Élt egyszer, hol nem élt és mentegette kínkeservesen az irháját a Duna mentén egy róka: Róka Marci, kinek az apja Róka Márton volt, anyja Róka Máli, de mindkettő néhai, mivel bundájuk rókamálként melengette már egy vadász feleségének a hátát.
Kicsin múlott, hogy nem került Marci is valamely asszony nyakára prémsálnak. Állandó zaklatottságában meg sem nősülhetett. Magányosan éldegélt az öregektől reá maradt kotorékban.
Lőcslábú kiskopók és eblelkű, puskás emberek onnan is elüldözték.
Szerencsés megmenekültében, mit főleg a szimatjának köszönhetett, addig futott, mígnem a Deltába érkezett.
Tudjátok, hol van a Duna deltája?
Ahol a mi tündérálmú folyónk menyegzőre készül a Fekete-tengerrel, de mielőtt az egyesülésben végleg elveszejtené magát, nagy szomorúan meglassul, három ágra szakad és már-már végtelen pangóvízként tűnődik éjjel, emésztődik nappal: megtartsa-e lakodalmát a tengerrel?
Ezen nincs mit csodálkozni.
Égszínű és gesztenyebarna neve volt: Kék Dunának hívták.
Idegen vizek karjában Feketéné lesz belőle. De még van ideje gondolkozni: föladja-e régi szép nevét? Az értől indult, óceánt ígértek neki. Hát most mit csináljon? Menjen vagy maradjon? S míg így tűnődik a Duna immár hétezer esztendeje, csöndes bánatában csodás, borongó világot te7remt, beleszövi tündérálmait, óriási hárfaként zengő nádast, azúrkék tavakat és lagúnákat, bóbitás, úszó szigeteket, amelyek az éjjel-nappal fújdogáló délkeleti szélben úgy vonulnak odébb veled észrevétlen, ahogy az élet múlik el. S néznek utánad gyökérszakállas kecskefüzek: öreg törpék az omlós partokon.
Ide érkezett meg Róka Marci. Nem tudta, hova legyen a csodálkozástól. Csak bámulta üres nyeldekléssel az égen vonuló madárfelhőket s mondogatta magában:
– Eső kéne. Madáreső.
De nem esett madár, hogy éhét csillapítsa. Elszálltak fölötte V alakban a vadrécék, csapatostul a csérek, szerkők meg a sirályok változatos atyafiságai. Kék párás messzeségből szűrten hallotta a piroslábú cankó hármas füttyentését és fuvolaszomorkás hangját a gulipánnak.
Nyújtogatta és tekergette a nyakát Róka Marci. Madarak égen és földön, halak a vízben. Kánaán, nem egyéb!
– No itt megélek valamiképpen! – mondta magában és napokig tartó szorgos munkával kotorékot ásott magának.
Azután kiült a lyuk szájába sütkérezni.
A hasa gordonkázott az éhségtől.
Akkor megpillantott egy lúdszerű madarat, mely alacsonyan kerengett fölötte. Eleinte fekete-fehérnek látszott, de aztán kiderült, hogy a színei változatosabbak. A feje és a nyaka zöldes-fekete volt, rozsdavörös csík a melle alatt, a szárnya tükre pedig ugyancsak zöldesen csillogott. Szép volt. Hát még az a piros csőre, meg a rózsaszínű lába! Kedvemre való lúdmenyecske, gondolta Róka Marci, majd odakiáltott neki:
– Szállj le, szép szárnyas asszony!
– Miért szállnék? – kérdezte fentről a madár.
Róka Marci gondolkozott. Mivel is tudná a szándékát eltitkolni? Azt mondta hát:
– Hogy szeressük egymást!
8Kerengett egyet-kettőt a madár, s megkérdezte:
– Aztán hogy szeressük? Te megeszel engem, de mit csinálok én azután?
Ez már nehezebb kérdés volt. Róka Marci megpróbálta az eszét összeszedni, s így szólt ájtatosan:
– Azzal ne törődj, mert ketten egyek leszünk.
– Magadba akarsz-e engem fogadni? – kérdezte kacéran a piroscsőrű, majd tisztes távolban leszállva illegetni kezdte a tojósabbik felét.
Nézte Róka Marci, s már úgy volt, hogy szeme kiesik, de csak a nyála csurrant el. A kacérság hajlandóság is, gondolta és nyakló nélkül kezdett udvarolni, mondván:
– Ludak istene! Be-be nagyon szeretlek. Rókaszóval kimondhatatlan gyönyör a melled húsára, alsó és felső combodra s püspökfalatodra gondolni. De annál nagyobb kín a távolság, mely elválaszt bennünket. Jer közelebb!
– Majd ha lecsillapodol – mondta a madár. – Hiszen még reszketsz is.
– Már hogyne reszketnék! – válaszolta ingerülten Róka Marci. – Nélküled bizonyos, hogy meghalok. Éhen halok.
– Ne halj meg. Szükségem van rád – mondta a szépséges szárnyas vendég. – Tetszik nekem a lakásod.
Gondba esett Róka Marci. Mit akar vajon a madár? Dicsérni kezdte a szállását.
– Ennél szebbet, se jobbat nem láttál. Vadonatúj, szellős, kettős kijáratú. Hajtásba kerülök? Emitt besirülök. Újból megszorulok? Amott kisuttyanok. No, gyere nézd meg belülről is. Bolha sincs benne.
– Bemegyek – mondta a madár. – Ha egyezséget köthetünk.
– Mi legyen az? – kérdezte Róka Marci.
– Megígéred nekem, hogy nem magadba fogadsz, csak magad mellé.
9– Úgy is jó lesz! – mondta lelkesen Marci és magában azt gondolta: Legyünk csak egy helyen. Majd meglátom a módját, hogy a hasamba kerülj.
S nem csupán a hegyes ábrázata: füle-farka is csupa rókamosoly volt a boldogságtól.
Ám akkor felröppent hirtelen a madár, odakiáltotta neki:
– Menekülj! Rejtőzz el! Vadászok jönnek!
Róka Marci beugrott a likba. A madár utánaszólt:
– Ne a likba! A nádasba! Kutyák is jönnek!
– Hű, a teremburáját!
Róka Marci lúdmellet, püspökfalatot feledve ugrott ki a kotorékból s tűnt el a nádasban. Ott meghúzta magát, várta, hogy elmúljék a veszedelem. Közben gondolkozott: miféle madár lehet az, amelyik még nálánál is figyelmesebb? Messziről észrevette, lám, a vadászokat. A szimatjával a bajt maga is megneszelte volna, de rossz volt a széljárás. Pedig micsoda szimatja van! Útjába raknak az átkozott vadászok mindenféle vastőrt, melléje, rája, disznóhájat, metélt vöröshagymát, egérfa héját, ibolyagyökeret, mézet, kámfort, kenyeret; a váltóösvényein keresztülvonszolnak pörkölt nyulat, macskát, tyúkbelet, mi mindent, de eddig még nem jártak túl a szimatján. A vasat is megérzi! Szégyen bizony, hogy egy libaszerű szárnyas fehérnép mentette meg az életét. Jó lenne megenni, de még jobb lenne a jó szemét hasznosítani.
– Hol vagy, te hegyesfülű? – szólt le rá a magasból a madár. – Bátran eléjöhetsz.
Még mindig gondba esetten sunnyogott vissza Róka Marci a kotorékjához. A fekete-fehér szoknyás madár tisztes távolban újból megtelepedett és mondta:
– Emitt besirülök? Amott kisuttyanok? Próbáltad volna meg, barátom! A vadászok a likadnak mind a két száját elállták.
Róka Marci hüledezni kezdett.
10– És aztán?
– Azután az egyik vadász bekiáltott a nyíláson, hogy rád ijesszen s ne merjél kifutni.
– És azután?
– Azután két borzlábú kopót küldtek hozzád látogatóba.
– Jaj! – borzadt el még jobban Róka Marci. – Köszönöm, hogy figyelmeztettél.
– Hát füstölve voltál-e? – kérdezte a madár.
– Még nem, hála istennek. Az itt hogy megyen?
A madár elmagyarázta:
– Ha rövidesen sor kerül rá, nagy gyönyörűséged telik majd benne.
Róka Marcit újból elborította a félelem. Már ott látta magát rókamálként valamely vadászfeleség hátán.
– Gondold csak el – folytatta a madár –, szépen szunyokálsz a likban, majd jönnek a vadászok. Száraz falevelekből, gizgazból, napon kiszáradt marhatrágyából, rongyból tüzet gyújtanak és annak a füstjét a zöld kalapjukkal a lyukba csapdossák…
– Rettenetes!
– Ez még nem rettenetes – szólt a piroscsőrű –, ettől még csak elkábulsz. A java akkor kezdődik, amikor kínodban a tűz elé vánszorogsz és válogathatsz a halálnemekben. Agyonlőhetnek, vashoroggal kihúzhatnak, vasvillával összeszurkálhatnak.
Róka Marcit a hideg rázta már az ijedelemtől. Azt kérdezte csodálkozva:
– Te honnan tudod mindezeket? Miféle madár vagy te, hogy ilyesmikkel foglalkozol?
– Lúd vagyok – mondta a madár –, de nem akármilyen.
– Azt látom – bámulta Marci a megmentőjét. – Közönséges libát eleget ettem. Te másmilyen vagy.
– Ásólúd – mondta a madár. – Ugyancsak szerencsétlen, üldözött sorstársad.
11S elmesélte, hogy természete szerint maga is lyukat kapar a földbe fészeknek, menedéknek, ahol a tojásait kikelthesse, pipéit megvédje a ragadozóktól. De bizony a gyönge, hártyás lábaival gyatra kis mélyedéseket képes csak létrehozni. Cigányputrit egy palotához képest, amilyen a rókalyuk is. Ilyenben lakott mostanáig egy másik rókával együtt, míg el nem űzte őket onnan az árvíz.
– Pedig szépen megfértünk egymás mellett – sóhajtott az ásólúd. – Ő védelmezett engem görénytől, vadmacskától, vércseféléktől, én pedig… láthattad… Idejében figyelmeztettem őt, ha vadászveszedelem fenyegette.
Eltűnődött Róka Marci, majd azt mondta:
– Maradj itt velem.
– Ha meg tudod állni, hogy ne szeress olyan nagyon engem.
– Majd szeretek mást – mondta Róka Marci. – Hogy hínak téged?
– Lúd-Milla vagyok – mondta. – Hát te?
– Marci vagyok – mutatkozott be ügyesen a róka, s azzal közelebb is kerültek egymáshoz.
– Hát akkor fáradj beljebb, tekintsd meg az új lakásunkat.
Lúd-Milla még várt egy keveset, hogy az utolsó csepp félelem is elhagyja.
– Házamat ne nézd halál torkának – biztatta Róka Marci. – Hanem inkább az élet menedékének.
– Így beszélj mindig! – birizgálta meg az orrát a zöldtükrös szárnyával Lúd-Milla. – És ne emlegesd a püspökfalatomat.
Róka Marci az önmegtartóztatást újból megígérte szentséges esküvel.
S élnek azóta is ketten, közös, föld alatti házikóban. A vándor, aki látja őket, csodára gondol és azt mondja: az ilyen csodát el kéne szaporítani az emberek között is.
Tündérálmaival talán a Duna segítene a szelídítésben.
12Utóirat kételkedőknek az ásólúdról
Bütykös ásólúd (Tadorna-L. 1756.)
Német neve: Brandgans
Életmódja: Ma már csak a Duna-deltában költ. Kedveli a homokos, szikes oldalakat, ahol földbe vájt lyukakba rakja tojásait.
(A szakirodalomból ismeretes, hogy megfigyeltek egy rókalyuk folyosójában költő madarat, amelyik a rókával a legnagyobb egyetértésben élt.)
Idézet Kelemen Attila Madaraskönyv című munkájából.
Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1978.
13Tapsifülesék a csenevész erdőben éltek és fogyatkoztak minden téli vasárnapon, amikor a vadászok kivonultak nyulat, rókát, fácánt lőni. Tavasszal még heten voltak: öt gyermek és a szülepár, de beköszöntött a havas december és erdőn, mezőn elkezdődött a nyúlhajtás, a nyuszigyermekek közül hárman elestek a fronton. Maradtak négyen tehát. A két öreg és kicsi Tapsifüles a nénjével. Egymást szeretve és tanítgatva próbálták túlélni a mordályos, heje-hujás téli vadászatokat. Nyúlapa így szólt a gyermekeihez:
– Távoztassátok el magatoktól a szunnyatagságot és a hiszékenységet. Helyzetünk ugyanis a következő:
Kicsi Tapsifüles az apjának nem mert visszafeleselni, de nénje előtt így berzenkedett:
– A szüntelen félelemben mind reszketősök leszünk és akkor semmit sem ér az életünk. Igaz ugyan, hogy köröttünk sok az agyaras és karmos veszedelem, de megfigyelhetted, néném, hogy egyebet is nyújt ám nekünk ez az erdő. – És elsorolta kicsi Tapsifüles, hogy mi min14denben telik öröme, ha réparágcsálás után az erdő sarkában elvackol és belehallgatózik a világba. A vadcseresznyefán kék galambok turbékolnak, a fagyalbokorban, akár egy cigányprímás cifráz a rigó és távolabb, a lucernásban, mintha ezüstsípocskát fújna, anyja után sírdogál az őzgida. Szállására megtérve kicsi réztányérjait veregeti össze bátran a fácánkakas, éberen csettintget a szarka, jelezve, hogy a közelben semmi veszedelem. No és a szellő! Távoli csellengéseiből megérkezve akár egy láthatatlan tündér, lábujjhegyen surran végig az erdőn, vagy fölszáll a lombok közé egy kis babrajátékra.
– Miért sajnáltassam tehát folyton magam? – mondta kicsi Tapsifüles. – Értünk is van itt valami, nem csupán ellenünk!
Nénje így oktatta:
– Jaj, öcsém! Nem is vagy te nyúlnak való, ha azt gondolod, hogy a galambok neked turbékolnak! Megjárod egyszer! Kivált, hogy a vadászok előtt is folyton szamárkodol, ugrabugrálsz és bosszantod az öreg puskást, aki nem tudja a nyulat futtában lőni.
– Hiszen a nyúltársaimért teszem! – mondta kicsi Tapsifüles. – Az öreg vadász csak az álló nyulat, a gyalogos fácánt szokta eltalálni, én pedig villámsebesen nyargalok előtte, a töltényeit kilövi, s míg újra tölt, a fülesek közül számosan megmenekülnek.
Kezdődött aztán a szikrázó téli fehérségben egy újabb vadászat.
A zsivajgó hajtók fel sem sorakoztak még az erdőszélen, s a két öreg nyúl máris elnyargalt, futásra biztatván a gyerekeket is.
– Te jer velem – mondta kicsi Tapsifüles a nénjének. – Az öreg vadászt csupán kegyelemből a legjobb váltóösvényünkre szokták állítani. Ott majd megtréfáljuk.
15Fától fáig lopakodtak, míg észre nem vették a puskás embert, aki háromlábú székén üldögélve figyelt s hajlongott jobbra és balra. Sötéten mozgó alakja a nagy fehérségben kész figyelmeztetés volt a nyúl számára: másfelé szaladjatok, mert lám, itt vagyok a sörétes fegyverrel. Akadt mégis boldogtalan nyúl kettő is, amelyik – hátában a hajtók szörnyűséges kiabálásával – épp elébe penderült. Puff! Puff!
– Látod-e – mondta kicsi Tapsifüles –, az egyiknek elébe lőtt, a másiknak mögéje suppintott. Nem kell ettől félni. – Azzal nekiszaladt és mire az öreg mamlasz újra töltött volna, már messzire járt mögötte, az erdő másik végén.
– Ó, hogy ütne meg téged a méregtől a guta! – makogta vissza boldogan. – Akkor egy vadásszal kevesebb lenne.
Kerek hét múltán kicsi Tapsifülesnek már a nénje mondta, hogy a legbiztosabb menekülés, ha egyenest az öreg vadásznak tartanak a váltóösvényen. Mert tőle jobbra és balra bizony sorra lőtték karikára a szegény nyúltársakat.
– Futás! – mondta kicsi Tapsifüles a bokorból kiugorva. Repült valósággal a fényes puskacső felé, melyben meghúzódott a nyúlhalál. Kis időre nagy csend támadt az erdőben. Nem ropogtak a fegyverek és nem kiabáltak a hajtók. Mintha nagy hirtelenséggel elmúlt volna a tél és visszatért volna a nyár a kék galambokkal, a lábujjhegyen surranó meleg szellővel. És akkor szelíd emberi hangot hallott, amely azt mondta párosan:
– Hep! Hep!
Kicsi Tapsifüles egy pillanatra megtorpant. Füleit hegyezve belebámult egyenest a háromlábú széken ülő vadász szemébe. Akkor megszólalt a puska, kiköpte csövén a sörétrajt, amely elsüvöltött a feje fölött, de elvitte bizony a két fülét is, alig a csonkja maradt meg. Az öreg kocava16dász túljárt a nyúl eszén. A hangjával megállította. Még jó, hogy ennyivel megúszta.
Így lett Tapsifülesből Tapsifületlen.
Hallani azért minden elkövetkező vadásznapon meghallhatta az öreg nyúlszülők figyelmeztetését:
– Tanuld meg végre, hogy ami neked szól, az ellened is szólhat, mert mindenki más a bőrödre vágyik.
Talán megtanulta. Mert azóta is él és ijedezik.
17Azóta, hogy két muzsikás fülét a sörétraj megcakkozta és ilyenformán Tapsifülesből Tapsifületlen lett: a rakoncátlan erdei nyulacska kerülte bizony a halált, de még az árnyékát is.
A régi bátorsága elinalt. Belé költözött a félelem.
Nem táncolt a vadászok orra előtt és nem járt el a nyúlbálokba sem. Holdas februári éjszakákon, míg társai a tél hókristály termeiben ugrabugráltak, Tapsifületlen hajnalokig is elálldogált az erdő sarkában. Azt mondták rá: ő a szolgálatos nyúlszobor a Félelem Terén.
Állandó riadalmát csak növelte, hogy házasulandó legény létére a hallása megromlott. Míg annak előtte oly eleven-rugalmas volt a füle, hogy pengetni lehetett, most pántlikákban lógott a szemére, nem kanalazta már oly tökéletesen az erdők, mezők titkos neszeit.
Anyja, apja aggódott érette. Több benne a félelem, mint amennyi kellene ahhoz, hogy rendes nyúl maradjon. No, mit csináljanak? Úgy döntöttek, hogy elviszik a nyúlbíróhoz, adjon tanácsot, miként lehetne Tapsifületlenből a fölösleges félelmet kiűzni.
– Jókor jöttetek – mondta a bíró. – Most éppen azzal foglalkozom, hogy növeljem a nyulak bátorságát és csökkentsem bennük a félelmet. Maradjon mellettem a fiú, s ha jól figyel minden szavamra: kigyógyul a betegségéből.
– Aztán kell-e fizetni valamit a tanításért? – kérdezte az öreg nyúlapa.
– Majd kiegyezünk cukorrépában – mondta a nyúlbíró, s ilyenformán a vásárt megkötötték.
18A legény ottmaradt, a bölcs nyúlbíró kézhez vette, hogy megnevelje.
Először is azt kérdezte:
– Hogy alszol?
Tapsifületlen gondolkozott egy szikrányit, majd így felelt:
– Mint a nyúl, csak egy kicsit nyúlabbul.
– Nem jó! – mondta a bíró. – Nyúlmódra futni kell. De aludni mint a tej.
– Hát a tej hogy alszik? – kérdezte Tapsifületlen.
– Azt nem tudom – mondta a bíró. – Ez annak a dolga, aki a tejről a mondást kitalálta. Mitől félsz?
– Mindentől – vallotta be bátran Tapsifületlen.
– Soványka vagy. Az állandó félelemtől bizonyára keveset eszel.
– Nem sokat – mondta Tapsifületlen.
– Hányszor eszel naponta?
Tapsifületlen számolni kezdett magában, majd így szólt:
– Eccer-eccer egyszer, eccer-eccer egyszer se.
– És mitől félsz leginkább? – faggatta tovább az öreg.
– Például attól – mondta a nyúlfiú –, hogy holnap lesz-e, vagy nem lesz vadászat?
A nyúlbíró megrovólag csóválta bajuszos fejét:
– Az ilyesmit miért nem tőlem kérdezed meg? Azért vagyok nyúlbíró, hogy az igazságot tinektek megmondjam.
– Akkor tessék megmondani, hogy hiába ne reszkessek – kérlelte Tapsifületlen.
A nyúlbíró törült egyet a bajuszán és így szólt:
– Vagy lesz, vagy nem lesz, de az aztán biztos.
Tapsifületlen erős meglepetést mutatva sóhajtott, s két mellső lábát a fejére kulcsolva kezdett óbégatni:
– Nyulak nagy istene! Hogy én miért nem jöhettem el hamarább a bíró úrhoz! Ha én tudtam volna, hogy ilyesmit hallani a nyúlbíró szájából!
– Akkor mi lett volna? – kérdezte az öreg.
19– Akkor nem féltem volna attól is, hogy én vagyok a legbutább nyúl a világon.
A célzás nem talált, mert a nyúlbíró így szólt jóindulatúlag:
– No, lám! Egy félelemmel máris kevesebb lakozik benned.
– Vagy igen, vagy nem, de az aztán biztos – mondta Tapsifületlen jó tanítványként.
Akkor újra kérdezett a bíró:
– Mondd el ügyesen, hogy szoktál elvackolni?
– Nem szoktam én vacakolni – rázta a fejét a nyúllegény.
– Azt mondtam: vackolni! – vágta cakkos füléhez a hangját a nyúlbíró. – Azt kérdeztem, miként szoktál alvás végett elvonulni, a vackodba bújni?
– Hát úgy, mint a többi – mondta Tapsifületlen, s elésorolta az elvackolás módját, melyet szüleitől tanult: – Irányt veszek a vackomhoz, de mellette nem állok meg, hanem azon túlcaplatok, majd saját nyomomon visszanyargalva oldalt ugrom jobbra vagy balra, a széljárás szerint, majd azután ellenkező irányt veszek s a nyomaimmal párhuzamosan vagy ferde vonalban futok keveset vissza és azután újból vissza s megint oldalt a kiszemelt helyre.
– Nem jó! – mondta a bíró. – Egyáltalán nem jó.
– Így csinálja az egész família! – védekezett Tapsifületlen.
– Akkor sem jó – mondta a nyúlbíró. – Mivelhogy benned a rendesnél több a félelem. Teneked ezt másként kell csinálni. Az én módszerem szerint, tehát sokkal okosabban.
Eltátotta nyúlszáját a nyúllegény s nagy figyelemmel hallgatta meg a módosított elvackolási módszert, mely így hangzott:
20Tapsifületlen a fejét rázogatta, hogy amennyi esze van, mind egy helyre gyűljön.
– Egy kicsit nehéz módszer – mondta.
– Nekem volt nehéz, amíg kitaláltam! – ripakodott rá a nyúlbíró és a sarokba állította Tapsifületlent, a vackolást gyakorolni. – Én most elmegyek egy kis cukorrépát rágcsálni a répabegyűjtőnél. Addig gyakorold a szabályt, hogy felmondhasd hiba nélkül. Nyisd ki a cakkos füledet, még egyszer elmondom.
Fülelt is a nyúllegény, számolt is a körmein, osztotta, szorozta estig a vackolási törvényt, fel is mondta szépen a teli hassal visszatérő nyúlbírónak, dicséretet kapott érte, s ment maga is valamit vacsorázni, hogy hajnalban lefeküdjék.
Úgy tett, ahogy a nyúlbíró tanácsolta: előre hát kétszer négyet, jobbra hármat, vissza egyet, s azután is úgy caplatott, hogy el ne vétse a parancsot.
S ahol lapítani kellett, a havat szépen elkaparta, magát elvackolta.
De nem jött álom a szemére. Valami gyanús volt abban az új módszerben, csakhogy az esze még nem rázódott mind egy helyre.
Ijedezett hát, reszketett s gondolkozott: valóban sikerült-e az új elvackolási módszerrel becsapni az ellenségeit: a rókát, kutyát, farkast és főleg az embert?
21Hát amint ott álmatlankodik, látja ám, hogy a szemközti hegyről szélsebesen iramlik lefelé egy róka. A felkelő nap ezüstgömbje, amely tegnap alkonyatkor még az érett galagonya színében távozott, a verőfényes helyeken szikráztatta már a havat; látni lehetett a róka fekete pofáját, szélfútta lángfarkát, amint lobogva közeledett.
– Ó, jaj! – húzódozott kisebbre Tapsifületlen a rettenet rémzsinegeinek szorításában. – Jön az öreg zászlótartó s én többé nem látom a nap színeváltozását.
Aztán csak megtorpant a róka. Finom hegyes orra szimatra bukkant. Tapsifületlen nyomára.
Jött azon elé, egyre közelebb és mondta magában, amit a szimatja diktált neki.
Ott volt már mellette a róka kapásközelben. Tapsifületlen orrát megcsapta a halál kotorékszaga. Isten veled, holdas éj, nyúlbál, napnak színeváltozása és káposztatorzsa! Isten veled, nyúlélet! Félelemmel csordultig telten is szép voltál!
De nem mozdult a róka, hanem azt mondta nagy csodálkozással:
– Ilyen ostoba nyulat még nem láttam. Ravaszul akart elvackolni és oda jutott vissza, ahonnan elindult.
– Hamm! – folytatta volna, de Tapsifületlen a bénultságtól szabadultan felugrott s a nyúlnál nyúlabbul futva 22meg sem állt a nyúlbíróig, otthagyván a rókát nagy ámulatban.
– Hát te mitől táltosodtál így meg? – kérdezte a bíró.
– Bíró uram! – lihegte Tapsifületlen. – Fabatkát sem ér az új elvackolási módszer!
– No-no! Gondoljuk meg, mit beszélünk a nyúlbíró színe előtt.
– Hogy számolta ki kend a nyulak jövendőjét? Akárhogyan is szökdösünk, ott vagyunk, ahonnan kiindultunk!
– Csak nem talált meg a róka?! – mondta a bíró.
– De bizony! S ha el nem ámul a butaságomon, már a hasában lennék.
Bölcsességbe öltözött a bíró és azt kérdezte:
– Hol vackoltál el?
– Még kérdi kend? – esett méregbe Tapsifületlen. – Ott, ahol a róka megtalált.
– Ez a baj, látod! – emelte föl jobb mellső lábát a bíró. – Oda kellett volna vackolnod, ahol nem talál meg. Benned a hiba, nem az én tudományomban! És még te állsz az erdő felől! Takarodj a színem elől!
Elzavarta Tapsifületlent, de még utána is kiáltotta, hogy a tandíj-répát el ne felejtsék megadni.
Ment szegény nyulacska vacogva új vackot keresni.
23Fenn a havason meleg nyári estén, amikor az erdős hegyek az éjszakai pihenéshez köntöst váltottak, s melyik sötétkékbe, melyik feketébe, lilába öltözött: a barnamedve is elindult csöndben a völgyi falucska felé vacsorázni.
Éhes volt, meg mord is. Rendes étkezőhelyén, a málnavészben, a málnaszedő gyerekek oly istentelen lármát csaptak már hajnalhasadástól, hogy kedve lett volna mindahányat istenesen elpáholni. Édesszájú medve volt, élt-halt a gyümölcsért, a mézért meg kiváltképpen. Egyként dézsmálta meg hát az almáskerteket, s vadméhek lépes kamráit és ha csak tehette, hosszan csemegézett a málnásban is. De mondom, azóta, hogy a havasi gyümölcsök begyűjtése megkezdődött, a hasával meggyűlt a baja. A ricsajos purdékat még elzavarta volna, de észrevette köztük a vadőrt is, aki a munkálatokat irányította. Zöld csizmanadrágja, vállpántos kabátja, vaddisznósörtével díszelgő vadászkalapja, no meg a hátán a golyós fegyver nem sok jót ígért a csellengő nagyvadnak. Bajusza is akkora volt, mint a mókus farka.
– Rusnya fajzatja! – mondta magában a medve és elcammogott a veszélyes helyről. Mentében, hogy váratlan meglepetés ne érje, minden irányba szimatolt, s hát egyszer csak megérezte a méz illatát! Szellő hátán jött a völgyi falucska irányából.
– Hő! – mondta és elindult illatiránt.
Addig ment, míg egy tisztáson, a pisztrángos patak mentén észre nem vette az egymás mellé szépen felsorakoztatott méhes kaptárakat.
24– Hő! – mondta másodszor is a medve. – Vadméhek városa! Elhagyták az odúikat, házakba költöztek. S milyen gyönyörű, színes házikókba!
De akkor már olyan nagyon csiklandozta az orrát a mézillat, hogy le kellett ülnie a gyönyörűségtől. Szája szélét nyalogatva és üresen nyeldekelve bámulta hosszan a színekben és illatokban kerengő városkát.
Aznap éjfélkor pedig kézhez, vagyis mancshoz vette a méheket. Kaptáraikat földhöz vágta, széjjelverdeste s úgy ellakott lépesmézzel, hogy hazafelé cammogtában meg-megállva elégedetten lapongatta bendőjét.
– Hő, be szerencsés fickó vagyok! Éhes medveként jöttem, mézeshordóként mehetek lefeküdni.
Az orra sajogott ugyan a rengeteg méhszúrástól, a nyelve is dagadt volt; ha pap lett volna, aznap nemigen prédikál, de megbánás egy szikra sem volt benne.
Szegény vándorméhész pedig nézhette keservesen a mézes reménységét.
– Hijnye, ocsmány férge! Egészen megnyomorítottál! – mondta rettentő dühösen, de kacagtató látvány is volt egyben.
A medvét szurkálták agyon a méhek, az ő képe volt mégis a bánattól elfacsarodva. Az eszét azonban hamar egyenesbe hozta s hozzálátott menten, hogy a mézrablót, ha jön még, érdeme szerint fogadja.
Furmányos agyú székely volt. Mit gondoltok, mit eszelt ki, amitől azután nevezetessé lett a környéken? Isten ments, hogy puskát ragadott volna! Ilyen lövőszerszámja nem is volt neki. Csapdát sem állított, egérnek legföljebb, meg vízicickánynak. A vándorméhész törvénytisztelő ember volt, de nem annyira, hogy a garázda medvét büntetés nélkül szaladni hagyja.
– Fenekelés lesz ebből, de olyan, hogy az unokáid is vakarózni fognak tőle – köpte merészen a markát, s a biztos 25elégtétel örömétől a kárvallott képe már nem is volt olyan fancsali.
De erről most is csak ennyit, nehogy szem elől tévesszük a lépes őkelmét, aki miatt a vándorméhésznek meggyűlt a tennivalója. Néhány napig nem mutatkozott, aztán egy hétvégi nyárestén, mikor az erdős hegyek az éjszakai pihenéshez köntöst váltottak, s melyik sötétkékbe, melyik feketébe, lilába öltözött, a barna koma elindult újból méhest fosztogatni.
Már feljött volt a vacsoracsillag. A havasnak azon a táján kezdetét vette az emberi bolondulás, mikor a napközben hallgatag pásztorok, hűséges kutyáikkal együtt úgy verték széjjel a csendet, hogy dirib-darabja is alig maradt az alvó madaraknak a távoli fenyőlombokon.
Kezdték az egyik tisztáson a juhpásztorok, folytatták a legelőn a tehenészek, s lennebb, a falucska szélén az árpavetések virrasztó csőszei.
A kiabálás, tülökbőgés, ugatás még hagyján: ősi hangok a havason.
De belévegyültek a medvefülnek idegen csatazajok is: karbidpuska-pukkanások, veszettül kongó sínvasak, kontárhangon üvöltő réztrombiták és egyéb lármakeltő szerszámok is.
Ugyancsak ijesztő szándékkal a fátlan helyeken nagy tüzek gyúltak, a gabonacsőszök pedig magasra tartott szurokfáklyákkal, kerge módon rohangáltak körbe-körbe az árpavetések mentén.
– Mit szólsz te ehhez? – kérdezte lépes-mézes barátunkat egy bocsos medveasszonyság, aki ugyancsak vacsora végett indult megszokott útjára a két mosdatlan kölykével. – Van ezeknek eszük?
A medveférfiú elgondolkodva nézte a közelben lobogó nagy tüzet, mely ügyes beosztással egy rakás cigányt melegített volna télen, majd megértőleg mondta:
26– Nekik is élni kell.
Ebből kiderült, hogy édesszájú természete a vérengzést nem kedveli, sőt az embernek baráti mancsot is nyújtana, ha cserébe mézet kapna.
A bocsos asszonyság másként gondolkozott. Az embert halálos ellenségének tartotta. A bocsait féltette főleg, s okkal, ok nélkül ütött le bárkit, aki a közelükbe merészkedett. Azon a nyáron egy embert egészen, s egyet félig agyonvert már, de megbánást nem mutatott.
A tűzről s az eszeveszett lármáról azután másra terelődött a morgás. Melyik hova-merre, hogy és mint, miegymás. Miegymásban a bocsos asszonyságnak nem termett valami bőven az esze, újrakezdte tehát az érdeklődést:
– És ezenfelül, hogy és mint, szomszéd?
– Köszönöm kérdésed. Mézes heteimet élem – dicsekedett lépes koma.
– Csak nem nősültél meg?!
– Arra még nem jutott időm – rázta fejét a kanmedve és elmagyarázta, hogy amit mondott, szó szerint kell érteni. Egy idő óta csak lépesmézet eszik szorulásig.
A fejét csóválta medveasszonyság.
– Úgy meglő téged az a méhész, hogy kandalló elé kerül a bőröd. Gyere velünk inkább a medveetetőhöz. Ott lóhúst eszünk, míg félreáll a hasunk és nem kiált ránk senki tolvajt, garázda bitangot.
– Nem szeretem a lóhúst – mondta lépes koma és azzal elváltak.
Ment a maga útján lefelé a patak mentén.
A méhesnél gyanús csend fogadta.
Még az a nyavalyás kutya sem ugatott, akit egyszer már úgy kupán vert, hogy vinklibe szaladt a nyaka s csak keresztbe állva tudott előrenézni. Kutyakórházba került, gondolta, a gazda pedig alszik bizonyára. Nem 27gyújtott lármafát, a kunyhójában nem éget lámpát, mi a szösz lehet?
Saját árnyékán kívül semmi se mozdult a holdfényben.
A méhes sarkában borongó óriási tölgy mellett jókora, fémesen csillogó edényt pillantott meg. Csapda, hökkent vissza, de orra fölkapta már a pergetett méz felséges illatát. Az illatok virágvasárnapja volt az, ami elborította. Annyi óvatosság maradt benne, hogy nyálát nyelve jó fél óráig nézte azt a mézzel teli edényt, aztán nekiállt: ami benne volt, mind felhabzsolta-lefetyelte, miközben szagot is érzett, nem csak illatot, s enyhén csípte, égette valami a nyelvét. Oda se neki! Szédülten immár az edény alját is felnyalta, majd körülpillantott. Semmi baj. A nyavalyás kutya nem került elé, a gazda még úgy sem. Lehetséges, gondolta, hogy ezek kihaltak bánatukban.
A nagy lakoma után pihennie kellett egy cseppet.
Leült, nehezülő fejét a mellső lábain nyugtatva figyelt körbe-körbe. Acélos izmai, melyekkel a szálfát úgy tördelte, mint a gyufát, elernyedtek, gyöngeség fogta el. Mézeshordóvá lett gyomrát tűz lángja égette.
Pislognia kellett szaporán, hogy el ne nyeljék a sötétség gyűrűs hullámai.
Egy idő után már nem csak a föld forgott alatta: csillagostul az ég is megpördült fölötte. Horgonyait felszedve suhant el sötét vizein a hold, ki tudja, merre. Nem bírta követni már a tekintetével.
Messziről aztán a nyavalyás kutya kezdett el ugatni. Rozsdás hangját, mint éles horgot akasztotta a medve fülébe. No, gyere csak, mondta félálmában lépes koma. Majd kapsz egy akkora taslit, hogy a másvilágra karikázol.
De nem volt ereje föltápászkodni.
Úgy, ahogy volt, ugrásra készen, mélységes álomba zuhant.
28Aki látta, azt mondhatta volna: sújtó mancsaival így alszik hát a híres medveugrás, amitől összecsuklik a tízmázsás ökör is.
Később arra ébredt, hogy meg sem bír moccanni.
Egész testét erős, szorító kötelek hálózták be. Még csörgő lánc is, melyet familiástul sem bírt volna elszakítani.
Az óriás tölgyhöz volt kötözve.
Mikor, hogyan történt? Semmire sem emlékezett. Eljött immár a halálom órája, gondolta magában, s akkora bömbölést vitt véghez, hogy a hegyek is megsajnálták, egyik a másiknak adta tovább a jajdulásait.
– Csendesebben, komám! – mondta neki a vándorméhész. – Itt most én parancsolok.
Ott állt a mézkárosult nagy diadalmasan, bár vékonydongájú, keszeg emberke volt, verekedésre teljességgel alkalmatlan, akár a kutyája. Egészen közelről mindketten a szemébe ugattak. Lépes koma nem ismerte az emberi kacagást, ezért gondolta, hogy a méhész is a képébe csahol. Azután mondott is valamit, aminek értelmét főleg a medve háta s az ülepe fogta fel.
Egy bivalykorbáccsal kereken százat húzott rá kutyamuzsika kíséretében, mert amíg porolta, a rokkantságra jutott kuvasz boldogan flótázott hozzá.
Keserves hajnala volt lépes komának.
S még olyanabb lett, mikor a mókusbajszú vadőrt is meglátta feléje rohanni. Félkézzel puskáját, másikkal sebtiben felkapott nadrágját markolva jött vészesen és mezítláb, ahogy hirtelenében a medvebömbölésre kiugrott az ágyból.
– Mi van itt, ember? Mit csináltok itt? – kérdezte kutyástul a méhészt.
– Ismerkedünk egymással. Lépes koma széjjelverte a kaptáraimat, hálából most én is megszabadítom őt a bolháitól.
29– Jaj! Jaj! Egy fia bolhám sincsen! – bömbölt a medve.
A vadőr likra húzta valahogy a nadrágszíját, a puskát pedig csőre töltötte, amitől akkora tekintélye lett, hogy korbácsolás, kutyamuzsika menten abbamaradt.
De elakadt a szusz a medvében is.
Volt, ami volt, mondta magában. Megtáncoltatták a korbácsot a hátamon, de most ez a mezítlábas vitéz meg is lő engem. Befellegzett az én mézes életemnek. Ó, miért nem hallgattam a bocsos asszonyságra! Vele kellett volna mennem lóhúst enni. Ó, én tökéletlen!
– Ereszd már belé azt a golyót! – mondta a méhész. – Én meg ráhúzom a százegyediket.
Lépes koma lehunyta a szemét, hogy többet lásson az életéből, amelytől búcsúznia kellett. Milliónyi szállongó hópehely formájában lepték el az emlékei, s köztük az a táncoskedvű, örökké helytelenkedő, minden kis nyíláson átsurranó bocsocska, aki maga volt valaha, alig-alig nagyobb egy bundasapkánál. Ha nem cseperedett volna fel, most kibújhatna a kötelékeiből. Miért is kellett felnőni? Miért kellett belenőni a láncos rabságba?
– Hopp! – mondta akkor a füle. – Mit hallok, atyaságos fennvaló!
A puskás vadőr parancsát hallotta:
– Ezt a szegény medvét engedd azonnal szabadon! És mondd el nekem, hogy tudtad megkötözni?
– Berúgattam a disznót – mondta a méhész. – Pergetett mézbe pálinkát kevertem.
Megpödörte mókusfaroknyi bajuszát a vadőr:
– Hogy mertél ilyet tenni, te kocsmároslelkű himpellér? Nem elég neked fejünkön az átok? Az emberi részegeskedés? Az ártatlan állatot is megrontanád szesszel, pálinkával? Meg aztán: hol a vadászengedélyed? Kinek a jóváhagyásával kötözted és korbácsoltad meg szegényt? Közönséges állatkínzás, nem egyéb! Helyben fogod a büntetést kifizetni. 30De először oldd el nekem a kötelékeit, hadd menjen útjára, ha kijózanodott.
Hő! – mondta magában a medve, hallván a mókusbajszú vadőr szavait. – A gondviselés küldte ide ezt az embert. Ó, be áldott jó szíve van! Megölelném, megcsókolnám, ha hagyná.
De meggyűlt a baja a vándorméhésznek. Ami kötelet, láncot a részeg medvére bogozott, azt kézzel már nem lehetett megoldani. Életveszélyes lett volna. Furmányos ész kellett a kötözéshez, de még nagyobb találékonyság az ellenkezőjéhez. Elékerült aztán mindenféle hosszú nyelű szerszám: karóvégre szerelt kés, kampós rúd, csípő, harapó, mi minden!
A két okos férfiú – immár együttműködve az ijedelemben – a tölgyfa mellett épült méhészkunyhó tetejéről végezte a szabadító munkálatokat, miközben lépes koma eszeveszetten bömbölt, csapkodott, vaszkalódott, s a megszaladt hasával nagy büdösséget is keltett, mert annyi esze azért mégsem volt, hogy engedelmesen viselkedett volna.
Nehezen ment a dolog, szinte reménytelennek is látszott, főleg az erős láncok miatt.
– Rúgassuk be még egyszer – mondta a méhész. – Aztán amíg alszik, bátran dolgozhatunk.
– Próbáld meg! – kacagott a vadőr. – Koccints vele! Mert azt érdemelnéd, hogy összecsókolóztassalak benneteket.
És újból lehordta a kárvallott embert. Börtönbe való vadorzónak, botozásra érdemesült állatkínzónak nevezte, jól tudván azt is, hogy nincs oly finom falat a világon, amit lépes koma rabságban elfogadna.
Nagy öröm volt aztán, amikor hosszadalmas kínlódások árán a medvét útnak ereszthették.
Szaladását a két bátor férfiú a kunyhó tetejéről nézte, a kutya pedig, aki a fenekeléshez a muzsikát szolgáltatta, gazdájából kiábrándultan menekült a faluba biztonságos helyre.
Így volt, gyermekek.
31A történet végére már bogot is köthetnénk. Vagy boldog-piros csapót inkább, messzire szóló ostorhegyet, hogy vidám pattogtatással hirdessük, lépes koma szerencsés menekülését. Vitte, persze, hátán a bivalykorbács nyomát, székelymintás volt ugyan az ülepe, de mindez potomság volt a veszedelemhez képest, amiből a mókusbajszú vadőr kiszabadította.
Vele együtt elmondhatjuk bizonyára, hogy boldogan csörtetett vissza a sűrűbe, s onnan a barlangjába.
Három napig az orrát sem dugta ki. Éhezett, de talán örvendezett is. A halál torkából szabadult.
Sajnálta, hogy nem tud énekelni.
A madarakkal kelt volna versenyre.
Ezt énekelte volna.
Nótás kedvének negyedik napján eszébe jutott a bocsos asszonyság. Jó lenne tudni, gondolta, hol van az a lóhús.
Alkonyatkor elindult hát és az orrával addig faggatott minden kóbor szellőt, míg az egyik oda nem vezette a medveetetőhöz. Ott volt már a bocsos medve is, jóízűen lakmározott a lóhúsból.
– Hát elteltek a mézes hetek, uram? – kérdezte gúnyosan a loncsos asszonyság.
Lépes koma röstellte bevallani kalandját. Ez a lepcses fehérnép a szájára veszi, aztán az egész medvetársadalom rajta feni majd a nyelvét.
Hallgatott hát és a lótetemből hatalmas adagot kanyarintott ki magának. Ez bizony nem méz, mondta magában, amikor a szemközti vadászkunyhó ablakából lövés dördült el, s őhozzá, a szíve tájékára mintha sziklatömböt vágott volna az ég.
32A nyolcötvenhetes, ólomhegyű golyó épp szügyön találta, földre terítette.
Estében még fölnézett a hegyekre, amelyek épp akkor váltottak köntöst az éjszakai pihenéshez és melyik sötétkékbe, melyik feketébe, lilába öltözött.
A vadászkunyhó ablakából pedig, második lövésre is készen tartott fegyverével jó ismerőse, a vadőr nézett le rá elégedetten. A bajusza még tán nagyobb is volt, mint a mókus farka.
Nézte az embert, aki kiszabadította őt a vándorméhész fogságából.
Fájdalmánál is nagyobb volt a csodálkozása.
– Hát ez mi volt ugyanbizony?
Ezt kérdezte utolsó, hatalmas ordításával.
Aztán csönd lett.
Reá borult az ég feketén, a csillagai nélkül, mert azok már szerteszaladtak.
33Nagy ünnepség zajlott fácánéknál az erdőben. Kakasok és tyúkok, férjhezmenetelre készülődő jércék és házasulandó kakócák gyűltek egybe az egész környékről, hogy örvendezzenek és táncoljanak. Minek ugyanbizony? – kérdezné az ember, hiszen a fácán élete sem éppen gyöngyélet. Egész esztendőben ezer veszély fenyegeti. Sűrű bokorban róka, alkonyati beszálláskor orvvadászok fegyvercsöve lesi, tojásait vércse, szarka feltöri, megeszi, csibéit kóbor kutya, macska, ölyv és kánya tizedeli és ezenkívül még mi minden: csapda, háló, hurok, parittya – vásott kölykök számos merénylete keseríti napjait.
Nos, megmondom: egy jó hírnek örvendeztek a fácánok, az pedig úgy szólt, hogy elcsapták a vadászokat. Okos emberek azt a határozatot hozták, hogy letetetik velük a puskát, menjenek, amerre látnak, többé ne zavarják az erdő-mező békés madarait, nyulait, őzeit.
A hír a vadászok egyesületéből indult s eléggé kalandosan jutott el a fácánokhoz. Az történt ugyanis, hogy az okos emberek határozatának hallatán sírtak-ríttak a vadászok, tiltakoztak is persze, de eredménytelenül. Gazdájának lábainál ülve meghallotta ezt egy vizsla s elpanaszolta menten kuvasz barátjának, aki azután egy tanyai rokonához ment látogatóba s mi egyebet vitt volna neki ajándékba? A vadászok bánatát vitte, hogy ezután mehetnek immár a Marosra paducászni. A tanyai kutya jó barátságban volt az erdőben makkoló házidisznó-kondával, amely pedig némelykor vaddisznókkal találkozott. Keresztkomák, 34rokonok ilyenformán elbeszélgettek egymással s aznap este már az öreg vadkan mesélte élete társának és csíkos malacainak, hogy né, mi történt. Elcsapják a vadászokat. Ők is örvendeztek tehát, verték földhöz magukat a boldogságtól.
Hallotta, látta pedig mindezt Fácándi Feri, a szépséges madarak legöregebb és legokosabb kakasa, aki a vaddisznók búvóhelye fölött, egy bükkfán szokott éjszakázni.
Örömében majd lefordult az ágról, de aztán szárnyra kelt és akkora zakatát keltett az akácosban, hogy amennyi fácán csak hazatért már a mezőről, mind egybesereglett.
– Hallottátok-e? Hallottátok-e? Za-ka-ta! Za-ka-ta! – verte össze Fácándi Feri torkában a két kicsi réztányért. – A legnagyobb veszedelemtől megszabadultunk. Többet nem lövöldöznek ránk azok az átkozott vadászok.
És elmesélte, mit tárgyaltak egymás között a vaddisznók.
Így kezdődött aztán a háromnapos dínomdánom a kristályhavon az akácosban. A piros-fehér-kék fejű kakasok táncra kérték a szürke- és barnaszoknyás tyúkokat s forgatták őket szédülésig, sarkantyút pengetve. A lányok és asszonyok még csujogattak is. Ezt kiabálták:
Így mondták: tapos helyett tapas, mert az asszonyoknak egy része marasmentinek vallotta magát.
S hát, amikor a legjobban érezték magukat, odakerült a faluból Szarkáné is. Megkínálták persze akácmaggal, bár nem érdemelte meg. Hazugul kedveskedett mindig a fácánoknak, hosszú farkát billegetve csárogott, pletykált nekik, de ha csak tehette, költés idején megette bizony a fészekből a tojásaikat.
35– Minek örvendeztek olyan nagyon? – kérdezte magolás közben a boldog fácánoktól.
Azok mondják, hogy milyen jó ember ez a december, elhozta lám az esztendő legnagyobb örömét: elcsapják a vadászokat, erdőn-mezőn nem lesz már több durrogtatás azokkal az ólomsörétet köpködő puskákkal.
– Hát ez nem úgy van! – mondta Szarkáné. – Alaposan becsapott titeket valaki. Szó sincs róla, hogy a vadászokat mind elcsapták volna.
– Hanem akkor miről van szó? – riadtak meg a fácánok és abbamaradt menten a tánc és a vigalom. – Jöjjön csak elé az a híres Fácándi Feri, aki ért a vaddisznók nyelvén s mondja el újból, amit hallott!
A híres és okos kakas épp egy szomorú hadiözvegynek udvarolt, de a hirtelen támadt riadalomban fölkapta szép, díszes fejét:
– Nacsuda! Hát mi bajotok?
– Hallod-e, mit mond Szarkáné? A jó híred nem igaz!
– Már hogyne lenne igaz! – húzta ki magát Fácándi Feri. – Saját fülemmel hallottam, mikor a vaddisznók beszélték.
– Félrevezettek benneteket! – billegette a farkát Szarkáné. – Azok az ostoba disznók rosszul beszélnek kutyául, a hírhozó kutya pedig csak töri a disznók nyelvét s ebből támadt a félreértés.
Erre nem gondoltak a fácánok. Hogy menet közben egy hír elfacsarodhat, kifordulhat eredeti mivoltából. Ijedtükben elejtették a szárnyukat.
– Mondjad, Szarkáné, mi az igazság?
Szarkáné pedig elmondta, az okos emberek nem úgy határoztak, hogy amennyi vadász, azt mind elcsapják, hanem csak a gyenge puskásokat, a rosszul lövőket eresztik szélnek. A javát azonban megtartják. Vagyis az történt, hogy minden vadászt szigorúan levizsgáztattak. Kiparancsolták őket a lőtérre, ott furfangos gépekkel cserépkoron36gokat, más néven agyaggalambokat röptettek fel minden irányba, s aki százból legalább negyvenet nem talált el, annak azt mondták: te elmehetsz Nárittyenbe jeget aszalni, vagy a Marosra paducászni, de vadászni nem. S ezenkívül még egy határozatot hoztak: már ezután aki puskás emberfia gyalogos fácánt mer lőni s nem röptében szedi azt le a levegőégből, azt ugyancsak elcsapják, kitiltják a vadászok egyesületéből. Ám ha röptében és kapásból lövi a repülő vadat, futtában a rókát meg a nyulat: meg is dicsérik érte.
– No, most táncoljatok és örvendezzetek! – mondja végül kacagva Szarkáné. – Mert ez a szomorú valóság.
Nagy gondba esett akkor a fácánok serege. S mert a gond és ijedelem igazságtalanságra is képes, volt, aki Fácándi Ferinek ugrott:
– No, te híres hazug kakas! Hármat ugrik, kettőt tapas! Most mondd meg, mit tudjunk csinálni? Hogyan meneküljünk, ha jönnek a válogatott puskások?
Tévedésből táncot járni, csujogatni és megmerítkezni a pezsgő vigasságban, majd azután a mordályos valóra ébredni: nincs ennél szomorúságosabb.
Sírtak bizony a fácánok hangtalanul, ám annál keservesebben. Könnyük elkeveredett a csillagnyomos hóval s a szárnyukat, amely boldogan rebbent Szarkáné jöveteléig, elejtették, a földön vonszolták valamennyien.
Szarkáné csak ámuldozott.
– Ugyan mi ütött belétek? – csárogta. – Hiszen eddig is folytonos veszedelemben éltetek. A vadászok ott lőttek, ahol értek benneteket. A rossz hír, amit hoztam, csupán annyi, hogy nincs mit örvendezni. Úgy marad minden, ahogy eddig is volt.
– Ó, hallgass! Hallgass, te átkozott! – kiáltott rá a hadi37özvegy, akit bánatában Fácándi Feri szokott felkarolni, vagyis felszárnyalni, hogy vigasztalódjék. – Hallgass, mert a reménytelenséggel megbékél a madár is, ám az egyszer felkapott és elejtett reményt eléggé siratni nem lehet.
– Márpedig veszedelemben a sírás rosszabb, mint a kolonc a kutya nyakában – mondta a rókánál is ravaszabb Szarkáné. – Törjétek inkább azt a cifra fejeteket, hogy mit lehetne tenni a fennmaradásotokért.
– Úgy van! Úgy van! – kiabálták többen is korosabb fácánférfiak. – Álljon csak elé Fácándi Feri! Hiú reményt keltett, hazugsággal táncoltatott meg bennünket, bűnhődjék érte!
Melege lett bizony az öreg kakasnak, s nem csupán a szorult helyzete miatt, hogy éles karmok, csőrök fenyegették a szemevilágát, hanem a szégyentől is, mert okos madár hírében állott s most íme, a csibék hiszékenysége bizonyul rá. Hogyan is gondolhatta vén fejjel, hogy míg az emberek olyan nagyon szeretik a fácánlevest, lemondanak a fácánvadászatról!
Ott állott Fácándi Feri egy vakondtúráson, dühös pillantásokat vetett a sunyifejű Szarkánéra, majd összeverte torkában a réztányérokat:
– To-kány, to-kány, to-kány!
– Az bizony! Az lesz belőletek! Borsos tokány vadas módra – mondta Szarkáné, aki paprikásként a kutyának sem kellett volna, s azzal tovaröppent, mert aznap még rengeteg pletykálnivalója volt.
