az olajat), s gazdánk, a mozdonyvezető rögtön leadta a gyapotja felét, a fűtő meg vitt minket a vizsgáló lakatoshoz a színig töltött olajjal. Igazán szerencse volt, hogy ideérkeztünk, mert a mozdony most jött a javításból és nagyon sok olajra volt szükség, amíg a tengelyek s rudak betelítődnek s bejáródnak. Sokkal többre, mint amennyit kiutalnak. Még jó, hogy a lakatos meg gyapotot nem kap s így kénytelen volt eladni bennünket…
– A lakatosnak honnan van olyan sok olaja? – kérdem naivan.
– Ó – legyintett a kannám –, hát, mert nem vizsgálják olyan szigorúan, a lakatos vételezhet, a kocsikenőknek s a lakatosoknak hordószámra megy az olaj. Ők aztán szívesen adnak tovább bennünket gyapotért, mert valamivel csak kell törölni a kezüket, s ők meg gyapotot nem kapnak.
– Azt csak nem lehet kifogásolni, hogy így spórolnak? – mondom szelíden.
– Az ám, csak legyen értelme ennek a spórolásnak. A minap már megtetszett írni, mit szenvednek a mozdonyok a négy gramm hengerolaj miatt… s most megszorítják még ezt is – fejezték be mondókájukat a derék olajoskannák. – Amikor bennünket a lakatos telitöltött, a maga olajkannájából egyszerűen kiöntötte a maradék olajat a földre… csak azért, hogy üres legyen az edénye. A kiöntött olajra szépen rákaparta a lábával a földet, mint a macska teszi… Ezt tessék megírni! Azt, hogy egyik helyen pocsékolnak bennünket, a másik helyen meg kenetlenül szaladnak és tönkremennek a mozdonyok!
Talán egyebet is mesélt volna a két kanna, de jött egy derék kék ruhás ember, megragadta nyakukat és könyörtelenül elhurcolta őket.
253Pesti Napló, 1927. november 10. 13. p. Hagyaték-1974.
Furcsa vidék ez, ahol lakom, ez a körúton túli Józsefváros. Furcsa, intim és olaszos. A szűk utcákon, különösen estefelé, rengeteg a publikum. Az emberek a kapuk, boltok és pincehelyiségek előtt kirakják magukat és tüdejüket a meleg estének – mert estefelé még nyár ez a mai november – és a korzónak. A nagyvárosi sürgés-forgás mégis hiányzik; itt nem nyargalnak, hanem lebzselnek az utcán. Gyermekek zsivajognak minden kapu alatt és minden udvaron, s a házak élete apró közélet. Az idegenek is valósággal bizalmas viszonyban vannak egymással, a lakók a koldusokkal… rengeteg errefelé a koldus; aki csak kiszorult a Belvárosból, mind itt akarja kisiránkozni a harapnivalóját. S a koldusok mellett mennyi a szerződéstelenül kolduló színész, zenész, énekművész és művésznő! Naponta tízszer is jönnek csoportosan, s napos vasárnap délelőttökön cigánybandák járják be prímással és nagybőgőssel a házakat.
A mi házunkat is.
Ennek a háznak – Gólya utca 50. – most nagy szenzációja van: az első emeleten öngyilkos lett Steiner Samu asztalosmester.
A haláláról kora hajnalban értesültem, amikor éjszakai munka után beléptem a kapun. Halotti csönd volt már az utcán és az udvaron, de a házat, ezt a csupa szem- és csupa fül- házat valósággal aláaknázta a hír. Mint robbanószer pihent az öngyilkosság rémülete a ház idegeiben, s mikor az emberek már aludni tértek, a hír saját magától zsibongott és fájt tovább a kövekben. Halál történt, s ez már komoly ügy, nagy eset. Éjszaka háromkor erről suttogott a ház, s reggel fél tízkor ezzel keltett föl a cseléd.
Steiner bácsi, a kövér, öreg asztalosmester, most halottan beköltözködött mindenkihez nehézkes járásával és nehézkes, dadogó beszédével. Nemcsak a régi emberek lakásába, akik harminc éve laknak együtt vele, hanem a frissen húzott második emeletre is, ahol én lakom. És vad hírekből alakult ki a kép: felakasztotta magát, hallottam az éjszaka, reggel revolvert emlegettek, s délelőtt megtudtam, hogy mérget vett be. Veronált egy sóti kocsmában, ahová Pest elől menekült. Anyagilag állt rosszul, s még rosszabbul öreg idegeivel, amelyek nem bírták a mai üzleti tempót. „Kommercárura van szökség – mondotta nekem az öregúr –, nem régimódi, becsületes munkára.” Pedig ő már nem tudott másképp dolgozni, becsületes árut szállított, és sokat kért a munkájáért. De olyanok is voltak a fabútorai, mintha vasból készültek 254volna. Nekem is csinált egy konyhaszekrényt és állványokat, s életemben ekkor láttam meg először a konzervatív ipar becsületességét.
A múlt hét végén voltam nála, az utolsó részletet fizettem. Steiner asztalosmester ágyban feküdt, sírt, a múltat emlegette, de én azt hittem, panasza csak a konvencionális kereskedőpanasz. Tegnapelőtt a lépcsőn találkoztunk. Hogyan sejthettem volna, hogy utoljára köszönök neki? Tulajdonképpen meg se figyeltem, s most, amikor visszagondolok rá, mégis világosan látom fáradt mozdulatait. Most, a halála után, jelentőséget nyer számomra is: a nemlétezés rettenetes ténye szorongatja a torkomat és mellemet, mintha nekem is rokonom lett volna a halott.
S talán rokonom is volt egy kicsit: Steiner Samu nem volt szabályszerű ember. Nem volt igazi szimata az üzlethez. Különc volt. Könyvei voltak, sok könyve, egész könyvtár! Steiner bácsi az üzleti egészség szempontjából nem volt intakt iparoslélek: volt benne valami, ami elkülönböztette és magára utalta az utcák és udvarok szemfüles életében. A művészekről azt mondja egy teória, hogy mindig valami betegség, testi fogyatékosság kényszeríti őket a maguk folytonos vizsgálására. Nagyon igaznak hiszem ezt a teóriát, s azt gondolom, igazsága nemcsak a művészekre áll. Akinek baja van, aki bármiben különbözik az egészséges, normális embertől, annak, ha koldus is, líra és pszichológia ül a szemében. A koldusok lelke állandóan olyan sebzett lehet, mint a költőké. És Steiner bácsi folyton sebeket hordott magában. Dadogása külsőleg is elárulta a megbélyegzettséget, belül azonban nagyobb kínokkal vívódott az öregúr. Szakmája problémáival ugyanúgy, ahogyan a nyelve küszködött az összetördelt szavakkal. Dadogott ez a szegény ember, csak a könyvei nem dadogtak, az álmai.
Hogyan állhatta volna meg helyét ez az „egyszerű” iparos az életben? Pénzre volt szüksége, és nem pénzre dolgozott. Amikor negyedévvel ezelőtt én a házba költöztem, már biztosan voltak anyagi gondjai, pénz kellett volna a műhelyébe meg a boltjába, mozgékony és energikus pénz, de ez az ember megmondta később – csak a könyveimet irigyelte, amelyeket a lakása előtt szállítottak föl, feljebb egy emelettel.
Most lenn, a nagy pinceműhelyben, áll a munka, eladatlanul, félig készen fehérlenek az egyszerű, nem különleges, de jó erős és komoly bútorok. A nagy ház azonban tovább zsibong, földszinten és emeleteken úgy futnak a kis tragédia újabb és újabb részletei, mint villany a vezetékekben, és Steiner Samu 65 éves műasztalos végleg száműzte magát a nem neki való vásári életből.
255Szépet akart, jót, valami különbet, s mert nem méltányolták képességeit, hát meghalt.
Egy kissé olyan ez a halál, mintha egy író lőtte volna főbe magát, aki kitűnő regényeket írt, de már a kutyának sem kellettek a munkái.
Megjelenés nélkül, 1927 körül. MTAKK, Ms 4674/201. 2. p. Gergely–Schelken-féle átirat.
Az ember megy az utcán és nézeget mindenfélét. Nézi a házakat is. Egyáltalán újabban valóságos divat lett Pesten észrevenni az épületek szépségét vagy rútságát. És a mindennapos délelőtti sétákon nézni az ablakokba kirakott dolgokat. Háromemeletes palota van előttem és a harmadik emeletsorban, négy ablakban virítanak elő a párnák. Szívják magukba a friss levegőt s napfényt. Régen azt tartották, hogy a napon melegített párna estére szép álmokat hoz.
Mindez rendben van, mindez szép és idillikus és nyugalmas. És az ember elgondolkozva nézi a házat, az erkélyeiket, és elgondolkozik, hogy milyen jó annak, akinek erkélyes lakása van. Csakugyan, az erkélyes lakás: napfürdő!
Ebben a pillanatban egy hölgy lép ki az erkélyre a harmadik emeleten. És a néző rögtön megijed egy kicsit, félti az embert. A hölgy ott fönt teljesen nyugodt, esze ágában sincs szédülni, védi a korlát. Áll, kihajol, örül a napnak, az utca forgatagának, majd leül. De a néző fél.
Mintha megbillenne a ház előbb masszív, megbízható egyensúlya, mintha mindjárt leszakadna alatta az erkély, mert amíg az erkély üres volt, csak dísznek gondoltuk: légi csolnak ez, melyben jól lehet mozdulatlanul elringani a város fölött. De ahogy az élő ember lépett ki a fasszádra, félünk és szeretnők valami esetleges szerencsétlenségre figyelmeztetni az irigyelt napfürdőzőt. Nem tudom, így van-e vele más is, de én nem tudok teljesen nyugodtan fölnézni egy harmadik emeleti erkélyre, ha ember van rajta.
256Megjelenés nélkül, 1927 körül. M7AKK, Ms 4674/201. 3–4. p. Gergely–Schelken-féle átirat.
Ez a hátsó kijárat is furcsa, az elegáns népnek ez a hátsó kijárata. Nem, kérem, nincs benne semmi, éppen olyan ajtó, mint a másik, amelyik a gangra nyílik, csak csöndesebb és a nehéz zöld szőnyeg nincs előtte. Éppen olyan kétszobás, éppoly tükrök s feliratok vannak ott is, mint a főbejárónál. És azt se mondhatom, hogy a belső mellékutca, ahová ez a második kijárat nyílik, „gyanús” volna.
A gyanú úgyis csak bennünk él. Mindenkiben, akik itt ülünk az ebéd utáni fekete mellett. Köröttünk emberek ülnek, kávéznak, némelyik pedig sört iszik; képeslapokat nézegetnek, újságot olvasnak; távolabb kártyáznak s minden harmadik asztalnál üzletről folyik szó. Minden másodiknál pedig párok leplezik hűvös izoláltsággal egymás iránti szerelmi érdeklődésüket… Mindenki nézi egymást, de nem különösebben. Nézi a főbejárón beforduló új vendégeket, férfiakat s nőket, főleg a párokat. Nézi, majd észreveszi, hogy szép, megcsodálja a hölgy lábait, azzal vége.
De a hátsó bejárat!
Ismétlem: nincs benne semmi, inkább bennünk van valami bizonytalan gyanú. A szemek fürkészőn fordulnak az onnan érkezők felé. Tízszeres figyelemmel nézik a nőket, és detektívszemmel vizsgálják még a pincéreket is, meg a kenyereslányokat, akik innen jönnek elő egy-egy percre, Isten tudja, miért. És bejönnek.
Bizonyos vagyok benne, hogy senki se gondol semmi határozottat. Az idegen emberek, személyek, fiatalok bármily rosszak még árnyalataikban is a kétféle irány vendégei között, mégis, a hátsó ajtó vendégeit éber figyelemmel fogadják… Mindnyájan érzik, hogy amennyiben mégis történnék valami rendkívüli, az inkább a hátsó ajtón történik: detektív, gyanakvó férj és isten tudja, ki vagy mi jöhet. Kívánunk érdekességet s meglepetést, szenzációt. Ezért bízunk a hátsó ajtóban. Ez az oka, egészen igaztalan s indokolatlan oka, hogy valahányszor az a hátsó ajtó nyílik, megjelenik nesztelen léptekkel és egész váratlanul egy új vendég, s egy új ismeretlen, titokzatos hátsó gondolat is.
257Megjelenés nélkül, 1927 körül. MTAKK, Ms 4674/201. 5–6. p. Gergely–Schelken-féle átirat.
Nem kell egyáltalán lumpnak lenni, hogy időnként éjszaka menjen haza az ember, éjszaka, midőn már elment az utolsó villamos is, az utca meg mozdulatlan és akár rossz vagy szép az éjszaka. És gyalog vágunk neki az utcáknak. És ilyen elcsöndesült éjszakán, amikor messze kong egy-egy járókelő lépte a villanyfényes csöndben, egyszerre nem való zajjal robognak elő autótaxik innen s onnan is. Zúgásuk emelkedik, mintha gyors emelkedésben másznának felfelé, s a tetőpontról fokozatosan lecsúsznak, lehalkulnak, és amikor az autó eltűnik, meghal a hang is.
A szegény ember biztosan arra is gondol, be jó volna, jó volna hazarepülni az autóval, s ugyanakkor látja, vagy láthatja hogy ezek szabadok, s az egyenes utcákon nem nappali sebességgel tovasuhanó autóknak zászlócskája vígan, pirosan integet, üres a kocsi, majdnem mind üres. Nincs tán egyetlen sem, melyben ül vendég.
És a szegény ember örül ezeknek az autóknak, melyek oly nekivadult búgással verik fel a halott éjszakát, mert lármájukat most nem nyeli el a nappali utca. A szegény ember örül, és nemcsak azért örül, mert legalább – ha nekem nincs pénzem autózni, hát másnak sincs! – hanem azért is, mert három évvel ezelőtt még ismeretlen volt a modern autózás a pesti éjszakában, ismeretlen volt ez az üres éjszakai száguldozás a vendégekért. – No és? Mi haszna a szegény embernek abból, ha az autók üresen robognak?
Megmondom. A szegény ember önfeledten örül. Örül anélkül, hogy bármit is változott volna az ő helyzete. De közelébb jött az élet apró örömeihez és nyugalmához. Ő nem változott, de változott körülötte a helyzet.
Most sokkal több gazdag embernek van autója, mint három évvel ezelőtt, a magánautó-tartás elvette a taxiktól az „első” privilégiumát. És általában ha sokkal több az autó, mint azelőtt, következménye: árleszállítás.
Átmenetileg más is történhet, de végeredményben mindig az olcsóbbság jön, mert ezeknek a száguldó autóknak is élniök kell, egyre nagyobb embertömeget kell szállítaniok. Ha kevés taxi volna, valószínűleg mind megtelne, s a szegény éjszakai hazajárók talán vele mennének. Most, ha a legtöbb autó üres: örülnek. Nem a káröröm nevet bennük, hanem a remény…
258Örüljünk tehát az üres autóknak. Minél többen vannak, annál üresebbek egyelőre és minél üresebbek, annál hamarabb megtelnek velünk, az éjszakai gyalogjárókkal. Mivelünk, akik éppen szegénységünkkel fogjuk kitörölni az autókon hazajárók megítéléséből a legmagasabb szintet.
Megjelenés nélkül, 1927 körül. MTAKK, Ms 4674/201. 16–17. p. Gergely–Schelken-féle átirat.
Ismeritek a nyelv varázsát, melyről oly sok lelkes és rossz költeményt írtak a költők? Itthon Budapesten, és a Tiszán vagy Dunán túl nem vesszük észre, hogy semmi különös nincs abban, hogy magyarul beszélünk; de aki külföldön járt közületek, az biztosan megörült, ha magyar szót hallott akárhol, akárkitől. De örültetek-e az anyanyelvnek annyira, hogy ártsatok vele magatoknak?
Furcsa történet… Rotterdamban, Hollandiában A gyorsírásos szövegben Dánia szerepel.
Ezt az embert fölkereste az angol konzul s angolul beszélt hozzá, hátha megért valamit a szavaiból s visszaemlékezik valamire. A német konzul németül beszélt, a francia franciául. Az érdeklődés egyre nőtt iránta; az újságok egyre szélesebb körű figyelmet hívtak fel rá. És konzul konzul után járt ennél az amnéziás siketnél, és a szerencsétlen nem volt sem kínai, sem román, se semmi. Végre meglátogatta a magyar konzul is és csoda történt: emberünk a magyar szó hallatára úgy kiugrott az ágyból, hogy összetörte a betegtábláját s szörnyű dühbe gurult, és kikiáltotta, hogy ő magyar.
259A magyar szó s a „nyelv varázsáról” kell beszélni. Igen, a varázsáról! A siketnéma valószínűleg saját magára volt most dühös, azért, mert nem tudta kivonni magát ez alól a varázs alól.
A többi már nem olyan varázsos, csak a nemzetiség. Nem tudom, miért is említem, hogy a siketnéma honfitársunknak volt némi oka: 1916, Tisza menti falu, javítóintézeti múltja, Románia, hadakozás előbb a bolsevikok ellen, halálos ítélet, verés, sértés, panama, börtön, 1926-os szédelgések stb. Szóval: barátunknak volt némi oka nem hallani, s nem beszélni… Bécsben egy moziszínész ajánlotta neki a siketnéma komédiát, igen tetszett néki az eszme: végigutazta a világot, most végül is Németországot s Hollandiát, mindenütt rendkívüli szimpátiát keltett maga iránt. Dél-Amerikába akart eljutni a bátyjához.
De Rotterdamban utolérte, s megállította „édes anyanyelve”.
Megjelenés nélkül, 1927 körül. MTAKK, Ms 4674/201. 21–22. p. Gergely–Schelken- féle átirat.
Hihetetlenül felbosszant az a sok babona, amivel a modern emberek, különösen a nők körülveszik magukat. Olyanok is, akik felvilágosodottak vagy annak hiszik magukat és annál bántóbb és üresebb a babonaság, mert nincs benne semmi úttörő, mint – mondjuk – az istenfélelem minden formájában; gépiessé vált szokás az egész, tartalmatlan átvitel és komikus járvány, mint az a másik, ami időnként egy-egy utálatos szót hoz divatba Budapesten éppúgy, mint minden nagyvárosi társadalomban. De a divat az divat, a szavak még egy kis sajátságos és önkényes fonalon is terjednek, de legalább hamarébb meghalnak mint a babonák.
Nem beszélek most a kártyás emberekről s babonáikról, melyek a vesztes-nyertes bizalmi és lélektani rondaságából születnek, hanem a nálunk és Németországban divatos Unberufenről s hozzá a kopogásról!
A kéményseprős és vénasszonyos ijedelmekben is legalább van valami elem, egykori meseemlék, mely értelmileg misztikussá tud lenni, vagy költői. De ez a babona már csak azért sem ilyen természetű, mert sokkal több boszorkány és kéményseprő van Budapesten, mint asztal vagy egyéb bútorok, amiken le lehet kopogni az Unberufen hármas kopogásait.
260Az Unberufen-babona a leggyakoribb, legutálatosabb és a legüresebb. Az emberi őrületet visszaviszi a szumátrai vademberek lelki homályába, akik egy láthatatlan szalaggal népesítik be környezetüket s elképzeléseik éppoly buták az esetleges csapások várása, mint elhárítása terén. E vadnépek babonáit az európai népek is csak nevetve veszik tudomásul, olyanfajta érdeklődéssel, ahogy az állatok szokásai iránt érdeklődünk. És még ezek a barbár babonák is különbek az Unberufennél, mert ezek legalább ősi vallásos érzésből erednek, mert bármennyire állatian primitív rettegések is, de vallásos eredetűek. Az Unberufen ugyanis állati és primitív védekezés valami rossz bekövetkezése vagy esetleg valami jónak elmúlása ellen s minden emberi szükségletek kihangsúlyozása egy lehetetlenül nagy gyávaságnak s szemérmetlenül hazug fitogtatása egy úgynevezett lelkiségnek, műösztönösségnek és hisztériának.
Roppant elterjedése bizonyítja, hogy óhatatlanul meggyökerezett a vele élők nagy társaságában s mondhatnám, rettenetes, mikor nem is szépasszonyok, hanem komoly férfiak, akik kitűnően megállják helyüket az életben, gyerekesen s gépiesen Unberufenoznak, egy-egy szó vagy valami elképzelés miatt.
Nagyságos asszonyom, nagyon kérem, hagyjon föl az Unberufennel!
Megjelenés nélkül, 1927 körül. MTAKK, Ms 4651/288. 35–38. p. PIMK, gépiratmásolat.
Tavaly karácsonykor két aranyhalat kaptam, azzal a megjegyzéssel, hogy nem lesz sok baj velük, két-három hét múlva megdöglenek. A bögréből, melyben érkeztek, áttöltöttem őket egy tízliteres nagy uborkásüvegbe; sohasem volt aranyhalunk, most hogy van, hát jó, örülünk neki, de ha három hét a világ, nem érdemes nagy medencét venni számára.
Az első terminust szerencsésen túlélték. Vártuk, hogy tavaszra meghalnak, de nagyon jól érezték magukat, mert megérték a nyarat és az őszt is, megünnepelték a karácsonyt, megérték az újesztendőt, s noha – mint halljuk – barátaink házainál minden testvérük rég elpusztult, ők most is kifogástalan egészségben fickándoznak a nagy uborkásüvegben.
261Mindenki csodálja bibliai életüket, amit én csak azzal tudok magyarázni, hogy naponta friss vizet és minden második nap egy csöppnyi speciális aranyhal-eledelt kapnak. Így is megnőttek, ők most a mi hízóink. Hízók-hízók, de sokkal hasznosabb volna kanárit tartani. A halak között biztosan az aranyhal a kanári. Néma kanári, üvegkalitkában.
És ez az én két vízi-kanárim fölér a madarakkal, nyújt annyi szórakozást és örömet, s nem jár a szájuk. Azazhogy jár; nagy csöndben, többnyire olyankor, amikor magam vagyok a szobában, és nem mozgok, hanem például olvasok, egyszer csak tündércsengő csendül meg az éjfélben vagy délutánban; olyan hang, amilyeneket szivárványszínű, nagy szép buborékok elpattanása okoz, egyetlen pillanatnyi csendülés, de nem sokkal erősebb. Nem hasonlíthatom ezt a hangot az üveg pendüléséhez sem, mert – gondolom – a legfinomabb, üres üveggolyó halálcsendülését száraz zörejek, végtelenül letompított csörömpölések kísérik; a sarkantyú pengésében van zene, de ennek a hangnak is uszálya van; továbbzengés, elzengés és itt ez a halak éneke rövid kristálykemény, aránylag élesen kattanva pendül és azonnal véget ér. Néha gyorsan követi egymást ez a parányi csendülés – pendülés – mintha valami hang lehelné az emberre, hogy pam-pam-pam; megnedvesített, cuppantott és egymástól villámgyorsan elrántott ajkakkal.
Én már tudom valamennyire: a p pattanása csendülésbe megy át, a magánhangzó szinte ki sem hangzik, a záróneszt is csak a fülünk hallja hozzá. Gyakorolni kell.
De bármi kedves is ez az egyetlen hang, amelyet a víz felszínén a halak keltenek – a néma halak –, akikről oly szellemes néma – vagyis szövegtelen – verset írt Christian Morgenstern; mégiscsak a szem örömei állították őket a kanárik mellé. Mert amennyit a hallásban veszít az ember, annyit nyer általuk mozdulatban. Néha magam elé teszem az én aranyos háziállataimat s elnézem mozgásukat. Hogy lehetne elképzelni tökéletesebb mozdulatokat, simább hajlásokat, mint a halaké! Veréb vagy kanári röpülése esetlen vergődés, erőlködés az ő sima lendületükhöz képest! Giliszta a földben, ember a földön és madár a levegőben nem tudja oly tökéletesen és könnyedén kihasználni a rendelkezésére álló teret, mint hal a vizet. Mennyi puha és fölényes elegancia, biztos izomjáték, abszolút ösztönösnek ható erőszakosság! Tornászok, akrobaták ezek a kis aranytörpék, a víz láthatatlan trapézán s kötelein lengenek, táncosok, akiknek lassú szökkenéseit nem köti dobogó és nehézségi erő. Nyugodtak; néha, mikor megkoccintom körmeimmel átlátszó börtönük falát, megriadnak, de csak egy pillanatra, aztán ismét övék a legcsöndesebb simaság és a hidegvér.
262Szépek ezek az aranyhalak. Ahogy itt úszkálnak felettem, folyton tátog a szájuk, hápognak némán és nyugodt ritmusban nyílnak-csukódnak a kopoltyúik. Úgy szeretném tudni, nem mondanak-e valamit? Nem erőlködnek-e, hogy kifejezzék esetleges gondolataikat? Vagy csak a vizet nyelik és öntik magukon át, szájtól kopoltyúig, örök vízivók, kik sohasem rúgnak be kedvenc italuktól? – Néha azt gondolom, hogy vissza kellene adni a szabadságukat, aztán eszembe jut, hogy a Dunában nem tudnának megélni, s farkasszemet nézek velök, negyedórákon át.
De ők nem törődnek velem; két csillogó beszédes fekete pont a szemük, melyeken mintha aranyzöld monoklit hordanának; soha meg nem rebben s ők csak keringenek az ezüst vizekben, arany léghajósok, kerülgetik egymást s az üveg körfalát, és mert minden vízzel telt üveggömb nagyítóüveg is, szörnyen megriadnak, amikor úsznak az uborkásüveg túlsó felére. Néha fent szinte, látszólag mintegy kidagadnak a lakásukból, máskor meg oldalt kanyarodnak, a fénytörés leharapja a fél testüket: csak azt látom, hogy az üvegfal merőlegesen kettémetszi őket és az élesen megrezdült hátsó felüknek nincsen folytatása az üvegen kívül. És az is érdekes, hogy amikor beléúsznak a nagy üvegtengerbe, torzító terében kétágú farkuk igen rendes, de a fejük már aránytalanul megnőtt; fénykép karikatúrákon láthatjuk mását ezeknek az alakzat-fintoroknak.
Most eledelt kapnak; mindenféle morzsa hull a vízbe, alszik a felszínen, majd megduzzad, nedvesedik és süllyedni kezd. Mintha nagy, kövér felhőkben hullana a hó! Villog a villany. De a napfényes napokon néha az ablakba kerülnek; sugárzik és kétszeresen ragyog tőlük a víz. Most is ragyog, de csak pillanatokra, amikor arany-bronz testük úgy villan vissza szemünkbe bizonyos szög alatt a tűzpiros lámpában, mint ablakunkról a tűzpiros alkonyi nap tüze és ilyenkor áttüzesedik az egész tenger, mint a Rajna kincsének első felvonásában felragyog a folyam zöld medre a belesüllyedő napsugaraktól. Rajna kincse, aranykincs a szemnek ez a két halacska és igazán „rajnai óarany”, mert nem arany a színük, hanem rőt, tűzpiros; tűzhalak ők, nem aranyhalak s öltözetükhöz is csak a tüzértisztek tűzpiros díszdolmánya hasonlít.
És hull felülről a sok morzsa, egyikük puhán ráereszkedik sörényükre, lenge uszonyaikra, sikamlós-piros, tűzszárnyú testükre és továbbhull. A halak utánakapnak, beharapnak egy gyűszűnyit, föllebbennek a víz színéig, veszekednek a morzsákért; egy darabig nem figyelnek rájuk, csak néznek aranymonoklis szemükkel s kétoldalt rettenés nélkül keringenek, könnyedén és nyugodtan, mintha örökké lesett mozifelvételeket játszanának, aztán egyszerre az 263üvegtenger fenekén lerakódott eledelhez fordulnak: fejük tetejére állnak, merőlegesen az üveg aljára és esznek.
Magamban vagyok, életükkel, halálukkal rendelkezem, s hálás vagyok érte nekik. Szeretem őket, néma barátaim ők. – Pap-pam és összevissza úszkálnak. Csöng megint a csendben néma lelkük; és ők úszkálnak, örökké fürdő, örökké tiszta tűzhalak, hidegvérű dendik és műtáncosok, álmatlan egykedvűségben; egész életük nyitva előttem, minden percük és mozdulatuk.
Melyik ember bírná elviselni ezt az üveglakást, ezt az örök elevenséget?
Megjelenés nélkül, 1927 körül. MTAKK, Ms 4674/201. 36. p. Gergely–Schelken-féle átirat.
Megszületett a kislány. Mikor mamájával együtt hazakerült a klinikáról, a derék ferencvárosi hivatalnokcsaládban összegyűlt a rokonság.
– Mi lesz a neve? – kérdezték a nénikék.
– Anna.
– Legyen inkább Marina, abban az Anna is megvan, aztán meg finomabb és előkelőbb – ajánlotta az egyik nagynéni.
– Szép név – tette hozzá a másik –, de nem magyaros, nem elég kedves, legyen csak Anna vagy Anikó.
A harmadik Ancit ajánlotta, a nagybácsi pedig talán valami mondén emlék hatása alatt megkockáztatta a franciás Ninon becenevet…
Szóba került a Nina is, Anka is, Amelíz, Anriett név is. A családfő bosszankodva hallgatta a beszélgetést, majd pedig amikor a társalgás visszatért arra, hogy az amerikaiak milyen kedvesen s egyénien tudják megrövidíteni a hosszú lányneveket, puritán igénytelenséggel így vetett véget a vitának:
– Anna lesz a neve, punktum! Annusnak még szólíthatják, de más névrövidítést nem tűrök a házamban!
264Megjelenés nélkül, 1927 körül. Hagyaték-1974. PIMK, gépiratmásolat.
Van Heinének, aki engem németre megtanított, egy húsz-harminc soros verse – azt hiszem, a Romanzeróban – amelynek a refrénje így hangzik: „Doch die Katz’ ist gerettet!” Nem állok jót érte, mert nagyon régi ismerősöm ez a vers, de úgy emlékszem: arról szól, hogy egy macska vízbe esett, s egy játszadozó fiú utánaugrott és kimentette. A fiú belefúlt a folyóba, „doch die Katze, die Katz’ ist gerettet!”
Mikor először olvastam ezt a verset diákkoromban, nagyon megragadott a balladaszerűen lepergetett tartalom, s még inkább a vers nekem idegenszerű, cinikus hangja. Tetszett az egész, s mégis felháborított. Valószínűleg félreértettem, vagy egyáltalán nem értettem meg a gúny mögött a fájdalmat. Elég az hozzá, hogy bosszantott, mily szárazon kezeli Heine a tényállást, az emberhalált, s hányszor ellelkendezi rövid versében, hogy „a macska, a macska kimentve!”.
Az én lelkemet azonban nagyobb bűn nyomja, mint amit Heine követett el, aki emberhalál mellett gúnyból egy macska életben maradásán örvendezett. Másfél évtizedig nem gondoltam rá, de mióta pár éve eszembe jutott, mindig fáj macskát látnom. Mert én 1907 májusában Balassagyarmaton délután fél három tájban részt vettem egy macska meggyilkolásában anélkül, hogy emberéletet mentettem volna meg vele, anélkül, hogy bármi szükség lett volna rá.
Az eset nagyon jellemző az állatok és gyermekek ártatlan kegyetlenségére.
Hétéves voltam, első elemibe jártam, sose tanultam, de mindent tudtam, amit tudni kellett, az iskola tehát nem teher volt, hanem szórakozás. Óra után nem haza mentem, hanem csavarogni az Ipoly partjára, lányokat lesni a lyukas híd alá, vagy a malom mellé az országúti árokba, melynek napsütötte oldalán naponta tucatjával fogdostuk össze az ideges testű, gyönyörű gyíkokat. Kis rabjaink számára aztán modern állatkertet rendeztünk be Jeszenszky báróék kertjében: a bárófiú cementes lakást építtetett, úgy rémlik az apja tisztiszolgájával a gyíkoknak. (Ott döglött valamennyi.) A liget, a gyíkfogás, a cirkusz körüli lebzselés, az Ipoly és a rét, az elhagyott távoli kőbánya, tavasszal az árvíz és télen a nagy korcsolyakirándulások: mind-mind végtelen sok szórakozást adott iskolán túli vagy iskola előtti időkben a testi-lelki cimboraságba keveredett gyermekbandának, de, noha az unalomnak még csak a nevét ismertük, mégis jólesett a változatosság.
265Képzelhetik, mily örömet keltett tehát az egyik bandatag bejelentése: cselédjük előző nap este a kamrában idegen macskát fogott, s neki adta. Délben kivittük a bűnös macskát a malom és az Ipoly közti rétre a város alá, megkötöttük egy fűzfa tövéhez, s célba dobáltunk rá. Szegény állat életben maradt. Valahogy ki kellett végezni. Dobjuk az Ipolyba? Elsodorja a víz, s nem fogjuk látni a szenvedését! Hirtelen haditanács határozata lett, hogy el fogjuk égetni, elevenen. Most már nincs rá idő, szaladni kell haza ebédelni, de iskola előtt, fél háromkor találkozunk. A tűzhalál ötletének gazdája vállalta, hogy hoz petróleumot.
Emlékszem jól, mily transzban nyargaltam haza, hogy kaptam be az ebédet, s mily izgatottan futottam vissza, könyvek a hónom alatt, a találkozóra. Azt hittem, első leszek, de a többiek már ott voltak. Összesen talán öten-hatan lehettünk; név szerint csak egyre emlékszem, Pogány Andrásra, aki azért volt nevezetesség, mert egy hintó elütötte, ló és kocsi átment a hasán, de neki kutya baja se lett, s mikor az anyám adott neki egy tányér bablevest, teljesen rendbe jött. Ott volt a drót is az állat nyakára, s orvosságos üvegben a petróleum, amit a kamrából lopott a vezér.
A macska élt, sőt a kétórás kíméleti idő alatt szemmel láthatóan összeszedte magát.
Én rendkívül izgatott voltam, érdekelt a játék, de semmi sajnálatot vagy megbánást nem éreztem. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ezt a macskát elevenen el kell égetni. Azonban nagyon szűkszavúak voltunk valamennyien. Gyorsan végeztünk. A drót egyik végét a fűzfa ágára erősítettük, a másikat ráhurkoltuk a macska nyakára. A nyomorult kis élet fickándozott, prüszkölt a ráöntött petróleumtól, amely megcsomósította a szőrt, és csepegett a bundájáról. (A szőre színére nem emlékszem.) Aztán meggyújtottuk, halotti csöndben. Nagy lobot vetett a láng, pörkölődött a szőr, az állat fújt, krákogott; másodszor is kellett petróleumot loccsantani a feketedő, élő testre, amely lassan megsült a dróton. Nem égett el teljesen, de ennyi is bőven elég volt ahhoz, hogy belepusztuljon a szerencsétlen jószág. A drótot leoldoztuk az ágról, s a holttestet otthagytuk a kutyáknak.
S mentünk szótlanul az iskolába, Kacskovics Márta kisasszony szabadkézirajz-órájára.
Megbánást ekkor sem éreztünk, csak valami szorongó, néma ünnepélyességet. Amit a bíró érezhet, amikor halálra ítél valakit. Ártatlanok voltunk, rettenetesek.
Érdekes, hogy a macskaégetésről soha szó nem esett közöttünk. De a banda csakhamar fölbomlott. Úgy látszik, öntudatlanul nem bírtuk elviselni a gyilkosság szemtanúinak jelenlétét: egymást.
266Pár esztendeje, mondom, hogy először eszembe jutott ez az emlék. Nem is próbálom kifejezni, mennyire fáj. Ha rágondolok, nyakamon a drót, és rajtam ég a petróleum. És sajnálok minden macskát.
Felejteni is szeretném az esetet, de nem bírom.
A második elemi után elkerültem Balassagyarmatról, s csak három esztendővel ezelőtt mentem vissza oda. Délután érkeztem, pár napot akartam ott tölteni. Elmentem az Ipolyhoz, a ligetbe, a malomhoz, a cirkuszsátrak helyére, fölkerestem volt tanítókisasszonyomat, aki ma méltóságos asszony. Nem ismertem rá semmire. Kerestem a gyilkos fát. Nem tudom biztosan, azt találtam-e meg. Körötte minden megváltozott. A város megnőtt, megszépült, az emlékezetes réten gazdag konyhakert virul, s az élet eltakarta a régi nyomokat. Doch die Katze, die Katz’ ist getötet!
Nem bírtam ki. Az éjfél utáni vonattal visszautaztam Budapestre.
Megjelenés nélkül, 1927 körül. Hagyaték-1974. PIMK, gépiratmásolat.
Mikor először hallottam Goethéről (akit ma minden tehetség Egyesült Államaként tisztelek), alig bírtam elhinni, hogy csakugyan ez a neve. Nevettem. Hát hogyne, hiszen nem volna mulatságos például arról értesülni, hogy egy tekintélyes nagy nemzet fő-fő klasszikusát Porbogárnak vagy Vakondoknak nevezik?
Én ugyanis e szó, e név tulajdonosát háromdecis lekvárosüvegben vittem ki Debrecenben vargakerti lakásunkból a fűtőház melletti mocsarakba. S nem is egy példányt, hanem hármat vagy négyet egyszerre. S az anyám se nagyon tisztelte. Mert mikor felfedezte házunkban, éktelen zenebonát csapott, és bár nem finnyás asszony, irtózva kiabált rám:
– Fúj! Dobod rögtön kanálisba azt az undok víziborjút?!
Irtózása nem az irodalomnak szólt, nem Goethének, akiről nem kellett tudnia s ma sem tud, hanem azoknak a gyíkféle kis állatoknak, amelyeket a konyhakredenc fiókjában pillantott meg, s amelyeket többnyire nagyvárosi emberek is ismernek, legalább természetrajzkönyvekből. Csöndes, néma állatok ezek, apró krokodilocskák, vízben élnek, s a szárazon hamarosan elpusztulnak. Tarajos gőte a hivatalos nevük; s ha természetrajztanár találkozik ve267lük, az biztosan molge cristatának szólítja őket. Én azonban s cimboráim gőtefogásaink idején nem állottunk tudományos magaslaton, s előbb a népies víziborjú, később vízigyík névvel illettük kis rabjainkat, amelyeket téglavetők elhagyott, zsombékos, vizes gödreiben fogdostunk össze.
Az anyám valószínűleg azért félt tőlük, mert mifelénk is járta az a mese, hogy egy parasztlánynak, aki szabad kútból ivott, a vödörből észrevétlenül a hasába került egy ilyen gőte, a hasában aztán kifejlődött, iszonyúan megnőtt, borjúnagyságra, s a lány megpukkadt bele. Más vidéken biztosan más állatot hívnak víziborjúnak.
Az anyai patália után békétlen engedelmességgel összeszedtem kis állataimat, de nem tudtam, mit csináljak velük. Előző este hoztam haza, s egy lekvárosüvegben kvártélyoztam el őket, a gőték azonban tapadós lábaikkal éjszaka kimásztak az üvegből, s mindenfelé elcsavarogtak a kredencben, a fiókok belső emeletes kis labirintusaiban. Így akadt rá anyám az egyik víziborjúra. Először a tanács szerint a kanálisba akartam ereszteni őket, aztán azt gondoltam, hogy kíméletesebb eljárás fejszefokával sorban agyoncsapni valamennyit. Ki is mentem az udvarra, a fáskamrába; a nyújtó-hasító tőkére letettem az egyiket, s fölemeltem a baltát, hogy – távol az isteni mocsártól – legjobb nekik a gyors halál. De már nem voltam oly ártatlanul kegyetlen, mint elemista koromban, amikor elevenen el tudtam égetni egy felakasztott és lepetróleumozott macskát, s mindháromszor dolgavégezetlen hullt le a balta. Kértem megint a lekvárosüveget, beleraktam a gőtéimet, iszkoltam a város végére, s csak akkor könnyebbedett meg a lelkem, amikor visszaeresztettem őket a sás és nád közé, a tóba.
Mily boldogan úsztak el szegények! A víz alig volt másfél arasz mély; jól láthattam, mint oly sokszor előbb és később is, hogy kalimpáltak apró lábaikkal, hogy eveztek erős, kék csíkos farkukkal! A nap fenékig átsütötte az alacsony vizet, s a fényben csak úgy csillogtak, fehéren, barnán és acélkéken a hímek, akiknek hátán és farkán hosszú, cikkcakkos lebernyeg fut végig. Persze egyik sem haza jutott, pont abba a pocsolyába, amelyikből kiszedtem, de így is jól érezték magukat, ubi vene, ibi patria.
Többször aztán nem vittem haza gőtét. Úgy éreztem, kincseket dobálok el, drága, különleges, élő értékeket, s a veszteség pótolhatatlan! Nekem már sose lesz gőtém! S kijártam hozzájuk délutánonként, lehúztam a cipőmet, s belegázoltam a tóba: összefogdostam, s megint csak eleresztettem őket. Egy óra alatt húszat is lehetett fogni, de nem vihettem soha haza se gőtét, se más víziborjút, minden ott maradt a szabadban, csak nézni lehetett partra hasalva a meleg nyárban a hínáros víz nyüzsgő életét, a víztükrön szaladgáló vízipókot, 268az esetlenül ődöngő, kövér, fekete-zöld hátú és ezüsthasú csiborokat, a fehér szalaggal szegélyezett csíkbogarat, a vízi poloskát, amely hanyatt fekve kommandós szabályossággal evez, a megszámlálhatatlan sok apró állatkát s a tó talaját, amely megmagyarázhatatlan bugyborgásokkal lélegzett a melegben…
Eltelhetett vagy tíz év, én már Budapesten éltem, s lakásomon egyszer csak megszólal a telefon. Nyár eleje volt, vakáció. Vakáció részben nekem is, mert egész télen és tavaszon át egy híres magyar regényíró kislányait tanítottam, aki nálam sokkal idősebb volt, és nagyon atyafiságosan és kedvesen bánt velem. Ez az író hívott föl. Úgy hiszem, elég rossz tanítómester voltam, de a lánykák, szerencsémre, okosak, s a vizsga kitűnően sikerült.
Azt mondja a hang a telefonban, minden bevezető nélkül:
– Lőrinc, szereti maga Goethét?
– Szeretem… – feleltem meglepetve és bizonytalanul.
– Akkor jó. Isten vele.
Ennyi volt az egész. S délután ajándékba érkezett hozzám egy tizenöt kötetes Goethes Werke, vizsgai emlékül. Megjött Goethe, helyére azoknak a vargakerti kis gőtéknek, víziborjúknak, akiknek apró tavai fölött ma már gyorsvonat nyargal a töltésen Debrecenből Ladány és Budapest felé.
Megjelenés nélkül, 1927 körül. Hagyaték-1974. PIMK, gépiratmásolat.
Úgy látszik, nem vagyok elég jó házigazda. Azt se tudom, miről beszélgetnek a vendégeim. Levelet írok az írógépen, s csak fél füllel hallom, amikor barátom, aki benézett hozzánk, a szokásos kérdésre, hogy: „Mi újság, Jancsi, hogy van?” – egész különleges keserűséggel feleli asszony vendégünknek:
– Ne is kérdezze, Böske. Megyek, beugrom a Dunába.
A feleségem kézimunkázik, mert új lakásba készülünk, s bútorunk egyelőre csak az a hét díványpárna, amit ő készített. A válaszra föl sem üti a fejét, de a másik asszony, Böske, idegesen feljajdul:
– Jaj, istenem! Tegnap délután épp mellettem fúlt a Dunába valaki.
Mi az? Öngyilkosjelöltünk fölfigyel, a kézimunka megáll, csak kislányom bukfencezik zavartalanul a díványon. Fölállok az írógép mellől:
– Az ám, maguk tegnap csónakázni mentek. Mi történt?
269Látom, hogy a sovány, lányos, kis asszonyt izgalom önti el egy pillanatra, már nemcsak a föltámadt rossz emlék, hanem a hírhozás izgalma is: most ő a riporter, az élménytulajdonos, a Hír hírnöke.
– Nagyon buta egy kirándulás volt, forróság, sivár az egész. A Csepel-szigetre vittek ki bennünket horgászni, nagyobb társaság, nem fordulhattunk vissza. S hozzá az az eset délután! A parton elkiáltja magát valaki, hogy segítség, vízbefúlt a barátja. Mindenki kiszaladt a partra, ez volt az első. Aztán, aki jól úszott, sietett vissza. Csónakon is keresték, de hiába. Hogy ki volt, nem tudom, nem figyelhettem külön az emberekre, annyian voltak; de biztosan láttam, hiszen a ruhája épp ott feküdt a mienk mellett. Rettenetes volt. Egy húszéves fiú. A rendőr végigjárt a hosszú parton, s folyton a halott nevét kiabálta, hogy ismeri-e valaki. Kezében vitte a gazdátlan ruhát. Aztán hazajöttünk.
Riporterünk elhallgat, mindnyájan vele hallgatunk. S a halál jelenlétében valahogy mi is átérezzük egy kicsit a vízbefulladás kínjait.
– Én azt hiszem – mondom –, borzalmasan megdagadhat a fuldokló melle, tüdeje. Mintha szét akarna robbanni, nem?
Jancsi, az öngyilkosjelölt, már magyaráz:
– Szét hát! S a füle zúg, mintha kinint vett volna be, rémesen! Még jó, hogy előbb elájul az ember, s csak azután hal meg. Zúg ám, de hogy! – és két ujjával veszettül dobolni kezd az asztal szélén.
Hárman kérdezzük egyszerre, hogy honnan tudja ilyen jól.
– Onnan, hogy egyszer már én is vízbefúltam. Ájultan húztak ki, s csak akkor tértem magamhoz, amikor a fejem tetejére állítottak. Emlékszem pontosan az érzéseimre. Húsvéti vakáció idején történt otthon. A fiúkkal egész nap folyóban lubickoltunk. Én nem úsztam olyan jól, mint ők, hát megtettek bírónak. A híd mellett figyeltem, melyik úszik be elsőnek. De a víz még nagyon hideg volt, hogyne, áprilisban! Azt se tudom, hogy, hogy nem, egyszer csak görcs állt a két lábamba meg a fél karomba. Nem bírtam mozdulni, úgy fájt minden moccanás, mintha zsineget húztak volna végig a testemben. Hiába kalimpáltam a fél karommal, már kezdtem süllyedni.
Pár pillanatig maga elé néz, s közben előkotorja mellényzsebéből a Miriámot. A díványról szó nélkül dobom neki a gyufaskatulyát: látom, hogy lelkiállapotát akarja a szünetben rekonstruálni. Rágyújt és fölnevet:
– Azon nevetek, hogy… Szóval süllyedni kezdtem. Szorítottam egy darabig a számat, de aztán mégis muszáj volt tátogni egyet, erre meg orromon-számon át jött belém a víz. Förtelmes érzés, ahogy az idegen elem betolakszik az emberbe! Ha kiütöttem a fejemet, igyekeztem szipákolni, magasra emeltem 270a fél karomat, de a fiúk nem láttak, vagy nem törődtek velem. A hideg görcs már egészen megnyomorított, s legvégső emlékem ebből a szerencsés megfulladásból az, hogy amikor utoljára felkínlódok a víz fölé, és segítségért kiáltok, hallom, hogy röhögnek messziről a fiúk, és azt kiabálják, hogy: Az a marha azt hiszi, hogy megijeszt bennünket! Azzal végleg elsüllyedtem, mellem szétfeszült, s a szörnyű propellerzúgástól elájultam. A parton tértem magamhoz tótágast állva, a számból dőlt a víz, öklendeztem… Szóval, én igazán tudom, milyen a vízbefúlás.
Elhallgat. Aztán csöndesen nevetve kimondja gondolatomat:
– Legrémesebb az elhagyatottság és tehetetlenség érzése volt, az a pillanat, azt hallani, hogy: Az a marha azt hiszi, hogy megijeszt bennünket! Úgy látszik, mégis megijedtek, mert, látják, itt vagyok.
Föláll. Alacsony, vékonyka teste nagy léptekkel dülöng föl s alá a szobában. Most ő a pillanat hőse, élménytulajdonosa, és a Böske elbeszélése sokat veszít érdekességéből. De azért majd megnézzük az újságban, hogy hívták a szerencsétlent. Húszéves fiatalember. Azért nevelte az apja, anyja, hogy kacagó jókedvvel egyszer csak eltűnjön a föld színéről. És ez az ember is, aki olyan jól tudja, mi a vízbefúlás, a Dunát emlegeti. Mennyi baj mindenfelé! Pocsék az élet, és a halál is csak ront rajta.
Kislányom közelebb simul hozzám. Most vesszük észre, hogy ez a négyéves kis ember is végighallgatta mindkét történetet. Neki is van megjegyzése, azt mondja, hogy Jancsi bácsi furcsa ember, és hogy ő nem akar meghalni.
– Miért nem? – simogatom meg szőke fejét.
– Azért, mert ott nincs mivel játszani – hangzik a szabályszerű gyerekfelelet; s ez az ártatlan életigenlés, az életvágynak ez az egyszerű indoklása, a gyerek puszta jelenléte föloldja a hangulatot.
Hát persze! A halál is csak azért rossz, mert elrontja a játékainkat! És már egyikünknek sem fontos a tegnapi halott, sem Jancsi bácsi víz alatti kalimpálása, csak a gyerek, aki hasmánt végigfekszik a díványon, és fehér fuszeklis lábaival vígan harangoz a levegőben.
271Megjelenés nélkül, 1927 körül. Hagyaték-1974. PIMK, gépiratmásolat.
A debreceni Nagyerdőben alsóbbrendű városi istenségek, útkaparók és csőszök minden tavasszal nagy garmadába hordják s elégetik a száraz falevelet. Persze csak azokon az erdőrészeken, amelyek park és séta céljaira szolgálnak; a többivel ugyan ki törődik, s minek is törődnék? Ott az erdő szabadon trágyázza magát, itt azonban márciusban nagy dombok domborulnak a szélesebb úttesteken és tisztásokon, lazán fölhányt sírhalmok, s végül egy éjszaka ötven-hatvan helyen izzani kezdenek e levélgarmadák, pár méternyire megvilágítva maguk körül a sötétséget, vörösen és sárgán, s közeli és távoli fekete fatörzseken át mindenfelé füstölögnek az apró pásztortüzek.
Nem égnek nagy lánggal, hiszen az avar még félig-meddig nedves, nedvesebb, mint a márciusi éjszaka lehelete, és lassan eszi magát előre a tűz, alagutat fúr a halomba, mindig arrafelé véve útját, amerre szárazabb az anyag. Sokszor azt hihette már az ember, hogy beomlott a magas levéldomb teteje, beszakadt, mint belülről égő ház negyedik emelete: az apró vörös lángok ilyenkor megszaporodtak, rávették magukat az alulra került, átfülledt levélomladékra, majd a tűz újra megszelídült, megbújt a pincékben, s alattomosan égett tovább.
Ilyenkor, tavaszi nagytakarítás idején, tele volt égett füstszaggal az erdő, s milyen kellemes volt az a füst! Minden aroma keveredett benne, fojtó, fanyar édesség volt az egész, s a kalandos éjszakai tábortüzeket frissen vágott botokkal kavartuk, piszkáltuk, négy-öt diák, s ha kialudtak, nem sajnáltuk a gyufát, hogy megint lobogjon a sok kis máglya, amelyekből mint tűzpillangó repült a fekete ég felé egy-egy elszabadult égő tölgyfalevél. A vörös fény némi ördögi visszfénnyel ragyogta be éjszakai szórakozásaink színpadát, a szél magasra csavarta a vékony füstöt, s gyermeklábaink harsány csatakiáltások mellett röpítettek bennünket az égő máglyák fölött.
Ezekről az erdei tüzekről beszéltem a minap, egy ismerősöm aztán saját emlékeivel folytatta az elbeszélést. Komoly kereskedőember, de egyszer ő is játszott a tűzzel: kavarta, piszkálta, majdhogynem ugrált benne, bár egy kicsit más körülmények között. Én még Debrecenben diákoskodtam, mikor ő már orosz fogságba került. Ott érte a forradalom valahol Odessza mellett, Novi Cserszkászkában. Ott érte ez a tűzeset is, az én erdei falevélégetéseim testvére.
– Novi Cserszkászkát, a bolsevik várost, nagyon szorongatták a kozákok meg 272a fehérek. A magyar hadifoglyok legnagyobb része semleges volt a polgárháborúban, s egyik fél sem bántotta, mert mindegyik szerette volna megnyerni őket magának. A vasúti állomáson dolgoztunk tízen, mint raktármunkások – folytatta ismerősöm –, s a nagy zűrzavarban tulajdonképpen ránk volt bízva az egész város élelmiszerkészlete. A raktárfőnökök jöttek-mentek, sorban akasztották őket, egyiknek se volt ideje jól kiismerni magát, máris változott az uralom, úgyhogy az óriási raktárban valójában csak mi tudtuk, hol van és hány pud zsír, mennyi a liszt, bőr, mifene. A veszett csetepaté már a város alatt folyt, a vörösök visszavonultak, az utcán senki élő ember. A lakosság beszorult a házakba: intézzék el azok egymással a politikát! Mi, magyarok, nem bírtuk már a lapulást, szörnyen kíváncsiak voltunk, s a raktárkapuból pislogtunk kifelé, hogy mi lesz. Előttünk a vasút. Egy sín a mi kőfal kerítésünk mögé is befutott: azon érkezett egy-két nappal előbb két leólmozott vagon rubel. Cári rubel; rettenetes érték, hiszen akkor még minden rubelért három békekoronát adtak! Ez a pénz izgatott bennünket a legjobban. Hátha itt felejtik a vörösök?! El fogjuk kezelni! Hazamegyünk belőle, sorra vesztegetjük az állomásfőnököket, mégis marad rengeteg! Valaki úgyis ellopja – miért ne mi?
– Az már biztos volt, hogy a vörösök feladják a várost. A kozákok, gondoltuk, csak azt tudják, hogy élelmiszer-nyersanyag van a raktárban. Ők is tőlünk kérik be a leltárt: no, hát abban a leltárban ugyan nem fog szerepelni a két vagon papírrubel! Máris a magunkénak tekintettük.
Szárazon nevet és tovább beszél:
– Félóra múlva már a raktárt is érték eltévedt golyók, a bolsik hátráltak, az állomáson fölállt a vörösök páncélvonata, hogy az utolsó pillanatban elszállítsa a menekülő katonákat, szovjet hivatalnokokat és családjukat. Mi majd megőrültünk az izgalomtól. Csakhogy, nem felejtették el a pénzt, a mi pénzünket! A mozdony berobogott a kőfal mögé, és a két vagont rátolta a vonat végére. Még egy-két perc, és indultak. A mozdony nem bírta a megterhelést. Jobbra, fent a fűtőháznál, már föl-föltűnt az ellenség. Hű, de megörültünk, mikor egyszer csak nagy káromkodás közben öt bolsi leakasztja a pénzes vonatokat! Megvan, meglesz! Álltunk a kapuban, majd megvesztünk. Csak mennének már! A fűtőház felől kattogni kezdtek a kozák géppuskák.
Jó drámai helyzet.
– A vörösök azonban nem mennek. Föltépik a két vagont, a rengeteg rubelt leöntik petróleummal, meggyújtják, még rá ami gépolajat hirtelenében összeszedtek, azzal fölkapaszkodnak az induló páncélvonatra és nagy lövöldözés közben kinyargalnak a városból. A két vagon irtózatosan lángol a sínen, az orrunk előtt.
273Három perc múlva bent voltak a fehérek. De azt a három percet sose felejtem el. Mint az őrültek vetettük magunkat az égő pénzre. Mit törődtünk már a fütyülő golyókkal! Kotortuk, vasrudakkal, akinek nem volt, kézzel, a sok ellobogó milliárdot. Az én kezem is rémesen összeégett. De nem lehetett hozzáférni, úgy lángolt már a két vagon, tüzeket fogott az oldala is, az olaj egészen átjárta a papírrakományt, a kötegek egymást gyújtogatták, eh … ott pusztult minden. A két vagonból is csak az izzó, elgörbült vasváz maradt meg. Másnap reggel nekünk kellett eltakarítanunk a máglyát. Fegyveres őrök vigyáztak, nem maradt-e épen valami. Úgy lézengtünk a kihűlt pernye közt, mint a halottak. Minden türelmünk odaégett azzal a két vagon idegen pénzzel. Nem bírtuk tovább a fogságot, megszöktünk. Mégis beletelt két év, míg hazakerültem Magyarországra.
– Mit csinálna, ha most magáé volna az a sok pénz? – kérdeztem.
– Mit? – kérdez vissza a kereskedő hosszan elnyújtva a rövid szót. Nem felel, csak néz, néz a levegőbe. Néz a jövőbe, és néz vissza a háborúba, Novi Cserkászkába, ahol tíz szegény ördög őrjöng piszkálva a tüzet, a rettenetes pénzmáglyát lázasan, halálra szántan.
S nem olyan játékosan, ahogyan talán épp ugyanakkor én kotortam az izzó-füstölgő falevél máglyákat a debreceni Nagyerdőn.
Megjelenés nélkül, 1927 körül. Hagyaték-1974. PIMK, gépirat.
A Soroksári úton Csepel felől döcögve jött a szekér. Közönséges társzekér. Két vörösbarna, vastag szőrű, álmos ló húzta szabályszerű unottsággal; és a bakon szabályszerűen pipázott a kocsis. Az autóbusz ablakán át még láttam egy pillanatra, hogy a vágóhíddal szemközt, a vámnál, a társzekér megáll, s a kocsis lekászálódik, hogy szabályszerűen megfizesse a fináncoknak a kövezetvámot vagy mit – aztán a Boráros tér felé robogtunk.
Minden rendben volt, rendes volt, csak a rakomány volt különleges. Mert a döcögő kocsi egy repülőgépet vitt. Lehet, hogy csak a váza, teste és két szárnya volt készen, de így is egész, teljes, jól fejlett sportrepülőgépnek hatott. Repülőgép a társzekéren.
És ez a szekerező repülőgép nem ment ki a fejemből. Tetszett. Érdekes volt 274a szó legszebb, szellemi értelmében. Valószínűleg valami gyárból vagy műhelyből szállították egy másikba. Talán azért, hogy beletegyék a szívét, a lüktető motort, az élete központját. Mert most még szív nélküli tetem, készülő kis csoda, amelynek nőnie, fejlődnie kell, s amely – egyelőre – nem érdemel több figyelmet, mint akármilyen más rakomány, káposzta- vagy lóbőrfuvar. Most még senki és semmi, gebék húzzák, unja a kocsis, és megvizitálja a finánc, mintha fél kiló disznóhús volna.
De ez a kis csoda meg fog nőni. Egyszer már megtetszett nekem egy szénásszekér, amely átment a városon, Budapest körútján, s ugyanúgy tetszik most ez a repülőgépes szekér. Ez a lomha, gyaloglábú és gyalogkerekű társzekér valami különbet visz magánál, és nem is tud róla. Csak viszi szabályszerűen, szürkén a szürke reggelben, a jövendő csodát, aki most illedelmesen megáll a finánc előtt, de nemsokára szárnyra kél, lefőzi a virgonc autókat, és királya lesz a levegőnek, az égnek, a szabadságnak, és csak a mennyei fináncokkal törődik!
Most még csak fuvar, áru, anyag. Földi szekeren döcög, nem kelt feltűnést. Olyan, mint egy ismeretlen fiatalember, aki a magyar vidék nagy embergyárából szürkén, csöndben megérkezik a fővárosba, és tíz vagy húsz vagy harminc év múlva kiderül, hogy nemcsak egyszerűen állampolgár, hanem esetleg például zseni volt.
Megjelenés nélkül, 1927 körül. Hagyaték-1974. MTAKK, Ms 4651/288. 43–46. p. PIMK, gépiratmásolat.
Nem tudom, jól érezném-e magamat, ha sokáig olyan szobában kellene laknom, amelynek szomszédságában ismerőseim feje van. Csak a feje. Bronzból, márványból, gipszből vagy agyagból. Egész kollekció, húsz-harminc fej.
A minap ilyen szobában voltam. Szobrász barátom megmutatta a műtermét; kíváncsian hallgattam magyarázatait az idegen szakma érdekességeiről, a technika iparszerű részéről, nézegettem a vizes vászonba pólyált alakokat, kis mintákat, vázlatokat és nagy, álló alakokat, s főleg a kész, hihetetlenül élethű és kifejező fehér gipszfejeket, amelyek porosan sorakoztak egymás mellett és alatt két állványpolcon a sarokban. Mindegyikről hallottam valamit, a fejek gazdáiról; ismerős is akadt köztük. Megfogtam, megemelgettem őket; 275egy kongó, pompás bronzfejet megforgattam az ujjammal, mint boltosok szokták régebben a lámpaüveget, hogy nem hasadt-e.
A fejkollekció visszakerült a polcra, de én akaratlanul, sőt akaratom ellenére, napokig a fejek közt maradtam. Vagy talán a gipszfejeket éreztem magam körül? És most már határozottan tudom: jó, hogy nem szobrásznak születtem, mert valamennyi művészfajta közül, azt hiszem, a szobrásznak okozhat legtöbb keserűséget az alkotása.
Elképzeltem, hogy én is embereket formálok, mint Isten formálta valaha sárból Ádámot, és Ádám oldalbordájából Évát. Beléleheltem én is, tegyük fel, egész tudásom és tehetségem élő leheletét; az agyag, a gipsz s az érc megelevenedik kezem és szerszámaim alatt, minden kész, nagyszerűen sikerült; én tehát szemmel láthatóan és kézzel foghatóan részese vagyok a teremtésben a teremtőnek. Sokkal szemmel láthatóbban és kézzel foghatóbban, mint mikor az író, a zenész vagy a festő teremt, és sokkal megejtőbben, mint amikor építész tölti ki testekkel a teret. Teremtek, s nem a néma gondolat és a gondolkozó hangzás anyagtalan országában, nem vonalak papírra lapított és három irányt hazudó látszatsíkjában, hanem a valóságban, az igazi térben teremtek, és testet teremtek! Három dimenzió bizonyítja, hogy Alkotó vagyok, versenytársa annak az istennek, aki szintén nem rímzengéseket és immateriális szimfóniákat teremt, hanem férfit, nőt, követ, fát, állatot, alakokat és testeket, mint én, s agyagból, mint én! És amikor mint művész legközelebb kerülök istenhez, akkor kell ráeszmélnem arra, hogy mégsem életet teremtettem: örök-egyforma változatlanság munkámon a meleg mosoly, nem moccannak rajta a mozgás csírái, megálltak lendülő formáim, minden valóságom csak jelzés, és halott dermedtség benne végeredményben minden élet, az én élő leheletem. Tegyük fel, hogy sikerülne valahogy megfagyasztani az élet minden aktusát, és sikerülne, mintegy varázsszóra, megállítani mindenütt a világ sodrát: a millió gesztusú élet ekkor úgy dermedne meg körülöttem, hogy közben megőrizné életmúltja látszatát, a félbeszakadt vagy befejezett mozdulatok tovább jeleznék a lendület folytatólagosságát vagy újrakezdődését, s a mozdulat örökre konzerválódnék, de csak a mozdulatlanságban! Mesékben szerepelnek ilyen mozdulatlanságok: elaltatott városok, amelyekben fél lábukat levegőben tartva alszanak az álló-siető emberek, alszik a mozdulatlan víz, felhők közé szegezve, fix pontként állanak kiterjesztett szárnnyal a madarak, s a fáról lehulló alma megállt az útja közepén. Minden él és mégsem él; fagyasztott, konzervált mozgások alszanak a mozdulatlanságban, s örökkévalóságba balzsamozódott az idő.
A szobrász is így tesz: bebalzsamozza az anyagba a pillanatot, megdermeszti 276az alakuló vagy nyugvó világot, elvarázsolja és megöli az életet, hogy egyáltalán kifejezhesse. Szép halottra is szoktuk mondani, hogy olyan, mintha élne.
Így gondolkoznék, ha szobrásznak születtem volna; s minél tökéletesebbet tudnék alkotni, annál tökéletlenebbnek érezném nagyszerű művészetemet. És semmi esetre sem mintáznék embert és fejeket. Valószínűleg teljesen absztrakt formákkal dolgoznék, s mindig kerülném az élethűséget és életnagyságot.
És hogy visszatérjek a gipsz- és bronzfejekhez, nem tudnék nyugodtan élni, ha lakásomban a szomszéd szobában ezek a figurák, az én fejeim, az én alkotásaim bámulnák üres szemükkel az üres levegőt. Képet, arcot és tájat akárhányat elviselnék: minden kép új ablakot nyit a szobám falába, s az ablakon ismerősök néznek be hozzám. De a szobor már majdnem ember, majdnem élet, s a fejekkel való együttélésnek puszta elképzelése is kényelmetlen. Folyton átjárnék hozzájuk megnézni, nem csinálnak-e valamit, s folyton ezt érezném, hogy hallgatóznak és figyelnek rám. Távollevők materializálódott szelleme venne körül, s a szoborban, hacsak nem tréfás vagy túl kicsiny, túl nagy vagy absztrakt, mindig van valami kísérteties: emberek anyagtalan emlékképét materializálja elénk, háromdimenziós, tehát nagyon is meggyőző, nagyon is valóságos és mégis halott formában. És biztosan elbeszélgetnék velük, s bosszantana, hogy nem felelnek, életet hazudó halotti maszkok, hideg lárvák. A mögöttük rejtőző emberek minden gondját-baját, gondolatait, múltját, egész elképzelt életét látnám, örökké, húsz-harminc mesterséges koponyát, s mindegyikről tudnék annyit, mint Hamlet sírásói a földi koponyákról. Vagy félnék tőlük, mintha valahol lefejezték volna őket, s a kihűlt, megsápadt vagy megbarnult fejeket belopták volna a lakásomba, sorba rakták volna a polcaimon; még jó, hogy nem tűzték lándzsahegyre! Mert nem olyan egy rúdlábú, vékony, magas állványon a szoborfej, mintha lándzsára volna tűzve? És minél kifejezőbb lenne ez a sok fej, minél tökéletesebbé válnék a művészetem, annál jobban érezném, hogy tetszhalottakat gyártok, gyönyörű múmiákat, tökéletlen alkotó, aki az anyagnál és térnél fogva, amellyel és amelyben dolgozom, legközelebb vagyok az istenhez, és mégis legtávolabb tőle.
Túl nagy pretenzió és túl nagy szomorúság lenne nékem a szobrászat. Mégiscsak jobb olyan művészetbe kezdeni, amelyben nem dolgozik az isten.
Meglehet azonban, hogy mindezt csak a lírikus mondja bennem, akinek – mondjuk – szabadsága átérezni a téves érzéseket is, és a hódoló laikus, aki kívül áll a szobrászi alkotás érzelmi világán. És legfőképpen az apa, aki nem 277akart szobrász lenni, amikor az lett, és mégis büszkébb élő műkincsére, mint legszebb alkotására a legöntudatosabb művész.
Tudom, hogy jogosulatlan ellentéteket állítok föl, mégis kérdem: nem nagyobb boldogság-e közönséges apának lenni, mint nagyszerű szobrásznak.
Megjelenés nélkül, 1927 körül. Hagyaték-1974.
Schwarz úr nagyon szomorú ember. Ügynök és agglegény. Nagyon csúnyának teremtette az isten. Azonfelül mindig borotválatlan. Sose néztem ki belőle semmi poézist, semmi érzést, csak százalékot.
– Képzelje – újságolja ma délelőtt asszony ismerősöm, akinek házában az öreg ügynökkel néha találkozni szoktam –, képzelje, milyen disznó ez a vén Schwarz! Épp fürödtem, amikor bejön. A mama leülteti az előszobában, és mondja neki, hogy várjon, mindjárt készen leszek. A fürdőszoba az előszobából nyílik. A mama aztán ment a konyhába. Mikor véletlenül visszanéz, hát…
– Csak bátran, bátran.
– …hát az öreg Schwarz – kacag az asszonyka – ott kuporog a fürdőszoba előtt a kulcslyuknál! S amikor a mama erélyesebben rászólt, hogy tessék helyet foglalni, meg se mukkant, csak leült és várt, mintha semmi sem történt volna.
Ebben a pillanatban sajnáltam meg először Schwarz urat, a csúnya, vén, borotválatlan agglegényt, aki – ki hitte volna? – egyszer mégis megpróbált egy kis szomorú poézist lopni a kulcslyukon át húszszázalékos életébe. És akkor is rajtavesztett.
Megjelenés nélkül, 1927 körül. Hagyaték-1974. PIMK, gépiratmásolat.
Furcsa, mily különlegesen komor hangulat van a fogorvosok fogadószobájában. A beteg más orvosnál is drukkol, de itt megnő a fekete, eltompult idegesség, mint valami sötét vesztőhely közelében, ahol nem szabad beszélni, s ahol a néző az áldozat. Csakugyan: aki például a tüdejét akarja megvizsgáltat278ni, az bíró elé járul és ítéletet hall, aki azonban idejön, az siralomházba lép, s a kínzószerszámokat várja.
Ülünk a szobában, csöndes halálraítéltek. Én is várom, hogy rám kerüljön a sor. Ó, megváltó kínzószerszámok! Látom, mit szenvedhetnek a többiek. Arcukra van írva a merev kín. Fejemben tüzes kardokkal hadonászik a lázadó fog. Csak ezt érzem. És gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm a fogamat!
Negyedóra múlva kibontom a kis, barna papírgalacsint, amibe az orvos a kihúzott fájós fogat göngyölte. Ez volt az, ez a kis csontdarab! Nézem, forgatom. Legyőztem! Először szeretnék rátiporni, mint egy mérges, nagy darázsra, amely megszúrt, s amelyet leütöttem. De már nem tudom. Már azt érzem, hogy ez az idegen tárgy nem oly idegen, mint egy kavics vagy egy cigarettavég. Ez én voltam! S most ketten vagyunk, én és a fog. Integritásom föladása, elszakított terület.
Még néhány perc, és már nem is haragszom rá. El kéne temetni, gondolom. Utóvégre ő is én vagyok! Szegény fog, nem fogja többé érzékelni a világot. Meghalt. Én öltem meg. Tulajdonképpen magamra emeltem kezet.
Kár volt.
Nem lehetett volna más megoldást találni? Hiszen nem hasíthatom le magamról mindazt, ami fáj! Dobjam el magamtól holnap esetleg a szememet, a karomat, a lelkemet? Kicsit könnyelmű voltam, és igazságtalan, mint minden szenvedő ember.
Gondosan becsomagolom. Majd csinálok vele valamit. Távozás előtt még egyszer körülnézek a szobában. Micsoda komor arcok! Mennyi fájás, mennyi elkeseredés! Hogy gyűlölhetik ezek az emberek a fájós fogukat, a megőrült anarchistát! Nem értem, nem értem, sehogy sem értem, hogy lehet így gyűlölni saját magukat.
Persze, én már túl vagyok a kivégzésen.
279Megjelenés nélkül, 1927 körül. MTAKK, 80/2002. Kézirat autográf javításokkal. A fogalmazvány rövidítéseit feloldottuk.
2., Hiába van forradalmi erő, mert az irodalmi forradalmakat a környezet csinálja, a környezet reakcióképessége, kedve, és sokszor: butasága. A mai új irodalom környezete a két első szempontból rugalmatlan és dezilluzionált az életen keresztül; a harmadik szempontból pedig aránylag tiszteletre méltó.
1., Az öregek azt követelték tőlük, hogy többek közt értelmesek legyenek, szóval olyanok, mint… Most ezek a megöregedettek: hogy forradalmiak! Előítéleteiket megőrzik és alkalmazzák.
3., Pedig forradalom: ha Adyt nem fogadja, már a Nyugat előtt, lekicsinylés vagy egyenesen teljes megértés: elmarad a „forradalma”. Elmarad a nagysága is?
4., És kik emlegetik ma a forradalmat? Steril, szelíd koponyák, akiknek semmi közük se volt semmi lélekforradalomhoz. Az irodalmi középosztály, a hochburzsuj.
6., Szavak forradalma: stílusforradalom: irodalmi eset. Kodolányi szavai: nem-forradalom, mégis különb. Van ebben valami keresztényi.
7., Sub speciae aeternitatis: mit ér a forradalmiság, ha nem az örökkévalóság, de tíz év múlva nem érezhető, csak az, hogy jó vagy rossz?
8., Irodalmi forradalom, amennyiben nemcsak esztétikai, hanem tömeghatást tud kiváltani: kapcsolatos a politikai ellentétekkel. Hol vannak az én politikai barátaim, „elvtársaim”? Adyval a háború előtti szabad politikai agitáció hatékonyan társult az irodalmi forradalommal. Hatékonyan; de sikeresen, komolyan, értékesen? Egy kis irodalmi csoport hiúságainak és önzésének szempontjából igen; nemzeti, egyetemes szempontból a lehető legrosszabbul: mutatja a példa, a Károlyi-forradalom bukása és unszimpátiája.
9., Felelőtlen forradalmaskodás. Kik voltak? Mi forradalmi Babitsban? Nem több, belülről nézve benne a reakció? Móricz nem fajvédő? Ady kevésbé szocialista mint Peyer: Peyert még Scitovszky belügyminiszter se mondja forradalminak. Ki forradalmár? Ki törődik az emberrel? Ők se. És ha irodalmunkat nézzük, Babitsban csak nem lehet azt nevezni forradalminak, azzal tetszelegni, ami egyedül „forradalmi” benne: a forradalmiasított asszonánc és 280különlegesen jó rím? Akkor forradalom a különlegesen rossz rím is! De mi szeretjük Babitsot, mert szintén konzervatívak vagyunk.
Ne higgyünk tehát pár át nem gondolt slágvortnak. Tény, hogy forradalmiságuk semmi; s ami a szavaikban volt, az a visszhangtól lett annak kikiáltva. A visszhang: ma részben éhen haltak, részben megokosodtak, szeretnek, gyönyörködnek és nem feleselnek, részben megnehezedett a fülük, s csak öt év múlva kezd figyelni; s a slágvortisták visszhangja, a hivatásos visszhang: ó, istenem, ez a visszhang ravasz és szántszándékkal megbúvik.
10., Megváltozott korban azonos szimptómákat kívánnak a maguk fogadtatásához. Rövidlátás vagy hazugság. Mert a kor és megcsonkított Magyarország nem ért rá reagálni, azazhogy nagyobb, közvetlenebb fájdalmakra reagált. Nem lehetett a Ferenc József-i haboskávé mellől forradalmárkodni: mindenki fuldoklott, s ma is.
11., Legyünk a forradalom barátai, de óvatosak azokkal szemben, akik a forradalmat beszélik. (Ez az első.)
12., És aki nem ad nekünk igazat: ne adjon.
13., Az új tehát nem mindig csinál forradalmat (újnak elég: bubifrizura hosszú haj idején? igen?), ne kössük tehát ítéletünket olyan dolgokhoz, amelyek kívülállnak a művön s változók. A művön belül van a tartalom s a formai teljesség, s ezek egyéni volta: (bubifej is egyéniség?): Erdélyit megismerjük, Fodort, Kodolányit: a legjobbakat mind.
14., Azonkívül forradalomellenesnek kell lenni, ha úgy áll a dolog, ahogy gyakorlatilag tapasztaljuk.
15., Vagy: nagy egyéniség hiányát jelzi a forradalom hiánya? Nem! Az emberek nem érnek rá; az íróknak nem érdeke. Azonkívül: az öregek képtelenek meglátni, mert már kimerítette forradalmi szemléletű lehetőségeiket a maguk fiatalsága. Befordulnak és tiltakoznak. De ravaszul, s tehetségesebben, mint Rákosiék tették.
16., És szemtelenség egy induló tehetséget arányaiban összevetni egy befejezettel, s kihasználni azt a nagy hátrányt, ami a fiatalokat úgyis sújtja: hogy nincs mögöttük máris a teljes vagy majd teljes oeuvre.
17., Goethe ellenállást és lecsepülést kapott. „Forradalmias” vagyis „nagyszabású” hatása, a Werther-ügy – nagy hatása van egy jósnőnek is – elmúlik.
18., Mindig más a modern.
19., Nem vagyunk másak mint az öregek? Vakság és hazugság. Azonkívül: 281az öregek módjával vezették indulásunkat. S akkor vigyáztak igazán, hogy se írásunk, se kritikánk ne legyen más. Érdek, tévesen felfogott létérdek.
20., De a leglényegesebb: az az állítás, hogy a művészeti forradalom: állítás és beállítás, és sok hasonló vagy ellenkező állítása lehetséges. A művészet, isten tudja mi: élet, teremtés, akármi. „A nap mindig régi, mégis új naponta.” (S nem nagyszerű, hogy pénztelenséggel, adminisztratívtalansággal stb. az első megmozdulásra azt tudjuk adni, amit a Nyugat? De ez nem is igaz, líra és kritika csak a Pandorában van.)
282 283Magyarország, 1928. február 23. 14. p. A Magyarország A szülő szíve című ezerpengős pályázatára készített írás. Szignó: A kis Klárika „mostohája”.
A gyermek mindent meglát, megérez, minősít, megítél, átszenved, ami a környezetében történik. És rettenetes lehet fiatal, érzékeny lelkének, ha azokban lát fogyatékosságot, sőt gonoszságot, akiket közelebb érez magához: a szüleiben.
Az én ötéves kislányom, Klárika, a minap nagyon gonosznak talált engem, s biztosan sokat gyötrődött magában, míg végül – a cselédhez, az idegenhez fordult segítségért saját apjával szemben.
A dolog a fürdőszobában kezdődött. Új, modern lakásunk azért modern, hogy minduntalan baj legyen a hulló vakolattal, az ablakokkal, a villannyal vagy a kürtőkkel. Az említett napon a kéményseprővel volt baj, aki korán reggel kikotorta a kéményeinket, és telekormozta a szobáinkat. Én éjszakai hivatalnok vagyok, későn kelek fel, tehát a reggeli bosszúságról még nem tudtam: csak úgy tizenegy óra tájban a fürdőszobában vettem észre a kormozás nyomait.
A kádból kihajolva azt láttam, hogy az egyik kéményajtó nyitva áll. És a nyílás tele korommal. Próbáltam becsukni – nem lehetett. Retesze nem működött. Minden próbálkozásra újabb és újabb koromréteg csusszant le a fali nyílásból a fürdőszoba kövére.
Hívtam a feleségemet, s együtt próbáltunk segíteni a bajon. Nem ment. Lapát és kotró dolgozott, a korom szálldogálni kezdett, fürdővizem bepiszkolódott, és az ajtó csak nem akart becsukódni. Egyszerűen nem fért bele a nyílásba.
Indulatos ember vagyok; mit tagadjam, rettentő méregbe gurultam.
– A keservit! – tört ki belőlem a düh –, ha eddig csukva volt, most is be lehet csukni valahogy!
És részben tehetetlen méregből, részben azért, hogy a bádoglap beletörjön, belehorpadjon a nyílásba, és eldugaszolja a szálló korom útját – öklömmel 285püfölni kezdtem az ajtót. Az persze csattogott, döngött, s én közben elkeseredetten és hangosan szitkozódtam.
Az éktelen lárma, kiabálás és püfölés hallatára – mint utólag kiderült – a kintlévők jogosan gondolhatták, hogy bent a fürdőszobában élethalálharc folyik. Cselédünk tudta, miről van szó, s ismerte indulatos természetemet, nem úgy azonban a kislányom!
Szegényke csak azt hallotta, hogy szidok és ütök valamit. De mit, vagy kit? Halott tárgyakkal csak nem harcolok, gondolhatta, és kis fejében megszületett a rémült elképzelés: apu a fürdőszobában, mely szomszédos az ő játszószobájával, kétségtelenül az anyut gyalázza és veri! Otthagyta mackóját és babáit, sírva és tehetetlenül szaladgálni kezdett a lakásban, bejönni nem mert dühöngő apjához, és csak a zárt ajtón át hallottam be felháborodott, pityergő kiáltozását:
– Mostoha apu! Mostoha apu!
Persze, nem értettem, mit akar ezzel a lemostoházással mondani. Nem is nagyon figyelhettem rá. Később azonban a cseléd megmagyarázott mindent:
A kislány, mikor már sehogy se tudott segíteni az anyján, kétségbeesésében kiszaladt a konyhába, s a cselédnek sírva előadta, hogy az apu a fürdőszobában veri az anyut. És mert meg akart bélyegezni gonoszságomért, folyton mostoha apjának nevezett!
A cseléd nevetett a történeten, s mi is nevettünk, de nem szívünk szerint. A kislány ugyan hamar és boldogan megvigasztalódott, sőt kárpótlásul azonnal angyalnak kezdett nevezni, amin újból jót nevettünk, azonban én és feleségem kissé rosszul éreztük magunkat arra gondolva, hogy mennyit szenvedhetett szegény gyermek azalatt, amíg teljes jóhiszeműséggel gonosznak és brutálisnak hitte az apját!
A gyermek mindent meglát, megérez, megítél és átszenved, ami környezetében történik, s milyen nagy lehet a fájdalma, milyen lélekromboló, ha igazi összetűzést, verekedést, igazi gonoszságot lát a szülei között!
A kis Klárika „mostohája”.
286Magyarország, 1928. október 5. 10. p. Hagyaték-1974. PIMK, szignó nélkül, felesége kézírásával a lapkivágaton: Lőrinc irta vele történt meg így.
ment volna keresztül most délelőtt az Üllői úton az a 71-es villamoskocsi, amely elütött egy társzekeret és egy lovat. Mintha engem gyűrt volna orra és kereke alá, engem préselt volna az utca gránitkockái és a bal oldali első lépcső közé. S mintha valahogy én magam végeztem volna ki azt a szerencsétlen, nagy, nemes állatot, én, aki véletlenül épp fölötte álltam az első peronon, amikor az összeütközés megtörtént.
Rettenetes, milyen közönnyel megyünk el a mindennapi tragédiák mellett. Kis tragédiák – mondjuk –, és nincs igazunk. Mert csak azért kicsinyek, mert mással történtek. S a legkisebb fájdalom is nagy, ha a miénk. Fogunk fájását jobban megkínlódjuk, mint ezrek pusztulását, ha a baj a hatodik határban vagy éppen a hatodik országban történt.
Mi hát akkor egy ló élete és halála? Miért érdemes szóvá tenni egy névtelen állat esetét, különösen, ha az igazi tragédia szerencsére mégis elmaradt? Mert az a ló, amelyről beszélek, nem pusztult a kerekek alatt: a villamos elütötte, begyűrte maga alá, meghengergette, megropogtatta, kissé talán megnyúzta, de vér nem folyt. A tehetetlenül elzuhant, nagy, meleg, élő testet vaskarokkal, a halál karjaival ölelte már a másik nagy test, a villamos hideg, halott vasteste, valami irtózatosan recsegett, döccent, felülről már azt hittük, hogy a kerék leszelte a ló lábát, de – úgy látszik – a mentődeszka jól működött, s a piszkos, gyűrt testű állat összeszedte égnek kalimpáló lábait, és föltápászkodott. Aztán állt reszketve.
Semmi sem történt. Még csak egy ló sem döglött meg. Rendőr jött, csődület támadt. Veszekedés. A többit nem tudom. Ha az ilyen szerencsés végű karambol bűn és hiba, biztosan meg fogják állapítani, hogy ki bűnös vagy hibás.
De engem nem ez érdekel. Hanem az, hogy mily irtózatosan könnyelmű és kegyetlen az ember, az emberi düh. Az a kocsis, aki a keskeny útszélről hosszú csöngetés ellenére ráhajtott a sínre, talán azt gondolva, hogy az a mérges kalauz végül is kénytelen lesz megállni, ha látja, hogy már elébe döcögött a társzekér; s a vezető, aki azt hihette, hogy a felbőszült kocsis mégiscsak visszafordul az utolsó pillanatban, ha látja, hogy a villamos nem tágít. Én úgy láttam, hogy mindkettő pillanatnyi, vak dühből cselekedett, méregből, és „győzni” akart a másikon. Csak azért is! Csak azért is! Gyűlölték egymást rettenetesen, s nem gondoltak rá, hogy egy harmadik életet fenyeget halállal 287könnyelmű kötekedésük és ingerültségük. Egy harmadikat, az állatot, nem őket. Persze hogy nem őket.
Nem történt semmi, csak én rémültem el még jobban az embertől.
Magyarország, 1928. október 13. 9. p. Hagyaték-1974.
56 oldalas, kis füzetet hozott ma szerkesztőségünkbe a posta. Címlapján, kívül, a szerző arcképe; s belül a következő sorok: A HONTALAN. Írta: Chernel Gyula hazafias versíró. Folytatása következik… Sao Paulo, Brazília 1928.
Tehát verseskönyv.
De nem ezért írunk róla, hanem mert olyan nagyon messziről jött. Onnan, ahol nincs magyar irodalom. Onnan, ahol ha van magyar ember, csak a puszta idegek, a szív, a munkás élet pihenőórái és az elmosódó emlékek teremthetik meg a kezdetét valaminek, amiből magyar kultúra válhat. Olyan helyről, ahol – amennyiben ilyesmi egyáltalán fontos lehet – fontos és számon tartani való maga a magyar szó, a magyar élet ténye, mint esetleges jövendő melegágya.
Tudom, írnak a magyar kivándorlók mindenfelé, verset írnak, sírnak, énekelnek s kiadják apró könyvecskéiket. Hogy ott, a helyszínen, milyen értelme, sorsa van e füzeteknek, nem tudom, de képzelem. S hogy számunkra, akik itthon vagyunk, mit jelentenek, azt fölösleges mondanom: nem kultúratöbbletet, hanem érdekes, tanulságos élettényt és egy kis fantasztikumot.
Mert hogy is ne volna érdekes és tanulságos látni, hogyan kezd megszületni a költő a semmiből! S hogyne volna fantasztikus egy primitív megnyilatkozási vágy, amikor a mi nyelvünkön megszólal, és Tinódi Lantos Sebestyén stílusát idézve emlékezetünkbe próbálja elölről kezdve eldadogni egy ember sorsát azzal a roppant dekorációval az érzéseiben, amit Amerika jelent! Azzal az Amerikával, amelyből semmit sem láthat igazán, csak pár tulajdonnevet, éppen ezzel mutatva meg saját kicsinységét, az aránytalanság fantasztikus méretét: az ember törpeségét a világban.
Keveset láttak meg az ilyen versben hazavágyó kivándorlók itthon is, hazájukban – ez a haza is inkább tulajdonnév számukra, mint ismert valóság. És mégis valósággá teszi az érzés, a naiv, odaadó, szerelmes, teljesen irreális, de szinte egyetlen, nagy érzés. Ez az érzés olyanféle, hogy vitázni sem lehet (s nem 288is kell!) vele, s hatása nem művészi természetű. Aminthogy nem művészi természetű Chernel Gyula egész kötetének rám tett hatása sem. Emberi hatás ez, valószínűleg édeskeveset különbözik attól, amit egy észak-amerikai magyar gyári munkás versei gyakorolnának. Az élet hat itt, ahogy hatna egy munkás vagy földműves vagy koldus memoárjain át. S csak természetes, hogy elégedetlenek vagyunk ezzel a hatással: a sok ismert frázis mellett túlságos ritkán akad érdeklődésünk egy-egy olyan sorra, amely eredeti, amerikai, amelyben van realitás. Például a Tízemeletes háztetőn fenn állok című versben. Ez a vers is munkás-népdal még, de már eredeti élmény.
Szanaszét a világban, öt világrészen, hány szegény és tanulatlan magyar ember bizonyítja szíve vérével, kétségbeesett fájdalommal, hogy kell a vers, mégiscsak kell, mindenütt. Lehet akármilyen, mégis életszükséglet. Lehet akármilyen, de legyen! Értéke most még elsősorban a létezés. És erről az ismeretlen, párizsi és londoni, amerikai és borneói és idegenlégiós és ültetvényes létező magyar költészetről jó volna egyszer már többet tudnunk. Egy statisztikai rovatot ők is kiérdemeltek már az irodalomtörténetben.
Talán érdekel valakit Chemel Gyula címe, ide írom: Villa Anastacio, u. p. Sao Paulo, Brasil.
Magyarország, 1928. december 12. 12. p. Szignó: Crayon. PIMK, lapkivágat.
Ma reggel, találkoztam vele a villamoson. A kalauz volt. Zömök, piros képű, deres bajuszú ember. A haját erősen megfogta már a sapkája kopott zsinórjának ezüstje. A szeme azonban frissen, derűsen csillogott, akár a beszédének ízes, magyaros zománca. Mert beszélt az öreg. Fel-alá járt a kocsiban s időnként rövid szónoklatot intézett a közönséghez. Ilyenformán:
– Méltóztassanak jegyet váltani. No, nem mindenki, csak az, akinek még nincs jegye. Akinek már van jegye, az méltóztasson felmutatni. De persze csak akkor, ha még nem kezeltette…
Roppant barátságosan, szinte önmagával is elbeszélgetve mondta el ezt a figyelmeztető mondókát, majd minden megálló után. Kicsit öregesen, kedélyesen, mintha csupa jószívűségből s nem „hivatalból” szónokolna. Közben a felszállóknak előzékenyen segített. A kosarakat, táskákat ő maga rakta be a pad alá. Ha váltani kellett, nem zsörtölődött s a visszaadott aprópénz mellé 289mindig akadt egy-két kedves szava. Általában, úgy viselkedett, mint a derék házigazda, aki örül, hogy vendégei ilyen szép számmal összegyűltek.
S a „vendégek”, az utasok – érdekes –, lassanként valami különös átalakuláson mentek át, ahogy az öreg buzgólkodását nézték és hallgatták. Felderültek és visszamosolyogtak rá a reggel gyűrött, álmos, morózus és savanyú arcok. A kis szónoklatoknak határozott sikerük volt. Nekimelegedett tőlük az egész kocsi, mintha aranyos napsugár hullott volna bele. Egy percre a sok gondterhelt munkás, hivatalnok, üzletember elfelejtette napi búját-baját, sötét aggódását. Mert egy kedves emberrel került össze. Egy kedves emberrel, akinek barátságos szava jólesett.
S egyszerre maguk az utasok is megteltek kedvességgel. Észre sem vették, hogy ők maguk is előzékenyek, figyelmesek, udvariasak lettek egymáshoz. Nem idegeskedtek, nem lökdösődtek, nem türelmetlenkedtek. Megérezték és megértették egymásban a felebarátot. Egy percre jóság, derű, békesség melegedett a szívükbe…
Mert egy kedves kalauzzal találkoztak, aki nemcsak a menetirányt tudja, hanem azt az utat is, amely a bölcsességhez vezet.
Magyarország, 1928. december 21. 12. p. Szignó: Crayon. PIMK, lapkivágat.
A kalauz kijön a kocsi belsejéből és azt kérdi:
– Milyen lesz?
Már tudniillik, hogy milyen jegy lesz. Holott… holott ez a kérdés, ebben a formájában, nyilvánvaló ostobaság. Már csak azért is, mert a jegy nem lesz, hanem „van”. Megvan, sőt ott van a kalauz táskájában s mint az érett gyümölcs, csupán arra vár, hogy leszakasszák. Denikve – a kiskésit ennek a „helyes magyarságnak” – a kalauz jön és azt kérdi: Milyen lesz? A jámbor pesti utas pedig, aki már hozzászokott mindenféle „barbarizmushoz”, rögtön tudja: miről van szó! S ahelyett, hogy felháborodva tiltakoznék szép magyar nyelvünk ilyeténvaló pocsékká tétele ellen, szelíden azt feleli: Szakasz. Vonal. Vagy átszálló. Már amilyen „lesz”.
Nézem a kalauzt. Mokány kis magyar. Kunkori bajszú, fekete szemű. A képéről leolvasom, hogy egy kukkot se tud németül. Mégis: mennyire tetszik neki 290ez a „milyen lesz”. Most már egy fiatal párhoz fordulva, így variálja – ó, jaj, mit mondtam! – így változtatja a kérdést:
– Kettő átszálló lesz?
Ez még szebb. Mintha a fülemet húznák. Hol a pokolban tanult ez a derék magyar – magyarul? Rövid töprengés után azonban már tisztán látom, hogy sehol másutt, mint itt, a villamosban. Hallga csak: miről beszélgetnek körülöttem az utasok. Az egyik azt mondja: Mikor a cég „leszállította” a gépet…
A másik: Egyes lapokban eluralkodott már az a szokás, hogy minden családi botrányt „leközölnek”… A harmadik: Láttam, hogy reménytelen, hát „feladtam” az üzletet… A negyedik: „Hagytam magamnak csináltatni” egy pár finom cipőt… Az ötödik? Kérlek alássan, ő a leépítés után is egész „jól bírta magát” És így tovább, hogy szinte beleszédült a fejem.
Gyorsan leszálltam hát és szépen elkönyveltem a dolgot. „Magamnak”. Mert az a szegény kalauz nem is olyan hibás, amilyennek látszik. Hiszen úgy ragad az emberre ez a „leépített” új magyarság, akár a bogáncs.
Hanem azért a Beszkárt 1920 és 1941 között a Budapesti Közlekedési Vállalat elődje a Budapest Székesfőváros Közlekedési Rt., ennek rövidítése a Beszkárt.
Magyarország, 1928. december 25. 6. p. Hagyaték-1974.
„Jaj annak, akinek ma nincs hazája.” A költő Nietzsche verssora soha fájdalmasabban nem sóhajt fel a szívekben, mint ezen a napon. Ahol az ember megy, ahonnan indul, s ahová érkezik – mindenütt a karácsonyest lelke járkel, hat, dolgozik, készülődik az utcákon, a boltokban, a lakásokban. A szeretet ezen a napon a legszorgalmasabb.
És hiába hitgyilkoló nyomorúság, bölcs kételkedés, hiába higgadt intellektuális ateizmus, vagy akár lázongó ifjúi tiltakozás – ennek a napnak olyan nagy az ereje, hogy elsöpri az ellenállást. És ez a szép benne. Mert ma, minden ellentéten és egyéni akaraton túl olyan roppant közösségbe, olyan egyöntetűségbe forrad a város, az ország, Európa és a keresztény emberiség, akarva-akaratlan annyira egyre vágyik és egyet csinál a szent gyertyák fényénél a 291világ, hogy akit nem vár sehol meleg otthon, azt ma sújtja a legnagyobb átok, a legfájdalmasabb kiközösítés.
Az emberek harcolnak a szeretetért, a karácsonyesti ünnepért. Most olvasom, hogy Berlinben zendülés tört ki a karácsonyfapiacon, mert a parasztok megfizethetetlenül drágán árusították az örökzöld fenyőfákat, és a zavargást és fosztogatást a rendőrségnek kellett elfojtania. Rendbontás, törvénytelenség ami történt, ez kétségtelen. De nincs-e egyúttal valami szép és nagyszerű is benne? Nem a tényleges eseményben, hanem annak ideatartalmában? Én a harcot is látom benne: a harcot a szeretetért, a békéért, a tiltakozást az ünneprontás ellen.
És a szegény agglegényekre, özvegyekre, a családok kivertjeire kell gondolnom. Nem a víg legényekre, akiket mindenütt szívesen látnak ma este is, hanem azokra a fiatalokra és öregekre, akiket a szívükben kínozott meg valami egyéni tragédia, valami titkolt nagy bánat. A többiek, még a koldusok is, ma összebújhatnak valahol; de ezek a magányosak, a karácsonyestének lelki árvái – ugyan hol találnak menekülést ezek a lelki özvegyek? Máskor még csak elhúzza a napját és elvonszolja estéjét éjszakáig az elhagyatott ember, de ma, amikor zárt áramkörök kapcsolnak melegségükbe mindenkit, kétszeresen, százszorosan, ezerszeresen fáj az alkonyodó idő, az ezerszeresen rideg, a kiürült utca és a kávéházi otthon a magányosoknak.
Mintha szürkülő, ködös, zúzmarás mezőn állanék, külvárosokon is kívül, és messziről nézném Budapest karácsonyát. Minden élet és melegség az otthonokba húzódott, itt már csak a halál maradt és a Nietzsche-vers magánya. Didereg az ég és a föld. Károgó varjak szállnak a város felé, és jaj, jaj, jaj annak, akinek ma nincs hazája!
Magyarország, 1928. december 25. 15. p. Szignó: Crayon. PIMK, lapkivágat.
Amanullah király, családjával együtt, menekülni kényszerült országának felkelői elől. Repülőgépen kellett menekülnie, ami arra vall, hogy a dolog rendkívül sürgős lehetett. Mindenesetre sokkal sürgősebb, mint azok a trónról diktált európai reformok, amelyek miatt kitört az afgán forradalom. Tanulság: nem jó, ha egy király gyorsabban akar járni a népénél. Akinek az Úristen 292hatalmat adott, legyen konzervatív. Különben a tempót úgy nekilendíti, hogy végül – maga is futásnak eredhet.
Az afgán király repülésének azonban mégsem ez a legkézenfekvőbb tanulsága. Hanem az a régi igazság, hogy nincsenek kis dolgok. Amanullah, mikor hazatért Európából, elrendelte, hogy minden alattvalója vágassa le a szakállát. S lám, ennek a leberetvált szakállnak a helyén kinőtt – a forradalom. Mert a szakáll maga a testet öltött tradíció. A próféta eleven emléke. Ha borbélykés alá adják: elvész az a biztos alap, amelyre egy keleti fejedelem uralmát építheti. A csupasz áll Robespierre szellemét szabadítja föl. A beretváról pedig mindjárt eszükbe jut az embereknek a guillotine.
Nincsenek hát kis dolgok. Legalább következményeikben nincsenek. S ha Mária Antoinette-nek az volt a végzete, hogy nem tudott különbséget tenni a vasárnapi kalács és a hétköznapi kenyér között, Amanullah viszont a borbélyipar túlbecsülésével hívta ki maga ellen a sorsot. A forradalom lavináját rendesen a legjelentéktelenebb kavics szokta elindítani.
Afganisztánban is így lett a szakállkérdésből trónkérdés. A felszabadított beretvából pedig olyan forradalmi fegyver, amelytől most már a király feje sincs biztonságban.
Magyarország, 1928. december 28. 6. p. Szignó: Faber-Castell. Hagyaték-1974. PIMK, lapkivágat.
A villamos a Nyugati felől már végignyargalt a Nagykörúton, a kalauz kiveszekedte és kiviccelte magát, nagy, hasi bőrerszényében egyensúlyba hozta a kiadott jegyek és a bevett pénz mérlegét, és a Mester utcánál leszállt az utolsó utas is. Most jön a forduló, aztán az új rohanás, az új munka, visszafelé, a Nyugati irányában. Közben azonban pár perces szünet a Boráros téren.
Olyan ez a szünet, gondolom, mint a diákoknak a tízperc. Pihenő, gondtalanság, parányi ünnep, fellélegzés. Ez alatt a „tízperc” alatt nincs utas, aprópénzváltás, jegycsaló, ellenőr, nincs lehetőség karambolra vagy gázolásra.
Bizonyára így érez a kalauz, az én kalauzom, mert az utolsó utas leszállása után ott a nyílt utcán este fél nyolckor a kivilágított, jéghideg kocsiban nótára gyújt. Én már lentről hallgatom, de bánja is ő, hogy hallja-e valaki! Csak fújja, mosolygós, kidagadt arccal, hogy: Édesanyám, a kendőm elvitte a sze293retőm… Csak fújja és sétál a kocsijában, a pótkocsin, nagy léptekkel, melyeknek imbolygása és hajlongása egy kicsit már-már mintha tánc volna.
És a kivilágított sárga kocsi gurul a téli estében, mint átlátszó üvegszoba, nagyot kanyarodik, lassan, ráérősen, és közben a hátsó peronon a nap lezárására készülő, zsivajgó városban, a nagy forgalom szabályozott zűrzavarában ott énekel a derék kalauz, boldogan, vidáman, semmivel és senkivel nem törődve, csak a kendővel, amelyet elvitt a szerető. Dalol, dalol, mint aki most nem munkás, nem egy pici kis alkatrésze Budapestnek, hanem egy egész, teljes, önálló, független ember, egyén, egyéniség. Dalol, mintha a mezőt járná, és mintha csak az ég hallgatná.
Gyalog kísértem egy darabig lassan kanyarodó kocsiját, de nem szálltam fel hozzá, hogy észre ne vegye, mily istenien megfeledkezett magáról.
Magyarország, 1928. december 28. 9. p. Szignó: Antracén. Hagyaték-1974. PIMK, lapkivágat.
A kéken derengő téli estében, a tejfehéren kavargó ködben, amelyből szürke kísértetekként merülnek elő a Ligetben a Stefánia út fasorának didergő óriásai, csak a jégpálya felől fénylik és muzsikál a villamos és rádiós élet. Ott, a befagyott tó körül sportruhában tolong a fiatalság. Az iskolásfiúk és lányok ezüstös korcsolyájukat lóbálják és csörgetik, amint kipirult arccal sietnek a bejáró felé. A nagyobbak és az egészen nagyok már inkább autón és motorbiciklin érkeznek, kacagó embersporttal folytatva a gépsport benzines, zakatoló, csörömpölő gyönyörűségét.
Itt valóságos autópark áll, távolabb gyalogos ember is alig akad. Kinek van kedve sétálni ilyen hidegben? Lábunk alatt szinte cseng a fagyos aszfaltút.
És a véletlen sétálót mégis mindenfelé várja valami meglepetés. A Liget barátai tudják csak, mennyire megszépült újabban a fővárosnak ez a népszerű nagy parkja. A Stefánia út mentén az utóbbi két évben felállítottak már néhány szép szobrot, de most ősszel új díszeket, új vendégeket kapott a Liget. És pár napja itt áll a Toldi-szobor is, az Iparcsarnok felé szaladó út sarkán.
Milyen szép, milyen jó, hogy így van, hogy már ez is van!
A szobor… ismerik, legalább képről! A hős Toldi a két farkassal. Csillogó, vörösbarna bronz, betontalapzaton. Amint megkoppantom, cseng a combja. 294Szemközt vele a pányvavető csikós. És odább a bájos vízhordó fiú. Még pár lépésre a háttér kusza szürkeségéből fehér márványtest ragyog ki: fél térdre ereszkedő, szép, meztelen lány. Valami kút. Ezt is most állították.
A decemberi estében, a csikorgó hidegben, a kihalt nagy parkban, a fasor két oldalán most már mégis van valami, ami él és jólesik az élőknek. A szobrok, akik kijöttek a műtermekből, és ide álltak a halott természetbe. Kijöttek, első hírnökök, itt őrzik, mutatják a Szépséget, és nem félnek az autóktól, s a portól, az idegen környezettől, a közönségtől, a közönségességtől. Semmitől.
Jól érzik magukat. A Liget esti látogatója már hazafelé indul, de a márványnő meztelenül sem didereg, mert őt a szépség és művészet tavaszi levegője veszi körül a zúzmarás fasor didergő faóriásai között.
Magyarország, 1928. december 28. 12. p. Szignó: Crayon. PIMK, lapkivágat.
A fenyő illata még belengi a szobát, de a csillagszórók tüze már kihamvadt a karácsonyfán. A szekrényben szikkad, szárad a karácsonyi mákos kalács maradéka s a hámló aranyfüst alól kiütközik a férges dió fekete héja. Az ember kezébe veszi a két napig hiányzó friss lapot, átfutja a híreket és egyszerre szétfoszlik a tiszta, békességes ünnep szép emléke.
Mintha csak álom lett volna az egész. A valóságban ugyanúgy zajlott az élet, mint máskor. Zágrábban a Radics-párt hívei lelőttek egy detektívet, Bécsben a jeges esőtől sima járdán száz baleset történt, egy óbudai gépész meg akarta ölni a feleségét, aztán főbe lőtte magát, egy nyugalmazott tüzér százados titokzatos körülmények közt meghalt a Rókusban, Budán egy motorbicikli nekifutott a villamosnak, Génuában leégett a vásárcsarnok, a Rhone vidékén hetven bányász beszorult az egyik tárna leszakadt liftjébe, Augsburgban a gyorsvonat elgázolt egy autót, a párizsi svéd követnek útközben ellopták a poggyászát, a strassburgi autonomista-körökben házkutatást tartott a rendőrség, egy pesti rendőr és egy varrólány közösen öngyilkos lett, a gyömrői országúton egy autó az árokba fordult… és így tovább. Mintha nem is lett volna ünnep. Mintha a karácsony két piros betűs napja miben sem különböznék a fekete hétköznapoktól.
295Elmúlik, elillan a varázs, ahogy átnézzük a karácsony hírkrónikáját. Csak a szívek őrzik az ünnep továbbrezgő hangulatát. Az újságpapír halk zizegésében már a közönyösen, megállás nélkül száguldó élet szakadatlan, egyre változó és mégis örök tragédiái nyugtalanítanak…
296Magyarország, 1929. január 29. 6. p. Hagyaték-1974. PIMK, lapkivágat. Szignó kézírással: Sz. L.
Honnan jöttek? Sehonnan. Fölfelé senki se ment. Fölfelé talán más utakon indultak, hóláncos autók vitték őket vagy a fogaskerekű. Ide csak most érkeztek el a csodálatos vasárnap esti szürkületében, s most jönnek lefelé a Sváb-hegyről, a havas utakon mindenütt, nem fáradtan s mégis valami édes ernyedtséggel hosszú, kaszáló mozdulataikban.
Jönnek a síelők. Jönnek, jönnek, s mennek tovább, haza, a Déli vasút felé, ahol már végérvényesen elfogy talpuk alól a lejtő. Itt, a Németvölgyi út elején (nekik: a végén) búcsúztak el, lassan, édesen, nesztelenül, a hegyektől és a vasárnaptól.
Az elsőt még nem vettem észre, s amikor az elsötétült szobában odaülök az ablak elé, már minden pillanatban érkezik kettő-három. Jön, elmegy. Fönt, bal oldalról lépnek a fekete falból a hármas ablak nagy, világos keretébe, ereszkednek – mintha lassított film peregne odakint, és eltűnnek lent, a jobb sarokban. Jönnek, jönnek, mint idegen, különös ruhájú nép, testhez álló öltözetben, mely megnyújtja a karokat és lábakat, hosszú, keskeny talpakon, hosszú, vékony botokkal a kezükben. Olyanok néha, mint a kéményseprők; vagy ha még csak messzebbről látszanak, mint fantasztikus, szálkás betűk, nyomtatott nagy A és felfordított T vagy Y, amely mozgatja a lábait, pókszerűen, nyugodt, biztos szögletességben. Jönnek, csúsznak, nyújtóznak a levegőbe, lendületet vesznek, csúsznak egymás után, egyre sűrűbben, negyedórán, félórán, másfél órán át, egyenkint és párosával az ereszkedő fehér úton, túl az ablakon, az estében, amely itt a fehér hegyoldalak és villák közt sehogy sem tud igazán ránk szürkülni. Közben egy-egy ródli: papa-mama húzza a kicsikét – oly édesek, oly kedvesek, ahogy így dolgoznak, futnak, nevetnek (nem hallom, de látom az üvegen át). Igazán csak a csengő hiányzik a nyakukból.
S a síelők közt néha feltűnik egy-egy gyalogos is, aki már hozzávetkezett a város közeléhez: a nyurga test egyik vállán a talpak, másikon a két bot; a 299szállítmány két ága hátul hegyes szögben összeér és egymáson pihen, s a hazatérő két kinyújtott karja úgy pihen a talpak és a botok végén, mintha ölelésre tárult, és úgy maradt volna. Ez már végzett a mai kirándulással, de a lába még most is úgy kaszál, mint a többieké, akik előtte és mögötte jönnek, suhannak lefelé-lefelé a fenti bal sarokból az ablak jobb alsó sarkába, ahol kilépnek látásom országából, az ablak és a táj fehér mozilepedőjéből, hogy helyet adjanak másoknak, akik jönnek, jönnek szakadatlanul, néma mozgással ereszkedve alá a fehér hegyről a fekete városi estébe.
Magyarország, 1929. február 7. 8. p. Hagyaték-1974.
Most már igazán megnehezült az idők járása felettünk, a soványak, a karcsúak, a darázsderekak és nádszál lábak fölött. Megsúlyosult a sok támadás és kifogás, megsokasodott az ellenzék, és a közelmúlttal szemben egyre sűrűbben és egyre sürgetőbben hangzik fel az új szó: „Kövérek előnyben!”
Most már Londonban is kardot rántottak a soványak ellen: Cochran úr, a legnagyobb angol varieté tulajdonosa – jó néhány amerikai és párizsi direktorkollégájának példáját követve – mozgalmat indított a modern női soványság ellen. Hizlalókúrát ajánl a hölgyeknek a kitűnő varietéfőnök, nemcsak egészségügyi és esztétikai okokból, hanem bizonyára a régi mondás tanulsága alapján is, amely szerint „varietas delectat”. A változatosság gyönyörködtet, – s ha eddig hét szűk esztendő járt a kövérekre, jöjjön el most már az ő idejük, a kerek idomok ideje is. Cochran úr közös ebédeket rendez tudományos, orvosilag összeállított hizlaló-menüvel egyik színházának táncosnői és énekesnői számára, s az első ebéden pohárköszöntő formájában fejtette ki a női test és férfiízlés egyetemes reformjának szükségességét.
Mit szóljunk mindehhez mi, budapesti férfiak? Mert utóvégre minket is érdekel, hogy Párizs és London szabóinak hathatós támogatásával milyen idomok mellett csap szuggesztív tömegszabályozó propagandát egy-egy külföldi divatkirály! Mit szóljunk hozzá, mit üzenjünk vissza? Tapsoljunk vagy igyekezzünk Amanullah sorsára juttatni a buzgó reformereket?
Azt hiszem, jobb, ha nekik semmit sem szólunk. Hanem igenis szólunk másoknak, egyeknek – vagy akár többeknek – lehetőleg négyszemközt és 300bizalmasan, olyanoknak, akik jobban érdekelnek bennünket, mint Cochran úr és társai, olyanoknak, akiket szeretünk így vagy úgy, soványan vagy kövéren látni és elképzelni, és nekik, az egyedül illetékeseknek súgjuk meg szívünk kívánságát, ízlésünk és vágyunk titkait, egyszóval véleményünket, legjogosabb magánvéleményünket a kövérségről és soványságról, mi, ízlésünk és szerelemünk önálló konzerválói és reformátorai.
Magyarország, 1929. február 14. 8. p. PIMK, lapkivágat. Szignó kézírással: Sz. L.
Mint egy hatalmas, hasznos imposztor úgy jött, úgy viselkedett. Négyszögletes vasteste feketén vált ki az utca égi és földi fehérségéből, a délelőtt havas imbolygásából, és orra alól a fantasztikus, óriási forró bajusz, ez a fél méter vastag, fél méter hosszú sörtés henger vad felhőket kavarva söpörte a kövér havat. Söpört, söpört, rendet csinált a síneken, és mégis rendetlenkedett.
Mert a hasznos vaskocka, az imposztorkodó hókotró gép azt a havat, amit oly diadalmasan elsöpört a villamosok útjából, igen neveletlenül továbbította arra, bal felé, a járda irányába. Mint egy derék és dolgos külvárosi csibész, aki tudja, hogy jól végzett munkája mellé megengedhet magának egy kis viccelődést a jól nevelt fővárosban. Naturburschot játszott, alaposan megvesszőzte az utca kövezetét, havas húsvéti locsolkodást rendezett, hózáport zúdított a járdák közönségére, a sínek mellől elkergette a villamosokra váró közönséget, s még az ellen sem nagyon lehetett szót emelni, ha a balján elhúzó elegáns autókat pillanatok alatt vastagon befújta füstölgő förgetegével.
S mindennek, mintha élt volna, határozottan örült. Mondják, hogy az ilyen hókotró gépeket normális körülmények közt nemigen szeretik beengedni a fővárosba, legfeljebb a Baross térig. A külső részeken nagyobb munka szokott rájuk várni; sokszor azonban itt bent is szükség van az erős kéz munkájára; ilyenkor a kotrógép bevonul Budapest szívébe tudomásul véve a szigorú parancsot, hogy nádpálcasörtés forgattyúját ne használja ám teljes gőzzel, különben a sínekről a kirakatokba repül a sok hó. A kotrógép tehát mérsékli magát, s a járókelők csak úgy az izommutogatásból következtetnek a derék 301vasállat igazi erejére. A ráérők pedig (csodálatosképpen ilyenek is mindig akadnak a pesti utcán) a gyerekekkel együtt itt is, ott is hozzácsatlakoznak, s kísérik a mozgó, muris látványt nevetgélve, de büszkén, ahogyan nyári időben a jókedvű katonabandát kíséri a nép a zengő utcákon át.
Magyarország, 1929. március 24. 6. p. Hagyaték-1974. - PIMK, gépirat.
Ma reggelre már – egyelőre – elment. Már csak itt-ott úszkálnak a Duna nagy zajlása után a jégdarabok, mint apró bárányfelhők az égen. Már eltakarodott a nagyszerű, romantikus, veszedelmes és talán még nem utolsó úszó jégmező – de tegnap: ijesztő és vonzó volt, mint a halál, nézni a kőpartok közé szorított vén folyam tehetetlen, szennyes, haragos háborgását.
Előzőleg napokon, heteken át tiszta, ragyogó, tavaszias volt a Duna képe, legalábbis a Lánchídtól lefelé. Tiszta volt még délelőtt is, mikor átjöttem fölötte a pesti oldalra. S délután, hazamenet, nem ismertem rá. Rettenetes volt és szép. Leugrottam a villamosról, és siettem a partra, ahol már sorfalat álltak az emberek a jégzajlás tiszteletére.
A víz csaknem a legfelső lépcsőfoknál rohan. De nem látszik. Víz sehol sincs, a Duna eltűnt, megszélesedett hátát piszkosfehér romok borítják. Mintha házakat, egész városokat tett volna a föld színével egyenlővé valami messzi, néma ágyúzás, és a halál szétteregette volna az összetört, alaktalan, rengeteg és egyforma romot. Kőmező, rommező, jégmező. S egyszerre valahogy megmozdultak a romok, a fehér kövek, megindult és jön felénk a távoli mező, és mázsás porcikái rohanvást igyekeznek megelőzni egymást. A jégtömbök, kockák, fél méter vastag, nagy, havas lapok megelevenedtek, és most gyűrik, tiporják, fojtogatják testvéreiket. A láthatatlan víz vadul és gyorsan viszi őket, harsogva és pattogva és susogva és zizegve és sisteregve súrlódik a rengeteg omladék egymáshoz s a partokhoz és a hídlábakhoz, morzsolódik minden mozdulatánál saját présének iszonyú ölelésében, amelyből óriás jég malomkövek oly játékosan ugranak fel egy-egy pillanatra, mintha könnyű, üres hab volnának. Roppant súlyok, tömbök, fél falak jönnek, tömötten zsúfoltan, fehéren, feketén és barnán, összevissza, forgolódva, egyszerre csak alásüllyednek, s hátukra mászik egy másik, hasonló, alaktalan, esetleg szörnyeteg, s már 302az is süllyed, és jön az új, s egyszerre van itt mind, és már rég elment valamennyi, és mégis itt van, mert az újak éppolyanok, mint társaik, akik már Csepelnél tartanak. Bundás kő- és jégbárányok rohannak itt, megvadult siserahad, fejét lesütve: csak a gyapjas, hengergőző, kapálózó testek látszanak egyetlen, öldöklő, pokoli gomolygásban. Végtelen háborgó szalagban kínlódik a megindult jégmező, közelről látni csak roppant erejét, és a szem belefárad, elhomályosul, a fej elszédül a gigászi, fekvő és rohanó filmszalag szakadatlan pergésétől.
Ma reggel szerettem volna viszontlátni az esti színjátékot, amely késő éjszakáig a két Duna-partra csalogatta Budapest népét. Most az Erzsébet híd helyett a Lánchídon jöttem át.
A Duna földindulásának semmi nyoma. Nagy, dagadt, lusta, kifáradt víztükör. Kis, fénylő jégcsomók a fénylő vízen. A folyam kiadta mérgét. Fent kék az ég, lent kék a víz, s most ezen a lenti égen ragyognak az elszórt jégcsillagok, fehérlenek a tépett felhőfoszlányok.
Minden szép, tiszta, csöndes, békés. Ez a béke azonban a tegnapi haragból született, ez a csönd a tegnapi harsogásból, ez a tisztaság a tegnapi nagy, barbár, gonosz és szennyes tisztálkodásból.
Széphalom, 1929. július–augusztus 225–229. p.
Tardos-Krenner Viktor már a földben porlad. Hogy zseni volt-e, mint barátai mondják, nem tudom, de azt bizonyosnak érzem, hogy kortársai nagyon igaztalanul bántak ezzel a különös magyar Gesamtkünstlerrel, aki festő, szobrász és író volt egy személyben. Nem mindig, mert volt idő, amikor úgy zajlott körötte a magyar irodalmi élet, mint később Ady Endre körül: vezércikkek emelték és gyalázták a drámáit és paródiák, karikatúrák s a középpontiság egyéb rekvizitumai özönlötték körül alakját, oly korban, amikor sokkal kisebb volt a művész személye iránti érdeklődés, mint ma.
Most a temetőben fekszik ez a háromszor-művész öreg magyar, és régi jegyzeteimből még egyszer megszólal – mintegy posztumusz interjúban – barátai 303és ellenfelei számára. Három vagy négy esztendővel ezelőtt jártam nála a képzőművészeti főiskolán (Simon György Jánossal, aki lerajzolta és a fiatal művész elegáns, franciás udvariasságával hallgatta a morózus, nehézkes modorú Mestert és Tanárt, a Vitatott Zsenit). Az Andrássy úti palotában voltunk, Székely Bertalan egykori szobájában. Amit Tardos-Krenner beszélt, lejegyeztem és eltettem magamnak. Az arcára és alakjára följegyzés nélkül is emlékszem: kissé hajlott orr, őszes-barna haj, lógó bajusz, szőkés rövid és hegyes szakáll, rendetlen, dús haj, egyszerű vas szemüveg, barna selyembársony kabát, vastag cipők és bőr lábszárvédő. Tudós és ispán egy személyben; és arcvonásain nagy, szelíd komorság.
A szobája tele volt óriási vásznakkal, gipszekkel, mindenütt por és rendetlenség. Alig lehetett mozogni a lófejek, képkeretek, állványok, könyvek, szobrok és csontok között. Középen nyolcszögletes, fekete asztal állt, valaha ebédlőben volt s látogatásom idején modellpódiumként szolgált; rajta és körötte ecsetek, szappan, mindenféle rongy, lábas, gyorsforraló, üvegek, egész kis boszorkánykonyha. A falon tanítványok ottmaradt gipszöntvényei, vívókardok és sisak.
– Húsz esztendeje élek itt – idézik jegyzeteim a halott művész szavait – és nagyon szeretem ezt a helyet. Itt kopogtattam be dobogó szívvel az öreg Székelyhez. Hoztam a kompozícióimat és drukkoltam. Gyerekfővel lettem piktor, akkor még el sem végeztem a gimnáziumot. Ide kívánkoztam, a főiskolára, de csak mint ambuláns járhattam be: nem vehettek volna fel, mert még csak tizennégy éves voltam. Most ötvenhét vagyok. Székely érdeklődött irántam; különben is jó barátja volt apámnak s ő tanított meg legelőször lovat rajzolni. Az iskolán rögtön a negyedéves növendékek feladatait akartam elvégezni, kompozíciókat készíteni, amihez csak ambícióm volt, de nem technikám. Nemsokára mégis túltettem társaimon. Valami lebegő alakot kellett egyszer csinálnunk, s én is részt vettem a versenyen, amelyre névtelenül adtuk be munkáinkat. Valami démont rajzoltam meg, a pokol világítása alulról érte az alakot. Biblikus hangulat volt benne, a mozdulat is nagyon jó, úgyhogy az öreg Székely Bertalan, végigvizsgálva a munkákat, az enyémnél állt meg és így szólt: – Ez jó, jó lebegő alak. Ki csinálta? – Boldogan jelentkeztem…
– Nem volt jó a szemem. Baját nem találta meg a szemorvos, rossz szemüveget kaptam, elég az hozzá, hogy azt hittem: nem tudok megélni majd a művészpályán, hát visszamentem a gimnáziumba és leérettségiztem. Közben megírtam egy darabot és beadtam a Nemzetinek. Azt a kritikát kaptam, hogy figyelemre méltó. Ekkor tizenkilenc éves voltam. Apám – dr. Krenner József, a mineralógia tanára az egyetemen, jól rajzolt, s mellesleg szólva festőnő volt 304az anyám is, az öreg Györgyi tanítványa – Münchenbe küldött tanulni. De én visszakívánkoztam, mert ott nem találtam Székely Bertalanhoz hasonló kaliberű művészt. Láttam, hogy külföldön sem tudnak többet, mint itthon, sőt ellenkezőleg. Hat évig dolgoztam aztán Székely, és nyolc esztendeig Lotz Károly mellett.
– Lotznak rengeteg megrendelése volt; közösen dolgoztunk. Segítettem neki, de amit én csináltam, az az én nevem alatt szerepelt. Mit csináltam? A Vígszínház építésekor kifestettem a mennyezetet, amelyen a víg múzsa hívogatja magához a nézőket; a főfüggönyre Mátyás és Beatrice került, amint bevonulnak Budára. Óriási képek. Nemsokára Prágából kaptam megbízást, mert a Vígszínház festménye megjelent egy külföldi lapban és Ohmann Frigyes, a bécsi Burg építője, meglátta reprodukcióban, s meghívott, hogy egy Prágában átalakítandó színház mennyezetét én fessem meg. Ez aztán igazi óriási méretű festmény, harminc méter a legnagyobb átmérője. A pannonhalmi főapátságban, a millenniumi emlékművön a kupolát festettem ki. Ma sincs egészen kész; az alacsonyabban levő festményt lemosta az esővíz, de maga a kupola ép. Az egri székesegyházban a szentélyt festettem. A Parlament ebédlőjében három mennyezetképem van. Kisebb megbízásokat nem említek. A gyöngyösi templom restaurációjánál többen dolgoztunk, önállóan; ott tizenhat festményem van, köztük négy nagy kép.
– Miért festek freskókat? Mikor a pályámat kezdtem, nagyon sokat építkeztek, sok volt a pályázat mindenfelé és fellendült Magyarországon a freskó meg a belső dekoráció. A Ferenciek templomában Lotzcal közösben dolgoztam: átengedett nekem egy mennyezetképet a szentélyben és csak azt mondotta meg, hogy ő hogyan csinálná. Én rajzoltam meg a kartont és magam festettem át a képet. Az alap, amire festettem, nem jó, gipsz van benne és lepereg. Ez lehet az oka, hogy a Ferenciek templomában romlanak Lotz festményei is.
(Mint ismeretes, a templomot e beszélgetés óta, már jó ideje, restaurálta Tardos-Krenner.)
– Hozzászoktam az óriási méretekhez s ezért inkább csak a háború alatt festettem vásznakat – folytatta Tardos, előforgatva a falak mellől a képeit – meg most, amikor nincs építkezés. Kénytelenségből s nem a halhatatlanság számára, tette hozzá csöndesen nevetve. – De készülnek nagy képeim is. Itt van a Diána megzavart fürdése, nagyobb olaj. Most készül az Európa elrablása, három és fél- és négy és fél méteres kép. A Paolo és Francesca, 2–2 és fél méter. Itt van még a műteremben Dániel próféta két angyallal az oroszkínbarlangban című képem három-négyszeres életnagyságú kartonja, bibliai stílusban. Ez is 305az egri templom számára készült, de még csak a rajz van készen, szénrajz, olajjal fixírozva. Az ilyen munkát szeretem legjobban, mert nem kell sietni vele. Különben egész kompozícióciklust tervezek. A kupolafestménybe kerülne a démonok és angyalok harca, amely a démonok pokolra zuhanását ábrázolja. Érdekes maga a munka is. A kartonon tűvel sűrűn végiglyukasztgatják a kontúrokat, hogy vonalmenet támadjon, aztán szénporos zacskóval átverik az egészet. A szénpor áthatol a lyukakon és a falra fixírozza az alakokat. Amikor a szénnyom megvan, közömbös festékkel, ecsettel kikontúrozzuk a festményt s kezdődik az árnyékolás és színezés. A képem körülbelül készen van erre a célra, már azért is, mert a nagy távolság miatt nem kívánatos az aprólékos kidolgozás: messziről bizonyos leegyszerűsítéssel kell hatni.
Ismét új képek kerültek elő, most már kisebbek.
– Itt van egy kép – magyarázta Tardos –, túróval van festve. Az a tanítványom csinálta, Lápossy-Hegedüs Géza, akivel vívni szoktam. Experimentálunk az olajfestmény megújításával, tapasztalatainkból jegyzeteket készítünk s majd kiadjuk. Ez annyiban érdekes, hogy mindenki olajjal fest és szentül meg van győződve arról, hogy Rubens, Tiziano, a régiek, olajjal dolgoztak – igaz, egyesek hangoztatják, hogy temperát használtak, tudniillik tojást és olajlakkot kevertek össze. A tojás maga is zsírtartalmú, tehát bizonyos arányban felveszi s vízben oldhatóvá teszi a lakkot és kötőanyaga a festékpornak, amely még belekerül. Tojás helyett aztán lehet venni túrót, mert ez is tejanyag, kazein; a túrót szalmiákszeszben kell feloldani s ez a keverék éppúgy 1:2 arányban elegyíthető az olajos lakkal, mint a tojás. Ez a festékünk még erősebb és tartósabb, hiszen a túróenyv a legerősebb ragasztószer a világon; a nép is ismeri.
(Most már értettem, mire való a műteremben a boszorkánykonyha!)
– Igen, igen – folytatta Tardos-Krenner –, ha ezzel ragasztunk porcelánt, soha nem törik el az edény, legfeljebb más helyen. A túrófestést ismerik Németországban, de mindenki másképp dolgozik vele. Mi még jobbára csak kísérletezünk. Rettentő nehézségeket támaszt ez a túróenyv, s még nem tudjuk teljesen, hogyan kell festeni vele. Én sose használok kész festéket, mindet magam állítom elő. Az igazi olajfestéket is szépen bele lehet keverni a túróemulzióba, s így a vízfesték az olajjal keveredik. Ez a női arckép tehát vízfestmény, de lakkal fixírozva megkapja azt a hatást, amit az olaj adna. Innen vannak ezek a sajátságos áttetsző tónusok, ezek a kielemezhetetlen tónusfinomságok, amelyeknek mását lehetetlen az olajfestményeken megtalálni. És ez a festék évszázadokat kibír. A régi nagy mesterek képeinek tartósságát is csak ezzel lehet magyarázni. A rendes olajfestékben rövid két-három évtized 306alatt megbarnul és sárgul az olaj, tompítja a képet, míg a régi művek ma is olyan frissek, mint egykor lehettek. És nézze ezt az Európa-képet: az emulziós festék (akár tojás, akár túró) feltétlenül áthatóbb színeket ad, mint a rendes olaj. Ez a másik, a Tigrisen alvó bacchánsnő, nagyon éles színekkel, szintén tojásfestmény. Még csak félig készült el.
– Kollektív kiállításra készülök, ó, csak két-három év múlva készülök el az anyaggal! S most megfelelő méretekben meg akarom festeni azokat a tárgyaimat, amelyeket legjobbaknak tartok. A rámákat is magam rajzolom és faragtatom ki. Mondtam, hogy ma nem lehet freskókat festeni, hát inkább olajat és temperát készítek. Itt van egy Ujjongó baccháns-csoport meg Szilén. Legyeket láttam a napban táncolni s arról jutott eszembe, hogy figuraszerűen megcsináljam az élet vidámságának, a táncoló jókedvnek emberi kifejezését. Szilén, berúgva, szatírok hívják a szamarát, de az nem megy, mert bogáncs van előtte…
– Mostanában rendesen nem pénzért és csak magamnak dolgozom, mert másféle munkának nincs értéke. A közelmúltban élelmiszerért is festettem; egy képért kaptam harminc kiló zsírt, meg húskonzerveket, egész csomó, spájzravaló élelmiszert. Ezt jobban meg tudom becsülni, mint a pénzt. Nagyon lassan dolgozom, mert mindent jól szeretek megcsinálni, folyton javítok, próbálgatok, s ezért minden munkám roppant sokáig tart. Minden nagyobb igényű festményem, körülbelül negyven darab, privát tulajdonban van… S van itt még valami: Hunor és Magyar nőrablása. Freskóvázlat. Eredetileg a Képzőművészeti Múzeum előcsamokába készült, Székely akarta megcsinálni velünk, aztán meghalt s az egész tervből semmi se lehet. Húsz éve már…
Feljegyzéseim arról is beszélnek, hogy mit mondott magáról, mint szobrászról, ez az érdekes művész.
– Székely Bertalannak az volt az elve, hogy ne csak fessünk, hanem mintázzunk is, mert az igazi térérzéket a szobrászi tevékenység fejleszti ki. Michelangelo is, aki rövidlátó volt… Régebben elég sokat mintáztam. Egyszer, 1910 táján, egyik kollégám azzal állt elő, hogy vegyünk részt a szentpétervári II. Sándor cár lovas szobrának nemzetközi pályázatán. Én csináltam a rajzokat, melyek alapján ő megmintázta a szobrot; az architektonikus részt megint én gondoltam ki. Markup Béla volt ez a barátom, főleg állatszobrász, ő készítette el a Parlament előtti két oroszlánt. Tervezetünket az egész architektúrával és a mellékalakokkal együtt elküldtük. A harmadik díjat nyertük, az elsőt egy orosz kapta. Mi a pátriárkát, a népszabadító cárt ábrázoltuk, nem a katonát. A bírálóbizottságnak, jórészt franciák voltak a tagjai, nagyon tetszett a teljesen ismeretlen ember műve, s az eredeti tervezetet, mint pályanyertes munkát, ott tartották Szentpétervárott.
307Beszélgettünk a könyveiről és színházi terveiről is.
– Mindig a színpad érdekelt az irodalomban – mondotta Tardos-Krenner. – Említettem, hogy tizenkilenc éves koromban V. László című drámámat a Nemzeti figyelemre méltónak minősítette. A kézirat Mikes Lajosnál van. Rögtön ezután elkezdtem írni a Néró anyját, de évekig, talán tíz évig is eltartott a munka. Egyes részeit kritikusok, köztük Palágyi Menyhért, annyira dicsérték, hogy végre nekiduráltam magamat és három hét alatt befejeztem a drámát. Előadták, de a szezonvég miatt csak hatszor vagy hétszer játszották s aztán Jászai Mari betegsége miatt nem vették többet elő. A György baráttal megnyertem a kettőzött Karácsonyi-díjat. E darabbal párhuzamosan írtam az Abélard és Héloise-t, tragédia; ezzel tulajdonképpen Mikes akart foglalkozni s átadta nekem a témát. Sok megvan belőle, de még sok hiányzik. A György barátból Rékai karmester operalibrettót is csináltatott velem Csetneken, egy nyaralásom idején, s ő megzenésítette. Elő is adták. Magát a darabot azonban nem. A Nemzeti ugyan kétszer is elfogadta, de Tóth Imre, a volt igazgató, kijelentette, hogy a darab oly gyökeresen abszolúte rossz, hogy nem adják elő… Michelangelóról is van drámatervezetem, másik új vígjátékom, és egyebek… Az Apák című vígjátékom most van Somlainál. Ezt is három hét alatt fejeztem be. Azt mondják, nem a mai világba valók a darabjaim. Meglehet. S van még egy Gobineau-szerű drámai jelenetem Michelangelo és Gyula pápa között… Prózai munkáim? Esszék, párbeszédes esztétika, csak töredékben jelent meg, mert megbukott az a folyóirat, amelyben írtam, aztán festészettechnikai értekezések… Most a feleségemmel, Vogl Ilona festőnővel, aki Rajna-vidéki nő s van benne valami hajlandóság francia tárgyak iránt, dolgozom a trubadúrdarabon.
– A Főiskolán jelenleg bonctant tanítok, máskor a figurális kompozíció a tárgyam. Állásommal kötelességszerűen meg vagyok elégedve. Nagyon elfoglalnak a művészi, esztétikai-technikai kérdések. Lusta vagyok rettenetesen. Sokat alszom, néha azonban rettentő munkadüh fog el és rövid idő alatt sokat csinálok. De nem tartozom a szorgalmas emberek közé. Éppenséggel nem. Szeretek olvasni sokat. Folyton olvasom a Shakespeare-t s a hátsó drótozást keresem a darabokban…
Évekkel ezelőtt elhangzott szavai elevenednek meg most e lapokon. Kollektív kiállításával nem készült el. Képei, tervei: legnagyobb részük félig készen s már örökre befejezhetetlenül veszi körül e különleges művész emlékét, akiről kétségtelenül el lehet mondani annyit, hogy vágyai és gesztusai nem fértek meg abban a ruhában, amelyet a kora erőszakolt rá.
Magyarország, 1929. december 25. 16. p. Szignó nélkül. Hagyaték-1974.
Mint egy csoda, úgy jött ez a hó. Váratlansága, frissessége, ajándékszerű jellege egészen boldoggá tette és felvillanyozta az embereket.
Nagyon ránk fért ez a kis felvillanyozás. Mert a nagy ünnep, a nagy előkészület, a nagy várakozás – úgy hiszem – mindenkinek alaposan és előre kimeríti testét-lelkét. Más, apróbb ünnep, mint például a vasárnap, amiből 52 meg 53 is jut egy esztendőre, sokkal kényelmesebben köszönt ránk. A hétköznapi valóság és a munka közt ott van a szombat éjszakai pihenés, mindenki frissen ébred a reggelbe, a nyugalomba. A karácsony azonban – és fenséges ünneptársai – minden átmenet nélkül ér el bennünket.
Már hetek óta minden téren erősebb a tempó. Az utolsó napok egyre zsúfoltabbak. Az utolsó órák gondja pedig már oly óriási, mintha a lélekben is az a roppant forgalom játszódnék le, amely a karácsonyesti-hétköznapi utcákon torlódik össze. Még és még és még kell, vagy kellene valami, bevásárlás, megemlékezés, elintézés, üdvözlet, értesítés, szaladgálás, otthoni készülődés – még és még és még; s végül kényszermegoldásokkal is megelégszik az ember, csakhogy jöjjön már, jöhessen már a Jézuska és a Karácsonyfa.
S akkor, akkor, amidőn már csakugyan vége a napnak (a hétköznapnak, amelynek megnőtt feladatait megrövidült idő alatt kellett elvégezni), vagy amidőn az elmaradtat egy feledést kereső gesztussal eltörli a lelkéről az ember – akkor egyszerre átmenet nélkül és teljes ragyogásában ömlik szét az előbb még izgatott és ideges és lázasan dolgozó lakásokban a Béke, az Ünnep.
A vasárnapok elkülönülten, önállóan, függetlenül vannak az évben. A karácsony szervesen fejlődik a munkás hétköznapból, előttünk születik meg – munka, szürkeség és mindennapiság csodálatos metamorfózisa!
És ez a szép benne… És ezért fogadtuk ma, éppen ma, épp az utolsó napon ezt az éjszaka jött, nagy, bundás fehérséget olyan különös örömmel. Örömünk már reggel az eljövendő estének szólt, amelyet széppé igyekszünk tenni, és annak, hogy íme: az ég is segít és fárad, mint mi, ennek a szent napnak hétköznapi zsúfoltságában, az ég is fárad, és mint a fehér karácsonyt megadta, úgy megadja talán a többit is, amit kérünk.
309 310Pesti Napló, 1930. április 23. 22. p.
Három napja, amióta híre jött Majakovszkij öngyilkosságának, nem tudok megszabadulni egy régi rémületemtől, amelyet különös erőre ébresztett az a végzetes moszkvai revolverdörrenés. Mit lehet mást tenni? – És most annak is híre jött, hogy a halálos fegyvert rossz kritika, tehát a megsértett hiúság adta a szovjet ünnepelt költőjének kezébe. Tehát: hiúságból?
Én azt hiszem, Majakovszkij egyszerűen megérett. Ó, nem épp most, nem egyik napról a másikra. Megérett két-három év óta már: ennyi idő feltétlenül kell (de elég is) ahhoz, hogy egy világosan látó agy ne bírja el többé magát, kétségbeesését.
A hiúság, mint „tettének indoka”-képtelenség. Majakovszkij, mint minden valamirevaló költő, volt olyan érzékeny, hogy mániáiból, önhittségéből, vakságából, éretlenségéből már réges-rég átmarhatatlan páncélt teremtett a maga védelmére. S ez a páncél volt olyan erős, hogy csak belülről lehetett levetni, levedleni.
Nem, nem, a hiúsági magyarázat sehogy sem állja meg a helyét. Amit tudok Majakovszkijról, erről az óriás (talán csak óriás gesztusú), formátlan, de minden formához mesterien értő, vitrioléles, anarchista szellemről, aki felajánlotta és elfogadtatta magát a tömegek panaszüvöltő torkának, amit csak kiérzek hallatlan disztingváló képességet és finomságot feltételező brutalitásaiból – mindaz a nagy szív mellett olyan nagy poétai intellektust mutat, hogy az ő esetében maga az értelmiség, a szaktudós fölényes ellenkritikája a rossz kritikákkal szemben elég lett volna örökös, biztos, objektív védelemnek, anélkül a fent említett érzelmi páncél nélkül is.
Az olyan embereket, mint Majakovszkij, mindig az ész valamilyen rajongása tartja életben. A rajongás, mely elködösíti, megrészegíti az agyat. Tessék megnézni, mennyire túlfűtött, excentrikus a modern költők érzelemvilága, s emellett mennyire hajlamosak éppen a leghidegebb, legabsztraktabb teóriák313ra. Az ilyen emberek remek agya önvédelemből csapja be magát azért, hogy valahogyan le ne kelljen lepleznie mindenkori rajongásainak objektumát. Egészen kísérteties, milyen játékot űz gondolkozás és vak érzés ezekben az emberekben, milyen veszélyes bújósdit: az élet maga a tét, amely kockán forog, az élet az üldözött vad, amelyet el kell rejteni az üldöző fegyverek elől – az ébredés, kijózanodás, a megérés elől.
Mert ha egy ilyen teorizáló agy józanodik ki, ha egy ennyire hitetlen lélekről mállik le a fiatalság, lelkesedés és képzelt hit kábult és abnormis energiája, akkor a reggel nem közönséges reggel lesz, nem rendes sivárság a sivárság, nem egyszerű undor az undor. Akkor lírikus számára már nincs más menekülés az elviselhetetlen fájdalomtól, mint a lassú vagy gyors öngyilkosság. Aki az igazán megvolt és élt anarchiából is kiábrándul, az égen és földön többé nem tud választ arra a gonosz kis kérdésre, hogy: érdemes-e?
Majakovszkij eddig is csak azért tudott élni, mert polgár és orvos szerint őrült volt: mert megvolt benne az az éretlenség, amit a fiatalság jelent, az az idegen erő, amit valami hit ad: az ész betegsége. Majakovszkij agya fölébredt, kigyógyult – hol volt tőle már a hiúság (a mások ítéletére reagáló hiúság), amikor revolveres keze a zsebtől a halántékig megtette az utat, a szörnyű, hónapokig, évekig tartó rövid kis utat! Milyen kicsinyesség azt hinni, hogy a költő, az Übermensch, nem maga, hanem a többiek elől menekül a halálba! Majakovszkij kigyógyult egy betegségből: ha gyógyulása óta írt, csak azért írhatott, mert még vitte a tehetetlenség, a megszokás, de az írásnak már nem volt ereje valami kielégülést, örömöt adni. Nem érdemes, nem szükséges: tévedés, mesterségesen fenntartott tévedés volt – érezhette – minden, és jaj, nem érdemes, nem lehet elölről kezdeni az életadó megtévesztést, semmit sem lehet elölről kezdeni – – – és ha lehetne: csak nem vagyok őrült, hogy megtegyem?!
Inkább ilyesmiért lehetett öngyilkos 39 éves korában Valójában 37 éves volt, 1893–1930-ig élt.
Magyarország, 1931. július 10. 7. p. Simon, 548–551. p. Steinett, 533–535. p. PIMK, gépiratmásolat.
Megyünk Egyiptom felé, a Nap most bukik a tengerbe. Az imént maradt el bal felől Kréta szigete s vele az utolsó megszokott vonalak, délelőtt látott merész lendületű, de harmonikus görög sziklák kék és lila árnyai. A hófehér Victoria, ez a nagy, úszó szanatórium, a roppant hajógépek és a tajtékozva meghasadó tenger együttes békés duruzsolásában nyugodtan szeli a hullámokat.
A Nap most bukik a tengerbe. Már tíz perce nézem, és még talán tíz percig fogom látni. Milyen gyorsan száll alá a mozgó láthatárra! A szem csaknem követni tudja, hogyan megy, esik, zuhan! Kezemben rezeg a ceruza, térdemen rezeg a papír, rezeg az egész testem, rezegnek előttem a kaktuszok sárga virágai a kis átjáró üvegszekrényében, az átjáróban, amely a nagy szalonból a félkör alakú, kék kávéházba visz, abba az üvegfalú, színházszerű terembe, ahonnan egy másik színházba, a fáradhatatlan tenger mutatványaira lát ki a néző. És rezeg ez is, rezeg és morajlik az egész tízezer tonnás motorhajó, altató, ringató, puha zenében, puha alkonyatban.
Micsoda mozgalmas végtelenség körös-körül! A Nap, akárhonnan nézem, mindenünnen ingó aranyhidakat fektet közém és az ég közé, sötétkék vízre, amelyen millió fehér barázdát hasít a szél. Ez a Nap már nem a szárazföld napja, ez a Nap nem egy megfogható táj alá ereszkedik, mozdulatlan ház vagy hegycsúcs mögé, mint otthon Budán, ez a Nap egy kicsit már az isteni Rá, hatalmasabb Valaki, mint a mi Napunk, és a temetése is nagyszerűbb, fájdalmasabb. Itt a tengeren látni lehet, hogy esténkint egy élő isten tűnik el egy másik élő istennek a birodalmában.
Ötven órája, hogy Kelet és Dél felé megyek ezen a hajón. Óránkat tegnap és ma éjszaka előre kellett igazítanunk 30-30 perccel, s két nap óta a folyton erősödő Nap és a ragyogó Hold, a kékebb ég, az élő tenger és a megnőtt 317csillagok között megyünk a nyárból a még nagyobb nyárba. Egyelőre azonban csak kellemességei vannak a nyárnak s a várt nagy melegnek, legalább födött helyen, nyoma sincs, úgy lehűti a levegőt az öt fedélzeten mindenütt a szél, amit az ég küld, vagy amit 45 kilométeres gyorsasággal megállás nélkül szaladó hajónk, a Földközi-tengernek leggyorsabb hajója csap. A modern szalonok és éttermek minden ajtaja és ablaka tárva-nyitva áll és a mennyezetről forgatható szellőztető apparátusokból gépek ereje préseli, lövi ránk az enyhe tavaszt. Igen, tavasz ez a július – nemesített, tökéletesebbé vált tavaszban, testet-lelket pihentető, renyhe és gazdag tavaszban, a technikai kényelem és a természeti szépség versengő luxusában úszunk a lenyugvó naptól a telehold később ébredő tájai felé.
Az égi aranykorong már leért a láthatárra. Egymásba hangolt vörös, sárga, zöld és világoskék csíkok emeletein át ereszkedik a hullámzó horizontra, s vele együtt süllyednek a színei is. A hajó és a habok egyforma zenéje, mint megunhatatlan kíséret, édesen, álomszerűen ringatja bennünk ezt a királyi temetést, és az ember szinte azt várja, hogy e nagy valószerűtlenségben a kelet felé forduló Föld mindjárt az égbe emel bennünket, s ezután majd az egybeolvadt ég és tenger ringásában fogunk tovább suhanni, repülni.
Így, vagy még szebben, ingott-ringott velünk a világ a trieszti indulásnál szombaton délben, amikor a Lloyd Triestino új gőzöse kifutott a móló mellől erre a mostani első egyiptomi útjára, s mialatt még manőverezett: egyszerre megkondult a város minden harangja, megszólaltak a kikötőben horgonyzó idegen és testvérhajók, óceánjáró fekete-vörös kolosszusok, kis parti gőzösök, teherhajók és motorok, száz meg száz, és szaggatottan és elnyújtva bőgtek, sikoltoztak, fütyültek, tutultak a szirénák, sípok barbár, megrázó és vészes hangorgiában, olyan hatalmasan, hogy mint egy sohasem látott szabadtéri gigászi orgonakoncert vagy a moszkvaiak gyársziréna-hangversenyei, zúgott a táj, és egyetlen ezerrétű zenében rengett és hintázott az egész hegykoszorús, visszhangos öböl. Szép volt ez a negyedórás barbár koncert, ez az egyetemes ujjongás, amelyben élőlényekké, fantasztikus tengeri állatokká lelkesültek a halott vasszörnyetegek, és nevetni és könnyezni kellett látván, hogy még a kivénhedt, piszkos, kis, fekete vontatógőzösök is, mikor elsiklottunk mellettük, olyan boldog és odaadó örömmel üdvözölték tündöklő testvérüket, Cosulichék új Victoriáját, ahogyan a fellahok hódoltak az isteninek vélt uralkodónak a fáraók országában, ahová most megyünk.
A Nap félig már alámerült a tengerben, sugaras arcát fűrészvonalban metszi ketté az élő, kék víz, és az egész olyan közelinek látszik, hogy az ember csaknem kinyújtja a kezét: ne még, ne még! De a tüzes diszkosz egyre gyorsabban 318süllyed, fél perc múlva már csak domború sisakja lebeg a víz domború hátán. Most olyan, mintha egy égő, olvadó, elfogyó jéghegy úsznék a messzeségben; már csak egy vékony és éles csík, már csak egy vakító pont vagy az se, káprázat az egész. Rá isten eltűnt a habokban. Szemem azt várja, akarja, követeli, hogy a mélységből, ahová merült, süssön át, süssön át a megsötétedett vizek üvegtömegén, de Rá, egyetlen ismerősünk, végleg elment, s mi duruzsolva úszunk tovább az egyre komorodó, végtelen magányosságban.
Gongszó hív vacsorára. Lent már estélyi ruhás forgatag sétál, és szemléli az igazán kellemes modernséggel dekorált és világított termek látványosságait, megjelent a hajó nyomtatott újságjának legfrissebb száma, a promenádok népe az étterem felé igyekszik, hátul, a kabinok fehér folyosói és emeletei fölött, a sport- és játékfedélzeten a dohogó, óriási, sárga kémények mellett elhallgattak a céllövők fegyverei, a szalonzenekar Mad Boysszá alakul át, s új szórakoztatásra készülődik, és kétoldalt csak a Victoria lámpasora ragyogja be kissé az éjszakai tengert, amelyen fehéren derengő és habzó vízi országút kanyarog a négy motor és a hajó nyomán.
Két óra múlva fel fog kelni a Hold, másik ősi és szelídebb istene a tengernek, délkelet felől, ebben a tavaszi éjszakában, és megvilágítja a kíváncsi utazó útját a holnap felé, Alexandria felé, Afrika felé, Kairó, a sivatag és az ötezer éves piramisok felé, abba a felhőtlen országba, ahol már rég megvolt az első idei aratás, és ilyenkor, július elején már megérett a szőlő.
Magyarország, 1931. július 16. 4. p. Steinert, 535–539. p.
Sofőrünk stoppolt, mi kiugrottunk az autóból, dragománunk pedig, a derék Tawfik Hassanein Omar, széles mozdulattal mutatott szét a pálmaligetben:
– Memphis, the ruin-city!
Itt vagyunk tehát, Kairótól 35 kilométernyire dél felé. Egészen kora reggel indultunk, hogy jobban bírjuk a napot, aztán Ó-Kairón, vályogból összetapasztott, szürke és nyomorúságos fellahfalvakon és pálmaerdőkön át, nagyszerűen kanalizált vidéken, a Nílus mentén, ahol a buja, zöld növényzet egészen megszürkül a sivatag felől szakadatlanul szállongó finom portól, megér319keztünk Mit Rahina mellé. Itt állt valaha Memphisz, az ókor egyik leghatalmasabb metropolisza.
A romvárosból, melynek köveit is réges-rég széthordták, nem sokat látunk. Nyugat felé még megvannak egyes épületek és utak nyomai; itt azonban, előttünk, csak egy kis domb emelkedik, és rajta, pálmafák közt, két nagy kőre felfektetve egy megcsonkított, tízméteres gránitszobor fekszik arccal az égnek. Nem messze tőle egy mindössze 80 000 kilós kisebbfajta szfinx hasal a földön, tiszta alabástrom, és igazi remekmű. A nagy szobor maga nem meglepetés, tegnap elég hasonló kőóriást láttunk Kairóban, az Egyiptomi Múzeumban, viszont ez a szabadtéri helyzet nagyon alkalmas arra, hogy egészen más és új hatást keltsen bennünk. Az óriási fák alatt a szabadban értelmet nyer a gigászi építkezés, a roppant arányú szobor, II. Ramszesznek, az egykori Új Birodalom XIV. Lajosának a kolosszusa, és így, feldöntve, elbukottan s mégis benne a mai életben még tisztább erővel szuggerálja az elmúlás örök parancsát. E hangulatnak az ellensúlyozására aztán kénytelenek vagyunk felmászni rá, hogy combjain és hasán sétálva álljunk a Kodak elé és onnan, a magasból nézzünk szét a környéken.
Egészen közel egy másik, szebb Ramszesz-kolosszus is van itt. Eredetileg 16 méter magas volt, és már háza is van; az arab őr néhány piaszterért beenged, s mi emeletes deszkaállványon járjuk körül a hanyatt fekvő, szörnyűséges kőtestet. Különös érzés, egyszerre két kolosszusban is viszontlátni a nagy fáraót, akinek megdöbbentő fekete múmiája éppolyan kiállítási tárgy a kairói múzeumban, mint a düsseldorfi rém viaszfigurája a budapesti panoptikumban: de hát akkoriban még semmi akadálya nem volt a legtökéletesebb nagyúri passziók megvalósításának, és Ramszesznek különben is könnyű dolga volt – egy sereg királyi ősének szobrát egyszerűen uzurpálta: átfaragtatta és átcímeztette a maga képére és dicsőségére.
Mint a cigány rajkók, rohannak meg azután a Napkirály utódai, a fellah gyerekek, hasztalanul kínálgatva hamisított régiségeiket és álszkarabeuszaikat előbb tíz, majd fél piaszterért, és az újabb baksisadótól csak az autó ment meg, amely zúgva indul velünk a Nílus túlsó kanálisa felé. Körös-körül otthonias látvány a sok gémeskút és bivaly, viszont szinte rémülten nézzük azt a rettenetes munkát, amit a fellahok különböző ősrégi rendszerű gépeikkel végeznek, hogy magasabban fekvő területekre is felemelhessék a csatornák vizét. Fehér burnuszos férfiak és fekete ruhás, fátyolos arab nők, szaporán ügető öszvérek és zajtalanul imbolygó türelmes tevék maradnak el mögöttünk: némelyik állat úgy meg van rakva, hogy a lába is alig látszik ki a mozgó szénahegy alól, amelyet visz. Jobbra és balra gyapot és cukornád virul: fantasztikus nagy320ságú medvetalp kaktuszok és mindenféle bőrlevelű gizgazok haldokolnak az útszélen, ahol talpalatnyi árnyék van, mindenütt emberek és állatok hűsölnek: szomjasan nyújtóznak a párátlan ég felé a pálmák, és most igazán hasznát vesszük fehér parafa sisakunknak, amely nélkül nagyon könnyen kap napszúrást a nem idevaló európai, noha a harmincnyolc fokos hőség a tiszta és száraz sivatag közelében sokkal könnyebben elviselhető, mint odahaza volna.
Az arab falu kietlen tekervényein át, egy hosszú töltésen most egyenest kelet felé szaladunk. A Nílus völgyének termékeny sávja egyszerre megszakad, és a szürkészöld tájból minden átmenet nélkül vágunk neki a platószerűen aláereszkedő Líbiai-sivatag Valójában a Núbiai-sivatagról lehet szó, mely a Nílustól keletre található.
Kocsink búgva kapaszkodik fölfelé a homokfennsíkon. Út csak az van, amit a látogatók autói tapostak maguknak. Gyalogszerrel is elboldogulna az ember Mariette pasa faházáig, ahonnan 50-70 évvel ezelőtt a híres francia tudós vezette az ásatásokat, és ahol most a szakkarai antikvitások arab őre lakik. Ez az egyetlen mai ház vagy viskó a tájon az egész homoktengerben, s arab viszonylatban még elegánsnak is mondható, hiszen padlós verandája van, és lakói feketével és sörrel várják a nyári holtszezonban különösen megbecsült vendégeket. A közeli dombok mögül egyszerre szépiabarna arcú, burnuszos alakok tűnnek elő, csengős öszvéreket vezetnek, s főnökük bohém vigyorgással, harsányan bemutatja az állatait:
– Prinz Heinrich, kolosszál! Bismarck, piramidál! Avanti, avanti!
Úgy látszik, azt hiszi, jóleső megtiszteltetés a németeknek és jóleső káröröm a franciáknak, hogy az egyik szakkarai öszvért éppen Bismarcknak hívják. Dragománunk közli, hogy máskor viszont Sarah Bernhardt az egyik hosszú fülű állat neve.
Minthogy a finom szemű, süppedő homokban, amely bokán felül öleli a 321cipőt minden lépésnél, igen lassú és fáradságos volna az út a nagy napban, öszvérháton indulunk két kilométeres körútra a szakkarai látnivalókhoz. A híres lépcső-piramisnak, valamennyi piramis ősének, amelyet Krisztus előtt 2270 körül emelhettek a Régi Birodalom utolsó dinasztiái, nem kell közvetlen közelébe zarándokolnunk, mert a hatvan méter magas, hatteraszos kőgúla innen is tökéletesen látható; azonban a hét kilométer hosszú sávban mindenütt szegények és gazdagok sírjaival borított Szakkara más legszebb nevezetességei kedvéért néhány helyen le kell szállnunk az alvilágba.
Előbb a Szerapeum bejáratánál állanak meg öszvéreink: itt vagyunk az Ápiszok temetkezési helyénél, egy 24 szobából álló föld alatti mauzóleumnál, amelynek különböző folyosóiban és üregeiben, évezredek óta többször feldúlt és kirabolt, 50-100 mázsás kocka alakú gránitsírokban feküdtek valaha a szent bikák múmiái és kincsei. A nagy templom, amely e sírok felett állt, nyomtalanul eltűnt. Az imbolygó gyertyaláng fényében kísértetiesen imbolyognak felettünk és köröttünk a szabálytalan üregek és hieroglifás, üres kőkockák: az egész látvány nem annyira szép, mint amennyire impozáns és tanulságos, és örülünk, amikor megint felérünk a vakító napba öszvéreinkhez a forró homokba, amelynek mindent konzerváló szárazságában, mint drótlábú fekete kavics fekszik egy-egy szent szkarabeusz, magyarul: közönséges dögbogár. Odalent csak 26 fok volt a temperatúra, és azt hittük, hogy hűs borospincékben járunk.
Ami ezután következik, arról nehéz volna gyors útirajz keretében részletesen beszélni. A mindenütt egyforma homokdombok aljában váratlanul itt is, ott is megállnak öszvéreink, s a kővel kirakott, vasrácsos bejáraton át újabb belépődíjak és baksisok ellenében egymásután ereszkedünk le régi piramis kori nagyuraknak sírboltjaiba, a masztabákba. Csak a legnevezetesebb masztabákat nézhettük meg, egy Ti nevű hajdani nagyúrnak, Ptahhotep főpapnak és Mererukának a halotti lakását. Élni is, meghalni is jól tudtak ezek az egyiptomi mágnások. Mereruka például nem kevesebb, mint harmincegy szobás luxuslakosztályban aludta örök álmát hitvesével és fiával együtt, és ma is van ebédlőjük, fürdőszobájuk, szalonjuk, mint amikor még éltek. Ti és Ptahhotep még művészibb masztabái sem adják sokkal alább, és mindegyik teremben a mennyezettől a padlásig vízszintes és függőleges sávok végtelen tömegében páratlanul szép apró reliefek sorozatai mesélik el, mint négyezer esztendős képeskönyv, hogy uruk ki volt, és mit csinált életében.
A sok helyütt megrongált domborművek az óegyiptomi művészet legnagyobb remekei közé tartoznak, és témáik elmondják az ősi ipar, kereskedelem, földmívelés és társadalmi élet minden mozzanatát. A ház- és hajóépítés, a 322libatömés, a szakácskodás, vetés és aratás, cséplés, a nyájak és a parasztok élete, az asztalosok és kovácsok mestersége, a nílusi hajózás a papiruszmocsarakban, és ami csak volt és van, mind megelevenedik ezekben a finom, primitív és tökéletes reliefekben, amelyeknek kedvéért minden utazó kirándul ide Kairóból.
Délre jár az idő, amikor megint az autóban ülünk. Megyünk vissza az életbe. A szúró fényben szemünk és egész agyunk is elsötétül egy-egy pillanatra. Valami nyomott és kegyetlen merevség kövesedik a lélekre a halálnak és a halált túlélő, de szintén halott művészetnek ebben a világában. Mennyi hatalom, mennyi gazdagság, mennyi pusztulás! Ha fájhat a mulandóság érzése a római Colosseum előtt, hogyne fájhatna itt, ahol már akkor is a halál uralkodott, amikor Hérodotosz járta be mostani utunkat, ötszáz esztendővel Krisztus előtt. Itt, a sivatagi nekropoliszban és előttünk, a falat kenyérért küszködő fellahok országában, milyen semmiség a művészetnek és még inkább az életnek minden nagyszerűsége!
Megállás nélkül futunk aztán északnak, Kairó felé, a Nílus völgyében, a zöld élet és a sárga halál határán, visszafelé pergetve magunk előtt az idejövetel datolyaligetes filmjét. Baloldalt szakadatlanul kísér a magas homokfal, mögöttünk lassan elsüllyednek a dahsúri, szakkarai és abusiri kisebb-nagyobb gúlák – van belőlük vagy két tucat –, előttünk pedig egyre jobban feltolják az égre nagy kubista síkjaikat, kék háromszögeiket az óriás Szfinx őrizetére bízott gizehi óriás piramisok, Khephrén, Kheopsz és Mükerinosz romolhatatlan kősírjai, amelyek fölött a felhőtlen égen mennydörögve kering két modern repülőgép.
Pesti Napló, 1931. július 19. 45. p. Simon, 552–557. p. Steinert, 539–543. p. Bognár, 218–33. p. PIMK, gépirat.
Az ember a ragyogó bulvárokról, a rendetlen és tolakodó keleti élet elől bemenekül ide, az Egyiptomi Múzeumba, meghökken az előcsarnok plafonig meredő négy szobor-kolosszusán, aztán valamilyen szisztémát követve végigsétál a földszint és az emelet négyszögének galériáin és termein, minden intellektusát igyekszik a szemeibe összpontosítani, csak ötperceket tölt egy-egy helyiségben, csak a legfeltűnőbb műremekeket nézi meg, fél évezredeket hanyagol el tehetetlen belenyugvással, és fél nap múlva, mikor az időben elju323tott körülbelül odáig, ahol a görög-római kor antikvitásai kezdődnének, leroskad a fülledt, fehér palotában egy kőpadra, és már saját magát is szobornak vagy múmiának érzi.
Odakint az 1 600 000 lakosú Kairó, amelyet éjjel és nappal már bejártam annyira, hogy eligazító sejtéseim lehessenek e sivatagi világváros földrajzáról, fő útvonalairól, kultúrmúltjának és jelenének rétegeiről, moséiról, citadellájáról, az arab városrészek tevés, öszvéres, burnuszos zsúfoltságáról és hallatlan szennyéről, a bazárnegyed födött sikátorainak mesebeli tarkaságáról, az itt élő arabok, egyiptomiak, görögök, franciák, angolok, szíriaiak, négerek, beduinok külső életéről s mindenekfölött arról a különös individualizmusról, amely, úgy látszik, Kelet legfőbb sajátsága. Az európai utazóban, ha véletlen sorsa ide veti „a forró szerecsen homokra”, igen rövid idő alatt nagyon radikális átértékelő folyamat játszódik le. Először is könyörtelenül elveszti minden hitét minden állandóságban, s egyetlen értékmérője ezentúl az ember és a pillanat lesz; s csaknem ugyanakkor elveszti hitét az ember és a pillanat fontosságában, s ettől kezdve a végtelen idő fatalista nyugalmában él. Males – az utcán ezt a szót lehet leggyakrabban hallani. Olyasmit jelenthet, mint: fene bánja, annyi baj legyen, isten neki! Sikerül vagy nem sikerül: males az egész élet. Vurst!
Hogyne volna az! Aki Alexandriában az európai hajóról egyiptomi földre tette a lábát, és túljutott a vámvizsgálatokon, ettől a perctől kezdve egymaga él. A hatóság legfeljebb akkor próbálja kinyújtani érte a kezét, ha valami baja akad a törvénnyel. Egyébként teljes a szabadság, kivéve persze a politikát. Bejelentési kötelezettség és ellenőrzés nincs, engedély semmihez sem kell, mindenki olyan boltot nyithat, amilyet és ahol akar, az Opera mellett vagy a Musky sikátoraiban, adót nem kell fizetnie (ez a gazdag ország csak föld- és lakásadót ismer) és megkezdődik a jövevény számára egy olyan egyéni küzdelem, amelyhez nem fogható az európai munkanélküliek kenyérharca. Itt majdnem mindenki kereskedő; csak épp a legtöbbnek kétkerekű talyiga a boltja. Ha talyigára nem telik, jó egy kosár is, és legrosszabb esetben a két kéz meg a zseb a bolt. Megrabolni, becsapni, rászedni a másikat, ahogy a pillanat ihlete és zsenialitása lehetővé teszi: ez a siker titka. Nincs cikk, amelynek rendes ára volna, sem az araboknál, sem a modern európai üzletekben. Ha egy gramm keleti lótuszolajért 50 piaszter helyett csak 16-ot fizetek, még mindig nem lehet tudni, hogy jó vagy rossz üzletet kötöttem-e. E nagy, forró rendetlenségben azonban mégis kialakul valami egyensúly, s az itteniek elboldogulnak benne, hiszen ha félórával előbb engem csaptak be, félóra múlva én csapok be valakit. És olyan kegyetlenül sok az ember, és olyan kevés a teve, 324oly végtelenül nagy az idő, hogy az ember hangyának érzi magát benne – eredmény és kudarc, szerelem, élet és halál: egyformán males. Az államszocializmus vagy bolsevizmus teoretikusainak meg kellene bolondulniok ebben a renyhén nyüzsgő anarchiában és ebben a fatalista, szervezetlen malesben. (Különben Egyiptomban már volt egyszer szabályszerű proletárdiktatúra, és eltartott vagy három évtizedig, az úgynevezett Régi és Középső Birodalom időhatárán, 4200 évvel Lenin előtt.)
Szétnézek padomról a csendes, nyári múzeumban, ebben a védett világban, amely a művészet örökkévalóságába zárkózott. Szeretnék felkelni, de nincs rá erőm. Meg kellene még egyszer nézni Rahotep és Nofret csodálatos ikerszobrait (IV. dinasztia, Kr. e. 2700) vagy Khephrén dioritszobrát, Ranufert vagy a joviális Falusi Tanítót vagy az Amenophisokat, hiszen aligha hoz vissza a sors ide életemben, vagy a XVIII. dinasztia korának néhány remekét, talán egy pár kolosszust is, és a jobb felső emeleti termekben és folyosókon Tutanhamon dolgait, például azt a sírfedelet, amelynek, azonkívül hogy 3300 éves és nagyon szép, még kétmázsányi színarany anyaga is ad értéket – meg kellene nézni még egyszer mindent, újra. De nem bírom. Nemcsak a félnapi ácsorgás és ténfergés és az új meg új hatások szakadatlan tömege fárasztott el, hanem még inkább az a roppant idő, amely itt őrzi magát kőben, gipszben, agyagban, fában, üvegben, aranyban és papiruszokban.
Rettenetes a hőség. Miért nem állítanak be ide egy-két büfét, jeges italokat?
Rettenetes a hőség, a fáradtság és az összhatás. Pedig természetesen itt nyoma is alig van azoknak a magasépítkezéseknek, amelyek az óegyiptomi architektúra legtipikusabb alkotásai. Ahhoz, hogy ilyesmit lássunk, a 14-es villamoson ki kell rándulnunk a szomszéd Gizehbe, a nagy szfinxhez és a nagy piramisokhoz: vagy még inkább tovább kellene utaznunk 500 vagy 600 kilométerrel Felső-Egyiptomba, Karnak, Luxor, Théba, Edfu, Kom-Ombo és Philai csodálatos romjaihoz, a meztelen sivatagba és a sziklasírokhoz. Itt, a kairói múzeumban, jó sereg kolosszális szobortól eltekintve csak az emberi méretű plasztika és kisplasztika páratlan értékű és nagyságú, de valószínűleg még mindig kicsiny hányadát gyűjtötték össze, 4-6000 év emlékeit, s ezeket is csak 1850 óta, amikor Mariette pasa megvetette az Egyiptomi Múzeum alapjait. Ebben a végtelenül hosszú Nílus-parti országban, a homokban és a kopár hegyekben mindenütt műkincsek hevernek. Memphisz romjainál a sietős utazó is könnyen felkeresheti a ledőlt Ramszesz-kolosszusokat. Nálunk még a Norma-fa kiszáradt tönkjét is jobban megbecsülik; még jó, hogy direkt vissza nem ássák a földbe, ami előkerül és nem színarany.
325A nagy csöndben és álmosító melegben lassanként aztán csak egy reménytelen vágy marad bennünk ébren: itt élni, beletemetkezni valami minden egyébről lemondó tudományos életbe, évezredek örvénylésébe. A kétségbeejtően rövid emberi élet megnő a művészetnek itteni elkülönült otthonában, amelynek semmi köze az odakint kínlódó és ragyogó élethez, a lélek szomjas gyökereivel tapogatózva fut vissza a századokba, és sajátságosan megfiatalodik, valahányszor egy-egy nagy lépést tesz a még vénebb időkbe. Mint egy szerelem vagy betegség, kerülget egy új másvilág sorvasztó vágya.