– Vigyen el téged a kánya! – hajította utána Fácándi Feri a megvető zakatát és mentő gondolatával újból a nemzetségéhez fordult. – Testvéreim! Tokányt mondtam az imént. Úgy gondoltam, hogy jól mondtam, mert az is lesz valamennyiünkből, ha nem hallgattok rám.
– Hallgatunk! Hallgatunk! – kiáltották a fácánok egyöntetűleg. – Téged azért tartunk itt a legokosabbnak, hogy okosat mondjál nekünk.
38Ez jólesett Fácándi Ferinek. Festő ecsetje után kiáltó szép fejét fölvetve oldalt rúgott egyet-egyet a sarkantyús lábával és így szólt:
– A törvény, mely ellenünk szól, meg is ment majd bennünket!
Ez már olyan merész mondás volt, hogy a fácánok torkán akadt a zakata. Csak nyeltek üresen és kábultan a nagy várakozástól. Fácándi Feri szobormereven nézett le rájuk, mint aki tudja, nagyot és fontosat fog rikkantani. Olyat, amiről fácánok nemzedékei regélnek majd időtlen időkig.
– Új hazába vezet el ez majd minket! – súgta oda áhítattal asszonytársának a hadiözvegy.
– Ó, be gyönyörű kakas! Ez nekünk most utat tapas! – lelkendezett egy marasmenti fácánmenyecske, miközben öreg és meddő tyúknénje a fejére koppintott:
– Fogd be a csőröd!
– Mindenki fogja be a csőrét! – kiáltották mások is. – Halljuk Fácándi Ferit!
Nevezetes szavát pedig a nagy kakas így kezdte:
– Tudjátok, ugye, hogy a vadászok ezután csak repülő fácánra lőhetnek? Mit jelent ez? Ki mondja meg?
– Ó, jaj nekünk! – óbégatott egy sánta fácán. – Ez azt jelenti, hogy mikor eltalálnak, az eddiginél nagyobbat fogunk suppanni.
– Puff, supp! – ez lesz a sorsunk – mondták többen is.
– Mi viszont ezt a sorsot kerüljük majd el! – zengte harsányan Fácándi Feri. – Mondottam néktek, nyavalyások: a törvény, amely ellenünk szól, meg is védelmez bennünket. Mert ha csak repülő fácánt szabad meglőni, akkor a gyalogos fácánt nem szabad meglőni. Mit csináljunk tehát? Nem fogunk repülni.
– Hogy? Hogy? Hogy? Hogyhogy nem fogunk repülni? – dadogta izgalmában egy vérmes kakóca, aki ha csak tehette, 39egyik erdőből a másikba szállt, s még a sűrűben sem szeretett gyalogolni, amiért aztán a társai Röppencsneki-nek hívták.
Fácándi Feri megismételte fontos mondandóját:
– Az úgy lesz, fiam, hogy gyalogolni fogunk.
– A földön? – kérdezte zavarodottan Röppencsneki.
– Hát nem is az égen! – kacagták szembe többen is. – A földön kívül hol lehet még gyalogolni?
– Mo-mo-mondjunk le a repülésről? – dadogta megint Röppencsneki. – És akkor mi-mi lesz velünk?
Nagy csönd támadt erre.
Röppencsneki kérdése, mint a jeges szél, vágott a fácánok közé. Felborzolta valósággal az aranyos tollazatukat, didergő hideget keltett a szaporán dobogó madárszívekben. Maga Fácándi is megrendülten mondta ki a valót:
– Gyalogfácánok leszünk. Értitek, feleim? Gyalogfácánok! Mert jobb egy gyalogfácán, mintsem egy döglött toronykakas.
– Jól van, jól – próbált egyezkedni valamelyik. – De hát titokban, amikor a vadászok nem látják, tán mégis repülhetnénk valamicskét.
A titkos cselekedetek hívei lelkesen zakatoltak:
– Okos meggondolás! Titokban fogunk repülni. Éjszakánként, a baglyokkal együtt. Sötét hajnalokon, amikor a szalonkák húznak.
De közbekiáltott Röppencsneki lázadó indulattal:
– Titokban? Sötétben? Tolvaj módra? Titokban felszállni, félelemtől kínozva repülni? Hát azt nem teszitek-e hozzá, hogy titokban szedjük a lélegzetünket is? Hogy levessük szépséges ruházatunkat és legyünk valamennyien fülesbaglyokká, mert az védett madár? No, hát én inkább világgá repülök, de gyalogosnak nem csapok föl. Megyek Afrikába!
– Bolond vagy, fiam! – szóltak a bölcs öregek. – Szárnyad a vándormadarak végtelen útját nem bírja. A nagy 40vizek fölött nem bírsz átkelni, meg aztán: akárhová mennél, puskás emberek mindenütt vannak. Nyugodj bele szépen Fácándi Feri tanácsába és maradj meg gyalogos madárnak.
– Hogy én alulról nézzek föl egy fácángyilkosra? Soha!
Azzal megrebbentette szárnyát a fiatal harcos.
Kicsi, színes motorként burrogva emelkedett a magasba az akácfák fölé, ahol kinyílt az ég, az akadálytalan világ, a szabadság minden irányába – el egészen az Esthajnalcsillagig.
Oda lenne elszállni jó, verte össze torkában a két réztányérkát, majd énekelni lett volna kedve, mint a pacsirtának, a fülemülének.
De nem voltak dalai.
Csak öröme volt.
Hangtalan és erőt adó boldogság röptette könnyedén.
A torka helyett zenélt hát a szárnya, mint két gyermekded hárfa és hallották ezt odalent a gyalogpártiak. Hosszasan és csodálkozva bámultak utána.
– Ez muzsikálva távozik közülünk – mondta valamelyik csöndesen, majd hozzátette szemrehányólag: – Még csak el sem búcsúzott tőlünk.
Röppencsneki pedig a csillagfénytől megbabonázottan mind magasabbra emelkedett. Onnan le-lenézve láthatta, hogy az aggasztó földi világ egyetlen nekirugaszkodással is módosítható. Kicsire zsugorodik menten, ha lábai helyett a szárnyaira bízza magát a félelem. Az akácos fekete pálcikái között hóba szórt mákszemmé lettek társai, s elveszített bundasapkának látszott az árokban ólálkodó veres róka.
– Megennél, ugye? – nevetett le rá magában Röppencsneki. – Ott keress ezután engem az Esthajnalcsillagon!
41Ám, ahogy ezt boldogan elgondolta, megszólalt benne a riasztás ösztöne. Ki fogja odalent az ő társait a rókaveszedelemre figyelmeztetni? Ősi törvény volt a fácánok között, hogy ki a bajt elsőnek észleli, azt figyelmeztetésként menten kimondja a megfelelő zakatával.
Az éhes róka pedig egyre közelebb lopakodott a fácáncsapathoz.
Szólni kell nekik! – gondolta Röppencsneki és útjából visszafordult, pedig akkor már egy világutazásra induló szél a hátára vette volt. Nem kellett a szárnyával burrogatni, csak egyet-egyet lebbenteni, mint a magasban szitáló vércsének.
Nem volt szíve otthagyni társait a rájuk leselkedő bajban. Akkor látta utoljára az Esthajnalcsillagot. Mert ahogy az alkonyati égen félkört hasítva siklórepüléssel az akácos felé vett irányt, az erdő sarkából, a kökénybokrok közül öblös hangú fegyver dörrent el: egy orvvadász sörétes tizenkettese.
Röppencsneki még látta a puska torkolattüzét, de azzal már meg is pördült a sörétraj telitalálatában, majd fejjel lefelé bukva zuhant a földre, amelyet végleg el akart hagyni egy távoli csillag s a szabad repülés kedvéért.
Mikor az orvvadász a törött szárnyánál fogva fölvette, hogy elgyönyörködjék benne, már nem élt Röppencsneki. A félelem is meghalt vele. Mindegy volt már neki, hogy madáraggatóra kerül-e, vagy drótkarikára a csőrénél fogva. Arról sem lehetett tudomása, hogy megmentette mégis a társait a rókától, akinek volt annyi esze, hogy a lövés hallatán elhordja fürgén az irháját.
Fácánék az akácosban dermedten figyelték Röppencsneki siklórepülését, majd lezuhanását. Jól tudták, mi történt. Gyászba roskadtan figyeltek-füleltek hát minden irányba s keresték a menedék ösvényeit.
– Ide gyertek valamennyien! Lássátok saját szemetekkel a halálba vezető berzenkedés jelét.
Az egybesereglett madarak Röppencsneki fölszállásá42nak nyomait nézték kegyelettel: fürge lábának utolsó fehér keresztjét s két kitárt szárnyának finom rajzolatát az emlékőrző takarón.
– A mi társunk hószárnyai – mondták a gyászolók. – Ennyi maradt meg belőle.
Akkor a levegőégből egy árva tollú hullott alá s telepedett meg puhán a hószárnyakon. Ennyivel is több lett Röppencsneki emléke, amely – mint minden áldozatos cselekedet – kettős ágat hajtott a hátramaradottakban.
Egyiken a dicsőség színes pántlikái libegtek: Röppencsneki hős lett, mondták egyesek, akinek a példáját kell követni. A másik ágon a szomorú tanulság lobogott feketén: hős lett? Kérdezték erre mások és válaszoltak:
– Fácánleves!
Akkor tehát a példáját nem lehet követni.
Lehet, nem lehet, vitatkoztak a madarak, majd össze is vesztek, a kakasok egymásnak ugrottak. A belháborúnak ezúttal is Fácándi Feri vetett véget, mert azt mondta:
– Aki élni akar, az álljon a jobb szárnyamhoz. Aki fácánleves akar lenni, álljon a bal szárnyamhoz.
Ez már olyan okos beszéd volt, hogy neki lehetett támaszkodni.
– Te a hősiességnek nem az elejét, hanem a végét nézed – morfondírozott egy harcias fácánférfiú. – Ki az a futóbolond, aki fácánleves óhajtana lenni?
Ilyenformán senki nem állott sem jobbra, sem balra, hanem kikiáltották egyöntetűleg: minden úgy legyen, hogy lehetőleg senki se kerüljön fazékba, hanem ki-ki őrizze meg a gyalogos életét.
Röppencsneki emlékbe hagyott hószárnyát a tél gondjára bízták.
A tél őrizte, míg tudta, a tavasz pedig márciusi nagytakarításkor végleg elmosta, hogy ne legyen miatta lelkiismeret-furdalása.
43Vasárnapra virradóra kürtszóval jelentkezett a vadászveszedelem. Puskás emberek és botokkal s változatos lármakeltő szerszámokkal fölszerelten hajtók vették útjukat az akácos felé. Egy darabig mindahányan együtt jöttek, majd kétfelé váltak. A hajtók az erdőnek egyik végén sorakoztak föl patkó alakban, a vadászok a másik végén foglaltak lőállást.
Ijedtükben a fácánok mind összefutottak, s alázatos engedelmességgel úgy néztek föl Fácándi Ferire, hogy annak az önérzettől megnőtt a begye. A maga nemében termetes férfiú volt, de most a csutakon állva még nagyobbnak látszott; akkora tekintélyt mutatott, hogy soványabb esztendőben keszeg fajdkakasnak is elmehetett volna.
Azúros-rubintos fejét kissé lehorgasztotta, mint aki népének sorsát álmatlan éjszakákkal takargatja gondos atyaként.
– Ide hallgassatok! – mondta aztán erős, rezes hangon. – A hiszékenyek, akik minden kedvező hírt felcsipegetnek, vehetik észre, hogy az önáltatás: a bennünk lakozó ellenség. Hallhatjátok most: a vadászokat nem csapták el.
Ezt úgy mondta, mintha nem is ő hozta volna legelsőnek a valótlan hírt. Aztán így folytatta:
– A vadászok itt vannak, felsorakoztak, hogy bennünket meglőjenek. De nem fognak meglőni! Orruk attól fokhagymás!
Fácándi Feri bizakodásának láttán a kakasok és tyúkok nagy örömteli zakatát csaptak. – Ez igaz! – kiabálták. Ez reményt keltő beszéd volt, s kiváltképpen a fokhagymás része. A tojóknak egy csoportja kórusban kezdte kiabálni máris a végső győzelmet:
– Orruk attól fok-hagy-más! Orruk attól fok-hagy-más!
Fácándi Feri fél szárnyával leintette őket.
– Jól van, de most ne fokhagymázzunk! Azt sem tudjátok még, mi a tennivalótok.
44– Elegendő nekünk, hogy nem fognak meglőni! – örvendeztek tovább a tojók.
– Vadászveszedelemtől és tyúkésztől ments meg, uramistenem! – mondta Fácándi Feri.
– Ne gyalázz bennünket! – szólt vissza rá egy élesebb nyelvű menyecske. – Hisz mindenki tudja, hogy gyalogolni fogunk, mivel nem szabad repülni.
– Gyalogolni, de hogyan? – emelte meg sarkantyús lábát a hadvezér. – Neki a hajtóknak, hogy botokkal agyonverjenek? Vagy beleszaladni valamely vizsla szájába? Amit mondok most, jól jegyezzétek meg. Akármi történjék: csak előre menetelünk!
– Menetelünk vagy gyalogolunk? – óhajtotta volna tisztázni a dolgot egy öreg hadastyán, aki szeretett masírozni. – Ugyanis ha menetelés lesz, akkor a népet sorba kell állítani és meg kell szólaltatni a rezesbandát is. Kinek-kinek a torkában ott vannak a réztányérok!
– Úgy legyen! – mondta Fácándi Feri, s a madárnépet katonás sorokba rendezte, újból figyelmeztetve mindenkit, hogy eszébe ne jusson a szárnyát megrebbenteni, mert akadhat vadász, aki azt repülésnek minősítve a puskáját elsüti.
A nyugtalankodókra nézve pedig azt mondta: aki nem bízik eléggé magában, kötözze meg a szárnyait.
Ez is olyan okos gondolat volt, hogy nem lehetett dicséret nélkül hagyni. Valaki így kiáltott föl:
– Ó, Fácándi, Fácándi! Akkorákat mondasz, hogy téged már nem is illik Ferinek szólítani, Ferikének még úgysem, hanem csakis bölcsességedhez méltóan: Ferencnek.
Így volt ez valóban. A lekötözött szárnyak eszméjének meghirdetője később, midőn hívei már csak álmukban repültek, Első Fácándi Ferenc néven vonult be a Phasianus nemzetség történetébe.
A hajtók csatárláncának oldalán a vadászmester kürtszóval jelezte a vadászat kezdetét.
45A pokol ördögei zúdultak ezzel a gyanútlan erdőcskére, mely fácánéknak a megnyugtató csöndet, a biztonságos rejtekhelyet őrizgette. Az ördögök nem voltak sokan, de ami lárma a hét folyamán otthon beléjük szorult, azt most mind szabadjára eresztették olyannyira, hogy még az oroszlán is megszeppent volna. Hát akkor a falevél hullásától is megrebbenő madárszív? Égszakadás, földindulás! Hogy lesz ebből szabadulás?
A hajtók a lármakeltést nem bízták csupán a torkukra. Ordibálás, rikkantás, üvöltés, vonítás, hujjogatás, hajrázás, hep-hep kiáltás közben fülsértő kereplőket működtettek, doboltak, sípoltak, dudáltak, pléhfedőket vertek egymáshoz, és nagy bunkós botokkal a vastagabb fák törzsét husángolták.
– Tisztára megvesztek – méltatlankodott Fácándi Feri. – Pozdorja lett az életünk csendje. Hát mifélék ezek?
– Emberek – mondta lesújtottan egy fácánöregasszony.
– Indulás! – keccentett Fácándi Feri.
Elöl a kakasok, mögöttük a tyúkok – szapora lépésben, a láthatatlan réztányérok hangjára vett irányt a kicsi sereg, egyenest a vadászok felé. Az erdő szélén, ahol az ég pereme derengett, mihamar ijesztő emberárnyak tűntek föl. A felkelő nap kegyes volt és fácánpárti: figyelmeztetőleg villantott sugarat a fegyverek csövére, mintha azt mondta volna: arra ne menjetek! A napnak persze nem lehetett tudomása Fácándi Feri haditervéről. Csak elképedt maga is, látván felülről, hogy odalent a földön a fácánok elszánt csapata már lőtávolon belül menetel a vadászok orra elé, s azok hiába hessegetik őket: egyetlenegy sem röppen föl, hogy meg lehessen lőni.
Ilyet nem láttak még a puskások.
Eleinte csak ámuldoztak és nagy szemeket guvasztottak, majd kiabálni kezdtek, s volt, aki a kalapját burungóztatta neki egy fekete kakasnak.
46– Hess! Hess, hess! Szálljatok fel, nyavalyások!
– Orrod attól fokhagymás! – keccentette diadalmasan Fácándi Feri, miközben csodálkozott is.
Embert még nem vehetett szemügyre ilyen közelről.
Istenem, be lomha, színtelen állat, nézett fel bátran a vadász képébe. Hiányzik a csőre, szárnya és azonfelül még csórépofájú, csórényakú is. Rusnya egy teremtés, ha magunkkal vetem össze.
Vonultak szépen a fácánok s már nevették is a sóbálvánnyá lett puskás ellenséget. Vége felé járt a hajtás, amikor riasztó lövés hangzott. Egy tizenkettes mordály akkorát dörrent, hogy valamelyik nyúlszívű fácán felröppent ijedtében, de már hullott is vissza nagy suppanással, élettelenül a második lövésre. Késő volt már azon bánkódnia, hogy nem kötözte le idejében a szárnyait. Ám a csapatnak ez volt minden vesztesége. Az elesett fácán keserves példáján okulva még a leggyávábbak is betartották a parancsot. Addig gyalogoltak, míg a vadászok vonalán túljutva egy kökényesben meghúzhatták magukat. Ott újra csend volt és valamelyes biztonság is.
– Győztünk! – mondta Fácándi Feri. – Aki örvendezni akar, táncot járhat.
Senkinek sem volt kedve táncolni.
Hanem azt tárgyalták inkább, hogy mikor kelhetnének ismét szárnyukra? Miként alakul a sorsuk, ha mindenkor és mindenütt gyalogolniuk kell? A repülés ellen intő példát már két társuk halála nyújtotta: vigyázzatok, mit csináltok! Aki az önvédelmi szabályt megszegi egyszer, áthágja majd másodjára is, hogy sörétraj szedje le röptében az égről.
És a tanulságos naptól kezdve Fácándi Feri nemzetsége ehhez tartotta magát. A szaporátlan, de biztos gyalogláshoz.
Így múlt el ama nevezetes esztendő havas januárja és viharos februárja, s majd azután a tavasz és a nyár is, ami47kor már nem kellett tartani a vadászveszedelemtől, de Fácándi Feri, akiből szigora folytán – s a nagy esze miatt is – Ferenc lett, amint említettük, kegyetlen csőröléssel büntette a szárnyak használatát.
Gyalogoltak hát a valamikor szépen burrogó madarak hóban és sárban, erdőn, mezőn: mindenütt, ahová az éhség hajtotta őket. Fürgén futó lábuk ettől megerősödött, a szárnyuk ellenben mind satnyább lett, karcsú testük elnehezedett. Némelykor keseregtek és sírtak is fokozatos elnyomorodásuk láttán, ám a vezérkakas kérdésére: no, ki az, aki meg akarja lövetni magát? – már senki sem állt elé, hogy vesztébe rohanjon.
Távoli erdőkből vándormadarak némelykor hírt hoztak arról, hogy az akácoserdőn túl a nádasok fácánlakói nem adták föl a repülést. Ritkítják ugyan őket a vadászok, de sokan meg is menekülnek, s így duplán örvendezhetnek az égi magasságnak. Fájdalmas volt ezt hallani, de gyógyírnak jó volt a sóhaj is: élhessünk csak és egészség legyen, a többit Fácándi rendezi.
És rendezte valóban sok-sok éven át, majd azután, hogy őt egy róka megette: a következő Fácándi leszármazott is, meg annak fia és fiának fia is sok-sok évtizeden át. Már azok a fácánanyók is kihaltak rendre, akik csodálatos mesét mondogattak az unokáiknak arról, hogy leánykorukban miként szálltak fel sarkantyús udvarlóikkal az aranycsipkés fellegekig.
– És halljátok! – nyelték ilyenkor az emlékezés madárkönnyeit. – A lábukat nem nehezítette sárpapucs, a testük könnyű volt, mint egy vasárnap délutáni álom. Haj-haj!
A sóhaj is annak szólt, hogy a szárnyukat akkor még nem használták sepregetésre. A földi lét ketrecéből szabadultan örvendezhettek egymásnak és az égi magasságnak, ahol nem kellett riadozva rejtőzködni; nem kellett az alacsonyság állapotából a kóbor kutyára is alázatosan fölnézni.
48A mesemondó fácánanyók sírtak, a csibék nevettek és azt mondták:
– Szegény ómama, megint hozzálódított valamit az ifjúságához.
Ők már el sem tudták képzelni, hogy ilyen is volt valamikor a fácán élete.
Történt aztán tetemes, nagy idő múltán, hogy tavaszi fagy, rókajárás, orvvadászat következtében végleg kihaltak a Fácándiak. Az akácoserdő Phasianus nemzetségének élére olyan kakasok kerültek, akik súlyos büntetéseket szenvedtek titkos repülési kísérletek miatt. Ezek azt mondták: jobb sorsra érdemes szárnyunkkal gizgazt, száraz laput sepergettünk eleget, seperjen még más is. Repülni fogunk!
Csakhogy akkor már senki sem tudott szárnyra kelni. Így maradtak meg gyalogos fácánoknak mind a mai napig. Vajon fognak-e valaha repülni?
Jó hírt kaptam róluk. Nyugalmas éjszakákon, midőn a rókák, vadmacskák és egyéb szőrmés ragadozók távolabbi tájakon kószálnak, szárnyas madárálmok suhannak fától fáig a holdfényben. S reggelre kelve és különös álmaikat egymásnak mesélve, a fácánok meglepetten tapasztalják, hogy a hárfadallamos magasságok emlékétől bizsereg immár a szárnyuk töve. Ilyenkor összeverik torkukban a kicsi réztányérokat.
Hangjuktól enyhül az erdő szomorúsága.
49Történetemet azzal kezdem, hogy elmondom, hol éltek az említett székelyek, pontosabban: székely-magyarok, mert így is nevezik őket. Aki pedig azt kérdezné, hogy ez meg mi a csuda: ha egyszer székely, akkor miért magyar? Ha meg magyar, akkor minek székelykedik?
Megmagyarázom.
Ázsiában, Afrikában él egy sárga alapon fekete foltos gyönyörű nagyvad. Hogy hívják? Leopárd.
De másik neve is van a kacagányosnak, őseink bundás kedvencének: párduc. Egyikünk így mondja, más meg amúgy. Jómagam tehát, hogy senkit meg ne bántsak, azt mondom: leopárduc.
Hát ilyen a székely-magyar is. Leopárduc.
Becsületes nevén Medve Mihály és Mihályka itt jött a világra, ahol történetemet mesélem: Erdélyország keleti felén, a Hargita tövében, a Sikaszó pataka mentén, a Libány-tető közelében.
Havasi emberek ők tehát, végtelen erdőrengeteg lakói, bár hozzá kell tennem, hogy Mihálykát csak emberizingnek nevezném, hiszen alig tízéves volt, amikor árván maradva özvegyen élő nagyapjához, Medve Mihályhoz került, aki elrúgta már a hatvanat.
50A gyermek elárvulásának története röviden így szól: anyja halálát a korai betegséggel párosult szegénység, apjáét pedig egy sebesült vérmedve okozta. Békés lelkületű favágó ember volt a gyermek édesapja. Egy tavaszi napon, alkonyat idején a napi munkából hazafelé tartva megszomjazott, letért az erdei útról, be a sűrűbe vizet inni a kristályos patakból. Fejszét, kalapot letéve nekitérdelt a csendes felszínű, göbeként is emlegetett víztükörnek, ám kettőt se kortyolt; szemből máris rávetette magát egy hatalmas, sebesült medve, s mancsának néhány iszonyatos csapásával az embert leterítette.
Ott halt meg szegény. Csak másnap hajnalban találtak rá udvarhelyi fajdkakasvadászok. A seblázban heverő medve őket is megkergette, de a végelgyengülés határán kárt nem okozott bennük.
Mikor Medve Mihály a fiának gyilkosát üldözőbe vette, az olyan sűrűbe húzódott el, hogy csak négykézláb mászva lehetett megközelíteni. Meglőtte aztán az öreg, sőt azt is kikönyörögte az állami felügyelőségtől, hogy szerencsétlenül járt fiának emlékére a medve bőrét magának megtarthassa.
Szépen kidolgozott állapotban a mackó bundája oda került Medve Mihály háza padlójára örök mementónak. Az árva gyermeket Nagyapa vette magához, miként az ősi erkölcsi törvény azt előírja. Árvának nem árvaházban a helye, hanem az övéi között, el egészen a vérrokonság legtávolabbi ágazatáig.
Gyászban, istenverte sorsuk váratlan fordulatában került közös fedél alá erős élniakarással unoka s nagyapa, Medve Mihály és Mihályka.
Zsenge, fényes idő és tetemes, mohás életkor egymás mellett, gondban és reményben összefonódva.
Mint udvarukon a komorzöld fenyőóriás, tövében az örökké repdeső, ezüstösen csillámló nyírfácskával.
51Egyben-másban a ház lakói az említett fákkal mutattak rokonságot. A fenyőóriás a szélben is meggondolta bölcsen, hogy vastagabb ágaival is megmozduljon-e? A másik ellenben, a kicsi, gyakorta bizony hebrencsül viselkedett. Lombozatát az álmosan kódorgó szellő is felborzolhatta, megrezegtette, szinte-szinte kidöntötte. Viharban mindig megrémült a fácska s úgy meghajolt, majdnem földig ereszkedett, még tán el is futott volna, ha a gyökerei nem tartják vissza.
– Húzd ki magad, nyavalyás! – szólt le rá ilyenkor az öreg fenyő. – Maradj veszteg, nyírfácska-gyermek. Az emberekkel ellentétben mi csak addig élünk, amíg helyben maradunk. Az összevissza nyargalás nekik sem tesz jót, de hát ők emlékezéssel, sírással vigasztalják magukat. Mi nem elfelé, csak felfelé vehetjük az irányt. Mélység és magasság van ott, ahol szárba szökkentünk. Ez minden, ami megadatott nekünk, fiacskám.
Nem tudom, mit értett meg ebből a kicsi nyírfa. Elég az hozzá, hogy a szellőben is meglóduló természetével Mihálykának lehetett volna testvére. Hozzá hasonlított abban is, hogy csemeteként eltörpült ugyan az óriásfenyő mellett, mégis sudár volt, karcsú és lombozatában tökéletesen arányos, meg aztán: amiként Mihályka képzelete lefekvéskor a denevérekkel, baglyokkal együtt röppent messzire egy piros-fekete szoknyás, szőke leányka felé a sötét éjszakában, ugyanúgy a nyírfamagonc is kivonta magát a sötétbe burkolódzó fák, a tölgyek, fenyők, mogyoróbokrok törvénye alól. Éber elevenségben, mint egy mesére váró gyermek, fehéren világlott az éjszakában. Így növögettek együtt Mihálykával, igaz, más-más parancs szerint.
A fiúcskának dolgozni kellett.
Járta ugyan az iskolát, s feltűnési vágyában, hogy elnyerje Mátyás Amália csodálatát, sokszor félholtra nyargalta-birkózta magát a szünetek idején, ám ezenkívül dolgozni is kellett.
52Nagyapja mellett mindent megtanult kicsiben, amint az működött nagyban.
Két rendbéli szerszámgyűjtemény volt a kamrában.
A Nagyapáé mellett szép rendben a gyermeké is.
Kicsi fejsze – favágás, kicsi kasza – kaszálás, kicsi villa – szénaforgatás, rakodás, hordás, mi minden!
Egy duplacsövű sörétes puska lógott a szegen a belső szobában, amelyet első háznak is hívtak. A fontosabb szerszámok közül csak ennek a fegyvernek nem volt gyermek kezébe adható, kicsinyített mása.
Nagyapa hatvanéves koráig állami erdészként őrizte s vágatta a fákat, vigyázta s lövette főleg hatósági nagykutyákkal az erdei vadakat. A székelyudvarhelyi vadásztársaság tagjaként a maga konyhájára is lőhetett apróvadat, egy-egy nagyvadat, mindent, amit a törvény megengedett, csakhogy saját örömére ritkán jutott szabad vasárnaphoz.
Tartományi, aztán megyei meg fővárosi protekciós vadászt annyit küldtek a nyakára, hogy nem győzte kiszolgálni őket.
Egy napon nagyot káromkodva kijelentette:
– Elég volt!
Nyugdíjaztatását kérte. Megkapta.
Így azután nem parancsokat kapott, ezzel-azzal ide meg amoda menjen, hanem kérelmeket. „Mihály bácsi! Legyen a vadászmesterünk, irányítónk, fuvarosunk, szállásmesterünk!”
A maga zsebére dolgozott, csak olyasmit vállalt, amihez kedve volt.
Mihálykának azt mondta:
– Vadászinasom, aztán segédem és utódom leszel a vadőri és erdészmunkában.
Csodálkoztak az emberek, hogy a tizenkét éves gyermek a neki való kicsi kaszával úgy vágja a rendet a nagyapja mellett, mint egy aratási bandavezér.
53Azon is elámultak, mikor azt látták, hogy Medve Mihály puskájával, a tizenkettes sörétessel csak úgy szedegeti le a tojáshordó, csirkére leselkedő szarkákat a fa hegyéről.
Mihályka szófogadó és munkaszerető gyermek volt. Nagyapa nem kellett, hogy rekcumozza, vesszővel tökéletesítse.
Amit egyszer megmondott neki, azt ismételni nem kellett, ám az is igaz, hogy jól meggondolta, mit követelhet tőle. Meg aztán sose reccsent rá, hogy fuss ide, fuss oda; sose ígért pofonokat, megnyúzatást, szájbaverést, miként a kérgeslelkű és iszákos atyák szokták tenni a gyermekeikkel. Szigorú szavakkal néha meg-meglegyintette persze, de csak, ha már muszáj volt.
Csupán az aggasztotta néha Nagyapát, hogy többször szótalan a gyermek, mint ahányszor beszédes kedvű. Lefekvés után sokszor láthatta, hogy nehezen alszik el, sóhajtozik, forgolódik, hosszan bámul a sötétbe. „Apját, anyját hiányolja szegény” – gondolta az öreg. Valóban így volt ez. Mihályka titokban némelykor elsiratta a szüleit és főleg az apját, akinek halála óta alig két esztendő múlt el.
De más oka is volt az álmatlanságának.
Rontás volt az, nem egyéb. Az emberek rontása benne, mit az örökös dicséretükkel és ámulatukkal okoztak. „Úgy kaszál, mint egy igazi férfiú! Maholnap jobban lő, mint a nagyapja!” Ettől s ilyenektől kezdett magában olyan büszke lenni, hogy – növésben is nyurgább lévén – felülről kezdte fumigálni az osztálytársait. Igaz, hogy a büszkeségét belül viselte, társainak böcsmölésével nem idétlenkedett, a dicsekvéstől tartózkodott.
Elvárta viszont, hogy dicsérjék.
Tornaórán a legügyesebb volt, a nyíllal úgy bánt, akár eleink, az ősmagyarok, de ebben is csak akkor telt öröme, ha minél többen ámuldoztak a tettein.
54Attól pedig, hogy Mátyás Amália úgy tett, mintha észre sem venné az ő rendkívüli ügyességét, sugaras pillájú kékesszürke szemét, fekete haját, nyírfácska termetét – mindezektől úgy szenvedett, mintha az a szoknyás ellenfél folytonosan megszégyenítette volna.
Ezért mindig azon törte a fejét, hogy miként s mivel tudná megszerezni Mátyás Amália csodálatát. Úgy gondolta és tán nem tévedett, hogy a csodálat első lépcsője után a második, a szerelem következik.
Mármint az ő szerelmének viszonzása.
Esténkint, mikor nagyapja a sóhajtozásai miatt aggodalmaskodott, olyan fura gondolatai támadtak, hogy azoktól az öreg bizony megrettent volna. Vérmedve híre jött Zetelaka tájékáról, Mihályka pedig a sátán kísértő szavait hallotta: „Lopd el nagyapád puskáját, eridj oda, lődd meg azt a medvét, aztán meglásd, miként omlik a karodba Amália!”
Ez mindenképpen életveszélyes, mord képzelgés volt.
Ennél kedvesebbnek mutatkozott a levélírás, mely alkalommal csak ennyit közölt határozottan: „Erössen szeretlek tégedet, Amálka. Elvárom, hogy te is erössen szeressél engemet.”
Közlése visszhangtalan maradt.
55Amint említettem, Medve Mihály elunta a szolgálati lótást-futást és nyugdíjba lépett, hogy maga kedve szerint folytassa az életét, s elég ideje legyen Mihálykát nevelni, formálni, a vadőri pályára előkészíteni.
Ahová csak ment, gyalog avagy lószekéren, puskával, puska nélkül, maga mellé vette Mihálykát is, mondván: így tanul a gyermek.
Maga mellé ültette őt az ülésdeszkára s kezébe nyomta a gyeplőt: szokja meg Darázs a kezed járását is – mondta.
Darázs szelíd, szürke ló volt, nem tiltakozott a kicsi gazda ellen.
Aztán ott mentek el Mátyás Benjámin háza előtt.
Mihályka kihúzta magát, úgy fogta a gyeplőt, miként a büszke parádéskocsisok, láthatatlan rugókkal egyenesre-mejjesre feszítve. „Most meglát Amáli, kerekre nyílik a szeme, el se fogja hinni, hogy én vagyok!”
Jól számított. A leányka fölfigyelt a lószekérre, meg Mihályka fontos megbízatására, de csak a szobából, függöny mögül leskelődött kifelé. Látván, hogy Mihályka folyvást a házuk felé pillogat a kalapja alól, úgy mosolyodott el, mint akinek a kötelező hódolati adót beszolgáltatták. Ha orcáján a két mosolygödröcskét, szeme kékségében a boldog fuvintást Mihályka láthatta volna, énekelni, fütyörészni kezd a gyeplő végén. De mivel nincs-honn-senki-hangulata volt a Mátyás-háznak, a rugói összehuttyantak.
56Medve Mihály a legényke csalódását nem vette észre. Most is valamilyen vadászfortélyt magyarázott, a farkashívás változatos módszereit, úgymint: lábatörött nyúlsírásnak, anyjától lemaradt őzgidának a sírása, kutya vinnyogása, sőt magának a vonító farkasnak az utánzása is a száj elé tartott kalap segítségével.
Mihályka csodálva hallgatta őt s mit nem adott volna, hogy Nagyapó kalandjait saját igaz történeteiként mesélhesse Mátyás Amálinak!
Mert lőtt az öreg rókát, medvét, farkast, vaddisznót a hegyek között, vadrécét, fácánt a síkságon a folyó mentén, hiúzt, vadmacskát és szarvasbikát, jégreccsentő, csodás bundájú vidrát holdvilágos januári éjszakákon a Nyárád vizében. Ősz-öregen is könnyű léptekkel járta a havast; sólyomszeme elé nem kellett távcső, karvalyorrának szimatja vizsla, kopó, agár nélkül is odavezette őt a dagonyázó vadkanhoz.
Volt akire felnézzen Mihályka.
Boldog volt az öreg, hogy ugyancsak jó szeme, jó fogása van a gyermeknek; hogy ösztöneiben mocorog az a képesség, hogy tudjon kapásból is lőni, a pontos célzás nyugalma és meggondoltsága.
De azt már nem szerette Medve Mihály, hogy vadászinasa irtózik a vértől, vadnyúzásnál iszkiri! – sürgős nyargalni valója támad, a csirkehúst megeszi, de míg a majorság nyaka elvágatik, ki se mozdul a házból, vagy vízért szalad a forráshoz.
Mégis-mégis alig várta, hogy nagyvadat lőjön, nem csak szarkákat.
Hát egy szeptemberi napon elindultak ketten őzbaklesre.
Lovat, szekeret az úton hagyva felmentek egy füves magaslatra.
Mentek, nézelődtek, szerencséjük volt.
57A közeli bükkerdő sarkán aranyszín lobogásban, gyöngyös agancsát a felkelő nap előtt sugarasan táncoltatva föltűnt a régen keresett, szépen fejlett őzbak.
Nagyapa csőre töltött, hosszan nézelődött; alaposan számba vette a gyanútlanul legelésző, fejét fel-felvető bakot.
– Golyóérett – mondta, mintha csak azt állapította volna meg, hogy például: a szőlő szedésre érett, ez meg az a legény házasodásra érett, jajistenem! Öregember halálra érett.
– Golyóérett – mormolta halkan Mihályka és elakadt a lélegzete, mikor Nagyapa így szólt hozzá:
– Ez a tied lesz, Mihályka.
Kezébe nyomta a hétszer-hatvannégyes céltávcsöves puskát.
Letérdeltette egy fenyőcsutak elé, aztán eligazító szavakat suttogott.
Az őzbak az erdő sarkán gyanútlanul legelészett.
Gyönyörű fejével mintha épp Mihálykának integetett volna: jer közelebb, nem bántalak. Ne nézzünk egymással farkasszemet. Nézzük együtt a világot.
Amikor oldalt fordult, elhangzott Nagyapa parancsa is:
– Lőjed!
Mihályka lőtt, talált, s a bükkerdő sarkában eltűnt az aranylobogás. Akár egy kicsi pásztortüzet oltottak volna ki hirtelen.
– Hőőő! – rikkantott az öreg és megölelte a legénykét. – Ügyes vagy, és mától kezdve még vadász is!
Rohantak az elesett őzbakhoz.
A fűben feküdt mozdulatlanul. Szájában az utolsó havasi virágszál.
– Nézd, mivel köszönt téged az első zsákmányod – nevetett boldogan Nagyapó, majd cserfalevelet mártott az állat vérébe és Mihálykának átnyújtotta. – Tűzd a kalapodra.
58Reszkető kézzel tűzte föl hát a véres bokrétát. De megrendülten is büszke volt, sajnálta, hogy nincsenek ott a játszótársai. A parittyások, a bodzapuskások és főleg a serdülő leánykák. Mátyás Amáliával az élükön. A véres cserelapit remegő kézzel tűzte föl a kalapjára. Közben folyton elfelé tekintett, hogy a golyóütötte sebet ne lássa. Látott már pedig ilyet eleget. A lóval vontatott vaddisznók vére piros ösvényt festett a havon. Mintha titkos jelet hagytak volna maguk után, hogy azon az életbe visszataláljanak. Ám az a látvány Nagyapa műve volt. E hajnali halálnak pedig ő lett az okozója. Meg aztán: a vaddisznó, ha kinőtt már a csíkos malackorból, mindenképpen rusnya egy fajzat, és nem csupán a kerti kártevései miatt, hanem egyébként is. Sörtés-varacskos állapotában, fenyegető, hosszú ormányával, görbe agyarával és ijesztő fújtatásaival nem kelt az emberben szelíd érzelmeket.
Az őzbakkal meg, akár a legjobb cimboráddal, összeölelkezve s énekelve mennél végig pünkösd-illatos utcákon.
Mert olyan maga is, akár egy leánykacsődítő, ügyes legényke.
Termetére karcsú és hajlékony. Büszkén váltogatott, könnyű lépteiben mindig ott feszül készen a káprázatos iramlás, amitől a farkasnak is kiguvad a szeme, mikor lógó nyelvvel lemarad mögötte.
Formás kicsi fején a gyöngyös agancs nem fenyeget ökleléssel, hanem inkább azt gondolnád: vőfélybokrétásan menyegzőre szóló meghívással jött valahonnan a rézerdőn túlról, mesék világából.
– Erősen szép – mondta Nagyapó. – Hatos agancs, kövér tetőrózsa, s a bundája bársonyos. Hát nem nézed meg?
Mihályka erőt vett magán, a zsákmánya fölé hajolt, agancsánál fogva megrázta gyöngéden a fejét. Csodára várva sóhajtott föl benne a titkos gondolat: „Istenem, ha 59fölébredne!” És valóban csoda történt. Az őzbak gyöngyfoga közül a sárga vadvirág kiesett, szája megmozdult, hangot adott, de nem azt mondta: bao-bao, mint amikor csöndes nyári estéken a társait riasztani szokta, hanem így szólt szemrehányólag:
– Mihályka, Mihályka! Mit tettél velem?
Mintha darázs csípte volna, úgy kapta hátra fejét a legényke.
– Mi a kő? Tán megijedtél? – kérdezte Nagyapó.
Mihályka kihúzta magát:
– Én-e? Én aztán soha!
Így titkolta el az ijedelmét s nem vallotta be, hogy hangot hallott.
Akkor látta meg, hogy az őzbak félig lezárult szeméből kövér könnycsepp szivárog lefelé. S ahogy azt nézte-bámulta, lábából kiment az erő, leroskadt a véres fűre, onnan vetett riadt pillantást Nagyapóra:
– Sírt volna? – kérdezte.
– Elbúcsúzott ő is a világtól – mondta az öreg.
Mihályka zsebkendőt vett elé, a könnycseppet felfogta vele.
– Te mit csinálsz? – nézte Nagyapa megütődve.
A legényke megpróbált közömbös arcot vágni.
– Minek áztassa könnyével a földet, ha egyszer nem az ő dolga? – mondta, miközben a zsebkendőt gonddal összehajtogatta. – Elteszem emlékbe.
Ez már különös volt, butácska gyermeki gügyögés, nem tetszett Nagyapónak, mert így szólt:
– Vadász vagy te, vagy plébánosfióka?
– Mondjuk, hogy vadászfióka – próbált mosolyogni Mihályka.
– Egyet mondasz, mást mutat a szemed – bökte föl mutatóujját az öreg –, mert én úgy veszem észre, hogy te sírni szeretnél most.
60A szó is talált, akár a golyó, Mihályka legénykés önérzetének kellős közepébe. Lenyelte hát a könnyét s úgy szólt vissza, mint egy zsiványvezér:
– Én-e? Én aztán soha!
– Ezt már hallottam – legyintett Nagyapa, aztán, hogy maradék bosszúságát is kiadja, a zsebkendőbe kötött bele: – Hányszor megmondtam? Fehér zsebkendőt elé ne végy nekem vadászat közben! Olyan az a vadnak, akár egy fehér kiáltás. Ha szemedbe süt a nap, annak a csillanását is meglátja.
– Ez már nem lát, szegény – mondta Mihályka.
– Míg lestük is, megtörténhetett volna! – fortyant fel kissé Nagyapa, mert úgy szokta volt meg, hogy Mihálykának az erdő törvényeiről nem kell kétszer prédikálni.
Mihályka azon a napon, mikor vadászként olyan szép győzelmet aratott, éppen tizenhárom és fél esztendős volt. Már nemigen nyelte le, ha folyvást okítható gyermeknek nézik. Hallgatott hát megbántottan és eltette azt a zsebkendőt, a fehér kiáltást.
61Miután az elesett vadat számba vették, a lövést kiértékelték – „szépen lőtted, blatton, magyarabbul hevederen, mintha csak én lőttem volna!” – Nagyapa a hátára vetette s elbaktattak a szekérhez a kövecses útra.
Hazaérkezve Mihályka így szólt:
– Meg kéne mutassam valakinek ezt a cserelapit.
Medve Mihály jól tudta, hova kívánkozik a gyermek, el is mosolyodott annak a dicsekedő kedvén s ennyit mondott: a tisztesség idején túl ne maradjál.
– Szurkot nem viszek magammal – kiáltotta vissza futtában Mihályka.
Amáli szülei nem voltak otthon.
Ketten ültek hát a konyhában az ablak mellett az asztalnál.
Mihályka a kissé megviselt zöld vadászkalapját nem akasztotta a fogasra, hanem jobbról maga mellé az ablakpárkányra helyezte gonddal, hogy jól lássék rajta a véres cserfalevél.
Amália a kalapra nem vetett pillantást, de annál kíváncsibban fürkészte Mihályka arcát: vajon mi szél hozta őt olyan sebesen a házukba?
– Valami baj van-e? – kérdezte.
– Baj mindig van – mondta Mihályka –, de most nem azért jöttem.
– Nagyapád szalasztott el valamiért?
62– Engem ő nem szokott sem szalasztani, sem futtatni. A lovakat futtatják.
– Hát mért nem szokott? – nézett rá oldalról Máli madármódra.
– Mert én magamtól szaladok s futok, ha kell.
– Mint például most is – rebbentette meg sűrű szempilláit a leány s évődős kedvét jelezte arcán a két mosolygödröcske.
Ettől egy kicsit fodros lett a frissen felavatott vadász hiúságos önérzete.
– Nagy hírrel jöttem – mondta hát igen komolyan –, de félek, hogy le fogod kicsinyleni.
Ezt mondván, Mihályka néhány pillanatra kibillent az önérzetéből. Mindig titkolt árvagyermek-szomorúságából ülhetett ki valamicske az arcára, mert Amáli olyat mondott, hogy még sohasem.
– Magadtól is tudhatnád azt, amit nem tudsz – kezdte a vigasztalást, aztán így folytatta: – Ha rólad van szó, én a kicsit is nagyra tartom.
A kicsit nagyra! Nagyot még nagyobbra! Ez nem földi hang, hanem égi szózat!
Mikor ezt Mihályka meghallotta, először nem akart hinni a fülének, azután rikkantani szeretett volna, majd földhöz verni magát, mint egy pöttyös gumilabdát, pattanjon a mennyezetig, vagy annál is följebb.
– Nézd meg a kalapomat! – mondta alig titkolt büszkeséggel.
– Minek nézzem? – kérdezte Amáli. – Ahány hitvány vadász, erdész, horgász, mind ilyen kalapot visel.
– Hitvány? – hökkent meg Mihályka.
– Mit nézzek azon a kalapon? – húzódott el az indulatos szóváltás útjából Amáli. – Tán csak nem a cserelapit?
Mihályka, akit épp a hiúsága tartott vissza mindig a dicsekedéstől, a véres cserfalevél magyarázata helyett halkan énekelni kezdte Nagyapa nótáját:
63Amáli elcsodálkozott Mihályka tisztázatlan jókedvének abroncstalanságán, megnézte hát közelebbről is a cserfalevelet.
– Ember! Hát ez véres! – kapta el róla megiszonyodva az ujját. – Mit akarsz te ezzel énekelni és mondani?
– Lőttem egy őzbakot! – mondta Mihályka férfias határozottsággal. – Egyből eltaláltam. Blatton lőttem, vagyis hevederen.
– Szép beszéd – szomorodott el Amália. – Blatton! Hevederen! S a falevél mitől véres?
Mihályka elmagyarázta a vadászavatás ceremóniáját. Az elejtett vad vérébe mártott, felmagasztaló cserfalevél átvételét Nagyapa kezéből.
Amáli kék szeme megfelhősödött, míg hallgatta.
Mihályka titkolt izgalommal várta az örömsikolyos elképedést, szűzmáriás tapsikolást, mindenkori titkos vágya szerint a keblére boruló lányka boldog pihegését.
Ehelyett Amáli fogta a frissen felavatott vadászkalapot s úgy vágta a földhöz, hogy az cserelapis palacsintává laposodott.
– Hát e mi volt? – kérdezte Mihályka.
– A véleményem! – kiáltotta éles hangon Amália. – Mit vétett neked az az ártatlan őzike, hogy kioltottad az életét?!
– Mindenki lövi, akinek szabad! – hüledezett a legényke. – Nagyapám is! Az ő kalapját is földhöz csapnád?
Válaszként olyat hallott újból Mihályka, amitől boldogat és nagyot dobbant a szíve.
– Mindenki lőheti! Te nem vagy mindenki. Akárki feketítse a lelkét árvaságra juttatott őzgidáknak szenvedései64vel! Te nem lehetsz akárki. Ne legyél, mert magad is…
– Mert én is árva vagyok – mondta ki Mihályka, amit Amáli nem mert kimondani… – Hát jól van, talán igazad van. Megfogadom neked, Máli! Őzet egyszer bizonyos, hogy soha, míg élek, többet nem lövök.
– Madarakot se! – adta ki Máli a második parancsát.
– Madarakot se! – adta meg magát Mihályka, de kényszeredetten.
Erős berzenkedés támadt benne Amáli viselkedésével szemben.
Hazafelé ballagtában, fején a földhöz csapott győzelmével így morfondírozott magában: Parancsokat ad nekem, tehát ragaszkodik hozzám. Kiejtette a csőréből a titkát! Elárulta magát a büszke, a rátarti!
– Hijjj! – füttyentett boldogan és megiramodott hazafelé.
Aztán megtorpant, a homlokára ütött, mint akinek megjött az esze. Azért ragaszkodik hozzám, hogy parancsolgasson! Nincs szolgája, alávetettje. Nincs akinek a kalapját a földhöz verdesse! No, ha így gondolja, akkor vakot vetett!
S megint csak ballagva folytatta az útját.
A kapu előtt megállt: menjen-e bé, vagy fusson vissza Amálihoz. Hátha mégis reám vetett szemet – szerelemmel! S akkor nem vetett vakot.
A tornác magasából Nagyapa látta, hogy megérkezett, egyik lábáról a másikra állingál, se té, se tova – boldogtalankodik.
– Nem találod a kapukilincset? – kérdezte.
Mihályka nagy lendülettel lépett be az udvarra.
Néhány nap múlva rokonokat, jó szomszédokat hívtak meg őzlakomára. A gyöngyös-rózsás, hatos agancs felkerült a falra. Megfájdult a szíve Mihálykának, valahányszor csak fölnézett rá. Olyan volt az, akár egy karos gyertya65tartó, az álmatlan emlékezet lobogó lángocskáival. A tűnődő tekintet káprázatában néha megmozdult, mintha láthatatlan gazdája táncoltatta volna sugarasan a felkelő nap előtt. Ilyenkor újból hallotta a golyóval leterített őzbak panaszos hangját: „Mihályka, mit tettél velem?” Hogy ne lássa-hallja, varrottas törülközőt aggatott a trófeára. Mindhiába.
A vendégek megcsodálták az agancsot, ettek, ittak, mulatéroztak.
Dicséretek meleg záporában megint fölavatták az új vadászt. Mihályka hasmánt feküdve két kezével fogta a falról leszedett agancsot, miközben egy vendég puskavesszővel elfenekelte. Nagyapó három díszlövést adott le a tornácról, szerteriasztván az udvari békés majorságot. Nagy felháborodásában egy bolond kakas fél óra múltán is kodácsolta tiltakozását a csendháborítás ellen.
Következtek azután a vadászkalandok.
Nagyapó mesélt. Történeteivel égnek meresztette a hallgatóság minden hajaszálát. De volt, aki közbetüsszentett és azt mondta: Medve Mihály háryjánoskodik. Régi szokás szerint ilyenkor kellett Mihálykának szent esküvéssel is tanúskodnia.
– Te mondd meg, gyermek! – szólt rá Nagyapa. – Hogyan mentem volt be a medve barlangjába, mely sötét volt és büdös, akár a pokol?
A választ úgy aprította Mihályka, mint a Miatyánkot.
– A puska csövére égő gyertyát állított kend.
– És hogy hoztam ki onnan a két medvebocsot?
– Zsákban hozta kend, mint a cigány a pulykát.
Aztán a kacagást vészterhes bejelentéssel kellett nyakon önteni: minden pillanatban jöhetett az anyamedve.
– Hijnye, a nemjóját!
S újból Mihálykára villant az öreg sólyomszeme: hogy futottunk hazafelé?
66– Mint két kutya, kinek a farkára bádogot kötöttek.
Ez is kacagtató lehetett volna. Csakhogy erdőlés, gombaszedés közben a hallgatóságnak majd minden tagja találkozott már medvével. Eszébe jutott kinek-kinek a saját keserves futása. Történetét a borzongató csöndben így folytatta Medve Mihály.
– Csakhogy ezután jött a vastagja.
– Ó, a vastagja! – szólt ijedten egy fiatalasszony. – Vigyázzon, mit mond kend, mert én gyereket várok. Meg ne riassza nekem időnap előtt, hogy aztán dadogós legyen.
Isten őrizzen, hogy ilyen szándéka lett volna Nagyapónak. Azt mondta hát:
– Erősítsétek meg magatokat. Jódarab nyargalás után át kellett kelnünk a Gyöngyös patakán. Ott a függőhídra reákaptattunk.
S jött a visszhang Mihályka szájából:
– Reákaptattunk.
– A közepéig eljutottunk. Nézek elé, hát az mi lehet? A híd végében ott áll velünk szemközt… Mi volt az, Mihályka?
Mihályka máris mondta volna, ám a várandós menyecske hamar letácsolta:
– Egyet se szólj, míg ki nem futok innen, a borzalmak házából!
Azzal bevágta maga után az ajtót.
Mihályka suttogva közölte az ijesztő fordulatot:
– A híd végében két lábra emelkedve ott vicsorgott egy anyamedve.
– Ajajaj! A bocsoknak az anyja! – röppent fel az újabb szörnyülködés.
– Az volt – bólintott Medve Mihály. – Mit csináljunk? Hátra arc! Futás visszafelé. Kettőt se léphettünk. A vízbe is majd belé potyogtunk, úgy mellbe csapott a megrökönyödés. Mit láttunk, Mihályka?
– A híd másik végében két lábra emelkedve vicsorgott a kan medve.
67– Ajajaj! A bocsoknak az apja!
– Úgy, ahogy mondod – bólintott Nagyapa. – Mekkora lehetett? Te mondd meg, Mihályka.
A nagy veszedelem hűséges tanúja így szólt:
– A lovunkat a nyakába vehette volna.
– Irgalmas Szűzmária! – óbégattak az asszonyok.
Még jó, hogy kiment az a várandós menyecske, mondta valaki. Ilyen körülmények között valóban dadogós gyereket szülhetett volna.