Ismeretes, hogy az egész egyiptológia ma is még csak gyermekkorát éli, a száz évvel ezelőtt kibetűzött hieroglifák olvasása még mindig akárhányszor leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik. Könyvek megtanítanak tá, hogy még könyvtárakra menő szöveg fekszik olvasatlanul a tudomány előtt, és hogy a kopt, a keresztény egyiptomi köznép régi nyelve, csak édeskevés segítséget nyújtott az óegyiptomi nyelv rekonstruálásához. Mihez mérjük az itt helytálló időbeli arányokat? Amikor a Bibliát a Krisztus utáni III. században lefordították koptra, akkor már 700 év telt el azóta, hogy a perzsa Kambüszész véget vetett Egyiptom önállóságának, 1500 év azóta, hogy II. Ramszesz uralkodott, 2200 év telt el Sesostris és Amenemhet Középső Birodalma, 3000 a nagy piramisok építői és mintegy 3500 Menes fáraó óta, akitől az egyiptomiak a történelmüket számítják. A kopt nyelvet a perzsa időktől elválasztó 700 év a mai német nyelv és a mittelhochdeutsch, vagy a mai magyar nyelv és a Halotti Beszéd nyelve különbségének felel meg; II. Ramszesz Új Birodalmának nyelve, ha folytatjuk más nyelvek területén az összehasonlítást, a kopthoz mérve a népvándorlás korába viszi vissza a németet, a gót világba, a Középső Birodalom és kopt közötti 2200 év hatásának érzékeltetésére a nyelvtudomány már csak ógörög példát hívhat segítségül, és a piramisemelő Régi Birodalom nyelvét már olyan időbeli szakadék választja el a kopttól, mint Homéroszét a mai köznyelvtől; pedig a kopt bibliától máig újabb 1600 esztendő telt el, és az igazán régi egyiptomi iratok már a Régi Birodalom idején is ősrégi szövegek voltak, és ennek a távlatnak a megmutatására már nincs semmiféle hasonlat az európai nyelvterületen. Így mondja ezt Erman, a nagyszerű egyiptológus nyelvész, s hozzáteszi, hogy mindezen kívül a nyelvtanban koldussá szegényedett primitív régi keresztény kopt nyelv szókincséből a régi klasszikus irodalmi periódusok minden ötven szavára jó ha egy-egy szó jut.
A megfejtés nehézségeire gondolva ne felejtsük el azt sem, hogy a hieroglifaírás maga sem egyforma jelekkel dolgozott annyi évszázadon és évezreden át; hogy a képírásjelek teljes szavakat és egyes betűket egyformán jelöltek; hogy az idők folyamán túlságosan cifra dekorációvá fajultak, majd úgy leegy326szerűsödtek, hogy például a demoti írásban a képszerűségnek már nyoma sincs; és hogy – miként az arabban vagy a héberben – a magánhangzókat egyáltalán nem jelezték, ami az olvasásban igen sokféle nyelvtani eltérést tesz lehetővé. Csak a rekonstruáló tudomány szükséges önkénye helyez ma képzelt vokálisokat (és néhány képzelt mássalhangzót is) a hieroglifaszövegek nyelvtörő mássalhangzó-torlódásaiba. Ha mindezt, csak futólag is, átgondoljuk, akkor már talán kezdjük sejteni, milyen nehézségekkel küzdött, és milyen föltárásokat végezhet még ezután az egyiptológia, amely olyan rohamosan fejlődik, amilyennek mi, európaiak az automobilizmus és a rádiótechnika fejlődését láttuk az utóbbi évtizedekben. A csak megközelítő jelzéseket használó hieroglifaírás nem tesz különbséget (magyar példákat véve) e szavak között: élt, élet, élte, léte – olt, oltó, ült – állat, állít – állott, illett, illat, alatt –, és ha a hieroglifák olvasását megfejteni csoda volt, akkor igazán joggal tartozik a XIX. század legnagyobb szellemi hőstettei közé a hieroglifák nyelvének megfejtése. Mert (megint magyar példát véve és az eredeti érthetetlen ideogrammák helyett ismert betűinket használva) elolvasni még csak meglehetős könnyedséggel lehet ezt a mondatot: KDVS GYRGY BRTM SZRTTTL GNDL RD PRMSK S SZFNKSZ RNYKBN GZ CMBRD KVCS JNS –, de mit értenének e szörnyű mássalhangzótömegek alatt akkor, ha a szöveg nyelve nem magyar volna, hanem olyan nyelv, amelyet már Hérodotosz egyiptomi utazása korában sem beszéltek?
De hagyjuk a nyelvészetet. Ez a kis laikus elmefuttatás is nagyon messze kalandoztat bennünket az élettől ezen a múzeumi padon, bár mindenesetre megmagyarázza az olvasónak azt, hogy miért írja az újság egyszer Tut-ankh-Amun-nak és máskor Tut-ench-Aton-nak azt a fáraót, akit a megszokott Tut-an-Kámen néven oly gyors világhírre emeltek a kuplék. Elkalandoztat visszafelé, az angol, francia, török, arab, római, görög, perzsa, asszír, etiópiai, hikszosz korszakon át az ősi nemzeti Egyiptom idejébe, negyven-ötven évszázad mélységébe, de ennek az óriási időnek az árnyékát csak a mi európai zarándoklelkünk érzi. Százötven generáció ember- és néhány istendinasztia szállt sírba e földön, világvárosok porladtak semmivé, noha a rothadást és korhadást nem ismerő száraz homok teljes épségében megőrizte azt a papiruszdarabot, amelyen valaha egy darab marhabőrt utalt ki Ptahwer suszternek valamelyik hajdani Bőripari Központ. Hogyne volna hát ennek a hihetetlen és romolhatatlan múzeumi világnak épp olyan pillanat Kairó és a Ma egész élete, mint amennyire a mai fellahoknak males a múzeum és az egész múlt.
Menjünk, meneküljünk innen. Túlságosan erősek a halottak, és van még csoda odakint is: menjünk a villamos gyorsvasúton nyolc kilométernyire 327észak felé, Heliopolis-oázisba, abba a 90 000 lakosú, káprázatosan szép, elegáns és üde, modern kertvárosba, amelyet négy-öt év alatt emelt a sivatag kellős közepén egy belga lakásépítő részvénytársaság, és ahol Madame Hadi Galalnak, egy Berlinben végzett kitűnő és fiatal egyiptomi orvos magyar feleségének két kisfia a Hallod-e te körösi lány nótájával fogadja a budapesti vendéget.
A Pesti Hírlap Képes Vasárnap címú melléklete, 1931. szeptember 20. 16–17. p. Szignó: Dr. G.S. Kabdebó 2, 41. p. Steinert, 544–547. p. Bognár, 34–38. p. PIMK, gépirat, lapkivágaton felesége kézírásával: Lőrinc irta 931. szeptember 20. P. H.
Fáradságos volt feljönni a meredek úton, de most, a szürke, fehér és sárga kapuk, bástyák, régi, omladozó és új falak zűrzavara után, amely siváran és porosan, szinte örökké befűtve ég az örök egyiptomi napban, csodálatos látvány fogadja az utazót a Mokattam-hegyen, a Citadellában, Kairó híres alabástrommecsetének udvarán.
Az őszies nap – mely egyébként fölér az otthoni nyári nappal – épp szembe néz velünk, és a rózsaszín alkonyatban fantasztikusan fénylenek és sötétlenek a másfél milliós egyiptomi főváros háztengerének lapos, fehér tetői és szűk, fekete utcái. Kelet felé messze domborulatokban húzódnak a Mokattam sivár púpjai –, valamikor négy-ötezer évvel ezelőtt innen vitték a fáraók rabszolgái a köveket a Nílus túlsó partjára, a piramisokhoz. E kietlen hegyvidék és a nyugat felől idekéklő három nagy piramis közt a már július óta áradó nagy folyam és még nagyobb árterülete ragyog sűrűn teletűzdelve keskeny és magas vitorlák százaival. Pálmakertek örökzöld foltjai, kupolák és óriási félkörben elszórva ezer minaret!
A legkarcsúbb és legmagasabb két minaret azonban itt nyújtózik a sötétkék égbe mellettünk, a hegyen. Ezek csalogattak ide bennünket a városból, ezek integettek nekünk már messziről, mikor még félórányira volt a vonatunk Kairótól: ez a két hihetetlenül könnyed és vékony minaret: a Mohamed Alimecset tornyai. Kairó címerében is helyet foglal ez a két torony, s az ember azt hiszi, hogy nem is kőből épültek, hanem valami üveganyagból, nem is tornyok, hanem különös játékszerek, csodák, amelyek az első szélrohamban hajladozni kezdenek, és hangtalanul összeroppannak.
Pedig nem szabad eltörniök, elmúlniok, mert egy nagyon nagy úrnak, Mo328hamed Alinak, káprázatos, már-már túl díszes és túl hangulatos templomát, Egyiptom itt eltemetett Napóleonjának örök emlékét őrzik ezek a tornyok. Útitársam, egy kilenc esztendeje Jeruzsálemben élő történelemtudós, aki most rándult át ide Egyiptomba, s akivel a Savoy Continental hozott össze, a mecset udvarának csipkés kőpárkányáról lemutat a városra, balra, oda, ahol végtelen egyformaságban kilométereken keresztül düledező épületek, sírok, lakatlannak látszó földszintes házikók egész városrésze húzódik, hogy belevesszen a teljesen szegény, arab kültelkek szennyes nyomorúságába és végül a sivatagba és a hegybe.
– Innen fentről nem sokat mutatnak – mondja historikus kísérőm, aztán legyint és hozzáteszi: – Különben lentről sem. Azonban így, a magasból és estefelé nagyon hangulatosak.
Egész romváros van alattunk. És a német tudós magyarázni kezd:
– Két, szinte összenőtt óriási középkori temető, Kairó nekropolisza ez. Bal felől az úgynevezett mameluksírok vannak alattunk, jobbra pedig, ahol egymás mellett négy-öt nagyszerű mosé kupoláit és minaretjeit is látja, a kalifasírok városa terül el. Mindkettő régi-régi látványossága Kairónak. Évszázadokig nem törődtek velük, hagyták, hogy köveiket elhordják az élők új házak építésére. Most, pár esztendő óta, védi és őrzi őket a hatóság.
A kalifák sírjai szebbek, engem azonban e pillanatban jobban érdekelnek a mamelukok. A mamelukokat ugyanis ennek az alabástrommecsetnek az építője, Mohamed Ali irtotta ki valaha, körülbelül azon a helyen, ahol most állunk.
Kik voltak a mamelukok? – Minden európai ország politikai köznyelve a Fejbólintó Jánosokat, a mindenkori kormányok legszilárdabb oszlopait gúnyolja a „mameluk” szóval. Az igazi mamelukok azonban épp ellenkezőleg, nagyon is kemény ellenzéke voltak a kormányhatalomnak, vagy éppen ők voltak, nem kevésbé keményen és elszántan, a kormány. A mamelukok legfeljebb politikai karrierjük legkezdetén feleltek meg a mameluk szó mai európai fogalmának, és messze vissza kell lapozni az időben és a történelemben, hogy e különös karriert egészen végigtekinthessük a rabszolgasorstól a tündöklésig és bukásig.
Kísérőm szerencsére megkönnyíti e munkát, és elmondja a mamelukok és Mohamed Ali történetét.
Valamikor a Krisztus utáni XIII. században a Kaszpi-tenger és a Kaukázus vidékéről a török szultánok hoztak ide, a meghódított Egyiptomba, egy sereg rendkívül vitéz és hatalmas erejű idegen rabszolgát. Ezek voltak a mamelukok, kegyetlen és vad nép, megannyi Herkules, igazán ideális testőrség min329den keleti despotának. A katona-rabszolgák utódai azonban már nemcsak az országot sanyargatták és tartották rettegésben, hanem nemsokára saját uraiknak is a fejére nőttek. Gyengekezű uralkodók alatt teljesen magukhoz ragadták a katonai uralmat, Egyiptom trónján három évszázadon keresztül mameluk szultánok ültek, s a konstantinápolyi Magas Porta fennhatóságát csak névleg ismerték el akkor is, amikor I. Szelim szultán végre meg tudta őket fékezni. A szultán csapatai elfoglalták ugyan a Citadellát, de a helytartók és az ország igazi urai továbbra is a rettegett és korbácsos mameluk urak maradtak, maroknyi hatalmas idegen nép a nemzet testében. A 480 mameluk bej egy-egy kiskirály volt, az állami adminisztráció teljesen az ő birtokuk volt – és ekkor jött Mohamed Ali.
Mohamed Ali szintén idegen volt, mint a mamelukok, egy makedóniai utcaseprő zseniális fia. 1769-ben született, a századforduló idején a török hadseregben küzdött Napóleon és az Egyiptomba betörő expedíciós hadsereg ellen, és tüneményes karrierjének – egyelőre – megkoronázása volt az az esemény, hogy az egyiptomi nép, amely megváltóját látta benne, a tehetetlen és messze lévő szultán akarata ellenére egy csöndes forradalom erőszakával 1805-ben őt kiáltotta ki Egyiptom pasájává, az eddigi pasát pedig egyszerűen hazaküldte Konstantinápolyba.
Mohamed Ali, az Új-Egyiptom legnagyobb történelmi alakja, hazájának politikai függetlenségére, a nép felszabadítására és gazdasági modernizálására törekedett, ennélfogva egyszerre és nagyon ravaszul kellett küzdenie három hatalom, a szultán, az angolok és a mameluk kiskirályok ellen. A siker érdekében mindenekelőtt szövetkezett a mamelukokkal, és kiverte az angolokat, a szárazföldi hadsereget éppúgy, mint az Alexandria előtt horgonyzó flottát, Egyiptom területéről és tengeréről; aztán szinte átmenet nélkül saját szövetségesei ellen fordult. Véres csaták után a Núbiai-sivatagba szorította a mamelukokat, majd – minthogy tökéletesen nem tudta ártalmatlanná tenni őket – békejobbot nyújtott nekik.
És elkövetkezett itt is a „feketeleves”, a világtörténelem legszörnyűbb árulása, legbecstelenebb, de legüdvösebb tömegmészárlása.
A békekötés után a 480 igazhitű mameluk főnök, az igazhitű Mohamed Ali meghívására ragyogó díszben, lóháton, a nagy nemzeti kibékülés ünnepélyére bevonult Kairóba. 1811. március elseje volt. Az ebéd és a szokásos feketeleves után következett az ünnepély fénypontja, a káprázatos felvonulás a Citadellába, ahol a mindenható pasa várta vendégeit. A gyönyörű menet megindult felfelé a bástyafalak közt, azon a meredek úton, amelyen mi is idejöttünk, s ekkor egyszerre bezárult előttük és mögöttük minden kapu: Mo330hamed Ali albán lövészei pedig biztos rejtekből, védett lőrések mögül, minden oldalról pokoli gyorstüzelést kezdtek meg a mit sem sejtő vendégekre. Mit ért handzsár és pisztoly, minden mamelukvitézség, mit ért a szűk területre összezárt bejek minden őrjöngő dühe és átkozódása? A hatalmas bástyák mögül csak rövid negyedóráig szakadatlanul dörögtek a fegyverek. Az albánoknak még csak sebesültjük sem volt, ellenben a vár dísztermében várakozó Mohamed Alinak negyedóra múlva már jelentették, hogy a parancs teljesíttetett. A 480 mameluk bej közül egyetlenegy sem maradt az élők sorában… Azazhogy egy mégis megmenekült: az egyik bej látván a biztos halált, amely a zárt falak közt rá vár, a legenda szerint lovával együtt leugrott a 24 méteres sáncárokba; a ló rögtön megdöglött, ő maga el bírt vánszorogni…
A vérengzést követő napon adott jelre még 1100 mameluk főhivatalnokot hánytak kardélre az egész országban a pasa emberei, s ez a szörnyű két nap végleg megoldotta Egyiptom számára a megoldhatatlannak tartott mamelukkérdést.
A pasának és fiainak, köztük Ibrahim pasának, az újabb történelem egyik legzseniálisabb hadvezérének, további nagyszerű katonai és kulturális tettei és vereségei már nem tartoznak a dologhoz. Mohamed Ali 1844-ben megőrült, de az országban ma is az ő dinasztiája uralkodik.
…Ennek az eseménynek a színtere mellett nyúlik most ég felé az alabástrom mosé két légies minaretje. Bent a mecsetben bronzrács mögött örök álmát alussza a mosé építője, az áhítatosan tisztelt nagy pasa, lent alszanak tömegsírjukban az utolsó mamelukok, és nagy nekropoliszukban a régi századok mameluk vezérei. Mohamed Alinak és 480 ellenfelének közös ellenségei azonban most is élnek és itt vannak: az egyik sivár kőudvaron trombitaszó mellett épp őrváltásra vonulnak fel az angol katonák, és a mozdulatlan őr csak szemével követ bennünket, amint az alagútszerű sötét kapun át lefelé indulunk az esteledő városba.
331 332Pesti Napló, 1932. szeptember 11. 21. p. Steinert, 197–199. p. Bognár, 39–41. p.
Kifogásolták, hogy a balatoni íróhét akkor nyílt meg, amikor a nyaralóközönség már hazautazott. A kifogás jogos, ha az írók egyéni és pillanatnyi eredményért dolgoztak. Ha viszont, mint sokan hisszük, az efféle irodalmi propagandaakcióknak másban kell az igazi célját keresni, akkor rögtön mellékessé válik a kifogás, tekintet nélkül arra, hogy igaza van-e vagy sem. A földvári Anna-bál rendezőinek feltétlenül helyszíni sikerre kell törekedniök; az írói hét azonban nyilván az egész országot és a kort szerette volna háttérnek. És ha így áll a dolog, akkor az a pár száz főnyi hallgatóság, amit a kongresszus a főszezon lezajlása miatt veszített el, semmi ahhoz a sok százezer közönséghez képest, amelyet egyébként most szintén nem sikerült megszereznie a sajtó útján.
Az íróhét sajtója aránylag jó volt. Csak aránylag, mert a sajtó többet is írhatott volna róla, az unalmasság veszedelme nélkül. Hogy nem írt többet, azt bizonyára azért tette, mert ítélete szerint még mindig nem elég nagy azoknak a száma, akik az irodalomnak, mint élvezet- és tudásforrásnak az ügyeivel és embereivel együtt éreznek.
Pedig amióta a demokratikus berendezkedés elvette az irodalom régi létalapját, minden ezen fordul meg, a sok emberen, a tömegen. Igazi kulturális tömegről nálunk nem lehet beszélni, hiszen a magyar politikai múlt nem adta meg a széles körű szellemi érdeklődés általános gazdasági erőfeltételeit. Mindamellett azt hiszem, sokkal több embernek volna módjában Magyarországon részt venni a kulturális életben, mint amennyi megteszi. Sokkal több könyvvásárló, az írói hétnek sokkal több számontartója lehetne az országban, mint amennyi van.
Pusztán azért, mert az állapot az írókra nagyon hátrányos, még nem volna érdemes elgondolkozni a dolgon; az írók itt nem segíthetnek; de – szerencsére – káros a helyzet a kiadókra és könyvkereskedőkre is, ők pedig már inkább 335tehetnek valamit. Jó volna, ha komolyan és esetleg testületileg összefogva felmérnék, milyen hatása lenne egy nagy, előrelátó, állandó nevelő- és propagandaakciónak. A propaganda külsőséges eszköze nem külsőséges következményekkel járhatna.
Kultúra és irodalom nálunk még sose kapott igazi üzleti reklámot. Pedig részben a kultúra is üzlet; üzlet annak, aki terjeszti, öröm és további üzletlehetőség annak, aki megszerzi. Hogy egy új varrógépgyár milyen remekül dolgozik, rögtön megtudjuk; hogy a tej élet, erő, egészség, arra is úton-útfélen szimpatikus plakátok figyelmeztetnek; hogy látogassuk hazánk szép vidékeit, arra szintén plakátok szólítanak fel. De hogy olvasni milyen élvezetes és hasznos, azt egyáltalán nem emlegetik hasonló buzgósággal, kitartással és lukratív áldozatkészséggel. Vannak ugyan alkalmi akciók, egy-egy sláger reménye megüti a nagydobot; azonban nem jelentene-e sokkal többet az írói és kiadói boldogulás szempontjából a sok 2-3000 példányos szerényebb siker?
Látogassuk az irodalom szép tájait! Olcsó és jó könyvsorozatok már vannak. De az árleszállítás egymaga nem elég: magára az olvasásra kellene intenzíven felhívni a figyelmet, rávenni a kedvet, hiszen igen sok embernek még a szórakozása fajtáit is a szájába kell rágni. A kötelező iskoláztatás ingyen és előre megadja a kiadóknak azt a roppant előnyt, hogy mindenkit megtanít olvasni; miért hagyják hát a kiadó könyvkereskedők és írók, mint összesség, kiaknázatlanul azt az óriási üzleti lehetőséget, amelyet a közellátó kiadói politikával szemben egy messzetekintő, mindenkinek hasznos és nagyvonalú üzletpolitika elérhetne?
Kidobott pénz – mondja erre az első, kényelmes válasz –, a közönségnek ma már egyáltalán nincs pénze.
De hát akkor miért igyekeznek más termelési ágak, köztük luxusjellegűek is, állandó pénzkidobálással megdolgozni, megtrágyázni a talajt? Propagandára tudvalevőleg épp akkor van a legnagyobb szükség, amikor nincs pénz. Aztán meg: pénz, valamennyi, mégiscsak van. A kispénzű közönség zsebéből a nem kulturális jellegű üzlet ügyessége ma is kicsalogat apró áldozatokat a legkülönbözőbb célokra. A redukált fizetésű ember is szórakozik, akárhogy tagadja; a jó polgári és kispolgári otthonokba mindig kerülnek luxusszámba menő haszontalanságok. Miért nem könyvre költik az emberek azt a keveset, amit futballjegyre és más, nem különb célokra sokszor a szájuktól vonnak el? Mert nem divat, mert nem érdem, mert nem tudják, hogy így jobban járnak, mert nincs a vérükben az a meggyőződés, hogy az irodalmat jobban lehet élvezni, mint sok egyebet. Meg kell tehát tanítani őket az irodalom hasznára és gyönyörűségére, fel kell bennük ébreszteni az 336irodalmi élmények szeretetét, és hogy úgy mondjam: testi élvezetté kell tenni valahogy az olvasást.
Folytatás nélküli ünnepségek, amilyen az íróhét, és könyvnapi gyorsüzletek éppúgy nem hozhatnak eredményt, mint émelygős kultúrprédikációk és beugrató frázisok. Nevelni kell. És nagyon gyorsan kell, hiszen a könyvvásárlás divatja már a gazdagoknál is elalvóban van. Komoly konjunktúrakutatás és nevelés nélkül ma csak a folytonos nívósüllyesztés és a gyilkos verseny kecsegtet ideig-óráig sikerrel, s a legnemesebb irodalom és a tisztességes kiadói kultúrmunka sorsa jórészt a szerencse kalandos szeszélyétől függ. Hagyjuk abba a véletlenek és az elszigetelt eredmények vak tiszteletét. Igazi üzletember nem rövid életű vállalkozásokat akar teremteni, hanem években és évtizedekben egyszerre kalkulál. Vannak nagy múltú és nagy jövőjű kiadóink; azért ami a terveikben és érdekeikben közös, dolgozzanak együtt új módszerekkel, üzleti és kulturális pjatyiletkákkal, és meglesz a fellendülés.
Aki pedig természetes és megváltozhatatlan állapotnak tartja, hogy a mai Magyarország nyolcmillió emberéből (s mondjunk keveset: egymillió kispolgárából) általában csak 2-3000 számára lehet fontos a betű és a szellem, az jobb, ha rögtön megírja a végrendeletét, és megy meghalni.
Megjelenés nélkül, 1932. október 30. Szignó nélkül. Szabó Lőrinc székfoglaló beszéde a La Fontaine Társaságban. PIMK, gépirat.
Mielőtt eleget teszek annak a kedves költői kötelezettségnek, amelyet a mai ülés rám ró, legyen szabad néhány szót mondanom.
Mindenekelőtt köszönöm azt az emberi és eszmei megtiszteltetést, amelynek szándékával a La Fontaine Társaság tagjai sorába hívtak és fogadtak. Egy pillanatig sem volt kétségem aziránt, hogy ez a szándék olyan nemes és őszinte érzésből fakadt, mint amilyen őszintén kívántam én is mindenkor szolgálni az irodalmi kultúrát. Viszont meg kell, meg akarom vallani, hogy bennem voltak kétségek aziránt, hogy elfogadhatom-e ezt a meghívást.
Hölgyeim és uraim, engem sok helyen modernnek tartanak; tévesen, ha a modernséget erőszakosan, esztelenül értelmezik, de véleményem szerint jogosan, ha ez a megjelölés nem akar mást mondani, mint azt, hogy mai és 337független. Természetesen a tekintetben is megoszolhatnak a vélemények, hogy mi a maiság lényege, és hogy ez a lényeg megvan-e bennem. Hogy erről mások miként ítélnek, az az ő adottságaiktól függ; nekem a magam érzéseivel kellett számot vetnem. És ez az érzés modernnek, az utolsó tizenhárom év hivatalos irodalmi felfogásával szemben általában legalábbis közönyösnek látta magát, és modernnek látta és látja az elmúlt korok általa ismert minden igazi értékét.
A közelebbi érintkezés nagy örömömre meggyőzött arról, hogy a La Fontaine Társaság alapvető célja az európaiságnak, a nemzetek közötti intellektuális kapcsolatok fejlesztésének, a gondolatok szabad cseréjének ápolása azon a nyelven, amelyen önökhöz beszélek. Ez a társaság volt az, amely nagyon is politikus éveinkben 1920-tól kezdve de facto kizárta üléseiről a politikát. Én azt hiszem, sokkal helyesebb, ha a politikai dialektikának, amely az élet egyik legjelentősebb részét alkotja, megadjuk a maga természetes helyét mindenütt, és felhasználjuk frissítő, tisztító, tisztázó szerepét szellemi csoportosulásokban is, csak arra vigyázva féltékenyen, hogy a politika valahogyan a művészi tehetség értékmérőjévé ne váljék; mondom, én ezt vallom; de lojálisan elismerem, hogy az általános ellenkező gyakorlat korában a La Fontaine Társaság politikamentes magatartását már érdemnek tekinthetik a velem egy világnézetet valló fiatal írók – és semmi esetre sem jogos alapnak arra, hogy e társaság tagjai közt helyet foglalni árulást jelent valamely nekünk kedves és fontos meggyőződés kárára.
Remélem és hiszem, nem fogom idegenül érezni magamat új barátaim és az örök-modern célkitűzések között, és a meghívásért még egyszer őszinte köszönetet mondok.
E prózai kitérés után, amelynek a székfoglaló adott aktualitást, kérem önöket, gondoljanak most vissza a régi szeptember 5-re, a hetvennégy éves öregemberre a postakocsiban, gondoljanak vissza Goethe örök modernségére, amelyet, mint fiatal utód, hódolattal kívánok szolgálni a Marienbadi elégia fordításának bemutatásával.
338Megjelenés nélkül, 1930-as évek. Bevezető előadás a Vajda János Társaság irodalmi estjén. PIMK, gépirat javításokkal.
Kedves hallgatóim!
Amikor pár nappal ezelőtt először gondoltam arra, hogy most már írnom kell valamit, hiszen megadott dátumon Eredetileg „május harmadikán” szerepel a gépiraton.
Hogyan hallgatom és miért hallgatom az írót, egyáltalán miért olvasok én, közönség, irodalmat, főleg verset? S másrészt: miért jönnek ki költők ide a pódiumra, hogy beszéljenek, s miért írnak?
– Annyi kétségtelen – mondotta bennem a közönség –, hogy nem kényszerítettek az idejövetelre. Hivatali főnököm hallgatólagosan sem várja el, hogy irodalmi esték iránt érdeklődjem. Az éltemet primer erővel meghatározó gazdasági elhelyezkedésemnek semmi köze az egészhez. Az esetleges rokoni, baráti vagy ismerősi tekintetek nem olyan fontosak, hogy kifejezetten kedvem ellenére elhurcolhassanak valahová, ahol rosszul érzem magamat; viszont az is igaz, hogy túlságosan sokat nem szoktam várni egyetlen irodalmi összejöveteltől sem. Mert kérem, kedves előadó ott a pódiumon, én már nem vagyok ráérő diák vagy naiv fruska. Én a realitások világából jöttem, hivatalnok vagy kereskedő vagyok vagy egyéb ilyesmi, küszködöm az élettel, az otthon gondjaival, s ha jól megvizsgálom magamat, nem tudom, nem valami sznobos tiszteletből mutatok-e érdeklődést irodalom és írók iránt. A szellemiség és lelkiség állítólagos magasabbrendűségét iskolában, újságban, szín339házban s egyebütt belém szuggerálták ugyan, de az effélének komoly valóságértékéhez édeskevés a bizalmam. Én valami kézzelfoghatót szeretnék kapni.
Ilyesmit éreztem a közönség helyén, amikor elfoglaltam helyemet e teremben, mint képzelt tagja egy képzelt közönségnek, s az előadó, aki szintén én magam voltam, azonnal felelt.
– Igen tisztelt uram vagy asszonyom – mondotta –, önnek teljesen igaza van. Valami reálisabbat kell kapnia, mint életen kívül levő s jól-rosszul sikerült lelki tornagyakorlatokat. Olyasmit, ami a valóságnak ugyanolyan erejével tud megmutatkozni, mint az élet sok egyéb kellemetlen mozzanata vagy kellemessége. Semmi különlegességet, semmi irreális ünnepet, hanem legalább olyan valamit, amilyen igaz őszinte élvezet önnek egy séta, egy baráti együttlét vagy egy kártyaparti. Ha nem ezt kapná, akkor az irodalmi estében, a versben, a versekben, talán magában az irodalomban is kereshető a hiba. De biztos ön abban, kedves közönség, hogy nem ön a hibás? Állíthatja jó lélekkel, hogy amikor kézzelfoghatót kíván az irodalmi estéktől, Ön is valami kézzelfoghatót hoz ide? Biztos benne, hogy nem ön téved, amikor irreális értéknek nyilvánít nagyon is sok reáliát?
– Hogyan? – kérdeztem vissza, kissé méltatlankodva, alteregómat. – Ön kétségbe vonja, hogy én kézzelfogható valóságot hoztam ebbe a terembe? Láthatja, hogy itt vagyok, testi valóságomban kitöltve a tér ürességét, elhoztam magamat, belépti díjamat, amely pengő pénz, és tapsoló tenyeremet – ez önnek nem valóság, ez önnek nem elég?
– Nem; nem elég! – válaszoltam. – Én, az író, innen a pódiumról, nem tartom önt valóságnak, jobban mondva, önt nem annak tartom, ami a mindennapi életben lehet. Én önt többnek tartom, s mindaddig, amíg eltakart, haszontalannak hitt, elfeledett tulajdonságaival, érzéseivel, gondolataival ki nem egészíti magát integet egésszé, azt állítom, hogy ön csap be engem, mert nem emberként állunk szemben egymással. Amíg ön, kedves közönség, makacs rosszakarattal degradálja magát foglalkozásának, anyagi helyzetének, érzésbeli vagy gondolatbeli képzelt lomhaságának vagy akárminek a rabjává, addig ön a kuriózum, a természetellenesség, és nem az író. Az ön valóságérzékét érte helyi szélütés és minthogy a rész mértékével mér valami egészet, szükségképpen ön téved. Ön itt esetleg nagyon is kézzelfogható életet kap, de tagadja, mert nem fogja fel. S nem fogja fel, mert értelme, kultúrája és szuggesztiói távcsövek ugyan az irodalom felé, de kevesebbet érnek az egyszerű, nyitott szemnél is, hiszen ezek a távcsövek csak egy bizonyos pontra vannak beállítva s törvényszerűen elhomályosítják, ellopják a meglátás elől mindazt, ami az előre beállított határon túl és innen van. Ön lát hamisan, ha élette340lennek látja az irodalmat és elhanyagolhatónak a lélek dolgait. Saját magát fosztja meg egy gyönyörködés realitásától és szinte bűncselekményt, előre megfontolt bűncselekményt követ el, ha verseskönyvet felütve vagy irodalmi estre elindulva abban a hitben hagyja el hétköznapiságát, hogy most pedig kilépek a világűrbe, megengedek magamnak egy kis lelki luxust és hallgatom a szférák zenéjét…
Hölgyeim és uraim, az ilyen közönség a legveszedelmesebb közönség és tapsa nem sokat ér az igazi író számára. Mert az író, a költő, tudja, hogy ő nem a szférák zenéjében él, hanem a valóságban, ugyanolyan testi vágyai, szükségletei, kínjai, idegreakciói vannak, mint akárkinek önök közül, ugyanúgy látja és érzi ezt a bonyolult földi életet, minden kézzelfoghatóságával együtt, mint önök, és dacosan zárkózik el – nem a megértés és találkozás, hanem az olyan ünneplés elől, amely a földöntúli kapcsolatokat észleli benne. A költő is egyszerűen: van s ezért ír; s szeressék önök a költészetet azért, mert vannak, mert élnek. Önök is éreznek, önök is költők. Költészet az államtitkár lelkiállapota, amikor egy pillanatra észreveszi a megérkező tavaszt vagy a körúton az első hulló falevelet; költő a hivatalnok, amikor motorberregést hallva irodája ablakához lép és szemei a repülőgép szárnyain fölhaladnak az égbe; költő a munkás, amikor utcakövezés közben ebédszünetje alatt ledől a földre s azt mondja, hogy de jó pihenni; költő a gazdag, költő a szegény; költő a káromkodó ember és költő az anya, amikor játszó vagy beteg gyermeke fölé hajlik; költő a gyilkos, költő az aszfaltbetyár; költő a kereskedő, amikor remél vagy aggódik; költő, akinek agyát megérinti annak a gondolatnak a szellője, hogy rettentő sok reális elfoglaltsága miatt nem ér rá a hangulataival törődni; költőével azonos élménye van mindenkinek, aki szeret vagy gyűlöl vagy akar vagy sóhajt vagy örül, szenved vagy fél: néma költő mindenki, aki érez, s a költő nem reálisabb s nem irreálisabb valóságot él át és ír meg, mint amit átélnek önök is, csak legfeljebb nem tudnak kifejezni. S azért, mert ő kifejezi önöket, nem idegenszerűbb és egzotikusabb, mint amennyire egzotikus valaminek kéne lenni a suszter szemében az Indiából banánt szállító európai importőr jellemének.
A költészet realitás. És legyen is reális a költő, ami a fentiek után természetesen nem jelenthet mást, mint azt, hogy a legvalószerűtlenebbnek látszó témát és érzést is érezze és érzékeltesse éppen olyan valóságnak, mint mindent, ami emberi idegrendszerben nyomot hagyhat. A költő, mint lelki specialista, persze, új érzések és új meglátások kalandjaira is csábíthatja önöket, mint ahogy a matéria szakértői is szolgálnak minden téren újításokkal és meglepetésekkel, anélkül hogy kívül kerülnének az élet törvényein, amikor 341valami álmot valósítanak meg. Az anyag és a szellem integritása minden jó költemény, hétköznap és ünnep egyszerre: ne akarjuk elválasztani egymástól ezt a kettőt, s amint nem tagadjuk meg a polgártól a mennyországot, úgy ne tagadjuk meg a földet a költőtől. Ne higgyünk a szférák zenéjében, hiszen eléggé égi-légi-tündéri testtelenség az a rengeteg villamosrezgés, amely láthatatlan sűrű hálóval körülszövi az embereket, mégis e sok testtelen, felfoghatatlan, látszólag valóságon kívül lebegő zengés mindjárt valóság lesz, talán csodálatos, de tagadhatatlan valóság, programszerűen megtartott, tényleges zeneelőadás lesz ab Róma vagy ab Toulouse, ha egy rádiófelvevő készüléken keresztül veszem tudomásul.
Nézzenek valahogyan így, hölgyeim és uraim, a költészetre, hallgassák így azokat az általam nem ismert verseket, amelyeket itt fog előadni néhány fiatal tehetség és a kitűnő Kosztolányi Dezső, mert csak így érezhetik magukat otthon a költő idegennek tetsző világában, s a költészet is csak így talál igazi otthont az önök érdeklődésében.
342Pesti Napló, 1933. július 2. 36. p. Az IGE (Írók Gazdasági Egyesülete) lillafüredi kongresszusára készített előadás szövege. Steinert, 200–204. p. Bognár, 42–47. p. MTAKK, 80/2002. kefelevonat.
Az orvosság az, hogy nem kell megijedni. A baj pedig, amire az orvosságot ajánlom, az, hogy a költők 1933-ban (s egyébként mindig) túlságosan meg vannak győződve a fontosságukról, a közönség viszont (majdnem mindig) túlságosan meg van győződve az ellenkezőről.
Aki úgy gondolkozik, ahogyan a költők nagy része, az rettenetesen téved, és veszélyesen hajlamos arra, hogy ezen a mostani írókongresszuson is újra elsírja mindazt az elégiát, amit már százszor és százszor elsírtak a költők anyagi és szellemi nyomorúságáról. Arról, hogy a világ teljesen mechanizálódik, a lélek munka nélküli sorsra jutott, a politika megöli a gondolat szabadságát, a sport és a könnyű szórakoztatóipar lefoglalja a tömegek maradék érdeklődését, és jövőnket kikerülhetetlenül egyenruhába bújtatja a kollektív rend valamelyik válfaja, a kommunizmus vagy a fasizmus.
Mindezek nagyon komoly és érdekes problémák. Én azonban, hölgyeim és uraim, meguntam az elégiákat és a tragikus jóslatokat. A baj már túlságosan nagy, s ezért nem vagyok többé hajlandó vádolni és panaszkodni, hogy valami vesztett dicsőség fájó borzongását érezve újra meg újra meggyőzzem magamat a fontosságomról, a társadalmi igazságtalanságról, ami velem történt. És pedig kizárólag azért nem vagyok erre hajlandó, mert sem a vád, sem a panasz nem segít. Ha segítene, akkor az eddig e tárgyban elhangzott rengeteg felszólalás már ledöntötte volna a közönynek és butaságnak csakugyan meglévő falait. A falak azonban állanak; úgy látszik, van erejük hozzá. A mi trombitáinknak pedig a jelek szerint nincs erejük. Ez az, amivel számolni kell.
Annál is inkább, mert ez az egész, sokat siratott költői dicsőség egyszerűen csak gyerekes képzelődés, és sérelmeink legnagyobb része onnan ered, hogy legtöbbünk nem mer, nem tud és részben nem is akar szembenézni a valósággal. Fél, hogy elbukik a valóság területén. S bizonyára joggal fél. Mert az ilyen 345író oly lelkiállapotban van, mint azok a gyerekek, akik csupa alsóbbrendűségi érzésük miatt nyűgös zsarnokaikká válnak azoknak, akik szeretik őket. A gyerekek a Flucht in die Krankheit segítségével azonban legalább ideig-óráig csakugyan fölébe kerekednek a náluk különbeknek, erősebbeknek, míg a költők említett része semmi eredményt nem ér el azzal, hogy jeremiádokba menekül. Meneküljön hát inkább valami teljesen őszinte, könyörtelen és nem freudi analízisbe, valami olyan elszánt és átvilágító leszámolásba, amely nemcsak mint egyénnek, hanem mint egy sajátos csoport tagjának is megoldhatja egészségtelen konfliktusait a társadalommal. Ha pedig rövidebb utat akar, akkor pótolja az analízist azzal, hogy nem analizál, hanem egyszerűen és egészben eldobja múltja várakozásait, fütyül jogos keserűségeire és rankünjeire, megpróbál közönséges, természetes ember lenni, mint Móricz Zsigmond, és az írói céh érdekeinek képviseletére felkér, ha ugyan talál, olyan bölcs és harcos embert, amilyen Pakots József volt Az IGE megszervezője, 1933. június 12-én bekövetkezett haláláig elnöke, hirtelen halála hírére a konferenciát félbeszakították.
Persze erre sokan azt mondják, hogy könnyű Móricznak, ő megengedheti magának a közönségességet, de mit tegyen az, aki nem olyan nagy tehetség, mint ő? Erre az ellenvetésre így felelek:
Éppen annak van szüksége legjobban a közönségességre, természetességre, aki nem olyan, mint Móricz. Minél szerényebb tűzzel világít valakiben az a bizonyos isteni szikra, annál többet nyer, ha nem kísérletezik. A nagy tehetség, a rendkívüli, az sokat, mindent megengedhet magának, talán a legnagyobb színészkedést is. Lehet arkangyal, mint Shelley volt, demokrata és lapos értelmű vadember, mint Walt Whitman, lehet elefántcsonttoronyba zárkózó próféta, mint Stefan George: mégis nagyszerű marad, tudniillik ember marad, és különböző magasságú skálákon, de mindig emberi hangon beszél. Ez pedig a legtöbb. Ez az, ami az emberfölöttinek is egyetlen igazán meggyőző jelentkezési formája, ez az, ami a legkülönbözőbb korok nagy költőiben egy rejtélyes és izgalmas rokonságot teremt: a nagy költők lényegükben mind hasonlítanak egymásra, szoktam mondani. Ady is az excentricitásai, tűrhetetlen stílusmodora, pózai, másfél évtized alatt világosan lelepleződött cifraságai ellenére nagy költő – éppolyan nagy, amilyen volt, de nem mindenben. Az afféle nagy szörnyetegek, amilyen Ady is, megbűvölnek bennünket. Náluk a színészkedés is emberi lehetőségnek tűnik fel. De a szerény tehetségnek csak emberi hitelét rontja, csak gyöngéit fokozza komikussá a különlegesség, a rendkívüli követelése, a póz és minden cifraság. Ezért ajánlom, éppen a kisebb istenségek 346érdekében, a mindenkiben közös emberi hang keresését, mint a legnehezebb és legnemesebb belső, művészi fejlődés útját, és ezért ajánlom panaszkodó, balsorsuk tragikusan és szánalmasan giccses töviskoszorúját folyton mutogató, nagyon költői költő-kartársaimnak a közönséges ember szerepét, a közönségesség fogalmának átvizsgálását és újjáértékelését, a közönséges halandó sorsának nyugodt vállalását e magatartás minden gyakorlati következményeivel együtt. Ez az eleinte sokszor fájdalmas leszámolás hamarosan egyéni megbékélést, új erőt és ezzel jelentős rangemelkedést hoz magával a szerényebb tehetségben is.
Honnan tudom mindezt? – hallom a néma ellenvetést. – Mért veszem oly biztosra? És mit javít mindez?
Hogy honnan tudom… Hát magamtól, a magam tizenöt éves vizsgálódásaiból, tizenöt éves tapasztalataimból. Hangsúlyozom a szubjektivitást, mert úgy érzem, ez a meggyőzőbb. Ehhez tizenöt év kellett. Teóriát viszont egy óra alatt ötfélét felállíthatunk.
És hogy miért segítene a költői sorsnak egy „elközönségesítő” társadalmi szemlélete a költők helyzetén? Azért, mert a költők lelkiállapotán segítene. Már fentebb mondtam, hogy nem akarom a magyar költő 1933-ban aktuális elégiáit újra elsírni: a kérdés közismert politikai és gazdasági vonatkozásainak részletezésével nem foglalkozom. Csak a kellemetlen, nyomorlélektani részt próbálom kissé megvilágítani, azt, amit elítélek a költők általános magatartásában. Elítélem a költői nagyzolást, veszedelmesnek tartom azokat a mesés várakozásokat, amellyel romantikus ifjúkorukban sokan annyira beoltják magukat, hogy később minden szociális munkára, minden közönséges életformára alkalmatlanokká válnak, elítélem azoknak a siránkozását, akik alkotóművészi pályára „mennek”, elítélem, illetve sajnálom azokat, akik a különlegesség, a csodabogárság beteg és ártalmas felfogásához ragaszkodva egyrészt olyanféle (egyáltalán nem tiszteletteljes) distanciaérzést keltenek a közönségben, épelméjű, normális, mihozzánk nagyon hasonló embertársainkban, mint amilyet – a tisztelettel tetézve – a papok és a templomok keltenek, másrészt pedig lassanként parazitáivá, sajnos csak koldus parazitáivá süllyednek egy hazug idealizmusnak, parazitáivá minden írói érdekképviseletnek.
Nem az igazi, méltatlan mellőzések eseteiről beszélek, egyáltalán nem egyes esetekről beszélek, mert az egyénnek, amely bajban van, pillanatnyilag mindig igaza van előttem; hanem általánosságban szólok egy káros lelkiállapot, egy káros felfogás ellen: lélekből lélekbe szólok és mintegy titokban, négyszemközt érzem most magamat mindenkivel, akit illet, és így, a lehető legbi347zalmasabban ajánlom fel mint tapasztalatomat azt a tanácsot, hogy akinek nyakán a kés, igyekezzék újjászületni. Oly sokszor, oly rettenetesen megalázta már közülünk a legszenvedőbbeket az élet, hogy nem szégyen a saját gyóntatószékünk előtt megalázkodni, lemondani minden hamis rangról, gőgről, különállásról és érdemhangoztatásról. Az IGE csak küzdjön tovább a mindenkor legeredményesebbnek látszó fegyverekkel az összességért, de az egyének is segítsenek magukon. Ismerjük be saját, házi használatunkra, hogy a rang, az érdem és az érték nem valami objektív és abszolút valóság, hanem társadalmi képződmény, s ha nem adják meg, akkor nincs is, és hogy ilyenkor legokosabb ehhez a felismeréshez alkalmazkodni. Nem állunk külön gazdasági törvények alatt mi, költők, nem vagyunk detronizált királyok – lássuk be, hogy olyan termelők vagyunk, akikre igen kicsiny a szükség. Mi olyasmit termelünk, mint közönséges társaink a nyomorban, a parasztok: valami eladhatatlant. De a parasztoknak Magyarországon a nem szükséges búzán kívül hétmillió kaszakapa van a kezükben, s ez gyakorlatilag megér egy-egy bolettatörvényt. Versbolettát azonban nem tudna kiharcolni az IGE még akkor sem, ha a költői „őstermelésnek” tízezer „parasztját” tömörítené magában. Számunkra a harcok gyakorlata: a biztos gazdasági vereség, belsőleg az elcsüggedés, külsőleg legjobb esetben a parazitizmus.
Ez a helyzet, ezzel kell számolni. Én rettenetesnek érzem. A helyzet gazdasági részét éppúgy, mint lelki következményeit. Ezért ajánlottam, hogy a költő likvidálja a költőséget mint foglalkozást, mint anyagi megélhetése alapját, és hogy likvidálja azt a felfogást is, amely szerint ő különb ember a többinél, neki külön rangja van, őt el kell tartani. Ez a rang mese az életben. A közösség csak olyan termelőágakat tart el, amelyekre szüksége van. Céhszerű támogatást itt-ott ki lehet erőszakolni, ahogyan iparvédelem is létezik, de ez a mi kis tömegünk számára édeskeveset jelent. Az adott helyzetben csak az jelent valamit, ha ki-ki bátran, őszintén és nyugodtan vállalni meri és tudja a beilleszkedést a közönséges valóságba, az adott gazdasági rendbe, vagyis ha vállalni tudja azt, hogy miután másképp nem lehet írnia, ne azért írjon, hogy megéljen belőle, hanem írjon, noha másból él. Hogy ez a más mi lehetne, azt én nem tudom megmondani. Elvben az újságírástól és a kőtöréstől a főúri naplopásig minden, ami lehetséges, minden, ami mint megélhetési alap más, közönséges embereknek is rendelkezésére áll. Tücsök, légy hangya: ez az elv. A megvalósítás nehéz, hiszen ma hangyákra sincs szükség. De útjában nemcsak ez a nehézség áll, hanem a költők magasabbrendűségi komplexuma is. Erről a komplexumról mondtam a sok eddigi udvariatlanságot, és most hozzáteszem, hogy kiküszöbölése esetén vele együtt kiküszöbölnénk vagy enyhíte348nénk a bajoknak, a gyötrelmeknek legalább azt a részét, amelynek mi magunk vagyunk az okai.
Valóban orvosság tehát, ha nem sok is, de igazi orvosság, hogy nem kell megijedni. Nem kell megijedni az undorító, közönséges munkától, a valóságtól, amelynek eszén vagy esztelenségén úgysem járhatunk túl. És a valóság, a közönséges valóság, a többi emberrel való azonosság ténye nemcsak szörnyűségekből áll. Vigasztaló is van benne. Például vigasztaló az, amit a nagyközönség nemigen tud: az, hogy ugyanaz a költészet, amelynek eddig látszólag hitelrontója voltam a költők felé, milyen fontos őneki. Éppolyan fontos, mint a hasa meg a zsebe. A nagyközönség nem tud meglenni költészet nélkül, a hangyában benne lakik a tücsök. Csak nem mindig tudja, nem hiszi, csak nem sikerült megmagyarázni neki, a közönségnek, hogy ő is mennyire költő, és hogy hogyan lehet a költészet éppolyan valóság, mint a has és a zseb.
Uraim és hölgyeim, a művészet a világ érzékisége, gyönyörűsége. A költészet az a szavakba sűrített érzékiség, amelyhez önöknek éppoly közük van, mint azoknak, akik a verseket írják. Amikor önök csókolóznak, higgyék meg, nagyon költői dolgot művelnek. Az egész valóság egy csodálatos költészet, csodálatosan érdekes idegjáték. Én a magam részéről odáig megyek, hogy még a gondolkozást is érzékiségnek, valósággal szeretkezésnek tartom, lévén az agyvelő is csak egy fazéknyi ideg; de ha ezt túlzásnak gondolják is egyelőre, azt bizonyára elismerik, hogy más cselekedeteinknek egy része tagadhatatlanul érzéki élvezet. Például élvezet vasárnap délelőtt fél órával tovább lustálkodni az ágyban, élvezet eső után a ragyogó nyári nap, élvezet a kereskedőnek esti redőnyhúzás után lepihenni, a munkásnak letenni a kalapácsot, és a miniszterelnöknek élvezet egyedül maradni az otthonában. Élvezet felsóhajtani, hogy milyen szép volna Dalmáciába utazni, élvezet máson segíteni, élvezet felgyógyulni a betegségből, élvezet a siker maga éppúgy, mint az elképzelése és vágya, élvezet lehet sok fájdalom, és feltétlenül élvezet a pletyka. Hát, uraim és hölgyeim, ezért van telve az önök élete költészettel, ezért nem olyan idegen fajzat önöktől a költő, pláne, ha emberi hangon beszél. Mert az a kereskedő, aki felsóhajt, hogy hála Isten, este van megint, abban a pillanatban maga is költő, és költő a munkás, mikor tudja, érzi vagy csak elgondolja, hogy mennyivel kellemesebb volna bankárnak lenni, költő a politikus, amikor beugratja valamibe a hallgatóit, költő az anya, aki a gyermekét nézi, és költő a boldog ifjú és az elhagyott leány. A borzalmasan veszekedő vicéné lelkében lendületes rapszódiák zajlanak le, idill mereng a lillafüredi ablakból kitekintő vezérigazgató szemében, himnusz az uzsorásban, mikor a pénzét számlálja, eposz volt Dzsingisz kán élete, románc az írógép, ötfelvonásos tra349gédiákkal rémítget a szerelem a legközönségesebb polgári lakásokban, játszi meséket szövögetnek a kávéházi politikusok, ódákból áll egy-egy főispáni beiktatás, víziókat látnak a templomi hívek, költő a munkanélküli, amikor munkát remél, költő a pletykázó szalon egész hölgykoszorúja, és szabályszerű tragikomédia minden élet. A költészet és a valóság egy és ugyanaz, nem kell különválasztani egyiket a másiktól. Ne higgyék, kedves közönség, hogy ez nehéz, hogy cifra és időrabló valami, hogy összeegyeztethetetlen egy miniszterelnöki vagy sofőri állás felelősségteljes komolyságával– példáimat nagyon is a közönséges életből merítettem. Szeressék hát a költőket és a költészetet, mint saját magukat: ők csak az önök szavakba és zenébe foglalt érzékisége. Hangya, költő vagy!
És én hiszem, nem vagyok költő, mikor azt remélem, hogy sikerült önöket meggyőznöm valamiről.
350In Magyar író – Magyar könyv, 1934. június 15–16. p. Steinert, 294–297. p.
Ady Endre nevezetes bohémtanyái közt ritkán emlegetik a Délivasút kávéházat. Pedig itt, az Alkotás utca elején, ebben a békés budai kávéházban, amelynek tőszomszédságából indulnak a gyorsvonatok a tenger és az „Azúrország” felé, egyre növekvő szeretettel és büszkeséggel őrzik a háború előtti évek Ady Endréjének emlékét.
Tóni, teljes becsületes nevén: Konecsny Antal, a főúr, látva hogy ceruzával, papírral szórakozó törzsvendégek közé tartozom, már régebben eldicsekedett, hogy ismerte Adyt. Az asztalát is mutatta: ott van, az utolsó páholyban, az oldalfronton.
Ma aztán kivallattam, mondja el, mit tud Adyról.
– Sokszor járt minálunk – mesélte Tóni két fizetés között, boldogan, mert a nagy bohém emléke a saját fiatalságát is felidézte, amikor még kiszolgáló pincér volt. – Itt kezelték valahol a szomszédban, a szanatóriumban. Este szokott jönni, vagy még többször késő éjjel. Olyankor már nem volt zene, de a cigányok itt rostokoltak, várták, jön-e vendég a szeparéba. Hát jött Ady. Egyenesen a főnöknőhöz ment: – Csak egy szál cigányt, nagyságos asszony, csak egy szál cigányt! – Akkoriban Dani Gyuri muzsikált nálunk, Ady nagyon szerette, leültetett magához bennünket is, és azt mondta, hogy ha velünk van, úgy érzi magát, mintha hercegek közt ülne. Nekem meg dalolnom kellett. Mikor azt énekeltem, hogy: „Szeretném én akkor azt az urat látni, aki velem versenyt tudna furulyázni!”… hát az szörnyen tetszett neki.
A főúr megismétli, hogy szörnyen tetszett, majd hozzáteszi: annyira tetszett neki, hogy netovább! Meg hogy: pfű! És legyint hozzá, így fűszerezve előadását, tótos beszédét. Mert Tóni a Felvidékről származott Budapestre, nem tökéletes a magyarsága, s ezért aztán nem csoda, hogy versét bizony egyet sem tudja Adynak, még sorokat sem tudna idézni. A főpincér szemével és szívével néz és vágyik vissza a múltba:
353– Néha elszundított. Hagytuk aludni. Reggel négy óra felé aztán odaült ahhoz az asztalhoz – Tóni a hátsó sarok felé mutat – és írni kezdett. Akárhányszor pénz nélkül jött be mulatni, de azért nem maradt adós. Telefonáltatott a messzendzser boyért, az jött, kapott egy cédulát, egy óra múlva pedig hozta valahonnan a pénzt, húsz vagy harminc koronát. Mi csak néztük…!
Az interjút sűrűn meg-megszakítják a vendégek, akik ide is hívják, oda is küldik Tónit, de azért csak haladunk. Megtudom, hogy Ady még titkárának is meg akarta tenni az énekes pincért. Pedig volt neki másik, igazi titkára. Meg hogy valami lány is volt a dologban. A lányról Tóni édeskeveset tud. De mikor azt kérdezem, hogy milyen külseje volt Adynak, felkapja az öklét, úgy mutatja:
– Ekkora szeme volt, ni! Mindig elegánsan járt, kellemes megjelenése volt, nagy kalapot hordott, néha egész óriás kalapban jött… Egyszer meg – folytatja – autón érkezett a barátaival. Akkor még más volt az autó, nagy ritkaság volt, micsoda feltűnést keltett, kérem alássan, micsoda feltűnést! Azt hittük, valami börziánerek jönnek, aztán láttuk, hogy Ady és mindjárt tudtuk, hogy lesz pia!
A lányról, aki benne volt a dologban, többet tud a tulajdonosnő, özv. Donnerreich Hermanné. Az ősz hajú, halk beszédű, fekete ruhás hölgy akkoriban egymaga vezette a kávéházat. Most két veje segíti. Nagyon jól emlékszik Adyra:
– Igen, igen – mondja –, volt itt egy lány. Lujzának hívták, ha jól emlékszem. Nagyon szép, kreol arcú, fekete hajú, kék szemű, érdekes, filigrán teremtés volt. Ez a lány az oka, hogy Ady járni kezdett hozzánk. Úgy ismerkedtünk meg, hogy 1912 vagy ’13 nyarán, éjjel két-három óra tájban bejött két úr. A fiatalabbik hamarosan odajött hozzám a kasszába és azt mondta, hogyha tudnám, kicsoda az a másik úr, biztosan rögtön elengedném vele a kisasszonyt, Lujzát. És mondta, hogy az az úr Ady Endre. Én azt feleltem: – Nézze, ma Ferenc József az első az országban, de ha az jönne, akkor se engedném, mert rendnek kell lenni. Különben elmenne a kávéfőző is és mindenki és én itt maradnék egyedül. – Hát az urak megnehezteltek és elmentek, hogy soha többet ide be nem teszik a lábukat. Két óra múlva visszajöttek és elkezdtek pálinkázni. Megvárták, míg hat óra lett, akkor a kisasszonyt leváltották, ők meg elkísérték. Így ismerkedtünk meg mi Ady Endrével.
– Mi lett Lujzából?
– Eltartott vagy másfél évig az ismeretségük. Én úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. A lány se nagyon beszélt, de egyszer-másszor nem tudta 354megállni, hogy el ne dicsekedjék: Adynál volt uzsonnán. Azt hiszem, Ady támogatta is a lányt. Lujza aztán elment tőlünk.
A tulajdonosnő is megismétli, amit Tóni már elmondott, Adyt a szomszéd Városmajor Szanatóriumban kezelték és ide járt mulatni.
– Annyira szeretett mulatni Dani Gyuri bandájával, annyira leitta magát, hogy sokszor mondtam is neki: – Nézze, én üzletasszony vagyok, és azon vagyok, hogy minél többet fogyasszon a vendég, de már inkább elveszteném azt az egy-két üveg pezsgőt, csak ne rúgna be, csak menne már haza. Néha egész magánkívül volt, úgy vitték el, Lebeda Feri, az akkori főpincér, meg a fiatal Tóni támogatta a konflisba. Ha a szanatóriumba hazafelé tartott, előbb mindig idejött a kocsival, és mert tudta, hogy ott szigorúan tartják, tőlünk vitt magával egypár üveg bort. Mert inni muszáj volt. Vagy másfél évig állandóan járt hozzánk. Igen kedves ember volt. A szeparéban szeretett mulatni, a mostani konyha helyén. – Csak egy szál cigányt! – kérlelt majdnem minden éjszaka ugyanazokkal a szavakkal, mert tilos volt a kései zene és néha bizony büntetést is kellett fizetnem miatta.
– Tudta, nagyságos asszony, hogy milyen nagy költő a vendége?
– Hogy nevezetes ember, azt tudtam, hogy nagy költő, azt az igazat megvallva, nem nagyon. Akkoriban még gúnyolták Adyt, és a költészet minket különben sem nagyon érdekelhetett a sok munka miatt. Én az embert találtam rokonszenvesnek, illetve az embert sajnáltam benne. Ignotus, Hatvany báró és Bíró Lajos is vele voltak néha, a Nyugat folyóiratot tiszteletpéldányként küldték. Inkább utólag tudtuk meg, hogy milyen nagy író volt a mi vendégünk… Mikor megnősült, egyszer a feleségét is elhozta… Később aztán nagyon beteg lett, folyton panaszkodott és emlegette, hogy szeretne még egyszer elmenni Párizsba és lassanként elmaradt tőlünk…
Ady Endre rövidesen emléktáblát kap a Délivasútban.
355Magyarország, 1934. július 13. 7. p. Bognár, 48–50. p.
Mit érzel, magyar ifjú, magyar költő, mit érzel Párizsban, ahová férfikorod derekán végre eljutottál? Mért remegsz, mért vagy olyan bizonytalan? Gyerek voltál, amikor a nagy háborúban leszereltél, és most 1934-et írunk: oly nagy idő múltán még mindig azt hiszed, hogy az ellenséget látják benned?
Azért remegsz, mert sajnálod, hogy nem mi nyertük meg a háborút.
Sohasem érezted annyira saját ügyednek a vereséget, mint itt. Ez a fájdalom remegett át rajtad, amikor a gyorsvonatból a hátraszédülő tájban először láttad meg itt, francia földön, a helyszínen, az elfutó állomás nevét: Chalons sur Marne, amikor először pillantottad meg a végzet babonás folyóját, amely megállította Attilát, s amelynek partjáról 1914-ben kortársaid távcsövön át már látták a távoli Párizs legfelső tornyait. Itt, eddig! – gondoltál valamire, és mire elgondoltad, a vonat már túlfutott veled a határon, ezen a mitikus határon, s mintha csak most, Marne után következett volna az igazi, az új, a tilos terület. Az a terület, ahol már csak mások kegyelméből jársz, és ahol oly egyedül vagy.
De mért vagy egyedül, mért volnál idegenben? Hiszen évszázadok ismerete kísért ide, meghitt barátaid városába! Hiszen minden ideged tele van a múlt emlékeivel, és szinte nincs templom és szobor és tér, melyet tökéletesen ne ismertél volna, mielőtt megláttad testi szemeiddel! Emlékezz csak: téged réges-rég eljegyzett magával a francia szellem, még mikor diák voltál a debreceni kollégiumban, és dacosan és tiltakozva szökött arcodba a vér, amiért megróttak, hogy az ellenség költőit olvasod az ellenség nyelvén! Ugye emlékszel rá? Mint valaha a szerzetesek a Bibliát, úgy körmölted le azt a drága kincset, melyet nyomtatásban már nem lehetett otthon megkapni, úgy írtad le egy nagy iskolai füzetbe az egész Baudelaire-t, – miért nem örülsz most, amikor végre itt vagy, és körülvesz a gloire nemzetének minden ereje, ragyogása, minden vágyad és reményed? Mért érzed oly idegenül magadat, te, idegenek barátja, világbarát?
Hallgatsz, zavarban vagy.
Úgy látszik, nagyon nehéz itt reménykedni. Nem kellesz te ide. Hun vagy, „boche” vagy, barbár vagy nekik, akármit csinálsz. Barbár vagy, mert az érdekeik rád sütik a bélyeget. Ó, ha csak a tévedésük, a tudatlanságuk tenné! De nem, csakugyan az érdekük teszi. Vagy talán el bírnád hitetni magaddal, hogy 356nem barbárok nekik a balkániak, azok, akiknél épp most, a te ittléted alatt vizitelt Barthou, és akiket mégis úgy ünnepelnek, mint testvéreiket? Azok is barbárok, de azokkal érdemes barátkozni. Azok erősek, azok megbízhatóak. Igen, ez az: megbízhatóak. Mondhatsz te itt akármit, s talpra ugorhat odahaza a néped, és Gömbössel és Bethlennel együtt elkiálthatja még egyszer a szót, az 1918-as nagy szót, hogy: igenis, antantbarátok vagyunk! – ők nem fogják elhinni. Ők tudni fogják, hogy kinek az érdeke a mai határrendszer változtathatatlansága. Neked higgyenek? Saját magukról, Elzász emlékéből tudnák, hogy az a nagy szó csak a zseniális taktika volna. S ha nem taktika volna, akkor is annak vennék. Ekkora önzetlenség nincs a földön: önzésük csak annak hihet, akivel osztozik.
S a legnagyobb baj az, hogy ez a természetes. „Gazságodnak hiszek csak” – mondta Alberich, mikor álszent ellenfele alkudozni kezdett vele az aranyról. Csak a gazságnak lehet hinni, az erőnek, az erőszaknak, s egy nép ilyen gazsága már nem is gazság, hanem természeti erő.
Te gyenge vagy, érdekeidnél fogva megbízhatatlan vagy, tehát nem kellesz. Azaz ha feljajdulsz, ha bátor ellenszegüléssel és ugyanolyan bátor jóindulattal meg tudod mutatni, hogy azért neked is van még valami erőd, akkor udvariasabb szavakat kapsz, és talán kellesz valamennyire. Pontosan annyira, amennyi erőt tudsz jelenteni. Nézz körül, számolj, add össze a lelkek számát, akiket képviselsz, és add össze a szomszédaidat, és akkor megtudod, mennyit remélhetsz – majd, valamikor.
És ez a megalkuvás, ez a második vereség, ez az önkéntes, végleges meghódolás, ez éppoly rettenetes és természetes, mint amennyire rettenetes és természetes volt benned a keserűség, mikor délután a Pantheonban álltál, és a nagyok, az ő nagyjaik közt ott láttad a keleti királyt, a barbárt, a te legendás ősödet, a szörnyetegnek festett Attila képét a falon, amint jött, jött Párizs ellen, és te egy percre azt kívántad, hogy bárcsak szállna le a falról és állna melléd és végezné el, amit elmulasztott, hogy ne légy oly gyenge, ne légy oly egyedül… Rettenetesnek érezted ezt a pillanatot, ezt a kívánságodat, és mégis természetesnek, és nem szégyellted miatta magadat.
De Attila nem lép le a falról és te, szegény, árva magyar, oly kicsi vagy, olyan jelentéktelen, hogy meg kell hódolnod, ha élni akarsz. Meg kell hódolnod, jobban, mint eddig. A meghódolás egyelőre nem mutatja meg, mi van az út végén. De másfelé még út sincs, állítgatják odahaza egyre többen a legjobbak közül.
Mit tegyél hát? A haldokló Ady utolsó versével szomorúan, őszintén és szégyenkezés nélkül mondd te is: Üdvözlet a győzőnek?…
357Magyarország, 1934. július 17. 3. p. Komjáthy Aladár reflexiója a Vallomás című írásra. Ennek végén olvasható Szabó Lőrinc válasza.
Érdeklődéssel olvastam „Vallomásodat” a Magyarország pénteki számában. „Íme – mondottam magamban – egy ifjú magyar író, nemzedékének egy nemes tagja, fiatal irodalmunk kiváló értéke elmegy Párizsba, s ott, míg lénye merő hódolat a francia szellem előtt, időnként mégis valami feszengő, kínos levertség vesz erőt rajta. Ő, aki réges-régen, még debreceni kollégista korában eljegyezte magát a francia irodalommal, időnként kitaszítottnak érzi magát. Idegenül, reménytelenül bolyong a gloire nemzetének fővárosában, ahová a háború előtt minden ifjú magyar lélek nem elcsüggedni, de felüdülni ment, hogy egész életére teleszívja magát azzal a csodával, amit francia kultúrának hív a világ.”
Mi történt hát? Megtört volna a francia kultúra varázsa, s amíg Franciaország szerencsecsillaga a politika egén magasan ragyog, a szellem szféráiban titkos hanyatlást mutat, amit a költő finom lelke azonnal megérez, s a maga lírai módján leszámítol?
Szó sincs róla! Franciaország Franciaország maradt, csak mi nem vagyunk többé azok, akik voltunk. Nagy-Magyarországot ma Csonka-Magyarországnak hívják: a magyar legyőzött nép. Országunk tragédiáját, történelmi helyzetének mélységes megváltozását semmi sem árulhatná el jobban, mint az a magával tusakodó lélek, amellyel te, kedves Barátom, Párizs utcáit jártad. Egy pillanatra felrémlett benned a kívánság: bárcsak elevenedne meg a nagy, barbár hódítónak, Attilának a Pantheon falára festett képe, s végezné el azt, amit elvégezni mi nem tudtunk: győzné le ezt az iszonyúan hatalmas Franciaországot, ezt a népet – hiszen a népek gazsága „már nem is gazság, hanem természeti erő”.
A tények mindig brutálisak, különösen a győzelem tényei, s van valami őrjítő az erő, s még inkább az erőszak uralmában, éppen mert megfellebbezhetetlen. A szellem szinte ájulásba esik előtte, mert lényegétől teljesen idegen, s nem nyújt semmi lehetőséget legsajátosabb képessége gyakorlására, amely mindig új és új kombinációk keresésében, a meglévő szüntelen átalakításában és megváltoztatásában áll.
A szellem a maga területén nem ismer korlátot, az erő uralma pedig csupa korlát. Csoda-e hát, ha a szellem embere szinte összeroskad a gúzsba kötött magyar sors keserve előtt, s a Párizst járó költő kitör a barbár balkániak ellen, akik inkább kellenek a franciáknak, mint mi, csak azért, mert ez az érdekük?
A fájdalomtól nehéz az okossághoz fellebbezni, de nekünk, akik nemcsak áhítozunk a gyökeréig megújhodott, jobb Magyarország után, hanem annak érdekében dolgozni is akarunk, szembe kell néznünk a tényekkel. A mi hazafiságunk nem lehet a romantikus szédelgések hazafisága, amely frázisokkal akar iszonyú sebeket kendőzni. A mi 358hazafiságunk kegyetlen hazafiság kell, hogy legyen, amely a dolgokat a maguk meztelenségében nevezi néven, s esetleges balsikereink okát nem akarja kizárólag csak ellenségeink galádságában keresni.
Nincs veszedelmesebb egy balsorssal küzdő nép számára az önáltatás mákonyánál. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy essünk a sötét lemondás vétkébe, s veszítsük el az országépítéshez múlhatatlanul szükséges bizakodásunkat, csak azt, hogy legyünk kemény bírái önmagunknak, s keressük a bajok forrását ott, ahol az igazán van.
Ebből a szemszögből vizsgálva a dolgokat vajon teljesen igazat adhatok-e neked, kedves Barátom, a párizsi csüggedésedben? Mikor volt itt nálunk Magyarországon igazi franciabarát politika? Magad említed, hogy 1918-ban ugyan akadtak, akik azt kiáltották: „antantbarátok vagyunk”, de ekkor a háborút már elveszítettük. Vajon akadt volna-e nép a világon, amely az akkori körülmények között hajlandó lett volna ezt a kijelentést taktikánál többnek tekinteni? S ez a kijelentés még taktikának sem volt zseniális, mert hiszen eredménytelen maradt, aminthogy ad hoc mivoltánál fogva annak kellett maradnia.
Ne felejtsük el azt sem, hogy a háború előtt nálunk nem csak a hivatalos külpolitika épült a kizárólagos németbarátságra, de olyan társadalmi megmozdulásnak sem volt nyoma, amely intézményesen, tehát tartósan sejtethette volna Franciaországgal, hogy vannak a világon a francia néppel rokonszenvező magyarok is. A magyar nép a monarchikus állapot miatt a hivatalos németbarát külpolitika szenvedő alanya volt, ellenben a másik részben mi magunk követtük el a hibát, amelynek végzetesebb következményei lettek, mint gondolhattuk volna.
Ma keserűséggel kell látnunk, hogy Franciaország életre-halálra támogatja ádáz ellenségeinket, bár a kérlelhetetlen igazság megköveteli annak a megállapítását, hogy ezeket az országokat már a háború előtt is igen erős szálak fűzték Franciaországhoz, s hogy a mi testünkből letépett zsákmány nem egészen deus ex machinaként hullott az ölükbe.
Ez az, ami a trianoni magyar helyzetét különösen nehézzé teszi Franciaországgal kapcsolatban. És mégis azt mondom, ne kövessük el még egyszer azt a hibát, amit a háború előtt már egyszer elkövettünk. Tudtára kell adnunk Franciaországnak, hogy vannak itt magyarok – s nem is kevesen –, akik nem hisznek a történelmi helyzetek örökkévalóságában, ellenben hisznek abban, hogy egy olyan nagy nép, mint a francia, nem fogja örökre elzárni értelmét az igazság érvei elől.
Nekünk erre az időre fel kell készülnünk, hogy a francia hajlandóság, ha egyszer jelentkezik, ne találjon légüres teret maga előtt, s a saját közvéleménye felé igazolásul felhozhassa azt a rokonszenvet, amelyet a történtek ellenére és éppen a változás reményében itt oly sokan éreznek Franciaország iránt. De ennek a rokonszenvnek megszervezetten kell kifejezésre jutnia, mert csak így fejtheti ki azt az üdvös lélektani hatást, amelyet tőle várunk.
Lehet, hogy egyesek ezt az álláspontot a mai helyzetben naiv ábrándozásnak fogják minősíteni. Nem hinném, hogy igazuk lenne. Történelmi eseményeket elő lehet készíteni. Szomorú példa erre éppen a kisantant propagandájának ránk nézve végzetes sikere.
359Persze ehhez hosszú, szívós, kitartó munka kell, de számunkra olyan tét forog kockán, amelyért, ha szükséges, érdemes generációknak dolgozni. Vigyázzunk, hogy ha üt az óra, Franciaország azt ne mondhassa: „Nem adhatok nektek semmit, mert magatok sem készítettétek elő az utat, hogy adhassak valamit!”
Remélem, hogy veled együtt sok elfogulatlanul gondolkodó magyar belátja álláspontom igazságát.
Komjáthy Aladár
Komjáthy Aladár gondolatmenetét, amely tulajdonképpen az én Vallomásom logikus továbbvitele, természetesen teljesen magamévá teszem. Attól tartok azonban, hogy aki eredeti cikkemet nem olvasta, Komjáthy átfogalmazásában esetleg franciaellenesnek képzelheti párizsi hangulatomat. Ezért újra le kívánom szögezni, hogy végeredményben én is fenntartás nélkül új magyar gondolkodás kényszerítő szükségét hangoztattam, noha ugyanolyan fenntartás nélküli őszinteséggel próbáltam rajzát adni bizonyos fájó érzéseknek is.
Pesti Napló, 1934. november 25. 38. p. Simon, 393–399. p. Steinert, 205–209. p. Bognár, 51–56. p. Gábor, 220–226. p. PIMK, gépirat javításokkal.
A minap egy török újság került a kezembe, francia nyelvű török hetilap, a címe: Ankara. Kemál pasa kormánya küldi a nyugati világba, hogy ismertesse a modern Törökország kultúráját. Akkoriban előadásra készültem a rossz költő kérdéséről, nem csoda tehát, hogy ennek a számunkra kevéssé érdekes lapnak a közleményei között is megakadt a szemem egy kis karcolaton, amely a stílusról szólt.
A cikk írója, Achmed Hászim, akit nagy költőknek kijáró tisztelettel mutat be a lap, elmondja, hogy felütött nemrég egy verseskönyvet, amely valaha valósággal extázisba hozta. A versek akkoriban sírva fakasztották, és a világnak egy új látványát nyitották álmai elé, most pedig keserű csalódással töltötték el. „Mintha anyagtalan, láthatatlan molyok szétrágták és elporlasztották volna a mű spirituális lényegét; a halál szíven ütött mindent, ami egykor a kötet újszerűségét adta: a képek, a jelzők, a metaforák élettelenül feküdtek ott, mint színes, feltűzdelt kis holttestek egy rovargyűjteményben.” S a cikkíró levonja a következtetést: a régi „szépségek” csak legtörékenyebb, legmu360landóbb díszei voltak az irodalmi műnek, a nemrég tarkabarka, cicomás költőből kopott gúnyás, szegény ördög lett; ellenben Homérosz, „akinek nincsenek jelzői, képei, hasonlatai és metaforái”, örökké tiszta kristályként veri vissza a nap sugarait!
Az egyszerűséget mindig magasztalták, ha másért nem, hát azért, hogy újszerű értékeket agyoncsapjanak vele, például a közérthetőség nevében. Így volt ez a mi ifjúságunk idején is, amikor Ady egyes értelmetlen kritikusai miatt sokan közülünk már-már szinte meggyűlölték az egyszerűséget. Azóta, sok másféle forrongás után, nagyjában lehiggadt, és egyúttal felszabadult az európai líra: felszabadult az új jelszavak tisztelete alól, sőt az alól is, hogy okvetlenül megvesse a régieket. A magyar költészet legjava munkásainak ma szintén az egyszerűség felé húz az ízlése. A mai harmincas nemzedék egyszerre látszik forradalmárnak és konzervatívnak aszerint, hogy belső felszabadultságát vizsgáljuk-e vagy külső fegyelmezettségét. Ahogy én látom, az új magyar költészet külsőségeiben konzervatív, szellemében rendkívül szabad, és általános művészi elve egyezik azzal a felfogással, amelyet az avuló és maradandó stílus boncolgatásában az ankarai cikkíró kifejt.
Ha azonban így áll a dolog, miért nem hivatkoztam rögtön a fiatal magyar költők hitvallására? Miért kezdtem az ismeretlen Achmed Hászimmal?
Azért, mert a török költő karcolatát nem a tartalma (amellyel egyetértek) tette érdekessé, hanem az az érzés, amivel fogadtam. S ez az érzésem azt mondta, hogy mi, mai magyar vagy közép-európai fiatalok, többé-kevésbé mindnyájan egy közös szellemi tájban, nagyjában ugyanazoknak a hatásoknak kitéve élünk, nem csoda tehát, ha fejlődő igazságaink többé-kevésbé szintén rokonok; itt azonban, ebben a karcolatban – folytatta érvelését az érzés – egy más világnak, egy buja metafizikával és buja realizmussal gazdag múltnak, a keleti arab–török–perzsa szellemi életnek egy mai örököse, szemlélője és munkása szólalt meg; s ha ő is, ez az ázsiai, azt érzi és mondja, amit mi – akkor a mi konzervatív vagy már újra modern igazságunknak csakugyan igazságnak, egyetemes veretű emberi tapasztalatnak kell lennie! Ezt éreztem, ennek a felismerésnek örültem meg függetlenül a részletektől, és attól, hogy Homérosznak valóban nincsenek-e jelzői és hasonlatai, és hogy nincs-e olyan dísz is, amely már magához a költői lényeghez tartozik.
S ezzel anélkül, hogy néven neveztük volna, benne is vagyunk a rossz költő problémájának közepében. A probléma nem jelentéktelen, mert egyrészt tíz, húsz, legfeljebb ötven tehetség helyett Magyarországon, becslésem szerint, mintegy húszezer ember ír verseket, másrészt pedig azért, mert egyenesen hajmeresztő, hogy e tömeg túlnyomó része milyen képtelen dolgokat ért köl361tőiség alatt. A rossz költő egyszer cifra és fennkölt, máskor meg annyira primitív, hogy minden igazi egyszerűséget túllicitál; de sohasem tud élményt a maga hitelességében megfogni, nem tudja a tárgyi világot eleven és továbbítható szellemi tapasztalattá változtatni. A rossz költő nem tud közel férkőzni magához és a világhoz, amely benne van. Szavaiból, mialatt beszél, elpárolog a valóság ereje. Vagy valami szigetelő réteg van a szavai és a tárgyak közt, vagy idegen témaroncs zavarja kompozíciója tisztaságát. A szigetelő réteg az elevenséget, a közvetlenséget csökkenti, a fölösleges elemek az összhatás biztos érvényesülését, az erőt. A dilettáns művész túlságos fontosságot tulajdonít a kifejezetten szép témának és a poétikus szavaknak, pedig költőileg mindaz szép, amit jól érzékeltetünk. Az igazi költészet fő ereje a közvetlenség, sőt közönségesség, vagy mondjuk így: a természetesség, illetve a természetesség látszata. Jó költő száján az angyalok és ördögök nyelve is emberi nyelv lesz. Ne tévesszen meg bennünket egy-egy nagy, romantikus tehetség, például Shakespeare úgynevezett nagy stílusa: őnála is ott van a buján szétcsapó gazdagság mögött az egyenesség. A nagy költők valahogy mind rokonok a felidézés egyenesvonalúságában, és ez teszi őket időállóvá.
Nézzük most már, hogy mi az egyszerűség, a természetesség, mi az emberi hang a költészetben? A kifejezés igazsága és gazdaságossága. A költő, akár lord, akár marhahajcsár, fejezze ki a lehető legpontosabban és a lehető legrövidebben azt, amit mondani akar. A versek nem a tartalomnak, nem a gondolatnak és érzésnek, hanem a kifejezésnek a jóságával állnak vagy buknak. Érezni tud minden tehén, sőt én azt hiszem, hogy a fizikai és a kémiai világ is érez. De nem ír verset! A versben az érzés tettenérése, a gondolat tárgyszerű talpra állítása számít, az a nehéz! A maga zsongó, meleg testi homályából és egységéből az öntudat számára felidézni egy élmény összes alkatrészeit, észlelhető és továbbítható képét, az életből önálló szellemi világot teremteni: ez az a bűvös munka, amely a nagy költészetet a lélektannak is testvérévé teszi. Érzékszerveink pillanatról pillanatra készítenek felvételeket a külvilágról, az ingerek hatása bent a testünkben rögtön szétsugárzik és megszabja viselkedésünket, mielőtt még tudatossá válnának; ezt a sok, laza pillanatfelvételt azonban, amelyben ráadásul egész múltunk minden emléke is ott lappang, nem lehet csak úgy könnyedén valami gépies technikával előhívni. Hol van a lélek érzékeny lemezének aranyfürdője? Mivel emelje a költő az érzés sötétjéből a látható és érthető világosságba az élmény körvonalait? Hogyan tisztítsa ki a képet, mikor egész életünkre kapott egyetlen lelkünkre még álmunkban is ingerek szüntelen sora rajzolja rá a maga ismeretlen adatait? A felületen, a tudatban csak a konvenció lakik, s ha az igazat keressük, akkor felvételekkel 362tömött léleklemezről, egymásra fotografált foszlányok mély zűrzavarából kell történnie az előhívásnak – az alkotás kezdetének –, hogy a lassú részletekből összerakódjék a keresett kép. A költő tulajdonképpen keresés közben találja meg verse tartalmát, célját, a zseni tulajdonképpen csak munka előtt zseniális, magában a versírás munkájában már inkább csak becsületes, vagyis hűséges önmagához, a leleplezés elől szökni akaró élményéhez. Igazán nem csoda, ha a gyenge költő alulmarad ebben a bonyolult munkában, amelynél az élmény kitisztítása mellett még egész sereg (végeredményben szintén analizálhatatlan) stiláris, zenei, ritmikai és szerkezeti törvényt is ki kell elégítenie, illetve a pillanatnyi szükségnek megfelelően újjá kell teremtenie, ha azt akarja, hogy műve ne csak felület, ne csak közlés legyen, hanem teljes érzékeltetés, vagyis igazi irodalom, igazi vers.
Az előhívásnak, a kihámozásnak, a kiegyszerűsítésnek nehéz és csodálatos munkája mintegy belső megformálását jelenti a versnek. A külső munka, a szorosabban vett verstechnikai rész (amelynek vizsgálatáról most le kell mondanunk), mint az imént érintettem, szintén nehéz és bonyolult munka a költészet anyagával, a nyelvvel. Ez az anyag éppúgy ellenáll a költőnek, mint a márvány a vésőnek. De talán helytelen is külsőnek nevezni a „megcsinálást”: a jó versben a külső és belső munka egybefolyik. Az igazi mondanivaló akkor születik meg az öntudat számára, amikor megszületett a témát pontosan tartalmazó szó vagy szócsoport, az expresszió. Csak az igazi, pontos kifejezés evokál, és az igazi, pontos evokálás, fölidézés mindig egyszerű. Ha a költő szavai pontatlanok, plasztikálatlanok, körülményesek, akkor nem is egyszerűek és nem világosak: csak körülbelül ragadják meg az érzés és gondolat körvonalait, s a kifejezés torzít, téved, mint a rossz rajzoló ceruzája, akinek keze nem követi pontosan a lelkével látott vonalakat. Minden, ami a természetestől és igaztól eltér, tehát például a hagyományos „költői” magatartás nevetséges pátosza, a sallangos nyelv, a cifra szóképzés és nyelvtan, a megmerevítő konvenció, a rímek és verszene erőltetettsége és minden úgynevezett költői szabadság csak arra jó, hogy rontsa, piszkítsa, erőtlenítse a vers tisztaságát, egyszerűségét, a hatás biztosságát és maradandóságát. Ezek a bűnök, sajnos, már annyira beivódtak a köztudatba, hogy a primitívebb kritika is valami megbocsátó elnézéssel kezeli a költemények értelmi pongyolaságát. A nagyközönség ismert idegenkedése a verstől bizonyos tekintetben egészséges és jogos védekezés a rossz költőkkel szemben, akik oly sokan vannak és oly banálisak és oly affektáltak! A széplelkű, gyenge költőket akárhányszor még a szintén affektált és banális és szentimentális sanzonköltészet is megszégyeníti, mert a sikeres sanzonokban mindig akad valami jó részletmeglátás, 363valami nyers életszerűség, valami egyszerűség és igazság. Persze a közönség nem ezért az egészséges részletért kedveli a sanzonokat, hanem azért, mert ének- és zenekísérettel kapja.
Van az egyszerűségnek egy fajtája, amellyel sokan hadilábon állanak. Ez az úgynevezett „gazdag egyszerűség”, a „bonyolult igazság”. Az igazi költészet számára tulajdonképpen idegen az ilyen megkülönböztetés, a tapasztalat tanácsára azonban, azt hiszem, nem lesz fölösleges erre is kitérni. A primitív kritika és a közönség épp annyira el szeretne utasítani a költészet világából egy sereg érzést és lelkiállapotot, mint amennyire lenézi a sznob kritikus és a sznob olvasó az „egyszerű egyszerűséget”. A jó költő nem törődhet velük, és tudja, hogy lényegében bizony „közönséges egyszerűség” az a „magasabb rendű egyszerűség” is, amely egyszerre több húron játszik, összhangzatokkal dolgozik, és a „szellemi kultúrát” is megszólaltatja versében; „lényegében közönséges” ez az egyszerűség is, mert ha jó, akkor ugyanazoknak a törvényeknek megfelelően született, amelyek egy népdalt tesznek jóvá. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mindig az éppen aktuális tartalom, az éppen aktuális kifejeznivaló kívánalmai dönthetik csak el, hogy valamely kifejezés egyszerű, pontos, teljes, egyszóval szükségszerű-e. Aki pontosan kifejezte a maga bonyolult mondanivalóját, az egyszerű; aki a szavak mellé fog, az a maga szimplicista tartalmával is kusza és körülményes. Az igazi nagy költők egyformán írtak egyszerű és bonyolultan egyszerű verseket. Arany, Baudelaire vagy Tennyson egy-egy komplikált remekműve remekmű marad, ha a nagyközönség vagy némely kritikus nem érti is. Nem újdonság, hogy utóvégre mégiscsak vannak különbségek az idegéletben és a szellemi rangban, és nincs mindenkinek azonos élmény- és emlékkincse, problémaköre. Az ízlés demokráciájának túlzó híveit az a veszély fenyegeti, hogy végül már nem látják meg az iskolás egyszerűségben a legjobb utat a szegénység, a megszokottság és a hanyagság felé. Ne higgyünk sem a felfelé szimatoló sznoboknak, sem a maradi konzervativizmusnak, ellenben higgyünk a nagy költők gyakorlatának, higgyünk a pontos és tömör kifejezés értékében, és ne csak akkor tartsuk egyszerűnek a költőt, amikor ragyogónak mutatja a ragyogót, hanem akkor is, amikor esetleg komplikáltnak és homályosnak és bizonytalannak hagyja meg azt, ami természeténél fogva bonyolult, homályos és bizonytalan.
E felfogás igazolására bárki szolgálhat magának perdöntő bizonyítékokkal. Vegyünk elő néhány olyan költeményt, amelyet feltétlenül kitűnőnek ismer a közízlés. Például a Szeptember végént vagy a Falu végén kurta kocsmát. És próbáljuk megváltoztatni őket. Akárhogy cserélgetjük a sorról sorra adott tartalomhoz a behelyettesítő rokonszavakat, a vers mindig csak rosszabb lesz. 364Az az egyszerű, szép, reális megállapítás, amelyet mi magunk is tehetnénk, hogy tudniillik még nyílnak a völgyben a kerti virágok, mindjárt elveszti erejét, frissességét értékét és szentimentális, zavaros vagy affektált lesz aszerint, hogy hogyan változtatunk rajta. Ahogy Petőfi megírta, úgy a legegyszerűbb, úgy a legjobb. Ami legjobb, az mindig egyszerűbb minden más megoldásnál – a költészetben a szavak titokzatos megelevenítő ereje mellett ugyanaz a gazdaságosság uralkodik, amely a természet formáiban, a matematika képleteiben és a logikai meghatározásokban.
Legyünk egyszerűek, barátaim, jó és rossz költők! Legyünk bátrak egyszerűnek lenni a mindenkori tartalomhoz mérten! Az egyszerűségben nincs minek avulnia. Ha egyszerűek és igazak vagyunk, akkor közelebb jutunk ahhoz, hogy időálló érték legyen a versünk, ne pedig afféle díszehullató, álmodern irodalom, melynek tíz-húsz évvel ezelőtti termékeiből Keleten és Nyugaton egyformán és örvendetesen máris kiábrándult az ifjúság.
Pesti Napló, 1934. december 19. 1. p. Szignó nélkül. Simon, 357–360. Steinert, 412–414. Gépirat szignóval, a család tulajdonában.
Magyar alkotók sorsa – halálon innen, életen túl – leginkább balsors csak. Küszködéssel, nélkülözéssel, szenvedéssel, nemritkán megaláztatással teli élet, síri koszorúkkal együtt hervadó emlékezés. S ami talán a legfájdalmasabb: közbelenyugvás ebbe, mint valami ősi, másíthatatlan, szükségképpen való rosszba, valóságos nemzeti tradícióba. Minek hozzunk reá bizonyságot a múltból? Hiszen mindenki ismeri a kínálkozó példák özönét irodalmunk és művészetünk történetéből. Ha kissé szétnézünk a jelenben, ma is elégszer találkozunk azzal a méltatlansággal, amellyel nálunk „jutalmazzák a tűrő érdemet”.
Hát igen, erről van szó. Tóth Árpád szegény, öreg, özvegy édesanyjának debreceni házáról, amelyre az adóhivatal most tűzött ki árverést. Most, éppen most, pontosan azon a napon, amikor özvegy Tóth Andrásné halott költőfiának, az új magyar líra legnemesebb, legtisztább, legművészibb reprezentánsának Összes verseit kegyeletes áldozatkészséggel kiadja és odateszi ünnepi ajándékul néhai Tóth Árpád kiadója a magyar karácsonyfa alá. Ugyanakkor, amikor Budapesten a könyvkereskedők kirakatba teszik a mai magyar kultúra egyik legdrágább értékét, hogy mindenki gyönyörködhessék ennek a korán 365elköltözött, nagyszerű költőnek kincses szellemi örökségében: a debreceni Tóth-portán, a költő édesanyjának háza fölött megütik a dobot, mert valamiképp be kell hajtani a felgyülemlett adóhátralékot. Szívet szorító ez a kontraszt. Magyar író, magyar költő balsorsának ez a tragikus továbbfolytatódása a sír után is.
A debreceni Nagyerdőn ott áll Tóth Árpád emlékműve. Alig fél esztendeje állították föl a költő barátai és tisztelői. Nem hivatalból, csak úgy, a szívük szavára hallgatva, mondjuk: magánkegyeletből. Hivatalból, hivatalosan egészen más történik most Tóth Árpád emléke körül Debrecenben. El akarják árverezni özvegy édesanyja házát. Adóba… A költő halott kezét kinyújtja a sírból, és posztumusz ajándékot – másfél száz csodálatos, kiadatlan ismeretlen verset – nyújt át népének, testvéreinek, az utókornak. Még holtában is ad. Ő, aki életében sem tett mást, mint adott. Adott egy ragyogó fejezetet az új magyar irodalom történetének, s lelke virágaiból egy örök bokrétát mindenkinek, mindnyájunknak. Szegény Tóth Árpád csak adott. Úgy adta mind a kettőt, ingyen, kérés nélkül. S most kérik az elmaradt adót. Kérik? Követelik, behajtják, törvényes szigorúsággal. Nem is rajta, hanem gyámol nélkül maradt édesanyján, aki könnyes szemmel gondol hat esztendő óta mindennap a fiára. Arra a fiára, akinek nevét már kő és könyv őrzi a magyar halhatatlanságban, de akinek halhatatlan érdemeiből már nem lehet kifizetni az adóhátralékot. Önkéntelenül is eszünkbe jut az, ami az adó szigorúan hivatalos számontartóinak nyilván nem jutott eszébe ezúttal: vajon tudják-e, ki volt a magyar irodalomnak Tóth Árpád? Vajon tudják-e, hogy az ő nevére még száz év múltán is emlékezni fog minden betűszerető magyar? Akkor is, amikor az adóügyek legfőbb mai intézőinek végzések alá firkantott nevére már aligha emlékszik majd valaki…
Végeredményben pedig ez nem is személyes ügy. Nem egy halott költő ügye, hanem szinte az egész halott és élő irodalomé, az egész magyar művészeté. A hálátlanság debreceni aktája egyszerre példázattá szélesedik sajgó képzeletünkben, míg a valóságban vészesen zörren meg csaknem minden magyar alkotó sorsa fölött. Avagy nem látjuk-e épp most, hogy az írók tűrhetetlen nyomorának enyhítéséről folyik a budapesti városházán hivatalos tanácskozás? Íme, azok, akik az adásban édestestvérei néhai Tóth Árpádnak, azok, akikről ünnepi szónoklatokban úgy szoktak megemlékezni, mint a magyar kultúrfölény kiépítőiről és biztosítóiról: a mai magyar írók (egy-két szerencsés kivételtől eltekintve) olyan kegyetlen balsorssal küzdenek, annyira nem bírják napi karéj kenyerüket megszerezni nemzetgazdagító munkájukkal, hogy már a hatóság hivatalból rideg szíve is kénytelen megkönyörülni rajtuk, 366mert nem nézheti tovább sanyarú tengődésüket. Hát hová jutottunk s hová jutunk még, ha ez továbbra is így megy? Ha a magyar szellem alkotó munkásainak sorsa holnap is csak az lesz, ami tegnap volt, ha Magyarországon a kultúra ügye végképp odakerül a szegényügyek közé. Nyomorenyhítő akcióval ezt nem lehet megoldani – ez az egy biztos. De siránkozással sem, amely kiontván a kötelező részvétkönnyeket a sajnálatos balsors egy-egy kiáltóbb fordulatára, kényelmesen napirendre tér husszonnégy óra múlva a szégyenletes kérdés fölött. Kell, hogy más megoldás legyen itt. Más segítség, nem könyöradomány, nem alamizsna, nem koldusgaras. Kell, hogy a balsors, amely éppen java szellemi alkotóink életét felhőzi nyomasztóan borússá, jobb sorsra forduljon végre. Kell, hogy azok, akik lelkük kincseit a köznek odaszórva, mindig csak adnak, végre kapjanak, hogy ne kelljen érte pirulniok – önmaguk előtt. Kell, hogy csakugyan legyen itt végre „hálás utókor”, amely komolyan számon tartja és megbecsüli a nemzet szellemi felépítményének önzetlen napszámosait és zseniális mérnökeit. Nemcsak akkor, amikor szép szóval lehet köszönetet mondani, hanem akkor is, amikor tettel, cselekedettel illik méltányolni az idáig csupán frázisokkal körülkoszorúzott érdemeket.
Nem adóelengedést sürgetünk a kiváló költők és művészek hozzátartozói számára. De igenis, biztosítását olyan helyzetüknek, amelyben nem kerülhet sor adóelengedésre, mert nincs rá szükségük.
367 368Az Est, 1935. április 14. II. 12. p. Simon, 343–346. p. Steinen, 414–415. p.
Kedvesen és karcsún, szemüvege mögött merengő, bánatos és mégis vidám szeme ragyogásával, szivarfüstjének finom kék hálójában, hosszú bűvészujjai közt ceruzával és radírgumival, cikket írva, mások cikkeit címezve és javítgatva, feje körül a láthatatlan glóriával ott ült Az Est szerkesztői szobájának egyik íróasztalánál Tóth Árpád is, a modern Magyarország egyik legnagyobb költője. A lap 25 évének egyharmada vagy egynegyede párhuzamosan futott az ő életével.
A költő segédszerkesztője, egyik vezércikkírója és kritikusa volt Az Estnek. Elég váratlanul került oda. Mikes Lajos fedezte fel, 1921-ben, egy kora őszi éjszakán, a századik sakkparti és a tízezredik irodalmi vita közt a Centrálban, hogy Tóth Árpád nemcsak a rímekhez ért, hanem hasznos, gyakorlati munkákhoz is, többek közt a gyorsíráshoz. Hány szótagot ír percenként, hatvanat, nyolcvanat? Nem? Többet? Komolyan? Kétszázötvenet is? De hisz akkor hasznavehető ember egy modern szerkesztőség mindennapi munkájában!
Tóth Árpád hivatkozott régi debreceni újságírómúltjára, másnap elmentünk a szerkesztőségbe és öt perc múlva megvolt a szerződtetés. Az én számomra akkoriban még versek ünnepnapjaiból állt az idő, nem nagyon értettem, miért örül Tóth Árpád, aki 14 évvel idősebb volt nálam, annyira a hétköznapi, biztos munkának. Természetesen neki volt igaza; már családja, kislánya volt; jobbkor nem is kaphatta volna Az Est meghívását.
Aztán teltek az évek, Tóth Árpád írta a verseit, írta kis és nagy politikai és társadalmi cikkeit, szignált vagy névtelen karcolatait, a humoros-színes híreket és a komoly színházi kritikákat. A szerkesztőség, mint egy perzsa őrtorony, száz ablakot nyitott az álmok embere elé, hogy beláthasson a világ, a „hasznos munka és friss tülekedés” üzemébe: a költő kezdte felhasználni ezt a valóságot is és a valóság, ott az ablak melletti íróasztalnál, a ceruzával és a közcsodálatot 371keltő segédszerkesztői radírgumival, szintén használta a költő kultúráját, nyelvtudását, gyors eszét, megelevenítő látását és stílusát.
Teltek az évek, jóban, rosszban, és Tóth Árpád tüdőbaja egyre súlyosabb lett. Tátrai és otthoni szabadságai meghosszabbodtak, ereje egyre fogyott. S a modern magyar líra legtökéletesebb költője, Az Est munkatársa, a radírgumis segédszerkesztő, egy novemberi reggelen meghalt, nem is olyan sokkal előzvén meg szerkesztőségi barátai közül Sebestyén Arnoldot, Mikes Lajost, Miklós Andort… Sebestyén Arnold, Az Est-lapok vállalatának igazgatója 1930. június 3-án, Mikes Lajos, Az Est-lapok irodalmi rovatának vezetője 1930. augusztus 19-én, Miklós Andor, Az Est-lapok tulajdonosa 1933. december 2-án hunyt el.
Tavaly, mikor karácsonyra egybegyűjtöttem Tóth Árpád összes költeményeit és ismeretlen töredékeit, sok szerkesztőségi papírlapot, 10-12 évvel ezelőtti riportok kéziratának másodpéldányait találtam a rengeteg kegyeletes limlom közt. A felhasználatlan távirati anyagot, a fele oldalán üres kőnyomatost, ami átment a kezén, a költő hazavitte és otthon – vagy talán már a szerkesztőségi órák üres perceiben – telefirkálta apró rajzokkal, töredékes sorokkal, készülő versekkel. Már a mai szem is eltűnődve nézegetheti ezeket a lapokat. Az egyiken a Havas-ügynökség jelent valamit Lisszabonból, a másikon elfelejtett emberek öltek, csaltak, szerettek, a harmadikon arról számol be az egykori tudósító, hogy hogyan obstruáltak a kommunista képviselők a berlini Reichstagban… Régi dolgok, igazán „mintha” az özönvíz előtt történtek volna… Előkerül egy áthúzott cikk, fölötte Tóth Árpád ceruzaírásával a cím: Egynapos vértelen katonai forradalom Portugáliában… Aztán megint más lapok, Az Est vagy a Magyarország jelzésével, megint más hírek, a mulandóság eseményei, az idő forgácsa… a hátlapokon pedig, mint különös és természetes kontraszt, egy-egy ismert Tóth Árpád-strófa, valami örök-emberi, valami, ami időálló és kemény és tiszta, mint a gyémánt.
E lapok közt egy olyan is került a kezembe, amely még sohasem jelent meg. Egy kis tréfás, rögtönzött önéletrajz, Tóth Árpád írta. Az Est első, 1923-as Hármaskönyve számára készült, de nyilván elkésett és kimaradt. Itt van előttem, levonatban, rajta Mikes nyomdai utasításai, beletördelve egy körömnyi arckép, profilban. Az Estnek szánták, jelenjék meg most Az Est jubiláris számában.
372TÓTH ÁRPÁD
(Önéletrajz)
1886-ban születtem, Aradon, de mégis inkább debreceninek számítódom, mert gyermekkorom és fiatalságom ott telt el. Apám, a debreceniek szobrásza, festőművésznek nevelt, a debreceni Nagyerdő azonban, valamint Csokonai Vitéz Mihály és tudós irodalomtanárom, Kardos Albert, a versek felé hajlítottak. Költői pályára léptem tehát, vagyis filozopter lettem (szabályszerűen félbemaradva), majd úricsaládok házitanítója és vidéki hírlapíró. Ez idő szerint Az Estnél dolgozom. Verseimmel szereztem magamnak vagy háromszáz olvasót s kis csapatom élén elszántan rontok a halhatatlanság kiküzdésére, zsebemben a zrinyimiklósi kirohanás aranyai nélkül, amit persze, tekintettel a fent jelzett pályaválasztásra, talán fölösleges is külön megjegyeznem. Eredeti verseken kívül sok műfordítást is követtem el s egyáltalán a XX. század elején mindazokban az új magyar szépségekért és mélyebb magyar műveltségért küzdő törekvésekben tőlem telhető részt vettem, amiket ma olyan keresztényi jámborsággal szokás destrukciónak bélyegezni.
…A kis önéletrajz hiányos; írjuk hozzá: a költő 1928. november 7-én meghalt, emlékművét tavaly tavasszal lepleztük le a debreceni Nagyerdőn, költeményei élnek és hódítanak… Ennyi elég. A többit a magyar nemzet és irodalom története fogja megírni.
Szabadság, 1935. április 21. 3. p. A Milyen reformokat követelnek az írók? című Szabadság-körkérdésre adott válasz. Patkós György cikkének részlete. Szabó Lőrinc válasza mellett Féja Géza, Illyés Gyula, Kodolányi János, Márkus László, Nagy Lajos, Németh Antal dr., Németh László, Tamási Áron és Zilahy Lajos nyilatkozata olvasható.
Nagyon nehéz irodalmi vagy irodalompropagálási reformokat nyilvánosan kívánni, megtárgyalni. Ezerféle tekintet, hiúság, érdeksérelem és kötelező szégyenkezés fogja be az őszinte szó száját. Aztán meg nem is az irodalom terén van elsősorban kötelessége a reformállamnak. Amit jónak tartanék, azt szívesen megsúgnám Hóman kultuszminiszternek. Nyilvánosan legfeljebb azt kérhetem, hogy a komoly modern értékek erőteljes pártfogásával vegyék el a súlyát a maradiságnak és dilettantizmusnak, amely oly szélesen terpeszkedik a fórumon és amely – isten tudja, miért, – oly közel érzi magát a hivatalossághoz.
373Magyarország, 1935. április 26. 3. p. Bognár, 57–59. p.
Amíg tíz-tizenöt éven át az ország szociális lelkiismeretét rázogattuk, legfeljebb jobb felől volt baj. Amikor kiderült, hogy a magyar nép megújhodását és megmentését akarjuk, rögtön jelentkeztek a baloldali támadások. S amikor most, már csak a szociális gondolat propagandája szempontjából is, örvendetesnek tartjuk a tényt, hogy a kormányhatalom – formailag legyűrve a szövetkezett és kibővült reakciót – szintén a magyarság szociális és kulturális megmentése felé mutat akaratával, egyszerre két oldalról roppannak ránk a sortüzek. „Jobb” és „bal” egyaránt felvonul. A „jobboldal” bizalmatlan, a „baloldal” alighanem fél tőlünk. Az egyik szerint csak az lehet teljes hitelű reformíró, aki kívülről támadja a liberális kapitalizmust és ellenforradalmi antiszemitizmust hirdet hitleri intranzigenciával. A másik viszont a haladás gondolatának elárulásával, az irodalom beszervezésével gyanúsítgat bennünket, „szellemi különítményeseket”, természetesen azt hangoztatva, hogy ő minden jó, igaz, becsületes és kulturált szándék letéteményese.
A vitában, úgy érzem, most a „jobboldal” az őszintébb. Követeléseiben és bizalmatlanságában több a jóhiszeműség. Nem beszél a téma mellé és mögé. Nem csoda, hiszen nyeregben van, a programja tisztább, nem kell folyton húzogatnia arcán a félrecsúszó álarcot. Politikai mozdulatot lát, kritizál, kevesell és kételkedik. A „baloldal” ellenben megtilt. Szellemi és irodalmi vádakba csomagolja kifogásait, melyeket a politikai állásfoglalás állampolgári jogának gyakorlása miatt ellenünk emel és inszinuál. Nem akarja engedélyezni, hogy továbbra is helyeselni, illetve követelni lehessen egyetemes magyar gondolatok megvalósítását, amikor azok – bár egyelőre csak felismerésben és potenciálisan – kormányképesekké és realizálhatókká váltak. Az írói és szellemi tisztaságot félti bennünk és tőlünk. Természetesen legfeljebb az önismerete bátoríthatja arra a gyanúsításra, hogy ezentúl politikai nézeteink fogják irányítani irodalmunkat, verssorainkat, művészi ízlésünket és kritikánkat, arra pedig kizárólag a rosszhiszeműség és a patologikus mártírnagyzolás, hogy magát már-már internálótáborban lássa, ahová majd mi fogjuk juttatni. Ezt a tendenciát csak azért hitegeti szóban és írásban magával és közönségével, 374hogy a mesterséges riadalomban uzurpátora lehessen a szabadságvédő kiállás hősi érdemének.
A félrebeszélő vádak maguktól összeomlanak, a kételkedőket sem akarom meggyőzni. Egyikünk sem érzi szükségesnek a lelkiismereti mosakodást, se jobb felé, se bal felé. Mi biztosan állunk a magunk helyén, és ha ellenfeleink nem hisznek nekünk, mi sem hiszünk őbennük. Még a létezésében sem hiszünk annak a „baloldalnak”, amely szerint az írói tisztesség csak akkor lehet csorbítatlan, ha az őreá szavaz, és a támadások alkalmából a vitánál érdemesebbnek tartjuk még egyszer megnézni azt, hogy van-e még nálunk valójában „jobboldal” és „baloldal”?
Nincs.
A politikai frontok rég felbomlottak, a gondolatok kereszteződtek, átszíneződtek, sok fogalom elhalt, vagy egészen új értelmet kapott. Az új magyar ifjúság világnézete nem fér meg a régi, békebeli, háborús s forradalmi pártbeosztások keretei közt, és szellemében nem tud vagy csak hamisan tud tájékozódni az, aki a 15 évvel ezelőtti múltnak vagy akár csak a keresztény kurzus idejének földrajzi hálózatát, szélességi és hosszúsági vonalait vetíti rá. Az egykori „jobb-” és „baloldal” a mi számunkra már rég érvénytelen. A proletárdiktatúra reménytelen és félresikerült empíriája után az ellenforradalom antiszociális rendbiztosítása még elméletben, még jelszavakban sem tűrte a szocializmust. Irtózott a legelemibb baloldali eszmétől is, jól tudva, hogy az eszme a valóság szálláscsinálója. A lefojtott szükségletek azonban tovább erjedtek, értek és lassankint sajátságos átrétegeződés indult meg a magyar szellemi életben.
A formák mögé ható látás már hosszú évekkel ezelőtt észlelte, hogy a pártok Marxtól Szegedig egymás mellé sorakozó függőleges tagozódását új felismerések, új érzelmi vagy érdekközösségek erői törték keresztben át. Ilyen új erők és felismerések voltak többek közt: a magyar nép pusztulásának meglátása, a dunántúli germán veszély, a növekvő közösségérzet, az ifjúsági öntudat, az orosz kísérlet fokozatos elhajlása a dogmatizmustól a valóság felé, a népi nacionalista gondolat. Ezek az élő hatások a vöröstől fehérig futó egykori világnézeti spektrumot egyre használhatatlanabbá tették, s az egészet végül két hatalmas rétegre osztották a reform és reformellenesség hatalmas erővel betörő vízszintes paraleljei. „Jobb-” és „baloldal” ekkor gyakorlatilag megszűnt, aki helyén maradt, az is helyet cserélt, s bár a csaknem forradalmi jellegű átrendeződés még mindig folyamatban van és még soká folyamatban lesz, egyre világosabban és erőteljesebben előtűnnek fölöttük a haladáspártnak, egy harmadik, nagyobb, teljesebb, reálisabb oldalnak, egy új szintézisnek a keretei.
375A fiatal magyar értelmiség legjobbjai ma politikailag ebben a szintézisben élnek. A régi látszatot csak maradi beidegzettség, dogmadüh, féltékenység vagy valami konokul leplezett, de leplezhetetlen parciális érdek akarja erőszakolni. Az új magyar értelmiség idegenkedve néz a régi „jobb” és „bal” felé, és úgy érzi, hogy az ő világnézete – a szociális és magyar népi világnézet – és egész politikai érzésvilága a régieknél szebb, igazabb és összefoglalóbb kerete lehet annak, amit a reformok reálpolitikája ígér. Ezért utasítja vissza a régi, ma már álbalodali kifogásokat, s ezért nem vonul be a „jobboldalba”, amely – téves taktikából – úgy látszik, még mindig fontosabbnak tartja az ellenforradalom kései igazolásának romantikáját, mint a ma és a jövő szociális tartalmának növelését, biztosítását és az együttes építést.
Népszava, 1935. május 1. 53. p. A Népszava kérdései: I. Van-e szükség Magyarországon reformokra és milyenekre a, szociális b, gazdasági c, politikai téren? II. A világgazdaság jelenlegi válságában a legtöbb ország a munkásvédelem fokozásával s a munkaidő csökkentésével siet ipari munkásságának segítségére. Magyarországnak mi a teendője ezen a téren? III. Mi a véleménye a munkásszervezeteknek Magyarország gazdasági, szociális és kulturális életében betöltött szerepéről? IV. Mi a teendő a magyar falu gazdasági, szociális és kulturális viszonyainak javítása terén?
Első, második és negyedik kérdésükhöz egyszerre szeretnék hozzászólni. Csak hozzászólni, nem felelni, hiszen e kérdések rendkívül bonyolult és áttekinthetetlenül nagy témakörbe kapcsolódnak. A reformok ügye (amely megvalósulás esetén felérhetne egy forradalom eredményével), de még pusztán a bérszabályozás és munkásvédelem kérdése is annyira kollektív természetű, hogy egyenkint nem oldható és valósítható meg igazán. Ezért én a jelen helyzetben fontosabbnak tartom az általános magatartásnak, a közszellemnek az átalakítását, a lelkeknek a megújhodás vágyával való minél erősebb telítését. Lelki előkészítés kell a siker, illetve a siker előfeltételeinek megteremtéséhez: a kollektív akaratú tudományos felkészüléshez és a kollektív tendenciájú politikai gyakorlathoz.
A végső cél az volna, hogy goethei értelemben „etikussá” lehessen tenni az őserdő, a létért való harc, a liberális kapitalizmus törvényét, minden jó és rossz mozgatóját, az individuum jogát és létalapját, a természetes emberi önzést. Az etikus önzés már azonos az önzetlenséggel, ennél többet nem várha376tunk az emberektől, akik nem angyalok. Kívánom tehát e végső cél érdekében mindazokat az újításokat, amelyek népünkben minden egyént hozzásegítenek ahhoz, hogy gazdaságilag emberi sorba emelkedve, teljes társadalmi szabadságban és mint egy életteljes optimista kultúrközösség részese igazán kibontakoztathassa és élvezhesse a maga környezete számára előnyös képességeit.
Ez az út gyakorlatilag erősen újszerű államvezetést jelentene, és – mint szakemberek feladata volna megállapítani – bizonyára magában foglalná a parlament újjáalakítását (szerintem formailag nem okvetlenül demokratikus irányban, főleg eleinte), a népérdekű kényszertörvényeket, talán egyes iparágak államosítását, a tőkének szociális feladatokra való okos kényszerítését, az erélyes kampányt a munkanélküliség ellen, az új földreformot és telepítést, a munkás- és gazdavédelmet, a szövetkezeti rendszer kiépítését, a közoktatás, a közegészségügy, az adózás és az örökösödési adó reformját és valószínűleg még sok mindent… Rögtön meg kell azonban itt jegyeznem, hogy egyes „kézzelfogható” pontokat úgyszólván csak azért említettem fel, mert az emberek azt hiszik, hogy egy program csak akkor reális, ha konkrét megjelöléseket tartalmaz. Én a konkrét pontokat is csak elképzelésnek tartom, eszmei és vágybeli keretnek, amelynek szakszerű tudományos átvizsgálásával és kidolgozásával egyenlő értékű, sőt sorrendben előbbre való feladat magának a szociális közszellemnek a kialakítása.
A jövőt és útjait nem lehet pontosan kiszámítani, de neveléssel, a tudás és a jóakarat terjesztésével (s ha lehet, akár a vallások eszközeivel is) lassanként megteremthető a társadalmi fejlődésnek egy olyan élő, lelki mechanizmusa, amely – mindig a végső célra törve – a saját, esetleg változó szükségletei szerint öröknek szánt dogmáktól függetlenül fogalmazza meg akaratának tartalmát. A türelmetlen jó szándék persze kikerülhetetlenül gondol néha arra is, hogy egy eszményi diktatúra, tudósok, szerzetesek és katonák felvilágosodott és zseniális diktatúrája nem vinne-e hamarabb, mondjuk harminc-negyven év alatt a célhoz… Minthogy azonban ilyen modern plátói diktatúrára nincs remény, meg kell maradnunk amellett, hogy a kollektív megújhodási akarat életre hívására és a gyakorlati kezdőmunkálatok megindítására aligha van jobb eszköz, mint az általános, titkos választójog. Sajnos, ez is csak eszköz, és nem is olyan használható, mint hiszik!
A szakszervezetek munkásságára vonatkozólag hadd kezdjem a válaszomat egy szubjektív vallomással: fiatalkoromban nem egy hasznos impulzust kaptam a szociáldemokrata párttól. Hálás vagyok érte. A szakszervezetek becsülést szereztek a munkás névnek, elértek néhány fontos eredményt, és emberi öntudatot adtak a dolgozóknak. E kultúra és öntudat talán egyoldalúbb, 377egyrétegűbb volt a kelleténél, és a párt sok súlyos hibát is követett el, nem gondolom azonban illőnek, hogy ezeket épp a Népszava ünnepnapján tárgyaljuk meg. Ma teljes reneszánszra van szükség, annak fölismerésére, hogy a szociális jobb sorsot akaró rész már nem kizárólag baloldal, friss, bátor, kezdeményező erejű vezetőkre, akik a változó körülmények közt is mindig módot találnak az egyetemes végső cél szolgálatára.
Keresztmetszet, 1935. május 4–5. p. Simon, 415–417. p. Steinert, 210–212. p. Bognár, 60–62. p.
Beszélgetünk Szabó Lőrinccel arról a tanulmányról, amelyet a Keresztmetszet legutóbbi számába Boldizsár Iván írt Vers helyett tanulmány? címmel. A költő örömmel látta szociális érdeklődésünket, s a tanulmány tendenciáját általában helyeselte. „A fejtegetéssel azonban – folytatta – tulajdonképpen nem tudok polemizálni, hiszen a cikkíró végeredményben a költészet mellett foglal állást, s nem kívánja a verset a rendkívül időszerűnek és fontosnak tartott tanulmányírással helyettesíteni.”
Beszélgetésünk további folyamán arra kértük a költőt, hogy a kérdéssel kapcsolatban rögzítse papírra mondanivalóit. Szabó Lőrinc az alábbi kis tanulmánnyal tett eleget kérésünknek.
Épkézláb költői egyéniség, ha a „Vers helyett tanulmány?” kérdésével fordulnak hozzá, ösztönösen elutasítja magától a döntőbíró szerepét, ahogy lényegében a Keresztmetszetben megjelent tanulmány is tette. Nem akar választani, tiltakozik az ellentét felállítása ellen. A választás lemondást, elszegényítést jelentene, annyit jelentene, mint az élő, egész emberből kioperálni az agyat vagy a szívet.
A vita azonban mégsem fölösleges ilyen természetű kérdések fölött, mert kritikusaink egy része és a versolvasók túlnyomó többsége, sajnos, már választott: a „verset” választotta a „tanulmány” rovására. A választás igen rég megtörtént már, a vitának hosszú szakálla van, csak persze nem a „vers” és „tanulmány” volt a két címszó, hanem ihlet és tudatosság, agy és szív, vagy érzés és gondolat. Az ellentét mindig abból az alapkérdésből nőtt ki, hogy milyen szerepe van vagy lehet a költészetben az intellektualizmusnak. Az elhamarkodott, igazságtalan, de folyton tovább öröklődő régi agy-, tudat- és gondolatellenes döntés ellensúlyozásául, úgy hiszem, célszerű és szükséges a jelen 378esetben egy kissé a „tanulmány” védelmére állnunk. A költő igenis tanuljon, tudjon, értsen az élet mennél többféle reális kérdéséhez, legyen kedve és bátorsága „vetekedni” szellemi erőben a kritikus urakkal és az olvasókkal, akik többnyire megadják neki az ún. nagyobb érzékenység jogát és elismerését, hogy ezen a címen maguknak tartsák meg a szellemi kiválóság sokszor csak képzelt fölényét.
Eszem ágában sincs azt hinni, hogy a költők valamennyien okosak, még kevésbé, hogy okosoknak kell lenniük, különben nem írhatnak jó verset. Minden művészi tehetség egy speciális formaalkotó képesség, lényegében annyira formalisztikus funkció, hogy a tartalomtól már-már szinte független. A költőnek nem ésszel, szakismerettel, filozófiával, hanem elsősorban formatudással kell rendelkeznie. Ha pedig ért a formához (ami persze nem a strófák és verslábak képleteinek ismeretét jelenti), és ért az érzéki megjelenítéshez, akkor nem árt neki az intellektualizmus sem, sőt csak növeli számára a feldolgozásra vágyó nyersanyagot. Az igazi költő, azon a rangon, melyet egész emberi mivolta képvisel, a maga szellemi izgalmait is éppúgy fel tudja dolgozni, mint a többi élményt, amit érzékei a külvilágból hozzá közvetítenek. Éppúgy, mint a többit, mondom, mert nagy tévedés volna azt hinni, hogy csak azért, mert nem rekesztjük ki mondanivalóink közül a szellemi élményeket, elzárkózunk a látás, hallás, ízlés, szaglás és tapintás kis és nagy szenzációi elől. Ha valódi költő az, akit a közvélemény „intellektuálisnak” mond, nem pedig afféle rímfaragó, aki stancákba szedi a Tiszta Ész Kritikáját, akkor biztosra vehetjük, hogy a közvélemény szokás szerint téved, és az ítélet hiányos. Mert egy ilyen költőnek csak „többek között” lehet tulajdonsága az intellektualizmus: amely eleinte csak azért használta vele kapcsolatban az intellektuális jelzőt, hogy másoktól megkülönböztesse, lassankint megfelejtkezik e jellemzés részigazságáról, és a kényelemből használt jelző a nem igazi versértők szemében valahogy rámerevedik az egész egyéniségre. Egy jellemvonás válik ilyenkor a köztudatban egyetlenné, kizárólagossá, kritikai renyheségből.
Az intellektualizmusnak azonban természetesen csak a jogát kell megadnunk a költő számára. Szabadságot kell adnunk, nem kötelességet. Bármennyire kívánatos és bármennyire jellemző a mai ifjúságra az értelmi érdeklődés, nem tehetjük paranccsá a „tanulmányt”. A költői egyéniséget legfeljebb szuggesztiókkal, éltető, tápláló ráhatásokkal lehet nevelni, irányítani, és arra az irodalomtudóra, aki kellő rugalmasság nélkül tesz megállapításokat, s mér határokat és szabályokat olyan autokratikus folyamatokra, milyen a költői munka és az evolúció, nagyon könnyen rácáfol az élet. Az intellektualista és antiintellektualista pártot egyformán fenyegeti a dermesztő dogmatizmus 379veszélye. Bízzuk a gyakorló költőkre, hogy egyéb tulajdonságaik mellett mikor és mennyire akarnak „intellektuálisak” lenni, a kritika pedig képviselje a költők érdekében az intellektualizmus jogának elvét a kényszerrel és a tilalommal szemben. Vigyázzunk azonban, hogy az intellektualizmus szabadságának védelmében túl ne becsüljük az értelem értékét: egy jó vers, csak azért, mert nincs benne valami különösebb intellektualitás, semmiképpen sem válik alacsonyabb rendűvé, és az ún. „nehéz és nagy” verseknek is el kell érniök a „könnyűnek” tekintett versfajták frissességét, érzékletességét, vitalitását. Hogy személyes is legyek: egy-egy „intellektuális” versemet, amelyet különösebb szeretettel és megértéssel emleget az ifjúság, én a magam részéről nem tudom nagyobb produkciónak tartani, mint pl. Erdélyi József legjobb dalainak egyikét-másikát, amelyekről maguk közt, kedves fiatal barátaim, aránylag kevés szó esik.
Magyarország, 1935. június 4.–3. p. Steinert, 214–216. p.
Öt percre megállítva még a függönyt, mely mögött az idő és az ember álmai készülnek jelenéseikre e színpadon, öt percig feltartva az örök Tragédiát, mit mondhatnék önöknek, hölgyeim és uraim, valami igazat és e helyhez illőt a könyvről, a magyar Könyvről, amelynek küldötte vagyok?
A magyar irodalom, a magyar könyv, mint tudják, háromnapos ünnepét kezdi holnap Budapesten és az országban. Csak néhány folyosó, néhány fal választ el bennünket, a színpadnak, az élő hangnak és játéknak a szerelmeseit az utcától, a Rákóczi út és a Nagykörút sarkától, ahol hétfő reggel szintén sátrat üt a könyv, a papírba préselt néma hang és mozdulatlan játék. Itt a zengő szó muzsikál, kint a fehér lapokon fekete betűkben némán alszik a szavak zenéje. Mi közük egymáshoz, hogy jön ide, önök elé, a színházba a könyv?
Úgy, hogy nem is kell jönnie. Itt van és itt volt. Itt volt, előbb, mint mi valamennyien. Az a csodálatos képsorozat, amely itt színben és hangban mindjárt újra kibontakozik önök előtt, először fekete és néma betűk ezer és 380ezer sora volt, míg készült, fehér-feketén telenyomtatott oldalak néma gyűjteménye, irodalmi árucikk a vevőt váró könyvek ezreiben és tízezreiben; de aztán, közben bejött a színházba, és itt megszólalt: alakok végtelen sora lépett ki belőle, a néma szó feljajdult a papírról, a hangtalan hieroglif elnevette magát, a tartalom belehelyezkedett a tér és idő valóságába, színt, vért, mozgást és plasztikát kapott: életet kapott a deszkák világában, amelyről pedig azt szokták mondani, hogy illúzió. Csipkerózsika volt a könyv, az irodalom, várta és várja, hogy felébresszék. A színház felébresztette.
De miért ébresztette fel? Miért tudta egyáltalán felébreszteni?
Azért, mert testvérek. A színház a játék, melyet önök – joggal – annyira szeretnek, és a néma és színtelen könyv, amelynek látszólag nincs közvetlen köze ehhez a szivárványosan zengő tündérvilághoz, egyek a múzsák testvériségében. Aki színházban gyönyörködni tud, az nem lehet idegen a könyvnek, az olvasásnak a gyönyörűségeitől. Annak az agya és lelke maga is egy-egy színház, az egyén birodalmának egy-egy saját nemzeti színháza, s ebben a belső színházban éppúgy megzendül a betű, éppúgy feljajdul és nevet a néma szó, éppúgy színt, vért, mozgást és valóságértéket kap az emberi élet minden olvasott tragédiája és komédiája, minden jó könyv, mint itt a színdarab. A színház élvezése igazán megtaníthatna mindenkit arra, hogy hogyan kell könyvet jól olvasni.
Az olvasmány, a könyvek világa a leggyönyörűbb és legváltozatosabb színdarabokat kínálja líra, regény és tanulmány formájában a lelkek külön-külön kis színházai számára. Szegény, nyomorult szellem az, amelyre egyetlen könyv sem tudott soha éppoly erővel hatni, mint a valóság, mint egy szerelem vagy egy színielőadás. Én jól emlékszem első, igazán nagy olvasási élményemre, arra a napra és helyzetre, amikor felfedeztem a könyvet. Véletlenül az a könyv is egy színdarab volt, egyike legelső magam vásárolta könyveimnek. Már nem is sejtem, milyen sugallat ösztönzött, hogy megvegyem, és épp ezt a tízfilléres használt füzetet vegyem meg az antikváriusnál, akihez addig inkább csak elnyűtt iskolakönyveket eladni vetődtem be.
A debreceni kollégium harmadikos diákja voltam ekkor, és egy reggel, félórával iskolába indulás előtt, valahogy belekaptam, majd egyszerre sohasem ismert izgalommal belecsodálkoztam és belefelejtkeztem az ócska kis könyvbe, az Oidipus király egyik jelenetébe. Úgy szedtem magamra a ruhát, hogy közben folyton a kis Olcsó Könyvtár-füzetbe tapadt a szemem, mosdás közben a kék lavór mellé, a kopott vasállvány párkányára tettem a könyvecskét, hogy még ezalatt is továbbjussak öt sorral vagy egy fél oldallal, olvasva reggeliztem, és olvasva siettem az utcán a gimnáziumba. Ekkor fedeztem fel 381az írás varázsát és hatalmát, a könyvet, ettől kezdve lettem könyvvásárló. És azután lassanként megismerkedtem a könyvek társadalmával, idő feletti életével, hierarchiájával, tragédiáival, megszületésük és sorsuk ezerféle mozzanatával, amelyet mind vérbeli kapcsolatok fűznek a valósághoz; és most közel huszonöt évvel a könyv „felfedezése” után, én is szinte biológiai idegenkedéssel tudok csak gondolni a híres magyar figurára, aki dicsekszik, hogy „nem írok, nem olvasok, én magyar nemes vagyok” – ellenben igazán szívemből szól az a másik költő, aki azt mondta magáról, hogy „olvasva fogok meghalni”.
Mindnyájunknak vannak nagy, szép, első könyvélményeink. Gondoljanak a most következő napokban ezekre az élményekre, és szeressék jobban, szeressék még jobban a könyvet, elsősorban a magyar könyvet, amelynek mostanában oly nehéz a sorsa. A magyar könyv holnaptól kezdve három napon át az utcán köszönti önöket, s ha most itt, mint vendég, öt percre megállította a függönyt, csak azért tette, mert ismeri és tartja rokonságát hódító és ragyogó testvérével, az eszményi Színházzal, a megelevenedett és megzendült Könyvvel.
Magyarország, 1935. szeptember 4. 7. p. Simon, 564–567. p. Steinert, 212–214. p. Bognár, 63–65. p.
Én, sajnos, nem voltam ott. De nagyon helyesnek tartom, hogy Hódmezővásárhely tanyavilága három napig vendégül látta a minap a fiatal Magyarországnak azt a néhány íróját és szociológusát, akikről egy másik író most vasárnap egyik reggeli lapunk első oldalán leszedte a keresztvizet. Utalás Zsolt Béla Költők a tanyán című, 1935. szeptember elsején az Újság című szabadelvű lap címoldalán megjelent írására. Gyógykovácsok.
A cikk, megírásának motívumaként, óvatosan sejtet valami végsőkig elszánt harci készséget az elesett vidék jobb sorsának kivívására, és ez a fátyolkönnyűen lobogó radikális szilajság egyúttal taktikai és elméleti kioktatás is akar lenni: itt a politikai üdvözítés kulcsa, nálatok a maszlag. Mögötte azonban annyi lekicsinylés jelentkezik hangosan, vagy árulja el magát véletlenül a „tanyai írók” és a „nép” felé, hogy a szavak elvesztik hitelüket, s az egész prolertárpártiság olyasféle általános, meddő humanitássá hűl, amilyen távoli világrészek szegény négereinek is kijár minden tisztességes ember részéről.
A vasárnapi cikkben megint világosan tetten lehet érni a kérdés hamis szemléletét, erőszakos átértelmezését, és a vitatkozási módnak azt a rosszhiszeműségét, amely az efféle politikai-irodalmi csetepatékat eleve meddővé teszi. Mit szóljak a cifra mézeskalács kardhoz és a most Vásárhelyen járt írók tükrös-verses szívéhez, amikor éppen ezek az írók támadják leghevesebben az „urbánus” műnépiességet? Mit szóljak a karikírozó helyzetismertetés epés kitételeihez, amelyeket a cikkíró úgy használ, hogy mind költői kép is lehessen, de azért a közönség valóságnak is vehesse? Komolyan azt hiszi ez a kritikus, hogy a „népi” magyar költők legjava csízióból és planétából szédíti magát és népét? A cikkíró az olvasó cinkos vagy naiv tájékozatlanságában bízva valóságnak tüntet fel egy maga gyártotta, homályos torzképet, és véres komolysággal vonja le belőle a következtetéseket. A gondolat előbb a bohóc szerepét játssza, aztán bírói székbe ül, és elítéli – nem ellenfeleit, hanem saját magát. Nem bírom elképzelni, hogy ilyen vitamódszer mellett a vasárnapi cikkíró bármit is komolyan elérni reméljen a város és falu szellemi ellentétének tisztázása körül.
Ami a hamis pontból induló érvek tartalmát és a felvázolt ellenképet illeti: a saját gőgjébe vakult „urbanitás” nem tud elképzelni más kultúrát, más erőt, más jelentőséget, csak „urbánusat”, és ezért a népet is „urbanizálni” akarja. Ez az alapvető tévedés, ebből ered a többi. A cikkíró szemlélete szerint csak az aszfalt, a kávéház, legjobb esetben a klinika és a diploma kultúráját lehetne értékelni. Pedig mindezt kellőképpen becsülhetjük anélkül, hogy meglétük paradicsommá tenné szemünkben a nagyvárosokat, és hiányuk pokollá a réteket és szántóföldeket. Mindez lehet egy városi kultúra kelléke, díszlete, háttere; de miért ne lehetne ezzel egyidejűleg egy másféle kultúra is más lelkekben és agyakban, egy olyan kultúra, amelynek megszületéséhez a természet, a városon kívüli feladatok adták az anyagot, az ösztönzést, a hátteret? A nagy szabad terek, a felhők, az eső, a nap, a virágos mezők és dombok, a folyók, erdők, az ég mosolya és haragja, az egész föld éppoly rejtelmes erővel és sokkal régebben hatnak a lélekre, mint a város aránylag fiatal csodái. 383A másféle környezethatás lélekformáló misztikumához, melyet öntudatlanul, de évezredeken át mindig felfogott a mezei ember, a városétól különböző foglalkozások, játékok, örömök és félelmek ős hatásai járultak, tudások, tapasztalatok, ösztönök. A föld népe – kell ezt mondani? – a föld és az állat meleg közelségében dolgozik, sokkal közelebb az élethez, mint a városlakó, akinek számára a valóság száz és száz darabja már csak valami elvontságot jelent. A kétféle lélek persze át-átcsap egymásba, de azért lényegében kétféle marad.
Hogy volna helyes és hogy volna lehetséges a városi civilizáció hasznos kellékeivel együtt a városi lelket is átrakni a faluba? Ki akarja a kellékeket mellőzni? Hogyan képzelheti a túloldal, hogy a kortesnóta és a kalendárium hatásán és a rádiós-urbánus kultúrmázon kívül semmi egyéb művészet és intelligencia nincs a parasztlélekben? Van más is, rengeteg, egy egész külön világkép és kultúra, csak nem ismeri az „urbánus” fölény. A cikkíró egyszer azt írta, hogy a hortobágyi ember csak százötven vagy háromszáz szót ismer. A tanyai írók úgy tudják, hogy ismer bizony az csak mesterségszóból is vagy ezerötszázat, ellenben nem akkor használja, amikor az „urbánus” urakkal beszél. És ha nem tudnám, Herman Ottó megtanítana rá, hogy a kulturálatlan magyar halásznak csak a szakszókincse is háromezer szó.
Ha pedig ehhez a lelki kultúrához hozzáveszem minden élet, város és gazdaság alapját, az agrokultúrát, azt a roppant erkölcsi és fizikai teljesítményt, amit az ország lakosságának kétharmada szakadatlanul végez, és ha elgondolom ennek a népnek államfenntartó erejét és mindazt a tehetséget, amely belőle sarjadt: bármily kifogásom van is az egyes ember ellen, csak tisztelettel, hódolattal tudok a nép összessége elé lépni. Akkor is tisztelettel és hódolattal, ha most még nincs fürdőkádja, ha most még nem egy szempontból nyomorult is, mert látom – noha éppúgy nem voltam ott a tanyai kongresszuson, mint a cikkíró úr –, hogy a barkácsoláson és a kortesnótán kívül mi minden van még a parasztságban, amelynek piros testében él az ország, piros vérében a jövő.
384In Az öngyilkos. Budapest, 1935, Novák és Tsa, 103. p. Steinert, 593–594. p.
Remélem, afelől, hogy élek, még jogom van a halálról beszélni. Előbb-utóbb úgyis kikorrigálom a hibát, hogy csak „autoszuggesztió” és „elmélyedés” révén ismerem. Így azonban ismerem, sokszor nézek a szemébe, szinte azt mondhatnám, hogy állandóan. Róla való felfogásom azt is megvilágítja, hogy az öngyilkosságról mit gondolok.
Rettenetes dermesztő az a szem, akár a végső menekvés jóságát látom mögötte, akár az elháríthatatlan erőszakot. Nem volna szabad „kacérkodni” vele. De nem tudom elkerülni. Valószínűleg sokan nem tudják. Bizonyos korokon túl minden épeszű ember alighanem megérik rá, hogy – legalább elméletben – nyugodtan végezni tudjon magával. Dacból, fáradtságból, bölcsességből, unalomból, mindegy. Én legalább így vagyok vele… És íme, mégis élek, és véleményt mondok a cselekvés helyett. „Testem okosabb” – írtam egy versemben, okosabb, mint az értelem és tud reménykedni akkor is, amikor a gondolkozás már kétségbeesett, vagy teljes közönnyé változott. A test „okosságában” kell bíznunk az öngyilkosság csábításaival szemben, az anyag gyönyörvágyában, abban a „valamiféle részegségben”, amelyet Baudelaire is emlegetett, s amely legfőbb cinkosa az életnek. Ebbe az „okosságba” tartozik minden mánia és feladatérzés, ide tartozik az a részvét is, amelyet esetleg érzünk egyesek iránt, akik ránk szorulnak, és még nálunk is nyomorultabbak, s akiket nem akarunk idő előtt magukra hagyni.
Mint már mondtam, a halál rettenetes, dermesztő gondolata egyike a legnagyobb erőknek, amelyek az öngyilkosság felé hajtanak. Hogy néha jólesik ez a gondolat? Ki tudja, érezném-e csak néha is végső menedéknek és pihenésnek a halált, ha nem kellene könyörtelenül számolnom vele?! A meghalás kényszerét olyan beavatkozásnak érzem legegyénibb jogaimba, terveimbe, hogy mellette tulajdonképpen egész jelentéktelenné válik az élet minden mozdulata, kínja, öröme, célja. Ha a természet, amely megteremtett, egyúttal hóhérom is, akkor alig-alig számít, hogy vagyok-e vagy nem vagyok, hogy megvárom-e a kivégzést vagy megelőzöm.
Különben mindezt nagyon jól tudja néhány ezer év óta minden józan eszű ember.
Nekem, ha már élek, és ha már öntudatom van, többek között örökkévalónak is kellene lennem ahhoz, hogy jól érezhessem magamat ezen a földön; 385s persze olyan örökkévalóság kellene, amelyet, ha megkívánom, módom legyen örök megsemmisülésre változtatni.
Örök élet kéne a halál jogával.
Most „arasznyi” életem van a halál kényszerével.
Ez a helyzet. Omar Khajjam azt mondta rá, hogy: szemtelenség!
Az is. A legszörnyűbb diktatúra.
Ennélfogva nem tisztelem.
Következésképp teljesen logikus és jogos válasznak tartom rá az öngyilkosságot…
…És íme, mégis élek, s megint csak véleményt mondok. Persze, mert mikor idáig eljutok, megint közbekapcsolódik a „test okossága”, az anyag okossága, sokféle önbiztosítása, és a kör visszafelé fordul.
Mit tehetek ellene?
Nem törődöm semmivel. Lesz, ahogy lesz…
386Pesti Napló, 1936. július 5. 13. p. Steinert, 547–549. p. Bognár, 66–68. p.
Délután a vierwaldstätti tóhoz autóztak ki bennünket, s külön fogaskerekűvel (a mi régi svábhegyi kávédarálónk ősapjával) felvittek a Rigire. Másfél ezres magasból, a Firstről akarták megmutatni a svájci urak, hogy itt van olyan csoda is, amit nem ember csinált. A „kultúrtájak” szépsége után azonban ezúttal elmaradt a „nyers táj” nagyszerűsége, az a sokszor megcsodált kilátás, amely 200 kilométeres körzetben sorakoztatja a szem elé az Alpesek ormait. Esett, felhők és párák tejszín derengésében lebegtek köröttünk a hegyóriások, orrunktól szinte egy arasznyira születtek meg és csordultak elő a szürke levegőből az esőcseppek, és láthatatlan havasi tehenek kolompja csengett-kongott itt is, ott is az esti ködben.
A hegyekkel ma – kivételesen – nem vesztettünk sokat. Eleget csodáltuk a nyáron is fehér csúcsaikat, s magasabbról és nagyobb körzetben, mint ahogy innen láthatnók. Mert repülőgépen érkeztünk, az első magyar gépen, amely – mint az ünnepi vacsora szónokai mondták – túlvitte Bécsen a magyar színeket. Bécs, Salzburg, München és Zürich voltak az állomásai az útnak, amelyet most tett meg először saját járművével és személyzetével a MALERT.
Az ünnep igazi főhőse azonban akkor már rég elhagyott bennünket: hazarepült Budapestre. A remek gép július elseje óta naponta megteszi a 870 kilométeres utat Mátyásföldtől a zürichi fáig, s illő, hogy távollétében róla is szó essék. Neki persze nem olyan élmény az út, mint tizenhét utasa bármelyikének. Ő vasból, illetve fémből van, minden porcikája és műszere egy-egy kis technikai remekmű, szíve (motorja) három is van, s mindegyik 650 lóerős, sárkányszárnyait harminc méterre tárja szét, és a 2000 lóerő reggel fél nyolctól déli egy óráig négy szöcskeugrással már ideröpíti a Duna mellől a tíztonnás légi kolosszust. A négy szöcskeugrás alatt 1200–2700-as magasságban 240 órakilométeres sebességgel mennydörög az új gép. Becsületes neve: JU 52, ára körülbelül 350 000 pengő.
389Előre hallottuk, hogy nagyon biztonságos benne utazni. Ez igaz is. Mikor Mátyásföldön nekirugaszkodott az égnek, jóformán észre se vettük, hogy mi történt, s mire megnéztük a berendezés apróságait, és kipróbáltuk a dohányzófülkét, már Magyaróvár fölött jártunk. Nagy, fehér felhők grönlandi tája úszott alattunk, vakító páragomolyok, roppant szappanhab torlaszok izzó tengere, s ahol ez a fehér tenger megszakadt, még mélyebben ott zöldellt az eleven térkép, a tengerfenék, ahol az emberek laknak…
Ötnegyed óra alatt Bécsbe érkeztünk. Még egy ugrás, és az Alpeseken át elértük Salzburgot, még egy, és már Münchenben fogadták hivatalos magyar és német urak az új járat első utasait… és még meg sem éheztünk ebédre, máris leszálltunk a zürichi repülőtéren. Megható volt a magyar kolónia felvonulása a háromszínű lobogó alatt. Minden ország úgy örült a JU 52-nek, mintha a sajátja volna.
Őszintén, igazán örültek: íme, megint szárnyakat kapott egy nép, a levegő óceánja egy tenger nélküli országot megint hozzásegített ahhoz, hogy túlnyúljon, messze túljuthasson a határain. Mikor másnap Zürichnek, ennek a gyönyörű kertvárosnak régi és új szépségeit, hegyi hullámfürdőjét, irigylésre méltó munkáslakásait és milliomosok lakta villanegyedét mutogatták a svájci idegenforgalom vezetői, majdnem annyi szó esett Budapestről is, mint Zürichről. Mindenki valóban tudja, milyen nagyszerű a magyar fürdőváros, és mindenki reméli, hogy az új repülőjáratokból mindkét országnak egyformán haszna lesz…
Mindenről azonban lehetetlen beszámolni… Már megint repülünk, visszafelé, a tegnapi óriásgép testvérén, s itt írom a repülőposta számára e sorokat. Egy órakor indultunk, már a Bodeni-tó felett járunk, 1200 méter magasból még a halakat is látni lehet, ahogy fölvetik magukat a víz felszínére… Előremegyek a dohányzóba, a motorok közelébe. A két szélső motor látszik, fekete bivalyfejüket nekifeszítik a levegőnek, a propeller helyén csak éppen hogy valami vibrál. Simán, lágyan mennydörög a világ, lent elmaradnak Friedrichshafen nagy Zepp-hangárai, ez már német föld… Az embernek az az érzése, hogy végtelenül lassan megyünk, de a térkép gyorsan cáfol: minden perc három kilométerrel visz München felé. Most jobbra látjuk az Alpeseket, a tegnap este a Rigin elmaradt nagy panorámát, pedig felhős az ég… Kívülről ügyes csővezetéken friss alpesi és magaslati levegőt kapunk, a gép csodálatos nyugodtan halad, díjat nyerhetnék egy gyorsírási szépségversenyen… Városok, falvak vonulnak a mélységben, mint egy polip vagy pók lábai, futnak szét belőlük az utak… Egy percre „vakrepülést” végzünk: belemegyünk egy felhőbe, s vakító fehér gömbbé csukódik köröttünk a mindenség… Aztán elpattan a vattás homály, megint az ismerős zöld táj fut alattunk, messziről feltűnik az 390Ammer-See, a Stranberger-See… még néhány perc… az élményeket csak kivonatolni lehet… S egyszerre piros háztető tengerével és a Frauenkirche kettős tornyával szétcsap alattunk a hatalmas bajor főváros.
München!
Negyven perc alatt értünk ide Zürichből. A nagyszerű magyar pilóták itt váltják egymást, mi kiszállunk, a gép negyedóra múlva továbbindul, és este háromnegyed hétre otthon van Budapesten.
Pesti Napló, 1936. július 7. 9. p. Bognár, 69–72. p.
Legérdekesebb a repülőutazásban az az elegáns könnyedség, ahogy lebonyolítják.
Mikor tegnapelőtt a magyar–svájci közvetlen légijárat megnyitásakor megtettük az utat Budapesttől Bécsen, Salzburgon és Münchenen át Zürichig, a 870 km-es utazás során a szem gyönyörűségein kívül mindenütt ennek az eleganciának a megnyilvánulásai leptek meg leginkább. A nagyobb arány, például a zürichi vagy éppen a müncheni kikötő forgalmának képe, egyáltalán nem csökkenti, nem gépesíti el a könnyedség hatását. Mai ember még nem lehet annyira fásult a repüléssel szemben, hogy ne érezze: mindez ugyan már rég szabályszerű üzem, óraműként működő technikai és gazdasági szervezet, de ugyanakkor sport, játék, szórakozás.
S az is fog maradni, talán örökké.
Mert hiába a szükséges rend és fegyelem, hiába a sokféle hivatal, vámtisztek és hordárok, csendőrök és lobogók, hiába a rengeteg nemzetközi táblázat és hiába a falon a német repülőhálózat térképe, amely az egész országot sűrűn teleszövi adataival és vonalaival, sőt hiába az eredmény fizikai nagyszerűségének átélése is: az ember csodálkozik, de nem tudja valahogy egészen komolyan venni a dolgot, s elsősorban a pilótákat látja maga előtt, ezeket a nyugodt idegzetű, kemény, szerény és mosolygó fiatalembereket, ahogy az út stációi alatt itt állanak, lézengenek, nézelődnek közöttünk. Misztikus emberek. Épp azért misztikusok, mert olyanok, mint mi. Nincs rajtuk és bennük semmi a mozdonyvezetőből, a sofőrből vagy a hajóskapitányból. Polgárok, és csak titokban egyebek.
391Mikor a salzburgi repülőtéren kiszálltunk, ázott és száradó szénarendek párologtak a nagy, napos, zöld síkon, kéken lebegtek körülöttünk az Alpesek, gépünk benzinre várt, s a kis ráérő időben egészen úgy éreztük magunkat, mintha csak odahaza rándultunk volna ki néhány kis szakasszal a budai hegyek közé, s ahogy ott ténferegtünk a szamócaszagú réten a lefejezett nyári virágok közt, a pilóták éppolyan utasok voltak, éppolyan kirándulók, mint bármelyikünk. Legalább a kezük lett volna egy kicsit olajos! De nem volt az. Ha csak a külső számítana, igazán senki idegen észre nem vette volna, ha helyet cserélünk velük mi, az utasfotelek vendégei és ők, az üveges kormányfülke utazói.
Bécsben benéztem az étterembe. A közönség az asztaloknál sörözött, az ablakoknál nézte a cikázó és meg-megdördülő eget, vagy kirajzott bámészkodni a virágos teraszra, mialatt a nemzetközi sürgés-forgásban a fürdőcsarnokszerűen tiszta épület minden termén átbömbölt időnként a megafon, jelezve, hogy melyik gép hová indul. Mintha csak a bakter vagy portás kiáltaná otthon, megszokott környezetben, hogy beszállás Szolnok, Püspökladány, Kaba, Debrecen felé. A különbség csak az volt, hogy ez a hang szokatlanul távoli városneveket kiabált, és mondókája végére nem tette oda, hogy: gyorsvonat a harmadik vágányon. Ugyanezt láttam Zürichben, ahol, úgy látszik, kedélyes meghittséggel jár ki a publikum egy kis sörre, borra, tereferére a Swissair gyönyörű kikötőépületének „restijébe”… S ahogy a hang végzett, két világos tropikál ruhás, félcipős úr felhajtotta maradék ásványvizét, intett a főúrnak, fizetett, felkelt, és csöndesen, nyugodtan, mint aki egy szép nő után fordul, kinéz a ház elé, vagy a telefonhoz megy, csak úgy hajadonfőtt megindult, eltűnt az ajtón, feltűnt kint a betonkifutón, beszállt a gépbe: start, gáz, gépfegyverropogás, és már Prága vagy St. Gallen vagy London felé siklott a levegő kék sínein. Biztos, hogy egy vagy két óra múlva ugyanilyen magától értetődő nyugalommal száll le mindkettő a masinájáról. Átmentek a szomszéd országba, ahogy mi átsétálunk a szomszéd kávéházba. Sport, játék, szórakozás, tiszta munka ez, ha százszor kenyérkereset is.
Itt Münchenben a „személyzetváltásig” a magyar pilóták is velünk tartottak, mialatt a „mozgalom fővárosának” idegenforgalmi és sajtóvezérei látnivalótól látnivalóig autóztattak és kalauzoltak bennünket. A várost már láttam, különben is sokkal nagyobb és nagyszerűbb, semhogy fel kelljen „fedezni”. Felfedezni csak a részleteit lehet, vagy azt, ami új benne. Igaz, hogy a közfelfogásnak ezzel a parancsával mindig nagy kedve van szembeszállni az utazónak. Jogosan, mert nem mindegy az, hogy ki lát, nem mindegy, hogy először vagy ötödször látjuk-e ugyanazt a Karlstort, Marienplatzot, Nymphen392burgot, hogy huszonegy vagy negyvenöt éves korunkban vetjük-e össze a kulturális alkotások és szépségek értékét az élet közvetlenebb jelenségeivel; minden észleletbe belejátszik az előzetes útiélmények mennyisége és minősége, a kor és a pillanat, a testi állapot és a pénztárca minden változása. Leghelyesebb magát az alapdogmát is tagadni. Mit számít az a fiúnak, hogy már az apja is felfedezte Itáliát!
De hagyjuk a vitát, most amúgy sem aktuális, hiszen az új Münchenről mindössze azt akarom röviden elmondani, hogy ereje és forgalma nappal éppoly hatalmas és félelmes, amilyen félelmes a jókedve este és éjszaka, amikor a Platzlban Weiss Fredlék kifogyhatatlan bajor néphumora mellett nevet, dalol és eszik, vagy amikor a Hofbráuhaus óriás termeiben harsog és táncol az amerikaiakkal és japánokkal vegyes tenger nép a kedély, a nóta, a sör, a hagyományok s a test és a vér átforrósodott demokráciájában, hogy gazdaságilag a jelek szerint jól megy neki, hogy régi szépségeit egyre gyarapítja az irigylésre méltó életerő, hogy a Nürnbergből idefutó és innen Salzburg felé továbbépített 21 méter széles különleges útcsoda, az új Reichsautobahn versre ihlet, ha nem is minden költőt, de minden autótulajdonost, és hogy az utca- és hídszélesítéseken s egyéb városszépítészeti munkákon kívül igazán impozáns a nagyjában már kész új Művészház, a leégett Glaspalast utóda s a kibővített és újjáépített Königsplatz.
Ezen a nagy-nagy, fehér kőtéren nézegettük délelőtt a két nyitott Ehrentempelt s a befejezés előtt álló Verwaltungsgebáudékat. A bajorok azt remélik, hogy e hatalmas építkezések nyomán – majd egyszer, de nem beláthatatlanul távoli időpontban – ide költözik át Berlinből a kormányzat… Hogyne, hisz itt áll a szomszédban a Barna Ház, s a „die Hauptstadt der Bewegung” elnevezés sincs minden ígéret híján… S a Führer is gyakran eljár ide… Egyik sofőrünk szavait idézem:
– Igen, ismerem, nagyon jól. Nemegyszer vittem a kocsimban… Hogy hogyan beszél, hogy viselkedik? Hát, mint az urak most… Itt ült ni, mellettem. Kérdezte, van-e és hogy van a családom, készülök-e a fjordokra a munkásnyaraltató hajókon, vagy inkább a hegyekbe megyünk a munkafront üdülőibe, s hogy mi tetszik, hogy tetszik… Úgy beszélgettem vele, ahogy a kollégáimmal… Mit? Hogy a munkabér…? Amit az előbb önöknek mondtam…? Meg hát, megmondtam neki is, miért ne, hogy meg vagyunk elégedve, csak hát a munkabér, az bizony magasabb is lehetne… De most nem lehet… Azt felelte, hogy ő is tudja, bizony ránk férne, most még nem lehet mindenben végleges megoldást teremteni, de majd nemsokára…
Nemsokára!… Csodálatos bizalom és csöndességében is erős öntudat érzik 393ki minden egyszerű német szavaiból és tökéletes általános tájékozottság, ha gazdasági, katonai vagy politikai kérdés kerül szóba. És valami büszke és előzékeny türelemmé fegyelmezett, fájó sértődöttség, hogy úgy haragszanak rájuk a világ nem egy pontján. Ily témákról csak egyszerű emberekkel beszélgettem, a tömeg tagjaival. Mintha mindnyájan valami gyötrelmes, nagy félreértés tisztázódását várnák a jövőtől… Ki kezdte?… Úgy látszik, a kezdeten… is van még valami… Úgy érzem, ez a nép egyre nagyobb önfegyelemmel vonul vissza a maga belső területeire és céljaiba, s a tűrés erényével csöndben akar ragaszkodni igényeihez és felfogásához mindaddig, míg meg nem támadják…
A Königsplatzon már a harmadik Staatslotterie-jegyet vettük meg (a sorsjegyeket ott helyben kihúzták, sajnos, nem nyertünk), amikor hirtelen megdördült az ég. Semmi, csak egy gép, eddig ott keringett felettünk a Lufthansa néhány masinája. De halk és elegáns útikollégánk, a magyar pilóta most rögtön előrántotta az óráját, és örvendezve kiáltott fel:
– A miénk! A mi gépünk!…
Megismerte a motorja zúgásáról. Az volt, csakugyan, az első magyar repülőgép, amely túljár a határainkon, az új Junkers ezüstszárnyának piros-fehér-zöld farkával, három motorjának kétezer lóerejével, ő volt, a mi óriás barátunk. Rajta repültünk tegnapelőtt Zürichbe és vissza. Most, negyed tizenkettőkor érkezett Budapestről, nemsokára megy tovább Svájcba. Mintha egy kis darab Magyarország szállt volna ott felettünk. Ma tette meg harmadszor az utat. Holnap vele fogunk hazarepülni: egy pillanatra melegebb a szívem, s úgy éreztem, egy kicsit testileg is hozzátartozom ahhoz a géphez.
394In Az új könyvek könyve. Szerk. Kőhalmi Béla. Budapest, 1937, Gergely R. Kiad., 302–307. p. Kabdebó 1, 75–78. p. Steinert, 594–597. p. PIMK, a megjelent szöveg másolata.
Rengeteget olvastam, és valószínűleg rengeteget fogok olvasni ezután is. Pár évvel ezelőtt testvéri örömmel fedeztem fel John Donne mondását: „Olvasva fogok meghalni”. Olvasva alszom el mindennap, bármilyen későn fekszem le. Kíváncsiságom, úgy látszik, határtalan: igyekszem megismerni; határtalan az élvezetvágyam is: a szellemi közlések tartalma vagy formája legjobb gyönyörűségeim közé tartozik; és ugyanilyen határtalannak kell mondanom a kicsinységem, szegénységem és magányom érzését, amely ellensúlyozásképpen kiszélesíteni szeretné a határait.
Sok zavarral és szorongással küzdöttem, míg elértem a belső szilárdságnak és nyugalomnak azt a mértékét, amelynél már külön figyelem és fegyelem nélkül is nagyjában egyensúlyban érezheti magát az ember. Ilyen lelkialkat, ilyen szükségletek mellett természetes, hogy háromféle jellegű olvasmánykör volt rám komoly hatással: mindenféle rendű és rangú tanító könyv, morálfilozófiai természetű olvasmányok, amelyek menthetővé tették vagy igazolták egy-egy magatartásomat és végül a művészi munkák, amelyek hatalmasan gyönyörködtettek függetlenül attól, hogy a tartalmukhoz mi közöm volt.
A könyvek úgy hatottak rám, mint a tanítómesterek, mint a próféták és mint a nők. Három kategóriájuk között lírizmusom kötőanyaga persze feloldja a határvonalakat. Legfőbb tanítóm mindamellett a világ és a saját magam közvetlen megfigyelése volt. A könyveknek régebben főleg abban vettem hasznát, hogy módszerhez juttattak, hogy ráneveltek e megfigyelések pontos végzésére és összegzésére; ma elsősorban azért fontosak, mert körém raktározzák a tér és idő elérhetetlen messzeségének egy kellemes, baráti részét.
Vannak az írásnak területei, amelyeken „teljes” tájékozódásra törekedtem. Például a világlíra számomra megközelíthető készletét tisztán megismerési céllal is olvastam, tehát sok olyan mű is megvan a könyvtáramban, amelyhez a puszta rokonszenv nem vitt volna el. Valamikor egyformán érdekeltek a 397régi és a modern lírai megnyilatkozások; a modern részt mintegy 8-10 éve egyre jobban elhanyagolhatónak érzem. Féltékeny vagyok az időmre, nem sietek átvizsgálni az aktuális termelés szeméthegyeit.
Mindig rendkívüli szubjektivitással olvastam. Nem az összeválogatásban, hanem az odaadásban voltam szubjektív. Tegnap éjjel egy klimatológiai értekezéssel aludtam el. Oly heves izgalomban tartott, mintha a monszunok, a hő és a szél, a valóság világfürdeje csobogná körül érzékeimet. Bizonyára különlegesen nagy a szuggesztibilitásom. Természettudományi könyvekkel sokszor járok így, néha még egy statisztika, sőt egy menetrend is csak úgy fürdet a fantasztikus realitásban. Vonz minden, amit nem ismerek, s a valóság megközelítése kifogyhatatlan kalandok lehetőségét adja. Effajta érdeklődésem természetesen mindig csak egy csodálkozni szerető és tudó, tájékozódást kereső és tanulékony laikus érdeklődése maradhatott.
Amióta érezni kezdtem önállóságomat, és szert tettem némi rendszerességre, jelentékenyen csökkent a vonzalmam a pszichológiai munkákhoz. Nagyot esett szememben Freud értéke, akit különben, mint stilisztát, igen tisztelek; pontosabbnak, hasznosabbnak tartom nála a színtelenebb és szerényebb Adlert. Ellenben rendkívüli pszichológiai tudást találok a nagy költők verseiben.
A szociológiai munkák mindig nagyon érdekeltek, igyekeztem tájékozódni a gazdasági és politikai rendszerek gondolati fejlődése terén. Nagyon hasznosnak tartom mindazt, amit e téren olvastam, de maguk a rendszerek nem állnak közelebb hozzám, mint a vallások, melyeket különben hitetlenül is nagyon szeretek: az emberiség lelki természetrajza érdekel bennük. Koromnál fogva, és mert a nagy háború végén léptem a világba, Marxszal kezdtem és lelkesedtem a kommunizmusért, amely először leplezte le előttem a kapitalizmust, a liberalizmust és a demokráciát. Jobban leleplezte azonban később velük együtt a bolsevizmust is az, amit az életben magam tapasztaltam. Az utóbbi évek közéleti polémiáiban oly ijesztően nagy szerepe lett a pillanatnyi taktikai helyezkedésnek, hogy a gyakorlati gondolkodóknak ez az árulása elidegenített a politikai hangsúlyok értékelésétől, minden ideológiától. Különben is természetem volt mindig: kontrollképpen a túlsó part felé érdeklődni. (Marx után rögtön a Marx-kritika, Freuddal csaknem egyidejűleg a Freud-kritika érdekelt.) Egyenesen büszke vagyok rá, hogy az elfogultságok mai világában aránylag hitetlennek számítok. Hozzájárult mindehhez eredendő szkepticizmusom is. Azt mondanom sem kell, hogy szocialistábbnak érzem magamat, mint sokakat a leghangosabb baloldalon. Kitörölhetetlen emlékek kapcsolnak a kálvinizmushoz.
Mint mindebből látható, fejlődésemet a betű inkább tanulmánycsoportok398kal irányította, mint egyes könyvekkel. Összesen mintegy 3-4000 könyv, 2-300 ember s az utazásaim és egyéb élettapasztalataim neveltek. Sok jó és rossz emberi hatás ért. Kifejtésükhöz, főképp a gyermekkoriakéhoz, nagyon sok tér kellene, nem is térhetünk ki rájuk. A könyvhatások vizsgálatánál is azt kell mondanom, hogy főleg egy-egy szellem, egy-egy író egész magatartása hatott rám erősen. Az irodalom létezését Beöthy Kis tükre adta tudomásomra.
A döntően befolyásoló, erjesztő szellemek közül az első Baudelaire volt, akivel tizenhat éves koromban találkoztam, s körülbelül akkortájt Babits Mihály, művei éppúgy, mint az egyénisége. Babitsról szólva, külön sajnálnom kell, hogy ő, akivel már nemcsak szellemileg lehettem együtt, húszas éveim elejének nagy fordulója, erőszakos „lázadása” idején nem maradhatott olyan jótékony vezetőm, mint amilyen elindítóm volt, amikor saját világom önálló kiépítéséért bizony helytelen és túlzó keresésekre kényszerítettek az ösztöneim. Úgy Baudelaire, mint Babits művészete egészében véve oly tulajdonságaimra hatott, melyek többé-kevésbé az elmélyedésnek, a formai fegyelemnek, a tudás megbecsülésének és a művészi meg nem alkuvásnak az irányába esnek. Ez az üdvös hatás természetesen csak jóval később érte el eredményeit.
Baudelaire és Babits nevét társhatások és jó és rossz kiegészítő vagy ellenhatások nagy sorával, más nevek légiójával vehetném körül; külön meg kell itt említenem Stefan Georgét és a szintén csak jóval később megértett Nietzschét. A múló befolyások nagy része (például az Adyé) nálam káros volt. Úgy érzem, az első nagy általános erjesztő hatás után sok fölösleges időt veszítettem, de végeredményben minden a javamra vált, még az expresszionizmus bűvölete is. Sokat vergődtem ezekben a magányos években az egyensúlyért, a tapasztalás közvetlen tanítóereje is ekkor nyilatkozott meg igazán előttem, és az új, második nagy hatás, amely éppoly hasznos volt, mint körülbelül tíz évvel előbb az elindító, akkortájt ért, amikor már úgyszólván csak rendezni kellett azt, amivel lassanként magam is tisztába jöttem. E hatás középpontjában Bertrand Russell és Goethe állt, és ez a konstelláció már harmonizálhatta mindazt, ami előzményként történt. Valószínűnek tartom, hogy a lényege megnyugtatás volt: mintha mindaz, amit Russellben és Goethében láttam, elsősorban emberi biztatást adott volna, azt mondván a káoszt elhagyó léleknek, hogy: Rendben vagy, te is egy lehetséges világ vagy, fiatalember!
Bár tulajdonképpen nem akartam, eddig is említettem neveket, Beöthyt, Baudelaire-t, Babitsot, Georgét, Nietzschét, Adyt, Russellt, Goethét, azonkívül összefoglalóan az expresszionizmust, a világlírát, marxizmust és a Marx-kritikát, a freudizmust, és a Freud-kritikát, vallásfilozófiát és szerényen a ter399mészettudományokat. A lista hiányos, az eredmény szempontjából azonban igazságosabb, mintha teljessé bővíteném. A sok itt megtévesztene. Nem tudom eléggé hangsúlyozni az élet és a könyvek közös hatását, s azt a nevelést, amelyet maga az átélt idő ad egy könyves embernek. Az emberre vonatkozólag legtöbbet, legbiztosabbat talán két gyermekem fejlődésének figyeléséből tanultam.
Sokat olvasok most is. Nagy és természetes rokonságot látok minden jó és nagy író közt… Végigmegyek a könyvespolcaim előtt… Kifelejtettem Shakespeare-t: mindig magával ragad!… Pótlólag közlöm, hogy zavaraim elcsöndesedése után igen komolyan hozzájárult friss biztonságom megerősítéséhez Brandes nagy keresztmetszete a XIX. század irodalmáról, noha világnézetileg mindabból kiábrándulni segített, amire kapacitálni akart… Fontosak Eddington és Jeans könyvei… Nagyon szeretem a népmeséket, a folklorisztikát, Petőfit, Aranyt, Villont, a német és angol lírát, a görögöket, a Szókratész előtti filozófusokat, a latinokat… Heinét egykor, a kezdet kezdetén csodáltam… Verlaine-t is… Ma kevésbé… Mennyi név kellene még!… Óriási felfedezés és öröm számomra az egészen messzi ókor. Egyiptom, Babilónia, az Upanisádok, a buddhizmus, a Tang-líra és egyáltalán a keleti irodalmak… Mindezek már nem „hatnak” rám a régi értelemben: olvasmányaimat nyugodt beszélgetéseknek tekintem, s még ha belőlük veszek is témát, mint pl. keleti verseimnél, most már nemigen alakítanak tovább, s inkább csak állandó baráti környezetemet alkotják. Csodálatos és megnyugtató, hogy tanúságuk szerint mindig ugyanaz történik, hogy minden jó író tulajdonképpen mindent végiggondol, ha elég sokáig él hozzá… Csak akkora tájékozottság előtt is, amilyen az enyém, nincs igazán régi és új, s minden forma és gondolat egyszerre volt, van és lesz a szellemek rejtelmes és időtlen egyezségében.
„Olvasva fogok meghalni.”
Válasz, 1937. május 257–265. p. Simon, 277–288. p. Steinert, 381–389. p.
Juhász Gyulához különös emberi kapcsok fűztek. Barátságunk nem lehetett olyan sokrétű és teljes, amilyen a kortársaké, de számomra felejthetetlen. Serdülőkorom rajongásai elkerülték, és már túljutottam az első fiatalságon, amikorra mint költőt, a maga egészében érteni, érezni és becsülni tudtam. 400Egyes verseit a gimnazista évektől kezdve őszintén szerettem, és könyv nélkül fújtam. Adytól, Babitstól, Kosztolányitól és Tóth Árpádtól azonban egész köteteket tudtam pontosan idézni. Őmellettük Juhász Gyula színtelennek hatott, kevésbé érdekesnek és rejtelmesnek. Formai és nyelvi tekintetben nem mutatott feltűnő újításokat, tartalmilag még kevesebb izgalmat váltott ki. Nem értettem, mi jogon sorozzák a líra forradalmárai közé, és gyerekfejjel elsősorban azt a kevés modernizmust élveztem a költeményeiben, ami itt-ott mégis található bennük. Az ifjú lelket akkor még a kihívó szertelenség vagy a kihívó fegyelem vonzotta. Ahhoz, hogy Juhász Gyula, aki színeit és rímeit egyaránt letompította, tanító vagy éppen vezérféle lehessen, megfelelő kalauzra lett volna szükségem. Sajnos a tisztulásért és önállóságért kifelé és befelé harcolva jón s rosszon tulajdonképpen egyedül vertem át magamat, és így kelleténél később jöttem csak rá a modern szempontok joghatáraira és elfogultságaimra. A költő, akit addig nyugati, keleti és parnasszista nosztalgiákkal küszködő, félkonzervatív és túl magyaros középtehetségnek gondoltam, becsülésemben természetesen csakhamar előlépett a második sorból. Az ő művészete szintén egyik korán meglátható kristályosodási pontja lehetett volna a nyugatos lírai forradalomnak. Az egyszerűség, közvetlenség, a dísztelen költői igazság mind-mind örök erény, de túlságosan higgadt ahhoz, hogy irodalmi revolúciók idején önmagában varázserővel hathasson. Az igazi démonizmust nem is sejtettem benne, s mire a szegedi költő megnőtt a szememben, már nem tudtam igazán rajongani. Én vesztettem vele, de minthogy az esetem alighanem elég általános érvényű, veszíthetett a költő is. Juhász egy kicsit mellőzöttnek érezte magát, és sötétedő világa bizonyára nem borult volna be oly gyorsan és oly végzetesen, ha idejében több megértést, állandóbb életet lát maga körül. Mint embernek, több derű, mint írónak, több és erősebb hivatástudat jutott volna osztályrészéül, ha már indulásakor vagy legalább munkássága derekán létezett volna a magyar lírának egy olyan népi-újklasszikus frontja, amely egyenrangú a modernekével. Rendelt helyéről kivetette a sors, új világában félig idegennek tudta magát, politikai rokonszenv nem kárpótolta, és abban a csöndes szeretetben, amely övezte, elégedetlenséget és írói részvétet is érezhetett. Sajnálkozást, ami megint csak ferde helyzetére utalt.
Emberileg hat-hét évnyi felületes ismeretség után akkor kerültem különleges, forró közelségbe hozzá, amikor, azt hiszem, 1929-ben bevitték a Schwartzerbe. Tizenhét évvel voltam fiatalabb nála. A Németvölgyi úton laktam, az intézet a szomszéd Kékgolyó utcára nyílik. Felvételét öngyilkossági kísérletek sora előzte meg. Barátai, kortársak és szegediek eleinte sűrűn láto401gatták. Én az ismerős jogán és csak később mentem el hozzá, mikor azt hallottam, hogy nagyon egyedül van. Nem tudtam, hogy saját maga akarja a magányt, hogy ő maga riasztja el látogatóit a hallgatásával, érzéketlenségével, tökéletes passzivitásával. Azzal, hogy nem beszél, nem felel semmi kérdésre, csak ül a szobájában vagy a kertben, mint egy élőhalott. Kevéssel előbb még „elég élénken” részt vett a társalgásban, de amikor én felkerestem, már teljesen kizárta magából az írói és emberi külvilágot. Elfogultságomat leplezve köszöntöttem: válaszul egy pillanatra rám emelte kimondhatatlanul szomorú szemeit, s ettől kezdve kérdés, közlés, biztatás, csinált jókedv, szent hazugság, semmi sem rezzentette meg benne az életet. – Fáj, rettenetesen fáj – legfeljebb ezt mondta, alig hallhatóan. Eltorzult, tüskés-szakállas arcán látni lehetett a dermedező kínt. Orvosai elég reménytelennek látták az állapotát. Már előbb, a második öngyilkossága után, 1916-ban megismerkedett az elmekórtani klinikán, ahová bevitték, dr. Hajdú Lilivel, aki akkor a klinika tanársegédje volt. A Schwartzer-korszak elején eszébe jutott ez a régi ismerőse, magához kérette, és a doktornő analizálni kezdte függetlenül az intézeti kezeléstől. – Mániás-depressziós elmezavar – mondta nekem az orvosnő Juhász Gyula betegségéről, majd fóbiákról beszélt, és cáfolta a paralízist. Élő betegről orvos nehezen mondja meg az igazat, de tény, hogy Juhász testi betegségei felől, különösen az utolsó időkben, „köztudomású” volt a legszomorúbb megállapítás. Hogy mi az igazság, hogy mi magyarázza az elmezavart, én még csak kutatni sem akarom, arról írok, amit magam hallottam a költőtől. S éppen eleget hallottam ahhoz, hogy megrendítsen és mélységesen magához kössön.
Első látogatásom már nagy birkózás volt a makacsságával. A zavar és megdöbbenés negyedórája után valami felelősség- és szégyenérzet kezdett szorongatni, mint bizonyára más vendégeket is. Miért mentem hozzá? Hogy lássam a különös esetet, és szörnyülködjem utána? Hát nem tudok segíteni? Az volna a kötelességem! Láttam, hogy a költő nem figyel rám, éreztem, tudtam, hogy semmi vigaszra nem reagál, s minden hit és hitegetés gyanús előtte. Mint egy kínlódó tárgy ült mellettem a kertes udvar egyik padján; nagy kérlelésre felkelt, és lassan, gépiesen sétálni kezdett. De nem szólt semmit, semmi lényegesebbet, legfeljebb a fájdalmait emlegette a két-három sztereotip szóval. Szelíd, de megközelíthetetlen volt, mindent eltűrt és visszautasított a passzivitásával. Zárkózottsága és szenvedése megrázott, a tehetetlenség, az övé és az enyém, levert. Szégyelltem, hogy élek, hogy nemsokára magára fogom hagyni, hogy a szomszédban ebéd és feladat és gyermek vár. Mint gyors ragály szállt meg a sötétsége. Fájdalma felbolygatta minden földi és metafizikai pesszimizmusomat, minden dekadens hajlamomat. Egyszerre csordultig töl402tött a gyűlölet az egész mindenség ellen, az élet rejtélyes kormányzói ellen, akik a végtelen anyagnak ebbe a hozzám hasonló kis parányába annyi szenvedést, annyi feketeséget és kétségbeesést zsúfoltak össze. Fellázadtam ég és föld ellen, a pillanat borzalma és reménytelensége meggyőző szavakat adhatott a számba, s az átvett fájdalom meggyőző csengést a hangomnak. Csöndesen és sötéten, gyötrődve és összefüggéstelenül szidni, gyalázni kezdtem az életet. Azonosítottam magamat a beteggel, igazat adtam minden komorságának, hogy ingereljem. – Állj bosszút a kínzódon azzal, hogy nem veszed tudomásul! Kezdd figyelni agyadban az iszonyúság férgeit, és mondd neki azt, amit én szoktam mondani a szenvedésnek, ha már elkerülhetetlen, mondd azt, hogy „nem fájsz, hanem érdekelsz!” – Az ellent-nem-állás elvével dolgoztam, átvettem a kiindulópontjait. Eltelt egy félóra, egy óra. Lelki technikát vázoltam föl, módszert rögtönöztem, felnagyítottam a magam hasonló kínjait, és magasztaltam kedvelt lelkigyakorlatomat, a buddhista önmegváltást: a fájdalom vállalását és megsemmisítését. Ijesztő dolgokat találtam ki magamról az élet gonoszságának és aljasságának példázására, egy részüket nem is kellett kitalálni. Nehéz titkokat bíztam rá, meg mertem tenni, „hiszen őrült”. Sejtelmem sincs róla, hol futott a határ a valóság és hipnotizáló ihlet közt. Még feketébb éjszakát festettem az éjszakájára, és egyetemesen „lepleztem le” A Válaszban közölt írásban „lepleztem” szerepel, itt Simon és Steinert helyesbítését követjük.
Ettől kezdve izgatottan gondoltam rá, és bejártam hozzá. Jó ideig közelebb éreztem magamhoz, mint bárki mást. Biztosra vettem, hogy őrült. Emiatt féltem is tőle, s hiába volt oly gyenge és szelíd, titokban nemegyszer összemértem a testi erőnket. Hátha dühöngeni talál?! – rémüldözött bennem a gyakorlatlan ápoló. Ötször vagy hatszor kerestem föl, s mindig két-három-négy órát töltöttem vele. Az egyik doktor már első látogatásom után mondta, hogy nem tudja, mi a trükköm, vagy hogy milyen viszonyban vagyunk, de 403jótékonyan hatok rá. Most már élénkebb volt, szemmel láthatóan hitt nekem. Sokat üldögéltünk a szobájában a vaságyon, néztük az udvar betegeit. Mutatta, mik az orvosságai. Ópiumot ivott, azzal akarták zsongítani az idegeit, deríteni a közérzetét, nyugtatni az éjszakáit, és talán ébreszteni benne a testi vágyakat. Mihelyt megmoccant benne az élet, kezdtem megjátszani, hogy rászorulok a tapasztalataira. Fölösleges tanácsokat kértem tőle. Bevált taktikámat egyre jobban elmélyítettem, s vigyáztam, hogy a hindu megváltást, a közvetett biztatást kellőképp ellensúlyozzam az élet szakadatlan rágalmazásával. Ékesszóló voltam, mint még soha, az ördögtől kellett visszaperelnem egy lelket. S a lélek visszajött. Legalábbis használható lett. Hogy közben más orvosi testi-lelki behatások hogyan társultak az én külön költői „gyógyítási” módszeremhez, azt megítélni nem tudom, de minden okom megvolt hinni, hogy a tökéletes közöny ekkor tört át benne.
Nem kellett hozzá túl sok idő, és Juhász Gyula egy kicsit megint kíváncsi lett arra, ami a zárt kapun túl van. A harmadik vagy negyedik látogatás alkalmával rávettem, hogy jöjjön el sétálni. Reméltem, hogy a Svábhegy környéke új mozzanatokat hoz túlságosan egyirányú beszélgetéseinkbe. Az ügyeletes orvos nagyot nézett, gratulált, és boldogan adott engedélyt, hogy a portás kiengedje. Csak aztán vigyem is vissza! Hogy útközben miről beszélgettünk, már nem tudom, nem a téma volt fontos, hanem az, hogy az életben jártunk. Olyan szolidaritást éreztem vele, mintha saját magamat „gyógyítgattam” volna. S egész biztos, hogy gyógyítottam is magamat egyszerűen azáltal, hogy őt láttam és figyeltem. Az ellenfél, a mindenkiben rejtőző veszély, kitanított. Gyalog indultunk a Farkasrét felé, aztán villamosra ültünk. Nem akart felszállni, de kierőszakoltam csak azért, hogy emberek, idegenek testi közelébe kerüljünk a megrendezés látszata nélkül. Bementünk a Farkasréti temetőbe, látni szerette volna Tóth Árpád sírját. Jól tudtam, hol a sír, de látva, hogy milyen fontos neki a tisztelgés a halott barát porainál, megjátszottam a tájékozatlant, az őröknél kérdezősködtem, és a nyomozómunkába észrevétlenül őt is bevontam. Felvillanó érdeklődésénél fogtam meg, és így irányítgattam aktivitását. Szeretett volna valami emléket hagyni a síron. Gyermekes szavakkal a szomszéd halottól „kértünk kölcsön” egy-egy szál virágot, és azt tettük le a Tóth Árpád sírjára.
A legközelebbi kirándulás fő eseménye az volt, hogy a beteg költő eljött ebédelni hozzánk a Németvölgyi útra. Az eset valósággal „csodának” számított. Reményem, hogy egy polgári otthon élete, az írótárs dolgozószobája, a kis Klára és a családi ebéd megteszi a maga visszacsalogató hatását, nem csalt meg. Eleinte ijedelmet keltett a szomorú hírű, váratlan vendég, a gyermeket 404azonban nem kellett valami nemkívánatos élménytől félteni, mert ebéd előtt már hármasban sétáltunk. A másfél óra zavartalanul, sőt aránylag vidáman telt el, noha engem ekkor is nemegyszer elfogott az alaptalan szorongás, és a kislányt egész idő alatt egy percre se hagytam egyedül vele. Mindenből „rendesen” evett, a palacsinta különösen ízlett neki, mindössze a kés-kanál-villa használatában látszott rajta zavartság és figyelmetlenség. Bor, orvosi tilalomra, nem volt az asztalon. Ebéd közben panaszosan emlegette egy író barátunk hidegségét, akinek egy nevezetesebb könyve megjelenésekor virágot vitt, és aki még csak nem is fogadta. Ebéd után a könyvtárban még mindig a „sötétség” volt beszélgetésünk fő témája, de már nem a tagolatlan és mozdulatlan sötétség. Az élet rágalmazásában eleinte mellőztem a személyes akcentust, később a pesszimista világérzés és világnézet lassankint elvesztette egyedül érvényességét, s inkább már csak egy lett több egyformán lehetséges elv közül. A hangsúly a hitre, a szubjektivitásra lopakodott át; igen, az élet gazság, szörnyűség, és mi változatlanul pesszimisták vagyunk; látásunk igazságát azonban mind jobban kétségbe vonta ugyanaz a heveny szkepszis, amely nemrég az életigenléssel szemben volt látszólagos fegyverünk. Délután egy kötet Baudelaire-en kívül, melyet „alaposan tanulmányozni” akart, már egy Nietzschével, a Jenseitsszel, egy Nietzsche-életrajzzal, egy lélektani és még két más könyvvel csengetett be a csudálkozó portáshoz.
Kétszer-háromszor voltam még nála az intézetben, kérte az újabb verseimet. Akkoriban készült a Te meg a világ anyaga, mutathattam éppen elég sötét darabot. Más költőket is olvastunk együtt szobája vasrácsos ablakánál. Az intézeti korszak utolsó szakaszáról nincs emlékem; lehet, hogy belefáradtam és elmaradtam. Az igazi gyógyítást, magától értetődően, a több hónapos szakszerű kezelés hozta meg, én csak a mi dolgunkról beszélhetek. Juhász Gyula átmenetileg meggyógyult, hazamehetett Szegedre, és a legjobb hírek érkeztek. „Szabó Lőrincnek végtelen hálával, 1929, Juhász Gyula” – így dedikálta nekem az új fényképét, melyet már hazulról küldött emlékül; üzenetet egy titkárféle lányismerőse közvetített, illetve annak a levele számolt be a költő hogylétéről. Irataim közt most nem tudtam hirtelenében megtalálni ezt a néhány érdekes levelet, a fénykép megvan.
Hat-hét évvel később megint találkoztam Juhász Gyulával. Már rég visszaesett a melankóliájába, klinikán és otthon kezelték, a lapok reménykedő közleményeiből kitetszett a legrosszabb valóság. Miköztünk már a közvetett érintkezés is megszakadt. 1936-ban aztán Féja Gézával együtt előadásra hívtak a szegedi protestáns diákok, a Bethlen Gábor Kör, s a Tisza-parti városban látni akartam öreg barátomat. Szeretet és tisztelet éppúgy vitt, ahogy különös 405pesti intimitásunk emléke vonzott hozzá. Lehetetlen, mondták, csak a kezelőorvosával áll szóba, szobájának, ágyának börtönébe temetkezett, állítólag mindennap elolvassa a lapokat, de nem csinál semmit, nem beszél semmit, halott akar lenni, mielőtt halott lenne… A szegedi fiatalok szeretetteljes erőszaka a közelmúltban még kezébe kényszerítette a tollat, a fiúk összeszedték minden telefirkált papírját, s kiadták utolsó kötetét. Fiatalok, még itt vagyok, mondta a szép cím, de a költő már rég „nem volt itt”. Minden nap új öngyilkossági kísérletet hozhatott, vagy akár halált.
Egyik bizalmasa, Magyar László, aki egy-egy szóra még mindig be tudott jutni hozzá, elkalauzolt a Fodor utca 6-ba. A költő édesanyja aggodalmasan tisztelte fia tilalmát, hogy senkit be ne eresszen, és tapasztalta, hogy hasonló próbálkozások milyen sikertelenek maradtak. Nem is engedett, csak a kis előszobába. Igazán Magyar speciális helyzetismerésére volt szükség, hogy – majdnem erőszakkal – a belső szobába bejussak. A napi program „csak egy percet”, legfeljebb negyedórát engedélyezett. Azt hittem, Juhász Gyula egy kicsit örülni fog. De Magyar minden szava hiábavaló volt, a költő rám se nézett. Napok óta ágyban feküdt, olyan volt, mint egy múmia. Szorosan falnak fordult, egészen odalapult, a dunyhát és két öklét az arcára nyomta, hogy ne lásson, és akkor se lássák, ha meg találnák fordítani. Szégyellte az állapotát, csapzott haját, eltorzult vonásait, arcán a fehér pontos, nagy, vörös keléseket, melyek pedig talán semmit sem jelentettek. Mindent szégyellt, sajnált, és rettenetesen szenvedett. Végül ketten maradtunk a szobában, kísérőm és az édesanyja a szomszédban beszélgetve várta, hogy mi lesz.
A beteg falnak fordulva, mozdulatlanul feküdt, és néha sírt, megrándult. Temette, gyűlölte, kerülte a maradék életet, büntette magát. Az volt az érzésem, hogy utoljára látom. Sokáig eredménytelenül szólongattam különös pesti élményeim gyötrődő társát, de azt kellett hinnem, hogy szegény már csakugyan áthullt a kárhozatba vagy a megsemmisülésbe. Mennyi mindent szeretnék még mondani neki, mennyit kérdezni tőle, és még csak kezet se fogtunk, mielőtt mindennek vége? Ismét elfogott a kétségbeejtő tehetetlenség, de a helyzet sokkal súlyosabb volt, mint hét évvel előbb a Schwartzerben. Akkor valahogy előre hittem a sikerben, hittem, hogy ki fogom tudni nyitni a lezárt lelket. A szegedi ágy kárhozottja előtt, akinek csak gyűrt körvonalait láttam, csak egy csimbókot a fekete hajából, elhagyott az erőm. Ágyára ültem és beszéltem hozzá, az ismert kerülő úton indulva a poklok felé, melyekbe már alászállott, de magam se hittem a szavaimban. Játéknak éreztem, amit csinálok, s a játék, ha nem meggyőző, üres komédia. És én most nem voltam meggyőző. A régi varázs elhalt, a 406még messzebb szállt lelket nem tudtam utolérni. S közben múlt az idő, sürgetett még néhány búcsúlátogatás, sürgetett a vonat, a negyedóra rég letelt. Hiába összegeztem a pesti emlékeket, közös belátásainkat, hiába idéztem régi bizalmát, az élő nem akart figyelni, a halott nem akart élni. Láttam, hogy csakugyan túl van mindenen. Mégsem bírtam így elszakadni tőle. „Végtelen hálával…?” – gondoltam a fénykép dedikációjára, és nagyon megszégyelltem magamat. A látvány összetört, minden kedves halottam elvesztésének fájdalma összegyűlt ezekben a percekben, és minden perc végtelen sokáig tartott. Kétségbeesve, kitörve beszéltem tovább, szinte már a síron túlra.
– Nem igaz, nem a síron túlra! Te még élsz! Hát jó, nem segített és nem segít most már semmi, tönkremégy! De még élsz, még itt vagy! Mentsd azt, ami menthető! Még van valamennyi időd! Csak leállítottad magadat, én tudom, hogy az agyad még észlel! Akármi van és lesz, észleld a véget, és beszélj, írj! Nem fogsz kevésbé fájni! Írj arról, ami most benned van, akármit és akárhogy! Ha ez a halál, beszélj a halálból, de beszélj róla, állj bosszút, ahogy megegyeztünk, állj bosszút rajta azzal, hogy leleplezed… – súgva, kínlódva mondtam e szavakat vagy ilyesféléket, és simogattam és könyörögtem. Erőszakkal félrehúztam az ökleit. Magam felé fordítottam az ágyon. Ekkor láttam meg az arcát. Azt hittem, nem bírom folytatni. Mintha görcsbe markolta volna a pilláit, úgy szorította össze a két szemét. Fölébe hajoltam. Sírt, én is sírtam. S ekkor felnézett, és megszólalt. Először csak dadogott. Nincs segítség, ne kérjem, ne biztassam, pusztulni akar, nincs az agyában semmi, mindig várta és szégyelli ezt a véget. Lassan megenyhült. – Rettenetesen fáj minden… – már beszélt. – Írd meg, hogyan fáj, írj akár csak négy sort, itt az ágyban, falnak fordulva, egy egész nap alatt, ne is írd le, csak gondold ki a négy sort, szövegezd meg, ami benned van… – Nincs semmi… – Szövegezd meg a semmit a legegyszerűbb szavakkal, mondd ki a legvégső ürességet, mondd ki a végső igazat, ne félj tőle, biztos, hogy fontos lesz, érdemes lesz… – Nem érdemes… – Érdekes lesz… – Nem érdekes… – Bírd el, viseld el, akármilyen rettenetes a fájdalom, használd ki, állj bosszút, állj bosszút rajta… – Nem bírom, rettenetesen fáj… – De bírod, nemrég még írtál, itt az új könyved… – Szégyellem azt is – felelte ő, és kérdezte, hogy mit gondolok a könyvről. Egy-egy pillanatra felcsillant benne a remény. Ezután kissé megnyugodott, már rendes párbeszéd alakult ki köztünk. Mondta, hogy mindig nagyon elégedetlen volt magával, élete teljesítményével. A kicsinyhitűség lehetett lelki romlásának egyik fő oka, a másik egy többgyökerű keresztény bűntudat. Ahogy gyötrelmeinek túlvilágából egyre közelebb jött hozzám, úgy lett nyugodtabb, közlékenyebb. Az ebédről már lemaradtam, a szomszéd szobából behallatszott az anya és a 407szegedi szerkesztő suttogása. Simogattam szegény barátom kezét és homlokát, a részvét egészen elzsongította bennem az ijedelmet, amit az arca keltett. A költői kishitűség bénította ezt az embert egész életében, közölték félreérthetetlen szavak. A kétely, amely mindnyájunkban megvan, benne csak erősebb volt egy kicsit, és felőrölte. Évtizedekig tartott az alattomos, romboló munka. A költő, miközben magát siratta, irigység nélkül beszélt szerencsésebb lelkialkatú társairól. Mélységesen vallásos ember benyomását hagyta bennem. Azzal vádolta magát, hogy mindez az isten büntetése, nem a sorsé, nem általában az életé, az isten büntetése a nagy alapbetegség, amiért levetette a reverendát. Meg egyebekért. S újra meg újra visszaesett apátiájába. Nem akart senkit és semmit, minden rettenetesen fáj, hagyjam „meghalni”. – Csakugyan azt hiszed, hogy csinálhatnék még valamit? – fordult aztán hozzám, én pedig szinte átvéve az őrültségét, mely talán nem is volt őrültség, ott, a helyzet és a pillanat szuggesztiójában, sorokat próbáltam rögtönözni, verssorokat a tőle hallott közlések alapján, mintha őbelőle beszélnék. És már mosolyogtunk is, üresen, hitetlenül, de mosolyogtunk: két költő játszott a halál árnyékában, két felnőtt, aki eltört gyerekjátékok darabjait illesztgeti és keresgeti. Juhász Gyula újra meg újra elsírta magát, hogy ő bolond; idézte két soromat: „Nyitott szemmel nézek bele – a rettenetes semmibe”, s emlékszem, „isteni büntetésének okai” közt emlegette, hogy el kellett volna vennie egy lányt, de „már késő”… Én biztattam a magam módján, Hölderlinről beszéltem: – „…im Winde… klirren die Fahnen”… Milyen szép!… Még sokáig, nagyon sokáig kellett volna, szerettem volna beszélgetni, megint hittem, hogy egy kis időre feltámadhat az életkedve, hiszen érdeklődött egyes emberek iránt, és megígérte, hogy felkél. Én egyik szegedi ismerősömet ajánlottam neki, az tud „úgy” beszélni, ahogy én… Másfél órát töltöttem nála, búcsúzásnál megcsókoltuk egymást. Kint az utcán az volt az érzésem, hogy nem a földön járok.
Többé nem találkoztunk. Most április elején még láthattam volna. Megint hívtak Szegedre, egy szombati napon voltam ott. Juhász Gyuláról azt a téves hírt kaptam, hogy a klinikán fekszik. Kimerült voltam, influenza bujkált bennem. S egy kicsit féltem is találkozni vele, úgyse segíthetek. A Fodor utcáig még elmentem, a sarkon aszpirint vettem a patikában… Itt a szomszédban, gondoltam, itt lakik, talán tudja is, hogy Szegeden vagy, és rosszul fog esni neki, hogy már nem mégy el hozzá, hogy már lemondtál róla… Csak a hatodik ház, biztattam magamat… Eh, nem itt van, a klinikán van… A klinika messzebb volt, az idő kevés, a látogatás fárasztó és céltalan, a torkom fájt… A Fodor utca sarkáról visszamentem a szállodába, ágyba feküdtem, és boro408gattam magamat. Este verseket olvastam fel, és vasárnap kora reggel hazautaztam. Majd legközelebb!…
Kedden reggel az újságok nagy cikkei közölték, hogy Fodor utcai lakásán Juhász Gyula ismét megmérgezte magát, és meghalt.
Sohasem fogom elfelejteni.
Megjelenés nélkül, 1937 körül. Előadás a La Fontaine Társaságban. PIMK, gépirat javításokkal.
Nagyon szeretném, ha volna bennem annyi szónoki gyakorlat és bátorság, hogy időnkint közvetlenül forduljak a közönséghez. Orátori képességem azonban, úgy látszik, nincs, és így kénytelen vagyok leírni, aztán gépbe diktálni olyan igénytelen és teljesen szubjektív közölnivalókat is, amilyen a mai felolvasásom. Előadás helyett felolvasást tartok, azonban igyekszem olyan közvetlen lenni, mint aki élőszóval rögtönzi a beszédét.
A program szerint Baudelaire-hez fűződő emlékeimről kell ma önök előtt beszélni, a nap hőse tehát pillanatnyilag én vagyok, és csak az én személyemen keresztül Baudelaire, a nagy francia költő, akit ifjúkoromban misztikus rajongással szerettem, és akit ma talán még jobban tisztelek és becsülök. Saját emlékeimről és élményeimről kell tehát beszélnem, és mégis lámpalázam volna a nélkül a papírlap nélkül, amit a kezemben tartok? Be kell vallanom, hogy az volna, noha ez igazán lesújtó rám nézve, hiszen tudvalevőleg saját magunkról tudunk a legkönnyebben beszélni.
Szolgáljon mentségemre, hogy egy kis zavar támadt a mai program körül. Mikor a mai szereplést elvállaltam, úgy tudtam, hogy egy francia író fog megtisztelni bennünket egy kimerítő tanulmánnyal, és úgy véltem, hogy az ő előadása után, amely majd alaposan feltérképezi Baudelaire égi és földi és föld alatti világát, nem lesz helytelen, ha az idegen vendég jelenlétében baráti kedveskedésül bemutatunk egyet-mást a költő fő művének, a Fleurs du Malnak számára bizonyára ismeretlen magyar fordításából, amelyet néhai Tóth Árpád továbbá Babits Mihály és én készítettünk és adtunk ki még 1921-ben, Baudelaire születésének centenáriumán. A könyv csak 1923-ban jelent meg.
Ami most már az emlékeket illeti, az jó néhány fejezetét foglalja el diákkorom regényének. A szín: Debrecen, az ősi kollégium és az új református gimnázium, ahol az önképzőköri tagoknak egy lelkes kis csoportja mohón érdeklődött minden iránt, ami irodalom és modern volt. Folyt a világháború, én ötödikbe, hatodikba járhattam, s az újabb magyar irodalomnak, a Nyugatosok mozgalmának közéleti viharzása egy-egy végső hullámgyűrűjével már mihozzánk is elért. Baudelaire nevét az Ady Endréével kapcsolatban hallottam először. Érdekes, hogy azok, akik az ifjúságot és a közönséget elriasztani akarták az akkori modernektől, a dekadensektől, szimbolistáktól és az őseiktől, tulajdonképpen óriási propagandát fejtettek ki az ellenfeleik mellett, akiket állandóan ócsároltak. Később Pestre kerülve nem sokáig kellett figyelni az irodalmi élet törvényeit, és már azt mondtam, hogy Ady senkinek sem köszönhet annyit, mint Rákosi Jenő támadásainak. Rákosiék többek közt azzal is megbélyegezték Adyt, hogy Baudelaire és Verlaine volt a mestere. Én, a készülő költő, már szerettem Adyt, hogyne szerettem volna hát látatlanban a mesterét?! Hogyne lettem volna kíváncsi rá! Amit lehetett, összeolvastam a lexikonokból, igazán nem a mai világba illő erőfeszítéssel megszereztem a vonzó és rejtélyes mester műveiből, melyek akkor számomra úgyszólván megszerezhetetlenek voltak, egyet-mást, megpróbáltam gyermeki költői eszközeimet csiszolni és edzeni verseinek fordításával, előadást tartottam róla az önképzőkörben, sőt bevittem személyét és szellemét legzártabb otthoni életünkbe is. Ez az utóbbi cselekedetem olyan groteszk módon és olyan groteszk eredménnyel járt, hogy mintegy tíz évvel ezelőtt egy cikkben már meg kellett írnom a történetét. A cikk, melyet beiktatok mostani felolvasásomba, ezen 410a ponton mintegy közbeszól és megszakítja elbeszélésemet, mert egészen messze időkbe nyúl vissza, viszont csupa reális és hangulati adalék az ifjúságomra, kömyezetemre, a magam és az édesanyám hiedelmeire vonatkozólag, és adalékai közt a francia költő foglalja el végül is a fő szerepet, ahogyan azt mindjárt elárulja a cím, amely így hangzik: Baudelaire bemondja a tyúklopást. A tíz évvel azelőtt írt beszámoló így hangzik:
Tizennégy éves koromban egy cigányasszony megjósolta, hogy latinból és mértanból meg fogok bukni, és hogy hatvanhárom évig élek. A jóslat egyik felével ő bukott meg, és pedig azonnal, mert a tantárgyak közül épp ez a kettő volt a kedvencem; a másik feléről, a 63 évről, még korai nyilatkozni. Többet nem jósoltattam cigánnyal, még tréfából sem.
Ellenben nem tudom, miért: nagyon sokszor tűrtem, hogy bekapcsoljanak egy másfajta jövendőmondó, túlvilági bolondériába. Édesanyám, aki annyi élvezetes babonát tud, hogy érdemes volna őt felvenni a népköltési gyűjteménybe, abban az időben és később is nagyon kedvelte a szellemidézést. Az első beavatást bizonyos titokzatos Lenke nénitől kapta, egy régi barátnőtől, akinek a nevét én egészen kicsi koromtól kezdve minden szeánszon újra meg újra hallottam. Anyám, bármilyen leleményes egyéb tekintetben, két évtized alatt sem jutott túl az asztaltáncoltatás legprimitívebb formáján, a forintutaztatást nem tartotta megbízhatónak, viszont szög nélküli, háromlábú kis asztalkával a maga módján csodákat tudott művelni.
A csodáiban nem hittem, de magával a szellemidézéssel szemben nem volt bennem semmi ellenállás, hanem csak várakozás és az érdekesség vágya: bár igaz volna, amit anyuka hisz! Nagyon érthető ez a magatartás, hiszen az ember ösztönösen a különlegeset kívánja látni, és ugyan mi különös van abban, ha az asztal nem mozog? Passzív hitetlenségnek nevezhetném akkori lelkiállapotomat, és emlékszem rá, hogy ez a semlegesség szeretett volna hitté változni, de nem akart beugrani akárminek. Vagy talán még ennyi sem volt, amit éreztem. A dolog úgy állhat, hogy érdeklődésemben nem volt meg a hitre való vágy: nem érdekelt a játék igaz vagy nem igaz volta: hiszen valamennyien teljes lélekkel részt tudunk venni gyermekek játékaiban is, holott nem hisszük, hogy a seprőnyél csakugyan szárnyas paripa.
Anyám szellemei nagyon jóságosak, engedékenyek, megértőek voltak. Ha nagyon sürgős szellemezni valónk volt, méltányolták, hogy nem értünk rá besötétíteni a szobát, amihez pedig máskor feltétlenül ragaszkodtak. Eredetileg legalább három pár kéz volt szükséges kis faasztalunk átdelejeződéséhez, később a szellemek már megelégedtek az anyámmal meg még valakivel, megelégedtek vele magával is, aki – legalább akkor úgy láttam – oly könnyen 411nyugtatta ujjait az asztal fedőlapján, mintha papírból lettek volna. S az ujjak alatt a kérőszavak hatására az asztalka megmozdult, láthatatlan kezek segítették, hajlongott jobbra és balra, mélyen oldalt dőlt, amit köszönésnek tekintettünk, valósággal belefeküdt az ölembe, és forogva és bicegve átbotorkált a szomszéd szobába, mialatt mi úgy követtük, mintha a Ragadj hattyú meséjét akartuk volna elevenen illusztrálni. A szellemek engem, az érdemtelent is annyira szerettek, hogy jelentkeztek hívásomra anyám távollétében is. Természetesen tetszett a dolog, bár a hit tekintetében, hogy úgy mondjam, várakozó állásponton maradtam továbbra is, hogyne tetszett volna, hiszen csak egy partner kellett, egy ember, akárki, nem is kellett hívőnek lennie, s én már anyám szerepét tölthettem be a hajlongó, kopogó, vonagló asztalka mellett. Még jóval később is előfordult, hogy hálát éreztem a szellemek szeretetéért, és sose gúnyolódtam, és nem hitetlenkedtem hangos szóval attól kezdve, hogy hívtam őket. Ha jelen voltak, akaratlanul átjárt valami melegség, meghatott, hogy olyan jóságosak, elnézőek voltak az én agresszivitás nélküli hitetlenségemmel szemben. Talán remélték, hogy egyszer majd csak meghódítanak.
Eleinte elhalt öreg rokonokat idéztünk, meg egy öreg cselédet, a Mamikát. Templomos vénasszonyokat és öreg bácsikat, akiket én már nem is ismertem személyesen. A szertartás némileg istentisztelet jellegű volt, némán imádkoztunk, hangosan hívó formulánk pedig így hangzott:
– Kérem a jó Mamika szellemét, jelenjék meg!
Ilyenkor csönd következett, feszült várakozás, majd az asztalka reccsent és meghajolt. Ha nem hajolt meg, pár perc múlva megint szólni kellett:
– Ha a jó Mamika szelleme el van foglalva, kérem a Panyiczky nagyapa szellemét.
És így tovább. Míg csak nem jelentkezett valaki. Aztán segítőtársakat is hívtunk, baráti lelkeket, hogy vállvetve mozgassák az asztalt. És kérdeztünk, és ők feleltek, egyszerű igen és nem koppantásokkal, többnyire ellenőrizhetetlen dolgokat. Magunkról beszélgettünk, a jövőnkről, a múltról és a túlvilágról. Emlékszem, egyszer azt kérdeztük, hogy van-e isten, és a kis triposz rettenetes dühbe gurult: ijesztő mód elkezdett hánykolódni. Én hallgattam a válaszokat, és kérdeztem én is, csodálkoztam, hogy nem kell erőltetnem a komolyságot, és mégsem hiszek. Játszottam. És ez a játék volt olyan érdekes és izgató, mint a bigézés vagy a detektívregény.
Egy dologra azonban nagyon büszke vagyok: én igen előkelő összeköttetéseket szereztem anyámnak a szellemek világában. Lassankint ugyanis unni kezdtem a rokonokat és az örök Mamikát, nem bíztam meg a tudásukban, és ahogy olvasgatni és tanulni kezdtem, ahogy a gimnáziumba kerültem és tájé412kozódtam, folyton szaporodó történelmi, irodalmi és egyéb ismereteimet sorra felhasználtam asztaltáncoltatási célokra. A legelső Baudelaire volt köztük, akinek verseivel hatodik gimnazista koromban ismerkedtem meg. Az egyik szellemidéző estén őt hívtam.
– Ki az a Bódler? – kérdezte bizalmatlanul az anyám.
Megmagyaráztam, hogy egy múlt századbeli francia költő, én nagyon szeretem, remélem, egyszer majd le fogom fordítani a verseit magyarra, biztosan örülni fog neki a szelleme, aki tudós embernek tekinthető, az mindenesetre biztos, hogy ha van, ismeri a szívemet, és ennélfogva máris házunk legjobb barátja. Megmutattam egy könyvből az arcképét.
– Milyen szomorú ember – mondta rá az anyám.
És Baudelaire jött. Felhatalmazást kértem tőle műveinek lefordítására, amit megadott. (Sok-sok év múltán, amikor csakugyan elkészültem a Fleurs du Mal rám eső részével, nem tudtam megállni, hogy ismét meg ne idézzem, megkérdezvén, hogy emlékszik-e gyermekkori fogadalmamra, és tud-e ígéretem beváltásáról. Emlékezett, és kikopogta megelégedését.)
A szomorú arcú Baudelaire már akkor, az első estén megnyerte anyám rokonszenvét. Hogyne, hiszen az én barátom volt. Tudom, hogy távollétemben is sokat társalogtak, a francia költő – aki csodálatosképpen értette a magyar nyelvet –, az anyám meg a többiek, a többi szellemidézők. De más szellemek is sorra kerültek, mint mondtam, Homérosz, Napóleon, Nietzsche, az akkoriban elhalt Ferenc József, majd Ady Endre. Akinek az anyám jól megtanulta a nevét, az hosszú időkre a házi szellemünk maradt. Szinte kiszorították otthonunkból a rokonokat és az öreg néniket.
És Baudelaire-nek egyszer páratlan sikere volt. Én már rég elszakadtam a szülői háztól, és csak levelek értesítettek néha az otthoni eseményekről. Így értesültem arról is, hogy egyszer valaki ellopta két tyúkunkat. Csak a jobb oldali vagy a bal oldali szomszéd lehetett. De melyik?
– Kérem Bódler szellemét, mondja meg, melyik szomszéd lopta el a két tyúkot.
Az isteni Baudelaire jött, és bemondta az egyik szomszédot.
Pár nap múlva kiderült, hogy igazat mondott: a megjelölt szomszéd, valami szegény éhenkórász, a kérdéses napon tyúkot ölt.
Baudelaire hitele azóta megingathatatlan az anyámnál, aki most úgy szereti azt a szomorú embert, azt a régi, idegen halottat, mintha az is a fia lenne.
413 414Pesti Napló, 1938. augusztus 23. 4. p.
A nyolcezer tonnás Adolf Wörmann fedélzetén ma alig lehetett csendes zugot találni. Mindenütt ünnepi nyüzsgés, mozgás, ebédet szolgálnak fel, aztán uzsonnát, sok az utas, még több a vendég. A nap, hála Istennek, süt ugyan, de így is hűvös van. Tizenkilenc fok mellett a tengeri szél csontig, velőig átjárja az embert, legalábbis azokat, akik nem edződtek hozzá ehhez a klímához, ehhez az életmódhoz. Ilyen azonban nem sok lehet az utasok között: a Wörmann lakói és vendégei nagyrészt pirospozsgás német urak, katonák és vezető pártfunkcionáriusok. Légió az előkelőségek száma, és különösen sok a tengerésztiszt. Még admirális is négy-öt van. Csak úgy szikrázik az egyenruhákon a sok aranygallér, vállpánt, bőröv, karszalag.
Horthy Miklós kormányzó és a magyar államférfiak ünneplése során ma a német tengerészeknek volt nagy napjuk. Az egész hétfő a haditengerészet jegyében telt el. Azok az ünnepségek, amelyekkel a kormányzót délben Kiel városában fogadták, bizonyára a legkedvesebbek a kormányzó úrnak, mert hiszen az államfőnek és a tengerésznek egyszerre hódolt velük Németország.
A laboei tengerészemlékmű megkoszorúzása után következett az első, százezreknek szóló aktus: a Prinz Eugen megkeresztelése. A magyar újságírók legnagyobb részben zsakettben és cilinderben jelentek meg a Germania hajóművek sajtópáholyában. Nekem bizony most volt cilinder életemben először a fejemen. Pontosan olyan érzés volt, mint amikor az első hosszúnadrágot felvettem. De hát az ember öregszik, és harmincnyolc éves korában gyorsan tanul. Öt perc múlva el is felejtkeztem róla. Annál inkább, mert éppen elég egyéb bajom volt. Egész Kielben nem akadt taxi, vagy ha akadt, nem volt hozzá sofőr. Azt kell hinnem, hogy minden sofőr beállt nézőnek. A hotelportás és a rendőrök minden segítsége csődöt mondott a roppant tömegben. Elkeseredésemben a legreménytelenebbnek látszó eszközhöz folyamodtam: 417útját álltam egy vadul robogó SS-autónak, és elmondtam esetemet a benne ülő két marcona arcú, fekete ruhás utasnak. Rögtön maguk mellé ültettek, és nyolc perc múlva letettek a kikötő túlsó partján, az óriási dokkok bejáratánál.
Az egész óriási telep, ameddig belátta a szem, tele volt emberekkel. Ez a telep valóságos külön kis város a tengerparton. Óriási acélbordás, üvegfalú dokkjai közt a hatalmas daruk olyanok, mint fia-Eiffel-tornyok. Igaz, hogy most lepihentek ők is, ünnepeltek: tizenöt méteres horogkeresztes zászlók lobogtak nehéz tonnákhoz szokott orrukon.
(A legújabb acélszörny, amely avatásra várt, nem fért el az üvegfalú dokkokban; a szabadban építették. Építették vagy két esztendeig. S most, hogy már elemében, a vízben van, még mindig eltart vagy másfél évig a teljes felszerelése.)
Ott állt előttünk, a sajtópáholy előtt, orrával felfelé, éppen a hossztengelye vonalában mifelénk, karcsún, mint egy behemót nagy és mégis kecses virágváza. A mi emelvényünk körülbelül tíz emelet magasságban lehetett, a hajó százméternyire tőlünk, öt emelet magasságban hordta az orrát. Közbül volt a kormányzói és vezéri páholy külön teraszokkal a vendégek számára.
Imrédy miniszterelnök és kísérete már előbb megjött, Horthy Miklós kormányzót még lefoglalta a laboei ünnepség. A közönség, amelynek tarka sokadalmában az avatásra váró hajó három oldalán tengerészek, SS- és SA-csapatok és dokkmunkások sorfalai nyitottak utcákat, a várakozás alatt meglepően kimutatta jókedvét és örömét. Ugyanis megőrizve mindazt a komolyságot, amely az ilyen legnagyobb szabású állami ünnepséghez feltétlenül szükséges, hol itt, hol ott kezdte spontán éljenezni kedves politikusait, majd mind sűrűbb és sűrűbb lett a jókedv megnyilvánulása. Ez a hajókeresztelő volt talán a legvidámabb szabadtéri ünnepség, amelyet valaha láttam. A rengeteg ember mind többször kezdett mulatni valamin. Olyan volt az egész, mintha egyetlen nagy család volna, amely fegyelmezett, amikor kell, és természetes és közvetlen, amikor ráér és akar. Az emberek egyszerűen boldogok voltak, és szívüknek minden dobbanása nevetett és tapsolt. Ez a taps saját maguknak és Magyarországnak egyformán szólt.
Bömbölni kezdett a rádió, jelentette, hogy Hitler vezér és kancellár percek múlva a telep területére lép. A tömegen izgatott moraj futott végig. Rögtön utána nevetni kezd az embertömeg egyik sarka, előbb húsz, aztán száz, aztán ötezer ember nevetett. Közben ugyanis egy vállalkozó szellemű kíváncsi kijátszva az SS és SA éberségét, mászni kezdett fel a falakon, egy másik pedig egy rúdon mászott fel. Ez a verseny idézte elő a nagy nevetést, mert a vállal418kozó szellemű kíváncsiakat bátor rendőrök vették üldözőbe. Soha ilyen jókedvű tömeget! Minden színigazgató megirigyelhetné.
E pillanatban messze erős Heil-kiáltások zendültek fel. Vezényszavak harsantak, katonai tisztelgő mozdulatok következtek. Az éljenzés egyre közelebb jött és egyre erősebbé vált. Eleinte nem látszott a hajónak, ennek a még szárazra vetett és megelevenedésre váró vízi szörnyetegnek a testéből semmi, de csakhamar előttünk állt a ragyogó csoport. Újabb és újabb zenekarok indulója csapott egymásba, zúgott-zengett az éljen, a Heil, mint dagály, áramlás özönlött az éljenzés a kormányzó és a vezér felé.
Horthy Miklós kormányzó befordult a sarkon. Ekkor láttam, hogy Hitler vezér és kancellár mögötte haladt. Eleinte úgy volt, hogy egymás mellett jönnek. Leírhatatlan lelkesedés köszöntötte Horthy Miklóst, minden Heil neki szólt.
Amikor felértek az emelvényre, amely közvetlenül a hajó orra ellőtt állott, feltűzték a két lobogót, és felzendült a magyar Himnusz. Minél távolabb van az ember, annál jobban megragadják a hangjai.
Mintegy húszan-huszonöten tartózkodhattak az emelvényen. Egy fekete ruhás úr valamit magyarázott Horthy Miklósnénak, a főméltóságú asszonynak, nyilván annak a fogantyúnak, illetve lendítőszerkezetnek a működését magyarázta, amely majd a hajó vasfalához csapja a nevezetes keresztelő alkalmával a pezsgősüveget. Közben állandóan hangzik a Horthy Miklós kormányzót fogadó éljenzés.
Hitler vezért és kancellárt most láttam először. Rendkívül természetesen és egyszerűen viselkedett, igazi házigazda maradt.
Ezután kezdődött a szertartás, amelynek részleteit a rádió és a táviratok ismertették. Seyss-Inquart beszélt. Nyugodtan, büszkén csengett a hangja, hiányzott belőle az az izgalom és nyugtalanság, amellyel az Anschluss napján szólt a világhoz.
A kormányzóné kicsit halkan, de azért érthetően, nyugodtan mondta el az előírt szöveget, majd meglendült a palack, és hozzácsapódott az ércszörny oldalához. Utána a megafon bömbölt. Kiszedték a tartógerendákat. Tisztelgés következik, minden figyelem a hajótestre tapad. Eget vert az éljenzés, amikor a szürke acéltest megindult a faggyúzott gerendákon, és behátrált a tengerbe. Horgonyai rögtön lezuhantak a mélybe, hogy rögzítsék. Egy perc alatt körülbelül nyolc kis hajó vette körül. A zenekarok a Deutschland-Liedet és a Horst Wesselt játszották, utána Hitler kezet csókolt a kormányzónénak.
A két államfő egy darabig még ott időzött, beszélgetett. Hitler arca csupa mosoly. Természetes minden mozdulata. A tömegből szavalókórusok hívták, 419egyszer megmutatta magát külön és nevetett. Az embernek az volt az érzése, hogy egy óriási családi ünnepélyen van jelen.
Az ünnepségről a kormányzóné és kísérete külön távozott. Hitler a kormányzót kísérte. A két államfő Hitler vezér és kancellárnak „Tücsök” nevű karcsú, fehér jachtján rögtön kihajózott a tengerre. Kevéssel utána a Patrián, a 15 ezer tonnás fekete motorhajón a kormányzóné és a vendégek egy része is elindult. Nekünk, újságíróknak alig volt félóránk, máris mennünk kellett a 8000 tonnás Adolf Wörmann-nal a nyílt tengerre. Katonák, elsősorban tengerészek és pártfunkcionáriusok a vendégek. Állandó figyelem veszi körül őket, különösen Baldur von Schirachot. Állandóan szól a zenekar, harsog a megafon.
Felvonul a nagy parádé. A két vezető hajó által a vízen húzott barázda mellett a hadihajók hosszú-hosszú, mintegy kilométernyi sora.
A 130 hajón százharmincszor köszönnek vissza. Gyönyörű szép az ilyen flottaparádé, és sokáig, nagyon sokáig tart. A szakértők bizonyára mást is találnak benne, mint szépséget. Az Adolf Wörmann a kormányzó és a vezér jachtja után haladt. Csodálatos volt a német flotta 130 egységének parádéja. Sorra jöttek a fellobogózott torpedórombolók, cirkálók, páncélosok, vízalattjárók, iskolahajók. Jó darab út után elmaradtak a hadihajók és a tengeralattjárók, és hat óra lett, mire az acélszürke tengeren visszaérkeztünk Kielbe.
Kormányzó és vezér jachtja mögött, Adolf Wörmann fedélzetén, Keleti-tengeren végignéztem a német flotta 130 egységének parádéját. Gneisenau mögött páncélosok, cirkálók, torpedórombolók, iskolahajók, U-hajók, mindegyiken magyar hadilobogó. Csodálatos ünneplése kormányzónak. A láthatáron dán partok szikráznak napban. Patrián estély holnap, Helgoland felett ma délután és éjjel flottagyakorlat.
420Pesti Napló, 1938. augusztus 24. 8–9. p.
Bizonyosra kell vennem, hogy – ami a természet adta külső keretet illeti – Horthy Miklós kormányzó németországi útjának a kedd volt a legszebb, s ha szabad úgy mondani: a legköltőibb napja.
A magyar államfő ma a Grillén kezdte, s Hitler vezér és kancellár társaságában a Patrián folytatta útját az Északi-tengernek e gyönyörű és csodálatos szigete, a világhírű tengeri erődítmény felé; este a főméltóságú asszonnyal és Hitlerrel együtt szintén a Patrián indult vissza. Vacsora után Hitler visszatér a Grillére. Mindkét hajó vendégei a tengeren töltik az éjszakát, és szerdán reggel egyszerre érkeznek Hamburgba.
Helgolandi fogadtatása bizonyára legkedvesebb emlékei közé kívánkozik a kormányzónak. Nagyobb szabású, sokkal nagyobb arányú ünnepélyek voltak már eddig is; tetőpontjukat minden jel szerint a berlini nagy katonai szemlén fogják elérni az úti események; a mai napnál azonban szebbet, változatosabbat, természeti és egyéb érdekességekben gazdagabbat aligha lehet elképzelni.
Este fél hét van, amikor írni kezdem ezeket a sorokat. A kis Simon von Utrecht kapitányának kabinjából gondolok vissza az elmúlt napra, Helgolandra. A sziget 2600 lakosa mind kivonult az utcákra, a fennsík szélére, a háztetőkre, ahová éppen befért és felfért. A néhány ezer külön vendég szintén. És ugyanúgy az a sok látogató, aki tegnap és tegnapelőtt Hamburgból és Cuxhavenből idehajózott csak azért, hogy láthassa a tündérien fellobogózott város vendégeit, elsősorban természetesen a kormányzót s a vezért és kancellárt.
Horthy kormányzó és Hitler partraszállásának ünnepségét a német rádió közvetítette és – a bemondó szerint – átvette a magyar is. A több kilométeres távolságban, kint a nyílt tengeren horgonyzó Patriáról, amely holnapután indul első nagy útjára Dél-Amerikába, szállították partra a vendégeket a motorcsónakok, majd körülbelül egy óra múlva Horthy Miklósné érkezett a mólóra. Meglepetve fordult egy pillanatra a filmesekkel szemközt álló csoport felé a hajóhídon, ahol váratlanul magyar éljenzés is fogadta: a magyar újságírók is köszöntötték a főméltóságú asszonyt.
421Azután a hajóhídon a zászlórengeteg, a diadaloszlopok között karosszékben ült a kormányzóné: egy népviseletbe öltözött helgolandi anya egy óriási rákkal, kisleánya csokorral kedveskedett neki, majd helgolandi népi „gyöngyösbokréta” következett. Köcsögkalapos, népi rezesbanda sorakozott fel a magas vendégtől balra, előtte pedig – még mindig a térszerűen kiszélesülő hajóhídon – egymás után vonultak fel a helgolandi, finkelwerdeni, hamburgi és északfríz népcsoportok. Külön az asszonyok és a férfiak és külön a leányok meg a legények. Gyönyörű kis népi karnevál kerekedett. Mindegyik alakulat a maga népi táncait mutatta be párosával, csoportosan, majd mindnyájan együtt topogva, dobogva csillagot vagy óriáskört formálva és néha magasra emelve a táncosnőket. A fúvósokat időnként húzósharmónika váltotta fel, a keringő szendébb hullámzását friss ütem és ritmikus játék. A nők öltözete ragyogott, szikrázott.
Úgy látszik, itt általános ősi divat, hogy a fekete vagy sötét szélű, bokáig érő szoknyát arasznyi szélesen szegik, és nagyon szeretik a csipkés, fehér kötényeket meg a háromszögletű nyakbakötős tarka sálakat, amelyeknek két vége hurkaszerűen összegöngyölve az asszonyoknak és leányoknak elől majdnem a térdéig ér. A hamburgi leányok téglapiros háziszőttes mellénykében és szoknyában tipegtek-topogtak, libegtek-lobogtak; a frízek hosszú, fekete, bársony dolmányát rengeteg tallér nagyságú ezüstgomb díszítette, és legfeltűnőbb volt a fejükön a tenyérnyi széles fekete párta, amelyet négy, pillangó formában összekötött szalag rögzít az erős kontyhoz. A férfiviselet mindenütt jelzi a tengeri és a matrózvilág közelségét, a legtöbb csoport, fiatal és öreg, tengerészkék, hosszú nadrágban táncolt ugrált – olyan frissen, ahogy itt mellettem a másik asztalon kezdenek most táncolni és forogni az üres palackok: a kapitány ugyanis olyan jókedvű és szívélyes, hogy, ahogyan engem dolgozni, úgy behozott az imént sörözni a parányi kabinba még négy-öt vendéget, és a nagy barátkozás sörösüveg emlékeit, úgy látszik, nem tűri tovább talpon és asztalon a tenger.
Erős szél fúj, egészen komiszul imbolygunk. A helgolandi mólótól négy kilométert kellett motorozni az elnyúlt, óriási hullámokat vető tengeren, míg elértük ezt a 800 tonnás kis gőzöst. Azóta mérgesedett a helyzet, de alighanem csak itt, ezen a fiagőzösön érezni; az ablak négyszögén át látom, most úszik el előttünk a Wörmann és a Patria, és egy csöppet sem táncol. Cuxhavenig körülbelül akkora út van előttünk, mintha hosszában átszegnők a Balaton hajózható részét.
Már sötétedik, a mozgó láthatáron a csillagokat megelőzve gyúlnak ki itt is, ott is a hajók lámpái. Helgoland már majdnem belevész a homályba. Én 422bizony elég fájó szívvel nézek vissza rá, a fantasztikus fennsíkra, ahol ma bejártam annak az útnak egy részét, amelyet később végigjárt a kormányzó. Az emberre ott a hegytetőn a gyönyörű, békés kilátás, a világoskék selyemég és a sötétkék víz végtelen köre hat először, rögtön utána a pusztulás félelmes képei: a negyven-hatvan méter mélységbe függőlegesen alázuhanó és omladozó rozsdavörös sziklafalak.
A rét mint zöld bőr fedi a platót, s alatta mintha vérző hús volna a meztelen föld. A szakadozott fennsík szélén drótkerítés és keskeny út kanyarog a sziget déli csúcsától az északiig; a tenger, a víz, az eső irtózatos és kitartó munkája miatt minden évben fél méterrel beljebb kell venni a kerítést. A téglautat tengervízzel öntötték fel, hogy ne legyen poros; lábam alatt minduntalan csikorgott a visszamaradt, csúszós, fehér tengeri só. A rét pedig nem rét volt, illetve igazán csak bőrnyi réteg a hegyen; mindenfelé kis, fekete kürtők állnak ki belőle jelezve, hogy alattuk kaszárnyák, acél- és betonépítmények süllyesztett emeletei lapulnak a hegy belsejében. Persze vannak itt ágyúk szabadon is, kisebbek, nagyobbak, legnagyobbak.
De belevesznek a tájba, nem zavarják az idilli hangulatot és a természet saját külön romantikájának irtózatos szépségét. A néhány kilométer kerületű fennsík közepe táján vasúti sínek hatolnak fel a mélységből egy alagútból: ide fel mindent védett úton kell szállítani. Kerekes jármű tehát csak itt és az alsó, parti gátépítéseknél van a szigeten, itt fent, illetve bent a hegyben ez az egészen rövid rendes vasút, lent pedig egy kis iparvasút vágányai futnak. Mindkettő állami, katonai tulajdon. Egyéb kereket, kocsit, autót nem ismer Helgoland. Nincs szüksége rá, és kevésbé tudná használni, mint Velence.
Horthy kormányzó, Hitler vezér és kancellár és kíséretük ezen az alagúton át ment le vagy fel vagy be az erődítményekhez – Helgoland belsejének titkait természetesen csak az illetékesek ismerik. A rejtelmes sziget az Elba és a Weser torkolatának békéjét védi, ma már megint bevehetetlen erőd. Tücsköt nem hallottam szólni rajta – 65 kilométernyire a legközelebbi szárazföldtől –, a réten csak néhány juh legelészik. Madár? Csak lent a sirályok. Vad? Akad vagy ötven. Virágok? A nehezen megélő fű, s itt-ott láttam valami gyermekláncfűfélét, nagy ritkán piros lóherét, trombitás fehér futókát és egy-egy csökevény szamártövist. Hogyan fújhatna át ide magvat a szél?
Már a fennsík északi szélén szabad mezők, egy-egy szabad ágyú, homokdombok, tégla- és ócskavas rakások, kaszárnyák és őrt álló fegyveres matrózok és néhány civil ház vidékén jártam a lábammal vagy legalább a szememmel, és még mindig az járt az eszemben, hogy vajon hogyan került oda a rétre az a kis rókalepke, amelyet az egyik virágon láttam. S vajon elszabadul-e valaha 423arról, az elvarázsolt szigetről, amelyet már elfedett mögöttem a tenger és betakart az éjszaka?
Most is rá gondolok. Éppen olyan kíváncsian, ahogy az ágyúkra és emberekre és mindarra a többi látott és nem látott csodára, szépségre, erőre és titokra, ami csak van Helgolandban és szerte a világon.
Magyarország, 1938. augusztus 24. 2. p. Bognár, 73–75. p.
Ez a vadregényes, gyönyörű kis sziget a festők és tengerészek paradicsoma. Hadikikötő és fürdőhely. Paradicsoma egyúttal a cigaretta- és szeszcsempészeknek is. Kívül esik a vámterületen. Cuxhavenből jövet két-három óra alatt ideérnek a kisebb-nagyobb hajók. Jó időm volt a veszedelmes hírű Északi-tengeren.
Fantasztikus sziklaalakulataival, szinte függőlegesen alányúló szirtfalaival már messziről élesen és magasan kirajzolódott a láthatárra, és szinte zord és kísérteties, mégis megragadó látványt nyújtott ez a különös sziget. Messziről szabályszerű torta alakja van, csak közelebbről látni, hogy milyen félelmetesen hasogatott és omladozó minden oldala. A tenger itt nem lehet mély, a kapitány mondja, hogy apály idején Neuwark és a szárazföld között át lehet lábolni rajta, de azért jó sietni, mert a dagály rohanva érkezik, és háromméteres vízréteggel temeti hullámsírba a megkésett gyalogost.
Emlegetnek itt mindenfelé egy ősi fríz–német versikét, amely szerint Helgoland lobogójában ugyanazok a színek szerepelnek, mint a miénkben vagy az olaszokéban, a piros, a fehér és a zöld, csakhogy a zöld van elöl. Magyarul ez a versike ilyenformán hangzanék:
Mező és zöld növényzet a versike ellenére nem sok van a szigeten, inkább csak bokrok. Zab és krumpli terem. Alig hinném, hogy volna még egy helye a világnak, ahol úgy tisztelik a bennszülött burgonyát, mint itt: róla nevezték 424el a Felföldnek, a sziget magasabban fekvő középső fennsíkjának egyik útját, Kartoffel-Allee a neve.
A másik nevezetessége ennek a mesebeli tündérszigetnek, hogy az emberiségnek az a zsenije, aki valamikor az idők hajnalán feltalálta a kereket, az itteniek számára nem létezik. Helgolandban nincs autó, nincs szekér, nincs egyetlen ló sem.
Idejövet három tengeralattjáró is kísérte hajónkat, mint véletlen útitársak. Tegnap már láttam őket Kielben a nagyflottafelvonuláson. Szürke testük alig emelkedett valamivel a víz fölé, zömök, középső építményükről messze világított a nagy fehér 13-as és 17-es szám. A vezér U-hajó páncéltornyán pedig, minthogy ennek a hajónak nincs neve, a német vaskereszt jele ragyogott. Távcsövön keresztül a matrózok szájmozgásából szinte leolvashattam volna, hogy mit beszélnek, ha nem volna olyan kellemetlenül idegen és furcsa ez az északi plattdeutsch nyelvjárás.
A tengeralattjárók bizonyára hazafelé tartottak. Helgolandot ugyanis, amelynek erődeit a békeszerződések értelmében annak idején fel kellett robbantani, újjáépítették. Az egész sziget, amelyet a mai ünnepre egész különlegesen fellobogóztak és feldíszítettek, egyetlen roppant erőd. Az erődöket nem lehet látni, mert nagyrészt süllyesztve vannak. Nagy acéltornyok rejtőznek a sziklákban, a fennsíkból éppen csak kikukucskál a fejük. Helgolandnak, mint tengeri erődnek, óriási jelentősége van védelmi szempontból.
A sziget bevehetetlennek tekinthető, a világháborúban meg sem kísérelték, hogy elfoglalják. A tenger és a szél azonban állandóan koptatja, morzsolja, reszeli: kiszámították, hogy minden évben mennyit fogy a sziget. Az arány 1:2000-hez.
Aki tehát látni akarja ezt a különös szigetet, siessen, mert kétezer év múlva semmi sem marad belőle, ahogy alig van már valami a vele szemközt lévő Dűnéből, abból az érdekes kréta- és homokzátonyból, ahová a helgolandi vendég strandolni jár. A szigetet különben körülfalazták, hogy így is megakadályozzák a víz pusztító munkáját.
A kormányzói pár programja a mai nap kissé megváltozott. Horthy Miklós kormányzó, a főméltóságú asszony, Hitler vezér és kancellár, továbbá a német és a magyar államférfiak kíséretükkel együtt ma délután fél háromkor érkeztek. Az egész kikötő zsúfolásig megtelt emberekkel. A közönség körében rendkívül érdekesek a helyi népviseletbe öltözött leányok.
Az itteni viselet nagyon hasonló a hollandushoz: csipkés fejkötő hátra lógó két szalaggal, hosszú szoknya ugyanolyan hosszú köténnyel, háromszögletű kis 425kendő a nyakban, a szoknya alján más színű arasznyi szegéllyel, karcsú, derékba szabott rékli.
A kormányzói pár hajója most tűnt fel a láthatáron. A hajó nem köthet ki, mert a sziget nem közelíthető meg hajóval. Motorcsónakon szállnak partra, és gyalog mennek át a valóságos zászlóerdővel feldíszített alsóvároshoz, majd a felső fennsíkra, ahol az erődítmények vannak.
Az Est, 1938. augusztus 25. 3–4.
A kormányzói pár németországi utazásának mai délelőttjén Hamburg kétmilliós városának meglátogatása a kiemelkedő programpont.
Ebben a hatalmas kikötőben, ahol két évvel ezelőtt még úgyszólván megbénulva állt a munka, csak egy óriási, zúgó, zengő, tutuló, mennydörgő, villogó szín- és hangjáték tudna fogalmat adni arról a képről, amely két órán át a körútján levő kormányzót, Hitler kancellárt és kíséretüket körülvette.
Motoros hajójuk, a fehér Hamburg, hol az egyik medencében, hol a másikban kattogott el mellettünk. A legfelső fedélzeten ült a kormányzó, mellette állt Hitler kancellár, egy pillanatra megvillant Imrédy miniszterelnök arca is, amint éppen Himmlerrel beszélgetett.
A Hamburg előtt és mögött 8-10 motoros száguldott. Az egyiknek a fedélzetéről fényképezték a két államfőt.
Az utazás programja a kikötő megtekintése és látogatás az egyik legnagyobb hajóépítő gyár, a Blohn és Voss művek telepén. Horthy Miklós kormányzó és Hitler kancellár hajója természetesen csak egy részét érintheti a szárazföldbe száz helyen is benyúló medencéknek és elágazásoknak.
Az út mentén két-három, nyolc-tíz emelet magasságban szárazon és vízen zengve-bőgve, csikorogva folyik az emberi és gépi munka. Összesen 175 kilométer volna ezeknek a részleteknek a hosszúsága.
Ezen az óriási úton nemcsak a parti vonalakon, hanem bent is a dolgozó libegő, zakatoló vízi út valamennyi olyan pontján, ahol csak elfért, zászlók és 426emberek tömege várja a magyar vendégeket és a német vendéglátókat, hogy üdvözölje őket ma délelőtt.
Magyar és német színekben lobog az átláthatatlan rengeteg, ebben a számtalan kisebb-nagyobb belső medencében, ahol istenek, hősök, világrészek és városok neveit hordozó fehér, fekete, piros és sárga hajók állnak, libegnek, rakodnak. Egyszerre száz ponton száz és ezer kép érezteti azt, hogy a világ egyik kapujában, egyik legnagyobb vízi pályaudvarában vagyunk.
A kormányzóék hajója gyorsabban mozog, mint a miénk: amerre haladunk, minduntalan felriad az éljenzés és a Heil; mi nem időzhetünk valamennyi említett telepnél, így két óra alatt körülbelül mindazt láthattuk, amit a Hamburg utasai.
A kormányzó kikötői látogatása során a rakodópartokat és a medencéket vette sorra, amelyek árukról vagy egyes társaságokról kapták nevüket. A St. Pauli rakpartról indult el a kormányzó, ahová reggel 5 óra tájban érkezett a Grille. Ott van állandó hajója, a Jaguar torpedóromboló, továbbá a Patria és a Wörmann is.
…Meg kell szakítanom a telefonálást, mert kiszállunk, hogy öt perc múlva a Hamburger Tageblatt szerkesztőségéből folytassam beszámolómat. Még csak annyit mondhatok, amit itt állandóan hangoztatnak: a kikötő minden üzeme és hajója teljes gőzzel dolgozik, és mint egész Németországban, itt is nagy a munkáshiány, különösen szakmunkásokban.
…Délelőtt 11 óra van. A Hamburger Tageblatt palotájának ötödik emeletéről telefonálok. Előttem az Adolf Hitler tér. Az egész várost zászlórengeteg borítja, világvárosi arányokban, minden járda és erkély roskadozik az emberi tömegektől, fekete ruhás SS-csapatok, barna ruhás SA-alakulatok, rendőrség, katonaság mindenütt. Az útvonalakat lezárták. Ezen a téren áll a városháza középső hatalmas tornya.
Horthy Miklós kormányzó, amikor fél tizenkettőkor befejezi a kikötői körútját, visszatér a Grillére. Utána a főméltóságú asszonnyal és Hitler kancellárral valamint kíséretével az Adolf Hitler térre jön, ahol Kaufmann hamburgi helytartó tiszteleg előtte. A kormányzói pár be fogja írni nevét a város aranykönyvébe, és megtekinti a tanácstermet. Tizenkét óra 20 perckor a helytartó villásreggelit ad a kormányzói pár tiszteletére. A magyar vendégek fél kettőkor hagyják el a városházát, és a Dammtor pályaudvarról különvonaton indulnak Berlinbe 14 óra 08 perckor. 14 óra 13 perckor indul ugyancsak különvonaton Berlinbe Hitler kancellár és kísérete, és előreláthatólag este ½ 7 óra tájban érkeznek meg a fővárosba.
427Pesti Napló, 1938. augusztus 25. 4–5. p.
A kormányzó berlini fogadtatása egyszerűen csodálatos volt. A német birodalom fokozta azt, ami már fokozhatatlannak látszott. Most csakugyan érezni lehetett, hogy olyan város ünnepel, amely ötödfélmillió lakosával emberben annyit jelent, mint az egész Svájc, az egész Finnország vagy mint fél Magyarország.
Ahogy este 6 óra után néhány magyar kollégámmal átléptem a Lehrter Bahnhof bejáratát, az első szavam az volt, hogy ez nem várócsarnok, hanem színház: nem egy pályaudvart alakítottak át színpaddá, hanem egy igazi óriási opera színpada tündöklik előttem, amelyre bevezették a síneket. Varázslók ezek a babiloni méretekben dolgozó rendezőművészek és díszlettervező-professzorok. A részleteket már hallották, én csak a hatásról beszélhetek. És az lenyűgöző. A téglalap alakú, hosszú üvegcsarnokból úgyszólván csak a két-két sínpár maradt, meg a két vonat. A falak, a vasbordás üvegtető, a sínpárok közt a csarnok teljes hosszán végigfutó hosszú járdasziget eltűntek a fény- és színhatások özönlésében, az élő emberek és megelevenedett anyagok ünneplő tömegében.
Az aluljárók, a különféle oszlopok, a fülkék, s ami csak kell egy világváros pályaudvarához, valahogyan minden a legnépszerűbben átalakult, hozzáidomult az alkalom szükségleteihez. S a boltozat dekorációtengerben fürdő belső frontja, a pályaudvar előtt álló hatalmas magyar és német címerek; az összhatás meleg és közvetlen. A mai ünnep egyúttal az ifjúság ünnepe is volt: mialatt várakoztunk, a belső térség két hosszabb oldalát gyerekek, egyik oldalt a német lányok szövetsége, a másikat a fiúk, a Hitlerjugend töltötték meg. Kétszáz fiú, elöl a bejárat mellett volt a zenekar. Frissek, vidámak, kedvesek ezek a fiúk, olyanok, mint a nótáik. S a leányok – köztük seregével egész kicsinyek, elemisták is – a legszigorúbb állami ünnepélyesség és hatalom közvetlen közelében úgy éljenezték az érkezőket, úgy nevetgéltek, kacagtak, beszélgettek várakozás közben, hogy szinte egyetlen csicsergés volt tőlük az egész csarnok.
Mi középen várakoztunk, azon a Bahnsteigen, amelyet a hosszú járdaszi428getnek mondtam az imént. Nem próbálok versenyre kelni a jelenvoltak listájának hivatalos összeállítóival, és csak azokat az urakat említem meg, akiket most már arcról megismernék: Attolico olasz és Lipski lengyel nagykövetet, Göring porosz miniszterelnököt és a feleségét, akik most találkoznak először a magyar vendégekkel, Göbbels, Funk, Rust birodalmi minisztereket és Bohle államtitkárt. Hogy rögtön régi ismerősként hatottak, nem csoda a mozi és az illusztrált újságok korában.
Bennünket a propagandaügyi minisztérium egyik kiváló funkcionáriusa, dr. Böhle vezetett. Nélküle, hivatalos kalauz nélkül, természetesen közelébe sem juthatott volna senki idegen, nemhogy a pályaudvar szívének, de még az előtérnek sem. Az egész útvonalat, amelyen át a Kaiserhofból, a kancellária közeléből egy hivatalos SA-autó idehozott, s amelyen később a két államfő és kísérete a lakására hajtatott, véges-végig kívül SS- és SA-, beljebb pedig Reichswehr- és Luftwaffe-kordon, s azon túl tengernyi nép szegélyezte; itt azonban mindenki szabadon mozgott, beszélgetett, s a legnagyobb díszben kivonult barna és fekete egyenruhás és polgári előkelőségek legfeljebb maguktól alakítottak ki valami lazának, fesztelennek tetsző rangsort és csoportosítást.
A magyar urak természetesen elsősorban a látogatás részleteit és a megbeszélésekről kiszivárgott híreket tárgyalták: általános a vélemény, hogy semmi meglepetés nem készült, és így nem is lesz. Ami az utat s a káprázatos fogadtatást illeti, arról természetesen és jogosan csak a legnagyobb elismerés hangján lehet beszélni. A pályaudvarban magában úgyszólván csak olyanok lehettek benn, akik legnagyobbrészt a ma esti vacsorára is hivatalosak: miniszterek, birodalmi vezetők, a három fegyvernem főparancsnokai, az állam, a párt, a véderő és a város vezető személyiségei. Az újságírók közül csak a magyarok egy része. Berlinhez és a kint kora délután, sőt a kancellária és az elnöki palota előtt már délelőtt óta várakozó százezrekhez képest tulajdonképpen nem voltak sokan: könnyen túlzsibongta őket a zászlólengető és szakadatlanul csevegő kétezer vidám gyerek.
Fél hétkor tűnt fel bal felől enyhe ívben lassan bekanyarodva az első különvonat. Két mozdony vontatta. Az elsőnek a mellén kivilágított magyar címer. A kormányzó érkezik elsőnek, gondolta az ember, de mire elgondolta, a szomszéd sínpáron felragyogott a német címerrel Hitler vonata is.
A mozdonyvezetők előrenyújtott karral, feszesen tisztelegtek, a két vonat egyszerre megállt, a járdasziget utcává alakult át, zúgni, lüktetni kezdett a Heil, a leányok szavalókórusa magyarul is éljenzett, nyíltak az ajtók, magyar ruhás urak ugráltak le, az elsők közt Kánya külügyminiszter, frissen és jóked429vűen, azután a keskeny peronon már összemosódott a kép, vegyülni kezdett a két különvonat utasnépe, Hitler vezér és kancellár bemutatta Horthy kormányzónak Göring miniszterelnököt és a többi német urat, aztán Sztójay Döme, berlini magyar követ a hivatalos magyarokat és bennünket is.
Elhaladt előttünk Göringné a kormányzónéval, majd a magyar urak, Imrédy és a többiek, németekkel vegyest, nők, férfiak, a két vonat utasai és a fogadó személyiségek. A csillogó áradat rohamosan eltakarta őket, a kormányzó már a csarnok elején járt a kijáratnál, a fekete SS-félkörben, aztán még egyszer feltűnt Hitler jobbján a kijáró négyszögében, de az éljen és a Heil úgy zúgott, úgy harsogott tovább, hogy a pályaudvar előtti térről be sem hallatszott a Himnusz.
Mi éppen a Himnusz utolsó akkordjainál értünk ki, azután a Deutschland Deutschland zengett fel, és az SA-kocsi, amely idehozott, most visszafelé is megmutatta az utat, amelynek mentén a nagy autósor élén haladó két államfőt igazán, mint Németország szíve, ünnepelte Berlin városa.
A pályaudvar előtt sok magyar szót hallottam, itt álltak a berlini magyar kolónia tagjai, de később az út mentén is sokszor fel-felhangzott még egy-egy magányos éljen, amint a szobormereven tisztelgő kordon vonalai közt elhaladtunk a zászlóival szinte repülni akaró Kroll Opera előtt, majd a Tiergarten fasorain a megvilágított óriási díszoszlopok, zászlópiramisok és magyar és német címerek közé zárt Königsplatzon, a fényben szinte olvadozni látszó Brandenburger Toron át és a Pariserplatzra értünk, ahonnan egyszerre mesebeli pompájában lángolt elénk az Unter den Linden kivilágított pilonerdeje.
Mintha hóból épített, aranyfejű, karcsú oszlopok izzottak volna: úgy tündökölt a 300 pilon, úgy tüzelt az estében; és tüzeltek, égtek a Pariserplatz színes szökőkútjai, ragyogtak a kivilágított ablakok és az Unter den Lindenen a paloták tetejéről harmincméteres magyar és német zászlók végtelen sora lobogott. A kormányzó s a vezér és kancellár nyomán befordultunk a Wilhelmstrasséra, a legfőbb állami hivatalok és intézmények utcájába; ennek is száz meg ezer színes szárnyát emelgette a friss, hűvös szél. Itt, a Wilhelmstrasse közepe táján, a Wilhelmplatz sarkán szállt meg Horthy kormányzó a birodalmi elnöki palotában, közvetlenül a kancellár palotája mellett. Annak idején itt lakott Mussolini is.
Lenézek a harmadik emeleti ablakomból, amely mellett akkora zászlókat lenget a szél, hogy a szem szinte halálugrást követ el, amíg végighalad rajta felülről lefelé. Már két órája zúg tengerként a káprázatosan kivilágított és fellobogózott Wilhelmplatzon a végeláthatatlan tömeg. A kormányzót és a vezért akarja látni. Szavalókórusok alakulnak. Mialatt e sorokat írtam, egy-430egy erősebb tengerzúgásnál minduntalan félrehúztam a függönyt, hogy nem lépnek-e ki a kancellária erkélyére.
Az eső elállt. E pillanatban viharrá erősödik a zúgás: a vacsora, úgy látszik, véget ért, elhangozhattak a hivatalos üdvözlőbeszédek. A zúgás egyre nő, és most megjelenik a reflektorfényben úszó alacsony erkélyen, alig valamivel az SS-kordonon innen álló tömeg feje felett Horthy kormányzó, Hitler vezér és Göring miniszterelnök. A közelség minden mosolyukat megmutatja.
Egy darabig állnak, mosolyogva integetnek, és amikor aztán visszavonulnak, a zúgás csak erősödik. Megafonon csendes távozásra kérik a tömeget.
Pár szót még a kormányzó holnapi napjáról. A csütörtöki ünnepségeknek katonai parádé lesz a fénypontja: délelőtt 10 órától kezdve 787 tiszt, 15 226 altiszt és közkatona, 698 motoros jármű, 412 tank, 308 ágyú és 140 repülőgép vonul fel Horthy kormányzó tiszteletére. Azt mondják, hogy a békeidők óta nem látott Berlin ilyen hatalmas katonai parádét. A csapatok már ma éjszaka megkezdik a felvonulást a Charlottenburger Chausseera.
Az Est, 1938. augusztus 26. 1–2. p. Szignó nélkül.
A berlini Charlottenburger Chaussee közepén állok, szemközt a Műegyetemmel. A Chausseet a berlini nagy átépítés során kiszélesítették és meghosszabbították, ezzel a birodalmi főváros kelet–nyugati tengelye lett. A Műegyetem előtt óriási tribünökön tizenkétezer ember foglalt helyet. Az újságírópáholy itt van, balra Horthy Miklós kormányzó és Hitler vezér és kancellár páholyától. Jobbra előttünk a katonai attasék tarka serege. Berliniek is azt mondják, hogy soha még ennyi külföldi attasét nem láttak együtt.
A nagy parádét megelőzően – most javában tart – délelőtt kilenc órakor a Brandenburgi kapu mellett álló úgynevezett Ehrenmal katonai szentélyében Horthy kormányzó koszorút helyezett el. Sztójay Döme berlini magyar követ kíséretében érkezett az Ehrenmal elé, ahol díszzászlóalj várta, egy század gyalogos, egy század tengerész és egy század pilóta.
431Seiffert tábornok, Berlin katonai parancsnoka jelentkezett a kormányzó előtt. Horthy Miklós kormányzó ellépett a díszzászlóalj frontja előtt, majd bement a szentélybe, ahová koszorúját már előbb beszállították. Érkezésénél a zenekar a magyar himnuszt játszotta. Amikor a kegyeletes ünnepség lezajlott, a magyar kormányzó elbeszélgetett az emlékmű bal oldalán elhelyezkedett hadirokkantakkal, főleg azokkal, akik tolószékben ültek, mert nem tudnak járni.
Ezután a kormányzó egy kis emelvényre állt fel, és elvonult előtte német díszlépésben a díszzászlóalj.
Ennek befejezése után a kormányzó visszament a birodalmi elnöki palotába, ahol lakik és később Hitler kancellár társaságában indult a nagy katonai parádé színhelyére, a Charlottenburger Chausseera.
Az éjszaka folyamán felvonult már az a divízió, amely bemutatkozik a magyar kormányzó előtt. Egyes részei már az említett kegyeletes ünnepségen is részt vettek. Az Adlon Hotel előtt sorakoznak fel, ahol a magyar államférfiak laknak Imrédy Béla miniszterelnökkel. Ott sötétlenek már a palatábla színű tankok.
Az egész útvonalat 10-12-15 kilométer hosszúságban SA- és SS-emberek sorfala szegélyezte. Mögöttük sűrű sorokban állt a közönség, végig az egész Tiergartenen keresztül. A legsűrűbben természetesen ott, ahol a szemle középpontja van, a Műegyetem környékén. A szakértők egymillióra becsülik a tisztelgő közönség számát; az embereket nem zavarja a hűvös, szemerkélő eső.
Horthy Miklóst és Hitler kancellárt továbbá a magyar katonai és polgári előkelőségeket mennydörgő Heil és éljen kiáltások fogadták, amikor tíz órakor autójuk a díszpáholy elé gördült. Karok erdeje lendült a két államfő felé. Kevéssel ezután megkezdődött a nagy parádé, az autók elvonultak, a vendégsereg már elhelyezkedett, és bal felől feltűnt von Witzleben gyalogsági tábornok, a harmadik hadtest parancsnoka, mögötte törzskarával.
A berlini őrezred kezdte a felvonulást, egész divízió mutatkozott be a kormányzó előtt. Felvonult a zenekar német lépésben, és elhelyezkedett a díszpáhollyal szemközt. Mialatt zengtek a különféle indulók és német katonadalok, bal felől egymás után jöttek tizenkettes sorokban a parádészázadok. Megtapsolták őket.
Következett a 23. gyaloghadosztály parancsnokságának és törzskarának fel432vonulása, majd a 9-es számú potsdami gyalogezred mutatkozott be. Minden ezred előtt két tiszt között két zászlótartó katona emelte magasra a lobogókat és standardokat (nagyobb és merev lobogókat). Nem lehetett tudni, hogy a zene adja-e a ritmust a díszlépésben elvonuló katonáknak, vagy a lábak dörgése taglalja a zenét.
Következtek a gépfegyverek. Elől maguk a katonák lovon, azután a járművek és a géppuskakezelő személyzet. Egészen újszerű, kocka alakú kocsikra szerelték ezeket a gépfegyvereket, egy nyomásra, egy mozdulatra a kocsik kettéválnak, egyszerre két csővel lehet róluk tüzelni – magyarázza mellettem egy őrnagy.
Következett a tüzérség apró ágyúkkal, ezután vonult fel ugyanolyan rendben, mint az előző, a 67. gyalogezred. Mikor mind a három regiment elvonult, következnek a tankelhárító motorizált századok. Minden ezrednek van egy-egy ilyen százada, így a három század most együtt jön.
Ezután a pionírok, majd a lovasság gyönyörű felvonulása következett, továbbá a könnyű- és nehéztüzérség egyre félelmetesebb, egyre nagyobb ágyúkkal. A felvonulás végén érkeznek a tankok, összesen 400, majd percek múlva a repülőgépek 140 motorjának félelmetes zúgása fogja megreszkettetni a levegőt. 26 000 főnyi katonaság előtt vonult el Horthy kormányzó.
A katonai díszszemle befejeztével villásreggeli lesz a birodalmi elnöki palotában. Később a kormányzó meglátogatja a Collegium Hungaricumot, majd délután 4 órakor a birodalmi sporttér megtekintésére indul. Este az Állami Operában a Lohengrin díszelőadását nézi végig a magyar kormányzói pár.
Magyarország, 1938. augusztus 26. 1–2. p. PIMK, kézirat.
Ma reggel 9 órakor indult útnak Horthy Miklós kormányzó Sztójay Döme követ kíséretében és katonai kíséretének tagjaival az Unter den Lindenre, a hősi emlékműhöz.
Katonai díszkordon állt az úton, s mögötte a berliniek sűrű tömegei ünne433pelték az elhaladó kormányzót, akinek gépkocsija az emlékmű mellett, a régi fegyvertár sarkánál állt meg. A kormányzó ellépett a díszzászlóalj előtt, majd megindult az emlékmű belseje felé. Két katona vitte előtte a bronz babérkoszorút. Horthy Miklós kormányzó egyedül lépett az emlékmű elé, s hosszú ideig magába mélyedve állt előtte, majd feszesen tisztelegve megfordult, és elhagyta az épületet.
A kormányzó innen hazatért a birodalmi elnöki palotába, s onnan indult el ismét, hogy részt vegyen a katonai díszfelvonuláson. Szemerkélő esőben háromnegyed tízkor érkezett meg a kormányzó és Hitler vezér és kancellár a Charlottenburgi Chausseera, ahol a Technikai Főiskolával szemben felállított dísztribünön tizenkétezer ember várt már a főiskola kétszáz méteres homlokzata előtt.
A Brandenburgi kapunál a két államfő fogadta Witzleben hadtestparancsnok jelentését, majd a gépkocsi lassú menetben megindult, és a Himnusz hangjai mellett elvonult az úton felállított 26 000 főnyi csapat előtt.
A kormányzó és a kancellár gépkocsija után jött Göring vezértábornagy Bodenschatz vezérőrnaggyal; utána sorban jöttek Jány Gusztáv altábornagy, Brunswik György ezredes, útimarsall, Brauchitsch vezérezredes, Raeder vezértengernagy és Keitel tábornok, a véderő főparancsnoka és más magas rangú katonatisztek. Tíz óra tíz perckor hangzott fel a katonai zenekar első indulója, mire megindult a két óra hosszat tartó díszmenet.
Lehetetlen volt nem érezni, hogy amint jöttek, özönlöttek a csapatok, az egész lassan és fokozatosan úgy rakódott fel, mint az eleven izomzat erre a fogalomra: ország vagy államfő. Ami a polgárembernek légies eszmei elképzelés, az ilyenkor megtelik hússal és vérrel és a látvány még arra is igen erősen hat, aki idegenül nézi.
A katonai tömeg nem egyszerű tömeg, ellenkezőleg: a sűrítettség, célszerűség és precizitás, amely megnyilatkozik benne, a bemutatkozó anyag természetes tulajdonságait minőségben is hallatlanul emeli.
434Igazán nem csodáltam, hogy az a 12 ezer meghívott vendég, aki a kormányzói és vezérségi díszpáholy körül a Charlottenburgi Chausse oldalán, a Technische Hochschule előtt helyet kapott a tribünökön, minduntalan tapsviharban tört ki, és hogy a külföldi katonai attasék olyan számban jelentek meg, mint még hasonló alkalommal soha.
Baudelaire, aki pedig eléggé dekadens költő volt, már a katonazenéről is azt mondja, hogy „némi hősiséget bizserget a polgárok szívébe”; hát még olyan bemutatkozás, amelyet Európa legnagyobb mai katonai állama rendez egészen modern, fantasztikus új fegyvernemekkel és olyan méretekben, amelyekről ők maguk is azt írják, hogy mindent meghalad a békeidők óta. A tisztelgő nagy látványosság, amelyet a két államfő állva és időről időre tisztelegve nézett végig, egymillió embert csalt ki a környező útvonalakra.
Az ég borús volt, de csak időnkint szemelt az eső, nem áztak meg a polgári és katonai díszruhák, a magyar és német kormányférfiak és hozzátartozóik, sem a tábornokok – az újak és régiek –, sem az a rengeteg SA- és SS-tag, aki a kordonszolgálatot ellátta.
A nagy szemle egyúttal ma mutatta be Horthy Miklós kormányzónak a teljes Unter den Linden különleges pilon- és zászlódíszét, és először adott alkalmat arra, hogy a kormányzó érintse azokat a vidékeket és útvonalakat, amelyeken már nagyon meglátszanak és részben készen is vannak Berlin pályaudvarokat és folyómedreket áttelepítő, különleges arányú átépítésének munkálatai.
A szemle ugyanis már az új, 36 méter széles és 46 kilométer hosszúra tervezett kelet–nyugati várostengelyen folyt le. Ezt a tengelyt metszi derékszögben az észak–déli tengely. Olyan méretű épületeket hordanak le és helyeznek át, mint a Siegessäule.
Az oszlopszörnyeteget már bontják; kibővített terén, amelyet most magyar és német zászlóerdő fed, 400 000 emberre méretezett Fronthalle épül. S az egész oszlop átkerül a Charlottenburgi sugárút úgynevezett nagycsillagára, amelyen már ott áll a talapzat szintén a két nemzet lobogótengerében. Mellette robogtak el az autók, mellette vonultak fel a díszszemle csapatai.
Ezek a csapatok különben szintén már kora hajnalban kivonultak és várták a szemlét. A hősi emléknél tartott ünnepség után a kormányzó és Hitler kocsijának és a mienknek is végig kellett haladnia a 6–7 kilométerre összezsúfolt katonai front előtt, amely a szemlén természetesen ennek sokszorosára kinyúlt.
435Ennek a tengelynek, amelynek egy része a kiszélesített Charlottenburger Chaussee, egyes szakaszai hat nappal ezelőtt, mint hallom, még nem voltak készen.
Ami magát a szemlét illeti, most jöttem rá, hogy a katonaság tulajdonképpen mennyire szótlanul dolgozik. Ha a zene nem szólna, a hosszú műveletek alatt alig esnék pár szó. Nagy parádék, megragadó ünnepségek folynak le szinte halálos csendben. A katonazenekar ad csak színt a mozdulatok ütemének és zajának.
A többit, miután elhangzottak a fukar vezényszavak, némán végzi a gép. Valósággal ijesztő volt látnom a rengeteg páncélautót, amely aszerint, hogy mekkora terhet visz és mekkora ő maga is, halkan, finoman vagy durvábban zúgott, kattogott, aztán döngött, és vastag basszusban mennydörgött és csattogott, vészesen zúgott és üvöltött, mialatt utasai szobormereven álltak vagy ültek a robogó vasban.
Néha például a nagy tankoknál vagy az öt részben utazó, egészen nagy lövegeknél, amelyek csövét is külön kell szállítani, vagy például a pontosan motorizált árkászoknál az ember, az élő, gondolkozó hús szinte beleveszett, elmerült a vasban, a páncélban.
A modern csapatokat látva sokat foglalkoztattak a hús és gép arányai ebben a motorizált világban. A gyalogságnál, amely úgy jár, mint egy óramű, még csak a boríték, a ruha idegen anyag, csak a puska mondható gépnek: akkora, mint egy különleges képességű fütykös.
A lovasságban, amelynek igazán gyönyörű volt a felvonulása, még több, még nagyobb az eleven élet, hiszen ott a ló is. De a többinél – nem is próbálom részletezni, mi volt, mi nem volt itt –, a páncélrádióknál, a tankelhárító századoknál, a motorizált lövészcsapatoknál, a tonna szerint mért rettentő elefánttankoknál az volt a benyomásom, hogy mesebeli szörnyek, megelevenedett vascsordák száguldanak előttem, amelyek irgalomból vagy inkább szükségből éppen csak hogy megtűrik magukban az embert, az élő húst.
Szerettem volna tudni, vajon mit éreztek e modern vasak láttára a régi hadsereg öreg tábornokai…
436A 140 repülőgép légiparádéja a ködös idő miatt, amely nem akart megváltozni, végül is elmaradt. A propellerek orgonázása helyett este a Lohengrin zenéjét fogom hallani.
A kormányzót a szemle után Hitler kancellár visszakísérte a birodalmi elnöki palotába. Ebéd után Horthy Miklós kormányzó meglátogatta a berlini Magyar Intézetet, amelyet a német kormány tart fenn és a Collegium Hungaricumot, majd megtekintette az olimpiai stadiont és a birodalmi sportteret. Az esti program: díszelőadás az operában.
Pénteken délelőtt a szomszédos Potsdamba, Nagy Frigyes városába látogat el a kormányzó. Délben Ribbentrop külügyminiszter ebédjén vesz részt a charlottenburgi kastélyban, utána megtekinti Göring tábornagy miniszterelnök karinhalli vadászkastélyát, és este Nürnbergbe utazik.
Az Est, 1938. augusztus 27. 5. p.
Horthy Miklós kormányzó ma délután elbúcsúzik a Német Birodalom fővárosától. Kissé esős, szeles az idő. A magyar államfő, a főméltóságú asszony és kísérete a program szerint Meissner államtitkár kíséretében már kint jár Potsdamban, ahol megkoszorúzta Nagy Frigyes sírját, és megtekintette a Sans-souci-kastélyt.
Potsdamban az Avus autópályán keresztül hajtattak ki a Wannsee villanegyed mellett. Ott haladtak el tehát, ahol a németség egyik legnagyobb drámaköltője, Heinrich von Kleist főbe lőtte magát. Én magam nem láttam a sírt, de ellátogattam a Maurer Strasséba, ahol a költő a halálát megelőző utolsó esztendőkben lakott.
Meglepett, hogy mennyi szellemi, irodalmi emlék kapcsolódik a múltból Berlin végtelen kőtengeréhez. Egész sereg költő élt és halt meg itt. Itt nyugszik a kerek száz esztendővel ezelőtt meghalt Chamisso, aki Peter Schlemil történetét írta meg. Schlemilét, aki eladta árnyékát az ördögnek; ugyancsak itt élt a gyönyörű és felejthetetlen Undine tündér költője, Fouquet, itt dolgozott 437E. T. A. Hoffmann, a fantasztikus meseíró. Az ember azt hinné, hogy éppen az ilyen romantikus, egzaltált természetekhez nem illik a világvárosi környezet.
Elmentem a Maurer Strasséba, és meghatottan néztem Kleist emléktábláját az 53-as számú ház falán. Kleist tragédiája igazán megrázó. A zseniális német költő innen ment ki Potsdamba, ahol 1811-ben a Wannsee partján agyonlőtte előbb barátnőjét, Henriette Vogelt, azután saját magát. A szép, társaságbeli úriasszonyhoz nem volt valami sok köze a költőnek: Henriette életunt volt, és egy alkalommal megfogadtatta Kleisttel, hogy bármit kér tőle, teljesíteni fogja.
Egyszer azután előállt azzal a kívánsággal, hogy Kleist ölje meg. Hivatkozott a becsületszóra. A költő, aki egyébként is kétségbe volt esve hazája és saját sorsa miatt, teljesítette a kérést. Most mind a ketten ott nyugszanak a Bismarckstrassén, a tó partján, ahol a kormányzóék autója elrobogott.
Tegnap este rendezte a birodalmi kormány a nagy operai díszelőadást. Már órákkal előbb felállott az SS- és az SA-emberek végtelen kordona a Wilhelmstrassén és az Unter den Lindenen, a kordon mögött embererdő tolongott, és nézte az előkelőségek felvonulását. Az egész színházat zászlótenger és bent virágözön borította.
Én fél hét órakor érkeztem. A nézőtér már úgyszólván megtelt, ragyogott és csillogott. Érdekes, hogy a férfiak öltözete sokkal tündöklőbb volt, mint a nőké. Körülbelül 1800 meghívott vendég lehetett jelen. A lányok és asszonyok drága, de aránylag egyszerű ruhákban voltak. Feltűnt, hogy a túlnyomó többségük mennyire decensen öltözködik. Alig akadt, akinek olyan mély kivágása lett volna ruháján, mint a páholyok között díszként kifaragott múzsákén. Az egész terem, fel a kakasülőig – ha ugyan van itt ilyen – frakkban és uniformisban ragyogott.
Húsz perccel a kormányzói pár és Hitler érkezése előtt már az egész közönség együtt volt. Mindenki állva várta az államfőket, és arccal a vezéri páholy felé fordult. A páholykönyöklőket elborította a virág és a zöld levéldísz. Különösen gazdagon díszítették a vezéri páholyt, amely alatt a négyszögletes német állami merev standard piroslott és feketéllett. Én mintegy két-három méterre ez előtt a páholy előtt kaptam helyet.
Hét óra öt perckor érkeztek meg a díszpáholy vendégei.
Elsőnek a kormányzóné lépett be halványzöld estélyi ruhában, már viselte az új érdemrendet, amelyet Hitler kancellár adományozott a főméltóságú asszonynak.
A kormányzóné nyomában a páholy két oldalbejáróján csakhamar megjelentek a többiek is: Hitler kancellár, a kormányzó, Göring miniszterelnök a 438feleségével, Ribbentrop, Imrédy Béla és Kánya Kálmán. A kormányzón tengernagyi díszegyenruha volt, Hitler frakkban jelent meg. Mindenki állva maradt, míg az előkelőségek elhelyezkedtek. A páholyban a bal szélen ült Göring, tőle jobbra Horthy Miklósné, azután középen a vezéri standard felett Hitler, balján a kormányzó, majd Göringné. A háttérben arany sújtásos, fekete ruhában Ribbentrop, majd Imrédy Béla és Kánya Kálmán.
Megható volt végighallgatni a magyar himnuszt ebben az idegen világban, idegen környezetben. Minden szem arra a páholyra szegeződött, ahol a magyar kormányzói pár ült, Hitler tisztelegve előretartott karral hallgatta végig a Himnuszt, ugyanúgy az egész közönség.
Horthy Miklós összetett kézzel állt, Göring vállmagasságba emelte marsallbotját. Utána a Deutschland Lied, majd a Horst Wessel-dal hangzott el, amelyet mindenki ugyanígy hallgatott végig. A három himnusz után a két államfő és kísérete helyet foglalt, a nézőtér elsötétült, és megkezdődött az előadás.
Gyönyörű előadás volt. Mindenki a legnagyobb elragadtatás hangján beszélt a zenekarról, díszletekről, a rendezés munkájáról és az énekesekről. Nem akarok belekontárkodni Tóth Aladár mesterségébe, de azt hiszem, nincs is szükség rá. Azt hiszem, hogy Tietjen karmester, Josef Manowarda, Franz Völker, Maria Müller, Margarethe Klose és Jaro Prohaska neve önmagáért beszél.
A berlini állami és bécsi operák egyesített kórusai működtek közre, az eredeti bayreuthi ünnepi játékok színpadi képeit és öltözékeit mutatták be, tervezőjük Emil Praetorius volt.
Az első felvonás után Horthy kormányzóék és Hitler vezér hosszasan tapsoltak a kitűnő művészeknek, majd visszavonultak a páholy mögötti terembe, ahol a Harmadik Birodalom vezető személyiségeivel élénk eszmecsere folyt. Ezalatt a közönség, amelyben magyar katonatisztek gálauniformisai is feltűntek, az előcsarnokban oszlott szét.
Három nagy asztalnál szolgáltak fel, büfé állt a vendégek rendelkezésére, egyenruhás személyzet tálcákon pezsgőt hordott szét. A közönség soraiban mindenütt ismerősök tűntek fel. Igaziak és olyanok, akiket csak színházból vagy moziból ismert a közönség. Wegener színész sokáig nézett engem, éppen olyan csodálkozva bámultam én is rá; az volt az érzésem, hogy hasonlíthatunk egymáshoz.
Itt volt Baldur von Schirach, akivel már a Wörmann fedélzetén alkalmam volt megismerkedni. Itt volt az egész Harmadik Birodalom éppúgy, mint a délelőtti nagy parádén, legfeljebb a katonatisztek közül csak azok jöttek el, akiket különösebben érdekel a művészet.
439A második felvonás különösen nagyszerű és hatásos volt díszletekben és énekekben egyaránt, utána újabb szünet következett újabb büfével. Kimentem az utcára is. Az eső halkan szitált, a nedves aszfalt megszázszorozta az Unter den Linden tündöklését. A fekete ruhás, acélsisakos SS-sorfal mögött változatlanul kitartott a közönség, és leste, kit láthat a magas vendégek és a német politikusok közül. Ez a közönség éjjel fél egyig várakozott különben. A dohányzóba visszatérve Farkas Géza Farkas Géza: helyesen Farkas Gyula, a berlini Magyar Intézet vezetője.
A harmadik felvonás után a magas vendégek és az egész nézőtér feltűnően sokáig tapsolt a művészeknek, majd a kormányzóék, a vezér-kancellár, a német és magyar méltóságok eltávoztak. Ekkor történt, hogy a minden tekintetben csodálatosnak mondható német rendezés kis időre csődöt mondott.
Erről azonban a legfőbb személyiségek már nem is tudnak. Autóik távozása után az előcsarnokban, a kijáratokban és a kijárat előtti fedett peronon úgy összetorlódott a közönség, hogy senki sem tudott autójához jutni, és miután mindenki gépkocsin jött, legalább 6-800 kocsi zsúfolódott össze. Aránylag sok időbe telt, míg az SA- és SS-emberek és rendőrök valahogy tisztázhatták a helyzetet, és körülbelül ¾ 1–1 óra lehetett, amikor egészen kiürült az operaház. Ekkor már felbontották a kordont, lassan megindult a rendes forgalom az Unter den Lindenen.
A kormányzói pár a hivatalos program szerint ma délben villásreggelin vesz részt, amelyet a charlottenburgi kastélyban Ribbentrop birodalmi külügyminiszter ad. 11 kilométeres útszakaszon át megy a kormányzó a kastélyba, kétoldalt a hadsereg áll sorfalat. A villásreggelin részt vesznek a magyar államférfiak és a német politikai, társadalmi és katonai világ előkelőségei is. A kormányzó 3 órakor utazik el Berlinből; Nürnbergbe megy, búcsúztatására Hitler is megjelenik.
440Pesti Napló, 1938. augusztus 27. 2. p.
Bőgve, sivítva röpít a berlin–nürnbergi Schnelltreibwagen. Három irgalmatlanul hosszú, fehér kocsija szinte úszik a síneken. Már esteledik. Találgatjuk, hány kilométerrel rohan. Százzal? Százötvennel? A kilencvenhat órakilométeres átlagot kell tartania. Állomások, hidak, erdők ködlenek hátra, mialatt minden pontjában újra meg újra megtárgyaljuk azt a fesztelen beszélgetést, amelynek során pénteki elutazása előtt két sürgős tárgyalás között Imrédy miniszterelnök Berlinben közös fogadáson informálta a helyzetről a magyar sajtó képviselőit. Először a miniszterelnök felelt a kérdésekre, amikor sürgős tárgyalásai miatt kimentette magát és eltávozott az újságírók közül, Kánya Kálmán külügyminiszter vette át a szót. Mind a ketten rendkívül jó hangulatban voltak.
A fogadás az Adlon Hotelben történt. Ott lakott októberben Darányi Darányi Kálmán, az akkori miniszterelnök.
Most be is illesztem a szabályszerű riportot az adloni sajtófogadás lefolyásáról. Először a miniszterelnök beszélt, kijelentette, hogy a kormányzó utazásáról a két kormány nem ad ki közleményt, államfői látogatásoknál nem szokás a kommüniké. A kormányzó s a vezér és kancellár pohárköszöntői 441során kifejtett elvekben amúgy is benne van minden, amiről egy ilyen jelentés szólhatna. Azt, amit a miniszterelnök a beszélgetés során szombat reggelre a magyar nyilvánosság számára mondott, legjobb négy kérdésbe és négy feleletbe csoportosítanom.
– Mik a német látogatás eredményei? – hangzott az első kérdés.
– A két ország együttműködésének célja: az igazságos béke. Erre vezethető vissza a két kormány tökéletes egyetértése, amely ezúttal is teljes mértékben megnyilatkozott. E tökéletes egyetértés természetes következményeként nem történt olyan esemény, amely lényegi változást jelentene. Barátságunk annyira őszinte és mély, hogy nem szorul formális aktusban történő megerősítésre. Természetesen folyton dolgozunk azonban a barátság további kimélyítésén.
– Mik Nagyméltóságod úti benyomásai a mai Németországról?
– Mindenki, aki ott volt a haditengerészeti felvonuláson és a seregszemlén, megállapíthatta a német birodalom erejét és teljesítőképességét, egyéb tapasztalatai és megfigyelései pedig csak megerősíthették a benyomásait. Nemcsak akaratot láttunk, hanem minden vonalon kész eredményt is. Ezt tapasztaltuk a hadsereg újjászervezésében, a birodalom gazdasági életében, sőt művészi tekintetben is. Utalhatok ez utóbbi vonatkozásban a Lohengrin tegnapi csodásan szép előadására, amely azt mutatja, hogy non silent Musae: a múzsák nem hallgatnak a Harmadik Birodalomban.
– Mi a helyzet gazdasági vonatkozásban?
– Több ízben beszéltem Funk gazdasági miniszterrel és Brinkmann államtitkárral. A két ország gazdasági kapcsolatai különben annyira kicsiszolódtak már a legapróbb részletekig, hogy újabb megállapodásra nem volt szükség. 442A Német Birodalom és Ausztria egyesülése következtében rendezésre vár a fakérdés és általában a magyar–német kereskedelmi forgalom egyensúlya. Nézeteink ezen a téren is azonosak, és ezért csak egy-két részletkérdés maradt hátra. Tisztázásuk már a szakemberek dolga.
– Hogyan látja kegyelmes uram a cseh kérdést?
– A cseh–német viszony – felelt a miniszterelnök – az utóbbi időben nem változott. Remélni kell egyrészt, hogy Prága – tisztában lévén a helyzettel – tartózkodni fog minden olyan lépéstől, amely a mai állapotot ronthatná, tehát tartózkodni fog minden provokációtól; és remélni kell másrészt, hogy nemcsak látszatengedményeket, hanem valódiakat tesz a nemzetiségeknek, amelyeknek révén alkalmasint rendezhető lesz Csehszlovákia belső helyzete és így a német–cseh viszony is.
Ezután a miniszterelnök eltávozott, és most Kánya Kálmán külügyminiszter folytatta a beszélgetést.
A külügyminiszterrel folytatott beszélgetés tartalma az alábbi négy kérdésben és feleletben foglalható össze:
– Van megjegyzése Excellenciádnak arra, hogy külföldön a legkülönfélébb kommentárokat fűzték a bledi eseményekhez és ahhoz a tényhez, ahogy a bledi tárgyalások egybeestek a németországi utazással?
– Az események nem jelentettek meglepetést – felelte a külügyminiszter –, mert hiszen egy év óta állandóan szó van a kisantant államok és Magyarország viszonyának normalizálásáról. Hozzátehetem, hogy a szaloniki megegyezésnek semmi köze a bledi megállapodáshoz, a két eset nincs egymással semmi kapcsolatban, hiszen a mi tárgyalásaink a kisantant államokkal sokkal régebbi keletűek. Ezenkívül – és ez a lényeges különbség a két diplomáciai aktus között – Szalonikiben mindössze Bulgária egyenjogúságát ismerték el, és ott szó sem volt kisebbségekről. Külön hangoztatni kívánom, hogy mi az egész 443idő alatt azon az állásponton voltunk, hogy a fegyverkezési egyenjogúság nem lehet alku tárgya, nem lehet ellenszolgáltatás diplomáciai tárgyalásokon, hanem minden független államnak magától értetődő, természetes joga.
– Milyen formában várható az egyezmény megszövegezése?
– A bledi feltételes megállapodás – mondta Kánya Kálmán –, amelyről a kiadott nyilatkozat szól, három pontot foglal magában. Az első pontban a kisantant államok elismerik Magyarország katonai egyenjogúságát. A második pontban Magyarország nyilatkozatot tesz, hogy a szomszédokkal való viszonyában nem alkalmaz erőszakot, és ugyanilyen nyilatkozatot tesznek szomszédaink is velünk szemben. Ehhez csatlakozik a harmadik pont, a legfontosabb rész: nyilatkozat a kisebbségekről. A nyilatkozatban Románia és Jugoszlávia kifejtik – anélkül, hogy a kisebbség szó előfordulna –, hogy kormányaik mindent el fognak követni, hogy kiküszöböljék azokat a nehézségeket, amelyek eddig útjában állottak a viszony normalizálásának.
– És meddig jutottak már a megszövegezés terén?
– A szövegeket – hangzott a külügyminiszter válasza – Jugoszláviával és Romániával való viszonylatban már teljesen letárgyaltuk, azok készen vannak. Az első pontra, a katonai egyenjogúságra vonatkozóan az a helyzet, hogy de facto, visszavonhatatlanul megvan a megállapodás, bár jogilag még nem lépett életbe. A második és harmadik pontot, azaz a Kellogg-paktum szellemében teendő kölcsönös nyilatkozatokat és a magyar kisebbségekre vonatkozó deklarációt illetően, ismétlem, megvan a végleges szöveg Magyarország, Románia és Jugoszlávia között: az utóbbi államok elfogadták azt a deklarációt, amelyet mi javasoltunk. Nincs meg azonban erre a pontra vonatkozóan a megegyezés Csehszlovákiával, amellyel szemben még a deklaráció formulázásában is sokkal messzebb menő követeléseket állítottunk fel, olyan követeléseket, amelyeket Csehszlovákia egyelőre elfogadhatatlanoknak minősített. Mi a magunk részéről a Csehországgal szemben támasztott követelésekhez minden körülmények között ragaszkodunk. Ebből következik, hogy a megnemtámadási nyilatkozat függvénye a kisebbségekre vonatkozó megegyezé444seknek, továbbá az, hogy az egész diplomáciai instrumentum csak akkor lép életbe, ha a kisebbségi nyilatkozat minden egyes állam részéről külön-külön a megállapítandó módon megtörténik.
– Milyen jelentőséget tulajdonít kegyelmes úr ilyen körülmények között a bledi diplomáciai eredménynek? – hangzott a negyedik kérdés.
– Én a magam részéről teljesen meg vagyok elégedve, mert visszavonhatatlanul elismerték a fegyverkezési egyenjogúságot. Hogy ennek milyen nagy a jelentősége, azt mutatja az is, hogy Ciano gróf olasz külügyminiszter nyomban táviratilag üdvözletét küldte az eredményhez. Magam is utaltam a válaszban a katonai egyenjogúsítás körül elért nagy eredményre.
Éppen idejére jutottam túl írásom személytelen részén. Este fél kilenc van. Most járunk Bamberg vidékén, azon a tájon, ahol nyílegyenes a pálya, és ez a Diesel-elektrogyorsmotor vonat olyan sebességgel rohan át a pályaudvaron is, mint a világ egyetlen más vonata sem. Százhatvanöt kilométer? Csakugyan érezhetően gyorsulunk, az állandó süvítés egyre magasabb és élesebb lesz, a vonat szinte suhog. Leeresztem az ablakot. A kormányzóék most ülhetnek vacsorához Göring vadászkastélyában. Vajon mikor jutok telefonhoz?
Kár, hogy éjszaka kell repülnünk a nürnbergi fogadtatás elé. A teljes sötétségben csak a lámpák adnak támpontot a szemnek, meg a négyszögletes fényablakok, amelyek mellettünk rohannak a földön. A közeli fények csíkká, szalaggá húzódnak szét, a feliratok elolvashatatlanok. A motor gyorsít. Meg akarja mutatni, mit tud. Kihajolok az ablakon, és egyszerre vadul lobogtatja, rázza, cibálja arcomat a megkeményedett szél.
Kinyitom a számat: a levegő mint hideg ököl csap a torkomig, majdnem megfullaszt. Útitársaimmal egymáson nevetünk; kis tükörben megnézem magamat: a szörnyű légnyomás mulatságos grimasszá torzítja a húst az ember arcán, mintha át akarná gyúrni a fejünket. Az új élmény felvillanyozza az embert. Az utolsó tizenkét percet a két mozdonyvezetőnél töltöttem. Mintha egy tankban ülne az ember, olyan belül a motor. A két kezelője derengő 445félhomályban dolgozik, időnként zseblámpáikkal világítanak rá rejtelmes műszereikre.
Háromnegyed tízkor érünk Nürnbergbe, Dürer és Hans Sax és a német pártnapok városába. A kormányzó reggel kilenckor érkezik. Itt fog találkozni Rudolf Hess-szel, Hitler helyettesével. Megnézi a Germanisches Museumban a középkori német művészet remekeit, a Szent Lőrinc-templomot és Nürnberg határában azokat a tervezett vagy már félig kész, új, gigászi méretű épületeket, csarnokokat és telepeket, amelyeket a modern kor legnagyobb építészeti alkotásainak mondanak.
Impozáns lesz a búcsú Németországtól, amely úgy ünnepelte a magyar kormányzót, mint a császárság óta még senki. Mindenki tudta, hogy így lesz, mégis mindenki úgy találja, hogy tetőzték a várakozásokat. Eltekintve a parádéktól és a külsőségekben megnyilatkozó szeretettől és megbecsüléstől, Hitler személyes szívélyessége és körültekintő fáradozása mindent felülmúlt.
Csak a közvéleményt idézte előttem az a külföldi diplomata, aki tegnap az Operában a Lohengrin előadásának egyik szünetében azt mondotta nekem, hogy a német hadsereg és erő csütörtöki bemutatkozása másoknak is szólt, és ami a szakadatlan személyes jelenlétet, fáradozást és gondoskodást illeti, Hitler mint házigazda még soha senkit meg nem tisztelt úgy, ahogyan most a magyar államfőt…
Már megérkeztünk Nürnbergbe. Telefonba rögtönzöm a cikk folytatását. A város teljes díszben várja a kormányzót, az utolsó simításokat most végzik a nagyszerű dekorációkon. Az utazással kapcsolatban a német sajtó rendkívül bőven és melegen foglalkozott Horthy kormányzóval és a magyarokkal; teljesítménye hír- és képszolgálatban mindent felülmúl. E percben vettem meg a nürnbergi Fränkischer Kurir első kiadását, és látom, hogy többek között a Magyarország meleg sorait is idézi, amelyeket a lap a kormányzó fogadtatásáról és a két nép barátságáról írt.
446Az Est, 1938. augusztus 28. 1–2. p.
Horthy Miklós kormányzó pár perc múlva érkezik Nürnbergbe. Éjjel egy és két óra között még körülnéztem a városban. Már fáradt vagyok, hogy útinaplómba jegyezzem a parádé külső jegyeit. Az ősz hangulatú város éjjel még különben is szépítette magát. Az utolsó simításokat végezték arcán.
A pályaudvaron ekkor rakták fel az utolsó díszeket, végig a peronon és a csarnok padozatán nagy piros szőnyeg. Most közvetlenül az út befejezése előtt már látni lehetett, hogy valamennyi német város közül, ahol a kormányzói pár megfordult, díszítés és szépség terén Nürnbergé az elsőség.
Különösen monumentális a pályaudvar, amelyet tulajdonképp eltüntettek, a peron óriási sárga alagút, és a 15 méter magas, talán háromszor olyan hosszú úgynevezett nyugati csarnok (Westhalle) egyetlen sejtelmesen megvilágított; selyemragyogású modern templomhajó.
Reggel hét órakor már megindult az emberáradat. Katona- és pártformációk, s a Hitlerjugend csapatainak lábdobogásai, dalai ébresztették a város lakosságát. Mindenütt vidámság. Az útvonalat és a pályaudvar előtti teret lezárták.
Az óriási aranyoszlopokról, a húszméteres aranybojtokról és a különleges zászlódíszekről már egyszerűen nem is tudok beszélni. Rengeteg az egyenruhás gyerek, kezükben kis magyar és német zászlót lengetnek. Zenekarok érkeznek. Felvonulnak a díszszázadok és díszalakulatok. Üdvriadalom köszönti az érkező előkelőségeket. Itt találkozik először a kormányzó Hess vezérhelyettessel, aki éppen most érkezik.
Egy első emeleti ablakból nézem az ünnepségeket. A hangképben egyelőre vidám gyermekzsivaj dominál, amelybe csak néha tör bele egy-egy híradással a megafon.
A nürnbergi ünnepség nyilván azért ilyen különlegesen nagy arányú, mert pár nap múlva kezdődik a nevezetes pártnap. A háromszázezer lakosú város ilyenkor öt-hatszázezer vendéget szokott befogadni falai között. Idén egyedül a volt Ausztriából 450 000 vendég jelentkezett, de csak 150 000 jelentkezését fogadták el.
447A kormányzói párnak a város művészi kincsein kívül meg akarják mutatni a monumentális pártépítményeket a város határában.
…E pillanatban megzendül a megafon, felpattan a pályaudvar bejárata, megszólalnak a pályaudvarral szemközt felállított alakulatok harsonái, a zászlók ezrei lebbennek a magasba, a kormányzó kilép a pályaudvar csarnokából, mellette Hess vezérhelyettes. A zenekar a magyar himnuszt játssza, a kormányzó Hess, Streicher és más előkelőségek társaságában ellép a díszalakulatok tisztelgő századai előtt, majd a zenekar a Deutschland Liedet és a Horst Wessel-dalt játssza.
Közben megjelenik a kormányzóné, és Hess feleségével együtt autóba ül, miután már előzőleg a kormányzó és a kíséretében lévő előkelőségek is beszálltak autóikba. A főméltóságú asszony után Imrédy Béla miniszterelnök, majd Kánya Kálmán külügyminiszter száll be a rájuk várakozó autókba. Amerre elhaladnak, mindenütt, még a város távoli részeiből is idehangzik az éljenzés.
A kormányzó és kísérete most a városba hajtatott. Itt von Epp birodalmi helytartó tisztelgett Horthy Miklós kormányzó előtt. Háromnegyed tizenegykor kezdődött ezután a körút a városban: a kormányzóék megtekintették a Lorenz-templomot, a Germanisches Museumot, majd a városházát. A szemle után Hess vezérhelyettes és felesége ad villásreggelit a kormányzói pár tiszteletére, akik este utaznak el Nürnberg városából.
Magyarország, 1938. augusztus 28. 14. p.
Horthy Miklós kormányzó ma délelőtt megtekintette a káprázatos pompába öltözött Nürnberg városát s annak művészi nevezetességeit. Érdemes megemlíteni, hogy a díszletek között az utcákon óriási aranyoszlopok is vannak, amelyeket préselt szalmából készítettek. Hatalmas és világhírű nevezetessége Nürnbergnek maga a vár, az óváros is, ahol Horthy Miklós megszállt. A kormányzó a legbelsőbb részben, a hétszáz éves úgynevezett Kaiserburgban lakik.
448A bejárat előtt két mozdulatlan tengerész áll díszőrséget. Közöttük bíborszőnyeg fut a palota belsejébe, amelynek ablakai a túlsó oldalon a városra nyílnak. Onnan tekinthet le a kormányzó és felesége az ősi város tornyaira és piros háztetőinek tengerére.
A régi ólomrácsos ablakok mögül középkori német népviseletbe öltözött lányok kandikálnak le kíváncsian a belső térre: a kiszolgáló személyzet. Egy elfüggönyözött udvari folyosó mögül, amely az emeletre is felszalad, fehér frakkos pincérek rajzanak. Ott van a konyha. Amikor odalépek hozzájuk, kiderül, hogy SS-emberek, a testőrséghez tartoznak, csak most a felszolgálás körülsegédkeznek.
A nyomtatott kártyán a következő szöveg áll:
1938. augusztus 27.
Előétel
Leves
Őzgerinc
Dinnye
Sajt
Mokka
Bent, a konyhából nyíló helyiségben és a folyosón izgatott lakájok sürögnek, fehér ruhás lányok már kezdik vinni a hideg ételeket ezüsttálban az udvaron keresztül.
A várból kimentem Nürnberg határába, a birodalmi pártnapok színhelyére, illetőleg városába. Az ebéd után ide fog kiautózni a kormányzói pár. Láttam a már befejezett vagy most folyó vagy éppen csak megkezdett építkezéseket, amelyek körül fogják venni a magyar vendégeket. Minden gigászi méretű.
449Pesti Napló, 1938. augusztus 28. 9. p.
Lezárultak a nagy ünnepségek, amelyek Horthy kormányzót és a magyar kormányférfiakat végigkísérték Németországon. A gazdag, szinte zsúfolt program kimerült, az őszinte baráti tüntetés Magyarország mellett véget ért. Az imént néztem végig Horthy kormányzó búcsúztatását a pályaudvar előtt: mint egy visszafelé forgatott film peregtek le fordított sorrendben a délelőtti események.
A kormányzó és Hess vezérhelyettes kíséretével együtt elhaladt a díszformációk előtt. A főméltóságú asszony és Hessné autója egyenesen a pályaudvar belülről megvilágított, sárgán ragyogó baldachincsarnokának bejárata elé gördült. Körös-körül zúgott, mennydörgött az éljen és a Heil, az előtérben álló ifjúsági alakulatok – nem is Hitlerjugend, hanem Jungvolk – úgyszólván kizárólag csak magyar zászlócskák tengerét lengették a távozó vendégek felé. A német urak közül, mint eddig is, igen sokan viselték a magyar érdemkereszt nagy, széles, zöld szalagját.
A délutáni események közül, amelyeket láthattam, és amelyekről útinaplóm lezárásául még beszámolok, a nagy pártváros, párttelep vagy inkább párttérség – a Reichsparteigelände – sátortáborának megtekintése, és ennek végén az SA- és SS-csapatok díszfelvonulása volt. Természetesen, sok kordonon át és sok igazoltatás után, csak engedéllyel juthatott ki az ember ebbe a táborvárosba, ahol a telep egyéb részein már álló, most épülő vagy éppen csak megkezdett, gigantikus építményekben, százezrek befogadására méretezett arénákban és amfiteátrumokban a birodalom legnagyobb állami ünnepségei zajlanak le. Most, néhány nap múlva megint elkövetkeznek a pártnapok. A táborban hetek, sőt hónapok óta dolgozik a munkaszolgálat, jelenleg kétezer ember, sátort vernek és egyéb előkészítő munkát végeznek, amire igazán nagy szükség van, hiszen körülbelül 600 000 vendéget kell elszállásolni.
Hosszú várakozás után tűnt fel csak a kormányzóék és Hessék autója. Előtte rendőrkocsi, majd a filmesek autójuk tetejére szerelt gólyalábú felvevőgéppel. A sátormetropolis közepén, két nagy aszfaltút kereszteződésénél, a kormányzó egy bíborszőnyeges kisebb emelvényre lépett Hess Rudolffal együtt, a kormányzóné Hess feleségével a kocsiban állva nézte végig a díszfelvonulást. 450Imrédy miniszterelnök, Kánya és Rátz miniszterek, Himmler és a többi magyar és német előkelőség közöttük helyezkedett el. Közönség itt nem nagyon volt, inkább csak az Arbeitsdienst – gondolom – éppen szabadnapos tagjai és vagy kétszázadnyi Hitlerjugend meg SS- és SA-emberek; az ide vezető útvonalon azonban, bent Nürnbergben, zsúfolt járdákon szorongtak a kordon mögött az ünneplő tömegek.
Jelentéstétel következett, gyors vezényszavak. Megdördült a zenekar, dobosok és fúvósok, közeledett, kétszer balra át-ot csinált, és felsorakozott a kormányzó előtt. A karmester szinte táncmester is lehetne, oly könnyedén vágta a díszlépést. A zenekar nyomában – az emelvénnyel szemközti oldalról nézve – jobb felől megindultak zászlaik alatt a környék hivatásos barnaingesei, tábori felszerelésben. Összesen mintegy háromezer ember vonult fel a parádén, amely rövid félóráig tartott.
Én az egész idő alatt csak figyeltem, és az itteni arányokra gondoltam. Mindaz, ami itt él és épül, nem szabad, hogy csüggesztően hasson egy kisebb nép fiára. Ami igazi különbség van köztünk, azt legjobban megmagyarázza számomra az a kép, amelyet a Denhofplatzon láttam Berlinben. Egy kedves park közepén karcsú díszoszlop áll, benne egy nagyobb és négy kisebb harang meg egy homokóra. Körötte borostyán- és muskátlidísz és csipogó verebek. A harangok éjjel-nappal minden öt percben megszólalnak, tizenhármat vernek. Minden ütés egy-egy új életet jelent. Glocke des Lebens, az élet harangja: így hívják ezt az oszlopot. Talapzatán felirat olvasható: „Minden öt percben tizenhárom gyerek születik Németországban; minden öt percben nyolc ember hal meg.”
Este nyolc óra van. Hess már régen elbúcsúzott a peronon a kormányzótól, és hazament. A pályaudvar előtti térről a csapatok elvonultak, az utca visszanyerte szokott képét. Most kezdik bontani a díszoszlopokat, a szétszedett aranyozott kockákat nagy teherautókra rakják. A kormányzó különvonata Linz felé robog. Ott várja a „Zsófia”.
451Az Est, 1938. október 1. 3. p.
Igen tisztelt Szerkesztő Úr! Azoknak a könnyeknek, melyek tegnapelőtt Mary angol anyakirálynő szeméből kicsordultak, száz és százmillió ember szeméből csordultak ki testvérei azon az emlékezetes szerdai délutánon. Talán még azoknak a szeméből is, akik igazságuk szent tudatában készek voltak fegyverrel síkraszállni a világ szükséges megváltoztatásáért. A hála könnyei voltak azok a könnyek, az öröm könnyei, hogy íme a legszörnyűbb és legsötétebb pillanatokban is van még remény és megváltás. Négy nagy államférfi közös erőfeszítése, jóakarata és bölcsessége azóta meghozta a békét és az igazság fegyvertelen győzelmét. Nem akarom vizsgálni, hogy győzött volna-e az igazság a fegyverek nyomatéka nélkül. Aligha győzött volna.
De hogy az utolsó, a legeslegutolsó pillanatban így, békésen is kivívhatta a jogait, hogy az értelmetlen formai szőrszálhasogatások és a világszerte tomboló riogatás és uszítás közepette a túlsó oldalon így vissza lehetett fordítani az események irányát, az Chamberlain angol miniszterelnöknek érdeme.
Az ő emberi nagysága, lelkiismerete, bölcs engedékenysége, sokféle személyes kezdeményezése és kitartó fáradozása hárította el az akadályokat a Duce és Hitler igazságtevő békeakaratának útjából. Chamberlain ezzel ezerszer többet tett a világbékéért, mint az utolsó húsz év összes elméleti pacifistája együttvéve.
Sokan kaptak már békedíjat; érdemüket bizonyára nem csökkenti, hogy már a nevükre sem emlékszem. Chamberlain tette mindenesetre milliószor nagyobb és fontosabb. A világ lelkiismerete reméli és várja, hogy a norvég illetékesek boldogan fogják neki ítélni a legközelebbi Nobel-békedíjat.
Tisztelettel:
Szabó Lőrinc
452Új Idők, 1938. december 18. 925–927. p. Ungarn, 1941. december, 771–776. p. (német nyelven). Steinert, 549–555. p. Bognár, 76–82. p.
A nyáron Németországba utaztam vakációzni, pihenni. Pihenésem napi tíz-tizenkét óra költői munkából állt. Shakespeare egyik vígjátékát, az Ahogy tetsziket kellett magyarra fordítanom.
Az idei nyár azóta roppant messze került, szinte kiesett az évből. Én sem értem rá visszagondolni a vakációmra. Mikor azonban a Nemzeti Színház december 17-ére kitűzte e bűbájos mesejáték premierjét, mégiscsak eszembe jutott a csodálatos táj, ahol a készülő új magyar szöveggel bajlódtam, a romantikus erdő, melynek tisztásain minden porcikájában átéltem a darabot.
Az Ahogy tetszik dramatizált idill. Idillikus volt a környezet is, ahol a papíron ujjaim és tollam alatt megelevenedtek az alakjai. Úgy nőtt, sarjadt fel, úgy virult ki a mű szavankint, soronkint, lassan és napról napra, ahogy előttem a gazdag rét, ahogy köröttem a jázmin. Titiseeben voltam, 850 méter magasságban a Fekete-erdőben.
Július vége felé telepedtem meg a kis fürdőhelyen, az Isten meg egy sereg hegy és domb háta mögött, a Titi-tó partján. Forró kánikula szakadt, hála az égnek, az egész Schwarzwaldra. Akárcsak Budapestre, mint a hazai levelek írták. A szelíd hegyoldalakon, a virágokkal habzó alpesi réteken azonban mintha még a május időzött volna: frissen, selymesen ragyogott a kövér fű, első szerelmét lelkendezte a tengernyi sárga margaréta, az ágak és gallyak hegyén versenyt tolakodva sündörödtek elő a rügyek, bimbók, levelek. Hegyvidéken egy-másfél hónappal fiatalabb a vegetáció, mint lent a síkságokon. A rövid nyárban aztán annál bujább a növények élete. Már mondtam, hogy nyitott a jázmin. Nyitott a bodza is, az édes, kábító, ernyős bodza, amely mifelénk ilyenkor már elvirágzik.
Ebben az idillikus világban vettem munkába a shakespeare-i idillt. Valamicskét már előbb is dolgoztam rajta. Egy-egy sor, egy-egy jelenet egész Ausztrián végigkísért. Tirol hegyei közt angol jambusokra kattogott a vonatom, s a Bodeni-tó kis gőzhajójának szalonjában a háromszáz éves szöveg tájképei fotografálódtak össze bennem a partokkal, Lindau és Meersburg látnivalóival. Teljessé és állandóvá azonban csak Titiseeben vált a költészet és a valóság egybejátszó élménye.
Reggeli után a portás mindennap kirakatta valamelyik hegyoldalba, a rétre a kis fehér asztalkát meg a nádszéket; a hatalmas, fekete Shakespeare-t, a 453szótárakat és a szükséges filológiai apparátust magam cipeltem utána. Nem kellett messze menni, százötven-kétszáz lépés már odavitt az erdőhöz, amely párhuzamos-függőleges fenyőivel és néma komorságával oly vonzó és ijesztő keretet adott a kék-zöld-arany tisztásoknak. Munkahelyemre már legfeljebb mint távoli, halkított hangjáték szűrődött a fürdőélet csábítása, az ujjongó, sivalkodó strand és a tó üzenete, melyet vígan hasítottak a motorok és vitorlások. Szöcskék, gyíkok, csigák és bogarak dőzsöltek és lustálkodtak a lábamnál, húsomat szinte belül is átragyogta, földerítette a vastagon csurgó, áldott, nehéz és erős napfény. Vágytam az emberi világba, de azért olyasféle boldog számkivetettnek éreztem magamat a munkában, amilyen az Ahogy tetszikben az Idősebb Herceg, akinek monológjához épp ezekben a napokban jutottam el. Élveztem minden szavát, saját életemben kerestem és találtam párhuzamokat hozzá. A második felvonás az ardenni erdőben (nem is oly messze Titiseetől, a Rajnán túl) játszódik, ott lép színre először a Herceg; én a Fekete-erdőben (nem sokkal a Rajnán innen) lelkesen tolmácsoltam a beszédét:
A jó Herceg csak visszagondol a télre, de a képzelet már meglendült, s a száműzöttekkel együtt én is éreztem a csikorgó fagyot, noha a költő a továbbiakban ragaszkodott a nyárhoz, és a valóságos nyár tovább lángolt Titiseeben a fordító körül.
Lassankint augusztusba fordult az idő. Reggeltől estig szakadatlanul dolgoztam. Néha még este is, a söntésben. A mesejáték nemes társasága egyre szaporodott: az otthon maradt gonosz Herceget, Frigyest gaz intrikák eredményeképpen már a lánya, Célia is elhagyta, hogy kövesse unokahúgát, a száműzöttekhez menekülő Rosalindát, Shakespeare legkedvesebb nőalakját. Kéziratomban velük lépést tartva szaporodtak a teleírt oldalak, s mire a férfiruhás 454hercegkisasszony eljutott az ardenni erdőbe, én is kezdtem negyed- és félórákra bekalandozni a magam rengetegébe. Asztalt, könyvet otthagytam a napos hegyoldalon a szöcskék és csigabigák őrizetére, s mialatt a nagyszótárban legfeljebb a kíváncsi szél lapozgatott, én a naptalan és madártalan fenyvesben ijedeztem, hogy talán mégiscsak előcsörtet valahonnan az Unikornis, a mesebeli Egyszarvú. Élő árbocokként meredeztek ég felé a roppant fenyőszálak. Ha felhő futott át felettünk, lombozatukon hat emelet magasságban szétporlott az eső. Napfény nem fúrja át az itteni fenyvesek szürkületét. Néha megálltam, hallgatóztam. Lábamnál fehér gombák világítottak, egyébként csak derengett a föld, mint a tenger feneke. Aztán egy-egy tűlevél zizzent át a csöndön; szinte pengett, ahogy aláhullt, ha ugyan fel nem fogta egy-egy pókháló, amely puhán és szürkén ringatózott a száraz gallyak sűrűjében.
Nehéz varázs az ilyen erdők mozdulatlansága, ágas-bogas félhomálya. Igazán tengerfenék-hangulat! Micsoda zuzmókat láttam, micsoda tépett zuzmóleffentyűket, zuzmólebernyegeket ezeken az óriás gyermekeknek való, tar karácsonyfákon! Talpam meg-megcsusszant a matracszerűen ruganyos talajon, az aláhullt tűlevelek millióin.
Visszafelé menet, mikor már ritkulni kezdett az ezerlábú rengeteg, az erdei sötétbe itt is, ott is beizzott a magasból a nyár, aztán felcincogott az első madár, valahonnan előingott egy lepke, kolomp szólt, s mikor kiléptem a zord meséből: előttem sütkérezett az ismert hegyi rét, a margaréták sárga tengere, a kék-arany ég. Asztalkám és könyveim körül jámbor tehenek szuszogtak, és én a félórás pihenő után megint nekiültem a munkának. Így ment ez hetekig. Shakespeare alakjain kívül úgyszólván senkivel se társalogtam. Legfeljebb fordító-elődömmel, aki csikorogva beszélt, mihelyt rímtelen jambusokban vagy éppen rímes sorokban kellett megszólalnia, s rögtön talpraesetten mozgott, mihelyt prózára került a sor. Adósa vagyok így is, hálás tisztelettel gondolok emlékére.
Huszonhárom napig dolgoztam. Később rendszerint a szálloda és a tópart közt bújtam meg, a park kétméteres taxussövényei barátian elzártak a világtól. Időnkint halk tündérzenével lepett meg a lombok közé láthatatlanulelrejtett rádió. Épp úgy dalolt az Ahogy tetszik erdeje is: versek nőnek az ágain, dalok zendülnek a tisztásain.
Magányomban fontos esemény volt, hogy az udvari bolond szintén megérkezett a számkivetettek közé. Egy shakespeare-i bolond tudvalevőleg mindig sokat ér; hát még ha olyan jól összedolgozik a világ szapulásában egy komoly, pesszimista filozófussal, ahogy a darabban Próbakő és a „szomorú Jacques”.
455Ez a „szomorú Jacques” maga a költő, Shakespeare, akiben a vidám Ahogy tetszik írásakor 1599 nyarán már rég ott izzott az a keserű ideológia, az az elborult társadalomkritika, amely később a Timon lírájában olyan romboló tűzvésszé nőtt. Feketerigók, cinkék és mókusok a tanúim, hogy milyen elragadtatással illesztgettem össze a magyar szavakat abba a hamleti nagy tirádába, amelyben kifejti, hogy:
De nem, nem mondom el ezt a híres részletet, az emberi sors hét stációjának ezt a páratlan, fájdalmas és fölényes összegezését a bölcsőtől a „furcsa és gazdag mese” végső jelenetéig, amely „megint gyermekség, teljes feledés, vak, süket, buta megsemmisülés”. Olvassák el könyvben, most jelent meg, hallgassák meg a színpadról, ma már hallható. Az ilyen költői pesszimizmus csodálatosan felüdít: úgy érezzük, hogy lelepleztük vele ellenségeinket, s egy kicsit bosszút állunk valami metafizikai hatalmasságon. Szerettem volna megmutatni, felolvasni valakinek; de magyar voltam, egyetlen magyar a sok-sok idegen vendég közt. A híres harminc-negyven sort végül is belemásoltam egy levélbe, és elküldtem egy barátomnak.
Mire megjött a válasza, tóparti zöld rejtekemben már elkészültek a Herceg vadásztársaságának dalai. Az egyiknek így szól az első strófája:
Emlékszem, Freiburg felől repülőgépek köröztek fölöttem – talán a cseh-német vihar kezdett már dörögni a távolban, csak én még nem tudtam róla –, mikor a másik erdei dalra került a sor:
456Hát igen, keserű édesség a shakespeare-i jókedv. De hamarosan megint földerül a világ. A harmadik felvonásban a hercegkisasszonyok találkoznak a régebbi száműzöttekkel, és megkezdődik Rosalinda tündéri álarcosjátéka a szerelmes Orlandóval. A szivárvány nem ragyog annyi színben, mint ez a lány. Szerelmük körül szerelmesen cseng-zeng-zsong az egész erdő, a mámoros és szűzi jelenetekbe groteszk bakugrásokat iktat Próbakő, a remek bolond, a maga vaskos földi tündérével, és hogy, hogy nem, a költő a harmadik és negyedik felvonás szerelmi útvesztőiből végül nem kevesebb, mint négy jegyespárt vezet kéz a kézben a boldog vég felé, amely a mesék és idillek ősi parancsa szerint a jó Herceg számára is meghozta a politikai hepiendet.
Csak a „szomorú Jacques” vonult félre az általános vigalomtól. Eddig is Shakespeare maga beszélt belőle, most is ő üzen vele azoknak, akiket megnevettetett. Mulatságba menni? „Unatkoznám” – hárítja el barátai kérlelését a búcsúzó filozófus –, „ha valamit kívántok, elhagyott barlangomban megtaláltok”.
Csak töredékesen jeleztem a mese menetét és hangulatát. A költői munka, melyen dolgoztam, épült, kikerekedett és lezárult; s ahogy ő maga nőtt, úgy 457bontotta le, úgy fogyasztotta, úgy semmisítette meg az én időmet, szabadságomat. A naponta ellopott negyed- és félóráktól eltekintve nem Titiseeben éltem, hanem a másik erdőben, az ardenni idillben. A szellemi táj, az álmodott történet megszállta, elborította a Fekete-erdőt.
Bármilyen magasztos feladat az emberiség legnagyobb költőjének szolgálni, úgy éreztem, hogy ez a Shakespeare most kifoszt engem. Elrabolta egész nyaramat. Örültem, hogy oly szépen haladok az új magyar szöveggel, és el voltam keseredve. Alig vártam, hogy kiszabaduljak a betűk és a képzelet rabságából. Milyen lehet a világ vers nélkül? Úgy sóvárogtam a köröttem hancúrozó, gondtalan, egészséges életre, mint talán soha semmire. A fordítás vége felé türelmetlen százalékszámításokat végeztem minden lap alján: hány sor van meg, mennyi kell még? Nyolcvan százaléknál a hajós izgalmát éreztem, aki a láthatáron megpillantja a szárazföld csíkját. Kilencvennél már integettem a partnak. Kilencvenötnél terveket szőttem, hogy hogyan fogom kiélvezni megmaradó időmet a Schwarzwaldban. S mikor egy délután, három óra tájban, az ötödik felvonás alá odakanyarítottam a szót, hogy „Függöny”, olyan könnyűnek éreztem magamat, mint egy szárnyarészeg lepke, aki egyenesen az égbe repül.
Hazatáviratoztam az eseményt, és mentem szórakozni. „Hejhó, tavasz ébred, oly édes az élet!” Most már igazán nekem zengett, napozott, úszkált, bolondozott, táncolt és udvarolt káprázatos műsorával a tündöklő hegyi nyár. Kimentem a strandra, néztem a hullámlovagló szép nőket, nagy társaságban uzsonnáztam, hallgattam a tánczenét, jegyet váltottam a világvárosi szenzációkat ígérő kabaré-előadásra. Aranyos emberek vettek körül. Szerettek, csak azért, mert magyar vagyok.
És egyre jobban elszomorodtam. Nem találtam a helyemet. Tengeri betegséget kaptam a szárazföldön. Mire megjött az este, már halálosan unatkoztam. Hiányzott, amitől irtóztam, a munka és a költészet.
Négy hét Shakespeare úgy megmérgezett, hogy utána nem bírtam a leggyönyörűbb valóságot.
Másnap elutaztam Titiseeből.
458A Székesfőváros Népművelési Bizottságának Munkaterve, 1939. április, 3–7. p. Elhangzott a Népművelési Bizottság 1939. március 15-i ünnepi emlékestjén, a Zeneművészeti Főiskola nagytermében.
Szálljon első gondolatunk a régiek felé, akiknek emléke összehozott bennünket, a tűz felé, melynek szikrája ma is él és világít a szívünkben: hódoljunk Petőfi és Kossuth szabad március 15-jének, a magyar hit, akarat, ifjúság és tetterő feltámadásának. S forduljunk aztán magunk és a jelen felé.
Az idén egy szinte óráról órára nagyobbodó hazában virradt ránk március 15-e. Óriási események történtek tizenkét óra alatt és ami Vereckével bennünket közvetlenül érint, az a lehető legörvendetesebb. A többi most érik ki, csak ezután fogja megkapni végleges körvonalait, értelmét és lemérhető súlyát. Annyi biztos, hogy olyan márciust látunk, amilyenre számítani nem lehetett. És már ebből a tizenkét órából is van tanulságunk: a szemfényvesztés és az igazi erő közti különbség látványa. Egy nép a szomszédságunkban kivívta a szabdságát, egy másik önként lemondott róla, mert nem tudta megtartani. Az események világánál még élesebben láthatjuk a kötelességeinket és azokat a veszélyeket, amelyek a hazudott erőből és a hihetetlen fásultságból fakadnak. Nézzünk csak magunkba!
Életünk során sokszor visszatért már a márciusi évforduló. A múltban néha szinte csodálkoztam, hogy visszatér, és egyre szkeptikusabban kérdeztem: tulajdonképpen mi jön vissza vele. Ünnepi emlékezések? S ahogy öregszem, úgy erősödik bennem a meggyőződés, hogy mi magyarok nem tudunk igazán jól, helyesen ünnepelni. Fáradtak, lélektelenek vagyunk? Már a szalmalángunk is csak afféle színpadi láng és tapsunk úgy zörög, mint a kokárdák papírvirágai? Irreálisak, vagy éppen túl reálisak lettünk? Emlékszem gyermekkorom március 15-ire: legforróbban akkor lelkesedtem értük, amikor még sejtelmem sem lehetett róla, hogy miről van szó tulajdonképpen ezen a napon. Később bizony többnyire untatni, majd fájni kezdtek azok a beszédek, amelyekkel a múlt nagy halottainak áldozva lelkesíteni akart a társadalom és az iskola. 461Szívükre a kezüket: diákkorukban akárhányszor Önöket is jobban érdekelte maga a tanítási szünet, mint egy-egy ügyetlen ünnepség a tornateremben. Magunk közt és őszintén szólva nagyon elszomorítónak kell tartanunk, hogy annyi évtizeden át, annyi ezer és ezer külsőséges március 15-ét lehetett rendezni szerte a magyar falvakban és városokban. Megvoltak, biztosan megvoltak az okai ennek a jól-rosszul leplezett lélektelenségnek. A világháború végéig valójában csak önáltatás volt a magyar függetlenség. Amikor pedig elszakadtunk attól az Ausztriától és attól az uralkodóháztól, amely előbb sírba tette a márciusi ideálokat és a hordozóit, azután megengedte az ünneplésüket, amikor – mondom – visszakaptuk a polgári szabadság mellé állami szuverenitásunkat, újabb szörnyű katasztrófa sújtott. Addig az összmonarchia politikai érdekei hangfogózták a lényeget; a sorsforduló után az őszirózsás forradalom és a kommün boldogtalan emléke tiltott ki a márciusi ünnepi programokból sok olyan színt, hangot, követelést, amely nélkül nehéz megeleveníteni a múlt erőit. A polgári márciusok mindjobban elsápadtak. Pedig az a nagy március 15-e 91 évvel ezelőtt nem azért zendült fel, hogy időnkint hatósági segédlettel újra meg újra elmondjuk, vagy lejátsszuk a történetét, novellisztikusan vagy népszínmű módjára, vagy úgy, mint egy történelmi hangjátékot. Az a március örök motor lehetne, amely újra meg újra tovább indít, örök biztatás, mely a feltámadást hirdeti a tavaszban, ahogy a húsvétot a hívőnek a vallás. Hiába félig lelkes csak és félig szomorú és elnyújtott a Kossuth-nóta; ott van mellette a „Talpra magyar” s annak a „Most vagy sohá!”-ját igazán olyan parancsnak kellene éreznünk, mint egy magyar Marseillaise forró, rohanó áradását. Volt tűz, hogyne lett volna tűz abban a csodálatos feltámadási vágyban, amely 1848-ban nyugat felől elindulva három hét alatt Párizstól Lembergig izzásba hozta a kontinens lelkét és fővárosait, és igazán ennek a régi tűznek az életerejét mutatja, hogy fiatalságunk idején legalább egy szikra a legszikkadtabb márciusi ódák nyomán is gyújtani tudott belőle.
Magyar testvéreim! Nem feladatom, nem írói feladat konkrét programot adni új márciusainknak. Az én feladatom a látás és a közlés. A megvalósítás a politikusoké és az önöké. Pár nappal ezelőtt, amikor – az azóta történt eseményeket nem is álmodva – először képzeltem el, hogy itt állok majd ezen a dobogón, azt kérdeztem, hogyha sem politizálni nem fogok, mert nem tudok, sem megelégedni nem akarok egyes régi márciusi ünnepek kritikájával: azt kérdeztem magamtól, hogy akkor hát mit mondok majd önöknek, ami talán nem egészen fölösleges. Boldog a zene és az ének, amely szépséget közvetít, mihelyt megszólal; de mit tegyen a szó? Ezen töprengtem, s közben kétezer éves kínai verseket olvastam és néztem, hogy kertemben a napfényes 462hóförgeteg ellenére hogy kipattogzottak már zöld rügyeikkel a bokrok. S egyszerre úgy éreztem, hogy van valami mélységes, titkos rokonság a természet, a művészet és a történelem között. Az igazi életerő, a jó vers és a jól sikerült emberi eseménycsoportok között. Valami strukturális, képletszerű közösség, valami élő mechanizmus, amely elindult egykor, amikor a világ létrejött, amikor a verset megírták, illetve amikor az esemény megtörtént, s azóta folyton jár, megújul, felfrissül, valahányszor táplálékhoz jut. Ahogy a mag és a rügy ősi képlete alszik, vagy elpusztul, ha nem szívhatja magába a föld és a fény mindenkori erejét, és ahogy az a régi vers énvelem, az én érzéseimmel, reagálásommal, érdeklődésemmel telíti magát, úgy tesz a történelem is. Van halhatatlanság, de csak a jelen állandó hozzájárulásával van. Ennek a halhatatlanságnak a szolgálata az én mostani márciusi feladatom. 1848. március 15. a magyar eseményeknek egy rendkívül tehetséges konstellációja volt, nagyszerű művészi alkotása az időnek, amelynek az események egyébként csak hulladékai, csak szemete szoktak lenni, ahogy millió és millió rossz mag és életképtelen vers is eleve csak hulladék a tékozló mindenségben. Meg kell becsülnünk ezt a nagy történelmi alkotást; de úgy kell megbecsülnünk, ahogy a föld és a nap szolgálja az őssejteket: nem a tavalyi fény elszállt melegével, nem a tavalyelőtt már elhasznált nedvekkel és savakkal, hanem a maival, a legfrissebbekkel. Éltetnünk kell a szellem örök mechanizmusát is, anyaggal, saját magunkkal, a mi tartalmunkkal újra meg újra fel kell töltenünk az eszmék vázát, mint a villamostelepeket. A politikai pontokban és gondolatokban is van örök rész és időhöz kötött. A mulandót pótolva tartjuk csak életben a lényeget. Ez az igazi hűség a múlthoz, az érvényhez, ez a történelem igazi élete; a többi csak „volt egyszer”, csak ünnepély, csak adalék és tananyag. Március 15. valódi megértéséhez és aktivizálásához ezért kell az elhalt elemeket behelyettesítenünk azzal a magyar programmal, amely manapság és már évek óta a szívünkbe van írva; és ez az oka, hogy Petőfi márciusának eddig tulajdonképpen csak az Ady-lelkű márciusok voltak igazi utódai.
S mi az a ma feladataiból és vágyaiból, amivel folytatnunk kellene azt a régi márciust? Ha politikusokhoz és pártokhoz fordulunk, bőségesen árad felénk a válasz. De ezekben az ünnepi percekben óvom önöket a pártpolitikai lendülettől. Lehet szükség arra is; a mindennapi szellemi közelharcban az elfogultság éppoly előny, mint a katonában a feltétlen célratörés, a teljes győzelem akarása. Mi azonban egy nagy szociális és nemzeti erőfeszítésre emlékezve és új reményekre gondolva most azt keressük, hogy a tizenkét vagy akárhány időhöz kötött ponttól függetlenül mit jelent az örök március 15. és hogy ma mit igényel tőlünk a március megújítása.
463Legelsősorban példát jelent, a nemzeti összefogás sikerének példáját. A feltámadás törhetetlen hitét. Azt, hogy a népi reformakaraton végül mégis kicsorbulnak és eltörnek a reakció fegyverei. Nagy dolog, nagyon nagy dolog egy ilyen példa egy kis nemzet életében; csodálatos nevelő, máris majdnem egy egész évszázaddal felér. És mit kíván tőlünk gyakorlatilag? Azt, amire a megújítása kötelez: a saját megújulásunkat. Olyan feltámadást, amilyen az életé, a természeté, amelyet évenkint, naponkint, percenkint újra meg kell hódítani. Erőt, tehetséget, bátorságot a végrehajtásra, szívós kitartást a megőrzésre. Minden közösség és minden egyén a mindennap, a minden-perc harcát harcolja mindig. A társadalom is tenyészet, egyszerre küzdünk, bukunk és győzünk, együtt és külön. Saját érdekünkben és a nemzetünk érdekében, mellyel úgy összenőtt a sorsunk, mint a fáé az erdővel, egyre kiválóbbá kell képeznünk magunkban azt, ami átképezhető. Revízióra szorulnak az életünk, a cselekvésünk határai, nemcsak az országéi. Revízióra, nem annyira a politikai nézeteink, mint inkább a programok mögötti, vagy alatti rész bennünk. Az időnek egészen új terepén járunk, új érzékszerveinknek, új egyensúlyérzékünknek, új idegrendszerünknek és új lelkiségünknek kell teremnie. Keményebbekké, okosabbakká, műveltebbekké, vállalkozóbbakká kell válnunk, mint amilyenek eddig voltunk.
Ez több, mint a pártpolitika, mint a napi politika. Könnyebb nála és sokkal nehezebb. A pártok lelkesedésüket és elsősorban a voksainkat akarják. De bárhová szavaztunk, még édeskeveset tettünk. Nem gúnyolom a pártprogramokat, de a modern politikai harc és közvéleményfogás kikerülhetetlen szofisztikáját látva azt mondhatom csak, hogy istenek adhatnának programot és arkangyalok lehetnének a pártvezéreink, ha mindent csak rájuk bízunk, nem érnek el semmit és mi sem érünk el semmit. A meglévő erők és hatalmak exponensei és azok, akik új vezérekké küzdik fel magukat, végeredményben mindig csak olyan tömegeket vezethetnek, amilyenek egyáltalán vannak. Ők csak a vezérek, de mi vagyunk az ország. Most az országnak kell fölnemesednie, följavulnia s ehhez szükséges a revízió egytől egyig valamennyiünkben. Népünk átlagának nagyot kell emelkednie egyéni kiválóságban és harcképességben, vagyis életképességben. Ez részben szervezettség, gazdasági átképzés és miliőcsere kérdése. Fontosabb azonban még ennél is az önképzés. A magyarságnak ki kell termelnie magából olyan képességeket, amelyeket eddig elhanyagolt. Manapság és már régóta a kereskedelem az, ami őseink idejében a kard volt. A kereskedelem és a közgazdaság országokat, országrészeket nyerhet el és vághat zsebre néhány nemzedéknyi idő alatt. Bajunk tengernyi; népünk nagy része proletár, áldozni kell rá, hogy egyáltalán felkelhessen ájult 464nyomorából. Nem látom, hol volna határa a szociális igazságnak, segélynek és szervezésnek; a parasztérdek előtt minden önzésnek meg kell tanulnia a lemondást. Millió gyökerű és karú összefogásra van szükség, az összetartásnak és közös helytállásnak olyan egyenkint átérzett fanatikus tudatára, amilyet fás fajtákban látunk.
Ezt az átalakulást elősegítheti törvény, iskola és propaganda, de igazában csak millió és millió kis egyéni vágy, akarat, kezdeményezés és kitartás érheti el. A munka nehéz lesz, de nem reménytelen. A test szerveit javítja a használat; a lélekéit is. Tanuljunk meg dolgozni kétszer, háromszor, tízszer annyit, mint eddig. Van egyetlen pillanata a legálmodozóbb virágnak, amikor nem növekszik, nem dolgozik? Én nem vagyok elragadtatva a fajtámtól, a mai lelkiségétől. Kritizáljuk, irtsuk a magyar tunyaságot, azt a veszély- és kockázatkerülő kényelmes és ernyedt gondolkozásmódot, amellyel sok keresztény megváltozhatatlan siralomvölgynek és sok diplomás ember gépies hivatalnak véli az egész életet; és tudom, melyik osztály miben szakértő és miben záródik békaperspektívába. Legyünk mindig ébren és mindig szolgálatban, mint a katonák, vagy a növények. Ne altasson el a hízelgés, amely úrhatnám gőgünket, nemességünket, fegyelmezetlenségünket, esetleg az élhetetlenségünket legyezgeti. A szabad pályák versenyritmusát vegye át a hivatalnokember magánélete is, ami magyarán, derűs és brutális egyszerűséggel annyit jelent, hogy a siránkozó kispolgári és középosztálynak tessék megtanulni több pénzt keresni. Hogy hogyan? Ez az a pont, ahol az egyéni újjáteremtés kezdődik és sehol nem segíthet törvény és nem segíthet külső tanács. Pénz nélkül nincs kultúra, nincs szabadság, nincs hatalom, nem javulhat fel a szellem és az emberanyag a heterogén polgári középosztályban, amelyet magyarabb, tisztább parasztságból nem akarhatunk néhány generáció alatt csak azért felfrissíteni, hogy a nép gyermeke az agrár-proletári sorból szellemi vagy hivatali proletárságba kerüljön. Nem mindig „a helyzet” a bűnbak, ezért hirdetem önök előtt – akik legnagyobbrészt bizonyára a középosztályhoz tartoznak –, hogy március 15-nek tanítása a polgárság számára ma csak akkor, csakis akkor több néhány elpuffanó frázisnál, ha ebből az ünneplő teremből legalább a vágyát hazaviszik magukkal a fokozott nemzeti és egyéni életakaratnak.
Magyar testvéreim, keltsék fel, gyújtsák fel magukban az életkedvet, az igényeket, a szellemi érdeklődést, neveljék, terjesszék a jobb, gazdagabb ízlést, fertőzzék meg álmos környezetüket más emberfajták irigylésre méltó munkadühével, fogékonyságával, találékonyságával és fegyelmezettségével, tanuljanak nyelveket, vegyenek könyvet, olvassanak sokat, többet, még többet, járassanak egynél több újságot, s ha erre nem telik, akkor meg éppen nyissanak 465ezer szemet és fület az élet lehetőségeire és a maguk eszközei szerint vezessék be otthonukba a kulturális szórakozásokat. Sokféle haza van egyszerre: haza van a földben és a vérben, s akié a föld és a vér, azé az ország; haza van a gépekben és a pénzben, s akiké a gép és a pénz, azé az ország; haza van a szellemben és a kultúrában: a kultúráé az ország: de mindent összefoglal az, hogy legelsősorban a kvalitásoké az ország. Hosszú idő múltán most van újra remény – és Trianon megingása és tegnap óta már több is mint remény – a magyar felemelkedésre, az új országépítésre. A kvalitások fokozása a legjobb országépítő erő, a legegyetemesebb honvédelem. Legyen ez az önök egyenkinti és együttes szerepe, feladata, megbízatása, politikán kívül eső állandó erőfeszítése, a hazáért: mindnyájunk szent fogadalma és alázatos egyéni forradalma a magyar jövőért.
Új Idők, 1939. március 26. 465–466. p. Az írás az alábbi bevezető sorral jelent meg: „Írta és március 25-én este a kassai Schalk-házban felolvassa Szabó Lőrinc”. A Schalk-ház valójában a Schalk-ház család tulajdonában lévő szálloda volt. PIMK, gépirat javításokkal, címe: Az író és az ünnep.
Hiába akartam, lehetetlen mással kezdeni: boldog vagyok, hogy magyar ég alatt magyarokhoz beszélhetek a magyar Kassa földjén. Az öröm, a szeretet, a meghatottság erősebb az esztétikai szándékoknál. Hála Istennek! Ez mutatja, hogy fogékonyságunk nem tompul el sem a hétköznapi élet, sem az olyan hétköznapon túli valóságok iránt, amelyek méltók az ünnep nevére. Ahogyan a húsz évvel ezelőtti gyász akkor kezdődött igazán, amikor a tragikus összeomlás ötödik felvonása végén önök itt a Felvidéken észrevették, hogy a vasfüggöny nemcsak leszállt, de lent is marad, s a tragédia állandósult és hétköznap lett: bizonyos értelemben ugyanúgy állandósult valami egy fél évvel ezelőtt a felszabadulás öröméből. Az ünnep nem ért véget azon a novemberi napon, amikor a visszaforradó tagot megint magába kapcsolta a magyar test vérkeringése. Lehet ez másként? Aki magyar megélte ezeket az időket, mindig érezni fogja a szívét, ha átlép a ledöntött határokon. Önöknek, akik szeretetünknek, de egyben a saját nehéz küzdelmeiknek a középpontjában vannak itt, néha talán már sok is az öröm és a diadalmas emlékezés. Ünnepekből nem lehet megélni. De ünnepek nélkül sem. Az igazi, helyes ünnep különben sem gondok leplezése, nem reális tennivalók pótléka. Az állandósult gyász két 466évtizeden át időnkint szintén háttérbe szorult az élet természetes, hétköznapi gondjai és bajai közt: tartsunk fenn most mai és jövendő közös életünk természetes gondjai mellett szívünkben egy kis szögletet az állandósult öröm számára. Ünnepi érzéseinkből csak így lesz az, ami nemrég a tragédia tudata volt, örök ösztönzés, örök lelki fegyver.
Legerősebb érzésem e pillanatban az, hogy szeretném ismerni önöket, bejárni az egész Felvidéket. S ugyanakkor mintha tükör volna a vágyam és elképzelésem: szinte látom magamat, mint kassai házigazdát, s tudom, hogyha itteni volnék, most le szeretnék szaladni a vendégeimmel Debrecenig, Szegedig, Kaposvárig, Sopronig, hogy alámerüljek a nagyobb, a teljes magyar valóságba. Gyönyörű, szerelmes mámor két országrész egymásba futó vérsejtjeit, egymásba zsiborgó idegeit érezni egyszerre, megfürödni és feloldódni és elpihenni a közös hazatalálás testi-lelki misztériumában.
Az egyéni közösségérzetnek ez a különös idegjátéka nem most kapcsol össze először ezzel a földdel. Nem vagyok felvidéki születésű, az elszakított Kassán eddig inkább csak átutazóban fordultam meg, de kora gyermekkorom egy része a visszacsatolt terület legdélibb peremén, az Ipoly mentén telt el. 1900 és 1908 között két ízben is Balassagyarmaton laktunk. Apám mozdonyvezető volt. Sárgaréz betűs, fekete kis mozdonyai Hatvan, Fülek, Ipolyság, Zólyom, Stubnya közt telefutkározták az egész környéket. Zakatoló útjai álomszerű hálót szőttek körém, csalogatták a fantáziámat, hogy az is beszaladgálja az Ipoly, a Garam, a Hernád tájait s az erdős, visszhangos, északibb völgyeket és hegyeket, amelyek mögött, mint elképzelhetetlen, félelmes és eleven óriás ott meredezett valahol a Magas-Tátra.
Ezt a vidéket derékban kettévágta a trianoni határ. Akkor már több mint tíz éve a Hajdúságban éltem, a világháború végén éppen érettségiztem és katona voltam, apám pedig a kalandos kávédarálók helyett közönséges és józan gyorsvonatokat dirigált Debrecen és Budapest közt. Aztán pesti lakos és lassankint író lett belőlem; de folyton visszavágytam az elvesztett vidékre. Az új határ természetesen mindenütt elevenbe vágott. Az Ipolynál az én elevenembe. A többi veszteséget tudtam, lemértem; ez a húsomban vérzett. A többi, a sokkal több, a Felvidék, a tulajdonképpen meg sem ismert Felvidék az én számomra mind ennél a pontnál, az Ipolynál kezdődött. Az én ablakom Gyarmatról nyílt észak felé, és ezt az egyetlen ablakot a békeszerződéssel becsukták, beszegezték. Az emlékezés viszont annál elevenebben festette belülről képeit a tiltó zsalukra. Soha táj nem foglalkoztatott annyit, mint az, amely az Ipolyon túl van.
Minden az Ipolyon túl volt. Egy egész megíratlan verseskönyv tele idillikus 467szépségekkel és izgalmakkal, a lélek hajnali pirkadásának ideje, félig még álmodó ismerkedés a valósággal. Úgy izgatott a balassagyarmati országhatár, hogy egyszer 1924 táján minden ok nélkül odautaztam. Saját szememmel akartam látni. Tudják, hogy a határ a folyó közepén futott, de néhol átkanyargott a déli partra is. Bejártam a várost. Megnéztem a házat, ahol laktunk, az elemit, ahol megismerkedtem a betűvetéssel, a cukrászdát, ahol nem tudtam megvenni a tanítókisasszony számára a kedvenc süteményét, mert az iskolától a főutcáig elfelejtettem az indiáner szót, melyet addig sose hallottam, a ligetet, ahol egy vándorcirkusz ketrecbe zárt tigrise majdnem leharapta a kezemet, a füzest, ahol megégettünk egy macskát, a malom környékét – vagy nem malom volt? –, ahol százszámra fogdostuk sihedertársaimmal a lüktető hasú, napozó gyíkokat, az utcát, ahol Pogány András barátomnak – azóta se láttam, vajon mi lett vele? – átment a hasán egy kétlovas hintó. És így tovább. Minden rendben volt, csak éppen szörnyen összezsugorodott.
Aztán lementem az Ipolyhoz.
És ott kezdődött a zavar. Bejárhattam a fele gyermekkoromat, a másik fele tilos volt. Tilos volt az, ami a legszemélyesebb birtokom, elveszthetetlenebb és elidegeníthetetlenebb birtok, mint amilyeneket a telekkönyvek tartanak számon. A bedeszkázott ablak megnyílt, a valóságos táj kiszélesedett előttem, de emlékeim valóságába nem mehettem át. Láttam hatéves, hétéves, nyolcéves magamat a túlsó parton, a réten, de csak úgy, mintha földtől égig üveg alá került volna a mindenség egyik fele. Áttörhetetlen falként állt előttem a levegő az Ipoly közepén. Sehol másutt a trianoni határon nem éreztem ezt az üvegfalat, ezt a léttelenül létező belső akadályt. Szótlanul és sokáig bámultam az idegenné vált túlsó partot, a nagy-nagy rétet és rajta túl észak felé az első hegyeket. Baloldalt a régi fahídnak nyoma sem volt, felrobbantották, széthordták. Jobb felé akkor még nem állt a mai modern beton- és vashíd. Abból az irányból különösen gazdagon rajzottak az emlékek a fűzfák mögül. Arra volt, arra van a Kürtös patak. Eszembe jutott a karácsony délután, mikor egész a torkolatáig felkorcsolyáztam. Ott kell lennie a Katlan-gödörnek, az örvények örvényének, ahol a beszakadó jég elnyelte egy cimborámat: iszonyú hely volt, hallják, hogy kong a neve? Aztán megint a rétet bámultam. A szemközti hegyek a láthatáron a világ végét jelentették; valamikor egész odáig enyém volt az egész rét… Igen, és egyszer kiöntött a folyó, az árvíz tengere fél méter magasan, csendesen, megnyugodva állt a nagy síkságon, a rohanó Ipolyból tutajnak kifogtam egy elsodort pajta ajtaját, gyönyörű idő volt, húsvéti vakáció vagy talán már kora nyár, és én a tilos rét csillogó tavain a bokrok közt egy hosszú léccel órákig hajtottam, kormányoztam lebegő deszkáimat, egye468dül voltam és féltem, és szívszorongva és ámuldozva ringatóztam a folyékony csodában, és hosszú nyakú, gombfejű, tarka virágtündérek hajlongtak jobbra-balra a tutaj elől, és a nap átsütötte a kristálytiszta vizet, és lent látszott a zöld rét, a föld: a semmiben úsztam, lebegtem és csodálkoztam, hogy ennyire szép lehet valami. Azt éreztem ötven centiméternyire a föld felett a törékeny tutajon, amit harminc évvel később, mikor a salzburgi hegyek fölött repülőgépről néztem le… A világ fölött lebegtem, testem-lelkem zengett az elragadtatástól, és ma már tudom, hogy költő voltam azon a napon.
És most elveszett ez a csodálatos világ, gyermekkorom élő térképének a fele?
Tavaly októberben az első magyar város hazatérését közvetítette a rádió. Sietve vacsoráztam, mégis megkéstem, és már folyt a bevonulási ünnep, mikor a szobámba léptem. Egy-két percig sötétben hallgattam az ünnepet. Megrendítő este volt. Óriási csattanással megrepedt, beszakadt az üvegfal. Akkor még csak egy ponton, de éppen ott, ahol engem, az én gyermekkoromat tartotta kettévágva, illetve, ha nem is egészen Balassagyarmatnál, de a közvetlen szomszédságában. És mindenesetre az Ipolynál! Ipolyság és az egész magyar nép öröme ujjongott a gépből. Mit lehet ilyenkor tenni? Csak sírni; még a veszteseknek is. Hát még azoknak, akik, végre kaptak valamit! Új fényben ragyogott a Himnusz, a Szózat. De erőt vettem az érzéseimen, tárgyilagos akartam maradni. Talán szégyelltem volna, ha elérzékenyülök. Utóvégre már rég nem vagyok gyerek, akinek olyan óriási élmény volt egy kis folyó és egy rét a Felvidékből. Ahogy azonban felgyújtottam a villanyt, megláttam az édesanyámat, a református asszonyt; a rádió előtt térdepelt, imádkozott és sírt. Példája megszégyenített és erőt adott, hogy ne akarjam elnyomni, amit érzek. Másnap egy verset írtam, címe: Az Ipoly ünnepén. Olyan vagyok, mint vendégségben a szegény ember, aki gazdagnak hiszi az ajándékát, mert nagyon érzi a szívét. Ezzel a verssel köszöntöm még egyszer Kassát és az én Felvidékemet:
Egyedül vagyunk, 1939. április 11–13. p. A lapban Hallóssy István által fölvetett Az új, aktívabb magyar lélekről című témához írott hozzászólás. Simon, 405–410. p. Költészet és optimizmus címmel. Steinert, 216–221. p. Költészet és optimizmus címmel. Bognár, 103–108. p. „Az irodalmi pesszimizmus…” címmel.
Pesszimista a magyar irodalom, elsősorban a magyar líra? Nem árt az egyetemes magyar léleknek az irodalomban tudatosított és vonzóvá tett kishitűség? Nem kellene a már ősi pesszimizmus és a magyaros sírva vigadás további gyakorlata helyett nekünk, költőknek is közreműködnünk az erős, friss, optimista magyar kedélykultúra kialakításában?
A kérdést nem vádnak szánták a felvetői; de én annak érzem, azzá emelem. A vádam viszont csak önvád.
Én igenis elmarasztalom magamat a pesszimizmus bűnében.