– De meglőtted, ugye? – szólt egy öregasszony, hogy minél hamarább megnyugtassa magát.
Szigorúan nézett rá Medve Mihály:
– Hogy lőhettem volna? A puska a hátamon, a golyó a zsebemben. Betöltött fegyverrel futni nem szabad. Mondtam, ugye, hogy a bocsoszsákkal nyargaltunk volt. Így hát nem lőhettem.
Azzal nagyot sóhajtozott, kezét karba fonta. Keserves képpel bámult maga elé.
– És aztán mi lett? Mondjad már! – követelőzött valaki.
– Mi lett volna? – szólt a gyászhírek hangján Medve Mihály. – Megettek bennünket.
Csönd és pislogás. Hang is csak ennyi:
– Áááá!
S magába roskadtan figyelt körbe a két bocstolvaj. Mert aki nevettet, maga nem nevet.
De felugrott ültéből a pórul járt kérdező.
– A súj a nyakatokba! Akkorákat hazudtok, hogy neki lehet támaszkodni.
Dühös volt az ember. A kérdésével csapdába esett. Jól meghempergették a kárörvendő kacagásban. Ezt várta Nagyapó. Aztán a hazudozás vádját szépen megfordította: nem ti híreltétek el akkor, hogy megettek bennünket a medvék?
– Így volt bizony – ismerték el többen is.
68– Nohát! Én meg elmeséltem, hogy mindez hogyan történt. Az utókor ne törje fejét e gyászos eseten. Hisz mindenki maga tudja legjobban, miként ették meg a medvék.
Ez már tény és való, hangoztatták egyöntetűleg. Nagyapa hálás volt Mihálykának a tanúskodásért. Újból dicsérni kezdte. Hogy míg kicsi volt, milyen bátran gyűrte le az ijedelmét. Az első közeli puskadörrenéstől még a fenekére esett, a másodiktól viszont már csak megtántorodott. Aztán úgy szoktatta magát az erdei háborúhoz, hogy míg Nagyapa lőtt, a két karjával egy vastag cserefába kapaszkodott, így nem esett hanyatt, sőt ahhoz is bátorsága támadt, hogy az ágasfára fektetett duplacsövűnek a ravaszát meghúzza: bumm!
– Bumm! – kacagtak jócskán a vendégek, majd énekeltek is Mihályka tiszteletére: – Rece-fice, bum-bum-bum!
69Aztán az is elmúlt, a lakomás vidám nap.
Öreg Medvének, kicsi Medvének egyaránt megszaporodott a munkája. Mihálykának iskolába kellett menni, Nagyapónak egyebek közt a tűzifabeszerzés szakadt a nyakába. Lábukon pusztult, kiszáradt fák eltakarítására kapott engedélyt. Szerencsésnek mondhatta magát az erdészeti hivatalokban kérelmező székelyek között, de napokon át hajnaltól estélig bizony nagy területeket kellett bejárni a halott tölgyek, juharok begyűjtése végett.
Mihályka az új tankönyvet borította be kék papírral, hosszan lapozgatott bennük, ismerkedett velük. „Szervusz, világ! Mi lesz belőlem, amíg titeket a begyembe szedlek!” Az iskolai kedvének dolgában az a furcsa dolog támadt, hogy egyszer a nemszeretem számtanlecke miatt ment szívesebben Nagyapával fát fűrészelni, máskor a talpast-körmöst-fenekelést is elviselte volna, csak ott ülhessen a harmadik padban, közvetlenül Amáli mögött, akinek nyakszirtjén ilyenformán reggeltől déli harangszóig számolhatta a selymes pihéket.
Az erdei munkában, alkonyati fahordásban örömmel segített Nagyapának, a közös vadászat és mesélés azonban kezdett döcögőssé lenni.
A reá ruházott szerepet úgy próbálta eljátszani, ahogy mindig is szokta, ha Nagyapa feléje kacsintott. Tudta, hogy ezzel örömöt okoz neki s növeli a vadászbecsületét. De míg 70másokat mulattattak, nehezen bírta titkolni, hogy sajog a lelke. Miután a vendégek elszállingóztak s néha még az úton is énekelték az ő tiszteletére, hogy rece-fice bum-bum-bum! – legelső és egyetlen trófeáját, a gyöngyös agancsot nem a falra akasztotta vissza, hanem a tálas mögé dugta.
Nem akarta látni.
Még úgy rémlett neki, hogy valóban gyertyák égnek az ágain. Mint halottak napján a sírokon. Álmában sem volt nyugta tőle. Ha lelki szemei előtt kigyúltak a gyertyák, a rózsás agancs valamikori hordozóját látta feltűnni kicsi pásztortűzként a bükkerdő sarkában. Aztán: bumm! – a golyó azt is kioltotta, hogy utána véráztatta hangját hallja megint az őszi szelek süvöltésében: Mihályka, Mihályka! Mit tettél velem?
Volt éjszaka, hogy Nagyapa – a sóhajtásait hallva lámpát gyújtott, az ágya fölé hajolt és azt kérdezte: mi van veled, gyermek? Nyitott szemmel alszol, mint a nyúl.
– Mert azt álmodtam, hogy nyúl vagyok – ütötte el tréfával a dolgot Mihályka.
Ilyen álom hallatán máskor jót nevetett volna Medve Mihály. „Álom s esős idő!” De most megannyi különös észlelet után felkiáltott:
– Nyuúúl?!
– Nyúl – mondta Mihályka.
– Beszámolót kérek róla! – így az öreg. – Eleitől a végéig!
Az álom úgy kezdődött, hogy Mihályka sörétes puskával a hátán elindult a kertek alatt nyulat lőni. Cselleng jobbra, bagdácsol balra, nyulat nem sikerül felszöktetni. Meglát egy szép, kövér fejes káposztát, megkívánja annak az édes torzsáját, kezdi lehántani róla a leveleit. Hántja-hántogatja, hát kiderül: ahány levél, megannyi piros-fekete szoknya, és minél jobban babrál köztük, annál inkább közéjök bonyolódik s már nem tudja, hová jutott: káposztába-é, vagy szoknyák alá? Ráadásul a puska is eltűnt, keresi, sehol nem találja. Vé71gül kidugja nagynehezen a fejét a szoknya-lapik, vagy miazisten lapi-szoknyák közül, hát feléje repül a puska, a csöve reámered, ő meg nyúlnak érzi-látja-tudja magát, megugrik, eszeveszett futásba kezd, mindhiába: elsült a puska, bummm! – felhengeredett. Ott feküdt a földön, istenem, mi lesz énvelem, meglőttek, megnyúznak, megesznek, nyúlszőr kalapot csinálnak belőlem, én nem fogom tudni hordani magamot, vajon kinek a fejére kerülök? Ez semmi! A lövés után mindene lebénult, a négy lábát kivéve. Azok ott fektében is tovább futottak a semmiben, másvilági mezőkön suhantak szépséges iramlással, menekítették a gazdájukat – ki e földi létből, a puskás emberek közül, vissza a Paradicsomkertbe, Isten pásztorkodásának mezejére.
– Így volt – fejezte be Mihályka. – Ezt adja kend össze!
Medve Mihály összeadta.
– Kezdem azzal, hogy téli vadászatainkon mindig hosszan bámultad a meglőtt nyúlnak üresben futó lábait. Minden lőtt vad, gyalogos vagy szárnyas, eleste után még jódarabig folytatja megszakított útját. Repdes a szárnya, száguldanak a lábai és ő bizonyosan úgy tudja, hogy eredményesen menekül az ember elől. De más is van itt, fiacskám! Mit gondolsz te, miféle nyúl voltál? Baknyúl-é vagy nőstény?
Mihályka zavarba esett, elpirult.
– Ahogy visszagondolok magamra és a káposztalapikra, baknyúl lehettem. Csakis!
– A káposztalevelet csakis baknyúl nézheti szoknyának. Pláne piros-feketének. Mondjam-e, hogy hívták azt a káposztát?
– Ne mondja! – szeppent meg Mihályka.
– Akkor maradjon köztünk – kacagott Medve Mihály megnyugodva.
Nem beteg a gyermek lelkileg sem! Jó irányba viszik az álmai.
72Hiszen egészségesebb fehérnéppel álmodni, mintsem ördögökkel.
Egy napon mégis az történt, hogy Mihályka behúzódott a szénacsűrbe és fejét a két öklére ejtve sírt keservesen. Zokogott és közben az is eszébe jutott: megölné a szégyen, ha Amálka így látná őt, legényhez méltatlan fehérnép-állapotban.
Könnye a kezefejére hullott.
Nézte hüppögve és körbesandítva, nehogy váratlanul föltűnjék Nagyapa. Éppen olyan volt az a könnycsepp, mint az őzbak szeméből kipergett gyöngyszem, amely régen fölszáradt már a párna alá rejtett zsebkendőjében, mégis látta és hangot is hallott elomlott napok romjai alól, a bükkerdő sarkából: Mihályka, Mihályka! Mit tettél velem?
Ezért nem akarta látni az agancsát.
Annál többet táncolt az első házban leterített medvebőrön, amelyről csak annyit tudott, hogy viselőjét hajdan Nagyapa lőtte meg. Jó érzés volt a Hatalmas Ellenség hátán ugrálni. Rémtörténetek ugyanis csak vérmedvékről keletkeznek. Az édesszájú mackókról, mivel embert, állatot nem támadnak meg, se jót, se rosszat nem beszél senki. A szelídségnek nincsen története. Annál inkább a vérszomjas gonoszkodásnak. „Így ugrottál tehenek, borjak hátára!” – mondogatta sokszor Mihályka, ha mezítlábasan a medvebőrre pattant.
De megiszonyodott tőle, mikor egyszer akaratlanul fültanúja lehetett Nagyapa sóhajos emlékezésének. Mátyás Benjáminnal poharazgatva így szólt az öreg: „Soha, míg élek, meg nem vigasztalódom. A fiam gyilkosának bőrét nézve érzem egyszer-egyszer a büntetés elégtételét. Nem meglőni kellett volna azt a medvét, hanem elevenen megnyúzni és megpörkölni!”
Ekkor tudta meg Mihályka, hogy kinek a bőrén táncol.
Nagyapjának szavai hallatán a vadbőr, miként a mesebeli varázsszőnyeg, fölszállt vele a magasba, meghordozta 73a kék hegyek fölött, majd mérges morgás közben ledobta magáról; Mihályka belezuhant egy nagy szakadékba.
Magához térvén az ágyban találta magát s nagyapja mellett a föléje hajló tanító urat, aki orvos híján doktor is volt a faluban.
Első pillantása a medvebőrre esett és már kiabálta is fejhangon: „Nyúzzák meg elevenen a medvebőrt! Rakjanak tüzet alája!”
Akkor Medve Mihály a bőrt eltüntette valamerre.
Mihályka sokáig ott látta még lelki szemeivel az apagyilkos medvét.
– Mi bajod? Mért búsulsz? – kérdezte mind gyakrabban tőle Nagyapa.
– Mert elhagyott a régi szeretőm – mondta Mihályka.
A füllentést Medve Mihály nem vette zokon.
– Hagyd el – mondta –, mert több ház, mint templom, s minden házban akad leány is, neked való.
Megint talált a célzás. Mihálykának olyan piros lett a füle, mint Amália szőke hajában a csokros szalag.
– Leányok? Annyit törődöm én velük, mint macska a vasárnappal! – próbált visszavágni.
Így teltek a napok.
Északról akkor vonultak délnek hangtalanul az erdei szalonkák.
Hajnalonta menni kellett leszedni néhányat az égről; vadászörömöt gyarapítani a ritka látvánnyal, mikor a hosszúcsőrű madarak a kapásból odavetett lövésre megpördülnek a levegőben és lehullnak puha cuppanással az avarra. Ilyenkor Nagyapa háta mögül Mihályka rohant vizslaként, hogy a sűrűben fölszedje őket. Ez is tudomány. Meg-megállva fülelt: utolsó szárnyarebbenésével honnan ad jelt az erdők haldokló tündére? Ha ezt esti vadászaton elszalasztotta, az avarszínű madarat lámpával sem találták meg. Ottmaradt rókák eledelének. S volt úgy, hogy Mihályka riadtan kiáltott 74hátra: ez még él, Nagyapa! Mit csináljak vele?
– Megszúrjuk tűvel a fejét – hangzott a kegyetlen ítélet.
Kivégzéskor Mihályka elfordult, a foga is belecsikordult az irtózatba. „Na, erről se tudjon semmit Amálka!”
– A tűvel varrni kell, nem madárfejet szúrni! – mondta.
– Vagy élet, vagy halál – oktatta bölcsen Medve Mihály. – A kettő között nincsen egyéb, csak szenvedés. Mert egyik is, másik is rossz, de annál borzalmasabb, mikor a lőtt vad se nem él, se nem hal, csak sebesülten vergelődik. Ezek a köztes állapotok elviselhetetlenek. Például ha, mondjuk, az embert szeretik is, nem is. Ennél rosszabb alig lehetséges.
De hogy ezt miért tette hozzá, Mihályka nem értette.
Nagyapának legénykori emléke lehetett a köztes állapot kínja.
De mivel így eltávolodtak a szalonkagyilkolás borzalmától, a gyermek újból szóba hozta; éppenséggel a lakodalmukon, menyegzői örömeik közben nem kellene őket lepuffantani. Jól van, jól, az embernek élni kell, az embernek hús is kell, de lám, a szalonkának a kicsi, sovány cubákja, rágós mellehúsa semmit sem ér egy tejfölös csirkepaprikáshoz képest.
– Elmagyaráztam már, hogy nem vagyunk húsvadászok! – billegtette az ujját Nagyapa. – Az erdei szalonkát is trófea miatt kapjuk puskavégre.
– Trófea! – mondta szelíd hangon Mihályka, hogy azért ne tűnjék feleselésnek. – Az a semmi kis tollúcska, alig egy tollszemnyi a madár szárnyának a könyökhajlatában. Még kied is matatja, amíg megtalálja.
Szavait az öreg nem vette jónéven.
– Tán elefántagyarat keresnél rajta!
Mihályka nem árulhatta el magát, vagyis Amáliának tett fogadalmát: őzet nem lő többet és „madarakot sem”! Azt is elhallgatta, hogy azzal a trófea-tollúcskával olyan szép szalonkákat rajzolt házi feladatként, hogy a tanító bácsi nem győzte dicsérni.
75– Mivel festetted? – kérdezte.
– Saját szárnyával – mondta Mihályka kicsit talányosan, meg az eljáráshoz hozzá is lódítva.
– Miként került hozzád a szalonka szárnya? – kérdezte a tanító úr.
– Meglövetés által – szólt kurtán-furcsán a nagy vitéznek tartott legényke, de vesztére szólott.
Mátyás Amália úgy pattant fel a helyéről, mintha parázsra ültették volna.
– Tanító úr! – kezdte a felháborodástól már-már üveghangon. – Ez a dicsekvő madárhóhér esküvel ígérte meg nekem, hogy madarakot többet nem lő. Tessék hát megkérdezni tőle, nem fél-e az Isten haragjától, amikor ártatlan szalonkának a szárnyát képes levagdosni, hogy amivel annak a szegény vándormadárnak repülni kellene, azt ő festegetésre használja?! Medve úrfi mit szólna hozzá, ha egy cigányprímás az ő kezét vágná le, hogy azzal hegedüljön, nem pedig a sajátjával, mit az édesanyjától örökölt? Már én bizony meg nem dicsérném azért, hogy madarakot kínoz.
Mihályka védekezni szeretett volna, de úgy érezte: megölné a szégyen, ha elmondaná az igazat, vagyis, hogy őmaga sosem lőtt erdei szalonkát, s a trófea-tollúcskák Nagyapa kalapjából kerültek a festegető szerszámai közé.
Magára vállalta inkább a madárhóhérságot.
A tanító úr bölcs mosollyal napolta el Amália vádbeszédének letárgyalását. Delet harangoztak már, ami pedig az ő hasának is üzenet volt az általános szabály szerint: „Harangoznak délre, fut a pap a lére.”
De csak lére? Hajnalban a tanító úr negyedkilós pisztrángokat fogott, azzal várta őt a kovártélyos asszony.
A szalonkák miatt néhány hétig tartó harag támadt Mihályka és Amália között. Így nem derülhetett fény az igaz76ságra, amely békességet teremtett volna köztük. Mihályka rátartiságból hallgatta el, hogy ő valójában nem is elpusztítani, hanem rajzolás-festegetés útján feltámasztani akarta az erdőnek halott tündéreit.
Ahány erdei szalonkát lőtt Nagyapa, annyit rajzolt ő is a füzetbe. Ha estelente sokáig nézegette őket, röpködni kezdtek a fehér papíron. Titokzatos korr-korr, cvik-cvik hangot adva kezdtek nászjátékba, aminek idejét a vacsoracsillag feljövetele jelezte. Egy rajzolt madár a vállára szállott, hosszú csőrével a nyakát birizgálta. Mihályka lehunyta a szemét, meg se mert moccanni, nehogy saját szárnyas teremtményét elriassza, ám egy idő után az mégis elszállt észrevétlenül. Helye üres maradt a füzetben. De erről sem szólt semmit Nagyapónak, aki nagyon kívánta már a szalonkapaprikást.
– Jössz-e tündérnézőbe? – kérdezte biztatón kacsintva.
– Fáj a lábam – füllentett Mihályka s még jajgatott is hozzá.
Medve Mihály egyedül ment ki a havasra szalonkát lőni. De jött is vissza nemsokára erősen sántítva. Egy malacait féltő vadkoca támadt neki az erdő nyiladékában. A puskája apró sörétre volt töltve, így a vastagbőrűt meg nem lőhette, s még jó, hogy fürgesége, lélekjelenléte folytán az irháját hazahozhatta a kimarjult lábával.
Akkor lábfájást cseréltek.
Ettől kezdve Nagyapa jajgatott s Mihályka nyüsletett a ház körüli teendőkben. Hátizsákkal sót hordott föl az erdőbe őzeknek és szarvasoknak. Megrakta szénával a téli etetőket s a bükkerdő sarkán kicsi kopjafát állított az elesett őzbak emlékére. Nagyapa nem bírt odáig fölsántálni, hogy a gyász jelét észrevegye. Így a kopjafa is titokban maradt.
– Nyugalomba vonulhatok immár – mondta boldogan az öreg. – Helyembe lépik az unokám.
Jól beszélt, mert hamarosan ennek is eljött az ideje.
77Márciussal lerongyolódott, majd megfutamodott a tél dühösen fújtatva. Nehezen adta föl a küzdelmet. Zimankós napokat prüszkölt a tavasz szeme közé még áprilisban is, ám ettől már senki sem reszketett.
Megpendült a világ.
Erdőn, mezőn kenyérmunkára serkent a nép, s a hó súlya alatt megrokkant csemetefenyők boldogan kezdték kihúzni magukat a fényben. Arra meg nincs is szó, hogy hajnalonta és naplementekor változatos ének dolgában mit műveltek a messzi tájakról visszatért madarak. A napi fészekrakó munka előtt, majd azután pihenésképpen úgy csattogtak és annyira önfeledten cifrázták a dalt, hogy mindig felbosszantották a kan medvére leselkedő vadászokat. Ricsajos zengedezésüktől alig-alig lehetett hallani a hangyászkodás, füvelés, pulykarablás végett útjára indult talpas koma ágreccsentéseit.
A téli csendnek egyebekben is vége szakadt. A januári nagy havak miatt délebbre húzódott gímszarvas-csapatok dobajos vonulással tértek meg régi szálláshelyükre. A jég bilincseiből szabadult havasi patakok nagy harsogással vágtattak lefelé a magaslatokról és ahol kidőlt szálfa, sziklakő állta útjukat, sörényes-táncos hullámokat vetettek, amelyek Mihályka magányos nézelődéseiben ágaskodó, nyerítő fehér csikók módjára örvendeztek a tavasznak.
Áprilisban, mikor a melegebblélegzetű helyeken kivirágzott a kökény, s egérfülnyi levelecskét hajtott a kecs78kefűz, a fájós lába miatt morgataggá lett Medve Mihály így szólt:
– A dürgőhelyeken kezdődik a nagyvásár, mi meg itthon fogunk rostokolni. A keservit a büdös vaddisznajának!
Más szóval ez azt jelentette, hogy eljött a siketfajdok násztáncának ideje és minden bizonnyal vendégvadászok érkeznek, kakast kellene lövetni velük.
Ez minden esztendőben kevéske pénzt hozott a házhoz. Ha többet nem: Mihálykának egy pár csizmára valót.
– Ha kiednek fáj a lába, én leszek idén a lövető – mondta Mihályka. Boldog szelídséggel pihent meg rajta Medve Mihály karvalypillantása, majd fejét vakarva mégis azt kérdezte:
– Hogy zsebkendőben hazahozd nekem a vadpávák könnyeit?
– Én-e? – húzta ki magát önérzetesen Mihályka. – Nem vagyok plébánosfióka!
Nézték egymást. Csak a tekintetük egyezkedett. Egyik fogadalom volt a bátor helytállásra, a másik biztatás meg reménykedés a család hírnevének jó megmaradásában.
Leparolázták. Mint két marcona férfiú.
De mikor elengedték egymás kezét, Nagyapa kibújt a marconaságból, magához ölelte Mihálykát.
– Gyermek, gyermek! – sóhajtott. – Nehéz rajtad eligazodni.
Mihályka kitekintett az ablakon és így szólt:
– Valaki felénk nézelődik s mintha kiabálna is valamit.
– Hogy néz ki? – kérdezte Nagyapa immár a fűtő mellől, ahonnan nem lehetett az útra kilátni.
– Vadásznak nézem – mondta Mihályka. – De inkább olyan, mint egy disznófősajt.
Az öreg az ablakhoz lépett, számba vette az ismeretlen embert.
– Jól van tartva, de hál’ istennek nem adószedő.
79S látván, hogy az a füstösképű, hasas ember a karjaival hadonászik, kiment a tornácra.
– Hallja, öreg! – szólt akkor az idegen. – Nem tudja, hol lakik egy Mihály nevű vadőr?
– De tudom – mondta Medve Mihály és sarkon fordulva visszalépett a házba.
– Mit akar? – kérdezte Mihályka.
– Azt kérdezte, hogy tudom-e, hol lakunk? Már hogyne tudnám. Lássunk ebéd után.
A megszólítás nem tetszett neki. Hallja, öreg! Meg csak Mihály. Franc a bélibe!
Ám akkor odakint már dudáltak türelmetlenül egy fényes, fekete autóból. Örömre szabadultan két másik vadászgúnyás is kiszállt belőle, jöttek befelé s mondták, hogy ama nevezetes Mihályt mi végett keresik. Kakast meg egyebet akarnak lőni, megfizetik rendesen a kalauzolást, a fuvardíjat, mindent.
– Akkor jó helyre jöttek – enyhült meg Nagyapa. – Csak egy a baj. Énnekem fáj a lábam, ezért egy fiatalabb vadászt küldök magam helyett.
Azt mondták: nem baj, ha érti a dolgát.
– Nálamnál is jobban érti – mondta Medve Mihály. – Mivelhogy én tanítottam.
Megegyeztek, a gépkocsi befordult az udvarra, a vendégek kezdtek behurcolkodni a házba. A hátizsák- és puskahordással csak ketten igyekeztek: a disznófősajt-valaki és apró termetű, de hatalmasan részeg cimborája, aki többet csuklott, mint ahányat szuszogott cipekedés közben. Tekintélyes termetével, stuccolt bajuszával a harmadik csak nézelődött körbe-körbe, míg föl nem fedezte a pisztrángos patakot. Aztán elindult egyet sétálni. Úgy látszott, hogy gondjai vannak és azokat sétáltatja.
Odabent Mihályka megcsodálta a drága fegyvereket. A három úrnak legalább kilenc puskája volt: sörétes 80húszas, tizenkettes, golyós puska, flóbert, de még szélpuska is.
– Ágyút nem hoztak? – kérdezte Nagyapa. – Tulajdonképpen mit akarnak lőni az urak? Az elvtársak. Vagy elvtárs-urak?
– Jól beszél – mondta a hasas vadász –, mert minden úr nem elvtárs. De minden elvtárs tisztességes úriember!
– Úgy legyen – mondta Medve Mihály. – Tehát mit lőnének?
– Mi-háp, mi-háp, mindent – mondta csuklás közben a kis keszeg férfiú, akiben több volt az ital, mint amennyi járt volna belé.
– Hát engedély van-e? – avatkozott a dologba Mihályka is, bár őt senki sem kérdezte.
– Az nem kell – mondta a hordó-kövér.
– Akkor a vadászatot itt rendezzük meg az én udvaromon – mondta Nagyapa. – Sima hely, nem is kell fáradni.
A hasas az ablakon át az udvar felé vetett pillantást. Hangját halkabbra fogva figyelmeztette Medve Mihályt, hogy a tréfát hagyja máskorra, mert olyan személy van közöttük, aki minden engedélynek a gazdája, de még annak is: hol lehet hetivásárt tartani, s mikor oltják a tyúkokat. És ez csak semmiség ahhoz képest, hogy az egész tartományban az ő bólintásán múlik: kire húzzák, vagy kire nem húzzák rá a vizes lepedőt.
– Melyik az? Hogy mossam meg a lábát! – ingerkedett Nagyapa a maradék tréfás kedvével.
– Odakint sétálgat, a fejét szellőzteti – kapta a felvilágosítást.
– Értem – bólintott az öreg. – Adjon neki az isten szerencsés kijózanodást.
Azzal kiment, hogy a lovas szekeret a havasi útra előkészítse. Később bejött a jónövésű, stuccolt bajuszos, aki még a tyúkok felett is törvényt tehetett, és azt mondta dörgő hangon:
81– Falatozzunk!
A három közül ő látszott a legjózanabbnak.
Mihályka segédletével asztalt terítettek, falatoztak, poharazgattak. Közben mindenféléről faggatóztak, főleg a lőhető vadakról. Egyik azt kérdezte:
– Medvejárás van-e?
– Olyan, hogy az már kész veszedelem – mondta Mihályka.
– Erről mesélj nekünk valamit, kiskomám – szólt a bajuszos, a tartományi főnök.
Mihályka mesélt.
Az édesszájú medvék bemerészkednek a gyümölcsöskertekbe, letördelik az almafák legvastagabb ágait is, ahol pedig megérzik a mézet, ép kaptár nem marad utánuk. Ám ez semmiség ahhoz képest, amit a vérmedvék mívelnek. Hónuk alá kapják a hízó disznót és elviszik, betörnek az istállókba, leütnek tehenet, borjat, agyonsújtják az embert is, ha útjukba kerül.
A falatozás abbamaradt.
– Híjnye – mondta a bajuszos főnök. – Itt rendet kéne teremteni.
De mielőtt ezt elkezdték volna, a rengeteg sörtől a sovány, kicsi, csuklós vadásznak fájdult meg erősen a hasa. Elnyargalt menten az árnyékszék irányába, amit Mihályka mutatott meg neki. A másik kettő tovább érdeklődött a garázda medvék felől.
– Mondd, kiskomám! Azok a pofátlanok a ti udvarotokon is megfordulnak?
– Ajajaj! – óbégatott Mihályka. – Fényes nappal is.
– Bárcsak most jönne valamelyik. Istenbizony itthagyná a bőrét! – fogadkozott a kövérebbik vadász.
Mihályka kitekintett az ablakon, ráncba szalasztotta a homlokát és így szólt:
– Ezt nem kellett volna mondani.
82– Mit nem kellett volna?
– Hogy bárcsak jönnének a medvék. Mert né, hol az egyik! Éppen most vágta ki az istálló ajtaját. És most ráveti magát a lovunkra.
– Híjnye, a teremburáját!
Az urak felugráltak az asztaltól. A stuccolt bajuszos puskát ragadott, a szuszogós kövérnek az odakint lévő cimbora jutott eszébe, kinyitotta hát hamar az ablakot, odakiáltott neki:
– Hallod-e, Dudi! Ott ülj meg, ahol vagy! Moccanástalanul!
– Hát mi a baj? – jött hang az árnyékszék felől, az istálló sarkából.
– Medve! Vérmedve!
Ez kellett a szegény csuklós-hasfájós emberkének. Ijedtében nem hogy meghúzta volna magát, hanem inkább a kitörést választotta. Az árnyékszék deszkaajtaját kivágva, nyakában a nadrágszíjával, hanyatt-homlok rohant keresztül az udvaron s vetette be magát a legközelebbi menedékhelyre, amely éppen a pincegarat volt a tornác alatt, kényelmetlen, de egyszemélyes ijedelemnek épp megfelelő.
A házból nem lehetett látni, hová tűnt el, így megnőtt a riadalom s a behemót bajuszosban a szándék is, hogy a medvét meglövi, mihelyt kidugja fejét az istálló ajtaján.
Ezt látván, Mihályka megszeppent, de már nem volt mit tenni. Vártak, izgalomban citerázva.
Aztán megjelent a hatalmas, szürke állat, de ló volt az, nem vérmedve, s utána föltűnt Nagyapa is, vállán a lószerszámokkal.
– Jaj! – kiáltott Mihályka. – Nehogy oda tessék lőni!
Ráripakodott az úr kiguvadt szemekkel:
– Hát ez micsoda, te kölyök?
– Ló – mondta Mihályka. – A mi lovunk.
83– És hol van a medve?
– Ott van mellette.
– Hát az neked medve?
– Medve Mihály – mondta a legényke s ugrott máris félre, hogy ne maradjon nyaklevesközelben.
Fogfájósan nevettek az urak s hívták elé a társukat, aki négykézláb rezgett a pincegaratban. Füléről leszedegették a pókhálót, leporolták a nadrágját és főleg azon örvendeztek, hogy az ijedségtől elmúlt a csuklása. Ha jól meggondoljuk, ezt Mihálykának köszönhette, egyöntetűleg mégis a gyermeket ebadtázták.
– Az anyja kötényét a furmányos kölykének!
A furmányost, bár sértésnek vélte, még lenyelte valahogy Mihályka. De villogó szemmel kifogásolta, hogy az anyját emlegetik. A bántás fejében ő is elkeresztelte az urakat. Amelyik medve helyett lovat akart lőni, a főnökféleség: az lett Lóvadász. Az apró, sovány, aki bemenekült a pince szájába, olyan nevet kapott, ahogyan kibújt onnan: Négykézláb. A harmadik maradt, ami volt az első pillantásra: Disznófősajt.
Mikor Medve Mihály bejelentette, hogy maga helyett éppen Mihálykát küldi vadászmesternek, az urak a fogukat szívogatták, de Lóvadász végül azt mondta: így is jó lesz. A legényke ügyesnek mutatkozik, reméli, hogy rengeteg vadat fog velük meglövetni.
– Csak jó legyen a puska folytatása – szólt Mihályka.
Ezt nem értették. Nagyapának kellett hozzáfűzni:
– Minden puska hátsó vége a vadásszal folytatódik. Az aztán vagy jó, vagy nem jó. Melyik puskának milyen a szerencséje.
Az unokát ellátta kenyérrel, hagymával, pityókával és rengeteg okos tanáccsal. A pityóka mellé – Mihályka szerint – hús kellett volna, nem tanács, a sonkák azonban még a télen levándoroltak a padlásról.
84– Lövünk császármadarat! – fogadkozott Disznófősajt.
– Ha lesz, aki puskavégre csalja! – figyelmeztette Mihályka.
Vadászkés, bicska, drótkarika, pléhtányér a hátizsákba került. A padlásról a hókarikákat hozta le Mihályka a három napra tervezett vadászathoz. A csirkecsontból készült császármadár-hívó sípját nagy bosszúságára a kutya megette valamikor.
– Újat csinálsz, ha lesz miből – vigasztalta Medve Mihály.
Ha ott van egy asszony is a készülődésnél, azt mondja: váltó gúnyát is vinni kellett volna, tiszta inget, gatyát, de még téli nadrágot is, mert az ember nem tudhatja, mikor válik tűz-, avagy vízkárosulttá. Hányan jártak már úgy, hogy éjszakai nyitott tűz mellett aludva tüzet fogott a nadrágjuk, máskor meg csuromvizesen kerültek elé vad hófúvásokból.
Medve Mihály viszont az ilyesmitől sohasem tartott, váltógúnya dolgában pedig azt szokta mondani: amiként az ember lelke csak egy hét alatt szennyesedik el, hogy aztán gyónásban vigasztalódjék, azonképpen a fehérnemű is tartson ki váltás nélkül szombattól szombatig.
– Ami ezen küjjel van: úri kényeskedés – mondta.
Mihályka tehát csak azzal indult neki a havasnak, ami rajta volt. Ebből támadt később a baj. Nem is kicsi baj.
De hogy ne vágjak szavamnak elébe: Mihályka titkolt szorongását, erőltetett kedvét kell megemlíteni. Amáliának tett fogadalma tiltotta, hogy madarakat lőjön, s hát éppen szárnyas lényeket, piros-fekete fejű fajdkakasokat fognak lőni a havason! Arra gondolva, hogy a templomi szentek vonásait hordó leányka vércsekarmú boszorkányként támadt neki a szalonkák miatt: mind rosszabb sejtelem kezdte kínozni. „Ha a kakasokat is megtudja, vége az 85életemnek!” – gondolta. – „Mert ha kirugdos engem a szívéből, többé semmit sem ér az életem.”
Aztán, hogy térült-fordult a készülődésben, az okosnál nagyhirtelen okosabb lett. Maga elé mosolyodva mondta hangos szóval: én nem lövök semmit. Én csak lövetek!
– Igazi becsületes vadőr-beszéd – mondta Nagyapa boldog mosollyal.
Büszkén vette kézbe a gyeplőt Mihályka, s vette számba utasait, akiknek pokrócpuha, kényelmes ülőhelyeket készített Medve Mihály.
– Aztán a ló s a szemed! Ha baja esik a lónak, haza ne gyere – mondta Nagyapa.
Mihályka nem szokott hozzá az ilyen szigorú beszédhez.
– Hát ha nekem lesz bajom, a ló hazajöhet-e? – kérdezte.
Megenyhült az öreg, módosított a szavain: ha valamit hibázol, megöl a bánat.
Kissé megszomorodva nézett hosszan a tovazörgő szekér után.
Mihályka a kalapjával intett vissza neki, a szeme pedig oldalt kaslatott, hogy Mátyás Amália, akiről azt mondta volt, hogy annyit törődik vele, mint macska a vasárnappal, vajon észreveszi-e őt így, újból előléptetve: egy rakás úrnak az élén, vadászmesterként. Szívserkentőnek, füttyös emléknek a hosszú útra ez igen jó lett volna.
Nem volt szerencséje hozzá.
A kanyar után az ismerős udvaron, amelynek kapujából rengeteg álmodnivalót vitt haza, senkit sem látott. Csak egy piros-fekete ünnepi szoknyácska lobogott a ruhaszárítón ígéretes vasárnapként.
– Gyí, Darázs! – húzott a lóra a korbáccsal, mintha szegény feje hibás lett volna.
86Miután kiértek a falucska házai közül a havas lábánál nyújtózó síkságra, a szorgosan munkálkodó tavasz társult hozzájuk. Meleg széláramlataival dudorászott a fülükbe, borzolgatta a szürke ló sörényét. Felkapta és tovavitte a vadászok énekét is, amit egy újabb üveg bor csalt ki belőlük. Az eltűnt hó nyomán sápadt volt még a föld arculata, de közel és távol zsenge, zöld foltok, aranybarkás kecskefüzek jelezték, hogy a tél fehér seregei a síkságon megfutamodtak, éles fogait az idő elhullatta. De nem lehetett tudni, hogy mi vár rájuk fennebb, ahol törvényen kívül is február tartotta még a frontot, pedig a naptár azt mutatta, hogy a fajdok dürgésével április utolsó harmada is megérkezett.
Disznófősajt a borospalack nyakával, mint valami pisztollyal, oldalba bökte Mihálykát.
– Kóstold meg, legényke – mondta. – Célzóvíz!
– Köszönöm, nem élek vele – hárította el Mihályka a kínálatot Nagyapa tanácsa szerint.
Nézelődött inkább a tavaszban. A vizenyős helyeken sárszalonkák cikáztak, rekedt kiáltással adva titkos jelt egymásnak. Kormos köntösében pillangós röptű hajnalmadárka húzott el felettük és zengte: di-ti-ti ziii! Távolabb egy békakoncert kellős közepében, kicsi földhányáson, mint valami karmesteri dobogón fekete-frakkosan működött egy gólya. Kárminpiros, hosszú csőrét villogtatva di87rigálta az esőért könyörgő békaszimfóniát. Aztán megdühödött valamiért. Leszökkent az alacsony sás közé, kezdte felkapdosni és lenyelni a zöld hangászokat.
Mihályka kacagva számolta a ficánkoló falatokat.
– Mit nevetsz? – kérdezte Négykézláb.
Mihályka a korbáccsal a gólya felé mutatott:
– Megeszi azokat, akik falcsot fogtak a kórusban mondta.
Négykézláb mutatóujjával a halántékát bökdösve jelezte a társainak: ez egy golyós vadászmester. Furcsákat mondogat.
Hamuszürke és kénsárga villanással havasi billegető szállt az út mentére. Csíz-itt, csíz-itt! – mondogatta, s akkorákat bókolt feléjük, hogy már-már a csőrére esett.
– Vadászmester úr! Ez magának köszön? – szólt hátulról az ugrató kérdés.
– Földiek lennénk – mondta Mihályka csendesen.
Azután, hogy egy folyócskának a hídjára értek, megrántotta hirtelen a gyeplőt:
– Hóóó, Darázs!
A kanyarban, ahol csendesebb volt a víz, vadrécék úszkáltak, testes tőkések és apró pergők vegyesen. Mihályka később megbánta, hogy a lődühben szenvedők figyelmét felhívta rájuk, de milyen az utólagos meggondolás? Eső után köpönyeg. Mert hiába számított arra, hogy vadászkalendárium szerint a vadrécékre már nem szabad puskázni.
– A kalendárium otthon felejtődött – kacagott Disznófősajt.
Lóvadász összerakta gyorsan a sörétes duplacsövűt.
A part menti bokrok takarásában közelebb lopódzott a békésen mizserélő szárnyasokhoz. Aztán duplázva közéjük durrantott. Egy maradt helyben, a többi elrepült.
Hogy menekültében melyik mit hápogott, sápogott és rápogott vissza Lóvadász fejére, azt csak Mihályka értette.
88De mit ér az átok a puskával szemben! A vízen marasztalt nászruhás gácsér hiába próbálgatta a szárnyait. Körbe-körbe forgolódott, majd a hullámok elkapták, sodorták lefelé.
– Hozd ki gyorsan! – adta ki a parancsot Lóvadász Mihálykának.
A fiú meglepődött, hogy apportírozó vizslának nézik, de eszébe jutott Nagyapa tanácsa a szófogadásról.
– Én kihozom – mondta –, de várjanak egy keveset.
– Mire várjunk? – kérdezte Lóvadász.
– Hogy tanuljak meg úszni – kászálódott ki a szekérből Mihályka.
– Sekély a víz – legyintett Lóvadász bal kézzel, mert jobbját nagy gaudiummal a társai szorongatták.
Úgy bravóztak neki, mintha oroszlánt lőtt volna.
– Tűzbe esett – mondta lelkesen és kontár módon szólva Disznófősajt.
– Csak vízbe – szólt Mihályka, hogy a találat kiértékelése pontosabb legyen. – Nagyvad szokott tűzbe esni.
Elindult a part mentén a gácsér után. A saját vizén kívül hólevet is szállító folyócska márványszürkén, a tehertől megpúposodva rohant a völgynek eszeveszett harsogással.
Mihályka hol a súlyos hullámokat, hol a gumicsizmáját nézve tipegett-tapogott, aztán visszaszólt:
– Ezzel most nehéz szóba állni.
– Addig okoskodol, míg elmegy a zsákmány! – kiáltotta mérgesen Lóvadász.
Mihályka elészaladt a vízkanyarig. Arra számított, hogy ott a gácsér a partra sodródik. Úgy is történt, fennakadt egy fűzfa gyökerei között, de vízbe kellett ereszkedni, hogy kiszedje. Egyik kezével száraz ágba kapaszkodva, a 89másikkal a réce után nyúlkálva kínlódott jódarabig, az urak a szárazon nyüsletve dicsérték, jól van, ügyes vagy, aztán reccs! A száraz ág letörött, Mihályka nyakig merült az alattomos forgóban, kicsi híja volt, hogy belé nem fulladott. Szerencsére ott voltak a vízre hajló eleven ágak, meg lehetett bennük kapaszkodni. De mire kimászott onnan hozván a vadrécét is a szárnyánál fogva, dézsányi jéghideg vízzel szaporodott meg a súlya.
A gácsér még élt. Fejét oldalra fordítva ijedt csodálkozással nézett fel Mihálykára, aki odanyújtotta Lóvadásznak, mondván:
– Ugye, hogy nem tűzbe esett?
Mondták aztán, hogy öltözzék át mihamarabb. Ahol csak megállt, tócsa lett alatta. De váltógúnyát nem hozott magával. Gatyára vetkőzve, ingét, csizmanadrágját kifacsargatta, a többit az áprilisi napra bízta. Ázott állapotánál nagyobb gondja volt a sebesült gácsér. A szekérben az ülés alatt készített neki szénából betegágyat.
– Szép vagy – szólt hozzá, míg sötétzöld fejét, bíborbarna begyét simogatta. – Lakodalomba készültél, ugye? Ünneplőben, fehérgallérosan.
Sorsával megbékélten a réce csendes volt, akár egy hadifogoly. De hogy él még s a fejét folyton felveti: az urakat nyugtalanította. Meg kell fojtani, a lőcshöz kell verni, mondta Négykézláb, miközben a zsákmány örömére újabb italosüveget bontott. Disznófősajt vadászkést húzott elő a tokjából.
– Vágd el a nyakát – mondta Mihálykának, az meg tiltakozott:
– Nem vagyok sakter!
– Akkor én majd lesakterolom! – berzenkedett Disznófősajt.
Mihályka lecsillapította. Még jobb is, ha élve szállítják fel a gácsért a vadászkunyhóba. Úgy finomabb lesz a hú90sa. Hümmögtek az urak, de belenyugodtak abba, hogy a réce még éldegél s úgy néz rájuk, mint a világ végére, a rókauralom kezdetére.
Hogy a fenyőrengeteg alját elérték, Lóvadász felkiáltott:
– Állj! Őzeket látok.
Mihályka már annak előtte észrevette őket, de nem szólt. Didergett csuromvizesen. Éleset füttyentett a lónak, hadd hallják az őzek, más irányt vegyenek. Egy nagyfülű suta volt, mögötte két furulyalábú őzgida, s leghátul, újnövésű szarvacskáival a nyurgára soványodott, szürkebundás bak.
No, mi lesz?
A lovat meg kellett állítani. A boldogtalan őzcsalád lőtávolon belül bóklászott az erdő irányába, meg-megállva a pázsitos helyeken. Harapdáltak nyugodtan, mint akik tudják, hogy vadászat dolgában tilalmi idő van.
Lóvadász elővette a golyós puskát. Kiugrott a szekérből. Nagyot huppant a földön. Nehéz bakancsának dobajától a suta megijedt, fölkapta a fejét. Merőn figyelt néhány pillanatig, aztán megiramodott. Hátulján a fehér tükrét villogtatva szökdécselt az erdő felé huszonöt méternyit, azután megállott. Visszanézve látta, hogy a gidák nem követik. Egy árok előtt megtorpantak, a bakatya pedig biztatólag serkenti őket az ugrásra. „No, mi lesz? Mit szamárkodtok?”
Lóvadász letérdelt, éles závárcsattanással csőre töltött.
– Nem jó! – szólt oda neki Mihályka. – Ilyenkor az embernek reszket a térde. Tessék hamar idejönni! A puskát a lőcsre támasztani!
– Okos gondolat – mondta Lóvadász és úgy cselekedett.
Az egyik gida átalugratott már az árkon. A testvére még mindig téblábolt, tökéletlenkedett. Zsenge, barkás agancsával a bak meg-megbökte, futásra késztette.
Lóvadász a célgömböt ráfogta.
91– Ne tessék lőni! – szólt újból Mihályka. – A ló nincs hozzászokva. Ha megijed, az isten sem fogja vissza.
Kiszökött a szekérből, a ló elejébe állott, megragadta a kantárját. Újabb tanácsot is adott:
– Meg kell várni, hogy blattra forduljon.
Ezt így szokta mondani Nagyapa.
A gida eltűnt az árokban. Az őzbak megvetette a lábát s nézett szembe merőn, mint aki azt mondja: amíg itt gyermek van, el nem megyek innen. Aztán mégis oldalt fordult, lapockát mutatva. Mihályka tudta, hogy Lóvadász csak erre várt, a következő pillanatban lőni fog. Megrántotta hirtelen a zablát és azt kiáltotta: lódarázs! Nevét hallván, a ló hátrahőkölt, a puska eldurrant az égre valamerre.
Az őzek megugrottak, gyorsan távolodtak a sűrű bokros felé.
Lóvadász újra töltött, káromkodott, kézből puskázott utánuk, sutára, bakra, gidára, míg ki nem fogyott az öt töltény a tárból.
Csak úgy porzott a föld a gondolomra kilőtt golyóbisoktól. Megannyi hangtalan, boldog kacagás Mihályka szívében. Az őzeket elnyelte az erdő, Lóvadászt a gutaütés kerülgette.
– Mit csináltál, kölyök? – fordult Mihálykához a méregtől fulladozva, míg Négykézláb a haját tépte s Disznófősajt a kalapját harapdálta. – Elszamárkodtad az egészet!
– Én-e? – vágott ártatlan képet Mihályka. – Hát nem tetszett látni? A lódarázs megcsípte a lónak a seggit. Ki nem ugrik fel ilyenkor? Becsületatyaúristenemre! Akkora darázs volt, mint a kujakom!
A nevét hallván emlegetni, fejével, farkával jelezte a ló is: így volt bizony.
– Darázs a darazsat – enyhült meg Lóvadász s vele a másik kettő is. Hogy vinné el az ördög mind a kettőt!
92– Menjünk innen! – mondta Mihályka. – Mert itt van valahol a fészkük. A lódarazsak fészke. Ha reánk támadnak, vakon folytatjuk a vadászatot.
Az urak megszeppentek. Disznófősajt fölemlegette, hogy egyszer pisztrángászat közben darázsfészekbe lépett s a szeme tájéka úgy eldagadt valóban a csípésektől, hogy alig talált el az autójához.
Mihályka csöndes ujjongással nógatta a lovat ügetésre.
Már nem didergett olyan nagyon. Inget szárító szél fújdogált, melegen sütött a nap. A síkságot elhagyva meredek úton, medvenagyságú kőtömböket kerülgetve igyekeztek a dürgőhely felé. Egy irdatlan kátyú előtt Mihályka megállította a lovat, megkérte szépen az urakat, szállnának ki a szekérből, míg a jobb útra visszakaptatnak. Hát amikor mindahányan lekászálódtak, szénazizegésre, motoszkálásra lettek figyelmesek, aztán csak nézték elhűlten, hogy az ülés alól kidugja sárgás-zöld csőrét a vadréce, majd háp-sáp-ráp! – úgy elszállt, mint új korában.
– Velünk együtt ez is kiszállt a szekérből! – guvasztott utána nagy szemeket Lóvadász.
– Pedig én csak magikat kértem meg szépen – mondta Mihályka és elfordult.
Nehezen bírta az örömét eltitkolni. „Láttad ezt, Amáli? Kínozok én madarakot, Amáli?”
Az urak hárman négyfelé méltatlankodtak, káromkodtak, húzták le az eget Mihályka fejére, amiért nem volt hajlandó a récét lesakterolni. A legényke hallgatott, sunnyogott, bármit lenyelt a feltámadott réce miatt. Ennyit szólt csak végül:
– Istennek terve volt még vele.
Mentek tovább a meredek úton, átal a sötét fenyveserdőn. Az egymást követő magaslatok után lapályosabb szakaszokon is tovazörögtek. Ilyenkor gyorsabban haladtak, de nem volt köszönet benne. A keskeny út barátság93talanul viselkedett. Vízharapdálta árkaival, ökörfejnyi köveivel a szekeret minduntalan kukra szöktette, már-már fel is borította. A vadászok hol jobbra, hol balra hengeredtek s kapaszkodtak, amibe lehetett.
– Kirázod belőlünk a sóbafőttet! – panaszkodott Négykézláb és rosszul tette, mert közben megharapta a nyelvét. Attól kezdve nemigen szólt, csak pászítgatta az állkapcsát.
Mihályka csöndes tűnődéseiben a halálból szabadult vadréce szárnyalt egyre feljebb a felleges égen. Elgondolta, hogy tiszteletére mind egybegyűlnek majd a társai, meghápogni a történteket. Aztán felszállnak újból vándorútjukra, aminek kezdőbetűjét kirajzolják az égre az éjszakában krúgató darvakkal együtt. Ott lesznek V alakzatban a vadludak is. Panaszos hangjuk gyakran csalta ki Mihálykát az udvarra, ahonnan a sötét eget kémlelte hosszan s elgondolkozva: őszi és tavaszi esők függönyét szaggatva, miért kell a madárnak vándorútra kelni? S miért fájdul meg az ember szíve, mikor az éjszakában az ismeretlen magasságokból alápermetező búcsúhangjukat hallja? Mert velük szeretne tartani, de nem teheti? Hát az bizonyos, hogy Nagyapát el nem hagyom, gondolta ilyenkor Mihályka. Véle maradok, míg élek, s az erdőkkel és a hegyekkel, ahol ő megfordul. Ahol minden olyan ismerős, mintha minden irányból önmagát látná hatalmas tükörpalotában.
Tudni kellett, persze: mi van a hegyeken túl a városokban, ahol azért is fizetni kell, ha pisilni akar az ember, s még alkudni sem lehet.
Jó lenne látni a messzi helyeket, ahová csak a vándormadarak jutnak el tiszta ingyen s minden esztendőben. Mi mindent mesélhetne Amáliának egy ilyen utazásról!
94Azon tűnődve, hogy mikor fog ő nagyvilágot látni, mélyet sóhajtott Mihályka s nyekkent is hozzá menten, akkorát zökkent a szekér egy alattomosan meglapult fenyőcsutakon.
– Te nem nézel a lábad alá? – szólt oda mérgesen Darázsnak s nem mert hátrapillantani, hogy az utasai megmaradtak-e, vagy kipotyogtak a kasból.
Kirázta hamar a fejéből a vándormadarakat, a világutazást.
A háta mögött csend volt, gyanús hallgatás. Hátra kellett nézni. Az urak egymásnak dőlve, mint a liszteszsákok, szunyókáltak. Nézi őket jobbról, balról, felülről: csak kettő van belőlük. Hol a harmadik?
– Hó, Darázs! Az egyiket elvesztettük.
Leugrott az ülésdeszkáról, kezdte fölleltározni a vadászait. Hátizsákjára ejtvén fontos, bajuszos fejét, Lóvadász egyenletes szuszogással pihente a célzóvíz elfogyasztásának fáradalmait. Rövid lábait a hátulsó saroglya felé nyújtva, az oldalán feküdt a keszeg Négykézláb. „A harmadik, a kövér hiányzik” – állapította meg Mihályka. – „Disznófősajt!”
Nem volt ijedős természet, de most inába szállt a virtus. Hogy fog elszámolni Nagyapának, meg ennek a kettőnek itt az elhullajtott vadásszal? Mint a vak madarak, csap95kodtak benne a riadt kérdések: kilökték? Hegyi zsiványok kezére jutott volna? Kiesett? Úristen! Bizonyos, hogy nyaka szakadt a köveken!
A két alvót nem költötte fel még. Attól félt, hogy ijedtükben nekiesnek, elpáholják. Nem vigyázott a társukra. „Itt lehet a bokrok megett, rájött a csapolás” – gondolta s kiáltani akart, de nem tudván a nevét, csak toporgott, kutakodott a repdeső szemével.
– Disznófősajt elvtárs! – kiáltotta végül, másodjára pedig, hogy cselesebb legyen a hívás: – Tekintetes Disznófősajt úr!
Az elveszett ember nem mutatkozott sem úr, sem elvtárs formájában.
Kőhajításnyira volt a kanyar. Mihályka odáig nyargalt vissza s vette számba kutatólag az út szürke csíkját, el egészen a következő fordulóig, ahol szénával megrakottan egy vadetető látszott.
Nézte az utat, a martot, a közeli szakadékokat s nőttön-nőtt szívében az ijedtség. Sok minden megesik a szekeressel a havasi utakon: elveszhet bunda, krumpliszsák, zabostarisznya, kerékszeg, viharlámpa, mi minden, de most, ez alkalommal Medve Mihály unokája, a helyettes vadászmester elvesztett egy embert! „Vigyázott volna magára, az Isten állatja!” – öntötte el a méreg is Mihálykát, nem csupán az aggodalom. „Ha egyszer elveszett, ki mondhatja, hogy én vesztettem el?!”
De mi az ott szemközt a havasi kaszáló szélén?
Farkas!
A hátulján ül, nézelődik. Mögötte málnavész. Abból elésettenkedik egy másik farkas is. Mozgás közben jól látható a lesunyt, lompos farka, vastag, merev nyaka, hegyes orrú feje a hegyes füleivel.
Nézi Mihályka, elejti az állát.
– Ezek most ették meg Disznófősajtot.
96Igaz ugyan, a farkas nem eszik embert, így mondja Nagyapa.
Akkor viszont a toportyánok Disznófősajtot nem nézték embernek!
Mihályka visszafutott az alvókat riadóztatni.
– Tessenek felkelni, mert valamelyikük elveszett!
Egyiket is, másikat is rázta, dögönyözte.
– Melyikünk veszett el? – kérdezte Lóvadász. – Én itt vagyok, nem vesztem el. A komám is itt van, de híjjnye! A kísérőm eltűnt.