Mindig elégedetlen voltam magammal és a körülményeimmel. Harmincéves lehettem, amikor aztán ezzel az elégedetlenségemmel is elégedetlenkedni kezdtem. Untam, meguntam az örökös lírai siránkozást, az öngyilkosság és a mámoros elragadtatás közt hányódó belső kilengéseket. Talán maga a betegség ijesztett rám, és próbálta kitermelni a gyógyszerét. Elítéltem a természetem bizonyos egyoldalú és túlzó hajlamait, bármennyire általános-emberiek voltak. Úgy néztem egyik-másik éppen aktuális szomorúságomra és az okaira, mint idegen anyagra, mely szervezetembe tolakodott, mint valami piszokra, amely irritál és fertőz. Az életösztön védekező mozdulata volt ez: bajok és fájdalmak leleplezése, aláértékelése, kiküszöbölése. Lassanként megtanultam „vállalni magamat”, ami első ereje a gyengének. Azzal pirítottam magamra, hogy „legkönnyebb szomorúnak lenni”. Nem tagadhattam a külső rossz valóságát, s főleg nem a „metafizikai rosszat”, amit Madáchcsal és Madách nélkül egyformán mindig látott és lát minden gondolkozó, akiben nem él igazán a vallásos hit. De megtagadhattam, a magam bűnének, sőt egyenesen a magam gyártmányának tudtam már minősíteni az élet igen sok kellemetlenségét. Az idő, az öregedéssel és tapasztalással járó közöny előbb csak fertőtlenített bizonyos fokig a pesszimista mérgező anyagokkal szemben később az erőm aktívabb lett, önmagát növelte, és éleslátásom időnként határozottan megenyhült. Különbéke című könyvemben tanulságos, sőt mulatságos és hasznos kis bizonyítékai akadnak annak, hogy egy ember hogyan tanul meg járni 471az ingoványon. Tapasztaltam is nyomban, hogy versrajongók úgy kezdtek hozzám fordulni, mintha orvosuk, kalauzuk volnék.
Ez a tapasztalás nagyon jólesett: nemcsak tetszeni, de már használni is tudtam anélkül, hogy külön törekedtem volna rá. Láttam a példaadás értékét, és hogy mennyire vágynak az emberek leküzdeni saját defetizmusukat. Eszem ágában sincs állítani, hogy erős, egészséges és jókedvű lettem. Nem lettem az, csak már erőltetés nélkül is tudtam nevetni magamon és sok mindenen, ami kevéssel előbb még kétségbe ejtett. Láttam az emberi életképtelenséget, és emlékeztem a magaméra. Az ilyen lelkiállapotokat kifejezni művészet lehet, nagyon nagy művészet, mondtam magamnak, de semmi esetre sem nagyobb, mint amilyen az egészség ugyanolyan rangú kifejezése. A sorvadó ibolya költészete nem feltétlenül különb, mint a virulóé és pompázóé. És olyan sokat sorvadoztunk, fáradt ibolyák, úgy vonzott már valami más, valami új! Egyre jobban sajnáltam, hogy egyéniségemben és költői munkásságomban aránylag olyan sok a túlságosan sötét és dekadens elem. Mint műalkotást, nagyjában természetesen megfelelőnek találtam mindazt, amit mondjuk az utolsó tíz-tizenkét évben írtam, különben nem adtam volna ki, de már jobban örültem volna, ha nem „rágalmazom” oly kitartóan az életet. Legjobban azt sajnáltam, hogy ez a tulajdonságom bizonyos határig és bizonyos értelemben elzár a néptől, és polgárivá, „kultúrköltővé” tesz. Pedig én használni is szerettem volna a hazámnak, és azt a szűkebb réteget, amelyre elsősorban számíthattam, nem mindenben láttam legjobbnak és legmagyarabbnak. Nyilvánvaló, hogy erős, nagy, jómódú magyar kultúrközéposztály vagy ennek valamilyen ekvivalense kellett volna ahhoz, hogy a költészetem, melynek pesszimizmusát, sőt részleges dekadenciáját nem tudom kétségbe vonni, egyrészt igazán széles körű megértésre találjon, másrészt az élet és az irodalom természetes kölcsönhatása révén átszíneződjék, és harmonikusabb legyen.
A költők és a költői sorsok többnyire mindig ilyenek vagy ilyenformák, akárhogy szűri és értelmezi is át műveiket saját szükséglete szerint az utókor. Az életben több a klasszikus sorsharag, mint a sorsderű. Hogy pesszimisták vagyunk, az természetes; pesszimistának lenni egyáltalán nem emberietlen. Akit vitriolba mártanak, az sír, az üvölt, versben vagy vers nélkül. A sírás és üvöltés belső okaiból sok minden leküzdhető; egy kis példát én adtam rá; de annál, amit magamról elmondtam, többet nem kívánhat vagy hiába kíván az államérdek, az optimista kedélykultúra sürgetője. Belül még csak megnevelhetjük magunkat, a pesszimizmus külső okai nem állanak egyéni kontrollunk alatt. 472A költők az életüket, a fejlődéstörténetüket írják. Azt, ami az események, az egyéni véletlenek láncolata, és azt, ami a sors adta környezetük. Több szerencsés egyéni véletlent kérünk, jobb sorsot és környezetet.
De kitől kérjük? Milyen kultuszfórum törődik az irodalmi és lelki kultúrával? Állami kultúradminisztráció, kész írói termékek forgalmazása és leltározása még csak van, olyan, amilyen. De ki törődik magukkal a termelőkkel? A modern kapitalista országok legnagyobb részében a legvakabb laissez-faire törvénytelen törvénye érvényesül a kultúratermelés terén, azon a címen, hogy a költészet a legegyénibb kisipar, és virágzásához szabadság kell. Az állam mindent a társadalomra bíz, aztán a szabadság engedélyezése címén, melyet persze minduntalan vissza-visszavon, az írókkal szemben egyszerűen kibúvik olyan primitív kötelességek teljesítése elől is, amelyeknek az elhanyagolását semmilyen más termelő rend nem tűrné el. Sőt ugyanaz a kapitalista állam, amely nem ad legalább azt, amit adhatna, napfényt és trágyát, vagyis megbecsülést és pénzt az íróinak, nem átallja elszocializálni az írói magánmunka termékeit. Házat építhetek meglevő kövekből, s a ház enyém és az utódaimé, pedig csak nekem vagy legfeljebb a családomnak hoz hasznot. De megteremthetem a semmiből a Toldi-trilógiát, s harminc vagy ötven évvel a halálom után magántulajdonom köztulajdon lesz. Megbüntetnek, amiért nagyobb hasznot hajtok az egész nemzetnek, mint amennyit magának egy háziúr vagy egy suszter? Ahelyett, hogy elveszik, nem inkább konvertálni kéne a jövőt a jelenre? Akármilyen kényes és nehéz a szellemi termelés és a szellemi termékek értékelése és befolyásolása, kellene és lehetne módot találni valami olyan beavatkozásra, amely a közösségre és az írókra is hasznos.
Ezt a kérdést azonban most csak mellesleg érintem: az egész ott kapcsolódott a mondanivalómba, hogy gyakorlati utat szeretnék találni a költők szörnyű és örök pesszimizmusának csökkentésére. Gyakorlatiasság nélkül semmire sem megyünk. Az optimizmus puszta követelésével és feltétlen elvi jogosultságával szemben ugyanis ott áll egy nagyon kegyetlen és tevékeny gyakorlat, a valóság. Nemcsak én voltam (és sajnos vagyok) sötéten látó a mai költők között. Nemzedékem vezető tagjai, akik most körülbelül negyvenedik évük alatt és felett vannak valamivel, a születés és az első indító élmények skáláján általában egy oktávval lentebbről indultak, mint az Ady–Babits-generáció. Bennünket többnyire sötétebb szociális tapasztalatok érleltek, mint közvetlen elődeinket. A magyar állam, társadalom érdeklődését alig vagy egyáltalán nem tapasztaltuk: ugyan hogy lett volna komoly kultúrereje a trianoni magyarságnak, amikor még a millenniumnak is alig volt? Egyáltalán hol volt köröttünk Magyarország? Hol volt valami jó? Legfeljebb vágyakban, 473álmokban, akarásokban. Egy elképzelhető jobb sors és megbecsülés semmi esetre sem vesztegetett volna meg bennünket igazságaink hirdetése tekintetében; az a tény azonban, hogy olyan elhagyatottak voltunk, feltétlenül fokozta és állandósította bennünk a kárhoztatott pesszimizmust. Egyedül voltunk, reménytelenek voltunk, s akármiről jajgattunk vagy káromkodtunk, a történelmi és szociális sivárság hatott ránk. Abban is az hatott, amit elmulasztottunk észrevenni.
De hagyjuk az államot. Egy-egy egyetemi professzor időnként – tanú vagyok rá – el-elmereng, hogy évszázadok éhenkórász költőinek szelleméből, műveiből, erényeiből és hibáiból évszázadokon át biztos pozícióban és köztiszteletben hogy megélnek az irodalom tanárai, taglalói, rendszerezői. (A halott őstermelőkből az élő kofák, mondhatná a nekibúsult pesszimista.) Belátásuk nem változtat a helyzeten. Az államnak és intézményeinek sohasem lesz becsvágya, hogy fokozzák a költők jókedvét, hitét, élettapasztalataik kedvezőbb színeződését, vagyis a nemzet megmaradó lelkét.
Kanyarodjunk vissza tehát a lelkiekhez, a magántevékenységhez, a vádhoz és az önvádhoz. A művészi pesszimizmus természetes, de ugyanakkor többnyire életellenes. Olyasmi, mint a kereszténység földi siralomvölgy hangulata. Ennélfogva szívvel-lélekkel helyeslem az optimista akciót. Mint börtönviselt ember a szabad eget, úgy köszönteném az új, derűsebb világot. Kimondhatatlanul áldásos volna a férfias, reményteljes, belülről optimista közszellem. Adja Isten, hogy ne maradjon egyszerűen egy új társadalmi szlogen az egész felismerés. Mert most gyengék, hisztériásak vagyunk, a szörnyülködés tragikus és nemegyszer tragikomikus ópiumszívói. Komorabbaknak és betegebbeknek látom az ismerőseimet, mint amilyenek lehetnének. Ijesztően sokszor tapsolunk a cinizmus hiénakacagásának. Ez a legszömyűbb.
A jókedvet és a derűt mindamellett alighanem túlbecsüljük, éspedig azért, mert nincs meg, mert kipróbálatlan. Pedig az is csak módjával és a maga helyén hasznos és értékes. A modern „Keep smiling” igen előnyös magatartás a társadalmi ember számára, beragyoghatja a boltokat, a mozikat, az újságok egy-egy oldalát, még az adóhivatalban és a kaszárnyában is üdvös. A költő azonban az igazi ember, létértelme az őszinteség, a belső meztelenség: mosolyog, ha csakugyan mosolyog, sír, amikor sír, de legfeljebb a hazugság kényszeréről és fájdalmáról írhat, amikor a mosolyt céltudatosan „tartania” kell. Osztja J. Conrad lesújtó véleményét a szakadatlan, kegyetlen, fanatikus optimizmusról; sokszor eszébe jut Goethe mondása is: humoros, tehát másod474rangú és sajnos borzongott már színpadok és operettek mosolypergőtüzében. Minden oka megvan tehát az ízlésnek, hogy irtózzék a derűipartól nagyban és kicsinyben.
S akármennyire életellenes a pesszimizmus, nemcsak lélektani és esztétikai csapdái és kártevései vannak. Azzal kezdtem, hogy „legkönnyebb szomorúnak lenni”. Az is igaz, hogy az éjfekete jóslatok a leghatásosabbak, legidőállóbbak, legcáfolhatatlanabbak. A Kasszandrák attitűdje imponálóbb, mint a bohócoké. Az irodalmi pesszimizmus egy része tényleg csak szellemi tunyaság és konvenció. A költő tehát gyanakodva néz a pesszimizmusra, és szeretne hátat fordítani neki. Ez azonban csak egyik fele az igazságnak. A művészi megfogalmazás rendkívüli életerőt adhat szánalmas lelki gyengeségnek, a romlás képeinek, gyémántértékké emelheti a kín, a szorongás, a reménytelenség, a lelkifurdalás értéktelen, sőt káros nyersanyagát. Az életérdekek tisztelete címén el ne tiltsunk, agyon ne csapjunk másféle, ritka kincseket! A tragikus életlátásnak óriásai is vannak, nemcsak férgei, a dekadens líra belső és szakmai szempontból nézve száz és ezer esetben éppen az ellenkezője minden gyengeségnek és hanyatlásnak. Hamletet olyan elme szülte, amely az erő, a vidámság és az egészség ábrázolásában is zseni volt. Hiába örvények az önmegismerés, a komplexebb zsenialitás, a végső elemzések remekművei, ezek az örvények felfelé is húznak, a magasságokba. Az életet és a halált, a sorsot és a történelmet nem lehet mosolyra és nevetésre átképezni.
Erőre, öntudatra, teherbírásra, lendületre, életigenlésre és hősiességre azonban nevelhetjük a népünket, a tömegeket. A feladat igen sokrétű, és a szükséges munkában a tiszta szépirodalomnak szintén megvan a maga (nem túl gyors, de nagy és tartós) szerepe. A költők derítése terén a legnemesebb propaganda és a legbensőbb felismerés sem ér sokat. Ellenben sokat érhetne, sokat javíthatna a költői termékek hangulati elemein az, ha megváltoznék a költők és írók lelkiállapota. Összefoglalásul csak azt mondhatom, hogy ehhez az egyéni konstitúció és szerencse megfoghatatlan dolgain kívül kettő kell: 1. nagyobb esztétikai kultúra, amely élvezettel, építő belső boldogsággal, tehát optimista módon tudja felfogni a nagy alkotásokat, még hogyha „pesszimisták” is, és 2. új, felfrissült, tetterős, homogén magyar társadalom mint megfelelő természetes környezet.
475Magyarország, 1939. április 29. 6. p. Bognár, 86–87. p.
Ebben a percben ért véget Hitler beszéde. Napok, hetek óta várták válaszát Roosevelt különös békeajánlatára, és öt világrészben annyian hallgatták, mint valószínűen soha még szónokot. A nagy beszédet alkalmam volt személyesen végighallgatni a Kroll Operában.
Mialatt ott ültem a II. emeleti erkélyen az újságírók között, az volt az érzésünk mindnyájunknak, hogy a szónoki emelvényen a kiterjesztett szárnyú, roppant aranyos sas előtt egy olyan ember érvel, magyaráz, indokol, vitázik, elemez és közöl száz és százmilliók életére kiható határozatokat és állásfoglalásokat, aki nemcsak a terem közönségét akarja megnyerni, hanem az egész világot.
Olyan ember, aki tudja, hogy beszéde előtt eltűnnek a falak és határok, olyan ember, egy olyan polgári vezér és hadvezér egy személyben, aki tengerentúlig sugározza az energiáját, és óriási, tényleges csatákat vív és nyer meg a maga és népe igazáért pusztán azzal, hogy beszél.
Nem feladatom, hogy a beszéd tartalmához hozzászóljak. Előre tudtuk, előre tudta mindenki a jelentőségét. Erről beszélgettünk ma délelőtt tizenegy óra után a Kaiserhof halljában, és bizony megdobbant a szívünk, amikor vezetőnk, a külügyminisztérium egyik tisztviselője felállott, és kiadta a jelszót az indulásra. Mindnyájan tudtuk, hogy félóra múlva modern világtörténelmi eseménynek leszünk szem- és fültanúi.
Hitler öt perccel tizenkettő előtt hagyta el a kancellária épületét. Az ő útvonalán haladt végig az én autóm is, a Wilhelmplatztól a Brandenburger Toron át a Kroll Operáig, ahol a Reichstag a Harmadik Birodalomban ülésezni szokott.
Hideg, szürke délelőtt volt. Halkan szitált az eső. Az egész útvonalra úgynevezett „könnyű zárlatot” rendeltek el: fekete ruhás SS-emberek álltak véges-végig a járda szélén hosszú, laza sorban.
Az opera bejáratát baldachinszerűen kiképezték, selyemmel vonták be, óriási aranysasokkal és lobogótengerrel borították. Én a második erkélyre (vagyis tulajdonképpen a kakasülőre) kaptam helyet, de ez is igen nagy ki476tüntetésnek számít: a világsajtó 300 képviselője jelentkezett a beszéd végighallgatására, és 200-at el kellett utasítani, mert kevés a hely.
A piros-arany tónusú terem mint egy elsüllyesztett körszínház belseje tátongott előttem. A földszinten foglalt helyet a csaknem hétszáz képviselő, köztük először Prága és a Memel-vidék képviselői, legnagyobbrészt barna vagy sötétzöld egyenruhában. Velük szemközt, az egykori színpadon ültek a miniszterek, a legfőbb katonai vezetők, az állam és a párt főfunkcionáriusai és legfelül egyszerű, magas támlás, barna karosszékben Göring miniszterelnök, a Reichstag elnöke.
Világtörténelmi premier feszültsége töltötte be a zsibongó, beszélgető, óriási termet. Az első karzaton körös-körül előkelőségek ültek, legnagyobbrészt férfiak, de egy-egy hölgy is. Hitler szónoki emelvényével szemben volt a diplomaták karzata.
Úgy hallom, a francia, az angol és a lengyel követ nem volt jelen. Sztójay Döme magyar követ az új diplomata-egyenruhában jelent meg.
Tizenkét órakor elcsendesült a terem, a jelenlévőket felszólították, hogy foglaljanak helyet, és pár perccel később a jobb oldali ajtón át bevonult Hitler barna kabátban, mögötte Göring és a többi kíséret.
A Führer nem az emelvényhez ment, hanem az első miniszteri padban, annak a jobb szélén foglalt helyet, kezet fogott két szomszédjával.
Egy perc múlva Göring megnyitotta az ülést. Viharos tapsok kísérték Hitlert az emelvényig, ahol éles lámpafény világította meg a 230 oldalas kéziratot, amelyből beszédét felolvasta. (A kéziratról azt hallottam, hogy remek gépírónők különleges írógéppel írják Hitler beszédeit, aki diktálva rögtönöz. Nagy betűkkel írnak, hogy jól lehessen olvasni, de egy-egy oldalon nem sok van.) Az asztal lapjáról, ahogy a híradókban látni szoktuk, négy mikrofon szára hajlott a szónok felé.
És Hitler beszélni kezdett. Frissen, elevenen, két és negyed órán keresztül beszélt magával ragadva hallgatóságát, olyan szónoki teljesítménnyel, amely, mint itt a német urak mondják, még az ő szónoki pályafutásában is páratlannak mondható.
477Pesti Napló, 1939. április 29. 8. p. Bognár, 83–85. p. PIMK, kézirat.
Hát igen, az volt, aminek várták, világrészeknek, világbirodalmaknak szóló üzenet. Hatása tovább rezg a nap és az este idegeiben, tovább a holnapban és a holnaputánban.
Amikor végighallgattam a pénteki Hitler-beszédet, és a két és fél órás előadástól kifáradva és némi ruhatári közelharc után a Kroll Opera képviselő- és vendégtömegén át kivergődtem az utcára, a nagy zászlóárbocok és óriási lobogók részei közt, a széthullámzó embererdőn túl még tovaködlött előttem az elvonuló díszszázad fegyvereinek árnya, aztán egy hivatalos autó befogadott, és hazavitt a szállásomra, hogy a telefon előtt a lapzárta pillanatában még valami képet próbáljak rögtönözni a Magyarország számára arról, amit láttam.
Amikor letettem a kagylót, akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen alig hallottam a nagy beszédet. Igaz, hogy nem is a tartalmi értesülés volt a legfőbb célom. Mint mindenki, én is hallgattam már Hitler-beszédet rádión; tudtam, hogy pár óra múlva nyolc-kilenc oldalas tudósításokban lerögzítve láthatom az elhangzott szöveget a német lapokban; ezért aztán a természetes kíváncsiságot, amelyet a nagy titok feltárulása iránt éreztem, feláldoztam az éppolyan erős formai érdeklődésnek. Az elszalaszthatatlanért részben elszalasztottam azt, amit a nagy újságlepedők világszerte úgyis megőriztek és megismételtek.
Én elsősorban néztem Hitlert. A szónokot figyeltem, aki előadást formál meg népe és a világ számára.
Attól kezdve, hogy az ülésteremmé átalakított opera egykori színpadán, a miniszterek padjának szélén, mintegy száz közvetlen legmagasabb munkatársa között helyet foglalt, természetesen csak azt lehetett érezni, amit a nagy egyéniségekről mindig mondunk: betöltötte a teret. Úgy dominált az a zavartan mosolygó, karcsún puritán ember a kétezer jelenvolt között, mintha valahogy csakugyan a maga testében foglalná össze a birodalmat és nyolcvanmilliós népe jövőjét. A szófukar ceremónia, amelyet a Reichstag-ülések szertartása minimálisra zsugorít, a maga rövidségével szintén csak az ő szerepét hangsúlyozza.
El akar törpülni és el is törpül mellette. Csak a zárójelenetben nő hozzá méltóvá a hallgatóság, a birodalom képviselő-testülete, amikor a két himnusz 478mennydörgésében igazán félelmes, elszánt és amellett meghitt egységbe olvad egyén és nép, vezér és vezetett. A földszint egyenruhában csillogó képviselőserege, a háttér katonaméltóságai, a diplomaták karzata és a két erkély közönsége akaratlanul felállt, amikor szólásra hívta az elnöklő Göring.
Szeretném tudni, mit érezhetett ebben a pillanatban. Ő persze tudta a nagy titkot, amit elmondani készült. A pad szélén ült, és szembenézett az ütemes Heiltől harsogó teremmel és az előrelendült karok néma vonalritmusával. Ez az előlegezett ünneplés talán még feszélyezte is, ez még személyes ügy volt, nem taps, nem elhatározások és bejelentések helyeslése. Vagy talán erőt, biztatást merített belőle a helytálláshoz?
Az emelvényen, a négy, feléje görbülő mikrofon előtt, a kéziratára hulló éles lámpafényben kezdett beszélni. Néztem, hogyan áll meg, hogyan gesztikulál, hogyan viselkedik egy cézári szónok. Két kezével az asztal jobb és bal szegélyének támaszkodott, könnyedén előrehajolt. Időnkint lassan himbálta magát, sőt talán lábujjhegyre is állt. Nyugodt, csendes, erős hangja egy pillanat alatt kontaktust talált a honfitársaihoz. Arca nyugodt volt.
Egész idő alatt állva olvasott. Délben hallottam, hogyan írja beszédeit. Két gépírónőnek diktálva fogalmaz, az írógépeknek különlegesen nagyok, a szokottnál háromszor nagyobbak a betűi. A konceptust aztán többször átstilizálja. Így születik meg lassan az úgynevezett kézirat. Máskor rögtönöz. Wilhelmshaveni beszédét például csak „Stichwortokban” tudta, cédulákat tartott a kezében, azokból építette fel a mondanivalóját. Most más volt a helyzet, most semmit sem lehetett az impulzív véletlenre bízni. A 202 oldalas kézirat gyorsan fogyott előtte. Ha egy-egy lapnak már az alján tartott, felvette a jobb kezével, tovább mondta az utolsó sorokat és mialatt a lapot bal kezével átadta a mellette ülő Dietrich birodalmi sajtófőnöknek, zavartalanul átsiklott a következő lapra. Dietrich egy másik példányból, azt hiszem, ellenőrizte, hogy a beszéd izgalmában milyen szó helyett használt esetleg újat. Az eltéréseket utólag átvezetik a különféle hivatalos fordításokba.
Hitler élesen hangsúlyoz. Mindig az értelem szerint, de a hangsúlya sokszor átárnyal. Ugyanaz a szövege másképp hat az olvasóra és a hallgatóra, különösen a gúnyos részeknél. Általában komoly és még a lírai szakaszoknál is objektív színe van a hangjának, a harag viszont mintha kissé fakóvá tenné. Nyilvánvalóan könyv nélkül tudta a beszédet, sokszor felnézett, és így mondott végig hosszú mondatokat. Felolvasás és szónoklat egybefolyik nála, mint sok modern előadóművésznél, aki félig szavalva, félig könyvből mond verseket a pódiumon.
Csodálatosan tud árnyalni. Mint egy oldalról megvilágított relief egyes része, úgy ugrik ki a mondatából az ige, a jelző, illetve az a hangsúly, amelyre 479éppen szüksége van. Remek crescendókat és decrescendókat épít ki. Úgy bánik a hangjával, mint egy Saljapin. Tud epikus lenni és rohanni, süllyedni, emelkedni, csattogni, áradni, mennydörögni, andalogni, sziszegni, sérteni és felforrni: egy öntudatos tenger hullámjátéka ez, örökké változó, és még akkor is lebilincselő, ha a tartalmára nem figyel egészen az ember.
A gesztusai jóval egyhangúbbak, elsősorban a beszéd indulati részét támasztják alá, a kitöréseket. Megfigyeltem, hogy sokszor fél perceken át pontosan tagolták a szótagok ritmusát, valószínűleg a szónok testi és hangbeli kifejezése kapcsolódik össze bennük.
És mégis igen kevéssé tesz színészi benyomást. Olyan természetesen „lazán” mozog, mintha százezrek között is intim körben lenne. Néha, persze, nagy katonai parádékon kissé szoborszerűen kell viselkednie, általában azonban a teljes közvetlenség jellemzi. S ha más is van benne, akkor az, úgy hiszem, inkább valami kis feszélyezettség, sőt – tiszteletből mondom – valami gyermekien megnyerő vonás.
Ember és államfő, aki minden porcikájában érzi az üllő vagy kalapács goethei parancsát. Művész, aki a sorssal birkózik, amikor beszél.
Magyarország, 1939. április 30. 1. p. PIMK, kézirat.
A német birodalom baráti tisztelgéssel várja a magyar miniszterelnököt és külügyminisztert.
A rettenetesen nagy és újabban rejtelmesnek, csaknem idegenszerűnek híresztelt metropolisz, amely egymagában körülbelül akkora, mint nemrégiben még fél Magyarország volt, új díszekkel szépítette magát új vendégei tiszteletére.
A pályaudvartól, ahová megérkeznek, a szállójukhoz vezető útvonal magyar és német zászlókkal integet, egyébként még állnak a Hitler születésnapjának ünnepi keretet adó különleges dekorációk, a Wilhelmplatz és az Unter den Linden aranyos-fehér pilonerdeje.
A Brandenburgi kapunál a roppant diadaloszlopok, a nevezetes új, kelet–nyugati várostengely két szélén és itt és ott és mindenütt végtelenbe vesző zászlóárbocok, címerek, arany felségjelvények, fellobogózott palotasorok szinte 480repülni akarnak nagy piros szárnyaikkal. És minthogy bizonyos véletlenül csoportosult ünnepi eseményekhez most hozzájárul még záróünnepnek a május elseje, a városdíszítés tovább folyik, és most kapja meg a végső simításokat a Lustgartenben.
Május elseje Németországban igen nagy és komoly népi ünnep. Az északiaknak különös okuk van rá, hogy zord klímájuk miatt kétszeres örömmel köszöntsék a tavaszt. A kőrengeteg Berlinben aránylag sok a liget, és a tavasz a legmesteribb dekorátor, meg kell becsülni. Érthető, hogy a lustgartenbeli nagy népi ünnep, amelyre milliók szoktak felvonulni, és amelyen a magyar urak is jelen lesznek, minden évben visszhangra talál.
Láttam színterét a nagy téren a Sprec, a volt császári palota, az evangélikus dóm, és az Altes Museum négyszögében, ahol, mint mondják, százötvenezren sorakozhatnak fel. Még dolgoznak a munkások, és mindenfelé kíváncsiak ténferegnek. Kétoldalt már állanak a tribünök, mindegyiken mintegy négy-négyezer ülőhely. A múzeum görög oszlopsora előtt szónoki emelvény, onnan beszél majd Hitler és Ley. És a tér közepén ég felé nyúlik az árboc, a főváros májusfája, egy kétszáz éves, közel harminc méter magas lehántolt fenyőtörzs.
A májusfát minden évben más és más vidék küldi fel. Az idén, mint külön örömmel hangsúlyozzák, a szudéta erdőkből hozták. Tetején óriási horogkereszt, törzse mentén lefelé szélesedő lebegő karikákon szalag- és zászlóözön. Kisebb májusi előünnepségek máris zajlanak. Például a májusfát ma este adják át Berlin főpolgármesterének. Azután néptáncbemutató és szabadtéri népdalest következik. Holnap, vasárnap, már Hitler és a minisztériumok is bekapcsolódnak a tavasz és a munka ünnepségeibe.
A májusi ünnep igen nagy dolog.
Tudni kell, hogy mostanában a wallburgi napokat éljük. Nekünk, magyaroknak, többnyire csak a Faustból van némi értesülésünk a wallburgi éjszakáról. A régi germán és szláv legendák szerint azonban a május elsejét megelőző kilenc nap mind wallburgi nap, a feltámadás, a termékenység, az ifjúság és most egyúttal a megváltó nemzeti munka ünnepe, és csak az utolsó éjszaka a boszorkányoké.
A május elsejei díszárbocos, táncos, énekes, lakomás ünnepet mindig megtartotta minden német falu. A Harmadik Birodalom egyenesen nemzeti ünneppé tette, vagyis rangban január 30. (hatalomra jutás), április 20. (Hitler születésnapja), november 9. (a müncheni első forradalmi kísérlet) és a pártnapok mellé emelte május elsejét.
A népközösség ünnepe az, amikor osztálykülönbség nélkül vidáman és kedélyesen együtt masíroznak a Via Triumphalison a dolgozók, „alle Schaf481fenden”, amint a hivatalos kifejezés mondja, az egyetemi tanár és kovácslegény egyformán.
A magyar vendégek különvonata ma délután fél háromkor fut be az anhalti pályaudvarra. A virággruppokkal díszített Adlonban laknak, első emeleti lakosztályuk a Hársfasorra néz. A mai programot baráti megbeszélések töltik ki, fogadások, vacsora Hitlernél. Este az egész várost tündérien kivilágítják.
Nagy öröm a berlini magyar kolóniának, hogy gróf Teleki Pál, akinek annyi gondja, tennivalója van a német fővárosban, alkalmat adott arra, hogy mint cserkészvezetőt üdvözöljék. Bemutatják neki a berlini magyar leventecsapatot: harminc 10-20 év közötti fiút.
Hetenként háromszor szoktak összegyűlni a fiúk a Collegium Hungaricumban. Nyaranta együtt táboroznak az otthoni farkaskölykökkel, apródokkal és cserkészekkel a Balaton mentén. Láttam egyenruhájukat: kék ing és nyakkendő, a karon nemzetiszínű szalag, kócsagtollas Bocskai-sapka, sötétkék rövidnadrág és háromnegyedes harisnya, amely meztelenül hagyja a térdet.
A leventék legnagyobb része iparos- és kereskedőgyerek, de vannak közöttük minden társadalmi osztályból valók. Vezetőjük Kiss Ernő leventeoktató, debreceni ember.
A miniszterelnök megkoszorúzza a Collegium kertjének falába illesztett táblát, amelyet még a világháború itteni kórházakban elhunyt magyar hősi halottainak emlékére emeltek. A fiúk pedig nagyon örülnek, hogy jön a főcserkész, és hogy vasárnap délután öt órakor bemutathatják, milyen ügyesen tornásznak, milyen szépen tudnak dalolni, és milyen jól ismerik a magyar történelmet.
Az Est, 1939. április 30. 3. p.
Gróf Teleki Pál és Gróf Csáky István vonata már Berlin felé kattog. A lapok mind közlik a miniszterelnök nyilatkozatát, beszámolnak a budapesti hangulatról, és jelentik a magyar vendégek érkezését.
482Az utazást itt is mindenütt udvariassági látogatásnak tekintik. Hangoztatják, hogy Magyarország és a Német Birodalom között a viszony oly világos, hogy nincs szükség nagy diplomáciai megbeszélésre: egy baráti állam látja vendégül egy másik baráti állam miniszterelnökét és külügyminiszterét.
A magyar előkelőségek fogadásának külsőségei egybefolynak a közelmúlt, a közeljövő és a napi élet ünnepi eseményeivel. Közben egyenletesen zúg Berlin hatalmas munkaüteme. Azt hiszem, a városnak száz és száz pontján lakhatik, és járhat az ember, és mégis olyan hangjátékot hall kora reggeltől késő éjszakáig, amilyen a nagy pályaudvaroké. Állandó, orgonázva ringó, szakadatlan eséssel, emelkedéssel, tompulással és élesedéssel úgy hat ez a zaj, mint a repülőgépek propellerzenéje ég és föld között. A világvárosi forgalom éneke ez. A Friedrichstrasse és az Unter den Linden modern végtelen dallama ez.
Már szinte rosszul esik, hogy huszonnégy óra óta csak embert és motort láttam, állatot egyet sem. Úgy látszik azonban a gépromantika itt is megteremti majd az állatromantikát: most olvastam egy érdekes cikket Bollschweilerről, egy minden jel szerint zseniális fiatal állatfestőről, ismertem már régebben. Irtózatosan szuggesztív művész, olyan félelmes tigrisszemeket és olyan szomorú tevearcokat senki sem festett még, mint ő.
Goethe dicsérte meg egyszer zseniálisan egy korabeli rajzoló juh- és kosképeit, amelyek csodálatosan fejezték ki a szegény állatok boldog bárgyúságát. Azt mondta: „olyanok, hogy aki nézi a portréjukat, félni kezd, hogy megbutul.” Bollschweiler ceruzája is rémületes a maga nemében. Most olvasom, hogy a fiatal művész egy évvel ezelőtt halt meg: Albániában repülőgépével lezuhant.
A berlini állatromantika másik kis tünete: a szállodám írószobája tele van utazási prospektusokkal, és az egyik az utazásnak egy rég elfelejtett módját, a lovaglást ajánlja szóban és képben: lovon a lüneburgi pusztán át… Ahogy mi írunk odahaza az angol ladykről, akik lóhátról szeretik meg Magyarországot.
Még mindig hideg van. A hőmérő 9 fokot mutat.
Szerencsére az eső elállt, de azért szürke, borongós a város. Folyton a budai rigófüttyre és arra a kékben, zöldben és aranyban ragyogó délutáni képre gondolok, amit a magyar föld mutatott, amikor utoljára láttam. Itt északabbra vagyunk, a tavasz késik. De az emberek kívül-belül edzettek. Most természetesen elsősorban a tegnapi Hitler-beszéd és a két jegyzék hatása érdekli őket, amiről a különböző külföldi beszámolókat közölte a reggeli sajtó. A Völkischer Beobachter külön nyugtázza, hogy a Magyarország is hat oldalon közli a beszédet.
483És fényképek megint figyelmeztetnek egy érdekes tényre, amelyet én nem láthattam, de amelyet tegnap este említett egy ismerősöm. Én bent voltam a Kroll Operában, ő otthon a rádiónál ült.
– És tudod kérlek – mondotta –, egyetlen embert sem lehetett az utcán látni. Berlin utcái tökéletesen kihaltak, mintha légitámadási gyakorlat lett volna. Az ablakomon láttam, hogy a villamosok, autóbuszok megálltak, csak az U-Bahnok közlekedtek, de senki sem ült rajta.
Az emberek hazamentek, vagy a mozikban, színházakban gyülekeztek, ahol megafon közvetítette a beszédet. Az egész birodalomban két és fél órára minden munka leállt, még a postán is csak a rendkívül sürgős küldeményeket vették fel. Teljesen valószínűtlen, hogy lett volna csak egy német is, aki nem hallgatta volna a beszédet. Ez még sohasem volt ilyen mértékben. A szervezésnek és az egyöntetű magatartásnak ez a foka és teljesítménye már egyszerűen megdöbbentő.
A magyar miniszterelnök és külügyminiszter délután fél háromkor érkezik a fellobogózott Berlinbe. A mai program: délután látogatások és megbeszélések, és este vacsora Hitlernél.
Pesti Napló, 1939. május 2. 8–9. p.
Megpróbálok összeállítani egy kis szubjektív berlini mozaikot érzéseimből és az életnek arról a keretéről, amely gróf Teleki Pál miniszterelnök és gróf Csáky István külügyminiszter megbeszélését körülveszi. Tulajdonképpen ezért hívtak és ezért küldtek, a tényeket a rádió és a táviratok bőségesen közlik.
Hol kezdjem?
Először talán ott, hogy bármi történik is Berlinben, a vendég állandóan érzi egy nyolcvanmilliós közösség jelenlétét. Minden perc és minden pont, amelyre a szó rávilágít, csak sziget egy nagy-nagy tengerben. Életkedv, az elszánt akarat, a fizikai és lelki életerő és a szakadatlan emberi munka tengerszerű áradásában. Ugyanaz a szó, mozdulat, elhatározás és cselekedet mást és mást 484jelent aszerint, hogy hol hangzik el, honnan indul ki, hol történik meg. Itt Németországban minden megnő. A fizikai nagyság mellett főleg attól, ami úgy látszik, a legnagyobb történelmi faktorok közé tartozik: az egységes öntudattól és akarattól. Még a németellenes gyűlöletet is ez dagasztja fel, ahol feldagasztja.
Berlin maga is tenger. Ha műhely ma az egész birodalom, akkor ez a négymilliós város a műhelyek műhelye, a műhelyek szíve. Nem először vagyok itt, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy megismertem. Berlin egy egész kis ország, és méghozzá nem olyan, hogy másokhoz hasonlíthatna. Itt minden részletmegállapítás félrevezető. Az átutazót, a vendéget ugyanúgy elragadtathatja, mint ahogy elkedvetlenítheti. Attól függ, hogy kivel és mivel sodorja össze a véletlen. Különösen akkor érzi ezt az idegen, főképp az újságíró, ha elhagyja tennivalója adott útjait, és megpróbál közönséges ember lenni ebben a városországban, méh a kasban, hangyabolyban. Óriási a kas, óriási a boly.
Sokszor halljuk, hogy a közönség irigyli az újságírót, aki jelen van ennél vagy annál a fontos és érdekes, nagy vagy pompázatos eseménynél. Az irigykedés és kíváncsiság teljesen érthető, de bizonyosra veszem, hogyha most itt lenne a helyemen, és belekóstolhatna az úgynevezett bennfentességbe: ezer ember közül kilencszázkilencvenkilenc azt mondaná, hogy ez a világ legunalmasabb és leggyötrelmesebb mestersége. Az államok luxusa az újságírót is megfürdeti a fényben, és ad neki bizonyos, rövid lejáratú előjogokat, viszont sokszor külsőségekkel telíti túl, és gyakran foglalkoztatja a lelket nélkülözhetetlen feleslegességekkel. Mindig a központban, a központokban kell ácsorogni, azután mindenféle engedélyek és járművek hátán, mint mesebeli táltosokon rohanni árkon-bokron, kordonon át. Örökös készenlét ez, valami lebzselő hajsza, vagy hajszolt lebzselés. Mint egy zsebóra, szakadatlanul üzemben kell lenni, és a háthák, a talánok és az esetlegek éppúgy parancsolnak, mint a megmozdíthatatlan hivatalos programpontok és otthon a lapzárták. Tulajdonképpeni haszna csak abból van az újságírónak, amit mellesleg, feleslegesen tanul meg már csak azzal is, hogy nagy utakat tesz, és a pénz és felhatalmazás révén órákra és percekre szinte korlátlanná nő mozgási lehetősége. Bár itt is fenntartással kell élnem: az ember rendszerint alig van egyedül. Ez is rabság. Mint minden. Még szerencse, hogy a mostani megbeszélések csak baráti eszmecserék, és nincs és nem készül semmi meglepetés. Ilyenkor el lehet egy kicsit „lazulni”.
485Három órán át mégis egyedül voltam tegnap. Megszöktem, hogy eltévedjek a nagy bolyban. Sikerült. Wannseebe igyekeztem, huszonegy kilométerre a központtól és a központoktól, ahol a vizitek és ünnepségek látható része lepereg. Szántszándékkal polgári módon, gyalog és villamoson, U- és S-Bahnon mentem. A kancellária előtt a nagy május elsejei ünnepségek kisebb-nagyobb előünnepei folytak. Egész nap nagy tömeg nézte, hogy tűnnek el a mintaüzemek zászlóküldöttségei a hatalmas bronzkapu mögött. A ruhatárosnő még szállodámban figyelmeztetett, hogyha útbaigazításról van szó, ne higgyek a berlinieknek, hiszen itt mindenki csak azokat a tájakat és csapásokat ismeri, amelyeken járni szokott, a többit illetőleg csak az egyenruhás forgalmisták megbízhatók. Nem vettem elég komolyan, és már nem is sejtem, hogy milyen föld alatti labirintusokban és melyik külvárosban átkoztam azt az intelligens arcú urat (kiderült, hogy szerelő), aki a helyes irányból roppant kedvesen és szívélyesen eltanácsolt ördög tudja hová. Csak az erdőben tudja elfogni az embert olyan ijesztő magány érzése, mint egy idegen Bábelben. Egy másik éppen olyan intelligens arcú, ősz hajú, szemüveges, elegáns úr (orvos-tanárnak hittem, kereskedő volt) viszont éppen olyan szívesen és kedvesen jó útra terelt. Sőt hallva, hogy a német tavaszt szeretném látni ünnepen kívül, csónakkirándulásra hívott meg. Potsdamba igyekezett, családja és társasága várta, egész nap motorozni fognak a Havelen meg a tavakon, tartsak velük. Fájt a szívem, amikor Wannseeben mégsem szálltam át vele egy újabb vonatra.
Láttam tegnap a német tavaszt, amelynek ma folytak óriási ünnepségei a magyar vendégek jelenlétében az olimpiai stadionban és a Lustgartenben.
Wannseeig kilométereken és kilométereken és megint kilométereken át világvárosi színű, domborzatú és jellegű Debrecenek és Szegedek és Kassák során, óriási munkáscsoportokon, gyártelepeken és gyönyörű villanegyedeken keresztül ötpercenként száguld a helyi vasút. Ott aztán egyszerre egymást érik a tündöklő tavak az erdős dombvidékek koszorújában. Nem volt sok időm, a Schultheisz pavilon felső teraszáról egy pohár „német-pilseni” mellől néztem, hogyan kereste fel a kiránduló Berlin a tavaszt.
Se a főváros utcáin, se a föld alatti U-labirintusok és föld feletti vasutak sárkányként rohangáló kocsisoraiban, sem itt a szabadban nem láttam rongyos embert vagy koldust. Németországban mindenki dolgozik, és mindenki megél. És mindenki tud örülni az életnek. Hiába olyan nagy az európai feszültség, itt nyugodtabbak az idegek. A májusi állami ünnep ősi népi beidegzettségekből és szokásokból veszi erejét. A remek autóutakról állandó egyen486letes zúgássá olvadt a köröttem száguldó autócsordák és emeletes autóbuszok zakatolása. Technika és félig-meddig már parkosított, idomított természet. A közeli végállomásról szakadatlan ontották az utasokat a vonatok és más környékjáró szerelvények, szakadatlanul jöttek-mentek, dübörögtek a pavilon mögött még távolabbi célok felé. Szemközt a tóvidék öblei csillogtak. Távoli némaságuk éppúgy csábított, mint parkjaik és szigeteik, amelyeken a kék, zöld és sárga minden árnyalatába öltözködött a feltámadás. A kései tavasz itt még csak halványan fátyolozta a fákat és bokrokat. A vadgesztenye fái még nem nyitották szélesre tenyerük öt ujját. Gyönyörű meleg idő volt, huszonkét-huszonöt fok, ezüstpárás az ég, sőt időnként egy kis igazi napfény. Ma tíz fokkal hidegebb van. A szél arcomba hozta a vízszagot, és ameddig csak ellátott a szemem, a nagy tó sok-sok öble, nyúlványa mind tele volt motorokkal és vitorlák lassan mozgó, elegáns, fehér háromszögeivel. Gőzhajók, csónakok, vasárnapi derű. Cinege- és rigófütty, fenyőfák, víz, víz, víz: el tudtam volna hinni, hogy az ezer tó országában vagyok.
És mit mondanak ehhez a számok? Előttem van egy kimutatás. A víkendszezon megindulásával vasárnaponkint átlag 300 000 berlini veszi igénybe a gőzhajókat, 1050 000 kiránduló a villamosvasutakat, a Stadtbahn forgalma 1,7 millió utas, a földalattié 560 000, az autóbuszüzemé 580 000. Ehhez jön a magánautók légiója. Egy-egy benzinkút az átlagos napi 800 liter helyett 2500 litert ad el.
Mi tetszett legjobban? A kérdésre magamnak sem tudok felelni. Talán a Wannsee. Három kislány Kleist sírjánál. Az Unter den Linden. A nyugat–keleti várostengelynek, amelyen tegnap este végigmentem a káprázatos, mesébe illő kivilágításban: nincs, nem lehet párja most sehol a világon. Gyönyörű volt a ma reggeli stadioni ifjúsági ünnep. Ez is utánozhatatlan. A Westend ünnepi és autóforgalma már régóta amerikai. A mozipaloták és a Kurfürstendamm környékének esti és éjjeli színforgataga egyszerűen káprázat.
És hogy élnek az emberek? Úgy látszik, jól vagy elég jól. A tömegeknek van okuk szeretni vezérüket. Hitler alkotásai és sikerei az egész nemzetet megbűvölik. A kispolgári osztály eltűnt. Az élelmezési mendemondák nem igazak. A termelésben, mint a Westend, a Friedrichstrasse, a Leipzigerstrasse mutatja, a jó és olcsó tömegszükségleti cikkekre fektetik a fő gondot, a luxusárut nagyon megfizettetik. A boltokban és kávéházakban rengeteg a vendég.
487Ma, a tavasz, a feltámadás, a munka ünnepén egész Berlin talpon van, és a magánházakon is lépten-nyomon feliratok ünneplik Hitlert, mint „a birodalom első munkását”. Negyedik napja látom programját. Azt is, amelynek nincs köze a magyar vendéglátáshoz, és csak azt mondhatom, hogy igen-igen keményen megdolgozik ezért a címért.
Magyarország, 1939. május 2. 1–2. p.
Az olimpiai stadionban tartott reggeli ifjúsági ünnepség után ma délben a berlini Lustgartenben rendezett nagy állami májusi ünnepen vett részt Teleki magyar miniszterelnök és Csáky külügyminiszter. Ez az ünnepély folytatása annak, amelyet a stadionban végignéztem, de már egész más jellegű: itt Berlin dolgozói, a munkásság és a pártszervezetek együttes nagy népi ünnepélye zajlott le, és tart még este is. A négyszögletes tér egyik végét a régi múzeum, a másikat a volt császári palota zárja le, kétoldalt 40-40 piros, három emelet magas zászló sorakozik, és fedi el a kilátást.
Amikor ideérkeztem, a tér előtt a környéken vagy százezer ember tolongott. Ide nem kellett belépő; aki hamarabb érkezett, az jutott a Führer és a vendégek közelébe. A várpalota és a múzeum homlokzatának szoboralakjai is nagyon megszaporodtak: élő, mozgó emberek sziluettje rajzolódott mindenütt az égre a tetőkön is.
Zenekar játszott, de tőlem olyan messze a múzeum oszlopcsarnoka alatt, hogy a megafon, amely előttem harsogott, fél taktussal mindig megelőzte: a villanydrót hamarabb idehozta a muzsikát, mint a levegő.
Pedig a mi tribününktől balra tágul csak igazán a tér.
Fél tizenkettő tájban SA-standardok, aztán NSKK-, majd SS-standardok vonultak be ünnepélyes zene és állandó éljenzés közepette, majd megjelentek végtelen sorban a különböző munkásorganizációk piros horogkeresztes zászlói az embertömeg közt üresen hagyott, utcaszerű, szabad bejárón, amely hosszában átszelte a teret. Kissé emelt helyről néztem a látványt, a tömeg mégis úgy eltakarta előlem a zászlótartókat, hogy csak a sapkájukat láttam, a lobogók 488mintha maguktól haladtak volna egységes ütemben mindig előre. Az Arbeitsdienst és a pártszervezetek kiküldötteinek zászlói is elvonultak, a kitüntetett mintaüzemek munkásküldöttségei autóbuszokon érkeztek és a tribünön kaptak helyet. Egy hivatalos úr az elvonult lobogók számát kétezerre becsülte mellettem.
A zászlók és szervezetek lassanként elvonultak és eloszlottak a múzeum 18 görög oszlopának szélességében és a lépcsőzeten, amely maga is olyan, mint egy kőtribün. A lépcsőzet közepén építették fel a szónoki emelvényt, vele szemben áll a végtelen tömeg, Berlin népe. A tömegben csak az előbb említett egyetlen utat hagyták szabadon, annak a közepén áll a májusfa; ilyen, csak persze nem ilyen hatalmas, áll ma minden német faluban és városban.
A birodalmi főváros óriási fenyőszálát az idén a Cseh-erdőből hozták; képekből már az egész élettörténetét ismerem; hogyan vágták ki zord óriás társai közül, hogyan vitték a vasútig, milyen különleges szerelvénnyel szállította ide a Reichsbahn, hogyan utazott a fa Berlin utcáin it, míg végül felállt itt, a Lustgarten közepén. Most nagy felségjelvény ragyog a tetején, zászlók és fenyődísz közül 20 méter hosszú aranykötelek lógnak róla alá és lent, de még mindig vagy két emelet magasságban igen nagy és lengő fenyőlomb karikák függenek.
A karikákról azután körös-körül sűrű, hosszú szalagrojt lobog a hűvös szélben. Az egész fa „díszruházata” olyan, mint egy krinolinszoknya, amelynek csak bordázata és alja van, a többi része átlátszó.
Zene és hullámzó Heil! köszöntötte Teleki miniszterelnököt és a magyar külügyminisztert, aki Ribbentrop birodalmi külügyminiszterrel a német előkelőségek élén vonult át a nagy téren. Az egyenruhás magyar külügyminiszter a májusfa alatt elhaladva hosszan elnézegette az égnek meredő fenyő törzsét: biztosan neki is azt mondotta a kísérete, amit énnekem mondtak ebben a pillanatban: a fa alul egy méter 40 cm széles, és a talapzatával együtt 54 méter magas.
Azután a miniszterelnök a diplomaták és meghívott vendégek tribünjére ment, szemközt az újságírók helyével. Nemsokára látni is lehetett, amint 489feltűnt és helyet foglalt a díszpáholy első sorában, jobbján a felesége, majd gróf Csáky és Sztójay magyar követ ült, mögöttük Ullein-Reviczky magyar külügyi sajtófőnök és mások. Az előkelőségek sorában többek között jelen volt Colonna herceg római kormányzó, az angol ügyvivő továbbá Orsenigo Cesare nuncius is.
Tizenkét óra előtt néhány perccel érkezett meg Hitler vezér és kancellár. Autója a Lustgarten szélén állt meg, a Führer gyalog haladt végig az embererdő szabad utcáján.
Tengerként zúgott feléje az éljenzés, a tömeg botokra erősített tükröket tartott magasra, hogy a távoli eseményeket is lássa. Hitler a múzeum lépcsőzete közepén a vezéri és egyúttal a szónoki emelvényre ment, amelyre rögtön felrepült a führeri standard. A tömegből az apák magasra emelték fiaikat, még egy nőt is láttam, aki felült férje nyakába.
Göbbels birodalmi miniszter megnyitotta az ünnepélyt, és az üdvözlés után rövid beszédben rámutatott a nemzeti összetartás és a munka jelentőségére, valamint Hitler szerepére a német feltámadásban. Beszéde alatt két hang szólott, egy elkésett és halkabb hang: az eredeti és a megafonból egy mennydörgő, amely a dróton át hamarább jutott el hozzánk. Háromszoros „Sieg Heil!” dördült a vezérre, majd dr. Ley birodalmi szervezési vezető beszélt a munkásság nemzeti szerepéről, felszabadulásáról és feladatairól, kifejtve, hogy mire képes a német nemzet, ha bízik a vezérben.
Negyed egykor maga Hitler lépett barna egyenruhában a szónoki emelvényre. Előtte a szokott mikrofonok. Csak stichwortok alapján beszélt kemény és éles gesztusokkal, beszédmodorában teljesen alkalmazkodott a hallgatóság stílusához és lelkületéhez. Egészen más volt ma, mint a Reichstagban: szinte a régi harci esztendők népvezére állt ismét előttünk. Gúnyos kijelentéseit hálás és megértő nevetés és taps fogadta, éppen úgy, mint azokat a részeket, amikor teljesítményeiről beszélt. Teljesen magával ragadta hallgatóságát a háborús uszítás elleni gúnyos megjegyzéseivel éppen úgy, mint lírai vagy szenvedélyes kitöréseivel.
Kiragadok néhány passzust:
– Egy vezérnek sem lehet több ereje, mint amennyi erőt a népe ad neki. Mi vagyok én nélkületek? Soha semmit sem tettem a magam előnyére, én 490csak egy magányos ember vagyok, az én vasakaratom csak addig érvényesül, amíg a ti akaratotok edzi.
Óriási tapsban tört ki a munkásközönség, amikor Hitler ezt mondta:
– Minden veszéllyel megküzd Németország, ha egységes.
Hosszasan szólt a pénz és a munka viszonyáról, a produkcióról és a fogyasztásról, beszélt a háborús uszítókról, személyi célzásokat is tett. Hallgatósága azt is értette, amit elhallgatott. Megismétlődött a tetszés, amikor többek között a következőket mondotta:
– Külföldön egyesek háborúra izgatnak Németország ellen minden eszközzel… és én? Én minden eszközzel folytatom a német fegyverkezést.
Az egész tér harsogott a nevetéstől, amikor a Németország elleni tervekről, a nemzetközi garanciák értékéről és ezzel szemben a nyugati erődlánc erejéről szólva ezzel a néhány szóval indokolta meg a védőöv felépítését:
– Ami biztos, az biztos.
A hatalmas beszéd a rögtönzés és az előadás remeke volt. Közben a Spreepart zöldülő fáiról jókedvű madarak csivogtak. És időnként galambok röpködtek a roppant embertömeg felett.
A beszéd után Görlitzer helyettes kerületi vezető köszöntötte Hitlert, és egy óra után a Führer, majd a magyar vendégek eltávoztak az ünnepség színteréről. Az Unter den Lindenen mindenütt fekete SS-sorfal állt, és óriási közönség ünnepelte őket. A beszédeket és az ünnepségek lefolyását megafonokon az útvonalon végig mindenütt hallani lehetett. A május elsejei munkásünnepségek délután tovább folynak, bár az eső éppen most szemerkélni kezd.
Hitler az új kancellária mozaiktermében fogadja a munkásdelegációkat és a munkásokat – úgy mondják, ezer vagy kétezer embert –, mint házigazda is megvendégeli a kancelláriában. Este 15 ezer ember részvételével fáklyásmenet vonul a Lustgartenbe, ahol Göring miniszterelnök fog beszélni. Az ünnepséget tűzijáték zárja le.
A magyar miniszterek az Adlon Hotelben ebéden vettek részt. Délután öt órakor a Wilhelmstrassére hivatalosak teára Frick birodalmi miniszterhez, hét óra előtt pedig díszkíséretükkel a Collegium Hungaricum Dorotheenstrassei palotájába mennek, ahol a magyar követség vacsorát ad.
491Az Est, 1939. május 2. 1. p.
Május elseje a Harmadik Birodalom egyik legnagyobb népi ünnepe; nemzeti hódolat a természet, az emberi munka megváltó erejének. Egyúttal az ifjúság ünnepe.
Az ifjúság, az erő, a szépség és a fegyelem jegyében zaj lott le ma kora délelőtt a május elsejei ünnepségsorozatok első része, a berlini ifjúság óriási arányú ünnepélye az olimpiai stadionban, ahol gróf Teleki Pál és gróf Csáky István is megjelent Hitler vezér és kancellár páholyában.
Én háromnegyed nyolckor értem ki a stadionba.
Az embernek szeme-szája eláll, amikor belép, és egyszerre maga előtt látja a gigászi amfiteátrumot, amelyet színültig megtöltöttek a Hitlerjugend, a Jungvolk és a Német Lányok Szövetsége barna és fekete egyenruhás alakulatai, csupa lány és ifjú, valamennyi tizenhat éven alul.
Lent a zöld mezőnyön véges-végig zöld, barna és fekete egyenruhás formációk egymás mellett, tíz-tizenöt embernégyszög. A maratoni kapu bejáratánál és az ellenkező oldalon három-három vitorlázó repülőgép, személyzetével. Az egész front egyik oldalán ifjúsági motorkerékpárosok arccal a stadion belső oldala, tehát a magyar vendégek és Hitler felé. Az egész térséget egyenletesen betölti az állandó moraj, a 132 000 gyerek beszélgetése, nevetgélése. Csicsereg az egész stadion. Körös-körül éles gerezdekben válnak ki a stadion kőlépcsőjéről az egyes csoportok.
Mielőtt a vendégek megérkeztek, nyolc óra előtt óriási megafon kiáltja túl a gyerekek zsivaját. Próbákat rendel el az utolsó pillanatban. Többek között bekiáltja a végtelen térbe, hogy a lányok vessék le felsőkabátjukat. A lányok a stadion egyik felét töltik meg. Én közvetlenül a führeri páholy felett állok a magyar újságírókkal. Csodálatos látvány, amikor a sziklafalszerű szemközti oldal barna és rózsaszín derengése egyszer csak pillanatok alatt kifehéredik, mintha a sziklafal valahogyan hirtelen behavazódnék: a levetett barna kabát alól előtűnik hetvenezer lány fehér blúza.
További végső próbagyakorlatok során megfelelő helyeken bizonyos ülő 492csoportok ismét magukra öltötték kabátjukat, úgy hogy a ruhák, színek játékából vezényszóra másodpercek alatt kiformálódott ez a három szó: „WIR GEHÖREN DIR” – magyarul: A tieid vagyunk.
Nem részletezhetem a valóban impozáns és magával ragadó tömegmutatványokat. Zenekari számok, harsonajelek követték egymást. Nyolc óra 20 perckor feltűnt a vezéri páholyban gróf Teleki Pál és Csáky külügyminiszter. Ekkor már bevonult a maratoni kapu mellett lévő lépcsőn lefelé a hétszáz nagy és nyolcszáz kis lobogó.
Fél kilenckor érkezett Göbbels birodalmi miniszter Baldur von Schirach birodalmi ifjúsági vezérrel. Jelentéstételek után a vezéri páhollyal szemközt megszólaltak a Hitlerjugend harsonái, majd Baldur von Schirach beszélt, utána Göbbels birodalmi miniszter. Alig tudott szóhoz jutni az éljenzéstől. A Heil néha még rossz, illetve felesleges helyen is felharsant. Ilyenkor az amfiteátrum másik fele elnevette magát, úgyhogy az egész spártai jellegű ünnepség egyúttal teljesen családias színezetű is lett.
A legnagyobb tapsot és nevetést az a kijelentése kapta, hogy az öregekkel szemben mindig a fiataloknak van igazuk.
Nyolc óra 43 perckor felhúzták a vezéri páholyra a Führer standardját és ebben a pillanatban a maratoni kapun lassan begördül Hitler autója. A Führer barna egyenruhában állva haladt végig a mezőnyt környező ellipszis megfelelő részén a páholya felé. Érkezése alatt zene szólt, de az egész olimpiai stadion mennydörgött és zúgott az ifjúság éljenzésétől. Baldur von Schirach jelentést tett neki, hogy 132 000 berlini tiszteleg most előtte, ugyanekkor három kislány szaladt hozzá, és virágcsokrot nyújtott át. Hitler kezet fogott velük.
A Führer ezután felment a magyar vendégekhez és a többi előkelőséghez a vezéri páholyba. Percekig ünnepelték. Hadd említsem meg itt közbevetőleg, hogy éppen az én hátam mögött ültek kettős sorban a kék ruhás berlini magyar leventék vezetőjükkel.
Hitler kilenc óra előtt a szónoki emelvényre lépett, és abban a pillanatban, amikor megkezdte beszédét, az amfiteátrum leányoldalán a vetkőzés és öltözés színjátékából egyszerre csak megjelentek a fél stadiont betöltő, óriási fehér betűk: A tieid vagyunk.
Hitler beszéde után a magyar urak eltávoztak, nemzeti daloktól, himnuszoktól és ifjúsági énekektől zengett az egész aréna még akkor is, amikor én elmentem. A miniszterelnök az ifjúsági ünnepélyt délben követő lustgarteni ünnepségen is részt vesz majd. A két ünnepség között a birodalmi kultúrkamara tart ma délelőtt ülést. A német birodalomnak ezen a rendkívüli je493lentőségű és vidám, bájos ünnepén és ezen az ülésen hirdetik ki, hogy kik az 1939-es nemzeti film- és könyvdíj kitüntetettjei. A két nyertes: Brehm költő és Karl Fröhlich filmdramaturg.
Az Est, 1939. május 2. 5. p.
Az Adlon, a Kaiserhof és a Bristol halljában és bizonyára még sok helyen minduntalan visszatér a beszélgetés arra a vacsorára, amelyet a Führer gróf Teleki Pál miniszterelnök és gróf Csáky István külügyminiszter tiszteletére adott szombat este. Mihelyt feltűnik valaki, aki ott volt az estélyen, rögtön faggatják az újságírók. Nem a németek (ez nekik magánügy), hanem az idegenek. És természetesen a magyarok is. Hiszen külföldön rengeteg rejtelemmel veszik körül Hitler magánéletét.
Az Adlonban, ahol ezeket a sorokat írni kezdtem, éppen most ment végig báró Dörnberg, a német külügyi protokollfőnök. Gyönyörű hatalmas szál ember, azt mondták róla, hogy „három méter magas”. De ez határozottan túlzás. Legfeljebb két méter és még valami. Ő a magyar miniszterelnök háromtagú szűkebb „Ehrendienstjének” vezetője, a különvonaton is ott volt.
Arról, hogy Hitler vacsorái milyenek szoktak lenni, illetőleg milyen volt a mostani, szombaton éjjel az egyik jelen volt magyar, vasárnap délben a magyar újságírók tiszteletére adott német külügyi ebéden pedig több német úr nekem is elmondott néhány részletet. A kancellári palotát én magam csak kívülről láttam, bár most naponta ötször-hatszor elmegyek előtte és ablakom is odanéz; így azután a „küszöbön túliakra” vonatkozólag csak összeállítottam, amit a jelenvoltaktól sokfelől hallottam. Az illető urak mind tudják, hogy megírom közléseiket, amelyek különben főképp csak formai vonatkozásúak.
Tehát milyen is Hitler mint házigazda?
A kivilágított Wilhelmstrasse sorfalat álló, Heilozó és éljenző közönsége előtt kevéssel este fél kilenc előtt befordultak az autók a régi kancellária kertes kis udvarára a fedett előtér alá. „A küszöbön túl” báró Dörnberg, az óriás, akiről előbb szóltam, kalauzolta az érkezőket egy hosszúkás, négyszög 494alakú terembe, amely a bejárattól balra fekszik. Itt állott Hitler, kevéssel mögötte Ribbentrop, tőle jobbra a felesége, aki a háziasszonyi tisztet töltötte be.
A német vezér egyenruhában volt, szokott, egyetlen háborús kitüntetését viselte. Minden vendégét személyesen fogadta, az urakkal szívélyesen kezet fogott, a hölgyeknek kezet csókolt. A vendégek ezután a háziasszony elé járultak, majd a terem végéből bal felé nyíló szalonterembe mentek át. Tulajdonképpen ott gyűltek össze mintegy 180-an. Mindenki a legpontosabban érkezett. A férfiak katonai vagy diplomata-egyenruhában vagy frakkban, a hölgyek nagyestélyiben. Mindenki viselte rendjeleit.
Kevéssel fél kilenc után az előkelő társaság átvonult két egymás után sorakozó szalonon, majd egy bal felé nyíló csarnokon át a hatalmas ünnepi terembe, amelyet Hitler három évvel ezelőtt építtetett hozzá a régi kancelláriához. A fehér és arany terem két oldalán tizennyolc sötétvörös márványból faragott oszlop fut, rajtuk túl vannak az ablakok. Középen állott a szögletes, nyílt és megfordított nagy U alakú asztal olyképpen, hogy az U két szára a két oszlopsorral párhuzamosan húzódott.
Az élen Hitler vezér és kancellár haladt, karján Teleki grófnéval, mögöttük Teleki miniszterelnök Göringnét vezette és így tovább.
A gyönyörűen terített asztalt, melyen gyertyák égtek és vázák álltak, elborította a kitűnő ízléssel összeválogatott rengeteg koszorú és virág. Az egész kép, a megvilágított plafon, a magas vázákból felfelé vetett fény tompított, egyenletes ragyogásában úszott. A fordított nagy U közepén, az asztalfő közepén, arccal a bejárat felé ült Hitler, jobbján Telekiné, majd Göring, balján Ribbentropné, vele szemben, a bejáratnak háttal Göringné, jobbján Teleki Pállal és balján Csákyval.
Ezután következtek a vendégek: a magyar követség urai, a Nemzeti Szocialista Párt, az állam, a hadsereg, a haditengerészet és a minisztériumok főfunkcionáriusai, hölgyek és urak váltakozva. Neveket felsorolni hosszú volna, azok közül, akiket külföldön világszerte ismernek, természetesen mindenki ott volt. Mindenki előre megkapta az aranyszélű meghívóval együtt az ültetés nyomtatott rajzát, és annak a feltüntetését, hogy melyik hölgyet fogja asztalhoz vezetni. Fent, az U két hajlásánál, két kör alakú „macskaasztalnál” négy-négy úr és két-két hölgy külön ült. Igen sok nő, igen sok gyönyörű nő volt jelen, előkelőségek lányai és feleségei. Teleki grófné sötét színű nagyestélyi ruhát viselt; feltűnően kedves és szép jelenségnek emlegették Bissingen grófnőt, Telekiné húgát. A németeken és magyarokon kívül csak Colonna római kormányzó felesége volt jelen mint külföldi.
A menü könnyű és igen egyszerű volt:
495Erőleves
Homár
Hizlalt kappan
Fagylalt édességekkel
Sajt és gyümölcs
Az ételekhez fehér és vörös borokat, a német szőlészet legnemesebb termékeit szolgálták fel, kétféle fehér s egyféle vörösbort, továbbá fanyar „Hencken trocken” márkájú pezsgőt. Hitler, egyik informátorom szerint, szokásos dietikus kosztját kapta, egy német vendég szerint minimális mértékben ugyan, de minden fogásból vett. Lakájok serege szolgált fel a birodalmi kancellária régi fekete és ezüst egyenruhájában; a Führernél kezdték, és minden harmadik vendégnél új tálat emeltek.
A terem bejáratánál az összehúzott üvegajtó előtt állt díszes botjával a szertartásmester, akinek minden bemutatásnál eddig is szerepe volt. Pohárköszöntő ezen az estélyen tudvalevőleg nem hangzott el, csak másnap a Ribbentrop-vacsorán.
A vacsora végét három botkoppantás jelentette, mindenki felállt, és az urak átvezették hölgyeiket közvetlenül az ünnepi terem előtt lévő csarnokba, és ott maradtak, illetve még további szalonokban oszlottak el. Ezeket a szalonokat is virágok és a német festő-, gobelin- és iparművészek remekei díszítették.
Az inasok újabb italokat szolgáltak fel a vendégseregnek, feketekávét, konyakot, német pezsgőt, továbbá frissítőket, gyümölcsleveket stb. A Führer jelenlétében köztudomás szerint nem szokás dohányozni, azért az urak csak bizonyos szalonokban szivaroztak és cigarettáztak.
A hangulat igen bensőséges, meleg és fesztelen volt. Amint német informátorom kiemelte, Hitlerben osztrák vonás a szívélyes udvariasság. Igen sokszor vették körül hölgyek, néha egyszerre hat-nyolc szépasszony is. Mindenki hangoztatja, hogy a német vezér vacsora előtt, alatt és után mindvégig rendkívül előzékeny, friss, szeretetre méltó és közvetlen volt. A vacsora után való együttlét során ismét hosszú és beható beszélgetést folytatott gróf Teleki Pállal és gróf Csáky Istvánnal.
A társaság lassan kezdett oszladozni. Elsőnek nem sokkal éjfél előtt Teleki miniszterelnök és Csáky külügyminiszter köszönt el Hitlertől, aki az oszlopos ünnepi terem előtti csarnok bejárata mellett állott és ott fogadta vendégei búcsúját.
Így állíthattam össze az estély teljes képét különféle szíves referátumokból; remélem, nincsen benne hiba.
496Az Est, 1939. május 3. 3–4. p.
Sztójay Döme berlini magyar követ hétfőn este nyolckor vacsorát adott a Collegium Hungaricumban. A vacsorán a magyar urak és a német előkelőségek vettek részt, utána tíz órakor fogadás következett, amelyre mi újságírók is hivatalosak voltunk.
A miniszterelnök azonban már előbb is járt az intézetben: vasárnap délután öt órakor ugyanis, amikor megkoszorúzta a kertben a világháború magyar hősi halottainak emléktábláját, megtekintette a kollégiumot. Biztosan jól érezte magát; az egyik szobában találkozott az előre oda összehívott ösztöndíjas fiatal tudósokkal, olyan sokáig elidőzött köztük, hogy a rendelkezésére álló egy óra alatt már alig futotta volna egyéb tennivalókra.
– Szédületes a tudása – idézhetem egy jelenvolt előkelő tisztelgő szavait –, lehetett kémikus vagy művészettörténész vagy germanista, akivel beszélgetett, minden esetben a részletekig el tudott mélyülni a témában. Úgy látszik, minden problémához ért.
A kollégiumban ott várakozott az egész magyar kolónia. Sztójay végül is figyelmeztette, hogy már rövid az idő, annyira nem tudott elszakadni a tudósoktól.
– De hisz én végeredményben egyetemi tanár vagyok – felelte –, és ez igazán érdekel!
Amikor pedig a professzor-miniszterelnököt az itteni (és már 97 éves) magyar diákegylet elnöke megkérte, hogy jegyezze be nevét az emlékkönyvbe, a miniszterelnök nagy betűkkel ezt a szöveget írta be:
„Teleki Pál egyetemi nyilvános rendes tanár.”
A fiatal tudósoknak azt mondotta:
– Nagyon örülök, hogy veletek lehettem, hiszen végül is kollégák vagyunk. A szomszéd teremben, mint említettem, a magyar kolónia küldöttsége várakozott rá. Teleki megcsókolta azt a magyar iparosleánykát, aki felköszöntötte, majd sorra kezet fogott azzal a körülbelül ötven berlini magyar lakossal, akit a kolónia képviseletében meghívtak az intézetbe. Végül felment a tornaterembe, ahol a berlini magyar leventék várták, 35-40 egyenruhás fiú és a vezetőjük. Közéjük ült. A leventék gyönyörű régi magyar nótákat énekeltek 497neki. Körülbelül negyedóráig tartott a rögtönzött dalbemutató, akkor a miniszterelnök felállt:
– Ti itt egy kis csapat vagytok! – mondta a fiúknak – De én már sokszor vettem részt ilyen kezdeményezésekben. Ilyen kicsiny volt a magyar cserkészet is, amikor elindult az útján, és most már sok-sok ezer meg ezer cserkész van Magyarországon, beszerveződött az egész magyar ifjúság. Bízom benne, hogy a ti kis tömörülésetekből a németországi magyar ifjúság nagy szervezete alakul majd ki. Boldog vagyok, hogy a kezdeményezés idején részt vehettem az ünnepségeteken, és ti is büszkék lehettek arra, hogy úttörői vagytok ennek a mozgalomnak.
Ez az a kép, ez az a magatartás, ez az a szellem, aminek úgy megörültem. A főcserkész-miniszterelnök még nem tudja, hogy rögtönzött szavaival mennyire boldoggá tette az egész magyar kolóniát.
Most hadd meséljek egyet-mást a Ribbentrop-vacsoráról, ahol a német és magyar pohárköszöntők elhangzottak. A birodalmi külügyminiszter és felesége a Bellevue utcai Esplanade Szállóban látta vendégül gróf Teleki miniszterelnököt, gróf Csáky külügyminisztert és kíséretüket. Nagyon kedves külső figyelmesség volt részükről, hogy gyönyörű piros-fehér-zöld virágokkal díszítették a szálloda márványtermének asztalát, virágzó cseresznyefákat állítottak a terem sarkaiba, és hogy erre az estére Géczy Barnabást, a legkiválóbb berlini magyar koncertzenészt szerződtették, aki a német rádióban is sokszor játszik.
Géczy vacsora alatt magyar dalokat játszott tíztagú zenekarával, majd tánczenét. Teleki miniszterelnök odament a művészhez, kezet fogott vele, és megköszönte szép játékát. A társaság vacsora után a márványtermet elhagyta, több egymásba nyíló szalonba oszlottak szét. Gróf Teleki miniszterelnök több mint egyórás beszélgetésbe mélyedt Ribbentroppal, és különösen szívélyesen üdvözölte többek között dr. Todt birodalmi építészeti felügyelőt, aki a híres Reichsautobahnokat építi. Gróf Csáky külügyminiszter szintén igen élénk és jókedvű volt, hosszú beszélgetéseket folytatott, és néhány kedves szava mindenki számára akadt.
Hétfőn este fél hétkor Teleki miniszterelnök az Adlon Szálló egyik földszinti büfétermében a német sajtó képviselőit fogadta. A közvetlen hangú negyedórás beszélgetésen utalt arra, hogy semmi szenzáció nem készült és nincs is, a magyar–német jó viszony a legtermészetesebb adottság, amelyet a legmelegebb kölcsönös barátság szelleme hat át. A fogadáson, amely tulajdonképpen udvariassági aktus volt, a magyar újságírók is részt vettek.
Gróf Teleki miniszterelnök különvonata kedden a kora déli órákban indul vissza Budapestre.
498Rádió-előadás 1939. szeptember 3-án. PIMK, javított gépirat. Kézírással a szöveg fölött: Szabó Lőrinc; bevezetés a versei elé. Rádió-előadás.
Felkért a rádió, hogy állítsak össze egy kis beszélő antológiát a verseimből. Húsz (ha akarom: huszonöt) évből húsz-huszonöt percet. És hogy mondjak előtte valamit. Vallomást a fejlődésemről.
Sokszor beszéltem már így magamról, kritikai, verselméleti megjegyzésekké törve-alakítva szubjektív tapasztalatokat. Igyekeztem helyesen észlelni, emlékezni, eltalálni az igazat; de biztosra veszem, hogy nem sikerült. Sok száz és száz kötetre terjedő önéletrajz kéne ahhoz, hogy sorra fel tudjuk tárni, meg tudjuk világítani életünk minden mozzanatát. Most, hogy hét könyvemet átlapoztam, és itt is, ott is belekaptam a múltba, amelyből kinőttek, megint úgy éreztem, hogy egy megfoghatatlan lelki dzsungelt kezdenek – és nem tudnak – körém idézni. Időnek, élményeknek, tanulásnak, egyre gyűlő és kiegészülő emlékeknek olyan őserdei szövevényét, hogy abban csak eltévedni lehet.
Nem tudom, ki voltam és ki leszek, nem ismerem magamat. Jobban mondva: csak azokat a szellemi területeimet ismerem, amelyeket állandóan rónom-járnom kell; csak azokat, amelyekbe valahogy belekapcsolódnak a hétköznapi, polgári élet józan parancsai is; a többit – a nagyobb és termékenyebb részt, a rejtélyeset, az igazit – csak annyira látom, amennyire versben feldolgoztam. Vagyis rendkívül hiányosan és töredékesen. Így aztán hetekből, hónapokból, egész periódusokból csak annyit veszek észre, amennyi egy-egy vers adatainak lámpafényébe szűkülve megjelenik. Sötétjükből mindössze ennyi a látható kép, s a maga tartalmán kívül nekem ma elsősorban azt mutatja, hogy milyen nagy, puha, titokzatos érzelmi homály és zűrzavar veszi körül az embert. Barátaimnak azt szoktam mondani, hogy ötszáz, és néha, amikor különösen kifáraszt az élet, azt, hogy ötszázezer éves vagyok: tréfás és kalandos könnyedséggel ennyire becsülöm a dzsungel kiterjedését. Milyen hosszú élet és mennyi költői erő kellene hozzá, hogy feldolgozhassam azt a rengeteg időt, azt a rengeteg belső ismeretlent és rendetlenséget, ami eddig is felhalmozódott bennem!
A fejlődésem történetéről mindeddig semmit sem szóltam. Úgy látszik, nem nagyon bízom benne, hogy sikerülne. Valami keret azonban mégis kell. Elmondom tehát, első nyilvánosságra került verseim idillek voltak. Nem tudom, hogyan támadhattak fel bennem olyan erővel a gyermek- és diákkor csendes tájemlékei, hogy első budapesti éveimet csaknem teljesen a föld és 499az erdő töltötte be. Aztán elkapott a háború utáni világváros és a modernség. Láz volt ez, vak tűz és megvakult káprázat, de tulajdonképpen csak új változata a sötétségnek. Huszonhat éves koromban már megijedtem, féltem és irtóztam tőle. Kétségbeestem, hogy elvesztegettem költői életemet. És elölről kezdtem mindent. Egy évig semmit sem írtam. Fokozatosan visszatértem a zárt formákhoz, lassanként, azt hiszem, megtaláltam a természetes emberi hangot és azon belül a magamét. Hat évig írtam a Te meg a világ verseit, csak 1932-ben jelentek meg könyvben. Ekkor már nagyjában sokszor rendben voltam magammal, nappali világosság vett körül, a világosság egyre nőtt, de vele nőtt a környező sötét is. 1936-ban új könyvem jelent meg, a Különbéke; tavaly megint egy [olvashatatlan betoldás]: Harc az ünnepért. Az életemet írtam bennük, azt írom azóta is. Vagyis, mint mondtam: perceket. Sejtelmem sincs róla, hogy a sok közül miért éppen ezt vagy azt a percet. Amit megformálok, azt megismerem, tudom, az szinte elválik tőlem, és mintha gyermekem volna, a maga külön életét próbálja élni. Jó esztendőben ötven-hatvan percet is sikerül megírnom; máskor, ha túl sok a gondom, tizet-tizenötöt. Úgy fogok meghalni, hogy verseim kis fénypontjait mind összeadva talán egy hétnyi időt, de talán még egy napnyit sem lát majd az életemből az, aki utánam néz.
Megjelenés nélkül, 1939 szeptembere után. MTAKK, 80/2002. Kézirat autográf javításokkal.
Éjfél és hajnal közt az ember egyszerre csak azt észleli, hogy ébren van. És csodálkozik. Mikor szakadt meg az álma? Tudata valaminek a folytatásán ringatózik; tehát már előbb is gondolkoznia kellett. Hogy mi volt a part, amelytől eloldotta a csónakát, arra csak következtetni lehet abból, ami a sötétségben már messze kint sodorja a hullámokon. A hullámok sötétek, nyugodtak és erősek, mint a halál. A kiindulópont tehát a háború volt.
Mi is lehetett volna más?
Szeptember óta egy végtelen monológ hallgat az idegeinkben. Beszélhetünk, dolgozhatunk, vitázhatunk, sírhatunk és örülhetünk, a néma hang nem szól közbe, nem zavarja az életünket. Nagy betegségek csöndesek tudnak maradni; 500az isten is rejtőzködik a lélekben és minden kételyt megtűr. Mégis folyton érezzük elhallgatott jelenlétét, cenzúráját, lehetőségeit: a lelkiismeretet.
Éjfél és hajnal közt aztán néha felébred bennünk a lelkiismeret. Az előző napot már levetettük s az új még nem kapcsolt üzemébe. Szünet van bennünk, érdektelen, majdnem szent és ezért talán nem is emberi szünet. A nagy sötétségben egybefog a fél Földdel, felkattan és elalszik a villanylámpa s az ember forgolódik, saját magában és a mindenségben, cigarettázik és töpreng.
A háború roppant tömegekkel, roppant tömegek sorsával és jövőjével kapcsol össze. Annyira világügy, hogy nem lehet „extra Hungariam non…” szempontból nézni. Városok, országok, egész földrészek szoronganak és lüktetnek, sajognak bennem, mint a tulajdon szívem, a tagjaim, a fejfájásom. A csupasz lelkiismeret órájában mégis olyan egyedül vagyok, mintha már a sírban feküdnék. E bekezdés változata külön jegyzetlapon olvasható: Az ember úgy érzi, hogy a háború roppant tömegekkel kapcsolja össze, hogy idegen városok, országok, egész földrészek szoronganak, lüktetnek, sajognak benne, oly közvetlenül, mint a saját szíve, tagjai, fejfájása. És mégis egyedül van. Sokszor olyan egyedül, mintha a sírban volna, olyan teljes elszigeteltségben. Az írók nagy része hallgat; s boldog […]
Nem örülök neki, nagyon kellemetlen érzés. Az ember csak akkor boldog, ha átoldódik valamibe, valami érzésbe vagy hitbe. Írtam már a hitetlen büntetéséről. A mi magyar közszellemünk, közéletünk nem kettéhasadt, hanem százfelé, ezerfelé hasadt. Itt nincs mibe kapaszkodni. Nem a politikáról beszélek, hanem arról a szellemről, ami a privát életben körülvesz, körülmos bennünket. Ez a szellem mindnyájunk büntetése. Mint a száraz homok, úgy hullunk szét.
501 502Új Idők, 1940. január 1. 14. p. Simon, 425–427. p. Steinert, 7–9. p. PIMK, gépiratmásolat javításokkal.
Az ember folyton becsapja magát. Legsűrűbben azzal, hogy tud valamit, hogy áttekint valamit. Én például sokszor hittem, hogy ismerem a világlírát. És minduntalan megszégyenülök. Emberfölötti erő, tudás, emlékezőképesség, óriási élettartam és rengeteg szabad idő kellene ahhoz, hogy igazán megismerjük a világból akárcsak azt is, amit a költők alkottak. Sokszorosan hálás vagyok tehát mindenkinek, aki hozzásegít valami megbízható tájékozódáshoz olyan területeken, ahová saját magam nem érhetek el.
Ezért szeretem a jó műfordítókat, a népek lelkének tolmácsait. Nélkülük vak és süket maradna az emberi érdeklődés majdnem mindarra, ami a költészetből kívül esik a nemzeti nyelv határain. Nyelvtudás nélkül persze mindenre az maradna. Ha nem volna kulcsunk az idegen nyelvekhez, úgy élnénk a földön fajunk, népünk és nyelvünk magányába zárva és ugyanakkor kisebb-nagyobb közösségek bábeli zűrzavarában, ahogy az állatfajták élnek. Joggal tartozhatnak legmeghatóbb olvasmányemlékeink közé az ősi szótárkísérletek, mondjuk egy asszír–sumér szótártöredék, még akkor is, ha egyik nyelvet sem értjük. Ezek a primitív kezdeményezések indították el a lélekcserét, a gondolatcserét, a kultúracserét az idegen és ellenséges népek közt. Az eredmény: egyrészt a mítoszok, a filozófiák, a témák, művek és hírek örök vándorútja a föld körül; másrészt az, hogy – Goethe óta – tudunk a Világirodalomról.
Kíváncsiság, kényszer és üzlet, állami és egyéni cselekedetek egyre hatalmasabban mozgatják az emberi szellem körforgalmát. A gondolatot azonban, hogy milyen roppant tömegű hasznos és fölösleges, szép, buta és gonosz kölcsönhatás folyik nap nap után világszerte, ne kövessük végső elágazásaiban: bennünket a sok százezer és millió tolmács közül most azok érdekelnek, akiknél a nyelvtudás csak eszköz olyan szellemi termékek ismertetésére, amelyeknek éppúgy lényege a tartalom, mint a forma, a hangulat, a nyelvi muzsika, 505egyszóval mindaz, ami a költészetet a prózától, a művészetet az értelmi termékektől elválasztja.
A műfordítókról beszélünk, nem a Mezzofantikról, s a legcsodálatosabb nyelvzseni költőnek még igen gyarló lehet. Amíg az idegen remekműveket olvassák, értelmezik, esetleg fáradságosan megfejtik, addig a műfordítók még nem műfordítók, hanem literátorok, kritikusok, esztéták. Műfordítókká csak a megértésen túl, abban a pillanatban válnak, amikor félretolják a másik nyelvet, és alkotni, formálni kezdenek a saját nyelvük anyagából. A műfordító számára a megértés nem cél, hanem eszköz. A műfordító ott kezdi, ahol a nyelvtanár abbahagyja. Az ideális műfordító: költő, aki időnkint kész művekből kapja a teremtő ihletet. Az idegen szöveg megértésében elég, ha tanár; a saját anyanyelve használatában művésznek kell lennie.
Hogy költészet van és lesz, amíg csak ember lesz, az természetes. De miért vannak műfordítók? Miért foglalkoznak költők, akik primer élményeiket is ki tudják fejezni, azzal a másodlagos alkotómunkával, hogy távoli, idegen, esetleg rég halott szellemek érzéseit és gondolatait teremtik újjá egy bonyolult formai-zenei-nyelvi rituálé előírásai és a saját nyelvük lehetőségei szerint?
Hivatkozhatunk külső okokra, ünnepségekre, sürgető alkalmakra, megrendelésekre, ezek azonban aránylag ritkák, és túl kevés bennük a hajtóerő. Az igazi mozgatóerő a műfordítói alkotás terén is olyasmi, ami lényegében magánügy. Legtöbbször alighanem az, hogy a költő nagyon élvez egy idegen verset, és mutogatni akarja a tetszését, az örömét. A mutogatási, ismertetési, talán önigazolási vágyhoz társul aztán a birtokbavétel és az akadálylegyőzés öröme, amit az illető vers újraköltése közben érez, s ami körülbelül azonos a teremtés örömével. El vagyok ragadtatva, beszélnem kell valamiről, egy versről, valami zenélő szépségről vagy igazságról. De akárhogy magasztalom, a hallgatóm maga szeretné látni, amit dicsérek. Sőt én is szeretném, hogy lássa: hiszen csak így bizonyíthatom be, hogy jogosan lelkesedem. Vegyük például Shelley egy nagy versét, A felhőket. Órákig analizálhatom, részletesen leírhatom a tartalmát, a formáját, a rímképletét, a ritmusát; hiába: a hallgató még mindig nem látja a színt, nem érzi az ízeket, nem veszi át azt az idegzsongást, amelyet a vers bennem keltett. Amit mondok róla, mind csak zsákbamacska. A tartalomközlő szavak megjelölik az érzéseket, érzékeltetni azonban csak evokáló kifejezések, csak a költészet szavai tudnak. Mit tegyek hát a verssel, amely annyira megtetszett? Felolvashatom angolul, de csak annak, aki tud angolul. S hány ember tud Magyarországon? S hány éves korától? Mondjuk, hogy tízezren tudnak. Mi legyen a többi tizenkétmillióval?
A költő előtt az egész nemzet és az egész jövendő áll! S aki angolul tud, 506még nem szükségképpen tud franciául. És németül. És oroszul és olaszul. Pedig Baudelaire is van és Dante is van és Puskin is gyönyörű és Horatius és Li Taj-po! Egyszer minden nyelvtudás véget ér, s ha az egyiknél nem, a másiknál biztosan rászorulunk a tolmácsra; nagyobb társasághoz, közönséghez, egy egész nézőtérhez pedig egyenesen lehetetlen másképp szólnom, mint az anyanyelvünkön. Irtsam ki Shelley ismertetéséből mindazokat, akik nem angolok? Inkább megpróbálom elmondani magyarul, amit Shelley a maga nyelvén mondott, utánozva mindent, ami csak utánozható.
Így születik a műfordítás – hódolatból, élvezetből, teremtő lázból és kényszerűségből. A többi: műhelytitok…
Magyarország, 1940. május 8. 5. p. Steinert, 599–600. p. PIMK, gépiratmásolat. Lapkivágaton felesége kézírásával: Apuka halálának 10 éves fordulójáról.
Nagy bosszúság ért az éjszaka.
Vendéglőben vacsoráztam egy barátommal, illetve még csak tanakodtunk, hogy mit kéne rendelni. Én tojásos előételre kívánkoztam. A pincér örömmel kapta el tűnődésünk foszlányait, és „valami nagyon jót” ígért. „Kitűnő dolgot hozok” – mondta, – „hors d’oeuvre-öt – à la Mikes Lajos!” Hors d’oeuvre à la Mikes Lajos? Megrendeltük és vártuk az ismeretlen fogást. Ebben a pillanatban zümmögés hallatszott, halk és mégis energikus zúgása mindig közelebb jött, és makacsul dongott-keringett a fejem körül. A hang végül a homlokomnak csapódott, hajamba csimpaszkodott, s amint hozzákaptam, kiderült róla, hogy darázs. Teljesen belegabalyodott a tarkóm szőrzetébe, éreztem mozgó kis testét az ujjaim alatt, nem tudtam, ijedezzem-e vagy csak csodálkozzam fagyos tavaszunk ilyen korai nyári vendégén, a kis szárnyas tigrisen, de az tovább zúgott vészesen és kitartóan, úgyhogy végre felugrottam az asztaltól, és erre felébredtem.
A mindenségit! Részeg voltam a fáradtságtól, szempillám szúrt, égett, le akart ragadni, de nem bírt. Cigarettáért tapogatóztam, villanyt gyújtottam. Órámban, ágyam mellett a kis asztalkán vészesen és kitartóan zümmögtek a percek, kint édesen és éppoly kitartóan a madarak.
Fél öt volt. Az éjjel későn feküdtem le, és most nagyon bosszantott, hogy alig aludtam. A redőnyön azonban a nap ígérete szűrődött be, aranyos fény, 507amit már oly rég nem láttunk. Ez aztán végleg felkeltett. Papírt és tollat szedtem elő, és írni kezdtem úgy, ahogy voltam, hanyatt fekve az ágyban.
Történt tegnap valami különös?
A háborún kívül körülbelül csak a bábszínház és az, hogy este Byron Kainjából olvastam néhány részletet Mikes Lajos magyar szövegében. Egy-két sort az eredetivel is összevetettem. Mint bizonyára sokan tudják, Mikes az apósom volt, és az idén nyáron lesz tíz éve, hogy meghalt. Az évforduló évében igazán illenék újra kiadni a Kainját és az Othelló-fordítását. Milyen szép, remek és nehéz költői munkák! Ha az álombeli pincér figyelmeztethetett engem, én is emlékeztethetem Mikes nevére és az alkalomra az irodalmi világot. Annyi szemetet kiadunk, eladunk és megveszünk; adjuk ki és vegyük meg helyettük most Mikes Lajos legjava műveit, a Byron- és Shakespeare-fordítást. Az aktatáskás doktor urat sokan szerették, sokan tartoznak neki ezzel-azzal, s írói érdemei sem kicsinyek. Tíz év nem nagy idő, de ahhoz mégis elég nagy, hogy az eddigi hallgatásért, amely Mikes emlékét és munkásságát felejteti velünk, most már szinte egy kis jóvátételre is gondolni kelljen.
Ezen töprengtem az álmatlan hajnalon, aztán másik élményem, a bábszínház jutott eszembe. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy hogyan, de a fiam kedvéért délután elvetődtem az Egyesült Női Tábor egyik gyermeknapi vagy gyermekheti produkciójára a Klotild-palotába. Láttam egy zsúfolt teremnyi nevető, izguló, kiabáló fiút és lányt, aztán az ajtókon át, melyek a folyosóra meg a hátsó terembe nyíltak, láttam a sárga függönyös, kis színpadot, majd pedig hátulról, mintegy a kulisszák mögül, a mutatvány szerkezetét.
Rögtön Goethe gyermekkori bábszínházélménye ötlött eszembe, amelyet oly döntő hatásúnak emleget a Dichtung und Wahrheit elején. Én most találkoztam először ilyenféle játékkal, s kitűnőnek érzem. Plakátokon is olvasható, hogy a gyermekhéten egy másik bábszínház, a Büky-féle, a Zeneakadémián éppen ma játszik, kétszer is a délután folyamán, s a Klotild-palotai kedves konkurencia azt mondta róla, hogy szebb és gazdagabb kiállítású, mint az övék.
Bárhogy áll is a dolog, a két Lakatos nővér produkciója rendkívül ügyes és ötletes volt. Beszéltem a rokonszenves és szerény pedagógus-művészekkel: mindketten fővárosi óvónők, rengeteg bábuval dolgoznak, drótok helyett kezükkel és három ujjukkal mozgatják a kesztyűszerűen felhúzható figurákat, kis díszleteiket villámgyorsan cserélik, két-három-négy kézzel dolgoznak, több hangon mondják és éneklik a darabok szövegét. Nagyjából kész, de rögtönzéseket is megengedő, rugalmas menetű, groteszk és humoros történeteket, kalandokat adnak elő, melyeket ők maguk írnak. Az egész színház taxin szállítható ide-oda, óvodákba, iskolákba, előadótermekbe.
508A főváros iskolaügyi vezetősége és minden iskola boldog lehet, hogy ilyen fölényes gyakorlatú és ilyen ötletes nevelő-művészekkel szórakoztathatja megfelelő alkalmakkor a tíz éven aluli fiatalságot. Én negyvenéves vagyok, mégis boldogan felejtkezem bele a játékba, abba is, amit a Lakatos nővérek elhitetnek, és abba is, ahogy elhitetik. Bábszínházukat minden téren bizonyára fejleszteni lehet, írók és rendezők felfigyelhetnének rá. Nem lehetne mindezt nagyban is megcsinálni? A tegnapi primitív meséket és bonyodalmakat élvezve folyton éreztem, hogy a bábszínészek alkalmazása, a testi realitás teljes kikapcsolása a színpadi illuzionizmusnak új lehetőségei elé nyit kaput. A modern bábszínház nagy meglepetésekkel szolgálhat…
Nagyobbakkal, mint amilyenekkel egy darazsas álom, amely felzümmögi, és váratlan hajnali beszámolókra veszi rá az embert.
Esti Magyarország, 1940. június 28. 3. p. Szignó: sz. l.
Kevéssel azután, hogy 1918-ban összeroppant a Német Birodalom, a legnagyobb német költő, a Rajna-vidéken élő Stefan George, a főpapi és királyi szellemű, különleges nyelvű és óriási nevelő hatású lírikus, három meglepő költeményt írt és adott ki. Kettőt közülük fordításomban a Magyarország mai száma közöl.
A két vers örök dísze lehetne bármely megalázott feltámadni akaró nagy nép modern hazafias lírájának, annyira általános érvényű a kritikája, annyira általánosak a posztulátumok, amelyeket felállít. Az irodalmi értéken kívül azonban más is van bennük: szuggesztió és prófécia. S ha a legmagasabb kritika kezdettől fogva csodálatosnak minősítette nyelvi szépségüket, még csodálatosabbnak találhatjuk ma, a feltámadás, a Nagy Német Birodalom megteremtése, a háború és Compiègne után, hogy a jóslatuk általánosságban és részleteiben mennyire beteljesedett.
A költő már túl volt az ötvenen, amikor ezeket a sorokat írta. Füzetének, amely 1921-ben nyilvánosságra hozta őket, Három Ének (Drei Gesänge) a címe; a költemények maguk nyilván valamivel előbb, 1920-ban vagy talán még 1919-ben születhettek. A földöntúli szépségimádatáért sokszor gúnyolt költőfejedelem a napi élethez, a politikához szól hozzá bennük az örökkéva509lóság jegyében. A harmadik versben, amelynek még nincs magyar fordítása, „az első világháború egy fiatal vezérét” buzdítja kitartásra abban az időben, „amikor a szétzüllött hadsereg letette fegyvereit”. A vers eredeti címe: Einen jungen Führer im ersten Weltkrieg.
Még különösebb Stefan George második verse a költő feladatáról a zűrzavarban. er Dichter in Zeiten der Wirren (A költő a zűrzavar korában) című költemény.
A lírai magasságok legfőbb dantei–goethei képviselője szavaival és szellemével csatát nyert a legföldibb dolgokban. A költészet és a történelem frazeológiájának találkozása szinte megdöbbentő; s azonosságát nem valami átköltési kényszerűség vagy szabadosság adja: a fordítás a lehetőség végső határáig pontos. Hogy példának csak azt a néhány célzást említsem, amelyre fentebb hivatkoztam, George szövege a megfelelő pontokon így hangzik: „Der schrecklichste Schrecken, der dritte der Stürme …, Alles, was eine Sprache spricht …, der Lenker …, der einzige, der hilft, der Mann…, er heftet das wahre Sinnbild auf das völkische Banner…” és „pflanzt das Neue Reich” stb.
Hogy persze az esztéta George, aki nem politizált, in concreto és személy szerint Hitlerre gondolt-e, azt igen érdekes volna tudni. E tekintetben a versek túl korai, 1920–21-es dátuma nemigen engedélyez pozitív választ. Annál kísértetiesebb, hogy húsz év történelmi fejlődése szinte a költő hitéből és moráljából nőtt ki, a valóság – a politika és a gazdaság új hőseinek hallatlan erőfeszítése révén – szinte egészen az ő eszmei követelményei szerint alakult.
Stefan George 1933-ban halt meg.
510A HALOTTAKHOZ
A KÖLTŐ A ZŰRZAVAR KORÁBAN
Új Idők, 1940. július 14. 60. p. Kabdebó 1, 79–81. p. Steinert, 601–603. p. PIMK, gépirat javításokkal. Szabó Lőrinc beszéde megjelent a Budapest Székesfőváros Arany János Érme ünnepélyes átadásról (1940) kiadott füzetben is. Itt az Új Időkben megjelent változatot közöljük.
Budapest székesfőváros a három évenkint kiadásra kerülő Arany János-éremmel költői munkásságáért az idén Szabó Lőrincet tüntette ki. Az ünnepélyes tanácsülésen Némethy Károly tanácsnok üdvözlőbeszéde után a költő az alábbi szavakkal köszönte meg a kitüntetést.
Igaz szívből köszönöm az Arany János-emlékplakettet, amellyel mint költőt, Budapest székesfőváros nevében kitüntettek.
Semmi okom leplezni vagy éppen tagadni, hogy a tiszteletadás jólesett és meghatott. Mikor hírét vettem a döntésnek, az az érzés futott át rajtam, amely mindnyájunkat elfog, valahányszor megtudjuk, hogy szeret bennünket valaki, akit mi már előbb szerettünk és csodáltunk. Aztán elgondolkoztam ezen az érzésen, s néhány perc alatt szinte megint átéltem mindazt, ami velem, a magyar vidék egyik fiával, huszonkét év alatt Budapesten történt.
Legerősebben két kép elevenedett meg az emlékeimben.
Az első az a pillanat volt, amikor tizennyolc éves koromban egy késő novemberi éjszakán ideérkeztem, és a debreceni gyorsról leszállva, még katonaruhában, de már civil diák-szívvel, egyik kezemben egy nagy cipóval, melyet az édesanyám sütött útravalónak, a másikban egy könyvektől dagadó kofferrel, teljes idegenségben és tanácstalanságban megálltam a holdfényes, hideg és üres Baross téren, a Keleti pályaudvar legfelső lépcsőfokán. Itt voltam a vonzó és ijesztő nagyvárosban, ahová pénz nélkül és rokontalanul felköltözni szinte forradalmi vakmerőségnek számított a családunkban. Egész lelkem egyetlen köszöntés volt a Város felé. De aztán egyszerre nagyon megijedtem: 514Úristen, mit kell most csinálni, hova hajtom le a fejemet ebben a közönyös kőrengetegben, hogyan lehet itt megélni?
Aztán dobogó szívvel, idegeimben egy kis titkos ünnepélyesség borzongásával, kitöltöttem az első bejelentőlapot, amit a Hivatal minden további nélkül tudomásul vett; budapesti lakos lettem, belemerültem egymillió-egyedik porszemnek a milliós sivatagba, s ahogy teltek a napok, majd hónapok és az évek, mégiscsak csináltam valamit, amiből úgy-ahogy megéltem. Már voltak barátaim, egyre több ismerősöm, az élet egybeszőtte életemet az igazi fővárosiakéval anélkül, hogy magának a Székesfővárosnak erről külön tudomást kellett volna szereznie. Ebben az időben szegényen is gazdagnak éreztem magamat csak azért, mert Budapesten éltem. Magyarország legérdekesebb, legizgatóbb természeti alakulatának, képződményének tekintettem a városomat, s hogy egy kicsit mindeddig mégis idegen maradtam, azt csak akkor vettem észre, amikor először költöztem benne főbérleti lakásba.
Akkor talán már 1927-et mutatott a naptár. A VIII. kerületi Gólya utcában új harmadik emeletet húztak egy régi házra, és én jó néhány esztendei albérleti hányódás után végre a magam ura lettem a magam fészkében. Ekkor vertem igazán gyökeret Budapesten. Órákig időztem feleslegesen a készülő új lakásban, (amelyről verset is írtam), s néztem, hogyan gyalulják le a parkettet, hogyan festik ki kedvem szerint a falakat – még idegen volt a lakás, de ahogy a versemben írtam, máris az volt, ami a bogárnak a páncél, s ostromolt katonának a fedezék. Volt már igazi otthon, ahol lehajthattam a fejemet, s igazán szívem mélyéből sóhajtott fel a versem:
S hozzá ezek a falak éltek, szépek, tiszták voltak, rejtett csövekből víz és fény ömlött, csak hozzá kellett nyúlnom egy csaphoz, csak fel kellett kattintanom a villanyt! Mint Mózes a vén szikla előtt, éreztem, hogy:
és felujjongtam, hogy:
A saját lakás és ami vele jár volt a második legmélyebb élményem, mint budapesti embernek. Azóta aztán igen sok minden történt, igen sok fáradság és gond, és néha valami szép és jó, egy részüket sikerült elmondanom a köteteimben. Később gyorsulni kezdett az évek járása felettem, s ma már életemnek a nagyobbik fele fűz Budapesthez: halottak egész sora köt e város, e föld múltjához, és gyermekeim és sok munkám a jelenéhez és a jövőjéhez.
Ma negyvenéves vagyok. Minden porcikájában megismertem és megszoktam Budapestet. A bentlakóból úgyszólván bennszülött lett. Azt hittem, már nem ér meglepetés a városom részéről. S ezen a héten mégis ért.
A meglepetés ez a szép érem volt, húszévi költői és írói munkásságom megtisztelése. A közösség, melynek a megdobbanó szívvel írt bejelentőlapon titokban és szív szerint többet reméltem tudomására hozni egy vidéki diák érkezésénél, most válaszolt: most fogadta jelentkezését a fiatal magyar jövevénynek, aki azon a novemberi éjszakán szorongva és reménykedve körülnézett a Keleti lépcsőiről, és aki nem tudván, hogy mit kell tennie, húsz éven át azt tette, amit érzett.
Köszönöm a választ, köszönöm, hogy most, mikor megjött az ideje, Budapest ilyen szeretettel viszonozza a régi köszöntést.
516Megjelenés nélkül, 1940. ősz. PIMK, gépirat javításokkal.
Írói munkákat olvasok, és ítéleteket hallok, kifogásokat és sürgetéseket. A művekről most csak mellesleg és általánosságban szólok, hiszen ki-ki olyat ír, amilyet tud: bizonyára a legjobbat, ami telik tőle, s ezzel még nem árt. Az ítélkezésről, bizonyos szempontokról és új igényekről azonban legfőbb ideje egyet-mást elmondani.
Irodalmi életünk nívója szinte állandóan süllyed. Leginkább azért, mert, sajnos, a dilettantizmus mind gyakrabban jelentkezik a hazafiasság hitében vagy mezében. A műkedvelők létének megvan a maga haszna, érzéseiket senki sem akarja bántani, becsvágyaik tiszteletre méltóak. A baj egy félreértéssel kezdődik. Minthogy ma nagyobb szükség van hazafiasságra és magyar és népi öntudatra, mint bármikor volt, selejtes termékeknek olyan tömege önti el a piacot, mint még soha. Szerzőiknek többnyire nem is a piac a célja, vagy legfeljebb annyiban az, amennyiben a piac a nyilvánosságot jelenti. Adják ők ingyen is, csak füleket kapjanak, amelyek hallgatnak rájuk, szemeket, amelyek feléjük fordulnak. Mindez talán mindig így volt; a baj lényege újabb keletű. A mai dilettánsok – tisztelet a kivételnek – nemcsak magukat, de a nemzetet is félreértik. Azt hiszik, hogy mikor a nemzetnek fokozottan szüksége van állampolgári lelkesedésükre, kitartásukra és erejükre, fokozottan szüksége van az ő művészetükre is. Mintha a sors jó vagy rossz viharai mind csak azért törnének ki, hogy végre magosra röpítsék az ő verseiket, prózájukat, nótáikat. Mintha népek vezérei és miniszterelnökei azért hirdetnék az egységet és összetartást, hogy ők elmozduljanak arról a pontról, ahol megállják a helyüket, és felcsapjanak költőnek, regényírónak, nyugati vagy turáni oszlopos szenteknek, legtöbbnyire dübörgő őserőnek. A dilettánsok közt ma túl sok a próféta.
Németországban, amelyre úgy szeretnek hivatkozni, eltiltották a giccs bizonyos hazafias fajtáit; aminek óriási elvi értéke van; viszont bizonyos eszmények köteles tiszteletben tartása mellett igen nagy szabadságot és példátlan bátorítást adnak az igazi íróknak és művészeknek. Nálunk, noha csak közvetve érezzük a háborút, egészségtelenebb az irodalom és a művészet légköre. A szegénységen kívül, amely majdnem olyan akadálya a kulturálódásnak, mint a tehetségtelenség, középosztályunknak seregestől vannak hibái, melyekből csak nemzedékek alatt lehet kigyógyulni. Áldás lenne, ha okosan, 517világosan és rábeszélő modorban megírná valaki ennek a középosztálynak az ízléskritikáját. Még nagyobb lenne, ha a szerencsés jövő romlatlan magyar tömegekkel frissítené és duzzasztaná ennek a mai, még túl vékony kultúrrétegnek az erejét. Ma, úgy látszik, minden termelést és fogyasztást vezetni, irányítani kell. Valami állandó szellemi tiltás és példaadás kellene, valami elvi állandó mérték, mely puszta létével rendreutasít.
Mert a giccs nemcsak tömegében nő köröttünk, de hangjában, erőszakosságában is. A dilettantizmus már nemcsak érvényesülni, de terrorizálni próbál! Évtizedek óta a kritika a magyar szellemiség leggyengébb, sőt legromlottabb része. Nem csoda, ha most, amikor ország és egyén annyi bajjal küszködik, a romlás épp ezen a téren hat legmélyebbre. A legképtelenebb nyilatkozatok, programok, szempontok jelentkeznek és kotnyeleskednek, világnézeti alapon tovább rontva azt, amit az üzleti érdek még érintetlenül hagyott. A kultúra már bűn és veszély kezd lenni. A sablon körülnéz, és emelt fővel az eredeti alkotásra ruházza a saját nevét, a giccs legiccsezi az igazat és egyszerűt, és megdicsőül. Ha belügyminiszternek veszedelem bizonyos erők feltörése, kultuszminiszter számára egyenesen rémületet kell hogy jelentsen az alsóbb ízlésnek és tudásnak az az áradása, amely elöntötte művészi és irodalmi életünket. Ez nem nyilas-nemnyilas kérdés, hanem sokkal több, az ízlés, a nemesség, az egész magyar kultúrtermelés ügye.
Befejezésül pár szót – egészen személyesen. Aki a verseimet nem szereti, olvassa a másét. Aki rossznak tartja, azzal sem vitázom. Aki azonban a magyarságomban és kötelességtudásomban kételkedik, az hazudik.
1940. november 16. Kabdebó 1, 90–91. (A családnál lévő kézirat alapján.) Steinert, 603–604.
A dolog azzal kezdődik, hogy az ember erőszakosan kitépi magát a tömkelegből. A viharzás csendesül és süllyed körötte, ő pedig emelkedik egyre gyorsabban és gyorsabban, aztán zökken, megáll. Még néhány utólagos rángás, a szív hevesen dobog, mondatok halványulnak, hangok visszhangja foszlik a semmibe. Felülünk, ah, tehát álmodtam! Lámpát gyújtunk, és a többi már csak emlék.
Érdekes az ilyen ébredés. Újabban, ha jól megfigyeltem, évenként háromszor-négyszer valósággal tetten érem az álmaimat. Ma is, most is így történt. 518De milyen gyorsan felejtek! Rögtön írni kezdtem, s most, két perccel későbben, már alig van emlékem a részletekről, a körvonalakról. Az öntudat törekvése, hogy egy pontot teljesen megfigyeljek, sugárként fúródik a homályba, és kioltja a többit. Óriási sötétség vesz körül, idegen, már gyanús is, pedig szinte a saját testi folytatásom. Mi merült el benne?
Ezen töprengek egy idő óta, de elégedetlen vagyok az eredménnyel. A világos képek visszarebbentek az érzés szintje alá, árnyak lettek, alvilági lények, akik rettegnek a fénytől. Pedig de zajongtak, de hetvenkedtek! Azt még biztosan tudom, hogy nem ellenséges álmom volt. Visszahúzódása, úgy látszik, kikerülhetetlen, természetes jelenség. Olyasmi, mint az apály, csak nagyon gyors. Amivel a lélek foglalkozott, nem bírja a világosságot, léttelen matériája szétfoszlik tőle, elpárolog, s magával viszi a körvonalait. Amit az előbb az érzés szintjének mondtam, az a határvonal: ellenőrzés híján át lehet lépni, de hivatalosan tisztelni kell. Az alvilág maga tiszteli legjobban. Kár?
Viszont kétségtelennek érzem, hogy van kulcs az álmok rejtélyéhez, van az ébredésben két-három pillanat, mikor még nemcsak emlékezünk. Most persze már minden szavam csak szellemidézés, de eleinte nem az volt, hanem valóság, már amennyire az érzékelést valóságnak tekintem az elképzeléshez képest. Én az imént még a lehető leghatározottabban érzékeltem: moziban voltam, hangos moziban és látható zenében, és csak később, az ébredés pillanatában jöttem rá, hogy saját magamban voltam. Elhittem, hogy a valóságban mozgok, beszélek s harcolok. Sőt, pontosabban szólva, nemhogy elhittem, de eszembe se jutott kételkedni benne. Egy eposzban éltem, hősi, nagy környezetben, mítoszban, és egyáltalán nem csodálkoztam rajta. S most szinte kényelmetlenül érzem magamat, olyanformán, mintha tudós volnék, és el kellene ismernem egy babona komolyságát. A megszökött tartalom egy kevés emléket és olyan formai elemeket hagyott hátra, hogy esztelenség volna kizárnom… nem merem leírni, hogy mit, mert nem látom biztosan. Még egypárszor tetten kell érnem ezt a túlvilágot. Van kulcs hozzá. Ahogy a tudatalatti áttört a demarkáción, áttör rajta visszafelé, noha talán csak pár lépésnyire, az emlékezés is, a biztos emlékezés.
A határterület felderíthető.
Tanulság ismételten és talán csak magamnak: az egyéniség határai mindenesetre túlnyúlnak az érzékelhető körén. A szellemi élet nincs teljesen az öntudathoz kötve. Emlékezet és fantázia polaritása.
1 óra 12 perc van. Fél egykor ébredtem.
1940. november 16.
Oltok, aludjunk tovább.
519Pozsonyi Esti Újság, 1940. Karácsony. Az ezt követő interjút a Szabó Lőrinc-interjúkötetben közöljük.
Istennek az istenét, császárnak a császárét… A többi azonban az emberé, a miénk, mindig és mindenütt. Legyen is miénk az ép test és az ép lélek minden öröme, a szellem igazsága és ami csak fokozhatja a jogos önbecsülést. Nem hinném, hogy elsősorban kívülről kaphat erőt, biztatást és tanácsot a szlovákiai magyarság: a lélek igazi ereje külön-külön hat mindenkiben és többnyire nagyon jól megsúgja, hogy konkrét esetekben mit jelent ez a négy gyönyörű és eszményi jelszó: szeretet, erő, kultúra, igazság.
Magyarország, 1940. december 24. 9. p. Simon, 568–571. p. Steinert, 221–223. p. Bognár, 111–113. p.
Alkotás. – Amennyire mindenkit, annyira engem is érdekel a politika. Mégis azt kell hinnem, hogy rövidesen én leszek az egyetlen költő Magyarországon, aki nem politizál. Ezt nem dicsekvésképpen mondom, ahogyan azt se szeretném, hogy a politika kerülésére kötelezzem vele magamat. Sőt néha irigylem is azokat a barátaimat, akik lépten-nyomon oly lendületesen hozzászólnak a közélethez. Valamikor én is hittem, hogy összefér költészetemmel az eszmei politika, tanú rá egy egész verskötetem; s hittem, hogy költeményeimnek különleges hasznát veszi a szociális agitáció. Arra a népszerű és halhatatlan irodalmi körkérdésre, hogy politizálhat-e az író, talán százszor is feleltem han521gos és lelkes igennel. Egyéniségem csorbítását féltettem azoktól az elvektől, amelyek elefántcsonttoronyba próbálják zárni az írót. A teljes életben akartam állni, még Szabó Dezsővel is egyetértve ebben a tekintetben. Életem tapasztalatai alapján s az individualista-realista szellem jogán követeltem a szabadságot, hogy foglalkozhassam a kollektivitás dolgaival. Fűszál voltam, és éreztem magam körül a rétet. Később is így fogtam fel az író emberi hivatását, csak abban csökkent meg a hitem, hogy az irodalmi eszköz biztosítja legjobban a társadalmi hatás sikerét. Mint állampolgár természetesen elkeseredve tiltakoznám ma is gondolkozási és egyéb jogaim nyirbálása ellen; a szociális munka vágya azonban valahogy áthúzódott a magánéletembe. Ma is erősek a véleményeim, de még erősebb bennem az a hit, hogy az írónak a magasrendű kultúrtermelés a legfontosabb nemzeti feladata. A réti fűszál a napot, a vándor szeleket is érzi, és a mulandóságot, a fent és lent minden szépségét, örök nagyságát és titkait. Öregebb lettem, zsugoribban bánok maradék időmmel. Nemcsak a rétben állok, a mindenségben is állok. Ahogy szűk volt az az ortodoxia, amely tiltani akart a résztől, idegen az is, amely az egészből próbál kirekeszteni. A folyton politizáló író, bármennyire igaz, amit mond, magasabb síkon, egy szellemi szimpozionban sokszor bizony csak azt teszi, amit a kocsmai búsmagyar: nagyot iszik a hazáért, s felvisít, s felejti, hogy a legszentebb dogmáknak is megvan a maguk külön elefántcsonttornya. Módjával tehát, édes barátaim: ne feledkezzünk meg az ábrázolásról, a kifejezésről! Az irodalom lelkiismerete elsősorban mégiscsak ezt bízta ránk, a többire ezrével, százezrével vannak más hivatottak is. Az írói munka politikáját hirdetem az íróknak, az alkotás nemességének becsülését a közönségnek.
Búzaszem. – Sokszor halljuk, hogy a mai ember időnkint szinte hősnek érzi magát, egyszerűen csak azért, mert él. Van ebben az érzésben valami hasznos kis nagyzolás: vele segítjük át magunkat bizonyos nehézségeken és szükséges lemondásokon. Hősiességünk azonban tulajdonképpen majdnem arcpirító. Mert nem is olyan nagyok a nehézségeink, nem is olyan természetellenesek azok a lemondások. Csak felfújjuk őket, mert elszoktunk tőlük, mert azt hisszük, hogy a nyugalom a természetes állapot. Annyiszor és annyira magasztaltuk a kívánatos eszményt, hogy már-már valóságnak látszott. Pedig csak délibáb, melyet az első goromba szél megingat, az első vihar elfúj. Az új háború óta ilyenféle szelek gorombáskodnak velünk. De tulajdonképpen nélkülük is rájöhetünk a kényelmes életfelfogás ingatagságára. A minap megint történelmi könyveket olvasgattam, csak Európa történetét, és abból is csak két év522századot. S elszörnyedve eszméltem rá, nem tudom hányadszor, hogy bizony nem vagyunk hősök, hogy nem élünk kivételes időket. Végleg tudomásul vehetnék már idegeink, hogy az ember történelmében a béke és a nyugalom a kivétel. Sőt azt is, hogy még a béke sem béke, a nyugalom sem nyugalom. Mi volna ez a tudomásulvétel: solamen miseris? A pesszimizmus vigasztalja vele magát, vagy éppen betetőzi? Akár így fogjuk fel, akár úgy, mindenesetre ez a valóság, ezzel kellene számolni. Ha így alakulna alapvető szemléletünk, mellette, mint posztulátum, még mindig ott állhatna a szép, eszményi délibáb. De akkor nem lennénk olyan gyengék és érzelmesek, amilyenek most vagyunk. Nem hízelegnénk magunknak polgári lemondások miatt a hős jelzővel, vagy pedig hős lenne szemünkben minden farkas, minden cinke és minden búzaszem.
Bábel. – Csak nem gondolja, mondta nekem a minap rezignáltan egy nagyon okos és nagyon tapasztalt asszony, csak nem gondolja, hogy érnek valamit az összejöveteleink, és hogy a vendégeink őszintén mernek beszélni?! Meglepődtem a kételyén; de később is csak félig tudtam igazat adni neki. S azt hiszem, feltétlenül hasznos jelenség, hogy manapság tucatjával, sőt talán százával vitatnak meg vendégcsoportok itt is, ott is társadalmi kérdéseket. Az eredmény, igaz, nem sok; bár talán csak azért nem sok, mert amikor beszélünk, nem egymás nyelvén beszélünk. Amit egy politikai vagy szociológiai terminus nekem jelent, annak a szomszédom felfogásában egészen más a színe és az íze. Az egyéni tapasztalatokat és sugártöréseket teljesen mellőzve szinte mindnyájunkban bábeli értelmük van a szavak tárgyi jelentésének is. De jó volna ebben a zűrzavarban egy új enciklopédia, egy egyetemesen tisztelt új fogalomtár, egy új aranykulcs ellenfeleink fekete világához, amelyről talán az derülne ki, hogy éppen olyan fehér, mint a miénk! Most százféle bibliát szorítunk a szívünkhöz, és úgy mondjuk, hogy isten engem úgy segéljen. Mindamellett csak mondjuk, csak ismerkedjünk, csak vitázzunk és érveljünk, akadnak még véletlenül szavaink, melyeket egyformán értünk. S egyébként is mindig megragad valami. A nyáron vidéken voltam, és éjszakánkint sokat néztem az eget, és próbáltam összekeresni ismerős csillagaimat. Meg is találtam a Medvéket és a Sárkányt, a Bootest, a Vízhordót, a Hattyút meg az Ikreket; sőt barátaimat is tanítgattam a csillagképekre; s végül már egész jól tájékozódtunk az égbolton, mert mintegy „utcaneveket és házszámokat” adtunk a sötétség titokzatos fénypontjainak. Hazakerülve aztán egy csillagtérképen utánanéztem a tudományomnak, és szégyenszemre kiderült, hogy az Ikreket bizony összecseréltem 523valamivel, talán a Kutyával, az Arkturuszt az Antaresszel. Mindegy: tévedtünk, és mégis eligazodtunk, sokkal jobban, mintha egyáltalán nem adtunk volna nevet a megismerhetetlennek. A példa biztat. Csak vitatkozzunk, csak ismerkedjünk, majd csak eligazodunk egymás Bábelében.
Új Idők, 1940. december 29. 809–810. p. Steinert, 608–611. p.
Van egy hófehér cicám, Cilának, Culinak, időnkint Cinciri-Mincirinek hívjuk, egyik szeme kék, a másik sárga. Kicsi korában én magam hoztam haza egy papírzacskóban a Gellérthegyről. Még most is emlékszem, milyen nyugtalanul izgett-mozgott a stanicliban, hogyan kaparta-zörgette belülről. A villamoson felfigyeltek rá, és mindenki cica-történetekkel és jóslatokkal állt elő. Egy postás formájú ember azt mondta, hogy biztosan el fogják lopni, a fehér cicákat mindig ellopják.
Cilát szerencsére nem lopták el. Most is megvan, itt ül előttem és néz. Örül az életnek, bolondja a csirkecsontnak. A tejért valahogy nem rajong túlságosan, annál inkább a tejtermékekért, főképp az eidami sajtért. A franciasalátát, a mézet és a híg tojást is rendkívül szereti. Legjobban azonban a legyeket. Ahogy Tarasconi Tartarint hősiességéhez nem méltó sipkavadászatra, úgy kárhoztatta Cilát légyvadászatra az irigy sors. A házban ugyanis egyetlen egér sem akadt. Cila tehát nem tudott fajának erről a cincogó ellenségéről. Nem is tudhatott, annyira fiatal volt még, amikor lezárultak előtte a padlás- és pinceajtók és ablakok. Azonban, úgy látszik, igaz, amit az anamnézisről, a szervezet és az ösztön visszaemlékezéséről mondanak egyes tudósok, mert Cila vérében felébredt a tigris, sőt az oroszlán, valahányszor feltűnt előtte valami vad, valami zsákmány. A vad, a zsákmány fél esztendőn át minden esetben házi faunánk egyetlen képviselője, az említett légy nevű rovar volt. Cilát elsőrangú légyvadásszá képezte ki a nyomorúság. Métereseket ugrott helyből a levegőbe, fehér villámként röpült az ablakhoz, ha egy kis fekete pont zümmögni kezdett az üvegtáblán, és mint kőszáli zerge kúszott a szekrény tetejére, hogy esetleg tíz percig le ne vegye tekintetét a mennyezet valamely gyanús pontjáról.
Írók és költők mindig kedvelték a macskákat. Baudelaire a tudományok és a kéj barátainak nevezte, Hoffmann és Gautier imádta, Kipling a legtökéle524tesebben analizálta őket. Egész könyveket írtak már művészek és macskák mély lelki vonzalmáról, s örömmel értesülök róla, hogy a cicabarát írók hosszú listájára odaírhatjuk Frank Swinnertonnak a nevét is. Ami engem illet, én hatéves koromban segítettem egy macskát dróttal felakasztani, petróleummal leönteni és elevenen megégetni, amire ma is borzadva gondolok vissza; de ettől eltekintve mindig jóban voltam a különféle kis és nagy cicákkal és kandúrokkal. Élveztem és a magam módján népszerűsítettem őket. Mikor nemrég együtt szerepeltem a rádióban Bajor Gizivel, a költemények közé, melyeket előadott, bevettem Harold Monro modern angol költőnek egy macska témájú versét is. A bravúros költeményben egy hentesinas májat osztogat az utca macskaseregének, s ahogy a má-á-ájat elnyávogta, s ahogy az izgatott cicák visszavernyákoltak neki, zengett és kiabált tőle az egész utca, s én azt hittem, hogy menten macskává változik Bajor, de azok is, akik hallgatják.
Ezt a rádiós-verses kis fordítást nem számítva mégis most írok először a cicákról. Vitatkozni azonban annál többet vitatkoztam. Az emberiség, jól tudjuk, már az ősidőkben két pártra szakadt, cica- és kutyapártra. A cicapárt a kisebb és a türelmesebb. A kutyabarátok rendszerint nem alkusznak, és valósággal átveszik idegeikbe kedvenceik macskagyűlöletét. A macskahívek viszont legtöbbször egyetemes állatbarátok, és kedvelik a kutyákat is, miért ne, olyan megnyerő, okos és hű jószág a kutya, igazán szeretetre méltó. A két emberfajta közt főleg az a különbség, hogy a kutyabarát legtöbbször viszonzásképpen szeret, valami morális vagy morálisnak vélt tulajdonságot becsül és jutalmaz négylábú barátjában. A kutya hű, a kutya okos, a kutya önzetlen, szokták mondogatni, olyan hangsúllyal, amely már azt is leszögezi, hogy a macska hűtlen, oktalan és önző. Hát Istenem, ez az állati morál éppen olyan bonyolult dolog, mint az emberi. Az igaz benne, amit a nézőpontom, az igényem, az eleve megszabott mértékem annak lát, mond és mutat. Arról mindenesetre lehetne vitatkozni, hogy mi különb és nemesebb: a szolgaság-e, mellyel a kutya a gazdájának hódol, s amelyről Petőfi A kutyák dalában beszél, vagy az egyéniségnek, a függetlenségnek az a megőrzése, amely a macskát az emberi környezetben is jellemzi. Nem volna szabad hasznossági és főképp emberi szempontokat kevernünk az ilyen kutya-macska vitákba, s akkor mindjárt jobban állna a cicák ügye. Bár lelkes macskabarátok azért is keményen síkraszállnak, hogy védenceik igenis okosak és hűségesek azonfelül, hogy páratlanul tiszták. Történetek seregét hallottam és olvastam már kétszáz kilométernyi távolságból hazagyalogló cicákról, sőt olyanokról is, amelyek megmentették a gazdájuk életét.
525Én nem vagyok ilyen nagyigényű, és rögtön megvallom, hogy a macskát azért szeretem, mert szép. S ez nem valami relatív dolog. Az elvont díszítőművészet és a realista festői eszmény egyaránt mindig használta és használja azokat a vonalakat és formákat, amelyekből a macskák teste és mozgása összetevődik. Ezek a vonalak és formák mindig a kellemesnek, a puhának, a finomságnak, eleganciának és az összhangnak a fogalmát idézik. Szépek önmagukban és önmagukért. És ezt az öncélú, valósággal művészi szépséget csak növeli az a különös érzéki sajátság, hogy a macskák kéjes, karcsú, puha mozgása, élveteg pihenésmódja, nyújtózkodása és egész természete olyan közeli rokona a női szépségnek. A macska eleven műtárgy, s ugyanakkor beavatottja minden szerelmi boszorkányságnak. Egy-egy csodálatos pózukat vagy mozdulatukat látva egyszerre csak megédesedik az agyunkban valami öntudatlan vágy vagy emlék: ítélőerőnk a tetszés boldogító kis szédületét érzi és megvesztegetődik. Az ember a macskára néz, és a nőre gondol, nőt lát, és macska jut eszébe. Így van ez már Kleopátra óta, és a macskák varázsa nem fog elmúlni, amíg csak szerelem lesz a földön.
Szeretem a cicákat általában, a hófehér Cilát pedig egészen különösen. Egy éve kosztol nálunk, félig-meddig már családtagnak számít. Sohasem durva, heves, hangos, plebejus, amilyen néha a kutya. Rengeteget gyönyörködtem az ügyességében, játékosságában, sötétből előparázsló szemében, amely időnkint, ha rájön a vadászizgalom, vörösre gyúl, és olyan mély lesz, mintha egy hosszú, szűk és tükrös kis alagút végéről világítana felém. Amíg egészen fiatal volt, minden este játszottam vele: ugrattam, párbajoztunk, díványpárnák aknájába bújtattam, szőnyegbe csavartam. Máskor golyót adtam neki, és Cila elsőrangúan futballozott. Melyik csatár tud úgy driblizni, ahogy ő pofozta és – mint sportnyelven mondják – vitte a labdát? Ekkortájt végezte nevezetes légyvadászatait is. Az utcától félt, pórázon vezetve kellett lehúznom a kertbe, az emberek közé. Nehezen szokott ki a szabadba, és mindig hűségesen visszajött. Sokszor elkísért a Volkmann utca sarkáig az autóbusz-megállóhoz hol előttem, hol mögöttem szaladgálva, akár egy kutya. Most már rég ismeri a környéket, és bizonyára réme a pincék egereinek, hiszen verebet és feketerigót is fogott és hozott haza. Megismeri Lóci fiam járását a lépcsőn, és elébe szalad. Mikor először születtek gyermekei, egyszerre nagyon megöregedett és elnehezült, de most, hogy túladott a kicsinyeken, megint visszajött kisasszonyos fürgesége és játékos kedve. Tegnap leesett a külső ablakpárkányról, az első emeletről, de csak a két hátsó lábát nyalogatta egy darabig, és már megint rendben van a világgal.
Itt ül előttem. A fűtőtestre telepedett, egyik kedvenc helyére, egy csomó 526útiprospektusra, és néz és hallgat. Van valami misztikus a hallgatásában. Valami ijesztő és szomorító. Hiába mondják állatpszichológusok, hogy a macskának háromszáz, sőt hatszázféle nyávogása, tehát hatszáz szava van; ezek a hangok (melyeknek számát különben rendkívül túlzottnak tartom), semmit sem közölnek a világából, az intellektusából. Csak a viselkedéséből következtethetünk igazi lényére. A macska rettenetesen sokat szemlélődik, és rettenetesen zárkózott. Nem fontos neki, hogy közölje a titkát. Más állat is hallgat, de másképpen hallgat. A kutya pedig legalább erőlködik, és néha csakugyan majd hogy meg nem szólal a szemével.
A fehér Cila itt ül előttem, egyik szeme gólyahír, a másik ibolya. Csupa szépség és rejtelem.
Olyan, mint egy költő, aki nem ír verset, mint egy filozófus, aki nem nyilatkozik.
527 528Megjelenés nélkül, 1941. február 9., Genova bombázása után. Hagyaték-1974. PIMK, gépirat autográf javításokkal.
Márvány és azúr és vas: ennyire emlékszem Genovából. Egy robbanásszerű, óriási hatásra, amely elvakított. Egy káprázatra, melynek alig vannak részletei. Már-már húsz esztendeje, hogy ott jártam. Akkor még nem tudtam s talán nem is akartam úgy észlelni, ahogy kell, reálisan. Részeg voltam a várakozástól, részeg a kisebb-nagyobb beteljesedésektől. Élő expresszionista festmények közt éltem, sugarak és zenék szökőkútjai közt. Van egy versem, Óda a genovai kikötőhöz: egy kicsit bizonyság mindarra, amit mondok.
Az I. világháború után voltunk. Tengerből addig csak az Adriát láttam 1924-ben. A rákövetkező nyáron aztán egyszerre végigutaztam egész Észak-Olaszországot, huszonhárom várost, Velencét és a Dolomitoktól a Stelvio gleccservilágán és a Comói-tavon át a Földközi-tengerig. Az egzotikumot, az álmot, a valóságot kerestem. S áldottam az utazást, amely nem ébresztett fel!
Genova volt a legtávolabbi cél, a csúcspont. Alig tudtam róla konkrét adatokat. Magyarok nemigen emlegették. Bedekkerem nem volt, térképem sem. Különleges gyorsvonat vitt, suhogott velünk – a feleségemmel utaztam Milánóból –, villanyvonat, villámvonat, amilyet addig csak hírből ismertem, hegyláncokon, alagutakon át, maga is a technikus Itália csodája. S egyszerre a várva várt tenger, a határtalan kékség! A pályaudvar előtt pálmák közt egy szobor. Kié? Ha Dantéé vagy Leopardié lett volna, meghat. De olyasvalakié volt, akire nem gondoltam, s aki egyszerre és vadul még tovább lendítette a vágyamat és képzeletemet: a Kolumbuszé! Üveggömbbé változott alattam a Föld, szemem az Indiákat látta, a hajókat a délkörök kék rácsai közt… Pénzem kevés volt, de ahogy lenéztem a felső circomvalazionéről, a hegyekről, le, messze, Afrika felé, gazdaggá tett a tenger, s amit súgott, a kaland és a szabadság, lentről pedig, a másik, az alsó circomvalazione felől vagy a kikötőből, a csúcsokig felcsapó márvány zűrzavar. Tíz- vagy húszemeletes palotasorok tündökölnek félkörben a nagy öböl felett, felhőkarcolók sorai? Tündéri 531függőkertek, egész fürdőváros? A parti lejtőn tudniillik egymás fölé, egymás folytatásává rakták, emelték a villákat és utcákat, föl, föl, a tetejükig. A márványhullámokká változott tenger rohant fel azokig a tetőkig! Remegve néztem, bámultam az irtózatos nyári ragyogásban ezt a városcsodát, és nem bírtam betelni vele.
De a kikötővel sem. Mi volt ehhez képest amit addig láttam, a trieszti?! Ami lélegzetelállító szépséget, gazdagságot, hatalmat, ami meglepetést a körszínházzá tárult város mutatott és szuggerált, azt festette, azt realizálta, feketén, zordonan, vasban és szennyben és veszélyben, a kikötő, a rakodópartok, egy-egy szürkéskék hadihajó és az óceánjárók és az ezer meg ezer mindenféle vízi jármű, motorosok és vitorlások őrült tolongása. Fent a mosolygó Istenség, Genovának mintegy az ideája; lent az istenség nyüzsgő, csikorgó, villogó, izzadó és bőgő szerszámai és fegyverei, a vízen ringó, kürtő- és árbocerdős fekete vasváros: talán pokol, és mennyországteremtő pokol: a kézzelfogható Világkereskedelem.
Sajnos, csak néhány napig jártuk Genovát. De szakadatlanul jártuk. A tündöklő utcákat, a Piazza De Ferrarit, a sikátorokat. A környéket, Novit, Sestri Ponentét. S mindig újra, éjjel és nappal, a kikötőt. A feleségem, nem tudom, miért, attól félt, hogy meggyilkolnak bennünket. Még a szállodában is félt. Egy ekkora kikötőváros, a legnagyobb, a legforgalmasabb a Földközi-tengeren, már csakugyan az egész világot gyűjti magába, minden nagyszerűséget és minden aljasságot, amire ember képes.
Azóta láttam Hamburgot is.
És most már Genovát se látom, soha többé?
Genova – nincs? Genova – romok?
Nem hiszem el.
Az én Genovám mindenesetre bombázhatatlan. Az én Genovám csak egy álom. Csak egy húsz évvel ezelőtti vers: óda a kikötőjéhez. Számomra az őrzi mindazt, amit tudok róla: egy robbanást, egy káprázatot, egy örök ragyogást.
532Új Idők, 1941. február 16. 181–182. p. Simon, 400–404. p. Steinert, 224–226. p. Bognár, 114–116. p. Gábor, 227–231. p. PIMK, autográf javított gépirat. Az első oldal tetején kézírással: Ráskay Lea T.1943 II/25-én. A Ráskay Lea Irodalmi Társaság ülésén elmondott szövegváltozat.
Az ember, mihelyt tűrhető életkörülmények közé kerül, mihelyt nem köti külső cél, mihelyt ráér, rögtön játszani, szórakozni akar. Mulatságok százait és ezreit találta ki, hogy ne unatkozzék. Az unalom: üresség. Régi fizikusok úgy gondolták, hogy az űr valami fájó szakadás az anyag testében. A matéria, az éter, mihelyt teheti, rettenetes erővel árad, zuhan, ugrik mindenüvé, ahol még nincs. A horror vacui nevet adták ennek a vélt tulajdonságának azt jelezvén vele, hogy a fizikai világ irtózik az ürességtől, melyet, mint tátongó, kiáltó sebet, azonnal enyhíteni, megszüntetni igyekszik.
A semmi borzadálya, az üresség irtózata nagyon szép, érzékletes kifejezés. Szellemi gépezetünk nem tud, nem akar üresen járni, az emberiség retteg az unalomtól. Fáj neki, hogy az egyéniség elve két aránytalan és árva világra osztotta a mindenséget? Csak az állatok és a nagyon okos, nagyon érző emberek nem unatkoznak, amikor „üresek”. A filozófus még továbbmegy e tekintetben: benne önmagát figyeli, és saját működése szabályait próbálja megállapítani a szellem. Számára nincs horror vacui, és roppant erőfeszítéseket tesz, hogy kedvére szétnézhessen a tiszta, vagyis külvilággal keveredetlen ész konstrukciói között.
Mi, közönségesebb emberek, nem tudunk és nem is akarunk elszakadni a reális élettől. Adottságaink mintegy hidat vonnak a tiszta szellem és a tapasztalati valóság közt. Így van ez jól. Az öntudat fényereje szerint szüntelen ragyognak vagy derengenek, hullámzanak bennünk a dolgok, érzékeink tárt ajtain-ablakain szüntelen özönlik belénk a mindenség. Látjuk, szagoljuk, ízleljük, tapintjuk, rágjuk és esszük az élményeinket. Minden filozófiának és költészetnek a kezdete: hasznossági cél nélkül szemlélni az örök időt, amint változó tartalmával átlüktet a pillanaton.
A művészet is egyik öröme az öntudatnak és az érzékeknek. Öröm az alkotónak, öröm a műélvezőnek. A legtisztább gazdagság, a legveszélytelenebb mámor. „Minden szép dolog örök gyönyörűség!” Egyszerre hat benne az érzés felfogó, az emlékezés őrző és a képzelet kombináló ereje. Egész szellemi életünk ezen a három erőn épül. Bármelyiknek a hiánya még a lehetőségét is elveszi minden kultúrának. Ne észlelj, és csak az anyag ásványi életét élheted; 533az emlékezet az a csoda, amely tudássá halmozza észleleteidet; képzelet nélkül pedig nem teremthetsz újat, nagyot, ritkát, semmit, ami a fejlődésben már nem lép, hanem átugrik és repül. A művészet a teljes ember megnyilatkozása, az érző és gondolkozó igaz emberé.
A költészet is az. Igazi mivoltában senkitől sem lehet tehát idegen. Alkatrésze is mindnyájunk életének. Bármilyen nagy a különbség sors és sors, műveltség és műveltség, idegzet és idegzet között, valahogy rokonok is vagyunk valamennyien. Ahogy nem mindenki költő, aki rímeket üt össze, költő mindenki, aki igazán él. Persze csak néha és csak passzíve az. Hol az ember, aki tud nem érezni, nem emlékezni, nem vágyódni? Ha tetten érjük csak egyetlen igaz rezdülésünket, egyetlen konvenciótlan gondolatunkat, már zeng bennünk valami, ami egybehangol az aktív művésszel. Elég ehhez egy fáradt vagy boldog hazagondolás iroda után, egy percnyi elmerengés azon, hogy tavaly is így láttam alákerengeni egy őszi levelet a fáról, elég egy női tekintet, amely a bőrünk alá borzong, elég egy pillanat őszinte csodálkozása, öröme vagy rémülete. Nem volna ez így, lehetetlen volna visszhangot kelteni. Mindnyájan költők vagyunk, csak éppen ritkán és tökéletlenül. Hogy ritkán, annak többnyire a túlságos anyagi elfoglaltság az oka, s hogy tökéletlenül, annak az érzelmi műveltség hiánya, felszínessége és hazugsága.
Az igazi költő az érző ember, aki ki tudja fejezni magát. A szinte hivatásszerűen érző ember. Az, aki szükség esetén sokat, talán mindent feláldoz a hasznos elfoglaltságokból, csak hogy kimunkálhassa érzelmi kultúráját, és megformálhassa azt, ami benne zajlik. Minden nagyobb szabású költői életmű önéletrajz és szellemi fejlődéstörténet. Nem a nem költők az igazi ellenségei és nem is a műveletlenség; hanem a rossz költők, a szellemi merevség, a túlzott szemérem és a terrorista konvenció.
Érezni, emlékezni és kombinálni: láttuk, hogy ebből a három igéből áll az ember; érezni, emlékezni, kombinálni és kifejezni: ebből a négyből a művész. A művészi rang fokát a kifejezés adja, a többi mindnyájunkban közös. A téma, a nyersanyag önmagában véve majdnem semmit sem jelent. Mindenki érezhet, mindenki istenülhet. A művészetben csak a kifejezett, a megmunkált, a szinte anyagszerűvé tett, objektivált élmény számít. Civilizációs időlegességeiből kibontva lényegében minden érzés és minden gondolat évezredek óta milliók és milliók közkincse. Erejét és frissességét sok minden csak együtt adhatja a költői műben. Szükséges hozzá, hogy a vers mindig valami belső alkalomból szülessék. Hasson az érzékek, a szenzualitás, a realitás igazságával, melegségével; csak így tudja közvetíteni az élmény elevenségét, az első meglátás közvetlenségét, színét, ízét, örök újságát. A költészetben nagy 534lehet valami, mert nagyon finom, nagyon törékeny; erős és hatalmas lehet, noha dekadens! Legyen igaz, legyen pontos megfigyelés, kivonatolja és merítse ki a lényeget. Ne rettenjen vissza, hogy esetleg szokatlan, zord vagy kellemetlen, hogy ellentmond az általános hiedelmeknek. Bátorsága és hősiessége a kifejezés biztossága és igazsága. Legyen új és egyéni, de tárgyának megfelelően mindig természetes, „mondjon szokatlant szokott szavakkal”, és mint a halálos bűnt, úgy kerülje az úgynevezett költői szabadságokat. Ne temetkezzék esztétikai szépségekbe, öncélú leírásokba sem; és vállalja mindazt, amire a saját belső parancsa figyelmezteti a kor és a társadalom dolgaiból.
Követelmények hosszú sora folytathatná még a költői és esztétikai műhelynek ezeket a parancsait. Főképp verstechnikai megfigyelésekről beszélhetnénk sokat, a zeneiség, a jó hangzás, a rím, a forma, a stílus, a kompozíció, a kijelentés és a szuggerálás rejtelmes szabályairól, amelyek tulajdonképpen nem is szabályok, hiszen minden költővel, sőt tulajdonképpen minden egyes verssel újjászületnek, és mindig csak általában és fenntartásokkal érvényesek. De úgysem tudnánk eligazodni rajtuk. Poeta nascitur, a költő születik. Fejlődik is, hogyne; de legfontosabb az, hogy natus est, hogy annak született. S mint a kis mag az egész cédrusfát, úgy őrzi magában, úgy fejleszti ki lassan világa kívülről táplálkozó, belülről építkező csodáját. A szellem a költészetben megteremti mindazt, amit a természet: a végetlen nagyok és végtelen kicsinyek rajzának egyformán isteni világát.
S mire jó mindez? Miért van művészet, miért költészet? Amiért szórakozás és játék és vallás és ismeretelmélet. Az ember érez, az ember unatkozik. Meg akarja ismerni magát és a világot. Le akarja győzni az elmúlást, a megváltást keresi. A mámort, amely a fájó egyént visszakapcsolja a boldog mindenségbe. Olyan jó Faustként ráfelejtkezni a megállított pillanatra, és megváltódni a gyönyörködés időtlenségében! Gondolat elvillan, szó elhangzik, hús megrothad, követ és ércet megőröl az idő. De az érzés, melyben a költő mintegy konzerválta az észleleteit, sokszorosítható, mindig elővehető, szakadatlanul megújítható. Ez a konzerv nem romlik, nem öregszik. A János vitéz erősebb élet, mint Vitéz János közhuszár, nagyobb valóság, mint akár a János-hegy. A való világgal párhuzamosan az irodalom műveiben ősidők óta épül egy másik világ, a matéria mellett a szellemi tükörkép. Csak műélvező kell hozzá, hogy megelevenedjék. Csipkerózsa felébresztéséhez a királyfi csókja, a költő művészetéhez az olvasás művészete kell. A világköltészet és a világirodalom legnagyobb kincstára az emberiségnek. Tükörképnek mondtam az imént? Sokszor talán egyéb is: kísérleti terepe a lehetőségeknek, anyagtalan küzdő535tere a jövőnek, isteni irányítója a földi valóságnak. A legnagyszerűbbet deriválja belőlünk, és csak a legjobbat őrzi meg igazán. A világot az írás fejedelmeinek termékeiből jobban megismerheti az olvasó, mint az élet esetlegességeiből a tett embere.
1941. február 16. MTAKK, Ms 4699/131–132. Életünk, 1985. 5. 397–400. p. (Közreadta: Kabdebó Lóránt.) Kabdebó 4, 1. kötet, 566–567. p.
Ma délben Babitsnál voltam. A Kisfaludy Társaság legutóbbi ülésén megígértette, hogy felhívom és felkeresem. A választási naptól eltekintve legalább egy éve már, hogy nem láttam, és nem beszéltem vele. „Mikor érsz ide?” – kérdezte sürgetően, amikor ma telefonon felhívtam.
Mindig valami nagy-nagy sajnálkozás fog el, ha látom, ha hallom. Úgy látszik, mégiscsak mindig sajnálni fogom, hogy olyan kegyetlenül lehasadtunk egymásról. Feleségem szerint túlságosan sokszor megbocsátottam neki. Megbocsátottam? Ahogy azoknak szoktunk, akiket mégis szeretünk. Fáj vele lennem, fáj nélküle lennem. Valószínűleg ő is így lehet velem. Bizonyos időközönkint nyilván látni akar. S talán éppúgy eltelik velem minden együttlétünk alatt, hogy egy ideig a szakítás fenntartása mellett dönt. Akárcsak én. Idegesítjük egymást. Ő az öregebb, a halálos beteg, engem tehát jobban kimerít az együttlét. Csak művészi kérdésekben értünk egyet. A legtöbb más dologban ég és föld vagyunk. Minden találkozónkra szívdobogva és örömmel megyek el már vagy egy évtizede, mintha remélném, hogy rendbe jövünk. S mindig úgy jövök el, hogy nincs kedvem látni egy fél esztendeig. Túlságosan bizalmatlanok vagyunk? Inkább túl sok köztünk a kényes kérdés, amit folyton kerülgetünk közös megegyezéssel és reménytelenül.
Most voltam először az új lakásában, a Logody utcában. Az első emeleten laknak, három szoba az utcára néz. Ágyban volt. „Ilonka nincs itthon”mondta, s nekem rögtön a telefonkérdés jutott eszembe, hogy mikor érek ide. Ennek örültem. De ugyanakkor rosszul is hangolt a véletlen. Tehát családi erőfeszítésébe kerül még mindig kettesben lennie velem? Az asszony egyébként cipőt ment venni, állítólag ma még engedi a vásárlást a tegnapi cipőkorlátozó rendelet.
Az állapotáról beszélt. Rettenetesen néz ki, csont és bőr.
– Nem voltam fenn egy fél éve – mondta –, nem bírok. Csak a Kisfaludy-536választásra mentem el a múltkor, rettenetes megerőltetésembe került. Fáj járni és veszélyes. És igen, a minap a rádiumkórházban voltam, bent maradtam vagy tíz napra, hogy ne kelljen naponta bejárni a kezelésre. Az autó rázása is rettenetes…
És elmondta, hogyan etetik a hasába állított csövön át. Néha eszik is. „Hogy ne legyen olyan rosszízű a szám.” Mit? Folyadékot, vizes bort, aszpikot, ami könnyen lemegy. Közben folyton a gégéjébe illesztett csövön babrált, be kell fognia, amikor beszél. A hangja halk zörgés, amit a szerkezet szörtyögése kísér. Évek óta így van, ez már nem lepett meg. Az iszonyú soványság újra meg újra mindig elborzaszt, de szokás szerint titkoltam az iszonyodásomat.
– Nem bírok dolgozni – mesélte –, a legtöbb, amit tehetek, az olvasás.
T. S. Eliot egy könyve hevert az állólámpa alatt a kis asztalon. Meg más könyvek. Nagyon dicsérte Eliotot. „A legnagyobb!” Lapoztam a könyvben, elolvastam négy sort az egyik karénekből, pár angol szót kérdeznem kellett tőle.
– Ez minden örömöm – mondta –, az olvasás. Másra nem tudom koncentrálni magamat.
Beszéltünk a katonaverseimről. „Az író akkor igazi, ha egyik félnek sem tetszik.” Szereti a paradoxonokat. Udvariasságból nem mondtam ellent neki. Másban sem. Hallott a német műfordításaimról, részletesen kikérdezett, örült a 24 George-versnek. Aztán az angolokról beszéltünk. Mondtam, hogy sohasem sikerült lefordítanom legkedvesebb Shelley- és Browning-verseimet: leküzdhetetlenek a nyelvi akadályok.
– Igen – mondta –, csak nagyon nagy szabadságok árán lehetne…
– Akkor meg elvész a drámai indokolás, a mű belső mozgása… – és sokáig fejtegettem a nehézségeket. Mindketten ismerjük ezeket a költőket, s azt is, hogy mit jelent a fordításuk. Csak vele tudok ezekről beszélgetni. Talán, ha remeték volnánk mindketten, múlt nélkül… Tulajdonképpen csak ekkor éreztem jól magamat nála.
Negyed egykor érkeztem, negyed kettőig főleg versekről volt szó. Cigarettával kínált, ő maga szivarra gyújtott. A háború nyomasztó hatásáról kezdtünk beszélni.
– Utána másképp lesz minden – mondta bizakodva –, visszajön megint a gondolatszabadság.
Én ebben nemigen tudok hinni. De ő erősködött.
– Húsz év múlva elhiszem – mondtam –, és nekem épp elég lesz hátralevő életemre ez a húsz év.
– Nem, sokkal hamarabb… Csak persze nagy kérdés, mikorra dől el a kocka.
537Eddig semmi „személyes” nem volt a témáinkban, semmi „ingerlő”. De aztán megint rátért a német műfordításokra. Emlékezett rá, hogy milyen nyelvi nehézségeket okoztak neki a George-versek, mikor 1919-ben meg 20-ban a Reviczky utcában együtt olvastuk őket. Összegeztük, mit is csináltam én, külföldi közvetítést. Mondtam, hogy a legtöbbet angolból fordítottam, s hogy most már van vagy száz német versem is; angol kétszáz-kétszázötven is lehet, francia műfordítás kétszáz. Érdeklődött a berlini klasszikus prózasorozat iránt.
– Sajnálom, hogy nem vállalhattam el a Droste-novella fordítását – mondta a Judenbüchéről szólva –, de sokat kellett volna szótáraznom. Aztán olyan gyenge vagyok, s ki tudja, meddig húzom. Pedig nagyon szeretem a Drostét, ismerem a Judenbüchét is, kitűnő munka.
Kleist Michael Kohlhaasa is elragadta annak idején, Stormot mint költőt ismeri és becsüli, prózájára nem emlékszik. Hanem amit a mai németekről tart, az megdöbbentő.
– Borzasztó ez a háború. A német szellem lezüllése elképesztő. Nem tudom megbocsátani nekik, hogy odaálltak ehhez a háborúhoz. Olyan rosszul vagyok, ha rájuk gondolok is, hogy már a német nyelvet se bírom látni, hallani. Réges-rég volt, hogy utoljára kinyitottam egy német könyvet.
És elkezdett politizálni. Elvileg, tárgyi ismeret nélkül, hosszan, elkeseredve, gyűlölködve, teljesen merev elutasítással. Mindenki bűnös, aki bent maradt. Hitvány, aljas. Csak Thomas Mannt bírja. Semmit nem olvas; nem is akar hallani róluk.
Sokáig beszélt így; sajnáltam; féltem, hogy felizgatja magát és rohamot kap, mint nemegyszer. Ezért aztán nem mondtam ellent neki, csak sajnáltam a szenvedéséért, a tájékozatlanságáért, a félrevezetettségéért. Rettenetes volt az egész. Csak a végén jegyeztem meg, hogy:
– Nem hiszem, hogy tudnád, miről van most szó, nem figyeltél eléggé a dolgokra, nem ismered őket, az igazán jó mai írókat!
Fakón és közönyösen mondtam ennyit is, de jobb lett volna hallgatnom. Aztán más témákat erőszakoltam, de ő minduntalan visszatért a német kérdésre. Gyermekesen naiv ember, tiszta ideológus és ugyanakkor tiszta pártember. Sejtelme sincs róla, hogy amit odaát elítél, abban mennyire részes a többi világ is. Anglomán, frankomán. Bár a franciákkal szemben most a vereség, illetve a Pétain-féle taktikázás óta kissé bizonytalan lett.
Illyés Gyuláról is beszélt. Kérdeztem, igaz-e, hogy Gyuszi megnősült.
– Nekünk se vallotta be, de én tudom, hogy meg. Tudom – intett a szivarjával, nyomatékosan, és valahogy leleplező beszédességgel csillant a szeme –, csakhogy nem tőle. Illetve tőle, de nem közvetlenül; mert nekünk se vallotta 538be. Gyuszi nagyon rejtélyes, kiismerhetetlen ember. Az asszonyt is ismerem, még a házasságuk előtt küldte fel hozzám valami ürüggyel. Összes ismerősei, rokonai tudnak a házasságról, előttünk nem is cáfolja, csak… Nagyon rejtélyes, kiismerhetetlen ember…
Köztük is kitört valami? Majdnem elszomorított az a szuggesztív mód, ahogy a rejtélyes embert többször is hangsúlyozta, elhitetni akarta.
– Egyszer voltam csak nála, amikor beteg volt, már régebben – tette hozzá. – Rejtélyes ember.
Fél kettőkor megjött az iskolából Ildikó. Ez új témát adott. Hogy vagyunk mi? A gyerekek? Beszéltem a kis Klára tanulmányairól, szó nélkül hallgatta; Lóci huszonegy szendvicses és kilenc minyonos, két csésze teás uzsonnájáról, ezen nevetett. Ő meg Ildikóról beszélt, hogy mennyire érdekli a természetrajz. Valahogy megint magunkra tértünk vissza: természettudományi, filozófiai olvasmányainkra.
– Én is elhanyagoltam már évek óta a filozófiát. S valamikor egész jó matematikus is voltam… – mondta rezignáltan, de tulajdonképpen sajnálkozás nélkül.
Erős ember, kemény, szívós, hihetetlenül szívós, diktátori hajlandóságú. Csöngetett a lánynak, az behozta a kislányt: most harmadik gimnazista. Babitsnak eszébe jutott egy előbbi megjegyzésem, hogy március elején Lipcsébe kell utaznom, és kérte a lánykát, mutassa meg az ő világító jelvényét. A foszforos sirállyal játszottunk még egy darabig, a kislány az iskoláról beszélt, aztán köszöntem.
– Úgyis itt az ebédidő – mondtam –, ¾2 van.
– Én már ettem! Minden két órában esznek a csöveim! – hangzott az ágy felől, és felém nyúlt a csont-bőr kéz.
Alig tudtam beszélni, olyan rettenetes volt az arca, ahogy rám nézett, és a csapzott, fekete haj, a sötét elefántcsontszín bőr meg a langyos, ráncos, öreg ujjak. Javulást, türelmet kívántam, nehéz volt a levegő, nehéz a szívem, a sajnálkozástól éppoly nehéz, mint a tehetetlenségtől. Ehhez az emberhez nem szabad hozzányúlni, embertelen, amit szenvednie kell. Aszkéta és diktátor és halálos beteg.
– Kézcsókomat Klárának…
Erre én is kézcsókomat jelentettem a feleségének. Még egyszer összenéztünk, azt hiszem, nagy sajnálkozással és talán szeretettel, de örömmel is, hogy elválunk.
Ildikó kísért ki, Ilonka még nem jött haza.
Budapest, 1941. febr. 16.
539Magyarország, 1941. március 6. 5. p. PIMK, gépirat.
A dátum, február 6. valószínűleg március 6. elírása.
Minden szálloda tömve, már magánlakásban is alig lehet szobát kapni. A belvárosban, a Grimmaischer Strassén, a Peterstrassén, a Markton és a kiállítási csarnokok körül csak tipegve jut előre a tömeg, a Ratskeller előtt hosszú sorban állnak a vendégek, a háború ellenére – s a háború óta most már harmadszor – huszonkét nemzet hordta össze exportkincseit a lipcsei kiállítópalotákba: a tavaszi világvásárnak sikere van. Büszkék is rá az itteniek, a hivatalos urak éppúgy, mint a város népe. Azaz tulajdonképpen nem is büszkék, csak elégedettek. Kiszámították, megszervezték, s most örülnek az eredménynek. J. S. Bach, Goethe, Wagner és a könyvek városának vásárát még márciusban követi a bécsi vásár, aztán a kölni, a königsbergi!
A mintavásár a háború és ugyanakkor a béke jegyében nyílt meg. A németek meg akarják mutatni, hogy lélekkel, erővel, technikával egyszerre és egyformán bírják a kettős iramot, a katonait és a polgárit. Ez a felfogás lengte át Göbbels miniszter március elsején mondott megnyitóbeszédét Freyberg főpolgármester, Fichte vásárelnök és a többiek minden megnyilatkozását. „Anglia azonban mostanában nem rendez mintavásárokat”, hangoztatták a szónokok a külföldi hírlapírók bankettjén.
Az Auerbach pincében ebédelek, ½3-kor egy kis szerencsével már asztalhoz jutottam. A falakon a fiatal Goethe és Schönkopf Katica képei, valamikor itt lovagolt a hordón a legendás Faust doktor, akárcsak Hatvani professzor Debrecenben.
Nem mondhatom, hogy máris láttam a vásárt, csak egyes részeit láttam. Lipcsét évszázadok óta a „világ kirakatának” nevezik. Az ideözönlő kereskedők bizonyára szintén csak a maguk szakmájában igyekeznek elboldogulni. De máris bejártam jó néhány nagy csarnokot, a Ringmesshaust, a föld alatti 540kiállítást és a Petershof négy-öt emeletét. Mindenki tudja, hogy múzeumot járni és kiállítást nézni a legfárasztóbb dolgok közé tartozik. S itteni méretekben csak néhány emeletet bejárni is azt jelenti, hogy vízhólyagok égnek a talpunkon, s megszaporodnak a tyúkszemeink. Az idei vásár – noha a legnagyobb rész, a technikai, őszre maradt – nagyobb, mint bármelyik eddigi volt. A külföldiekkel együtt több mint 6800 cég állított ki 24 vásárpalotában, címlexikonuk egész telefonkönyv. Külföldről 9000 érdeklődő érkezett. Németországból több mint százezer.
A Haus der Nationenban, az idegenek központjában, ahol a külföldi sajtószolgálatot is elhelyezték, megkaptam az élelmiszerjegyeimet. A főpincér nagy nehezen eligazít a kitéphető kis sárga kockák titkaiban, de a kiszolgálás igen lassú, ráérek eltűnődni azon, amit láttam.
A magyar kiállítást a Ringmesshaus földszintjén helyezték el. Az óriás palota minden emelete egy-egy kis kereskedelmi városrésznek hat, a folyosók az utcák, a „házak” pedig üzletek, cégek, esetleg országok. A kép, a beosztás kerete emeletenkint megismétlődik, csak a tartalom változó. Az előcsarnokból gyorsliftek röpítik az utasokat mindenfelé, rengeteg a látogató, a hőségben nagy a keletje a frissítőknek, a tejnek, szendvicseknek, amit guruló asztalkákon hordoznak szét a fehér ruhás, modern markotányosnők. Közben vásári tanácsadóhelyek. Piros nyilak mutatnak légoltalmi pincék felé. Postahivatal, telefon, távíró, rettentő forgalom az új mintavásári bélyegekben, tolmácsok. Az ember, ha megtartja útirányát, a zúgó és ragyogó útvesztőn át egyszer csak visszakerül az előcsarnokba, amelyből a másik oldal felé hasonló labirintus nyílik. S így megy ez egymás fölé rétegezve a földszinttől fel a hetedik emeletig.
De maradjunk még a földszinten, itt van a magyar kiállítás. Idézem az utolsó mondatot Varga ipari és kereskedelmi miniszter üdvözlő táviratából: „Mialatt a tengelyhatalmak fegyverrel harcolnak az új világrend megvalósításáért, Magyarország szorgalmasan dolgozik gazdasági élete fejlesztésén, hogy méltóképp foglalhassa el helyét a jövendő európai egyetemes gazdaságban” („… im Grossraumwirtschaft” – mondja a német szöveg). Jólesik látni a hosszú üvegcsövekből épített, rácsszerű falat, az üveglugast őszies szőlőlomb futja be, alattuk kisebb-nagyobb hordók.
Itt vannak a boraink. Amott meg búza, rozs, mezőgazdasági termékek, magvak, konzervek, aranyszínű méz, paprika. Tányérkában gyönyörű cseresz541nye és meggy piroslik. Ilyen korán? Majdnem minden látogató boldogan nyúl érte, és csalódottan teszi vissza: künstlich! A falakon képek, agancsok, statisztika. Fordulunk, és a szemünk ismerős textilárukra esik. Szemközt a kisebb teremben magyar iparművészet, kulacsok, népi hímzés, szőnyegek, kerámia… Nem lehet mondani, hogy túl nagy volna, de valahogy igen elegáns az egész magyar rész. Ez itt persze az úgynevezett magyar kollektív kiállítás, a Magyar Kereskedelmi Hivatal rendezte huszonhat cég itt és városszerte külön standokon szerepel.
A szomszédságban sorakoznak a szlovákok, a csehek, itt vannak szentgalleni csipkéikkel, könyveikkel, gépeikkel és finom óráikkal a svájciak, következnek a lengyel főkormányzóság fafaragásai, bőr-, textil-, vas- és kémiai ipara, mezőgazdasága, mindenütt lányok nemzeti viseletben, aztán bemutatkozik a baráti és semleges államok további sora, emlékszem az óriási román szalámirudakra, Bulgária mezőgazdaságára, dohányára, borára, bőreire, élelmiszeriparának termékeire és rózsaolajára: halinaburkolatos kisebb-nagyobb kulacsokban árulják a nagyszerű párlatokat. Hollandia terme egész mezőnyi piros alma és virághagyma, rengeteg nyíló jácint, orgona, tulipán, illatuk majdnem elnyomja a nagy sajtok érett szagát.
A meglepetés azonban a földszint legutolsó két óriás csarnoka, az orosz kiállítás. Az oroszok nyilván éppúgy hangsúlyozni akarják 193 milliós birodalmuk gazdasági értékét, mint, gondolom, a németek. „A földkerekség 1/6 része…” – kezdik a falon az adatközlést a szemléltető feliratok, s ahogy az ember együtt látja e roppant föld természeti és emberi termékeit, csakugyan érezni kezdi, hogy a nagy köd mögött lassan-lassan egy második, egy új Amerika bontakozik ki, egyelőre persze inkább lehetőségekben. Hiába tudjuk könyvekből, hogy a Kaukázusnak helyenkint szinte tropikus éghajlata van, mégis különös a rénszarvasok és jegesmedvék országából itt látni az északi bőrök mellett a délorosz narancs- és citromligetek termését.
A kiállítás részletei: mezőgazdaság, élelmiszeripar, tea, dohány, nagy kockás szalámi, rák, kör alakú vadászkolbászok; hatalmas a fakiállítás, szép a „technoexport” bemutatkozása; kereskedőket és nőket bűvölnek a prémek, 542a vörös-, fehér-, kék- és ezüstrókák, perzsiánerek, a fekete iltiszek és a tömegestül lógó, kis, fehér hermelinek, a nyersanyag éppúgy, mint a kész bundák a próbababákon. Óriási hölgyközönség nézegeti a sok gyönyörű prémet, ilyeneket bizony nemigen látni az utcán. Szépek az orosz fafaragások is (a finneké még szebbek, a belgák viszont túlságosan zömökek, majdnem esetlenek). Sok a dohány. Igen impozáns az orosz olajipar, hatalmas, színes tartalmú üvegek, fehér paraffintáblák és gazdag, sőt meglepően finom az újabb könyvtermelés.
Van egyéb is: gyógyszerkémia, drágakövek, textil- és iparművészet, de nem beszélhetek mindenről. Még csak annyit, hogy kulturális tervek is kerültek kiállításra: így az egyik terem közepén a tervezett szovjetpalota kis gipszmintája. Mindenki papírt és ceruzát szedett elő előtte, én is feljegyeztem az adatait: a babiloni mű valami nyolc részből fog állni, 410 méter magas lesz, és felfelé keskenyedő teraszai tetején Lenin szobra áll; kistermében 6000, a nagyobbikban 21 000 ember kap ülőhelyet, s a palota annyi villanyt fogyaszt, mint egy 500 000 lakosú város.
S mialatt a Lipcsét elözönlő németek, magyarok (körülbelül 600-an), dánok, románok, szlovákok, hollandok, belgák, jugoszlávok, bolgárok, oroszok, svédek, norvégek, finnek, olaszok, spanyolok és franciák (a megszállott területről) a földszinten topognak, tolongnak, nézelődnek, jegyeznek és alkudoznak, felettünk még hét emeleten ugyanígy kering az élet.
Ott keringtem én is a megnyitás napján egész délelőtt. De már csak egy-egy dolgot kaphatok ki a sok látnivalóból. Mint laikus, nagyon gazdagnak érzem a bútorkiállítást. Egy rész csak külföldieknek szólt, ami nem csoda, hiszen manapság bizonyos ipari kvalitásáruk kizárólag exportra készülnek.
Mennyi furnér és mázer! Működő gépek, szerény pótlékául az ipari kiállításnak, amely, mint említettem, őszre maradt, ház- és lakásfelszerelés, furfangos új rugózások, ágyhosszat futó, hosszú, hurka alakú matracok, lábmuffok, vagyis muffos zsámolyok légvédelmi pincék hidege ellen, mindentudó székek, amelyek megszégyenítik a Bókay-darab bútorötleteit, Az 1940. december 7-én nagy sikerrel bemutatott Bókay János Négy asszonyt szeretek című darabjában Bajor Gizi négy női szerepet játszott. Az első felvonás díszletleírásában olvasható: „Csaknem valamennyi bútor több rendeltetést tölt be.” 1941 márciusában ez a díszlet még beszédtéma volt. (Bécsy Tamás szíves közlése.)
Minden méteren félnapi nézegetnivaló, pedig a tulajdonképpeni, normális ipari nagyszerűségeket meg se figyeltem, s tizedét se említem annak, amiről jegyzetet csináltam, s a századrészét sem jegyeztem le annak, amit láttam. Szépek az ilyen vásárok és kiállítások, az ember úgy érzi magát, mintha megint gyermek volna, és nagy, képes árjegyzékeket nézegetne. Csakhogy most valóság, ami akkor kép volt. Magamfajta embernek persze attól is eláll a szemeszája, hogy például hányféle alakú, anyagú és célzatú kefét lehet gyártani, s hogy milyen tarka, érdekes és valósággal cukrászda hangulatú tud lenni egy nagy smirgligyár kiállítása.
Hatalmas és gyönyörű a negyedik emeleten az olasz kiállítás, amely igazán első helyen áll, de épp rég ismert kvalitásai miatt nem olyan meglepetés, mint a hozzá képest mégiscsak inkább lehetőségeiben és térfogatában nagy orosz kiállítás volt a földszinten. Rendkívül szép s okos és érett kultúrára vall a finn terem, igen változatos a spanyol, a dán, a belga, a norvég, és kellemesen egzotikus az iráni a maga szőnyegeivel, dohányával és ezüstiparával.
Mindebből azonban semmit sem lehet a helyszínen megvenni. Egy gombostű sem eladó. A lipcsei vásár mindig mintavásár volt. Áruk és vevők nagy randevúhelye. S ahogy itt, ebben az egy kiállítópalotában a Ringmesshaus emeletein együtt kavarog az, amit ma gyakorlatilag világnak kell neveznünk, úgy kavarog és ismerkedik a vásár további huszonhárom föld feletti és föld alatti csarnokában Európa mai ipara Európa és részben Ázsia mai kereskedelmével.
Itt csak tájékozódni lehet. Rendelni és szállítani. Csak amennyire a klíringek engedik, és ahogyan a nemzetközi szerződéssel megszabják. Ezek pedig bizonyára bonyolult dolgok, hiszen akinek gazdasági vagy szállítási tanácsra van szüksége, azt hetven szakértő oktatja ki a Messediensten a kiviteli, behozatali, vám-, deviza- és egyéb kérdésekre.
544S hol vannak az angolok? Eleinte sűrűn hallottam emlegetni, hogy – mint nem baráti látogatók – a tavaly őszi vásáron még ők is „megjelentek”, bár semmiféle zavart okozni nem tudtak. Most is várták őket. De november óta már Berlin felett is csak négyszer jelentkeztek, s a mostani lipcsei tavaszi vásár, legalább az első nap, teljes „békében” telt el.
Aztán a többi is.
Magyarország, 1941. március 7. 5. p. Bognár, 118–122. p. PIMK, gépirat.
A mai Németországban legjobban az lepi meg a délkeletről beutazó külföldit, hogy úgyszólván tökéletesen disszimulálták a háborút. Tudják, nagyon is tudják, hogy van, azt vívják minden ponton, mindent megtesznek a biztosra vett győzelemért, mindent a nehézségek kivédésére, de ezzel aztán vége is az idegességnek, a fölösleges töprengésnek. A munka frontján nyugalomnak kell lennie, tehát nyugalom van.
Napközben és szemre tulajdonképpen teljesen békebeli az utcák képe. Mert azt, hogy például kevesebb az autó, és hogy a polgári életben sok a műanyag, legfeljebb egy kis rövid lejáratú vissza-primitivizálódásnak lehet tekinteni. Ami lényeges, ami fontos, az nem bőségesen, de megvan, és mindenki számára egyformán megvan. Hogy átléptem a határt, az első fél napon legalább két tucat embert kérdeztem ki a kosztjáról. Öt nappal később, már majdnem nevetségesnek éreztem ezt a nagy kíváncsiságot. Aki végigeszi a jegyeit, akár meg is hízhat! Mikor hazaindultam a lipcsei vásárról, a boltok már csukva voltak, s a háziasszonyomat kellett megkérdeznem, hogy nem adhatna-e mégis valami útravalót. Fél font vajat csomagolt be! Nagyon kedves, de már nincs több jegyem, hogy fogja visszakapni? „No, ennyiről még igazán lemondhatunk!” S mikor fizetni akartam, mosolygott, hogy negyven pfennigről nem érdemes beszélni.
545Lipcse előtt egy délutánt Berlinben töltöttem. A Stadtbahn végigvitt a fél városon, aztán három rövidebb taxiutat kellett megtennem, és az Anhalterről indultam tovább. A Dóm áll, a Brandenburgi kapu a régi. Igen, órákig járkálhat az ember, míg lát valami karcolást a főváros testén, erősítették meg impresszióimat az ismerőseim. S mindenki tudja, hogy valahol messze, és bizonytalanul ki erre, ki arrafelé mutat, van kettérepedt ház, akár expedíciót is lehetne szervezni a megtekintésére. Ez a helyzet persze változhat, utóvégre háborúban vagyunk, s mindenki tudja, feltételezi, hallotta, hogy például Hamburg és Hannover vagy Bréma – érthetően – szenvedett a messzi északon.
Berlinben azonban, ismétlem, legalább eddig, külsőleg és nappal csak az mutat a háborúra, hogy igen sok szabadságos katona jár-kél az utcákon. Éppen gyűjtöttek a téli segélyakcióra, amikor ott voltam, írók, zeneszerzők, filozófusok és hadvezérek üvegmedalionjait árulták, tisztesség dolga minden gyűjtőtől vásárolni, estére egész kis kultúrgyűjtemény csörgött az ember zsebében. A felvonulás és zászló viszont kevesebb, mint volt. A kávéházak, mozik, színházak tele vannak, s az Unter den Lindenen a Café Lindenben egészen jó a torta és a gyümölcslé.
Lipcse még messzebb van a légi fronttól, itt még zavartalanabb az élet. Az ismert korlátozások, hogy élelmet és ruházati dolgokat az egész birodalomban csak jegyre lehet vásárolni, egyúttal biztonságot is adnak, és megnyugtatnak. Lipcsében napközben szinte csak elmélet a háború. Persze azért minden körülötte forog. A nagy „béke”, a polgári munka, az egész nemzetközi mintavásár, a harmadik és legnagyobb a háború óta, érte van. Valami pótbéke ez, valami békepótlék, amely kitűnően funkcionál.
A szem számára este nagyon megváltozik a kép, hiszen lehetséges, hogy mégiscsak idemerészkednek az angol repülők. Az ilyesmit nemzeti bűn volna számításon kívül hagyni. Az elsötétítés percre kezdődik és végződik, s a percek a naptárral, a nap járásával együtt mozognak. Állandó, egysoros, egyhasábos, vastag betűs közleményei az újságoknak. Március 4-én például ez volt a szöveg: „Verdunklung von 18.56 bis 7.48 Uhr”; elsötétítés 18.56 órátó17.48-ig (nyári időszámítás). Rövidebb, mint egy vízállásjelentés. A fény percnyi pontossággal visszavonul a zárt helyiségekbe. Lakásban, üzletben, vonaton egyformán.
546De azért így se mindenütt koromsötét az éjszaka. A fronttól távol eső részeken a hatóságok nyilván nagyon jól tudják, hogy milyen kivételeket engedhetnek meg az olyan munkák érdekében, amelyeket szabadban és bizonyára gyorsan kell végezni. Egy nagyvárosban, mint az ottaniaktól hallottam, óriási építkezések folynak ragyogó, éjszakai villanyfény mellett, saját szememmel láttam, hogy egész sor pályaudvaron széltében-hosszában, sőt néhol utcákon és országutakon is égnek a csak ernyőzött lámpák, magában Lipcsében is egész éjjel szabad fény mellett dolgoztak valamin, talán légvédelmi pincén, míg az óriási főpályaudvar belülről olyan a fátyolos derengésben, mint egy lassított életű, elvarázsolt, fantasztikus vasváros.
A lakosság precízen engedelmeskedik, minden részletében saját ügyének tekinti és érzi a korlátozó rendelkezéseket, megszokta a helyzetet, és csak különleges esetekben nyilvánul meg az érdeklődése: elrobogtunk például „valahol Németországban” egy záró léggömbökkel körülvett hely mellett, s akkor bizony az egész gyorsvonat az egyik oldal ablaksorához tódult, már amennyire a zsúfoltságtól tehette, hogy szemtől szemben láthassa az ormótlanul lebegő, hurka testű, puffadt, légi óriásokat. Persze, ha akárcsak Brémánál jelentkezik a ritka ellenség, egyetlen gombnyomásra száz és száz négyzetkilométereken alszik ki Dél-Németországban is ez a mérsékelt és kivételes „szabad” fény. Technikus nemzet ez, ma sokszor tüntetően illúziótlan, amellett erős és jókedvű: bombavetőn, gyárban és piacon és magánlakásban minden fia egyforma szakszerűséggel végzi munkáját, csinálja a háborút.
A hét világeseménye a birodalom számára Lipcse és Szófia 1941. március 1-jén a német csapatok bevonulnak Bulgáriába, Bulgária csatlakozik a hármas (német–olasz–japán) szövetséghez.
Mialatt az élet minden elképzelhető kis és nagy szükségleteinek piacain napokon át folyt a tájékozódás és üzletkötés, egymást váltották a vásárral kapcsolatos vendégségek, fogadások, miniszterek és birodalmi vezetők, külföldi és német gazdasági és politikai személyiségek. A színházakban könnyű vígjátékok és Shakespeare Othellója. A Capitolban birodalmi divatrevü, virágtengerben zenével, görlök bundában és strandruhában. Egyenes szoknya, buggyos hátak, denevérujj, zsebek, műprémek! Felhajtott nagy szalmakalapok! Vezet a bécsi divat! A plaueni divatiskola állami modellműhelyei neveket adnak a legszebb modelleiknek: Tarkabarka, Piros csillag, Találka, Tavaszi séta, Szonáta stb. A nagy idegenjárás szörnyen megduzzasztotta az utcák forgalmát, enyhe kora tavasz a levegőben, nyári ruhák az elegáns kirakatokban. A nagy áruházakban mozogni sem lehet; spulni cérna tornyokban, darabonkint 9 pfennig, milyen kár, hogy ezt meg az idegen nem vásárolhatja.
Stenzlerhofban óriási üzleteket kötnek könyvekben, klasszikusokban, könnyű, modern regényekben és antikváráruban, de minthogy a német könyvipari termelés kilencvenöt százaléka amúgy is mindig a lipcsei bizományosok illetve kiadók pincéibe gyűl, és azokból ömlik szét a világba, a könyvvásár helyett inkább a grafikai ipar méltán világhírű tanonc- és mesterképző intézeteit és műhelyeit és a Német Könyvkereskedők Tőzsdeegyesületének szervezetét néztem meg, és a Bibliografisches Institut szerkesztőségét, nyomdáját és ezer munkásának nagyszerű szociális intézményeit. (Vezetőink, majd délben dr. Ley birodalmi vezető a városházán külön hangsúlyozták, hogy nem mintaüzemet láttunk, csak olyat, amilyen a mai német gyárak 95 százaléka!)
Akinek pedig sem könyv nem kellett, sem nyomdaipar, az még mindig bőven válogathatott a sok kiállítópalota látnivalói közt: a Petersstrassén a Három Királyokban ott a Sportvásár, kitűnő műbőr futballal, leichtmetall sítalpakkal és rengeteg érdekességgel, a Königsplatzon a nemzetközi Textil- és ruhakiállítás, anyagok, műanyagok és készáruk elképzelhetetlen tömegé548vel, köztük zellwolléval, milchwolléval, s egy sereg olyan új, egzotikus anyagnévvel – triflox, vistra, phrix, cuprophan stb. – amit, ki tudja, talán éppúgy meg fogunk tanulni, ahogy megtanultuk a bemberg és a celofán nevét.
De csalogathatta az embert a Játékkiállítás sokemeletes vására is, ahol igazán Wells „magic shop”-jában éreztem magam, vagy ugyancsak a Peterstrassén a Zeneszerszámok vására (lecsavarható lábú, kofferben szállítható zongorával) és a többi vásárpalota, vagy talán leginkább mégiscsak a Haus der Nationen a Pleiste partján a külföldiek központja és az újságírók paradicsoma, ahol a világ minden nyelvén hívták telefonhoz a finn és olasz és spanyol szerkesztőket, s ahol együtt volt bank és posta és utazási iroda és szerkesztőség és képszerkesztőség és klubhelyiség. Ez a Nemzetek Háza a maga rendjével és bábeli zajlásával bizony megint csak a Népszövetség fogalmát juttatta minduntalan az ember eszébe, bármilyen gyűlöletes is ennek a szónak a múltja a mai Németországban.
Negyedikén, kedden este, a Gewandhaus díszhangversenyével zárult a vásár tulajdonképpeni első része, az igazi zárónap március 8. Délben még dr. Ley beszélt az új városházán „a biztos győzelemről, az új szociális világról, amelyet vagy megért valaki, és akkor felemelkedik, vagy nem ért meg, és akkor megsemmisül”. Aztán a külföldi sajtót búcsúebéden látta vendégül Freyberg főpolgármester. Tűnődtünk, hogy vajon mit érezhettek a jelenvolt franciák. A vendégek részéről elsőnek egy bolgár főszerkesztő szólalt fel. Valaha lipcsei diák volt, mint annyi miniszter Bulgáriában. Kedvesen és hosszan beszélt, és végül a totális győzelmet éltette. Utolsónak pedig egy francia szerkesztő tósztozott. Csak pár szót szólt, de továbbment egy lépéssel, mint bolgár kollégája, és a totális békére ürítette poharát.
– Kurz und bündig, rövid volt és velős! – tapsoltak asztalomnál mosolyogva az egyenruhás német urak.
549Reggeli Magyarország, 1941. március 9. 5. p.
Mióta kijöttem megnézni a lipcsei tavaszi világvásárt, tulajdonképpen csak akkor volt pihenőm, amikor ebédeltem vagy vacsoráztam. Negyednap délután azonban minden programról lemondva a lakásomon maradtam, hogy rendezzem a cikkeim anyagát. Este tíz óra volt, amikor felkeltem az íróasztaltól. Szállásadónőm – akit egy kis l betű híján özvegy Loreleynénak hívnak – olyan jól befűtött a cserépkályhába, hogy írás közben észre se vettem az idő múlását. Csalókák ezek a német esték. A nyári időszámítás miatt az idegen hosszúnak találja a nappalt, az elsötétítés miatt meg nem nagyon hisz az éjszakának. Hol lehet ilyenkor még vacsorázni?
Menjek le ide, az Albert utcába jobbra az ötödik ház, egészen jó kis vendéglő. Csak aztán el tudjak boldogulni az élelmiszerjegyeimmel!
A lipcsei mintavásár évszázadok óta nevezetesség. Igazán az egész világ ide szokta küldeni a mintáit minden termékéből, melyet eladni akar, a kereskedők itt nézik meg, mi rendelhető a németeknél és másoknál. Szinte csoda, hogy a klasszikus vásárt a háború óta harmadszor meg tudja rendezni a harcoló Németország. És hogy ma is huszonkét ország 6865 gyárosa és kereskedője állított ki, és hogy oly rengetegen idejöttek szétnézni a „világ kirakatában”. Anglia kivételével tulajdonképpen egész Európa eljött, Szovjet-Oroszország és Irán fél Ázsiát jelenti, sőt Japán is jelen van, bár az idén külön kiállításon fog igazából szerepelni. Kilencezer külföldi vendég és több mint százezer német özönlötte el a szállodákat, a lakásokat, a belvárost és egész környékét. Figyelmeztetett is bennünket a vásári propaganda: „Zsúfolt éttermek? Látogassa a kisvendéglőket!” Hogy a Ratskeller és a többi kitűnő belvárosi kávéház és vacsorahely hogy fest ilyenkor, azt már jól tudtam. Délben kígyósorban álltak előttük a vendégek, a forgalmat egyszerűen nem lehetett lebonyolítani.
Hát jó, próbálkozzunk meg a kisvendéglővel. De előbb kifúvom magamat.
A hold már keskeny sarlóvá hízott, a házsorok sziluettje feketébb volt, mint az ég, de eddigi tapasztalatok alapján már én is biztosra vettem, hogy az angolok nem fognak megjelenni a vásáron, illetve a vásár felett. Nagyon messze vagyunk itt a fronttól, és különben is óriási áldozattal semmit sem értek el 550tavaly, mikor az őszi vásáron viziteltek. Végigbotorkáltam az utcán. Szemüket földre sütve suhantak mindenfelé az óvatos taxik, csak vékony fénytűk szurkáltak ki a réseikből, néhol kék világú zseblámpa kattant. A forgalom mégis élénk volt, és egyáltalán nem lassú. Az elfüggönyözött villamosok például teljes iramban száguldoztak, négy-öt meghagyott lámpájuk kívül fekete, belül fehér papírtölcséreken át lőtte a fényét befelé és lefelé. Csak a gyalogjárók lépkedtek óvatosan; s minden másodiknak egy dupla M betűs jelvény fehérlett a gomblyukában. Ezek mind idegenek. Az Északi sarkkörtől Marokkóig, Irántól és Vlagyivosztoktól Norvégiáig és Bulgáriáig mindenféle náció ideküldte a kereskedőit. És ideküldött vagy kétszáz újságírót, köztük engemet. Azt mondják, hogy száz-százötvenezer idegen volt most a hétszázezer lakosú Lipcsében. S minthogy a vásár vendégei egyéb igazolványokon kívül egy-egy fehér műgyanta jelvényt is kaptak, amely mindenféle előnyökkel jár, s azonkívül beissza a fényt, és éjszaka magától világít, március 1-je és 7-e közt éjszakánként minden lipcsei utca tele volt lebegő fehér macskaszemekkel, amelyek mellmagasságban izzottak, elrejtve a mögöttük baktató idegent.
Negyednapja voltam már Németországban, megszokhattam, hogy milyen furcsa érzés vaksötét utcáról ragyogó szobába vagy terembe lépni. Mégis erősen hunyorogtam, amikor félrehúztam a függönyt, és benéztem az Albert utcai kocsmába. Fény, szivarfüst, söröskriglik, edénycsörömpölés, zsúfolt nagyterem, zsúfolt kisterem. Mintha csak a Markt vagy a Peterstrasse előkelő helyiségeiben, a Ratskellerben vagy a Café Felschében volnék! Örülhettem, hogy akadt egy kis asztal, amelynél csak egy magános vendég iddogált. Szabad? Mellételepedtem, és vacsorát kértem.
Rendes vacsorát? Ilyenkor? Ne tréfáljak, mondta a pincér. Itt korán jönnek, és müncheni vagy pilseni mellett záróráig elülnek a vendégek. Már nincs semmi.
Az asztalomnál ülő úr segített átvizsgálni a jegyeimet, nem volt velük semmi baj, sőt a vendéglátó Lipcse talán még protekciósan is mérte az adagokat. Csak hát elkéstem.
– Hát adjon jegy nélküli szárnyast vagy vadat, az most csak idegeneknek jár – figyelmeztettem a pincért az étlap piros betűs, hivatalos, vásári különutasítására.
– De hisz a vendégek nagy része szintén idegen. Előbb jöttek, mindent megettek.
– Nincs semmi?
– Már nincs. Legfeljebb a Stammgericht, savanyúkáposzta, akárhány porció. Tetszik?
551Asztaltársam is szólt az érdekemben, és hosszú magyarázkodás után a jó ember valahogy mégis szerzett egy utolsó utáni adag meleg húsételt. Biztosan a magáét hozta el szegény öreg.
Kezdtem feltűnést kelteni.
Azonban, mint gazdag jegytulajdonos, a hús után is szerettem volna még valamit. De ekkor már igazán csak a mosolyogva sajnálkozó alle, alle, alles, alle volt a válasz, ami számomra megfejthetetlen etimológiai rejtély, de Szászországban azt jelenti, hogy nincs, semmi nincs. A nagy vendégáradatban az utolsó morzsáig minden elfogyott, tessék reggel jönni. S a pincér szaladt a nagy sörökkel a többi asztalhoz.
No, nem baj, éhes már nem voltam, és valahogy tetszett a kis kaland. Nézegettem a társaságot, ahogy azok engem néztek, a polgármester remek újságíróbankettjére gondoltam, és beszélgetni kezdtem a szomszédommal. Elmondta, hogy sofőr. Látta a hétemeletes Ringmesshausban a magyar kiállítást meg a nagy olasz és orosz vásárt. Máshova, a többi huszonhárom kiállítópalotába nem jutott el. Csak az utcák sokadalmából érzi, hogy teljes a siker. Ki hallotta, nemzetközi vásárt rendezni háború idején! És hogy ők is kiállítottak. Ők? Kik? Hát ő, illetve a gazdája. Ott ül a kisteremben a feleségével meg a leányával meg két tisztviselőjével, neki meg itt teríttetett az ivóban.
Mialatt beszélt, arra gondoltam, hogy milyen furcsa emberekkel hozott össze máris ez a nagy, nemzetközi forgatag. Vasárnap egy húszéves repülőhadnaggyal ebédeltem, aki Norvégiából érkezett haza szabadságra, tegnapelőtt egy könyvkiadóval vacsoráztam, akinek még megvoltak a belgiumi kenyérjegyei, aztán bolgár és finn szerkesztővel és egy olasz commendatoréval, aki csak franciául tudott, most meg egy német sofőr asztalánál ülök, aki olyan szeretettel beszél a gazdája gyárairól, mintha mind az övé volna.
Mutassam csak még egyszer a jegyeimet, mondta a sofőr. Sört rendeltem és ittunk. Új ismerősöm a jegyeket tanulmányozta.
Én a jegyzeteimet szedtem elő, s elhatároztam, hogy írni fogok még valamit Lipcséről. Az esti lapban már kétszer is beszámoltam a vásár részleteiről, s láttam egyebet is. Előszedtem egy kis statisztikát.
Szeretem-e a sajtot, fordult hozzám hirtelen a sofőr. Mert az még jár, mégpedig 60 gramm.
Nem szeretem, mondtam. Újabb sör, és nekiláttam a statisztikának. Arról szól, hogy a huszonnégy vásárpalotában ipari csoportok szerint hány cég állított ki. Írni kezdtem:
552Bútor, lakás, konyhafelszerelés 1500
Bőr, díszmű, iparművészet 1700
Játék, zeneszerszám, sport 650
Papírfeldolgozás, irodaszer 800
Textil, ruha 250
Könyvipar, anyagok, fotó, mozi, optika és építészet 600
Külföldi nyersanyag, építészet 250
A sofőr örvendező kiáltása szakította félbe a munkámat.
– Megvan! – mondta boldogan, mint aki keresztrejtvényt fejtett meg. – Az úrnak még van három 20 grammos vajjegye. Reggelizzék meg: rendeljen vajat!
Ezek a sofőrök mindent tudnak.
Feleztem ötletes asztaltársammal, és a lipcsei vásár negyedik napján éjjel 12 órakor az Albert utcában bevágtunk három nagy karaj zsíros kenyeret.
Az egész kocsma bennünket nézett, és velünk nevetett.
Megjelenés nélkül. Pohárköszöntő a búcsúvacsorán, 1941. március végén. MTAKK, Ms 4678/18. A költő kézírásos fogalmazványa.
Harmadnapja járjuk ezt a szép országot, és a két nép erős – és egyre erősebb – szeretetének sokféle megnyilvánulásán kívül többek közt mindenütt a tavasszal is találkoztunk. A tavasszal, amely errefelé kissé korábban érkezik, mint másutt. Ujjnyi rügyekkel virágzó somfákkal a Kalimegdánon és itt, a Budáról elindult városában, és krókuszmezőkkel az Avala és az oplenáci hegyek oldalán. Valami szép, meleg jóérzés töltötte el a lelkünket, valami készülődés a földben és a szívekben egyaránt. Nagy ígéret van a levegőben, s ennek annál jobban kell örülnünk, mert Eurtípa más részein manapság bizony rettegéssel is gondolnak a természetes feltámadás idejére.
Mi, vendég magyar írók hálával és kimondhatatlan sok jó várakozással nézünk vissza mai búcsúesténk színhelyéről az elmúlt három jugoszláviai napra, és ugyanilyen reménykedéssel nézünk a jövőbe. Amit két hazánk nemrég 553hivatalos és ünnepélyes állami aktus keretében megpecsételt, az a barátság a lelkekben már rég fennállott. Utunk során bőségesen volt alkalmunk látni az egymásrautaltságnak, a hasonlóságnak, sőt a rokonságnak száz és ezer kis és nagy jelét, s ha a történelemből nem tudnánk, akár e rövid napok alatt is megbizonyosodhattunk volna arról a nagy igazságról, hogy mint az egyéneknek, ugyanúgy a népeknek is esztelenség elhanyagolniuk állandó szomszédaikat, és csak olyanoknak a szeretete után futni, akik a hatodik határban laknak.
Három öröm ért bennünket ez alatt az első kulturális, irodalmi kirándulás alatt, amellyel a jugoszláv írók budapesti látogatását viszonoztuk. Az első az volt, hogy láthattuk és megismerhettük itt élő véreinket, a magyarokat; a második, hogy láthattuk és megismerhettük Belgrádban és itt a szerb szellemiség kiválóságait; s a harmadik, hogy tanúi, részesei, első munkásai lehettünk az egymásra találásnak. Amikor a jugoszláviai írók jártak a budapesti Zeneakadémián, verseiket és novelláikat a rádió is szétrepítette az egész országban. A rádiót most az élőbeszéd pótolja, de ígérjük – és kérlek benneteket, kedves jugoszláv és magyar barátaim, tegyetek ti is így –, ígérjük, hogy az élő lélek minden gépnél finomabb leadójával az itteni tavaszi és emberi sugárzást oda is el fogjuk juttatni, ahol – nálunk és nálatok – nem hallhatták a szavainkat és a szavaitokat, két testvérnép megértésének és szeretetének legbensőbb megnyilatkozásait. Mert erre a munkára, ennek a jó hírnek a terjesztésére még szükség van! Valamikor a nagy Zrínyi Miklós, akinek tetteit és szellemét egyformán csodálják a népeink, azt hirdette, hogy amit kíván, az csak sors bona, nihil aliud. Igaza volt, a sors bona nagyon sok; de hogy az eredmény még több legyen, hogy minden legyen, s hogy mennél előbb mindenütt, mindnyájan érezzük az áldását, ahhoz, azt hiszem, a mai világban mégiscsak kell még valami más is: megértés, szeretet, kultúra és igazság.
Ennek reményében, nem: ennek biztos hitében emeljük poharunkat a magyar–jugoszláv barátság fejlődésére, gyönyörű tavasza után a még gyönyörűbb és még gazdagabb nyarára!
554Új Idők, 1941. március 23. 343–344. p. Bognár, 123–126. p.
Bankett után kimentünk a szép, modern szálloda erkélyére. Már a nagy üvegablakon át kíváncsian nézegettem a tájat, a szelíd vonalú dombokat, a tavaszodó erdőket, és nem tudtam betelni a szépségükkel. Az volt az érzésem, hogy otthon vagyok, és hogy már április van.
Oplenácban voltunk, Belgrádtól nyolcvan kilométernyire délnek.
– Nézze – fordult hozzám egy jugoszláv úr –, nézze ezeket a dombokat és hegyeket! Mi nagyon szeretjük ezt a vidéket, ideális nyaralóhely. Egészen olyan, mint az önök Dunántúlja, ugye? Csak egy kicsit még kékebb!
A jelző meglepett. Ha jól tudom, nálunk először Babits nevezte kéknek a Dunántúlt. A beteg költőre és szűkebb pátriájára gondoltam, aztán a Bakonyra, a Mecsekre. Kék? Kékebb? Olyan nehéz az ilyesmit eldönteni. A jugoszláv úrnak mindamellett alighanem igaza volt. Itt délebben jártunk, körülbelül Genovával egy szélességi fokon, itt melegebb és mélyebb az ég, gyorsabb a tavasz. Őszintén megvallom: valami hamis szuggesztió hatása alatt eddig én is görbe és fekete hegyek képzetét fűztem Észak-Szerbiához. S most a királyi szőlőshegyek és a vidék nyugodt, csaknem olaszos vonalait látva szinte olyasmit vártam, hogy csak egyet fordulunk, s mintha vonat vinne, rögtön elénk tűnik a Balaton. Milyen szép ez a „szerb Piemont”, az Erdőség!
S ahogy lépten-nyomon a táj, éppúgy meglepett a fogadtatásunk. A jugoszláv írók három évvel ezelőtti budapesti látogatását adtuk vissza Belgrádban. Tudtuk, hogy szomszédokhoz, hogy barátokhoz jöttünk, de azt nem, hogy ennyire otthonosan fogjuk érezni magunkat. Én pláne, úgyszólván nem is Budapestről, hanem egyenesen Lipcséből érkeztem, ahol a nagy tavaszi vásárt kellett megnéznem. Az óriási arányok közt úgy éreztem magamat, mint Gulliver Brobdingnagban: szinte csodálkoztam, hogy intézményeik, épületeik és statisztikáik óriási arányai közt testileg miért normális emberszabásúak a németek? A válasz egyszerű: a szükségletek és teljesítmények nagysága elsősorban a lélekszámhoz igazodik. Itt, Délszláviában, a lélekszám körülbelül azonos a miénkkel, az arányok sem felfelé, sem lefelé nem térnek el túlságosan a megszokottól, itt valahogy egyféle skálán mozgunk. Nem is szólva arról, hogy alkatban, erényekben, külső és belső szokásokban mennyi rokon vonást talál 555az ember a két nép megfelelő rétegei közt. Amikor előző nap első sétánkat tettük Belgrádban a Kalimegdánon, minduntalan meg kellett állnom a költők és írók mellszobrai előtt, melyek a gyönyörű parkot díszítik: ni, az ott Petőfi harmincéves korában! az meg egészen Arany János a lógó bajuszával!… S majdnem teljessé tette az otthoniasságot, hogy az itteni urak, hivatalosak és magánosok egyaránt, legnagyobbrészt értik a nyelvünket: sokan még Budapesten végeztek közülük, vagy bácskai eredetűek, s belgrádi felolvasásunkon a Jockey klubban a jugoszláv közönség éppúgy értette Bókay János magyar nyelvű csevegését, ahogy Csuka Zoltán megnyitóját vagy Nyírő délszlávra fordított havasi novelláját a magyar. Én magyarul olvastam fel két versemet, kettőt pedig Todor Manojlović adott elő szerb fordításban. Furcsa érzés volt együtt szerepelni egy délszláv íróval, aki úgy ismer bennünket, mintha közülünk való volna, és aki már Adynak is személyes jó barátja volt… Száz meg száz vonatkozásban éreztük a földrajzi és lelki szomszédságot, bár a délszláv élet összetétele, úgy érzem, még a miénknél is tarkább, ami a hatalmasan fejlődő Belgrád utcáin éppúgy meglátszik, mint, mondjuk, az étlapokon.
Oplenácba a belgrádi főpolgármester előzékenységéből egy nagy, piros, városi autóbusz vitt ki bennünket. Lehettünk vagy húszan, harmincan. Popović szenátor és a belgrádi jugoszláv–magyar társaság többi vezetője kalauzolt. Útközben kiszálltunk az Avala hegyen, ahol Meštrović hatalmas, hősi emlékműve áll, egész telepe a nemzeti kegyeletnek, impozáns lépcsősor föl a tetőre, fent pedig fekete márvány építmény nyolc monumentális kariatidával. Aztán az internacionális műúton, Mladenovácon át Topolába érkeztünk, egy kis faluba, melynek országos nevezetessége a királysírok. Itt áll, szintén hegytetőn, nagy parkban, a régi szentek és uralkodók ötkupolás, fehér márvány temploma, legrégibb bizánci–szerb stílus, súlyos fenség, a falakon, boltozatokon, oszlopokon és lent a kriptában 3500 négyzetméter mozaik, a legrégibb kolostori freskók és képek másolata. Koszorúnk a magyar írók kegyeletének jele, már dél óta Sándor király sírjának márványlapján pihent, de valahogy egész nap körülragyogott még a maga nemében páratlan bazilika kék-fehér-piros-arany hangulata.
A királyi templom alatt ebédeltünk a topolai szállodában, melynek erkélyéről olyan szép kilátás nyílik a Dunántúlnál is kékebb tájra. Másfél nap alatt már egészen összebarátkoztunk vendéglátóinkkal, a testvéri hangulat felülmúlta legjobb várakozásainkat, és igazán áldásos fejlődését ígéri a magyar–jugoszláv kapcsolatoknak. Velmar-Janković kultuszminisztériumi osztályfőnök pohárköszöntője éppolyan meleg volt, mint az előző üdvözletek vagy Csuka Zoltán délszláv nyelvű beszéde és a mi rögtönzött tósztjaink. Az első fecskék 556vagyunk, új tavasz hírhozói, mondta tegnap este Bókay; két nép tette egymás szívére a kezét, idézhetek pár szót Nyírő beszédéből. A szavak, a képek egyszerűek és szokottak, de a hely, az alkalom, az érzés igazsága és a kölcsönös jó reménység bizony nemegyszer könnyeket csalt a szemekbe.
Három napig voltunk Jugoszlávia vendégei. A sok képből, amely elénk tárult, csak egyes villanásokat jegyezhetek fel. Megnéztük Oplenac mellett a királyi borpincéket, igazán legmodernebb gazdasági látnivaló. Lekanyarodtunk a Karagyorgyék ősi családi fészkébe, bementünk a kis templomba, ahonnan 1804-ben elindult a felkelés a török ellen. Láttuk a falu ünnep délutáni kóló táncát, láttuk a délszláv kora tavaszt, a sárgán nyíló somfákat, a liliomok már arasznyi frisszöld kardjait, ujjnyi rügyeket és leveleket az orgonán, kék virágokat a fűben, és hegyoldalakat, melyeket lila szivárványba vont a rengeteg kökörcsin. Mindenütt remény és ígéret! A belgrádi éttermekben már nem hóvirágot és ibolyát, hanem ibolyát és jácintot kínálgatnak. S hadd említsem meg, hogy Belgrádban nincs villanykorlátozás, a kirakatok tele vannak áruval, igazi csokoládéval, kávéval és teával is; de minden nagyon drága. Vasárnap este a színházban a Feleséget adták, és viharosan tapsoltak a váratlanul megjelent szerzőnek. Bókay János drámája.
Újvidékre (Novi Sadra) fél nap jutott. A város ma a dunai Bánság középpontja, hatvanezer lakosa van, főtere és a modern újváros ragyogó és elegáns. Tisztelgő látogatást tettünk a Matica Szrbszkában és a bánnál; hosszú, sima frontjával, emeleteinek kivilágított ablaksoraival este egészen olyan a kormányzósági palota, mint egy gyönyörű fehér óceánjáró. Mint első belgrádi irodalmi estünkre, az újvidékire is az egész környékről igen sok magyar látogató érkezett, talán kétezer autogramot is adtunk. Huszonkét év óta most kapott először hivatalos vagy félhivatalos magyarországi látogatót az újvidéki magyarság. A tapsvihar, amely előadásunkat fogadta, nem személyünknek szólt. Két nép egymásra találását, mélyülő barátságát, a közös, boldogabb jövő első, pozitív társadalmi megnyilatkozását ünnepelte.
S hogy utólag én is tószttal végezzem: szívem mélyéből kívánom, hogy a szép belgrádi tavaszt, melynek tanúi voltunk, mindkét nép javára érlelje mielőbb gazdag nyárrá a megértés, okosság és igazság napja!
557Új Idők, 1941. Húsvét, 445–447. p. A Rádióban elhangzott A cinkétől a faunig – Szabó Lőrinc versműsora címen, 1941. január 28-án. A verseket Bajor Gizi olvasta föl.
A legnagyobb meséskönyv a természet. Mondják, hogy a földön ma körülbelül két, két és fél milliárd ember él. De vajon mennyi állat és mennyi virág? A lovat és a tehenet még csak statisztikába szedi úgy-ahogy a gazdaságföldrajz, de ki törődik a kutyákkal, a nefelejcsekkel, a feketerigókkal? Még csak felbecsülni sem tudjuk az emberen kívüli világot, nagyítónk erejétől függ, hogy harmincezer vagy hárommilliárd vegyes parányt, úgynevezett „vegyi rágcsálót” számolunk-e össze egy gyűszűnyi humuszban.
Egész világunk természettudomány és költészet, az összes diszciplínák, az összes műfajok megvannak benne. Csodák és szépségek, csodák és borzalmak közt élünk. Nem kell egzotikus őserdőkbe mennünk értük, sem az óceáni mélységek örök fekete vízsivatagaiba, az égbolt aranyállatai, a csillagképek közé sem kell felrepülnünk – a csodák állandóan itt vannak körülöttünk, s a baj csak az, hogy az érzék, melyet elkoptattak a hasznossági feladatok, nem nagyon ér rá észrevenni őket. A tudós, a költő és a gyermek szeme és füle azonban önmagáért örül a mindenség zengő és ragyogó képeskönyvének, sőt nem is elégszik meg a valósággal, hanem új ábrákat és lényeket teremt. A gyermek mesét, a tudós hipotézist, a költő verset. Így születnek a hétfejű sárkányok, a viráglányok, a marslakók. Ablakunk alatt megszólal a cinke, s hétcsövű sípján a faun felel rá a mitológiából.
Szeretem az állatokat, a növényeket, a kristályokat, szeretem a világ és a hétköznap mitológiáját, és szeretem Szent Ferencet, amiért a halaknak és a madaraknak is prédikált, és Dürert, amiért oly gonddal rajzolt meg egy útilaput és egy szarvasbogarat, mint egy királyt. Diákkoromban sokszor órák hosszat elnéztem a napsütötte pocsolyák életét, az esetlen csiborokat, a szép tarajos gőtéket, a villámgyorsan korcsolyázó vízipókot, a szamártövis lila bóbitáját és a felhőket. Később verseket írtam róluk, vagy idegen költők verseiben találkoztam velük. Belőlük nem olyan könnyű kiábrándulni, mint az emberekből.
Egyszer azt hallottam, hogy a széncinkét, a parus majort, Dunántúl népiesen nyitnikéknek hívják. Nyitnikék! Mennyi szépsége szól ebből az elnevezésből a tél végi–kora tavaszi várakozásnak! A név figyelmeztetett rá, hogy 558észrevegyem, hogy megjegyezzem a kék-fekete fejű, fehér arcú, sárga hasú, zöld hátú fürge kis madár csivogását: két rövid hangra alsó kvartban egy hosszabb hang következik, lezongorázhatjuk vagy akár elfütyülhetjük, így ni:
Csak a név kellett hozzá, s január végén, február elején, vagy nyolc-tíz évvel ezelőtt, egy verset vittem haza farkasréti sétámról. Így hangzik:
NYITNIKÉK
Százszor, ezerszer gázoltam nyári rétek virágai közt. Térdig, övig érnek, nyurga testükön úgy lebegnek a szép rajzú, kék, sárga, fehér és piros szirmok, mint megannyi lepke, az egész hegyoldal egyetlen szivárvány, csoda, hogy fel nem repül az égre. A földről jöttek! Valamit akarnak! S oly finomak, törékenyek! De csakugyan egy nyár az egész életük? Menjünk közéjük a Csillebércre…
562VIRÁGOK KÖZT
Az állatokhoz való viszonyunk csupa jelkép. Egy este vacsorára hívtak Csepelre. A sötét udvarról, melyet alig ismertem, két nagy kutya, két drága szörnyeteg hátborzongató kedveskedése kísért a házba. Az egyiket Hekinek hívták, azóta agyonlőtték szegényt. Mindnyájan szerettünk már olyanokat, akik titokban húzódoztak tőlünk, mindnyájunknak volt már terhére még szeretet is! Szégyenkezésemről szól a következő vers:
KUTYÁK
Hazafelé mentem a Rózsadombról a Pasarétre. Egy rét közepén, feleúton, megálltam és visszanéztem. Fentről, mintha az égből fútta volna a szél, ezer meg ezer lepke imbolygott lefelé a nyárban. Legjobban a látvány boldog tarkasága és némasága lepett meg. És szívembe sajdult, hogy én, az ember, miért vagyok kizárva a pete-hernyó-báb-lepke négyes életformájából.
A versnek, melyet erről a délutánról írtam, a címe:
LEPKÉK TÁNCA
Szánalmat nemigen tudunk érezni olyan tolakodó és kellemetlen rovar iránt, amilyen a légy. De ha ősszel mozdulatlanul találjuk az asztalunkon, mert lassan megfojtotta valami speciális gomba láthatatlan szövedéke, akkor a légy már nemcsak légy. Akkor már halott is, és percnyi élete átnő a „soha többé” örökkévalóságába. Kávéházban írtam a következő verset:
EGY DÖGLÖTT LÉGYHEZ
Több mint száz évvel ezelőtt írhatta szép romantikus-realista versét a ritkán látható, de sűrűn megszólaló kakukkról William Wordsworth. A kakukkszó rejtelmességével, sőt egyáltalán a létezésével bizonyítja, hogy mégiscsak tündéri a világ. Az érzelmi érvelés a legigazabb, ha költő él vele! A verset – To the Cuckoo – így fordítottam magyarra:
A KAKUKKHOZ
Az élet örök körforgása, az érzet és a képzet egymásba játszása teszi naggyá, kísértetiessé Conrad Ferdinand Meyer versét. A nagy svájci költő sorait így mondtam el magyarul:
KERINGŐ SIRÁLYOK
Egy egész hajnali puszta zeng és ragyog minden füvével, bogarával Anette von Droste-Hülshoff versében. Pár évvel ezelőtt a Bodeni-tó partján meglátogattam a szobákat, melyekben élt és meghalt. A meersburgi várkisasszony, a legnagyobb német költőnő, rövidlátó volt, azért észlelt olyan pontosan. Költeménye mostanában lehet százesztendős, a végtelen nagyságát és a parányok végtelenségét öleli egybe.
Címe és egyúttal karmestere:
A PACSIRTA
Az érzéki valóság mögé nyúl Paul Valérynak, az eszmei konstrukciók és a metafizika kristálytiszta költőjének verse, A szilfid. A tündér, a fénysugárszellem jelenik meg benne, rejtélyesen és kissé groteszkül, ahogy az életben szokott, esetleg éppen ingváltás közben. A megfoghatatlant nem szabad jobban konkretizálni, mint amennyire ez a néhány másodperces kis szonett teszi.
572A SZILFID
S fejezze be a sorozatot Stefan Georgénak, a német költészet 1932-ben George 1933-ban hunyt el.
Az ember tündérekkel, fantasztikus madarakkal, nimfákkal és faunokkal, saját ösztöneinek jelképeivel is benépesítette a természetet. Nem csoda, hogy annyira emberi az a faun, az a kecskelábú és kecskeszarvú, halhatatlan mezei isten, aki Pánhoz, az aratás urához panaszkodik.
A FAUN SZOMORÚSÁGA
A faun felelt a Nyitnikék szavára… Forduljunk egyet az új tavaszban, s ha nagyon tetszik, akkor – az utolsó verssorhoz variánst készítve – esetleg azt fogjuk kérdezni a nagy Pántól, amit én már oly sokszor kérdeztem: ha már nem vagyok szép, miért nem vagyok örökkévaló?!
Magyarország, 1941. május 29. 5. p. Ungarn, 1941. július 428–435. p. (Mit dem Nationaltheater in der Reich címmel.) Bognár, 127–131. p.
Egy egész kis Magyarország iramodik velünk a kölni gyorssal a határon túlra. A Nemzeti vendégjátékára megyünk Frankurtba, onnan Berlinbe. Négy estén két-két magyar nyelvű előadás német közönség előtt: nehéz kísérlet, lehet drukkolni tőle. Nekem a Csongor másfél órás változatához van közöm. Mögöttünk tehervagonban a díszletek. A trupp második fele egy nappal később indul a direktor vezetésével. De teljes Mitropa-kocsi vagyunk mi is, technikai személyzet, gazdasági vezető, karmester, színészek és egyéb bohémia. H. szce574nikus a csoportvezető: jókedvű szőke, dán asszony a felesége. – Úristen, mi lesz a holnapi vonaton! – szörnyülködik tréfásan G. – Miért? Mi lenne? – Na hallod, ahol annyi színész és színésznő ugratja egymást!
Elmarad Bécs, a Wienerwaldnál már a háború előtti utazások hangulata fog el. Világot látni megint csodaszámba megy. Hogy veszélyes is? Dehogy veszélyes. Amit az ablakból látunk, sehol se cáfol rá az illúziónkra. Ismert tájak, gyönyörű hegyvidék, a rohanás szédülete egészen a régi. Az ember már-már azt hitte, hogy az itteni világ kitolódott valahová a holdba. S íme, itt van egészen közel. Reggel 8-kor indultunk, és délután 3-ra már a Wachauból is kaptunk egy romantikus negyedórát. A kölni gyors békében se lehetett fürgébb. Délnek távoli, havas csúcsok. Vagy inkább felhők? T. esküszik, hogy a salzburgi Alpok. Rögtön öten zendítünk ottani emlékeinkre. Furcsa érzés: nem merjük hinni, hogy béke van, és a háborút se látjuk.
Passaunál, mialatt átcsattogunk a nagy Duna-hídon, egy pillanatra elővillan a hármas torkolat toronyárbocaival, mint hosszú, keskeny hajó fordul felénk a folyó mosta Óváros. Körös-körül lomblevél világoszöldje pettyezi a sötétzöld fenyveseket. Állomások, rengeteg katona, megafonok utasításokat bömbölnek. Aztán esteledni kezd, elszürkül a fehér virágos tavasz. Regensburg előtt még őzek falkái. „Surrend leichter Rehe Rudel – Durch die Waldeslichtung rennen” – idézi valaki, talán F., a muzsikus, de George versét felejteti a vacsoragond. A várt étkezőkocsi ugyanis nem indult Bécsből. Máris nyílnak a bőröndök, papír zörög, előkerül a sok jóféle hazai. H.-éknál, úgy látszik, állandósult a sör, a fülkék közt villámgyors baráti élelmiszerbörze alakul ki, én passaui szafaládéért pesti szalámit kapok cserébe. Aztán elsötétítés. Nürnberg előtt már alszik az egész hálókocsi, az egész kis robogó Magyarország. Hajnali négykor Frankfurt a/M.
Ha megint béke lesz, rettenetesen fellendül az utazási kedv!
Szállásunk: Carlton hotel a főpályaudvar mellett. 1914 előtti fényűzés és kényelem, minden tágas, világos. Békében a Rajna-vidék gazdag angol zarándokai szálltak meg itt. Szobámba, a harmadik emeletre, éjjel-nappal felzúg a nagyváros élete. A vasútnál valamit építenek. Szívdobogtató közelség? Eleinte állandóan érzi a tudatunk, aztán átvesszük az itteniek életstílusát, nyugodt, tetterős, sőt jókedvű fatalizmusát. Az egész vendégjáték alatt egyetlenegyszer sem volt részünk légitámadásban. Még riadóban sem! De strigis…?
Frankfurtban ugyanis semmi külső nyomot nem hagyott a háború. Sok kert, tágas utcák. Ismerem a legendákat. „Úristen, Frankfurtba mennek, a 575Rajna-vidékre? De hisz ott már kő kövön nincs” – idézi N. egy ismerőse sopánkodását. Mesék, ostobaság. Szabadidőnkben vagy harmincöten keresztül-kasul jártuk a várost, és sehol, de sehol… Azaz mégis: három emberünk valahol a Beethoven utcában felfedezett egy „meghajigált” házat. Már deszkapalánk áll körötte, a romok rég eltűntek. Az első pillanatban majdnem mind oda akartunk sietni. Aztán beláttuk, hogy mégis csábítóbb a Goethe-Haus és az Altstadt.
Ma különben is fogadás van, s utána ebéd a városházán. Taxi nincs, illetve sétacélokra nincs, a társaság gyalog vagy villamoson gyűl össze a Marktplatz közelében. Sz. épp mellettem lépked szürke kosztümben, puhán, kissé álmatagon. Tudom, mi következik. Tizenöt éve már voltam itt, s tegnap is, tegnapelőtt is bejártuk az Óvárost. – No, de most hunyja be a szemét – mondom, és karonfogva vezetem a sarokig. Előttünk a tündérvilág, – És most nézzen fel! – Szőke primadonnánknak mindent felejtő, néma csodálat foghatta meg a szívét. Milyen gyönyörű, milyen páratlan ez a tér! Tegnapelőtt ugyanígy bámult K. is. Hogyne! Hogy mindez megszülethetett, és hogy megmaradhatott! A régi kutat még csak deszkaburkolat se védi! A háború és az álhírek miatt felfrissült hálával, ezerszeresen elmélyült örömmel nézzük, majdnem úgy, mintha első felfedezők volnánk, ezt a középkori álomdíszletet, az összeboruló házormokat, a Römert, a virágerkélyes emeleteket, a Limpurgerhaust, s aztán beljebb a Zur wilden Fraut, az Öt Ujj terét… A dómban M., a dán hölgy, szinte látja a Gonosz szellemet, amint Margithoz beszél… Épp istentisztelet van… Dies irae? Nem, a harag napjai nem hamvasztották el a világot!
Egy órakor tehát ebéd a Römerben. A város adja. Hányadik ünnepség már? Számon se lehet tartani.
Napközben a Schauspielhausban próbák, titkos és nyílt izgalom, díszletpróbák, világítási próbák, játékpróbák. Részlet a rádiónak. Este előadás. Az első! Magyar nagyon kevés lehet a nézőtéren. A ház mégis egyenesen zsúfoltnak mondható. – Ezek mind németek, s eljönnek egy idegen nyelvű előadásra? – Hogyne! Nálunk óriási az érdeklődés minden iránt, ami színház, s a közönség hálás, áhítatos! – Indult az Ős-Faust, Jékely fordításán átsüt Goethe zsenije. A közönség egy szót sem ért, de talán minden sorát ismeri a szövegnek, s a játék igen kifejező. Meglepetés volt T. erős, nagyúri, rámenős Mefisztója. A felfogás helyessége tekintetében voltak viták, maga az alakítás csak tetsz576hetett. Ez is egyike a lehetséges Mefisztóknak. Margit szépsége és fiatalsága hódít. G. tökéletes Márta asszony. A tragikus játék lenyűgöz. Már én is úgy nézem az egészet, mintha, mondjuk, egy bolgár nyelvű előadáson volnék. Már nem tudnám itthagyni. A börtönjelenet után tomboló taps, tizenötször is szétmegy a függöny.
A rettenetes, emberi erejű és gazdag tragédia után félek: nem lesz-e túl egyszerű a Csongor, az álmodó népmese? De a színpad káprázatos. Nyílt színi taps köszönti egész sor kép díszletét. A közönséggel a három ördög teremti meg az első igazi kontaktust. És Mirígy! Nemzetközi mesefigurák, értik őket. A cselekmény menetét díszes programfüzetünk közli, amelyet ingyen megkapott minden jelenlevő. S az egyes képek tartalmát függöny előtt még külön is felolvasta egy német színész. – A Faust után üdülés ez a tündöklő fantázia, ez a szárnyaló mesejáték – hallom német szomszédomat. Igaza van. S Balga oly remek. Ilma oly kedves, pedig még influenzás egy kicsit, s Tünde oly szép, és U. oly nemes! Minden jelenet szuggesztív, s éppen elég gyors ahhoz, hogy idegen nyelvű hallgatót is érdekelhessen. Megint bolgár próbálok lenni, s úgy érzem, értem az egészet. Persze, fokozatosan kívánatos a kifejező gesztus.
Az ördögfiak kitapogatják a közönség kedvét és rákapcsolnak. Még nagyobb siker. Még az Éj monológján is érzik, hogy itt valami fenséges álmot tolmácsol az idegen művészet. Mikor A. elmondja a Fejedelem második monológját, az idegen úr mellettem a felesége füléhez hajlik: – Der muss ein grosser Schauspieler sein! – Az utolsó kép után vagy harmincszor kitapsolják a színészeinket. A közönség áll és tombol. Ezt igazán nem lehetett remélni, ez nem lehet mesterséges siker. Már mindenki a színen, csokrok, óriás koszorúk, Németh igazgató boldog, a csatát megnyertük. Egyszer rossz pillanatban megy szét a függöny, és leleplezi Meissner főintendánst: éppen felkapja, és ölében hozza ki a színpadra Sz.-t, aki nyilván nem akart már többször megjelenni. Nevetés és dupla tapsvihar kíséri ijedt visszavonulását. S végül vastaps. Sz. Zita jut eszembe. Huszka Rózsi, Frankfurt ünnepelt magyar operaprimadonnája egészen kipirul a boldogságtól. Mindnyájunk kedvence. Egyszer csak jobbról-balról arcon csókol örömében. – Nyilvános volt, megmondható odahaza! – fordul K.-hoz, és lelkesen tapsol tovább.
Este a Carltonban a német színészek vendégei vagyunk. Holnap majd mi vendégeljük meg őket. Felköszöntők, vacsora, fagylalt, rajnai és moseli bor. Micsoda megkönnyebbülés! Érzi ezt N. A. is, aki Szily államtitkártól jön, de azért tartja magát: „Biztosra vettem!” Nem, ezt senki se vehette biztosra.
577Délelőtt eső szemel, délután kiderül. A második este majdnem ugyanilyen sikert hozott. Közben a várost jártuk, mindenki felfedezett valamit. S amit csak nyújthat ez a drága város, királyian tetőzi Meissner. Meghívások a kamaraszínházszerű Kleines Hausba, az Operába, mindenfelé. Láttam egy Lohengrint, és egy Carment. Az Opera színpada teljes szélességében, magasságában és hosszúságában süllyeszthető. – Mi minden tulajdonképpen ez a Meissner? – kérdezem. A három frankfurti színház Genera lintendantja, röviden csak: Herr General. Mindent tud, mindent bír, nevet, biztat, szónokol, tanít, igazgat, vicceket mond, vezeti az egész birodalomban a legfőbb díszelőadások megrendezését, közben magyarul tanul, s a fehér asztalnál vallásfilozófiáról beszélget velem. Csodálatos ember. Budapest nyilván szívügye. A Carlton szobáiban üdvözlőlevél és virágcsokor a hölgyeknek. Az ő virágai. Meghívó a főpolgármester páholyába az Operába. Az ő gondossága. Minden órában velünk van, vagy másképp érezzük a jelenlétét. Csodálatos ember.
Az utolsó délután Hochheimba rándulunk ki. Egy óra vonaton, aztán húsz perc gyalogséta a szőlők közt. Előttünk a Majna, jobb felől Mainz tornyai, és ami ott nyugat felé a vashídnál csillog, az már a Rajna lehet. Frankfurt város borpincéit nézzük meg. A színészek már túlvannak a munkán, a tündéri tiszta kis ivóban zeneszó és válogatott moseli és rajnai emeli a hangulatot.
– Csak te nem iszol, te gyomorsavas? – fordul hozzám a jogos szemrehányás. Később a kis falusi kocsmában pedig nagyszerű nyers sonka és újabb rajnai évjáratok után P. angol, francia, török és egyéb nyelvű halandzsaszónoklatainak és a fiatalok magyar csárdásának tapsolnak a házigazdáink. Orgonavirággal borítva indulunk haza. A Carltonban Meissner vár. Utolsó búcsú, de még több utolsó követi.
Pénteken reggel indulás Berlinbe. Hamburgi gyors, étkezőkocsi. Most már szívesen maradna mindenki. De a percek szaladnak. „Viszontlátásra Budapesten!”
Az utolsó kép, amit a peron vége az elkanyarodó vonatnak még mutat: egy magas, sovány, fekete úr és egy piros női arc. A General és H. Rózsi.
Ők integetnek legtovább.
578Magyarország, 1941. május 30.5. p. Bognár, 132–135. p.
Berlin, reggeli a Kaiserhofban. A háborús Európa szívében vagyunk. Az ablakon túl a Wilhelmplatz, a Wilhelmstrasse. Ferdén szemközt az új kancellária. Ott lakik Hitler.
A földszinti teraszterem négy-öt asztalánál ülünk. Tompított fény, zajfogó szőnyegek. Színészeink fele már lejött a szobájából. A direktorék még alszanak? P. bizonyára fáradt. Az asztalon ezüsttálban orchideák és gyöngyvirág. Csészék, kanalak halk zörgése. A hallból a tízórás rádió beharsogja a legújabb OKW-jelentést.
Kint egy egész világ kavarog, itt a mi védett életünk zajlik. – Kamil! – dicsekszik H., és rágyújt. Most kapta a pincértől, 24-es csomagolás: nagy szó a mai cigarettaínségben! G. fekete haját rázza, és színpadi festékekről referál. – Mindent találtam – és tucatnyi kenőcs, púder és masztix nevét darálja – Nálunk már nincs. És milyen olcsó! R. a tegnap délutánt vitatja meg: – Láttad F. professzort német hadnagyi egyenruhában? – a Deutsch-Ungarische Gesellschaft adloni teájáról van szó. – Vajon elküldi-e dr. Brauweiler az ígért operajegyet? – tűnődik K. Valaki a Schillertheather előadásáért rajong: – Nem bírom Wegenert, mikor fenevadat játszik, de humoristának elragadó! – O. az ajkát biggyeszti. – Éjjel az Auslandspresse házában, sajnos, lecsúsztam Zarah Leanderről – mondja és nevet. Úgy látszik, élénken elképzeljük, hogyan csúszott le róla, mert mindnyájan vele nevetünk. K. térképet kér: – Hányas U visz a Westenbe?
H.-ék Dániába készülnek tovább, folyton a követségre szaladgálnak, meg a külügybe. – Ah – sóhajt szemét lehunyva M. – zuhause werde ich ein ganzes Jahr schla-a-fen. – Valaki már a Zooban is járt. Mért nem a Palmenhausba mentél? Az állatokat leölték! – Energikusan jön a cáfolat: – Dehogy ölték! Akkora darab lóhúsokat adtak tegnap is az oroszlánnak, hogy no… – A beszélgetés hirtelen más irányt vesz, mert kincses aktatáskájával befut népszerű bankárunk, M. úr. – Egy kis pénzt még, drága! Nekem is! Nekem is! – zümmög feléje minden oldalról a diszkrét szavalókórus, és sorra kiülünk hozzá a hall erkélyére, ahol hatalmas virágvázákként izzanak a csodaszép falilámpák. – Óriási! – hozza valaki a legfrissebb Völkischert – mégis a Hood volt az a negyvenezer tonnás! – Tisztelettel bámuljuk az elsüllyesztett angol hajóóriást. A hotel előtt a díszőrséget váltják. Quisling norvég miniszterelnök ugyanis 579szintén ebben a szállodában lakik. A gyorslift japán tiszteket hoz-visz az emeletek közt.
– Hát te mit csinálsz? – áll elém táskáját lengetve K. – Szedem a begyembe, amit látok.
A frankfurti tapasztalatok után a mieink biztosra mennek. Akkor hát egy kis sétát ebédig. A társaság ötfelé oszlik.
Megint az Unter den Lindenen. Beutaztunk már vagy másfél ezer kilométert, százával láttunk pályaudvart, óriásit, közepest és kicsit, a középső Rajnától a Harzon át jöttünk Berlinbe, itt is láttunk elég érdemleges célpontot, rombolást azonban sehol sem. Tulajdonképpen ez a Linden is meglepetés. Tíz-tizenkét palota állványok rácsában. Hogy itt mi történt, azt annak idején a német lapok is megtárgyalták. Rom, akadály sehol. A Zeughaus táján egyik oldalt hat-nyolc palota tetejét javítják, szemközt talán félannyiét. A házfront mindenütt ép; hogy belül mi lakhatatlan, azt nem tudom megítélni. Az opera főfalai is mind állnak. A Staatsbibliotheknek már új teteje van, könyve egyetlenegy sem égett el.
A Ratshaus bankettjén a Collegium Hungaricum vezetője mellett ülök. Igaz-e, kérdezem, hogy az intézet minden ablakát betörte a légnyomás. A professzor elképed: „Ugyan már! Összesen kettőt! Egyébként, ha egy éjjel, nem itt, de mondjuk Hamburgban, akár tízezer ablak törnék is be egy légitámadásnál, reggel hatra már valamennyit újra bevágnák. Óriási szervezet hihetetlen gyorsasággal dolgozik a pótláson, felépítésen.” Az a nevezetes lindeni támadás mindamellett csúnya dolog lehetett, körös-körül a sok tetőtűz, közben pedig mint a jégeső zuhogtak a falak visszahulló repeszdarabjai… A bankett kitűnő, kacsasült és valódi fekete; s végül minden vendégnek egy-egy fehér porcelánszobor: Berlin címerének álló medvéje.
Nofretete fejét nem láthattuk. A legtöbb múzeum zárva, a pótolhatatlan műkincseket biztos pincékben őrzik.
A Schiller Theatherben lepereg a Faust és a Csongor. Igen nagy siker, bár talán nem olyan közvetlen, mint a frankfurti. Kár, hogy a Csongornál függöny előtt itt nem ismertették németül az egyes képek tartalmát. A közönség sokszor a versek értelmére is erősen reagált, aránylag tehát sok magyarnak kellett ülnie a nézőtéren. Heinrich George főintendáns úgy tapsolt emeleti páholyában, mint… mint egy eleven gőzgép. Az este hősnője Sz. volt, hőse a magyar 580direktor. Fogadás, majd kis imbisz a színház nagy éttermében. Csárdás, cigány-, magyar nóták. A kis imbisz 11-kor kezdődött, és hajnali fél négykor végződött. A General nem bírt betelni P. humorával: folyton halandzsáztatta, mint rádiószpíkert. A mikrofont egy tulipán jelképezte. Fabelhaft, oké, mais oni, mais non. Hoch! Éljen! Ősszel H. G. Pesten fogja rendezni a Kabale und Liebét, N. A. pedig itt a teljes Csongort.
A Westen nagy mozipalotáiba, ahogy a színházakba is, napokkal előre kell jegyet szerezni. A forgalom nagy, sok a fagázzal puffogó teherkocsi. A shoppingolás (amennyiben nem jegyre kapható, elsőrendű szükségletekről van szó) körülményes és nagy helyzetismeretet igényel. A birodalom ipara a hadseregnek dolgozik, s a biztosított igazi szükségleten kívül ma főleg exportra termel. A luxuscikk ennélfogva méregdrága, s többnyire csak emlék a kirakatokban. Sok és olcsó a francia kozmetika. A nők már nyárba öltöztek.
Meglepő az éjszakai élet. Tizenegykor zárnak, de nem mindenütt. A Königin Bar vakít és zsúfolt. Közben az utca kint koromfekete. Villamos, U- és S-Bahn és autóbuszok. Az óriás cukrászda-kávéházak teraszain záróráig igen erősen tompított villanylámpák mellett folyik a kiszolgálás. Mit fogyasztanak? Többnyire sört, bort, fagylaltot.
Egy délután az olimpiai stadionban. Óránkint vezetés. A trombitatorkú cicerone tudja Berlinben a legzamatosabb vicceket.
Hazafelé! Már kialakult a páratlan sajtósiker. A Kaiserhofból külön autóbuszon az Anhalterre. Sz. koffereit azonban a MER emberei a poggyászautóról váratlanul visszaviszik a szállodába. Mi az? Hát csakugyan? Primadonnánk boldogan magyaráz: egész nap keresték, távol volt, épp most érte el a sok távirat és telefon. Ölelik, csókolják. Egy induló európai filmkarrier reménye vibrál az idegekben. Valaki két üveg rajnait csúsztat a zsebembe. A pályaudvaron rettenetes forgalom. H.-ék megkapták a beutazási engedélyüket Dániába. Még pár perc. A peronon követségi urak. H. K. említi, hogy Adyt fordít németre.
Foszlányok egy beszélgetésből: „Úgy van, nagyon meglepő állásfoglalások történnek a francia szellemiség részéről. Romain Rolland például leglelkesebb barátai közé tartozik a német–francia együttműködésnek… Párizsban él… a La Gerbe köréhez tartozik…” „Aztán mondjátok meg otthon, hogy ne aggódjanak, ha pár nappal mégis tovább maradnék, van még kilencven már581kám, s mindent a németek fizetnek…” – kiáltja még be az ablakon a visszamaradó primadonna. Az egész magyar színészvonatot az ünnep szivárványszíne ragyogja be.
Vacsora az étkezőben. Drezdától, az Elba mentén, a szász–cseh Svájcon át Bodenbachig.
Már kinyújtózom az ágyban, és lecsavarom a villanyt, de a szomszéd fülkéből mintha még mindig pohár csengene. Kattognak a kerekek. S közben hangok: „Te láttad az állatkertben azt a különös nagy halat?” „Amelyiknek olyan pofája volt, mint egy fekete hold?” „Igen, igen, és a mérges kígyók…” Megint koccintanak. Reggel híre jár, hogy az áldomás hajnalig tartott.
Pozsony, Szenc, Esztergom. Vajon hogy van Babits?
És Budapesten ablakaink alá tódulnak a kollégák.
Új Idők, 1941. július 27. 97. p. Steinert, 555–558. p. Bognár, 141–143. p. PIMK, gépirat javításokkal.
Élt a Rajna mellett egy nagy és már idős német költő, akit fiatalkoromban rendkívül tiszteltem. Bingenben lakott, mint olvasmányaim mesélték, s születni is ott született, vagy valahol a közvetlen környéken. Egyszer, hivatalos ügyben, írtam neki pár sort; a kiadója útján válaszolt, hogy hozzájárul a kérésemhez.
Még később, úgy tizenöt évvel ezelőtt, a nyári Rajnán hajóztam Mainztól Köln felé, Bingen előtt, és amikor kikötöttünk, és amikor tovább indultunk, egy fél órán át mindenütt az ő jelenlétét éreztem. Az irodalmi rajongás a szerelemnek egy testietlen változata. Olyan izgatottan néztem a tájat, mintha egy királynőt rejtegetett volna, akiről csak én tudok. Romantikus hegyek maradtak el, fehér gőzösünk éttermének ablakain hegyormok, egy-egy várrom, és mindkét oldalról rengeteg szőlőskert integetett be, a bal parton a Rheingold expressz suhant északról, a tengertől a déli Svájc felé, alattunk és köröttünk csengett és muzsikált a Rajna, csengtek és muzsikáltak az én idegeim is, boldog voltam, és úgy éreztem, hogy szent helyen járok. S mivel nem is sejthettem, hogy az én Dante-arcú, szigorú, öreg költőm, az én ismeretlen, nagy ismerősöm merre lakik, minden út és kert és liget és villa ővele telt meg Bingen környékén. A gyönyörű vidék képeivel együtt verssorok nyilalltak át 582a fejemen, az ő verssorai: az ő szemén át láttam az életzöld folyamot, a síró, félénk, szerelmes hullámokat; valóság és költészet keveredett bennem, s közben tudtam, hogy teljesen fölösleges volna lakása iránt érdeklődnöm: a pincér bizonyára éppúgy nem hallotta soha a nevét, ahogy a kapitány sem.
A költőt Stefan Georgénak hívták. Egyik legnagyobb alakja a modern német lírának. Csodálatos nyelvművész. Az pedig, hogy akkor még nem vettem észre néhány modorosságát, csak növelte tiszteletemet és hódolatomat. Amióta Babits Mihálytól távol kerültem, az élők közül jó ideig Stefan George volt a legjobb író barátom. Távbarátság a távszerelem mintájára, légies és romolhatatlan. Mit nem adtam volna érte, ha George magyarnak születik! Vagy ha csak láttam volna, ha kezet fogtunk volna egyszer, egyetlenegyszer!
Egyoldalú barátságunk különben már régóta tartott. A Károlyi-forradalom vagy éppen a kommün óta. Azon a nehéz tavaszon, azon a bolond nyáron hallottam először a nevét, akkor vettem meg előbb egy kötetét, aztán egyszerre még vagy hatot. Mialatt leggyötrelmesebben égett és vacogott köröttünk egész Közép-Európa, én egy budai villában fantasztikus baráti körben ezt az éteri költőt olvastam, túlvilági szépségimádatban még belőle is kihagyva a földi elemeket. A kép, mely bennem róla élt, természetesen téves és hiányos volt. Verset, amely megjelent, akkoriban még nem írtam. A rajnai utazás idején azonban már rég tudtam, hogy alapjában véve nem vagyunk lelki rokonok; a hely szelleme mindamellett fel tudta még idézni ifjúkori rajongásomat, és ma is jólesik érezni, hogy mennyire átjárt akkor a numen adest áhítata.
Még később George aztán már csak annyira érdekelt, mint a költészet többi királya. Kétségtelenül egyik mestere volt fiatal éveimnek. Amikor mintegy tíz évvel ezelőtt meghalt, tanulmányt írtam róla. Egy könyvkereskedésben láttam egy díszkiadásos dokumentumkötetet, benne fakszimilében George nyomtatott betűket utánzó, érdekes kézírását s keze gipszmásának fotóját, a hosszú, keskeny ujjakat. A kezet sokáig elnéztem, de a könyvet már nem vettem meg, és azokban a nyomtatott-írott betűkben bizonyos affektáltságot is éreztem. Verseit viszont állandóan olvastam, sőt újabban fordítottam belőlük. Szerettem volna megmagyarázni, miért rajongtam valaha úgy Stefan Georgéért. Szinte saját ifjúságomnak tartoztam, hogy előadást tartsak a költészetéről.
A rádió most tavasszal egy félórára szétsugározta régi szeretetemet az országban, és szétsugározta fordításomban a költőnek vagy nyolc-tíz szép költeményét. A hibátlan költő címmel 1941. március 26-án sugározta a Rádió Szabó Lőrinc előadását Stefan Georgéról. A verseket Simonffy Margot olvasta föl.
Nem akartam hinni a szememnek. Stefan George keze Budán? A költőé, akiről, bár világhírű volt, a bingeni hajóskapitány is aligha tudott volna, ha mégis megkérdezem? Ha a betűket gyakorlottabb kéz veti, gyanakodtam volna, hogy csalásról van szó, vagy hogy ugratni akarnak.
Magam mentem el a megadott címre. A félemeleti lakásban P. A.-né leánya – vagy talán a húga? – nyitott ajtót. Igen, dörzsölte szeméből a jóízű, fiatalos, délutáni álmot, van náluk egy kéz, valami híres emberé, hol is van csak, ahá, a spájzban! És már hozta, leporolta, elém tette a gipszkezet. P.-né is megjött, ő már adatokkal szolgált. Egy lakójuktól kapták – megint pontos név és cím – egyéb apróságokkal együtt, aki vidékre költözött. „Tetszik tudni, nagyon hirtelen mentek, nem győzték elpakolni a sok holmit, de kidobni se volt szívük. Hát nekem adták, csináljak vele, amit akarok. A méltóságos asszony Németországból jött ide, ő vette valamikor a kezet, a professzor úr még fel is írta igazolásul, hogy kié…” Hamarosan meglett a cédula, rajta idegen írással a Stefan George név, s előkerült két poros gipszfej is a pincéből; nem tudom, kit ábrázolnak, nem hinném, hogy bármit érnének. De a kéz, az minden jel szerint hiteles. Viszont mire jó? Muzeális értéke nincs, vagy még nincs, egész sorozatot önthettek róla a halott költő tisztelői számára. Az egész esetben a fantasztikum volt a legérdekesebb: a Rajna menti költő keze egy budai házfelügyelő-lakásban a félemeleten! Mint George tisztelője, mégsem hagyhattam ott a fehér kezet. De mit adjak érte? Felvetettem valami könyv gondolatát. Versek? A mama kissé feszélyezetten, de nagyon okos, reális érveléssel, inkább a pár pengőt választotta. „A kislány alkalmilag majd maga vesz érte könyvet, amilyen éppen érdekli.” S aztán együtt nevettünk a tréfás történeteken, hogy a halott kezét kísértetnek használva, hogyan ijesztgették vele egyszer-kétszer babonás vendégeiket. Kedves emberek, Isten áldása rájuk.
Stefan George keze most az én szobámban van a fekete könyvszekrény párkányán. Egyelőre mégiscsak ez a legjobb helye. Már megszerettem, sőt nagyon örülök neki. Meg-megsimogatom, nézem tenyere jól kirajzolódó vonalait, összehasonlítom őket a magaméival, aztán a versekre gondolok, melyeket a testvére, a jobb kéz írt, és a bingeni tájra, ahol úgy szerettem volna találkozni a költővel.
Az idén ő jött el hozzám kísérteties és szelíd kézszorításra.
584Esti Magyarország, 1941. augusztus 5. 3. p. In Babits emlékkönyv. Szerk. Illyés Gyula. Budapest, 1941. október, Nyugat, 9–16. p. MTAKK, Ms 4699/133. A halálhír órájában címmel.
Babits Mihály ma éjjel 58 éves korában Budapesten, a Siesta Szanatóriumban meghalt.
Szellemi közönségnek nem lehet nagyobb gyászhírt mondani. Meghalt Babits. Meghalt a jelenkor egyik királya. Mert költők élete és uralkodása szerint is be lehetne osztani a történelmet. Akár az egész világét; egy nemzetét még inkább. Egy Goethe, egy Tennyson halálhíre azonnal szívéig ért az egész emberiségnek. A mi veszteségünkről ma tulajdonképpen csak mi, magyarok tudunk. S talán mi sem úgy, mi sem annyira, ahogy kellene.
Meghalt Babits. A legnagyobb, a legtökéletesebb. Nem mérni akarom a jelzők felső fokával, nem összehasonlítani. Neki mi, többiek, maiak, nem vagyunk, nem voltunk versenytársai. Igazi kortársai, a nyugatosok sem voltak azok. Abban a magasságban, ahol ő élt, egyszerűen csak társak vannak. Téren és időn túl társak az emberi önismeret és az igazság keresésében. Örökké aktív erők, világító és termékenyítő sugárzások. Szellemek a szó igazi és titokzatos jelentése szerint. Földi sorsuk véletlenei mintha valami roppant mélységben zajlanának alattuk, tele zavarokkal, félreértésekkel, gyöngeségekkel és gyarlóságokkal. Az élet salakos, misztikus, nélkülözhetetlen nyersanyagával, amely akadályoz és izgat, rombol és táplál. Mire azonban titokzatos átváltozások után fent a magasságban kivirágzik belőlük a mű, az aktualitásoknak ez a hordaléka elveszti minden jelentőségét. A nagy költők igazi élete a belső élet. Mint a tudósoké és az aszkétáké.
S Babits is tudós és aszkéta volt. Költői zsenije tette azzá. A nagy belső élet, az érzékenység, az idegzengés. A lelkiismeret. A rendező agy világossága és logikája, amely az érvényt és a törvényt keresi ott, ahol az impresszió rögzítése már maga nagyszerű teljesítmény. Filozófusi hajlama és szerzett tudása, ez az első kézből való óriási tudás csak gazdagította és emelte költészetét. E tekintetben csak a tudós Csokonai és a még tudósabb Arany az elődei idehaza. A világköltészetben ismerünk néhány hasonló jelenséget, különösen az angolok közt. Sokaktól tanult és nem szégyellte a kultúráját. Tudta, hogy a mesterei is tanultak és érezte, hogy így is eredeti. Sok tekintetben különb is, mint azok! Az emberiségnek néhány évezred során talán csak húsz-harminc olyan költőzsenije született, mint ő.
Örökké meg fog maradni a költészete. Ez a hihetetlenül komplex, magas585rendű és ritka költészet. Az élő idegek, az élő értelem, az élő látás együttes költészete. Mindig lesz benne felfedeznivaló.
Mennyit kellene, mennyit lehetne írnom róla! A toll azonban elakad s a szív most még csak a halál rettenetes tényét érzi.
És mindazt, ami helyrehozhatatlan.
Csak láthattam volna még egyszer! Tegnap, akárhogyan!
Mert én is barátot vesztettem el benne. S most már végleg.
Megjelenés nélkül. Rádió-előadás, 1941. november 26. Közreműködött Makay Margit. PIMK, javított gépirat.
Kétségbeejtően józan és száraz eszünknek és túl reális életünknek legvigasztalóbb felfedezései közé tartozik, hogy igenis van Tündérország. Tudósai és kutatói térképeken is pontosan körülhatárolhatnák és elhelyezhetnék életünk kis glóbuszán ezt a legendás, de teljesen valószerű országot; a baj csak az, hogy sorompóinál ott állanak az Idő fináncai és rendőrei: szigorúan az útlevelünket kérik, átkutatják a poggyászunkat, és sajnálkozó mosollyal közlik a felsőbbség közismert határozatát, melyet, úgy látszik, pillanatnyilag elfelejtettünk, hogy Tündérországba négy éven felülieknek tilos a bemenet, illetve, hogy az előadás csak külön engedéllyel látogatható. Ha látják, hogy megütközünk vagy nagyon elszontyolodunk, akkor többnyire mondanak valamit vigasztalásul. Hogy mit, az a látogató egyéniségétől függ. A legtöbbünknek tulajdonképpen egyszerűen, energikusan és igen meggyőzően hazudnak. Azt mondják, hogy ilyen ország nincs, azaz hogy csak mint trükk és mint technikai illuzionizmus létezik a moziban, tehát álmodnunk tetszett; s azzal átváltoznak ébresztőórává: ki az ágyból, de gyorsan, mosdani, reggelizni, várnak az akták, a hivatal, a műhely, az üzlet, az élet! Eljárásuk gyakorlati és bölcs. Az utazók egy másik részének, sokkal kisebb részének, aztán mást mondanak. Olyasmit, hogy most nem adhatják meg a vízumot, de a dolog nem reménytelen, tessék várni, majd később. És hogy ellenőr is kell a beutazó mellé. Igen? És mikorra remélhető az engedélyezés? Hát kérem, hangzik ilyenkor a tűnődő válasz, az megint sok mindentől függ. Mitől például? Mondjuk attól, hogy mikor tetszik majd előlépni a család rangrendjében: a kis unoka sok esetben elvégzi a szükséges lelki átalakítást, kiprotezsálja az effidévitet, és aztán ő maga kalauzolja 586és ellenőrzi uraságodat a birodalmukban. A határőröknek ez a magatartása szintén bölcs és gyakorlati; azért gyakorlati, mert bizonyos szentimentalizmusra épít. Arra a kedves és tréfás érzelmességre, amelynek bedekkerét egy nagy költő, az öreg Victor Hugo írta meg A nagyapaság művészete című verskötetében.
Négy éven felül a legtöbb ember így jár Tündérországgal: vagy soha többé, vagy az unoka kezét fogva!
Vannak azonban kivételek. Átmeneti tartózkodásra aránylag könnyen beutazhatnak a szép varázslatok világába a szerelmesek. Tartós engedélyt szokott kapni az ábrándozók minden rendű és rangú népe, a tudósok és a rajongók. S a humoristák és a csibészek gazdag összetételű szektájának is kijár néha egy-egy kis szakasznyi körforgalom Tündérország és a Közönséges, más néven Hasznos Valóság határvidékén.
Állandó, szívesen látott és igazi vendégei viszont Tündérországnak mindazok, akik eredeti érzésekre képesek. Számuk elképesztően kicsi! Nem is hinnék, hogy általában mennyire nem tudjuk használni az érzékszerveinket! Hogy mennyire elveszítjük fogékonyságunkat az élet szépségei iránt. Hogy mennyire nem tudunk természetesek, közvetlenek, tehát eredeti értelemben naivak lenni. Az a bonyolult, komoly és komor küszködés, amit kenyérkeresésnek, pályának, sikernek, életcélnak nevezünk, nyilván egész sereg olyan erényt, tudást, képességet igényel, amellyel a legtöbb lélekben nem tud összeférni a mélyebb belső élet. A precizitás, a higgadtság, a munkarend, a szaktudás, a versenyképesség, a figyelem és a fegyelem olyan fontos, hogy sokféle követelményével érthetően elnyomja a lélek és a szellem többi képességét, és így, miközben gazdagít, folyton szegényít is bennünket. Minél közelebb áll a tehetség az átlaghoz, annál fukarabban kell bánnia az erőivel. Tehát annál hamarabb sematizálódik, szürkül, gépiesedik. Senkiből sem futja mindenre; s aki az üdvös fölöslegekben nagyon szegény, az végül egyenesen lenézni kénytelen mindazt, ami kívül esik a szakmáján és a közvetlen hasznosságon vagy célszerűségen. Önvédelemből kénytelen tiltakozni mindaz ellen, amit most Tündérországnak mondunk, és aminek a valóságban ráérés, szépség, őszinteség, érdektelen gyönyörködés, filozófia, egyszóval valami belső luxus a neve.
Szerencsére azonban még a leggyakorlatibb pályákon is áttör a lelken, éppen a legkiválóbbakén, a sokoldalúság vágya. Kiknek kell leggyakorlatiabban élniök? A kereskedőknek, a politikusoknak, a diplomatáknak, a katonáknak? Mégis azt látjuk, hogy Nagy Sándort, Caesart, Napóleont viharosan érdekelte minden művészet és bölcselet; hogy a reneszánsz pápái és Nagy Frigyes és Mátyás és Erzsébet és Katalin nem tudtak meglenni művészet – tehát Tün587dérország – nélkül; hogy bármilyen téren volt nagy valaki, nagy volt az érzelmi élete is; hogy egy olyan kemény és zord karakter, amilyennek Bismarckot, a vaskancellárt gondolja a köztudat, a legeredetibben csevegő, művészi frissességű léleknek mutatkozik például a menyasszonyához írt leveleiben; hogy éppen az igazán nagy kereskedők egyúttal nagy műgyűjtők, sőt műértők; s hogy viszont költők egész sora töltött és tölt be ma is igen reális funkciót az életben anélkül, hogy akár az úgynevezett Valóság, akár az úgynevezett Tündérország rosszul járna vele. Ahol tehát teljesen ütközik az élet elgépiesítő követelményeivel a képzelet és érzés szabad játéka, ott nem az életformában, hanem az egyénben lehet a hiba. S hogy ne csak uralkodókat idézzünk: küszködhetett az induló szegény kis Jászai Mari akármilyen nyomorral, mégis áttörte tömlöcét, áttörte a valóság korlátait, s lehet akármilyen borzalmasan reális mesterség egy nagy lap főszerkesztőjének lenni, az öreg Rákosi Jenő mégis friss és fogékony maradt igen sok olyan gyermeki és művészi szépség és érték iránt, amely a politika más képviselői előtt legfeljebb megbocsátható naivitás. Se kor, se vagyoni helyzet, se műveltség nem számít: teljesen egyéni siker, teljesen az egyén kiküzdött, kimunkált boldogsága és gazdagsága az ilyen fogékonyság a legszélesebb értelemben vett Tündérország iránt.
Minden lélek ilyen, amelyik nem merevedik, nem kérgesedik meg, amelyik nem a foglalkozás rutinjának sínein fut nap nap után előre-hátra. Sajnos, aránylag nagyon kevés van belőle. A gyermekkor csaknem mindig tele van sugárzó, tárulkozó ösztönösséggel, szelleme a képzelet villámszárnyain repül, és teljes harmóniában van az értelemmel. A gyermek majdnem mindig zseni, állapították meg, Madáchcsal együtt, már nagyon sokan; nagy részük aztán mégis csak ennek a harmóniának a felbontása, illetve elsorvasztása árán tud átlagfelnőtté fejlődni. Esze felfalja a gyönyörű szép kis kezdeti fantáziát. No de olyan ész is az aztán! Jó esetben pontos és szabályos, mint egy fiók; és úgy tud dolgozni, mint egy kapa. Pedig eredetileg önműködő, finom, élő műszer volt, egész kis világ volt, a természetnek egy új kis csodája, amilyen az eleven mag, az eleven növény. Nemhiába küzdöttek és küzdenek a legjobb iskolai és iskolán kívüli pedagógusok mindig olyan erélyesen – és sajnos olyan csekély eredménnyel – egy szörnyű rém, a megszokás ellen. A megszokás, a kifejlődéssel együtt járó elszürkülés és elközönségesedés nem annyira a tehetségtelenségnek vagy az iskolai nevelésnek a következménye, mint inkább a későbbi általános környezethatásnak. Az automatikus társadalmi nevelésnek. Egy egész társadalom ellenében egyéninek megmaradni, s amellett nem extravagáns bolondnak lenni: igen nagy és igen szerencsés dolog. Mi, közép-európaiak, sokszor csodálkoztunk azon, hogy például milyen rendkívüli költői kul588túrája volt némely angol politikusnak vagy éppen természettudósnak. A tudomány mint nevelő egymagában kemény és gépies, állapította meg Hazlitt, s az úriember műveltségéhez hozzátartozik a képzelet műveinek ismerete. Az újabbak közül gondoljunk csak a nagy Eddingtonra! Éppúgy értett a fizikához, mint Omar Khajjam verseihez; engem igazán nem lep meg, hogy a sátorkészítő perzsa poéta viszont egyik Eddingtona volt a maga korának és hazájának. Mindketten állandó utazói voltak Tündérországnak. Tündérország csak a nagyképűeket zárja ki örökre és reménytelenül.
Eredeti érzések! – hangsúlyoztam pár perccel előbb. Ki érez eredetien? Ki természetes, friss és naiv? (Persze: a felnőttek közül!) Bizony, többnyire csak a művészek, a költők, s azok közül is csak az igaziak, ezer közül egy. De azért nem csupán ők. S még vigasztalóbb a helyzet, ha nem kifejezésről, hanem recepcióról, már kifejezett szépségek befogadásáról, műélvezésről van szó. Ami a két nemet illeti, a nők általában kevésbé konvencionálisak, mint a férfiak; még az illem is inkább csak külső védelmükre szolgál. Könnyebben elnevetik magukat, nagy részük nem ismeri a szakmai komolyságot, minden hírhedt állati komolyság legvészesebb változatát. Szívük, idegzetük csakugyan finomabb, egész lényük játékosabb. Pontosabban szólva: komolyságuknak, lelkiismeretességüknek, odaadó, sőt önfeláldozó munkájuknak általában nem árt meg a könnyedség szeretete. Nem akarom túldicsérni őket: most olyan erényükről van szó, amelyben többnyire verik a férfiakat. A férfit azonban, aki – nagy ritkán – ért a dologhoz, többre kell becsülnünk. A nők „tündéri” skálája szűkebb; a megértést sokszor elkecsesítik. Nem Titániák, csak széplelkek. Oberon és Puck azonban férfi!
Most verseket fognak hallani. A műsor Tündérország mosolyát ígérte. Hogy a Tündérországot hogyan kell érteni, azt, gondolom, már sej tik. Felnőttek Tündérországáról lesz szó. Arról, amely az érzékeinkben lakik, idegeinkben épül ki. Nem leírásokat, szép és henye ábrándokat idézünk a világköltészetből. Emberi valóságot adunk, meztelen érzéseket és képeket: finomságuk, frissességük, közvetlenségük, hangulatuk a tündéri; vagy esetleg a távlat, amit nyitnak. Lesz köztük nagyvárosi tájkép, amely egyúttal lelki tájkép, lesz pillangó és randevú, és visszhangzó kürtszó és mennyországba sóvárgó állatszeretet. Az egyikben egy lókötő inas históriájáról számol be a meglopott költő, éspedig – a hangon kívül ez a tündéri benne! – egyenesen a királynak! Egy kis költemény a divatról szól; a szép női ruha eo ipso tündéri valami. Tündérország realitását hangsúlyozza minden versünk.
Legtisztábban mindjárt az első. Baudelaire írta, már majdnem száz évvel ezelőtt. Verse eklogának, vagyis idillnek nevezi magát talán Vergilius pász589torkölteményeire célozva. Ez az idill azonban nagyvárosi pásztorköltemény, párizsi rajz; igaz, hogy Párizs csak kiindulópontja az ég felé szálló gondolatsornak, csak háttere és alapja az eszményi rajznak, amelyet manzárdszobája magasából kezd felvázolni, és lelke, akarata, képzelete belső világában fejez be a költő. Az első pillanatban majdnem hihetetlen, hogy Baudelaire ilyen boldog verset is tudott írni, pedig ha jobban meggondoljuk, az egész tökéletesen reá vall: az ő nagy földöntúli sóvárgására, idealizmusára, átszellemítő erejére. Ezt a Baudelaire-verset tekintik különben annak az eszményi költeménynek, amelyet François Coppée szeretett volna mindig megírni. Coppée elérzékenyítette, elnőiesítette az ilyen témákat… Szeretném külön felhívni a figyelmüket külön a vers egy pontjára. A költő az ablakból nézi a városi és az égi fényeket: azt mondja, hogy a születésüket várja. Ez az egyszerű szó, ez a szelíd kép a maga helyén éppoly zseniális, mint amilyen természetes, és szinte abban a pillanatban a mi idegeinkben is kinyitja szemét a lámpa és a csillag. A pasztellhangulatú és valósággal foszforeszkáló esti vers címe: Tájkép.
A következő vers egy kis lepkéről szól, és szépségét csak fokozza az igénytelensége. Az történt ugyanis, hogy egy angol költő, William Wordsworth, egy félórán át nézett egy mozdulatlan pillangót, és örült a vendégének. A lepke aztán elszállt, de erre a félórára azóta úgy emlékszik minden angol, mintha ő nézte volna a pillangót és a sárga virágot, amely ringatta. A költő a lehető legközönségesebb szavakkal mondja el az észleletét; de úgy mondja el, és végül, a gyermekkor hosszú napjaira gondolva, olyan távlatba állítja az igénytelen képet, hogy egy fél emberélet rajzolódik a parányi jelenség mögé. Wordsworth a hangsúlyozottan közönséges témák felfedezője, az élethű egyszerűség zsenije. Még a dátumot is tudjuk, hogy mikor nézte a lepkét: 1802. április 20-án; s azt is, hogy hol: abban a kertben, ahol harminckét éves korában húgával, Dorothyval és feleségével, Mary Hutchinsonnal együtt lakott, kis háza mellett, Dorsetsire-ben. A szerény földbirtokhoz egyébként egy tisztelője juttatta, aki a verseiért ráhagyta a vagyonát; ez váltotta ki a költőt már fiatalon a pénzkeresés igájából. Vannak hatalmas versei is, amelyet hallani fogunk, ez éppen a kicsiségében és közönségességében édes és – tündéri. Címe: Egy pillangóhoz.
Most egy még rövidebb vers következik, összesen tizenkét sor. Robert Browning írta, aki – nem számítva az első és az utolsó évtizedet – az egész múlt századot végigélte. Mint tudjuk, a drámai-lírai monológ volt a kedvenc műfaja. Fantasztikus tömegét írta helyzetdaloknak, modern és középkori tárgyú lírai balladáknak, s olyan még fantasztikusabb tömegét teremtette drámai karaktereknek, hogy emberrajzoló ereje, gazdagsága és eredetisége miatt a líra Shakespeare-ének nevezik. Nagy, robusztus erő, mély léleklátás, zord nyelv és zord és bravúros versművészet jellemzi. Hatalmas témák mellett azonban tündéri apróságokat is írt; nem közönséges apróságokat: előadásmódja mindig drámai, gyors, sokszor egészen moziszerű! Ilyen ez a verse is. Trükkvers; az a trükkje, hogy – az igéket úgyszólván teljesen elkerülve – főnevekkel, nominatívuszokkal díszletek sorát villantja elénk felsorolásszerűen, és csak a vers végén derül ki, hogy az önállónak látszó képeket milyen forró belső lánc fűzi össze. A vers hőse talán a tegnapra gondol vissza, de talán egy most esedékes út fázisait képzeli el, és éli előre át. A szöveg mindkét értelmezést megengedi. A vers címe: Éjszakai találkozó.
Két szív találja meg egymást Eduard Mörike versében is. A cleversulzbachi tiszteletes úr egyike volt a legfinomabb és legközvetlenebb német költőknek. Utolérhetetlen mestere a szavak művészi veretezésének; s a műgond, amellyel dolgozott, csak melegebbé, csak közvetlenebbé tette minden színét, minden sorát. Igazi dalköltő; humora is van, kedves, kissé bumfordi, mindig lélekből fakadó humor. Mindez együtt már szinte előírja, hogy realistának kellett lennie, a humorban épp az a szép, hogy a valóságot tündériesíti meg egy kicsit. Mörike a Fekete-erdőben és Stuttgartban élt, a múlt század közepén, a jelenet hősnője pedig, akivel mindjárt megismerkedünk, egy bizonyos Klaerchen lehetett, vagy még inkább Louise Auguste Rau, a költő menyasszonya. „Fácskám”, így nevezi többek közt a lányt a vőlegény; s hadd figyelmeztessem máris önöket többek közt arra a részletszépségre, arra a másfél sorra, amely a mosakodó lány piros arcáról és homlokáról lecsurgó vizet villantja meg bensőséges, érzékletes, ezüstös festői realizmussal. A vers címe: Tréfa.
Ravaszok ezek a humorista költők. Miután elindították, furfangosan továbbvezették, és végül gondosan összehozták és elkötötték a történet egész sereg szálát, a záróképet úgy szerkesztik meg, hogy valami még mindig kiáll és továbbmutat belőle. Valami mindig tovább rezeg, tovább muzsikál bennünk a vers után. Én például a hallott teljes tényállás után még jobban szeretném tudni, ha lehetne, hogy mi is volna hát az a duplán kedves hazugság, ami most már Louise vagy Klaerchen örök titka marad. Tulajdonképpen így bánik velünk a soron következő versben Arthur Rimbaud is, Verlaine csodagyerek barátja, Menelik négus későbbi hadseregszállítója, a nagyszerű, erőteljes és túlfinomodott francia csibész-költő, aki húsz-egynéhány éves korában, a múlt század vége felé, hátat fordított remekműveinek és az egész irodalomnak, és elment szerencsevadásznak Afrikába. Persze, ráfizetett a boldogtalan, két évtized múlva halálos lábfertőzéssel került haza, amputálni kellett, egy marseille-i kórházban halt meg. Ez a Rimbaud is elmeséli egy tündérien kedves szerelmi civakodás és kibékülés történetének a közepét, és végül csak kíváncsibbá tesz bennünket az előzményre és a következményre, amire különben az ablakon benéző fák is kíváncsiak lehettek. Verse olyan mint egy miniatűr vígjáték, melynek csókok a felvonásai. Erre mutat már a cím is: Komédia három csókban.
Ez a nyers erejű és túlfinomodott Rimbaud, a legnagyobb naturalisták egyike, aki – talán éppen ezért – legjobban érezte a naturalizmus sivárságát és elégtelenségét, írt egyéb tündéri dolgokat is. Többek közt egy szerelmes szonettet, amely szintén mesterműve a sejtetés, a légiesítés művészetének. Zseniális a poén, az egész vers megszerkesztése, s ezen belül a második strófa, amely a reális és az irreális keverésével oly meseszerűen idézi fel az éjszaka rémképeit. A vers nyilván nyáron, jó időben készült, sanyarú és hideg napok vigasztalásául, ahogy a befőttet szokás eltenni… Legalábbis erre mutat a címe: Álom, télire.
595A Rimbaud-énál is nagyobb utazásra vágyik egy másik francia költő, az 1868-ban született Francis Jammes. Egy impresszionista festőművész, egy páratlan és idillikus állatbarát, egy faun, egy paraszt és egy neokatolikus vallásos rajongó lelke keveredik benne. Mint Illyés Gyulától hallottam, valahol a francia vidéken egy tisztelője ráhagyott egy nagy, rozoga kastélyt és egy nagy, elvadult parkot, azóta ingatlantulajdonos. Addig csak az egzotikum egész világa volt az övé, déltengeri álomképek, a Pireneusok tipikus alakjai, családi, falusi, kisvárosi figurák s állatok és főképp szamarak. Most azt a versét fogjuk hallani, amelyet hírből alighanem ismerünk: imáját, melyben mennyországot kér istentől a szegény elcsigázott, megvetett és türelmes szürke négylábúaknak. Tündéri kép: tessék elgondolni a nagy, modern, rusztikus művészköltőt, amint megy-megy föl az égbe, mögötte ezer szamár fülei. Egy modern Szent Ferenc! Valamit a formáról is kell mondanom, Jammes tudatosan pongyola, rímei sokszor asszonáncnak is alig-alig jók, máskor viszont a Parnasse legbravúrosabb játékaira emlékeztetnek; formája is oly laza, hogy az – a franciáknál – már szabadvers-számba megy. Versének címe: Ima azért, hogy a szamarakkal mehessen a paradicsomba.
596Térjünk vissza az emberi dolgokhoz. Ígértem egy divatverset. Az következik. Ruhákról általában nem szokás verset írni. Ha mégis ilyen témájú költemény kerülne a szemünk elé, biztosra vennénk, hogy valami egészen modern költő 597írta, aki most jön egy divatbemutatóról. Annál meglepőbb a mi versünk életkora: háromszáz esztendő! Szerzője, az angol Robert Herrick, egyébként pap és világfi, 1591-ben, igen, 1591-ben született, tehát Shakespeare kortársa volt: tizenöt éves lehetett, amikor az avoni hattyú meghalt. Írt vagy ezerkétszáz dalt, egyik üdébb, színesebb, lebegőbb, modernebb a másiknál. S milyen ravasz, milyen kifinomult a látása: nem az egyszerű, gépies tökéletesség kell már neki, hanem a lezserség, a megelevenítő parányi hiba, a könnyelműség és a könnyedség az egyébként tökéletes egészben! Az egész vers olyan röpke és ragyogó, mint egy sugár. Igazán tündéri! Címe: Rendetlen szépség.
Az elvillanó sugár után jöjjön egy kiadósabb tabló. Clément Marot-nak jól ismerjük a nevét: ott áll protestáns énekeskönyveink elején: az ő francia versszövegéből fordította magyarra Szenczi Molnár Albert a református zsoltárokat. A XVI. század elején élt, hithű protestáns, de emellett szellemes lovag, tökéletes világfi, igazi udvari költő, s mindaddig, míg a vallási ellentétek miatt külföldre nem kellett szöknie, majdnem barátja a királynak. Ő adta ki először, I. Ferenc megbízásából, 1535-ben Villon verseit, akit ő, a nemes 598úr, úgy ünnepel, mint mesterét a hálás tanítvány. Ez a Marot Kelemen kitűnő költői episztolákat írt, többek közt a királyhoz is, akit szokás szerint Sire-nek szólít. A mi szempontunkból tündéri, ahogy inasa gazságát részletezi benne, s ahogy újabb támogatást udvarol ki a királytól. A végén csak kölcsönről beszél ugyan, amit majd megad. De mikor adja meg? Majd ha elégedett lesz a világ, vagy amikor a Sire híre-neve véget ér: mindkettő nyilván azt jelenti, hogy sohanapján. A könnyedség, a realizmus és a humor pompás együttese ez a vers; címe: Levél a királyhoz, arról, hogy meglopták.
Az eddigi versek, véletlenül, elsősorban a szemen át szóltak hozzánk, elsősorban képeket és helyzeteket rajzoltak és festettek. Befejezésül most egy olyan lírai darab következik, amely a pompázó, ünnepi, nagy színfoltok mellett főképp hanghatásra törekszik. Tennysonnak, az 1892-ben meghalt nagyszerű angol poeta laureatusnak egyik költeménye ez, betétvers a Hercegnő című hosszabb elbeszélő költeményben. Fantasztikus, lovagkori vadregényes táj, amilyen talán sehol sincs már; s a mesebeli tájon, melyet a költő maga nevez Tündérországnak, háromszor átzúg a kürt hangja, háromszor felijesztve a vad visszhangot, s elhalva, messze, messze háromszor felel rá a visszhang … Az egész versnek talán ez a visszhang a lényege; s ha megőrzi az emlékezetünk, mindig kiépülhet köréje az egész tennysoni Tündérország.
Tündéri verseket hallottunk, uraim és hölgyeim! Gondoljunk még egy pillanatra vissza rájuk. Mindegyik Tündérország valóságát hangsúlyozta: azt, hogy minden szépség bennünk lakik, ha nem kérgesedik érzéseinkre a megszokás. Bennünk születik meg a csillag és a lámpafény az esti nagyvárosban, örökre őrizheti szemünk a pihenő lepkét a sárga virágon, őrizheti egy-egy utunk drága emlékeit, a kedves mosdását és piros arcán az ezüst vizet, a fotelben ülő lány durcás haragját és megbékélését, a téli utazást a pókkal és a csókkal, a mennyországba igyekvő költőt a fülesek ezreivel, egy-egy ruha könnyed és hanyag bűbáját s a humor aranyos fényét egy tolvaj inas emlékén. Próbáljunk mi is valahogy így látni, és boldogabbak leszünk, s mindig hallani fogjuk a hívó kürtöket és az örök visszhangot.
Új Idők, 1941. Karácsony, 749. p.
Tizennyolc éve vagyok apa, tizenkét éve pedig duplán az vagyok. Két gyermekem sok örömöt, sok meglepetést adott. Érzéseket, amelyek nélkül nem teljes az élet ismerete. Különösen kicsiny, még egészen civilizálatlan korukban tanultam tőlük sokat és érdekeset. (Később inkább már csak hasznosat.) Így aztán Wordsworth híres verssorának, hogy „a férfi apja a gyermek”, lassankint kettős értelme lett számomra: a gyermekem nemcsak a saját őse, „apja”, de „apám”, vagyis nevelőm, alakítóm énnekem is. Két gyermekem érlelt férfivá.
Hogy mit tanultam tőlük? Néhány megíratlan, összefoghatatlan, sőt tulajdonképpen hihetetlen fejezetét az embertannak. Dolgokat, amelyek csak gyakorlatból ismerhetők meg. Ilyen a szülői érzés; ilyenek a legalsó ösztönréteg megnyilatkozásai, amelyek valósággal az ősembert idézik vissza minden újszülöttben; s ilyen az a tapasztalattömeg, amelyet a család kis kollektívumáért küzdve az élet sok-sok területén szükségképpen megszerzünk.
Mindezek a tények, hatóerők és hatások soha és sehol nem ismétlődnek meg teljesen azonos formában. Ezért oly vitathatók, ezért oly általánosak a pedagógia tételei és tanácsai. Sok mindent régóta ismerek a modernebb ne602velési rendszerek elveiből. Ami azt ígérte, hogy javít a saját gyermekkorom egy-egy kellemetlen emlékén, azt ösztönszerűen is alkalmaztam a gyermekeimmel szemben. Ezek közé tartozik például a nagyobb bizalmasság és közvetlenség; a külső tekintélytisztelet mellőzése; a gyermek egyéni érdeklődésének és hajlamainak fokozottabb felkarolása.
Hogy a módszerem jó volt-e vagy rossz; annak megítélését még mindig a jövőre kell bíznom. Tartok tőle, hogy nincs és hogy sohasem lesz igazán jó nevelési metódus. Mindig és mindenütt mások az adottságok, az elméletbe beleszól a távoli, örökölt múlt, a tágabb környezet, a véletlen, az anyagi helyzet, a jó szándékba az emberek idegzete. Nagy politikusság a gyermeknevelés, állandó, nehéz egyeztetése kívánalmaknak, szükségleteknek és lehetőségeknek. Az apák kultusz- és pénz- és igazság- és közellátásügyi miniszterek az otthonukban. S hozzá miniszterelnökök… Nem csoda, hogy időnkint megbuknak; s igazán hősiesség, ha mégis mindhalálig kitartanak a posztjukon.
603 6041942. január 1. Kabdebó 1, 59–60. p. Steinert, 612–613. p.
A Fény, fény, fény megjelenése után A Fény, fény, fény című kötet: 1925 végén jelent meg, 1926-os dátummal.
– Hanem, Lőrinc – mondja –, mikor írsz már olyan verseket, amilyeneket én várok tőled?
Kissé meghökkenve mondtam:
– Hát ez a kötet nem olyan?
– Nem.
Meglepett, tetszett, lefegyverezett ez az egyszerűség és a jó barátian őszinte hang. Nem örültem neki, s mégis, mintha legtitkosabb sugallataimat, gyanúimat, félelmeimet szólaltatta volna meg. Valószínűleg ösztönösen éreztem, hogy mennyi rendetlenséget, következetlenséget, felületességet is takar még a versek nagy tarkasága, szikrázása, túl heves gesztikulálása. Móricz folytatta:
– Tudja isten, olyan ez a könyv, mint egy nagyszerű színészkedés… Nem is tudtam elolvasni, csak félig, addig vágtam fel, ott van nyitva.
Mikes megjegyezte, hogy „nagy percent bennük az ész”. Nyilván azt akarta mondani, hogy a szándékosság, az elvi következetesség, a stílus tartása. Ha csakugyan erre gondolt, igaza volt; de a szavait én csak később értettem, értelmeztem így; ekkor még inkább úgy gondoltam, hogy csak a gondolati elemek elleni szokott tiltakozás szól belőle.
– Olyan ésszel csinált dolgoknak hatnak – duplázott rá Móricz.
Nem értettem őket.
– De hiszen ésszel, csak ésszel, semmit se lehet csinálni! Fél esztendeje egy sort sem írtam, pedig az eszem nyilván ugyanaz – jegyeztem meg kedvetlenül.
Zsiga bácsi Mikes dr.-hoz fordult:
– Amikor Shakespeare szonettjeit fordította Lőrinc, akkor azt mondtam 607magamban: na, végre itt van egy ember, aki annyira uralkodik a formán, hogy teljesen ki tudja fejezni magát.
Éreztem, hogy én bizony nem uralkodom a formán, és rettenetes vágy fogott el, hogy végre uralkodjam már, hiszen mindig ezt akartam, s íme mások is ezt várták tőlem.
Mikes folytatta:
– Én nem tudom, mit becsülnek úgy azokon a szonetteken, egyik olyan, mint a másik. Amikor húszat megcsinált, úgy benne volt a formában, hogy végigrohant a többin. Nem is lehet őket elolvasni.
– Nem is olvastam én belőlük többet, mint tízet, összevissza – vallotta meg Móricz.
Megint szégyelltem magamat: az én bűnöm, ha ilyenek azok a szonettek. Bár titokban el kellett ismemem, hogy részben igaza van a két „öregnek”. A beszélgetés aztán más irányba fordult.
Az egész jelenetre nagyon élénken emlékeztem mindig, ez a néhány perc rendkívüli hatással volt a fejlődésemre, önkritikámra, magamhoz való őszinteségemre. Véletlenül gyorsírással lejegyeztem egy szelet papírra minden szót, s a papírt eltettem. Ma találtam meg nagy örömmel, s azonnal legépeltem az egészet.
Rádió-előadás, 1942. augusztus 6. Gépirat, PIMK. Forrás, 1981. 10. sz. 77–78. p. (E szöveg változatát közreadta: Tertinszky Edit.)
Hadd kezdjem rögtön a válasszal. Én, tisztelt hölgyeim és uraim, nem tudom megmondani, hogy melyik vers szebb: a szomorú-e, vagy a vidám? Igen bonyolultnak, fogósnak látom a rádió mai kérdését. A cím ugyanis, amelynek megbeszélésére fölkértek bennünket, rendkívül alkalmas egy finom, nemes, magasrendű vita, egy intellektuális társasjáték elindítására; döntés provokálására azonban nem.
Hogyan lehetne a szomorúság különb a jókedvnél? Hogyan lehetne a vidámság nemesebb vagy szebb, mint a bánat? Hangulatot és érzést nem lehet az ellentétével mérni. A vidámság és a szomorúság önmagában is túlságosan 608tág fogalom. Az egyes művekben még saját magukkal sem hasonlíthatók össze; minden szomorú vers különbözik a többi szomorú verstől, minden jókedvű a többi jókedvűtől. Az ábrázolt helyzetek, a feltűnő tájképek, a bennük jelentkező melléktémák és egyéb mozzanatok olyan szálakat szőhetnek az egyes darabokba, amelyek hiányoznak a másikból, a többiből. Ha mégis különbek, nagyobbak vagy szebbek, akkor a „kémiai” tulajdonságaik miatt azok. Egy-egy jelző vagy ige, egy képzettársítás, egy rejtett gondoltasort megindító zárókép miatt. Széptani és lélektani imponderábiliák, lemérhetetlen apróságok miatt.
A versek vidám és szomorú csoportosítása tehát csak valami rugalmas, szinte légnemű keretet ad. Sok tréfa kitelik tőlük. Egy rossz vers, legyen bár mázsás súly a szomorúsága, csak bosszant, sőt megnevettet. Viszont vannak megdöbbentő vidámságok! Ellentétekben gondolkozunk, a fehér fogalma a feketét idézi. Jókedv és rosszkedv nem válik el egymástól oly tisztán az életben és a művészetben, mint a szótárban. És ne felejtsünk még valamit. A művészet szomorú helyzetek rajzával sokszor valósággal felmagasztal és boldogít. Miért tapsolunk önfeledten Hamlet szomorúságának és miért tódul látni, hallani, átélni a közönség Elektra őrjöngését? „Mit nekem Hekuba!” – mondjuk Shakespeare-rel mi is gúnyosan vagy éppen közönyösen, s a következő percben mégis úgy gyönyörködünk az öreg trójai királyné gyászában, mintha boldogság volna ötven gyermekünk halálát siratni! Az ábrázolt örömben és az ábrázolt fájdalomban van valami magasabb közös vonás és hatóelem: a harmónia és a szépség. Harmóniája és szépsége révén mindkettő jólesik, mindkettő gyönyörködtet.
Kezdjük a verseket talán egy olyan darabbal, amely maga is egy érzelemváltozás születéséről, tettenérésről szól. Mileta Jakšić szerb költő írta, negyven évvel ezelőtt. Akkor persze még csak Szerbia volt, nem pedig Jugoszlávia fergetegidéző, veszedelmes ábrándja. A hízelgő természet pár soron belül rábeszéli a költőt a hangcserére. A vers címe: Vígabbat!
De Petőfi is igazolja, hogy az érzelmeink mennyire sokhúrúak. Mások és a maga pesszimizmusáról beszél és éppen szomorú tapasztalataival érvel a jókedv mellett. Férfiasan, erősen, haragosan. Költeményének a címe: Világgyűlölet.
Az élet sokféle szépsége, a jókedv és a bánat zsongító, édes összhangja szól a következő versünkből. A német Liliencron írta. De ki tudná eldönteni, hogy a változó és halandó ember számára vajon vidám vagy inkább szomorú-e a refrénsor avval a csalogánnyal, amely a folyón túl mindig szól és az élet örök megújulását és egyformaságát jelképezi? A vers címe: Szép júniusok.
Most egymásután két kicsattanóan friss, boldog költeményt fogunk hallani. Az első Vörösmarty Mihályé: Haj, száj, szem.
609A másodikat Petőfi írta: Tíz pár csókot.
Időzzünk még egy kicsit a jókedvnél. Következő versünk egy jegyespár kötekedéséről szól. A romantikus Mörike írta, a Fekete-erdő híres papköltője a múlt században. Címe: Tréfa.
S most talán a legderűsebb mai versünk száll önök felé. Burns írta, a „skót Petőfi”, a legnagyobb őstehetség, a paraszt, a finánc. Egész élete csupa lírai tragédia volt, idegbaj, szörnyű szerelmek, reuma, pénztelenség, alkohol. A szomorú költő vidám versének címe: Falusi randevú.
A boldogságot a szomorú emberek talán a vidámaknál is jobban ismerik. A magyar ember, mint tudjuk, sírva vigad. Arany Jánosnak ez a véleménye. Gyönyörű kis Dala így szól:
Tavaly elhunyt nagy költőnk, Babits Mihály, nagyon tudott örülni az otthon boldog, polgári szépségeinek. Versének a címe: Édes az otthon.
És zárja le esténket egy másik nagy modern magyar költő, akit már néhány évvel ezelőtt elvesztettünk. Kosztolányi Dezső melankolikusan gondol mindnyájunk mindennapos csöndes élményére, az öregedésre. Záróversünk címe: Múlt este kissé…
Esti Magyarország, 1942. február 11. 5. p.
A Regina halljában. – Félrehúzom a függönyt, az üvegfalon túl emberek botorkálnak a gleccseres járdán, lábuk alatt barna kásává taposódik a hó. Sok a katona. Itt bent boyok, portás, liftek, újságpavilon, olvasó-, társalgó- és étkezőtermek, a nagy szállodák elegáns és zajtalan élete.
– Lejött már Géza? – kérdezi iparművész-grafikus útitársam az ifjú filozófust, akit röviden csak per Kant emlegetünk magunk közt. (Géza = Say min. tanácsos Budapestről, a kultuszból.)
– Fülkefoglalásról tárgyal a Generállal –, biccenti a választ a fotelből a társalgó felé az ősz hajú rektor, s máris visszafordul a többiekhez, akik két program szünetében a német művészi nevelésről, osztálytípusokról és a Dörner Institut anyagvizsgálatairól vitatkoznak. A General Kvassay, a magyar főkonzul. A nagyteremből a délutáni zenés tea előkészülete zümmög és mo610rajlik; kint a Frauenkirche tornyai felől bombázó fut át az égen, de tompult lármája éppúgy csak egy pillanatra dörög be, ahogy a festők vitáját is csak pillanatra szakítja meg az a tigrisbundás hölgy, aki…
– Te, nem ez volt a meztelen táncosnő? – néz fel a Zenemúzeum katalógusából a karmesterünk.
– Melyik? – új vendégek érkeznek.
– Hát az a Willy Reichert-féle, az a fehér legyezős a Deutsches Theaterből! – Női egyenruha csörrenti perselyét: téli segélyakció. Festőink visszakanyarodnak a piktúra alapvető kérdéseihez.
– Hallgass, te, Benczúr Társaság! – torkolja le tréfásan a századik véleményt a százegyedik. Megjön a finom Freudenberger úr és Herr Hoenicke, a tolmács.
– Egy napsütötte csipkefüggönynek maga a lebegése is festői téma lehet, nemcsak az anyaga – vetem közbe most én, s már-már kialakul az egyetértés a festészet vizuális feladatai körül, amikor Arntz külügyi referens úr osztogatni kezdi a tetőzött cigarettaporciót és a realitás elnyomja az elméleteket. Megint kinézek. Minden behavazott fa kész rajz. Jobbra a bedeszkázott Wittelsbach-kútról mackóruhás, piros arcú gyerekek ródliznak alá a fenekükön, egy jószívű hölgy a fák alatt a galambokat eteti, egy-egy félénk és hatalmas, ragyogó fekete varjú is odaesetlenkedik a suhogó szárnyú csapatba, ő is kap. Küldönc könyvet hoz, tegnap nem volt meg a boltban, ma ajándékképpen sajátjával tisztel meg a tulajdonos. Márkán aluli érték, a figyelmesség a fontos benne, esetleg majd viszonzom megmaradó szappanommal. Székely szobrászunk az esetet magyaráztatja magának. A ruhatár felől azonban teljes létszámban jönnek a magyar vendégek, feltűnik Reinhard kultúrtanácsnok úr is, a President, a program sürget, indulunk.
„Wir sind im Kriege.” – A főutcákon óriási a forgalom. A villamosok zsúfoltak, akárcsak nálunk, a kalauzok nők, taxi magáncélra nincs, a legtöbb ember gyalog jár. Amit félteni kellett, a föld alá vitték, sok régi szép emléket eltakar a hó meg a köd. De így is örömmel köszöntjük a régi ismerősöket, a Karlstort, a Marienplatzot, az óvárost, a Neuhauserstrassét. Egyik-másik téren zsákmányolt orosz elhárítólövegek állanak, gyerekek játszanak velük; valahol az utca fölött új kiállítást hirdetnek: NAGY-NÉMETORSZÁG ÉS A TENGER. Az emberek csöndesek és komolyak, úgy látszik, mindenki a közvetlen tennivalókkal törődik. Időnkint énekszó: katonaság vonul, vagy HJ A Hitlerjugend rövidítése
Az újság naponta közli az elsötétítés kezdetét és végét. Most még a sok hónak is haszna van, egész tisztességesen világít. Pláne ilyenkor, telehold idején. Egyébként minden sötét. Csak a villamosok zöldeskék lámpái csíkozzák derengve az éjszakát. Az ember egészen elvakul, mikor a forgóajtón túl félrehúzza a nagy, nehéz függönyöket és belép valamelyik színház, mozi, kávéház vagy bár halljába. Tánc nincs.
Mindezt, mint a harmadik háborús tél természetes következményét, jól ismerjük. A korlátozásokat is, amelyek szorítanak, de épp ezzel biztosítják a helytállást. A negatívumoktól eltekintve azonban most sem igen lát az ember semmit, ami a háborúnak, hogy úgy mondjam, ősi fogalmához tartozik. Münchent mindeddig összesen kétszer érte légitámadás, rombolásnak semmi nyoma. A nagy küzdelem csak a következményeiben jelentkezik. S a hallgató tudatban. Az elszánt komolyságban. A munkában, egy nagy nép rettenetes erőfeszítésében, tűrésében, fegyelmében, a nagy többség hitében és mindenki belátásában.
„Wir sind im Krieg” – „Háborúban vagyunk”: emlékeztetnek a helyzetre a piros betűs kis plakátok úton-útfélen, minden tele kirakatban és ürülő üzletben, amelyből eltűnik a luxus. Tulajdonképpen mindaz, amit nem minősített kezdettől fogva elsőrendű életszükségletnek a széles körű jegy- és utalványrendszer. „Wir sind im Krieg.” Mi nem használunk nagy szavakat, mint az angolok, csak emlékeztetünk a valóságra, magyarázta nekem a „propminisztérium” egyik kitűnő tisztviselője, mi a kötelességteljesítésre apellálunk. Háborúban vagyunk: ez mindent megmond. Türelemre int. Minden hónapban, mint tőle hallottam, új ilyen kis jelmondatplakátok jelennek meg, szövegüket rengeteg lélektani mérlegeléssel a legegyszerűbben és a legpregnánsabban állapítják meg. A márciusiak valószínűleg az összetartást, a kölcsönös segítés értelmét fogják emlékezetbe idézni.
Mi azonban, tizenhárom magyar művész, festő, szobrász, iparművész, muzsikus és író, akiket tanulmányútra hívott meg München városa, illetve a Deutsch–Ungarische Gesellschaft itteni tagozata, még ennyiben sem érezzük az igazi háborút. Ellátásunkat igyekeznek úgyszólván hazai nívón tartani. Az már más kérdés, hogy a magyar szakács szerintünk ízesebben készíti a kacsasültet, mint a német.
612Reggeltől éjfélig. – Programunk óriási és szakszerű. Mit láttunk a tíznapos kirándulás első fele alatt? Két autóbusz-körúton a várost. Első este a Bajor Állami Operettszínházban a Denevér előadását: Fritz Fischer rendezése überamerikai revükáprázattá modernizálta Strauss János darabját. A Várostörténelmi Múzeumot: a doktrinerség teljes kiküszöbölését az új múzeumtechnikában. A plakáttörténelmi kiállítást. Bármelyik külön cikktéma lehetne. Pihenésül kirándultunk az Isar-völgybe, Grosshessenlohéba. A felnőtt síelők itt eltűntek, de a szép kis vendéglő változatlanul zsúfolt, a torta egész jó, a hangulat tulajdonképpen „békebeli”, visszajövet a 42 méter magas „Öngyilkosok hídján” bajuszos szobrász barátunk egy idegen urat vágott fejbe helyettem a hólabdájával. Megnéztük a Német Művészet Házát, képeknek és szobroknak ezt a nagyszerű keretét és benne az éppen aktuális kiállítást. Építészekkel, festőkkel, zenészekkel, tanárokkal baráti estét töltöttünk a Lenbach téri Künstlerhausban, amely most kapott igazán gyönyörű, új művészeti könyvtárt és olvasótermet. Láttuk a városi zenekönytárt. További könyvtárlátogatásokat végzett a filozófusunk és néhány érdeklődő. A többiek a nymphenburgi porcelán- és gobelingyárba mentek ki. Vezetőnk, a miniszteri tanácsos, akinek annyi gondot okozott a fegyelemtartás, még külön iskolalátogatásokkal is terhelte magát. Különleges emlékünk marad Brinckmann építészprofesszor ateliéjának és a Dörner Intézetnek a megtekintése, amelyről még külön szeretnék majd beszélni. Voltunk a Gewerbeschule für Malereiban. Láttuk a Deutsches Theater februári nagy revüjét az Alles ohnét Willy Reicherttel, a nagyszerű komikusfenoménnel és olyan körítéssel, hogy abban bizony szinte eltűnt a fehér legyezős, szép meztelen táncosnő. Népies jellegű szerényebb vígjátékot láttunk a Volkstheaterben, jártunk az Alkalmazott Művészetek Akadémiáján. A Lenbach-házban, a fronton szolgáló katonaművészek és illusztrátorok időszerű kiállításán. Pihenésül és ráadásul München éjszakai életével ismerkedtünk… S ez még csak az első öt nap.
Könyvek. – Többnyire gyalog járunk, nagyobb utakra társaskocsi visz. Időnkint megszököm a program elől. Mint hallom, karácsonyra kiürültek a könyvesboltok. De már megint sok minden kapható. Világszerte vannak tipikus barátai a betűnek, nyilván arcukon a könyv szeretete. Itt is szó nélkül hagyják, hogy csak úgy vaktában böngésszem. Megható látni, hány szemüveges katona ácsorog és olvas ugyanígy a pultok és állványok előtt. Még ismerősre is bukkan az ember. Kolbenheyer, a regényíró, aki magyarországi eredetű, meghívott péntek estére vacsorára Sollnba, de nincs idő az egyórás vonatútra: egyébként többhetes felolvasó turnéra készül Észak-Németországba. Kár, hogy még mindig nem ismerem Carossát, valahol itt lakik a közelben. 613Britting, a költő, mondja, hogy még mindig mennyire nagy divat Rilke: most filmesítik a Kornétást! Kint a hóban aktatáskás úr olvasva és toporogva várja a villamost, a kis olcsófüzet címlapja épp felém néz: Shakespeare Othellója.
Film és kugli. – Gyönyörű téli táj, éjszaka a határban. Fehér fenyvesek. Autóbuszunk alig bír haladni. Fiehler főpolgármester bankettjére igyekszünk, a Tannhofba. Délután a Bavaria filmtelepet néztük meg, negyedmillió négyzetméter saját terén, a szabadban kasírozott városrészek cserélhető díszletekkel. Sok francia hadifogoly-szakember is dolgozik itt. Majdnem szabadon élnek, eszük ágában sincs megszökni. Vezetőnk nevetve mondja, hogy a terep bizonyos része két pálmafával Afrikává, két jegesmedvével Északi Sarkvidékké is átalakítható. Körös-körül kő- és barakképületek sora. A háború alatt is építkeznek! Bent a lámpák vakító ostromában éppen Lil Dagover és partnere markíroz a végső felvétel elé. Lepergették előttünk a múlt év különleges sikerű kétórás filmjét, a Komédiásokat, a német színészet hőskoráról. Szép színház- és irodalomtörténeti kultúrregény, Käthe Dorsch-sal és Henny Portennel.
A Tannhof a város birtoka, a főpolgármester lakása. Fiehler azonban régi szenvedélyes tekéző s így a kis kerti házban külön tüneményes, villamosított kuglipályát építtetett hozzá. Kvassay oly buzgón dobálta rajta a golyókat a bemutatkozáskor, hogy mint előadta, kettérepedt a szmokingja. Most nem történt hasonló malőr se vele, se velünk. Nagyszerű bankett és a tósztok után összecsaptak a polgári és egyenruhás előkelőségek. Csak Say lazsált, húsz közül a huszadik lett; én a nyolcadik! Végül mi nyertünk, magyarok. – Rache, bosszú! – követelte Jobst dr. a német művészek, könyvtárosok és kultúrpolitikusok élén a revánsmérkőzést. Brinckmann professzor, az építész, Hitler barátja, egyenesen herkulesi golyókat választott és különösen remekelt. Kemény munka volt. De a Rache is a mi győzelmünkkel végződött.
Éjjel fél kettőkor indultunk vissza az alvó Münchenbe.
614Esti Magyarország, 1942. február 13. 5. p.
Ősi magyar szokás. – Müncheni tanulmányutunk a vége felé jár. Tegnap már beszéltem a külső életről, a városról. Ma, tartok tőle, sokkal szakszerűbb leszek. Hallom, decemberben franciák jártak itt, sokkal többen, mint mi. Valami rendezési zavar miatt három hétig vártak ránk, a szobákat nap-nap után foglalva tartották a Reginában s a magyar művészek akkor jöttek meg, amikor már lemondtak róluk. Öt napja vagyunk itt, öt nap múlva, vasárnap délután érkezünk haza. (Vajon ki olvassa fel helyettem verseimet a Kisfaludyban?) Épp ideje menni, kimerít a sok program. Még az „üdülés” is fáraszt ilyen tempóban: rajnai, moseli és bordeauxi mellett néha hajnalig eltart a pihenés. Az Excelsiorban vacsora után a Volkstheater művésznőivel és művészeivel voltunk együtt. A Künstlerhaus szép műsoros ünnepségén operistákkal, müncheni magyarokkal, a Német–Magyar Társaság tagjaival; még munkás is akadt a vendégek közt, erdélyi fiú, cseppet se feszélyezte a tündöklő nagyterem. Tegnapelőtt valaki, mint híre jár, a búcsúzásnál a vőlegény szeme láttára arcon csókolta a hölgyet, aki mellett hajnali kettőig ült. Ősi magyar szokás, mondta. Jó szokás, be kell vezetni.
Wagner körzetvezetőnél. – Ma délután előadáson voltunk, a Német Művészet Napjának ünnepségeit ismertették, színes diapozitívek mutatták München díszbe öltözött utcáit s a felvonuló csoportokat, amelyek a germán időktől kezdve megelevenítik a német kultúra alkotásait. A háború óta szünetelnek ezek a nyári felvonulások. Utána Adolf Wagner, a körzetvezető fogadta a művészdelegációt. Nehéz testi munkát végezhettünk, mondta nevetve ő is. Kaulbach egykori műtermében van a dolgozószobája, nagy műbarát, harcos, győzelembiztos karakter. Tulajdonképpen az egész tíz nap alatt csak ő említette közvetlenül a háború dolgait. Büszkén hivatkozott az új rendszer eredményeire a kapitalista világ tehetetlenségével szemben. Hogy a gépet csakugyan az ember szolgálatába állították, a birodalomban legfeljebb az ember kevés, nem a gép. Ellenben Angliában, mondta, ma is több millió munka615nélküli van! Hát még Amerikában! Németország nem ismer anyaghiányt, legfeljebb munkáshiányt vagy szállítási nehézséget. Ami nem csoda, mondta, hiszen hogy megnőtt a birodalmi vasutak területe! Keleten már 50-60 kilométernyire megközelítik a rendes nyomtávra átalakított vasutak a frontot, az orosz vasutakat az észak–déli keresztforgalomban használják.
Aztán művészeti kérdésekről, magyarországi emlékeiről beszélt, alacsony és óriási íróasztala szélén ülve, mialatt folyton fotografálták a csoportot. A fényképész valami ezüstpapírral tömött villanylámpát villant, amely csak egyszeri használatra jó: előbb a jobb, aztán a bal kabátzsebe dagadozott körtéktől, ahogy az elhasználtakat átrakta. Mi építeni szeretnénk, folytatta Wagner, s van okunk megvetni a háborút, hiszen akadályozza konstruktív programunkat! Hivatkozott Hitlerre, aki legutóbb ugyanezt fejtegette, hosszan és szenvedélyesen.
Este opera, a Bűvös vadász.
Géptündérek és művészüdülő. – Mi volt még? Nem új dolog, de mindig vonzó a nagyszerű Deutsches Museum. A legkomolyabb játék, a legjátékosabb tudomány. A technika és a természettudományok ezeregyéjszakája. Ez a múzeum ma is nyitva van. A fizikai tankönyv jóságos és bölcs tündérek gyülekezetévé elevenedik, s ezek a géptündérek oly ravaszul tudnak tanítani, hogy buta legyen az, aki meg nem érti a legkomplikáltabb mechanikai, hőtani, villamossági, kémiai, optikai és egyéb rejtélyeket! A közönség maga játszhat a műszerekkel s egy óra alatt jeles érett lesz a szekundás nebulóból. – Még csütörtökön: autóbusz-kirándulás a moosschwaigei művészüdülőbe. Crailsheim bárónő fogad, ebéd a piros-fehér-zöld díszű asztaloknál. München városa egész éven át itt pihentet, teljesen ingyen, négy-négy hétre, turnusonkint 15-20 művészt. Kórus: ilyesmi nekünk is kéne! – Szombaton délután: látogatás a Képzőművészeti Akadémián. Muzsikusainknak filharmonikus főpróba.
Brinckmann professzor és Dörner Intézet. – Erre még vissza kell térni. Tanulmányutunk egyik legérdekesebb délelőttje volt a látogatás Brinckmann építész-tanár ateliéjában. (Ő a tegnap említett félelmes kuglizó.) Palotájának egyik dolgozószobájában készen állnak az új müncheni művészeti városrész tervei, számításai. „Fél évvel a háború befejezése után letehetjük az alapkövet!” Kész minden, az utolsó szögig. A „birodalmi klasszikus” stílusban tartott hatalmas modell az álmodott jövőt mutatja. Négyezernél több embert fog befogadni az új müncheni operaház, óriási forgószínpadán előadások egész 616sorának minden díszlete elfér. Előtte-körötte társépítmények, mondom egész városrész. Másik modell a berlini új Reichstag palotát mutatja. Oldalt beleláthatunk, alulról pedig csapóajtón át egyenesen beleemelheti a fejét az ember, hogy alaposan és közelről szétnézhessen benne.
A szomszédban a Dörner Institut. A festőknek és szobrászoknak a szó szoros értelmében anyagi érdekeit védi a Reichskulturkammernek ez az intézménye. A kémia, optika és a mechanika teremt és vizsgál itt a laboratóriumokban színeket, köveket, festékeket, kötőanyagokat, vásznakat, hatásokat és ellenállásokat, amit csak kell. Megállapítja és előírja a gyáraknak a legkívánatosabb normát s az ipar szívesen alkalmazkodik a jobbhoz, már csak azért is, mert valami húszezer különböző rangú művész a fogyasztója. Az anyagvizsgálaton kívül a röntgenszemű tudomány szinte megnyúzza, bár hozzájuk sem nyúl, a régi remekműveket, átvilágítja a Dürerek és Raffaellók titkát, valósággal felboncolja a régi nagy mesterek képeit: elles mindent, amit mesterségi tudásban tanulni lehet tőlük, s tapasztalatait az akadémiák rendelkezésére bocsátja. Ha festő volnék, ezt a délelőttöt tekinteném legnagyobb nyereségemnek. Időálló, biztos anyagok! Kollégáim Zichy és Aba-Novák tönkremenő képeit emlegetik.
Búcsú. – Kofferek, csomagok készen, együttes borravaló a portásnál, az autóbusz kigördít az elsötétített pályaudvarra. Kint a főkonzul, kint a President, a hivatalos urak s nem hivatalosan néhány magyar barátunk. S már indul is velünk a strassburg–bécsi gyors. A fülkében foglalja össze számomra tapasztalatait Richter Aladár, a Magyar Iparművészek Országos Egyesületének ügyvezető alelnöke. Szakkérdésekről van szó, jobb, ha vele zárom naplómat. Ezt mondta:
– A mai Németországban szükséges reakcióként és intézményesen, a mesterségbeli korrektség alapján szemlélik a művészetet. A képzőművészeteknél nyugodtan megállapítható, hogy nem mindenütt látszik a kvalitásbeli emelkedés, hiszen Reinhard elnök úr kritikát is kért tőlünk. A technikai fejlődés általában szembeszökőbb. Miért van ez így? Részben azért, mert a közelmúlt izmusai főleg szín- és formaelméleti játékokat produkáltak, elhanyagolva a mesterségbeli alapot s most Hitler, anyagi szempontból a realizálás rugója és diktátora, minden vonalon és mindenekelőtt az elveszett tökéletes tudásalapot akarja biztosítani.
Ezt látjuk már az építkezésben: a márvány és kő, tehát a természetes anyagok javára háttérbe szorítják még a betonkonstrukciókat, a modern építőmű617vészek műanyagait is. A megalapozott tudás igénye a szobrászatban és festészetben is érvényesül. A régi mesterek eljárásait többé-kevésbé ismerte már a szakma, de ezek a németek most hihetetlen tudományossággal rekonstruálják a bázist s úgy teszik a szakképzés és a gyakorlat alapjává.
Műveikben és elméletükben a szabad művészet, a freie Kunst és az alkalmazott művészet, angewandte Kunst, kérdései egyesülnek és viaskodnak. Az előbbi a mi képzőművészetünknek felel meg, az angewandte pedig annak, amit nagyjában iparművészetnek értelmeztünk és értelmezünk. Az ő Kunstgewerbéjük eltér a miénktől s tulajdonképpen a műipar képzése. Vezérelvük a tökéletes mesterség tanítása, az anyag tökéletes megismertetése és kezelése. Az alapanyagok teljes kidolgozására s az állandó továbbkísérletezésre külön tudományos intézetük van, a Dörner, amely csupán a piktúra, a szobrászat és a grafika rendelkezésére álló anyagokkal foglalkozik. A határok különben összemosódnak, például a freskó náluk freie Kunst, viszont a mozaik angewandte. Pedig tulajdonképpen a mozaik is éppannyira kötött és alkalmazott művészet, mint a freskó s ez az utóbbi szintén nem l’art pour l’art.
Itt van aztán a stíluskérdés. A stílust a helyes anyagértés és a szakszerű megdolgozás alakítja ki, kétségkívül a művész egyénisége szerint. Erősen befolyásolja tehát maga az anyag. Ez a probléma nálunk is érezhetően jelentkezik. A németek sok vonatkozásban meg tudják állapítani, hogy mi a helytelen anyag s hogy szakszempontból merre keresendő a helyes. Itt mi elég szerencsés helyzetben vagyunk, például a textilművészetekben, amilyen a gobelinkomponálás: már megtaláltuk a helyes stílust. Elméletileg ők is készen vannak s Nymphenburgban olyan szövőszékük áll, amely hét méter magas és akár végtelen szélességű gobelint sző. Gyakorlatban is mutatkoznak jó eredményeik. Nagyon kötik még őket a klasszikus példák. Óriási lehetőségek és feladatok előtt állnak ezen a téren!
Rendkívül érdekes viszont, hogy (noha a szakképzésük most, a művészi reorganizálás kezdetén s a fiatalság katonáskodása miatt részben és szükségképpen még nehézségekkel küzd) a gyakorlatban máris nagyon szép eredményeket érnek el. Miért? Istenem, az angewandte Kunst a mindig rendkívül kiváló német műiparon nyugodott! Igen kedvező „csúzdát” adtak az életjelenségeinek! Lehet, valamely tervük kevésbé sikerült, kivitelben mégis sokszor ők győznek!
A stíluskérdés nem valami diktatorikus dolog náluk, csak várják a kialakulást s hiszik, hogy meg fog jönni. S ez helyes is. Akarásuk az abszolút korrektség alapján áll. Ahol ilyen erős és helyes szempontok egyesülnek, ott csak siker lehet az eredmény. A háború bénítóan hat a roppant arányú tervekre, 618erre Hitler is kitért legutóbb. Láttuk, a münchnei Führerbautok mellett is mennyi egyéb lefogott kezdeményezés készül kitörni az alapépítményekből. Alkotásaikat nemcsak a magasépítészet feladatainak kell tekinteni, hiszen a művészetek minden ágát foglalkoztatják, a bútor- és enteriőrművészetet, a kerámiát, festészetet, szobrászatot, mozaikművészetet, műkovácsosságot, üvegművészetet s így az angewandte Kunston keresztül az iparművészetek és műiparok egész területén nagyszerű feladatokat prezentálnak.
Minderről nagyon sok zavaros, illetve ellentmondó véleményt fogunk hallani. De ez így helyes. A dolgok még nem tisztázódtak s a magyar felfogásban is áll a harc az alkalmazott és szabad művészetek fogalma, hatásterülete és a reorganizáció dolgai körül.
Ezt mondta a szakember. Remélem, jól értettem a szavait.
Bécs. Átszállunk a magyar kocsiba.
Magyarország, 1942. március 21. 5–6. p. Bognár, 154–158. p.
Belgrád előtt. – Szófiába igyekszünk, hat magyar kiküldött, én verseket fogok felolvasni, Nyírő és Zilahy novellát. Hankiss debreceni professzor, Csuka Zoltán szerkesztő és Drucker György előadást tart. Csuka, az útimarsall, a feleségét is elhozta. A kultúregyezmény alapján a bolgár írók majd később, talán májusban fognak felolvasni Budapesten. A közelebbi program elég homályos, egyelőre minden bizalmunk Csukában van, ő érti ennek a cirill betűs világnak a nyelvét, rendez, tárgyal, kunával, dinárral, Wagon-Litsszal bajlódik, szerényen elhallgatja, hogy szintén brancsbeli, költő. Az újvidéki híd még nincs készen, Eszéken át kellett kerülnünk; most, kora reggel a folyosón szorongunk. A gyors éppen megállt valamiért. Köröttünk vizes rétek, mögöttünk Zimony, előttünk reparált hídjával az áradó Száva, azon túl Belgrád tornyai, a Kalimegdán, a város.
Sás közt vadkacsák zurbolják a kis, hidegszürke tavakat. – Szárcsák! – igazít ki Zilahy; más úgy látja, hogy vízityúkok. A képzelet könyörtelenül odarajzolja Belgrád fölé az égre 1941 április 8-ának hajnalát. A kétszer 120 stuka hullámait, a kezdetet, mely szinte rögtön a vég is volt, egy őrületnek a vége. 619Másfél óra alatt, így mondják, huszonötezer halottat temettek maguk alá a romok. Azóta félig vagy egészen sok minden újjáépült. Kőműves Kelemenné balladájára gondolok: a vérből és húsból nő ki a fal, a kő.
Az ötmilliós Szerbián át. – Belgrádból úgyszólván semmit se látunk, annál többet beszélnek mai életéről az útitársaink. Mindenki engedéllyel utazik, mi három fülkébe szóródtunk szét, a folyosókon csomagtorlaszok. Mellettem egy koppenhágai mérnök ül az ablaknál. Mondja, hogy ma is van tejük, vajuk jegy nélkül, akárcsak régen. S hogy esténkint hogy átragyognak hozzájuk a kivilágított svéd partok. A többiek, a szerbek, eleinte hallgatnak. Később összemelegszünk. Kint fiatal szerelmespár összehajló profilja: a lány szép, aranyhajú és szomorú, a fiú komoly: megint a romokból kisarjadó életre gondolok, és fáj értük a szívem. Bent már élénk a beszélgetés. Nem titkokról van szó, dehogy! Hisz oly óvatos mindenki! Csak éppen a legprimitívebb életszükségletekről, gyakorlati megoldásokról, a tengődés biztosításáról, egyszerű modus vivendiről. Szóval a Nedić-kormány ismert erőfeszítéseiről.
A németek, hallom, s a jelekből magam is látom, minimális erővel fölényesen biztosítják maguknak azt, amit a háborús helyzet előír, az adminisztráció többi részét azonban rábízzák a szerbekre, s most már csak akkor lépnek közbe, ha igazán kell. Az utazás különben egészen biztonságos. A vasút mellett kisebb-nagyobb rücskösszürke, kocka alakú és bástyatarajos erődök épültek, amilyeneket a szaharai idegenlégiós filmekből ismerünk. Némelyik kétemeletes, vagy még nagyobb. Bennük kormányhű katonaság. Dél-Szerbiában pedig, természetesen, bolgár. Egy hét óta étkezőkocsi is jár! Karszalagos német altiszt töri át magát a folyosó ember- és batyutorlaszán, átutazási engedélyt kér, s türelmesen és kedélyesen tanítgatja rendre az embereket:
– Katonák, ki innen, előre a fenntartott kocsikba, itt megfulladnak a civilek, ott meg minden üres! Ordnung muss sein, nicht wahr? – mentegetőzik mosolyogva. Az bizony jó volna, a rend! Athénig, Szalonikiig lejár, sokat lát és tud, kitűnő kedély. Nincs fölösleges levánk? Cigarettára kéne. Az utazó pár óra alatt egész balkáni közgazdasági kiképzést kap a gyakorlati életből.
Megyünk az étkezőbe. A pincér az ezüstfényű tálcán szokott, elegáns lendülettel sárga, kis kockákat és szeleteket kínál: ez a kenyér, a málé. Csak volna mindenütt! De a szerbek valahogy nem tudják megszervezni a jegyrendszert. Így aztán mindenki ételekről beszél és a feketebörze kalandjairól. A menü itt 70 dinár, körülbelül hat pengő, potom pénz. Egyébként egyszerűen nem lehet tudni, hogy mi mit ér. Semmit se lehet tudni. Egy Nedić-tiszt mondja, hogy 620az őszi vetés munkálatait hatvan százalékig elvégezték. Másik asztali szomszédomról kiderül, hogy egész jól ért magyarul, s hogy egy szövetkezet megbízottja, bevásárolni megy valahova délre. A menü egész jó. Közben információk a napi életről. Hogy a nagy nyomorúság mellett akár még kávé is keríthető. Finom babkávé. Még Belgrádban is. Csak legyen, aki rászán tízezer dinárt egy negyed kilóra. S hogy mindenki állandóan ad-vesz, mindent, mindenütt, főleg ócska holmit, hisz új nincs. A megmaradt ötmilliós Szerbia polgári vagyona, úgy látszik, folyton cirkulál. Csak látná Simović 1941 márciusában Simović tábornok kormánya váltja fel a németbarát Cvetković-kormányt, mire 1941. április 6-án Németország megtámadja Jugoszláviát, Péter király és Simović miniszterelnök Angliába menekül. Szerbiában Nedić tábornok lesz német támogatással a miniszterelnök.
Visszavergődünk a fülkénkbe, oda időközben egy marcona, bekecses alak telepedett be ráadásnak. Nem áll fel, nem mentegetőzik, csak ül. Félóráig vészjóslóan hallgat, utána meg mosolyogva cigarettával kínál. Mit tehetünk? Rövidesen szent a barátság.
– Vigyázz, ez a végén még megcsókol! – óv Nyírő. A hivatalos szerb újságból lefordítják a legújabb híreket. Szófiával megindult a légi összeköttetés, a maradék helyeken polgári személy is utazhat. Befutunk Nisbe. Új mozdonyt kapunk, a pályaudvaron szabadságos német katonáknak nagy kondérokból vöröskeresztes hölgyek mérik a teát, feketét. Aztán tovább. Itt már csak bolgár katonaságot látni. A tragikus szerb szerelmesekről kiderül, hogy egyáltalán nem szerbek, hanem bolgárok, s hogy arcuk és szemük sóvárgó fájdalma tulajdonképpen boldog csókéhség. Így csal a látszat. Meredek valkűrsziklák közt csattogunk a Niszava völgyében, patakok zuhannak alá a magasból, a kocka alakú kis várak tovább kísérnek bennünket. Délen járunk, Közép-Dalmáciával egy magasságban. Langyos, egészen langyos tavaszi este sötétedik ránk.
Pirot és Szófia. – Pirotban, az új bolgár határon, a bolgár írók küldöttsége száll be hozzánk, az állomás felől népdalok foszlányai zengenek. Már egészen sötét van. Itt van Fehér Géza is, a lelkes szófiai magyar egyetemi tanár, a régész, követségünk embere, ő kalauzol a fellobogózott állomásra. Elnyújtott, lelkes hurrááááá, ünneplőruhás lányok piros-zöld-fehér kokárdát, hóvirágot és ibolyát tűznek a gomblyukunkba. Beszédek, Hankiss válaszol, az egész roppant megható. Akarunk már most enni valamit? Az igazi vacsora Szófiában vár. 621Az étkezőkocsiban itt már megint ragyogó tiszta, otthonias, sőt békebeli minden. Bolgár népdalok, s a dörgő hurráááá hangjai mellett indul tovább a gyors, és mi szinte ijedten halljuk a most következő három nap pompás és zsúfolt programjának részleteit. Én Pavel Szpaszovval, a költővel, a fülkénkbe húzódom: nincs bolgárra fordított vers, de talán még lehet csinálni valamit.
Zilahy most hallja, hogy A két fogoly a minap bolgárul is megjelent, franciából fordították, s hogy itt s az egész Balkánon rettenetes sikere van a magyar filmeknek. Szpaszovval a magyar és bolgár nyelv lehetőségeit tapogatjuk németül, nehéz dolog a versfordítás. A többiek a debreceni nyári egyetem szófiai hallgatóiról beszélgetnek, mi ketten egészen elmerülünk a rímekben és jambusokban. S mégis csak három strófa készül el A bagolyból, mikor fél tizenegykor befutunk Szófiába. Hát akkor majd németül fogok felolvasni! Itt is zászlók, fenyőgirland, nagy küldöttség, rengeteg új név és arc, egyelőre nem tudunk megjegyezni semmit. A királyi palota mellé visznek a Bulgária Hotelbe. A régi 19 helyett 30 óráig tartott az út Budapesttől idáig! Intim vacsora következik, nemzeti ételek. Szomszédaim, három költő, egyhangúan állítják, hogy ma egy asszony a legjobb bolgár lírikus. Eliszaveta Bagrjana a neve. Éjjel fél egykor kezdünk kicsomagolni.
Matiné az egyetemen. – Vasárnap van, március 15-e délelőtt. Fehér Géza már bekonferált bennünket, Zilahy is előadta franciául a Kovács János halálát, a pódiumon éppen Nyírő áll, németül olvas. Szpaszov úr kitett magáért: hogy, hogy nem, éjszaka elkészült A bagollyal. Az egyetem dísztermében gyönyörű közönség, egyik fele németül ért, a másik franciául. Csak félig bírok figyelni. Reggel feliratkoztunk a királyi palotában, viziteltünk Arnóthy-Jungerth magyar követnél, az autók ablakán át láttunk valamit Szófiából. A fogadtatás őszinte és rendkívül meleg. Itt van mindenki, Jotzov államtitkárt már megismerem. Itt vannak az egyetemi tanárok, az írók, Bagrjana is és a követségünk, s a magyar kolónia vezetői. Miközben az erdélyi novella utolsó mondatai peregnek, még szavakat javítok a magammal hozott német versfordításokon. Nevemet hallom, fellépek a pódiumra. Kis bevezető németül. Ez simán megy, s megnyugtat. Már úgy érzem magamat, mintha otthon állnék a mikrofon előtt. Elmondom németül a Motorokat, a Dsuang Dszi álmát és a Hajnali rigókat, aztán – hogy a mi nyelvünk zenéjét is hallják – magyarul A bagolyt, amelyet Szpaszov úr rögtön bolgár versben megismétel. Érzem, hogy rendben van minden. De azért a helyemre visszaülve megint elhatározom, hogy megtanulok valami szláv nyelvet.
622Már Csuka beszél bolgárul a két baráti nép kultúrérintkezésének lehetőségeiről. Elzúg az utolsó taps. Az utcán határozottan érzem, hogy személyes ismerőseivé váltunk a házigazdáinknak. Gyalog megyünk a szállásunkra. Petőfi napja van. A 300 főnyi magyar kolónia ebédjén honfitársaink beszélnek, aztán a követünk és Nyírő nagyszerű lendülettel, délután a szabadságünnep a magyarok házában, utána kirándulás a Vitosa tövébe, majd tea és fogadás a követségen. A közoktatásügyi államtitkár nagy vacsorája zárja le a vasárnapot. Minden óráról külön cikket írhatnék.
Fáradtak vagyunk! Hétfőn Hankiss és Drucker előadása következik az akadémián. Kedden Dél-Bulgáriába visznek autókirándulásra a hegyek közé a Rila-kolostorba. Akkor, útközben talán majd pihenünk.
Magyarország, 1942. március 23. 5. p. Bognár, 159–163. p.
Nesztinárka. – Hiába vártuk, nincs pihenő. A program és a saját kíváncsiságunk egyformán parancsol. A mai főpont: a rilai kolostor. Tegnap talán a leánygimnázium ünnepsége volt a legmegkapóbb, a tornaterem táncünnepélyén macedón ruhás, szép, nyolcadikos növendékek közt fényképeztek le bennünket; lányoknak itt hivatalos tantárgy a nemzeti tánc, Himnusz. Sumi Maritza, népdalok. Utána tisztelgés a miniszterelnöknél, a kultuszminisztérium vezetőinél, a három napból 15 perc egy régiségkereskedő boltjára is futotta, de több nem. S az ebédek, tósztok… Délután Hankiss professzor és Drucker előadásai hangzottak el az Akadémián. Közben interjú, tervek, könyvek…
Milyen jó, hogy mi, szépírók, már vasárnap leszerepeltünk! Este a Nesztinárkát láttuk, a régi, pogány kori tűztánclegendát, nagyszabású, modern balettfeldolgozásban a Nemzeti Színházban, amely – mint a magyarul kinyomtatott programfüzet mondja – X. Y. és Z. magyar írók tiszteletére rendezte ezt a díszelőadását. Utána baráti vacsora következett, hatvan-hetven író, tudós és művész részvételével a Szófia sörcsarnokban. Balabanov professzor volt a bal szomszédom, latin–görög filológus és fordító, tűzvörös arcú, 623bozontos, ősz hajú, szókimondó és aranyos ember, a király barátja, egy medvevadászba oltott Mikes Lajos. Felköszöntők, komolyak és tréfásak, prózában és versben, bolgárul, magyarul, franciául, németül. Fél egykor kerültünk ágyba. S ma hatkor már keltünk: várt a rilai autóút.
Vazov az autóban. – Három gyönyörű, fekete, állami kocsi szalad velünk folyton délnek és lassan fölfelé. A híres kolostor, ahová igyekszünk, közel 1200 méter magasban van, s ott is völgyben. Három költővel, Szpaszov és Marangozov urakkal és Eliszaveta Bagrjanával én és Zilahy kerültünk együvé. Szófiát már rég elhagytuk, szerencsére defektet kaptunk, jólesik a testmozgás. Bolgár barátaink Vazov-dalokat énekeltek, a nevet jól ismerem. Vazov volt, ahogy mondani szokás, a modern bolgár irodalom atyja. Már mögöttünk a Vitosa, Szófia házi Tátrája, a hó nagyrészt elolvadt, hiszen csaknem Rómával egy magasságban járunk. A nap kibújik, a füzek és nyárfák zöldes árnyalata tavasziasan megélénkül, amott viszont még pokróccal letakart tehén szánt. (Erről jut eszembe: a szállodában hófehér bivalyvajat kaptunk a reggelihez, először kókuszdióbélnek néztem!)
Továbbindulunk. Megint ének, szomorú és vidám szláv dalok; a barna bundás költőnő elmondja, hogy két hetet már töltött Budapesten.
– Ki írta ezt az utolsó dalt? – kérdezi Zilahy.
– Ivan Vazov – fordul hátra Marangozov, Szpaszov pedig újságot szed elő, s egy versre mutat. Betűzgetem a cirill írást, a címet: „Locy y hucholt”…
– Ahá, A bagoly, a vers, amelyet magyarul és bolgárul olvastunk fel tegnapelőtt a matinén! – Új dal következik, de nem sikerült szárnyra kapnia. A harmadikba kezdenek, a negyedikbe, a tizedikbe. Bagrjanának jókedve van, vezet a szopránja.
– Ez népdal volt?
– Népdal, de Vazov írta. – Nevetünk: itt mindent Ivan Vazov írt? Marangozov rádupláz:
– Még azt is, amelyet az imént hiába próbáltunk felröpíteni!
Hotel Makedonia. – Valami zsírban vagy vajban pirított, ropogós és tördelt leveles tésztát tesznek ki csészékben a kocsmaasztalra. Kitűnően ízlik a joghurthoz, s csak utólag derül ki, hogy megüli az idegen gyomrot. Dupnicában vagyunk. Az ablaknál, amely a főtérre néz, fejdíszes pópa ül a többi vendég közt. A helybeli felső-ipariskola egyik tanára is itt van.
624– Még tudom valamit magyarul – mondja folyékonyan –, pedig tíz éve nem beszélni magyarokkal. – A polgármester fogta el az utcán, amint erre ment, ő hívta be látva, hogy magyar vendégek érkeznek a kisvárosba.
A lapokból tudták, hogy magyar írók látogatták meg Szófiát. Sör, bor, minden van, mit parancsolunk még tízóraira? Bulgáriában, mondja a tanár úr, mintegy harmincezer ember beszéli vagy töri a nyelvünket; óriási szám, hisz az egész szófiai kolónia mindössze 300 lélek! Kimegyek szellőzni, Drucker képeslapot vesz, én radírt. Jobbra régi, mecsetszerű, félig rom templom: most úgy látszik, raktárnak használják. Odébb híd, köves és mély medrű folyócska, tarka házak, szamaras emberek, bizánci, keleti előjelek.
– Ho-tel Ma-ke-do-ni-a – betűzöm egy emeletes sárga ház feliratát. A többiek is kigyűlnek, Nyírő a cipőtisztogatók hosszú sorát és rézveretes ládáit szemléli, Hankiss fényképez. Aztán megnézzük a vendéglő emeletén a nyilvános olvasótermeket és a könyvtárat. Gyönyörű! Persze: Zilahy-könyvek is! Száz év óta egész Bulgária tele van nívós olvasókörökkel és népkönyvtárakkal. Könnyű a regényíróknak! Zilahy grófi nyugalommal veszi tudomásul a népszerűségét, de a jelzőt hallva a professzorra kacsint, s úgy bök felém:
– Villong! Osztálygyűlölő! – Az ég egészen kitisztult, indulunk.
Tervek és mulasztások. – Mialatt továbbrobogunk, és megint felcsendülnek a bolgár dalok, az jár az eszemben, hogy vajon mi lesz mindennek a haszna. Szeretném komolyan venni a nemzetek kultúrbarátkozását. Terveket kovácsolok, elképzelésekkel játszom. Követünk vasárnap esti szófiai büféjének vendégtömege jut eszembe, a sok kezdeményezés és a még több várakozás: ott volt Filov miniszterelnök is, aztán Karaljicsev és Sismanov, a külügyi államtitkár (németből rég ismerem egy-két novellájukat), a költők közül Elin Pelin, szintén a király jó embere és Liliev, a nyelvművész és Trajanov, a magasztalt kultúrköltő és oly sokan még, tanárok, szerkesztők, tudósok… És Jocov kultuszállamtitkár, akinek olyan szép esszéi és olyan csöndes, mély szemei vannak és…
Vajon mit tudnak, hogyan írnak ezek a bolgárok? Meg kellene ismernünk egymást! Milyen jól illenék azokba a lánygimnáziumi osztálykönyvtárakba néhány összefoglaló magyar könyv s egy jó irodalomtörténet és példatár! Szervezet kéne, komoly állami hátterű, szabad mozgású szervezet, kölcsönös rendszeres munka, kiadványok… És pedig gyorsan, hisz máris annyi a mulasztás! … Hálás vagyok Doncsev úrnak, hogy megküldte francia tanulmánykö625tetét a mai bolgár irodalomról, az talán majd megmutat valamit mindebből… Ebből a Bagrjanából is, aki …
– Le cloitre! – mutat most előre az autóban a költőnő, fenyvesek közt futunk a sáros szerpentineken, jobbra-balra zord-mord sziklák, s a kocsi már be is fordul a mesébe illő, fellegvárszerű kolostor udvarára… Fekete fejdíszes és szakállas szerzetesek az igumennek, a főnöknek a szobájába kalauzolnak. Mézet, majd szagos pálinkát kapunk. A falon Hitler olajképe, alatta felirat: „…Macedónia felszabadítója.” Kint a meredek hegyoldalon szabályos sorokban elhelyezett fehér kaptárak csücsülnek a földön. Hozzák az emlékkönyvet, előkerülnek a töltőtollak. Előttünk érdekes nevek: Boris király. Még előbb: Hóman Bálint. S jóval előbb: von Kleist.
Rila. – Bedekkerekre és Griebenekre bízom (noha már úgyszólván sehol se kaphatók), hogy ismertessék a rilai kolostor épületeinek és kincseinek csodálatos és groteszk egyvelegét. Egyes részei a XIII. századból valók; a vénséges bástyatorony mellett ördögök lovagolnak a bűnösök hátán a kápolna szivárványtarka falain. Bent gyönyörű, faragott, aranyozott oltár. Egyébként mintha a debreceni kollégium minden irányban kitágított, bizánci és mór stílusban átképzett udvarán állnék. Bejárjuk a (most üres) tömegszállásokat, ahol – legfeljebb három napra – napi 250 pengőért lakást kapnak a zarándokok. A régi konyha: mint egy fejtetőre állított óriási kráter! Micsoda kondérok! Hankiss gépe megörökített bennünket a tízliteres levesmérő fakanállal – ez a kanál igazán odaillenék a naiv és szörnyeteg ördögök kezébe a falon. Nyáron egészen jól lehetne itt dolgozni, ha hagyna az élet. S még jobban odébb, a hátsó kijáraton és a vízesésen túl, a csinos, modern, kis, hegyi szállodákban. Ámuló kíváncsisággal hagyom el Rilát: ha már itt, még Európában, ilyen csodákat látni, milyen lehet egy indiai szerzetesváros?
Este. – Bulgária kitett magáért. Megmutatta szívét és kincseit, már amennyire három nap alatt lehet. Biztos, hogy személy szerint felkeltette valamennyiünk rokonszenvét és kíváncsiságát. Szeretném, ha most lennék húszéves. Vagy még így is meglátom a tervek realizálódását? Rila után pisztrángos ebéd várt a hegyek közt. Megnéztünk egy szép papírgyárat. A falvakban guzsalyos nők. Este tízkor a szófiai rádióban beszéltünk a magyaroknak.
626Viszontlátásra Budapesten! – A kedvesség, mellyel elhalmoznak, a magyarságnak szól, mégis személy szerint kötelez. Tudjuk ezt viszonozni? Tegnap még éjfél utánig együtt voltunk a követünkkel és Hatz őrnagy attaséval. Most, csütörtökön reggel, minden barátunk itt tolong az induló vonat ablaka alatt. Rózsaolaj! Színes kis fatartóban. Jocov nyújtja még fel emlékül! Más kéz a mai Utrot tolja a kezembe: benne a rögtönzött interjú a mai magyar irodalomról… Fehér Géza könyveket kér az itteni magyaroknak… Annyi mindent kellett volna még… de a gyors megindul…
– Viszontlátásra! Viszontlátásra Budapesten!
S most harminc óra út, és otthon leszünk.
Magyar Csillag, 1942. május 263-269. p. Bognár, 144–153. p.
Nemrég Bulgáriában jártam. Nem időzhettem ott kiadósabban, de manapság a lehetőségekkel együtt szükségképpen megszerényednek az utazó vágyai és igényei. Szívből örültem tehát előre a kirándulásnak, s az út végeredményben sokkal többet nyújtott, mint vártam.
Bennem is kiirthatatlan sóvárgás él a Dél melege és a Kelet misztikuma iránt. Ebben a tekintetben egészen romantikus vagyok. Egyszer már eljutottam életemben Kairóig, a gizehi piramisokig, láttam a Szfinxet, sőt valamivel még lejjebb is autóztam a Nílus partján, a szakkarai oázisig, ahol a folyó egyik partján a lépcsőpiramisok sorakoznak s a homoktenger alatt az Ápisz bikák szentélyei, a másikon pedig II. Ramszesz kolosszus-szobra hever a pálmafák alatt. Az az út sokkal messzebbre vitt Dél és Kelet felé, mint a mostani; s mégis folyton azt kellett éreznem, hogy csak a küszöbön vagyok, hogy még Kairó is csak a kapuja a Keletnek. A csodavilág folyton hátrált; a horizont, jól tudjuk, úgy fut tőlünk, ahogy mi futunk feléje. Az az egyiptomi exkurzió puszta kísérlet maradt az életemben, a lélek szökési kísérlete, a remény terepszemléje, amely ismert és reális ugródeszkát keres a képzeletnek az igazi célok, India és Kína felé. Gyermekkorom óta vágyom valami kalandos nagy-nagy utazásra, s hamarább ismertem a térképek csábítását, mint a verseket, amelyek a kép627zelt utazásokról szólnak. Ilyenféle kísérleteknek éreztem később szerény balkáni kirándulásaimat is, a két dalmáciai nyarat, amely a „fekete” albán hegyekig vitt, és visszatérőben Szarajevóba fordította utamat. S egészen belülről nézve ilyenféle keleti kísérlet, valami ilyen újabb előzetes terepszemle volt ez a mostani bulgáriai utazás is.
Az alkalom és a külső körülmények persze mást írtak elő. A magyar irodalmi delegációnak voltam az egyik tagja, felolvasásainkkal szép és kellemes feladatot abszolváltunk Szófiában. Engem titokban a parányi Kelet érdekelt Bulgáriában, s igazán megdobbant a szívem, amikor társasági beszélgetés során egyik házigazdánk egyszer csak azzal kezdte a mondatát, hogy: „Amikor a télen a Perzsa-öbölben voltam…” Ugye, ugye, súgta bennem valami örvendező hang, itt már olyan földön vagy, ahonnan esetleg úgy hívja-küldi az embereket az élet a Perzsa-öbölbe, ahogy mi utazunk hazulról időnként Svájcba vagy Helgolandba! De ez a hang később sem hallgatott el; ellenkezőleg: minden alkalmat felhasznált, csakhogy jelentkezhessen, csakhogy örvendezhessen magának. Mi, magyarok, bizonyára nemegyszer csodálkoztunk, hogy nyugatról jött ismerőseink néha keletinek láttak és mondtak Budapest arcán olyan vonásokat is, amelyeket mi szinte előírásosan nyugatinak, általános európainak és legfeljebb magyarnak vagy magyarosnak tartunk, de keletinek igazán nem. Valószínűleg így van ez Bulgáriában is. A szomszéd kultúrák áthatják egymást, a hajszálcsövesség mindenből eljuttat valamit mindenüvé, de úgy látszik, minden tíz-húsz hosszúsági és szélességi vonalon belül van egy kialakult és megszokott egyensúlyi helyzet, van egy olyan mindennapi életté vált homogenitás, amely lényegében önállónak tudja és mondja magát, s csakugyan az is a benne élők számára. A vendégben viszont más a keveredési képlet, s így aztán nem csoda, hogy én is keletibbnek láttam Bulgáriát, mint amilyen.
Ez azonban csak a szemüveg, amely tisztában van a saját sugártörésével, a lírai látás, amely közben természetesen nem felejti, hogy az oszmán hatalom kelet–nyugati vonalú évszázados befolyását itt a történelem, a vallás és a kultúra egyéb, észak–déli irányú erős hatásai is átszőtték. Bulgária csak mintegy hetven éve szabad ország. 1387 óta, tehát csaknem ötszáz éven át török uralom alatt volt, s ezt az időt is megelőzte már egy bizánci fennhatóság. Természetes tehát, hogy az idegen elemek közül csakugyan a keleti, a török a legerősebb a képletében.
Az utazó ennélfogva elsősorban ezt keresi, ezt látja ki (vagy véli kilátni) az életstílusból és a műemlékekből. A modern Szófia meglepően tiszta, nyugatias, kellemes város; mint hallottam, összes külső részeivel együtt ma már csaknem félmillió lakosa van. A királyi palotát nagy kert övezi – a királyról 628tudjuk, hogy szenvedélyesen érdekli a botanika és minden természettudomány. A palota mellett a Bulgária Hotel, ahol laktam, akár Berlinben sem lehetne modernebb. A belvárosnak folyton mossák a járdáit. Az utazó valahogy mégis jobban felfigyel a Csernyi dzsámi sziluettjére, amint elsuhan az autóban a Fekete Mecset mellett; és hosszan elnézegeti az Alexander Nevszki-katedrális rengeteg domborulatból összerakott óriási csigaházát, s bent a hajók és oltárok elefántcsont és márványcsipkés fehérségét, a lámpák és gyertyák fényében villogó rengeteg igazi arany ragyogását és a freskóarcok végtelen sorának szelíd vonásait. A katedrális egyike a legnagyobbaknak a Balkánon, új építmény, de a stílusa északi és bizánci. Bulgáriában olyan kedves, sőt majdnem boldog a mártírok, történelmi alakok és szentek arca, mint sehol! Láttam a Vitosa hegynek, Szófia házi Tátrájának tövében azt a sok száz éves kis fekete templomot, ahová Eleána Tzaritzát temették: egyik-másik arc még ott is olyan frissen nézett ránk a falról, mintha a velünk volt hölgyeket tükrözte volna! De hadd térjek még vissza a keleti jelleghez. Az egyeteme előcsarnokának és lépcsőházának csillogó tarkasága és ívboltjai szintén Bizáncot idézik; a nemzeti sajátságokon átütő Keletet a néprajz számtalan élő villanása utcán és boltokban; a régiségkereskedők fegyverei, dísztárgyai, szőnyegei, a ruhák, gyöngyök, veretezett nyakláncok, csattok, karkötők; aztán az ételek egy része, a sok (kitűnően elkészített és nagyon zsíros) bárányhús és az édességek, a nagyszerű cigaretták; a táncok szeretete, amelyeket újabban szép és okos tantárgyként tanítanak a leánygimnáziumban, és annyira favorizálnak a Nemzeti Színházban; az utcai élet élénksége és tarkasága, esténként a rengeteg sétáló; a fantasztikusan zsúfolt és rendetlen kis üzletek a távolabb eső, gettószerű negyedekben; a cipőtisztítók rézveretes ládáinak hosszú sora a kisvárosok piacán; a kőből és fából, sok kiugróval, nyitott vagy zárt verandával épült falusi házak; az általános ráérés; a vidéki rossz utak, a bivalyok, a szamaras emberek; a patriarchális meghittség nyomai mindenütt; – igazán etnográfus legyen, aki ebben a megejtő zűrzavarban, stílusoknak, szokásoknak és sajátságoknak ebben a valamicskét már ezeregyéjszakaias keveredésében külön tudja választani a mait a régitől és az átmeneti ezerféle változatától, a balkánit a speciálisan bolgártól, a moszkovitát a szerbtől és macedóntól, a görögtől, töröktől és arabtól. Amikor ott jártam, éppen csak hogy áthajolt a tél a tavaszba: nyáron bizonyára még tarkább és elevenebb a kép, s nem hiányoznának belőle további fűszernek az illatok sem, amelyekből most régi és modern boltokban csak a híres rózsaolajjal ismerkedtünk meg. A végtelen bolgár rózsamezőknek ezt a nevezetes desztillátumát faragott és színezett fatokokban s beléjük rejtett egy-, két- és háromgrammos kis üvegfiolákban árulják. Meg629vallom, én bizony versből szereztem róla legelső értesülésemet, szép és – íme! – nem is egészen haszontalan lírai versből: Valery Larbaud írta, s többek közt a nagy bulgáriai rózsaligetekről is szó esik benne, amelyeken az ibolyaszemű énekesnő a hálókocsiban hajnalban átutazik… A rózsaolaj állami márka, de sok a hamisítvány; édes szagát én kimondhatatlanul szeretem; bolgár házigazdáink azonban, ha nem csalódom, néha már úgy lehetnek vele, ahogy mi a tokajinkkal: kitűnő, persze, hogy kitűnő, de hagyjuk már, vannak itt fontosabb dolgok is!