– Disznófősajt! – mondta Mihályka, hogy biztos legyen a dologban, mivel nem tudhatta, mi az: kísérő.
– Mit sajtozol és disznózol itten? – kiáltotta Lóvadász és puskát ragadva kiugrott a szekérből, példáját pedig követte a satnyanövésű Négykézláb.
– Farkasok is vannak! – közölte Mihályka.
– Hol vannak? Merre vannak? – lőtték a fülének a kérdést két oldalról.
– Hátrébb, a málnavész sarkában.
– Először a farkasokat intézzük el! – parancsolta Lóvadász.
– Nem az elveszettet? – kérdezte Mihályka.
A főnök így oktatta ki a vadászmestert:
– Tegyük föl, hogy az én hűséges emberem itt esett ki valahol a szekérből s a farkasok megették. Akkor megbosszuljuk magunkat a farkasokon, igaz-e?
– Tény és való – hagyta helyben a feltevést Mihályka, hogy ekkora szamár főnökkel ne vitatkozzék.
– De tegyük föl azt is, hogy kollégámat nem ették meg a farkasok, hanem csak itt szunyókál valahol. Ez esetben elejét vesszük a felfalatásának: ugyancsak meglőjük a farkasokat. Világos?
– Tény és való! – csapta fel a két nyitott tenyerét Mihályka.
– Hányat láttál?
– Kettőt. De né, már ott a harmadik is!
97A három toportyán egyazon irányba, a vadetető felé nézett-fülelt, arra tehát, ahol nem egy őzet, öreg szarvastehenet faltak már föl a téli hónapokban.
– Tessék idejönni mellém a golyós puskával! – mondta Mihályka Lóvadásznak.
Takarásból figyelhették a három farkast a málnavész peremén.
Mihályka elmagyarázta suttogva: a löveti távolság négyszáz méter lehet, szél alatt még közelebb kúszhatnak, a farkasok nem fognak szimatot. A céltávcső nem volt a puskára szerelve, így a vadászmester a kúszva-közelítést ajánlotta Lóvadásznak.
Elindultak ketten. Négykézlábnak megtiltatott a lövés, a moccanás.
De nézzük csak! A háromból két farkas elindult a málnavész mentén, lassú ügetésben haladtak együtt negyvenötven métert, majd egyikük helyben maradt, a másik odébb suhogott s ugyancsak félszáz méter után megállt ő is, a farkára telepedett.
Most már bizonyosnak látszott: a három rabló őzet vagy szarvasünőt fog hajtani. S éppen úgy, amiként Medve Mihály az unokájának mesélte: rajvonalba sorakozva, mintha emberektől tanulták volna.
Vagy ahogyan ők tanították az embert vadászni?
Indulásra, azaz ugrásra készen álltak a farkasok.
Féltérdre ereszkedve a balszélsőt próbálta megcélozni Lóvadász.
De mielőtt a ravaszt meghúzta volna, a három rabló mintegy közös jelre futásnak eredt.
A kaszáló közepe táján egy őzsuta csipkedte gyanútlanul a mogyoróbokor zsenge rügyeit.
– Ott a vacsorájuk! – mondta Mihályka. – Azt az őzet lesték ki maguknak!
A gyanútlan állatot három irányból közelítették rohanvást a toportyánok.
98Lóvadász odapuskázott nekik egy egész sorozatot. De sem a futás, sem a távolság nem kedvezett már a találatnak. A farkasok rendre megtorpantak, majd irányt változtatva menekültek a málnavész sűrűje felé. A boldogtalan őzsuta utolsónak hagyta el a csatateret. Honnan tudhatta volna, hogy a halál farkastorkából menekült?
Mihálykát a méreg verte föl. Azt az egyet büszkén jelentette volna Nagyapának, hogy vérengző farkasokat lövetett az úrral. Lóvadász tökéletlenségét nem hozhatta szóba, de nehéz volt a kudarcot lenyelni. Kivált, hogy a kocavadász mentegetőzött is: sebesen futottak – mondta köpködve s fújtatva.
– Sebes ültökben könnyebb lett volna eltalálni őket – szólt Mihályka.
Mordan s megrovólag nézett rá Lóvadász:
– Nem fontak a nyelvedért, hallod-e?
Ez már figyelmeztetés volt, hogy a száját lehetőleg ne jártassa. Nagyapa is megmondta neki: minden rossz puskásnak van jó kifogása bőviben. Mihályka tehát elhatározta, hogy ezután csak dicsérni fogja a vaktában, potomra leadott lövéseket is.
Amikor hárman újból összekerültek, Mihályka azt tanácsolta, hogy a farkasok példáját követve rajvonalban fésüljék át az út menti ciherest, a gímpáfrányos, pajzsikás lejtőket. A toportyánok futása alapján ítélve, az elveszett hasas vadász nem lehetett a bendőjükben.
Alattomos veszélyekkel teli sűrűben csörtettek lassan a szekér felé, míg Négykézláb felüvöltött:
– Hahóó! Megvan! Megvan!
– Hol van? – kérdezte Lóvadász.
– Itt van a kezemben! Nézzétek!
Disznófősajtnak a gyűrött vadászkalapját mutatta föl.
99– Az embert keressük, nem a kalapját! – ripakodott rá Lóvadász.
Négykézláb szinte sírva válaszolta, hogy az minden, a vadászkalap, ami a vadászból megmaradt.
– Úgy lesz, ahogy mondtam – állapította meg zordul, magabiztosan a főnök. – Vagy megették, vagy nem!
– De az aztán biztos – zárta le Mihályka a tragédiát, majd valamit észlelvén a szekérhez futott.
A nyomában baktató urak egyszer csak azt hallották, hogy éles hangon óbégat a gyermek.
– Mi történt?
– Megkerült. Egy része megkerült.
– Melyik része?
– Csak az alsó vége!
– Miazistenáldása! – Már megint csak egy része?
A két lába kilógott a szekér alól.
Mihályka úgy tett, mint akit elborzaszt a látvány, a vadak martalékává lett Disznófősajt vadászcsizmás maradványa.
– Húzzák ki! Húzzák, lám, folytatódik-e? – mondta.
Húzták!
Folytatódott.
A szekér alól teljes egészében elékerült Disznófősajt.
Felébresztették a pityókos álomból, kalapját a fejébe vágták, szidták, mint egy rossz agarat, csepülték kegyetlenül.
– Ha már kiestél a kasból, mért nem kiabáltál, te mamlasz?
– Mert a há-hátamra estem, és el-elment a hangom!
– És azután minek másztál be a szekér alá?
– Mert nem ta-láltam a kalapomat.
– És ott kerested? Álmodban a szekér alatt?
– Fél-féltem a napszúrástól s a medvéktől.
Kacagásba fulladt minden, ami történt.
Folytatták útjukat.
Késő délután fajdtyúk röppent fel az útmenti sűrűből akkora burrogással, hogy Négykézláb elképedve mondta:
100– Ez motoros madár volt.
Meg annak is a jele, hogy megérkeztek a fajdok birodalmába. Szende-zöld lombsátoraival a tavasz lemaradt mögöttük. Mintha azt mondta volna: én oda nem dugom az orrom, ti menjetek fennebb, ha kedvetek tartja. Nézzétek, mi vár ott rátok!
Mihályka bekandikált a mord fenyőrengetegbe s hátraszólt az utasainak:
– Ott van.
– Mi van ott? – kapdostak szemmel az urak minden irányba.
– A tél – mondta Mihályka a korbáccsal előremutatva.
Mint heverésző, nagy, fehér medvék tűntek föl a hóbuckák az ősfenyves sötét szárnya alól.
– A dürgő vadpávának fehér lepedő kell – állapította meg bölcsen Disznófősajt, mivel így hallotta volt másoktól.
Aztán kicsinövésű, gyér fenyők között föltűnt a csámpás vadászház. Régi tüzektől füstösen, téli viharokban megrongyolódottan árválkodott egy tisztás közepén. Mellette patak folydogált, de hangját alig-alig lehetett hallani. Az erdőben hó és jég alatt bujkálva osont valósággal a tisztás, aztán a völgy irányába, ahol a tavasz megengedte már a ficánkolást, a harsogást.
Szálláshelyüket az urak örömujjongással üdvözölték.
De még mielőtt azt elfoglalták volna, Mihályka megállította a lovat. Kiszállt a szekérből. Körbe nézelődve jókora száraz ágat keresett. Azután még kettőt, hogy jusson egy-egy az urak kezébe is, majd fölkérte őket, szálljanak ki a szekérből. Akkor elvezette őket egy vékonyabb és vastagabb ágakból egybehordott, nagy farakáshoz. Olyan volt az, mintha óriási máglyának készítették volna áldozati alkalomra a havas Istenének.
– Ebből fogunk jó tüzet rakni – mondta Négykézláb lelkesen.
101– Csak szaporítani szabad – állt meg Mihályka, majd a kalapját megemelve, a fenyőágat kegyeletes mozdulattal a rakás tetejére hajította.
Intett az uraknak.
Azok is úgy cselekedtek, de kacagtak közben.
– Nem kacagnivaló – mondta Mihályka. – Ezen a helyen ölte meg a medve szegény édesapámat, Isten nyugtassa meg. Aki pedig e helyen megfordul, ilyenformán köteles az emlékét megtisztelni.
Ettől elment az urak jókedve. Eszükbe jutott, hogy ők is éppen ott vannak, ahol a mancsos halál emberekre ólálkodik.
– Mikor történt? – kérdezte Négykézláb.
– Négy esztendeje – mondta Mihályka.
– Megtámadhat-e minket is?
Mihályka fürkészőleg nézelődött erre-arra, majd oldalt lépett néhányat és így szólt:
– A medve itt van a közelben.
Letérdelt a hóra s ujjait egy óriási, karmos mancsnak a nyomába dugta, hogy megállapítsa: friss-e, vagy régi medvenyom? A hótörmelék azt jelezte, hogy talpas koma nemrégiben mehetett el az ágrakás mellett.
– Híjnye! – mondta Lóvadász.
A társai is hümmögtek, szipákoltak. Elismerő pillantásokat vetettek Mihálykára. „Jó szemed van, hallod-e!”
– A dürgőhelyen medvének való golyó is legyen a zsebükben – ijesztett rájuk a szigorú tanáccsal Mihályka.
Ha netán szorul a kapca, a sörétes töltényt golyósra kell hamar kicserélni.
Medvés veszedelemről szólva eszébe sem jutott Mihálykának, hogy medve miatt és egyebekben is éppen ő kerül majd bajba, holott az urak voltak jobban megszeppenve. Azon az estén a jól befűtött vadászkunyhóban is ugratták egymást, míg forralt bort iszogattak. Valahányszor ilyen-amolyan dolga végett kilépett valamelyikük, 102röppent utána máris a csúfondáros figyelmeztetés: „Aztán szólj, ha viszen a mackó! Ne hagyj bennünket bizonytalanságban!”
A boros asztal mellől könnyedén dobigálták a tréfás szavakat s ugyanúgy az ugratott ember is, míg be nem csukta maga mögött az ajtót. Ám ahogy magára maradt a sejtelmesen zúgó vadon sötétségében, rezegni kezdett a nadrágja, s a fejét úgy kapkodta minden irányba, mint aki a háta közepét is látni szeretné. Ezen nincs mit csodálkozni. Ha medve mancsára jut az ember, gyenge vigasz, hogy száraz ágakból kegyeleti tornyot emelnek az emlékére…
Mihálykának naphaladás után meggyűlt a fáznivalója is. Mintha jégruhába öltözött volna. Hatalmas, melegítő máglya mellé kívánkozott, de gazda volt és vadászvezető; helyt kellett állnia. Miután a lovat kifogta, megitatta s a nyitott fészer alatt szénát vetett eléje, nagy sietséggel tűzifát aprított, begyújtott a kicsi vaskályhába. Frissen nyesett fenyőgallyakból ágyakat vetett, söpört, vizet hordott be.
Közben feljött a vacsoracsillag.
Titkos nappali búvóhelyükön erre vártak az erdei szalonkák.
Nászrepülésük útja ott vezetett el a tisztás fölött a kunyhó közelében. Jöttek hát egyenként, de párosával is, messziről árulkodó gardonyozással és apró, éles füttyentésekkel: korr-korr, cvik! Korr-korr-cvik! A lenti világgal nem törődtek a szalonka-legények. A fontos az volt nekik, hogy szerelmes hangjukat a sűrűben várakozó szalonka-lányok és -asszonyok meghallják és titkos jelt küldjenek föl a magasba: itt vagyunk!
Az égi lakodalmasok hallatán az urak mindahányan puskát ragadtak, elszóródtak a tisztáson és akkora durrogtatást vittek véghez, hogy minden irányból visszamordult rájuk a havas. Kedve szerint Mihályka is rájuk ripa103kodott volna, de úgy gondolta: jobb, ha csellel hallgattatja el őket. Odaszaladt Lóvadászhoz, megjátszott ijedelemmel mondta neki:
– A kakasok most szállnak be a dürgőhelyre s mindent hallanak. Holnap aztán egyet se fogunk látni.
Akkor Lóvadász gyorsan lefújta a szalonkák ellen indított háborút.
– Szedjétek össze, amit lőttetek! – mondta reménységgel.
Arra gondolt, hogy ha vak tyúk is talál szemet, akkor valamely vakszemű sörét is eltalálhatott egy szalonkát. De csak Négykézláb lóbált egy nagyobbacska madarat a szárnyánál fogva. Már messziről bravóztak neki, aztán megölelték, a hátát lapongatták.
Négykézláb Mihálykához fordult:
– Vadászmester úr! Nézd csak meg hamar, kakas-e vagy tyúk?
A sűrűsödő sötétségben Mihályka futó pillantást vetett a madárra.
– Szalonkában az se nem kakas, se nem tyúk – mondta.
– Hanem mi az ördög? – képedt el Négykézláb.
– Macska – mondta Mihályka.
– Hogy-hogy macska?
– Macskabagoly.
Az volt bizony. Szegény, fületlen, rozsdabarna macskabagoly. Négykézláb még soha nem látott szalonkát, mivel kimondottan medvelövőnek szerette volna begyakorolni magát. Társainak kacaja közben ezt bent mondotta poharazás közben. Ehhez Mihálykának is lett volna szava, de fontosabb volt neki, hogy gyorsan levetkőzzék, nedves ruháját a háromlábú vaskályha fölé aggassa száradni s ugyanúgy a gumicsizmáját is, egy hosszú, kétágú fenyőcsapra tűzve. Az urak forralt borral kínálták hűlés ellen, s mikor arca, füle égni kezdett tőle, már el is szenderedett a meleg pokróc alatt a fenyőgallyakon. Félálmában hallotta 104még a fogadkozásokat, hogy három nap alatt mi mindent fognak lőni. Fajdkakason kívül medvét, bikát, hiúzt is.
– Ha Mihályka olyan ügyes, szemfüles lesz, mint eddig volt – tette hozzá Lóvadász.
Nohiszen! A dicséret jólesett volna, de nem a vadászok részéről. Hanem ha egybegyűlnek a szalonkák és megtárgyalják egymás között: mit szóltok hozzá? Az ellenünk indított háborúnak Mihályka vetett véget. Vagy odalent így emlékeznek rá az őzek: egy közülünk valónak kioltotta ugyan az életét, de lám, a négyünkét megmentette. Hát volt ott darázs, hogy a lovat megcsípte volna? Az csak onnan szállt ki, Mihályka képzeletéből. Ha-ha! Istenem, milyen lehet az őzek kacagása? Egyszer majd ennek is utána kellene nézni. Az urak távolodó zsivajából ennyit fogott még fel Mihályka füle: a baglyot kitömetem. Aztán éjjel-nappal csak engem fog bámulni a falról.
És hiába, hogy rajta volt a jó meleg pokróc: álmában úgy fázott-vacogott Mihályka, mint mesebeli ismerőse, akit Didergőnek hívtak, s lába alatt reszketett a föld, feje fölött az ég is, ha meg beszélni kezdett, szavaitól fehér zúzmara lepte be a fákat és a feléje forduló emberi arcokat. S ahogy ezt panaszolni kezdte volna Nagyapának, azt kellett látnia, hogy az mereven és szótalanul, üvegszemekkel néz vissza rá. Nagy ijedelmében azokhoz fordult, akik részt vettek az őzlakomán, s hát azok is viaszorcával, élettelenül bámultak a semmibe, mint a kitömött madarak, üres szemgödreikkel az agancsos őzkoponyák. A síri csendben és mozdulatlanságban kiáltani szeretett volna, s nem jött ki hang a torkán. De valahol, nagy messzeségben megszólalt helyette Darázs. Erős, hullámzó nyerítéssel verte föl a fagyott világ csendjét.
Erre ébredt föl Mihályka verítékesen.
Odakint a fészerben a ló nyerített. Szöcskeként pattant ki az ágyból s nyitotta gyorsan az ajtót:
105– Baj van-e, Darázs? – kiáltotta riadt hangon, amitől megébredtek az urak is.
Disznófősajt lámpát gyújtott. Azt gondolták, indulni kell a dürgőhelyre. Mindahányan kászálódni, öltözni kezdtek.
Mihályka kiáltására Darázs meglóbálta vidáman a fejét, sepert egyet-kettőt a farkával. Semmi gyanúsat észlelni nem lehetett. Elfogyott a szénája, gondolta Mihályka, míg az égre fölnézve az időt is számba vette.
Szélcsend volt, csillagragyogás.
Hópárnái között a kis patak bugyogott szelíden, meg-megcsörrentve a sodrába szakadó jégdarabkákat. A telihold merengve szikráztatta sugarait a tisztás fehér takaróján s ahol csak lehetett, fényösvényeket nyújtott a kékesfeketén borongó óriásfenyők sátora alá.
Idegen fül gazdáját meglepte volna, hogy bár a közelben ághegy sem rezdül, körös-körül mégis zeng-zúg a rengeteg. Távoli viharokkal birkózó fenyőlombok suhogásaként áradt e mélyhangú zúgás minden irányból, erejében visszafogottan s megszűrten a csönd zónáiban.
Mihályka pedig jól tudta, hogy vihartól egyelőre nincs mit tartani. Mert hatalmas, de békés légáramlatok dudorásznak a tűlevelek között, s éjszakai kóbor kölyökszelek cibálnak meg útjukban milliónyi szálfaüstököt.
A hold állása, az őrszem-szálfák megnyúlt árnyéka szerint éjfél elmúlt már.
– Indulhatnánk – mondta odabent Mihályka, magára kapkodva száraz ruháit, meleg csizmáját. – Így mégis más a világ! – nyújtózott jóleső érzéssel a tegnapi didergés után.
A homloka forró volt, s egy álombeli erdőcske zsongott a fejében, ám ennél fontosabbnak vélte, hogy még pitymallat előtt a dürgőhelyre eljussanak.
106Tetemes utat nem kellett megtenniök, de kínlódás, bosszankodás akadt elegendő, míg fölvergődtek a kakasok birodalmába. Eleinte könnyen és gyorsan haladtak alig bakarasznyi hórétegen, gyér szálfák között. Az urak még álmosak voltak, szótalanul követték Mihálykát a libasorban. S mivel csak a lábuk alá néztek, észre sem vették az égi hatalomváltozást. Amikor fél óra múltán egy elhagyatott, meredek útra kellett kapaszkodni, ámulva kérdezték: sötét éjfélbe mennek vissza vajon, nem a pitymallatba?
Kormos nyakú, alacsony fellegek borították el az eget.
– Honnan kerülhettek elé? – csodálkozott Lóvadász.
– Az isten markából – adta meg Mihályka a pontos felvilágosítást. Azzal pihenőt rendelt el és szivarszünetet.
– Most köhögjék ki magukat, mert aztán később nem lehet.
Hátizsákjából elővette a zseblámpát, majd lábára kötötte a hókarikákat.
– Az a teniszütő mire való? – kérdezte Disznófősajt, aki a legtájékozatlanabb volt ilyen dolgokban.
– Hogy legyen köztünk olyan is, aki fennmarad a hó tetején – mondta Mihályka. – Mert alatta lesznek majd elegen.
Az urak nevettek, bádogkulacsból célzóvizet kortyoltak, aztán nagy igyekezettel követték Mihálykát a mind vastagabb hórétegen. Az út amilyen meredek volt, épp oly alattomos is. A hó alatt hatalmas kövek s mély gödrök lapultak. Rácsos karikáival Mihályka könnyedén haladt, míg a társaság nehéz tipratásban bukdácsolva és 107fújtatva maradozott le mögötte. Rá-rászóltak, hogy a menetelt fogja lassabbra, mivel ők nem kőszáli kecskék. Hogy mennyire igazuk volt, kiderült rövidesen. Elsőnek Disznófősajt süllyedt hónaljig egy irdatlan hófúvásba, s míg karjánál, gallérjánál fogva kiráncigálták, a másik kettő alatt is beszakadt a hó. Mihályka azt sem tudta, melyiknek legyen hamarabb segítségére. Szemében a tekintélyük egyforma volt, de súlyban s ügyetlenségben különböztek, így hát mindig ahhoz igyekezett segítő szándékkal, amelyikből egy-egy fölhengeredés után kevesebb látszott ki a hóból.
Az urak eleinte még mulattak egyik a másikon, de később, hogy valóságos hóemberekké henderikázták magukat, öreg Medve Mihályt szidták, amiért nem szerelte fel őket is hókarikákkal.
Az ebadtázást Mihályka nem hagyta szó nélkül, mondván, hogy vadászatra mindenki otthon szokott felkészülni, nem a havason, amely fütyül a kalendáriumra. S hogy azért bántás ne essék, hozzátette még lelkesen:
– Hála istennek, hogy nem tetszenek már álmosak lenni.
S még mielőtt a borókás fennsíkra kiléptek volna, eloltotta a zseblámpát. Sötéten, sejtelmes csöndben ott borongott előttük a szálfás dürgőhely.
Mihályka megkérdezte suttogva, hogy az urak lőttek-e már fajdkakast? Egyik sem lőtt. Akkor jót adott az Isten, mondta, s újabb kérdést tett föl: mivel hárman három felé fognak menni, ő melyikük mellett maradjon? Négykézlábnak és Disznófősajtnak egyöntetű kívánsága volt, hogy Mihályka legelsőnek a főnökkel, vagyis Lóvadásszal lövessen kakast. Ezután újabb fontos kérdés hangzott el Négykézláb részéről: medvére lehet-e számítani? S ha igen: mi légyen az ő teendője? Mihálykának eszébe jutott, miként vetette magát Négykézláb a pincegaratba s ehhez igazította a válaszát:
108– Ha egyszer medvés helyen vagyunk, medvére mindig számítani kell. De nem muszáj bántani. Mert akkor esetleg ő sem kötekedik az emberrel.
– Esetlegre nem bízhatom magam – mondta Négykézláb.
– De fára igen! – szólt Mihályka, majd elmagyarázta, hogy ha ne adj’ isten, medve jönne, húsz méternél közelebb nem szabad engedni, hanem rá kell szólni, attól egész bizonyosan irányt változtat.
– Mit mondjak neki? – kérdezte Négykézláb.
– Akármit, csak röviden tessék szólni – mondta Mihályka. – Hogy utána legyen idő a fára is felkapaszkodni.
Társainak a kuncogását hallva, Négykézláb megpróbálta lerázni magáról a berezeltség látszatát. A főnöknek mindenképpen kakast kell lőnie, mondta. De ha ő medvére kezd pufogtatni, azzal fölveri az egész dürgőhelyet. A madarak mind elmenekülnek.
– Éppen erre gondoltam én is! – állt a pártjára Mihályka. – A fára mászást csakis ezért említettem.
Miután ilyenformán a medvék fogadásának módja tisztázódott, elindultak csendben lőállást foglalni. A dürgőhely peremén elsőnek lemaradt Disznófősajt, majd százötven méternyi távolság után Négykézláb.
Mihályka Lóvadásszal tovament a nászerdő keleti sarkáig. Közben a kakas belopásának, más szóval beugrásának módjáról csak ennyit mondott neki:
– Hozzám tessék majd igazodni mindenben.
– Éppen mindenben? – szipogott Lóvadász.
– A szempillarebbenésben is – súgta Mihályka. – Különben nem lövünk kakast.
Az efféle páros rohanás értelmét Lóvadász csak későbben fogta föl, de akkor már késő volt.
Leültek egy széldöntötte, vastag fatörzsre. Hosszan várakoztak a homályban. Lóvadászt el-elkapta a köhögés, aminek lebonyolítását ugyancsak Mihályka irányította. 109Valahányszor észlelni kezdte, hogy a dohányos embernek táncolni kezd az ádámcsutkája, puffadozik a képe, s a szeme is guvad a köhögés ingerétől, azonnal segítségére sietett, vagyis: lekapta gyorsan a kucsmáját, s mint egy zabostarisznyát, annak a szája elé nyomta, mutatva közben, hogy boruljon arccal a hóra. E végett a nyakát nyomogatta jócskán, sőt a kabátja szárnyát is a fejére borította, hogy a hangtompítás minél tökéletesebb legyen. Így megúszták valahogy, figyelhettek újból.
A dürgőhely sötét mélyéből szürkésfehéren derengett föl a hó, amely más esztendőkben csak elszórt buckáival várta meg április közepét. Most azonban az olvadás fekete foltjai nélkül őrizte magát téli épségében az ősfenyves sötétkék lombsátora alatt.
Mihályka fölnézett az égre. Szelídül már, gondolta megnyugodva. A kormos üstökű fellegek elsimultak, gyöngyházszínt öltöttek.
Aztán az ébredő rengetegnek egy mély sóhajtása borzolta végig a rezzenetlen csöndet. Mire Lóvadász a fejét fölkapta, már tova is suhogott a lombok magasán. Halk csettenéssel egy madár szólt utána, majd távolabbról a társa is.
– No, szervusztok! – csillant föl Mihályka.
A közelgő pitymallat derengésében kirajzolódott már a fák hegye, s alant a fekete törzsek között távolabb is föltűntek a hó fehér tölcsérei. A havasi pityer hangja Lóvadászt izgalomba hozta. Kakas-e? – kérdezte némán, kézjelekkel nagyszárnyú madarat mutatva. Mihályka nemet intett s úgy figyelt körbe-körbe, hogy szinte rezgett a füle.
Az igazi hang, amire várt, néhány perc múlva szólalt meg valahol messze a lombok sűrűjében. Kli-kop! Kli-kop! Szinte felugrott örömében.
– Hallja-e? – fordult Lóvadászhoz.
Az csak bámult rá pislogva. Hosszú szünet után szólalt meg újból a kakas. Kli-kop! Kli-klop!
110Mint amikor két csontfurulyát, egy kisebbet és egy nagyobbat összeütögetnek: kli-kop, szólt a bűvös hangpár melegbarnán, lomboktól megszűrten, de jól hallhatóan. Ezt már Lóvadász is észlelte s bólintott lelkesen, és nyúlt máris a fának támasztott duplacsövű után, amelyet négyes sörétre már korábban betöltött, hogy alkalmatlan időben ne zakatoljon.
Mihályka leintette.
– Ez csak az eleje – súgta. – A java még hátravan.
Kézjelekkel is mutatta, hogy nincs még lővilág, gondolomra nem lehet a sötétbe belepuskázni. Lóvadász is tudta persze, hogy a kakas nincs kivilágítva, de nem bírt már a lődühével.
Vártak.
Aztán egy második meg egy harmadik kakas is megszólalt. Jobbról, balról, közel és távol ütögették a csontfurulyákat. Indításként lassan, óvatos meggondoltsággal, majd fokozatosan gyorsuló ritmusban. Mint mikor a dobos rázni kezdi bolondul a fejét a kutyabőr fölött. Kli-kop, kli-kli-kli-kop-kop-kop… A java pedig így szólt kissé keserves, fajdasszonynak, fajdleánynak szóló, könyörgő hangon: si-ki-si-ki-nyörsz-nyörsz.
– Ez az! – bökte föl az ujját Mihályka.
Mintha csak erre várt volna, épp a fejük fölött hagyta el éjszakai szálláshelyét nagy burrogtatással egy fajdkakas. Lóvadász valósággal megtántorodott a meglepetéstől, Fejét csóválva legyintett utána Mihályka.
– Ez mindent kihallgatott – súgta somolyogva.
A dínomdánom abbamaradt egy darabig. De miként az emberi, ugyanúgy a madárszerelem is hamar elhessenti magától a gyanakvást. Hamarább a kelleténél. Tíz perc múltán felhangzott újból a bódultság éneke.
Mihályka jelt adott az indulásra. A kakas, amelyik elsőnek szólalt meg, hang után ítélve hetvenméternyire 111lehetett a toronymagas fenyőfák valamelyikén. Azt kellett megközelíteni, hogy mire kivilágosodik, lőtávolból vehessék szemre, aztán puskavégre.
– A si-ki-si-ki-re lépünk, a kli-kop idejére megállunk – súgta Lóvadásznak.
Míg hallgat, vagy nászdalának nyitányát zengi: a kakasnak még száz füle s a hátán is szeme van. De mikor a csonthangok után köszörülésbe melegszik, ágyúzni lehet mellette. Igaz, csak másodpercekig.
Lóvadász keserves képet vágott, amivel azt kérdezte valójában: honnan tudjam én, mikor siki, mikor klikop, de még nyörsz is, a teremburáját! Nagy huncutság kell ehhez.
– Legyünk észnél – mondta Mihályka. – A siketfajd nem süket!
Kihúzta magát, a fejét fölvetette, figyelt-fülelt néhány pillanatig, aztán megrángatta Lóvadász kabátját és kipattant valósággal a leshelyről. Öt lépés után megtorpant, mire nagy lendületében Lóvadász hátulról majdnem orra buktatta. „Ez így nem jó!” Egymás mellett kell menniök. Izgatottságában Lóvadász csak rohan, nem érti a kakas dalának változatait. Kabátrángatás kell a megállításához is.
Úgy folytatták hát a belopást, a beugrást, ahogy Mihályka jobbnak gondolta. Egymagában a hókarikáival a dürgő kakast negyedóra alatt megközelíthette volna. De nyűggel a nyakán, a lihegő Lóvadásszal, akinek súlya alatt a hó is beszakadt minduntalan, keserves volt a haladás. A süllyedés veszedelme miatt a nagyobb hóbuckákat kerülni kellett. Ezzel is telt az idő, miközben a homály kezdett elszivárogni az erdőnek minden nyiladékán.
Szemlátomást világosodott. A hó kékesfehér takaróján látni lehetett már a párkereső kakasok bolyongó nyomait.
Nézte Mihályka, s mint annyiszor, ha Nagyapával is rácsodálkozott a téli erdő titkos jeleire, tovaszállt hirtelen a képzelete. Boldogságos madárlakodalomba ment, ahová 112nem hívták meg, s kérdezték is: emberfia, te hogy kerülsz ide a mi rejtekhelyünkre? Hát úgy, mondta Mihályka szavait az elszabadult képzelet: megláttam a havon a szerelem fehér keresztjeit. Én is hordok egyet a szívemben, egy fehér keresztet, s mellette apám, anyám emlékeként két gyászos feketét. Ó, Istenem! Tán a születésemmel vétkeztem, hogy így megbüntettél engem! Engem is, miután őket magadhoz vetted.
Hosszan elmerengett, míg újból megtért az ébersége.
Hopp! Álljunk csak meg! Mi ez itten?
Hiúznyom! Szerencsére régi már. Hegedő seb a dürgőhely fehér hátán. Ha friss lenne, nem szólnának a kakasok. Ijedt némaságban kuporognának a fák hegyén. Oda nem kúszik föl a hiúz, de ha leshelyéről a földön vagy alacsony ágról szökkenve rájuk csaphat: vége az életüknek. Kegyetlen vérengzéssel szomorítja meg a szárnyas lakodalmasokat.
Hogy mesélte volt Nagyapa? Ez a pamacsosfülű vadkandúr képes a gyanútlan szarvastehén hátára ugrani, úgy viteti magát az áldozatával, miközben nyakán az ütőeret elharapja, hogy friss, meleg vérével teleszívja magát. Gyalázatos eljárás! De vajon az ólomsörét, a puskagolyó kegyesebb lenne?
Mihályka képzelete szállt egyfelé, a lába vitte másfelé. A dürgő kakas irányába. Már a közelébe jutottak. Az énekes szálfát kerülgették hasztalan. Sehogyan sem sikerült a vadpávát meglátni. Az meg csak dürgött mind szerelmetesebben: kli-kop, si-ki-si-ki nyörssz!
Kedvét növelhette, hogy jelt kapott már egy udvarlóra várakozó fajdmenyecskétől: got-got-got! Mint mikor éjjelizenére a pironkodó lány gyertyavilággal válaszol. Attól szárnyal igazán a nótás vallomás.
Miután a kakasgyanús fenyőfát kétszer is megkerülték, Mihályka annak a szomszédságában pillantotta meg a szépséges, nyalka, tollszakállas fajdlegényt.
113Egy csonkahegyű fenyőfa vízszintesen kinyúló ágán tűnt föl a hajnali derengésben, de Lóvadász még nem vette észre. Az alacsony fenyőlombok közül, ahol épp megálltak, guvadásig meresztgette a szemét minden irányba, izgalmában a bajuszát is táncoltatva. Mihályka megrángatta a kabátját és a fülébe súgta:
– A csonkafán, jobbra.
– Hüűű! – akadt el Lóvadász lélegzete s a fegyvert vállhoz kapta.
Mihályka némán mutatta, hogy még előbb kell menniök. A következő fáig, ahonnan már biztos a lövés.
– Ez a magáé lesz – mondta, és Nagyapa hangját hallotta visszacsengeni régmúlt napokból: ez a tied lesz, Mihályka.
A kakas dürgött gyanútlanul. A fellegszűrte fényben már nemcsak a formája vetült feketén az égre; megvillant gyönyörű, kárminpiros szemöldöke is. Legyezőszerűleg karikára tárt faroktollain föltűntek a fehér pettyek, csak sötét nyakán maradt láthatatlan a zöldeskék árnyalat. Rejtőzködő, csodás színeit a fajdkakas élve nem bocsátja emberi szem elé. Csak holtában bámulhatóak. Amikor közelség, távolság, minden értelmét veszíti.
– Hadd énekeljen még – jelezte Mihályka.
Sátorozó szárnyait meg-megrebbentve ismételgette páros csontkondításait, amelyeknek gyorsuló ritmusa az önkívület pillanataiba fulladt, mikor a vékonyan nyiszorgó hangok szelíd fecskecsivitelésre váltottak. „Istenem, kicsi madár is szól a torkában”, gondolta Mihályka.
Akkor már hullani kezdett a hó.
Lepkényi pelyhek fehér rajzása társult a kakasok énekéhez. Mintha csak meggondolták volna magukat a viharos szándékú fellegek. Madármenyegző van odalent, lobogtassunk hófátylakat! Szép volt az ég beleszólása az erdő mozdulatlanságába.
114Mihályka gyönyörködve röptette szemét a táncos hullámzásban. Fehér hómuzsika, fekete madárvőlegénynek piros szemöldöke. Be szépen illenek egymáshoz! Milyen különös menyegző, amely a magasságok csöndjét nem veri széjjel, miként a bőgő szarvasbikák szokták szeptemberben. Egyik erdőrész itt nem tudja, mi történik a másikban. Nem zavarják egymást. Ami halk dallam fölzeng és menten megszakad: mintha csak a csöndet mérné, vajon elég mély-e, a násznépnek biztonságos-e? Hogy azt is tudni lehessen: ha piros fenyőtoboz elejtett pohárként a földre lehull, a vigyázatlanságnak ki volt okozója?
De mi lesz itt, ha megszólal a puska!
Milyen keserves hallani, ahogy a meglőtt kakas a hétkilós súlyával száraz ágakat törve-reccsentve lezuhan a fáról, nagyot suppan a földön és vergődő szárnyával vércseppes tollfelhőt kavar maga körül!
Aztán a csőrébe drótkarikát húznak, megemelik, tollazatát szeretettel elsimítják, gyönyörködnek benne.
Aztán fenyőlomb koporsóban hazaviszik, kitömetik olyanformára, mint amikor a szárnyait sátorosan megeresztve, fejét a fénybe emelve a párjának énekelt. Elviszi Lóvadász kitömött boldogságnak, hogy üvegszemekkel bámuljon a világba, ahogyan Nagyapát látta Mihályka álmában.
115– Azt a mindenségit! – sóhajtott a fiú.
Kellő pillanatban kiugrott a fenyőlomb alól.
Lóvadász, aki tudogatta már a kakas belopásának cseles módozatait, vétés nélkül követte Mihálykát.
Négy-öt lépéssel nyílt helyre jutottak.
A kakas megszakította énekét. Mozdulatlanságba kellett merevedni.
De nem akármilyenbe! Ott álltak a madár szeme előtt, féllábbal a levegőben egyik is, másik is.
Mihályka bírta könnyedén, Lóvadász kínkeservesen. Félperc múltán a felemelt bal lábát alig bírta már tartani. Remegett az erőlködéstől. Biztatta magát: no, még néhány pillanat és megszólal a kakas. Aztán elvakul, megsiketül, folytatni lehet a belopását.
De nem szólalt meg.
Gyanút fogva hallgatott.
Figyelt egyenesen rájuk. Két fekete csutakszerűség a fehér hólepedőn. Ezek mostanáig nem voltak ottan. De nini! Az egyik mintha megmozdult volna. Lóvadász féllábbal a hóba süllyedten, a másikkal a levegőben ott tartott már, hogy megbillen. A billenés viszi a madarat, kész! A fáradozás eredménye füst és pára. Így magyarázta neki a nyavalyás vadászmester. Azt meg így tanította a nagyapja. Ördög és pokol!
A kakas meg csak nézelődött fürge fejmozdulatokkal.
A faroktollait elsimította, két szárnyát felhúzta. Állt útra készen. Távolabbról társainak az énekét lehetett hallani. Azok még nem fogtak gyanút. Nem sejtették, hogy a dürgőhelyen hívatlan vendégek mászkálnak.
Így telt el talán két perc is. A kínoknak egész gyászhete.
A kimerültségtől elfacsarodottan Lóvadász kétségbeesett pillantást vetett Mihálykára. Tégy valamit, szólj annak az átkozott madárnak. Énekeljen! Szóljon, énekeljen, különben nem tudom meglőni!
116Mihályka lehunyta a szemét. Így jelezte, hogy pillogni sem szabad.
Jaj, még ez is! Lóvadász úgy cselekedett.
Jól van, mondta magában Mihályka és kinyitotta a szemét. Amália hangját hallotta. „Madárhóhér!” Meg az új fogadalmát is: „Nem lövök és nem lövetek!”
Biztatni kezdte sűrű pillogással a kakast: eredj már! Szállj fel onnan! Rossz helyen énekelsz! Bele énekelsz a puska csövébe.
Bolond ez a madár? Látásában a hóhullás zavarja? A szárnyát újra megereszti, kezdi összeütögetni a két csontfurulyát. A kicsit, meg a nagyobbacskát: kli-kop!
Mintha azt mondaná: én a helyemen vagyok. Éjszakáimat itt töltöm ezen a csonka fenyőfán. Amit látnom kell, csak innen láthatom.
Mihályka az újabb közelítésben a vadász háta mögé került.
Így az nem vehette észre a madármentő mozdulatait.
Jobb karját kilökve riasztotta föl helyéről a kakast: hess!
Lóvadász a menekülő zsákmány szárnycsattogására kapta föl a fejét. Puskáját villámgyorsan a vállához emelve lőtt utána: bumm!
Már késő volt. Állát elejtve bámult Mihálykára, majd azt mondta:
– Azt a hétszentséges, csillagos kirjelejzumát!
– Ezek nem isznak – mondta Mihályka. – Józanul élnek! Mindent észrevesznek.
Hogy örömét valahogy eltitkolja, dühös képet vágott, kalapját a hókupachoz csapta.
– A meleg máléját! S mennyit kínlódtunk, amíg idáig jutottunk!
– Próbáljunk egy másikat belopni – tért magához a bánatból Lóvadász, de Mihályka nem biztatta, mondván, 117hogy amennyi kakas az erdőben, a lövést mindahány meghallotta. Vége a dürgésnek.
Pedig nem úgy volt.
Néhány perc múltán fajdtyúk szólalt meg valahonnan: got-got-got! Mély, rekedtes hangon adta a nászjelt: itt vagyunk, szálljatok már a hóra, legények!
– Özvegy vénasszony madár – legyintett Mihályka.
De tudta, hogy a kakasok mihamar újra megszédülnek, a madárlakodalom folytatódik. Kicsi kerek tisztásokon a tyúkok egybegyűlnek, lecsalogatják a fák hegyéről a sarkantyús fiúkat. Látni kellene, hogy azok mit művelnek! Szerelmetes udvarlás közben szárnyukkal a havat szántogatják s féltékeny öregek a fiatalokat csőrölik.
Jó lett volna mindezt bemutatni Lóvadásznak. Gubics az orrára! Hogy aztán közibük durrantson?
Ahogy a másik kettő is elkezdheti minden pillanatban. „Tinektek is alász-plajbász!” – mondta magában Mihályka, és újabb cselt eszelt ki.
– Itt kell csendben várakozni – kacsintott oda Lóvadásznak. – Én ide terelek majd egyet a gyalogos kakasok közül.
Azzal otthagyta, könnyű karikás léptekkel tűnt el a fák között. Oda húzódott ügyesen, ahol Disznófősajt meg Négykézláb ólálkodott kakasra várva. A közelükben egy öreg fának a törzse mellé telepedett jó kétszáz méternyire.
Negyedórát csöndben várakozott. Közben elállt a havazás, a tekintet előtt világoskéken nyílt meg az erdő mélysége. No, kakasok! Ha szeretitek a tyúkjaitokat, akkor ide szálltok. Nem tudom, hol vagytok, de puska közelében énekeltek. Tudom én, a tavaszi lakodalmakat meg kell tartani. Szaporodni kell és fennmaradni. De figyeljetek jobban, mert né, mit művel ilyenkor veletek az emberi hitványság! Abba pusztultok bele, hogy mindenáron fenn akartok maradni.
118Mihályka elővette a fehér zsebkendőjét. A szája elé tartotta, hogy a hangját megszűrje vele, s amennyire lehet: elváltoztassa. Két ujjával az orrát becsípte és fajdtyúk módjára kezdte hívni magához a kakasokat: got-got, got-got-got!
Aztán fülelt egy darabig, majd újrakezdte: got-got-got!
Hát csudák csudája! Bősz hurrogással elébe szállt a hóra egy szépséges kakas. Alighogy földet ért, máris eleresztette a szárnyát, legyező formára igazgatta a faroktollait. Egyet jobbra, aztán balra fordult, táncot kezdett járni. Pengett szépen Mihályka képzeletében a sarkantyúja. Ügyes vagy, mondta. Ismerős nekem ez a verbunkos. Látták ezt a közeli sűrűben várakozó tyúkok. Rozsdavörös tollszoknyájukban előpenderültek, iregtek-forogtak, kellették magukat.
Volt kinek.
Szárnyával a havat szántva jött a második kakas, majd azután a harmadik. Ünnepélyes vonulásukban időnként megálltak, hogy egyet-egyet énekeljenek is.
Boldog volt Mihályka, hogy elcsalhatta őket a puskacsövek elől, meg sajnálta is, hogy hamis hívásnak örvendeznek és táncolnak. Kedve lett volna közéjük állni, velük együtt legényest járni.
Odasúgta volna közben a bocsánatos csalafintaságot: „A javatokra csaptam föl madárnak, ne haragudjatok! S elmennék én bizony agancsos őzbaknak is, csak ne halljam örökkön a hangját annak, amelyik a zsebkendőmbe hullatta a könnyét.”
Aztán a közelben puska dörrent.
Disznófősajt diadalordítása követte:
119– Tűzbe esett! Elesett!
Egy meglőtt kakas vergődött valahol a havon. Az egész dürgőhelyet betöltötte a szárnya csattogása: percekig tartó haláltusában a maradék repülés. Mikor a hűséges szárnyak még fölkapnák és tovamenekítenék az életet, amely kialudt már s többé nem szakad el a földtől. Csakhogy embernek, madárnak, Isten minden teremtményének nehéz ezt tudomásul venni. A szaporán verdeső szárnyak fokozatosan lassuló ütemben csitultak el, hogy védőleg boruljanak halott gazdájukra, akit hiába próbáltak a magasba emelni.
Rejtekhelyéről kiugorva, Mihályka hadonászni kezdett a dürgő kakasok felé:
– Hess! Hess innen! Szerelemnek siketjei és vakjai, hess innen!
Azok csak rendre tértek magukhoz a bódulatból.
Aztán úgy elszálltak, mint akik megtudták, hogy hol lakik az Isten.
Sírt a hely utánuk, bánkódott az ég is. Vége szakadt immár a lakodalomnak.
Kezében egy véresfejű kakassal Disznófősajt tűnt föl a fák között.
Oldalról futott feléje Négykézláb. Egyik boldog volt, a másik prüszkölt, fújtatott mérgében. Lihegve magyarázta, hogy már megcélozta volt a dürgő kakast, mikor egy átkozott tyúk elcsalta, lekotkodácsolta a fa hegyéről, abban a minutumban, hogy a ravaszt meghúzta volna.
– Kerüljön csak puskavégre a nyavalyás némber! Huh!
Ha tudnád, ki volt az, gondolta Mihályka. Szomorú volt mégis az elejtett kakas láttán. Kárminpiros szemöldökét a vér elborította; fémesen csillogó, kékes-zöld mellét a sörétraj felszakította.
Milyen szép volt pedig, mikor sötét lepleit a hajnal legöngyölte róla! Mikor messzeséget vigyázó tartásban, akár 120egy fekete márványszobrocska, kirajzolódott az égre. Mintha templomot hirdetett volna a havas vándorainak.
Énekes magosság a földre zuhantan: keserves látvány. Mihályka lehunyta a szemét. Azt kívánta minden erejével, hogy megismétlődjék a vadréce csodája. Szállj, menekülj, biztatta némán a hóra fektetett siketfajdot. Csőrödbe készül már a drótkarika. Fenyőízű húsodat fölzabálják, bőrödet kitömik, a csontjaidat drótokkal pótolják.
Olyan leszel a falon, mint aki él és lélegzik, de még örvendez is. Örökösen énekel, hogy gyilkosait meg ne szomorítsa.
De hiába erősködött Mihályka a szánalom s a lélek buzgalmával. A szemét újból kinyitva a könnyén át láthatta, hogy semmilyen csoda nem történt. A madár mozdulatlan.
– Csak nem sírsz, kiskomám! – fordult hozzá Disznófősajt vigyorogva.
Mihályka mérgesen húzta ki magát:
– Én-e? Én úgy gondolom, hogy inkább örvendezek.
– Minek örvendezel? – került elé Lóvadász is mordan, merthogy ő semmit sem lőtt.
– Annak örülök – mondta Mihályka –, hogy az úr nemcsak célozott és lőtt, hanem talált is.
A két kárvallott vadász kacagott, Disznófősajt pedig a mondást úgy fogta föl, hogy az javára pukkant el. Javára, vagyis a főnökének, Lóvadásznak a vigasztalásaként. „Ha kacag a gazdám, talán nem haragszik rám, amiért őelőtte merészeltem meglőni a kakasomat”, gondolta Disznófősajt, aki Négykézlábbal megbeszélte, hogy csakis a főnök sikeres lövése után sütik el maguk is a puskájukat. Így kívánta ezt az alázatos tisztelet, a tartomány vezetőjének kijáró udvariasság.
121A dürgőhely aznapra végleg elnémult. Hűvös hajnal, kora reggel után a fölmelegedő időben a kakasoknak nincs kedvük tyúkok után járni, táncos léptekkel a kegyeiket keresni.
Hazamentek a vadászok.
Jó tűz mellett társalogva, szárítkozva csókolgatták a bádogkulacs száját a boronaházban. Örömük nem volt éppen teljes, mivel hárman csak egy kakast lőttek, de kacagtatták, ugratták egymást és főleg a szerencsés Disznófősajtot, aki a legtökéletlenebb volt a lövés tudományában. Lóvadász a kudarcát tréfás, ugrató szavakba bugyolálta, de azon is törte a fejét, hogy mivel és miként pipálhatná le a kövér kakaslövőt. Míg Mihályka az ebédet készítette, kivonultak hát az urak a ház elé literes üveget, mókust és madarat lőni – versenyszerűleg. Ezt úgy rendezték, hogy Lóvadász nagybüszkén lőállást foglalt, kétoldalról pedig Négykézláb és Disznófősajt hajigálta neki föl a levegőbe az üres borospalackokat.
– Megmutatom nektek, hogyan kell kapásból lőni! – mondta a főnök, és ötből három palackot el is talált azonmódúlag.
Mihályka ki-kinézett a kicsi ablakon és bosszankodott. Ezek az Isten kertjét is telemocskolják, járhatatlanná teszik üvegcserepekkel!
122Mezítlábas angyal meg nem maradhat, ahol ők megjelennek, mondta magában, mivel ő csak szőke hajú, kék szemű és mezítlábas leányangyalokat látott szentképeken, fátyolosan.
A templomocska falán, a plébános úr lakásán, képes bibliában bámulván őket így sóhajtott föl: „tisztára Mátyás Amáliát látom bennetek, Isten hajadonai!” Aztán megijedt, hogy szavait az Úr rossznéven veheti. „Bocsásd meg nekem az összehasonlítást, mégis azt mondom: nézd meg jól őköt!”
Kis idő múltán Disznófősajt kezdett kiabálni:
– Kicsi Mihály, nagy vadászmester, jer ki hamar, láss csodát!
A csoda meg az volt, hogy gyanútlanságában, mikor épp nem lövöldöztek, arra szállt egy fekete harkály, a fenyvesek szárnyas ácsmestere. Annak az óriásfenyőnek a hegyén pihent meg, amelynek a törzsén acélos sárga csőrével rovarkutatás közben mély nyílásokat ácsolt ki magának.
Az urak azt gondolták: piros sapkás fejével, bársonyos fekete tollköntösében szépen fog mutatni kitömötten s üvegszemekkel a főnök trófeái között. Lóvadász rálőtt, aztán csodálkoztak.
A harkály a találat után rebbent egyet-kettőt, majd mozdulatlanságba meredten ott maradt a fenyő törzséhez tapadva, nem esett le, ágról ágra zuhanva nem suppant az orruk elé, mint az a mókus is, amelyik tobozrágcsálás közben a puskás embereket bizonyára békés vaddisznóknak nézte.
Mihályka tehát fusson fel hamar a fára, hozza le a holtában is kapaszkodó fekete harkályt.
123Parittyás vadász korából Mihályka sejtette már, miként ragadt meg ott a madár a fa hegyén.
Úgy kellett kiszedegetni a karmait a fából.
Mintha azt mondta volna, mikor meglőtték: „Holtan sem kerülök a lábatok elé. Kapaszkodjatok fel értem ide a magasba, hogy szakadna meg a nyakatok!”
A lőtt harkályt Mihályka az inge alá dugta, úgy ereszkedett alá vele lassan, megrendülten, egyszemélyes égi gyászmenetként. „Madárhóhér!” – hallotta újból Amálka sikolyos hangját.
– Ácsmestereket nem kéne lőni! – mondta, mikor földet ért. – Ez a szegény vashorokály kiácsolja a kukacot a fából. Ennek az erdészeti hivataltól havi fizetés járna, nem sörét a begyébe.
A madarat átnyújtotta Lóvadásznak, ám ahogy ránézett, abban nem volt köszönet.
Megint később kacagás harsant odakint, de olyan, hogy rezgett az ablak.
Mihályka kilépett az ajtó elé, hát semmi különös, csak annyi, hogy Lóvadász a sikeres üveg- és harkálylövés után újabb elégtételt vett magának a dürgőhelyen elszenvedett kudarcáért. Kettős volt a kudarc, úgymint: először, hogy nem ő, a főnök lőtt elsőnek kakast, másodszor, hogy a beosztottjának kedvezett eléggé pofátlanul a szerencse. Disznófősajt kakast lőtt.
Lóvadász tehát így szólt a kísérőjéhez:
– Mibe fogadjunk, hogy a feldobott kalapodat célzás nélkül, csípőből kapom telibe.
Disznófősajt boldog volt, hogy engesztelésként újból a főnök kedvébe járhat. Mint valami agyaggalambot, felhajította a kopottzöld vadászkalapját, Lóvadásznak pedig ördöge volt: madársöréttel úgy lőtte telibe, hogy az a szerencsétlen fejfedő a rongybegyűjtőnek se kellett volna; csak egy szőrpamacsos posztókarika maradt belőle. Ezen 124pedig a tulajdonosa röhögött a legharsányabban, míg Lóvadász a roncsot a fejébe nyomta, aztán mindahányan elkezdték énekelni:
Így vonultak be a vadászkunyhóba.
Míg étvágygerjesztőnek konyakot, szilva- és barackpálinkát ittak, folyvást a Disznófősajt fején lötyögő kalapmaradványt kacagták, ő pedig boldog volt, hogy a főnökét nevetséges mivoltával szórakoztatja.
Négykézláb megbontotta a hátizsákokat s asztalt terített.
Májast, kolbászt, füstölt sonkát, tonhalat, paprikás szalonnát, egyebeket fogyasztottak, miközben Lóvadászt újból elkapta a mehetnék. Császármadár elejtésére vágyott, sietős evésre biztatva társait:
– Elvtársaim! Falunk s futunk. Várnak a császármadarak.
Mihályka árvagulyást, azaz hús nélküli krumplipaprikást főzött magának a sánta vaskályhán. Lóvadász szavaira kidugta fejét a gőzből s a görbe indikációt így egyenesítette ki:
– Főnök úr! Nem falunk s futunk, hanem eszünk s megyünk.
A kedélyhangoló előitalokkal volt szerencséje.
Ezen is jót nevettek az urak.
Mihálykát is kínálgatták a sok finomsággal, de csak annyit fogadott el, hogy meg ne sértse őket; nehogy az elutasítást utálkozásnak vegyék. „A vadászmester nem éhenkórász! – jutott eszébe Nagyapa szigorú parancsa. – Saját tarisznyából tarisznyázz!”
Megfőtt már a pityókája.
125– Ityóka-pityóka, de hol van az itóka? – szellemeskedett Négykézláb, hogy a csípőből lőtt vadászkalap elejtőjét újból felköszönthesse, majd megint rázendítsenek, hogy:
– Nótából nem lesz császármadár – mondta Mihályka.
– Hanem miből lesz? – érdeklődött Négykézláb.
– Abból, hogy csirkehús kell hozzá.
– Csirkehússal akarod becsalni?
– Síppal – mondta Mihályka. – Csirkecsontból készült síppal. Tessenek hát minél hamarabb csirkehúst enni.
– Tessenek! – mordult fel a főnök. – Melyikőtök hozott csirkét?
Disznófősajt vette elé máris a hátizsákjából a lesütött csirkét. Kicsi volt, galambszerű, celofánzacskóban. Lóvadász utasítására belérakta az egészet Mihályka árvagulyásába.
– Legyen, ahogy mondod! – kacagott Lóvadász. – Nem falunk és futunk, hanem eszünk s megyünk szép nyugodtan, de láss neki a pityókádnak, mert itt kap az este.
Mihályka maga elé állította a vasfazekat. „Nem árva már a gulyás!” Komótosan szopogatta le a húst a csontról: cubákot, szárnyát, püspökfalatját. A lerágott csontokat maga elé rakosgatta, vizsgálgatta: melyik a legalkalmasabb sípkészítésre.
Látván Lóvadász, hogy miként sétál le az egész csirke Mihályka nyeldeklőjén, a társaira kacsintva kezdett vele „székelygóbéskodni”:
– Faljál vajegy pityókát es, komám!
– Ó, hagyja, főnök úr! Jó nekem a hús es! – mondta Mihályka anélkül, hogy felnézett volna.
– Tudom én, hogy jó. De drága! – folytatta Lóvadász.
126Mihályka villára szúrta a csirke mellehúsát s maga előtt billegtetvén elismerte:
– Drága, de meg es éri! Bizonistenemre mondom!
Kacagás támadt ebből is, majd csönd lett az erős lóhangra.
– Halljátok? – kapta föl a fejét Disznófősajt. – Vadászmesterünk eszejárását a ló is röhögi.
Pedig nyerítés volt az! Riadt és gazdát riasztó, segélykérő nyerítés.
Ez a hang váratlan széllökésként vágott be a kunyhóba a vadászok közé. Az urak semmit sem értettek belőle, de tréfás szavainak gyanútlanságából majdnem a mennyezetig dobta fel Mihálykát.
– A medve! – kiáltotta és valósággal repült kifelé az ajtón. – Jöjjön vajegy puska is!
Torkukban az elakadt falattal az urak szájtátva meredtek Mihályka után.
– Menjen vajegy puska is! – pislogott körbe Disznófősajt. – Hogy menjen?
– Emberrel a végén! – tért magához elsőnek Lóvadász, hiszen ha valaki főnök, azért főnök, hogy minden körülmények között ő térjen elsőnek magához.
Így tehát fegyverét gyorsan csőre töltve Mihályka után rohant a fészer felé.
Futott, megbotlott, elesett, repült a puska, hegyével bele egy kásás hóbuckába. Azt a hétszentséges hétfánfütyülőjét! Gyorsan összeszedte magát, kézbe vette újból a fegyvert és szabályos tartásban, behúzott pocakkal, kidüllesztett mellel mutatott roppant elszántságot.
– Hová eresszem a golyót?!
Izgatottságában egy ló helyett kettőt látott a fészerben forgolódni. Egyik szürke volt, a másik fekete. A szürke visszhangos, párás nyerítést fújtatott körbe, és ide-oda farolva rúgott nagyokat két lábbal egyszerre, a fekete ló pe127dig… Hüűű, a fekete nem nyihogott, nem nyerített, hanem brummogott mélyen, füstös hangon, kapkodta kicsi fejét a patkóvillanásban, majd fölágaskodva, két lábon topogva Darázs marjára próbált lesújtani a mancsával.
Ez már igazán medve! Ez nem rajzolt medve – mondta magában Lóvadász, miközben a félelem elkezdett rajta szépen citerázni. Úgy pengette-rezegtette a főnök inait, úgy mozgatta fel és alá az ádámcsutkáját, hogy nézni is rossz volt. Közben a szája kiszáradt, a gigája elszorult, nyelni kellett folyvást, visszaszorítani a torkában támadt kercegést, amely legbiztosabb jele a halálos riadtságnak.
Siralmas állapot!
Szégyennel is járhat, mert ami a vadászban eddig bévül tartózkodott, az a hatalmas ijedtség folytán mind kifelé kívánkozik; szíve bolond fakalapácsként a bordáin dörömböl, a két szeme guvadni kezd, és ha ülepét nem kapja össze, marsot indít a hasa is, azt hívják aztán berezelésnek.
No megállj, rusnya férge! – fogadkozott Lóvadász. – Mindjárt emberedre akadsz, csak múljék el a reszketésem. Csak válasszam ki azt a fát is, amelyikre felszaladok ha szorul a kapca, a betyár mindenségit neki!
Toronymagas fenyőfa lett volna nem is egy, de alsó ágaikat valaki levágta, azokon csak vadmacska és mókus gallyazott volna fel a veszedelemben.
– Hééé! Hóóó! Hééé! Hóóó! – kiabálta Mihályka torkaszakadtából, miközben köveket és fadarabokat hajigált a bakmedve felé.
Tudhatta pedig, hogy ilyenkor a mackó képes odahagyni a kiszemelt áldozatát s az emberre veti magát, amitől aztán az Isten őrizzen mindenkit, még a nagyerejű és nagyhírű Toldi Miklóst is. Gyalogos menekülés? Nincs az a futóbajnok, akit a dühös medve ötven méteren belül utol ne érne. Sokan haltak meg így, medveütötten, akik futásban keresték a reménytelen menedéket.
128– Lőjön már! Lőjön! – könyörgött Mihályka Lóvadásznak, aki féltérdre ereszkedve célozgatott a medvére. Nagy buzgón kereste a legjobb direkciót, de nem lőtt, nem merte meghúzni a ravaszt, mivel izgatottságában is maradt benne annyi meggondoltság, hogy a nagy kavarodásban netán a lovat találja el. Hiszen a tegnap majdnem meglőtte már Darázst az istálló ajtajában.
– Szólj a nyavalyás lovadnak, hogy húzódjék félre a medvétől! – mondta nagyokosan Mihálykának, aki e szavak hallatán a méregtől szinte sírva kiáltotta oda Darázsnak:
– Hallod, mit mond az úr? Fogd meg a medvét és duvaszd oda neki a fenekét, hogy meglője! Jaj, uramistenem! Adja ide nekem azt a puskát!
Késő volt már.
Bumm! Szólt a fegyver s a csöve háromfelé repedve ment széjjel a beléragadt kásás hótól. Erről megfeledkezett Lóvadász.
Szerencséje volt. Rosszabbul is járhatott volna.
Aztán újabb fordulatot vett a küzdelem.
Dirr-durr! – lőtt a levegőbe a másik két vadász is a ház sarkából, ahonnan a főnök diadalmas működését figyelték.
Lóvadász csúnyán káromkodott, a medve üvöltözni kezdett, a ló elszakította a kötőfékszárat és világgá szaladt.
Lövöldözést hallván a medve lemondott a lóhúsról, elindult a támadó vadász felé, kinek a kezében a puska már semmit sem ért.
– Fel a fára! – kiáltotta Mihályka, miközben Disznófősajt újból elsütötte a fegyverét, de bár ne tette volna.
Nagyvadnak való göngygolyó helyett izgalmában madársörétes töltényt rakott a csőbe. Attól a medve még dühösebb lett, néhány szem ólommal a bundájában akkora svungot vett Lóvadász felé, hogy az fegyverét elhajítva menten a földre hasalt, halottnak tétette magát.
129Isten tudja, hogy ettől-e vagy mitől: a medve keresztülugrott rajta, majd jobbra kanyarodva Mihályka felé tartott, aki három ugrással elérte már a legközelebbi fenyőfát s kúszott fel azon macskafürgeséggel. Így a magasból nézhette, hogy Lóvadász, arccal a földre borulva, két karját a tarkójára kapva fekszik mozdulatlanul, a két társa pedig ész nélkül ereget sörétrajokat a sűrű felé iramló medve után.
Csend lett végül.
Elmúlt a mancsos veszedelem.
A hely szinte füstölgött az elszenvedett rémülettől. Mindig így van ez, ha vérmedve jön elé az erdők mélyéből. Iszonyatos riadalom, kiabálás, tülkölés, kongatás, lövöldözés támad, aztán csönd és bénultság marad a nyomában.
Legtöbbször háziállatban, méhesekben esik kár, némelykor emberi sérülés, nagyritkán a bátrak halála viszi gyászos hírét a medvetámadásnak.
Ezt a mostanit, azonkívül, hogy Darázs világgá szaladt, szerencsésen úszták meg a kakasvadászok. Lenézvén rájok az ég magasából, tán az Isten is mosolygott volna, mondván: no lám, miként bicsaklik össze bennetek minden hiúsággal táplált balga büszkeség, ha csak egy medvét is reátok küldök mackóimnak hatalmas sokaságából.
A vitézek pedig ilyen képet mutattak az elcsendesült harctéren: Lóvadász még mindig hasmánt és mozdulatlanul feküdt a földön, két kezét a fejére kulcsolva. Azt gondolhatta magában: ami biztos, biztos, jobb félni, mint újból megijedni.
Az alsó ágaitól megtisztított óriásfenyőnek a közepe táján Mihályka majomkodott a csimpaszkodásban. Megpróbált óvatosan aláereszkedni s életében először tapasztalta, hogy a kapaszkodásban mindig oly ügyes lábai reszketnek a félelemtől. Ám ezt nem a medve keltette 130benne, hanem az aggodalom, hogy miként álljon ő Nagyapa szeme elé Darázs nélkül? „Ha elvész a ló, én is világgá megyek” – mondogatta magában kétségbeesetten, máris szégyenben égve, hogy méltatlannak bizonyult a nagy feladatra. Nagyapa egy életen át bánhatja majd, hogy olyasmit bízott rá, amihez tapasztalt vadászok közt is a javát kell válogatni.
Aztán, hogy már-már a könnye is kiszökött, az önvédelem szavai kezdtek pattogni benne, képzelt beszélgetésben: „Hát kied miazistent csinált volna a helyemben?! Macskakölyök volt-e az a négymázsás vérmedve? Mondja meg nekem, mit tehettem volna azonkívül, amit cselekedtem s aztán beszélhetünk! Na!”
Supp! Közben földet ért Mihályka s nézte valóságos utálattal a vadászurakat.
Elejtett állával Disznófősajt és Négykézláb meredt a főnök felé, hogy vajon meghalt-e, vagy csak berezelt, mikor a mackó átalugratott fölötte.
Mihályka hozzálépett, megrázta a vállát:
– Tessék felkelni.
– Mi a helyzet? – kérdezte Lóvadász.
– Meg van engedve.
– Mi van megengedve?
– A felkelés.
A főnök indulatosan kezdte összeszedni magát:
– És te adsz nekem engedélyt a felkeléshez?
– Ami volt, elmúlt. Elszaladt – mondta Mihályka. – Menjünk a ló után, uram! Keressük meg a lovat. Darázs nélkül nem mehetek haza. Ha Darázs nem kerül elé, Nagyapám engemet megnyúz, s magikat mind kiheréli.
Főbeütést akart mondani, de enyhített a dolgon.
– Mit beszélsz? – képedt el Négykézláb.
– Azt, hogy a vadászatnak miskárolás lesz a vége.
De hát az urakat az elfutott ló nem érdekelte.
131Izgatottan, egymás szavába vágva a medvelövés elszalasztott alkalmát tárgyalták, miközben a hajukat tépték, káromkodtak, huhogtak, cöccögtek és sóhajtoztak.
Híjjnye, te komám! Ha így meg úgy lett volna! Ha ló és medve egymástól távolabb lett volna! Ha be nem következik a főnöki botlás, elhasalás! Ha nincs az átkozott kásás hóbucka! Ha nem dugul el a puska! A drága fegyver! Micsoda szerencsétlenség! Egy lónak, vagy egy Trabant kocsinak az ára. Ha az a cső fel nem robbant volna! (Ha nagyanyánknak kereke lett volna!)
– Hej, de gyönyörűen blatton lőttem volna! – ismételgette Lóvadász és úgy fújtatott, akár egy vaddisznó.
Látván Mihályka, hogy a lómentésben a vadászokra nem számíthat, magában lemarházta őket és futásnak eredt a völgy irányába.
Darázs nevét kiáltozva tűnt el a kanyarban.
– Állj meg, gyermek! – kiáltott utána Disznófősajt. – Kabát, kalap nélkül hová szaladsz, Mihályka?
Az vissza sem nézett. Futás közben Nagyapó szavai szöktették egyre sebesebben. „Aztán a ló s a szemed. Ha baja esik a lónak, haza ne gyere. Megöl a bánat, ha valamit hibázol!”
Csak tudná, hogy mit hibázott?
Miként kerülhette volna el a medvés veszedelmet!
Jobbra és balra az erdő mélyére figyelve kiabálta közben:
– Darázs! Darázs! Hol vagy, Darázs?
Hívó szavára máskor a ló a fejét emelintve prüszkölt egyet-egyet, barátságosan nyerített, mintha mesebeli paripa lett volna, mondván, magyarul persze: itt vagyok, gazdám, mi a kívánságod?
De most nem válaszolt Mihályka hívó hangjaira. Ki tudja, merre nyargalt már újabb veszedelembe, egy másik medve mancsai közé.
Vagy lótolvajok kezére juthat!
132Farkasok is megtámadhatják!
Egymagában toportyánok falkája ellen nem tud védekezni.
Mikor Nagyapának négy szekereslovát a farkasok megtámadták és minden oldalról a torkuknak ugrottak volna, azok összedugták a fejüket és körkörösen védekezve rugdosták pofán, horpaszon a gyalázatosokat.
De mi lesz most Darázzsal egymagában a havasnak magányos magaslatain, ahol csak fegyveres ember érezheti magát biztonságban!
Lelki szemeivel a csontmaradványait látta már Mihályka; vándorokat rémítő koponyáját az esti homályban, holdas éjszakán világló bordázatát az út mentén: a jóllakott és tovacammogott halál bűnjeleit.
– Darázs! Darázs! Zab! Zab! Zab! Jer elé, ne félj semmitől, elfutott már a medve!
Császármadár, fajdtyúk és -kakas röppent fel útjában, de még csak utánok sem nézett. Szárnyas tündérlányok sem tudták volna futtában megállítani, úgy elragadta Mihálykát a szívszaggató félelem.
Egy-egy pillanatra néha meg-megállt, körbehallgatózott, hogy tán meghallja Darázs válaszát a könyörgéseire, zabot ígérő kecsegtetésére. De mindannyiszor csak riadt szívedobbanását hallhatta, meg a fenyveserdőnek éjjel-nappali, szünetlen zúgását, közeli és távoli patakok dallamos üveghangjaival elegyítve.
A gyermek homlokát kiverte már a veríték, a szeme lázban égett, orcája kigyúlt, a szíve táján forró és jeges hullámok váltották egymást.
Sejtelme szerint, mivel friss patkónyomot az úton nem látott, Darázs a sűrűbe vette be magát, ám oda nem merte volna követni. A havasi rengeteg nem erdőfoltocska, nem fülemülés pagony. Ha eltévedsz benne tavasszal, őszig bódoroghatsz benne, míg hazatalálsz; míg el nem igazít 133valaki, mondván az ősi szabályt az eltévedteknek: kövesd kitartóan a vizek, patakok, serdülő folyók irányát. Ők vezetnek majd vissza téged az emberek közé, a havasok lábánál meghúzódó falvakba és városokba.
Mihályka viszont csak a jól ismert, keskeny utat vette maga elé. Jól tudta, hogy ha Darázst nem is éri utol, Nagyapához eljut bizonyára jelenteni a medveháborút.
Hanem egy idő után úgy érezte: kifogy a szuszból, tüdeje zihál, lábait a fájdalom bénítja. Leült egy nagy kőre kicsit megpihenni, erőt gyűjteni. A nap akkor már delet mutatott; az óriás fenyők árnyéka megfogyatkozott, a lombok alá húzódva kínált hűs helyet a lázas vándornak.
Néhány percnél tovább nem ülhetett a kövön Mihályka. Felugrott az időtlen időben simára és kerekre kopott szikláról, de abban a pillanatban vissza is hőkölt, majd lehasalt a földre, kicsire húzta magát és bámult meredten a patak irányába.
A medve! Atyaságos, fennvaló Úristen! Darázs gyilkos támadója! Leütötte már a lovat, telezabálta magát a húsával, szomját oltja most a pisztrángos patakban. A kőnek a tövébe kúszva, moccanatlanul figyelte Mihályka: az lehet-é, a négymázsás fenevad, amelyik Darázsra vetette magát? Sötétbarna bundája, nagysága szerint ítélve más nem lehetett. A duzzadó bendője, loncsos pofája is lakomáról árulkodott, Darázs elfogyasztásáról. „Ó, jaj nekem! Jaj nekünk! Volt, nincs lovunk, megvert minket az Isten!” Mihályka már-már hangos sírásra fakadt, de még ilyenkor is, a lópusztulás biztos jelének láttán is nagyobb szava lehet az óvatosságnak. A zsákmánya közelében, jóllakottan ásítozó medve az oroszlánnál is veszedelmesebb. A leütött állat maradványait rendszerint elföldeli, jó gazdasszonyként hűs helyen tárolja – aztán Isten őrizze dühétől, mancsától, aki nyugalmában őt ilyenkor megzavarja.
134Mihályka megvárta, míg a mackó elballagott a víz mellől, aztán uzsgyi!, rohant újfent lefelé az úton, amely Nagyapa felé vezetett.
Elhagyta már az öreg cserefát is, amelynek tövéből a három farkast próbálták volt puskavégre kapni. Kis időre megállt, alaposan szemügyre vette a fátlan, zsengefüves kaszálót: szürke folt nem mozog-e rajta? Nem legelészik-e Darázs a verőfényben ragyogó tisztáson?
A pusztában vándorló zsidók sem láthatták sivárabbnak a világot. A hegyeket borító rengeteg élővilága mintha teljesen kipusztult volna. Nemhogy lovat: egyetlen csipogó madarat sem látott, pedig április vége, május kezdete a szárnyas énekesek hangversenyeinek időszaka; nászrepülés, fészekrakás, egybekelés, családalapítás mámorában zengő, rikkantó, csattogó, füttyentő, csivitelő madarak kórustalálkozóinak boldog alkalma.
135Kétségbeesett nézelődésben a tavaszból Mihályka már semmit sem észlelt. Hanem csak ijesztő csöndet s a körberöppenő tekintet káprázatában földre omló fellegeket és tovahullámzó hegyeket.
Természetes formájából a világ kifordult és darabjaira kezdett szétesni. A völgynek szaladó patak megfordult útjában és mint aki a hegyen felejtette a kalapját, nyargalt vissza forrásához, föl a tető felé. Égi magasságból a fenyőfák alábuktak, elnyúltak a földön, és Mihályka lerogyott az árok mentén s nyomorékul és jajgatózva a két térdén vonszolta magát – haza, haza, hazafelé!
Aztán, hogy hirtelen elébe ugratott egy agancsos látvány: kővé váltan meresztette rá a szemét. Ismerős árnyalak volt és ahogy lassan, álomszerűleg puha, nesztelen mozgással feléje közeledett; ahogyan egy híres-nevezetes vadásznapnak a harmatos hajnalából, szájában egy szál vadvirággal búvóhelyéről a tisztásra kilépett: Mihályka fölkiáltott ámulatában:
– Te vagy az! Te vagy!
Legnagyobb örömének napján, mikor Nagyapával elindultak őzbaklesre; mikor a bükkerdő sarkán aranyszín lobogásban, gyöngyös agancsát a felkelő nap előtt sugarasan 136táncoltatva föltűnt a régen keresett őzbak; mikor így szólt Nagyapa: ez a tied lesz, Mihályka; és azután eldördült kezében a héthatvannégyes golyós puska és ellobbant az aranyszín lobogás; mikor a leterített őzlegénynek a vérébe mártott cserfalevél a kalapjára került s azzal ő menten Amálihoz futott, bizony lelohadt a büszkesége. Ahogyan akkor a leányka megszégyenítette, sohasem feledte. Berzenkedett ugyan a hősi tettét lefitymáló szavak ellen, bár elismerte magában, hogy nem tudná megmagyarázni: miként lehetséges virág helyett véres bokrétát hordani, azzal Isten s ember előtt dicsekedni!
Az is eszébe jutott, hogy más alkalommal Amália így szólt hozzá:
„A csíksomlyói búcsún Istennek vagy angyalának a hangját hallottam, vagyis a neked szóló üzenetet, mivel te meg a vadölő nagyapád nem voltatok a zarándokok között. Így szólt hát: emberek, ti puskás lelketlenek! Hagyjátok békén a földnek minden teremtményeit, ne nézzetek egymással farkasszemet, hanem nézzétek inkább együtt és szeretetben a világot. Csodáljátok a csodát, amelyben egyelőre még megtartalak benneteket, s amelyet emberi ész soha nem fog megfejteni.”
Sokan voltak ott, erdei-mezei vadak, amelyek a földre leroskadt Mihályka szeme előtt azokban a percekben, golyóütötte sebeikkel a tisztáson megjelentek.
Mintha új özönvíznek vészhírét hallván, Noé bárkája felé tartottak volna az élet megtartásának reménységével.
Jöttek valamennyien, akik valaha is Nagyapa sólyomszeme elé, majd azután puskavégre kerültek a gyanútlanságban, hogy szép tartásuk, sebes iramlásuk halálba dermedjen.
Tovatűnt évek hajnali és alkonyati fegyverdörrenései megszámlálhatatlan apróvadnak, szárnyasnak és négylábúnak, agyaras, mancsos, agancsos nagyvadnak oltották ki az életét. Erdők, mezők, tavak, nádasok valamikori ele137ven lényei tértek vissza a halálból, mint akik Isten angyalainak kürtszavát hallották meg a romlandóságban.
Mihályka egész teste tűzben égett, homloka verítékezett, tüdeje szaggatottan, zihálva szedte a levegőt. Ámulatban, csodálkozásban táguló és nyugtalanul rebbenő szemmel figyelte, miként elevenedik meg a puszta legelő a végtelenbe hullámzó fenyveserdő mentén.
Mi történik, Uramisten?
Jöttek valamennyien, akiket együttesen vadállománynak keresztelt a náluknál is vadabb, falánk ember.
Arany gyertyatartóként lobogó, szépen s vigyázattal hordott agancsos fejüket Mihályka felé fordítva jöttek a kapitális szarvasbikák, a csodásan fejlett „aranyérmesek”.
Kezdetben még néma vonulásuk a Mihályka fülének oly kedves szarvasbőgésbe váltott. Azok a gímszarvasok réges-régi novemberi hűvös hajnalok emlékét idézték föl. Méla kürtök ködbevesző hangján hírelték, sírták, panaszolták embernek és Atyaistennek:
– El kellett pusztulnunk, mert szépek voltunk! Tökéletesek!
S követték őket a mindenkori selejtezés áldozatai: a görbehátú, keszegnyakú öregek, a tökéletesség állapotából kibillent vének, avagy orvtámadástól rokkantak; a trófeaversenyből kiesettek, a csodálatos agancsalkotásban kontárokká lett hajdani mesterek, akik most így sírtak-ríttak:
– El kellett pusztulnunk, mert rútak lettünk és tökéletlenek!
A dobajló szarvasok után barna és fekete medvék tűntek föl idétlenül, mint valami súlyemelők. Gerendalábaikon oly könnyű léptekkel, puha mezítlábjárással közeledtek, akár a lopakodó indiánok. Melyik lehet köztük Darázs megtámadója, netalán gyilkosa? „Lovam után most engem 138ütnek le”, gondolta Mihályka, ám a medvék szószólója megnyugtatta, mondván:
– Ne reszkess ott, emberizing! Mi nem vagyunk olyan ostobák és mérhetetlen gonoszságban megromlottak, amilyenek ti, kétlábú puskások vagytok. Te még csak egy őzbaknak oltottad ki az életét s áldott szerencséd, hogy azt is megbántad. Mi pedig embert emberért nem büntetünk, ártatlant bűnösök miatt nem küldünk a másvilágra. De Nagyapád, az a híres vadász…
– Bocsássatok meg Nagyapónak! – kiáltotta feléjük Mihályka.
– Nincs bocsánat! – bődült rá a medvék szószólója. – Nagyapád vérmedvék bűne miatt édesszájú medvéket is büntet, vagyis meglövet.
– Honnan tudja, hogy melyikötök édesszájú, melyikötök véresszájú? – kérdezte Mihályka.
– Ahonnan mi tudjuk, írástudatlan állatok, hogy két egyforma gomba közül melyik az ehető, melyik a mérges! Aki nem tud válogatni, nem való az sem állatnak, sem embernek. Fajtánk szégyene, hogy közülünk valók, békés mackókból közönséges útonállókká, rablógyilkosokká lettek és lovat, kecskét, tehenet s embert is leütnek. Irtsátok őket, büntessétek, ahogy jónak látjátok, mi már nem tudjuk őket megszelídíteni. De miattuk, az ő vétkeik miatt ne büntessétek gyilkos golyóval az édesszájú medvét, aki zsenge füvet, málnát, gyümölcsöt, vadmézet eszik. Micsoda szégyen és gyalázat medvét medve miatt, édesszájút véresszájú miatt szíven lőni, megnyúzni és kutyákkal föletetni!
Micsoda szégyen és gyalázat az emberre nézve, hogy válogatóképessége megsemmisült az indulataiban! Hogy az ellenségéhez hasonlót, gondolkodás nélkül teríti le esküdt ellenségeként!
– Bocsássatok meg Nagyapának! – ismételte Mihályka, miközben a medvék panaszáradatát farkasüvöltés váltotta fel.
139Falkában jöttek a Nagyapa lőtte sovány csikaszok, a toportyánféregnek is böcsmölt kutyarokonság merevnyakú, hegyesfülű bundásai.
Forró zubogásában is úgy érezte Mihályka: megfagy a vére.
Holdas éjszakák villogó szemű sötét árnyai a hólepte mezőn.
Fogat vacogtató mesék szerencsétlen vándorokról, kiket a farkasok megettek bükkerdők mélyén, fenyves sűrűjében! Vitéz szekeresek szívet dobogtató történetei a lovas fogatot követő farkasfalkáról, mikor is a szekér közepében rakott és hosszú kilométereken át szénával, oldaldeszkával, végül kucsmával, kalappal, posztókabáttal táplált farkasriasztó tűz mentette meg őket a felfalatástól!
Viharos téli éjszakán hosszan elnyújtottan vonyító farkasok a domboldalon!
Aztán elhallgattak, a pincegádorig lopakodtak, megragadták elevenen, elvitték és megették a kutyát.
Elvitték, fölzabálták büntetésül, amiért alázatos szolgaként az emberhez csatlakozott.
Ó, a behúzott farokkal, sunyin lopakodó véresfogúak!
Juhok közé szabadulva egyet megesznek, hetet megölnek, mintha nem is az éhség, hanem a vérbosszú hajtaná őket!
Szószólójuk nem volt, összevissza hangoskodtak, egymás szavába vágtak.
– Szerencséje Nagyapádnak, hogy nem ő reszket most itt a te bőrödben!
– Felelne most a farkasvérbíróság előtt!
– Hoztuk magunkkal a szügyünkbe lőtt golyóit, a bőrünket lyuggató ólomgöbecseit, a szemünk közé pörkölt sörétjeit.
– Hoztuk! Megétetjük vele! Sörétes laskát, göbecsesgolyós tokányt etetünk véle!
140– Őt magát mi nem esszük meg!
– Farkas nem eszik embert!
– Nem méltó az ember arra, hogy farkasok egyék meg!
– Két lábon járó hazugság az ember!
– Szabadságot papol – farkasvermet ás a szabadság éhenkórászainak!
– Szabadok lévén, meddig viseljük a szabadság következményeit?
– Alázatos-gyalázatos, hű kutyákká sosem leszünk!
– Pusztuljunk inkább vascsapdák vaskarjai között!
Azt is állított nekik Nagyapa.
Mihályka látta a tőrbecsalt farkast, törött két lábával az ölelő vaskarokban. Csupa könyörgés volt a két vérmes szeme, fájdalmas nyüszítése: lőjetek főbe, ne nézzétek kárörömmel a szenvedésemet!
Azt is panaszolni kezdték, hogy az emberek ostoba farkasmesékkel ijesztgetik a gyermekeiket, holott egy kullancs is veszedelmesebb náluknál. Vérdíjat mégsem az alattomos kullancsokra, hanem az eledelét szerző farkasra tűznek ki. Micsoda ostobaság! Az emberi butaságnak be szívós halhatatlansága a bibliai teremtés napjaival kezdődőleg! Hogy bárány, kecskegida és vadmalac helyett miért nem eszik a farkas zsemlekását, spenótfőzeléket?!
– Étrendünket az Isten szabta meg! Hozzá forduljatok, ha nem tetszik nektek az intézkedése!
Ezt már kórusban üvöltötték a farkasok, majd egyikük hozzátette:
– Akit mi halálra keresünk, azt futásának mindennapi gyakorlásával az életre tanítjuk.
A bölcselkedő toportyánt mozdonyként fújtató vadkoca lökte félre, mert az éppen útjába esett. Futtában a vaddisznó nem cikázik nyúlmódra, nem térül-fordul, mint a róka, hanem akárha sínekre állították volna, kitérő nélkül rohan az ormánya után. Azt most Mihályka felé irányította.
141– Nagyapád a malacaimra tört! – torpant meg a koca és hozzáröfögte még fenyegetőleg: – Legutóbb csak megfutamítottam az öreg zsiványt. Legközelebb az agyaras férjemmel vágatom fel a hasát, úgy tudd meg! Neked meg azt mondom, kicsi sátánfajzat: szépek a madaras álmok, de lesznek még agyaras álmaid is. Készülj fel rá, te vadászinasnak nevezett hóhérsegéd, hogy varacskos disznók, vadkanok, vérmedvék és üvöltő farkasok fognak betörni az álmaidba!
A vaddisznó után egy nagy medve állt meg előtte s kérdezte:
– Ismersz-e?
– Még a lábammal is – mondta Mihályka. – Hát nem a hátadon táncoltam, míg Nagyapám el nem dugta valamerre a bőrödet? Nem te ölted meg apámat? Mit vétett neked az én édesapám?
– Csak annyit, hogy tisztára olyan volt, mint a másik ember, aki golyót eresztett a lábamba. A fájdalomtól én már nem tudtam közöttük különbséget tenni.
– De látod, én megismerlek téged. A molyirtó szagát is megérzem rajtad, amivel Nagyapám meghintett volt.
– Nagy hirtelenséggel öltöttem magamra ezt a feltámadást! – mondta a medve. – Nem volt időm kiszellőztetni magamat. Isten áldjon!
Akár egy körhinta, forgott már Mihálykával a feltámadottak állati serege. Ez már aztán a csodának is válogatott csodája volt! Ki-ki megtalálta a halála után emberek közé jutott irháját-bundáját, kikészített gereznáját, agancsát, gyöngyfogát, agyarát, kitömött állapotban bámult madármivoltát, elhantolt csontjait, földitta vérét, kilehelt páráját és vonult, sereglett igazolni minden ember képzelte-hirdette jövendölésnek a fordítottját, hitben fogant látomásnak az ellenkezőjét.
142Feltámadottak ítélkezését a földi létben maradottak felett.
Másvilágról megtértek számonkérő szigorát Mihályka felett, aki zsenge vadászinasként, vadölő bojtárként, madarász tanoncként egyes-egyedül és jórészt ártatlanul képviselte az Isten vadaskertjében vérengző puskás gyilkosokat.
– Igazság ez? Te is engem vádolsz, róka koma?
A veres vonulásban ugató rókák hiányosan öltözött vezére szépséges, lombos farkát követelte vissza annak a székelyudvarhelyi úrasszonynak a nyakáról, kit a megelevenedés percétől kezdve hiába keresett, sehol sem találta az égadta világon.
– Amikor pedig nagyapád kifüstölt engem az öreg fának odújából, megátkoztam őt, így könyörögvén Mindeneknek Istenéhez: Add, Uram, hogy róka-sorsunk embernek sorsára cserélődjék és midőn a magát lelkes lénynek tartó ember odvas fába menekül, ahonnan őt kiásni-kikergetni nem lehet: akkor a kitágított, katlanformára öblösített lyuk szájába ügyes rókák először falevelekből, gazból, száraz marhaganéjból, rongydarabokból s más hasonló égethető szerekből tüzet gyújtsanak. És miután tüzet raktak, annak füstjét kalappal vagy másképp a lyukba csapdozzák, az odúnak mélyibe, rettegésének borzalmába menekült emberre hajtsák. Midőn pedig a lyukbeli levegő felmelegülvén valamennyire megritkult s a bévert füsttel megtelt, a tűzre kéndarabot, vagy azzal megkent rongyot tévén, kívülről a lyukat deszkadarabbal, bádoggal, miegyébbel úgy tömjék el, hogy a bennlévő parázs még egy ideig füstölöghessen. Akkor a füst s a megromlott levegő miatt a rókák sorsára jutott ember kínjában egész a tűz elébe vánszorogván ki, egy pár óra múlva megdögöljék, minek utána az efféle kínzatást már elszenvedett rókák őt horoggal, megnyúzatás végett kihúzhatják.
143– Így legyen! – harsogták a rókák.
– Úgy legyen! – ugatták tovasettenkedés közben is a nyúlfiak, fácáncsibék, tyúkok, récék, gyalogos madarak lombosfarkú, veresbundás rémséges rémei.
Isten veletek, rókát soha nem lövök, se nem lövetek – gondolta Mihályka még mindig rémülten a fejére szórt átoktól, meg a kifüstölés szenvedéseitől, mikor a kicsit sántáló, legutolsó tyúktolvaj megállt, visszafordult és így szólt:
– Elvártam volna tőled, hogy megismerjél és bocsánatot kérjél tőlem.
– Nofene!
– Nofene bizony, mivel éppen te voltál az, aki észrevettél engem egy növendékerdő sarkában s mondtad nagyapádnak: lője, lője, tátám! Akkor tátám odapörkölt nekem, a két szememben kialudt a világ, te pedig felhajítottál engem a szekér derekába. Jól megsuppintottam, mondta nagyapád, nem kell ezt már agyonverni. Ó, ti pogánylelkületű világcsúfító-szegényítő hoplás telhetetlenek, ti vadaknál vadabb vérengzői a földnek! Meglövitek a nagycsaládos rókát és folytatólag agyon is veritek!
– Ne vádaskodj! – kiáltotta Mihályka. – Téged nem vertünk agyon!
A sánta rókának valóban ez volt a szerencséje.
Az erdőből hazaszekerezve Nagyapó a hátulsó felhérc felől a kíváncsi szomszédnak akarta éppen a lőtt rókát megmutatni, mikor az felugrott, Nagyapa vállára, majd onnan a szomszéd nyakába szökkent, aztán le a földre és közibe vágódván az udvari majorságállománynak úgy eltűnt, akár egy veres látomás.
– No, látjátok? Ilyen a róka! – szólt oda Mihályka a borzasztó kodácsolásba, hápogásba, pulyka- és libazsinatolásba riadt majorságnak.
A feltámadottak között a nyulak serege volt a legnagyobb.
144Tapsifüles-vadászatra Nagyapát gyakorta hívták meg a Maros mentére, sík földekre, dimbes-dombos, apróvadban gazdag helyekre, ahol egy-egy téli napon százával lőtték a nyulakat és fácánkakasokat. Hátulsó, meghasított lábuknál fogva nyúlhordó szekerek hosszú keresztfáira aggatták a szerencsétlenül jártakat.
Fácános kocsikon a csőrükön drótozott kakasok lógtak sűrű sorokban, csodás tollazatuk színeit a szikrázó téli fényben ragyogtatva.
Azok a felakasztott színek!
Mihályka álmában is visszatértek, néha zenéltek is. Ilyenkor a gyermek, ágyában felülve hosszan bámult a kinti nagy telet villogtató kicsi ablak felé, míg vércsekarmokkal tépte szívét a szánalom. Csőrükben a drótkarikákkal, ha magukhoz térnének is a rúdra akasztott fácánok: miként repülhetnének el?
Most itt voltak – drótkarika nélkül.
A három és feles sörétrajjal telibe talált toronykakas látványát idézték föl Mihálykában: az égi magasságnak tartó szárnyas ívelés megtört aláhanyatlását, a földre zuhanó madár utolsó szárnyarebbenését az őszi avaron. A Nagyapa háta mögött moccanatlanul figyelő Mihályka fácános emlékeiben azok a színes karikák tűntek föl, amelyek a fegyverdörrenés pillanatában keletkeztek a hirtelen megpördülő kakasok tollúfelhőcskéiből. Fehér-zöld-sárga, bronzos-aranyos, azúrkék és fekete villanások jelezték a levegőben, aztán a földön a menekülő szárnyas csoda megsemmisülését.
– Semmit se kívántunk tinektek egyebet – mondta a kakas, amelyiknek a legélesebb réztányérka-hangja volt –, csak azt, hogy minél magasabbra szálljatok föl s onnan bukjatok alá! Halld magad is a cuppanást, mikor a földön elterülsz. Füleidben ez legyen az utolsó hang a föld hangjai közül.
145Kegyetlen átok volt.
Mihályka mentő szavakat keresett az ártatlanságra, de közben a fácánok oly gyorsan gyalogoltak el, mintha görkorcsolya vitte volna őket. Nyomukban csipogtak máris a rozsdabarnával elegyes hamuszürke, fogolyszínű foglyok, az öklömnyi füvi csirkék a soha senkitől meg nem hallgatott sirámaikkal.
– Hó alá kaparjuk magunkat halálos ellenségeink: az emberek elől.
– Lószőr hurokkal, fedeles hálóval fogdostál bennünket, lelketlen kölyke!
– Madársöréttel durrant közibénk Nagyapád, mikor az éhhalál szélén növényi magvak után kutatunk a hóban. Fele családunk, atyafiságunk apraja és nagyja marad ilyenkor holtan a mezőkön. Sírjon a lelked miattunk, hogy ne tudjál aludni!
– Életemben kétszer ha láttalak titeket! – védekezett volna Mihályka, fölemlegetvén az apró szárnyasokat fogyasztó karvalyt, ölyvet, vércsét, szarkát… Csakhogy azoknak is voltak ám élesen, szélfúvásként vijjogó, meg mérgesen csettegő ügyészeik. Ezek Mihálykát akasztófára érdemesült skalpvadásznak nevezték, sőt azon igyekeztek, hogy éles, görbe karmaikkal a szemét kivájják.
– Megölt ellenségének fejbőrét az indián lehúzza és azzal dicsekszik, ti pedig a lábunkat vágjátok le párosával, fiókáinkkal teli fészkeinket lövitek széjjel az ellenünk viselt szünetlen háborúban. S miért ugyan bizony? Mert madarat, csirkét, galambot eszünk? A négylábú ragadozókkal kérdezzük: miért nem a Jóistennel tárgyaljátok meg, hogy módosítson a természetünkön, amit ő szabott meg nekünk. Cserr-csörr! Sziiije-szijjj!
Két tenyerével védvén az arcát, lázban párásodó szemét, Mihályka hasra vetődött, míg a görbecsőrű, karmos mada146rakat a vadrucáknak V alakban surrogó serege szét nem rebbentette.
Csakhogy ők sem a hálájukat hozták!
Mihályka szeme előtt kék pára hömpölygött.
A havasi kaszálót nagy víz hullámai árasztották el és amikor azok futó fellegeket tükröző tóvá szelídültek, mint légi csatából megtért kicsi hidroplánok, siklottak le rá zöldeslila, fehér meg ibolyakék árnyalatokban a tőkésrécék. Csaptak aztán olyan dühös mizserélést, háp-hápolást, hogy tőlük a szelíd vízityúkok, cikázó sárszalonkák, cigányrécék, bíbicek és nádirigók szóhoz sem jutottak.
A dühös gácsérok egymásután vágták Mihályka fejéhez Nagyapjának és vadásztársainak a bűneit.
– Ellenséges bombázók vagyunk mi? Álcázott lőállásból nyitjátok folyvást a tüzet mireánk!
– Tarlóra vonulunk kipergett magvakat szedegetni! Hát nem békés szándék? Nem békés a puszta létünk az emberek között?
– Mocskos leshelyekről, nádasok sűrűjéből úgy lövöldöztök ránk, mintha mi hoznók rátok a kolerát, a háborúkat és a szegénységet. Ti csóréra kopasztott, szárnyatlan, földi férgek: nem szégyenlitek magatokat? Fölzabáljátok a földnek minden megehető teremtményét!
– Maholnap annak sem kegyelmeztek, aki félelmében az Isten lábai elé menekül!
– Hát mikor elégeli meg a Teremtő, hogy minden alkotását a földnek, víznek, levegőnek valamennyi élő-eleven csodáját elpusztítjátok?!
Szigorú szavak!
Mondhatta volna az elevenen megnyúzott róka is, kinek láttán Mihályka az iszonyattól öklendezni kezdett és valahányszor azt a kegyetlen vadászt meglátta, mindig Isten verését kérte rá buzgó imádsággal.
147A mohóságában szívtelenné lett emberről elmondhatta volna ítéletét a nyulak vezére is, de megijedvén a rókáktól, már korábban világgá futott.
A tollazatukra nézve kékesfekete nyírfajdokat nehezen megközelíthető lakhelyük és rendkívüli éberségük miatt az ember ritkábban zaklatja és tizedeli. Ők most is úgy vonultak el némán Mihályka előtt, hogy vállukon a fehér foltokat a békés megegyezés kicsi zászlócskáinak nézhette.
De sírtak-panaszkodtak a szalonkák.
– Az erdő tündéreinek hívnak bennünket – mondta közülük az egyik. – Csillagfény jelzi, alkonyati madárkórus köszönti a nászrepülésünket, ti pedig…! Ti, bakacsinlelkületű útonállók a mi tavaszi menyegzőinkre lövöldöztök s álmotokat csöppet sem zavarja, hogy tündérgyilkosok vagytok!
– Hát ahhoz mit szólnál, te zsiványmagonc, ha őszi ködben varacskosszívű emberevők lesnének rád, az egyetlen életedre?
Szürkésbarna, fekete csőrű vadludak fellege szállt el a víz felett.
Onnan jött a kérdés, meg a madárválasz is:
– Magasan szállj, nem ér föl hozzád az alacsony gyűlölet!
Aztán megérkeztek a hóka homlokú fekete szárcsák, s a zöldes farkú, fehér fejű, bóbitás bíbicek!
S a nyári ég színét viselő vadgalambok!
Ők most szelíden hányták szemére Mihálykának:
– Igazodnál inkább a cigányprímáshoz, aki féldeciért nyakát tekergetve s még falcsot is fogva, de meleg szívvel kérdi a hegedű hangján: „Minek turbékoltok, búgó vadgalambok?” Te pedig? Vesszőből font kosarakat aggatsz a fákra, hogy azokba gyanútlanul besétálván a foglyaid le148gyünk. Megannyi galambrabodnak láttán mit szól a szíved, Mihályka? De van neked szíved?
A kék galambok panasza fájdalmasabb volt a fácánkakas átkánál, a szemevilága után kapdosó vércsekarmoknál is.
Mindaz, amit látott-hallott, úgy megviselte a lelkét, a szívét, hogy oltár elé térdepelve, Isten és pap előtt fogadta volna meg szent esküvéssel: soha, míg él, fegyvert kezébe nem veszen, de még bodzapuskát sem, és hozzá nem üt semmihez, ami él ezen a világon, csupán azt engedje meg neki a Mindenható Atyaisten, hogy határtalan szemtelenségük miatt a legyeket és a bolhákat továbbra is agyoncsaphassa, körme között elnyomhassa.
Csakhogy bűnbánati fogadalom helyett a feltámadott vadállomány bíróinak határozatára került sor, miután a vízi madarak alá simuló kék tó, mint felleg a szélben, tovagomolygott a Hargita felé.
Hárman voltak a bírói kar tagjai: egy medve, egy vaddisznó meg egy vadréce az apróvadak megbízottjaként. Ez a képviselet nem volt éppen igazságos, hiszen a nyulaknak több halottjuk volt, vagyis feltámadottjuk volt jelen, a vezérük viszont gyávaságában megszökött. A bírákat pedig az egyik medve javaslása szerint szavazták meg. Mackó olvasta föl a vádiratot is, amely először meghökkentette, majd halálra rémítette Mihálykát. Abból az derült ki, hogy őt és nagyapját az erdei-mezei vadak gyilkosaiként akarják megbüntetni egyrészt: lövésért és lövetésért, másrészt megöletésért.
A vadak megöletésének Mihálykát is terhelő vádirata pedig így szólt:
„Emlékezetbe hozom itt azon vadászszokásokat is, melyeknél fogvást a megfogott vagy meglőtt, de még féleleven vad megöletik, tudniillik:
1491-ször az öreg hímszarvas vagy hevederen, vagy szügyben szúratik;
2-szor a fiatalabb hímek, suták s őzek nyakszirton szúratnak;
3-szor a vaddisznó hevederen a szív gödrébe tett szúrás által öletik meg;
4-szer a nyúl két hátsó lábainál fogva bal kézben fővel lefelé tartatván, a jobb tenyér élével fültövön vagy tarkón üttetik;
5-ször a medve, a farkas, hiúz, róka, borz, vadmacska, nyest, vidra, mint egyéb ragadozó állatok főbe vagy orrba veretnek;
6-szor a nagyvadak sorába számíttatni szokott madarak, a fácányt kivévén, tarkón vagy nyaktőben szúratnak agyon;
7-szer a fácány s minden más valamivel kisebb szárnyas vadak, szárnyaikból kihúzott tollal tarkón szúratnak;
8-szor a rigóféléktől kezdve minden kisebb madárnak nyaka tekertetik ki.
A meglőtt vagy tollal agyonszúrt madarak szárnytollaiból egy pár kihúzatván összeköttetik, s a madarak orrlyukaiknál fogva arra fűzetnek; a nagyobb madarakból négy, a kisebbekből nyolc, s az igen aprókbul mint példának okáért a pacsirta, sármány, sordély, veréb, czinege, kendericze, csíz stb. félékből közönségesen tizenkettő fűzetik egy füzérbe vagy csomóba.”
– Íme, hogy járnak el velünk és főleg veletek! – bömbölte a mackó.
Az elmondottakhoz annyi tanú jelentkezett, hogy feleslegesnek mutatkozott bár egyet is közülök meghallgatni.
Mihályka a felsorolt bűnökből egyet sem követett el.
De majdnem mindenikben vétkes volt Nagyapa. Ezt vadászinasként látta, elszenvedte, miként az őzbak meglövetését is. Így szólt mégis a bírákhoz:
150– A büntetésnek alávetem magam.
Ekkor a bírák elé szökkent Mihályka őzbakja s mondta:
– Kérem a nagyságos főbíró urat: vétessék figyelembe, hogy a kicsi vadász, aki engem leterített, utolsó könnyemet a zsebkendőjébe rejtvén sokszor megsiratott engem.
A medve oldalán bíróként hápogta el kedvező véleményét a vadréce.
– Engem úgy csapott meg a sörét, hogy csak elájultam és emberi kézre jutottam. A vádlott szekeres fiúcska, akit egy rusnya vadász utánam küldött a megáradt patak vizébe, kitekerhette volna a nyakamat, tarkón is szúrhatott volna, de nem tette, hanem a pártomra állva mindent úgy rendezett, hogy magamhoz térvén elrepülhessek. Igaz ugyan, hogy én csak félig vagyok feltámadott, mivel nem voltam egészen meghalva, ám úgy vélem: tanúskodásom annál értékesebb. Magam szemével láthattam, hogy vádlott miattam potyogott nyakig a vízbe és csak az Isten tudja, kilábalhat-e a récementés folytán támadt betegségéből.
– Agyarammal kettéhasítom a nagyapjával együtt! – röfögött közbe elfogult bíróként a nagy kan, kinek a bőrét ugyancsak Medve Mihály nyúzta volt le valamikor.
Félelmetes volt a vaddisznó haragja.
Mihályka az apjának medve okozta halálát is szóba hozta volna mentségére, ám ahogy megmozdult, el is vágódott menten a földön s úgy maradt eszméletlenül.
151Később, mikor Mihályka azon törte a fejét, hogy miként tűnt fel, majd vonult el szeme előtt az egész állatsereglet; hogy a fényes ég s a szárnyasok sokadalmának színjátéka miként zuhant feneketlen sötétségbe: semmire nem emlékezett. A változatos hangok vegyes kórusából is egyedül annak a dühödt nagykannak a röfögését tudta fölidézni, amelyik a jelek szerint magyar vaddisznó volt, hiszen így fenyegetőzött: „Agyarammal kettéhasítom a nagyapjával együtt!”
Ott feküdt hát Mihályka a fajdkakasok dürgőhelyétől három kilométernyire a falu felé vezető út mentén egy nagy, sötétszürke, soktonnás kerek-forma kőnek tövében. A helyet magát az ilyen óriáskavicsok miatt Isten parittyaköves kertjének nevezték, bár senki sem tudta, hogy mikor és mi végett parittyázott az Úr a Hargita hátán.
Ha valaki a gyermek fölé hajol: meghallhatta volna szívének egyenletes csöndes dobogását, arcán érezhette volna forró lélegzetét.
De akkor, éppen akkor, Mihályka tizennégy esztendejének e legválságosabb óráiban senki emberfia nem járt arrafelé.
A kaszálón elszórtan magasodó fenyők árnyéka megnyúlt kelet irányában. A nap nyugovóra kezdett eresz152kedni, átadván leltárilag is a világot a szolgálatos alkonyulatnak.
Látván az Isten, hogy a közelgő éjszaka csak medvés veszedelmet hozhat Mihálykára, úgy intézte, hogy a hibátlan sötétség s a tökéletes csönd mélyén fekvő fiúcska hangot halljon.
Először távoli, majd gyorsan közelítő szekérzörgést.
Azután egy ismerős férfihangot, lónak szóló szavakat és méltatlankodást.
– Hát az ott ki lehet? Hóóó! Prrr! A kutyák egyenek meg! Nem hallod, mit mondok? Hóóó! A kutyák egyenek meg!
Kutyabendőbe nem kívánkozván a pókos ló megtorpant, a szekérzörgés, kotyogás elnémult, valaki pedig éles-fényes leánykahangon így kiáltott fel:
– Édsapám! Valakit látok a földön feküdni!
– Miazisten! – morogta édsapám, vagyis Mátyás Benjámin, majd szekérből ugorván Mihályka felé lendült aggodalmas iramodással.
Amália, aki ugyancsak leszökkent az ülésdeszkáról, rémülten követte, sőt meg is előzte az apját, elsőnek hajolt Mihályka fölé.
– Jajistenem! Jaj, Szűzmárjám! Hiszen ez Mihályka! Én Uram, Teremtőm, Mihálykát a medve leütötte!
– Annak nyoma lenne – mondta Mátyás Benjamin, és Mihálykát a hátáról az oldalára fordította. Ijedtében a mozdulat kicsit keményre sikerült s láttán a piros-fekete szoknyás leányka így ripakodott az apjára:
– Kíméletesebben, hallja! Nem csutakot gurigázgat!
– Ne-te-né! – mondta Mátyás Benjamin homlokára futtatván a fél szemöldökét. – Semmi ütésnek nyoma nem látszik. Nyugodj meg és ne nyivákolj.
– Már hogy nyugodnék! Hogyne nyivákolnék! – mondta Amália. – Hát nem látja kied, hogy eszméletlen?
153– Az még nem biztos, te tökéletlen!
– Tán meg is halt már! – ijedezett Amália. – Ó, drága Jóistenem! Szűzmáriám! Csak nem haltál meg, kicsi Medve Mihály, én édes Mihálykám!
Azzal ráborult, sírásba kezdett s mindenféléket mondott is közben, mint a siratóasszonyok.
– Ó, mindig mondtad, mindig emlegetted, jövendölted a magad kicsi életének nagy veszedelmét, kicsi Medve Mihály! Ó, be hányszor árultad el nekem a jövődnek titkát, én édes Mihálykám! Jól tudta az a nagy medve, hogy te vagy a kicsi Medve, és kihasználja egyszer az alkalmat, hogy nem te vagy az öreg puskás Medve, meg hogy nem vagy te Mihály, te csak Mihályka vagy, én édes Mihálykám!
Mátyás Benjámin csak nézte nagy megbotránkozással a titkait feltáró leánykát s morogta fejét csóválva:
– Én édes Mihálykám… Én édes Mihálykám! Messziről csak valaki volt, közelről Mihálykám, én édes Mihálykám, a hétkrajcáros teremburáját!