A fővárosban főleg írókkal, művészekkel, tudósokkal és szerkesztőkkel voltunk együtt. Három nap nem nagy idő, de a program egy hetet vagy tíz napot is belezsúfolt. S megint tapasztalhattuk, milyen hátrány, hogy oly kevéssé ismerjük a szláv nyelveket! Mindig közvetítő nyelvre volt szükség, franciára vagy németre. Az előadások meghívóin rendszerint előre jelzik, hogy a külföldi vendég hogyan fog beszélni. Ez azt jelenti, hogy a fele publikum mindenesetre elvész, elmarad, bármennyire érdekelné egyébként a felolvasó személye vagy a téma. A francia–német egyensúly újabban, mint hallottam, kezd a német javára billenni, főleg a fiatalabb korosztályoknál. Relatíve magyarul is sokan tudnak, különösen a nálunk megfordult mesteremberek és kertészek körében, aztán meg az intelligenciának azok a tagjai, akik mint diákok és tanárok rendszeresen eljárnak évenként néhány hétre a debreceni nyári egyetemre vagy a Balatonra. Mikor a leánygimnáziumot néztük meg, az előcsarnokban a magyar Himnusszal és a Sumi Maritzával fogadott bennünket az iskolai dalárda, s magyar üdvözlőbeszéddel az egyik tanárnő; Dupnicában pedig, egy közép-bulgáriai kisvárosban, ahová kirándultunk, majdnem hibátlan magyarsággal közölte velem az ottani felső-ipariskola egyik tanára, hogy Bulgáriában mintegy harmincezren beszélik a nyelvünket. Most nyáron magyar–bolgár levente-csereakció készül. A kultúregyezmény és az irodalmi közeledés szempontjából persze elsősorban az volna fontos, hogy néhány kitűnő szépíró tudjon mindkét nyelven! Ez, sajnos, nehezen fog menni. Követünk március 15-i teadélutánján, ahol Filov miniszterelnöktől kezdve igazán mindenki jelen volt, csak két bolgár irodalmi ember beszélt magyarul. Az egyik Mme Csacseva, zsurnaliszta és írónő volt. A másik: Nicsev, a pópa; a főtisztelendő úr könyveket és folyóiratokat kért; őt, gondolom, elsősorban mégiscsak az egyházias felé hajló literatúra érdekelheti, s nyelvtudását bizonyára inkább ismertetésre használja fel, nem pedig művek szépírói tolmácsolására. Eliszaveta Bagrjana, a költőnő, akiről már többször olvastam, s most Szófiában férfi konkurensektől is hallottam, hogy a legjobb élő bolgár lírikus, megmutatta a Deutsch–Bulgarische Gesellschaft eddigi impozáns évkönyveit. 630Nem tudom, hány esztendős már a német–bolgár kultúregyezmény, az évkönyv mindenesetre sokat ér, és tanulmányaival, vers- és novellafordításaival megépítette az első, legfontosabb hidakat az irodalmi érintkezésben. Az a szeretet, amellyel bennünket, magyarokat körülvettek, az a tisztelő kíváncsiság, amellyel felénk fordultak, mindenesetre erősen kérte és ajánlotta, hogy mi is igyekezzünk pótolni a mulasztásokat. A magyar filmnek máris tekintélye és nagy piaca van Bulgáriában, még azt is szeretik benne, amit mi sokszor és joggal kifogásolunk, a betétszerű, táncos-énekes vagy túlságosan öncélú néprajzi részleteket. Ugyanezt hallottuk különben Belgrádban: úgyszólván csak magyar filmeket játszanak, ahol egyáltalában játszanak. Visszatérve az irodalomra; most az a terv, hogy német meghívásra a bolgár írók a közeljövőben, valószínűleg májusban, Berlinbe látogatnak, visszajövet pedig esetleg megállanak Budapesten, és viszonozzák a mi szófiai egyetemi és akadémiai felolvasásainkat. Kultúrkapcsolataink mindenesetre a legbarátibb légkörben fejlődnek; legszebb és legtermékenyebb águk azonban, a szépirodalmi, egyelőre még igazán csak a bontakozó kora tavaszt jelzi.
A szellemi mellett láttuk aztán a valóságos bolgár kora tavaszt. Kirándultunk vidékre a hegyek közé, a rilai kolostorba. Szófiától délre, mintegy száznegyven kilométernyire áll ez az ősi építmény, a török elnyomás századaiban nagy szerepe volt a nemzeti öntudat fenntartásában. Beletelik három-négy óra, míg odaér az autó. Három szép, ragyogó, fekete kocsival indultunk, a magyar vendégek és házigazdáink közül az állandó kísérők. Hamarosan mögöttünk maradtak Szófia utcái, aztán a külvárosok és a villanegyed; jobbra kaszárnyák húzódtak; mint karcsú, szinte légies vas pókháló torony nyújtózott égnek a rádió két antennaoszlopa, elmaradt az utolsó 5-ös villamos is, és hullámzó tájakon futottunk, mindig délnek és többnyire fölfelé. Körös-körül barna szántóföldek, itt terem a jó bolgár dohány, amelyből Filov miniszterelnöktől kaptunk kiadós kóstolót. Hó már csak a mélyebb zugokban és a Vitosa derekán és csúcsán fehérlett. Ez már tavasz volt, az év errefelé a mi klímánkhoz képest három-négy héttel előbb jár.
Kísérőink bolgár dalokat, nótákat és indulókat énekeltek. Mint utólag kiderült, a többi autóban is megalakult a rögtönzött szláv dalárda. Én véletlenül két költővel, Szpaszov és Marangozov urakkal, továbbá Bagrjanával, akiről már szóltam, és Zilahyval kerültem egy kocsiba, Nyírő, Hankiss János, Csuka Zoltánék és Drucker György többi bolgár barátunkkal a másik kettőbe. Mialatt a szomorú és vidám dalokat figyeltem, az járt az eszemben, hogy vajon mit tudnak, hogyan írnak a bolgár kollégák. Annyit régóta tudok, hogy modern irodalmuknak Ivan Vazov az atyja, ez a minden műfajban kiváló író 631még tanúja volt a felszabadulás utolsó török harcainak, s élete nagy ívével mintegy összekötötte a régi Bulgáriát az újjal, amely egyébként, véletlenül és régóta, szintén „Harmadik Birodalomnak” nevezi magát. 1922-ben halt meg; a dalokat, amelyeket a kísérőink énekeltek, csaknem mind ő írta. A két költő és a poétaasszony nem volt hajlandó saját magáról nyilatkozni, de sok mindent mesélt a többiről. Hadd mondjam röviden mindjárt tovább, amit tőlük vagy róluk tudok. Az ősz Elin Pelin mellett nagyon dicsérték Nikolaj Lilievet és Teodor Trajanovot; mindhárom költő már az idősebb nemzedékhez tartozik, és a két utóbbi, úgy látszik, kitűnő stílusművész. Nagyon jó novellákat ír, mondták, Valev úr, a szófiai polgármester Dél-Amerikát megjárt titkára. A szállodánkba küldte címemre a könyveit Karapetrov úr: történeti regényeket ír, legutolsó művében, melyet a magyar népnek ajánlott, a hős „Jan Chunadi” is szerepel. Másokról már előbb tudtam egyet-mást. Így Karaljicsevről, akinek ismertem egy-két romantikusnak, sőt kissé patetikusnak látszó, költői és félig realisztikus parasztnovelláját. És Sišmanovról, a külügyi államtitkárról, aki szintén igen becsült modern novellista. A kultuszállamtitkárnak, Jocov úrnak (azóta miniszter lett!) az esszéit dicsérték mindenütt. Sišmanov írásairól egy kis személyes sejtelmem is van, olvastam egy novelláját. Talán épp annak a hegyvidéknek a parasztjairól szokott írni, amelynek szerpentinjein már éppen javában kapaszkodtunk fölfelé. Egy öreg havasi pásztorról szólt a novella, egy robusztus és gyermeki óriásról, aki egy ragyogó és álmos nyári délutánon lemegy gyónni a falu üres templomába, és naiv ártatlanságában sehogy sem bírja felfogni: miért találja bűnösnek a pap, mikor ő csak a természetnek és az ösztönöknek az útmutatását követi a szerelemben? Apró kis csengettyűk vannak felvarrva a halinanadrágjára, a bocskorára, erről ismernek rá az állatai. Csin! – csin! – csin! – csilingelnek a kis csengők a havasi öreg minden mozdulatánál a templom tiszta csöndjében… Ezt a szép és egyszerű elbeszélést még a télen olvastam Budapesten, egy német nyelvű bolgár novelláskötetben. A többi íróról majd csak tájékoztatnak valamennyire Doncsev úr francia esszéi: igazán hálás vagyok érte, hogy megküldte tanulmánykötetét, az Études Bulgarest.
Közben falvak során szaladtunk át. Dupnicában, egy kisvárosban, pihenő. Joghurtos tízóraival fogadtak, s utána megnéztük a nagyszerű helyi népkönyvtárat. Minden bolgár faluban komoly olvasókör van mintegy száz év óta, s ezeket a kultúrköröket nagyon szeretik és támogatják. Bennük alakult ki, forrt ki még a török időkben a nemzeti öntudat! Felszerelésük, berendezésük egészen elsőrangú! Ez a szerény kis ország évente aránylag óriási összeget költ közművelődésre. A moziknak csaknem mindenütt a falusi közkönyvtárak a 632tulajdonosai. S hogy a legegyszerűbb nép mennyire együtt él az élő irodalommal, abból Rilából visszajövet személyesen is ízelítőt kaptam.
Egyelőre azonban még odafelé tartottunk. Ez a táj már Macedónia? Az utazónak hirtelen kedve támadt volna leszaladni egészen az Égei-tengerig, amelyből mintegy kétszáz kilométer már ismét Nagy-Bulgária partjait mossa. A tenger azonban mégis messze volt, kocsink havas ormok és zord fenyvesek közt himbált a sáros utakon. Itt is, ezer méter fölött, nyílt már valami sárga, alpesi anemonaféle, és bicskámmal különleges bunkós zuzmótelepeket feszegethettem le a nedves gránitsziklákról.
Egy magas völgykanyarban hirtelen feltűnt Rila, a kolostor. Olyan volt, mint egy szabálytalan, négyszögletes, fehér-fekete vár. Szent Iván Rilszky, a remete alapította a IX. században. Sokszor feldúlták, felperzselték, különösen a törökök; legrégibb megmaradt része egy XIII. századbeli nagy bástyatorony, amely az udvaron zordonan emelkedik az ég felé. Mellette piros, kék, fehér és arany színekben tündöklő kápolna áll, falain, kívül is, ördögökkel, naiv purgatóriumi és pokoli tárgyú freskókkal. S befelé nyitott folyosója, háromemeletes kő- és faházak, paloták zárt traktusai fogják közre négy oldalt a trapéz alakú, hatalmas udvart. Egész meseszerűen hatott a csodálatosan gazdag és ugyanakkor a primitív elemeknek groteszk keveredése, a folyosók bizánci és mór stílű, rengeteg fekete-fehér köríve. Az egész kolostort mintegy száz esztendeje laikus építészek és festők emelték újjá, illetve restaurálták. Tisztelegtünk az igumennél, aki mézzel és szagos pálinkával fogadott, az emeleteken körben sorra bejártuk a zarándokok tömegszállásait, a hátsó kapun túl láttuk még a vízesést és a kis modern szállodákat, és mintegy másfél óra múlva indultunk vissza Szófiába.
Barkás mogyoróbokrok integettek be kocsink ablakán. Egy nagyobb fűrésztelep feldíszített kantinjában előre megrendelt pisztrángos ebéd várta a társaságot, valahogyan egy negyedik autó is csatlakozott hozzánk athéni vendégekkel és hírekkel. Aztán mentünk tovább: lefelé, vissza. A hegyes-erdős vidék lábánál megnéztünk egy modern papírgyárat: fiatal anyák bámulhatnak meg úgy, olyan szeretettel, egy csecsemőkelengye-gyártó üzemet, ahogy az írók néznek a savanyú szagú forgácsléből mindenféle rejtélyes, nedves metamorfózison keresztül megszülető, s a suhogó hengerekből végül tisztán és szárazon leváló, gyönyörű, fehér papírra.
Rögtönzésszerűen azonban még egyszer megálltunk egy kis faluban, nem tudom a nevét. Szinte csak azért, hogy vásároljunk valami primitív emléket, szalvétagyűrűt, helyi szentképet, levelezőlapot. S őgyelegtünk egy keveset a bazár körül. Az ég egészen kitisztult, langyos délután cirógatta az arcunkat, és 633gyorsan szárította az éktelen balkáni sarat. A kapuk előtt lányok, asszonyok napoztak és fontak a padokon, s a helybeli kis kávéház már kihurcolkodott három rozoga asztalával a tornácra. Egy szivattyús kútnál bádoglavórból szamarat itatott egy paraszt. Eliszaveta Bagrjana az épülő házakat nézegette, s egyszer csak egy mezítlábas, guzsalyos asszony szaladt hozzá. Mosolygó reverenciával üdvözölte a barna bundás, fővárosi hölgyet, s beszélgettek egy-két percig.
Már a modern autósztrádán szaladt aztán a kocsink Szófia felé – a földeken pokróccal letakart állatok szántottak, és körös-körül halványan zöldellt a sok rügyező nyárfa –, amikor eszembe jutott a jelenet.
– Mit mondott magának, madame, az a parasztasszony? – kérdeztem.
– Az a parasztasszony? Hát… megismert – felelt Bagrjana.
– Miről?
– A közkönyvtárban ott van az arcképünk. Az enyém is. Arról! Meg aztán tavaly már tartottam itt egyszer felolvasást.
– És megértették? A maga modern verseit?
– Hogyne értettek volna meg! Jövő vasárnap megint ide jövünk. Az újságból olvasták, hogy én is szerepelek, hát amikor az asszony meglátott, hozzám jött, és megkérdezte, hogy csakugyan eljövök-e.
– S ki hívja meg, ki fizeti magukat?
– Az olvasókör, a falukönyvtár. Az, amelynek a párját Dupnitzában délelőtt láttuk.
– S miből fizet? Tud fizetni?
– Persze, hogy tud: a mozija bevételéből!
Eltűnődtem.
Nyugat felé, valahol messze Raguza vagy Róma irányában, amellyel körülbelül egy szélességi fokon járhattunk, lemenőben volt a nap. Ezüstös folyó villogott-kanyargott alattunk. Itt, ezen a jó úton – Bulgáriának is van negyven kilométernyi modern autóútja – már hetven-nyolcvan kilométerrel futott a kocsi. Még egyszer visszatértem a dologra.
– És mondja, kérem, hány ember szokta hallgatni a felolvasásaikat?
– A falu.
– Az egész…?
– Igen, az egész falu.
A válasz egyszerű volt, a hang nyugodt, érdektelen, meggyőző. Itt népszükséglet a vers, az irodalom!
Most is emlékszem rá, mennyire elbámultam. A keletet akartam látni Bulgáriában. Találtam is egyet-mást belőle. Rila aztán egyszerre nagyon keleti 634volt. S most úgy éreztem, hogy még különösebb csoda nyílt elém. Vad arab sejkek jutottak eszembe, akik sátraikban állítólag ma is könyv nélkül idézik nagy költőiknek a műveit; a Csernyi dzsámi jutott eszembe, a mecsetek, a rózsaolaj; s ugyanakkor a Nílus és Ramszesz kolosszusa a szakkarai oázisban; és India, ahol szintén vers és filozófia szövi át a modern mindennapot, és Kína és Japán, ahol… a háború ellenére…
Hát, igen. Kelet a költészet! Kerestem, erőnek erejével a Keletet kerestem Bulgáriában; s itt, nyolcvan kilométerrel Szófia alatt, egy sáros, szegény és lelkes, kis, hegyi faluban, végleg el kellett ismernem, hogy már itt is igazi Keleten töltöttem három napot.
Rádió-előadás, 1942. május 13. Köznevelés, 1966. október 362–363. p. (Gyermek plusz felnőtt per kettő… címmel közreadta: Vati-Papp Ferenc.) Kabdebó 1, 86–89. p. Steinert, 613–616. p. PIMK, gépirat, kézírással a lap tetején: 1942. máj. 13. este 8.45.
Nem a legkönnyebb feladat eldönteni, hogy ki-mi tartozik egy költő családi köréhez. Az a csodálatos vers, az Arany Jánosé, amely a címszóról szükségképpen azonnal eszünkbe jut, az apán, anyán, gyerekeken kívül még más szereplőket is felléptet. Hogy egyebet ne mondjak, a zsebben hazavitt kis nyuszikat s az idegent, a vándort, aki szintén helyet kap a zizegő szalmán. A családi körben a tartalmon kívül a keret is fontos, és sokszor megelevenednek a halott tárgyak. Sok mindenki viszont kimarad. Miért? Az én esetemben azért, mert rengeteg élményemet nem sikerült, vagy egyszerűen még nem jutott eszembe megírnom. Igen sok kedves gyermekkori emlék fűz például többek közt Mihály nagybátyámhoz, az espereshez, és a szatmári falvakhoz, ahol valamikor legátus és kántor és harangozó voltam egy személyben. Szinte véletlen, hogy egy életnek – mondjuk – tízezer versbe illő témája közül melyik az a néhány száz, amelyet megírunk. A családi kör bemutatásánál abból kell válogatnom, amiről kész vers van.
Amikor én megnősültem, még csak 21 éves voltam. Talán ezért nem értettem azonnal a gyermekekhez. Különösen az elsőhöz, a lányhoz. Nem tudtam játszani vele. A pólyás, akit oly különleges gyönyörűséggel tudnak becézni a mamák és a család nőismerősei, megijesztette, összezsugorította a fantáziámat. A baba tudniillik még nem is gyermek, csak valami törékeny félte635nivalóság, csak ígérete a későbbi kis ősembernek, akiben majd újrakezdődik a világ. A kis Klárát – mert róla beszélek – az első szavai, indulatai, játékai tették emberré számomra, az első betegségek ijedelme kapcsolta igazán hozzám. Aztán az első töprengések, az első megoldott feladatok, amilyen a járás megtanulása, az ajtókilincs elérése. Hogy a tetteit, erőfeszítéseit látva mit éreztem, azt sokkal később más vonatkozásban nagyon pontosan fejezte ki az öccse, amikor hosszú könyörgés után végre szabad volt elfogadnia egy ajándékba hozott fehér cicát. „Ez jobb játékszer – mondta –, mint az autó: ez nem jár le!” Ezt láttam, éreztem én is a kislányban, aki olyan sokat táncolt, és énekelt, és aki – képzeljék! – tizenkét éves korában húsz felnőtt előtt megrendezte és „előadta” egy debreceni udvaron Wagner operáját, a Walkürt. A játékszer önállóságát és szakadatlan belső gazdagodását, az érintetlen emberi természetet láttam és figyeltem benne. És csodálkoztam. Az örömön kívül, hogy megértették egy-egy tanításomat, eddig talán ez volt a legnagyobb, legtisztább gyönyörűség, amit a gyermekeimtől kaptam. „Kis Klára, hozz egy pohár vizet!” – mondtam olvasás közben a díványon, ahol hevertem és bámultam a szőke hajú, fehér szalagos gyermeket, amint az engedelmesen az ajtóhoz tipegett, és nemsokára visszajött a tálcával és a vízzel. Mi történt itt? Úgy éreztem, mintha levált volna, mintha önállóan kiment volna a saját jobb kezem az előszobába, a konyhába, hogy helyettem cselekedjék. Mint a munka, a hatalom, az utazás és a mámor, a gyermek is egyik eszköze az egyéniség kiterjesztésének.
A lány hatéves volt, amikor a fiam, a versek ismert Lócija, megszületett. Ő már az első naptól kezdve ismerős, társ, ember volt. A nénje példaadásának köszönheti, de saját magának is. Ő még tisztábban képviselte az érintetlen indulatokat. Néhány órás korában kinyúlt a centiméter után, amellyel a klinikán meg akarták mérni, és megragadta, markába szorította. Nem véletlen mozdulatot tett, határozottan célzott a kezével. Ebből ember lesz, jósolta Mikes doktor, az anyai nagyapja.
Most aztán éveket kell átugranom. Ha a kis Klárán – főleg eleinte – mindig és zavartalanul csodálkozhattam, Lócinak inkább egyes, sűrűn jelentkező, de élesen elhatárolt pillanatai nyújtottak – nem mindig zavartalan – bámulnivalót. A lánynál nyugodt, biztos szintje volt, a fiúnál hirtelen csúcsai nőttek a természetes gyermeki érdekességnek. Klára később, úgy látom, valami nehezen fegyelmezhető és nem örömmel vállalt, rejtett dacosság irányában fejlődött; a fiú csupa nyílt, mosolygó, ijedős fegyelmezetlenség. A lányban az álmok állandó romantikája fénylik; öccsében a valóságé vet nagy lobbanásokat. Mind a kettő mindig tudta érezni a nagyságnak, a pátosznak, a fenséges 636hatásoknak az erejét: Lóci időnkint és kalandvágyból mintegy „bedől” neki, Klára mindig őszintén vele száll. Ugyanettől a kalandvágytól kitelhet, hogy a fiút esetleg tartósan is magukhoz csábítják majd a technikai tudományok; a lányt ez a veszély vagy dicsőség nem fenyegeti. Elemeimre bontva, de két új képletben látom bennük magamat. Klárának költői a világa, szépségekért rajong, érzékenységében is kemény lélek; a realista Lócinak viszont lányosan puha a lelke, de nem érdekli a költészet, és csak valami váratlan rútságon meghökkenve jut néha eszébe, hogy szépség is van a világon. Ha lesz ütközésük, a lánynak a lehetőségekkel kell majd küzdenie; a fiúnak a konvenciókkal.
Róluk, a két gyerekről beszéltem legtöbbet, legtöbb családi versem velük kapcsolatos. Eleinte feszélyeztek az ilyen gyermeki témák. Nem édeskés dolgok ezek? – tűnődtem. Aztán beláttam, hogy igaz dolgok, emberi dolgok, megírhatók. Megírásukkor még nem tudtam, hány nagy költő mennyi ilyenféle művet írt a gyermekekről. Persze nem rímes gügyögésekre gondolok, azokat most is utálom; hanem Victor Hugo, Stefanson, Walter de la Mare, Dehmel, Morgenstern, Keats és mások komoly gyermekverseire és a népköltészet bolondos fantázia-játékaira. Szituációk rajzára, amelyeknek az lehetne a számtani formulája, hogy: gyermek plusz felnőtt per kettő, vagyis: a kicsinyek a nagyok problémáinak világában… A két gyermek mellett azonban örömmel látom, kiszélesült a családi témakör. A magam gyermekkoráról is beszélhetnek majd verseim, és az anyai nagyanyámról, tüdőbajban meghalt húgomról és másokról. Sok mindent elmulasztottam megírni, ez a mai alkalom nagyon eszembe juttatta őket.
Ma már emberszámba mennek a gyermekeim. A fiú második gimnazista, tegnap egy bélyegalbumot szerzett, s ugyanakkor egy valódi vénséges csontkoponyát valamelyik temetőből. Botra szeretné tűzni őrsjelvénynek; a lány – stílusosan – inkább Hamletet játszana vele. Mert a régi kis Klára ma már a munkatársam. Egy idő óta előadó-művésznői címmel emlegetik, mindjárt hallani fogják, hogyan mondja a verseimet a rádióban most először. A fehér szalagos, szőke kislányt, aki valamikor mintha a levált, önállósodott kezem lett volna, már sokszor láttam dobogón, akadémiai színpadon. Mint Margitot a börtönben, mint Kasszandrát, sőt mint Lady Machbetet. Számtalanszor öltöztek a hangjába halott barátok gondolatai és érzései, barátokéi, akik még látták egy- és öt- és tízévesnek, és akiket én sem tudok másképpen költögetni, mint ő, Babitsnak, Tóth Árpádnak, Kosztolányinak, Juhász Gyulának és másoknak a versei. Ma az én családi költeményeimet mondja. Különös találkozások ezek: az apa verset ír a lányáról, s eltelik egy sor esztendő, és a verset már maga a címzett adja elő; ír a fiáról, s a költeményt a fiú nénje szavalja. 637A gyermek verset mond, melyet az édesapja írt az apai nagyanyjáról, az ő dédanyjáról. Otthon az egyik gyermek, a kisebbik, hallgatja a rádió előtt, hogy azt a verset, melyet az ő gyermeki töredékéből szélesített igazi költeménnyé az apja, hogyan adja elő a másik gyermek. A témáknak, kapcsolatoknak és helyzeteknek ebben a bújócskajátékában aztán egyszerre maga a költő válik gyermekké, és a saját apjáról beszél, s ezt a verset a gyermek, illetve az unoka adja elő, aki már háromszor-négyszer olyan idős, mint amilyen az apa volt abban a korban, amelyről a vers szól… Folytassam a családi kör szálainak a bogozását? Nem folytatom. Beszéljenek maguk a versek, és beszéljen a gyermek, a művésznő, akinek – íme – az apja volt az első konferansziéja.
Új Idők, 1942. július 4. 1–3. p. Köznevelés, 1966. augusztus 26. 562–564. p. Simon, 497–504. p. Steinert, 616–622. p. Bognár, 164–170. p. Bíró, 61–65. p.
Legelső és legkülönösebb debreceni emlékem egy sajtóhiba. Nem nyomda követte el, hanem a szemem. Az esetet valamikor szóvá tette már, sőt megtisztelő jelképpé emelte éppen egyik debreceni irodalomprofesszorunk, Hankiss János, az Új Időkben, de hát azért mégiscsak az én emlékem, s minthogy a rádióban csak kivonatosan beszélhettem róla, elmondom most magam az egészet.
Mint a legtöbb debreceni költő, én sem a cívisvárosban születtem. Édesapám vasutas volt, mozdonyvezető; sokszor áthelyezték. Az Alföldre Balassagyarmatról kerültünk. Nyolcéves voltam, és féltem a változástól, a nagyvárostól, a szigorú hírű iskoláktól és főleg a kollégiumtól. De vonzódtam is hozzá. Mintha a saját testi-lelki határaim együtt nőttek volna az új arányokkal, büszkén lépegettem az állomásról új lakásunk felé. A Piac utcán emeletes palotasorok és fényes kirakatok kápráztattak, kíváncsi izgalomba hozott a Kistemplom tornyának vitézi bástyatornya, kocka alakú, rézbetűs, fekete vasmozdonyával fütyülve szaladt a későbbi villamos helyén a városi kisvonat, és már messziről feltűnt két roppant csigabigaszarvával a Nagytemplom. Mi tulajdonképpen csak visszaszármaztunk Debrecenbe, így sok mindenről hallottam, tudtam, amit még sohase láttam. Mesélték, hogy a Nagytemplom egyik tornyában van az öreg Rákóczi, a híres harang. A bevonulásomkor néma volt ugyan, de a puszta neve is zengett, zúgott, ágyúzott a képzeletemben; és 638szinte testileg éreztem, mekkorát dördülhetett, amikor valaha, a nagy tűzvész idején, lezuhant a földre, és megrepedt. S a délibábról is hallottam már: egy tündér, egy messzilátó, tréfás nagyítóüveg s az északi fény elképzelt szépsége keveredett a fogalmában.
Nem emberi lábakon lépkedtem a csudák városában, s egyszer csak, mint a meglepetés, mint az álmok, mint a legnagyobb boldogság villámcsapása, úgy ért egy újabb felfedezés, egy látnivaló, amelyről hogy, hogy nem, mindeddig senki sem beszélt. Egy táblát pillantottam meg, fekete cégtáblát, amely egy üzlet előtt derékszögben ugrott ki a járda fölé, valahol a későbbi Hegedűs és Sándor bolt meg a Szent Anna utca közt, s rajta a név alatt, amelyre figyelni se tudtam, a mesébe illő, aranybetűs feliratot: ÓRIÁS ÉS ÉKSZERÉSZ.
Óriás? – néztem újra, elképedve a táblára. Itt egy óriás hirdeti magát? Ötször is végigbetűztem a varázserejű szót, de a betűk nem változtak, az ÓRIÁS csakugyan ÓRIÁS volt. A debrecenieket nyilván nem izgatta már a rendkívüli lény jelenléte, utóvégre megszokhatták; nekem azonban kimondhatatlan, felemelő gyönyörűség volt, hogy egy ÓRIÁSsal lakhatom egy városban. Néhány másodperc alatt az egész világom megváltozott. Jobban mondva nem is változott meg, csak egyszerre kitárult, tökéletes lett. Eddig bimbó voltam, most kinyíltam, a szemem kivirágzott, sőt repülni tudott, mint egy lepke. Úgy éreztem, hogy emberré váltam. Átléptem az ígéretek csodakapuján, és az eddigi szerényebb viszonyok közül, ahol szintén hallottunk az élet minden nagyszerűségéről, megérkeztem a gazdag, a teljes, az igazi valóságba. Ahol eddig éltem, ott is tudtunk százezres és milliós városokról, föld alatti kincsekről, bástyás tornyok és várkastélyok királykisasszonyairól, repülőgépekről és repülő sárkányokról, édesanyám még angyalokról is beszélt, és én hittem neki; az a régi hely azonban, ahol laktunk, bizonyára érdektelen lehetett ilyen ritka, különleges lények számára, ahogyan a pénz, a sok pénz, szintén nem szeret szegényes tájakon tartózkodni. Csak álltam hát, és bámultam az ÓRIÁS cégtábláját.
Hogy a NAGY EMBER polgári foglalkozást űzött, az nem tűnt fel (sőt illett hozzá: az ékszerek is csodák!): utóvégre eleget láttam otthon és vasutas ismerőseinknél, hogy mindenki keményen megdolgozik az életért, s tudtam, hogy Gulliver szintén hasznosította magát a liliputiaknál. Természetes, hogy így tesz az én Gulliverem is, ami dupla haszon, miután azt is mutatja, hogy békés és jóindulatú. A felirat olyan félreérthetetlen volt, hogy még a gyanúját is kizárta minden csalásnak-ámításnak, ilyen szemérmetlenül nem lehetne hazudni: az ÓRIÁS feltétlenül ÓRIÁS! És hogy a többi járókelő nem csodálkozott a feliraton, abban megint csak annak a bizonyítékát láttam, hogy a dolog biztos, sőt közönséges és mindennapi.
639Most aztán persze látni szerettem volna az ÓRIÁSt. Szívdobogásomat leplezve, hogy ne tűnjek föl nagyon naivnak és vidékinek, belestem a félhomályos üzletbe; sajnos a gazdának éppen csak a segédei voltak otthon, szemükbe csípett nagyítóval csillogó kis tárgyakat vizsgálgattak. Mit nem adtam volna érte, ha máris láthatom az ÓRIÁSt, akinek, rögtön elhatároztam, meg fogom szerezni, ki fogom érdemelni a barátságát. Végignéztem a szemközti házsoron, nem lép-e át máris rajta óvatosan rakva lábait, hogy aztán mélyen meghajolva bebújjék az üzletébe. Képzeletben magam is meghajoltam, hogy érezzem, milyen lehet az, mikor egy ÓRIÁS hazamegy. Gulliver azonban nem jött, engem pedig sürgettek a csomagok, amelyekkel a lakásunk felé tartottam. Otthon folyton az alkalmat lestem, hogy visszamehessek a város közepére, a főutcára. Egyszer említettem apám előtt a felfedezésemet, de úgy látszik, igen könnyedén és bizonyára csak valami érthetetlen célzás formájában tehettem, mert értelmetlenül nézett rám, és nem válaszolt. Én azonban biztos voltam a dolgomban.
Egy hét is beletelt, míg végre szabad volt a városba mennem. Siettem az ÓRIÁShoz. A cégtábla már messziről felém ragyogott. Odaérve azonban rettenetes csalódás várt. Megdöbbentem, csaknem sírva fakadtam. A táblát, ez volt az első gondolatom, kicserélte valami gaz varázsló, akinek nincs szíve megtűrni a ritkát, a különlegeset, a nagyot! Egy világot cserélt ki vele. Aztán szörnyen elpirultam. A táblán ugyanis, hiába néztem meg újra százszor és ezerszer, nagy aranybetűkkel mindig az a felirat állt, hogy ÓRÁS és ÉKSZERÉSZ. Majdhogy meg nem szakadt a szívem az I betűnyi különbség miatt. Debrecen és a mindenség egyszerre közönséges lett, elszürkült. Legalább két évtizedig senkinek se szóltam a sajtóhibámról és nevetséges beugrásomról, s annyira szégyelltem a dolgot, hogy nemsoká hosszú időre tökéletesen el is felejtettem. Azt hiszem, akkor ért véget az első gyermekkorom. Többé nem bírtam, húsz évig nem bírtam meséskönyvet olvasni, hiszen embert még nem csaptak be olyan kegyetlenül, mint engem, hitet még nem öltek meg olyan föltétlent, amilyen az enyém volt. És megrémültem a valóságtól, amely tele van hazugsággal, csalással és – legjobb esetben – tévedéssel, s amelynek, íme, nem természetes alkatrésze a csoda.
Mindamellett még sokáig, nagyon sokáig mesevilágban éltem, a magam külön, furcsa, életen kívüli világában. Csak éppen nem tudtam róla, mennyire a régi maradtam. Zoltán bátyám egy évvel fölöttem járt, a református gimnázium első osztályát végezte, amikor én a negyedik elemit. Latinleckéjét, a szavakat és a nyelvtant, délutánonkint többnyire nekem mondta fel, s én a könyvéből ellenőriztem. Dominus, dominum, domini, domino, domino és 640„Lesbia gallinis frumentum dat…”, daráltam én is, és valahogy rám ragadt az első gimnázium anyaga. Egy év múlva könyörögtem az apámnak, hogy nem fogom bírni azt a nehéz iskolát, adjon engem polgáriba. Csupa kishitűség voltam és önállótlanság. Gépiesen mindig megtanultam az életből annyit, amennyivel közvetlenül érintkezésbe kerültem, de a leckéken kívül úgyszólván semmi realitáshoz nem volt közöm. Persze két hét múlva az első latin dolgozatírásnál – „Lesbia gallinis frumentum dat” – kiderült, hogy már akkor le is vizsgázhatnék. Nekem sejtelmem se volt róla. Semmiről se volt sejtelmem, csak a kötelességeimről, s azoknak könnyen, oda se figyelve eleget tettem. Kifelé egészen mást mutattam, mint ami belül voltam. Nem éltem a földön, s észre se vettem, hogy nem ott élek. Nem jóságból vagy valami látható speciális érdeklődés miatt. Azt hittem, hogy engem semmi sem érdekel. De még erről se tudtam. Egy reggel azzal fogadtak az I/A-ban, hogy félévi bizonyítványosztás lesz. A fiúk már hetek óta egyébről se beszéltek, hallottam reménykedéseiket és szurkolásaikat, de szikrányi emlékem sincs róla, hogy közben magamra is gondoltam volna valamit. Otthon alig-alig esett szó arról, hogy hogyan tanulok; talán nem is nagyon csodálkoztak volna, ha megbukom. Nem nyomott és nem emelt semmi. Apám a fájós lábát áztatta a lavórban, amikor délben odaadtam neki az első félévi jeles bizonyítványt. Ez nagy dolog, mondta egészen elhűlve, óriási dolog. Egy percre boldog voltam. Aztán, mint annyiszor, megint megijedtem. Mert azzal folytatta, hogy no de most ezt a színjelességet meg is kell ám tartani! Mázsás súlyt tett vele a lelkemre. Biztosra vettem, hogy nem leszek képes rá. Megokolást nem fűztem az aggodalomhoz, természetesnek találtam minden rosszat. Legfeljebb annyit éreztem, hogy az egész dolog tévedés: a bizonyítványt csak a véletlennek, csak annak az ÓRIÁSI szerencsének köszönhetem, hogy sokszor kikérdeztem a bátyámat, s ez a szerencse nem fog ismétlődni.
A nem létező szerencse azonban továbbra is pártolt. Tavasszal például az öreg kollégium udvarán szállt le egy áthúzó, elfáradt fürj: százan kergettük, én fogtam el. Az első év végén pedig tornavizsga előtt azt újságolták a fiúk, hogy negyven korona jutalmat kaptam egy alapítványból. Mi az, hogy alapítvány? Megmondták. Tornatrikóban szaladtam a fekete táblához. Csakugyan ott állt a nevem, s mellette a megjegyzés: 40 korona a Szombathy–Vörösmarty Alapítványból. Negyven korona egy szegény diáknak: óriási pénz 1910-ben! S hozzá én még csak nem is pályáztam, senki se mondta, hogy ilyesmit egyáltalán lehetne kérvényezni! (Ma azt mondom, hogy ez az ÓRIÁS pénze volt. Valami nem létező, roppant, misztikus hatalom segítsége. Egy baráté, akiben 641megszégyenültem, s aki kárpótlásul, hogy valamikor mindenkinél jobban hittem benne, helyettem cselekedett.)
Múltak az évek. A rendes szegény-diák életet éltem, többnyire egészséges voltam, sőt jókedvű is és feltétlenül tekintélytisztelő, és mások számára eléggé szabályszerű földi lélek. Belül egészen más maradtam. Legtitkosabb énem, mint utólag rá kellett jönnöm, az életen kívüli, szakadatlan és öntudatlan csodálkozást kívánta. Gépiesen, mellékesen voltam jeles tanuló, s oly engedelmesen és önállótlanul tettem eleget minden szokásnak és minden előírásnak, hogy nagyjában teljesen normális fiúszámba mehettem, míg csak tizenöt éves korom körül ébresztgetni nem kezdett az irodalmi érdeklődés. Akkor indultak első tudatos cselekedeteim, vizsgálódásaim; az utóbbiak akkor is főleg befelé fordultak. Az ébredés lassan ment, sohasem lett teljes, és végül jó időre keserűvé és lázadóvá tett. Igazi örömeimet (nem tudtam róluk) az álmodozás és a magány adta (s kinevettem volna magamat értük, ha észreveszem). Hosszú óráim, napjaim, éveim teltek el, amelyeknek igazi tartalmáról, a tudatomba némán beivódott sok emlékről és megfigyelésről csak ma tudnék beszámolni. Akkor üresnek, eseménytelennek éreztem őket; pedig közben boldog voltam. Zavartalanul boldog, mint a bizonyítványok, apró sikerek vagy a csínyek miatt, amelyekből szintén és normálisan kivettem a részemet. Céltalan és tárgytalan ábrándozás volt a legnagyobb, legvonzóbb örömöm; igen, ábrándoztam és merengtem annak rendje és módja szerint, csak nem tudtam, hogy megint a rejtekező ÓRIÁS játszott velem, és mutogatta az idillek aranyműveskézbe illő, szikrázó, kis és nagy kincseit: semmin sem gondolkoztam, csak érzés voltam, megfogalmazatlanul gomolygó érzéstömeg, amely szégyellte volna magát, ha rájön, hogy mennyire gyakorlatiatlan.
Hol ábrándoztam, miken csodálkoztam, mialatt éppúgy éltem, mint a legtöbb osztálytársam? Vackorfákon és gubacsdarazsakon a Nagyerdőn; zöld hátú és ezüsthasú csiborokon és szivárványszínű tarajos gőtéken, vízi gyíkokon a vargakerti tavaknál, amelyeket fenékig átsütött a nyári nap, s amelyeknek tükrére olyan villámgyors ábrákat rajzoltak a vízipókok, amilyenekre öreg tanárom, Török Péter, a természettudományok és a gyorsírás barátja tanított a negyedik osztályban; néha az ördögűző Hatvani professzoron, az oratórium mellett, ahol a lépcsőfordulónál a sírköve áll; ritka virágokon a régi Füvészkertben, melynek helyén a Déri Múzeum épült, s amelynek sétányain németül kezdtem tanulni; nagy, déli utazásokon tűnődtem, mert egyszer egy gránátalmát adott egy bosnyák diáktársam. S tulajdonképpen ugyanígy ábrándoztam, amikor a versek, az önképzőkör és a „lázadás” lassankint derengeni kezdett előttem a nagykönyvtárban a világirodalom: Berzsenyi és Kazinczy, 642és egyszerre Dante, majd a modernek: Ady és Babits és Tóth Árpád és a kiátkozottak, a távoliak: Baudelaire és Verlaine. Az első élő író, akit láttam, Oláh Gábor volt, tőle kaptam kölcsön a teljes francia Baudelaire-t. Mindez azonban szintén tervszerűtlen és irreális kalandozás, álmodozás volt, s mindig rosszul jártam, ha nem az ösztöneimet követtem. Egy olvasottságot és Wilde-aforizmák tömegét fitogtató, extramodern magyar dolgozatom alá, éppen az enyém alá, aki a hetedikben már költőnek kezdtem számítani, olyan nagy piros négyest írt Gulyás tanár úr, Pálnak, a mai költőnek az apja, hogy csak azért nem süllyedtem a föld alá, mert az újszerűség hősi vértanújának éreztem magamat. Más komoly baj nem adódott. Csokonai és Kölcsey vagy – hogy tanárokat említsek – Karai, Sinka, S. Szabó, Jakucs és Bessenyei kollégiumából a Tudás és a Képzelet minden égtája felé indultak utak és ösvények; legtöbbször szerencsére itt is jó szellemek, ÓRIÁSok emeltek vállukra és vitték a kezdőt, aki többnyire csak botladozott az útvesztők közt.
Magát a várost és a debreceni embert tulajdonképpen nem ismertem meg diákéveim alatt. Ami tetszett, ami nagy és jó és érdekes adódott, az mind a Kollégium tartozéka volt, vagy pedig a Természet, a víz, a rét, az erdő. A valóságos élet úgyszólván teljesen hiányzott belőle, az ember és a társadalom még inkább. Érettségiig sem tudtam kiheverni, hogy oly mélységesen csalódtam azon az első napon a Piac utcai cégtábla alatt. Nem volt szemem a cívisváros szépségeire, nem volt kapcsolatom a személyi élethez. Néhány iskolapajtáson kívül majdnem senkihez sem ragaszkodtam. A gépies munkán túl a magam akaratlan álcázása volt minden, amire emlékszem, és valami homályos előkészület – nem tudom, mire. Teljesen vaporizálódott köröttem a valóság. Azt még sejtettem, hogy mit jelenthet a református püspök, hiszen Gábor nagybátyám a titkára volt valaha, de azt már nem, hogy mi a dolga és szerepe egy főispánnak, egy kereskedelmi kamarának, egy városi tanácsnoknak vagy egy hadtestparancsnokságnak. Legfeljebb a szerelem, vagy ami az szeretett volna lenni, az kapcsolt be valamennyire az utolsó években a külső világba. Egy teniszrakettes vékonyság a szomszédunkban, egy porcelánarcú, szőke lány a korzón, a „dekadensen” karcsú és „démoni” Nandine, akiből később grófné lett, leginkább pedig egy fekete hajú osztálytárs, akinek személyi kapcsolatai és íróismeretségei már Budapest felé csábítottak.
Tíz évig éltem Debrecenben, nyolc évig voltam debreceni diák. Az utolsó négyre már az első világháború árnyéka borult. Ezerkilencszáztizennyolc elején besoroztak, igen sokan hadiérettségit tettünk. Ki lesz honvéd és marad itthon, és ki megy közösnek Königgrätzbe? – ez volt a mindnyájunkat viharosan érdeklő nagy kérdés. A bizottság előtt váltakozva történt a beosztás. 643Peches voltam, a közösök sorszáma jutott rám. El kell szakadnom mindenkitől? Egyszerre átéreztem, mennyire ragaszkodom Debrecenhez. Ebben a pillanatban a zöld asztalnál felállt egy tiszt, cédulát tartott a kezében, és száraz, hivatalos hangon közölte, hogy: – X. ezredes városparancsnok úr külön kérésére a honvédséghez!… A fordulat az érdekeltek közt hihetetlen szerencsének számított. Ma sem értem az esetet. Semmiféle rokonom vagy barátom nem ismerte, nem ismerhette a városparancsnokot. Nincs rá más magyarázat, mint az, hogy az ÓRIÁS, az én nem létező és mégis létező, soknevű Barátom, akinek láthatatlan erejével sokkal többször találkoztam, mint ahány esetről beszámoltam, mégsem volt sajtóhiba, illetve olvasási hiba: az ÓRIÁS lehajolt a magasságból, és egy kis sakkfigurát visszatett a helyére…
Bárcsak érezném mindig a kezét!
Új Idők, 1942. július 25. 91–92. p. Simon, 558–563. p. Steinert, 558–562. p. Bognár, 136–140. p. PIMK, gépiratmásolat.
Jól összehajtogatott, fehér kopertában s azon felül bádog cigarettadobozba zárva több mint tíz éve őrzök az íróasztalom fiókjában egy marék homokot. A földbirtokomat. Ha véletlenül a kezembe kerül, vagy ha eszembe juttatja valami, felnyitom a borítékot, s tartalmát kiöntöm egy negyedív papírra, és nézegetem, simogatom. Szép, halványsárga, csaknem lisztté őrölt anyag, olyasféle, amilyen a háromperces konyhai homokórákban látható. Itt-ott apró mészpontocskák fehérlenek benne. A napon átforrósodik, és még sápadtabban csillog. Porzónak lehetne használni. Persze valahányszor kiteregetem, mindig csökken az állománya, néhány száz homokszem halkan zizegve széthull és eltűnik. Az eredeti mennyiségnek már csak a fele van meg. Ha szél érné, a maradék is elrepülne, olyan könnyű.
Ez a különös kis földbirtok a papírban: egy adag Szahara vagy – hogy teljesen pontos legyek – egy marék Líbiai-sivatag. Magam hoztam, magam merítettem Afrika földjéből. Amikor Kairóban jártam, és utoljára kirándultam Gizehbe a piramisokhoz (afféle belváros–hűvösvölgyi távolság, a 14-es villamos majdnem odáig visz), hazaindulás előtt átvillant a fejemen, hogy később majd alighanem jobban fogok örülni egy doboz egyiptomi homoknak, mint egy doboz egyiptomi cigarettának; leugrottam, vagyis inkább lemásztam hát 644a tevémről, visszaszaladtam még tíz lépést az öreg Khefren, Kheops és társai felé, és sivataggal töltöttem meg a sebtiben kiürített pléhdobozt. A sivatagot nagyon komolyan vettem, a tevét, azt nem. Pedig igazi, élő állat volt. A végállomás mellől bizonyára ma is ott imbolyogtatja társaival együtt az idegeneket az évezredes gúlák és a Szfinx körül, amelyet Napóleon ágyúi lőttek vaksivá. Tulajdonképpen csak a mozgására, a tevenyereg híres keresztingására voltam kíváncsi, amelyet bőrpárnás villanygépen már a hajó tornatermében kipróbáltunk, s amelytől, mint mondták, dupla tengeribetegséget lehet kapni.
Líbia tehát itt van nálam, a fiókomban. Mostanában megint sűrűbben nézegettem. Először, mert július elején alapos kánikulában volt részünk, s ilyenkor különösen stílusos elnézegetni a valódi sivatagot. Aztán meg az afrikai háború is nagyon áthúzódott az én tájaim felé. Barátkoztam tehát a saját, külön, forró szerecsen homokommal, másoknak is mutogattam, simogattam, szűrtem csorgó húsát, fürdettem benne az ujjaimat. Még meg is kóstoltam, és közölhetem, hogy Egyiptom recseg, és enyhén sós ízű. A legérdekesebb az, hogy ez a homok milyen tökéletesen száraz. A minap vizet fröcsköltem rá. Azonban már talán évszázadok óta nem kapott esőt, és tíz, húsz vagy száz évezred óta annyira kiszikkadt, kiszáradt, annyira kristályossá tisztult, hogy nincs sara, a nyoma nem hagy semmi piszkot. A nedvesség összetapasztja pár percig a szemcséit, de a csapadék maga gyorsan átfut rajta, s a kis Szahara megint az, ami volt, kimondhatatlanul finom tapintású, selymes anyag, még a déli Balaton-part vagy az adriai strandok homokjánál is selymesebb. Nem csoda, hogy ott, messze, a szülőföldjén, felkapja és mint fátyolszerű, repülő tengert viszi a szél. Förtelmes dolog lehet belefúlni az ilyen forró és selyemfinom számumba. Az ezüstfehér egyiptomi vasút dupla ablaküveggel védi kényes utasait a mindenüvé befurakodó homok ellen.
Ebben a homokban Egyiptomban múmiák teremnek; itt emlékek. Nem mintha nélküle nem gondolnék sokat a fáraók országára; de így még ez is segít. Nagyon emberi dolog a fetisizmus. Bárcsak maradna halott kedveseinkből is annyi érezhető, cirógatható és romolhatatlan valóság, mint ez a maréknyi sivatag! Ez a homok itt az asztalomon nem idea, nem az agy és a lélek ábrándja. Ez valóság. És mialatt benne sétálok az ujjaimmal, úgy érzem, mintha még valóságosabban megelevenednének tőle az emlékek, a tudat kincsei és kísértetei. Én egyébként is inkább múltból állok, mint jelenből, úgy hurcolom magamban mindazt, ami velem történt, ahogy Szent Ágoston embere a halandóságát. Hát még amikor, mint mondtam, testi, fizikai emlékem van valamiről! A Raxon egy Browning-kötetbe préseltem egy enciánt, Dalmáciá645ban egy szótárba egy pipacsféle, nagy, sárga virágot, amelynek a nevét se tudom, Balassagyarmaton az Ipoly partján zsebre vágtam egy fekete kavicsot, mert kellemes volt a tapintása. A Raxról kapásból ma talán semmit se tudnék mondani. De valahányszor meglátom azt a kék enciánt, rögtön köréje épül az egész fennsík és az egész alpesi táj; a sárga pipacs lépésről lépésre vissza tudna kalauzolni a Cattarói-öbölbe, abba a botanikus kertbe, ahol szakítottam; és boldog vagyok, és az Ipoly füzeseit látom, valahányszor ahhoz a kis, sima kavicshoz ér az ujjam.
Amit azonban nem a virág és kavics, hanem az én múmiás homokom idéz és mesél, az minden más útiemléknél tarkább és súlyosabb. Egyiptom a legegzotikusabb föld, ahová eddig eljutottam. Azonkívül – és ez a döntő – a legöregebb. Az idő komponensét az utas sehol nem érzi olyan jelentősnek az élményeiben, mint ott, az emberiség és a kultúra egyik bölcsőjében. Európában többnyire csak néhány évszázad emlékeivel találkozunk, ezer év már ködös messzeségbe vész, a római időknek pedig igazán csak romjai bukkannak elénk. Egyiptom a mi húszszázadnyi múltunkhoz hozzáad előzménynek még vagy negyven-ötven századot: a piramisok és a Szfinx valamikor Kr.e. 3700 körül épültek! Rettenetesen nagy idő ez; aki át tudja érezni, az minden fenséget és minden nyomorúságot érez, és valósággal megöregszik tőle. Megöregszik és elrémül. És sohasem tudja eldönteni, hogy belenyugszik-e, belenyugodott-e a változhatatlanba. Abba a felismerésbe, hogy nincs segítség, hogy az embersors hangyasors, és hogy nincs új a nap alatt. Abba, hogy minden újítás és modernség csak variáció a felszínen, csak hullámjáték egy mélységes és mozdulatlan tenger vékonyka és izgatott felső rétegén. Akármi meglepőt, szépet vagy hatalmasat láttam rövid utam során, a hajón a Földközi-tengeren, Kréta lendületes vonalú hegyei előtt, aztán a Ptolemaioszok, Kleopátra, Caesar, az iszlám és a ma Alexandriájában, majd a régi és modern Kairóban, a szakkarai oázisban és a túlsó parton a lépcsőpiramisnál; a Ramszeszek és még régibb fáraó-dinasztiák égbe törő és föld alá bújt építményeiben vagy a csodálatos Nemzeti Múzeumban, tulajdonképpen minden nyomasztott. Egyiptomban a múlt a nagy, a halál az isten, és ez az isten a nagy romok birodalmában leplezetlenül mutatja hatalmát. Az ember azt se tudja, mit bámuljon jobban, a teljesítmények nagyságát-e vagy pedig a romlásét, az eredménytelenségét. Az egész ország – én csak az északi szakaszát láttam – mindössze egy végtelenül elnyúlt, keskeny pálma- és szikomorliget a Nílus két partján, egy több ezer kilométer hosszú folyamoázis; tőle jobbra vagy balra mindenütt a kő és a szőke homok ürességei, sivatagai. Ezek a sivatagok, akárcsak a másik sivatag, az idő, porrá őrölnek minden erőt, érdekességet és tarkaságot.
646Illő volt, hogy ennek a vénséges sivatagi birodalomnak legvénségesebb bölcsét, lakóját és jelképét én is megkérdezzem: mit ad, mit súg, mit szuggerál tanulság- és tanácsképpen: hogyan éljek? A bizarr, vén bölcs a Szfinx volt, a vaksivá lőtt, óriás asszonyi állat, amely olyan rengeteg építmény, mint egy világváros pályaudvara, s amelynek két roppant pracliját vagy tíz esztendeje ásták ki a számum Idő homokja alól. Többet látott, mint minden más emberei mű, gondoltam, népeket, birodalmakat túlélt, ismerhet minden érzést, vágyat, tapasztalatot, örömöt és kétségbeesést, gazságot, önzést és önzetlenséget, erőfeszítést és lemondást: ő talán csak tudni fogja, hogy mi a fontos az életben, hogy hogyan éljek én, aki csak ember vagyok? A Szfinx, a szobrok szokása szerint, nem felelt. S én, a költők szokása szerint, mégis hallani véltem a válaszát azon a gizehi éjszakán, amikor órákig jártam a szakadéka körül, s végül ledőltem pihenni a süppedő, selyempuha homokba. Sötét volt, csak a Hold sütött, a nagy piramisok elmosódva csillogtak a sivatagnak, a Líbiai-sivatagnak a szélén, amely legkeletibb és halálos tartománya a még halálosabb és még nagyobb birodalomnak, a Szaharának. Pár kilométerrel a hátam mögött Kairó múló fényei sápadoztak elő a láthatár alól. S ebben a pillanatban muzsika zendült, fiatal kirándulópár emelkedett fel a homokból, ahol a sötétben addig hevert, és csöndesen, nyugodtan tangózni kezdett a gramofon zenéjére. Ekkor véltem hallani magamban gondolataim visszhangjaként a Szfinx válaszát. Két verssort, melyet így suttogott felém, lassan és ijesztően:
Nem hinném, hogy rosszul értettem volna a szavait, annyira kísérteties, annyira szuggesztív és egyszerű volt a helyzet. Irtózatosan józan voltam a rémülettől, az én szívem is kő volt és tégla, mint a Szfinxé. Hogyne, hiszen az volt, a szívem volt a közvetítő, a médium. Később verset írtam erről az éjszakáról, Sivatagban a címe. Kevesen tudják, hogy csakugyan helyszíni emlék. Azt azonban ma sem tudom, magam sem tudom, hogy az idézett két sornak mi az igazi jelentése, az érzelmi értelme. Hogy gúnyos, keserű, cinikus, megalkuvó, biztató, kegyetlen, léha vagy kétségbeesett vagy mi egyéb volt, milyen lehetett az a lélek, az a tapasztalat, amely ezeket a sorokat súgta válaszul a kérdésemre. Megvetett, lenézett a Szfinx? Vagy ellenkezőleg, méltónak ítélt rá, hogy rémületes tudása legbizalmasabb, legbensőbb magvát közölje velem? Vagy talán hazudott? S ha hazudott, ugratásból tette, gonoszságból? Vagy éppen megfordítva: szeretetből, szánalomból?
647A rejtélyes válaszon már akkor sokat tűnődtem ott, a mélység szélén heverve a gizehi éjszakában, és jeleket és rajzokat húztam a porba, egyenletet próbáltam felállítani. De nem sikerült, és – mint a vers mondja – az én homokba írt
A homok, a maroknyi Líbia, melyet az íróasztalom fiókjában őrzök, végül mindig ezeket az órákat és a Szfinx sokértelmű szavait juttatja eszembe. A keleti és pogány igazságot, melynek európai és keresztény változata így szól: „Porból lettél, porrá leszel.”
Néha úgy érzem, hogy a kettő közt tulajdonképpen nincs is nagy különbség.
Új Idők, 1942. augusztus 29. 249–251. p. Steinert, 227–231. p.
Író vagy, így hát augusztus 15-ére és 16-ára az Új Idők képviseletében, téged is Debrecenbe szólít a Nyári Egyetem, s a kettős ünnep engedélyezi a leutazást. Úgy látszik, szeretnek, megbecsülnek. Este majd verseket olvasol fel az aulában, viszonzod a vendéglátók szívességét. Látni fogsz hatszáz fiatal magyart.
Egyelőre a tájat látod, az erdőt nézed. Tulajdonképpen csak a helyét a régi, híres, ismerős Nagyerdőnek. Innen a magasból, a központi egyetem második emeletéről, ahonnan az ablakon át néha akaratlanul ki- és lenézel, különösen szabályos és szép a franciakert, a fehér lépcső, a bokrok nyírt sora, a tó és azok a szobrok a geometrikus utak mentén. Valamikor, vagy huszonöt évvel ezelőtt, épp ott volt a diáktanyád, egyik titkos és kedves búvóhelyed. A nagy nyárban utat törtél a sűrű bozótba, ágakat vágtál ki, zöld lugasbarlangot építettél a bokrok közé, s forró délutánokon oda jártál ki, ott hűsöltél és olvastál. Milyen boldogan lettél volna egyike a mai hatszáznak! De akkor öten-hatan ha akadtatok, másokat nem érdekelt különösebben se magyar líra, se Goethe, se Lamartine. Fényért sóvárgó, magányos és kissé zavaros lelkek voltatok; egyszer írtatok Adynak, s a mester nem felelt, és nemcsak hogy irodalmi 648esthez nem jutottatok Debrecenben, de még ez a gyönyörű, fehér palota sem állt. Ahol most a zártkörű ankét tagjai vitáznak körötted baráti együttlétben a tanácsterem zöld asztalánál, ott a te idődben, abban, amelyet a magad idejének nevezel, még vadon zúgott, igazi vad vagy legalább félvad erdő, s ahol most te magad is beszélsz majd olyasmit emlegetve, hogy az igazság és a nívó nem hazaárulás, ott, a mai második emelet magasságában, legfeljebb varjúfészkeket ringatott a szél a tölgyek ormán. Úgy érzed magad, mintha egy légvárban ülnél, amely megvalósult. És tovább figyelsz.
A gondolatod azonban minduntalan elcsatangol. Megint a hatszáz fiatal jár eszedben. Még nem láttad őket, s máris magadat keresed, sőt magadat látod köztük. Vendég vagy, és titokban és nagy szeretettel valahogy úgy érzed, mintha te hívtad volna ide össze még a rendezőséget is. Nem tudják, nem sejtik ezek a mostani egyetemi tanárok és diákok és városi urak, hogy ki vagy te itt, hogy lelki jogon mennyire házigazda vagy ebben az erdőben és magasságban. De rögtön elmosolyodol, gyerekes csínyek jutnak eszedbe, a simán suhogó, szürkéskék, nagy palalemezek, melyeket olyan jól, olyan élvezettel és olyan messzire lehetett hajítani a lenti dombok zöld tengere fölött a szomszéd internátus tetejéről, amikor az első világháború alatt időnkint megálltak az egyetemi építkezések, és te fel-felszöktél a félig kész, csupasz palotákra, a téglatestű, vakolatlan épületek állványzatára. Akkor egyedül vagy majdnem egyedül voltál, s romnak látszott, ami most oly szép és tökéletes. Be kell vallanod, te nem tudtad volna mindezt így megcsinálni. Te csak játszani és tervezni tudsz. Képzelődni.
Most például azt képzeled, hogy előbb-utóbb más világ jön, talán még szebb és jobb is, mint a régi. Ez a hatalmas erdei kultúrtelep súgja álmaidat? Otthon munka és robot és keserű tülekedés vesz körül, örülsz, ha békén hagynak, és nem vársz semmi jót. Itt azonban csodák történnek.
Vagy nem csoda, hogy délben olyan nagyon szeretted volna meglátogatni édesanyádat a szomszéd Szoboszlón, de nem volt vonat és semmi jármű, amivel kijuthattál volna a fürdővárosba, s amikor már beletörődtél a lemondásba, egyszerre csak, hipp-hopp, előállt egy városi autó: „Mehetünk, hová tetszik parancsolni?” Bizony csoda volt ez, sok régi kis sebet és fájdalmat megédesített. Jóformán azt se tudod, kinek tartozol köszönettel érte: a kitűnő Hankiss tanár úrnak, a fáradhatatlan nyári egyetemi rendezőségnek vagy a polgármesternek? Ellenben megint érzed, hogy cselekedetek, közönséges tárgyi dolgok, amilyen ez a kora délutáni autós meglepetés is volt, hogyan alakulnak át örömmé, hálává s végül valami immateriális, szellemi ténnyé, emlékké és erővé.
649A legmélyebb és legtermékenyebb hatásokat többnyire a puszta alkalmak teremtik. Íróknak nem irányítást kell adni, hanem megfelelő alkalmakat. Alkalmakat a szó legtágabb és legszabadabb értelmében. Kereteket kell felállítani, lehetőségeket kell teremteni, a többit pedig legcélszerűbb rábízni az egyéni becsületre, a tehetségre és a szerencsére. A kis ankét, amelyen részt veszel – és amely e pillanatban, amikor ezeket a sorokat írod, tulajdonképpen csak ürügy, hogy egyébről beszélj –, alapjában véve szintén csak alkalomadás valamire, aminek jó volna megszületnie. Valamire, aminek a tartalma, az eredménye valószínűleg éppannyira hungarológia lesz, mint amennyire világkultúra, éppannyira élet, amennyire tudomány és irodalom. Az egész szellemi és művészi élet lényegileg szuggerálásokból áll: ha állam volnék, úgy lennék irodalombarát, hogy sűrűn kitenném alkotó művészeinket kívánatos és tiszta szuggesztióknak. Debrecen egy kicsit most ezt csinálja. Összehozza az írókat egymással és az ország fiatalságának egy részével.
Honnan gyűltek össze azok a fiatalok, a hatszázak? Ahonnan a te társaid. Mindenünnen. Már a vonatban kollégákkal találkoztál, akiket, Isten tudja, miért, hónapok óta nem láttál. Tehát már ott Debrecen jegyében, Debrecen alkalmából fejtegette Abony táján véletlen szomszédod: Móricz Zsigmond, hogy Voltaire mennyire nem író és mennyire politikus. Te meglepődtél, hogy ő, éppen ő, túlmegy rajtad a közéleti szándékú irodalom elhárításában, s magadban védeni kezdted azt a vehemens mozgású és hallatlan ragyogású elmét. Ha írnál róla valaha, most már mindenesetre e miatt a megjegyzés miatt is írnál.
Íróknál sohasem lehet tudni, mi válik élményükké, mi mozdítja meg őket. Egy tájkép Ladány előtt, egy anekdota Blahánéról, egy szép nő a fülkében? A fontos csak az, hogy mindig történjék velük valami. Ne sok, ne túl sok, az csak zavar és akadályoz a megformálásban, a kiérlelésben; de ne is túl kevés, mert az tespedés és halál. A szellem mozogni, érintkezni, tapasztalni akar, éhes és kíváncsi. Jót tesz vele és jól jár, aki táplálja, és aztán békén hagyja.
Debrecenbe érkezve a Bikában már egész kis íróköztársaság ebédelt együtt a fehér asztalnál: a szakma ereje fókuszba gyűlt Debrecenben: pécsi és kolozsvári ismerősökre bukkantál, valaki szombathelyi kultúrhíreket hozott, aztán bácskai panasz hallatszott és pesti tervek és balatoni beszámoló: jó, családias érzés fogott el, akárcsak itt most a nagyerdei egyetemen, ahol már mindenki együtt van, aki csak ráért eljönni, és ha még az esti hallgatóságot is ideképzeled, valahogy csakugyan magad körül és az irodalom ügye körül érezheted egy kicsit az országot.
És ez az érzésed lassankint állandósul. Nemzeti szempontból talán ez a legnagyobb haszna és értelme az írói napoknak. Egyrészt eszmék, vágyak, 650ötletek és kezdeményezések, személyi és tárgyi dolgok áttekintése, baráti csereberéje folyik minden terhes formalizmus és nagyképűség és pedantéria nélkül, másrészt érintkeztek az élő magyar világgal. Nem lehetünk egyszerre mindenütt, még két helyen sem, állapítod meg magadban a régi tételt, de örvendezve veszed tudomásul, hogy két hely és öt és tíz hely, íme, nagyon könnyen összegyűlhet egy helyen.
S azt is meg kell állapítanod, hogy feltétlenül a központok, egyesülések, a városok életerejére vall, ha időnkint össze tudják hozni a szétesőt, illetve a különállót. Ehhez persze, többek közt, pénz is kell. Mondd csak ki nyugodtan még egyszer: igen, pénz is kell hozzá! De mihez nem kell pénz? S mi éri meg jobban az áldozatot, s mi igényel kevesebbet belőle, mint a szellem?
Egy ilyen kongresszus természetesen nem alkotás, nem teremtés. De vigyázzunk csak, igazán nem az, semmilyen értelemben nem az? Akkor a kereskedelem sem az. Pedig mennyire más az, hogy például egy narancs Szicíliában van-e a fán, vagy pedig Budapesten egy kirakatban. Az anyagoknak nemcsak a léte fontos; sőt a létük sokszor a hollétükkel azonos. A kereskedelem igenis: termel, helyváltoztatást termel; s termeli mindazt, ami ebből a helyváltoztatásból következik.
Egyszerre azt veszed észre, hogy titokban lelkesedni kezdel, és szinte hangosan gondolod: az írókongresszusok ügyét is így kell nézni! Megérik a pénzt! Amikor áldoz rájuk, amikor összehívja őket, igenis: alkot és teremt a közösség. Helyváltoztatásokat, együttlétet, ismeretterjesztést, tájékoztatást, öntudatot és emlékeket hoz létre. Alkalmat, igen, alkalmakat mindezekre. Nem lehet közömbös, hogy az országnak ez vagy az a fizikailag ilyen vagy olyan erejű gócpontja tud-e efféle kontaktusokat teremteni a maga otthonában, vagy nem tud, és nem is óhajt. Debrecennek, szalad tovább a gondolatod, egész jelenében erősen, hatalmasan benne él a múltja. Barátaid a tanácskozóasztalnál most épp a nagy tömegek és az olcsó, jó irodalom összehozásáról, az utánpótlásról és más szakmai kérdésekről beszélgetnek, s te a háborúra gondolsz, aztán hirtelen a Sesta-kertre, amelyre kilátsz, és a cívisekre, akiket annyit láttál valaha a Piac utcai köpködő-kaszinón. Mi haszna mindebből a cívisnek, a debreceni polgárnak? Nem túlzás ez – tűnődsz magadban kissé gyávulva és kedvetlenedve –, nem túlbecsülése ez a szakmád fontosságának? Azonban a kétellyel csaknem egy időben a cívis természete, nyakas hite és büszkesége is eszedbe jut. A konzervatizmusa. S éppen ez az, ami tovább segít. Már az utca emberével vitázol. Már szinte neki beszélsz, az adófizetőnek, akit tisztelned kell, akit meg kell értened, hiszen magad is az vagy. Vajon mindegy volna a kálvinista Rómának, hogy például van-e, volt-e hite, szelleme? Vajon elcse651rélné kialakult egyéniségét másokéval? Ha a régiek – magyarázod – nem áldoztak volna a szellemért, Debrecen sok minden lehetne, csak éppen Debrecen nem volna. Rengeteg szellemi találkozó idesűrítése és intézményes itt-tartása kellett ahhoz, hogy ez a város az legyen, ami. A magyar történelem és a reformáció speciálisan debreceninek tartott eseményei utóvégre másutt is megtörténhettek volna; tervek, beszédek, döntések másutt is kigondolhatók, elmondhatók és meghozhatók; embereket, erőket máshol is össze lehetett volna és össze lehet hozni; csakhogy ha mindez elmarad, akkor ma nem Debrecen nevéhez fűződnék sok minden, amit még a cívisnek sincs esze ágában odaadni.
Úgy van, bólintasz a gondolatmenetedre: hogy valami ne akárhol, hanem egy bizonyos helyen kezdődjék és történjék, azért áldozni kell, és érdemes áldozni. Ami magától történik, az rendszertelenül és véletlenül történik. A nagy tradíció már maga vonz és kötelez. Debrecen igenis legyen Helikon. A Nyári Egyetem előbb-utóbb azzá teszi. S ha ez pénzbe kerül, hát csak kerüljön. Nem adták ingyen a múltat, a jövőt sem adják.
Megkönnyebbülve lélegzel fel. Mégiscsak lidércnyomás, hogy folyton gondolni kell a pénzre. És most hirtelen úgy érzed, mintha fölösleges munkát végeztél volna a cívised (és a magad) meggyőzésével. Annak az érdemességét bizonyítottad be, amit Debrecen már úgyis elhatározott: a Nyári Egyetemmel kapcsolatban bizonyos Írói Napok létjogosultságát. Mert mialatt tűnődtél, az előkészítő ankét programszámai tovább morzsolódtak. Néhány általános vonatkozású, időszerű probléma megvitatása után, mialatt te a franciakertté varázsolt régi bozótot és a magasságban himbált varjúfészket kerested emlékeidben, egy helyi gyökerű, de országos fontosságú tervet vázolt fel az íróankét előtt Hankiss professzor és vezérkara.
A város és a Nyári Egyetem ezentúl minden évben Debrecenbe kívánja gyűjteni Magyarország íróit. Átgondolt, jól kiépített program alapján. Ez a mostani találkozó még úgyszólván csak rögtönzött megbeszélés volt. A pénz, a pénz, amelyet úgy látszik, mások is fontosnak tartanak, a pénz, hallod, együtt van. A konkrét terv végleg visszacsábít a diktátori lombsátrak alól a mába. A megvalósítás arányain, technikáján még bizonyára fúrni-faragni fognak azok, akik a kivitel anyagi terhét-gondját vállalják, de a Csokonai Napok már biztosan meglesznek. A város, az egyetem, a Nagyerdő adja majd a külső keretet. Szép dolog lesz, mondod magadban: évről évre vendégként összejönnek majd az írók, s matiné és irodalmi est keretében évről évre találkoznak egy egész kis igazi szellemi Magyarországgal. Tapsolsz magadban, örülsz a tervnek, amely már úgyszólván valóság; úgy örülsz neki, mintha nem téged hív652nának meg vele, hanem mintha még te volnál diák, mintha még mindig a régi diák volnál, aki sohasem jutott hozzá, hogy szemtől szembe láthassa hazája íróit. Debrecen gyönyörű dolgot intézményesít a Csokonai Napokkal. A te városod. Nem enged fényeket kialudni, és új fényeket gyújt.
Valamikor éppoly büszke lesz rájuk, amilyen ma a régiekre.
Új Idők, 1942. szeptember 26. 361–362. p. Simon, 533–539. p. Steinert, 562–567. p. Bognár, 171–176. p.
Szárazföldi ember vagyok, nekem egy kicsit még ma is ünnep hajóra szállnom. A legzsúfoltabb fedélzeten sem bírom elhinni, hogy az a sok nép, amely rajta utazik és szorong, valahogy nem szórakozást, örömöt keres. Látszik, hogy az Alföldről, a Hortobágy mellől kerültem Budapestre. Debrecen az én fiatalságom idején még nem volt fürdőváros; a családom pedig a vasutat szolgálta. Valahányszor a Dunán utazom, mindig új felfedezés a szép, duruzsoló, sima ringás a talpam alatt; sőt még az is, hogy a hajók fehérek. Ifjúságom szekerei zörögtek és ráztak, a vasút meg fekete volt és kormos.
Pedig sokat jártam az utóbbi huszonöt év alatt ezen a magyar Dunán. Sőt fölfelé az idegen szakaszain is. Németországról talán akkor hallottam először, amikor nagyon régen az elemi iskolában azt mondta a tanító úr, hogy a Duna a Fekete-erdőben ered. Félelmes és vonzó, meseszerű közlés volt ez, rögtön örökre megjegyeztem. Egy erdő, amely fekete! Nem sűrű vagy homályos, hanem folyton, félreérthetetlenül és annyira fekete, hogy ez a tulajdonsága jellemzi, ez adta a nevét. Ha komplikáltabban az éjszaka erdejéről beszéltek volna, amelyből tigrisek szeme parázslik felénk, mint Blake híres versében, akkor se mondtak volna kevesebbet. Ez az emlék, ez a régi szómágia is egyik oka lehetett annak, hogy pár évvel ezelőtt ellátogattam a Fekete-erdőbe. Passauba már régebben felhajóztam Budapestről az egész családommal; Ulmban szintén jártunk, ott már nem is tudom milyen „dobozoknak” nevezik a kis dunai bárkákat. A sok részlet megismerése után látni akartam a nagy folyam születését, a forrását is. Mondjam el, hogy nem találtam meg? Azt hiszem, a Dunának csakugyan nincs forrása. Vagy pedig sok van. A Feketeerdőben, amely különben a legkellemesebb tájak egyike, egész rétek, hegyoldalak csörgedeznek a víztől, az erdőktől. Ki tudná azt kiszűrni, hogy melyik 653az első? Amit Donaueschingennél mutogatnak a márványmedencében, arról mindent elhiszek, csak azt nem, hogy a Duna forrása. Hiszen pataknyi szélességben egy akkora vízbe, egy akkora folyóba ömlik, amilyen nálunk az Ipoly. Miért nem Brigachnak hívják a Dunát?
A Duna nevével különben is baj van. A mi Dunánkat az ókorban Danubiusnak nevezték; a szó egész sor kereskedelmi vállalatunk nevében a magyar vagy magyarországi jellegre utal. De ugyanakkor Isternek is hívták. A tudományos elhatárolás, ha jól emlékszem az, hogy a rómaiak az Inn torkolatáig Isternek, attól lefelé pedig Danubiusnak mondták a rendetlen folyamot. Így olvasom ezt Pannóniával kapcsolatban Ausoniusban is; rálapozok a szövegre: „Danubius laetum profero fronte caput”. A boldogtalan Ovidius ellenben, akit messze délkeletre, a Balkánra száműztek, megint a befagyott Isterről beszél Tomija telében, „in finibus Histri”. Az igazság az lehet, hogy a Dunának vagy harminc egyéb névre is joga volna. Ahány forrása, annyi apja. S mind bizonytalan. Ez a folyam száz és ezer helyről szedte össze a kincsét, saját magát. Ahogy a zseni szokta.
Az azonban biztos, hogy jól összeszedte. Sokat látott, sokat fáradt, míg elérkezett hozzánk. Megunhatta a hegyeket, az Alpokat, mert attól kezdve, hogy áttör a Kis-Kárpátokon, a Balkánig meglassul a futása. Szívesen időzik már a Kis Magyar Alföldön, elindul erre is, arra is, és százával alkotja a szigeteket, ágadzik-bogadzik, aztán megint vígan ölelkezik össze a saját karjaival, gyermekeivel, és lomhán, kényelmesen, szélesen folydogálva sütkérezik a magyar nyárban végig a Nagy Alföld nyugati szegélyén és a Délvidéken. Halászok paradicsoma ez a világ, s mennyire az lehetett a szabályozása előtt! A víz sodra mégis irtózatosan erős és ravasz, és épp elég áldozatot szed, nem is szólva az árvizes tavaszokról, amikor bombázni kell a roppant jégtorlaszokat.
Nekünk, magyaroknak, a Tisza a nemzeti folyónk, de ezt a nagy, nyugodt és veszedelmes Dunát is szeretjük. Legjobban a vadregényes szakaszai vonzanak, Visegrád környéke, melyet magyar Wachaunak mondanak a nálunk járó németek; én magam mindamellett az egyszerű és lapos dunai tájakat nem untam soha. Akiben van egy kis költészet, vagy akár csak egy kis türelem, az nem jár rosszul a Dunánk egyhangúságával. Lassan látni fogja, lassan látni kezdi a változót az állandóban. A millió eltérő részletet az egyhangúságban. Meg fogja érezni az ismétlődések poézisát, és azt, hogy – mint a refrén a versben – mennyire gazdagodhat a tájnak egy-egy részlete épp azáltal, hogy szakadatlanul visszatér.
Eleget láttam, figyeltem az utas szemével ezt a boldog egyformaságot, ezt a szinte fenségessé táguló dunai tájidillt. A Kisalföldön éppen olyan, mint lent, 654Mohácsnál. Felülről, repülőgépről is láttam; a repülőgép azonban túl gyors hozzá. Hajón kell bejárni, hogy áthasson édes nyugalma. És nyáron, napfényben.
Milyen egy ilyen hajóút a Dunának valamelyik hangsúlyozottan unalmas szakaszán? Hadd másoljam ide válaszul egy régi naplórészletemet. A Csallóköznél jártunk Passauból hazajövet. „A fedélzeti utasok – már idézek – a ponyva alá húzódtak; én szeretem, állom a napot. Fehér káposztalepke libeglobog a fejünknél, csak vendégszerepelni cikázott ide, már el is tűnt. Hanyatt fekszem a padon. Kék és zöld ragyogásban lebegünk, forgunk, kerülgetjük a rengeteg szigetet. A sík partok szépsége: a fűzligetek. Tíz, ötven és száz kilométeren át kísérik kétoldalt a Duna folyását. Mint mozdulatlan felhőgomolyok ülnek a fák szorosan egymás mellett, némelyik valósággal óriássá nő az árterületek buja bőségében, másutt meg olyan sűrűn tolonganak, hogy elnyomják egymást, és bokrok maradnak. A sötétzöld lomb hamvas világoskékbe játszik, s mikor beledől a szél, ezüstösen reszketnek, villognak a lándzsahegyű, hosszú levelek. Máshol egészen föléje hajlik a víznek a bokrok tömött labirintja, a sok-sok laza gomolyag szinte átcsordul a szigetekről a folyamba, és fekete-zöld sávban nézegeti a maga álló képét a szaladó tükörben. Mögöttük messze egy-egy láthatatlan falu templomtornya mutat ég felé. A zöld szín változatainak tündérjátéka ez, egyetlen izgő-mozgó zöld remegés és vibrálás az egész part.
És a halászmadarak! A gólya és a vadkacsa ritkább, de sűrűn kísérik hajónkat szürke és fehér sirályok. Elegánsan, suhogva repülnek, lábukat feszesen hátra tartják. Néha lecsapnak, a víz vakító gyűrűket vet a napban, a madár pedig visszaillan a magasba. Vajon hol fogyasztja el a tízóraiját? Fenséges nyugalommal a levegőnek valamely előkelő kalandora kering a kék égben. Héja? Halászsas? Laikus szem nem tudja megkülönböztetni, oly magasan végzi nagyszerű siklórepülését. Közben dohognak gépeink, időnkint fehér gőzt csap ki a nagy síp, s utána elbődül. Erdők visszhangja kiált vissza, messziről másik hajó felel, közeledik, matrózok kék zászlóval rejtélyes jelbeszédet folytatnak. Balra csorda hűsöl az állóvízben. Béke mindenütt és fény és forróság. Ne verne könnyű szelet maga a hajó, alighanem teljes volna a szélcsönd: mellettünk toronyegyenesen emelkedik egy augsburgi vontatógőzös füstje, és csak vagy húsz méter magasságban kezd bokrétává bomlani… A partokon fehéren tajtékozva harsog a fölkavart víz, s a lelket valami altató, gyógyító örökkévalóság és anyagtalan ragyogás zárja körül.”
Ilyen volt, ilyesféle volt egy utazás hangulata pár évvel ezelőtt a Duna olyan szakaszain, amelyek távol esnek a kultúrtájaktól. Azt mondják, hogy unalma655sak? Még az unalmuk is szépség. Ma is bizonyára ilyenek, és ilyenek maradnak még nagyon sokáig vagy éppen örökké. Csaknem kizárólag a természet áll előtérben bennük, magyar jellegük inkább a tudatban van. A népben, mely itt mintegy a látható dolgok hátterében él és dolgozik, és az utasban, aki ismeri e föld, e táj láthatatlan múltját és kapcsolatait. Az emlékekben, amelyek hozzájuk fűződnek. Mindabban, ami a kultúrtájakon aztán a lakóikkal együtt egyszerre előtérbe kerül.
Így van ez mindenütt a világon. A nemzeti elemet a néző szem számára az ember és az ember jelei adják hozzá a tájakhoz, a természethez. A ma és a múlt látható jegyei. A falvak, a nép, a ruházkodás, az építkezés, a természetbe befektetett munka. Egy-egy gát, kikötő, egy hatalmas vashíd a nagy folyam fölött. Házsorok a parton, strandok és üdülők, templomtornyok és közeli vagy távoli gyárkémények. A nyelv, melyet a lakosság beszél, az arc, a csontok szerkezete; a lendület, mellyel a vadevezős az evezőt a vízbe, a paraszt az ekét a földbe mártja; az emberi szokások színei, ízei, összessége. Esztergomnál a Bazilika és az Árpád-kori ásatások és Babits Mihálynak, a költőnek kis háza az Előhegyen, és Dömösnél a kurjantás, amely a révészt áthívja a túlsó partról, a gyorsvonat, mely Pozsony és Bécs felé rohan, az autóút, melyet kitűnő töltés véd. Egy nyárfasor, melyet dédapáink ültettek, és a gyönyörű visegrádi Dunakanyarban – ez az a magyar Wachau – Nagy Lajos és Mátyás várkastélyának romjai és a romantikus hegycsúcs. A sok szépség, amit a szem lát és megőriz, az élmények, melyek Móricz Zsigmond leányfalusi házához, vagy ha ahhoz nem, akkor a regényeihez fűzik az utazót. A vérrel, ésszel és izzadtsággal szerzett, megtartott és fejlesztett múlt, jelen és jövő. Egyszóval: az élet, a magyar élet, ahogy a Duna városias gócpontjain megnyilatkozik, és egyre gazdagabb lüktetésével még a második világháborúban is jelzi, hogy a főváros felé közeledünk.
A minap épp erről a vidékről hajóztam haza, Budapestre. A háború most egész évre téli raktáraikba zárta a motorcsónakokat, a partokról eltűntek az autósok, és sok egyéb is hiányzik; a forgalom azonban így is nagy. Vasárnap volt, kora reggel. Ez ma a Dunának az a része, ahová leggyakrabban jár ki a pesti nép. A napfelkeltét néztem a fehér hajóról, s az elmúlt nap járt eszemben és mindaz, amit első dunai utazásom óta itt láttam, mindaz, ami itt velem történt. A hegyek csodálatos hullámvonala jutott eszembe, amint fent az égre, lent a Duna tükrére rajzolódik. Aztán egy régi, nagy kirándulás, amikor először vittük magunkkal a lányomat: a négyéves gyermek kitűnően bírta a gyaloglást; most már tizennyolc éves. A parti füzesek ma is gyönyörűek. A nádasok is. És két-három nő jutott eszembe. Kertek, villák, egy egész hónapi 656nyaralás részletei. Halottak. Még egyszer a Salamon-tornya és a hegyi romok Visegrádon. Egy virágzó galagonyaág, és ami hozzá fűződik. Egy nyúlfarm. Lupa-sziget cementes, modern cölöpépítményei. A falu, ahol most voltam, a lemenő Nap, majd holdfényes éjszaka varázsa, fürdés a Dunában. A víz halk csobbanása a csónakház oldalán, és a némán táncoló halak; a láthatatlan szekérzörgés a túlsó partról, a keskenyebb szentendrei ágon át nehéz hajókürtök búgása a másik ágból, a váciból; a tücsökzene; az utolsó kutyaugatás, amit elalvás előtt még hallottam, és az első kakasszó, amely felébresztett. Ezek jutottak eszembe látszólag összefüggéstelenül és millió egyéb apróság.
S egyszerre úgy éreztem, hogy a sok jelentős és jelentéktelen emlék, amely bennem kavarog, valahogy elválaszthatatlanul hozzánőtt, belenőtt számomra a Duna fogalmába. Együtt és külön mind a Dunát idézik, a Duna pedig őket. Így halmozódnak az élmények? Íme, alig telt el huszonöt év, és tele vagyok egyéni hagyománnyal. Így születik meg az egység az ember és a táj között, így születik, így konkretizálódik a hazaszeretet?
Csöndesen, eltűnődve néztem a folyamot. Egy pillanat alatt a Fekete-erdőtől egész idáig végigéltem a futását, egy pillanat alatt az én huszonöt évemet. Ez a Duna már az én Dunám. Annyi emlék fűz hozzá, hogy az enyém. Bármilyenek is az élményeink, egybeolvasztják a lelket a fizikai valósággal. Öröm és fájdalom egyaránt kötőanyaguk. Tudnunk sem kell a működésükről, mégis hatnak. S bizonyára így van ezzel más is. A sok-sok egyéni Dunából megszületik a mi Dunánk. A magyar Duna. Az, amelynek a nevében már nem csak politikailag él a magyar jelző.
Korai kirándulóhajók húztak el mellettünk, zsúfoltan és jókedvűen. Az egész fedélzet kendőket lobogtatott. Mi is integettünk. Magamat láttam a másik hajó minden utasában. Római fürdőn, Csillaghegyen indiánbarna fiatalság tolta vízre karcsú csónakjait. Köztük voltam.
Már egész közelről ragyogtak felénk Budapest tornyai. A Várhegy. A Margit híd. Körös-körül vidám, erős, hatalmas élet. A készülő új, nagy, óbudai hídhoz értünk. Néztem a kőpilléreket a vízben és jobbra a híd félig kész acéltestét, amely óriási állatként szinte máris át szeretne ugrani a túlsó partra. Az én hidam, gondoltam. Egy kapocs, egy szög valahol én vagyok benne. Huszonöt év alatt, amióta Budapesten élek, én is hozzájárultam az építéséhez. Az adómmal éppúgy, mint azzal, hogy szükségem volt rá. És azzal, hogy örültem, hogy örülök neki. Hogy beszéltem róla. Hogy tetszik. Ott vagyok benne, ahogy egy kicsit ott voltam, ott vagyok és ott leszek mindabban, ami a magyar Dunában, a magyar Duna körül történt és épült és történni és épülni fog.
657Átsiklottunk a Margit híd alatt. Itt nyílik az utas elé az a káprázatos kép, amelynél esti kivilágításban Velence sem nyújthat szebbet.
A partról egy percre még visszanéztem az én Dunámra, a magyar Dunára. Éppoly boldogan, éppúgy csodálkozva, mint ahogy akkor néztem, amikor a zörgő szekerek és a kormos, fekete vonatok után először szálltam fel fehér hajóira.
De sokkal gazdagabban és nyugodtabban.
Magyar Csillag, 1942. október 1. 189–194. p. Simon, 223–233. p. Steinert, 302–309. p.
Milyen életerő volt, milyen gazdag tehetség, milyen nyugodt kitartás! Valahogy az egész országot magába gyűjtötte, az egész magyar népet a szellemébe építette. Az embernek, ha vele beszélt, az volt az érzése, hogy személyesen ismert minden várost és falut és tanyát, minden urat és minden parasztot a Duna–Tisza-tájon. Minden múltat és vidéket, eseményt és családfát, minden indulatot és kapcsolatot, kicsiséget és nagyságot. Hajón, vonaton, autón, mindig és mindenfelé találkoztunk alacsony, zömök alakjával. Az ország vándora volt, kezében vastag nádbot; bérletet váltott, ahová csak lehetett, és úgy utazott, mint egy lírikus, rögtönzött megszakításokkal, melyeknek csak ő tudta az értelmét. A tapasztalatoknak olyan bősége gyűlt össze benne, mint senkiben, akivel én irodalomban és irodalmon kívül találkoztam; s az emlékezete éppoly csodálatos volt, mint a megjelenítő erő, amellyel magyar sorsoknak és alakoknak százait, talán ezreit elénk tudta idézni, akár írt, akár csak beszélgetett. Óriási a kincs, amit szellemmé, szellemi rajzzá alakított és emelt műveiben, és éppoly óriási, amit magával vitt. Lesújtva és megszegényedve siratjuk, és – mint ilyenkor szokás – most eszmélünk csak rá, hogy bizony nemegyszer elhanyagoltuk éppen az igénytelensége miatt, és nem értettük meg a saját elfogultságaink miatt. Mindig éreztük a jelenlétében, hogy a legritkább tünemény, a zseni van köztünk, de még akkor sem szerettük eléggé, ha úgy szerettük, mint a választott apánkat.
Nehéz élete volt Móricz Zsigmondnak. Nehéz és igaz élete. Mint embernek gyermekkora óta folyton küszködnie kellett az anyagi bajokkal és azokkal az erőkkel, amelyek a szabad szellem, a szabad vizsgálódás útját keresztezik; küsz658ködnie félreértésekkel, amelyek oly könnyen adódnak, és oly könnyen szétválasztják az együvé tartozókat; küszködnie saját emberi ösztöneivel, a test és a lélek sebeivel és sóvárgásaival; az önvádakkal, melyekkel a kielégülésért fizetünk, az ellentétekkel és ellentmondásokkal, amelyekből mindnyájan állunk. És küszködnie kellett az öregedéssel, a láthatatlan belső elmagányosodással és a folyton visszatérő, múló betegségekkel, melyek az utolsó évtizedben sokszor nagyon elvették már a frissességét, és végül teljesen aláásták robusztus erejét.
Számára azonban, aki író volt, mindennél fontosabb lehetett, hogy egyvalamivel nem kellett küzdenie soha, amióta vagy négy évtizeddel ezelőtt megtalálta a maga hangját: nem kellett küzdenie a kifejezéssel, a mondanivaló megformálásával. Ebben a tekintetben a legszerencsésebb írói alkatok közé tartozik, a nyersanyag szükséges csoportosításán és kivonatolásán kívül úgyszólván semmi különbség sincs a beszéde és az irodalma közt. A realizmus, az élethűség, a hitelesség szándéka nem tűr különösebb stíluselméletet, és ha Móricz Zsigmond stilizált – a történeti regényeiben – azt is csak az élethűség, a realizmus kedvéért tette. Maga volt a természetesség, ami épp annyira általában népi és speciálisan magyar sajátság, mint amennyire tulajdonsága a klasszikus tehetségeknek. Kis és nagy dolgokban a valóság és az igazság volt a tanítója, ő maga is a valóságot és igazságot akarta tanítani. Benne valahogy maga az élet, maga az anyag gondolkozott. Egyszer, még egészen fiatalon, a természetes stílusról beszélgetve azt kérdeztem tőle:
– Hogyan is kellene leírni, amikor egymagában áll, azt az egytagú, sőt egyetlen magánhangzóból álló indulatszót, amelynek talán még ma sincs teljes polgárjoga a nyelvünkben, és amellyel tagadást, tiltakozást vagy enyhe cáfolatot fejez ki a közbeszéd.
– Hogyan? Hát egyszerűen úgy, hogy Á – felelt nevetve, és mint valami Kolumbusz-tojását, beleállított, belerajzolt a levegőbe egy nagy Á betűt. Apróság, de én sokat tanultam tőle ebben a pillanatban. A nyelvi természetessége és élethűsége, főleg a cikkeiben, sokszor már egyenesen pongyola, de annyira érezteti az élet friss, meleg rögtönzését, ízeit, igaz magyar zamatát, hogy a legvájtfülűbb olvasó is azonnal hódolva figyel a kiigazítható „hibák” helyett a lényegre, az író szuverén egyéniségére és mondanivalójára. A folytonos mozgás és az érzékletesség adja úgyszólván minden, de fogyhatatlan díszét ennek a stílusnak, ez adja a színt, a drámaiságot szinte kottázva az akcentust, amellyel mondani kell, jelezve a gesztusokat, amelyek kísérik. Csodálatos hajlékonysággal ring és hullámzik benne az élet, csak úgy olvad, pezseg és gyöngyözik benne a valóság kis, kerek részeket, kis hullámokat vetve, s 659ahogy tovafut, mindig kis teljes, kerek képeket villantva felénk élő darabkáiról. Absztrakciók felé úgyszólván el sem indul ez a stílus, vagy ha elindul, nyugodtan olvasztja magába a közhelyeket is, és rögtön körülöleli, bevonja, magnetizálja őket valami szenzuális varázs, valami meglepő és örök realitás. Azóta, hogy Turi Danival levetkőzte a pátoszt, Móricz Zsigmond irtózott minden szószéktől. A fantáziája, a képei nemigen repülnek a magasba, a felhőkbe (hiszen ami romantika van benne, az is inkább pszichológiai természetű): nem, Móricz stílusa a földön jár, az ismert anyag húsában és idegeiben marad, de az ereje valahogy magába húzza, maga köré vonzza minden rejtelmével a végtelent. Ez az író sohasem akart szépet alkotni, színezni vagy festeni; látása nem a festőé, hanem elsősorban a rajzolóé; igaz, hogy a rajza egyúttal mindig plasztika és lélek és ugyanakkor mozi: mozgalmas, eleven, háromdimenziós valóság. Minden sora érzéki rokonságban van a világgal.
Ha valakinek, akkor Móricz Zsigmondnak az esetében igazán értelmet kap az a sűrűn emlegetett jelszó, hogy „teljes élet”, és hogy „nincs bennem külön ember és külön író”. Nála csakugyan szervi működés volt az ábrázolás. Elbeszélőnek született minden ízében, lírai mozzanatokból mindig tárgyilagos világokat bont elő. Legjobb munkái, hatalmas sereg kis és nagy novella és legalább tíz-tizenöt regény a hatvanból vagy hetvenből, amit írt, olyan különlegesen nagy és mély alkotás, olyan epikus-lírikus-drámai remekmű, hogy örök kincse irodalmunknak, örök dicsősége az alkotó emberi szellemnek. Hirtelenében áttekintve a művét azt hiszem, főleg a Hét krajcár és egy sor nagyszerű elbeszélés, aztán Az isten háta mögött, a Légy jó mindhalálig, az Erdély csodálatos regénytrilógiája, az idilli Pillangó, a harsogóan jókedvű, vérbő és komor Kivilágos kivirradtig és Úri muri, az utolérhetetlen Barbárok, a Boldog ember, A betyár és az Életem regénye fogják örökké megőrizni a nevét, s valószínűleg a Rózsa Sándor, és talán egy-kettő azokból a kevésbé megkomponált regényekből, amelyeket az elmúlt évtized derekán írt a pesti és Pest környéki középosztály és fél-középosztály életéről, és amelyekbe hallatlan művészi erővel és számunkra forradalmian vakmerő rögtönzéssel oly szerencsésen komponálta bele a legaktuálisabb jelen eseményeit, még az előző napi és az aznapi újsághíreket is.
Ezek a művek (és velük a többi, melynek jó része igen sokszor csak árnyalatilag kevésbé sikerült és fontos alkotás) szívdobogtató és szuggesztív közvetlenséggel mintázzák meg a századvég és a ma – illetve XV. és XVI. század – történetét, problémáit, alakjait és jellemét. Rögtönzött búcsúztatóm ki sem térhet a jellemzésükre. Írójuknak az erő, a lendület, a kivételes tulajdonságok tetszettek; ezért imponált neki az életben úgy Ady, a költő, a történelemben 660Báthory Gábor és Bethlen Gábor, a nagy indulat és a nagy ész; persze csak a gyakorlati ész; ahogy minden földközelsége mellett is inkább a faber tetszett neki, az iparosító ember egészen a tudósig, sőt Prométheuszig. Amit bemutat, az a társadalomnak majdnem balzaci vagy shakespeare-i gazdaságú körképe: a magyar népé, a tájaké: a nincstelen zselléré, akit szeretett, sajnált és nem idealizált; a vezérszerepre hivatott, kitörő erejű, különleges paraszti egyéniségeké, akik bátorságukkal, tehetségükkel vagy helyzetük tragikumával megragadták; rengeteg nyomorúságos, megalázott és megszomorított és másrészt boldog, szürke emberé; előretörő és vállalkozó vidéki proletároké; városi és megyei tisztviselőké; uraké, alispánoké, jegyzőké, maradi és modern földbirtokosoké, harcoló és leszerelt katonáké; nagyevő, duhaj férfiaké, boszorkányosan vonzón vagy makacson szívósan, hallgatagon szenvedő és erős, puritán nőké; és papoké, apostoloké, fejedelmeké, tanítóké, diákoké; kofáké és kovácsoké; egész rétegeké és osztályoké, melyeket szemünk láttára gyúr át a polgári, a kapitalista és a kissé már szocialista történelem. A büszke, barbár, keleti erőknek, ősi fásultságoknak és modern, nyugati okosságoknak, hatásoknak és jelenségeknek ebben a nagy, közép-európai tárlatában páratlan kifejezést kap az emberi és magyar vágyaknak, ösztönöknek, egyéni és közösségi jellemvonásoknak, bűnöknek és erényeknek háromnegyed része. Töméntelen fájdalmas, sivár, és majdnem annyi gyönyörű indulat rajzik, dalol, zokog, dolgozik, sínylődik, küszködik és diadalmaskodik bennük, fülledt vidéki unalom, nyílt vagy lappangó, egészséges vagy beteg erotizmus, nyílt és ravasz erőszak, és éppoly ravasz és életerős kijátszása az erőszaknak, ügyesség, találékonyság, józanság és mámor, mindig egyformán mutatva az objektív, igazságos, magasból néző írót és a rejtett lírikust, aki egy-egy alapösztönének rajzával, egy-egy visszatérő probléma bontogatásával még azokban a műveiben is erőteljesen jelen van, amelyek nem kifejezetten önéletrajzi termékek. Móricz Zsigmond elmondhatja Goethe második Faustjának toronyőrével: „Arra születtem, hogy nézzek, az volt a sorsom, hogy lássak, és akármilyen volt az élet, végeredményben mégis gyönyörű volt!”
Roppant felfogó és megjelenítő erő kellett a móriczi életmű létrehozásához. És roppant életkedv és munkabírás. Az írás igen nehéz, kimerítő fizikai munka; különösen, ha eredeti, ha csakugyan teremt. Móricz Zsigmondnak páratlan életkedve és energiája volt. Az író csak arról tud írni, amihez személyes köze támad, amire önként, belülről reagál. Most a veszteségünkben döbbenünk csak rá igazán e könyvek alkotójának teljes nagyságára és erejére. S ismét azt kell mondanunk, hogy az igazán nagy ember nem egy ember. Hanem egész sereg egymagában. Hogy ért rá Móricz Zsigmond annyi életet látni, 661megjegyezni, megérni és megformálni? Micsoda szomjúsága űzhette a megismerésnek, hogy annyira kíváncsi volt ránk – mireánk, az értelmi és nagypolgári világ kivételével egész Magyarországra –, és milyen láza a megmutatás vágyának, hogy negyven éven át szakadatlanul tükrözött és tanított? Már használtam az előbb azt a jelzőt, amelyet csak félve mond ki az ember: shakespeare-i, igen, shakespeare-i arányú és tolsztoji színű gazdagság és fölény van a művében. Ezer szeme volt, hogy figyeljen, ezer keze, hogy alkosson, ezer szája, hogy beszéljen hozzánk. Hiszen nemcsak a szorosan vett irodalmi életben dolgozott, hanem mindenütt, ahol hatni, segíteni, javítani lehetett. Nem is történhetett ez másképp: szelleme nem találhatott volna kapcsolatot annyi alakhoz és problémához, ha az a sok jellem és probléma mind nem élt volna őbenne is. Móricz Zsigmondnak szakadatlan munka és kísérlet volt az élete. Egészen meghökkentő emberileg, hogy mi mindennel nem foglalkozott, mi mindenhez nem értett. Látszik, hogy annyi minden volt: teológus, könyvtáros, tisztviselő; majd újságíró; költő, regényíró, novellista, színpadi szerző, s emellett kiadó, folyóiratok szerkesztője; nyelvész és történész és közgazdász; és kertész és állattenyésztő és kereskedő-kisgazda; és fáradhatatlan gyűjtő, fáradhatatlan országjáró kora ifjúságától utolsó napjaiig; szociológus, életek vizsgálója és gyakorlati mentője; és apa és nagyapa; emberfölötti erő, tettvágy és ezermesteri érdeklődés élt benne minden élet és realitás iránt, legyen az népfőiskola, újfajta gyümölcsaszaló eljárás országos propagálása, telepítési szakkérdés vagy muskátli-tömegtermelés. Rengeteg jó ügynek volt igazi minisztere négy évtizeden át. S hozzá kell tennem mindjárt, hogy rendkívüli, higgadt bölcsesség van a műveinek, társadalmi és emberi kritikáinak a mélyén. Végtelen szerénység, egyszerűség, közvetlenség töltötte ki, végtelen részvét minden szegény és szenvedő ember iránt, és minden nyugtalanság és örök gyermekség ellenére valami végtelen harmónia. Egyszer egy patetikus és súlyos helyzetben Pekár Gyula előtt, akitől az esetet annak idején hallottam, ő is a „nemzet lelkiismeretének” mondta magát; végignézek az életén, a művein és a hatásán, és azt kell mondanom, hogy igaza volt.
Külföldre tulajdonképpen nem nagyon került ki, amit írt. Bizonyára elsősorban nyelvi okokból. Nagy művészet kell hozzá, hogy az ő tájszavakkal és gazdag magyar ízekkel csorduló stílusát elevenen újjá lehessen kelteni. Németül is csak vagy öt-hat regénye jelent meg. Egy szellemes berlini kritikusa valamikor azzal próbálta elintézni, hogy elkésett naturalista. Alfred Kerrnek ez az ítélete elvileg és a konkrét esetben egyaránt téves és tarthatatlan. A nagy írók túlnőnek a stíluskategóriákon, a zseni időtlen. Móricz Zsigmond is az. Francia viszonylatban persze nem a 18. századi vagy a későbbi tiszta intellek662tualizmus hívei találhatnak hozzá elsősorban kapcsolatot. A francia lélek, amelyből a modern francia entellektüel is megőrizte a sokat emlegetett ősi gall jókedvet és a valóságérzéket. Aki Villont és Rabelais-t szereti, aki tudja, hogy a klasszicizmus nem föltétlenül szalontermék, de mindig realizmus, aki nem felejti, hogy a Teremtő fejlődést franciául írták, aki becsüli Gionot, az mindig szeretni és becsülni fogja Móricz Zsigmondot. A külföld mindenütt az emberiség egyik nagy klasszikus íróját kaphatja benne, egy nagy írót kaphat benne a Hamsunok vagy Gorkijok fajtájából, egy apostolkodás nélküli Tolsztojt. S vele élő és igaz képet a magyar glóbuszról. Újabban divat azt hinni, hogy csak a népi-nemzeti érdekelheti a külföldet. Ez tévedés. Ami túlságosan különleges, az idegenben csak folklorista, csak romantikus érdekesség; a túlságos eredetiség elválaszt és különtart. A nemzetinek és az általános emberinek szerencsés egyensúlya kell hozzá, hogy irodalmi mű más országban is megértésre találhasson. Móricz Zsigmond eléggé magyar és eléggé emberi-európai ahhoz, hogy sehol se legyen egzotikum, ahol szeretik a nagy művészetet és a mély, emberi gyónásokat.
Huszonkét éven át ismertem Móricz Zsigmondot. Valamikor még Babits Mihály mutatott be neki. Megnézett és alaposan kikérdezett. A többi író, a kortársai, akikkel már fiatalon közeli ismeretségbe kerültem, mind könyvek, eszmék és tervek iránt érdeklődött. Őt elsősorban az a világ érdekelte, amelyből jöttem, a táj, az emberek, a rokonságom. Jobban ismerte ifjúságom valóságos térképét, mint én. Megdöbbentett, hogy mennyire elméleti ember voltam, mennyire az volt mindenki hozzá képest. Egyénisége jótékony figyelmeztetés volt, hogy ne feledkezzünk meg túlságosan a földről. Nála, az ő leányfalusi kúriájában fejeztem be 1921-ben Coleridge Vén tengerészének a fordítását; tanítottam a lányait; egy tizenöt kötetes Goethe-kiadást kaptam tőle emlékül. Mikor a Légy jó mindhaláligon dolgozott, én is közöltem vele néhány apróságot a debreceni diákszokásokból. Érdekelt a munkamódszere. Elmeséltem, az érettségiző diákok az utolsó tízpercben hogyan szokták borral, csemegével földíszíteni, telekötözni a kapus órajelző kis harangját.
– Írd csak le, amit mondtál – szólt rám. A tíz-tizenöt soros jegyzetet azonmód beillesztette a regényébe. Mindig tele volt följegyzésekkel, ezer virágból gyűjtötte a mézét, óriási összegező volt.
Halála száz és száz emléket elevenít föl. De a kezdet után rögtön a végre kell ugranom. Most augusztusban még kétszer voltam vele. Az első alkalommal Debrecenbe utaztunk, a nyári egyetem írói ankétján és írói estjén szerepeltünk. Szép, ősz oroszlánfeje már fáradt volt, az arca sovány, de a szemei élénkebbek a rendesnél. A zsúfolt vonaton Blahánéról beszélt, régi anekdo663tákat elevenített fel, és leányfalusi körtével kínált. Nagyon egyedül érezte magát évek óta; legtöbb kortársát, fegyverbarátját már elvesztette, Adyt, Babitsot, Tóth Árpádot, Mikes Lajost, másokat.
– Téged még csak ismerlek, te szinte gyermekkorodban közénk kerültél, de mi közöm, mi személyes közöm van már nekem a fiatalokhoz? – panaszolta előttem százszor is, és akkor is ott, a vonaton. – Az én nemzedékem nagyrészt elhalt, és arra figyelmeztet, hogy egyedül maradtam…! Egészben véve azonban útközben és Debrecenben mégis jókedvű volt. Egy körtefát ajándékozott nekem a kertjéből, hadd legyek ingatlantulajdonos, föld nélküli földbirtokos. Délután ő elnökölt az ankéton, közvetlenül és megnyerően, ahogy szokta; este pedig felolvasott. Az idő már nagyon eljárt. Az aula fülledt volt és tömött; lelkes ifjúság hallgatta, hatszáz lélek az ország minden részéből; még olaszok és bolgárok is voltak a teremben a nyári egyetem hallgatói közül, akik aligha értették, de legalább hallani és látni akarták a magyar írókat, elsősorban őt. Móricz Zsigmond szokott, lassú modorában, rögtönözve és jobb kezét kis kerek mozdulatokra rántva beszélt, humorizálva és kedvesen a spiritiszta kalandjairól és csalódásairól, aztán felolvasott a Kelet Népéből. A felolvasás igen hosszúra nyúlt, háromannyira, mint amennyit a kései idő elviselhetővé tett: egy álló órán át tartott és mindenki kimerült bele. A szeretet fáradt tapsa köszöntötte, amikor lelépett a pódiumról. Ő is észrevette, hogy túl sokáig beszélt, rosszkedvű lett, reggel visszautazott Budapestre.
Aztán, már utoljára, a minap találkoztam vele a Nemzetközi Vásáron. Most nem ő utazott vidéki ismerőseihez, azok jöttek fel hozzá. Könyves sátra, úgy tudom, igen nagy forgalmat bonyolított le. Megint tanúja lehettem a népszerűségének. Rendőrtiszt és mérnök, földbirtokos és parasztember, plébános és református pap és szabadságos katona: ismeretlenül és ismerősen mindenki a barátja volt, mindenki szerette, kereste, beszélgetett vele, és ő mindenkinek ismerte a városát, faluját, problémáit és rokonságát. Folyton dedikálnia kellett, pedig csak megvásárolt könyveibe írta be a nevét. A Magvető sikerére volt a legbüszkébb, az antológiára, melyet irodalmunk múltjából oly kitűnő érzékkel állított össze a magyar nép számára. Még megajándékozott a Rózsa Sándor második kötetével, a nagyszerű trilógia most már befejezetlen marad. Villamoson mentünk haza, utolsónak a vásári sokadalomból; úgy viselkedett az övéi és a fiatalok közt, akik hozzánk csatlakoztak, mint egy háttérben maradó és mégis egyedül fontos pater familias, aki tudja, hogy neki csak szolgálat és kötelesség a dolga.
S most, tegnapelőtt, meghalt. Szenvedve, szegényen és némán. Holnap már a temetőben búcsúzunk tőle. A bombatámadás óráiban halt meg pénte664ken éjjel a Herzog Klinikán. Előzőleg négy napon át eszméletlenül feküdt úgy, ahogy az agyvérzés után behozták Leányfaluról Budapestre.
Felütöm még az egyik könyvét, A boldog ember életét.
„Joó György – mondják a zárósorok –, a te életed mintaszerű emberi élet… Nem futottál hiábavaló földi javak után: mennyei kincset szereztél ezen az igazán siralmas földi térségen… Arról nem tehetsz, hogy az ember az ország szolgálatában ég el, mint a kicsiny gyertyaszál.”
„Az ország szolgálatában…” Ezt még a könyv mondja.
S nekem szégyenkezve jut eszembe az az elnyúlt, kései előadás a debreceni pódiumon.
Mit nem adnék érte, mit nem adnánk ma érte mind, akik akkor esetleg csak tiszteletből nem türelmetlenkedtünk, ha még egyszer, még sokszor, élőszóval szólhatna hozzánk mindnyájunk apja, Zsiga bácsi.
Híd, 1942. november 15. 6. p.
Hétfőn este hazautaztak a bolgár írók, akik a múlt hét közepén Budapestre jöttek. A mi tavaszi szófiai látogatásunkat viszonozták. Négy vagy öt napon át sokszor együtt voltunk velük, mi, szófiai magyarok, Nyírő, Csuka Zoltán, Hankiss professzor, Drucker György meg én; Zilahy iránt hiába érdeklődtek; ha jól tudom, beteg volt, kimentette magát. Először a Keletiben láttam viszont a tavaszi ismerősöket, amikor megérkeztek, aztán összejöveteleken találkoztunk velük, társadalmi egyesületek és testületek, magyar külügyi és kultuszszervek ebédjein és vacsoráin, a bolgár követségi palotában, a zeneakadémiai irodalmi estén, legutoljára Antal miniszter villásreggelijén a Gellértben. Csak Esztergomba nem mentem velük és sajnos az elutazásnál sem értem rá kikísérni őket. De még így, elnagyolva is ijesztőnek látom utólag a programot, olyan gazdag volt. S ennélfogva olyan fárasztó.
Vajon mit vittek belőle magukkal?
Bizonyára olyasmit, amit mi hoztunk haza Szófiából. Konkretizálódását néhány előbb is ismert, homályos fogalomnak és nyilván egy sereg benyomást a magyar fővárosból és vidékről, a magyar életről.
Sok ez vagy kevés?
665Válaszképpen hadd mondjam el rögtönzött kis pszichológiai kísérletemet. Mielőtt tollat fogtam, azon tűnődtem, hogy mire is emlékszem én Bulgáriából. Slágvortokat, összefoglaló címszavakat jegyeztem le. Az volt az érzésem, hogy megelégedhetem az emlékezetemmel, ha erőltetés nélkül eszembe villan nyolc-tíz kép. A lista gyorsan indult és gyorsan nőtt. Most persze, hogy más is megérthesse, egy-egy magyarázó szót fűzök utólag az egyes szavakhoz.
Rila (kolostor)
Nevszki-katedrális (Szófia)
a Fekete dzsámi (mecset)
a Vitosa (hegy Szófia mellett)
Hotel Makedónia (vidéki kisvárosban)
keleti karkötők
rózsaolaj
Carica (cigaretta)
Balabanov professzor
Bagrjana (írónő)
Pantomin (a szófiai színházban)
Lóci y buchojt (egy versem címe ciril betűkkel)
egy papírgyár…
Abbahagyom a lista másolását, túlságosan hosszúra nyúlnék. Három perc alatt ugyanis negyvenhét ilyen jelszót jegyeztem le. A sorrendnek nincs különösebb jelentősége, mindegyik szónál két-három másik is jelentkezett egyidejűleg s a leírás fizikai ténye, a reá fordított kis figyelem elég volt hozzá, hogy az egyik kép, a rögzített, eltolja, elfelejtesse, pillanatnyilag elfödje a megszületni akaró másikat. Három perc alatt negyvenhét villanás: ez meglepően sok, állapítottam meg magamban és másképpen folytattam a játékot. Most már az egyes rögzített képekhez kerestem további, bővítő emlékeket.
És kiderült, hogy minden címszó, amely a megidézésre kigyulladt, bőségesen gyújtogatta az emlékezés homályában az újabb kis tüzeket. Némelyikről további tíz vagy harminc is eszembe jutott. Egyre nőttek, szaporodtak a részletek. Márpedig ez a fontos. A részletek adják tudásunknak, emlékezetünknek húsát és vérét, nem maga a fogalmi gerinc, az elvont váz. Első címszavam, a Rila-kolostor, olyan gazdag élményt jelez s egy egész napos kirándulásnak annyi részletemléke társul hozzá még ma is bennem, hogy róla nem is beszélek. Ellenben idejegyzem azokat az azonnali képzettársításokat, amelyek a másodikhoz, a Nevszki-székesegyházhoz kapcsolódtak. Újabb listám így fest:
666emeltebb, nagy tér, sok fehérség
márványtömegek
csigaház-domborulatok, kupolák egymás fölött
bent óriási csarnok
pálcikavékony gyertyák
aranyragyogás
freskók, kellemes arcú szentek
valami köze van az oroszokhoz…
Ez az, amit a Nevszki címszó további egy perc alatt felidézett. Őszintén elbámultam. Ha ez így megy, akkor én elég sokat tudok Bulgáriáról, sőt nagyon sokat, különösen ahhoz képest, hogy mindössze három napot és négy éjszakát töltöttem ott! A rilai kirándulás legalább háromszáz kis képpel ragyog a múltból.
S ez az érzés melegséggel, örömmel töltött el. Azonkívül azzal a reménnyel, hogy körülbelül ugyanígy megrakodhattak magyar emlékekkel a mi bolgár vendégeink is. Ki tudja, talán ezer kisebb-nagyobb dolog is megragadt az agyunk valamelyik zugában egymásról! Az ezret most már teljesen biztosra veszem: ha elkezdek kotlani az emlékeimen, mindig több és több ébred bennem és végül egész kis mozidarabbá, egyéni kultúrfilmmé nő a sok egymást evokáló kép.
Egészen boldoggá tett a gazdagságom tudata. S ezzel eldőlt bennem a kérdés, hogy van-e gyakorlati haszna írói delegációk kiküldésének. Hogyne volna. Így ismerkedik legjobban két nemzet (még akkor is, ha nem érti egymás nyelvét, s német vagy francia közvetítésre szorul). Rengeteg a kép, ami az írók idegeiben meghúzódik, és senki sem tudja, melyik emlékapróságból mikor mi kél ki. És minthogy az író kibeszéli, ezreknek és tízezreknek továbbadja az élményeit, az ő emlékei, részben, még a köznek is emlékeivé válnak!
Ez után a felismerés után azonban hadd mondjak egyet-mást a vendégeinkről. Balabanov professzorral kell kezdeni, a bozontos, fekete hajú, szókimondó és telivér tudóssal és költővel. A közvetlenség mestere, nagyszerű, romantikus bohém figura; remek szónok, alighanem remek volna színésznek is. Mindenki tudja róla, hogy régi személyes barátja a cárnak. Lehetetlen, hogy rögtön középpontjává ne váljék a társaságnak, amelyben megjelenik. Pedig nem hangos ember. Csak élénk. A többiek nem azok. Csillingrov például, az írók egyesületének elnöke (akinek csilingelő nevét oly könnyű megjegyeznünk) nagyon hallgatag természetnek látszik: sovány arc, mély szemek, erős szemöldökök, sok ideges, talán fájdalmas rándulás. Szép novelláját hal667lottuk a Zeneakadémián. Éppúgy, mint Elin Pelinnek, akit bolgár Nyírőként mutatott be kísérőjük, a lelkes Fehér Géza szófiai egyetemi tanár. Ő, Elin Pelin, hatvankét éves, az egyetlen, aki csak bolgárul beszél; novelláját, melyet az öreg családi ökörről írt, nemigen fogja elfelejteni, aki hallotta. A neve különben felvett név, írói név, azt jelenti, hogy: Üröm. Pillanatnyilag mintha őt ismerhetnénk a legjobban, hiszen a Reggeli Magyarország is közölte vasárnap egy elbeszélését. És itt volt a mosolygó, kerek arcú, erős és zömök Karaljicsev, a népies irányú lírai hevű novellaíró, a fiatalság képviselője. Ővele franciául kellett beszélni. Pop Vaszilev, a szófiai külügy kulturális osztályának vezetője a feleségét is elhozta, s a társaságban volt még az Utro szerkesztője.
Én legtöbbet a fekete, angol bajuszos és hallgatag Aszen Razcvetnikovval voltam együtt. Először véletlenül, hiszen nem ismertem meg Szófiában, látogatásunk idején beteg volt. Most az asztalrend ültetett melléje; amikor pedig az első estén sült és fekete közt lefordította német prózában egy tízsoros versét a Szikrák c. ciklusából, rögtön megszerettem. Az a tíz sor elárulta, milyen lélek s milyen kultúra. Tiszta, mély, nemes, bensőséges. Nagyon jó költőnek kell lennie; görög verseket is fordít bolgárra és sok németet.
Tőle kérdeztem meg a búcsúebéden, hogy mi lepte meg legjobban Magyarországon.
Lassan válaszolt, pontos építőkövekként rakva egymáshoz a német szavakat (amelyekben, úgy látszik, bolgár sajátság rövid e hangnak ejteni a hosszú é-ket):
– Az – mondta –, hogy a magyar életnek mennyire saját arca van. Én Bécsben tanultam az egyetemen, húsz évvel ezelőtt, s eddig csak órákat töltöttem itt, amikor áthajóztam a magyar fővároson. Messziről és tévesen valahogy azt hittem, hogy Budapest mintegy Bécsnek a holdja. Most láttam, hogy saját fénye van…
Ez a költő, azt hiszem, száz vagy ezer kis szikrát, lángot visz haza magában Magyarországról. Száz vagy ezer kis villogó, halványodó, de újra meg újra mindig fellobbanó, világító emléket.
S a többiek is.
668Megjelenés nélkül. É. n., az 1940-es évek első felében. Gondolatmenete a lillafüredi beszédet vetíti előre. PIMK, kézirat.
Azt hittem, hozzá tudok szólni az író és a politika kérdéséhez. Nem tudok. A kérdésnek már csak az első fele van meg. Azt tárgyalják, vizsgálják, általánosabb módszert keresve vagy csak pillanatnyi taktikát gyakorolva, végtelen tömegben, újságok hasábjain, folyóiratokban, terrort hárítva és teremtve, tördelve az alapkérdéseket, összetördelve és egybegyúrva általános szükségletekkel és egyéni kitörésekkel, reakciókkal, nem figyelve, már nagyon régen nem is figyelve arra, amit a másik mond száz és száz íróasztalnál, kétségbeejtő zűrzavarban és tájékozatlanságban, elfogultabban és bizalmatlanabbul és gonoszabbul mint általában szokás volt legtöbbször ráfogásokkal, tudatos elsötétítésekkel és ködösítésekkel, homályos szimbólumokkal, sokértelmű tolvajnyelven, hideg vagy lázas és mindenképpen naiv sikert, nagyságot és érdemet osztogatva. Mintha az egész elméleti politikai élet áthúzódott volna valami látszólagos irodalomelmélet vitaterületére. Pedig a kérdésnek csak az első fele fekszik, ágál, ravaszkodik a boncolóasztalon, a porondon és a makacs betűüzem malom alatti tájain, csak az első része, a politika, a dühöngő, tajtékzó, rémült és rémítő politika, amely az irodalom álarcát veszi fel és gondolatban nemegyszer ezerkilométernyi messziségekbe céloz, amikor a szomszédban vág kupán valakit. A förtelmes vitában sehol sincs jelen az irodalom. Rettenetes kisajátítás folyik itt, régóta, nagyon régóta már, a nívótlanság és hivatatlanság tömeglázadása, amely a szellemi vizsgálódás és törvényhozás pózait bitorolja, amely kisajátítani szeretné az irodalmat, azon a címen, hogy ő is betűvel dolgozik. A zsurnalizmus és a politika lázadása őrli és öli az alkotást, a tiszta szellemet, a szabad gondolkozást, az igazi függetlenséget, az önzetlen emberi önismeret vágyát: a legnagyobb árulást végzi az írás ellen; közben ő kiáltja a leghangosabban az árulót, a fogdmeget s nemegyszer a terrorista helyezkedik a legfennköltebb humanitás hazug pózaiba.
Írástudók árulása… micsoda boldogtalan karriert futott be tíz év alatt ez a fájdalmas jelszó! Tökéletesen kiforgatták az értelméből, az eredeti jelentéséből. Kiforgatták? Dehogy! Sose tudták. Száz közül, aki használja, kilencvenkilencnek sejtelme sincs róla, hogy mi ellen jajdult fel vele az írója. Olvasom a hirdetését, hogy végre magyarul is megjelenik. Lesz meglepetés! A Trahison des clercs Az eredeti mű megjelenése: Párizs, Grasset, 1927. Babits Mihály ismertető tanulmánya 1928 őszén jelent meg, magyarul 1945-ben adták ki Rónai Mihály András fordításában.
S érdekes és jellemző, hogy igazi alkotóink, szépíróink közül kevesen olyan türelmetlenek és kártékonyak, mint a hozzájuk csatlakozott vagy esetleg kérve-kéretlenül élükre állt elmélethirdetők, kritikusok, különböző rangú literary gentlemanek vagy a nagyközönség. Akad ugyan kivétel, de igazi író, úgy látom, tulajdonképpen sohasem tud olyan harcos, olyan elfogult, olyan terrorista lenni, mint a „cél-irodalom” vagy a (bármilyen irányú) morálok hívei, propagandistái. Az igazi írót vagy költőt mindig köti egy végső köldökzsinór a kifejezés tiszteletéhez, az első és legfőbb, majdnem egyetlen rangadó ismérv becsüléséhez. Ami elém került a tengernyi cikkből, azt néha valóban tehetséges íróember szignálta, s az ilyen esetek túlnyomó többségében mindig kiderült, kiérződött valami fájdalom a harc miatt, valami tisztelet az érdemes ellenféllel szemben. S az is, hogy inkább valami idegbaj, valami szorongás hajtotta az indulatot, valami belső szerencsétlenség. Az igazi lángoló vagy hideg gyűlöletet majdnem kizárólag az irodalmon kívüliek hozták irodalmunkba.
Tiltani akarom mindezzel a politizálást?
Nem.
Csak mást értek irodalom és az író feladata alatt, mint a pártemberek. Pártember sokkal több van, mint hinnők.
Én megengedem, hogy az író – az igazi író – politizáljon. Az író csakugyan a világ tükre, lelkiismerete, idegzete. Az irodalom azonban nem tartalmak és témák gyűjteménye és feldolgozása. Hanem formáló, ábrázoló tevékenység. Az emberiség az íróiban gondolkodik, bennük akarja megismerni magát. Az irodalomnak az a szerepe, ami régen a vallásnak volt, az irodalom szent, kö670nyörtelen igazságkeresés. Legelső sorban pedig: kifejezés. A legnemesebb, leghasznosabb, legszükségesebb igazság vagy érzés értéke is alászáll a belső, szakmai mérlegen, sőt eltűnik, ha nem nyugszik egyúttal a megfogalmazás, a kifejezés, az expresszió tökéletességen. Az irodalom és a művészet formális és komponáló munka, a tartalom meg adva van a világban, ahogy a szavak a szótárban: a szekér nem azonos alkatrészeivel. S éppen így az a tény, hogy a művész formáló tevékenysége fölnemesítheti, végtelen variációit adhatja a tartalom rangjának és súlyának; de ezt a forma adja. Az irodalom és a művészet kegyetlen, nem az alkotói, hanem a szerepe felől nézve, bizonyos tekintetben embertelen és minden szubjektivitása mellett végeredményében majdnem személytelen és szubjektív erő. Egy szitakötő haláláról írt jó vers értékesebb, mint egy kevésbé jó vers a legfennköltebb vagy legegyetemesebben átérzett témáról, mondjuk Napóleon dicsőségéről vagy bűneiről, vagy akár tízmillió ember éhségkatasztrófájáról. Az írók – világszerte – akkor teljesítik igazi belső kötelességüket, ha a legbecsületesebben, a legpontosabban igyekeznek megállapítani és kifejezni azt, ami bennük zajlik, azt, amit az érzékeik mint inzultust szolgáltatnak s amit az emlékezetük és intellektusuk őriz és kombinál. Ha magukat ismertetik, a világot ismertetik. Ezen a ponton töri át és keveri önző és öncélú munkájukban az individuális elvet a közösségi elv: az egyénben magára ismer – tulajdonképpen: ismerhet – a kollektivitás, kisebb vagy nagyobb kör, távoli, a jelenben adott vagy jövendőbeli. Az írói szabadság követelményéből következik, hogy az író politizálhasson; ugyanebből, hogy ne parancsolhasson rá politizálási kényszert se hivatal, se elmélet, se párt, se közönség. A szellem árulója az irodalomban az a kritikus, esztéta vagy irodalomtörténet-író, aki ilyesmit követel vagy többre becsül vagy alábecsül, értékel, csak azért, mert tartalmi okok, rokonszenvek megvesztegetik, vagy mert az író magánvéleményei befolyásolják. A szellem árulója az az író, aki egyénnek, pártnak, társadalmi osztálynak, egyházi csoportnak, vagy bármilyen hatalmi vagy szociális közösségnek hízeleg, külső rokonszenveket akar megnyerni magának s ezzel szentimentális alátámasztását a művének. Az író számára minden téma nyersanyag, még végül maga is. Éppen ezért nem lehet közvetlen köze politikához akkor sem, ha utólag vagy mellesleg, politikailag hat is a műve. Elvben csak az érdektelen igazság érdekelheti; de minthogy ember és érez, az érdektelen igazságkeresés és valóságábrázolás függetlenségével, a saját valóságábrázolás függetlenségével a saját vívódásait, múltját, tapasztalatait és ábrándjait is rajzolhatja. Sőt még – természetesen – az elfogultságait, a düheit, kétségeit is. Búvára lehet – s legyen is, ha a lelke hajtja – minden mélységkutatásnak magában és a társadalomban. Az ilyen értelmű politika 671megtiltása minden téma eltiltását jelentené: a valósághoz csak igen korlátolt területen lehet úgy közelíteni, hogy ne beszélnénk bele a mások dolgaiba. Lényeges különbség azonban, hogy célzatos-e egy ábrázolás vagy önmagáért való. Az író még a legszubjektívebb ábrázolásnál is igyekezzék olyan pontos lenni, mint egy tudós, olyan igaz, mint egy szent. Az ő igazsága és szentsége: a pontosság; bírája tulajdonképpen csak a lelkiismerete. Egyetlen morálja a hűség önmagához, legnagyobb züllése azt érezni, hogy „megyünk az utcán és pártemberek vagyunk”. Embermegváltás és minden hasznosság legfeljebb csak közvetve lehet a célja. Igaz meggyőződését még saját érdekei ellen is fenn kell tartania; szellemi tisztázásnál nincs helye taktikának, elfogultságnak, előnykeresésnek és dogmatizmusnak. Az író nem politizál, amikor mint állampolgár a szavazóurnához megy, nem politizál, ha mint bárki más a fehér asztalnál kifejti nézeteit a társadalomról, vagy az eseményekről; még akkor sem politizál, mikor művében az emberi együttélés legjobb feltételeit kutatja vagy a múlt vagy a jelen helyzetét ábrázolja; akkor politizál, amikor elhagyja magas tisztjét, magas egyéni törvényhozó szerepét s alkalmi harcokba nem a lelkiismerete szerint bocsátkozik, ha megállapításait vagy értékítéleteit egyéni (vagy közösségi) hasznossági szempontok irányítják. Az író fölötte áll egyénnek és közösségnek, az író számára csak egyetemes igazságok létezhetnek. Minden egyéb nem tiszta szellemiség, nem irodalom. Legfeljebb célirodalom, mankók igénybevétele, újságírás, pártesztétika, szociográfia, társadalmi szaktevékenység, embernevelés vagy agitáció. Erdekeltek mondhatnak mást, a betű türelmes, a hiúság és az önzés végtelen.
Jelenti mindez azt is, hogy az igazi író ennélfogva megbízhatatlan a kisebb-nagyobb közösségek szempontjából?
Hosszú tűnődés után írom le a választ: igen, esetleg az. Attól függ, hogy milyen az a közösség általában és hogy mi a pillanatnyi szükséglete. Minél fejlettebb és magasabb rangú, annál kevésbé akarja közvetlen célok szolgálatába törni gondolkodóit. A magyar irodalomnak (s a legtöbb kis nép irodalmának) nagy tehertétele a túlzott politikai érdekeltség. Írónak és politikusnak más és más a célja, mások az eszközei. Igazság és szépség azonban sohasem lehet igazán ártalmas és fölösleges. Tévedés, hogy a világot, az emberiséget a partikuláris jelenségek érdeklik. Az általános emberinek, az egyetemes érvényű jellemzésnek és ábrázolásnak kell dominálnia minden műben a nemzet fölött, ahogy – önmagáért és önmagában súlya lehessen – a világban a nemzeteknek is a nemzet fölötti a legnagyobb kincsük. Nincs többféle igazság, és néha még az egy is kibírhatatlan, elviselhetetlen. Az író végzetes konstellációk idején, nagyon könnyen juthat olyan szituációkba, hogy föltétlen igaz672ságával ártana, csakugyan ártana szűkebb közönségének. Mit tegyen ilyenkor? Az egyénisége, a lelkiismerete s a helyzet fogja megszabni a magatartását. A teljes intranzigencia hirdetése után most a megalkuvást kívánná szankcionálni ez a mondat? Nem. Csak bizonyos passzivitást és óvatosságot ajánl olyan extrém esetekre, amelyekben sem a közönség, sem az író nem láthat világosan. Biztos ítélethez világosság kell. De legtöbbször, például most is, mindenütt sötétség vesz körül bennünket. Ilyenkor legyen lelkiismereti parancs a fokozott óvatosság a szellem emberei közt éppúgy, mint az állam vezetői között. Az államok már sok ítéletet revideáltak, sok üldözött gondolat lett már nemzeti kincs az idők folyamán. A harmonizálás mindig erény? Van emigráció, amely nem szégyen, és ki állíthatja, hogy minden méregpohár dicsőség? Mért nem restellik méregpoharaikat a pártok is? Szókratészt és Thomas Mannt szabad szidni; magunkat nem? Néha még az üldözöttnek sincs igaza!
Ez azonban csak mintegy közjáték, csak közbevetett tűnődés a jelenségek bonyolult összetételén. A szkepszisem szólalt meg benne, amely türelemre int a nagy meggyőződések korában. Igen, viharzó meggyőződések hengerlik a lelkeket körülöttünk, harcos rohamosztagok tudják a tudhatatlant, harsogják a… Milyen szomorú és szánalmas papírpocsékolás folyik minden táborban, mennyire költözik mindenünnen az igazi szellem. Háború folyik, sokféle háború egyszerre; s irodalmi életünkben itt-ott már az is irritál, hogy az ember elnéz gonoszságok felett, nem segít szaporítani a fölösleges mozdulatokat!
Pártosság foglalta el helyét az igazságkeresésnek, és ez a lelkünket sajátságos módon hevesebbé, ingerlékenyebbé teszi, talán jobban fűt, akárcsak a pálinka is nagyobb illúziókat ad. Túl nagy bennem a megértés a túlsó oldal iránt, a támadók, a türelmetlenek iránt. Ki ne érezne részvétet, ki ne töprenghetne a tömegek sorsának javításán? Kivettem a részemet én is a szociális vizsgálódásokból; aki ismeri műveimet, tudja, mennyi fájdalom, nélkülözés, kétségbeesés és lázadás próbált kifejezést keresni bennük, keményebben és konzekvensebben, mint nagyon sok apostolban. De egyik legnagyobb kitüntetésemnek vettem, amikor egyik kritikusom azt állapította meg, hogy például a Sátán műremekei című könyvem minden radikalizmusa ellenére a lehető legtávolabb van pártoktól és politikától. Nem a szociális érzés léte és kifejezése ellen beszélek, hanem a dogma ellen, amely a szociális munkát tekinti a költészet fő témájának, s az ellen a kritikai szemlélet ellen, hogy az értékelésnél tartalmi-társadalmi-rokonszenvi szempontok legyenek irányadók. Ez a legingatagabb és legigazságtalanabb alap az ítélkezésre. Aki párt- és hasznossági szempontok szerint, politikai vagy morális szempontok szerint értékel, mindig összeütközésbe jön a művészet lényegével, összeütközésbe más pártokkal, 673amelyek mindig más- és más műveket tartanak, éppoly jogosulatlanul és igazságtalanul, nagyoknak, fontosaknak, igazaknak. Hiába hivatkoznak az elfogultság apostolai múltbeli nagy példákra: azok a példák nem nagyok, nem meggyőzőek, nem saját magukból kapják erejüket és ragyogásukat, hanem a hálából, mellyel egy-egy csoport utólag feléjük fordul, az életbeli szerepükért, melyet a véletlen nekik adott. Senkinek se jutna azonban eszébe a politikai költészet hitvallói közül, hogy például magyarra fordítsa Theodor Körner harci dalait: pedig vannak olyan jók, lendületesek, átérzettek, mint bárkiéi, s a nagyszerű szabadsághős még Petőfinél is fiatalabban esett el a harctéren. Hivatkoznak más nevekre – nem is sorolom fel őket. De a hivatkozók, akiknek oly rokonszenvesek Wordsworth nézetei, sohasem idézik Wordsworth Napóleon-ellenes szonettjeit, s azok csakugyan mondanak többet mint egy-egy egykorú újságcikk. Minél konkrétabban politizált valamely költő, annál hamarább avul, annál inkább csak a hála és a rokonszenv, annál inkább csak az applikáló agitáció élteti. Kegyetlen dolog a művészet és embertelen; csak a politikátlanul emberi részben szolid, időálló és bensőséges. És különben is: ugyan mit segíthet a költő a világon? Külső támaszt keres tehetségének, elismertségének az a poéta, aki politizál, pláne sokat politizál! S mit mondhat tulajdonképpen? Legfeljebb szavalhatóvá tesz vezércikkeket, elmefuttatásokat, ötleteket, prédikációkat, melyeket már réges-rég ugyanúgy vagy még jobban elmondtak mások. Nézzük meg a tulajdonképpeni nagy üzenetek gondolati-érvelési tartalmát: minimális olvasottság kell csak hozzá, hogy megállapíthassuk: milliószor letárgyalt közhelyek, amit a politikában a költők ajánlani tudnak az emberiségnek! Vagy pedig szimbolikus általánosságok, amelyek a legellentétesebb helyzetekre egyformán illenek. S amellett tökéletesen halhatatlanok. Versek nem szereztek gyarmatbirodalmakat és nem vesztettek el. Virrad, mert szól a kakas? Ó sancta simplicitas! Ó számító szimplicitás! A költő, mint ember, nem akadályozhatja meg, hogy egyszer-egyszer ő is bele ne beszéljen a világ nagy zűrzavaros paláverébe, de tőle, vagyis az igazságtól, lényegében idegen a politika, idegen az elfogultság – márpedig a sikeres politizáláshoz és hadakozáshoz nemcsak elfogultság kell, hanem sokkal borzalmasabb erények. Az élet ábrázolásához hozzátartozik a politika ábrázolása is – olvassuk csak C. F. Meyer történelmi balladáit vagy Shakespeare-t… De hogy viszonylanak ezek a művek azokéihoz, akik mindent nagyra tartanak, ami nekik kedvező vagy hízeleg? Lunacsarszkij idejében már a Szovjet is tudta, hogyan kell néznie a pártköltészetet; ó, milyen visszafejlődést, milyen neofita türelmetlenséget látunk ma egy-egy semleges ország radikális-szocialista köreiben!
6741942. november 22. Elhangzott a lillafüredi írói konferencián, melyet a nemzetvédelmi propagandaminiszter hívott össze. MTAKK, Ms 4678/37. Kadebó 4, I. kötet, 681–686. p. Bognár, 199–203. p., és 80/2002. Kefelenyomaton a Magyar Csillag korrektúrájából. Végül nem jelent meg a lapban, most ezt a javított szöveget közöljük. A szöveg német fordítása az Über Krieg, Freiheit und Dichtung címet viseli.
Ez a fejtegetés rögtönzött felolvasásként hangzott el a lillafüredi találkozón, vitéz Szombathelyi Ferencnek, a honvédvezérkar főnökének az előadása után, írója a hitelesség tiszteletében lemondott azokról a végső simításokról, amelyeket a rögtönzött szövegek általában szükségessé szoktak tenni.
Az én felszólalásom eleinte egészen rövid kívánt lenni, most mégis tíz percre kérem a figyelmeteket, kedves barátaim. És bocsánatot kérek előre, hogy esetleg – valószínűleg – rosszul fogom felolvasni; de az éjjel írtam, hajnali öt óráig dolgoztam rajta, s most kissé nyúzott állapotban vagyok. Én is vívódásokról számolok be; de használni akarok velük: a műhelyből beszélek. A költői műhelyt pedig respektálnunk kell, mert a fehér asztalnál csak tervezünk, de a megvalcísítás ott történik, a lélekben.
Eredeti feladatom az volt, hogy vessek fel egy esztétikai szempontot, amelyet a legutolsó előkészítő összejövetelen mérlegelésre ajánlottam. Mostani felolvasásom tulajdonképpen ennek a szempontnak a kibővítése lesz: rögtönzött elméleti vizsgálódás többek közt arról, hogy hogyan lehetséges egyáltalán jó háborús, illetve hősi tárgyú irodalom. Ha esetleg egyébre is kitérek, azt csak azért teszem, mert a konferencia tegnapi két ülése rengeteg anyagot, óriási problémakört érintett. Látszik, hogy az irodalom mennyire komplex dolog: az élet minden területére nyílnak ablakai.
A tegnapi felszólalások nagyjában kétfélék voltak: általános elveket szögeztek le, s egyúttal feltárták a konkrét részletkérdések tömegét, sőt az utóbbiakban néha már-már elveszni is látszottak. Mindkétfajta vizsgálódásra szükség volt. Szükséges és jó volt hallani Antal őexcellenciája nyomatékos kijelentéseit az írói szabadságról éppúgy, mint Karácsony professzor, Márai Sándor, Veres Péter és a többiek hitvallását az őszinteségről, illetve a lelkiismereti függetlenségről és az író kulturális missziójáról. Egyetértettek; és én tökéletesen egyetértek velük. Sőt hadd tegyem hozzá – nem mintha ez újság volna számotokra –, hogy minekünk nemcsak rendkívüli óvatosságra, becsületességre, finom érzékre, türelemre és megértésre van szükségünk, hanem valami 675majdnem misztikus segítségre is, amelyet semmiféle földi hatalom és semmiféle elhatározás nem irányíthat, sőt amelyhez még az érzés sem elegendő. Ugyanis, sajnos, ihletre van szükség, ami nem az akarat függvénye. Hanem valami felsőbb kegyelemé. A művészet lényege titok és csoda. Nem rajta fordul meg, hogy egy nemzetnek, egy nagy közösségnek milyen a fizikai ereje, ahogy még az sem a művész akaratán fordul meg, hogy milyen rangú a saját művészete, a maga értéke. A legjobb művészek olyan specialisták, akik nem kormányozzák magukat, hanem sugallatok dolgoznak bennük. E nélkül az egyedül erőt adó belső sugallat nélkül a legjobb szándék és a leglobogóbb hit sem tud műveket létrehozni, amelyek különbek volnának, mint azok, amelyeket a normális emberi logika és mondatszerkesztő képesség, mondjuk így: amelyeket a becsületes zsurnalizmus teremt.
Az igazi költői tehetség – tetszik, nem tetszik az írónak – nebáncsvirág. A költészet a legegyénibb, a legszemélyesebb munka. Anyagunk a szó, a magyar szó, amelyből az ország szellemi terét építjük és erősítjük. A sok-sok ezer szó, amelyet minden magyar ember használ, a sok-sok ezer közönséges szó, amely egyenkint ott van, együtt van, vagy legalább mind együtt lehetne a magyar nyelvnek abban a sokat emlegetett teljes szótárában. A szavak maguk, igen, azok ott vannak, a szótárban, az utcán, az emberek ajkán és gondolataiban. A szavak azonban csak a nyersanyag. Ami az értéküket adja, az már a használat módja. Az ihleté. A kapcsolásoké és összefűzéseké. Ez adja meg azt a csodálatos képességüket, hogy egyszer csupán ólmot érnek, máskor acélt és ismét máskor aranyat és gyémántot. A magasrendű regény, a kitűnő vers, az igazi dráma egyéni mű és szinte érthetetlen ünnep, dísz, ragyogás alkotójának és nemzetének az életében. Nem kell, nem szabad hozzányúlni. A tehetség, ha másra kényszerítenék – ahogy nem kényszerítik! –, elvész, a démon elröpül, az író hivatalnok lesz, vagy annyi se, csak testi munkás. Misztikus szülő- és teremtőereje megsemmisül. Védekezése az, hogy belehal a megérintésbe. Nem kell tehát vaskézzel, pozitíven hozzányúlni; s talán sehogy sem.
Ez azonban csak egyik része a dolognak. Emberek vagyunk, és magyarok vagyunk. Ami bennem emberi, és ami magyar, az nem két érintkező kör, hanem két koncentrikus kör. Vagyok én, a középpont; van a családom, az első kör; a hazám, a nagyobbik új kör; aztán jönnek a továbbiak, az egyre távolodó határúak: az európai kultúrközösség, aztán, messze, az emberiség, aztán a tudásom határai és aztán a transzcendentális világ. Természetes, hogy a hazám közelebb van, mint az emberiség, természetes, hogy ami a szívemhez simul, annak jobban érzem a melegét, mint amiről csak képzetem vagy álmom van. Ilyen értelemben azonban nemzeti elv és humanista elv nem ellentétes; 676s ez olyan alap, amely gazdagabb, erősebb, egyetemesebb megegyezéseket tesz lehetővé! Én ezen az alapon indulnék el a jelen szükségletei, a gyakorlati megoldások felé. Mert olyan helyzetben vagyunk, hogy igenis kell áthidaló megoldást találnunk az író természetrajza és a reánk tekintő várakozás közt. Vagy legalább nem szabad elzárkóznunk előle.
Szó esett tegnap a helyesen és helytelenül értelmezett l’art pour l’art-ról. Ez is olyan fogalom, amelyről rengeteg eltorzult vélemény van forgalomban, és amelyet nemegyszer szentségtelenítettek meg olyan affektált írók, akiknek ajkukra venni se volna joguk ezt a jelszót. Én igenis az öncélú és egyéni művészet híve vagyok abban az értelemben, hogy minden művész igyekezzék szakmailag oly tökéletessé kidolgozni művét, ahogy azt az alkotás és a műfaj belső törvényei – és csak azok – előírják. A művészetben megalkuvás nincs. Ez azonban nem jelent emberietlenséget, menekülést a való élettől. Igenis emberi dolgokat, nagyon is emberi valóságokat kell írni: önmagunkat, önmagunkért és l’art pour l’art. Más a l’art pour l’art és más az elefántcsonttorony. Az előbbi: formai elv, nem tartalmi. Aki élettelenségbe akar zárkózni, hát tegye; majd ráfizet! A tökéletes kidolgozásra sohasem fizetünk rá. Jól mondta különben Kállay Miklós, az író: nem lehet azt biztosan tudni, hogy mi l’art pour l’art művészet, és mennyire az, és mi nem az. Ne haragudjunk a magas ideálokra, a nemes kidolgozás szándékára. Sőt, többet mondok: a tökéletesség szándékával – és gyakorlatilag mi más a l’art pour l’art? – még a tendencia is összefér. Elsőrendű műveket is írtak már, nagy műveket, l’art pour l’art remekeknek beillőket, amelyek nagyon is hatni akartak a földön. Tegnap idézték a kései Stefan George példáját. Nagy példa, bár ennek is csak utólag derült ki a nagysága! Ilyen művek létrejöttéhez a belső, egyéni – ha úgy tetszik isteni, démoni – sugallat és parancs és a legszigorúbb művészi tisztaság kell. Az ilyen mű akkor sem vezércikk, akkor sem propagandatermék, ha kardot ránt benne a lélek, és ölni küld. A Türtaioszk és Petőfik is lehetnek szentek; a művészetben a kitűnő az, ami a vallásban a szent. A legszükségesebb egyéni hit sem árt a műnek, a tehetségnek; nem tudom elképzelni, hogy elvileg miért ne lehetne jó jobboldali politikai verset is írni, ha baloldalit lehet. Vagy egyiket se, vagy mind a kettőt.
Én valamikor bizony pacifista voltam. Ugyan ki nem szeretne az lenni, akit a keresztény Európa nevelt, vagy aki az igazságra néz, és egy állatnak is sajnál fájdalmat okozni? És ma sem vagyok harcos természet. Sok rúgást és aljasságot eltűrtem, nem pöröltem, félreálltam és letöröltem a rám szórt sarat, ahogy Arany ajánlotta, és – nevetve mondom – nagyon keserű ember lettem. De azt rég beláttam, s talán éppen ezért, hogy vannak végső esetek, amikor vállalni kell a harcot, a háborút. Ezt még Babits is vallotta egyik legutolsó ver677sében. A pacifizmus reménytelen dolog. Utóvégre csakugyan „patér pantón polemosz”: mint már többször hallottuk e megbeszélések során: minden atom harcol a létéért az anyagi világban, a mindenség egyik fele szakadatlanul eszi és üríti a másikat. Nem elfajzás harcolni, csak nagyon keserves. Nagy dolog a hősiesség, a bajtársiasság; tapasztaltam magam is. Úgy gondolom tehát, hogy elvileg a legtisztább esztétikai ideálokkal és a legbékésebb szándékkal sem áll ellentétben a háborús költészet létezése. Csak arra termett egyéniség, hit és ihlet kell hozzá; ez a kettő azonban, mint mondtam, sajnos, nem a tudatos embertől, nem az akarattól függ.
Amit eddig mondtam, kedves barátaim, azt a magam nevében mondtam. A továbbiakban, azt hiszem, a többiek nevében is szólhatok. És most közvetlenül a miniszter úrhoz és hadseregünk vezetőihez fordulok. Legyenek meggyőződve, hogy minden személyi és felfogásbeli különbözőségünk ellenére (írótársaimra gondolok) mi, magyar írók, a legféltőbb szeretettel gondolunk Magyarországra, valósággal a húsunkban és vérünkben érezzük hazánk földjét és véreink vérét, és – különösen a mostani, egymáshoz közel hozó, emberi s a mi életünkben valóban történelmi találkozó után – egyetlenegy sincs köztünk, aki – ha önkéntes belső élményévé válik a hősi életforma – elzárkóznék a jövőben annak legbecsületesebb művészi megformálásától; ellenkezőleg: igyekezni fog, hogy a legjobbat adhassa, ami tőle telik. Ez így lesz. Láttam a finn példán, a testvéri finn írók magatartásán, akikkel pár héttel ezelőtt a weimari költői napokon találkoztam, és akik már, sajnos, tudják, minálunk sokkal jobban tudják, mit jelent a haza veszedelme. Talán éppen a szorongás, sőt a rettegés tette őket keményekké és bátrakká, talán az szólaltatta meg a szívüket.
Ennek a lehetőségnek előmozdításához azonban nézetem szerint nagy szükség volna valamire, aminek megemlítésével visszakapcsolódom felszólalásom elejébe. Új, aktivista lelkületű, háborús irodalom megszületéséhez az írói tehetségen, a személyi alkalmasságon és a szerencsés egyéni sugallaton kívül bizonyos esztétikai szabadság is kell. Vezérkarunk főnökének felfogása, melyet igazán nem lehet egyoldalúnak minősíteni, a legkomolyabb reményt adja rá, hogy ez bizonyos határok közt lehetséges. Amennyire elméletileg én elképzelni bírom, a novella, a regény (elsősorban a történelmi regény) és a dráma területén lehet leginkább remélni, hogy a kívánt alkotások és próbálkozások meginduljanak, megszülessenek. Ezek aránylag objektív műfajok, s a tárgykör bizonyos, elég széles körű választékot engedélyez a nemzeti múlt alakjai közt. Bármi legyen azonban a közelebbi téma és bárki a főhős, emberi dolgokat, helyzeteket és igazságokat kell megírni. Az idealizált hősök, pláne a túlidea678lizáltak, nem vonzanak, nem hatnak meggyőzően, ifjúsági regényekbe valók. Az irodalom nem gyerekek dolga, a nagy irodalom dolga nem gyermeknevelés. A valóságnak, az életnek a plasztikája kell, a maga ezer és millió színével, ellentétével, ellenpontjaival, fény és árny kell az igazi megvilágításhoz. A háború szörnyűség; Shakespeare és Schiller szörnyű háborús vérengzései mégis gyönyörűek a színpadon. Ábrázolási szabadság nélkül nem lehet ábrázolni; még olyan belső magyar témákat sem, amilyenekről Zilahy szólt. A mai hivatalos felfogás – biztosra veszem – nem engedné egy új – magyar – Shakespeare működését. Bizonyos szabadságot kérünk, esztétikai szabadságot a kormánytól, a hadseregtől, a sajtótól, az egyháztól, az egész közfelfogástól, szabadságot még a reményéhez is a kívánt hősi drámának. A közvetlen napi propagandát végezzék el az újságok; az alacsonyrendű szórakoztatást végezzék – már végzik is régóta – a csillogó és édes hazugságoktól gyermeteg operettszínpad író-iparosai; az irodalom maga azonban legyen szabad. Vizsgáljuk, mérjük meg újra, konstruktív célzattal az összes idevágó kérdéseket, tilalmakat, szükségleteket, az elveket és a gyakorlatot. Mi tudjuk, hogy még igazságokkal sem szabad visszaélni. Viszont ti magatok is épp elégszer hangoztatjátok, hogy a háború időnkint visszatérő, kikerülhetetlen pokol. Nos, kérjük a megfelelő palettát, mert Dante poklát nem lehet a mennyország színeivel megfesteni.
Magyar Csillag, 1942. december 1. 387–397. p. Neues Wiener Tagblatt, 1942. december 14. (Részlet Um das Gartenhaus címmel.) Ungarn, 1942. december, 716–719. p. (Részlet Abschied von Weimar címmel.) Mindkettő német nyelven. Simon, 65–71. (részlet). Steinert, 567–573. (részletek). Bognár, 177–191. p. PIMK, fogalmazvány gyorsírt és vegyes spirálfüzetben.
Délután három óra. Micsoda nyüzsgés volt itt az imént, hallban és étteremben! Tegnap óta nagy tempóban ürült a Weimari Költői Napok után az Erbprinz és a Haus Elefant. Ami most következik, az már magánügy. Még van két szabadnapom. Tűnődöm, kiránduljak-e Wernigerodéba vagy Goslarba, az őszi Harzba, mielőtt Berlinből hazarepülök.
679S egyszerre sürgetve és számonkérően rohan meg mindaz, amit elmulasztottam. Mégiscsak igen szép dolog, hogy együtt voltunk a háború negyedik évében, mintegy félszáz európai író. Művészeket gyűjtött össze számomra – s egyenkint valamennyiünk számára – a ritka alkalom, egyéniségeket, vágyakat, szorongásokat, terveket, élő problémákat és megoldási kísérleteket hozott össze a „vulkanikus mában” – így mondta Carl Rothe, a Generalsekretär. A bolgárok is itt vannak, akiket novemberben majd mi látunk vendégül Budapesten, heten jöttek, a franciák öten, finnek talán tízen is. Összevissza tizennégy nemzet, franciák is. A Német Költőnap résztvevőivel együtt négyszáznál is több lehetett a vendég. Sok mindenkivel megismerkedtem, most mégis elégedetlen vagyok. Az Európai Íróegyesülés maga tulajdonképpen még mindig a szervezés körültekintő, finom és komplex munkálatait végzi, noha a fő célt, az államközi érintkezés előmozdítását, pár napra már maga a kongresszus ténye megvalósította. Ez csak a kezdet, a jót állandósítani kell belőle. Engem elvben a szellemi gazdagság megőrzésének, a nívó tartásának a kérdései izgatnak legjobban; gyakorlatilag pedig, többek közt, a fordítókérdés, a művek cseréjének a kulcsa. Három hivatalos nyelven tárgyaltunk, németül, olaszul és franciául; a spanyolok a félszigetre és Dél-Amerikára hivatkozva a maguk világnyelvét ajánlották negyediknek. Az egyes országok képviselői, a sprecherek, alkalmasint pünkösdkor ülnek össze legközelebb. Hol? Talán itt, talán más országban. Ijesztő tulajdonképpen, hogy milyen kevéssé ismerjük egymást. Csak egy napig, csak egyetlenegy napig volnának még itt a többiek, hogy lezárhatnám, elköthetném a megindult ismerkedések szálait. El kellett volna kérnem Cecchi előadását a modern olasz költészetről, illenék a Magyar Csillagba.
Egyedül vagyok. Ráérek végigsétálni a termeken, ahol egy hétig minden elképzelhető szívélyességgel szolgálatunkra voltak. Benézek a költők elárvult Quartieramtjába. Már itt is alig van ismerős; iratokat, nyomtatványokat csomagolnak. A nagy hotel csak Weimar szokott forgalmát mutatja. Egyedül vagyok? Ődöngés közben jegyzeteket húzok elő a zsebeimből és névjegyeket, melyek a mai világ minden tájáról kerültek oda. Meg egy ropogós, friss, zöld papírpezetát egy doboz spanyol viaszgyufa kíséretében.
Igen, igen, az imént még Európa zsibongott körül. Visszamegyek a barna faburkolatos kisebbik étterembe, ahol ma délben helyet kaptam. Itt ültem, ennél az asztalnál. A szomszédom, Lars Hansen, a norvég, az egytálételt ajánlotta, és hazai bélyegeket és aprópénzt szedett elő útiemlékül a diákfiamnak. A bádogkék tízörések olyan aprók, mint egy-egy összelapított borsószem; csörgetem őket, örülök nekik. Az öreg költő azonban, akit úgy magasztalt 680Holter, a honfitársa, s akinek mintha mindig tengeri szél kuszálná az ősz haját, már szaladt is csomagolni. Egy hétig folyton faggatni akartam, hogy hogyan is áll hát a dolog azokkal a híres rozmárvadászatokkal vagy éppen cethalakkal valahol Izland vidékén: és sohasem értem rá. – Majd jövőre – vigasztalt H. F. Blunck, aki a helyére telepedett. Szintén az egytálba szállt be, amely csakugyan jó volt és bőséges, és hozzá olcsó: a pohár vörösbor majdnem kétannyiba kerül. S még távolabbi emlékek jutnak eszembe: Blunckot már ismerem: tőle tanultam azt az okos gyakorlatot, melyet azóta mindig propagálni akartam, hogy kisebb, erősen gondolati tartalmú verseket, főképp epigrammákat (amiket én nem írok), mennyire célszerű egymás után kétszer elmondani a közönség előtt a pódiumon. De hát ez régi dolog, ez még Pesten történt; most másról beszélgetünk. Egy perccel a végső búcsú előtt éppen az ő egyik regényének párizsi kiadását nyújtotta át az asztalunkhoz Chardonne, a Le grand Voyage-t (amely különben tavaly magyarul is megjelent). Pincérek, poharak, tálak, csomagok, élelmiszerjegyek, utazók, kérdések és válaszok izgatott kavargásában a prózai fordítás hűségének határairól váltottunk még szót; a Blunck nézetét én túlságosan szabadnak találtam; de aztán valahogy bennem maradtak az érvek… S ahogy a hely emlékezetembe idézi a legfrissebb közelmúltat, a társaság ma déli gyors szétugrását, mosolyogva és bocsánatkérően gondolok vissza dr. Thielkére és a többi hivatalos német úrra, akik végtelen türelemmel ismételték százszor is az eligazítást: – Berlini gyors fél háromkor, autóbusz a Schillerstrasse sarkáról… Fleuront, a dánt, a repülőjegye izgatta, eccellenza Farinellinek még Jénában akadt dolga; Frau Dust – az északiak a kvártélyhivatal valkűrjének nevezték – átlobogott nagy aranyhajával és örök jegy- és irattömegeivel a társaságon, és megnyugtatást hozott dánnak, horvátnak, szlováknak, mindenkinek, Schillert és Calderont a színház barátainak, Mozartot, Schumannt és Beethovent (Giesekinggel!) a zenekedvelőknek. Ő és egy-két úr állítólag itt maradt; de hol van? Rájuk fér az egynapi pihenés. Iszonyú nehéz dolog a mai Európában összehozni egy ekkora arányú kongresszust, német áttekintés és pontosság kell hozzá.
A hallban közlik, hogy Maila Talvio, a bűbájos finn írónő, akinek rögtönzött szónoklata úgy meghatott tegnapelőtt a Wartburgban, a Sängersaalban, már hajnalban elutazott; és vele Koskennemi, a költő, a turkui egyetemi tanár, az Európai Írók egyik alelnöke, aki Farinellivel a tanácskozásokat vezette. Ezért nem láttam hát őket ma egész nap. Milyen lelkes csoport voltak ezek a finnek, és hogy szeretnek bennünket, magyarokat! És John Knittel is már az éjjel elment, a svájci; ígérte, hogy tavasszal Budapestre jön… Tavasszal!…
681S ahogy őgyelegve a forgóajtón it kifelé indulok az Elefántból, megint szíven üt a kemény jelen. Egy órával ezelőtt egy egyenruhás német író köszönt itt el jókedvűen a társaságtól. – Fél évre megint búcsút mondok a kultúrának – hallottam elmenőben –, indulok a Kaukázusba. – Egész héten át szükségképpen sok szó érintette a háborút, nemcsak a Dichtertagon, de a mi körünkben is; mégis, milyen más volt az, amikor testileg előttem állt valaki, aki onnan jött haza a találkozóra, és oda megy vissza! Vajon ki lehetett? S hány ilyen akadt köztünk?! Az arcok összemosódnak, rengeteg volt az új név… – Ja, an der Terek-front, – cseng még bennem az utolsó elkapott mondatfoszlány… Paul Alverdes jut eszembe, akivel az egyik banketten megismerkedtem; és Britting, a kitűnő müncheni költő: most nem találkoztam vele személyesen, de tudom, hogy itt volt, és szeretném, ha felolvasna egyszer Budapesten… Kint izzadó hotelszolgák gyömöszölték autóbuszba a kofferokat, aztán az utolsó társaság is eltűnt ott a trafikon túl. Most is látom, hogy intett vissza még a sarokról – nekem intett? – a legutolsónak Szpaszov, a bolgár…
Aztán egyedül maradtam.
Milyen nagy lett egyszerre a csönd a gyönyörű, tiszta Marktplazton. Milyen nagy most is!
Ezen a csöndön át azonban, akarva-akaratlan, folyton oda-odafigyel a lélek. Keletre. A Kaukázus felé, ahol – mint még otthon hallottam – gróf Wass Albert jár valahol, az erdélyi regényíró és önkéntes haditudósító. A Don felé, ahol most augusztusban esett el tehetséges költőnk (és futóbajnokunk), a fiatal Govrik Elemér. És Ukrajna felé, ahonnan már rég nem írt barátom, Szegi Pál, a kritikus; pedig – levelei mutatják – a sátorból, amely alatt már fél éve él, nyáron még nagyon élesen hazalátott az irodalom tájaira, Budapestre és Goethe és Musset országába. Sohasem szabad feladni a kitartást, sohasem a kvalitás tiszteletét.
Szemközt az udvari patika, meg a Neptun-kút. Fent kék ég és ártatlan bárányfelhők. Örökkévalóság és múlt. Időnkint egy-egy repülőgép: a figyelmeztető jelen. A nap erősen tűz, de már hideg van, itt-ott eddig is fűtöttek. Nem, nem megyek a Harzba. Itt maradok, Goethével fogom tölteni maradék két napomat. És Ernst Jüngerttel, akinek – szégyen ide, szégyen oda – bizony csak most olvasom, elragadtatva, az első könyvét.
682A partot járom, megint kint voltam a kerti házban. Most egy hete láttam először, akkor Nyírővel együtt sétáltunk ki a fiatal Goethe otthonához; éppen olyan, mint amilyennek rajzokból és leírásból előre ismertem. A magas tetejű, fehérre meszelt ház azonban változatlanul és csodálatosan vonz, érdekel. Nyilván sok minden lappang bennem, hasonló helyzet vágya vagy ilyesmi, alighanem innen a szerelem. A másikat, a költő későbbi lakását bent a városban, a régi Frauenplanon, a kőházat, melyet ma a világ legnagyobb személyi múzeumának neveznek, még csak kívülről láttam. Az túl nagy, az már kimeríthetetlen volna; a kerti házat és ami hozzá fűződik, futó vizitek is átfoghatják.
A kiürült Weimarban Goethére és huszonkét irodalomban eltöltött év tapasztalataira visszagondolva minduntalan a régi témámon csodálkozom: hogyan lehetséges egyáltalán nemes és magas költészet. Nem tréfálok. Én tulajdonképpen mindeddig folyton azt tapasztaltam, hogy a társadalomban minden az irodalom és a szellemiség ellen irányul. Túlságosan elfajzott egyéniség volnék, hogy oly rosszul érzem magamat az emberek közt, akikre rászorulok? Nem hiszem. Nagyon beletörtem már, hál’istennek, a valóságba, nagyon józanul elválasztom a megélhetés kényszereit attól, ami vagyok, s attól, ami tetszik. Mégis úgy látom, hogy a művészet létezése múltban és jelenben majdnem csoda. Igazi költészet szinte mindig csak a társadalom ellenére jöhet létre. A világnak nem időálló művészet kell, hanem gyors haszon. Mindig meglep, hogy művelt és okos emberek serege mennyire félreismeri a költők alapösztöneit és legnemesebb hivatását. A társadalom felől még nagy költőnek sem volna érdemes lenni; legfeljebb rég halott nagy költőnek. Annak esetleg csak a műveihez nyúl hozzá az élet, s a neki valóért megtűri belőlük a „többit” is. Az élők helyzete, főképp a kis országokban, többnyire magány; a jó művészet egyéni erőfeszítés; az egész „irodalmi élet” pedig csupa jóindulatú félreértés vagy éppen rosszindulatú ráfogás.
Minden fogalom mást és mást jelent mindenkinek a szájában. Betűvetés és művészet? Az irodalom célja? A sokat emlegetett írói függetlenség? L’art pour l’art? Szociális kapcsolatok? Forma és tartalom? A kritika alapszempontjai? Itt, Weimarban, Goethe biztató jelenlétében, aki Az efezusi Dianát, a legmélyebb utasítást írta a költői magatartásra, különösen fájdalmasan jutnak eszembe hosszú vitáim, melyeket évek és évek óta otthon folytatok, s még fájdalmasabban azok a meglepetések, amelyek akkor értek, amikor kiderült, hogy homlokegyenest ellenkezők lehetnek az alapelveink azokkal is, akikkel – tévedésből – éveken át egyetértettünk. Az ízlés és a kultúra, úgy látszik, 683annyira egyéni, mint a mirigyeink, az edényrendszerünk. Lényegileg egyszabásúak vagyunk, és lényegünkben különbözünk. Zűrzavar ma, zűrzavar tegnap, zűrzavar örökké. Azonosnak látszó rendszereket építünk fel, s egyszer csak kiderül, hogy valami apróság, amelynek tisztázásáról megfeledkeztünk, mindent a feje tetejére állít. Az összeg azonos, de az előjel más. Máskor a dolgok súlypontja vándorol. Vagy a halmazállapot alakul. Az orvosok az egész embert tanulmányozzák, a nem létező általános embert, de egyéneket kezelnek még a tömegkezelésben is. Valami ilyesmire volna szükség azok részéről, akik a művészi életet irányítják (mert hiszen bizonyos értelemben mindig és mindenütt irányították). Az egyéni és általános valami rugalmas egyeztető elvére. Másképpen rosszul jár az az optimum, amit mindenki szolgálni akar, aki az irodalomhoz nyúl. Goethe tudta ezt, kerti háza előtti vad korszakában éppen úgy, mint Steinné idejében, és akkor is, amikor már csak vendégnek járt ki ide a nagy házból, ahol meghalt. Goethe tudta, és ma is sokan tudjuk, mi, dolgozói, építői, belső emberei az irodalomnak, mi, elenyésző kisebbség. A világ azonban nem tudja, nem akarja elhinni. Innen a szakadás, ezért olyan kalandos és véletlen, ezért olyan ritka termék a fontos, igazi, tiszta, nagy alkotás, azért olyan egyénileg kikényszerített csoda minden remekmű.
Így volt ez majdnem mindig, és majdnem teljesen így lesz ez ezután is. A majdnem, amit használok, csak óvatosság. Goethe esete int és kötelez rá. Goethét helyes intuícióval szolgálta, főleg kezdetben a herceg, a környezet, az idő. De közben még neki is hogy megnehezítették időnként a munkáját! Mindegy, az ő példája biztatás. És biztatás, ha jól értem, éppen ilyen értelemben ígérkezik biztatásnak az a díj is, amelyet a német írók épp most a lezajlott kongresszuson alapítottak és jelentettek be. Évenként két külföldi költőt látnak fél évre vendégül: a meghívott havi ezer márkával ott élhet, dolgozhat, tanulhat vagy szemlélődhet Németországon belül, ahol a kedve tartja. Ez az egyedül helyes irodalompártolás. Az államok, a társadalmak akkor járnak legjobban, ha művészeiket bizonyos kívánatos helyzetekbe juttatják, és magukra hagyják, a többit rábízva a szerencsére. Van ebben persze egy kis rizikó is. De hát a fiatal Goethével nem reszkírozott szintén Anna Amália és főképp Karl August? Az csak utólag derül ki, hogy a legjobb „üzletet” csinálta a maga és egész Weimar, a németség, sőt az egész emberiség számára. Most itt dobog a világ egyik szíve. És ugyan mi nem jár rizikóval, sokkal nagyobbakkal és veszedelmesebbekkel? Mit tudjuk, lesz-e aratás a leggondosabb vetésből? A fontos az volna, hogy időnk, szabadságunk legyen, és hogy ne követeljenek túl korai termést. Egyénileg azért örülök különösebben a német díj alapításának, mert egy tíz éve propagált gondolatomat látom megvalósulni benne. 684Ez a díj persze elsősorban a nemzetközi érintkezés és ismerkedés előmozdítását, a német múlt, a német tájak, lelkek és emberek megismerését kívánja szolgálni: idegen nép fiainak igazán nem adhat többet egyetlen ország sem. Ilyen díjakat azonban a többi ország is alapíthatna. Az európai írók számára, kölcsönösségből. De alapíthatna – s nemzeti szempontból ez volna a legfontosabb – a saját íróinak. Mit kötött ki a weimari nagyherceg, amikor annyi más után idetelepítette Goethét? Semmit se kötött ki. Az egész ügy, úgy tudom, 1300 tallérba került, s a 27 éves ifjú óriásnak 1776 körül annyi volt az egyévi büdzséje. Így, csak így nyúlhat bele a közösség hasznosan a művészi termelésbe. Aki igazán jó és fontos író közülünk, attól – fél évszázaddal a halála után – úgyis elveszi műveinek tulajdonjogát a közösség: legyen ezután közkincs az, amit közösségi hozzájárulással teremtett az egyén. Baj, akadály, félreértés, ellenséges erő marad még elég úgyis, hogy ártson; gondoljunk arra, hogy mivel használhatunk magunknak, nemzetünknek és annak az Új Európának, amelynek nevében a bizonytalan és ismeretlen Újat legjobb tartalommal megtölteni, egy parányit legalább, mindnyájunk vágya, joga és kötelessége.