Amália szavait hallván, Mihályka szinte felkiáltott: „Mondd még egyszer! Nem hiszek a füleimnek!” Hiszen amióta csak tudta: mitől mondhatja magát fiúnak, a szoknyásokat pedig leánykáknak, örökkön erre várt, egy ilyen összeborulásra, még ha nem is mozdulhatott meg, a legcsekélyebb jelét sem adhatta a magához-térésnek. Hanem csak hagyta, hogy Amália simogassa és babrálja, és mondja neki a ragaszkodás legszebb szavait. „Hűűű! Be jó napra ébredtem – táncolt bolondul szívében az öröm. – Be jó, hogy lovamat majdnem megette a medve! Micsoda szerencsém, hogy futásnak eredtem! Istennek áldása, hogy elájultam itten, különben sose tudtam volna meg, hol lakozom én valójában: Amáli szívének a kellős közepében. Csak meg ne moccanjak, el ne áruljam valamiképpen magamat!”
154S minden erejét összeszedte a boldog tettetéshez.
Hogy szeme pillája meg se rebbenjen, ölelésre álmában is kész karja meg ne moccanjon az erős kísértésben.
Mátyás Benjámin, hogy megsokallta már a leányka óbégatásait, Mihálykát, akár egy zsák zabot, a hátára vette s a szekér derekába hengerítette.
– Fogd már bé a szádat! – mondta eréllyel, majd szelíden hozzátette: – Rendesen kalapál a szíve és akkor nagy baja nem lehet. Ülj fel ide mellém a deckára s igyekezzünk!
– Jaj, édesapám, drága! Nem ülök én a deckára, hanem ülnék inkább felvigyázónak a beteg mellé a szénára.
– Hát jól van! A szénára. Aztán figyeljed.
Aztán míg ment a szekér s Mátyás Benjámin az istenverte, kátyúborította utat figyelte: Mihályka odasúgta Amálinak a fülébe: „A hangod hallatán már magamhoz tértem, de ne szólj senkinek!”
– Jajistenem, Szűzmáriám! – nyikkant fel Amálka a boldog meglepetésben.
– Minek jajgatózol már megint? – kérdezte az apja.
– Hát hogy ne kínozza kied a lovat futtatással.
– Miért ne futtassam?
– Menjünk csendesebben. Mint egy bakkecske ugrándozik a szekér a szegény beteg alatt.
– Magához tért-e?
– Pontosan úgy van, ahogy találtuk s felvettük.
Mihályka szorított egyet a leányka derekán.
Amálka a beteg mellére hajtotta a fejét, hogy azt mondhassa, ha kérdik: megfigyelés céljából a szívedobogását hallgatja.
Ettől-e vagy mitől, Mihálykának helytelenkedésre támadt kedve.
Amálinak a fülét meg nyakát csókolgatta, kérvén az eget, hogy borítson rájuk minél nagyobb sötétséget.
155– Jaj, te zsivány! – fojtotta el a csiklandó kacagását Amálka.
– Mi van a zsiványokkal? – kérdezte az apja.
– Hát, hogy nem támadnak-e meg münköt a Rablók Völgyében – mondta Amálka, míg saját támadóját kellett lefegyvereznie.
– Ne árulj el apádnak – súgta Mihályka.
– Maradj veszteg, és tanulj meg a kezednek parancsolni!
– A tanulást elkezdtem, de legyél te is türelemmel – súgta Mihályka.
– Olyan forró az arcod, mindjárt meggyúl alattunk a széna – váltott aggodalomba Máli.
– Mi van a szénával? – kérdezte Mátyás Benjamin, de nem nézett hátra.
– A betegnek láza van! – mondta Amáli.
– Szénát emlegettél! – emelte meg a hangját az apja.
– Olyan forró, hogy az már tűzveszélyes – magyarázta a leányka.
Amikor egy patakhoz érkeztek, az ember megállította a lovat.
– Hó! – és hátranézett az ülésdeszkáról.
Minden úgy volt, ahogy induláskor.
Mihályka hanyatt feküdt a szénán mozdulatlanul. A szeme lehunyva, szája összeszorítva.
Amáli, hátát a szekéroldalnak vetve, lábát a szoknya alá húzva nagy szomorúan nézte a beteget. A sűrűsödő alkonyatban Mátyás Benjámin nem vehette észre, hogy Mihálykának a két füle is pulykavörösen ég a széna között.
– Mozdult-e vajegyet? – kérdezte szakértelemmel.
– Csak imitt-amott – mondta Amáli ugyancsak tudományosan.
– Megcsaplak én mindjárt imitt-amott! Keze-lába, szeme-szája, feje, kebele, horpasza mozdult-e?
– Nem tapogattam, édesapám!
156– De látni látsz, hál’ istennek!
– Hát azt láttam, hogy… mit is láttam… – zavarodott bele Amálka. – Az ujjai megmozdultak.
– S aztán?
– A szemöldöke rebbent egyet-kettőt.
– Más semmi?
– Semmi – rázta nagy buzgón a fejét a leányka.
– Áztasd meg jól a kötényedet, rakd a homlokára! – mondta Mátyás Benjámin.
Mihályka nehezen bírta már az „eszméletlenséget”.
Mikor Amálival az öreg háta megett újból összeborulhattak, abból – úgy érezte – valóságos világomlás, új mindenségteremtés támad. Az Esthajnalcsillag után feljövő kisebb csillagok sziporkázva, hunyorogva népesítették be felettük a felhőtlen égboltot.
Mihályka hitte is, nem is, ami vele történik.
Annak előtte sok mindent elképzelt ő már kettejük találkozásainak helyéről és mikéntjéről; de hogy csillagos ég alatt, kotyogó szekérnek a derekában hanyatág utazva, a kebelén fészkelődő Amálkát közvetlen az apja háta megett fogja babusgatni! – hát ilyet s effélét sose tudott volna kitalálni.
A boldogságnak különös, eladdig soha nem tapasztalt zsongását olyképpen érzékelte, mintha a tavaszba forduló természet minden működését egyedül őbenne folytatta volna.
Havasi patakjai helyett a vérét zubogtatta.
Viharaival a fejét zúgatta!
Erdőt, mezőt rügyekkel borítva egész testében keltett olyan lüktetést, hogy a két füle pattogzott bele!
Dürgő fajdkakasait benne táncoltatta és énekeltette!
Fészekrakó madarainak énekével a fejét megtöltötte!
Párjukat kereső-hívó kék galambok a fülében koncerteztek!
157Nászrepülésükben puha szárnyú, hosszú csőrű szalonkák az ég pereméről őt szólongatták.
Repülj velünk! Mintha ezt mondták volna.
Ott az öledben a szalonka-leányka! Az erdők piros-fekete szoknyás tündére.
Szép, szép, de mozdulni veszélyes!
Mindjárt kibújik a szög a zsákból, aztán kész a szégyen!
Meg az a vizes, jéghideg kötény is most már a homlokán!
Amálka csipkével szegett, fehér köténye!
Mihályka más alkalommal csak éppen meglibbentette, mert úgymond bogár szállott rá, aztán kapott is egy akkora taslit Mátyás Benjámintól, hogy két napra görbenyakúvá lett. Darazsak csípték meg, mondta a szánakozóinak.
A leányka sajnálta is, meg huncutul oktatta is. „Lám, megmondtam, ha egyet is mozdulsz, nyisd ki a szemedet. Rosszat éppen nem csináltunk, de sok jó van, amit édsapámnak nem kell látni. De ha nem veted ki magadból a dürgő kakast, ki se nem lát, se nem hall: inkasszáljad csak a nyakleveseket!”
Kegyes az ég, hogy az érinteni-se-szabad köténykét, mint valami turbánt, a fején tudhatja.
Mire a Hargita hólepte magaslatairól a kicsi faluba leértek, jól besötétedett.
A százötven lelket számláló székely települést két oldalról sötét fenyőrengeteg szorította a súlyosvizű patak mentére. Annak a hangját, darabos csobogásától megszűrten, éjjel-nappali könnyű suhogásként engedte csak szétáradni a tűlevelű lombok zöldeskék sátora.
Mihályka pedig úgy hallotta, hogy nem suhog, de harsog a patak, éppen őmiatta: duruzsolhasson egyet-mást Amáli fülébe.
El is kezdte hát:
– Úgy szeretlek, Málcsi, hogy azt én teneked szóval ki nem fejezhetem.
158– Úgy szeretlek, Amálicska, hogy azt csak a Jóisten tudná neked elsorolni, de talán még Ő sem, bocsássa meg a vétkemet, hogy ilyesmit mondok.
– Úgy szeretlek, Amál, hogy képes lennék magamat érted meglövetni, golyóval, göbeccsel futtomban helybemarasztalni. Igaz, csak abban a reményben, hogy te borulnál reám, ugyanúgy, mint most is, elsiratni engem.
– Ne ijesztgess! Mindjárt szájon verlek – így a leányka.
– Úgy szeretlek, hogy a nyulak sorsát is vállalnám teérted. Nyúzzanak meg a vadászok, csináltassanak belőlem nyúlszőr kalapot és lábmelegítőt.
– Ha nem akarod, hogy sírjak, ne mondj ilyeneket – súgta Amálka, de Mihálykának sem a szavait, sem a boldogan babráló kezeit nem bírta megállítani.
– Úgy szeretlek, Amálika, minden esti lefekvéskor arra kérem az Istent, úgy növesszen engem s téged is, miként a mesében: három nap legyen nekünk egy esztendő, mert akkor három hét múlva pap elé állhatunk. Nem várhatjuk meg még Szent Jakab havát se, mert megöregszünk.
Amálika a háromnapos esztendőt nem fogadta el.
– Paplanyokat, párnákot Jakabig nem lehet elkészíteni.
– Valamicskét hosszabbítunk, ha úgy akarod – mondta Mihályka. – De tudjad: én magam helyett is csak téged szeretlek. S mivel nem bírod a vért látni, a golyóütötte sebet elszenvedni, hát ezután én mindent a te szemeddel nézek, a te szíveddel ítélek meg, s még ma este megmondom nagyapámnak: vadászinasa többet nem leszek, a foglalkozását hagyakozza másra, mert amennyi ártatlan vadnak az életét kioltotta, az mind feltámadott az őzbakkal együtt, akit én lőttem meg.
– Jaj, Mihálykám! Legyél inkább eszméletlen, csak ne beszélj félre! – mondta Máli erős ijedelemmel.
– Majd elmesélem az állatbírósági tárgyalást is.
159– Állatbírósági! – kiáltott fel Amálka. – Édsapám, hallja-e, miket beszél Mihályka?!
– Hogyne hallanám! – kacagott rájuk Mátyás Benjámin. – Megszokhattad volna már Mihályka vadászmeséit.
Megszeppent a nagybeteg s a kicsi doktornő.
– Alig jött meg a hangja s hát azt mondja: állatbíróság.
– Egyebet nem mondott? – kérdezte Benjámin.
– Lázálmában motyorászott valamiket – vallotta be Málka.
– Hó! – mondta Mátyás Benjámin az öreg Medve Mihály kapuja előtt. – Megérkeztünk. Kiugorhatsz a szekérből, Mihályka.
– Ilyen nagybetegen? – képedt el Amál.
Akkor az apja leugrott az ülésdeszkáról, Mihálykát gyöngéden felültette, majd ölbe véve a kapu előtt lábra suppantotta.
– Húzd ki magad! – parancsolta.
Mihályka összecsapta a bokáját, még szalutált is katonásan.
– No, látod-e, fiam? – mondta Benjámin a lányának. – Ha olyan nagybeteg lenne, nem akarna máris megházasodni, méghozzá Szent Jakab havában.
– Hát azt édesapám is hallotta?
– Tanuld meg, Amáli: ha fiúkkal, efféle dürgő kicsi kakasokkal a hátam mögé kerülsz, akkor én egyik fülemet a hátamra költöztetem. Az is igaz, hogy aki a kedvedért nyúlszőr kalap akarna lenni, az ne kiabáljon.
– Suttogás volt, édesapám!
Benjámin átölelte a két gyermeket, úgy kacagott s mondta:
– A siketfajd is azt gondolja, hogy senki se hallja az énekét. Senki, semmi, csak az egész erdő, s még a süket vadászok is.
Ekkor nyílt a kapu s azon egy lófej meg az öreg Medve Mihály nyomult kifelé. Nagyapa már indulni készült ha160muszín orcával föl a havasra, a dürgőhelyre. Darázs nem sokkal korábban adta le vésznyerítéseit a gazdájának.
Volt aztán hálaistenkedés, vigasztalódás az ijedtség után. De lámpavilágnál újból kiderült: Mihálykát bizony fogvacogtató láz gyötri, remegteti egész testében.
– Mondtam én! Mondtam én, hogy beteg! – csattant az apjára Amálka s átvette menten a parancsot, a borogatás rendezését, mintha máris tovatűntek volna a háromnapos esztendők.
Másnap hajnalban Medve Mihály leszállította a havasról a vadászokat.
Mihályka tüdőgyulladással három hétig nyomta az ágyat. Ez idő alatt jónéhányszor Amálka is meglátogatta. Finom beteglevest vitt neki, meg tésztát, málnaszörpöt, nyalánkságokat.
– Jó dolog betegnek lenni – mondta Mihályka.
– Szavadat az Isten meg ne hallja! – vetett keresztet Amálka.
– Pedig ez így a világ legjobb iskolája – vélte a beteg –, mert ládd, így is faggatják, de nem az iskolai lecke felől, hanem hogy: mit ennél, mit innál, Medve Mihályka?
– Hál’ istennek jövő héten elválsz az ágytól – kacagott Amáli. – Aztán olyan erős leszel, hogy senki más, csak egyvalaki verhet földhöz.
– Hát van ilyen? – düllesztette ki nagybőszen a mellét Mihályka.
– Jól tudod te, ki az!
– Nincs róla tudomásom!
– Hát akkor legyen! – mondta Máli. – Mert csakis te vagy az. Egyedül temagad.
– Ezt a tanító bácsi mondta! – legyintett Mihályka.
– S éppen neked mondta! Azért felejtetted el, mert éppen neked mondta! – szigorodott neki Amália.
– Köszönöm, hogy helyettem is emlékezel.
161A gunyoros-játékosnak szánt köszönet mintha túlontúl komolyra sikeredett volna. Mindketten elhallgatva, hosszan, csöndben nézték egymást. Ez lehetett a gyémántritkaságú pillanat, amikor az emberi lelkek szövetséget kötnek, amelynek legelső pontja így szól: egymás emlékeit hordozzátok, s örömben, bánatban úgy osztozkodjatok, hogy aki előtt ketten elvonultok, trombitás hangon hirdesse: csodát láttam, főemberek! Két szememmel láttam a páros egyszemélyt.
S míg ez a szövetség létrejött, Medve Mihály és Mátyás Benjámin köménymagos pálinkát kóstolgatott az asztalnál. Egyik a tréfás szavait, másik a füleit hegyezte, hogy vajon a háta mögött mi történik a nagy csendben.
De semmit sem hallott.
Szerelem dolgában semmit sem ért a dicsekvése, hogy a hátán is füle van.
Temető kapuja. Oldalt gyászlobogós ház két kéménnyel. Oldalról gyászruhás tömeg jön harsányan énekelve – pléhzenekari kísérettel. A református egyházi énekeskönyv szerint a 198. temetési ének 2. verse hallszik
Sírás.
Aki magaslati helyről figyel. Vígságom és boldogságom végnélküli lesz. Álljatok meg, emberek! Csönd. Döntsétek el, hogy sírtok-e, vagy örvendeztek? A kettőt egyszerre nem lehet gyakorolni.
Tekintetes úr! Ne szóljon belé a mi bánatunkba! Szomorú Mariskát minekünk el kellett temetni, az ő mennyországi üzenetét pedig el kell énekelni. Igaz-e, Kancsócska?
Énekel. Angyalokkal, boldogokkal lelkem örvendez! Jaj, édes’ám, drága. Meghaltál és itthagytál engem és a vejedre menendő Csillagvitézemet! Jaj neked is, Csillagvitéz! Nem lesz már anyósod!
Általános sírás.
Csönd legyen itt! Ne bőgjetek!
A mi bánatunk és gyászunk nem bőgés, tekintetes uram! Menjen dolgára és ne zavarjon minket!
Hangok: Takarodjék! Hagyjon minket sírni! Zokogni! Könnyet hullatni!
Isten földi országát rondítjátok az örökös panaszaitokkal, sírással, bőgéssel…
Mi gyászolunk. Bőgni maga szokott a szarvasmarhákkal!
Szemtelen vagy, hallod-e, te… taknyos vitéz, vagy hogy hívnak.
Csillagvitéz a becsületes nevem – és nem tűröm, hogy taknyoskodjék velem!
Mitől vagy te csillag? Örökölted?
Ettől a lánytól kaptam. Ajándékba.
És mitől vagy vitéz?
Attól, hogy mindhalálig bátran szeretem őt.
És ha én elszeretem őt előled?
Ha te ha! Ki beszél!
Mi nem jut eszibe, rusnya vén csutora!
Hatalmas kacagás.
Kicsoda az úr, hogy az én tündér szeretőmre merészel szemet vetni?
Tudod, ki vagyok én?
Éppen, hogy azt kérdem!
Akkor nyisd ki a füledet! Éppen az vagyok, aki anyósodra menendő Szomorú Mariskát magamhoz vettem. Én vagyok a Halál!
Verje meg az Isten! Maga miatt lettem árva!
Halljátok, emberek? Szeret minket a Jóisten! Legnagyobb ellenségünket a kezünkre adta! Kapjuk el! Porozzuk el!
Adja vissza édesanyámat!
Hangok: Ne hagyjátok elfutni! Ragadjuk nyakon, ahogy ő szokott minket!
Ne bolondozzatok, emberek! Mindahányan adósok vagytok egy halállal! Azt az adót nekem fizetitek!
Hangok: Itt van végre, akit nem lehetett megszokni. Agyonverjük! Verje ki őt is a halálverejték! Ugassanak benne is a halál kutyái!
Szolgálaton kívül vagyok! Láthatjátok, hogy kaszát se hoztam!
Hangok: Milyen halállal döglesztjük meg? Hol a fullánkja? Halál, hol a te fullánkod? Töröljük el a halál hatalmát! Ne hagyjátok elfutni!
Sosem ittam pertut veletek! De most megihatjuk! Ne szamárkodjatok! A Jóistennel kell találkoznom! Bepanaszollak titeket! Futásnak ered.
A gyásznép utána veti magát.
Hangok: Huj, huj, ne hagyjátok! Huj, huj, ne hagyjátok! Halálnak halálával haljon a kaszás! Huj, huj, ne hagyjátok!
Fokozatosan elcsendesül a világ. Ketten maradnak a színen.
Nem lesz nekünk szerencsénk sohasem. Édesanyámat a halál nem adja vissza. Egyedül te maradsz nekem, Csillagvitézem.
Amíg engem látsz, ne félj semmitől, senkitől!
Zsenge vagy még te is. Nőni, erősödni kell neked, csillagom.
Érted, ha kell, a világ minden ördögével, sárkányával kiállok küzdeni!
167Ó, szép kicsi emberem! Toportyánférget nyivasztó, megvadult bikát fődhöz teremtő Toldi Miklósom!
Ölelés, zene, fényváltás.
A két kémény. Egyiken varjú tollászkodik s károgat. Péter ereszkedik alá az űrből s megtelepszik a kémény tövében. Szárnyát leoldva a köpenye alá dugja.
Te mit művelsz ott a szárnyaddal, öreg?
Vak varjú vagy? Nem látod, hogy eldugom – az emberek elől?
Loptad talán? Vagy szégyenled?
Idehallgass, te gelesztás tarisznya! Jól tudhatnád, hogy nem csak varjú döglik, emberek is halnak, és mindahány idvezülni akar, az is, akinek pokolban a helye. Ezek a gonoszok a szárnyamról fölismernek engem, tömegestül csődülnek hozzám protekció végett, hogy juttassam be őket a mennyországba. Ezért dugdosom a szárnyamat… érted már?
Ki vagy te tulajdonképpen?
Megmondom, de tűnj is el azonnal onnan, a kéményről!
Ez az én pihenőhelyem!
Eltakarodj onnan!
Én aztán nem!
Te aztán igen! Fél szárnyával supákolja. Mert én parancsolom, Szent Péter! A mennyeknek fő-fő kapusa és jószágigazgatója! Megértetted?
Hát éppen Szent Péter vagy? S épp engem supákolsz? Mi bajod velem?
Takarodj, mert ide jön és oda ül az Úr!
Milyen úr?
Az Isten!
Szent Isten! Az Isten!
168Tanácskozás végett Ővele találkozom itten! Supp. Eredj már!
Ne supákolj! Péter, Peti bátyám!
Peti a keresztanyád izé-mizéje! Supp.
Fölszáll és röptében Péter fejére pottyant. Kár! Kár! Itt se vagyok már!
Héé! Ezért megkapod még a magadét! Szent Péter fejére kell neked ganézni?! Azt a hasmenéses hétszentségedet!
Az Úr száll az Űrből. Kürtös angyali sereg száll előtte, mögötte. Az Úr leszáll a kémény tövébe, a kísérete tova száll.
Mi a baj, Péter? Miért káromkodol?
Lődd meg, Uram, azt a pofátlan varjút! A fejemre pottyantott.
Ma nem lövöldözünk. Hol a Halál? Miért olyan pontatlan – és neveletlen már megint?!
Mert elnéző vagy, Uram! Elkanászosodott! Engem bezzeg minden semmiségért büntetsz…
A Halál jön.
Ne zsörtölődj! Itt van már.
Gézengúz! Hogy mered a te Uradat, Istenedet megvárakoztatni?
Hamiskásan. Nű?
Bocsáss meg, Uram! Parancsod szerint elszólítottam Szomorú Mariskát, a gyászolói pedig, a pesszimisták, a borúlátók, akik nem hisznek a túlvilági lét vígságában és boldogságában, túlsírták magukat, engem pedig, aki szóvá tettem a tévelygést, el akartak páholni. Éktelen dühvel támadtak rám, egyedül neked köszönhetem, Uram, hogy nem vertek agyon… kérlek tehát, hallgasd meg előterjesztésemet.
169Röviden, velősen!
Számból vevéd ki a szót, Péter. Halálhoz. Hallgatlak.
Odalent azt mondják, Uram, pápák, papok, püspökök egyaránt vallják, mit az emberek énekelnek is, hogy országod a boldogság, a derű, sőt vígasság országa, igaz-e?
Ezt kérded vagy állítod?
Természetesen.
Vagyis?
Vagyis… Minden úgy van, ahogy mondod, Uram.
Folytasd!
Az emberek, akiket általam magadhoz veszel, végleg elnémulnak ugyan, de ők, papjaik szájával fennen hirdetik, hogy ami velük történt, az öröm és megváltás, földi vándorútjuknak vége…
Tudjuk!
Hagyjad!
Megszabadultak minden terhüktől, gyász, gyötrelem, szomorúság a szívüket többé nem terheli, nem fájdítja. A porhüvelyéből szabadult lélek, akár a bábjából kiröppent fehér pillangó száll boldogan Hozzád, miközben a hátramaradottak sírnak, zokognak, ami pedig: ellentmondás. Olyan kontradikció, amit azonnali megszüntetés végett ajánlok figyelmedbe, Uram!
Az Úr figyelme tökéletes.
Szüntessük meg tehát a sírást? A bánkódást?
Néphangulati szempontból egy ilyen törvény fontos, hasznos lenne, Uram!
Összekacsint Péterrel, aki jeleket ad neki, hogy folytassa meggyőző érvelését.
Tény és való, hogy hatalmas lenne a változás. A siralomházak is vigalmi házak lennének.
Tehát fölkarolod a komád elgondolását.
Határozottan, Uram!
170Arról nem is szóltam, Uram, hogy akik direkte kerülik a derűt, jókedvet, jövőjük tudatában a lelkes örvendezést – hát azok mordan berzenkednek ellenem, így hát ellened is, Uram! Az elmúlás törvényét átkozva rázzák öklüket az ég irányába, tefeléd, Uram!
Szóval még ez is.
Ez is! Meg más is! Meg minden!
Példával is igazolnátok ezt! Hirtelen fölugrik a kémény likáról. Mi az ördög?! Ki füstöl itt?!
Éppen ők, Uram! A berzenkedő megátalkodottak!
Fölháborító! Mindjárt meggyúl a köpenyem! A szárnyam!
Elkapja az Úr félszárnyát, mely füstölög. A Halál hátához kezdi csapkodni.
Mit csinálsz, Péter? Mit supákolsz engem?
Tán az Úr hátához verjem? Kinek a hátán oltsam el?
Nem tiltakozom én! Csak megijedtem!
Szólj oda le, Péter! Ki cselekszi ezt? És mi céllal?
Bekiabál a kémény likába. Hé, te gonosz garázda! Épp az Urat akarod kifüstölni?
Érthetetlen emberi hang.
Azt mondja ravaszul a hitvány, hogy ógörög és áldozati füstöt küld az isteneknek!
Isteneknek! Mikor csak egy van! Ez is azok közül való!
Miután Péter és Halál a szárnyát visszahelyezi a köpeny alá. Rossz helyre ültettél, Péter! Jusson eszedbe, hogy büntetést érdemelsz.
Igenis, Uram!
Megyünk!
És mi lesz, Uram, a sírás-törvénnyel?
Hirdessétek ki!
Meddig maradjon érvényben?
Míg az első halandó túl nem jár a te furfangos eszeden is.
Péter és Halál az Úr háta mögött örvendez.
171Kürtös angyali sereg kíséretében az ÚR és PÉTER elszáll.
Elégedetten dörzsölve mancsait. A feje tetejéről talpra áll a világ. Okos észleleteimmel isteni bölcsességet juttatok érvényre. A boldogság, mely vágya volt csupán az embernek: kötelessége lesz ezután, szigorúan betartandó feladata! Ihaj-csuhaj, befellegzik a sírásnak, bánatos epekedésnek. Eleddig búval terhelt szívetek a végnélküli vigasságnak fényes otthona lesz – miáltal az élet hosszabbodik, munkám kevesebb lesz, utánanézhetek a magam boldogságának is… talán meg is nősülhetek, feleségül venném azt a mézédes bimbólánykát, minden vágyam Kancsócskáját… iha-ja-ha-ha-ha… csuha-ja-ha-ha-ha! Énekel. El kéne indulni, meg kéé házasodni! Csak az a nagy kérdés, kit kéne elvenni! Ja-ja-jaaaj, ja-ja-jaaaj, kit kéne elvenni! Szamár kérdés! Kit kéne elvenni! Kancsócskát!
Fényváltás.
Hatalmas sírás a faluban. Egy árva kutya is vonít keservesen. A legényeket viszik katonának. Mindahányat a babája kíséri. Csillagvitéz oldalán Kancsócska. A fiúk énekelnek, a lányok sírnak, siratóznak.
A menettel szembejön a Bíró, a Dobos, valamint a Halál. Dobolás, majd csönd.
Megállás, hallgatás, idefigyelés! Közhírré tétetik a Legfelsőbb Hatóság rendelkezése! Asszonyok, lányok! Örvendezzetek, mert vége a sírásnak! Ezután már csak örvendezni fogtok!
Halljuk! Halljuk! Mitől fogunk örvendezni?
Mindjárt megtudod, Kancsócska! Csak ne légy türelmetlen!
Én magát ismerni nem akarom, engem ne tegezzen!
Ha meghallod, mit hoztam az embereknek ajándékba: a nyakamba ugrassz és összevissza csókolsz majd engemet.
Nagynyavalyát gutaütéssel vegyítve!
Bíró uram, olvassa fel a boldogító törvényt!
Az Úrnak jóváhagyása folytán a mennyei jószágigazgató által mai napon elrendeltetik, hogy: bú és bánat, szomorkodás, néma avagy hangos sírás, könnyezés, pityergés, zokogás, valamint: bármifajta lelkes bizakodást és derűlátást rontó cselekedet e mai nappal betiltatik. Akik pedig törvényerejű rendeletünket megszegik: kivételezettek és nagyok, akik átlépnek fölötte, ravaszkodó kicsik, akik átbújnak alatta: első ízben megbotoztatnak, másodízben tömlöcbe csukatnak, harmadízben énekes büntetésre ítéltetnek, jelesül: míg ülepükön és talpukon csattog a korbács, a delikvensek nótára gyújtani lesznek kötelesek. Aláírás: kis- és nagyverebesi, valamint uzoni Szent Péter mennyei lélekszámadó és jószágigazgató. Részemről punktum és egyetértés! Ellene pofázni jelentkezik-e valaki?
Én úgy tudom, bíró úr, hogy pofája van magának s a lónak, én tehát pofázni nem fogok, csak tiltakozni.
Halljunk oda! Tiltakozni!
Nem illik az hozzád, kis mézes Kancsócska!
Ha mézet akar nyalni az úr, reám ne számítson!
173Ugyan bizony miért nem, te édes…
Mert én csupa keserűség vagyok, csordultig a szívem bánattal, sírással. Csillagvitézemet katonának viszik, engemet elszakítanak tőle! Hát még csak könnyet se hullassak? Büntetésként megbotoznak? Korbácsolnak? Hát az ilyen törvény előtt én keresztbe fekszem!
Halljunk oda! Keresztbe fekszik!
Keresztbe. A kis mézes bödön.
Meg a többi lány is! Mindahányan! Mert ha zsindelyezik… a kaszárnyát, minekünk sírni kell!
Sírás-rívás.
Bíró uram! Lázongás! Felkelés! Fehérnépfelkelés!
Ugat veszettül.
Kutyazendülés!
Dögleszd meg, tekintetes uram, azt a harapós kutyát!
A mai napra sem halál, sem döglesztés az Úr által nincs engedélyezve.
Hé, csendőrök! Őrmester! A lázadókat elnémítani!
Rettentő hangon. Óóóbégató, siratozó némberek, tyúkeszű lányok és káráló vén tyúkok, csend legyen! Csönd.
Még vonít egyet.
Melik vonyított! Lépjen elé menten a rühös csendháborító! No, mi lesz ott? Hallgat a bűnös, mint sü174ket malac a búzában? Utoljára mondom, álljon elé! Ne sétafikáljon az idegeimen, a hétszentséges hajnalát a vágottfülű, kunkorifarkú, pattogatott kukoricán hizlalt, varacskos disznajának! Világos?!
Ijedten. Én voltam az, őrmester úr. Hékás kutya. Gazdámat siratom.
Hékás kutya. Gazdádat siratod. Hát ő siratni fog-e téged, mikor én a farkodat levágatom, te sintérnek való, bendőzabáló, bolhatenyésztő kankuvasz és kutyaságos… A többit az indulattól némán tátogva mondja az ég felé, mígnem erős réztányérhang vet véget a káromkodásnak. Raj! Vigyázz! Lázadókat elnémító énekkel in-dulj!
Fenekelitek ti a keresztanyátokat!
A lázadó lánykát elfogni és ide vezetni!
Egy csendőr el akarja hurcolni Kancsócskát.
Ne nyúljatok hozzám! Nem a ti könnyeiteket hullatom! Jogom van a saját sírásomhoz. Emberek vagytok ti, vagy puskák és korbácsok?
Ráveti magát a csendőrre. Engem vigyetek! Engem botozzatok! Engem vigyetek, engem botozzatok!
Második csendőr ugrik Csillagvitézre.
Ráveti magát a második csendőrre s ugat rendületlenül.
Csendőrök! Húzzátok! Csendőrök, toljátok!
175Tíz körméről a lánykát lekapjátok!
Jelentem alássan! Húzzuk, de nem jönnek! Toljuk, de nem mennek!
Kötözzétek meg a lázadókat! Őrmester! Béklyóban lássam a főkolomposokat!
Vastag kötelet húzva próbálja hurokba fogni Kancsócskát, Csillagvitézt és Hékást. Végét vetem én a rebelliónak! Csokorba kötöm én őket, bíró uram! Hé, csendőr! Fogjad, húzzad, ne tátsd a szádat!
Ide a lánykát!
Tömlöcbe a párját! Sintér kézre a nyavalyás kutyát!
Héé, csendőrök! Hallottátok? Fehérnépet a halálnak! Szeretőjét a foglárnak! Az ebet a kutyanyúzónak!
Ó, de bátrak vagytok! Milyen erősek vagytok, mikor sokan vagytok!
Egy, kettő, hááá – húzás!
Fiúk, lányok – a lázadók pártján – a csendőrökkel szemben elkapják a kötél másik végét.
Egy, kettő, hááá – húzás!
Egy, kettő, hááá – húzás!
Egy, kettő, háá – húzás!
Csendőrök a rántástól hasra esnek.
Sok lúd disznót győz! Bíró úr!
A csendőrök oldalán segít a huzakodásban. Egy, kettő, hááá – húzás! Bíró, Halál hasra esik.
Őrmester, a szakramentumát! Újabb csendőrosztagot ide! Futár fusson segítségért!
Hé, tizedes!
Parancs!
Nyisd ki a füledet! Súg neki valamit. Egyik lábad itt, a másik ott! Futás!
Igenis! Elszalad.
176Utoljára mondom, kedves csőcselék, tisztelt lázadók! Csendőrszázad jön segítségemre és aztán jaj nektek! Adjátok kezemre a három főkolompost, kutyát, leánykát és azt a vitéz hogyhívjákot, és mehettek haza Isten hírével és amnesztiával! Megértve?
Hétszer kaszálunk a sírján, majd azután hiszünk az őrmester úrnak!
Hallgassatok a szép szóra, tűnjetek el a sípszóra!
Sípol.
Senki se mozdul? Senki nem örülne, ha protezsáltam lenne, mikor eljövök érte az utolsó óráján?
És a kedvezmény mi lenne?
Amit keveseknek juttatok, fiam! Élj sokáig s halj meg hamar! Nem kívánnád ezt magadnak? És cinkos cimboráidnak?
Jár a szája, nincs órája!
Nálatok az óra, de nálam az idő. Úgy vigyázzatok!
Börtöntöltelékkel, akasztófavirágokkal nincs mit vitatkozni. Eltakarítani innen őket! Egy, kettő, hááá! – Húzás!
Egy, kettő, háá! – Húzás!
Egy, kettő, háá! – Húzás!
A kötél megfeszül, mindkét csapat nagy erővel próbálja kirántani helyéből az ellenfelet.
Jön futva, lihegve. Őrmester úr, Őrmester úr! Ég az egész Felszeg! Tüzet oltanak a csendőrök is. Minden ház tüzet fogott a Felszegen.
Ne hagyj el minket, Istenem! Felszegiek, fussunk! Őrmester úr!
Én alszegi vagyok, hála Istennek!
177A kötelet eleresztik és rettentő óbégatással futásnak erednek.
Mind hanyatt vágódnak, úgy maradnak mozdulatlanul.
Némán bámul a falu felé.
Felül. Tizedes! A foglyok s az életed!
Aki futni próbál, futtában lövöm karikára, miként a nyulat!
Fektükből felülnek.
Leesett a hátpecsenyém!
Bíró, csendőr dörgöli.
Vége tehát a rebelliónak. Ami nem megy ésszel, megoldható tűzzel. Vaklármával. Röhög hosszan.
Kacag a Bíró, röhögnek a Csendőrök, csak a Halál jajgat.
Őrmester urat ki fogjuk tüntetni.
Bevallom őszintén: észben legyőzhetetlen vagyok. Nevem nemhiába Nagyokos Kis János!
Visszakapja még ezt, őrmester úr!
Engem, hatóságot mersz te fenyegetni?
Csak azt mondtam, amit szóltam!
Tízévi börtön jár érte.
Jaj, Istenem, Jézusom és Szűzmáriám! Tíz év alatt én meghalok bánatomban!
Engemet is zárjanak be! Édes gazdám, nem hagylak magadra!
Őrmester úrnak a feje valóságos törvénykönyv. Mert éppen tíz esztendő jár a lázadónak.
Bocsássanak meg neki! Semmit se vétett!
178Tizedes! A vádlottat színünk elé állítani, vallja meg bűneit, bár fölösleges a száját járatnia! Bemutatkozott már a cselekedeteivel!
Súlyosbító körülmény, hogy ártatlan lelket is bűnbe sodort az ellenkezésben. Csillagvitéz ezt a lánykát rossz útra vezette, gonoszkodásaiban cinkosává tette. Mi majd móresre tanítjuk őt. Aki mást könnyekre fakaszt, a törvénnyel tengelyt akaszt.
Igazat az úr akkor mondana, ha bevallaná, hogy hazudik!
A sértést jegyzőkönyveltetem!
Vesztedet érzed, fiam!
Halálfia nem vagyok még!
Ítélethirdetésig áristomba veled! Őrmester!
A fiút elvezetik.
Halálnak, Bírónak lába elé borul. Bíró uram! Halál tekintetes uram. Essék meg a szívetek rajtam – rajtunk! Ne szakítsatok el minket egymástól. Apátlan, anyátlan árva maradtam, szegények is vagyunk, semmink nincsen azon kívül, hogy szeretjük egymást. Csillagvitéz meg én – úgy vagyunk, mint a madár a szárnyával. Egyik a másik nélkül föl se repülhet, le se szállhat, akár el is temethetnek minket. Bocsássatok meg nekünk, ha vétettünk valamit. Még nem tanultuk meg, hogy nincsen bánatviselési jogunk, és nem kaptunk engedélyt – szomorúságra. Halál tekintetes urunk, Csillagvitéz az én életem világossága. Meghalok, ha reá borítják a börtön sötétségét. Olyan az a fiú, olyannak született, hogy belepusztul a rabságba…
Hagyd abba, mert hull a könnyem!
Szenvedést okozol a tekintetes úrnak.
Bocsánatot kérek. És még azt kérem, fogadjon föl engem szolgálónak. Bérem csak annyi legyen, hogy Csillagvitézt szabadon engedi.
179Magasan lobog ez a ti szerelmetek. Le kell vízipuskázni…
Ágyúval se, tekintetes uram!
Súgva. Ne feleselj! Áltasd inkább…
Mit sugdostok?
Hogy mutasson engedelmet, másként nem kaphat kegyelmet.
Megcsókolom a földet, ahol elmegy. Csak szánjon meg minket.
Hozzák hát elibém azt a jómadarat!
Áldja meg az Isten mind a két kezével! El, majd rövid idő múltán Halál háta mögött visszaoson – föl a fára.
Sorsot húzunk, egy fekete meg egy fehér golyó döntse el a kurafi sorsát. A kalapodat, bíró! Golyócskákat ereget belé. Fehér golyó – szabadulás, a fekete – felakasztás.
Rémülten. Bitó?! Akasztás!? A bűnével nem áll arányban!
Annál inkább a szerelemmel, mit a leányzó szívében táplál. Míg él! De ha már nem fog élni? Gyászidő telik, fájdalom múlik, a lány vigasztalódik. Például velem és általam.
Meg is menekülhet a fiú…
Semmiképpen!
Fehéret is húzhat!
Semmiképpen!
Két golyó van. Az egyik fekete, a másik fehér.
Mind a két golyó fekete lesz.
Két fekete?
Két fekete golyó, te golyhó! A kurafinak bekötöd a szemét – én végzem a cserét! Érted már, töksi?
180Borzasztó nagy bűn! Megtudja valaki! Hogy vegyem én ezt magamra?
Elfelejted. Mindörökre!
Nagyon nehéz lesz.
Megkönnyítem neked. Te is felejtesz – én is felejtelek.
Nem értem.
Elfelejtelek – elvinni, fölvinni, Szent Péterhez, tudod te…
Rajta vagyok a listádon? Meghalok?
Mához egy hétre, csütörtökön este vacsorakor, még mielőtt a csirkepaprikást megennéd.
Összeroskad. Uramisten! Az is kárré megy?!
Fölrázza. Mondom, hogy nem viszlek el! Szedd össze magad! Hosszan akarsz élni? Tanulj felejteni!
Az ijedtségtől dadogva. Cs-cs-csak nnne felejtsed… ho-ho-hogy mit ke-kell neked el-fe-fe-lejteni!
Őrmester! A lázadó legényt elővezetni!
Igenis, tek-te-súr!
Kancsócska leugrik a fáról, szembe fut Csillagvitézzel, kit az Őrmester vezet Halál elébe.
Csillagvitéz nyakába borulva. Jaj, istenem, jaj, párom, jaj én drágaságom!
Eltakarodj innen!
Hagyjad! Fülig, talpig szerelmesek, ide figyeljetek! Csillagvitéz elnyerheti szabadságát, ha sorsot húz: két golyó közül a fehéret, ám ha nem lesz szerencséje, a fekete a halálát jelenti. Kancsó lányka! Búcsút vehetsz tőle! De bőgés ne legyen!
Börtön helyett mégis golyóra ítélnek?
Ha szerencséd van: golyó általi – életre! Kacag. Búcsúcsók!
181A kedvenc nótáját énekelem, tekintetes uram!
Dalolj, kis pacsirtám!
Édesem, vitézem! Énekel. Két fekete lovam van, lovam van, szép rózsám a karomban, karomban…
Kancsócskával együtt. Két fekete lovam van…
Két fekete golyó van, golyó van…
Két fekete lovam van, lovam van… Szép rózsám a karomban…
…szép rózsám a kalapban, kalapban…
A leánka golyós! He-he! Bánatában megzavarodott.
Búcsúnak vége! A szemét bekötni!
Az utasítást végrehajtja. Isten látja lelkemet, Csillagvitéz…
Istennek számoljon el vele.
A fehér golyót feketére cseréli. Kalapot a Bírónak átadja. Dobolás! Kezdődik a sorshúzás.
Dobolás.
Golyót húz ki a kalapból s menten lenyeli.
Belenéz a kalapba, megdermed.
Mit műveltél, szerencsétlen? Kihúztad a halálodat s megetted? Kihúztad az életedet s lenyelted? Ily vakmerőn játszol a sorsoddal?
Tek’tes uram, kivágjuk a hasát?
Tessék megnézni, mi van a kalapban.
Bíró! Mi van a kalapban?
Nem látom tisztán…
Kalapot átveszi. Tajdag-töksi-vaksi-vadszamár! Nem látsz a szemedtől? Nem látod, hogy ez a fekete golyó?
Egyik visítva, másik vonítva. Hej-hó, haj-hó, hali-hali-halihó… Győzött a fehér golyó!
Kancsócskával, Hékással ölelkezve, körtáncot járva énekli: Két fekete lovam van, lovam van, szép rózsám a karomban, karomban… Hali-hó, hali-hó…
Elég! Csönd legyen! Őrmester! Csönd legyen!
182A levegőbe lő. Csend legyen!
Tisztességes Halál vagyok. Szavamat betartom. A szájamból hurkatöltőt nem csinálok! Csillag úrfi szabad! Mehet! Kancsóka lány velem jöhet!
Nem megy!
Viszem! A kacagásáért. Olyan ropogós, gyöngyös kacagás nincs több a világon!
Tekintetes Halál uram…
Szolgálóm lesz? Egyesség volt! Készülj, Kancsó! Köszönjetek el egymástól. És könnyet ne lássak, mert akasztás lesz a vége!
Csillagvitéz. El kell mennem. Egyik szemem sírna, de nem szabad. A másik meg nevet. Végre szabad vagy!
Kancsókám… Édesem! A második életemet neked köszönhetem.
Miattam kerültél bajba. Az én sírásomért!
Elvisz most a halál a kacagásodért.
Zene.
Abból őneki egy szikrát sem adok. Nélküled nincs életem, nincsen kacagásom.
Ne búsulj. Kiszabadítalak.
Ha nem sikerül, akkor sem felejtesz el, ugye?
Csak ha porból porrá leszek. Keresni foglak földön és égen. A pokolban is, ha kell.
Nyáron ott leszek, ahol majoránna illatát érzed…
Télen?
Télen, ahol csillagot látsz a hóba rajzolva.
És ha elmegy a hó, Hékás fülével belehallgatózunk a mindenségbe. Kiáltásodat felfogjuk a világ végéről is.
183Gazdámat mákkal fogom megetetni. S míg aluszik, jól jegyezd meg, fehér ruhában igyekszem hozzád és – fekete-fehérben figyelmeztetlek a veszedelmekre.
Zene.
Hé, muzsikások! Húzzatok valamit örök búcsúvétel végett.
Éhes disznó makkal álmodik!
Lassú, szomorkás, majd csárdáshoz illő zene. Tánc. Kezdetben Csillagvitéz és Kancsócska táncol, majd összeborulva, csak egy szál hegedűhang kíséretében szólnak egymáshoz.
Gazdád hízelgő és ajnározó szavaitól mindig őrizkedjél.
Rostáján, szitáján mindig átlátok én! Istenem! Csak az érted hulló könnyeimet tudjam lenyelni mindig, hogy senki ne lássa.
Erős, gyors ritmusban fölcsapó zene. Halál táncol be a szín közepére.
Hopplá hopp! Kancsó lányka! Indulunk! Csillag úrfi, jól jegyezd meg, amit mondok! Ezt a lánykát többé soha meg nem érintheted. Ha ne adj’ Isten valahol, valaha még találkoztok, a kicsi ujjaddal se nyúlj hozzá – ha nem akarod, hogy szíved szerelmét, Kancsócskát végleg magammal vigyem a pokolba. Értesz engem?
Értem, nagyságos úr.
Jól teszed! Őrmester!
Igenis!
Tiltott sírás, kutyavonítás miatt el nem felejtjük Hékás úrfi megbüntetését. Értem?
184Megértve, tekintetes uram!
Szép Kancsó lányka, kis huncutom, köcsög és bokály! Indulás!
Zene, mindketten eltűnnek a forgószélben.
Szomorúan üldögél Csillagvitéz egy fatönkön. Hékás bánatosan vakkant egy-egyet.
Dúdolva.
Úgy szenvedek, édes gazdám, hogy el se tudom vonítani! Vonít.
Óriási juhnyíró ollóval, énekelve. Csárdás kis kalapot veszek, mellé kutyafarkot teszek… Eja-haj…
Ja-ha-jaj! Milyen kutya? Milyen farok?
Őrmester úr! Minek az olló? Felcsapott szabólegénynek?
Nem hallottad, hogy parancsot kaptam? Kutya farka levágatik.
Ja-ha-jaj! Én eb vagyok, nem kutya!
Akkor az ebet rövidítjük meg egy kissé…
Saját farka, saját joga, tiltakozom!
Sajátom, saját nevelésem!
Pofázásból elegem volt, lator kan kutya! Fordulj ide a bolhás farkoddal!
Életem, halálom a kezedbe ajánlom – a farkomat nem! Édes gazdám, rúgd már föl ezt a hőscincért!
Három csendőr ide! Futás!
185Csendőrök gyorsan közelednek. Egyikük nyeles, kutyafogó hálóval.
Hékás! Nem csak farkod – lábad is van. Elfelejtettél futni?
Hát nem szégyen a futás?
Most hasznos!
Csendőr elfogja Hékást a hálóval.
Úgy, úgy! Bravó! Csak el ne szalasszátok, a kutyaságos keservit az ebadta hitvány kuvaszának! Ollóval csattogtat. Ide, ide vele!
Hékás forgolódik, jajgat, vinnyog a hálóban, Csillagvitéz a csendőrrel dulakodik.
Fogad is van, Hékás! Harapd őket!
Jelentem ’ássan a farkát behúzta és nem tudjuk kihúzni! Harap is!
Gyámoltalan, gyáva gatyafiak! Egyik a fejét, másik a farkát fogja! Húzd ki a likon a farkát, te vadszamár! Úgy! Úgy! Kinnebb! Az olló két szára közé, te szürke marha! Így la! Csatt! Kész! Vigyétek és eresszétek el bánkódni. Tizedes! Ide nekem azt a farokvéget!
Csendőrök elhurcolják Hékást, majd szabadon eresztik.
Hős küzdelem volt, őrmester úr! A csatát megnyerték.
Dúdolva. Csárdás kis kalapot veszek, mellé kutyafarkot teszek.
Jön keservesen óbégatva. Ó, jaj, gazdám! Megcsúfoltak engemet a hőscincérek! Mit fogok én már csóválni? 186Mivel fogom a legyeket hajtani? Jaj, világ csúfja leszek a lompos farkom nélkül!
Csákójára tűzött farokvéggel röhincsél. Csárdás kis kalapot veszek… mellé kutyafarkot teszek… Ne siránkozz! Úri kutya lettél!
Móresre tanítunk mi mostan téged!
Őrmester hátára veti magát. Szemet szemért! Fület a farkomért!
A fülemre fáj a fogad? Bolhás dögevő, te sunyi kuvasz… Sípol.
Sípját elkapva. Nincs több sípolás! Csendőrugratás a mi hátunkra!
Szemet szemért – fület a farkomért!
Hagyd a fülét! A nadrágját húzd le!
Mundér ellen támadtok – akasztófára juttok!
Hékás! Csak kiszellőztetjük a nadrágját! S elvesszük a jatagánját!
Fölordít. Jaj! A fülem! Hol a fülem? Leharaptad a fülemet!
Nálad a farkom, nálam a füled! Így már igazságos!
Félig leráncigált nadrágját fogva. Hagyd a fülem, vidd a farkod, isten átka, vadállatja!
Add vissza neki, Hékás!
Csárdás kis kalapot veszek, mellé csendőrfület teszek. Nesze hát a füled! Ragaszd vissza! S ide a farkomat!
Cserebere.
Csendőrök futva jönnek.
Jatagánnal, síppal a kézben. Gyerünk, Hékás! Iszkolás! Futás! Érjük utol a Halált! Szabadítsuk ki Kancsócskát!
Menekülnek.
A csendőrökhöz. Futnak a rablók! Fogjátok el őket! Le akarták lopni rólam a mundért… a nadrágot! Hitvány, 187gyáva himpellérek! Leharapták a fülemet – a vérengző dögevők! Majd íratok én nemesi levelet magamnak – a te bőrödre, Hékás nevű nyavalyás, a keserves mindenit a bolhatenyésztő, farkasokádta kuvasz anyádnak… Akasztófán lengedező madárijesztő lesz még belőled, Csillag úrfi, a keservit a jó édesanyád… Ökölrázás, néma tátogás az ég felé.
Fényváltás.
Nyílt mező, országút, karfás híd, rejtőzésre alkalmas bokrok, patak, partján felejtett vizes dézsa. Az űrből Péter száll le a hídra. Lecsatolja szárnyát, eldugja köpenye alá. Butykosából kortyol, nézelődik. Varjú száll a karfára.
Péter kortyolására. Kár, kár!
Hogy-hogy kár?
Kár beléd, öreg!
Tudod, ki vagyok én?
Aki mindig elporozol engem a szárnyaddal. Valami Péter…
Kis- és nagyverebesi, valamint uzoni Szent Péter, mennyei lélekszámadó és jószágigazgató, te tökkelütött!
Te tökkelütött!
A nevemet, nyavalyás! Annyit se tudsz?
Kár!
Nem kár! Ezt a panaszos, bánatos madárnyelvelést már betiltottuk.
Mit mondjak helyette?
Bármit, ami nem ütközik a törvénybe. Például ezt: halleluja!
Kinek halleluja?
Nekem például.
Kár! Kár!
Szemtelen vagy! Hess odébb, mert jön az Úr!
188Már megint?
Már megint beszámolok neki – rólatok, tollas és tollatlan törvényszegőkről.
Angyali sereg kürthangja hallik.
Péter a szárnyát előhúzva paskolja Varjút. Takarodj már!
Kár! Kár! Kár! Elszáll. Kárvallott az egész világ.
Angyali sereg kíséretében megérkezik az Úr. Leszáll a hídra. Sereg tovaszáll.
Mi bajod megint a varjúval?
Szemtelen és törvényszegő.
Kár.
Megszeppen. Természetesen az emberek a bánatszünet törvényét betartják.
Biztos? Alaposan körülnéztél itt a földön, Péter?
Személyesen győződtem meg, Uram, a közállapotokról. Álruhában is megfordultam sírva berzenkedők, lehangoltak és mélakórosok iránt érdeklődni. Csend van, Uram, általában derűs a hangulat.
És a kivétel? A kivétel hogy mutatkozik?
Ilyen is van, persze. Van egy megbízható fülesbaglyom, időnként néhány cickányt, egeret küldök neki, hát az belehallgatózik a kéménylikba s mondja nekem: akad bizony ember, aki ajtót, ablakot becsukva, lefekvés után a fejére párnát vetve merészel egy keveset rídogálni.
Megrontod a madaraimat, te Péter.
Szeppenten. A pofakontroll nagyját a bírókkal, csendőrökkel végeztetem, Uram.
Pofakontroll? Az meg micsoda?
Hát… hogy is mondjam, Uram? A ráncolt homlok, keserű szájbiggyesztés, lógó orr és bármifajta búbánatos fancsaliság: a rendelet megsértése. Ezeket elkapják… egy kicsit kacagni tanítják.
És megtanulják a kacagást?
189Tanulgatják.
Álorcás, fülig-vigyorgó nép jön Csillagvitézzel, Hékással az élen. Jégveréskor szokásos ének hallik. (Ref. egyh. énekeskönyv, 172.)
Ezek a minapi károsultak?
Akiket jégveréssel sújtottál, Uram. Tyúktojásnyi jegek…
Bűneik sokasága szerint. Rajtuk múlik, hogy holnap csak verébtojásnyi legyen a büntetés.
De nézd, Uram! Betartják a törvényt. Vidám orcájuk mutatja, hogy alávetik magukat az öröm és boldogság kötelességének.
Vigyorgó búbánatnál nem egyéb ez, Péter!
Ekkora kontradikció?
Próbára velük! Kiáltsd oda, hogy nem érvényes a bánatrendelet. No!
Héé, emberek! Ide figyeljetek! Hivatalos közlemény alapján tudatom veletek, hogy a sírást betiltó rendelet a mai nappal érvényét vesztette. Éljen a szomorúság szabadsága!
No-no!
Mellé ment? Bocsánat!
Hatalmas éljenzés. Álorcájukat az emberek levetik, táncolnak, énekelnek.
Elvonulnak.
Egyszóval boldogok, hogy újból sírhatnak.
Normálisak ezek, Uram?
Nem szeretnek ledugaszolt palackban élni.
Berzenkedve. Akkor mért hagytad, hogy az a gyalázatos, galád Halál az én nevemben palackokat ledugaszoltasson?!
Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van. Ki kétkedőn boncolja őt, annak választ nem ád… Nevet, hátba üti Pétert.
Baj van, Uram! Pucoljunk innen! A vigyoriak vezére jön, kutyástul, jatagánnal és kapatosan. Számon kéri tőlem, amit kihirdettem!
Közeledik Hékással, énekel. Arra kérem én a zsandár urakot! Engedjék el a karom, a babámat akarom megölelni – sej-haj megcsókolni!
Ez a babájára vágyik, nem a te hátadra!
Rejtőzzünk el! Ne lásson meg! Elpáhol bennünket.
Tréfásan. Megmondjuk neki: te vagy az a verebesi, madarasi Szent Péter.
Uram, az Istenre kérlek! El ne árulj engem!
Hééé, bátyókák! Megálljatok ottan! A teremburáját!
Mondom, hogy részeg! Úgy elporoz engem, mint a Samu nadrágját!
Nem leszel Samu nadrágja! Belelátok a szívébe!
Óóó, Kancsócskám! Bús szívem szerelme! Hol vagy te most, hogy elmondhassam neked: kámpec a törvénynek, amely kettőnket elválasztott!
Szavaidat jól értette. Lásd, mit csinálsz vele.
Meneküljünk a híd alá!
Épp mi ketten? Szégyenszemre?
191A kilétünket bár – tagadjuk le! Mondjuk, hogy koldusok vagyunk!
Hiszen ő is koldusszegény!
A szíve után… mit látsz a zsebében?
Olyan szegény, hogy üres zsebe sincs. Két krajcárja van a tarisznyában.
Bár csak egyet látnék közületek, zsivány zsandárok!
Uram, ez képes lesz a szaká-lla-lunkat is kitépni! Húzódjunk a híd végére, kezdjük el a koldulást… te leszel a tűzkárosult, én az árvízkárosult, vagy fordítva, ha úgy gondolod… A félszárnyad kilátszik… Eligazítom… Aztán semmivel ne törődj, Uram, csak mondd utánam ügyesen: szánjátok meg a szegény tűzkárosultat… árvízkárosultat!
Ám legyen, ha játszani akarsz.
Játszani? Megmenekülni a lazsnakolástól! Csillagvitézhez. Szánjátok meg a károsultakat! Essék meg a szívetek rajtunk!
Eresszék el a karom, a babámat akarom… Hé, bátyókák!
Vízkárosult vagyok!
Sok volt a víz?
Tűzkárosult. Mert nem volt semmi víz.
Én meg szerelemkárosult! Javaitokat elvitte a víz és tűz, lelkem lelkét, szívem szerelmét elszakította tőlem a Halál, de vége már a bánatüldözésnek. Melyikötök kiáltotta ki innen – az imént? Hogy vége!
Péter felé bökve mutatja.
Éljen a szomorúság szabadsága! Te kiáltottad!
Igen, csakhogy…
Semmi csakhogy! A rendelet – így mondtad – érvényét vesztette! Kancsócskámat a Halál magával hurcolta, te pedig, bátyóka, azonnal megmondod nekem: 192hol van az a nagyhatalmú személy, akinek kutyakötelessége kiszabadítani őt a rabságból!
Mondtam, amit mondtam felsőbb utasításra – te pedig nem parancsolhatsz nekem! Koldusnak!
Vagy koldus, vagy törvénykikiáltó! Mindjárt megmondod, hogy ki vagy! Hékás! Vegyük vallatóra!
Hékás nekiront Péternek, ruháját szaggatja.
Ne-ne-ne! Na! Nahát na! Hijnye! Kusti nye! Jaj! A nadrágom! Köntösöm! Ne hagyd, Uramisten! Ez a sátán kutyája! Vetkőztetésre van idomítva!
Fölemeli jobbját.
Elterül, mozdulatlan marad.
Úgy la! Kellett neked kis- és nagyverebesi, uzoni Szent Péterrel kikezdeni?
Te vagy az, bátyóka?! A te törvényed miatt szenvedünk – és nem akarsz tudni róla? Hát én majd Hékás kutyám helyett is elporozlak! Jatagánnal ront neki.
Segíts, Uram! Lenyakaznak!
Fölemeli jobbját.
Földre zuhan, mozdulatlan marad.
Csönd.
Köszönöm, Uram, hogy bajba sodortál és aztán kimentettél.
Keljetek fel és járjatok.
Fölkel és jár.
Fölkel és jár.
Mi történt veled, Hékás?
Elaludtam. És álmomban kicsi kenyeret ettem nagy hússal.
193Akkor ez csoda volt. Kancsókát láttam álmomban. Tündértáncot járva tűnt föl az ég alján. A ruhája hófehér volt, és szólt hozzám úgy, ahogy ígérte. Jó hírt mondott, de nem tudom, mi volt az. Rákiáltott a Halál és eltűnt hirtelen. Csak a majoránna illata maradt itt… Istenem, de szép volt! De vajon látom-e még?
Megérdemled, hogy lásd, fiam, Csillagvitéz. Mert olyan a te ragaszkodásod, mint a legelső, amit a szívetekben elültettem. Fölemeli jobbját.
Szélzúgás támad, a horizont szintjén Kancsócska tűnik föl, forogva közeledik hófehér ruhában.
Kancsó, Kancsócska! Itt vagyok, itt vagyok, a hídon, a kicsi patak mellett, látsz-é engemet?
Mindig látlak téged, akkor is, ha nem vagy a hídon, a kicsi patak mellett.
Mit üzentél nekem álmomban? Mihez tartsam magam?
A legelső szép szavadat ne felejtsed – utadon csak az vezessen!
Mi volt a jó hír?
Hogy jó úton indultál! Jó helyen keresel engem! Eltűnik.
Zene, csönd.
Jó helyen jártok, rosszul cselekedtek. Kutyát hergelni rám? Égbekiáltó galádság!
Bocsáss meg, bátyóka. Az Úrhoz. Csodálatos álom, látomás és való keletkezett intésedre. Ki vagy te, bátyám?
Vagyok, aki vagyok. Vedd a te kutyádat és menjetek Isten hírével.
194Tarisznyájában kotorász. Minden vagyonom: két kopott krajcárom. Fogadd el, bátyám, mivel kértétek is. Adakozásból épül a mennyek országa.
Ezerannyit adjon neked a Fennvaló! Kezét nyújtja.
Ide is, oda is, de mi lesz a törvénnyel?
Törvény marad, míg az első ember, földi halandó túl nem jár a Halál furfangos eszén.
Azon igyekszem én is, bátyám! De olyan csodával, mit az imént cselekedtél, ki fog engem Kancsócskához segíteni, bátyám?
Kutyauszítók ilyet nem érdemelnek!
Csillapodj már, Péter! Add ide, fiam, a tarisznyádat.
Szívesen, de teli van… üressel. Csak ez a kis farkacska… Hékás cimborámé. Elteszi.
Akár az enyém. Cseréljünk.
Üreset üresre?
Az enyémben egy kis csoda is rejlik.
Kancsócskát ide varázsolja?
Nem ilyesmire való! Csoda és varázslat csak ott van, ahol küzdelem is. Először segíts magadon, aztán a csoda is megsegít, akarom mondani: ez az én tarisznyám.
Megsegít, de hogyan?
Figyelj, fiam! Jól jegyezd meg minden szavamat! Három az Isten igaza! Három feltétellel cserélünk tarisznyát. Először: ellenségeidet úgy elkapja, mint háló a lepkét, de csak akkor, ha már több a baj, mint a jaj! Másodszor: senki szelíd emberfiát, erdő-mező állatait, szárnyasait bé ne merd fogni, mert varázserejét a tarisznya menten elveszíti. Harmadszor: a Halált is befoghatod…
Heje-hali-hóóó! Legyőzöm…
Gubics az orrodra!
Ez a tarisznya a Halált is befogja, de neked megtiltom, hogy Isten földi lélekbegyűjtője ellen használd! Ha parancsomról megfeledkezel – a Halál kezére adod magadat.
195Megértettem, bátyám. Jóságodat áldja meg a Fennvaló!
Harangszó.
Harangoznak délre, fut a pap a lére! Nem igyekszünk?
Igyekezzünk!
Mindketten elindulnak a falu irányába.
A teremburáját! Csodatarisznyához varázsige is kell. Nem tudjuk!
El is dobhatjuk! Né-né! Máris ott a veszedelem! Puskás csendőrök. Szólj hamar az öreg után!
Héé! Bátyám! Bátyókák! A tarisznyához mi a varázsige?
Könyörgés!
Kihez könyörögjek?
Akihez könyörögni kell minden embernek!
Jönnek a csendőrök! Fegyveresek!
Héé! Bátyám! Fegyveres erőket vajon béfoghatok-e?
Majd ha király, császár és hadvezér leszel! Addig ne próbálkozz!
Nesze semmi, fogd meg jól.
A jó bőrtarisznyádat elcserélted egy koldustarisznyára.
Csendőrcsapat közeleg. Énekszó.
A csendőrök. Az őrmester! Kutya legyek, ha nem az, akinek a fülét leharaptam, Nagyokos Kis János. Nálam a sípja, nálad a jatagánja. Bújjunk a híd alá!
196Húzódj el, vedd a jatagánt is. Siess! Én maradok! Gyorsan felölti a vigyorgó álorcát, közben Hékás a híd alá menekül.
Nóta, állj! Szakasz, állj! Pihenj! Hé, te vigyorgó madárijesztő!
Én vigyorgó?
Nem is én!
Én madárijesztő?
Nézz tükörbe. Ha nincs – a keresztanyádéba!
Vigyorgó madárijesztő a görögdinnyefarú keresztanyád alszegi fertálya, ha majd felbillentem veled együtt, hogy hanyatág nézzétek magatokat az ég tükrében, és ha beborul: a kutya likában!
Ezt nekem mondod?
Neked, aki tisztességes polgárokkal csúfolkodol, és vigyorinak nevezel minket, akik törvényesen kötelezve boldog napjainkat éljük szigorú bánatszünetben.
Húúú-hiijnye hoplás háborgó, te hasmenéses szószaporító! Pofátlan szemtelenségedhez honnan loptál bátorságot engem sértegetni, keresztanyámat és kutya likát emlegetni, mundért, hatósági személyt sértegetni? Majd móresre tanítalak, de mondd meg először: egy farkatlan kutyát láttál-é az úton kódorogni?
Egyet láttam, de nem farkatlant, hanem farkast. Toportyánférget.
Súj a nyakadba! Hát Csillagvitézt ismered-e?
Mint a tenyeremet.
A tenyérbe mászó pofáját szeretném látni. Hol van ő most?
Most? Épp egy ökörrel beszélget.
Ökörrel. Mit lehet egy ökörrel beszélni?
Hát azt mondja neki szántogatás közben: Csá, meg hé, meg hó, meg: hogy a kutyák ennének meg, te 197hatökör, mivel egyetlen ökör is akkora marha, s olyan buta, mint hat ökör együtt véve!
Hallod-e! Vedd rövidebbre a szót, hogy meg ne kurtítsam a lepcses nyelvedet! Hol van most az a te barátod?
Hol itt, hol ott, meg amott. Mikor hol.
Hová valósi vagy te?
Én a mi falunkból való. Keresztet vet. Istensegíts!
Azt kérdem: hol laksz, te oktondi?
Hát… most éppen sehol.
És az a sehonnai Csillagvitéz, a börtöntöltelék, hol lakik?
Velem szemben.
Mindjárt huszonötöt húzatok rád, ha nem válaszolsz tisztességesen. Hogy hívnak?
Engem úgy, mint a többit.
Te nem érted, mit kérdeztem? Vagy olyan lassan jár az eszed, mint egy anyatetű? Te ne bolondíts engem, a keserves huppá-cuppáját, mert én úgy megcsaplak, hogy összeesel, mint az üres hurkabél. Azt kérdeztem: hogy hívnak?
Megmondtam: úgy, mint a többit.
És a többit hogy hívják?
A többit? Éppen úgy, mint engem.
Húuuj! A képmutató farizeusba oltott birkabárgyúságát a tokánynak való berbécs jóapádnak! Téged nem kereszteltek meg? Hogy hívnak téged?
Egyszer így, máskor úgy, és aztán meg amúgy.
Melyik az így? Melyik az úgy?
Egyszer azt mondják: jer ide, hé!
És máskor?
Fuss oda, te!
A reszketős nyavalya járjon veled farsangi 198táncot, mikor a drága jó anyukádnak az ölében aludnál, te hat hónapra született félnótás eszehibbant – s én a szerencsétlen, akinek miattad kell gutaütésben meghalni… tizedes! – hé, tizedes! Vizet ide! Mindjárt lángot vetek, kibiztosított gránát a fejem! A fejem! Tizedes kulacsot nyújt neki, hogy igyék. Nem a hasamba kell a víz, berbécsivadék! A fejembe…
Hát az nincs teli? Indul a dézsáért.
A fejemre öntsetek vizet, míg fel nem robbanok! Tizedes önti a vizet Őrmester fejére. Brü-ha, brü-ha, máris csillapodom, hál’ istennek!
Őrmester úr, kérdem alássan: mért nem tetszett – Csillagvitézre mutatva – a Vigyorit szájon vágni?
Mert kezemet-lábamat a tiltó rendelet köti. Vigyorgókat bántani, pláne pofozni, felrúgni szigorúan tilos. Ha könnyhullató, nyivákoló lenne, már meg is nyúztam volna.
A dézsa vizet Őrmester fejére önti. Aztán még hozok, ha kell!
Bruha-ha! Mit csinálsz, tajdaktól fajzott töksi lótetű?!
Hogy az istenért fel ne robbanjon a kibiztosított gránát-feje, őrmester úr!
Megöllek! Megnyúzlak! Feltrancsírozlak, Isten átka, sátánfajzat!
A híd alól. Édes gazdám! Vedd elé a csodatarisznyát!
Nem kell! Amíg győzöm ésszel! Őrmesterhez. Attól féltem, tűz lesz, mint az én falumban.
Melyikben, te hígvelejű?
Ahol az a félfülű őrmester az atyaisten! Nagyokos Kis János.
Azt mondod, félfülű?
Amelyiknek egy kutya a fülét leharapta.
199Épp a te faludban?
Amelyik a tegnap félig leégett. S éppen az Alszeg!
Az Alszeg! És mitől?
Csakis a tűztől.
Gyújtogatás volt?
Főzésből kifolyólag. Nagy kondérokban gulyást főztek a félfülű őrmester házában.
Gulyást? Kondérokban? Miért nem a kiskondérban?
Mert sokan voltak.
Kik voltak sokan?
A gyásznép. A torozók.
Miféle torozók?
Hát akik a félfülű őrmesternek az anyját gyászolták.
A félfülű őrmesternek az anyját gyászolták? Mely okból? Mi végett?
Azon okból s a végett, hogy meghalt.
Jajistenem, jajszűzmáriám! Mibe hótt meg?
Vízbe. Hideg vízbe.
Hogy került a vízbe? Nem is tudott úszni!
Ez volt a baj! Nem tudott úszni, mégis vízbe esett, keskeny pallón futott átal az ura védelmére.
Védelmére?! Ki támadta meg az urát?
Az a kormos nyakú döfős bika megbikásodott, az öreget felöklelte, halálra taposta!
Apátlan, anyátlan árvaként mehetek döfős bikát ölni! Hamarább is szólhattál volna, te bikfic bakfitty, de majd megbikacsököllek, csak találkozzunk még!
Honnan tudtam volna, hogy kend az a félfülű?
200Csendőrszakasz! Futás – toronyiránt! Vissza, berbécsek! Nem látjátok a szülőfalum tornyát? Arra futunk! Bikát büntetünk!
Csendőrök el.
Kacagva. Kölcsönkenyér, kölcsöntűzvész visszajár!
Boldog vakkantással jön elő a híd alól. Visszajár! Őrmester úr futhat már! Szimatolva. Majoránna! Majoránna!
Kancsócska jár a közelben! Ó, csak látnám újból! Egy pillantásra bár!
Kancsócska fekete-fehér ruhában száll a magasban forogva, majd földet ér. Nyomában a Halál egy fára telepszik.
Mondtam, ugye?!
Kancsócskám! Miért jössz fekete-fehérben?
Rossz hírt hozok. A Halál titkos terveiről értesültem.
Ne búsulj, galambom. Mindennél fontosabb, hogy láthatjuk egymást! Átölelné.
Ne közeledj! Büntetés lesz a vége!
Ördög és pokol! Ez is tilos?
Tilos! Tilos! Hátam mögött a Halál!
Kihívom párviadalra!
Ne merészeld! Kicsi vagy hozzá! Hallgass rám! Suttogva. Kormos nyakú döfős bikát és ördögöket fog rád szabadítani! Vigyázz, nagyon vigyázz magadra, Csillagom! Megsimogatja a fiú arcát.
Diadalordítással a fáról. Végetek van! Tilosba tévedtetek! Bűnhődni fogtok! Leszáll közéjük. Mit műveltél, vitéz úrfi?
201Megsimogatta az arcomat.
Parancsodat nem szegte meg. A kisujjával sem érintett meg engem.
Tévedsz, lányom! Simogatás avagy simogattatás? Egyre megy. Egy adott csók: kapott csók is minden esetben. Látom, meg is halnátok egymásért – ha hagynám. Ily esetben a tettes áldozat is – az áldozat pedig tettes – következésképpen, Csillag himpellér, eddigi formájában a szerelmedet látni többé nem fogod…
Hogy én őt soha ne lássam?!
Bocsásson meg, tekintetes uram!
Ha majd letöltöd a büntetés idejét! Ha minden kívánságomat és parancsomat teljesíted.
Milyen formában láthatom? Ennyit bár… ha tudnék…
Nagy az Isten állatkertje… Minden lényében őt keresheted!
Kancsócska, miről ismerek rád?
A szíved megmondja majd.
A szíved és az én orrom. Egyet se félj, Majoránna!
Pokolban és mennyországban érdeklődjél s megtalálod sohanapján!
Tíz pár csizmát elkoptatok, térdig lejárom a lábam, Kancsócskát úgyis megtalálom!
Halál Kancsócskával elszáll.
Üthetjük bottal a nyomukat, gazdám!
Pokol és mennyország. Egyiket ígérik, a másikkal fenyegetnek, papok prédikálják, mondják szerelmesek! De hol az a hely, Hékás, a kutya keservit? Melyik az út, az ösvény, amely oda visz? Ki mondja meg?
Figyelj, gazdám! Temetési menet!
202Gyászmenet, ének, ortodox pap búcsúztatója.
Zord, mord halál, kit nem vártunk, nem hívtunk, s előled hiába bújtunk, ránk találtál, lesújtottál! Ó, halál, rettentő kár, meghalt Makár, vitéz káplár. Vígan fogott veled kezet, útja mennyországba vezet…
Útja mennyországba vezet! Menjünk közelebb!
Ó, feleim, testvéreim! Vigadozva gyászoljatok! Makár miatt ne sírjatok. Lelke fölszáll a mennyekbe…
Ó, feleim, testvéreim! Vigadozva gyászoljatok, Makár miatt ne sírjatok! Lelke fölmegy a mennyekbe!
Ó, Makár, te bátor káplár! Nyivasztó vízbe szaladtál! Miért nem a fára hágtál? Gyilkos bika megkergetett, életednek véget vetett.
Ó, Makár, te vitéz káplár! A halállal fogtál kezet, utad mennyországba vezet…
A pap háta mögül, annak reverendáját ráncigálva. Tisztelendő atyám! Atya! Kérdeznék valamit!
Makár, Makár, Téged az Úr jobbjára vár… Csillagvitézhez. Mit akarsz, fiam?
A paphoz igazodva. Makár, Makár, téged az Úr jobbjára vár… Melyik út vezet az Úrhoz?
Imádság és kegyes élet… Makár, Makár, vitéz káplár…
Én az utat kérdem, atyám! Melyik az az út?
A halállal fogtál kezet, utad mennyországba vezet… Csillagvitéz felé. Meg vagy bolondulva? Minden út a mennybe vezet.
Makár, Makár vitéz káplár… De melyik úton induljak, atyám?
Faggasd a keresztanyádat! Honnan tudjam én azt?
De mégis miként jutok én el oda?
Hit által, te szamár!
203Lóháton szeretnék feljutni! Ó, Makár, a vitéz káplár…
Szamarakkal nem tárgyalok! Ó, feleim, testvéreim! Vigadozva gyászoljatok! Makár miatt ne sírjatok!
Pánik tör ki a tömegben.
Itt a bika! Jön a bika! Jaj, a bika!
Hé, emberek! Ki akar még Makár után menni, föl a mennyországba? Itt az alkalom? Itt a döfős bika! Bárkit szívesen felöklel!
Belőled az ördög beszél! Atyámfiai, meneküljetek! Fussatok!
A halottas szekérrel a kocsis elnyargal, gyalogosok a nyomában. A bika a szarvával a földet hányja, Csillagvitéz a jatagánnal kerülgeti, Hékás ugat vadul.
Elé a tarisznyát, gazdám! A csodatarisznyát!
Verekszünk! Nem tarisznyázunk!
Jaj, vau-vau, jaj! Ez engemet agyontapos!
Fuss el, ha félsz!
Ha szaladok, ha maradok, én úgyis elveszett vagyok! Jaj!
Ugass, ugass! Ne jajgass! Ugorj a hátára!
Hiába minden jaj! Mindkettőnk nyakán a baj!
Hágjunk akkor mi az ő nyakára! Felpattan a bika hátára. Ide mellém, Hékás! Ugrás!
Bajban a bajnak a nyakába ugrani! Micsoda balgaság! Felugrik a bika hátára.
Mondjál okosabbat!
Végünk van! Ez már nem jaj! Ez már baj! Nagy baj! Nagy baj!
204Vállára vetett kaszával a Halál száll feléjük.
Kisebb lesz, mert kettévágom! Kardsuhintás.
Kacagva. Oktondi kölyke! Szamarak szamara! Ember a halált csak holtában győzheti le! Jó segédem, Kormos bikám! Az emberizinget kutyástul dobd le a mély vízbe, a tó közepébe!
Ja-ja-jaj! Most tudjuk meg, hol ment föl Makár a mennyországba!
Nem épp azt akartuk megtudni? A tegnap még bátrabb voltál!
Most is bátrabb vagyok! Három árva bolhámat féltem, értük jajgatok. Jaj, gazdám! Búcsúzom! A vízbe fulladok!
A tarisznyát lóbálja. Tarisnya-barisnya, ne hagyj minket bajba! Hijnye, nem érti! Tarisznyám, barisznyám, segíts rajtam, sirat már jóanyám!
Becsapott az öreg koldus! Lyukas tarisznya, nem csodatarisznya!
Drága szülőfalum! Emlékezz meg rólam, Istensegíts!
A bika kicsire zsugorodik és besétál a csodatarisznyába.
Áldott legyen a koldus! Nem csapott be! Mondtam én neked!
Szülőfalum s a Jóisten, ládd-e, megsegített. Vigyázz, fullánkos halál! Akár egy méhrajt, egyszer téged is befoglak!
Táncolunk mi még a te hátadon is, rusnya világszomorító!
Halljunk oda, ki beszél! De jön még a kutyára dér! Meg rád is, nagyszájú dicsekvő! Isten markából az 205én mancsaim közé kerülsz! Akkor halljam aztán a hangodat! El.
Nnna. Ezen is túl vagyunk, mégsem tudjuk, hol van a mennyország.
Csakis arra lehet.
Miből gondolod?
Onnan érzem a birkatokány finom illatát.
Agyoncsapom a három bolhát a hátadon! Kancsókát keressük, nem a tokányos kondérokat!
Itt helyben halok meg az éhségtől!
Akkor menjünk az orrod után.
Visszük a bikát is?
Mindig jó, ha döfős bika van az ember tarisznyájában.
Mennek, énekelnek.
Tornyos kastély kapuja elé érkeznek. Hét kutya ugat veszettül.
Vigyázz! Nem örömöt ugatnak!
Szólj hozzájuk.
Ugatni kezd. Vau, vau!
Csiba, te! Nem értitek egymást?
Nem kutyául ugatnak.
Kusti vissza! Szedte-vette-teremtette! Pofa be! Csönd.
Magyar vizslák ezek, uram! Úri népség. Lenéznek engem, farkatlan juhászkutyát.
206A szárnyas vaskapu kinyílik.
A kutyákhoz. Takarodás!
A kutyák elfutnak.
Isten hozott, Csillagvitéz, Hékás-vitéz! Régóta várunk, fáradjatok beljebb.
Ezek szerint jó helyen járunk.
A vendégszeretet tündérvárában, uram.
Tündérek is vannak?
Természetesen, uram!
Súgva. Baj lesz, gazdám! Kancsócska megmondta, hogy ördögöket fognak ránk uszítani.
A meghívást elfogadjuk, de tudnom kellene, hogy kinek a vendégei leszünk?
A kormány néphangulati főfelügyelője hívott és vár benneteket.
Au-vaunye!
Néphangulati főfelügyelő. Ez már valami!
Én meg a házfelügyelő…
Házfelügyelő! Az se kutya! Itt mindenki felügyelő?
Nem mindenki felügyelő. Felügyelők csak ketten vagyunk. A néphangulati főfelügyelő meg én, azaz jómagam, szerény személyem – ház-, illetve alfelügyelő…
Nem ál-felügyelő, aki egyszemélyben kanördög is?
Ugyan, barátom! Hogy is gondolsz ilyet?
Én úgy gondolok ilyet, hogy rövid a nadrágod.
Ezt hogy értsem?
Úgy, hogy az ördögcipőd-patád kilátszik belőle.
Riadtan ámul-bámul.
207Mondtam, hogy baj lesz!
Ez még nem baj! Még csak ördögpata.
Pata – az apátok füle! Nem látod, hogy ortopéd cipő? Gyermekkoromban keresztülment rajtam az úthengör.
Kacagva. Úthengör? Akkor laposabb lennél!
Csak a lábamat érte! Becsületatyaúristenemre!
Lekapja Házfelügyelő magas süvegét. És a szarvaid?
Au-vaunye! Meneküljünk innen!
Megragadja az ördögszarvakat. A szarvaid nem kerültek úthenger alá?
Mit beszélsz? Ne húzd a hajam!
A szarvaidat fogom!
Nincsenek szarvaim!
Rázza. És ez micsoda? Mit fogok itt a fejeden?
Nem tudom! Fogalmam sincs! Jaj! Ne tépd a hajamat!
Nem tudsz arról, hogy szarvaid vannak?
Nem! Nem tudtam róluk. Ha csak fel nem szarvazott a feleségem! Nem néztem tükörbe!
Házfelügyelő nadrágjából kirántja az ördögfarkot. Nézd, gazdám! Itt a kunkori!
Jaj! Ne húzd! Ne ráncigáld! Kiszakítod! Ereszd el, az Isten szerelmére!
Irigyellek! Az enyém is ilyen volt! Megfosztottak tőle!
És rajtam bosszulod meg magad? Jaj! Ja-haj!
Ne jajgass! Mondd inkább, hogy mi ez? Ortopéd nadrágtartó? Erről sincsen tudomásod? Netán a feleségöd lopta be oda…?
208Ördögfarok ez, vagy nadrágtartó?
Sérvkötő?
Ja-haj! Sajátom! Sajátom! Mindent beismerek! A szarvak az én szarvacskáim… ja-ha-haj! Amit huzigálsz, saját ördögfarkom, de ne tudjatok róla, könyörgök, el ne áruljatok a néphangulati felügyelő úrnak! Szépen kérlek benneteket! Ügyetlenségemért, hogy kilétemet elárultam, borzasztó büntetés vár szegény fejemre!
Kürtök szólalnak meg.
Ó, menjünk, siessünk! Foglaljátok el szép szállásotokat, utána kezdődik a lakoma – tiszteletetekre! Gazdám a vadászok legvadászabbika vár titeket… Fácánleves, tojásos nyúlgerinc, vaddisznópecsenye, tündérlányok kara… deres példastatuálás…
Deres?
Nótás fenekelés…
Nótás fenekelés?
És egyéb is, kedves meglepetés! Gyerünk! Erre parancsoljatok…
Ne menjünk! Tőrbe csalnak!
A tarisznyát fölmutatva. Egyet se félj!
Én egyet se félek, csak sokat reszketek!
Befelé vonulnak, eltűnnek a kastély szemközti bejáratában.
Zene, muzsikások, tündérlányok vonulása. Élükön Főfelügyelő – kapatosan.
Sírva.
Sírva.
Halál tűnik föl és figyeli a Főfelügyelőt.
A Halál láttán megijed, vigyorba rendezi képét. Jézusom! A leselkedő Halál. Végem van, ha tetten ért a búsulásban! Kitörő boldogsággal. Lányok! A kegyelmes úr tiszteletére hajítsuk el a búbánat kancsóját!
Harsány ének.
Halál elégedetten és közeledve hallgatja.
Földön hemperegve kacag. Lányok el.
Tapsol. Hogy volt! Hogy volt! Ez már jó volt! Nagyon jó volt!
Mindig így tisztelem én a törvényt! Nagyon betartom a törvényt.
No-no! Sírás is volt.
Kacagás közben kisiklott a hangom.
Ne hazudj! Hány év múlva kámpec neked?
Azt mondtad: három…
És hány évet ígértem ajándék-életként, ha tőrbe csalod nekem azt a bősz Csillagvitézt?
Kilencet ígértél, kegyelmes uram.
És elcsípted már?
Még nem sikerült!
Futva jön. Elcsíptem, elkaptam őket, Főfelügyelő úr! Rájuk zártam az ajtót, nehogy megszökjenek!
211Házfelügyelőhöz. Bravó, házfelügyelő! Halálhoz. Kívánságodat teljesítettem, uram! Házfelügyelőhöz. Száz arany üsse markodat! Halált megöleli. Ó, kegyelmes uram! Élek én még több nyárat, több nyárat! Tizenkettőt, nem hármat, nem hármat. Ija-haj! Eszem, iszom, ölelem a babámat… aki nincs. Mivel sok a szeretőm, igaz babám egy sincs!
Csak meg ne szökjön az a kutyás vitéz!
Házfelügyelő! Őrséget az ajtó elé!
Elmenőben. Vasalt ajtó bezárva – menekülés kizárva!
Tehát áll az alku. Pajzán lányok Csillag úrfit körüldongják-ajnározzák, kísértésbe csókdossák-csiklandozzák, öregasszony bús képében ezt Kancsóka végignézi, kiábrándul belőle, szerelmét megvonja tőle és mi lesz belőle? Az én mézes bödönkém, he-he…
Féltékennyé kell a kislányt tenni, és ahhoz okot kelteni!
Szerelmi csalódás gyógyírja minden esetben egy új szerelem. Főfelügyelő! Ha reményem szárba szökken s a kislány elfogad engem: kilenc helyett tizenkilenc esztendővel hosszabbítom meg az életedet!
Tizenkilencet mondtál? Meghalok itt örömömben!
Sok a beszéd! Cselekedjünk! Héé! Kancsócska!
Kancsócska fekete-fehérben száll Halál elé.
Kegyelmes uram! Ki korán kel, szép lánnyal nyugszik el!
Kancsócska, tündérkém! A mai lakomán Csillagfickódat is te fogod kiszolgálni, mégpedig öreganyó képében, hogy szerelmed hűtlenségi hajlamait is megtapasztalhasd. Ez alkalomra legyen a te neved Csutoráné. Megértettél engem?
212Igen, tekintetes uram.
Szélfúvás támad, majd amikor újból kigyúl a fény, Kancsócska öreganyóként áll gazdája előtt.
Tükröt tart elé. Nézd meg magad, Csutoráné.
Tükörbe pillant. Akit látok, nem én vagyok! Tekintetes úr, verje meg az Isten mind a két kezével! Miért varázsolt el engem? Miért ölte meg azt, aki voltam?
Buta kérdés. Nézz csak bátran a tükörbe, lányom: te vagy az, aki visszanéz rád, magadat látod. Azt, aki leszel.
Istenem… hova taszított engem, tekintetes uram?!
Amerre magadtól mész, haladsz, észrevétlenül. Ne sírj, engem ne hibáztass! Én csak pici fényt hintettem a sötét ösvényre, amelyen szélvészként rohantok, nyargaltok, engem, vénséges vén öreget szembe kacagó, megvető fiatalok! Dühösen. Hát csak nézd, lásd, sirasd, gyászold magad – és jelentkezz a főszakácsnál, Csutoráné! Ez egyszer a sírást megbocsátom.
Kancsócska sírva el.
Szegény lány. Kár lenne úgy felejteni.
Visszafiatalítom – magamnak. Zajra. Mi az ördög?
Csillagvitéz jön, Házfelügyelőt a szarvánál fogva vezeti, Hékás annak a bokáját harapdálja, nadrágját ráncigálja, jajgatás, ugatás.
Gyerünk csak, gyerünk, gazdád majd megmondja nekünk az igazat.
Jaj, a bokám! A nadrágom! Szarvam és kobakom!
213Ne ordibálj! Nem nyúzlak, csak viszlek! Hékás, hagyd abba! Nyughass! Mindjárt meg is beretvállak!
Embert küldtél, ördögöt hoz neked a jatagános fickó.
Lebukott, vagy elárult minket a vadszamár. Lelkesen. Isten hozott, Csillagvitéz! Köszöntelek kutya izé… izé kutya…
Hékás…
Hékás tekintetes! Hát az emberemmel mi bajotok? Úgy látom, ördöggé lett közben.
Ördöggé lett, mert mindig is az volt. Az őrséggel akart megláncoltatni minket – csupa vendégszeretetből ugyebár – gazdáinak parancsára.
Hallatlan pimaszság!
Házfelügyelőhöz. Mit műveltél, szerencsétlen?
Kü-kü-küldtem őrséget… Ő jata-jatagánnal sz-szu-surkálódott, pis-piskálódott…
Védekeztem!
És akkor jött… nek-nek-nekünk jött egy ilyen ki-ki-kicsi – öklét mutatja – bik-bik-bikácska…
Bikácska!
Bikácska! És?
Lett be-be-belőle na-na-gyobb-bacska!
Macska?
Nem ma-macska! Bacska! Ekkoracska!
És azután?
Lett belőle óóó-riási dü-dü-dö-dö…
Dü-dü-dö-dö! Dadogj értelmesen!
A kicsi bikából óriási dühös, döfős bika lett, majdnem agyontaposott engem is, de szerencsére világgá futott.
És már nem dadogsz, isten barmocskája!
Mert elmúlt az ijedtségem.
214Akkor mondd meg dadogás nélkül: honnan került oda az a bika?
Csillagvitézre mutat. Onnan.
Onnan, onnan, de honnan! A zsebéből? A füle mögül?
A tarisznyájából.
Körüljárják Csillagvitézt, majd egymásra bámulnak.
Mennyit ittál?
Mint egy veréb.
Egyezzünk ki: mint egy veréb és egy ökör.
Vagy két veréb és hat ökör! Így bízhatom én bennetek? Ülepen rúgja. Takarodj a szemem elől és ne kerülj többet a lábam ügyébe!
Rohantában. Ha nem jó nektek az ördög, szerezzetek magatoknak vénasszonyt! A nyelvével fog borotválni benneteket!
Azt hazudta nekem, hogy árvízkárosult bakbarát és lám: részeges kanördög.
Isten áldja kenteket! Köszönjük a jó lakomát! Odébb megyünk.
Bátor Csillagvitéz, maradj még! Az álmomat vinnéd el, sőt: az életemet!
Nocsak!
Én is hívlak, mert Halál és harag nem talál. Vigadjunk terített asztalnál!
Kancsócskát látni fogom-e?
Holtbizonyosan.
Hiszed-e, Hékás?
Nyúlpaprikás után megmondom.
Maradjunk hát! Ne egyenek szegények helyettünk a saját szájukkal.
Vau! Az én gazdám tokos is, okos is!
215Örömmel kérlek hát, foglaljatok helyet! Ünnepi lakománk nyitányaként röviden, velősen, dalosan és deresen bemutatjuk Halál kegyelmes úrnak, hogy miként működik a Néphangulati Főfelügyelőség. Ez alkalommal mindazok, akik sírás, rívás, mordálykedvűség bűnében vétkesnek találtattak, fejenként, vagyis ülepenként javító szándékú botütést faszolnak, azaz vételeznek. Őrmester! Pléhzenekar! Végrehajtás!
Katonazenére bevonul nyolc paraszt, négy csendőr, az előénekes és az Őrmester. Főfelügyelő a vendégei mellé ül asztalfőre.
Menet, állj! Zene, kuss!
Csönd.
Az őrmesterünk! Végem van!
Szégyenében nem fog minket fölismerni!
Törvényszegők, vigyázz! No, látjátok, nyavalyások? Ami tiltott panasz kijön az ember száján, jajgatás lesz abból annak a hátulján. Nyelve által veretik a bolond! Kellett ez nektek? A kajtár csipogóját annak, aki berzenkedő botor berbécseket hozott a világra! Határtalan most, ugye, a boldogságotok? Pihenj! Aki tiltakozik a büntetés ellen, most jártassa a száját. Senki? Senki nem pofázik? Ne szólj szám, nem fáj fenekem, ugyebár? És ki az, aki nem tiltakozik? Senkinek nincs bátorsága bevallani, hogy bűnös?
Őrmester úr, ne sajnáljon engemet!
Búnak eresztettem én a fejemet!
Huszonötöt húzzon reám íziben!
Attól leszek igazán jó kedvemben!
Ez a tiszta beszéd, ez a példás honpolgári hűség idelent a törvény iránt, amit odafent hoztak érdeketekben, azt a szakállas Herkó páterét a hígvelejű tökfejeteknek! Vigyázz! Előénekes! Nótapróba!
Hangot ad. Őrmester úr, ne sajnáljon…
Nótával deres elé in-dulj!
216Menet, állj! Deresre hasmánt fe-küdj!
Eltűrjük ezt? Súgva. Elő a tarisznyát!
Elárulták a saját feneküket. Ám lássák most…
Csendőrök! Előénekes! Büntetés végrehajtása nótával egy, ke… háá… Supp!
Maestoso!
Csendőrök botoznak, Előénekes vezényelve diktálja az ének ütemét.
Kacagás.
Da capo al fine! Tempo vivace!
Harsány kacagás.
Kész! Állj!
Csönd.
Főfelügyelő úrnak jelentem! Parancs végrehajtva!
Végeztünk!
Banda, vi-gyázz! Nótával távozunk, de harsány legyen ám, a kondorosan kunkorodó göndör hun217cutkáját a jó keresztanyátok csöcsi-fara-benagy-mán keresztlányának – világos?
Világos!
Én vagyok a kunsági fi! Egy ke… há…
In-dulj!
Mindahányan el.
Ezek után muzsika szóljon, kedvünk lobogjon! Boroknak borát, istenek nektárját kóstoljuk bátran, hogy azután ehessünk is! Csutoráné hol van? Igyekezzék! Lassacskán jön. Bugyor a világ, szatyor a vénasszony!
Látván Csillagvitéz dühét. Vigyázat, Felügyelő! A vénség tisztesség, bár csak tövise már a harmatos rózsának, aki volt és pompázott hajdanában-danában, ezerhetes korában, mert akkor legszebb a lány, teremtője, az Isten is féltékeny rá – Csillagvitéz felé – a szoknyája körül szimatoló kandúr-suhancok láttán.
Sónyaló vén kecskék is vannak, lányok után futnak – ész nélkül nyargalnak.
Tán csak nem engem csúfságolsz, hallod-e!
Kegyelmes uram! Rajtam feni a nyelvét, igaz-e, vitéz?
Elég eszük van maguknak, csak nem tartják a helyén.
Hogy-hogy nem tartjuk a helyén?
Hátul hordják, mint szamár a farkát.
218Boldog vakkantással dicséri gazdáját. Majoránna! Majoránna!
Aki már korábban bejött s vár új parancsra, némán figyeli a szóváltást.
Csutoráné, lelkem! Jó a bor mindenkor, hajnalkor, éjfélkor! De kínálni kell a vendéget! Kegyelmes úr! Boroskupa! Csillagvitéz! Virágmintás boroskancsó…
Kancsócska mint szívszerelme!
És nem félig, hanem csordultig szerelem! A kancsót teletölti s észrevétlenül varázsszert ejt belé.
Súgva. Ne lépjünk csapdába!
Egyet se félj!
Vitéz vendégünk, aki mellesleg csillag, úgy látom, minket néz, de lelki szemeivel mást lát, emeljünk hát kupát s kancsót az ő szerelmes Kancsócskájára, aki nem lehet most velünk, köztünk, szolgálómként fontos mennyei ügyekben röpköd…
Tekintetes urak! Levette rólunk a kezét a Jóisten! De vissza kerülhetünk még az ő kegyelmébe.
Mindannyiunk álmaira és reményeire! Le, le, le fenékig! Igyunk holnap estig és szeressük egymást!
Fenékig kiissza a poharát. Mért bámulsz rám, Hékás?
Bajt érzek és majoránnát.
Zene. A muzsikusok halk melódiával közelednek s Halál intésére játszanak Csillagvitéz mögött.
Váratlan, harsány kitöréssel. Hej, mert addig iszom, míg a világ világ lesz, míg az égen egy ragyogó csillag lesz.
Együtt énekelik.
219Csutoráné semmit se szól.
Hallgatással szép az asszonyember.
Majoránna. Kancsóka röpköd valahol.
Az eget kémleld, én őket figyelem.
Sej, mert addig iszooom, míg a vilááág világ lesz…
Csutoráné, töltsön!
Három az Isten igaza, három a kupa bor is! Hosszan figyeli Csutoránét, miközben az csak mímeli, hogy bort tölt kupájába.
Csutoráné, ne kímélje! Legény ez – a gáton is, talpán is!
Ke-kegyelmes uram! Azt bizonyítani kell!
Mivel?
Fehérszeméllyel!
Jöhetne már!
Kancsócskára emlékeztető Csali-lány fehérben pörögve száll Csillagvitéz elé és ül az ölébe, csimpaszkodik a nyakába.
Mit szól hozzá, Csutoráné?
Kancsócska!
Döbbenten szóra nyitná száját, de Halál szigorú fenyegető mozdulattal inti némaságra.
Teremtőm, Szűzanyám, Csillagvitézem, végre megtaláltalak!
Súgva. Nyakába föl!
A mellére boruló lányhoz. Való ez? Káprázat? Igaz lenne, hogy téged itt látlak?
220Ölelj is, ne csak láss! Ölelj s védj meg engem! Ne hagyj el engem!
Légy éber, gazdám! Izeg-mozog, mint a csík, mint akit a bolha csíp.
Kutya, kuss!
Térj vissza hozzám és maradj mellettem!
Ó, te szegény árva, bujdosó madaram, be sokat szenvedtél, mióta nem láttuk egymást! Kisírtad a szemed, elsírtad a hangod, én bánatos szerelmem, szívemből szakított, rabságba hurcolt kedves társam.
Boldog vagyok, hogy újból egymásra találtunk.
Gondolta volna, kedves Csutoráné? Régi babájával találkozik a vitéz úr!
Holnap meg a harmadikkal!
Kacagás.
Ígérd meg, Csillagvitéz, bárhová mész, magaddal viszel…
Tudod, hogy nem lehet!
Mert én csak téged szeretlek! Attól félek, hogy elveszítelek!
Amit látok, nem káprázat. Te vagy az! Amit hallok: érthetetlen. Olyanokat mondasz, mintha nem lennél eszednél.
Meglehet! Az örömtől. Boldogságomban megzavarodtam!
Soha szikrányit se kételkedtél bennem. Miért gyanítasz most hűtlenséggel?
Íme, Csutoráné! Borban az igazság!
Két kupa felhajtva, Kancsócska elhagyva!
A szívem súgja, hogy megcsalsz valakivel.
Mondd meg a szívednek, hogy rútul hazudozva ne pletykáljon engem, mert az úgy van, hogy: Énekel.
221Ez gyönyörű vallomás volt! Még egyszer!
Mind együtt énekelik.
Csali-lányhoz. Nem búsulsz már?
A régi szeretőm igaz szerelméről megbizonyosodtam! Ó, Csillagvitézem!
Vigyázz, gazdám! Hamisan hevül! Hamis a mája! Gonosz a zúzája!
Kutya, kuss!
Zokogva. Én édes Istenem! Mit kellett megérnem! Szemem előtt csalt meg Csillagvitéz! Ó, mit vétettem?! Miért kellett így megalázni-gyalázni engem?!
Árulás! Megszólalt! A rontás erejének vége!
Kiesett a szó a lyukas szatyorból!
Kancsó hangját hallom, Hékás!
Majoránna!
Latrot a ledér könnyen megtalálja!
Ordítva. Csutoráné! Öregasszony, rossz vén karó, jótevődet szomorító! Megparancsoltam, hogy ki ne nyisd a szádat, senki ne hallja hangodat, mert a pokol fenekére küldelek örökre!
Megváltás már nekem a gyehenna tüze is, ó, tekintetes uram!
Konok bab! Ott sem puhul! Főzhetik!
Egy hitvány hűtlen miatt odadobnád az életedet, tyúkeszű libuskám?!
222Hajítófát sem ér már az életem!
Kancsócska hangjának hallatán, a rontástól megszabadultan. Kinek a hangján beszél kend, néném? Kancsókát sehol nem látom, de hangját hallom a kied torkából!
A bűneit szaporítja, bolond Csutoráné!
Semmit ne kérdezz tőlem, Csillagvitéz! A saját hangomon, összetört szívemből mondom, mit a két szememmel láttam, s jól hallottam! Rókalelkű, köpönyegforgató, kegyetlen rongyember vagy te!
Én? Rongyember? Megválaszolnék erre, ha nem tisztelném a korát, néném!
Borban az igazság!
Két kupa bor felhajtva…
Kancsócska megcsalva, felbiztatva és elhagyva…
Hízelgőleg Halál felé. De lesz ám érdemes férfiú, aki megvigasztalja!
Összenevetnek.
Akit én magamhoz veszek, ahhoz hűtlen sosem leszek!
Tekintetes úr! Ne hevüljön, mint cigány az aludttejtől! Nehogy én is felhevüljek a méregtől! Megrázza Halált. Hol van Kancsócska?! Megmondod, vén kaszás, vagy kirázom belőled a sóbafőttet?!
Csillagvitéz, itt vagyok! Rád várok!
Csalihalként felém vetett csali-lány! Fuss innen!
Fennakadtál a horgon és még neked áll feljebb?
Fennakadtam! Rontás folytán! Csinálmány következtében! De még számolunk ezért! Ki csinálta…? Ki merészelte…?!
Visítva. Boszorkánytámadás! Főfelügyelő úr! Jaj! Csutoráné! Kitépi minden hajamszálát!
Megtanítalak én becsületre!
223Kancsócska fürgén fut Csali-lány után. Ahányszor utoléri, haját megtépi, hátát döngeti. Egy-két kört nyargalnak a szóváltás alatt.
Mi lesz ebből, kegyelmes úr?
Bízd rám. Hékás vakkantására. Kutya, kuss!
Megállj, megállj, te rosszféle csalafurdi csapodár!
Szerelmet vallottam, bevallom: hazudtam. Ő mért fogadta el?
Mert olyan a férfi! A kutyagumit is felszedi! Hát még a ledér felkínálkozást!
Nem kínálkoztam! Csak a nyakába másztam! Jaj, drága néném! Ne tépjen, mert visszatépem!
Eltángállak én téged! Tanulj szemérmetes viselkedést, leánybecsületet!
Ne bántson engem! Ja-jaj! Nem vagyok afféle! Nem vagyok rosszféle!
Ne hazudj! Ne hazudj! Rosszabb vagy a bolondító beléndeknél!
Nem én bolondítottam. Ő tántorodott meg!
Szégyentelenje! A fűzfa is megtántorodik, ha felmásznak rá! Nem te hágtál föl rá, szegénykémre, miként egy bakkecske?
Szegénykém, küsded bakkecském!
Röhögnek.
Nem én énekeltem neki: be vagy vésve jaszívem közepébe…
Tisza, Duna se mosna ki belőle! Csúfondáros módon énekelik.
Égetni való boszorkány vagy te, csali-csalfás lélekrontó!
Ördög volt az, esküszöm, hogy ördög, aki fokhagymával s mákkal megétette, megrontotta. Nem az 224én bűnöm a csinálmány! Csak azt cselekedtem, amit gazdám megparancsolt!
Halálhoz. Ez is elárult minket! Így bízzon a férfi titkot fejérnépre!
Elkapja, gazdája elé cipelné Csali-lányt. Gyere hát, gyere gazdád elébe, mondd az igazat, a rontást a szemibe!
Visibál. Eresszen el, néném! Könyörüljön rajtam!
Intésére sötétség támad, szélfúvás indul, zene hallatszik, majd Halálnak harsány kiáltása. Csutoráné, megszegted a némaság parancsát! Kancsó szépségében viszlek magammal – sírjon utánad hűtlen Csillagvitéz.
Fény támad. Kancsócska fiatalon, fekete-fehérben áll, előtte térden Csali-lány öregen, mint Csutoráné volt.
Rohanna Kancsócska felé. Kancsócska! Drága társam!
Megállj! Ha még egyet moccansz, Kancsócskádat sóbálványként fogod átölelni. Halálát akarod? Lépjél hát!
Befogná a Halált, de végül nem teszi.
Csacska beszédű fehérszemélyek! Nem áll meg bennetek a szó! Bűnhődni fogtok!
Az öregséget e szegény leánykáról vedd le, kérlek, és add vissza rám! Hadd búcsúzzam el én a fiatalságomtól!
Kancsócskához. Nem tudod, mit beszélsz! Bocsáss meg nekem!
Csali-lány! Hetvenhét napon át viselni fogod az élet alkonyát!
Őt fiatalítod, engem öregbítesz? Rozoga vénség! Végleg elment az eszed?!
225Csutoráné kettő! Lassan a testtel, főleg a nyelveddel! Kancsóka visszakapja tőlem a fiatalságát, hogy szenvedjen ez a himpellér…
Attól szenvedne, hogy Csutoráné szép lett és fiatal?
Attól bizony! Lássa csak! Lássa, mitől fosztotta meg magát, amikor szépséges szerelmét veled megcsalta! Lássa hát, kitől vehet örökre búcsút!
Rontás! Ráfogás! Csinálmány! Nem csalt meg! Elindul Csillagvitéz felé.
Bocsáss meg nekem, Kancsócska!
Ne közeledj hozzá! Sóbálvánnyá változtatlak!
Kancsócska lassú, merev léptekkel közeledik Csillagvitéz felé, aki vele szembe indul hasonlóképpen. Zene.
Álljatok meg, agyaveszettek!
Ne féljetek! Csak ziregjen az öreg!
Forduljatok vissza! Mi ez az elvakultság? Szodoma? Gomorra? Ne dacolj velem, Kancsólányka! Lót feleségének a sorsára juttatlak! Sóbálvány leszel! A vitéz úrral együtt!
Nem fog rajtuk a szó – lesz belőlük só! Csali-lányt öleli.
Neked legyen bár eszed, Csillagvitéz! Térdre veti magát. Sírba szálltok, hulltok, szerelmes bolondok! Ha még hármat léptek, érvénybe lép a büntetés, ölelés helyett ítéletre tárom ki mind a két karomat! Ha megbánom is, végetek lesz, titeket az életbe nem hozhatlak vissza! Nem avatkozhatom Isten dolgába!
Kancsócska! Drága társam!
Csillagvitéz! Édes társam!
226Egymásba borulnak, úgy maradnak hosszan, ölelkezésben. Zene.
Félkarját, a másikkal megragadja, lassan visszahúzza. Hatalmas erőt adtál nekem, Isten! Lót feleségének sorsát érdemlik ők ketten, de fájdalom! – azt én is megszenvedném! Két sóbálvány a sivatagban! Mit érnék vele? Mert nélküled sivatag marad nekem a világ, te vén Halált is bolondító fiatal élet, virágszál Kancsóka! Magába roskad.
Kiváltalak, édes társam!
Megérdemelnéd, hogy sóoszlop legyél.
A só nem romlaszt! És nem romlékony!
Az élet sója, miként a szerelem.
Újból dührohamban. Tudom! Tudom! Isten jókedvének adománya, tyúkésznek és lángésznek is örök csapdája: szerelem! Majd én kigyógyítalak belőle!
Ne tessék elsózni minket!
Ó, te, te! Édesszájú, hamis zúzájú boszorkánypalánta! Pirostarajos, kukorékos kakócaszerelmedet ijesztő csúfságot csinálok belőled! Ördöglány leszel az Ihajcsuhajdiának nevezett Pokolban!
Kancsócskából ördöglányt?
Úgy, ahogy mondod!
Haljak meg inkább!
A csodatarisznyához kap. Tekintetes úr! Ne merészelje!
Ne fenyegess! Énfelettem nincs hatalmad!
Nem volt! De még lehet!
Csillagom! Ne rohanj vesztedbe – vesztünkbe!
Megmásíthatatlan a döntésem, leányzó: ördög leszel! És csak az válthat meg téged, aki magával az Úrral száll szembe, viselvén az istenkísértés kegyetlen következményeit!
227Méltóságos Halál! Nekem se bocsátasz meg?
Csali-lány, Csutoráné kettő! Még itt vagy? Öregségi szolgálatba küldtelek! Takarodj innen!
Aztán jöjjön hozzám vizitába, vén kecske, sót nyalni! El.
Állj meg, kislányom, egy vigasztaló szóra! El.
Bolond lik! Készülj, Kancsó! Vár a Pokol!
Rossznak rosszasága, gonosznak gonoszsága, átkozott légy…
Lemondva a tarisznya használatáról. Kiszabadítalak, ha addig élek is!