Ilyesféle gondolatokon tűnődöm, a kerti ház súgta őket és a weimari díj… Dél van, szerelmespárok ülnek az Ilm partján, a padokon, mintha béke volna… Engem, noha csak negyvenkét éves vagyok, különleges személyi terheim és kötelezettségeim miatt már nem fog érinteni és segíteni ez a díj, de a fiatalok, akiknek nincs családjuk, esetleg még nagy hasznát vehetik. Független, gondtalan félévi tanulmányút egy nagy kultúrmúltban: igen fontos, egész életre kiható ösztönzés lehet, s abból a félévi pénzből akár egész évre is bőven futja. Kinek volt több haszna az Italienische Reiséből: az olaszoknak vagy a németeknek? Csak Goethének, akinek a fizetését folyósították, vagy utána nemzedékek egész sorának? Az eredmény még énreám is kihatott; ahogy már rég hatott és hatni fog még másokra világszerte. Azt az utat a herceg fizette. Ezentúl országok lesznek a hercegek? S hirtelen az elhunyt Móricz Zsigmond jut eszembe: egyszer a jelenlétemben mindenképpen Sopronba akarta telepíteni a polgármester, gyönyörű villahelyet ajánlott fel neki; persze hiába, Zsiga bácsit már rég Leányfaluhoz kötötte az élete. A terv azonban, a felismerés, amely Thurnert vezette, egy kicsit idevág, Weimarba.
Ami pedig a leendő Goethéket illeti… hát igen, itt szükségképpen elbátortalanodom. Reménytelen dolog. Azonban, utóvégre, Goethe se volt mindig Goethe, nem volt mindig egymagában egy egész kultúra (ahogy Nietzsche nevezte) és egy békés világhatalom (aminek Hans Carossa mondta). Ő is: lett. Az emberiség nagy része ma is méltatlan reá és arra, amit képvisel. Az 685emberiség, a hercegek és a városok, kisebbekkel is megelégedhetnek, kisebbeknek is megoldhatják a saruikat. Mindamellett nem kell alább adni legalább az eszményeinket. Goethe nem lesz, nem lehet még egy. Majd lesz más. De a kisebb volumen is legyen lehetőleg olyasféle szerkezet, amilyen ő.
Magammal hoztam Weimarba két régi, kedves könyvemben az emberi mivoltát: a Steinnéhoz írt leveleit és az Eckermannt. S hogy másról beszéljek, és mégis vele maradjak, a parkbeli Shakespeare-szobortól – „Stern der höchsten Höhe” – újra visszakanyarodom a kerti ház elé. Felütöm a leveleket, forgatom, sorokat kapok ki belőlük. Úgy érdekelnek, mintha személy szerint énrólam volna szó bennük. Bent a házban láttam az eredeti Goethe-rajzokat (jó volt ráismerni azokra, amelyeket otthon már rég klisíroztattam és közöltem egy-egy alkalmi cikkben), de kint is mindenütt a régi élet kísért, versek, amelyeket ebben a házban és kertben írtak, és amelyeket valamikor magyarra fordítottam. És alakok és események, helyzetek és érzelmek, amelyek most már örökre épp olyan elmúlhatatlan valóság maradnak, mint egy hegy, mint egy folyam. „Warum gabst du uns die tiefen Augen…” – idézem magamban, és – „Den einzigen, Lida Goethe sok esetben szólítja így Charlotte von Steint.
És forró lesz a szívem: de szeretném ezt az embert odahaza – rám ez tartozik –, odahaza Magyarországon megmutatni, átplántálni! Herceg szeretnék lenni 686én is? Goethére van szüksége a világnak, mindig szüksége van rá, mindig rá van szüksége. Búcsúzkodom, már napok óta búcsúzkodom Weimartól, de sohasem válok meg tőle. Nem lehet. Nálunk régi és nagy a Goethe-kultusz, de inkább csak a tudósoké, az irodalomtörténeté. Pedig embereknek, kritikusoknak, íróknak mennyire szükségük volna rá. Költő, aki érez, gondolkozik, kutat, művész, akit a sors megmárt a jónak és egy kicsit a rossznak minden pácában, ember, aki az egyén és az emberiség titkaiba igyekszik belátni, sohasem találhat nála jobb útitársat és ellenőrt. Imponál? Igen! Ahogy joggal imponálhat még egész sereg más zsenije a világnak. Goethe esete azonban más. Belőle termékenyebb, hasznosabb szuggesztiók áradnak. A műve épp olyan fontos, mint az élete, s mint az a csoda, amit ennek az elmúlt életnek és léleknek a halhatatlansága, vagyis a megközelíthetősége jelent. Az egész jelenség; úgy, ahogy van; ahogy megőrizte és megőriztette magát. A végtelen alkotó érzékenység és a végtelen kíváncsiság tetszik benne; a legszélesebb és legfinomabb igazságkeresés és valóságkutatás; a lelkesedés felsőfoka és a higgadtság felsőfoka; az érző ész realizmusa és idegeinek szakadatlan testi kapcsolata az érzékfelettivel, a képzelet dolgaival; az örök fejlődőképesség és a kitartás; az állandó kitárultság és a démoni elfogulatlanság; a legnagyobb szélsőségeket harmonizáló egyensúly képessége; s mindenütt a telivér erő és érzékiség. Hiába írt néhány gyenge művet, és hiába voltak szemmel látható korlátai, hiába nehézkes időnkint: az a képlet, amit a szelleme betölt, nagyobb és teljesebb, mint bárkié. Shakespeare, Lida kiegészítője, a „Stern der höchsten Höhe” Az idézett versben Goethe Lidának és Shakespeare-nek, „Lida kiegészítőjének” mond köszönetet, pontosan: „Lida, Glück der nächsten Nähe! / William, Stern der schönsten Höhe, / Euch verdank’ ich, was ich bin.”
És hadd zárjam teljes lírával ezt a rapszodikus órát. Ha én állam lehetnék, ha én bármelyik állam volnék a világon, rögtön lefordíttatnám és kiadnám ezt az emberi bibliát: hatása megér egy új egyetemet. Ha Németország volnék, én fordíttatnám le és adnám ki ajándékul az emberiségnek (bár nem tudom, egyik-másik reakciós nép nem utasítaná-e vissza). S gondolok a leveleire is, melyeket a kezemben tartok, ezekre a Steinnéhoz írottakra. Mind az ezerhétszáz vagy hány darabra, igazi levélre és kis cédulácskára. Nem fontos, hogy sokszor apró, jelentéktelen események, majdnem azonos szövegű üzenetek ismétlődnek bennük. Ez a levelezés (a goethei rész) úgy mutatja a fiatal zseni 687életét és szerkezetét, ahogy Eckermann az öregét. Így kell, így kellene élni, tanulni, dolgozni, fejlődni, gazdagodni mindenkinek a maga határain belül! Ha nő volnék, nem adnám alább, mint Steinné. Charlotte maga nekem nem tetszik; a hódolója tetszik. Hogy elégedhet meg nő kevesebbel, ha tudja, hogy már úgy is szerettek, ahogy Steinnét szerették?…
Most azonban vissza, az Elefántban ebéd vár, és fél négykor indul a lipcsei gyors. Gross ist die Diana des Epheser! De kár, hogy az a másik óriás, az a magyar lírai zseni, aki a fehéregyházi csatában esett el, és akinek valamikor szintén elmentem ismeretlen sírjához, oly kevéssé ismerte Goethét, a lírikust és az embert! Goethének Petőfi az igazi testvére, nem Arany.
A magasságmérő 2700-at mutat. Felhők felett járunk. Fél nyolckor indultam Berlinből, és fél tizenkettőre Budapesten leszek. Az imént jobbra és kissé a gép mögött és alatt, tehát szemközt az alacsony nappal, furcsa fénygyűrű tündökölt. Körszivárvány? Sose hallottam, hogy ilyesmi is van. Pedig ez az volt. S mintha fényszóró lőtte volna a párás égre. Alattunk havas téli táj: a felhők felülről és napban. A lentiek számára most ennek a felhőrétegnek piszkosszürke és naptalan alja az ég; nekünk második egünk van, és ez az igazi: a kék, a közönséges.
Hogy magasban vagyok, Eisenachot és a Wartburgot juttatja eszembe. A szombati egész napos kirándulást. Onnan is felülről néztük a világot. Hetvenöt perce ellenőrzöm, miként már idejövet is tettem négy órán át, hogy annak idején, 1936 körül, helyesen észleltem-e mindazt, amit a Reggeltől estig verseibe belevettem. A repülés azonban amilyen hatalmas, éppoly rövid lélegzetű szenzáció: a legzsúfoltabb villamoson sem lehet úgy unatkozni, mint ebben a hosszú és keskeny vasfülkében, amely országnagy szöcskeugrásokkal berreg stációról stációra. Úgy látom, a megfigyeléseim pontosak voltak; csak a légibetegség leírása hiányzik a ciklusból. Tíz nappal ezelőtt volt hozzá szerencsém éppen Komárom felett. Utána kitűnően éreztem magamat, azóta nem volt semmi baj, most sincs. A gyors halál kikerülhetetlen gondolatát már rég valószínűtelenítette a kitartó nyugalom, a biztonságérzet megszokása; ennélfogva tulajdonképpen csak az időt lopom itt, ég és föld közt, egy karosszékben. Hogy közben ezt a széket saját viharunk röpíti néhány száz kilométeres sebességgel, azt csak akkor látom, ha támpontot találok az űrben. S mi támpont? Ha van, akkor is csupa légies dolog, napfény és felhő. Vagy a föld. De ahhoz szinte helyezkedni kell, hogy lelássak.
688Unalmamban az imént firkálni kezdtem. Csak hogy csináljak valamit. És hogy legyen valami „hiteles” égi-légi írásom a helyszínről. Ha mégis lezuhannánk, gondolom, megtudhatják belőle a földiek, hogy mi foglalkoztatott utoljára. Bár ezek a feljegyzések sem lesznek eléggé megbízhatóak. Már most sem azok. Minduntalan kiegészítésre szorulnak. Sokkal több minden bujkál a fejemben, mint amennyit tudatosítani vagy éppen rögzíteni lehet. Ki kellene már találni valami zenei, valami polifon írásmódot.
Erőszakkal megtöröm a gondolatmenetet, visszafordulok a Wartburgba. A repülőgép, mondhatnám, most meg se mozdul, csak remeg, és kívülről tompán zúg be a mennydörgése. Ott az egyik motorunk, azt nézem… Úristen, néha szinte azonosodom vele, ilyenkor mintha leállna a szív, szédülök, és egy pillanatra borzalmas, fekete acélbőr keményedik rám… A technika is örvény? Igen, „visszanéz” ránk!… Az ablakom minduntalan elpárásodik. Kint jó hideg lehet, itt fűtenek. Vajat szedek elő a táskámból, három deka, odaragasztom papírostól az üveghez. Olvadni kezdett, fagyjon meg.
Tehát: a Wartburg. Csak éppen mert ott akarok még időzni. Előre örültem neki, mikor láttam a programban. Igaz, hogy ott minden van, Venusberg (a láthatáron) és felvonóhíd és Sängersaal és Elisabeth és Luther az ördöggel meg a falon a tintafolttal, melyet az ereklyegyűjtők hamarabb lekaparnak, mint amilyen gyorsan a gondos idegenvezető megújítani bírja… szóval van ott a hegyen minden, még központi fűtéses, modern szálloda is, csak éppen Tannhäuser nincs. Tannhäuser Wagnerrel kezdődik, ahogy számomra a Tannhäuserrel kezdődött valamikor az opera és egyáltalán a zene. Ha volt élő Tannhäuser, akkor valami izgékony, groteszk figura lehetett, esetleg humorista, aki nagyon kedvelte versben a divatos idegen szavakat. Vagy pedig Heinrich von Ofterdingennek hívták, és Novalis az apja. Magát a dalnokversenyt sem szabad olyannak képzelni, amilyen – mondjuk – a Kisfaludy Társaságnak egy izgalmas ülése lehetne. Versenyt csakugyan tartottak a nagyteremben, ott voltunk a helyszínen, a díj azonban kissé barbár volt: nem a nyertes kapta Erzsébet kezéből, hanem a vesztes kötél alakjában a hóhéréból. Hiába, már akkor is bátorság kellett a jambusokhoz és anapesztusokhoz. Erzsébetnek tudvalevőleg hozzánk, magyarokhoz volt köze, ez a rokonság csak Wagner kezén tűnt el, a vesztes Tannhäuser-Ofterdingen megmenekülésének pedig Klingsorhoz, az erdélyi varázslóhoz és műítészhez. Szép dolgok ezek is, én azonban jobb szeretem a zenedrámai változatot. Ki nem Tannhäuser, aki keresztény és férfi és fiatal? A morális és egészséges ember belső életéből tíz év békében igen sokszor arra megy el, hogy a Tannhäuser-komplexussal kínlódunk; ez a gyökere a legtöbb és legnemesebb drámának és regénynek; 689nem csoda, hogy tiltakozásképpen én is meg akartam írni a legenda folytatását, az elképzelt nem keresztény történetet a visszatért Tannhäuserről, a boldog férfiról, aki ellenáll az ideál csábításának, és jól érzi magát érzékei barlangjában. Ha sokat fel tudnék még dolgozni abból a két-háromezer versből, amelynek töredékeit papíron és tünedező sorokban és szavakban őrzöm, alighanem köztük lenne az én Tannhäuserem is. Hogy a mai ihletem írná-e meg vagy az emlékezés? Óh, a test nagyszerűen emlékezik mindenre, ami vele történt. Talán ezért nem értem, hogy a wartburgi legendában hogyan láthat valaki Erzsébet-problémát. Mit nekem az Erzsébet kínja a Tannhäuseré mellett?…
Miközben ezeket írtam és elgondoltam, eltelhetett száz kilométer. Október 5-én körülbelül Drezda fölött ebédeltem, most is arrafelé kell járnunk. A földből semmi sem látszik… Ott hagytam el, ugye, hogy mégiscsak Tannhäuser a fontos és nem Erzsébet. Nos, a világ mégis Erzsébetet akar. A sziklaszálló óriási éttermében, amely az egykori wartburgi várkantin helyén áll, a banketten a bolgár Mme Popova-Mutafov volt a jobboldali szomszédom, balra a szlovák delegátus ült, szemközt Drieu la Rochelle, a Nouvelle Revue Française szerkesztője. Az asztal csupa virág, őszirózsa, vörhenyes lombdísz; körülöttünk a BDM kék-fehér ruhás lánykái pincérkedtek, akárcsak a weimari Elefántban. A németek éppen bejelentették a nagy díjat, azt az évi fél esztendőt havi ezer márkával a külföldi íróknak; a francia szerkesztő és sprecher pesti–párizsi ismerősök felől tudakozódott – valaki felől, aki Párizsban járva sűrűn felkereste, és most hadifogoly „valahol Európában”, és Gyergyai Albertről, akit igen melegen emlegetett – és elmondta, hogy Valéry is megjelent a berlini Opera párizsi vendégjátékán. Hronskyékkal magyarul barátkozgattunk, így kényelmesebb volt; közben lárma és csörömpölés; zene szólt; egyszerre tízfelé kellett figyelni. Amikor úgy-ahogy a háború témáját és Contesse Villmorin-Pálffyt is kimerítettük (finom verseket ír), megszólalt mellettem Mme Popova.
– Milyen különös – mondta –, hogy én bolgár vagyok, és most itt járok Németországban, s az egyik regényem éppen Wartburgban játszik és egy magyar királyleány a hőse…
A hangok, mondatok összekeveredtek, átnyúltak egymáson. Az asztal másik végéről Maila Talvio emelte poharát:
– Auf unsere lieben ungarischen Verwandten…!
– …és az is oly furcsa, hogy mindezt most éppen egy magyar költőnek mesélem el a Wartburgban, ahol különben most járok először, a regényemben csak képek és adatok alapján adhattam helyszínrajzot. S tudja, hogy ennek 690az itteni magyar Erzsébetnek, a keresztes hadjáratot vezető II. András lányának a nénje nekünk, bolgároknak lett a királynénk?…
Már nem tudom, jól emlékszem-e a szavaira; de akkor az volt az érzésem, hogy ezt a Popovát össze kellene hozni Gulácsy Irénnel. Drieu la Rochelle töltött, és azt kérdezte, hogy Hronskyék honnan jöttek.
– Tehát szlovákok? – mondta, aztán mosolyogva hozzátette – 32-ben Prágában jártam, s ott azt mondták, hogy szlovákok nincsenek…
Én mindenáron Tannhäuserre, Tannhäuseremre szerettem volna rátérni, de a zene tust húzott, és elfújta az egész beszélgetést.
Akárcsak most a felhőket a szél. A Wartburg már messze van, nézelődöm, és megint jegyezgetek. Mintha a Tátra csúcsán állnánk. A felhők messziről sűrű, tömött vattaanyagnak látszanak, közelről viszont párák, ritkás gőzök, fátylak, úgy szállnak, mint a füst. És most esemény történik, nagy esemény ebben a viharzó tétlenségben: a bal szomszédom beszédes kézmozdulatokkal, mert a szavát úgysem lehetne meghallani, elkéri az előttem ülő úr újságját.
És megint felhők és kékség: a második ég.
Eltelik egy negyedóra. Néhányan alszanak. Egy úr ott elöl, a pilótafülke bejáratánál, nagy, nyomtatott űrlapokat tölt ki.
Megint egész közel siklunk a felhők felett, szinte szánkázunk rajtuk. Nagy, fehér csúcsok állják utunkat. „Gőztorlaszoknak Álpesi”, jut eszembe Berzsenyi félsora. Keresztülszállunk rajtuk, s ez olyan kísértetiessé teszi az utazást. Mozi? Mintha szellemek volnánk, akik áthatolnak az anyagon. Vagy mintha az anyag nem volna anyag. Kis konyakosüvegemet nézem. Tejszínűen forrt, azaz füstölgött a szesz fölött a levegő, ahogy a dugót kivettem s valósággal lőtt. Fel is robbanna egészen nagy magasságban?
9 óra 32 perc. Egész Csehországból semmi sem látszott. Lent valószínűleg esik. Itt meg se mozdul a padlón az ablakkeret napfényes négyszöge.
9 óra 45. Meguzsonnáztam. Ereszkedünk. A magasságjelző 1000-re ejti mutatóját. A „schwarzbrot”-ot alig két órával ezelőtt a tempelhofi étteremben vettem, a vaj időközben jó keményre fagyott az ablakon. Most repülök tizenharmadszor. Dobhártyám reccsen, szúrása a mandulákig sajog. A táskámban kotorászok. Másfél éve itt, Németországban, elhagytam egy szép, úti neszesszeremet. A vasúton maradt?! Vadidegen szállásadómnál, akinél három napig laktam? Semmi bizonyítékom nem volt. Most aztán Weimarból Berlinbe menet, Lipcsében, két vonat közt a pályaudvarról telefonáltam érte. „Igen, itt van kikészítve, várja önt!” Most is bámulok. Csak egy tojásjeggyel tudtam meghálálni ezt a becsületességet. A nikkeltokban itt van még a borotválkozó szappanom is, érintetlenül.
691A felhők eltűntek, fénytelen őszi táj nyílik szét alattunk. Időnkint szürke ködben szállunk. De sajnálom, hogy még mindig nem ismerkedtem össze Carossával: Olaszországban van, beteg. S egyszerre, látszólag átmenet nélkül, így fogalmazódik meg utam legnagyobb szubjektív tanulsága: az író helyzetére döntő, hogy milyen ideálok hatják át a társadalmat, amelyben él.
Egy előírásos és szerencsés nyeléssel felszabadul a fülem a gyors légnyomásváltozás kínja alól. A táj ragyog. Édes-édes, újszülött, kis bárányfelhők. De most már felettünk! Tehát újra ereszkedtünk, nem is vettem észre. Magasság: 700. Itt-ott lent is áttetsző felhőfoszlányok. S még lentebb barna-vörös föld, szelíd domborulatok, tömör és göndör erdőtakaró.
Hirtelen fordulunk. Vajon miért? A nap most jobbról és elölről süt be. Milyen gyönyörű a világ!
Még lejjebb.
Innen már egészen emberi a táj. Minden fa külön kirajzolódik az árnyékával együtt. Milyen messzire szaladnak azok a vékony cérnaszál ösvények!
Tovább ereszkedünk. Egyszerre rettenetesen sajnálni kezdem, hogy vége közeledik a hosszú, unalmas útszakasznak.
Mindjárt tíz óra. A Wartburgot két hét múlva moziban viszontláthatom. Lent elmosottan háztetők tömege, egy nagyobb város. Nem is sejtem, hol járunk.
Bécs lenne? Túl korán…
Lassítunk. Csakugyan Bécs! Itt lakik még Weinheber? Jó költő!
A betonon gurulunk. No, most kiszállni…
In Az arisztokrácia válsága és jövője. Ankét. (Báró Wesselényi Miklós és társai.) Budapest, 1942, Aurora-Könyvek, Aurora, 53–56. p.
Igen tisztelt Szerkesztő Úr!
Kedves Barátom!
A kérdés történeti részéhez nem értek, arisztokrata ismerősöm kevés van. Így aztán inkább csak elvben és általánosságban szólhatok hozzá a tételhez. De hát, úgy gondolom, a lényeg mégis csak az elv, az igaznak és a helyesnek a keresése. Tessék egyszerű szavazócédulának tekinteni a véleményemet.
Én a leghatározottabban örülök neki, hogy vannak kivételes, kiváltságos 692emberek. Az arisztokratizmus annyira természetes jelenség, hogy kialakulásának nemzedékenkint ismétlődnie kellene. A tehetség rangkülönbséget ad, s kell is, hogy adjon. Éspedig minden téren. Ismerek iparosokat, gazdákat, szakmunkásokat, hivatalnokokat, művészeket, akik igazán elsőrangú erők, vagyis arisztokraták a maguk mesterségében. Igen mély tagoltságban ott van aztán alattuk a szakma többi képviselője, nagyjában igazságosan, egyénenkint sokszor igen igazságtalanul elhelyezve a maga helyén. Bárcsak okosan harmonizálni lehetne az államban a foglalkozási ágak egyensúlyát és együttműködését!
Az egész kérdésben a rétegződésnek, a helyes kiválasztásnak az elve az, amit a legnehezebb felállítani, s még nehezebb a valóságban érvényesíttetni. Mert az elismertetés külső és belső jegyeihez nemcsak az igazi és tiszta szakmabeli kiválóság juttathat: zavaróan közrejátszhat a sikerben bizonyos mértékig a szerencse, illetve a pech, aztán meg a már beérkezettek esetleges klikk-érdeke, másrészt egyes felfelé törekvők ugyanilyen skrupulustalansága. Ezen a ponton nagyon szkeptikus vagyok. A laissez-faire, úgy érzem, nagyjában is csak bizonyos helyzetekben és csak bizonyos korokban lehet üdvös: túlságosan kedvezett a már megszerzett előnyöknek. Jól érezték ezt a szocialistáink, akik valaha éppen a politikai liberalizmusnak voltak leghevesebb ellenfelei. Márpedig a nem arisztokratáknak, a kevésbé tehetségeseknek, sőt a nagy átlagtömegeknek is fontos szerepük van a társadalomban: ők a fizikai erő, az alap, a megújító termőföld, a titokzatos jövőt folyton ígérő és folyton kitermelő mélység, amely lényegében ugyanaz, akár népnek, akár proletariátusnak nevezzük. S úgy gondolom, hogy a nem arisztokrata tömegeknek ez a majdnem misztikus feladata, a történelem őrzése és hordozása és az élet örök táplálása, ez a szintén rangadó funkció szükségképpen és még fokozottabban rang az igazi keresztény szemléletben, amely saját tanítása szerint magához emeli az elesetteket és tökéletleneket. Ahogyan, mutatis mutandis, az volt a szociális irodalmi romantika szemében, amely a tömeget nemegyszer egyenesen önmagáért istenítette. Sőt a nemzeti államfelfogásban is valahová ide kapcsolódik a nép fogalmának kellő értékelése. Legtisztábban, legnemesebben akkor érzi át mindezt valamely államhatalom, amikor a határain túl élő kisebbségeire gondol: féltékenyen őrzi és becsüli magát az életet, az élő egyént, a teljesítmény külön értékelése már csak ráadás.
Mindezzel elsősorban arra a gazdag rétegezettségre akarok én is rámutatni, amelybe az arisztokrácia kérdése az élő társadalomban beágyazódik. Nemzeti határokon belül az egész szociális harc lényegében a (valódi vagy uzurpáló) kiválók és a nem annyira vagy egyáltalán nem kiválók (de azért nagyon fontosak) szerencsétlen egyezkedése. A küzdelmet feltétlenül felülről, illetve 693központilag kellene irányítani és megnyerni az összesség érdekének és az igazi egyéni érdekek tiszteletének kiegyenlítésével. Száz-százötven éve a szocializmusoknak minden fajtája lényegében a tömegsors javítását akarta kiküzdeni; a maiak mind igen rossz helyzetben vannak, hiszen szinte kezdettől fogva egy irtózatos nyersanyagháború érdekei, tennivalói és változó pozíciómozdulatai foglalták le erőiket, és keresztezték igazi programjaikat. A harc maga, mint fentebb érintettem, véleményem szerint teljesen összhangban állhat indítékaiban az emberi, a keresztény és a nemzeti felfogással és igazságérzettel. S még ha az arisztokrácia letörését emlegetné is az agitáció hevében valamennyi, ami szerencsére nincs így, akkor sem tartanék tőle, hogy gyakorlatban ne ismerné el, és ne alkalmazná az emberi értékkülönbség elvét. Lehetséges arisztokrata gőg, amely csak lenézni tudja a tömeget, elmélet és helyzet mellékesnek minősítheti a nívót, a gyakorlatnak azonban mások a szükségletei. Arisztokrácia, ahogy én értelmeztem, mindig lesz.
Az elismerés formái maguk bizonyára változni fognak. Eltörlésük igazságtalan és káros volna, sőt talán lehetetlen. A tehetségnek és érdemnek jogosan jár valami megkülönböztetés (hacsak az egyén maga el nem hárítja). A jutalom lehet vagyoni, és lehet cím. Én mindkettőt meghagynám. A címet, a rangot, a kiváltságot persze csak életfogytig, hiszen személyes szerzemény, akár egy diploma. A puszta anyagi jutalmat azonban örökölhetővé tenném; ha ugyanis házat, földet, vagy pénzt hagyhat övéire egy kiválónak elismert gyáros, cipész vagy gazda, miért ne biztosíthassa gyermekei jövőjét ugyanígy mondjuk egy arisztokrata címmel kitüntetett sikeres, nagy muzsikus? Az átadható vagyont természetesen nem oltalmaznám jobban, mint a közösség több tagjáét. Igenis, csak legyenek életfogytiglani arisztokraták!
S adassék meg mindez a lehetőség a politikai kiválóságoknak is. A történelmi és társadalomjavító érdemek szintén igazi egyéni érdemek; s talán a legkézzelfoghatóbbak. Hogy az ilyen tehetség örökölhető-e, azt nem tudom. Érdekelt helyeken úgy hallottam, hogy az. Egy diplomata gróf fiából például, jut eszembe egy kedves ismerősöm fejtegetése, könnyebben válik új kitűnő diplomata, mert az utód már gyermekkorában benne él a szakma légkörében, valószínűleg többet utazik, nyelveket tanul, fontos személyi kapcsolatokat szerez stb. Ez így van, a valószínűség mellette szól. A többi pályán is sűrűn akad örökölt hajlam. Ez azonban szintén amellett szól, hogy cím és rang csak egyéni szerzemény lehessen, és csak halálig tarthasson: a fiatal tehetség nyilván újra meg fogja szerezni maga, amit az apja megszerzett. Egy egész osztály nem maradhat örök időkig kartellszerű zártságban, melyet csak a szerelem véletlenei törnek át. Annál kevésbé, mert a visszahatással is számolni kell. 694A címek és rangok lejáratásán kívül az elégedetlenséggel, sőt talán a gyűlölettel, amelyet egykori érdemesek gépiesen favorizált utódai lassankint természetesen kiváltanak. S számolni kell az ellenkező véglettel is. A nép, a közélet lelki gyengeségével. Nemegyszer mulatunk a címkórságon, méltóságos és egyéb urak, bárók és hercegnők esetein. Pedig talán sokkal többször nevethetnénk azon a másik címkórságon, amelyben a hódolni akaró környezet szenved. Azon, amely ma elsősorban a polgárság egyes rétegeiben él. Amilyen ízléstelen tud lenni a „szellemi arisztokrácia” folytonos emlegetése, éppolyan utálatos és ugyanakkor megdöbbentő az a hökkent és boldog hajlongás, amellyel egy-egy üres címet számtalan helyen fogadnak. Társadalmunknak egyik bűne és rikító szégyene az a mérhetetlen szolgalelkűség, a bizantinizmusnak az a nevetséges és ijesztő térhódítása, amely már-már a hivatalokat és a minisztériumokat sem kíméli és kerüli. Úgy hallom, a mi magyar (politikai) arisztokráciánknak bizonyos főrendiházi székeken és vagyonon kívül (s vagyona másnak is van) tulajdonképpen nincs kivételes helyzete, nincsenek előjogai. Miért nagyhatalom hát akkor mégis már egymagában egy-egy hétágú korona? A társadalmi sznobság, a rossz nevelés, a példaadás teszi azzá. Ez ellen kell küzdeni, s így egyszer majd csak kialakul az a helyzet, amelyről Plutarkhoszban olvastam valaha: a legjobb társadalmi forma az a demokrácia, amely leginkább hasonlít az arisztokráciához.
Ennyit mondhatok a kérdésről.
695 696Új Idők, 1943. április 10. 421–424. p. Simon, 485–496. p. Steinert, 626–633. p.
Budapesten lettem ember, Debrecenben voltam diák, Balassagyarmaton kezdtem az elemit. Mindhárom városnak nagyon fontos a szerepe az életemben. Sokkal fontosabb, mint Miskolcé, amelynek szülötte vagyok, és amelyhez, sajnos, alig köt valami emlék.
A három város közül nekem Balassagyarmat a legköltőibb és legkedvesebb. Nem hagyott bennem semmi fájdalmat. Ellenkezőleg. Rágondolni a zavartalan, napfényes, tökéletes mesét jelenti. A védő, burkoló, édesen ragyogó irrealitást, az egyetlen idilli környezetet a föld kerekén, azt az elérhetetlenül távoli és boldog világot, amit legfeljebb – mondjuk – Szamoa vagy Haiti jelenthetett felnőtt álmodozóknak az új háború kitöréséig. A 13 ezer lakosú 700városka bizonyára megérdemelne valami egészen másfajta, reális tiszteletet; ilyesmivel azonban én nem szolgálhatok: én Gyarmatot tulajdonképpen nem ismerem. Balassagyarmat számomra tündérváros.
Annak idején persze egyáltalán nem tartottam szépnek, különlegesnek, vagy pláne tündérinek ezt a választott szülővárosomat. Semmilyennek sem tartottam. Egyszerűen csak jól éreztem benne magamat, mint a hal – egy nagyon piciny, majdnem újszülött hal – az Ipolyban. Sajátságos módon, de föltétlenül hozzájárult ehhez a kora gyermekkori boldogsághoz az életünk egyszerűsége és szegénysége is. Ha mást is észlelek, ha többet hallok valami nagyobbról és szebbről, bizonyára törés támadt volna a teljes naivság tündérképein. A tisztes szegénység azonban a megelégedettség varázsába zárt bennünket. A tündérváros egyúttal az egyetlen valóság volt.
De máris további megszorításokat kell tennem. Nem ismertem én Gyarmatot még akkor sem. Csak egyes részeit. Azokat, amelyekbe elküldtek valamiért, vagy amelyekbe elcsábított a kalandvágy. Az utcánkat ismertem tehát, aztán az Ipoly környékét, a ligetet, s ezenkívül még azt az alighanem délnyugati városrészt, ahol a malom állt, s talán ma is áll. Úgy hiszem, az egész területet be lehetne járni egy óra alatt. Én három-négy esztendeig jártam benne, és nem bírtam betelni vele. Négy-, öt-, hat- és hétéves gyermek voltam, amikor ott éltünk, s teljesen fogva tartott a család és a közvetlen szomszédság társadalma, s főleg a természet és a saját énem. Nem tudok tehát semmit, ami történelmileg vagy társadalmilag fontos vagy érdekes lehetne a balassagyarmatiak szemében. Egy szegény kisgyermeknek nincsenek társadalmi kapcsolatai vagy meglátásai. A városhoz fűződő viszonyom csak később vált fontossá: akkor, amikor újra eszembe jutott, amikor magyarázattá vált sok mindenre, aminek a nyomait, alapjait kerestem magamban. Annak a sok kényszerű önvizsgálatnak a során ugyanis, amelyekre a költőket a természetük ítéli, számtalanszor eltűnődtem a hajlamaimon és vágyaimon, azon, hogy mi lehet az eredetük, mi bennük a közös vonás: mi a közös alap azokban a hangulatokban, amelyeket én általában kellemeseknek minősítek. S kiderült, hogy ami számomra szép és vonzó, az egy kicsit mindig gyermeki, meseszerű, egy kicsit mindig csodálkozás. Ne értsenek félre, nem akarok valami mesterkélt ügyefogyottságot, valami poétikus félszegséget mímelni. Nem. Én úgy vélem, hogy megtanultam a kötelező emberi leckét, ismerem és vállalom a való életet. De hát mindenki vágyik valamire, legtöbbnyire arra, amije nincs. Nos, énnekem nyugtom, szabadságom nincs, ráérő időm és felelőtlenségem nincs. Nyilván ezért becsülöm annyira a szabadidőt, a kötetlenségek nélküli életet, a tétlen merengést. Egy nagy angol költő szerint a gyermek a felnőtt 701apja. Ezért szeretem én is azt a gyermeket, aki voltam: az ősömet szeretem benne. Túlzott lírizmus ez? Jaj annak, akiből ez a lírizmus hiányzik.
Balassagyarmat tíz vagy húsz apró tényt jelent számomra, és egy óriási hangulatot. Nyilvánvalóan igen nagy a különbség az én képzelt városom és a valódi város közt. Tizenhét évvel ezelőtt történt először, hogy minden ok nélkül visszamentem szétnézni Gyarmatra, amelyet akkor már tizenhét esztendeje nem láttam. Minden fordítottja volt annak, amit vártam. A liliputinak vélt kisváros egészen nagynak, sőt meglepően szépnek hatott, viszont az örvényes folyó és a végtelen határ roppantul összezsugorodott. Alig ismertem rá valamire. S az egész városban csak egyvalaki volt, aki rám ismert, az első tanítókisasszonyom. Az iskoláról azonban majd később beszélek. Előbb az emlékeimet próbálom futólag összegezni, amelyek egy egész megíratlan verseskönyvvé gazdagították számomra még a puszta nevét is Balassagyarmatnak.
Édesapám mozdonyvezető volt, 1900 és 1908 közt két ízben is Gyarmatra helyezték át. Sárgaréz betűs, fekete, kis mozdonyai Hatvan, Fülek, Ipolyság, Zólyom, Stubnya közt telefutkározták a környéket. Emlékszem kék zubbonyos, kormos értesítőkre, akik néha váratlanul, éjszaka, álmából verték fel a fáradt mozdonyvezetőt, és soron kívül is szolgálatba hívták. Néha én is felmehettem azokra az érdekes mozdonyokra. Zakatoló útjaik álomszerű hálót szőttek körém, csalogatták a képzeletemet, hogy az is beszaladgálja az Ipoly, a Garam, a Hernád tájait, s az erdős, visszhangos, északibb völgyeket és hegyeket, amelyeken túl, mint elképzelhetetlen, félelmes és élő óriás, ott meredezett valahol a Magas-Tátra.
A városban a Templom utcában laktunk a 10. szám alatt. Az utcának most valami más neve van, nem tudom megjegyezni. Én úgy emlékszem, hogy a kétszoba-konyhás, leghátulsó lakás volt a miénk az udvaron; édesanyám viszont úgy tudja, hogy még hátrább is lakott valaki, egy Bisitz vagy ilyes nevű tollkereskedő a családjával: rengeteg hagymát ettek, és szombatonként igen rendesen kiöltözködtek. Én ragaszkodom hozzá, hogy mi laktunk a ház végében. A lakás előtt kis, külön elkerített zöldséges- és virágoskert állt georgina- és orgonabokrokkal. Emlékszem egy jégveremre vagy szabad pincére, annak a hátáról sokszor és könnyen átmászhattam a szomszéd kertbe, bizonyos Jeszenszkyékhez. A szomszédban lakott ugyanis a Jeszenszky család, s én és a legfiatalabb fiú, Barna, akinek már úgyszólván csak a nevére emlékszem, rendkívül szerettük egymást. A kedves és kissé soványka fiúnak katonatiszt volt az édesapja. Nagy ámulatba ejtett a tisztiszolgájuk: gyakorló tölténnyel húsz lépésről eltalált egy élére állított krajcárt, oly kitűnően bánt a puskájával. A mi jégvermünk oldalában és a Jeszenszky-kertben gyíkfarmot akartunk 702létesíteni: botokkal méteres lyukakat fúrtunk, és messze földről, főképpen az említett malom környékéről, tömegével hordtuk haza a lakókat, a törékeny farkú, szép, zöld gyíkokat, zsebben és dobozokban, s a lyukakba eregettük őket. Azt hiszem, több száz gyíkot hazahordhattunk, és nagyon csodálkoztunk, hogy valamennyi megszökött. Fáskamránkban nyulakat tenyésztett az apám. Ha hasra fekve vállig benyúltam, elértem a mély lyukban a fészküket; még most is tenyeremben érzem a fiatal nyuszik remegő testét és szőrének selymes tapintását. A hímet apanyúlnak, a nőstényt mamanyúlnak neveztük. Egyszer rettenetesen lehordtak bennünket ezért az elnevezésért, és eltiltották. Ma sem tudom, mi volt benne az istentelenség.
Bent a lakásban, a sötét konyhában, az anyámat látom, amint főz. Sokszor segítettem neki. Egyszer vendéget vártunk, én és a húgom, Hajnalka. De nem volt játékunk. Hát én csináltam. Miniatűr főzőedényeket, tányérokat, lábast, poharat, mindent, amit a konyhában láttam, papírból, ollóval és ragasztóval. A vizes butéliákat különösen nehéz volt megszerkeszteni. De a játék meglett, idejére. S megint óriási volt a csalódásunk, mert a vendég nem jött el. – Aztán látom magamat az első szobában, hetekig nyomtam az ágyat, orbáncom volt. – A belső szobában is háltam, ott mintha egy karácsonyfa ragyogna a sarokban az ablak mellett. S megint ágyban látom magamat: imádkozom. Már megtanítottak rá, hogy amit nagyon a szívünk mélyéből kérünk, azt megadja a jóisten, a mindenható. Valami anyagi baj adódhatott otthon – akkor általában még igen keveset tudtam róluk –, és én segíteni akartam az anyámon. Mégpedig egyszer s mindenkorra. Lefekvés után hosszan, nagyon hosszan imádkoztam. A magam szavaival és Miatyánkok százaival. Nem hinném, hogy ember valaha bensőségesebben könyörgött földöntúli hatalomhoz. És feltétlenebb bizalommal. Lázban voltam, kimondhatatlan egzaltációban, a hit és a bizalom égbe emelt, az érzés lehozta az eget a szobámba. Két óra hosszat imádkozhattam. Mozgó szám már fájt, szempillámat szúrdalta az égető álmosság, de én biztos akartam lenni a dolgomban, és csak imádkoztam. Dobogó szívvel és megszentült erőfeszítéssel könyörögtem. Testileg szenvedtem már, de akartam, hogy szenvedjek, az is hozzátartozott a siker biztosításához. Hogyne, hiszen nem kis dolgot kértem. Nem öt forintot vagy tízet, hanem végérvényes segítséget. Azt kértem, hogy mikorra felkelek, legyen a párnám alatt egy ököl nagyságú gyémánt. Meg akartam váltani az életünket minden nyomorúságtól. S biztosra vettem, hogy meglesz a gyémánt. Hiszen olyan nagy hittel, olyan kegyetlenül kértem! S a csoda – megtörtént. Persze, hogy megtörtént. Hogy hogyan aludtam el, azt már nem tudom, de éjjel felébredtem, és izgatottan kotorászni kezdtem a párna alatt. És a gyémánt ott volt! Meg703fogtam, éreztem, visszatettem, és megkönnyebbülten újra elaludtam! Reggel aztán jött a csalódás, a kétségbeesett keresgélés. De ezt már nem részletezem. Nyilvánvaló, hogy csak álmodtam az éjféli felébredést és a gyémánt megtalálását. Ebben a lakásban történt még az a nevezetes esemény is, hogy az anyám meggyógyította egy iskolapajtásomat. Pogány Andrásnak hívták a fiút, a nevén kívül már csak azt tudom róla, hogy a házunk előtt elütötte egy hintó, a lovak átléptek rajta, de a kerekek keresztülmentek a hasán. Rémülten vittem be hozzánk, egy tányér jó bableves után már kutya baja sem volt. Pogány lélek lehetett!
Ezzel aztán már kint is vagyok az utcán. Az egykori Templom utca a folyó felé lejt, tavaszi áradások idején messze feljött belé a megnőtt Ipoly. Egy húsvét előtt az iskolában kikaptuk az értesítőt, siettem haza, s az utca alján hozzám hasonló korú csibészek hancúroztak mezítláb a frissen jött, gizgazos özönvízben, amelytől a kapukat sem lehetett megközelíteni. Cipőt, harisnyát le, egy perc múlva én is köztük lubickoltam feltűrt nadrágban. Micsoda öröm volt azt a vizet taposni! Csakhogy meglátott az apám, kiparancsolt a vízből, s ott helyben elnadrágolt. Hogy miért megyek én csibészek közé! De nem vehettem nagyon a szívemre a dolgot, mert ma is tetszik az eset.
Az utca végén az Ipoly. Az innenső part meredek és veszélyes volt, fűzfák és bokrok közt kellett leereszkedni; a túlsó part viszont nagy, lapos rét, a láthatáron hirtelen emelkedő, széles hegyvonulattal, a Felvidék előhírnökeivel. Ez az Ipoly volt a világ legnagyobb csodája. A jegén tanultam meg korcsolyázni: a már lebontott régi fahíd mellől indultunk falkában a félelmes hírű Katlan-gödör és a Kürtös patak felé. Egyszer egy olyan hosszú, bóbitás, három-négy méteres nádszállal tértem haza, melyet a Kürtös patakban törtem, hogy be se fért a házunkba. Nyáron egész délutánokat mászkáltunk a folyóparton és a vízben, messziről kerülve a forgókat és örvényeket; csúszkáltunk, ahogy gyerekekhez illik, az agyagos partról; horgásztunk és békáztunk; s akkor még fűzsípot is tudtam faragni ügyesen lenyúzva a barnás-zöld kérget a vesszők nedves, fehér húsáról. Ölszámra hordtam haza a fűzfalombot a nyulainknak. És szörnyen rácsodálkoztam egy kotlóstyúkra, amely őrjöngve szaladgált a parton, s a víznek is neki-nekiment a kicsinyei után: kacsatojásokat költött ki a boldogtalan, s féltette úszkáló gyermekeit. Emlékszem rá, milyen megdöbbentően és mulatságosan hatott rám ez a jelenet, s hogy milyen zavarba hozott: sajnáltam tyúkanyót, de azért roppant örültem a kiskacsák önállóságának: mindkét félnek egyszerre éreztem a lelkiállapotát, ami később is, azt hiszem, egyik jellemző vonásom maradt, és ma is az.
Úgy látom, egész életrajzi regényre való emlék rajzik föl lassankint bennem. 704Meg fogom írni, csak ráérjek; már eddig is pedzettem az anyag részleteit versben és prózában. Emlékek tündéri lomtára nekem Balassagyarmat, a félhomályból onnan is alakok kelnek elő, ahol az első pillanatra semmit sem lát a szemem. Lehet, hogy nem tíz és húsz, hanem száz és ezer kép alszik bennem ezekből az esztendőkből: a rágondolás egyre többet ébreszt belőlük. Így ébreszti a Mamikát is, öreg-öreg cselédünket vagy bejárónénkat, aki egy ismerős vasutascsalád tagjaival együtt szellemeket tudott idézni, és asztalt táncoltatott, korán belém oltva hitét a természetfölötti dolgok természetességének. De nem térhetek ki rájuk. És a megégetett macska történetét is éppúgy mellőznöm kell, mint a vándorcirkusz ketreces tigrisét vagy párducát, amely a ligetben majdnem leharapta a fél kezemet. Helyettük most már csak két pontra térek ki részletesebben. Ha Balassagyarmatra gondolok, elsősorban erre a kettőre gondolok.
Az egyik az iskola. Gyarmaton tanultam meg írni és olvasni. Valószínűleg már az elemi előtt, mégpedig Tompa Mihály virágregéiből. Az iskola ennélfogva könnyen ment. Úgy emlékszem, hogy szinte nevetségesen szelíd és engedelmes fiú voltam, a légynek se bírtam véteni. Ha a tanítókisasszony, Kacskovics Márta azt mondta, hogy kezeket karba, akkor én szoborként ültem óra végéig. De tízpercben sokszor elfelejtkeztem magamról, ilyenkor vadultam, utólag pedig féltem. Borzasztó szégyenek is értek. Márta kisasszony egyszer óra alatt elküldött a cukrászdába indiánerért. Olyan andalogva mentem az utcán, úgy elbámészkodtam fákon és felhőkön, hogy egyszer csak rémülten vettem észre: nem tudom, mi az, amit vennem kell. Az indiáner szót addig még sohasem hallottam. Könyörögtem a cukrásznak, mondja meg, hogy mi a Kacskovics kisasszony kedvenc süteménye. Nem tudta. Végül vissza kellett mennem, azt mondtam, hogy a kért sütemény éppen kifogyott. Kifogyott? Lehetetlen. De igen, éppen elfogyott, helyette hoztam ezt a másikat. Márta néni gyanút fogott, a turpisság kiderült, még ma is pirul az arcom az osztály előtt. Márta kisasszony különben nagyon szeretett engem, s főleg mint rajzolót becsült. Gyermekkoromban ugyanis ügyesen rajzoltam. Csészét, virágot, bútort, házat, embert, mindent én rajzoltam elő az osztály számára a fekete táblán. Az első osztály rajzban véletlenül nagyon ügyetlen volt, így egy iskolai kiállításon az egész osztály helyett én állítottam ki a többiek neve alatt is. Tanítónőm egy kis porcelán kutyaszoborral hálálta meg buzgóságomat, még most is megvan valahol. Azt azonban már nem tudta a kisasszony, akiből azóta méltóságos asszony lett, hogy milyen zavarba hozott ezzel a megrendelt színes rajztömeggel. Elfogyott a festékem, a színes ceruzám, otthon pedig véletlenül megint nem volt semmi pénz. De a szükség okos ötleteket súg: kiszaladtam a 705kertünkbe, virágot szedtem, és a kék és piros georginaszirmokat meg a zöld orgonaleveleket, a sárga napraforgót beledörzsöltem a papírba, velük festettem ki a színes részeket, este nyolckor pedig szaladtam a nagy halom kész rajzzal a tanító néni lakására. Gyermekkorom bajaira mindig ki tudtam találni valami megoldást, s mindent a világ legtermészetesebb dolgának találtam. Tökéletesen elfogulatlan, feszélyezetlen voltam, azért éreztem jól magamat. S talán épp ezért sújtott le úgy az indiánerügy, amelynél cserbenhagyott a fantáziám. Az iskolai emlékek közé tartozik egy dolgozatírás is. Valami házi feladatom nagyon jól sikerülhetett, mert egy szünetben az egész tanítói kar előtt magához citált Fröhlich Pál igazgató bácsi, s a füzetemet olvasva megkérdezte, hogy csakugyan én írtam-e azt a dolgozatot? Kérdését egyszerűen nem értettem. Ki más írta volna? Az igazgató tovább olvasta az írást, s ahogy én lentről felnéztem rá, valami kis hibát vettem észre a füzet kifelé fordított lapján. Öntudatlanul elővettem a ceruzámat, és ágaskodva, alulról fölfelé, mintha most a plafonra írnék, belehúztam a szövegbe a hiányzó vesszőt. Csak a nagy nevetés figyelmeztetetett rá, hogy törvénytelenséget csinálok. Nem tudtam, mit teszek.
A másik nagy emlékem, a legszebb, a legtündéribb, egy árvízi tutajozás. Ennek a kalandnak kimondhatatlan szépsége és öntudatlan érzéki gyönyöre is természetesen csak sokkal később világosodott meg bennem. Mondtam már, hogy az Ipoly áradások idején az egész környéket elöntötte, a lejtős utcákat a város felé éppúgy, mint a túloldali nagy rétet, ahol az a sok liba legelt, és ahol csak a távoli hegyek vetettek gátat a víz szabad terjeszkedésének. Ehhez a túloldali árvízhez fűződik a legfontosabb emlékem. Mindig órákig el tudtam játszani magamban, semmire sem gondolva; rendszerint a víz örvénylése, a halak játéka, egy virágszál kötött le, vagy a lihegő gyíkok hasának lüktetése a nagy napfényben. Ilyesmikben szerettem elmerülni észre se véve, hogy mit teszek, és nem is érezve semmi szükségét annak, hogy otthon vagy a pajtásaimnak beszéljek kellemes semmittevésemről. Egy árvíz aztán egészen fantasztikussá növelte és mélyítette efféle elmerengéseimet. A régi fahíd lábánál kifogtam egy elsodort pajtafödelet, elég nagy volt, hogy megbírjon, egy rúddal pedig kormányozni, lökni tudtam a tutajomat. A rohanó Ipoly felett féltem volna, sőt alighanem lehetetlen lett volna a csónakázás, ott volt azonban a túlsó parti rét, ott már megállt a víz, mint egy rengeteg, nagy, lusta tó, már letisztult, leülepedett, s a májusi vagy kora nyári nap fenékig átsütötte. Ráálltam a kifogott kapura, s a léccel hajtottam magamat a tó tükrén. Csodaszép volt az idő, s én a hepehupás rét fölött, a világ fölött lebegtem. Csak félméternyire, sőt néha csak arasznyira aszerint, hogy milyen 706volt a talaj, de mégis fölötte voltam. Lent, alattam, a zöld füvek, az apró, sárga virágok ragyogtak; a kristályos víztükrön a kék nyár és a felhők képe; fölöttem az ég. Ahol máskor járni szoktam, ott most simán a semmiben úsztam: a szétfutó ösvények fölött. Egyedül voltam, és félve, szívszorongva és ámuldozva ringatóztam a folyékony csodában, és bokrok, liliomok és sás és hosszú nyakú, gombfejű, piros és fehér kalapú mindenféle virágtündérek hajladoztak jobbra-balra a tutaj elől, és alája kerültek, és megint fölegyenesedtek mögötte, és hideg ezüstben tündökölt minden, a csobogó fényben úsztam, és örültem. Úgy éreztem, hogy száraz lábbal járok a tengeren. Egészen biztos, hogy nem esztétikai gyönyörködés részegített; amit éreztem, az csak testi érzés volt, szóba nem foglalt, de a szememben mindörökre megőrzött mámor. Napokig kijártam tutajozni a rétre; álmaimban sokszor jelentkezett ez a kép, ez a csodálatos élmény; később Debrecen határában is sok közöm volt mindenféle kis tavakhoz, rétekhez és vízi állatokhoz. És sokkal később, vagy harminc év múltán, ugyanazt a tiszta mámort éreztem, amikor a salzburgi Alpok fölött repülőgépről néztem alá a földre. Hihetetlenül ismerős volt a repülés élménye, és én kutattam, kerestem az ősképét: s egyszerre mint színes mozikép vetítődött elém az 1906-os vagy 1907-es tutajozás azon a törékeny deszkalapon az Ipolyon túli rét fölött, amikor testem-lelkem úgy zengett az elragadtatástól, és akkor jöttem rá, hogy az a kisfiú, az a magába zárkózott, első elemista már költő volt azon a régi, kalandos, gyönyörű napon.
Ezért, ezért szeretem Balassagyarmatot, az én tündérországomat, időnkint fel-felmerülő szigetét minden eltűnt boldogságnak.
Előadás, 1943. április 11. Kabdebó 1, 15–23. p. Steinert, 633-640. p. Bíró, 65–70. p. PIMK, gépiratjavításokkal.
Kedves fiatal barátaim!
Harminchárom évvel ezelőtt lettem a kollégium diákja, és kerek huszonöt évvel ezelőtt kerültem el Debrecenből, „fogadott” szülővárosomból. S most az a feladatom, hogy a két dátum közti nyolc esztendőről számoljak be.
707Könnyű volna a dolgom, ha megírtam volna valaha az életrajzomat. Akkor csak fel kellene olvasnom a megfelelő fejezetet. De nyilván abban is több szakaszba nyúlnának át a diákkor emlékei. Hiszen a szellemi élet egyszerre igen sok gyökérből táplálkozik, s egy elszigetelt eseményt csak a kapcsolatai világítanak át igazán. Az ember a testében magával hoz bizonyos elrendeléseket; aztán minden szociális fokon bizonyos családi, otthoni kultúr- és érzésvilágot, amelynek akkor is fontos legalább a hangulati színezete, ha igazi, komoly tartalma még nincs, még nem lehet; magával hoz érdeklődéseket, melyek a szórakozásra, de esetleg már többre irányulnak. Ehhez az alapkeverékhez önti aztán további gazdagító és erjesztő hatásait az iskola, a tananyag, de még inkább az élet: az egyes diáktársak természete, érdeklődési iránya, egy-egy lírikusabb vagy gyakorlatibb szellemű tanár hatása, amely igen nagy, sőt döntő lehet, aztán a tágabb, az egyre táguló környezethatás, amelybe már a város általános kultúr-megnyilatkozásai, a helybeli esetleges kiválóbb alkotók varázsa, a könyvtárak, a könyvkereskedések kirakatai, az újságok és folyóiratok, a szélesedő társas élet, az országos jelentőségű aktuális események, sőt a véletlenek és még az első szerelmek is beletartoznak, belejátszanak a maguk komplex módján. Ez így van, így helyes és természetes, ilyen lesz az élet később is, száz és ezer állandó és múló hatást egyensúlyoz a lélek, az egyéniség folyton erősödő tengelye, a speciális én körül.
Ha egyetlen tekintettel nézek végig a diákkoromon, akkor most utólag azt kell mondanom, hogy szellemi hatásokban, ingerekben rendkívül gazdag és rendkívül anarchikus volt. Voltak ugyan barátaim, de az iskolával párhuzamos önképzésben úgyszólván magamra voltam utalva. Igen széles fronton indultam neki a világ vélt meghódításának: a kíváncsiság teljes frontján. Legalábbis egy polihisztor apa állandó jelenlétére és segítségére lett volna szükségem, hogy a frontvonal ne legyen sok helyen összefüggéstelen és gyenge. Romantikusan érzékeny és érzéki, tehát igen erős, fogékony lélek lehettem, a reális dolgokban viszont igen önállótlan, tájékozatlan és félénk. Ez a két alaptulajdonság szabta meg a magatartásomat és a vágyaimat. De ez szabta meg a kényszervágyakat is, amivel a vágyaknak azt a csoportját akarom megjelölni, amelyeket a fogyatékossági érzés kelt bennünk, s amelyekkel úgyszólván az ellentétünkre, tőlünk tulajdonképpen idegen, de szükségesnek ítélt tulajdonságok és helyzetek elérésére törekszünk. Az utóbbiak közé az én esetemben olyasmik tartoznak, mint biztonság, nyugalom, logika, realizmus. Valószínűleg hallottátok, hogy könnyen és jól tanultam, a jeles bizonyítványt játék volt megszerezni, szinte oda se figyeltem rá. A zavar, az ösztönök, vágyak, ítéletek, célok és eszközök, a teóriák és a valóság harmonizálatlanságában 708jelentkezett. Mindez nem ritka tünet fiataloknál, és persze jól is végződhet – azt hiszem, végeredményben nincs okom panaszkodni –, de esetleg túlságosan nagy árat fizetünk érte időben és idegekben.
Az élő fejlődést csak konkrét esetek, tények, jelenetek föltárásával érzékeltethetném igazán. Ehhez azonban az a bizonyos nem létező önéletrajz vagy nagyon sok idő kellene. Ennek hiányában kiemelhetnék három-négy pontot a múltból, és megmutathatnám, átvilágíthatnám őket; ez azonban túlhangsúlyozhatná azt a pár részletet, az összképet viszont elejtené. Arra gondoltam tehát, hogy ellenkező módon járok el: összképet vázolok fel, hiányosat és rögtönzöttet, sokszor csak címszavakat és mintegy alcímeket adok, mozaikdarabokat, érzelmi és ténybeli adatok tömegét, végeredményben a hiányzó regény tartalmi kivonatát. Emlékezetből dolgozom, a sorrend, az évszámok itt-ott lazák lehetnek, ez most nem fontos. Fűzzétek össze és értelmezzétek ti magatok a felvillanó képeket, az általános kulcsot a fentiek megadták hozzá.
Mi jut eszembe első kapásra, ha diákéveim szellemi élményeire gondolok?
1913, otthon. – A Rákóczi utcában lakunk, szegények vagyunk, apám mozdonyvezető, a III/A-ba járok. Látom magamat, reggel van, iskolába készülök, éppen mosdom. A vasmosdó párkányán egy Olcsó Könyvtár-füzet, azt olvasom irtózatos izgalomban: Szophoklész Oidipuszát. Hunyorgok, arcom beszappanozva, váltogatott fél szemmel lesem a dráma menetét, pedig a gyenge fordításban igen petyhüdtté válik a roppant lírai feszültség. Ez lehetett az egyik legelső önóálló irodalmi felfedezésem. Végig a Nyomtató utcán: menet közben is olvasok. Detektívregény-pótlék, May-pótlék.
Az első ritmus. – Nyári dél, unalmas vicinális út Ohatpusztakócstól Debrecenig. Valamit dúdolok a kerekek ütemére. Lassan szavakat, mondatokat is, népdalritmusban: 4+4+3. A tartalomhoz nincs közöm, valami románctémát variálok és szándékos butaságokat. Hogy mernék én magamról beszélni? S hogy tudnék? Eszembe se jut!
Először az önképzőkörben. – Fekete tábla, még a régi kollégiumban. Kézzel írt műsor, meghívó szombat estére. Megtudom, hogy létezik önképzőkör. A szóban valami kiválósodási ösztön mozog. Én is szeretném képezni magamat, szeretnék okosodni. Rövid ideig el vagyok ragadtatva, irigylem az önállókat és nagyokat, olyan véleményeket és kritikákat tudnak és mernek, amelyeket nem tanultak! Mint alsós tulajdonképpen csak beszöktem az ülésekre. Aztán meguntam őket; vissza May Károlyhoz!
1914. – Tiszabecsen töltöm a nyarat Mihály nagybátyámnál, a papnál, Szatmár és Ugocsa határán. A szomszéd falusi iskola egész könyvtárát kiolvasom. Óriási hatást tesz rám a Beöthy-féle Irodalmi Kis Tükör. Írók sorsát, 709problémáit, jellemét és harcait ismerem, sőt tanulom meg, akiknek szinte egy kukkot sem olvastam még a műveiből. Eddig valósággal azt hittem, hogy a versek és regények valahogy csak úgy vannak, talán csak úgy maguktól nőnek, mint a füvek és fák. Az egyéniség szerepe! A szellemi „halhatatlanság”! Izgalmas kérdés magamhoz: Ma is vannak írók? Miről írhatnak, milyenek lehetnek? A múlt tisztelete eleve lenézeti velem őket.
Ősszel. – Alig várom, hogy megnyíljék a nagykönyvtár. Külön engedéllyel bejárhatok. Az öreg Károly bácsi informál: igen, járt itt egy züllött jogász, Ady Endrének hívják, rémes, bolond verseket ír. Olvasni kezdem, mulatok rajta; paródiákat írok rá.
Tízperc a folyosón. – Már az új gimnáziumban vagyunk, akkor épült. Tízpercben lemásolt Ady-versekkel házalok: milyen mulatságos extravaganciák! Mindenki őrülten nevet. „Meglékeltem a fejemet, agyamba nézett s nevetett.” Dinnyét szokás meglékelni: tehát dinnyefejű! Bohóc! Később bosszant, hogy a kollégák sokszor ott is nevetnek, ahol a vers értelmes, csak éppen homályos vagy bonyolult dolgokról szól.
Önképzőkör. – Érintkezést keresek nagyobb diákokkal, hogy tisztázzuk; mi is hát ez az Ady? Néhány különös jelképet megértek, nagyszerűnek találok, s ez megijeszt. Nem volt szentségtörés nevetni azokon a fejlékeléseken? De a nagyobbak is csak nevetnek. Ady-paródiákat idéznek Ady-versekként. A „rágalmazás” felháborít; védem Adyt, Saulusból Paulus lesz. Néhányan kezdünk összetartani. Gulyás Pali a IV/B-ből közli apjának olyasféle véleményét, hogy Ady sajnálatosan elvadult, nagy tehetség. A jellemzést köntörfalazónak, ravaszkodónak érzem: mi ez, fából vaskarika? Rájövök, hogy Adynak politika a bűne. Még nem tudom, mi az, hogy politika, de már lovagiasan mellette állok.
A könyvtárban. – Adysta hírem sok ismeretséget és néhány komolyodó barátságot szerez. Esküszünk a szimbolizmusra, tudjuk is sok cifra meghatározását; de mindvégig érzem, hogy jó volna rá valami kézzelfogható, egyszerű, esetleg drasztikus magyarázat. De bízom a termékeny homály erejében; sokszor hiába! Egyébként rengeteget olvasok, egyre modernebb szerzőket, egyik a másikra utal. Vonz a Nyugat, minden újszerűség. Kezdek teljesen elszakadni példás, előírásos diák mivoltomtól. De azért még Babits hallatlan rímtechnikáján is csak nevetek eleinte.
Megint a tízpercek. – Egy nagy diák a VI.-ból, Páricsi Bertalan, értesül a IV/A és IV/B modern fiataljairól, és felkeres. Óriási megtiszteltetés. Sokat tud, verseket ír, lázas, nyugtalan verseket, nagy haja van, bohém modora, sokat szerepel az önképzőkörben, de a diáktársai nem értik meg. Ezentúl „együtt dolgozunk”!
710Heine. – Rajta tanulok meg németül. Kíváncsi lettem külföldi költőkre, hogy milyen másfelé a világ. A tankönyv Goethéje és Schillere, s általában minden epikus vers, pláne ballada, untat. Minek történetet versben írni? Egy elolvasott ballada úgy kiürül, mint egy megfejtett rejtvény. Dalokat akarok, lírát! Egy Universal Bibliothek-füzetben megveszem Heine Buch der Liederét, a címe miatt. Első eset, hogy idegen könyvet vásárolok. Elragad a könnyedsége, a szemtelensége. Utánozni szeretném. Nem megy: nem értek a formához.
A füvészkertben. – Botanizálás, rablócsendőr, lányok és Heine. Zsebemben állandóan ott a szótár. A német már egész jól megy. Sorra megveszem Heine összes műveit filléres kiadásban. Többet tudok az életéről, mint Adyról! Hát a múlt, még az idegen múlt is jobban feltárható, mint az élő jelen? Rémesek a tankönyveink: két-három sort írnak csak a legnagyobb maiakról! Valaki azt mondja, hogy Babits különb Adynál, versenytársai egymásnak. Hát ez mi? Mindenki öli őket, ők meg egymást? Szeretnék Heinét fordítani, de nem értem a hím- és nőrímek közti különbséget. Fél évig elkínlódom, míg rájövök!
Önképzőkör. – Páricsi öccse, Pál, kitűnően hegedül. Először figyelek föl a zenére. Dantét olvasok, és vicces prózai kulcsregényt írok a Pokolról; belerakom az osztálytársaimat és ellenségeimet. Versekkel is kísérletezem, de nem merem komolyan venni magamat.
V. gimnázium. – Az A és a B osztály az ötödikben egyesül, örülök, hogy együtt vagyunk „mi, modernek”. A B-vel egy diáklányt is kapunk: az személyesen ismeri Adyt, és per Mihály beszél Babitsról. Úristen, hát ilyesmi is van? Említi, hogy hallotta: verseket írok. Irtózatosan elszégyellem magamat, de rámondom, hogy igen, aztán megijedek: de hiszen én nem értek a jambusokhoz, s amit írtam, előre paródiának írtam, csakhogy kivédjem a nevetségesség veszélyét! No de most már rá kell jönnöm a titokra! A felsőbb osztályokba is járnak lányok: mind okosabbak, mint a fiúk, s mind adysták, de náluk ez valahogy nem lázadás. Nem értem a világot, csupa zavar és szívdobogás vagyok, és leplezése a gyengeségnek. Évekre elvesztem a természetességemet és naivságomat.
Versek. – Valahogy rájöhettem a forma, a verstechnika titkaira. Persze csak a gépies részre. Megadott bravúrrímekre verseket írok, benyújtják őket az önképzőkörbe, ott dicséretet kapnak. De hisz én viccből írtam őket! Nem hiszik el.
Irodalmi szalon. – Béber Laci, a későbbi debreceni szerkesztő és kritikus közvetítésével meghívnak osztálytársnőnkhöz a Simonyi úti villába. Azért, mert „költő” vagyok? Borzasztó. Szerepet kell játszanom, amelynek nem fogok 711tudni eleget tenni. De a dolog vonz, meghat, gyönyörű. Még sose voltam olyan szép lakásban, s a társaság: egész kis irodalmi és zenei szalon, ahol személyesen ismerik Adyt, és pertu vannak Babitscsal! Pestre akarok kerülni! És elmegyek az Északi-tengerhez, amelyről Heine ír! Az új irodalmi szalonban arról értesülök, hogy három-négy éve nagy dolgokat műveltek az önképzőkörben. Ibsent adtak elő, egy Juhász Géza nevű kitűnő írói ígéret volt a vezér. Ez a Géza most a francia fronton katonáskodik, a szalonban viszont az egyik lány a dalait énekli, a dalok meg a lányhoz íródtak: milyen gyönyörű, romantikus a világ! Végre van egy hely, ahol jól érzem magamat! Az önképzőkör most álmos és vacak? Páricsi maga is elismeri. No, majd mi meghódítjuk és följavítjuk!
Francia költők és Oláh Gábor. – Melléktárgyként jó ideje már franciát is tanulunk az iskolában. Az Ady-gyalázó cikkek folyton emlegetnek vele kapcsolatban két francia dekadens költőt, Baudelaire-t és Verlaine-t. Hajsza a műveikért! Először németül jutok hozzá egy kis Baudelaire-füzethez. Oh, áldott jó Universal Bibliothek, aki megnyitottad előttem a világirodalom sejtelmét! A nagy kiátkozottaknak néhány francia versét is megszerezhettem. Kardos Pál, aki később tanár lett, egy osztállyal felettem járt, és a mérsékelt modernek közé számított, elvitte Oláh Gáborhoz a fordításomban Baudelaire A dög című versét, s kölcsönkapja számomra a Les Fleurs du Malt. Micsoda boldogság! A fél könyvet átmásolom egy irkába, oly áhítattal, ahogy a Bibliát se másolták a középkori szerzetesek. Megindul a Baudelaire- és Verlaine-kultusz. Előadás róluk az önképzőkörben. Persze, nem is sejtem Baudelaire igazi értékeit, a klasszikus formát, a pszichológiai mélységeket, csak a lázadó romantikát látom benne, az üldözöttet, Adyék ősét. Otthon még az édesanyámat is megfertőzöm a Baudelaire-szerelemmel, annyira, hogy végül már asztalt táncoltatva „megidézi”, s Baudelaire egy év múlva házi barátunk, házi szellemünk.
1916 körül. – Az önképzőköri tisztikarba még nem jutott be a társaságunk, de már mi vagyunk a hangadók. A többieket nem nagyon érdekelte irodalom és művészet. A részletek már összefolynak az emlékezetemben. Rengeteg modern dologgal foglalkozunk a körben s még inkább a kör mellett. Beleszagolunk Schopenhauerbe, Nietzschébe. Az irodalmi szalon a Simonyi úton a leghitelesebb pesti véleményeket tükrözi. Ibsent, Tolsztojt, Strindberget, Maeterlincket, Wilde-ot olvasunk. Tanítok, és minden pénzemet könyvekre költöm. Nagyon vonz a fantasztikus irodalom is, E. T. A. Hoffmann és valamiért egy időben rendkívül tisztelem az őrülteket. Bizonyos várakozás néz rám, kezdek időnkint büszke lenni. Megismerkedem Tóth Árpád verseivel és 712Baudelaire-fordításaival, s elszégyellem a magaméit. Tulajdonképpen nagyon egyedül vagyok, belül ezerszer annyi seb és sóvárgás, mint amennyit eltitkolni már nem bírok. Előadtunk egy Arisztophanész-darabot Babits-versbetéttel, én játszottam a költőt. Rémes lehetett.
A könyvtár. – Százszoros tempóban olvasok, mindent, iszonyú éhséggel. Már szocialista elméleti irodalmat is. Apróbb összeütközések támadnak a tanáraimmal, kettes magaviselet. Egy Wilde-idézetekből összetákolt magyar dolgozatomra Gulyás tanár úr négyest ad: „értelmetlen galimatiász”! A reakció támadása a modernség ellen! Nem baj, Csokonait is kicsapták! De azért érzem a bizonytalanságomat. Könnyű Palinak, irodalomtörténész az apja!
Pest. – Váratlanul, bolond elhatározással, életemben először felutazom Budapestre. Miért? Ugyan mi egyébért, mint egy premierre? Akkor mutatta be a Magyar Színház a Peer Gyntöt. Oláh Gábor biztatott: „Valakinek csak képviselnie kell a debreceni moderneket!” Nem értettem a darabot, de magamnak se vallottam be. Operában is akkor voltam először, Sámson és Delila, nem tetszett. De azért a művészet zarándokának éreztem magamat. Otthon ugyanakkor egy 48-as érzületű nagybátyám meglátja a Baudelaire-füzetemet: „Mi az, te az ellenség nyelvén olvasol, hazaáruló?!” Dacosan vállalom a tartalmatlan és sértő jelzőt. Érdekes, hogy ennek ellenére ez a nagybátyám adott kölcsön öt koronát, hogy elutazhassam a nagy premierre. A pesti út sok vágynak szárnyát nyitotta bennem: csakhamar elutazom vasúti személyzeti jeggyel Königgrätzbe, a bátyámhoz, aki ott katonáskodik, majd egy év múlva Grazba rándulok ki, szintén rögtönzésszerűen és pénz nélkül: akkor még nem kellett hozzá útlevél. De igazában már Indiába sóvárgok.
Levél Adynak. – A hírhedt Rákosi–Ady-vitában az egyetemi ifjúság Ady ellen foglal állást. Felháborodunk. A VIII.-os és magányos Páricsi biztatására, akinek zsenijében korán megingott a hitünk, egy tízpercben hódoló ellenlevelet írunk Ady Endrének, a Mesternek. A dolog híre valósággal forradalmárrá fúj fel bennünket. Az önképzőkörben csaták kezdődnek. (Ez már talán 1917.) Pröhle egyetemi tanár fiai vezetik az ellenpártot. Néhány modernebb és kedves tanárunk privátim megsúgja a rokonszenvét, de aggódva figyelmeztet modorbeli hibákra. Ady különben nem felelt, ami nagyon rosszul esett. Nem tudtuk, hogy a Mestereknek mennyire nincs idejük.
A Simonyi út. – Az első Wagner-dalokat hallom. Nagyszerű! Egy moziban hangverseny, a Tannhäuser-nyitány: isteni! Még ötvenévnyi késéssel is reagálunk a „legmodernebb” dolgokra! Húsvétkor elviszik Babitshoz egy Baudelaire-fordításomat: egy egész olimposzi társaság kezdi olvasni a vidéki diák művét, de a negyedik sornál vendég jön, s a szívdobogtató bemutatkozás 713mégis elmarad… Pestről különben vendégek érkeznek az irodalmi szalonba: egyetemi tanár és ifjú szociológus. A modernség élő, vidéki végvárainak érezzük magunkat.
A tetőpont. – Szekfű Gyula könyve a száműzött Rákócziról országos vihart kavar fel. Az önképzőkörben már teljesen mi, VII.-esek vagy VIII.-osok vagyunk a hangadók, mi, „modernek”. De én már szűknek éreztem ezt a munkaterületet. Egy versemet például emlékkönyvbe akarták íratni; nem írtam be. Nyilván „megvetésem jeléül” a konzervatívok iránt. Nagyobb egek és csillagok vonzanak. Pedig ugyanakkor belül rettentő gyámolatlan vagyok, és nem bízom magamban. Ekkor már nemcsak a moderneket tisztelem. Horatius tetszik, és Szophoklész, akinek az Antigonéját görögül is végigolvasom, végigszótárazom, igaz, hogy ebbe egy kis szerelem is belejátszik… De, visszatérve a Szekfű-viharra az ügyben nekünk is állást kell foglalnunk. Ismertetjük a Szekfű–Ballagi-vitát három szombat estén át. Kardos Pali kivonatolja a Rákóczi-könyv tartalmát, én meg a Szekfű válaszát: „Mit vétettem én, ki gyalázta Rákóczit?” Szinte az egész iskola két pártra szakad. Pröhléék tombolnak, de meg kell adni, ügyes fiúk. Végül közbelép a vezetőség. Úgy rémlik, Karai igazgató úr személyesen megjelent a záróestén, s bennünket meghallgatva ő (vagy a megbízottja) összegezte az állásfoglalásokat nagyon okosan, reálisan. Megdicsért és mégis elmarasztalt bennünket. A hatalom és a szeretet okos, tapintatos eljárása volt ez. Bár előbb is lett volna megfelelő vezetésünk!
1918. – Ez volt, úgy emlékszem, a csúcspont. Az önképzőkör ezután már nem érdekelt igazán. Diákpublikumunk mindenesetre élvezte a tűzijátékot. Csakugyan csináltunk egypár rendes estét, s joggal érezhettük magunkat a „régi nagyok” méltó utódainak. De ekkor már egyre többünket elszólított a háború. Béber rég katona volt, 1918 tavaszán engem is besoroztak, hadiérettségit kellett tennem, s folyton Pesten járt az eszem. Hogy költő legyek, arról még mindig nem mertem komolyan álmodni se. Tanár akartam lenni, és, szerényen, kritikus. De ez csak lelki óvatosság lehetett. S először mégis a Műegyetemre iratkoztam be gépészmérnöknek.
Nem lettem se tanár, se mérnök. Mint tudjátok, hamarosan Babits Mihály környezetébe kerültem. Adyt már csak a ravatalán láthattam.
Azóta eltelt huszonöt év.
S ha most visszagondolok a huszonöt előtti nyolc, illetve öt-hat évre, az a gyors mozi pereg le emlékezetemben, amit fentebb vázoltam. Nagyjában így történtek a dolgok.
Búcsúzásul pedig azt mondom nektek, fiatal barátaim, hogy legyetek kíváncsiak és modernek, mint amilyenek mi voltunk, hiszen minden nemzedék 714csak maga csinálhat valamit az önképzőköréből, de legyetek óvatosabbak és harmonikusabbak, és foglalkozzatok többet valakivel – Móricz Zsigmonddal – akit mi, nem tudom, miért, egy kicsit mintha elhanyagoltunk volna: foglalkozzatok mennél többet azzal, akinek nevét a Körötök viseli: Arany Jánossal.
Híd, 1943. augusztus 15. 3. p.
Szép, kellemes, érdekes, hasznos: elsőnek ez a négy tulajdonsága ízlik, ez a négy tulajdonsága pezsdül, együtt és külön, az örömömben, ha hallgatói közt lehetek, a sóvárgásomban, ha messziről rá gondolok. Csábítana tovább elemezni ezt a négy összetevőt, de most nem nyúlok hozzájuk. Jobb, ha így vannak, egyben, egymásban, egészben. Az arany csak addig arany, amíg nem váltjuk fel rézre és papírra.
A nyári egyetemek dolgain tűnődöm. A hangulatukon, a céljaikon, a társaságon, melyet központjaikba gyűjtenek, a nagy, szabad programon, mellyel időt és távolságot az eleven érdeklődésbe kapcsolnak. Nyári egyetemen lenni annyi, mint egyesíteni a legvonzóbb tanulmányi helyzeteket. Annyi, mint utazni, sőt egyszerre több országban tartózkodni. Égtájakat engedni át kíváncsiságunkon. Táborozni valami nagy, oxigéndús világában a testnek és a szellemnek, a fiatalságnak, a vaskalaplevető, vidám tudománynak. A nyári egyetem mindig üdülőhely volt, napfény és tanterem és barátkozások szigete a fesztelenség, a désinvolture jegyében. Nem mondom, hogy a legnagyobb dolgokat és a legmélyebb tudást közvetítette; de amit adott, amit összehozott, azt a legkellemesebb formában nyújtotta, abban maga az élet pulzált. Franciaországban éppúgy, mint Itáliában, Freiburgban éppúgy, mint nálunk Debrecenben, Kassán vagy Sopronban.
Jött azonban a háború, az új, a nagy világháború, amely mellett már kis világháborúnak emlegetik a régit, az elsőt. Itt-ott negyedik éve köti le másra a kontinens erejét, mint amire mi, sőt mint amire a politikusai szeretnék. Négy év alatt sok minden elégett vagy elfonnyadt. A külső élet, az európai sors a nyári egyetemeken is mind erősebben belerajzolódott az arcába. A színkép fakult, a keretből száradt, kiszáradt az élet, az egyetemi városok külföldön egymásután mondtak le ezeknek a nagy, szabadtéri szümpozionoknak a megrendezéséről. Európa már rég nem volt jelen a nyári egyetemeken, 715Európát már csak képviselték. S úgy hallom, olvasom, hogy tulajdonképpen már csak nálunk vannak nyári egyetemek, legalábbis olyanok, amelyeken megmaradt valami a régi sokszínűségből. Az embernek elszorul a szíve. S egyszerre olyan féltékenyen gondolunk ezen a téren is a megmaradtra, ahogy valaha talán az egészre se gondoltunk: fogyásuk csak értékét növelte a Szibilla könyveinek!
De reménykednünk kell. Ha másfelé, sokfelé nincs is mai erő és idő, ha nincs is kellő nyugalom és ideg és ráérés ezekre a nyári összejövetelekre, ezekre a szabad és derűs szellemi barátkozásokra, a vágy rájuk egész biztosan megvan. Ez a vágy sok mindenre irányul, a legjobb része az embernek. Ez nem fog nyugodni, ez mindig feltámad! Ahhoz képest, hogy most milyen nagy az elzárkózás, aránylag sokfelé jártam az elmúlt években és az idén, túl a határainkon. S mindenütt azt láttam, hogy akikben egyáltalán megvolt, nem rozsdásodott a lélek aranymérlege. A mérleg a régi és hibátlanul működik. A baj sokkal inkább a technikai civilizációban és az anyagi nyomorúságban van, s a kultúra adminisztrációjában és kibiceiben; az alkotók érintetlenebbek, mint hinni lehetne, s érintetlenebbek a tömegek is. A frontokon persze nem lát túl a szem… De nem, a szellemi nemesség tekintetében a másik oldalon se lehetnek mások a szükségletek s az örök vágy ott is egész biztosan megtermi a maga kielégítését. Bármilyen törékeny a szépség, az igazság, az értelem, igen makacsok a gyökerei. Láttunk már, sokszor láttunk hős kis virágokat kőfalak repedéseiben, amint hihetetlen erőfeszítéssel harcoltak életükért s megéltek századannyiból, mint boldogabb testvéreik; ilyen csodálatra méltó harcosok az emberi lelkek is: tudják, hogy nincs nagyobb, izgalmasabb valóság, mint a szellemé, s mindig és mindenütt ki fogják küzdeni a megmaradásukat, adjon bár nekik talajul sivatagból is csak pár köbcentiméternyit az irigy sors vagy a buta véletlen. Ki fogják küzdeni a megmaradásukat, a virágzásukat, s teremni fognak! Mosolygó, pompázó réteket, egész réteket látok kis magvaik mindegyikében.
Mi pedig, ha hinni tudunk bennük, még jobban tudunk örülni magunknak, a magunk megmaradt kincseinek. Európa nagyon bonyolult, sokértelmű fogalom; ne vitatkozzunk a részletein. Annyi biztos, hogy ma sok tekintetben talán nálunk őrzik legigazabban belőle azt, amit érdemes megőrizni. Intézkedések és művek egyformán tanúink rá. De élő emberek is, franciák és bolgárok, németek és finnek, svédek és olaszok, mindazok, akik velünk vannak, együtt vannak nyári egyetemeinken.
Tanúskodjanak, ha sor kerül rá!
716Rádióélet, 1943. október 8. 3. Az MTAKK, Ms 4160/104. p. jelzetű kéziratán: 1943. IX/ 29-i dátummal szerepel.
Üzent a rádió, hogy szombaton megtisztel látogatásával. Bár tulajdonképpen nem is hozzám jön. A könyveimet, a könyvtáramat keresi, én csak afféle cicerone leszek: hangos szája a néma köteteknek, kalauza az állványok előtt a kedves érdeklődőknek. Igyekezni fogok, hogy jól játsszam meg a szerepemet, hálásan és szeretettel, ahogy megérdemlik a partnereim. Öreg igazság, örök igazság, hogy legjobb barátaink a könyvek. A házunkban lakó, csöndes és halk szellemek. Kit csaltak meg, kit árultak el valaha, kit dorongoltak le azok a lelkek és agyak, akikből már semmi anyagi nem maradt a fehér lapokon és a fekete betűkben? Sok könyvem van, három-négyezer, s legnagyobb részüket igazi személyes viszony fűzi hozzám. Azt veszem elő, azt invitálom esténkint konferenciára, amelyikhez kedvem támad. Ezek a barátok mindig ráérnek a meghívást elfogadni és sose maradnak tovább a kelleténél. Minden határt átlépnek, minden világtájat magukkal hoznak, minden múltat feltámasztanak. Aki szeret olvasni, aki tud olvasni, aki nyelveket ért, az egy kicsit a földi örökkévalóságban tartózkodik a könyvei közt.
Mint tudják, sokat fordítottam, főleg költőket. Nagy gyönyörűségem telt benne. Mutogatni akartam a barátaimat: egyiket, mert hasonlít rám, a másikat, mert olyan idegenszerű. Az egyik igazolt, a másik lebeszélt valamiről; valamennyi gazdagított. Hát hogyne! Hiszen micsoda kincs, mennyi gondolat, érzés, jellem, ítélet, mennyi gyötrődés és boldogság, mennyi tanulság és példa raktározódott fel bennük! Már az olvasás is tanulás, hát még a műfordítás! Általa indult meg és folyik szakadatlanul a világirodalom lélekcseréje, gondolatcseréje, az emberiség egyetemes, együttes töprengése az élet kis és nagy dolgai felett.
Mint említettem, legtöbbször este olvasok. Bárhol vagyok és bármilyen fáradt, legalább egy órát mindig olvasok elalvás előtt. A világot, az embert tanulom vele. A valóságos, gyakorlati életben szörnyen korlátozottak a lehetőségeink s aki nem jó olvasó, aki nem lelkes olvasó, annak sejtelme sincs arról a szabadságról és arról a gyönyörűségről, amit a szellemi élet a híveinek adhat. Még útra is könyvvel indulok, rövid villamosútra éppúgy, mint nyári vakációra: szeretek a könyveimmel beszélgetni, szeretem a régi magyarok, görögök, latinok, németek, angolok, franciák állandó baráti társaságát magam körül, s mindazokét, akiknek a nyelvén nem értek, de akiket – kínaiakat, 717maláji mesemondókat és elporladt óegyiptomiakat – valamilyen közvetítő nyelv szintén bekapcsol az eleven életembe. Így volt ez kicsiben már diákkoromban, s így lesz ez most már mindvégig. „Olvasva fogok meghalni.”
Magyar Csillag, 1943. december, 701–708. p. Simon, 242–256. p. Steinert, 356–366. p.
Babits Mihály néhány évére, az 1920-as esztendők fordulójára úgy gondolok, mint egy szellemi tündérországra, amelyben gyermek voltam, mint egy műhelyre, melynek lakóként és munkatársként láttam, figyeltem, éreztem lüktető és rejtelmes üzemmenetét; úgy gondolok rá, mint egy csodálatos, fájdalmas, érthetetlen és döntő fejezetére a saját életrajzomnak. Meg kellene, meg kell majd írnom, noha távol kívánok maradni vele a teltzengésű idealizálástól; őneki is tartozom vele. Amit most mondhatok, az csak rögtönzött kivonatolás lehet, s nem egy mondata tulajdonképpen egész fejezetet kívánna.
A műhely gazdáját és sűrű párázatú emberi s magaslatian tiszta eszmei légkörét 1918 végén ismertem meg személyesen; a kapcsolat maga, egyoldalúan, már előbb kezdődött. A fiatal Babits borotvált, sima, rejtetten fanatikus és zárkózott arcát, a keménygalléros tanárarcot és a meleg, barna szemeket pár évvel hamarabb láttam már egy illusztrált könyvben, s nem tetszett: akkor, úgy látszik, még csak byroninak vagy petőfiesnek tudtam egy híres költő arcát elképzelni. Szlávos neve megütött. 1915 körül hallottam először, ötödik vagy hatodik gimnazista koromban Debrecenben; s negyedév múlva már sejtettem, tudtam, hogy közöm lesz a viselőjéhez. Miféle közöm? A teljesen könyvhöz és tanrendhez szabott, önállótlan diákból akkoriban bújt ki bennem a lázadó. Nevettem az első versén, amely elém került, az Új leoninusokon! A bravúrossága, mint egy bűvészmutatvány, mulattatott. Aztán megijesztett, megrémített a bravúr mögötti tökéletesség. Úristen, ez az ember úgy hajlítja, gyúrja, lebegteti a szavak ércét és márványát, mintha a levegőből szabna szobrokat! Ezt így most mondom, de akkor is éreztem. Voltak ismerőseim, akik ismerték. Glóriája rájuk is átragyogott. Egy osztálytársam, egy lány, olyan korú, mint én, per Mihály viszonyban volt vele, s mindig látta rokonainál, a tisztviselőtelepen, valahányszor felutazott Pestre. Egy sápadt arcú, fekete hajú fiatalember viszont, aki már cikkeket is írt egy szociológiai folyóiratba, egye718nesen csodákat mesélt a modern irodalomról. Felsőbbrendű lény! Az én leendő viszonyomat Babitshoz természetesen nagyon szerénynek gondoltam. Rendkívül kishitű gyerek voltam, csak az ösztöneim voltak elég jók, biztosak. Talán, esetleg, majd én is írhatok egyszer-másszor valami szerény kritikafélét a Nyugatba. Hírek jöttek. „Adynak minden zsidó szépasszony a szeretője a Lipótvárosban.” „Néhányan úgy gondolják, hogy Babits Adynál is különb!” Hogyhogy? Minden szépasszony és nála is különb? Szédültem, Pestre vágytam, és kezdtem ettől kezdve mindent elhallgatni, ami belül irtózatosan izgatott. Egy Baudelaire-fordításomat, az Őszi éneket, a diáklány barát húsvétkor magával vitte, és Pesten megmutatta Babitsnak. A költő csodálkozott, és érdeklődve olvasni kezdte, hangosan, a vidéki diák versét. Az eleje majdnem azonos volt az 1922-es fordításom kezdősoraival. Ezek voltak az első szavaim, amelyek eljutottak hozzá. Sajnos – közölte később a vers postása –, társaság érkezett, s a megkezdett költeményt félretették.
Két év múlva, a forradalmas novemberben, katonaruhában, levágott önkéntes tizedesi csillagokkal, magam kerestem fel. Verseket és műfordításokat vittem hozzá. Jöjjek el megint egy hét múlva. Egy hét múlva: – Kérem, nyugodtan ki lehetne adni, de azt ajánlom, hogy várjunk. A forma teljesen kész. De hát a méh is a sejteket készíti el előbb, a tartalom azután jön. – Alighanem az elveim, az ítéleteim keltették fel tehát a figyelmét; hisz olyan kezdő voltam még! Fiatal neveket említett, Sárközi Györgyöt és Komjáthy Aladárt; mélyen alattuk éreztem magamat. S meghívott: legközelebb ne a Nyugatnál – akkor a Vilmos császár úton – keressem, hanem a Reviczky utcában, a lakásán. Harmadik találkozásunkkor Stefan Georgét olvastuk, együtt; borral kínált meg, és összetegeződött velem. Azt hittem, a világ legnagyobb rendjele gyúl ki a mellemen, és szívemben a nap. Csak fiatal költők tudnak rajongani a mesterükért. Az egyetemen kívül lassanként már csak őhozzá jártam. Nemsokára mindennap. Kérem, higgyék el, akkoriban az életemet adtam volna érte. Mi a szerelem görcsös, rohamszerű, jövő-tűnő mámora és káprázata a szellemi tisztelet állandó és immateriális rajongásához képest?! A múltba néző szem lassankint száz és ezer kis és nagy emléket idéz vissza ettől kezdve róla a házassága előtti időkből. Eleinte nem volt semmi zavar. Délutánokat és éjszakákat átbeszélgettünk, egész éjszakákat, kávéházban, a lakásán vagy az utcán hajnalig sétálva egymást kölcsönösen és folyton hazakísérve. Közlései furcsák, hihetetlenül őszinték voltak. Csak nagy ugrásokkal érintem az eseményeket, a valóságot. Aztán elmúlt a kommün. Akkor magához vett, nála laktam mintegy két évig. Ő kezdett angolul tanítani. S mennyi mindenre még! Úgyszólván valami kommunitásban éltünk. Akkor láttam be először az 719emberi nyomorúságba és nagyságba. Néha azt hiszem, hogy egy kicsit őrültek voltunk. Az ő körében egyszerre belülről láthattam az „irodalmi életet”. Beszélgetéseink témái: az ő élete, Fogaras, Szekszárd, Budapest s a művei, meg ami keveset már én éltem és csináltam. És verseké, elveké, a világirodalomé. Az, ami Az európai irodalom történetében van. Előttem dolgozott az akkori műhelye, előtte kezdett kiépülni az enyém. Sok sebet is okozott. Különösen később. Bizonyára én is neki. De hát legéretlenebb, legneveletlenebb éveimben ismert meg, akkor érintkeztünk legtöbbet. Barbár voltam mellette; más lélek, de szerkezetben olyasféle is. Egyetlenegyszer írt rólam, az első verseskönyvemről; aztán két évtizedig úgy gondolta, hallgatnia kell. Pedig a korkülönbség – 14 év – ellenére mennyi közös tervünk volt! Regény ez, bonyolultabb, mint amilyennek az igazsága egy lírikus felsőbbrendű szemérmetlensége nélkül elmondható. S végeredményben teljesen ártatlan.
Művekkel körülhatárolva őnála az Eratónak, a Tímár Virgil, a Karácsonyi Madonna és a Pávatollak kiadásának, a Nyugtalanság völgyének, a Baudelaire-kötetnek és a második Danténak az időszaka ez; az én részemről korai, kiadatlan verseknek, aztán az Omárnak, a Shakespeare-szonetteknek, a Föld, Erdő, Istennek, Baudelaire-nek és a Kalibán felének a korszaka. Sok mindent feljegyeztem, sokat bizonyára el is felejtettem a részletekből. Abban az időben, amelyről beszélek, s amikor még nem ismertem eléggé az embert, sokszor egyéninek gondoltam Babitsnál egyes bajokat, hullámzásokat, olyasmit, amit könnyű és kényelmes szóval bolondériának nevezünk; s ugyanígy törvényszerűnek egyet-mást, ami viszont csak az ő képletéből következett. A megtiszteltetés, hogy mellette vagyok, lehetek, a hála, az irodalmi hódolat, az emberi szeretet, az egyéni különbséget már-már eltörlő együttérzés, melyet vívódásai, szenvedései és kapcsolatunk bensősége belőlem kiváltottak, átmenetileg több vonatkozásban hátrányosan is visszahatott rám: például idegesebb lettem mellette, a külső életben tétlenebb, kiszolgáltatottabb, sőt kissé hisztériás; s a közeli, nagy, szuggesztív példa láttán ezt tartottam természetes állapotnak, mintha csak utánoztam volna, holott – úgy gondolom – egészben véve talán egészségesebb, nyugodtabb, reálisabb alkat vagyok, bár szintén rejtekező lélek és ideológushajlamú; s főleg: eltolódtam szélsőségek felé természetesen az ő ízlése, tudása és – még azt is mondhatnám – az excentrikusságra megszerzett egyéni jogai nélkül. Főleg ezen a ponton éreztem aztán nagy megingást, amikor testvéries kapcsolatunk romlani kezdett, majd jóval később nyílt és elhallgatott szemrehányásoktól sajgó barátsággá, sőt talán valami passzív ellenségességgé romlott. Fejlődésemben nyilván látható volt a fordulat, az észrevétlenül jelen volt ellenőrzés és szuggesztió megszűnése. Amikor elszakad720tunk, akkor lettem a legbizonytalanabb, s mire több évi kerülővel mégis visszataláltam magamhoz, már csak messziről néztünk egymás felé.
Babits tulajdonképpen nem tanított; az én tapasztalataim szerint csak általánosságban és egészében bírálta a hozzá érkező kéziratokat, és senkit sem segített olyan értelemben, hogy javított volna egy versen, vagy megmutatta volna a helyes megoldást. A műhelyben inkább csak elvekről esett szó, mindig és mindenütt érvényes elvekről; a gyakorlatba nem avatkozott bele, vagy sokkal kevésbé, mint amennyire később, mondjuk, akár csak én is hajlamos lettem. Őrizte, néha már-már azt hittem, őrizte a titkait; vagy pedig túlságosan respektálta a kéziratokat, a mások egyéniségét, a legkisebb kezdőkét is. Igaza volt: tehetséget adni nem lehet, de a meglevő tehetségnek gyorsítható a fejlődése. Én magam, még ha bizonyos értelemben ő mondta vagy jóváhagyta is ezt a véleményt, egyáltalán nem voltam készen; csak legfeljebb mintegy elméletileg, potenciálisan, lehetőség szerint. A verseim iránt tanúsított érdeklődését is csak ezzel magyarázhatom most, utólag; hiszen csupa hiba voltam és keresés!
Babits rögtön meglátott minden jót és rosszat, villámgyors ész volt. És igen gyors munkás, amikor nem oldozta szét a figyelmét a szórakozottság. Ezekben az években fejben dolgozott, s igen komplikált verses műveket nagy részleteikben készen vetett papírra. Kissé később is elhűltem rajta, hogy milyen hamar, három-négy hét alatt, elkészült a Baudelaire-fordításaival. Szeretett séta közben fogalmazni, utcán, kertben, a szobákban járkálva; ülve kevésbé, kávéházban talán soha vagy csak legnagyobb kényszerből. Többnyire magányra volt szüksége, szabályozható magányra; viszont akármi elszórakoztatta és elvette az idejét; egy időben kézírásos, nagy betűs plakátokkal aggattam tele a dolgozószobája falait, a könyvtár minden sarkát, hogy bárhova néz, bármilyen könyvet akar leemelni a polcról, mindenünnen visszaküldje valami szembeötlő figyelmeztetés a papírhoz, vagy ha prózáról, nagyobb műről volt szó, a kis Erika írógéphez. Apró ceruzavégeket tartott a mellényzsebében, azokat kaparta elő az ujjával, s velük kanyarította korrektúrák hátára, papírdarabokra, levélborítékokra, ami épp akadt, akármire, a verssorait, nyugtalan, elrángatott betűkkel. Hosszú szál ceruzát talán sose láttam a kezében, s töltőtollat is aligha. Rengeteg verstöredéke volt, és még több maradhatott; sokszor fel is dolgozta őket; némelyik versének több évszám csak egyszerre lehetne a születési dátuma. Ezzel különben minden idősebb költő így van, az ihlet patakjai egybeszakadnak. Ha lendületben volt és jókedvű, igen hamar elkészült komoly költeményekkel éppúgy, mint afféle játék versekkel-mert játékos természet is volt, s ilyenkor derűs –, afféle előre megadott formájú, rímű és tárgyú 721és sokszor nyilvánosságra hozhatatlan viccversekkel, amilyenekkel, ha öregek, ha fiatalok, mindig és mindenütt bolondoznak a költők. Ellenben hallatlanul feszélyezte minden hivatalos vagy üzleti terminus, kényszer, sőt már a felkeltett várakozás maga is: szinte megbénította a kötelezettség érzete. S a tudat is, hogy mindig újat és újat követelnek tőle. Óh, az Arany példája, s a Tennysoné: vagy tíz esztendeig mindkettő hallgatott! Időnkint pedig undort kapott a saját tudásától, s nemcsak darócba bújtatta légies és bársony- vagy márványsima verseit, hanem egyenesen parodizálta a formát és stílust, s oly hangokat kezdett fogni a hegedűn – jóval előbb, mint gondolnák –, amelyek valahogy a csikorgást harmonizálják. Idetartozik a groteszkség kedvelése: elfogadhatóvá tenni tréfákat, különös szóösszefüggéseket, értelmetlenségeket: a tennysoni puhaság és édesség és a swinburne-i dallam mesterét a maga módján nemcsak az egyszerűség és a népi formák vonzották, de még az is, amit sokszor oly rosszul és üresen csináltak későbbi modernizmusok. Magasztalásnak persze könnyű és külsőleges volna a formai gazdagságát és virtuozitását emlegetni; az ő versművészetének lényege úgysem a gépies tökéletesség, hanem valami más, az a titokzatos áram, amit belső formának nevezünk, ami sose hiányzik az írásaiból, amit az egyéniség és a tehetség ad, s amiről végeredményben nem tudjuk, hogy micsoda. A költészete, melyről más alkalommal eleget írtam, csakugyan ekkortájt és ezután melegedett át, de sohasem valami absztrakció volt a lényege: ugyan ki érezte jobban valamely zsúfoltan vérző vagy ordítva lángoló stílusnak az élettelenségét és ürességét, mint éppen ő, a legnagyobb ész és a legnagyobb érzékiség? Éppen ezekben az években roppantotta le magáról klasszikus burkait, a Herceget, sőt már a modernet is, a Recitativot, hogy az egyre közvetlenebb, egyenesebb élményt tudja tetten érni, s nem nagyon szerette az olyan költeményeit, amilyen például a Bolyai szonett. Még a fordításain is érzik az ugrásszerű fejlődés: a Pokol és a Purgatórium stiláris és zenei plasztikája, a szavak rajzolóereje, tisztasága és melegsége közt általában óriási a különbség.
De vissza kell fordulnom az egyes versektől és az impresszionista részletektől: inkább az egész helyzet, a lélek alkata, erőinek működése a témám. Bár tulajdonképpen lehetetlen reálisan megrajzolni, érzékeltetni Babits szellemét és szerkezetét. Ezer további lírai vers kellene hozzá. S minthogy mindez nekem is az életem, talán még egyszer ezer. Hogy mit írunk meg, versben, s mi mivel, hogyan és miért keverődik, az jórészt véletlen. Verstámpont, mint életrajzi adalék, mindkét részről van; de nem sok. S noha csak a vers érzékeltet igazán, nincs valódi, dokumentáris bizonyító hitele. A vers forma és amalgám is! Különösen a Babits lelkéből fakadó, amely csak nagy ritkán egy percnek vagy 722csak egy realitásnak a gyermeke. S ki tudja, milyen irodalomtörténet vagy baráti emlékezés tudja számon tartani az elmaradt verseket, dokumentumokat? Babits inkább csak mint kísértet élt a földi világban; erre csak az érzékeinek volt szüksége, innen csak táplálkozott és építkezett: a másik, az igazán övé, a szavakba foglalt világ volt, amelyben az ideák istenibb módon mindent utánaképeznek a valóságnak, és amely – néhány ezredév legnagyobbjainak művei révén – teljesebb képet adnak az életről, mint amilyet a múló és töredékes tapasztalás.
Babitson láttam először, hogy a költőnek tulajdonképpen mindegy, mi történik vele, hogy boldog-e vagy boldogtalan: az élet, akármit hoz, mindig csak nyersanyag. A baj ott kezdődik az élettel, amikor feszélyez a kifejezés szabadságában, és amikor fizikailag elveszi a szabad időnket. A lelki dolgok fő motorja, szállítója, gazdagítója az érzékenység (minden értelemben), a szellem állandó kincstárnoka pedig, tudjuk, az emlékezet. A múzsának Mnémoszüné az anyja! „Gyáros fejem”, mondja Babits az egyik versében. A gyáros fejek mindig nagyon jól észlelnek és emlékeznek, s mindig keverik az időket. A harmincnégy éves Babits folyton gyarapodott, folyton és félelmetesen töltekezett. Mi tömte, zsúfolta? Az, ami mindnyájunkat. A folyton érkező jövő, a folyton növekvő múlt. Csakhogy őt még különlegesebb erővel, még nagyobb gyorsasággal és változatossággal. Az olyan ember, amilyen ő volt, egy folyton mozgó, alakuló, folyton bonyolódó labirintusban jár és él: az emlékezet és a fantázia mozgó falú barlangjaiban, s életérzésének és eszmei életének egymásba nyíló, állandó végtelenében valahogy mindig csak egy négyzetméternyi és pillanatnyi kis hordaléksziget a jelen. Vérbeli naturalista, helyesebben szólva: egy vérbeli tett-ember el se tudná képzelni, mit jelent (többek közt milyen vérbő és gazdag naturalizmust is jelent) egy igazán szellemi ember tétlen és eseménytelen élete! Nem hiszem, hogy megtévesztene ismert Babits-versek szuggesztiója: nem versanalízis és nem rálátás, rávetítés, amit mondok. Babitsnak higany-szelleme volt; súlyosság és nyugtalanság nem zárja ki egymást, ahogy erő és kecsesség sem. És lángszelleme éber és mohó, óriási nyersanyagfogyasztó. Az ilyen szellem szakadatlanul táncol a dolgokon, s ugrik s átugrik; mozdulatai kivonatolnak, teret és időt spórolnak; másodpercek alatt kiszívják, kiürítik a tárgyak és jelenségek érző velejét. A magasrendű nyugtalanok értelménél nincs nagyobb rabló, biztosabb taktikus, különb hadvezér. S nagyobb Don Juan sincs. Ami földit a vágyuk megszáll, az talán nem is tudja, észre sem veszi, hogy mi történt; s minden MA és ITT és minden elmúlt MA az összes volt és lehető MINDENÜTT csábítja és szítja a vágyunkat. Félelmes és tulajdonképpen rettenetes jellemek a szellemnek, az emlékezés723nek és a fantáziának ezek az anyagtalan nagy erotikusai. Életemben nem találkoztam okosabb emberrel, finomabb és áthatóbb értelemmel, mint amilyen Babits volt. Amit ő tudott, s ahogyan tudott, amilyen halk és ijesztő precizitással az esze mozgott, ahogyan a maga igen széles, de természetesen nem teljes érdeklődési területén oldott és kapcsolt, azt csak csodálni lehetett. Neki kristálytiszta szerkezet, üveg alkatrészek légies és testetlen épülete, s amellett élő épülete volt, ami nekünk a gondolati világ, a magunké és a másoké, s ahol mi lépésről lépésre sokszor csak fokozatosan merítjük elő a félhomályból a következő lépcsőt vagy fogalmat, fénykezével ő egyszerűen és könnyedén átnyúlt a rengetegen, s máris megmutatta, kijavította, elénk tette, amit akart, amit kerestünk, a villogó megoldást, összefüggést, magyarázatot, a képet vagy a virágot. – Fáraszt, ugye? – mondta egy este a kis vendéglőben a Szentkirályi utca és a Baross utca sarkán, ahol vacsora után egyebek közt – ha szabad úgy mondanom – filozofáltunk; s már rég tudom, hogy sose fogom Kantot igazán érteni, mert azon az estén, és oly sok továbbin, másra fordult a szó, nőkre, a fogarasi cukrászkisasszonyra, a gyerekkori flóberpuskára, az angol tavi költőkre és prozódiára és rímekre, s mert engem akkor kevésbé fárasztott az „állatszagú erdő”, mint a metafizika.
Engem, így mondtam… de tulajdonképpen jogosulatlannak érzem a különböztetést: a szellem tud csak igazán sóvárogni az ellentétére! A metafizikus Babits is tele volt a földi párhuzam vonzásával, emlékekkel és friss vágyakkal, a Reviczky utcai együttlakásunk idején a fiatal társ példája, közele, rendetlen életmódja sok tekintetben felszabadította benne az efféle titkokat és közlésük, megbeszélésük vágyát. Annak idején nem értettem, de nem is nagyon vizsgáltam természetét és indokait annak a gátlástalan önismertetésnek, azoknak a vallomásoknak, amelyek engem, aki még szinte gyerek voltam, úgy megleptek egy felnőtt részéről; ma már tudom, hogy nem volt azokban semmi különös: súlyukat a személy és csak a fojtottság adta, az, hogy addig – egy-egy lírai megfogalmazáson kívül, ami azonban épp a szubjektivitásával egyszersmind takart is – alighanem mindig elhallgatta és rejtegette őket a vele egykorúak előtt. S hogy elhallgatta, azt nem annyira szeméremből tette, mint inkább a megszégyenülés félelme miatt. A rajongó, a tanítvány, a fiatalember előtt, aki szükségképpen nem rendelkezhetett az idősebbek tapasztaltságával, de akinek közvetlensége és őszintesége ragályos is lehetett, nagyobb biztonságban érezte magát.
Mert szégyenkezni nem szeretett – ugyan ki szeret? –, és kétségtelenül hiú volt – ugyan ki nem az? –, bár egyáltalán nem mindenre; például a megjelenésével, az öltözködésével sohasem törődött. Érezte is ezt a gyengéjét, s nem 724tudom, idézetképpen-e vagy mint saját megállapítását, de sokszor hasonlította előttem a hiúság hajtó, feszítő erejét egyenesen a nemiségéhez és az éhségéhez. Ahogy alkotó fantázia, alkotó hiúság is van, becsvágy a neve. A Babitsé ilyen volt. S nemessége ezzel is küzdött. Küzdelmei nehezek és makacsak voltak, és ugyanabból a gyökérből táplálkoztak, mint a félelem érzetei. Folyton küszködött lelke alapvető szükségletéért, az objektivitásért, s ellenszenveinek és féltékenységének kivédésére, hatálytalanítására törekedett: tudniillik az agya becsületességére is hiú volt, ami sokkal ritkább és sokkal nagyobb erény, mint amilyen bűn a magunk szerelme. Szerette, sőt nagyon szerette a dicséretet, a hódolatot; azonban, mint a dicséret, éppoly fontos volt neki, hogy érdemes helyről (és érdemes formában) jön-e az elismerés. Örökre megjegyezte, hogy melyik művéről ki mit mondott, melyik kinek tetszett különösebben, ahogy az ellenségeit és még a tűszúrásokat is számon tartotta; de amiként a kritikát, ha hozzá nem értésből eredt, lenézte, noha megjegyezte, az avatatlanoknak a tetszését is csak mint a szeretet jelét, csak mint valami kedvességet jegyezte meg. Az objektivitás az igazságszeretetünk szemérme és hiúsága, s mindig nagyon jól összefér a lírával, ha a lírikusnak esze, különleges esze van. Babits igen pontosan tudta vagy érezte, hol fut a határ az értelmi és az érzelmi ítéletek és igazságok közt, s éppoly érzékeny volt a szív érvelésére, mint az észéire. A hazugságon, a tettetésen rögtön átlátott. Felsőbbséges okossága mellett mindig emberi volt, és nyilván százszorosan megszenvedte egyes igazságtalanságait. A szívét még meg lehetett vesztegetni, az a büszke szív őt magát is becsaphatta; a feje azonban belül tovább mérlegelt és tiltakozott, még ha aztán végül néma és passzív maradt is az ember, aki eredetileg szólni akart. S a tiltakozása nem szűnt meg soha. Talán innen eredt egy része bizonyos riadalmainak, dúltságainak, féltékenységeinek és önvádjainak. De a sokszínűségének is. Annak, hogy disztinkciókban olyan gazdag lett a gondolkodása, olyan sokdimenziós az érzésvilága, olyan örvénylő az egyénisége.
Adyhoz nem volt egyirányú, egy előjelű a viszonya. Eleinte semmi esetre sem becsülte, erre biztosan emlékszem; később imponált neki Ady; aztán megszerette, fegyvertársának tekintette. Legtöbbre ezekben az években tartotta. Ítélete módosulását azzal magyarázom, hogy eleinte nyilván irtózott Ady keresetten és olcsón újszerű, gyorsan öregedő, cifra, szecessziós stílusától, ami e nagy költőnek legnagyobb tehertétele; de aztán a festék alá nézett, s megragadta az affektált képek és szókapcsolások alatti-mögötti indulat, az élmény viharos mozgása. Ezzel különben ma is így vagyunk, valahányszor tömegesen olvasunk Ady-verseket: nemtetszésünk önkéntelenül áttolódik valami messzi és speciális irodalomtörténeti stílusmúltba, s ezzel mintegy át725menti Ady lényegét. Ady, akit testileg én először már csak a koporsójában láthattam, irodalmi vezér akart lenni, s az is volt, diktátor, nem inter pares primus, hanem az egyetlen, az első; hódító modora a kurucos lerohanás, az érzelmi hajrá volt. Legényesen, mintegy vad elszántsággal, mindent kockáztatva és vállalva, református módra volt az. Talán furcsán hat, de (az önkényességtől irtózó) Babits is diktátortermészet volt; katolikus és szellemi értelemben s valahogy megalapozottan, kimunkáltan akart az lenni, s a roppant kultúra és az igazságosságára is kényes ész kontrolltevékenységének beszámításával. Ady idegzetét, bármilyen rossz volt is, nehezebb lett volna szétrágni, ő mindenre rögtön reagált, s valami végletes magányba, üldözöttségbe, „revízióba”, sőt esetleg fizikai emigrációba szorítva is mindig megmaradt volna legalább egy nagyon lírikus Victor Hugónak, egy nagy gesztusú, romantikus trónkövetelőnek. Babits fedettebb jellem, neki derogált volna követelni, pláne trónt – ízlése éppoly biztos volt, mint az ítélete –, bármennyire sóvárgott rá, hogy bebizonyítsa (magának s még inkább szekszárdi családjának s aztán a világnak) az elsőségét. Az említett években néha mégis csaknem összeroppant, nemcsak idegileg, de időnkint még az önbecsülésében is, bár kifelé a magas elviség és az enunciációk síkján akkor is megőrizte tartását, attitűdjét – szerette ezt a szót –, amikor pár napra vagy órára oly kegyetlen poklot gyújtott köréje egy Bécsből érkezett terrorista levél vagy – mondjuk – egy detektívidézés, melyet a Centrálból gyanútlanul hazamenet egy este az asztalán talált.
Rettenetes riadalmak rázták ezt az erős lelkű, óriás szellemű és gyenge idegzetű embert; nemcsak amikor oka volt rá (mint az említett esetben, amely különben, úgy tudom, ismétlődött), hanem szinte szakadatlanul. A dolgoknak a szív adja súlyát, értékét. Mi lett volna Babits az értelme és a kifejezőereje nélkül? Egy kéjre, megnyugvásra szomjas és fájdalmakban fürdő meztelen szív, egy védtelen, gyermeki szív, egy életképtelen tanár. De viszont mennyi kínt megtakarított volna, ha vállalni tudja magát, ami a hasonló gyengék első lépése a gyógyulás, a megváltás felé, és ha van elég fölénye és bizonyos humora – ez az utóbbi, jeleztem már, nem volt egészen idegen tőle – az úgynevezett vállvonó, nyugodt embermegvetésre, s ezen belül egy kicsit a sosem-ártalmas – önmegvetésre. Arany zsenije letörölte a sáros, lócsiszáros sértéseket és bántalmakat, s kevésbé szenvedett. A hierarchikus Babitsnak, aki családjában úrnak született és csak író lett, más titkos ideálja volt magáról, őt a félelem és gáncs nélküli szellemi eszmény bűvölhette meg valaha anélkül, hogy az eszmény megfelelő, komisz fegyvereket adott volna neki a földi lovagi harcokhoz. Sem a közvetlen és jókedvű hadakozásra nem volt igazi ereje (bár arány726lag elég sokat hadakozott), sem a nyílt, igazságtalan önzésre, sem az „irodalmi canaille” és az élet sima, rezignált lerázására és felejtésére. Immortale jecur volt, halhatatlan máj: fogyhatatlan ambícióit, nagy rangtudatát és gyermeki szorongásait naponta megszállták az éhes keselyűk, a valódiak és képzeltek. Az ő időtlen és világnagy értelme előtt szörnyű balkáni nyüzsgés lehetett – hiszen mindig az – az úgynevezett irodalmi, társadalmi, tudományos és politikai élet túlnyomó része, s már maga a kultúrája és a vele járó igényesség egy kicsit hontalanná tette az aktualitások és a realitások közt. „Kakasviadal, bolhaverseny” – hangzik a Vanitatum vanitast variálva ítélete az életről; bár ez, mondom, csak az ész ítélete volt nála, csak elv, s nem is állandó és egyetlen elv, és mindenesetre sokkal gyengébb páncél, mint amilyet egy másféle lelkület, egy másféle elszántság, az egyéniségnek egy más irányú fejlődőképessége buddhisztikus vagy schopenhaueri különbékeként, megváltó burokként lassan ráizzadhatott, ráboríthatott volna kagylós meztelenségére.
Ezzel különben majdnem mindnyájan így vagyunk: minden modern irodalomban éppen a legmélyebb, legdifferenciáltabb és legfüggetlenebb szellemek közül – főképp költőkre gondolok – mind többen mutatnak hasonló alapmagatartást. A tünet általános, de még mindig végtelenek a változatai. Művészileg, szellemileg egyáltalán nem látszik hanyatlónak a produkció, de a lélek mintha egyetemesen „betegebb” volna pusztán csak azért, mert az, aminek lennie kell: egyéni. A líra rég elérte a társadalmi teóriák legtávolabbi álmát, a tiszta, eszményi uralomnélküliséget; s az élet persze elmaradt mögötte. Ezért borzong, ezért magányos, ezért vannak időnkint önvádjai, s ezért kereskednek oly sokat az „írástudókon” egyes esszéírók, zsurnaliszták, moralisták és világmegváltók. Még mindig „dekadensedünk”? Talán: igen. Nézzünk csak őszintén a lelkünkbe: rengeteg írásunk és analízisünk, amely sorra vizsgálja a tegnap, a tegnapelőtt és az azelőtt nagy halottjait, nem úgy hat-e, mintha egyúttal folyton saját magunkról beszélnénk? S nem érezzük-e többé-kevésbé naivnak vagy másrészt célzatosnak azt, ami másféle, ami egyirányú, egyszínű: az „egyhitű”, „egészséges” és valamilyen irányban „kollektív” megnyilatkozásokat? S legtöbbször nem szimplák-e azok valóban? A társadalom, mialatt az egyének, akikből áll, nagyrészt szeretnek és megértenek, szolgálatába akar törni bennünket, mint közösség. Kérdezek és nem állítok; s azt hiszem a kérdésre csak érdekeltség, csak propaganda felelhetne valami harcos tagadással. Mert – ha a gyanú igaz – akkor már majdnem száz év óta valami olyan fejlődési periódusának éli talán a közepét Európa szellemi és érzelmi kultúrája, hogy azt lényegében másmilyenre át nem színezheti egyéni akarat vagy tehetség, s annak ívelése csak további nemzedékek hosszú során túl zárulhat le.
727Babits nem hitt; utolsó korszaka és babonái ellenére én úgy látom, hogy nem hitt, legalábbis nem hihetett igazán. Nem mondom, hogy ez a baj, a baj inkább a vergődés: az, hogy hinni akart, és már nem tudott, nem lehetett. A baj az, hogy jó ideje mások az egyénnek, a művésznek az eszményei, mint azok, amelyek a környező társadalmakat áthatják. Az egyetemes jelenségeket nem változtathatja meg agitáció, csak a társadalom lelkiségének kívánatos vagy nemkívánatos, de alapvető átalakulása, s nem ítélheti meg, nem foghatja át egyes generációk szellemtörténete: kínai korszakmértékek kellenének hozzájuk. Reakcióink szintén csak a meghasonlottság újabb termékei és bizonyítékai: egyenkint vagy kis, zárt klánokban még csak elébe se mehetünk valami képzelt jövőnek. A politikusnak ilyenkor talán más a dolga. A legjobb, amit mint írók tehetünk: a legigazabbat adni magunkból, s úgy, ahogy legjobb erőnktől telik.
Babitsnak is ez volt az útja.
728Képes Tábori Újság, 1944. március 6. 13–14. p.
Tudjuk, milyen kitűnő a magyar katona, milyen világhírű a magyar huszár. Tudjuk, valljuk, és nem szégyelljük hirdetni. De azért jólesik, ha más is dicsér bennünket. Különösen, ha méltó helyről és méltó indoklással jön az elismerés. Amit anya mond a fiáról, amit testvér a testvérről, arra még ráfoghatja a rosszindulat, hogy talán egy kis „hazabeszélés” is lehet a dologban. Különösen megbecsülnivaló tehát az olyan tisztelgés, amely érdektelen, idegen helyről ered, és szinte gyanútlanul, akaratlanul történik.
Ilyen dicséretére bukkantam olvasmányaim közt a magyar huszárnak Heinrich von Kleist műveiben. Kleist, mint tudjuk, a német irodalom egyik legnagyobb lángesze, halhatatlan dráma- és regényíró, 1777-ben született és 1811-ben halt meg. Semmi érdeke nem volt, hogy „hízelegjen” nekünk, magyaroknak. Mégis hódoló csodálattal számol be egy drámaian eleven kis írásban a magyar huszár istenkísértő bátorságáról. Írása, melyet Anekdotának nevez, szerényen rejtőzik hatalmas, zseniális tragédiái és súlyos prózai elbeszélései közt. A magyar közönségnek elmondtam már egyszer; hadd fektessem most le írásban azoknak, akiket elsősorban illet, katonáinknak.
Kleist egykori szemtanúk elbeszélésére hivatkozik; a történet tehát élt és szájról szájra járt, mielőtt az író meghallotta és feljegyezte. A német költő magyarul – kissé eltorzítva, de magyarul – idézi szövegében a fenegyerek huszár néhány káromkodását. A káromkodások, mellesleg szólva, olyan tőrőlmetszettek, hogy mi inkább… kipontozzuk őket.
Ezek után hallgassuk meg a történetet. Szóról szóra fordítom, így hangzik:
731Frankfurtba utaztam, és egy Jéna melletti faluban mesélte nekem a vendégfogadós, hogy néhány órával az ütközet után, amikor Hohenlohe herceg hadserege már teljesen kiürítette, és a franciák abban a hiszemben, hogy az ellenség még megszállva tartja, körülzárták a falut, megjelent ott porosz egyenruhában egy huszár. És – erősítgette váltig a vendéglős – ha minden katona, aki aznap részt vett a csatában, olyan bátor lett volna, mint ez, akkor megverték volna a franciákat, lettek volna bár háromszor olyan erősek, mint amilyenek valójában voltak.
Ez a fickó, mesélte a gazda, nyakig porosan a fogadó elé ugratott, és bekiáltott: – Halló, gazduram! – és amikor megkérdem, hogy: – Na, mi az? – Egy pohár pálinkát! – szól vissza, miközben hüvelyébe löki a kardját – Szomjas vagyok!
– Szentséges ég! – mondom én – nem hordaná az irháját, barátom? Hisz a franciák a falu alatt állanak! – Ej, mit! – mondja erre a vendég, és lova nyakába veti a kantárt. – Egész nap semmi se volt még a hasamban. – No, magában a sátán lakozik. Hé, Liza! – kiáltok, és előkerítek neki egy üveg Danzigit, és azt mondom: – Fogja! – és markába akarom nyomni az egész palackot, csak álljon már odébb. A mi barátunk félretolja az üveget, és leveszi a fövegét: – Mit csináljak én ezzel a vacakkal? – És: – Töltsön csak! – mondja, s közben az izzadságot törölgeti a homlokáról. – Mert sietős az utam.
Hát ez már halál fia, gondolom. – Itt van! – mondom neki, és töltök. – Itt van! Igyék és menjék! Egészségére! – Még egyet! – feleli ő, de ekkor a golyók már minden oldalról sustorognak a faluban. – Még egyet? Az ördög bújt talán kendbe? – kérdem. – Még egyet hát! – mondja újra ő, és elém tartja a poharat: – De mérje tisztességesen! – mondja, megtörli a bajuszát, és csak úgy lóhátról földre sercint az orrából: – Mert rögtön fizet a bukszám!
– Istenúgyse! Jobb volna, ha – Fogja! – mondom neki, és mikor kiitta a poharat, harmadszor is töltök, és kérdem: – Elég már? – A fickó megcsóválja a fejét: – Jó itóka! Na! – folytatja, és fejébe nyomja a föveget: – Mivel tartozom? – Semmivel, semmivel – rémüldözik bennem a lélek. – Kotródjék már a pokolba! Minden pillanatban nyakunkba szakadhatnak a franciák! – Nohát – mondja erre az én emberem, és benyúl a csizmaszárába. – Nohát, akkor Isten fizesse meg! Azzal kihúzza a csizmából a pipáját. Kiveri-kifújja és: – Aggyék egy kis tüzet! – mondja. – Tüzet? – kérdem én –, hogy az Isten?! – Tüzet hát – feleli –, szeretnék rágyújtani! – Ebben is ezer ördög randalíroz, gondolom magamban. – Hé, Liza! – kiáltok, és a lány, mire a fickó megtömi a pipáját, 732meg is jön a tűzzel. – No! – szól a legény, és pöfékelni kezd – Most aztán törje ki a franciákat a nehézség! – Szemébe húzza a csákót, megragadja a kantárszárat, fordul a lovával, és kihúzza a kardját. – Micsoda fenegyerek – mondom –, micsoda zivataros, istenverte, kötélre való fickó! Viszi már kendet a hóhér oda, ahonnan szabadult?! Három vadász, ahol ni, látja? Már a kapu alatt áll! – Ej – mondja a huszár, köp egyet, és villámgyorsan fölméri szemével a három franciát –, ha tízen volnának, akkor se ijednék meg tőlük!
Ebben a pillanatban a franciák már meg is indulnak felénk. – B..... a lelkit! – kurjant a huszár, megsarkantyúzza a lovát, és közéjük ugrat, közéjük, Isten engem úgy segéljen! és mintha Hohenlohe egész hadserege mögötte volna, nekik támad: annyira, hogy a három vadász meglepetésében nem tudva, hogy nincs-e még más porosz is a faluban, szokása ellenére megtorpan egy pillanatra: a mi huszárunk meg – istenemre! egy szempillantás alatt mind a hármat földre kaszabolja, a szétugrasztott lovakat összefogja és: – B..... teremtette! – kiált, mikor elnyargal előttem: – Nohát, látta-e gazduram?! – és – Agyő! Viszontlátásra! Hohó, hohó, hohó!
Olyan fickót, amilyen ez volt, fejezte be elbeszélését a fogadós, sose láttam még egyet életemben!
Kleist kifejezetten „porosz” huszárnak gondolta a vitéz lovast, akinek oly nagyszerűen megelevenítette a bravúrját. Az egyenruhában igaza volt, a nacionalitásban azonban tévedett. A német szövegben kissé torzítottan, de teljes gyanútlansággal kiírt idegen nyelvű káromkodások bizonyítják, hogy az a huszár bizony magyar volt! A zseniális író nem is tudta, hogy bennünket dicsér. Annál többet ér a hódolata!
Új Idők, 1944. Húsvét, 391–393. p. Simon, 418–424. p. Steinert, 235–239. p. Bognár, 208–213. p. Kenyeres, 458–464. p.
Azt hiszem, az egyik legrosszabb fajta konzervativizmus szólal meg az emberi lélekben, amikor itt-ott még mindig hallunk tiltakozást a technika költői megelevenítése ellen. A költészet a szellem legszabadabb, legfüggetlenebb 733gyermeke. Mindenre reagálhat, ami csak van a világon. A virágzó cseresznyefát költői jelenségnek tartjuk, egy lány aranyhaját szintén. Nem mintha a cseresznyefa és az aranyhajú lány pusztán költői valami volna. Egyáltalán nem az. A költőiség csak egyik tulajdonságuk, és nem tudom, nem mi, kívülállók, nézők, ruházzuk-e fel egyáltalán őket ezzel a szépítő, dicsérő jelzővel. A dolgok nem önmagukban ilyenek vagy olyanok; minősítésüket viszonylatok adják. Az a cseresznyefa tetszik nekünk, az aranyhajú lány esetleg szintén. Ugyanígy azonban nagyon sok minden tetszik még, amiről nem merjük elhinni, hogy költői. Pedig talán még nagyobb, még őszintébb a csodálatunk iránta. Álljunk csak meg – hogy egy igen közönséges és régi példát említsek –, álljunk csak meg egy izgalomtól remegő, indulásra kész, hatalmas mozdony előtt a pályaudvaron – ki mondhatja, hogy nem élvezi a képet, a megfegyelmezett erők játékának látványát, vagy ha rajta ül a vonaton, akkor az eredményt, a hátraszédülő tájat, a sebesség mámorát s külön és együtt az ember és az anyag csodálatos szerepét az egészben? Mióta kiürültek az egek és a tudomány – sokak számára, a legtöbbek számára – leleplezte a mindenség misztikumát, azóta új misztériumokkal telt meg a mérhetetlen űr éppúgy, mint a parányi vízcsepp, sőt a legkisebb paránynál parányibb atom. Amit bal keze titokban lerombolt, azt jobb kezével még gazdagabban felépítette az értelem. Csak a lélek őskorában, amikor még istenek rejtőztek minden jelenség mögött, lehetett olyan áhítatosan és gyermekmód csodálkozni, mint az utolsó másfél száz esztendőben. A materializmus és a materialista szónak ma egészen új értelmet kellene adnunk. Az anyag, az anyagi világ a legnagyobb csoda, amellyel csak találkozhatunk. A technika pedig, a technika szinte kultikus szolgája, papja ennek az új csodának. Miért hitvány tehát, miért volna száraz vagy költőietlen? Miért tiltakoznak ellene?
Azért, mert az emberek nagy része túlságosan elgépiesedett. Mert nem tud, jobban mondva: nem mer őszintén érezni, reagálni a benyomásaira. Mert nem talál rá felhatalmazást a gyermekkori olvasmányaiban, tanulmányaiban. Az önállótlan műélvezőknek az tetszik, amit megszoktak, amit más is szeret, amiben nincs újság, meglepetés. Az ízlés bizonyos gyávasága ez. A mozdony igenis szép, gyönyörű, adott helyzetekben fenséges alkotás és jelenség: nincs gyerek, még gyerek sincs, aki ezt ne tudná nagyon jól. A felnőttek egy része azonban nem tudja. Meghökken, s azt kérdezi magától, hogy lehet-e szép egy gép. Keresi tudatos emlékei közt a klasszikus nevet, a költőét, aki már felfedezte, az esztétáét, aki szankcionálta művészetben és műélvezetben az új szépséget. S esetleg nem talál ilyen költőt, nem talál ilyen esztétát. Utóvégre a technika – mai méreteiben és változatosságában – nem nagyon régi dolog. A görög 734Theokritosz körül, aki a világköltészet ősidilljeit írta, birkák és tehenek csilingeltek és nyargalásztak a szicíliai hegyek és olajfaligetek közt, nem pedig lokomotívok és motorkerékpárok nyájai és csordái. Ennél fogva Theokritosz nem adhatott olyan világképet, amilyet például az 1916-ban meghalt belga Verhaeren, aki egyéb témákon kívül oly hatalmas erővel emelte be a költészet tárgyai közé a gyárakat, vonatokat, börzéket és a városok démonizmusát. De azért egyáltalán nem zárkózott el a technika meglátása, sőt versbe vétele elől. XV. idillje, tudjuk, nagyvárosi idill: a „modern” Alexandriában játszik és páratlan rajzát adja az ókori egyiptomi Párizs utcai életének. Technika mindig volt, csak nem volt olyan fejlett, olyan félelmes, olyan tolakodó, mint amilyen ma. Szerepelt is mindig a költészetben. Gondoljunk a görög-római hitregék Vulcanusára és az Etnára: azt a tűzokádó hegyet egyszerűen és misztikus-metafizikusan az ördög lakásának is lehetett volna mondani, a költők mégis valósággal technicizálták: Vulcanus rőt kohóit és a küklopszok roppant műhelyeit helyezték bele. A háborúk, a fegyverek tisztelete és félelme kezdettől fogva szükségképpen bekapcsolta a költői témák közé a kovácsművészetet: Homérosz egyik legtündöklőbb és milliószor idézett remek részlete az, amelyben Achilles pajzsának készítését írja le.
De ne ragaszkodjunk a technikai témák megítélésében a vas szerepéhez. Egyáltalán: hol kezdődik a technika? A fejésnek talán nincs technikája? Vagy a kenyérsütésnek? A gályaépítésnek és a földmívelésnek? Miért nem vesszük észre ezeket a technikai elemeket az idilli költeményekben? Igazán nem tudom, miért technikai alkotás és technikai téma egy felhőkarcoló, és miért nem az egy fecskefészek. Egyiknek az ember, a másiknak egy madár a technikusa. Akik a modern világ egyes efféle témáitól, a kor, a napi élet természetes járulékaitól irtóznak, vagy akár csak meglepődnek, amikor versben találkoznak velük, tulajdonképpen gyerekeskednek és zsörtölnek, konzervativizmusuk csak lelki gyávaság, lustaság, önállótlanság. Az ilyen konzervativizmus minden ellen tiltakozik, ami új, merész, sőt minden ellen, ami igazán természetes.
Hol kezdődik a technika? – kérdeztem az előbb. Én igazán nem tudom. A görög szó maga művészetet jelent; s mi is beszélünk a művészetek és a gondolkozás technikájáról. Nézzünk szét magunk körül, és rögtön be kell vallanunk, hogy életünk nagyobbik fele technika. Minden technika, talán csak a húsunk nem az. A húsunk? De la Mettrie már gépnek tekintette a testünket. Kár volt úgy felháborodni a vakmerőségén: a test gépi szemlélete lényegében csak új szempont volt, amelyből nézve ismét csodálni lehetett azt, aminek a csodálatára már csak kevéssé adott módot az élet túlságosan vallásos-spirituá735lis szemlélete. A spirituális világképek magasztalói, akik folyton a lelket és a szellemet emlegetik, nagyon könnyen abba a hibába eshetnek – és esnek is –, hogy az ő eszejárásuk gépiesedik el valami verbális túlvilágban, valami transzcendentálisnak tetsző szómalom kattogásában. Persze az egész élet ellenük tanúskodik. Ellenük a múlt, az antik világ, sőt az első ember minden napja, órája, a lélek és az ész minden rezzenése, az anyag egész élete. Az élet mozgás. A protonok és elektronok őrült és rendszertelen viharzásába talán a véletlen vitte az első törvényeket, a véletlen teremtette meg az első egyesüléseket, központ-kialakulásokat, irányelveket és kényszereket; de ezeknek az első (és természetesen még emberen kívüli) törvényeknek lazíthatatlan logikuma rendezte, fordította milliárd és milliárd éveken át a – talán vak és buta – anyagot valami olyan elrendeződés felé, amely a lehetséges és a kényszerű csodálatos találkozásai révén lassanként létrehozta a mi mai életünket és világunkat. A világteremtés szakadatlanul folyik, bennünk és általunk is folyik. Mint zúgó szövőszék dolgozik köröttünk az idő, mondta Goethe, s talán ez a külső világ, ez a ragyogó (és sajnos, néha olyan komor) mindenség az istenség eleven ruhája, maga az Isten. A ruha, ami rajtunk van, a szeg a cipőnkben, a táplálék, amely éltet, a ház, amelyben lakunk, a hangszer, amelyen játszunk, de még a legközönségesebb és legkisebb apróság is, amely napi életünk tartozéka, tehát egy gomb vagy egy pohár: mind-mind ipari, technikai, kémia termék. Vegyünk kiindulópontnak bármit, egy fogkefét, egy darabka tört ablaküveget vagy egy Aspirin tablettát, s ha van csak egy csöpp fantáziánk visszafelé nyomon követni létrejöttének az útját, kiépíthetjük köréje a munkának és a társadalmi egymáshoz rendeltségnek azt az egész óriási építményét, amelyet az egyének, városok, országok, az emberiség rombolásból és építésből álló együttműködése jelent.
Nem tudom, hol kezdődik a technika. Az előbb azt mondtam, hogy a húsunknál kezdődik. Nem igaz. A húsom, a csontom, a vérem is technika valahogy. Igazán nagyszerű és izgalmas olvasmány végigfutni egy-egy ipari vagy kémiai fejlődéstörténetet. Vannak ilyen könyvek, sőt már meséket is írtak a technika és az anyagok, a geológia misztikus csodáiról; az emberi lelken kívül semmi titokzatosabb nincs a technikánál. Költészet és technika két testvér, s egyek a művészetben, a teremtésben, abban, hogy igazi mivoltukban mindig valami újat hoznak a világba, valamit, ami – olyan formában – még nem volt meg. Érzi ezt a tudomány is. A legnagyobb mai tudósoknak egész sora egyúttal kitűnő író. Hogy valami reális, az nem teszi kevésbé költőivé. Cholnoky professzor egy-egy földrajzi vagy földtani értekezése, Eddington vagy jeans csillagászati könyvei szárnyakat kapnak a lelkességtől, az átéltség736től: ezek a tudósok és filozófusok igazi költők, nagy költők amellett, hogy nyilván kitűnő szakemberek. „A technika a sorsunk”-mondja a német Reitz. S így folytatja: „A technikai világot fel kell dolgoznunk magunkban. Be kell látnunk az erőibe, a világmindenség összefüggéseibe. Hiszen minden növény, minden fűszál, minden mag egy-egy technikai paradicsom, tele nagy erőviszonyok feszültségével és csodás egyensúllyal. Saját vérünkben és testünk minden szervében technika lüktet és kémiai történés él. Vérsejtjeinkben vas hullámzik. (…) A józan technikát is sajátos költészet lebegi körül.”
Ezt a tudós, a kémikus mondja. Sajátságos módon sokkal költőibben, vagyis sokkal emberibben beszél, mint nagyon sok irodalomtörténet-író vagy tanár vagy esztéta. S azért beszél ilyen helyesen, mert van szeme látni, s szíve érezni. Tudja, hogy mindent csak a szív, az érzés eleveníthet meg. A technika hideg, száraz, unott, halott fogalom annak, akinek hideg, száraz, halott és unott a szíve, s aki képtelen harmóniába foglalni a maga kis vagy nagy tudását. De az olyan szívek számára hideg és halott az Isten fogalma is és minden teológia, bármily kínos pontossággal követik is a liturgia előírásait. Szív kell, ember kell, érző, gondolkodó, szabad ember kell mindenhez, ami élet. Tehát a technika csodálatához, megértéséhez, becsüléséhez és korlátainak felismeréséhez is. Nem az a csodálatos, hogy költők foglalkoztak már technikával, hanem az, hogy csak oly kevéssé foglalkoztak vele. Hogy nem fedezték fel eléggé az átkait és áldásait, hogy nincsenek olyan állandó viszonyban vele az írásaikban, mint az életükben.
Költők azonban affektáció nélkül is nyugodtan lehetnek elfogultak a technikával szemben: utóvégre egy kis csónakról vagy egy vízen ringatózó falevélről írni nem hitványabb dolog, mint egy dreadnoughtról vagy a tenger alatti kábelekről. Akik azonban nagyon természetesek, nagyon közvetlen modorúak közülük, azoknak a számára a technikai jelenségek is természeti jelenségek. Goethe 1827 körül már reagált a vasutak létére, s úgy látta, hogy a gyorsuló és növekvő forgalom siettetni fogja általuk a német államok egyesülését. Petőfi is írt a vasútról: a kard és lánc-téma jutott eszébe róla. Baudelaire léghajózni vágyott; s úgy emlékszem, Gottfried Keller is írt a repülésről: nem elképzelt szárnyakról, ami a Daedalus-monda óta ősi témája az emberiségnek, hanem a valóságos repülőgépről. Nekem, magamnak, aki vasutascsaládból származom, gyermekkori élményem a mozdony, s férfikori a tényleges repülés…
Bármi legyen is azonban az alkotók álláspontja, a technika mindenképpen csak egy a sok, a millió és millió téma között. A fő téma mindig az ember marad a költészetben, s a „technikai” versek, képek, szobrok és zenedarabok végeredményben valamennyien emberi, lelki megnyilatkozások. Művészi ér737téküket nem a tárgy vagy a korszerűség, a modernség adja, s a technika akárhányszor csak egy hasonlat, egy célzás, csak kiindulópont bennük. Ami az emberen túlmegy, az programköltészet, programművészet volna. Igazi művész nem keresi és nem kerüli a technikát; szép, jó, hasznos vagy káros, nagyszerű vagy gonosz, de mindenképpen természetes jelenségeknek tekinti a gépeket századunk flórájában és faunájában, s az új témákhoz lényegében véve alig van több köze, mint amennyi az üllőhöz, a szikrazáporos vashoz és a kalapácshoz a régi költőnek volt, amikor leírta, hogy egy mesebeli kovács hogyan verte fel a patkót egy sebesült kentaur patáira.
Képes Tábori Újság, 1944. április 22. 12. p.
– Egy kicsit megkéstünk – mondja Bajor Gizi, a színházkedvelő magyar közönség kedvence, és a nagy gödrökre, földhányásokra, deszka- és gerendarakásokra mutat, amelyek Pilsudszky úti villájának kertjében éktelenkednek.
Ugyanis éppen a legújabb bombatámadásokról, védelemről és biztonságról, elsötétítésről, áldozatokról és áldozathozatalról beszélgettünk.
– Igen, megkéstünk a légópincénk építésével. De már annak is örülök, ami készen van belőle.
A művésznő fölnéz az égre. Tekintete most csupa fájdalom és keserűség. A bombázókra gondol, az angolszász támadókra? Az áldozatokra, akiket most temettek? Zilahy Irénre és a kiszámíthatatlan sorsra? Egész Európa életére? A magáéra és mindnyájunkéra?
Kevesen tudják, és a név varázsának káprázatában első szóra sokan talán nem is hinnék, hogy a Nemzeti Színház és az ország ünnepelt nagy művésznője, ez a törékeny asszony, aki csupa ideg, csupa ízlés, jóság és ösztönös okosság, egyike a legdolgosabb embereknek. Kevesen küzdöttek és fáradtak annyit Magyarországon, mint ő. Egy zseniális és nehéz élet eredménye, a dicsőségen kívül, az a villa, amelyben Budán lakik. S most íme, az egészet elfújhatja egy gonosz perc. S rendes óvóhelyet kell építeni hozzá. A Kaméliás hölgy ma is telt házakat vonz a Nemzetiben, a diadalmas művésznőnek mégsem lehet csak a művészetével törődnie. Váratlan feladatokat ró rá a jelen kényszere.
738De Bajor Gizi semmitől sem ijed meg. Ha kell, ha az emberei késnek, ha nincs elég dolgos kéz, ő maga is vállára veszi a deszkaszálakat, cipeli a gerendákat – no, nem a leggorombábbakat –, és odább hengerít egy-egy lábatlankodó terméskövet. Nem mintha túlbecsülné a hétköznapi, a fizikai erőt, s legfőképpen a magáét. Hanem mert példát akar adni, és mert ismerni akarja az ízét mindennek, ami az élet tartozéka. A testi verejtéknek is.
– Hogy viszem a deszkát? – kérdezi vissza a kérdésünkre. – Így ni! – mutatja máris. És követ dob, és csákányt ragad. A fotómasina alig tudja utolérni a mozdulatait. Aztán leül. Arca kipirult. Bozontos fekete kutyáját simogatja.
Fent pedig, az emeleten:
– A minap itt, a könyvtárszobában, éppen verseket olvastam fel öreg szakácsnémnak, akit úgy szeretek. Egyszer csak: pszt, mi az? Sziréna? Egy pillanat és – agyő, költészet! Mindig magam futok benyitni az ablakaimat. Aztán: Gyere, pokróc! Elő, zseblámpa! Kézbe a légócsomagokat! Még a kanárimról sem feledkeztem meg… Nézze, milyen édes – és átvezet a szomszéd szobába –, nézze, benyúlok a kalitkába, és Csupi mindjárt az ujjamra repül! Mindjárt iderepül… csak ne jöjjenek túl közel, mert akkor megijed és…
Nem megyünk túl közel. A drága, kis, sárga csöppség már úrnője ujján van. Az egész jelenet pedig a fényképezőgép érzékeny lemezén.
A szomszéd villákban kibombázottaknak keresnek új szállást. Bajor Gizi is tűnődik, mit tehetne, mit tegyen a károsultakért, a szenvedőkért, sebesült katonákért és ártatlan gyermekekért. Aztán a Balaton felett lelőtt moszkitóról kérdezősködik.
Búcsúzásul ezeket mondja:
– Írja meg, kérem, hogy noha szirénajelzéskor menekülök és sötétítek, és hogy noha igazán nem kimondott „színésznőélet” az életem, és noha légópincével törődöm, és valahányszor elhallgat a rádió, az én szívem is éppúgy elszorul, mint a másoké: írja meg, kérem, hogy sokat gondolok minden szenvedőre, rengeteget a katonáinkra és hogy még mindig szégyellem magam, mert sokakhoz, nagyon sokakhoz képest még mindig én vagyok a szerencsésebb…
Mélységesen okos, egyszerű és nemes szavak a szorongattatásban.
Egy nagy művész és egy igaz szív vallomása.
739Új Idők, 1944. április 22. 460–462. p. Simon, 208–218. p. Steinert, 316–321. p. A cikk részben azonos a Jászai Mari, az első magyar Éva, Az ember tragédiájáról. Beszélgetés a legnagyobb magyar tragikával (Az Est, 1923. január 21. 3. p.) című interjú szövegével.
Van a könyveim közt egy zöld kötésű, kis kötet, a Szonettek könyve a Heinemann-féle angol Shakespeare-sorozatból. Jászai Maritól kaptam. Benne dedikáció és dátum: „A szonettek művészfordítójának, Szabó Lőrincnek cserébe. – Jászai Mari, 1923.”
Könyvtárrendezés közben került kezembe a minap ez a kis, zöld kötet. S melléje téve jegyzetek, gyorsírásos emlékek, amelyekből annak idején, huszonegy évvel ezelőtt újságcikk lett. A jegyzetek egy hosszú beszélgetés kottái; de a Nagyasszony lelkét mutatják azok a tintával és ceruzával írt sorok is, melyeket ő jegyzett be valamikor a nekem adott – nyilván a magyar Shakespeare-szonettekért baráti „cserébe” adott – könyv 5. lapjára. Apró életrajzi adatok volnának? Lehet. Aztán három mondat macskakörmök közt. „A szenvedőnek még nincs joga pesszimizmusra”, mondja az első. Érdekes, kemény mondat. Az ő gondolata, Jászaié? Valószínűbb, hogy idézet. Hiszen a további kettő már föltétlenül az, Nietzsche-mondások, ismerhetjük őket: „Schlecht ist alles, was aus der Schwäche stammt,” („Rossz minden, ami a gyöngeségből ered,”) és „Was mich nicht umbringt, macht mich stärker” („Ami nem pusztít el, csak erősebbé tesz”).
Igen, ezek Nietzsche-tételek, Übermensch-igazságok, és Jászai Mari is Übermensch-típus volt. Vajon mi reagált benne – tűnődöm tovább nézegetve az öreges és mégis erőteljes betűket –, mi reagált benne az erő tragikus filozófusára: a féktelen és végtelen energia vagy a titkos gyöngédség és érzékenység, amely a sóvárgásaiból szüli meg az emberfölötti erő tiszteletét?… Mindenesetre ő volt egyike a legnagyobb egyéniségeknek, akikkel kevéssel azután, hogy Budapestre kerültem, összehozott a sors. Babits Mihály mellett talán őt tiszteltem a legjobban: benne a zord, szenvedélyes, magányos, nagy lélek egyszerűsége, bátorsága és egészsége kapott meg. Mellette egy kicsit mind dekadensek voltunk. S milyen jól esett mégis rokonnak érezni ezt a fenséges erőt, rokonnak az intellektualitásban, amely szintén megvolt, és nem az életerő rovására volt meg benne! A csillagot, a sugarat láttuk a homlokán, amelyről később halálát siratva Babits írt, Babits, akit már én ismertettem meg vele.
S engem ki ismertetett össze Jászaival? Egy színigazgató. A Nagyasszony 740egész életében rajongott Shakespeare lírai verseiért, szavalni akarta őket, a régi fordítás nem tetszett neki, s végül „mérgében” maga is nekiállt a szonettek fordításának. Nem ment… Ekkor jelent meg az én első jelentős irodalmi munkám, a Szonettek magyarul. Jászai nagyon megörült neki, és említett közös ismerősünktől hallotta, hogy a munka szerzője nem ötven-hatvanéves férfi, hanem egy huszonkét éves költő. A színigazgató biztatására jelentkeztem aztán telefonon megköszönni a Nagyasszony érdeklődését, s ő meghívott. Nem lehettünk igazi barátok, hiszen túl kevés élő kapcsolatom volt ahhoz a hét évtizedhez, amely már mögötte állt; de szívélyes, barátias viszony alakult ki köztünk. Akkoriban, kevéssel az első világháború után még szörnyű lakásínség nyomott bennünket. Már családos ember voltam, mégis albérletben laktam az Üllői út 31. sz. ház földszintjén. Oda hívtuk meg egyszer Jászait ebédre, s nagy kitüntetésnek számított, hogy ő el is jött. Mikes Lajos volt még a vendégünk, továbbá Gráf Ferenc, egy német úr, atyai barátom és Babits Mihályék. A Nagyasszonynak még a hangja is alig fért el a két kis szobában, nemhogy a vendégek.
– Bokáig érő, zöld bársonyruhában jött el Jászai – összegezi és egészíti ki most emlékeimet erről az ebédről és néhány más találkozónkról a feleségem. – Térdei közt besüppedt a nehéz anyag, úgyhogy Jászai, mikor ült, a lábai közt hintáztatta a retiküljét. Sokszor láttam így villamoson is. Klára lányom akkor még pólyás vagy karonülő apróság volt. Jászai nagy kalapot viselt, fátyollal lekötve az álla alatt. Főleg a férfiakkal beszélgetett. Bort nem ivott, sőt előszedett hat névjegyet, és valamennyiünknek befödte a poharát, annyira szagát se bírta az alkoholnak… Aztán ő hívott vissza bennünket, Bajor Gizivel és másokkal… Egy további alkalommal Babitsékkal voltunk vendégei a Rudolf rakparti lakásán. A mai Jászai Mari téren.
Eddig a visszaemlékezés. Hadd térjek rá azonban arra a gyorsírásos beszélgetésre, amelyből kiindultam, s amely megelőzte az említett találkozókat. A látogatás 1923. január 19-én pénteken történhetett, első beszámolóm két nappal később jelent meg róla. A Komárom megyei ácsmester és községi hajdú lánya, az egykori gyerekpesztonka és markotányosnő, Jászai Mari, már réges-rég a magyar színészek királynője volt, s egy évvel az interjúm előtt ünnepelték 50 éves nemzeti színházi tagságát. Lehel István, Rédey Mária és mások írásai és saját naplójának, levelezésének a kiadása után ma már jól ismerjük az életét. Én akkor még aránylag keveset tudtam róla, hiszen mindössze néhány szerepben láthattam. Jól emlékszem azonban arra, hogy milyen csodálatosan szavalta Petőfit! S egy jellemző kis esetre is a Fészek klubban: Jászai Mari a 75. Shakespeare-szonettet szavalta, s egyszer csak a vers közepe táján abbahagyta a szövegmondást, végignézett a közönségen és elragadtatott mosollyal közbeszólt: – Ugye, milyen gyönyörű? – aztán folytatta a szonettet. Persze óriási taps fogadta a kis lírai rögtönzést.
Ilyesféle impressziók és emlékek rajzottak bennem, amikor elindultam hozzá. Jászai nem szeretett fölöslegesen érintkezni. Telefonszámát csak barátai tudták, lakásán évek óta kikapcsolta a villanycsengőt, és energikus „Kopogj!” felírással csak akkor függesztett ki táblát az előszoba üvegajtajára, ha bejelentett látogatót várt. Nappalijában épp a cserépkályhát javították, a szőnyegeket vitorlavászon fedte, és két munkás javában dolgozott, mikor beléptem.
– Nézegesse itt a könyveimet – vezetett Jászai a szalonba –, nekem még ki kell nézegetnem ezekre a jó emberekre.
Egyedül maradtam a nagy fehér teremben. Mennyezetig nyúló tükör. Fehér függönyös ablakon át kilátás a Margit hídra és a havas budai hegyekre. Világosbarna, keményfa bútorok álltak a szobában és márványszerűen masszív könyvszekrény tele magyar, német, angol és francia munkákkal. Mindenfelé szobrok, képek, műtárgyak. A másik szobából, az ágy mellől, két faragott 742faoroszlán nézett felém haragosan: ők is tudták, hogy úrnőjük nem szívleli az intrejúvolókat.
Jászai végzett a kályhásokkal, és bejött. Fehér sál volt a fején, barna bársonyruhája fölött télikabátot viselt, hiszen ezen a napon nem fűthettek a szalonban. A nyakán kis aranylánc ragyogott, zöld lapjai furcsa betűkből egy újgörög verssort, egy ismert Byron-refrént raktak össze: „Zoé mou, szász agapó!” („Életem, szeretlek!”)
A Nemzeti Színház épp ekkoriban újította fel Az ember tragédiáját, kézenfekvő volt tehát, hogy Madách darabjának első előadásairól beszélgessünk. 1882-ben ugyanis Jászai volt Éva, az első Éva a Tragédia – vagy ahogy ő ejtette: a Tragődia – premierjén.
– Megbocsát, de nagyon utálom ma magát, kedves fiam – csóválta fejét –, nagyon utálom, amiért ilyesmivel jön hozzám. Igen, én alakítottam Évát, mikor először adtuk Madáchot a Nemzetiben. Paulay igazgató egy nap megfogott a színház udvarán: „asszonyka, nézze, nagy tervem van: előadom Az ember tragődiáját! Az Évát magának szántam. Szép lesz, örül neki?” Meglepetésemben nem tudtam válaszolni. Panaszolta is később az igazgató Prielle Kornéliának: „különös asszony ez a Jászai: nekiadtam az Évát, s még csak fel se csillan a szeme!” Pedig hát, tudja, ez azért volt, mert én minden új szerepemtől rettenetesen megijedtem. Ekkor is szörnyen féltem: én és Éva? Hiszen ez esténkint tíz külön alakítást kíván! Paulay talán még nem ismert eléggé s azért hitte, hogy én olyan veszett színésznő vagyok, aki megnémul ekkora hír hallatára.
– Akkoriban – folytatta a nagyasszony – magunk csináltuk a ruháinkat. Mind a tizenegy kosztümöt én terveztem és készítettem. Volt két piktor barátom, Paczka Ferenc és Feszty Árpád – esténkint jól szoktam tartani őket maradék főzelékkel –, azt mondtam hát nekik: „Fiúk, kosztümskiccekre van szükségem!” Egy perc, és máris ugrott mindegyiknek kezébe a plajbász. Aztán elmagyaráztam, hogy az első ruha csak virágból lehet, hiszen a Paradicsomban vagyunk. Úgy is lett. A második két szép kecskebőrből telt ki. A hajamba – hosszú, vörös hajam volt – pávatollat tűztem. A fiúk táncolni kezdtek, mint a vadak, és ordítottak: „hol vette ezt az ideát?” „Hát” – válaszoltam –, „Éva már akkor is szerette a szépet: felszedett az édenkertben egy pávatollat a földről, és a kontyába tűzte!” Aztán elmeséltem, hogy-mint képzelem a többi ruhát, ide kötés kell, oda laza redők, amoda fodor, ők megrajzolták, akvarellben kiszínezték, én pedig megcsináltam a kosztümöket. Többnyire magam, szabóra nemigen futotta.
Beszélgetésünk, melyből lehetőleg csak az ő szavait idézem, a híres Nagy Imrére, az első Ádámra terelődött.
743– Nagy Imrét – mondta Jászai – ég és föld imádta. De tán épp a nagy kényeztetés ártott meg neki. Az istenek rápocsékoltak mindent. Kell szépség? Nesze! Kell gyönyörű hang? Itt van! Kell fenséges alak? Az is a tiéd! Ő volt a partnerem, szinte énekelte és szavalta a szerepeit, jól állt neki ez az éneklő modor, ezüstharang hangja még az ellenségeit is rögtön megszelídítette. Furcsa ember volt. Egy Hamlet-előadás előtt a régi Nemzeti udvarán így szólt hozzám: „mindjárt kész a rostélyos, meg van törve, be van sózva, még pár gombát dobok rá, s amint felmegyek, megsütöm.” Megjegyzem: nagy szakács volt! Én halálos komolyan éltem a szerepeimben, szentségnek tekintettem őket, s ma sem megy a fejembe: hogyan bírt az a nagyszerű Nagy Imre Hamlettel a lelkében úgy kedélyeskedni a rostélyosról! Máskor – már nős ember volt, a gyönyörű Benza Idát, az operaénekesnőt vette el – vett egy negyedakós üveg bort, konflisba szállt, két hordárt szembeültetett magával: azok tartották az üveget, ő meg ivott. Így ment haza a felesége várhegyi villájába. Sok baj volt vele. Végül öngyilkos lett. Ma is sírunk utána.
– Milyen volt – kérdeztem – a régi rendezés és publikum?
– Ilyen nagyszabású és ennyi színváltozást követelő mű előadása annak idején rendkívüli feladat volt. A darabot meghúzták, de csak annyira, hogy beleférjen egy estébe. Ma egyetlen estén könnyen lepereg az egész Tragődia, hiszen most két-három perc alatt díszleteznek, akkor pedig tizenöt perc is kellett egy változáshoz. És kevés díszítő volt, s nem oly gyakorlott, mint a maiak. A közönség meglehetős egykedvűen fogadta az előadást, nem a mai akklamációval, de a siker egyre nőtt, ahogyan a hold növekszik. Mi óriási tisztelettel és áhítattal játszottunk. Én vagy 150-szer játszottam Évát a Nemzetiben; hogy vidéken hányszor, azt már nem is tudom. Persze öt év is beletelt, míg lepergett az a 150 előadás. Vidéken sokfelé vendégszerepeltünk Nagy Imrével vagy helybeli Ádámokkal, s emlékszem, csodaszámba ment, hogy Kolozsvárott egyfolytában hétszer adtuk a Tragődiát. Öt évig alakítottam az Évát, aztán jött egy undok intendáns, aki – mikor új ruhákat kértem tőle, mert a régiek már ronggyá szakadtak – elvette a szerepemet. Utánam Fáy Szeréna következett mint Éva, majd Császárné, Paulay Erzsi és Hettyei Aranka. Most is kért a direktor, hogy vállaljak legalább valami apró szerepet a hétfői felújításban: akartam, erőszakoltam, de nem bírom… Én mint Éva éltem a színpadon és… nem… nem bírom, nem lehet… önmagam, az emlékeim miatt…
Több apró kérdésre válaszolva Jászai még a következőket mondta el mindennapi életéről:
– Reggel korán kelek, így télidőn hat órakor. Magam takarítok! Annyi kályhát pucolok ki, ahányban előző nap fűtöttem. A takarítónőm, Farkasné, 744csak kilenckor érkezik. Aztán jön a lemosás, hideg vízben és igen kiadósan. Délelőtt próbám van vagy előadok; ha meg itthon maradok, akkor olvasok. Iszonyatos könyvmoly vagyok most is, akárcsak kislánykoromban, amikor az idegen zongora alatt kuksolva szemfájdulásig betűztem a János vitézt.
– Mit szól a többi Éva játékához? – kérdeztem végül.
– Öreg színésznő nem kritizálhat fiatalt, azt mondanák rá, hogy irigy. Pedig volna korrigálni és dicsérnivaló. Én világéletemben azokat szerettem, akik a legszigorúbban levágtak; de szemtől szembe és nem a hátam mögött. A színpad volt az igazi világom, a másik életem csak árnyélet. Mindig tanultam, éjszaka is, lelkesen és örömmel, a jéghideg szobában is kiugrottam ágyamból egy angol szóért, hogy magamhoz vegyem a szótárt. Negyvenöt éves koromig nem volt miderem és nem jártam társaságba. Mégis úgy elröpült az életem, hogy sokszor révedezve mondom magamnak: „nem, nem, nem lehetsz te még öreg, hiszen csak most kezdted az életet!” Alig akarom elhinni, pedig úgy van. Azért tetszett rövidnek, mert mindig azt csináltam, amit szeretettel tudtam csinálni. Megöregedtem, de hál’ istennek, egészséges vagyok, és már nem fog rajtam a kor. Vannak emberek, akiket elfelejt az Isten.
…Ezeket mondják a régi betűk, gyorsírásos feljegyzések. És elhallgatnak. Elköszöntem. Jászai Mari visszament kedves könyvei közé, lehúzta ajtaja üvegére a csipkefüggönyt, és bevette a „Kopogj!” táblácskát. 1926 végén meghalt. Most kilencvennégy éves lenne. Vele halt a költészet nagy sugárzása, vele Elektra és Antigoné, Gertrudis és Éva.
Vele a színpadon egy egész „emberfölötti” csillagrendszer.
Képes Tábori Újság, 1944. április 29. 12. p.
– A Képes Tábori Újságtól? – fogad bennünket Hidegkúti úti villájában Márkus Emília. – Jöjjenek, csak jöjjenek – vezet beljebb a hallba, s tréfásan folytatja – lám, engem ma is szeretnek a katonák! Nem csoda, először én is egy katonába szerettem bele valamikor!
745Az oszlopos, nagy, fehér előcsarnokot vagy átriumot, ahol elhelyezkedünk, s tulajdonképpen az egész villát „Márkus Emília Múzeum”-nak szokták nevezni. Mindenütt egy nagy élet emlékei. Képek, szobrok, freskók, műtárgyak. Itt mindennek története van, mindennek lelke van. A nagyasszonynak most ünnepli, vagy most ünnepelné hetvenéves színésznői jubileumát a háborús ország: most ünnepelné, ha az ünnepelt hagyná. De Márkus Emília tudni sem akar a jubileumról. Tiltakozik. Komolyan, a legkomolyabban s ugyanakkor a legkedvesebben. Nagy szerepei, Ibsen-, Echegaray- és Schiller-alakítások ragyogják be a múltból, francia társadalmi drámák visszfénye, aztán a romantikus és megrázó shakespeare-i hősnők emléke. Márkus Emília egyénisége azonban nem tűri az egyhangú pátoszt és a feloldatlan tragikumot: valamikor „Miss Móká”-nak, „Móka kisasszony”-nak hívták családi körben, s a lelke ma is csupa móka, csupa frissesség, ötletesség, gúny és öngúny, csupa aranyos derű és közvetlenség. Mindenható varázsló és mosolygó kislány.
– Gyújtson rá maga is, angyalkám, – fordul a fotográfusunkhoz. – Mit!? Ha nem jön ide, én viszem oda! – és tréfásan fenyegetőzve máris nyújtja a cigarettásdobozt.
Csak a jubileumáról nem akar tudni.
– Azt csak úgy kitalálták! De ha már kitalálták, igyekszem hasznot húzni a dologból: tessék tudomásul venni, hogy hetven éve léptem színpadra, tehát én most hetvenéves vagyok! Úgy ám!… és aki többet mond, azt kupán vágom… – teszi hozzá mosolyogva.
Fényképfelvételt viszont így sem akar engedélyezni. Tapsolni kell neki, ahogy mondja:
– Ilyen vén banyát ne küldjenek katonáknak… Én ma már csúnya vagyok. Szerep vagy rádió: az más. Az élőszó megszépíti az arcot. A fénykép azonban néma!
A művésznő régebbi portréit fotografáljuk, amelyek a hallban vagy a falon állanak. Hatalmas füstgomolyokat bodorít a magnézium, mikor azonban, félig útra készen, beszalad Tamara, a nagyasszony unokája, akit a Nemzeti Színházból már jól ismer a közönség, a kíváncsi gép mégiscsak megörökítheti az élő pillanatot: unokát és nagymamát együtt.
Közben egyszerre csak Márkus Emília maga is rágyújt. A férje már későn vette észre.
– Mindent meg lehet szokni – mondja nevetve a művésznő –, még a bűnt is! Itt van például ez a cigaretta. Tegnap voltunk valakinél, egymás után szívta a cigarettákat. Ejnye, mondtam magamban, ez biztosan jó szórakozás, fogjuk csinálni, hűtjük vele az idegeinket! Pedig a cigaretta nekem már csakugyan 746bűn. De hát, tudja, én ma is olyan nyugtalan vagyok, akár a higany. A villamoson minden szomszédomba belekötök, mindenkivel szóba elegyedem. Tegnap például azt mondtam valakinek: „Mitől olyan piros magának a nózija?” Aztán csak néznek rám, mint egy őrültre a Lipótmezőről. Pedig hát nem onnan szaladtam… Hol egy hamutartó, édes Oresztészem? – fordul hirtelen burleszk pátosszal a férjéhez.
Páratlan csillogás a lelke. Sorokat idéz a szerepeiből s néhány szava más világokba röpít, felgyúló és kihamvadó szivárványokat rajzol elénk. Játékosság és méltóság egyszerre. Most például már megint magát gúnyolja, parodizálja a régi „Miss Móka”:
– Sehogy se tetszettem magamnak legutóbb a rádióban. Kérték, beszéljek kissé „emeltebben”. Nem mély a hangom, de a mikrofon valahogy elmélyíti. Engedtem. Ez volt a baj. Hogy az ördög… jaj, majdhogynem mondtam valamit! Nem kapok ki? Szóval hát a saját hangomon már olyan lennék, mint egy brumbar, mint egy boszorkány?!
És most kottázni kellene, oly édesen, oly fölényesen produkálja a dörmögést. Nagyszerű!
Ebben a színésznőben, aki a legnagyobbak nemzedékét képviseli, árnyalata sincs semmi nagyképűségnek. A szív zsenialitása szól belőle, a tökéletes közvetlenség. Így mutat a férjére is, amikor beszélgetésünk során vissza próbálunk térni arra a régi katonára, akibe…
– Itt van, ni – mondja –, ő az, ő a bűnös! De már az első férjem is katona volt, mégpedig honvéd huszár: Pulszky Károly, a híres tudós. Gyönyörűen lovagolt, sok nyelven beszélt, és a képzőművészetek érdekelték. De katona volt a második is, ő, Párdány Oszkár, mégpedig tüzér hadnagy… Ah, olyan szép volt, mint a hajnalcsillag!
Az ősz hajú „hajnalcsillag” mit tehet mást: zavartan ül a fotelben és legyint.
– Nem tetszik neki – folytatja a nagyasszony –, hogy így beszélek. De tegyen róla. Én már ilyen vagyok! István bátyám nevezett el valaha Miss Mókának. Ez is katonakapcsolat. Öt bátyám volt. István, a szerkesztő és képviselő, tartalékos főhadnagyként végigcsinálta a boszniai okkupációt, ott ment szívére a sok mocsárban fekvés, 33 éves korában meghalt. A másik bátyám, Miklós, aki költő volt és bankár, és aki engem Loreleynak becézett, nem vált be, de mindenáron szolgálni akarta a hazáját, hát belépett – tudja minek? – önkéntes tűzoltónak! A harmadik testvérem pedig, Józsi, aki végül Pest főpolgármestere lett, egyenesen a papi pályát hagyta oda a katonaságért. – A nagyasszony megint elneveti magát: – Miklóst „hüpefec”-nek csúfoltuk! Hogy miért? Mert 747a közösöknél nem értette jól a német vezényszót, és a régi „Hüften fest!” kommandót „hüpefec”-nek mondta!
Imre bátyjáról mondja még, aki ma is él, Márkus Emília:
– Őhozzá képest én még ma is „vakarcs” vagyok. Elöljáró volt és művelt egy nagy-nagy dolgot: ő házasított össze bennünket Oszkárral. A szertartás alatt én nem bírtam elég szolid maradni, hát még rám is szólt, hogy: „Kérem a menyasszonyt, tessék komolyan viselkedni!” Úgy ám! Mikor pedig az adatok felsorolásánál jött a kor, hogy hány éves vagyok, közbeszóltam: „Ki ne mondják! Vagy rögtön elmegyek…”
Az emlékiratai iránt érdeklődünk. Sóhajt: jaj, mikor lesz az még kész! S szinte tündérek és nevető manók dugják ki fejüket a fehér oszlopok mögül, ahogy a nagyasszony egy-egy részletet idéz az emlékeiből. Hirtelen félbeszakítja magát:
– Hát az nem honvéd rokonszenv, hogy szülni akartam egy fiút? Nem sikerült. Két lány lett belőle: Tessza, Romola. Meg ez az unoka, ni…:
Párdány Oszkár a debreceni huszárok ajándékát említi, egy gyönyörű, zománcozott, sárga esernyőnyelet, egy jótékony célú katonahangverseny emlékét.