Eget ostromló törpeség vagy te! Lázadó porszem!
Fényváltás. Halál, Kancsócska eltűnik. Zene, szélfúvás, majd megint fény.
Ó, Kancsócskám, drága társam! Szállj, csak szállj Halálnak rabszolgalányaként! Nem hagylak el! Indulok utánad!
Több volt a baj, mint a jaj! És nyakadban a csodatarisznya!
Mit mondott az a jószívű koldus? A Halált befogni nem szabad.
Az ő tiltása szentírás?
Nehéz felfogású vagy, te Hékás! Nekem is nehéz ez a csodatevő hatalom! Könnyű lenne élni vele, ha nem azért kaptam volna, hogy gyakoroljam az önmegtartóztatást. A visszatérő Főfelügyelő láttán. Lám, őt is meg kéne büntetni.
Fogjuk be! Dobjuk a vízbe!
Ó, vitéz barátom! Magadra maradtál?
Hékáshoz. Megbogarászni! Lássuk, ördög-e, vagy ember? Örülök, hogy elbúcsúzhatunk, néphangulati főfelügyelő úr!
228Sajnálom…
Köszönjük a vadászlakomát! A mákot és a fokhagymát! A nótás fenekelést, a bolondító bájitalt! Az egész ördögi csinálmányt!
Fájlalom! Szívemből sajnálom, hogy azt a galádságot nem tudtam megakadályozni. Nagyon fáj nekem!
Ó, nehogy fel méltóztassék kötni magát bánatában!
A föld alá szeretnék süllyedni szégyenemben!
Attól, amit hallok, egyik szemem sír, a másik meg nevet!
Hogy mondtad? Sír?
Sír.
Aggodalmasan néz körül, az eget is kémlelve. Sír. Valósággal, vagy csak úgy…
Nem csak úgy! Hanem könnyet ejt… De mért tetszik a nyakát forgatni, miként a fosógém?
Két oka van, fiam. Egyik, hogy sírástilalom van. Másik, hogy nem csak az erdőnek: az égnek is füle van. Szent Péternek… Halál kegyelmes úrnak…
Az ő fülük az ő bajuk. Én az igazat mondom az egyik szememről. Sír, sírdogál, rídogál, könnyet hullat, könnyezdégel…
Riadtan. De a másik, ugye, nevet? Kacag? Törvénytisztelő!
Kacagósan kacag, nevetősen nevet és nevetgél!
Érthetetlen! S aztán miért?
Mondom. Egyik szemem sír, a szívem bánkódik, amiért Felügyelő úr a föld alá szeretne süllyedni. Hát nem borzasztó? Ott a hant, a sírhant, az úr meg alatta… Jaj!
229S a másik?
A másik szemem nevet, kacag az örömtől…
Örömtől?! Miért?
Azért, mert amiként a testvérgyilkos Káint a föld nem fogadta be, úgy önt is ki fogja vetni, számtalan bűne, hatalmas gonoszsága miatt.
Szemtelen kölyke! Hátrább az agarakkal! Mi az isten…?!
Hékás rémes csaholással veti magát Főfelügyelő hátára.
Ejnye, Hékás!
A kutyorló kuvaszát! Mi bajod velem?! Futni próbál.
Jajjaj! Nem futunk! Lehasalunk! Le! Le! Le!
Leveti magát a földre, kalapja repül. Alattomos, ebadta hiéna!
Ne tessék őt ebadtázni! Nem tűri!
S én tűrjem őt? Mássz le rólam, hitvány tetvese!
Nincs tetűje! Megsértődik!
Engem nyomorít! Jaj! Ő a sértődékeny?
Hékás, kérlek! Szállj le róla!
Lássuk a patáját és a szarvacskáját!
Mit beszél ez?! Szarvasmarhának néz engem?
A fejét vizsgálja. Milyen dudor ez itt? Itt valami dudorodik!
Kokas! Kokas! Jaj! Ne nyomkodd! Ne nyomogass!
Nyugalom! Kész!
Ja-ha-haj! Kabátom szakad, nadrágom hasad! Mit mondjak neki, hogy ne legyen sértő?
230Mondókát! Mondókát! Szelíden, barátságosan!
Csiba, te! Hallod-e? Kicsi kuszi, nagy kuszi!
Semmi kiszi-kuszi!
Hékás kutya, jó kutya! Okos kuszi! Szép kuszi! Né, hol szalad a nyuszi!
Hiszi a piszi! Hol van itt nyuszi!
Nem érdekli! Jaj, a bokám! A bokám! Szánj meg, jó kutyus komám!
Nincs komaság! Nincs sógorrr-ság!
Húzd le, húzd le már!
Húzom, de nééé! Húzom, de kutyával együtt a nadrág is jön! Vadászlakomát ígérjünk neki!
Hékás kutya, hallgass rám! Amott a nagy legelőn róka, farkas, medve jön.
Medvét nem eszik!
Hajtsál őzet, szarvasünőt, kapsz majd hájat, májat, tüdőt! Mit ígérjek még neki?
Mindent, amit nekünk ígért – és csak ígéret maradt!
Bosszúállás? Gyalázatos összejátszás.
Hékás! Hopp!
Főfelügyelő félpár cipőjével a szájában leugrik áldozatáról. Nincsen patája!
Se szarvacskája!
Nem ördög.
Csak ördöngös gonosztevő.
Én gonosztevő?! Ártatlan vagyok! Segíts fölkelni!
Segíti. Lassan, lassan! Óvatosan tessék… ahogy a deresről szoktak a kékre fenekelt parasztok…
Ezért még számolunk, vitéz úr!
Fenyegetés? Ugorjak neki?
231Csillapodj már, Hékás! Főfelügyelőhöz. Ne tessék fenyegetőzni! Psszt!
Jajgatni sem lehet?
Csakis énekbe oltva!
Oltva. Ja-jaj!
Ugorrrjak?
Nóta nélkül békés elvonulást nem garantálhatok.
Mi az öregistent és nagynyavalyát énekeljek?
Hékás kutya azt szereti nagyon, hogy: Őrmester úr, ne sajnáljon engemet…
Csúfolkodtok velem? Azt a nótát nem ismerem.
Ugorrrjak?
Ne-ne-ne-ne! Inkább megpróbálom.
Főfelügyelő úr! Nótával, maestoso, in-dulj!
Vau-he-he! Vau-ha-ha!
Félpár cipőjével a kézben, nadrágját fogva, keservesen elbandukol nótát kornyikálva.
A jelenet alatt végig nevettek, most némán figyelnek.
Őrmester lóháton vágtat elé, ördögök gyalogos csapata követi. Megállnak Főfelügyelő előtt.
Édes gazdám! Most lesz nekünk jaj!
Parancsára megjelentem, Főfelügyelő úr!
Látod amott azt a két alakot?
Látom, …temalássan!
Az ebet elfogni, agyonverni, megnyúzni, bőréből korbácsot csinálni, gazdáját a deresen püspöklilára verni. Megértve?
A tarisznyából két álarcot előszedve. Álarcot fel!
Fegyveres ördögöket látok.
Tarisznya nem fogja őket. Ez a baj!
Engem az eb megharapott! Gazdájának egyik szeme sír, a másik meg nevet! Kimeríti a törvénysértés fogalmát! Jöjjön a kutyára dér, vitéz úr nyakába kötél! Végrehajtás! El.
Ördögszakasz! Csőre tölts! Ebet és gazdáját, ha ellenállnak, tűz alá vesszük! Világos?
Nap-nál világosabb!
Pihenj! Hé, te, kutyának álcázott, hitvány veszett eb! Mit gondolsz te rólam, a túrós-mákos-birkatokányos frustokját a bacilusterjesztő kuvasz keresztanyádnak! Döglesztve, nyúzva korbáccsá leszel!
S még nem tudja, hogy én haraptam le a fülét.
Bolond, aki nem fut, ha egyszer futni kell!
Téged nem hagylak el!
Hé, te vigyorinak álcázott, törvénytelen búbánat! Melyik az a félszemed, amelyik sírni merészelt?
Csakis az lehetett, amelyik nem kacagott.
Bűntény megállapítva, büntető parancs kiadva! Ne ugrasd azt a sánta féleszedet, hanem tégy töredelmes vallomást a kihágásról!
Félfülű mondja másnak, hogy féleszű?
Nem tagadom! Az ebedhez hasonló kuvasz jóvoltából félfülű vagyok, ám attól még jól hallottam Főfelügyelő úr fülével, hogy kijelentetted: egyik szemed 233sír, a másik meg nevet! A kettő közül tehát egyik a törvényt áthágta!
A kettő közül a másik viszont a törvényt betartotta! Nem bánthatod!
Én azt nem bántom! A párját viszont kitolatom!
No, gyere! Nézzünk hát egymás szemébe! Leveti álarcát.
Leveti álarcát. No, gyere!
Hatalmas ordítással. Hóóó! Hééé! Hűűű! Zanyátok jóságos Herkopáterét! Megkerültetek, akasztófára való zsiványok, rablók, útonállók, rendőrfület harapdáló-zabáló hiénák, disznók és lótetűk! Jatagánomat, sípomat is elloptátok, nadrágomat lehúztátok, engem, engem, engem, személyemben megcsúfoltatok, a karhatalom őrmesterét mertétek… Tátog az égre.
Ördögszakaszból ugyancsak jajgatva, ordibálva kiszalad a Házfelügyelő, és néhány kört nyargalva, dadogva közli ijedtségének okát Őrmesterrel.
Jaj nekem! Jaj nekünk! Jaj mindannyiunknak, őrmester úr! Gyerekeim vannak, ha itt maradok, ők árván maradnak! Te-te-tessék el-elel-engedni!
Megbolondultál?
Csi-csi-csillag vi-vi-téz ta-ta-ta-risznyában dö-dö-dö…
Miféle dö-dö?
Döfős bi-bi-bi…
Hol a bi-bi? Mi a bi-bi?
Bi-bi-bika! Döfős bika!
A szakaszba vissza, te marhabögöly! Idióta, gyáva baknyúl… Megállj! Megállj! Lógni fogsz, áruló szökevény!
234Bi-bi-biká-val neem tapo-postatom szét magam! El.
Szakasz, vi-gyázz! Ellenséget, ebet és gazdáját elfogni, megkötözni! Előállítani!
Ördögszakasz körülveszi Csillagvitézt és Hékást. Az ördögök fegyvert fognak rájuk.
Fűbe harapunk itt!
Itt hagyjuk tán a fogunkat is.
Aki megmoccan, szitává lövetem!
Tarisznya! Tarisznya!
Fegyveresek! Nem működik!
Itt vagytok hát, nagy vitézek! A kifordított, befordított ebengubáját! A dögön flangérozó gelesztás kutyát és gazdáját, a töksi tarisznyást ördögök kezére juttatta a Fennvaló Jóisten! Pofára szotyogtatok, ugye? Mit szólsz hozzá, vitéz úr? Nem lett volna jobb neked a törvényt, a csendőrt, Szent Péter bácsinak a rendeleteit tisztelni? Nem lett volna jobb neked ott maradni békaporontynak a tóban, azt a kelepelő teremburáját a golyhó gólyamadarának, aki téged a világra cipelt?
Jobb lett volna bizony, őrmester úr, de szegény golyhó gólya nem tudta, mi lesz énbelőlem: emberé vagy a csőrének való ebihal. Csak azután hordozott el édes…ámhoz, miután megpróbált lenyelni, én meg keresztbe fordulva fennakadtam a torkán.
Ne félj, nem foglak lenyelni, hanem inkább fel, fel, felhúzatni vadalmavirágos bitófára, hogy a böjti szél fújdogáljon, surranjon a tyúkszemes talpad alatt!
Nincs tyúkszemem! Rendőri ranggal jár!
Az utolsó kívánságodat halljam!
Mondd, hogy eresszen szabadon! Az utolsó kívánságot nem lehet megtagadni.
235Keresztényi könyörületességre kérlek!
Könyörület, ugye? Igenis van bennem! Ami soha nem volt benned!
Kérlek, ne kötéllel, hanem golyóval végezz ki minket.
Engem, ha lehet, kötéllel!
Jobb lenne?
El tudom rágni! A tiedet is persze!
A golyó szerencsét hoz.
Budán a kutyavásárban?
Ha mellé lőnek!
Hé, zsiványok! Végleges döntésem: Csillagvitéz – golyó, Hékás, a rablógyilkos lelkületű kuvasz – bitó!
Bitó! Mi az?
Amit kértél! Kötél! Kender!
Őrmesterhez. Utálom a kötelet! Nem szeretem a kendert!
Ez nem csárda, hogy válogatunk és rendelünk! Attól döglesz meg, amit kapsz! És azt kapsz, amit megérdemelsz! Világos?
Nap-nál világosabb!
Punktum!
Mindegy már, Hékás…
Nem mindegy. Téged nem hagylak el. Ahol te meghalsz, ott haljak meg én is. Amikor kisfiú voltál, együtt játszodtunk a réten… Azután együtt indultunk el Kancsócskát kiszabadítani… együtt jártuk mostanáig a világot… Nem! Ne kérj engem! Nem hagylak el! Könnyet morzsol el a szemében.
Átöleli. Ne búsulj, Hékás cimborám! Megsegít minket a Jóisten!
Búcsúzzatok már el egymástól! Ne lopjátok az időmet!
236Azt beszéltük éppen, hogy szánjuk-bánjuk, amit ellened elkövettünk. Ha istenfélő keresztény vagy, megbocsátasz nekünk…
Nem tehetem!
…nemeslelkű férfiú vagy, teljesíted utolsó kívánságunkat.
Az más! Teljesíteni szokás! Mit akartok enni? Mi légyen az a menázsi?
Nem testi, hanem lelki eledelt kérünk mi tőled!
Plébános vagyok én?
Igazságosztó bíránk és kegyes vigasztalónk a megérdemelt büntetésben!
Halálod közeledtével jön meg az eszed?
Nem oly későn, hogy végleg elvesztenők jóindulatodat!
A szívem nem sündisznó!
Hanem az ellenkezője!
Ezt nem érti. Vagyis?
Vagyis reménnyel várjuk tőled a kegyes, szánalommal enyhített kivégzést.
Meglesz! De nem túlzottak az igényeid?
Ó, későn felismert csupaszív őrmester urunk! Nem azt kívánom tőled, hogy átalugord a saját árnyékodat! Nem kérem a puskagolyótól, hogy kopogtasson a szívem ajtaján! Én csak azt kérem tőled, hogy mielőtt tüzet vezényelsz, kis időre tegyétek le a fegyvert, és kulcsoljátok imára kezeiteket. Így szép és keresztényi az ember kivégzése.
Szóval így! Hát… üsse kő! Legyen úgy, ahogy kívánod! De imát a lelkedért, meg a kutyagőzért ne várj tőlem!
Az imát én mondom, Őrmester úr!
237Ördögszakasz, vi-gyázz! Fegyvert kibiztosítva, gúlába le! Térdeplő állásba le! Kezeket imára kulcsolva fel! Na! Így gondoltad, Csillagvitéz!
Éppen így gondoltam!
Akkor azt is foglald imádságodba, hogy én másvilágra küldöm mindazokat, akiknek nem smakkol a törvény, vagy pediglen smafu! Ezért hűséges karhatalmistaként elismerést nem várok, mert nem várhatok! Remélem azonban, hogy amaz istenátka, sátánfattyadéka, hiéna-görény-sakálkeverékből szerkesztett kutyád, hitvány ebed által leharapott fél fülemet az Úr jóvoltából visszakaphatom! Ámen!
Én is remélem, hogy minden cselekedetünk elnyeri méltó jutalmát! Őrmester úr! Ördögsereg! Mars a tarisznyába! Istensegíts!
Istensegíts!
Szélfúvás, zene, ördögök az őrmesterrel együtt kicsire zsugorodnak, méhrajként beszállnak a tarisznyába, minek a száját Csillagvitéz beköti és átadja Hékásnak.
Vigyázz rájuk! Jön a leszerelés! A fegyvergúlát a vízbe dönti. Egyszer-egyszer az is lehet, Hékás, ami nem lehet!
Gazdám, édes gazdám! Gazdám, édes gazdám!
Ölelkeznek.
Olyan okos vagy…
Ők voltak szamarak!
Olyan okos vagy…
Milyen, te?
Olyan okos vagy, még a saját eszeden is túljársz!
Örüljünk, hogy élünk! Táncoljunk inkább!
Három zenész jön.
Muzsikások! Húzzátok el! A legényest a talpunk alá!
Bámész módon jönnek az elfenekelt parasztok.
Nekik is valamit. Lassú legényest. Ők a fájós fenekűek!
Zene. Tánc. Táncol a ló is.
Leinti a táncot. Köszönjük, jóemberek, hogy osztoztak az örömünkben.
A felsőbbség örömében mi soha nem osztozunk.
A botozástól ejszen hályog nőtt a szemükre. Én nem vagyok felsőbbség! De mégis mért táncoltak velünk?
Hát úgy… alázatos tiszteletből. Nehogy azt mondják: bánatosok vagyunk s aztán megint elfenekelnek.
Egy darabig most ne féljenek. Ördögeivel együtt az őrmester itt van a tarisznyámban.
Hogy mondod? Kacag. Azok a nagy marhák abban a kicsi tarisznyában?
Minden nagy marha hüvelykmatyivá lesz, ha már nincs hatalma!
A nagy lakomán sokat ivott velük az úrfi! Gőzös még a feje! Képzelődik. Harsány kacagás.
Közeledő határszentelő sereg láttán. Papok, ministránsok, éneklő hívek, zászlókkal, keresztekkel. Ördögök láttán tömjénfüstöt eregető papok felé futnának, ugye?
Csakis! A tömjénfüst megvéd az ördögtől! Csúfolódó nevetés.
Hékás! Oldd meg a tarisznya száját!
239Én? Szóval én. De mutasd, hogy kezeljem ezt a bogot!
Miközben Hékás riadtan a háta mögé húzódik, nyitja a tarisznyát. Őrmester úr! Pucolás!
Kibújva. Hőőőőő! Húúú! Háááá! Kirelejzumát az ájtatos rókapofádnak, átkozott Csillagvitéz! Fölöstökömöt csinálok belőled és kutyák elé vetlek…
Lássuk hát!
Majd ha visszajövök! Lova felé fut. Csillag! Csillag!
Ló elmenekül előle.
Te is elárultál? Fésűt csinálok a csontodból s a bőrödből nagydobot, gyalázatos szökevénye… Elnyargal.
Az ördögök nagy nyivákolással kerülgetik Csillagvitézt, majd a feléjük tartott csodatarisznya láttán észveszejtve menekülnek szembe a határszentelő hívekkel.
A nyomukba, Hékás!
Futnék, de nem akarlak téged egyedül hagyni!
Sok az ördög és mindenikben hét másik ördög! Hééé! Szentatyám! Segíts nekünk az ördögöket megszalasztani! Lóbáljatok füstölőt az orruk elé!
Pokoli sereg zúdul ránk! Segíts, Fennvaló Atyánk! A keresztet hordozó kispapokhoz. Előre, fiaim!
Hep-hep-héééé! Hoooóóóó!
Hep-hep-hóóóóó!
Nye-hó-nye!
Füstölőket lóbálni! Lóbálni!
Lóbáljátok, mert szélcsend van!
Ne féljetek! Kergessétek! Fel a szívekkel! El az ördögökkel! Uram, szabadíts meg a gonosztól!
A menekülő parasztokhoz. Álljatok meg, fájós fenekűek! Olyan bátrak – nem futnak! Repülnek!
Uram, szabadíts meg az ördögtől! Diabolus! Diabolus!
240Az ördögök tikácsolnak a füstben, de nem hátrálnak.
Tisztelendő atyám, nem igaz a mondás!
Miféle mondás!
Hogy fél és szalad, mint ördög a tömjénfüsttől!
Nye-hó-nye! A mondás igaz, fiam! A tömjén nem valódi!
Hanem micsoda?
Közelebb inti, hogy mások ne hallják. Taplósapka!
Taplósapka?!
Szegény az eklézsia!
Tarisznyáját lobogtatva, varázsszó nélkül, ijesztő szándékkal. Ördögsereg! Mars a tarisznyába! Mars a tarisznyába!
Az ördögök észveszejtve és nyivákolva szaladnak szerte a határon. A határjárók énekelve tovább haladnak, Csillagvitéz lemarad mögöttük.
Mára minden csatát megnyertünk.
A baj mégis nagyobb, mint volt, Hékás. Kancsócskát nem bírom kiszabadítani a Halál karmaiból.
Tarisznyába vele! A rusnya vénemberrel!
Befoghatnám, de mit mondott, akitől kaptam? Isteni parancsot szegnék meg vele, miáltal a Halál kezére jutok magam is.
Akkor ez már nagy baj. Még annál is nagyobb, amit látok rajtad.
Mit látsz?
Úgy összementél, mint az üres hurka. Nem lenne jó, ha így látna Kancsócska.
Felugrik. Egyenesre kovácsolom én magamat, ne félj!
241Hirtelen melléjük ugrik. Nyi-ha-ha!
Megint itt vagy, te kincstári szolga?
Vigyetek magatokkal, míg vissza nem tér az őrmester.
Viszünk! Ha viszel!
Mint a szél, úgy repülök, hogyha le nem esel!
Méltóztatnál engem is a hátadra venni?
A ló tehát kutyagoljon! A kutya meg lovagoljon! Jó világ!
Bolhástul is alig nyom húsz fontot! Fel, Hékás! Indulás!
Hova-merre?
Mennyország…
Nem tudom…
…szomszédságában a pokol!
A pokol?
A sötét pokol.
Az meg itt van! Mért akarsz innen elmenni?
Mert oda vitték fogságba Kancsócskát! Menjünk toronyiránt.
Lapos menetel az, druszám. Csillag iránt kell menni!
Tudsz-e repülni?
Míg szabad voltam és fiatal… Hajaj! De rég nem ettem, ami kell hozzá. Egy kis eleven parazsat!
Nézd! Ott! Pásztor a tüzét égve felejtette.
Az épp nekem való lenne!
Míg eszik, Csillagvitéz a mennyországról mond neki eligazító szöveget.
Akkor egyél tüzet, parazsat, jó druszám! Ha nem elég, új, nagy tábortüzet rakunk! Erdőt irtok én ki, neked, csak erőt gyűjtsél az égi szárnyaláshoz!
242Erős, látom, viharos a mehetnéked. Csak az a baj, hogy sok a torony is, sok a csillag is, de merre van a direkció? Valamicskét mondjál bár a mennyországról!
Úgy vagyok én ezzel, druszám, hogyha lehunyom a szemem; örökkön Kancsócskát látom. A szeme égi fényesség, ha kacag, mintha napba néznék, beleszédülök a káprázatba. Ha csak tervezgetünk, mi lesz, hogy lesz velünk, csöndes merengésben bárányfelhőt látok a tekintetében. Az is különös, te, hogy nemcsak nyáron, de télen is, kinn a mezőn, kék fagyok idején is meleget érzel a közelében. Ó, Istenem, egyebekben is úgy érzem, hogy valójában ébren vagyok, mégis-mégis álomszerű minden körülöttem… de bennem is! Elindulok az úton, nem akartam énekelni, mégis énekelek. Énekel. Jaj, de gyönyörűt álmodtam, kapud előtt megállottam! …Aztán mikor a kapun belül jutok, vedd úgy, ahogy mondom: valósággal bukfencet vet a szívem. A lelkemet is inkább érzem, vagy hogy mondjam neked. Úgy megrebbenti valami, kapdosom a fejem, szép színes pillangót látok ilyenkor. Nem tudom, más hogy van vele. Én úgy érzem, hogy Kancsócskának mindig rajtam a szeme, valahogy olyképpen, ahogy Isten odafentről lát minket, látja a világot… Ne mondd, hogy bolondgombát ettem…
Csak azt mondom, drusza, hogy az egyetlen direkció Kancsócska.
De hol van ő most? Még az én orrom se tudja megmondani. De! De! De! Majoránna! Majoránna! A közelben Kancsócska!
Szélfúvás, zene, Halál és Kancsócska száll le öreg cserefára. Halál sötét vőlegényi ruhában, Kancsócska fehér-fekete menyasszonyi öltözékben.
Énekel.
Várhatsz, Vitéz, míg a világ! Míg kivirágzik a száraz ág!
Várj, Kancsóka, várj! Éjjel-nappal várj! Ha az Isten nékem rendelt, enyém leszel tán. Én a tied, te az enyém! Nem hagylak a Halál kezén!
Hűségednek minden kicsi szikráját szedd össze, Csillagvitéz, hogy erős légy a megpróbáltatásban! Sír.
Kacag. Tudod, mikor fogtok egybekelni, te csapodár jómadár? Sohanapján, meg azután!
Sohanapját nem várom meg! Kerülsz te még a kezeim közé! Légy te bizonyos!
Legeslegutolsó alkalmad volt a mi lakodalmunk előtt látni Kancsókámat földi lényként. Holnapután ördögkisasszony lesz. Másfelé keress magadnak vigasztalódást!
Hányadszor mondjam neked? Soha! Soha, míg élek! Soha! Soha!
Fényváltás, szélfúvás, Halál és Kancsócska elszáll.
A majoránna illata ösvény az égbe!
Csillag drusza! Utánuk, utánuk! Mint a villám! Mint a szél!
Ha Isten is megsegél! Nyi-ha-ha!
Csillagvitéz, Hékás felpattan a lóra. Szállnak a Halál nyomában.
244Légvárak, felhők világában. Bal oldali színes felirat: Mennyország – Lélekbegyűjtő Hivatal. Jobboldalt fekete betűkkel: Pokol – Ihajcsuhajdia.
Leszáll az űrből. Megérkeztünk valahová, de nem tudok olvasni. Hol vagyunk?
Mennyország! Lélekbegyűjtő Hivatal. A másik oldalon meg azt mondja, hogy Pokol és Ihajcsuhajdia. Ez új neve tán az ördögök birodalmának. Ott mulat a Halál és szomorítja Kancsócskát. Itt meg Szent Péter bátyám. Tőle kérünk segítséget, hogy panaszt tehessünk a Jóistennél! Kopog az ajtón, majd dörömböl. Van itt valaki?
Zárt ajtó mögül ingerülten. Már megint zavartok? Hányszor mondjam, hogy lélekbegyűjtés csak déli tizenkét óráig lehetséges?!
Megbocsásson, Péter bátyám! Kancsócska nevű lány ügyében szeretnék…
Ilyen nevű fejérnép ide nem került…
Tudom, ugyanis odatúl van a Pokolban, Ihajcsuhajdiában – ezért akarok panaszt tenni magánál a Jóistennél…
Személyes panaszt?
Ha lehetne.
Az Úr alszik.
Jöhetnék később?
Akkor én alszom. Mert itt munka folyik. Én is kimerülök.
Nem lehetne mégis felkölteni?
Az Urat? Akkor engem úgy billent fenéken, hogy seggre esik bennem a szentlélek.
Akkor átmegyek a Pokolba és Őnélküle teszek igazságot! Gyerünk, Hékás! Cú, föl, drusza!
Lóra pattan, elvágtat. Megállnak a Pokol bejárata előtt.
Itt nem alusznak! Más a fogadtatás.
Égi kerthelyiség. Fényes táncterem, terített asztalok, csillaglámpák, ördögzenészek, pincérek stb.
Olyan éhes vagyok, muzsikál a hasam!
Ha nem eszem egy véka parazsat, gyalog megyünk haza – a földre!
Húzódj a fa alá. Oda rendelem! Hékás, szólj a pincérnek!
A Ló elhúzódik, Hékás pincér után lohol. Csillagvitéz az énekes ördögöt hallgatja.
Ördögzenészek kíséretével.
Tapsoljátok, tapsoljuk meg Ihajcsuhajdia kitüntetett népművészét!
Taps és ördögnyivákolás.
Jöjjön ezután Ihajcsuhajdia állami táncegyüttese. Ördögi lesz, amit bemutatnak! Fajtánk minden más népet elsöprő életerejét 246csodálhatjátok meg. Legősibb táncunk a tűztánc! Még odalent jártuk a Földön, mikor az még nem volt egészen kihűlve. Ős, csóré talpak gyors felkapkodása művészi és történelmi hagyományaink büszke bizonyítéka!
Míg az ördögi tánckar üdvrivalgás közben bevonul, Hékás is előkerül. Táncos mozdulatokkal mutogatja szép hosszú farkát.
Édes gazdám! Édes gazdám! Mit szólsz hozzám?
Kinőtt a lombos farkod!
Felragasztották a régit! Jó hely bizony Ihajcsuhajdia!
Szerencsés fickó vagy, Hékás! Figyeljük a tűztáncosokat!
A bejelentett, forróláva-taposó tánc frenetikus sikert arat, majd Énekes ördög bejelentése hallik.
Csöndet és figyelmet kérek! Magas vendégünk, a Halál kíván szólni!
Büszke pátriánk, Ihajcsuhajdia büszke polgárai! Kerek esztendeje se múlt annak, hogy előterjesztésem alapján bölcs intézkedés történt. Rendeletileg szüntettük meg az indokolatlan sírást, búsulást mind az emberek, mind az ördögök között.
Hangok: Éljen, éljen! Taps.
A betiltott bánkódás, könnyhullatás nyomán égen, földön általános lett az életöröm, s elégedetten jelentjük az Úrnak, hogy létrejött és felvirágzott Ihajcsuhajdia!
Hatalmas éljenzés, vernyákolás, taps.
Már ezután így élem világom! Van énnékem limbes-lombos farkom!
Hékás! Ha minden boldogságod a farkod: ülj az ördögök közé!
Tudod, milyen rossz az, mikor az ebnek nagyobb a füle, mint a farka?
247Oda fülelj most!
Kicsi fülek, nagy fülek, figyelem! Pompás napunk legszebb fordulatának lesztek részesei. Házasodik a Halál! Meg akar nősülni! Unja magát egyedül, Kancsócskát szereti! A szépséges leányzót odalent a Földön vette maga mellé. Ősi követelményeink szerint újjávarázsolta, emberi szépségét ördögbe oltotta. Fajtánk így szereti, így fogja imádni, utódaiban az emlékét áldani! Halál kegyelmes urunk aráját kérdem alázattal: örül-e szíve, hogy örömmel fogadjuk be a nemes-nemzetes ördögség büszke honleányai közé? Hallhatjuk szavát?
Halljátok! Legyetek átkozottak!
Felzúdulás, nyivákolás, kiáltások: Gyalázat! Áruló! Nyelvét kivágni!
Arám… Arám… Jegyesem… Még nem beszéli jól Ihajcsuhajdia nyelvét! Hiszen azt akarta mondani, hogy életének legmerészebb álma vált valóra!
Éljenezés, taps, ének.
Hazudik!
Hazudsz, vén kaszás!
Pofa be, tarisznyás! Még egy sértegető szó és kitoloncoltatlak Ihajcsuhajdiából!
Még egy utolsó figyelmeztetés! Ha fel nem oldod Kancsócskát a varázslat alól, a kunkori farkodnál fogva verlek a falhoz.
A kunkorival? Harsány kacagás. Engemet a falhoz? Halljátok, mit beszél? Szegény szerencsétlen, tollatlan, csóré kakóca! Meghibbantál!
Ha van bátorságod, küzdjél meg velem!
248Velem? Világhatalommal egy ilyen inci-finci kukurigú?
Csapjunk össze, mint a szarvasbikák! Bakfej bakfejjel!
Végre szétverhetlek, mint egy kotlóstojást! Pincérek! Teremtakarítás!
A szabad téren állnak fel a küzdők. A terem közepén fognak összecsapni. Egyik jobbról, másik balról vesz nagy lendületet, futván a másiknak.
Fütyül. Egy, ke… háá…
Sípszó.
Halál üvöltve rohan Csillagvitéz felé, mikor azt leszegett homlokával leteperné, a fiú ügyesen leguggol, Halált elakasztja, s az hasmánt vágódik és csúszik hosszan a padlón, be egy asztal alá. Ezután újrakezdik.
Sípol. Egy, ke… há…
Sípszó.
Egeret nehezebb eltalálni, mint egy elefántot. De most véged van!
Az iménti csel megismétlődik, Halál hason csúszik, megfordul, üvöltő parancsot ad pisztolyos fogdmegeinek.
Szabálytalanul küzd a nyavalyás! Testőrség! Letartóztatni! Bilincsbe verni az emberizinget! Távolítsátok el a menyasszonyomat! Ne lássa, hogyan tolatom ki mind a két szemét a szerelmének, a pofátlan földi fattyadéknak!
Kiszakítja magát a testőrök kezéből és Halál lába elé borul. Nagyhatalmú, drága tekintetes urunk! Ne büntesd őt halállal, hagyd meg az életét Isten kezében, aki nem döntött felőle!
Nagyszívű mátkám, gyönyörű kislánykám! Nem 249ölöm meg! Nem veszem magamhoz! Ahhoz még nincs jogom! Csak a két szemét tolatom ki! Csak a fényes világot oltom ki előtte, hogy ne téged lásson, de míg él, befelé nézzen, foglalkozzék önmagával – ne veled! Hiszen az is fáj nekem, önérzetemet ingerli, ha csak messziről is láthat téged, gyönyörű testeden a szemét legelteti…
Világtalanságban ő már halálfia lesz, tekintetes uram! Bocsáss meg neki!
Ne alázkodj meg előtte, Kancsócska!
Testőrök! Vakítást végrehajtani!
Testőrök körbeveszik.
A tarisznyát előveszi. Jertek hát! Jertek! Halál, Halál, mars a tarisznyába. Istensegíts!
Istensegíts! Istensegíts!
Isten szeme mindent lát! Ezt még megbánod, te! Kicsire zsugorodva besétál a tarisznyába, minek láttán a testőrök, az ördögvendégek nagy sivalkodás, jajgatás közepette elmenekülnek.
Leroskadva sír, majd siratóba kezd.
Átöleli. Kancsócskám, drága! Ne sírj, ne búsulj! Nem haltál meg! Életben vagy! Itt vagy a karomban!
Ó, Csillagvitéz! Te az maradtál, aki voltál! Engem megsemmisített a Halál! Ó, ne nézz! Fordulj el, ne is láss engemet! Ha valaha szerettél is, most már nem teheted! A szavadat visszaadom! Felejtsél el engem! Csillagvitéz, drágám! Egyetlenem! Mért nem lettünk sóbálvánnyá? Tudom, nem fájna oly nagyon a szívem, tudom, nem szenvednék!
Meglásd, jóra fordul minden!
250Mért hagyja az Isten, hogy ez így legyen?
Elmegyünk most hozzá, megkérdezzük tőle! szedd össze magad ügyesen.
Összeszedem magamat… menjünk el innen… menjünk a Jóistenhez.
A tarisznyából. Én is követelem! Tudja meg ezt a Jóisten!
Alaposan megdögönyözvén Halált. Add vissza Kancsónak emberi mivoltát! Adod, vagy nem adod?
Jaj! Ja-ha-haj! Értesítsétek az Urat! Én az Úr balkeze vagyok! Nem lehet így bánni velem!
Dörgés, villámlás, fényváltás, édeni táj, pálmafák, bokrok, kék tó, egek, felhők. Az Úr közeleg, mögötte Szent Péter a mennyei Nagykönyvvel.
Szűzmáriám! Az Úr színe elé jutok. Ilyen csúfságosan a szeme elé nem állhatok! Ördög képében és mosdatlanul is! A patak felé fut.
Megállj, Kancsócska! Mosdatlan te sose voltál!
Sáros lábbal, maszatosan még anyám elé se mehetek, nemhogy az Isten…
Mi van itt? Miféle kalamajkát csaptok?
Csillagvitéz garázdálkodik, Uram! Engem is befogott a tarisznyába!
A nevedet is mondd, ne csak a panaszt!
Legyint, hiszen tudja.
Az Úrnak balkeze vagyok! A Halál!
A bal kéz ne dicsekedjék! A bal kéz figyeljen oda, hogy mit csinál a jobb kéz.
Itt benn sötét van! Nem figyelhetek!
Legyint. Balkeze nehézfelfogású. Mi történt, fiam?
251Kancsócskára, szép szeretőmre a Halál szemet vetett. Elrabolta tőlem, ördöglánnyá változtatta, el akarja venni feleségül, és nászi örömében ki akarja tolatni a két szememet! Hát ez az!
Nem ez az! Nem ez az, ami az! Egészen más az, amiről azt mondja, hogy ez az!
Várj, amíg kérdezlek! Csillagvitéz, mi a kérelmed?
Kancsócskát szeretném látni olyannak, amilyen volt!
Nagyon szeretnéd?
Csak annyira, mint az életemet.
Ő is ezt szeretné?
Igen. És ő is úgy szeretné, ahogy az életéhez ragaszkodik. Ha ördögi formában a Halál kezére jut, nagyon félek, Uram, Kancsócska nekimegy a víznek, Uram!
Ne aggódj! Már nekiment!
Harsányan. Nem! Nem! Rohanna.
Megállj! Már ki is jött a vízből. Ahogy meglátta magát, régi formáját a víz tükrében, futva indult vissza hozzád. Íme!
Csillagom! Csillagom! Te is azt látod rajtam, amit a víz? A két szemeddel látod te is, hogy én vagyok? Én vagyok?
Ölébe kapja. Te vagy! Te vagy! Az ördöglány odalett!
Nem hozok szégyent rád a Jóisten színe előtt?
Az vagy, akinek teremtett! Amilyen voltál Halál tekintetes – mit Halál és tekintetes! – a vén lator, kandúr, taknyos berbécs garázdálkodása előtt! Péterhez. Nincs itt vajegy tükör, bátyám?
Nem! Effélét nem tartok a háznál!
Hogy ne lássa magát, amikor felhajt!
Hiszek a víz tükrének, hiszek, Csillagom a 252két nevető szemednek, de leginkább hinnék magának a Jóistennek, aki megmentett a vízhaláltól…
Tanú kellene? Állatsereglet is volt ott! Hékásotok és lovatok!
A vízparton maradtak! Nem jöhettek velem! Azt mondták, földbe gyökerezett a lábuk!
Az újjászületésed láttán!
Leánka! Ne vizsgáztasd az Urat, hanem adj hálát neki!
Biztatás nélkül is megtettem volna! Letérdel. Intésére Csillagvitéz is. Dicséri lelkem az Urat és áldja szent nevét, mert irgalmasan cselekedett velem.
Kancsócska biztatására. Nagy és jóságos Uram! Mikor a Halál úgy elcsúfította volt Kancsókámat, hogy… erősen – akkor én megesküdtem magamban, hogy rútságában sem hagyom el soha, de így most, az Úr segedelmével egészen más a helyzet… Én eskü nélkül se hagylak el téged!
Mert ő se hagyott el téged egy csali-lány miatt ugyebár…
Ne is tessék emlegetni!
Hanem azt inkább, ami javadra szól. Péter!
A nagykönyvből olvassa. Csillagvitéz nevű legénykének minden vagyona két árva krajcár volt: azt is az Úrnak és kísérőjének, kis- és nagyverebesi, uzoni Szent Péternek adakozta.
Mindenét adta, nem a fölösleget, miként a gazdagok. Ezért kapta vissza mindenét szívszerelmével, akitől a Halál elválasztotta.
Ó, kedves bátyókák! Ti kéregettetek odalent a mezőn, a híd végében! Egyik tűzkárosult!
Mert nem volt víz!
A másik vízkárosult.
Mert sok volt a víz. Nevet.
253Átöleli az Urat, meglapongatja hátát. Ej, drága, melegszívű bátyóka, bátyóka! Látod, Kancsócska! A csodatarisznyát is éppen ő adta!
Két orcáját csókolva az Úrnak. A Jóisten áldja meg mind a két kezével! Kézcsók. Ezzel ni! Meg a másikkal is!
Gyermekeim! Gyermekeim! Kézcsók a pápának jár. Látván, hogy Kancsócska sír. Sírdogálsz, gyermekem. Nem félsz már a néphangulati főfelügyelőtől. Belefáradtál, ugye, a sok kacagásba?
Keserves állapot… A sok nehéz bánatot eltitkolni… párna alá rejteni…
Ti mondtátok, énekeltétek, hogy boldogok vagytok!
Mások mondták, énekeltették, Uram! S mindig a mi nevünkben.
Ki mondta, hogy a neveteket a hamisságaikhoz odaadjátok?
Nem adtuk! Nem adtuk! Csak vették és vitték, és ha tiltakozásra nyitottuk a szánkat, már fenn is akadtunk a hatóság horgain! Félni kellett! Rettegni!
Azért adtam neked csodatarisznyát.
Azt is tudom, hogy a Halált nem lett volna szabad nekem befogni, hiába volt már százszor több a baj, mint a jaj…
Még jó, hogy bevallod, amit elpuskáztál, s nem én kérem számon tőled!
Úgy volt, ahogy esett – nagy veszedelemben. Istennel kezdtem, vétlen vétkeztem, bármit cselekszem is, az Istennel végzem.
Hi, te-te-te!
Hallottad, Péter?
Nyelve mutatja, hogy nem kakukk tojta.
Nem háborítja fel azt, akinek a haragjától félhet. Úgy bánsz velem, öcskös, óvatosan, mint a törött fazékkal. Szíved szerint vajon?
254Szegény vagyok, Uram. Szegény ember szándékát boldog Isten bírja.
Zsindelyezni kell ennek a fejét!
Hanem azért a csodatarisznyát visszaveszem tőled, gyermekem. Péter, oldd el a száját! Csillagvitézhez. Te húzódj mellém, rettentő mérges a Halál.
S én menjek a víznek? Engem újból magával ragad!
Nem ragad. Kancsócskát is kézen fogja.
Miután Péter kiereszti a tarisznyából, üvöltözve bújik elő. Példa nélküli, hallatlan szégyen és gyalázat! Isten akaratának, parancsának, tiltásának semmibevétele, gyalázatos megcsúfolása, személyem fölháborító megaláztatása… hát ördögszőrt kell nekem nyelni? Köpköd. Bikatrágya büdösségét kell nekem szagolni – mosatlan csodatarisznyában? Hogyan is tűrheted, Uram, hogy orrát a te hatalmad fazakába üsse?
Ezennel újból a kezedre adom őt, gyakorold fölötte, ami törvényem által megbízatásod. De ródd az orrodra, hogy amivel halandóságában vigaszként őt ajándékoztam meg: a szerelem téged nem illet meg. A házasságot még a tücsöknek se tiltom! Ami neked jár: a nőtlenség, a cölibátus! Gyönyörködhetsz Kancsócskában, de vésd eszedbe: ha még egyszer mézes bödönkédnek tekinted és fiatalságának virágját megkívánod, akkor én az emberi lélekbegyűjtést Luciferre bízom, te pedig gleccserbolha- és denevérdöglesztő leszel, míg elmegy a kedved attól, hogy az ember lányát galád gerjedelmekkel molesztáljad!
Ez a beszéd, aminek füle-farka van!
Vétkemnek, Uram, méltó büntetés a zsoldja. Alávetem magam.
Eredj és feredj meg! Büdös vagy!
Az orrodat is megkövetem, Uram! Elsomfordál, Csillagvitézt fenyegetve.
255Ti pedig, gyermekeim, menjetek vissza a földre, ahonnan jöttetek!
A Halál megbosszulja magát rajtunk, Uram!
A halál nem kóbor farkas, hanem Törvény! Nézzetek a szeme közé, és ha megérdemlitek, veletek leszek mindig és mindenütt. Péter! Jel az indulásra.
Fényváltás, szélfúvás, dörgés, villámlás. Péter az Úrral eltűnik.
Utánuk kiált. A tarisznyám, bátyóka! Adjátok vissza!
Vigyázz reá! Tele van üressel!
A tarisznya libegve hull a magasból.
Elkapja a tarisznyát, belenéz, semmi. Darabka szalonnát, karéj kenyeret bár belétehettek volna a bátyókák.
Ne búsulj, Csillagvitéz! Üresen adtad, üresen kaptad. Ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Ahol semmink se volt, mégis mindenünk volt…
Mert ketten voltunk, együtt voltunk, s a Halál nem vetett szemet rád.
Riadtan. De már megint jön! Édes Jézusom! Mehetek újból neki a víznek! Előre fut, míg Csillagvitéz utol nem éri.
Egyet se mész! Nincs megmondva, hogy nézzünk a szeme közé?
Jön lóháton, gyalog követi Hékás. Megállj, megállj, Csillag úrfi! Egy kis beszédünk lesz az Életfa mellett!
Folyópart, életfa. Együtt mindahányan.
Mi van, Hékás? Csillag druszám! Új gazdához szegődtetek?
256Isten őrizz! Hogy is mondhatsz ilyet?
Jöhettetek volna hamarabb is!
Már hogy jöhettünk volna! Kancsócska láttán, mikor a nagy csoda megesett, földbe gyökerezett a lábunk! Mire kivaszkalódtunk, Halál tekintetes úr reánk is parancsolt. Indulás az Életfához, mert koporsó jön a vízen lefelé s minekünk azt ki kell fogni!
Koporsó? Halálhoz. Miféle koporsó?
A tied, Csillag úrfi! Éppen hogy a tied!
Na már most hogy mondjam, tekintetes uram! Ne fincoltasd az eszedet! Az Úr színe előtt nem erről volt szó!
Nézzünk a szeme közé!
Hatáskörömből – átmenetileg – az Úr kivont benneteket, ám víg napjaitoknak vége szakadt. Saját füleddel hallhattad az Úrnak szavait: „Ezennel újból a kezedre adom őt! Gyakorold fölötte, ami törvényem által megbízatásod.” Így mondta?
Így mondta.
Így mondta, de nem a mai napra szólt az! Nem holnapra, holnaputánra, hanem az életünk végére, még annak is a legvégére, mert jók voltunk, sokat szenvedtünk, senki ellen nem vétettünk, és nem igaz, hogy nekünk meg kell halni, tekintetes úr csak bosszúból akarja, féltékenység folytán, irigységből, mivelhogy leforrázva érzi magát, mintha forró vizet öntöttem volna a kopacra, amikor kikosaraztam… nekem a tekintetes úr nem parti, megmondom ápertén, nem is zsánerem, rám ne számítson…
Húzd be már a nyelved! Csak róla van szó! Nem kettőtökről, mert…
De igenis kettőnkről! A mi esetünk nem egylovas szekér! Hanem kétlovas szekér! Tessék tudomásul venni! Mi ketten kétfelé nem megyünk, egyik a mástól el nem válhatunk… és ha koporsót akar a vízből kihalászni, kettős legyen az…
257Itt most ne dirigálj nekem!
Kancsókám! Jó lesz az egyszemélyes is!
Ne mondj ilyet! Ne beszélj így! Nehogy alávesd magad az akaratának!
Nincs már csodatarisznyája! Nincs ereje, nincs hatalma velem szembeszállni!
De van, de van, és lesz! A Jóisten megmondta: nézzünk a szeme közé!
Az Életfát nézzétek. Az Édenkert fáját, aranyleveleit. Láttad-e, fickó?
Láttam. Benne volt minden karácsonyi énekünkben… És anyám szavaiban! Aranyalma is volt rajta!
Akkor tudnod kell, hogy egyetlen rezgő falevél az életed, és egyetlen fuvintásomra hullasz, pilinkélsz a földre, a megsemmisülésbe, nézd, figyeld, miként! Fuvint; aranyszín levelek hullanak alá. Tudod, kik voltak? Hozzád hasonló konok berzenkedők, lázadók. Nézd! A fa hegyén a leveled is, az életed is libeg-lobog a szellőben! Mit választasz? Fuvintást, vagy koporsót?
A koporsót inkább…
Egyiket sem! Az Istenre kérem, drága tekintetes urunk…
Megpillantván a koporsót a vízen. Megjött! Itt a kedvezményes koporsód, Csillagvitéz! Ihajcsuhajdia saját halottjának nyilvánított.
Máris? Rohan a vízhez. Segíts, Hékás!
Kiszedik ketten a koporsót, partra húzzák.
Megpróbálja megakadályozni Csillagvitézt az önfeladásban. Nem! Nem! Vissza vele! Vigye el innen a víz! Csillagom! Soha nem voltál ilyen engedelmes!
Háttal a Halálnak, hogy az ne értse szavait. Hagyd rám! Hagyd rám! Minden úgy legyen, ahogy én mondom! Ne ellenkezz!
258Nem érti, de igyekszik már a fiúhoz igazodni. Megmondta neked is a Jóisten! Nézz a szeme közé. Te mégis a koporsót választod. A koporsónkat.
Ez csak az enyém!
Lassanként megjön az eszed!
Isten törvényével nem szállok szembe.
Sírdogálva. Csak annyi helyet hagyjál nekem, hogy odabújhassak melléd… aztán… aztán lesz valahogy.
Egyszemélyesbe kettőnek nincs helye. Búcsúzzatok el egymástól.
Sír. Nem búcsúzunk. Vele megyek.
Emlékszel a nótánkra? Mikor katonának vittek? Mikor először választottak el egymástól.
Az már nem a mi énekünk. Kinek énekeljem én, hogyan is mondhatnám én, hogy ne sirass…
Engem babám ne sirass, értem könnyet ne hullass…
Beírták a nevedet a nagykönyvbe, három évig ki se húzzák belőle. Ha ezért sírtam én akkor, és úgy megbüntettek, hogy a pokolig s az Istenig jutottunk, akkor most mit tudjak csinálni? Akkor most nem énekelni kell nekem, hanem vízbe fulladni!
Lassú, szomorkás zene.
Koporsóhoz, búcsútánchoz muzsikát is rendeltem neked, Csillagvitéz, te szegény, lázadó porszem.
Édes gazdánk, ne hagyj el!
Ne hagyj el!
Csillagvitéz, Kancsócska táncol. Három szál cigány húzza a lassúcsárdást.
Minden szót a Halálnak címezve. Aztán vigyázz, Kancsókám, merre jársz, mit csinálsz.
Se nem járok, se nem kelek, mert én úgyis veled megyek.
Ha nem tudnám, hogy a halálból nincs visszaút, biz’ isten magammal vinnélek.
Visszamegyek az Istenhez és a lábai elé borulok.
Színről színre őt már nemigen láthatjuk.
Egyetlen szót mondjál bár – vigasztalót! Mit tudjunk csinálni?!
Haza kell menned, édesem! Vissza a földre, földünkre, ahonnan elűztek bennünket.
Okos beszéd!
Gyújtsál tüzet a kicsi konyhában, süssél édes palacsintát, jusson eszedbe, hogy azt be nagyon szerettem. Szedd össze helyettem is a kicsi életünket, és kerüld a Halált, míg lehet…
Engem elkerülni nem lehet.
Egymagamban, nélküled én már nem akarom elkerülni.
Kérem! És parancsolom neked! És ígérd meg, hogy ha könnyed hull, a párna alá rejted.
Elárasztom a világot vele. Akik minket elválasztanak, fulladjanak meg a könnyeinkben.
Olyan szép vagy, te Kancsó-lányka bánatosan is, meg tudnék halni éretted!
Haljon meg, tekintetes úr, és ha már nem lesz: én szeretni fogom!
Dühösen. A teremburáját! Csillagvitéz, fuvintok! Iramodj a koporsóba!
Zene megszűnik.
Ne még! Ne még! Várj egy szikrát! Légy irántam megértéssel.
Vagyok és leszek.
Életemben most halok meg először. Tekintetes uram, te jobban tudod, mi a teendő ilyenkor. Kérlek, mutasd be nekem, mit tegyek, hogy ne boldogtalankodjam itt fölöslegesen. Hogy kell ezt a ládát elfoglalni.
Kegyetlen soha nem voltam, de mindig segítőkész. Figyelj hát! Befekszik a koporsóba. Így, látod, ilyenformán… A két kezedet is szépen kinyújtod.
És a fedelét én húzom magamra?
Azt majd én rendezem.
Így jó lesz? Rácsapja a koporsó fedelét, majd ráül. Kalapácsot… követ ide, Kancsó!
Követ ad a fiúnak, maga is kővel veri a szeget a koporsóba, miközben Halál jajgat és szabadulásért könyörög. Ó, drága tekintetes urunk, de boldogok vagyunk, hogy ily hamar teljesült a vágyunk! Ó, tekintetes urunk, de hamar eljött az órája, hogy szerethessük, hálával köszöntsük, amiért elhagy minket, csónakba száll, embert már nem kaszál… Ó, drága Csillagom, de megijesztettél engem! De nagyon féltem, de nagyon búsultam, hogy elhagysz engemet! Ó, Csillagom, mily kegyes Isten, hogy téged megsegített és feltekerte az eszedet, és életben maradtunk, akkor sírhatunk, amikor akarunk, mert vége, vége, vége már a bánatszünetnek, a könnyeinket büntető törvénynek!
Hékás, Druszám, segítsetek! Indítsuk el vízi útján Ihajcsuhajdia koronázatlan királyát, és akkor lássuk őt, mikor a vizek megfordulnak, és felfelé veszik útjukat!
Hej-hó! Hej-hó! Gili-gali-gó! Hej-hó! Haj-hó! Gili-gali-gó! Legyen neked könnyű az Óperencia!
261A Halál koporsóját elviszi a víz. A kis világjáró csapat elindul hazafelé, vissza a földre, amelynek irányát felhőmagasságban tábla jelzi: Istensegítsfalva.
Mindahányan énekelik:
A hazafelé tartó kis csapattal földiek ünnepi serege jön szemközt. A kolozsvári éneket fújja Istensegíts népe: ifjak, öregek, nők, gyermekek, papok; mindazok a jószívű emberek, akikkel Kancsócska és Csillagvitéz kalandos útján találkozott. Kicsi ház tetején, a kéményen az Úr üldögél s mellette Péter, csöndes mosolygásban. Istennek tetsző látvány lehet, amint a messziről jöttek és az otthoniak összetalálkoznak örömben, s a szülőföld dallamainak hullámverésében.
Lassú függöny.