Aztán már csak a mai életéről kérdezzük Márkus Emíliát.
– A riadók? – kérdez vissza a művésznő. – Hát egyszer így bírom, egyszer meg úgy. A felső emeletünket az uram átalakíttatta és kiadta. Busseul nyug. huszár őrnagy vette ki, akinek Lobkovitz hercegnő a felesége. Néha, mikor jön a nagy bim-bam-bum, illetve a jelzés a rádióból, olyan nyugodtan diskurálok tovább, hogy az leírhatatlan. Máskor meg, főleg, ha a lányom sürget, hogy – Gyorsan, mama, gyorsan! – egyszerre ideges leszek… egy kicsit… És imádkozom, mindenkiért imádkozom… Aztán összehúzódunk lent az alagsorban: együtt van mindenki, a hercegnő meg a házmesterné, a nagy Márkus meg a kis Márkusok… Emiatt mostanában nagyon későn fekszem le, 11-kor, 12-kor. De ez a miénk elég jó vidéknek látszik…
A felvételek elkészültek. Köszönünk. „Miss Móka”, a jubiláló, nagy színésznő, az ősz hajú, csodálatos varázsló még utánunk szól: de most nagyon komoly és meghatott a hangja:
– Üdvözlöm a bajtársaikat! Imádkozom értük! Minden este, mindnyájukért!
748Rádió-előadás, 1944. június 3. A Rádióélet, 1944. május 26-i programjában így szerepel: Versek a havasról. Bevezeti Szabó Lőrinc. A verseket elmondja Simonffy Margot. Kabdebó 1, 68–69. p. Steinert, 644–645. p.
Hölgyeim és uraim!
Néhány perc múlva öt költeményemet fogják hallani. A versek önmagukért beszélnek. A rádió mindamellett felkért: mondjam el, milyen körülmények közt írtam őket. Megpróbálom tehát futólag vázolni a hátterét annak a hangulatnak, amelynek teljes érzékeltetéséhez bizony harminc-negyven költemény is kellene.
1935 nyarán Erdélyben jártam. Déda felett, a falutól 11 kilométernyire, egy elhagyott, öreg erdészházban gyűlt össze a társaság, két felnőtt és sok fiú és lány, köztük az enyém, Klára, akkor még második vagy harmadik gimnazista. Az ő dolguk az volt, hogy hancúrozzanak, és segítsenek a szomszéd gazdasszony menüjét frissíteni, az enyém pedig, hogy jókora részletét lefordítsam Shakespeare Athéni Timonjának: az embergyűlölő tragédia új magyar szövegének elkészítésére ugyanis épp akkor kért fel a Nemzeti Színház.
Mindkét munka jól haladt. Én a szövegkönyvekkel és szótáraimmal úgyszólván mindennap reggeltől estig kertben, vagyis a szabad hegyoldalon ültem, térdig, sőt derékig a virágok, az óriás fehér margaréták és sárga árnikák közt, és dolgoztam; a fiatalok unva már az örökös rántottcsirke-ebédet pisztrángot fogtak, patakszabályozásba kezdtek, futballoztak, faházunk körül a viperaveszély miatt lekaszálták a rétet, nézték az erdőirtást, s időnkint engem is magukkal vittek kisebb-nagyobb kirándulásaikra. Vagy 7-800 méter magasban tanyáztunk a még egyszer oly magas havasok aljában; tanyánk közelében ágazott szét a Bisztra és a Stézsia völgye, ahol egész nap csengett a fejsze, s reggel meg este nagy szuszogva fellihegett, illetve vidáman lefelé indult a messze Mára a fekete kis iparvasút. Óránk a nap volt meg a kisvonat érkezése, indulása. A korhatag és düledező faház hat szobája közül már csak kettőben lehetett lakni, azokban is csak úgy, hogy nem érdekelt bennünket sem a sok egér, sem a kitört ablak, sőt az a néhány hatalmas lyuk sem, amely a falban tátongva szükség esetén ki- és bejáratul szolgálhatott volna tolvajnak vagy akár egy farkasnak is. Esős napokon a verandára szorultunk, sőt be a szobákba. Az indiánéletre kapott fiatalság ilyenkor folyton dalolt, evett, kártyázott és fűtött, az én munkám pedig nagyon visszaesett. Esténkint rablótörténetekkel nevettettük, és havasi anekdotákkal riogattuk egymást, vagy pe749dig azzal szórakoztunk, hogy folytatásokban és rögtönzött prózai fordításban petróleumlámpa mellett a Gilgames-eposznak, a 3-4000 éves asszír-babilóniai hőskölteménynek egy-egy énekét olvastuk fel. Az otthoni világ csak mint távoli kísértet jelentkezett – néha nagyon nyomasztóan – a láthatáron túlról. A többség, a fiatalság számára talán még így se. Békebeli vademberek voltunk, idilli barbárságunkba semmi hír és újság nem kapott bebocsáttatást, csak az ételkultúra, amely a rengeteg vajon, mézen, szamócán, pisztrángon és az említett és csaknem mindennapos helybeli rántott csirkén kívül szászrégeni torták alakjában jelentkezett.
Három hetet töltöttünk a roppant erdők közt, a hegyi nyár tavaszias üdeségében, játékban és munkában, csodálatos jókedvben, irtózatos napfényben és irtózatosan izgalmas és nyugodt éjszakai magányban. Három hét alatt így is elkészültem a Timon nagyobbik felével. És telítődtem ráadásul az említett harminc-negyven elképzelt vers hangulatával. Sajnos mindössze hatot sikerült megírnom az akkor esedékes Különbéke című kötetem számára; a többi azóta is csak a fejemben kóvályog. A hat közül most öt fog elhangzani: egy-egy mozzanatát rögzítik annak a gazdag nyárnak, amelyről beszéltem. Talán a legszebb nyaralásom volt ez. Ismétlődni sohasem fog, mert a nagyszerű és rozoga erdészlak a rákövetkező télen beszakadt a hó alatt, és végleg romba dőlt.
Megjelenés nélkül. 1944. A Vers és valóságban írja: „Sajnálom, hogy nem jelent meg egy cikk, melyet saját magam írtam, címe ez volt: Kárpátok a Holdban. Tudniillik egy holdtérképen felfedeztem az ott Kárpátoknak, Appennineknek stb. nevezett hegyvonulatokat, s ezekről írtam.” (Vers és valóság. Bizalmas adatok és megjegyzések. S. a. rend. Lengyel Tóth Krisztina. Budapest, 2001, Osiris, 139.) PIMK, gépirat, hátoldalon kézírással: Képes Tábori Újság, A 8000 méteres Kárpátok. Földrajzi fejezetek egy csillag regényéből.
Hogy vannak Kárpátok, Alpok és Appenninek, azt mindnyájan nagyon jól tudjuk. Hogy hol vannak, azt is megtanulja minden gyerek már az elemiben. A Kárpátokon keresztül jöttek őseink a mai Magyarországra, az Alpokon kelt át elefántjaival Hannibál, az olasz Appenninek közül szabadították ki nemrég a német ejtőernyősök Mussolinit. A Kárpátokat valószínűleg személyesen is 750ismerjük, legalább egyes részeit, 2663 méteres legmagasabb csúcsával a Tátra-vidéket, aztán a máramarosi és az erdélyi havasokat: megmásztuk egyiket-másikat, jártunk fenyvesekkel vadregényes tájaikon, fürödtünk és pisztrángot fogtunk gyors patakjaiban. Igen, igen, semmi kétség: vannak Kárpátok, itt vannak, ni – mutatunk a térképre – és…
Igen ám, de jön a játékos kedvű tudós, és azt kérdezi, hogy vannak-e másutt is Kárpátok.
– Itt, meg itt – feleljük, és nagy félkört húzunk északon, keleten és egy kicsit délen is a magyar határon – itt mindenütt a Kárpátok vannak…
– És ezenkívül? – hangzik újra a kérdés.
Kezünk széles mozdulattal húz Dévénytől Munkácsig, Rahótól az Al-Dunáig, és beborítja egész Erdélyt.
– Nem elég?
A tudós nem tágít, még egy Kárpátokról beszél, egy újról, amely nagyon régi és sokkal magasabb, mint a Gerlachfalvi és a Ferenc József-csúcs. Mikor azonban látja, hogy sehogy se boldogul velünk, mosolyogva elővesz egy hatalmas távcsövet, beállítja az égen arra a nagy ezüst tányérra, melynek fényében oly szívesen andalognak a szerelmesek, majd különös fotókat és térképeket terít elénk, és így szól:
– Hát jó, megmondom. Másutt is vannak még Kárpátok a világon. Ahogy Alpok és Appenninek is vannak! És pedig itt: a Holdon! Itt húzódnak, nézze csak! Csakhogy ezeket nem borítják zord fenyvesek, ezeken nem járt Hannibál, és a holdbeli Appenninek közt sohasem dörögnek inváziós ágyúk.
Elnézzük a távcsőben a Holdat, aztán a furcsa fotókat.
Csakugyan!
A kör alakú, nagy térképen, amelyen mintha gránátok ezrei és tízezrei vágtak volna krátereket, egy óriási tölcsér, egy óriási gyűrűs hegy mellett számokat és jeleket pillantunk meg. A Hold részletes csillagászati térképe ez egyenlítővel, szabályszerű szélességi és hosszúsági hálózattal, hegyek, völgyek, tengerek nevével és adataival, ismeretlen rövidítésekkel és ismert irányjelzésekkel, melyeknél csak az a különös, hogy fönt van rajtuk a dél és az észak. S az óriási tölcsértől jobbra és kissé lejjebb feliratot pillantunk meg: KÁRPÁTOK!
Ez az? A másik Kárpátok?
– Úgy van, ez a másik Kárpátok –, halljuk a magyarázatot. Ez a rengeteg hegy, völgy és ez a sok kopár síkság, melyet egyébként valaha tengernek hittek, és ennek megfelelően neveztek el, nagyrészt földi párhuzamok alapján, vagy pedig tudósokról, híres emberekről kapta a nevét. Micsoda irtózatos, 751türelmes munka lehetett 380 000 kilométer távolságból így lerajzolni őket! Hiszen van itt vagy 50 000 kráter! Ennek itt 90 kilométer az átmérője. A hegylánc kevés, de a Kárpátok s a többiek itt is láncot alkotnak, s az egyik oldalon meglehetősen éles sorba igazodnak. A hegyek magassága 6-8000 métert is eléri. Mindezt távcsöveken át észlelték és rajzolták meg; teleholdkor legkevésbé mutatós a kép, a növő és fogyó Holdra azonban oldalt esnek a Nap sugarai, s ilyenkor jól kirajzolódnak a hegyláncok, gyűrűtarajok, az éles csúcsok és mellettük a csipkés árnyék. Nézze csak a neveket, az egész tudományos és történelmi világ, sőt a hitregék is megkapták a maguk képviselőit: Julius Caesar, Franklin, Plínius, Kant, Linné, Atlas, Arisztotelész, Herkules, Kopernikusz, Kepler, Eratoszthenész, Merkator, Platón – mindenki itt van. S minden név egy-egy öblöt, foltot, hegyfokot, krátert jelöl. A tudomány ma se nyúl hozzá a régi nevekhez; utóvégre nem mindegy, hogy például 379-es pontnak nevezünk-e valamit vagy pedig Ptolemaiosznak vagy Hérodotosznak? Még a régi tengernevek is megmaradtak, ez a „M.Fr.” rövidítés a Mare Frigoriumot, a Fagyok Tengerét jelenti, emitt meg az „Oceanus Procellarum” a Szelek Óceánját: ma egyszerűen területeket értünk alattuk… Ez a 8-as szám a nevezetes Kopernikusz-gyűrűt jelzi itt a Kárpátok felett… Amott pedig az Appenninek húzódnak, itt az Alpok… De azért van a Holdon még Kaukázus is!
Ezeket meséli a térkép és a távcső, ezeket a tudomány a költők ezüst fényű, égi tányérjáról. És egyebet is. Egész regényt.
– Hogyne, hiszen a távcső felfedezése egész tömeg mesét és legendát oszlatott szét. Már Giordano Bruno állította, hogy a hold éppolyan világ, akár a mienk. 1665-ben kezdte sejteni Newton, hogy a Hold a Föld vonzóereje miatt ír le körpályát köröttünk ahelyett, hogy az érintő irányában kirepülne az űrbe. Azóta egyre gazdagodtak a Hold regényének fejezetei. Égi csatlósunknak középpontja 384 403 kilométernyire van a Föld középpontjától. Átmérője körülbelül 3475 kilométer, tehát a Földének negyede. A Hold minden hónapban (pontosan: 27 nap, 4 óra és 11,5 másodperc alatt) körüljárja egyszer a Földet, átlagos utazósebessége tehát kereken 3600 kilométer. Vagyis 1 másodperc alatt 1 kilométer. Felületét könnyű, likacsos kőzet alkotja. Saját vonzóereje csak hatodrésze a Földének, ennélfogva, ha volt is, már réges-rég elillant az atmoszférája: víz és élőlény nem lehet rajta. Saját fénye nincs, a ráeső fénynek csak
– Érdekes következménye azonban a földi árapály jelenségének, hogy lassítja a Föld forgását önmaga körül: nappalaink idővel egyre hosszabbak lesznek, és mindaddig nőni fognak, míg a Föld és a Hold teljes összhangban nem forog majd végül önmaga és egymás körül. Ha ez az idő valaha bekövetkezik, a Föld is mindig ugyanazt az arcát mutatja majd a Holdnak, úgyhogy a Föld túlsó oldalának lakói többé sohase fogják látni a Holdat, viszont az egyik oldalt minden éjjel holdvilág ragyogja majd be. Akkor egyforma hosszú lesz a nap és a hónap: mindkettőt mintegy 47 mai nap hosszával mérhetik majd távoli utódaink. Jeffreys szerint ez az állapot mintegy 50 000 millió év múlva következik be.
– A rejtélyes árapálysúrlódás (amely most ellennyomást fejt ki a forgó Földön a tengerek alatt a szilárd talajra) ekkor már nem fog olyan értelemben hatni, hogy a Holdat mintegy elűzze a Földtől. A Nap és a Hold által okozott árapályjelenségek együttes hatására a Föld forgása tovább fog lassúbbodni, míg a Hold egyidejűleg közelebb jön a Földhöz. S végül, elképzelhetetlenül hosszú idő múltán, amikor 20 000 kilométernyire megközelít bennünket, a Föld által a szilárd Hold-tömegben okozott árapály darabokra robbantja majd az egész Holdat. Ahogy ugyanis Roche 1850-ben matematikailag kiszámította, a csillagközi világban egy kisebb test nem bírja el egy nagyobbnak a közelét, folyton csökkenő nagyságú kört ír le körülötte, s amikor elérkezik a nagyobb test rádiuszának 2,45-es távolságába, akkor megsemmisül. Ez a 2,45-ös szám a Roche-féle határ, a veszélyzóna küszöbe. Az ezüst égitest darabjai ettől kezdve kis csatlósok egész rendszerét fogják alkotni, amelyek úgy keringenek majd a föld körül, ahogy a Szaturnusz gyűrűinek részei most a Szaturnusz körül, vagy ahogy az aszteroidák a Nap körül.
– Ez az idő azonban még messze van, elképzelhetetlenül messze – fejezi be a Hold regényét a tudós.
…Elképzelhetetlenül hosszú ideig meglesz tehát a Holdnak a maga eddigi élete, meglesznek a maga külön Alpesei, melyeken ezután sem jár sohasem Hannibál és elefántos karthágói hadsereg, és időtlen időkig megmaradnak rajta a Kárpátok – a másik, a 6-8000 méteres Kárpátok –, az a rejtélyes és ember nem taposta hegylánc, amely még zordabb, sokkal zordabb, mint amilyennek Petőfi a mi szép földi Kárpátjainkat látta.
753 7541945. június. Irodalomtörténet, 1961. 3. sz. 315–317. p. (Közreadta: Gáborjáni Szabó Klára.) Megjegyzése a szöveg elején: „A költő Volkmann utcai lakása szomszédságában egy baráti családnál kölcsönkönyvtár alakult 1945. június havában. A szövegben előforduló »Pasaréti Könyvklub« csak cím maradt. A klubjelleg a továbbiakban nem alakult ki, de a szép könyvtár még hosszú időn át tanította és szórakoztatta a környék baráti olvasótáborát. A közvetlen szomszédságból egybegyűlt ismerősök előtt olvasta fel Szabó Lőrinc – a háziasszony, özv. dr. Gaál Andrásné kérésére – itt közölt megnyitóbeszédét. Az olvasó a későbbi Tücsökzene néhány versének prózai megfogalmazásával is találkozik ebben az írásban.”
Simon, 572–578. p. Egy pasaréti kölcsönkönyvtár megnyitására címmel. Steinert, 649–653. p.
Nagy dolog a könyv, kedves barátaim. Mégsem tudom a betű és a szellem magasztalásával kezdeni ezt a mai aktuális beszélgetésemet. Háziasszonyunk kölcsönkönyvtárának, a Pasaréti Könyvklubnak a keresztelőjét tartjuk, ezért vagyunk itt, s hogy ezért, hogy éppen ezért jöttünk össze, azt most valami különlegességnek érzem. Jó ideje alighanem az első olyan társas cselekedet a környékünkön, amely nem a hétköznapok közvetlen kényszeréből született. Ó, vannak, ennek is vannak mai gyökerei. De ezek nem a bunkerélet ilyen vagy olyan parancsaiból indulnak, nem valamilyen materiális szükségből törnek a remélt megvalósulás felé, vagy legalább nemcsak azt teszik, hanem olyan alkalomra mutatnak – olyan első alkalomra –, amely a szó régi értelmében ünnepségszámba megy, s egy kicsit túlmutat saját magán. Valahányszor jelképpé tudunk tágítani valami tényt, rögtön emelkedik a jelentősége: a szimbólum mintegy szárnyakat ad a valóságnak, a valóság legkisebb töredékeinek, és tartamot ad tűnő aktualitásnak. Kapcsolatokat beállít, vérkeringést indít a dolgok viszonylataiba, és az ész és a szív aranyával gazdagítja szegénységünket. Igen, ez az összejövetel olyasmit idéz, ami egykor életünk egyik nemes értelmét adta, és remélhetőleg mindig adni fogja. Az önkéntes kollektivitás gyönyörűségeire, a ráérés örömeire, a szellem szerelmére, az egyéni vállalkozás érdemességének hitére emlékeztet és bátorít. Belső nemességre, a gondolatok világára. Ezt a világot időnkint brutálisan kettétörheti a fizikai lét és véglegesen – de talán nem is véglegesen – az elmúlás; ez a világ azonban 757mindig és mindig brutalitás nélkül – legyűri fizikai szükségleteinket, és legalábbis valami harmóniába igyekszik hangolni az anyagi valóságot és a vágyainkat. Ahogy a lélek naponta újjászületik az alvásban, úgy ébredeznek most ebben a friss könyvtárban s az itt induló akcióban szerény keretek közt a kultúrélet reménységei.
Nagy dolog a könyv, kedves barátaim. Bizonyos értelemben mindnyájan könyvek vagyunk, az emlékezőképesség tesz azzá bennünket. Mert nem vagyunk-e tele mi is versekkel, a saját rezdüléseinkkel, idegeink folyton villogó, érkező és elsuhanó, de megállíthatatlan tükörjátékaival? Sóhajokkal és zenékkel, amelyeket nem érünk rá vagy nem tudnánk elgondolni és rögzíteni, de amelyeknek foszlányai kiütköznek minden tündöklő pillanatunk arcán, minden hangsúlyunkban és félbemaradt vagy befejezett mozdulatunkon? Olyan időkben, amilyen a közelmúlt és a ma, többnyire hallgatnak a Múzsák; viszont élményekkel, regényekkel, regénysorozatok tartalmával zsúfolódnak és visszhangoznak a napjaink és hónapjaink. Húsunkba, velőnkbe, csontjainkba írják, vésik, préselik zord szövegeiket a tények, azonban íróeszközük ekrazit és csákány, nemegyszer rögtön össze is törik egyetlen közléseiktől az élő könyv. Ez az élő könyv a test, előbb-utóbb úgyis összetörnék, és nem biztos, hogy olyan kár-e érte; éppen a törékenysége és mulandósága ébreszti kételyeinket, ébresztve viszont ugyanakkor másféle vágyainkat és látomásokat egy érdemesebb létforma iránt, egy maradandóbb valóság világáról. Mindenesetre furcsa, hogy a romló testnél romlandóbb papír legyen fizikai őre a rombolhatatlan szellemnek; de ha furcsa is, így van, mondja a tűnőség… Aztán tiltakozik: nincs így: a könyvtár maga szintén csak test, a papír maga szintén matéria, szétzúzható és elégethető: a szellem csak úgy van jelen a polcokon és a kötetekben, ahogyan a gramofonlemezekben a zene, új percepció és appercepció kell a megelevenítéséhez, új, élő gép, amely lapjaikat forgatja és megzendíti a tartalmukat. A könyvtár mindent megőriz, évezredeket és évszázadokat tesz házunk barátaivá, lakótársainkká, apáinkká és kedveseinkké, de csak ha mi is akarjuk. A szekrénybe zárt szellemek némák, mint a Múzsák; sőt, nemcsak fegyverzörgésben, hanem mindig, békében is hallgatnak: megjelenésükhöz, megszólalásukhoz hívás kell, szólítás kell, lélektől lélekig ható idézés. A könyvtár az emberi tudat mása, rögzített és megnagyobbított materializált emlékezet, de időfeletti erejét, bűvös értelmét, eleven életét mi magunk adjuk. Ahogyan az emberi lélek könyv, éppen úgy a könyv is lélek, és csak úgy az. Nagy dolog a könyv, barátaim. A világot hozza körénk, a múltat telepíti szobánkba. Igazán nem csodálhatjuk, hogy a régi mindig úgy veri az újat, hogy a múlt olyan roppant fölényben van a jelennel szemben. Nem 758csodálhatjuk, hiszen összehasonlíthatatlanul nagyobb nála! Ami velünk történik, amit a pillanat hoz, az csak fodrozódás, az csak játék a mélység felszínén: a hullámverés csak egy-két vagy legfeljebb tíz-húsz métert mutat a tenger keresztmetszetéből. A könyvek barátai, igazi barátai: alázatos emberfajta, hiszen úgyszólván mindennap szembekerülnek néhány órára vagy legalább percre az időtlenséggel, az örökkévalósággal. A könyvtár nemcsak a szobánk falait béleli, béleli a lelket is! Az olvasó, a lelkes olvasó még akkor is boldog, ha nem ér rá felütni a könyveit, csak érzi a jelenlétüket. A könyv már kívülről is ígér és szuggerál. Mindnyájunknak vannak hatalmas könyvélményei, a legtöbb élményünk – terjedelemben és változatosságban – könyvélmény. S a tudásunk 99%-a szintén könyv, az élő betű, a szellem tudása, ajándéka. Mit tapasztalhatunk ezen a földön közvetlen tapasztalat saját érzékelés formájában? Nagyon keveset. A könyv – legtágabb értelemében véve most ezt a fogalmat –, vagyis a szó, a mások közlése – épít számunkra kontinenseket, ahol nem jártunk, múltakat és jövőket, amelyekből kizár bennünket idő, érzéseket, sorsokat, történelmet, kalandokat, édeneket és poklokat: a könyv az egyik leghatalmasabb eszköz az egyéniség határainak kiterjesztésére. Az egyéniség legfeljebb új veretezést ad a köztulajdonban közkézen forgó érzéknek, az életbölcsesség váltópénzeinek. Nincs a nap alatt semmi új. Mennél többet tudunk, annál jobban ismerjük a tudatlanságunkat. S persze az egészben ez a legfontosabb!
Mindnyájunknak voltak szerelmei a könyvekkel és a könyv – többek közt – valóságos kicsapongássá válhat; ahogy másrészt nők nem egyszer féltékenyek a férjük vagy szeretőik könyveire. Mint önök, én is emlékszem első hatalmas szédületeimre, amelyeket a betűktől kaptam, az első szellemi szerelemre. Még harmadikos diák lehettem, amikor kezembe került egy Olcsó Könyvtár-füzetben Szophoklész Oidipusza. Valahogy reggel üthettem fel még az ágyban felkelés előtt, és nem bírtam letenni. Viszont öltözködni, mosdani kellett, hívott az iskola. Harisnyahúzás közben még egészen jól lehet olvasni. Aztán a nyomorúságos vasmosdó párkányára állítottam a füzetet, és így olvastam tovább. Belekerültem egy nagy drámába, szörnyű érzéseknek váltam szem- vagy fül- vagy még inkább: lélektanújává, együtt viharzott a szívem a szerencsétlen király sorsával – hogy lehetett volna abbahagyni ezt az izgalmat? Megoldást rögtönöztem még a szappanozás idejére is: a fél arcomat és fél szememet mostam és hunytam be, a másik féllel tovább ettem-szívtam magamba a boldogtalan Oidipusz és a kórusok jajgatását. A reggeli megint könnyen ment, az utcán is lehet olvasva bukdácsolni. Mire beértem a kollégiumba, végigéltem a Labdakidák történetét, az első tízpercben 759már a szomszéd antikváriumban kutattam a folytatást, az Oidipusz Kolonoszbant és az Antigonét. Ekkor lettem olvasó, ekkortól kezdve gyűjtöttem könyveket. Előbb az éjjeliszekrényem fiókja telt meg filléres füzetekkel, remekművekkel. Oh, az még csak egy tarsolynyi volt, az a könyvtár, s nem is álltak az egyes darabjai, hanem feküdtek, egymást takarva. Az igaz könyvtár ott kezdődik, ahol legalább egyetlen polc megtelik! Ahol a könyvek már állanak, egymás mellett, kihasználva a teret és áttekinthetően! Ilyen könyvtáram, polcos könyvtáram, csak egy év múlva gyűlt össze. A könyvek egymásra utaltak, egymást ajánlották, folyton újabb kollégáikat mutatták be, és mind meglepőbb társaságokba vittek. A negyedik gimnázium fordulója előtt falun töltöttem a nyarat, Tiszabecsen egyik pap nagybátyámnál Ugocsa és Szatmár határán. Rekkenő nyár volt, akkor már könnyű volt felfedeznem a szomszéd hatosztályos falusi elemi iskola könyvtárát. A meszelt falak és poros ablakok tele pókhálókkal és kiszáradt legyekkel. A két barna szekrény könyv barátom lett abban az üres, vakációs tanteremben; legszívesebben mégis a rokoni kert nagy méhesében olvastam, árnyékban, erjedő, édes viaszszagban, ezer- és milliószálú zsongás szövevényében, nagy árnyak és éles napsugarak duruzsoló, döngicsélő álomvilágában. Időnkint ki-kiszaladtam szedni egy-egy kalap szilvát vagy körtét, aztán vissza az édes zsongásba, szédülésbe. Ott, a tiszabecsi nyárban és méhesben ismerkedtem meg először azzal a fogalommal, hogy irodalom, ott tudtam meg, hogy voltak magyar költők. Legelsőnek Berzsenyi életéről értesültem, a Beöthy-féle Irodalmi Kis Tükörből. „A kemenesaljai kisgazda…” – hogy bámultam, milyen tisztelettel gondoltam rá: íme, van valaki, vannak csodálatos valakik…: én már a nagyapámról is alig tudtam annyit, mint Ádámról tanítottak, arról a paradicsombéliről, s most egyszerre kiderült számomra, hogy bizonyos embereknek minden rezzenését, hangulatát, cselekedeteit, sorsfordulatát és leveleit mennyire számon tartja és keresi-kutatja az utókor! Kik ezek a megkülönböztetett emberek? És igazán megérdemlik? Ettől kezdve úgy gondoltam a költőkre, mint legalábbis az arkangyalokra. Előbb ismertem meg a magyar irodalom történetét, mint magát az irodalmat. Volt mit hozzátanulnom ősszel egy még hatalmasabb tanteremben, a kollégium nagykönyvtárában, a Tiszabecsen szerzett irodalomtörténeti tudásomhoz, s volt mit hozzáolvasnom az újabb, a Nyugatosok irodalmából a régiekéhez. Ekkortájt kezdtem egyúttal átkandikálni a népi és fizikai országhatáron, egy új, idegen nyelv – melyet akkor tanultunk – volt rá az első távcsövem, ekkor tértem le a polgári tanárjelölti útról, ekkor indult meg a baj, a rossz, sok minden, ami évtizedek múlva robbant:… egy kritikus gonosz magyar, és egy kritikus gonosz német 760vitt lépre: az egyiket úgy hívták, hogy Ady, a másikat meg, hogy – Heine Henrik.
A baj, a rossz! – Nagyot ugrottam az elbeszélésben, évtizedeket! De akárhová ugrottam volna, mindenütt a Könyvek Országának valamelyik tartományában értem volna földet. Az első nagy ilyen – és már egyéni – tartomány az életemben a Babits Mihály könyvtára volt: 1919 után vagy két-három esztendeig együtt laktam benne nemcsak évezredek legnemesebb szellemeivel, de együtt a megelevenítőjükkel, a költővel is, akinél a magyar szellemiség még nemigen szült hatalmasabb, gazdagabb és tisztább gondolkozót. Azt a könyvtárat most télen mindenestől porrá zúzta egy repülőbomba. A második nagy, egyéni könyvtartomány, amely a kerete lett az életemnek, a magam bibliotékája itt a szomszéd utcában. Ezt már én gyűjtöttem, vettem, minden pénzemet ebbe fektettem. Ott szeretnék dolgozni, benne szeretnék meghalni. Hadd mondjak róla csak annyit, hogy megmaradt az ostrom és a 65 napos bunkerélet során, egy kirgiz poéta mentette meg, leírom a nevét: Temirkul Umetolinak hívják…
De éppen ideje visszatérnünk a mai naphoz. Ebben a házban most egy könyvtár született. Nem közvetlenül olyan, amilyet elsősorban szeretünk, nem egészen az, aminek állványai előtt, mint Goethe mondta, egy nagy tőke jelenlétében érezzük magunkat, amely kiszámíthatatlan kamatokat osztogat nesztelenül. A házbelieknek van – és mindig volt – saját könyvtáruk, álmaik vehikuluma, igazi könyvtár, országok rongya és dicsősége, amelyben az emberi szellem minden gyönyöre és fájdalma összegyűl, minden szárnyalása és egyúttal minden irtózata a mindenütt jelen való hazugságtól. A mai alkalom, a kölcsönkönyvtár rnegnyitása, gyakorlati célt szolgál, a közönséghez fordul, nevelni akar és bevezetni. Szórakoztatás útján átcsalogatni a kicsiből a nagyba, a külső szobából a belsőbe, a kellemesből az igazba, a múlóból a véglegesbe. Lehetséges, hogy az ismeretlenből köztünk időzik valaki, egy baráti szellem, aki maga is nagy olvasó volt, és nemrég még ebben a házban, ezek között a falak között élte emberi életét: ha itt van, ha valahogy itt lehet, bizonyára örül együttlétünknek, örül az alkalomnak, amely annyi riadalom után ismét kulturális célra gyűjthetett össze bennünket, s velünk együtt kívánja, hogy kedves háziasszonyunk és a Pasaréti Könyvklub sokáig éljen és gyarapodjék és virágozzék!
7611945. szeptember 12. In Bírákhoz és barátokhoz. Napló és védőbeszédek 1945-ből. S. a. rend. Kabdebó Lóránt, Budapest, 1990, Magvető, 236–251. p. Ahogy lehet, 1964. november–december, 2–11. p. MTAKK Ms 4678/48. a legkésőbbi keletkezésű gépirat második része. A szöveg tetején: Elhangzott 1945. szeptember 12-én, illetve 20-án a Magyar Újságírók Országos Szövetsége igazolóbizottsága előtt.
…Miután kivonatosan ismertettem május 9-én a Szépírók előtt elhangzott beszédemet, áttérek most a szorosabban vett újságírói működésem ismertetésére. Az Írók Szabadszervezete szintén vizsgálat alá kívánta vonni annak idején életemnek ezt a részét, az első ülés után azonban, amely a szépírói működésemben semmi kivetnivalót nem talált, az újabb – második – tárgyalás már elmaradt; időközben ugyanis – úgy tudom, a kommunista párt legfőbb vezetőségének kezdeményezésére – pártközi egyezmény jött létre, amely magasabb szellemi szempontok mérlegelése alapján megszüntette az írók addig érvényben volt igazoltatását. Újságírói működésem megvizsgálására tehát már nem került sor, az írói igazoltatások megszűntek. Számomra ez a helyzet, sajnos, nem járt kedvező következményekkel, függő helyzetben maradtam, már tizedik hónapja állás és kereset nélkül, üldözésem tovább folyt bizonyos oldalról, és mindig csak egyirányú állítások jelenhettek meg a sajtóban. Nyáron aztán volt lapom, a Magyarország Napilap Rt. szólított igazolásra mint magántisztviselőt, majd a szeptember 3-ára kitűzött tárgyalás előtt azt a felszólítást kaptam, hogy előzetesen itt, Önök előtt jelenjek meg, a lap igazolóbizottsága e nélkül nem foglalkozhat az ügyemmel. Ez a története annak, hogy most Önök előtt állok, noha majdnem kizárólag szépíró, költő voltam és vagyok, s hírlapíró a jövőben már aligha akarnék lenni.
Kissé félszegen érzem magamat ebben a szerepemben, hiszen olyasvalamiről kell szólnom, amit én mintegy elhalt ágnak érzek egy dús lombozatban, mindenesetre részletnek, nagyon kis részletnek, amely mindamellett szintén csak az egész ember, az egész lelkület, az egész írói életvonal ismeretében nézhető torzítatlanul. Az egész emberről, magamról, már beszéltem legutóbb, amikor kivonatoltam Önök számára az írói apológiámat, melyet most egészében tisztelettel átnyújtok a jegyzőkönyvvezetőnek, s ismételni nem akarnék. Legfeljebb egyre-másra utalok majd helyenkint a múltkoriakból. Így elsősorban és legnagyobb nyomatékkal arra, amit én a magam világképében az ifjú762kori szocialista doktrínák hatásának, eredményének tudtam és őriztem, a teljes színképből előizzó régi és mindmáig megmaradt vonalaknak neveztem. Azzal a „másik Németországgal”, amely a felszín alatt tovább élt, s amelyben többek közt az én kiemelt weimari elvi írói síkraszállásom született, később kerültem közvetlen érintkezésbe. Az írót itt megelőzte az újságíró, az Ideák szolgálatát a Kíváncsiság és az Aktualitás. Hat óráig élő, efemer írásokkal, melyeket nem gyűjtöttem össze kötetbe, impresszionizmussal, melyben szerződési kötelességteljesítés keveredett a perc adottságaival, állami érdekekkel. Nagy események szólítottak, lapom küldött. A költő számára az események sokszor csak az idő szemete; az újságíró azonban a jelenben él, kötött feladatkörrel indul és figyel, gyorsfényképei érdeklődést elégítenek ki, még futóbban, mint az a vándorló tükör, melyhez a naturalista regényt hasonlították. Riportok nem teremtik, legfeljebb kísérik az eseményeket a tömegek, a fegyverek, a nyersanyagok, a világgazdaság leplezett vagy nyílt csatáiban.
És ne felejtsük azt se, hogy az az idő, amelyről beszélek, nagyrészt még a háború előttre, mindenesetre az orosz háború előtti korszakra esik. Akkor még London, Moszkva és Washington szerkesztői éppúgy ott jártak Berlinben, ahogy én. Távirati irodák, hírvilággyárak kolumnaszámra öntötték az anyagot 1938-ban Horthy kormányzó és Kánya külügyminiszter utazásának részleteiről, akik egy hét alatt bejárták mindazt, ami Németországban fontos volt. Egy berlini katonai és egy kieli flottaparádé, egy operaházi díszelőadás vagy egy stadioni gyűlés leírása sok forrásból ott feküdt a szerkesztőségek asztalán. Az államérdek bizonyára ma is parancsol. Engem Az Est-lapok küldtek ki az első utazásra, amely előkészítette a többit, de elő egyúttal az én kialakuló, önálló, írói, külön kapcsolataimat is. Gombaszögi Fridának, a lapok akkori elnökasszonyának igazán nagyon kellett kérlelnie, hogy vállalkozzam az útra, hiszen mindenki tudja, mennyire nem szerettem és nem gyakoroltam a riportírást, és mennyire mintegy a „dolgozatjavítás” volt a feladatköröm a szerkesztőségben. Az utazás maga, a tanulás, a világlátás – az más, az érdekelt. Mondtam a múltkor, hogy én ugyanolyan nyílt lélekkel mentem volna ki – természetesen – akár Moszkvába is, ahogy egyéb külföldön, Svájcban, Dalmáciában, Párizsban, Bulgáriában és Egyiptomban is megfordultam. Földi Mihály dr. szerkesztő kérésemre indulás előtt megígérte, hogy vigyáz majd napi háromszori telefonrögtönzéseimre, s ha kell, húzza a szöveget, s mindent a szükséglethez alkalmaz. Odakint persze sok mindennek kellett lennie; s ez a sok minden az államfői találkozások előírásos vagy még nagyobb ragyogásába öltözött. A tükör mutatta, ami beléje vetült. Fantasztikus körülmények között, háromszáz újságíró nemzetközi versenyében kellett „le nem maradni”, 763dróton át beszámolókat improvizálnom, folyton változó helyszínről és szakadatlan ünnepségek és bemutatások sorozatáról, amelyeknél babiloni és moszkvai arányokban dolgoztak a díszítőtudomány modern mérnökei, tudósai és művészei, s amelyeknél persze ott dolgozott mindenütt az évszázadok régi kultúrája is, és az a hallatlan technicizáltság, amely azon a földön Amerika európai változatát idézte. Menekültem a nyugodt vagy nekem ismerős színekhez, helyzetekhez és érzésekhez, a kihangsúlyozandó magyar mozzanatokhoz, a piros-fehér-zöld Helgoland isten tudja honnan odakerült lepkéjéhez vagy a technika csodáihoz, egy százötven kilométerrel száguldó expresszvonat élményének elemzéséhez, a borzongás szavaihoz az akkor először bemutatott óriás páncélos tankcsordák láttán, a gépek világa előtt, amelyek mármár maguktól cselekszenek, és csupasz idegszálnak szinte csak megtűrték magukban az élő és gondolkozó emberi húst.
Ugyanígy 1939 tavaszán, amikor a tragikus végű Teleki professzor miniszterelnök járt kint a kíséretével. Az igazat írtam; s bár ne írtam volna semmit! Az igazat a szónok-államfő külső modoráról is, akiről világszerte éveken át hírlelték, hogy milliókat ténylegesen szuggerál, sőt hipnotizál. Ekkor még mindig béke volt. Borzadtam a háborútól, örültem minden kitolásnak, valami másban reménykedtem. Ma már mindennek, ami az akkorból idelátszik, más legalábbis a sugártörése. Cikkeikért mások rendjeleket kaptak; nekem nem fájt, hogy én nem kaptam, de megemlítem. (Én még Goethe-érmet sem kaptam!)… Közbeszúrva hadd jegyezzem itt meg, hogy a müncheni döntés alkalmából egyszer egy pár soros rögtönzésben Chamberlaint ajánlottam a Nobel-békedíjra: a csacsi kis hírt tudtommal Angliában is átvették!… És béke, valami pótbéke vagy békepótlék volt még akkor is, amikor a lipcsei vásárra küldtek ki 1941 tavaszán: akkor még magyar tájainktól messze viharzott a rettenetesség, bár a szívünk már szorongott – nemcsak azokért, akiket egyéb okok miatt markolásztak jeges ujjak –, szorongott a mienk is ezekben a rémítő igazságokkal és tévedésekkel, veszélyekkel és csapdákkal teli, revíziós magyar időkben. Kérem, idézzék itt emlékezetükbe azokat a lelkiismereti és emberi gyötrődéseket, a katonaiakat, amelyeket futólag már Önök előtt is érintettem, és megismételni nem akarok. És legfőként azt a katasztrófát, amit ezen a nyáron Oroszország német megtámadása bennem okozott. „Már semmi sem az, mint aminek indult” – éreztem; de vajon melyik kornak melyik igazán becsületes, idealista gyermeke nem sírhatja el a saját lelkiismerete előtt ezt a szomorú, nagyon szomorú akcentusú verssort, melyik igaz álmodozó nem, akit az Ideák vezettek, és az Igazság önzetlen keresése? Én az Eszmékre néztem, és nem „álltam át”, tulajdonképpen a pártokat forgatták el alattam az esemé764nyek. Jobb és bal már rég rettenetesen összegyűrődött és – gyúródott, s én egyéni képlet maradtam, egyre makacsabban ragaszkodtam ehhez az egyéni képlethez. Azt hittem, kibírom a félreértéseket, félremagyarázásokat és a vak vagy nagyon is nyílt szemű rágalmazásokat. A lipcsei kiküldetésnél, tükrözve azt, ami 24 kiállítási palotában ott volt, nagyon emlékezetes marad számomra, amit a szovjet pavilonról írtam; s igen jellemző igazolása ez egyúttal annak, amit rengetegen tudtak rólam: a heves érdeklődésnek minden iránt, ami onnan jött. A Szovjet mint ipari és nyersanyagforrás alcímmel egy nagy, hatvansoros rész ezeket mondja abban a cikkben: „A meglepetés azonban a földszint legutolsó két óriás csarnoka, az orosz kiállítás. Az oroszok nyilván éppúgy hangsúlyozni akarják 193 milliós birodalmuk gazdasági értékét, mint – gondolom – a németek. »A földkerekség 1/6 része… « – kezdik a falon az adatközlést a szemléltető feliratok, s ahogy az ember együtt látja e roppant föld természeti és emberi termékeit, csakugyan érezni kezdi, hogy a nagy köd mögött lassan-lassan egy második, egy új Amerika bontakozik ki, egyelőre persze inkább lehetőségekben. Hiába tudjuk könyvekből, hogy a Kaukázusnak helyenkint szinte tropikus éghajlata van, mégis különös a rénszarvasok és jegesmedvék országából itt látni az északi bőrök mellett a délorosz narancs- és citromligetek termését. – A kiállítás részletei: mezőgazdaság, élelmiszeripar, tea, dohány, nagy kockás szalámi, rák, kör alakú vadászkolbászok; hatalmas a fakiállítás; szép a »technoexport« bemutatkozása; kereskedőket bűvölnek a prémek, a vörös, fehér, kék és ezüst rókák, persiánerek, a fekete iltiszek és a tömegestől lógó, kis fehér hermelinek, a nyersanyag éppúgy, mint a kész bundák a próbababákon. Óriási hölgyközönség nézegeti a sok gyönyörű prémet. Ilyeneket bizony nemigen látni az utcán. Szépek az orosz fafaragások is (a finnekéi még szebbek, a belgák viszont túlságosan zömökek, majdnem esetlenek). Sok a dohány. Igen impozáns az orosz olajipar, hatalmas, színes tartalmú üvegek, fehér paraffintáblák; és gazdag, sőt meglepően finom az újabb könyvtermelés. – Van egyéb is, gyógyszerkémia, drágakövek, textil és iparművészet, de nem beszélhetek mindenről. Még csak annyit, hogy kultúrtervek is kerültek kiállításra: így az egyik terem közepén a tervezett Szovjetpalota kis gipszmintája. Mindenki papírt és ceruzát szedett elő előtte, én is feljegyeztem az adatait: a babiloni mű valami nyolc részből fog állni, 410 méter magas lesz, és felfelé keskenyedő teraszai tetején Lenin szobra áll: kistermében 6000, a nagyobbikban 21 000 ember kap ülőhelyet, s a palota annyi villanyt fogyaszt, mint egy 500 000 lakosú város.” – A külügy másnap megrótta a cikkért a szerkesztőséget, ott talán már tudták, hogy mi készül a realitások síkján, s azt mondták, hogy a szovjet pavilonokról hat sort kellett volna csak írni! Én viszont ezt írtam az orosz kiállításról (melynek mindmáig megőriztem a pros765pektusait), és örültem neki, hogy írhattam, hiszen én úgy néztem a századunkat, mint a tömegek felszabadulásának korszakát, amelyben a szocializmus legjobb vagy leglehetségesebb formájának megszületésével vajúdik a világ. Hadd emlékeztessem itt Önöket kivonatolt védőbeszédemből még arra a rokonszenvre, amit ott végül abban a két szóban foglaltam össze, hogy „Molotov Berlinben”.
További politikával érintkező alkalmakat már elkerültem utazásra, riportázsra; a háború alatt soha abba nem hagyott nemzetközi, vagyis magyar–angol, magyar–francia, magyar–német kultúrközvetítői szerepembe és magyar kultúrpropagandai munkásságomba vonultam vissza. 1943 ősze után már egyszer sem voltam semmi külföldön. Magyar ember voltam, minden patriotikus elfogultság nélkül, összműködésemben nem egy kritikusom bennem vélte látni a legtöbb demokratikus elemet, és mindenesetre egyéni szerkezet és intenció. Nagy elvi állásfoglalások, amilyen Weimar és Lillafüred volt, Összes versek és az Örök Barátaink mellett jelentéktelennek éreztem és tudom ezeket a rég meghalt riportokat; azonban nem forgathatom közben a reflektort szakadatlanul a teljes világom horizontján. Ez a teljes világfájdalom és helytállás volt, munka, igazságkeresés és segítés, azt hiszem, Önöknek is érezniük kellett, hogy ez a szív, a költőé, az enyém, megszenvedett – már májusig is – mindent, múltat, jelent és jövendőt. Már előbb is úgy éreztem, de aztán mind gyanakvóbban és egyre többször kellett idéznem magamtól magamban, hogy az Ideák, az Eszmék hagytak engem cserben, s nem én őket, a föld galádságai és kényszerei miatt. Folyton velük vitáztam:
{s a végén:},
…Igen, a költő, régi recept szerint a csillagokat nézte, az Ideákat látta föl az irtózatos üres égre, s azalatt a földön őrá is néztek, őrá is láttak rá dolgokat. Rémes, hogy van bennem valami ártalmas, majdnem öngyilkos ösztön: mialatt magyarázkodom, nem szeretek magyarázkodni. Azt szeretném, hogy bízzák a lelkiismeretemre a dolgaimat, én mindent megcsinálok, megoldok, magamtól, a legbecsületesebben és legigazságosabban. Mialatt jobban, személyesebben gyötrődöm, mint akárki, mialatt összetörök, olyan személytelennek érzem magamat, mintha az egész ügyben nem rólam volna szó. Engem tulajdonképpen mindenütt „jégre tettek”, ahogy mondani szokás, és minden megbecsülés mellett egyúttal bojkott alatt is álltam – ami a pártokat és oldalakat illeti, mindegyiknek idegen voltam lényegemben, amelyik nem „értett” hozzám. S mondhatom, még a barátok és tisztelők egy része is csak ártott nekem, amikor nem tudta vagy nem akarta személytelen és érdektelen radikalizmusomban megérteni azt, amit a reakció sem értett sohase – illetve nagyon is értett! Én még a bosszú mögött is értelmet igyekszem keresni, logikát, morált és rációt a számumban, amely rám fúj. Önök is tapasztalták bizonyára, milyen hihetetlenül félreérthetik az embert! Olyan ez, mint az említett kaján csillagoknak a bűne! Eleve van bennük valami hit vagy szuggesztió, ami ránk rakódott, valami kép a másikról, s emiatt annak minden mozdulatát és szavát már eleve mintegy beirányítja a szívünk-szemünk. Így nyer ugyanaz a szó más színt, más rezgést, más hangsúlyt, más értelmet a felvevő idegzet hangoltsága révén! Nem mondok újat, amikor magamra és a rám tekintőkre vonatkoztatva a „kein Objekt ohne Subjekt” régi elvét idézem: ugyan hol van a kép, 767amelyet látni vélünk: vajon nem a saját agyunkban? a másik kezet érezzük egy kézszorításnál – csak azt? – vagy a saját idegvégződéseinket? Úgy látszik, jártam-keltem a világban, azt hittem, hogy mintegy kifelé fordítva magamon hordom a lelkemet, mindenki leolvashatja a lényegemet, mint akár egy hirdetőoszlopról, s közben az ellenkező történt: az én általános elvi szimpátiáimat egy irányba tolták, s mennél jobban igyekeztem meggyőzni például olyasmikről, amiket – mondjuk – a Válasz íróköre, a Márciusi Front vagy mondjuk a Nemzeti Parasztpárt is hirdetett vagy hirdet, annál jobban belemártottam magamat – mások szemében – az ellenkezőbe. Ez az, amit rálátásnak, rávetítésnek neveztem az imént, szinte szemmel verésnek is mondhatnám, valami modern boszorkányságnak, amihez – ez a legfurcsább! – még csak rosszakarat sem kell okvetlenül! Feltett szemüvegünk már a közreműködésünk nélkül is színez! Ugyanakkor nyilván valami „füllel verés” is van, ennek is kell lennie. Én folyton monologizáltam, folyton vitatkoztam magamban; gondolataim sakkjátékában, ha akadt partner, az tologatta a neki jutó bábokat; ha nem akadt, magam játszottam az ellenjátszmát is. Akik egy percig vagy tíz percig vagy egy óráig velem beszélgettek, azok ebben az értelemben tanúi lehettek valamely mozzanatnak, hallhatták – ha ugyan jól hallottak – gondolataim, tűnődéseim valamely töredékét, de nem hallották tízezer óra szakadatlan belső vitáit, amelyeket másokkal, legtöbbnyire pedig saját magammal folytattam, képviselve az ő elveiket, az ő legbizalmasabb tűnődéseiket is. De hát nem akarják észrevenni, mennyire logikátlan, következetlen az összkép úgy, ahogy ők néznek?! Ellenben – ismét elismerve, hogy tévedtem, tévedhettem is; ki nem tévedett soha? –, ellenben mennyire világos, egyszerű és érthető, ha az egészet szemlélik, együtt, igazi összefüggéseiben. Nem akarják. Sok oka van ennek. Irritálások történtek. Félreértések, inszinuációk, pletykák, újra meg újra megismételt tévedések sűrűsödtek össze, kósza gyanúsítások kérgesedtek rám, értelmükből kicsavart, kikapott, áthangsúlyozott részletidézések az író és az ember tökéletes félreismerésével, olyan túlzással és a fegyverek olyan válogatatlanságával, hogy az az író és az ember tökéletes félreismerésére mutat. Tapasztaltam hat éven át, régen és újabban is, a perzekúciók és boszorkányperek minden modern változatát, azt az eltévesztett intranzigenciát, amelyet semmiféle tapasztalt felső vezetés és igaz szellemiség nem tarthat fenn sohasem. „Ki látott engem?” – folyton ismétlődik az egyénien tragikus kérdés Ady óta. Ki az igazi X., az igazi Y., az igazi Szabó Lőrinc? A legjobb akaratú magyar értelmiség frontjának ismerői jól tudhatják, milyen taktikai és ideológiai kaleidoszkópban keveredtek a szellemi frontok. Lehet, hogy csakugyan becsaptak azok a kaján csillagok, de akkor becsaptak mindenkit, be igazakat 768és hamisakat… csak a hamisak még nem tudják! Mostani megpróbáltatásaim során már a tavasszal kezdtem sejteni, hogy én annyira én, annyira egyén vagyok, hogy engem akár valamennyi „párt” elítélhet; valamennyi – ha azon a diktatórikus, antidemokratikus jogrendi és morálbölcseleti alapon áll, amely ellen mindig küzdöttem, s amellyel – a világon kívül állva – a vitámat már 1931 előtt megírtam A Párt válaszol c. versemben: abban az írásomban egy párt beszél és fenyeget… csak akkor még nem tudtam, ahogy ma sem tudom, melyik lesz az a párt!… „Vigyázz” – mondta akkor ez a válasz a magam dialektikus bírósága előtt, nekem, a haszon- és hiúságmentes, érdektelen szánalomnak és magánynak:
Uraim, nem mellékesen idézem ezeket a sorokat és strófákat, egy lelket akarok velük mutatni, keretet, valami egészet, amely értelmet ad, igazi értelmet minden törekvésemnek, elmerült riportázsnak és egész életműnek éppúgy, mint elejtett és félrelátott-hallott-magyarázott, szerencsétlen vagy szerencsés szónak és mozdulatnak. Magányos vívódásaim során hallván a rémálomba illő gyanúsításokat és pletykákat a havi négyezer márkáról, száguldozó autómról és saját villámról a Svábhegyen, a vádakról is beszéltem, már 1941-ben, könyörögve, hogy:
És a Társadalomhoz is beszéltem. Így:
Nem, nem, nem hiszem, hogy vagytok – igen, ezt mondtam, sírtam, üvöltöttem magányomban és védtelenségemben (mert védekezésemmel nemegyszer ártottam volna valakinek) a rémségek jó- vagy rosszhiszemű észlelői, kitalálói, kolportálói felé.
De végezzünk. Megírtam már a Magam ügyében, hogy nem vagyok harcos ember, és hogy:
770Ez az, uraim, amit mondhatok. Én igazán a lelkem legmélyén nemcsak ebben a jubiláris évemben, de ha kell, egész a síromig fogok várni valami rettenetesen nagy jóvátételt abban a tekintetben, ami a lényeget, ami az összképet illeti. Csakhogy…
771Csakhogy…
csakhogy amikor májusban, az első és második szépírói igazolási nap között eddig jutottam ennek a beszédemnek megírásában, akkor történt valami, ami miatt én felálltam az íróasztalom mellől, és azt gondoltam, hogy egyszerűen leteszem a fegyvert, és bármit kérdeznek tőlem, bármit mondanak rám, én ráfelelem az igent, mert nincs kedvem és nincs erőm ezen a földön tovább élni. Ami történt, az két értesülés volt, egy bizalmas, „baráti” félreértés és egy nyilvános, ellenséges; a részletek nem fontosak, hasonló dolgok azóta úgyis nemegyszer ismétlődtek. Ez volt a szándékom. Huszonnégy órával később aztán mégis visszaültem védőbeszédemnek ehhez a második részéhez, hogy befejezzem úgy, ahogy akartam: elfáradva és belátva, amit be kell látnom, azonban mégsem abban az öngyilkosság-vállaló friss borzadályban. S a két eseményből, bármily igaztalan, mégis tanultam valamit.
Azt tanultam, azt láttam be, hogy nekem mégiscsak kellett valahol hibáznom. Kellett, ha annyian félreértettek. Bizonyos dolgokban nem tudtam a végső igazat; mi, maiak, sok mindenben talán nem is fogjuk már megtudni az életünkben. Emberileg nem voltam csalhatatlan. Gorkij és mások is „ingadoztak”; az ember bizony az ellentmondásaival együtt egész ember. Tévedéseimet mindig magamtól igyekeztem reparálni. Őszintén segítettem a rászorulókat, emlékezhetnek kultuszbeli és egyéb akcióimra. Tudom, érzem, hogy sok minden szól mellettem. Itt mondok köszönetet azoknak, akik – tavasszal vagy később – levélben vagy másképp felém fordultak és hozzám álltak segítségüket ajánlva, s részben visszaemlékezve, néha túlzottan is arra, amit én tettem vagy próbáltam értük tenni. Mulasztásos hibában már elmarasztaltam magamat; elmarasztalom még egy továbbiban: elvi viták során vagy felháborodásom miatt, melyet rágalmakkal és szitkokkal szemben változatlanul jogosnak tartok, a többé-kevésbé eredményes önfegyelem mellett magánbeszélgetésekben néha túlfeszülten és pontatlanul fejezhettem ki magamat. Ilyen rémületes időkben, úgy látszik, minden szót minden alkalommal újra definiálni kellene, amikor két ember beszél.
Ez az egyik rész. A másik az, hogy én – nem szólva az előző hat év gyötrelmeiről –, én itt-ott már tíz hónapja mozsártörő alatt vagyok, a családommal együtt. Uraim, én elfáradtam, rengeteget szenvedtem. Az élet, a véletlenek, az Írói Szövetség ügyvezetésének alakulása úgy hozta magával, hogy Önök, mint igazoltató fórum, gyakorlatilag most akarva-akaratlan a költő sorsába is beavatkozzanak. A minap, véletlen találkozó során, egy úr, mai politikai életünk egyik vezető faktora olyasmit mondott előttem, hogy amikor száznyolcvan fokos fordulatot tett a világ, komoly, felnőtt embernek szerinte 772lehetetlen szó nélkül ott folytatnia a munkáját, ahol abbahagyta. Elgondolkoztam a szavain, úgy éreztem, úgy érzek én is: ezért mondtam, amiket az imént mondtam. Az a világ azonban, amelyik elfordult, nem volt nekem a világom; én az Eszmék kutatója voltam és leszek, függetlenül gyakorlati hasznosságoktól és céloktól, s mikor ez a földi élet nem száznyolcvan, hanem akár háromszázhatvan fokkal is elkanyarodott, és összevissza ingott a szörnyű végzetben, és összezúzta magát, nem velem, hanem alattam, kívülem fordult el. A Szellem világa, az én igazi hazám, változatlanul ragyogtatja örök jeleit, az eszményeknek azokat a sokszor szidott, kajánnak hitt, de talán csak számunkra megfejthetetlen, emberfölötti csillagképeit. Egyetlen politikai cikkem nem volt, egyetlen uszító vagy akár csak kritikus sorom, egyetlen támadásom sem, egyetlen harcos cselekedetem sem; ellenben tisztán szellemi és morális fegyvereimből, mint a szlovákiai magyarság pár nappal ezelőtt nálam járt képviselőitől örömmel hallottam, még földi fegyvert is tudtak kovácsolni határon túli testvéreink. Irtózatos az a meghurcoltatás, amely eddig is ért. Minden igaz szívnek, minden belső szellemi embernek tudnia lehet és tudnia kell, hogy nem tartoztam olyanok közé, akik közt emlegetni szeretnek. Azt a jóvátételt, amivel májusban az Írók előtt zártam beszédemet, mindamellett nem önöktől kérem. Önöktől igazságot kérek s méltányosságot, enyhülést és tisztulást mindenkinek, összefogást minden jóakaratnak, nemes értéknek, minden igazi demokráciának és szabadságnak.
Nemzeti Színház műsorfüzete, 1949. június–július 1–2. p. Kabdebó 1, 72–74. p. Steinert, 49–51. p. PIMK, gépirat.
Mit mondjak az Ahogy tetszikről mint fordító? Szabó Lőrinc 1938-ban fordította le Shakespeare vígjátékát.
A fordító lelkében már akkor színész, néző és műélvező, már akkor színpad és egész szereplőgárda volt, amikor Shakespeare-nek ezt a művét magyarul újraformálni, szavakból és sorokból összerakni, felépíteni igyekezett. Éppen olyan díszletek között dolgozott nap nap után, amilyeneket ez a „most delightful and popular comedy of Shakespeare” – Shakespeare-nek ez a rendkívül élvezetes és népszerű vígjátéka – emel és rak maga köré: tavaszi és nyári hegyek közt, erdőben és virágpettyes tisztásokon, illatos, sűrű napfényben, méhek és lepkék zsongó, szikrázó káprázatában, egy kis asztalka mellett, ott, ahol – a versszöveg szerint –
Igen, első nézője és aktora voltam ennek a kereken háromszáz éves darabnak, legalábbis ennek a magyar szövegnek, az enyémnek. Második Shakespeare-fordításom volt az Ahogy tetszik, s most jut eszembe, hogy a négy Shakespeare-mű közül, amely hozzám is fűződik, három ugyanígy készült, ugyanilyen hegyi környezetben: az Athéni Timon Erdélyben, az Ahogy tetszik az Alpokban, a Macbeth a Tátrában, s mindegyik nyáron, szerkesztőségi szabadságom idején; csak az utolsó, a Troilus és Cressida emlékeztet zárt, nagyvárosi otthonra, a magaméra, sőt klinikai szobákra és folyosóra, ahol befejeztem. Ahogy meseszerű tehát az Ahogy tetszik cselekménye és színtere, meseszerűen őrzi az emlék a tájat is, amelyben készült. Szinte sorról sorra feltámadnának akkori meg nem írt naplóm részletei, ha kiadósabban visszagondolnék a magyar szöveg 777növekedésére: hogy melyik napon mi is történt, mikor préseltem szótáramba a munka szüneteiben ezt vagy azt a virágot, vagy hogy uzsonna közben mikor etettem meg először mézzel és dzsemmel azt a csiganyájat, amely köröttem napozott, s amelynek lassanként pásztora és gondviselője lettem.
Naponta tíz-tizenkét órát dolgoztam az Ahogy tetszik versein és prózáján hajszolva a munkát, s mégis mind boldogabban. A régi angol időből, ahogy szaporodtak a magyar szavak és jelenetek, egyre több szépség, kedvesség, játék és okosság hajolt át magányomba, a valóságba, egyre jobban feltárult az emigráns erdei társaság belső élete és világa, a száműzött hercegé, aki oly Shakespeare-hez méltóan tudott rajongani balsorsában a természet „becsületes” tanácsaiért és szépségeiért, a drága Rosalindáé, akinek idilljébe bizonyára magunk is szívesen betársulnánk. A muzsikáló erdő jókedve s a melankolikus Jacques bolondos bölcsessége mind mulatságosabban keveredett Próbakő bölcs bolondságával és Amiens dalaival; felhangzottak, s engem is tétlenségre akartak csábítani a gitárkísérte, szárnyas sorok, hogy:
de lassanként, három-négy hét alatt, kikerekedett a regényes történet. Az édes-bús szerelmi bonyodalmakat és a háttérben sötétlő vagyonjogi és politikai intrikákat a vígjátékíró örök jogán a lehető legkellemesebben rendezte egyrészt az isteni Hymen, másrészt az emberi Jobb Belátás, én pedig egyszerre csak munka nélkül maradtam – a fordítás készen volt, fejemben ragyogott és ujjongott az egész Ahogy tetszik, s most már csak arra kellett vigyáznom, hogy míg hazaérek, el ne vesszen a kézirat, és el ne vesszek magam is: mert ugyan ki más lett volna képes az erdei kézirat tüskés krikszkrakszaiból gépbe diktálni a megszült, új Shakepeare-szöveget, mint én?
Azt hiszem, eléggé érthető, ha nekem szinte szerelmem ez a vígjáték. De nemcsak nekem az. Az angolok mindig rajongtak érte. Meséjét Shakespeare – tudjuk – nem maga találta ki, sőt nagyon is hűségesen követte egy korabeli írótársa, Thomas Lodge Rosalynde című regényének bonyodalmát, amely vagy tíz esztendővel azelőtt látott napvilágot. Lodge, szintén valami még régebbi mű felhasználásával, egy tengeri utazása alatt írta a regényét, mikor a Kanári-szigetek felé hajózott. Miért shakespeare-i mégis a darab? Mert Shakespeare 778tette emberivé, ő emelte a költői élet rangjára. Azonos ez a költői élet a valódi élettel? Talán nem. Azazhogy – nem egészen. A képzelet, ősi szokása szerint, s legalább részben, jelképes alakokkal és helyzetekkel dolgozik benne, nemegyszer típusokat egyéniesít, amennyire szükséges a céljaihoz, kivonatolja a valóságot és ugyanakkor sűríti. A mű kevesebb az életnél, s ugyanakkor több. Részletei fakulhatnak, egészében állandó; vitalitását belső gazdagsága, könnyedsége, lényegbeli igazsága és elhitető ereje adja még ott is, ahol esetleg mosolygunk egyes kötöttségein, pásztorköltészeti sajátságain. Ne felejtsük, az Ahogy tetszik 1599-ben (vagy talán 1600-ban) íródott. De azt se, hogy a zsenik zsenije írta. Majdnem érthetetlen, hogy Budapesten csak 1918-ban játszotta először a Nemzeti Színház!
Mint hallom, a vígjáték egyetlen sor „húzás” nélkül kerül színre. Fordításom az 1938-as repríz szövegéhez képest az új Teljes Magyar Shakespeare-kiadás számára itt-ott enyhe „retust” kapott, s most így fog felhangzani…
779 7801951. szeptember. Simon, 579–582. p. Balatoni naplójegyzetek címmel. Steinert, 654–656. p. PIMK, gépiratmásolat. Feleségéhez írja 1951. szeptember 5-én: „Kedves Klára, itt küldöm a másolatot, az eredeti ma elment a rádió számára (…) Kísérőlevelem szövege: »Kedves Antal Helén, mellékelten küldöm Az írók béke-tízperce számára kért írásomat… «” Végül az írás nem hangzott el a rádióban.
Személyes ügyem a béke. Kell ezt indokolni, magyarázni? Személyes ügye mindenkinek. Mint az élet, mint a halál.
Messze van Korea? Egy régebbi versem azt mondja, hogy „addig terjed hazám határa, ameddig az agyam elér”.
Az agyam persze sokkal messzebbre elér, mégsem tudja, mégsem akarja keresztüllépni a fájdalomnak ezt az új országát. Az a szép, gazdag élet, amely csak az imént, augusztusban, körülvett, szinte maga provokálja a rágondolást. A Balatonnál dolgoztam, Heine- és egyéb versek fordítása volt soron. Ez a megbízás állt napjaim középpontjában, akár a déli part rétségein üldögéltem, messze kívül Földvár lakott telepén, a szabadban, ahol nemegyszer egy-egy bámész tehén szusszant rá vállam fölött az asztalomra, a kézirataimra, akár az északi part nagy vitorlásversenye közben húztam elő zsebemből egy-egy percre a gépelt idegen szöveget, akár a badacsonyi országúton siettem a falusi posta felé, ahová kilométeres távolságból hívott telefonhoz a fürdőruhás küldönclányka.
Ezeket a sorokat egy füredi szőlőben írom, mégis az a Badacsony környéki táj ragyog az emlékezetemben. A telefon esetleg rossz hírt is hozhatott, így hát zavart a váratlanságával. Lelkiállapotom és a környezet, saját nyugtalanságom s a természeti és emberi világ egyszerre éles ellentétbe került. Viszont egyszerre annál kívánatosabbnak tűnt fel mindaz a szépség és boldogság, mindaz a valóság, ami egy óriási égbolt, a vulkanikus hegykúpok, a tízezer őszibarackfa és a százezer szőlőtőke s az örökké zizegő nádas meg az ifjú kacagástól hangos kis szabad strand keretébe belefér. Siettem, izgatott voltam. Balról piros labda repült a kék víz fölött, jobbra a dombokon kereplő és hujj-hujj riogatta a torkos seregélyeket, éltető áldásként zuhogott az arany meleg, s mikor a nyár783fakanyarban hirtelen előrobogott az ötórai személyvonat, a mozdonyvezető éppen úgy könyökölt ki a gép vassátrából, ahogy valamikor Balassagyarmat környékén az édesapám. Gazdag, nyugodt, sőt ünnepi volt a hétköznapi táj és az ég és a föld, és minden végezte a dolgát, ahogy én, ahogy a többi hangya a földön és a Nap az égen. Odaintettem a kék ruhás masinisztának, az visszaszalutált, és talán eltűnődött – egészen bizonyos, hogy eltűnődött – egy pillanatra, hogy ki lehetek, ismerős-e vagy csak egy szívélyes idegen, mert – úgy láttam – szemei valahogy túlnéztek a kazánon, a gép csövein, szabályzóin és emeltyűin, túl a síneken, és ekkor valami rendkívüli történt: az egész vonat simán felszaladt a levegőbe, a hegyekből tűz csapott ki, vaszápor döngölte végig az elsötétült terepet, és mint egy óriási megafon, dördült át a tájon és idegeimen a hír, hogy: itt a HÁBORÚ!… Itt? Hol? Mi van itt?… Lövedékek üvöltöttek keresztül-kasul az agyamon, kunyhók és felhőkarcolók szakadtak rám és százezrekre, de a legfurcsább az volt, hogy a következő pillanatban már tovarobogott sínein az ötös személy, a piros labda gólba repült a kék vízen, a szőlőmunkásnők tovább kötöztek, s égen a Nap és földön a hangya mind azt hirdette, hogy ugyan, no, Magyarországon vagyunk, és hogy még béke van, és hogy az a szalutáló mozdonyvezető – vagy az az országúti néző –, aki híréért a postára igyekszik – csak képzeletében siklatta ki, és röpítette levegőbe a világot.
Csak képzeletben, csak egy másodperc századrészére, és csak azért, hogy reálisabban felfoghassa: egy másodperc századrésze alatt szivacsként mi mindent letörölne perceink és életünk táblájáról a Hír, ha igazi volna, a Hír, az, hogy itt is megjelent a Rém, Az, ami ott Koreában már több mint egy éve szakadatlanul öldököl, gyújtogat, rombol és feketít, a Totális Fájdalom.
Az, ami személyes ügyünk. Kell indokolni, magyarázni? Ami személyes ügye mindenkinek. Annyira, mint az élet, mint a halál.
Az ész, tudjuk, azt mondja, hogy jogos háború is van. Az ész nem mindig a közvetlen, nem mindig az akármilyen béke barátja.
De most, azt hiszem, nem erről van szó. Hanem sokkal inkább arról, hogy mialatt százmilliók békét akarnak, százmilliók talán túl hamar felejtenek. Felejtik azt, ami nemrég volt, és nemsokára talán megint lehet.
Személyes ügyünk, hogy legyen, vagy ne legyen. Nincs hit, vágy, nincs oly szent, vagy gonosz keserűség, amely jogossá tehetné, hogy ezen a ponton legparányibb rezzenésünkben is könnyelműen foglaljunk állást.
784S ha még mélyebbre, ha legirányítóbb parancsaimba sikerül alánéznem, arra ébredek rá ismét, hogy nekem mondhatatlanul fáj fájdalmat okoznom. Egész életemre visszanyúl bennem ez a tapasztalat, ez a megállapítás. Én is nyugodt és boldog szeretnék lenni; mint mindenki. Szerény kívánság? Mégis elérhetetlen, mégis megközelíthető csupán. Rendben lennünk a világgal és saját magunkkal! A feladat első része is nehéz, még nehezebb a második. Mindig üldözött, ami rosszat tettem. Kitartóbban, mint ahogy a jó emléke kísért. A rendetlenségeimtől szenvedtem legállandóbban, saját fullánkjaimmal szemben voltam mindig a legvédtelenebb. Ötvenkét éves vagyok, s ha elgondolom, mi volt igazi jó és igazi rossz, ha eltűnődöm, hogy mi maradt máris – és mi marad még ezután! – a fél évszázad lényegéből, a test, az ifjúság, az egészség örömeiből, a sikeres munkából, a hiúság kielégüléseiből és a szellem sóvárgásaiból, azt kell mondanom, hogy legfeljebb a változatlan szomjúság, éhség és kíváncsiság. Nagy motor ez is, jaj annak, aki nélküle próbál messzeségbe és magasságba indulni. De én az elégedettségemnek, sőt – szerényebben – a puszta nyugalomnak az állapotáról és álmairól beszéltem. S ha ezt elérnem alig-alig sikerült, annak a hiányoknál (melyek nem tőlem függtek) nagyobb akadályai voltak a pozitív tettek, melyeknek, legalább részben, magam voltam az oka és elkövetője. Nem bírom az igazságtalanságot. Legkevésbé a magaméit. A szemtanú, aki bennünk él, alapjában véve megvesztegethetetlen, s még önzésünknek legravaszabb dialektikája is többnyire csak ideig-óráig bírja kápráztatni. Sok ártalmat kibírtam ötvenkét év alatt, amit én okoztam, azt nehezebb bírni, az szüntelen nyomaszt. – Beteges lelkiállapot ez, beteges lelkialkat? Sokszor a keresztény bűntudatot, a nem eléggé földi nevelés csíráit okoltam érte. Semmi esetre sem vagyok militáns kedély. Vagy jellegzetesen írói, költői alapérzés? Haszna mindenesetre lehet, hiszen sohasem hagyja parlagon az érzelmi fogékonyságot; egyénileg azonban, ami a szenvedést illeti, sokkal több a kára, sokkal több a gyötrelem, amit kelt, amit állandósít. Abból indultam ki, hogy mindig rosszul éreztem magamat, ha rosszat tettem, ha fájdalmat okoztam. Még akkor is, ha csupán gondolatban! Hogyan lehetnék hát híve a szervezett és mechanizált fájdalomnak, annak, amit a modern időkben a Béke időszaka is mind jobban igénybe vett mint kormányzati eszközt, hogyan lehetnék híve a legnagyobb, az egyetemessé tett fájdalomokozásnak, a Háborúnak?!
785Nem, nem vagyok az. Két világháborút már átéltem. Minden különösebb képzelet nélkül is sejteni lehet, mit hozna a harmadik!… S ha a költő szava sokszor csak néma derengését formálja láthatóvá a léleknek, örülök, hogy van szó, van Hang, mely az enyémnél sok százmilliószor hallhatóbban, s újra meg újra kimondta és kimondja, hogy nincs viszály, melyet az emberiség tárgyalásokkal ne rendezhetne, nincs rá ok, hogy ellentétes termelési rendszerek az emberi jólét érdekében össze ne tudjanak hangolódni, és kimondja, hogy ha a népek akarata érvényesül, akkor nem Háború lesz, hanem Béke.
786Rádió-előadás, 1954. december 3-án. A műsort Zsurzs Éva rendezte, Tóbiás Áron szerkesztette. Napjaink, 1971; október 4. p. (Közreadta: Kabdebó Lóránt.) Új Tükör (miskolci száma), 1976. november 2. (Újraközlés: Tóbiás Áron.) A történetéről: Tóbiás Áron: Szabó Lőrinc hangszalagon, Új Írás, 1964. szeptember.
Miskolc városát én csak egészen korai gyerekszemmel tudom látni. Ott születtem, de minden fontos élményem másutt zajlott le. A befogadott fiút, az elemistát, a diákot, majd a férfit a bontakozó eszmélés, a tanulmányok, az első szerelmek, és a végleg állandósult munkakörnyezet sokkal bővebben telítették, mint az a hely, ahol a bölcsője ringott, és ahol azóta, öt évtized során, legfeljebb futóvendégként fordult meg az egykori gyermek.
A megszületés ténye azonban mégsem semmiség, a magyar városok közt mégiscsak Miskolc a szülőanyám. Verses önéletrajzomnak a Tücsökzenének írása közben csak ez a város súghatta a legelső hangokat: angyalfehér káprázatban, s ugyanakkor egy másik, dübörgő és vasfekete mesevilágban őreá látott vissza a legkoraibb szem, az a szem, melynek foszlányos képeit varázserejűnek mondják a lélekbúvárok, és amely még talán nem is a látás szerve, hanem egy csodálkozó kis szívé.
És Miskolctól tulajdonképpen csak azért szakadtam el, mert az apám mozdonyvezető volt, a MÁV igazgatósága pedig akkor is sűrűn át-áthelyezgette a vasutasait. Balassagyarmatra, Debrecenbe, később Budapestre kerültem. Néhány hazanéző, még az első iskola elé visszanéző költeményemet mindamellett hallani fogják az összeállításnak még ebben a részében, amelynek A régi Miskolc lehetne a címe. Az én 1900 utáni Miskolcom azonban még nem elég régi, nem elég öreg. Saját emlékeim gyermekiek és hézagosak. A riportanyag egyik-másik részéből tehát, amely mindjárt sorra kerül, én is sokat megtudtam, sok mindent magam is csak most hallottam először. Például azt, hogy az ősi „Misku-óc”, ez az én városanyám (melynek „deszka”-temetőjében a valódi, az emberi édesanyám alussza örök álmát), sokkal öregebb, mint hittem: körülbelül 30 000 esztendős! És most tudtam meg, ki-mi volt az a régi 789magyar muzsikus, akinek zengő lelkét oly andalítóan és oly bravúros cifrázással húzta a cigány Kubányi Julianna nagyanyáméknak meg Tipanuc bácsiéknak a fülébe az Avason, ahol én is jelen voltam, és folyton a Lavotta szerelmét hallottam emlegetni, pedig semmiféle Lavotta nem volt ott a vasutasmajálison! És hogy – ki tudja? – ugyanazon az Avason talán az én gyermekarcomat is megsimogatta egy sétáló, csöndes öregúr, Arany János és Gyulai Pál barátja, Lévay József, a költő és alispán, aki – hallom – 95 éves koráig fel-feljárt még hegyi borpincéjébe, a „kőlikába”, ahogy akkor mondták!
Az Avas! Az Avas! Négyszer mondtam ki máris a nevét. Nem csoda. A városnak éppúgy nevezetessége, éppúgy emblémája ez a dombocskányi, jókedvű hegyóriás, mint ahogy jelképe a nemegyszer bajba jutott, meghökkent ravaszságnak, a tűnődő huncutságnak a béka, mely tudvalevőleg a miskolci kocsonyában pislog. Az Avas az Miskolcnak, ami Debrecennek a Nagyerdő, vagy ami Párizsnak az Eiffel-torony. Belsejét a századok során rövidebb-hosszabb alagutakkal, majdnem ezerrel, úgy összefurkálták az emberek, hogy vízszintes keresztmetszete azokra a rajzokra emlékeztet, amelyek a szújáratokat mutatják a fatörzsekben. Sokáig ezek a pincék voltak Miskolc lelkének és zsebének magánkincstárai. A hegy tetejéről viszont jó messzire ellátunk. Diósgyőrnek, ahol a Vasgyár meregeti füstölgő kéményeit; Nagy Lajos négytornyú romvára felé, ahol Mária királylány lakott, aztán körben Lillafüred felé; a tavas-ligetes-nyári lakos Tapolca felé; a Bükk komoly hegyeire és girbegurba völgyeire, ahol annyi szem pirul az őszi bokrokon. Szemközt a Sajóra, az idáig nyújtózkodó magyar Alföldre; a már nevében is balladát ígérő Bábonyibércre, s nem is nagyon messze hős vértől pirosult első nagy gyászterünkre, a Muhi-pusztára. Lábainknál pedig a város tornyaira, cseréptetős házrengetegére, eleven forgalmára…
Múlt és jelen keveredik a nézőben, érzéseiben éppúgy, mint a technikában… Repülőgépen is jártam már e táj felett; és most igazán nem csodálnám, ha a református, avasi öregtemplomnál lassan felkanyarodnék a „kőlika” irányába az öregúr, akit említettem, a fehér hajú költő, Lévay. Gyerekszemeim nyilván meg se látták, most viszont rögtön ráismerek az arcképeiről, noha 1918-ban meghalt. Poharazás közben mindjárt felolvassa legújabb költeményét a barátainak. Versének az a címe, hogy Gyerekkorom tanúi (Szüretkor).
Az ember azonban még messzebbre visszakíváncsiskodik. A hegy és táj gazdagsága kérdéseket súg. Marjalaki Kiss Lajos felel rájuk. [Néhány taktus zene. Marjalaki-interjú. Aztán:]
Említettem, mennyire rajongott Lavotta János muzsikájáért a század eleji közönség. Országszerte, nemcsak Miskolcon! A magyar zenetörténetnek ez 790az első hegedűvirtuóza, miután pestbudai, majd kolozsvári karnagy volt, az 1800-as évek legelején Miskolcra vetődött, és sűrűn hangversenyezett a színházban. E színháznak a történetéhez különben Déryné, Egressy Gábor és Béni, Kazinczy Gábor, sőt Megyeri Károly is hozzátartozik… A vándorszínészt, akinek van-é ki e nevet nem ismeri?… Az én gyermekkorom nagyközönsége azonban nem az igazi régi mesternek tapsolt már, mert a Lavotta első szerelme és a Bokrétát kötöttem mezei virágból más szerzőnek a műve. A Rádió most Lavotta Jánosnak egy hiteles szerzeményét mutatja be: kottáját nemrég találták meg. Most hangzik el először; címe: Körtánc. [Egy perc zene. Utána:]
Még távolabb visz a város múltjába az egykori céhrendszer életének egy kedves dokumentuma. Miskolc híres volt a csizmadiáiról: az Ipartársulat megalakulása előtt itt volt inas, legény, majd mester a mezőcsáti eredetű Kiss Lajos. Mikor nyugalomba vonult, több száz éves csizmadiacéh hagyományaihoz híven rigmusokban búcsúzott a szerszámaitól. Mi, maiak, már legfeljebb csak Wagner Meistersängerje nyomán sejtünk valamit az atyamesterek világából; a kultúrtörténeti érdekességű céhemlékeket Megay Géza várostörténész gyűjtötte össze; ő publikálta, és most Pethes Ferenc érdemes művész, a Miskolci Déryné Színház tagja adja elő a magyar mesterdalnok nehézkes, de kedves Búcsúversét a csizmadiaszerszámoktól. [Kétpercnyi vers. Pár ütem zene. Aztán:]
A jelenbe és a jövőbe nyúlik át a Diósgyőri-Hámori Vasgyár szerepe Miskolc ipari és kereskedelmi fellendítésében. Alapításának néhány mozzanatát Korompay Győző, a gyár szaktörténésze ismerteti. [Korompay Diósgyőrről. Pár másodperc zene, aztán:]
A csizmadiák után felénk villanhatna most néhány kép a Diósgyőri-Hámori Vasgyár múltjából, néhány adat a szerény kezdettől a góliátsínekig. Közgazdasági és emberi regényét erő, tehetség és az idő írta, s ezután is változatlanul írni fogja.
Engem, kinek az volt a feladatom, hogy saját emlékeimmel öleljem körül az elhangzottakat, engem ez a nagy kohászati üzem éppoly legkorábbi hangulataimba keretez vissza, mint az Államvasutak. A három-négy, legfeljebb talán ötéves kisfiút állandó borzadály bűvölte a vasúti telepen, a néhai Újvilág utcában, ahol születtem. Jeleztem azonban már, hogy ellenképe is volt ennek a robajló, fekete bűvöletnek, valami angyalfehér és könnyed lebegés. Később ugyanis a macskaköves, kanyargós Zöldfa utcában laktunk, Szabó Géza bácsiék háza mellett. Neki, édesanyám sógorának, üveg- és porcelánkereskedése volt a Széchenyi utcán: a soklányos család éppolyan vidám volt, amilyen tündérfényben ragyogott a bolt rengeteg – vagy rengetegnek látszó 791– tükre és hatalmas üvegtáblája, függő lámpaernyőinek törékenymennyezete, és a műhely halkan, finoman dolgozó sok-sok szerszáma és buggyanó díszű képkerete. Folyton ott lábatlankodtam. Életrajzi kötetemnek, az említett Tücsökzenének 360 darabjából másfél tucat miskolci hangulatokkal foglalkozik. Az ezeregyéjszakás tündöklésnek most mégis három ellenképét mutatom be, három másféle izgalmú versét; éppen a lányom: Gáborjáni Klára mondja el őket. [A következők ceruzával áthúzva: A második az első folytatása, a harmadik különálló. Címük: A vasút felé, A nagyhídon és Apám a gépen.] Hangulati teljességük viszont megkívánja az előző költemény hat zárósorát. Így hangzanak: „Sokat futkostam a rokoni ház – s a bűvös bolt közt: a fehér varázst – ők festegetik, a halk-szelídet – Miskolc egére, a tündérképeket –, ahogy a másikat, az iszonyút –, a kormos, tüzes, fekete vasút.” [Elhangzik Szabó Lőrinc három költeménye a Tücsökzenéből. Három perc, utána pár taktus zene, majd:]
…Ez volt, ilyesmi volt, vagy ilyesmi is volt a múlt, Miskolcé és az enyém. Szülővárosom sok-sok ezer évre tekint vissza, én egy fél századra.
Nagyon régen láttam. Pár héttel ezelőtt aztán egy váratlan autókirándulás baráti társaságban átvitt rajta. Megint láttam a vasutat, a nagyhidat, és családom is hű maradt a kormos, tüzes, fekete világhoz: hisz a testvérbátyám, Zoltán, MÁV-főmérnök, a Malinovszkij úton lakik, tehát változatlanul a volt Újvilág utca közelében. A „fehér varázs”-nak szintén él még legtöbb egykori rokon lánykája a Zöldfa utcában, noha a varázsboltot már rég becsukták. Legfeljebb mama, sőt nagymama némelyikük.
Mindez nem volt meglepő. Meglepett viszont a sok építkezés, országszerte talán sehol sem örvendeztette a szememet annyi új, nagy, készülő vagy kész háztömb, amennyi Miskolcon. Örültem neki. A városi pezsgésnek, néhány szép boltnak is, az életerő minden gyarapodásának.
Csak annak nem, hogy a Szinva medre ma is éppolyan gondozatlan, mint az én időmben volt. Azt ki kell végre takarítani.
Van rá idő. Szeretném azonban hamarosan meglátni: még életemben.
792Csillag, 1954. december 2319–2324. p. Simon, 268–277. p. Steinert, 310–316. p.
Egy nappal a halála előtt véletlenül kétszer is meglátogattuk egymást, ő délben engem, én este őt. Előzetesen hónapokon át nem láttam, Somogyban voltam meg a Balatonnál.
Ezen a szerdán úgy tizenegy tájban megszólalt az előszobám csengője, és szinte rögtön rá benyitott Piroska, az új háztartási alkalmazottunk. – Főnök úr –, kezdte, mert régebben vasúti kalauz volt, és a nyelve még rájárt a szakmai beszédre – főnök úr, megjött a bátyja! Tűnődve álltam fel az utcai ablak mellől, ahol az írógépen dolgoztam. Zoltán? Zoltán bátyám? Hogy kerül az ide a miskolci Üvéből vagy a fűtőházból? A bejelentés azonban félreérthetetlen volt. Siettem hát a vasúti főmérnök elé, de a lány mögött az ajtóban, amely a könyvtárszobába nyílik, Nagy Lajos szürke felöltős, roskadozó és köhögő alakja tűnt fel. – Rakodj le – mutattam beljebb a szobába, és szemem a másik vendéget fürkészte, a távolit, a ritkábbat. – Müller dr.-t kerestem itt a Volkmann utcában – magyarázta Lajos – de nincs otthon: gondoltam, megvárom nálad. Injekcióra járok hozzá. – Hol a vendég? – kérdeztem én a lánytól. Az értetlenül mutogatott befelé, hogy hát ott van, bent van. – Az Nagy Lajos író barátom a szomszéd utcából, a Házmánból! – Mert hát azzal csengetett be – nevetett Piroska, aki egyiküket sem látta még – hogy itthon van-e Lőrinc öcsém; én meg a főnök úr testvérbátyjának gondoltam. A tévedést most, utólag, kissé tragikusan árnyalja emlékezetünkben a másnap; több mint harminc éven át ugyanis, a tizennyolc esztendőnyi különbség ellenére, mindig a keresztnevünkön, sőt a teljes nevünkön szólítottuk egymást, és csak most testvéresített össze a véletlen.
Ismeretségünk még a Centrál kávéház húszas éveinek elejére nyúlik vissza, de tulajdonképpen nem volt elég egyéni, sokáig nem voltak igazi közös dolgaink az életben. Nagy Lajos akkoriban délutánonként a Centrálba is eljárt, és félig-meddig az úgynevezett Babits-asztalhoz tartozott, bár valójában az Abbázia meg a New York és a Japán volt a meghitt tanyája. Itt-ott már tíz éve írt a Nyugatba, nagyra becsülték és mindig igen sokat vártak tőle, a népszerűsége azonban mindig zártkörű maradt. Aztán meg novellista volt, engem pedig elsősorban a költők meg a kritikai irodalom emberei érdekeltek. Idegen voltam a világában, a Móriczéban viszont otthonosan mozogtam. Így aztán elsősorban mint félelmes hírű sakkozó keltette fel a figyelmemet: nem793egyszer áttelepedtem az asztalához, amikor Tóth Árpáddal vagy Mikes Lajossal félreült a fehér-fekete bábokat tologatni; partit én magam mindössze egyet vesztettem vele szemben: másodikba ugyanis tökéletesen fölösleges lett volna belekezdeni. Nagyon imponált a tudásával, a logikájával; s rejtélyes múltjával is, amikor Schöpflin bácsitól megtudtam, hogy „darabont szolgabíró volt”, meg hogy „rettentően erős ember” és „operaénekes is lehetne”. Csak hát túlságosan fiatal voltam még, és éppen a lényeg nem vonzott az írásaiban, a ridegen tárgyilagos és szürkeségével szinte tüntető előadásmód.
Eredeti és szüntelen teoretizálása és gazdag ötletei annál inkább: azok legalábbis mulatságosak voltak. Akkortájt a legradikálisabb szociológiát forrasztotta egybe a szerelmi ösztönélet legradikálisabb elméletével. Úgy emlékszem, nem volt mentes egy csomó gátlástól, és – nem egy nőismerősöm szerint ok nélkül-csúnya férfinak tartotta magát, és emlegette korai kopaszodását. Még nőtlen volt, félszeg és óvatos, máskor meg talán túl egyenes is az udvarlásban; mindenesetre megvetette a szívek lírai „dumáját” és a kettős elragadtatások ködvilágát. Úgy gondolom, hogy a szégyenérzetet igen korán kiirthatta magából: az öncsalás egyik fő motorját sejtette benne, amely útjában van az egyetlen tisztelni- és megfejtenivalónak, az igazságnak, a valóság megismerésének. Az egész társadalomra és történelemre kiterjesztette filozófiáját, „kellemetlen” lélektanát. A férfiakat kell felszabadítani, az ő csatáikban a pénz fegyverei csattognak, a nők pedig az önérdekeik rabszolgái ugyan, de urai lehetnek (s önzésükben azok is) a világnak, mégpedig a sokat keresőkön, végeredményben a bankárokon keresztül, akik vagyonukkal elhorgásszák a szegények elől a legszebb és legvonzóbb nősténypéldányokat. „Én például nemi proletár vagyok”, hangoztatta ekkoriban, „és minden férfi az, aki szegény.” Ilyenféle fejtegetésekhez meggyőzőbben illett volna Kalibán vagy Timon dühöngő stílusa; Nagy Lajos ellenben kiiktatott a szavaiból minden személyes ízt, és inkább a górcső éleslátásával és szenvtelenségével kívánt dermeszteni; Shaw és Strindberg kismiska volt hozzá képest a szatíra lendületében, a nőkritika vitriolos könyörtelenségében, ahogy legvégső, swifti konzekvenciákig hajtotta a gondolatait. Sokszor úgy hatott, hogy humorizál; humora azonban mechanisztikus volt, s nem szórakoztatni akart, hanem szüntelenül leleplezni, védpáncélokat átmarni, és megvetette a fantázia szokottabb formáit és színeit. A torzkép lengette benne a kalapját a polgári józanság és megszokottság felé, baudelaire-i gúnnyal. Én bírtam, sőt szerettem ezt az epatírozó, hideg humort, amely talán egyik változata volt az akkor divatos úgynevezett expresszionista, pontosabban dadaista vicceknek, s úgy rémlik, írtam is valamit Nagy Lajosnak egy későbbi groteszk kis kötetéről, melynek Képtelen természetrajz volt a címe.
794Mindennek jó harminc esztendeje már; és amit én tudok, az mind inkább csak szerény adalék „Lajos bátyám” belső atmoszférájához. Szerkesztőségekben továbbra is eleget találkoztunk, s néha a New Yorkban, majd a Bucsinszkyban. Barátságunk mindamellett delej nélküli ismeretség maradt. Nagy Lajos – már jó ideje – megnősült, feleségével együtt később valami kölcsönkönyvtárt nyitott, de változatlanul szegény maradt, és változatlanul – legfeljebb azt mondhatnám: most már kettesben – régi legényéletét élte. Szerelmi „proletárságának” problémái elúsztak a szivarfüstben s a komorodó események szelében-viharában. Még mindig nem tudtam hova tenni magamban ezt a különcnek ható, rideg tehetséget, ezt az aprólékos és gondos összeférhetetlenséget a polgári világgal a polgári világnak azon a senki földjén, ahol az élete, ez az eseménytelen élet, zajlott zajtalanul. Ha csak századrészét elmondta volna valamikor kávéházi beszélgetések közben annak, amit önéletrajzának első kötetében, a Lázadó emberben később elmesélt; százszor kíváncsibb lettem volna rá, mint így voltam. Mert nehéz volt azt tudni, hogy ki is az a Nagy Lajos! Inkább csak a makacsságát, az engesztelhetetlenségét ismertem s a becsületességét. Regényt, nagy művet, összefoglaló képet szerettem volna tőle s egyúttal róla, távcsőhangulatot a górcsőé helyett. Igazi siker híján azonban a fontos műveit sem fogta össze, nem tette láthatóvá a könyvkiadó céhnek az a része sem, amely rokonszenvezett a baloldaliságával. Egyik-másik műve, például a Kiskunhalom, meglepett és újra meg újra meggyőzött írójának mély és eredeti tehetségéről, a részei között azonban elsikkadt számomra az egész jelenség. Egészen biztos, hogy az én hibámból történt így, de – azon kívül, hogy nem költő volt, tehát nem közvetlen bajtárs – szerepe lehetett ebben annak is, hogy sem az „öccse” nem voltam, sem a „bátyja”. Nem volt eléggé messze ahhoz, hogy távlatból láttam légyen (mint például Krúdyt, akihez személyileg szintén nem fűzött igazi közösség); a másfél évtized viszont eléggé távol tartotta a közelemtől.
Ő is alighanem így vagy majdnem így lehetett énvelem: sem embernek, sem írónak nem voltunk különösebben érdekesek egymás számára. Közös dolgaink nem adódtak, élményeink csak hézagosan, ellentéteink talán sohasem, így hát csak „agyilag” érintkeztünk annyira, amennyire. S alighanem még soká ez maradt volna a kapcsolatunk, ha néhány évvel ezelőtt ide nem költözik a szomszédságba, a Pasarétre, ahol én már csaknem két évtizede lakom. De ekkor már egészen más ember volt, befelé forduló, nagyon szenvedő. Utcai egymásba botlások, autóbusz-megállói találkozások után a felesége, Boriska, egy napon bevitt, bekért hozzá a János Kórházba, ahol feküdt. Minden különösebb esemény és beszélgetés nélkül ott éreztem meg először a 795líráját. Házbeliek, lakótársai, akikkel összeismerkedtek, szintén meglepő, kedves anekdotákat meséltek róla, oldódott érzelmeket, bámulatos őszinteséget, majdnem vitrioltalan emberszeretetet. Mikor meggyógyult, egy nap váratlanul meglátogatott. Rettentő gyötrelmei lehettek. Nem értettem, s nemsokára már nem is akartam érteni: egyszerűen megszerettem, és szerettem volna segíteni rajta.
Aztán mind többször átjárt a szomszéd utcából. Jó ideig azonban mintha titokban vendégeskedett volna: nyilván tartott a feleségétől meg az orvosaitól, hogy megszidják, amiért fölöslegesen emeletet jár. Majdnem mindig zihálva, köhögve, fulladozva ért fel hozzánk az első emeletre, sokszor már az ajtóban a karjaim közé esett, nemegyszer sírva fakadt, és bent leborult a díványra, az asztalra, hangosan és görcsösen nyögve-zokogva, nem törődve azzal sem, hogy kívülem hallja-e még, látja-e még valaki. A betegségéről beszélt, öregségéről, gyerekkora óta tartó szorongásokról. Lelki beteg volt és nagyon gyönge; fél fülére már nem hallott jól. „Én egész életemben féltem!” – ismételte számtalanszor. Roncs volt, és azt hitte, hogy én, a másik roncs, segíthetek rajta. Mikor végleg látnom kellett, hogy az én számból mennyire jogtalan minden testi panasz az övéihez képest, többé nem akartam „lírai” versenyre kelni vele, és én igyekeztem realista és objektív maradni. S mind jobban megszerettem benne, a lázadozó emberben a vívódó embert, az egyszerű embert, az egyenes embert, aki a maga öregségében és roskatagságában éppoly reális és pátosztalan maradt, amilyen három évtizeddel ezelőtt volt, éppoly kegyetlen bíró saját magához is, mint egykor, csak most tapasztaltabb, és aki minden díszt eltávolított a beszédéből azt tartva, hogy az csak porhintés vagy kápráztatás volna, érzelmi lerohanás, romantika volna ott, ahol a gondolat becsületességére és csupasz izmaira kell féltékenynek lenni.
Nem tudom, testi szenvedés bántotta-e több vagy lelki. A testinek mindig megrendítőbb a látványa, s a Nagy Lajosénál én talán soha nem láttam nagyobbat, leplezetlenebbet. A Házman utcába nagyon sokan jártak hozzá, főleg időnként, barátai, közelebbiek és régebbiek is, mint én. Bizonyára nem kevesen tapasztaltak nála hasonló rohamokat; oly hevesek voltak a panaszai, hogy nemegyszer épp azokban támaszthatott kételyt az állapota iránt, akik legközelebb állottak hozzá. Még a feleségétől is nemegyszer hallottam: „Lajos, már megint túlzol!” Az efféle rászólás alapjában véve biztatás akart lenni, bármelyikünk tette. Egész sor súlyos betegsége volt: szív- és tüdőasztma, koszorúérelmeszesedés, vesezsugor, s mint utólag hallom, prosztatarák.
Az utolsó két-három évben, mondom, igen sokszor megjelent nálam, többnyire pihenni kis sétái közben. Kávéházi ember volt, mindvégig az maradt; 796nem bírta a zárt otthont, és folyton társaságot hívott, főképpen estére. Sokat zsörtölt a hozzátartozóival, becsvágya volt apróságokban is a precíz közlés, a lényeg kiemelése; viszont a felesége háta mögött is sajátságosan ragaszkodó, kíméletes volt, sőt lovagias férjnek mutatkozott minden fontos nyilatkozatban és cselekedetben. Öltözködés tekintetében rám úgy hatott, hogy talán még nálam is hanyagabb volt; meglepetve hallom azonban most a feleségemtől, s nem egy közös nőismerősünktől, hogy éppen ellenkezőleg: Nagy Lajos, legalább az újabb időkben, mindig jó ruhát és inget hordott, tiszta és gondozott ember volt, láthatóan adott magára.
Azon az utolsó szerda délelőttön szintén azért jött, hogy megkérjen: menjek át hozzá vacsora után. Én majdnem mindig olyankor kerestem fel, amikor hívott; ő vaktában állított be. Nem tudom, miért, de sokszor valami titokzatosság keveredett a jövetelébe, és néha valami érthetetlen játékosság a hívásaiba; például feljött hozzánk és kért: este hívjam fel, mintegy magamtól, és kérdezzem meg, otthon vannak-e, vállalnak-e egy csésze feketére. Az első időkben feszélyezett ez a titkolózás, de később, mikor megszerettem, szó nélkül mindenkor eleget tettem a kívánságának; a megrendezésnek pedig soha semmi látható szükségét vagy magyarázatát nem láttam, akár szűkebb körben voltunk együtt, akár nagyobb társaságban. Azt hiszem, napokkal előre számon tartotta az üres estéit és könyvet vezetett a fejében arról, hogy ki mikor nem ér rá. Az említett utolsó estétől különösen félt: Boriska, mondta, két napra most kint marad Soroksáron, a „birtokukon”, senkit sem sikerült látogatónak megnyernie, vacsora után nekem a legkisebb strapa átlépnem a szomszédságba; ugye, megteszem? Ekkor is igen komisz állapotban lehetett, bent vetette le a felsőkabátját, és szinte belerogyott a fotelbe. És sírt. A „repülő csészealjak”-ról esett szó, melyeknek a témáját azokban a napokban valami meteorjelenség aktualizálta: előszedtem Asztronauták című szonettemet egy 1948-as Válaszból, s a mesés hírek elemzését estére halasztottuk. Kérdeztem: nem akar-e mikrobarázdás Beethovent hallgatni vagy egy kis Walkürt az én külön lelkendezésemmel, magyarázatommal. Nem akart. „Nem értek hozzá, hangversenyzene nekem semmit sem mond. Én az olasz operát szeretem, de abból is csak az énekrészeket.” És ezekkel a szavakkal búcsúzott: „Akkor hát este meglátogatod a miskolci bátyádat, Lőrinc öcsém?”
Meg is látogattam. A Házman utca 10-ben ő eresztett be az előkert felől. A kivilágított földszinti ablakokon át már láttam, hogy nincs egyedül. Az ajtóban bocsánatot kérve megölelt, amiért becsapott: elfelejtette, hogy erre az estére már régebben meghívták dr. Fábián Dánielt. „Régi orvos barátunk – nem ismered? Lekötelezett eggyel-mással az ostrom előtt… És Boriska sem 797maradt kint Soroksáron – szörnyen megromlott az emlékezetem!” De a háziasszonyon kívül Mérayné is jelen volt, s egy másik barátnőnk, dr. G.-né Alíz az emeletről. (Tőle tudom különben, hogy két nappal előbb, hétfőn éjjel, fél tizenkettőkor, becsöngetett hozzájuk Nagy Lajos: nagyon rosszul volt, de nem akarta felkölteni kimerült feleségét, így hát csendben felöltözött, és felvánszorgott emeleti barátaihoz, hogy oda hívjanak hozzá orvost. G. Alíz át is ment a Volkmann utca 5-be Müller doktorért, és másfél órás, csendes beszélgetéssel nagy nehezen megnyugtatták a beteget. Az eset azonban még ugyanazon az éjszakán megismétlődött: Nagy Lajos hajnal előtt még egyszer fellopakodott az emeletre, s egy másik ismerősével újra átkérette a szomszédos orvost; ekkor azonban már csak injekció tudta megnyugtatni. Ez volt az az éj, amikor hajnali háromkor felhívta Déry Tibort… Kis dolgok, de feljegyeztem őket: az utolsó napok és órák eseményeiből mindent fontosnak érez az ember.)
A mi utolsó – szerdai – esténken viszont aránylag nagyon jó erőben volt a beteg, különlegesen friss, élénk és jókedvű. Szokás szerint feketét kaptunk. Lajos dohányzott: fél cigarettákra gyújtott, és egy-két szippantás után eldobta a csikkeket. Minduntalan visszatért persze a betegsége dolgaira – régebben sokszor azt emlegette, hogy megőrül! –, most azon tűnődött, hogy másnap bevonuljon-e valamelyik kórházba, és hogy melyik volna a legjobb. Élénken elemezte egyik kollégánk szerepét és műveit; s kifejtette, hogy szeretne magasabb, szárazabb levegőre menni, elköltözni a Pasarétről. Aztán megint az idegességéről, a félelemről beszélt. – A nyúl – mondta –, a nyúl becsületes állat; nem hazudik: már a nevével megmondja, hogy ő nyúl, hogy ő fél. Én meg… – Te meg – vette át a szót ugratva Fábián dr. –, te meg úgy viselkedtél mindig, mint egy oroszlán?! – Azt nem, én csak magamra húztam valami oroszlánbőrt – gúnyolódott magán a házigazdánk. Aztán miközben a felesége ki-be járt a nagyszoba és a konyha közt a feketekávés holmikkal, rendkívül részletesen és látható élvezettel mesélte ostrom alatti élményeiket, főleg egy volt házigazdájuknak, egy minden hájjal megkent, talpraesett csibésznek a viselt dolgait. Később a világűrbe is fölkalandoztunk, hitetlen kíváncsisággal igyekezvén az állítólagos szakmagyarázatokon meg a babonás hiedelmeken át bekukucskálni a „korongrepülőgépek” titkaiba; s mikor eljutottunk a földre szállt Mars-lakókhoz vagy Vénusz-lakókhoz, akiket „testileg láttak”, Nagy Lajos derűsen bizonykodva jegyezte meg: – „No, akkor biztosan azt is látták, hogy a Mars-lakók éppen kártyáztak, és hogy náluk minden fordítva van: a felső üti a királyt…”
Mintegy másfél órán át igen élénk és vidám volt ezen az utolsó estéjén Nagy Lajos. A csibésztörténetek részleteinél folyton precizírozott, folyton 798helyreigazította a feleségét: ez nem így volt, abban az volt a lényeg… Aztán ellankadt, ideges lett, a füst miatt ablakot nyitott, majd kiment, állítólag le, a pincébe megnézni, hogy „jól rakták-e fel az emberek a fát”. Én azt gondoltam, hogy alighanem csak a fürdőszobában járt. Akik nem a házban laktunk, 11 tájban szedelőzködni kezdtünk. A házigazda erősen marasztalt, de hamarosan búcsút vettünk.
Húsz órával később, csütörtökön este, ő mondott búcsút örökre ugyanannak a háznak, a Pasarétnek, egész Magyarországnak.
799 800Csillag, 1955. február, 455–458. p. Forrás, 1981. október, 78–80. p. (Közreadta: Tertinszky Edit.) Steinert, 436–440. p.
Ezelőtt vagy 35-40 esztendővel egy debreceni diák a kollégium könyvtárában kikérte a Nyugat legfrissebb számát és szívdobogva olvasta benne Baudelaire francia költő versét magyarul: a vers varázslatosan hatott rá. A diák, aki maga is Baudelaire-fordításokra készült, én voltam, a csodálatos magyar tolmács, akinek akkor olvastam először a nevét, Tóth Árpád. Ez volt az első találkozásunk. Néhány hónappal később a karcagi vasútállomás könyvpavilonjában egy új verseskönyvön, melynek Lomha gályán volt a címe, megint találkoztam a Tóth Árpád névvel. A kötetet rögtön megvettem, a költőt szívembe zártam. Ma is benne van.
Aztán, néhány év múlva, 1919 őszén, személyesen is megismertem. Ez már Budapesten történt, a Centrál kávéházban, amely nagy irodalmi börze volt a húszas évek elején. Tóth Árpád akkor 34 éves volt, nős, családos ember, a modern magyar vers egyik nagymestere, szemüveges, szellemes, halk, finom jelenség. Sokat betegeskedett, fix állása nem volt. És váratlanul egyszerre kapott állást a szerencse révén, éspedig az említett Centrálban, a két debreceni, az országos nevű költő és a húszéves kezdő: ő meg én.
A relatív szerencsét Mikes Lajos dr. képviselte. Az irodalmi kávéház nagy sürgésébe ugyanis bejárt már ez az ősz hajú, nagyrabecsült szerkesztő, műfordító és kritikus és a sok álmodozó bohém közé a jótékony realitás szellemét vitte magával. Az írói asztaltól, ahol Babits Mihály körül naponta 15-30 mindenféle rendű és rangú költő és prózaíró ült és vitatkozott, Mikes jöttére, aki nagy sakkozó volt, akárcsak Tóth Árpád vagy Nagy Lajos, elvonultunk a szomszédságba egy kis asztalhoz, otthagyván Babitsnak meg az akadémikus Heinrich Gusztávnak mindazt az irodalmi és társadalmi hírt, amit a nap felvetett, otthagyván legújabb kecskerímeivel Horvát Henriket, a Monumenta Literarum korrektúráival Király György elcsapott egyetemi tanár urat és a hunyorgó és bajusza alatt mosolygó Schöpflin bácsit. Néztem, hogy sakkozik a két „öreg” – nekem akkor min803denki öreg volt. Míg Mikes gondolkozott a következő húzáson, Pádi – ahogy a költőt barátilag hívtuk – a márvány asztallap vonalait rajzolta át kecses női idomokká, vagy gyorsírási tekervényeket fedezett fel a kő erezetében. Én is firkáltam, sztenográfiai játékokat rögtönözve; s egyszer csak rám szólt Mikes: hogy mit írok. – Gyorsírást, Gabelsbergert – feleltem. – Aztán tud is, vagy csak tanult? – Írok én –, feleltem – akár 400-450 szótagot percenkint! – Azért kérdem – folytatta Mikes – mert Az Est éppen gyorsírókat keres. – Tóth Árpád felfigyelt: ő is gyorsírt és még vidéki humorista-hírlapíró korából emlékezett rá, milyen aranylegendává növelte a fáma a lap kétségtelen generozitását a munkatársai iránt, most tehát kapva-kapott az ajánlaton. Őt Mikes meg sem vizsgáztatta: engem azonban igen. Amiért azzal álltam bosszút a kételyén, hogy a szavakat mind hátulról előre kanyarítottam s mégis hibátlanul visszaolvastam. – Akkor hát jöjjenek fel holnapután délben a főszerkesztőhöz – szögezte le a megegyezést Mikes. Pádi boldog volt, hogy valamennyire biztos sínekre zökken a polgári élete; én nem: engem akkor még nem szorított az élet.
A nagy, körúti szerkesztőségben dolgoztunk tehát, egymás mellett, csaknem tíz éven keresztül. A közös munkahely s a centrálbeli írói közösség folyton együtt tartotta magánéletünknek is egy részét. Jó barátok lettünk. Munkakörünk nagyjában egy volt: a szerkesztőségben ki kellett javítanunk a riporterek telefonba diktált gyors cikkeinek stílushibáit és érdekes címeket kellett adnunk, tehát úgynevezett lektorok, segédszerkesztők voltunk. Riportot én csak nagy néha írtam; Pádi naponta színes híreket, közéleti bökkcikkeket, néha vezércikket és sokszor könyv- és színházi kritikát. Munkatársaink, kollégáink nagyon megszerették. Tisztelték benne a nagy költőt, de főképpen az ember nyerte meg őket. Pádi mindenkit elbűvölt.
Ekkoriban már tetőpontján állt a dicsősége, de inkább csak szakmai körökben és a műveltebb olvasók között. Az öröm illan című – harmadik – verseskönyve már megjelent és a lap hétről hétre közölte újabb költeményeit irodalmi rovatában, melynek szintén Mikes bácsi volt a szerkesztője. Tudjuk – én is elégszer kifejtettem –, hogy sokkal inkább volt író és tudós és bohém, mint közéleti ember; szelleme legtöbbször (bár nem teljesen kizárólag) elvek, igazságok, örök érzések és hangulatok felé fordult: a lírai örökkévalóságot akarta és tudta megragadni a realitásban és a múló pillanatban. A tündéri látásnak és a merengő harmóniának, a szépségnek és a bánatnak, az ünnepien gazdag vers-zenének, az ízlésnek, a kultúrának, a belső fegyelemnek a művésze, minden becsületes akaratnak és haladásnak, igaz emberségnek a hitvallója volt, eleinte az idill és még inkább az elégia ragyogó, majd mindjobban elboruló, sötétedő és egyszerűsödő klasszikusa.
804Tüdőbaja azonban ökonómiára szorította: okosan kellett gazdálkodnia az erőivel és éveivel. Szerkesztőségi helyzete is megengedte, hogy ne pazarolja magát regényfordításokra, sem detektívregényekre, sem világirodalmi remekek magyar tolmácsolására, amilyen az állástalan években egy-egy Flaubert, Meredith és Maupassant magyar megmunkálása volt. Még a versfordításokat is háttérbe szorította a saját versek megírásának a gondja. Életében megjelent verstolmácsoló köteteinek szintén nagy, de szintén csak szűk körű sikere volt. A legnagyobb, legnehezebb, legbravúrosabb feladatokat választotta lírai fordításai során, Shelley-t, Miltont, Goethét, Keats ódáit, a hozzá közel álló francia parnasszistákat; az artisztikus magasrendűség vonzotta, amelyben nemegyszer súlyos veretezést kap az impresszionista tematika is. Mintegy száz külföldi verset fordított abba a kötetébe, amely az Örök virágok címmel elég későn, 1923-ban jelent meg: ez a gyűjtemény megelőzte utolsó verskötetének, a Lélektől lélekignek hegyibeszédszavú darabjait. Ami verset tehát Tóth Árpád fordított, az, mint magyar költői munka, lényegében és zömében a Hajnali szerenád, a Lomha gályán és Az öröm illan világa mellé sorakozik.
Odasorakozik az az 53 Baudelaire-fordítás is, amely az utolsó egyívású, nagy teljesítmény Tóth Árpád ilyen természetű munkásságában. Ismeretes, hogy a nagy francia költő születésének századik évfordulója alkalmából Babits Mihály, Tóth Pádi és én lefordítottuk a teljes Les Fleurs du Malt, A Romlás virágait. A francia kötetet, aszerint, hogy melyikünk melyik vershez vonzódott, illetve melyikkel foglalkozott már, barátilag megharmadoltuk Babits akkori Reviczky utcai lakásán, s egyúttal megegyeztünk a fordítás általános elveiben. A kötet összeállítását Tóth Árpád végezte, ő fordította Baudelaire dedikációját Gautier-hez, a mesteréhez, s ő korrigálta a könyvet. Bizonyos tekintetben irodalomtörténeti vállalkozás volt ez, és számomra, akit a két mester harmadiknak maga mellé vett, a legmegtisztelőbb. Tóth Árpádra 53 fordítás jutott, a régebbi darabokat erre az alkalomra, sőt később még egyszer, átdolgozta a teljes formai és rímhűség tiszteletében. (És itt korrigálnom kell egy régi tévedésemet: mikor a nagy Baudelaire-kötetet jóval Babits és Tóth halála után 1943-ban, harmadik kiadásban sajtó alá rendeztem, a pragmatikus magyar előszót Tóth Árpád szövegezésével jeleztem; emlékezetem azonban tévedett, az előszót, valamint Baudelaire későbbi francia előszó-tervezetét Babits írta, illetve fordította – kéziratát nemrégen találtam meg.)
Kiapadhatatlan volna az emlékek forrása. Múltak az évek. Tóth Árpádot kiújult tüdőbaja a Tátrába szólította. Az első világháború után általános volt a „külföldszag” vágya mindenkiben. Pádinak egy lapbeli lírai kis színes híre egy eldobott narancshéjról a Rákóczi út és a Nagykörút sarkán mutatta izzó 805vágyát a gyógyító Tátra hegyei közé. Azelőtt Svedlérre járt, most az állása lehetővé tette, hogy Ótátrafüredre utazzék. Engem is az ő példája vett rá első háború utáni külföldi utamra. Nekem Újfüredhez volt kapcsolatom. Előbb azonban oda szálltam, ahol Pádi lakott, az ófüredi Tátra szanatóriumba. Képzelhetik a költő meglepetését a váratlan viziten. A portás a kis hallból hívta elő a hírrel, hogy pesti vendége jött. Akkor is éppen sakkozott: mosolyogva állt föl asztalkája mellől, egy pálma alól, leverte szivarja hamuját és hitetlenkedve és imbolyogva indult felém: – Hogy kerülsz ide, mi újság otthon? – Én másnap átköltöztem Újfüredre, és harmadnap bemutattam a költőt Vág igazgatóéknak, régi tisztelőinek. Ettől kezdve Tóth Árpád mindig a baráti Újfüredre ment, ha a Tátrába utazhatott.
A klimatikus gyógyhelyen főképp pihennie, híznia, erősödnie kellett. De szinte rögtön középpontja lett a társaságnak, nevezetes vendége Újfürednek, mint valaha Arany János Karlsbadnak. A később felépült óriási Palace szanatórium termeiben, csöndes nyári és téli séták során, vagy az igazgatóék villájában mindenki csüggött az ajkán, sziporkázó megjegyzésein, halk gúnyján és öngúnyján, amellyel a Varázshegy betegeinek kedves bolondériáit és szerelmi játékait fűszerezte. Kifogyhatatlan volt rajzos és fejtörős játékok kieszelésében és irányításában. Néha verset írt egy-egy élményéről, magáról a Palace-ról is, vagy pedig cikket Az Estbe. Utólag azt hiszem, az volt a legérdekesebb, amelyben az örökségét a magyar irodalomra hagyó Baumgarten Ferenc különc tátrai halálát írta meg. Kései versei tele vannak tátrai emlékekkel.
Múltak az évek, a költő mind ritkábban utazhatott fel a robotból a gyógyító magasságba. Már a szerkesztőségbe is alig járt be. Utolsó fél évében csupán egyetlenegyszer, azt is inkább dacból. 1928-ban eljött a vég, mellyel egész életében megbarátkozni kívánt. Mikor utoljára láttam, mintha inkább már ő vigasztalt volna engem. Felöltözve csontig soványodva ült és feküdt bőrfotelében, a Werbőczy u. 13. alatti lakásán. Nem hagyta, hogy kórházba vigyék: felesége és édesanyja ápolta. Felállt, felénk jött; nadrágjának a szára úgy lengett-lógott a combján, mint vékony karón. Domború, nagy homloka iszonyúan megnőtt a beesett arc fölött, fekete keretű szemüvege még tágabbra rajzolta mély szemei kerületét. Bútorokba kapaszkodva tett néhány lépést. Fulladozott, alig bírt beszélni. Éppen az utolsó kötete levonatát korrigálta. – Lélektől lélekig – mondta – jó lesz ez a cím? Ugyanakkor még naptári verseket írt lapjának karácsonyi ajándékkönyvébe. Lassan rótta a tisztázat betűit, félórába telt 12 sor leírása, de nem engedte, hogy mi másoljunk neki. Amíg dolgozott, kiküldött bennünket, engem és Mikes doktort, a szobából: szemérmes volt, szégyellte végső gyöngeségét. Utolsó nap Babits verseit olvasgatta, este tízkor 806jó éjszakát kívánt a feleségének, édesanyjának és kislányának, Eszternek, aki már akkor verselgetett, és az éjszaka folyamán, 1928. november hetedikén, 42 éves korában észrevétlenül örökre elaludt. A Farkasréten temettük.
Egyik legtisztább öröme életemnek, hogy Összes verseinek és Összes versfordításainak két kötete, melyet én rendezhettem sajtó alá, rögtön a megjelenésekor már széles népszerűség és egyre sugarasabb jövendő felé indult.
807 808Irodalmi Újság, 1956. november 2. 3. p.
Magyar szabadságunk visszavívása (melyhez hasonló fordulat talán csak az a régi felszabadulás lehetett, a török hódoltság alóli), szülővárosomban, Miskolcon ért, egy irodalmi est után. Délelőtt itt, Budapesten, még láttam szobrát a nagy bálványnak – akivel szemben tárgyilagos ítélkezésre bizonyára csak hosszú-hosszú évtizedek múltán lesz képes a háborgó szív és a tiltakozó értelem – és tizenkét órával később, vacsora közben, már ledöntésének hírét hozták az izzó telefondrótok.
Két napig ott, Miskolcon, mint egy óriási ciklon központi szélcsendjében – akkor még zavartalan szélcsöndjében – éltünk, onnan nézve az örvény köröttünk forgó, fenyegető és omló falait, onnan sóvárogva, majd sietve vissza, mihelyt lehetett Budapestre. Nem akarom elhallgatni, hogy ezt a relatív akkori nyugalmat s a feltámadásnak ott is elemi erővel kitörő jeleit és tetteit a bányavidék magyar munkásságának és három egyesített – politikailag tőlem idegen, de – idejekorán felocsúdott magyar vezetésének köszönhette szülővárosom.
Azóta naponkint, óránkint haladt felettünk a történelem. Többnyire ingó árnyékát sejtettük csupán. Komor képei és hangjai még a lelkünkben. De Magyarország elérte a hihetetlent: felszabadult! Fel a föld és a nép, melynek erejét csak apáink vérét és véres zászlait idézve emlegettük nemzeti imánkban! Azt a vért most a fiainkéval együtt kell ízlelnünk szabadságszomjú ínyünkön; azoknak a zászlóknak a csattogását lelkünkben ezentúl együtt kell hallanunk az elmúlt nyolc nap piros-fehér-zöld repesésével.
Magyarország felszabadult. Hadd kérdezzem azonban, magamtól és mindenkitől: igazán felszabadult-e?! Felszabadult-e a további lidércnyomás lehetőségétől, felszabadult-e a megismétlődés veszélyétől?! És még valamitől! Amit a magyarság most művelt, azt nyolc napon át lángoló glóriaként csavarta maga körül a földgolyó, glóriaként, melyben soha ki nem hűl a vissza811nyert tisztelet, a szeretet és a csodálat. Sehol a szabad világban. Sőt talán még másutt sem. Nem szabad csökkentenünk ezt a fényt, nem szabad ezt a ragyogást. Ész, erő, készenlét és minden szent akarat fogjon most össze és őrizze és emelje végső diadalra benne céljainkat, az igazság, az okosság, az emberiesség, a nemes hagyományok és az életképes haladás munkálását abban a – semmi harcnál nem kisebb – másik feladatban, ami most következik, az új, az igaz országépítésben.
Nem minden rossz, amit az elmúlt szerencsétlen tizenkét év akart. Nem csírájában minden – ezt ne felejtsük. De még százszorta, még ezerszerte kevésbé felejtsük a rosszat, amit csinált és amit tervezett. A konok kegyetlenséget, a jog, igazság és a szellem bitang tiprását, az egész poklot, melyet halálos betegségként próbált az eleven élet gazdagságába beleépíteni az életképtelen teoretizmus. Tanulságképpen se felejtsük a fájdalmat, a fájdalom növelését, mint kormányzati eszközt! Akként is fel kell szabadulnunk, hogy megmentsük magunkat és jövőnket az elmúlt tizenkét év bűneinek ismétlődésétől és ismétlésétől.
Sok jóvátenni való vár még ránk, sok becsületes igazságtétel, aminek szüksége csak ezután fog kiderülni. S ami nélkül nem nyugodhatnak meg igazán a lelkek.
Magyarországot a fiai, a szenvedése és kétségbeesése szabadították fel. Váltsa meg most a szent munka és valami hasonlata a mennyei igazságnak a földön.
Megjelenés nélkül. Rádió-előadás, 1957. április 28. MTAKK, 80/2002. Gépirat.
1914-ben hirdették meg a debreceni gimnázium falitábláján, hogy dr. Török Péter természetrajztanár melléktantárgyként ingyenes gyorsírási tanfolyamot indít. Bizonyára már évekkel előbb is tette, de én akkor figyeltem csak fel a hirdetésre. A Gabelsberger–Markovits-rendszert tanította. Ügyes rajzoló voltam, a gyorsírás alapelgondolásait nagyon logikusnak találtam, a rövidítéseket szellemeseknek és a tanulás maga is haladó, sőt vitaírói tempóban ment. Én, azt hiszem, talán három hónap alatt teljesen birtokomba vettem a levelező gyorsírás anyagát, ahogy akkor a fogalmazási gyorsírást nevezték. Természetesen a teljes gyakorlatot is beleszámítottam ebbe az időbe. A kézügyesség és az akkor még kitűnő emlékezőtehetségem volt a fő segítségem.
A következő évben egy másik tanár tanította a kollégiumban a felső fokú gyorsírást, melyet akkor vitaírásnak neveztek (parlamenti gyorsírás). Akkor már olyan gyorsan tudtam írni, hogy amikor ez a tanárunk feleltetett és krétával írtam az általa diktált leggyorsabb szöveget a táblára, untam a lassúságot és ezért minden szót hátulról visszafele írtam a helyére. A tanár éppen háttal állt felém és csak a többi diák kuncogásából következtetett arra, hogy valami különlegesség folyik a háta mögött. A tábla felé fordult, még diktált pár szót, amit én gyanútlanul továbbra is hátulról előre jegyeztem a táblára, akkor elnémult, gondolkozott néhány másodpercig és szó nélkül helyre küldött. Többet egész évben nem feleltetett, ez pedig az év elején történt.
Volt a négy felső osztályban két-három tehetséges gyorsírónk, nevükre már nem emlékszem. Egy nyolcadikos diák csakhamar megismertetett az úgynevezett fabroizmusokkal és sajátságos rövidítéseivel, melyek különösen a belhangrövidítésekre és a magánhangzókra vonatkoztak. Akkor még igazi hasznát nem vettem a gyorsírásnak. Az iskolai anyag ugyanis nem tett szük815ségessé olyan jegyzeteket, amelyeknek készítése különösebb gyorsaságot kívánt volna, ezenkívül a leírt szövegeknek az áttétele a rendes írásba körülményes és fáradságos volt. Inkább tehát, hogy úgy mondjam, viccekre használtam a gyorsírástudományomat, például arra, hogy szörnyen kis betűkkel, hangyatojás, légypiszok nagyságú jelekkel írtam le hosszú szövegeket, igen kicsiny papírra: egy Jókai-regényoldalt egy nagyobbacska bélyeg nagyságú helyre írtam le.
(Közbevetett mondat: Radnai Béla teljes rehabilitációját, versenyképességét, könyvkiadási jogát adják vissza, kérjék ki a tanácsát…)
A gyorsírási játékok és tréfák során kiderült, hogy négyféleképpen lehetett bolondozni a sztenográfiával. Egyik a rendes írás volt, a második a rendes írás, de hátulról előre írva, a harmadik ugyanennek a kettőnek a tükörképe, a negyedik és ötödik a felülről lefelé fordított tükörkép, amikor a kész rajzot az ember úgy csinálta meg, mintegy 180 fok alatt áttolta a képet. Mindezt persze csak akkor lehetett csinálni, ha az embernek már annyira készen és biztosan ült emlékezetében a lejegyzendő szó rajza, hogy nem kellett gondolkozni és találgatni rajta semmit sem, hanem a képzeletben lelki szeme elé levetítődött képet húzta meg, csupán a jelzett módszerek szerint.
(Ausonius – Kr. u. III–IV. század – latin költő, költeményeiben gyakran említi a gyorsírást. Gyorsírójához írt versének fordítása az Örök Barátaink című kötet 135. oldalán. – Örök Barátaink ősszel újból megjelenik, bibliapapíron, 1100 oldalon).
1919 végén kerültem bele a budapesti irodalmi életbe. Csakhamar Babits Mihály barátja lettem, mint köztudomású, két évig Babits Mihálynál laktam, a Reviczky utca 7. számú házban és naponta bejártunk az akkori irodalmi börzére és baráti közösségbe, a belvárosi Centrál kávéházba. Ott naponta 20–30 író és szerkesztő megfordult. Ott ismerkedtem meg Tóth Árpáddal, a költővel, aki szintén jó gyorsíró volt. Csak nem bravúros tudású. Mindössze azért nem volt bravúros, mert nem volt szüksége különösebb gyorsaság elérésére. Ő jó levelező gyorsírást írt. És ott találkoztam Vikár bácsival, az érdekes, bolondos öregúrral. Ő is csodálkozott gyorsírás-tudományi játékos bolondériámon.
816Az irodalmi életben a harmadik barát akivel, mint gyorsíróval megismerkedtem, dr. Mikes Lajos volt, a prózai műfordítás atyamestere évtizedeken át. Mikes doktor, ahogy őt nevezték, Az Est-lapok egyik szerkesztője volt abban az időben és a fital írók nagy pártfogója, legendás ember.
Egy nap a délutáni sakkparti befejezése után Mikes doktor és Tóth Árpád még a különasztalnál ültek, amelyhez bábtologatásra áttelepedtek, odaültem én is és amit beszélgettünk, régi szokásom szerint a levegőbe írtam, majd ceruzával a márvány asztallapra. Tudniillik Török Péter első tanárom rászoktatott, hogy szüntelenül gyakoroljunk és én annyira megfogadtam a tanácsát, hogy naponta 16 órát firkáltam gyorsírással, nem papírra, hanem ujjammal a levegőbe. Amit beszélgetés közben, járás közben, előadás-hallgatás közben hallottam, vagy saját magam mondtam, azt szüntelen sztenografáltam a semmibe, innen született a rendkívüli gyakorlatom.
Török Péter tanáromnak az volt a sokat kedvelt kifejezése a gyorsírói gyakorlatra, amikor biztatott rá, hogy: „Lurkó népség, van egy plajbász, az ujjatok és egy fogyhatatlan papír: a levegő. Írjatok ezzel, írjatok erre!” Tanácsát megfogadtam.
Ebben az időben én már 400-450 szótagot tudtam percenként írni, anélkül hogy különösebben törekedtem volna rá, vagy, hogy különösebb hasznát vettem volna. A bravúrt a bravúrért gyakoroltam. Ennek az öncélú bravúrnak aztán meglett a maga haszna: azon az estén Mikes doktor a kőre firkált sztenogramra mutatva megkérdezte, hogy mi az?
– Gyorsírás – feleltem.
– Maga gyorsíró?
– Igen.
– És mennyit ír percenként?
– Akármennyit.
Mikes doktor nem vitatkozott, hanem elővette a napi újságot és azt mondta, hogy: na, írjon. Egy-két percig diktált valami törvényszéki tárgyalást. Gyerekjáték volt hibátlanul lejegyeznem és visszaolvasnom. Erre azt mondta, hogy másnap keressem fel Miklós Andort Az Est főszerkesztőjét, jó gyorsíróra éppen nagy szükségük van. Nekem semmiféle állásom nem volt. Szerkesztőségben még nem jártam. Tóth Árpádnak azonban már felesége és családja volt. Ő tudta, mit jelent Az Est munkatársának lenni és ezért szintén jelentkezett, hogy ő is gyorsíró. Mikes doktor akkor már újabb vizsgáztatás nélkül hitt és Tóth Árpádot is bekérte másnapra Miklós Andorhoz. A főszerkesztő fogadott bennünket és azonnal szerződtetett. Így került Az Est-lapokhoz Tóth Árpád és így én. Eleinte mindketten gyorsírók voltunk, csakhamar azonban második kéziratot javító segédszerkesztők lettünk.
817Utólag megemlítem, hogy Mikes egy olyan gyorsírási rendszert használt, melynek már én is csak a hírét ismertem: a Stolcze–Fenyvessyt.
Az Est-lapoknál számtalan kitűnő gyorsíró volt, számtalan kitűnő gyorsíró nőtt fel az évtizedek folyamán, később is. Most nyilván nem egy közülök parlamenti gyorsíró vagy az MTI szerkesztőségének tagja.
Akkor a szerkesztőségi titkár Láng János volt, kiváló gyorsíró. Engem azonnal a parlamenti gyorsirodába akart beszerezni, de én az újságnál maradtam.
Saját irodalmi életem, ahogy kibontakozott, mind többet kellett írnom. A gyorsírásnak ismét nem a gyors kézügyesség miatt vettem hasznát, hanem azért, mert verseimet írva nem fárasztott az a hosszadalmas rendes írás, nem kellett tehát a figyelmemet a rögzítésre pazarolnom. Éppen ezért számtalanszor ezután is nagyon apró betűvel írtam, amikor valamilyen vers megmunkálásánál gondolataim kifürkészésébe mélyedtem.
Nem azért használtam a gyorsírást, mintha olyan villámgyorsan tudna járni az eszem, hogy a rendes írás nem éri utol, hanem azért, hogy mintegy ne kelljen odafigyelnem a technikai megoldásra.
Most már romolt a kezem biztonsága a sokízületi gyulladás miatt, de azt hiszem, a percenként 300 szótagot azért még ma is bírom.
Emlékezetes ismeretségem marad mindig dr. Radnai Béla személye. Ő és a felesége, az első és a második is, nagyon jó, tisztelt barátom. Magyarország egyik dicsőségének érzem, hogy Radnai speciális zsenialitása ezt az ő csodálatos rendszerét ki tudta építeni és annyi európai nyelvre alkalmazó elme, amilyen az övé, sose lesz még egy.
Láng Jánossal, Az Est szerkesztőségi titkárával tréfás hangulatunkban kitaláltunk egy gyorsírási plakátírást. A legkülönfélébb nyomdai betűtípusoknak megfelelő gyorsírási betűket kreáltam, játékból.
Pedagógiai, szórakoztatási lehetőségek a gyerekek és képzelt növendékek szellemének frissítésére.
818Schöpflin, mikor megismerkedtem vele, azt hitte: itt egy elmebajos őrült fiatalember, aki a levegőbe ír.
Nemcsak a levegőben lehet írni, oda-vissza, nemcsak jobbról balra és vissza, hanem a testtől derékszögben el, vagy oda-vissza is.
Amikor két-három évtized múltán szégyelltem, hogy örökké gyorsírást írok az ujjammal – akkor a cipőm orrával kezdtem írni az asztal alatt. Láng Jánossal megállapítottuk, hogy minden kis izmunkkal tudunk gyorsírni, a térdizommal is, orrunkkal is.
(Huszonhatodik év – kézirat, kockás füzet –, gyorsírás és kézírás, tintával és ceruzával. 10 év előtti gyorsírást is folyékonyan olvassa.)
Azt, hogy a középiskolákban talán már a 7–8. osztályban alkalmat adjanak az ifjúságnak ennek a rendkívüli gyakorlati tudásnak a megszerzésére, feltétlenül hasznosnak és kívánatosnak tartom. Anélkül, hogy akartam volna, a gyorsírás lett első állásom alapja, majdnem azt mondhatnám, hogy arra nősültem, miután más vagyonom nem volt. Rengeteg örömet okozott, játékaimról már ejtettem egy-egy szót és rengeteg mindent meg tudtam őrizni a magam részére, aminek feljegyzésére másként nem lett volna mód.
Nagyvilág, 1957. július 589–999. p. Szabó Lőrinc írása előtt az alábbi bevezető olvasható: „A Nagyvilág – híven főfeladatához: világirodalmi kultúránk ápolásához – elhatározta, hogy ankétok rendezésével is hozzájárul közműveltségünk továbbfejlesztéséhez. Kulturális életünk tisztázandó kérdései sorába tartozik: milyen irányba fejlődjön világirodalmi kultúránk? Ahhoz, hogy megtalálhassuk a helyes és járható utat: írók és költők, műfordítók és kiadók, publicisták, kritikusok és olvasók közös erőfeszítése szükséges. A meginduló vitában szívesen látunk minden jóhiszemű és problémák megoldásához közelebbvivő véleményt.” A vitában Szabó Lőrinc mellett többek közt Bölöni György, Illés Endre és Kardos László is „megszólalt”.
Világirodalmi kultúra? Megismerni az összetételét, a műveket, melyek alkották és alkotják? Megismemi változó és vándor és állandó törvényeit, a természetrajzát, a történetét? Meg akárcsak az utolsó fél századét? Vagy a jelenkorét? (Melyet a legnehezebb?)
819Áttekinthetetlenül gazdag terep!
Azzá teszik a méretei, azzá az akadályai, a nyelviek és lélektaniak, azzá az anyag belső megfoghatatlansága. Azzá az emberi kapacitás korlátozottsága, még a legnagyobb, még a legfüggetlenebb szellemekben is. Ne múló jelenségekre, gátló körülményekre gondoljunk e tekintetben: a lényeg az egyén alkalmatlansága akkora kollektív teljesítmények áttekintésére és összefogására, mint húsz vagy harminc nemzeti irodalom. Vagy akárcsak leltári számontartására is a legkülönbnek abból, ami gyűjtőfogalomként joggal érdemli és hordozza a Világirodalom nevet. Ezen az óceánon, amely egyre nő, még a specialisták is többnyire kalózok. Még mindig azok: úttörők, tisztelet nekik.
Van világzene? Azt még fordítani sem kell. De ismerjük-e? Megismerhetjük-e? Alkalmas-e rá a fülünk, a biológiai ízlésünk, az ítéletünk, hogy egyáltalán élvezni tudjuk, ami másutt és máskor szép, és nagy, és emberi, és élvezetes, vagy az volt? Hallottam borneói népi lakodalmas muzsikát, a kínai opera ütőhangszereit, maláji orrfuvolákat. Futurista káoszkülönlegességeket adtak elő? Dehogy! Ősi és általános érzelmeket, egyszerű és ősi ütem-, hang- és képnyelven. Mégis csak reménytelen csodálkozást intonáltak bennem, nyávogó ködöket és száraz ritmustöredékeket.
Fogalmi kötöttségeinél fogva az irodalom érthetőbb szava az egyetemes embernek. Természetesen a világirodalom is. Különösen a klasszikusaiban, s főleg azon a kultúrkörön belül, amely a mi európai lelkületünk, erkölcsünk, logikánk, jogérzékünk és ízlésünk alapja és állandó fejlődésének hordozója. A bibliai könyvek, Homérosz, Horatius, Dante, Shakespeare, Racine, Goethe, Puskin, Petőfi, Arany és Tolsztoj világa és a nagy moderneké lényegében véve a mi saját világunk. Más azonban a helyzet, mihelyt távolibb területre látogattunk, például olyanra, ahol Buddha vallása és hitregevilága volt az alap. A régi kínai regényóriások már nagyon idegenszerű kosztümökben prezentálják az egyetemes emberit; azon a kevesen pedig, amit a japán költészetből ismerek, szüntelen csodálkozom: nem értem, ez a másik nagy és tehetséges távol-keleti nép miért épp a harmincegy szótagnyi tankában, tankák tízezreiben találta meg lelke legjobb lírai kifejezési formáját, miért szereti és tudja (amikor egyáltalán követni bírjuk a gondolkozását) igazi vízgyöngyparányokban oly kitartóan ábrázolni az igazi tengert, a szív hangulatait?
820Egyik fájdalmas előnye az öregedésnek, hogy szerénységre int. A világirodalomból csak szektorokat ismerünk. Tudásunk egy-egy külföldi modern költészetről általában ötven-száz évet késik. Ó, de hát ez elég természetes: a szépirodalom meghatározása maga is csak mozgó határok, párázó körvonalak közt próbál rögzíteni tényeket, tartalmakat és értékeléseket, és minden tudásunk mennyire csak részlettudás! Ennélfogva, hogyha tanulni, majd tanítani akarunk, előbb tájékozódnunk kell; de lehetőleg alaposan. Ezért ajánlom, mielőtt saját ítéletet formálunk világirodalmi és főleg kritikai kérdésekben, ne győzzünk eleget megmérni, újra meg újra megmérni olyan összefoglaló könyvekből és szellemekből, amilyen a teljes Eckermann, amilyen Lanson vagy Taine, amilyen Brandes nagy műve a XIX. század főáramlatairól, vagy Guyeau esztétikája, De Sanctis olasz irodalomtörténete. S hogy a magunk dicsőségéről se felejtkezzünk meg, tanuljunk igazságot és bölcsességet abból a műből, amelyet, már nem tudom, ki, joggal nevezett a legeurópaibb magyar könyvnek, Babits Mihály európai irodalomtörténetéből.
Olvassunk sokat, nagyon sokat. Ellenőrizzünk mindent. A tudós az igazság kedvéért szereti az ellenfeleit; s még az ördög sem ellenségünk mindenben. Bizonyos határig, mint mindenütt, a világirodalmi tudás terén is egyeztetnünk kell a kívánatos megvalósíthatatlan és a megvalósítható lehetséges közt. Hogy csak a magam érlelődésével kezdjem, az első világháború után már nagyot ugrott Magyarországon a nyelvtudás, az iskolai és magánérdeklődés idegen nyelvek és kultúrák iránt. Többet tanultunk, többet utaztunk, mint azelőtt. A második után a keleti és szláv akcentus volt az újdonság és jelentősen emelkedett műfordító művészetünk általános szintje. Nem lehetünk eléggé kíváncsiak a valóságra. Alapelveink legyenek legjobb hitünk szerint időállóak; szempontjaink tágak; óvakodjunk a zsurnalizmustól. A világirodalom másként aligha válhat bennünk az emberi megismerés egyik egyetemes eszközévé, kritikánk csak így reményévé annak, hogy múlt és jelen, nemzedékenkénti, sőt egyénenkénti szakadatlan reneszánszban, a jövőnket alakítsa.
Szerénységet és elfogulatlanságot ajánlottam és szent kíváncsiságot a valóság megismerésére. Az elv nehéz, de más segítség nincs. Gyakorlatban még nehezebb a feladatunk, és rengeteg egyéb kultúrtevékenységbe kapcsolódik: tudomány, történelem, esztétika, bölcselet és lélektan áramlik össze benne. S minden tanítómunkának, úgy sejtem, egyszerre több szellemi síkon kell folynia: más a kultúrpedagógia módszere az elemi emberrel, a felsőbb ifjúsággal és az érett, önálló (vagy magát annak hívő) nagyközönséggel szemben. Az írónak a szépség-jóság-igazság hármas, ősi jegyében mindent összhangban kell tartania a saját egyéniségével s egybeolvasztani az általános emberi és speciá821lisan magyar helyzetekkel. Alapnak bizonyos fokú jólét megvan, fokozása szükséges; azon belül egyre több jó iskola; s akkor megszületik a magasabb közízlés és általánosabb becsülése a legritkább, legkényesebb emberi értéknek, az eredeti tehetségnek.
A világirodalom terjesztése, az általános műveltség közvetítése és fokozása előfeltételeket kíván és egyúttal nagy lelkiismereti megbízatás a művelődési vezetőknek és munkatársaiknak, minden rendű és rangú pedagógusnak, szerkesztőnek, és a tolmácsolás művészeinek. Azonban a világirodalom minden tisztelete mellett, legnagyobb könyvsikerei mellett se felejtsünk soha még két dolgot: saját eredeti értékeinket és irodalmunkat, továbbá azt, hogy a feladat óriási, mert a legnagyobb tudás is kicsi és a leghosszabb élet is túl rövid.
822 823 824A kötet Szabó Lőrinc összegyűjtött prózai műveit tartalmazza – kritikái és irodalmi tanulmányai kivételével –, a teljesség igényével: tárcáit, úti jegyzeteit, színes írásait, riportjait, életrajzi jegyzeteit és emlékezéseit, publicisztikai megnyilvánulásokat. Az újságíró alkalmi ötleteit, a költőnek az irodalmi életben való szerepvállalását megfogalmazó írásait, valamint az élet hétköznapi jelenségeiből merítő színes írásokat összegyűjtve első ízben veheti kézbe az olvasó. Prózai szövegeiben Szabó Lőrinc az élet különböző jelenségei láttán – mint verseiből jól ismerjük – elgondolkozik, összefüggéseket keres. A történelmi eseményeket sem kerülte ki: alkalmi beszámolók szembesülnek utólagos számvetéssel: a magyar kormányzó és kormányfők látogatását újságíróként tudósította, Hitlert is bemutatta, ugyanezeket az írásokat 1945-ben az újságírók igazolóbizottsága előtti védőbeszédében magyarázza. Mindez egyaránt alkotja ezt az önmarcangoló pályaképet megrajzoló, a huszadik század vágyakozásait és buktatóit is felidéző gyűjteményt. A legszebb szövegek a költő-prózaíró úti élményeinek, az emberi alkotás és a természeti tárgyak kiváltotta csodálatának megfogalmazásai.
Elsődleges célunk az volt, hogy Szabó Lőrinc kötetben eddig nem publikált írásait az olvasók elé tárjuk.
Fontosnak éreztük, hogy bemutassuk: a költő miként, milyen tapasztalatokkal éli meg a történelmi évtizedek sokrétű élményvilágát, mit, mennyit merít belőle a saját maga számára, megfigyelései, kutató értelme által mennyit tud az utókornak átörökíteni.
Szabó Lőrinc, mint A hetedik emberség meg a nyolcadik című emlékezéséből kiderül, eleinte a gyorsírás „emberségével” kereste kenyerét. 1921 augusztusától Az Est-lapok szerkesztőségébe telefonon érkező hírek gyorsírásos lejegy825zője. Őt és Tóth Árpádot, Mikes Lajosnak, az irodalmi rovat szerkesztőjének közbenjárására szerződteti Miklós Andor a lapkonszernhez.
A különböző napszakokban jelentkező lapok széles olvasórétegekhez jutottak el. A reggeli publicisztikai és irodalmi profilú Pesti Napló elsősorban a művelt közönséghez szólt. Délben Az Est a könnyedebb irodalmi műfajok: lektűrök és a kis műfajok: hírfejek, krokik, tárcák, irodalmi riportázsok színtere volt; a fővárosi megjelenésű esti Magyarországot a tisztviselők olvasták inkább. Mikes Lajos, az irodalmi rovat létrehozója Az Est tárcarovatához már korábban kért föl írókat, költőket, például Babitsot, Cholnoky Lászlót, Csathó Kálmánt és Heltai Jenőt.
Szabó Lőrincnek Az Est-lapokhoz kerülése a biztos egzisztencia megteremtésének a lehetőségét jelentette. Első versei egy évvel korábban jelentek meg a Nyugatban, túl volt Omár Khajjám kötetnyi versének magyarításán, első Shakespeare- és Coleridge-fordításkötetén, s a Föld, Erdő, Isten című 1922-es verseskötetével hírnévre is szert tett. Ugyan Az Est-lapok szerkesztőségében dolgozott (a lapkonszern megszüntetése, 1939 után a félhivatalos Magyarországnál) 1945-ig, lényegesebbnek tartotta szépírói tevékenységét, amelyhez saját verseit, fordításait és kritikai munkásságát sorolta.
Az 1923-ban, Az Estben induló szépirodalmi rovatban publikál, gyorsír és riportokat, tudósításokat készít. „Szerkesztőségben dolgozom, hogy megélhessek feleségemmel és kislányommal együtt, s bár ez az életmód sok keserves és idegen kényszerrel bénítja féktelen szabadságvágyamat, egyelőre talán még örülök is neki. Örülök, mert innen annyi közéleti utálatosságba (pénzben, művészetben és politikában) láthatok ki, oly meztelenül mutatkozik előttem az ember, hogy máris szertefoszlott az a csillogó, hazug ruha, amelybe a kifogyhatatlanul változatos valósággal igazi érintkezésbe jutni nem tudó otthoni szegénység öltöztette gondolatvilágomat” – írja 1924-ben önéletrajzában. A hivatali kötöttség és kötelezettség alól felszabadító élményhez jut a rendes évi szabadságok által.
1924 és 1925 nyarán Olaszországban tölt pár hetet, tudósít és útirajzokat küld lapjának. A Dolomitok szépsége, embertelen nagysága megihleti, csakúgy mint Genova mozgalmas kikötője. 1926 júliusában többekkel együtt elküldik a laptól, 1927 februárjában saját (csak néhány számot megélt) művészeti-kritikai folyóiratot indít, a Pandorát.
1927 július közepétől augusztus elejéig Erdélyben jár, Utazás Erdélyben című feljegyzéseit, köztük gyorsírt jegyzeteit sorba rendezi, tizenegy írást tüntet föl, amelyből nyolc meg is jelenik. (Kötetünkben az ő sorrendjét vettük figyelembe, eszerint közöljük őket.)
826Másfél esztendő után a Pesti Napló szerződteti, 1927 novemberében Gáborjáni Szabó Mihálynak keltezett levelében írja: „…engemet meghívtak a Pesti Naplóhoz, meglehetősen váratlanul, s október 15-e óta már bent is dolgozom a szerkesztőségben. Munkaköröm ugyanaz, mint Az Estnél volt: úgynevezett lektori munka, segédszerkesztés. Nem fáradtságosabb, mint az útkaparás vagy a csizmadiamesterség, de nagyon rossz, hogy éjjel kell csinálni. Este öttől hajnal kettőig elfoglal a hivatalom…” Eleinte rendszeresen jelentkezik a mozdony-rajzzal „szignált” fiktív párbeszédeivel, krokijaival a vasúti dolgozókat érintő hétköznapi gondokról.
1928 októberétől kissé elégedettebb, lassan megszokja a redakcióbeli munkát. A Magyarországnál találjuk a tárcaírót és szerkesztőt: „aránylag jó időbeli beosztásban de. fél 11-től du. negyed 5-ig vagyok elfoglalva”. 1931. június végén, július elején Miklós Andor jóvoltából, lapja képviseletében részt vesz a Lloyd Triestino luxushajójának, a Victoriának sajtóbemutató útján a Trieszt–Velence–Brindisi–Alexandria–Kairó útvonalon, eljut Egyiptomba, három útirajzban s a Sivatagban című költeményében örökíti meg élményeit. (Megjegyzendő, hogy 1932-ben az ötödik verseskötete jelenik meg Te meg a Világ címmel).
1933-ban a lillafüredi írótalálkozóra előadást fogalmaz a költők tarthatatlan helyzetéről Magyar költő 1933-ban címmel. 1934-ben eljut Párizsba s egy Vallomásban számol be érzéseiről, a győztes fél előtti meghódolás egyetlen lehetőségéről, mire Komjáthy Aladár sértett reagálására finomít véleményén…
A harmincas évek közepétől, Mikes Lajos és Miklós Andor halálával a jobbratolódás jellemezte az egy ideig az özvegy Gombaszögi Frida „vezette” Magyarországot, ezzel akarták megmenteni a lapkonszern egészének liberális vonalát és létét. 1935 tavaszán Gömbös Gyula miniszterelnök programjának támogatására létrejön az Új Szellemi Front írói csoportosulása, melyhez Szabó Lőrinc is csatlakozik. A Front körül heteken át tartó vita bontakozik ki a népi és urbánus írók között a Magyarország hasábjain, Szabó Lőrinc mellett Féja Géza, Tamási Áron, Pap Károly mondják el véleményüket.
1936 júliusában részt vesz a magyar–svájci közvetlen légijárat első Svájcba tartó repülőútján. Az akkor különleges élménynek útibeszámolóiban ad hangot.
1938 augusztus végén kiküldött újságíróként tudósít Horthy Miklós Hitlernél tett látogatásáról. Ezen a nyáron fordítja Shakespeare Ahogy tetszikét. 1938 müncheni egyezményét üdvözli (Chamberlainnek a Nobel-békedíjat!), tavasszal már Kassán köszönti, gyermekkori emlékeit felidézve, a „hazatért” magyarokat.
8271939 tavaszán a szélsőjobboldali Egyedül Vagyunk hasábjain véleményt mond a pesszimista magyar lélekről, mint a nemzeti felemelkedést gátló alapproblémáról s ezzel együtt a magyar költői látásmódról (utóbb ezt a tanulmányát – ellenkező értelmezéssel – az optimista költészetről szóló írásként gyűjtik prózaköteteibe!). Április végén a birodalmi parlamentből, a Kroll Operából ad telefonjelentést a beszédét tartó Hitlerről, s Teleki Pál Hitlernél tett látogatásának elkápráztató, pompás körülményeiről. Emellett saját hangján is megszólal: „Megpróbálok összeállítani egy kis szubjektív berlini mozaikot érzéseimből (…) Tulajdonképpen ezért hívtak és ezért küldtek, a tényeket a rádió és a táviratok bőségesen közlik.” (Berlini mozaik – programon kívül). Sejtette-e, hogy később részben e cikkek fogják őt a közvélemény szemében kompromittálni? A hivatalos beszámoló mellett az ő Berlinét Kleist öngyilkosságának helyszíne jellemzi számára leginkább – a romantikus tragédia öntudatlanul is a későbbi végre figyelmeztethet leírásában.
1939 májusában a belügyminisztérium felülvizsgálja a lapengedélyeket és megszüntetik, többek közt, Az Est-lapokat is. A Magyarország (egy Reggeli s egy Esti kiadásban) Szvatkó Pál főszerkesztővel az élén, fennmarad, mint a kormány félhivatalos lapja. Szabó Lőrinc itt dolgozik tovább.
1941 március elején a lap kiküldött tudósítójaként a lipcsei világvásár forgata bűvöli el, s egy szubjektívebb „hangulatképben” ír programon kívüli tapasztalatairól. Március végén már Belgrádban a magyar írói küldöttség tagja Bókay János, Csuka Zoltán, Nyírő József és Zilahy Lajos társaságában és 1942 októberében a weimari író- és költőtalálkozón vesz részt (később a Magyar Csillag hasábjain adja közre jegyzeteit). 1942-ben Bulgáriából útinaplóit közli. Ez év novemberében a Lillafüredre összehívott írók és kormánytagok találkozóján olvassa fel háborúellenes beszédét. 1944. október közepéig – a katonai szolgálatot elkerülendő – a Képes Tábori Újság társszerkesztője.
1945-ben többek közt a Hitler-tudósítások miatt az Írók, majd Újságírók Igazolóbizottsága előtt védekezik. Hangsúlyossá válik ekkor személyes mentő tevékenysége, amellyel üldözött barátai életét igyekezett – nemegyszer sikeresen – menteni. Tanúk kihallgatásával főként Illyés Gyula közbenjárására végül feddéssel igazolják.
1946 és 1947 között a Válasz versrovatának szerkesztője, rádió-előadásokat ír, s azokban szerepel. 1947-ben írótársai javaslatára – ám többek felháborodására – a Magyar Írók Szövetsége tagjának választják.
828Az első szöveggyűjtemény összeállítója, Simon István 1967-ben, Szabó Lőrinc halála tizedik évfordulójára jelentette meg az általa szépprózainak tekintett írásokat. Főként az irodalmi elemzésekre, tanulmányokra helyezte a hangsúlyt, a költő színes írásaiból, útirajzaiból adott ízelítőt A költészet dicsérete. Válogatott cikkek, tanulmányok címmel (Szépirodalmi Könyvkiadó). Jelentősége egyedülálló, a közel hatvan írás megjelentetésével minden későbbi prózai szövegkiadás mintájává vált.
Ezt követte Szabó Lőrinc monográfusa, Kabdebó Lóránt szövegkiadása 1974-ben, a Naplók, levelek, cikkek kötetben (Szépirodalmi Könyvkiadó). Az ő válogatása (húsz szöveg), az életút nagyobb csomópontjaihoz kötődött, elsősorban a költő leveleit és 1945-ös naplóját egészítette ki.
Szabó Lőrinc prózai írásainak eddig legteljesebb gyűjteményét 1984-ben Steinert Ágota, a Könyvek és emberek az életemben… című kötet (Magvető Kiadó) gondozója készítette elő a legrendszerezettebben. A száznegyven írást, jelezve utószavában, hogy az még mindig „csak” válogatás, téma és műfaj szerint hét nagy ciklusra különítette el, melyek: a világirodalmi tanulmányok; az irodalmi életről valló jegyzetek; a nagy elődökről szóló elemzések, a portrék; a kortársakról írt esszék; a kritikák és recenziók; az útirajzok és végül a költő életéről, az alkotásról szóló vallomások zárják a sort.
Kabdebó Lóránt 1992-ben külön füzetben közölte a költő Erdéllyel kapcsolatos dokumentumait: Utazás Erdélyben. Cikkek, versek és levelek címmel (Mikszáth Kiadó). Először itt olvashattuk együtt az 1927-es erdélyi utazásról Az Est-lapok számára készített útijegyzeteit. (A gyorsírt jegyzeteknek csak az azóta eltelt időszakban akadtunk nyomára.)
Az 1994-es Magyar sors és fehér szarvas című válogatás (Magyar Fórum Kiadó), a szerkesztő, Bognár József szándéka szerint a legjelentősebb írásokat tartalmazza; a költő már korábban megjelent, a költészetre, irodalomra vonatkozó esszéi mellett jó néhány, először itt olvasható, a háborús évekből származó útijegyzetét, tudósítását is közli, összesen negyvenegy cikket.
A mostani szövegkiadás a korábban kötetbe föl nem vett írásokat, jegyzetekben, töredékesen fennmaradt szövegrészleteket is tartalmazza; leggyakrabban Szabó Lőrinc újságírói működésének termékeit, a napi eseményekhez, hírek829hez kapcsolódó riportokat, tudósításokat, tárcákat a különböző alkalmakra készített előadások szövegeit, fogalmazványait is. Az olvasó néha ismétlésekkel találkozhat, amelyeket szándékosan meghagytunk, nem véletlen e „tendencia”, bizonyos témák újra átgondolása. Sokrétűen jellemzi a szöveget és szerzőjét.
Eredeti célunk Szabó Lőrinc összes prózai műveinek megjelentetése volt (és maradt), a kutatások során azonban a még nem ismert, felbukkanó szövegek miatt be kellett látnunk, hogy nem fér bele „minden” egy kötetbe. Így maradtunk az eddig kallódott, csak napilapok hasábjain megtalálható vagy gyorsírt változatban őrzött szövegek közlésénél, s ezekkel együtt a korábbi kötetekben már megjelent, ám ide illeszkedő írásoknál. A közlésnél mindig az elsőként megjelent írást vettük alapul, ha ilyet nem találtunk, akkor a fennmaradt kéziratra támaszkodtunk, ha az sem volt elérhető: a korábbi közléshez voltunk kénytelenek ragaszkodni.
Műfajok szerint az alábbi széles skálán mozognak a kötet szövegei: az egyszerűbb, megrendelésre készített sajtóműfajoktól kezdve az irodalomelméleti problémákat érintő esszékig s felkérésre született hozzászólásokig:
– tudósítás pl. Juhász Gyula 25 éves jubileumáról, az első osztrák–magyar vitorlásversenyről vagy a Németországban tapasztalt gigantikus katonai parádékról;
– riport a megnyílt modern pécsi klinikákról, s fiumei olasz–magyar gazdasági konferenciáról (talán mégsem „lecsengett” aktualitásukkal együtt);
– interjú Jászai Marival, Rákosi Jenővel, különösen benső hangú beszélgetés a fiatal Kodolányi Jánossal, Erdélyi Józseffel, egy-egy írói életsors érzékletes bemutatása;
– tárca, úgynevezett feuilleton, kisesszé egy a nagyvárosban eltévedt gyermekről és az emelkedő árakról, az egyenlőtlen anyagi javakról, személyes tragédiákról, s közben az egyre zajló és változó, eltűnő régi világról. A szénásszekér illata felkeltette emlékekről, a petróleumlámpáról, a cigarettafüstről és a cigaretta áráról, az éjszakai nagyváros csendjéről, egy szegény asztalosmesterről aki öngyilkosságba menekül a kapitalista hajsza elől, a korona és a pengő váltásáról, s ide sorolhatók a vasút gyakran megszemélyesített szereplőinek kitalált párbeszédei is.
– arckép, portré az elhunyt írótársakról: Babits Mihályról, Juhász Gyuláról, Nagy Lajosról és Tóth Arpádról; ezek az írásai személyes életrajzi emlékezéseit tartalmazzák;
– útirajz, útijegyzet a trianoni döntés utáni Erdélyről, Egyiptomról, Belgrádból és Bulgáriából;
830– esszé a költészet és az esztétika kérdéseiről; a pesszimizmusról, az intellektualizmusról, a költők feladatáról, az író és politika, hazafiasság és költészet viszonyáról stb.;
– beszéd, előadás különböző esteken, pódiumokon a költészetről, közönségéről, de a Felvidék visszacsatolása felett érzett boldogságáról és a háborús irodalom elutasításáról;
– konferansz a rádió- és a pódiumműsorokhoz tündérországról, a természetről, a tavaszról stb., hogy csak néhány példát soroljunk, amelyet az olvasó folytathat vagy felülvizsgálhat.
Esztétikai-elemző írásai közül több az irodalomtudomány és publicisztika stíluseszközeit felhasználó agitatív irodalom határsávjában helyezhető el. Esszéiben szabadon fogalmaz irodalomról, költészetről, de a köznek, nem csupán egy szakmai rétegnek. Tárcáiban is érzékelhetjük a szépirodalom, a költői nyelv megnyilatkozásait.
Gondosan szerkesztett előadás-kéziratai a bizonyítékai annak, hogy Szabó Lőrinc közéleti tevékenysége nem korlátozódott kizárólag a napilapokra, mint megélhetési formára, hanem vállalta a kortárs költészet és egyben saját verseinek is a népszerűsítését az egyes írói társaságok, és estek közönsége előtt. A pódiumok rendszeres előadója volt. Ellenezte a politika irodalomra és általában a művészetre gyakorolt nyomását, befolyását, igyekezett nyílt színen is a tiszta költészetet képviselni.
A kötet szerkezetének kialakításában a témák és műfajok szerinti csoportosítási lehetőségek közül az életúthoz kapcsolható időrendnél maradtunk. Nem véletlenül, hiszen gyakran olyan átmeneti műfajokról van szó, amelyek ide- vagy odasorolása nem döntene egyértelműen stílus- és műfajelméleti kérdésekben. Így azonban talán keresztmetszetét adja egy kornak, melyben Szabó Lőrinc pályakezdő gyorsíróként az újságírói „ranglétrán” fokozatosan előrébb jutva a segédszerkesztői rangig „emelkedik”. A szemlélődő hírlapíró-költő vagy költő-hírlapíró a hivatali kényszernek eleget téve, ám végtelen figyelemmel, érzékenységgel nyúl a hétköznapok apróbb eseményeihez és szólítja meg közönségét. Pedig megvet „mindent, ami csak szórakoztatni akarja a tömeget: a tömeget csak alacsony és kis dolgokkal lehet szórakoztatni”.
Reméljük, hogy az írások nemcsak a gyakran ábrázolt „kisember” helyzetén keresztül árnyalják az adott történelmi kor gazdasági, társadalmi, kulturális viszonyait, problémáit, de egyben a költői pálya hasonló korszakú, ihletésű darabjaihoz is hozzárendelhetővé válnak, segítséget nyújtanak a további textológiai és életmű-kutatásokhoz.
831Terveink szerint a költő kritikáit, recenziót, nagyobb terjedelmű és irodalmi alkotókról, korszakokról írott elemzéseit egy soron következő kötetbe gyűjtve tárjuk az érdeklődő olvasó elé.
E helyütt szeretnék köszönetet mondani Blazovits Évának és Gáborjáni Rékának, Szabó Lőrinc örököseinek akik önzetlenül hozzájárultak a hagyatékban szereplő szövegek közléséhez; köszönöm Kabdebó Lórántnak, Szabó Lőrinc életműve alapos ismerőjének és kutatójának, kitől e könyv ötlete származik, szakmai segítségét és támogatását; köszönet illeti a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Kézirattárát, különösen pedig Körmendy Kingát segítőkészségéért, akinek jóvoltából az újonnan, 2002-ben a Kézirattárba került s még feldolgozás alatt álló hagyatékrészbe is betekinthettünk és Horányi Károlyt hasznos észrevételeiért. Köszönetet mondok a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárának, Varga Katalinnak; Schelken Pálmának, aki a gyorsírt szövegeket ellenőrizte valamint Kontor Istvánnak, Kosaras Péter Ákosnak, Péter Lászlónak és Szondi Györgynek.
Kemény Aranka
832A lábjegyzetek az időrendben következő írásokhoz szorosan kapcsolódnak. Az első adat mindenkor a szövegek első megjelenését, ha előadásról van szó, az elhangzás idejét és helyét igyekszik közölni. Ha nem rendelkezünk ezekre vonatkozó kellő ismerettel, akkor a viszonylagos keletkezési időt adjuk meg. Ezt követik: a kötetünknél korábbi szövegközlések, majd a jelen kiadás alapjául szolgáló forrás megjelölése.
Az írások Szabó Lőrinc teljes nevével szignáltak, az egyéb változatokat külön, dőlt betűvel jeleztük.
Hagyaték-1974: azon szövegekre utal, melyeket Kabdebó Lóránt Napló, levelek, cikkek című kötete számára, 1974-ben a költő özvegye által őrzött hagyatékból válogatott és másolt le, ám azokat, terjedelmi okokból, kötetéből kihagyta. Ma, az eredeti gépiratok hiányában ezen másolatokra támaszkodhatunk.
M-sorozat: a Pesti Naplóban mozdony-illusztrációval, szignó nélkül megjelenő tárcasorozat darabjait jelzi, melyekben a szerző vasúttal kapcsolatos eseményeket dolgoz fel.
Gyakran utalunk az MTA Könyvtára Kézirattárának Szabó Lőrinc-hagyatékában található szövegekre. Ezek részben olyan gyorsírásos jegyzetek, amelyeket 1974-ben Gergely Pál fejtett meg. Rövidítésük az MTAK Kézirattára jelzeteit követi.
Egyes gyorsírt szövegek Gergely Pál-féle átírását Schelken Pálma ellenőrizte és helyesbítette. Mindkettőjüknek köszönhető, hogy több, a korabeli lapokban aláírás nélkül megjelent szöveget a gyorsírt változatokkal azonosíthattunk, valamint a korábban csak gyorsírásos, feltehetően Szabó Lőrinc életé833ben nem közölt, vagy ha igen, eddig még föl nem kutatott írásokat rekonstruálhattuk. Utalva társszerzőiségükre, ezeket most Gergely–Schelken-féle átiratként adjuk közre.
Az írói hagyaték újabb része 2002-ben került az MTAK Kézirattárába, ennek általunk közölt darabjait a 80/2002. növedéki napló számmal jelöljük.
A könyv alapjául szolgáló, Szabó Lőrinc hagyatékába tartozó kéziratok lelőhelyeinek rövidítései:
MTAKK = Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Kézirattára
PIMK = Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára, jelzet nélkül
A jegyzetekben sűrűbben előforduló, Szabó Lőrinc írásait tartalmazó kötetek rövidítése és teljes címe:
Bíró = Az ígéret városa. Szabó Lőrinc Debrecen-élménye. Szerkesztette és sajtó alá rendezte Bíró Éva. Debrecen, 2000, Debreceni Irodalmi Múzeum.
Bognár = Szabó Lőrinc: Magyar sors és fehér szarvas. Válogatott prózai írások. Szerkesztette Bognár József. Budapest, 1994, Magyar Fórum Kiadó.
Gábor = Vallomás az írásról. Magyar írók is költők az irodalomról. 1900–1945. Válogatta, szerkesztette és a jegyzeteket készítette Gábor Emil. Budapest, 1972, Szépirodalmi Könyvkiadó.
Kabdebó 1 = Szabó Lőrinc: Napló, levelek, cikkek. Sajtó alá rendezte, a bevezetőt írta, a jegyzeteket készítette Kabdebó Lóránt. Budapest, 1974, Szépirodalmi Könyvkiadó.
Kabdebó 2 = Kabdebó Lóránt: Útkeresés és különbéke. Szabó Lőrinc 1929–1944. Budapest, 1974, Szépirodalmi Könyvkiadó.
Kabdebó 3 = Szabó Lőrinc: Utazás Erdélyben. Cikkek, versek és levelek. Sajtó alá rendezte és az utószót írta Kabdebó Lóránt. Salgótarján, 1992, Mikszáth Kiadó.
834Kabdebó 4 = Harminchat év. Szabó Lőrinc és felesége levelezése. I-II. kötet. Sajtó alá rendezte, a bevezetést és a jegyzeteket írta Kabdebó Lóránt. Budapest, 1989, 1993, Magvető Kiadó.
Kenyeres = Esszépanoráma 1900–1944. III. kötet. Válogatta, a szöveget gondozta és a jegyzeteket készítette Kenyeres Zoltán. Budapest, 1978, Szépirodalmi Könyvkiadó.
Simon = Szabó Lőrinc: A költészet dicsérete. Válogatott cikkek, tanulmányok. Válogatta, szerkesztette és a bevezetőt írta Simon István. Budapest, 1967, Szépirodalmi Könyvkiadó.
Steinert = Szabó Lőrinc: Könyvek és emberek az életemben. Prózai írások. Válogatta, szerkesztette, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Steinert Ágota. Budapest, 1984, Magvető Kiadó.
835